LAURIE HALSE ANDERSON

Hadd mondjam el
Animus
Budapest, 2006
 AZ ELSŐ NEGYEDÉV

ISTEN HOZOTT A MERRYWEATHER GIMNÁZIUMBAN

Ez az első reggelem a gimnáziumban. Van nálam hét új jegyzetfüzet, rajtam egy szoknya,
amit utálok, bennem erős gyomorfájás.
A sarkon fujtatva fordul be az iskolabusz. Az ajtók kinyílnak, felszállok. Én vagyok az
első. A széksorok közt állok, a busz elindul. Hova üljek? Sosem voltam hátsó üléses vagány.
Ha középre ülök, még mellém ül valami idegen. Ha viszont előre, az olyan gyerekes; mégis
ezt találom a legjobb megoldásnak, így szemkontaktust teremthetek a felszállókkal, hátha
valamelyik régi barátnőm úgy dönt, beszédbe elegyedik velem.
A busz négyes-ötös csoportokban veszi föl a diákokat. Néhány felső tagozatos, akiket a
gyakorlatról vagy tornaóráról ismerek, rám bámul. Behunyom a szemem. Ettől rettegtem.
Ahogy az utolsó megállót is elhagyjuk, már csak én ülök egyedül.
A sofőr visszakapcsol, a busz köhögve kapaszkodik föl a dombra, a fiúk hátul
disznóságokat kiabálnak. Valaki egy kicsit sok kölnit locsolt magára. Megpróbálom kinyitni
az ablakot, de a kilincs nem mozdul. A mögöttem ülő srác kicsomagolja a reggelijét, és a
fóliagombócot a tarkómnak pöcköli. A gombóc az ölembe gurul. Ha-ha.
Elhagyjuk a portánál az átfestett táblát. Az iskolaszék úgy döntött, hogy a „Merryweather
Gimnázium – A Trójaiak Vára” nem hordozza kellőképpen az önmegtartóztatás üzenetét,
úgyhogy Kék Ördögökre kereszteltek át minket. Mindenesetre az iskola színe marad a bíbor és
a szürke. Bizonyára nem akartak új sportmezekre költeni.
A fölsőbb évesek rohangálhatnak, amíg a csengő meg nem szólal, de a kilencedikeseket
az aulába terelik. Klánok szerint rendeződünk: Bakák, Mezei Furkók, Őrült Tudósok,
Vezérszurkolók, Az Emberiség Szemete, Eurohulladék, A Jövő Amerikai Fasisztái,
Hajasbabák, A Márták, Szenvedő Művészek, Ripacsok, Gótok, Hentesek. Nekem nincs
klánom. Augusztus utolsó hetét ócska rajzfilmek bámulásával töltöttem. Nem voltam a
plázában, nem jártam a tónál, sem a strandon, nem vettem föl a telefont. Nem megfelelő
hajjal, nem megfelelő ruhában és nem a megfelelő hozzáállással jelentem meg az első napon.
Senki nem ül mellém.
Kitaszított vagyok.
Nincs értelme a régi barátnőimet keresni. Klánunk, a Rendes Csajok feloszlott, tagjait
felszívták a rivális szekták. Nicole a Bakákkal lebzsel, a nyári sportsérüléseiket hasonlítgatják
össze. Ivy a Szenvedő Művészek, és a Ripacsok közt ingázik. Megvannak hozzá a képességei,
hogy két lovat üljön meg egy fenékkel. Jessica Nevadába költözött. Nem olyan nagy baj.
Amúgy is főleg Ivy barátnője volt.
Mögöttem hangosan nevetnek, tudom, hogy rajtam. Nem tudom megállni, hogy meg ne
forduljak. Rachel az, néhányan állnak körülötte, olyan ruhákban, melyeket biztosan nem az
East Side Plázában vettek. Rachel Bruin, az ex-legjobb barátnőm. Valamit bámul a bal fülem
fölött. Ő volt az, aki végigszenvedte velem a cserkészoktatást, aki megtanított úszni, akinek
mesélhettem a szüleimről, aki nem nevetett a szobámon. Ha van valaki az egész galaxisban,
akinek nagyon el akarom mondani, mi történt valójában, akkor az Rachel. Ég a torkom.
A tekintetünk találkozik egy másodpercre. „Utállak”, mozog a szája némán. Hátat fordít,
a barátaival nevetgél. Az ajkamba harapok. Nem akarok rágondolni. Borzalmas volt, de vége,
és nem fogok rajta agyalni. Az ajkam vérzik egy kicsit. Fémes íze van. Le kell üljek.
Az aula közepén ácsorgok, mint egy sebzett zebra a National Geographic különszámában,
keresek valakit, bárkit, aki mellé leülhetnék. Egy ragadozó közeleg: a zsongás elül. Nyaka
vastagabb, mint a feje, egy síp lóg rajta. Valószínűleg egy társadalomismeret-tanár, akit
felbéreltek, hogy levezesse a véres szertartást.
Mr. Neck: Leülni!
 Elkapok egy széket. Egy másik sebzett zebra ül mellettem, rám mosolyog. Vagy öt
lepedőt hagyhatott ott a fogszabályzójáért, de a cipője király. „Heather vagyok Ohióból”,
mondja. „Új vagyok itt, te is?” Nincs időm válaszolni. A fények elhalványulnak, a fejtágító
kezdetét veszi.

AZ ELSŐ TÍZ HAZUGSÁG, AMIT A GIMNÁZIUMBAN ELMONDANAK

1. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk.
2. Elegendő időtök lesz az órára beérni.
3. Be fogjuk tartatni az öltözködési szabályokat.
4. Az iskola egész területén tilos a dohányzás.
5. Az idén a mi futballcsapatunk nyeri meg a bajnokságot.
6. Odaadást várunk tőletek.
7. A nevelőtanárok mindig elérhetőek, és nyitottak a problémáitokra.
8. Az órarendet az igényeitek szem előtt tartásával állítottuk össze.
9. A szekrényetek számkombinációja titkos.
10. Szeretettel emlékeztek majd vissza ezekre az évekre.

Az első órám biológia. Nem találom a termet, megkapom az első elmarasztalást, amiért a
folyosón császkálok. Már csak 699 nap az érettségiig.

A MI TANÁRAINK A LEGJOBBAK…

A angoltanárnőmnek nincsen arca. Van viszont vastag szálú hajzuhataga, ami fésületlenül
hullik a vállára. A füléig fekete, de onnan narancsszínű. Nem tudom eldönteni, kidobta-e a
fodrászát, vagy épp most változik danaida lepkévé.
Hajas asszony húsz percig készülődik, nem néz ránk, az asztal fölé hajol, haja eltakarja az
arcát. Az óra fennmaradó részében a táblára irkál, és a zászlóhoz beszél. Elmondja neki a
kötelező olvasmányokat, és azt, hogy szeretné, ha minden nap írnánk az óranaplóba, megígéri,
nem fogja elolvasni. Írok is róla.
Társadalomismereten is van óranapló. Egy vagyonba kerülhetett a sulinak ez a sok napló.
Az amerikai történelmet tanuljuk, kilencedszer a kilenc év alatt. Újra átvesszük a domborzati
viszonyokat, újra egy hét az indiánokkal, Kolumbusz Kristóf a Kolumbusz-naphoz igazítva, a
Zarándokok a Hálaadáshoz. Minden évben azt állítják, el fogunk jutni napjainkig, de minden
alkalommal leragadunk az ipari forradalomnál.
A társadalomismeret-tanárom az a Mr. Neck, aki rám kiabált az aulában, hogy üljek le.
Szeretettel emlékszik rám. „Rajtad tartom a szemem. Első sor!”
Én is örvendek, hogy újra látom. Állítom, hogy poszt-traumatikus stressz alatt áll.
Vietnám vagy Irak – valamelyik tévéháború.

RIVALDAFÉNY

Társadalomismeret után megkeresem a szekrényem. A zár kicsit szorul, de sikerül

kinyitnom. Aztán elkapom a negyedik turnust, és sodródom velük az ebédlőbe.
 Vagyok annyira dörzsölt, hogy nem hozok ebédet az első napon. Nem lehet kitalálni,
hogy mi lesz idén a felvállalható divat. Barna papírzacskó? Hőszigetelt uzsonnás táska? A
vásárlás az egyetlen megoldás.
A menü szaftos pulyka, porból készült burgonyapüré, ázott saláta és egy sütemény.
Fogalmam sincs, hogyan kell mást rendelni, ezért csak végigtolom a tálcám, és hagyom, hogy
a tányérok megtöltsék. Egy nyolc láb magas felsőbb éves előttem, valahogy szerez három
sajtburgert, sült krumplit és két süteményt anélkül, hogy egy szót szólna. Talán a szemével
morzézik. Ezt meg kell tanulnom. Követem a kosárlabdást.
Látok pár barátnőt – vagyis néhány embert, akiről azt hittem, a barátnőm –, de
elfordulnak. Gyorsan kell döntenem. Ott az az új lány, Heather, az ablak mellett olvas.
Szembe ülhetnék vele. Vagy bekúszhatnék a szemetes mögé. Vagy rögtön a kukába dobhatnék
mindent, és kisétálhatnék az ajtón.
A Langaléta int a barátainak. Hát persze. A kosaras csapat. Azok ocsmányságokat
kiabálnak vissza – vagyis a pattanásos-atlétikus srácok megszokott módján üdvözlik. Ő
mosolyog, és hozzájuk vág egy süteményt. Megpróbálok eliszkolni mögötte.
Paff! Egy szaftos krumpli gombóc talál el, pont a mellkasom közepén. Csönd lesz, az
egész étkező engem bámul, az arcom beleég a retinájukba. Örökre úgy fognak emlegetni: „a
csaj, akit az első nap telibe kaptak krumplival”. A Langaléta elnézést kér, és mond még
valamit, de közben négyszáz torokból tör ki a röhögés, és nem tudok szájról olvasni.
Otthagyom a tálcát, és az ajtó felé rohanok.
Olyan gyorsan viharzok ki az ebédlőből, hogy az edző rögtön beválogatna az iskolai
csapatba, ha látna. De mégsem. Mr. Neck az ügyeletes tanár, neki pedig, úgy látszik, nincs
szüksége olyan lányokra, akik tíz alatt futják a százat.
Mr. Neck: „Hát újra találkozunk.”
Én: Vajon érdekelné, hogy „Haza kéne mennem, átöltözni” vagy az, hogy „Látta, mit
csinált az a vadállat?” Dehogy. Csöndben maradok.
Mr. Neck: „Hová, hová?”
Én: … Jobb, semmit sem mondani. Kuss, szorítsd össze a szád. Mindaz az a szarság, amit
a tévében hallani a kommunikációról, meg az érzelmek kifejezéséről, hazugság. Senki nem
kíváncsi igazán arra, amit mondani akarsz.
Mr. Neck bejegyez valamit a jegyzetfüzetébe. „Már akkor gond volt veled, amikor
először találkoztunk. Huszonnégy éve tanítok itt, a tekintetéből megmondom, hogy valaki mit
forgat a fejében. Ez az utolsó figyelmeztetés. Épp most figyelmeztettek késésért is.”

SZENTÉLY

A művészetóra úgy követi az ebédidőt, ahogy álom a rémálmot. A terem az épület távoli
végében van, és széles, délre néző ablakai vannak. Syracuse-ban nem sokat süt a nap, ezért a
műtermet úgy tervezték, hogy minden fényt beengedjen, amit csak lehet. Egy kicsit rendetlen
minden, de amolyan tiszta-módon. A padló száraz festékfoltokkal van tele, a fal megkínzott
tinédzserek rajzaival és kövér kiskutyákkal; a polcokon agyagedények sorakoznak. A rádión a
kedvenc csatornám szól.
Mr. Freeman ronda. Nagy szöcsketeste van, olyan, mint egy gólyalábon járó cirkuszi
mutatványos. Az orra, mintha egy hitelkártyát süllyesztettek volna a szemei közé. De legalább
mosolyog, amikor belépünk.
Egy forgó edény fölé görnyed, kezein vörös agyag. „Üdvözlet az egyetlen órán, ami
túlélésre tanít majd benneteket”, azt mondja. „Isten hozott a művészetórán!”
Egy olyan padba ülök, ami közel esik az asztalához. Ivy is itt van. Az ajtó mellett ül.
Rábámulok, hátha felém néz. Ez a moziban néha működni szokott: az emberek gyakran
megérzik, hogy nézik őket, és akkor már csak oldalra kell fordulniuk, és mondani valamit. De
vagy Ivynak van erős védőpajzsa, vagy az én lézertekintetem gyenge. Nem néz rám. Jó lenne,
ha vele ülhetnék. Jól rajzol.
Mr. Freeman leállítja a fazekaskorongot, és megragad egy darab krétát anélkül, hogy
kezet mosna. „LÉLEK”, ezt írja a táblára. Az agyag úgy követi a betűket, mint az odaszáradt
vér. „Itt találhatjátok meg a lelketeket, ha meritek. Itt felfedezhetitek magatokban azt, amit
eddig nem mertetek megpillantani. Azzal ne gyertek hozzám, hogy mutassam meg, hogyan
kell arcot rajzolni. De arra megkérhettek, segítsek meglátni a szelet.”
Hátrasandítok. A szemöldöktelegráfok sebesen villognak. Furcsa ez a pasas. Látnia kell,
tudnia kell, mit gondolunk róla. Tovább beszél. Azt mondja, úgy fogunk érettségizni, hogy
tudunk majd olvasni, meg írni, hisz vagy egymillió órát töltünk azzal, hogy megtanuljunk írni,
meg olvasni. (Ezzel azért vitatkoznék.)

Mr. Freeman: „Miért nem fordítjuk ezt az időt a művészetekre: festésre, szobrászatra,
szénrajzra, pasztellra, olajra? A szavak és a számok fontosabbak lennének, mint a képek? Ki
határozta ezt el? Képes arra az algebra, hogy könnyekre fakasszon benneteket?” (Kezek
emelkednek a levegőbe. Mintha választ várna.) „Ha most nem tanultok művészeteket, sosem
tanultok meg lélegezni!!!”
És így tovább. Ahhoz képest, hogy kétségbe vonja a szavak értékét, meglehetősen sokat
használ belőlük. Egy kicsit elkalandozom, csak akkor térek vissza, amikor fölemel egy
földgömböt, amiből az északi félteke fele hiányzik. „Meg tudja mondani valaki, hogy mi ez?”,
azt kérdezi. „Földgömb?”, kockáztatja meg hátul egy hang. Mr. Freeman a plafonra néz. „Egy
értékes szobor volt, amit valaki leejtett, és csak úgy érettségizhetett, ha a saját pénzéből
kifizeti?”, kérdezi egy másik.
Mr. Freeman felsóhajt. „Semmi képzelőerőtök. Hány évesek vagytok? Tizenhárom?
Tizennégy? És hagytátok, hogy máris kiöljenek belőletek minden kreativitást! Ez egy régi
földgömb, hagytam, hogy a lányaim focizzanak vele a műtermemben, amikor odakint esett.
Egy nap Jenny rálépett Texasra, és az Egyesült Államok beesett a tengerbe. És voilá! – itt egy
ötlet. Ez a törött gömb erőteljes víziók kifejezésére alkalmas. Festhetünk például egy képet,
amin emberek menekülnek a lyukból, amíg egy nyálas pofájú kutya Alaszkát rágja. A
lehetőségek megszámlálhatatlanok. És ti megérdemlitek, hogy ezt megtapasztaljátok.”
Hm?
„Mindannyian vegyetek ki egy cédulát a földgömbből.” Körbesétál a sorok közt, hogy
lenyúlhassunk a föld középpontjába a piros cetlikért. „Minden papíron egy szót találtok, egy
tárgy nevét. Remélem, szeretni fogjátok. Az év további részét azzal töltitek majd, hogy ezt a
tárgyat a művészet részévé tegyétek. Szoborba öntitek. Lerajzoljátok, megcsináljátok
papírmaséból, kifaragjátok. Ha az informatikatanár szóba áll velem az idén, használhatjátok a
géptermet is, komputeres dizájn céljából. De egy biztos: év végére ki kell találjátok, hogyan
fog ez a tárgy mondani valamit, hogyan fog érzelmet kifejezni, hogy fog beszélni
mindenkihez, aki ránéz.”
Néhányan felnyögnek. Én izgatott leszek. Tényleg ez lesz a feladatunk? Ez túl jól
hangzik. Megáll az asztalom mellett. Ledugom a kezem, és kihorgászom a papíromat. „Fa.”
Fa? Ez túl könnyű. Már másodikban megtanultam, hogy kell fát rajzolni. Benyúlok egy másik
papírért, de Mr. Freeman megrázza a fejét. „Nem-nem”, mondja. „A sorsod eldőlt, nem
változtathatod meg.”
Kihúz egy vödör agyagot a fazekaskorong alól, ökölnyi labdákat szakít belőle, és
mindegyikünknek hajít egyet. Felhangosítja a rádiót, és felnevet. „Isten hozott mindenkit a
nagy utazáson!”

SPANYOL
 A spanyoltanárom egész évben nem kíván angolul megszólalni. Ez egyszerre ámulatba
ejtő és praktikus: így sokkal könnyebb lesz nem figyelni rá. Széles gesztusokkal és
színjátékkal kommunikál. Elmond egy mondatot spanyolul, majd a kézfejét a homlokához
szorítja. „Láza van!”, kiált valaki. Megrázza a fejét, és megismétli a mozdulatot. „Szédül!”
Nem. Kimegy a folyosóra, majd beviharzik az ajtón, látszik rajta, hogy zaklatott. Felénk
fordul, úgy tesz, mintha meglepődne, és azután csinálja ezt a homlok dolgot. „Eltévedt!”
„Haragszik!” „Rossz iskolába jött!” „Rossz országban van!” „Rossz bolygón!”
Még egy próbát tesz, ezúttal úgy vágja homlokon magát, hogy kissé megtántorodik. A
homloka már olyan piros, mint a rúzs a száján. Újabb találgatások. „El se hiszi, mennyien
vagyunk!” „Elfelejtett spanyolul!” „Migrénje van!” „Migrénje lesz, ha nem találjuk ki!”
Kínjában felírja a mondatot spanyolul a táblára: Me sorprende que estoy tan cansada hoy.
Senki sem tudja, mit jelent. Nem tudunk spanyolul, ezért ülünk itt. Végül aztán valamelyik
Einstein elővesz egy spanyol-angol szótárt. Az óra fennmaradó részét azzal töltjük, hogy
szavanként lefordítjuk a mondatot. Mire megszólal a csengő, addig jutunk, hogy „Kifújni a
napot meglepetésre”.

HÁZI FELADATOK

Nukleáris katasztrófa nélkül sikerül túlélnem az első két hetet. Heather (Ohióból)
hajlandó velem ebédelni, és felhív az angol házi feladatok ügyében. Órákat képes beszélni.
Csak a fülemhez kell támasztanom a kagylót, és időnként ühümözni. Rachel és a többiek,
akiket kilenc éve ismerek, továbbra sem vesznek rólam tudomást, bár gyakran nekem
ütköznek a folyosón. Párszor, nyilván véletlenül, a könyveimet is kitépték a kezemből, és a
földre dobták. Megpróbálok nem nagyon foglalkozni a dologgal. Majd csak vége lesz ennek
is.
Kezdetben anyu szorgalmasan főzött, mindig volt kaja a hűtőben. De sejtettem, hogy
ennek vége lesz egyszer. Amikor hazaérek, a következő cetlit találom: „Pizza. 555-4892”. A
papírhoz egy húszdolláros van hozzácsíptetve. Ez egy nagyon jól működő családi
kommunikációs csatorna. Cetliken érintkezünk. Írok, amikor szükségem van valami iskolai
cuccra, vagy ha szeretném, hogy kivigyenek a plázába. Ők megírják, mikor érnek haza, meg,
hogy mit olvasszak ki. Mi másról kéne beszélni?
Anyunak már megint létszám gondjai vannak. Anyám a belvárosi Effert's ruhaáruház
vezetője. A főnöke felajánlott neki egy boltot a plázában, de nem akarta. Szerintem szereti
látni a reakciókat, amikor azt mondja, a belvárosban dolgozik. „És nem fél?”, kérdezik az
emberek. „Én semmi pénzért nem dolgoznék ott.” Anyu szeret olyasmit csinálni, amitől
mások félnek. Foglalkozhatna mérges kígyókkal is.
A belvárosba viszont nehéz megfelelő embert találni. A mindennapos bolti lopások, az
ajtóba vizelő csavargók, a fegyveres rablások eltántoríthatják a munkakeresőket.
Még csak szeptember van, de anyám már a karácsonyi dekoráción gondolkodik. Műanyag
hópelyhekkel és piros mikulásokkal van tele a feje. Ha nem sikerül elég alkalmazottat találnia
szeptemberben, benne lesz a slamasztikában, amikor beütnek az ünnepek.
3:10-kor rendelem meg az ebédem, s a fehér kanapén fogyasztom el. Nem tudom, melyik
szülőmnek hagyott ki az agya, amikor ezt a kanapét megvették. Úgy kell enni rajta, hogy az
ember a párnák kajás felét fordítja fölfelé. Két megjelenése van: a „Melinda pepperónit és
gombát burkol” és a „Dehogy, asszonyom, nálunk soha senki nem eszik a nappaliban”.
Kajálok és tévézek, amíg csak meg nem hallom apu dzsipjét a garázsbejárónál. Hop, hop, hop
– fordulnak a párnák a szebbik felükre. Fölviharzok. Mire apu elfordítja a kulcsot a zárban,
már minden úgy néz ki, ahogy látni szereti, és én sem vagyok a színen.
 A szobám nem az enyém. Egy lenyomat arról a valakiről, aki ötödikes koromban voltam.
Volt egy hülye korszakom, amikor meg voltam győződve róla, hogy mindent virágoknak kell
borítaniuk, és hogy a rózsaszín, menő. Rachel hibája. Ő könyörögte ki az anyjánál, hogy
kidekorálhassa a szobáját, így aztán végül mindegyikünk szobája megújult. Nicole ugyan nem
volt hajlandó az éjjeliszekrényére ragasztani ezt az idióta szegélyt, Ivy pedig alaposan
túlszárnyalt mindannyiunkat, ahogy mindig. Jessica sivatagos-bocis témát választott. Az én
szobám valahol középen volt: mindenkitől loptam egy kicsit. Ami egyéni volt, az a gyerekkori
nyúlgyűjteményem és a baldachinos ágy. Felmerült bennem, hogy le kéne szedni a tapétát, de
akkor anyu rögtön beleszólna, apu elkezdené méregetni a falakat, és jól összevesznének a
színeken. Egyébként én sem tudom még, milyen legyen.
A házi feladat szóba sem jöhet. Az ágyam veszélyesen álmosító sugárzást bocsát ki. Nem
tehetek róla. A bolyhos párna és a meleg paplan erősebb nálam. Nincs más választásom, mint
ágyba bújni.
Hallom, hogy apu bekapcsolja a tévét. Jégkockákat dobál a vastagfenekű pohárba, és
rátolt valami piát. Kinyitja a mikró ajtaját – gondolom, pizzát melegít –, becsapja,
beprogramozza az időt. Fölkapcsolom a rádiót, hogy tudja, itthon vagyok. Nem fogok igazán
aludni, ez csak amolyan pihenés útközben. A szememet sem csukom le, csak fekszem a takaró
alatt, és lélegzem.
Apu fölhangosítja a tévét. „Öt halott a lakástűzben! Megerőszakoltak egy fiatal nőt!
Tinédzsereket gyanúsítanak a benzinkút-rablással!” Egy sebet rágok az alsó ajkamon. Apu
csatornáról csatornára ugrál, ugyanazt nézi mindegyiken.
Figyelem magam a szemközti falon lévő tükörben. Uh. A hajamat teljesen takarja a
paplan. Az arcomat mustrálom. Tehetnék egy arcot a fámra. Két beesett szem a szemöldökök
fekete foltjai alatt. Malacszerű orrlyukak, szétrágott száj. Nem éppen erdei nimfaszerű. Nem
bírom abbahagyni a szájrágást. Úgy látszik, a szám valaki másé, valakié, akit nem ismerek.
Fölkelek, és leakasztom a tükröt a falról. Beállítom a gardróbba, arccal a falnak.

RETTENTHETETLEN VEZÉRÜNK

A vécében bujkálok, várom, hogy tiszta legyen a levegő. Kilesek az ajtón. Urunk,
Igazgatónk, egy újabb tévelygőt vesz észre a folyosón.
Urunk, Igazgatónk: „Hol az igazolás a késésről?”
Megtévedt Diák: „Épp most megyek érte.”
UI: „Csakhogy anélkül, nem tartózkodhat a folyosón csöngetés után.”
MD.: „Jaj, tudom, jaj. Épp azért rohanok, hogy megkapjam.”
Urunk, Igazgatónk habozik, Duffy kacsa szokott így nézni, amikor a csótányok átverik.
UI: „Akkor gyerünk, szerezze meg azt az igazolást.”
A Megtévedt Diák elpályázik, még mosolyogva vissza is integet. Urunk, Igazgatónk az
ellenkező irányba indul, fejben újrajátssza a beszélgetést, gondolom, megpróbál rájönni, hol
csúszhatott be a hiba.

TESTNEVELÉS

A tornaórákat be kéne tiltani. Megalázóak.

 Az én tornaszekrényem van a legközelebb az ajtóhoz, ami annyit jelent, hogy a
zuhanyozóban kell öltözködnöm. Heathernek (Ohióból) mellettem van a szekrénye. Ő a
rendes ruhái alatt viseli a tornaruhát. Óra után ugyan leveszi a sortot, de egy trikót mindig
magán hagy. Vajon Ohióban mindnek kötelező trikót hordania?
A tornán az egyetlen lány, aki ismerek, Nicole. A régi klánunkban sem voltunk igazán
jóban. Iskolakezdéskor egyszer majdnem hozzám szólt, de aztán inkább a földre bámult, majd
újrakötötte a Nike-ját. Teljes magasságú szekrénye van, egy diszkrét, jó illatú beugróban,
mivel tagja a labdarúgócsapatnak. Egyáltalán nem zavarja, hogy mások előtt kell átöltöznie.
Még melltartót is cserél, van külön sportmelltartója. Sosem pirul el, el sem fordul, csak simán
ruhát vált. Ez biztos olyan Bakás dolog. Aki kemény és erős, azt egyáltalán nem érdekli, ha
mások megjegyzéseket tesznek a cicijére vagy a hátsófelére.

Késő szeptember van, gyephokizunk. A gyephoki mocskos sport, kizárólag borús, hideg,
esős napokon játsszák. Hogy ezt ki találta ki? Nicole utolérhetetlen a gyephokiban.
Végigrobog a pályán, nyomában olyan sárhullámmal, ami bárkit ledönt a lábáról. Valamit
csinál a csuklójával, aztán gól. Elmosolyodik, majd könnyedén visszakocog a kezdőkörbe.
De Nicole mindenben jó, amiben síp, meg labda van. Kosárlabdában, softball-ban,
lacrosse-ban, amerikai és európai fociban, rögbiben. Bármiben. Még a srácok is figyelik, hogy
tanuljanak tőle. Na nem mintha bántana, hogy ennyire jó. Nyáron valami Baka-táborban letört
a fogából egy darab. De ő még ettől is csak jobban néz ki.
A tornatanárok külön helyet tartanak fenn a szívükben Nicole-nak. Ő a jövő nagy ígérete.
Ránéznek és megnyert állami bajnokságokat látnak. Fizetésemelést. Nicole egyszer harmincöt
gólt lőtt a mi csapatunk ellen, mire a tornatanár inkább megtette bírónak. Így nem csak, hogy
kikaptunk, de négy lánynak kellett az orvosiba mennie, hogy ellássák a sérüléseiket. Nicole
ugyanis nem ismeri a szabálytalanság fogalmát. A „harcolj halálig, vagy nyomorodásig”
iskola híve.
Ha ez a csaj nem olyan lenne, amilyen, sokkal könnyebb lenne ezt az egészet elviselni.
Ezt a mocskos szekrényt, Heathert, aki körbeszálldos, mint valami éjjeli lepke, a hideg
reggeleket a sárban, amikor Nicole-t, ezt az amazont figyelem, meg hallgatom, hogyan
dicsérik agyba-főbe – mindezt könnyedén elviselném, és továbblépnék. De Nicole annyira
rendes. Még Heatherrel (Ohióból) is beszélgetett. Elmondta neki, hol vegyen fogvédőt, hogy a
fogszabályzója ne tépje föl az ajkait, ha szájba találja egy labda. Heather most sportmelltartót
akar. Ha Nicole valami ellenszenves kis kurva lenne, sokkal könnyebb lenne utálni.
BARÁTNŐK

Rachellel találkozom a mosdóban. Pontosabban Rachelle-lel találkozom a mosdóban.

Megváltoztatta a nevét. Rachelle az európai származását hangsúlyozza azzal is, hogy folyton a
cserediákokkal lóg. Csak öt hete járunk suliba, de már folyékonyan káromkodik franciául.
Csíkos, fekete harisnyát visel, és nem borotválja a hónalját. Csak integet valakinek, és rögtön
a csimpánzok jutnak az ember eszébe.
El se hiszem, hogy ő volt a legjobb barátom.
A jobboldali kontaktlencsémet próbálom visszarakni a helyére. Ő szemfestéket dörzsöl a
szeme alá, hogy kellőképp kiéltnek és fáradtnak nézzen ki. Ki akarok rohanni, mielőtt még
egyszer gyilkosul rám néz, de a folyosón az angoltanárom, Hajas asszony járőrözik, és én
elfelejtettem részt venni az óráján.
Én: „Hello.
Rachelle: „Mmm.”
És most? Megpróbálok teljesen nyugodt maradni, mintha mi sem történt volna.
Én: „Hogy s mint?”
Megpróbálom eltalálni a szemem. Remek.
Rachelle: Mhüm.”
Egy kis festéket ken a szemébe, kidörgöli, festékcsíkot húz végig az arcán.
 Jó, nem akarok nyugodt maradni. Meg akarom szorítani a nyakát, és rázni, az arcába
üvölteni, hogy ne kezeljen úgy, mint egy férget. Még csak nem is kíváncsi az igazságra –
milyen barát ez? A lencse félig becsúszik a szemhéjam alá.
Én: „Áúú!”
Rachelle: (Horkant egyet. Hátrább lép, jobbra-balra forgatja a fejét, megcsodálja a
libaszarszerű fekete trutyit, amit magára kent.) „fas mai.” – mondja franciául.
Egy cigarettacukorkát tesz az ajkai közé. Rachelle nagyon szeretne dohányozni, de
asztmája van. De most ezzel az új dologgal állt elő, amiről a kilencedikesek még csak nem is
hallottak. Cigarettacukorka. A cserediákok imádják. Az lesz a következő, hogy presszókávét
fog inni és olyan könyveket olvas majd, amikben nincsenek képek.
Öblítés hallatszik, az egyik vécéből egy cserediák jön ki. Úgy néz ki, mint egy
szupermodell, azt hiszem, Gretának vagy Ingridnek hívják. Csak az amerikai tinédzserek ilyen
bénák? Mond valamit külföldiül, Rachelle nevet. Ja. Mintha értené.
Rachelle egy cukorcigi-füstkarikát fúj az arcomba. Ejtve vagyok, mint forró süti a hideg
konyhakőre. Rachelle és Greta/Ingrid kivonulnak a mosdóból. Egyikük csizmájára sem ragadt
vécépapírcsík. Nincs igazság!
Új barátra van szükségem. Egy új, ideiglenes barátra van szükségem. Nem igazi, közeli
barátra, semmi ruhacsere, meg egymásnál alvás. Csak egy álbarátra, aki kéznél van, ha kell.
Egy pótbarátra. Hogy ne érezzem magam ilyen hülyén. És ne nézzek ki ilyen hülyén.
Naplóm mai fejezetének címe: „A cserediákok tönkreteszik az országot.”

HEATHER

Amíg buszozunk hazafelé, Heather klubokba próbál beszervezni. Van egy terve. Azt
mondja, lépjünk be öt klubba, hogy a hét minden hétköznapjára jusson egy. A dolog lényege,
hogy olyan klubokat találjunk, ahol a Megfelelő Emberek vannak. A Latin Klub szóba sem
jöhet, ahogy a Teke Klub sem. Heather történetesen imád tekézni, a régi iskolájában ez menő
dolognak számított, de megnézte a mi tekepályánkat, és biztos benne, hogy oda Megfelelő
Ember nem teszi be a lábát.
Amikor Heatherékhez érünk, az anyja már az ajtóban vár bennünket. Tudni akar mindent,
ami az iskolában történt, azt, hogy mióta lakom a városban, és mintegy mellékesen a
szüleimről is kérdez ezt-azt, nyilván, hogy megtudja, megfelelek-e azoknak a
követelményeknek, amiket a lánya barátnőjével szemben támaszt. Nem érdekes. Jólesik, hogy
érdeklődik.
Nem mehetünk be Heather szobájába, mert a berendezők még nem végeztek vele. Ezért a
pincébe vonulunk vissza, narancsos pattogatott kukoricával és ásványvízzel fölfegyverkezve.
A berendezők ezzel készültek el elsőként. Nemigen látszik rajta, hogy pince. Szebb szőnyegek
borítják, mint a mi nappalinkat. Egy óriási tévé áll a sarokban, biliárdasztal, fekve-nyomópad.
Még csak pinceszaga sincs.
Heather fölugrik a szobabiciklire, és visszatér a tervek szövögetéséhez. Ugyan nem
sikerült még teljesen feltérképeznie a Merryweather társadalmi életét, de úgy véli, kezdésnek a
Nemzetközi Klub és az Énekkar megteszi. Megpróbálhatnánk bekerülni a musicalbe.
Bekapcsolom a tévét, a popcornját majszolom.

Heather: „Mit csináljunk? Kihez csatlakozzunk? Esetleg korrepetálhatnánk az

általánosban.” Belehúz a tekerésbe. „Mi van a régi barátaiddal? Nicole-t ismered, nem?
Mondjuk, ő sportol. Én nem bírnám. Könnyen kifulladok. Neked mihez van kedved?”
 Én: „Semmihez. A klubok marhaságok. Kérsz popcornt?”

Vált a szobabiciklin, és beletapos. Olyan hangosan kerreg a szerkezet, hogy alig hallom a
tévét. Heather megfenyeget az ujjával. „A passzivitás általános hiba a kilencedikeseknél. Én
nem akarok elmagányosodni. Részt akarok venni az iskola életében. Az összes népszerű
ember ezt csinálja.” Abbahagyja a biciklizést, és megtörli a homlokát egy törülközővel, ami a
gép oldalán lóg. Piheg egy percet, aztán leugrik. „Száz kalória. Kipróbálod?”
Vállat vonok és odatartom neki a pattogatott kukoricás tálat. Átnyúl mögöttem, és elvesz
egy tollat a dohányzóasztalról, aminek bíborszín, merryweatheres szőrgolyócska van a
kupakján. „Terveket kell készítenünk”, jelenti ki ünnepélyesen. Négy téglalapot rajzol,
mindegyik negyedévnek egyet, majd mindegyikbe beleírja, hogy „CÉLOK”. „Semmire sem
jutunk, ha nem vagyunk tisztában a céljainkkal. Ezt mondja mindenki, és igaz is.” Kinyitja az
ásványvizét. „Neked mik a céljaid, Mel?”
Régebben olyan voltam, mint Heather. Ennyit változtam volna két hónap alatt? Heather
boldog, lelkes, fitt. Van egy kedves anyukája, meg egy szuper tévéje. De olyan, mint egy
kutya, aki folyton az öledbe ugrik. Állandóan mellettem jön a folyosón, és ezer mérföld per
órával csacsog.
Az a célom, hogy hazamenjek aludni.

KÖLCSÖNZÉS

Tegnap Hajas asszony kivonszolt a tanulószobából, és arra kényszerített, hogy az ő

szobájában csináljam meg a hiányzó házi feladatomat. (Ciccegett, a fejét csóválta, és valami
találkozót emlegetett a szüleimmel…) Egyébként senki nem vette a fáradságot, hogy közölje
velem, hogy a tanulószoba ma a könyvtárban lesz. Mire megtalálom, az órának már majdnem
vége. Végem. Megpróbálom elmagyarázni a könyvtárosnak, de csak habogok, és minden
rosszul sül el.
Könyvtáros: „Nyugi, nyugi, minden rendben. Nem kell kiborulni. Melinda Sordino, ugye?
Semmi baj. Igazollak jelenlevőként. A dolog a következőképp működik: ha legközelebb
tudod, hogy késni fogsz, csak egy késési igazolást kell kérned a tanárodtól. Érted? Nem kell
megijedni.”
Fog egy zöld tömböt, és megírja a szabaduló kártyámat. Mosolygok, megpróbálok
elrebegni egy „Köszönöm”-öt, de nem jön ki hang a torkomon. Minden bizonnyal azt hiszi,
megilletődtem, amiért nem veszekedett velem. Közel jár. Szunyókálásra már nincs elég idő,
úgyhogy inkább belenézek egy csomó könyvbe, hogy a könyvtáros örüljön. Akár bele is
olvashatnék valamelyikbe.
A zseniális ötlet, ekkor még nem pattan ki. Az, akkor születik, amikor az ebédlőben Mr.
Neck állja az utam, bizonyára azért, hogy „Az irokézek húsz erdei túlélési módszere” –
esszémet követelje. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Keresztülverekszem magam a
sorban állókon, megkerülök az ajtóban egy csókolózó párt. Mr. Neck megáll, hogy
szétválassza őket. A fölsősök épületszárnya felé veszem az utam.
Idegen területen vagyok, ahová Zöldfülű még nem tette be a lábát. Nincs időm a rám
szegeződő tekintetekkel foglalkozni. Hallom Mr. Neck hangját a hátam mögött. Befordulok
egy sarkon, föltépek egy ajtót és belépek a sötétbe. Tartom a kilincset. Mr. Neck nem próbál
benyitni. Hallom a lépteit a folyosón. Végigtapogatom az ajtó melletti falat, amíg végül
megtalálom a villanykapcsolót. Nem osztályteremre akadtam, hanem a karbantartók egy régi
raktárhelyiségére. Savanyú szivacsszag van.
 A hátsó fal be van polcozva, a polcokon poros tankönyvek és pár üveg hipó. A felmosó-
fák és söprűk erdeje mögül egy foltos fotel és egy régi iskolai pad kandikál ki. A pókhálóba
gabalyodott, döglött csótányokkal teli mosogató fölött törött tükör lóg. A csapok rozsdásak,
nem működnek. Jó ideje nem tette be karbantartó ide a lábát. Van egy új műhelyük és egy
raktáruk a rámpáknál. A lányok jó messzire elkerülik a helyet a stírölés és a füttyögés miatt.
Ez a helyiség viszont elhagyott – nincs célja, nincs neve. Ezt a mázlit! Pontosan ilyen helyre
van szükségem.
Ellopok egy tömbnyi késési igazolást Hajas asszony asztaláról. Sokkal, de sokkal jobban
érzem magam.

AZ ÖRDÖGÖK MUNKÁBAN

Nem a szurkolási láz mozgat, amikor úgy döntök, lógok algebráról: itt az idő, hogy
kitakarítsam a raktáramat. Hoztam pár szivacsot otthonról. Nem jó mocsokban lenni. Azon
kívül, be akarok csempészni egy pokrócot, meg ezt-azt.
Az a tervem, hogy az aula felé sodródom a tömeggel, aztán egy alkalmas pillanatban
bevágódom a mosdóba. Ott aztán megvárom, amíg tiszta nem lesz a levegő. A tanároktól ezt
egészen nyugodtan meg is tehetném, de megfeledkeztem Heatherről. Amikor a kiszemelt
mosdó már látótávolságba kerül, Heather a nevemet kiáltja, hozzám rohan, és megragadja a
karomat. Merryweatheres büszkeség feszíti, lelkes, izgatott, ki van pirulva. Sőt, elvárja, hogy
én is olyan boldog és izgatott legyek, mint ő. Továbbmasírozunk a soron lévő agymosás felé,
közben be nem áll a szája.
Heather: „Jaj, olyan izgatott vagyok! Külön pompont csináltam. Nézd! Marha jól fog
kinézni a hullámzás alatt. Szerintem a Zöldfülűekben van a legtöbb közösségi szellem, nem
gondolod? Mindig el akartam menni szurkolni. El tudod képzelni, mekkora érzés lehet a
focicsapatban játszani úgy, hogy közben az egész iskola neked drukkol? Döbbenetes lehet.
Gondolod, győznek este? Győznek, győzni fognak! Eddig nem volt könnyű dolguk, de most
menni fog nekik, ugye, Mel?”
A lelkesedése idegesít, de a gúny egyáltalán nem fogna rajta. Végül is nem fogok
belehalni, ha elmegyek a mérkőzésre. Legalább van valaki, aki mellett ülhetek; ez is egy lépés
a társadalmi elfogadottság létráján. Mennyire lehet kibírhatatlan egy ilyen meccs?
A kapuknál akarok megállni, de Heather a tribün Zöldfülűeknek fenntartott része felé
vonszol. „Ezeket ismerem”, mondja. „Együtt dolgozom velük az újságon.” – Az újságon? Van
újságunk?
Bemutat egy maréknyi sápadt, pattanásos arcnak. Némelyikükre mintha halványan
emlékeznék, a többiek nyilván máshova jártak általánosba. Megpróbálok mosolyogni és nem
harapdálni az ajkamat. Kis lépés. Heather ragyog, a kezembe ad egy pompont.
Egy hangyányit föllélegzek. A mögöttem álló lány a vállamra üt, kezén feketék a körmök.
Hallotta, amikor Heather bemutat. „Sordino?”, kérdezi. „Te vagy Melinda Sordino?”
Megfordulok. A lány fekete lufit fúj, majd visszaszívja a szájába. Bólintok. Heather épp
valami másodévesnek integet a csarnok másik felén. A lány keményen megbök. „Nem te vagy
az, aki augusztusban, Kyle Rodgers partiján kihívta a zsarukat?”
Valami jeges fuvallat szalad végig a lelátón. Arcok fordulnak felém, megannyi paparazzi.
Nem érzem a végtagjaim. Megrázom a fejem. Bekapcsolódik egy másik lány is. „A bátyámat
letartóztatták a bulin. Kirúgták miatta. Miattad. Seggfej.”
A válaszok a fejemben nem hallhatók. A lány sem hallhatja. A torkom nem ad ki hangot,
mintha csak két, fekete körmös kéz szorítaná a gégémet. Sokat küzdöttem, hogy minden
percét elfelejtsem annak a hülye partinak, és most ellenséges tömeg vesz körbe, gyűlölnek
azért, amit meg kellett tennem. Nem mondhatom el nekik, mi történt valójában. Még én is
félek szembenézni vele. Valami állati zajt hallok belül, a gyomromban.
Heather odafordul, hogy megütögesse a pomponomat, de visszahúzza a kezét. Egy
másodpercig úgy tűnik, meg akar védeni. De nem. Nem fog. Az ütközne a tervével.
Behunyom a szemem. Lélegezz, lélegezz! Ne mondj semmit, csak lélegezz!
A vezérszurkolók cigánykerekezve érkeznek a terembe. A közönség megmozdul a
lelátón, visszaordít nekik. Az arcomat a kezembe temetem, és sikítani kezdek. Nem tűnik föl.
Mindenki átszellemült.
A zenekar belekezd valamibe, a vezérszurkolók ugrálnak. A Kék Ördögök sztárja külön
ovációt érdemel azzal, hogy az igazgatónak szaltózik. Urunk, Igazgatónk mosolyog és integet.
Hat hét telt el a suliból, és még mindig tud mosolyogni.
Végre beözönlenek a mi Ördögeink. Ugyanazok a srácok, akik általánosban még súlyos
büntetéseket kaptak azért, mert hülyére verték egymást, most jutalmat kapnak ugyanezért. Ezt
futballnak hívják. Az edző bemutatja a csapatot. Nem értem egy szavát sem. Olyan közel tartja
a mikrofont a szájához, hogy csak a köpködését és a lihegését hallani.
A mögöttem ülő lány a hátamba fúrja a térdét. Olyan hegyes, mint a körme. Előredőlök,
és érdeklődve figyelem a csapatot.
Az a lány is előrehajol, akinek letartóztatták a bátyját. Heather, pomponjainak ritmusára
rángatja a hajamat. Majdnem rámászok az előttem ülő srác hátára. Megfordul, rondán néz
rám.
Az edző végül visszaadja a nyálas mikrofont az igazgatónak, aki bemutat minket a saját
vezérszurkolóinknak. Azok tökéletes szinkronban mozogni kezdenek, a tömeg majd megőrül.
A vezérszurkolóink sokkal több pontot szereznek, mint a futballcsapatunk.

VEZÉRSZURKOLÓK

Tizenketten vannak: Jennie, Jen, Jenna, Ashley, Aubrey, Amber, Colleen, Kaidin, Marcié,
Donner, Blitzen és Raven. Raven a kapitány. A szőkék szőkéje.
A szüleim nem neveltek vallásosnak. A Merryweather vezérszurkolói is valószínűleg csak
azért döbbentenek meg, mert kihagytam a hittanoktatást. Ha jártam volna, nem csodálkoznék
azon, hogy szombaton lefekszenek a futballcsapattal, de hétfőn már, mint a szüzesség istennői
születnek újjá. Mintha egyszerre két valóságban léteznének. Az egyik világban csodálatosak,
csillog a foguk, divatosan öltözködnek, sportkocsit kapnak a tizenhatodik szülinapjukra. A
tanárok mosolyognak rájuk, és az égbe osztályozzák őket. Mindenki keresztnevét ismerik. Ők
a Trójaiak – pardon –, a Kék Ördögök büszkeségei.
A másik világban olyan partikat szerveznek, amin főiskolásokat szedhetnek össze.
Istenítik az Eau de Jocque illatát. Tengerparti házakat vesznek ki Cancunban a tavaszi szünet
alatt, majd még a sulibál előtt csoportos abortuszt hajtatnak végre.
Annyira szuperek! Mosolyognak a srácokra, fölizgatják őket, de méltán remélhetjük,
hogy azért nem hagyják ennyiben a dolgot. Ők a példaképeink – a lányok, akiknek minden
sikerül! Fogadok, soha nem dadogott egyikük sem, sosem csesztek el semmit, sosem volt
olyan érzésük, hogy az agyuk ragacsos vattacukor. Ajkuk szépen körülrajzolva, fényesre
polírozva, vörösen ragyog.
Mire a meccsnek vége lett, három sorral lejjebb lökdöstek. Ha egyszer saját klánom lesz,
mi leszünk az Anti-Vezérszurkolók. No, nem a tribünön ülünk majd, hanem alatta, onnan
csodáljuk majd őket, s követünk el ellenük orvtámadásokat.
 IHLET ÉS IZZADSÁG

Egy álló hete, a meccs óta, olyan fákat festek vízfestékkel, melyekbe villám csapott, s alig
élnek már. Mr. Freeman egy szóval sem minősíti őket. Csak felhúzza a szemöldökét. Az egyik
kép annyira sötét, hogy alig látni a fát.
Küszködünk mindannyian. Ivy a bohócokat húzta. Elmondja Mr. Freemannek, hogy utálja
őket, mert egy bohóc kislánykorában annyira ráijesztett, hogy kezelésre kellett járnia. Mr.
Freeman azt mondja, a félelem kitűnő kiindulópont. Egy másik lány amiatt nyafog, hogy az
„agy” túl durva téma. Cicát vagy szivárványt szeretne inkább.
Mr. Freeman felemeli a kezét. „Elég! Nézzetek a könyvespolcokra!” Lelkesen
odafordulunk. Könyvek. Dehát ez művészetóra. Minek ide könyv? „Ha nem megy, fordítsatok
egy kis időt a mesterekre.” Kihúzgál egy fél tucat könyvet. „Kahlo, Monet, O'Keeffe. Pollock,
Picasso, Dali. Sosem panaszkodtak a téma miatt, mindig mindennek a mélyére ástak. No
persze, nem kényszerítette őket az iskolavezetés, hogy hátrakötött kézzel fessenek; olyan
patrónusaik voltak, akik megértették, hogy minden, a papír is, a festék is pénzbe kerül…”
Felmordulunk. Az iskolavezetés a vesszőparipája. A vezetés az idén szigorított a
költségvetésen; azt mondták neki, gazdálkodjon a tavalyról megmaradt anyagokkal. Semmi
festék, semmi papír. Az óra fennmaradó részében kétségkívül szónokolni fog. Negyvenhárom
perc. A terem meleg, napfényes, festékszaggal teli. Hárman elaludtak, de rendesen, csukott
szem, horkolás, meg minden.
Én fennmaradok. Kitépek egy lapot a füzetemből, felskiccelek egy fát, egy olyan
másodikos szintűt. Reménytelen. Összegyűröm a lapot, és kitépek egy másikat. Ennyire nehéz
feladat lenne egy fát rajzolni? Két függőleges vonal, a törzs. Pár vastag ág, egy csomó vékony,
és sok-sok levél, ami elfedi a hibákat. Húzok egy vízszintes vonalat a horizontnak, és még egy
margarétát is rajzolok a fa mellé. Nem hinném, hogy Mr. Freeman sok emóciót találna benne.
Én sem találok. Az elején úgy tűnt, Mr. Freeman remek fickó. De nagyon úgy néz ki, hogy ki
akar csinálni minket ezzel az átkozott feladattal, anélkül, hogy segítene.

SZÍNJÁTÉK

Kolumbusz-napon iskolaszünet van. Heatherékhez megyek. Eredetileg szunyálni akartam,

de Heather „annyira, annyira, annyira” akarta, hogy átmenjek. Amúgy sincs semmi a tévében.
Heather anyukája nagyon izgatott lesz, amikor meglát. Két csupor, forró csokoládét készít
nekünk, és megpróbálja Heathert rávenni, hogy hívja át aludni a fél iskolát. „Mellie talán
elhozhatná néhány barátnőjét is.” Hogyne. Nem említem neki, hogy Rachelle esetleg
összekeni az új szőnyeget a véremmel. Mosolygok, mint egy jó kislány. Heather anyukája az
arcomba csíp. Egyre jobban megy a mosolygás, amikor elvárják.
Heather szobája elkészült, megtekinthető. Hát, nem olyan, mint egy ötödikesé. Vagy egy
kilencedikesé. Friss festés mindenütt, porszívó fésülte szőnyeg. Akár egy reklámban. A lila
falakon művészi mintázatok. A könyves szekrénye üvegajtós. Van tévéje, telefonja; a házi
feladata az íróasztalon, párhuzamosan az asztal szélével. A gardrób résnyire nyitva. A
lábammal szélesebbre tárom. Az összes ruhája szépen föl van akasztva, típus szerint rendezve
– együtt a szoknyák, a nadrágok hajtókájuknál fölakasztva, a pulóverek műanyag fóliában
fekszenek a polcokon. A szoba azt üvölti, hogy „Heather!” Én miért nem tudom ezt
megcsinálni? Nem mintha azt szeretném, ha a szobám azt üvöltené, hogy Heather – az kicsit
rémisztő lenne. Csak suttogja, hogy „Melinda”. A földön ülök, végignézem a cd-it. Heather a
körmét festi az asztali jegyzettömbön, és locsog. Elhatározta, hogy jelentkezik a musicalbe. A
Szárnyaló Zenészek klánjába nem könnyű bekerülni. Heathernek se tehetsége, se kapcsolata.
Mondom is neki, hogy már az ezen való spekulálással is csak az idejét vesztegeti. Úgy véli,
együtt kéne próbálkoznunk. Én meg úgy vélem, túl sok hajlakkot szívott. De az én feladatom
csak az, hogy bólogassak, vagy a fejemet rázzam, és azt mondjam, „Értem, amit mondasz”,
amikor nem értem; meg, hogy „Ez annyira igazságtalan”, amikor nem az.
Nekem menne a musical. Jó színész vagyok. Van egy csomó mosolyom. A tanárokkal
szemben a szemérmes, frufrun keresztül fölnézőst használom, vagy ha valamelyik kérdez, a
kerekszeműt, gyors fejrázással. Ha a szüleim megkérdezik, mi volt az iskolában, fölhúzom a
szemöldököm, és megrántom a vállam. Ha az emberek rám mutogatnak, vagy mögöttem
suttognak, integetek pár képzelt barátnak, és hozzájuk sietek. Ha kirúgnak a gimnáziumból,
komolyan mondom, pantomimes leszek.
Heather azt kérdezi, miért gondolom, hogy nem vesznek be bennünket a musicalbe.
Kortyolok a forró csokiból. Égeti a szájpadlásom.
Én: „Senkik vagyunk.”
Heather: „Hogy mondhatsz ilyet? Mért ilyen itt a mentalitása mindenkinek? Nem értem.
Ha játszani akarunk a musicalben, meg kéne engedjék. Ha nem tetszik a hangunk, akkor
kaphatnánk valami néma szerepet, hogy legalább fent állhassunk a színpadon! Ez szemétség!
Utálom ezt az iskolát.”
Lelöki a könyveket a földre, leüti velük a zöld körömlakkot is.
A homokszín szőnyegre. „Mért ilyen átkozottul nehéz itt barátokat szerezni? Van valami
az ivóvízben? A régi sulimban szerepelhettem volna a musicalben, és csinálhattam volna az
iskolaújságot, vagy bármi ilyesmit. Itt azt sem tudja senki, hogy létezem. Csak kóválygok a
folyosón, nem tartozom senkihez, senki nem figyel rám. És te sem segítesz. Olyan negatív
vagy! Sosem próbálsz meg semmit, csak unatkozol egész nap, mint akit egyáltalán nem
érdekel, mit dumálnak a háta mögött.”
Az ágyára veti magát, és zokogásban tör ki. A hatalmas brühühűket rövid sikolyok
szakítják meg, amikor a szőrmedvét püföli. Nem tudom, mit tegyek. Megpróbálom fölitatni a
lakkot, de csak még nagyobb lesz a folt. Mint valami algásodás. Heather beletörli az orrát a
medve skótmintás sáljába. Kisurranok a fürdőbe, s egy újabb doboz zsebkendővel, meg egy
üveg körömlakk-lemosóval térek vissza.
Heather: „Ne haragudj, Mellie. Én nem hiszem el, amit rólad mesélnek. Ez csak ilyen
menstruációs hiszti, ne is törődj vele. Te mindig nagyon rendes voltál velem. Te vagy az
egyetlen, akiben bízhatok. Hangosan kifújja az orrát, megtörli a szemét az ingujjával. „Olyan
vagy, mint anyu. Ő mondja mindig: „Semmi értelme a bőgésnek, túl kell lépni rajta.” Tudom
már, mit teszünk! Bedolgozzuk magunkat valamelyik menő csoportba. Megszerettetjük
magunkat. Jövőre a Szárnyaló Zenészek könyörögni fognak, hogy szerepeljünk a
musicalben.”
Valószínűleg ez a legszerencsétlenebb ötlet, amit valaha hallottam, de bólintok, és öntök
az oldószerből a szőnyegre. A foltot halvány hányás-zöldig fakítja, körülötte a szőnyeget
pedig teljesen kifehéríti. Amikor Heather meglátja, mire, jutottam, ismét könnyekben tör ki,
azt zokogja, hogy nem az én hibám. A gyomrom émelyeg. Ennyi érzelemhez nem elég nagy a
szobája. Búcsú nélkül távozom.

ESTI SZÍNHÁZ

A szüleim színelőadássá változtatják a vacsorát; apám Arnold Schwarzeneggert utánozza,

anyám Glenn Close-t játssza valamelyik psziho-szerepében. Én vagyok az Áldozat.
 Anyu: [vészjósló mosoly] „Mintha egy ideje hanyagolnál minket, Melinda… Most, hogy
gimnazista lettél, úgy véled, már nem kell megmutatnod a házi feladatokat, meg a jegyeidet?”
Apu: [rávág az asztalra, ugrik a kés, villa] „Elég ebből! A kisasszony nagyon jól tudja,
miről van szó. Ma jött meg az időközi értesítő. Szóval… Figyelj, mert csak egyszer fogom
elmondani. Javíts a jegyeiden, különben neked annyi! Világos? Javíts!” [megtámadja a főtt
krumplit]
Anyu: (Kissé nyűgösen, amiért le akarják játszani a színpadról) „Majd inkább én…
Melinda! [Mosolyog. A közönség reszket.] Nem kérünk sokat, édesem. Csak azt szeretnénk,
ha a képességeidnek megfelelően teljesítenél. És tudjuk, hogy a képességeid ennél sokkal
jobbak. Nézz rám, ha hozzád beszélek!”
[Az áldozat sajtot kever az almaszószba. Apu bikaként fújtat. Anyu kést ragad.]
Anyu: „Azt mondtam, nézz rám!”
[Az áldozat borsót kever a sajtos almaszószba. Apu abbahagyja az evést.]
Anyu: „Gyerünk, nézz rám.”
Ez már a halálhang. Amikor kicsi voltam, ettől a hangtól bepisiltem. Most nem úszom
meg ennyivel. A szemem sarkából anyura nézek, aztán megfogom a tányérom, és
visszavonulok a szobámba. Áldozat híján, anyu és apu most egymással kiabál. Fölhangosítom
a zenét, hogy ne halljam.

KÉK RÓZSÁK

A tegnap esti beszélgetés után megpróbálok figyelni biológiaórán. A sejteket vesszük, és

a sejtek alkotórészeit, melyek csak mikroszkóp alatt láthatók. Rendes mikroszkópot fogunk
használni, nem játékboltit. Nem rossz.
Ms. Keen a biosztanár. Kicsit sajnálom. Simán lehetett volna híres tudós vagy orvos, vagy
valami. Ehelyett itt kínlódik velünk. Rengeteg fánkkal vigasztalja magát, ami meg is látszik az
alakján. Rikító ruhájában olyan, mint egy narancssárga labda. A helyében elkerülném a
kosarasokat…
A labortársam David Petrakis. A Cyberzsenik klánjába tartozik. Mindig föltalálja magát.
Annyira sziporkázik, hogy még a tanárok is idegesek lesznek tőle. Az efféléket időnként jól
meg szokták verni a többiek, de őt békén hagyják a rosszfiúk. Rá kell jönnöm a titkára. Rólam
többnyire nem vesz tudomást, kivéve, amikor elrontani készülök a háromszáz dolláros
mikroszkópot, mert rossz felé tekerem. Egyik nap Ms. Keen egy bíborszín alapon kék
rózsamintákkal díszített, elképesztő ruhát viselt. Nem lenne szabad hagyni, hogy a tanárok
bármit felvehessenek. Bár igaz, ami igaz, fölrázta a diákokat. Napokig erről a ruháról beszélt
mindenki.

DIÁK OSZTVA ZAVARRAL: EGYENLŐ, ALGEBRA1

Akkor csúszok be a padba, amikor már csak tíz perc van hátra az algebraórából. Mr.
Stetman hosszasan bámulja a késési igazolásomat. Előhúzok egy tiszta lapot, hogy lemásoljam
a feladatokat a tábláról.
[1 A matematikának az egyenletek megoldásával, a kombinatorikával és a
determinánsokkal foglalkozó része. Magyar Értelmező Szótár ] A hátsó sorban ülök, innen
szemmel tarthatok mindenkit, és azt is látom, mi történik a parkolóban. Olyanokon szoktam
fantáziálni, hogy, mondjuk, hogyan menekülünk ki, ha felrobban a kémialabor. Mit kell tenni,
ha földrengés rázza meg New York belvárosát? És tornádó esetén?
Képtelenség az algebrára koncentrálni. Nem mintha rossz lennék matekból. Tavaly az
elsők közt végeztem – kaptam is aputól egy új biciklit.
De az algebrára valahogy nem tudom rászánni magam. Az világos, miért kellett
megtanulnom a szorzótáblát. Vagy, hogy miért kell ismernem a törteket, a tizedeseket, a
százalékszámítást, sőt a geometriát is – ezek mind hasznosak a gyakorlatban.
Na de az algebra? Valaki minden áldott nap megkérdezi Mr. Stetmantől, hogy miért kell
ezt tanulnunk. Látszik rajta, hogy ez szó szerint fájdalmat okoz neki. Imádja az algebrát. Ha
szóba kerül, elérzékenyül, valahogy úgy, mint a srácok, ha a kocsijukról beszélnek. Kérdezd
csak meg tőle, mért kell az algebra, rögtön belekezd ezer és egy sztoriba, de egyiknek sincs
veleje.
Mr. Stetman azt kérdezi, el tudná-e valaki magyarázni a flittyen-flutty szerepét a negatív
hoppáré-tételben. Heather válaszol. Csak nem jól. Mr. Stetman újabb próbát tesz. Hogy én?
Szomorú mosoly kíséretében megrázom a fejem. Sajnos most nem, talán majd húsz év múlva.
Kihív a táblához.
Mr. Stetman: „Ki szeretne segíteni Melindának? Rachel? Remek.”
A fejem majd szétrobban a képzeletbeli tűzoltókocsik üvöltésétől. Ez igazi égés.
Rachel/Rachelle kiklaffog a táblához egy kiborító holland/skandináv ruha összeállításban.
Félig felkészültnek, félig okosnak tűnik. Lézerszemei vannak, égetik a homlokom. Rajtam a
szokásos kukásszerkó: gyanús szagú szürke garbó, farmer. Akkor jut eszembe, hogy hajat
kéne mosnom.
Rachel szája mozog, a keze pedig csúszkál a táblán, fura alakzatokat és számokat rajzol.
Beszívom az alsó ajkamat a fogaim közé. Ha nagyon akarnám, talán teljesen le tudnám nyelni
magam. Mr. Stetman duruzsol valamit, Rachel nagyokat pislog. Oldalba bök. Leülhetünk. Az
osztály nevetgél, ahogy a helyünkre sétálunk.
Nagyon nem kéne tovább foglalkoznunk az algebrával. Rengeteg fontosabb
gondolkodnivalónk van. Pedig rendes fickónak tűnik ez a Mr. Stetman. Kár érte.

HALLOWEEN

A szüleim kijelentik, hogy túl idős vagyok már ahhoz, hogy Halloweenkor kísérteni
menjek. Remek! Legalább nem kell beismernem, hogy nem is hívott senki. Eszem ágában
sincs ezt anyunak és apunak elmondani. Azért imitálok egy kis sértődést, földobogok a
szobámba, és becsapom az ajtót.
Kinézek az ablakon. Kis, furcsa lények csoportja vonul a járdán. Egy kalóz, egy
dinoszaurusz, két tündér és egy menyasszony. Miért van az, hogy vőlegénynek egy gyerek
sem öltözik Halloweenkor? A gyerekek szülei a járda mellett beszélgetnek. Jó is, hogy itt
vannak, veszélyes ez az este: a gyerekek mögött rémisztő szellemek egy csoportja hullámzik.
Csöngetnek. A szüleim azon civakodnak, ki nyisson ajtót. Végül aztán anyu káromkodik
egyet, majd fejhangon énekelt „Uúú, nahát, nézd csak, ki van itt!” kíséretében ajtót nyit.
Valószínűleg csak egy-egy mini csokoládérudat adott mindegyik gyereknek, nem hangzik
nagyon lelkesnek, ahogy megköszönik. A gyerekek átvágnak a kerten a következő házig, a
szüleik az utcán követik őket.
Tavaly az egész klánunk boszorkánynak öltözött. Ivyékhoz mentünk, mert a nővérének
zseniális festékei voltak. Szereztünk ruhákat és olcsó fekete parókákat. Rachel és én néztünk
ki a legjobban. A bébiszitterként keresett pénzünkből piros csíkos fekete szaténsapkákat
kölcsönöztünk. Szokatlanul meleg, boszorkányos este volt. A szél felhőket úsztatott a Hold
előtt. Végigszáguldottunk az éjszakán: az érinthetetlen boszorkányok klánja. Egy pillanatig
komolyan azt gondoltam, ha varázsigéket kezdenénk mormolni, békává vagy nyúllá
változtathatnánk az embereket, megbüntethetnénk a gonoszt, megjutalmazhatnánk a jót. Több
fontnyi édességgel a zsebünkben fejeztük be az estét. Mikor aztán Ivy szülei lefeküdtek, a
koromsötét házban gyertyát gyújtottunk. Éjfélkor egy antik tükör elé tartottuk, hogy
meglássuk a jövőnket. Én nem láttam semmit.
Az idén Rachel egy olyan partira megy, amit, az egyik cserediákokat vendégül látó család
rendez. Hallottam algebrán, hogy erről beszélnek. Tudtam, hogy engem nem hívnak meg.
Ezzel a népszerűséggel örülhetek, ha a saját temetésemre kapok meghívást. Heather a
szomszédság gyerekeit fogja kísérgetni, hogy a szülők otthon maradhassanak.
Megtettem az előkészületeket. Nem fogom az estét szomorkodással tölteni vagy azzal,
hogy a szüleim vitáját hallgassam. Kivettem egy könyvet a könyvtárból. Bram Stoker:
Drakula. Egy csomag édességgel és a vérszopó szörnnyel elhelyezkedem az ágyamon.

NEVEK, NEVEK, NEVEK

A Halloween utáni lázban az iskolavezetés kitalálta, hogy inkább mégse legyünk

Ördögök. Mostantól mi vagyunk a Tigrisek. Grrrr.
A Környezetvédő Klub, tüntetést szervez, hogy tiltakozzon egy ilyen „veszélyeztetett faj
lealacsonyítása ellen”. Az egész iskola csak erről beszél. Mr. Neck motivációról, egyéniségről
és a Szent Iskolai Szellemről üvöltözik. Ezzel a tempóval az ipari forradalomig sem fogunk
eljutni töriből.
Spanyolórán megszégyenülök. A „linda” spanyolul azt jelenti, „csinos”. Nagyon jó vicc.
Mrs. Spanyoltanár felszólít. Valamelyik humoristaóriás erre: „No, Melinda no És linda.”1 [1
Nem, Melinda nem csinos.]Az óra további részében Me-no-lindának neveznek. Így kezdhetik
a terroristák is, ilyen ártatlan tréfákkal. Félek, késő már átjelentkezni németre.
Próbálok valami átfogó magyarázatot találni arra, ami velem történik. Azon a partin
elraboltak az ufók. Létrehoztak egy alvilágot, meg egy algimnáziumot, hogy a reakcióimat
tanulmányozzák. Mondjuk, a menzakajára ez egész jó magyarázat. De a többire… Az ufók
kicsit túlzásba viszik a vizsgálódást.

A MÁRTÁK

Heather talált egy klánt: a Mártákat. Egyelőre próbaidős zöldfülű benne. Fogalmam sincs,
hogy csinálta. Gyanítom, hogy bankjegyek csúsztak egyes zsebekbe. Persze, ez része Heather
stratégiájának, hogy megfelelő helyet vívjon ki magának az iskolában. Nekem is vele kéne
lógnom. Na de a Márták!
Ez egy elég költséges klán, évszaknak megfelelően változó külsőségekkel. Ősszel a
skótmintát kedvelik hozzáillő, különféle gyümölcsökről elnevezett színű pulóverekkel, mint
barack, meg birs. A tél a Fair Isle pulcsiké, csíkos gyapjúnadrággal és karácsonyi
hajszobrokkal. Azt még nem közölték Heatherrel, mit vásároljon tavaszra, de én libamintás
szoknyát jósolok fehér blúzzal, aminek kacsák vannak a gallérjára hímezve.
A Márták erőssége egyébként a segítőkészség. A nevük is valami bibliai személyé. (A
klán első vezetője misszionárius lett Los Angelesben.) A klán vezetői Meg, Emily és Siobhan.
A Márták elvállalnak mindenfélét, és jócselekedeteket hajtanak végre. Ez Heathernek való!
Azt mondja, futtatják ezt a konzervgyűjtési dolgot, gyerekeket korrepetálnak, futóversenyt,
táncversenyt, meg székugró versenyt rendeznek, hogy pénzt szerezzenek, mit tudom én, mire.
Azon kívül, a tanároknak is tesznek apróbb szívességeket. Ühüm.
Heather első mártás munkája a tanári földíszítése lett a hálaadási tantestületi
összejövetelre. Spanyol után megkörnyékez, és könyörög, hogy segítsek neki. Szerinte a
Márták szándékosan lehetetlenül nehéz munkát adtak neki, hogy aztán kirúghassák. Mindig
kíváncsi voltam, hogy is néz ki a tanári. Annyi mindent hall az ember. Vajon tényleg van egy
külön helyiség azoknak a tanároknak, akiknek sürgős alvásra van szükségük? Ipari méretű
papírzsepis tasakok az érzelmi túlcsordulások esetére? Kényelmes bőrfotelek, komornyik? És
mi van azokkal a titkos aktákkal, amiket állítólag minden gyerekről vezetnek?
Valójában az egész csak egy kis, zöld szoba koszos ablakokkal, amit cigiszag leng be,
noha évek óta tilos a dohányzás az iskola teljes területén. Egy ütött-kopott asztal, amit
fémvázas székek vesznek körül. Az egyik falon egy faliújság, ami nem volt letakarítva a
Holdra szállás óta. Körbenézek, de sehol sem látom a titkos aktákat. Lehet, hogy az igazgatói
irodában vannak.
Enyém az asztaldísz. Viaszos juharlevélből, makk, szalag és egy mérföldnyi vékony drót
segítségével készül. Heather megterít, és fölakasztja a zászlót. Az óráiról fecseg, míg én
egymás után teszem tönkre a műleveleket. Megkérdezem, nem cserélhetnénk-e, mielőtt
magamban is maradandó károkat okozok. Heather gyengéden kiszabadít a drót fogságából.
Megfog egy csokor levelet, összedrótozza a szárukat, megköti szalaggal, majd a helyükre
ragasztja a makkokat a ragasztópisztollyal. Hihetetlen. Sietek az asztallal.
Heather: „Mi a véleményed?”
Én: „Díszítő zseni vagy.”
Heather: [a plafonra sandít] „Jaj, nem erről beszélek! Rólam mit gondolsz? Szerinted
tényleg bevesznek? Annyira rendes Meg, minden este fölhív, csak hogy beszéljünk.”
Körbejárja az asztalt és megigazítja a villákat, amiket épp most tettem le. „Te ezt biztos
nevetségesnek gondolod, de a múlt hónapban annyira el voltam keseredve, hogy könyörögtem
a szüleimnek, hogy küldjenek internátusba. De most, hogy már vannak barátaim, minden
rendben!”
Nem kell választ kiizzadnom, mert ekkor bevonul Meg, Emily és Siobhan. Több tálcányi
minifánkot és csokoládéba mártott almaszeleteket hoznak. Meg, felhúzott szemöldökkel néz
rám.
Én: „Köszi a házi feladatot, Heather. Olyan rendes vagy.” Kirohanok az ajtón, de résnyire
nyitva hagyom, hogy lássam, mi történik. Heather a figyelem középpontjában, értékelik a
munkánkat. Meg, kézbe veszi az asztaldíszt, minden szögből megvizsgálja.
Meg: „Szép munka.”
Heather elpirul.
Emily: „Ki volt ez a lány?”
Heather: „A barátnőm. Ő volt az első, akivel itt összeismerkedtem.”
Siobhan: „Egészen rémisztő. Mi van a szájával? Valami fertőzés?”
Emily az órájára néz (az óraszíja passzol a hajpántjához). Öt perc. Heathernek el kell
tűnnie, mielőtt a tanárok megérkeznek. A próbaidőhöz az is hozzátartozik, hogy nem arathatja
le a dicsőséget.
A mosdóban bujkálok, amíg Heather busza el nem megy. A sós könnyek kellemesen
csípik az ajkaimat. Addig mosom az arcom a mosdóban, amíg nem marad belőle semmi: se
szemek, se orr, se száj. Semmi.

RÉMÁLOM
 Meglátom a folyosón. A Merryweatherbe jár EZ, is. Aubrey, vezérszurkolóval sétál. EZ,
az én rémálmom, bár felébrednék! Meglát. Mosolyog és kacsint. Jó, hogy összeragadtak az
ajkaim, különben okádnék.

AZ ÉRTESÍTŐM:

Kedvesnek látszás B
Társadalomismeret C
Spanyol C
Művészetek A
Ebéd D
Biológia B
Algebra C+
Öltözködés C
Angol C
Torna C+
 A MÁSODIK NEGYEDÉV

GYERÜNK___(ÍRD BE A HIÁNYZÓ SZÓT)!

A Környezetvédő Klub nyerte a második fordulót. Nem vagyunk többé Tigrisek, mivel ez
a név „megdöbbentő érzéketlenséget” sugall egy veszélyeztetett fajjal szemben.
Csak azt tudom, hogy én megdöbbentem.
A Környezetvédő Klub hatalmas posztereket készített. Újságokból ollóztak főcímeket:
VÉRENGZŐ TIGRISEK! GYILKOLTAK A TIGRISEK!, melléjük színes fotókat helyeztek
megnyúzott bengáli tigrisekről. Hatásos. Kiváló marketingeseik lehetnek. (A futballcsapat
tiltakozhatott volna, de az a szomorú igazság, hogy ebben az idényben az összes meccsüket
elvesztették. Örülnek, ha végre nem Tigrisek lesz a nevük. A többi csapat csak cicuskának
hívja őket.) A fél iskola aláírt egy petíciót, s a békacsókolgató környezetvédők még egy csomó
támogatólevet is kaptak iskolán kívüli csoportoktól, sőt, három hollywoodi színésztől is.
A demokrácia nevében összetereltek minket, hogy új nevet találjunk magunknak. Mik
legyünk? Kalózok nem lehetünk, hiszen ők az erőszakban hittek, és negatív diszkriminációt
alkalmaztak a nőkkel szemben. Azt a srácot meg, aki a Cipészeket javasolta a régi mokaszin
manufaktúra iránti tiszteletből, kiröhögték a teremből. A Harcosok esetleg a bennszülött
amerikaiakra vet rossz fényt. Én azt hiszem, az Arrogáns Eurocentrikus Patriarchák tökéletes
név lenne, de nem teszek rá javaslatot.
A diákönkormányzat szavazást fog tartani még a téli szünet előtt. A következőkből
választhatunk:
a. Méhek – mezőgazdasági hasznuk vitathatatlan, de fájdalmas találkozni velük
b. Jéghegyek – a remek téli időjárás tiszteletére
c. Csúcshódítók – ettől biztos inába száll az ellenfél bátorsága
d. Vombatok – senki nem tud róla, hogy veszélyeztetettek-e.

MENEDÉK

A szüleim megparancsolták, hogy minden nap maradjak ott a tanítás utáni felzárkóztató
foglalkozásokon. Nem volt kifogásom. Szívesen töltöm az időt a régi raktárban. Szépen
alakul.
Az első dolog, amit el kell tüntetnem, az a tükör. Föl van csavarozva a falra, nem tudom
leszedni, úgyhogy egy Maya Angelou poszterrel takarom el, amit a könyvtárostól kaptam. Azt
mondta, Ms. Angelou egyike a legnagyobb amerikai íróknak. Ám a posztert le kellett szednie,
mivel az iskolavezetés betiltotta a szerző egyik könyvét. Tényleg nagy író lehet, ha ennyire
félnek tőle. Maya Angelou figyel, ahogy összesöprök, fölmosok, letörlöm a polcokat,
kikergetem a sarokból a pókokat. Mindennap dolgozom egy kicsit. Olyan, mintha erődöt
építenék. Úgy gondolom, Maya szeretné, ha itt olvasnék, úgyhogy hozok pár könyvet
otthonról. De többnyire csak annak a rémisztő belső filmnek a pergését bámulom csukott
szemmel.
Egyre inkább nehezemre esik beszélni. A torkom mindig ki van száradva, az ajkaim
sebesek. Amikor reggel fölébredek, az állkapcsom olyan szorosan zárva van, hogy megfájdul
a tejem tőle. Heatherrel néha tudok beszélni, ha kettesben vagyunk. De valahányszor a
szüleimhez, vagy egy tanárhoz akarok szólni, hadarni kezdek, vagy lebénulok. Mi van velem?
Mintha valami súlyos gégehurutom volna.
 Tudom, hogy nem vagyok teljesen tiszta. El akarok menekülni, átváltozni, egy másik
galaxisba akarom transzportálni magamat. Be akarok vallani mindent, valaki másra akarom
testálni a mocskot, a szégyent, a haragot. Valami vadállat van a hasamban, hallom, ahogy
kapar a bordáim között. A raktáramban legalább csak én hallom, más senki…

RAGOZÁS

A spanyoltanárom megszegi a „semmi angol”-szabályt, hogy közölje velünk, jobb lesz,

ha nem teszünk többet úgy, mintha nem értenénk a házi feladatot, különben mindannyian
megnézhetjük a jegyünket. Aztán megismétli ugyanezt spanyolul is, de nekem az az érzésem,
néhány erős kifejezést is belefűz a mondandójába. Nem tudom, mért nem jutott ez már
korábban eszébe. Ha már az első alkalommal megtanítja az összes spanyol káromkodást,
előbbre tartanánk.
A fenyegetés hat, úgyhogy írok házi feladatot. Válassz ki öt igét, ragozd el őket.
Fordítani: traducir.
Megbukni: fracasar.
Igen, közel állok a fracasaráshoz.
Elbújni: esconder.
Elmenekülni: escapar.
Elfelejteni: olvidar.

ÁLLÁSOK NAPJA

Ha elfelejtettük volna, hogy „azértvagyunkitthogymeg

felelőalapokatszerezzünkazegyetemhezaholkiteljesíthetjük a
képességeinkethogyaztánjóállástszerezhessünkésboldoganélhessünkmegelmehessünkaDisney
Worldbe”, ma van az Állások Napja.
Mint a gimnáziumban minden, ez is egy teszttel kezdődik: teszt a vágyaimról és az
álmaimról. A szabadidőmet leginkább (a) nagy társaságban, (b) közeli barátok kisebb
csoportjával, (c) a családommal, (d) egyedül szeretem tölteni.
(a) Segítő, (b) cselekvő, (c) tervezgető, (d) álmodozó vagyok-e?
Ha a sínekhez lennék kötözve, és a 3:15-ös rochesteri vonat a derekamon készülne
átszáguldani
(a) segítségért kiáltanék,
(b) megkérném a kis egérbarátaimat, hogy rágják el a köteleket,
(c) eszembe jutna, hogy a kedvenc farmerom jóvátehetetlenül összegyűrődik a szárítóban,
(d) becsuknám a szemem, és úgy tennék, mintha minden rendben lenne.

Kétszáz kérdéssel később eljutok az értékelésig. Megtudom, hogy (a) az erdészetnél, (b) a
tűzoltóságnál, (c) a kommunikáció vagy (d) a kórbonctan területén érdemes elhelyezkednem.
Heather eredményei jóval egyértelműbbek. Neki nővérnek kéne mennie. Ugrál örömében.
Heather: „Ez isteni! Most már pontosan tudom, mi akarok lenni. Nyáron gyakorlatra
megyek a kórházba. Nem jössz velem? Rámegyek a biológiára, aztán jelentkezem a Syracuse-
i Egyetemre, diplomás ápolónak. Ez az!”
 Mitől ilyen biztos mindebben? Én azt sem tudom, mit fogok csinálni a következő öt
percben, ő pedig világosan lát előre tíz évet. Azzal vagyok elfoglalva, hogy a kilencediket élve
megússzam. Majd, aztán tervezek karriert.

AZ ELSŐ TÖRVÉNYMÓDOSÍTÁS

Mr. Neck úgy viharzik be a terembe, mint egy bika, ami előtt vörös posztók garmadája
leng. Óvatosan lecsúszunk a székre. Biztosra veszem, hogy föl fog robbanni. Ez meg is
történik, de valami egészen furcsa, váratlan módon.
BEVÁNDORLÁS – ezt írja a táblára.
Mr. Neck: „Az én családom kétszáz éve itt van. Mi építettük ezt az országot,
végigharcoltuk az összes háborút az elsőtől az utolsóig, adót fizettünk, szavaztunk.”
A képregények gondolatbuborékai a fejek fölött: „Ez is benne lesz a dolgozatban?”
Mr. Neck: „Hát azt mondjátok meg, mért nem kap a fiam állást?”
Néhány kéz emelkedik a levegőbe. Mr. Neck nem foglalkozik velük. Ez csak egy
álkérdés, azért tette föl, hogy ő maga adhassa meg rá a választ. Én hátradőlök. Ez olyan, mint
amikor apám panaszkodik a főnökéről. A legjobb, amit az ember tehet, hogy megpróbál ébren
maradni, és együttérzően pislog.
A fia tűzoltó akar lenni, de nem veszik fel. Mr. Neck meg van győződve róla, hogy ez
valami fordított diszkrimináció. Azt mondja, ő bezáratná az országhatárokat, hogy az igazi
amerikaiak olyan állást kapjanak, amit megérdemelnek. (A teszt azt mutatta, jó tűzoltó lennék.
Kíváncsi vagyok, el tudnám-e happolni az állást Mr. Neck fia elől.)
Egy fenyőfát firkálgatok. Művészetórán a linóleummetszettel próbálkozom. Az a baj a
metszettel, hogy nincs lehetőség a hibák kijavítására. Minden egyes rontás ráfagy a képre.
Előre kell gondolkodni.
Mr. Neck ismét a táblára ír: „VITA: Amerika határait 1900-ban le kellett volna zárni.” Ez
vérfagyasztó. Látom, hogy néhányan számolnak az ujjaikon, számolják, mikor született a
nagyapjuk, a dédapjuk, mikor jöttek Amerikába, vajon megúszták volna-e a Neck-vágást?
Aztán amikor rájönnek, hogy egy olyan országban ragadtak volna, ahol gyűlölik őket, ahol
nincsenek iskolák, ahol nincs jövő, egymás után tiltakoznak.
Én nem tudom, honnan jött a családom. Valami hideg helyről, ahol kedden babot ettek, és
hétfőn teregették ki a mosást. Fogalmam sincs, mióta vagyunk Amerikában. Elsős korom óta
ebben a kerületben lakunk. Ez talán számít. Belekezdek egy almafába.
Érvek röpködnek ide-oda a teremben. Pár stréber hamar rájön, Mr. Neck melyik oldalon
játszik, úgyhogy rögtön az „idegenek” kihajítása mellett tesznek hitet. Mindenkinek, akinek a
családja még az ezernyolcszázas években vándorolt be, van egy-egy jó története arról, hogy
milyen keményen dolgoztak, mennyi mindent tettek az országért, mennyi adót fizettek. Az
Íjász Klub egyik tagja megpróbálja elmagyarázni, hogy mindannyian idegenek vagyunk,
igazából vissza kéne adnunk az országot az indiánoknak, de a tiltakozás elsöpri a színről. Mr.
Neck nagyon élvezi a hangzavart, egész addig, amíg valamelyik kölyök személyesen neki nem
támad.
Bátor fickó: „Talán a fia, azért nem kapta meg az állást, mert nem elég jó. Vagy,
mondjuk, lusta. Vagy egyszerűen csak valaki a bőre színétől függetlenül jobb volt nála. Én azt
hiszem, hogy leginkább a kétszáz éve itt lakó fehérek húzzák le az országot. Nem tudják, mi a
munka, túl könnyen megkaptak mindent.”
A bevándorláspárti erők tapsolnak és ujjonganak.
Mr. Neck: „Vigyázzon a szájára, mister! A fiamról beszél. No jó, elég volt belőletek.
Vége a vitának, vegyétek elő a könyveket.”
 Mr. Neck visszanyeri az önuralmát. A sónak vége. Háromszáztizenötödször próbálok
megrajzolni egy ágat, ami a törzsből jön. Élettelen, hitvány, olcsó rajz. Fogalmam sincs,
hogyan kéne életre kelteni. Annyira el vagyok foglalva, hogy észre sem veszem, hogy David
Petrakis, a laborpartnerem fölállt. Az osztály elcsöndesedik. Leteszem a ceruzámat.
Mr. Neck: „Mr. Petrakis, üljön le!”
David Petrakis sosem kerül bajba. Ő az, aki minden órára pontosan érkezik, s aki segít a
tanároknak hatástalanítani a számítógép-vírusokat. A kisujjkörmömet rágom. Mi járhat a
fejében? Megkattant? Összeroppant volna annak súlya alatt, hogy okosabb mindenkinél?
David: „Amennyiben az osztály vitázik, mindenkinek joga van elmondani, mit gondol.”
Mr. Neck: „Azt én döntöm el, ki beszél.”
David: „Maga indította a vitát. Most nem zárhatja le pusztán azért, mert nem az ízlésének
megfelelően alakul.”
Mr. Neck: „Ide figyeljen, Mr. Petrakis! Üljön le!”
David: „Az alkotmány nem különbözteti meg a polgárokat az alapján, hogy mióta élnek
az országban. Én is polgár vagyok, pontosan ugyanolyan jogokkal, mint maga, vagy a Fia.
Mint polgár és mint diák, kikérem magamnak az óra rasszista, intoleráns és idegenellenes
hangnemét.”
Mr. Neck: „Ülj le a seggedre, Petrakis, és vigyázz a szádra! Én egy vitát próbáltam
indítani, ti vittétek el a faj, akármi felé. Ülj le, vagy mész az igazgatóhoz.”
David Mr. Neckre bámul, felpillant a zászlóra, majd fogja a könyveit és kisétál a
teremből. Millió dolgot mond egyetlen szó nélkül. Tanulmányozni fogom ezt a David
Petrakist. Sosem hallottam még ilyen együttérző csöndet.

HÁLÁT ADNI

Hálaadáskor a Zarándokok adtak hálát a bennszülött amerikaiaknak, amiért azok

megmentették őket az éhenhalástól. Én azért szoktam hálát adni hálaadáskor, hogy az anyám
végre elmegy dolgozni, és apám pizzát rendel.
Az egyébként is zaklatott, folyton rohanó anyám, Pulyka-nap előtt fölspannolt narkóssá
változik. Ez a Fekete Péntek, a hálaadás utáni nap miatt van, ez ugyanis a karácsonyi
bevásárlási időszak kezdete. Ha pedig – gondolja ő – Fekete Pénteken nem ad el egymilliárd
inget és tizenkét millió övet, vége a világnak. Kávén és cigarettán él, úgy káromkodik, mint
egy rapper, közben pedig táblázatok lebegnek lelki szemei előtt.
A célok, amiket a boltja elé tűz, tökéletesen irreálisak, és ezzel tisztában is van. De nem
tud mit tenni. Mint amikor valaki beleakad az elektromos kerítésbe. Ráadásul minden évben,
éppen akkor, amikor a kritikus pontig stresszeli magát, hálaadási vacsorát főz. Könyörgünk,
hogy ne tegye. Győzködjük, fenyegetjük. Nem használ.
A Hálaadás előtti napon este tízkor fekszem le. Anyu még a laptopot veri az
étkezőasztalon. Amikor reggel lejövök, ugyanott találom.
Rám néz, ahogy ott állok fürdőköpenyben és a szőrös nyúlpapucsban. „A francba”,
mondja, „A pulyka.”
Krumplit pucolok, amíg ő forró vízben fürdeti a fagyott pulykát. Az ablakok
bepárásodnak, elszakítanak a külvilágtól. Szeretném megemlíteni, hogy ehetnénk mást is,
spagettit, mondjuk, vagy szendvicset, de félek, hogy félreértené. Egy jégkaparóval benyúl a
pulyka hasába, hogy kivegye a belsőségeket tartalmazó zacskót. Meg vagyok győzve. Tavaly
zacskóstul sütötte meg.
A hálaadási főzőcskének különös jelentősége van számára. Ez valami szent kötelesség, ez
teszi feleséggé és anyává. A családom nem beszélget sokat, nem sok mindent osztunk meg
egymással, de amikor anyu hálaadási vacsorát főz, annak van valami olyan jelentése, hogy
újabb egy évig család leszünk. Kodak logika. Csak a reklámfilmekben működik.
Végzek a krumplival. Anyu elküld tévézni: nézzem meg az ünnepségeket. Apu leviharzik
a lépcsőn. „Milyen a hangulata?” kérdezi, mielőtt betenné a lábát a konyhába. „Hálaadás
van…” mondom. Apu fölveszi a kabátját. „Fánk?”, kérdezi. Bólintok.
Csörög a telefon. Anyu felveszi. A bolt. Első fokú készültség. A konyhába megyek
ásványvízért. Anyu narancslevet tölt nekem, amit nem tudok meginni, mert marja a sebes
ajkamat. A pulyka a mosogatóban úszik. Egy tízfontos pulykajéghegy. Nagyon úgy érzem
magam, mint a Titanic.
Anyu leteszi, és kizavar, azt mondja, fürödjek meg, és takarítsam ki a szobámat. A
kádban ázom. Teleszívom a tüdőmet levegővel, lebegek a víz felszínén. Aztán kifújom az
egészet, és elsüllyedek. A víz alá bukom, hogy meghallgassam a szívverésemet. A telefon újra
csöng. Másodfokú készültség.
Mire fölöltözöm, az ünnepségeknek már vége, apu meccset néz. Porcukros az arca. Nem
szeretem, amikor itthon döglik hétvégeken. Frissen borotváltan szeretem, öltönyben.
Elhesseget, hogy lássa a meccset.
Anyu telefonál. Harmadfokú készültség. A csavaros telefonzsinór körbefonja vékony
testét, mintha kötelekkel csomózták volna valami máglyához. Két dobverőszerűség kandikál
elő egy hatalmas, forró vízzel teli edényből. Forralja a fagyott pulykát. „Nem fér be a
mikroba”, magyarázza. „Mindjárt kiolvad.” Bedugja az ujját a szabad fülébe, hogy
koncentrálni tudjon a telefonra. Kiveszek egy sima fánkot a csomagból, és felmegyek a
szobámba.
Magazinokat lapozgatok, miközben hallom, hogy a szüleim veszekszenek. Nem
hangosan. Duruzsoló vita ez, csak pár szó csattan. Ennék még egy fánkot, de nem szeretnék
miatta átvonulni a ringjükön. Amikor a telefon újra csörög, mintha vége lenne egy menetnek,
visszavonulnak a sarkaikba. Eljött az én időm.
Anyunak a fülén van a telefon, amikor leérek a konyhába, de nem nagyon figyel. Letörli a
gőzt az ablakról, és kinéz a hátsó kertbe. Kinézek én is.
Apu vonul ott, a kezén hőálló kesztyű, s egy gőzölgő pulykát cipel a fél lábánál fogva.
„Azt mondta, így órákig tart, míg kiolvad”, motyogja anyu. „Nem, nem neked mondom, Ted”,
mondja a telefonba. Apu a tőkére teszi a pulykát, és kézbe veszi a baltát. Paff. A balta belevág
a fagyott pulykába. Megvizsgálja elöl-hátul. Paff. Egy darab hús a földre esik. Fölveszi, és
diadalmasan meglóbálja az ablak felé. Anyu hátat fordít, és közli Teddel, hogy azonnal indul.
Miután anyu elment a boltjába, a konyhában apu veszi át a helyét. Most meg kell
mutatnia, hogy ő jobb munkát végez. Behozza a feltrancsírozott, koszos húst, és alaposan
lemossa. Elöblíti a fejszét is.
Apu: „Mint a régi szép időkben, nem Mellie? A pasik kimennek az erdőbe, és elejtett
vaddal térnek vissza. Nem olyan bonyolult az egész. A főzés csak némi összeszedettséget
követel, meg azt, hogy az ember tudjon olvasni. Nyugi, rendes kaját fogok csinálni, akár az
anyám. Nincs szükségem segítségre. Csinálj inkább házi feladatot vagy valami különmunkát,
hogy javíts a jegyeiden. Majd szólok, ha kész vagyok.”
Gondolkodom a tanuláson, de elvégre ünnepnap van, úgyhogy inkább elfekszem a
nappaliban, és megnézek egy régi filmet. Kétszer érzek füstszagot, egyszer összerezzenek,
amikor valami üveg csörömpöl a konyhapadlón, és a szobai telefonon lehallgatom, amikor apu
egy hölggyel beszél a pulyka-segélyvonalon. A hölgy azt mondja, sebaj, amúgy is a
pulykaleves a Hálaadás legjobb fogása. Egy óra múlva apu kihív a konyhába, úgy csinál, mint
aki nagyon élvezte a főzést. A csontok a vágódeszkán vannak fölhalmozva, s a gázon egy
lábosnyi ragasztó fő. Szürke, zöld és sárga darabkák forgolódnak a fortyogó fehér pasztában.
Apu: „Leves akar lenni.”
Én: …
Apu: „Egy kicsit hígnak tűnt, adtam hozzá zselatint. Tettem bele kukoricát és borsót is.”
Én: …
 Apu: [hirtelen előhúzza a pénztárcát a farzsebéből] „Rendelj pizzát. Én addig
megszabadulok ettől.”
Dupla sajtot, dupla gombát rendelek. Apu elássa a levest hátul, nem messze a halott
kutyánktól, Arieltől.

KÍVÁNSÁGCSONT

Emléket akarok állítani a pulykánknak. Állatot így még nem gyötörtek meg, hogy aztán
ennyire pocsék vacsora készüljön belőle. Kibányászom a csontokat a szemetesből, és
beviszem őket művészetórára. Mr. Freeman örül. Azt mondja, dolgozzak a pulykán, de ne
feledkezzek meg a fáról.
Mr. Freeman: „Látom, lázba hozott a téma, Melinda. Megérintett az ünnep
kommercializmusa. Ez csodás! Csodás! Légy te a madár! Áldozd föl magad az érzelmileg
kiüresedett családok és a műkaják oltárán!”
Persze, amit csak akarsz.
Először csak egymásra dobálom a csontokat, mint egy halom gyújtóst, de Mr. Freeman
fölsóhajt. Azt mondja, meg tudom én ezt jobban is csinálni. Egy fekete lapra rendezem a
csontokat, megpróbálok pulykát rajzolni köréjük. Nem kell hozzá Mr. Freeman, hogy lássam,
ez is elég gyér. Addigra egyébként ő már a saját festményével foglalkozik, azt is elfelejtette,
hogy létezünk.
Egy hatalmas vásznon dolgozik. Elég barátságtalannak indult: egy lepusztult épület egy
szürke utcán, egy esős napon. Heteket töltött csak azzal, hogy mocskos pénzérméket fessen a
képén a járdára. Az iskolavezetés tagjainak arcát festette az ablakokba, amiket aztán
berácsozott. Komolyan, jobb a vászna, mint a tévé, sosem lehet tudni, mi fog történni.
Összegyűröm a papírt, és lefektetem a csontokat az asztalra. Melinda Sordino
antropológus. Egy rejtélyes áldozati szertartás nyomait ástam elő. Megszólal a csengő, és én
kiskutya szemekkel nézek Mr. Freemanre. Azt mondja, mindjárt szól a spanyoltanáromnak,
kitalál valamit. Maradhatok még egy órát. Amikor ezt Ivy meghallja, ő is könyörögni kezd,
hogy maradhasson. Le kell győzze a bohócokkal szembeni félelmét. Valami furcsa szobrot
csinál: egy bohóc arca mögé egy maszkot. Mr. Freeman Ivynak is megengedi, hogy maradjon.
Ivy rám néz, fölhúzza, majd visszaejti a szemöldökét. Mire ráeszmélek, hogy ez jó alkalom
lett volna arra, hogy valami barátságosat mondjak neki, már visszatér a munkájához.
Egy fatalapzatra ragasztom a csontokat, kiállítási csontvázat készítek. A mütyürös
ládában találok kést meg villát, azokat is fölragasztom, úgy néznek ki, mintha rátámadnának a
csontokra.
Hátralépek. Még nincs teljesen készen. Kotrok a ládában, találok egy félig elolvadt Lego
pálmafát. Ez jó lesz! Mr. Freeman mindent összegyűjt, amit egy normális ember kidobna:
Happy Meal játékokat, magányos kártyalapokat, bevásárlócédulákat, kulcsokat, babákat,
sótartót, játékvonatot… – mindent, amiről úgy gondolja, művészet lehet belőle.
Letépem egy Barbie baba fejét, és a pulyka belsejébe teszem. Jónak tűnik. Ivy odasétál,
ránéz, fölhúzza a szemöldökét, és bólint. Mr. Freeman is odajön megvizsgálni a művet. El van
ragadtatva.
Mr. Freeman: „Remek, remek! És mindez mit mond neked?”
A francba! Nem gondoltam, hogy kvíz is lesz. Köszörülöm a torkom. Egyetlen szót sem
tudok kinyögni. Ismét próbálkozom, egy apró köhögés kíséretében.
Mr. Freeman: „Torokgyulladás? Semmi baj. Szeretnéd, ha elmondanám, én mit látok?”
Megkönnyebbülten bólintok.
„Egy lányt látok, aki nem tud szabadulni egy rosszul sikerült ünnep emlékeitől, úgy érzi,
nap, mint nap lefoszlik róla némi hús. A kés és a villa egyértelműen a középosztályt
szimbolizálja. A pálma remek. Egy összetört álom talán? Műanyag nyaralás, elhagyott
sziget?”
Kezdek belejönni. Ivy és Mr. Freeman figyeli, ahogy benyúlok és kiveszem a Barbie-
fejet. Fölteszem a csontváz tetejére. A pálmának nincs helye, azt félrelököm. A kést és a villát
úgy állítom be, mintha lábak lennének. Szalaggal leragasztom a Barbie száját.
Én: „Nincsenek valahol kis ágacskák? Megcsinálnám a karokat.”
Ivy kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán becsukja. Mr. Freeman
tanulmányozza a művem. Nem szól semmit, attól félek, kiborult, hogy elvettem a pálmát. Ivy
újra próbálkozik. „Rémisztő”, mondja. „Nem úgy, ahogy egy bohóc rémisztő, hogy is
mondjam… Nem szeretném túl sokáig nézni. Jól sikerült, Mel.”
Nem ez az a reakció, amit vártam, de végül is pozitív volt. El is fordulhatott, semmibe
vehetett volna, de nem. Mr. Freeman az arcára csap. Művészettanárhoz képest nagyon
komolyan néz. Aggódom.
Mr. Freeman: „Tudom, hogy ez mit mond. Azt mondja: fájdalom.”
Megszólal a csengő. Kirohanok, mielőtt még valamit mondhatna.

MEGHÁMOZVA, KIMAGOZVA

Biológiaórán a gyümölcsöket tanulmányozzuk. Ms. Keen egy hetet töltött azzal, hogy
bevezessen bennünket a bibék, porzók, magházak, virágok világába. Fagyott a föld, éjjelente
hó szitál, de ő ébren tartja a tavaszt az osztályteremben.
A hátsó sor egészen addig alszik, amíg a tanárnő meg nem jegyzi, hogy az almafáknak
méhekre van szükségük a reprodukcióhoz. Ez a „reprodukció” szó beindítja őket. Valahogy
rájöttek, hogy kapcsolatos a szexszel. A bibékről és porzókról szóló óra nagy hahotázásba
fullad. Csakhogy Ms. Keen évszázadok óta tanít. Egy fél tucat túlfűtött kamasz nagyon kevés
ahhoz, hogy eltérítse őt a napi anyagtól. Higgadtan kiosztja a gyakorlati eszközöket.
Almák. Mindannyian kapunk egy Róma, egy Cortland vagy egy McIntosh fajtájú almát és
egy műanyag kést. Ms. Keen utasít bennünket, hogy szeljük fel őket. A hátsó sor kardozik.
Ms. Keen csöndben felírja a neveiket a táblára, az aktuális osztályzatukkal együtt. Minden
egyes kardozással töltött perccel vesztenek egy pontot. B mínusztól C mínuszig estek, mire
észbe kapnak. Fölüvöltenek.
Hátsó sor: „Tanárnő, ez nem fair, ezt nem teheti! Nem is figyelmeztetett!”
Még egy pont levonás. Nekilátnak az almáknak, motyognak, motyognak, átkozódnak,
átkozódnak, vén, hülye tehén.
David Petrakis, a labortársam nyolc egyenlő részre vágja az almáját. Egy szót sem szól.
Van elég gondja. Nem tud dönteni az orvosi és a jogi előkészítő között. A kilencedik osztály
csak egy apró kellemetlenség számára, hajszeszreklám az Élet Nagy Filmje előtt.
Almaillat tölti meg a levegőt. Egyszer, amikor még kicsi voltam, a szüleim elvittek egy
gyümölcsöskertbe. Apu felültetett egy almafára. Olyan volt, mintha egy mesekönyvbe
csöppentem volna. Mindenütt finom, piros almák, a levelek és az ágak meg sem moccantak.
Méhek döngicséltek eltelve az almaillattól, eszükbe sem jutott, hogy megcsípjenek. A nap
ragyogott, és a lágy szellő a szüleimet egymás karjába kergette.
No ilyen illata van most a biológiateremnek.
Beleharapok az almámba. David fölszisszen.
David: „Ezt nem teheted! Meg fog ölni! Az a feladat, hogy fölszeld! Figyelsz egyáltalán?
Pontokat fog levonni!”
Teljesen világos, hogy David nem teljesítette a gyermekkor almafán való ülésre
vonatkozó követelményét.
 Négy nagyobb darabra vágom az alma megmaradt részét. Tizenkét magja van. Az egyik
mag megnyílt, és egy fehér hajtás nyúlik ki belőle. Egy almafakezdemény. Megmutatom a
csírát Ms. Keennek.
Pontot kapok érte.
David az égre néz.
A biológia egészen tűrhető.

ELSŐ TÖRVÉNYMÓDOSÍTÁS, MÁSODIK VERSSZAK

A levegő szinte vibrál a feszültségtől. Már csak egy hét van hátra a téli szünetig. A
tanárok elcsigázottak, a diákok egyre többet engednek meg maguknak. Valami tanáribeli
tojáslikőrözésről is hallani. Társadalomismeret órán David Petrakis visszavág szólásszabadság
ügyben.
Időben érkezem. Mr. Necknél nem merem használni a lopott igazolásokat. David az első
sorba ül, és egy magnót tesz az asztalra. Amint Mr. Neck szóra nyitja a száját, David úgy
nyomja le egyszerre a felvétel és a lejátszás gombját, ahogy a zongorista üti le a
nyitóharmóniát.
Mr. Neck nem tesz kitérőket. Öles léptekkel haladunk a függetlenségi háború felé. Felírja
a táblára: „ha adó, akkor képviselet!” Jól hangzó szlogen. Kár, hogy akkoriban még nem
ismerték a lökhárítómatricát. A telepesek hallatni akarták a hangjukat a brit parlamentben.
Mivel a hatalmon lévők nem hallgatták meg a panaszaikat. Jól fog ez szólni a szalagon. Mr.
Neck hangja oly sima, mint a tegnap aszfaltozott országút. Semmi huppli.
A szalag persze nem adja majd vissza a tekintetét. Egész idő alatt Davidét bámulja. Ha
rám nézne ilyen gyilkos tekintettel egy tanár negyvennyolc percen keresztül, csak egy tócsányi
olvadt zselé maradna belőlem a végére. David egyszerűen csak visszanéz.
Az iskolatitkárság a legmegfelelőbb hely, ha az ember a legfrissebb pletykákról akar
értesülni. Kihallgatom a Petrakisék ügyvédjéről folyó eszmecserét, amíg a nevelőtanáromra
várok. Ugyanis újabb leckének nézek elébe arról, hogy nem teljesítek a képességeimnek
megfelelően. Honnan tudja, mik a képességeim? Amíg blablázik, általában a pöttyöket
számolom a plafonon.
A nevelőtanár késik, én pedig észrevétlenül üldögélek a piros műanyagszéken, és
kihallgatom, ahogy a titkár beavatja valamelyik szülői munkaközösségi tagot a Petrakis-
dologba. David szülei gonosz és drága ügyvédet fogadtak, aki azzal fenyegeti Mr. Necket meg
az egész iskolakerületet, hogy beperli őket mindenért, az alkalmatlanságtól az emberi jogok
megsértéséig. David magnója az osztályban arra szolgál, hogy „potenciális jövőbeli
jogsértéseket dokumentáljon”. Nem úgy néz ki, mintha a titkárt különösebben kiborítaná a
lehetőség, hogy Mr. Necket esetleg eltávolítják.
David minden bizonnyal említette az ügyvédjének a szemmel verést, mert másnap egy
videokamera van felállítva a terem végében. David Petrakis az én hősöm.

HAJRÁ VOMBATOK!

Hagyom, hogy Heather rádumáljon, hogy menjek el vele a téli gyűlésre. Utál egyedül
ülni, majdnem annyira, mint én. A Mártáktól nem érkezett felé hivatalos felkérés, hogy velük
üljön. Ettől kivan, de megpróbálja nem mutatni. A legújabb Márta-divatnak megfelelően zöld
pulcsit visel, amin hatalmas télapóarc virít, meg piros nadrágot és vattás csizmát. Engem rá
nem lehetne venni ilyesmire.
Heather jó korán odaadja a karácsonyi ajándékomat: harang formájú fülbevalókat,
csilingelnek, amikor elfordítom a fejem. Ez annyit jelent, hogy vennem kell neki valamit.
Talán erőt veszek magamon, és vásárolok neki egy barátság-nyakláncot. Ő olyan barátság-
nyakláncos típus. A harang hatalmas ötlet. Rázom a fejem, amíg Urunk, Igazgatónk beszél,
úgyhogy alig-alig hallom. A zenekar valami felismerhetetlen dallamot játszik. Heather azt
mondja, az iskolavezetés nem engedélyezte, hogy akár karácsonyi, akár hannukai énekeket,
akár Kwanza-dallamokat játsszanak. Ahelyett, hogy multikulturálisak lennénk,
nonkulturálisak vagyunk.
A gyűlés fénypontja az új nevünk kihirdetése. Urunk, Igazgatónk fölolvassa a szavazás
végeredményét: Méhek – 3, Jéghegyek – 17, Csúcshódítók – 1, Vombatok – 32 szavazat. A
maradék 1.547 szavazat tiltakozó szöveg volt, vagy olvashatatlan.
Merryweather Vombatok. Jól hangzik. Mi vagyunk a Vombatok, a varázslatos, a vad
Vombatok. A ványadt, vérszegény, vánszorgó, vert Vombatok! Ahogy a buszomhoz sietünk,
elmegyünk Raven Vezérszurkoló és Amber Vezérszurkoló mellett. Ráncolják a homlokukat,
nyilván rímet keresnek a „vombat”-ra. A demokrácia csodálatos intézmény!

TÉLI SZÜNET

Vége a tanításnak, még két nap van karácsonyig. Anyu egy cetlin üzeni: feldíszíthetném a
karácsonyfát, ha van kedvem. Kivonszolom a műfenyőt a pincéből, fölállítom a bejárón, és
egy söprűvel lesöpröm róla a pókhálót és a port. Az égőket minden évben rajta hagyjuk. Csak
a díszeket kell feltennem.
Karácsonykor valahogy nagyon hiányzik az embernek egy kis kölyök. Ők teszik
vidámmá az ünnepet. Nem lehetne valahonnan kölcsönözni egyet? Amikor kicsi voltam,
mindig igazi fát vettünk, későn feküdtünk, forró csokit ittunk, és sokáig keresgéltük a
különleges díszeknek a megfelelő helyet. Ám minden egy csapásra megváltozott, amikor
kiszagoltam, hogy nem a nagyszakállú hozza az ajándékokat. A szüleim ezután már, meg sem
próbálták bensőségessé tenni az ünnepi estét. Talán nem kellett volna elmondanom nekik,
hogy rájöttem a dologra…
Lefogadom, hogy rég elváltak volna, ha én nem születek meg. Annak is mi haszna? Nem
vagyok se szép, se okos, se erős. Csak olyan, mint ők: gyenge eresztés, aki titkokba és
hazugságokba menekül. Hihetetlen, hogy folytatnunk kell ezt a színjátékot, amíg le nem
diplomázom. Szégyen, hogy nem vagyunk képesek elismerni, hogy nem megy nekünk ez a
családosdi; eladni a házat, elosztani a pénzt, aztán ki merre lát.
Boldog karácsonyt!
Hívom Heathert, de vásárolni ment. Vajon ő mit tenne, ha azt érezné, hogy a háznak nincs
karácsonyi hangulata? Úgy fogok tenni, mintha én lennék Heather. Vastag ruhákba bújok,
sálat kötök a nyakamba, és beugrok egy hótaposóba. A hátsó kert gyönyörű. A fákat és a
bokrokat jég borítja, csodás, ahogy visszatükrözik a napsugarakat. Hóangyalt fogok csinálni!
Hanyatt dobom magam a szűzhóban. A sál a számra szorul, ahogy „szárnyaimmal”
verdesek. A nedves gyapjúnak olyan a szava, mint amikor elsős koromban az iskolába
mentem egy hideg reggelen, s a tejpénz a kesztyű ujjaiban csörgött. Akkor még egy másik
házban laktunk, egy kisebben. Anyu még az ékszerésznél dolgozott, és suli után már otthon
volt. Apunak jobb főnöke volt, és folyton arról beszélt, hogy venni fog egy hajót. S még
hittem a télapóban.
 Fölöttem szél rázza az ágakat. A szívem úgy kalapál, mint a tűzoltóharang. A sál túl
szoros a számon. Lehúzom, hogy levegőt kapjak. Arcomra fagy a lehelet. Kívánnom kéne
valamit, de nem tudom, mit. Valahogy utat talált a hó a derekamhoz.
Magyal- és fenyőágakat török, beviszem őket. Piros fonallal összekötöm őket, és egy-egy
csokrot helyezek el a kandallópárkányon és az ebédlőasztalon. Nem néznek ki annyira jól,
mint azé a lakberendező csajé a tévében, de jobb illat lesz tőlük. Még mindig szeretnék
kikölcsönözni egy gyereket pár napra.
Karácsonykor délig alszunk. Anyunak egy fekete pulcsit adok, apunak egy cd-t a hatvanas
évek slágereivel. Én egy marék vásárlási utalványt kapok tőlük, egy tévét a szobámba, egy
korcsolyát és egy vázlatfüzetet szénceruzákkal. Azt mondják, észrevették, hogy rajzolok.
Majdnem elmondok nekik mindent. Könnyek öntik el a szemem. Észrevették, hogy
rajzolni próbálok. Észrevették!!! Megpróbálom lenyelni a hógolyót a torkomban. Nem lesz
könnyű. Az biztos, hogy sejtik, hogy ott voltam a partin. Talán már azt is hallották, hogy
kihívtam a zsarukat. Mindent el akarok mondani nekik, ahogy ott ülünk a műfenyő alatt, és
egy karácsonyi tucatfilm fut a tévében.
Megtörlöm a szemem. Bizonytalan mosollyal néznek rám. A hógolyó csak növekszik.
Amikor aznap éjjel hazavergődtem, nem voltak otthon. Úgy volt, hogy Rachelnél töltöm az
éjszakát, nem számítottak rám. Zuhanyoztam, amíg a meleg víz el nem fogyott, aztán
bebújtam az ágyba, de nem aludtam. Anyu éjjel kettőkor érkezett, apu napkelte előtt. Nem
együtt voltak. Hol tölthették az éjszakát? Azt hiszem, tudom. Hogy is beszélhetnék nekik arról
az éjszakáról? Hogy kéne elkezdenem?
Apu az órájára néz. Anyu a csomagolópapírt tömködi a szemetesbe. Kimennek. Én még
mindig a padlón ülök, markolom a papírt és a ceruzákat. Meg sem köszöntem.

KEMÉNY MUNKA

Két szabad napom volt mindössze, azután a szüleim kitalálták, hogy „nem tenghetek-
lenghetek egész szünet alatt a házban”. Mennem kell velük dolgozni. Még nem vagyok elég
idős ahhoz, hogy hivatalosan munkát vállaljak, de ez őket nem érdekli. A hétvégét anyu
boltjában töltöttem, azt a nagy halom árut dolgoztuk föl, amit az elégedetlen
megajándékozottak visszahoztak. Vajon van-e valaki egész Syracuse-ban, aki azt kapta
karácsonyra, amit szeretett volna? Nem úgy néz ki… Minthogy még nem dolgozhatnék, anyu
a lenti raktárban dugdos. Össze kell hajtanom az ingeket, és tizenegy tűvel megtűzni őket. Az
alkalmazottak úgy néznek rám, mint egy patkányra, azt hiszik, anyám azért küldött le a
pincébe, hogy utánuk kémkedjek. Néhány inget összehajtok, aztán elegem lesz, előveszek egy
könyvet, és olvasok. Megnyugszanak. Közéjük tartozom. Én sem akarok ott lenni.
Anyu nyilván tudja, hogy lógtam, de nem szól semmit hazafelé a kocsiban. Csak
sötétedéskor indulunk, rengeteg a dolog. A forgalom szar volt, meg sem közelítette a
tervezettet. Elbocsátások lesznek.
Megállunk a pirosnál. Anyu becsukja a szemét. A bőre szürke, mint a sokat mosott bugyi,
ami már szét akar foszlani. Már bánom, hogy nem hajtogattam neki több inget.

A következő napon apuval megyek. Valami biztosítást árul, de nem tudom, hogyan, meg
minek. Hozat nekem egy kis asztalt az irodájába. Az a feladatom, hogy naptárakat
borítékoljak, és rájuk ragasszam a címeket. Ő az asztalánál ül, és különféle emberekkel
telefonálgat.
Fölrakja a lábát az asztalra. A barátaival nevetgél. Ebédelni hív valakit. Azt hiszem,
megérdemelné, hogy ingeket hajtogasson anyunak a pincében. Én meg megérdemelném, hogy
tévét nézzek. Hogy aludjak. Még akár azt is, hogy átmenjek Heatherékhez. Ebédkor már
fortyog a gyomromban a düh. Apu titkárnője mond valami kedveset, amikor lerakja elém az
ebédet, de nem válaszolok neki. A tekintetem döfködi apám tarkóját.
Dühös vagyok, dühös. Még egymillió borítékom van, amit le kell ragasztanom. Nyálazom
a zselét. Az éles papír elvágja a nyelvem. Megízlelem a vérem.
Hirtelen ANNAK az arca villan elém. A düh úgy tör ki belőlem, mint a levegő a
kilyukasztott lufiból. Apu teljesen kiakad, amikor meglátja, mennyi naptárt összevéreztem.
Hálás vagyok, amikor újra iskolába mehetek.

BÜNTETŐ

Most, hogy kétlábnyi hó borít mindent, bent lehetünk tornaórán. A termet húsz fok alatt
tartják, mivel „egy kis friss levegő, még nem ártott senkinek”. A tanárok könnyen beszélnek,
melegítőt visel mindegyik.
A teremsportok közül a kosárlabdával kezdjük. Ms. Connors a büntetődobásokra tanít
bennünket. A vonalra lépek, kétszer lepattintom a labdát, és átdobom a gyűrűn. Ms. Connors
kéri, csináljam újra. És újra. Folyton újabb labdát dob, én pedig egyszerűen bedobom őket.
Negyvenkét dobás után a kezem már fáj, és elvétek egyet. Addigra már az egész osztály
engem bámul. Nicole rettentő izgatott. „Ott a helyed a csapatban!”, kiabálja.
Ms. Connors: „Délután várlak. Sokra viszed még ezekkel a kezekkel.”
Én: …
Három óra múlva egy szomorú, csalódott Ms. Connorsszal találkozom. Két ujjal fogja a
kivonatot az aktuális jegyeimről: D, C, B-, D, C-, C, A. Az A, persze művészetekből van, az
adagom kemény 1.7-es. Szó sem lehet a kosárlabdacsapatról. Ám Ms. Connors mégsem
habozik. Leméri, hogy futok, majd megint a vonalra állít.
Ms. Connors: „Most próbálj meg egy hárompontost! Gondolkodtál már valami
korrepetitoron? Szép dobás! Ezek a D-k nem kellenének… Nézzünk egy ziccert! Dolgozni
kéne rajtuk! Talán a társadalomismeret jeggyel kéne kezdeni. Zsákolni tudsz?”
Teszem, amit mond. Ha volna kedvem beszélni, megmagyaráznám neki, hogy nem tudna
annyit fizetni, hogy a kosárlabdacsapatában játsszak. Hogy futkorásszak, meg izzadjak? Hogy
különféle mutánsok összerugdossanak? Na nem! Ha a kosárlabdában külön, kijelölt
büntetődobó lenne, talán meggondolnám. Fellöknek, visszalöksz. Paff. Na nem!
Ms. Connorsnak csillog a szeme. Szeretem az érzést, amikor valamiben nagyon jó vagyok
– még ha ez csak a büntetődobások értékesítése is. Még hagyom, hogy álmodjon pár percig.
Beözönlik a fiúcsapat. Eddig 0-5 a meccsarányuk. Hajrá Vombatok!
A Langaléta, alias Brendan Keller, az, akihez az első napi krumplipürés-szaftos
megaláztatásom köthető, a kosár alatt áll. A többiek fölfutnak és passzolnak neki. Brendan
pedig fölemel egy ötkarú nyurga polipot, és rendre áthelyezi vele a labdát a peremen. A fiaink
verhetetlenek, legalábbis, amíg csak ők vannak a pályán.
Az edző üvölt valamit, amit nem értek. A csapat felsorakozik Langaléta mögött büntetőt
gyakorolni. Pattogtat, dob, lepattan. Egy, két, há, dob, lepattan. Lepattan. Lepattan. Ha a
hosszú nyaka lenne a tét, akkor sem tudna beerőltetni egy büntetőt.
Ms. Connors a fiúk edzőjével beszél, míg én végignézem, ahogy a csapat többi tagja
kigyötör magából egy szánalmas harminc százalékos teljesítményt. Aztán Ms. Connors belefúj
a sípjába, és magához hív. A fiúk utat nyitnak, és én elfoglalom a helyet a vonalon. „Mutasd
meg nekik!”, adja ki a parancsot Ms. Connors. Lepattintom a labdát, dobok, kosár. Kosár,
kosár, kosár. A fiúk abbahagyják a labdapattogtatást, mindenki engem figyel. Ms. Connors és
az edző nagyon komoly beszélgetést folytatnak, olyan kéz a csípőn, bicepsz feszül típusút. A
fiúk pedig engem bámulnak – a látogatót a Büntetődobások Bolygójáról.
Ms. Connors megböki az edzőt. Az edző megböki Ms. Connorst. Aztán üzletet ajánlanak
nekem. Ha megtanítom a Langalétát, hogyan kell büntetőt dobni, automatikusan A-t kapok
tornából. Vállat vonok, ők pedig mosolyognak. Nem tudok nemet mondani. Nem tudok
semmit mondani.

SZABÁLYOK

A művészetterem úgy virít, akár egy múzeum, ami O'Keeffekkel vagy Van Goghokkal
van tele, meg annak a francia fickónak a képeivel, aki rengeteg apró ponttal festett virágokat.
Mr. Freeman jelenleg a legnépszerűbb tanár, és azt mondják, hogy az Év Tanára is ő lesz idén.
A terme a legjobb hely. Folyton szól a rádió. Ehetünk óra alatt. Néhány lógóst, akik
összekeverték a szabadságot a szabályok teljes hiányával, ugyan már kipenderített, úgyhogy a
többiek jól viselik magukat. Mit jól… Haza sem akarnak menni. A terem tele festőkkel,
szobrászokkal és grafikusokkal. Vannak, akik délután is maradnak, egészen a legeslegkésőbbi
buszok indulásáig.
Mr. Freeman festménye nagyszerűen alakul. Valami újságíró kapott egy fülest, és egy
cikket írt róla. Azt írta benne, hogy Mr. Freeman egy géniusz, aki az életét a tanításnak
szentelte. A cikk mellett egy színes fénykép is megjelent a készülő műről. Azt beszélik, az
iskolavezetésből néhányan felismerték rajta magukat. Lefogadom, hogy beperlik.
Jó lenne, ha Mr. Freeman festene egy fát is a képre. Fogalmam sincs, mit tegyek, hogy az
enyém valódinak tűnjék. Eddig hat linóleumkockát rontottam el. A fejemben megvan, mit
akarok: hatalmas, öreg tölgy, széles, szabdalt törzzsel. Van egy ilyen a házunk előtt. Érzem a
szelet, és hallom a poszátát énekelni, ahogy a fészkére száll. De amikor ki akarom faragni,
olyan lesz, mint egy kiszáradt, halott fa; gyermeteg rajz. Képtelen vagyok életet lehelni bele.
Szeretném abbahagyni az egészet. De mivel nem jut eszembe, mi mást is csinálhatnék, csak
kísérletezem tovább.
Urunk, Igazgatónk tegnap beviharzott az órára, kiszagolhatta, hogy túl jól érezzük
magunkat. A bajsza föl-le járt, mint valami szabályszegéseket pásztázó radar. Egy láthatatlan
kéz lekapcsolta a rádiót már, amikor az előtérben járt, a chips-es zacskók eltűntek, csak
halvány illatnyomot hagytak maguk után, ami feloldódott a vörös olajfesték és a nedves agyag
szagában.
A vígság nyomai után pásztázta a termet, de csak lehajtott fejeket, kecses
ceruzavonalakat, festékbe merülő ecseteket látott. Mr. Freeman abbahagyta a sötét tincsek
festését az iskolavezetés egyik hölgytagjának fején, és megkérdezte Urunkat, Igazgatónkat,
hogy mi járatban. Erre Urunk, Igazgatónk inkább nagy léptekkel az Emberiség Szemete
dohányzóbázisa felé vette az irányt.
Lehet, hogy művész leszek, ha felnövök.

A PLAKÁTMŰVÉSZ
 Heather egy cetlit hagyott a szekrényemen, könyörög, hogy suli után menjek át. Bajban
van. Nem felel meg a Márták követelményrendszerének. Zokogva meséli a sztorit a
szobájában. Hallgatom, és gyapjúgolyócskákat tépkedek a pulcsimról.
A Márták taggyűlést tartottak, s elhatározták, hogy a kórházban fekvő kisgyerekeknek
Valentin-napi párnákat gyártanak. Meg, és Emily varrta össze a párnák három oldalát, a
többiek tömtek, öltöttek, és szívecskéket, meg mackókat ragasztgattak föl. Heathernek jutottak
a szívek. Zaklatott volt: néhány Mártának nem tetszett a szerelése. Rákiabáltak, hogy ferdén
ragasztja a szíveket. Aztán a ragasztós tubusának a teteje leesett, úgyhogy egy párnát teljesen
tönkretett.
A történetnek ezen a pontján, Heather keresztülhajít egy babát a szobán. Elveszem a
körömlakkot a keze ügyéből.
Meg, lefokozza Heathert, ragasztás helyett párnát kell tömnie. Munka közben a
konzervjárat ügyét vitatják meg. A felsőbb éves Márták ételt hordanak ki a rászorulóknak (egy
fotóriporter jelenlétében), és az igazgatóval koordinálják a koordinálnivalókat.
Aztán elvesztem a fonalat. Arról beszél, kinek a feladata az osztályfelelősökkel való
kapcsolattartás, ki van megbízva a PR-ral, meg mit tudom én, még mikről. Csak akkor térek
vissza a földre, amikor Heather azt mondja: „Tudtam, hogy segíteni fogsz, Mel.”
Én: „Mi?”
Heather: „Tudtam, hogy segítesz majd. Szerintem Emily direkt tette. Ki nem állhat.
Először arra gondoltam, hogy megkérlek, segíts, de erről hallgatok előttük. Hazudni azonban
nem akartam, arról nem is beszélve, hogy ha nekem ilyen jól megy, a nyakamba sózták volna
a plakátolást az egész tanévben. Úgyhogy azt mondtam inkább, hogy van egy barátnőm, aki
nagyon ötletes és társadalmilag is érzékeny, ő esetleg segítene nekem a plakátokban.”
Én: „Kicsoda?”
Heather: [most már nevet, de én még mindig szorítom a körömlakkot] „Jaj, hát te! Sokkal
jobban rajzolsz, mint én, és egy csomó időd van. Ugye, megteszed? Talán neked is
megengedik, hogy csatlakozz, ha meglátják, mennyire tehetséges vagy. Légyszi', légyszi'…!
Ha ezt is elszúrom, feketelistára tesznek, és soha többé nem lehetek tagja semelyik normális
csoportnak.”
Mondhattam volna nemet?

DÖGLÖTT BÉKÁK

Biológiaórán a gyümölcsök vizsgálatáról váratlanul a békákra ugrottunk. Úgy volt, hogy a

békás óránk áprilisban lesz, de a békavállalat már január 14-én kiszállította az áldozatokat.
Ezek a pácolt békák gyakran eltűnnek a szertárból, úgyhogy Ms. Keen már ma felfegyverez
minket késekkel, és figyelmeztet, hogy ne nevetgéljünk.
A párom, David Petrakis fel van dobva – végre egy kis anatómia. Egy csomó mindent
memorizálni kell. A szökdécselőcsont az ugrócsonthoz csatlakozik, a brekegőcsont a
légyfogócsonthoz. David azt mondja, hogy sebészmaszkot kéne viselnünk, amíg „operálunk”.
A teremnek ezúttal nincs almaszaga. Békalészaga van; valami az elfekvő, és a
krumplisaláta szaga közt. A hátsó sor feszülten figyel. Békát vagdalni király.
A mi békánk a hátán fekszik. Vajon egy hercegre vár, hogy az egy smacival
hercegnősítse? Mellette állok a késemmel. Ms. Keen hangja döngicséléssé tompul. A torkom
kiszárad. Alig kapok levegőt. Kinyújtom a kezem, megtámasztom magam az asztalon. David
odatűzi a kis békakezeket a boncolótálcához. Szétfeszíti a kis békalábakat, és odatűzi a
békalábfejeket is. Nekem kell felmetszenem a hasát. Ahogy vágok, sikoltani van kedvem, a
szagok kavarognak, leveleket érzek a hajamban.
Nem emlékszem, hogy jutok ki. David azt mondja, bevertem a fejem az asztal szélébe,
amikor elájultam. Az ápolónő felhívja anyut, mivel injekcióra van szükségem. A doktornő a
szemfenekemet bámulja egy erős lámpával. Vajon ki tudja olvasni onnan a gondolataim? És
ha igen, mit csinál? Hívja a zsarukat? Diliházba küld? Csak aludni akarok. Hátha akkor
eltűnnek az emlékek… De tudom, hogy nem fognak. Csak egy agysebész tudná kivágni
belőlem őket.

A SZEREPMODELL

Heather megcsípett egy manökenállást a plázában. Azt meséli, hogy az anyjával zoknit
vásárolni voltak egy héttel azután, hogy a fogszabályzóját kivették, és valami nő megkérdezte
tőle, nincs-e kedve modellkedni. Gyanítom, hogy az a tény, hogy az apja a pláza
vezetőségében dolgozik, befolyásolhatta ezt a dolgot.
A manöken dolog, Márta-pontokban fizetődik ki. Most mindannyian Heather legjobb
barátnői akarnak lenni. De ő engem kér meg, hogy kísérjem el a fürdőszoba felszereléses
fotózásra. Szerintem fél, hogy leég előttük. Heather anyja visz minket oda. Megkérdezi tőlem,
én nem akarok-e modell lenni. Heather azt mondja, túl félénk vagyok. Az anyja szemébe
nézek a visszapillantó tükörben, és eltakarom a sebeket az ajkamon.
Már hogyne akarnék modell lenni! Aranyszínre akarom festeni a szememet. Láttam ilyet
egy újság címlapján, bámulatosan mutatott!
De sajna túlzottan szeretem ahhoz a sajtburgert, hogy modell legyek. Heather abbahagyta
az evést, s azóta panaszkodik, hogy alig pisil. Teljesen eldiétázza az eszét! Eddig M-es
ruhákban járt, de le akarja magát szorítani S-esre.
A fotózáshoz használt épület hideg, mint egy jégverem. Heather úgy néz ki, mint a
hálaadási pulykánk kék bikiniben. A libabőrei nagyobbak, mint a cicijei. Én is reszketek,
pedig síkabát és gyapjúpulcsi van rajtam. A fotós bekapcsolja a rádiót, és elkezdi utasítgatni a
lányokat. Heathernek nagyon megy. Hátraveti a fejét, a kamerába bámul, kivillantja a fogait.
A fotósnak be nem áll a szája: „Nagyon szexi, nagyon szexi, úgy, erre nézz, gondolj a
tengerpartra, gondolj a fiúkra.” Kiborító. Heather eltüsszenti magát az egyik csoportos póznál,
és az anyja berohan egy zsebkendővel. Elszorul a torkom. Aludni akarok.
Nem veszem meg az arany szemfestéket, helyette beszerzek egy üveg Fekete Halál
körömlakkot. Jó sötét, és vörös vonalkák kanyarognak benne. A körmeim úgy is vérzésig le
vannak rágva, úgyhogy egész természetes lesz. Szereznem kéne egy blúzt, ami passzol hozzá.
Mondjuk, valami tüdővész-szürkét.

AZ ALGEBRA ÖL

Mr. Stetman nem adja föl. Elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra bebizonyítja, az
algebra valami olyasmi, aminek hasznát vesszük további életünk során. Ha ez sikerül, azt
hiszem, meg kell kapnia az Évszázad Tanára díjat, és két hét, nyaralást Hawaiion.
Minden nap újabb hétköznapi alkalmazással lép be a terembe. Annyira édes, ahogy így
töri magát, hogy az algebrát és a diákjait összehozza. Olyan, mint egy nagypapa, aki össze
akar boronálni két fiatalt, mert úgy gondolja, nagyszerű párost alkotnának. Csak hát a
fiatalokban nincs semmi közös, és egyébként is utálják egymást.
A mai hétköznapi példa, valami guppi vásárlással kapcsolatos, ki kell számolni, hány
guppit tudnál tenyészteni, ha halbizniszbe fognál. Amint azonban a guppik x-ekké és y-okká
változnak, teljesen elvesztem a fonalat. Az óra végül is vitába torkollik. Az állatjogi aktivisták
azt állítják, erkölcstelen dolog halakat tartani, a kapitalisták pedig ezernyi jobb módját ismerik
a pénzkeresésnek, minthogy olyan halakba invesztáljunk, amik megeszik saját kicsinyeiket.
Én csak bámulom a hóesést az ablakon át.
 SZAVAK

Hajas asszony fogalmazásokkal gyötör bennünket. Vajon az angoltanárok a

szabadságukat is arra fordítják, hogy ezeket a rémes feladatokat megálmodják?
Már a félév első esszéje nagy marhaság volt: „Mitől nagy Amerika?” ötszáz szóban.
Három hetet adott rá. Csak Tiffany Wilson adta le időben.
Egyébként a humora is éppolyan különös, mint amilyen eszement a kozmetikusa. A
következő akadály ez volt: „Minden idők legjobb magyarázata a házi feladat hiányára” ötszáz
szóban. Egy napot adott. Senki sem késett.
Csakhogy Hajas asszonyt elkapta a gépszíj. „Milyen gimnáziumba járnék?”, „Szállítsák-e
le a jogosítvány korhatárát 14 évre?”, „A tökéletes állás”. Hétről hétre új témákat izzad ki. De
ez még hagyján, hiszen ezekről a témákról tényleg mindenki órákig tudna beszélni. Újabban
azonban becsempészi a nyelvtant is az óráira. A múltkor az igeidőkkel foglalkoztunk.
„Szörfölök a neten, szörföltem a neten, szörfölni fogok a neten.” Aztán a melléknevekkel.
Hogyan változik a mondat hangulata: „Nicole fejbevágott a régi lacrosse-ütőjével”, vagy az,
hogy „Nicole fejbevágott a nehéz, ócska, rossz fogású lacrosse-ütőjével”? De megpróbálta
megtanítani az aktív és a passzív beszéd közti különbséget is. „Megfújtam a süteményt”, „A
süteményt megfújták”.
Ez aztán dögunalom! Bárcsak elküldenék Hajas asszonyt valami konferenciára. Akár
vissza se jönne…

A SZÖRNYETEG NEVE

Két hétig dolgozom Heather plakátjain. Olykor a művészetóra alatt, de ott túl sokan
figyelnek. A raktáramban csönd van, és a filceknek jó az illata. El tudnék itt lenni naphosszat.
HOZZ EGY KONZERVET, MENTS MEG EGY ÉLETET! – ez a plakát szövege.
Kosarasokat rajzolok, akik konzerves dobozokat zsákolnak.

Heathert megint modellkedni hívják. Teniszruhákhoz. Megkér, hogy ragasszam föl a

plakátokat helyette. Végül is nem bánom. Nem rossz, ha a többiek látják. Talán felenged egy
kicsit körülöttem a fagy. Épp a fémműhely mellett ragasztgatok, amikor AZ fölbukkan. Fémes
hideg önt el. AZ hozzámszól.
„Zöldfülű.” – vigyorog.
Hát megtalált… Azt hittem, megúszom. Négyszáz másik újonc van még itt, abból kétszáz
lány. A többi évfolyamról nem is szólva. De EZ nekem beszél.
Érzem a szagát. Hányinger kerülget. Eldobom a plakátokat, el a ragasztószalagot és futok,
futok orromban a szagával, fejemben az emlékekkel, és tudom, hogy ő is emlékszik…

VULKÁNOK
 A nevelőtanárom fölhívja anyut a boltban, hogy megágyazzon a negyedévi értesítőnek. El
ne felejtsek küldeni neki egy köszönőlapot! Jegyek bla-bla-bla, magatartás bla-bla-bla,
segítség a házimunkában bla-bla-bla, nem vagy már gyerek bla-bla-bla. Ezt hallgattam egész
este.
Figyelem a kitöréseket. Az Apu-vulkán hosszú szunyókálás után ismét aktivitást mutat.
Szent Anyu-vulkán lávát lövell, lángot köp. Figyelmeztetni kell a szomszédságot, hogy
meneküljenek. Lehunyt szemmel rendhagyó spanyol igéket ragozok.
Kint kisebb hóvihar tombol. A meteorológusnő azt mondta, a tó-effektus tipikus
példájáról van szó: a kanadai szél felkapja az Ontario-tó vizét, megforgatja egy
fagyasztóládában, aztán az egészet Syracuse-ra zúdítja. Érzem, hogy a szél be akar törni az
ablakon. Nem is bánnám, ha az egész házat eltemetné a hó.
Megállás nélkül ilyeneket kérdeznek: „Mi ütött beléd?”, meg „Szerinted ez helyes?”. Mit
mondhatnék? De nem is várnak választ. Nem akarják hallani. El vagyok temetve a Második
Eljövetelig. Suli után egyenesen haza kell jönnöm, hacsak anyu nem szervez nekem találkozót
valamelyik tanárral. Heatherékhez nem mehetek. Telefonálni sem hagynak. Ez azért vicces…
Megcsinálom a házi feladatomat, aztán megmutatom nekik, mint egy jó kislány. Amikor
aludni küldenek, egy sebtében firkált cetlit hagyok az asztalomon. Anyu már az ágyban talál.
A fejem alá tesz egy párnát, aztán kimegy. Semmi bla-bla.
Szétnyitok egy csatot, és megkarcolom vele a bal csuklóm belső felét. Szánalmas. Ha az
öngyilkossági kísérlet segélykiáltás, akkor ez vajon micsoda? Segélypityergés? Segélynyö-
szörgés? Vékony csíkokat húzok, egyiket a másik után, amíg egyszer csak nem fáj már. Olyan
a karom, mintha egy rózsabokorral birkóztam volna.
Anyu reggelinél meglátja a csuklóm.
Anyu: „Nincs énnekem időm ilyen hülyeségekre, Melinda.”
Én: …
Azt mondja, az öngyilkosság gyávaság. Vett egy könyvet is a témáról. Kemény szerelem.
Keserű cukor. Szöges bársony. Néma beszéd. A vécében hagyja a könyvet, hogy okuljak. Már
feltűnt neki, hogy nem nagyon beszélek. Bosszantja.

KONZERV

Az ebéd Heatherrel hűvösen indul. A téli szünet óta a Márták asztalának szélén ül, én egy
másik asztalnál eszem. Amikor belépek, rögtön látom, hogy valami történt. A Márták szerkói
passzolnak: kord miniszoknya, csíkos fölső, sima műanyagretikül. Kétségtelen, hogy együtt
voltak vásárolni. Heather nem öltözött hozzájuk. Úgy látszik, ő nem volt velük.
Heather mit sem sejtve falatozik. Én érzem, hogy valami készül. Hatalmasat harapok a
mogyorókrémes sütiből. A Márták várnak, amíg Heather szája tele nem lesz sajttal. Akkor
aztán Siobhan kitesz egy céklakonzervet az asztalra.
Siobhan: „Ez mi?”
Heather [nyeldekelve]: „Céklakonzerv.”
Siobhan: „Kétségtelen. És egy egész szatyornyit találtunk a raktárban. Minden bizonnyal
te hoztad őket.”
Heather: „A szomszédtól kaptam. Cékla. Ehető, sőt egészséges. Mi a baj vele?”
A többi Márta felsóhajt. Láthatóan a cékla nem elég jó. Az igazi Márták csak olyan
élelmiszert gyűjtenek, amit ők maguk is szeretnek, mint például az eperszósz, a garantáltan
delfinkímélő módszerekkel halászott tonhal, meg a zsenge borsó. Látom, hogy Heathernek
ökölbe szorul a keze az asztal alatt.
Siobhan: „És ez nem minden. A számaid szégyenletesek.”
Heather: „Miféle számaim?”
 Siobhan: „Miféle, miféle… Nem hoztál valami sok konzervet. Nem nagyon csipkeded
magad.”
Heather: „Hiszen még csak egy hete gyűjtünk. Majd ráhajtok.”
Emily: „És nem csak erről van szó. A plakátjaid nevetségesek, a kisöcsém jobbakat
csinált volna. Nem is csoda, ha senki nem segít. Viccet csináltál az egész akcióból.”
Emily, Heather elé löki a tálcáját. Az szó nélkül feláll és eltakarítja. Áruló. Nem fog
kiállni a plakátjaimért. A mogyorókrém megkeményedik a számban.
Siobhan megböki Emilyt, és az ajtó felé bámul.
Siobhan: „Ő az. Andy Evans. Azt hiszem, téged keres, Em.”
Megfordulok. RÓLA beszélnek. Andy. Andy Evans. Rövid, szúrós név. Andy Evans
bejön, Taco Belles zacskót cipel. Burritóval kínálja az ügyeletes tanárt. Emily és Siobhan
kuncognak. Heather visszatér, mosolya már a helyén, megkérdezi, tényleg olyan szemét-e ez
az Andy, ahogy mindenki mondja. Emily arca a konzervcékla színét veszi föl.
Siobhan: „Csak rossz pletyka.”
Emily: „Jó fej srác. Van pénze. Mondjuk, nagy vagány, az igaz. Tegnap este felhívott.”
Siobhan: „Azt mondják róla, hogy mindenkivel lefekszik.”
A mogyorókrém megkötött a számban, mint a beton.
Emily: „Én ezt nem hiszem. Féltékenységből terjesztik, mert annyira jóképű. Szia, Andy!
Hoztál mindenkinek?”
Mintha a Sötétség Hercege húzná végig köpönyegét az asztalon. A fények
elhalványodnak. Megremegek. Andy mögöttem áll, és Emilyvel flörtöl. Az asztalra hajolok,
hogy hozzám ne érjen. Emily ajka mozog, a foga csillog. Biztosan beszél Andy is, érzem a
rezgést a lapockámon. De a szavait nem hallom.
Ujjai közt görgeti a copfomat. Emily szemei elszűkülnek. Motyogok valami hülyeséget,
és kirohanok a mosdóba. Kiöklendezem az ebédet a vécébe. Heather nem jön utánam.

VÁSZON

A cementszürke ég, pár hüvelyknyire lóg a fejünk fölött. Merre is van kelet? Olyan régen
láttam a napot, hogy már nem is emlékszem. Teknősbékanyakak emelkednek a fiókok aljáról,
teknősarcok húzódnak vissza a téli ruhák közé. Van, akit tavaszig nem is látunk.
Mr. Freeman jó nagy bajban van. Felhagyott a papírmunkával, mint például az osztályzás
és hasonlók, még amikor az iskolavezetés megtagadta tőle a felszerelés támogatást. És most
kiderült. A tanárok épp most zárták le a jegyeket, és kicsit feltűnő volt, hogy Mr. Freeman 210
A-t osztott ki. Valaki szagot fogott. Valószínűleg az iskolatitkár.
Kíváncsi vagyok, behívatták-e az igazgatóiba, és felvezették-e az esetet a kartotékjára.
Nem dolgozik már a festményén sem, amelyikről mindannyian azt gondoltuk, hogy egy
csodálatos, mindent megmozgató darab, ami millió dollárokért fog elkelni valamelyik
aukción. A terem csöndes, Mr. Freeman arca fakó szürke. Csak ül a székén, mint egy nagy,
elhagyott tücsökpáncél.
Senki sem szól hozzá. Leheljük a kezünket, hogy fölmelegedjen, aztán szobrot készítünk,
vagy festünk, vagy rajzolunk, vagy – ahogy én is – faragunk. Új linólemezt kezdtem. Az előző
fám úgy nézett ki, mintha valami gombás fertőzés pusztította volna el – nem ezt a hatást
akartam elérni. A hideg merevvé teszi a linóleumot. Belemélyesztem a kést az anyagba, és
megpróbálom követni a fa törzsének vonalát.
De a hüvelykujjamat követem inkább: belevágok. Káromkodom, a számba veszem az
ujjam. Mindenki engem néz, úgyhogy inkább kiveszem. Mr. Freeman odasiet egy
ragtapasszal. Nem mély a vágás, megrázom a fejem, amikor megkérdezi, lekísérjen-e az
orvosiba. Elmossa a kést a mosogatóban, és leklórozza. Valami AIDS-ellenes szabály lehet.
Mikor a penge már csíramentes és száraz, elindul vele az asztalomhoz, de a vászna előtt
megáll. Nem fejezte be a festményt. A jobb alsó sarok teljesen üres. A rabok arca vészjósló, az
ember nem tudja levenni róluk a szemét. Nem szeretném, ha egy ilyen festmény lógna az
ágyam fölött. Úgy néz ki, mint ami éjjel hajlamos életre kelni.
Mr. Freeman hátralép, mintha valami újat fedezett volna fel a saját festményén.
Végighúzza a kést a képen. A vászon hasadásának hangjára mindenki fölkapja a fejét.

AZ ÉRTESÍTŐM

Magatartás D
Társadalomismeret D
Ebéd C
Biológia B
Öltözködés C-
Angol C-
Spanyol C-
Művészetek A
Algebra C-
Torna C-
 A HARMADIK NEGYEDÉV

A VOMBAT HALÁLA

A vombat kimúlt. Semmi gyűlés, semmi szavazás. Urunk, Igazgatónk jelentette be ma

reggel. Azt mondta, a darazsak jobban kifejezik a Merryweather szellemét, mint holmi
egzotikus erszényesek, azon kívül, a vombatos ruházat elkészítése túl sok pénzt emésztett
volna fel a diákbáli keretből. Darazsak vagyunk, ez végleges.
A fölsősök maximálisan támogatják a döntést. Nem tudták volna elviselni, ha a Holiday
Inn bálterméből a tornaterembe költöztetik a rendezvényt. Az olyan általános iskolás lenne.
A vezérszurkolóink kiborító rigmusokon dolgoznak, melyek zizegéssel végződnek.
Szerintem ez súlyos hiba. Elképzelem az ellenfelet, amint hatalmas légycsapókkal és
papírmasé rovarirtó sprékkel aláz meg minket a félidőben.
Egyébként allergiás vagyok a darazsakra. Egyetlen csípés, és a bőröm kelésekkel lesz
tele, a torkom meg bedagad.

HIDEG BUSZOK

Lekéstem a buszt, mert nem hittem az órámnak, olyan sötét volt, amikor csörgött. Egy
olyan óra kéne, ami fölkapcsol egy 300 wattos izzót, amikor itt az ideje a felkelésnek. Vagy
egy kakas is megtenné.
Amikor észrevettem, milyen késő van, elhatároztam, hogy nem fogok rohanni. És aztán?
Amikor anyu lejön, képregényt olvasok, és zabpelyhet eszem.
Anyu: „Megint lekésted a buszt.”
Bólintok.
Anyu: „Most megint elvárnád, hogy bevigyelek.
Ingatom a fejem.
Anyu: „Vegyél csizmát! Hosszú az út, és az éjjel havazott. Már így is késésben vagyok.”
Ez váratlan, de nem bánt. Végül is nem olyan hosszú az út. Az utcák csöndesek. És
gyönyörűek. A hóesés elfedte a tegnapi latyakot, rátelepedett a háztetőkre: porcukor a
kalácsvároson.
Mire a Fayette's-hez, a városi pékséghez érek, ismét megéhezem. A Fayette's átkozottul jó
pudingos fánkot készít, és nálam van az ebédpénz. Arra az elhatározásra jutok, hogy veszek
két fánkot, és kinevezem tízórainak.
Keresztülvágok a parkolón. Az ajtón kijön AZ. Andy Evans közeleg egy málnás-pudingos
fánkkal az egyik kezében, és egy kávéval a másikban. Megállok egy befagyott pocsolyán.
Talán nem vesz észre, ha nem mozdulok. A nyulak stratégiája is ez, megmerevednek a
ragadozók jelenlétében.
A kocsija tetejére teszi a kávét, a kulcs után túr a zsebében. Nagyon, nagyon felnőtt ez a
kávés, kocsikulcsos, suliból lógós pasi. Elejti a kulcsot, káromkodik. Nem fog észrevenni.
Nem vagyok itt, ki van zárva, hogy meglásson a bíbor, pillecukor kabátomban.
De persze ezzel a fickóval nincs szerencsém. Félrefordítja a fejét, észrevesz. Farkasszerű
mosoly – nagymama, mért ilyen nagyok a fogaid?
Hozzám lép, nyújtja a fánkját. „Kérsz egy falatot?”, kérdezi.
Bunny nyuszi nekiiramodik, forró nyomokat hagy a hóban. Tünés, tünés, tünés. Mért nem
tudtam én így futni, amikor még normális, beszélő lány voltam?
 Futás közben úgy érzem, tizenegy éves vagyok és villámgyors. Sávot égetek a járdában,
megolvasztom a havat és a jeget háromlábnyira mindkét oldalon. Mikor megállok, egy
vadonatúj gondolat fogalmazódik meg bennem.
Minek menjek iskolába?

MENEKÜLÉS

A lógás első órája nagyszerű. Senki sem mondja meg, mit tegyek, mit olvassak, mit írjak.
Mintha egy videoklippben látnám magam, mintha „csak úgy” történnének velem a dolgok,
valami jó zenei aláfestéssel.
Végigsétálok a Main Streeten. Szépségszalon, 7-Eleven, bank, trafik. Egy utcai hőmérő
erős fagyot mutat. Átmegyek a túloldalra. Szerelvénybolt, számítástechnikai üzlet, parkoló,
élelmiszerbolt. Éget a hideg levegő, ahogy beszívom. Már nem lépkedek, inkább csak
csoszogok. Még az is megfordul a fejemben, hogy elvánszorgok az iskoláig. Ott legalább
fűtenek.
Arizonában valószínűleg sokkal jobb lehet lógni, mint, mondjuk, New Yorkban. Nincs
latyak, nincs hó.
A Centro busz ment meg. Két öregasszony száll le az élelmiszerbolt előtt. Fölszállok.
Végállomás: a Pláza.
Sosem jutna eszébe az embernek, hogy egy pláza bezárhat. Számítunk rá, hogy mindig ott
van, ahogy a tej a hűtőben, vagy Isten a mennyben. De ez éppen akkor nyit, amikor leszállok a
buszról. Az üzletvezetők kulcskarikákat és kávéspoharakat markolnak, a kapurácsok
felemelkednek. A lámpák fölgyulladnak, a szökőkutak szökni kezdenek, zene szólal meg az
óriás páfrányok mögül. A pláza kinyit.
Ősz nagymamák és nagypapák vonulnak valahová, a kirakatokra rá sem pillantva. A
tavaszi divatot nézegetem – egyetlen tavalyi ruhám sem jó már rám. Idáig mindig anyuval
vásároltam. Ám most ez nem nagyon működne. Cseverészni nem tudnék vele, és azt sem
szeretném, ha ő választaná ki, mit hordjak.
A központi liftnél ülök, Halloween után itt állították föl a télapó műhelyét. A levegőben
sült krumpli és fertőtlenítőszer szaga. A tetőablakon áttűző nap itt úgy melegít, mint nyáron.
Levedlem a rétegeket: a kabátot, a kesztyűt, a sapkát, a pulcsit. Hét fontot fogyok egyetlen
perc alatt, úgy érzem, mindjárt elfolyok a lift előtt. Apró barna madarak énekelnek a fejem
fölött. Senki nem tudja, hogy jutnak be, mindenesetre itt élnek a plázában, és nagyon szépen
fütyülnek. Hanyatt fekszem a padon, és figyelem a madarakat, ahogy a meleg levegőben
röpködnek, amíg csak a nap olyan erősen nem kezd tűzni, hogy attól félek, lyukat éget a
szemem helyére.
El kéne mondanom valakinek. Egyszerűen elmondani. Túl lenni rajta, ki vele, kiköpni.
Újra ötödikes akarok lenni. Az ötödik könnyű volt. Már elég idős voltam ahhoz, hogy
anyu nélkül játszhassak kint, de ahhoz túl kicsi, hogy túlmehessek az utcasarkon. Pont a
megfelelő pórázhossz.
Egy biztonsági őr sétál el mellettem. Tanulmányozza a kirakatbabákat a Searsnél, aztán
elindul az ellenkező irányban. Még csak egy erőltetett mosolyt sem dob felém, nem kérdezi
meg, hogy elvesztem-e.
Nem vagyok már ötödikes.
A nap további részét azzal töltöm, hogy várom, 2:48 legyen, úgyhogy nem is nagyon
különbözik ez attól, mint amikor iskolában vagyok. Másnap az ébresztőórát korábbra állítom.
Az elkövetkező négy napban időben kelek, időben szállok a buszra.
Hazamegyek iskola után.
 Sikítani lenne kedvem.
Azt hiszem, időről időre ki kell vennem egy-egy napot…

KÓDFEJTÉS

Hajas asszony új fülbevalókat vásárolt. Az egyik pár a válláig ér. A másik párban kis
csengők vannak, akárcsak abban, amit Heathertől kaptam karácsonyra. Nem hinném, hogy
még egyszer fölveszem.
Angolon Nathaniel Hawthorne hónap van. Szegény Nathaniel. Ha tudná, mit művelnek
vele. A skarlát betűt olvassuk mondatonként, csontig lerágjuk, csámcsogunk rajta.
Nathaniel minden szóválasztása, minden vessző, minden bekezdés szándékos, célja van.
Szimbolikus értelemben. Ahhoz, hogy ezen az órán jó osztályzatot kapjunk, ki kell találnunk,
valójában mire is gondolt az író. De vajon miért nem tudta egyszerűen csak megmondani, amit
akart? Skarlát betűt karcoltak volna a mellkasára? Egy E-t, mert egyenes, egy Ő-t, mert
őszinte?
Néha azért izgalmas. Olyan, mintha megfejtenénk a kódot a fejében, megtalálnánk a
kulcsot a titkaihoz. Itt van például ez a bán dolog. Mindenki tudja, hogy a lelkész bűnösnek
érzi magát, meg hogy Hester bűnösnek érzi magát, de Nathaniel azt akarja, hogy tudjuk, hogy
a dolog komoly. Ha azt hajtogatná: „Bűnösnek érzi magát, bűnösnek érzi magát, bűnösnek
érzi magát”, ez egy nagyon unalmas könyv lenne, és senki nem venné meg. Épp ezért
alkalmaz szimbólumokat, mint az időjárás, meg az egész fény-árnyék dolog, hogy
megmutassa, hogy is érzi magát ez a szegény Hester.
Kíváncsi vagyok, hogy a helyemben Hester ellent tudott volna-e állni. Olyan csöndes
típus. Szerintem jól ellenénk. Látom magunkat, ahogy együtt lakunk az erdőben, ő viseli az A-
betűjét, én meg talán egy M-t, hogy megrettent, megalázott, mulya, marha.
Szóval ez a kódfejtés először jó móka volt, de aztán kicsit hosszúra nyúlt. Hajas asszony
mindent kipasszíroz belőle.
Hajas asszony: „A háznak ez a leírása, a falak az üvegszilánkokkal, vajon mire utalhat?”
Mély csönd az osztályban. Egy őszről itt maradt légy zizeg a jéghideg ablakon.
Szekrényajtó csapódik a folyosón. Hajas asszony megválaszolja saját kérdését.
„Gondoljatok csak bele, hogy is nézhet ki egy fal, amiből szilánkok állnak ki. Csillog?
Ragyog a derűs napokon? Gyerünk, emberek, ne csak én gondolkozzak! Üveg a falban.
Manapság üveget a börtönfalak tetején használnak. Hawthorne azt mutatja meg, hogy a ház
börtön, de legalábbis veszélyes hely. Fájdalmas. Most arra kérlek benneteket, hogy soroljatok
példákat a színhasználatra. Ki tud mutatni néhány oldalt, ahol szerepet kapnak a színek?”
Rachel/Rachelle, az ex-legjobb barátnőm: „Kit érdekel, mit jelentenek a színek? Honnan
tudja, mit akart mondani? Talán hátrahagyott egy könyvet, aminek az a címe, hogy
Szimbólumok a könyveimben? Mert ha nem, akkor maga csak kitalálja ezt az egészet. Vagy
valaki tényleg komolyan azt képzeli, hogy a pasas leült, és azon agyalt, hogy mindenféle
rejtett jelentést vigyen a sztoriba? Ez csak egy regény.”
Hajas asszony: „Hawthorne egyike a legnagyobb amerikai regényíróknak! Nem csinált
semmit véletlenül. Zseni volt.”
Rachel/Rachelle: „Azt hittem, lehet saját véleményünk. Szerintem elég nehéz olvasmány,
de az a rész, amikor Hester bajba kerül, és a prédikátor fickó megszeg minden szabályt, na, az
egy jó rész. De ezt a szimbólumos dolgot csak kitalálja. Én nem hiszek benne.”
Hajas asszony: „Vajon azt mondod a matektanárodnak is, hogy nem hiszed el, hogy
háromszor négy az, tizenkettő? Hawthorne szimbolizmusa is olyan, mint a szorzás: ha egyszer
felfedezted, a napnál is világosabb.”
 Megszólal a csengő. Hajas asszony eltorlaszolja az ajtót, hogy kiadja még a házi
feladatot. Ötszáz szavas dolgozat arról, hogyan fedezzük fel a rejtett jelentést Hawthorne-nál.
A folyosón az egész osztály Rachel/Rachelle-lel veszekszik.
Hát így jár, aki elmondja, amit gondol.

LERAGADVA

Mr. Freeman, úgy látszik, megbékélt a feletteseivel. Az összes diák nevét fölfestette a
terem egyik falára, aztán oszlopokat csinált, minden hátralevő hétnek egyet. Minden héten
értékeli a fejlődésünket, és följegyzi a falra.
Az én nevem mellé kérdőjelet tett. A fám nem fejlődik ugyanis. Egy óvodás jobbat
metszene. Már nem is számolom, hány linóleumot rontottam el. Mr. Freeman fenntartja
nekem, ami a készletből még megmaradt. Remek. Nagyon szeretnék valami mást
megpróbálni, valami könnyűt, mondjuk kidekorálni az egész várost vagy lemásolni a Mona
Lisát, de ő nem engedi. Azt javasolta, próbáljak valami más technikát, úgyhogy most ujjal
hordtam föl a bíbor festéket. A fáim nem lettek jobbak.
Az egyik polcon találtam egy könyvet, amiben le van rajzolva az összes rohadt fa, ami
csak létezik: platán, hárs, nyárfa, fűz, erdei fenyő, tulipánfa, gesztenye, szil. A kérgük, a
viráguk, a levelük, a termésük. Már hivatásos erdésznek érzem magam, mégsem tudom
megcsinálni, amit szeretnék. A pulykacsontos dolog volt az utolsó, amiért Mr. Freeman
megdicsért.
Persze Mr. Freemannek megvan a maga baja. Többnyire csak ül a székén, és egy új
vásznat bámul. Egyszínűre van festve: annyira kék, hogy szinte fekete. Semmi fény, és fény
híján semmi árnyék. Ivy megkérdezi tőle, hogy mi ez. Mr. Freeman felriad a révületből, és
úgy néz rá, mintha csak most vette volna észre, hogy a terem tele van diákokkal.
Mr. Freeman: „Velence éjszaka, egy könyvelő szíve, visszautasított szerelem. Amikor
Bostonban laktam, penészt növesztettem egy narancson, annak volt ilyen színe. A bolondok
vére. Zavar. Lakat belseje, a vas íze. Kétségbeesés. Elsötétített város. Egy dohányos tüdeje.
Egy kislány haja, aki remény nélkül nő fel. Egy iskolaigazgató szíve…”
Mire csöngetnek, egészen belemelegszik a szónoklásba. Pár tanár azt terjeszti, hogy
idegösszeroppanása van. Az biztos, hogy ő a legőrültebb ember, akivel valaha találkoztam.

AZ UTOLSÓ EBÉD

Ebédkor soha semmi jó nem várható. Az ebédlő egy hatalmas, zsírszagú műterem, ahol a
Tinédzserek Megaláztatási Rítusainak aktuális epizódjait forgatják nap, mint nap.
Heatherrel ülök, ahogy szoktam, de magunkban vagyunk egy távoli sarokban, messze a
Mártáktól. Heather háttal ül a teremnek, láthatja, ahogy a szél kergeti a havat az udvaron. Úgy
érzem, a szél átszivárog az üvegen, és bekúszik az ingembe.
Nemigen figyelem Heather bevezető köreit, mielőtt kinyögné, amit valójában mondani
akar. Négyszáz száj zsongása vonja el a figyelmem. Ez egy darázsfészek, s én csak egy apró
hangya vagyok, aki a bejáratnál kuporog, és megpróbálja legyűrni a zöldbabot meg a
krumplipürét.
Heather átrágja magát az almán és a teljes kiőrlésű cipón, s csak akkor nyögi ki, miről van
szó, amikor már a bébirépánál tart.
 Heather: „Jaj, ez olyan nehéz. Nem tudom, hogy lehet ilyesmit elmondani. Mindegy,
hogy… nem, nem ezt akarom mondani. Szóval, végül is elég jól összejöttünk az év elején,
amikor még új voltam, és nem ismertem senkit, és ez tényleg nagyon, nagyon rendes volt
tőled, de szerintem, itt az ideje, hogy elismerjük, hogy mi… annyira… annyira mások
vagyunk.”
Behatóan tanulmányozza a zsírmentes joghurtját. Valami igazán durva visszavágáson
gondolkodom, valami nagy szemétségen. De nem megy.
Én: „Úgy érted, nem vagyunk többé barátnők?”
Heather: (a szája mosolyog, a szeme nem) „Igazából soha, soha nem voltunk barátnők.
Nem igaz? Szóval, például sosem aludtam nálatok vagy ilyesmi. Különböző dolgokat
szeretünk. Nekem ott van ez a modellkedés, szeretek vásárolni…”
Én: „Én is szeretek vásárolni.”
Heather: „Az a baj, hogy te nem szeretsz semmit. Te vagy a legdepisebb ember, akivel
valaha találkoztam, és bocs, hogy ezt mondom, de egyáltalán nem szórakoztató veled lenni, és
azt hiszem, hogy orvosi segítségre lenne szükséged.”
Egészen eddig a pillanatig eszembe sem jutott Heatherre úgy gondolni, mint az egyetlen
barátomra a világon. De most ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a pajtása, a cimborája
legyek, hogy együtt nevetgéljünk és pletyizzünk. Vagy, mondjuk, hogy kifesse a
lábkörmömet.
Én: „Én voltam az egyetlen, aki szóba állt veled az első napon, most meg kirúgsz, mert
egy kicsit depressziós vagyok? Nem azért vannak a barátok, hogy segítsék egymást a nehéz
időkben?”
Heather: „Tudtam, hogy félreértesz majd. Csak annyira furcsa vagy néha.”
Persze, tudom, mit gondol. Választhat: velem marad, és akkor furcsa kis különcnek ítélik,
akinél nem csodálkoznának, ha egy nap fegyverrel jelenne meg az iskolában, vagy pedig lehet
Márta: egyike azoknak a lányoknak, akik jó jegyeket kapnak, dicséretes dolgokat csinálnak, és
ügyesen síelnek. Én vajon melyiket választanám?
Heather: „Ha túljutsz ezen a „szar az élet” fázison, biztos vagyok benne, hogy egy
csomóan akarnak majd a barátaid lenni. De nem lóghatsz csak úgy az órákról meg a suliból.
Mi jön ezután? Drogos haverok?”
Én: „Most kedves próbálsz lenni hozzám?”
Heather: „Megdolgoztál érte.”
En: „Hogyan?”
Heather: „Nézd, nem kajálhatunk együtt többé. Sajnálom. És ne edd azt a chips-et.
Kikészít.”
Gondosan becsomagolja a hulladékot a papírba és elhelyezi a szemetesben. Aztán a
Márták asztalához sétál. A barátnői összébb húzódnak, hogy helyet csináljanak neki. Teljesen
elnyelik. Nem néz vissza. Soha többé.

EZT RAGOZD EL

Én lógok, te lógsz, ő lóg. Mi lógunk, ti lógtok, ők lógnak. Mindannyian lógunk.

Spanyolul nem tudom, mert ma nem megyek spanyolra. Gracias a dios. Hasta, luego.

PAPÍRSZÍVEK
 Amikor Valentin napon leszállunk a buszról, egy világosszőke hajú lány könnyekben tör
ki. „Szeretlek, Anjela!” – ez van sprével beleírva a parkolót szegélyező hókupacba. Nehéz
eldönteni, hogy Angela a boldogságtól sír-e, vagy azért, mert a szíve választottja nem tudja a
nevét. A kedvese vörös orral vár rá. Csókolózni kezdenek, ott, mindenki előtt. Boldog
Valentin napot!
Változnak a dolgok. Alsó tagozatban a Valentin nap nagy cirkusz volt, az osztályban
mindenkinek kellett köszöntő kártyát adni, még azoknak is, akik előtte kutyaszarba löktek. Az
osztályfőnök rózsaszín süteményt hozott, aztán kicserélgettük azokat a kis cukorszívecskéket.
Fölső tagozatban aztán az ünnep titokban folyt. Semmi buli. Semmi kivágott szívekkel
díszített cipősdoboz. Ahhoz, hogy tudasd valakivel, hogy szereted, barátok ezreire volt
szükség. „Janet szólt, hogy mondjam meg neked, hogy Steven azt mondta, hogy Dougie
mesélte, hogy Carom, amikor Aprillel beszélt, utalt arra, hogy Sarah bátyjának, Marknak van
egy barátja, Tony, aki lehet, hogy kedvel. Mit szólsz?”
Fölsőben inkább használ az ember fogselyem helyett szögesdrótot, mint hogy elismerje,
hogy szeret valakit.
Követem az emberáramlatot a szekrények felé. Mindannyian vastag kabátot vagy
mellényt viselünk, úgy koccanunk egymáshoz, mint a vásári dodzsemek. Néhány szekrényre
boríték van ragasztva, de nem nagyon foglalkozom velük, amíg csak a sajátomon is meg nem
látok egyet. Az van ráírva: „Melinda”. Minden bizonnyal tréfa. Azért tették ide, hogy hülyén
nézzek. Hátra lesek, komisz kölyköket keresek, akik rám mutogatnak, de sehol semmi.
Ez komoly? Mi van, ha egy fiú küldte? A szívem egy pillanatra megáll, aztán újra
dobogni kezd. Nem, nem lehet Andy. Az ő stílusa határozottan nem romantikus. Talán David
Petrakis az, a labor-partnerem. Gyakran figyel, amikor azt hiszi, nem látom. Bár lehet, hogy
csak fél, hogy összetöröm a felszerelést, vagy elájulok megint. Néha rám mosolyog, idegesen,
ahogy egy harapós kutyára mosolyog az ember. Csak ki kéne nyitnom a borítékot. De nem
vagyok képes rá. Otthagyom a szekrényt, és biológiaórára megyek.
Ms. Keen úgy gondolja, hogy a Valentin nap tiszteletére ismét átvesszük a madarakat
meg a méheket. Csak semmi praktikus tudnivaló, semmit a hormonokról, amik megőrjítik az
embert, a pattanásokról, amik a legrosszabbkor borítják be az arcodat, meg hogy mi van, ha
valaki tényleg Valentin-kártyát rakott a szekrényedre. Nem, komolyan a méhekről meg a
madarakról beszél. A szerelem és ármány levelei közben kézről kézre járnak. Ms. Keen egy
tojást rajzol, bele egy csibét.
David Petrakis erősen küzd, hogy ébren maradjon. Tényleg kedvelne? Mindig
felidegesítem. Szerintem, meg van győződve róla, hogy miattam lesz gyengébb jegye.
Szeretném, ha szeretne? Számba veszem a hüvelykujjam. Nem. Azt szeretném, ha akárki
szeretne. Akarok egy szivecskés cédulát. Túl erősen feszegetem a hüvelykujjam körmét,
vérzik. Szorítom, a vércsepp szabályos gömbalakba gyűlik, mielőtt legördülne a tenyerembe.
David észreveszi, ad egy zsebkendőt. Belenyomom a sebbe. A kis, fehér papírcellák
feloldódnak, ahogy megtelnek vérrel. Nem fáj. Nem fáj semmi, csak a kipirult arcok és a
mosolyok, amik fecskékként röpdösnek a teremben.
Kinyitom a füzetem, és azt írom Davidnek: „Köszönöm.” Elécsúsztatom. Nagyot nyel, az
ádámcsutkája a nyaka aljáig csúszik, majd ismét fölugrik. Visszaír: „Szívesen”. És most? Még
erősebben szorítom a zsebkendőt az ujjamra, ahogy koncentrálok. Ms. Keen madárkája kikel.
Megrajzolom Ms. Keent rigóként. David mosolyog. Ágat rajzol a lábai alá, majd visszatolja a
füzetet. Megpróbálok az ágból fát csinálni. Egészen jó, sokkal jobb, mint bármi, amit
művészetórán csináltam. Csöngetnek, David keze hozzáér az enyémhez, ahogy összeszedi a
könyveit. Kilövök a székből. Nem merek ránézni. Mi van, ha azt hiszi, hogy már megnéztem a
kártyáját, és nem bírom a rámenősségét, azért hallgatok? De hát nem mondhatok semmit, a
kártya lehet, hogy tréfa, vagy valamelyik másik titkos, az ajtók és szekrények homályában
búvó rajongóm műve…
A szekrény. A kártya még mindig ott van, a remény kicsi, fehér sugara, rajta a nevem.
Letépem és fölnyitom. Valami a lábaimhoz hullik. A képen két helyes maci osztozik egy
csupor mézen. Kinyitom. „Köszönöm, hogy megértesz. Te vagy a legtündéribb!” Bíbor tollal
írták. „Sok szerencsét!!! Heather.”
Megnézem, mi esett le. A barátság-nyaklánc, amit karácsony környékén, egy elborult
pillanatomban Heathernek adtam. Hülye, hülye, hülye! Hogy milyen hülye tudok lenni!
Reccsenést hallok belülről, bizonyára a bordáim dőlnek rá épp a tüdőmre, nem kapok levegőt.
Végigbotladozom a folyosón, aztán még egy folyosón, meg még egy folyosón, amíg oda nem
érek a saját kis raktáramhoz, beosonok, rátolom a reteszt, még a villanyt sem kapcsolom fel,
csak zuhanok, zuhanok vagy egy mérföldet a barna fotelem aljába, belemélyesztem a fogaimat
a csuklóm fehér húsába, és csak bőgök, mint egy csecsemő, ahogy az is vagyok.

KÓRHÁZBAN

Véletlenül találom meg a Mercy Kórházat. Elaludtam a buszon, és túlmentem a plázán.

Besétálok.
Kétségtelenül beteges, de tetszik a hely. A váróteremben próbálok úgy tenni, mintha
lenne valami okom az itt tartózkodásra. Félek, hogy elkapnak, de úgy tűnik, az embereknek
körülöttem egyéb gondjuk van. A kórház tökéletes hely a rejtőzésre, és a büfében jobb a kaja,
mint a suliban.
A legszörnyűbb váróterem a szívosztály emeletén van. Szürke arcú asszonyokkal van tele,
akik a jegygyűrűjüket csavargatják, és várják az ismerős orvost. Egy hölgy zokog, nem
törődik vele, hogy mások látják elcsöppenni az orrát. Megborzongok. Fölkapom a People
magazin néhány számát, és már ott sem vagyok.
A büfé viszont szuper. Hatalmas. Mindenki kórházi ruhában, csipogóval és olyan
értelmiségis testtartással. Mindig azt gondoltam, hogy az orvosok, meg a nővérek fanatikus
egészségmániások, de ezek is úgy eszik a műanyag kaját, mintha ma árulnák utoljára.
Tányérnagyságú sajtburgerek, cseresznyés süti, chips, minden jó. Csak a csupa egészség
füstölthalas-hagymás tálca mellett áll tétlenül egy büfés kislány. Megszánom, halastálat
veszek. Meg egy tányér krumplipürét szafttal, és joghurtot. Egy komoly, ősz hajú, homlokát
ráncoló férfi mellett találok helyet, aki olyan hosszú szavakat használ, hogy csoda, hogy nem
fullad beléjük. Nagyon hivatalos. Jó olyan emberek közelében lenni, akik úgy beszélnek, mint
akik tudják, hogy mi a dolguk.
Ebéd után fölmegyek az ötödikre, a felnőtt sebészetre. A várakozó családok tévéznek.
Úgy ülök, hogy lássam a nővérszobát, és esetleg némelyik kórtermet.
Egy mosodai dolgozó hatalmas kosárnyi zöld kórházi köpenyt tol be a raktárba (azt a
fajtát, amiből kilátszik az ember feneke, ha nem gombolja be). Kedvem lenne felkapni egyet,
és az érdes takarók és a fehér lepedők alá bújni az egyik ágyban, és aludni, aludni. Otthon
egyre nehezebben megy az alvás. Mennyi idő alatt jönnének rá a nővérek, hogy nem is
tartozom ide? Vajon hagynának pihenni egy pár napot?
A lifthez sietek. Indul a busz.

TITÁNOK HARCA
 Urunk, Igazgatónk behívatott minket. Valakinek feltűnt, hogy hiányzom. És, hogy nem
beszélek. Valószínűleg úgy gondolják, valami agybajom van, mert a nevelőtanárom is részt
vesz az összejövetelen.
Anyám kínosan feszeng, apám pedig a mobilját bámulja, reméli, befut egy hívás.
Egy korty víz. Papírpohárból. Ha a pohár üvegből volna, beleharapnék. Megrágnám,
lenyelném.
Azt akarják, hogy beszéljek.
„Mért nem szólsz semmit?” „Az isten szerelmére, nyisd ki a szádat!” „Ez olyan gyerekes,
Melinda.” „Mondj már valamit!” „Csak magadnak ártasz, ha nem vagy hajlandó
együttműködni.” „Nem értem, mért teszi ezt velünk.”
Urunk, Igazgatónk köhécsel, majd belevág:
„Mindannyian azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Kezdjük talán az osztályzataiddal.
Nem ezt várjuk tőled, Melissa.”
Apu: „Melinda.”
Urunk, Igazgatónk: „Melinda. Múlt évben stabil B-s tanuló voltál, semmi magatartási
probléma, hiányzás alig. De ez az értesítő… nos, mit is lehetne erre mondani…”
Anyu: „Pont ez a lényeg, hogy nem mond semmit. Egyetlen szót sem tudunk kihúzni
belőle. Megnémult.”
A nevelőtanárnő: „Otthon milyen a kapcsolatuk?”
Anyám: „Otthon sem beszél, pedig mindent elkövet, hogy figyeljünk rá.”
Én: [magamban] Meghallgatnátok? Hinnétek nekem? Aligha.
Apu: „Mindenesetre valami elromlott. Mit műveltek vele? Tavaly kedves, szeretnivaló
lányom volt, de amint ide került megkukult, iskolát kerül, nem tanul. Az iskolatanács elnöke a
golfpartnerem, ha tudni akarják.”
Anyám: „Senkit nem érdekel, kivel golfozol, Jack. Azért vagyunk itt, hogy Melindát
szóra bírjuk valahogy.”
A nevelőtanárnő: [előrehajol, anyám és apám szemébe néz, próbál diszkréten suttogni]
„Önök között minden rendben? Értik, mire gondolok…”
Anyám erre olyasmiket mond, ami egy nő szájából elég meredek. Apám azt javasolja a
nevelőtanárnak, tegyen látogatást a forró és rémséges alvilágban. A nevelőtanárnő elhallgat.
Talán most már érti, mért tartom a szám. Urunk, Igazgatónk visszaül a székébe, és hümmög.
Az idő telik. Ezúttal kihagyom a tanulószobát. A szunyaidőt. Hány nap is van még a
vizsgákig? Teljesen elvesztettem a fonalat. Meg kéne találnom a naptáram.
Anyám és apám elnézést kér, majd kórusban rákezdik, mintha ez lenne a refrén: „Mit
tegyünk, jaj, mit tegyünk? Nem beszél a gyermekünk, de nincs nekünk, csak négy kezünk.
Most mondják meg, mit tegyünk?”
Elképzelem, ahogy felugranak az igazgató asztalára, és egy szteppet is ellejtenek. A
főfény rajtuk. Becsatlakozik a tánckar is, és a nevelőtanárnő körbetáncol egy csillogó
sétabotot. Kuncogok.
Hopp. Vissza az ő világukba.
Anyám: „Szerinted ez vicces? A jövődről beszélünk, az életedről, Melinda!”
Apám: „Fogalmam sincs, hol ragadt rád a lógás, de, hogy nem otthon tanultad, az biztos.
Itt érhetett rossz hatás.”
A nevelőtanárnő: „Az a helyzet, hogy Melindának nagyon helyes barátnői vannak.
Láttam, hogy a lányok egy olyan csoportjának segít, akik rengeteg önkéntes munkát végeznek.
Meg Harcutt, Emily Briggs, Siobhan Falon…”
Urunk, Igazgatónk [abbahagyja a dúdolást]: „Nagyon, nagyon tisztességes lányok.
Mindannyian jó családból származnak.” Most először rám néz, kicsit oldalra fordítja a fejét.
„Ők a barátnőid?”
Ezek maguktól ilyen sötétek, vagy már így születtek? Nekem nincsenek barátaim.
Semmim sincs. Semmit sem mondok. Semmi sem vagyok. Azon gondolkodom, mennyi időbe
telhet busszal eljutni Arizonába.
 IBE

Iskolán belüli elzárás. Ez a büntetésem. Benne van a megállapodásban. Jól mondják, hogy
ne írj alá semmit, csak ha nagyon figyelmesen elolvastad. Még jobb, ha fogadsz egy ügyvédet,
hogy ő olvasson figyelmesen. Sajnos én nem fogadtam.
A megállapodást a nevelőtanárnőm álmodta meg, röviddel a családias összejövetel után
az igazgatói irodában. Ez felsorol kb. egymillió dolgot, amit nem tehetek, és a
következményeket, amikkel szembe kell néznem, ha mégis megteszem őket. Olyan
apróságokról van szó, mint a késés, vagy az órai inaktivitás. Fogalmazást kellett volna írnom,
ehelyett kivettem egy napot, és így végül sikerült kiérdemelnem az IBÉ-t.
Egy fehérre festett terem, kényelmetlen székkel és lámpákkal, amik úgy zúgnak, mint egy
felbolydult kaptár. Az IBÉ-re ítélteknek csöndben kell ülniük, és az üres falakat bámulniuk.
Az lehet a célja, hogy engedelmességre untasson bennünket, esetleg, hogy fölkészítsen az
elmegyógyintézetre.
Ma Mr. Neck az őrünk. Legörbül a szája, morog. Két másik elítélt van velem. Az
egyiknek kereszt van tetoválva a kopasz fejére. Úgy ül, mintha gránitból faragták volna ki. A
másik gyerek teljesen normálisnak néz ki. Igaz, az öltözködése elég érdekes, de ez itt
maximum vétség, nem bűntett. Ám amikor Mr. Neck feláll, hogy egy új vendéget üdvözöljön,
elmondja nekem, hogy szeret gyújtogatni.
A belépő sorstársunk épp Andy Evans. A reggelim megerjed a számban. Mr. Neckre
mosolyog, és mellém ül.
Mr. Neck: „Lógás megint, Andy?”
Andy: „Nem, uram. Az ön egyik kollégája úgy véli, nem viselkedem tisztelettudóan. Ön
elhiszi ezt?”
Mr. Neck: „Csönd legyen!”
Ismét Bunny nyuszivá válok, de hiába keresek menedéket ezen a nyílt terepen. Úgy ülök,
mintha egy gránát lenne a számban. Egyetlen mozdulat, egyetlen szó, és a gránát felrobban.
Már én is aggódom az agyam állapota miatt.
Amikor Mr. Neck nem figyel, Andy a fülembe lehel.
Azt hiszem, megölöm…

PICASSO

Még művészetórán sem oldódom fel. Mr. Freeman, aki maga is az ablakon kibámulás
nagymestere, úgy véli, tudja, mi a baj. „Béklyóban a képzeleted”, jelenti ki. „Utazásra van
szükséged.” Az osztály a fülét hegyezi, valaki még a rádiót is lehalkítja. Utazás? Tanulmányi
utat tervez? „Tanulmányozd valamelyik mester gondolatvilágát”, folytatja Mr. Freeman. Az
osztály sóhajt, papírok zizegnek újra. A rádió visszahangosodik.
Mr. Freeman odébb löki a szánalmas linóleumdarabot, amin dolgoztam, és az asztalra
helyez egy hatalmas könyvet. „Picasso”, suttogja, akár egy pap. „Picasso, aki látta az igazat.
Aki megfestette az igazat, megmintázta, két kezével kitépte a földből.” Elhallgat. „De eltérek
a tárgytól.” Bólintok. „Nézegesd Picassót!”, mondja. „Nem tudok mindenben segíteni.
Magadnak kell megtalálnod a saját lelkedet.”
 Bla-bla, hogyne. De képeket nézni mégis csak jobb lesz, mint a hóesést bámulni.
Kinyitom a könyvet.
Picasso rá volt kattanva a meztelen nőkre. Mért nem festette meg őket ruhában? Ki az, aki
egy szál ruha nélkül üldögél, és úgy pötyögteti a mandolint? És akkor már mért nem rajzolt
meztelen pasasokat is, úgy lenne fair. Bizonyára meztelen csajokat rajzolni művészet, a
meztelen pasik, az ejnye. De hát a festők többsége férfi.
Az első néhány fejezet nem tetszik. A meztelen nők mellett festette ezeket a kék képeket,
mintha hetekig nélkülöznie kellett volna a vörös, meg a zöld festéket. Cirkuszosokat, meg
táncosokat festett meg úgy, mintha szmogban állnának.
De a következő fejezettől eláll a lélegzetem. Elröpít a teremből. Teljesen összezavar,
miközben az agyamban valami föl-alá ugrál örömében: „Megvan! Megvan!” Kubizmus. A
felszín alatti kutatása. A szemek és az orr az arc egyik felén. Kockatestek és –asztalok, és
zellergitárok olyan elrendezésben, hogy látnod kell ahhoz, hogy egyáltalán észre vedd őket.
Elbűvölő. Vajon, milyen lehetett számára a világ?
Végignézem az egész könyvet. Egyetlen fáról készült kép sincsen. Lehet, hogy Picasso
sem tudott fát rajzolni?
Mért kell nekem ezzel bénáznom?
Fölskiccelek egy kubista fát, vékonyka háromszögek százaival rajzolom meg az ágakat.
Szekrények, dobozok, üvegszilánkok, háromszögű levelek. Ledobom a vázlatot Mr. Freeman
asztalára. „Jó úton haladsz”, mondja felfelé fordított hüvelykujjal.

VOLVO

Jó kislány vagyok. Minden egyes órára bejárok. Még követem is, miről van szó. A
szüleim a nevelőtanártól kapják a friss híreket. Nem tudják pontosan, hogyan reagáljanak:
legyenek boldogok, mert viselkedem? Látványosan örüljenek annak, hogy a gyerekük
egyáltalán bejár az órákra?
A nevelőtanár meggyőzi őket, hogy jutalmat érdemlek. Ruha mellett döntenek, ami
egyébként is kell, mert mindent kinőttem.
De anyámmal vásárolni? Lőjetek le, ne hagyjatok szenvedni! Bármit, csak ezt ne! Ő is
utál velem vásárolni. Nem vagyok hajlandó fölpróbálni a praktikus, „divatos” ruhákat, amiket
szeret. Anyám a szikla, én vagyok az óceán. Órákig kell fintorognom, meg forgatnom a
szemem, amíg végül belefárad, és ezernyi homokszemcsévé őrlődik a parton.
Szóval anyu sem kívánja a ráncigálós, nyafogós pláza mókát. Mégis, amikor sor kerül rá,
bizonyos tekintetben örülök. Be a városba, vásárlás, hamar túl leszek rajta.
Odakint azonban hóvihar tombol, a hőmérséklet biztosan húsz fok alatt van, nekem meg
se sapkám, se kesztyűm. A buszmegállóban megpróbálok háttal állni a szélnek, meg is fagy a
fenekem. Szembefordulni teljesen lehetetlen: a hó bevágódik a szemhéjam alá, megtölti a
fülemet. Ezért nem hallom, amikor egy autó áll meg mellettem. Amikor megszólal a duda,
ijedtemben majd kiesek a kabátomból. Mr. Freeman az. „Elvihetlek valameddig?”
Mr. Freeman kocsija megdöbbent. Kék Volvo, biztonságos, svéd kocka. Egy öreg VW
buszt képzeltem hozzá. A kocsi tiszta. Rendetlenséget vártam: festőkellékeket, plakátokat,
rohadó gyümölcsöket mindenütt. Amikor beszállok, halk komolyzene szól. Vannak még
csodák.
Azt mondja, az, hogy kitegyen a városközpontban, csak kis kitérőt jelent neki. Anyámmal
is szívesen találkozna. A szemem elkerekedik félelmemben. „Ha nem, nem”, mondja, látván
az arckifejezésemet. Lesöpröm az olvadó havat a hajamról, a kezem a fűtőventilátorhoz
nyomom. Följebb kapcsolja a fűtést.
 „Az a kubista vázlat kitűnő munka”, mondja Mr. Freeman. Nem tudom, mit válaszoljak.
Elmegyünk egy döglött kutya mellett. Nincs rajta nyakörv. „Komoly fejlődést látok a
munkádban. Sokat tanultál.”
Én: „Nem tudok semmit. A fáim szarok.”
Mr. Freeman az indexkarra teszi az ujját, a visszapillantó tükörbe néz, átmegy a baloldali
sávba, megelőz egy sörszállító teherautót. „Ne légy olyan szigorú magadhoz. Az a művészet,
hogy ha hibázunk, tanulunk belőle.” Visszatér a jobboldali sávba.
A tükör szélén figyelem, ahogy a teherautó eltűnik a hóviharban. Van egy olyan érzésem,
hogy egy kicsit gyorsan vezet, de az autó súlyos, nem csúszik. A hó, ami a zoknimon
összeállt, most beleolvad a cipőmbe.
Én: „Rendben, de azt mondta, érzelmeket kell a művészetbe vinni. Fogalmam sincs, ez
mit jelent. Nem tudom, mit kellene éreznem.” Az ujjaim a számra ugranak. Mit művelek… ?
Mr. Freeman: „A művészet érzelmek nélkül olyan, mint a csokitorta cukor nélkül. Nem ér
semmit. Ha legközelebb a fáiddal foglalkozol, ne gondolj fákra. Szerelemre, gyűlöletre
gondolj, boldogságra, dühre – bármire, ami érzelmeket hoz elő belőled. Amitől izzadni kezd a
tenyered, begörbülnek a lábujjaid. Koncentrálj erre az érzésre. Ha az ember nem fejezi ki
magát, fokozatosan meghal. Megdöbbennél, hogy mennyi felnőtt halott már belül – úgy töltik
a napjaikat, hogy fogalmuk sincs, kik ők, csak várják a szívrohamot vagy a rákot, hogy
befejezze a munkát. Ez a legszomorúbb dolog.”
Letér a kijáraton, és megáll a lámpánál a lejtő alján. Lerágok egy heget a
hüvelykujjamról. Az Effert's jel – az anyám boltjáé – ott villog nem messze. „Ott”, mondom,
„Tegyen csak ki előtte.” Ülünk egy darabig, a hóeséstől nem látni az utca másik oldalát, a
hangszórókból csellószóló hallatszik. „Hát, köszönöm”, mondom. „Szóra sem érdemes”,
válaszolja. „Ha úgy érzed, szeretnél beszélgetni, tudod, hol találsz.” Kicsatolom a biztonsági
övet, és kinyitom az ajtót.
„Melinda”, szól Mr. Freeman. Hó hullik az utastérbe, elolvad a kesztyűtartón. „Szerintem
rengeteg mondandód van.”
Becsukom az ajtót.

TÜKÖRTEREM

Megállok a recepciónál, a titkárnő azt mondja, anyám épp telefonál. Nagyon helyes.
Könnyebben találok farmert nélküle. Az áruház bakfisrészlege felé veszem az irányt. (Még
egy ok, amiért nem megy a bolt. Ki szereti, ha bakfisnak hívják?)
Tízes méret kell, még akkor is, ha nehéz elismerni. Eddig nyolcas, vagy kisebb cuccokat
hordtam. Lenézek a kenunyi lábfejekre, meg az izzadt, visszataszító bokacsontomra. Nem kell
a lányoknak ebben a korban már megállniuk a növekedésben?
Amikor hatodikos voltam, anyám ellátott a szokásos könyvekkel a pubertásról, meg a
serdülőkorról, úgyhogy észre kéne vennem, milyen „gyönyörű” és „természetes” és
„varázslatos” változáson megyek keresztül. Süket duma. Semmi más. Ő folyton panaszkodik,
hogy őszül, meg, hogy megereszkedik a feneke, meg, hogy lötyög a bőre, de nekem hálásnak
kéne lennem, hogy az arcom tele van pattanással, mindenütt szőrösödöm, meg, hogy a lábam
egy hüvelyket nő egyetlen éjszaka alatt. Sima, süket duma.
Mindegy, mit próbálok föl, tudom, hogy utálni fogom. Az Efferf's a teljesen ódivatú
ruhák piacát uralja. Az olyan ruhákét, amiket a nagymamád vesz szülinapodra. A divat
temetője, de mit tegyünk, ha az anyám épp itt kap alkalmazotti kedvezményt. Csak találjak
egy nadrágot, ami jó rám. Egyetlen nadrág: ennyi a cél. Anyu sehol. A legkevésbé durva
farmerek közül becipelek hármat a próbafülkébe. Én vagyok az egyetlen, aki bármit is
fölpróbál. Az első nagyon kicsi, föl sem tudom húzni a fenekemre. A másodikkal már meg
sem próbálkozom, az még kisebb. A harmadik hatalmas. Pontosan ez az, amit keresek.
Kiviharzok a háromoldalú tükörhöz. Ha az ember jó hosszú pulóvert visel, nemigen lehet
megmondani, hogy Effert's farmer. Anyu még mindig sehol. Úgy állítom be a tükröt, hogy
lássam a tükörképem tükörképeit, több mérföldnyit magamból, és az új farmeromból. A fülem
mögé fésülöm a hajam. Meg kellett volna mosnom. Az arcom is koszos. A tükörhöz hajolok.
Szemek, és szemek, és szemek néznek vissza. Köztük vagyok valahol? Ezernyi szem pislant.
Semmi smink. Sötét karikák. Beljebb húzom a tükör két szárát, üvegbe csomagolom magam,
kizárom az áruházat.
Az arcom Picasso rajzzá esik szét, a testem hasábokra tagolódik.
Hozzányomom a sebes számat a tükörhöz. Ezer vérző, kicserepesedett száj. Az üvegre
lehelek, a szám eltűnik a ködben. Úgy érzem, mintha leégett volna a bőröm. Mintha
tövisbokortól tövisbokorig botladoznék. Anyám és apám utálják egymást, Rachel engem utál,
az iskola úgy kezel, mintha fertőző volnék. Na, és Heather…
Mr. Freeman szerint meg kell találnom az érzelmeimet. Hogy találhatnám meg őket? A
rossz gondolatok, a szégyen, a hibák parazitái rágnak el élve. Becsukom a szemem. A farmer
jó rám, ez ígéretes kezdet. Távol kell tartanom magam a raktártól, be kell járnom az órákra.
Normális leszek, normális leszek, normális leszek.

MAGOK

Növények. Témazáró dolgozat biológiából. Ms. Keen utal rá, hogy a dolgozat a magokra
fog koncentrálni. Tanulok.
Hogyan kerülnek a magok a földbe? Érdekes téma. Némelyik növényét a szél terjeszti.
Más növények jóízű magokat termelnek, a madarak megeszik, aztán az ürülékükkel keverve
elpotyogtatják. A növények sokkal több magot termelnek, mint ami feltétlen szükséges volna,
mivel tisztában vannak vele, hogy nem mind szökken majd szárba. Egészen okos megoldás,
ha jobban belegondolunk. Egy időben az emberek is ezt csinálták: tizenkét-tizenöt gyerekük
volt, mivel tudták, hogy lesz, amelyik meghal, lesz, amelyik elzüllik, és csak pár válik majd
dolgos, becsületes farmerré. Aki tudja, hogyan kell növényeket ültetni.
Mi kell ahhoz, hogy a magok kicsírázzanak? Ha a mag túl mélyre kerül, nem kap elég hőt
a megfelelő időben. Ha túl közel van a földfelszínhez, megeszik a varjak. Ha túl sok esőt kap,
a mag elrohad. Ha túl keveset, nem indul meg. Ha sikerül is kihajtania, elfojthatják a gyomok,
kikaparhatja egy kutya, agyoncsaphatja egy focilabda, elpusztíthatja a kipufogógáz.
Csoda, hogy egyáltalán bármi túlél ennyi veszedelmet.
A legtöbb növény gyorsan nő és fiatalon pusztul el. Az embernek hetven év adatik, a
babnak négy hónap, esetleg öt. Az icipici hajtás egyszer csak kibújik a földből, leveleket
ereszt, hogy több napot tudjon magába szívni. Aztán csak alszik, eszik, napfürdőzik, amíg
virágba nem borul, ekkor kerül tinédzserkorba. Rossz idők járnak ilyenkor a rózsára, a
cinniára, a körömvirágra, mert az emberek ollókkal támadnak rájuk, lemetélnek mindent, ami
szép. De a növények ügyesek. Ha egy rózsát levágnak, új nő helyette, mert virág nélkül mag
sem terem.
Brillírozni fogok a dolgozatban.

ZACSKÓS SZÁMŰZETÉS
 Amióta egyetlen barátom sincs, megváltozott az ebédelési stratégiám. Teljesen. El
akarom kerülni azokat a borzalmas pillanatokat, amikor az ember a pulthoz lép, a tekintetek
rászegeződnek és értékelnek: ez a csaj most barát, ellenség, lúzer.
Hát csomagolok. Írtam anyunak egy üzenetet, hogy vegyen uzsonnás zacskót, kolbászt,
kis dobozos almaszószt. Örült neki. Mindenféle műkajával tért vissza a boltból, amit
magammal vihetek. Talán beszélhetnék is velük, legalább egy keveset. De mi lesz, ha valami
rosszat mondok?
Evés közben lazán olvasgatni próbálok. Nem nagyon megy. Újra és újra a Márták felé
pislogok.
Kötelékben ülnek, a helyemen egy másodéves, aki most költözött ide Oregonból. A ruhái
veszélyesen magas arányban tartalmaznak poliésztert. Erre majd oda kell figyelnie.
Réparudacskákat rágcsálnak, meg olivát, pástétomot kennek a kőkemény reformkekszre,
kecskesajtot harapnak. Meg, Emily és Heather eper-barack levet isznak.
Rólam beszélnek? Mindenesetre jókat nevetnek. Beleharapok a szendvicsembe, a
pólómra mustár fröccsen. Talán a következő akciót tervezik. Mondjuk, hógolyót postáznak
Texasba az időjárástól megzakkant gyerekeknek. Vagy kecskeszőr takarót kötnek a megnyírt
birkáknak. Elképzelem, hogy néz majd ki Heather húsz év, két gyerek és hetven font hízás
után. Ez egy kicsit segít.
Rachel/Rachelle Hanával, az egyiptomi cserediákkal telepszik az asztalhoz.
Rachel/Rachelle most az iszlámmal kacérkodik. A fején sál, áttetsző, barna és vörös
háremnadrágot visel. A szeme olyan vastagon van körberajzolva feketével, mintha
pasztellkrétával csinálta volna. Hanán farmer és póló van. Pitát esznek, és franciául
gagyognak.
Szórványosan akad még pár hozzám hasonló lúzer a vidám tinédzserek között, aszalt
szilvák az iskola zabpehelytáljában. Csakhogy a többieknek van erejük ahhoz, hogy együtt
üljenek más lúzerekkel. Én vagyok az egyetlen, aki egyedül ül, fölöttem neonfelirat virít:
„Teljes, totális lúzer. Nem teljesen normális. Maradj távol! Etetése tilos!”
Kimegyek a vécébe, megfordítom a pólóm, így a mustárfoltot takarja a hajam.

HÓ – SZÜNET NÉLKÜL

Nyolc hüvelyk hó esett az éjjel. Ez az ország bármelyik más részében hószünetet

jelentene. De nem Syracuse-ban! Nálunk sosincs hószünet. Dél-Karolinában esik egy
hüvelyknyi, és minden bezár, megáll az élet. Nálunk meg gyorsan letakarítják az utakat, és
hóláncot szerelnek a buszok kerekeire.
Hajas asszony azt meséli, hogy egyszer, még a hetvenes években egy egész hétre
iskolaszünetet rendeltek el energiatakarékosságból. Piszok hideg volt, és nagyon sokba került
volna az iskolák fűtése. Ahogy mondja, egészen elérzékenyül. A szél havat vág az ablakhoz.
A tanárokra tényleg ráférne egy hószünet. Szokatlanul sápadtak. A férfiak trehányul
borotválkoznak, a nők csizmában csoszognak egész nap, arra is lusták, hogy cipőt váltsanak.
Valami tanárinfluenzában szenvednek. Az orruk csöpög, a torkuk kapar, a szemeik vörösek.
Eleget vannak az iskolában ahhoz, hogy körbefertőzzék egymást a tanáriban.
Hajas asszony: „Nyissátok ki a könyveiteket! Ki tudná megmondani, mit szimbolizál a hó
Hawthorne-nál?
Osztály: „Jaaaaj!”
Hawthorne úgy akarta, hogy a hó a hideget szimbolizálja, szerintem. A hideget, meg a
csöndet. Semmi sem csöndesebb a hónál. Csöndes, mint a szívem.
 HÜLYE, HÜLYE

Belógok a raktárba suli után, mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egy buszra való
izzadt mókamikivel menjek haza, akik elszívják előlem az oxigént. Üdvözlöm Mayát és a
kubista fámat. A pulykaszobrom összedőlt. Megpróbálom talpra állítani a tükör melletti
polcon. Összeesik, úgy marad. Otthagyom, beülök a fotelba. A raktár meleg, álmos vagyok.
Otthon rosszul alszom. Mindenre felébredek, hánykolódom. Itt, a rejtekemben sokkal nagyobb
biztonságban érzem magam. Elszundítok.
Lányok sikoltására ébredek: „Agresszívan! Agresszívan! A-G-R-E-S-S-Z-í-V-A-N!”
Egy pillanatig azt gondolom, hogy valami teljesen dilis világba csöppentem, de aztán
meghallom a tömeg üvöltését. Kosárlabdameccs, az utolsó a szezonban. Ránézek az órámra:
8:45. Órák óta alszom. Fölkapom a táskám, végigrohanok a folyosón.
A tornaterem zaja odavonz. Megállok az ajtóban a játék utolsó percére. A tömeg
végigüvölti az utolsó pillanatokat, mintha szilveszter lenne, aztán lerohannak a lelátóról, mint
a felbőszült darazsak, ha megbolygatják őket. Győztünk, 51-50-re vertük a Coatesville-i
Pumákat. A Vezérszurkolók sikoltoznak, a csapatkapitányok összeölelkeznek. Engem is elkap
az izgatottság, tapsolok, mint egy kislány.
Haza kellett volna rohannom egyenest. De nem. Itt lógok. Részese akarok lenni a
dolognak.
David Petrakis sodródik az ajtó felé pár barátjával. Észreveszi, hogy nézem, elszakad a
társaságtól.
David: „Melinda! Merre ültél? Láttad az utolsó kosarat? Hihetetlen! Elképesztő!” Egy
képzeletbeli labdát pattogtat a földön, cselez jobbra, majd balra, aztán fölugrik, hogy kosarat
dobjon. Csak beszél, beszél, ahogy egy elszabadult hógörgeteg gurul le a hegyről. Ahogy
hallgatja az ember, könnyen hiheti, hogy most nyerték meg az NBA-t. Végül meghív hozzájuk
egy ünnepi pizzázásra.
David: „Gyerünk, Mel! Velünk kell jönnöd! Apám azt mondta, vigyek, akit csak akarok.
Hazaviszlek utána, ha gondolod. Remek lesz, meglátod.”
No nem. Nem partizunk. Köszönöm, de nem. Kifogásokat találok ki: házi feladatok,
szigorú szülők, tubaóra, éjjeli időpont a fogorvosnál, és meg kell etetnem a varacskos
disznókat. Nincsenek túl jó emlékeim a bulikról.
David nem elemezgeti a vonakodásomat. Ha lány lenne, minden bizonnyal többet
könyörgött, meg nyafogott volna. De a pasik nem ilyenek. Igen/nem. Jössz/maradsz. Jó légy,
találkozunk hétfőn.
Kétségtelenül pszichiátriai rendellenesség, ha az embernek egynél több személyisége van.
Márpedig ezt érzem, amíg hazafelé megyek. A két Melinda minden lépésnél összecsap.
Melinda Egy ki van akadva, hogy nem mehet a bulira.
Melinda Egy: „Változtatnod kéne! Csak egy pizzáról volt szó. Nem próbálkozott volna
semmivel. A szülei is otthon vannak! Túl sokat aggódsz. Hát sosem fogod megengedni, hogy
jól érezzük magunkat? Olyan szörnyű öregasszony leszel, akinek száz macskája van, és
kihívja a zsarukat, ha a kölykök átmennek a kertjén? Ki nem állhatlak!”
Melinda Kettő türelmesen megvárja, amíg Melinda Egy befejezi a hisztizést. Pásztázza a
sövényt, rejtőzködő mumust vagy valami még rosszabbat sejt.
Melinda Kettő: „A világ veszélyes. Sosem tudhatod, mi fog történni. Mi van, ha csak úgy
mondta, hogy otthon lesznek a szülei? Lehet, hogy hazudott. Mindig a legrosszabbra kell
felkészülni. Most pedig, gyerünk haza! Sötét van.”
Ha mindkettőjüket kirúgnám a fejemből, vajon ki maradna helyettük?
 EGY EMLÉKEZETES ÉJSZAKA

Aznap este nem tudok aludni. Már megint. Eltöltök egy kis időt a rádió csavargatásával.
Québeci gagyogást hallgatok, egy riportot egy minnesotai farmról, egy nashville-i helyi adót.
Kimászom az ablakon a tetőtornácra, takaróba csavarom magam.
Egy hatalmas, fehér mag alszik az égen.
Az eresz befagyott. Az emberek azt mondogatják, a tél örökké fog tartani, pedig fönn,
északon, a hegyekben már nedvedzenek a juharfák. A bátrabb vadlibák átszakítják a vékony
jeget a tavon. Odalenn a sápadt magok forgolódnak álmukban. Nyugtalanná váltak. Zöldet
álmodnak.
A hold közelibbnek tűnt akkor augusztusban.
Rachel vitt el minket a nyárbúcsúztató bulira, a vezérszurkolók partijára, sör, zene, fölső
évesek, minden. Zsarolással rávette a bátyját, Jimmyt, hogy vigyen el minket kocsival. Úgy
volt, hogy mindannyian Racheléknél alszunk majd. Az anyjuk úgy tudta, Jimmy görkorizni
visz bennünket.
A buli egy farmon volt, pár mérföldnyire tőlünk. Sokan voltak a táncteremnek kijelölt
pajtában, a mesterséges fényben úgy néztek ki, mint valami farmerreklám szereplői: karcsú
alakok, telt ajkak, hatalmas fülbevalók, csillogó mosolyok. Kisgyereknek éreztem magam.
Rachel persze könnyen beilleszkedett. Jimmyn keresztül már ismert egy csomó embert.
Megkóstoltam a sört. Valamivel rosszabb, mint a köptető. De leerőltettem. Aztán még egyet,
meg még egyet. Féltem, hogy okádni fogok. Otthagytam a tömeget, elsétáltam az erdő felé.
Holdfény ragyogott a leveleken. Olyan volt, mintha csillagok fénylenének a fenyők között.
Valaki kacagott a sötétben, férfi-női suttogást hallottam. Nem láttam őket.
Lépéseket hallottam a hátam mögött. Egy felsőéves. És hozzám beszélt! Ez a címlapra
való férfimodell. Izmos, cserzett bőrű, szabályos, fehér fogakkal. Velem flörtöl! Hol van
Rachel, ezt látnia kell!
Görög Isten: „Honnan jöttél? Túl gyönyörű vagy ahhoz, hogy itt a sötétben bujkálj. Gyere
táncolni!”
Megfogta a kezem és magához húzott. Arcszeszt és sört szagoltam, meg még valamit,
amit nem tudtam azonosítani. Hozzásimultam, a válláig értem. Egy kicsit kába voltam, a
mellkasára hajtottam a fejem. Átkarolta a derekamat. A másik keze a fenekemre csúszott. Úgy
véltem, ezt azért nem kéne, de a nyelvem elnehezedett a sörtől, nem tudtam, hogy közölni
vele, hogy lassítson egy kicsit. A zene jólesett. Pontosan ilyennek képzeltem a gimit. Hol van
Rachel? Ezt látnia kell!
Maga felé fordította az arcomat. Megcsókolt, férfiasan, erősen, mélyen. Az a csók
csaknem ledöntött a lábamról. És egy pillanatig azt gondoltam, hogy nahát, van barátom, úgy
kezdem majd a gimnáziumot, hogy van pasim, aki idősebb, erős és vigyáz majd rám. Újra
megcsókolt. A fogait nekinyomta az ajkaimnak.
Egy felhő úszott a hold elé. Az árnyékok olyanok lettek, akár egy fotónegatívon.
„Akarod?”, kérdezte.
Mi? Mit mondott? Nem válaszoltam. Nem mondtam semmit.
A földön feküdtünk. Mi történt? „Ne.” Ezt nem. A földön feküdtem, ő rajtam. Valamit
motyogtam arról, hogy mennem kell, egy barátnőről, aki vár, aggódó szülőkről. Szinte hallom
magam: úgy motyogok, mint egy részeg. Aztán az ajka az enyémen, nem tudok megszólalni.
Elfordítom a fejem. Annyira nehéz. Mintha egy szikla lenne rajtam. Kinyitom a számat, hogy
levegőt vegyek, hogy sikoltsak, de a kezével betapasztja. A fejemben harangként zúgnak a
hangok: „NEM, NEM AKAROM!” De mondani nem tudom. Próbálok visszaemlékezni, hogy
hogyan kerültünk a földre, meg, hogy hova tűnt a hold, amikor hopp! Ing föl, rövidnadrág le, a
föld nyirkos szagú és sötét, NEM!, nem is vagyok ott, Rachelnél vagyok hajat csavarok,
műkörmöket ragasztgatok, sörszaga van, és fáj és fáj és fáj, és akkor fölkel, és felhúzza a
sliccét, és mosolyog.
A következő dolog, amire emlékszem, a telefon. A részeg tömeg közepén állok, és a 911-
et hívom, mert segítségre van szükségem. A Barátságos Rendőrbácsi látogatásai még
másodikos koromban megtették a hatásukat. Egy nő veszi föl a telefont, „Rendőrség, miben
segíthetek?”, és látom az arcomat a mosogató fölötti ablakban, és egyetlen szót sem tudok
kinyögni. Ki ez a lány? Sosem láttam még. Könnyek ömlenek végig az arcomon, a felsebzett
számon, eláztatják a telefonkagylót.
„Semmi baj”, mondja a kedves hölgy a telefonban. „Már tudjuk, hol van, a kollégák már
úton vannak. Megsérült? Sokkos?” Valaki elkapja a kagylót a kezemből, belehallgat. Sikoly:
jönnek a zsaruk! Kék és vörös fények villognak a konyhaablakon. Rachel dühös arcát látom.
Valaki pofonvág. Kikúszom a szobából a lábak erdejében. Odakint a hold eltűnt.
Egy üres házba értem haza. Minden néma.
Most ülök a tetőtornácon, mint egy fagyott vízköpő, s kíváncsi vagyok, ma fog-e a Nap
végleg kialudni, magával rántva a világot a pusztulásba.
Vér a havon. Szabályszerűen átharaptam az ajkam. Össze kéne varrni. Anyu megint el fog
késni. Utálom a telet. Egész életemben Syracuse-ban éltem, és utálom a telet. Túl korán
kezdődik, túl későn ér véget. Mindenki utálja. Mért lakik itt egyáltalán bárki is?

AZ ÉRTESÍTŐM:

Magatartás F
Társadalomismeret F
Spanyol D
Művészetek A
Ebéd D
Biológia D+
Algebra F
Öltözködés F
Angol D+
Torna D
 A NEGYEDIK NEGYEDÉV

DARAZSAK

A szülői munkaközösség petíciót nyújtott be, mert meg akarnak szabadítani bennünket a
Darazsak névtől. A vezérszurkolók tették be náluk a kaput. A legutóbbi kosármeccsen azt
hallották:

„A DARAZSAK MI VAGYUNK,
SZÚRUNK, NEM CSAK HARAPUNK,
BÁRHOVA IS REPÜLÜNK,
ISMERIK OTT A NEVÜNK,
HA MEG NEM, HÁT ELMONDJUK, HOGY:
A DARAZSAK MI VAGYUNK,
SZÚRUNK, NEM CSAK HARAPUNK”
(és így tovább, és így tovább)

Nem is a szöveg volt az, ami igazán kiakasztotta őket, hanem a versikét kísérő heves
csípőmozgás. Közvetítette a helyi televízió is. A szerkesztőnek nagyon tetszhetett a
darázshimnusz, mert külön szkeccset csinált a vezérszurkolókkal „Darázsdongás” címmel: a
vezérszurkolók rázták a fullánkjaikat, a közönség pedig felelt nekik: összeütötték és
dörzsölték a darázsseggecskéiket.
A diáktanács ellenpetíciót nyújtott be. A Becsület Társaság fogalmazta meg. Vázolták azt
a pszichológiai kárt, amit az elmúlt év identitáshiánya okozott. Következetességet, stabilitást
követelt az írás. Egészen jó: „Mi, a Merryweather Gimnázium diákjai büszkék lettünk a
darázsvoltunkra. Szívósak vagyunk, ügyesek, szúrósak. Egy kaptár vagyunk, diákok
közössége. Nem adjuk a darázsságunkat!”
Ez akkor válik majd komoly üggyé, amikor elkezdődik a baseball-szezon. A csapatunk
rettenetesen béna.

NEDVES ÉVSZAK

Közeleg a tavasz. A téli patkányok – a hétszáz dolláros rozsdás, barna kocsik, amiket
mindenki használ novembertől áprilisig – visszagördülnek a garázsokba. A hó már a
gyönyörű, csillogó, édibaba autók mellett olvad a parkolókban.
De más jelei is vannak a tavasznak. A házak előtti sövények tövében napvilágra kerülnek
az ásók és kesztyűk, amiket még a januári hóviharok nyeltek el. Anyám fölvitte a télikabátokat
a padlásra. A buszról már láttam egy farmert, aki a sáros talajt szemlélte, talán azon
töprengett, mikor foghat hozzá a vetéshez.
Bolondok napja környékén kapják meg a végzősök a leveleket, amiben értesítik őket az
egyetemek, elfogadták-e vagy sem felvételi kérelmüket. Fölfelé vagy lefelé fordított
hüvelykujjak. Elég hülye időzítés. A feszültség az egekig fokozódik. Rákvörös arcok,
mindenki gyomornyugtató folyadékot iszik. David Petrakis, a labor partnerem adatbázist
készít, amivel követni lehet, hogy kit hova vettek föl az elmúlt években. Elemezni akarja,
milyen extraórákat hallgattak a felvételt nyert végzősök, hogyan teljesítettek a
nagydolgozatokon, mi az átlaguk, milyen iskolán kívüli tevékenységeket végeztek. Pontosan
tudni akarja, mit kell tennie, hogy bejusson a Harvardra.
 Majdnem minden órámra bejárok. Jól van, Mellie! Csak így tovább, Mellie! Ülj csak le,
Mellie! Sikerült egy algebra dolgozat, egy angol dolgozat, egy biológia dolgozat. Hát,
halleluja! Pedig ez az egész tök értelmetlen. Valószínűleg, ezért csatlakozik mindenki
valamelyik klubhoz, hogy legyen min gondolkodni az órák alatt.
Andy Vadállat a Nemzetközi Klubhoz csatlakozott. Nem tételeztem volna föl róla mély
érdeklődést a görög konyha és a francia múzeumok iránt. Szakított a Márta-asztallal, most
Rachel/Rachelle-t és Greta-Ingridet környékezi, meg a többi külföldi diáklányt.
Rachele/Rachelle úgy pislog rá, mintha valami überpasi lenne. Azt hittem, több esze van.
A húsvét jött, aztán feltűnés nélkül el is múlt. Anyámat, azt hiszem, meg is lepte. Nem
szereti a húsvétot, mert a dátuma mindig változik, ezért nem valami jelentős bevásárló ünnep.
Amikor kicsi voltam, anyu mindenütt színes tojásokat rejtett el a házban. Az utolsó tojás egy
hatalmas kosárban volt, ami csokinyulakkal és pillecukor-csirkékkel volt tele. Amikor a
nagyszüleim még éltek, templomba vittek, apró csipkés, kényelmetlen ruhákat kellett
viselnem.
Az idén báránycomb evéssel ünnepeltünk. Főztem ebédre keménytojást, fekete tollal
egyszerű mintákat is rajzoltam rájuk. Apu panaszkodott, mennyi kerti munka lenne. Anyu
nem sokat beszélt. Én még kevesebbet. A mennyországban a nagyszüleim a homlokukat
ráncolták. Tulajdonképp szerettem volna templomba menni. Némelyik húsvéti dal nagyon
szép.

TAVASZI SZÜNET

Ez a tavaszi szünet utolsó napja. A ház valahogy zsugorodik, úgy érzem magam, mint
Alice Csodaországban. Félek, hogy a fejem átszakítja a tetőt. A plázába megyek. Tíz dolcsi
van a zsebemben. Mire költsem? Sült krumplira? Tíz dollárnyi sült krumpli, álmaim
netovábbja. Ha az Alice Csodaországban ma íródna, valószínűleg egy hatalmas zacskó sült
krumpli mondaná Alice-nak, hogy „Egyél meg!”, nem egy sütemény. Csakhogy jön a nyár, a
rövidnadrág, a póló, sőt a fürdőruha, úgyhogy nagy önuralommal elsétálok a hatalmas fritőzök
mellett.
Néhány bolt előtt performansz művészek produkálják magukat. Egy fickó zsinóros
repülőt röptét; egy felvarrott arcú nő sálat csomóz. Nem is, szoknyát. Nem, most már fölsőt.
Most fejkendőt. Az emberek nem néznek rá, mint akik nem biztosak benne, hogy tapsolniuk
kellene, vagy pénzt dobni esetleg. Sajnálom a nőt, kíváncsi vagyok, milyen jegyei lehettek
középiskolában. Dobnék neki pénzt, de durva lenne megkérdezni, tud-e visszaadni tízesből.
Lemegyek a mozgólépcsőn a központi szökőkútig, ahol a mai móka az arcfestés. A sor
hosszú és hangos: hatévesek az anyukájukkal. Egy kislány sétál el mellettem – tigris. Fagyiért
nyafog, törli a könnyeit. Elkeni a tigrisfestéket, az anyukája kiabál vele.
„Micsoda állatkert.”
Megfordulok. Ivy ül a szökőkút szélén, egy hatalmas vázlatfüzetet egyensúlyoz a térdén.
A nyafogó gyerekek, és az arcfestők felé int, akik a sávokon, pöttyökön, bajszokon dolgoznak.
„Én sajnálom őket”, mondom. „Mit rajzolsz?”
Ivy arrébb ül, hogy elférjek mellette, átnyújtja a vázlatfüzetét. Az arcok egyik fele sivár és
szomorú, a másik felüket vastag bohócfesték fedi, festett mosoly. Nem rajzolt tigrist vagy
leopárdot.
„Amikor legutóbb itt voltam, bohócarcokat festettek a srácokra. Ma nincs ilyen
szerencsém”, magyarázza Ivy.
„Mindenesetre jól néznek ki”, mondom. „Olyan kísértetiesek. Nem igazán félelmetesek,
de megdöbbentőek.” Visszaadom a füzetet.
 Ivy a kontyába tűzi a ceruzát. „Jó, hogy ezt mondod. Pont ezt akarom elérni. Az a pulyka
dolog, amit te csináltál, szintén félelmetes volt. Jó értelemben félelmetes. Hónapok teltek el,
és még mindig a fejemben van.”
Most mit kéne mondanom? Ráharapok az ajkamra, aztán elengedem. Kiveszek egy
csomag cukorkát a zsebemből. „Kérsz egyet?” Ő kivesz egyet, én hármat, egy ideig halkan
szopogatunk.
„Hogy halad a fa?”, kérdezi.
Felnyögök. „Pocsékul. Hiba volt a művészetet fölvenni. Csak hát az asztalosműhelyben
még kevésbé tudom elképzelni magam.”
„Jobb vagy, mint gondolod”, mondja Ivy. Kinyitja a füzetet egy üres lapnál. „Nem tudom,
miért erőlteted a linóleumot. A helyedben én hagynám, inkább rajzolnék. Gyerünk, rajzoljunk
egy fát.”
Ülünk, cserélgetjük a ceruzát. Rajzolok egy törzset, Ivy rajzol egy ágat, aztán én
folytatom az ágat, de túl nyurgára sikeredik. Ki akarom radírozni, de Ivy megállít. „Jó, ahogy
van, csak levelek kellenek rá. Szórd tele különböző méretű levelekkel. Ez jó kezdet.”
Igaza van.

GENETIKA

Biológián, az év utolsó témaköre a genetika. Lehetetlenség Ms. Keenre figyelni. Olyan a

hangja, mint egy öreg motoré, ami nem akar beindulni. Az óra valami Greg nevű pappal
kezdődik, aki zöldségeket tanulmányozott, aztán végül megmagyarázta, hogyan öröklődik a
kék szem. Kétségtelenül kimaradtam valamiből. Hogy jutottunk el a zöldségektől a kék
színhez? Majd lemásolom David jegyzeteit.
Előrelapozok a tankönyvben. Van egy érdekes fejezet a savas esőről. A szexről semmi.
Majd talán tizenegyedikben.
David táblázatot rajzol a füzetébe. Kitöröm a ceruzám hegyét, a terem elejébe megyek a
szemeteshez, hogy kihegyezzem.
A séta jót tesz. Ms. Keen tovább hadar. Azt mondja, a génjeink egyik felét anyánktól, a
másikat apánktól örököljük.
Anyu azt állítja, apámra ütöttem. Az ő családjának tagjai általában zsaruk vagy biztosítási
ügynökök, totóznak, és undorító szivarokat szívnak. Apu viszont azt mondja, anyámra
ütöttem. Ők mind farmerek, akik „kavicsot és szömörcét” termesztenek. Nemigen beszélnek,
olvasnak, vagy járnak fogorvoshoz.
Amikor kicsi voltam, azt játszottam, hogy királylány vagyok, akit örökbe fogadtak,
miután a birodalmamat lerohanták a rosszfiúk. Az igazi szüleim, Mr. Király és Mrs. Királyné
bármelyik pillanatban értem küldhetik a limuzint. Közel voltam hozzá, hogy hétévesen
szívrohamom legyen, amikor apámért egyszer limuzint küldtek, hogy kivigye a reptérre.
Tényleg azt hittem, értem jöttek, de nem akartam menni. Apám taxival járt ezután.
Kinézek az ablakon. Sehol egy limuzin, egy szekér vagy egy hintó. Most, hogy mennék,
senki nem akar elvinni.
Fűzfát rajzolok, vízbe lógnak az ágai. Ezt nem fogom megmutatni Mr. Freemannek. Ez a
raktáramban lesz. Pár rajzomat felragasztom a falra. Még néhány ilyen unalmas óra, és egész
napra beköltözöm a raktárba. Jók a levelek, természetesek. A trükk az, hogy különböző
méretűek legyenek, aztán csak egymás hegyére-hátára kell halmozni őket. Ivynak igaza volt.
Ms. Keen felírja a táblára, hogy „domináns/recesszív”. Belenézek David jegyzeteibe.
Családfát rajzol. David a hajgénjét az anyjától, a szemgénjét az apjától kapta. Én is rajzolok
egy családfát. Egy családtuskót. Nem vagyunk olyan sokan. A nevükre is alig emlékszem. Jim
bácsi, Thomas bácsi, Mary néni, Kathy néni – meg van még egy néni, aki egészen Peruig
menekült innen. Szerintem az ő szemét örököltem. A „Nem akarok tudni róla” génem apámtól
van, a „Majd holnap foglalkozunk vele” génem anyámtól.
Ms. Keen azt mondja, holnap dolgozatot írunk. Bár figyeltem volna az órán! Bár tényleg
örökbe fogadtak volna. Bár ne sóhajtozna David, amikor elkérem a jegyzeteit lemásolni.

NYOMOZOK

Rachel/Rachelle-nek elment az esze. Megbuggyant. Moziban volt Andy Vadállattal (meg

pár nemzetközi barátnőjével), és azóta, úgy lohol utána, mint egy pincsikutya. Lefogadom, ha
köp egyet, Rachel/Rachelle elkapja egy csészével, és elteszi emlékbe.
Rachel/Rachelle és még páran a moziról fecsegnek, mielőtt Mr. Stetman elkezdené az
órát. Hánynom kell. Rachel/Rachelle csak „Andy így-Andy úgyol”. Nem lehetne konkrétabb?
Az asztmatikus nevetésére lecsukom a szemem. Nekiállok a tegnapra rendelt házi feladatnak.
Általában könnyű házi feladatot írni Mr. Stetman óráján, mert a hangja zsongító, el lehet
mögé bújni. De ma nem megy, nem tudok szabadulni a gondolataimtól. Miért kéne aggódnom
Rachel/Rachelle miatt? (Mert bántani fogja!) Tett értem Rachel/Rachelle bármit is az idén?
(Általánosban ő volt a legjobb barátnőm, ez azért számít valamit.) Nem, nem számít! Áruló!
(Hiszen nem is látta, mi történt.) Hadd vágyakozzon csak a Vadállat után, majd csak összetöri
a szívét. (De mi van, ha több is történik?)
Amikor az órának vége, elvegyülök az ajtónál lökdösődő csoportban. Rachel/Rachelle
elmegy mellettem, Greta-Ingrid és egy alacsony belga srác már vár rá. Követem őket, de
gondosan ügyelek arra, hogy mindig legalább ketten legyenek köztünk: ahogy a nyomozók
csinálják a tévében. Az idegen nyelvi szárny felé mennek. A külföldi diákok szeretnek
odajárni, úgy látszik, naponta legalább pár percre szükségük van a saját nyelvük ízére.
Andy Vadállat is egyszer csak ott terem, a két lány közrefogja. Elindulnak fölfelé a
lépcsőn. Andy megpróbál csókot nyomni Greta-Ingrid arcára, de az elfordul. Megcsókolja
Rachel/Rachelle arcát, ő nevet. A kis belga arcát nem csókolja meg. A belga és a svéd
elbúcsúznak.
Rachel/Rachelle és Andy végigmennek a folyosón. A fal felé fordulok, és úgy teszek,
mintha algebrát tanulnék. Ők a földre ülnek, Rachel/Rachelle lótuszülésben. Andy kikapja
kezéből a jegyzetfüzetét. Ő nyafog, mint egy gyerek, és a fiú ölébe dobja magát, ahogy
utánakap. Libabőrös leszek. A Vadállat egyik kezéből a másikba teszi a füzetet, hogy a lány
ne érhesse el. Aztán mond neki valamit. Nem hallom. A folyosó olyan, mint egy teli stadion.
Aztán Rachel/Rachelle elmosolyodik, és megcsókolja Andyt. Nem cserkészlányos csók. A fiú,
erre visszaadja a füzetet. A harmadikos Rachelle jelenik meg lelki szemeim előtt, aki imádta a
barbeque-s chips-et, és aki színes zsinórokat font a hajamba. Hónapokig hordtam is, míg
anyám ki nem vágatta őket. A rücskös falhoz nyomom a homlokom.

LÉGSZOMJ

A legjobb hely a dolgok átgondolására a raktáram, a tróntermem, a talált otthonom.

Izzadok. Talán Greta-Ingridnek kéne szólnom. (A svédem azonban elég gyenge.)
Beszélhetnék Rachellel. (Úgy van, úgy van.) Mondhatnám, hogy rossz dolgokat hallottam
Andyről. (De ezzel csak még vonzóbbá válna számára.) Talán elmondhatnám neki, mi történt.
(Már ha meghallgatna. És ha visszamondaná Andynek? Mit tenne vajon?)
Két lépést teszek, megfordulok, megint két lépés. Beleütközöm a fotelbe. Nyavalyás
szoba! Milyen hülye ötlet egy ilyen helyiségben bujkálni! Ledobom magam a fotelbe, ami
állott portásszagot lehel. Lábszag, szárított hús, és túl sokáig áztatott ing szagát. A pulykacsont
szobor a rohadás bűzét eregeti. Egy döglött patkány is bomolhat valahol a
szellőzőcsatornában.

Maya Angelou figyel, két ujja az arcán. Intelligens póz. Maya azt akarja, mondjam meg
Rachelnek.
Leveszem a pulóverem. A pólóm rám tapad. Még mindig izomból fűtenek, pedig már
elég meleg van ahhoz, hogy tárva legyenek az ablakok. Az kéne, egy ablak! Bár sokat
panaszkodtam a télre, lélegezni akkor könnyebb, a hideg levegő higanyként csúszik le az
ember tüdejébe. Az április vizes, párolog a latyak, eső szitál. Langyos, penészes,
mosogatórongy hónap ez.
A képeim széleit fölkanyarítja a pára. Volt azért valami fejlődés ebben a faügyben, úgy
látom. Mint Picasso, én is korszakokon mentem keresztül. Volt, ugye, először az
összezavarodott korszak, amikor még nem voltam tisztában a feladat valódi súlyával. Ezt a
béna korszak követte, ez alatt, akkor sem tudtam volna fát rajzolni, ha az életem a tét. Aztán
jött a halott korszakom; az összes fám úgy nézett ki, mintha erdőtűz vagy gombás fertőzés
végzett volna vele. Mostanában mintha javulnék. Ezt a korszakot még nem tudom, hogy
hívjam.
Maya a vállamat ütögeti. Nem figyelek. Tudom, tudom, de nem akarom meghallani.
Lépnem kell a Rachel-ügyben, tennem kell valamit. Próbálok kibújni a feladat alól. Rachel
utálni fog. (Már utál.) Nem fog meghallgatni. (Meg kell próbálnom.) Sóhajtok, kitépek egy
lapot a jegyzetfüzetemből, írok neki egy üzenetet bal kézzel, így nem fogja tudni, hogy én
voltam.
„Andy Evans ki fog használni. Nem az, aminek mutatja magát. Úgy hallottam,
erőszakoskodott egy kilencedikessel. Légy nagyon-nagyon óvatos! Egy barát. Ui. Mondd meg
a svéd lánynak is.”
Azt sem szeretném, ha a svéd szupermodell száradna a lelkemen.

A FEJLŐDÉS FÁI

Mr. Freeman az agyamra megy. Ahelyett, hogy békén hagyna, hogy „megtaláljam a
múzsámat”, (szó szerinti idézet, esküszöm), leül mellém és kritizál. Hogy mi a baj a fámmal?
Hosszasan ecseteli, hogy mennyire átkozottul szar a fám. Természetellenesen áll, nem úgy
ágazik, ahogy kéne.
Egyetértek. A fám szerencsétlen. Ez nem művészet; csak ürügy, hogy ne kelljen felvenni
a technikaórát. Nem kötődöm jobban Mr. Freeman terméhez, mint amennyire a Mártákhoz
vagy a gyermekkori rózsaszín szobámhoz kötődöm. Pedig az igazi művészek, mint Ivy,
idetartoznak. Elmegyek a linóleummal a szemetesig, és olyan erővel dobom be, hogy
mindenki rám néz. Ivy a készülő drótszobrán át, ráncolja a homlokát. Visszaülök, a fejem az
asztalra hajtom. Mr. Freeman visszahozza a szemetesből a munkadarabot. És hoz egy csomag
zsebkendőt is. Honnan tudta, hogy bőgök?
Mr. Freeman: „Egyre jobb vagy, de még nem elég jó. Ez már fának néz ki, de egy
közönséges, unalmas fának. Keltsd életre! Hajlítsd meg! A fák rugalmasak, nem törnek el.
Hasogasd be a törzset, tekerd össze az ágakat: tökéletes fák nincsenek. Semmi sem tökéletes.
Légy te magad a fa!”
 Most meg óvóbácsis jégkrém hangja van. Jó, jó, legyen… Ha úgy gondolja, hogy képes
vagyok rá, megpróbálom még egyszer. A linókésért nyúlok. Mr. Freeman a vállamra teszi a
kézét, aztán tovább áll, hogy tönkretegyen valaki mást. Megvárom, amíg nem figyel, aztán
megpróbálok életet karcolni a nyavalyás linóleumba.
„Légy te magad a fa!” Milyen tanács ez már megint? Mr. Freeman túl sokat lógott elszállt
művészekkel. Alig hinném, hogy a fáknak bárki is azt mondaná, hogy „legyetek elcseszett
kilencedikesek”.

SZÜFRAZSETTEK

David Petrakis ügyvédje elhívta magához Mr. Necket, aki valami tanári jogi képviselővel
érkezett hozzá, mégsem ő jött ki győztesen. Szerintem David, akár be se menjen ezután Mr.
Neck óráira, így is, úgy is A-t fog kapni. Ha pedig mégis bemegy, Mr. Neck hagyni fogja
addig beszélni, ameddig csak akar. David, a csöndes David, minden bizonnyal tele van kósza
gondolatokkal társadalomismeret témakörben, melyeket eddig belefojtottak. Az osztály hálás.
Meghajtjuk fejünket a nagy David előtt, aki elhárította a fejünk fölül a Neck-veszélyt.
Vagy csak hisszük. Mert Mr. Neck sajnos még mindig dolgozatokat írat, s a legtöbben
közülünk rossz jegyeket szereznek. Mr. Neck bejelenti: bárki, aki javítani akar, írásban
számoljon be egy-egy századfordulós kulturális hatásról. (Kihagyta az ipari forradalmat, így
átrángatta az osztályt az 1900-as éven.) Nem szeretne mindannyiunkkal találkozni a nyári
iskolában.
Mi tagadás, én sem szeretnék találkozni vele a nyári iskolában. A nők egyenjogúságáért
harcoló szüfrazsettekről írok. A szüfrazsettek előtt a nőkkel úgy bántak, mint a kutyákkal.
A nők nem szavazhattak.
A nőknek nem lehetett tulajdonuk.
A nők az iskolák egy jó részébe nem járhattak.
Rongybabák voltak, gondolatok és vélemény nélkül, nem hallathatták a hangjukat. Aztán
bemasíroztak a szüfrazsettek, hangosan, leplezetlen eszmékkel. Őrizetbe vették, börtönbe
vetették, de elhallgattatni semmivel nem tudták őket. Harcoltak csak harcoltak, amíg meg nem
kapták azokat a jogokat, amikkel már azelőtt is rendelkezniük kellett volna.
Életem legjobb házi dolgozatát írom meg.
Még csak nem is kések vele. Mr. Neck mogorván néz le rám. „Ahhoz, hogy erre jegyet
kapjál, szóban kell előadnod. Holnap, az óra elején.”
Én: …

HOL AZ IGAZSÁG, HOL A BÉKE?

Ki van zárva, hogy fölolvassam a dolgozatot az osztály előtt. Ez eredetileg nem is volt
része a feladatnak! Mr. Neck ezt az utolsó pillanatban találta ki, hogy leégessen, mert utál,
vagy mit tudom én. Tényleg remek dolgozatot írtam, és nem fogom hagyni, hogy egy tanár,
így kiszúrjon velem. David Petrakishoz fordulok tanácsért. Van egy tervünk.
Korán bemegyek a terembe, amikor Mr. Neck még a tanáriban van. Fölírom a táblára,
amire szükségem van, s egy ív papírral fedem le a sorokat. Mr. Neck bejön. Azt motyogja,
hogy én jövök. Egyenesen, nyugodtan állok, mint egy szüfrazsett. Persze, ez hazugság. Belül
tornádó tombol. A lábujjaim meggörbülnek a cipőben, megpróbálnak megkapaszkodni a
talajba, nehogy kiröpüljek az ablakon.
Mr. Neck bólint felém. Előveszem a dolgozatot, mintha föl akarnám olvasni. Rezegnek a
kezemben a papírok, mintha szellő fújna a csukott ajtón keresztül. Megfordulok és letépem az
ív papírt a tábláról.

A SZÜFRAZSETTEK A SZÓLÁSSZABADSÁGÉRT HARCOLTAK. FELLÉPTEK

ELLENÜK, LETARTÓZTATTÁK, ÉS BÖRTÖNBE VETETTÉK ŐKET, MERT MEG
MERTÉK TENNI, AMIT AKARTAK. AHOGY ŐK, ÉN IS KI AKAROK ÁLLNI
AMELLET, AMIBEN HISZEK. SENKIT SEM KÉNYSZERÍTHETNEK ARRA, HOGY
BESZÉDEKET TARTSON. ÚGY DÖNTÖTTEM, HOGY CSÖNDBEN MARADOK.

Az osztály olvas, néhányuknak az ajka is mozog. Mr. Neck is megfordul, hogy lássa, mit
bámul mindenki. Bólintok Davidnek. Ő erre kijön, s én átadok neki egy előre odakészített
dobozt.
David: „Melinda feladatának része, hogy megossza az osztállyal a beszámolót. Ezért
mindenkinek készített egy másolatot.”
Kiosztja a másolatokat. Hat dollár hetvenkét centet kértek értük a fénymásoló szalonban.
Az a tervem, hogy öt percig állok az osztály előtt, ennyi időt kaptam a kiselőadásra.
Minden bizonnyal a szüfrazsettek is megtervezték és időzítették az akcióikat. De Mr. Neck
nem díjazza a tervemet. Ad egy D-t, és már kísér is az IBÉ-be, mint annak idején a börtönbe a
szüfrazsetteket. Hát ismét veszélyt jelentek a közrendre.
Ügyvédre van szükségem. Ebben a negyedévben minden nap bent voltam,
végigseggeltem minden órát, még némi házi feladatot is csináltam, nem puskáztam. Mégis az
IBÉ-be vágnak. Nem büntethetnek meg nem beszélésért. Ez nem fair! Mit tudnak rólam? Mit
tudnak arról, mi jár a fejemben? Villámlás, gyereksírás. Lavina, a szorongás tűszúrásai,
vergődés a kétség, a bűn súlya alatt. Félelem.
Az IBE falai még mindig fehérek. Andy Vadállat most nincs itt. Hála, Isten apró
kegyeiért! Csak egy zöldhajú srác szundikál odabent, meg van itt két lány a Gót klánból,
fekete bársonyruhában, meg művészien szaggatott nadrágban. Azért lógtak, hogy valami
gyilkos koncertre szerezzenek jegyet.
Őrlődöm. Az ügyvédek a tévében mindig azt mondják a klienseknek, hogy hallgassanak.
A zsaruk is: „Bármit mond, az felhasználható maga ellen.” Akkor mért csinál mindenki olyan
bazi nagy ügyet abból, hogy nem beszélek? Talán csak nem szeretném rossz helyzetbe hozni
magamat. Talán csak nem szeretem hallani magam. Talán csak nincs mit mondanom.
A zöldhajú fiú felébred, amikor leesik a székről. A két Gótlány nyerít. Mr. Neck az orrát
piszkálja, amikor azt hiszi, nem látjuk. Ügyvédre van szükségem.

TANÁCS EGY BÖLCS SZÁJBÓL

David Petrakis egy üzenetet küld társadalomismeret órán. Szerinte tarthatatlan, hogy a
szüleim nem veszik videóra Mr. Neck óráját, és nem állnak ki értem, ahogy érte az ő családja.
Jó érzés, hogy valaki aggódik értem. Nem említem meg neki, hogy a szüleim nem is tudják,
mi történt azon az órán. Gondolom, majd hamarosan megtudják a nevelőtanártól!
Azt hiszem, Davidnek bírónak kéne mennie. A legutóbbi terve az volt, hogy
kvantumfizikusnak csap föl. Ugyan nem tudom, ez mit jelent, de azt mondja, az apjának sem
tetszik az ötlet. Szerintem igaza van az apjának: David jogásznak született. Halálosan nyugodt,
vág az agya, és jó szeme van a gyönge pontok megleléséhez.
Megáll a szekrényem mellett. Elmondom neki, hogy Mr. Neck D-t adott a szüfrazsett
dolgozatomra.
David: „Igaza van.”
Én: „Remek dolgozat volt! Hiszen olvastad. Nem enciklopédiából másoltam, még
irodalomjegyzéket is csináltam. Ez a legjobb dolgozat, amit valaha írtam. Nem az én hibám,
hogy Mr. Neck nem érti a performanszot.”
David vár, amíg átnyújt egy rágógumit. Időhúzó taktika, az esküdtszék előtt gyakran
hasznos.
David: „Csakhogy félreértettél valamit. Bármelyik szüfrazsett hajlandó volt fölszólalni,
üvölteni a jogokért. Úgy nem szólalhatsz föl a jogaidért, hogy csöndben maradsz. Ezzel csak
hagyod, hogy a rosszfiúk győzzenek. Ha a szüfrazsettek is ezt csinálták volna, a nők még
mindig nem szavazhatnának.”
Rágólufit fújok az arcába. Kis háromszögeket hajt a rágós papírokból.
David: „Ne érts félre. Úgy gondolom, hogy amit csináltál, az király volt, az IBÉ-t pedig
egyáltalán nem érdemelted meg. De ez mit sem számít addig, amíg fel nem tudod emelni a
szavadat saját magadért.”
Én: „Az összes barátodat így kioktatod?”
David: „Csak, akit kedvelek.”
Mindketten némán rágunk egy percig. A csöngő megszólal. Hosszasan keresek a
szekrényemben egy könyvet, amiről tudom, hogy nincs ott. David századszor nézi meg az
óráját. Fölhallatszik Urunk, Igazgatónk hangja: „Mozgás, emberek!”
David: „Lehet, hogy fölhívlak.”
Én: „Lehet, hogy nem veszem fel.” Rágok, fújok. „De lehet, hogy igen.”
Randira hív? Nem hinném. De mintha mégis. Azt hiszem, fölveszem, ha hív. De ha
hozzám ér, akkor annyi. Úgyhogy a randi szóba sem jöhet. Semmi érintgetés!

A VADÁLLAT ÚJABB JELENÉSE

Bent maradok suli után fát skiccelni. Mr. Freeman segít egy darabig. Ad egy tekercs
barna papírt, meg egy fehér krétát, és megmutatja, hogyan rajzoljak hármas vonalakkal. Nem
számít, mennyit hibázom, csak egy-két-há, „akár egy keringő”, mondja. Tovább és tovább.
Elhasználok egy mérföldnyi papírt, de nem érdekli. Na ez az, amit kifogásol az iskola
vezetése. Ezt a pazarlást!
Isten lerecseg a hangosbeszélőn és közli Mr Freemannel, hogy késik a tantestületi
gyűlésről. Mr. Freeman olyan szavakat használ, amiket nemigen hallani tanárok szájából. Ad
még egy krétát, és felszólít, hogy rajzoljak gyökereket. Nincs fa gyökér nélkül.
A művészetterem egyike azoknak a helyeknek, ahol biztonságban érzem magam. Itt nem
félek tőle, hogy hülyének néznek. Gyökerek. Úúú. Megpróbálom. Egy-két-há, egy-két-há.
Nem foglalkozom a holnappal vagy a következő perccel. Egy-két-há.
Valaki lekapcsolja a villanyt. Felkapom a fejem. Andy Vadállat van itt. A kis nyúlszív
kiszakad a mellkasomból, és végigpattog a lapon, véres nyomokat hagy a gyökereken.
Visszakapcsolja a fényt.
Érzem a szagát. Hol veheti ezt a kölnit? Szerintem Félelem a márkája. Ez is olyan
ismétlődő rémálom, mint amikor az ember zuhan, és sosem ér földet. Azzal a különbséggel,
hogy én már becsapódtam a földbe kétszázzal.
AZ: „Nem láttad Rachelt? Rachel Bruint?
 Csöndben, mereven ülök. Talán elbújhatnék a fémasztalok vagy az agyagedények között.
Felém jön, nagy lépésekkel. A szaga fojtogat. Megremegek.
AZ: „Úgy volt, hogy találkozunk, de nem találom sehol. Ismered, nem!?”
Én: …
EZ fölül az asztalomra, a combja elkeni a krétarajzomat, a gyökereket.
AZ: „Hello! Van ott valaki? Süket vagy?”
EZ belebámul az arcomba. Olyan szorosan tartom az állkapcsom, hogy a fogaim szinte
porrá őrlődnek.
Egy szarvas vagyok, ami megmerevedett a kamion fénycsóvájában. Megint bántani fog?
Csak nem teheti meg az iskolában? Vagy igen? Mért nem tudok sikítani, mondani vagy tenni
valamit? Mért félek ennyire?
„Andy? Kint vártam rád.” Rachel libben a terembe, csicsás cigányszoknyát visel, meg
szemgolyónyi tükrökből fűzött nyakláncot. Fintorog, Andy leugrik az asztalról, elszakítja a
papírt, krétadarabokat szór a földre. Ivy lép be az ajtón, véletlen beleütközik Rachelbe.
Habozik – érzi a feszültséget –, aztán leveszi a szobrát a polcról, és leül mellém az asztalhoz.
Rachel rám néz, de nem szól semmit. Meg kellett, hogy kapja a levelem, több mint egy
hete postára adtam. Felállok. Rachel valami köszönésfélét int felénk, és azt mondja: „Csaó”.
Andy a derekára helyezi a kezét, és magához húzza, ahogy kimennek az ajtón.
Ivy hozzám beszél, de beletelik egy kis időbe, amíg hallani kezdem, amit mond.
„Micsoda egy bunkó!”, azt mondja. Csipkedi az agyagot. „El se hiszem, hogy Rachel vele jár.
Nem ismerek rá. Ez a pasi, nagyon gáz.” Egy maréknyi agyagot vág az asztalra.
Szeretnék maradni és beszélgetni, de a lábaim nem engedik. Haza gyalogolok ahelyett,
hogy megvárnám a buszt. Kinyitom az ajtót, egyenest a szobámba megyek, cipővel keresztül a
szőnyegen, be a gardróbba, a táskámat sem veszem le. Becsukom az ajtót, és beletemetem az
arcom a bal oldali polcon levő ruhákba, azokba, amik már évek óta nem jók rám. Betömöm a
számat valami régi szövettel, és addig üvöltök, amíg nem marad bennem hang.

BETEGEN

Legfőbb ideje, hogy mentális tisztítónapot tartsak. Kell egy nap, amit pizsamában töltök,
jégkrémet habzsolok dobozból, kifestem a lábkörmeimet, és mindenféle szemetet nézek a
tévében. A mentális tisztítónapot előre meg kell tervezni. Ezt az anyám és barátnője Kim,
közötti beszélgetésből tudom. Anyu a kijelölt időpont előtt negyvennyolc órával már nagyon
beteg. A tisztítónapot Kimmel együtt tartja. Ilyenkor elmennek cipőt venni és moziba.
Micsoda előremutató, felnőtt módja a vétkezésnek! Hova jut a világ?
Nem vacsorázok, desszertet sem eszem, és annyit köhögök a híradó alatt, hogy apu azt
mondja, vegyek be valami gyógyszert. Reggel kenek egy kis festéket a szemem alá, úgy nézek
ki, mintha egyáltalán nem aludtam volna. Anyu hozza a hőmérőt, kiderül, hogy lázam van. Ez
még engem is meglep. A keze hűvös, sziget a homlokomon.
A szavak maguktól törnek fel, mielőtt még meg tudnám akadályozni.
Én: „Nem vagyok jól.” Anyu megveregeti a hátam.
Anyu: „Egész biztosan beteg vagy. Hiszen beszélsz.”
Még ő is észreveszi, milyen ciki volt ezt mondania. Megköszörüli a torkát, újra
próbálkozik.
Anyu: „Bocsánat. Jó hallani a hangodat. Feküdj le. Felviszek egy tálcát, mielőtt elindulok.
Egy kis gyömbérsört?”
Bólintok.
 TALK SHOW

38.9 a lázam. Úgy hangzik, mint egy rádióállomás. Anyu felhív, hogy emlékeztessen,
igyak rengeteg folyadékot. Azt mondom: „Köszönöm”, bár nagyon bántja a torkom. Rendes
tőle, hogy felhívott. Megígérte, hogy hoz jégkrémet. Leteszem, belesimulok a
kanapéfészkembe a távirányítóval. Kapcsolgatok.
Vajon milyen lenne az én tévéshow-m? Ha iskola utáni különkiadás lenne, egy
nagyteremnyi közönség előtt beszélnék arról: Hogyan veszítsük el a szüzességünket. Vagy:
Mért nem jó az alkohol? Esetleg: Buli, hazugságok, erőszak.
Engem megerőszakoltak???
A műsorvezető: „Vizsgáljuk csak meg. Befogta a kezével a szádat. Tizenhárom éves
voltál. Az nem érdekes, hogy be voltál rúgva. Téged, drágám, megerőszakoltak. Micsoda
borzalmas, iszonyú dolog. Elmondtad már valakinek? Nem tarthatod magadban örökre. Tud
valaki adni neki egy zsebkendőt?”
Egy lány a műsorból: „Ezt a fiút felelősségre kell vonni! Bíróság előtt a helye! Nem a te
hibád. Ide hallgass, figyelj rám, figyelj rám! Nem a te hibád! Az a srác egy állat!”
Másik lány: „Talán bizony szerelem volt? Vágy? Volt kedvesség, gyengédség? Olyan
volt, mint ahogy a magazinok mesélnek az Első Alkalomról? Nem, nem, nem és nem! Mondj
már valamit, Melinda! Nem hallom!”
A fejem majd széthasad, a torkom ég, a gyomromban valami veszélyes hulladék fortyog.
Aludni akarok. Egy kis kóma jólesne. Vagy egy kis emlékezetzavar. Bármi, csak
megszabaduljak ezektől a gondolatoktól, ezektől a suttogásoktól a fejemben. A fejemet is
megerőszakolta?
Beveszek két altatót, és megeszem egy tál pudingot. Megnézem a Mr. Roger
szomszédságát, aztán elalszom.

IGAZI TAVASZ

Végre itt a május, az eső elállt, a nap kicsalogatja a tulipánokat a földből. Csoda.
A kertünk rendetlen, miközben az összes szomszédunké olyan, hogy újságcímlapra
kívánkozik. A virágok illenek a redőnyök színéhez, fehér sziklák határolják a friss ágyásokat.
A mienkben nyesetlen bokrok burjánzanak, eltakarják az utcára nyíló ablakokat, tele vannak
elhalt ágakkal.
Anyu már elment. A szombat, a hét legerősebb napja az Effert's-ben. Apu odafönt horkol.
Felveszek egy szakadt farmert, és kibányászok egy gereblyét a garázsból. A bokrokat
fojtogató, száraz levelekkel kezdem. Apu szerintem évek óta nem takarította el őket. Úgy
össze vannak ragadva, mint egy elmálló könyv lapjai. Egy hegynyit gereblyézek össze a ház
elé, de még rengeteg van, mintha a föld öklendezné fel a levélkupacokat, amikor nem nézek
oda. A gereblye beleakad a bokrok ágaiba, mintha azok nem akarnák, hogy kipucoljam alóluk
a rothadást.
Egy óráig tart, mire a gereblye acélkarmai végül fölhasítják a nedves, barna mocskot. Ms.
Keen büszke lenne rám. Férgek vonaglanak a napon, menedéket keresnek. Valaminek a sápadt
zöld hajtásai küszködtek a levelek alatt. Megesküdnék rá, hogy látom, ahogy növekednek,
most, hogy meglátták a napot.
A garázsajtó kinyílik, apu kitolat a Jeeppel. Megáll a bejárón, amikor meglát. Leállítja a
motort, kiszáll. Felállok, leverem a földet a farmeromról. A tenyerem bizsereg, a karom fáj a
gereblyézéstől. Fogalmam sincs, mit gondol. Lehet, hogy ő szereti, ha úgy néz ki a háza előtti
kert, mint egy trágyadomb.
Apu: „De hát… De hát ez egy csomó munka…” dadogja.
Én: …
Apu: „Hozok szemeteszsákokat az áruházból.”
Mindketten karjainkat összefűzve állunk, nézzük, hogy sarjadnak az apró növények a
házevő bokrok árnyékában. A napot eltakarja egy felhő, megborzongok. Föl kellett volna
vennem egy pulcsit.
Apu: „Sokkal jobban néz ki… Mármint, így eltakarítva, úgy értem…”
Feltámad a szél. A levelek megrezegnek.
Apu: „Azt hiszem, visszavágom a bokrokat. Igaz, akkor látszani fognak a külső
ablaktáblák, azokat meg le kell festeni. És ha már azokat lefestem, akkor le kéne az összeset,
meg a metszést is megcsinálni mindenütt. És ott a bejárati ajtó…
Én: …
Apu felnéz az utcán álló tölgyfára: „Ez a fa beteg. Látod, azon a bal oldali ágon egyetlen
rügy sincsen. Hívnom kéne valakit, hogy megnézze. Nem szeretném, ha egy vihar alkalmával
bedőlne a szobádba.
Kösz, hogy szóba hoztad, apu. Mintha nem lenne így is elég problémám az alvással. A
64-es számú aggódni való: repülő faágak. Nem kellett volna semmit sem összegereblyéznem.
Ki gondolta volna, hova vezet. Nem kellett volna semmi újba belefognom. Bent kellett volna
maradnom a házban, rajzfilmeket bámulni egy hatalmas adag chips-el. A szobámban kellett
volna maradnom.
Apu: „Benézek a barkácsáruházba. Nem jössz?”
Barkácsáruház. Öt hektárnyi borotválatlan férfi és csillogó szemű asszony, amint a
tökéletes csavarhúzót, gyomirtót vagy kerti grillt keresik. Zaj. Fény. Szekercével, fejszével,
fűrészlappal rohangáló kölykök. Akciós falfestékért ölre menő emberek. Köszönöm, nem.
Ingatom a fejem. Apu bólint, és a Jeephez sétál, csilingel a kezében a kocsikulcs. Egy rigó
száll a tölgyfa egyik alsó ágára, és engem gúnyol. Kigereblyézem az avart a torkomból.
Én: „Tu-tudnál hozni magot? Virágmagot?”

HIBA!

A tornatanárunk, Ms. Connors teniszezni tanít bennünket. A tenisz az egyetlen sport, ami
nem tűnik már-már teljes időfecsérlésnek. A kosárlabda is jó lenne, ha csak büntetőket kéne
dobni benne, de az idő nagy részét azzal töltöd, hogy rohangászol a pályán, és lökdösődsz
kilenc másik emberrel. A tenisz jóval civilizáltabb. Csak két ember játssza, hacsak nem
párosról van szó, ám arra engem nem lehetne rávenni. A szabályok egyszerűek, időről időre
levegőt is tudsz venni, és még le is barnulsz.
Igazából pár évvel ezelőtt tanultam meg játszani, amikor a szüleimnek bérlete volt a
fittness-klubba. Anyu beíratott teniszleckékre, és játszottam is párszor apuval, mielőtt
kitalálták volna, hogy túl drága a bérlet. Mivel nem vagyok totál béna az ütővel, Ms. Connors
engem jelöl ki arra, hogy Nicole-lal, a Bakák Istennőjével bemutassam a játékot az osztálynak.
 Én szerválok először, szép ütés, bár nem túl erős. Nicole rögtön vissza is üti egy hatalmas
fonákkal. Ütögetjük egy darabig ide-oda. Aztán Ms. Connors megálljt fütyül, és elmagyarázza
a tenisz idióta pontrendszerét.
Nicole szervál. Tökéletes ütés, kilencven mérföld per órás sebesség, s éppen a vonalon
belül pattan, mielőtt még mozdulni tudnék. Ms. Connors megdicséri Nicole-t, és Nicole
mosolyog.
Én nem.
Várom a következő szerváját, és rögtön vissza is ütöm a nyavalyásnak. Ms. Connors
mond nekem valami kedveset, Nicole az ütő húrjait igazgatja. Én jövök.
Néhányszor lepattintom a labdát. Nicole ingatja magát és koncentrál. Már nem mókázik.
A büszkesége a tét. Csak nem veri már meg egy elszállt, hallgatag nőszemély, aki valaha a
barátnője volt. Ms. Connors rám szól, hogy nyissak végre.
Megütöm a labdát, egyenest Nicole szájára célzok, a bíbor fogvédője mögé. Elugrik az
útból.
Ms. Connors: „Hiba!” Nevetgélés az osztály soraiból.
Lépéshiba. Rossz lábam volt elöl, és a lábujjaim túllógtak a vonalon. Kapok egy második
lehetőséget.
Pattogtatom a labdát, egy, kettő, három. Fölengedem a levegőbe, mint egy madarat,
behajlítom a karom, fordítom a vállam, minden erőt és haragot bele, ja és ne felejtsek el,
célozni. Az ütőm saját életet él, s mint a mennykő, lecsap a labdára, átlövi a hálón. Az
belevágódik a földbe, és krátert hagy, mielőtt még Nicole pislogni tudna. Elszáguld mellette,
megrezgeti a kerítést. Senki sem nevet.
Pontot szereztem. Végül Nicole nyer, de nem sokkal. Mindenki a vízhólyagokra
panaszkodik. Nekem megkérgesedett a kezem a kerti munkától. Kellően erős vagyok a
játékhoz, kellően kemény, hogy győzzek. Talán rá tudom venni aput, hogy gyakoroljon velem
párszor. Az lenne az egyetlen dicsőségem ebben a tényleg nagyon szar évben, ha megvernék
valakit valamiben.

ÉVKÖNYVEK

Megjöttek az idei évkönyvek. Rajtam kívül, úgy látszik, mindenki élvezi ezt a rítust.
Levadászol bárkit, aki kicsit is ismerősnek tűnik, ráveszed, hogy írjon bele az évkönyvedbe
úgy, mintha ti ketten a legjobb barátok volnátok, és sosem felejtitek el egymást, és emlékezni
fogtok a ___ osztályra (kitöltendő), és szép nyarat. Jó légy.
Láttam pár embert, akik a büfés nénikkel is aláíratták a könyvüket. Mit írhatnak?
„Reméljük, a csirkecombot sosem kapjátok majd véresen.” Vagy talán, hogy „Mindig
rezegjen a pudingotok”?
A vezérszurkolók falkában rohannak végig a folyosón, tollal a kezükben. Most is a
versenyszellem hajtja őket. Számolják az autogramokat.
Az évkönyv a gimnázium egy újabb rejtélyére vet fényt, mégpedig arra, hogy a népszerű
lányok, miért tűrik el Todd Ryder undorító szokásait. Az egy disznó. Olyan dagadt, hogy
szétfolyik, mocskos szájú és ápolatlan – áldás lesz az egyetemi diákszövetségnek. De a
népszerű lányok egész évben körbezsongják. No, vajon mért?
Todd Ryder az évkönyv fotósa.
Csak végig kell lapozni a könyvet és látszik, hogy ki a kedvence. Légy kedves Toddhoz,
és olyan képet csinál rólad, hogy holnap jelentkezik érted egy modellügynökség. De vedd csak
semmibe Toddot, és úgy fogsz kinézni, mint egy menekült a lakókocsi táborból, aki elaludta a
haját.
 Ha én gimnáziumot vezetnék, már az első napi fejtágítón beszélnék ezekről a dolgokról.
Engem úgy örökített meg, amint a felfújt télikabátomban megyek át az udvaron, a vállam a
fülemig fölhúzva.
Nem fogok évkönyvet venni.

HAJAS ASSZONY NINCS TÖBBÉ

Hajas asszony megnyiratkozott. A haja most alig fél hüvelyk hosszú, tüsi. És fekete, nem
műnarancs. Új szemüvege is van, bíborkeretes bifokális, egy gyöngyös láncról lóg alá a
nyakából.
Fogalmam sincs, mi okozhatta ezt a változást. Szerelmes lett? Elvált? Elköltözött a
szüleitől? Sosem gondolná az ember, hogy a tanároknak is vannak szülei, de kell, hogy
legyenek.
Van, aki azt mondja, azért csinálta, hogy jól összezavarjon minket, amíg az utolsó esszén
dolgozunk. Nem vagyok meggyőződve róla. Választhatunk: „Szimbolizmus a
képregényekben” vagy „Egy történet, ami megváltoztatta az életemet”. Szerintem valami
másról van szó. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy végre talált egy jó pszichiátert, vagy
kiadták a regényét, amit már az őskorban írni kezdett. Kíváncsi vagyok, tanít-e majd a nyári
iskolában.

FELIRATOK A FALON

Ivy az asztalomnál ül, négy, kupak nélküli színes filc áll ki a kontyából. Felállok, fordul,
és – igen! – már ott is a szivárvány az ingemen. Ezermilliószor kér bocsánatot. Ha valaki
másról lenne szó, biztos lennék benne, hogy direkt volt. De Ivy meg én, olyan barátnőfélék
lettünk az elmúlt hetekben.
Mr. Freeman kienged a mosdóba, ahol megpróbálom kidörzsölni a foltokat. Úgy nézhetek
ki, mint egy kutya, ami a farkát üldözi, forgok, keringek, megpróbálom eltalálni a foltot a
tükörben. Nyílik az ajtó. Ivy az. Ahogy nyitja a száját, felemelem a kezem. „Ne mondd
többször. Tudom, hogy sajnálod. Véletlen volt.”
A tollakra mutat, amik még mindig a kontyában vannak.
„Föltettem a kupakokat, Mr. Freeman rám szólt. Aztán kiküldött, nézzem meg, hogy
haladsz.”
„Aggódik miattam?”
„Biztos akar lenni benne, hogy nem valami eltűnési akción töröd a fejed. El-el szoktál
csavarogni.”
„De nem az óra közepén.”
„Azt nálad nem tudhatja az ember. Menj be a vécébe, és add ki az inged. Úgy nem tudod
kimosni, ha rajtad van.”
Urunk, Igazgatónknak a vécében kéne berendeznie az irodáját. De legalább tartania kéne
egy embert, aki felügyel a tisztaságra. Esetleg egy fegyveres őrt, aki megakadályozza, hogy az
emberek eldugítsák a vécét, cigizzenek, meg a falakat firkálják.
 „Ki az az Alexandra?”, kérdezem, miközben a fülkéből kiadom az ingem, majd a
feliratokat kezdem tanulmányozni.
„Nem ismerek egy Alexandrát sem”, hallom Ivy hangját a vízcsobogáson keresztül.
„Vagyis… Talán a tizedikben, mégis van egy Alexandra. Miért?”
„Többen is említik a falon. Valaki nagy betűkkel azt írta, hogy kurva, többen részletekkel
is szolgálnak. Ezzel feküdt le, azzal feküdt le, ezekkel feküdt le, egyszerre. Tizedikes létére
van híre…”
Ivy nem válaszol. A fal és az ajtó közti résen kilesek. Folyékony szappant pumpál az
ingemre, aztán dörzsölni kezdi a foltokat. Megborzongok. Egy szál melltartóban állok,
ráadásul nem is egy makulátlanul tiszta melltartóban, és itt elég hűvös van. Ivy a fény felé
fordítja az inget, ráncolja a homlokát, majd dörzsöli még egy kicsit. Nagy levegőt akarok
venni, de ahhoz túl büdös van.
„Emlékszel”, kérdem, „amikor azt mondtad Andy Evansról, hogy nagyon gáz?”
„Igen.”
„Miért mondtad?”
Kiöblíti a szappant az ingből. „Ilyen a híre. Csak egy dolog érdekli, és ha hinni lehet a
pletykáknak, meg is szerzi, bármi áron.” Kicsavarja a vizet az ingből. A csöpögő víz hangja
visszhangzik a csempéken.
„Rachel vele jár”, mondom.
„Tudom. Csak még egy adalék, az ez évi hülyeségeihez. Mit mesél róla?”
„Nem igazán beszélünk”, mondom.
„No igen, a kis kurva. Nem ereszkedik le hozzánk.”
Ivy megnyomja az ezüst gombot a kézszárítón, odatartja az inget. Olvasom a feliratokat.
„Szeretem Dereket”, „Utálom Mr. Necket”, „Utálom ezt a helyet”, „Syracuse király”,
„Syracuse szar”. Listák a homokosokról, listák a szemétládákról, a legjobb síterepek listája.
Kulccsal fölvésett telefonszámok. Komplett beszélgetések a vécéfalon. Olyan, mint egy chat
szoba.
Megkérem Ivyt, hogy adja be az egyik filcet. Beadja. „Azt hiszem, egy kis fehérítő rá fog
férni”, mondja, és beadja az inget is. Áthúzom a fejemen. Nedves. „Minek a filc?”
Tartom a kupakot a fogaim között. Új témát kezdek: Pasik, akiktől jobb óvakodni. Az
első versenyző: Andy Evans.
Kitárom az ajtót: „Ta-damm!” A munkámra mutatok.
Ivy mosolyog.

BÁLI ELŐKÉSZÜLETEK

Közeleg a végzősök bálja, a párzási időszak vége. Ezen a héten iskolaszünetet kellene
elrendelni. Amit megtanulunk, az az, hogy ki jár kivel, ki vett Manhattanben ruhát magának,
melyik limuzintársaság nem teszi szóvá, ha iszol, hol lehet a legdrágábban szmokingot kapni,
és így tovább. A pletykaenergia önmagában elég lenne, hogy az épület elektromos
szükségletét az év fennmaradó részében biztosítsa. A tanárok ki vannak borulva. Senki nem
adja be a házi feladatot, mert a szoláriumba járás elveszi az időt.
Andy Vadállat megkérte Rachelt, hogy kísérje el a bálra. Nem hinném, hogy az anyja
elengedi, de talán mégis, hiszen Rachel bátyja is ott lesz. Rachel, azon nagyon kevés
kilencedikes közé tartozik, akit meghívtak a végzős bálra; szárnyalnak a részvényei a
társadalmi tőzsdén. Valószínűleg nem kapta meg a levelem, vagy egyszerűen csak nem
törődik vele. Lehet, hogy megmutatta Andynek, és jót röhögtek. Talán nem is kerül olyan
bajba, mint én, talán Andy ad a szavára. Talán, talán abba is hagyhatnám az erről való
elmélkedést, mielőtt teljesen meghülyülök.
Heather a hasát vakargatva jön segítséget kérni. Anyám el sem hiszi: egy élő, lélegző
barátnőm áll az ajtó előtt, s a szerencsétlen lányához jött. Kikaparom Heathert anyám
karmaiból, visszavonulunk a szobámba. A plüssnyulaim kikúsznak az odúikból, mozog az
orruk; rózsaszín nyuszi, bíbor nyuszi, sonkaszín nyuszi a nagymamámtól. Legalább olyan
izgatottak, mint anyám. Társaság! Megpróbálom a szobát Heather zöld kontaktlencséin
keresztül nézni. Nem szól semmit, de tudom, hogy azt gondolja, milyen hülyén néz ki,
kislányszoba rengeteg nyúllal, lehetnek vagy százan. Anyu kopog. Sütit hozott. Meg akarom
kérdezni Heathert, jól van-e. Ő kivesz egy sütit, körbe-nyammogja a szélét. Én bevágok ötöt.
Az ágyamon fekszem, odaszorítom a nyulakat a falhoz. Heather heves mozdulattal lelök egy
kupac szennyest az ágyamról, és leteszi a csontos fenekét. Várok.
Zokogva kezdi mesélni, hogy mennyire utál a Márták csicskája lenni. Csak kihasználják,
ugráltatják. Az összes jegye leromlott B-re, mert túl sok időt tölt azzal, hogy az idősebb
Márták parancsszavára vár. Az apja azt forgatja a fejében, hogy elfogad egy állást Dallasban,
és ő már nem is bánná, ha megint költöznének, nem, egy cseppet sem; azt hallotta, odalenn
délen, nem annyira beszűkültek az emberek, mint itt.
Eszem a süteményt. Küzdök a felkavaró érzéssel, hogy egy vendég van a szobámban.
Nagyon fog fájni, amikor megint egyedül leszek. Azt mondja, okos voltam, nagyon okos,
hogy nem foglalkoztam ezzel a hülye bandával. „Az egész év borzalmas volt, minden egyes
napját utáltam, de nem volt bátorságom kiszállni, ahogy neked.”
Teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy nem volt honnan kiszállnom, és persze
azt, hogy ő viszont dobott, megpróbált száműzni a mártás dicsőségnek még az árnyékából is.
Még mindig nem értem, mit keres itt. Elnyal egy morzsányi süteményt, és a lényegre tér.
Őt és a többi ifjonc Mártát bízták meg azzal, hogy feldíszítsék a 11-es út melletti Holiday Inn
báltermét a végzősök báljára. Meg, Emily és Siobhan ebben persze nem tud részt venni, ki kell
festeniük a körmüket, és ki kell fehéríteniük a fogukat. A kiválasztottakat, azt a pár ifjú
Mártát, hirtelen letarolta valami szörnyű betegség, úgyhogy Heather egyedül maradt. El van
keseredve.
Én: „Szóval egyedül kell feldíszítened az egész termet? Szombat estére?”
Heather: „Az a helyzet, hogy szombat három előtt nem is lehet elkezdeni, mert a Chrysler
kereskedőknek van ott valami hülye találkozója. De tudom, hogy meg tudjuk csinálni. Már
szóltam másoknak is. Ismersz valakit, aki még tudna segíteni?
Őszintén szólva nem, de rágok, és úgy teszek, mintha gondolkodnék. Heather ezt úgy
veszi, hogy igen, persze, boldog lennék, ha tudnék segíteni. Fölugrik a székből.
Heather: „Tudtam, hogy segíteni fogsz! Csodálatos vagy! Tudod, mit? Nagyon, nagyon
sokkal tartozom neked. Mi lenne, ha jövő héten átjönnék, és segítenék kidekorálni a szobád?”
Én: …
Heather: „Nem te mondtad egyszer, hogy mennyire gyűlölöd a szobádat? Most már
tudom, miért. Én is depis lennék, ha itt ébrednék minden reggel. Kidobjuk ezt a sok szemetet.”
Belerúg egy nyusziba, pedig az nem csinált semmit, csak a fürdőköpenyemben aludt a földön.
„Megszabadulunk ezektől a függönyöktől. Elmehetnénk együtt vásárolni. Meg tudod
kaparintani anyukád bankkártyáját?” Elhúzza a függönyt az egyik oldalon. „És ne felejtsük el
megpucolni az ablakokat. Tengerzöld és zsálya, ilyen függönyanyagot kell keresned.
Klasszikus, nőies.”
Én: „Nem.”
Heather: „Valami erősebbre gondolsz? Padlizsánra vagy kobaltra?”
Én: „Nem, a színekben még nem döntöttem, de nem is erről beszélek. Úgy értem, nem,
nem fogok segíteni neked.”
Visszaomlik a székbe.
Heather: „Segítened kell.”
Én: „Nem, nem kell.”
Heather: „De miiii…ééért?”
 Az ajkamba harapok. Vajon tényleg tudni akarja az igazat, hogy önző és számító? Hogy
remélem, hogy a végzősök üvöltözni fognak vele? Hogy utálom a tengerzöldet, és semmi köze
ahhoz, ha koszos az ablakom? Kis gomb-orrocskák nyomódnak a hátamhoz. A nyulak azt
mondják, legyek kedves. Hazudjak.
Én: „Mert terveim vannak szombatra. Jön a fűrészes fickó rendbe tenni a tölgyet a ház
előtt, föl kell ásnom a kertet, azon kívül pedig, tudom, hogy mit szeretnék kezdeni a
szobámmal, és abban nem szerepel a padlizsán.”
A fele, ha igaz. Heather mogorván néz. Kinyitom a mocskos ablakot, hogy friss levegőt
engedjek be. Kifésülöm az arcomból a hajamat. Megmondom Heathernek, hogy mennie kell,
takarítani fogok. A szájába tömi a süteményt, és nem köszön anyámnak. Micsoda egy
szemét…

BESZÉD, BESZÉD, BESZÉD

Pörgök. Lebegek. Nem tudom, mitől; talán attól, hogy szembeszálltam Heatherrel, vagy
attól, hogy körömvirág magokat vetek, talán anyám arcától, amikor megkérdeztem, mit
szólna, ha átdekorálnám a szobámat. Itt az idő, hogy megküzdjek néhány démonnal. Ez a sok
napfény a syracuse-i tél után furcsa dolgokat művel az ember fejével. Erősnek érzed magad,
még ha nem is vagy az.
Beszélnem kell Rachellel. De mikor? Algebrán nem lehet, angol után pedig Andy
Vadállat várja. Viszont egy időben vagyunk a tanulószobán. Remek! Egy apróbetűs könyvet
bogarász. Ahhoz hiú, hogy szemüveget viseljen. Erőt veszek magamon, és nem vágtatok át a
termen, hanem leülök mellé. Nem robban atomtöltet. Ígéretes kezdet.
Kifejezéstelenül néz rám. Felpróbálok egy mosolyt, egy M-es méretűt. „Hello”, mondom.
„Hmm”, válaszolja. Semmi szájhúzás, semmi durva karmozdulat. Eddig jó. Belenézek a
könyvbe, amiből (szóról szóra) másol. Franciaországról szól.
Én: „Házi feladat?”
Rachel: „Olyasmi.” Leteszi a ceruzát az asztalra. „A nyáron Franciaországba megyek a
Nemzetközi Klubbal. Arra készülök.”
Én: „Ez nagyszerű! Hiszen mindig az utazásról beszéltél, gyerekkorunktól kezdve.
Emlékszel? Amikor negyedikesek voltunk, a Heidit olvastuk, és megpróbáltunk svájci módra
sajtot olvasztani a tűzhelyeteken.”
Hangosabban nevetünk, mint amit a sztori megérdemel, mert mindketten feszültek
vagyunk. A könyvtáros rosszallóan néz. Belenézek Rachel jegyzeteibe. Az Eiffel-torony
mellett szívek és kezdőbetűk: R.B. + A.E.
Én: „Szóval valóban jársz vele, Andyvel. Hallottam, együtt mentek a bálra.”
Rachel mosolya, mint a méz. Kihúzza magát, Andy említésére szemlátomást fölélénkült,
megfeszültek az izmai. „Remek srác”, mondja. „Annyira fantasztikus, nagyszerű és finom.”
Aztán fékezi a lendületét. Hiszen a falu leprásával beszél.
Én: „Mi lesz veled, ha egyetemre megy?”
Hopp, egy nyílvessző a véknyába. Felhők úsznak a nap elé. „Nem is akarok erre
gondolni. Azt mondta, megpróbálja rávenni a szüleit, hogy engedjék ide jelentkezni. És akkor,
La Salle-ba vagy Syracuse-ba fog járni. Várni fogok rá.”
Egy kis szünet.
Én: „Mióta is jártok, talán két hete? Három?”
Hidegfront vonul át a könyvtáron. Felegyenesedik és becsukja a füzetet.
Rachel: „Mit akarsz tulajdonképpen?”
 Mielőtt válaszolhatnék, lecsap a könyvtáros. Invitál minket az igazgatói irodába, hogy ott
folytassuk a beszélgetést, de ha úgy döntünk, maradhatunk is: csöndben. Válasszunk.
Előveszem a füzetem, írok Rachelnek.
Jó veled újra beszélni. Sajnálom, hogy ebben az évben nem voltunk jóban. Elétolom a
füzetet. Úgy látszik, megolvasztom a kérgét, mert visszaír.
Igen, tudom. Egyébként neked van valakid?
Nem, nincs igazán. A labor partnerem nagyon jó fej, de csak, mint barát-barát, nem
járunk, meg semmi.
Rachel bölcsen bólint. Ő egy végzőssel jár. Már régen túl van a zöldfülűek barát-barát
kapcsolatain.
Még mindig haragszol rám? – írom.
Villámot firkál.
Nem, nem hiszem. Már régen volt. Az a buli tényleg durva volt egy kicsit, folytatja. De
nagy baromság volt kihívni a zsarukat. Simán haza is mehettünk volna. Visszacsúsztatja a
füzetet.
Itt akár ennyiben is hagyhatnám. Újra szóba áll velem. Ha nem feszegetem az ügyet, kéz a
kézben elsétálhatunk a napnyugtában… Hátranyúl, hogy megigazítsa a hajgumiját.
„R.B. + A.E.”, ez van a karja belső felére írva piros tollal. Nagy levegő, egy-két-há, nagy
levegő, egy-két-há. Lazítom a kezem.
Nem azért hívtam a zsarukat, hogy véget vessek a partinak, írom. Azért hívtam – leteszem
a ceruzát. Fölveszem újra – őket, mert egy pasi megerőszakolt. A fák alatt. Nem tudtam, mit
tegyek. Figyel, ahogy levésem a szavakat. Közelebb hajol. Tovább írok. Hülye voltam és
részeg, és azt sem tudtam, hogy mi történik, aztán az a fickó bántott – kihúzom a szót –
megerőszakolt. Mikor a zsaruk megjöttek, mindenki sikoltozott, és én nagyon féltem, átvágtam
valami hátsó kerten, és hazagyalogoltam.
Elé tolom a füzetet. Bámulja a szavakat. Közelebb húzza a székét.
Istenem, ez rettenetes, írja. Mért nem mondtad el nekem? Képtelen voltam elmondani
bárkinek is. Anyukád tudja?
Megrázom a fejem. Könnyek törnek föl valami rejtett forrásból. A francba. Szipogok, a
szememet törölgetem az ingujjammal.
Nem estél teherbe? Nem kaptál valami fertőzést? Istenem, minden rendben?
Nem. Nem hinném. Igen, rendben vagyok. Nagyjából.
Rachel gyorsan, keményen ír. KI TETTE?
Lapozok. Andy Evans.
„Hazudsz!” Kirúgja a székét, fölkapja a könyveit. „Egy szavadat sem hiszem. Féltékeny
vagy. Te nyavalyás, buggyant szerencsétlen! Féltékeny vagy a népszerűségemre, hogy
megyek a bálra, azért hazudozol összevissza. Te küldted azt a levelet is, mi? Te nem vagy
normális.”
A könyvtároshoz fordul. „Lemegyek az orvosiba”, jelenti ki. „Hánynom kell.”

CHAT SZOBA

Álldogálok az előtérben, nézem a buszokat. Nem akarok hazamenni. Nem akarok

maradni. Túl szép reményeket kezdtem dédelgetni a Rachellel való beszélgetés közben. Ez
hiba volt. Úgy jártam, mint aki karácsonyestére készül, aztán becsapják az orra előtt az ajtót,
és ott marad egyedül a hidegben.
„Melinda!” A nevemet hallom. Remek. Most már képzelődöm is. Azt hiszem, beszélek a
nevelőtanárral, hogy pszichológusra lenne szükségem. Ha nem beszélek, pocsékul vagyok. Ha
elmondom valakinek, még rosszabbul. Nem tudom, hol lehet itt a középút.
Valaki gyengéden megérinti a karom. „Melinda?” Ivy az. „Maradj még egy percig!
Mutatni akarok valamit.” Abba a mosdóba vezet, ahol kimosta az ingemet, amiből, erről jut
eszembe, a fehérítés ellenére sem jöttek ki a foltok. A vécéfalra mutat. „Nézd meg.”

PASIK, AKIKTŐL JOBB ÓVAKODNI:

Andy Evans
Köcsög.
Seggfej.
Kerüld el!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!l!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Le kéne csukni.
Azt hiszi, ő a nagy Ő.
Mi az a szer, amit a perverzeknek adnak, hogy ne álljon fel nekik?
Nem tudom, de minden reggel be kéne neki adni. Egyszer voltam vele moziban, már az
előzetesek alatt be akart nyúlni a bugyimba.
És egy csomó hasonló. Különböző tollak, különböző írások.
Repülni tudnék!

METSZÉS

A következő reggel, szombaton, láncfűrész hangjára ébredek, ami szertefoszlatja a délig

tartó alvással kapcsolatos reményeimet. Kilesek az ablakon. A kertészek, akiket apu hívott,
hogy lemetéljék a tölgy elhalt ágait, a fa tövében állnak, az egyik a fűrészt túráztatja, mintha
az, valami sportautó lenne, a másik a fát nézi át. Lemegyek reggelizni.
A rajzfilmnézés szóba sem jöhet. Készítek egy csésze teát, aztán csatlakozom apuhoz, és
a szomszéd kölykökhöz, akik a járdán állva bámulják a show-t. Az egyik fickó bekúszik a
lombkorona alá, felmászik, újra berántja a fűrészt. Nekiveselkedik, úgy metszi a halott ágakat,
akár egy szobrász. A lánc keresztülrágja magát a fán, ágak csapódnak a földhöz.
Fűrészpor kavarog a levegőben. Nedv szivárog a fa nyitott sebeiből. Ez megöli a fát!
Csak egy törzscsonkot fog hagyni! De nincs mit tenni vagy szólni. Csak nézzük, ahogy a fa,
darabonként lehullik a nedves földre.
A láncfűrészes gyilkos vigyorogva mászik le. Nem is érdekli. A kisgyerekek azt kérdezik
apámtól, mért vágja ki a fickó a fát.
Apu: „Nem vágja ki. Megmenti. Azok az ágak már elhaltak valami fertőzés miatt.
Minden növény így működik. Ha levágod a beteg részeket, újra esélyt adsz neki a
növekedésre. Figyeljétek csak meg: nyár végére ez lesz a legerősebb fa az egész utcában.”
Utálom, amikor apám okoskodik. Mit tudhat ő erről? Hiszen biztosítási ügynök, nem
erdész. A kertészek eltüzelik az ágakat a teherautójuk mögött. Eleget láttam. Fogom a
bringámat, és odébbállok.
Az első állomás a benzinkút, föl kell fújnom a kerekeket. Idejét sem tudom, mikor
bicikliztem utoljára. A reggel meleg, egy lusta, lassú szombat reggele. Az élelmiszerbolt előtti
parkoló tele van. Néhány általános iskolás softballozik. Föltekerek a dombra, elhagyom
Rachelék házát, elhagyom a gimit. Ahogy lefelé száguldók, a kormányt is el merem engedni.
Amíg elég gyors vagyok, az első kerék irányban marad. Balra fordulok, majd megint balra,
követem a lejtőt anélkül, hogy tudnám, merre megyek.
A fasor nem is ismerős, amíg meg nem pillantom a pajtát. Behúzom a fékeket, igyekszem
megfogni a biciklit az útszéli murván. Szél lengeti a telefondrótot a fejem fölött.
A bejárón nem állnak kocsik. „Rodgers”, ez van a postaládára festve. A pajta oldalán
kosárlabdapalánk. Erre nem emlékszem, de a sötétben amúgy is nehéz lett volna észrevenni.
Átsétálok a telek hátuljához, oda, ahol a fák elnyelik a napot. A bringát a düledező kerítésnek
döntöm. Lezuhanok az árnyékba.
A szívem úgy ver, mintha még mindig dombnak fölfelé hajtanék. A kezem remeg. Pedig
teljesen normálisnak tűnik ez a hely, eltekintve attól, hogy a ház túl közel épült az úthoz,
hallani az elhaladó kocsikat.
Vágyat érzek, hogy lefeküdjek a földre. Nem, az nem lenne jó. Nekidöntöm a hátam egy
fatörzsnek. Simogatom a kérget, tapogatom rajta a Braille-írást, egy nyomot, egy üzenetet
keresek, ami visszahoz az életbe, ezután a hosszú hó alatti szendergés után. Túléltem. Itt
vagyok. Becsavarodva, megkattanva, de itt vagyok. Hogyan tovább? Nincs valami lélek
láncfűrész vagy fejsze, amivel eltakaríthatnám az emlékeket, a félelmet? Beletúrok a porba.
Van bennem egy kicsi, tiszta valami, ami melegre vágyik, és a felszínre akar törni. Egy kedves
Melinda-lány, akit hónapok óta nem láttam. Ennek a hajtásnak gondját fogom viselni.

PORTYA

Ebédidőre érek haza. Két tojássalátás szendvicset készítek, és megiszom egy hatalmas
pohár tejet. Megeszem egy almát, s az edényeket a mosogatóba teszem. Még csak egy óra. Azt
hiszem, rendet rakhatnék a konyhában, meg kiporszívózhatnék, de nyitva az ablak, a sövényen
dalolnak a rigók, és vár kint pár virágágyás.
Anyu el van ájulva, amikor este hazaér. A ház előtti sövény le van nyírva, körül van
gereblyézve, a bokrok szárain földhalmok. Még csak meg sem izzadtam. Anyu segít fölhozni
a pincéből a műanyag kerti bútorokat, lesúrolom őket fertőtlenítővel. Apu pizzát hoz
vacsorára, a teraszon esszük meg. Anyu és apu jeges teát isznak, semmi civakodás. Én
mosogatok, a pizzás dobozokat a szemetesbe dobom.
Lefekszem a kanapéra tévét nézni, de a szemem lecsukódik. Éjfél után ébredek, valaki
gyapjútakarót terített rám. A ház csöndes, sötét. Hűvös szellő játszik a függönyökkel.
Teljesen felélénkülök. Nem bírok nyugton maradni, hangyák vannak a bőröm alatt, ahogy
anyu mondaná. Valamit csinálnom kell. A biciklim még mindig a megmetszett fának van
döntve.
Bringázni fogok.
Le és föl, keresztbe-kasul pedálozok az izomlázas lábaimmal az alvó külvároson. Néhány
hálószobában még villog a tévé. Az élelmiszerbolt előtt csak pár autó áll. Nyilván takarítanak,
feltöltik a polcokat. Elmegyek hajdani barátnőim házai előtt: Heatherék, Nicole-ék.
Befordulok a sarkon, visszakapcsolok, és keményebben kezdek tekerni, föl a dombra,
Rachelék házához. Égnek a lámpák, várják a bálozókat.
Bekopoghatnék, és megkérdezhetném van-e kedvük kártyázni vagy valami. Jaj.
Úgy suhanok, mintha szárnyaim volnának. Cseppet sem vagyok fáradt. Elképzelni sem
tudom, hogy valaha is elálmosodjak.
 BÁL UTÁN

Hétfőn persze a csapból is a bál folyik. Az a dráma! Azok a könnyek! Az a szenvedély!

Mért nem csinált még senki ebből tévéshow-t? Egy gyomormosás, egy elveszett gyémánt
fülbevaló, négy brutális parti, öt azonos tetoválás, ami állítólag a végzős osztálytitkárok hátsó
felét díszíti. A nevelőtanárok ünnepelnek: nem történt súlyosabb baleset.
Heather ma nem jött iskolába. Mindenki röhögött a béna dekoráción. Szerintem az év
hátralevő részére beteget jelent. A helyében én azonnal elmenekülnék, és belépnék a
haditengerészethez. Ott sokkal kedvesebbek lennének hozzá, mint amire egy falka felbőszült
Mártától számíthat.
Rachelt ünneplik. A bál kellős közepén szakított Andyvel. Pletykafoszlányokból
próbálom összerakni a sztorit. Azt mondják, ő és Andy összeszólalkoztak egy lassú szám
közben. Azt mondják, Andy keze és szája ott volt mindenütt. A szám végén Rachel már
kiabált. Azt beszélik, majdnem felpofozta, de aztán nem. Erre Andy ártatlan arccal nézett
körbe, Rachel pedig csatlakozott a cserediák barátaihoz, és valami portugállal táncolta végig
az éjszakát. Azt mondják, Andy nagyon ki van borulva. Beszélik, hogy rondán berúgott, és
beleájult a babsalátába. Rachel pedig elégetett mindent, amit tőle kapott, és a hamut a
szekrénye elé szórta. A cimborái jókat röhögnek Andyn.
A pletykán kívül már nemigen van miért iskolába jönni. Persze, van pár záróvizsga, de
ezek alig hinném, hogy jelentősen befolyásolnák a jegyeimet. Van még – mennyi is? Két hét
talán hátra? Néha az az érzésem, az egész gimnázium egy piszok hosszú szívatás. Ha elég
kemény vagy, hogy túléld, rendben, felnőtt lehetsz. Remélem, megéri.

PRÉDA

Várom, hogy a kicsengetés véget vessen a napi algebrás kínzásnak, amikor – hoppá! –
beférkőzik a fejembe egy gondolat: nem akarok én többé a kis kuckómban bujkálni.
Hátrafordulok, mitől ez a hirtelen felismerés, arra számítva, hogy egy röhögő hátsó sorost
látok majd, aki fejbe dobott radírral. De nem: a hátsó sor épp csak ébren maradni próbál. Ez a
gondolat talált fejbe. Nem akarok bujkálni többé! A nyitott ablakon belibegő szellő végigsimít
a vállamon. Ez az első olyan nap, ami elég meleg ahhoz, hogy ujjatlan blúzt viseljek. Mintha
nyár lenne.
A teremből Rachel után megyek ki. Andy vár rá, de ő felé se néz. Most a portugál fickó a
numero uno. He-he. Meg is érdemled, te rohadék. Többen Andyre bámulnak, de senki sem
szól hozzá. Követi Greta-Ingridet és Rachelt a folyosón. Greta-Ingrid megpördül, és nagyon
pontosan elmagyarázza Andynek, hogy mit csináljon magával. Lenyűgöző. Rengeteget
fejlődött az angolja az idén. Mindjárt győzelmi táncot járok.
Tanítás után a raktárba megyek. Haza akarom vinni a Maya Angelou-posztert, néhány
képemet és a pulykaszobrot. A többi cucc maradhat, amennyiben nincs rajtuk a nevem. Ki
tudja, talán jövőre valaki hasznát veszi a búvóhelynek.
Résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy levegőt kapjak. Nem könnyű leszedni a
faábrázolásokat a falról úgy, hogy el ne szakadjanak. Kezd meleg lenni, és itt nincs szellőzés.
Szélesebbre tárom az ajtót – ugyan ki járna erre ilyenkor. Az évnek ebben a szakában a
tanárok, amikor az utolsó csöngő megszólal, hamarabb eltűnnek, mint a diákok. Csak azok
maradnak, akiknek edzésük van.
 Nem tudom, mi legyen a takaróval. Túl trágya ahhoz, hogy hazavigyem. Összehajtom,
leteszem a földre, leoltom a lámpát, és elindulok a szekrényhez, hogy kivegyem a
hátizsákomat. Valaki mellkason vág, és visszalök a raktárba. A villany fölkapcsolódik, az ajtó
becsukódik.
Andy Evans foglya vagyok.
Csak bámul rám. Nem olyan magas, mint az emlékeimben, de így is elég ijesztő. A
villanykörte árnyékot vet a szeme alá. Mintha kőből lenne, a szaga pedig félelmetes, bepisilek
tőle. Az öklét dörzsölgeti. A kezei hatalmasak.
Andy Vadállat: „Nagy a szád, tudod? Rachel kidobott a bál kellős közepén, és előadott
valami szar sztorit arról, hogy én megerőszakoltalak. Tudod, hogy ez hazugság! Sosem
erőszakolok meg senkit. Nincs arra szükség. Ugyanúgy akartad, mint én. Csak aztán valamiért
megsértődtél, és most hazugságokat terjesztesz! Minden lány úgy beszél rólam, mintha valami
perverz állat lennék. Hetek óta terjeszted ezt a szarságot. Féltékeny vagy, mi, te kis görcs?
Nincs pasid, ugye?”
A szavak úgy hullanak a földre, mint a szögek. Megpróbálom megkerülni. Elállja az
utam. „Ó, nem. Nem mész sehova.” Hátranyúl, rátolja a reteszt. Klikk.
Én:…
„Szemét kis kurva vagy, tudod? Egy szerencsétlenség. Csodálom, hogy bárki is hitt
neked.” Elkapja mindkét csuklómat. Megpróbálom visszahúzni őket, de olyan erős a szorítása,
hogy attól félek, szilánkokra törnek. A csukott ajtónak lök. Maya Angelou engem néz. Azt
mondja, csapjak valami zajt. Kinyitom a számat, nagy levegőt veszek.
Vadállat: „Nem fogsz sikoltani. Akkor sem sikoltottál. Élvezted. Csak féltékeny vagy,
hogy a barátnődet választottam, és nem téged. De azt hiszem, tudom, mi hiányzik neked…”
A szája az arcomon. Az ajkai nedvesek, a fogai az arccsontomhoz ütődnek. Megpróbálom
kiszabadítani a kezeim, a teste az enyémnek feszül. Nem érzem a lábaim. A szívem kalapál. A
fogai a nyakamon. Az egyetlen hang, ami kijön a torkomon, az a nyöszörgés. Megpróbálja egy
kézbe venni a két csuklómat. Szabad kézre van szüksége. Emlékszem, emlékszem. Acélkezek,
forró késkezek.
Nem.
Kirobban belőlem az üvöltés: „NNNEEEEEEM!!!”
Még egyszer üvöltök, ellököm magam, kibillentem Andy Evanst az egyensúlyából, úgy,
hogy beleütközik a törött mosdókagylóba. Káromkodik, megfordul, és közeleg az ökle. Egy
robbanás a fejemben, vér íze a számban. Megütött. Csak sikoltok és sikoltok. Mért nem
omlanak össze a falak? Mért nem szakad darabjaira az egész épület? Tapogatok valami után,
egy tálka akad a kezembe, felé hajítom, lepattan a földre. A könyvek. Megint káromkodik. Az
ajtó zárva, az ajtó zárva. Megragad, elránt az ajtótól, az egyik keze a számon, a másikkal a
torkomat szorítja. A mosdónak szorít. Az ökölcsapásaim semmit nem számítanak neki, kis
nyuszitappancsok. A teste nekem feszül.
A kezem a fejem fölött, keresek egy ágat, valamit, amit megragadhatok. Egy
deszkadarabra akadok: a pulyka szobor alapjára. Maya poszteréhez csapom. Csörgést hallok.
EZ nem hallja.
EZ úgy fújtat, mint egy sárkány. A keze elereszti a torkom, a testemnek támad. Nekiütöm
a fát a poszternek, majd alatta a tükörnek.
Üvegszilánkok hullanak a mosogatóba. Hátrébb lép, zavartan néz. Lenyúlok, megragadok
egy üvegháromszöget. Andy torkához nyomom. Megáll. Elég erősen nyomom ahhoz, hogy
egy csöpp vér kiserkenjen. A feje fölé emeli a kezét. Remeg a kezem. Szeretném az üveget
belenyomni a torkába, szeretném hallani, ahogy üvölt. Felnézek. Az arca borostás, kis fehér
pötty ül a szája sarkában. Az ajkai megbénultak. Nem tud beszélni. Helyes.
Én: „Azt mondtam, nem.”
Bólint. Valaki kopog az ajtón. Kinyitom. Nicole az, és a teljes lacrosse-csapat, izzadtak,
dühösek, az ütő a fejük fölött. Egyikük segítségért rohan.
 AZ UTOLSÓ JELENET

Mr. Freeman nem jelentette le időben az osztályzatokat. Négy nappal az iskola vége előtt
volt a határidő, de ő úgy látszik, nem izgatta magát rajta. Úgyhogy bent maradok a suliban a
legeslegutolsó napon tanítás után, s egy utolsó kísérletet teszek a fám ráncba szedésére.
Mr. Freeman freskóval fedi el az értékelő falat. Az én soromhoz nem nyúlt, de minden
mást megsemmisített egy festőhengerrel, és valami gyorsan száradó festékkel. Dúdol,
miközben a színeket keveri a palettáján. Napfelkeltét akar festeni.
A nyári szünet hangjai szűrődnek be a nyitott ajtón. Az iskolának már majdnem vége. A
folyosó szekrényajtó csapkodástól hangos, meg kiabálásoktól: „Hiányozni fogsz, megvan a
számom?” Bekapcsolom a rádiót.
A fám szó szerint lélegzik, kicsiket, erőtleneket, mintha éppen csak ma reggel bújt volna
elő a föld alól. Ez most nem szimmetrikus. A kérge durva. Megpróbáltam úgy rajzolni, mintha
monogramokat véstek volna bele sok-sok évvel ezelőtt. Az egyik alsó ága beteg. Ha ez a fa
tényleg él valahol, ez az ág előbb-utóbb leesik. A gyökerek kibukkannak a föld alól, a korona
az égbe nyúlik, magasan, egészségesen. A friss hajtások sikerültek a legjobban.
Orgona nyílik az ablak előtt, néhány lusta méh dongja körül. Vések, Mr. Freeman pedig
narancsot kever pirossal, hogy megkapja a napkelte színét. Gumik csikorognak a parkolóban,
még egy komoly diák búcsúzik. Rám a nyári iskola vár, nincs miért sietnem. De még
befejezem a fát.
Néhány végzős jön be. Mr. Freeman megöleli őket, vigyázva, nehogy összefestékezze a
ruhájukat. Az arcomba rázom a fürtjeimét, a hajamon át, figyelem őket. New York Cityről
beszélgetnek, oda mennek a lányok egyetemre. Mr. Freeman leír néhány telefonszámot, és pár
étterem nevét. Azt mondja, van egy csomó barátja Manhattanben, egyik vasárnap
összejöhetnének egy villásreggelire. A lányok – vagyis nők – ugrálnak örömükben. „Ezt el se
hiszem!” Egyikőjük Amber Vezérszurkoló.
A végzősök felém néznek, mielőtt indulnának. Egyikük, nem a vezérszurkoló, bólint, és
azt mondja, „Mennünk kell. Remélem, minden rendben.” Most, hogy csak órák vannak hátra
az iskolaévből, hirtelen népszerű lettem. Hála a lacrosse-csapat nagy szájának már napnyugta
előtt mindenki tudta, mi történt. Anyu bevitt a kórházba, hogy összevarrják a vágást a
kezemen. Mikor hazaértünk, üzenet várt a rögzítőn. Rachel volt az. Szeretné, ha fölhívnám.
Valami kell még ehhez a fához. Kimegyek az asztalhoz, elveszek egy barna papírívet és
egy krétát. Mr. Freeman a művészeti galériákról beszél, én pedig a madarakat gyakorlom. Elég
ügyetlen vagyok a kötéssel a kezemen, de nem adom fel. Gondolkodás nélkül rajzolom őket:
repülj, repülj, tollak, szárnyak. Vízcsepp hullik a papírra, a madarak ragyognak, tolluk az
éledő remény.
Megtörtént. Nem lehet meg nem történtté tenni, sem elfelejteni. Sem elfutni, sem
elrepülni, sem elbújni, sem eltemetni. Andy Evans megerőszakolt augusztusban, amikor
részeg voltam, és túl fiatal ahhoz, hogy tudjam, mi történik. Nem az én hibám volt. Az övé.
Nem az én hibám volt, és nem akarok ebbe belehalni. Felnövök.
Nézem az egyszerű skiccet. Bár a szememből ömlő folyó miatt alig látom. Nem tökéletes,
és pont ettől jó.
Megszólal az utolsó csengő. Mr. Freeman az asztalomhoz jön.
Mr. Freeman: „Lejárt az idő, Melinda. Készen vagy?”
Odaadom a képet. Kézbe veszi, tanulmányozza. Szipogok, megtörlöm a karommal a
szemem. A zúzódások még nagyon látszanak, de majd elmúlnak.
 Mr. Freeman: „Az én termemben nincs sírás. Tönkremegy a felszerelés.”, mondja
kedvesen. Leül mellém egy székre, visszaadja a fát. ,A+-t kapsz. Megdolgoztál érte.” Átnyújt
egy csomag zsebkendőt. „Sok mindenen mentél keresztül, ugye?”
A könnyek feloldják az utolsó jégdarabot is a torkomban. Érzem, ahogy a fagyos
hallgatás felolvad bennem, jégszilánkok hullnak és pocsolyává állnak össze a koszos padlón.
Feltörnek a szavak.
Én: „Hadd mondjam el!”