Viktor E.

Frankl
... mégis mondj Igent az Életre!
Egy pszichológus megéli a Koncentrációs tábort

Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ

Budapest, 1988
A fordítás az alábbi kiadások alapján készült:

Viktor E. Frankl:
...trotzdem Ja zum Leben sagen!
Ein Psychologe erlebt das Konzentrationslager

Argumente für einen tragischen Optimismus

Logotherapy in a Nutshell

©Viktor E. Frankl, 1988

Fordította:
Bruck Vera
Gorzó Andrea

Lektorálta:
Dr. Launenszky Gusztáv

ISBN: 963 01 9060 5

Statisztikai Kiadó Vállalat

Felelős vezető: Kecskés József igazgató
Nyomdaüzem – 66-191-0791-8
Terjedelem:13,64 (A/5) ív
Budapest, 1988
Tartalomjegyzék

Előszó

Egy pszichológus megéli a KZ-t

(ford. Bruck Vera)

Érvek a tragikus optimizmus mellett

(ford. Gorzó Andrea)

A logoterápia dióhéjban
(ford. Gorzó Andrea)

Bibliográfia
ELŐSZÓ

Ennek a könyvnek nem most kellene megjelennie, bár jó, hogy legatább most végre magyar
fordításban is megjelenik. Több évtizeddel az első – bécsi – megjelenés után. Ami akkor
az első hiteles információ és elemzés erejével hathatott, az ma, négy évtizeddel
később, messze túlnő az európai zsidóság kiirtását, az „Endlösung der Judenfrage”-t
(„Zsidókérdés végleges megoldása”) célzó hitleri agyrémről szóló könyv keretein. Általános
érvénnyel ad számot arról: miképpen viselkedik, hogyan gondolkodik, hogyan érez a
büntetlenül bűnössé minősített, bűnösként kezelt, a „normális” társadalomból
kitaszított, végső soron halálnak szánt ember, embercsoport.
Az üldözöttek – a mindennemű üldözöttek – lélektana: tulajdonképpen ilyesféle
címet is viselhetne Viktor Frankl könyve.

Néhány évtized távlatából visszatekintve a mi XX. századunkra, bizonyára mérföldes

különbségként hat majd – szemben a korábbi időkkel, – hogy a XIX. és a XX. század
fordulójától kezdve történelmünk képpel dokumentáltá változott. Napjainkban
(évtizedeinkben) nincs olyan emlitésre méltó esemény, nincs olyan hírneves személyiség, nincs olyan
természeti és társadalmi mozgásjelenség, amelynek valamilyen képi dokumentuma ne
maradna az utókorra. Előbb fénykép, aztán mozgókép (film), még utóbb
hangosfilm, majd végül (?) videofelvétel. Mindenről van valamilyen képanyag.
Éppen ezért: ha olyasmibe botlik az ember, amiről nincs, vagy csak elvétve akad egy-
egy szerény képi emlék, akkor szükségszerűen felágaskodik bennünk a gyanakvás. Akkor
nyomban az adott ügyben illetékes államhatalom eleve rossz lelkiismeretére következtetünk!
Jómagam mindenképpen, mivelhogy mesterségem, mindennapos munkám igénye szerint viszonylag
jól ismerem századunk mindenféle képi dokumentumait.
A II. világháború deportáló táboraiban, a nácizmus haláltáboraiban nem fényképeztek. Tilos volt a
fényképezés. Két kéz valamennyi ujja sem szükséges az e tárgyban létező hiteles fotográfiák,
filmfelvételek számbavételéhez. Auschwitzban például egyetlenegyszer forgattak
filmriportot: amikor Heinrich Himmler, az SS „birodalmi vezére” látogatásával tüntette ki a
tábort. A kamera azonban ez alkalommal is inkább a jeles vendéget és a mögötte karéjban
gyülekező tiszteket figyeli, – szinte csak véletlenül tűnik fel oldalt néhány szürke
barakk, szögesdrót kerítés és a drótokon túl tucatnyi tétován álldogáló, rongyos, görnyedt emherféle,
akiknek kora, neme teljességgel meghatározhatatlan. Koruk, nemük egyébként – a riport „üzenete”
szerint – nem is érdekes: igazából nem is tekintendők valódi embereknek.
Theresienstadtban is (a csehszlovákiai Teresín-ben) készült egy filmriport, de
eleve a hamisítás céljával: a Nemzetközi Vöröskereszt, a világközvélemény megnyugtatását
szolgálta. „Elkülönítve és dolgozva, – már amennyire ez az alsóbbrendű faj
dolgozni képes, – de élnek a német, az osztrák, a cseh zsidók, lám: a hajuk szála se
görbült. . .” Jómagam csak néhány kockáját láttam ennek a riportnak. A goebbelsi
szándék ugyanúgy kirajzolódik belőlük, mint azokból a terjedelmesebb
filmriportokból, amelyek a lublini zsidók gettóba költöztetését ábrázolják, vagy a
varsói gettó „hétköznapjait”. Egyébként e két utóbbi filmalkotás bemutatását Dr. Goebbels
sosem engedélyezte: minden filmszalanai mesterfogás dacára – nem gyűlöletet,
hanem szánalmat ébresztettek. Talán – egyesekben – lelkifurdalást is. Vagy
félelmet az előbb-utóbb elkerülhetetlen számotadástól.
Auschwitz teljes valóságát az a filmriport tárja fel, amelyet a felszabadulás
óráiban forgattak. Amikor tehát már nem működött a fotózás tilalma. Amikor a
túlélők még félve-gyanakodva ugyan, de kezdik elhinni, hogy többé nem kiszolgáltatott rabok.
De még alig vánszorgó csontvázak. Még a fegyencruhának csúfolt rongyokat viselik. A gázkamrákat
már jóideje felrobbantották – Himmler utasítása szerint. De áll még néhány krematórium és
tűzterükben: koponyák, félig elhamvadt emberi csontok. A raktárakban
gondosan külön-külön halmokba hordva: milliónyi szemüveg, fogprotézis,
bakancs, félcipő, gyermekcipő, hajfonat, milliónyi fésű és milliónyi hajkefe. Aztán
millió és millió kisebb-nagyobb bőrönd, hátizsák, kéziszatyor, levéltárca, retikül.
Közvetve: a tömeggyilkolás érzékletes létszámnyilvántartása.
A buchenwaldi, a bergen-belseni koncentrációs táborokról is a felszabadulás
állapotát megörökítő filmfelvételek maradtak. Más táborokból is: az őrség
menekülése után, netán az utolsó foglyok lemészárlása után felvett képek.
Ami a fényképeket illeti: Auschwitz különösen „szerencsés”. Egy ismeretlen SS legény,
alighanem az őrszemélyzet tagja, „emlékfotókat” csattogtatott, aztán albumba
ragasztotta őket, megfelelő kísérőszöveggel. Kedélyes album. Mindenekelőtt
vigyorgó, a fényképész kedvére pózoló SS-„haverok”, Szepi és Hansi és a többi. De érdekli a
fotóst a környezet is, a „munkahely”. Feltehetően a vasúti rámpa környékének
őrségéhez tartozhatott, mert a képeken éppen odaérkezett deportáltak láthatók.
A fényképezés tilalmára utal, hogy a fotós tisztes távolból működött, arcok,
„portrék” nincsenek a képeken. Csak tömeg. Tömeg: katonás sorokba rendezve.
A deportáltak még azt hiszik, hogy itt valamilyen gyárban dolgoznak majd. A
jókedv és a bizalom látszatát igyekeznek kelfeni az őket mustráló, mindössze
oldalfegyverrel felszerelt SS tiszt előtt. A deportáltak még nem tudják, hogy ami
most zajlik, az – a szelektálás. Annak rövid úton való eldöntése – a fellebbezés
vagy a kegyelem lehetősége nélkül –, hogy ki jut azonnali gázhalálra, s ki kerül
az elviselhetetlen életkörülmények között, szakadatlan éhezés mellett végzendő,
de mindenképpen viszonylag gyors elpusztuláshoz vezető rabszolgamunkára. A
képek nem utalnak „Endlösung”-ra: arra, hogy itt nem a munka a cél, hanem az elpusztítás.
A gázkamrákról nem maradt autentikus fénykép. (Csak rekonstrukció.) A
csont-bőr hullák hegyeiről: felszabadulás utáni képek. Amikor a személytelenné,
arcvonásnálkülivé aszalódott egykori embereket óriási bulldózer tolta-söpörte a
meszesgödörbe. Másik kép: a hosszú s mély árok, benne hullatömeg, – már nem
jutott idő máglyát rakni föléjük. Kivételesen az egyik hullának nemcsak feje van,
hanem arca: öregasszonyarc. De lehet, hogy harminc éves se volt, amikor elvitte az éhhalál.
Elvétve akad egy két ismeretlen forrásból, de még a német diadalok idejéből származó
fénykép, talán SS-tisztek művei: meztelenül sorukra váró asszonyok, egyikük
karján (meztelen) kisgyerek. – Erdő: meztelen lányok roharsnak szembe a
kamerával, nem tudni, hogy honnan s miért rohannak, – azt sem, hogy hova. – Fotó:
csikosruhás férfi áll egy kétkerekű kordén, két rab húzza a kordét. A kísérőszöveg
szerint: akasztani visznek egy „szabotőrt”. – Fotó: barakkok között csíkos ruhás rezesbanda vonul.
Leghátul a nagydob. Elöl: a csíkos ruhás „tamburmajor”. – Fotók egyik-másik koncentrációs tábor
kapujáról. Felirat a kapu felett: „Arbeit macht frei” = a munka szabaddá tesz. A háttérben a
krematórium kéménye. – Mindössze egy két tucatnyi kép. Ugyanezek bukkannak fel minden, a
haláltáborokról szóló könyvben, dokumentumfilmben. Hiába: gyér a képi dokumentáció ebben a
témában.
De mégis: még ebben a témában is van képi dokumentáció! A tilalmak ellenére!
És éppen ez a dolog fényege. Az tudniillik, hogy nem tud olyan szörnyűség
megesni ebben a mi XX. századunkban, amely nyom nélkül merülhetne el a feledés (és a
számon-nem-kéretés) kútjában. Az a hatalom pedig, amely a bűnüldözés
eszköztárát, sőt a normális bűnüldözést messze túlhaladó gyilkos erőszakot is
bűntelen és ilyeténmód elítélhetetlen emberek, csoportok, nemzetek, fajták ellen
alkalmazza: mindinkább kénytelen számot vetni azzal, hogy lelepleződik. A tárgyi
(képi) bizonyítékok erejével is!
Nem mintha a fényképek, filmfelvételek „mindenhatóságát” kívánnám bizonygatni. Hatásuk
vitathatatlan, de megdönthetetlen bizonyítékká másfajta dokumentumokkal egybeötvözve válnak.
Ami a „zsidókérdés végleges megoldása” ügyében a háborús években történt, kellően
bizonyított a legkülönfélébb írásokkal, iratokkal is. Mindenekelőtt a különböző
német hatóságok jelentései, utasításai, feljegyzései, kimutatásai adnak
teljességet megközelitő körképet. Iratok, amelyek mindegyikére feltűnően
rábélyegezték a „Geheime Reichssache” (Titkos birodalini ügy) jelzést. A III.
Birodalomban ez volt a titkosság legfelső foka. Titkos birodalmi ügyről német
tisztségviselő a családja körében egyetlen szót el nem ejthetett (az előírás
szerint). Még a hivatali felettesével is csak abban az esetuen beszélhetett ilyen
ügyről, ha tudtára adatott, hogy a felettes is „beavatott”. Ezekben az iratokban véletlenül
sem olvasható a kivégzésre, likvidálásra, meggyilkolásra akár csak közvetve is
utaló szó. Elgázosításról, egyáltalán gázról természetesen szintúgy nem tudnak
ezek az iratok. Mindent a megfelelő, csak a beavatottak által értelmezhető
terminus technicus jelöl. A fizikai megsemmisítést jelző műszó: „Sonderbe-
handlung” (különleges kezelés, vagy különleges elbánás). De a finom szakkifejezések
kulcsának ismeretében – a III. Birodalom .megmaradt hivatalos iratai kellő
tájékoztatást adnak arról a végzetes útról, amelyet ez a hatalmi struktúra a
gyilkolás kisipari módszereitől a tömegmészárlás nagyüzemeinek kialakitásáig végigjárt.
Előbb még csak „Szökés közben agyonlőve”, késoúb már egy-egy falura, városra, egy
gettóra való ember legéppuskázása egy vizmosta völgykatlanban, vagy a halálraszántak által ásott
gödörben. Még később: zárt gépkocsitérbe bevezetett kipufogógázzal egyszerre
többtucat ember megfojtása, párszáz méteres "kocsikázás" alatt. Végűl: a
halálgyárak. Többezer személyes gázkamrákkal, Zyklon-gáz kristályokkal, amelyek az
összezsúfolt tömeg hőfokától légneművé válnak s belélegezve halált okoznak
"alig" nyolc-tíz percen belül. . . (Mellesleg: a „megsemmisítő tábor” („Vernichtungslager”)
kifejezéssel sem találkozunk a hatósági iratokban.)
De: fényképezési tilalom, a tényeket „elfedni” szándékozó szakkifejezések dacára a koncentrációs
táborok létezésének és működésének valóságát ismerjük. Ha csak maroknyi is a
hiteles fénykép: annál megrázóbbak, annál több a mondanivalójuk. A diplomáciai
jelentések, az utasitások és a végrehajtásukról szóló jelentések, a létszám- és
költségelszámolások, feljegyzések és jegyzőkönyvek is egyértelműen
bizonyítanak. Nem is beszélve a bűnöket utóbb számonkérő törvényszéki
tárgyalásokról! Nemcsak a nürnbergi, vagy az auschwitzi legénység felett ítélkező
varsói perre gondolok. Tucatnyi per zajlott a Hitler által birtokba vett Európa
minden országában. Aztán Adolf Eichmann jeruzsálemi pere! A „zsidókérdés végleges
megoldásának” lebonyolitásával megbízott Soriderkommando (különleges csoport)
parancsnoka önmagát mentegetve hatmillió ember megsemmisítésének egész
módszertanát vázolta fel. A rendszert, amelyet ő működtetett. Mindehhez
csatlakozik a memoárok, élménybeszámolók, a táborokat megjárt emberek
visszaemlékezéseinek majdhogynem egész könyvtárat megtöltő sora. Lirai vagy
szikáran tényközlő beszámolók – egyikük-másikuk jelentős irodalmi teljesítmény,
akár a regényirodalom, akár a tényirodalom területén. Bőséges anyag áll tehát
rendelkezésünkre. Mindent megtudhatunk ebből a bő forrásanyagból, ami a II.
világháború koncentrációs táborait illeti. Még Auschwitzról is jóformán mindent
megtudhatunk. Csak egyet nem tudhatunk meg a hiteles források tömegéből. Azt,
hogy miképpen lehetett megélni és túlélni a deportálást, Auschwitzot, a táborokat?!
Ugyanis még a személyes hangvételű beszámolók zöme is eseményekről szól. A
gettóba-terelés, a vagonba-zsúfolás, a kínkeserves utazás, a megérkezés és a földi javaktól való
megfosztatás, a családtól való különválasztás tényeiről. A lágerélet kínjairól. A
szelektálásokról. A verésről, kínzásról, a fagyoskodásról és a szakadatlan
éhezésről. A munkaszervezetről, a létszámellenőrzésekről, a megkövetelt, bár
teljesíthetetlen teljesítményekről. Dr. Nyiszli Miklós híres könyve ("Mengele
doktor boncolóorvosa voltam") az élő embereken végzett „orvosi” kísérletekről, a
gázkamrák és krematóriumok, a tömeges tarkónlövésre berendezett „műhelyek”
szervezetéről ad áttekinthető képet és ebből a képből kiviláglik, hogy évek praktikus
tevékenysége során kialakított, racionálisan végiggondolt, kikísérletezett eljárás növelte szakadatlanul
a haláltáborok nagyüzemi hatékonyságát. Dr. Nyiszli élményei alapján pontosan láthatjuk azokat a
pszichológiai eszközöket is, amelyeket az SS főnökség fegyverek, korbácsok és husángok
mellett rendszeresen alkalmazott, méghozzá majdnem mindig maradéktalan
sikerrel, mert a rabok tömege általában minden alkalommal ugyanúgy reagált
ezekre a lélektani „fogásokra”. Arra például, hogy a gázkamrába való beterelés előtt kis
szappandarabkát osztogattak, megerősítve a reményt, hogy a
zuhanyozórózsákkal ellátott nagy teremben tisztálkodni fognak. . . Vagy a
táborkapuban felállított fogoly-zenekar, amelynek vidám induló a késztette „katonás”
masírozásra az alig támolygó rabokat. És így tovább.
Dehát néhány hónapi raboskodás után, egy koncentrációs táborban megélt (túlélt) tél után –
egyáltalán volt-e még lelkük ezeknek a páriáknak? Mit éreztek? Mit gondoltak? Gondolkodtak?
Beszéltek, beszélgettek egymással? Vitatkoztak? Vajon miről? Álmodoztak? Vajon miről,
kiről? Vigasztalták, biztatták egymást? Volt bennük gyűlölet? Vágy, hogy egyszer
visszaüssenek? És vajon kit, kiket gyűlöltek? A rabtartókat, az SS őröket, az
elegáns kesztyűskezű SS tiszteket? Vagy a saját soraikból kiválasztott kápókat,
tisztségviselőket? Mit éreztek Jó-nak, mit katasztrófának? Tisztában voltak a
saját helyzetükkel? Bíztak még valamiben, valakiben? Emberben? Istenben?
Jelentett (még) számukra valamit a barátság, a család, a társadalom? A jövő?!
Mindezek a kérdések messze túlnőnek az eseményekről, a tényekről szóló
iratokon, élménybeszámolókon. Leginkább még a fényképek adhatnak halvány
és bizonytalan választ: azok a képek, amelyekből kiemelkedik egy-egy szempár,
egy-egy tekintet.
Visszakanyarodom az első mondatomhoz. Igen: ennek a könyvnek – Viktor
Frankl könyvének – nem most kellene megjelennie, bár jó, hogy legalább most
végre magyar fordításban is mejelenik. Több évtizeddel az első megjelenése
után. Akkor ugyanis – az első megjelenés idején – még tele volt a világ,
legalábbis a gyűlölet szántotta Európa – iszonyattal, értetlenséggel, másrészt
gyanakvó hitetlenséggel is s ez utóbbi érzés nemcsak a bűnösök, bűnrészesek és
bűnpártolók védekező reakciója volt, hanem tisztességeseké is, akik kába tamás-
kodással fogadták a haláltáborokról szóló első híradásokat, azzal az érzéssel,
hogy ezek a híradások – ha igazak – józan ésszel felfoghatatlanok, hogy a
gonoszságnak, embertelenségnek ez a foka (méghozzá a kultúra oly magas
szintjén álló németek részéről!) egyszerűen lehetetlen! A táborok túlélői
egyébként tágabb körben alig beszéltek élményeikről, mintha szégyellnivaló
lenne az, ami velük történt, mintha szemérmesen rejteni kellene fájdalmukat,
gyászukat. Mert a rájuk súlyosodó iszonyat – voltaképpen elválasztotta őket a
„normál” társadalomtól. Mert a hazatérteknek – ahhoz, hogy beillesz-
kedhessenek a régi, a valóságos társadalini környezetükbe előbb le kellett
küzdeniök a mindenkiben bűntársat sejtő, kereső gyanakvást. Az
itthonmaradottak pedig egyfajta tartózkodással néztek a hazatértekre: „Vajon ő most gyűlöl
engem? Vajon bűnbánatot vár el éntőlem is?”
Ártatlan emberek üldözése (és ez távolról sem csak a náci koncentrációs táborokra érvényes!)
mindig deformálja az össztársadalmat Mindig a nagy hangon meghirdetett, vagy a
mélyen elfojtott előítéleteket, gyanakvásokat, egyesek és embercsoportok
közötti gyűlölséget, a szorongásokat gerjeszti. Ezzel a fertőzéssel, lelki métellyel
szemben az egyetlen lehetséges és hatékony gyógyír: nyilt kimondása a szinte ki-
mondhatatlannak, – nyilt s őszinte szembenézés a keserves tényekkel. Ilyesvalamit
tett Viktor Frankl e könyv első megjelenésekor. Élménybeszámolók, riportok akkor már
megjelentek. Józan elemzés még egy sem. (És máig sem túl sok.)
 Frankl a saját, Auschwitzban és más táborokban szerzett tapasztalatainak, megfigyeléseinek, a
helyszínen folytatott beszélgetéseinek (pszichiátriai „kezeléseinek”) alapján – általánosít. Sorra
számba veszi, hogy a táborélet (és a táborbeli halál) gondosan kidolgozott menetrendjének egyes
fázisaiban – amelyeket minden deportált törvényszerűen megél, feltéve, hogy
hamarább el nem pusztították – hogyan reagálnak; milyen
magatartásformáknak, milyen magatartásbeli és érzelmi sztereotípiáknak kellett
kialakulniok.
Frankl professzor életművének felsorolását e kötet végén találja az olvasó. A
neurológia és a pszichiátria bécsi tanára (mellesleg az amerikai
Harward.egyetemnek, a dallasi és a pittsburgi egyetemeknek is professzora) és a
világ 16 egyetemének díszdoktora – már orvos volt, tudományos kutató, amikor Ausztriát
elnyelte a hitleri hatalom. Frankl doktor egyéni sorsáról ez a könyv nem túl sokat árul el. De hiszen
nincs is szükség túl sok információra, elég az, hogy: osztrák zsidó. Hogy – bizonyára már iszonyú
tapasztalatokkal „gazdagodva” – végül is Auschwitzba vitték. és hogy véletlenül túlélte Auschwitzot,
a deportálást. Szüleit, testvéreit, feleségét elvesztette. Ő maga 1945-ben ismét Bécsben kezdte
(folytatta) az életet, az orvosi munkát. Számos könyve közül – tudomásom szerint – ez az
egyetlen, amely nem minősül egyértelműen szakirodalomnak, bár nyilvánvaló,
hogy csakis pszichológus szakember írhatta meg igy. A szabadulás esztendejében írta, a friss,
nyitott sebek hatása alatt. Jószerint minden nagy ország nyelvén, eddig 152 kiadásban
jelent meg; feltehetően a jelen kiadás a 153-ik. Fontos könyv. Nem azért, mintha
ez lenne az adott témáról írott legjobb könyv. Hanem mert nélküle aligha érthető
meg teljesen az a sok-sok másik, a konkrétumokat felmutató, vagy a társadalmi-
történelmi összefüggéseket elemző, magyarázó mű.
És – még valamiért.
Mert Frankl professzor képes volt a gyűlöletmentes figyelésre, ábrázolásra. Amire csak
az tehette képessé, hogy ott, a kínszenvedés, a tömeghalál pokol-bugyraiban is felül tudott emelkedni
rettegésen, bosszúvágyon. Mivel „semmi emberi nem állt távol tőle” – ember tudott maradni.

1988. április Bokor Péter

EGY PSZICHOLÓGUS MEGÉLI A KZ T

Az ismeretlen KZ-fogoly

„Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort.” Eszerint tehát élmények ábrázolásáról van szó
inkább, mintsem ténybeszámolóról. Élményleírása mindannak, amit milliók ezerszeresen átéltek: a
koncentrációs tábor „belülnézet”-ből, az azt közvetlenül átélők szemszögéből. Az
ábrázolás nem a nagy iszonyatókkal foglalkozik, azokkal a borzalmakkal,
amelyeket már oly sokszor ábrázottak (gyaníthatóan anélkül, hogy mindenütt el
is hitték volna) –, hanem a sok apróbb kínról vagy – más szóval – azzal a
kérdéssel: hogyan tükröződtek a táborbeli mindennapok az átlagos fogoly lelkében?
Elöljáróban megjegyzendő, hogy az élinények, melyekrő1 a továbbiakban szó lesz,
kevésbé foglalkoznak a híres, nagy táborokban történtekkel, mint inkább a hírhedt fióktáborokkal, a
nagyok melléküzemeivel. ismeretes azonban, hogy éppen ezek a kisebb táborok voltak a
kifejezetten megsemmisítő táborok. Itt tehát nem a nagy hősök és mártírok
szenvedéséről és haláláról lesz szó, hanem inkább a nagy tömeg „kis” áldozatairól
és „kis” haláláról. Nem azzal kell majd foglalkoznunk, hogy mit tud elmesélni az, aki évekig kápó
volt, vagy mit kellett elszenvednie egyik-másik „kiemelt” fogolynak, hanem az „ismeretlen”
táborlakó szenvedéseiről. Őt, az egyszerű foglyot, akinek nem volt karszalagja, a
kápók például lenézték. Míg az előbbi addig koplalt, míg éhen nem halt, addig a
kápóknak – legalábbis táplálkozás szempontjából – nem volt rossz soruk, sőt
némelyiknek sokkal jobb dolga volt, mint bármikor egész addigi életében.
Pszichológiailag, jellembelileg tehát ezek a kápótípusok inkább úgy ítélendők meg, mint az
SS-, illetve a táborőrség; ezekhez asszimilálódtak a szóban forgó embertípusok,
úgy pszichológiailag, mint szociológiailag, velük kollaboráltak: Elég gyakran a
kápók szigorúbbak voltak, mint a táborőrség, jobban megkínozták a foglyokat,
némelyik többször ütötte őket, mint maguk az SS-legények. Hiszen általában
már eleve azokat a foglyokat jelölték ki kápóként, akik ilyen bánásmód
gyakorlására alkalmasak voltak, illetve azonnal leváltották őket, amint ebben az
értelemben nem „működtek együtt”.

Aktív és passzív szelekció

A kívülálló, aki maga soha nem volt koncentrációs táborban, a be nem avatott,
általában egyébként is hamis képet alkot magának a lágerbeli állapotokról, ha az
ottani létet úgyszólván érzelgősnek képzeli, valahogyan szépítgetve, jámbornak mivel
fogalma sincs arról, milyen ádáz küzdelem folyt a létért éppen a kisebb táborokban, még egymás
közt, az egyes foglyok között is. Ez a mindennapi kenyérért, a létfenntartásért és az élet
megmentéséért vívott harc igencsak keményen dúl; kíméletlenül harcol mindenki a saját érdekéért,
akár a saját, akár a legszorosabb baráti kör érdekéért. Tegyük fel, kilátásban van egy szállítmány
összeállítása, mely meghatározott számú táborlakót egy másik táborba vinne, – állítólag. Feltéte-
lezhető – és nem is ok nélkül –, hogy az út „a gázba” vezet, hogy mondjuk: beteg vagy
gyenge emberekből összeállítandó a kérdéses szállitmány; úgynevezett szelekciót jelent, azaz
kiválogatják a munkaképtelen foglyokat, akiket megsemmisítés céljából egy gázkamrákkal és
krematóriummal felszerelt nagy, központi táborba szánnak. Ebben a pillanatban kirobban a harc,
mindenki mindenki ellen, azaz egyes csoportok és klikkek között egymás ellen. Mindenki igyekszik
sajátmagát vagy a hozzá valahogyan közelállókat védeni, megmenteni az elszállíttatástól, ill. a
névsorból még utolsó pillanatban töröltetni. Természetesen tisztában van mindenki azzal, hogy
minden egyes olyan fogoly helyére, akit most megmenekítettek a megsemmisítés elóz, egy másiknak
kell lépnie. Hiszen általában csak egy létszámról van szó, azoknak a foglyoknak a számáról, akik ki
kell hogy tegyék a szállitmányt. Minden fogoly a szó szoros értelmében csak egy számot jelent és a
listán is tulajdonképpen csak a foglyok azonosítási számai szerepelnek. Gondoljunk csak arra,
hogy például Auschwitzban, ahol rögtön a felvételnél mindenétől megfosztják a
foglyot, és így okmányai sincsenek, mindenkinek adott a lehetőség, hogy tet-
szőleges nevet, foglalkozást stb. válasszon magának, és különböző okoknál
fogva bőségesen éltek is ezzel a lehetőséggel. Az egyetlen biztos pont és az
egyetlen is, amely a tábori hatóságokat érdekli, az a fogoly azonosítási száma,
többnyire tetoválás formájában.
Egyetlen őrszemnek vagy felügyelőnek sem jutna eszébe, hogy megkérdezze a
fogoly nevét, amikor „kihallgatásra” akarja rendelni – többnyire lustaságból -;
egyszerűen rátekint arra a számra, amelyet minden fogoly köteles nadrágja,
zubbonya és kabátja meghatározott helyén előírásszerűen felvarrva viselni, azt
feljegyzi – és ez következményei miatt igen rettegett esemény.
Térjünk most vissza egy küszöbön álló szállítmány esetéhez! Elvont, erkölcsi meggondolásokra a
foglyoknak ebben a helyzetben sem idejük, sem kedvük nincs. Mindegyik csakis arra gondol, hogy
életben maradjon az otthon rá váró övéi számára, és valamennyire biztonságban
tudhassa a táborlakók közül azokat, akikhez érzelmi kapcsolatok fűzik.
Gondolkodás nélkül fog tehát a szállitmányba egy másik foglyot, másik számot
besoroltatni.
A fentiekből már kitűnik, hogy a kápók a negatív szelekció valamilyen fajtáját képviselik:
csak a legbrutálisabb egyedek voltak alkalmasak erre a feladatra. Tudatosan nem említjük meg itt a
kivételeket, melyek természetesen ezek között is akadtak szerencsére. De emellett az SS által
végrehajtott, úgynevezett aktív szelekció mellett létezett egy passzív is: azok
közül a táborlakók közül, akik hosszú, hosszú éveken át táborokban
tartózkodtak, egyikből a másikba kerültek és így végül tucatnyi tábort ismertek
meg, átlagban csak azok tudtak életben maradni, akik ebben a létfenntartásért
dúló harcban könyörtelenek voltak és nem riadtak vissza az erőszaktól sem, sőt
még attól sem, hogy meglopják bajtársaikat. Mi mindannyian, akik ezer és ezer
szerencsés véletlen vagy isteni csoda folytán – nevezhetjük akárminek is – életben
maradhattunk, mi tudjuk és nyugodtan mondhatjuk is: a legjobbak nem tértek vissza.

A 119 104. számú fogoly beszámolója Egy pszichológiai kísérlet

Ha a 119 104. sz. fogoly itt kísérletet tesz arra, hogy leírja, amit "pszichológusként" a
koncentrációs táborban átélt, akkor elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a táborban természetesen
nem pszichológusként tevékenykedett, sőt – az utolsó hetek kivételével – még
csak nem is orvosként.
Ez annál is fontosabb, mivel nem az ő személyes életmódjának ábrázolásáról van szó,
hanem arról a módról, ahogyan a közönséges fogoly érzékelte a lágeréletet. És nem minden
büszkeség nélkül vallom, hogy én sem voltam több, mint egy ilyen „közönséges” fogoly, nem más,
mint pusztán a 119 104es szám. Többnyire földmunkásként és vasútépítésnél pálya-
munkásként tevékenykedtem. Míg néhány kollégának olyan szerencséje volt,
hogy félig-meddig fűtött, ideiglenes ambulanciákon papírhulladékokból kötszert
készíthetett, addig nekem pl. egyszer egészen egyedül kellett egy utca alatt
alagutat ásnom a vízvezetékcső számára. Ez sem volt számomra jelentőség
nélkül – ezen „teljesítményem” elismeréséül ugyanis röviddel 1944 karácsonya előtt
két, úgynevezett prémiumszelvényt kaptam. Ezeket az utalványokat az az
építővállalat bocsátja ki, melynek bennünket a táborvezetőség szó szerinti
munka-rabszolgaként eladott és mely ezért a táborvezetőségnek naponként és
foglyonként meghatározott összeget fizetett. Egy ilyen prémiumszelvény a
cégnek 50 pfenningjébe került és a táborban – többnyire persze csak hetek múltán hat darab
cigarettára lehetett beváltani. És most tizenkét cigaretta értékének birtokába jutottam! Tizenkét
cigaretta viszont tizenkét adag levest jelentett és tizenkét adag leves – sajnos túlságosan is sokszor –
az éhhalál előli menekvést, mintegy két hétnyi időtartamra. Hogy el is szívja a
cigarettákat, azt csak egy kápó engedhette meg magának, akinek a heti
egynéhány prémiumszelvény biztosítva volt. Megtehette azt esetleg olyan fogoly
is, aki egy műhelyt vagy raktárt vezetett és bizonyos ellenszolgáltatásokért cigarettával
jutalmazták. Mindenki más, a közönséges foglyok, azokat a cigarettákat, melyek a szokásoson felüli,
életveszélyes többletmunka-teljesítményekért kerültek a birtokába, élelemre cserélte. Kivételt
képeztek azok a foglyok, akik lemondtak életükről, helyzetüket kilátástalannak tekintették és
úgy határoztak, hogy „kiélvezik” a még rendelkezésükre álló utolsó napjaikat: ha egy bajtárs egyszer
nekilátott, hogy saját maga szívja el cigarettáit, akkor tudtuk, már nem hisz abban, hogy továbbra is
kibírja és akkor valóban már nem is bírta.
Hát ennyi annak igazolására és magyarázatára, amit e könyv címe mond. Tegyük azonban fel
magunknak a kérdést, mi az értelme tulajdonképpen egy olyan vállalkozásnak, mint amilyent
ez a beszámoló képvisel. A koncentrációs táborokról szóló tényjelentések már
elegendő számban láttak napvilágot. Itt azonban tények csak annyiban kerülnek
megemlítésre, amennyiben az egyes ember élménye mindenkoron tényleges
történés élménye; magának az élménynek szólnak tehát a következőkben
ábrázolt pszichológiai erőfeszítések. Értelmük kettős, attól függően, hogy az
olvasó saját tapasztalatából ismeri a koncentrációs tábort és annak életét vagy sem. Az
olvasók előbbi csoportjának megkíséreljük a jelenleg rendelkezésre álló
tudományos módszerekkel megmagyarázni azt, amit a válóságban átéltek. A
második csoportnak azonban mindazt, ami az elsőnek megmagyarázható,
érthetővé kell tenni. Az tehát a cél, hogy a kívülállónak érthetővé váljék a
többiek élménye, a fogoly átélési módja is, és így végül megértésre találjon a
sajnos igencsak kevés számú túlélő volt fogoly különleges és pszichológiai
szempontból nézve szinte teljesen újszerű magatartása az élettel szemben. Ez
ugyanis nem válik minden további nélkül érthetővé, hiszen az érintettektől újra
meg újra azt halljuk: „Nem szívesen beszélünk az élményeinkről; aki maga is volt lágerben,
annak nincs mit magyaráznunk; aki pedig nem volt, annak soha nem fogjuk felfoghatóvá tenni, hogy
ezek bennünk milyennek tűntek és tűnnek még ma is."
Módszerbeli vonatkozásban egy ilyen jellegű pszichológiai kísérlet egyébként
is bizonyos nehézségekbe ütközik. A pszichológia bizonyos tudományos távlatot
igényel. Megvan.e azonban a szükséges távlata annak, aki maga is részese volt
a táboréletnek, vonatkozó megfigyeléseit éppen akkor kellett tennie, amikor
maga is átélte az eseményeket? A kívülállónak megvolt a szükséges távlata, sőt,
túl sok is belőle, de túlságosan kívül állt az események sodrásán ahhoz, hogy
bármilyen érvényes kijelentést tehessen.
Azt azonban, hogy a sodrás kellős közepén vergődött – talán nem rendelkezik
ugyan kellő distanciával, hogy valóban objektív ítéletet mondjon, – de egyedül ő
van a szóban forgó élmény birtokában. Természetesen nemcsak lehetséges,
hanem felettébb valószínű is, hol a dolgokra alkalmazott mércéje maga is torzít,
ez nem iktatható ki. Csakis azon fog múlni, sikerül-e kiiktatni a beszámolóból a pusztán
személyre szólót, ugyanakkor azonban összeszedni annyi bátorságot, amennyit szükség esetén az
élmény személyes ábrázolása igényel. Egy ilyesféle pszichológiai kísérlet valódi veszélye ugyanis
nem abban rejlik, hogy személyes színezete lesz, hanem csakis abban, ha tendenciózus jelleget ölt.
Nyugodtan rábízhatom tehát másokra azt, hogy az itt ábrázoltakat szinte a
személytelenségig ismételten átszűrjék és a szubjektív élmények megjelenített
kivonatából objektív elméleteket kristályosítsanak ki.
A szóba jöhető pszichológiai teóriák kiegészítő adalékok lennének a fogság
pszichológiájához, ill. pszichopatológiájához, amely már évtizedek óta ismeretes,
hiszen köztudott, hogy ehhez adalékokat már az első világháború is szolgáltatott,
amikor megismertetett bennünket először a „szögesdrót-betegség” (barbed wire disease)
kórképével, azaz a beteges lelki reakcióval, mely a hadifogolytáborokban volt
megfigyelhető. A második világháború pnvilégiumává váll aztán az, hogy tovább gaz-
dagítsa a „tömegek pszichopatológiáját”, ha szabad Le Bon ismert kifejezését és könyvének címét ily
módon variálnunk: először azzal, hogy neki köszönhetjük az úgynevezett „idegháborút”,
másodszor pedig azzal, hogy éppen a koncentrációs táborok élményanyagát nyújtotta nekünk.
Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy ezt a könyvet eredetileg nem a saját nevem alatt
akartam megjelentetni, hanem csak a fogolyszámom feltüntetésével. Ebben a
személyes élmények nyilvánosságra hozatalával szembeni ellenszenvem vezé-
relt. A kézirat már tényleg kész volt, amikor hagytam magam meggyőzni arról,
hogy egy névtelen megjelentetés értéke anynyival csökken, mint amennyivel a
bevalláshoz szükséges bátorság emeli egy felismerés értékét. Ennek folytán az
ügy érdekében az utólagos törlésekről is lemondtam, ezzel a beismerésnél
mutatott bátorságot kijátszottam a magamutogatással szemben érzett féltékenység
ellen – ily módon saját magamat tréfáltam meg.

Az első fázis: Felvétel a táborba

Kíséreljük meg saját megfigyeléseinket és a másokét, a koncentrációs

táborokban gyűjtött tapasztalatok és élményanyag tömegét, valamilyen
alaprendbe rakni és nagyjából felosztani.
lly módon a fogoly lelki reakcióiban három fázis különböztethető meg: az első
a felvétel a táborba, a második a táborbeli élet és végül a harmadik, amikor bekövetkezik a
táborból való elbocsátás, ill. felszabadulás.
Vasútállomás Auschwitz
Az első fázist az jellemzi, amit felvételi sokknak lehetne nevezni; szem előtt
kell azonban tartanunk, hogy a pszichológiai sokkhatás adott körülmények között
meg is előzheti a felvételt. Hogyan is zajlott ez le például nálunk, annál a szállít-
mánynál, mellyel én magam is Auschwitzba érkeztem? Tessék csak elképzelni:
az 1500 emberből álló szállítmány már több éjjelen és nappalon át úton van,
olyan vonatban, melynek minden egyes vagonjában 80 ezer ember hever a
poggyászán (javainak utolsó maradványain), éspedig úgy, hogy a kocsiablaknak
már csak a legfelsőbb része látszik a sok felhalmozott hátizsák, táska stb. felett,
azon lehet kitekinteni a kora hajnal szürkeségébe. Mindenki abban a hiszemben
volt, hogy az utazás célja valamely hadiüzem, melynek kényszermunkásként bocsáttatunk
rendelkezésére. A vonat megáll, látszólag nyílt pályán; nem is igazán tudni, még Sziléziában
vagyunk-e vagy már Lengyelországban. Félelmetesen hangzik a mozdony éles füttye, visítva, mint a
mozdony által megszemélyesített és nagy szerencsétlenségbe vezetett embertömeg
rosszatt sejtő segélykiáltása, miközben a vonat – nyilvánvalóan egy nagyobb
állomás előtt – tolatni kezd. Egy hirtelen sikoly a kocsikban rémülten várakozó
emberek tömegéből: „Itt egy tábla – Auschwitz!”. Ebben a pillanatban bizonyára
mindegyikünk úgy érzi, megállt a szívverése. Auschwitz fogalom volt, megtes-
tesítője homályos, de annál ijesztőbb elképzeléseknek gázkamrákról
égetőkemencékről, tömegirtásról. A vonat lassan gurul tovább, szinte vonakodva,
mintha az általa szállított szerencsétlen embertömeget csak fokozatosan és úgyszolván kíméletesen
akarná a tény elé állítani: „Auschwitz következik”.
Most már kicsit jobban lehet látni is. A lassan kibontakozó hajnali
világosságban a pályatesttől jobbra és balra már kivehetők – kilométerhosszan –
egy irdatlan méretű tábor körvonalai. Végtelen fényszórók, – és hosszan kígyózó
sorokban lerongyolódott, cafatokba burkolt emberi alakok, szürkén a hajnali szürkületben, amint
vonszolják magukat, lassan és fáradtan hömpölyögve kopár és nyílegyenes tábori utakon – ki tudja
hová? Szórványosan felhangzik egy-egy sípjel – senki sem tudja, minek. Egyikünk-másikunk máris
rémképeket lát. Én például úgy véltem, akasztófákat látok és rajta himbálódzó alakokat.
Megrémültem és ez jól volt így: mindegyikünknek percről percre, lépésről
lépésre be kellett hatolnia a nagy iszonyatba. – Végre begurultunk az állomásra.
Még semmi nem moccan. De most – vezényszavak abban a furcsamód harsogó,
durva ordításban, melyet ezentúl annyiszor fogunk hallani minden egyes táborban, és amely
úgy hangzik, mint egy meggyilkolt ember utolsó sikolya – és mégis másként: tompán, rekedten, mint
olyasvalakinek a torkából, akinek ismét és ismét így kell kiabálnia, akit újból és újból ölnek. . .
És akkor felszakítják a vagonajtókat és betódul egy kis csapat fogoly, a
szokásos csíkos rabruhában, kopaszra borotváltan, de láthatóan jóltápláltan;
minden elképzelhető európai nyelven beszélnek, de mindannyian egyöntetűen
olyan jovialitással, mely az adott helyzetben valahogyan groteszkül hangzik. Mint
a fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodik alapvető optimizmusom – mely azóta
is mindig éppen a legnehezebb helyzetekben merül fel bennem – abba a ténybe,
hogy ezek az emberek nem néznek ki rosszul, láthatóan jókedvűek, még
nevetnek is; hol van az megírva, hogy én magam nem kerülheteks az ilyen
foglyok viszonylag előnyös és szerencsés helyzetébe? A pszichiátria ismeri az
úgynevezett kegyelem-kényszerképzet kórképét: a halálraítélt éppen a kivégzése előtti utolsó
pillanatban bízni kezd abban, hogy éppen ebben az utolsó pillanatban fog
kegyelmet kapni. Így kapaszkodtunk mi is reményekbe és hittük mi is az utolsó
pillanatig, hogy egyszerűen nem lesz, nem is lehet olyan szörnyű.
Nézd csak, hogy milyen pufók és pirospozsgás az arcuk ezeknek a foglyoknak! Még semmit sem
tudtunk arról, hogy ezek „kiválasztottak”, a foglyok azon csoportja, melyet arra
szemeltek ki, hogy évek óta a naponta ezrével az auschwitzi pályaudvarra
érkező szállítmányokat fogadják, azaz átvegyék a poggyászt, a benne levő vagy
elrejtett értékekkel: a ritkán beszerezhető használati tárgyakkal és a dugdosott
ékszerekkel. Ezidőtájt Auschwitz a háború késői szakaszának Európájában
kétségtelenül különleges jellegű központ volt: ami ott felhalmozódott – és nem
csak az óriási raktárakban, hanem az SS-legények markában, de még a
bennünket fogadó fogolycsoportok birtokában is – arany és ezüst, platina és
brilliánsok alakjában, az bizonyára egyedülállónak tekinthető. Míg közvetlenül a
kisebb táborokba való továbbszallítás előtt 1100 fogoly egyetlen – azt hiszem
legfeljebb 200 személy befogadóképességű – barakkban a puszta földön
összekucorogva, fázva és éhezve ült és állt – nem is jutott volna mindenkinek
ülőhely, fekvőhelyről nem is beszélve –, míg négy nap leforgása alatt csak
egyetlenegyszer vételeztünk egy darabka kenyeret – egy főre mintegy 150 gr
jutott –, addig fültanúja voltam egyszer annak, hogyan alkuszik blokkfelelősünk
az élcsoporthoz tartozó egyik fogollyal egy platinából készült, brilliánsokkal
kirakott nyakkendőtűre és meg is kötötték az ügyletet. A legtöbb természetesen
végül pálinkává változott át. Persze ma már nem tudom, hány ezer márkába
kerülhetett akkor és ott egy vidám estre elegendő mennyiségű pálinka, de azt
tudom, hogy szükségük volt a pálinkára azoknak a foglyoknak, akik már hosszú évek óta voltak a
táborokban. Ki vehetné rossz néven az ilyen embertő1, ha ilyen belső és külső helyzetben
kábulatra vágyott? Kivételt képezett az a fogolycsoport, mely gyakorlatilag
korlátlanul jutott alkoholhoz, még akár az SS révén is: azok a foglyok, akiket a
gázkamráknál és égetőkemencéknél foglalkoztattak és akik nagyon is tudatában
voltak annak, hogy – amint egy másik fogolycsoport leváltotta őket – maguk is
azon áldozataik útját fogják követni, akikkel szemben hóhérsegéd-szerepre kényszerültek.

Az első szelekció

A mi szállítmányunkban többé-kevésbé mindegyikünkben olyan kegyelem-kényszerképzet élt

tehát, miszerint minden még egészen jóra fordulhat. Fel sem tudtuk még fogni, mi játszódik most le,
annak értelmét csak estefelé kezdtük tisztábban látni. Arra utasítottak, hogy minden poggyászunkat
hagyjuk a vagonban, szálljunk ki és alkossunk egy-egy oszlopot, külön a férfiak és külön a
nők, és így vonuljunk el egy magasabb rangú SS-tiszt előtt. Furcsamód volt annyi
merszem, hogy – jól-rosszul a kabátom alá rejtve – magammal vigyem a kenyércsókomat. Látom,
ahogyan az oszlopom egyenként közelíti meg az SS-tisztet. Számítgatni kezdek: ha észreveszi a nehéz
kenyérzsákot, ahogyan oldalra húz engem, egy pofon biztosan kijár, amelytől a sárba
repülök – ez a következmény már máshonnan ismerős volt. Inkább ösztönösen
igyekszem egyre jobban felegyenesedni, hogy minél közelebb kerüljek a tiszthez,
nehogy észrevegye: terhet rejtegetek. Most itt áll előttem: magas, karcsú, fess,
kifogástalan és ragyogóan tiszta egyenruhában – egy elegáns, ápolt ember, éles
ellentétben azokkal a nyomorult alakokkal, amilyenek mi voltunk: kialvatlanul és
elhanyagolt külsővel. Ő pedig nemtörődöm tartással áll előttünk, jobb könyökét
megtámasztja bal kezével, jobb kezét felemelve tartja és mutatóujjával apró
integető mozgást végez – hol balra, hol jobbra – jóval többször jobbra...
Egyikünknek sem volt a leghalványabb fogalma sem arról, micsoda jelentőséggel
bírt ennek az emberi mutatóujjnak parányi mozdulata – hol balra, hol jobbra –
jóval többször jobbra. Most én vagyok soron. Röviddel ezelőtt valaki odasúgta
nekem, hogy a jobbra (a néző felől) menők munkára, a balra menők pedig egy
munkaképtelenek vagy betegek részére való táborba kerülnek. Hagyom a
dolgokat a maguk útján haladni, most először – majd ezt követően még oly
nagyon sokszor. Kenyérzsákom bal felé húz, nyújtózkodom és felegyenesedem.
Az SS-tiszt vizsgálódva nézeget engem, úgy látszik meghökken vagy kétségei
támadnak, mindkét kezét vállamra teszi – igyekszem peckesnek hatni, feszesen és egyenesen állok –,
aztán lassan fordít egyet a vállamon, úgy hogy jobbra fordulok, és én elvonulok jobbra.
Estére már megvilágosodott előttünk ennek a mutatóujjal való játéknak a
jelentősége: ez volt az első szelekció! Az első döntés lét vagy nemlét felől;
szállítmányunk döntő többsége, mintegy 90%-a számára ez jelentette a halálos
ítéletet, melyet a következő néhány órán belül már végre is hajtottak. Akit –
tőlünk nézve – balra irányítottak, az a pályaudvari rakodóról egyenesen az egyik krematóriumi
épületbe menetelt, ahol – mint azt az ott foglalkoztatottak elinondták nekem – több európai nyelven
elolvashatta, hogy az épület „fürdő”. Ezután a balra irányítottak mindegyikének kezébe nyomtak egy
darab RIF-szappant. Ami ezt követően játszódott le, arról legyen szabad
hallgatnom, mivel sokkal hitelesebb beszámolók ezt már hírül adták. Mielőttünk –
az akkor szállítmány kisebbsége előtt – ugyanaznap estéjén vált ismeretessé.
Megkérdeztem már régebben a táborban levő bajtársakat, vajon hová kerülhetett
P. kollégám és barátom? „Balra küldték?” „Igen.” mondtam. „Akkor ott láthatod”, felelték. Hol? Egy
kéz rámutat egy néhányszáz méternyire magasodó kéményre, melyből sok méter
magas jellegzetes szúróláng kísértetiesen kígyózik a szürke lengyel ég felé, hogy
azután sötét füstfelhőként foszoljon szét. Mi van ott? „Ott lebeg a barátod az ég felé” kapom a
durván hangzó választ. Még mindig nem értem, de lassacskán aztán mégiscsak kezdem érteni – amint
„beavatnak”.
Fentieket csak előzetesként mondtam: el. Pszichológiailag nézve, a pályaudvar
előtt állva, a hajnali szürkületben eltöltött időtől a táborban való első elalvásig
még hosszú, hosszú út állt előttünk. Menetoszlopunk útja a pályaudvartól, futó-
lépésben és az SS-őrszemélyzet lövésre kész puskáitól kísérve,
magasfeszültségű árammal töltött szögedróttal szegélyezett folyosón vezetett a
táboron keresztül a fertőtlenítő fürdőbe, mely – legalábbi számunkra, az első
szelekcióban kiválasztottak számára – valóságos fürdő volt. Ismét tápot kapott
kegyelem-kényszerképzetünk: az SS kimondottan rendesnek tűnt. Rövidesen
azonban rá kellett jönnünk: csak addig kedvesek hozzánk, míg karórát láttak a
csuklónkon és igen jóindulatú hangon felszólitottak azok átadására, mivel amúgy
is le kell adnunk mindent, ami rajtunk van. Mindegyikünknek az járt a fejében,
elveszett – hát elveszett, miért is ne kapná meg az órát inkább ez a viszonylag
rendes ember? Ezért talán egyszer valami előnyhöz tud juttatni.
Elképesztő sietséggel rángatják le magukról az emberek mindazt, ami rajtuk
van; minél jobban közeledik a határidő vége, annál idegesebben és
tehetetlenebbül ráncigálják ruha- és fehérnemű-darabjaikat, a pántokat és
szíjakat stb. Máris hallani az első csattanásokat: bikacsök-ütlegek zuhognak a
meztelen testünkön... Ezután beterelnek a tussolóba. Felállunk. Alig ismerjük
meg egymást. De örömmel és boldogan állapítják meg egyesek, hogy a
zuhanyzótölcsérekből valóban – víz csepeg . .

Amink maradt: a puszta lét

Amíg várunk a zuhanyunkra, úgy igazából átéljük meztelenségünket: a tényt,

hogy most már valóban másunk sincs, mint ez a meztelen test – az megfosztva
szőrzetétől –, hogy most már semmink sincs a puszta létünkön kívül. Mi maradt
még meg korábbi életünkhöz kapcsolódó külső láncszemként? Nekem pl. a
szemüveg és az öv, bár az utóbbit aztán szintén el kellett cserelnem egy darab
kenyérért. Akinek volt sérvkötője, annak részére akadt este még egy kis külön
izgalom is: barakkunk blokkfelelőse üdvözlőbeszédet tartott, melyben becsszóra
kijelentette, hogy azokat, akiknek sérvkötőjébe „dollár vagy nemesfém” van bevarrva,
sajátkezűleg akasztja fel „arra a gerendára”, amelyre rá is mutatott; büszkén
hangsúlyozta, hogy erre blokkfelelősként, a tábori szabályzat szerint, joga van.
A cipők körül, melyeket elvben megtarthattunk, még külön események
zajlottak. Attól, akinek még valamelyest is jó lábbelije volt, végül is szintén
elvették, helyette kiszolgáltattak neki valamilyen nem is összeillő párat. Aki
azonban követte az előtérben bőségesen kikérdezett öreg foglyok látszólag jó-
indulatú tanácsait – megnyirbálta szép, magas, kanadai, fűzős csizmáját úgy,
hogy levágta a felsőrészét és ezen „szabotázs-cselekmény” álcázásaként szappannal
még be is kente a vágási felületet –, annak aztán este elmúlhatott a nevethetnékje,
hiszen látszólag csak erre vártak az SS~egények. Most ugyanis felsorakoztattak
bennünket lábbelijeink ellenőrzésére.

Fertőtlenítés

Most tehát várunk egy barakkban, amely a „fertőtlenítő” előterét képezi. Az SS

takarókkal jelenik meg, azokba kell beledobálni az összes konzervet, órát,
ékszert. Még akadnak közöttünk – a kisegítő „öreg” foglyok legnagyobb mulatságára -
olyan naivak is, akik megkérdezni merészelik, nem lehetnes megtartani legalább a jegygyűrűt
vagy egy medált, egy talizmánt, egy emléket. Igazából még senkinek nem
akaródzik elhinni, hogy a szó szoros értelmében mindent elvesznek tőlünk.
Megkísérlem, hogy bizalmamba vonjam a régi foglyok egyikét. Odasomfordálok hozzá, rámutatok
a kabátom belső zsebében levő papírtekercsre és megszólitom: „Figyelj csak ide! Itt van
nálam egy tudományos mű kézirata, – tudom, mit akarsz mondani, tudom,
megúszni élve, a puszta életet megmenteni, ez minden, ez már a legtöbb, amit a
sorstól kérhetünk. De nem tehetek róla, ilyen nagyzási hóbortom van, többet
akarok kicsikarni. Meg akarom tartani ezt a kéziratot, valamilyen módon
megmenteni, hiszen életművemet tartalmazza; értesz engem?” Akkor érteni kezd, igenis
ért, elkezd vigyorogni, egész arca széltében, először sajnálkozóan, aztán egyre inkább
mulatva, gúnyosan. csúfolódva, míg végül eltorzult vonásokkal rámordít –
kérdésemet egyetlen szóval nyugtázva, azzal a szóval, mely a tábori fogoly
szókincsében „a” szóként ismét és ismét hallható volt azóta is. Azt bömböli: „szar!”. Most már
tudom, hogyan állnak a dolgok. Azt teszem, ami ezen első szakasz pszichológiai
reakcióinak csúcspontját képezi: záróvonalat húzok egész eddigi életem alá.
Hirtelen megmozdul a tanácstalanul vitatkozó, ijesztően sápadt arccal
álldogáló bajtársak tömege. Ismét a rekedt hangon ordított vezényszavak;
mindannyiunkat rohamléptekkel, ütlegek közepette, beterelnek az igazi,
közvetlen fürdőelőtérbe. Itt állunk egy csarnokban, melynek közepén egy SS-le-
gény arra vár, hogy csoportunk létszáma teljes legyen. Aztán elkezdi: „Adok nektek két
percnyi időt. Nézem az órámat. Ebben a két percben le kell vetkőznötök; mindent
le kell raknotok ide, semmit sem vihettek magatokkal, kivéve a cipőt, övet vagy
nadrágtartót, egy szemüveget és adott esetben a sérvkötőt. Számolom a két
percet – rajta!”
Akire a lábbelijének felmutatásakor a csizmaszár levágásának gyanúja esett, annak egy kis
mellékhelyiségben kellett felsorakoznia. És rövidesen ismét hallatszott a bikacsök csattanó zaja és a
megkínzott emberek jajgatása, jó hosszú időn át.

Az első reakciók

Így foszlott szét egyik illúzió a másik után. Ha esetleg egyikünk-másikunk még táplált volna
ilyeneket magában. Most azonban valami legtöbbünk számára teljesen váratlan hangulat, az
akasztófahumor kap el bennünket. Tudjuk, ezen az oly nevetségesen csupasz
életen kívül már semmi vesztenivalónk nincs. Zuhanyozás közben odakiáltunk
egymásnak vicces, vagy legalábbis viccesnek szánt megjegyzéseket és
görcsösen igyekszünk elsősorban saját magunkat, majd egymást is felvidítani. Mert,
hangsúlyozom, a zuhanyrózsákból valóban víz folyik!. . .
Az akasztófahumoron kívül még egy másik érzés kezd eluralkodni rajtunk: a
kíváncsiság. Én magam egy egészen más területről ismerem ezt a
beállitottságot, mint alapmagatartást egy különleges élethelyzet reakciójaként.
Minden alkalommal, amikor életveszélybe kerültem, tehát már korábban is, pl.
hegymászás közben történt viszonylag szerencsés kimenetelű zuhanásokkor a
történés másodperceiben (valószínűleg csak másodperc-töredékek voltak)
mindenkor csak egy hirtelen lezajló külső esemény kiváltotta magatartásformát
ismertem, kíváncsiságot – kíváncsiságot aziránt, megúszom-e élve vagy sem,
koponyaalapi törést szenvedek-e vagy más csontom törik stb. Auschwitzban is ez a hangulat
uralkodott, ez az a világot szinte tárgyiasító és az embert távol tartó, szinte
hűvös kíváncsiság, a szemlélődés és várakozás hangulata, melybe ilyen
pillanatokban a lélek visszahúzódik, igyekszik magát átmenekíteni. Kíváncsiak
lettünk, hogy mi minden fog most történni és mik lesznek a következmények.
Következményei pl. annak, hogy bennünket most anyaszült meztelenül és még
vizesen a zuhanyozás után, a késő őszi hidegben a szabadban álldogálni
hagynak. És ezt a kíváncsiságot a következő napokban a meglepetés váltja fel,
meglepetés afelett, hogy egyikünk sem lett még csak náthás sem.
Az újonnan érkezett foglyok közül még nagyon soknak lesz hasonló
meglepetésekben része. Aki közülük medikus, az mindenekelőtt egyet tanul
meg: a tankönyvek hazudnak. Valahol az szerepel, hogy az ember annyi és annyi órán túl nem
bírja ki alvás nélkül. Teljesen téves! Az ember mindig azt képzelte be magának, hogy ezt vagy azt
nem tudja megtenni, vagy hogy ezt vagy azt nem bírja nélkülözni; nem tud elaludni, ha . ., nem tud
élni . . . nélkül. Auschwitzban az első éjszakán emeletes háromszintes ágyon
aludtam, mindegyiken (kb. 2X2,5 m területen) puszta deszkákon 9 ember feküdt;
és a takarózáshoz minden emeletnek, tehát közösen 9 személynek két takarója
volt. Természetesen csak az oldalunkon feküdhettünk, egymáshoz szorítva és
egymásba préselve, ami viszont a külső hőmérséklet és a barakk fűtetlensége
miatt nem is volt annyira előnytelen. Cipőt nem volt szabad ezekbe az úgynevezett
„boxokba” felvinni, bár némelyek, teljesen szabálytalanul és mit sem törődve a rátapadt
sárral, fejpárna gyanánt használták. Egyébként más választásunk nem is igen
maradt, mint hogy fejünket a szinte kificamítva felfelé tartott karunkon
nyugtassuk. Mindennek ellenére az alvás megszünteti a tudatot és ezzel kiiktatja a
helyzet fájdalmas voltát. Megemlíthető a meglepetések közül még egynéhány arról,
hogy mi mindent tud az ember: a lágerélet egész idejét kibírni fogmosás nélkül
és a táplálék bizonyára tetemes vitaminhiánya ellenére egészségesebb
foghússal bírni, mint bármikor ezt megelőzően, beleértve a legegészségesebb
táplálkozás időszakait is. Vagy: féléven át ugyanazt az egy inget viselni, egészen
addig, míg a legjobb akarat mellett sem látszik már meg rajta, hogy valaha ing
volt; vízvezeték-befagyás miatt napokon át, nem mosakodni, még részletekben
sem, és nem kapni gennyező sebeket a felmart és a földmunkálatoktól szennyes
kezeken. (Utóbbi persze csak addig volt igaz, amíg be nem következett a fagyá-
sok hatása.) Vagy: olyan emberként, akit azelőtt a szomszédos szobából
átszűrődő legkisebb zaj is felébresztett, úgy, hogy nem tudott ismét elaludni,
most ott feküdni egy bajtárshoz szorítva, akinek orrából – a saját füledtől néhány
centiméternyire – heves horkolás hallatszik. És mégis, mély álomba merül
mindegyikünk, amint ledől.
Itt kellett, hogy valóban a tudatunkig hatoljon, mennyire helytálló Dosztojevszkij azon mondata,
miszerint egyszer egyenesen olyan lényként jellemzi az embert, mely mindenT meg tud szokni.
Megkérdezhetnének bennünket és meg is tudnánk mondani, meddig helytálló az, hogy az ember
mindent meg tud szokni; igen – fogjuk válaszolni, de ne is kérdezzék, hogyan...

"Nekimenni a drótnak?"

De még pszichológiai vizsgálatunknál tartunk, és azidőtájt – a körülöttünk és

bennünk zajló történések sodrában – még nem tartottunk ott, még csak a lelki
reakció első fázisában voltank. A helyzet kiuttalansága, a ránk naponta, minden
órában és minden percben leselkedő halálos veszély, mások – a többség – halálának
közelsége, mindez szinte magától értetődővé tette, hogy szinte mindegyikünkben,
még ha csak rövid időre is felmerült az öngyilkosság gondolata. Világszemléleti
alapállásból kiindulva – mely a későbbiek során még élesebben ki fog világlani –
az Auschwitzban töltött első estémen, közvetlenül elalvás előtt, ünnepélyes
fogadalmat tettem magamnak arra, hogy nem szaladok neki a drótnak. Ezzel a
lágerszerte szokásos kifejezéssel jelezték az öngyilkosság lágerszerte szokásos
módját: a magasfeszültségű árammal töltött szögesdrót érintését. Nem
nekimenni a drótnak, ez a negatív elhatározás tulajdonképpen senkinek nem
esett nehezére Auschwitzban, az öngyilkossági kísérlet ott tulajdonképpen
meglehetősen tárgytalan volt. Az átlagos táborlakó – pusztán
valószínűségszámítások vagy számszerű életelvárások alapján alig bízhatott
abban, hogy azon kevesek egyike lesz, akik túlélhetik az összes többi, még
előtte álló szelekciókat és szelekciófajtákat. Auschwitzban a még sokkos
állapotban levő fogoly egyáltalán nem fél a haláltól. Már ottléte első napjaitól
fogva nem rémíti a gázkamra, szemében olyasmit jelenít meg, ami megkíméli őt
az öngyilkosságtól.
Én, saját személyemben és elfogulatlan bajtársak ismételt kijelentései értelmében, aligha tartoztam
azok közé, akiket a felvételi sokk nagyon letört volna, ezt bátran állíthatom. Ennek
ellenére csak mosolyogni tudtam, és ezt egészen őszintén, azon a jeleneten,
amely az első auschwitzi éjszakánkat követő delelőttön játszódott le: a
„blokkzárlat” ellenére – meghatározott megbízás nélkül senki el nem hagyhatja a barakkját –
egy ismerős kolléga, aki már hetekkel előttünk érkezett Auschwitzba,
becsempészte magát a barakkunkba. Meg akart bennünket nyugtatni,
felvilágosítani és vigasztalni. Már annyira lesoványodva hogy először alig
ismertünk reá, de többé-kevésbé tettetett vidámsággal és nemtörődömséggel,
az idő rövidsége miatt ajánlatosnak tartott sietséggel, néhány tippel szolgált: „Ne
féljetek! Ne féljetek a szelekcióktól! M. (a tábor SS-orvosa) kedveli az orvosokat.” (Ez nem volt igaz,
de ehelyütt nem kívánok kitérni arra, milyen hamis és ördögi volt az a látszat, amelyben ez az „orvos”
feltüntette magát. Én csak egyet tudok: egy blokkorvos, maga is fogoly, hatvan év körüli ember,
elmondta nekem, hogy könyörgött Dr. M.-nek, hogy adja ki neki a fiát, akit a gázkamrába szántak –
Dr. M. ezt ridegen és határozottan elutasította.) „Csak egyet kérek tőletek és azt
tanácsolom is nektek, borotválkozzatok, lehetőleg naponta, akármivel is, felőlem
akár üvegcseréppel, vagy adjátok oda utolsó darab kenyereteket azért, hogy
valaki megborotváljon. Ettő1 fiatalabbnak fogtok tűnni, arcotok rózsásabbá válik
attól, hogy megkapargatjátok. Csak nem megbetegedni, csak nem betegnek
látszani! Ha életben akartok maradni, erre csak egyetlen eszközötök van:
munkaképesség látszatát kelteni. Elegendő, ha valaki egy apró, jelentéktelen
sérülés miatt, vagy ha nyomja a cipő, sántít. Ha az SS észreveszi az ilyent,
odainti és másnap már garantáltan a gázba megy. Tudjátok-e, hogy mit neveznek
minálunk muzulmánnak? Egy nyomorult leromlott alakot, aki betegnek látszik, le van
soványodva, fizikailag már nem bírja a nehéz munkát. Előbb-utóbb, de inkább
előbb minden muzulmán a gázba vándorol. Tehát még egyszer:
borotválkozzatok, álljatok és járjatok mindig egyenesen! Akkor nem kell félnetek
a gáztól. Ahogyan itt álltok előttem – bár még csak 24 órája sem vagytok a tá -
borban – egyikőtöknek sem kell tartania a gáztól, talán egyvalakit kivéve –
téged.” És rám mutatott. Nem haragszol rám, ugye? De nyiltan megmondom mindannyitoknak:
legfeljebb ez itt” – ismét felém intett a fejével – „közületek legfeljebb ő jöhet számításba a
legközelebbi szelekciónál. Nyugodjatok hát meg!” Esküszöm: én akkor mosolyogtam,
és meg vagyok győződve arról, hogy helyemben és azon a napon senki nem tett
volna másként.
Gotthold Ephraim Lessing volt az, aki egyszer azt mondta: „Aki egyes esetekben nem veszti el az
eszét, az sohasem veszti el”. Egy abnormális helyzetben éppen az abnormális reakció a normális
magatartás. Pszichiáterként is szinte elvárjuk, hogy minél normálisabb egy ember annál
abnormálisabban reagáljon arra a tényre, hogy abnormális körülmények közé került, mintha egy
elmegyógyintézetbe vették volna fel. A fogoly reakciója is – arra, hogy egy koncentrációs táborba
került ilyen abnormális lellciállapotot tükröz, önmagában véve azonban normális és – mint látható
lesz – tipikus érzelmi reakció, amennyiben azt az adott helyzettel összefüggésben szemléljük.

A második fázis – a táborbeli élet

Apátia

A reakció előzőekben ábrázolt módja néhány nap múltán kezd megváltozni. A

sokk első szakasza után a fogoly átcsúszik a második szakaszba, a relatív apátia
szakaszába. Fokozatosan bekövetkezik a belső elhalás. Eltekintve a már taglalt
különböző indulati reakcióktól, az újonnan beszállított fogoly a tábori élet kezdő
időszakában másféle érzelmi hullámzások kínját is átéli, és ezeket mind
igyekszik mielőbb kiölni magából. Itt van először is a végtelen vágyakozás az
otthon maradottak után. Ezt a vágyakozást olyannyira égető fájdalomként lehet
megélni, hogy már egyetlen érzelem uralkodik: az elmúlásé. Aztán meg itt van
az undor: undor attól a sok csúfságtól, mely – már pusztán kívülről is – körülveszi
a foglyot. Mint a legtöbb bajtársát, őt is rongyokba „öltöztették”, melyhez képest
egy madárijesztő elegánsnak mondható. A táborban, a barakkok között nincs más, csak sár,
és minél többet foglalatoskodnak annak eltakarításával, a planírozással, annál inkább kerül a fogoly
érintkezésbe vele.
Éppen az újonnan beszállítottakat osztják be szívesen olyan munkacsapatokba, melyeknek latrinák
tisztítása, trágya elhordása stb. a feladata. Ha aztán a göröngyös földúton a trágyalé – szokásosan – az
arcába fröccsen, akkor a fogoly arcának rándulását vagy a letörlés kísérletét a kápó minden bizonnyal
csak botütéssel nyugtázza, mert felháborodik a fogoly úgymond „kényeskedésén”. A normális érzelmi
megnyilvánulások kiirtása azután egyre tovább halad. Eleinte a fogoly elfordítja a
fejét, ha sorakozóra rendelik azért, hogy végignézze valamely csoport büntető
gyakorlatoztatását. Még ott tart hogy nem bírja elviselni a szadista módon
megkínzott bajtársainak látványát, akiknek órákon át kell a sárban
fekvőtámaszokat végezni, fel-le, le-fel, amihez az ütemet a lezúduló ütlegek
diktálják. Napok vagy hetek múltán azonban már másként reagál: kora
hajnalban, még sötétben, ott áll munkacsapatában, menetkészen a tábor egyik
útján, a kapu előtt; kiabálást hall, odatekint és végignézi, hogy egyik bajtársát
újra és újra a földre öklözik, felrángatják, ismét leütik, és miért? Mert lázas, de
csak éjjel óta, és így nem ellenőriztethette idejekorán az ambulancián lázmagas-
ságát, aminek alapján beteget jelenthetett volna. Most azért büntetik, mert
kísérletet – eleve kilátástalan kísérletet tett arra, hogy reggel vegyék
betegállományba, ne kelljen munkára kivonulnia. A szemtanú azonban, aki
pszichikai reakcióinak második fázisánál tart, már nem fordítja el tekintetét.
Közömbösen, eltompulva, nyugodtan végig tudja nézni. Vagy: amikor ő maga
este ott áll a zsúfolt ambulancián, abban reménykedve, hogy éhségödémája vagy
sérülései vagy lázas állapota folytán két napra „kímélőbe” helyezik, mely idő alatt nem kell
kivonulnia munkára, – akkor nyugodtan végignézi azt is, ahogyan egyszer csak
behoznak egy tizenkét éves fiút, akinek a táborban már nem akadt cipője és
ezáltal kénytelen volt az órák hosszat tartó sorakozón mezítláb állni a hóban, és
ezenkívül napközben külső munkát végezni; lábujjai lefagytak és az ambulancia
orvosa most az elhalt, megfeketedett ujjperceket csipesszel távolítja el az ízü-
letekről. Undort, iszonyatot, részvétet, felháborodást – mindezt szemlélőnk az
adott pillanatban már képtelen volt érzékelni. Szenvedők, betegek, haldoklók,
halottak – néhány hetes táborélet után mindez már annyira megszokott lát-
vánnyá válik, hogy meghatódást már nem vált ki.
Ez ideig egy flekktífusz-barakkban feküdtem, körülöttem csupa nagyon lázas és deliráló beteg,
sokan voltak közöttük haldoklók. Éppen az imént ismét meghalt egy beteg. Mi történik, most már
sokadszor, oly sokadszor, hogy már semmiféle érzelmi reakciót nem tud kiváltani?
Szemtanúja vagyok annak, ahogyan egyik bajtárs a másik után odasomfordál a
még ki nem hűlt hullához: az egyik megszerzi az ebédből megmaradt néhány
szem mocskos krumplit, a másik megállapítja, hogy a hullán levő facipő még
mindig jobb állapotban van mint a sajátja, és kicseréli azzal, – a harmadik ugyanezt teszi a halott
kabátjával, végül valaki már annak is örül, hogy szerzett egy darabka spárgát, gondolják csak el,
valódi spárgát! Részvétlenül nézem a halottat. Végül összeszedem magam és utasítom az „ápolót”,
hogy vigye ki a hullát a barakkból (egy földkunyhóból). Amint erre rászánja
magát, megragadja a hulla lábát, hagyja lepuffanni arra a keskeny átjáróra, mely
elválasztja a balra és jobbra levő két deszkasort – mindegyiken 50 lázas beteg
fekszik – és végigvonszolja a göröngyös földpadlón a barakk ajtajáig. Ott két
lépcsőfok vezet felfelé, a szabadba – ezek mindig problémát okoznak számunkra,
akik az örökös éhezéstől már annyira legyengültünk, hogy kezünk segítsége
nélkül, melyekkel felhúzódzkodhatunk az ajtófélfán, nem is tudjuk saját súlyunkat erre a 2X20 cm-
es magasságra pusztán lábunk erejével felhúzni. Most odaért az ember a
hullával. Erőlködve vonszolja először saját magát, majá aztán a hullát is fel és ki,
először a hulla lábát, aztán a törzsét, míg aztán félelmetes koppanással a
koponya is túljut a két lépcsőfokon. Rögtön ezután a barakkhoz ér a kondér a
levessel, kiosztják és befalják. Az én helyem közvetlenül az ajtóval szemben van,
a barakk másik végén, a közvetlenül a padozat felett levő egyetlen kis ablaknál.
Hideg kezemmel átfogom a fonó levesescsajkát és míg mohón szürcsölöm annak
tartalmát, véletlenül kisandítok az ablakon: kintről az ablakon át bebámul az
éppen kihurcolt hulla merev szeme. Két órája sincs, hogy még beszélgettem
ezzel a bajtárssal. Tovább szürcsölöm a levest. Ha nem csodálkoztam volna –
szinte szakmai érdeklődésből – saját érzéketlenségemen, ez az egész jelenet
meg sem maradt volna emlékezetemben, annyira hiányzott belőle mindennemű
érzelem.

Ami fáj

Az apátia, az érzelmek eltompultsága, a belső nemtörődömség, a közönyössé

válás – a lágerfogoly lelki reakcióinak jellemzői a vázolt második fázisban –
lassan már érzéketlenné teszik azzal szemben is, hogy naponta, óránként verik.
Ez az érzéketlenség egy felettébb szükséges páncélréteg, amivel a fogoly idejekorán beburkolja
lelkét: ütlegelést kap a fogoly a táborban a legcsekélyebb okokért – de akár teljesen ok nélkül is. Egy
példa: azon az építkezésen, ahol dolgozom, elosztják a „kenyéridőt”. Felsorakozunk,
egyikünk a másikunk mögött. A mögöttem álló feltehetően egy gondolatnyit
oldalt állt, ami – talán optikai szimmetria-érzékéből kifolyólag – nem tetszett az
SS-őrszemnek; bár fegyelem szempontjóból ez teljesen közömbös és felesleges
volt – hiszen egy teljesen egyenetlen, még planírozatlan terület kellős közepén
álltunk –, nem tetszett neki. Nekem mindenesetre sejtelmem sem lehetett arról,
mi történik a hátam mögött, és arról sem, mi játszódhatott le az őrszem
lelkében. De egyszerre csak két erős ütést éreztem a fejem tetején. Csak ezt
követően vettem észre, hogy az őrszem ott áll mellettem és a bunkóját
használta.
Az ütések okozta fájdalom nálunk, felnőtt foglyoknál éppen úgy. mint
egyébként fenyített gyerekeknél, nem annyira lényeges, mint a leki fájdalom,
azaz az igazságtalanság miatti felháborodás, illetve az indokolatlanság az, ami
az adott pillanatban fáj. Így érhető, miért fájhat még jobban is adott körül-
mények között olyan ütés, mely esetleg még célba sem talált. Egyszer pl. ott
állok a nyílt pályán, hóviharban. Ennek ellenére nem hagyhatjuk abba a munkát. Szorgalmasan
tömöm a sínközöket kaviccsal, már csak azért is, hogy ne fázzak annyira. Egy pillanatra megszakítom
tevékenységemet, hogy kifújjam magam és a kapámra támaszkodom. Szerencsétlenségemre
éppen akkor fordul felém az őrszem és természetesen úgy véli, hogy lazsálok.
Ami most – mindennek és a már kifejlődőben levő eltompulás ellenére.fáj, az
nem az, hogy valamilyen dorgáló prédikációra vagy verésre számíthatok, hanem
az, hogy ez az őrszem még csak szidalmazásra sem méltatja ezt az – emberre
már csak hozzávetőlegesen hasonlitó – alakot, amilyennek feltehetően látszom
az ő szemében. Amit viszont tesz, az az, hogy szinte játékosan felszed egy
kavicsot a földről és felém hajítja. Úgy éreztem, egy háziállatot szoktak így figyelmeztetni
„munkakötelességére”, egy állatot, amelyhez annyira nem fűz érzelmi kapcsolat,
hogy „még büntetés sem jár” neki.

A gúny szolgáltatja a zenét

Ezek után érthető tehát, hogy az ütlegelést kísérő gúny a legfájdalmasabb. – Egyik
alkalommal nehéz, hosszú talpfákat cipelünk a lefagyott vágányokon át. Ha valaki megbotlik,
nemcsak saját maga kerül veszélybe, hanem azok a bajtársak is, akik ugyanezen súly alatt
görnyednek. Egyik kollégóm és régi barátom születésétől fogva csípőficamban szenved.
Boldognak mondhatja magát, hogy ennek ellenére dolgozhat, hiszen a hozzá
hasonló testi fogyatékosok számára mindennemű „szelekció” gyakorlatilag a
gázkamrába vezető biztos halált jelenti. Most biceg éppen át a síneken, egy külö-
nösen nehéz talpfa terhe alatt sántikálva. Látom, hogy meginog – néhány
lépésnyire a lerakodóhelytől: úgy látom, összerogy és magával rántja a többieket
is. Az én vállamra még nem rakták fel a következő gerendát, ösztönösen
odaugrom tehát, hogy megtámogassam és segítsek neki a cipelésben. De máris
lecsap egy bunkó a hátamra s vad ordibálással elrángatnak és visszarendelnek a
helyemre. Pedig ugyanaz a felügyelő néhány perccel ezt megelőzően gúnyosan
azt vetette a szemünkre, hogy nékünk disznóknak, fogalmunk sincs a bajtársi
szellemről.
Egy másik alkalommal mínusz húszfokos hidegben, egy erdőben, hozzáfogunk
felcsákányozni a teljesen átfagyott felső földréteget; vízvezetéket kell fektetni.
Ezidőtájt már nagyon leromlott fizikai állapotban voltam. Jön a munkafelügyelő,
pufók, pirospozsgás arccal, mely leginkább disznófejre emlékeztet. Feltűnik,
hogy irigylésre méltóan meleg kesztyűt hord, meg szőrmebéléses bőrkabátot,
míg mi ebben a zord hidegben kesztyű nélkül vagyunk.
Egy ideig némán figyel. Rosszat sejtek, mert előttem pontosan ellenőrizhető
mennyiségben fekszik a már kicsákányozott föld. És akkor rázendít: „Te disznófajzat, már
jó ideje figyellek! Majd megtanítlak én dolgozni! Még ha fogaddal is kell feltépned a földet! Itt fogsz
megdögleni, errő1 kezeskedem! Két nap alatt beledöglesz! Látszik rajtad, hogy soha életedben nem
dolgoztál. Mi is voltál te, disznó? Üzletember? Mi?” Nekem már minden mindegy, hiszen komolyan
kell vennem azt a fenyegetését, hogy rövidesen tönkretesz. Felegyenesedem és erősen a
szemébe nézve mondom: „Orvos voltam, szakorvos.” „Micsoda? Orvos voltál?
Kicsaltad a pénzt az emberek zsebéből, azt elhiszem!” „Munkavezető úr, véletle-
nül ellenszolgáltatás nélkül végeztem munkám zömét, a szegények részére létesített
ambulanciákon”. De ez már a soknál is több volt számára. Rámveti magát, a földre lök és ordít, mint
egy megszállott, már azt sem tudom, mit is. De szerencsém volt. Munkacsapatom kápója nagyon le
volt nekem kötelezve. Szívébe zárt, amióta a munkahelyhez vezető többórás meneteléseink
közben meghallgattam szerelmi történeteit és házasságának válságait. Hatást
gyakorolt rá, hogy érezhetően szakmai megértéssel hallgattam meg és nemcsak
diagnosztizáltam, hanem egynéhány terápiás tanacsot is adtam. Azóta hálát érzett irántam, mely
már jónéhány napja igen nagy értékű volt számomra. Ez az érték abból állt, hogy
a többnyire 280 emberből álló menetoszlopunk első ötös sorában biztosított
nekem helyet, közvetlenül maga mellett. Ennek nagy jelentősége volt
számomra. Ehhez a következőket kell elképzelni: kora hajnalban, még sötétben,
felsorakozunk. Mindenki retteg attól, hogy elkésik és emiatt csak a hátsó sorok
egyikében kap helyet. Amennyiben ugyanis egy másik, hátrányos és népsze-
rűtlen „munkakommandóhoz” emberekre van szükség, akkor megjelenik a
táborfelelős – rettegett pillanat –, és éppen a hátsó sorokból halássza ki a
szükséges számú embert. Ezeknek kell aztán kivonulniok valamely – akármilyen
okból különösen rettegett – idegen és szokatlan munkakommandóhoz. De
előfordul az is, hogy a táborfelelős – hogy áthúzza a „spekulánsok” számításait –
éppen az első ötös sorokat kaparintja meg. Mindennemű könyörgést és
tiltakozást néhány jólirányzott rúgás elhallgattat és a kiválasztott áldozatokat
ökölcsapásokkal és ordítással hajtják a sorakozótéren keresztül. Addig, amíg az
én kápóm ömlengései tartottak, ilyesmi velem nem fordulhatott elő. Garantáltan
megvolt mellette a fenntartott, tiszteletbeli helyem. És még valami: mint majd
minden táborlakó, abban az időben én is már erősen szenvedtem az éh-
ségödémától. Lábszáraim annyira megdagadtak, és ezáltal a bőr annyira feszült
rajtuk, hogy alig tudtam térdeimet behajlitani; a cipőket viszont nyitva kellett
hagynom, hogy dagadt lábaimmal beleférjek. Kapca vagy zokni, még ha lett is
volna ilyesmink, már bele sem fért volna. Így félmeztelen lábam mindig vizes
volt, cipőm mindig tele hóval. Ez persze hamarosan fagyásokat, kisebesedett
fagysérüléseket okozott. Szó szerint minden egyes lépés pokoli kínokkal járt.
Ehhez még hozzájárult az is, hogy a fagyos szántókon való menetelés közben a
hiányos lábbelire jéggöröngyök tapadtak. Újra meg újra előfordul, hogy egy-egy
bajtárs elesik és az utánuk haladók rájuk zuhannak. Ilyenkor a menetnek ez a
része fennakad, a menetoszlop széthúzódik – de ez nem tart soká. Mert azonnal
odaugrik a kísérő őrök egyike, puskatussal üti az elesett bajtársakat, hogy
mielőbb feltápászkodjanak. Minél előrébb menetel valaki, annál kevésbé hatnak
ki a sorára az ismétlődő zavarok, így annál ritkábban kell ismételten megállnia, hogy aztán fájó
lábaival futólépésben felzárkózzon. Milyen boldognak kellett tehát lennem azért, hogy a kápó úr
hivatott testi és lelki orvosaként ott menetelhettem mellette, egészen egyenletes ütemben. És akkor
még meg sem említettem egy másik járulékos jutalmat: amíg még adtak a
munkahelyeken délben levest, számíthattam rá, hogy kiosztásakor, amikor én
kerültem sorra, kicsit mélyebben nyúlt a merőkanállal a kondérba, és akkor
néhány szem borsó is juthatott a csajkámba.
Ennek a kápónak, volt katonatisztnek, még itt is volt annyi civil bátorsága, hogy
fülébe súgja a miattam oly dühös előmunkásnak, hogy egyébként jó
munkaerőnek ismert meg engem. Ez általában nem sokat használt, de ezúttal
mégis így sikerült megmentenem az életemet: a kápó egyszerűen
becsempészett engem egy másik munkacsoportba.
Hogy mire akartam rámutatni ennél a – kívülről bizonyára és viszonylagosan
nézve – ártalmatlannak tűnő jelenetnél, az csak annyi, hogy még a
meglehetősen eltompult embert ís elkaphatja a felháborodás hulláma, ha nem is
éppen külső durvaság vagy a vele járó testi fájdalom láttán, hanem a gúny miatt,
amely mindezt kíséri. Ennél az esetnél csak úgy felszökött a vér a fejembe,
amikor hallanom kellett, hogyan értékeli ez az ember az én életemet, melyről
fogalma nincs, egy olyan ember (és be kell vallanom, hogy ettől a megállapí-
tástól az engem körülvevő bajtársakkal szemben valahogyan gyerekes módon
megkönnyebbültem), „aki olyan közönségesnek és durvának hatott, hogy kórházi
rendelőmben a nővér még a váróterembe sem engedte volna be”.
Akadtak azonban olyan előmunkások is, akik részvétet éreztek irántunk és
minden tőlük telhetőt megtettek ezért, hogy helyzetünket legalább az
építkezésen enyhítsék. Bár ők is minduntalan szemünkre hányták, hogy egy átlagos
munkás rövidebb idő alatt napi normánk többszörösét teljesítené. Megértőnek
mutatkoztak azonban akkor, amikor ellenvetésként felhoztuk, hogy egy átlagos
munkás nem napi 300 gr (gyakorlatilag még kevesebb) kenyéren és egy liternyi
vízlevesen él; egy átlagos munkás nem áll olyan lelki nyomás alatt, mint mi, akik semmit sem
tudunk szintén lágerekbe hurcolt vagy akár már el is gázosított hozzátartozóinkról; egy átlagos
munkásnak nem kell állandóan, naponta és minden órában szembenéznie a halál fenyegetésével
stb. Egy jóindulatú előmunkással szemben egyszer még azt is megengedhettem
magamnak, hogy megjegyezzem: „Ha ön, előmunkás úr, néhány hét alatt úgy
megtanulna tőlem agypunkciót végezni, mint én öntől földmunkát, akkor minden
tiszteletem az öné!”. És ő mosolygott.
Az apátia, mint a második fázis fő tünete, a psziché szükséges önvédelmi
mechanizmusa. Leárnyékolja a valóságot. Minden igyekezet és ezzel a teljes
érzelmi élet is egyetlen feladatra összpontosul: a puszta életfenntartásra,
sajátunkéra és egymáséra! Ezért volt. hogy esténként újból és újból hallani
lehetett – amint a bajtársakat a munkahelyekről visszahajtották a lágerbe – azt a
megkönnyebbült sóhajt: „Nos, ismét túléltünk egy napot!”.

A foglyok álmai

Igazán könnyen felfogható, hogy abban a lelki kényszerhelyzetben és annak a

szükségszerűségnek a nyomása alatt, miszerint a közvetlen létfenntartásra kell
koncentrálni, úgy tűnik, az egész lelkiélet meglehetősen primitív szintre süllyedt.
Bajtársaink közül a pszichoanalitikus kollégák ezért beszéltek. gyakran a
táborban élő ember „regressziójáról”, arról, hogy visszahúzódott a lelkiélet egy
alacsonyabbrendű formájába. Érzékelhetővé válik a kívánságok és célok
primitívsége azon, hogy milyenek a foglyok tipikus álmai.
 Leggyakrabban miről is álmodik a táborlakó? Álmodik kenyérről, tortákról,
cigarettáról és egy jó, meleg kádfürdőről. Az ilyen, legprimitívebb szükségletek
kielégítésének hiánya okozza azt, hogy ezek kielégítését vágyálmaiban éli meg.
Megint más kérdés az, hogy mit vált ki az álmodóból a valóságra ébredés,
amikor érzékelnie kell az álom illúziója és a lágerélet valósága közötti szörnyű
ellentétet. A magam részéről legalábbis soha nem fogom elfelejteni, hogyan
ébredtem fel egyik éjszaka arra, hogy a mellettem alvó bajtárs – nyilván
valamilyen szörnyű lidércálom hatása alatt – hangos nyögések közepette
forgolódik. Hozzá kell fűznöm, hogy már eleve mindig erős részvétet éreztem
olyan emberek iránt, akiket valahogy szorongó kényszerképzetek, álomképek kínoznak. Már
majdnem azon voltam, hogy felébresztem ezt a szegény, lidércektől sújtott
bajtársamat, amikor megijedtem ezen elhatározásomtól és már vissza is húztam
kezemet, mellyel fel akartam volna rázni az álmodót. Mert ebben a pillanatban
élesen belémhasított a felismerés, hogy semmiféle álom. a legborzasztóbb sem lehet olyan
rémes, mint maga az a valóság, amely körülvett bennünket ott a lágerben, én pedig már majdnem arra
vetemedtem, hogy ennek ébren-tudatos megélésére ébresszem fel a bajtársamat. . .

Éhség

Az egyáltalán elképzelhető legnagyobb fokú rosszeltápláltság mellett, melyben

a foglyok szenvedtek, magától értetődőnek tűnik, hogy azon a primitív
ösztönösségen belül, amire a lágerbeli lelkiélet „regrediálja”, középpontban a táplálkozási
ösztön áll.
Figyeljük csak meg egyszer a foglyok zömét, ahogyan csoportban állnak a
munkahelyeken, amikor egyszer nincsenek éber felügyelet alatt. Azonnal evésről
kezdenek beszélni! Máris azzal kezdi valaki, hogy az árokban mellette dolgozó
bajtárs kedvenc étele iránt érdeklődik. Ezt követően ételrecepteket cserélnek
egymás között és étlapokat állítanak össze arra a napra, amikor majd meghívják
a bajtársakat egy kis viszontlátási ünnepségre, majd amikor már felszabadultak
és hazatértek. Abba sem tudják már hagyni a díszvacsora kiszínezését, míg
aztán hirtelen fel nem hangzik a jeladás – többnyire álcázott formában, pl.
meghatározott számok emlegetése – továbbadva az árokban; jön az őrszem! Én
a magam részéről mindig aggasztónak tartottam ezeket a folyamatosan,
kényszeredetten mindig az evés körül forgó beszélgetéseket, melyeket a táborban
„gyomoronániának” neveztek. Ugyanis az a véleményem, hogy nem szabad ínyencfalatok igen inten-
zív és érzékletes elképzelésével úgyszólván provokálni azt a szervezetet, melynek most már
valamelyest sikerült a lehető legalacsonyabb adagokra, ill. kalóriamennyiségekre
beállnia. Ami itt pszichikailag esetleg pillanatnyi megkönnyebbülést szerezhet, olyan
illúzió, mely fiziológiailag bizonyára nem veszélytelen következményekkel járhat.
Az utóbbi időben napi táplálékunk egy naponta egyszer kiosztott,
meglehetősen hig levesből és az említett kis kenyéradagból állt. Ehhez jött az
úgynevezett pótlék, ami – naponta váltakozóan – 20 gr margarinból vagy egy
karika olcsó kolbászból vagy darabka sajtból vagy műmézből vagy kanálnyi
folyékony lekvárból állt. Kalóriákban mérve teljesen elégtelen táplálék, különös
tekintettel a nehéz fizikai munkára, arra, hogy védtelenül ki voltunk téve a
hidegnek, méghozzá igencsak hiányos öltözékben.
Még rosszabb helyzetben voltak a betegek, akik „kímélőben” voltak, tehát fekve
maradhattak a barakkban, nem kellett elhagyniok a tábort külső munkára. Amint
egyszer felhasználódtak a bőr alatti sejtszövetek utolsó zsírtartalékai és már úgy
néztünk ki, mint bőrrel és ronggyal fedett csontvázak, tanúi lehettünk annak, hogyan falja
fel önmagát a testünk: a szervezet elfogyasztotta saját fehérjéjét, az izomzat elsorvadt.
A testnek már semmi ellenállóképessége nem maradt. A barakk közösségéből
egyik ember a másik után halt meg. Mindegyikünk elég pontosan ki tudta
számítani, hogy ki lesz a következő és ő maga mikor kerül sorra. Hisz volt elég
alkalom a tünetek megfigyelésére, melyek lehetővé tették a halál várható
időpontjának eléggé pontos előrejelzését. „Ez már nem húzza sokáig”, vagy: „Ez lesz a
következő”, suttogtuk oda egymásnak. És amikor este, lefekvés előtt tetvetle-
nítettük magunkat, saját meztelen testünk láttán mindegyikünk
hozzávetőlegesen ugyanazt gondolta: ez a test itt az én testem, tulajdonképpen
már egy hulla. Mik is voltunk még? Egy nagy tömegnyi emberhús kicsiny része: olyan tömegé,
mely tüskésdrótok mögötti néhány földkunyhóba szorult; egy olyan tömegé, melynek meghatározott
százaléka naponta elkezdett rohadni, mert élettelenné vált.
Előbb beszéltünk az evés vagy egyes kedvenc ételek gondolatának
kényszerképzeti jellegéről, mely hatalmába kerítette a foglyot, amint csak kis
ideje vagy tudatában hely jutott rá. Így érthető, hogy közülünk éppen a
legjobbak vágyták legjobban annak az időnek az eljövetelét, amikor ismét
legalább valamennyire megfelelően táplálkozhatnak, de nem a jó étel kedvéért,
hanem azért, hogy szűnjék meg végre az az emberhez méltatlan állapot, amikor
gondolni sem lehet semmi másra, mint az evésre.
Aki az éhezést nem ismeri saját tapasztalatból, nehezen tudja elképzelni, milyen lelkileg
felőrlő belső konfliktusok és akarati harcok zajlanak le az éhezőben. Nehezen
felfogható, mit is jelent az: állni egy árokban, csákányozni és közben folyton
fülelni, nem jelez-e még a sziréna fél tizet vagy tizet; szüntelenül várni a félórás
ebédszünet közeledtét és ezzel a „kenyéridő” kiadását (amíg ezt még kiadták);
újra megtudakolni az időt elhaladó civilektől vagy az előmunkástól, ha az nem
kellemetlen ember; a kabátzsebben rejtőzködő kenyérdarabkát a fagytól merev,
kesztyűtlen kézzel gyengéden megtapogatni, pici darabot letörni belőle és a
szájhoz emelni, hogy aztán az akarat utolsó megfeszítésével ismét
visszavándoroljon a zsebbe: ugyanis aznap reggel megfogadtuk magunknak,
hogy kitartunk délig.
Végnélküli vitákat tudtunk folytatni arról, értelmesek-e vagy értelmetlenek
bizonyos elvek arra vonatkozólag, hogyan kell beosztani az utóbbi időben már
csak egyszer naponta kiosztott kis kenyéradagot. Két nagy párt volt. Egyesek
amellett voltak, hogy azonnal be kell falni az egészet; ennek kétszeres előnye
volt: az egyik az, hogy legalább egyszer naponta rövid időre lecsillapította a
legnagyobb éhséget, a másik előnye az, hogy megkímélte az embert attól, hogy
kenyéradagját ellopják vagy az valamilyen más módon elvesszen. Az
ellenpártnak más érvek álltak rendelkezésére. Ami engem illet, én végül átpár-
toltam az utóbbiakhoz. Erre személyes okom volt: a táborélet 24 órája közül a
legszörnyűbb pillanat az ébredésé volt. Amikor felhangzott az ébresztő három
éles sípszó, mely a még felig éjszakai órában kíméletlenül kirángatott a
kimerültség és vágyálmok bódulatából, amikor arról volt szó, hogy fel kell venni
a harcot a nedves cipőkkel, melyekbe alig lehetett beleszorítani a kisebesedett
és az éhségödémától megdagadt lábakat, amikor az ébrenlét első perceiben
elkezdődött a jajveszékelés és szitkozódás a tárgyak rosszindulata miatt, olyan
tárgyaké, mint a cipőfűzőt helyettesíteni hivatott, de minduntalan töredező
drótoké; amikor egyébként bátor bajtársak gyermekként sírtak, mivel kezükben
tartva a nedvességtől összezsugorodott cipőjüket, végül is mezítláb voltak
kénytelenek a havas sorakozótérre kiszaladni, -ezekben a rémséges pillanatok-
ban számomra létezett egy gyenge vigasz: elővehettem a zsebemból az előző
estén megtakarított kenyérdarabkát, hogy teljes odaadással és élvezettel elfogyasszam.

Szexualitás
 Amennyiben a rosszultápláltság ahhoz vezet, hogy a lágerélethez való belső
alkalmazkodás második fázisában a foglyot megragadó primitív ösztön a
táplálkozás igényét helyezi az előtérbe, akkor valószínűleg többnyire ugyanaz a
rosszultápláltság indokolja azt a tényt, hogy a nemi ösztön általában szunnyad.
Eltekintve a kezdeti sokkhatástól, feltehetően csak ezzel magyarázható az, ami a
pszichológusnak férfiak ezen tömegszállásán feltűnik: ellentétben más
tömegszállások (kaszárnyák stb.) közösségi életével, itt senki nem „disznólkodik”. Szinte soha nem
merül fel szexuális tartalom a foglyok áhnaiban sem, míg a pszichoanalízis értelinezése szerinti
„célgátolt törekvések”, tehát a fogoly egész szerelemvágya és hasonló indulatai az
álmokban gyakran előfordulnak.

Érzelemhiány

Az átlagos lágerfoglyok döntő többségénél a primitív ösztönösség, az, hogy

kénytelen az állandóan megkérdőjelezett puszta létfenntartásra összpontosítani,
abban nyilvánul meg, hogy radikálisan leértékelődik mindaz, ami nem kizárólag
ezt az érdeket szolgálja. Ezzel magyarázható az a teljes érzelemhiány, ahogy a
fogoly a dolgokat általában megítéli. Drasztikusan akkor vált ez a beállítottság
tudatossá bennem, a viszonylag még tapasztalatlanban, amikor átszállítottak Auschwitzból
Bajorországba, Dachau egyik fióktáborába. A vonat bennünket, mintegy 2000 foglyot, odaszállított.
Bécsen ment keresztül. Éjfél után ért egy bécsi pályaudvarra. További útvonalunk az ismerős
utca mellett vezetett, melynek egyik házában születtem és éltem évtizedeken
át, egészen deportálásom napjáig. Vagy ötvenen voltunk egy kis rabkocsiban,
melynek két kis rácsos ablaknyilása volt. Mivel amúgy is mindig csak egy kis csoportunk
tudott a padlón guggolni, míg a többiek kénytelenek voltak órák hosszat állni,
utóbbiak többnyire ezeknél a nyílásoknál szorongtak. Én is köztük voltam.
Rendkívül kísérteties látvány volt mindaz, amit – az előttem levő fejek és a
rácsok között lábujjhegyen állva, – szülővárosomból láthattam. Mindannyian
inkább halottnak, mintsem élőnek éreztük magunkat. Feltételeztük, hogy a
szállítmány célja Mauthausen, úgy számítottunk tehát, hogy életünkből nincs
hátra több, mint átlagban egy-két hét. Úgy tekintettem gyerekkorom és otthonom utcáira,
tereire, házaira – és ez igen határozott érzés volt – mintha már meghaltam volna és mint egy halott a
túlvilágról, magam is kísértetként néznék le erre a kísértetiesnek ható városra. Órákon át tartó
várakozás után a vonat végre kifut az állomástól. Most jön az utca, az én utcám!
Akkor elkezdek könyörögni: a fiatalemberek, akik már sokévi lágeréletet tudnak
a hátuk mögött és akik számára az ilyen utazás mindenféle benyomásszerzés és
élinényanyag lehetőségét jelenti, figyelmesen bámulnak ki az ablakon. Arra
kérem most őket, hogy csak egy pillanatra engedjenek engem közelebb.
Megkísérlem megértetni velük, mit jelentene számomra, ha éppen most
vethetnék oda csak egy pillantást is. Félig gorombán és felháborodottan, félig
gúnyosan és megvetően elutasítják kérésemet és odavetik a megjegyzést: „Annyi
éven át laktál itt? Hát akkor már eleget láttad!”

Politika és vallás

A hosszú évek óta raboskodó lágerfogoly érzelemhiánya éppen mindarra

kiterjedő elértéktelenedés, az érzelmi kifejezés formája, ami nem szolgálhat a
létfenntartás legprimitívebb érdekének. Minden egyéb a fogoly számára
szükségszerűen luxusnak tűnik. Ennek következménye minden szellemi prob-
léma visszahúzódása, minden magasabb szintű érdeklődés háttérbe szorulása. A
táborban úgyszólván általános „kulturális téli álom” uralkodik. Csak kétféle érdeklődés
képez kivételt ez alól a többé-kevésbé törvényszerű jelenség alól: egyfelől –
érthetően – a politikai érdeklődés és másfelől – figyelemre méltóan – a vallási
érdeklődés. Politizálás folyik a táborban mindenhol és szinte szakadatlanul, még ha netán
csak annyiból áll, hogy mohón befogadják és továbbítják az átszivárgott híreszteléseket mondjuk a
pillanatnyi katonai helyzetre vonatkozókat vagy hasonlókat. Mivel azonban ezek a hírek és
álhírek többnyire egymásnak ellentmondanak és igen gyors egymásutánban
váltják egymást, végeredményben csak a foglyok lelkében dúló felőrlő
idegháborúhoz járulnak hozzá. Mert ismételten és egyre inkább csalókának
bizonyult a háború hamarosan bekövetkező végét és ezzel a felszabadulás remé-
nyét tápláló legtöbb optimista hír, olyannyira, hogy egyesek kedélye már a
végleges reménytelenségbe merült. És éppen az alapvetően, elvből optimisták
voltak végül közülünk azok, akik leginkább felőrölték idegeinket.
A foglyok vallási érdeklődése – amint és amennyiben kibontakozik – az
elképzelhető legbensőségesebb. Az újonnan érkező táborlakó nemegyszer és
nem megrázkódtatás nélkül meglepődik ennek a vallásos érzületnek az
elevenségén és mélységén.
A legmélyebb benyomást ebben a vonatkozásban talán azok a rögtönzött imák
vagy istentiszteletek keltik, melyeknek tanúi lehettünk a tábori barakk valamely
sarkában vagy egy lezárt, sötét marhavagonban, melyben egy távoli építke-
zésről hoztak vissza bennünket a lágerbe, fáradtan, éhesen, átázott
rongyainkban a hidegtől vacogva.
A flekktífusznak – melyben 1945 telén és tavaszán tudvalevóleg szinte minden táborlakó
megbetegedett –, eltekintve a magas elhalálozási számtól, melynek oka az volt, hogy az
elerőtlenedett foglyoknak az utolsó pillanatig nehéz munkát kellett végezniök,
majd legkevésbé sem megfelelő elhelyezésben részesültek, gyógyszer vagy
ápolás szempontjából egyáltalán nem voltak ellátva, – volt egynéhány nagyon
kellemetlen kísérőjelensége: szinte leküzdhetetlen undor minden falat ételtől (ez
tovább növelte az élet veszélyeztetettségét) és a szörnyű deliriumok! Ezek
elkerülésére ugyanazt tettem, mint sokan mások: igyekeztem ébren maradni az
éjszaka legnagyobb részében. Gondolatban órákon át beszédeket tartottam.
Aztán elkezdtem apró cédulácskákra gyorsírással emlékezetes szavakat firkálni,
mintegy rekonstruálni azt a kéziratot, melyet az auschwitzi fertőtlenítőbarakkban
el kellett dobnom. A legnehezebbet azonban, amit a delíriumokkal kapcsolatban
elmondtak nekem, az a bajtárs élhette át, aki tífuszos lázálmában megérezte halála közelségét, imád-
kozni akart, de nem tudott szavakat találni...

Spiritiszta szeánsz

Itt-ott a táborban is előfordult tudományos vita kialakulása. Sőt, még olyasmit

is átéltem a lágerben, amiben korábbi, normális életemben sem volt részem, bár
foglalkozásom révén valahogyan távol sem esett volna tőlem, – részt vettem egy
spiritiszta szeánszon. A tábor főorvosa, aki pszichológiai szakembert gyanított
bennem, meghívott egy felettébb titkos rendezvényre abba a szűk kuckóba,
mely otthonát képezte a betegrendelőben. Ott összegyűlt egy kis kör, többek
között ott volt – igencsak illegális módon – táborunk egészségügyi altisztje. Egy
külföldi kolléga azzal kezdte, hogy valami imafélével megidézte a szellemeket. A
rendelő írnoka egy üres papírlap előtt ült. rajta kellett tartania a ceruzáját
anélkül a tudatos szándék nélkül, hogy bármit is leírjon. 10 perc múlva – amikor
az összejövetel már feloszlott, mert állítólag csődöt mondtak a szellemek vagy a
médium – az.írnok ceruzája lassan néhány vonalat húzott a papíron, melyekből
tisztán kivehetők voltak a betűk „vae v”; esküdöztek, hogy az írnok soha nem tanult latinul
és még soha nem hallotta, hogy „vae victis” – jaj a legyőzötteknek. Ha megkérdeznek engem, azt
mondom: tudat alatt valahol, valamikor, egyszer az életében már hallhatta e szavakat, fordításukat is
és a „szellemnek”, tudatalattija szellemének nem eshetett nehezére, hogy akkori helyzetünkben,
néhány hónappal felszabadulásunk, ill. a háború vége előtt, éppen ezekre a szavakra
gondoljon...

Befelé menekülés

Minden primitívség mellett amelybe a tábori élet az embert nemcsak külsőleg,

hanem belső életében is visszavezeti, mégis észrevehetők – ha elszórtan is – a
befelé fordulás nyomai. Érzékeny emberek akik hazulról megszokták, hogy
szellemileg eleven légkörben éljenek, adott körülmények között viszonylag lágy
kedélyhajlamuk ellenére is a lágerélet oly súlyos helyzetét fájdalmasan ugyan,
de szellemi létüket illetően mégis valahogyan kevésbé destruktívan fogják átélni.
Mert éppen az ő számukra adott a lehetőség, hogy kivonják magukat a rémséges
környezetből és a szellemi szabadság és belső gazdagság birodalmába
vonuljanak vissza. Így és csakis így érthető az a paradoxon, hogy néha a
gyengébb alkatúak jobban vészelték át a lágeréletet, mint a robosztusabb
természetűek.
Ahhoz hogy félig-meddig is érthetővé tehessem az ilyen élményeket, ismét
kénytelen vagyok visszanyúlni személyes tapasztalataimhoz. Hogyan is volt ez
akkor, amikor a kora hajnali órákban a munkahelyünkre, a táborból az építkezésre meneteltünk?
Parancs hangzik: „Szőlészeti munkacsapat, lépést tarts, indulj! Bal-2-3-4-bal-2-3-és-bal-
2-3-4-Első sor! Jobbra igazodj! Bal és bal-és-bal-sapkát le!” így hangzik most ismét a fülemben.
A „sapkát le” vezényszónál haladtunk át a tábor kapuján. Fényszórók irányulnak ránk. Aki itt nem
feszesen és az ötös sorokban szépen igazodva menetel, az számolhat egy csizmasarok jól irányzott
rúgásával Még rosszabbul járhatott az, aki a vonatkozó engedély elhangzása előtt veszi
magának a bátorságot, hogy a hideg ellen ismét fülére húzza sapkáját. A
sötétben tovább botorkálunk a nagy köveken meg-megcsúszva, át a láger
bekötőútjának méter hosszúságú tócsáin. A kísérő őrök egyfolytában ordítanak
és puskatussal hajtanak előre. Akinek nagyon sebesek a lábai, belekarol a
mellette menetelőbe, akinek talán kevésbé fáj a lába. Alig esik szó közöttünk: a
napkelte előtti jeges szélben nem tanácsos beszélni. Száját a felhajtott
kabátgallérba rejtve, a mellettem haladó bajtárs egyszer csak ezt mormolja: „Te, ha feleségeink
most így látnának meg bennünket. . .! Remélem nekik jobb soruk van a lágereikben; remélem, nem is
sejtik, hogy nekünk milyen a sorunk.” És hirtelenül előttem áll feleségem képe!

Ha már semmink sem maradt

Amíg kilométereken át bukdácsolunk, hóban gázolunk, jeges szakaszokon csúszkálunk, egymást

támogatva; egymást fel-felrántva és továbbvonszolva, egyetlen szó sem esik ugyan, de tudjuk ebben
az órában: mindegyikünk most csak a feleségére gondol. Időről időre felnézek az égre,
ahol már halványalnak a csillagok, vagy arra túl, ahol egy sötét felhőfal mögött
már pirkad a hajnal. De most minden gondolatomat az a személy tölti be, akibe
korábbi, normális életemben soha nem ismert, ijesztően élénk képzeletem
kapaszkodik. A feleségemmel beszélgetek! Hallom a válaszait, látom mo-
solyogni, látom követelő és biztató tekintetét és – elevenen vagy sem – tekintete
jobban világít, mint az éppen most felkelő nap. És akkor belémhasít egy
gondolat: életemben először érzékelem annak igazságát, amelyet oly sok gon-
dolkodó élete végső következtetésének bölcsességeként szűrt le, és oly sok költő
megénekelt: azt az igazságot, hogy a szerelem valahogyan a legutolsó és
legmagasabb, amihez az emberi lét fel tud szárnyalni. Felfogom annak a
legutolsónak és legszélsőségesebbnek az értelmét, amit emberi költészet és gondolkodás
és hit kifejezhet: a szeretet által és a szeretetben való megváltásét! Felfogom, hogy az ember, ha nem
is maradt már semmije sem ezen a világon, boldog lehet – és ha csak pillanatokra is –
legbensejében odaadva magát az olyan nagyon szeretett ember képének. Az
elképzelhető legszomorúbb külső körülmények között, olyan helyzetbe hozva, melyben nem
tudja önmagát teljesítményekkel megvalósítani, olyan helyzetben, melyben egyetlen
teljesítménye a valóságos szenvedés lehet, az egyenes derékkal viselt
szenvedés, – képes az ember arra, hogy a szeretett személy magában hordott
képének szerető nézésében, szemlélésében oldódjék fel. Életemben először
vagyok képes felfogni, mi értendő az alatt, hogy: az angyalok megdicsőülnek
egy végtelen gyönyörűség vég nélküli szeretetében való szemlélődésében. . .
Az előttem haladó bajtárs elesik, amitől a mögötte haladók szintén elesnek.
Máris ott terem az őr, elkezdi őket ütlegelni. Néhány másodpercre megszakad a
befelé fordulásom. De máris újból a magasba röppen a lelkem, elmenekül a
fogolylét földi valóságából a túlvilágra és folytatja a párbeszédet a szeretett
lénnyel: én kérdezek – ő válaszol; ő kérdez – én válaszolok. „Állj!” Megérkeztünk az
építkezésre. „Mindenki megy a szerszámáért – mindenki fog egy csákányt és egy lapátot!”
Mindannyian bezúdulunk a töksötét kunyhóba, kapkodunk, hogy megszerezzünk legalább egy kézhez
álló lapátot, megmarkolható krampácsot. „Nem mozognátok kicsit gyorsabban, ti mocskos disznók?”
Rövidesen ott állunk már az árokban, mindegyikünk a tegnapi helyén. A fagyos föld szilánkokra törik
a csákány hegye nyomán, szikrákat vet. Az agyak még nem oldódtak fel, még hallgatnak a bajtársak.
Gondolatom még mindig a szeretett lény képéhez tapad. Még beszélgetek, én vele, ő velem. És
akkor eszembe jut valami: hiszen nem is tudom, él-e még egyáltalán! Egyet tudok, most
tanultam meg: a szeretet olyannyira nem jelenti egy ember testi létét, hanem legbelül a szeretett ember
szellemi lényét; az „ilyen” jét (ahogyan a filozófusok nevezik), – az „ittléte”, az „itt-velem-léte”, de
még a testi léte egyáltalán, az „életben léte” valahogyan már nem is képezi vita tárgyát. Hogy a
szeretett ember éli még vagy sem, nem tudom, nem is tudhatom (hiszen az egész lágerfogság idején
nem lehetett levelet sem írni, sem kapni), de ez ebben a pillanatban valahogyan tárgytalanná is vált.
Hogy él-e a szeretett ember vagy sem, valahogyan most nem is szükséges tudnom:
szeretetemet, szeretetteljes rágondolásomat, gondolataimban élő alakjának
szeretettel teli szemlélését mindez már nem érinti, mit sem változtatja. Ha
akkoriban tudtam volna, hogy feleségem halott, azt hiszem, ezen tudástól nem
zavartatva magamat, éppen olyan odaadással merültem volna ebbe a
szerelmetes szemlélődésbe és ugyanolyan bensőségesek lettek volna
párbeszédeink is. Ebben a pillanatban értem meg az igazságát: „Tegyél engem
pecsétként a szívedre. . Mert a szeretet oly erős, mint a halál.” (A dicsérő ének, VIII. 6.)

Árokbeli meditációk

A lehetséges befelé fordulás, ahova az arra képes ember a lágerélet folytán

eljut, arra is alkalmas, hogy az ürességből és sivárságból, a jelenlegi lét szellemi
szegénységéből a múltba meneküljön. Magára hagyatva, fantáziája újból és újból
foglalkozik elmúlt eseményekkel, de nem a jelentősekkel, hanem a
mindennapiakkat. Gyakran a legjelentéktelenebb dolgok vagy események a
korábbi életéből azok, melyek körül gondolatai keringenek. A fájdalmas
emlékezés közepette ezek szinte dicsfényben tűnnek fel. Elfordulva a
környezettől és a jelentől, visszafordulva a múltba, a belső élet egészen sajátos
jelleget ölt. A világ és az élet a távolba merülnek. Vágyakozva utánuk nyúl a szellem: villamosan
utazunk, hazaérünk, nyitjuk a lakásajtót, cseng a telefon, felvesszük a kagylót, villanyt gyújtunk –
ilyen látszólag nevetséges részletek azok, melyeket a fogoly visszaemlékezéseiben szinte simogat.
Ezekre való bánatos emlékezése könnyekig meg is tudja hatni! A befelé fordulásra való hajlam,
amely némely fogolyban kialakul, alkalmanként elvezet a művészet vagy a
természet legintenzívebb átéléséhez. És az ilyen átélés tökéletesen feledtetni
tudja a környező világot, ezt az egész szörnyűséges helyzetet. Ha valaki látta
volna gyönyörűségtől átszellemült arcunkat, amint egy rabkocsi rácsos ablakán
keresztül néztük a naplementétől éppen felragyogó salzburgi hegycsúcsokat,
mikor Auschwitzból egy bajorországi táborba szállítottak bennünket, az sosem
hitte volna el, hogy olyan emberek arcát látja, akik gy akorlatilag leszámoltak életükkel és
ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – el voltak ragadtatva a természet oly régen nélkülözött
szépségétő1. És még a táborban is, munka közben is alkalomadtán előfordul, hogy
egyik-másik bajtárs felhívja a mellette robotoló figyelmét egy felkínálkozó szép
látványra, esetleg a bajor erdő kellős közepén (ahol álcázott földalatti hadiipari
óriásgyárakat kellett építenünk), ahol a magas fatörzsek között talán úgy
világított át az éppen lemenő nap, mint Dürer ismert akvarelljén. Egyszer az is
előfordult, hogy egyik este, amikor munka után halálfáradtan, leveses
csajkánkkal a kezünkben, már elnyújtózkodtunk barakkunk földpadlóján, – hirtelen
berontott egyik bajtársunk azzal, hogy minden fáradtságunk és a hideg ellenére siessünk ki a
sorakozótérre, hogy el ne mulasszuk egy gyönyörű naplemente látványát.
És amikor azután kint megláttuk nyugat felől a sötéten lángoló felhőket, a
szinte megelevenedett egész látóhatárt a sokalakú, folytonosan változó formájú
felhőkkel, az acélkéktől a tüzesvörösig terjedő fantasztikus, földöntúli színeikkel -
alatta pedig éles ellentétként a tábor szürke földkunyhóit és a sáros
sorakozóteret, melynek tócsáiban még visszaverődött az égi izzás –, akkor
meghatódott hallgatás hosszú percei után valamelyikünk megjegyezte: „Milyen szép is lehetne
a világ!” ...

Monológ a hajnali szürkületben

Vagy: állsz az árokban, dolgozol. Szürke körülötted a hajnali derengés, szürke az ég feletted,
szürke a hó a tompa félhomályban, szürkék a rongyok, melyekbe bajtársaid beburkolóznak, szürke az
arcuk is. Folytatod párbeszédedet a szeretett lénnyel, ezredszer küldöd az ég felé panaszaidat és kér-
déseidet. És ezredszer vívódsz egy válaszért arra, mi értelme a szenvedéseknek, az áldozatodnak, mi
értelme lassú haldoklásodnak? Amikor utolszor lázadsz fel az előtted álló halál
vigasztalansága ellen, úgy érzed, szellemed áthatol a téged körülvevő
szürkeségen és ebben az utolsó felágaskodásban megérzed, hogy lép át a
szellemed ezen az egész vigasztalan és értelmetlen világon és a végső értelmet
tudakoló utolsó kérdésedre végül valahonnan egy győztes „igen” felel. És ebben a
pillanatban fény villan fel egy távoli tanyaház ablakában, mely ház szinte díszletként áll a láthatáron,
a felvirradó bajor reggel vigasztalan szürkesége közepette – „et lux in tenebris lucet” –, és fény világít
a sötétségben.
Most már ismét órákon át csákányoztad a fagyott földet, éppen ismét elhaladt
melletted az őrszem, hogy gúnyolódjék rajtad, és te ismét hozzáfogsz a szeretett
lénnyel való párbeszédhez. Egyre inkább úgy érzed, hogy ez valóság, érzed: ő itt
van. Azt hiszed, megfoghatod, csak a kezedet kell kinyújtanod. hogy megfoghasd
a kezét. Teljesen hatalmába kerít az érzés: ő – itt – van! Most, ebben a
pillanatban, mi ez? Hangtalanul ideröppent egy madár, leereszkedik közvetlenül
előtted, egy földrögre, melyet te lapátoltál ki az árokból, rád szegezi a szemét,
állhatatosan és mozdulatlanul...

Művészet a koncentrációs táborban

Az előbb művészetről beszéltünk. Művészet a koncentrációs táborban? Hát létezik-e

ilyesmi egyáltalán? Persze, attól függ, mit nevezünk művészetnek. Akárhogyan
is, időnként sor került még rögtönzött kabaréelőadásokra is. Átmenetileg kiürí-
tenek egy barakkot, összeszednek vagy eszkábálnak néhány fapadot és
összeállítanak egy műsort. És estére eljönnek azok, akiknek sikerült a lágerben
jól helyezkedni, pl. a kápók vagy a raktármunkások, akiknek nem kell kivonulniok
külső munkára; eljönnek, hogy kicsit nevessenek vagy sírjanak, mindenképpen:
kicsit felejtsenek. A néhány elénekelt dal, elszavalt vers, néhány móka – még szatirikus éllel is, a
lágeréletre célozva, mindnek célja, hogy segítsen felejteni. És valóban segít, olyannyira segít, hogy
egy-egy közönséges, nem kedvezményezett fogoly is eljött, akármilyen fáradtan is, hogy megnézze a
kabarét és még azt is tudomásul vette, hogy emiatt elmulasztja a levesosztást.
Meglehetősen irigylésre méltó volt az, akinek tényleg jó énekhangja volt. A
félórás déli szünetben, amikor ottlétünk első idejében a munkahelyen még
osztottak levest (ami az építővállalat költségére ment, ezért tehát nem verte
magát nagy kiadásokba), összegyűlhettünk egy félig kész műhelycsarnokban.
Belépésünkkor mindegyikünk kapott egy merőkanálnyi vízlevest és míg mi azt
éhesen kiszürcsöltük, egyik bajtársunk fellépett egy hordóra és olasz áriákat
adott elő nekünk. Míg a miénk volt a zenei élvezet, neki garantáltan dupla adag
leves jutott, méghozzá "alulról", azaz még borsó is akadt benne.
Jutalom azonban a táborban nem csak a művészetért járt, hanem –
tetszésnyilvánításért is. Nekem pl. protekcióm lett volna – szerencsére nem került rá sor, hogy
szükségem lett volna rá – az egyik kápónál, aki talán a legrettegettebb volt az egész táborban és akit
bizonyára nem csak egyetlen ok miatt általánosan „gyilkos kápó” néven emlegettek. Mi is
történt? Egyik este az a hihetetlen megtiszteltetés ért engem, hogy meghívást
kaptam ugyanarra a szállásra, melyben az előzőekben már emlitett spiritiszta
szeánszot rendezték. Ismét beszélgetés folyt a főorvos (maga is fogoly) intim
társaságában és ismét felettébb illegális módon jelen volt az egészségügyi al-
tiszt. Amikor aztán véletlenül belépett a helyiségbe a gyilkos kápó, arra kérték,
adná elő költeményei egyikét, melyek híre már bejárta az egész tábort. Nem
kérette magát kétszer, hanem elővett egy olyan naplófélét. Ebből kezdte
felolvasni költői próbálkozásait. Hogy el ne nevessem magam szerelmes versei
hallatán, sebesre harapdáltam ugyan ajkamat, de ezzel bizonyára megmentettem az életemet. De hogy
még ezen felül a tetszésnyilvánítással sem fukarkodtam, akkor is megmentette volna az életemet, ha
történetesen az ő munkacsapatába osztottak volna be. Ezt megelőzően ez csak
egyszer történt meg, egyetlen napra, de ebből az egy alkalomból is már bőven
elegem volt. Mivel azonban mindenképpen csak hasznos lehet, ha az ember
előnyös színben marad meg a gyilkos kápó emlékezetében, így hát
szorgalmasan tapsoltam, bár a gyilkos kápó szerelmes verseiben talán még a
legkevésbé nevetséges az volt, hogy állandóan visszatérő rímei a „szerelem” –
„küzdelem”, „szív” – „kín”, „érzelem” – „gyötrelem” voltak.
Természetesen nagyjából minden táborbeli művészi igyekezet tele van
groteszk elemekkel; sőt, azt is mondhatnám, a valódi élménye mindannak, aminek
valami köze is volt a művészethez, éppen az előadást a vigasztalan lágerélet
hátterével szembesítő kísérteties kontraszthatásból következik.
Felejthetetlen marad számomra, hogyan ébredtem második auschwitzi éjszakámon a kimerültség
mély álmából – zeneszóra. A blokkfelelős a közvetlenül a barakk bejárata melletti
kamrájában valamilyen ünnepséget rendezett, részeg hangok slágermelódiákat
gajdoltak. Aztán hirtelen csend állt be, egy hegedű elsírt egy végtelenül
szomorú, ritkán játszott és ezért még nem elcsépelt tangót. Sírt a hegedű és
bennem valami vele sírt. Mert ezen a napon volt valakinek a 24. születésnapja,
ez a valaki az auschwitzi tábor valamelyik barakkjában feküdt, tehát csak
néhány száz vagy néhány ezer méternyire tőlem és mégis elérhetetlenül távol;
ez a valaki a feleségem volt.

Lágerhumor

A kívülálló számára már az is eléggé meglepő lehet, hogy a koncentrációs

táborban egyáltalán létezik olyasmi, mint természet- vagy műélvezet. De még
ennél is jobban csodálkozhat azon, hogyha azt mondom, hogy ott humor is létezik.
Persze csak nyomokban és az is csak percekre vagy másodpercekre. A humor is a lélek egyfajta
fegyvere az önfenntartásért való harcban, hiszen ismeretes, hogy a humor – mint aligha valami más az
emberi létben – alkalmas arra, hogy távolságot teremtsen, felülkerekedjék az adott helyzeten, ha –
mint mondottam – csak néhány másodpercre is.
Egyik barátomat és kollégámat, aki mellett heteken át egyazon építkezésen dolgoztam, szinte
idomítottam a humorra: azt javasoltam egyszer, kölcsönösen kötelezzük egymást arra, hogy
naponta legalább egy vidám történetet találjunk ki, mégpedig olyasmit, ami
majdan, felszabadulásunk és hazatértünk után, megtörténhetne. Az illető sebész
volt, asszisztens egy kórház sebészeti osztályán. Egyszer pl. megkíséreltem őt
mosolyra bírni azzal, ahogyan ecseteltem milyen lenne az, ha már otthon,
visszatérve korábbi tevékenységéhez, nem tud megszabadulni a lágerben felvett
szokásaitól. Ehhez persze elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a foglyok
munkahelyein a felügyelő – különösen ha közeledett az ellenőrző építésvezető –
igyekezett a tempót felgyorsítani és a szokásos „Mozgás, mozgás!” felkiáltással buzdítani
a dolgozókat. És akkor bajtársamnak a következőt meséltem: Egyszer majd
ismét ott állsz a műtőben, éppen egy hosszadalmas gyomorműtétet végzel,
amikor beront a műtősszolga és azt kiabálja: „Mozgás, mozgás!”, ezzel jelentve be,
hogy jön a főorvos, a „főnök”. Sokszor maguk a bajtársak is kitaláltak hasonlóan
mulatságos álmokat a jövőről, pl. azt jósolták, hogy társaságban, egy vacsorameghívás
alkalmával, magukról megfeledkezve arra kérik a ház asszonyát – mint delenként a kápót a
munkahelyen –, hogy a tál aljáról merje nekik a levest, hogy a tányérban ússzon néhány szem borsó
vagy akár fél krumpli is.
Amennyiben a humor akarása, az a kísérlet, hogy a dolgokat valahogyan humoros látószögből
nézhessük, úgyszólván trükkhöz folyamodik, akkor valóban az életművészet
értelmében vett trükkről van szó. Az életművészet értelmében vett magatartás
lehetőségét az adja meg, hogy a lágerélet tele van ellentmondásokkal, melyek
hatásának előfeltétele viszont minden szenvedés bizonyos relativitása. Ha
párhuzamot akarnánk vonni, azt mondhatnók, hogy az emberi szenvedés olyan,
mint a gázneműek halmazállapota: ahogyan egy bizonyos gázmennyiség
egyenletesen és tökéletesen kitölti azt az üreges teret. amelybe
beleszivattyúzták, akármilyen méretű is az, ugyanúgy tölti ki minden esetben a
bánat az emberi lelket. az emberi tudatot akár nagy ez a bánat, akár kicsi. Ebből
következik hogy az emberi bánat „nagysága” teljesen relatív valami, és az is, hogy valami, ami
önmagában csekélység, mégis a legnagyobb örömet okozhatja. Hogyan is volt például az, amikor
Auschwitzból Bajorországba, Dachau egyik altáborába utaztunk? Az általános feltételezés az volt
– és ettől nagyon tartottunk –, hogy a szállitmányt Mauthausenba irányítják.
Egyre nőtt bennünk a feszültség, ahogyan közeledtünk ahhoz a Duna-hídhoz,
amelyen át – velünk utazó és sokévi lágerélet tapasztalataival rendelkező
bajtársak közlései szerint – a vonatnak Mauthausen felé kellett haladnia, amint
elágazik a főútvonaltól. Elképzelhetetlen annak számára, aki ilyent vagy ehhez
hasonlót nem élt át, az a szó szerinti örömtánc, amit a foglyok a vagonban
rendeztek, amikor észrevették, hogy a szállítmány „csak” Dachauba megy.
Milyen volt megérkezésünk a dachaui altáborba? Két napon és három éjszakán át
tartott az utazásunk. A kis rabkocsiban – mint már említettem – nem volt
elegendő hely ahhoz, hogy mindenki a padlón guggolhasson, így legtöbben állva
tették meg az utat és turnusokban váltva egymást, mindig csak néhányan
kuporodhattak le az emberi vizelettől nedves, ritkás szalmára.
Megérkezésünkkor tehát érthetően halálfáradtak voltunk. Régebben ott lévő
táborlakóktól kaptuk az első fontos információt, mely szerint ebben a viszonylag
kicsi táborban (befogadóképessége max. 2500 fő) nincsen kemence, ami azt
jelenti, nincsen krematórium, tehát nincs gázkamra sem. Ez egyben azt is
jelentette, hogy a „ronccsá” vált foglyot nem küldhették egyenesen az elgázosítóba,
hanem csak akkor, amikor összeállítottak egy Auschwitzba irányuló betegszállít-
mányt. Kisebb lett tehát az e tekintetben fenyegető közvetlen életveszély.
Jókedvre hangolt bennünket az az örömteli meglepetés, hogy kegyesen
megadatott nekünk az, amit blokkfelelősünk Auschwitzban kívánt nekünk,
nevezetesen az, hogy igyekezzünk minél előbb eljutni egy olyan táborba,
melynek nincs „kemencéje” (mint Auschwitznak). Ez a jókedvünk nevetésre ingerelt
bennünket, sőt még mókáztunk is, mindannak dacára, amit a következő órákban
még át kellett élnünk. Amikor ismételten megszámolták a szállítmányunkkal
újonnan érkezett foglyokat, egy fogoly hiányzott. Addig kellett tehát a
sorakozótéren esőben és hideg szélben állnunk, míg meg nem találták a hiányzó
embert. Végül is rábukkantak egy barakkban ahol kimerülten mely álomba
zuhant. Következésképpen a hosszan tartó számbavételi sorakozó büntető
sorakozóvá vált, azaz egész éjjel, a következő nap delelőttjéig ott kellett állnunk
átázva és átfagyva a sorakozótéren, tekintet nélkül arra, hogy milyen keserves és hosszú út állt
mögöttünk. És mindennek ellenére mindannyian csakis örömteljes izgalmat éreztünk, hiszen a
táborban nincs „kemence” és Auschwitz messze van. . .

Irigyelt fegyencek

Hogyan is volt az, amikor egy csoport fegyencet láttunk munkahelyünk előtt
elhaladni? Mennyire nyilvánult meg ilyenkor minden fájdalmas szituáció
relativitása! Mennyire is irigyeltük mi ezeket a fegyenceket viszonylag
szabályozott, viszonylag biztonságos, viszonylag higiénikus életükért! Ezeknek
bizonyára rendszeresen van lehetőségük fürödni – gondoltuk szomorkásan.
Ezeknek bizonyára van fogkeféjük, ruhakeféjük, priccsük – egy-egy minden
személynek –, és havonta kaphatnak postát, van tudomásuk arról, hol vannak hozzátartozóik; sőt
még azt is, hogy életben vannak. Nekünk azonban akkor mindez már régen nem
volt!
Valahogy irigyeltük még azokat a közülünk való bajtársakat is, akiknek
megadatott az a nagy lehetőség, hogy gyárban dolgozhattak fedett
helyiségekben! Hogy reménykedett mindegyikünk egy ilyen életmentő
lehetőségben!
De a viszonylagos boldogságnak még további fokozatai is vannak. Még
miközöttünk is, akiket külső munkákra vezényeltek, irigyelhette a rosszabb
beosztásba került egyik bajtárs azt a másikat, mert az éppen nem fogta ki olyan
rosszul, hogy mely agyagban gázolva, egy meredek lejtőn állva kelljen napi
tizenkét órán át egy tábori vasút csilléit kiürítenie. Ebben az utóbbi
munkacsoportban fordult elő a legtöbb baleset, szinte naponta, és gyakran
halálos kimenetelű. Más, rossznak minősített munkacsoportok esetében, ahol az
élesszemű felügyelők helyi hagyományként ütötték-verték a foglyokat, már azok
is szerencsésnek tarthatták magukat, ha legalábbis nem állandó jelleggel voltak
oda beosztva. Egy szerencsétlen véletlen folytán egyszer én is egy ilyen munkacsoportba
kerültem. Azt hiszem, ha az engem „kipécézett” munkafelügyelő nem lett volna kénytelen
tevékenységét légiriadó miatt két óra múlva leállítani és utána átcsoportosítani a
munkaerőket, – engem akkor bizonyára azon a szánkón vittek volna vissza a táborba, amelyen a
halálosan kimerült vagy már halott bajtársakat szállitották el.. Mindenképpen:
mekkora megkönnyebbülést jelent ilyen helyzetben a légiriadót jelző szirénát
meghallani, azt még az az ökölvívó sem tudja igazán elképzelni, akivel
megtörtént, hogy a menet végét jelző gongütés utolsó pillanatban hárította el a
kiütés veszélyét.
 Szerencse mindaz, ami nem ér bennünket

Már azért is hálásak voltunk a sorsnak, ha megkímélt bennünket egy ijedtségt ől, akár a
legkisebbtől is. Örültünk már annak is, ha este, lefekvés előtt, módunkban állt
tetvetleníteni magunkat. Ez önmagában véve ugyancsak nem volt szórakozás,
hiszen meztelenre kellett vetkőznünk abban a barakkban, melynek tetejéről
belülről jégcsapok csüngtek, – de külön örömet jelentett, ha közben nem volt
légiriadó, ha váratlanul elrendelt elsötétítés nem lepett és akadályozott meg
bennünket a művelet befejezésében, mert a csak félig elvégzett tisztogatás fél
éjszakai nyugalmunkba került.
Természetesen a lágerélet ezen szegényes örömei Schopenhauer
megfogalmazása szerint negatív értékű boldogságot jelentenek, nevezetesen
azt, hogy panaszmentes volt, de még ez is a fentiek szerint csak negatív
értelemben. Pozitív örömökben, a legcsekélyebbekben is csak nagyritkán volt részünk.
Pontosan visszaemlékszem arra, hogy egyszer felállítottam valami „örömmérleg”-félét, melynek
eredményeként kiderült, hogy sok-sok hét leforgása alatt mindössze kétszer volt részem valóban
örömteli pillanatokban. Az egyik ilyen eset az volt, amikor a munkahelyről a táborba
visszaérve, a konyhai barakk előtti hosszas sorban állás után végül beengedtek
és abban az oszlopba soroltak be, mely F. fogolyszakácshoz vezetett. F. az egyik
nagy kondérnal állt és abból merítette a levest az elette gyorsan elvonuló bajtársak
elébe tartott csajkájába. A szakácsok közül F. volt az egyetlen, aki tevékenysége
közben nem fordult afelé az ember felé, aki éppen odatartotta neki az edényét; ő
volt az egyetlen olyan szakács, aki „személyre való tekintet” nélkül, egyenletesen
osztotta a levest, az egyetlen, aki nem részesítette előnyben személyes barátait
vagy honfitársait azzal, hogy nekik előhalászta volna a kondér melyéből a
krumplikat, míg aztán a többieknek a kondér tetejéről a híg lötty jutott volna
csupán. De távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek azon foglyok felett, akik ilyen
helyzetben elsősorban baráti körüknek kedveztek. Ki merné az első követ dobni
arra, aki előnyben részesíti barátait egy olyan helyzetben, melyben ezen múlhat
élet és halál? Senkinek sem lenne szabad felemelni azt a bizonyos követ, mielőtt
saját magának fel nem tette teljes becsületességgel a kérdést: biztosan másként
cselekedett voln~e, ha azonos helyzetbe kerül?
Jóval azután, hogy ismét rendezett életet élhettem, tehát hosszú idővel a lágerből való
szabadulás után, valaki egy képesújságban megjelent fotót mutatott nekem,
mely foglyokat ábrázolt, akik a koncentrációs táborban összezsúfolva hevertek
emeletes ágyaikon és eltompultan bámulnak a fényképezőgép lencséjébe. „Hát nem
rémes, nem szörnyűek-e ezek az arcok, mind?” „Hogy hogy?” kérdem, és valóban nem
értettem. Mert énbennem ebben a pillanatban felmerült egy kép. Hajnali öt óra. Kint még sötét éjszaka
van. Kemény deszkán fekszem egy földkunyhóban, melyben mintegy 70 bajtárs „kímélőben” van,
azaz betegállományban vagyunk, nem kell elhagynunk a tábort, hogy kivonuljunk munkára. Még a
sorakozón sem kell részt vennünk. Egész nap heverhetünk a barakkban, keskeny fekhelyünkön,
szunyókálhatunk és várhatjuk a „kíméltek” számára természetesen csökkentett
kenyéradagunkat és a napi egyszeri leves kiosztását, mely a foglyok ezen
kategóriája számára külön felhígított és csökkentett adag. És mégis: milyen
elégedettek vagyunk, sőt boldogok, mindennek ellenére. Míg egymáshoz
préseljük testünket, hogy semmi meleg ne menjen veszendőbe, miközben túl
apatikusak és lusták vagyunk még ahhoz is, hogy akárcsak egyik végtagunkat
megmozdítsuk, amennyiben ez nem feltétlenül szükséges, hirtelen kintről, a
sorakozótér felől éles sípszó és vezényszavak hallatszanak, kintről, ahol éppen
felvonult a lágerbe visszatért éjjeli műszak. Kivágódik az ajtó, hóvihar zúdul a
barakk belsejébe és vele egy behavazott alak, egy kimerült bajtárs támolyog be,
hogy kimerülten néhány percre lepihenhessen a deszkákon. A blokkfelelős
persze azonnal kidobja, mert számbavételi sorakozó idején szigorúan tilos a
gyengélkedőbe oda nem tartozót beengedni. Mennyire sajnálom ezt a
bajtársamat!
Milyen boldogság, hogy nem én vagyok az ő bőrében, hanem „kímélőben”
vagyok és továbbra is naphosszat szunyókálhatok a gyengélkedőben. Szinte
életmentést jelentett az, ha valaki a betegrendelő ambulancián engedelyt kapott
két nap kímélőre, hát még ha azt utána esetleg még meg is toldották két további
nappal!

A flekktífuszlágerbe?

Azidőtájt még ennél is nagyobb szerencse ért. Amint a negyedik nap után be
kellett volna, hogy osszanak az éjjeli műszakba – ami biztos halálomat jelentette
volna –, váratlanul berobbant a barakkba a főorvos és felszólitott, jelentkezzek
önként orvosi szolgálatra egy másik lágerbe, egy flekktífuszlágerbe. Barátaim határozott tanácsai
ellenére és majdnem minden nem foglalkoztatott kolléga számító magatartásától el-
térően, azonnal a jelentkezés mellett döntöttem. Tudtam, hogy
munkacsoportban a legrövidebb időn belül a biztos pusztulás vár. Ha már meg
kell halnom, legalább legyen értelme. Kétségtelenül értelmesebbnek tűnt
számomra orvosként valamennyire bajtársaim segítségére lenni, mint így
vegetálni és végül megdögleni, improduktív kubikosként, ami akkoriban voltam.
Ez részemről egyszerű mérlegkészítés volt, távokól sem hősies áldozatvállalás.
Az egészségügyi altiszt azonban titokban úgy rendelkezett, hogy mindkét
jelentkező orvos a flekktífuszlágerbe történő átszállításáig a kímélőben
maradhat. Annyira dögrováson levőnek néztünk ki, hogy ellenkező esetben nem
néhány orvossal több állt volna rendelkezésre, hanem néhány hullával több a
lágerben. – Mindezt lelki szemem elé varázsolta az emlékezet, amikor elibém
tették azt a képet a koncentrációs táborból. És el kellett mindezt mesélnem, míg
meg nem értettek engem, miért voltam a kép láttán azon a véleményen, hogy
nem is olyan rettenetes, sőt, még azt is egészen jól el tudtam képzelni, hogy
ezek az emberek nem is érezték magukat akkor olyan nagyon szerencsétleneknek.
Az előbb már beszéltem arról a nagy elértéktelenedésről, melynek – az
említett néhány kivételtől eltekintve – minden áldozatul esik, ami nincs közvetlen
összefüggésben a saját, vagy a hozzá legközelebb állók életével. Ez az elértéktelenedés
azonban nem torpan meg maga az ember, a saját személye előtt sem. Az is
belekerül egy szellemi örvénybe, amellyel úgy látszik minden érték belezuhan a
kérdésesség szakadékába. Egy olyan környező világ szuggesztiója alatt, mely már régen
mit sem tud az emberi élet értékéről és az emberi méltóságról, és ehelyett az
embert egy kiirtási politika kizárólagos és akarat nélküli tárgyává tette, mely a
végcél elé már csak a fizikai munkaképesség utolsó maradványainak
kihasználhatóságát helyezte, – ezen általános szuggesztió hatására végül a saját én
elértéktelenedését is tapasztalnia kell. A koncentrációs táborban az ember – ha nem sikerül
önbecsülése utolsó fellángolásával védekeznie ellene – elveszti azt az érzését, hogy egyáltalán még
alany, hát még hogy belső szabadsággal és személyes értékkel rendelkező
szellemi lény. Saját magát már csak egy nagy tömeg legkisebb részecskéjeként
éli meg, léte lesüllyed a csordalét szintjére anélkül, hogy gondolkodna, sőt
gondolkodni akarna, ide-oda hajtják az embereket, össze vagy szétterelik, mint egy
birkanyájat. Tőled balra és jobbra, előtted és mögötted egy kicsiny, de
felfegyverzett, rafinált és szadista horda leselkedik, mely ordítással,
csizmarúgásokkal vagy puskatus-ütlegeléssel előre- vagy visszahajt. Ugy éreztük
magunkat, mintha egy nyáj birkái lennénk, akik csak egyet ismernek, gondolnak,
akarnak: kitérni a kutyák támadásai elől, és – ha egyszer kicsit nyugton hagyják
őket – egy kicsit zabálhassanak. És ahogyan minden birka igyekszik félelmében a
boly közepébe furakodni, pontosan úgy igyekezett mindegyikünk, hogy az ötös
sor közepén és lehetőleg méghozzá az egész menetoszlop közepén jusson neki
hely, hogy elkerülhesse az oszlop oldalán, elején és végén menetelő őrök ütle-
geit. Ennek a közepén való elhelyezkedésnek még az a le nem becsülendő
előnye is volt, hogy valamennyire védelmet nyújtott a szél ellen.
Így tehát nem csak szuggesztió, hanem több vonatkozásban önmentési kísérlet is, hogy a
koncentrációs táborban minden ember azon van, hogy „feloldódjon” a tömegben. Feloldódni,
ötösével, ötös sorokban, ezt rövid időn belül már minden fogoly mechanikusan
megteszi; tudatosan viszont arra törekszik, hogy elvegyüljön a „tömegben”, ezzel
eleget téve az önvédelem egyik legfőbb lágerbeli törvényének: csak fel nem tűnni
csak lehetőleg még a legjelentéktelenebb aprósággal sem felhívni magára az SS
figyelmét.

Vágyakozás a magány után

Természetesen akadnak olyan időszakok, ahol szükséges és lehetséges is,

hogy az ember kiváljon a tömegből. Ismeretes, hogy a sorstársak tömegével való
szakadatlan együttlét, minden percben és minden banális napi teendő során,
gyakran szül ellenállhatatlan vágyat aziránt, hogy az ember legalább rövid időre
kiszökjön ebből a kényszerű együttlétből. Mély vágy ez a saját magával való
egyedüllét után, vágy egy kis darabka magány után, mely az embert itt elfogja.
Amikor már átszállítottak egy másik bajor táborba, egy úgynevezett
kímélőtáborba, ahol egy nagy flekktífuszjárvány idején végül orvosként
működhettem, az a szerencse ért időnként hogy legalább percekre
visszavonulhattam az olyannyira áhított magányba. A flekktífuszbarakk egy
földkunyhó volt, melyben mintegy ötven bajtárs feküdt összezsúfolva, magas
lázzal és delirálva. Mögötte volt egy kis csendes zug, a tábor kettős
szögesdrótkerítésének sarkában. Ott néhány karóból és faágból valamiféle sátrat rögtönöztek, oda
dobták azt a féltucatnyi hullát, mely kis táborunkban naponta „elhullott”. Egy akna is volt ott,
földalatti vízvezetékkel, egy falappal lefedve. Azon telepedtem le, amint csak kis időre is
orvosként a barakkban nélkülözhető voltam. Ott ücsörögtem és a tüskésdrót
megszokott keretén keresztül kitekintettem a bajor vidék zöldellő virágos és tág
rétjeire, a távolban kéklő dombjaira. Ültem és átadtam magam vágyálmaimnak,
messzire elküldtem gondolataimat északra és északkeletre, ahol szeretteimet
sejtettem, de most csak félelmetesen bizarr alakú felhőket észleltem. Nem
zavarhattak ebben a mellettem heverő, eltetvesedett holttestek sem. Álmaimból
csak a szögesdrót mentén időnként járőröző őrszem léptei riasztottak fel, vagy
egy hívás a barakkból, mely visszarendelt a betegkörletbe, hogy a táborba most
érkezett gyógyszereket vételezzek a karanténállásom számára, öt, néha tíz
tabletta Aspirin- vagy Cardiazol-pótlást – többnapi adag – ötven beteg számára. Akkor el-
mentem értük és utána „vizitet” tartottam: bajtárstól bajtársig haladtam, megtapogattam a pulzusukat,
a súlyosabb eseteknek fél tabletta gyógyszert adtam, a legsúlyosabbak semmit sem kaptak, mivel
nekik már nem használt volna és elvontam volna olyanoktól, akik esetleg még
megmenthetők. A könnyebb eseteknek mást nem adhattam, mint néhány jó szót
talán. Így vonszoltam magam egyik bajtárstól a másikig, magam is a végsőkig
legyengülve és fizikailag leromlottan, magam is éppen kilábalva egy súlyos
tífuszlázból. És aztán ismét rövid időre visszavonultam magányomba,
letelepedtem a földalatti vízcsap fafedelére – mely egyébként egyszer három
bajtárs életét mentette meg: röviddel a felszabadulás előtt még tömeg-
szállítmányokat indítottak el – állítólag Dachauba – és három ember nagybölcsen
igyekezett magát ezekből kivonni. Lemásztak tehát ebbe a vízaknába, hogy
elrejtőzzenek az egész területet átkutató lágerőrség elől. Én magam ezekben az
izgalmas percekben látszólagos nyugalommal ültem az aknatetőn és buzgón
semmibe vettem a bizalmatlanul körülkémlelő őrszemeket, akik ugyan eleinte
úgy látszik gyanút fogtak és fel akarták emelni az aknatetőt, de aztán
meggondolták magukat és elmentek mellettem – én pedig ott ültem, ártatlan képpel
és közömbös tekintettel, sikeresen megjátszott közömbösségge1 dobálóztam kis kavicsokkal a
szögesdrót felé. Csak egy másodpercre rökönyödött meg láttamra az egyik őr, aztán elfordult
ettől a gyanakvását lefegyverző látványtól és továbbsietett. Én meg hamarosan
jelenthettem a mélyben várakozó három bajtársamnak, hogy a fő veszély most
már elmúlt.

Labdázik a sors

Arról a gyökeres értéktelenségről, amelyre a lágerélet az egyes emberéletet

lezülleszti, csak az tud magának egyáltalán fogalmat alkotni, aki maga is átélte az ottani
állapotokat. Az ugyanakkor ezáltal már el is tompult fogolyban az emberi egyed létének ez a
semmibevétele leginkább még akkor vált tudatossá, amikor a táborban egy betegszállítmányt állítottak
össze.
Kétkerekű kordélyokra – melyeket a foglyoknak hóviharban kellett a sok
kilométernyi távolságra levő másik táborba húzniok – csak úgy egyszerűen
feldobálták a szállítmányba szántak kiaszott testét. Ha akadt köztük hulla, az is
belekerűlt – a létszámnak egyeznie kellett! A legfontosabb a létszámlista – az ember maga
annyiban számít, hogy fogolyszáma volt, a szó szoros értelmében már csak számadat. Holtan vagy
élve – ez itt már egyre megy, élő-e a szám vagy sem, teljesen közömbös. Még kevésbé számít
az, ami emögött a szám mögött, emögött az élet mögött van: egy ember sorsa – története – neve.
Abban a betegszállítmányban pl. mellyel én orvosként kerültem át egyik bajor táborból a másikba,
volt egy fiatal bajtárs akinek ott kellett volna hagynia a testvérét, mivel az nem került fel a listára.
Addig kunyerált a táborfelelősnél, míg az végül úgy döntött, hogy a ragaszkodó
testvért kicseréli egy olyasvalakiért, aki szerepelt a listán, de szívesen kimaradt
volna A listának azonban egyeznie kellett! Semmi sem könnyebb: a ragaszkodó
testvér egyszerűen átvette a helyette visszamaradó bajtárs fogolyszámát,
család- és utónevét és viszont. Hiszen – mint már említettem – okmányai a
táborban már régen egyikünknek sem voltak, és mindegyikünket boldoggá tette
már az is ha mást nem mondhatott magáénak mint ezt a mindennek ellenére
még lélegző szervezetét. Ami a szó szoros értelmében ezen felül és kívül még
körülvette e fakó arcbőrű, félig csontváz embereket rongyokként, ez már csak a
hátramaradók érdeklődésének tárgya volt: leplezetlen kíváncsisággal és
szakszerűen mustrálták az elvonuló „muzulmánokat”, nincs-e valamelyiken még
olyan cipő vagy kabát, mely jobb, mint a sajátjuk. Amazok sorsa már úgyis
megpecsételődött, de azoknak, akik a táborban maradhattak mint féligmeddig még
munkaképesek, minden kapóra jött, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy növelje a
túlélés esélyeit. Hát érzelgősek nem voltak...
Annak az érzésnek az elvesztését, hogy még egyáltalán emberi alanyok, az is alátámasztotta, hogy
az ember a koncentrációs táborban nemcsak az őrség kényének-kedvének kiszolgáltatott
tárgya, hanem úgy igazából a sorsé is, annak játékszereként.
Mindig az volt a véleményem és azt hangoztattam is, hogy az ember általában csak úgy 5-10 év
múlva tudja meg, mi mire jó az életében. A koncentrációs tábor másra oktatott: hányszor, de hányszor
tapasztaltuk már 5-10 perc múlva, mi mire volt jó. Még Auschwitzban helyesbítettem egy elvet,
melynek „helyessége” rövidesen bizonyítást nyert és később aztán bajtársaim
legtöbbje is ehhez tartotta magát. Amiről megkérdeztek, azt többnyire az
igazságnak megfelelően válaszoltam meg; amire viszont nem kérdeztek rá, arról
hallgattam. Ha megérdeklődték a koromat, megmondtam; ha foglalkozásomat
kérdezték, megmondtam, hogy „orvos”, de elhallgattam, hogy szakorvos, hacsak kifejezetten
nem a szakmám után érdeklődtek. Auschwitzban, az első délelőttön, a sorakozón
egy SS tiszt jelent meg. A negyven év alatti bajtársaknak az egyik oldalra kellett állniok, a negyven
felettieknek a másik oldalra. Fémmunkásokat, autószerelőket ismét máshová állították. Ezt
követően le kellett eresztenünk a nadrágot és sérv-vizsgálatot végeztek, ismét
kiszelektáltak néhány embert. Egy csoportot ezután egy másik barakkhoz
hajtottak, ahol ismét fel kellett sorakozni Odakerültem én is. Ismét válogatás
következett és miután röviden és velősen megválaszoltam a koromra és
foglalkozásomra irányuló kérdéseket, egy kis csoportban félreállítottak. Ismét
áthajtották csoportomat egy további barakkhoz és rövidesen újból
átcsoportosítottak. Így folytatódott ez még jó egynéhányszor, amíg végül egészen szeren-
csétlennek nem éreztem magam, mivel egyszer csak teljesen idegen, egytől-egyik külföldi és
előttem ismeretlen nyelveken beszelő emberek között találtam magam. Még egy
utolsó válogatás, és ezekkel az utoljára kiszelektáltakkal egy utolsó barakkba
kergettek. Hirtelen észrevettem: régi bajtársaim, honfitársaim és kollégáim
között voltam, abban a barakkban, ahonnan elindultam. És közben szinte
észrevehetetlenül csak egyszerűen körbe-körbe kergettek. De azért sejtettem, hogy
néhány perc leforgása alatt hány lehetséges sorsot súroltam. . . Amikor összeállították a
„kímélőtáborba” indítandó már említett betegszállítmányt, nevem, illetve számom felkerült a
listára: szükség volt néhány orvosra. Senki nem volt azonban meggyőződve arról, hogy az
úticél valóban egy kímélőtábor lesz. már megtréfáltak bennünket, hiszen
ugyanezt a szállítmányt néhány héttel korábban már egyszer elrendelték. És már
akkor általános volt a feltételezés, a szállítmány nem egy kímélőtáborba jut. hanem
a gázkamrába. Akkor felröppent a hír: aki akarja, töröltetheti magát a gyengélkedők
listájáról, ha önként vállalja az oly rettegett éjjeli műszakot. 82 baj társ azonnal
vállalta ezt. Negyedóra múltán kihirdették: az elszállítás lefújva! Az a 82 ember
azonban már ottragadt az éjjeli műszak listáján! Legtöbbjük számára ez a
következő két héten belüli halált jelentette.

Végakarat, betéve megtanulva

Most tehát másodszor is összeállították a kímélőtáborba irányuló szállítmányt

Már valóban senki nem tudta, cselfogás-e ez vagy ürügy arra hogy a betegekből
kicsikarják a munkaerő utolsó szikráját, még ha csak tizennégy napra is; a
gázkamra-e a cél vagy tényleg a kímélőtábor? A főorvos szívelt engem. Este,
háromnegyed tízkor bizalmasan odasúgta: „Az írnokirodában azt mondtam, hogy még
kijelentkezhetsz, tíz óráig megteheted!” Értésére adom, hogy ez nem fekszik nekem, megtanultam az
egyenes utat járni vagy – másként kifejezve – rábízom magam a sorsomra. „Én már inkább beteg
bajtársaim mellett maradok” mondom neki. Rám veti együttérző, sajnálkozó tekintetét,
mintha sejtené... Némán kezet nyújt, mintha búcsúzna, nem az élettől, hanem az
én életemtől... Megyek. Lassú léptekkel, vissza a barakkomba. A helyemen szomorúan ül egy
barátom. „Tényleg elmész velük?” kérdi. „Igen – megyek...” Könnyek szöknek a szemébe.
Megkísérlem vigasztalni. Azután azonban mást kell tennem: szóbelileg végrendelkezni... „Figyelj
ide, Otto: ha nem kerülnék vissza, haza, a feleségemhez; és ha te viszontlátnád
őt. . . akkor mondd meg neki – figyelj: először is naponta és minden órában őróla
beszélgettünk – emlékszel? Másodszor: soha senkit nem szerettem nála jobban.
Harmadszor, az a boldogság, hogy vele élhettem, még ha csak rövid ideig is,
mindent megért, még azt is, amit itt kellett elszenvednünk.” Otto, hol vagy most? Élsz-e
még? Mi lett belőled utolsó közös óránk óta? Viszontláttad a feleségedet? És
emlékszel-e még arra, hogyan kényszerítettelek gyerekes sírásod ellenére, hogy
szó szerint kívülről tanuld meg szóbeli végrendeletemet?
 Másnap elmentem a szállítmánnyal. Ezúttal nem volt sem beugratás, sem
trükk. A szállítmány nem ment a gázkamrába sem, hanem valóban egy
kímélőtáborba. És azok, akik akkor annyira sajnálkoztak rajtam, ottmaradtak a
régi táborban, melyben azután az éhség még jobban tombolt, mint a mi új
táborunkban. Azt hitték, a menekülést választották, pedig a romlásba taszították
magukat: hónapokkal később, már a felszabadulás után, összetalálkoztam azzal
a bajtárssal a régi táborból aki „tábori rendőrként” maga kobozta el azt az egy kondérból
kihalászott húsdarabot, mely azokban a napokban, abban a táborban éppen hiányzott egy
hullarakományból... Mert abban a táborban, melynek későbbi poklából még
idejekorán kiszabadultam, kitört a kannibalizmus.
Kinek nem jutna ilyenkor eszébe a „Halál Teheránban” című történet? Egy gazdag és
hatalmas perzsa út szolgája kíséretében sétálgatott háza kertjében. A szolga
elkezd jajveszékelni, mondván, hogy éppen most meglátta a halált és az
megfenyegette; rimánkodik a szolga az urának, adná neki oda leggyorsabb paripáját,
hogy sürgősen útnak indulhasson és Teheránba menekülhessen, ahova még
aznap este akarna megérkezni. Az úr odaadja a lovat, a szolga elnyargal. A
házba visszatérőben azonban maga az úr találkozik a halállal Megszólitja: „Miért
ijesztgetted a szolgámat, miért fenyegetted meg?” „Csak csodálkozásomnak adtam
kifejezést, mert meglepődtem azon, hogy még itt látom, amikor ma este Teherán-
ban kellene találkoznunk!”

Szökési terv

Az az uralkodó érzés, hogy csak játékszerek vagyunk, valamint az az alapelv, hogy mi

magunk lehetőleg ne akarjunk sorsot játszani, hanem hagyjuk menni a dolgokat
a maguk útján. – mindez és még hozzá az a mélyreható apátia, mely
elhatalmasodik a táborban élő emberen, érthetővé teszik, ha kerülni igyekszik
mindennemű kezdeményezést, és fél a döntésektől. A lágeréletben előfordulnak
olyan helyzetek, amikor azonnal pillanatokon belül kell dönteni és a döntéstől lét
vagy nemlét függ. A fogolynak ilyenkor az a legjobb, ha a sors leveszi róla a döntési kényszert.
A döntés elől való menekülés leginkább akkor figyelhető meg, ha a fogolynak
arról kell döntenie: szökjön vagy sem. Azokban a percekben – hiszen mindig csak
néhány perc áll esetenként rendelkezésre –, amelyekben ezirányú döntést kell hoznia, a fogoly
pokoli belső kínokat áll ki: kísérelje meg a szökést vagy ne kísérelje meg? Vállalja
a rizikót vagy ne vállalja? Én magam is átéltem ezt a belső feszültséggel teli
tisztítótüzet, amikor közvetlenül a front közeledése előtt alkalom adódott a
szökésre. Egy bajtárs, aki a táboron kívül levő barakkokban teljesített orvosi
szolgálatot, a szökés mellett volt. Feltétlenül velem együtt akart szökni. Annak
az ürügyén hogy konzíliumot kíván tartani egy nemfogolynál, amihez sürgős
szüksége volna az én szakvéleményemre, kicsempészett engem a lágerből. Az
volt a terv, hogy kint egy külföldi ellenállási szervezet titkos tagja ellát bennün-
ket egyenruhákkal és hamis okmányokkal. Az utolsó pillanatban azonban
technikai nehézségek merültek fel és vissza kellett térnünk a táborba Ezt az
alkalmat azonban felhasználtuk arra, hogy ellássuk magunkat néhány rothadt
krumplival úti elemózsiaként és mindenekelőtt szerezzünk egy-egy hátizsákot. E
célból behatoltunk a női láger egyik üresen álló barakkjába, melyet korábbi lakói
elhagytak: a női lágert nemrég ki ürítették és a nőket elszállították egy másik
táborba. Elképesztő rendetlenség honolt abban a barakkban. Minden összevissza, szétszórtan
feküdt, tisztán látszott, hogy sokan megszöktek; voltak ott rongyok és szalma, megromlott
ételmaradékok és törött edények. De nem akartuk elvinni még a látszólag hasz-
nátható csajkákat sem, pedig azok a lágerben nagy értéket képviseltek. Nagyon
is jól tudtuk ugyanis, hogy a legutóbbi időben, amikor a lágerben már
kétségbeejtő állapotok kezdtek uralkodni, ezeket az edényeket nem csak
levesvételezésre, hanem mosdótálként, sőt, éjjeli edényként is használták.
(Érvényben volt egy igen szigorúan alkalinazott tilalom, hogy a barakkban
bármilyen természetes szükséglet kielégítését szolgáló edényt tároljanak. Ezt a
tilalmat kényszerűségből meg kellett szegniök mindazoknak, akik pl. a
flekktífuszjárvány idején magas lázzal feküdtek és még bajtársi segítséggel sem
tudtak volna éjjel a latrináig eljutni, ehhez fizikailag már túl gyengék voltak.) Míg
tehát én falazok, kollégám besettenkedik az elhagyott női barakkba. Rövidesen
örömtót sugárzó arccal jelenik meg és büszkén rámutat a kabátja alá rejtett hátizsákra. Azonban
még egy másik hátizsákot is látott bent, azt most én hozzam ki. Most ő falaz és én osonok a
barakkba. Míg átkutatom a halomnyi összevissza dobált holmit és még mielőtt
megtalálnám a második hátizsákot, legnagyobb örömömre és meglepetésemre
rábukkanok egy öreg fogkefére. És akkor felfedezek a láthatóan nagy sietségben
és kapkodásban visszahagyott holmik kellős közepén – egy női hullát...
Visszaszaladok a barakkomban, hogy magamhoz vegyem minden
vagyonomat: leveses csajkámat, egy pár rongyos egyinas kesztyűt, amit a
flekktífuszbarakk egyik betegétől „örököltem” és néhány tucat apró cédulát. melyekre – mint
már emlitettem – elkezdtem gyorsírással rekonstruálni az Auschwitzban elvesztett tudományos
könyvem kéziratát. Sietve még egyszer sorban végigjárom betegeimet, akik a földkunyhónk közepén
húzódó folyosó két oldalán, rothadó deszkákon összezsúfolva feküdtek. Utoljára
végigjárom. először a bal oldalt, majd a jobb oldalt is, közben odaérek egyetlen
honfitársamhoz, aki már majdnem haldokló állapotban van, pedig egész idő alatt
az volt a becsvágyam, hogy mégis megmentsem. Mindenesetre természtesen szigorúan
titokban kell tartanom szökési tervemet Ennek ellenére úgy látszik, valamit sejt a bajtársam. (Talán
kissé ideges voltam.) Gyenge hangon felteszi nekem a kérdést: „Te is lelécelsz?” Tagadom, mégsem
tudok megválni tekintetétől. Vizit után visszatérek hozzá. És ismét rám vetődik az a
reménytelen tekintet – valahogyan szemrehányásként érzékelem. Egyre jobban
elmélyül bennem az a rossz érzés, amely azonnal elfogott, amint beleegyeztem
a kollégámmal együtt történő közös szökésbe, ezzel szakítva régi elvemmel, miszerint nem
avatkozom bele saját sorsomba. És akkor hirtelen kirohanok a barakkból, át a kollégámhoz a
betegkörletbe és bejelentem neki: nem tudok vele menni. Alighogy határozottam kijelentettem, hogy
le kell mondania társaságomról, alighogy elhatároztam, hogy változatlanul bete-
geim mellett maradok, egycsapósra eltűnt belőlem az a bizonyos rossz érzés!
Fogalmam sincs, mit hoznak az elkövetkezendő napok; de eddig sosem
tapasztalt belső nyugalommal, szilárd léptekkel, visszamegyek
flekktífuszbarakkomba, leülök a deszkára bajtársam lábához, megpróbálom
vigasztalni, majd beszélgetek a többi lázas beteggel, nyugtatgatom őket.
Elérkezett táborunk utolsó napja. A közelgő front miatt majd minden lakóját
tömeges szállítmányokban más táborokba tették át. A láger fejesei, a kápók és a
szakácsok elmenekültek. Aznap az a hír terjedt el, hogy estig a lágert teljesen ki
kell üríteni, el kell tűnnie az utolsó még ott maradt foglyoknak is – általában a
betegeknek és néhány orvosnak, ill. „ápolónak”. Éjjel – így szólt a további híradás –
felgyújtják a tábort. A betegek elszállítására rendelt teherautók azonban még
délután sem jelentek meg. Ehelyett a tábort hirtelen a legszigorútiban lezárták
és oly szigorúan őrizték a tüskésdrótkerítéseket is, hogy már senki sem
kísérelhette meg, hogy egy félig-meddig már előkészített helyen „átjusson a dróton”.
A helyzet most már hátborzongatóvá vált. Sejteni lehetett azt a szándékot, hogy a tábor az ottrekedt
foglyokkal együtt váljék a lángok martalékává. Akkor határoztuk el – kollégám és én – másodszor a
szökést.
Utasítást kaptunk, hogy az aznap meghalt három ember holttestét a
szögesdróton kívül temessük el. Kettőnkön kívül ugyanis már senki nincs a
táborban, akinek ehhez elegendő ereje volna, a többi majd mind magas lázzal,
delíriumban fekszik a néhány még kiürítetlen barakkban. Megfogant az
elhatározásunk: az első hullával kicsempésszük az ő hátizsákját, abban az öreg
mosóteknőben, mely a koporsót és a ravatalt is helyettesíti, a második hullával
kikerül az én hátizsákom és a harmadikkal meglógunk mi magunk.
A harmadik hulláig tettre is válthatjuk a tervünket. Ennél az utolsónál azonban kicsit várnom
kellett, kollégám mondta, hogy még megpróbál egy kis kenyeret szerezni, hogy másnapra az
erdőben legyen mit ennünk. Én várok – hosszú percek múlnak el, egyre
türelmetlenebb leszek –, még mindig nem jön vissza. Olyan szépen kiszíneztem
már magamban, hogyan ízlik majd a szabadság, most, három év után először,
amikor a frontnak elébe futunk. És csak jóval később tudtuk meg, milyen ez az
„elébefutás”, veszélyes is lett volna. Erre azonban már nem került sor. Mert abban a pillanatban,
amikor kollégám végül berobogott, ugyanabban a pillanatban tágra nyilik a lágerkapu és egy
gyönyörű alumíniumszínű kocsi, nagy vörös keresztekkel, lassan begurul a sorakozótérre.
Megjelent a genfi Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja és védelme alá helyezte a tábort és annak
utolsó lakóit. Ki gondolna akkor már szökésre? A kocsiból gyógyszeres ládákat raknak ki, cigarettát
osztanak, lefényképeznek bennünket, mindenhol ujjongás, örömrivalgás. Most már nem kell
vállalnunk a kockázatot, hogy a harcoló felek közé keveredjünk.
A megbízott beszállásolta magát egy parasztházba, közel a táborhoz, hogy szükség esetén éjjel is
készenlétben legyen. Első örömmámorunkban meg is feledkeztünk a harmadik
hulláról. Most elindulunk és kivisszük, hogy őt is begurítsuk abba a kis aknasírba,
melyet ketten ástunk ki. A bennünket kísérő és felügyelő őrszem hirtelen
teljesen megszelidült. Kezdi sejteni, hogy most fordul a kocka, igyekszik
kapcsolatot teremteni velünk. Mindenesetre részt vesz a rövid halotti imában,
amelyet elmondunk, aztán hozzáfogunk, hogy a három tetemre dobjuk az első
göröngyöket. Belső feszültségünk és a halállal való versenyfutásunk utolsó napjainak és
óráinak izgalmai után olyan áhítattal imádkoztunk a békéért, amilyenre emberi száj valaha is képes
lehetett...
Igy múlik el ez a nap, táborunk utolsó napja, előre megsejtett és bensőnkben
megelőlegezett szabadságban. De nem számoltunk a gazdával. Mert annak
ellenére, hogy a Vöröskereszt megbízottja arról biztosított bennünket, hogy egy
megállapodás értelmében abba kell hagyni a tábor kiürítését, sőt, annak
ellenére; hogy ő maga is a közeli városkában tartózkodott, éjjel befutnak az SS-kkel
megrakott teherautók azzal a paranccsal, hogy a tábort azonnal ki kell üriteni: az utolsó
ottrekedt foglyokat elszállítják egy központi táborba, ahonnan 48 órán belül
Svájcba viszik és hadifoglyokkal cserélik ki őket. Rá sem lehet ismerni a
teherautók legénységére; annyira barátságosak ezek az emberek miközben
rábeszélnek, hogy aggályoskodás nélkül nyugodtan szálljunk csak be a
teherautókba és örüljünk a nekünk most kijutó nagy lehetőségnek. Máris a
teherautókhoz tolakszanak azok, akiknek még egyáltalán van elég erejük a tolakodáshoz;
kínkeservesen emelik fel a súlyos betegeket és a teljesen elgyengülteket a teherautó raklapjára.
Kollégám és én – már el sem rejtve hátizsákjainkat – készenlétben állunk hogy bevárjuk, amíg
leszámolják a tizenhárom személyt az utolsó előtti kocsihoz. A főorvos számolgat -
tizenöten állunk ott, ő pedig egyszerűen kihagy bennünket. A tizenhárom embert
felrakják a kocsira, mi ketten visszamaradunk, meglepődve, csalódottan és
dühösen. Míg az utolsóelőtti autó elhajt, szemrehányásokkal illetjük a főorvost. Ő
elnézést kér, kimerültségére és szórakozottságára hivatkozva: tévesen azt hitte,
még mindig szökésre gondolunk. Türelmetlenül ismét leülünk, le sem vesszük
hátizsákjainkat és az utolsó néhány fogollyal együtt várunk az utolsó kocsira. De
nagyon soká kell várnunk. Ledőlünk tehát a betegbarakk kiürült priccseire
teljesen kimerülten az utóbbi órák és napok „idegháborújától”, az egymást követő
és felváltó reményektől és csalódásoktól (az egetverő örömujjongástól a halálosan
lesújtott bánatig). „Útrakészen”, ruhástól-cipőstől alszunk el. Puskaropogásra és
ágyúdörgésre ébredünk, jelzőrakéták villapnak, a barakkfalat is átütő
puskagolyók fütyülnek; beviharzik a főorvos azzal a paranccsal, hogy a padlón
keressünk fedezéket, a felettem levő ágyemeletről egy bajtárs a hasamra ugrik,
most már végképpen felébredtem. Rövidesen áttekintjük a helyzetet: itt a
frontvonal! A lövöldözés alábbhagy, megszűnik, hasad a hajnal és kint a
táborkapu melletti póznán fehér zászló leng.
De csak hetekkel később tudtuk meg mi, a tábor maréknyi utolsó csoportja,
hogy még ezekben a legutolsó órákban is újból a sors játékszerei voltunk,
érzékelhettük, hogy mennyire kérdéses mindennemű emberi döntés éppen ott,
ahol élet vagy halál forog kockán. Ismét a „Halál Teheránban” című mesére kellett
gondolnunk, tekintettel azokra a bajtársakra, akik azon az éjszakán abban a
hiszemben indultak el, hogy a teherautók a szabadság felé haladnak. Hetekkel
később fényképek fekszenek előttem, melyek egy kis táborban készültek, közel a
miénkhez, ahová betegeimet elszállították, majd bezárták őket a barakkokba,
melyeket aztán felgyújtottak. A fotókon jól kivehetők a félig elszenesedett
holttestek.

Ingerültség

Ennyit az apátiáról, a lélek eltompulásáról, mely a foglyon a táborban való tartózkodása

folyamán eluralkodik, lelkféle. tét általában alacsony szintre süllyeszti, a sors
vagy a tábori őrség önkényének akarattalan tárgyává teszi. Ez végül oda vezet,
hogy az ember óvakodik sorsát saját kezébe venni, tehát döntéseket hozni. Az
apátiának azonban még más okai is vannak, ezért nem értékelhető kizárólag a
lélek önvédelmi mechanizmusaként. Fizikai indokai is vannak, éppen úgy, mint az
ingerültségnek, amely – az apátia mellett – a fogolylélek egyik legkirívóbb ismertetőjele. A
fizikailag ható tényezők közül első helyen áll az éhség és az alváshiány.
Ismeretes, hogy már a normális életben is mindkettő apatikussá és ingerültté
teszi az embert. A táborban az alváshiány részben arra vezethető vissza, hogy
mindenkit agyonkínoznak a férgek, ami a barakkok elképzelhetetlen zsúfoltságának és a higiénia
szinte teljes hiányának a következménye.
Az így keletkező apátia és ingerültség mellé még egy okozati tényező járul:
azoknak a civilizációs mérgeknek a hiánya, melyeknek normálisan éppen az
apátia és az ingerültség enyhítése a feladata: nélkülözni kell a nikotint és a
koffeint. Ezek hiánya még csak tovább növeli az apátiát és az ingerültséget. A
fizikai oldalról jelentkező okokhoz aztán még hozzájönnek ennek a sajátos – a
lágerfogolyra jellemző – kedélyállapotaak a lelki alapjai, éspedig különböző
„komplexusok” formájában.
A foglyok többsége érthető módon valamilyen kisebbrendűségi érzés alatt
szenved. Mindegyikünk valaha „valaki” volt, vagy legalábbis azt hitte, hogy valaki. Itt és most azon-
ban szó szerint úgy kezelik, mintha egy „senki” lenne. (Hogy egy a lényegesebb területeken, a
szellemi téren elkötelezett öntudatot nem rendíthet meg a lágerbeli helyzet, az nyilvánvaló; de hány
embernek és hány fogolynak van ilyen szilárd öntudata?) Anélkül, hogy sokat gondolkozna rajta,
anélkül, hogy egyáltalán a tudatáig hatolna, az átlagos fogoly természetesen tökéletesen
deklasszáltnak érzi magát. Ennek átélését tulajdonképpen csak az a kontraszthatás hozza felszínre,
mely a lágerélet sajátságos szociológiai struktúrájából adódik. Itt ugyanis a foglyoknak arra a
kisebbségére gondolok, akik úgyszólván „fejeseknek” számítottak, mint pl. a kápók, szakácsok,
raktárgondnokok és a „tábori rendőrök”, – ők mind primitív kisebbrendűségi érzéseiket
kompenzálták; ők általában semmiképpen sem érezték magukat deklasz-
száltnak, mint a közönséges foglyok többsége, hanem ellenkezőleg, szinte
beérkezettnek. Sőt, esetenként egyenesen kicsinyes cezaromániát fejlesztettek
ki magukban. A mérgelődő és irigykedő többség lelki reakciója a kisebbség
magatartására a legkülönbözőbb módokon tört a felszínre – alkalomadtán
rosszindulatú tréfákban fejeződött ki. Mesélik pl. a következő viccet: Két fogoly
beszélget egymással és az egyik egy harmadikra vonatkozóan – aki éppen a
„beérkezettekhez” tartozik – megjegyzi: „Ezt az alakot akkorról ismerem, amikor még csak a
legnagyobb bankház elnöke volt; most pedig itt megjátssza a kápót!”
Akárhol is kerül a deklasszáltak többsége összeütközésbe a beérkezettek kisebbségével – és
erre a lágeréletben bőségesen adódik alkalom, kezdve az ételosztástól –, az
ingerültség kitör és eléri a csúcspontját. Azt az ingerültséget, melynek különböző
testi okairól beszéltem az előbb, még hatványozza a lelki okok felmerülése,
minden fogoly összetett indulati telítettsége. Így már nem meglepő, hogy az
ilyen túlfeszítettség a foglyok egymás közötti verekedésével végződik. Az a
reflex, mely a dührohamot odacsapással vezeti le, már attól is magától
értetődővé válik, hogy a táborlakó ismét tanúja a rendszeres ütlegelésnek. Magam
is gyakran tapasztaltam, ahogy ökölbe szorul az ember keze, azzal fenyeget,
hogy "elszalad", amikor a düh elfogja az éhező és kialvatlan embert. Kialvatlan
pedig akkortájt attól voltam, mert a tífuszbarakként szolgáló földkunyhóban
rövid ideig fűthettünk, ha gondoskodtunk arról, hogy a tűz a kályhában éjjel se
aludjon ki Aki közülünk még félig-meddig olyan erőnlétben volt, hogy éjjeli
szolgálatot teljesíthetett, annak őriznie kellett a tüzet. Életem legidillikusabb órái
közé számítom mindennek ellenére azokat, melyeket az éjszaka kellős közepén,
míg bajtársaim aludtak vagy lázálmokban gyötrődtek, a barakk kis kályhája
mepett fekve, a földön kinyújtózva tölthettem és míg az „éjjeli műszakom” órái
alatt a tüzet őriztem, a lopott brikettek parazsában néhány lopott krumplit sütöt-
tem... Másnap reggel viszont annál kialvatlanabb, kimerültebb, apatikusabb és
ingerültebb voltam. Akkortájt, röviddel felszabadulásunk előtt, flekktífusz-
orvosként tevékenykedtem és ezenkívül helyettesítenem kellett a blokkfelelőst,
aki maga is megbetegedett. Így tehát a táborvezetőséggel szemben felelős
voltam a barakk tisztaságáért, – amennyiben az adott körülmények között tisztaságról
egyáltalán szó lehetett. Az a nagy szemfényvesztés, melynek ürügyén a barakkot újból és újból
ellenőrizték, sokkal inkább a kínzás kedvéért történt, mintsem higiéniai
intézkedések céljából. Több ennivaló vagy némi gyógyszer sokkal hatásosabb
lett volna, de csak azzal törődtek, hogy a középső folyón egyetlen szalmaszál se
legyen, és hogy a betegek rongyos, elpiszkolódott és tetves takarói a fekhelyek
lábánál szép sorjában legyenek elrendezve. Amikor szemlét jeleztek,
gondoskodnom kellett arról, hogy a lágerparancsnok vagy a lágerfelelős – amikor
a fejét le kell hajtania, hogy földkunyhónk alacsony ajtaján keresztül futó
pillantást vethessen annak belsejébe – ne lásson egyetlen szalmaszálat sem, egy
porszemnyi hamut sem a kályha előtt, semmi ilyesmit. Ami azonban az abban az
oduban meghúzódó emberek sorsát illeti, megelégedett a szemle azzal, hogy
lekaptam kopasz fejemről a fogolysapkát és bokacsattogtatás közepette feszes
vigyázzállásban harsányan jelentettem: „VI/9. körletbarakk, létszám 52 tífuszbeteg, 2 ápoló, 1
orvos.” És már ott sem voltak. Addig azonban, amíg meg nem jöttek – és általában az
az előre jelzettnél órákkal később volt, vagy egyáltalán nem –, kénytelen voltam
szüntelenül igazgatni a takarókat; felszedegetni a fekhelyekről lepotyogó
szalmaszálakat és még ordítozni is ezekkel a szegény ördögökkel. akik utolsó
pillanatig veszélyeztették számomra ezt a látszattisztaságot és látszatrendet. A
lázasoknál még fokozottabban érvényesül az a nemtörődömség és eltompultság,
melynek folytán csak akkor reagálnak egyáltalán, ha rájuk kiáltanak. De sokszor
még ez is csődöt mond, és erősen vissza kell fognom magamat, hogy oda ne
üssek. Mert a mások apátiája láttán ingerültségem mérhetetlenül fokozódik és
ezt még tetézi, hogy félek a veszélytől, melybe a szemle során sodorhatnak.
 A belső szabadság

Megkíséreltem pszichológiailag ábrázolni és pszichopatológiai alapon megmagyarázni azokat a

tipikus jellemvonásokat, amelyek az emberben hosszabb tábori tartózkodás alatt kialakulnak. Ezek
után azt hihetnők, hogy az emberi lelket kényszerűségből és egyértelműen végső
fokon a környezet határozza meg, hiszen a koncentrációs tábor pszichológiáján
belül pl. éppen ez a lágerélet az, amely – sajátságos társadalmi környezetként –
az ember magatartását látszólag törvényszerűen alakítja. Joggal lehet tehát
ellenérveket felhozni és feltenni a kérdést: hol marad akkor az emberi szabadság? Hát nem létezik a
magatartás. az adott környezeti feltételekhez való alkalmazkodás szellemi szabadsága? Az ember
valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, akár pszichológini, akár szociológiai értelemben
vett meghatározottság és feltételezettség puszta terméke? Valóban nem több az ember, mint testi
felépítésének, jellembeli adottságainak és társadalmi helyzetének véletlen eredménye? És különösen:
tényleg megmutatkozik az embernek a lágerélet különleges, társadalmilag meghatározott környezete
által kiváltott lelki reakcióin, hogy ki sem tudná magát vonni a rákényszerített forma behatásai alól?
Hogy alá kell vetnie magát ezeknek a behatásoknak? Hogy „mást nem is tehet” a „körülmények ( a
lágerben uralkodó életkörülmények) kényszere” alatt? Nos, ezt a kérdést úgy tapasztalat alapján, mint
elvileg is meg tudjuk válaszolni. Tapasztalat szerint annyiból, hogy maga a lágerélet bizonyította,
hogy igenis, az ember „mást is tehet”. Akadna példa szép számban, gyakorta hősiesek,
melyek megmutatták, hogy az apátiát is le lehet éppen győzni és az
ingerültséget is el lehet fojtani; hogy nyomaiban változatlanul fennáll a szellemi
szabadság, az Én szabad magatartása a környezettel szemben, még ebben a
belsőleg és külsőleg egyaránt abszolútnak látszó kényszerhelyzetben is. A
koncentrációs tábort túlélők mindegyike tudna mesélni azokról az emberekről,
akik megjelentek itt-ott a sorakozótéren vagy a barakkokban, itt egy-egy jó szót, ott
eg-yegy utolsó darabka kenyeret osztogatva. És ha kevesen is voltak, mégis ők
szolgálnak bizonyítékul arra, hogy a koncentárciós tábor mindent elvehet az
embertől, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint
eldöntheti. hogyan álljon hozzá az adott körülivényekhez. És dönthetett „így” vagy „úgy”. A
táborban minden nap minden órájában ezernyi alkalom is adódott ilyen belső
döntésre mely megmutatja, hogy az ember ellenállhat vagy behódolhat a
környezet erőinek, melyek elrabolják az ember sajátját belső szabadságát –, és
arra csábítják, hogy lemondva szabadságáról és méltóságáról a külső
körülmények puszta tárgyává és játékszerévé váljék, így hagyva magát átformálni „tipikus”
lágerfogollyá.
Ha a lehetséges szempontok közül ez utóbbi alapján a koncentrációstábor lakók lelki
reakciójának módja is végül többnek tűnik, mint pusztán bizonyos testi, lelki és
társadalmi feltételek kifejezése; akármennyire is alkalmasak mindezek – úgy a
táplálék kalóriaszegénysége, mint az alváshiány és a legkülönfélébb lelki „komplexusok”
– arra, hogy megértessék, az ember áldozatul esik egy tipikus lágerpsziché
törvényszerűségének. Végső soron mindaz, ami az ember belsejében lejátszódik,
amivé az embert a láger látszólag formálja, egy belső elhatározás eredményének
tűnik. Elvileg tehát minden ember ilyen körülmények között is valahogy maga
döntheti el, hogy – szellemi szempontból nézve – mivé válik a lágerben: tipikus
KZ-ssé vagy olyan emberré, aki még itt is ember marad és megőrzi emberi
méltóságát.
Dosztojevszkij egyszer azt mondta: „Csak egytől félek: hogy kínomra méltatlan
vagyok.” Ezek a szavak elég gyakran jártak a fejemben, amikor megismertem azokat a mártír-
embereket, akiknek lágerbeli magatartása, szenvedése és halála bizonyságul szolgált arra, hogy
létezik az embernek ez a szóban forgó utolsó és elveszíthetetlen belső
szabadsága. Ők bizony mondhatták volna, hogy „kínjaikra méltók” voltak. Ők
bebizonyították, hogy a valódi szenvedésben teljesítmény rejlik, belső
teljesítmény testesül meg. Az ember szellemi szabadsága – melyet utolsó
leheletéig senki nem vehet el tőle – lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is
alkalmat találjon arra, hogy életét értelinessé tegye. Mert nemcsak annak a
tevékeny életnek van értelme, mely az embernek lehetőséget nyújt, hogy
teremtő módon valósítson meg értékeket; és nemcsak egy élvező életnek van
értelme, melyben a szépség élményében, a művészet vagy a természet át-
élésében adódik alkalma az önmegvalósításra; hanem még az az élet is megtartja értelmét, mely –
mint mondjuk a koncentrációs táborban – alig ad már esélyt arra, hogy – teremt-
ve vagy átélve – értékeket valósítson meg, helyette már csak egy utolsó
lehetőséget enged, hogy az életet értelmessé tegye, éspedig éppen abban a
módban, ahogyan az ember létének e kívülről rákényszerített korlátozásához
viszonyul. Úgy a teremtő, mint az élvező élet régen bezárul előtte. De nemcsak a
teremtő és az élvező életnek van értelme, hanem: ha egyáltalán van értelme az
életnek, a szenvedésnek is kell, hogy értelme legyen. Hiszen a szenvedés valahogyan
ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a sors és a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes
egésszé.
Míg a legtöbb foglyot az a kérdés gyötörte, túl fogjuk-e élni a lágert? – mert ha nem, akkor ennek
az egész szenvedésnek semmi értelme –, addig az engem nyomasztó kérdés másként hangzott: van-e
ennek az egész szenvedésnek, a bennünket körülvevő halálnak értelme? Mert ha
nincs, akkor végső soron a láger túlélésének sem lenne értelme. Mert az olyan
élet; melynek egyetlen értelme azon áll vagy bukik, sikerüls megúszni vagy sem,
olyan életet tehát, melynek értelme egy ilyen véletlen kegyelmétől függ, az
olyan életet tulajdonképpen élni sem lenne érdemes.

Ajándék a sorsunk

Abban a módban, ahogyan az ember magára vállalja elháríthatatian sorsát a velejáró

szenvedésekkel együtt, abban még a legnehezebb helyzetekben és az élet
utolsó percéig is számtalan lehetőség rejlik, hogy az életet értelmessé tegye.
Attól függően, hogy valaki bátor és vitéz marad-e, méltó és önzetlen, vagy pedig a
létfenntartásért folytatott és a végsőkig kiélezett küzdelemben elfelejtette
emberi mivoltát és végérvényesen azzá a csordaállattá válik, amilyenre a fogoly
pszichológiája emlékeztetett bennünket, – ettől függően az ember megvalósí-
totta vagy eljátszotta azokat az értéklehetőségeket, melyeket szenvedéssel teli
helyzete és nehéz sorsa kínáltak, ettől függően volt tehát a kín „méltó” vagy
„méltatlan”.
Csak azt ne gondolja senki, hogy az ilyesféle megfontolások az élettől
távolállóak, vagy világidegenek lennének. Bizonyos azonban, hogy ilyen
magasságok elérésére csak kevés és kivételes ember képes és érett, csak
kevesen voltak, akik a lágerben hitet tettek belső szabadságuk mellett és fel
tudtak szárnyalni azon értékek megvalósításáig, amelyek elviselhetővé teszik a
szenvedést. De ha csak egyetlenegy is lett volna, egymagában elegendőnek
bizonyult volna tanúként arra, hogy az ember bensőleg erősebb lehet, mint külső
sorsa, és nemcsak a koncentrációs táborban. Az ember mindenfelé szembekerül
a sorsával az elé a döntés elé állítva, hogy puszta szenvedő állapotából belső
teljesítményt alakítson ki. Gondoljunk csak a beteg emberek sorsára, különösen
a gyógyíthatatlanokéra.
Én magam olvastam egyszer egy viszonylag fiatal beteg levelét, melyben közli barátjával,
hogy éppen most jutott tudomására, hogy már nincsen sok hátra az életéből és
még műtéttel sem lehet már rajta segíteni. Levelét azzal folytatja, hogy éppen
most emlékszik vissza egy filmre, melynek főhőse bátran és méltósággal nézett
szembe a halállal; a film láttán annak idején az járt betegünk fejében, hogy „az ég ajándéka” lehet
az, ha valaki ilyen emelt fővel tud a halál felé közeledni és most, írja a
továbbiakban, sorsa neki is megadta ezt a kegyet.
Nos, melyikünk – aki annak idején évekkel ezelőtt látta a Tolsztoj „Feltámadás”című
művéből készült filmet – nem jutott ugyanarra a gondolatra: ezek nagy sorsok,
nagy emberek. Magunkfajtának bizonyára nem jut ilyen nagy sors, tehát esély
sem arra, hogy ilyen emberi magasságokhoz felnőjön...És mozi után betértünk a közeli
automatabüfébe, ahol szendvics és kávé mellett hamar el is felejtettük ezeket a különös metafizikus
gondolatokat, melyek egy pillanatra átfutottak tudatunkon. De ha az ember maga került szembe a
nagy sorsával, ha maga állt döntés előtt, hogy saját belső nagyságával álljon a sorsa
elé, – akkor már régen nem gondolt korábbi játékos elhatározásaira és – csődöt
mondott...
Egyik-másik ember számára azonban egyszer talán eljöhetett az a nap, amikor ismét egy moziban
ült és szeme előtt lepergett ugyanaz, vagy egy hasonló film, miközben
bensejében lelki szemei előtt – egyidejűleg lepergett az emlékezet filmje is,
emlékezve azokra az emberekre, akik életükben tényleg megvalósították
mindezt és még sokkal többet, mint amenynyit egy szentimentális filmprodukció
meg tudna mutatni. Akkor eszébe juthat az embernek ennek vagy annak a
történetnek egyik-másik részlete az ember belső nagyságáról – mint pl. annak a
fiatal asszonynak a haláláról a koncentrációs táborban, melynek tanúja voltam. A
történet egyszerű, nincs is róla sok mondanivaló, mégis oly költői, hogy szinte
kitaláltnak tűnik: Ez a fiatal asszony tudta, hogy néhány napon belül meg kell
halnia. Ennek ellenére vidáman beszélgetett velem.
„Hálás vagyok sorsomnak, hogy ily keményen bánt velem,” mondta nekem szó szerint; „mert
korábbi, polgári életemben túlságosan el voltam kényeztetve és szellemi törekvéseimet sem vettem
igazán komolyan”. Utolsó napjaiban teljesen befelé fordult. „Ez a fa az egyetlen barátom
magányomban”, vélekedett és kimutatott a barakk ablakán. Kint éppen virágjában
állt egy gesztenyefa és – lehajolva a beteg fekhelyéhez – a betegbarakk piciny
ablakán keresztül még éppen látni lehetett egy zöldellő ágat két virággyertyával.
„Ezzel a fával szoktam beszélgetni”, mondja. Meghökkenek és nem tudom szavait mire
vélni. Delíriumban lenne és időnként hallucinálna? Kíváncsian megkérdezem
tehát, hogy vajon felel-e neki a fa, igent mond-e vagy mi mást? Erre azt válaszolja: „Azt mondta
nekem: itt vagyok – én – itt – vagyok – én vagyok az élet, az örök élet...”

Az ideiglenes lét analizise

Ha az előzőekben arról volt szó, hogy a koncentrációs táborban élő ember

belső életvalóságának torzulására nem a felsorolt pszichofizikai okok adják meg
az alapot, hanem végül is egy szabad elhatározás, akkor ezt az állítást a
következőkben bővebben is ki kell fejteni. A pszichológiai megfigyelések azt
mutatták, hogy csak az a táborfogoly esik jellemfejlődésében a lágervilág
befolyásának áldozatául, aki saját magát szellemileg és emberileg már korábban
feladta; ez pedig csak azzal történt meg, akinek már nem volt belső tartása.
Miből állhatott vagy kellett volna állnia egy ilyen belső tartásnak? Ez most a
kérdésünk.
Volt táborlakók élményeiről szóló beszámolókból és önvallomásokból
egyöntetűen kihallatszik, hogy a legnyomasztóbb tulajdonképpen az a tény volt,
hogy a fogoly általában soha nem tudja, meddig kell a táborban maradnia.
Semmiféle elbocsátási időpontot nem ismer. Az elbocsátás időpontja -
amennyiben ilyen egyáltalán szóba kerülhetett (a mi táborunkban pl. még az sem) –
olyannyira bizonytalan volt. hogy ez gyakorlatilag és az átélés szempontjából nemcsak
behatárolhatatlan., hanem határozatlan időtartamot jelentett. És ha egy ismert
pszichológiai kutató alkalomadtán egyszer arra utalt, hogy a koncentrációs táborbeli lét „ideiglenes
létként” jellemezhető, akkor ezt a jellemzést azzal kell kiegészítenünk, hogy a
foglyok léte a koncentrációs táborokban „határidő nélküli ideiglenességként” határozható
meg.
A táborba frissen beszállítottak megérkezésükkor általában semmi biztosat nem
tudtak az ott uralkodó állapotokról. A visszatérőknek hallgatniok kellett és
bizonyos táborokból még soha senki nem tért vissza... A táborba lépve azonban,
megváltozott a belső színpadkép: a bizonytalanság végét már a vég
bizonytalansága is követte. Nem volt előre áttekinthető, vége szakad-e
egyáltalán ennek a létformának, és ha igen, mikor?
A „finis” latin szónak tudvalevőleg kétféle értelmezése van: vég és cél. Az az
ember, aki képtelen (ideiglenes) létformájának végéig ellátni, arra sem lehet
képes, hogy egy célnak éljen. Már nem tud – mint a normális létben – a jövő
érdekében létezni. Ezzel viszont megváltozik belső életének teljes szerkezete. Ez
a belső széthullás jelenségeihez vezet, mint amilyenek már ismeretesek az élet
más területeiről. Hasonló pszichológiai helyzetben van ugyanis pl. a
munkanélküli; az ő léte is ideiglenessé vált. bizonyos értelemben ő sem tud a
jövőért, egy jövőbeni célért élni. Munkanélküli bányászokon végzett pszichológiai
vizsgálatsorozat folyamán alkalmam volt pontos vizsgálatokat végezni arra
vonatkozóan, hogy az ilymódon eltorzult létforma milyen hatást gyakorol az
időélményre, a „belső időre” vagy „élményidőre”, ahogyan azt pszichológiailag nevezik.
A táborban ez így volt: egy rövid időszakasz, mondjuk egy nap, melyet az
óránkénti piszkálódások töltenek ki, szinte végtelenül hosszúnak tűnt. Egy
hosszabb időszakasz, mondjuk egy hét, – a mindennapok egyformaságával vi-
szont – látszólag félelmetesen gyorsan elmúlt. És bajtársaim mindig
egyetértettek velem, ha azt mondtam: a táborban egy nap tovább tart, mint egy
hét! Ennyire ellentmondásos volt ez a kísérteties időátélés.
Ebben az összefüggésben emlékeztetni kellene egyébként azokra a pszichológiai megjegyzésekre,
melyek pl. Thomas Mann „A varázshegy” című regényében találhatók, ahol az író olyan
emberek lelki fejlődését ábrázolja, akik azonos pszichológiai helyzetben vannak:
tüdőszanatóriumi betegek, akik előtt szintén ismeretlen elbocsátásuk időpontja
és ezért éppen olyan „jövőtlenek”, nem a jövő célt tekintő létben élnek mint az
itt tárgyalt embertípus, a koncentrációs táborok lakói.
Az egyik lágerfogoly, aki annak idején újonnan érkező táborlakók hosszú
sorában menetelt a pályaudvartól a koncentrációs táborig, később egyszer
beszámolt nekem arról, hogy olyan érzése volt akkor, mintha a saját holtteste
mögött lépdelne. Ennyire intenzíven élte meg akkor saját jövőtlenségét, mely
arra kényszerítette, hogy egész életét kizárólag a múlt szemszögéből tekintse,
mint valami már elmúltat – mint egy halottét. De ezt az élményt „élő hullának lenni”, még
más tényezők is elmélyítik. Míg az időben a fogság időtartamának
határtalansága addig a térben a behatároltság, a bezártság érződik: mindaz, ami
a szögesdróton kívül esik, rövidesen megközelíthetetlennek, elérhetetlennek és
valahogyan valótlannak tűnik. A kinti események ugyanúgy, mint a táboron
kívüli emberek, az egész kinti normális élet a táboron belül élő számára
valahogyan kísértetiesnek hat. Ha módjában áll kifelé tekinteni akkor a kinti
életet úgy nézi, mintha már halottként a túlvilágról nézne le a Földre. A normális
világgal szemben tehát a fogolynak idővel az az érzése támad, mintha ő „a világ
számára elveszett” volna.
A .koncentrációs táborban az ember belső életformája retrospektív létezéssé
válik azok számára, akik emberileg elhagyták magukat, mert nem
kapaszkodhattak meg egy jövőbeni célpontba. Más összefüggésben már
beszéltünk erről a múltba való visszafordulás tendenciájáról, mely a rémségekkel
telitett jelen értékvesztését szolgálja. A jelen, a környező valóság értékvesztése
azonban bizonyos veszélyt rejt magában. Hiszen ettől könnyen elsikkadhatnak a
valóságformálás kezdeti lehetőségei, amilyenek még a lágeréletben is léteznek –
mint ahogy jóegynéhány hősies példa is bizonyítja. A valóság tökéletes
értékvesztése – ahogyan az megfelel a lágerfogoly ideiglenes létezési
formájának – végképp arra csábítja az embert, hogy elhagyja, elejtse magát –
mivel úgyis „minden mindegy”. Az ilyen emberek elfelejtik, hogy néha éppen egy
rendkívül súlyos külső helyzet nyújt alkalmat arra, hogy az ember bensőleg
túlnőjön saját magán. Ahelyett, hogy egyenesen a lágerélet külső nehézségeit
használnák ki belső tartásuk bizonyitására, nem veszik komolyan jelenlegi
létüket, lefokozzák valami lényegtelenné, közber csak inkább előző életükkel
foglalkoznak. Az ilyen emberek élete azután elsekélyesedik, ahelyett, hogy a
magasba emelkedne, amihez éppen a fogságban az elképzelhető legnagyobb
nehézségek közepette alapvetően adottak lennének a lehetőségek. Erre
természetesen csak igen kevés ember képes, de éppen nekik sikerült a külső
csődben és még halálukban is olyan emberi nagyságra eljutni, ami korábban
közönséges létükben talán soha nem jutott volna osztályrészükül; a többiekre
viszont, ránk középszerűekre és langyosakra Bismarck figyelmeztetése
érvényes, aki egyszer azt mondta: Az életben gyakran járunk úgy, mint a fog-
orvosna'l, mindig azt hisszük, most jön a lényeg, közben pedig már régen
túljutottunk a lényegen. Ezt kicsit módosítva, mondhatnánk: a koncentrációs
táborban a legtöbb ember azt hitte a megvalósulás igazi lehetőségei már régen
elmúltak, a valóságban pedig éppen abból alltak, hogy ki mit tudott kialakítani
ebből a lágeréletből: vegetálást-e, mint a foglyok ezrei, vagy pedig amit
ritkábban és kevesebben, belső győzelmet.

Spinoza – mint nevelő

Így nyilvánvalóvá válik, hogy minden olyan kísérlet, amelynek célja a lágerélet folytán a
foglyokban kialakult pszichopatológiai jelenségeket pszichoterápiai vagy akár pszichohigiénés
értelemben ellensúlyozni, oda irányul, hogy a koncentrációs táborban élő embert
e helyzete ellenére belsőleg újra talpra állítsa, igyekezve őt ismét a jövő felé,
egy jövőbeni cél felé fordítani. Ösztönösen is tett egyik-másik fogoly ilyen irányú
kísérletet. A legtöbben megőriztek valamit, ami életben tartotta őket, többnyire
egy darabka jövőt. Hiszen az ember sajátja, hogy csakis a jövő szemszögéból,
valahogy sub specie aeternitas tud egyáltalán létezni. Léte legnehezebb pillanataiban tehát ehhez a
jövőbeni kilátáshoz menekül. Ennek a menekülésnek néha igencsak trükkös
formái vannak. Ami engemet illet, a következő élményre emlékszem:
majdnemsírva a nyitott cipőkbe bújtatott sebes lábaim okozta fájdalomtól,
kemény fagyban és jeges ellenszélben sántikáltam, egy hosszú menetoszlopban,
kilométereken át a tábortól a munkahelyünkig. Agyam szüntelenül a tábori életünk ezernyi apró
problémájával foglalkozott: mit kapunk ma vacsorára? Ne cseréljem-e el a kiegészítőként
várható karika kolbászt inkább egy szelet kenyérre? Váltsam-e át egy tányér levesre azt az egy
szál cigarettát, mely még megmaradt a két héttel ezelőtti „prémium”-ból? Hogyan
juthatnék egy darabka dróthoz, hogy pótolhassam a cipőfűzőt helyettesítő eltört
drótdarabot? Sikerül-e az építkezési területen időben a megszokott
munkacsapathoz csatlakoznom, vagy átdobnak egy másikba, ahol valamelyik
vad előmunkás fog ütlegelni. És mit tehetnék annak érdekében, hogy „jó legyek” egy
bizonyos kápónál, aki annak a valószerűtlen boldogságnak a megvalósulásához
segíthetne, hogy átminősítsenek táboron belül dolgozó lágermunkássá, és már
ne kelljen részt vennem ebben a szörnyűséges napi menetelésben? Már szinte
undorodom ettől az irtózatos kényszertől, melynek nyomása alatt minden gondo-
latom naphosszat és órákon át, kínlódva, csak e kérdések körül forog. És akkor
cselhez folyamodok: hirtelen beleképzelem magamat egy jól kivilágított, szép és
meleg előadóterembe, ahol a szónoki emelvényen állok, előttem érdeklődve
figyelő hallgatóság kényelmes karosszékekben – és én beszélek, beszélek és
előadást tartok a koncentrációs táborok pszichológiájáról. És mindaz: ami
annyira kínoz és nyomaszt, tárgyiasul és a tudományosság magaslatáról kerül
meglátásra és ábrázolásra... És ezzel az önámító csellel valahogyan sikerül
felülkerekednem a helyzeten, a jelenen és annak szenvedésein, azaz olybá venni az egészet, mintha
már múlttá vált volna és én magam minden fájdalommal együtt csak tárgya lennék egy érdekes
pszichológiai tudományos vizsgálatnak, melyet én magam folytatok le. Hogyan is fejezi ki magát
Spinoza Etikájában? „Affectus, qui passio est, desinit esse passio simulatque eius claram et distinctam
formamus ideam.” (Egy bánatteli kedélyállapot megszűnik szenvedés lenni, amint
tiszta és egyértelmű képet alkotunk róla. – Ethika, 5. rész „A szellem hatalmáról vagy az
emberi szabadságról”, III. tétel).
Elveszett ember viszont a lágerben az, aki többé nem képes hinni a jövőben.
saját jövőjében sem. A jövő elvesztésével elveszíti szellemi tartását, belsőleg
omlik össze és úgy fizikailag, mint lelkileg leépül. Ez többnyire meglehetősen
hirtelen következik be, valamiféle krízisként, melynek tünetei minden
valamennyire is tapasztalt táborlakó számára ismerősek. Mindegyikünk rettegett
attól a pillanattól, amikor – nem saját személyét –, hiszen ez akkorra már
tárgytalanná is vált volna, hanem barátait nézve – ez a krízis elsőízben megnyil-
vánul. Ez rendszerint úgy következett be, hogy egy szép napon a fogoly a
barakkban fekve maradt, nem lehetett rábírni arra, hogy megmosakodjon,
felöltözzék és kijöjjön a sorakozótérre. Már semmi nem hat rá semmivel nem
lehet ráijeszteni, nem használ sem szép szó, sem fenyegetés, sem verés –
minden hiába: egyszerűen fekve marad, alig mozdul és ha betegség váltotta
volna ki a krízist, akkor ellenáll annak is, hogy a rendelőbe menjen vagy bármi
mást is megtegyen saját érdekében. Egyszerűen feladta! Fekszik saját
vizeletében és ürülékében és nem törődik többé semmivel sem.
Hogy mennyire lényeges összefüggés van egyrészt e között a veszélyes önfeladás, önelejtés
és másrészt a jövőélmény elvesztése között, erre legszemléletesebb bizonyíték a
következő történet: blokkfelelősöm, egy eléggé ismert külföldi zeneszerző és
szövegkönyvíró, egyik nap bizalmába avatott és azt mondta: „Te doktor, szeretnék neked
valamit elmesélni. Nemrég furcsa álmom volt. Egy hang azt mondta nekem, hogy kívánhatok valamit,
mondjam csak meg neki, mit szeretnék tudni és választ fog adni bármilyen kérdésemre. És tudod-e,
mit kérdeztem? Azt, hogy számomra mikor lesz vége a háborúnak? Érted-e, doktor hogyan
gondolom: az én számomra! Ez azt jelenti, hogy tudni akartam, mikor szabadul fel a mi táborunk,
mikor szakad vége a mi szenvedéseinknek?” És mikor álmodtad mindezt? kérdeztem. „1945
februárjában” mondta. (Akkor március elejét írtuk.) És tovább érdeklődtem, hogy mit
választolt az álomhang; halkan, titkolódzva, fülembe súgta: „Március 30-án....” Amikor ez a
bajtársam, F. elmesélte nekem ezt az álmát, tele volt reményekkel és meggyőződve
arról, hogy az álomhang ígérete valóra válik.
Ám a megjósolt időpont egyre közeledett és a hadihelyzetre vonatkozóan a
táborba beszivárgott hírek egyre kevésbé tették valószínűvé, hogy a front
valóban még márciusban meghozhatja számunkra a felszabadulást. És akkor a
következő történt: március 29-én F. hirtelen nagyon belázasodott, 30-án (tehát azon
a napon, amikor a jóslat szerint vége a háborúnak és ezzel az ő szenvedéseinek
is) deliriumba esett, végül eszméletét vesztette és március 31-én flekktífuszban
elhunyt.
Aki tudja, hogy milyen szoros összefüggés van egyik oldalról az ember
kedélyállapota – olyan indulatok, mint bátorság és remény, ill. bátortalanság és
reménytelenség –, a másik oldalról pedig szervezete ellenállóképessége között,
annak az is érthetőnek tűnik, hogy milyen halálos kihatása lehet annak, ha valaki
hirtelen. reménytelenségbe és csüggetegségbe süllyed. F. bajtársam végül is
abba halt bele, hogy a határozott időpontra várt felszabadulás be nem
következése feletti csalódósa miatt szervezetének ellenállása a már benne
szunnyadó tífuszfertőzéssel szemben hirtelen lecsökkent. Jövőbe vetett hite és
ezzel akarata is legyengült, lebénult és ezért tudta a betegség legyűrni a
szevezetét – végeredményben így lett igaza az álomhangnak.
Ezen egyedi eset megfigyeléséből levont következtetésekkel az is
megegyezik, amire alkalomadtán koncentrációs táborunk főorvosa felhívta
egyszer a figyelmet: nevezetesen arra, hogy az 1944 karácsonya és 1945 újév
napja közti héten soha nem tapasztalt arányú elhalálozás kezdődött a lágerben.
Ő is azon a véleményen volt, hogy ez nem magyarázható sem a megnehezült munkafeltételekkel, sem
a rosszabbá vált élelmezési helyzettel vagy megváltozott időjárással vagy újonnan
keletkezett járványokkal, – ezen tömeges elhalálozás okai sokkal inkább abban a
tényben keresendők, hogy a foglyok többsége szokás szerint és naivan abban a
reményben bízott, hogy karácsonyra már ismét otthon lesz. Mivel azonban az
újsághírek legkevésbé sem voltak biztatóak, a határidő közeledtével a
táborlakókon eluralkodott az az általános csüggedtség és csalódottság, melynek a foglyok
ellenállóképességére oly veszélyes hatása akkortájt abban a tömeges elhalálozásban mutatkozott meg.
Az előbb azt mondtuk, hogy minden kísérletnek, mely arra irányul, hogy belső
támaszt adjon a koncentrációs táborban élő embernek, az az előfeltétele,
sikerüls őt egy jövőbeni cél felé irányítani. A tény tehát, amellyel minden
pszichoterápiás és pszichohigiénés erőfeszítésnek a foglyot szembesítenie
kellett, a legtalálóbban talán Nietzsche szavaiban fejeződik ki: „Akinek van miért élnie,
szinte minden hogyant ki tud bírni.” A feladat az volt, hogy ragadjunk meg minden lehetséges
alkalmat arra, hogy tudatosítsuk a táborlakókban életük „miért”-jét, életcéljukat, így elérjük azt, hogy
jelenlegi létezésük szörnyű „hogyan” ját, a lágerélet rémségeit magukban elviseljék és helyt
tudjanak állni. Ezzel szemben, jaj annak, aki már nem látott életcélt maga előtt, életét
tartalmatlannak ítélte, akinél tovatűnt élete értelme, és ezzel a kitartás minden
értelme is. Azok az emberek, akik ilymódon teljesen elveszítették tartásukat, rövidesen fel is adták a
küzdelmet. A tipikus válasz, melyet minden felvidító érvelésnek szembeszegeztek mindig így
hangzott: „Mi az élet értelme? Már nincs mit várnom az élettől!” Mit lehet erre még felelni?

Rákérdezés az élet értelmére

Amire itt szükség van: teljes fordulat az élet értelme iránti kérdés felvetesében. Meg kell tanulnunk
és a kétségbeesett embereket meg kell tanítani arra, hogy valójában soha nem azon múlik, mi mit
várhatunk még az élettől, hanem inkább csak azon, hogy az élet mit vár
mitőlünk! Filozófiai nyelven azt lehetne mondani, hogy itt valamiféle
kopernikuszi fordulatról van szó, éspedig olymódon, hogy ne csak egyszerűen az
élet értelmét kérdezzük, hanem, hogy megkérdezettként éljük meg saját
magunkat, mint olyan embert, akinek az élet naponta, óránként kérdéseket tesz
fel, olyan kérdéseket, melyekre válaszolnunk kell és a helyes választ nem
töprengéssel vagy szónoklattal, hanem cselekvéssel és megfelelő magatartással
kell megadnunk. Élni végső soron nem jelent mást, mint felelősséget viselni az élet
által felvetett kérdések helyes megválaszolásáért, az élet által minden egyes
ember elé kitűzött feladatok teljesítéséért, az adott pillanat követelményének
megfelelő helytállásért. A követelmény és ezzel együtt a létezés értelme
emberről emberre, pillanatról pillanatra változik. Soha nem határozható meg az
élet értelme általánosságban, soha nem válaszolható meg az emberi élet
értelmére feltett kérdés általánosságban – az élet ebben a vonatkozásban nem
elvont, hanem egészen konkrét valami, tehát konkrét mindaz, amit az élet
esetenként megkövetel tőlünk. Ez a konkrét mivolta alakítja az ember sorsát, mely
minden ember számára egyszeri és egyéni. Egyetlen ember és egyetlen sors sem hasonlitható
másíkhoz, egyetlen helyzet sem ismétlődik meg. És minden helyzet más és más
magatartást követel az embertől. A konkrét helyzet egyszer azt követeli, hogy cselekedjék,
igyekezzék sorsát tevékenyen alakítani, – máskor meg azt, hogy használja ki az
értéklehetőségek megteremtésére adott alkalmat – átéléssel vagy élvezettel –,
majd azt, hogy szerényen viselje sorsát. Minden esetben azonban minden
helyzetet az az egyszerisége és egyéni volta jellemzi, mely a konkrét helyzetből
adódó kérdésre mindenkor csak egyetlenegy, a helyes „választ” teszi lehetővé.
Amennyiben tehát a konkrét sors szenvedéssel sújtja az embert, akkor ebben a szenvedésben is
feladatot kell látnia, méghozzá egy szintén csakis egyszeri feladatot. Az embernek a szenvedéssel
szemben is át kell, hogy küzdje magát annak tudatáig, hogy ezzel a szenvedésteli sorssal is egyszeri
és egyedülálló úgyszólván az egész világmindenségben. Senki ezt a sorsot le nem veheti a válláról,
nem szenvedheti el helyette. Abban azonban, ahogyan ezt a szenvedést elviseli, benne
rejlik egy kimagasló teljesítmény egyszeri lehetősége is.
Számunkra, a koncentrációs táborban, mindez legkevésbé sem volt csak életidegen töprengés.
Számunkra az ilyen gondolatok felmerülése volt az egyetlen, ami még segíthetett rajtunk.
Mert ezek a gondolatok voltak azok, amelyek nem engedtek kétségbeesni akkor
sem, amikor már kilátástalannak láttuk azt is, hogy megússzuk puszta életünket.
Mert mibennünk már régen nem úgy vetődött fel az élet értelme iránti kérdés, aho-
gyan naivan fel szokták vetni, nem értve alatta mást, mint valaminek a megteremtésével valamilyen
célt elérni. Számunkra az élet értelme azt a teljességet jelentette, mely magába foglalja a halált is, és
így nemcsak az élet értelmét jelenti, hanem a szenvedését és az elmúlásét is: ezért az értelemért küz-
döttünk.

A szenvedés mint teljesítmény

Ha már egyszer előttünk a szenvedés értelme nyilvánvalóvá vált, akkor azt is

elutasítottuk, hogy a lágerélet töméntelen szenvedését bagatellizáljuk vagy
lekicsinyeljük azzal, hogy „félretoljuk” és szemet hunyjunk felette – esetleg olcsó vagy
görcsös optimizmusból Számunkra már a szenvedés is feladattá vált, melynek
értelme előtt már nem kívántunk elzárkózni. Feltárult előttünk a szenvedés
teljesítményjellege, az a teljesítményjelleg, mely egy Rilkét arra indított, hogy azt kiáltsa:
„Mennyi mindent kell megszenvedni!” Ahogyan „feldolgozásról” beszélünk, úgy beszél Rilke itt
„megszenvedésről”.
Úgy látszik nekünk „sok megszenvednivaló” jutott. Ezért vált azonban szükségessé az is, hogy
szinte szembenézzünk a dolgokkal, a mérhetetlen fájdalommal, még azt a veszélyt is vállalva, hogy
valamelyikünk „ellágyul”, titokban egyszer-egyszer könnyeinek is szabad folyást engedve. Nem is
kellett volna szégyellnie senkinek ezeket a könnyeket, hiszen arról kezeskedtek, hogy
a legnagyobb bátorsággal rendelkezett: a szenvedés bátorságával! Erről
azonban csak alig egynéhányan tudtak és időnként szégyenlősen bevallották,
hogy ismét egyszer alaposan kisírták magukat, mint az a bajtárs, aki egyszer arra a
kérdésemre, hogyan sikerült elmulasztania éhségödémáját, bevallotta: „Kisírtam magamból...”

Valami vár

A koncentrációs táborban a pszichoterápia, ill. pszichohigiéné csírái –

amennyiben egyáltalán lehetővé váltak – vagy egyéniek vagy kollektívek voltak.
Ami az egyéni pszichoterápiás kísérleteket illeti, azok többnyire sürgős, sőt
életmentő „kezelést” jelentettek, hiszen az ilyen irányú fáradozások elsősorban az
öngyilkosságok megakadályozását célozták. Nagyon szigorúan betartott rendelkezés
tiltotta ugyanis annak az embernek a megmentését, aki egyszer már tett öngyilkossági kísérletet. Így
például hivatalosan tilos volt „levágni” felakasztva talált bajtársakat. Ezért vált mindennél fontosabbá,
hogy kísérleteket tegyünk a megelőzésre. Két eset is eszembe jut, melyek nemcsak
azt példázzák, hogyan voltak a fenti gondolatmenetek a gyakorlatban
hasznosíthatók, hanem figyelemre méltó párhuzamosságot is mutatnak.
Két olyan férfiról van szó, akik beszélgetéseikben öngyilkossági szándékot említettek.
Mindketten jellemző és tipikus módon úgy nyilatkoztak, hogy „nincs már mit várniok az
élettől”. Mindkettővel szemben tehát lényeges volt rámutatni arra, hogy az élet
valamit vár őtőlük, hogy az életben, a jövőben valami vár őrájuk. És valóban
kiderült, hogy az egyikre egy ember vár: a gyereke, akin istenítő szeretettel
csüngött és aki külföldön „várt” az apjára. A másikra viszont nem egy személy „várt”, hanem az
ügy: a műve! Az az ember ugyanis tudós volt és egy könyvsorozatot jelentetett
meg egy bizonyos témáról. A sorozat még nem volt lezárva, még befejezésre
várt. Ehhez a műhöz ez az ember pótolhatatlan és helyettesíthetetlen volt, de se
nem inkább, se nem kevésbé, mint az az apa, aki gyermeke iránta való
szeretetében hasonlóképpen pótolhatatlan és helyettesíthetetlen volt. Ez az
egyszeriség és egyedülállóság, mely minden ember sajátja és minden egyes
létnek megadja az értelmét, ugyanúgy érvényes egy mű vagy egy alkotás
vonatkozásában, mint egy másik ember szeretetében. Minden egyes embernek
éppen ez a helyettesíthetetlensége és pótolhatatlansága az, ami – tudatossá
válva – teljes fényében felragyogtatja azt a felelősséget. melyet minden ember
visel életéért és annak fenntartásáért. Egy ember, aki tudatában van annak a
felelősségnek, mellyel a rá váró műnek vagy a rá váró szeretett embernek
tartozik, soha nem lesz képes életét eldobni. Tudja léte „miért”-jét és ezért képes szinte
minden „hogyan”-ját is elviselni.

Egy szó a megfelelő pillanatban

A lágerben a kollektív pszichoterápia lehetőségei természetszerűleg igencsak

korlátoltak voltak. E tekintetben egy dolog volt minden beszédnél hatásosabb: a
példamutatás! Ha volt a blokkfelelősök között olyan, aki nem hatalmaskodott,
akkor ezernyi lehetősége adódott arra, hogy állhatatos és bátorító lényével
messzemenő és mély hatást gyakoroljon a befolyása alatt álló emberekre. A
magatartás a példamutatás mindig is közvetlenebbül hat, mint a beszéd. Itt-ott
azonban a jó szó is hatásos volt, nevezetesen akkor, ha valamilyen külső oknál
fogva felfokozott belső visszhangra talált.
Így emlékszem a következőkben ábrázolt alkalomra, amikor valamilyen
kollektív kitárulkozással egy egész barakk lakóinak bizonyos külső helyzet
folytán felfokozott belső készenlétét sikerült pszichoterápiásan kiaknázni.
Rémes egy nap volt: röviddel ezelőtt a sorakozónál kihirdették mi minden fog
ezentúl szabotázsnak minősülni, amiért azonnali akasztás jár. Ilyen
bűncselekménynek számított, ha valaki a takarójából keskeny csíkokat vág le
(amit sokszor megtettünk, hogy ebből rögtönzött lábszárvédőt készítsünk ma-
gunknak), továbbá a legcsekélyebb „lopás” is. Az történt ugyanis, hogy egy éhhalál küszöbén álló
fogoly behatolt a krumplisbunkerbe, hogy néhány kiló krumplit lopjon. A betörést felfedezték és a
„betörőt” más foglyok felismerték. Miután a táborvezetőség erről tudomást
szerzett, a tettes kiszolgáltatását követelte, ellenkező esetben az egész táborra
egynapos teljes böjtöt rónak ki. Természetesen, 2500 bajtárs inkább koplalt,
mintsem egyikünket akasztófára adjon. Ennek a böjtnapnak az estéjén
földkunyhónkban különösen rossz hangulatban hevertünk együtt. Kevés szó
esett, az is ingerülten. És ekkor történt valami: kialudt a villany. A hangulat
mélypontra süllyedt. Blokkfelelősünk azonban, okos ember lévén, kis
beszélgetést rögtönzött, beszélgetést mindarról, ami mindannyiunk gondolatait
annyira foglalkoztatta, arról a sok bajtársról beszélt, akik az utóbbi időben,
betegség vagy öngyilkosság folytán meghaltak. De arról is beszélt, hogy mi
lehetett úgy az egyik, mint a másik halálnem igazi oka: az önfeladás. Erró1 és
arról a kérdésről, hogyan lehetne a halálos belső „ön-elejtés” várható további áldozatait
mégis megmenteni, szeretett volna némi magyarázatot hallani és erre engem szólított fel. Isten a
megmondhatója, mennyire nem voltam abban a hangulatban hogy pszichológiai
előadást taxtsak vagy barakktársaimnak lelki vigaszt, úgyszólván orvosi
lélekgondozást nyújtsak. Fáztam és éhes, kimerült és ingerült voltam. De össze
kellett szednem magamat és kihasználnom ezt az egyedülálló lehetőséget,
hiszen soha nem volt még ennél nagyobb szükség biztatásra.

Orvosi lélekgondozás

Hozzáfogtam tehát és azzal kezdtem, mennyire vigasztalannak tűnhet a jövő

minden elfogulatlannak. Elismertem, hogy már mindenki nyilván felmérte, hogy
milyen kicsiny a túlélés valószínűsége. A lágerben akkor ugyan még nem tört ki
a flekktífusz járvány, mégsem becsültem túlélési kilátásaimat 5%-nál
magasabbra. És ezt meg is mondtam az embereknek! De egyben hozzáfűztem
azt is, hogy a magam részéről eszem ágában sincs feladni a reményt, bedobni a
törülközőt, mert egyetlen ember sem ismerheti a jövőjét, egyetlen ember sem
tudhatja, mit tartogat számára esetleg akár már a következő óra is. És ha nem is
számíthatunk a következő napra szenzációs hadieseményekre, ki tudhatná
inkább, mint mi, tábori tapasztalataink alapján, hogy mindenkor adódhat valami
váratlan lehetőség. legalábbis az egyén számára: váratlan besorolás egy
kivételezett csoportba, különösen kedvező munkafeltételekkel vagy valami hasonló
– olyasmi, amire a fogoly vágyik, ami számára a „szerencse csúcsát” jelenti. De én nemcsak a
jövőről beszéltem és arról, hogy szerencsére nem ismerjük előre, nemcsak a
fájdalmas jelent idéztem, hanem a múltat is, annak örömeit és fényeit, melyek
még napjaink sötétségében is világosságot nyújtanak. Idéztem a költőt, aki azt mondja:
„Amit átélsz, azt a világ semmiféle hatalma nem tudja többé elrabolni tőled.”
Amit egész korábbi életünkben annak élménygazdagságában megvalósítottunk, gondoltunk és
elszenvedtünk, azt a belső kincset senki és semmi többé el nem veheti tőlünk...
mindezt átmentettük a valóságba, egyszer és mindenkorra. És ha el is múlt – éppen a múltban marad
meg az örökkévalóság számára. Mert még az elmúlás is a lét egyik formája, sőt talán még a
legbiztonságosabb.
Beszéltem végül arról is, hogy milyen sokrétű lehetőség adódik arra, hogy
életünket értelemmel töltsük meg. Meséltem bajtársaimnak (akik teljes
csendben feküdtek, szinte meg sem moccantak, legfeljebb ittott hallatszott egy
meghatott sóhaj) arról, hogy az emberi életnek mindig és minden körülmények között van értelme, és
hogy a létnek ez a végtelen értelme még a szenvedést és halált. kínt és elmúlást is magában foglalja.
És arra kértem ezeket a szegény ördögöket, akik ebben a vaksötét barakkban figyelmesen
hallgattak engem, nézzenek szembe a tényekkel és helyzetük komolyságával, de
ennek ellenére ne veszítsék el bátorságukat, hanem őrizzék meg armak tuda-
tában, hogy még harcunk kilátástalansága sem kezdheti ki annak értelmét és
méltóságát. Mindegyikünkre – mondtam nekik – ebben a nehéz órában, mely talán sokunk
számára a közeledő utolsó órát jelenti – valaki számonkérő tekintettel néz le, egy
barát vagy egy asszony, egy élő vagy halott – vagy talán egy Isten. Elvárja
tőlünk, hogy ne kelljen csalódnia bennünk és hogy tudjunk nem nyomorúságosan, hanem büszkén
szenvedni és meghalni is!
És végül beszéltem áldozatunkról: hogy értelme van, mindenképpen. Hogy éppen az az áldozat
lényege, – feltételezve, hogy meghozzák – hogy látszólag semmi sem érhető el vele ebben
a világban, a sikerek világában. Így igaz ez, akár egy politikai eszméért való
önfeláldozásról van szó, akár arról, hogy egyik ember a másikért áldozza fel
magát. Könnyen érthető ez közülünk annak, aki vallásos értelemben hívő – és
ezt meg is mondtam nekik. Meséltem nekik arról a bajtársról, aki lágerbeli
tartózkodása elején szerződést ajánlott az égieknek: kímélje meg az ő
szenvedése és halála az általa legjobban szeretett lényt egy gyötrelmes haláltól.
Ennek az embernek a számára szenvedés és halál nem tűnt értelmetlennek,
hanem – áldozatként – értelemmel telítődött. Értelmetlenül nem akart szenvedni és
meghalni, de értelmetlenül ezt egyikünk sem akarja! Szavaim célja éppen az volt, hogy
életünknek végső értelmet adjak még ebben a barakkban is, most is, ebben a gyakorlatilag
teljesen kilátástalan helyzetben is.
Hogy erőfeszítéseim célt értek, az rövidesen kiderült, amikor ismét felvillant a
barakkunk egyik gerendájára szerelt villanykörte és megláttam bajtársaim
nyomorúságos alakját, akik könnyes szemmel odavánszorogtak hozzám, hogy
megköszönjék szavaimat. Ehelyütt be kell azonban azt is vallanom, hogy túl
ritkán volt annyi belső erőm, hogy szenvedő sorstársaimmal olyan szoros és
bensőséges kapcsolatba kerüljek, mint azon az estén és hogy bizonyára nem
használtam ki kellőképpen minden arra adódó külső alkalmat.

A táborőrség pszichológiája

Miután már szó volt a felvételi sokkról és a tulajdonképpeni lágerélet

pszichológiájáról és mielőtt még foglalkoznánk a fogoly lelki reakciójának harmadik
fázisával, azaz a táborból elbocsátott, illetve onnan kiszabadult fogoly pszichológiájával, mellesleg
még egy külön kérdést kell tisztáznunk. Azt a kérdést, amelyet ismételten feltesznek a
pszichológusnak általában, de különösen annak, aki maga is átélte a dolgokat, és ez a
táborőrség pszichológiája. Hogyan lehetséges, hogy hús-vér emberek elkövetik
embertársaikkal szemben mindazt, ami az utóbbiak elbeszélése szerint
megtörtént velük? Ha valaki meghallgatta az ilyen beszámolókat, azokat valóban
el is hitte és tudomásul vette, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, feltétlenül felteszi
a kérdést: hogyan volt ez pszichológiailag lehetséges? Ennek megválaszolására,
de behatóbb részletezés nélkül, a következőkre kell rámutatni: először is, egy
tábor őrszemei között akadnak kifejezett, a szó legszigorúbb klinikai értelmében
vett szadisták. Másodszor: éppen ezeket válogatták ki mindannyiszor, amikor
szigorú őrszemélyzetet kellett összeállitani. A hóhérsegédek és bérencek
kiválogatásához – mint amilyent a foglyok tömegéből eszközöltek, pl. a kápó
kijelölése alkalmával és amelyről már beszéltünk és megállapítottuk, hogy ez
teszi érthetővé, miért éppen a legbrutálisabb elemek és a legönzőbb egyedek
tudtak túlélni, – ehhez a negatív kiválogatáshoz most tehát a táboron belül a szadisták pozitív
kiválogatása is csatlakozott.
Amikor a munkahelyen, kemény fagyban, mely ellen silány ruházatunk egyáltalán nem nyújtott
védelinet, az árokban álltunk és volt rá engedélyünk, hogy csoportonként – általában
kétóránkénti váltással – néhány percre odaállhassunk a szabadban felállított
kosárkályhához, melynek fűtésére ágakat és fahulladékot használhattunk fel, ez
természetesen mindannyiunk számára nagy örömet jelentett. Ilyenkor azonban
mindig akadt egy előmunkás vagy munkavezető, aki élvezettel fosztott meg
bennünket ettől az örömtől, és arcvonásaiból könnyen leolvasható volt a szadista
kéj, amellyel mindezt önhatalmúlag megtiltotta és a kályhát, gyönyörű
parazsával együtt, a hóba borította.
És ha az SS-nek nem tetszett valakinek a képe, mindenkor akadt egy olyan
embere, akinek kiszolgáltathatta az illetőt, tudván, hogy az éppen olyan
gátlástalan, mint amilyen szakszerű a szadista kínzásokban.
Harmadszorra megemlithető, hogy a táborőrség zöme általiában már elfásult a
hosszú évek alatt, melyek során egyre növekvő mértékben voltak a láger egész
szadista üzemének tanúi. Főleg ezek az eltompult és érzelmi életükben megkeményedett
emberek voltak aztán azok, akik saját maguk ugyan tartózkodtak a szadizmustól, de ez volt minden,
mert a többiek szadizmusa ellen természetesen semmit sem tettek.
Negyedikként még a következőket kell megjegyezni: még a táborőrségben is
akadtak szabotőrök. Itt csak annak a tábornak a vezetőjét emliteném, melyben
utoljára tartózkodtam és ahol felszabadultam. SS-ista volt. Csak a tábor
felszabadulása után derült ki – amiről addig csak a lágerorvos tudott, aki maga is
fogoly volt –, hogy a táborvezető titokban nem csekély összegeket áldozott saját
zsebéből arra, hogy a közeli helység patikájából gyógyszereket szereztessen be
a tábor betegei részére. A történetnek utójátéka is volt: a felszabadulás után
zsidó foglyok rejtegették az SS-t az amerikai csapatok elől. Parancsnokuk előtt
kijelentették, hogy az SS-t kizárólag azzal a feltétellel hajlandók kiszolgáltatni,
hogy haja szála sem görbülhet meg. Az amerikai csapatparancsnok tiszti be-
csületszavát adta, erre a zsidó foglyok elővezették a volt táborvezetőt akit a
csapatparancsnok aztán ismét táborparancsnokká nevezett ki. Mint ilyen
szervezte aztán meg, hogy a közeli falvak lakossága gyűjtsön össze számunkra
élelmiszert és ruhaneműket.
Ezzel ellentétben ugyanannak a tábornak a tábofelelőse, tehát maga is fogoly,
kegyetlenebb volt, mint a tábor egész SS-őrsége együttvéve. Ott és annyiszor
ütötte-verte a foglyokat, ahogyan csak tudta, míg pl. a táborvezető – legjobb tu-
domásom szerint – egyetlenegyszer sem emelt kezet egyetlen foglyára sem.
Ebből egyet láthatunk: egy ember címkéje, hogy a táborőrség tagja volt-e
vagy fogoly, semmit sem mond. Emberi jóság bárkiben fellelhető lehet, tehát
még annál a csoportnál is, melynek általánosított elitélése bizonyára nagyon is
kézenfekvő lenne. E területen sok az átfedés és nem olyan egyszerű a dolgunk,
hogy kijelenthetnénk: ezek angyalok, azok pedig ördögök. Ellenkezőleg: a
lágereletben kialakult szemlélettel ellentétben valahogyan személyes és erkölcsi
teljesítmény volt és marad az, ha egy őrszem vagy felügyelő a foglyokkal szem-
ben emberi magatartást tanúsított. Másfelől viszont a legsúlyosabban elitélendő
annak a fogolynak az aljassága, aki saját sorstársaival szemben gonosz. Hogy
egy ilyen ember jellemtelensége különösen fáj a foglyoknak, az éppen olyan
érthető, mint másfelől az a mély megrendülés, mellyel a fogoly fogadja az
emberiesség legcsekélyebb jelét is, amit például az őrszem részéről tapasztal.
Ha emlékezetemben felmerül az a nap, amikor egy előmunkás (tehát nem fogoly)
titokban odacsúsztatott nekem egy darabka kenyeret, melyről tudhattam, hogy
csak a reggeli adagjából takaríthatta meg, – akkor arra is emlékszem, hogy
távolról sem a darabka kenyér, mint anyagi tárgy volt az, ami a szó szoros
értelmében könnyekig meghatott, hanem az irányomban megnyilvánult
emberiesség, az adományt kísérő emberi szó és emberi tekintet...
Egyet megtanulhattunk mindebből: a földön kétféle emberi faj létezik és csakis
ez a kettő: a tisztességes emberek „faja” és a tisztességteleneké. És mindkét „faj”
általánosan elterjedt, minden csoportba behatolnak és beszivárognak. Egyetlen csoport sem áll
kizárólag tisztességes vagy kizárólag tisztességtelen emberekből, ebből a
szempontból tehát egyetlen csoport sem „fajtiszta”, – nos hát, így akadt egy-egy rendes fickó
még az őrszemélyzetben is.
A koncentrációs táborbeli élet kétségtelenül feltárta az ember legmélyebb rétegeiben
rejlő szakadékokat. Csodálkozhatunk-e hát, hogy ezekben a mélységekben ismét csak az
„emberi” vált láthatóvá? Az emberi. mint olyan, amilyen: jó és rossz ötvözete.
Az a vízválasztó, mely végighúzódik minden emberi lény belsejében és elkülöníti egymástól a jót
és a rosszat, lenyúlik a legalsóbb mélységekbe is, és megmutatkozik még annak a mélységnek a
fenekén is. amelyet a koncentrációs tábor jelent.
Megismerjük magát az embert úgy, ahogyan eddig még egyetlen nemzedék sem. Mii tehát az
ember? Az a lény, mely mindig eldönti, hogy mi. Az a lény, mely feltalálta a gázkamrát, de egyben az
a lény is, mely a gázkamrákba ment, emelt fejjel és imával az ajkán.

A harmadik fázis:
A lágerból való szabadulás után

A koncentrációs tábor pszichológiáján belül forduljunk most az utolsó szakasz felé, azaz
foglalkozzunk a táborból kiszabadult fogoly pszichológiájával.
Amikor a felszabadulás élményéről beszélünk – mely természetesen soha nem
lehet személytelen ábrázolás –, kapcsolódni szeretnénk beszámolónk azon
részéhez, melyben már szó volt arról. hogyan lengett – feszültséggel telitett
napok után – egyik reggel fehér zászló a táborkapun. Ezen belső ma-
gasfeszültséget teljes belső ellazulás követte, de csalódik az, aki úgy gondolja,
hogy most örömmámorban úsztunk. Hogyan is volt ez akkor valóban?
Fáradt léptekkel vonszolják magukat a bajtársak a táborkapuhoz, alig állnak a
lábukon. Félénken körültekintenek, kérdőn néznek egymásra Megteszik az első
bizonytalan lépéseket kifelé, a kapun át. És ezúttal nem hallatszik a parancsszó,
ezúttal senki nem görnyed össze ökölcsapástól vagy rúgástól. Nem bizony:
ezúttal cigarettát kínál a táborőrség. Nem is lehet azonnal felismerni az
őrszemeket, hiszen közben sietve civilruhába öltöztek. Lassan tovább
vánszorgunk a bekötőút hoszszában. Lábaink már fájnak, félő, hogy felmondják a
szolgálatot. De azért megyünk, először látni akarjuk a tábor környékét, elsőízben
szabad emberként. Így lépünk ki a természetbe; a szabadságba. A „szabadságba”,
mondjuk és gondolatban egyre ismételjük ezt a fogalmat, egyszerűen nem tudjuk
felfogni.
A szabadság szó, hosszú évek vágyálmaiban már túlságosan megkopott, a fogalom elhalványodott,
– a valósággal szembesítve szertefoszlik. A valóság még nem hatol igazából a tudatba: még
egyszerűen felfoghatatlan számunkra.
Elérünk egy réthez, melyen nyiló virágokat látunk. Tudomásul vesszük, de nem „érzékeljük”. Az
öröm első szikrája akkor pattan ki amikor egy kakast pillantunk meg, gyönyörűek
a sokszínű farktollai. De még nem sokasodnak az örömszikrák, még nem érezzük magunkat a
világ részeseinek. És akkor leülünk egy gesztenyefa alá, egy kis padra; tudja az ég, milyen az
arckifejezésünk – mindenesetre: benyomást még nem tesz ránk a világ.
Este, amikor a bajtársak ismét összesereglenek a régi földkunyhójukban, odamegy egyik a
másikhoz és titokban megkérdezi: „Mondd csak, te tudtál ma örülni?” És egyik azt mondja a
másiknak – talán még szégyenli is, hiszen nem tudhatja, hogy mindegyikünk hasonlóan érez, –
„Őszintén szólva: nem!”. A szó szoros értelmében elfelejtettük, hogyan is kell örülni, ezt úgy
látszik ismét meg kell tanulni.
Az, amit ilymódon éltek meg a felszabadult foglyok, azt pszichológiai nyelven kifejezett
deperszonalizációnak (elszemélytelenedésnek) neveznek. Minden valószerűtlennek,
valószínűtlennek látszik, puszta álomnak. Még nem lehet elhinni. Túlontúl
sokszor becsapott az álom bennünket az utóbbi években. Hányszor és hányszor
is álmodoztunk arról, hogy eljön ez a nap és ismét szabadon lehet mozogni!
Hányszor álmodtuk. hogy egy nap hazaérkezünk, üdvözöljük barátainkat,
megöleljük feleségünket, asztalhoz ülünk és elkezdünk mesélni mindarról, amit
ezekben az években átéltünk, meg arról is, hogy álmainkban előbbre vettük a
viszontlátás napját –, ezúttal azonban valóban elérkezett ez a nap! És akkor fülünkbe hasít a
hármas sípszó, mely felkelésre szólít és kiszakít abból az álomból, amilyennek a szabadság már oly
sokadszor bizonyalt És most egyszer csak valóban el kellene hinnünk! Most ez a szabadság most már
tényleg valóságos szabadság lenne?
Pedig tényleg eljött ez a nap. A test kevésbé gátlásos, mint a lélek. Az első
órában, amint ez lehetővé válik, kihasználja a valóságot és megragadja, szó
szerint: elkezdünk zabálni. Órákon, napokon, fél éjszakákon át eszünk. Szinte
felfoghatatlan. mennyi mindent tudunk befalni. És ha aztán egyik-másik foglyot meghívja valamelyik
környékbeli kedves parasztcsalád, akkor ott eszik és kávét iszik, nyelve megoldódik és akkor elkezd
mesélni órákon át. Felszabadul az éveken át ránehezedett nyomás alól és ez a mesélés sokszor azt a
benyomást kelti, mintha valamiféle lelki kényszer alatt állna, annyira kényszerű ez a mesélés,
ez a „muszáj beszélni”. (Ilyen megfigyelést tettem olyan embereknél is, akik – ha
csak rövid időre is – nehéz nyomás alatt álltak, mint amilyen pl. egy Gestapokihallgatás.)
Múlnak a napok, sok-sok nap múlik el, amíg nemcsak a nyelv oldódik, hanem valami ott legbelül
is, amikor az érzelem egyszercsak rést üt azon a különös gáton, mely eddig útját állta. És akkor egy
szép napon, röviddel a felszabadulás után, átvágsz egy tág mezőn,
kilométereken át a virágzó réteken, a tábor környékén, egy városka felé.
Pacsirták szállnak fel a magasba, hallod öröméneküket és ujjongásukat ott fenn
a szabadban. Közelben-távolban egyetlen ember sincs, semmi nincs körülötted, csak a tágas
föld és az ég és a pacsirták dala és a szabad tér. És akkor megszakítod vándorlásodat a szabad térben,
megállsz, körülnézel, feltekintesz – és térdre borulsz. E pillanatban sokat nem tudsz sem
magadról, sem a világról, bensődben csak egy mondatot hallasz, és ismételten
mindig csak egyazon mondatot: „A szűkösségből szólitottam az Urat és a szabad térből
válaszol nekem”. – Hogy meddig térdepeltél ott, hányszor ismételted ezt a mondatot, az
emlékezet vissza nem tudja már idézni... De azon a napon, abban az órában kezdődött
meg új életed – azt tudod. És lépésről lépésre – csakis így – lépsz be ebbe az új
életbe, válsz ismét emberré...

Tehermentesítés (Fesztelenítés)

Semmiképpen nem akadályok nélküli az az út, mely a lágerélet utolsó napjainak

lelki magasfeszültségétől, az idegháborútól visszavezet a lelki békéhez. Téved,
aki azt hiszi, hogy a koncentrációs táborból elbocsátott, illetve onnan kiszabadult fogolynak már
nincs szüksége lelki gondozásra.
Első lépésként figyelembe kellene vennünk, hogy lelki vonatkozásban
bizonyos veszélyek fenyegetik az olyan embert, aki hosszabb iden keresztül
olyan óriási lelki nyomás alatt állt, mint amilyent a koncentrációs tábor jelent.
Ezek a veszélyek természetszerűleg merülnek fel a felszabadulás után, éppen a
hirtelen nyomáscsökkenés miatt. Pszichikai-higiéniai értelemben ezek a
veszélyek úgyszólván a keszonbetegség tükörképe. Mint ahogy a keszonmunkás
testi egészségét veszélyeztetné, ha hirtelen hagyná el a keszont (melyben normálisan
magas nyomás alatt állt). ugyanúgy károsodhat annak a lelki egészsége, aki hirtelen szabadul fel a
lelki nyomás alól.
Ebben a pszichológiai fázisban főleg a primitívebb természetű embereknél volt
gyakran megfigyelhető, hogy lelki beállitottságukban változatlanul
megmaradnak a hatalom és az erőszak kategóriájában. Így most, felszabadulva,
úgy vélik, ők maguk azok, akik hatalmukat, szabadságukat önkényesen, gát-
lástalanul és megfontolatlanul kihasználhatják. Az ilyen primitív emberek számára
tulajdonképpen semmi más nem változott, csak a régi kategória előjele: negatívból pozitívvá
vált: a hatalom, erőszak, önkény és igazságtalanság tárgyaiból az ennek
megfelelő alanyai lettek, túl erősen kötődnek még az átéltekhez. Ez néha
teljesen jelentéktelennek tűnő apróságokban nyilvánul meg. Egy példa: egyik
bajtársammal egy réten át térünk vissza abba a táborba, ahol felszabadultunk.
Elértünk egy frissen bevetett szántóföldhöz. Én akaratlanul is kitérek, ő viszont
megfogja a karomat és átvonszol rajta. Dadogok valamit arról, hogy a friss vetést nem szabad
letaposni. Akkor dühbe gurul, szemében gonosz fény villan és rám ordít: „Mit nem mondasz! És
tőlünk túl keveset vettek el? Nekem feleségemet és gyermekemet gázosították
el – másról nem is szólva – és te meg akarod nekem tiltani, hogy összetapossak néhány szál zabot?”...
Ezek után az emberek csak nagyon fokozatosan vezethetők vissza ahhoz a
máskor oly magától értetődő igazsághoz, hogy. senkinek nincs joga rosszat
tenni, még annak sem, akinek sok rosszat kellett elszenvednie.
Azon kell tehát lennünk, hogy ezek az emberek megtalálják a visszautat ehhez az igazsághoz, mert
ha az visszájára fordul, az sokkal súlyosabb következményekkel járhatna, mint hogy egy ismeretlen
parasztnak néhány ezer zabszeme kárbavész. Még látom magam előtt azt a
lágerbeli bajtársamat, aki feltűrve ingujját, meztelen karját az orrom elé tartva
azt kiabálta felém: „Vágják is le ezt a karomat, ha vérbe nem mártom hazatérésem napján!” Pedig
hangsúlyoznom kell, hogy az az ember, aki ezt a kijelentést tette, nem volt amúgy
rossz fickó és úgy a táborban, mint azután is a lehető legjobb bajtárs volt.
Amellett a torzulás mellett, mely a lelki nyomástól hirtelen megszabadult
embert fenyegeti, még két alapvető élmény az, mely jellemét veszélyeztetheti, károsíthatja
és eltorzíthatja: annak az embernek az elkeseredettsége és csalódottsága, aki szabad emberként tér
vissza hajdani életébe. Az elkeseredés okozója a nyilvános élet jó egynéhány jelensége azon a kereten
belül, amely a lágerből kiszabadult ember korábbi környezetét jelentette. Amikor egy
ilyen ember hazatér, és tapasztalja hogy vállvonogatásnál vagy olcsó, elcsépelt frázisoknál jobbal nem
találkozik, akkor nem ritkán olyan nagyfokú elkeseredés keríti hatalmába, mely felveti benne a
kérdést, minek is kellett annyi minden elszenvednie? Amikor szinte mindenütt csak a szokásos
szólamokkal fogadják: „...mi nem tudtunk semmiről” és „...mi is szenvedtünk...”, akkor azt kell
megkérdeznie saját magától, hogy vajon tényleg ez minden, amit neki mondani tudnak?
Másként áll a dolog a csalódottság alapélményével. Itt nem az embertársak
azok, akiknek felületessége, érzelmi közönye egyszerűen annyira ijesztő, hogy
az ember legszívesebben elmúlna valahol, csak ne kelljen már semmit sem látni,
hallani a környező világból... itt, a csalódás élményénél a sors az, amellyel szemben az ember
kiszolgáltatottnak érzi magát, nevezetesen az az ember aki éveken keresztül abban a hiszemben élt,
hogy már elérte szenvedéseinek mélypontját, most pedig azt kell megállapítania, hogy a szenvedés
valahogyan feneketlen hordó, látszólag abszolút mélypont nincs is, mindig van egy még
mélyebb pont, egy még lejjebb vezető út.
Az előzőekben már beszéltünk azokról a kísérletekről, melyek célja a koncentrációs
táborban fogva tartott embert lelkileg felemelni, olymódon, hogy figyelmét egy jövőbeni cél-
pontra irányítjuk, újra és újra emlékeztetjük arra, hogy vár rá az élet, egy ember!
És akkor az történik, hogy egyiknek másiknak hazatértekor azt kell megállapítania, hogy
már senki nem várt rá.
Jaj annak, akinek a számára az egyetlen, ami a lágerben tartotta benne a lelket, az élni akarást – a
szeretett ember nincs többé. Jaj annak, aki a vágyálmaiban ezerszer átélt pillanatot most a
valóságban átéli, csak éppen másként, egészen másként, mint amilyennek
álmaiban kiszínezte. Felszáll a villamosra, kiutazik ahhoz a házhoz, melyet
éveken át csak lelki szemeivel látott, megnyomja a csengő gombját úgy,
ahogyan erre vágyott ezer álmában... és akkor nem az nyit ajtót, akinek nyitnia kellene – és
nem is fogja neki soha többé kinyitni az ajtót...
A lágerben mindenki tudta és meg is mondták egymásnak: nincs az a földi boldogság, mely valaha
is jóvátehetné mindazt, amit elszenvedünk. Tulajdonképpen nem is nagyon törődtünk a
boldogsággal soha, nem a majdan várható boldogság volt az, amely tartotta bennünk
a lelket, értelmet adhatott volna szenvedéseinknek, áldozatainknak, halálunknak. Ennek ellenére:
boldogtalanságra, balsorsra – nemigen voltunk felkészülve. A csalódás, mely az új
szabadságban a felszabadultak közül nem egynek jutott osztályrészül, olyan
élmény, amelyen ezek az emberek igen csak nehezen tudják majd túltenni
magukat és a lélek orvosainak sem lesz könnyű feladat ezen átsegíteni őket. Ez a
megállapítás azonban nem bátortalaníthatja el azt, akinek a hivatása a lelkek gyógyítása,
ellenkezőleg: buzdítóul kell szolgálnia, hiszen feladat jellege van.
Így vagy úgy – egyszer a felszabadultak mindegyikére felvirrad az a nap, amikor visszatekint a
koncentrációs tábor egész élményére és különös érzés keríti hatalmába: már
saját maga sem érti, hogyan volt képes kibírni mindazt, amit a lágerélet
megkövetelt tőle.
És ha volt életében egy nap – a felszabadulás napja – amikor szép álomnak
tűnt minden, akkor eljön egyszer az a nap is, amikor mindaz, amit a lágerben
átélt, csak gonosz álomnak tűnik. A hazataláló ember mindezen élményeire az a felséges
érzés teszi fel a koronát, hogy mindazok után, amiket el kellett szenvednie. többé a világon semmitől
sem kell már félnie – az Istenét kivéve.

ÉRVEK A TRAGIKUS OPTIMIZMUS MELLETT

A Regensburgi Egyetemen tartott 3. Logoterápiai Világkongresszuson elhangzott ünnepi

előadás (1983. VI. 16-19.).
Az előadás „The Case for a Tragic Optimism” (Egy tragikus optimista eset) címen megtartott
angol nyelvű változata az „Analecta Frankliana. The Proceedings of the Third World Congress
of Logotherapy (1983)” 3. kötetében jelent meg Sandra A. Wawrytko professzor (Berkeley, Institute
of Logotherapy Press, 1984) kiadásában.

Államtitkár Asszony, Hölgyeim és Uraim!

Logoterápia alatt értelem-orientált pszichoterápiát értünk. És ténylegesen

abban áll motivációelméleti jelentősége, hogy az embert alapjában véve olyan
lénynek tartja, mely folytonosan az értelem keresésének állapotában van. S
éppen az értelemnek ez a keresése tűnik a mai társadalmi körülmények között
reménytelennek. Ez a frusztráció nem utolsó sorban annak a tragikus triásznak a
számlájára írandó, mely 1. szenvedésból, 2. bűnből és 3. a halálból áll. Ugyanis
közülünk senki sem mentesül az alól, hogy ne szembesülne az elkerülhetetlen
szenvedéssel, az elmaradhatatlan bűnnel, végül pedig a saját elkerülhetetlen
halálával. A kérdés melyet magunknak fel kell tennünk, így hangzik: hogyan
lehetséges az emberi lét eme tragikus aspektusai ellenére, mégis Igent mondani az életre? A
kérdés, mely mindjárt egy másikat vet föl, a következő: Lehet az életnek minden
negatív aspektusa ellenére értelme – megtartható-e az élet értelme minden feltétel és körülmény
közepette? Most természetesen arról lesz szó, hogy az életnek, bármilyen legyen
is, a szemébe nézünk, mégpedig egy olyan szemszögből, mely Rilkének Sizzo
grófnőhöz írt egyik levelében a következőképpen hangzik: „Aki az élet
szörnyűségét nem fogadja el, nem üdvözli, bármikor valami végleges határozottsággal, az soha
nem birtokolja létünk kimondhatatlan megbízásait, az csak a periférián mozog, és amikor egyszer
mégis döntenie kell, nem lesz sem élő, sem halott.”
Ebből kiindulva azonban többre is jutunk: arra, hogy még a „negatív aspektusokból” is,
sőt éppen azokból, valami értelmeset kell „kihozni”, és azt valami pozitívummá
átformálni: a szenvedést teljesítménnyé – a vétket átalakulássá – a halált
felelősséget fejlesztő tényezővé kell tenni. Így vagy úgy, még létünk fenyegető
aspektusainak árnyékában is meg kell lenni valahogy annak a lehetőségnek, „to
make the best of it”, ahogy az angol oly szépen mondja, vagyis, hogy a lehető leg-
többet hozzuk ki belőle; a „legtöbb” latinul azonban „optimum”, és most már értik, miért
használom a „tragikus optimizmus” kifejezést.
Mit is jelentenek az ezt alátámasztó „érvek”? Végső soron az úgynevezett „argumenta ad
hominem”-ról van szó, természetesen abban az értelemben, hogy mi nem olyan optimizmust
akarunk tanítani, amit nem azoktól az emberektől tanultank volna meg
előzetesen, akik a tragikus optimizmust számunkra előre megélték,
megszenvedték. Mégpedig a leghatékonyabb, vagyis a „modellen való tanulás” értelmében,
amikor az egyik homo patiens szenvedése a mi pácienseink közül való másikra gyógyító hatással
lehet, azaz egy egzisztenciális „újrafeldolgozás” indulhat be.
Azonban nem lehetséges „parancsszóra” optimistának lenni Senkinek nem írhatunk elő
optimizmust, a reményvesztettől sem várhatjuk el, hogy reméljen. Erre ő maga
sem lenne képes, mert senki sem tudja „akarni” a reményt, éppoly kevéssé, mint ahogy a
reményen kívül a közismert háromság két másik tagját, vagyis a hitet és a szeretetet sem lehet
kikényszeríteni. Hinni csak akkor tudunk, ha valami vagy valaki hihető, méltó hitemre,
mint ahogy csak olyant tudok szeretni, aki szeretetre méltó. Egyszóval, a
reménynek, a hitnek és a szeretetnek mindenkor megalapozottnak kell lennie,
ebben a tekintetben hasonlatosak a szerencséhez, melynek megalapozottnak
kell lennie, mielőtt ránk köszönt; ha viszont van okunk szerencsésnek lenni,
akkor a szerencse magától ránk talál, s minél kevésbé erőltetjük, annál
biztosabban ránk mosolyog.
Amikor egy európai Amerikába érkezik, meglepődik, hogy unos-untalan arra
szólitják fel, hogy „happy” – vagyis boldog legyen – parancsszóra. Amennyiben van rá alapja, úgy a
parancs nem is szükséges; de ha nincs rá oka, akkor úgyis hiába az egész. Így van ez a nevetéssel is:
ha meg akarok valakit nevettetni, akkor valamiféle okot kell rá adnom, például elmesélek neki egy
viccet. „Megrendezni” azonban nem tudom a dolgot. Az a helyzet állna elő, mint
amikor fényképezésnél azt kérem, hogy mondják azt, hogy „cheese”. Ilyenkor kínos
mosollyal szoktak reagálni a „barátságos mosolyt kérek” felszólitásra.
Amikor egyszer ezeket az összefüggéseket amerikai hallgatóim előtt
kifejtettem, a következő előadásra egy karikatúraképsor került a katedrára: egyik
gyerek sem hajlandó addig mosolyogni, amíg arra alapjuk nincsen, ez pedig csak akkor következik
be, amint a nagynéni feladja – és ekkor nevetségessé válik számukra.
Határozottan állítjuk: a szerencséhez alap kell, melynek következtében viszont mindig magától
bekövetkezik, röviden, be kell következnie, de kiharcolni nem lehet, mert nem csinálható,
éppen ellenkezőleg, minél inkább céllá válik, minél inkább vágyik rá valaki. annál
inkább elkerüli az illetőt. Ezt már ismerjük a szexuálpatológiából. Így működik az
örömelv, amikor a gyakorlatba átkerülve az öröm elrontójává válik.
Ami azonban a realitás elvét – tehát az örömelv látszólagos ellenfelét – illeti, valójában nem
ellenlábasa az örömelvnek, hanem éppen annak szolgálatában áll, ahogy ezt maga Freud is többször
és nyomatékosan kiemelte. Csakhogy nem szabad átsiklani afölött, illetve elfelejteni azt,
hogy maga az örömelv viszont egy még ősibb dolog, mégpedig a homeosztázis
elvének szolgálatában áll. amely a maximális belső egyensúlyt és a
feszültségektől való mentességet célozza meg, mintha az embernek más dolga
nem is lenne! Mintha az embernek valóban csak annyi lenne a feladata, hogy
megszabaduljon a feszültségektól úgy, hogy kielégíti az ösztöneit, és
kompromiszszumokat köt az ego (én), az id és a szuperego (felettes én) között. A
körülötte lévő világ többé nem jelent számára semmit, amiért érdemes lenne
magán túl kinyúlnia, egy olyan dolgot keresve, amely méltó lenne arra, hogy
szolgálatába álljon, vagy pedig egy olyan társat keresve. akit szerethetne, mivel
ő maga is szeretetre méltó. Nem; a világban kint élő emberek számára a dolgok
sokszor pusztán célra vezető eszközökké zsugorodnak ahhoz, hogy többé-
kevésbé alkalmasan, és a legjobb esetben is csupán éppen megfelelően a saját
ösztöneik kielégítése, vagy akár a tulajdon önmegvalósításuk szolgálatába
állítsák őket.
Micsoda félreismerése a specifikusan emberinek a motivációelmélet keretein belül! Ahol pedig
minden emberit valójában a saját ön-transzcendenciája jellemez, ami ismét csak azt jelenti, hogy
olyasvalamire irányul, ami nem csupán önmaga, pontosabban szólva valamire vagy valakire,
de nem önmagára, legalábbis nem elsődlegesen önmagára. Amikor egy dolog szolgá-
latába állok, akkor elsősorban nem magamat, hanem a dolgot látom magam
előtt, és egy társ felé irányuló szeretetben megfeledkezem önmagamról. Egész
embernek lenni és magamat a világban létező valamire vagy valakire
transzcendálom.
Nekem tehát ezt a Valamit, illetve Valakit kell szem előtt tartanom, nem pedig
a saját önmegvalósításomat. Megfordítva: magamat figyelmen kívül kell hagynom, magamat
hátra kell hagynom, el kell feledkeznem magamról, úgy kell magamon
túltekintenem, mint ahogy a szem a világból csak olyan mértékben képes
valamit meglátni, amilyen mértékben nem önmagából indul ki. Ha ez történik,
mondjuk, amikor a fénytörő anyagban (a lencsében és az üvegtestben) homály vagy törés
következik be, akkor az átlátszósága károsodik és ez látászavarhoz vezet.
Kérdezzük csak meg magunkat, hogy van ez, hogy ha az ember annyira
körültekintő, annyire odafigyel önmaga megvalósítására, akkor a bumeráng jut
az eszünkbe, amelyről általában azt tartják, hogy visszajön a vadászhoz, ami
azonban nem egészen így van, mert csak akkor teszi ezt, ha célt tévesztett –
ahogy az emberi is csak akkor fordul önmaga felé, csak akkor gondol túl sokat
önmagára, ha nem találja azt az értelmet. mely az életét „megélésre méltóvá” tehetné. Mivel
az ember alapjában véve az értelmet kereső lény, és amennyiben megtalálja,
akkor boldog is – ugyanis, mint kiderül, az értelem adja meg az „alapot” ahhoz, hogy boldog
legyen! De nézzük csak: a szeme előtt lebegő értelem nemcsak boldoggá, hanem
szenvedővé is teszi az embert, amint erről meggyőződhetnek Auschwitztól
Sztálingrádig valamennyi koncentrációs- és hadifogolytábor egykori lakói révén:
ceteris paribus voltak a túlélés esélyei attól függően, hogy az illető fogoly
tudatában volt-e annak, hogy a jövőben, kint a szabadságban valami vagy valaki
vár rá. És fordítva: ha semmi, illetve senki nem várta, ha nem volt miért életben
maradnia, nem látott maga előtt olyan jövőt amiért érdemes lett volna kitartania, akkor
„egy napon fekve maradt a barakkban s nem lehetett rávenni, hogy felöltözzön, megmosakodjon és
megjelenjen a sorakozónál. Akkor már semmi nem használt, már semmi nem ijesztette meg – sem
kérés, sem fenyegetés, sem az ütlegelés – minden haszontalan volt: egyszerűen fekve
maradt, álig mozgott, és amennyiben betegség váltotta ki ezt a krízist, már az
orvoshoz sem volt hajlandó menni, vagy hogy bármit is tegyenek az érdekében.
Feladta a küzdelinet! A saját ürülékében és vizeletében hevert, és már semmi sem
érdekelte.” (V. ö.: Viktor E. Frankl: És mégis mondj... Trotzdem Ja zum Leben sagen, Ein Psychologe
erlebt das Konzentrationslager, Deutscher Taschenbuch Verlag, München 1982.) És tudják, mi történt
ezután? Kikotorta zsebéből az utolsó félretett cigarettáját, és elkezdte szívni. Ebből
tudtuk, hogy néhány napon belül meg fog halni.
Kinek nem jut erről eszébe, hogy a mai fiatal generáció magát „no future generation”-nek tartja és
nevezi magát? És ki csodálkozik még azon, hogy nemcsak a cigarettához, hanem a kábítószerhez is
menekül? A látszólagos célnélküliség a manapság annyira terjedő mélységes céltalanság
érzete miatt látszólag csak a tiszta szubjektivitás halvány boldogságérzetébe való visszavonulás
marad, amit a kábítószerek közvetítenek számukra.
A céltalanság-érzet pedig terjed. Egyre több olyan ember. van, akinek a cél után való kutatása
értelmetlenné válik. Egész irodalma van már, melynek keretében – a rendelkezésünkre álló 10
logoterápiás teszt segítségével – a céltalanságérzésnek szó szerint világméretű
terjedése empirikusan bizonyítható. Csupán két munkát kiragadva, melyekkel az
utóbbi napokban foglalkoztam: „of forty consecutive patients applying for therapy at a
psychiatric outpatient clinic, 30 percent had some major problem involving meaning as adjudged
from selfratings, therapists or indepedent judges.” (Egy pszichiátriai klinika járóbeteg
rendelésén egymás után jelentkező negyven páciensből 30 százaléknak volt
valamilyen súlyosabb, az élet értelmével kapcsolatos problémája, amint az
önértékelésekből, a terapeuták vagy független elbírálók adataiból ez kiderül.)
(Irvin D. Yalom, Existential Psychotherapy, Basic Books, New York 1980.) Majd
néhány nap múlva egy olyan statisztika került a kezembe, melynek értelmében több
ezer kilométerre keletre a lakosságnak csak 1%-kas kevesebb tagja panaszkodik a céltalanságra
(Profil, 14. évf. 15. szám). Az érintett országokban az embereknek általában mindenük megvan, ami
az elethez szükséges de alig tudják, hogy mi az, amiért érdemes lenne élni. És ahol a
gazdasági világválsággal kapcsolatban az elsőként emlitett előfeltétel – az
anyagi jólét – elveszti érvényességét, ott a másodikként említett előfeltétel –
egzisztenciális lecsúszás – olyan formában nyer aktualitást, hogy a gazdasági
világválság munkanelküliséghez vezet – és a munkanélküliség még tovább mélyíti a céltalanság
érzését.
Köztudott, hogy fél évszázaddal ezelőtt a világgazdasági válság jelentős
munkanelküliséget okozott. Akkoriban azt a feladatot kaptam, hogy a Bécsi
Munkáskamara által indított „Veszélyben az ifjúság” elnevezésű akció keretében a fiatal
munkanélkülieket pszichiátriailag kezeljem. Az általam gyűjtött tapasztalatokat
azután 1933-ban, tehát éppen 50 éve, megjelentettem a „Sozialärztliche Rundschau”-ban.
Ugyancsak leírtam az általam munkanélküliség.neurózisnak nevezett állapotot,
melynek előterében súlyos depresszió állt. Hipotézisemben addig mentem el,
hogy ez a depresszió egy kétszeres hiányidentifikációra vezethető vissza: a
munkanélküli hajlamos azt mondogatni magának: „munkanélküli vagyok, tehát haszontalan, így hát
életemnek sincs célja”. Ez az értelmezés úgymond „ex iuvantibus” beigazolódott: amint sikerült az
érintett fiatalokat fizetség nélküli, de számukra értelmes munkába állítani akár egy ifjúsági
szervezetnél, akár a felnőtt továbbképzésben, vagy egy nyilvános könyvtárban –
depressziójuk egy csapásra megszűnt, még akkor is, ha a gyomruk ugyanúgy
korgott, mint annak előtte, hiszen a harmincas években a munkanélküliség
valóban egyet jelentett a gyomor korgásával. Megállapíthatö: az derült ki, hogy nem annyira a
munkanélküliség önmagában véve vezet neurózishoz, hanem sokkal inkább a céltalanság érzése, s
hogy ennek elejét vegyünk, ahhoz nem elég a jóléti állam szociális biztonsági hálója: ahhoz túl ritka
szövésű ez a háló. Az ember nemcsak munkanélküli segélyből él ...
A munkanélküliség leküzdésére többek között a munkaidő csökkentését
javasolták; de a gazdaságossági számításnak ezt sem szabad megtennie a
pszichonoetikai gazda nélkül. Egy volt amerikai hallgatóm, Terry Mandel joggal tette fel ezt a
kérdést: „Ha egyszer valóban el fogunk oda jutni, hogy – hála a technika vívmányainak – az amerikai
munkások 15%-a az egész nemzet igényeit ki tudja elégíteni, akkor két probléma merül majd föl: ki
tartozzon ahhoz a 15% hoz, aki dolgozik, s mit kezdjenek a többiek a szabadidejükkel – valamint
életük értelmének elvesztésével?”
Ami pedig a korai nyugdíjazást illeti, az pszichiáter szemmel nézve nem kevésbé problematikus;
épp elég gondot okoz már nekünk a 65 évesek nyugdíjazási krízise, nem
utolsósorban a teljesítményre orientált társadalmunkra való tekintettel, melynek
termékeként egy ifjúságimádat érvényesül. Ami megint úgy hat, hogy a magukat
haszontalannak vélők céltalanság érzését csak növelni fogja az eldobott ócskavasság
kisebbségi érzete.
Ezzel tehát megbeszéltük volna azt a fajta depressziót, melynek gyökere a „páciens”
társadalmi-gazdasági helyzetében keresendő. Emellett azonban létezik a
pszichodinamikus eredetű, és az úgynevezett endogén depresszió, az utóbbi a biokémiai
dimenzióban gyökerezik. Más a célnélküliségérzet: ez az értelmetlen élet miatti
szenvedés önmagában véve nem lelki betegség, hanem a szellemi fáradtság
kifejeződése. Különösen a fiatalok nemzedéke az, amelyik nem csupán a célt
keresi, hanem meri azt megkérdőjelezni is, és egyáltalán nem hajlandó lenyelni
a beletáplált hagyományokat. És így fordulhat elő, hogy az egzisztenciális
frusztráció szintje, vagyis annak frusztrációja, amit a logoterápiában „az értelemkeresés
szándékának” nevezünk, különösen magasan áll a fiatalok között (a Caritas-kötet szerint „a fiatalok
42%-a céltalannak találja az életét”). Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy a
céltalanság érzése olyan neurotikus tömegtünet formájában jelentkezik, amely éppen a
fiatalok között figyelhető meg. Egy amerikai taxisofőr egyszer a
következőképpen határozta meg ezt: „Elpusztítják magukat, meggyilkolják egymást és
kábítószeren élnek.” A hét szó helyett három is elegendő lett volna: „depresszió-agresszió-
kábítószerfüggés”.
„Killing oneself”, vagyis öngyilkosságot elkövetni általában depresszióra
visszavezethetően szoktak, aminek alapja elsősorban éppen a céltalanság-érzés.
Ezzel nem azt akarom mondani hogy minden öngyilkosság indítéka a céltalanságérzet;
de határozottan az a véleményem, hogy nem követnék el, amennyiben az
érintettnek legalább egy, célnak nevezhető valami lenne az életében. Nem
csupán speciálisan terápiás jelentősége van annak, hogy életünk értelmének
tudatában legyünk, hanem átfogóan profilaktikus fontossága is. Ha már az
öngyilkosság profilaxisánál és az ezzel kapcsolatos megelőző intézkedéseknél
tartunk, szeretném megemlíteni azt, hogy „a Bécsi Iskolatanács iskolai pszichológusa így
számol be az egyik Svájcban végzett kísérletről: Az egyik kantonban a hírközlő
szervek abban állapodtak meg, hogy egy éven keresztül semmiféle
öngyilkossággal kapcsolatos dolgot nem közölnek – aminek hatására ebben a
kantonban tizedére csökkent az öngyilkosságok száma.” (Die Presse, 1981. II. 14-
15. 5. oldal), vagyis tíz százalékra. Megkérdezem magamtól, hogy a tömeg-
tájékoztatás felelősei közül ki hajlandó vállalni a felelősséget az elkövetett
öngyilkosságok kilencven százalékáért, melyek nem következtek volna be, ha a
tömegtájékoztatás nem „veri nagydobra'” őket...
De hagyjuk most a megelőzés problematikáját és foglalkozzunk az intervenció
kérdéscsoportjával: mit lehet egy adott konkrét esetben tenni? Ha nekem kell ezt
a kérdést megválaszolnom akkor két saját tapasztalatomra támaszkodhatom: a
Wilhelm Börner által alapított és 1938-ig, vagyis egy évtizeden át vezetett, a –
maga nemében gyakorlatilag első! – Bécsi Életuntak Irodáján folytatott
tevékenységemre, továbbá arra a négy évre, amelyet kezdő orvosként a nagy
Bécsi Városi Pszichiátriai Kórházban töltöttem el és ahol azon a női osztályon
tevékenykedtem, ahová öngyilkossági kísérlet után helyezték el a pácienseket. A
négy év alatt mintegy 12 000 „eset” volt, sorsok, melyek az én kezemen mentek keresztül, és ott
bizony sokféle tapasztalatot lehetett szerezni. . . Erre szoktam visszagondolni, amikor suicid
(öngyilkos) pácienssel ülök szemben. Ugyanis újra és újra bebizonyosodott, hogy még a teljes
kilátástalan helyzetekben is végül akadt egy megoldás, válasz, lehetett egy célt találni, bár néha
csak jóval később. Ki tudja nekem garantálni, kérdezem én, hogy az én
esetemben nem ez fog előfordulni, és egy szép napon nekem is megjön az a megoldás,
amiben korábban már nem is mertem hinni? Egy szép napon, de ezt a napot még meg kell érnem,
addig meg kell őriznem magam és az érte érzett felelősséget, melyet már ma is
vállalom, és amely többé nem hagy békén.
A tömegneurotikus triász második tagjával, az „agreszszíóval” kapcsolatban, statisztikai kutatási
eredmények helyett egy anekdotát szeretnék elmesélni az értelmetlenség-érzet kor-
relációjára, amelyet Carolyne Wood Sherif amerikai szociológusnőnek
köszönhetek. Az egyik kísérlet keretében fiatal pszichológusokat csempészett be
egy cserkésztáborba, hogy csoport-agressziókat keltsenek sportversenyek során. Ugyanis
a sport egyáltalán nem az a modern katarzis, aminek általánosan vélik, ami katalizálná és szublimálná
a „potenciális agressziókat”. Én a sportot inkább olyan nem vallásos aszkézisnak tartom, amelyet
korunk fizikailag nem leterhelt embere magával szembeni teljesítmény kikényszerítésére használ,
még ha ez „nélkülözhető teljesítmény” is. Tehát a sport a „megmentők” közé tartozik,
melyek – Hölderlin szerint „ott teremnek, ahol a veszély” fenyeget. (Feltételezve, hogy a „savas
eső” nem teszi tönkre ezt a termést.) A mozgáshiányos emberek a „jogging”-nak hódolnak, és amint
a megizmosodott lábszárak már senkinek nem imponálnak, akkor átállnak az erogénebb „aerobic”-ra.
 De térjünk vissza Carolyne Wood Sherif kísérletére. Az agressziók egyetlen alkalommal
szűntek meg, mintha elfújták volna őket, mégpedig akkor, amikor az
ellenségessé vált csoportoknak együttes erőfeszítéseket kellett tenniük egy
zivatar után, hogy a tábor ellátását szolgáló élelmiszerszállító kocsit a löszös kátyúból
kiszabadítsák és útnak indítsák. A feladatnak szóló odaadás egyesítette őket – és
szó szerint elfeledtette velük agresszióikat. Szeretném nyitva hagyni a kérdést,
vajon nem túl vakmerő dolog ezt extrapolálni és azt kérdezni magunktól. hogy az
emberiség túlélésének egyetlen esélye nem abban áll-e, hogy a nemzetek találnak-e egy közös
feladatot?
Most pedig a tömegneurotikus triász harmadik tagja következik, a „kábítószerfüggés”. Most is
szeretném megkímélni Önöket az unalmas statisztikáktól, de nélkülük nem tudom Önöket két teszt
eredményével konfrontálni: Annemarie von Forstmeyer az általa megvizsgált alkoholisták 90%-ánál
mély céltalanság-érzetet állapított meg, és Stanley Krippner szerint az általa pszichiátriailag
megvizsgált kábítószer-élvezők 100%o-a arról panaszkodott hogy céltalan az élete.
Talán azt fűzném még hozzá, hogy a bűnöző és kábítószeres páciensek
rehabilitálását célzó fáradozások is bemutatásra érdemessé válnak, amint az
alapvető cél-problematikát szem előtt tartják, majd pedig hasznosítják. Csak
néhány példát kiragadva: Louis S. Barber és Alvin R. Fraiser amerikai logotera-
peuták fiatalkorú bűnözőknél 87%-os, ill. kábítószer élvezőknél 40%-os eredményt
tudott kimutatni (Logotherapy in Action, szerkeszti: Joseph B. Fabry, Reven P. Bulka és William S.
Sahakian, New York 1979).
Ennyit a cél kereséséről. De, hogy állnak a dolgok magánál a célnál? És
egyáltalán hogyan találjuk ezt meg? Először is hadd jegyezzem meg, hogy
amikor a logoterápiában a célról beszélünk, akkor a konkrét helyzetben rejlő
konkrét célról van szó, mellyel az adott konkrét személy szembesül. Ez a cél
potenciális, ami azt jelenti, hogy mindig attól az embertől várja a megv alósítást,
akinek „köze van” hozzá, akit „igénybe vesz”, aki a belőle származó „kihívást” meghallja. A
konkrét cél mellett természetesen van még egy általános is. De ez a szabály érvényesül: minél
általánosabb a cél, annál kevésbé fogható meg. Nem véletlenül beszélünk egy „végső” célról. A
konkrét helyzet konkrét célja úgy viszonyul a végső célhoz, iriint egyetlen képkocka az
egész filmhez: ennek célja is csak akkor kezd megvilágosodni, amikor a többé-kevésbé „happy end”
felé közeledünk; de ez is csak akkor következik be, ha minden egyes jelenet értelmét „felfogjuk”.
Vagyis egyrészt figyelmesnek, másrészt pedig türelmesnek kell lennünk, a moziban az
előadás végéig – az életben pedig „halálunk órájáig”.
De ami a logoterápia által szem előtt tartott célt, tehát a minden egyes
helyzetet jellemző egyszeri és egyedülálló célt illeti – ehhez érkezünk el annak a
célkeresési folyamatnak a során, mely a Karl Bühler-féle Aha-éhvény és a Max Wertheimer-féle
Gestalt-észlelés között pontosan középen helyezkedik el: Hirtelen felvillan a cél, hirtelen szemünkbe
tűnik; de ez nem egyszerűen egy „háttér” előtt észlelt „alak”, hanem az alak-
észleléssel szemben a cél-észlelésnél a valóság hátterében hirtelen felfedezünk
egy lehetőséget, mégpedig azt a lehetőséget, amely – amint szükséges és
amennyire lehetséges – megváltoztatja a valóságot.
Ami a célkeresési folyamat megvilágítását illeti, köztudott, hogy Charlotte Bühler az életrajzi
anyagok összehasonlitó tanulmányozási módszerét választotta. Emellett, úgy mondanám, létezik még
a biológiai „approach” (megközelítés) is. Ha abból indulunk ki, hogy a lelkiismeret egy olyan
súgóra emlékeztető célszerv, amely „beadja” nekünk, milyen irányba kell
elmozdulnunk, milyen irányt kell követnünk, hogy az adott helyzet által
megkövetelt cél megvalósítási lehetőségére rájöjjünk. Ehhez a helyzethez
minden esetben egy meghatározott – mégpedig értékmérő – mércével kell
közelitenünk. Csakhogy ez olyan értékekre van hitelesítve, melyek énünk
annyira mély rétegében gyökereznek, hogy – hacsak nem válunk önmagunkhoz
hűtlenné, hacsak nem akarjuk önmagunkat elárulni – semmi mást nem tehetünk,
minthogy ezen értékek alapján cselekedjünk: ezeket az értékeket egyáltalán nem elhatározás útján
választjuk ki magunknak, mégpedig egyszerűen azért nem, mert mi magunk „vagyunk”
azok. És el kell ismernünk, hogy ezzel a hipotézisünkkel a Konrad Lorenz féle biológiai a priori
koncepció közelébe érkeztünk. Mindenesetre nem zárható ki, hogy az általunk pre-reflektív axioló-
giai- (értéktani)-nak nevezett ön-értelmezés biológiailag megalapozott, sőt preformált
(régebben kialakult).
Ebből az önértelmezésből kiindulva – amennyiben persze megtartja – ismeri fel
az ember azt az utat, amelyen rátalál élete értelmére. Tehát egyáltalán nem kell
receptet adnunk neki, a célt egyáltalán nem kell előírnunk számára, ilyet nem is
tehetünk; ellenben nagyon is jól elmondhatjuk, hogyan kell nekilátni az élet
értelmének megtalálásának. Tudniillik úgymond három fő útvonalat követve
találhatjuk meg az életünk értelmét: először is, ha valamit csinálunk, valamilyen
feladatot tűzünk ki, vagy valamilyen művet alkotunk; másodszor, ha valamit
megtapasztalunk, legyen az természet vagy művészet – valamit, mondom, vagy
valakit, és valakit az egyszeri és egyedülálló lénye legmélyéig megtapasztalni
azt jelenti, hogy szeretjük. Más szóval, az élet célját éppúgy megtalálhatjuk a
cselekvés királyi útját (via regig activa) követve, mint az elmélkedés királyi útját (via regig
contemplativa) követve. De végül is az derül ki, hogy – elnagyoltan megfogalmazva – nemcsak a
munkában és a szeretetben találhatjuk meg életünk értelmét, hanem ott is, ahol olyan reménytelen
helyzet tehetetlen áldozatává válunk, amelyen változtatni nem tudunk, amelyben csupán a saját
hozzáállásunkat tudjuk megváltoztatni, a hozzáállásunkat és ezzel együtt önmagunkat azért. hogy
emberileg nézve érettekké váljunk, felnőjünk, önmagunk fölé emelkedjünk és így
tegyünk bizonyságot minden emberi képesség közül a legemberibbről, magyarul
az ember azon képességéről, hogy az egyéni tragédiát győzelemmé tudja
valtoztatni.
Hála ennek a harmadik lehetőségnek – mely lehetővé teszi, hogy még a
szenvedésnek is megleljük az értelmét –, az élet potenciális értelme feltétlen: e
lehetőség alapján az életnek még a legszerényebb feltételek és körülmények
között is van értelme. A 10 logoterápiai teszt (Viktor E. Frankl, Ärztliche Seelsorge, Bécs
1982. 254. oldal) alapján és segítségével végzett empirikus kutatás statisztikai eredményei azt
bizonyították , hogy az ember valóban képes arra, hogy értelmet adjon életének – függetlenül nemi
hovatartozásától, korától, intelligencia hányadosától, képzettségétől, jelleme
struktúrájától, környezetétől, vallásos vagy nem vallásos voltától, illetve attól
függetlenül, hogy milyen felekezethez tartozik (Viktor E. Frankl, Die Sinnfrage in der
Psychotherapie, München 1981, 63. oldal).
Készült egy olyan empirikus tanulmány is, mely kifejezetten azzal a
lehetőséggel foglalkozott, hogy még a szenvedésből is „kicsiszolható” egy szikrányi
értelem: a Yale Egyetemen megkérdezett egykori (vietnami fogságba esett) katonák közül nem
kevesebb, mint 61% elismerte, hogy kínzás, betegség, alultápláltság és magánzárka ellenére
emberileg annyiban „profitáltak” a hadifogságukból, hogy alatta belsőleg „felnőttek” –
„bölcsebbé és érettebbé” váltak (W. H. Sledge, J. A. Boydstun és A. J. Rabe, Arch. Gen.
Psychiatriae, 37. 1980, 430-443.).
Szabad legyen beváltani az ígéretemet és „argumenta ad hominem” (emberhez – személyhez –
szóló érveket) közölni Önökkel. Negyed évszázadon keresztül vezettem egy közkórház neurológiai
osztályát, ahol ismételten azt figyelhettem meg, hogyan viselték el és uralták
kimondhatatlanul nehéz sorsukat az akut és krónikus betegek – fiúk, akiknek
nem sokkal beszállításuk előtt még Yamahájukkal „száguldoztak” az utcán, és leá-
nyok, akik az előző szombat éjszakát még a diszkóban táncolták át; de hadd
beszéljek Önöknek inkább valami közelebbiről helyesebben egy közelebb ülőről –
előttem ül, Önök között található Jerry Long. Tegnap ő maga szólalt fel, a saját
előadását tartotta meg ezen a kongresszuson. Egy búvárbaleset következtében
mind a négy végtagja megbénult. A szájában tartott pálcikával tud gépelni.
Néhány éwel ezelőtt texasi otthonából írta nekem azt a levelet, melyből egyetlen
mondatot szeretnék Önöknek felolvasni: „I broke my neck, it didn't break me. Eltörtem a nyakam,
de ez nem tört meg engem. Ellenkezőleg: életem tele van értelemmel. Olvasok,
írok, televíziót nézek és mindenekelőtt pszichológiát tanulok – egy speciális TV-
készülék segítségével vagyok kapcsolatban az egyetemmel, így meg-
hallgathatom az előadásokat, részt vehetek a szemináriumokon, sőt a vizsgákat
is le tudom tenni. És megvagyok győződve arról, hogy hátrányos helyzetem
sokkal megértőbb pszichológiai tanácsadóvá tesz. I know that without the
suffering, the growth that I have achieved would have been impossible. (Tudom,
hogy a szenvedés nélkül lehetetlen lett volna ekkorát fejlődnöm.)” Ez azt jelentené,
hogy az élet céljának megtalálásához szükség van a szenvedésre? Ez durva tévedés lenne. Semmi-
képpen nem gondolom azt, hogy a szenvedés szükséges, sokkal inkább azt akarom mondani, hogy
szenvedés ellenére is meg lehet találni az élet értelmét, ha úgy tetszik, a szenvedés által -
feltételezve, hogy a szenvedés szükségszerű, vagyis, hogy a szenvedés okát
nem lehet megszüntetni, kiküszöbölni, legyen az biológiai, pszichológiai vagy
szociológiai eredetű; ha egy rákos daganat operálható, akkor természetesen
megoperálják a pácienst; ha a páciens neurózissal jön be a rendelőbe, akkor
természetesen mindent megteszünk azért, hogy megszabadítsuk tőle – és
amennyiben a társadalom beteg, akkor amint és ameddig lehetséges. politikai akciót indítunk.
Kijelentjük: először is a szenvedés okát kell megállapítani és megszüntetni;
egyszóval, a cselekvésé az elsőség. Kizárólag abban az esetben, amikor valóban
semmit nem lehet „tenni”, legalábbis átmenetileg nem – kizárólag ilyen esetben
merül fel az a lehetőség hogy a szenvedésnek értelme van. Ez azonban a
legvalószínűbb lehetőség. Nem illeti ugyan az elsőbbség, de kétségtelenül
magasabb rendű. És ez a szintkülönbség mint értékrend empirikusan is
kimutatható: az IMAS intézet azt vizsgálta. kiket tartanak az osztrákok a
legnagyobb tiszteletben, és ezek nem a nagy kutatók, nem is a jelentős
politikusok, sem a híres művészek, sem az ismert sportolók voltak; hanem azok
az emberek kerültek az élre „akik úrrá lettek nehéz sorsukon”, valamint olyanok, „akik súlyos
személyes áldozatvállalás közepette is kiálltak másokért, segítettek másokon” (a megkérdezettek 47
százaléka szerint). Jerry Longra mindkettő vonatkozik: a texasi televízió róla készített
dokumentumfilmjének hatósára egy asszony, aki öngyilkosságot készült
elkövetni, közvetlenül az eltervezett tett végrehajtása előtt elállt szándékától és
letette a pisztolyt. Vannak persze pszichológiai láncreakciók. És nem csupán az igaz,
hogy aki magán segít, azt az Isten is megsegíti, hanem az is érvényes: aki magán segít, az – anélkül,
hogy tudomása lenne róla – másokat is megsegít.
Ennyit a tragikus triász első tagjáról – a szenvedésről. Most pedig térjünk rá a
második tagjára – a bűnre. Mindig is elbűvölt egy teológiai koncepció: a
„mysterium iniquitatis” (a bűn misztériuma = „a Káin-bélyeg”). Számolva a teológiai dilet-
tantizmus veszélyével, szeretném Önöknek a saját értelmezésemet átnyújtani: véleményem szerint a
vétek, a bűnös cselekedet, amennyiben mindenképpen titokzatos, amennyiben
mindig marad fenn olyan része, mely ellentmond oksági igényünknek, melyet
már nem tudunk az okok és okozatok ama hálójába befogni, melyben a bűn
elenyészhetne, hogy aztán a továbbiakban már nem egy emberi, mondjuk bűnös
elkövetővel lenne dolgunk, hanem pusztán egy javításra szoruló gépezettel.
Ezzel persze az elkövetőt még az emberi méltóságától is megfosztanánk, mivel
ember-létének jellemző vonásait, mégpedig a szabadságot és a felelősséget
elvitatjuk tőle. És ezt megérzi, ezt pontosan érzékeli. Ezért van az, hogy amikor a
pszichológusok azon fáradoznak, hogy egy bűncselekményt erre vagy arra
visszavezessenek, illetve ebből vagy abból levezessenek, a bűnöző szarkasztikus
reakciója csak ennyi: „The criminal never has a chance to explain himself” (A bűnözőnek soha
nincs esélye kimagyarázkodni), írja nekem a 87084 „számú” egy illinoisi fogházból. „He is
offered a variety of excuses to choose from. Society is blamed and in many instances the blame is put
on the victim.” (Számos felkínált mentség közül választhat. A társadalom a vádlott
és a vád sok esetben az áldozatra száll.) Ez azt jelenti, hogy a bűnöző nem
számíthat valódi megértésre. Csak azzal számolhat, hogy magyarázkodások
választékát ajánlják majd föl neki.
A legveszélyesebb bűnözők, akikhez a hírhedt még mindig gázkamrával
rendelkező – (San Francisco melletti) San Quentin-i fegyház igazgatója hívott
meg beszélgetésre, másképpen reagáltak, amikor így szóltam hozzájuk: „Éppen olyan
emberek vagytok, mint én, és mint ilyenek, szabadok és felelősek vagytok.
Vettétek magatoknak azt a szabadságot, hogy esztelenséget, bűnt kövessetek
el, bűnössé váljatok. Nem akarjátok-e a felelősségeteket is elismerni, nem
akartok-e túlnőni a bűnökön? Ismeritek a Statue of Liberty-t (Szabadság-szobrot).
Hazátok keleti partján áll. Mi lenne, ha itt a nyugati parton egy Statue of
Responsibility-t (Felelősség-szobrot) emelnétek?” Ezt a szobrot a mai napig sem állították
fel; de az elítéltek „felfogták”, méghozzá bizonyíthatóan azt, amit ki akartam fejezni (Joseph B.
Fabry, Das Ringen im Sinn, Freiburg im Breisgau 1980, 36. oldal).
Hogy milyen messzemenően képes az ember a tulajdon bűnén, és ezzel
önmagán túlnőni, azt egyszer egy egészen konkrét esettel illusztráltam, az akkoriban
„steinhofi tömeggyilkos”-nak nevezett férfi esetével (Franz Kreuzer im Gesprách mit Viktor E.
Frankl, Wien 1982, 81. oldal). Esete sokakról szól, és arra kellene emlékeztetnie minket, hogy az
ember nem „egyszersmindenkorra ilyen, és semmilyen más nem lehet”, hanem „mindig másmilyenné
is válhat”2, és ha elvitatnánk tőle ezt a másmilyenné válás képességet – még akkor
is, ha bűnt követett el, az odavezetne, hogy akkor a magunk részéről mi is bűnt
követnénk el. Embernek lenni először is azt jelenti, hogy el kell döntenem,
milyenné váljak, azután pedig vállalnom kell a felelősséget azért, amit önma-
gamtól csináltam. Mindebből az következik, hogy ha valakit annak alapján
ítélünk meg, netán elitélünk, amit biológiailag (öröklés, de a nemzeti hovatartozás is),
pszichológiailag (nevelés, képzés) és szociológiailag (társadalmi és gazdasági adottságok)
magával hozott, nem pedig annak alapján, amit ezekből kihozott, akkor teljesen
igazságtalanok vagyunk vele szemben.
A nemzetiség kapcsán: ha már bűnről beszélünk, szót kellene ejtenünk az
úgynevezett kollektív bűnről is. Nem akarom megismételni azokat az érveket,
amelyeket már 1947-ben a kollektív bűn fogalmával kapcsolatos kiritkám kereté-
ben már felhoztam (Viktor E. Frankl, Der Wille zum Sinn, Bern 1982, 96. oldal), csupán annak
megvilágítására szeretnék szorítkozni, hogy milyen didaktikai fogásokra van szükség az e területen
oly szívesen alkalmazott, olcsó demagógia leszerelésére. Egy alkalommal Little Rock alabamai
városkában a koktélparti háziasszonya azzal a csípős megjegyzéssel fordult hozzám,
miképpen tudom magammal összeegyeztetni azt a tényt, hogy a legtöbb
könyvemet németül adtam ki – „Adolf Hitler nyelvén”. Mire én megkérdeztem, hogy egy
pillanatra kijönnee velem a konyhába, ahol is az evőeszközök után érdeklődtem.
„Micsoda”, kiáltottam fel, megjátszva a felháborodottat, „Ön még mindig kést használ? Gondolt már
Ön arra, hogy milyen sok gyilkos öli meg késsel az áldozatát?” További védekezésre már nem volt
szükségem.
Már csak a tragikus triász harmadik tagjáról kellene szót ejteni – a szenvedés és
a bűn utániról –, ez pedig a halált jelenti, legalábbis annyiban, hogy létezésünk
minden pillanata elmúlik és elhal; de nem éppen ez a radikális elmúlás szólit fel
bennünket arra, hogy minden pillanatot használjunk ki, vagyis a valamilyen
értelem betöltésének a pillanatban rejlő lehetőségét valósítsuk is meg? Nem
éppen a múlandóság szólit fel bennünket a felelősségvállalásra – amit a
logoterápia „kategorikus impertivusza” így fogalmaz meg: „Élj úgy, mintha már másod-
szor élnél, és elsőre mindent a lehető legrosszabbul csináltál volna...” – de ami az
életünk értelmét beteljesítő lehetőségeket illeti, egyedül ezek múlandóak. Mert
amint megvalósítjuk őket, egyszer s mindenkorra szólnak; mivel a valóra váltott
lehetőséget úgymond a múltba menekítjük, ahol semmi nem tűnik el
visszahozhatatlanul, hanem minden elveszíthetetlenül ekejtőzik, ahol
megmarad, ahol elmúlhatatlanul megmarad. Semmi és senki nem tudja
visszafordítani és meg nem történtté tenni.
Mindig csak a mulandóság üres tarlóit nézegetjük – és nem vesszük észre
azokat a tele csűröket, melyekbe életünk termését elraktároztuk – a megtett
cselekedeteket, a megalkotott műveket, a megélt szerelineket, és a bátran,
méltósággal kiállt szenvedéseket. Ez adja meg egy ember értékét, a jelen
minden hasznosságán túli értékét: ez az érték a múltból vezethető le, ezért
eltörölhetetlen. A teljesítményt hajszoló társadalom és a vele járó ifjúságimádat
közel van ahhoz, hogy az idős embereket csekély társadalmi értékűkre való
tekintettel lenézze; pedig sem a megvetésre, sem a szánalomra nem szolgáltak
rá. A fiatalok még csak várakoznak a jövő lehetőségeire – az idős emberek
mögött viszont már a megvalósult múlt áll, és ez az, ami számít.
Ebből is láthatjuk, hogy a lehetőségek alapján nemcsak az életnek van
feltétlenül értéke, hanem feltétlen értéke van az embernek is. Ez az érték adja
meg a mindenféle használati értéktől függetlenül az emberi méltóságot. Aki ezt
nem fogadja el, az saját személyes következetlenségének köszönheti, ha nem száll szembe
azzal, hogy „az életre méltatlan életeket megsemmisítsék”, amint ezt akkoriban nevezték,
tehát hogy a szeniliseket, a gyengeelméjűeket, az elmebetegeket és lehetőleg
még a meddőket is euthanázia címszó alatt kiirtsák; véleményem szerint ugyanis
Hitler euthanázia-programját nem egy nemzeti szocialista minisztériumban
találták ki, hanem nihilista írók íróasztalain és nihilista egyetemi oktatók előadó-
termeiben már régen elkészítették, s ilyen emberek ma is éppúgy vannak, mint
annak előtte. Ahelyett, hogy olvasóinkat a nihilista korszellem ellen
immunizálnák, ráadásul még a saját céltalanság-érzetükkel is megfertőzik őket.
Ez az indoktrináció nemcsak egyetemi talajon folyik, hanem az analitikus díványán is, még ha
szerencsére egyre ritkábban is. Néha még az értelmező-analízis is
értelmetlenség-analízisba megy át ilyen módon. George A. Sargent ezzel kapcso-
latban tanult céltalanságról ("learned meaninglessness") beszél a
következőképp: I remember a therapist I saw only briefly a long time ago. „George,” he said,
You must realize that the world is a joke. There is no justice, everything is rundom. Only when you
realize this will you understand how silly it is to take yourself seriously. There is no grand purpose in
the universe. It just is. There's no particular meaning in what decision you make today about how to
act. (Transference und Countertransference in Logotherapy, The International Forum for
Logotherapy, Volume S, Number 2, Fall/Winter 1982, 115-118.) (Emlékszem egy terapeutára, akivel
egyszer régen rövid időre találkoztam. „George” ,mondta, „bizonyára tisztában vagy
azzal, hogy a világ tiszta vicc. Nincs igazságosság, minden ötletszerűen történik.
Csak ha erre rájössz, akkor érted meg, milyen ostobaság komolyan venni magadat. A
világegyetemnek egyáltalán nincs semmiféle értelme. Csak úgy van. Semmi különösebb értelme nincs
annak, hogy milyen cselekvésre szánod el magad.) Indulat-áttétel és viszontindulatáttétel a
logoterápiában. (The International Forum for Logotherapy Nemzetközi Logoterápiai
Fórum, 5. kötet, 2. szám, 1982 ősz/tél, 115-118. oldal.)
Óvakodunk azonban attól, hogy ilyesmi alapján általánosítsunk. Alkalmazkodnunk kell azokhoz a
képzési- és vizsgaszabályokhoz is, amit más pszichoterápiás iskolák írnak elő. Röviden,
bizonyos mértékben együtt kell üvöltenünk a farkasokkal; de ha úgy tetszik,
inkább azt mondanám, hogy farkasbőrbe bújtatott báránynak kell lennünk,
vagyis szükségtelen -- a többi irányzatoktól annyira eltérő – emberképünket
megtagadni, és a logoterápia elveihez hűtlenné válni. De hiszen egyáltalán nem
esne nehezünkre hűnek maradni hozzájuk. Elisabeth Lukas is úgy véli, hogy a
pszichoterápia története nem ismer annyira dogmamentes rendszert, mint a
logoterápia. Ami személyesen engem illet, ünnepi előadásomat az I. Logoterápiai
Világkongresszuson (San Diego, Kalifornia, 1980. november 6-8.) „The Degurufication of
Logotherapy” (A logoterápia gurutlanítása) címmel tartottam meg, ezzel azt
akartam programszerűen kifejezni, hogy nemigen adunk az utánszajkózásra.
Nem kell, hogy a logoterapeuták ígéreteket tegyenek, nem szükséges az ortodox
vonal melletti kitartásukért felmagasztalni őket, olyan gyanú árnyéka sem esik
rájuk, hogy szüzességi fogadalmat tettek; mivel más módszerek alkalmazásával
anyagilag talán jobban járnának: azokkal ellentét en egy átlagos logoterápiás kezelés rövidebb ideig
tart úgyhogy Claude Farris kaliforniai pszichológusnak ezt kellett megállapítania, logotherapy proved
so effective in many cases in my experience that at times it almost works me out of business” (a
logoterápia sok esetben az én tapasztalatom szerint olyan eredményesnek
bizonyult, hogy időnként csaknem kiszorít a szakmámból), (ha ez így megy
tovább, ilyen gyors eredményeket ér el a kezelés során, akkor rövidesen bezárhat).3
A logoterápia nem olyan doktrína, melyet ráerőszakolunk az emberekre; nem
is kényszer, hanem egy ajánlat. A logoterápia nem hasonlatos a keleti bazárhoz,
ahol az embert rábeszélik valamire; sokkal inkább hasonlit egy olyan szupermarkethez,
amelyben azért barangol az ember, hogy megkeresse, mire lenne szüksége.

Hölgyeim és Uraim!

A magára adó pszichiáter, különösen, ha bécsi, Freud-idézettel szokta

előadását kezdeni – én befejezésül idézem őt: „Ki kellene próbálni, hogy a
legkülönbözőbb embereket egyöntetűen éhezésnek tegyék ki. A következő
táplálékszükséglet növekedésével el fog tűnni valamennyi egyéni különbség, he-
lyükre a kielégítetlen ösztön egységes megnyilvánulásai lépnek” (Összes Művek,
V. kötet, 209. oldal). Ezt mondta Sigmund Freud. Hála Istennek, megmenekült attól, hogy belülről
megismerjen egy koncentrációs tábort, vagy egy hadifogolytábort. Az általa
kezelt emberek a korabeli divatos plüss huzatú, Makart-stilusú díványon feküdtek, nem
pedig Auschwitz és Sztálingrád szennyében. Ott ugyanis „nem tűntek el a különbségek”,
hanem felerősödtek: az emberek ott mássá váltak, levetették álarcukat, ott
kiderült, hogy ki gazember és ki szent. Előadóként mindig óvakodtam szentekről
beszélni: de Maximilian Kolbe atya szentté avatása óta habozás nélkül tehetném;
én azonban mégsem a szentekről szeretek beszélni, hanem egészen általánosan
a tisztességes emberekről – mindjárt azt is hozzáfűzve, hogy ők kisebbségben
vannak. „Sed omnia praeclara tam difficilia, quam rara sunt” (De minden, ami kiváló, éppoly
nehéz, mint amilyen ritka. Benedictus de Spinoza, Gondolat, Budapest 1979, 401. oldal), mondja
Spinoza, főművének, az „Etiká”-nak utolsó mondatával. Vajon nem éppen ez a „ritkaság” az
egyetlen nagy felhívás, hogy a tisztességes emberek kisebbségéhez csatlakozzunk?
A világ gonosz; de minden még sokkal fontosabb lesz, hacsak valamennyien nem
tesszük meg érte a tőlünk telhető legtöbbet.
Auschwitz óta tudjuk, hogy mire képes az ember. Hirosima óta pedig azt is tudjuk, hogy mekkora
tét forog kockán.

Jegyzetek: 1. A céltalanság érzete unalom és közöny formájában jelenik meg, amikor is az

unalom az érdeklődés hiányával definiálható, vagyis a világ dolgai iránti
érdektelenséggel, míg a közönyt a kezdeményezés hiányával lehet definiálni, tehát a
világon valamit változtatni akaró kezdeményezés hiányával.

2. Hogy a kölcsönös segítség, amelynek a különböző önsegítő csoportok a

sikerüket köszönhetik, megsokszorozza az önváltoztatás, az ön javítás esélyeit,
az magától értetődik, Előttem fekszik az a levél, melyet Frank E. írt nekem
amikor még az egyik floridai fegyházban ült, a 020670.es számú elitéltként.
Idézek írásából: „I have started a logotherapy group here for ex-felons. We are 27 strong and the
newer ones are staying out of prison through the peer strength of those of us from the original group.
Only one returned – and he is now free.”
(A volt bűnözőknek szervezett logoterápiás csoportba járok itt. 27 törzstagunk
van, és az újabb tagok sem kerülnek vissza a börtönbe az eredeti
csoporttagoktól kapott erős támogatás következtében. Csak egy került vissza –
de most már ő is szabadult.) Követendő példa!

3. Farris megjegyzése tulajdonképpen nem is általában a logoterápiára vonatkozik, hanem

különösen a „paradox intenció” logoterápiai módszerére. Ami az utóbbit illeti – nem a „tragikus
optimizmus” kétszeres ellentéte? Hiszen a paradox intenciót alkalmazó páciensnek
a vele történhető legrosszabbat kell elképzelnie, pontosan azt a katasztrófát, ami
elől annyira menekül! Helyesebben szólva azon lesz, hogy ne csak paradoxat
kívánjon, hanem paradox intencióit mindig lehetőleg humorosan fogalmazza
meg. Nemcsak szembe kell néznie a „veszéllyel”, hanem a szemébe is kell nevetnie. Egy –
pontosabban két – szóval: a "komikus pesszimizmust" gyakorolja.

Viktor E. Frankl:

A LOGOTERÁPIA DIÓHÉJBAN

Rövid életrajzi történetem olvasói általában terápiás doktrínám bővebb-,

közvetlenebb kifejtését kérik tőlem. Ennek eleget téve, a From Death-Camp to
Existentialism (A haláltábortól az egzisztencializmusig) című könyvem eredeti
kiadását kibővítettem a logoterápiáról szóló rövid melléklettel. De ez kevésnek
bizonyult, és továbbra is részletesebb tájékoztatást igénylő kérésekkel
ostromoltak. Ezért a mostani kiadásban teljesen átírtam és jelentősen
kibővítettem ismertetőmet.
Nem volt könnyű a dolgom. Csaknem reménytelen feladat az, hogy az olvasó
számára röviden összefoglaljam a német nyelven húsz kötetet kitevő anyagot.
Erről az az amerikai orvos jut eszembe aki egyszer a következő kérdéssel állított
be a bécsi rendelőmbe: „Doktor úr, ön tehát pszichoanalitikus?” Amire én így feleltem: „Nem
kifejezetten pszichoanalitikus: mondjuk úgy, hogy pszichoterapeuta.” Erre így folytatta a
kérdezősködést:* „És melyik iskola követője?” Ezt válaszoltam: „Saját elméletem van,
amit logoterápiának neveznek.” „El tudja nekem mondani egy mondatban, hogy mit ért logoterápia
alatt?” – kérdezte. „Vagy legalábbis azt, hogy mi a különbség a pszichoanalizis és a logoterápia
között?” „Igen” – feleltem; „de először is meg tudja nekem mondani egy mondatban,
hogy mit tart a pszichoanalízis lényegének?”
Válasza így hangzott: „A pszichoanalízis során a páciensnek le kell feküdnie egy díványra, és
olyan dolgokról kell beszélnie, amiket néha nagyon kellemetlen kimondani.” Erre én tüstént a
következő rögtönzéssel vágtam vissza: „Nos, a logoterápiában a páciens ülve maradhat, de
olyan dolgokról kell hallania, melyeket néha nagyon kellemetlen meghallgatni.”

*Ez a javított és kibővített rész a Man`s Search for Meaning (Az élet értelmét kutató ember) című
kötet 1962es kiadásában, a Basic Concepts of Logotherapy (A logoterápia alapfogalmai) címen
jelent meg először.
 Természetesen, ezt csak tréfának szántam, nem pedig a logoterápia dióhéjban
összesűrített változatának. Mégis van benne némi igazság, amennyiben a
logoterápia, a pszichoanalizissel összehasonlítva, kevésbé retrospektív és kevésbé introspektív
módszer. A logoterápia inkább a jövőre összpontosít, vagyis arra, hogy a páciens
milyen célokat valósítson meg a jövőben. (A logoterápia tulajdonképpen az élet
értelmére koncentráló pszichoterápia.) Ugyanakkor a logoterápia szétoszlatja mindazokat a circulus
vitiosus jellegű formációkat és visszacsatolási mechanizmusokat, melyek oly nagy
szerepet játszanak a neurózisok kifejlődésében. Ennél fogva, a neurotikus ember
felhagy a jellegzetes önmaga felé fordulással, mivel módszerünkkel nem
tápláljuk, nem erősítjük meg benne.
Persze ez túlságosan is leegyszerűsített kijelentés – azonban a logoterápiában
a páciens valóban szembesül élete értelmével és újra felfedezi azt. És ha
ráébred élete értelmére, ez sokban hozzájárulhat neurózisa legyőzéséhez.
Szeretném megmagyarázni, miért használom a „logoterápia” elnevezést elméletemmel
kapcsolatban. A logos görög szó, azt jelenti „értelem”. A logoterápia, vagy ahogyan egyes szer-
zők nevezik „a harmadik bécsi pszichoterápiás iskola” tárgya az emberi lét értelme, valamint az,
hogyan kutatja az ember élete célját. A logoterápia szerint, ez az életcél
megtalálására irányuló törekvés alapvető motivációs erő az emberben. Ezért
beszélek én értelem-vágy-ról az örömelvvel ellentétben (amit örömvágy-nak is
nevezhetnénk), ez utóbbi Freud pszichoanalízisének központi témája, továbbá a hatalomvággyal
ellentétben, ami viszont a „felsőbbségre való törekvés” megnevezést alkalmazó adleri
pszichológia alapelve.

Az értelemvágy

Az emberben elsődleges motiváció az élet értelmének, céljának kutatása, nem

pedig az ösztönös hajtóerők „másodlagos racionalizálása”. Ez a cél egyedi és
specifikus, melyben egyedül az ember köteles és képes életet betölteni, csak
akkor kap olyan jelentőséget, mely kielégíti az értelemvágyát. Egyes szerzők
szerint a célok és értékek „pusztán védekezési mechanizmusok, reagálási formák és szublimációk”.
De ami engem illet, én nem szeretnék csupán a „védekezési mechanizmusaim” kedvéért élni, és
meghalni sem lennék hajlandó csupán a „reagálási formáim” kedvéért. Az ember azonban képes
élni, sőt meg is halni ideáljaiért és értékeiért!
Néhány éve közvélemény-kutatást tartottak Franciaországban. Az eredmények azt mutatták, hogy
a megkérdezettek 89 százaléka szerint az embernek szüksége van olyan „valamire”, amiért élni
érdemes. 61 százalékuk pedig elismerte, hogy nekik maguknak is van valami, vagy valaki az
életükben, aminek vagy akinek a kedvéért még meghalni is hajlandók lennének. Ezt a
közvéleménykutatást én is elvégeztem a bécsi kórházi osztályomon – mind a páciensek, mind a
személyzet körében, és a végeredmény gyakorlatilag azonos volt a Franciaországban vizsgált több
ezer embertó1 kapott eredménnyel; a különbség csak 2 százalékos volt.
A Johns Hopkins Egyetem társadalomtudósai egy másik statisztikát készítettek negyvennyolc
főiskola és egyetem 7948 diákja körében. Előzetes jelentésük a Nemzeti Mentálhigiéniés
Intézet által támogatott két éves tanulmány egy részét képezi. Arra a kérdésre, hogy jelenleg mit
tekintenek a maguk számára „nagyon fontosnak”, a diákok 16 százaléka húzta alá a „sok pénzt
keresni” választ; 78 százalék első célkitűzésként azt jelölte meg, hogy „életem
értelmét és célját megtalálni”.
Természetesen lehetnek olyan esetek, melyekben az egyén valójában azért
foglalkozik az értékekkel, hogy rejtett belső konfliktusait leplezze; de ha ez fordul
is elő, akkor is inkább a szabály alóli kivételt képviselik, mint magát a szabályt.
Ezekben az esetekben valójában álértékekről van szó, és azokat, mint ilyeneket,
le kell leplezni. De azonnal föl kell hagynunk a leleplezéssel, amint az emberben
meglévő, autentikus és valódi dologgal kerülünk szembe, pl. a lehető
legértelmesebb élet iránti vággyal. Ha ilyenkor nem állunk le, akkor a „leleplező
pszichológus” valójában csak egyetlen dolgot leplez le, mégpedig a saját „rejtett indítékát” –
vagyis azt a tudattalan szükségletét hogy lecsepülje, lebecsülje azt, ami az emberben valódi, valóban
emberi.

Az egzisztenciális frusztráció

Az ember értelemvágya is frusztrálódhat, ilyen esetben a logoterápia „egzisztenciális

frusztrációról” beszél. Az „egzisztenciális” kifejezést háromféleképp lehet használni: utalva 1. magára
a létezésre, vagyis a specifikusan emberi létezési módra; 2. a lét értelmére; 3. az egyéni lét konkrét
értelmét megtalálni vágyó törekvésre, azaz az értelemvágyra.
Az egzisztenciális frusztráció is eredményezhet neurózisokat Az ilyenfajta neurózisokra alkotta
meg a logoterápia a „noogenikus neurózisok” szakkifejezést, ellentétben a szó hagyományos
értelmében venn neurózisókkal, vagyis a pszichogenikus neurózisokkal szemben. A noogenikus
neurózisok nem az emberi lét pszichológiai hanem inkább „noologikus” (az elmét jelentő görög
NOOS-ból) dimenziójáböl erednek. Ez egy másik olyan logoterápiás
szakkifejezés, ami mindarra vonatkozik, aminek köze van a specifikusan emberi
dimenzióhoz.

Noogenikus neurózisok

A noogenikus neurózisok nem a hajtóerők és az ösztönzők közötti

konfliktusokból származnak, hanem inkább egzisztenciális problémákból. E
problémák között nagy szerepet játszik az értelemvágy frusztrációja.
Az világos, hogy noogenikus esetekben a megfelelő és adekvát terápia nem a
pszichoterápia általában, hanem inkább a logoterápia; tehát az a fajta terápia, mely bele mer lépni
a specifikusan emberi dimenzióba.
Hadd idézzem föl a következő esetet: Egy magas rangú amerikai diplomata
keresett egyszer föl a bécsi rendelőmben, hogy folytassa az öt évvel azelőtt egy
New York-i analitikusnál elkezdett pszichoanalitikus kezelést. Beszélgetésünk
elején megkérdeztem tőle, miért gondolta, hogy analízisbe kell mennie, egyáltalán miért is
kezdett bele az analízisbe. Az derült ki, hogy a páciens elégedetlen volt a karrierjével. És nagyon
nehezére esett alkalmazkodni az amerikai külpolitikához. Analitikusa azonban egyre csak azt
hajtogatta neki, hogy meg kellene békülnie az apjával; mivel az USA kormányzata, akárcsak
feljebbvalói „nem mások”, mint apaképek, és ennek megfelelően, a munkájával
kapcsolatos elégedetlenségét az apja iránt tudattalanul érzett gyűlölet okozza.
Az öt éven keresztül tartó analízis folyamán, a pácienst arra késztették, hogy egyre jobban
elfogadja az analitikusa értelmezéseit, míg végül már képtelen volt meglátni a realitás erdejét a
szimbólumok és képek fáitól. Néhány beszélgetés után világossá vált, hogy hivatása frusztrálja az
értelemvágyát, és hogy ténylegesen valami másféle munkát szeretne végezni. Mivel semmi oka nem
volt arra, hogy ne adja fel a hivatását, és valami mással ne próbálkozzon, így is tett, a legnagyobb
megelégedésére. Nemrégiben tudatta velem, hogy már több mint öt éve űzi elégedetten ezt az
új foglalkozást. Kétlem, hogy ebben az esetben bármiféle neurotikus helyzettel
lett volna dolgom, és ezért gondoltam azt, hogy semmiféle pszichoterápiára, sőt
még logoterápiára sincs szüksége, azon egyszerű oknál fogva, hogy tulajdonkép-
pen nem is volt páciens. Nem minden konfliktus szükségszerűen neurotikus;
bizonyos konfliktusmennyiség normális és egészséges. Hasonlóképpen a
szenvedés sem mindig patológikus jelenség: a neurózis egyik tünete helyett
lehet a szenvedés egy nagyon is emberi teljesítmény, különösen, ha a szenvedés
az egzisztenciális frusztrációból ered. Határozottan tagadom, hogy ha valaki
keresi élete értelmét, sőt még ha kételkedik is benne, az minden esetben
valamilyen betegségből származna, vagy azt eredményezne. Az egzisztenciális
frusztráció önmagában véve sem nem beteges, sem nem betegségkeltő. Ha
valakit az foglalkoztat, vagy azon kesereg, hogy érdemes-e élni – ez egzisztenciális
kétségbeesés, de semmi esetre sem elmebetegség. Lehetséges, hogy az előbbinek az utóbbi
kereteiben történő értelmezése arra indítja az orvost, hogy páciense
egzisztenciális kétségbeesettségét nyugtatószerek halmaza alá temesse. Pedig
az lenne a dolga, hogy a pácienst átvezesse a növekedéssel és fejlődéssel járó
egzisztenciális krízisén.
A logoterápía abban látja feladatát, hogy segítsen a páciensnek megtalálni élete értelmét. A
logoterápia tudatosítja benne léte rejtett logos-át (értelmét), ennyiben analitikus eljárás. E tekintetben,
a logoterápia emlékeztet a pszichoanalízisre. De azzal, hogy a logoterápia megkísérel valamit ismét
tudatossá tenni, nem korlátozza tevékenységét az egyén tudattalanján belüli ösztönös tényezőkre,
hanem törődik az egzisztenciális realitásokkal is mint például léte lehetséges
beteljesítendő értelmével, valamint az értelemvágyával. De mindenféle analízis, még akkor is,
ha tartózkodik attól, hogy belevegye a noologikus dimenziót a terápiás eljárásba, megpróbálja a
pácienst tudatára ébreszteni annak, amire lénye legmélyén valójában vágyakozik. A logoterápia
annyiban tér el a pszichoanalízistől, hogy olyan lénynek tekinti az embert, akit
főleg az foglalkoztat, hogy célját betöltse, ahelyett, hogy csupán hajtóerőit és
ösztöneit élje ki és elégítse ki, vagy csupán az id, az ego és a szuperego
egymással ütköző igényeit békítse össze, vagy csupán a társadalomhoz és a
környezethez igazodjon és alkalmazkodjon.

Noo-dinamika

Persze lehetséges, hogy az emberi élet értelmének keresése inkább a belső

feszültséget növeli, mint a belső egyensúlyt. Azonban pontosan ilyen feszültségre van
feltétlenül szükség a mentális egészséghez. Merem állítani, hogy a világon semmi olyan hatékonyan
nem segíti az embert még a legrosszabb körülmények túlélésében is, mint annak tudata, hogy az
ember életének értelme van. Sok bölcsesség van Nietzsche szavaiban: ,;Akinek van MIÉRT élnie, az
szinte bármilyen HOGYANT kibír." E szavakat olyan mottónak tartom, mely érvényes bármelyik
pszichoterápiára. A náci koncentrációs táborokban annak lehettünk szemtanúi, hogy a legnagyobb
valószínűséggel azok voltak képesek túlélni, akik tudták, hogy valamilyen
elvégzendő feladat várja őket. Ugyanerre a következtetésre jutottak a
koncentrációs táborokról írt egyéb könyvek szerzői is, továbbá a japán, észak-
koreai és észak-vietnami hadifogolytáborokban végzett pszichiátriai vizsgálatok során is.
Ami engem illet, az auschwitzi koncentrációs táborba szállitásomkor elkobozták az egyik
nyomdakész kéziratomat. Bizonyos, hogy e kézirat újbóli megírására irányuló mélységes vágyam
segített nekem abban, hogy túléljem azoknak a táboroknak a szigorát. amelyekbe elkerültem. Például,
amikor egy bajorországi táborban tífuszban megbetegedtem, kis papírcédulákon számos jegyzetet
készítettem azzal a szándékkal, hogy ismét meg tudjam írni a kéziratot, amennyiben megérem a
felszabadulás napját. Biztos vagyok abban, hogy elveszett kéziratom ilyetén való rekonstruálása egy
bajorországi koncentrációs tábor sötét barakkjaiban segített nekem leküzdeni a vérkeringési
kollapszus veszélyét.
Látható tehát, hogy a mentális egészség bizonyos fokú feszültségen alapszik,
mégpedig az ember által már elért és a még elvégzendő dolgok közötti
feszültségen, vagyis azon a távolságon, ami elválasztja azt, hogy mi az ember és
mivé kellene válnia. Ez a feszültség eredendően benne van az emberben, és
mint ilyen, nélkülözhetetlen a mentális jóléthez. Ezért habozás nelküli kihívást
intézhetünk egy emberhez az általa betöltendő lehetséges életcéllal kapcsolatban.
Csak így tudjuk lappangási állapotából felkelteni az értelemvágyát. A mentálhigiéné veszélyes
félreértésének tekintam azt a feltételezést, hogy az embernek elsősorban
egyensúlyra, vagy ahogy a biológiában hívják „homeosztázis”-ra, vagyis feszültségmentes
állapotra van szüksége. Az embernek tulajdonképpen nem feszültségmentes állapotra van
szüksége, hanem inkább a méltó célért, a szabadon választott feladatért való
törekvésre és küzdelemre. Nem arra van szüksége, hogy feszültsége bármilyen
áron csökkenjen, hanem az általa betöltendő lehetséges életcél hívására. Az
embernek nem homeosztázisra van szüksége, hanem arra, amit én „noo-dinamikának” hívok,
vagyis egzisztenciális dinamikára egy poláris feszültségmezőben, ahol az egyik
pólust a betöltendő életcél, a másik pólust pedig az ezt az életcélt betöltő ember
képviseli. És ne gondoljuk, hogy ez csak normális körülmények között érvényes;
a neurotikus egyénekre még inkább érvényes. Ha az építész meg akar erősíteni
egy megrepedt ívet, megnöveli a ráhelyezett súlyt, mert ezáltal a részek szilárdabban
kapcsolódnak egymáshoz. Ha tehát a terapeuta elő akarja segíteni páciensei mentális
egészségét, nem szabad félnie egészséges mennyiségű feszültség kialakításától,
amikor átirányítja az emberek figyelmét életük értelme felé.
Miután rámutattam, milyen jótékony hatású az, ha a figyelmet az életcélra irányítjuk,
áttérek arra a romboló hatású érzésre, amelyre manapság oly sok páciens
panaszkodik, azaz életük teljes és végleges értelmetlenségének érzetére. Nin-
csenek tudatában, miért is lenne érdemes élniük. Belső ürességük átérzése
üldözi őket, a bennük levő űr; abban a helyzetben vannak megrekedve. amit én
„egzisztenciális vákuumnak” hívok.

Az egzisztenciális vákuum

Az egzisztenciális vákuum a huszadik század elterjedt jelensége. Ez érthető is:

talán annak a kétszeres veszteségnek tulajdonítható, melyet az ember tényleges
emberré válása óta megélt. Az emberi történelem kezdetén az ember
elveszítette azoknak az alapvető állati ösztönöknek egy részét, melyekbe az
állatok viselkedése beágyazódik, és amelyek biztonságot nyújtanak. Ez a fajta
biztonság, akárcsak a Paradicsom, örökre bezárult az ember előtt: az embernek
választásokat kell tennie. Ráadásul a közelmúltbani fejlődése során az ember
még egy másik veszteséget is elszenvedett, amennyiben a viselkedését
alátámasztó hagyományok manapság rohamosan megszűnnek. Semmiféle
ösztön nem súgja meg neki, mit kell tennie, és semmilyen hagyomány nem
mondja meg, mit kellene tennie; az ember hamarosan még azzal sem lesz
tisztában, hogy ő maga mit akar tenni. Ehelyett vagy azt akarja tenni, amit a
többi ember tesz (konformizmus), vagy azt teszi, amit más emberek akarnak, hogy tegyen
(totalitariánizmus).
Egy nemrég végzett statisztikai fehnérésból az derült ki, hogy európai
tanítványaim közül 25%-hál mutatható ki többékevésbé jelentős fokú
egzisztenciális vákuum. Amerikai tanítványaim körében nem 25, hanem 60 százalék volt ez az
arány.
Az egzisztenciális vákuum főleg egyfajta unalmi állapotban fejeződik ki. Most
már megértjük, miért mondta Schopenhauer, hogy az emberiség szemmel
láthatólag arra van ítélve, hogy örökösen a kétségbeesés és az unalom két véglete között inga-
dozzon. Tény az, hogy mostanság az unalom több megoldani való problémát okoz,
legalábbis több problémát hoz a pszichiáterek elé, mint a kétségbeesés. És ezek
a problémák egyre égetőbbekké valnak, mivel a fokozódó automatizálás valószí-
nűleg roppant mértékben megnöveli majd az átlagmunkás rendelkezésére álló
szabad időt. Ebben csak az a baj, hogy közülük sokan nem fogják tudni, mit is
kezdjenek ezzel a frissen szerzett szabad idejükkel.
Vegyük például a „vasárnapi neurózist”, azt a fajta depreszsziót, amely azokat az
embereket sújtja, akik akkor döbbennek rá életük tartalmatlanságára, amikor túl
vannak a mozgalmas hét rohanásán, és a bennük lévő üresség tudatára ébred-
nek. Nem kevés öngyilkosság vezethető vissza erre az egzisztenciális vákuumra.
Az olyan széleskörűen elterjedt jelenségek, mint a depresszió, az agresszió és a
kábítószerélvezet csak akkor válik érhetővé, ha felismerjük a mélyükön rejlő
egzisztenciális vákuumot. Ez érvényes a nyugdíjasok és az idős emberek
válságaira is.
Ráadásul az egzisztenciális vákuum különféle álarcokban, mezekben jelentkezik. Néha a frusztrált
értelemvágyat pótcselekvésként kompenzálják a hatalomvággyal, beleértve a hatalomvágy
legprimitívebb formáját – a pénzvágyat. Más esetekben a frusztrált értelemvágy helyét az örömvágy
foglalia el. Ezért van az, hogy az egzisztenciális frusztráció gyakran torkollik szexuális
kompenzációba. Ilyen esetekben azt látjuk, hogy a szexuális libidó féktelenné válik az egzisztenciális
vákuumban.
Hasonló dolog történik a neurotikusok esetében is. Vannak bizonyos
visszajelző mechanizmus típusok és circulus vitiosus alakzatok, melyeket a
későbbiekben fogok érinteni. De újra és újra azt figyelhetjük meg, hogy ez a
tünetegyüttes egy egzisztenciális űrt árasztott el, ahol aztán tovább virágzik. Az
ilyen pácienseknél nem noogenikus neurózissal van dolgunk. De soha nem
sikerül a pácienst túljuttatnunk állapotán, ha a pszichoterápiás kezelést nem
egészítjük ki logoterápiával. Ugyanis az egzisztenciális vákuum betöltésével
megelőzzük azt, hogy a páciens további visszaeséseket szenvedjen el. Ezért a
logoterápia nemcsak a noogenikus esetekben indokolt, ahogy az előbbiekben
rámutattam, hanem a pszichogenikus esetekben is, sőt néha még a szomatogenikus
(pszeudo-) neurózisokban is. Ennek fényében jogos ez a Magda B. Arnold által egyszer tett kijelentés:
„Minden terápiának valamiképpen, bármilyen kis mértékben is, logoterápiának is kell lennie.”2
Most nézzük meg, mit tehetünk, ha a páciens megkérdezi, mi az ő életének az értelme.

Az élet értelme

Kétlem, hogy az orvos általános megfogalmazásban meg tudja válaszolni ezt a kérdést. Ugyanis az
élet értelme emberenként változik, napról napra, és óráról órára. Ezért nem az élet
általánosságban vett értelme, hanem inkább az egyén életének egy adott
pillanatban jelentkező specifikus értelme számít. Ezt a kérdést általánosságban
megfogalmazni ahhoz hasonlítana, mintha egy sakkbajnoknak a következő
kérdést tennénk fel: „Mondja meg, kedves Mester, mi a legjobb lépés a világon?” Egyszerűen
nincs önmagában vett legjobb (vagy akár csak jó) lépés, kiszakítva a játék adott
helyzetéből, és elvonatkoztatva az ellenfél adott személyiségétől. Ugyanez
érvényes az emberi létre is. Ne keressük az élet elvont értelmét. Mindenkinek
megvan a saját meghatározott hivatása vagy küldetése az életben, hogy egy
konkrét; betöltést igénylő feladatot végezzen el. Ezen a téren az illető nem
helyettesíthető, az élete sem ismételhető meg. Ezért mindenki feladata éppoly
egyedülálló, mint az annak végrehajtását szolgáló specifikus lehetősége.
Mivel az életben minden helyzet kihívást jelent az ember számára és egy-egy megoldandó
feladatot állít elébe, az élet értelmének kérdését tulajdonképpen meg is lehet fordítani. Végső
soron az embernek nem azt kellene megkérdezni hogy mi az élete értelme,
hanem inkább azt kell felismernie, hogy ő az, akit kérdeznek. Egyszóval, minden
egyes embert megkérdez az élet; és csak a saját életéért felelve válaszolhat az élet-
nek; az életnek csak felelősségteljesen válaszolhat. A logoterápia tehát a
felelősségvállalásban látja az emberi lét alapvető lényegét.
 A lét lényege

Ezt a felelősségre helyezett hangsúlyt tükrözi a logoterápia kategórikus

imperatívusza, ami így hangzik: „Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és mintha
először ugyanolyan helytelenül cselekedtél volna, mint ahogy most akarsz cselekedni!”
Nekem úgy tűnik, hogy az ember felelősségérzetét semmi nem stimulálja jobban, mint
ez a maxima (életelv), ami arra szólitja fel, hogy először is a jelent múltként képzelje el,
másodszor pedig, hogy a múlton még lehet változtatni, és lehet javítani. Ez az
elv szembesíti az élet végességével, csakúgy mint annak véglegességével, amit mind az
életéből, mind önmagából kihoz .
A logoterápia igyekszik a pácienst a saját felelőssége teljes tudatára ébreszteni;
ennélfogva meg kell hagynia neki azt a választási lehetőséget, hogy miért,
minek vagy kinek tartja önmagát felelősnek. Ezért van az, hogy valamennyi
pszichoterapeuta közül legkevésbé a logoterapeuta hajlamos arra, hogy
értékítéleteket erőltessen páciensére, mivel soha nem engedi meg a páciensnek,
hogy az orvosra hárítsa át a megítélés felelősségét.
Ezért a páciensnek kell eldöntenie, vajon úgy értelmezi életfeladatát, mint amiért a
társadalomnak, vagy pedig a saját lelkiismeretének felelős. De vannak olyan
emberek is, akik életüket nemcsak a rájuk kiosztott feladat feltételei szerint
értelmezik, hanem annak a feltételei szerint is, aki a feladatot rájuk kirótta.
A logoterápia nem tanítás, és nem is prédikálás. Éppoly távol áll a logikus érveléstől,
mint az erkölcsi buzdítástól. Képletesen szólva, a logoterapeuta szerepe inkább
egy szemspecialistáéra hasonlít mint egy festőére. A festő olyan képet próbál
közvetíteni a világról, ahogy ő látja azt; a szemész megpróbálja úgy láttatni
velünk a világot, ahogy az valójában van. A logoterapeuta szerepe abból áll,
hogy úgy szélesítse és tágítsa a páciens látómezejét, hogy tudatossá és
láthatóvá váljon számára élete lehetséges értelmének teljes spektruma.
Annak kijelentésével, hogy az ember felelős önmagáért és köteles beteljesíteni
élete lehetséges értelmét, azt kívánom hangsúlyozni, hogy az élet igazi értelmét inkább a
világban kell felfedezni, mint az emberben, vagy annak lelkében, mintha ez egy zárt rendszer lenne.
Ezt a lényeges jellegzetességet „Az emberi lét önmagán túhnutatásá”-nak neveztem el. Ez azt
tényt jelenti, hogy embernek lenni mindig egy magunktól eltérő valami vagy
valaki felé mutat és irányul – legyen az egy beteljesítendő életcél vagy egy
megismerendő másik ember. Minél jobban elfeledkezünk önmagunkról – azzal, hogy
átadjuk magunkat egy szolgálni való ügynek vagy egy szeretnivaló másik embernek – annál
emberibbek vagyunk, és annál inkább megvalósítjuk magunkat. Amit önmegvalósításnak hívnak,
az egyáltalán nem elérhető cél, azon egyszerű oknál fogva, hogy minél inkább
törekszünk rá, annál inkább elszalasztjuk. Más szóval, az önmegvalósítás csak az
önmagunkon túlmutatás melléktermékeként lehetséges.
Eddig tehát azt mutattuk be, hogy az élet értelme állandóan változik, de soha nem
szűnik meg. A logoterápia szerint, az élet értelmét három különböző módon
fedezhetjük fel: 1. valamilyen művet alkotva, vagy valamilyen cselekedetet
megtéve; 2. valamit tapasztalva, vagy valakivel emberileg találkozva; és 3. az
elkerülhetetlen szenvedéshez való hozzáállásunk révén. Az első, a megvalósítás
vagy véghezvitel útja meglehetősen nyilvánvaló. A második és a harmadik
további kifejtést igényel.
Az élet értelme megtalálásának második módja az, hogy valamit tapasztalunk – mint például a
jóságot, az igazságot és a szépséget – tapasztaljuk a természetet és a kultúrát, vagy végül, de nem
utoljára, megismerünk egy másik embert a maga egyediségében – azáltal, hogy szeretjük.

A szeretet értelme
 A szeretet az egyetlen módja annak, hogy egy másik ember személyiségének
legbensőbb magját megértsük. Senki sem ismerheti meg teljesen egy másik
ember lényegét, csak akkor, ha szereti. A szeretete teszi képessé arra, hogy
meglássa a szeretett személy alapvető vonásait és tulajdonságait; sőt mi több,
meglássa azokat a benne rejlő lehetőségeket is, amelyek még: nem valósultak
meg, de amelyeknek mégis meg kell valósulniuk. Azonkívül szeretete révén a
szerető személy képessé teszi a szeretett embert, hogy megvalósítsa ezeket a
lehetőségeket. Azzal, hogy tudatára ébreszti, mi lehet belőle és mivé kellene
válnia, valóra váltja ezeket a lehetőségeket.
A logoterápiában nem értelmezzük a szerelmet (az úgynevezett szublimáció
értelmében véve) a szexuális hajtó erők és ösztönök puszta epifenoménjaként.3 A
szerelem éppen olyan elsődleges jelenség, mint a szex. Általában a szex a
szerelem kifejezésének egyik módja. A szex igazolt, sőt szentesített amint, de csak
addig, amíg a szerelem hordozója. Így hát a szerelmet nem csupán a szex egyik
melléktermékének tekintjük; a szex inkább annak a végső összetartozásnak
tapasztalását fejezi ki, amit szerelemnek nevezünk.
Az élet értelmét harmadik módon a szenvedés által találjuk meg.

A szenvedés értelme

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy még akkor is megtalálhatjuk az élet értelmét, amikor
reménytelen helyzetbe kerülünk, amikor olyan sorssal nézünk szembe, amelyen nem lehet változtatni.
Mert ilyenkor az számít, hogy tanúságot tegyünk a legjobb értelemben vett, egyedülállóan emberi
lehetőségről, ami arra való, hogy a személyes tragédiát győzelemmé alakítsuk
át, hogy a nehéz helyzetet kiemelkedő emberi teljesítménnyé változtassa.
Amikor többé már nem tudunk egy helyzeten változtatni – gondoljunk csak az
olyan gyógyíthatatlan betegségre, mint az operálhatatlan rák – az a kihívás ér bennünket, hogy
magunkat változtassuk meg.
Hadd idézzek egy világos példát: egyszer egy idős körzeti orvos keresett fel
súlyos depressziója miatt. Nem tudta kiheverni felesége elvesztését, aki két évvel
azelőtt halt meg, és akit mindenekfölött szeretett. Hogyan tudnék segíteni neki?
Mit mondjak neki? Nos, tartózkodtam attól, hogy bár mit is mondjak, ehelyett a
következő kérdést szögeztem neki: „Mi történt volna, doktor úr, ha ön halt volna
meg előbb, és a feleségének kellett volna túlélnie önt?” „Ó,” mondta, „ez szörnyű lett volna
számára; mennyire szenvedett volna!” Mire én azt feleltem: „Látja, doktor úr, ezt a szenvedést
megtakarította neki, és ön volt az, aki megtakarította neki ezt a szenvedést – természetesen azon az
áron, hogy most önnek kell túlélnie és meggyászolnia őt.” Egy szót sem szólt., csak
kezet fogott velem és nyugodt léptekkel elhagyta a rendelőmet. Valamilyen
módon a szenvedés megszűnik szenvedésnek lenni abban a pillanatban, amint
értelmét látjuk, mint például az áldozat értelmét.
Természetesen, ez nem volt a szó szoros értelmében vett terápia, hiszen
először is kétségbeesése nem volt betegség; másrészt én nem tudtam
megmásítani a sorsát; nem tudtam feltámasztani a feleségét. De abban a pillanatban
sikerült megváltoztatnom a megmásíthatatlan sorsához való attitűdjét, amennyiben attól kezdve
legalább valamiféle értelmét látta szenvedésének. A logoterápia egyik alaptétele szerint az ember nem
annyira az örömszerzéssel, vagy a fájdalom elkerülésével törődik, hanem inkább azzal,
hogy megtalálja élete értelmét. Ez az, amiért az ember még szenvedni is kész,
azzal a feltétellel persze, hogy szenvedésének van értelme.
De hadd tisztázzam, hogy a szenvedés semmiképpen nem szükséges ahhoz hogy az élet
értelmét megtaláljuk. Csak azt hangsúlyozom, hogy még a szenvedés ellenére is
meg lehet találni az értelmet – persze csak akkor, ha a szenvedés elkerül-
hetetlen. Ha elkerülhető volna, akkor persze az lenne értelmes dolog, hogy megszüntessük az
okát, legyen az pszichológiai, biológiai vagy politikai. Szükségtelenül szenvedni
inkább mazochisztikus, mint hősies dolog.
Edit Weisskopf Joelson, aki halála előtt a Georgiai Egyetem pszichológia professzora
volt, a logoterápiáról szóló cikkében megerősíti, hogy „Jelenlegi mentálhigiénés
filozófiánk azt az elgondolást hangsúlyozza, hogy az embereknek boldognak kel-
lene lenniük, hogy a boldogtalanság a rosszul alkalmazkodás tünete. Az ilyen
értékrendszer lehet felelős azért a tényért, hogy az elkerülhetetlen boldogtalanság
súlyát tovább növeli a boldogtalanság felett érzett boldogtalanság.”4 És egy másik cikkében azt a
reményét fejezte ki, hogy a logoterápia segíthet ellensúlyozni egyes egészségtelen tendenciákat az
USA jelenlegi kultúrájában, ahol a gyógyíthatatlan szenvedőknek nagyon kis lehetősége
van arra. hogy büszke legyen a szenvedésére, és hogy inkább nemesítőnek
tekintse, semmint degradálónak, így hát „nemcsak boldogtalan, hanem szégyenli is, hogy bol-
dogtalan.”5
Vannak olyan helyzetek, amelyekben az ember el van vágva annak lehetőségétől,
hogy a dolgát végezze, vagy az életét élvezze; de amit soha nem hagyhatunk
figyelmen kívül, az a szenvedés elkerülhetetlensége.. Ha elfogadjuk azt a
kihívást, hogy hősiesen szenvedjünk, akkor az életnek az utolsó pillanatig van
értelme, és ezt az értelmet megtartja szó szerint a végéig. Más szóval, az élet értelme feltétlen, mivel
még az elkerülhetetlen szenvedés lehetséges értelmét is magába foglalja. Hadd idézzem fel azt, ami
talán a legmélyebb élményem volt a koncentrációs táborban. A tábor túlélésének esélye
soha nem volt több, mint egy a huszonnyolchoz, ami pontos statisztikai
adatokkal könnyen igazolható. Nemhogy valószínűnek, még csak lehetségesnek
sem tűnt, hogy első könyvem kézirata, melyet kabátomba rejtettem, amikor
Auschwitzba érkeztem, valaha is megmenthető lenne. Ezért át kellett élnem és
túl kellett élnem szellemi gyermekem elvesztését. És ekkor úgy tűnt, mintha
semmi és senki nem élne túl, engem; sem egy saját fizikai, sem egy szellemi
gyermekem! Így azzal a kérdéssel kerültem szembe, hogy ilyen körülmények között végső
soron van-e az életemnek értelme.
Akkor még nem vettem észre, hogy az erre a kérdésre adott válasz, mellyel oly szenvedélyesen
birkóztam, már készen áll számomra, és hogy ezután hamarosan megkapom ezt a választ. Ez akkor
következett be, amikor be kellett adnom a ruháimat és cserébe örököltem egy olyan fogoly elhordott
ruháit, akit az auschwitzi pályaudvarra való megérkezése után rögtön a gázkamrába küldtek.
Kéziratom sok-sok oldala helyett az újonnan szerzett kabát zsebében egy héber
imakönyvből kitépett egyetlen oldalt találtam, mely a legfontosabb zsidó
imádságot, a Sema Jiszráélt tartalmazta. Hogyan értelmezhettem volna másként egy ilyen
„véletlen egybeesést”, mint olyan kihívást, hogy éljem a gondolataimat ahelyett, hogy
pusztán papírra vetném őket?
Emlékszem, hogy kicsit később úgy tűnt nekem, hogy a közeljövőben
meghalok. Ebben a kritikus helyzetben mégis másért aggódtam, mint a legtöbb
bajtársam. Az ő kérdésük ez volt: „Túl fogjuk-e élni a tábort? Mert ha nem, akkor ennek a
tengernyi szenvedésnek nincs értelme.” Az engem foglalkoztató kérdés ez volt: „Van-e ennek a
rengeteg szenvedésnek, a körülöttünk dúló haldoklásnak/halódásnak valamilyen
értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron nincs értelme a túlélésnek sem; mert az olyan
életet, melynek értelme attól a véletlentől függ – hogy vajon az ember megmenekül-e vagy sem –
végső soron egyáltalán nem lenne érdemes végigélni.”

Klinikán túli problémák

A pszichiátert manapság egyre több olyan páciens keresi fel, aki inkább emberi
problémákkal jön, mint neurotikus tünetekkel. A mostanság pszichiátert
felkereső emberek egy része régebben egy lelkészt, papot vagy rabbit keresett volna fel.
Most gyakran visszautasítják, hogy lelkészhez küldjék őket, ehelyett az orvost ostromolják
olyan kérdésekkel, mint pl. „Mi az életem értelme?”

Egy logodráma

A következő esetet szeretném felidézni: Egyszer egy tizenegy éves korában

meghalt fiú anyját vették fel a kórházi osztályomra, miután öngyilkosságot kísérelt meg. Dr. Kurt
Kocourek megkérte, hogy jöjjön el egy terápiás csoportba, és én véletlenül benéztem abba a terembe,
ahol a doktor a pszichodráma csoportot vezette. Az asszony éppen a történetét mesélte el. Fia halála
után egyedül maradt a másik, idősebb fiával, aki nyomorék volt és a gyermekbénulás
kihatásaitól szenvedett. Szegény fiút tolószékben kellett mozgatni. Anyja pedig
lázadozott a sorsa ellen. De amikor a gyerekkel együtt öngyilkosságot próbált
meg elkövetni, a nyomorék fiú volt az, aki megakadályozta ennek
végrehajtásában; ő ugyanis szeretett élni! Számára az életnek továbbra is
maradt értelme. Miért nem érzett ugyanígy az anyja? Mitől lehetett az anya
életének továbbra is értelme? És mivel segíthettünk neki, hogy ennek tudatára
ébredjen?
Rögtönözve részt vettem a beszélgetésben, és a csoportból egy másik nőt
kérdezgettem. Azt kérdeztem meg tőle, hogy hány éves, mire azt felelte, hogy
„Harminc”. Igy válaszoltam, „Nem, ön nem harminc éves, hanem nyolcvan és a halálos ágyán
fekszik. És most visszatekint az életére, egy olyan életre, melyben nem volt gyermek, de tele volt
pénzügyi sikerrel és társadalmi elismeréssel.” És azt kértem, hogy képzelje el, mit érezne ebben a
helyzetben. „Mit gondol róla? Mit mondana önmagának?” Az ülés magnófelvétele alapján hadd
idézzem, hogy pontosan mit mondott: „Nos hát, egy milliomoshoz mentem feleségül,
könnyű életem volt, jómódban éltem, és ezt teljesen kiélveztem! Flörtöltem a
férfiakkal; orruknál fogva vezettem őket! De most nyolcvan éves vagyok; nincs
gyermekem. Öregasszonyként visszatekintve, az egésznek semmi értelmét nem látom; valójában azt
kell mondanom, hogy kudarcot vallottam az életemmel!”
Ekkor arra kértem a nyomorék gyermek anyját, hogy hasonlóképpen képzelje el magát, amint
visszatekint a saját életére. A magnófelvétel alapján hallgassuk mondanivalóját: „Szerettem volna
gyermekeket, és ez megadatott nekem; az egyik fiú meghalt; a másik azonban, a nyomorék, intézetbe
került volna, ha nem vettem volna át a gondozását. Bár nyomorék és tehetetlen, végtére is a
fiam. És így teljesebb életet tettem lehetővé számára; jobb embert csináltam a
fiamból.” Ekkor könnyekben tört ki, és sírva folytatta: „Ami engem illet, nyugodtan nézhetek vissza
az életemre; mivel elmondhatom, hogy az életem értelemteljes volt, és mindent meg-
próbáltam, hogy beteljesítsem azt; megtettem a tőlem telhető legtöbbet – a
lehető legtöbbet tettem meg a fiamért. Az én életem nem volt kudarc!” Mintha halálos
ágyáról tekintené át az életét hirtelen képes lett meglátni a benne rejlő értelmet, azt az
értelmet, ami az összes szenvedését is magába foglalta. Ugyanakkor az is
világossá vált számára, hogy még egy olyan rövid élet is, mint például a halott
fiúé, annyira örömteli és szeretetteljes lehet, hogy több értelem található benne,
mint egy nyolcvan évig tartó életben.
Egy idő után másik kérdésre tértem át, ezúttal az egész csoporthoz szólva. A
kérdés az volt, hogy vajon egy gyermekbénulás elleni oltószer kifejlesztésére
használt majom, melyet ezért számtalanszor megszúrkálnak, képes lenne-e valaha is
felfogni szenvedése értelmét. A csoport egyhangúan azt felelte, hogy természetesen nem tudná;
korlátozott értelmével nem léphetne be az ember világába, vagyis abba az egyetlen világba, amelyben
meg lehetne érteni szenvedése értelmét. Ekkor a következő kérdéssel álltam elő: „És
mi van az emberrel? Bizonyosak abban, hogy az emberi világ a végső pont a
kozmosz fejlődésében? Nem elképzelhető, hogy van még további dimenzió, az
emberi világon túli világ; egy olyan világ, amelyben választ kapna az emberi szenvedés
értelmére vonatkozó kérdés?'”

A szuperértelem

Ez a végső értelem szükségszerűen meghaladja és túlnövi az ember véges

értelmi képességeit; a logoterápiában ebben a kontextusban szuper-értelemről
beszélünk. Egyes egzisztencialista filozófusok tanításával ellentétben, nem azt
követeljük meg az embertől, hogy megadással tűrje az élet értelmetlenségét,
hanem hogy elviselje azt, hogy képtelen megragadni az élet feltétlen
értelemteliségét racionális feltételek között. A logos mélyebb, mint a logika.
Azt a pszichiátert, aki a szuperértelem koncepción túlmegy, előbb-utóbb
zavarba hozzák a páciensei. Éppúgy, mint ahogy engem zavarba hozott a
mintegy hatéves lányom, amikor nekem szögezte a kérdést: „Miért beszélünk
Jóistenről?” Mire én azt feleltem: „Néhány hete kanyaród volt, és a Jóisten teljesen
kigyógyított belőle.” De a kislány mégsem volt elégedett; így vágott vissza: „De kérlek papa,
ne feledd el, először is ő küldte rám a kanyarót.”
Amikor a páciens a vallásos hit szilárd talaján áll, nem ellenezhető, hogy vallásos
meggyőződését terápiásan felhasználjuk és így spirituális erőforrásaira
támaszkodjunk. Ehhez jó, ha a pszichiáter a páciens helyébe képzeli magát.
Egyszer például pontosan ezt tettem, amikor egy keleteurópai rabbi hozzámfordult,
hogy elmondja történetét. Első feleségét és hat gyermeküket az.auschwitzi
koncentrációs táborban vesztette el, ahol elgázosították őket, most pedig az
derült ki, hogy a második felesége meddő. Megjegyeztem, hogy a szaporodás
nem az élet egyetlen értelme, mivel akkor az élet önmagában véve
értelmetlenné válna, és az önmagában értelmetlen dolog nem tehető értelmessé
pusztán a fenntartásával. Azonban a rabbi, orthodox zsidó lévén,
kétségbeejtőnek tartotta helyzetét, hogy nincs saját fia, aki elmondaná érte a Kaddist6 a
halála után.
Én azonban nem akartam föladni. Utolsó segítő kísérletként azt kérdeztem
tőle, nem remélie, hogy gyermekeit viszontlátja a mennyekben. Kérdésemre
könnyezni kezdett, és ekkor derült ki kétségbeesésének igazi oka: elmagyarázta, hogy
gyermekei, mivel ártatlan mártírokként haltak meg7, a legmagasabb helyre voltak méltók a
mennyekben, de ő – bűnös öregemberként – nem várhatta el, hogy ugyanarra a
helyre kerüljön. Nem adtam föl. hanem visszavágtam: „Nem elképzelhető, Rabbi,
hogy pontosan ez az értelme annak, hogy ön túlélte a gyermekeit: hogy
megtisztulhasson e szenvedésteli évek alatt, hogy végül ön is, bár nem olyan
ártatlanként, mint a gyermekei, méltóvá válhasson arra, hogy velük együvé kerülhessen a
mennyekben? Vajon nem az van írva a Zsoltárokban, hogy Isten megőrzi
valamennyi könnyeteket?8 Ezért talán egyetlen szenvedése sem veszett kárba.” Annyi év
után először talált megkönnyebbülést szenvedései közepette annak az új
szempontnak révén, amelyet én tudtam számára nyújtani.

Az élet mulandósága

Nemcsak a szenvedés, hanem a halál is azon dolgok közé tartozik, .melyek

látszólag értelmetlenné teszik az emberi életet. Fáradhatatlanul azt hirdetem,
hogy az élet igazán mulandó aspektusai a lehetőségek; de amint megvalósulnak,
nyomban valósággá válnak; a múltba mentjük és utaljuk őket, ahol nem fog
rajtuk a mulandóság. Mert a múltban semmi sem vész el jóvátehetetlenül,
hanem minden visszavonhatatlanul elraktározódik.
 Igy tehát a mulandósága semmiképpen nem teszi értelinetlenné létünket. De
bennünket nagyon is felelőssé tesz; mivel minden attól függ, hogyan valósítjuk
meg az alapvetően mulandó lehetőségeket. Az ember szüntelenül választ a
meglévő lehetőségek tömkelege közül; de vajon melyiket ítéli nemlétre, és melyiket
valósítja meg? Melyik választásból lesz egyszer s mindenkorra realitás, egy halhatatlan „lábnyom
az idő homokjában”? Az embernek minden pillanatban jól-rosszul el kell döntenie, mivel
állitson emlékművet létének.
Persze, az ember általában csak a mulandóság tarlóit veszi azre, és figyelembe
sem veszi a múlt teli csűrjeit, ahová egyszer s mindenkorra behordta
cselekedeteit, örömeit és szenvedéseit. Semmit nem lehet meg nem történtté
tenni, semmit nem lehet kitörölni. Azt mondanám, hogy a létezés legbiztosabb módja a
voltam.
A logoterápia, bár figyelembe veszi az emberi lét alapvető mulandóságát, nem
pesszimista, hanem inkább aktivizáló. Képletesen ezt így fejezhetnénk ki: A
pesszimista olyan emberre emlékeztet, aki félelemmel és szomorúsággal figyeli,
hogy a falinaptára, melyből naponta letép egysgy lapot, minden egyes nap
elmúltával egyre vékonyabbá válik. Másrészt viszont az az ember, aki aktívan
fog hozzá az élet problémáihoz, olyan emberhez hasonló, aki letépi naptárából
az egymást követő napokat, és szép rendezetten, gondosan lefűzi az azt
megelőző napokhoz, miután előbb néhány naplójegyzetet vetett a lap
hátoldalára. Büszkeséggel és örömmel gondolhat a jegyzetekben rejlő kincsekre,
az egész addigi életére, melyet már a lehető legteljesebben megélt. Mit számít neki, ha
azt veszi észre, hogy szép lassan megöregszik? Van-e oka irigyelni azokat a fiatalokat, akikkel
találkozik, vagy nosztalgiával keseregni a saját elmúlt fiatalságán? Milyen okból kifolyólag irigyeljen
egy fiatalembert? Azokért a lehetőségekért, amik egy fiatalnak vannak, a jövőért,
ami előtt áll? „Nem, köszönöm szépen”, gondolja majd. „Lehetőségek helyett nekem
realitások vannak a múltamban, nemcsak az elvégzett munka és a megélt
szerelem valósága, hanem a bátran elszenvedett szenvedéseké is. Éppen ezekre a
szenvedésekre vagyok a legbüszkébb, bár ezek olyan dolgok, melyek senkit nem ösztönözhetnek
irigykedésre.”

A logoterápia mint módszer

A reális félelmeket, mint például a halálfélelmet, nem lehet lecsillapítani pszichodinamikai

értelmezéssel; a neurotikus félelmeket, mint például az agorafóbiát (tömegiszonyt), nem lehet
meggyógyítani filozófiai megértéssel. A logoterápia az ilyen különleges esetekre is kifejlesztett egy
speciális kezelési módszert. Ahhoz, hogy megértsük, mi megy végbe e módszer
alkalmazásakor, a neurotikus egyéneknél gyakran megfigyelhető állapotból
indulunk ki, mégpedig a megelőlegező szorongásból. E félelem jellegzetessége,
hgy pontosan azt idézi elő, amitől a páciens tart. Olyan egyén, aki például fél, hogy
elpirul, amikor egy nagy helyiségbe lépve sok emberrel találja szemközt magát, e körülmények
fennforgása esetén valóban hajlamosak az elpirulásra. Ennek kapcsán „A kívánság a gondolat atyja”
mondást így módosíthatjuk: „A félelem az esemény szülőanyja”.
Meglehetősen ironikus dolog: ahogy a félelem behozza azt, amitől az ember
fél, úgy az erőszakos szándék is lehetetlenné teszi azt, amit az ember erőltetni
akar. Ez a túlzott szándék, vagy ahogy én hívom, a „hiperszándék”, különösen a
szexuális neurózisok eseteiben figyelhető meg. Minél inkább be akarja mutatni
egy férfi a szexuális potenciáját, vagy egy nő az orgazmusra való képességét,
annál kevésbé sikerül neki. Az öröm mellékhatás vagy melléktermék és annak is
kell maradnia, és olyan mértékben megy tönkre, romlik el, amennyire öncélként
tűzzük ki.
 A fentebb leírt túlzott akaráson kívül a túlzott figyelem, vagy ahogy a logoterápiában hívjuk, a
„hiper-önfigyelés” is lehet patogén (vagyis betegséget okozó). A következő klinikai
beszámolóval illusztrálom, hogy mire gondolok: Egy fiatal nő jött be egyszer
hozzám azzal a panasszal, hogy frigid. Az esettörténetből az derült ki, hogy
gyermekkorában megerőszakolta az apja. Azonban nem önmagában véve ez a
traumatikus élmény okozta a szexuális neurózisát, ahogy kézenfekvő lenne
gondolni. Tudniillik az derült ki, hogy a pszichoanalitikai ismeretterjesztő
irodalom olvasása miatt a páciens állandóan abban a félelemteli várakozásban
élt, hogy milyen ára lesz egyszer majd a traumatikos éhvénynek. Ez a megelő-
legező szorongás azt eredményezte, hogy egyrészt túlzott figyelmet fordított
nőiessége kihangsúlyozására, másrészt túlzott figyelmet fordított önmagára (a
partnere helyett). Ez elég volt ahhoz, hogy a páciens képtelenné váljon a
szexuális élvezet csúcsélményét élvezni, mivel az orgazmust szándéka és figyelme tárgyává tette,
ahelyett, hogy a partnernek való gondolkozás nélküli önátadás és megadás akaratlan eredményeként
következett volna be. Rövid logoterápiás kezelés után a páciensnek az orgazmus átélésiképességére
fordított túlzott figyelme és szándéka „elterelődött önmagáról”, hogy egy újabb
logoterápiás szakkifejezéssel éljek. Amikor figyelmét a megfelelő tárgyra, vagyis a
partnerre irányította, az orgazmus magától végbement.9
A logoterápia a „paradox intenció” elnevezésű módszerét arra a kettős tényre
alapozza, hogy a félelem odavonzza azt, amitól az ember fél, és hogy a hiper-szándék lehetetlenné
teszi azt, amit az ember kíván. A paradox intenciót már 1939-ben leírtam németül.10 E megközelités
keretében a fóbiás pácienst arra kérem, hogy ha csak egy pillanatra is, pontosan
azt akarja amitől annyira fél.
Hadd idézzem föl azt az esetet, amikor egy fiatal orvos konzultált velem az izzadással
kapcsolatos félelméről. Amikor azt gondolta, hogy valamiért kiveri a verejték, ez
a megelőlegező szorongás elég volt ahhoz, hogy nagymértékű izzadást idézzen
elő nála. A körforgás megszakítása érdekében azt tanácsoltam a páciensnek,
hogy amennyiben verejtékezni kezd, szándékosan határozza el, hogy
megmutatja az embereknek, milyen bőségesen tud izzadni. Egy héttel később
visszatérve arról számolt be, hogy valahányszor olyannal találkozott, aki
megelőlegező szorongást váltott ki belőle, azt mondta magában: „Eddig csak egy
liternyit izzadtam ki, de most legalább tíz litert fogok!” Az eredmény az volt, hogy miután
már négy éve szenvedett a fóbiájától, egyetlen ülés után, egy héten belül képes
volt tartósan megszabadulni tőle.
Az olvasó is rájön, hogy ez az eljárás a páciens viselkedésének megfordításából áll, melynek során
a félelmet egy paradox kívánsággal helyettesítjük. Ezzel a kezeléssel kifogjuk a szelet a szorongás
vitorláiból.
Azonban az ilyen eljárásnak fel kell használnia a humorérzékben gyökerező, az
önmagunktól való eltávolodással kapcsolatos specifikus emberi képességet. Ez
az alapvető képességünk, hogy önmagunktól eltávolodjunk, olyankor nyilvánul
meg, amikor a paradox intenciónak nevezett logoterápiás módszert alkalmazzuk.
Egyidejűleg lehetővé teszszük a páciensnek, hogy bizonyos távolságra kerüljön
neurózisától. Ezzel egyező megállapítást találunk Gordon W. Allport: The Individual
and His Religion (Az egyén és vallása) című könyvében. „Az a neurotikus, aki
megtanul önmagán nevetni, lehet, hogy az önirányítás, sőt talán a gyógyulás útjára
lépett.” A paradox intenció Allport megállapításának gyakorlati érvényesítése és klinikai alkalmazása.
Néhány további esetleírás még jobban megvilágítja ezt a módszert. A
következő páciens könyvelő volt, akit különböző klinikákon sok orvos kezelt a
legcsekélyebb terápiás siker nélkül. Amikor felvették a kórházi osztályomra,
rendkívül kétségbeesett volt, s bevallotta, hogy közel áll az öngyilkossághoz.
Néhány éve írásgörcsben szenvedett, ami az utóbbi időben olyan komolyra
fordult, hogy állásának elvesztése fenyegette. Ezért csak azonnali, rövid
időtartamú terápia könnyíthetett a helyzetén. A kezelés megkezdésekor dr. Eva
Kozdera azt ajánlotta a páciensnek, hogy pontosan az ellenkezőjét tegye annak,
amit addig csinált; vagyis ahelyett, hogy megpróbálna olyan szépen és
olvashatóan írni, ahogy csak tud, írjon a lehető legrondábban macska-
kaparással. Azt a tanácsot kapta, hogy hajtogassa magának: „Most aztán majd megmutatom az
embereknek, milyen rondán tudok firkálni!” És abban a pillanatban, amikor szándékosan próbált meg
csúnyán írni, képtelen volt rá. „Megpróbáltam macska-kaparással írni, de egyszerűen
nem tudtam megtenni”, mondta másnap. Negyvennyolc órán belül így szabadult
meg a páciens írásgörcsétől, ami nem is tért vissza a kezelést követő megfigye-
lési időszakban sem. Ismét boldog ember, és teljes mértékben munkaképes.
Egy hasonló esetet, ahol azonban írás helyett beszéd szerepelt, mondott el a Bécsi Poliklinika Fül-
Orr-Gégészetén dolgozó egyik kollégám. Sok évi praxisa során ez volt a legsúlyosabb dadogási
esete. Amennyire a dadogó vissza tudott emlékezni életében soha, egyetlen
percre sem volt mentes a beszédhibájától – egyetlenegy eset kivételével. Ez
akkor történt meg vele, amikor tizenkét évesen egy villamos ütközőjén „lógott”.
Amikor elkapta a kalauz, arra gondolt, hogy csak úgy menekülhet meg, ha
szánalmat ébreszt benne, ezért megpróbálta előadni hogy ő csak egy szegény
dadogó fiúcska. Amikor azonban dadogni próbált, képtelen volt rá. Akarva-
akaratlanul a paradox intenciót gyakorolta, bár nem terápiás célból. De nehogy azt a
benyomást keltse az esetismertetés, hogy a paradox intenció csak monoszimptomatikus esetekben
hatásos. E logoterápiás módszer segítségével, a Bécsi Poliklinikán velem dolgozó stábnak sikerült
enyhülést elérni még a legsúlyosabb fokú hosszú időtartamú kényszeres neu-
rózisoknál is. Példának szoktam felhozni azt a hatvanöt éves asszonyt, aki hatvan
éve szenvedett mosási kényszerétől. Dr. Eva Kozdera paradox intencióval kezdte
el a logoterápiás kezelést, és két hónappal később a páciens képes volt a nor -
mális életvitelre. A Bécsi Poliklinika Neurológiai Osztályára történt felvétele előtt,
mint bevallotta: „Az élet pokol számomra.” Mivel a baktériumoktól való kényszeres irtózása
beteggé tette, végül már egész nap fel sem kelt az ágyból, és képtelen volt bármiféle
házimunkát elvégezni. Nem lennék pontos, ha azt mondanám, hogy most
teljesen tünetmentes, mivel időnként eszébe jut egy-egy kényszerképzet. De
ahogy ő maga mondja, képes „tréfálkozni rajt”"; röviden, képes alkalmazni a paradox
intenciót.
A paradox intenciót alkalmazhatjuk alvási zavarok esetén is. Az álmatlanságtól való félelem12
eredménye az, hogy túlságosan is szeretnénk elaludni, ami viszont lehetetlenné teszi a páciens
számára, hogy elaludjon. E különleges félelem legyözésére azt szoktam tanácsolni a
páciensnek, hogy ne elaludni próbáljon, hanem inkább pont az ellenkezőjével
próbálkozzon, vagyis maradjon ébren, ameddig csak bír. Más szóval, a túlzott
elalvási szándékot, ami abból a megelőlegező félelemből fakad, hogy nem tudja majd
megtenni, azzal a paradox intencióval kell helyettesíteni; hogy ne aludjon el, amit hamarosan elalvás
fog követni.
A paradox intenció nem mindenre jó, általános csodaszer. Mégis hasznos eszköz a kényszeres és
fóbiás esetek kezeléséhez, különösen olyan esetekben, melyek mögött megelőlegező
szorongás húzódik meg. Ráadásul rövid időtartamú terápiás eszköz. De ebből ne
azt a következtetést vonjuk le, hogy az ilyen rövid időtartamú terápia
szükségszerűen csak átmeneti terápiás hatással jár. Hogy az elhunyt Emil A. Gutheilt
idézzük: „A freudi orthodoxia egyik legmindennaposabb illúziója az, hogy az eredmény tartóssága
arányos a terápia hosszával.”13 Eseteim között szerepel például egy olyan páciens, akinél több mint
húsz éve alkalmaztunk paradox intenciót; a terápiás hatás mégis tartósnak bizonyult.
Az egyik legfigyelemreméltóbb tény az, hogy a paradox intenció hatásos
tekintet nélkül a kérdéses eset etiológiai alapjára. Ez megerősíti Edith Weisskopf-
Joelson egyik kijelentését: „Bár a hagyományos pszichoterápia azt hangoztatja, hogy a
terápiás gyakorlatnak az etiológiai kutatások eredményeire kell támaszkodnia,
de lehetséges, hogy bizonyos tényezők neurózisokat okozhatnak a
kisgyermekkorban, és teljesen más tényezők szüntethetik meg a neurózisokat a
felnőttkorban.14
Ami a neurózisok tényleges okozóit illeti, eltekintve az akár szomatikus, akár
pszichikai természetű alkati elemektől, a megelőlegező félelemhez hasonló
visszajelző mechanizmusok fontos patogén tényezőnek tűnnek. Egy adott
tünetre fóbiával reagálnak, a fóbia kiváltja a tünetet, a tünet viszont újra
megerősíti a fóbiát. Hasonló eseménysor figyelhető meg azokban a kényszeres
esetekben, melyekben a páciens küzd az őt üldöző képzetekkel.15 Ezzel azonban
fokozza zavaró hatásukat, mivel a nyomás elősegíti az ellennyomást. A tünet ismét
csak megerősítést nyer! Másrészt, amint a páciens abbahagyja a kényszereivel
folytatott harcot, ehelyett azzal próbálja nevetségessé tenni őket, hogy
ironikusan kezeli őket – a paradox intenciót alkalmazza – a circulus vitiosus megszakad, a
tünet csökken és végül elenyészik. Azokban a szerencsés esetekben, ahol nincs olyan egzisztenciális
vákuum, ami kiváltja és kikényszeríti a tünetet, a páciensnek nemcsak sikerül kinevetnie neurotikus
félelmét, hanem végül sikerül teljesen figyelmen kívül hagynia.
Ahogy látjuk, a megelőző szorongást paradox intencióval kell ellensúlyozni; a
túlzott szándékot, valamint a túlzott önfigyelést a figyelem elterelésével kell
ellensúlyozni; azonban a figyelem elterelése végső soron csak akkor lehetséges,
ha a páciens életének specifikus hivatása és küldetése felé irányul.16
Nem a neurotikus önmagával foglalkozása – legyen az szánalom, vagy megvetés – töri meg a kör
kialakulását; a gyógyulás kulcsa az önmagunk meghaladása (self-transcence)!

A kollektív neurózis

Minden kornak megvan a saját kollektív neurózisa, és minden kornak a saját pszichoterápiájára
van szüksége ahhoz, hogy megbirkózzon vele. Azt az egzisztenciális vákuumot, amely a jelenkor
tömegneurózisát okozza, nevezhetjük a nihilizmus magán és személyes formájának, mivel a
nihilizmus azzal az állítással definiálható, hogy a létezésnek nincs értelme. Ami azonban a
pszichoterápiát illeti, soha nem lesz képes tömegméretekben megbirkózni a dolgok ilyetén állásával,
ha nem marad mentes a nihilista filozófia kortárs irányzatainak hatásától és befolyásától; egyébként
inkább a tömegneurózis egyik tünetét képviseli, mint a lehetséges gyógyítását. A pszichoterápia
nemcsak a nihilista filozófiát tükrözné, hanem akarva-akaratlanul is tulajdonképpen inkább egy
karikatúrát közvetítene a páciens számára, mint az ember igazi képmását.
Először is, van egy velejáró veszélye annak a tanításnak, hogy az ember „csupán csak”
annak az elméletnek, hogy az ember semmi más, csupáncsak biológiai, pszichológiai és
szociológiai feltételek eredménye, vagy az öröklés és a környezet terméke. Az
ilyen emberkép hatására a neurotikus azt hiszi, amit úgyis hajlamos hinni, vagyis
hogy külső hatások vagy belső körülmények eszköze és áldozata. Ezt a neu-
rotikus fatalizmust támasztja alá és erősíti meg az olyan pszichoterápia, amely
tagadja, hogy az ember szabad.
Természetesen, az ember véges lény, és a szabadsága korlátozott. Ez nem
feltételektől mentes szabadság, de mindenképpen szabadságában áll, hogyan viszonyul a
feltételekhez. Ahogy egyszer kifejeztem: „Mint a neurológia és a pszichiátria két területének
professzora, teljesen tudatában vagyok annak, hogy az ember milyen mértékben függ biológiai,
pszichológiai és szociológiai feltételektől. De azonkívül, hogy két területnek vagyok
professzora, négy tábor – mégpedig koncentrációs táborok – túlélője is vagyok,
és mint ilyen, tanúsítom, hogy az ember milyen rendkívüli mértékben képes
dacolni és szembeszállni még az elképzelhető legrosszabb körülményekkel is.”17
 A pán-determinizmus bírálata

A pszichoanalizist gyakran elmarasztalják úgynevezett pánszexualizmusáért.

Én a magam részéről kétlem, hogy ez a szemrehányás valaha is jogos volt.
Azonban van valami, ami még hibásabb és veszélyesebb feltevésnek tűnik
számomra, mégpedig az, amit én „pán-determinizmusnak” hívok. Ez alatt azt az emberszemléletet
értem, amelyik nem veszi figyelembe az ember azon képességét. hogy bármilyen körülirénnyel
szembe tud szállni Az ember nem teljesen függő és eleve elrendelten meghatározott,
hanem ő maga dönti el, hogy megadja-e magát a körülményeknek, vagy
szembeszáll velük. Más szóval, az ember végső soron önrendelkező lény. Az
ember nemcsak egyszerűen létezik, hanem mindig eldönti, hogy milyen legyen a
léte, mivé váljon a következő pillanatban.
Ugyanígy minden embernek szabadságában áll, hogy bármely pillanatban
megváltozzon. Ezért csak egy egész csoportra vonatkozó statisztikai felmérés
széles keretei között tudjuk megjósolni a jövőjét; egy-egy személy sorsa azonban
alapvetően megjósolhatatlan marad. Bármiféle jóslat alapját a biológiai,
pszichológiai vagy szociológiai feltételek képeznék. Mégis az emberi lét egyik
alaptulajdonsága az a képességünk, hogy felülemelkedjünk ezeken a
körülményeken, túlnőjünk rajtuk. Az ember képes jobbá tenni a világot, ha
lehetséges, és képes magát is jobbá tenni, ha szükséges.
Hadd idézzem dr. J. esetét. Az egész életem során megismert emberek közül ő
volt az egyetlen, akit mefisztói lénynek, sátáni figurának mernék nevezni. Abban az
időben általánosan „a steinhofi tömeggyilkosnak” nevezték (Steinhof nagy
elmegyógyintézet Bécsben). Amikor a nácik megkezdték euthanázia
programjukat, ő tartotta kezében az összes szálat és olyan fanatikus volt a
rábízott feladat végrehajtásában, hogy mindent megtett azért, hogy egyetlen
pszichotikus egyén se meneküljön meg a gázkamrától. A háború után, amikor
visszatértem Bécsbe, érdeklődtem, hogy mi történt dr. J.-vel. „Az oroszok Steinhof
egyik elkülönítő zárkájába csukták be”, mondták nekem. „Másnap azonban tárva-nyitva volt a
cella ajtaja és soha senki nem látta többé dr. J.-t.” Később arra a meggyőződésre jutottam,
hogy másokhoz hasonlóan, bajtársai segítségével ő is eljutott Dél-Amerikába.
Nemrégen azonban felkeresett egy hajdani osztrák diplomata, aki hosszú éveket
töltött a vasfüggöny mögötti börtönökben, először Szibériában, majd pedig a
hírhedt moszkvai Lubjanka börtönben. Mialatt neurológiailag megvizsgáltam,
hirtelen azt kérdezte, hogy véletlenül nem ismertem-e dr. J.-t. Igenlő válaszom
után folytatta: „A Lubjankában ismerkedtem meg vele. Ott halt meg, körülbelül negyven
éves korában, húgyhólyagrákban. Ennek ellenére, halála előtt az elképzelhető
legjobb bajtársnak mutatkozott! Mindenkit megvigasztalt. Az elképzelhető
legmagasabb erkölcsi norma szerint élt. Ő volt a legjobb barát, akivel valaha is
találkoztam a hosszú, fogságban eltöltött éveim alatt!”
Ez dr. J., „a steinhofi tömeggyilkos” története. Hogyan merhetünk jóslatokba
bocsátkozni az emberek viselkedését illetően? Mejósolhatjuk egy gép, vagy egy
automata mozgását; sőt ennél is tovább menve, megpróbálhatjuk megjósolni az
emberi psziché mechanizmusait, vagy „dinamikáit”. De az ember több, mint psziché.
A szabadság azonban nem az utolsó szó. A szabadság csak egy része a történetnek, és csak
fele az igazságnak. A szabadság csak negatív aspektusa annak az egész
jelenségnek, amelynek pozitív aspektusa a felelősség. Tulajdonképpen a
szabadság abban a veszélyben forog, hogy puszta önkényességbe degene-
rálódik, hacsak nem a felelősség keretein belül élüűk vele. Ezért javasolom, hogy
az Amerika keleti partján lévő Szabadság-szobrot a nyugati partvidéken
felállítandó Felelősség-szobor egészítse ki.
 A pszichiátriai hitvallás

Nem képzelhető el olyan helyzet, amelyben az ember teljesen meg lenne

fosztva szabadságától. Ezért tehát, a szabadság egy – bármennyire is korlátozott
– töredéke megmarad az embernek neurotikus, sőt pszichotikus esetekben is.
Valójában a páciens személyiségének legbensőbb magját soha még csak nem is
érinti a pszichózis.
Egy gyógyíthatatlan pszichotikus egyén elveszítheti a hasznosságát, de emberi méltóságát mégis
megtarthatja. Ez az én pszichiátriai hitvallásom. Enélkül nem hinném, hogy érdemes lenne
pszichiáternek lenni. Kinek a kedvéért? Csupán egy olyan sérült agygépezet kedvéért, melyet nem
lehet megjavítani? Ha a páciens nem lenne vitán felül több ennél, az euthanáziának
létjogosultsága.lenne.

Az ismét humanizált pszichiátria

Túl hosszú időn – tulajdonképpen egy fél évszázadon keresztül a pszichiátria

pusztán mechanizmusként próbálta értelmezni az emberi agyat, ennek
megfelelően pedig csupán technikai kérdésnek tekintette az elmebetegségek
terápiáját. Úgy hiszem, az álom véget ért. A horizonton nem a pszichologizált
orvoslás, hanem inkább a humanizált pszichiátria körvonalai kezdenek kibontakozni.
De az olyan orvos, aki még mindig elsősorban technikusként értelmezi a saját
szerepét, azt vallja, hogy a páciensében mindössze egy gépezetet lát, ahelyett,
hogy betegség mögött meglátná az embert!
Az ember nem egy a többi dolog között; a dolgok meghatározzák egymást, de az ember végső
soron önrendelkező lény. Amivé válik – adottságai és környezete korlátain belül –
azt önmagából alakítja ki. A koncentrációs táborokban például ebben az élő
laboratóriumban és próbahelyzetben, azt láttuk és annak voltunk szemtanúi,
hogy egyes fogolytársaink disznóként viselkedtek, míg mások szentekhez
hasonlóan viselkedtek. Az emberben mindkettőre megvan a lehetőség önmagán
belül; hogy melyiket valósítja meg, az a döntéseitől függ, de nem a
körühnényektől.
A mi generációnk realista, mivel mi olyannak ismertük meg az embert, amilyen valójában. Végül
is ember volt az is, aki feltalálta Auschwitz gázkamráit; de ugyancsak ember volt az is, aki egyenes
gerinccel lépett be azokba a gázkamrákba, a Miatyánkkal vagy a Sema Jiszraél-lel az ajkán.

Jegyzetek:
1. Ez volt az első könyvem első változata, melynek angol fordítása. Alfred A.
Knopf kiadásában jelent meg New Yorkban 1955-ben, The Doctor and the Soul. An
Introduction to Logotherapy (Az orvos és a lélek: bevezetés a logoterápiába) címen.
2. Magda B. Arnold és John. A. Gasson, The Human Person (Az emberi személy), Ronald Press,
New York, 1954, 618. oldal.
3. Olyan jelenség, amely egy elsődleges fenomenon (jelenség) eredményeként
fordul elő. (Másodlagos fontosságú kísérő jelenség.)
4. „Some Comments on a Viennese School of Psychiatry”, The Journal of Abnormal and Social
Psychology, 51 / 1955/, 701-3. oldal.
5. „Logotherapy and Existential Analysis”, Acta Psychotherapeutica, 6/1958, 193-204. oldal.
6. A halottakért mondott ima.
7. L'kiddush bashem, vagyis Isten nevének megszentelésért.
8. „Az én bujdosásimnak számát jól tudod; az én könnyhullatásimat a te
tömlődbe raktad! Avagy nem tudnáds azoknak számokat?” (Zsoltárok, 56, 9.)
9. A szexuális impotencia eseteinek gyógyítására egy speciális logoterápiás módszert fejlesztettem
ki, mely a vázolt hiper-figyelem és szándék és hiper-önfigyelés elméletén alapszik. (Viktor E. Frankl,
„The Pleasure Principle and Sexual Neurosis” (Az örömelv és a szexuális neurózis), The
International Journal of Sexology, 5. kötet, 3. szám (1952), 128-30. oldal) Természetesen ezzel nem
foglalkozhatunk a logoterápia alapelveinek rövid bemutatása során.
10. Viktor E. Frankl, „Zur medikamentösen Unterstützung der Psychotherapie bei Neurosen”,
Schweizer Archív für Neurologie und Psychiatrie, 43. kötet, 26-31. oldal.
11. New York, The Macmillan Co., 1956, 92. oldal.
12. Az álmatlanságtól való félelem az esetek nagyobb részében abból ered, hogy a páciens nem
ismeri azt a tényt, hogy a szervezet önmaga látja el magát a ténylegesen szükséges minimális
alvásmennyiséggel.
13. American Journal of Psychotherapy, 10/1956, 134. old.
14. „Some Comments on a Viennese School of Psychiatry”, The Journal ofAbnormal and
SocialPsychology, 51/1955, 701-3. oldal.
15. Ezt gyakran a páciensnek az a félelme motiválja, hogy kényszerei egy
küszöbön álló, sőt meglévő pszichózist jelentenek; a páciens nem tud arról a
tapasztalati tényről, hogy a kényszerneurózis inkább immunizál a tényleges pszichózis
ellen, minthogy ennek irányába terelne.
16. Ezt a meggyőződést támasztja alá Allport, aki egyszer azt mondta: „Ahogy a törekvés
fókusza átirányul a konfliktusról az önzetlen célokra, az egész élet egészségesebbé válik, még akkor
is, ha a neurózis esetleg teljesen soha nem tűnik el.” (id. mű, 95. oldal)
17. „Values Dimensions in Teaching” (Az értékek szerepe a tanításban), a Hollywood Animators,
Inc. által a California Junior College Association részére készített színes televíziós film.

BIBLIOGRAPHIE

(Válogatás)

Könyvek

Crumbaugh, James C., William M. Wood und W. Chadwick Wood: Logotherapy. New Help for
Problem Drinkers. Nelson-Hall, Chicago 1970.
Dienelt, Karl: Von Freud zu Frankl. Bundesverlag, Wien 1967.
Fabry, Joseph B.: Das Ringen um Sinn. Eine Einfiihrung in die Logotherapie. Herder, Freiburg,
1980.
Frankl, Viktor E.: Älrztliche Seelsorge. Grundlagen der Logotherapie und Existenzanalyse. Fischer
(Taschenbuch 42157), Frankfurt 1987.
Frankl, Viktor E.: Die Psychotherapie in der Praxis. Piper, München 1986.
Frankl, Viktor E.: Der unbewuüte Gott. Psychotherapie und Religion. Kösel, München 199.
Frankl, Viktor E.: Theorie und Therapie der Neurosen. Einführung in Logotherapie und
Existenzanalyse. Reinhardt, München 1983. Frankl, Victor E.: Psychotherapie für den Laien.
Rundfunkvortrkge über Seelenheilkunde. Herder, Freiburg 1986.
Frankl, Viktor E.: Der Wille zum Sinn. Huber, Bern 1982.
Frankl, Viktor E.: Der leidende Mensch. Anthropologische Grundlagen der Psychotherapie. Huber,
Bern 1984.
Frankl, Viktor E.: Das Leiden am sinnlosen Leben. Herder, Freiburg 1987.
Frankl, Viktor E.: Der Mensch vor der Frage nach dem Sinn. Piper, München 1988.
Frankl, Viktor E.: Die Sinnfrage in der Psychotherapie. Piper, München 1988.
Frankl, Viktor E.: Logotherapie und Existenzanalyse. Piper, München 1987.
Frankl, Viktor E.: The Doctor and the Soul. From Psychotherapy to Logotherapy. Knopf, New
York 1986.
Frankl, Viktor E.: Psychotherapy and Existentialism. Simon & Schustes, New York 1985.
Frankl, Viktor E.: The Will to Meaning. New American Library, New York 1987.
Frankl, Viktor E.: The Unconscious God. Psychotherapy and Theology. Simon & Schuster, New
York 1985.
Frankl, Viktor E.: The unheard Cry for meaning. Psychotherapy and Hun.anism. Simon &
Schuster, New York 1985.
Frankl, Viktor E., und Franz Kreuzer: Im Anfang war der Sinn. Von der Psychoanalyse zur
Logotherapie. Piper, München 1986.
Lukas, Elisabeth: Von der Tiefen- zur Höhenpsychologie. Logotherapie in der Beratungspraxis.
Herder, Fraiburg 1983.
Lukas, Elisabeth: Psychologische Seelsorge. Logotherapie – díe Wende zu einer
menschenwürdigen Psychologie. Herder, Freiburg 1985. Sinn-voll heilen. Viktor E Frankls
Logotherapie – Seelenheilkunde auf neuen Wegen. Herder, Freiburg 1984.
Wawtytko, Sandra A.: Analecta Frankliana. The Proceedings of the First World Congress of
Logotherapy. Berkeley, Institute of Logotherapy Ptess, 1982.

Könyvfejezetek

Ascher, L. Michael: Paradoxical Intention. An Experimental Investigations. Herausgegeben von A.

Goldstein und E. B. Foa. Wiley, New York 1980.
Frankl, Viktor E.: Die Begegnung der Individualpsychologie mit der Logotherapie, in: Die
Begegnung der lndividualpsychologie mit anderen Therapieformen. Herausgegeben von Toni Reinelt.
Reinhardt, München 1984.
Frankl, Viktor E.: Logos, Paradox, and the Search for Meaning, in: Cognition and Psychotherapy.
Herausgegeben von Michael J. Mahoney. Plenum Press, New York 1985.
Hippenreiter, Y. B., and A. A. Puzyzey: Psichologia lichnosti. Moscow State University, Moscow
1982 (Kapitel „Frankl. Logoterapy”).

Folyóiratszemelvények

Ansbacher, Rowena R.: The Third Viennese School of Psychothesapy. Journal of Individual
Psychology 15, 236, 1959.
Ascher, L. Michael, and Ralph M. Turner: Paradoxital Intention and Insomnia: An Experimental
Investigation. Behavior Research and Therapy 17, 408, 1979.
Frankl, Viktor E.: Zur mimischen Bejahung und Verneinung. Internationale Zeitschrift für
Psychoanalyse 10, 437, 1924.
Frankl, Viktor E.: Psychotherapie und Weltanschauung. Intemationale Zeitschrift ftir
Individualpsychologie 3, 250, 1925.
Frankl, Viktor E.: On Logotherapy and Existential Analysis. American Journal of Psychoanalysis
18, 28,1958.
Frankl, Viktor E.: The Feeling of Meaninglessness. The American Journal of Psychoanalysis 32
(1), 85, 1972.
Frankl, Viktor E.: Encounter. The Journal of the American Academy of Psychoanalysis 1 (1), 73,
1973.
Frankl, Viktor E.: Paradoxital Intention and Deretlection. Psychotherapy 12, 226, 1975.
Lukas, Elisabeth: Menschenb>Zd und Methoden der Frankl'schen Logotherapie. Fortschritte der
Neurologie und Psychiatrie 49, 113, 1981.
Mahoney, Michael J.: Paradoxical Intention. The Counseling Psychologist, 4 (2), 283,1986.
Popielski, Kazimierz: Karol Wojtyla and Logotherapy. The International Forum for Logotherapy
3, 36, 1980.
Soucek, W.: Die Existenzanalyse Frankls, die dritte Richtung der Wiener Psychotherapeutischen
Schule. Deutsche Medizinische Wochenschrift 73, 594, 1948.

Video-és hangkazetták

Frankl, Viktor E.: The Defiant Power of the Human Spinit. Audiocassette. Available at the
Institute of Logotherapy, P. O. Box 2852, Saratoga, CA 95070, USA.
Frankl, Viktor E.: Man in Search of Ultimate Meaning (Oskar Pf'uter Award Lecture at the
American Psychiatric Association's annual meeting,) Dallas, Texas. Audiocassette L 19-186-85.
Available by Audio Transcripts, 610 Madison Street, Alexandria. Virginia 22314, USA.
Frankl, Viktor E.: Resources of Survival. A videocassette available at the Department of SMU, 103
Fondren Library West, Dallas, Texas 75275, USA.

* A részletes bibliográfia megrendelhető: Dr. Alfried Langle, lnstitute für

Logotherapie, A-1150 Wien, Eduard Suess-Gasse 10.