Tündér Lala

Meseregény

1. fejezet
Egy jogar meg egy királyfi

A tündérkirálynő rosszul aludt mostanában.

Ez nem volt jellemző a tündérekre: Tündérország lakói
jó alvók voltak, s Írisz királynő se különbözött népétől,
csak az utóbbi időben voltak nyugtalanabbak az
éjszakái, amióta a fiával annyi baj volt. Lala, a királyfi,
minél inkább nőtt, annál több gondot okozott anyjának
és nevelőjének.
Nem mintha a királyfi valami különösen gonosz kisfiú
lett volna, ezt még Aterpater, a varázsló se merte állítani
– pedig Aterpater, ha tehette, szívesen talált hibát
másokban –, csak hát Lala olyan nem szabályos
tündérgyerek volt, mindig mást akart csinálni, mint ami
egy tündérhez illik. Nem szeretett rubintáncot táncolni,
szappanbuborékban utazni, az alapfokú varázslást
gyakorolni, amit a tündériskola alsó osztályaiban
tanultak, vagy éppenséggel semmit se tenni, csak
üldögélni és beszélgetni a virágok között, ami minden
tündér kedves szórakozása volt. Lala mindig matatott
valamit, bontott, szerelt, kalapált; a Tárgyak, amelyek
éppen olyan halhatatlanok voltak Tündérországban, mint
maguk a tündérek, már voltak is panaszt tenni a
királynőnél, hogy Lala, ha nem tud mást kitalálni,
kicsavarja a palotában a székek lábát, és megpróbál újat

1
faragni, vagy másképpen visszatenni őket, ami igazán
ellenkezik az örök békével, amelyet a tündérek és a
Tárgyak egymással kötöttek. „Mit szólnál hozzá, királynő
– kérdezte egyszer felháborodottan a gyémántasztal, aki
olyan öreg volt már, hogy szakálla fürtjei, mint valami
terítő kristálybojtjai, lógtak le a lapjáról –, ugyan mit
szólnál hozzá, Írisz, ha a te lábadat csavarná ki valaki,
és elkezdené esztergálni? Örülnél? Ugye, nem? Hát
akkor légy szíves, és beszélj a királyfival!”
Írisznek mostanában mindig figyelmeztetnie kellett
Lalát valamiért. Míg fia pici volt, csupa öröm volt
találkoznia Omikronnal, a tündérek nevelőjével, csak jót
hallott a gyerekéről; ám ahogy Lala nőtt, Omikron arca
egyre felhősebb lett, valahányszor a királynőt meglátta.
Tanul a fiú – mondta Omikron –, tanul az, de mindig
máson töri a fejét, mint amin kellene. Nem vásott,
dehogy, nem vét az senkinek, egyszerűen csak más,
mint a többi. Soha nem volt ilyen tündérgyerek a keze
alatt, amióta a világ világ. Vigyázzon Írisz, nagyon
vigyázzon! Lehet, az okozza, hogy a kisfiúnak nincsen
apja, s a királynőt túlontúl is igénybe veszik az
államügyek, nem tud vele eleget foglalkozni, de hát
akkor is. Így nem vállal felelősséget Laláért, egyszerűen
nem teheti.
Ezen a reggelen is korán felverte az aggodalom Íriszt.
Felkönyökölt az ágyában, nem kelt még fel, mert hiszen
csak fél tízkor kezdődött az államtanács ülése, s bőven
volt még ideje mindenre; csak bámulta hát a reggeli
sugárzást, s töprengett, mit csináljon. Sajnos, Omikron

2
nem tud mindent, Lalával nagyobb a baj, mint a tündérek
nevelője gondolja, Lala mostanában olyasmire
vetemedett, amire még gondolni sem jó. Ha Aterpater, a
varázsló, véletlenül belenézne a Titkok Gömbjébe, s ezt
a nevet kiáltja: „Lala!” – a Titkok Gömbje felszínén
azonnal megjelenik a Néma Hal, s közölni fogja: „Lala
csent! Ellopta a múltkor az anyja szárnyát.” Ha
Aterpaternek eszébe jutna kifaggatni a Néma Halat,
tüstént kiderülne, mért érkezett a királynő a múltkoriban
szárny nélkül a fogadásra.
Írisz sóhajtott, mikor eszébe jutott, micsoda rémület
fogta el, amikor a minap a nagy fogadás előtt öltözködni
ment, kinyitotta a szárnyszekrényét, ám saját királynői
szárnya helyett Lala kis rózsaszínű gyerekszárnyát
találta benne. Azt hitte, menten elájul. Lala nem volt
sehol, ő szárnyatlanul ment a fogadásra, s mikor
belépett, olyan kínos feltűnést keltett, mintha nem húzott
volna cipőt. Szerencsére az egyszemű óriásokat
fogadták aznap, így ki tudta magát vágni azzal, hogy
rámosolygott Dagira, az egyszeműek királyára, s azt
mondta: mivel az egyszemű szövetségesek szárnyatlan
lények, ő maga is otthon hagyta a szárnyát, ne
különbözzenek egymástól semmiben. Az udvari nép
elragadtatva tapsolt, maga Aterpater is, Dagi király meg
egyenesen meghatódott, s vacsorakezdet előtt, mikor a
fogadás hivatalos részének már vége volt, minden
udvari ember és meghívott sietett ruhatárba tenni a
maga szárnyát, hogy megmutassa, szívesen vesz példát
a királynőről.

3
 Rémes este volt – emlékezett Írisz –, még szerencse,
hogy az egyszeműek a legkevésbé okosak minden
szövetséges között; Citót, a gyíkkirályt vagy Minót, a
törpék fejedelmét nehezen tudta volna félrevezetni,
tüstént rájöttek volna arra, hogy zavarban van, hogy
valami bántja. Dagi nem, annak teljesen elég volt, ha
időnként azt mondta: igen, időnként meg azt, hogy nem;
Dagi figyelmét lekötötte a vacsora.
Lala éjfél után került haza aznap, csupa tűz volt
lelkesedésében, mikor beszámolt róla, hogy felrepült az
égig érő hegyre, megismerkedett Simonnal, a sassal,
nála is vacsorázott a sziklavárban, megnézte messziről
az üvegcsúcsot, a Végevant, és ne haragudjék Írisz,
amiért kölcsönvette a szárnyát, de az ő iskolai
szárnyacskájával csak tízméternyire lehet emelkedni, s
mindenki tudja, hogy a királynő szárnya visz a
legmagasabbra Tündérországban. Egy csepp
megbánást nem mutatott, korholó szavait láthatólag nem
is értette, csodálkozva nézett rá, azt mondta, ő rendkívül
kíváncsi, mi lehet az égig érő hegyen, másképp nem
tudott volna feljutni oda, muszáj volt hát kikölcsönöznie a
szárnyakat.
Soha egyetlen tündérnek nem jutott eszébe, hogy ilyen
fáradságos és veszélyes vállalkozásba fogjon: a
tündérek azt tartották, hogy ha valaki felmegy a hegy
csúcsára, nem látja magát a hegyet, így hát nem is
érdemes törnie magát senkinek, legjobb lenn táncolni a
völgyben. „De engem minden érdekel” – mondta Lala,
sokáig beszélt Simonról, a sasról, aki komoly madár volt,

4
de, úgy látszik, a kisfiút megkedvelte, és amikor anyja
azt mondta, megbünteti, s ezentúl két hónapig nem
kaphatja meg a nylonkopoltyúját és az uszonyait, így
aztán nem mehet a víziemberekhez játszani, Lala szó
nélkül beszolgáltatta a hártyatokot, amelyben a
tündéreknek járó vízifelszerelés volt, s másnap elment a
feneketlen tóhoz, beleugrott a vízbe kopoltyú és
uszonyok nélkül, ott vergődött, forgott, evickélt, kékre-
zöldre fagyott. Und húzta ki, a vízikirály, és csak azért
nem fúlt a vízbe, mert ő is halhatatlan volt, mint mindenki
Tündérországban.
A sarokban álló óra megszólalt: nyolcat vert. A
királynőnek most már fel kellett kelnie; miközben
megfürdött, haját rendbe szedte, felöltözött, változatlanul
a fián járt az esze. Talán valóban azért ilyen fura, mert
nincs édesapja. Minden tündérgyereknek van apja is,
anyja is, csak ez növekszik úgy, hogy egyetlen szülő
neveli, méghozzá ilyen elfoglalt szülő, mint a
tündérkirálynő. Írisz, míg a reggelijét fogyasztotta,
minden bánata ellenére elmosolyodott, mert eszébe
jutott az a nap, amelyen a csodafügefa királynővé
koronázta, s ő, ahogy a szokás előírta, a koronázás
éjjelén, pontban éjfélkor, odament a fügefa alá, hogy
átvegye, amit a csodafa neki szánt koronázási
ajándékul. Mióta Tündérország állt, mindig a csodafa
jelölte ki, ki legyen az uralkodó, s az volt a
királyválasztás legizgalmasabb pillanata, mikor a király
vagy a királynő a csodafügefához járult, hogy leszakítsa
a csodafügét, amely neki termett (annyira egyedül csak

5
neki, hogy más tündér nem is tudta leszakítani, csak az,
aki éppen uralkodóvá lett!), felvágta holdfény
bicskájával, s megnézte, mit kapott a fügefától
ajándékul. Írisz elődje, Topáz, a varázsfület találta a
maga fügéjében, amelyet csak rá kellett illesztenie a
saját fülére, s menten meghallotta, mit beszél az, akire
gondol, bármilyen messzi élt is tőle az illető; Topáz
elődje a szemírt, amellyel ha valaki megkente a szemét,
átlátott a legvastagabb sziklafalon is; Topáz elődjének
elődje meg a mindig szóló muzsikát, ami nagy ajándék
volt, mert a tündérek szerették a zenét.
Írisz szíve úgy vert, hogy azt hitte, meghallja a mellette
álló Aterpater is, mikor letépte a maga fügéjét, s nekiállt
felvágni a holdfény bicskával, és ugyancsak nagyot
nézett, mikor a csodafügében Lalát találta, az icike-
picike, alvó Lalát, aki akkor riadt fel szendergéséből,
mikor arcocskája megérezte Írisz pillantását, s mindjárt
anyjára is nevetett nagy kék szemével. Mindenki tapsolt,
ujjongott, mert ilyen csodálatos koronázási ajándéka
még sose volt királynőnek; Írisz meg úgy érezte, ha
egyszerre lett volna a fügéjében a csodamuzsika, a
varázsfül meg a szemír, nem volna olyan boldog, mint
így, hogy hazaviheti és felnevelheti a csepp tündérbabát,
mint az igazi édesanyák. Mindenki boldog volt azon az
éjszakán; a kirándulók, akik kinn a tengeren a tündérek
öble előtt haladtak el csónakukon, sokáig beszéltek arról
a különös zenéről, ami a sziklavonulat mögött hallatszott
akkor éjjel. Csak Aterpater rázta a fejét, azt mondta,
szabálytalan dolog történt, a királynőnek nagyobb

6
szerencséje lett volna, ha valami értelmes ajándékot ad
neki a csodafügefa, mint egy nyivákoló tündérkisbabát,
de aztán elhallgatott, mert a csodafa ránézett
hosszúkás, zöldesbarna szemével, s a csodafa olyan
különleges fügefa volt, hogy azzal még Aterpater se mert
kikötni.
Igen, igen, itt lehet a hiba, hogy ennek a kisfiúnak
nincsen apja. Írisz sóhajtott egyet, de ez a sóhaj nem
volt bánatos sóhajtás, a királynő szépen bele is pirult, s
csak úgy tündökölt a szeme utána. „A Narancsok
ünnepén – ezt jelentette a sóhaj –,
Tündérország legnagyobb ünnepnapján majd
megoldódik minden. Az én kisfiamnak is lesz apja,
nekem meg férjem, mert rövidesen férjhez fogok menni.
Akkor aztán megosztja velem valaki Lala itthoni
nevelésének a gondját, valaki, aki egyformán
ragaszkodik mindkettőnkhöz, annyira, hogy ha mi,
tündérek, meg tudnánk halni, meg is halna értünk
szívesen – Amalfi kapitány. Narancsok ünnepén
megmondom Amalfinak, hogy megkérheti a kezemet, és
azt is megmondom neki, milyen régen szeretjük már
mind a ketten, Lala is, én is. Narancsok ünnepén…” Írisz
pirult, mosolygott, s ezt észrevette egész Tündérország,
mert valamennyi bimbó kipattant, és illatozni kezdett a
kertekben. „Írisz ma reggel különösen boldog” –
gondolták Tündérföld lakói, s Csill, a patikus, töltött
magának egy kis pohár örömszörpöt, és ráköszöntötte a
feleségére, mert mint minden tündér, ő is nagyon
kedvelte a királynőt.

7
 Hogy ennyit töprengett fia jelenjén, jövőjén, Írisz
hirtelen azt érezte, borzasztóan szeretné látni. Lala
szőke volt, mint minden tündérgyerek, ám egy hajfürtje
színarany, s olyan kedves látvány, amikor alszik, s az
aranyfürt kiragyog haja sűrűjéből. Írisz felugrott a
reggelizőasztaltól, átsietett a kisfiú hálószobájába.
Csalódottan állt meg a küszöbön. Lala ágya üres volt.
Úgy látszik, korán felébredt, nyilván kinn játszik valahol.
Bizonyosan nem reggelizett, esetleg siettében nem
mosott fogat, s még csak be se nézett köszönni az
anyjához. Jaj, be rossz fiú!
Iménti jókedve megfakult, visszament a maga
lakosztályába, hogy összeszedje az iratait, felkészüljön
a reggeli államtanácsra, és felvegye a koronáját.
Benyitott a rejtekajtón, amely abba a helyiségbe nyílt,
ahol uralkodó kellékeit, legtitkosabb tárgyait őrizte, és
leemelte a polcról a tanácskozókoronáját. A rend
kedvéért belepillantott faliszekrénye valamennyi
rekeszébe. A szárnya, szerencsére, most a helyén volt,
hanem a varázsszeres dobozaival babrált valaki, mert
nem álltak olyan szép rendesen, ahogy a királynő hagyta
őket. Úgy elkezdett reszketni a keze ijedtében, hogy pár
pillanatig le se tudta emelni a fedelüket. Lala beszökött
ide, míg ő aludt, s ha – mint retteg tőle – elvett valamit,
kiszámíthatatlanok lesznek a következmények. Ha
nonvideort csent el, attól láthatatlanná válik, ha
konvertort, attól meg átváltozott, azzá lett, amivé akart.
Kiskorú tündér egyik szert se veheti be, nagykorú is csak
receptre kaphat, királyi engedélyezés alapján.

8
Mégiscsak igaza volt Aterpaternek, hogy még a
palotában sem volna szabad tartania varázsszert, s neki,
a királynőnek is inkább Csillhez kellene küldenie minden
alkalommal, valahányszor egy-egy pirulára szükség van.
Uramisten, mit csinált az a gyerek!
A konvertora hiányzott, de nem magyarázat nélkül.
Cédula volt a dobozában, a királyfi legszebb
karbunkulus írásával írt cédula: „Kicsit elmentem
hazulról, túl a kapun. Át is változom, hogy bajom ne
essék, és ne aggódj miattam. Sokszor csókol: Lala.”
Írisz azt hitte, menten rosszul lesz, megtámaszkodott.
Ekkor megszólalt előtte a falbólbeszélő készülék:
– Az államtanács tagjai gyülekeznek. Az államtanács
tagjai gyülekeznek. Kilenc óra. Kilenc óra.
A királynő csak leroskadt a faliszekrény előtti székre,
és éppolyan tehetetlennek és boldogtalannak érezte
magát, mint akármelyik földi édesanya. Legalább ne
volna most dolga, ne volna ma ez a gyűlés, amelyen
össze kell szednie az eszét, s lenne ideje intézkedni,
kitalálni valamit, de nincs. Nincs! Nincsen idő semmire, s
még csak el sem árulhatja a tanácskozóteremben, mi
keseríti, mit szólnának a szövetségesek, mit szólna
Jusztin, a tündértörvény őre, mit Omikron, a nevelő, nem
is beszélve Aterpaterről. „Milyen tehetetlen vagyok –
gondolta Írisz keserűen –, milyen tehetetlen, és
mennyire rab, pedig én vagyok a tündérkirálynő. Nem
rohanhatok el megkeresni az én rossz kisfiamat, mert
államtanácsra kell mennem. Ki segít rajtam, ugyan ki?”
– Kilenc óra öt perc – hangzott megint a falbólbeszélő.

9
– Fél tízkor államtanács. Államtanács.
Most már felfigyelt a hangra, amelyre első rémületében
nem sokat hederített, mert minden gondolatát Lala
töltötte ki. A hang a testőrszobából beszélt, a
falbólbeszélő mindig a főkamarás vagy az ügyeletes
testőrtiszt szavait közvetítette. Ez a hang, amely Íriszt
államtanácsra hívta, a legkedvesebb hang volt egész
Tündérországban a királynő fülének, éppolyan kedves,
mint Lala éles kisfiúbeszéde: a testőrszobából Amalfi
kapitány beszélt, ma ezek szerint ő van szolgálatban.
Írisz kisietett a gránátszalonba, ahol reggelente a
jelentéseket szokta meghallgatni, s bekérette az
ügyeletest. Amalfi azonnal jött, s Írisz még ebben a nem
könnyű pillanatban is észrevette, mint borul vérbe az
arca, ahogy meglátja a királynőjét.
„Amalfi éppúgy szeret engem, mint én őt – gondolta
Írisz –, csak nem mer szólni, s ha én meg nem kérem a
kezét a Narancsok ünnepén, agglegény marad.”
Megriadt, úgy érezte, Lalát rövidíti meg ezekkel a
gondolatokkal, Lalát, aki talán veszélyben van.
– Add át a szolgálatot valakinek, kapitány – mondta
Amalfinak –, ma különleges megbízást kapsz, elhagyod
az országot.
Amalfi meghajolt.
Írisz kezében reszketett a golyóstoll, míg ráírta a nevét
egy cédulára.
– Itt a kiküldetési rendeleted és a konvertorkiutalásod.
Azonnal indulj Csillhez. A királyfi átment a határon.
„Aha – gondolta Amalfi, s majdnem elmosolyodott, de

10
szerencséjére meg tudta állni –, elcsavargott a kis
bitang. Túl a határon, ez aztán igen! Soha semmiféle
tündérgyerek nem merészkedik túl a maga lakása
körzetén. Milyen bátor kisfiú ez, milyen vakmerő!”
Írisz a kiküldetési rendeletet gyűrögette.
– Aterpater ellenjegyzését most nincs idő megvárni. De
a patika az én aláírásomra is kiadja neked a
varázsszeredet, s akkor az őrök kiengednek a kapun.
Amalfi ismét csak hallgatott, pedig tudta, mit szépít
azzal Írisz, hogy nincs ideje: jobb, ha Aterpater nem tud
arról, hogy a fiú elkószált. Aterpater nagyon kellemetlen
tud lenni, ha akar.
– Nem a valódi mivoltában leled meg – suttogta Írisz. –
Konvertort vett be, nem tudom, mivé változott.
Hazahozod, Amalfi, ugye, hazahozod nekem?
Amalfi nem válaszolt, csak a szemével, s Írisz
aggodalomtól megsápadt arca ismét pirulni kezdett.
„Haza én – mondta a kapitány hűséges pillantása –,
haza bizony, mert úgy szeretem, mintha az én fiam
volna, és mert én tulajdonképpen sose hiszek el Laláról
semmi rosszat. Lala más, mint amilyen én voltam, vagy
te voltál, vagy akárki Tündérföldön, de Lala azért jó
gyerek.”
– Magadnak is át kell változnod. Nagyon vigyázz!
– Nagyon vigyázok! – ígérte Amalfi, s már nem is volt a
szobában. Írisz megigazította a tanácskozókoronáját,
nagyot sóhajtott. Visszament a titkos szobájába, mert
eszébe jutott, hogy sok gondjában-bajában elfelejtette
magához venni a jogarát. Benyúlt a jogarfiókba, aztán

11
visszakapta a kezét, mintha tűbe nyúlt volna hirtelen: a
fiók üres volt. „Elvitte – gondolta Írisz kétségbeesetten –,
elvitte a jogaromat, hogy menjek jogar nélkül
államtanácsba? Mit csináljak? Ha Aterpater észreveszi,
mindent kitalál. És a törvény! A jogartörvény…”
– A varázsló úr van itt – mondta Meccs főkamarás, az
udvartartás vezetője a falbólbeszélőből. – Aterpater
varázsló úr megérkezett, hogy az államtanácsba kísérje
a királynőt. Bemehet?
Írisznek még az ajka is fehér lett. Minden hónapban
volt államtanács, soha Aterpater nem jött érte. Csak ma.
Éppen ma. De talán valamit akar, s ha akar valamit,
esetleg el lehet terelni a figyelmét a jogarról. Hátha olyan
fontosat akar, hogy semmi másra nem lesz esze, csak
arra, ami mondanivalója van, ami miatt idejött.
– Várom – mondta Írisz. – Kéretem a varázsló urat.
Visszament a gránátszalonba, s igyekezett nyugalmat
színlelni. Persze azért összerezzent, mikor Aterpater
belépett, de ez igazán nem volt meglepő, mert a
varázsló nem az ajtón jött be, ahonnan várta, hanem a
falon át, s Írisz, bár tündérkirálynő volt, nem szerette, ha
valaki egyszerűen csak átsiklik a drágakő burkolaton.
Elvégre mire való az ajtó?

2. fejezet
Házassági ajánlat, de hiába

Aterpater mindig olyan volt, amilyennek akarta magát,

ő volt az egyetlen Tündérországban, aki konvertor nélkül

12
is bármikor bármivé át tudott változni. Ma reggel
gyönyörű dalia képében jelent meg, fövenyszőke haja
volt, eredetileg piros szemét ábrándos pillantású kékre
festette, karcsú volt, izmos, sudár, s nem látszott
többnek huszonöt esztendősnél, pedig Írisz tudta, jóval
elmúlt kétszázezer éves, s ha nem manikűröztet
rendesen, még a körmei is őszek.
A varázsló nyájasan mosolygott, úgy találta, a királynő
remek színben van, csak mintha sápadtabb volna, mint
máskor. Írisz rémülten bizonygatta, nagyszerűen érzi
magát, csak a drágakő falak tükrözése teheti, hogy
halványnak látszik.
– Negyedóra múlva kezdünk – mondta Aterpater. Azért
jöttem érted, mert szeretném valamivel bővíteni a
tárgysorozatot.
– Bővítsd, Aterpater – biztatta Írisz, akinek ebben a
pillanatban édesmindegy volt, mi történik az
államtanácson, csak a gyereke meg a jogara előkerüljön
–, vess fel akármilyen problémát, szívesen
meghallgatjuk.
– Valami személyes jellegű dolgot kellene
megtárgyalnunk – mondta Aterpater, s úgy mosolygott,
mint a májusi ég. Írisz ilyenkor félt tőle a legjobban, mert
nem lehetett tudni, mi jár az eszében: Aterpaternek
akkor voltak a leggonoszabb ötletei, mikor a
legnyájasabbnak mutatkozott. De ha személyes jellegű
dolgot akar megtárgyalni, csak tegye, a varázslót nem
tanácsos ellentmondással ingerelni.
– Férjhez kellene menned, Írisz – mosolygott Aterpater.

13
Rengeteg varázsfoga volt, fiatal foga, mint a gyöngy.
Írisz rábámult. Köztudomású volt, hogy Aterpater fülei
hosszúak, s hogy a Titkok Gömbjében élő Néma Hal
minden kérdésére válaszol, de erre igazán nem
számított. Nem is olyan régen döntötte el, hogy feleségül
megy Amalfi kapitányhoz, s lám, a varázsló már tudja.
Micsoda különös lény ez, nem csuda, hogy mindannyian
tartanak tőle. De úgy látszik, nem ellenzi, s ez nagy
szerencse, mert Aterpater, ha az a kívánsága, még neki
is tud ártani, hiába királynő: Aterpater a legnagyobb
tudós Tündérországban, ő találta ki az összes
csodagyógyszert, amelyet Csill aztán elkészít a
patikájában, s réges-régi tündértörvény, hogy a
tudomány egyenrangú a királyi hatalommal. Ma kegyes
hangulatban van, nem lesz semmi baj. A királynő egy
kicsit felvidult. Lala máskor is elcsavargott már, ha nem
is ment még ilyen távoli útra, s Amalfi visszahozza,
akárhová ment, mert Amalfi a legbátrabb és
legnemesebb tündér, aki valaha csak élt, Aterpaternek
pedig láthatólag kisebb gondja is nagyobb lesz ma a
jogarnál. Az élet mégis szép, nincs semmi veszedelem,
de a kisfiúval komolyan beszél délután, esetleg ketten
beszélnek vele Amalfival, Lala úgyis rendkívül szereti a
kapitányt.
– Azt hiszem, igazad van – mosolygott rá a varázslóra,
s a reggel kifeslett bimbók olyan erősen kezdtek el
illatozni a kertekben, hogy Tás, a postás, nagyot
tüszkölt, amikor kihozta a leveleket a postahivatalból –,
úgy gondolom, csakugyan helyes, ha férjhez megyek,

14
Aterpater.
– Itt ez a kisfiú is – folytatta a varázsló –, ennek is erős
kéz kell, s neked sem lehet kellemes férj nélkül élned,
Írisz. Úgy gondoltam, a Narancsok ünnepén
megtarthatnád az esküvőt.
– Én is a Narancsok ünnepére terveztem – mondta a
királynő. – Az a legnagyobb állami ünnepünk, s olyankor
a legszebbek a csillagok.
– Hát szóval ez az, amiről azt gondoltam, be kellene
jelentenünk az államtanácson – bólintott Aterpater. – Ma
itt vannak a szövetségesek is, legalább tudomásul
veszik. Elhoztam az eljegyzési gyűrűket. Megnézed?
„Milyen kedves – gondolta Írisz –, de igazán milyen
kedves, máskor sokkal mogorvább. Ugyan mi ütött belé?
A gyűrűkről ugyan Amalfinak illenék gondoskodnia, de
hát ha Aterpater már beszerezte, azokat fogjuk felhúzni.”
A varázsló felnyitott egy dobozt, s Írisz szeme
elkerekedett: a jegygyűrűk feketék voltak, olyanok,
amilyeneket még sose látott senki Tündérországban. Az
ékszerész tündérek gyűrűi holdsugárból készülnek, az
finomabb, és jobban kalapálható, mint a napsugár
aranya.
– Fekete? – kérdezte a királynő, s nem nyúlt a
dobozért, iszonyította a gyűrűk színe, különös formája is.
– Persze hogy fekete – mondta Aterpater csodálkozva.
– Milyen legyen? Soha semmiféle varázsló nem hordott
még világos jegygyűrűt!
Varázsló?
– Na, add a kezed – unszolta Aterpater. – Felhúzom

15
rá, aztán te is húzd fel az enyémre, és mehetünk.
Nagyon kiváló gyűrű, azt megmondhatom, hiába
idegenkedel a színétől. Ha megtörténnék, hogy nem rám
gondolnál valamikor, hanem valami más férfira, úgy
megszorítja az ujjadat, hogy csak. Hát azért mondom.
Írisz nem hitte volna, hogy ezen az izgalmas reggelen
még nevetni fog, de elkacagta magát.
Annyira nevetett, hogy a szeme is belekönnyesedett.
Aterpater összeráncolta a homlokát, és a bal szemhéja
elkezdett veresedni. A királynő eltaszította a jegygyűrűs
dobozt, s változatlanul nevetve elkezdte csóválni a fejét.
– Hogy értsem ezt a különös fejhimbálást? – kérdezte
a varázsló, és a bal szeme most már teljesen piros volt.
– Talán nem akarsz a feleségem lenni?
Írisz nem tudott felelni a kacagástól, csak a fejét
ingatta.
– Megveted a kezemet? Az én kezemet?
– Dehogy vetem – mondta a királynő, aki udvarias volt,
és nem szeretett fájdalmat okozni senkinek. – Csak
éppen nem tudok rád úgy gondolni, mint vőlegényre,
Aterpater. Ne haragudj, de olyan furcsa még csak
hallanom is, hogy te meg akarsz házasodni.
– Talán nem vagyok vőlegénynek való? – kérdezte
Aterpater, s most már mind a két szeme olyan lett, mint
a rubin. – De hiszen te az imént valami olyan célzást
tettél, hogy magad is gondoltál már házasságra, és
magad is a Narancsok ünnepére tervezted az
esküvődet. Hát kihez akarsz menni, királynő, a
Narancsok ünnepén, ha nem hozzám?

16
 Írisz megriadt. A dalia, aki az imént a szobájába lépett,
nem volt sehol, Aterpater kivedlett lánykérési díszéből, s
most olyan volt, amilyennek mindennap látták: girhes,
hórihorgas, kopasz, és elképzelhetetlenül öreg. Nem,
egyelőre csak maradjon titokban Amalfi személye.
Aterpater hatalmas, és megsértett féltékenységében
még árthatna a kapitánynak. Mindenáron meg kell
békíteni, és el kell oszlatni a gyanúját.
– Senkihez – mondta Írisz –, igazán senkihez, csak
úgy mondtam. Magam is úgy gondolom, nem élhetek
örökké egyedül, de még csak éppen igyekszem
hozzászoktatni magam a gondolathoz. Hanem ha te
házasodni akarsz, mért nem szóltál soha, Aterpater?
Körülnéztem volna az országban, egészen bizonyos,
hogy bárki nagy megtiszteltetésnek tekinti, ha megkéred.
Félre ne értsd, hogy nevettem, az nem neked szólt.
Csak ma reggel egy kicsit ideges vagyok. Hogyne lennél
vőlegénynek való, mikor olyan szemrevaló vagy, és
igazán alig múltál kétszázezer éves.
– Nekem te kellesz, Írisz – mondta Aterpater. –
Szeretlek.
– Én is nagyra becsüllek, Aterpater, de ez kevés a
házassághoz. Ne haragudj, én nem leszek a feleséged
soha.
– Soha? – kérdezte a varázsló, és nagyon különös
módon kérdezte, mert a szó, ahogy kiejtette, kiszállt a
palotából, madárrá változott, ott keringett Tündérország
felett, olyan nagy hangja lett, mint egy sasnak, egyre
csak rikoltozott, és folyton azt kiabálta: „Soha? Soha?” A

17
tündérek nyugtalanok lettek, felbámultak az égre, mert
nem szerették az ilyen riasztó jelenségeket.
– Soha! – felelte Írisz, és kihúzta magát. – Ne
beszéljünk erről többet, kérlek. Céltalan.
– Azt majd meglátjuk.
Aterpater eltűnt, ezúttal nem a falon ment át,
egyszerűen szétfoszlott, mint a pára. Írisz megrázta a
fejét – azért ez mégiscsak borzasztóan nyugtalan,
kellemetlen nap. A falbólbeszélő ismét megszólalt,
figyelmeztette, hogy öt perc múlva kezdődik az
államtanács. A jogarügyet majd megoldja valahogy; ha
Aterpater keresné, azt fogja mondani, a szobájában
felejtette, mert valami igen felizgatta ülés előtt. Aterpater
tudhatja a legjobban, mennyire igazat mond, az csak
elég izgalom, ha az ember kénytelen kikosarazni egy
varázslót. De hogy annak is mi nem jut az eszébe?
Hiszen sosem udvarolt senkinek. Aterpaterrel élni, még
csak az kellene! Szerencse, hogy Jusztiné a
csodaszemüveg, amellyel belátni az ember
koponyájába, és nem Aterpateré, különben tüstént
rájönne, mért nem fogadta el a kezét, hogy Amalfi
kapitányhoz akar feleségül menni. De Aterpaternek csak
varázsgömbje van, s a Néma Hal, amely abban lakik, ha
tudja is a titkokat, remélhetőleg nem tud mindent. Írisz
megigazította tanácskozókoronáját, és kilépett a
folyosóra.

3. fejezet
Csill. A fekete kutya. Lala a parton

18
 Csill, a gyógyszerész éppen reggelizett, mikor
Kencefice, a felesége bekiáltott hozzá, hogy menjen ki a
patikába, mert itt van Amalfi kapitány. Csill hanyatt-
homlok rohant ki magánlakásából a gyógyszertár
öltözőjébe, hogy felvegye a köpenyét; egész
Tündérországban kevés olyan lakó akadt, akit olyan
szívesen kiszolgált volna, mint éppen Amalfit. Mikor
kilépett a lakását a laboratóriumtól s a gyógyszertár
helyiségétől elválasztó kis folyosóról a tégelyek, gömbök
s orvosságos fiókok közé, a kapitány éppen a szolgálati
szárnyát vetette le, s adta oda Csillnének. Ez szabály
volt, konvertort csak úgy volt szabad bevenni, ha az
ember előzőleg leadta a szárnyát Csillnél.
– Szervusz, Amalfi – köszöntötte Csill. – Hová, hová?
– Lalát kajtatom – súgta meg a kapitány, mert a
gyógyszerészeket kötötte a gyógyszerészeti titoktartás,
és nekik mindent meg kellett mondani őszintén, így szólt
a törvény. – Ma reggel eltűnt. Nem tudtok róla? A
királynő nyugtalan.
Kencefice berakta a kapitány szárnyát a naftalinos
ládába, s megcsóválta a fejét. No persze, persze –
gondolta –, itt a hátulütője, hogy Írisz maga is tarthat
otthon konvertort; az a rakoncátlan gyerek akkor és
annak változik át, aminek akar. Minden más tündér
bemutatja a kiküldetési rendeletét, bejelenti, minek s mi
célból akar átváltozni, hová megy, tisztességgel leadja a
szárnyát, Lala nem, mert Lala a királyfi. A királynő aztán,
ha százszor a tündérek uralkodója is, tördelheti a kezét,

19
hová lett a fia, küldheti utána ezt a derék kapitányt, aki jó
szerencse, hogy fiatal tündér, mert Lala mellett régen
időnek előtte galambőszre fehéredett volna már az
üstöke.
Csill közben ellenőrizte a kapitány konvertorkiutalását
és kiküldetési rendelvényét. Írisz bizonytalan idejű
eltávozást engedélyezett Amalfinak, a gyógyszerész
azonnal látta, hogy hiányzik az írásról Aterpater
láttamozása, de úgy tett, mint aki nem veszi észre. Csill
szelíd tündér volt, csupa segíteni vágyás, sose kerített
semminek nagy feneket. „Aterpater mindenből akkora
ügyet kavar – gondolta most is –, a királyfi még kisfiú,
majd meghiggad idősebb korára, minek rászabadítani?
Nem kell azon fennakadni, hogy hiányzik a
konvertorkiutalásról egy aláírás.”
– Mivé akarsz átváltozni? – kérdezte Amalfitól. A
kapitány azt gondolta, talán ez alkalommal kutya lesz.
Ha Lala a part felé ment – márpedig akárhová
igyekezett, el kellett érnie a tengerig, mert a tündérhatár
peremén ott nyújtózott az óceán –, legkevésbé lesz
feltűnő, ha kutya képében indul a keresésére. Kencefice
megint megcsóválta a fejét. Még jó, hogy a
tündéralkotmány nem ismeri az emberek szokását, s
nem írja elő, hogy a tündéruralkodó utódja a király
gyermeke legyen, mert ugyan bevásároltak volna ezzel
a Lalával. Szép kis fejedelem lenne ebből, ha már
gyereknek ilyen különös, soha semmiféle tündérgyermek
nem csavargott ki még az országból.
Csill közben elővette a konvertort. A kapitánynak

20
szeme se rebbent, míg lekortyolta a tablettát a
kristálypohárból, pedig a konvertornak – éppen
különleges hatása miatt – nem volt valami jó íze. Csill
tüstént kiöblítette a kelyhet, különben a konvertortabletta
érintésétől a kristálypohár is azonnal kutyává változott
volna, persze nem eleven kutyává, hanem olyanná,
amilyen a porcelánkereskedésekben meg a vitrinekben
található: a konvertor hatalmas szer volt. Mire
megtörölgette az edényét, a kapitány már át is változott.
„Ezer közül is megismerném álruhában is – gondolta
Csillné –, senkinek sincs ilyen hűséges pillantású szeme
Tündérországban, mint Amalfi kapitánynak.” Csill
elismételte a konvertor használati utasítását:
huszonnégy órán belül feltétlenül visszatérjen, mert ha
nem, nem tudja visszanyerni többé eredeti formáját,
örökre kutya marad; Amalfi azt felelte, majd iparkodik.
Csill ráütötte a kapitány bal fülére a patika pecsétjét,
becsukta a konvertoros fiókot, visszament reggelizni,
Kencefice meg kiállt a gyógyszertár küszöbére, s
dúdolva nézte, milyen az idő.
Gyönyörű nap volt, illatos, meleg július eleje. Írisz
palotájától éppen kilencszázkilencvenkilenc kilométerre
volt az országhatár, a kapitány letért a gyalogjáróról a
futárútra, s űrsebességre kapcsolta be. „Sietnem kell –
gondolta, mikor az ösvény repülni kezdett alatta –,
űrsebességgel is néhány másodperc, míg az
országhatárhoz érek, s ilyenkor minden pillanat számít.”
Röpültében szeretettel nézte a tájat, mert sose tudott
betelni hazája szépségeivel. Megint érezte azt a

21
melegítő boldogságot, milyen jó, hogy a világon van,
hogy új napra virradt, hogy dolgozhatik, hogy itt lehet
Tündérországban, hogy Írisz közelében élhet. „Milyen
szép erre – gondolta elragadtatva, holott ezúttal nem
sokat láthatott a nagy sebesség miatt –, milyen szép itt
minálunk! Országunkat hegyek veszik körül, a csúcsok
égig érnek. Mint valami sátor rúdjai, tartják felettünk a
mennyboltot az ormok, hegyük violaszín, zöld és
narancspiros. Útjaink gyöngyházból vannak, ösvényeink
kapcsolóra járnak, ha nem akarunk szállni, azok
repülnek velünk. Házaink, mint a rózsakarók
üveggömbjei, mind színesek, villogóak, gömbölyűek,
csupa gömbölyű házunk van, szivárványszínű, minden
utcánk olyan, mintha egy tarka gyöngysor fénylő
gömböcskéi sorakoznának egymás mellett. Ott, ahol
valamennyi utca összefut, ott áll Írisz palotája, az is
gömb, óriási; ha este kigyújtják a fényeket, vagy nappal
besüt a nap, csillognak a drágakő lépcsőházai, falai, a
rubin, a smaragd, a zafír meg a gyémánt. A patakokban
piros halak nevetnek, mert azok is szeretnek itt élni a mi
földünkön, a tengerben meg a hegyi tavakban távoli
rokonaink, a víziemberek azt mondják, sehol a világon
nincs ilyen csodálatosan tiszta, csodálatosan frissítő víz.
Jó itt élni. Jó a királynő közelében. Jó, hogy nem kell
meghalnunk soha, hogy ez is együtt jár a tündérséggel:
nem kell soha, de soha elvesztenünk az édes életet.
Halhatatlanok vagyunk, micsoda boldogság!”
Az országkapuhoz ért, meg kellett állnia. Kiküldetési
rendelvényét, konvertorkiutalását Csillnél hagyta, a bal

22
fülét mutatta meg, amelyre Csill ráütötte az
aranypecsétet, annak jeléül, hogy hivatalosan távozik. A
kapu egyébként csak akkor volt kapu, amikor a tündérék
akarták, egyébként semmi hasonlatosságot nem
mutatott egy valódi kijárathoz. Réstelen, függőleges,
szürke sziklafal fogta körül az országot, s csak az őrök
jelszavára tágult rajta akkora nyílás, hogy a ki- vagy
belépő átbújhatott rajta. Az országon belüli őrök álruha
nélküli tündérek voltak, a sziklafalon túliakat, akik a
befelé igyekezőket ellenőrizték, s engedték be
tündérterületre, többnyire az állatszövetségesek adták,
Citó népe, akik őrszolgálatuk idejére reszisztót kaptak,
Aterpater másik híres szerét, amely ellenállóvá tette őket
minden vadászcselekménnyel szemben, mert ha a
tündéreknek nem is, az állatoknak, sajnos tartaniok
kellett az esetleg arra vetődő emberektől. A fal mögött s
a fal előtt egyaránt őrház áll, tündérterületen látható, a
határon kívül pedig csak a tündérek és a szövetségesek
számára észrevehető, mindenki más számára
láthatatlan.
Ma Gól volt őrségen Atanázzal. Nem volt meglepetés,
hogy valaki leszáll a hivatalos útról; a legnagyobb
sebességet jelezte a rezgő futárösvény.
– Szervusz! – köszöntötte Amalfit Gól, mikor a kapitány
elzárta az ösvényt, leszállt és bemutatkozott: – Lala
után, kapitány?
Atanáz felületesen ellenőrizte Amalfi fülét, Csill
pecsétje messziről a szemükbe ragyogott.
– Lala után – mondta Amalfi –, mikor engedtétek ki?

23
 Gól felnézett az őrház órájára, azt mondta, jóval
azelőtt, hogy az államtanácsra érkező szövetséges
fejedelmeket beengedték, lehetett úgy fél nyolc. Kicsit
furcsállották, hogy ilyen szokatlan útra megy, méghozzá
egymagában, de felmutatta Írisz jogarát, konvertora is
volt, itt vette be az őrházban, hát azt gondolták, minden
rendben van. Tündér csak rendelvény alapján vagy a
királynő tudtával vehet be konvertort; ha Lalának volt
csodaszere, nyilván az anyja küldhette valahová. Úgy
látszik, jókor be akarja vonni az államügyekbe. És hát a
jogar, az mindent igazol.
„Rémes – gondolta Amalfi –, nem mondhatom meg az
igazságot, különben elterjed a híre, miféle engedetlen fia
van a királynőnek. A jogart is elhozta, ezt nem is mondta
Írisz. Borzasztó! Lala elfeledte, hogy a hónap első
keddje van, államtanács. Mit csinál államtanácson a
királynő jogar nélkül?”
– Talán utána viszel valamit? – érdeklődött Atanáz.
Nagyon érdekes álruhája van, majd elájultunk, mikor a
konvertort bevette, s megláttuk, mivé változott.
„Csak nem lett róka vagy nyúl? – esett kétségbe a
kapitány. – Csak nem lett hal vagy valami állat, amire az
emberek vadászatot tartanak? Csiga esetleg, amire rá
lehet lépni, vagy teknősbéka, aminek összetörhet a
teknője? A tündér csak tündér formájában halhatatlan,
ha konvertort vett be, ugyanolyan sebezhető és halandó,
mint az állatok, hacsak nem szedett a konvertor mellé
reszisztót is.”
Gól közel hajolt Amalfi füléhez, s mintha valami

24
borzasztó titoktól szeretne szabadulni, azt súgta neki:
– Ne ijedj meg, kapitány, de emberré változott.
Kisfiúvá. Piros inge van, kék nadrágja, és szandált visel.
Szeplős.
Amalfi nagyot nyelt. Tündérországban,
nagykorúságukig, a tündérgyerekek csak tankönyvből
ismerik az embert. Mi ütött ebbe a fiúba, hogy olyan
valamivé változik át, amit nem ismer? S miféle galiba
keveredhetik abból, ha a véletlen turistát sodor a part
mentére. Azt fogják hinni, közönséges kisgyerek,
megszólítják. Lett volna inkább mégis róka, béka vagy
hangya. Iszonyú!
– Kapu ki! – kiáltott Atanáz, s a sziklafal kettévált, a fal
túlsó felén levő őrszobából kirohantak és vigyázzba
álltak az őrök: egy mókus és egy szarvasbogár. Amalfi
tisztelgett, ami elég furcsa volt, mert hiszen kutya volt
mindenestül, ám az őrök nem ütődtek meg rajta, részint
mert maguk is állatok voltak, részint pedig megszokták
már a különböző álruhákat.
– Amalfi kapitány a királyi gárdaezredből, Lala után! –
kiáltotta ki a kapun Gól, s a mókus és a szarvasbogár
még peckesebben kihúzta magát, Amalfi meg újra
tisztelgett, aztán leereszkedett négy lábra, s a kutyák
fürge járásával elkezdett a part felé ügetni a sziklák
között.
– Kapu be! – kiáltotta a szarvasbogár, s Tündérország
sziklakapuja bezáródott a kapitány mögött.
Ment Amalfi, kerülgette a nagy köveket, a sziklákat,
melyeket egy földrángatás alkalmából összevissza

25
dobált Dagi népe, olyan gyorsan
haladt, amilyen gyorsan csak egy nehéz terepen
haladó kutya futhat, s mert nehéz volt a szíve Írisz miatt
meg amiatt is, amit az imént hallott, bátorítani próbálta
magát, énekelt. Ha valaki arra jár, azt gondolhatta volna,
hogy egy fekete kiskutya nyüszít, pedig a kapitány teli
torokból fújta a gárda indulóját:

Jobbra nézz – balra nézz,

erre nézz meg arra nézz,
menni kell, vagy állni kell,
tenni kell, vagy várni kell,
ne feledd, hogy védni kell,
védni a hazát!

A tenger különösen kék volt ezen a napon, nagy fehér

fogsora fel-felvillant, ahogy a tajtékos hullám
nekicsapódott a partnak. „Milyen szép, milyen
nyugalmas! – enyhült valamicskét Amalfi nyugtalansága.
– Milyen semmihez nem hasonlítható ez a vidék a
hegyfal előtt, az öbölnél, amelyet az Író öblének
neveznek az emberek és a tündérek. Tündérország
szomszédsága teheti, hogy itt olyan különös a
növényzet, hogy a szirtek nem kopárok, a sziklás talaj
teli cserjével, füge nő, leander, citrom a parton, s csak
úgy illatozik a vadmirtusz meg az olajfa. Milyen
csalódottan szoktak elmenni innen a turisták, amikor
meggyőződnek róla, hogy a talaj vulkanikus errefelé,
nem alkalmas építkezésre.”

26
 Vulkanikus, bizony! Amalfi felnevetett. Nem volt itt a
vidék vulkanikus, sosem okádtak itt tüzet a hegyek.
Tizennyolc tudóst hajszolt csendes idegbajba az a
megfejthetetlen kérdés, mért mozog olykor a talaj ezen a
partvidéken, ebben a paradicsomi öbölben. Amalfi meg
tudott volna felelni rá: „Mert a tündérek így akarják.”
Sosem tűrték, hogy emberek telepedjenek le országuk
kapuja előtt; valahányszor valaki elkezdett alapoztatni,
épületet emeltetni a parton, az uralkodó értesítette az
éppen uralmon levő óriáskirályt, s az egyszemű óriások
szövetségi hűségből megrángatták egynéhányszor a
talajt, így aztán mindenkinek elment a kedve attól, hogy
ide próbáljon építkezni. Egyetlenegyszer volt csak
kivétel, az író esetében, aki még Topáz, Írisz elődjének
uralkodása idején, ezelőtt százötven évvel jelent meg az
öbölben, s építtetett magának házat. Az írót eltűrték a
tündérek a közelükben, mert szelíd és csöndes ember
volt, egész életében gyerekeknek írt manókról,
állatokról, tündérekről; Omikron iskolájában kötelező
olvasmányok voltak a könyvei. Az író annyi gyereknek
szerzett örömet a munkáival, hogy Topáz úgy gondolta,
neki megadhatják a letelepedési engedélyt, ő nem fog
állatot ölni, manót bosszantani, nem tesz semmi rosszat
a közelükben, s ha véletlenül arra sétál, amikor az őrök
kinyitják a sziklafalat, s esetleg (mert aki
tündértörténeteket tud kitalálni, hátha megérti a tündérek
nyelvét) meghallja az őrök kiáltását „Kapu ki – kapu be!”
– nem fog visszaélni azzal, amit hall vagy lát. Itt lakott
hát az író egymaga a vadmirtusz- és leandererdők

27
illatában, közvetlenül a part mentén, a tengeröbölben,
gyakran meglátogatták madár, macska vagy valami más
állat képében, az író megsimogatta, étellel kínálta őket,
ők meg a vállára telepedtek, belelapoztak a könyveibe,
megnézték, mit ír, s kellemes órákat töltöttek a
közelében. Még segítettek is neki a ház körül, amikor a
munka már nehézzé vált a számára, takarítottak,
megfőztek, gallyat gyűjtöttek neki, befűtöttek a
kandallójába, ha fázott, mert az író egyedül élt, egészen
egyedül, még felesége se volt, s az, hogy valakivel
kiszolgáltassa magát, éppúgy nem jutott az eszébe, mint
hogy ok nélkül letépjen egy vadrózsát, vagy agyonüssön
egy méhecskét.
Ők voltak mellette akkor is, amikor az író – nagyon-
nagyon öregen – végre is meghalt, maga Aterpater is
megpróbált rajta segíteni, mert Aterpater, ha arról volt
szó, hogy bebizonyítsa, milyen okos, még jó is tudott
lenni, ám gyógyszerei, sajnos, nem használtak az öreg
írónak, mert az író ember volt, rá nem voltak érvényesek
a tündérek törvényei, csak a természeté, s meg kellett
halnia. Annyit tehettek meg érte csupán, hogy
átsegítették utolsó óráin, s úgy hagyhatta itt az életet,
hogy jóformán észre se vette, miféle nagy
törvény telik be rajta, csodálkozva, mosolyogva, mert
Topáz és kísérete nem úgy ült le ágya köré, ahogy
szokott, konvertorral valami állattá változottan, hanem
valódi tündérmivoltában, s az öreg író úgy hunyta le
szemét, hogy végül is megláthatta azokat, akiket úgy
szeretett, annyiszor elképzelt és ábrázolt.

28
 Mikor az örökösei megérkeztek, s be akartak költözni
az író házába, Jusztin feltette csodaszemüvegét,
megnézte az örökösök gondolatait, azt mondta, kapzsi,
rideg szívű, nem kívánatos társaság, az írónak csak az
örökségét akarják, de soha még csak egy levelet sem
írtak neki életében, s mikor már öreg volt, gyönge, és
nem tudott többé pénzt keresni, teljesen el is felejtették,
hát szóltak az óriások népének, s az örökösök hanyatt-
homlok elmenekültek az öbölből, mihelyt elkezdett
ugrálni alattuk a föld, és soha nem is próbálták kiadni az
örökölt épületet senkinek, mert itt a talaj nyilvánvalóan
vulkanikus volt, csodálatos módon csak itt, sehol másutt
a partszegélyen. A kőműves tündérek eljöttek időnként;
ha az idő pusztított valamit a házon, helyrehozták, az
asszonyok olykor kiszellőztettek, ne legyen odabenn
rossz a levegő, így aztán az épület épen maradt,
vidáman mosolygott mindig tiszta ablakaival, nézte a
tengert, s aki távolról, a vízről észrevette, mindig
elszomorodott azon, milyen kár, hogy senki sem élhet
benne, mikor olyan páratlanul szépen fekszik s olyan
rendkívüli környezetben.
Az öböl, mondom, mindig üres volt, még kikötni se
nagyon mertek errefelé a turisták, féltek, hogy esetleg
megmozdul a talaj. Amalfinak földbe gyökerezett mind a
négy lába, mikor most a ház elé ért, mert a ház kapuja
tárva-nyitva állt, a kis csónakkikötő cölöpjéhez kötve ott
ringott egy piros motorcsónak, s az egyik, tengerbe hajló
szirt tetején ott gubbasztott Lala. Messziről éppen olyan
volt, mint egy emberkisfiú, s hogy a káprázat teljes

29
legyen, Amalfi látta, hogy a tenger felé figyel, és arca
csillog a könnyektől.

4. fejezet
Emberek

Az öböl felett szokatlanul meredek volt a part, mintha a

sziklák versenyt futottak volna egymással, s a
tengerparton megtorpant volna a szirtsor, mert nem volt
hova szaladnia tovább: előtte tajtékzott a kék víz. A
tenger öblöket mosott a hegyek lábán, éles kőtűket vájt
a sziklákból. Aki távolról nézte ezt a vidéket, a tenger
felől, elcsodálkozhatott szokatlan szépségén, hogy hegy
és tenger között szinte nem is maradt szabad
szárazföld, csak egy tenyérnyi sziklaösvény, s a
tündérhatár félelmetes vonulata vízszintesen meredt a
nagy tarajú hullámok fölött.
A szirt, amelyen Lala ült, mélyen behajolt az öbölbe,
tetejét cikcakkosra csiszolta az idő. Lala, mint valami
mellvéd mögül, láthatott ki róla a vízre, a szirt egyik
csúcsa eltakarta leselkedő alakját, csak hátulról,
Tündérország felől lehetett észrevenni.
Amalfi nyüszített. Lala visszafordította a fejét.
– Amalfi vagyok, álruhában. A királynő rendeletéből.
– Lassan lépj – suttogott a királyfi. – Odalenn vannak.
Vigyázz!
A kapitány elsápadt kutyaálarca alatt. Nem lehet, hogy
ilyen szerencsétlenség történt volna – gondolta
rémülten. – Eddig még sose volt baj. Ha Lala el is

30
csavargott, víziemberekkel barátkozott, sasokkal,
delfinekkel, madarakkal csak – nem következett be az a
valami, amiről, ha mégis megesett, tüstént jelentést kell
majd tennie, mihelyt hazatér? Nesztelenül kapaszkodott
fel a szirtre, csak úgy dobolt a szíve.
Ha az történt, amitől retteg, kiszámíthatatlanok lesznek
a következmények.
Felért Lalához, előttük volt a tenger. Amalfi, mint
minden tündér, szerette a természetet, s ha kevésbé
aggodalmas, önfeledten tudott volna gyönyörködni a
hullámok játékában, ám most szolgálatban volt, s csupa
aggodalom a lelke. Lala pillantása a kavicsos
partszegélyre irányult, a keskeny csíkra, amely olyan
volt, mint a mozaikpadló. A kavicsszőnyegen egy
kékruhás, vöröshajú kislány ült, és nézte a vizet. A
kislány nem volt egyedül, egy férfi hajlongott a
közelében, asztalt terített a parton, vízhatlan zsákból
szedte elő a termoszt meg a konzerveket. „Végünk van
– gondolta Amalfi, s bozontos álruháját elöntötte a
verejték. – Mit csináljak?”
– Lestek rám? – kérdezte Lala, anélkül, hogy
visszafordult volna. – Egy óráig se lehetek egyedül?
Máris kerestet valaki? S te vagy a kopó, kapitány?
Mintha nem is a királyfi beszélt volna, Lala, akit úgy
szeretett, s aki úgy szerette őt. Lala sértő hangon szól
hozzá. Lala sír. Lala egyedül akar lenni. Soha senki
tündér nem szeretett egyedül lenni, még Aterpaterről is
az a hír járta, hogy estéit, mielőtt munkába fogna a
Titkok Gömbje előtt, a Néma Hallal beszélgetve tölti,

31
tehát még ő se kedveli a magányt. A konvertor, az teheti
ilyen különössé; nem szabad gyereknek konvertort
bevennie, most olyan, mintha megmérgezte volna magát
a gyógyszerrel szegény.
– Írisz nyugtalan, királyfi – suttogta a szolgálati
hangján. Parancsom van, hogy hazavezesselek.
– Még nem. Ülj ide mellém.
Amalfi úgy ereszkedett le, ahogy álöltözete
megengedte, mint a kutyák. Jólesett leülnie, mert bár a
kapitány edzett férfi volt, alig bírta meg a lába. Lala még
csak tízéves volt, s nagykorúságáig egyetlen tündérnek
sem volt szabad embert látnia, s akkor sem
egymagában. A tündérek időnként csapatosan
berepültek a városba, kinek-kinek a nagykorúsági
ünnepén, szabályszerű szertartás keretében vették át
életük első konvertorát és nonvideorát, s mindig
családjuk kíséretében találkoztak legelőször
emberekkel. Valami nagy baj történt itt,
helyrehozhatatlan. Lala még túlságosan fiatal az
élményhez, az anyja sincs mellette – rettenetes!
Megint lenézett a partra, hogy jobban lássa, kik
sodorták ilyen képtelen helyzetbe. A vöröshajú
embergyerek sápadt kislány volt, olyasmi korú, mint
Lala, a férfi sem idős. Amalfi úgy találta, nem rút.
Beszélgettek, felhangzott minden szavuk.
– Gondolod, hogy itt vidámabb leszel egy kicsit? –
kérdezte a férfi. A vöröshajú bólintott.
– Végigjártam a partot, Bea. A divatos fürdőhelyek
csak szomorítottak, még friss a bánatunk, kicsim. Neked

32
az anyád volt meg az apád, nekem a húgom meg a
sógorom, akit elvesztettünk, hát hogyne zavarna
bennünket a fürdőhelyeken a zenebona. Itt olyan nagy a
nyugalom, csak a madarakat hallani. Hallod?
„A kislánynak meghaltak a szülei – gondolta Amalfi. –
Ez is jól kezdődik! A tündértörvény értelmében a
nagykorú tündérnek legelőször boldog embert kell látnia.
Micsoda borzasztó véletlen!”
– Sose láttam ilyen gyönyörű partot, és ilyen különös
formájú hegyeket. Szeretsz itt lenni?
– Szeretek – mondta a vöröshajú. – Csudaszép a
vidék.
– Sehol másutt nem nő ennyi különös virág meg fa a
sziklákon. Sajnos, azt mondják, a talaj vulkanikus, de
remélem, ezen a nyáron nem bolondozik velünk a föld.
Nyilván emiatt ilyen elhagyatott az öböl, meg aztán nem
is lehet itt hova építkezni, az egyetlen, lakóhelynek
alkalmas terület az a tenyérnyi tisztás, amelyen a házat
kibéreltem. Te úgy szeretted mindig a tengert meg a
természetet. Nem tudtam okosabbat kitalálni
iskolakezdésig.
– Köszönöm, Péter – mondta a vöröshajú. – Nagyon jó
vagy hozzám. Köszönöm.
A tenger felett átrepült egy repülőgép, a part menti
fürdőhelyek reggeli járata, amelyet a tündérek úgy
ismertek, hogy hozzá igazították az órájukat, ha
véletlenül elfelejtették felhúzni. A kislány arca még
fehérebbé vált, s válla közé húzta a fejét, mintha valaki
megütötte volna.

33
 – A szüleivel lezuhant egy utasszállító a tavasszal –
mondta Lala. – Erről volt szó, mielőtt idejöttél, ezért
sírtam.
Még ez is! Omikron teljesen felületesen szokott előadni
a halál kérdéséről, mert hiszen rájuk úgyse vonatkozik
az elmúlás, s minek búsítani ilyesmivel a tündéreket?
Lala is elfelelte a záróvizsgán az embertant meg az
állattant, mint a többi tündér, de nyilván sose
gondolkozott még el az emberek véges életén,
legfeljebb olyan formában, hogy aki meghalt, nincs
többé, s milyen jó, hogy náluk más a törvény, hogy ez az
egész dolog csak állatokat meg embereket érint.
– Szólj, ha mehetünk – suttogta Lalának. – Azonnal
jelentenünk kell, amit hallottunk, szerencsére az óriások
királya éppen a királynőnél van államtanácson,
intézkedhetik a földrángatás ügyében.
– Miért? – kérdezte Lala. – Miért ne költözhetnének ide
ezek, ha akarnak?
Amalfi rábámult. Mióta az író nincs; senki se lakhatott
Tündérország kapuja előtt, ezt Lala éppolyan jól tudta,
mint ő.
– Nem hallottad, hogy annak a vöröshajú lánynak
meghaltak a szülei? Nekem adsz tanácsokat, Amalfi?
Vigyázz!
A kapitány vigyázzban állt, de olyan szomorú lett a
tekintete, hogy Lala magához tért. Átölelte Amalfi nyakát,
s megint elsírta magát. Nem szólt semmit, de a kapitány
érezte, hogy nem azért, mintha nem volna mit, csak hát
nem tud, mert tele a szíve zavarral és kétségbeeséssel,

34
nem képes megfogalmazni még egy egyszerű
bocsánatkérést sem, hogy ne haragudj, jó barátom,
Amalfi, nem szoktam én királyfit játszani, sosem voltam
én ilyen, csak hát életemben először találkoztam az igazi
bánattal meg az elmúlás gondolatával, meg valami olyan
érzés is feltámadt bennem, amit szintén nem szoktam
én átélni otthon, mert nincs rá okom vagy alkalmam:
szánalmat érzek, Amalfi, szánalmat a vöröshajú iránt,
meg riadalmat, mert mi is lenne, ha meghalna anyukám,
vagy meghalnál te vagy mi valamennyien, hát
bánatomban gőgös voltam, rosszul viselkedtem, de
bocsáss meg nekem, hiszen úgy szeretlek, tudhatod.
Nem volt keze, nem tudta megsimogatni, hát csak
megnyalta Lala arcát, mintha kutya volna valóban.
– Majd kérek engedélyt a számukra – mondta Lala, s
izgalmában most egészen hangosan beszélt –, hát
hiszen nem csinálnak semmi rosszat. Olyan borzasztó
lehet, hogy valaki nem látja többé az édesanyját.
– Van itt valaki? – szólalt meg lenn a férfi. Amalfi
lekushadt a szikla mögött. Ó, hogy miért is jött kutya
képében! Lala folyton izeg-mozog, neki meg nincs keze,
nem tudja megfogni, nincs mivel. Gyöngéden fogsorai
közé fogta Lala bokáját, hogy figyelmeztesse, ne
moccanjon. Sajnos, késő volt.
– Körülnézek, Bea. Valami neszt hallottam. Nem volt
náluk nonvideor, szó se lehetett róla, hogy hirtelen
láthatatlanná váljanak. Amalfinak lett volna ideje elfutni,
állatteste gyorsabban mozgott, kisebb zajt is csapott
volna, mint a királyfié, ám az emberálruhás Lala nem

35
volt sem elég ügyes, sem elég gyors. Megindult ugyan
azonnal lefelé, öntudatlanul engedelmeskedve minden
tündér első törvényének, az elővigyázatosságnak;
csakhogy még nem jutott el a meredek szirt közepéig
sem, a vöröshajú meg a férfi ott álltak a szikla alján.
– No, nézd – mondta a férfi. – Azt hittem, kívülünk
senki, csak a madarak.
A vöröshajú nem szólt, csak nézett.
– Szervusz, fiam – köszönt az idegen. – Nem harap a
kutyád?
„Jó ötlet – gondolta a kapitány. – Ha elkezdenék
ugatni, rájuk támadnék, megmarnám valamelyiket,
azonnal elmennének innen. Csakhogy nem tudom
megtenni, részint mert nem vagyok igazi kutya, hanem
gárdakapitány, részint meg egyszerűen nem tudok rossz
lenni, főleg valaki olyanhoz, aki derék ember lehet, mert
pártul fogta ezt a kislányt. Ezek az idegenek nem
vétettek nekünk semmit.”
– Felelj! – nyüszítette Lalának, aki csak állt, s nézte a
két ismeretlent. – Tartsd őket szóval egy kicsit, hát
hiszen az iskolában megtanultál emberül. Én
hazarohanok, hozok neked nonvideort, hogy eltűnhess a
szemük elől. Rettenetes, mibe keveredtünk, most már
nem lehet titokban tartani semmit!
– Csak nem vagy néma? – kérdezte a férfi, aztán
mindjárt félre is ugrott, s a vöröshajút is elrántotta a
kapitány útjából, aki hanyatt-homlok rohanni kezdett
lefelé a szikláról a határ felé. – Hát ebbe a kutyába meg
mi ütött?

36
 Amalfi futott, mintha az életéért szaladna, haza
Tündérországba. Lala érezte, hogy a tenyere
megnyirkosodik az izgalomtól. „Harminckettedik lecke –
mondták a fejében a gondolatok –, harminckettedik
embertani lecke, pontosan a lap alján. Beszélgetési
gyakorlat, köszönés és udvariassági formák az emberek
világában. Feleltem belőle ötösre. Azt kell nekik
mondani, hogy jó napot kívánok, mert az embereknek
nem mindegyik napjuk jó.”
– Jó napot kívánok – mondta, s nagy iparkodásában
olyan vékony lett a hangja, hogy ha Omikron hallja, rá
sem ismer –, nem vagyok néma, csak meglepődtem,
hogy van itt valaki.
Emberül beszélt, és megértették. A vöröshajú egy
cseppet elmosolyodott, Lala nem értette, miért, mert
sosem élt emberek között, s nem tudta, hogy ilyen
kérdésre: „Csak nem vagy néma?” – egy gyerek se
szokott válaszolni.
– Egyedül vagy? – érdeklődött a férfi. – Csak nem
tévedtél el?
Nem, dehogy, hazatalál. Hogy hol vannak a szülei?
Egy szüleje van, az jelenleg államtanácson, csakhogy
ezt nem lehet közölni senkivel. Azt felelte, közel, ami
túlzás volt, mert Írisz palotája csak a futárösvényen volt
hamar elérhető.
– Hol a csónakod? – kérdezte a férfi. – Nem láttam
más csónakot a parton, csak a mienket.
– Gyalog jöttem a hegyen át.
A vöröshajú és a férfi felpillantott a vonulatra.

37
 – Na, akkor szárnyad van – mondta a férfi, Lala meg
elnevette magát, s mindjárt el is pirult, megérezte, hogy
illetlenül cselekedett, a vöröshajú is, a nagybátyja is
furcsálkodva néznek rá, mert mit nevet ilyen ártatlan
kijelentésen. Ám Lala, nem tehetett róla, nem tudta
megállni, mert elképzelte, mi történnék, ha illedelmesen
azt válaszolná ennek a bácsinak: „Van bizony, kérem
szépen, kétfajta szárnyam van, egy hétköznapi meg egy
ünnepi, a hétköznapi kék, az ünnepi rózsaszín, de
jelenleg a szárnyszekrényben hagytam mind a kettőt,
mert emberálruhában vagyok.”
– Itt lakol? – kérdezte a vöröshajú, aki most szólalt
meg először. – Itt laktok a közelben?
– Nem messze innen – felelte Lala.
– És gyakran jársz erre?
– Nem valami gyakran.
– Kár – mondta a férfi –, igazán kár. Azt hiszem, az
unokahúgom örülne valami társaságnak, egy kicsit túl
nagy lesz neki itt a csend, attól félek. Nem, Beáta?
– Szeretem a csendet – mondta a vöröshajú.
– Ekkora csendet még nem próbáltál, kicsim. Sem
ekkora magányt.
„Csend – gondolta Lala –, magány! Hát mikor az
óriások népe edzést tart, vagy ünnepet ül, meg a
madaraknak névnapjuk van, vagy a halak bált adnak,
vagy az állatoknál van valami ünnepség? Csend meg
magány az Író öblében, Tündérország szélén? Hiszen itt
csak látszólag van nyugalom!”
– Édesapád talán halászember?

38
 Naiszen, még csak az kellene! Tündér nem fog halat,
benne van a törvényben, a víziemberek régen kikötötték.
Nincsen édesapja – közölte Lala, s ez most életében
először volt furcsa a számára, máskor inkább
megnyugtatónak találta, hogy Írisz sosem akart még
férjhez menni, csak ketten élnek a palotában, ám most
megérezte, hogy a vöröshajú sajnálja őt emiatt, s azt
gondolta, talán csakugyan jobb lenne, ha neki is apja-
anyja volna, mint más tündérgyereknek. Nincs édesapja,
a mamájával él. Ha olyan udvariatlanok, és firtatni
kezdik, mi a mamája foglalkozása, megmondja nekik,
hogy tündérkirálynő, úgyse hiszik el, legfeljebb azt
gondolják róla, egy kicsit bolond. Lalának csak úgy tüzelt
a szeme. Micsoda gyönyörű nap ez a mai, milyen jó ötlet
volt eljönni hazulról! Az emberek szerencsére
tapintatosak voltak, nem faggatták tovább Íriszről, csak a
vöröshajú mondott annyit, hogy „jó neked”, és sóhajtott.
Persze, szegény vöröshajúnak nem él az édesanyja se
már. Lala sajnálta.
– Akarsz valamit enni? – kérdezte a férfi. – Most
készültünk harapni valamit, hajnalban indultunk el a
városból, és még nem reggeliztünk. Tarts velünk,
öregem. Mi a neved?
– Lala – felelte a királyfi, s a határ felé figyelt. Semmi
zaj nem hallatszott. Amalfi azóta úton van a
futárösvényen. Tudta Omikron könyvéből, mit kell
mondania, megköszönte a meghívást, de egy kicsit
lámpalázasan lépegetett a partra terített abrosz felé:
remélhetőleg nem kényszerítik rá, hogy valami olyat

39
egyék, amit nem szokott, madarat vagy állatot. Lala még
soha nem evett emberételt, a tündérek gyümölcsön
éltek, harmaton meg vitaminokon. Gyékényabroszról
sem étkezett még soha, náluk a pókok szőtték a
kelméket.
Nem volt baj, az idegenek kávét reggeliztek, tésztát
ettek hozzá s utána barackot. Lalának nagyon tetszett a
termosz, azt náluk nem ismerték, a tündéreknél a
Tűzgagó tartott melegen minden folyadékot, s föld alatti
barlangjában kezelte a forró vizet vagy forró italokat
szállító csőhálózatot. „Nagyon praktikus – gondolta Lala,
míg kortyolta a kávét –, ez a termosz nevű dolog nagyon
praktikus. Szegény Tűzgagó borzasztóan unhatja már,
hogy folyton forralnia kell a különféle folyadékokat. Be
kellene vezetni ezt a termoszt nálunk is.”
Ettek, mindenki jó étvággyal, Lala is többet, mint
amennyit odahaza szokott, vonzották az idegen ízek. A
vöröshajú lopva rá-rápillantott, Lala úgy látta, most már
valamivel kevésbé sápadt és szomorú.
– Hallgatag kisfiú vagy – mondta a férfi. – Miről
szeretsz beszélni?
„Mindenről – gondolta Lala –, csak részint most
beszélek először életemben emberül, s egy kicsit félek,
hogy el ne vétsek valamit, részint meg amit én ismerek,
azt ti nem ismeritek, amiről meg ti tudtok, azt én nem
láttam soha. Miről beszélhetnék?”
– Állatokról – felelte bizonytalanul. (Ez csak jó lesz?)
– Bea is szereti az állatokat.
Az imént, mikor idejött, mintha látta volna Hilót, az

40
aranymadarat valamelyik eukaliptuszfán. Most nem látta
már, igaz, hogy nem is próbálta keresni, de ha ez a
szomorú kislány szereti az állatokat…
– Hiló – kiáltotta tündérül –, kedves Hiló, itt vagy még?
– Tessék? – mondta a vöröshajú.
– Itt vagyok! – kiáltotta Hiló madárul, messziről.
– Lala vagyok, emberálruhában. Idejönnél egy percre?
– kérdezte Lala.
– Mit sziszegsz? – nevetett a férfi.
– Ha így kívánod – felelt Hiló távoli hangja.
A férfi szinte belepirult az örömbe: soha azóta, hogy
húga és sógora odavesztek, nem hallotta Beát így
nevetni. Most kacagott, s volt is min, mert a
gyékényabrosz közepére a fura kisfiú sziszegő szavára
egyszer csak odasuhant egy madár, s ugyan ki látott
valaha ilyen madarat? Színarany volt minden tolla szála,
minden pihéje ezüst, a szeme meg olyan kék, mint a
tenger. A vöröshajú félénken feléje nyújtotta a kezét, Hiló
szeme megrebbent, de a királyfi is ott ült az abrosznál,
hát tűrte, hogy a kislány végigsimogassa a tollait.
– Péter – mondta a vöröshajú. – Ha nekem lehetne
egy ilyen madaram, Péter!
– Fut egy kutya – mondta Hiló –, láttam a fáról. Az
országkapun rohant ki, és hoz valamit a szájában. Nem
lesz baj, Lala? Nem lesz baj ebből az egészből?
– Csiripel, vagy mit csinál – mondta a vöröshajú. – Jaj,
ha megtarthatnám!
– Itt a kutyád – nézett oldalra a férfi. – Mért hagyod
kószálni, mért nem tartod pórázon? Csupa csapzott a

41
bundája. Úgy látszik, követ talált vagy madártojást.
Pórázon a testőrök kapitányát! Micsoda gondolat!
Amalfi hozzájuk lihegett, fogsorai közt ott csillogott a
nonvideor nylontojáskája. Leejtette Lala elé.
– Szeret – mondta Péter. – Elhozza hűségesen, amit
talál. Jó kutya.
„Jó kutya! – gondolta keserűen Amalfi. – Futottál volna
te árkon-bokron át, lettél volna te az államtanácson,
hoztad volna te a fogad közt ezt a valamit, ami folyton ki
akart esni! Már meg Hiló is itt ül. Micsoda nap!”
– Tied a madár, öregem? – kérdezte Péter Lalától. Ha
a tied, megveszem.
A vöröshajú szája elnyílt reménykedésében. Lala
megcsóválta a fejét, Hiló meg minden tollát felfújta
dühében.
– Hát ha nem a tied, megpróbálom megfogni Beának.
– Mehetsz, Hiló – mondta Lala csöndesen. A férfi a
vöröshajú apró sikolyai közben Hiló felé hajolt.
– Na, nézd, milyen alak! – rikoltott Hiló. – Jó volna, mi?
Lakjál te kalitkában holtodig! Modortalan!
Felhussant. A férfi is felpattant, űzni kezdte, a kislány
futott a nyomukban. Lala lenyelte a nonvideort, ivott rá
egy kis kávét. Olyan fura íze volt a gyógyszernek,
tündéríze az emberkoszt után.
– Elszállt – tért vissza Péter csalódottan. – Azt hittem,
megfoghatom neked; de hát…
Nagyot bámult. Az abrosz mellett, ahol Lalát hagyta,
nem volt más, csak a fekete kutya.
– Hát a kisfiú?

42
 Bea is csak nézett. A kapitány ott ült a kavicson, és
gúnyosan hajtogatta a fülét.
– Nahát! Hol az a gyerek? Elbújt? Micsoda vicc ez?
„Csuda vicc – gondolta a kapitány. – Hát még amit
odahaza kapni fog, az lesz csak a csuda vicc!”
Feltekintett Lalára, aki ott állt a vöröshajú és a férfi közt,
zsebre dugott kézzel, mozdulatlanul, tűnődve nézte az
abroszt, a termoszt, a mézessüteményt, s valami csepp
bánat is volt az arcán, mintha sajnálná, hogy mennie
kell. Hiló még mindig ott süvöltözött az
eukaliptuszlombok között: „Lakjék ő kalitkában! Micsoda
ötlet!”
– Gyerünk – szólt Amalfi tündérül, s Hiló is lekiáltott
nekik a fa tetejéről, hogy menjenek már, iszonyú fellegek
rohannak a hegyek felől.
– Mindjárt.
– Valami megsimogatta a hajamat! – kiáltott a
vöröshajú.
– Lala! Kisfiú! Lalaaaa! – kiáltott a férfi.
A királyfi elindult, lassan ment, most már úgyis
mindegy volt minden. Péter meg a vöröshajú a parti
szirtek közt szaladgáltak, s kiáltoztak, hogy jöjjön elő. A
határvédő hegyvonulat visszhangzott, ezt nem szokott
mindig, csak jókedvében, mikor nem bántja a reuma.
Zengett az egész part, az egész határ: „Hahó! Kisfiú! –
Lala! Gyere vissza hozzánk!”
– Siessünk – mondta Amalfi. – Az államtanács
megszakadt, Aterpater mindent tud. Iszonyú botrány
van.

43
 – Itt valami barlang lehet, Beáta – mondta Péter –, oda
bújhatott. Rossz modorú kisfiú, sajnos, a reggelit se
köszönte meg. Ne törődjünk vele. Hajtsd össze szépen
az abroszt, s húzódjunk be a házba, úgy látom, vihar
készül.
– Várj! Hátha visszament a sziklára megint.
Beáta felszaladt a tengerbe dőlő szirt tetejére, ahol a
kő mellvéd mögött először látták meg Lalát. Csalódott, a
fiú nem volt ott, csak valami csillogott a kövek között,
fényes, egyenletes sugárzással, amely a lassan
sötétedő ég alatt sem vesztett semmit ragyogásából.
„Milyen furcsa golyóstoll – gondolta Bea –, elteszem,
mert összeázik. Majd visszaadom annak a fiúnak, ha
érte jön. Sose láttam ilyen fényes valamit. Rendetlen fiú
ez, hogy lehet elhányni ilyen gyönyörű tollat.”
Lelépegetett a szikláról, s ruhája zsebébe tette Írisz
gyémántjogarát.

5. fejezet
Államtanács, némi botránnyal

A tündérállamtanácsnak nyolc tagja volt: Írisz,

Aterpater, Omikron, a nevelésügy vezetője, Jusztin, a
jogász, s a szövetségesek is részt vettek rajta mindig:
Minó a törpék, Citó gyík az állatok, Und a víziemberek,
Dagi meg az egyszemű óriások nevében. Írisz mindig
Dagi mellett ült, mert Dagi, amilyen csúnya, olyan
szeretetreméltó óriás volt, amellett rendkívül figyelmes;
valahányszor Tündérország területére lépett, tüstént jól

44
összehúzta magát, hogy tündér formájú legyen,
különben kiverte volna fejével a palota tetejét.
Tulajdonképpen minden simán is mehetett volna, mert a
havonta összegyűlő államtanácsnak aznap éppen nem
is volt semmi lényeges döntenivalója, ám Írisz nem
figyelt ezen a reggelen, azazhogy, figyelt, csak nem arra,
amit Citó előadott, hanem azon járt az esze, merre járhat
most az ő kisfia, és ebből támadt a baj. A gyíkkirály
ugyanis arról panaszkodott, hogy nem szépen bánnak
velük az emberek, nem veszik figyelembe, hogy ők is
élőlények, s vajon nem lehetne-e minden, nem a
Tündérföld közelében élő állat számára is valami
gyógyszert juttatni, ami megvédené őket a pajkos
gyerekektől meg az értetlen felnőttektől. Mikor befejezte
a beszédét, feketegyöngy-szemét figyelmesen Írisz
arcára függesztette, és választ várt. Írisz nem viszonozta
a pillantását, a tanácskozóasztal mohaposztóját
vizsgálgatta, és kifelé hallgatózott, nem tért-e még
vissza Amalfi kapitány.
– Hogy nem volna-e lehetséges? – ismételte meg
udvariasan Citó, aki a világ legjobb természetű gyíkja
volt, zenekedvelő, békés.
„Nem volna-e lehetséges?…” – ért el végre a mondat
Írisz fülébe. De mi? Miről beszélt Citó? Mikor legutoljára
üléseztek, azt mondta, nagyobb sebességet
szeretnének, úgy emlékszik, Aterpater ígért is nekik
valami lábkenőcsöt. Alighanem mégse kaptak, és Citó
most reklamál.
– Nem adtál nekik lábkenőcsöt? – kérdezte

45
Aterpatertől.
Még látni is rossz volt az arcokat. Citó torka
meglihegett sértődöttségében. Elbeszéli, milyen
veszedelmeknek vannak kitéve az állatok, s ezt kapja
feleletül. – Lábkenőcs? – kérdezte Und, akinek mindig
volt egy kis víz a fülében, s rázni kezdte a fejét, azt hitte,
rosszul hallott. Minó, a törpe összecsapta a kezét, neki
magának is lett volna kérése, de tüstént elhatározta,
meg sem említi; ha Írisz a fenyegetett állatoknak
lábkenőcsöt ajánl, ugyan mit válaszolna az ő kérelmére,
hogy intézkedjék a királynő, hogy a gyerekek ne
öntsenek vödörszám tengervizet a sziklarepedésekbe,
ha kirándulni mennek, és ne szurkapiszkálják a földi
üregeket sem, mert bár az ő bányászai, akik az aranyat
meg a drágaköveket kifejtik a földből, nem is kerülnek
közvetlen veszedelembe, de idegesek ilyenkor,
határozottan idegesek. Esetleg nekik majd idegcsillapítót
fog ajánlani.
Írisz azonnal megérezte, hogy bajt csinált, mert Jusztin
elkomorult, Omikron búsan csóválni kezdte a fejét,
Aterpater pedig elmosolyodott. Dagi volt az egyetlen, aki
semmit sem talált abban, hogy azt hallotta: lábkenőcs,
sőt bólongatott is rá, mert Dagi nem volt nagyon okos,
mint ahogy egyetlen egyszemű óriás sem volt okos,
csak erős, és neki éppen kapóra jött volna valami
lábkenőcs, mert amikor legutoljára sziklafutballt tartottak
egy déltengeri szigeten, megsértette a lábát, s viharos
éjszakákon még most is hasogattak a lábujjai. A királynő
legjobban Aterpater mosolyától riadt meg.

46
 Ha a varázsló ordított, szikrát hányt, kővé változott,
csillagot rúgott, ami gyakran előfordult augusztus
tájékán, amikor Aterpater, nem tudni, miért, mindig
rosszabb kedvű volt a szokottnál, semmi se volt ahhoz
képest, mint amikor Aterpater mosolygott, attól
mindenkiben csak meghűlt a vér.
– Hol jár az eszed, Írisz? – kérdezte Omikron
megütődve. – Az állatok képviselője védelmet kért.
– Bocsánat – mondta Írisz, s olyan fehér lett, mint a fal
–, elgondolkoztam. Bocsáss meg, Citó. Nagyon
szégyellem.
– Talán valami magánügy foglalkoztat – mosolygott a
varázsló –, házassági gondok, ilyesmi. Hátha valaki
megkérte a kezét, s királynőnk igent szeretne mondani.
Írisznek nincs még férje.
Úgy tüzelt a szeme, mint a kályhatűz. A királynő rá se
bírt nézni.
– Majd lesz – mondta Dagi lovagiasan. – Ha nekem
nem volna már feleségem, én is elvenném.
Omikron sóhajtott. Az egyszemű óriásoknál nem volt
köznevelés, Dagin határozottan észrevehető volt, hogy
nem járt iskolába.
– Folytassuk – mondta szigorúan Jusztin. – Királynő,
bocsáss meg, ha figyelmeztetlek, de figyelj. Citó király,
tiéd a szó megint.
Citó újra nyitotta a száját, de nem volt ideje
megszólalni, mert a tanácsterem előszobájában nagy
mozgolódás támadt, s a kettős párnázott ajtón át is
behallatszott a palotaszemélyzet vitatkozása. Jusztin

47
már-már emelte a kezét, hogy kicsengessen: csendet
kér, mikor a tanácsterem ajtaját hirtelen kivágták, a
küszöbön megjelent egy ziháló fekete kutya, nyomában
pedig a kiabálástól kiveresedett Meccs főkamarás, a
királynő udvartartásának vezetője.
– Bocsáss meg, királynő – mondta Meccs –, ez az eb
Amalfi kapitány álruhában, és azt mondja, életbe vágó,
hogy beszéljen veled. Egyszerűen nem lehetett
visszatartani.
– Hallatlan! – kiáltott Aterpater. – Nem is láttam a
kiküldetési rendelvényét.
Dagi kivételével mindenki hirtelen rosszkedvű lett, s
hevesen szánni kezdte Íriszt. Omikron legszívesebben
azt mondta volna, fejezzék be azonnal a tanácskozást,
és hagyják egyedül a királynőt, akinek láthatólag valami
nagy gondja, bánata van, de nem volt ideje megszólalni,
a kapitány megelőzte.
– Amalfi kapitány a királynő gárdaezredéből – zihálta a
kutya. – A királynővel kell beszélnem négyszemközt és
azonnal!
– Mért négyszemközt, édes kapitány? – kérdezte
Aterpater, aki ki nem állhatta Amalfit, és úgy mosolygott,
hogy Citónak csak úgy vert a szívecskéje, és Minó, a
törpe is azt érezte, hogy jobb volna otthon lenni a
bányában, és válogatni a gyémántokat. – Államtanács
van, ez igazán a legbizalmasabb dolgok tanácskozási
szerve. Mért négyszemközt? A királynőnek nincsenek
előttünk titkai. Vagy vannak, Írisz?
Írisz azt mondta, nincsenek. Lala veszélyben van, ezt

48
súgta az ösztöne, s ebben a pillanatban ez sokkal
fontosabb volt a számára, mint hogy azon törje a fejét,
mekkora csorba esik a tekintélyén, vagy hogy kiderült,
amit gondosan el akart titkolni. Nem volt veszteni való
idő.
A kapitány meghajtotta a fejét. Füle, amelyiken Csill
aranypecsétje volt, lekonyult a futástól.
– Nonvideort kérek a királyfinak – lihegte. – Lala a
parton van, emberekkel találkozott, nem tud hazajönni
másképpen, különben az idegenek követik az ösvényen,
s meglátják hazánk bejáratát. És vihart is támassz, légy
szíves, nagy vihart, hogy az emberek elmenjenek az Író
öbléből.
Omikron azt érezte, azonnal elsüllyed. Omikron
lelkiismeretes nevelő volt, saját szégyenének érezte,
hogy egy ilyen csavargó tündért átengedett a vizsgán.
Írisz bocsánatot se kért, csak kirohant, s nemsokára
visszatért a nonvideoros szelencéjével. Aterpater nem
szólt semmit, nyájasan bólongatva nézte, mint adja át
Írisz a kapitánynak a tilalmas csodaszert, hogy csattog
Amalfi álruhája körme alatt az aranypadló, csak
bólongatott, és nézegetett derülten. Aterpater ritkán
érezte magát ilyen jól, mint ebben a pillanatban, mert
Aterpaternek hirtelen nagyszerű gondolata támadt, s
reményei újraéledtek. Az államtanács többi tagja az
asztalra bámult, jegyzőkönyvével babrált. Minó, Und,
Citó, Omikron, maga a szigorú Jusztin is sokkal jobb
érzésű volt, semhogy eszébe ne jutott volna, elvégre az
ő gyerekével is történhetett volna hasonló, s mennyivel

49
könnyebb volna az ilyesmit otthon elintézni, családi
körben, mint ekkora nyilvánosság előtt, államtanácson.
– Nem szeretem a kutyákat – mondta váratlanul Dagi.
– Minek engednek be ide kutyát? A kutyák mindig
ugatnak.
Citó ingerült lett, mert ő képviselte az állatokat.
– Nem eb volt ez, jó Dagi – mondta Aterpater, s arca
olyan sárgává és síkossá vált, mint a méz, de olyan
édesen is beszélt gúnyos hangján, mint a lépesméz –,
ez a kapitány úr volt, a hűséges Amalfi, akinek az a
tréfás ötlete támadt, hogy kutyabőrbe bújjék, mert a kis
királyfi elbarangolt.
– Nem folytatnók? – kérdezte Jusztin. Jusztinnak is
volt családja, tudta, mit érez a szülő, ha a gyermekéért
aggódik.
– Lábkenőcs – mondta Aterpater szelíden –, Citó
királynak lábkenőcs, itt hagytad abba, drága királynő, itt
folytatnók talán. A lábkenőcsnél.
Írisz kék szeme úgy villogott a könnyektől, mint a zafír.
– Nekem most vihart kell támasztanom – suttogta –,
kinn a gyerekem a parton. Vedd át az elnöklést,
Aterpater.
– Dehogy veszem, édes uralkodóm – rázta a fejét
Aterpater –, hogy venném át, mikor ez a te tiszted, Írisz?
Igazán ne fáradj azzal, hogy átmégy a viharterembe, és
megvered a vihargongot, ugyan minek? Majd én
elintézem. Világéletemben szerettem, mikor emberek
járkálnak a partunkon, és ideszemtelenkednek az Író
öblébe. Majd támasztok én vihart akkorát, hogy elmegy

50
a kedvük a turistajátéktól!
Ráfújt a tenyerére, s akkor azt hitték, a palotát elviszi a
légáramlás, akkora szél támadt. Egyet köhintett, s a
mosolygó ég fekete lett, mintha éjszaka volna, pattintott
a jobb kezével, akkor eleredt a zápor, akkora, hogy Und
elégedetten nézett ki az ablakon, ez már neki is
megfelelt, mert Und voltaképpen nem szerette a
szárazföldi konferenciákat. Aterpater összecsattintotta a
tenyerét, akkor elkezdtek a villámok is cikázni, és az ég
megdördült.
– Megázik a fiam – mondta Írisz.
– Dehogy ázik! – tiltakozott sértődötten Omikron. –
Nagyon jól tudja, ha elered az eső, azt kell mondania:
„Szek!” Ha ezt mondja, nem éri zápor. Lala csintalan fiú,
de kitűnő tanuló.
Nem volt igaza. Citó újrakezdte az előterjesztését, és
mikor az államtanács vitatni kezdte, mit tehetnének az
állatok érdekében, Dagi meg azt mondta, nem látja
világosan, mi a probléma abban, hogy egyes állatokat
kínoznak vagy öldösnek, az ajtó megint feltárult. Tündér
a tündért akkor is látja, ha nonvideort vett be, Lalát is
látták a bent egybegyűltek, csak emberszem számára
volt láthatatlan. A királyfi belépett, láthatólag még arra
sem akart időt pazarolni, hogy visszaváltozzék tündérré,
egy kicsit meg kellett hajtania a fejét, mert tízéves
emberkisfiú formájában is magasabb volt a többieknél.
Csuromvíz volt, haja, nadrágja csepegett, szandálja is
csak úgy cuppogott, ahogy lépett. „Ó, a csirkefogó! –
gondolta Omikron. – Jól tudja, hogy azt kellett volna

51
mondania: »Szek!« – s nem ázik meg, de nem mondta,
pedig felelt belőle. Utál varázsolni.” Lala odalépett az
anyja mellé, és azt mondta:
– Letelepedési engedélyt kérek egy embercsaládnak
az Író öblében. Azt kívánom, hogy Beáta meg a
nagybátyja itt lakjanak a kapunk előtt.
– Hát ez mindennek a teteje! – mondta Aterpater, és
olyan dühbe gurult, hogy kirúgta maga alól a
kristályszéket.

6. fejezet
„Árva gyerek…”

A fiú otthon volt, biztonságban, ez visszaadta Írisz

erejét. Nem szólt rá Aterpaterre, csak ránézett, s a
pillantás, amely megült a varázsló arcán, már nem egy
riadt édesanya, hanem a királynő tekintete volt.
Aterpater mormogott valamit, s visszaült a
tanácsasztalhoz. Írisz most Lalához fordult, akinek
szandálja körül csupa lucsok volt az aranypadló.
– Szek – mondta a fiának. – Azonnal szek, és légy
tündér megint! Aztán menj a szobádba, államtanács után
majd beszélgetünk.
Lala tüstént megszáradt, a padlóról eltűntek a nedves
lábnyomok, s eltűnt Lala emberi alakja is.
Megkisebbedett, karcsúbb lett, kecsesebb, ismét tündér
formájában állt az anyja előtt, s az a ruha volt rajta,
amelyben a konvertort bevette. Kinn úgy zengett az ég,
mintha le akart volna szakadni, és olyan fekete volt

52
minden, hogy az automatikusan működő, belső
szolgálatra rendelt mennyezeti csillagok mind kigyúltak,
azt hitték, este van.
– Kértem valamit, anyám – mondta Lala. – Előbb
teljesítsd, aztán megyek a szobámba, és aztán jöjjetek
valamennyien, és büntessetek meg.
Omikron megtörölte a homlokát. Jó szerencse, hogy
halhatatlannak született, ez a fiú a sírba vinné.
Jusztin rávágott az asztalra:
– Menj, mert küldelek.
Ez rettenetes szó volt, s Jusztinnak, a jog védőjének a
kiváltságai közé tartozott, akárcsak a csodaszemüveg.
Ha Jusztin küldött valakit, azt hátára kapta a szél, s mire
észrevette, ott volt, ahol Jusztin akarta, a szobájában,
valami pincében, a Végevan csúcsán vagy egy puszta
szigeten.
– Elmúltam tízéves, és még nem kértem semmit –
mondta Lala, és kihúzta magát, mint Amalfi kapitánytól
látta mindig –, pedig megengedi a Törvénykönyv.
Tizenkettedik törvény, tizenkettedik paragrafus. Így
tanultam.
– Tessék? – kérdezte Dagi. – Mi baja van a királyfinak?
„Pallérozatlan – gondolta Omikron –, teljesen
pallérozatlan szegény. Meg kell beszélni az egyszemű
óriásokkal, hogy ne csak sportoljanak örökké, amitől
akkora lábuk nő, mint a világ, hanem tanuljanak is – így
nem lehet harmonikusan fejlődni. Dagi még csak a
tündéralkotmányt se tudja.”
– Tizenkettedik törvény, tizenkettedik paragrafus

53
 – ismételte elgondolkozva Jusztin. – A fiúnak igaza
van, királynő.
– Mi az a tizenkettő? – kérdezte Dagi.
Omikron égnek emelte a szemét, de megmondta. A
tündértörvénykönyv szerint minden tündérállampolgár
élete minden tíz esztendejében egy kívánságának
teljesülésére jogosult. Ó, ez a borzasztó Lala, aki ott nőtt
a csodafán, ez nem jelentkezett a maga kívánságával a
tizedik születésnapján, ez várt a kéréssel, leste, mikor jut
majd eszébe valami olyan, aminek a teljesítése a
legnagyobb zavart keltheti! Persze, persze, Lala éppen a
koronázás éjjelén született, s az mindig annyi zajjal,
tánccal, mulatozással jár, hogy a rengeteg program miatt
valahogy senki se gondolt rá: ez nemcsak koronázási
nap, hanem egyben egy tündér születésnapja is. Bizony,
azóta éppen tíz év telt el, de elfelejtették megünnepelni.
– Menj a szobádba, királyfi – mondta Aterpater, és úgy
mosolygott, hogy minden foga látszott. – Nagyon
szokatlan dolgok történnek veled, azért vannak ilyen
szokatlan ötleteid is. Konferencia után majd
beszélgetünk. Velem fogsz beszélgetni, az én kis
házikómban.
Aterpaternek óriási palotája volt, és a tündérek úgy
féltek bemenni hozzá, hogy mindig valami nyugtatószert
vettek be, ha fel kellett keresniök a varázslót.
– Menj a szobádba, Lala – szólt Jusztin is. –
Kívánságod törvényes és jogos, de meg kell
vizsgálnunk, teljesíthető-e. Soha egyetlen tündérnek
nem volt még ilyen sajátságos vágya. Tárgyalni fogjuk.

54
No, indulj!
Lala kiment. Írisz most már összeszedte magát,
folytatta a megbeszélést, megtárgyalták a folyó ügyeket.
Nem volt könnyű dolgozniok, mert voltaképpen egyikük
se figyelt teljes szívvel arra, amiről szó volt, mindenkit
Lala foglalkoztatott, Lala képtelen magaviselete,
meghökkentő kívánsága. „Legjobb volna, ha
elfeledkeznők róla” – gondolta Írisz, s bár nem tudott
erről, de Omikron is ugyanezt gondolta: legjobb volna,
ha senki se tenne említést többet Laláról. Und, Minó,
Citó, akiknek maguknak is nemegyszer meggyűlt már a
bajuk a saját fiukkal, lányukkal, úgy álltak fel az utolsó
tárgysorozati pont megbeszélése után, mintha
összebeszéltek volna, azt mondták, nekik most már
sietniök kell, mert mindig történhetik valami a bányában,
a vizekben vagy az állatok közt. Dagi elfelejtette, miről
tárgyaltak, mielőtt a királyfi kiment, Aterpater a maga
módján akarta elintézni a dolgot, nem alkotmányosan,
így aztán Írisz és Omikron szíve már boldogan dobogott,
hogy vége ennek a kellemetlen délelőttnek, amelyen
igazán annyi baj esett, amennyi csak eshetett, nyájasan
kezeltek a jelenlevőkkel, üdvözöltették népeiket, amikor
Jusztin megszólalt:
– Még nem végeztünk.
„Végünk van – gondolta Omikron. – Jusztin nem enged
a jogból.”
– A napirendnek végére értünk, most a királyfi
kívánsága következik. Nem mutathatunk rossz példát
épp itt, a palotában. A fiú betöltötte élete első tíz évét,

55
joga van első kívánságához. Üljetek vissza, tárgyalni
fogunk.
– De hiszen ez a kérés abszurd! – mondta Aterpater. –
Ezzel nem lehet érdemben foglalkozni, ezt úgy kell
elutasítani, ahogy van. A fiúnak valóban jár valami, de
kérjen mást.
– No de mért kérjen mást – kérdezte Dagi, akinek
végre eszébe jutott, miről van szó –, mért kérjen mást,
ha ezt szeretné?
– Tárgyaljunk! – ismételte Jusztin, s hogy
megmutassa, mennyire komolyan gondolja, feltette a
szemüvegét. Ez borzasztóan kínos dolog volt, mert ha
Jusztin feltette a szemüvegét, meglátta, hogy ki mit
gondol, s amit gondol, miért gondolja – ez az ő előjoga
volt, mert ő volt a Törvény. Jusztin nem szerette feltenni
a szemüvegét, mert előfordult, hogy rémes dolgokat
látott a tündérek fejében, olyan dolgokat, amelyek nem
is illettek egy tündérhez.
Jusztin borzasztó pápaszeme most is átlátott
királynőn, varázslón, tanácstagokon. „Ne bántsd a
kisfiamat – látta Írisz fejében –, olyan jó kisfiú, csak
olyan furcsa kisfiú, de azért ne bántsd őt, nagyon kérlek,
Jusztin!” „Ebben az országban mindig botrány lesz
abból, ha valakinek sose hallott ötletei támadnak” –
gondolta Aterpater, s Jusztin megdörzsölte az orrát
zavarában, olyan feketék és rosszindulatúak voltak a
varázsló gondolatai. „Micsoda szégyen – látszott
Omikron bánata –, hisz ez a Lala az iskola szégyene, és
én neveltem!” „De jó, hogy az én lányom már férjhez

56
ment!” – gondolta Minó. „Ej, hát engedjék meg neki azt
az izét!” – töprengett Dagi, akiben sose volt semmi
rosszindulat. „Nem szeretem, ha emberek mászkálnak
erre – tiltakozott magában Citó –, azok mindig kergetik a
gyíkokat, a múltkor egyet meg is öltek a parton.” „Nekem
tulajdonképpen mindegy – járt Und eszében –, én fenn
lakom a zöld tóban, és a víziemberek meg a sellők
tudnak magukra vigyázni, a halaknak meg üzenünk,
hogy kerüljék el a partot.”
– Kérlek benneteket, azt mondjátok, amit igazán
gondoltok – mondta Jusztin. – Úgyis belelátok a
fejetekbe, nem érdemes köntörfalazni. Vizsgáljuk meg a
kérdést. Itt van még a kapitány?
Amalfi ott volt az előszobában, és még nem múlt el
róla teljesen a konvertor hatása, csak kezdett elmúlni,
úgyhogy alul már tündér volt, még a smaragdcsizma is
ott volt a lábán, de felül még fekete kutya. Aterpater
rákiáltott, hogy azonnal változzék vissza, mert így
nagyon kínos látvány, a kapitány összevágta a bokáját,
és visszaváltozott.
Beszámolt arról, hogy egy férfi és egy leánygyermek
tartózkodnak a parton, akiket Lala megkedvelt, s akik ide
akarnak költözni az Író öblébe, arról is, milyen bánat érte
a vöröshajút, s hogy feledést és megnyugvást akar
keresni a tenger mellett. Ez persze kicsit más színben
tüntette fel Lala kívánságát, Omikron tüstént
könnyebben lélegzett. Az volt az igazán jó tündér, aki
tízévenként olyat kívánt magának, ami másnak volt jó,
nem neki. Lala ezt így tanulta az iskolában, no persze

57
tanulni mindig tanult rendesen. Csak hát a magaviselete.
– Itt sose lakott senki az írón kívül – mondta idegesen
Citó. – Nem szeretem, ha ide emberek jönnek, van
másutt is partszegély.
– Miféle emberek ezek? – kérdezte Minó.
– Akármifélék, ez elvi kérdés, itt nem lakhatik ember.
Így beszéltük meg az író halála után az egyszemű
óriásokkal.
Dagi csóválni kezdte a fejét:
– Unjuk is, Aterpater. A sok földráncigálástól
egyoldalúan fejlődnek az izmaink. Ha nem akartok
embert az Író öblébe, fújjátok meg éjjelente a huhisípot,
amitől félnek, vagy kopácsoljátok az ablakaikat, hogy
elijedjenek. Szó sem lehet róla, hogy folyton vulkanikus
vagy miféle valamiket csináljunk, népem nem vállalja.
– Csakugyan – mondta Und –, miféle emberek ezek?
– Nézd meg, Omikron – kérte Jusztin –, nálad van a
Könyv.
A Könyv Omikronnál volt, mint mindig, mert máskor is
előfordult már, hogy államtanácson bele kellett
tekinteniök valami adat miatt. Omikron pár ezer évig
azzal töltötte a szabad idejét, hogy összeállította a világ
minden élőlényének jellemrajzát és személyi adatait,
mert nagyon hasznos az, ha a föld minden lakója
számon van tartva valahol.
Omikron könyve nem volt nagyobb, mint egy
gyufásskatulya, mégis benne volt mindenki, aki valaha a
világon élt vagy él.
– Beátának hívják – mondta Amalfi. – A vöröshajú

58
emberkislány neve Beáta, a nagybátyjáé Péter.
– Beáta – keresgélt a B betűnél Omikron. – Rengeteg
Beátám van. Ez hány éves? Tíz? Haj, haj!
Lapozgatott. Aterpater Íriszt nézte, milyen királynői
most, merev, magabiztos. „Majd leszel te még más is –
gondolta a varázsló –, majd én megtanítalak
engedelmeskedni meg könyörögni! Most megint erős
lettél, mert hazakaptad a fiadat. De erről a fiúról még
beszélgetünk, és beszélgetünk majd más dolgokról is,
Írisz!”
– Van arra törvény, hogy itt nem lakhatik ember? –
kérdezte Minó, aki nagyon okos törpe volt. – Benne van
az alkotmányban?
– Nincs – mondta Jusztin. – Ez csak szokás.
– Szokás? – kérdezte Und. – Ha csak szokás, akkor
nyilván lehet tárgyalni róla. Akkor nincs semmi, ami
megtiltaná.
– Könnyű neked – mondta Citó –, téged nem kerget
senki!
– Megvan!
Omikron felolvasott:
– Beáta, tízéves lánygyermek. Igen jó tanuló. Szülei
nem élnek, nagybátyja neveli, aki tájképfestő, Péternek
hívják, nőtlen és harmincéves.
– Na és – mondta Citó. – Ez érv?
– Ez még nem érv – rázta a fejét Írisz. – Más nem áll
róluk? Milyenek ezek az emberek, mit ír a Könyv?
– Jó emberek – olvasta Omikron. – A festő derék férfi,
a kislányra se volt soha panasz. Csak most nagyon

59
boldogtalan a szülei miatt.
– Én egy árva gyerek alatt pláne nem vagyok hajlandó
rángatni a talajt – mondta Dagi dühösen.
– Micsoda ötlet ez? Se apja, se anyja. Szegény!
– Attól, hogy jó emberek, még nem lakhatnak itt, az
kevés – szólt megint Citó. – Milyenek az állatokhoz,
Omikron?
– Állatkedvelők. A festőnek tizennyolc évig élt az öreg
kutyája, tisztességgel ápolta, mikor beteg lett, s mikor
meghalt, sírt ásott neki a kertjében, mint egy barátnak.
– És a lány? – kérdezte Minó. – A gyerekek mindig
szurkapiszkálnak, és ürgét öntenek.
– Ez nem szurkapiszkál – olvasta Omikron a
könyvéből. – Ez nem bánt senkit. Az áll róla, ha bogárka
esik a tengerbe, míg ő fürdik, partra úszik vele, rá-
rálehel, megszárogatja a szárnyát.
– És a víz? – kérdezte Und. – Szeretik a vizet?
– A festőnek motorcsónakja van, s azok a
legboldogabb percei, mikor a tengeren járhat.
– Én ellenzem – jelentette ki Aterpater. – Ne gyertek
nekem ilyesmivel, hogy jó emberek. Hát aztán? Én
ellenzem, és te is ellenzed, Írisz. Ugye, ellenzed?
Amilyen emberbarát a fiad, még
megteszi, hogy többet lesz ezentúl az Író öblében, mint
veled. Elhagyott anya leszel, szomorú.
– Látom a gondolatodat, Aterpater – mondta Jusztin. –
Ne befolyásold a királynőt, mert tudom, miért teszed. Azt
gondolod, ha sikerül féltékennyé tenned, ellene szavaz a
fiú kívánságának. Írisz, vigyázz! A varázsló gondolatai

60
feketék.
– Felőlem jöhetnek – állt fel Dagi. – Megjegyzem, órák
óta együtt vagyunk már, nekem mennem kellene.
– Várj még – kérte Jusztin. – Döntenünk kell.
Felteszem a kérdést: megadjuk-e az engedélyt arra,
amit a fiú kért? Lalának joga van egy kívánsága
teljesüléséhez, és nem kétséges, hogy amit kér, mások
javára szolgál.
– Ezek nem tündérek – szólt Aterpater.
– Sehol nem áll a törvényben, hogy tündérnek kell
lennie annak a másnak – fortyant fel Citó. – Állat javára
talán nem lehet cselekedni?
– Vagy manó javára? – kérdezte Minó.
– Vagy víziember javára? – érdeklődött Und, s Jusztin
mosolygott magában, mert Aterpater nem tudta ez
egyszer, mekkorát ártott magának ezzel az egyszerű
kijelentéssel.
– Bárki javára történhetik a kívánság – mondta
Omikron. – Így szól a törvény. Szavazzunk!
– Letelepedhetik-e az a Beáta nevű vöröshajú
leánygyermek a nagybátyjával az Író öblében? –
kérdezte Jusztin. – Királynő, te felelsz utolsónak.
– Árva gyerek – szólt Und. – Nincs semmi baja
népemmel. Felőlem jöhet.
– Jó az állatokhoz – mondta Citó. – Nincs kifogásom.
– Nem szurkapiszkál sem ő, sem a festő – bólongatott
Minó. – A törpék nem ellenzik.
– Unjuk a rángatást – mondta Dagi. – Meg aztán árva.
Árva. Az egyszeműek hozzájárulnak.

61
 – Nos, Aterpater? – kérdezte Jusztin. – A
szövetségesek megszavazták.
– Nem – mondta a varázsló. – Nem és ezerszer nem!
– Részemről igen – állt fel most Jusztin is. – Árva
gyerek, hallottad. És a királyfi kérése jogos.
Részemről igen, de egy kikötéssel. Addig lakhatnak itt,
ameddig okot nem adnak rá, hogy visszavonjuk az
engedélyt. Mi a véleményed, Omikron?
– Így legyen – csukta össze a könyvét a tündérek
nevelője. – Semmi rossz nem áll róluk adataim között.
Fokozott elővigyázatosságot ajánlok, az őrök
megkettőzését és persze az összes varázsszerek,
konvertor, nonvideor, ilyesmi zárlatát. Ezt magadra
vállalhatod, Aterpater. Míg itt vannak, gondolom,
iskolakezdésig, népünk ne menjen túl a határon, hacsak
nem feltétlenül szükséges. Helyesled, királynő?
– Helyeslem – bólintott Írisz. – Az idegenek jöhetnek. A
kislány árva gyerek.
„Árva gyerek – gondolta Aterpater keserűen. –
Micsoda érzelgősség! Itt a vízinép királya, a törpe
manóké, az egyszemű óriásoké, az állatoké, itt van
Jusztin, a leghíresebb jogtudós, itt Omikron, akinek a
feje tele tudománnyal, itt van maga a királynő, a
tündérek fejedelme, s mindegyik hatalma és ellenállása
elporlik az előtt az egyetlen szó előtt: árva gyerek!”

7. fejezet
Aterpater jóságos. A kis Gigi igazsága

62
 A szövetségesek elköszöntek, Jusztin és Omikron is
szedelőzködött. Írisz végre kettesben maradt
Aterpaterrel. A királynő az ablakhoz lépett, az üvegnek
döntötte homlokát, s csak bámult ki a palotakertbe,
mintha azt remélné, a mirtuszcserjék virágfelhője elűzi
szomorúságát. Aterpater mögéje lépett. A varázsló, ha
akarta, szelídebb és jóságosabb tudott lenni
mindenkinél. Most ezt akarta. Hangjából, mikor
megszólalt, hiányzott a káröröm, a gúny, a harag, a
sértődöttség. Aterpater úgy beszélt, mint egy igazi barát.
– Bocsáss meg, hogy olyan nehézkes voltam ma –
mondta csendesen –, hogy annyit kifogásoltam,
ellenkeztem. Csak jóindulat vezetett és az irántad való
aggodalom. Elhiszed?
A királynő nem válaszolt.
– Nem hiszed. Bizalmatlan vagy, pedig nem érdemlem.
Nekem nagyobb gondom a fiad, mint képzeled.
Éjszakákat töltök azzal, hogy Lala jövőjén töröm a fejem.
Ha szigorúnak látszom hozzá, oka van. Féltem.
Írisz riadtan fordult vissza. Mért kellene Lalát félteni?
– Ugye, azt hiszed, vásott? Nem vásott az, királynő.
Tudod, hogy értek az orvostudományhoz is. Szerintem a
te fiad beteg.
A királynő lélegzetét meggyorsította az ijedelem.
– Lala a csodafa ajándéka, ezt sose feledd el. Hátha
különbözik tőlünk, szabályos tündérektől, akiken
általában nem fog semmi ragály, s ha mégis, könnyen
elviseljük. Ez a fiú annyira más, mint mi, hogy ezt a
másformaságot csak valami betegség okozhatja.

63
 „Beteg!” – reszketett meg Írisz, s hirtelen azt érezte,
Aterpater rátalált az igazságra. Csak egy beteg tündér
lehet olyan különös, hogy nem védekezik az eső ellen,
hogy szárnyat lop, vagy emberré akar változni, mikor
még nem is látott embert. De ha beteg, hogy segítsenek
rajta?
– Nem méltányolsz eléggé – sóhajtozott Aterpater –,
pedig én csak a javatokat akarom. Most is segíteni
próbálok, bár ma reggel igazán barátságtalan voltál
hozzám. Megvizsgálom a királyfit, meggyógyítom, akkor
aztán nem kell többé aggódnod miatta.
Ha Írisz nem olyan feldúlt, olyan kétségbeesett Lala
szökése meg az eltűnt jogar miatt, talán megérzi
Aterpater nyájas szavai mögött a tettetést, mert Írisz
okos tündér volt, s azt is végiggondolja, a varázslónak a
reggel történtek után aligha lehetnek barátságosak a
szándékai, s még az imént is, az államtanácson, nem
sok jóindulatot mutatott, ám Írisz anya volt, s
tulajdonképpen nem tudta elképzelni, hogy lehessen
valaki, akinek Lala ne legyen éppolyan kedves, mint
neki. Most csak annyit fogott fel Aterpater beszédéből,
hogy mellette áll sok gondja közt, segíteni akar rajta, s
úgy látszik, minden ridegsége ellenére is sajnálja és
kedveli a kisfiút.
– Az a múltkori szárnylopás súlyos betegségre vall –
folytatta a varázsló bús szelídséggel –, a nem használt
kopoltyúk históriája is. Az se természetes, hogy valaki
ötösre vizsgázzék alsó fokú varázslatból, mégse akarja
sose alkalmazni. Ne pirulj, Írisz, a Néma Hal réges-

64
régen elmondott nekem mindent Lala viselt dolgairól, de
látod, nem árultam el senkinek, megőriztem a titkot.
Nem akarok én mást, csak segíteni.
– Tudsz? – kérdezte Írisz.
– Ha megtalálom a betegsége okát, akkor igen. Hozd
el ebéd után hozzám a gyereket, megvizsgálom, és
megbeszéljük, mi a teendő. Eljössz? Elhozod?
– El – ígérte hálásan a királynő, s Aterpater meghajolt
és elment. Írisz letette a koronáját, s fáradtan
leereszkedett az ablak melletti karosszékbe. Rettenetes
nap volt, megviselte; a tündéreknek nemigen vannak
rettenetes napjaik. Milyen jó, hogy Aterpater észre tért, s
nem kínozza olyasmivel, mint reggel, hogy házasság,
épp még csak ez hiányoznék! Úgy látszik, Aterpater
mégis jobb, mint amilyennek gondolta, lám, mellé állt
ebben a nehéz órában.
Valami nesz hallatszott a háta mögött, az ajtó
nyílhatott. Most majd jön Meccs, utasítást kér, folyik az
élet tovább. Sóhajtozott, visszafordította a fejét, hogy
megbeszélje a főkamarással a tennivalókat, ám nem az
udvartartás vezetője állt mögötte, hanem a kisfia. Írisz
csak nézett rá, fényes zafírpillantásával, olyan
szomorúan, hogy Lala lesütötte a szemét, aztán
odalépegetett az anyjához, s odasimította homlokát a
királynő vállához.
– Bajt csináltam, anyu? – suttogta. – Haragszol? Írisz
nem felelt, nem is simogatta meg, mint máskor.
– Nekem olyan nehéz minden – mondta a királyfi. – Én
mindig valami mást szeretnék, mint ami szabad. Nekem

65
olyan unalmas Tündérország!
A királynő most már magához ölelte, s szeme még
fényesebb lett, még szomorúbb. Hát persze hogy beteg
szegény, súlyos beteg, soha senki tündér nem mondott
még ilyen ijesztő és különös dolgokat. Ugyan milyen
betegség támadhatta meg?
– Most már mindegy – mondta csöndesen –, Aterpater
azt hiszi, nem vagy egészséges. Délután megvizsgál,
kapsz tőle gyógyszert, attól, remélem, elmúlik, ami
lappang benned. Nem fáj semmid? Nem szenvedsz?
Lala nevetett, azt mondta, nem szenved, csak
unatkozik. Az Aterpaternél teendő látogatástól nem volt
elragadtatva, de tudta, anyja szégyenbe került miatta az
államtanácson, s maga is zavarban volt amiatt, hogy
annyiszor megijeszti és megkeseríti a királynőt, hát nem
akart ellenkezni. Lala bátor volt, sokkal bátrabb, mint
más tündérek, azt gondolta, ha bajt csinált, akkor
vállalnia kell a következményeket is, majd csak túlesik
ezen a délutánon.
– Az emberek nagyon érdekesek – kezdett másról
beszélni, mert sem Aterpater, sem a vizsgálat nem volt
nagyon szívderítő gondolat –, eljössz velem megnézni
Beátát?
Írisz azt mondta, egyáltalán nem érdeklik az emberek,
az érdekli, hogy csend és nyugalom legyen a palotában,
hogy bátran kinyithassa a szárnyszekrényét, hogy ne
szomorítsa örökké a fia, akit csak azért nem büntet meg,
mert ha beteg, akkor nem tehet arról, hogy ilyen
engedetlen kisfiú. Hagyja őt békén az emberekkel,

66
inkább azt mondja meg, hova tette a jogarát. Ha valaki
megtudja, hogy hiányzik a jogar, olyan bajt hozott
magára, amit fel se tud fogni, szerencsére. A parton
maradt, a legmagasabb sziklán? Jaj, de borzasztó! Éjjel
majd érte megy, talán nem veszi észre senki addig.
Menjen Lala a szobájába, és mára már elég volt a
meglepetésekből.
– Elég volt – ismételte Írisz olyan keserűen, hogy halk
szava sokkal rosszabbul esett Lalának, mintha szidták
volna –, elég volt, nehezen bírom már. Ma már ne tűnjék
el semmi a házból, még te sem, Lala. Fáradt vagyok,
kisfiam, és szomorú.
Mikor Lala kiment, összerakta a jegyzeteit, s maga is
menni készült. „Magam vagyok – gondolta csodálkozva
–, én vagyok a tündérkirálynő, de valahogy,
valamiképpen mégiscsak magam vagyok. Nincs férjem,
nincs ennek a gyereknek édesapja, akivel beszélhetnék
róla, aki megosztaná velem az aggodalmaimat. Milyen
különös, hogy ennyire magam vagyok a bánatommal.”
Meccs nem volt az előszobában, csak Amalfi ült a
telefonasztal mellett. Láttára valahogy minden könnyebb
lett, mintha friss szél fújt volna át a termeken, mintha egy
viharos ég fekete fellegeit egyszerre csak elsöpörte
volna valami illatos légáramlat. Ott ült a kapitány, s csak
nézett rá, nem kérdezett semmit, nem mondta, fáradt-e,
milyen volt a rohanás álöltözetben a sziklákon át, a
rémület, az aggódás Lala miatt, nem szólt semmit.
„Narancsok ünnepén – gondolta Írisz. – Ősszel van a
Narancsok ünnepe, amikor a tündérjegyesek össze

67
szoktak házasodni. Messze van, sajnos.”
– Kimennék a kertbe – mondta a királynő. – Ma még
nem sétáltam, csak üléseztem. Elkísérsz, kapitány?
Amalfi felpattant. A kamarások, akik előtt elhaladtak,
mind elharapták a szót, s Írisz tudta, hogy róla és Laláról
beszélgetnek, nem volt kellemes. A kertben aztán
nyugodtabb lett, a virágok közelsége mindig elbékítette,
mélyen, szomjasan lélegzett a sűrű illatból. Amalfi
mögötte lépdelt egy lépéssel, ahogy a szabályzat előírta.
– Gyere mellettem – mondta Írisz. – Nem bírok
egyedül lenni. Ma nagyon szomorú vagyok, és tudom,
hogy te szereted Lalát.
Amalfi mellé lépett, s a sárga rózsa, ki még nagyon
fiatal volt, csak aznap reggel született, kíváncsian utánuk
pillantott. „Húzd be a nyakad – súgta a rózsakaró. – A
királynő és a kapitány szeretik egymást, de az ilyesmit
nem illik észrevenni.”
Mentek hát némán a kígyózó patak partján,
mindegyiknek ezer kérdése lett volna a másikhoz, de
Amalfi nem szólhatott, Írisz meg szégyellt beszélni.
Annyira nem figyeltek semmire önmaguk reményein és
vágyain kívül, hogy mentükben nekiütköztek a kis Gigi
házának, s felriasztották déli szendergéséből Gigit, az
arany egyszarvút, aki a palotakert legvégén lakott, és
egész Tündérföld kedvence volt, nemcsak nyájassága,
jó szíve és szelíd természete, hanem amiatt a különös
tulajdonsága miatt is, hogy a kis Giginek
csodaszarvacskája volt, lecsavarható és tükörbélésű, s
valahányszor az viszketni kezdett, a kis Gigi mindig ki

68
tudta olvasni a tükörbélésből, hogy mi az igazság. Az
igazság néha egy szó volt, máskor meg versbe szedett
szöveg; most, hogy álmából riadt, s viszketni érezte és
lecsavarta a szarvacskáját, egyetlen szó fénylett a
tükörbélésen. A kis Gigi tüstént oda is kiáltotta a sétáló
párnak, amit kiolvasott:
– Házasság! Házasság!
Írisz elpirult, a kapitány elfehéredett.
– Szervusz, Gigi! – köszöntek mindketten
illedelmesen, de zavarukban nem álltak meg beszélgetni
vele, ami egy kicsit rosszul is esett az arany
egyszarvúnak. Még egyszer belenézett a
szarvacskájába, s örömmel látta, hogy az igazság
megint megjelent a tükörbélésen, ezúttal nem kurtán,
hanem egész kis vers formájában, s hogy Írisz és a
kapitány is értesüljenek róla, utánuk sikította a
csodaszöveget. A kis Giginek olyan hangja volt, mint egy
szirénának, az egész palotakert hallotta, mit süvölt:

Ékes ruhás vendégek

sorra érkeznek,
mert valaki megnősül,
más meg férjhez megy.
Kék szemű a vőlegény,
nincs korona a fején,
mosolyog az arája,
annak rian koronája.

Fordult az út, szökőkúthoz jutottak, amelyet, mint egy

69
gyűrű, magas puszpángsövény fogott körül. A kapitány,
holott nem parancsolta senki, megállt, s Írisz is
megtorpant, és lesütötte a szemét.
– Férjhez mégy, királynő? – kérdezte Amalfi. Írisz
némán nézte a kavicsot. Tündérországban drágakőből
van a sóder.
– Férjhez mégy? – kérdezte ismét a kapitány. Írisz azt
susogta:
– Lehetséges.
Továbbsétáltak a tóig. Most egyikük se szólt, Írisz alig
tudott lélegzeni izgalmában. Arra gondolt, hogy még ma
valami gyönyörű ajándékot küld a kis Giginek, amiért
elsüvöltötte, amit ő csak a Narancsok ünnepén akart
megfogalmazni Amalfi kapitánynak.
– Akkor ments fel a szolgálattól, királynő – mondta
Amalfi valami sose hallott, idegen hangon.
– Vidéken nem ártana egy kis erősítés, és én már évek
óta palotai szolgálatot teljesítek. Kérlek, királynő,
helyezz át.
Írisz rábámult. Azt hitte, megáll a szíve.
– El akarsz menni mellőlem?
– El.
– És el tudsz menni? Mindig azt hittem, sose tudnál
elhagyni bennünket. Se Lalát, sem engem.
– Mire férjhez mégy, nem akarok a palotában lenni.
Néztek egymás arcába kutatóan. Amalfi pillantása
olyan tiszta volt, mint a tó.
– Mindig a királynő választ magának férjet, így szól a
törvény. Ne hidd, hogy nem tudom, és azt se hidd, hogy

70
abban reménykedem, esetleg engem választanál. De ha
eljön az ideje annak, hogy férjhez menj, ne kényszeríts,
hogy melletted maradjak, mikor férjed lesz, mert mióta
először megláttalak, szeretlek téged, királynő, és
szeretem a kisfiadat is, mintha az enyém volna.
Gigi, akinek olyan jó hallása volt, hogy éjszakára dugót
kellett tennie a fülébe, hogy a bogarak lélegzése fel ne
ébressze, megint azt érezte, viszket a szarva.
Borzasztó, hogy egy ilyen kiváló testőrkapitány, mint ez
az Amalfi, nem érti meg tüstént az igazságot, hogy
újabb, még világosabb magyarázat kell neki. Megint
elkezdte süvölteni, amit a szarvacskája tükréből
kiolvasott, de ezúttal olyan hangerővel, hogy zengeni
kezdtek a közterek, Csill kirohant a patikából, Aterpater
kezéből kiesett a lombik, Tás földhöz verte
postástáskáját, és mindenki kiszaladt a szobájából, mert
a kis Gigi úgy bőgött, mint egy mesebeli szörny, de olyan
kedves hangon bőgött, hogy mindenkinek csupa
boldogság töltötte el a szívét.
Tündérországban a kis Gigi tudott a leghangosabban
beszélni, ez a szarvacskája különleges tulajdonságával
járt, mert az igazság hangjának mindig nagyon erősnek
kell lennie.

A vendégek érkeznek,
a királynő férjhez megy,
sugárzik a palota,
áll a tündérlakoma,
sürögnek a szakácsok,

71
 sütnek gyémántkalácsot,
lehet krémet kaparni –
a vőlegény: Amalfi!

„A vőlegény Amalfi” – zengett a kert, a főváros, egész

Tündérország, a határvédő vonulatok, még a tenger is.
„Árulás – ordított Aterpater, és toporzékolni kezdett a
legtitkosabb szobájában –, árulás! Ez a nyomorult kis
Gigi, ha nem volna halhatatlan, agyoncsapnám!” „Anyu!
– kiáltott Lala, s ahelyett hogy lement volna a lépcsőn,
végigcsúszott a korláton, úgy jött le a szobájából, amit
soha semmiféle tündér nemcsak hogy nem tett, de nem
is látott soha, úgyhogy a kamarások mind sóbálvánnyá
meredtek, mert akinek sietős dolga van, mért nem
repül? – Anyu! Amalfi! Jaj, de boldog vagyok!” „Amalfi!” –
kiabáltak a tündérek az utcákon és a kertekben és
mindenütt, a virágok pedig, amelyeknek csak másnap
kellett volna még megszületniök, örömükben mind
kibújtak a földből.
Amalfi kapitány úgy állt a tónál, mint aki soha életében
nem tud többé megmozdulni, Gigi meg nevetve
visszacsavarta a szarvacskáját, és visszafeküdt aludni,
mert nagyon szeretett ebéd után szundítani egyet.
Írisz végre elfelejtette az államtanácsot, a jogart, Lala
betegségét, most igazán nem tudott másra gondolni,
csak a kapitányra.
– Királynő – suttogta végre Amalfi. – Királynő…
„Királynő” – hangzott a szava egész Tündérföldön,
mert Aterpater tudni akarta, mi hallatszik a tó mellett a

72
parkban, s úgy megerősítette a hangokat, hogy nemcsak
az ő palotájában lehetett hallani, mit beszélgetnek a
palotakertben, hanem minden egyes házban, de még a
Végevan csúcson is, meg a sasok várában. Tündérföld
népe elgyönyörödve figyelt.
– Mondd nekem azt, hogy Írisz – felelte a királynő, s
erre az összes fák és bokrok tapsolni kezdtek. Írisz
végre észrevette, hogy mások is hallják, amit beszél,
iszonyú zavarba jött, elkezdett szaladni visszafelé az
ösvényen, ám egy mellékúton egyenesen Lalának
ütközött, egy szinte magánkívül levő, boldog Lalának,
aki hol azt kiabálta, hogy „Amalfi, édesapám”, hol meg
azt, hogy: „Anyu, anyu!” Csill meg a felesége ismét ivott
egy pohár örömszörpöt, Aterpater meg mélyet lélegzett,
félrerúgta széttört lombikja cserepeit, s azt mondta: „No,
majd meglátjuk!” A szavak, amelyeket kiejtett, ahogy
kikerültek a szájából, fekete lánggal égő golyókká
változtak, és összevissza sütötték szegény Uninak,
Aterpater kamarásának a lábát, aki felseperte őket.

8. fejezet
A néma hal. Aterpater nem jóságos

Ezen a napon, legelőször, amióta ismerték egymást,

Amalfi kapitánynak is bent terítettek a királynő
asztalánál. Nem Írisz adott erre utasítást, hanem Meccs,
az udvartartás vezetője, aki éppúgy hallotta a kis Gigi
visítását, mint bárki Tündérországban, s természetesnek
érezte, hogy ha a királynő férjhez megy, akkor a

73
vőlegénye vele ebédeljen. Lalának volt köszönhető,
hogy az ebéd aránylag zökkenő nélkül lefolyt, mert a
jegyesek annyira elfogultak voltak, hogy eleinte alig
mertek egymásra nézni, ám a királyfi ártatlan örömétől
lassanként mégiscsak felbátorodtak, s váltottak egypár
szót. Komolyan beszélgetni, elmagyarázni, kiben mikor
érett meg a felismerés, hogy házasságot kellene kötniök,
persze nem volt alkalom, de mire bevégezték az
étkezést, valahogy mindketten természetesnek találták
már, hogy Amalfi velük maradjon, míg délutáni
szolgálata meg nem kezdődik. „Óriási – ismételgette
Lala folyton –, egyszerűen óriási! Ez az életem legszebb
napja.” Nem tudott betelni azzal, hogy ezentúl apja is
lesz, méghozzá olyan, akihez annyira ragaszkodott
születése óta.
Főleg ő beszélt, a két felnőtt tündér meg hallgatta, s
Írisz, bár nem mondta ki, ugyanazt érezte, mint a fia,
hogy ilyen szép pillanatokat még csak egyszer ért meg
életében, amikor a csodafügében megtalálta a kisfiát; a
kapitány meg időnként megcsóválta a fejét, mert nem
volt bizonyos benne, hogy nem álmodik-e?
Tündérországban nagyon szépeket tudnak álmodni az
állampolgárok. Lala elővette a rajztábláját, lerajzolta a
palota belsejét, s éppen azt próbálta eldönteni,
miképpen kellene átrendezni a lakosztályokat, ha Amalfi
is ideköltözik, mikor Meccs beszólt a falbólbeszélőn,
hogy a varázsló úr telefonált, legjobb kívánatait küldi az
örvendetes eseményhez, s azt üzeni, csak azért nem jött
át személyesen szerencsét kívánni, mert várja a

74
királynőt és Lalát; államtanács után úgy beszélték meg,
hogy felkeresik. Ő megérti, hogy késnek, hiszen ritkán
adódik eljegyzés, ám a rendelőjében minden elő van
készítve a vizsgálathoz, úgyhogy most már ideje volna
menni.
Lala elkomorult, Írisz aranykedve is odalett
valamiképpen. Amalfi nem tudta, miféle vizsgálatról van
szó, de nem akart kérdezősködni, még friss volt a
jegyesség, nem szokta meg, hogy magyarázatot kérhet
a királynőtől. Ám Írisz adott magától is. Míg Lala nagy
durcásan elment átöltözni, elmondta a kapitánynak, mért
kell elmenniök a varázslóhoz. Mikor befejezte a
beszámolót, Amalfi kereken megmondta: nem helyesli.
– Nem tudom, miért – mondta őszintén. – Lehet,
egyszerűen csak azért, mert nem szeretem Aterpatert,
de lehet, azért, mert feleslegesnek érzem a vizsgálatot.
Én nem hiszem, hogy ez a gyerek beteg volna; hogy
olyan vállalkozó szellemű, annak ezer más oka lehet.
Meglátod, ha mindig mellette leszek, nyugodtabbá is
válik, inkább megül itthon. Ne vidd el a kisfiút, Írisz!
Ígérem, ezentúl nem szökik el. Ha én leszek az apja,
nem fog elszökni.
Ha nem a gyerekéről lett volna szó, a királynő
hallgatott volna rá, ám Írisz anya volt, s Amalfi intelme
ellenére se tudott másra gondolni, mint amit délelőtt a
varázslótól hallott: Lala esetleg beteg, s ha az,
meggyógyítható. Azt mondta, elmegy, el kell mennie,
mert megígérte, Aterpater híres orvosi szaktekintély, ha
valami rendellenességet gyanít Lalában, nyilván igaza

75
lesz. Amalfi nem szólt többet, Lala visszatért,
látogatóruha volt rajta, és rendkívül rosszkedvűnek
látszott.
– A viszontlátásra! – mosolygott Írisz a vőlegényére, s
a kertben a kis Gigi, aki közben kialudta magát, nagyot
visított örömében, mert megérezte, milyen szépen
mosolyognak egymásra a jegyesek. Épp indulni akart ő
is, hogy átszaladjon a cukrászdába fagylaltért, amikor
ismét viszketni kezdett a szarvacskája. Lecsavarta,
belenézett, s amit benne látott, úgy felizgatta, hogy
kifutott a házából, s teli tüdőből utánakiáltotta a
királynőnek, amit a csodatükörben olvasott:

Ha megy Írisz, rí is, sír is.

Ám ezúttal hiába süvöltözött, mert Aterpater, aki

délelőtti emlékezetes bejelentése óta állandóan figyelte
a kis Gigit, hirtelen elvarázsolta a torkát, úgyhogy
szegény kis egyszarvúnak egy centiméterre se lehetett
meghallani a hangját, akárhogy is iparkodott.
Írisz se szívesen ment a varázslóhoz, de felnőtt tündér
volt, fegyelmezte magát, s nem beszélt erről a kisfiának.
Tulajdonképpen mindig félt egy kicsit Aterpater
palotájától, amely az egyetlen fekete épület volt egész
Tündérföldön, s ahol a varázsló személyzetének
állandóan földig érő fekete köntöst kellett viselnie, mert a
gazdájuk így szerette. Aterpater nem tűrt se márványt,
se kristályt, se drágaköveket, falai fekete acélból voltak,
padlója szénből, szobái mennyezete koromból, a

76
fogadószobájából meg tizenhárom ajtó nyílt, amelyekről
mindenki tudta Tündérországban, hogy nem ajánlatos
benyitni rajtuk, mert nagyon különös dolgok történhetnek
a betolakodóval, arról nem is beszélve, hogy jobb azt
nem tudni, mi van abban a tizenhárom helyiségben.
Mikor megérkeztek, a varázsló eléjük sietett,
megismételte jókívánságait, frissítőt hozatott, amit ugyan
egyik vendége se kívánt, de mindkettő illedelmesen
elfogyasztott. Lala egy kicsit ideges volt, mert még
életében nem vizsgálta meg senki, s csak az volt az
egyetlen vigasza, hogy most egész közelről láthatta
Aterpater titokzatos gömbjét, amelyben a Néma Hal
lakott. Míg a felnőttek beszélgettek, közel is húzódott a
gömbhöz, amelyben olyasfajta folyadék villogott, mint a
petróleum, s egyszer csak meglátta Aterpater egyetlen
barátját, a Néma Halat is: nagyon gonosz külsejű hal
volt, még a szeme sem állt jól. Mikor a hal észrevette,
hogy a kisfiú ott bámészkodik a gömbjénél, a farkával
háromszor megkongatta a gömböt, s az üveg zengeni
kezdett, mintha kalapáccsal vertek volna valami ércre.
Aterpater odafordult.
– Akarsz valamit mondani, picim? – kérdezte, s a
Néma Hal igent intett a fejével.
– No, nézd – mondta a varázsló –, máskor unszolni
kell, hogy beszéljen. Van talán valami érdekes, amit
éppen most szeretnél közölni velünk, picim?
A Néma Hal megint bólintott. Most már Írisz is ideges
lett, Lala meg le se bírta venni a tekintetét a gömbről.
– Hát mondd, picim. Nekem nincsenek titkaim a

77
kedves vendégek előtt. Nagyon sajátságosan beszél
– fordult oda Íriszhez –, majd meglátjátok. Néma a
drága, de mindent ki tud fejezni. Hűséges lélek.
A hal elkezdett buborékokat eregetni. Eleinte úgy
látszott, mintha közönséges buborékok jönnének a
szájából, de csakhamar Írisz is, Lala is észrevette, hogy
egyik buboréka kisebb, kurtább, a másik meg nagyobb,
hosszúkásabb. Hosszú és rövid buborékok szálltak fel a
hal szájából, mindig változó sorrendben, sűrűn egymás
után. „Teremtőm
– riadt meg Írisz, aki ismerte a morzét, s aki tudta,
hogy Lala is ismeri, mert tanulta az iskolában –, ez a hal
morzézik a buborékaival!”
– Nini, morzézik! – kiáltott fel Lala, akit minden új
jelenség érdekelt, s akinek eszébe se jutott, hogy a
szöveg esetleg rá is vonatkozhatnék. – Micsoda jószág!
Nahát!
. -- --- -- . – látszott a gömbben.
– Olvasd el, kisfiam – biztatta Lalát a varázsló.
– Olvasd el, kedvesem.
„Ki ne mondd! – sikoltott Írisz gondolata, aki már
kibetűzte a szöveget. – Jaj, Lala, el ne olvasd!
Borzasztó!”
– Jé… ó… gé… – kezdte Lala lelkesen. – Valami jog.
A buborékok szálltak.
. – . – . – lehelte a hal.
– Nagyon jól van. Eddig jeles. Hát aztán?
– A… er… Jogar…
Lala elvörösödött.

78
 – Jogar – bólintott Aterpater nyájasan. – Jogar, ezt
mondta a halacska. Remélem, megvan a jogarod, Írisz.
A királynő hallgatott.
– Persze hogy megvan. Mindjárt ide is hívom.
Elmondom a varázsszöveget, s tüstént iderepül az
asztalra.
– Ne hívd ide – mondta Írisz a fekete asztalterítő
rojtjainak. – Nem akarom látni.
– Ejnye, ejnye – csóválta a fejét Aterpater. – Hát már
semmi sem érdekel, szép menyasszony, csak az a
daliás kapitány? Még a saját jogarodra se vagy
kíváncsi?
Lala meg volt szeppenve, mert Aterpater mellett senki
sem érezte jól magát, de úgy felbőszítette, hogy a
varázsló gúnyolni merte Íriszt, hogy elfelejtette, mi
származhatik abból, ha nem húzza meg magát.
– A jogart kinn felejtettem a parton – mondta dühösen
–, majd hazahozzuk, mit izgatod magad! Légy szíves,
vizsgálj meg minél hamarabb, mert menni szeretnénk.
Vár apukám.
– Vár apukád – mosolygott Aterpater. – De szeretem,
hogy ilyen igazmondó kisfiú vagy, Lalám, lám, milyen
szépen beismerted, hogy te vetted el a jogarocskát.
Szóval, szeretnél már hazamenni. Jó. Menj be azon az
ajtón, vetkőzz le szépen, meg foglak vizsgálni.
Nyugodtan bemehetsz, az nem varázsszoba, hanem a
rendelőm.
– Ez nem volt szép, Aterpater – mondta a királynő
keserűen, mikor a kisfiú eltűnt a fogadóteremből –, ez

79
igazán nem volt szép tőled. Majd előkerül az a jogar, hát
hiszen tudjuk, hol maradt, az egyik sziklán. Ha csak arra
tartod a haladat, hogy kellemetlen perceket szerezzen a
királynődnek, igazán rossz célra tartod.
– Félreértesz, drága Írisz – tiltakozott a varázsló –,
hogy akarnék én kellemetlen perceket szerezni neked,
méghozzá életed ilyen gyönyörű napján? Dehogyis! Ám
megígértem, hogy meggyógyítom a fiadat, s ehhez
mindent tudnom kell róla, minden apróságot, még azt is,
nem vett-e erőt rajta a betegség annyira, hogy esetleg
hazudik. De szerencsére nem tagadott semmit, s
remélem, tudok segíteni rajta. Persze mindenképpen
szerencsétlen dolog történt, ez a jogarügy igazán bánt,
tudod, hogy annak mindig itt kell lennie
Tündérországban, mert varázshatalma van. A jogarról
törvény is szól, Írisz, remélem, nem felejtetted el.
– Nem, csak most hirtelen nem jut eszembe – mondta
a királynő nyugtalanul. – Jusztin dolga, hogy az ilyen
soha elő nem forduló esetekben számon tartsa, mit
mond az alkotmány.
– Valóban a Jusztiné. Vizsgálat után majd
tanácskozunk vele.
– Dehogy tanácskozunk – kiáltott a királynő –, reggelre
itthon lesz a jogar, nem lesz miről tárgyalnunk! Vizsgáld
meg a gyereket, kérlek, nagyon fáradt vagyok, szeretnék
már hazamenni.
– Ahogy parancsolod.
Utánamentek a kisfiúnak, aki derékig levetkőzve állt
egy röntgenkészülék előtt, s láthatólag azt próbálta

80
kitalálni, hogy működhetik az a különös valami. Aterpater
eloltotta a világítást, amihez nem kellett sok, mert
Aterpater helyiségeiben kandeláberek égtek, s mindnek
lila is volt a lángja. Bekapcsolta a készüléket, amely
abban különbözött az emberek világában használatos
röntgenkészüléktől, hogy olyan volt, mint egy tok, bele
lehetett feküdni, rugalmas, opálos ernyőjét meg rá
lehetett húzni a testre, mint valami nylonruhát, s ha a
gép működni kezdett, minden szervét egyszerre lehetett
látni annak, akit vizsgáltak, minden porcikáját, legkisebb
ízét és ízületét, sőt legtitkosabb agytekervényét is.
Lala elhelyezkedett a tokban, és tüszkölt egyet, mert a
toknak belül nagyon sajátságos szaga volt. Egyáltalán
nem félt, inkább dühös volt magára is meg a varázslóra
is. Bár ne feledte volna kinn a parton azt a jogart!
Utálatos Néma Hal, hogy megszégyenítette!
A gép zümmögött. Aterpater odahívta Íriszt, aki sokkal
rosszabbul érezte magát, mint a fia, mert rettegett a
vizsgálat eredményétől.
– Szép, okos tündéragy – mondta a varázsló. – Látod,
Írisz? Mély agytekervények, jó szabású koponya. Itt
nincs baj.
A királynő sóhajtott.
– Nagyszerű csontozat. A tüdeje rendben. Egyenes,
bátor gerinc.
Csavart egyet valami gombon, a kép élesebbé vált.
– Na, nézzük tovább. Ez itt a…
Aterpater elakadt, s lélegzete hirtelen olyanná vált,
mintha valami láthatatlan kéz megszorította volna a

81
torkát.
– Mi az ott? – kérdezte Írisz ijedten. – Mit láttál?
– Szóval erről van szó – szólt végre Aterpater,
kikapcsolta a gépét, és ismét meggyújtotta a
kandelábereit. Megsikálta a kezét is, mint az
emberorvosok, s arcán olyan derű fénylett, akkora fekete
boldogság, hogy a királynő alig tudott mozdulni a
rémülettől.
– Szállj ki, kisfiam, öltözködhetsz, mehetsz szépen
haza. Üdvözlöm a derék kapitányt. Sokszor üdvözlöm.
Írisznek úgy reszketett a lába, hogy alig tudott állni.
Lala kimászott a tokból; most már lehiggadt annyira,
hogy ne vétsen az udvariasság ellen, megköszönte a
vizsgálatot. Még azt is megérdeklődte Aterpatertől, talált-
e valamit.
– Jaj, dehogy! – felelte a varázsló. – Ritka egészséges
kisfiú vagy. Mehetsz haza, mondom. A királynő még
marad. Egy kicsit elbeszélgetünk.
Lalának nem akaródzott menni az anyja nélkül, de
nem maradhatott. Kérte Íriszt, siessen utána, aztán
útnak indult; mikor átment Aterpater fogadótermén,
kétszer szamárfület mutatott a Néma Halnak, aki
válaszképpen villámgyorsan azt morzézta: „Pimasz!” A
királyfi megkönnyebbülten rohant hazáig, nagyon jó
érzés volt, hogy nincs semmi baja, és nem fogják
kezelni. Otthon egyenesen Amalfit kereste, és a kis Gigi
nem értette, mért nem megy oda hozzá, mikor olyan
panaszosan hívja, mert Gigi nem tudta, hogy Aterpater
elvarázsolta a hangocskáját, s akárhogy is süvöltözik, jó

82
barátja, a királyfi nem hallja, hogy azt kiabálják neki:

„Fekete a szivárvány is, baj jön rád is, baj jön rá

A varázsló visszavezette Íriszt a fogadótermébe,

amelynek minden bútora szürke ércből volt, úgyhogy
minden fotel, kanapé úgy hatott benne, mint egy
érckoporsó. A királynő már tudta, hogy valami
csakugyan nincs rendben a fiával, s ebben a pillanatban
kimondhatatlanul messzire került tőle minden, ami alig
egy órával előbb még annyi örömet jelentett a számára:
készülő házassága, tervei, Amalfi kapitány. Most csak a
gyereke számított, senki más.
– Beszélgessünk – kezdte a varázsló olyan hangon,
mintha akkor találkoztak volna először azon a napon –,
beszélgessünk, édes királynőm. Szolgálhatnék ismét
valami frissítővel?
Írisz nem tudott felelni, csak a fejét rázta meg.
– Nekünk ritkán van szükségünk idegcsillapítókra, de
most adnék neked egy pasztillát. Azt hiszem, jót tenne.
– Olyan beteg? – lehelte Írisz.
Aterpater a körmeit vizsgálgatta, hosszú, ősz körmeit.
– Ne kínozz – suttogta a királynő. – Neked nincs
gyereked, nem tudod, mi ez. Ne kínozz, válaszolj. Olyan
beteg?
– Emberszíve van – mondta Aterpater. – Emberszíve
van szegénynek.
Írisz azt hitte, elájul.
– Most már mindent értek – folytatta a varázsló –, ezt

83
az egész különös természetét, a nyugtalanságát, hogy
olyan önfejű, hogy mindig valami mást akar, mint a
tündérek. Mindent.
Írisz gondolatai vad táncba kezdtek. A királynő az
imént, mikor azt állította, nem tudja, mi a törvény arra az
esetre, ha valaki kiviszi az országból az uralkodó
jogarát, nem mondott igazat. Írisz nem ok nélkül lett
uralkodó, pontosan tudta, hogy a jogar tolvajához
százezer évig nem szólhat senki egyetlen szót sem,
még a saját édesanyja sem, ezt mondja az alkotmány,
mint ahogy arra is van rendelkezés, mi történjék azzal,
akiről kiderül, hogy nem egészen tündér. A nem egészen
tündér a föld alá kerül, a Tűzgagóhoz, segít neki fűteni a
kazánt, idők folyamán Tűzgagó lesz belőle is.
Írisz azt érezte, hiába halhatatlan, vége az életének.
Ha kiderül, hogy Lala elvitte a jogart, vagy hogy a
kisfiúnak emberszívet adott a csodafügefa, a törvényt
végre kell hajtani, s ha foganatosítják, ő soha többé nem
fog tudni mosolyogni már. Ha a jogar miatt büntetnék
meg, százezer évig némaságra lesz kárhoztatva, ha
meg az emberszívéért, akkor még csak nem is láthatja
többé, vagy ha utána is menne a föld alá, meg sem
ismerné egy idő múlva, mert a Tűzgagó elveszíti
tündérkülsejét.
– Édes királynőm, Írisz – vigasztalta Aterpater –, ne
veszítsd el a bátorságodat.
Írisz reménytelenül pillantott rá. Hát hiszen nincs
miben bíznia! Rajtuk nincsen segítség. Vagy mégis
volna? Tudna Aterpater segíteni?

84
 A varázsló valami folyadékot töltött egy fekete
pohárba, odatartotta az ajkához. Írisz megitta
engedelmesen, egészen zsibbadt volt az ajka a
rémülettől.
– No – mondta megint Aterpater –, ne ess kétségbe,
Írisz. Hát hiszen van neked barátod, igaz tisztelőd, aki
mindenkinél jobban szeret.
A királynő szívében éledni kezdett a bizakodás.
Aterpater rendkívüli hatalmú varázsló volt.
– Amit hallottál, nem tudja senki, csak te meg én. A
jogar majd előkerül, valamelyikünk érte megy,
hazahozza – nem lényeges. Ami meg a szívét illeti, hát
muszáj nekünk azt bejelentenünk? Nem közöljük
senkivel, s én majd meggyógyítom a gyereket.
Írisz felsikoltott örömében. „Na, te is szép kis uralkodó
vagy! – gondolta a varázsló. – Való is vagy te
királynőnek! Hiszen azonnal megszeged a törvényt, csak
megmenthesd ezt az utálatos kisfiút. Nem való itt trónra
énkívülem senki!”
– Nem szólunk erről senkinek – folytatta szelíden. –
Maradjon csak titok! Rám számíthatsz, királynőm. Én
már reggel megmondtam, mennyire ragaszkodom
hozzád.
Írisz elkapta a varázsló kezét. A könnye is kiperdült
megkönnyebbülésében, míg elrebegte, milyen hálás a
jóságáért, s hogy Aterpater ezentúl mindig mindenben
számíthat rá, minden kívánságát teljesíti.
– No persze – mondta Aterpater, s kezdett kékülni a
szeme –, magam is éppen így gondoltam.

85
 Ez olyan határtalanul nagy dolog, hogy megsértem a
kedvedért s a drága gyermek kedvéért az alkotmányt,
hogy várok is némi viszonzást.
– Mindent – mondta Írisz, és már mosolygott. – Amit
csak akarsz, Aterpater.
Gondolatban számba vette, mi van a kincstárában, azt
érezte, minden lényegtelen, értéktelen Lalához
viszonyítva.
– Hát először is száműzzük Gigit – mondta Aterpater.
Írisz rábámult. Tündéremlékezet óta nem száműztek
senkit Tündérföldről, miért kellene száműzni az igazság
tudóját, a kis egyszarvút?
– Gigi hazug. Azt hirdeti, tudja az igazságot, hogy
benne olvasható a szarvacskájában. Ilyen álnok.
Amellett részeges – mondta Aterpater. – Folyton iszik.
Pálinkát.
– Gigi?
– Igen, Gigi. Ma is holtrészeg volt, micsoda botrányt
kavart a felelőtlen locsogásával! Ilyet olvasni a
csodatükörből, hogy Amalfi lesz a férjed! Felháborító! De
hát mit vársz valakitől, aki részeges? Ha Gigi józan,
nyilván tudja, hogy Amalfi kapitányhoz semmi közöd, és
hogy én vagyok a vőlegényed.
Csend lett, akkora, amekkora még sose volt ebben a
palotában. „Értelek – gondolta Írisz, s elcsodálkozott,
hogy lehet akkora kétségbeesés egy tündérszívben,
mint ami őt elfogta –, ó, mennyire értelek, te alattomos!
Most le kell mondanom Amalfiról, száműznöm kell az
ártatlan Gigit, azt kell hazudnom, hogy ő hazudott, s

86
hozzád kell mennem feleségül, akitől félek, és akit
gyűlölök, különben elárulod az én kisfiamat, és
Tűzgagóvá kell lennie.”
– Gigi – kezdett el sétálni Aterpater koporsószerű
bútorai között –, az álnok Gigi még ma örökre elhagyja
Tündérországot. Beszélj Jusztinnal és Omikronnal,
világosítsd fel őket, milyen szégyent hozott rád. A
kapitányt, aki voltaképpen ártatlan – itt szeme kékje
mögül hirtelen előcsapott a piros –, helyezd át valami
távoli állomáshelyre, mert itt csak zavarban volna ilyen
előzmények után. Mi pedig rövidesen megesküszünk,
Írisz, s így aztán szemmel tarthatom a kisfiút, és
segíthetek nektek mindenben.
„Ha azt mondom, derüljön ki minden, ha azt mondom,
szeretem Amalfit, és Gigi ártatlan, akkor elvesztem
Lalát” – gondolta a királynő. Felállt, nem úgy, ahogy
szokott, hanem mint egy nagyon öreg tündér. Elindult az
ajtó felé.
– Így lesz? – kérdezte Aterpater.
– Így lesz – felelte a királynő, s Uni, Aterpater
kamarása csak nézett utána, hogy lépdel. Úgy ment
szegény Írisz, mintha sose lett volna szárnya.

9. fejezet
A végzetes vacsora

A királynő senkit se fogadott aznap délután, még Lalát

sem engedte be magához. Ez szokatlan jelenség volt,
mert Írisznek mindig mindenki előtt nyitva állt az ajtaja;

87
Meccs nem is értette, mért húzódik el a látogatók elől
éppen ilyen nevezetes napon. Lala, aki boldog volt, hogy
túlesett a vizsgálaton, s bár a jogarügy kiderült,
láthatólag nem nyaggatják miatta, jövendő apjával
töltötte az órákat. Amalfi szolgálatban volt, Lala örökké
ott sertepertélt körötte, nem tudott betelni vele, hogy
Amalfi ezentúl hozzájuk tartozik. Az ég derült volt,
mosolygó, egész Tündérföld jókedvűen készült az
estére, ki moziba akart menni vacsora után, ki meg
színházba, csak a kis Gigi sírdogált házikójában, s
tördelte aranypatáját, mert azt olvasta ki a
szarvacskájából, hogy valami nagy veszedelem
fenyegeti, s a kis egyszarvú el se tudta képzelni, mi lehet
az, mert hiszen őt mindenki szerette, s mióta a világon
volt, még csak rideg szót se hallott soha.
Estefelé Írisz becsengette Meccset. Sápadt volt és
levert.
– Ma este kettesben vacsorázom a királyfival – mondta
a királynő. – Ha esetleg meghívtunk volna valakit mára,
mondd le, kérlek. Fáradt vagyok, és nem akarok látni
senkit.
Meccs elképedt. Nem volt öt perce, hogy letette a
telefonkagylót, és befejezte a beszélgetést Aterpaterrel.
A varázsló azt közölte a palotával, hogy Írisz
kívánságára ma este ünnepi vacsora lesz, amelyre
Omikront és Jusztint is meg kell hívni. És természetesen
Amalfi kapitányt. Másképpen döntött a királynő, mint
ahogy a varázsló úrral megbeszélte?
Írisz még sápadtabb lett, még levertebb.

88
 – Köss össze Aterpaterrel, és hagyj egyedül – mondta.
„Mi van itt ma? – gondolta csodálkozva Meccs.
– Mire ez a sok nyugtalanság, soron kívüli telefon?”
Visszaemlékezett arra a napra, amikor neki volt az
eljegyzése, s emlékei szerint ő sokkal jobb kedvű volt
akkor, mint most a királynő. Nyilván ünnepi vacsora lesz,
azt rendez neki Aterpater, no, arról se tételezte volna fel,
hogy ilyen figyelmes is tud lenni. Felhívta Unit, és
összekapcsoltatta Aterpater vonalát az Íriszével.
– Mi ez a vacsora? – kérdezte Írisz, s Aterpater még a
kagylóból is kihallotta, milyen megtört a királynő hangja.
– Egyedül akarok lenni, Aterpater.
– Ma nem – felelte a varázsló. – Ma erre nincs idő,
sajnos. Ha elejét akarod venni a gonosz pletykának,
amit Gigi terjesztett, azonnal intézkedned kell. Omikron
és Jusztin még nem tud semmit, be kell jelentened nekik
a történteket, s a kapitánnyal is közölnöd kell, Gigi
mekkorát tévedett.
– Amalfival külön fogok beszélni.
– Nem fogsz külön beszélni, drága Írisz – mondta
Aterpater –, dehogy fájdítod a kelleténél jobban a derék
kapitány szívét. Ma a vacsoránál elintézel mindent, Gigit,
Amalfit egyaránt. Azt hittem, délután világosan
beszéltem. Nem értettél meg?
– Nem tudom megtenni – suttogta Írisz.
– Nem tudod? – ismételte Aterpater egy kis hallgatás
után. – Hát akkor nincs mit tenni. Maradjon minden a
régiben, menj hozzá Amalfihoz, legalább lesz valakid, ha
Lala elmegy Tűzgagónak. Tulajdonképpen igazad van,

89
királynő.
Írisz azt hitte, megszakad a szíve.
– Nos? – kérdezte a varázsló. – Megtartod a vacsorát?
– Meg.
– És úgy lesz minden, ahogy mondtam?
– Úgy.
Írisz nem letette, elejtette a kagylót, olyan halottak
voltak a bánattól az ujjai. Kiszólt Meccsnek, hogy úgy
intézzen mindent, ahogy a varázsló úrtól hallotta, aztán
visszazárkózott a szobájába, és nem mutatkozott
vacsoráig, egyetlen félóra kivételével, amikor lefutott a
kertbe, a kis Gigi háza felé. Meccs látta visszatérni, s
csodálkozott, mert Írisznek vörösre volt sírva a szeme.
Omikron és Jusztin, akik éppúgy hallották Gigi délelőtti
süvöltését, mint mindenki a tündérfővárosban,
egyáltalán nem voltak meglepődve, mikor Meccs
értesítette őket, hogy aznap a palotában vacsoráznak;
amúgy is fel akarták keresni a királynőt, hogy
gratuláljanak neki. Jusztint a kertjében találta a palotából
érkező üzenet, éppen legszebb virágait válogatta össze
Írisznek, akit nagyon szeretett. Háromnegyed nyolckor,
negyedórával vacsorakezdet előtt meg is jelentek a
királynőnél, s mosolyogva kezeltek mindenkivel.
Omikron különösen meg volt könnyebbülve attól a
lehetőségtől, hogy Lala dolgát ezentúl Amalfival is
megbeszélheti, sokat remélt a kapitány szerető
szigorától. Omikronné a lelkére kötötte a férjének,
nagyon megfigyelje, milyen ruhát visel Írisz ezen a
nevezetes estén, a tündérek nevelője hát meregette a

90
szemét, mikor a királynő a terembe lépett, de Írisz nem
pompázott menyasszonyi díszben, a tanácskozóruháját
viselte.
Jusztin nem volt jókedvű; mielőtt elindult volna, vette
észre, hogy sehol sem találja a gondolatolvasó
szemüvegét, s ez annyira érthetetlen és ijesztő volt,
hogy lépten-nyomon elkalandozott a figyelme, mert
Jusztin sose vesztett el semmit, jelentéktelen dolgokat
sem, nemhogy egy ilyen nevezetes tárgyat. El se tudta
képzelni, hova lehetett az a szemüveg, amelynek
állandó helye Jusztin íróasztalának bal felső fiókjában
volt, s amely – határozottan emlékezett rá –, mikor a
kertbe ment virágot szedni, még ott feküdt tokjában, ahol
szokott, ám mire visszatért a csokorral, hűlt helyét
találta. Amalfi kapitány díszegyenruhában feszített, és
rendkívül boldognak látszott, csak úgy rázta a gratulálók
kezét, Aterpater kívánt neki a legtüzesebben szerencsét.
Aterpater különben is szokatlanul víg volt ezen az estén,
s olyan gyönyörű és fényes fekete ruhát viselt, mint egy
bogár. Hatan ültek az asztalnál: az asztalfőn Írisz, az
asztal végén Lala, egyik oldalán Aterpater Jusztinnal, a
másikon Omikron és Amalfi. A szakácsok remekeltek, de
a királynőnek nem volt étvágya.
„No, persze – mosolygott magában Omikron –, hogy
is volna? Ma lett menyasszony.”
A vacsora utáni kávét mindig a gránátszalonban
szokták elfogyasztani, ha a palotában étkeztek, ám a
királynő ezúttal a tanácskozóterembe kérette; ez
mindenkit meglepett, Aterpater kivételével, aki

91
előzékenyen előresietett, és kitárta az ajtókat.
– Talán a gyerek le is fekhetnék – mondta habozva
Írisz. – Búcsúzz el, kisfiam, a vendégektől!
– Ugyan, királynő – mondta Aterpater –, hogy
maradjon ki a királyfi egy ilyen fontos tanácskozásból,
mint a mai? Elmúlt tízéves, és hát mégis a fiad.
Tanácskozás, ma? A vendégek egymásra néztek. Lala
kihúzta magát. Nem szeretett ugyan Aterpater közelében
lenni, de az a lehetőség, hogy tovább fenn maradhat,
mint máskor, méghozzá az ország vezetőivel,
elragadtatta. Anyja nem ellenkezett, rábólintott sápadtan,
s a királyfi büszkén bevonult a tanácsterembe. Leültek,
Meccs beküldette a kávét és a királyfi kék málnaszörpjét,
aztán rájuk csukta a kettős ajtót, mint máskor, ha
értekezletet tartottak. Aterpater bámulatosan előzékeny
volt ezen az estén, saját kezével töltötte ki a kávét
mindenkinek, ő osztotta el a csészéket is, Omikronnak,
Jusztinnak maga adott cukrot. Mikor lehörpintették, s
Lala is megitta kék málnaszörpjét, Aterpater megszólalt:
– Barátaim, a királynő fontos előterjesztést akar tenni.
Lala izgatottan figyelt, Jusztin idegesen megmozdult.
Nem szeretett bizalmas tanácskozáson részt venni
szemüveg nélkül. Hová tűnhetett az a szemüveg?
Írisz az ölébe nézett, reszketni kezdett a szája. „Mi
bánthatja – tűnődött Amalfi –, valami miatt iszonyúan
szomorú.” Egyszerre azt érezte, sokkal jobban szeretné,
ha Írisz közönséges tündér lenne, nem királynő, s nem
volna ennyi gondja, tennivalója.
– Mondod, királynő? – kérdezte a varázsló. Írisz

92
hallgatott. Látszott, hogy összefont keze is reszket.
– Ejnye, milyen feledékeny is vagyok! – mondta a
varázsló. – Persze hogy nem beszélsz, ha nem hoztad
magaddal a jogarodat. Érte menjek, vagy érte küldöd a
királyfit? Jogar nélkül nincs államhatalom.
– Nem kell a jogar – mondta Írisz valami idegen,
kemény hangon. – Ez csak olyan baráti beszélgetés.
„Még szerencse – sóhajtott magában Lala. – Ez az
Aterpater borzasztóan buta. Hát hiszen tudja attól az
alattomos halától, hogy nincs itthon a jogar, mit kezd róla
beszélni, mit ijesztgeti az embert?”
A királynő tekintete sorra megpihent az egybegyűltek
arcán, s Jusztin azt gondolta, megfejthetetlen a
pillantása. Úgy néz, mint aki búcsúzik valamitől, úgy is
néz, mint aki mindennel leszámolt, egyáltalában nem
úgy, ahogy egy tündérkirálynőhöz illik.
– Gigiről akartam beszélni veletek – mondta Írisz. –
Gigit száműzzük, mert hazudik.
Négy pár szem meredt rá. Aterpater ősz körmeit
vizsgálgatta, ő nem pillantott sehová.
– Tessék? – szólt Jusztin megdöbbenve. – Gigit,
mindannyiunk kedvencét, az arany egyszarvút?
– A kis Gigit, jó barátunkat? – hűlt el Omikron.
– A szelídet, aki itt lakik a kertben, és mindig kiolvassa
az igazságot a szarvacskájából? Lehetetlen!
Amalfi hirtelen elpirult, mintha arcul ütötték volna.
Senki az ottlevők közül, kivéve Aterpatert és Íriszt, nem
sejtette még, mi következik, ám Amalfi igen. Tündérélete
alatt most először érzett mérhetetlen megszégyenülést,

93
csalódást és azt a vágyat, hogy bár sose született volna.
– Ugyan, anyu! – kiáltott Lala. – Csak viccelsz.
– Gyermek nem szól tanácskozáson – mondta
gépiesen Omikron. – Gyermek ilyenkor hallgat.
– Nem értelek, királynő – rázta a fejét Jusztin, s egyre
idegesebb lett, annyira hiányzott a szemüvege –, nem
értek ebből egy szót sem. Nem is tudom, mikor fordult
elő, ha ugyan valaha előfordult, hogy valakit száműztek
volna Tündérországból. Mért kellene elűznünk Gigit?
– Gigi újabban részeges – mondta Aterpater. –
Részeges és hazug. Délelőtt már annyira részeg volt,
hogy összevissza látott, és rágalmazó szöveget olvasott
ki a szarvacskájából az igazság helyett.
A kapitány felemelkedett, s csak nézte a királynőt, aki
nem viszonozta a pillantását, csak egyre jobban
reszketett az aranyszéken.
– Úgy értsem ezt, hogy nem mégy feleségül a
kapitányhoz? – kérdezte rosszkedvűen Omikron. – Úgy
értsem, hogy nem is szeretitek egymást?
– Úgy értsd, Omikronom – válaszolt Aterpater
nyájasan. – Mindezt a kis Gigi találta ki, részegségében.
Sajnos, egész Tündérföld meghallotta, mit süvölt, s ez –
igazán nem akarlak megsérteni, jó kapitány – nagyon
kellemetlen volt a királynőnek, főleg miután csakugyan
menyasszony. Az én menyasszonyom.
– Na nem! – kiáltotta Lala. – Pont ez kellene! Ugyan!
– Csitt! – susogta Írisz. – Hallgass, kisfiam!
Csend lett, akkora, amilyen még sose volt a
tündérkirályok palotájában. „A szemüvegem! – gondolta

94
kétségbeesve Jusztin. – Hova lett a szemüvegem? Most
senkinek a gondolatát nem tudom elolvasni. Gigi
életében nem ivott mást, csak vizet és tejet, és a
szarvacskája sose hazudott. Szegény kapitány! Szegény
Amalfi kapitány!”
Lala már ott is volt Amalfi mellett, belecsimpaszkodott
a karjába. A kapitány falfehér volt, s gyöngéden lefejtette
a karjáról Lala ujjait. A királynőre nézett, úgy szólt hozzá,
mintha kettesben volnának a szobában.
– Nem szeretsz, Írisz? – kérdezte.
– Nem szeretlek – lehelte a királynő.
– Gigi hazudott?
– Igen.
– És mért hagytad rá?
– Csak úgy. Játékból. – Alig lehetett hallani a hangját,
annyira suttogott: – Szerettem volna látni, milyen arcot
vágsz, ha azt hiszed, hogy te leszel a férjem.
– Anyu! – kiáltott Lala, és hangja elcsuklott a
felháborodástól. – Anyukám!
Jusztin végre magához tért, rácsapott az asztalra.
Mindenki összerezzent, mert Jusztin csöndes tündér
volt, s most haragos rózsák égtek az arcán.
– Királynő, nem vagy kislány – mondta Jusztin –,
ilyeneket nem lehet játszani! Nagyon csalódtam benned,
ha így áll a dolog. És a Gigi száműzetése nem olyan
egyszerű. Hogy képzeled, bírói ítélet nélkül?
– Minden királyi menyasszonynak jár eljegyzési
ajándék a főtündérektől – mosolygott Aterpater. – Írisz
azt kéri, hogy a rágalmazó azonnal hagyja el az

95
országot.
– Kihallgatás nélkül törvényellenes – mondta
boldogtalanul Omikron.
– Hát hallgasd ki, barátom!
A varázsló csöngetett, s utasította a belépő Meccset,
hogy vezettesse elő a kis Gigit. Aztán Amalfira nézett,
aki olyan nehezen lélegzett, mint a betegek.
– Talán a kapitány urat ne fárasszuk tovább – mondta.
– Nehéz napja volt szegénynek. Mindez a rossz kis Gigi
bűne. Majd elfelejted, Amalfim, a fekete határon. A
gárdaszoba asztalán ott az áthelyezésed, a királynő már
aláírta. Ott nagy szükség van a te éles szemedre és
bátorságodra. Sok szerencsét kívánunk!
A kapitány kihúzta magát, Lalának megsimogatta a
haját, meghajolt Omikron és Jusztin felé, és sem
Aterpaterre, sem Íriszre nem pillantva, kiment a
szobából. Lala utána akart rohanni, a varázsló elkapta a
kezét, és nem engedte el maga mellől.
– Szegény derék kapitányunk – mondta Aterpater. Ma
kicsit bárdolatlan, de hát nagy megrendülés érte,
bocsássunk meg neki. Hozzák már azt az egyszarvút?
Hozták. Ketten vezették, azaz inkább támogatták, mert
szegény kis Gigi majdnem összeesett bánatában, és
fehér arcocskáján két kis barázdát mostak a könnyei.
– Gigi – szólt Omikron –, Gigi fiam, jó tanítványom, mit
kellett megérnem? Azt mondják, iszol.
– De mit? – kérdezte Jusztin indulatosan. –
Tündérföldön nem tartunk alkoholt.
– Pálinkát iszik, mint az emberek – felelte a varázsló. –

96
A Néma Halacskám árulta el.
– A varázsló úr azt állítja, hogy összevissza hazudol,
és hírbe keverted az uralkodót – mondta Omikron. –
Igaz ez?
Gigi és Írisz pillantása találkozott egy másodpercre,
aztán a királynő lehunyta a szemét, mintha nem tudná
elviselni az ártatlan, szomorú tekintetet.
– Igaz – mondta a kis Gigi.
– Hát mi állt a szarvacskádban? – kiáltott Jusztin. – Ki
a királynő jegyese?
– Aterpater.
– És mért mondtad, hogy Amalfi?
– Mert ittam. Meg különben is hazudom.
– Hát ez hallatlan – állt fel minden szokás és illem
ellenére Jusztin –, hallatlan! Ha ez így van, ha részeges
vagy, és félrevezeted a tündéreket, száműznünk kell
téged, te boldogtalan!
Gigi könnye újra elindult. Nem válaszolt.
– Ne kínozzuk az árvát – mondta a varázsló jóságosan
–, beismerte, amivel vádolják, most saját fületekkel
hallhattátok. A pálinkát csempész egyszarvúk hozzák
neki egy föld alatti folyosón. Ők hozzák, Gigi?
– Ők – felelte az egyszarvú.
– Sajnos, részeges népbolondító nem élhet
Tündérföldön. Elismered, hogy el kell menned innen?
– Ó, hogyne! – susogta Gigi.
Aterpater ruhája ráncaiból elővett egy lila írógépen írt
lila okmányt, amely már pecséttel is el volt látva, csak az
aláírások hiányoztak róla, s odatette Jusztin elé.

97
 – Itt légy szíves aláírni.
Jusztin még egyszer Gigire nézett, de nem láthatta az
arcát, mert a kis egyszarvú szégyenében eltakarta
patácskáival. Írisz szemét próbálta keresni, ám a
királynő elkerülte a tekintetét, csak Lala rémült
pillantásával találkozott. Omikron kifújta az orrát
zavarában és szomorúságában, Aterpater tündökölt.
Jusztin eltolta az okmányt.
– Hogy volt ez az eljegyzés? – kérdezte. A varázsló
szeme felpiroslott.
– Mióta szokás számon kérni az uralkodó tetteit?
– Amióta törvény van – felelte Jusztin. – Aterpatert
választottad, királynő?
– Őt – suttogott a válasz.
– Saját akaratodból?
– Ugyan – mondta gúnyosan a varázsló –, mintha
valaki kényszeríthetné a királynőt! Vagy mintha ahhoz,
hogy valaki az én feleségem legyen, kényszerítés
kellene. Igazán kedves vagy, nem fogom elfelejteni.
– Saját akaratomból – felelte Írisz.
– S azt kívánod, hogy száműzzük a kis Gigit?
– Azt kívánom, hogy száműzzétek a kis Gigit. Ez
legyen az én eljegyzési ajándékom.
– Jaj, istenem, de iszonyú nap – mondta Omikron
kétségbeesetten –, én még sose száműztem senkit.
Hiszen ez rettentő!
– Száműzzetek már – mondta Gigi olyan fáradt kis
hangon, hogy Lalának majd megszakadt a szíve –,
nagyon szeretnék már elmenni innen.

98
 – Így akarod, Írisz? – kérdezte Jusztin még egyszer.
– Így.
Omikron nagyot sóhajtott, aláírta az okmányt. Jusztin
is. Mindketten tudták, mi áll az alkotmányban: részeges
és hazug nem maradhat az országban, mert a
részegeskedésből és a hazudozásból mások
nyomorúsága eredhet, és mindketten valami furcsa
tehetetlenséget éreztek, mintha nem volna erejük
vitatkozni vagy ellenállni. „Én e percben talán a saját
halálos ítéletemet is aláírnám” – gondolta Omikron. Lala
ott állt mögöttük, kis képe csak úgy tüzelt a
felháborodástól. Mikor Jusztin is letette a tollat, nem kért
engedélyt a távozásra, nem is köszönt senkinek, csak
kifutott, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy
megreszkettek a kristálysarkok.
– Vezessék el a kis Gigit – mondta nyugodtan
Aterpater. – A királyfit pedig majd leszoktatom arról, hogy
ajtót csapdosson. Én sok mindenről le tudok szoktatni
neveletlen kisfiúkat.
Írisz most felpillantott. Szeme nagyra tágult
kétségbeesésében.
– Ígérd meg, hogy jó leszel hozzá! – sikoltotta. – Itt és
most ígérd meg, Omikron és Jusztin előtt, hogy jó leszel
hozzá, és úgy fogod szeretni, mint a fiadat.
Aterpater meghajolt, azt mondta, megígéri. „A
szemüvegem – gondolta Jusztin kétségbeesve –, most
nem látok a fejébe. De csak nem hazudik talán,
Tündérföldön nem hazudhatik senki; aki mégis, azt
száműzni kell, mint ezt a szegény kis egyszarvút.”

99
 – Aterpater – mondta, miközben Gigit kivezették –, te
rangban egyforma vagy az uralkodóval, mert te találtad
ki a nonvideort és minden varázsszerünket, amitől
könnyebb lesz az élet; a legfelső tanács tagja vagy, mert
te vagy a legnagyobb tudós. Sose élj vissza a
hatalmaddal. Ez is törvény.
– Mindig hálás vagyok, ha oktatnak – mosolygott a
varázsló, és ismét meghajolt. – Nagyon köszönjük, hogy
elfáradtatok, mára végeztünk. Jó éjszakát mindenkinek,
mi még beszélgetünk egy kicsit a menyasszonyommal.
Narancsok ünnepére tervezem az esküvőt, addig,
remélem, mindenki elfelejti a szerencsétlen részeges
Gigi hazugságait. Írisz, nyújtsd a kezedet, királynő,
húzzuk fel egymásnak a mi kedves barátaink előtt a
fekete jegygyűrűt!

10. fejezet
Lala megszereti „apukáját” és kenyeret keres

Ezen az éjszakán sok ablak mögött mozogtak

nyugtalan árnyékok a tündérfővárosban.
Leghamarabb Gigi házikójában aludt el a fény; az
arany egyszarvú elbúcsúzott ágyától, kedves bútoraitól,
megsimogatta edényeit is, s el-elmázolva a könnyeit,
összekészített egy kofferra való holmit, aztán Aterpater
két kamarásának kíséretében ráállt a futárösvényre. A
határőrök akkorra már megkapták a hírt, hogy Gigit
száműzték Tündérországból, kinyitották hát neki a
sziklafalat, de előbb megcsókolták jobbról is, balról is,

100
mert nagyon sajnálták a kis egyszarvút, és sehogy sem
tudták feltételezni róla, hogy gonosz dolgokat művel.
Gigi visszanézett a kapuhasadékon át, a felkelő hold
megvilágította mindig olyan nevető s most boldogtalan
arcocskáját, még egyszer elbúcsúzott tekintetével
hazájától, aztán nekiindult az ismeretlennek, s Gól és
Atanáz becsukták mögötte a sziklafalat.
„Dohánysodralék! – sziszegte keserűen Gól, ami nagyon
csúnya szó volt, olyasmi, mintha az emberek világában
azt mondta volna valaki: »Kutyateringette!«, s amit
egyetlen illedelmes tündér nem vett a szájára soha.
– Mik történnek ebben az országban? Mi ütött a
királynőbe?”
A lámpa Omikronnál is sokáig égett. Omikron
előkereste iskolai feljegyzéseit, megfigyelési naplóját,
mert a kis egyszarvú, mint mindenki Tündérföldön,
Omikronhoz járt iskolába, ám minden füzetben,
kimutatásban csak azt olvasta róla, hogy minden tündér
örömére és szolgálatára él az igazmondó kis Gigi.
Omikron nyögött, borzasztó estéje volt, a felesége
termofort melegített a hasára, de ez nem segített
Omikronon, mert nem a hasa fájt igazában, hanem a
szíve.
Jusztin sem aludt el sokáig. Jusztin nagytakarítást
rendelt el éjnek idején, s Diké, a felesége engedelmesen
kirámolta az összes szekrényeket, fiókokat, ahogy a
férje kívánta. Ám nem volt a szemüveg sehol, úgy eltűnt,
mintha elnyelte volna a föld. Jusztin, a méltóságteljes,
komoly Jusztin fel s alá szaladgált idegességében, s ami

101
sose fordult elő vele, mióta a világon volt, le se hunyta a
szemét egész éjszaka. Gigi iszik, álhíreket terjeszt, a
királynő úgy viselkedik, mint egy rosszul nevelt
emberkislány, a vőlegénye Aterpater lesz, akit minden
tudománya ellenére se tudott sosem igazán szívlelni, s
tetejében még tolvaj is van Tündérországban, mert
hiszen csakis valami tolvaj vihette el a gondolatolvasó
szemüveget!
Aterpater egyáltalán el sem oltotta a kandelábereit, sőt
minden termét, titkos szobáját is kivilágította örömében,
fel s alá járt a palotájában, s vígan furulyázott. Nagyon
gonosz dalt játszott, mert míg billegtetett a furulyáján,
minden egyes lyukacskán fekete füst kunkorgott elő, s a
Néma Hal táncolni kezdett a különös zenére. „Király
leszek – gondolta Aterpater. – Rövidesen én leszek a
tündérkirály. Írisz azt hiszi, beleszerettem, pedig fütyülök
Íriszre, sosem érdekeltek a nők. Engem csak a hatalom
érdekel, nekem nem a királynő kell, hanem a koronája.
Azonnal meg fogom változtatni a törvényt, mihelyt
megesküszünk. Írisz mondjon le, s szűnjék meg az a
rendelkezés, hogy minden király megbízása csak ötszáz
évig tarthat. Ugyan már! Ezentúl mindörökre egy király
fog uralkodni, és az én leszek.”
A legkülönösebb éjszakát Csillék házában töltötték. A
patikusék vacsora után Wagner-hangversenyt hallgattak,
s a koncert végeztével véletlenül nem csukták el a
rádiót, pedig sem a bel-, sem a külpolitika nem érdekelte
őket, és sose hallgattak híreket. Mikor a bemondó az
esti híradóban közölte, hogy a részeges Gigi délelőtti

102
információja félrevezetés volt, a királynő ugyan valóban
férjhez megy, de a vőlegénye Aterpater, a rágalmazó
egyszarvú pedig már el is hagyta az országot, Kencefice
éppen békésen horgolt, Csill meg az Operakalauzát
tanulmányozta. Csillnét megdöbbentette a bejelentés,
számított rá, hogy Csill is meglepődik, ám arra nem volt
elkészülve, ami történt: a patikus ugyanis a szakállát
kezdte tépdesni, s ami kis ideje maradt a kezének a
szakállszaggatástól, azalatt a fejét ütötte, de egyáltalán
nem szelíden, hanem úgy, hogy csak úgy kongott.
– Csill, jó férjem – sikoltott Kencefice –, mi bajod van?
Hagyd azonnal abba!
Ám Csill nem válaszolt, csak nyögött, még
szaporábban irtotta a szakállát, úgyhogy nemsokára
színcsupasz lett az arca, ami nagyon különös volt, mert
Csill is elmúlt már több százezer éves, és a férfitündérek
egy bizonyos életkor betöltése után mind szakállt
viselnek.
Írisz le se feküdt.
Aterpater, szerencsére, nem feszítette túl a húrt, ahogy
felhúzta ujjára a fekete jegygyűrűt, otthagyta végre,
elment Jusztinnal és Omikronnal együtt. A királynő
először nem is a fiát kereste, hanem a gárdatisztek
szobájába sietett, hátha még egyszer megláthatná a
kapitányt, ám Meccs közölte, hogy Amalfi össze se
csomagolt, fogta az áthelyezését, és tüstént elindult a
futárösvényen, őt kérte meg, hogy új állomáshelyére
utána küldje a holmiját. Míg Meccs beszélt, Aterpater
gyűrűje úgy szorította a királynő ujját, hogy Írisz azt hitte,

103
feljajdul. „Persze, másra gondolok, nem őrá – jutott
eszébe Aterpater jóslata –, megmondta előre, hogy ha
másra merek gondolni, mint rá, szorítani fog.”
„Ilyen lehet az emberek világában a súlyos betegség –
gondolta a királynő, míg felvánszorgott a kristálylépcsőn
Lala hálószobájába –, alig tudok lépni, sosem éreztem
ilyesmit. Ilyen lehet az emberek világában a katasztrófa,
amiről olykor hallok, ha emberrádiót hallgatok. Most
olyan boldogtalan vagyok, hogy nem tud megnyugtatni,
csak az, ha meglátom őt, aki miatt erre a sok
becstelenségre vetemedtem, ha meglátom a kisfiamat,
akit azért mégiscsak megmentettem attól, hogy
Tűzgagóvá kelljen lennie, és a föld alá kerüljön
mindörökre.”
Lala ajtaja nem nyílt, a királyfi magára csukta a
szobáját. Ez önmagában nem volt probléma, Írisz különb
dolgokat is el tudott intézni, mint egy zár; az ajtó most is
borzasztóan megijedt, mikor rászólt, hogy azonnal
nyíljék ki, fel is pattant tüstént, de mint jelenség olyan
rosszul esett Írisznek, mint talán semmi ebben az
iszonyú napban. Lala, aki miatt lemondott a szerelméről,
aki miatt annyi rosszat cselekedett, hazudott, csalt, Lala
kicsukja őt a szobájából!
A kisfiú nem aludt, éjjelilámpája is égett, ült Lala az
ágyban, karjait átfonta a térdén. Mikor anyja belépett,
ráemelte a szemét, de nem szólt. Írisz leereszkedett az
ágya szélére.
– Mért jöttél be hozzám? – kérdezte Lala. – Talán
megbántad?

104
 – Hogy beszélsz velem, kisfiam? – suttogta a királynő.
– Egyáltalán nem akarok veled beszélni – mondta Lala
–, míg vissza nem hívod Amalfit, és bocsánatot nem
kérsz tőle. Miféle hazudozás volt ez ma este? Veletek
ebédeltem, láttalak, hogy ültél a kapitány mellett, hát
hiszen szereted! Nem vagyok én vak. És Gigi úgy
részeges, ahogy én. Gigi igazat mondott, hogy
száműzhetted szegényt? Csak nem képzeled, hogy
elfogadom Aterpatert apámnak?
– Ha én elfogadom férjemnek – suttogta Írisz.
– Hát nekem nem kell! – Lala befordult, eloltotta
éjjelilámpáját. – Te se kellesz, anyám, mert ma rossz
voltál. Majd ha mindent jóváteszel, akkor gyere hozzám
ismét.
– Lala!
Írisz sóhaja olyan volt, mint egy pici sikoltás.
– Jó éjszakát! – mondta a királyfi, és fejére húzta a
paplant.
Írisz visszament a maga lakosztályába, de rá se bírt
nézni megvetett ágyára, csak járt fel s alá a szobájában,
éppen úgy, mint más boldogtalan édesanyák.
Reggel, még nem is volt itt a reggeli ideje, hívatta
Aterpatert. A varázsló ismét a dalia képét vette fel, így
mindenki szívesebben pillantott rá.
– Segíts – mondta Írisz, mihelyt Aterpater mögött
becsukódott az ajtó –, kérlek, segíts, mert így nem tudok
élni. Ma először éreztem azt, hogy minek nekem az örök
élet, ha ilyen boldogtalan leszek mindörökké.
– Ejnye – mondta a varázsló –, igazán nem mondasz

105
hízelgő dolgokat a vőlegényednek az eljegyzésed
másnapján. Mi bánt, Írisz? Még mindig az a buta
félreértés, amit Gigi okozott?
Írisz lesütötte a szemét gúnyos pillantása előtt.
Rettenetes volt Gigiről beszélni, akiről mindketten tudták,
hogy ártatlan.
– Laláról van szó – mondta. – Segíts, hogy megint
szeressen. Én nem tudom elviselni, hogy már nem
szeret.
– Csak ez szomorít? – A varázsló legyintett. – Azt
hittem, nagyobb a baj. Bízd rám a dolgot, majd én
elintézem.
– Hogy bízzam rád? – kérdezte a királynő. – Téged
még kevésbé fog elviselni.
Aterpater nevetett:
– És a varázslat? Azt hiszed, nincsenek szereim ilyen
esetre is? Mire a reggelinek vége, úgy elfelejti majd
Amalfi kapitányt is, Gigit is, hogy ha a nevüket
meghallja, azt se foga tudni, kiről van szó. Téged úgy
szeret majd, mint eddig, engem meg még jobban.
Írisz reménykedve pillantott rá, mert a varázslónak
csakugyan csodálatos szerei voltak.
Ha Lala a régi lesz – remélte –, akkor talán elmúlik a
nyomás a szíve körül, esetleg Aterpatert is jobban el
tudja majd tűrni. A varázsló olyan magabiztosnak
látszott, hogy Írisz bizakodni kezdett: talán kialakul
minden.
Nem csalódott, pedig a nap elég válságosan indult.
Lala a reggelinél nem volt hajlandó köszönni

106
Aterpaternek, őt meg se csókolta, csak leült, s morcosan
kiterítette a térdén az asztalkendőjét.
– Rosszkedvű a mi fiunk – mondta Aterpater, s Lala
gyilkos arcot vágott, egyáltalán nem tetszett neki, hogy
Aterpater fiának nevezi. Lehorgasztotta a fejét, hogy
még látnia se kelljen. A varázsló csak erre várt, tenyerét
egy pillanatra Lala csészéje fölé tartotta, s egy
pasztillácskát ejtett a gőzölgő tündércsokoládéba. Írisz
látta, s alig tudott reggelizni az izgalomtól.
Lala rosszkedvűen kihörpölte, ami a csészéjében állt,
aztán elfogta az anyja pillantását, s mint aki álomból
ébred, vagy hirtelen ráeszmél, hogy valakivel most
találkozott először ébredés után, rámosolygott. Írisz
szíve úgy vert, olyan nagyon szüksége volt most arra,
hogy szeressék.
– Most, hogy az én fiam leszel – kezdte Aterpater, s le
nem vette szemét a királyfi arcáról –, sok mindent meg
szeretnék változtatni az életmódodban.
Lala derülten hallgatta. „Nem tiltakozik, hogy fiának
nevezi – gondolta a királynő. – A szer hat.”
– Sajnos, eddig elég rossz kezekben voltál – folytatta a
varázsló –, hiába, anyádnak sok a dolga. A testőrszoba
nem neked való, mint ahogy a kapitány se volt neked
megfelelő társaság.
Írisz azt hitte, mindenki meghallja, hogy ver a szíve. –
Kapitány? – kérdezte Lala –, miféle kapitány?
– Amalfi kapitány – mondta szelíden Aterpater.
– Az volt a pajtásod.
– Viccelsz – rázta a fejét Lala és nevetett –, soha

107
életemben nem ismertem senkit, akit Amalfinak hívtak
volna.
– Lehet, hogy rosszul emlékszem – bólongatott a
varázsló – mindenesetre ezentúl másképpen fogsz élni.
Azt gondolom, nagyobb szabadságot engedek neked.
Mondjuk, akkorát, mint a kis Giginek.
– Ki az a kis Gigi? – érdeklődött Lala.
– Egy ismerősöm, aki külföldön él. Szóval azt akarom,
hogy szabadon járj-kelj, amerre tetszik. Okos fiú vagy,
tudsz magadra vigyázni.
Lala arca lángba borult. Szabadon járni-kelni, mint a
felnőttek, ez volt a legnagyobb vágya.
– Nem lesz korai? – kérdezte félénken Írisz.
– Ugyan, anyu – kiáltotta Lala –, hogy volna korai! Ne
akadékoskodj, olyan nagyszerű lesz!
Felugrott a helyéről, odaszaladt az anyjához, s
odasimította arcához az arcát, mint máskor, amikor
kunyerált valamit. „Megint szeret – gondolta Írisz –,
szeret, megölel! Ó, istenem!” „Mégy, fiam – nevetett
magában a varázsló –, mégy két hétig, három hétig,
aztán vége a mulatságnak, akkor majd elveszem a
kedvedet a mászkálástól. Emberszíved van, azért vagy
ilyen vállalkozó szellemű. Majd én szépen kioperálom az
emberszívedet, és tündérszívet teszek be helyette, hogy
ne legyél olyan mászkálós. De csak ha az anyád már a
feleségem, mert addig a te különös szíved a zálog, hogy
hozzám jön, csak belőled Tűzgagó ne legyen. Egyelőre
viszont kapj meg mindent, amit akarsz, hogy te is
ragaszkodj hozzám, míg meg nem lesz az esküvő.”

108
 – Szerintem mindjárt ma el kellene menned valami
hosszabb útra. Elhagytad az anyád jogarát, kis bitang,
eredj és keresd meg.
– Hinnye – mondta Lala –, rémlik valami! Az bizony
kinn maradt a parton. Érte mehetek?
– Persze hogy érte. No, látod, kisfiam, mennyi előnye
van annak, ha valakinek én leszek az apja.
– Azt meghiszem – mondta Lala, és Aterpaterre
mosolygott. Írisz próbálta magyarázni magának, hogy
boldog, mert hiszen visszakapta a fiát, de azért valahogy
mégis rosszul érezte magát. Legszívesebben elrántotta
volna Lalát Aterpater közeléből.
– Kapsz konvertort, nonvideort, kimégy a kapun,
megkeresed a jogart, aztán amikor akarsz, hazasétálsz.
Ha tetszik, körül is nézhetsz az öbölben. Jó lesz?
– Csuda jó!
– Egyedül megy? – kérdezte Írisz riadtan.
– Egyedül – felelte Aterpater. – Hát hiszen tegnap is
úgy volt, nem?
Lala víg szeme komoly lett, töprengő, mintha felleg
úszott volna át valami tó felett.
– Egyedül voltam tegnap? – mondta habozva.
– Persze hogy egyedül.
– De nem jött valaki utánam?
– Ugyan ki ment volna?
– Nem hozott nekem csodaszert, nem kísért vissza?
– Ejnye, álmodtál! Minek kellett volna neked kísérő?
Nagyfiú vagy te már.
Lala vállat vont, mint aki azt akarja mondani, úgy

109
látszik, rosszul emlékezett, aztán másról kezdett
beszélni.
Reggeli után csakugyan megkapta a csodaszereket, s
Aterpater letelefonált a határra, hogy a királyfi ezentúl
szabadon jár-kel, mindig nyissanak neki kaput. Lala túl
boldogan ügetett ki a palotából, még vissza is nevetett a
két felnőttre a futárösvény végállomásáról, akik
utánaintegettek.
– El tudnám varázsolni, hogy minden ok nélkül
szeressen – mondta az ablakban Aterpater –, de látod,
azt akarom, hogy igazán kedveljen. Szépen fogunk élni,
mint a legszebben élő családok Tündérföldön. Meglátod,
milyen kellemes lesz az élet.
– Kellemes – mondta utána Írisz elgondolkozva.
Boldogtalannak és valamiképpen megalázottnak is
érezte magát, és ő nem kapott varázsszert, mint a kisfiú,
hogy megszeresse, hát lelke mélyéből utálta Aterpatert.
Mikor Lala mögött becsukódott a sziklafal, hajszál híja
volt, hogy a kisfiú tüstént vissza nem fordult. A part felől
kiabálás hallatszott, sok-sok emberi hang, az Író öblében
kis hajó horgonyozott, éppen akkor rakodtak belőle kifelé
egy idősebb úr meg egy kövér hölgy utasítása szerint.
Lala, akinek egész eddigi élete varázslatok közt telt, úgy
érezte, sose látott még ilyen izgalmas látványt.
Tündérországban, ha valaki költözni akart, szólt a
bútorainak, legyenek szívesek az új címre elsétálni, s
akkor minden bútor megindult, és el is gyalogolt szépen,
hát hiszen lába volt valamennyinek. Itt meg az emberek
nyakukon, vállukon cipelték a bútorokat, mintha azok

110
kisbabák volnának. Csoda nevetséges látvány volt.
– No bizony van is ezen mit mulatni! – szólt rá Lalára
az egyik férfi, aki egy csinos kiságyat hurcolt. – De
rosszul nevelt fiú vagy, mit vigyorogsz, inkább gyere
segíteni!
Lala még jobban nevetett, nekitámaszkodott a
sziklafalnak. Ó, ha ezt hallotta volna Omikron, aki
annyira kényes arra, hogy kifogástalanul neveli a
tündéreket.
– Csak vihogni tudsz, ugye, dolgozni nem? Azt nem!
Nagy kamasz!
Ember, kiságy eltűnt a házban, az idősebb úr meg a
kövér hölgy – valami kertész bácsi meg kertész néni –
már odabenn dirigáltak. Lala dühös lett. Eszébe se jutott
a jogar, aminek a keresésére küldték, lerohant a vízhez,
s felragadott egy széket, amely éppen akkor került a
partra. Megpróbálta éppúgy a vállára venni, mint ahogy
az emberektől látta, sikerült is. A szék tüstént megérezte,
hogy tündérrel van dolga, elkezdett fészkelődni a hátán,
azt suttogta, tegye le azonnal, nem tudta, hogy tündér
nyúl hozzá, megy ő a saját lábán, hát hiszen tud ő
menni, ha akar, csak sose szokták kívánni tőle, mert az
emberek mindig mindent maguk akarnak végezni.
– Hallgass – suttogta Lala –, meg ne moccanj, ülj a
hátamon. Az az ember azt mondta, én csak nevetni
tudok. Hát én majd megmutatom.
Fújva, zihálva, bebotorkált az Író házába.
– Hová? – kérdezte az embertől, aki a kiságyat cipelte.
– No, nézd – mondta az ember –, hát akkor tudsz mást

111
is, nemcsak vigyorogni? Akkor bocsánatot kérek. Oda a
sarokba, ugye, kertész úr? Soha jobbkor nem
ácsoroghattál volna a parton. Van időd?
Lala azt mondta, van.
– Eggyel kevesebben jöttünk, s nagyon sietünk.
Beállsz?
– Hova?
– Hova! Az istállóba, nem? Miket tudsz te kérdezni!
Afelől érdeklődtem, hogy dolgozol-e velünk. Kapsz
ebédet és órabért. Ha úgy dolgozol, mint a felnőttek,
felnőttórabért. Megfelel? De nem lógunk, hanem
rakodunk. Na?
„Órabér – töprengett Lala –, mi az isten csodája lehet
az az órabér? Soha senki tündérnek nem volt órabére.”
– Megbolondultál, tündér? – suttogta a karosszék.
Csak nem állsz be pénzért dolgozni?
Pénz!
Most már értette, miről van szó. Omikron az iskolában
elmagyarázta nekik, mint megy az emberek világában a
kenyérkeresés. Lala szeme megfényesedett, nevelője
szavai visszacsengtek fülében a közismereti órákról:
„Nálunk minden van, s amit megkívánunk, arra csak azt
kell mondanunk: »Galagonya, táncterem, amit kérek, itt
legyen« – s hacsak törvény nem tiltja a megkapását,
tüstént itt is terem.” „Galagonya, táncterem, amit kérek,
itt legyen” – zúgta utána az osztály, s mert mindjárt
mindenki arra gondolt, amit a legjobban szeretne abban
a percben, egyszer csak elkezdtek beszállingózni a
nyitott ablakon át a torták, a játékszerek, még ruhák, sőt

112
élőlények is – csuda muris volt, Omikron csak úgy
kapdosta a fejét, mert egy szattyáncipő úgy húzott be a
füle mellett az ablakon át, mint egy léglökéses
repülőgép; és berepült a terembe, éppen az ő, a Lala
kívánságára, merthogy nagyon szerette volna látni, a kis
Gigi…
A kis Gigi.
Ki az a kis Gigi?
Hasztalan törte a fejét, nem jutott eszébe, s ez nagyon
felbosszantotta. Ki a csuda lehet az a kis Gigi, akire nem
emlékszik, de akit valamikor annyira szeretett, hogy őt
kívánta elsőnek, mikor a varázsóhajtást gyakorolták?
Mindegy, elfelejtette. Majd szól Aterpaternek, hogy
kérdezze meg a halától.
Most mindenesetre tovább cipekedik, hadd lássa az az
ember, hogy más is meg tudja csinálni azt, amit ő, ő
pedig hadd mondhassa el otthon Omikronnak, hogy nem
igaz ám, amivel annyiszor fenyegette őket, hogy ha,
isten ments, esetleg visszavennék tőlük a
varázshatalmat, vagy pláne száműznék őket, és kívül
kellene élniök, minden segítség nélkül, Tündérországon,
akkor végük lenne, mert nem tudják megkeresni a
kenyerüket úgy, ahogy az emberek. Ő bizony megkeresi.
A karja ugyan fáj, de ki törődik az ilyesmivel?
Visszafutott a kis hajóhoz. Abból, hogy megérkeztek a
bútorok, arra következtetett, hogy talán az ember és az
emberkislány is itt vannak valamerre, de a
rakodómunkások szavaiból hamar kiderült, hogy Beáta
és a nagybátyja csak másnap érkeznek, ma még csak a

113
szállítást bonyolítja le Péter megbízásából az a kertész
bácsi meg kertész néni. Lala hurcolt, cipekedett
szorgalmasan, a kárpitozott bútoroknak mind
összeráncosodott a huzatuk ijedtükben, mikor
megérezték, hogy egy elvarázsolt tündér hátán utaznak
a hajótól a házig, annyira féltek, milyen bosszút áll rajtuk
majd, ha megtudja a tündérkirálynő.
A királyfi úgy elfáradt, hogy azt hitte, összeesik, de
nem szólt, míg az az ember, aki kicsúfolta, hogy nagy
kamasz meg csak vigyorogni tud, azt nem mondta, hogy
most ebédelni fognak, mára végeztek. Csak leroskadt a
víz mentén, ugyanazon a ponton, ahol a minap
Beátáékkal együtt villásreggelizett, s hogy fejét-nyakát
egyengette, megpillantotta a feje fölött azt a szirtet,
ahonnan kihallgatta a beszélgetésüket. Ott hagyta a
jogart, világosan emlékszik rá, ott vette ki a nadrágja
zsebéből, mert a jogar végén levő tűhegyes gyémánt
szúrta a combját. Majd érte szalad. Szalad? Vánszorog.
Alig bírja a lépte. Ma nem kell ringatás.
– Ki fia vagy? – kérdezte a munkások vezetője, míg a
többiek sürögtek-forogtak a parton, konzervet bontottak,
tálaltak és terítettek. – Derék apád lehet, megtanított
dolgozni. Jól áll a kezedben a munka.
Lala, aki úgy falt, mint még soha életében, elpirult.
Aterpater, jövendőbeli apja, igazán mindenre
megtanította, csak dolgozni nem. Mit szólna ez az
ember, ha azt felelné neki, hogy az ő apukája varázsló?
– Négy órát segítettél – mondta a munkások vezetője
–, mindjárt ki is fizetlek. Van tollad? Vagy adjak? Alá kell

114
írni a nyugtát.
Lalának nem volt tolla, az ember adta kölcsön a
magáét, valami könyvfélébe irkált számokat meg
betűket, aztán leszámolt Lala elé negyven piculát, és
odanyújtotta neki a könyvecskéből kitépett blokkot.
– Tessék aláírni.
Lala csak nézte a papírt, nem mozdult a keze.
– Na – mondta az ember –, nem tudod, hogy hívnak?
– Lalának – suttogta a királyfi.
– De milyen Lalának?
„Aha – eszmélt Lala –, ezeknek több nevük van, kettő.
Van úgynevezett vezetéknevük is.”
– Tündér Lalának – mondta habozva, s az emberek
elmosolyodtak. A munkások vezetője nagyot nevetett.
– Szép neved van, kár, hogy nem vagy kislány. Na, írd
alá!
Lala úgy iparkodott szépen írni, ahogy még soha.
Emberül írt, azzal a különös írással, amit Omikron úgy
nevezett: latin ábécé, nem a karbunkulus jelekkel,
amivel a tündérek írnak.
– De rondán írsz – mondta a munkások vezetője –,
fertelmesen. Gyakorolhatnád, most úgyis nagyvakáció
van. Szoktál a városban járni?
Lala majd megpukkadt mérgében, hogy a betűit
becsmérelték. Nem szokott a városban járni, morogta
sértődötten.
– Hát ha mégis járnál – mondta az ember, míg a
többiek szedelőzködni kezdtek, elrakták az abroszt, a
tányérokat –, akkor odaadom neked a vállalatunk címét.

115
Hátha kedved szottyan szünetben négyórás munkára.
Jó kezed van, tudnánk használni. Hány éves is vagy?
– Tíz múltam – mondta a királyfi.
– Hát a munkád többet ér, többet is mutat. Erős fiú
vagy, idősebbnek látszol. De rossz tanuló lehetsz, mert
az írásod pocsék.
– Jeles vagyok – mondta Lala dühösen. – Sose voltam
más.
– Na, akkor szerény igényű tanítód van. Szóval itt a
vállalat címe meg a névjegyem, engem úgy hívnak, hogy
Kormorán. Ha a városban jársz, s akarsz egy kis
zsebpénzt keresni, szívesen látunk. Van ilyen gyereknek
való tennivaló nálunk, amivel a felnőttek nem szívesen
babrálnak. Hozd az iskola igazolását meg a mamádét,
hogy elengednek.
– Mit? – kérdezte Lala.
„Buta szegény – gondolta Kormorán –, izmos, derék
fiú, de rendkívül nehéz felfogású.”
– Ej, mintha nem tudnád, hogy a nyári munkát az
iskolának kell engedélyeznie meg az anyukádnak. A
tanítód majd tudja, ne félj, a mamád is. Mit vigyorogsz
már megint?
Lala a sziklának döntötte a hátát, úgy kacagott, s egyik
kezéből a másikba csorgatta a piculákat. Elképzelte
Omikron arcát, amint odaáll elé, s írásbeli engedélyt kér
tőle, hogy a városban dolgozhassék órabérért, és
elképzelte Íriszt is, ahogy megjelenik nála a
trónteremben, és tartja elébe a céduláját, hogy írja alá
mint anya, hogy ő a szállítóvállalatnál működhessék mint

116
kisegítő.
– Vihogni való, mondhatom – csóválta a fejét
Kormorán –, mikor pénzt kínálnak. Na, isten áldjon
meg, aztán ha arra jársz, keress meg bennünket.
Kezet nyújtott neki, mint egy felnőttnek. Lala habozva
csúsztatta erős kezébe az ujjait. Ezt is csak tanulta idáig,
a különös emberszokást, most próbálta ki először. Ám
jólesett az érintés, valahogy biztonságos volt, valami
olyan, mintha a két összesúrlódó bőr beszélne, s az
egyik, nagyon halkan, azt mondaná a másiknak: „Nem
vagy egyedül! Itt vagyok én is!” Sokáig nézett a kis
szállítóhajó után, amelynek munkásaival együtt
dolgozott, s azok is integettek neki, amíg csak látták.
Mikor a hajót elfedte a part görbülete, felszaladt a szikla
tetejére, hogy megkeresse a jogart. Persze nem lelte
sehol. Minden sziklarepedésbe benyúlt, hátha lecsúszott
valahova, mégse találta.
– Elvitte a kislány – mondta a szikla, mikor rájött, hogy
tündér ugrál a hátán, kisfiú képében –, elvitte a múltkori
kislány a zsebében. Láttam.
– Akkor majd visszahozza, és meglesz – nyugodott
meg Lala. – Rövidesen megérkeznek, majd visszaadja,
ha újra eljövök. Légy szíves, nyisd ki a szádat.
A szikla engedelmesen nagyot tátogott.
– Kerestem negyven piculát, meg van valami
munkalehetőségem is – magyarázta a királyfi. –
Meghívtak a városba dolgozni. Nagyon kedves ember
hívott meg, Kormorán nevű, csak az írásommal van baja
a butának. Őrizd meg nekem a címét meg a pénzemet,

117
nem akarom hazavinni.
A szikla nagyot csuklott, s elnyelte a városbeli
szállítóvállalat címét, Kormorán névjegyét és a pénzt,
amit Lala a cipekedéssel keresett. Egy fél óráig csuklott
még azután is, hogy a kisfiú visszament
Tündérországba, annyira meg volt lepve. Soha a
legöregebb szikla se hallotta még, hogy egy
tündérkirályfi kenyeret keressen.

11. fejezet
A kutyaló

Péter nem volt otthon, Beáta csomagolt.

Most csinálta először önállóan életében, mert a
csomagolást mindig az édesanyja intézte, ő csak érte
szaladt a kívánt holmikért, s adogatta őket a keze alá.
Ez most nagyon fájt, ez a munka, mert különös erővel
idézte fel benne a szülei képét, azt a képet, amely
Beátában belül élt róluk, mert a kislány nem szerette a
szüleiről maradt fényképeket; úgy érezte, mindegyik
portré vagy pillanatfelvétel éppannyira holt, mint
elvesztett kedvesei, egyik se mutat semmit abból,
milyenek voltak a valóságban, se komolyságuk, sem
mosolyuk nem valódi. Beáta azt érezte, hogy anyjáról
vagy apjáról egyetlen igazi kép maradt csupán, az,
amelyik az ő lelkében él; ha festő volna, mint Péter, le is
tudná rajzolni őket, de hát nem tudja, mert nem
tehetséges. Ha majd az évek tovaszállnak, nyilván ez az
egyetlen valódi kép is el fog homályosodni benne,

118
elhalványítja az idő, és legfeljebb az álom hozza vissza
majd anyja óriási fekete haját vagy apja komoly
pillantását a nagy szemüveg alól. Ó, ha rajzolni tudna,
ha meg tudná örökíteni, amíg még friss odabenn a
lelkében! Nem tudja. Reménytelen.
Sóhajtott, rakta a kofferjába, ami a nyaralásra kell. Ez
a ruha is csúful összeázott tegnap abban a nagy
zivatarban. Hogy dörgött, villámlott, uramisten! De azért
elviszi, ott majd kivasalják kertész nénivel.
Összehajtogatta, lesimította, aztán megtapogatta még
egyszer; érzett valamit a zsebében. Belenyúlt a
ruhazsebbe, s elmosolyodott, mert tüstént eszébe jutott
az aranymadár meg a kisfiú, aki olyan ügyesen
elrejtőzött előlük a parton. Igen, ez a fiú golyóstolla itt,
ezt külön teszi, bele a retiküljébe, el ne hányódjék
valamiképpen.
Fura golyóstoll, vajon honnan való? Szép, mert csillog,
úgy csillog, mint egy csillagszóró. Ha csinálnának
gyémántból is golyóstollat, azt hinné, gyémánt, de hát
bizonyosan valami különleges műanyag. Milyen tinta
lehet ebben? Szépen ír?
Lezárta a bőröndjét, odament az asztalához, elővett
egy ív papírt. Le próbálta írni a nevét, de a golyóstoll,
úgy látszik, rossz volt, újra kellene töltetni, mert
semmiféle tinta nem jött belőle. Kár. Karmolászta vele a
friss fehér lapot, a tűvékonyságú hegy nyomot hagyott
rajta. Anyu meg apu hajnalban mentek ki a repülőtérre, ő
még aludt. Csak megcsókolták álmában, aztán elvitte
őket az autó, és ő nem látta egyiket sem soha többé. Ha

119
még egyszer, egyetlenegyszer láthatná anyu hajában a
fényeket vagy apu szép, magas homlokát a két
párhuzamos ránccal a közepén. „Ó, ha rajzolni tudnék!”
– gondolta Beáta.
Megállt a keze a papíron.
A vonáskák, melyek összekarcolták a sima lapot,
bemélyültek, megszínesedtek. A papír ragyogni kezdett,
olyan erősen, hogy Beátának be kellett hunynia a
szemét, mert azt érezte, megvakul. Ám szemhéjain is
átsütött a különös csillogás, ami a papírról jött, aztán
egyszer csak abbamaradt, csupán melege érződött még
a kislány bőrén, melege és napfényillata, olyan szag volt
a szobában, mint a vízparton napozás után. Beáta
felnézett, s egyszeriben peregni kezdtek a könnyei.
A papíron ott volt anyu képe, és ott volt az apué is.
Anyun a zöld blúza volt, amiben elutazott, hosszú
fekete haja igazi fénnyel villogott, s apu azt a
nyakkendőt viselte, amelyet Beáta vett neki a
születésnapjára, orrán egy cseppet le volt csúszva a
szemüvege, nyerge alatt, ahogy megnyomódott, piros
volt a bőr. A kép igazabb és hívebb volt, mint akármelyik
fénykép, és színes is volt, és szinte lélegzett.
„Mi ez? – kérdezte magától a kislány. – Mi történt?
Hiszen én nem is tudok rajzolni. Egyetlen négyesem
van, rajzból. Mi ez? Mintha fogták volna a kezemet, vagy
mintha a toll magától ment volna a papíron. Ezeket a
képeket nem én csináltam, hanem valami. Most itt
vannak mind a ketten megint, és nekem nem fáj olyan
borzasztóan a szívem, hogy nem tudom megőrizni a

120
vonásaikat. Hogy született ez a kép? Válaszul arra a
sóhajomra, hogy bárcsak tudnék rajzolni? De ki hallotta
meg a gondolatomat, és ki segített? Mi ez? Varázslat?”
Csak ült, nézte a golyóstollat meg a papírt, összefonta
az ujjait. Most már nem kívánkozott sírni. Valami olyan
édes nyugalom szállta meg, amilyet még sosem érzett,
olyan béke, mintha körötte volna mindenki, akit szeret.
Figyelte a csöndet, amely körülvette, mint egy burok, s
azt érezte, a fájdalom, amely hónapok óta nem hagyta
megnyugodni már, egyszerre tovaszállt belőle, mintha
valami bezárt, bús madár lett volna, s azt is érezte, hogy
nem fog visszatérni többé. Ült, nézett, befelé figyelt,
önmagába, alig vette észre, hogy lassanként ráesteledik,
s ő csak ott ül az asztalnál, mozdulatlanul, előtte a
papíron a dupla képmás.
Az esti harangszó rezzentette fel, ilyentájt szokott
Péter hazajönni. Igazán minden gondolatát megosztotta
vele, de arról, ami most történt vele, egyszerűen nem
tudott volna beszélni. Nem tud beszámolni olyanról, amit
maga sem ért, lehetetlen. Hol tartsa a képeket? –
kérdezte magától; hol tartsa őket, hogy mindig a keze
ügyében legyenek, de ne lássa őket senki? A Beáta
nyakában medalion függött aranyláncon, kinyitható, régi
ékszer, anyu egy vizsgai ajándéka. Ha pici kép volna,
beletehetné, rácsukná az aranyfedelet, sose venné
észre senki. De hát nagy kép. Van egy arasz is.
Visszapillantott a papírlapra, hogy pontosabban
felbecsülje a nagyságát a szemével, s hirtelen olyan
gyöngének és tehetetlennek érezte magát a váratlanul

121
rátörő kétségbeeséstől, hogy eleinte meg se tudott
moccanni. A papírlap üres volt. A kép eltűnt.
„Álmodtam – gondolta Beáta keserűen. – Meleg van,
nyári délután, elfáradtam a rakodásban, és elaludtam. Itt
a varázslat megfejtése, ez volt a titok. Bár ne álmodtam
volna, akkor nem fájna így, hogy valamit, amim nem is
volt, elvesztettem.”
Összeszedte magát, felállt, hogy kimenjen a
konyhába, és nekikezdjen teríteni, el akarta terelni a
gondolatait a csalódásáról. Már indult volna, amikor a
medalion ugrott egyet a nyakában. Nem megrezzent,
nem meglódult, nem megmoccant a mozdulatától,
hanem ugrott. Mikor nem nyúlt utána, ugrott még egyet,
aztán abba se hagyta, a lánc úgy ringatózott, mint a
hinta tartókötele.
Hát ez megint mi? Most nem álmodik. Lekapcsolta a
láncot – nem volt könnyű, mert folyton mozgott –, de
végül is csak sikerült. Felpattantotta a medalion kis
zárját, aztán ki is esett a kezéből azonnal, lepottyant a
földre, ahogy elejtették boldog és rémült ujjai. Mert a
medalion belsejében ott volt a két tovatűnt kép, szép
ügyesen elfeküdt az aranytok két oldalán, csepp volt,
akkorka, hogy éppen beleférjen, de ugyanaz a kép volt,
ugyanaz a két eleven, csodálatos képmás, amely az
imént a papíron látszott. Mikor azt gondolta, a
medalionban szeretné őrizni őket, hirtelen
megkicsinyítették magukat, lerepültek a papírról, és
beleszálltak az aranytokba. Hogyan és miért, azt nem
tudja, de csodákon nem is érdemes gondolkozni.

122
 Péter mindjárt észrevette, hogy Beáta valahogy más,
mint egyébkor, de nem tett rá megjegyzést, csak
magában örült, hogy a kislány szeme fénylik, és
nyugodtabb, beszédesebb, vidámabb, mint bármikor az
utóbbi időben. Azt mondta, éhes, Beáta a retiküljébe
tette az idegen fiú golyóstollát, s kiment a konyhába,
hogy vacsorát készítsen. Tett-vett, most minden
könnyebben ment, mint máskor, pedig Beáta nem volt
gyakorlott háziasszony, ám a tányérok szépen
elhelyezkedtek a tálcán, az evőeszközök szinte
kisétáltak a fiókokból. Mintha meg lett volna babonázva
a keze, olyan szalonnás rántottát sütött Péternek,
amilyen jót még sosem ettek, a mosogatással meg nem
kellett bajlódnia, a mosogatómedence csapja teljesen
különösen viselkedett. Beáta meg mert volna esküdni rá,
hogy nagyobbra nőtt a szája, mint amilyen rendes
körülmények között volt, mikor alárakják a mosatlant,
borzasztót sziszegett, mint a kígyó, óriási vízsugarat
köpött a tányérokra, azok meg egyszeriben habtiszták
lettek, s ami még különösebb volt, anélkül, hogy
megtörölte volna őket, szárazok is.
Péter ivott még egy pohár ürmöst, aztán előszedte az
újságokat. Beáta nem akart még lefeküdni, túlságosan
tele volt a feje az eseményekkel, azt mondta, kimegy a
kertbe, s Péter bólongatott, hogy jól teszi, nézze is egy
kicsit a várost a rácson át, holnaptól fogva úgyis akkora
csend lesz körötte, hogy egyebet se hall majd, csak a
tenger zúgását meg a madarak énekét.
A kislány csakugyan kiment. Nem volt nagy kertjük, de

123
szépen rendben tartották, kertész bácsi és kertész néni
ápolta, akik Péter háztartását is ellátták. No, azóta ők is
lenn vannak már az öbölben. Beáta felállt az alacsony
kerítésre a rács mögött, s kibámult az utcára. Suhantak
az autók, nem sok, mert itt a villanegyedben, ebben a
vacsora utáni órában már nem volt nagy a forgalom,
járókelő már több akadt; aki elhaladt arra, az mind
nevetett, fejét csóválta, meg hátrafelé bámult a főtér felé,
mintha ott valami érdekes látnivaló volna. A szomszéd
ház ablakában egy néni könyökölt, Beáta ismerte, mióta
a világon volt, Kíváncsi néninek hívta, mert iszonyúan
szeretett mindent tudni. Beátát most nem ostromolta,
mert már azt is tudta, másnap hány óra hány perckor
akarnak indulni, a postásnak kiáltott le, aki motorbiciklin
jött, és a szemközti házba vitt be táviratot, tőle
érdeklődte meg, mit néznek és min nevetnek az
emberek annyira.
– Azt a kutyalovat vagy mit – felelte a postás. –
Majdnem elütöttem. Alig áll a lábán, aztán koffer van a
hátára kötve.
– Kutyaló? – mondta Kíváncsi néni. – Olyan nincs.
Vagy ló, vagy kutya.
– Igenis van – ellenkezett az ember. – Van bizony.
Akkora, mint egy foxi, de ló.
– Haha! – mondta a néni. – Milyen tréfás ma valaki.
Haha!
– Nem tréfálok – rázta fejét a kézbesítő –, kutyaló jön
arra, ha mondom. Kofferja is van. Patás, a feje meg
lyukas.

124
 – Lyukas? – kérdezte Kíváncsi néni felháborodottan.
Csak nem akarja elhitetni velem, hogy a főtéren egy
kofferos kutyaló gyalogol, akinek a feje lyukas? Mit
gondol, bolond vagyok én? És honnan jön az az egyén?
Talán a vasútról? Vagy valamelyik tengerparti hotelből
hozza azt a koffert? Hiszen maga ivott!
A postás nem felelt, mert látszott a szemén, hogy
valami nem szépet válaszolna, ha nem volna jobban
nevelt és illedelmesebb, mint Kíváncsi néni. Felelet
nélkül továbbrobogott, Kíváncsi néni meg nagy dühösen
bevágta az ablakát, még a redőnyét is leeresztette, úgy
dohogott magában, hogy kikre bízzák manapság a
levelek és táviratok kézbesítését. Hiszen ez az ember
teljesen megbízhatatlan, ilyenekből lesznek a
gonosztevők.
Kár volt pedig bemennie, mert a főtér felől, ahonnan az
utcájuk nyílt, csakugyan arra imbolygott egy kutya
nagyságú fehér alak. Nagyon fáradt lehetett, mert alig
vánszorgott, a hátára rá volt kötve egy kis koffer. Beáta
csak nézte. Különös állat volt, csakugyan patái voltak, és
leginkább egy picike lóhoz hasonlított, de nem volt
nagyobb egy kutyánál, a homloka közepén meg gomb
nagyságú kerek mélyedés volt, mintha leszereltek volna
valamit a fejéről.
Volt, aki nevetett rajta, volt, aki hívta, olyan is akadt,
aki megütötte, és kergetni próbálta, egy rosszkedvű
bácsi egyenesen azt kiáltotta: telefonálni kellene a
sintérnek. Mikor a patácskák közelebb kopogtak, Beáta
majdnem leesett a kerítésről, mert hallotta, hogy az állat

125
beszél, és értette is, hogy mit beszél:
– Tündérek! Hol vagytok? Ki van erre? Ki segít?
– Ne nyíj, nyavalyás – kiáltotta a rosszkedvű úr –, ne
nyíj, mert annál hamarabb sintérkézre kerülsz! Kofferos.
Micsoda fenevad!
– Én itt tündérszagot érzek – mondta a furcsa állat –,
kérem szépen, ki lakik errefelé a tündérek közül, aki
befogadna? Tündérszagot érzek, otthoni szagot. Ki van
itt a tündérek közül, feleljen!
Beáta csak nézte. Az aranypaták most értek az ő
kerítésük elé.
– Valami tolvaj állat – kiabált a rosszkedvű bácsi –, ott
a zsákmánya, ni, a hátán! Koffert lopott!
– Ó, istenem! – mondta az állat panaszosan. – Nem
értetek engem, pedig mióta magyarázom, de mit
csináljak, ha nem tudtok tündérül? Ez az én kofferom, az
én holmim van benne, ami keveset el tudtam hozni
magammal. Megyek az állatkertbe, csak előbb
vacsorázni szeretnék meg pihenni. Borzasztóan
elfáradtam.
Megállt, törölgetni kezdte a szemét mellső patáival.
– Na, most már elég volt – mondta a rosszkedvű úr –,
megyek a henteshez, és telefonálok. Hiszen ez az állat
beteg, mit tudom én, miféle ragályt áraszt. Potyog a
könnye! Soha életemben nem láttam még olyan párát,
aki a patájával törölgesse a szemét.
– Könyörgök, ne telefonálj! – mondta a kutyaló.
– Mért nem értesz úgy engem, ahogy én értelek? Nem
vagyok én beteg, csak fáradt meg éhes, meg

126
boldogtalan. És itt tündérszagot éreztem, azt hittem,
végre megpihenhetek. Egy nap óta úton vagyok,
mindenhonnan elűztek, vagy meg akartak fogni.
Tündérek! Ki van itt közületek? Segítsetek!
– Na, megállj, kofferos!
A rosszkedvű bácsi beszaladt a henteshez. Beáta
rémülten leugrott a kerítésről, és kicsapta a kertajtót:
– Gyere, mert sintért hívnak! Gyorsan!
Az állat ránézett szelíd szemével, és elmosolyodott.
– Ugye, mondtam, hogy itt tündér van – szólt –,
éreztem a szagát. Már a városon kívül éreztem, azért
jöttem erre. Csakhogy megtaláltalak!
Bekocogott a kertajtón, Beáta gyorsan elreteszelte a
kaput.
– Erre – suttogta az állatnak, s vitte a hátsó folyosó
felől a szobájába. – Erre!
– Mondtam – magyarázta a kutyaló. – A tündérszagot
nem lehet félreismerni. Nem is tudtam, hogy a városon
is él valaki közülünk. Hogy hívnak, tündér?
Beáta nevetett, azt mondta, Beátának hívják, de ő nem
tündér, hanem ember.
– Konvertort vettél be, látom – mondta az állat,
kibogozta a kofferszíját, és fáradtan leült –, pont olyan is
vagy, mint egy ember. Én Gigi vagyok, az egyszarvú.
Megengeded, hogy megfürödjem? Tied ez a ház?
– A nagybátyámé – felelte Beáta, s egy pillanatig
habozott, mielőtt kiment volna, hogy megnézze, üres-e a
fürdőszoba. Mi lenne, ha Péter el szándékoznék menni
valahová ma este, épp most kezdett volna borotválkozni,

127
ő meg beszólna, hogy siessen, adja át a fürdőszobát,
mert egy Gigi nevű egyszarvú fürödni szeretne? Péter
hallotta újságolvasás közben, hogy kacag fel a kislány, s
megörült neki, azt is hallotta, mint zubogtatja a vizet a
kádba, úgy látszik, megint meg akar fürödni. De jó, hogy
jobb kedvű!
– Van törülközőm, szappanom is – mondta Gigi –, és a
szarvamat legalább éjszakára szeretném
visszacsavarni. Borzasztóan zavar, hogy nem
hordhatom, de olyan feltűnést keltek vele, hogy a
kofferban kell tartanom. Azonnal jövök.
Bement a fürdőszobába. Beáta csak állt, s időnként
meg-megcsóválta a fejét. Ha nem lett volna ott előtte
Gigi nyitott kofferja, amelyben legfelül egy kisujjnyi
aranyszarv villogott, azt hitte volna, csak képzelődik. De
nem. Ott volt a koffer, a fürdőszobából nesz hallatszott,
titokzatos vendége nagyokat sóhajtott a fürdővízben, azt
mondogatta: „Be jólesik!” Most nem volna jó, ha rájuk
nyitna valaki. Beáta rátolta a reteszt az ajtóra.
Mikor a kis Gigi kijött, mielőtt helyére csavarta volna,
hosszasan nézte a szarvát, és sóhajtozott; azt mondta,
büntetésből összetörték benne a varázstükröt, nem tudja
többé megmondani, mi várható, nem tudja kiolvasni, mi
az igazság. Most, hogy lemosta az út porát, csak úgy
szikrázott hófehér bundája. Megkérdezte a kislánytól,
nem fél-e, hogy bajt hoz magára, ha megtűri a házukban
egy éjszakára.
– Mért félnék? – csodálkozott a kislány. – S mért
hoznál ránk bajt és hogyan? Nem értem.

128
 – Ha letelik a kiküldetésed, és kiderül, hogy pártul
fogtál, esetleg téged is üldözni fognak miattam. Te még
nem tudod, hogy száműztek, és soha többé nem szabad
visszamennem. Ha te visszatérsz Tündérországba, hogy
számolsz el Aterpaternek?
– Mondom, hogy nem vagyok tündér! – kiáltotta Beáta.
– Ember vagyok, és fogalmam sincs róla, ki az az
Aterpater. Ha téged száműztek, akár örökre is nálunk
maradhatsz, majd megkérem a nagybátyámat.
Az arany egyszarvú hosszasan nézte.
– Az nem lehet, hogy ne légy tündér – rázta meg végül
a fejét –, mert tündérszagod van, és tudsz velem
beszélni. Ha nem vagy tündér, mitől van tündérszagod?
A kezedről csak úgy árad. A szobádból is árad. És mitől
értesz a nyelvemen? Az emberek nem értenek.
– Sejtelmem sincs – felelte Beáta.
– Én bizony azt hiszem, tündér vagy te – mondta
Gigi –, méghozzá nagyon jó, aki embernek tetteted
magad, hogy elfogadjam a segítségedet, csakhogy én
nem élek vissza a jóságoddal. Csak egy kicsit kipihenem
magam, eszem valamit, mert nagyon éhes vagyok, és
reggel indulok is tovább. Ebben a városban állatkert van,
elmegyek oda, ott csak befogadnak talán. Elég
borzasztó lesz ketrecben élni, de más helyem nem lehet
az emberi világban, ugyan ki fogna itt pártul egy kis
egyszarvút?
Megint kipottyantak a könnyei.
– Mit csináljak, hogy elhidd, hogy nem vagyok tündér?
– kiáltotta Beáta. – Én nem tehetek róla, hogy

129
tündérszagom van, és nem is hittem, hogy tündérek
élnek a világon. Azt sem értem, amiről beszélsz. Hogy
kerültél te ide?
– Persze – mondta Gigi –, ha itt vagy kiküldetésben,
akkor nem is tudhatod. Írisz férjhez megy Aterpaterhez,
áthelyezte Amalfi kapitányt, hozzám meg eljött tegnap
estefelé, azt mondta, ismerjem el Omikron és Jusztin
előtt, hogy hazudom, meg hogy részeges vagyok. Azt
mondta, ha nem ismerem el, akkor nyilvánosságra jut,
hogy Lala kivitte az országból a jogart, és akkor Lalához
százezer évig nem szabad szólnia senkinek, és azt is
mondta, hogy Aterpater elárulja máskülönben, hogy a
királyfinak emberszíve van, és akkor Lalának Tűzgagóvá
kell lennie mindörökre. Úgy sírt szegény királynő, és úgy
könyörgött, hogy azt gondoltam, én csak egy kis
egyszarvú vagyok, értem voltaképpen nem nagy kár, de
a királynő anya, és meg kell mentenem a fiát.
Beleegyeztem, erre száműztek. Most már érted?
Dehogy értette, csak egy névre figyelt fel: arra, hogy
Lala. Nem úgy hívták azt a furcsa kisfiút tegnap? Nem
Lalának?
– Egy szót sem értek – válaszolta –, egyetlen szavadat
sem, nem tudom, ki Írisz vagy az az Aterpater. Hányszor
mondjam már, hogy én nem vagyok tündér? De ezt a
nevet, hogy Lala, hallottam már. Bérelünk egy házat ott
lenn az öbölben, holnap oda utazunk nyaralni, valami író
háza volt, ahol lakni fogunk. Na, hát ott találkoztam azzal
a Lalával tegnap. Kisfiú. Szeplős. Fekete kutyája van.
– Nem ismerek semmiféle szeplős kisfiút, akinek

130
kutyája van – rázta a fejét Gigi. – Lala szőke, egy
hajfürtje arany, ő a tündérkirálynő fia és a barátom. Ő
vitte ki az országból a jogart.
– Jogart soha életemben nem láttam – mondta Beáta.
– Jogar szerintem csak múzeumban van vagy filmen.
Milyen az a jogar?
– Gyémántból van, hegyes és hosszú.
– Milyen hosszú?
Gigi lemérte az asztal lapján: akkora távolságot
mutatott, mint egy ceruza.
– Csodát is tesz. Amit kívánsz, megadja. Meg segít.
Mindenben segít. Varázspálca.
Lala?
Gyémánt?
Hosszú és hegyes?
Akkora, mint egy ceruza? Csodát tesz? Segít? Anyu
képe … Apu képe … A képek!
– Várj csak!
Beáta lekapta a sublótról a retiküljét, s kirámolt belőle.
Az apró tárgyak közül kigurult a golyóstoll, a kisfiú
golyóstolla. Úgy szórta a szikrát, hogy világos lett tőle a
szoba.
Gigi nagyot visított, mikor meglátta:
– A királynő jogara! Ütögesd meg vele a
szarvacskámat, hátha összeforr a tükröm, és megint
tudni fogom, mi az igazság!
Valaki megpróbált benyitni az ajtón, persze a retesz
nem engedte. Gigi rémülten elhallgatott.
– A nagybátyám – suttogott Beáta –, ne félj semmit,

131
csak Péter.
– Bemehetek, Bea? – kérdezte a festő. – Én nem
tudom, mintha valami nyerítést hallanék a szobádból.
Csak nem te nyerítesz?
Gigi a kofferjához trappolt, nagy szomorúan beletette a
törülközőjét meg a szappanát.
– Dehogy nyerítek! – kiáltotta ki Beáta. – Hogy
nyerítenék, igazán! Ne csomagolj! – súgta oda az
egyszarvúnak. – Mondom, hogy a nagybátyám, az nem
űz el, ugyan. Nagyon jó ember.
– Mintha beszélgetnél valakivel – mondta az ajtó túlsó
felén Péter.
– Igen, vendégem van – szólt Beáta. – Mondd,
megengednéd, hogy magunkhoz vegyünk egy kis
egyszarvút? Nincs lakása.
„Jóságos isten – gondolta a festő, és még a tenyere is
nyirkos lett, úgy megijedt –, ez a csöndes, szomorú
kislány! Először nyerít, egész hangosan nyerít, aztán
magában beszél, most pedig kényszerképzetei vannak.
Talán elérem telefonon a háziorvost.”
Belülről újabb nyerítés hallatszott, ezúttal rendkívül
vidám, mintha valaki borzasztóan örülne valaminek.
– A szarvam! – kiabált Gigi. – Megint működik a
szarvacskám! Összeforrt a tükre a jogartól. Viszket!
– Beáta – rázta a kilincset Péter –, tessék azonnal
kinyitni!
Nem jött válasz, csak még hangosabb nyerítés.
Péternek fogalma se volt róla, hogy benn a kis Gigi
lecsavarta a szarvát, belenézett, s már visította is, amit a

132
tükörben látott:

Derű jön a baj nyomába, megint alszol puha

ágyba, nem fog bánat ríkatni, de:
orvost akar hívatni!

– Jézus Mária! – mondta Beáta. – Ez Péterről szól,

Péter akarhat orvost hívatni, azt hiszi, beteg lettem.
Péter! Péter!
Elhúzta a reteszt. Péter sóbálvánnyá vált a küszöbön,
mert Beáta asztala mellett, az ajtóval szemközti széken
ott ült egy egyszarvú.
– Jó estét kívánok – köszönt udvariasan Gigi –, hogy
tetszik lenni?
A festő mindebből annyit értett, hogy nyihihi. Meg se
tudott szólalni.
– Ez ember – mondta Gigi –, nem tündér, nem ért
engem. Mindjárt ki fog kergetni.
– Dehogy kerget ki – mondta Beáta, s felkapta
Írisz jogarát –, majd megütögetem ezzel a fülét, mint
az imént a te szarvadat, akkor talán tudni fog tündérül.
Azt mondtad, a jogar varázspálca is egyben. Péter,
kérlek, megengeded, hogy megütögessem a füledet
ezzel a jogarral?
„Érdekes, berúgtam – gondolta zsibbadtan a festő. –
Egyetlen pohár ürmöst ittam vacsora után, és a fejembe
szállt. Persze az is lehet, hogy álmodom. Azt álmodom,
hogy Beáta egy világító golyóstollat tesz a fülemhez, és
megsimogatja mind a kettőt. Lehet, a bab teszi, amit

133
délben ettem. Uramisten, hisz ez az állat beszél!”
Az egyszarvú leszállt a székről, odalépett Péterhez, és
bemutatkozott:
– Gigi vagyok, a kis Gigi. Most már érted a szavamat?
– Hogyne, kérem – felelte Péter. Alig mozgott a nyelve.
– Megengeded, hogy nálatok töltsem az éjszakát?
Holnap korán reggel elmegyek, de éjjel nem
mászkálhatok az utcán, és az állatkert ilyenkor be van
zárva. Reggel kilencig nem jelentkezhetem.
– Ugyan már – mondta Beáta –, hagyd azt az
állatkertet! Ugye, Péter, itt maradhat nálunk? Szegényt
kiutasították Tündérországból, most sem otthona, se
barátja, és ha mi be nem fogadjuk, az állatkertben kell
laknia élete végéig, ami igazán borzasztó.
– Tessék csak nálunk maradni – mondta Péter
udvariasan, s várta, mikor ébred fel, de az álomnak
sehogy sem akart vége szakadni –, nagyon szívesen
látom, hogyne. Legalább Beáta nem lesz egyedül.
Holnap mi úgyis nyaralni utazunk, tessék csak velünk
tartani, nyilván hasznára lesz a tengeri levegő. Az Író
öble nagyon kellemes.
Beáta hálásan rámosolygott, Gigi meghajolt.
– Képzeld – mondta a kislány –, Gigi azt mondja, az a
Lala nevű fiú, akivel tegnap találkoztunk, nem is ember,
hanem tündér.
– Tündér – ismételte a festő reszkető hangon. –
Érdekes. Gigi lekapta a szarvát, és belenézett.
Azt gondolja, hogy részeg, nem érti az egészet! –
olvasta ki nevetve. – Az elején kell kezdenem mindent,

134
hogy megértsétek. Van kedved meghallgatni?
– Hogyne volna – felelte Péter, és nagyot nyelt. Az
csak igazán természetes dolog, hogy az ember egy
egyszarvúval ül az unokahúga szobájában, és erről-arról
elbeszélget vele. Gigi engedélyt kért, hogy előbb
megvacsorázzék, evett a kofferjából egy kis zabot, Péter
meg elővette a pipáját. Akár álmodik, akár részeg, ez az
egyszarvú nyilvánvalóan el akar valamit mesélni neki, s
ehhez nem fog ártani a pipázás.
Nemhiába dicsérte mindig Omikron a fogalmazási
készségét, Gigi jó előadónak bizonyult. Voltaképpen
Beáta is csak most fogta fel, kit mentett meg a
rosszkedvű úr elől az imént, s hogy voltaképpen miféle
táj is az, ahol a nyári vakációjukat akarják tölteni. Péter
pipája elaludt a nagy figyelésben, s mikor Gigi befejezte
a mondókáját, se nem nevetett, sem azt nem hitte többé,
hogy valami különös álom lepte meg, vagy az ürmös volt
ártalmára, csak nézett komolyan Beátára, akit délután
óta mintha kicseréltek volna, nyugodt, színes, derült lett
az arca, meg a kis egyszarvúra, aki ott ült vele szemben
egy alacsony székben, s őt figyelte ártatlan szemével.
– Ha így történt, ahogy mondod – szólalt meg végre –,
akkor nálatok nagyon különös dolgok történnek
Tündérországban. Hogy engedhettek ekkora hatalmat
annak a varázslónak?
– A legnagyobb tudós egyenrangú az uralkodóval –
mondta Gigi –, ez a törvény.
– No de milyen sorsa lesz annak a szegény Írisznek? –
kérdezte a festő. – Elgondolni is rossz! Hát ki menti meg

135
attól az Aterpatertől?
– Nem mentheti meg senki – mondta búsan a kis Gigi
–, hát hiszen amit elmondtam, azt énkívülem nem tudja
senki. Lala legkevésbé.
– És ha tudná is – szólt közbe Beáta –, akkor se
változnék semmi, mert nyilván nem menne el
Tűzgagónak a föld alá. Rémes lehet, Tűzgagónak lenni,
és mindörökre!
– Persze azért meg kellene mondani neki – mondta
Péter. – Lehet, hogy nem menne el Tűzgagónak, és nem
is tudna csinálni semmit, de mégis sejtenie kellene, mire
vállalkozik miatta az édesanyja. A királynő odaadott érte
mindent, a boldogságát, a lelki nyugalmát. Ezt azért
mégis tudnia kellene egy gyereknek!
– De ki mondja meg neki? – kérdezte Beáta.
– Hát azt nem tudom – felelte Péter. – Talán ha
elmegyünk az Író öblébe, te magad vagy a kis Gigi.
Csak kijön megint a partra, ahogy tegnap kijött.
Visszaadjátok a jogarát, és megmondjátok neki, mi az
igazság. Nem lehet bajod abból, hogy olyan közel fogsz
élni hajdani hazádhoz, kis Gigi?
– Nem – rázta a fejét az egyszarvú –, száműzött
tündér csak haza nem térhet, de tündér többé nem
bánthatja őt. Ez is törvény.
– Akkor feküdjetek – állt fel a festő. – Beáta, vess
ágyat valahol a vendégnek, és aludjatok. Holnap korán
kelünk, minél hamarabb lenn szeretnék lenni a
tengernél.
Megcsókolta Beátát, s kifelé indult. A küszöbön, ahogy

136
visszanézett, megcsóválta a fejét. A kis Gigi éppen
ágyazni segített Beátának két összetolt karosszékben;
azt mondta, otthon is ilyesmi ágya volt. Soha nem látott
még egyszarvút ágyat vetni.

12. fejezet
Titokzatos ragály Tündérországban. Lala a patikában

Lala rég nem volt olyan jókedvű, mint azon a

délutánon, amelyen visszaérkezett hazájába, pedig
olyan fáradtnak érezte magát, hogy majd leszakadt a
karja. A munka, amelyet a parton végzett, a titok, hogy
pénze van, emberpénze meg névjegye, címe
Kormorántól, olyan mulatságos emlékké vált számára,
hogy folyton megnevettette, s mikor leszállt a
futárösvényről, s még nem tündér, hanem emberkisfiú
formájában beszaladt a palotába, észre se vette
Omikront és Jusztint, akik ott jöttek el mellette, nem is
köszönt nekik. A két főtündér abbahagyta a
beszélgetést, rosszkedvűen pillantott utána.
Jusztin és Omikron amúgy sem érezte magát jól
ezekben az órákban. Minél több idő telt el attól számítva,
hogy a kis Giginek el kellett hagynia az országot, annál
nehezebb lett a szívük. Jusztin e percben őszintén
csodálkozott magán is, Omikronon is, hogy történhetett
meg, hogy nem állt jobban ellen az eseményeknek, vagy
nem foglalkozott behatóbban Gigi és Írisz ügyével, s el is
határozta, hogy bemegy Csillhez a patikába, és
elpanaszolja neki: előző este óta valami sajátságos

137
gyöngeséget érez, s mintha az akaratereje se volna a
régi, nem tud úgy igazán se tiltakozni, sem
ellentmondani. Ragály lenne Tündérországban? –
találgatták Omikronnal. Majdnem lehetetlen, sose volt.
Mert Omikron is hasonlóról panaszkodott, s éppolyan
keservesen érezte magát, mint Jusztin. Amellett a
csodaszemüveg még mindig nem került meg, ez pedig a
legnagyobb csapás volt, ami csak az országot érhette.
Meg kell ezt beszélniök régi barátukkal, Csill-lel.
Éppen hozzá igyekeztek, amikor meglátták az
emberálruhás Lalát, aki leszállt a futárösvényről, s
berohant a palotakapun. Trappolt, mint az
embergyerekek, a karja piszkos volt, az inge is poros,
mintha cipekedett volna. Omikron megcsóválta a fejét.
– Csóválhatod – mondta neki Meccs, aki kinn
levegőzött a palota előtt, s akinek szintén nem volt
jókedve –, hát hiszen ez borzasztó. Tudod, hogy akkor
jön, akkor megy ezentúl, amikor akar? Tudod, hogy
külön engedély nélkül is használhat konvertort meg
nonvideort? Tudod, hogy minden szabad neki ezután?
– Hogyhogy minden szabad? – kérdezte
felháborodottan Omikron.
– Dehogy szabad minden! – mondta Jusztin. – Nem
nagykorú. A királyfit sem illeti meg más jog, mint a többi
gyereket.
Meccs lejjebb eresztette a hangját, még körül is nézett,
mielőtt folytatta volna:
– A varázsló úr a kedvében akar járni.
– A varázsló úr majd jól elrontja, aztán hogy szedem

138
rendbe? – mondta dühösen Omikron. – A varázsló úr
varázsoljon, az a mestersége, nem ért ő a
gyerekneveléshez. Nem úgy nevelünk, hogy neki a
gyeplőt, aztán hajrá, mikor még nincs az illetőnek hozzá
való esze! Hová vezet ez?
– Milyen jóleső, hogy velem foglalkoztok – szólalt meg
a palota felett, valamelyik felhőből Aterpater hangja –, de
csakugyan milyen hízelgő, hogy ennyit gondoltok rám!
Meccs, kedvesem, ha ilyen kevéssé őrzöd a palota
titkait, igazán kereshetnél magadnak új állomáshelyet, jó
fiam. Nem akarnád követni a derék Amalfi kapitányt? A
fekete határon olyan nagy a csend, egész nap
beszélhetnél a kőmadaraknak, örömödre.
Meccs elkezdett reszketni, mint a nyárfalevél.
– Egyáltalán nem bánom, hogy meghallottál, Aterpater
– szólt Jusztin méltósággal –, sőt örülök. Gyermeknek
nem jár konvertor, nem jár nonvideor sem, és egyáltalán:
éppen a tegnapi államtanácson mondtunk ki általános
zárlatot a csodaszerekre. Kisfiú nem csavaroghat, és
nem élvezhet olyan jogokat, mint a felnőtt tündérek, mert
még nem eléggé érett.
– Ó, be hálás vagyok, hogy ilyen kiváló mesterek
őrködnek az ország rendjén! – válaszolt Aterpater olyan
hangon, mint a csalogány. – Majd megbeszélünk
mindent, Jusztinom, a kis királyfi nevelését is, jó
Omikron.
Meccs nem mert többé mukkanni, még legyinteni sem,
nem tudta, nem látja-e véletlenül a varázsló valahonnan.
Írisz, aki mindent hallott, megtörölte a szemét

139
kétségbeesésében, mert elindultak a könnyei arra a
gondolatra, hogy ezzel a varázslóval kell élnie
mindörökre.
Omikron és Jusztin nem is szóltak többet, míg meg
nem érkeztek a patikához, csak rá-rápillantottak
egymásra, és sűrűn csóválták a fejüket. Úgy látszik, a
különös járvány a varázslót sem kíméli. Hogy beszélt
velük! Ha volna ilyen Tündérföldön, már-már azt hinnék,
kicsúfolta őket. A legnagyobb tudós! Nem, lehetetlen. De
úgy látszik, Aterpater akarata is gyengül, azért enged
Lalának.
Csill máskor mindig megörült nekik, ha felkeresték,
félretette a munkáját vagy a kottáit, azonnal hozta az
örömszörpöt; most éppen csak hogy fogadta a
köszönésüket, és rosszkedvűen billegtette finom
mérlegét. A két főtündér most látta először szakáll nélkül,
Omikron egész megszédült ijedtében, de sokkal jobban
tudta, mi illik, mintsem megjegyzést tett volna. Hát ha
valaki ki akarja szaggatni a szakállát, csak tegye,
mindenesetre nyugtalanító jelenség.
– Nagyon aggódunk, Csill – mondta Jusztin. –
Hallottad, mi történt?
Csill nyögött.
– Itt ez az Írisz-ügy, az Amalfi-ügy, a Gigi-ügy, s most
már, úgy látszik, Lala-ügy is lesz. Az a kisfiú folyton
ember alakban jár-kel az országban. Már szinte bánom,
hogy az államtanács megszavazta a kívánságát, s
kérésére megengedte egy Péter nevű tájképfestőnek
meg Beátának, az árva gyereknek az Író öblében való

140
letelepedést. Ez a fiú belebolondult az emberekbe.
Csill megint nyögött.
– Amellett valami rejtélyes ragály van terjedőben –
vette át a szót Omikron –, én nem tudom, mi van velünk
tegnap óta. Valahogy gyengülünk.
Csill sűrűn verdesett ezüstpilláival, mint akit valami
kellemetlen fény vakít.
– És a szemüveg – mondta Jusztin –, a szemüvegem,
ami eltűnt. Igazán nem szívesen beszélek erről, de
jelentenem kell a királynőnek az eltűnését, mert amíg az
nincs meg, itt minden megtörténhetik.
Csill felsikoltott, ettől úgy megijedtek mind a ketten,
hogy Omikron félelmében belekapaszkodott Jusztin
kezébe. Soha életében nem hallotta még a patikust
sikoltani.
– A szemüveg! – sikoltotta Csill. – A királynő, Amalfi, a
kis Gigi, és már meg a szemüveged. És mindez
miattam. MIATTAM!
Szakálla már nem volt, hát a haját kezdte tépdesni.
Kencefice berohant a nagy sikoltozásra, Jusztin meg
Omikron úgy menekültek ki a patikából, mintha Csillné
seprűt fogott volna rájuk.
– Megőrült szegény – lihegte Jusztin. –
Megháborodott. Most bolond a patikusunk, mit
csináljunk? Még hogy őmiatta van minden!
– Szerencsétlen napok – nyögött Omikron. –
Szegény jó barátunk, szegény Csill. Azonnal
közölnünk kell a királynővel.
Visszaballagtak a palotába. Írisz szerencsére egyedül

141
volt, a varázsló nemrég tért meg a saját házába, a
királynő a kisfiút faggatta, mit végzett a parton, de a
királyfi csak nevetett, s annyit volt hajlandó elárulni, hogy
ilyen jól még nem játszott életében. A jogar? Hát az,
sajnos, nincs meg. A szikla azt mondta, elvitte az
emberkislány, de sebaj, az emberek rövidesen
visszatérnek, a bútorzatuk valami kertész bácsival meg
kertész nénivel már meg is érkezett.
Írisz szíve elszorult. Úgy reménykedett, hogy a jogar
hazakerül, hogy legalább attól a rettegéstől
megszabadulhat, amit a jogar távolléte jelentett. Mi lesz,
ha az emberkislány elhányja azt a jogart, ha nem vigyáz
rá, vagy valahol ottfelejti? Amíg nincs a palotában,
mindig rájöhet valaki, hogy Lala kivitte innen, és hátha
követeli, amit a törvény előír, hogy százezer évig ne
szóljon a fiához?
Valósággal megkönnyebbült, mikor a két főtündér
megérkezett; azt remélte, elterelik a gondolatait a
jogarról, de tőlük se hallott semmi kellemest. Jusztin
szemüvegének eltűnését nem értette, Csill pedig soha
életében nem volt más, mint amilyennek megismerte:
csendes, szelíd, kis sovány tündér, aki folyton csak
otthon ült, olvasgatott, kertészkedett, muzsikált, vagy
megcsinálta laboratóriumában azokat a recepteket,
amelyeket Aterpater írt. Megőrült! Micsoda rémes
időszak virradt rájuk, egy idő óta csak bánat éri, csak
szomorúság.
Lalának esze ágában sem volt kimenni, mikor a
vendégek érkeztek, a varázsló azt ígérte neki a

142
reggelinél, hogy ezentúl azt teheti, amit akar, s a királyfi
mindig szerette volna végighallgatni a főtündérek
tanácskozását. Most nem volt benne öröme, hogy benn
maradt, mert Omikron rá is terítette a vizes lepedőt, s
Lala végighallgathatta, mi a véleménye a viselkedéséről.
Írisz lesütötte a szemét. Tudta ő jól, hogy a tündérek
nevelőjének igaza van, de azt is tudta, hogy Aterpater
ellen nem tehetnek semmit, a varázsló pedig azt akarja,
hogy Lala megszeresse őt, s ezt azzal akarja elérni,
hogy mindent ráhagy. Nem szólt egy szót sem.
– Bocsáss meg, hogy fájó pontot érintek – mondta
Omikron tisztelettel –, nem szeretnélek megbántani,
Írisz, de a kapitány jobban nevelte a fiút. Amíg a
kapitánnyal járt, vagy a gárdaszobában volt, mindig
valami hasznos tündértevékenységre oktatták, nem
csavargásra. Csodálom, hogy ilyen hamar elfelejtetted
Amalfit, Lala, pedig csak jót kaptál tőle, csak jót.
– Én nem értem – csodálkozott a királyfi –, ma már
másodszor nyaggattok engem azzal az Amalfival. Soha
életemben nem volt Amalfi nevű ismerősöm.
– Hogyhogy nem volt? – háborodott fel Jusztin.
– A legjobb barátod volt, szót fogadtál neki boldogan. A
barátot nem szabad elfeledni, ha rossz sorba jut. Ez is
törvény.
– No de ha nem tudom, kiről beszélsz! – kiáltotta Lala.
– Ma reggel már apukám is említette, akkor sem
értettem. Nem akarok én elfelejteni senkit sem amiatt,
ha rossz sorba jut, de ha egyszer nem ismerem. Ki az az
Amalfi?

143
 – Fiam – mondta Omikron riadtan –, mutasd a fejedet!
Lala odatartotta a buksiját. Omikron ügyes kis
tündérkeze végigtapogatta a koponyáját. Nem talált
semmi rendellenességet. Pedig itt valami nincs rendben!
– Járvány van, királynő – szólt csüggedten –, valami
rejtelmes betegség garázdálkodik az országban, amitől
se Jusztin nem a régi, se magam, mert meggyengült az
akaratunk, amitől Csill megőrült, s ami most a királyfit
támadta meg. Elfelejteni Amalfit! Hiszen minden
tanítványom között Lalának van a legjobb
emlékezőtehetsége.
– Gigire sem emlékszel? – kérdezte Jusztin. – A kis
Gigire? Lala azt mondta, nem.
– Iszonyú! – sóhajtott Omikron. – Igazán rettenetes. És
Csill. Hát mi legyen Csill-lel? Álljon be Kencefice a
helyére? Ő is képzett gyógyszerész.
– Majd a varázsló eldönti – felelte Írisz.
– Te döntöd el, királynő – tiltakozott Jusztin –, te vagy
az uralkodó, hál’ istennek. Kérlek, estére intézkedj. Nem
maradhat a patika felügyelet nélkül. Legjobb volna talán,
ha elküldenéd Csillhez a vőlegényedet, ő a tudós orvos,
gyógyítsa meg. Csill nagy kincs, mivé leszünk nélküle?
És arra is megkérheted, szóljon a halának, nem tudja-e
véletlenül, ki az az elvetemült, aki ellopta a
szemüvegemet, ami nélkül nem tudok tájékozódni. A
Néma Hal tudja a titkokat.
Mikor Írisz egyedül maradt Lalával, étvágytalanul
kavargatta az uzsonnáját. A kisfiú valósággal falt, ennek
örült, hát hiszen minden ezért a gyerekért történik,

144
legalább az legyen boldog és önfeledt. Ám Lala, sajnos,
csak éhes volt, nem önfeledt, homlokán összefutottak a
ráncok, úgy törte a fejét valamin.
– Mondd, anyu, lehet, hogy én hülyülök? – kérdezte, s
Írisz bánatában is elnevette magát, azt mondta, nem
szabad ilyen csúnyán beszélni, nem illik egy
tündérgyerekhez.
– De nem gondolod, igazán? – gondolkozott hangosan
a kisfiú. – Meg kellene kérdeznünk apukámat. Amalfi
meg Gigi. Ezek szerint voltak itt ilyen nevű tündérek, és
én úgy elfelejtettem őket, mintha sose lettek volna. Ki
volt az az Amalfi, anyu?
– Egy kapitány – lehelte a királynő, s most, hogy a
kapitányra gondolt, s megint érezte, mennyire szereti, és
menynyire hiányzik neki, Aterpater jegygyűrűje olyat
szorított az ujján, hogy belefehéredett.
– És hova lett? – faggatta Lala.
– Elment messzire. Nem jön vissza többé ő sem, a kis
Gigi sem.
– Borzasztóan zavar, hogy nem tudok rájuk emlékezni
– mondta Lala –, ilyen még nem is fordult velem elő,
mióta élek. Pedig egyébként csuda jól érzem magam.
Azt hiszem, anyu, én még sosem éreztem magam ilyen
jól. Mióta az eszemet tudom, mindig szerettem volna
szabadon járni-kelni. Olyan boldog vagyok, hogy
apukám megengedte.
– Boldog vagy – ismételte Írisz, és felsóhajtott.
– Legyél is az. Anyád mindent megtesz, hogy boldog
légy.

145
 – Apuka is! – szólt ki Aterpater hangja a falból, s a
királynő megborzadt, részint attól, hogy ami szót itt kiejt,
azt Aterpater meghallja a mindent halló készülékén, s
ugyan mi lett volna, ha másképpen beszél a gyereknek
Amalfi kapitányról, mint ahogy tette, részint meg attól,
hogy a varázsló „apuká”-nak nevezte magát, mert senkit
a világon nem ismert, aki kevésbé lett volna
alkalmasabb arra, hogy „apuka” legyen, mint Aterpater.
– Sietek hozzátok – mondta Aterpater. – Rég nem
mulatoztunk együtt, kedveskéim. Megvan a jogarocska?
„Mintha nem tudná, hogy nincs – gondolta Írisz
keserűen –, hamarabb tudta, mint én, hogy a kislány
elvitte, ha ugyan igaz, hogy a kislány vitte el. Lehet,
hogy a varázsló rejtegeti, nála van, mióta eltűnt.”
Mindent feltételezett Aterpaterről!
– Nincsen! – kiáltotta Lala vígan. – Ellenben remekül
mulattam a parton. Kiengedsz holnap is?
– Mindennap – felelte a varázsló –, hát hiszen
megígértem. Várjatok szépen rám, rövidesen értetek
repülök. Elmegyünk valahová hármasban kirándulni.
Elhallgatott, és Írisz tudta, hogy pár perc múlva
valóban itt lesz, s a gondolat, hogy a gyereke a varázsló
közelében legyen, mint mindig, most is megriasztotta.
Törte a fejét, mivel távolíthatná el Lalát innen. Neki
mindegy, az ő boldogságának már vége, de a kisfiú ne
időzzék Aterpaterrel, ha nem feltétlenül szükséges.
Aterpater gonosz.
– Kisfiam – mondta sebesen –, el kellene futnod a
patikába. Hallom, szegény Csill beteg. Bemenned nem

146
szabad, mert hátha csakugyan őrjöng, csak Kencefice
nénivel beszélj a gyógyszertárban, tőle kérdezd meg,
jobban van-e, és nincs-e valami kívánsága. Vigyél neki
virágot, és légy nagyon kedves és udvarias, mintha
igazán felnőtt volnál. Nagyon szépen kérlek, hagyd abba
a vicceket mára. Tessék azonnal visszaváltozni. Nem
járkálhatsz ember alakban Tündérföldön. Nagyon rossz
vért szül.
– Miért? – nevetett Lala, de engedelmesen
visszaváltozott tündérnek. – Én nagyon szeretek ember
lenni. Én voltaképpen szívesen lennék ember. Az olyan
muris.
A királynő szomorúan megcsóválta a fejét, de nem
vitatkozott vele, mert azt akarta, hogy minél hamarabb
kinn legyen a házból. Lala látogatóruhát húzott, anyja
kedvéért még szárnyat is vett, pedig azt nem nagyon
szeretett, mert csak iskolás szárnya volt, s mikor
visszatért a szobájából, hogy elbúcsúzzék, és karja tele
volt tündérpitypanggal, amit a palotakertben szedett,
olyan szép volt, olyan kedves, hogy Írisz nem tudta
megállni, kitárta felé a karját. Lala odaszállt hozzá, arcát
odasimította anyja arcához.
– Nagyon jó boldognak lenni – mondta a királyfi. –
Csuda jó. Ugye, te is nagyon boldog vagy, anyu?
– Nagyon – felelte Írisz, és elsírta magát. – Látod,
mennyire, még sírok is. – Még akkor is potyogott a
könnye állítólagos boldogságában, amikor Lala már kinn
szállt a tündérúton, illedelmesen aprókat verve a
szárnyacskájával, mintha nem is volna emberszíve.

147
 Ha igazi tündérgyerek lett volna, engedelmeskedik az
anyjának, s csak a gyógyszertárba megy be,
Kenceficéhez, ahogy parancsolták, mert a tündérek
irtóznak a rendkívülitől, a szomorúságtól, a
veszedelmestől, és ki nem állhatják a betegséget, ám
Lala kíváncsi volt, mert emberszívvel született, Csillt is
szerette, azt gondolta, még sose látott bolondot, hát ha a
patikus csakugyan az, amint Omikron és Jusztin állítják,
ő bizony megnézi, legalábbis messziről, mondjuk, az
ablakpárkányról, hogy ha Csill őrületében bántani
akarná, azonnal el tudjon menekülni.
Az udvar felé került hát, Csill házának hátsó frontjához,
amely a gyümölcsöskertre nyílt, s átrepült a kerítésen.
„Szégyen – gondolta Tás, a postás, aki éppen a
patikával szemben kézbesítette a leveleket –, igazán
illetlenség! Egy tündér a kapun át repül be, de előbb
csönget, és addig a levegőben köröz, amíg ki nem
nyitják neki a kaput, nem pedig átszáll a kerítésen, mint
egy dongó. Micsoda fiatalság!” Lala keresztülhussant a
gyümölcsöskerten, leereszkedett Csill hálószobájának
az ablakpárkányára, és benézett.
Azt hitte, a gyógyszerész fekszik, de nem ágyban
találta; Csill fel s alá járt a szobájában, és valóban
bolondnak látszott, mert öklözte a fejét. Akkorákat ütött a
homlokára meg az orcáira, hogy csak úgy csattant, már
mindenütt dagadt volt a képe, a feje teteje meg olyan,
mint egy golyó, mert ekkorra Csill már minden hajaszálát
is kitépte. Elég furcsa látvány volt, de nem ijesztő.
– Jó napot kívánok – kiáltott be Lala, mert eszébe

148
jutott, hogy ezúttal Csillre is ráfér valami különleges
jókívánság –, anyukám küldött virággal, hogy
megkérdezzem, hogy vagy. Beljebb mehetek, vagy
maradjak itt, mert esetleg bántasz? Igaz, hogy
megőrültél?
– Nem sok híja van – felelte Csill sötéten –, de olyan
őrült azért sose lennék, hogy kisgyereket bántsak. Gyere
be, királyfi!
Lala a biztonság kedvéért azért ott maradt a
párkányon.
– Hova lett a hajad? – érdeklődött. – Borzasztóan
különös vagy kopaszon. Nem bánja a feleséged?
– Nem érdekel sem a hajam, sem a feleségem –
felelte Csill.
– Anyukám kérdezteti, nincs-e valami kívánságod.
– Nincs semmi, köszönöm.
– Rémes, mennyien betegek – mondta Lala, aki
ráemlékezett, hogy Írisz a lelkére kötötte: legyen
rendkívül kedves és udvarias –, Omikron és Jusztin azt
mondta, valami baj van az akaratával, te a hajadat meg
a szakálladat tépted ki, és a fejed vered, én meg felejtek.
Nehéz idők! – sóhajtotta finoman, ahogy néha Meccstől
hallotta, amikor a főkamarásnak úgy esett a szolgálata,
hogy nem tudott elmenni futballmérkőzésre.
Csill abbahagyta a feje ütögetését, figyelmesen
ránézett a kisfiúra. A tekintete tiszta volt, éppolyan, mint
máskor.
– Van valami baj az Omikron és a Jusztin akaratával?
– Persze. Anyukámnak mesélték, hogy emiatt jöttek

149
volna hozzád, de nem lehetett tanácsot kérni tőled, mert
éppen megőrültél.
– Aha – mondta Csill –, aha! Az akaratuk. A
nonprotesztó, amit megetethetett velük a hitvány.
Nonprotesztót kaptak a boldogtalanok. Kezdem érteni.
Aha! Aha!
„Sült bolond – gondolta Lala –, szegény Csill! Ugyan
hogy értené? Összevissza motyog sose hallott
gyógyszerneveket.”
– És ugye, én – folytatta jólelkűen, hogy
abbahagyassa vele az aházást, mert félt, megint
rosszabbul lesz, és tombolni fog –, én is itt vagyok,
látod? Romlik a fejem.
– A te fejed?
Csill halványan elmosolyodott. „Jó téma – örült meg
Lala. – Erről kell beszélni, ettől vidámabb.”
– Kérlek szépen, ma már másodszor hallom, hogy
nekem emlékeznem kellene valami Amalfi kapitányra
meg egy kis Gigi nevű illetőre, és fogalmam sincs, kik
lehettek. Borzasztó, ugye? Nem találod? Felejtek, ilyen
fiatalon. Alig múltam tíz.
– Nem emlékszel Amalfira és a kis Gigire? – kérdezte
suttogva Csill. – Barátod volt mindkettő, anyádon kívül
Amalfit szeretted legjobban a világon. Nem emlékszel
rá?
Lala nevetve rázta a fejét, s azt mondta: nem.
– Nem emlékszik! – sikoltott Csill akkorát, hogy Lala
ijedtében leesett az ablakpárkányról, és kész szerencse,
hogy szárny volt rajta, így legalább nem ütötte meg

150
magát, csak riadtan körözött Csill birsalmafái között. –
Hát mi van ebben az országban, hogy a királyfi nem
emlékszik? Mi van itt? Mi van itt? MI VAN ITT?
Olyan borzasztóan sikoltozott, hogy Csillné berohant a
patikából, kezében egy pohár tündérricinussal. Csill
visított, ütötte a fejét, Lala meg kinn repdesett a fák közt,
s a kertkapu felé tekingetett, gondolta, jó lesz, ha
hamarosan odébbáll.
– Csill – kiáltott Kencefice –, édes férjem, ne kiálts!
Hozok neked egy kis idegcsillapítót!
– Ki innen! – ordította Csill. – Ki innen, de azonnal! –
és Kencefice sírva szaladt ki, és el is ejtette a
tündérricinust, mert százkilencvenkilencezer éve volt
már férjnél, de soha mást nem hallott a gyógyszerésztől,
csak becéző szavakat. A királyfi szaporán repült kifelé, a
virágját otthagyta a párkányon. Bolond szegény Csill,
nem is kétséges, ő mindenesetre hazamegy.
– Lala – hallotta meg a nevét halkan, s akkor megállt a
levegőben. Csill szólt utána, csöndesen, mint mindig,
amikor beszélt. Most piros se volt, a fejét sem ütötte,
olyannak látszott, mint bármikor egészséges korában.
Lala habozva körözött, nem akaródzott visszamennie.
– Gyere vissza, királyfi, nem visítok többé, és a fejemet
sem ütöm. Már elmúlt. Nem vagyok bolond, csak bánt
valami. Gyere vissza, fiam!
Ha Lala igazi tündér lett volna, rá se figyel, mert a
tündérek félénkek voltak, és nem kedvelték az
izgalmakat. Ám Lalának emberszíve volt, s az akárhogy
is dobogott, visszahúzta az ablakpárkányra.

151
 – Nem szedsz te valami gyógyszert? – kérdezte Csill.
Lala azt felelte, olykor konvertort, de hát az nem tesz
senkit sem feledékennyé.
– Ezenkívül? Lala a fejét rázta.
– Mit reggeliztél?
– Amit szoktam – mondta Lala. – Ugyanazt, amit
anyukám meg apukám.
– Apukád?
– Aterpater. Újabban velünk étkezik.
– Veletek étkezik – ismételte Csill elgondolkozva, és
megsimogatta a feje tetejét, mert fájt, ahol kitépte a
haját. – Aha!
– Kérlek, ne kezd újra az aházást, mert az borzasztó! –
kérte Lala.
Csill messze nézett, mintha nem hallaná, amit mond,
aztán egyszer csak ráemelte a szemét.
– Királyfi – mondta olyan komolyan, amilyen komolyan
még soha senki nem szólt Lalához –, ebben az
országban iszonyú dolgok történnek, és ezekért az
iszonyú dolgokért valamiképpen én vagyok felelős. Ezért
vagyok olyan boldogtalan, és ezért téptem ki a hajamat
meg a szakállamat. De tudunk rajta segíteni. Ide figyelj!
Most olyan halkan beszélt, hogy alig mozgott a szája.
– Neked emlékezned kell Amalfi kapitányra és a kis
Gigire is, mert egészséges tündér vagy, és mert
elsősorban neked van okod emlékezni rájuk. Ha
mégsem emlékszel, akkor neked valamit beadtak, amitől
elfelejtetted őket, akkor neked nunkvámot adtak be,
amiből két napon át naponta kétszer kell bevenni, és az

152
ember örökre elfelejti azt, amit a szer beadója kívánt. Te
ma reggel kaphattad az elsőt, a másodikat este kell
beadni neked, különben eszedbe jut, amit el akarnak
feledtetni veled. Figyelj ma a vacsoránál, és mihelyt
befejezted, azonnal menj a szobádba, és vedd be, amit
adok. Iterum a neve ennek a szernek, ez elmulasztja a
nunkvám hatását, s egy idő múlva ismét emlékezni
fogsz mindenre.
Csill kirántott a falból egy titkos fiókot, s odaadott
belőle Lalának egy golyócskát. A kisfiú forgatta, nézte,
Csill pedig megsimogatta a haját, és a királyfi érezte,
hogy Csill csakugyan nem bolond, csak valami miatt
feldúlt, és borzasztóan szomorú.
– Most menj! – mondta a gyógyszerész. – Elöl menj ki,
a lakáson át, és szólj a feleségemnek, hogy jöjjön be,
mert bocsánatot akarok tőle kérni. És hallgass arról, amit
tőlem hallottál, mert az országot mented meg, ha
engedelmeskedel. Mielőtt hazamennél, szólj be
Jusztinhoz és Omikronhoz is, hogy feltétlenül
látogassanak meg vacsora után, életbe vágóan fontos,
hogy eljöjjenek. Nincs mitől tartaniok, mondd meg nekik,
hogy már meggyógyultam.
– Csillem – hallatszott egy aggódó hang az ajtórésen
át –, Csill, édes férjem, jobban vagy?
– Jobban vagyok, Kenceficém – mondta Csill szelíden.
– Tulajdonképpen már teljesen jól is vagyok. Gyere be,
jó feleségem, hadd kérleljelek meg, amiért az előbb
olyan durva voltam. Menj, királyfi!
Lala összeszorította a markát, furcsa érzés volt az

153
iterumot tartani, bizsergette a tenyerét, mintha
elektromos volna. Engedelmesen kirepült Csill
patikájából.

13. fejezet
Az iterum hatása

Tündérországban az volt a szokás, hogy ahol

menyasszony lakott, az eljegyzés napjától kezdve az
esküvőig virágban állt a ház. Írisz palotája is olyan volt,
mint valami virágkereskedés kirakata ezen az estén,
amikor – körülbelül abban az órában, hogy Kíváncsi néni
ittasnak nevezte a postást, és a kutyaló fáradt patácskái
bekopogtak Beátáék kertjébe – a tündérkirálynőnél is
vacsorához láttak. Hármasban ültek az asztalnál,
Aterpater, a királynő és Lala, aznap nem volt meghíva
idegen. Lala olyan csöndes volt, mint az egér. „Apuka”
borzasztóan kedves volt most is, nehéz volt elképzelni,
hogy komoly baj lehet az országban, „apuka” elvégre
mindent szokott tudni, ha baj volna, intézkednék.
A királynőn is ott csillogott minden ünnepi ékessége,
csevegett, kacagott – ugyan mi lehet az a rossz, amire
Csill utalt? És mért adnának neki nunkvámot vagy mit,
és kicsoda? Ugyan ki? Ha
nem látta volna a gyógyszerészen, milyen izgatott és
boldogtalan, és nem azon a kétségbeesésében is
higgadt hangon kéri, hogy figyeljen minden szavára, és
vacsora után tüstént vegye be az iterumot, Lala
valószínűleg nem is csinál semmit, ám Csill szavai

154
annyira az emlékezetébe rögzültek, hogy szinte nem is
tudott másra gondolni.
– Mi baja van az én kedvesem szép kezének? –
kérdezte Aterpater.
Írisz ölébe eresztette a balját.
– No, csak nem dugjuk el?
„Apuka” megfogta a királynő kezét, s felemelte. A
fekete jegygyűrű körül piros és gyulladt volt a bőr. A
varázsló elnevette magát, és azt kérdezte:
– Szorít? Szorít?
A nevetése leesett a tányérjára, és kis kígyóvá lett, ott
kunkorgott, hajlongott az étel tetején. Aterpater dühösen
ráfújt, akkor eltűnt, szétfoszlott. Lala riadtan nézett
egyikről a másikra. Anyja mosolya mögött most már
meglátta a fáradtságot, és „apuka” … Hát hogy lehet az,
hogy valakinek kígyó legyen a nevetése?
– Egyél, kisfiam! – biztatta az anyja.
– Ejnye – mondta „apuka” –, az én Lalám csak bámul
ma este, nem eszik. Hát kinek készült ez a jó fagylalt?
Majd én adok belőle, jó?
Felvette az arany fagylaltkést, s leszelt egy darabot a
dinnye formájú, óriási fagylaltgömbből. Maga rakta Lala
tányérjára, a királyfi nagyot nyelt, mert roppant szerette
a fagylaltot.
– Így, édes jó fiam – mondta Aterpater.
Lala áhítattal követte a mozdulatát. Ha lencsefőzelék
van az asztalon vagy krumplileves, nem tekint fel, vagy
ha mégis, korántsem akkora izgalommal, ám most a
kedvenc ételét várta, így aztán a nagy figyelésben azt is

155
meglátta, ami már nem az ő szemének szánódott: hogy
Aterpater, míg elébe teszi a fagylalttal rakott tányérkát,
egy pasztillát ejt rá a tenyeréből, amely tüstént el is
olvad, s csak egy pöttynyi pirosat hagy maga után az
ananászfagylalt zöld tetején.
Lala szíve nagyot vert. „Nem szedsz te valami
gyógyszert? – hallotta megint Csill hangját. – Neked
nunkvámot adnak be…” Apuka!
– Egyél – mondta a varázsló, s szép kék szeme mögül
csak úgy sütött a pirosság –, no, kezdd el, hadd látom,
hogy ízlik.
Lala megette. A fagylalt nem volt rá semmi hatással, se
jobban, se rosszabbul nem lett tőle, csak valami
sajátságos feszültség fogta el, az sem az ételtől, hanem
a ténytől, hogy Aterpater mérgezi valamivel. Csill azt
mondta, azonnal be kell vennie az iterumot vacsora
után, akkor nem időzhet az asztalnál, bármilyen
szívesen figyelné is most a varázslót. Írisz elbámult,
milyen hamar aludni kívánkozik, máskor alig lehetett
ágyba küldeni. Ám Lalának mehetnékje volt, ahogy az
utolsó kanál fagylaltot lenyelte, elköszönt a felnőttektől,
Aterpater azt mondta, ő még marad, szeretne egy kicsit
beszélgetni, s Írisszel együtt visszavonult a
gránátszalonba.
A királyfi bement a szobájába, vizet csorgatott a
poharába, s lenyelte a különös golyót, amely úgy vibrált
a tenyerében, mintha elektromos lett volna. Eloltotta a
kislámpáját is, de nem feküdt le, csak rákönyökölt az
ablakpárkányra, s leste, mi lesz. Egyelőre nem történt

156
semmi, csak a tücskök zenéltek. A folyosón is csend
volt, csak az ügyeletesek osonását lehetett észlelni
időnként. Lala várt.
Az őr kétszer kerülte meg a palotakertet, mire a szer
hatni kezdett. Nagyon furcsán kezdett hatni, megríkatta
Lalát. A királyfi sírva fakadt, ömlött a könnye, elmázolta a
tenyerével, s akkor a könnyek hirtelen megszilárdultak,
és megmerevedtek a bőrén, mintha valami azonnal
száradó ragasztóval kenőzködött volna be, s a fémes
felszínen, Lala tenyerében, kép jelent meg, a
gárdatisztek szobájának pici képe. Olyan volt, mint a
film. A szobában jártak-keltek, az egyik tiszt, a
legszálasabb, legvállasabb, aki eleinte háttal volt Lala
szemének, egyszer csak megfordult, s Lala meglátta
derült, jóságos arcát, becsületes szemét.
– Amalfi – kiáltotta Lala, s csak úgy potyogtak a
könnyei –, édes barátom, Amalfi, de régen nem láttalak.
– Szervusz – szólt ki a képből a kapitány –, igazán
nem szép tőled, hogy ilyen hamar elfelejtettél.
– Amalfi – sírta Lala –, én nem is értem, miért
felejtettelek el, hiszen a kis Gigi azt kiabálta, hogy te
leszel az édesapám, mert feleségül veszed anyut. Én
most jövök rá, hogy nem láttalak tegnap óta, meg hogy
az anyukám vőlegénye nem te vagy, hanem Aterpater,
akit utálok, most már határozottan emlékszem, hogy
mindig is utáltam.
– Nem láthattál – felelte Amalfi –, mert áthelyeztek a
Rideg-hegy alá a fekete határra, és nem szabad
visszatérnem soha többé. A kis Gigi is eltűnt, a kis

157
egyszarvúnak el kellett bujdosnia innen, mert a kis Gigi
tudja az igazságot, és Aterpater nem tűrhette meg
Tündérföldön.
– Istenem – zokogott a királyfi –, Amalfi, édes barátom
és apám, mit csináljak?
– Emlékezz rám – felelte a kép, de már csak nagyon
halkan –, emlékezz rám is, a kis Gigire is, meg arra,
hogy valamikor szerettél bennünket. Emlékezz ránk!
Lala tenyere üres volt, száraz, csak arcát marták fel a
könnyek. Kép, hang, Amalfi, minden eltűnt, nem maradt
más, csak a királyfi szívében az emlék és a keserűség.
Ült egy darabig csöndesen, meg-megtörölte égő
szemét, aztán mélyen kihajolt a palotakertbe, hogy az
esti szél hűsítse égő arcát. „Csill – gondolta Lala –,
köszönöm, öreg patikus. Nagyon köszönöm.”
Amit Amalfi elmondott, rejtély volt, érthetetlen, olyan
valami, amire csak anyja fog majd felelni, aki soha
életében nem hazudott Lalának, és pici korától kezdve
mindig komolyan beszélt vele, mert Omikron
megtanította Íriszt arra, hogy komolyan és értelmesen
kell beszélni a legkisebb tündérgyerekkel is. Amalfi az
anyja vőlegénye volt, most meg a fekete határon szolgál,
s a királynő az undok varázslóhoz készül feleségül, erről
a változásról anyjának kell magyarázatot adnia, s ha
megérti, voltaképpen mi történt, majd eldöntik ketten, mit
tegyenek. Lala egyetlen pillanatig nem kételkedett
abban, hogy Írisz nem jószántából cselekedett így,
világosan emlékezett rá, milyen fény sugárzott a királynő
arcáról, amikor a kis Gigi kikiabálta az igazságot róla és

158
a kapitányról. Itt valami rémes dolog történhetett, valami,
amiről őt nem tájékoztatták; a varázsló, akinek a
szájából időnként ronda férgek potyognak, nyilván
Írisznek is beadott valami varázsszert, amivel
befolyásolni tudta. No, majd ő rendet csinál, csak
egyszer tisztázni tudja a királynővel, mi volt itt
voltaképpen!
Átlépdelt a folyosókon, a gránátszoba felé. A
kamarások legtöbbje fel se nézett, míg elhaladt előttük,
tovább bóbiskoltak a félhomályban; ebből azt
következtette, hogy később van, mint sejtette, úgy
látszik, az iterum nem hatott hamar, s ki tudja, meddig
beszélgetett ő Amalfi kapitánnyal, hát hiszen varázslat
volt az egész. Igen, már késő lehet, a varázsló nyilván
régen otthon van annál az undok halánál. Most ez is
felidéződött benne megint, az a bizonyos látogatás
Aterpaternél, hogy őt ott valami tokba tették, úgy
vizsgálgatták, mert a varázsló azt gyanította, beteg.
Éppen be akart nyitni a gránátszobába, ahol vacsora
után a felnőtteket hagyta, mikor meghallotta a varázsló
hangját. Ez még mindig itt van, ez a nyomorult! Lala
megállt. Nem megy be addig, míg Aterpater itt van, szó
sincs róla. Elbújik a földig érő ajtófüggöny mögé, s ott
kivárja. Nem akarja látni se, még köszönni sem óhajt
neki, neki ugyan ne mondogassa, hogy „édes fiam”!
Hallotta, hogy benn a varázsló nevet.
– Csak sírj, édes királynő – mondta –, éjszaka van, ez
a te időd. Nappal úgyis mindig csak mosolyogsz,
boldognak tetteted magad, csak a drága gyermek meg

159
ne lássa, hogy tüstént megszakadna a szíved, ha nem
volnál halhatatlan. Sírj csak, Írisz!
Kihallatszott anyja zokogása. A varázsló megint
nevetett.
– Borzasztó, hogy nem tudsz megszeretni, hogy
annyira utálsz! Ma kíváncsiságból bekapcsoltam az
utálóméteremet, hogy megnézzem, mennyire irtózol
tőlem. Hát az rekord volt, Írisz! Élőlényt így még nem
gyűlöltek, ahogy te utálsz engem.
– Csodálod? – sírta Írisz.
– Jaj, dehogy – felelte a varázsló –, dehogyis, édes
királynőm! Ha én szerelmes lennék Amalfiba, mégis el
kellett volna küldenem magam mellől, bizony én is
sírnék. Meg aztán az se lehet könnyű, hogy valaki
mindig mintaszerű uralkodó volt, s most egyszerre ilyen
égbekiáltó igazságtalanságokat követett el, mint
amilyenekre te vetemedtél. De azért ne légy hálátlan,
szép királynőm. Elvettem tőled valamit, de adtam is
cserébe. Nem igaz?
– Mindent elvettél tőlem – mondta a királynő, s már
olyan szomorú volt, hogy nem is bírt sírni.
– Mindent? – kérdezte Aterpater. – Hogyhogy
mindent? Miféle anya vagy, mondd? Hát a fiad?
– A fiam, az megmaradt – felelte Írisz. Lala teste
megfeszült a függöny mögött.
– Hát ha ennyire nem bírod megszokni a gondolatot,
hogy én leszek a férjed, csináljunk vissza mindent, édes
Írisz! – mondta Aterpater. – Nekem se szívderítő
gondolat, hogy valaki így utáljon. Holnap egybehívjuk az

160
államtanácsot, bejelentjük, hogy a jogar eltűnt, mert Lala
elvesztette, foganatosítjuk a törvényt, hogy százezer
évig senki se szólhat a jogartolvajhoz…
– Nem! – sikoltotta a királynő.
– De miért nem? Az a kis büntetés úgyis eltörpül
amellett a tény mellett, ha megmutatom az
egybegyűlteknek a királyfi röntgenképét, s kiderül, hogy
emberszíve van, nem egészen tündér. Akkor úgyis
Tűzgagó lesz az idők végezetéig, és teljesen mindegy,
szólnak-e hozzá vagy sem százezer éven át.
Csend lett, nagy csend, aztán Írisz megint beszélni
kezdett. Most meg se rezzent a hangja:
– Bocsáss meg, Aterpater. Ígérem és fogadom neked
mindenre, ami előttünk, tündérek előtt szent és arra, aki
nekem a legdrágább, a kisfiamra, hogy ezentúl
iparkodom kedvesebb lenni hozzád, és jó feleséged
leszek, ha megesküszünk. Mindent megteszek, csak el
ne áruld a gyerekemet.
– Na, látod, kedvesem – mondta Aterpater. – Ez már
más beszéd. Nem lehet nappal kedvesnek lenni, éjjel
meg sírni az ember mellett. Ez engem nagyon idegesít.
Hát akkor megegyeztünk. Jó éjszakát!
Írisz felállt, Aterpater ezúttal az ajtón távozott, nem a
falon át. Szinte súrolta Lalát, mikor kilépéskor félrevonta
a függönyt. De nem vette észre, mert diadalmasnak
érezte magát, még fütyült is. Nagyon meg volt elégedve
mindennel.

14. fejezet

161
 Olvasó Nyulinál. A Végevanon. Simon, a sas

Írisz ezen a nehéz napon se ment lefeküdni anélkül,

hogy el ne búcsúzzék a fiától. Csöndesen, hogy meg ne
zavarja az álmát, most is benyitott a királyfihoz, akit
természetesen ágyban talált, paplanját felhúzta az álláig.
Éjjelilámpája nem égett, csak a palotakertből felszűrődő
világításban derengett alvó arca, s ez a kis arc komoly
volt, ha illett volna ez a szó egy kisfiú arckifejezésére,
azt is gondolhatta volna Írisz: megrendült. „Nehéz álma
van – sóhajtott a tündérkirálynő –, nem vidám. Aludj,
drágám. Nem leszel Tűzgagó soha. Csak aludj!”
Megcsókolta, s megriadt, érezte ajkával, hogy a kisfiú
arca nedves és tüzel, mintha nemrég sírt volna. Micsoda
gonosz álom kínozhatja? Írisz elmondta a
varázsszavakat, melyek az édes éjszakai nyugodalmat
hozzák, azt kívánta, a királyfi szépet álmodjék, ő is
benne legyen az álmában, nevessenek és táncoljanak
együtt, ahogy tündérek szoktak. Megcsókolta még
egyszer a fiát, és kiment a szobából.
A királynő álomvarázsa megrettent, mert amikor
közeledni próbált Lalához, a kisfiú ledobta magáról a
takarót, és felült. Ruhástul-cipőstül feküdt az ágyban.
– Menj innen, kedves álomvarázs – suttogta –, kérlek
szépen, menj innen valaki máshoz. Nekem most nincs
időm aludni, szó sem lehet róla.
Az álomvarázs vállat vont, és sértődötten kirepült az
ablakon. Soha életében nem történt meg még vele, hogy
nem tartottak igényt a társaságára. Olyan indulatba jött,

162
hogy mérgében belebújt az éjjeliőrbe, aki éppen ott
lépkedett el a királyfi ablaka alatt, úgyhogy az földhöz
vágott lámpát, alabárdot, tüstént lefeküdt a virágok közé,
és elaludt, azt álmodta, felhő tetején utazik a tenger
felett, vele van mind a tizenhárom gyereke, palacsintát
sütnek a felhőben, és énekelnek.
Lala felkelt, lenézett a kertre, amely a felkelő hold
fényében oly békés volt, olyan szívfájdítóan szép,
mintha tudná, hogy búcsúznia kell a királyfitól, s még
egyszer meg akarná mutatni magát olyankor, amikor a
legpompázatosabb. Ám Lala nem látta a virágzó
cserjéket, a holdat, a királyfi befele figyelt, önmagába,
azt leste, mit mond neki az a különös valami, amivel
megáldotta vagy megverte a fügefa születésének
éjszakáján; mit mond neki az, ami eddig is számtalan
különös útra űzte, arra biztatta, ne elégedjék meg
varázsszavakkal, maga iparkodjék elérni vagy
megcsinálni mindent; ami kíváncsivá tette, vállalkozó
szelleművé, megismertette Beátáékkal, Kormoránnal;
ami miatt az ő szegény anyját örökös boldogtalanságra
akarja kárhoztatnia varázsló: mit mond neki az emberi
szív.
„Bú-tupp-bú-tupp – dobogott a szív. – Bú-tupp-bú-tupp,
a királynőnek nincs ám emberszíve, a királynő örömre
született és arra, hogy táncoljon és nevessen, ő nem
kíváncsi, nem is nyugtalan, nem szeret kopoltyú nélkül
úszni, hegyet mászni, eszébe se jut, hogy bútorokat
cipeljen, csak azért, hogy megmutassa, ő is el tudja
végezni, amit más; a királynő csak muszájból megy túl a

163
határon, és nem is tudja elképzelni, hogy másképpen
éljen, mint a tündérek, örökös vidámságban,
gondtalanul. Mégis odaadott mindent, ami egy tündérnek
a boldog tündérséget jelenti, csak hogy téged
megmenthessen a tűzgagóságtól, Lala. Anyád
megmutatta, mire képes miattad. Most, mikor már tudod,
ő milyen veszedelemben van, hogy mindörökre
boldogtalannak kell lennie egy gonosz varázsló
hatalmában, a szabadulás reménye nélkül, te nem
tudnád megmutatni, hogy te mennyire szereted őt? Bú-
tupp-bú-tupp – hát csak az anya tehet valamit a
gyermekért, a gyermek nem? A gyermek nem? A
GYERMEK NEM?”
– Kitől kérjek tanácsot? – suttogta a királyfi. – Én csak
kisfiú vagyok, tízéves, ha Omikronhoz fordulok vagy
Jusztinhoz, minden kiderül, a jogarhistória is meg a
szívem …
– Saját magadtól – suttogta az emberszív. –
Gondolkozz!
Állt hát az ablakban, hallgatta az éjszaka neszeit,
ahogy a madarak a másik oldalukra fordultak a
fészkükben, vagy megloccsant egy picike hullám a patak
kövein. Gondolkozott, amint az emberszív tanácsolta
neki, miképpen mentse meg az anyját Aterpatertől. „Én
vagyok, aki miatt a hatalmában tartja – gondolta a királyfi
–, velem zsarolja szegényt, miattam kell lemondania
Amalfiról, s miattam kényszerül bele ebbe a
házasságba. Ha elszökném innen, nem volna kivel
zsarolnia Aterpaternek soha többé.”

164
 Hiába – szomorodott el a gondolata –, anyja vissza
tudná hozni, a varázsló is, akármelyik felnőtt tündér
visszaparancsolhatná, bárhová is menne, mihelyt
nyomára akadnának, vissza kellene jönnie, s akkor csak
még nagyobb baj lenne mindenből. A tündérek elől nem
lehet elbújni. Nincs menekülés.
– Bú-tupp – mondta a szív. – Nincs menekvés? Nincs?
Nincs?
Olyan hangosan dobogta azt a „nincs”-et, hogy
Lalának az volt az érzése, kikiabál a mellkasából.
Ezek szerint lenne menekülés valamiképpen? Lenne?
Csak ők még nem tanultak erről Omikrontól? De hát
miképpen? Hogy menekülhet meg egy tündér a
tündérektől?
Nem tudta. Nyilván a felnőtt tündérek, akik már
elvégezték az iskoláikat, tudják. Esetleg benne van a
törvénytárban vagy valami szakkönyvben. Neki idáig
sose jutott eszébe, hogy el kellene menekülni
Tündérföldről, hát nem érdeklődött.
Mi lenne, ha elmenne Nyulihoz a könyvtárba? Olvasó
Nyulihoz, aki mindent tud?
Éjfél elmúlt. De a dolog sürgős. Olyan sürgős, hogy
egy percet sem várhat.
Mi lesz, ha a kamarások megállítják?
– Bú-tupp – szólt a szív. – Gondolkozz! Gondolkozz!
Lala kilépett a folyosóra. Csak éjjeli fények égtek,
mindenkinek olyan valószínűtlen volt a külseje,
amilyennek soha nem látszott nappali világításban, így a
bóbiskoló Meccsnek fel se tűnt, milyen furcsa, feszült az

165
arca, milyen szokatlanul sápadt. Felállt, mikor meglátta a
kisfiút, úgy elképedt.
– Hová? – kérdezte csodálkozva. – A királynő már
lepihent.
– A könyvtárba, jó Meccs – felelte Lala ugyanolyan
hangsúllyal és fölénnyel, ahogy Aterpater szokott
beszélni –, csak a könyvtárba. Olvasnivalót keresek,
ezentúl éjjelente olvasok.
– Éjfél után? – nézett nagyot Meccs. – És a
könyvtárban nincs is ifjúsági könyv, csak csupa
felnőttnek való. Mi jut eszedbe?
– Nem kértem tanácsot, jó Meccs – mondta Lala
Aterpater hangján és modorában –, apukám azt kívánja,
kezdjek elmélyedni az államügyekben. Kezdek, mint
látod, ha nem akadályozol.
Meccs félreállt az útjából. „Pukkadj meg – gondolt
életében legelőször ilyen csúnyát a szelíd kamarás –, az
volt a vészes óra, amikor a királynő kicserélte a
vőlegényeit. Amalfitól csak jót tanultál, fiam, Aterpater
mellett meg máris olyan gőgös lettél, hogy nem érdemes
szóba állni veled.”
Ment Lala, ment, azt volt a legnehezebb megállnia,
hogy ne szaladjon, hogy kényelmesen lépkedve tegye
meg a hosszú utat a könyvtárig, mintha csakugyan
államügyekkel akarna foglalkozni éjnek éjszakáján.
Borzasztóan fontos volt, hogy természetesen
viselkedjék.
„Bú-tupp – súgta a szív. – Csak lassan, fölényesen!”
A palota legtetején, a legtávolabbi szárny legutolsó

166
helyiségében volt a könyvtár. Nyuli, a könyvtáros, akiről
az a pletyka járta, hogy sosem alszik, annyira szeret
olvasni, egyáltalán nem lepődött meg, hogy Lalát ilyen
későn a könyvtárban látja, mert Olvasó Nyulit semmi
más nem érdekelte, csak a könyvek, éppen ezért kilenc
pár szemmel és két zseblámpával született, nyolc pár
szemét mindig a nyakában hordta egy zsinóron, és
cserélgette, hogy bírja az állandó olvasást, a két
zseblámpa meg többnyire a fejére volt szerelve, s előre
is, hátra is nagy fényt vetett, mert Nyuli néha egyszerre
két könyvet is olvasott, ilyenkor a tarkójára is feltett egy
garnitúra szemet, hogy hátul is láthasson. Most is égett
mindkét zseblámpája, s olyan volt a feje, mint egy
kedves csillag.
– Szervusz – köszönt Lala, mikor belépett –, szervusz,
Nyuli!
Nyulinak fogalma se volt, ki keresi fel, de nem lepődött
meg, mert nemigen tudta, mikor van nappal, mikor
éjszaka. Mivel mindig csak olvasott meg jegyzetelt, ki
pedig nem járt a könyvtárteremből, keveset tudott
Tündérföld dolgairól, Amalfi kapitányt sose látta, és arról
se hallott, hogy a királynő eljegyezte magát. Udvariasan
visszaköszönt, megkérdezte a látogatótól, miben állhat
rendelkezésére.
– Egy könyvre van szükségem – mondta Lala –, a
vizsgáimhoz, tudod. Én vagyok a királyfi, talán már
hallottál rólam. Lalának hívnak.
– Azt se tudtam, hogy Topáznak fia van – csodálkozott
Nyuli.

167
 – Én Írisz fia vagyok, nem Topázé. Topáz az előző
királynő volt, nem az én mamám.
– Nahát – mondta Olvasó Nyuli –, megint eltelt volna
ötszáz év? Hogy száll az idő!
– Egy olyan könyvre van szükségem, amiből kiderül,
mit kell csinálni, ha valaki azt akarja, hogy rajta többé
tündérnek ne legyen hatalma.
Nyuli mind a kilenc pár szemét feltette, úgy nézett
Lalára. Ez a neki való vendég, ez értelmes dolgokat
kérdez!
– Nagyon komoly fiú lehetsz – mondta elismeréssel –,
igen érdekes problémák foglalkoztatnak. Látogass meg
máskor is, szívesen elbeszélgetnék veled. Tőlem,
sajnos, többnyire csak regényeket szoktak kérni, amiket
utálok. Tündérnek, királyfi, tündéren csak akkor szűnik
meg a hatalma, ha az illető emberré változik. Van vagy
háromszázezer éve, hogy könyvet írtak erről, én
kilencvenkilencezer esztendeje dolgozom a
könyvtárban, de még sose akarta kivenni senki. Ott van
a legfelső polcon, balra, piros bőrbe kötve.
Felszaladt a létrán, lehozta, megfújkálta a könyvet.
Tüstént elkezdett benne lapozni, és belemélyedt.
– Kérlek, Nyuli, ne te olvasd – mondta nyugtalanul
Lala. – Nagyon sietek.
– Ej, hiszen neked keresem! No, itt van. Hatodik
fejezet. „Aki el akarja veszteni tündér mivoltát, felmegy a
Végevan csúcsára, és megmártózik a tengerszemben.
Mire kibukkan, tündérsége elmúlik, emberré változik
mindenestül és mindörökre, és rajta többé tündérnek

168
nincs hatalma.”
A Végevan, az égig érő vonulat üvegcsúcsa belátszott
Nyuli ablakába. Lala járt már az égig érő hegyen, de
nem ment fel a Végevanra, mert rásötétedett, és Simon,
a sas azt mondta, megsértődik, ha nem vele vacsorál.
De tudta, merre van, azt is, milyen út visz odáig, tudta
még abból a kirándulásból, amelyre ellopta az anyja
szárnyát. Végevan. Végevan. De fura név!
– A Végevanon elmúlik a tündér tündérsége –
ismételte elgondolkozva, amit hallott. – De a tündér, aki
akkor már nem tündér, hanem ember, hogy jön vissza a
Végevanról? Hiszen akkor már nem fog tudni szállni,
mert többé nem tündér. Vagy azért tud röpülni?
– Hogy tudna – nevetett Nyuli –, mikor emberré lett?
Szerintem sehogy se jön vissza, mert az üvegcsúcsról
nem tud leereszkedni, azon elcsúszik a lába, szárnya
meg már nincs. Ha megindul lefelé, alighanem kitöri a
nyakát. Már meg tud halni, gondolom, hát hiszen ember.
Lala csak nézett Nyuli csupa szem arcába némán.
Nem tudta elképzelni, milyen lehet a halál, de a gondolat
megborzongatta, hirtelen fázni kezdett.
„Bú-tupp – mondta az emberszív –, bú-tupp. Még
akkor is. Még akkor is! Anyád örökre boldogtalan lesz,
örökre Aterpater rabja, és hátha te mégis eljutsz onnan
valamiképpen? Az emberek bátrak, meg kell próbálni. Az
emberek bátrak.”
– Köszönöm, Nyuli.
– Nem vagy még esetleg másra is kíváncsi? –
érdeklődött a könyvtáros. – Rengeteg könyvünk van,

169
hatszázbillió. És a tündérek, sajnos, nemigen olvasnak.
Legfeljebb a főtündérek meg Csill.
– Nem, nincs rá időm. Isten veled, Nyuli!
Lala kisietett, Nyuli visszaült az asztalához, és
visszamerült az olvasnivalójába. Már réges-régen
elkopogtak az éjjeli látogató léptei, mikor Nyulinak
eszébe jutott, mi a szabály: hogy a Tündérség
Megszűntéről szóló könyvet nem szabad kiadnia
senkinek különleges tündéregyetemi engedély nélkül. Ez
a királyfi nem látszott még egyetemistának, de talán
mindegy. Igen művelt tündérfiú volt.
Az igen művelt tündérfiú visszalépegetett a királyi
lakosztályba, és benyitott az édesanyjához. Eredetileg
nem volt szándékában, hogy bemenjen Íriszhez, de
mióta megtudta, hogy ha elveszti tündér mivoltát, soha
többet nem tud majd repülni, s minden valószínűség
szerint örökre ott vész a Végevanon, mégis úgy döntött,
elbúcsúzik tőle, és megüzeni neki, mire vállalkozott és
miért. Ha Írisz nem tudja meg pontosan, mi történt, nem
tud leszámolni a varázslóval, nem tudja visszahívni
Amalfit, akkor pedig, amit tett, hiába tette.
Írisz arca nem látszott, elfedték holdfény haja nagy
hullámai. Lala nem merte megcsókolni, mert bár a
tündérek mélyen alusznak, a tündérédesanyák nem, s
félt, felriasztja, akkor pedig meghiúsul a terve. Csak a
párnát csókolta meg Írisz feje alatt, annak még szólt is:
– Hallasz engem, kispárna?
– Persze – suttogták a pelyhek a selyemhuzat alól.
Hogyne hallanálak.

170
 – Akkor figyelj, mert rád bízok valami üzenetet.
– Jó!
Sokáig suttogott a párnának, aztán elköszönt tőle is; a
vánkos apró neszekkel sírdogált Írisz feje alatt, annyira
elbúsult attól, amit hallott, ám a királynő nem hallotta
meg, mert boldogtalanságában nagyon mélyen
elszenderedett.
„Szervusz, anyu!” – mondta magában a királyfi, még
egyszer megsimogatta tekintetével a mozdulatlan alakot,
aztán megrázta a fejét, mint aki ezzel a mozdulattal ki
akarja rázni a gondolatai közül a gyöngeséget, és
benyitott a rejtekajtón a királyi kellékek közé.
– Rémes! – sóhajtott idegesen Írisz szárnya. – Olyan
jól aludtam. Hogy neked mik jutnak az eszedbe! Amellett
a múltkor már botrány volt amiatt, hogy kölcsönvettél.
Mit gyötörsz ilyenkor éjjel?
– Csitt, ennek így kell lennie!
Az éjjeliőr, akibe beleszállt az álomvarázs, éppen azt
álmodta, hogy megkente a palacsintáját mézzel, mikor
Lala kiröpült az ablakon, és elindult az égig érő vonulat
felé. Nagy szárnyai nem vertek zajt az éjszakában, s
olyan magasra emelkedett, hogy fel tudott volna szólni a
csillagoknak, de nem szólt fel, mert nem volt kedve
beszélgetni.
„Bú-tupp – mondta az emberszív. – Sietni kell, sietni!”
– Szervusz – szólt rá valaki a sötétből az égig érő
vonulat egyik ormán. – Hát te hová mégy ilyenkor?
Simon volt, a sas, aki őrségen állt sziklavára
bástyáján, és nézte a vidéket.

171
 – Szervusz, Simon – köszönt vissza Lala. – Éppen
csak sétálok.
– De furcsa idő meg hely sétára! – mondta Simon.
Fogadok, hogy anyád nem tud róla. Én bizony nem
engedném ki ilyen éjjel a kölykeimet, pedig azok sasok.
Lala nem válaszolt, szállt sebesen. A Végevant
mindenki ismerte Tündérországban, az volt az egyetlen
üvegcsúcs, éjjel-nappal rózsaszínű fényt lövellt a hegye.
Írisz szárnya majdnem olyan gyors volt, mint az
űrsebességű futárösvény. A csúcs közelgett, de azért
még sokáig kellett repülnie, míg elérte.
Mikor feljutott, leoldozta Írisz szárnyait.
– Kedves szárny – mondta csöndesen –, térj haza
egyedül!
– Tessék? – csodálkozott a királynő szárnya. – Hát te
akkor hogy jössz haza?
– Az az én dolgom.
A szárny vitatkozott, mert félt Írisztől. „Bú-tupp –
mondta az emberszív –, csak térjen haza a szárny,
tündérkirálynő nem maradhat szárny nélkül. Te hiába
kötnéd fel, téged nem visz már soha többé, mire
kiszállsz a tengerszem vizéből, ember leszel, s ember
hiába köti fel a tündérszárnyat.”
– Ne egyezkedj velem – mondta Lala Aterpater
hangján. – Apukám azt mondta, parancsolok
mindnyájatoknak. Apukám adott nekem másik szárnyat,
titkosat. Itt van elrejtve. Varázsszárny, láthatatlan.
„Nézd a szemtelent! – sértődött meg a szárny. – Hát
csak jöjjön haza, ahogy tud! Az az Aterpater is jobbra

172
taníthatná.”
Úgy megbántódott, hogy nem is köszönt, csak
kibontotta magát, s elindult hazafelé. A királyfi most már
egyedül volt, tökéletesen egyedül. Az üvegtisztásról,
ahol leszállt, üvegösvény kanyargott a tengerszem felé,
elindult rajta. Nem kellett sokáig mennie, az ösvény
végén megtalálta a tavat. Olyan volt, mint valami óriási
kerek medence, mint otthon a palotakertben a szökőkút
aranyhalas medencéje. Lala beledobott egy követ, hogy
megtudja, milyen mély, de a kő nem ért feneket, sőt nem
is loccsant a különös vízben. Kipróbálta még egyszer,
ám a tónak nem volt hangja, csak színe, sötétrózsaszín,
mint a csúcsnak, gyöngyházcsillogású és reszkető.
„Vajon hideg-e?”
– töprengett Lala. Nem merte megpróbálni az ujjával,
félt, hogy a keze külön elváltozik.
Itt volt a perc. A királyfi lehunyta a szemét,
beleereszkedett a Végevan tengerszemébe. A víz
langyos volt, illatos, nem is vízszaga volt, inkább virágé,
és könnyű volt benne az úszás.
Lala alámerült, hogy minden porcikáját elfedje a víz,
aztán felvetette magát, és nagyot lélegzett. Sejtjei
megrezdültek, mintha egész teste fémből lenne, s valami
rávágott volna egy különös kalapáccsal. Megrezgett
minden zsigere, idege, és már tudta, hogy nem tündér
többé, hanem ember, és tündérnek rajta nincs hatalma.
Kiúszott, partra szállt. Az volt az érzése, nagyobb lett,
mint amilyen volt, visszahajlott a holdfényben villogó
tótükör felé, s megnézte magát. Ő volt, de valahogy

173
mégsem ő, olyanná vált, amilyen a konvertor bevétele
után szokott lenni, nem volt már annyira könnyed, kicsi
és kecses, mint tündér korában, hanem egy tízéves,
izmos emberkisfiú. Azt hitte, fázni fog, de tündérruhája,
amelyben a vízbe ereszkedett, a tengerszem érintésétől
szintén átváltozott, piros inggé, kék nadrággá, szandállá
lett, és száraz is volt, csontszáraz lett, mintha nem is járt
volna vízben.
– Hát ez mi? – kérdezte mögötte egy hang.
Visszafordult. Az üvegsziklán, közvetlenül a tó felett,
Simon állt, és minden tolla égnek meredt ijedtében.
– Csak nem voltál a vízben? – kiáltott rá a sas. – Csak
nem lettél ember mindörökre? Ki árulta el neked a
Végevan titkát, te szerencsétlen?!
Sasul beszélt, ahogy mindig, és Lala értette.
Megpróbált sasul felelni ő is, azt hitte, nem fog sikerülni,
de boldogan érezte, hogy nem felejtette el a madarak
nyelvét.
– Ember lettem – mondta Simonnak. – Muszáj volt.
Nem tudtam mást kitalálni, hogy megmenthessem az
anyámat.
Simon öreg volt, bölcs és tapintatos. Két nagy
könnycsepp kipottyant a szeméből, dühösen elmázolta,
mert Simon büszke sas volt, nem szerette, ha ellágyulni
látják.
– Csak azt nem tudom, mért értelek még mindig, és
mért értesz te is engem – töprengett a királyfi. – Olvasó
Nyuli azt mondta, hogy a tó kivonja belőlem a
tündérséget. Hát mégse vonja ki?

174
 – Abban a könyvben az is áll, hogy a tündér, aki
emberré változik, nem felejti el a Tündérföldön
tanult nyelveket, és ember formájában is meglátja és
megismeri azontúl is Tündérország lakóit – mondta
Simon. – Ismerem azt a könyvet, én voltam Csill patikus
apjának, aki írta, a munkatársa. Ha már nagyon fáradt
volt, s elbóbiskolt a kézirat felett, nekem kellett
megcsípnem a karját. Régen volt, fiatal sas voltam még.
Sose fogod elfelejteni hazád nyelveit, ez Tündérföld
utolsó ajándéka.
Leereszkedett a tópartra, Lala mellé, sokáig, tűnődve
nézte a fiút.
– Most mi legyen? – kérdezte végre olyan gyöngéden,
hogy Lala megrezzent, sose hitte volna, hogy Simon, a
sas ilyen szelíden is tud beszélni. – Mit terveztél
azutánra, hogy ember leszel?
– Semmit – felelte Lala. – Azt hiszem, itt maradok
idefenn, és alighanem meghalok. Innen nem tudok
lemenni többé, ember lettem, nincs szárnyam.
– S ha volna, hova mennél? Hova?
– Azt hiszem, a partra, az Író öblébe. Van valami
pénzem egy sziklarésben, és egy cím, ahová
elmehetnék, ahol meg tudnám keresni a kenyeremet. De
hát nem mehetek. Mondd, Simon, milyen a halál? Fáj?
– Fogalmam sincs – felelte Simon. – Tündérsas
vagyok, én is halhatatlan, a kölykeim is. Ne beszélj ilyen
butaságokat, nem szeretem ezt a szót. Mit gondolsz,
hány kiló vagy?
Most, hogy már nem volt tündér többé, Lala nem tudta.

175
Több, mint tündér korában.
– Ülj a hátamra, bírlak-e.
A királyfi felkapaszkodott Simon hátára, a sas
megpróbált felemelkedni. Nem könnyen, de sikerült.
Körözött egy kicsit a tó felett, mint aki kipróbálja az
erejét, aztán visszaszállt. Lala már tudta, mit akar.
– Ne, Simon – kiáltotta rémülten –, kérlek, Simon,
eszedbe ne jusson! Nem vehetem a lelkemre, családod
van. Ha leviszel a Végevanról, és leteszel a határon, mi
vár rád, ha visszatérsz? Itthon kiderül, hogy te segítettél
megszökni, s neked lesz bajod. Te tündér vagy, rajtad
van hatalmuk a tündéreknek.
Simon a fejét rázta.
– Napok óta ebben a nadrágban lát mindenki
Tündérföldön, ebben az ingben, szandálban – újabban
folyton ember formában jársz. Honnan tudjam én, Simon
sas, mikor vagy csak játékból ember, és mikor igazán?
Ha az imént nem láttalak volna idejönni az Írisz
szárnyával, tündérként, csak itt talállak a tónál, s azt
mondod nekem, konvertort vettél be; át akarsz menni a
határon, szó nélkül levittelek volna, ha így akarod, mert
azt gondolnám, Aterpater így kívánja. Hát mondjuk, most
találkozom veled először ma éjjel.
„Bú-tupp” – mondta az emberszív, s a királyfi, ha
tündér korában nem ismerte, most megtanulta az új
érzéseket: megkönnyebbülés, menekülés …
– Jó estét, Lala – szólt Simon komolyan. – Te itt vagy a
Végevan tengerszemnél? Mit csinálsz itt?
– Jó estét, Simon – felelte a kisfiú, s csak úgy fénylett

176
a szeme. – A varázsló küldött körülnézni.
– Ha volna még valami más dolgod is – mondta
Simon, és majdnem nevetett, de csak majdnem, mert
Simon különösen komoly sas volt –, akkor ideje volna
indulni. Látom, konvertort vettél be. Elvigyelek talán
valamerre? Kicsit szállnék, ma szokatlanul szép éjszaka
van.
– Ha lennél olyan szíves, édes Simon – felelte a királyfi
–, még van valami elintéznivalóm a parton. Országos
ügyek, miegymás. Ha kivinnél, igazán leköteleznéd
Aterpatert.
– Mindig készséggel állok a rendelkezésére – mondta
Simon, s most mégiscsak elnevette magát. Ellapult a
földön, hogy Lala kényelmesen elhelyezkedhessék a
hátán, felszállt vele a Végevanról. A rózsaszín sugárzás
elkísérte őket, amíg repültek, még a határon is mögöttük
izzott, ahol Simonnak le kellett ereszkednie, mert a radar
messziről jelezte a határőröknek a szárnycsattogását, és
senki nem hagyhatta el Tündérországot a határőrök
tudta nélkül.
Már virradt. Simon az őrház mellett landolt, Gól és
Atanáz rávilágítottak a reflektorukkal.
– Lala – mondta Gól undorral. – Ezúttal sasháton. Így
parádésabb. Legközelebb a mi hátunkon fog utazni.
Lala leszállt.
– Elmehetsz, jó sas – mondta Aterpater hangján –, én
most már gyalog folytatom az utamat. Igazán kedves
volt, hogy elszállítottál.
– Mért nem a futárösvényen méltóztatott jönni? –

177
kérdezte gúnyosan Atanáz. – Az még érdekesebb, mint
a sashát, azzal fel lehetett volna verni fél Tündérföld
álmát, mert csörömpöl?
– Micsoda pimasz beszéd ez? – kérdezte Lala, s
minden ízében remegett a visszafojtott nevetéstől.
– Majd megmondalak apukámnak!
– Dohánysodralék – mormolta Atanáz, és nagyot
kiáltott: – Kapu ki!
– Kiküldetési rendelvény – akadékoskodott Gól –,
konvertorkiutalás, miegymás? Semmi?
– Tűnj el a szemem elől – kiáltott Lala –, én
mindenhová minden nélkül utazom, apukám
megengedte!
Átölelte a sas nyakát, és megcsókolta.
– Isten áldjon meg, Simon! – súgta a fülébe; a sas
komolyan meghajtotta a fejét búcsúzóul, s azonnal
felszárnyalt. A királyfi addig integetett utána, amíg csak
el nem vesztette szem elől, aztán – rá sem nézve az
őrökre – kisétált a kapun, amely azonnal be is zárult
mögötte. Egy hangya volt kinn őrszolgálatos meg egy
levelibéka, tisztelegtek a kisfiúnak, az visszatisztelgett,
aztán visszafordult az immár összecsukódott
hegyvonulat felé, ahol a kaput sejtette, és megcsókolta a
sziklafalat. „Bú-tupp – lüktette az emberszív –, isten
veled, anyám, légy boldog és szabad. Isten veled is,
édes szép hazám! Isten veletek, mindőtökkel!”
Hajnalodott, a tenger is piros volt, mint a Végevan a
hajnali fényben. Lala elhaladt az Író háza mellett,
amelynek ajtaja, ablakai gondosan be voltak reteszelve,

178
mert kertész néni és kertész bácsi, miután mindent
elrendeztek és előkészítettek odabenn, békésen
szenderegtek réges-régen. Lala fáradt volt, olyan fáradt,
mint még soha életében: emberteste egyszerre érezte a
délelőtti cipekedést, a délutáni izgalmakat, az est feldúló
eseményeit és az átváltozás különös élményét. Most jó
lett volna lepihenni valami puha ágyba, de ugyan hol vár
őrá fekvőhely? Egyelőre sehol.
Felkapaszkodott a sziklára, ahol a múltkor a jogart
felejtette, kirángatta a résből Kormorán céduláját és a
pénzét, aztán lelépegetett a parti ösvényre, s elindult,
szirtről szirtre hágva a tenger mellett, abban az irányban,
amerre a várost sejtette.

15. fejezet
Atipati

Később, sokkal később, amikor mindez, ami ebben a

könyvben áll, már történelemkönyvbe került
Tündérországban, és a gyerekek lecke gyanánt tanulták
Omikrontól, a tündérek nevelője mindig elmagyarázta,
mi minden múlt azon, hogy az ő legkisebb lányának,
Órikának éppen arra az estére esett az eljegyzése,
amelyre virradó hajnalon Lala elhagyta az országot.
Mikor ugyanis Omikron megkapta Csill üzenetét, hogy a
patikus már meggyógyult, s arra kéri, vacsora után
keresse fel Jusztinnal együtt, Omikron kénytelen volt
felhívni a patikát, s közölni a gyógyszerésszel, rá csak
másnap számíthat, ilyen jelentős órában lehetetlen,

179
hogy ne legyen Órika lánya mellett. „Holnap, az
lehetetlen – mondta Csill, akinek a hangja teljesen
egészségesnek hatott a telefonkagylóból –, az ki van
zárva. Még ma. Azonnal. Nem fekszem le, míg el nem
jössz, jöhetsz éjfélkor, éjfél után, amikor az eljegyzésnek
vége. De jöjj, mert életbe vágóan fontos.” Abban
egyeztek hát meg, hogy mikor Omikronék vendégei
elmennek, Omikron érte megy Jusztinért, s ha Csill
ennyire ragaszkodik hozzá, hát akármilyen későn is, de
meglátogatják.
Az eljegyzés, természetesen, elhúzódott, Omikron úgy
éjfél után egy óra tájt csöngetett be Jusztinért, nagyjából
fél kettő is volt, mikor megérkeztek a patikába. Kencefice
nyitott ajtót, kötény volt előtte, azt mondta, sütött a
beszélgetéshez egy kis pogácsát, és igazán boldog,
hogy felkeresték a férjét. Csill most már teljesen jól van,
de valami borzasztóan bánthatja, mert időnként még
mindig nagyokat nyög. Neki nem mondja, miről van szó,
sőt megkérte, azonnal vonuljon vissza, mihelyt a
vendégek megjönnek; ő nagyon szépen kéri
Omikronékat, nyugtassák meg ezt a jó Csillt, akinél
derekabb tündért nem lehet találni, de aki újabban olyan
aggasztó módon viselkedik.
Ahogy bementek Csill fogadószobájába, s üdvözölték
a patikust, Jusztin elmerülve nézte a pogácsás tálat,
amelyet Kencefice elhelyezett az asztalon, mert
Jusztinné, Diké, nem volt jó háziasszony, a tündérjogász
pedig szerette a házi süteményt. Ám mikor Csillné
kiment a szobából, a patikusnak eszébe se jutott

180
kínálgatni őket, csak odamutatott a fotelek felé, s
elkezdett mély hangon sóhajtozni. Iszonyú hangokat
adott ki, amellett olyan látvány volt csupasz fejével,
orcáival, hogy Omikron alig tudta levenni róla a szemét.
– Édes barátom, Csill – mondta részvéttel –, mi keserít
el annyira, hogy ilyen méltatlanul megtépted magad? Mi
nyomja a lelkedet, hogy lefeküdni se tudsz, és
iderendeltél bennünket, ilyen késői órán?
– A lelkiismeret – felelte Csill.
Jusztin nagyot nézett. Csill egy szúnyognak sem tudott
volna ártani.
– Mert ugye – mondta Csill, s elkezdett potyogni a
könnye, ami rémes látvány volt egy felnőtt tündéren –,
ha összegezzük, mi történt mostanában minálunk,
igazán szerény büntetés, hogy kitéptem a hajam és
szakállam. Igazán szerény.
– Nem értem – mondta Jusztin. – Nálunk mostanában
csakugyan sok nyugtalanító és szomorú dolog történt,
ám mi közöd mindehhez neked? Mért téped ki te a
szakálladat azért, mert a kis Gigi részeg, mert Írisz
kacéran és felelőtlenül bánt Amalfi kapitánnyal, vagy
mert eljegyezte magát a varázslóval? Csill, jó barátom,
te beteg vagy, csakugyan beteg. Legközelebb azzal
fogod vádolni magad, hogy temiattad tűnt el a
szemüvegem.
– Énmiattam tűnt el – mondta Csill búsan. – Majd
hazahívom.
Omikron nyelt. Látták ők már a patikust délelőtt
tombolni, úgy látszik, visszatér a roham.

181
 – Jó barátom – szólt türelmesen Jusztin –, hogy
lehetnél te felelős az én szemüvegem miatt, aminek az
eltűnése nagyon bánt ugyan, de amire majd csak fény
derül? Legrosszabb esetben Aterpater Néma Hala
megmondja, hol van.
– Haha – sikoltott Csill, és az arcához kapott, de már
nem volt mit kitépnie, hát leeresztette a kezét –, haha! A
Néma Hal, hogy ő majd megmondja! Hiszen rajta hasal!
Haha!
Omikron felállt.
– Izgatunk mi, édes Csill, én azt hiszem, jobb volna
lefeküdnöd. Kencefice kever valami jó altatót, és te
szépen elalszol. Majd holnap beszélgetünk. Vagy
holnapután.
– Ma beszélgetünk! – rikoltotta Csill, és borzasztó
dolog történt, mert a patikus szeméből, orrlyukából és
füléből lángok csaptak ki, kék és zöld lángok, és ilyen
még nem történt soha senkivel Tündérországban.
– Jaj, istenem – kiáltott fel Omikron –, de megijedtem!
Csill, csak nem akarsz felrobbanni?
– Nem akarok – mondta Csill –, bár volna rá okom.
Jusztin, Omikron, hát nem látjátok, mi történik ebben az
országban? Hát nem veszitek észre, hogy itt Aterpater
parancsol, nektek, mindenkinek, még a királynőnek is?
Nem jöttetek rá, hogy minden, ami újabban Aterpatertől
ered, az rossz?
– Aterpater a legnagyobb tudós, szava hát annyit ér,
mint az uralkodóé – magyarázta türelmesen Jusztin. –
Ez a törvény.

182
 Csill felállt, most nem jött már láng sem a szeméből,
sem a füléből. Odament a zongorájához, játszott rajta
egypár taktus Mozartot, szépen, finoman, ahogy szokott,
ha a vendégeit szórakoztatta, aztán levette ujjait a
billentyűkről, és azt mondta csöndesen:
– Én vagyok Aterpater.
„Megőrült – gondolta Omikron, és nézte az ajtót,
könnyen eléri-e, ha szaladni kell. – Soha semmiféle
könyvben nem láttam, egyetemen se tanultam, mit kell
csinálni, hogyha egy tündér megtébolyodik; ez emberi
betegség. Most kisomfordálok, és a laboratóriumból
felhívom Aterpatert, megkérdezem tőle, mit tegyünk.”
– Dehogy hívod – mondta Csill –, dehogy hívod! Ha ez
ilyen egyszerű volna! Nem vagyok én bolond!
– Te tudod, hogy mit gondolok? – kérdezte Omikron
rémülten.
– Persze.
– Csak nincs tenálad a szemüvegem? – hűlt el Jusztin.
– Kell is nekem ahhoz szemüveg, hogy tudjam, mi jár
az eszetekben! Mondom, hogy én vagyok Aterpater,
nem értitek mégsem? Aterpater nincs. Aterpater buta. Én
vagyok a varázsló.
A tündérek jogásza volt az első, aki elájult
Tündérföldön. Omikron is nagyon rosszul volt ijedtében,
de szerencsére nem ájult el, csak a haja állt égnek, míg
nézte a szőnyegre hanyatló főtündért.
– Rézsarkantyú, holdkaréj, jó barátom, ne alélj! –
mondta Csill. – Azonnal kelj fel!
Jusztin felült, majd felállt.

183
 – Én vagyok a varázsló – mondta fáradtan a patikus. –
Réges-régen észre kellett volna vennetek már, hogy
valami baj van Aterpaterrel; hogy nem is lehet igazi
tudós, mert gőgös, rosszakat javasol, hatalomra vágyik,
szívtelen is, és nem törődik senki jólétével. De
benneteket elvakított, hogy vihart tudott támasztani, mert
mindenféle varázsszerek készítését bízta rám, amitől
átváltoztok, meg láthatatlanná lesztek, meg feledni
tudtok. Csakhogy én találtam ki a nonvideort. Én
találtam ki a konvertort, a nonprotesztót, a nunkvámot,
az iterumot, mindent.
– Vizet – suttogta Jusztin. – Ha kaphatnék egy korty
vizet…
Csill pattintott, a levegőben megjelent egy pohár víz.
Jusztin szomjasan kiitta, a pohár eltűnt.
– Sose tudtuk – mondta Omikron vacogó foggal –,
soha életedben nem varázsoltál, és nem is szóltál erről
senkinek. Aterpater úgy került ki az egyetemről, hogy
varázslódiplomája volt, te meg úgy, hogy patikus vagy.
Hisz együtt jártunk valamennyien.
– Ezért téptem ki a hajam és a szakállam – mondta
Csill –, még többet és mást is kell vállalnom büntetésből,
csak most nincs időm, mert előbb rendbe kell hoznom a
dolgokat. Ide figyeljetek! Én már általános iskolás
koromban észrevettem, hogy varázsló vagyok, és mire
gimnáziumba kerültem, minden erőmmel azon voltam,
hogy eltitkoljam. El is titkoltam, nem sejtette senki. Én
nagyon jól tudtam, hogy aki a legnagyobb tudós, az
egyenrangú az uralkodóval, annak részt kell vennie a

184
kormányzásban, nem lesz egy nyugodt perce, mindig
gondolkoznia kell, nem marad ideje zenét hallgatni,
gyomlálgatni, olvasni, semmire, amit én szeretek, hanem
mindig ott kell, hogy legyen a királynő mellett, és nem
lesz magánélete. Én azt akartam, hogy csendben éljek
és nyugalomban. De nem lehet, mert, látjátok, ez lett
belőle.
– De hát mi történt? – lehelte Jusztin.
– Aterpater volt a szomszédom az általános iskolában,
ő volt a legbutább tündér az egész intézetben, és
szántam, mert eleinte mindig bukásra állt; hát később,
valahányszor felszólították, odavarázsoltam a fejébe a
megoldásokat meg a feleleteket. Aterpater úgy szeretett
volna főtisztviselő lenni, valami nagyember, én meg úgy
szerettem volna egyszerű életet élni, hamar
megházasodni, rózsákkal bajlódni, dolgozgatni,
muzsikálni, nagy felfedezéseken gondolkozni,
csodaszereket kitalálni, de úgy, hogy közben egyszer se
kelljen báli szárnyat vagy frakkot öltenem, és sose
hívjanak meg sem államtanácsra, se fogadásra. Hát
beledugtam Aterpater agyába egy részét a magam
tudományának, s valahányszor felfedeztem valamit, azt
is beleigéztem a fejébe, mikor aludt, a varázserővel
együtt. Ő boldog volt, a dolgok rendben mentek, én
boldog voltam, zongoráztam, és nem szóltam volna
soha egy szót sem, ha fel nem riadok arra, hogy a
tudományt rosszra használja fel, pedig az arra való,
hogy jobb legyen tőle az élet.
– Jóságos isten – kapkodott levegő után Omikron –,

185
hiszen ez irtózatos! Csak nem azt akarod mondani, hogy
amik itt mostanában történtek, azok mind Aterpater
művei?
– De azt akarom – felelte Csill. – A kis Gigi úgy részeg,
mint te vagy én, Írisz meg, mióta ismeri, szereti Amalfi
kapitányt. Aterpater főhatalomra tör, azért kell neki Írisz,
csak azt nem tudom, mivel vette rá, hogy mindenre igent
mondjon. Írisz derék uralkodó volt, meg kell néznem a
fejét, hogy rájöjjek, mért segített ebben a sok
gonoszságban Aterpaternek. Menjünk a palotába. Azért
hívattalak benneteket, hogy kísérjetek el.
– Most? – szörnyedt el Omikron. – Két óra van.
Nemsokára virrad.
– Most. A királynőt belekényszerítenék valamibe, amit
nem vállalhat. Vissza kell hívni Gigit, vissza kell hívni
Amalfi kapitányt, le kell leplezni Aterpatert, ma éjjel
visszaveszem tőle a varázst. És beállok a szolgálatba.
Szelíd szemét elöntötte a könny. Kifújta az orrát.
– Legfeljebb nem fogok többé zongorázni. Kencefice
azt gondolta, mikor kikísérte őket, hogy keres már
magának is egy idegcsillapítót, és lefekszik. A férje most
nyugodtnak látszott, még talán túlságosan is
nyugodtnak, csak szomorú volt, elképesztően szomorú,
ellenben a két vendég közül Jusztin jobbra tántorgott,
Omikron meg balra. „Igaz lehet, hogy a kis Gigi részeges
volt, szegény – gondolta Csillné –, ebben az országban
titokban isznak. Ejnye, ejnye. A nevelésügy vezetője
meg a főjogász.” Utánuk kiáltott, hogy mihelyt kinyitnak a
boltok, Csill azonnal vásároljon kalapot. Nem járhat

186
ezzel a kopasz fejjel, szégyen!
Meccs azt mondta, szó se lehet arról, hogy a királynőt
felébresszék. Úgy nézett Csillre, mint valami különleges
tündércsodára, mert a patikus még soha életében nem
járt a palotában, mindig csak a tégelyei közt motozott,
gyomlált vagy muzsikált. Teljesen jelentéktelen valaki
volt, nem is értette, hogy került most a főtündérek közé.
– Költsd fel a királynőt – unszolta újra Csill. – Nincs
időnk, Meccs, iparkodj!
– Na, oszoljunk! – mondta az udvartartás vezetője. –
Bocsánatot kérek, Omikron úr és Jusztin úr, de minek
tetszenek belemenni ilyesmibe? Nem tudom, mi jár a
patikus eszében, de ugyebár, éjjel nem zsinatolunk a
palotában?
Jusztin magyarázkodni akart, de nem volt rá szükség.
Csill vállon veregette a főkamarást, és akkor Meccs
elkezdett átváltozni. Csápja nőtt, szárnya, több lába, lett
belőle cserebogár. Csill betette a zsebébe, onnan kiabált
ki olyan vékony hangon, mint egy gombostű, hogy:
„Segítség, segítség!” Aztán Csill három karikát rajzolt a
falra, a karikák elkezdtek zengeni, azt zengték messze
hangzó hangon: „Írisz királynőt a gránátszalonban
várják! A királynő azonnal keljen fel!”
Írisz egy perc múlva kinn volt, a haját összecsavarta,
és feltűzte a feje tetejére, mezítlábas lábán csak úgy
csattogtak a papucsai, suhogott szivárvány pongyolája.
Mikor meglátta, kik várnak rá, elhűlt. Azt hitte, Aterpater
hívja, az szokott ilyen lehetetlen módokon jelentkezni.
A három vendég meghajolt, Csill a legmélyebben. Írisz

187
összeszedte magát, még mosolygott is, mert szerette a
gyógyszerészt.
– Meggyógyultál, kedves Csill? – kérdezte. – Ennek
szívből örülök. Mit kívánsz, Jusztin? Mit óhajtasz,
Omikron? Kicsit korai az idő látogatásra, mindjárt
hajnalodik.
Jusztin azt mondta: „Makk.” Nem tudott mit mondani.
Írisz kérdően Omikronra pillantott. Omikron is annyit
mondott: „Makk.” Lesütötte a szemét. Nagyon szép
szőnyeg volt a palotában, de a tündérek nevelője olyan
zavarban volt, hogy nemigen látta a mintáját.
– Gigi nem részeges, királynőm – kezdte Csill
csöndesen, ám halk hangja valahogy sokkal-sokkal
erősebb és nagyobb hatású volt, mint Aterpater
ordítozásai –, Gigi nem részeges. A kis Giginek az a
képessége van, hogy szarvacskájából ki tudja olvasni a
közeljövő eseményeit és az apró igazságokat. Csak
apró igazságok laknak a szarvacskájában, de az apró
igazságok is igazságok, és a kis Gigi csak egy kis
egyszarvú. Ám nem részeges, és te mindig Amalfi
kapitányt szeretted, nem Aterpatert. Most azért jöttünk,
hogy megmondjuk neked: nem kell hozzámenned
Aterpaterhez. Hívd vissza Amalfit, és legyen végre rend
az országban.
A királynő elsápadt. Csill nézte, figyelmesen.
– Én nem szeretem Amalfit, és hozzá akarok menni a
varázslóhoz – kiáltotta Írisz rémülten –, hagyjátok békén
Aterpatert, nem szabad ingerelni!
– De mért akarsz hozzámenni, Írisz? – kérdezte Csill, s

188
még figyelmesebben bámulta a királynőt. – Mi van
Lalával? Mit mondott neked Aterpater a királyfiról, amivel
a kezében tart?
– Semmit – sikoltott Írisz –, egyáltalán semmit, és most
azonnal menj ki innen! Patikus nem tagja az
államtanácsnak, és semmi keresnivalója nincs a
gránátszalonban. Micsoda orcátlanság engem faggatni
Laláról meg ilyesmiről? Azonnal menjen mindenki haza!
Kérlek, Aterpater, segíts engem!
Megforgatta a varázsgyűrűjét. Csill megcsóválta a
fejét, és mosolygott. Tisztelettel mosolygott, de azért
csak elhúzódott bizony a szája, és Omikron ideges lett,
mert hiába látta a patikában, mint jön a tűzláng Csill
orrából-füléből, meg hogy egy pohár víz szállt be a
szobába, azért nem volt egészen bizonyos benne, nincs-
e módjában Aterpaternek bosszút állni rajtuk, mielőtt
végképp leszámolnának vele. Jusztin bátrabban várta a
fejleményeket, kihúzta magát, hideg volt és
méltóságteljes.
A varázsló közeledését messziről meghallották,
Aterpaternek most úgy tetszett, hogy lánccsörgés és
különös bömbölés kíséretében érkezzék a palotába. A
falon át lépett be, eredeti rútságában, most ő is álmából
riadt, nem volt ideje átváltozni huszonöt esztendős
daliává.
– Hát ez mi? – bámult el, mikor kilépett a falból, s
körbehordta rosszindulatú pillantását. – Mi van itt éjnek
éjszakáján a menyasszonyom szalonjában? Gyűlés?
– Búcsúzz, Aterpater! – mondta Csill.

189
 Csöndesen mondta, még egy csöppet szomorúan is.
– No, nézd – szólt Aterpater –, a patikus! Mit
gagyogsz?
– Búcsúzz, Aterpater, palotától, ülésektől, hatalomtól,
mindentől. Elég volt. Visszaveszem a varázst.
– Miféle varázst? – rikoltott Aterpater, és három kis
sárkányt köpött Csill felé, ám a gyógyszerész azt
mondta: „Mutika, mutika, sárkánykák!” – és a három
sárkány azonnal rózsává változott. – Miféle varázst,
nyomorult?
– Amit gyerekkorunkban beletettem abba a
képezhetetlenül ostoba fejedbe – magyarázta Csill
türelmesen. – Igazán leköteleztél, hogy idefáradtál, s
nem nekem kellett utánad mennem a palotádba.
Előrelendítette a jobbját, olyasmi mozdulattal, mintha
valaki legyet akarna fogni, s a következő pillanatban a
tenyerében volt egy rezgő, villogó, százszínű valami,
nem nagyobb, mint egy babszem, azt odaérintette a
homlokához. Írisz, Aterpater, Jusztin és Omikron látták,
hogy a remegő, villogó tünemény besiklik Csill
koponyáján, és eltűnik odabenn az agyában.
– Mi ez? – suttogta Írisz.
– A varázsom – mondta Csill. – Mármint az a fele, amit
iskoláskorunkban a fejébe dugtam. Bocsáss meg, ha
nehéz órákat éltél, királynőm. Én voltam a hibás. Nem
szeretem a közéletet. Én vagyok a varázsló, én is voltam
mindig.
Aterpater csak állt, nézett egyikükről a másikukra,
időnként megsimogatta a halántékát. Pár pillanatig nem

190
talált hangjára, aztán rákezdte az üvöltést:
– Elpusztítom! Megölöm! Megsértett!
– Mondom, hogy buta – sóhajtotta Csill –, elsős
korában négyből kapott róvót. Hogy nincs a fejében a
varázs, máris elfelejtette, hogy halhatatlan vagyok. Ne
izgasd magad, Aterpater, reménytelen.
Aterpater a tenyerébe fújt, de nem tört ki vihar.
Aterpater megpróbált megint sárkányt köpdösni, de csak
rendes nyál jött a szájából; iparkodott megnőni, de nem
nőtt meg; bőgni, de csak közönséges hangok
hangzottak a szájából; füstté válni, de nem lett füstté.
Megtapogatta magát, körbenézett, aztán csak állt,
némán, és Omikron látta, úgy meg van ijedve, hogy
keze-lába reszket.
– Na, látod – mondta Csill –, nem valók már neked az
ilyen izgalmak.
– A menyasszonyom – rebegte Aterpater. Nagyon
furcsán beszélt, olyan hangja lett, mint egy kisfiúnak.
– Ugyan, Aterpater, dehogy van neked
menyasszonyod! – csóválta a fejét Csill, s Írisz ebben a
pillanatban azt érezte, hogy meggyötört ujjáról lepattan a
fekete jegygyűrű. – Kisfiú vagy te még, iskolába jársz.
Nézett Aterpaterre, kinyújtotta felé a kezét. Írisz,
Jusztin és Omikron látták, hogy a volt varázsló
zsugorodni kezd, egyre kisebb lesz, egyre kisebb,
eltűnik bajusza, szakálla, ráncai is, a végén egy hatéves
forma kisfiú állt előttük, egy nagyon megszeppent
gyerektündér, iskolástáska volt a szárnyacskái közt.
– Szervusz, Atipati – mondta Csill –, szervusz, kedves.

191
Eredj csak szépen a gyermekotthonba,
Tündér utca nyolc szám. Ott a szállásod, ott vannak a
nevelőid, újrakezded az iskolákat, hisz írni-olvasni se
tudsz rendesen. Ezúttal ám komolyan kell majd dolgozni,
mert nem én leszek a padszomszédod!
A tündérkisfiú csak bámult. Éppen olyan volt az arca,
mint Aterpaternek, csak gyerekben. Csöpp szárnyai
legyeztek.
– Nem szabad rossznak lenni – intette Csill –, tudod,
hogy mindent megtudok! Légy szorgalmas, és most,
hogy újrakezded az életet, nagyon szépen kérlek, légy
végre jó tanuló.
– Kezicsókolom – mondta a tündérkisfiú, és
engedelmesen kiszállt a szobából.
Írisz leroskadt, visszafoghatatlanul megeredt a könnye.
A rémület, az izgalmak, a bánat, a mostani
megkönnyebbülés egyszerre vett erőt rajta, sírt-sírt
boldogan, míg Omikron elmagyarázta neki, amit ő meg
Jusztin a patikaházban hallottak. Ó, micsoda boldogság
volt, micsoda öröm! Aterpater kisfiúvá változott,
varázsereje megszűnt, iskolába jár, Lala megmenekült.
Senki a világon nem sejti, hogy elvesztette a jogart, vagy
hogy emberszíve van.
– Én azt hiszem, hiányzik teneked valaki – mosolygott
rá Csill –, majd szólunk neki, jó? Mindjárt átkiáltok Amalfi
kapitányért a fekete határra, és megkeressük a kis Gigit
is. Csak előbb belenéznék a fejedbe, Írisz, mert nem
szeretem az ilyen furcsa dolgokat. Kérlek, ne takard el a
homlokodat, annyit már láttam az előbb, hogy Aterpater

192
Lalával zsarolt valamiképpen. Mit hazudott neked
Aterpater Laláról?
A királynő rászorította a kezét a homlokára, hogy Csill
bele ne láthasson a fejébe, és elkezdett reszketni.
– Mondom, hogy itt nagy baj van – nézett Jusztinra
Csill –, így nem lehet ebben az országban új életet
kezdeni. Mért félsz tőlünk, Írisz, legjobb barátaid között
állsz. Csak nem képzeled, hogy nem fogok neked
segíteni?
De Írisz csak állt, mert a gyermekét védő ösztöne
erősebb volt benne a bizalomnál. Omikron és Jusztin
elképedve nézték, mint fedi el tenyerével a homlokát
Csill elől, amikor valaki megkopogtatta az ajtót, és
belépett. Írisz kispárnája volt, dúlt arcot vágott, mint
akinek bánata van.
– Bocsáss meg, Írisz – szólt –, úgy elrohantál az imént,
hogy nem tudtam átadni a királyfi üzenetét, pedig
megígértem Lalának, hogy mihelyt kinyitod a szemed,
azonnal szólok neked. Nekem nagyon nyomja a
pihéimet ez az ügy. Szeretnék már túlesni rajta.
Írisz lekapta a kezét a homlokáról. Most már olyan
fehér volt, mint a mész.
– Anyu – mondta a párna Lala hangján –, én ma
meghallottam, hogy Aterpatert nem is szereted, és csak
azért mégy hozzá, hogy megments engem attól, hogy
Tűzgagó legyek, mert emberszívem van. Én azt akarom,
hogy boldog légy megint, és nevess, és úgy élj, ahogy a
tündérek, és sose félj semmitől. Hát én elmegyek innen,
anyu, s hogy Aterpater vissza ne tudjon hozni,

193
megfürdöm a Végevan tavában, és ember leszek
egészen. Légy boldog, édes anyu, és menj feleségül
Amalfi kapitányhoz!
A párna elhallgatott, csend lett. Írisz megtámaszkodott
egy karosszékben. Omikron közelebb lépett hozzá, hogy
felfogja, ha elesnék, a királynő olyannak látszott, mint aki
rosszul lett.
– Hát ez az – mondta Csill –, hogy megijedhettél,
mikor megfenyegettek. Szegény királynőm!
– Csill – suttogta Írisz. – Ha csakugyan te vagy a
varázsló és a legnagyobb tudós, találd ki, hogy
elveszítsem a halhatatlanságomat, és ne kelljen élnem
már, ha Lala meghalt. Ha emberré lett, akkor azóta már
nem él, halálra zúzta magát az üveghegyen.
– De hátha lejutott onnan? – ellenkezett Csill. – Lala a
fügefán született, vele állandóan a legkülönösebb dolgok
történnek. Nem szabad elcsüggedni. Jaj, istenem,
Meccs, hiszen te itt dongasz a zsebemben! Bocsáss
meg, jó főkamarás, de nem lehetett értelmesen beszélni
veled. Változz vissza azonnal, és lépj érintkezésbe a
határőrökkel, tegyenek jelentést, történt-e valami ma
éjjel a határon.
Meccs szégyenkezve visszaváltozott, motyogott
valamit, aztán kisietett.
– Borzasztó éjszaka! – nyögött Jusztin. – Ilyen rémes
élményeim még sose voltak.
– Igaz is, Jusztinom! A szemüveged.
Csill fütyült egyet, s akkor a nyitott ablakon át berepült
Jusztin szemüvege. Szép kis szárnyacskái voltak, mint a

194
tündéreknek.
Boldogan zümmögött, aztán szépen leereszkedett
Jusztin orrára.
– Hol voltál, édes szemüvegem? – kérdezte a
tündérjogász boldogan.
– A Néma Hal gömbjében – felelte szégyellősen a
szemüveg. – Oda varázsolt Aterpater.
Írisz csak ült. Most ismét eltakarta az arcát, ám ujjai
között csak úgy omlottak a könnyei. Ekkor a
falbólbeszélőből megszólalt Meccs hangja, olyan
diadalmasan harsogott, mint egy trombita:
– Gól és Atanáz jelenti, Lala ma pirkadatkor elhagyta
az országot. Lala él.
– Kisfiam! – sikoltott a királynő. – Halljátok, Omikron?
Lejutott a hegyről, és nincs semmi baja. Azonnal
hozzátok a szárnyamat, repülök a Végevanra,
megfürdöm, és emberré változom én is! Megyek a
gyerekem után.
– Dehogy mégy! – tiltakozott Csill. – Mi értelme volna?
Neked nincs emberszíved, mit keresnél az emberek
világában? Majd hazajön a fiú, akkor megnyugszol, és
rend lesz megint.
– Ugyan hogy jönne? – mondta Omikron szomorúan. –
Hallod, hogy ember, nincs rajta hatalmunk többé.
– S ha volna is – bólongatott Jusztin –, mit érnénk
vele, ha haza is hoznánk szegényt? Emberszíve van, itt
Tűzgagó lenne belőle.
– Jó, hogy mondod – mondta Csill –, már az előbb
feltűnt ez az idétlenség. Nem is tudtam, hogy hoztatok

195
ilyen ostoba törvényt, nyilván Aterpater ötlete volt, az
utálta olyan kimondhatatlanul az embereket. És azt se
tudtam, hogy szegény Tűzgagó még dolgozik, hiszen ez
abszurdum! Időtlen idők óta se éjjele, se nappala, pedig
régen elérte a nyugdíjkorhatárt. Ne sírj, királynő, nem
veszted el a fiadat. Hazahozzuk.
– De ember lett – makacskodott Omikron. –
Nem érted, Csill? Ember. Nem tudjuk hazahozni, ha
nem akarja, mert egyszerűen nem engedelmeskedik.
Tündérnek rajta nincs hatalma.
– Az lehet – mondta Csill –, de van nekem.
Írisz elkapta a kezét. Nem szólt, csak ránézett, s úgy
nézett rá, hogy Csill szeme megfelhősödött.
– Neked? – kérdezte Jusztin, akinek már hányingere
volt a sok izgalomtól. – Mért éppen neked? Ismerlek
kétszázezer éve. Hát te nem vagy ugyanolyan tündér,
mint mi?
– Dehogy vagyok – mondta Csill –, hogy volnék.
Nekem meg emberagyam van. Csak nem képzelitek,
hogy tündéraggyal kitaláltam volna azt a sok mindent, és
lehetnék ekkora varázsló? Hívjátok össze az
államtanácsot!

16. fejezet
Amalfi hazatér. Újabb államtanács. Két törvény
módosul, de a főtündérek majdnem elájulnak

A fekete határon, a Rideg-hegy mögött sose kél föl a

nap, ennek következtében rettenetes hideg van, nincs

196
növényzet, és nem kellemes a szolgálat.
A fekete határőrök parancsnoka ugyan nagyot nézett,
mikor minden előzetes megbeszélés vagy bejelentés
nélkül egyszer csak Amalfi kapitány jelent meg a
futárösvény végállomásán, méghozzá poggyász nélkül,
egy szál áthelyezési okmánnyal és olyan sötét
pillantással, amihez képest a fekete határ hófehérnek
látszott. „Ejnye – gondolta a parancsnok, akihez éppúgy
eljutott a kis Gigi kiáltozása meg a rádió esti cáfolata,
mint mindenkihez Tündérföldön –, éppen még csak ez
hiányzott nekem, egy kipenderített királyi vőlegény!” De
szólni nem szólt semmit, udvarias volt, mint minden
tündér, kijelölte Amalfi tennivalóját, és biztatta,
kapcsolódjék be az itteni határőrök életébe, nem valami
érdekes élet ugyan, de hát azért csak eltelnek a pihenés
órái kellemesen.
– Őszintén szólva én inkább dolgozni szeretnék, mint
pihenni – mondta a kapitány. – Megengeded, hogy
azonnal szolgálatba álljak?
Erre még nem volt példa. A határőrök parancsnoka
egyre idegesebb lett.
– Nem akarod előbb kipihenni a hosszú utat? – akarta
lebeszélni, de Amalfi azt kérte, hadd vehesse át valami
köztündér teendőjét, most nagyon jólesnék neki, ha ott
állhatna vagy járkálhatna a határon legalább
huszonnégy óra hosszat.
„Hát ha az a szenvedélye, hogy szolgálatot teljesítsen,
menjen csak ki a határra, váltsa le az őrt, és járjon fel s
alá. Figyelni fogom ezt a kapitányt, soha életemben nem

197
találkoztam ilyen tündérrel” – határozta el magában a
határőrparancsnok.
Amalfi megkezdte a szolgálatát.
Nem volt ugyan értelme annak, hogy valaki itt
ácsorogjon a fekete határon, mert túl a Rideg-hegyen
már nem élt élőlény, ennélfogva nem is akarhatott
behatolni senki, de Tündérországot körbefogták az
őrállomások, a fekete határon is volt kezdettől fogva
őrszem, hát fenntartották a helyőrséget. „Itt jó – gondolta
Amalfi –, mert itt voltaképpen semmi sincs, még igazi
munka vagy igazi veszedelem sem. Lesz idő
elgondolkoznom örökké tartó életemben, mért játszott
velem Írisz úgy, ahogy a földi lányok szoktak.”
Állt, aztán lépegetett pár lépést a Rideg-hegy alatt,
megint megállt, megint lépegetett, előre-vissza, előre-
vissza; a Rideg-hegy, amely nem ok nélkül kapta a
nevét, csodálkozva nézte szomorú, bátor arcát, s
egészen meglepődött, mert azt érezte, hogy sajnálja ezt
az új katonát, aki idecseppent; s míg lépeget, egyszer
sem szólal meg, és egyszer se mosolyog vagy
fütyörészik. „Öregszem – csodálkozott a Rideg-hegy –,
még a végén megváltozom, és Lágyszívű-hegy leszek
vagy pláne Nyájas-hegy. Mi közöm nekem ismeretlen
kapitányok bánatához?”
A fekete határon nemigen volt szórakozási lehetőség,
a parancsnok hát egész nap televíziót nézett, és rádiót
hallgatott. Ezt tette a második nap éjszakáján is, amikor
Amalfi már több mint huszonnégy órája volt
szolgálatban, s akárhányszor váltást küldött neki, mindig

198
visszaüzente, hogy engedélyt kér a maradásra, mert
jólesik neki a magány. Az adás egyszer csak
abbamaradt, a tündérfőváros műsora megszakadt.
„Áramszünet – gondolta a parancsnok, és ásított –, kár.”
Sajnálta, tánczene volt, szerette a tánczenét.
Az adás pár perc múlva folytatódott, s a Rideg-hegyig
hallatszott, hogy reszket az izgalomtól a bemondó
hangja: – Itt Tündérföld beszél. Tündérföld beszél.
Rendkívüli híreket közvetítünk. Aterpater varázsló úr
lemondott.
A parancsnok úgy felpattant kényelmes székéből, hogy
lesodorta az asztalról a rádióújságot.
– Aterpater varázsló úr lemondásának részleteit
későbbi híreinkben közöljük. Tündérföld új varázslója
Csill, a patikus.
– Álmodom – motyogta a parancsnok, és elkezdte
dörzsölni a nyakát, keze fejét, megcsipkedte a combját,
hátha felébred. Csill, a patikus! Hiszen az csak keverni
tud, kertészkedni meg muzsikálni. Szegény haza!
– A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár
tündér! A világ minden rádióállomásának, akár emberi,
akár tündér! Lala eltűnt. Lala eltűnt. Aki látta, jelentse!
Aki látta, küldje haza! Amalfi kapitány azonnal térjen
vissza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis
Gigi! Jöjj vissza tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök,
figyelem! Megnyitni a kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!
A parancsnok úgy, ahogy volt, pizsamában rohant ki az
erdőbe, s közben akkorákat tüsszögött, hogy az összes
rideg-hegyi kőmadarak – mert csak kőmadarak

199
fészkeltek a fekete határon – felriadtak, és kőhangon
csipogni kezdtek.
– Kapitány – lihegte a parancsnok –, azonnal add át a
szolgálatot, és most már igazán gyere be! Borzasztó
dolgok történtek a fővárosban, tüstént vissza kell
menned!
A kapitány megfordult. Szomorú szeme megtelt élettel.
– Aterpater úr lemondott, a patikus lett a varázsló, én
olyan rosszul érzem magam az izgalomtól; Téged rádión
keresnek, keresik a királyfit is meg a kis Gigit, kérik,
hogy mind menjetek haza. Nincs egy fél órája, hogy
megérkeztek a fővárosból a csomagjaid, most aztán
vihetsz vissza mindent. Nahát!
– Nem megyek – mondta a kapitány. – Nem érdekel.
A parancsnok azt érezte, hogy szédül.
– Amalfi kapitány, elrendelem, hogy azonnal gyere be
a rádióhoz, és hallgasd meg magad a hazahívó
szöveget. Ha nem engedelmeskedel, kénytelen leszek
letartóztatni, és visszatoloncolni téged. Micsoda beszéd
az, hogy nem mégy, meg hogy nem érdekel?!
– Tartóztass le – mondta Amalfi –, akkor se megyek
vissza. Hívd fel a fővárost, mondd meg nekik, hogy ha
Tűzgagóvá kell lennem, akkor se térek vissza.
Tulajdonképpen egész szívesen lennék Tűzgagó, annak
legalább sose kell beszélgetnie senkivel. Nem félek én a
munkától, fűtöm én szívesen azokat a csöveket. Hát mi
vagyok én, hogy hol fölvesznek, hol letesznek? Portörlő?
Tovább sétált, és most már elkezdett fütyörészni, azt
fütyölte: „Kőmadár, kőmadár, kő a te dalod.”

200
 – Megőrülök! – támolygott vissza a parancsnok. Leült a
rádióleadója mellé, s összeköttetést keresett a királyi
palotával. Fél órába telt, míg végre elérte a félőrült
Meccset. A főkamarás nagyot sikoltott, mikor
meghallotta, mi a jelentés a Rideg-hegyről, azt mondta,
szól a varázsló úrnak. „Rémes – reszketett a parancsnok
–, csak nem küldi ide csakugyan a patikust? Mit tud az a
Csill, aszpirint kiadni.”
Meccs nemsokára megint jelentkezett, közölte, átadta
az üzenetet, a varázsló úr azt mondta, majd intézkedik,
és azt is üzeni, hogy a parancsnok úr ne féljen annyira,
hogy majdnem kiesik a papucsából („Dohánysodralék –
gondolta a parancsnok –, honnan tudják ezek, hogy
pizsamában vagyok, papucsban, és nem csizmában,
egyenruhában?”), nincs semmi baj, majd hallgassa meg
a reggeli híreket is, és jó éjszakát.
„Hát akkor elmúlt a felelősség” – gondolta
megvidámodva a parancsnok, befordult, és békésen
elaludt. Előzőleg beállította a vekkeróráját hajnali ötre,
akkor mondták az első híreket Tündérföldön.
Amalfi eközben rótta a határt, és ha eddig szomorú
volt a szíve, most keserű lett. „Nem volt elég – gondolta
–, tovább játszol, Írisz, tovább szórakoztok rajtam a
vőlegényeddel? Így illik ez egy varázslóhoz meg egy
királynőhöz? Még hogy Csill az új varázsló, még hogy
Aterpater lemondott! Ki hiszi ezt? Délben hozzám jössz
feleségül, vacsora után Aterpater a jegyesed, én meg
mehetek. Hát nem! Ha Tűzgagó leszek, se térek vissza:
tanuld meg, hogy a szív nem játékra való, és hogy van,

201
ami még neked se sikerül, hiába vagy a tündérkirálynő.”
– Dehogy leszel te Tűzgagó, Amalfi kapitány – szólalt
meg ekkor egy hang, nem tudni, honnan, talán a
felhőből, talán a Rideg-hegy gyomrából, egy hang,
amelyet mindenki jól ismert Tündérföldön: a Csill patikus
szelíd hangja –, ha akarnál, se lehetnél, mert reggelre
szerintem nem is lesz már Tűzgagó. Azt hiszem, miután
nyugdíjaztuk, fülemülévé fogom varázsolni, fülemülének
lenni nagyon kellemes. Gyere haza, fiam, ne hagyd
egyedül Íriszt!
Aha, varázslat! A kapitány nem felelt. Kitépett két
csomag mohát, bedugta a fülét.
– Én beszélek, Csill, nem Aterpater – szólt a hang
megint a mohán át –, annyi dolgom van, Amalfi, ne
komédiázz! Most nem mehetek érted személyesen, Írisz
se, pedig menne; elhiheted. De hát Lala eltűnt, és együtt
ül az államtanács. Gyere szépen haza!
A kapitány tovább folytatta útját. Egy-kettő, egy-kettő.
– Térj már észre, Amalfi! Minden a feje tetején van a
palotában, és a királynőt csak te tudod megnyugtatni,
hát hiszen te vagy a vőlegénye.
A kapitány lehajolt, hogy még több mohát tépjen a
fülébe. A hang, amely nem tudni, honnan szólt, most
felnevetett.
– Soha életemben nem láttam ilyen makacs kapitányt
– mondta, s akkor hirtelen szél támadt, olyan, amilyen
sose fújt még a világon, a légáramlat felkapta Amalfit,
mint egy tollat, s mielőtt a kapitány annyit mondhatott
volna, hogy „nyikk!”, behajította Írisz palotájába a

202
gránátszalon ablakán, úgyhogy alig tudott lábra állni és
tisztelegni. Egész belekábult a sebességbe, amelyhez
képest az űrsebességű futárösvény járása csak olyan
volt, mint a csigáé.
– Na, ugye – mondta Csill hangja, most már egészen
közelről –, máskor, ha hívlak, légy szíves, és gyere
azonnal. Királynő, itt a vőlegényed.
Amalfi körülnézett. Most látta meg, hogy Jusztin is a
szalonban van, orrán, nem tudni, miért, szárnyas
szemüveg ül, és ott van Omikron is, mindkettő
skarlátvörös az izgalomtól. Csill fehér köpenyt viselt,
mint mindig, még a jódfoltok is ott látszottak a sebe
táján, ahogy máskor, Aterpater viszont nem volt
semerre. Írisz egy karosszékben ült, nem látszott az
arca, olyan mélyen lehajtotta a fejét, s a kapitány a válla
mozgásán látta, hogy sír. Oda kellett térdelnie elébe a
földre, hogy a szemébe láthasson.
– Írisz – suttogta a kapitány. – Mi történt itt azóta, hogy
elmentem?
– Inkább azt kérdezd, fiam, mi történt itt azelőtt
– mondta Csill. – Most, sajnos, nincs idő
magyarázkodni. Töröld meg a szemed, királynő,
megkezdjük az államtanácsot, gyertek be Amalfival. Míg
elmondom Undéknak a mondókámat, Amalfi is
megtudja, amit most még nem ért. Gyere, kapitány, ne
vágj képeket, Írisz sose szeretett mást, csak téged, de
Aterpater a gyerekével fenyegette, és hát mit kívánsz
egy anyától? Az nemcsak a boldogságát, de ha halandó
volna, az életét is odaadná a fiáért. Így fogja majd

203
szeretni a te gyerekeidet is. Gyere szépen.
Und, Minó, Citó és Dagi, akiket legjobb álmukból
riasztott ide Meccs telefonja, felálltak, mikor a királynő a
terembe lépett, s mindnek arcán ott látszott a riadalom.
A falbólbeszélő, ha halkra is, de be volt kapcsolva,
hallatszott, hogy a rádió szünet nélkül ismételi a
szöveget: „A világ minden rádióállomásának, akár
emberi, akár tündér! Lala eltűnt. Aki látta, jelentse! Aki
látja, küldje haza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza!
Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis Gigi! Jöjj
vissza tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök, figyelem!
Megnyitni a kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!” Jusztin,
Omikron a szokott helyükre ültek, Csill az Aterpaterére, s
mert Amalfinak eddig nem volt helye, Csill maga mellé
húzott egy széket, arra tessékelte le.
A beszámolót Omikron tartotta, sűrű torokköszörülés
közben és olyan világosan, hogy Daginak is csak
kétszer kellett külön elismételni. A megrökönyödés
hamarosan örömmé és megkönnyebbüléssé változott,
hiszen voltaképpen senki se kedvelte Aterpatert, viszont
nem volt még tündér, akihez annyira ragaszkodtak volna
valamennyien, mint éppen Csillhez. Und és Citó
összeölelkeztek örömükben, Dagi éljenzett, Minó felállt,
meghajolt a királynő felé, azt mondta, attól tart, ez
életének egyik legszebb napja, Omikron szélesen
mosolygott, csak Jusztin arca maradt komoly, valahogy
sokkal komolyabb, mintsem ilyen örömnaphoz illenék.
Amalfi nem tudott szólni, nem is volt rá alkalma, csak a
mohaterítő alatt odacsúsztatta kezét Írisz ujjaihoz, s

204
ebből az érintésből megtudta a királynő, hogy Amalfi
mindent megértett, mindent megbocsátott, és ha Lala
csakugyan megkerülne, és meg lehetne oldani ezt a
képtelen helyzetet, ő lehetne a legboldogabb teremtés a
földkerekségen. Először, legelőször, mióta a rémséges
események árja megindult, egy icipici mosoly ült a
szemében, s ettől mindenki úgy fellelkesedett, hogy
azonnal kezet rázott a szomszédjával. Und érezte, hogy
Jusztin kézfogása valahogy nem önfeledt, nem boldog.
– Na, mondd – szólalt meg Csill –, mondd, Jusztinom.
Tudom, mi rág, mondd ki. Ki kell mondanod, mert te
vagy a Törvény.
– Sejtheted – sóhajtott a tündérjogász.
– Ó, persze! Királynő és barátaim, Jusztin azért olyan
gondterhes, mert nem tudja, van-e helyem egyáltalán
köztetek.
– Hogyhogy? – bámult el Dagi. – Hát mégse te vagy a
varázsló?
– Dehogynem. Csakhogy én közöltem valamit
Omikronnal és Jusztinnal, amit ezelőtt senki se tudott
Tündérországban.
Okos kis szeme csak úgy villogott a visszafojtott
derűtől. Az államtanácstagok értetlenül bámultak rá.
– Nekem tudniillik van valami olyan tulajdonságom,
ami fejemre vonja a törvény büntetését.
– Neked? – képedt el Und. – Neked, Csill? Hisz nincs
nálad derekabb tündér semerre.
– Nekem ám! – mondta az új varázsló: – Bizony igen.
Csak sose derült ki rólam, mert engem senki se vizsgált

205
meg, mint a királyfit, és én is csak azért tudom, mert
tudok egy-két dolgot a világon. Nekem ugyanis
emberagyam van.
– Tessék? – kiáltott Citó. – De hiszen arra törvény van,
hogy akinek nem minden porcikája tündér, az nem
maradhat Tündérföldön.
– Ez az – mondta az új varázsló, s ajka meg-
megrezzent valami titkos mosolytól –, most aztán itt a
baj. Mehetek Tűzgagónak.
– Tűzgagónak? – sikoltott Minó. – Tűzgagónak, te? De
hisz akkor mindünknek végünk lesz. Tündérország nem
élhet meg a tudományod nélkül.
– Hát akkor nem tudok más megoldást, mint hogy
válasszatok: elmenjek-e Tűzgagónak, ahogy az
alkotmány előírja, vagy inkább módosuljon a törvény?
Írisz, királynőm, a te fiad mindenestül emberré lett, te
kivételesen nem szavazhatsz, és te sem szavazhatsz,
Amalfi kapitány, mert te leszel a kisfiú apja.
Csend lett, akkora, hogy Csill még azt is hallotta, hogy
dobog a királynő szíve. Omikron szólalt meg elsőnek:
– Csill a tudomány őre. Ha ő a föld alá kerül, oda kerül
minden tudomány. Ha emberagya van is, sosem ártott
senkinek az emberagyával. Csill maradjon, változzék
meg a törvény!
Jusztin könnyebben kezdett lélegzeni.
– Népem tulajdonképpen csak a halászat miatt
haragszik az emberekre – mondta Und. – Igazán
kitalálhatnának már új ételeket maguknak. Egyébként
mindig méltányolták világunkat, meséket írtak rólunk, és

206
zenében próbálták visszaadni vizeink muzsikáját. Ami a
hajóikat illeti, igazán ügyes szerkezetek. Ha emberagya
van is, maradjon a varázsló, és változzék a törvény.
– Nem szurkapiszkált soha életében, és sosem öntött
vizet föld alatti üregeinkbe – szólt Minó, a törpék királya.
Ha nem mondja, én ugyan észre nem veszem soha,
hogy nem tündéragya van, hogy más, mint mi. Maradjon
a varázsló, és változzék a törvény!
Citó gyöngyszemecskéje telefutott könnyel. Lehajtotta
zöld fejét a karjára.
– Szavazz nemmel, Citó – mondta Csill, s annyi
szeretet csengett a hangjában, hogy a gyíkkirály
feltekintett –, szavazz csak nemmel, becsületes kis
barátom! Az állatok népének elég oka van arra, hogy ne
kedvelje az embereket. Szavazz nemmel, néped érdekét
nézd, ne az enyémet!
– De nem tudom kimondani – suttogta a kis király. Én
nem tudom kimondani, Csill. Sehol Tündérországban
nem éreztem olyan jól magam, mint temelletted a
patikádban. Tudom, hogy nemet kellene mondanom,
mert az emberek nem jók népemhez, de te annyira
derék tündér vagy, hogy én is azt kívánom: változzék a
törvény.
Csill átnyúlt a mohaterítőn, gyöngéden kezébe fogta a
gyík ujjacskáit. Citó torka lihegett, s már mosolygott
megint, mert valami végtelen megnyugvás szállt bele
Csill érintésétől, olyan édes nyugalom, amihez foghatót
még sosem érzett.
– Maradjon a varázsló, és változzék a törvény! – szólt

207
Dagi, aki nem szeretett sokat magyarázkodni, s Jusztin
rábólintott a mondatára, s megkönnyebbülten azt
mondta:
– Így legyen!
Aztán elővette a Törvénykönyvet, áthúzta benne
azokat a sorokat, amelyekben az állt, hogy akinek nem
minden porcikája tündér, nem maradhat Tündérföldön,
és odaírta mellé: „NEM ÉRVÉNYES!”
„A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár
tündér! A világ minden rádióállomásának, akár emberi,
akár tündér! Lala eltűnt. Lala eltűnt. Aki látta, jelentse!
Aki látja, küldje haza! Amalfi kapitány azonnal térjen
vissza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis
Gigi! Jöjj vissza tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök,
figyelem! Megnyitni a kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!” –
hallatszott megint a rádió felhívása a falbólbeszélőből.
– Köszönöm, barátaim – mondta Csill –, igazán
köszönöm. Jusztin, kérlek, ha már kezedben van a
Törvénykönyv, húzd át a Tűzgagóra vonatkozó
rendelkezést is. A Tűzgagót nyugdíjba küldjük,
megszolgálta, utaltassátok be valami üdülőbe, hiszen
borzasztóan fáradt lehet. Ez az egész Tűzgagó-dolog
elavult. Áttérünk az atomfűtésre.
Ez ellen se volt senkinek se kifogása, Jusztin jegyzett.
– Most már csak azt kell eldöntenünk – folytatta Csill –,
mi történjék a királyfival, ha előkerül. Az, hogy
emberszíve van, eszerint nem hátrány. Ha a törvény rám
vonatkozik, vonatkozik Lalára is.
Írisz nagyot sóhajtott. Amalfi ismét megsimogatta a

208
kezét a mohaterítő alatt, s elcsodálkozott, mert úgy
érezte, megrándul, mintha fájna neki a cirógatás. Seb
volna Írisz ujján? Ugyan mitől?
– Na de mit kezdjünk vele, mikor egészen emberré
vált? – szólt Und. – Én szeretem Lalát, és igazán
mindent megtennék érte, haza is hoznám, csak azt nem
tudom, hogyan. Emberen nincs hatalmam.
– Nekem sincs – ingatta a fejét Minó. – Ez a törvény.
– Nincs nekem sem – mondta Citó. – Nincsen. Sajnos,
ember.
– Emberen nincs hatalmunk – bólongatott Dagi –, nem
tudom, miért, de így van, mióta a világ világ. Vissza
kellene változtatni tündérré.
Omikron legyintett. Szegény Dagi! Teljesen
műveletlen.
– Azt mondtad, te tudsz valami megoldást, Csill
– szólt Jusztin. – Azt mondtad, azért tudsz, mert neked
meg emberagyad van, és tündérnek emberen nincs
hatalma, de van neked. Hogy értetted?
– Hozd haza őt, Csill – könyörgött a királynő, és Amalfi
is azt mondta csöndesen.
– Hozd haza őt, segíts rajta. Még csak tízesztendős.
– Királynő, és államtanácstagok – állt fel az új varázsló
–, Lalán nem kell segíteni, nincs veszedelemben.
Mihelyt nyomára akad valaki valahol, érte megyünk,
hazahozzuk. Itt fog élni megint velünk és mellettünk,
mintha mi sem történt volna, és mindazt, ami rossz volt,
elfeledjük, akár az álmot.
– No de hogy akarod hazahozni? – kérdezte megint

209
Jusztin. – Be se fér többé a házba, és nem tudod
elvarázsolni, hogy megint csak akkora legyen, mint egy
tündér. Meg aztán rövidesen megöregszik köztünk, és –
bocsáss meg a szóért, királynő – egyszer meg is hal,
mert halandó lett. Ember.
– No de mért ne tudnám megint elvarázsolni, hogy
olyan tündér legyen, mint annak előtte? – kérdezte
csodálkozva Csill. – Mindent el tudok varázsolni, amit
akarok, mért ne tudnám éppen őt?
– Mert ember! – kiáltotta Omikron. – Hát nem érted,
vagy te is elfelejtetted, mi áll a tankönyvben? Emberen
tündérnek nincs hatalma. Csak másik tündéren.
– Ez az – mondta Csill, és felnevetett, aztán hirtelen
nagyon komoly lett megint. – Írisz királynő és barátaim,
ne ijedjetek meg, de közölnöm kell veletek valamit, amit
nem lesz egyszerű tudomásul vennetek. Az emberek is
tündérek.

17. fejezet
„…Közöljük Péter, a festő, Beáta és a kis Gigi
híradását…”

Valahányszor az elkövetkező években Omikron Csill

bejelentésének közlésével fejezte be az embertani órát,
sose tudott úgy magyarázni osztályainak, hogy eszébe
ne jutott volna az elképedés, mely az államtanácsot
elfogta. Írisz nem is nagyon értette meg, amit hallott,
arcán csak a megkönnyebbülés látszott, annak a
reménye, talán mégis visszakaphatja a fiát, ám Und,

210
Citó, Minó, Amalfi és maga Jusztin is szoborrá
merevedtek, aztán meg egyszerre kezdtek el kiabálni.
Csak Dagi fogadta teljes nyugalommal a közlést,
csodálkozva pillantott körül, mint aki nem érti, miért ez a
nagy izgalom, aztán azt mondta:
– Nagyon igazad lehet, Csill. Kitűnően értenek a
sporthoz. Néha az a gyanúm, hogy fürgébbek, mint az
egyszeműek népe.
Most nem volt ereje nevetnie senkinek.
– Tündérek? – kérdezte Citó, s megint meglihegett a
nyakacskája. – Akkor mért nem élnek békén a
népemmel?
– Mért szurkapiszkálnak és öntöznek? –
méltatlankodott Minó. – Ugyan miért?
– Mért nem tudnak beszélni velünk? – érdeklődött
Und. – És egyáltalán, miféle tündérek az olyanok, akik
meghalnak?
– Fiatal tündérek – mondta Csill. – Még annyira
fiatalok, hogy csak egymás nyelvét értik,
tündértestvéreik meg az állatok nyelvét nem, a
szokásaik is vadak, igazad van, Minó, szurkapiszkálnak
és öntöznek, és neked is igazad van, Citó, mert az
állatok egy részét megeszik, más részét meg fogságban
tartják. Sajnos, még kicsit kezdetlegesek, olykor
egymást is szurkapiszkálják, sőt, olykor az is előfordul,
hogy – sajnos – megölik. De majd megszelídülnek
egészen. Szállni már tudnak, mint mi, az űrben
kalandoznak, tűzzel fűtik a világukat, parancsszavuktól
megváltozik az időjárás, termővé lesznek sivatagok, más

211
utat vesznek a folyók, csodaszereikkel meg egyre
hosszabbá teszik egymás életét. Tudnak távolba látni,
távolba beszélni, mint mi, mennydörgést is előidéznek,
ha akarnak, mesterséges villámokat. És holott csak
néhány évtizednyi életük van, s abban is akad bánat,
csalódás, kudarc éppen elegendő, nagy és nemes
célokért szó nélkül odaadják ezt az egyetlen, kurta kis
életüket is. Ha nem gondolkoznak, rossz tündérek, ha
gondolkoznak, mindig jók. Egyáltalán nem
csodálkoznám, ha egyszer csak, pár évmillió múltán,
kitalálnának valamit, és legyőznék a halált is.
– Tündérek? – ismételte Citó, és maga elé bámult.
Gyöngyszeme riadt volt, elgondolkozó.
– Ó, Csill!
Írisz felugrott, a varázsló felé nyújtotta a kezét s most
végre meglátta Amalfi, hogy gyűrűsujján sebhely van,
fájdalmas, vörös sebkarika: Aterpater lepattant
jegygyűrűje oly mélyen belesüllyedt szegény ujjába,
hogy már nem is a bőrén volt, hanem a húsában. Sose
derült ki, mit akart mondani, mert a rádió megszólalt
odakinn, s Meccs úgy megerősítette örömében, hogy
csak úgy zengett a palota.
– Itt Tündérföld beszél, Tündérföld beszél. Közöljük
Péter, a festő, Beáta és a kis Gigi híradását: Lala a parti
ösvényen gyalogol a város felé.
Mindenki felpattant, Dagi legelsőnek.
– Megyünk a fiúért – jelentette ki Csill. – Nem
mindnyájan, csak te, Írisz és te, Dagi barátom.
Szíveskedj újra eredeti formádra nőni, ha kilépünk a

212
palotából, mert te fogod a királyfit hazahozni, útközben
majd elmagyarázom, hogyan. Az államtanács várjon
vissza bennünket!

18. fejezet
„Rézgitár húrja, légy tündér újra!”

Beáta és az egyszarvú azonnal lefeküdtek, Péter

még pipázgatott egy darabig, latolgatta, miképpen
közölje majd kertész bácsival és kertész nénivel, hogy
ezentúl egy fehér csudaállat is náluk lakik, mert tudta,
hogy kertész néniék, akárcsak ő maga, ez idáig csak
meséskönyvben láttak egyszarvút. Megnyugtatta magát,
hogy ha nem is fogják érteni Gigi beszédét, majd
megszokják, megszeretik a kis jószágot, hiszen olyan
engedelmes, szelíd. Hogy elengedje a házból, eszébe
se jutott, valóságos áldásnak érezte, hogy hozzájuk
került, mint ahogy azt is, hogy kibérelte azt a házat az
Író öblében, mert Beátára nem lehetett ráismerni, mióta
ezek a csodálatos események zajlottak körötte. Péter
megkönnyebbülten sóhajtott, kiverte a pipáját, aztán
lefeküdt ő is. Másnap hosszú útjuk lesz, míg leviszi
Beátáékat autón a kikötőbe, s onnan tovább
motorcsónakon az új lakóhelyre.
Mélyen, álomtalanul aludt, nyugodtabban és
elégedettebben, mint bármikor az utóbbi időben, s
egyszer csak arra riadt fel, hogy valaki rázza a vállát.
Azonnal felébredt, meg is ijedt, mert csak nem Beáta
ébresztgeti, csak nincs valami baj azzal a kis

213
egyszarvúval? Gigi állt az ágya mellett, ő költögette.
– Kedves Péter – suttogta Gigi –, te nem hallod, hogy
szól a rádió?
Rádió, hajnali fél négykor! Ugyan, dehogy szól.
– Ne haragudj, kérlek, de nem mutatnád meg nekem,
hol a készülék? Még nem ismerem a lakást, és nem
akartam Beátát felkölteni. Én határozottan hallom, hogy
a rádió beszél.
Micsoda ötlet! De Péter azért felkelt, köntöst kapott
magára, s azt mondta a kis Giginek, ő már elcsomagolta
a táskarádióját, benn van a garázsban a bőröndben.
Talán zenét akar hallgatni ilyen korán?
– Á – tiltakozott az egyszarvú, s hófehér arcocskáján is
látszott, hogy sápadt az izgalomtól –, nem érdekel
engem most a zene. Péter, én úgy hallom, mintha a
nevemet mondanák, és tündérül beszélnének!
– Ugyan, Gigi! – rázta a fejét a festő, de azért elindult
vele a garázsba, ahol a bőröndje már az autó
poggyásztartójában várta az indulást, a kis Gigi ott
trappolt mellette. Ahogy a garázsba értek, Péter
felkiáltott meglepetésében, mert az autó csomagtartóján
át kéken sugárzott valami fény, s a lezárt fedél alól
tisztán hallatszott a szöveg:
– A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár
tündér! A világ minden rádióállomásának, akár emberi,
akár tündér! Lala eltűnt. Aki látta, jelentse!
– Teremtőm – sikoltott a kis Gigi, és elkezdett rohanni
az autó felé –, vedd ki a rádiódat! Vedd ki!
Ki se kellett venni, a tündérföldi bemondó hangja tiszta

214
volt, messze hangzó:
– Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Amalfi
kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis Gigi! Jöjj vissza
tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök, figyelem!
Megnyitnia kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!
– Péter – mondta az egyszarvú csöndesen, és három
aranykönny gördült végig az arcán –, kedves Péter,
induljunk azonnal! Úgy látszik, kiderült, hogy ártatlan
vagyok és hazamehetek.
Péter próbálta meggyőzni, hogy még korán van, hogy
egypár órán semmi se múlik, nem mintha nem érezte
volna eléggé frissnek magát ahhoz, hogy akár azonnal
útra keljen, hanem Beátát féltette. A kislány most olyan
boldog és nyugodt, rossz hatással lesz rá, hogy alig
találkozott a kis Gigivel, és élte bele magát a
gondolatba, hogy ezentúl együtt fognak lakni, együtt
fognak játszani, máris elveszíti. Ám az udvarias,
engedelmes egyszarvúval ezúttal nem lehetett okosan
beszélni, futott vissza a garázsból a házba, s
kihallatszott éles kis hangja, ahogy Beátát költögeti:
– Ébredj, ébredj, valami nagyszerű történt
Tündérországban, hazamehetek!
Beáta felült az ágyban, végighallgatta, mi történt. A
festő látta a szemén, hogy a kislány is felméri annak a
jelentőségét, amit hallott, de azt is látta, hogy ebből a
világért se mutatna semmit a kis Gigi előtt, mert Beáta
nagyon jól megértette, mit jelenthet valaki számára az,
ha ki van tiltva a hazájából, s aztán egyszer csak kiderül,
hogy mégis visszatérhet. Azt mondta, azonnal mosdik,

215
öltözködik, induljanak, mihelyt tudnak, akár reggeli
nélkül. Olyan fontosnak érezte kis barátja izgalmát és
örömét, hogy nem akart arra gondolni: most aztán
elveszíti örökre.
Kíváncsi néni felébredt a motorzajra, mikor Péter
kihozta a házból a kocsiját, felhúzta a redőnyét, és
kilesett, csakugyan a szomszéd család indul-e a tenger
mellé. Bár ne tette volna! Még egy hét múlva is
reszketett a feje az idegességtől, mert a festő és az
unokahúga mellett egy arany egyszarvút látott beszállni
az autóba, s az orvos, akit Kíváncsi néni férje azonnal
elhívatott, sokatjelentően bólongatott, valahányszor
Kíváncsi néni elismételte rémes látomását, és távozóban
odasúgta a néni férjének, sose hagyja őrizetlenül a házi
italszekrény kulcsát, ami az igazságszolgáltatás
büntetése volt Kíváncsi nénire, aki előző nap az ártatlan
postást gyanúsította azzal, hogy ivott.
Gigi nemigen beszélt útközben, csak összefonta
patácskáit, és azt sóhajtotta, lassú a kocsi. Sóhaja és a
jogar Beáta retiküljében olyan hatással volt a motorra,
hogy az autó úgy nekieredt, amilyen sebességre sose
volt képes, és ha más járművel találkozott, egyszerűen
átugrott rajta, mint az őz, aztán megint a földre zuppant.
„Nekem mindegy – gondolta Péter –, csak a kikötőnél
hagyja abba ezeket a trükköket. Ha meglátja a rendőr,
hogy az autóm úgy megy, mint egy gátfutó, nem tudok
elutazni, mehetek az őrszobára.” Ám mire a kikötő
körzetébe érkeztek, a kocsi meghunyászkodott,
bekocogott a garázsba, s akkor már igazán nem maradt

216
más probléma, mint hogy miképpen teszik meg Gigivel
azt a kis utat, ami a piros motorcsónakig visz. Gigit már
a garázsban is, ahol a kocsit hagyták, nagyon nézegette
az egyik szerelő, aki meg is kérdezte Pétertől, miféle
állat ez, és nem harap-e.
– Azt hiszem, legjobb, ha a karomra veszlek – mondta
Péter. – Beátának nehéz lennél, majd én viszlek. Akkor
esetleg azt hiszik, kutya vagy, esetleg kutyaféle, és ha
én cipellek, mindenesetre ártalmatlan.
Gigi feltartotta a mellső lábát, mint a kisgyerekek,
mikor ölbe kéredzkednek, Péter felkapta, és vitte a
karján, Beáta mellettük szaladt.
Mindenki megnézte őket, de senki se szólt, Pétert
ismerték a kikötőben, és szerencsére még nagyon korán
volt, a hajók, csónakok körül meg annyi munka, hogy
nemigen lehetett sokáig ábrándoznia senkinek, miféle
különös állatot szerzett be a festő. Péter betette Gigit a
motorcsónakba, még egyszer visszatért a garázsba a
kocsijához a bőröndökért, aztán el is indulhattak. Friss
szél fújt a part görbületén, ahol a legélesebb volt a
hegyek függőleges vonulata, nagyon messze, de már
felbukkant az a rész, ahol az Író öblét sejthették. Gigi
nagyot sóhajtott, odanyújtotta izgalmában a patáját
Beátának, hogy fogja, mint Beáta szokta odanyújtani a
kezét anyunak, régen, mikor a fogorvoshoz vitték, és
neki bele kellett ülnie a székbe.
A királynő jogarának hatására a motorcsónak sem úgy
viselkedett, mint szokott. Egy darabig meg sem akart
indulni, Péter hiába kínlódott vele, aztán mégis elszánta

217
magát a mozgásra, a nyílt tengeren viszont egyszer
csak megállt, magasabbra emelte az orrát, mintha
hátrafelé fülelne. Beáta és Gigi egész hátracsúsztak az
ülésen.
– Megint szól a rádió, azt figyeli! – kiáltotta Gigi.
Halljátok?
„A világ minden rádióállomásának, akár emberi, akár
tündér! Lala eltűnt. Lala eltűnt. Aki látta, jelentse! Aki
látja, küldje haza! Amalfi kapitány azonnal térjen vissza!
Amalfi kapitány azonnal térjen vissza! Gigi! Kis Gigi! Jöjj
vissza tüstént! Határőrök, figyelem! Határőrök, figyelem!
Megnyitni a kaput Lala vagy a kis Gigi előtt!”
– Hallod, csónak – sikoltott a kis Gigi –, mit lóbálod a
fejedet, meg hallgatózol? Kiderült, hogy nem vétettem
semmit, Tündérföldön rend van megint. Olyan lassú
vagy, hogy már elviselhetetlen! Nem tudnál egy kicsit
igyekezni?
A csónak visszaeresztette az orrát, azt mondta
benzinhangon, majd kitalál valamit, egy darabig
gondolkozott, aztán láthatólag döntött, nagyot ugrott, és
felemelkedett a víz fölé, mint a helikopter, s elkezdett
repülni.
Péter elengedte a kormánykereket, elővette a pipáját.
Míg ez a jogar kinn nincs a kofferjukból, okosabb
mindent rábízni a Tárgyakra. Egyébként igazán kár,
hogy vissza kell adniok, nem is kellemetlen a házban
egy ilyen királyi pálca.
Szálltak a tenger felett, nem nagyon magasan, nem is
nagyon alacsonyan. Lenn ébredt a partvidék. Láttak

218
járműveket haladni, nyaralókat is, akik valamelyik
fürdőhelyen már hajnalban kiúsztak a tengerbe, nagyon
kicsi volt a fejük odafentről. És láttak egy vándort, aki a
sziklaösvényen a város felé gyalogolt; elég ügyetlen
vándor volt, mert olykor elesett a szirtek között, aztán
nagy sebesen felállt, továbbiparkodott, és nem volt
csomagja semmi.
Gigi annyira el volt foglalva a maga boldogságával,
hogy átsiklott volna rajta a tekintete, de akkor viszketni
kezdett a szarvacskája.
– Valami történni fog, rossz vagy jó – mondta az
egyszarvú, és belenézett a csodatükörbe.

Gyöngyöt szór a virradat,

kit kerestek, lenn halad!

– Lala! – sikoltott fel Gigi torkaszakadtából. – Lala,

barátom!
Ám a kis alak, amely lenn bukdácsolt a
sziklaösvényen, nem hallotta meg a hangját, elnyomta a
repülőgéppé változott csónak motorjának búgása és a
távolság.
– Mit csináljak? – kiáltotta az egyszarvú. – Szálljunk le
azonnal, vigyük magunkkal, vagy előbb jelentsem?
– Szerintem jelentsd! – javasolta Beáta. – A rádió nem
azt kérte, hogy hazavigyük, hanem hogy jelentse, aki
látta. Hol az a rádió?
Ott volt a kofferben, Péter elővette.
– Tudsz adni is, nemcsak venni? – kérdezte a kislány.

219
 – Ma mindent tudok – felelte a rádió –, mindent, amit
akartok, vagy ami kell. Adjak?
– Persze hogy adjál. Közöld Tündérfölddel, hogy Lala
a parti ösvényen gyalogol a város felé.
– Ki küldi az adást? – kérdezte a rádió. – Rendnek kell
lenni, mindennek megvan a formája.
Ki jelenti?
– Mind a hárman jelentjük – mondta Péter. – Én, Beáta
és a kis Gigi. És ha nem esnék nehezedre, ne sugározz
olyan borzasztó fénnyel, mert otthon felejtettem a
napszemüvegemet.
– A jogar teszi – közölte a rádió, de egy kicsit
csillapította a ragyogását, s Beáta hallotta, hogy morogni
kezd, valamit sokszor-sokszor elismétel egymás után.
Szállt a csónak az Író öble felé, akik lentről nézték,
nagyon csodálkoztak rajta, és azt gondolták, soha
életükben nem láttak még ilyen sajátságos formájú
repülőgépet.
A csónakot Lala is látta, csak nem volt módja-ideje
megcsodálni. Térde-keze csupa kék és zöld volt, a
combján hosszú karcolás; a szirtek közt, közvetlenül a
tenger mentén nem volt veszélytelen az út. A királyfi nem
tudta, milyen távol van a város, csak azt, hogy ebben az
irányban kell mennie, mert errefelé ment a
szállítómunkások kis hajója. Nyilván Gigi is erre
kocoghatott a minap; aki gyalogosan indul, nem is
haladhat másfelé. Csak persze az egyszarvúnak
valamivel könnyebb lehetett, mert az négy patán
szökdécselt, nem két kisfiúlábon, amelyek gazdája az

220
éjjel le se hunyta a szemét. De azért ment, ha elzuhant,
felállt, ha megütötte magát, fel se szisszent. „Bú-tupp –
mondta a szíve. – Most már nincs anyu.” De azt is
mondta: „Anyu megmenekült, Aterpater nem tudja
zsarolni többé semmivel.”
Sose hitte volna, hogy ilyen messze van, ahová
igyekszik. Még a legközelebbi fürdőhelyig se jutott el, s
tudta az öreg tündérek beszédéből, hogy hármon is át
kell haladnia, mire a városba ér. Talán este is lesz, mikor
megérkezik, s este nyilván nem dolgoznak a vállalatnál.
Hol találja meg majd Kormoránt?
Végre meglátta az első épületet. Világítótorony volt, az
őr fenn könyökölt az üveg mellvéd mögött, és
unalmában rádiót hallgatott. A rádió tánczenét sugárzott,
ám Lala megtorpant, mert a készülék egyszerre két
hangon szólt, a zene mögül pontosan kihallotta
szülőföldje tündérbeszédét: „… akár emberi, akár
tündér! Lala eltűnt. Lala eltűnt. Aki látta, jelentse! Aki
látja, küldje haza!…”
„Csak keressetek! – gondolta a kisfiú. – Most derült ki
otthon, mit csináltam, Aterpater összeszedi minden
varázserejét, csakhogy hiába.” Még gyorsabban
iparkodott tovább. Jobbját, amellyel olykor
megkapaszkodott, összemetélték a szirtek élei, balja
olykor a zsebébe nyúlt, órabérét tapogatta meg
Kormorán céduláját. Az ösvény szűk volt, olyan szűk,
hogy még gyereklábnak is keskeny.
A csónak formájú repülőgépet nem is láthatta volna
már, mert az éppen most ereszkedett alá az Író öblében.

221
Elsőnek a kis Gigi ugrott partra, s Beáta elnevette
magát, mikor látta, mint szökell az örömtől, hogy ismét itt
lehet a határ közelében. Az Író házán még le volt
eresztve minden redőny, kertész bácsi és kertész néni
nyilván alusznak. Nagyon korán volt, alig múlt öt.
– Gyertek – táncolt az egyszarvú –, megmutatom, hol
a kapunk. Meglátjátok, nyitva lesz, hiszen azt mondta a
rádió, hogy a határőrök várnak. Nektek, akik
befogadtatok, és akik a jogart hozzátok, csak meg
szabad talán mutatnom, hol a bejáratunk. Gyertek!
Mentek a kis Gigi után, alig tudtak lépést tartani vele,
ám egyszer csak megtorpantak, mert a sziklafal egy
helyütt hirtelen kettévált, kiabálás hallatszott: – Kapu ki!
– s a sziklarésen át beláttak valahova, ahol olyan volt a
táj, mint a legeslegszebb kertje a világnak, s amely fölött
az ég kékebb kéknek látszott, mint odakinn. Nem tudtak
sokáig gyönyörködni benne, mert az egyszarvú
felsikoltott, rohanni kezdett a kapurés felé. Nem tudott
bemenni, mert a nyíláson át többen igyekeztek kifelé:
Beáta elsőnek egy fehér köpenyes kis öregembert látott
kilépni, kopasz bácsi volt, jámbor arcú, mögötte egy
kisírt szemű, gyönyörű tündér lépdelt, akiről rögtön tudni
lehetett, hogy Írisz, utána meg… Péter, bár férfi volt,
nagyot kiáltott ijedtében, magához rántotta Beátát, mert
legutolsónak egy óriás lépett ki a falon, akinek egyetlen
szeme volt, és a feje majdnem az égig ért.
– Csill – ujjongott a kis Gigi –, itt vagyok, hazajöttem! A
tündér kitárta a karját, az egyszarvú odatáncolt hozzá,
és megcsókolta.

222
 – Bocsáss meg, Gigi – mondta a tündérkirálynő, és az
egyszarvú elpirult, lesütötte a szemét, azt susogta, nincs
neki mit megbocsátania, egy anyának a gyereke az első.
– Ejnye – szólalt meg a fehér köpenyes öreg tündér –,
hiszen itt vannak a mi új barátaink is. Kedves uram, csak
nem ijedtek meg Dagitól? Nyugodj meg, Beáta, Dagi a
legjobb lelkű óriás, aki valaha a világon élt. Kérlek,
Dagim, nem tudnál kicsit összébb zsugorodni, ez a
kislány fél.
Dagi egész közel hajolt Beátához, elnevette magát
arra a gondolatra, hogy félelmet ébreszthet valakiben, és
valamivel kisebb lett.
– Nem szabad jobban összemennem – mondta
jókedvűen –, mert akkor nem lesz erőm arra, amire a
futárösvényen kértél. Csináljam, Csill?
– Rögtön – mondta a patikus, és a kis Gigire nézett. Az
egyszarvú rámosolygott ártatlan mosolyával.
– Gigi – szólt Csill –, te feláldoztad magad, odaadtad a
hazádat meg a kis házadat, amin kívül nincs is semmid,
hogy segíthess egy édesanyának.
Ezért jutalom jár.
– Dehogy jár – rebegte Gigi –, te is megtetted volna,
Csill. Elég jutalom, hogy hazatérhetek.
– Jutalom jár és jóvátétel – rázta a fejét a patikus –,
ezentúl nem a palotakertben, hanem az én lakosztályom
mellett lesz a lakásod, ott fogsz élni mellettem, kis Gigi,
hogy mindig megmondd nekem a szarvacskádból az
igazságot, nekem meg egész nap eszembe jusson
rólad, hogy aki az igazmondót száműzi, az nem való

223
semmiféle hivatalra.
– Veled lakjam a patikában? – csodálkozott az
egyszarvú. – Csak nem akarod, Csill, hogy én is
gyógyszerész legyek? Sajnos, nem nagyon értettem a
kémiát.
– Menj már! – nevetett nagyot Dagi. – Hát hiszen nem
patikus már! Ő lett a varázsló!
Gigi összecsapta a patácskáit a csodálkozástól. Csill
most az idegenekhez lépett, és így szólt:
– A királynő nevében beszélek, akinek most nincs
ereje erre, mert nagyon nehéz a szíve a kisfia miatt.
Népemnek nincs kifogása az ellen, hogy mellettünk
éljetek, Tündérföld hálás nektek, amiért pártul fogtátok a
kis Gigit.
– A jogar – lehelte Beáta –, bácsi kérem, visszahoztam
a királynő jogarát.
Nyújtotta Csill felé, a tündér nem mozdult, csak Írisz
mosolygott a kislányra szomorú mosolyával, de ő se
vette el.
– Beáta, hallottam, árva vagy, neked hát sok nevetésre
van szükséged – mondta a varázsló –, és a mi
országunk rendes körülmények között a vidámság földje.
A királyfinak, ha visszatér, csak javára szolgál, ha ember
játszótárssal is játszhatik. A királynő mindig szívesen lát,
legyen szabad bejárásod az országunkba!
– Így legyen – bólintott Írisz, és a kislány meg se tudott
szólalni, vérpiros volt a boldogságtól.
– Mi lesz már azzal a rángatással? – érdeklődött Dagi.
– Húzzam, vagy ne húzzam!

224
 – Kedves uram – mondta Csill a festőnek –,
szíveskedjék félreállni a kislánnyal, ide feljebb. Így. Lenn
mindjárt megindul a föld, s az nem lesz kellemes.
– Megindul? – kérdezte Péter. – Hogyhogy megindul?
Gyönyörű tiszta idő van, sehol semmi vihar vagy
különleges természeti tünemény.
– Hazahúzatom a királyfit – magyarázta a varázsló.
Órák óta vándorol. Dagi majd hazahúzza.
– Kérlek, Dagi, vigyázz rá! – mondta Írisz. –
Bizonyosan el fog esni.
„Tyűha! – gondolta Péter, mikor meglátta, hogy az
óriás belenyúl a talajba, megmarkolja a parti ösvényt,
mintha szalag volna, s elkezdi óvatosan maga felé
húzni. – Hát ezért mondják azt, hogy itt vulkanikus a
talaj!”
– Hó-rukk! – kiáltotta Dagi, nagyot rántott a parti
ösvényen, amely, mint valami futószőnyeg, a tengerpart
egész hosszában kiszakadt a földből, s elkezdett
visszafelé csúszni, ahogy Dagi óriási keze
felgöngyölítette, mint egy gombolyag lebomlott pántlikát.
– Tessenek csak vigyázni! Na, itt van!
Az Író háza nagyot ugrott, belülről borzasztó sikoltozás
hallatszott: kertész néni hangja. Péter, bár igazán
nehezére esett elmenni, hanyatt-homlok rohant a ház
felé, hogy megnyugtassa a bentieket. Beáta ott maradt.
Az ösvény vége most ért az Író öblébe. Apró sziklák
látszottak rajta, s az egyik szirt tetején ott ült az elképedt
Lala, mintha nyeregben ülne és lovagolna. Nem volt
semmi baja a szokatlan utazástól, csak csalódottnak

225
látszott. Leszállt a szikláról, anyjára nézett, s bár
mindenkit felmért szemével, akik az Író öblében álltak,
csak Írisz számára volt pillantása. A királynő magához
akarta ölelni, elhúzódott az érintése elől.
– Nahát – mondta Dagi –, te nem is örülsz? Hát nem
vagy boldog, hogy itthon lehetsz megint?
Mint valami acélrugót, megpöccentette a tenyerében
összesodort sziklaösvényt, amely, hogy eleresztette,
elkezdett gurulni visszafelé, s nemsokára eltűnt a
szemük elől. A talaj elsimult, azon a helyen, ahol az
imént az óriás megbolygatta, nem látszott semmi.
– Csak a szívemet fájdítod, anyu – mondta Lala,
mintha nem is hallotta volna Dagi szavát –, már olyan
messzire jártam, minek húzattál vissza? Vagy talán jössz
te is?
Írisz hosszú pillái verdestek. Szólni akart, de Csill
felemelte a kezét, hogy hallgasson.
– Jössz, anyu? – kérdezte reménykedve a kisfiú.
– Talán te is megfürödtél a Végevanban, ember lettél,
és jössz velem a városba, hogy ne legyek egyedül?
Otthagytad a trónt?
– S ha így lenne – válaszolt Írisz helyett Csill –, ha így
lenne, mit kezdjen a városban a királynő?
– Hát él velem, én meg megyek a vállalathoz – felelte
Lala. – Fogd!
Az összekarmolt kéz belenyúlt a kék nadrág zsebébe,
kimarkolta Kormorán névjegyét és a pénzt.
– Ez talán elég első nap ebédre, vacsorára, esetleg
szállásra is. Remélem. Holnap aztán keresek neked újat.

226
Ne félj, anyu, én majd dolgozom, nem halunk éhen.
Gyere, induljunk!
Írisz keze úgy reszketett, hogy alig tudta felfogni
köntöse selymében a pénzdarabokat.
– Jól eltedd, királynő – mondta Csill –, egész
kincstáradban nincs akkora érték, mint a fiad
keresménye, és soha tündérkirálynőnek nem adtak még
akkora ajándékot, mint hogy felajánlották neki, hogy
gondoskodnak róla. De korán lesz még, kisfiam, állásba
menned. Majd eljön a munkának is az ideje, a helyét is
megtaláljuk, én már sejtem is, hol, ki mellett. Az új
varázslóval fogsz dolgozni, ha felnősz, és segítesz neki
kitalálni, mire taníthatja meg még a tündéreket, amit nem
tudnak.
– Új varázsló van? – kérdezte Lala. Csill elnevette
magát, és bólintott.
– Én vagyok a varázsló.
A kis Gigi, akit Lala eddig észre se vett, nagyot
süvöltött örömében. A királyfi most látta meg, hogy ott áll
a közelében, s most vette észre a kislányt is, aki
keresgélni kezdett a retiküljében, aztán Lala felé nyújtott
valamit, ami ezer szikrát szórt a napsugárban.
– A jogar – suttogta –, itt a jogar, amit kinn felejtettél a
sziklán. Tessék!
– Én azt hiszem, az ország megvan jogar nélkül
– mondta Csill –, nem attól függ a kormányzás, az
csak jelkép. A jogart tartsd meg, Beáta, hogy mindig
jókedved legyen, és fel tudd mutatni a határon, hogy az
őrök mindenkor beengedjenek. Így legyen, Írisz?

227
 – Így legyen – mondta a királynő, de alig figyelt, Lalát
nézte, aki csak állt előttük, arca hirtelen megnyílt, mert
megértette, hogy anyja nem lett ember, tündér az, mint
régen, s hogy neki egyedül kell élnie majd a városban,
mert hiába lett Csill az új varázsló, ő nem lakhatik többé
tündérek között.
– Menj be a házatokba, kislányom – javasolta Csill –,
félek, hogy véletlenül téged is elvarázsollak, míg Lalát
visszavarázsolom tündérré, aztán az már nem lenne jó.
– Köszönöm, Beáta – kiáltott a kis Gigi –, szívből
köszönök mindent!
– Én is – suttogott a kislány, és sorra megnézte őket
búcsúzóul, Csillt, Íriszt, Lalát, Dagit, akitől már
egyáltalán nem félt, a kis Gigit meg is ölelte. – Én is
köszönök mindent mindnyájatoknak. – Elfutott a házuk
felé, vitte magával a királynő jogarát s a derűt, amely
mindörökre visszaköltözött a szívébe.
– Mit akartok? – kérdezte Lala szomorúan. – Ugyan
engedjetek már utamra! Minek ez a játék? Ha te is vagy
a varázsló, és Aterpater eltűnt, mit változtat azon, ami
történt? Hiába iparkodol, Csill, hasztalan. Nem tudsz
visszavarázsolni tündérnek, mert ember lettem, és
benne állt Nyuli könyvében, hogy tündérnek emberen
nincs hatalma.
– Nincs is – mondta Csill, és nevetett, felemelte a
jobbját, amelynek tenyeréből zöld fény sugározta be a
királyfit, s aminek hatására Lala kisebb lett, vékonyabb,
kecsesebb, visszakapta szárnyacskáit, tündérruháját,
még a hajában is felizzott az aranycsík. – „Rézgitár

228
húrja, légy tündér újra!”
Csakhogy az emberek is tündérek. Ezt még nem tudta
apám, aki azt a bizonyos könyvet írta. Mehetünk,
királynő!

19. fejezet
Csill kalapja

Gigi elköszönt tőlük a palotakertben, s zihálva,

könnyezve a boldogságtól futott vissza a házikójába.
Írisz előresietett, azt mondta, érte kell mennie a
koronájáért, a többiek bementek a tanácskozóterembe,
ahol Csill és a királynő az ülésező államtanácsot
hagyták. Mikor beléptek, mindenki felpattant a helyéről.
Lala Amalfi kapitány nyakába röppent, s úgy átölelte,
mintha soha többé nem akarná elengedni. „Emberszíve
van – gondolta Citó –, de nem félek tőle, én nem
hiszem, hogy akármikor is rosszat cselekednék.” „Hogy
hiányzott nekem ez a szabálytalan kisfiú” – érezte
Omikron, s Jusztin megtörölgette a szemüvegét, mert
örömében megpárásodott a tekintete. Und azt kiáltotta,
éljen, s Minó, aki udvarias törpe volt, s nagyra becsülte
az óriásokat, udvariasan hozzátette:
– Éljen Dagi is!
Írisz most érkezett vissza, teljes uralkodói díszt viselt,
fején nem is a tanácskozókorona volt, hanem a nagy
ünnepekre való. Intett, hogy foglaljanak helyet. Lala is
leült.
– Államtanácstagok – kezdte Írisz, és sose volt inkább

229
királynő, mint ebben a percben –, Amalfi kapitány
hazaérkezett, a kis Gigi is visszatért, és megjött a fiam
is. Csill jóvoltából ismét tündér. Aterpater újrakezdte
tanulmányait és életét, hisszük, ezúttal sikerrel.
Megdörzsölte balján a gyűrű formájú, begyógyult
sebhelyet.
– Most, hogy országunkban helyreállt a rend,
voltaképpen be is rekeszthetnők a tanácskozást, de
nekem még volna egy bejelentésem. Engedélyeteket
kérem, hogy jövendő férjem és Lala fiam is
végighallgassa.
– Megadjuk – mondták az államtanácstagok, s Lala le
nem vette csillogó pillantását az anyjáról.
– Államtanácstagok – folytatta Írisz –, féltettem a
gyerekemet, ezért azt tettem, amit semmi körülmények
között, semmiféle indokkal vagy ürüggyel vagy jó cél
érdekében nem tehet uralkodó: áthelyeztem valakit,
mikor semmi sem indokolta, pusztán azért, mert más ezt
így kívánta, és magam is féltem a gondolattól, hogy a
közelemben maradjon, és száműztem, sőt arra bírtam rá
egy másik állampolgárt, hogy olyan vétkeket vállaljon
magára, amiket nem követett el. Hogy közben magam is
boldogtalanabb voltam, mint bárki is el tudná képzelni,
nem mentség, még csak nem is magyarázat.
– Mért szólsz erről, királynő? – kérdezte Omikron.
Ezeket a szomorú dolgokat mind tudjuk, s nem hiszem,
hogy akadna Tündérföldön, aki meg ne bocsátaná
neked, hogy csak a gyereked védelmére tudtál gondolni.
Így van, kapitány?

230
 Amalfi bólintott. Írisz megcsóválta a fejét, s Jusztin
pillantását kereste, ám a legfőbb jogász elkerülte a
nézését, ölébe bámult, kinyitotta, majd becsukta a
Törvénykönyvet.
– Jusztin, törvényeink őre, ne kerüld el a tekintetemet!
Akkor is tudnám, mi a tennivalóm, ha nem ismerném az
alkotmányt. Szólj, mi a törvény!
– Amit tenni akarsz – mondta Jusztin, s makacsul az
ölébe nézett. – Köszönöm, hogy nem kényszerítesz rá,
hogy én figyelmeztesselek.
Írisz felnyúlt a fürtjei közé, leemelte és az asztalra tette
a koronáját.
– Uralkodó, aki jogot sért, nem uralkodó többé –
mondta. – Íme, a korona és az államhatalom. És
köszönöm, hogy jó barátaim voltatok, és köszönök
nektek mindent.
A fejek lehorgadtak, eleinte senki se szólt, aztán
váratlanul belevágott a csendbe Lala örömkiáltása:
– Éljen, úgyis mindig konferencián ültél, meg
mindenféle országos üggyel voltál elfoglalva! Jaj, anyu,
de jó, hogy nem maradsz királynő!
Írisz felállt, a kapitány is felemelkedett. „Amalfi boldog
– gondolta Csill –, olyan boldog, hogy legszívesebben
ugrálna meg kurjongatna. A kapitányt tulajdonképpen
állandóan zavarta, hogy a jövendőbeli felesége
uralkodó.”
Írisz zafírszeme csak úgy nevetett.
– Az esküvővel, kapitány, most már nem várhatjuk meg
a Narancsok ünnepét. Azt hiszem, azonnal feleségül kell

231
mennem hozzád, mert e perctől fogva nincs lakásom.
Elmegyek a palotából.
– Éljen – süvített Lala –, éljen! Azonnal gyertek
megesküdni. Még nincs tizenkét óra, még van hivatal.
Und végignézett az államtanács tagjain, most mindenki
felemelkedett. Lala kihúzta magát, mert érezte, hogy
valami jelentős dolog következik.
– Védjen a jog, amelynek most visszaállítottad
épségét! – mondta Jusztin. – Légy olyan boldog, amilyen
szép vagy, de ne uralkodj többé, mert ez a törvény!
– Szeressenek a tieid olyan hűséggel, amilyennel te
tudsz szeretni – hajtotta meg a fejét Csill –, de ne
uralkodj többé, mert ez a törvény!
– Óvjanak minden vizek – mondta Und –, de ne
uralkodj többé, mert ez a törvény!
– Legyenek előtted tárva a föld titkai – kívánta Minó –,
de ne uralkodj többé, mert ez a törvény!
– Segítsen a tudás és a józan ész, amellyel most is
felismerted a jót, légy olyan boldog, Írisz, amilyen szép
vagy, de ne uralkodj többé, mert ez a törvény! – hangzott
Omikron döntése.
Dagi nem tudott szépen fogalmazni, hát csak ennyit
mondott:
– Száműzted azt az ártatlan kis Gigit, hát ne uralkodj
többé, ha egyszer ez a törvény!
A korona megmoccant az asztalon. Billegett egy
darabig, aztán hirtelen felröppent. Nem nőtt szárnya,
mint Jusztin szemüvegének, nem lehetett tudni, mitől
mozog, de mozgott, sőt szállt, mint egy arany léghajó.

232
Kiröpült az ablakon.
– Királyválasztás lesz! – kiáltotta Jusztin. – Gyerünk ki
a fügefához! A csodafügefához! Mindenki jöjjön a
fügefához!
Megindult kifelé, a többiek követték. Lala is velük
nyargalt, bár egy szót sem értett az egészből.
– Ezt még nem tanultad – kiabált futtában Omikron –,
te még nem láttál királyválasztást soha, hiszen éppen
akkor születtél. Mikor az uralkodó befejezi az
uralkodását, a korona felrepül, visszaszáll a
csodafügefára, s a fa helyezi aztán az új király fejére.
Mióta a világ világ, mindig a fügefa jelöli ki Tündérföld új
királyát. Csill, varázsold el a rádiót, hogy minden házban
megszólaljon, és mindenkit hívjon a főtérre.
Csill pattintott, s a hangszórók azonnal megszólaltak
minden házban:
– Írisz királynő lemondott. A királynő lemondott.
Királyválasztás lesz. Gyertek a főtérre! A főtérre, a
fügefához!
Kencefice a patikában nagyot sóhajtott. A férjét nem
látta hajnal óta, hogy Jusztinnal és Omikronnal együtt
elment hazulról. Ma még nem öntözte meg a virágait,
egyszer se muzsikált, sőt nem is evett szegény beteg
tündér. Micsoda élet, micsoda nyugtalanság! Írisz még
csak tíz éve királynő, mi ütött belé, hogy lemondott?
Egyáltalán, mi a csoda lehet ebben az országban?
Egész nap egyetlenegy vásárló járt a patikában, Huba, a
szúnyog, aki a hizlaló injekciójáért jött, az is rohant, azt
kiabálta, áldás kísérje Csill lépteit (ez szép volt tőle, de

233
ugyan mért?), siet vissza a rádiójához, mert a reggeli
döbbenetes hírek óta az egész nép az adásokat lesi. Na,
ő ugyan nem, őt soha életében nem érdekelte a politika,
amellett fogalma sincs, mi lehetett a korai hírekben,
náluk csak akkor hallgatnak rádiót, ha véletlenül nyitva
marad koncert után. Hogy ez az Aterpater is milyen,
most megbabonázta a készüléket, nem tudja el se
csukni, mert hiszen ki se nyitotta, azt bőgi, mindenki
menjen a fügefához, mert királyválasztás lesz. Hogy
menjen, mikor egyedül van a patikában, de ha nem
lenne is, benn a tepsi a tűzhelyben, éppen piskótatortát
süt, és az ő házuk csendes ház, Csill otthon ülő, jó
tündér, dehogy érdeklik Csillt a közügyek. Különben se
jó kinn járni az utcán, ma csak a kertbe szaladt le, hogy
szedjen egy kis gyümölcsöt, s lám, aki arra ment el a
kerítésük előtt, mind bekiáltott, hogy szívből gratulál.
Mihez? Talán ahhoz, hogy a férje beteg? Szegény jó
Csill, talán csak észben tartotta, hogy menjen el a
kalaposhoz, vegyen valami csinos fejfedőt a kopasz
koponyájára, így olyan szomorú látvány, haj nélkül.
– A fügefához! – üvöltötte a rádió. – Királyválasztás
lesz, menjen mindenki a fügefához!
Hogyne, pont ez a gondja! Látott ő már
királykoronázást eleget. Odagyűl az egész nép, mert a
varázsszél ilyenkor szárnyára veszi Tündérország
minden lakóját, és odarepíti a főtérre, amely hirtelen
akkorára tágul, hogy az egész lakosság elfér rajta, s
akkor a fügefa körülnéz, lenyúl a gallyával, és annak a
fejére teszi a koronát, akit a legalkalmasabbnak ítél a

234
királyi méltóságra.
Tás, a postás ott futott el a kert előtt.
– Nem jön, varázslóné asszony? – lihegte. – Mindjárt
koronáznak. A férje ott van már?
„A ragály! – gondolta Kencefice. – A rejtelmes kór
mármeg a boldogtalan Tást támadta meg, nemhiába
hogy a postás minden helyre bekopog, nyilván valahol
felszedte, talán éppen Csilltől. »Varázslóné asszony« –
nem rossz. Mintha én volnék annak az ellenszenves
Aterpaternek a felesége.”
Nyüzsgés a főtér felől. Kencefice megint felsóhajtott.
Csak Csill hazajönne már! Hogy nem szégyell az utcán
vagy isten tudja hol mászkálni a főtündérekkel, mikor se
bajusza, se szakálla, olyan, mint egy öreg csecsemő. A
torta szépen sült, megfordította a tepsijét.
Óriási örömrivalgás. Akkor hát megtörtént. Vajon ki lett
az új uralkodó? Írisz úgyse volt annak való, borzasztó
rosszul nevelte Lalát. Neki ugyan mindegy, csak
nyugalom és csend legyen a házában, ők úgyis olyan
távol élnek szerencsére az udvartól, hogy nem számít, ki
a király. De jó itt békén dolgozgatni a patikaházban!
Csak Csill vele lenne, Kencefice nem szeretett egyedül
lenni.
Még egy örömrivalgás, az utolsó, most már oszlanak,
most kezdenek majd visszafelé áramlani. Csillné még
egyszer megnézte a tortáját, aztán kikönyökölt az utcai
ablakán. Dühbe is gurult menten, mert aki csak arra jött,
mind mélyen meghajolt előtte. Kencefice azt érezte,
csúfolják. Talán amiatt, hogy a patikus úgy

235
megkopasztotta magát? Igazán nem szép.
Nagyot dobbant a szíve, mert végre meglátta a férjét.
Csill a főtér felől közeledett, és milyen engedelmes, jó
tündér, volt a kalaposnál, legalább nem látja mindenki
azt a tönkretépett feje bőrét. De hogy miért vett ilyen
különös fejfedőt, hát hiszen ilyet nem is hord senki.
Jönnek. Egyre jönnek, tódul a nép, fekete az utca. Csill
után áradnak, jaj, de jó, hogy nem felejtette el a kalapot!
Mi ez?
Kencefice megmeredt. A nap teljes erővel kiragyogott a
felhők mögül, s megvilágította Csill közeledő ösztövér
alakját, a fején az új fejfedő ezer szikrát szórva
tündökölt. Most már látta, miféle kalapja van Csillnek, s
megkapaszkodott az ablakfélfában, mert azt hitte,
menten elájul.
Csill akkor ért az ablakuk alá, koronája tetején lángot
lövellt a tojás nagyságú rubin.
– Engedj be, édes feleségem – rebegte Csill búsan –,
és ne haragudj rám, bocsáss meg. Igazán nem tehetek
róla, de én lettem a tündérkirály.

236