Fordította:

Keszler Barbara
KATHRYN HUGHES
A TITOK

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Kathryn Hughes: The Secret
Headline Publishing Group, 2016
An Hachette UK Company
Carmelite House
50 Victoria Embankment
London EC4Y ODZ

Copyright © Kathryn Hughes, 2016

Gresford Memorial image © Dave Haslam
Szerző fotója © Craig Jackson photography
Hungarian translation © Keszler Barbara, 2018

Borítófotó © Lena Okuneva / Trevillion Images

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában
vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2018

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrakiado.hu
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Beke Csilla
A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte
A borítót Hársfai László tervezte

ISBN 978 963 447 167 7

Anyukámnak és apukámnak
Ha fény van a szívedben, hazatalálsz.
Rumi
 1.

1975. JÚNIUS

Először ötéves korában, az óvoda udvarán ment hozzá Thomas Robertshez.

A ceremóniát napokig tervezgették. Amikor eljött a várva várt nap, Mary az
édesanyja egyik átlátszó fehér függönyét viselte fátyolként,
százszorszépkoszorúval megkoronázva, és mindenki egyetértett abban,
hogy pontosan úgy néz ki, mint egy igazi menyasszony. Thomas egy kis
csokor vadvirágot nyújtott át neki, amit ő maga szedett az óvodába menet,
és kéz a kézben álltak, amíg a kis Davy Stuart összeadta őket. Davy
beszédét bénító dadogás rontotta, és a szódásüveg vastagságú
szemüvegében úgy nézett ki, mint egy fülesmaki, de a templomi kórusban
énekelt, ezért a társaik közül ő volt a legalkalmasabb a lelkész szerepére.
Mary elmosolyodott az emléken, miközben oldalra fordult, és
megcsodálta körvonalait a nagy, egész alakos tükörben. Szeretetteljesen
simított végig a pocakján, csodálva az ívét, ahogy kitüremkedett a melle
alól; olyan volt, mint egy tökéletes félgömb. A derekára tette a kezét,
előrehajolt, és tanulmányozni kezdte az arcát, annak a bizonyos
ragyogásnak a legkisebb jele után kutatva. A semleges színű, sárga kötött
cipőcske, amit a Woolworthsben vásárolt, a fésülködőasztalon feküdt.
Beletemette az arcát a gyapjúba, de mivel még sohasem melegített pici
talpat, a cipő illata új és steril volt. Meghallotta, hogy a férje felfelé kaptat a
lépcsőn, ezért gyorsan visszadugta a cipőcskét a fiókba, és még épp időben
sikerült kihúznia a párnát a ruhája alól, mielőtt Thomas benyitott a
hálószobába.
– Itt vagy, szívem? Mit csinálsz idefent?
Mary felrázta a párnát, és letette az ágyra.
– Semmit, csak egy kicsit rendet rakok.
– Tessék, már megint? Gyere ide! – Közelebb húzta magához,
félresimította felesége szőke haját, és belecsókolt a nyakába.
– Ó, Thomas, mi lesz, ha nem vagyok terhes? – Mary próbálta elfojtani
a keserűséget a hangjában, de már olyan sokszor csalódott, hogy egyre
nehezebb volt bizakodónak maradnia.
 Thomas két kézzel megragadta a derekát, és az ágyra nyomta.
– Akkor tovább kell próbálkoznunk.
Beletemette az arcát Mary nyakába, aki érezte férje haján a szénpor
ismerős szagát.
– Thomas!
A férfi megtámasztotta magát a könyökével, és egyenesen Mary
szemébe nézett.
– Tessék!
– Ugye, beadod a felmondásodat, ha terhes vagyok?
Thomas nagyot sóhajtott.
– Ha azt akarod, igen, Mary, fel fogok mondani.
– Mert egymagam nem tudom ellátni a babát, és még a vendégházat is
vinni – magyarázta az asszony.
Thomas homlokráncolva nézte a feleségét.
– De nem lesz könnyű, Mary. Úgy értem, épp most kaptunk harmincöt
százalékos béremelést. Arról nem lesz könnyű lemondani, ezt te sem
tagadhatod.
– Tudom, drágám, de olyan veszélyes a munka, és utálod az ingázást a
bányához meg vissza.
– Igazad van – ismerte el a férfi. – Mikorra kaptál időpontot?
– Háromra. – Mary mutatóujjával végigsimított a férje arcán. –
Bárcsak velem tudnál jönni!
Thomas megcsókolta a nő ujjának hegyét.
– Én is ott szeretnék lenni, Mary, de végig rád gondolok majd, és
akkor is ünnepelhetünk, ha hazaérek, nem?
– Utálom, amikor éjszakás vagy.
– Nekem sem jó mulatság – mondta, de a mosolya elvette szavai élét.
Thomas az ágy szélén ülve felhúzta a csizmáját, közben Mary
hozzábújt.
– Annyira szeretlek, Thomas!
A férfi Mary kezéért nyúlt, és összefűzte az ujjaikat.
– Én is szeretlek, Mary, és egyszerűen tudom, hogy csuda jó anyuka
leszel.
Három éve, a hivatalos nászéjszakájuk óta próbálkoztak a babával.
Mary nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz, és harmincegy évesen
nagyon is tisztában volt azzal, hogy kezdenek kifutni az időből. Mindig is
tudta, arra született, hogy anya legyen, nem értette, Isten miért bünteti
ezzel. Minden hónapban, amikor az ismerős szorító érzés visszatért a
hasába, és elkezdődtek a görcsök, egyre inkább elkeseredett, és a vágyódása
egy baba után még erősebb lett. Mindennél jobban akarta, hogy hajnali
négykor egy sivító újszülött ébressze, és örült volna, ha egy vödörnyi
koszos pelenka bűzölögne a konyha egyik sarkában. Bele akart nézni a
gyermeke szemébe, és látni a jövőt. De leginkább az ő Thomasát szerette
volna látni, ahogy erős karjában ringatja a kisbabájukat – hogy kislány vagy
kisfiú, nem számított –, és hallani, hogy a gyermekük apunak szólítja.
Újabban túl sokáig nézte a kisbabákat az utcán, és rosszallóan bámult
azokra az anyákra, akik rákiabáltak a gyermekükre. Egyszer elővett egy
zsebkendőt és megtörölte egy kiskölyök orrát, mert a mihaszna anyja még
csak észre sem vette a hosszú takonycsíkokat, amik felé a fiúcska a nyelvét
nyújtogatta. Mondani sem kell, a közbeavatkozásának nem volt túl nagy
sikere. Egyszer a tengernél találkozott egy kisfiúval, aki teljesen egyedül ült
a parton, reszketve vette a levegőt, mint minden gyerek, aki túl sokáig sírt.
Kiderült, hogy a fagyija az első nyalás után leesett a homokba, és az anyja
nem volt hajlandó újat venni neki. Mary kézen fogta a fiúcskát, elment vele
a fagyiskocsihoz, és vett neki egy csavaros fagyit, s az örömtől ragyogó kis
arca volt az egyedüli köszönet, amire Marynek szüksége volt.
Anyai ösztönei mindig is közel voltak a felszínhez, de most már egyre
elkeseredettebben akarta a saját gyermekét nevelni, az övét – az övét és
Thomasét. Miközben hallgatta, ahogy a férje lenn, a konyhában járkál, és a
műszakjára készülődik, azért fohászkodott, hogy ez legyen az a nap, amikor
az álma elkezd valóra válni.

A vonat nem sokkal ebédidő után érkezett az állomásra, és a fékcsikorgás

olyan éles volt, hogy Marynek be kellett fognia a fülét. Thomas felvette
vászonzsákját a földről, és a hátára dobta. Legalább annyira utált
elköszönni, mint az asszony, de mindig megpróbált vidám maradni.
Csontropogtató ölelésbe zárta a feleségét, és a vállán pihentette az állát.
– Biztos vagyok abban, hogy jó hírt kapsz az orvosnál. Szorítok érted.
– Maga felé fordította Mary fejét, és gyengéd csókot lehelt az ajkára. – És a
szavamat adom, hogy abban a pillanatban beadom a felmondásomat, hogy
megérkezik a kicsi.
Mary összecsapta a tenyerét, szeme tágra nyílt a boldogságtól.
– Igazán? Megígéred?
Thomas keresztet rajzolt a szíve fölé.
 – Ígérem, Mary.
– Köszönöm. – Mary puszit nyomott a férfi borostás arcára. – Ó,
1
Thomas! – sóhajtotta. – „Oly édes gyötrelem az elválás.”
– Hm?
– Rómeó és Júlia.
Thomas megrázta a fejét.
– Sajnálom, elvesztettem a fonalat.
– Jaj, Thomas – Mary felnevetett, és játékosan a vállára csapott –,
olyan nyárspolgár vagy! Júlia azt mondja Rómeónak, hogy ugyan szomorú
az elválásuk, ugyanakkor édes is, mert arra készteti őket, hogy a
viszontlátásra gondoljanak.
– Már értem! – Thomas grimaszolva összevonta a szemöldökét. –
Gondolom, van értelme. Tudta a mi Willink, hogy mit beszél.
A férfi fellépett a vonatra, becsukta az ajtót, majd letolta az ablakot,
hogy kihajolhasson. Puszit nyomott az ujjaira, és Mary arcához nyomta
őket. Mary ott tartotta a férje kezét, és próbálta visszafojtani a könnyeit,
mert tudta, hogy Thomas mennyire utálja, amikor sír.
– Vigyázz magadra, Thomas Roberts! Hallod, amit mondok? – Mary
az ujjával fenyegetőzött férje arca előtt, aki eltúlzott tisztelgéssel válaszolt.
– Igenis, főnök!
Az őr belefújt a sípjába, és a vonat elindult. Mary futott mellette
néhány lépést, közben Thomas a fehér zsebkendőjével integetett és a szemét
törölgette. Mary tudta, hogy csak viccelődik, és elmosolyodott.
– Pár nap múlva találkozunk – kiabálta Mary, aztán felgyorsult a
vonat, és eltűnt a messzeségben.
A váróterem zsúfolásig telt, és fullasztó meleg volt odabenn. A balján ülő
nő egy alvó kisbabát tartott, aki, a szagokból ítélve, nemrég töltötte meg a
pelenkáját. A jobbján ülő férfi beletrombitált a zsebkendőjébe, és erősen
köhögni kezdett. Mary elfordult tőle, és átlapozott egy elnyűtt magazint.
Már negyedórája be kellett volna hívniuk, és azóta két körmét is tövig rágta.
Végre-valahára a recepciós kidugta fejét az ajtó mögül, és felé biccentett.
– Mary Roberts. A doktor úr már várja.
Az asszony felnézett a magazinjából.
– Köszönöm.
Lassan felkelt a székről, és finoman bekopogtatott az orvoshoz. Abban
a pillanatban, ahogy belépett az irodába, minden aggodalma tovaszállt. A
doktor hátradőlve ült nagy mahagóniasztala mögött, a keze összekulcsolva
pihent az ölében, és ajkán mindentudó mosoly játszott.

Mary úgy döntött, a szebb útvonalon megy vissza a vendégházba. A part

menti üdítő séta egy kis színt visz majd az arcába, és a tüdejét betöltő sós
levegő kitisztítja a fejét. Bár rá kellett jönnie, hogy amit csinál, nem is séta,
inkább valahol a lebegés és az ugrándozás között lehet félúton. Mire
hazaért, egy kicsit szédült, és ki volt fulladva. Újra és újra végigjátszotta
magában az orvos minden szavát.
– Örömmel közlöm, hogy valóban terhes, Mrs. Roberts.
Végre-valahára, három év szívfájdalom, téves riasztás és lesújtó
csalódás után család lesznek. Alig várta, hogy elmondhassa Thomasnak.
 2.

Maryt az előszobái telefon szűnni nem akaró csörgése ébresztette mély,

álomtalan álmából. Kábultan és összezavarodva nézett Thomas oldalára az
ágyban, de semmit nem látott, csak a férje üres helyét. Végigsimított a
hideg ágyneműn, meggyőződve arról, hogy valóban nem aludt ott a férfi,
aztán kezdett kitisztulni a feje, és eszébe jutott, hogy éjszakai műszakja van.
Az ágy melletti órára pillantott, és látta, ahogy a számlapok 3:37-re
fordulnak. A gyomrát összerántotta a rettegés első hulláma, hiszen senki
sem azért telefonál ilyenkor, mert csevegni akar. Kiugrott az ágyból, és
lecsörtetett a lépcsőn, nem érdekelte, hogy felébreszti-e a vendégeit. Erősen
zihált, amikor felkapta a nagy, fekete kagylót.
– Halló! Itt Mary Roberts.
– Jó éjszakát, Mrs. Roberts! Sajnálom, hogy felébresztettem. –A távoli
hang mély és reszelős volt, a beszélőre igencsak ráfért volna, hogy
megköszörülje a torkát.
– Kivel beszélek? – Mintha Mary szájából hirtelen elpárolgott volna a
nyál, és képtelen volt engedelmességre bírni a nyelvét. A folyosó
homályában fekete pontok táncoltak a szeme előtt, ezért egyik kezével
megragadta a lépcsőkorlátot.
– A bányából telefonálok. – A férfi szünetet tartott, s Mary hallotta,
hogy csak nagy erőfeszítések árán tud higgadtan lélegezni. – Robbanás
történt, néhány bányász csapdába esett az aknában. Nagyon sajnálom, hogy
ezt kell mondanom, de Thomas is köztük van.
Mary egyik kezét ösztönösen a hasára szorította, és becsukta a szemét.
– Azonnal indulok.
Miután felhúzta az első holmit, ami a keze ügyébe akadt, gyorsan
lefirkantott egy üzenetet Ruthnak. A fiatal lány már egy éve dolgozott nála,
és tökéletesen képes volt egyedül felszolgálni a reggelit a vendégeknek.
Mary legalábbis ezt ismételgette magában, mert nem volt ideje arra
gondolni, hogy mennyi porcelánt ejtett már el a lány, vagy hányszor égette
oda a szalonnát. Egy türelmetlenebb munkaadó már rég kirúgta volna. De
Ruth volt az egyedüli kenyérkereső a családjában, ő gondoskodott az
asztmás özvegy apjáról és a kisöccséről, aki csak lábmerevítőkkel tudott
járni, és Marynek nem volt szíve tetézni a gondjait.
Zuhogott az eső, amikor kinyitotta az autó ajtaját, és közben némán
imádkozott, hogy beinduljon a motor. Olajszag áradt az átitatott
autószőnyegből. Az öreg Vauxhall Vivájuk sosem volt megbízható jármű.
Több volt rajta a rozsda, mint a halványkék festék, és a kipufogó olyan
fekete füstfelhőt pöfögött, amilyet az ember többnyire csak kéményekből
láthat előtörni. A negyedik próbálkozásra sikerült életre kelteni a motort, és
bő egy óra alatt ért a szénbányához. Alig emlékezett az útra, de tudta, hogy
gyorsabban ment a megengedettnél, és nem is akart arra gondolni, hogy
hányszor mehetett át a piroson.
Egy kisebb tömeg gyűlt össze az akna bejáratánál, a férfiak lehajtott
fejjel álltak, némán az esőben, csak néztek és vártak. Amikor hajnalodni
kezdett, és az ég sárgabarackszínű árnyalatot öltött, az egyetlen zajt az
emelőszerkezet hangja adta, ahogy lassan húzta felfelé borzalmas terhét. A
tömeg egyként fojtotta vissza a lélegzetét, amikor a két testet kiemelték a
sírjukból. Mary előre akart sietni, de érezte, hogy valaki visszatartja.
– Engedje, hadd tegyék a dolgukat! – Egy elemlámpás, keménykalapot
viselő, búskomor férfi fogta meg az asszony vállát. A szeme fehérje és a
fogai szinte világítottak szénfekete arcában, egy kis vérpatak csordogált a
bal szemhéja alatti mély vágásból. Nyilvánvalóan egyike volt a
szerencséseknek.
– Mi tart ilyen sokáig? – nyűgösködött Mary.
– Több robbanás is volt odalenn, kedves, biztos lehet abban, hogy
mindenki ugyanannyira fent akarja tudni a bányászokat, mint maga.
Valamennyien azon dolgozunk. – A férfi mélyről jövő köhögése úgy
hangzott, mintha mindjárt ki akarná köpni a tüdejét, de végül csak egy nagy
fekete köpetet sikerült felkrákognia, amit aztán Mary lábához köpött, aki
képtelen volt leplezni undorát. – Elnézést – kért bocsánatot a bányász. – A
férjére vár?
Mary bólintott.
– Thomas Robertsre. Ismeri?
– Igen, ismerem. Jó ember, és erős is. Nem fél a kemény munkától.
Nem lepne meg, ha útban lenne az előléptetése. – Vigasztalóan Mary
karjára tette a kezét, és az akna bejárata felé biccentett. – Amott van a
káplán. Ha hisz az ilyesféle dolgokban, talán segít, ha imádkozik.
 Megérkezett a bányászzenekar néhány tagja, és egyházi himnuszokat
kezdtek énekelni, de a gyászos dallamok csak rontottak a kétségbeesett
hangulaton, ezért Mary keresett magának egy csendes sarkot, ahol
megvárhatja a híreket. Nem volt biztos abban, hogy az imádkozás bármit is
segítene. Ha létezne Isten, akkor biztosan nem történnének ehhez hasonló
robbanások. De azért ártani nem árthat. Összeszorította a két kezét,
becsukta a szemét, és némán eltátogott egy imát, hogy a férje épségben
visszatérjen hozzá, cserébe mindenféle ígéreteket tett, amiket tudta, sosem
fog betartani. Próbált nem arra gondolni, hogy Thomas csapdába esett a
talpa alatt, mélyen a föld gyomrában, egy olyan helyen, ami biztosan
ugyanolyan rettenetes és barátságtalan, mint a pokol maga.
Az eső elállt, és kezdett kitisztulni az ég. Amikor a dörgés hangos
morajlással a fülében robbant, felnézett az égre. Az akna szájánál állók
egyként lendültek előre, és a tűzoltók, akik a mentést vezették, széttárt
karral tartották vissza őket.
– Kérem, maradjanak a helyükön! Gyerünk, mindenki, kérem,
hátráljanak vissza! – A tűzoltó hangja egyszerre volt kérlelhetetlen és
megértő.
Mary is odasietett, és csatlakozott a várakozók tömegéhez, hirtelen
szüksége volt a vele egy cipőben járók megnyugtató közelségére.
Egy mellette álló, elnyűtt szövetkabátos öregember levette a sapkáját,
és mellkasához szorította. A fejét rázva fordult Maryhez.
– Maga is hallotta?
– Úgy érti, a dörgést?
– Az nem dörgés volt, kislány, hanem egy újabb robbanás.
– Ó, istenem, csak ezt ne! – Mary megragadta az idegen karját. – De
azért még ki fogják hozni őket, ugye? – A hangja suttogássá halkult. – Ki
kell hozniuk őket.
A férfi megpróbálkozott egy mosollyal.
– Csak reménykedni és imádkozni tudunk. Kire vár, kedves?
– A férjemre, Thomasra. – Mary megsimogatta a hasát, és hozzátette: –
Kisbabát várunk.
– Az nagy öröm. Az én fiam is odalenn van, a mi Billynk. – Fejével az
akna felé biccentett. – Az anyja fönn van a bejáratnál, teljesen magánkívül
van. Tavaly egy motoros balesetben elvesztettük Garynket, még azon sem
tette túl magát. – A férfi elhallgatott egy rövid időre, és a fejét ingatta. – Ez
elviszi majd, el fogja vinni. – Lopva rápillantott Mary hasára: – És mikor
jön a kicsike?
– Ó, még csak most tudtam meg, hogy terhes vagyok. Thomas még
nem is tudja. – Érezte, hogy megremeg az ajka, a szavak megakadtak a
torkán, és reszketni kezdett. – Ő az életem. Nem tudom, túlélném-e, ha
valami történne vele. Ötéves korom óta szeretem. Nem veszíthetem el most.
Az öreg férfi Mary felé nyújtotta bütykös kezét.
– A nevem Arnold. Mit szól hozzá, kislány, essünk túl ezen együtt,
hm? – Azzal elővett egy laposüveget, és felajánlotta Marynek is. – Egy
korty brandy azon nyomban felmelegíti, ööö… Hogy hívják?
Az asszony fejét rázva utasította vissza az italt.
– Mary vagyok, Mary Roberts.
Arnold meghúzta a laposüveget, és elfintorodott, amikor a brandy
elérte a torkát.
– Mondok én magának valamit, Mary – folytatta. – Azok a bányászok
odalenn megérdemlik annak a béremelésnek minden pennyjét, mert
mocskos, veszélyes munka ez. – A hangjából kicsendülő keserűség izzó
dühről árulkodott. – De mégis mihez kezdjen az ember? A bányászat a
családunk vérében van. A mi Billynk szénporral a hajában született.
Mary maga köré fonta a karját.
– Én is utálom. Thomas megígérte, hogy felmond, amikor megszületik
a baba. Tudja, van egy vendégházunk, elkelne a segítsége odahaza. – Mary
a fázó lábát bámulta. A nagy sietségben, hogy minél előbb felöltözzön és
elhagyja a házat, szandált vett föl, és a sár beszivárgott a lábujjai közé.
Ahogy az emelő újra életre kelt, a tömeg elcsendesedett. A két tűzoltó,
akik felhozták a ketrecet, egymásra néztek, majd egyikük a
parancsnokukhoz fordult, és megrázta a fejét.
– Nem! – sikította Mary. – Az én Thomasom az?
Oda akart rohanni, de Arnold erősen tartotta.
– Ugyan, Mary, kedves, jobban jár, ha nem látja.
Már a délután közepén jártak, amikor a sápadt nap előtört a felhők közül, de
Mary még mindig reszketett. Fájt a háta, korgott a gyomra, de még az evés
gondolatától is hányingere lett. A fekete arcú, gyászos képű tűzoltófőnök
beletúrt lelapult hajába. A szája elé tett egy megafont.
– Ide tudnának jönni, kérem?
Az emberek elcsendesedve előreléptek. Mary Arnoldba kapaszkodott.
 A tűzoltó megköszörülte a torkát.
– Mint mindnyájan tudják, több robbanás is volt a főaknában,
megközelítőleg hatszáztíz méteres mélységben. Úgy becsüljük, mintegy
nyolcvan bányász eshetett csapdába a tűzfal mögötti főrészlegben.
Haladtunk valamennyit, de nyilvánvalóvá vált, hogy a tűz makacsul terjed.
– A tömeg egyszerre hördült fel, ami egy pillanatra megakasztotta a tűzoltó
beszédét. A parancsnok felemelte a kezét, hogy csendet kérjen, majd
komoran folytatta: – Az akna levegője veszélyes mennyiségű szén-
monoxidot tartalmaz. – A férfi megnyalta ajkát, és nagyot nyelt. –
Meggyőződésünk szerint meglehetősen valószínűtlen, hogy bárki is sokáig
életben maradna ilyen körülmények között.
A megafon hosszú, éles sípolást hallatott, mire Mary a füléhez kapta a
kezét.
Hirtelen nagyon melege lett, és attól félt, hogy elájul. Kezét a hasára
szorítva fordult Arnoldhoz.
– Miről beszél?
Arnold megtörölte a szemét, aztán meredten bámult a távolba.
– Azt hiszem, azt próbálja elmondani nekünk, hogy a fiaink halottak.
Mary térde megadta magát, és lerogyott a sárba.
– Nem! – zokogta. – Az én Thomasom nem, az én Thomasom nem!

Újabb négy óra telt el, mire a keresésnek hivatalosan is véget vetettek. A
mentőknek saját biztonságuk érdekében vissza kellett vonulniuk az aknából,
és a munkavezető azt tanácsolta a várakozó családoknak, hogy menjenek
haza és pihenjenek egy keveset. Ahogy a tömeg oszladozni kezdett, Mary
makacsul leült a sáros töltésre, és átkarolta a térdét. Biztosan nem fogja
elhagyni Thomast, amikor a legnagyobb szüksége van rá. Érezte, hogy
Arnold finoman megszorítja a vállát.
– Gyerünk, kislány, felállni! Senki hasznára nem válik, ha itt marad
ülve, gondoljon a kicsire!
Mary késő este ért haza. Ruth, istennek hála, csodálatra méltó munkát
végzett a reggelivel, eltakarította az összes edényt, megcsinálta a szobákat.
A konyhaasztalnál ülve olvasta az újságot, amikor Mary belépett.
– Ó, Mrs. Roberts, mit mondhatnék? A rádión hallottam. Azt mondják,
senki sem élte túl. – A lány felállt, és átkarolta az asszonyt.
Mary nem vett tudomást a gesztusról, mert a kedvesség legkisebb
megnyilvánulása is törékeny önuralmát veszélyeztette.
 – Felmegyek a szobámba, Ruth. Hálás köszönetem mindenért, amit ma
tettél. Majd meghálálom.
A hálószobájukban kinyitotta a szekrényt, és elővette Thomas egyik
ingét. Arcához szorította, és beszívta férje illatát. Azt akarta, hogy örökre
beleivódjon az ismerős illat. Levette a ruháit, és felvette az inget. Még túl
nagy volt neki, de megnyugtatta a tudat, hogy pár hónap múlva tökéletesen
illeni fog rá. Úgy neveli majd fel Thomas gyermekét, hogy a kicsi tudja,
milyen bátor ember volt az apukája, és mennyire várta, hogy az apja
lehessen.
Elhatalmasodott rajta a kimerültség, hátradőlt a párnára, és becsukta a
szemét, de néhány másodperccel később már ki is ugrott az ágyból, és a
fürdőszobába futott, mert a tűzfal mögött fulladozó Thomas képe jelent meg
előtte. Hideg vizet locsolt az arcába, majd a tükörképét bámulta a mosdó
feletti foltos tükörben. Az arcán csíkokat hagytak a könnyek, a szeme vörös
volt, alatta kis táskák. Elkezdte rendbe tenni lelapult haját, mert átfutott a
fején, hogy Thomas nem láthatja ilyen zilált külsővel. De aztán hirtelen
megdermedt, és megragadta a mosdó peremét. Fogalma sem volt, hogyan
folytassa az életét a férje nélkül. Hogyan fogja egyedül felnevelni a
gyermeküket? A kicsi volt az egyetlen, ami Thomasból megmaradt neki, a
legdrágább kincse. Eltűnődött, vajon ez a tudat elég lesz-e, hogy átsegítse
az elkövetkező sötét időkön.

Néhány órával később szétvetett tagokkal ébredt az ágynemű tetején,

Thomas inge még mindig rajta volt. A szája kiszáradt, a feje sajgott, a haja
bűzlött a füsttől. A bal karja lelógott az ágyról, és ezernyi tűszúrással kelt
újra életre. Beletelt pár másodpercbe, míg tudatosult benne, hogy az élete
örökre megváltozott.
Bement a fürdőszobába, és miközben háttal fordult a WC-nek, feljebb
húzta Thomas ingét. Letolta a bugyiját, és amikor meglátta rajta a vörös
foltot, felsikoltott.
 3.

2016. MÁRCIUS

Egy fénylő napsugárnyaláb hatolt át a kopasz fák ágai között, és

visszaverődött a cseresznyefa koporsó arany névtáblájáról. Beth védekezőn
felemelte a kezét, és kipislogta szeméből a pillanatnyi vakságot. Lába alatt
ropogott a fagyos fű, miközben végignézett a leszegett fejű gyászolókon,
némelyikük a szemét törölgette. Előhúzott egy zsebkendőt a blúza ujjából,
és a szájára szorította, elfojtva a sikoltást, ami azzal fenyegetett, hogy
felrázza a komor társaságot. A lelkész körbeadott egy doboz földet, Beth is
vett belőle egy maroknyit, és óvatosan a koporsóra hajította. A tompa hang,
ahogy a föld a kemény fának ütődött, a fejében visszhangzott. Annyira
szerette az édesanyját, nem szabadott volna, hogy így legyen vége. Olyan
sok kimondatlan szó maradt köztük, és most már túl késő.
A lelkész szavai túlharsogták a hideg márciusi szelet, miközben fehér
miseruhája hullámzott körülötte, és a kopasz homloka fölé lakkozott haja
tréfásan meredezett felfelé.
– A mindenható Isten akarata szerint elszólította e világról Mary
Roberts lelkét, így ma elhantoljuk földi testét, föld a földhöz, hamu a
hamuhoz…
Michael együtt érzőn megszorította a kezét, s Betht megnyugtatta,
hogy ott van mellette. Nem most először gondolkodott el azon, mi lenne
vele a férje végtelen támogatása nélkül. De most mind a ketten tehetetlenek
voltak, és az egyetlen nő, aki segíthetne rajtuk, olyan mélyen volt
eltemetve, mint a titkok, amiket magával vitt a sírba.
Jake a kórházi ágyon ült, és egy tálcán kirakó feküdt előtte, amikor
Beth és Michael visszaértek. Nem volt idejük átöltözni, sötét ruhájuk élesen
elütött az osztály világos, steril környezetétől.
Beth az ágy fölé hajolt, és megpuszilta kisfia homlokát.
– Olyan gyorsan visszajöttünk, ahogy csak tudtunk.
Michael és Jake belekezdtek az egyik bonyolult kézfogásukba, amiket
hetekig tökéletesítgettek, és úgy végződött, hogy csettintettek és
összekoccantották az öklüket.
 – Hogy van az én nagy fiam? – Michael felborzolta a fiúcska haját-
– Nézd, apu! – Jake megütögette a kész kirakót. – Meg tudtam
csinálni, pedig a nővérke azt mondta, hogy hét-nyolc éveseknek való, és én
csak öt vagyok. – Hatalmas, csokiszínű szeme csak úgy csillogott a
boldogságtól.
Michael maga felé fordította a tálcát, hogy jobban lássa.
– Nagyon okos fiú vagy, Jake. Olyan büszke vagyok rád!
– Jó volt a mami temetése?
Michael a feleségére pillantott.
– Szerintem minden rendben volt. De neked nem tetszett volna. Túl
hosszú és unalmas lett volna neked, fiam.
– El akartam menni. Szerettem őt, és szívesen elmentem volna utána
az ünnepségre is.
Michael felnevetett.
– Én nem nevezném ünnepségnek, Jake. Nem voltak ajándékok, se
zselé, se fagyi.
Beth felmászott az ágyra Jaké mellé.
– Tudom, hogy szeretted a mamit, és ő is szeretett téged, de fontos,
hogy jobban legyél. Nagyon hideg van odakinn, és nem akartuk, hogy
meg… – Befejezetlenül hagyta a mondatot, és inkább azzal foglalta le
magát, hogy eltette a kirakót, aztán témát váltott. – Perceken belül itt lesz a
vacsorád, Jake. Emlékszel, hogy mi lesz?
A kisfiú becsukta a szemét, és elgondolkodott egy kicsit.
– Nem, de biztosan megint darabos krumplipüré lesz.
Michael nevetett.
– Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, fiam. Én hétéves koromig
nem is láttam igazi krumplit. Anyám azt hitte, a krumplipüré tasakból jön,
már ha egyáltalán főzésre szánta el magát.
Beth és Jake mindentudóan összenéztek, és felvették a képzeletbeli
hegedűiket.
Michael benyúlt a takaró alá, és megcsiklandozta Jake hasát.
– Nagyon viccesek vagytok ti ketten.
A nevetés hirtelen megszakadt, amikor dr. Appleby megköszörülte a
torkát. A nefrológus csíptetőtáblával a kezében állt az ágy végénél.
– Elnézést a zavarásért. Hogy érzed ma magad, Jake? Az biztos, hogy
jobban nézel ki. Talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy hazaküldjünk.
A fiú feltérdelt az ágyon, és ugrándozni kezdett.
 – Igen! Haza akarok menni! Hazajöhetek, anyu?
Beth rátette kezét a gyerek vállára, hogy megnyugtassa.
– Csak óvatosan, Jake, vigyáznod kell magadra, emlékszel? – Aztán
dr. Applebyhez fordult. – Úgy gondolja, készen áll?
– Jake most fog vacsorázni. Miért nem jönnek át velem az irodámba,
ott beszélgethetünk egy kicsit.

Dr. Appleby irodája már olyan ismerős volt Bethnek és Michaelnek, mint a
saját nappalijuk. Annak ellenére, hogy az orvos láthatóan káosszal vette
magát körül, amire remek bizonyítékul szolgáltak a dossziétornyok és a
megszámlálhatatlan koszos kávéscsésze, a házaspár teljesen megbízott
benne, amikor az egyetlen fiuk egészségéről volt szó.
– Beth, milyen volt az édesanyja temetése?
Az asszonyt meghatotta az orvos figyelmessége.
– Gond nélkül zajlott le, azt hiszem, ez az ideillő kifejezés.
Dr. Appleby levette olvasószemüvegét a feje tetejéről, és beletúrt dús,
ősz hajába. Bethnek feltűntek a szépen manikűrözött körmei. Nem tudta,
mennyi idős lehet a férfi, de úgy tippelte, nem lehet messze a nyugdíjba
vonulástól. Gyorsan kiűzte fejéből a gondolatot.
– Hm… igen. Nos, amint tudják, Jake tegnapi beavatkozása nagyon jól
ment, a katéter a helyén van. Van egy kis sebe a köldökétől jobbra, amin
most magától értetődően kötés van. – Újból ránézett a csíptetőtáblájára. – A
véreredményei jók lettek, csökkent a kreatininszintje, bár a vérnyomása
még magas egy kicsit, de erre számítani lehetett egy fiútól az ő állapotában.
Michael előrehajolt, és felkönyökölt a közöttük álló asztalra.
– Mikor kezdik a dialízist, doktor úr?
– Meg kell várnunk, hogy hegszövet épüljön a katéter köré, hogy
rögzítse, és természetesen még részt kell venniük a dialízisoktatáson is.
Jake az első pár kezelést itt, a kórházban kapja majd, és mielőtt
hazaengednénk, a szakápoló minden részleten végigmegy önökkel. A
legfontosabb dolog, amire ebben a szakaszban oda kell figyelni, a
hashártyagyulladás. Az ápoló a tüneteket is el fogja mondani, és hogy mit
tegyenek, ha kétségeik merülnének fel. – A doktor letette a táblát, és
összeérintette ujjbegyeit. – Megértem, milyen nehéz ez maguknak. Mindent
egybe vetve, Jaké erős kisfiú, de ahogy már mondtam korábban is, fel kell
készülniük arra, hogy szervátültetésre lesz szüksége. Attól a naptól kezdve
féltünk attól, hogy ez is bekövetkezhet, amikor megszületett, bár tudom,
ettől még nem könnyebb a helyzet.
Beth megrázta a fejét.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, doktor Appleby.
– Természetesen. Az élő donortól kapott vesék jobban működnek, mint
a halottól származók, és tovább is, de mint tudják, egyikük sem alkalmas
donornak, ezért el kell gondolkodnunk azon, hogy kibővítsük a keresést.
Dr. Appleby olyan megfontolt, halk hangon beszélt, hogy Bethnek
nehezére esett követni, amit mondott. A szeme száraz volt és csípett a
kontaktlencse mögött, alig bírta visszafogni magát, hogy ne dörzsölje meg
az öklével, hogy enyhítsen egy kicsit az égető érzésen. Tudta, hogy nem
tisztességes feltennie a következő kérdést, de mégis kiszaladt a száján:
– Nem tudná előrébb tenni a várólistán?
Az orvos válasza kedves volt, de határozott:
– A várólista nem egy sor, Beth. Nem úgy működik, hogy kivárjuk a
sorunkat, és megkapjuk a következő rendelkezésre álló vesét.
Beth érezte, hogy elpirul.
– Elnézést, doktor Appleby. Csak olyan tehetetlennek érzem magam.
– Megértem, hogy ideges, és megpróbálom megnyugtatni. A
gyermekek és a fiatal felnőttek bizonyos mértékű elsőbbséget élveznek, de
valójában arról van szó, hogy az adott vesének megfelelő beteget találjuk
meg. Ahogy maga is gondolhatja, a kereslet nagyban meghaladja a
kínálatot, és törekednünk kell arra, hogy minél kevesebbszer kerüljön sor a
donorszerv kilökődésére. Addig is a peritoneális dialízis látja el a vese
feladatát.
Michael a fejét ingatta.
– Szegény kölyök. És minden éjjel szüksége lesz rá?
– Attól tartok, Michael. De meg fognak lepődni, Jake milyen gyorsan
alkalmazkodik a helyzethez. Engem továbbra is lenyűgöz, és alázatosságra
nevel a gyermekek küzdőképessége. Ez most már az élete része lesz, ahogy
az önökének is, és az, hogy mennyire támogatják egymást, nagyban
meghatározza, hogy ez az egész mennyire lesz megterhelő a fiuknak.
Beth látta, hogy Michael a hüvelykujja körme körüli bőrt rágja.
Aggodalom ült az arcán, és az asszony elgondolkodott, vajon mikor is látta
utoljára nevetni. Nem azokra a rövid kis kacagásokra gondolt, amikor Jake-
kel viccelődtek, hogy felvidítsák, hanem igazi, stresszűző, mélyről jövő
nevetésre. A tiszta öröm olyan spontán kifejeződésére, amit a legtöbb
ember természetesnek vett. Michael még dr. Appleby irodájának homályos
fényében is idősebbnek tűnt negyvenhat événél. A haja még mindig dús és
sötét volt, de a halántékánál már megjelent néhány ősz hajszál, és a szeme
körüli ráncok is egyre hangsúlyosabbak lettek. Méltóságteljes kiállású,
mondogatta mindig Beth anyja, de ő tudta, hogy ez csak az öreg egyik úrias
szinonimája volt. Beth oldalra nyújtotta a kezét, és megfogta Michaelét.
A férje megnyugtató pillantással válaszolt, majd folytatta:
– Tudjuk, hogy Jake a lehető legjobb ellátásban részesül, doktor
Appleby, és hálásak vagyunk érte. – Összeszorította az ajkát, majd
nyomatékosan hozzátette: – Nagyon hálásak.
Egy fénypászma világította meg a kis irodát, amikor egy nővér
bedugta a fejét az ajtón.
– Doktor Appleby, lenne szíves… Ó, elnézést kérek, nem tudtam, hogy
épp vannak önnél.
– Semmi gond; azt hiszem, már végeztünk is. – Felállt és kezet fogott
Bethszel, majd Michaellel. – Bármikor hívhatnak, éjjel vagy nappal, ha
aggasztja önöket valami, akármi. Nincsenek egyedül; együtt átsegítjük ezen
Jake-et.

Ahogy kiértek a folyosóra, Betht elöntötte a már ismerős késztetés, hogy

vissza kell térnie a fiához. Már nem emlékezett, mikor volt utoljára, hogy
nem félve közelített az úti célja felé. Michael utánaszólt:
– Hozok magunknak kávét.
Beth visszafordult és beleegyezőn intett a férjének, miközben
cipőjének sarka kopogott a frissen felmosott padlón. Látta a vizes padlóra
figyelmeztető táblát, de nem lassított a tempóján. A jobb lába úgy csúszott
ki oldalra, hogy más körülmények között még vicces is lett volna, de
sikerült talpon maradnia, és folytatta az útját, hosszú, fekete csíkot hagyva
maga után a ragyogóan tiszta padlón. Utána már valahogy megőrizte az
egyensúlyát, és csak ment tovább. Ez az, amit tennie kell, mondogatta
magának, ez az egyetlen feladata.

Jake az ágyában ülve narancslét kortyolgatott, az előtte fekvő tálcán üres

volt a tányér.
– Mindent megettél? Na, mi volt a vacsora?
– Hal és borsó, meg az a krumplipüré, de szétnyomkodtam a
darabkákat a villámmal, utána pedig almás morzsasüti fagyival, de az alma
túl forró volt, és megégettem a nyelvemet.
 Beth belenézett a fia szájába.
– Ó, kicsim, én azt látom, hogy fagyit ettél. Epres volt, igaz?
Elővett egy zsebkendőt a blúza ujjából. Teljesen össze volt gyűrődve,
de megnedvesítette a nyelvével, és letörölte Jake rózsaszín bajuszát.
Michael visszaért a kávékkal. Beth elvette tőle a kartonpohárba töltött
italt, ami mint általában, most is olyan forró volt, hogy még a vasat is
megolvasztotta volna, ezért az ágy melletti kis szekrényre tette, ahol
semmiben nem tehetett kárt.
– Drágám, szeretnéd, ha ma este én maradnék Jake-kel? Kimerültnek
tűnsz.
Beth hagyta, hogy a feje hátraessen Jake párnájára, és becsukta a
szemét. Most, hogy Michael is észrevette, mennyire fáradt, nem látta
értelmét tovább színlelni.
– Ha becsukhatom a szemem néhány percre, máris jobban leszek.
De tudta, hogy nem mond igazat. Még akkor is fáradtan ébredt volna,
ha végigaludhatja a következő tizenkét órát. A testi és a szellemi tartalékai
csaknem teljesen kimerültek, és fogalma sem volt arról, miként fogja valaha
is feltölteni. Hatalmas erőfeszítésbe került, de felemelte a fejét, és
megkérdezte a fiát.
– Szeretnéd, ha apu maradna veled ma este? – Költői kérdés volt,
amire nem kellett megvárnia a választ.
– De jó, apu! – Jake úgy tapsolt a kis kezével, mintha a színpadon
üdvözölné Michaelt. – Apu a legjobb.
Beth felkelt az ágyról, és átölelte a gyereket.
– Gyerünk, adj egy puszit!
A kisfiú feltérdelt az ágyra, és az anyja nyaka köré fonta
pálcikavékony karjait. A kis teste meleg volt, de törékenynek tűnt Beth
ölelésében, ezért félt túl erősen magához szorítani. Becsúsztatta a kezét
Jaké pizsamafelsője alá, és finoman megvakargatta a kis hátát hosszú
körmeivel. Így altatta el, amikor még totyogós volt, és a fia még mindig
nagyon szerette, amikor ezt csinálta. Beth ide-oda ringatta, és eszébe jutott,
milyen egyszerű, boldog és bonyodalmaktól mentes életük volt Jake lesújtó
diagnózisa előtt.
Beth gondolatai az anyja felé kalandoztak. Ő is nagyon szerette Jake-
et, sőt, ha úgy fogalmazott volna, hogy imádta, az is enyhe kifejezés rá.
Halálra untatta a barátait a róla szóló történeteivel, mindig volt a táskájában
az unokájáról készült kép, amit minden adandó alkalommal mások orra alá
tolt, és a lehető legnagyobb kinccsel ajándékozta meg Jake-et, az idejével.
Mindaddig, amíg a kisfiú vele volt, az edényei mosatlanok maradtak, a
házimunka várhatott. Éppen ezért nem értette Beth, hogy volt képes Mary
olyan információt eltitkolni előlük, ami akár meg is menthetné Jake életét,
ráadásul ezt a titkot az anyja magával vitte a sírba.
 4.

A ház teljesen sötét volt, amikor Beth hazaért. Felkapcsolta az

előszobalámpát, és hunyorogva várta, hogy szeme hozzászokjon a hirtelen
támadt fényhez. A konyhát betöltötte a virágcsokor finom illata, amit aznap
reggel hoztak, és végre sikerült elfednie a kórházi fertőtlenítő szagát, ami
mintha beköltözött volna az orrába. Határozott kérése volt, hogy csak
családtagok küldjenek virágot. Felvette a kártyát, és újra elolvasta a
megható szavakat. Őszinte részvétem, Beth. Édesanyád igazán csodálatos
nő volt, tudom, mennyire fog hiányozni nektek. Jellemző volt, hogy a feladó
családtagnak tekintette magát.
Beth torka összeszorult, ahogy az egyik fehér liliom hosszú szárát
forgatta az ujjai között. Természetesen, ha valaki elhalálozott, mindenki
csak jót mondott róla, semmi mást, csak szívből jövő közhelyeket, túlzó
frázisokat és bókokat. Végignézett a kandallópárkányon és az ablakban
sorakozó képeslapokon. Szerte az országból érkeztek részvétnyilvánítások,
a legtöbb olyan emberektől, akiket már rég elfelejtett vagy soha nem is
ismert.
A konyha hátborzongatóan csendes volt. Beth nem emlékezett, mikor
volt utoljára egyedül. A hűtő zümmögését és a kandalló feletti öreg
állomásóra ketyegését hallgatta, amit az évfordulójukra kapott Michaeltől.
Az óra az egyik hétvégi kirándulásuk alkalmával tetszett meg neki egy
harrogate-i régiségboltban, a férje pedig néhány nappal később még egyszer
felvezetett Manchesterből a kisvárosba, hogy megvegye neki ajándékba.
Beth töltött magának egy nagy pohár sauvignon blanc-t, lehuppant a
kanapéra, és lerúgta a cipőjét. Már néhány korty után szédülni kezdett, és
eszébe jutott, hogy több órája nem evett semmit, tulajdonképpen a temetés
óta, és akkor is csak néhány apró, sonkás háromszögszendvicset és fél
paradicsomot. Feltápászkodott, és megrándult az arca, amikor rálépett
valami keményre, ami a szőnyegbe gabalyodott. Jaké egyik legókockája
volt. A kisfiú imádta a legót, az apjával órákon át építettek várakat, házakat
és autókat, Michael meg tudott építeni mindent, ami csak Jaké eszébe jutott,
a fia nagy örömére és csodálatára. Beth meggyőződése volt, hogy azért,
mert Michael építész volt, bár az sem ártott, hogy a férjének is a legó volt
az egyik gyerekkori kedvence, és őt is az édesapja tanította meg, hogyan
építhet szinte bármit a kis műanyag kockákból.
Amikor a csengő hangja belehasított a csendbe, Beth összerezzent, a
bor kilöttyent a poharából és végigfolyt a blúzán. Elaine állt a küszöbön
kabát nélkül, prémes házi papucsban. Önmagát átkarolva ugrált egy
helyben, hogy ne fázzon annyira.
– Láttam, hogy ég a lámpa. Hogy vagy?
Beth szélesre tárta az ajtót, és betessékelte.
– Gyere hátra a konyhába!
– Köszi, mindjárt befagy a fenekem.
– Michael maradt ma Jake-kel. Most akartam felmenni fürdeni.
– Hullafáradtnak nézel ki. A helyedben én innék egy pohárral.
– Te bárki helyében innál egy pohárral. Van egy bontott üveg a
hűtőben, tölts magadnak.
Elaine megtöltötte Beth poharát, majd magának is öntött.
– Nem láttam, mikor mentél el a torról.
– Csendesen elosontunk. Vissza akartam menni a kórházba. De jó hírt
kaptunk, az orvos úgy gondolja, Jake pár napon belül hazajöhet.
Elaine ivott egy nagy kortyot.
– De jó! Egy igazi harcos a ti kisemberetek. Már alig várom, hogy
átrúgja hozzám a focilabdáját a kerítés fölött.
Beth elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy átjöttél, Elaine. Nem is tudod, milyen jó egyszer
valami normálisát csinálni.
– Ha bármit tehetek, csak egy szavadba kerül.
– Szervátültetésre lesz szüksége, tudod?
Elaine feszélyezetten mocorgott a fotelban.
– Nem tudom, hogy abban segíthetek-e. Úgy értem…
Beth majdnem félrenyelte a bort.
– Nem arra kérlek, hogy add nekünk az egyik vesédet, te bolond! Az
egy dolog, ha az ember kér a szomszédjától egy bögre cukrot, de szerveket?
Elaine, az isten szerelmére!
– Meg is könnyebbültem. Bocsánat, ez szörnyen hangzik. Csak azt
akartam mondani, hogy…
– Elaine, kérlek, hagyd abba! Megúsztad. Jake várólistára kerül, de az
orvos azt mondja, el kellene kezdenünk más családtagokon gondolkodni,
akik talán alkalmas donorok lennének. – Beth ivott még egy korty bort, és
tiltakozásul az üres gyomra korogni kezdett. – De tudod, itt a probléma. A
családunk olyan kicsi. Se nekem, se Michaelnek nincs testvére. Michael
apja halott, az anyjával, szépen fogalmazva, elhidegültek egymástól, de ő
amúgy is tönkretette a testét, egész életében drogozott és ivott. Az én
anyám pedig épp most halt meg, és ő vagy nem tudott, vagy nem akart
elmondani nekem semmit az apámról, annak ellenére, hogy tudta, az
unokája élete múlik rajta. – Beth mindig csak szeretetet és ragaszkodást
érzett az anyja iránt, de most nem tudta visszatartani a haragot a hangjában.
A maradék bort egyetlen húzással kiitta a poharából.
Elaine elnémult egy pillanatra, és ujjával körözött a borospohara
peremén. Úgy nézett ki, mint aki egy igazán nehéz talányon töri a fejét.
– Mit tudsz róla?
– Az apámról? – Beth megrázta a fejét. – Pont az a baj, hogy
egyáltalán semmit. Eddig nem is számított. Őszintén mondhatom, hogy
egyáltalán nem szenvedtem amiatt, hogy apa nélkül nőttem fel. Legalábbis
tudatosan nem. Csodás gyerekkorom volt, és nagyon szerettem anyámat.
Mivel csak ketten voltunk, különleges kapocs volt közöttünk. Az évek alatt
beszéltünk néha pár szót apámról, de anyu mindig csak annyit mondott,
hogy nagy hiba volt, nem szerette őt, de ez nem jelenti, hogy nem szeret
engem, és én hittem neki. Csak azután kezdtem komolyabban kérdezgetni,
miután megtudtuk, hogy nem adhatunk vesét Jake-nek. Már egy név is jó
kiindulópont lett volna. Manapság az internettel meg hasonlókkal elég
könnyű megtalálni valakit. – Beth felállt, és újratöltötte a poharaikat. – De
addigra már túl késő volt. A stroke után már nem tudott beszélni, és néhány
nappal később meghalt.
Elaine a kandallópárkányhoz sétált.
– És mi van ezzel a sok képeslappal?
– Mi van velük?
– Mindegyikről tudod, hogy ki küldte?
– Néhányról, de nem az összesről.
Elaine drámaian felvonta a szemöldökét.
– Nekem úgy tűnik, ez jó kiindulópont lenne.
Beth érezte, hogy remény önti el a szívét, és felugrott a kanapéról.
– Istenem, Elaine, lehet, hogy igazad van!

Beth egyenként futotta át a képeslapokat. Összesen hetvenkettő volt

belőlük, végül két kupacba rakta őket, az egyik csak azt a kettőt tartalmazta,
amelyekről úgy ítélte, érdekesek lehetnek. Elaine-nel törökülésben ültek a
tűz előtt, s Betht olyan lelkesedés járta át, amit már hosszú ideje nem érzett,
még egy időre a fáradtságáról is megfeledkezett.
Feltartotta az egyiket.
– Oké, ez azt mondja: Sajnálattal olvastam édesanyja halálhírét. Sok
boldog emlékem van a vele együtt töltött időkről, tudom, hogy nagyon fog
hiányozni mindazoknak, akik szerették. Szívélyes üdvözlettel, Graham
Winterton.
– Hallottad már ezt a nevet? – kérdezte Elaine.
Beth a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni:
– Igen, ismerősnek hangzik, egy kicsit. Meg kell kérdeznem Michaelt.
Nézzük a másikat!
A kezébe vette. Nagyobb volt a legtöbbnél, dombornyomott
liliomokkal az elején.
– A liliom volt anyukám kedvenc virága. Szerinted tudta? Lehet, hogy
ez is egy nyom?
– Ne ragadtasd el magad, Beth! A gyászlapok felén liliom van. Tudod,
a gyász virága. Mit ír?
Beth kinyitotta a képeslapot, és figyelmesen felolvasta a szöveget:
– Szavakkal ki nem fejezhetem a bánatot, amit akkor éreztem, amikor
ma megláttam a hírt az újságban. Ugyan hosszú ideje már, hogy nem láttam
az édesanyját, valamikor közel álltunk egymáshoz, és halálának híre igazán
lesújtott. Mindig mély ragaszkodással emlékszem rá. Őszinte részvétem,
Albert Smith.
Elaine a fejéhez kapta a kezét.
– Jaj, ne! Smith? Na, ez aztán igazán leszűkíti a kört.
Beth további nyomokat keresve fordította meg a képeslapot. A
borítékot már rég elvitte a kukásautó a többi papírszeméttel együtt, ami
bosszantó volt, mert a postai pecsét hasznos lett volna. Az orrához emelte a
lapot, és beszívta az illatát. Megvizsgálta az írást. Töltőtollal írták, a betűk
kicsik voltak, de szép folytonossággal követték egymást. Maga a
szóhasználat biztos jele volt, hogy a férfi nagyjából egy idős lehet az
anyjával.
– Albert Smith – mondta ki Beth hangosan. Aztán megrázta a fejét. –
Még soha nem hallottam róla, ami akár biztató is lehet. Az apám neve
biztosan olyan lesz, amit még soha nem hallottam, mivel soha nem
beszéltünk róla.
 – Smith – ismételte meg Elaine. – Milyen kár! Miért nem lehetett a
neve Albert Waverly-Pemberton?
– Miért, ő kicsoda?
– Senki, most találtam ki. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy jobb
lett volna, ha nem valami hétköznapi neve van, könnyebb lett volna
megtalálni.
Beth felsóhajtott, és összeszedte a képeslapokat.
– Így se, úgy se sok rá az esély, Elaine. És mégis mit mondanék neki,
ha megtalálnám? Helló, Beth vagyok, a lányod, akiről nem is tudtál. A
fiamnak szüksége lenne egy vesére, tudsz adni?
– Hát, ha így fogalmazol… Az is lehet, hogy már túl öreg.
– Gondolom, az is lehetséges, bár ha jó egészségben vagy,
nyolcvanéves korodig lehetsz szervdonor. Anyukám hetvenkettő volt, az
apám lehet pár évvel fiatalabb vagy idősebb is. És az is lehet, hogy több
gyereke van, ami azt jelentené, hogy vannak féltestvéreim, akiknek
megfelelő a vércsoportjuk és a szövettípusuk. Ez inkább arról szól, hogy
életben tartsuk a reményt, és nem arról, hogy azt követeljem tőlük, adják
oda a belső szerveiket egy idegennek.
– Átnézted már édesanyád dolgait? Tudod, iratokat, papírokat,
ilyesmiket.
– Nemsokára, de, hogy őszinte legyek, nincs sok kedvem hozzá. Sok
mindent kidobott, amikor Manchesterbe költözött, de remélhetőleg
megtartott mindent, ami fontos lehet. – Beth fogta az üres borospalackot, és
az üvegeskukához vitte. – Most már felmegyek, és engedek egy fürdőt, ha
nem bánod, Elaine.
Elaine átölte a barátnője vállát.
– Menj csak, drága! Holnap majd áthozok egy tál rakott finomságot. –
Beth arcára tette hideg tenyerét. – Rád férne néhány kiadós étkezés.

Beth végre-valahára elmerülhetett a kád forró vízben, becsukta a szemét, és

hagyta, hogy a nyugtató Jo Malone habfürdő tegye a dolgát. Egy kiadós,
kényeztető adagot öntött a vízbe, majdnem kivégezve a drága üveget, de
úgy döntött, megérdemli. Aznap temette el az anyját. Alig volt olyan nap,
hogy ne beszéltek volna egymással, és mégis olyan sok mindenről nem
esett szó köztük. A részvétlapokra gondolt, amiket kapott, a virágokra, arra
a sok emberre a temetésen. Igazuk volt. Mary jó ember volt, és szerető,
védelmező anya. Alig tudta elhinni, hogy nem látja többé. Ahogy újból
kicsordultak a könnyei, befogta az orrát, és a víz alá merült.
 5.

Jake sokkal jobban nézett ki néhány otthon töltött nap után. Az arcába
visszatért a szín, és annyira feltöltődött, hogy ki akart menni, hogy a
kerítésnek rugdossa a focilabdát.
– Szerintem még túl hideg van odakinn, kicsim. Nem akarsz inkább
bent játszani? – érvelt Beth.
Jake nagyot sóhajtva lehuppant a kanapéra.
– De unatkozom, mindig bent vagyok. Kinn akarok játszani!
Gyakorolnom kell, hogy olyan jó legyek, mint a többi fiú, és engem
válasszanak először. – Keresztbefonta maga előtt a karját, és mérgesen
összevonta a szemöldökét. – Nem szeretem, amikor engem választanak
utoljára.
Michael közbelépett:
– Ez jó jel, Beth. Nem tarthatjuk egész életében vattába csomagolva. –
Letérdelt, hogy szemmagasságba kerüljön a fiával. – Gyere, kispajtás! De
csak egy kis időre.
Beth beletörődött, hogy ezt a csatát elvesztette.
– Jól van, de nem a kemény labdával, hanem a szivaccsal.
Jake elfintorodott, de felpattant a kanapéról és kifutott az előszobába,
hogy felvegye sportcipőjét, és közben végig valami olyasmit motyogott,
hogy a szivacslabda bébiknek való.
Michael megfogta a felesége kezét.
– Drágám, megérdemli, hogy annyira normális életet éljen, amennyire
csak lehet.
– Tudom, de nem tehetek róla, nagyon féltem. Olyan kis védtelen.
– Jól van. Amíg odafigyelünk a katéterre, hogy rendesen be legyen
ragasztva, és nem engedjük, hogy megerőltesse magát, jót fog neki tenni
egy kis friss levegő.
Beth tudta, hogy a férfinak igaza van. Mindig igaza volt, és még csak
nem is idegesítő módon.
– Rendben – adta meg magát. – De előtte még egyszer megmérem a
lázát.
– Beth! Utoljára tíz perce mérted. Nincs semmi baja.
 – Te is hallottad, mit mondott doktor Appleby. A hőemelkedés a
hashártyagyulladás tünete lehet. Ébernek kell lennünk.
Michael megrázta a fejét.
– Akkor mérd meg, ha attól jobban érzed magad!
Beth elsietett a lázmérőért, Michael pedig utánaszólt:
– Az én magas vérnyomásommal ne is foglalkozz!

Beth letelepedett a kertre néző teraszablakok elé. A nárciszok, amiket még

télen ültetett, gyönyörűen pompáztak a cserepeikben. Jaké melegen be volt
öltözve, a pufi kabátjában, sállal, sapkával és egyujjas kesztyűvel. Michael
ellenkezett, mondván, hogy szegény kölyök alig bír majd mozogni, de Beth
ragaszkodott ahhoz, hogy rendesen felöltözzön, és ahogy nézte, amint
egymásnak passzolgatják a labdát, megnyugodott egy kicsit. Elővette a
jegyzeteket, amiket a kórházban írt, és a sokadik alkalommal olvasni kezdte
őket. Az érettségijére nem tanult olyan alapossággal, mint ahogy ezeket az
utasításokat tanulmányozta, de elhatározta, hogy mire Jaké megkezdi az
otthoni dialízisét, Michaellel pontosan tudni fogják, mi a feladatuk. Sok
mindent meg kellett tanulniuk, az oktatásra nagyrészt az osztályon került
sor. Beth ételstylist volt, vállalkozóként szabadon válogathatott a
megbízások között, ami lehetővé tette, hogy sok időt töltsön a fiával.
Michaelnek is saját cége volt, de akármennyire szerettek volna a nap
huszonnégy órájában Jake mellett maradni, a számlákat fizetni kellett.
Beth annyira elmerült a jegyzeteiben, hogy először meg sem hallotta,
amikor negyedórával később már be is mentek. Felnézett, és amikor azt
látta, hogy Michael a karjában cipeli Jake-et, egy pillanat alatt talpon volt.
– Mi történt? Jól van?
Michael lefektette a fiát a kanapéra, és egy párnát tett a feje alá.
– Semmi baja. Csak egy kicsit megszédült.
Beth a fiú homlokára tette a kezét.
– Tudtam, hogy nem lenne szabad kimennetek, de hallgattál rám? –
Michaelhez fordult, aki szorosan mögötte állt. – Azonnal hívd az orvost!
Michael megnyugtatóan az asszony vállára tette a kezét.
– Beth, mondtam, hogy semmi baja. Nem reagálhatsz túl minden apró
tünetet!
Jake a pufi dzseki gombjaival bajlódott.
– Nagyon melegem van, anyu. Légy szíves, levehetem már?
Beth a gombokkal ügyetlenkedett.
 – Michael, gyorsan! Segíts levenni! Mindjárt megsül.
– Nem lep meg. Még az eszkimók is kevesebb ruhával vágnak neki a
jeges tundrának.
Beth figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és végre sikerült
kihámoznia Jake-et a bélelt kabátból.
– Nem émelyegsz?
Jake összevonta a szemöldökét.
– Az mit jelent?
Beth képtelen volt leplezni türelmetlenségét.
– Hányinger… Nincs hányingered?
Jake megrázta a fejét.
– Nem, már jól vagyok, anyu.
– Beth, hagyd már békén szegény gyereket! Megfojtod.
Jake Beth nyaka köré fonta a karját, és szorosan magához ölelte.
– Szomjas vagyok. Ihatnék egy pohár vizet? Légy szíves!
Beth azonnal talpra ugrott.
– Szomjas, Michael. Lehet, hogy ki van száradva?
– Az isten szerelmére, Beth! Nem, nem gondolom, hogy ki lenne
száradva. Szerintem szomjas, ahogy mondta. Hozok egy pohár vizet.
Beth tudta, hogy viselkedésével megőrjíti a férjét, és egy kevesebb
türelemmel megáldott ember már rég felrobbant volna. Nem is emlékezett
azokra az időkre, amikor még nem aggódott vagy nem volt rosszul a
félelemtől. Olyan feszült volt mostanság, hogy lehetetlennek bizonyult,
hogy ne reagáljon túl minden kis visszaesést. Csak az előző hónapban közel
hét kilót fogyott, a haja láthatóan elvékonyodott és elvesztette fényét, és
mintha a zöld szeme köré odarögzültek volna a fekete karikák.
Michael a felesége mögé lépett, és masszírozni kezdte a vállát.
Gyengéden szólalt meg.
– Lazítanod kell, Beth! Nézz magadra! Szerintem ezzel az állandó
aggódással Jake-nek sem teszel jót. Derűlátóbbnak kell lenned körülötte.
Beth megfogta a férfi kezét.
– Tudom, hogy igazad van, de nem tehetek róla. Nem tudom, mi lenne
velem, ha… – Michael megszorította a vállát, és Beth hirtelen elnémult.
– Tudom, hogy nehéz, kedvesem, de amikor elkezdi az itthoni dialízist,
ezt is magunk mögött hagyhatjuk. Az orvos azt mondta, nagyjából normális
életet élhet úgy, hogy a gép végzi a veséje feladatát.
 Ahogy Beth gondolatai ismét az átültetésre terelődtek, eszébe jutottak
a részvétlapok, amiket Graham Wintertontól és Albert Smithtől kapott.
Elővette a konyhafiókból, és odaadta a férjének.
– Elfelejtettem megmutatni ezeket. Ismered a neveket?
Michael elvette tőle a képeslapokat, és tanulmányozni kezdte az
egyiket.
– Graham Winterton? Igen, emlékszem. Nem ő volt anyukád
bridzspartnere, még évekkel ezelőtt?
Beth visszavette tőle a képeslapot, és újra átolvasta. Michaelnek igaza
volt, de mivel az anyja csak idősebb korában tanult meg bridzselni, ez
kizárta Graham Wintertont.
– És a másikat, Albert Smitht?
Michael elgondolkodott.
– Albert Smith… Nem, nem ismerem.
Beth lassan megdörzsölte az arcát, és felnyögött.
– Reménytelen. – Rácsapott a konyhapultra. – Ennyi volt. Holnap
átmegyek anyuhoz, és átnézem pár holmiját. Elég ideig halogattam.
Betht jeges fuvallat köszöntötte, amikor benyitott az anyja házába. Az ajtó
először ellenállt a kinyitására tett erőfeszítéseinek, a levélbedobó nyílás
alatt felhalmozódott levelek és újságok kupacának köszönhetően. Bent
hidegebb volt, mint kint, amitől Beth orra azonnal folyni kezdett.
Megtörölte egy zsebkendővel, és emlékeztette magát, hogy át kell állítania
a fűtést, hogy legalább kétszer bekapcsoljon egy nap. Felkapcsolta a kazánt,
ami nagy robajjal életre kelt.
Az anyja csak néhány évet élt itt, de a hely minden szegletét áthatotta a
lénye. A gyapjúpapucsai szépen egymás mellett álltak, a rúzsa az
előszobaasztalon feküdt. Mielőtt kilépett a házból, mindig az volt az utolsó
dolga, hogy lábbelit cserélt, és az előszobai tükör előtt állva feltett egy
kevéske rúzst. Beth felvette és kitekerte a rúzst, az a halvány rózsaszín volt,
amelyet az anyukája annyira szeretett. Majdnem teljesen elhasználta. A
többség már rég kidobta volna, de Marynek nem volt szokása a pazarlás.
Még az utolsó darabka szappant is rátapasztotta a következőre. A
mosószeres flakon is mindig a kupakján egyensúlyozva töltötte élete utolsó
napjait, nehogy akár egy csepp is kárba vesszen.
Beth leakasztotta az anyukája kedvenc bézs gyapjúkabátját az
előszobái fogasról. Leszedett pár ősz hajszálat a gallérjáról, és hagyta, hogy
a földre hulljanak. Becsukta a szemét, az orrához nyomta a kabátot, és
beszívta a White Linen parfüm ismerős illatát. Visszaakasztotta a kabátot a
helyére, és bement a konyhába, ahol meglátott egy öreg, fém tortadobozt a
konyhapulton. Lefeszegette a tetejét. Az utolsó Victoria piskótatorta volt
benne, amit az anyja életében sütött. A valaha könnyű és puha piskóta már
száraz volt, és világoskék penész borította. Betht kirázta a hideg, és
visszatette a doboz tetejét. Úgy döntött, a ház kitakarítását egy másik napra
halasztja. Most csak az érdekelte, hogy találjon valami arra utaló nyomot,
hogy ki lehetett az apja.
A ház kicsi volt, s mielőtt Manchesterbe költözött, sikerült
meggyőzniük Maryt, hogy egy csomó limlomtól szabaduljon meg.
– Soha nem tudhatod, mikor lesz rá szükséged – ismételgette gyakran
az anyja, de amikor Beth rámutatott, hogy egy doboznyira van attól, hogy
bekerüljön a négyes csatorna gyűjtögetős tévéműsorába, megadta magát.
Egy egész konténert töltöttek meg azokkal a feltehetően hasznos
holmikkal. Beth most csípőre tett kézzel nézett körbe a zsúfolt nappaliban, a
bútorok, amik egykor Mary öreg, Viktória korabeli házának hatalmas
szobáiban díszelegtek, egyáltalán nem illettek a modern bungalóba.
Beth tekintete az öreg fiókos szekrényre esett, s magától értetődőnek
tűnt, hogy azzal kezdjen. Elforgatta a díszes aranykulcsot, és leengedte a
fedelét. Volt benne négy apró fiók, tele varróeszközökkel és
gemkapcsokkal, volt még néhány öreg Parker golyóstoll, egy svájci bicska
és különböző külföldi pénzérmék. Felvette az utóbbiakat, és megcsörgette a
markában. Igaz, hogy Mary tejesembere görög származású volt, de Beth
nem gondolta, hogy tetszett volna neki, ha az anyja drachmában fizet neki.
Elmosolyodott, és visszaejtette az érméket a kis fiókba, majd visszacsukta a
szekrény fedelét, és az alsó nagyobb fiókokra fordította a figyelmét. A
legfelső tele volt iratokkal és biztosítási papírokkal tömött manilla
borítékokkal, volt még benne egy másolat Mary végrendeletéről, és az
előző házának adásvételével kapcsolatos papírokról. Az alatta lévő fiókban
a keményített abroszai, szalvétái és néhány új gyertya kapott helyet. Beth
szörnyen tolakodónak érezte, hogy így turkál az anyja dolgai között, és már
előre rettegett a naptól, amikor majd az egész házat ki kell ürítenie. Ahogy
körbetapogatózott a fiók hátuljában, a keze ráakadt egy négyszögletes
dobozkára, amely előző életében nyilvánvalóan kekszesdoboz volt. Beth
fázós ujjai merevek voltak, nem nagyon akartak engedelmeskedni neki,
miközben a doboz fedelét feszegette, de végül sikerült levennie a tetőt, és a
belsejében egy halom fényképet talált.
Felemelte a legfelsőt, és tanulmányozni kezdte azt a három alakot,
akik egy színpad lépcsőjén álltak. A nagyszülei még az ő születése előtt
meghaltak, ennek ellenére azonnal felismerte őket, ahogy a tízéves anyja
mögött álltak, mind a hárman csak úgy dagadtak a büszkeségtől. Beth
megfordította a képet, s látta, valaki Lytham, 1954-et írt a hátoldalára. Talált
még néhány fényképet Maryről és Thomasról, a férjéről, és nagyon sokat
saját magáról, ahogy a parton játszik. Némelyik később készült fotó színes
volt, beleértve Mary és Thomas 1972-es esküvői képét. Thomas egyenesen
a lencsébe nézett, a karjába kapaszkodó menyasszony pedig újdonsült
férjére függesztette a tekintetét.
Beth szeretetteljesen mosolygott, és hüvelykujjával végigsimított az
anyja örömtől sugárzó arcán, amelyet a felvétel örökre megőrzött, és még
mit sem sejtett az eljövendő szívfájdalomról. Amikor még kicsi volt, Beth
gyakran nézegette az esküvői albumukat, és úgy csinált, mintha ez a jóképű,
pimasz mosolyú férfi az állig érő hullámos hajával valójában az apukája
lenne. Mary rengeteg csodás történetet mesélt Thomasról, és arról, hogy
milyen gondoskodó férj volt. Maryt azon a napon megigézte, amikor
először találkoztak, és a kisfiú rámosolygott az óvodában. Beth tudta, hogy
az édesanyja soha nem volt képes feldolgozni, hogy olyan fiatalon vesztette
el Thomast, de az, hogy mi vezethetett az ő fogantatásához, csupán négy
rövidke hónappal a férfi halála után, rejtély volt számára. De minden
alkalommal, amikor feszegetni próbálta a témát, elutasító legyintést kapott
válaszul.
Tovább lapozgatta a fényképeket, némelyik felett sokáig elidőzött,
másokra csak egy futó pillantást vetett. Mire elérte a doboz alját, a lábai
megmerevedtek, és megfájdult a háta. A sok felidézett emlék búskomorrá
tette, és már épp vissza akarta tenni a doboz tetejét, amikor észrevette, hogy
a doboz alját megfakult virágos tapéta borítja, a mintát felismerte a
gyerekkori otthonából. Unottan felpiszkálta az egyik csücskét, felhúzta a
papírt, és egy Marynek címzett, kézzel írt levelet talált alatta. A boríték
felső élét szépen vágták fel. Beth belenézett, és kivett egy régi
újságkivágást. A nyomdafesték már nem volt olyan élénk, mint egyszer
lehetett, és a papír is megsárgult. Óvatosan szétnyitotta az írószekrény
tetején. A Manchester Evening News 1976. július 26-i példányából vágták
ki, a cikk címe: Tragédiába torkollt egy kocsmai társaság kirándulása.
 Érezte, hogy a tarkója azonnal bizseregni kezd, és a hideg szoba
ellenére a forróság egyenletesen kúszott fel a lábujjaiból, majd szorongássá
erősödött, mire mellkasához ért. El sem tudta képzelni, vajon az anyja miért
tartotta meg ezt az újságcikket. Kivette a borítékból a mellékelt levelet, és
óvatosan kinyitotta. Azonnal felismerte a kézírást, de a szavaknak semmi
értelmük nem volt.
Mire másodszor is elolvasta, úgy érezte, mindjárt elhányja magát, a
feje olyan üres volt, mintha vattával tömték volna ki. Rábírta reszkető lábát,
hogy megmozduljon, és a hátsó ajtóhoz futott. Remegő kézzel próbálta
bedugni a kulcsot a zárba, és még épp időben sikerült kinyitnia az ajtót,
aztán a virágágyásba hányt.
 6.

Miután vett néhány mély, megnyugtató lélegzetet a kinti hűvös levegőből,

Beth visszament a konyhába és kiöblítette a száját egy kis vízzel. Még
érezte a gyomorsav ízét hátul a torkában, egy krákogással megpróbálta
eltüntetni a keserűséget, de nem sikerült. A világ megbillent a tengelyén, és
hirtelen minden megváltozott. Ez a levél olyan hatással volt az életére, mint
amikor tudósok egy közelgő aszteroidát térítenek el a pályájáról, hogy
megelőzzék a katasztrofális ütközését a Földdel. Úgy érezte, minden erő
elhagyta a testét, olyan lett, mint az anyja hervadozó szobanövényei, amiket
régóta nem locsolt meg senki.
Visszatette a levelet és az újságkivágást a borítékba, és bedugta a
táskájába. Elkeseredetten otthon akart lenni a családjával. Annak ellenére,
amin Jake-kel mentek keresztül, otthon legalább tudta, ki ő. Michael
felesége és Jake anyja. Ez volt a lényege, vissza kell mennie oda, ahova
tartozik, oda, ahol nem várják titkok és féligazságok, amik magát a létezését
fenyegetik.
Olyan erősen csapta be az anyja ajtaját, hogy megremegett benne az
üveg, és valami a földre esett a másik oldalon. Beindította a kocsit, aztán túl
sok gázt adott, ami ellen a motor hangos bőgéssel tiltakozott. A hazafelé
vezető úton gyorsabban vezetett, mint általában, és annál határozottan
gyorsabban, mint amennyivel egy olyan embernek lett volna szabad
mennie, akinek könnyek homályosítják el a látását.
A kocsifelhajtó kavicsa ropogott a kerekek alatt, olyan hirtelen állt
meg az autóval a bejárati ajtó előtt.

Michaelt a konyhában találta, az egyik nagy puha kanapéjukon ült, és épp

az Ötös fogat-sorozat egyik könyvéből olvasott fel Jake-nek. A történtek
ellenére Beth azon vette észre magát, hogy elmosolyodik. A fiuk imádta
ezeket a történeteket, és Beth mérhetetlenül hálás volt, hogy Enid olyan
termékeny író, hogy huszonegyet írt belőlük.
Jake felnézett, amikor észrevette, hogy ott áll.
– Az ötös meghódítja a Csempész-csúcsot, apu ezt olvassa nekem.
– Jaj, az a kedvencem!
 A gyerek felkacagott.
– Mindegyikre ezt mondod, anyu.
Igaz. Mindegyik a kedvence volt, és nagyon örült, hogy Jake is annyira
szereti őket, mint ő tette gyerekkorában.
– Michael, beszélhetnénk egy kicsit?
A férfi levette a karját Jake válláról.
– Persze, mi az?
Beth a fejével intett, hogy menjen oda hozzá a konyhaszigethez.
– Jake, jegyezd meg, hol tartottunk. Kíváncsi vagyok, hogy kerül ki
Julien ebből a kutyaszorítóból.
Beth kihalászta a borítékot a táskájából, és a férje kezébe nyomta.
– Mi ez?
– Anyunál találtam. – Beth kimért hangvétele meghazudtolta a
bensőjében kavargó zűrzavart. – Olvasd el!
A férfi először az újságkivágást vette ki. Miközben olvasta, egyre
mélyebbeket lélegzett, és a halántékán lüktetni kezdett egy ér.
Tragédiába torkollt egy kocsmai társaság kirándulása

Egy szörnyű közúti baleset tragédiában végződött szombaton a manchesteri

Ivócimborák kocsma törzsvendégei számára. Egy blackpooli kirándulásról tartottak
hazafelé, amikor a sofőr uralmát vesztette a Ford Transit minibusz felett, amiben
utaztak.
A meg nem nevezett sofőr és két másik utas a helyszínen életét vesztette, többen
megsérültek. Félő, hogy a halottak száma még nőni fog. A szerencsétlenség pontos oka
egyelőre ismeretlen, egy feltételezés szerint az elmúlt napok perzselő hőmérséklete
megolvasztotta az aszfalt egy részét, ezen csúszhatott meg a jármű.
A rendőrség arra kéri a szemtanúkat, hogy jelentkezzenek a 061 761 2442-es
telefonszámon.

Michael végigolvasta a cikket, és Bethre nézett, az arcán döbbenet ült.

– Mit keresett ez anyádnál?
– Fogalmam sincs, Michael. De csak várj, amíg elolvasod azt a levelet,
amit mellette találtam!
 7.

1976. JÚLIUS

Harry Jones a napjait Manchester utcáit járva töltötte, kezében a

nejlonszatyrokkal, amikben minden e világi vagyona benne volt. A
hőhullám hetek óta tartott, az ország egyes részeiben már napi
vízfogyasztási fejadagot is be kellett vezetni, és több utcában közkutakat is
lehetett látni. De Harry aznap egybe sem botlott bele, amit igazi
balszerencseként élt meg, mert hálás lett volna, ha megmoshatja a lábát.
Nem mondhatni, hogy jól ment a sora, de keserűség és rosszindulat nélkül
élte az életét. Lehet, hogy az elmúlt hat év, amit az utcán töltött, megviselte
a testét, de a lelkét nem törte meg, és még hetvennyolc évesen is
ragaszkodott a reményhez, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Büszke
ember volt, aki kétszer is szolgálta a hazáját, először az első
világháborúban, amikor annak ellenére önként jelentkezett a hadseregbe,
hogy túl fiatal volt, majd később a másodikban, amikor már túl öreg volt
harcolni, ezért abban a gépészüzemben dolgozott, ahol a Lancaster
nehézbombázó repülőket gyártották. Életének egyik legnagyobb eredménye
az volt, hogy felvették villamosmérnöknek. Nem rossz teljesítmény egy
kölyöktől, aki torz fejjel, koraszülöttként jött a világra egy eldugott közép-
walesi farmon, és akire az orvos azt mondta, soha nem lesz belőle senki.
Mindent egybevetve nem volt rossz délutánja. Sikerült szereznie egy helyet
2
a járdán a Rumbelows előtt, és látta, ahogy Björn Borg megnyeri a
wimbledoni férfi egyest.
Ahogy az utcán cammogott, kétrét görnyedve a szatyrai súlyától,
észrevett egy elhagyatott bevásárlókocsit, és egyből jó kedve kerekedett.
Talán megfordult a szerencséje. Harry soha nem lopott volna
bevásárlókocsit a szupermarketből, de ez csak ott árválkodott az utcán.
Azzal csak szívességet tenne mindenkinek, ha eltávolítja. Kiráncigálta a
bokorból, s összerándult az arca, amikor egy hosszú szedervessző
belekapott a karjába és a karcolásból kiserkent a vér. Bepakolta a szatyrait a
kocsiba, és rájuk terítette vastag kabátját. Ebben az időben, természetesen,
nem volt szüksége rá, de mégis hasznára volt, mert este ráfekhetett, így jó
szolgálatot tett neki az utcán töltött évei alatt.
Kezdett besötétedni, ahogy a választott fekhelye felé közeledett,
miközben a kocsival küszködött, aminek meg volt az az idegesítő szokása,
hogy balra húzott, az árok felé. Az Ivócimborák tornáca volt az egyik
kedvenc helye, és Selwyn Pryce, a szintén walesi származású kocsmáros,
mindig nagylelkű volt vele. Harry nagyon odafigyelt arra, hogy ne
használja ki Selwyn jó természetét, és mindig próbált felajánlani valamit
cserébe, még ha csak annyit is, hogy összeszedte a szemetet vagy a
csikkeket a kocsma körül, vagy kigazolta a járda repedéseit.
Az aznapi is egy újabb meleg, párás éjszakának ígérkezett, ami nem
fogja megkönnyíteni az alvást. Ahogy bekanyarodott a sarkon, és
látótávolságba került az Ivócimborák, észrevette Trisha, Selwyn új
feleségének feltűnő alakját, ahogy egy törzsvendéggel hadakozik, aki nem
akart elmenni. Harry magában kuncogott. Trisha sokkal ügyesebben
szerelte le az alkalmi részegeseket, mint a férje, így nem volt meglepő,
hogy Selwyn ráhagyta. Amikor a nő meglátta Harryt, felvette az ismerős
harci állását, kezét vékony csípőjére tette, felvonta szépen ívelt
szemöldökét, és nyelvét határozottan a szája belső oldalához nyomta.
– Jó estét, Trisha! – Harry udvariasan biccentett, amikor odaért hozzá.
– Ördög és pokol, Harry! A héten már harmadszor tolja ide a képét.
Nem tud valahova máshova menni?
– A Midland hotelben nem volt szabad szoba.
Trisha úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a tréfás megjegyzést, és
még jobban belelendült a tirádájába:
– Kihasználja Selwynt, úgy bizony. Tudja, hogy arany szíve van, pedig
nem tesz jót az üzletnek, hogy egy csavargó fekszik a küszöbön.
Harry levette kabátját a kocsiról, leterítette a csempézett lépcsőre, és
lehuppant rá.
– Mára már bezártak, Trisha, és mire holnap kinyitnak, már itt sem
leszek – érvelt a férfi. Utálta, hogy könyörögnie kell ennek a
fiatalasszonynak, aki befurakodott Selwyn életébe, és tönkretette a
házasságát a bűbájos Babsszel, és úgy el volt telve magától, mintha
legalábbis az ő neve lett volna az ajtó fölött, és nem Selwyné.
Az ajtóban megjelent Selwyn, egy poharat törölgetett.
– Mire föl a nagy lárma, Trisha? Még benn a… Ó, jó estét, Harry!
Trisha mindkét kezével a levegőbe csapott, és beviharzott a kocsmába.
 – Nem értem, minek fárasztom magam. Én próbálok ebből a
koszfészekből ízléses kocsmát faragni, te meg ragaszkodsz ahhoz, hogy egy
zilált külsejű piszkos koldus mocskolja be a bejáratot. – Olyan erővel vágta
be az ajtót, hogy még a pult fölé akasztott poharak is beleremegtek, és
bentről fejezte be a mondandóját. – És még büdös is.
Harry a hónaljába temette az orrát, és vett egy nagy levegőt.
– Tényleg? Sajnálom. A forróság miatt van, tudja, nagyon nehéz hűvös
helyet találni.
Selwyn leült mellé.
– Ne kérjen bocsánatot, Harry! – Az ajtó felé biccentett. – Tudja,
milyen. Szeretne megfürödni?
Harry hangosan felnevetett.
– Na, az lenne valami, Trisha biztosan imádná.
Selwyn felkecmergett, és a könyökénél fogva felsegítette Harryt is.
– Csak bízza rám Trishát. Még mindig én vagyok itt a főnök. – Az
utóbbit nem sok meggyőződéssel mondta.
Trisha a pult mögött a csepegtetőtálcákat ürítette ki, amikor Selwyn,
Harryvel a sarkában, belépett a kocsmába.
– Azt mondtam neki, hogy megfürödhet.
Trisha abbahagyta, amit csinált, és úgy meredt Selwynre, mintha még
egy fejet növesztett volna.
– Megfürödhet? Itt? Természetesen, nem okoz gondot, jöjjön be. Ha ad
nekem egy percet, akkor teszek magának egy szép, puha törölközőt a
radiátorra, még talán egy kevéske fürdősót is tudok nélkülözni. – Trisha
megrázta a fejét, és tovább törölgette a tálcákat.
Harrynek feltűnt a szarkazmus, de Selwyn csak ment tovább
rendületlenül.
– Csak segítek neki, Trisha, nem tudnál mutatni egy kis együttérzést?
– Aszály van, Selwyn, nem emlékszel? Te is láttad a plakátokat:
„Spórolj a vízzel, fürödj egy baráttal.”
Selwyn Harrryhez fordult, és kacsintott.
– Szerintem osztozni akar veled.
Trisha fogott egy nedves ruhát, és a férjéhez vágta. Egyenesen a
képébe talált.

Trisha már két éve élt a másik nő címkével. Már az elején sem zavarta, most
meg egyáltalán nem érdekelte. Elvégre, ha Selwyn boldog lett volna
Barbarával, egyszer sem néz őrá, nemhogy kétszer. Egy picit azért
idegesítette, hogy az emberek kizárólag őt hibáztatták, de hát ilyen
korlátoltak az Ivócimborák törzsvendégei. Könnyedén megfeledkeztek
arról, hogy a kedélyes kocsmárosuk volt az igazi házasságtörő, nem pedig
ő.
Trisha a fésülködőasztalánál ült, és a tükörképét csodálta. Huszonhat
évesen a fénykorában volt, és Selwyn teljesen bele volt bolondulva. Még jó
hogy, elvégre negyvenöt éves pasi, egy volt feleséggel és egy tizenéves
lánnyal, és bár még kétségtelenül jóképű, a legjobb éveit már rég maga
mögött hagyta. Igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy egy ilyen
szexi, fiatal feleséggel áldotta meg az ég, mint ő. Ha már vonzó külsőről
volt szó, Selwyn a volt vőlegényének, Lennynek a nyomába sem érhetett,
de őt bezárták a Strangewaysbe fegyveres rablásért. Persze megígérte neki,
hogy várni fog rá, de húsz év mégiscsak hosszú idő, és egy nőnek vannak
szükségletei, bár nem tervezte, hogy beleszeret Selwynbe és a kocsmájába.
Fiatal volt, karcsú, és tele energiával, jól mutatott a pult mögött a hatalmas
kebleivel, amik mindig azzal fenyegettek, hogy kibuggyannak a szűk
ruháiból.
Leszedte a műszempilláját, és átfuttatta az ujjait hidrogénszőke
tincsein. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy jobban lássa, és az ujjával
megfeszítette a szeme körüli bőrt, hogy eltüntesse azt, amit a szarkalábak
első jelének vélt. Balra fordult, és kézfejével megütögette az álla alatti bőrt.
Nem vette észre, hogy Selwyn az ajtóban áll, és néma vidámsággal figyeli.
Ahogy a férfi elindult felé, Trisha meglátta a tükörben, szembefordult
vele a székén, és hagyta, hogy szaténköpenye szétnyíljon a derekáig.
Selwyn letérdelt elé, és gyengéd csókot lehelt lapos hasára. Ő úgy futtatta
végig az ujjait férje rövid, göndör haján, mintha tetvek után kutatna.
– Be kell festenünk ezeket az ősz hajszálakat.
Selwyn kiegyenesedett, és megnézte magát a tükörben.
– Ne mondd, te kis szemtelen, én csak néhányat látok.
Trisha úgy folytatta, mintha a férfi meg sem szólalt volna.
– Igazából csak a halántékodnál van. Majd hétfőn hozok rá valamit a
Bootsból.
Trisha felállt, a köpeny a földre hullott, szaténtavacskát formálva a
lábánál. Csípőre tette a kezét, Selwyn szeme pedig szinte felfalta a
meztelenségét. A férje közelebb húzta magához, belemarkolt hosszú, szőke
hajába, és szájon csókolta. Trisha finoman eltolta magától.
 – Megállj, csak ne olyan gyorsan, uram! – És a lépcsőforduló felé
biccentett. – Penderítsd ki azt a mocskos csavargót a fürdőszobámból, és
amikor azzal megvagy, ereszkedj négykézlábra, és súrold fel az egészet
Vimmel.
Selwyn gyengéden megpuszilta a homlokát.
– Csupa szív teremtés vagy te. Főzök Harrynek egy teát, és utána még
meg kell etetnem Falatkát. Korábban elfelejtettem. Te sem etetted meg, mi?
– Mit gondolsz?
Ha rajta múlt volna, soha nem megy Selwyn volt felesége nyavalyás
nyulának a közelébe. Ha csak azért nem, hogy „véletlenül” nyitva felejtse
az ól ajtaját. Számára az állat nem volt más, csak Barbara kifogásainak
egyike, amik miatt továbbra is bejárt a kocsmába. Csak azért, mert arra
kényszerült, hogy a válás után elhagyja az Ivócimborákat, és azóta egy kert
nélküli kis lakásban élt, úgy gondolta, elfogadható, hogy ráhagyja a nyulat
Selwynre. A kis ólja a kocsma mögötti sörkertben volt. Nos, talán a sörkert
elnevezés túlzás. Valójában csak egy kis darabka füves terület volt fehér
műanyag asztallal, aminek közepéből napernyő állt ki, amire egy sörgyár
lógóját nyomták.
Ez tisztességtelen, füstölgött magában Trisha, miközben kefélni kezdte
a haját, és vadul nekiesett a tincseknek. Selwyn már az ő férje, és
Barbarának ezt le kell nyelnie. A lányát, Lorraine-t még valahogy elviselte,
amikor látogatóba érkezett, annyira oktalan azért nem volt. De Barbara
szinte állandóan ott volt a kocsmában, nevetgélt és viccelődött a
törzsvendégekkel. Trisha biztos volt abban, hogy még mindig azt hiszi
magáról, ő a kocsmárosné, ráadásul a vendégek szerették, aminek a miértjét
egyszerűen ki nem találhatta. Nagyokat lélegzett, és igyekezett kordában
tartani a haragot, ami mindig elöntötte, amikor Selwyn volt feleségére
gondolt.
Az ágyon ült, amikor férje a tenyerét dörzsölgetve a hálószobába
lépett.
– Mindennel kész vagyok.
Oldalra simította Trisha haját, és megsimogatta a vállát.
Trisha lesöpörte magáról a férje kezét.
– Gondolkodtam.
Selwyn felnyögött.
– Ó, csak ezt ne! Utálom, amikor így kezdesz egy mondatot.
Trisha figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
 – Azt akarom, hogy tiltsd ki a volt feleségedet.
– Mégis milyen alapon?
– Azon az alapon, hogy idegesít engem.
– Trisha, a vendégeim fele idegesít téged. Ezt a logikát követve nem is
lenne kocsmám.
Trisha taktikát váltott, kinyújtotta a kezét, és elkezdte kicsatolni
Selwyn övét.
– Selwyn, kérlek! Te nem is tudod, milyen érzés nekem, hogy mindig
itt van. Úgy érzem, mintha osztoznom kellene vele rajtad, pedig én csak
magamnak akarlak.
Anélkül, hogy levette volna a szemét a férfi arcáról, megnedvesítette
az ajkát, lassan lehúzta Selwyn cipzárját, és lejjebb tolta a farmernadrágját.
Ahogy a vér elhagyta a fejét, és másfelé indult, a kocsmáros lehajolt, és
belesuttogta Trisha nyakába:
– Holnap majd beszélek vele.
A nő megragadta az arcát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Megígéred?
– Ígérem – sóhajtotta Selwyn. – És most gyere ide, te kis boszorkány!
Trisha megfogta a férje kezét, és megsimogatta, de közben a tekintete
megakadt az öklére tetovált szavakon. Miért nem varrattatta magára, hogy
szeret és utál, mint mindenki más. Miért kellett Babset tetováltatnia rájuk,
mint az örökké tartó szerelmük szimbólumát? Ez is egy volt azon idegesítő
dolgok közül, amiket el kell majd intéznie, hogy Barbarát végleg eltávolítsa
Selwyn életéből.
 8.

Babs vasárnap korán ébredt. Ez is egy olyan reggelnek bizonyult, amikor

egy örökkévalóságig tart az agyának, hogy végre eszébe jusson, a hét
melyik napja is van. Kidörzsölte az álmot a szeméből, miközben széthúzta a
függönyöket és kinézett a kék égre, amit azokban a napokban mindenki
természetesnek vett. Neki viszont elege volt a nagy melegből, és sóvárgott
egy hideg zivatar után, ami végre leülepítené a port, és meglocsolná a
kiszáradt kerteket. Nem mintha lett volna kertje, ami miatt aggódhat. Sok
órát töltött gazolással a kocsma mögötti pici udvarban, virágokkal ültette
tele a függőcserepeket és a dézsákat, s az egészben hihetetlen nagy öröme
és sikerélménye volt. A vendégek gyakran dicsérték a sok illatos virágot,
amiket a petúniái hoztak, egyszer még egy díjnyertes tojástököt is
termesztett, és bár csak második lett, a kék szalag még mindig ott lógott az
italpult fölött a bárban. A kertészkedés csak egy volt az örömforrások
közül, amiket elzárt előle a válása Selwyntől. Ha legalább utálni tudná
azért, amit tett vele, az élete sokkal könnyebb volna, de soha semmi nem
volt ilyen egyszerű.
Tizenhárom éves kora óta volt szerelmes Selwynbe, amikor a fiú
munkát keresve besétált a szülei kocsmájába Salfordban. A lépcső tetejéről
nézte, ahogy bemutatkozott az apjának. Ő volt a legegzotikusabban kinéző
fiú, akit valaha látott, azokkal a fényes, sötét loknikkal és azzal a huncut
mosollyal. Alig bírta levenni a szemét magas arccsontjáról és olajbarna
bőréről. A fiúknak az iskolában mind sápadt, foltos bőrük volt, furcsa kékes
árnyalatban, amitől úgy néztek ki, mintha az egész életüket egy barlangban
töltötték volna. Babset megbabonázta a fiú bársonyos walesi akcentusa, és
amikor Selwyn észrevette, hogy a korlát mögül lesi, biccentett, egy kicsit
elmosolyodott és rákacsintott. Ha nem a korlátba kapaszkodva ült volna, a
lábai talán meg sem tartják, és leesik a lépcsőn.
Nem lepte meg Babset, hogy Selwyn közvetlen modora mennyire
levette a lábáról az apját, de főleg az anyját, és egy héttel később már be is
költözött a kocsmába. Ám, nem kis bosszúságára, úgy kezelte őt, mint egy
kishúgot. A fiú csak három évvel volt idősebb nála, ez azonban akkoriban
még áthidalhatatlan szakadéknak tűnt.
 Mire a két év kötelező katonai szolgálat teljesítése után hazatért, a fiú,
akibe beleszeretett, férfivá érett. Legalább tíz centit nőtt, és a sokhavi
kemény testedzés hatására a teste izmoktól duzzadt. Szép göndör haját
levágták, de az új, fésületlennek ható stílusa még inkább kihangsúlyozta
előkelő vonásait. Babsnek szerencséje volt, hogy a fiú távollétében ő is
magabiztos fiatal nő lett, aki jól felkészült Selwyn hazatérésére. Tehetséges
varrónő volt, és mivel ő is vallotta a háború után népszerű boldogulj és
foltozgass filozófiát, varrt magának egy csinos virágos ruhát az anyja egyik
régi nyári függönyéből. A széles szoknya kiemelte vékony derekát, és a
ruhát egy hatalmas masniba kötött piros selyemövvel dobta fel. Az
átváltozását az anyja merész piros rúzsa tette teljessé, ami annyira jól
sikerült, hogy azon a napon, amikor Selwyn végre besétált a kocsmába,
még be is mutatkozott neki, mintha akkor találkoztak volna először. Attól a
pillanattól fogva soha többé nem kezelte úgy, mintha a kishúga lenne.
3
Az első randevújukon Selwyn a Belle Vue Gardensbe vitte, és
meggyőzte, hogy üljön fel vele a Hernyóra. Babs végig Selwyn karjába
kapaszkodott, miközben a kocsi egyre gyorsabban haladt a hullámzó
pályán. Amikor becsukódott felettük a vászontető, teljes sötétségbe borítva
az utasokat, Selwyn kapott az alkalmon, és életében először megcsókolta.
Az ajka nem hagyta el Babsét a menet ideje alatt, és mire a vászontető újra
felemelkedett, a lány kába volt és szédült, de hogy a tengeri betegségtől
vagy attól, hogy mennyire vágyott Nelwynre, nem tudta volna
megmondani.
De ez már mind a múlté, és semmi jó nem származik abból, hogy
azokon az időkön mereng. Babs elfordult az ablaktól, és átment a konyhába.
Selwyn nem egyszerűen a szívét törte össze, mert abból talán még fel tudott
volna épülni, hiszen egy meghasadt szívet az idő képes meggyógyítani.
Nem, az ő szívét halálra tiporták, és minden kétséget kizáróan tudta, hogy
soha nem lesz már a régi.
Az persze nem Selwyn hibája volt, hogy az a felfújt céda Trisha
rávetette magát, elárasztotta a bókjaival, és belecsábította egy helyzetbe,
aminek egy férfi sem tudott volna ellenállni. Lehet, hogy Selwynnek
hízelgett a rá fordított figyelem, és hihetetlenül gyenge akaratú férfinak
bizonyult, de nem ő volt a hibás. Mindazonáltal Babs hirtelen felindulásból
döntött úgy, hogy elválik tőle, nagyjából öt másodperccel azután, hogy
rájuk talált a pincében: Trisha a falnak döntve, a lábai Selwyn ritmikusan
mozgó teste köré kulcsolva. A férje háttal állt neki, miközben ő lassan
leereszkedett a pince lépcsőjén, nedves tenyere fényes csíkot hagyott maga
mögött a fakorláton, így Selwynnek fogalma sem volt arról, hogy ott volt.
Viszont Trisha látta, és még egy kis diadalmas mosolyt is rávillantott a férfi
válla fölött.
Babs természetétől távol állt, hogy bárkit is utáljon, de a tömény
keserűség, amit Trisha iránt érzett, néha elhatalmasodott rajta, és átkozta a
fiatalabb nőt, amiért olyasvalakivé változtatta, aki régebben nem volt. Az
erős, boldog családjukat szétszakította Trisha önző vadászata Babs férje
után. Az, hogy miért pont Selwynre esett a választása, talány volt. Trisha
egy pökhendi, szőke, nagy mellű lotyó volt, soha nem hiányoztak a
közeléből a csodálók, akik rá akarták tenni a kezüket telt idomaira. A
helyzet igazságtalanságától Babs sikítani tudott volna. Selwyn és Trisha
most kényelmesen elvannak az Ivócimborákban, élik a kocsmáros és a
kocsmárosné vidám életét, miközben ő és a lánya, Lorraine ebben a parányi
földszinti lakásban nyomorognak, a papírvékony falakkal, a kopott
szőnyeggel és a szomszéd sörfőzdéből a nyitott ablakokon át folytonosan
beáramló komló szagával.
Hogy megkeresse a kenyérre valót, Babs arra kényszerült, hogy
munkát vállaljon a helyi savanyúsággyárban. Hála az égnek, nem a gyártási
osztályon, hanem a hátsó, fülledt irodában, ahol azzal töltötte a napjait,
hogy előkészítette a fizetéseket, és igyekezett elhárítani kéjenc főnöke, Mr.
Reynolds kelletlen próbálkozásait. Minden reggel az ecet orrfacsaró
szagával indult, amitől könnyezett a szeme. Mr. Reynolds folyton arra
kérte, hogy vegyen ki egy aktát az iratszekrény alsó fiókjából, vagy leejtette
a tollát a padlóra, és megkérte, hogy vegye fel. Babsnek egy hétbe telt, hogy
ráeszméljen, az egész csak arról szólt, hogy a főnöke beleshessen a
szoknyája alá. Mr. Reynolds az átható testszagával és a hónaljánál párolgó
hatalmas izzadságfoltokkal már azzal is nagy megpróbáltatást jelentett,
hogy egy irodán kellett osztozniuk. Babs azon sem lepődött volna meg, ha
gombatelep nő a férfi hónalja alatt. Az ingek csak úgy feszültek nagy hasán,
és hatalmas tokája ráfolyt a gallérjára. Teljesen kopasz volt, a feje sápadt és
fényesen csillogott, vastag ajka mindig nedves volt. Napi nyolc órát
összezárva tölteni vele, abban a picike irodában, valódi erőpróba volt, de
Babs legalább a számlákat be tudta fizetni. Ezért mindenképpen hálásnak
kell lennie, mondogatta magának elcsigázottan.
Végigment a kis lakásuk folyosóján, és óvatosan bekopogtatott a lánya
szobájába. Lorraine megmozdult a takaró alatt, és kiszólt:
 – Ébren vagyok, gyere be!
Babs egy bögre teát tett az éjjeliszekrényre, és leült a lánya ágyára.
– Jó reggelt! Milyen volt a tegnap este?
– Hm, jó volt. Otthon maradtunk, Petula David Cassidy-lemezeit
hallgattuk, beszélgettünk, meg ilyesmi. Az apukája adott egy kis
cseresznyebort, kint, a hátsó kertben ittuk meg.
– De ugye, nem ittál túl sokat? – Babs megsimogatta Lorraine hosszú,
aranybarna haját. – A szád még mindig lila.
– Tizennyolc éves vagyok, anyu! – Lorraine visszadőlt a párnára, és
becsukta a szemét. – Csak két üveggel – vallotta be. – De nagyon kis
üvegek voltak.
Babs kiegyenesedett.
– Később menjünk át és látogassuk meg aput? Utána elvihetnénk
Falatkát a parkba.
– Persze, ha szeretnéd. – Lorraine kinyújtózott, és egy túlzó ásítást
hallatott. – Anyu, bekapcsolnád a rádiót?
Babs elkezdett babrálni a tranzisztoros rádió gombjával, amit a lány az
ágya mellett tartott.
– Megyek és készítek valami reggelit. Felkelsz, vagy szeretnéd, hogy
behozzam?
Lorraine elmosolyodott.
– Köszi, anyu! Inkább hozd be! És kevernél nekem egy narancsos
italport is?
Babs betette a kenyeret pirulni, és épp bele akarta keverni a
narancsport egy pohár vízbe, amikor rémült sikítás hasított a fülébe.
Lorraine szobájához futott, és fel volt készülve, hogy egy betörő alá
szorulva találja a lányát, aki az életéért küzd. Amikor berontott a szobába,
Lorraine az ágy szélén ült, a rádió a füléhez szorítva, és nagy Bambi-szeme
elkerekedett a félelemtől.
– Friss hírek a Piccadilly Rádión – mondta Lorraine zihálva. –
Tűzoltókocsikat rendeltek egy Talbot utcai kocsmatűzhöz.
– Mi? A Talbot utcába? Biztos vagy benne?
Lorraine magán kívül volt.
– Igen, anyu, azt mondta.
Babs az ágyra rogyott, és karjába vonta a lányát.
– Ó, istenem, csak ezt ne! Csak ne az Ivócimborákhoz!
 9.

Harry az Ivócimborák tornácának kemény padlóján feküdt, és próbált

kényelmesebben elhelyezkedni. Arcát a csempének nyomta, és örömmel
fogadta a lapokból áradó hűvösséget. A szakálla viszketett, és mindent
megadott volna, ha elmehet WC-re. Elűzte az érzést az elméjéből, és azt
képzelte, hogy ropogós pamut ágyneműn fekszik a régi otthonában. A
harminckét évnyi házasságuk alatt Elsie minden harmadik napon áthúzta az
ágyneműt. Mondogatta neki, hogy erre semmi szükség, főleg, hogy az
ágyneműt kézzel kellett kimosni, aztán meg mángorolni. De nem lehetett
lebeszélni róla. Egy kényszer volt, egy szokás, ami még erősebb lett, miután
Harry egy mosógéppel ajándékozta meg az ezüstlakodalmuk alkalmából.
Néha, ha nagyon erősen összpontosított, még érezte a mosópor illatát, amit
a felesége használt, és a boldogabb időkbe repítette vissza. Viszont aznap
hajnalban, ahogy hagyta elkalandozni a gondolatait, egy másik szagra lett
figyelmes, ismeretlen és nem oda való volt. A csukott szeme csípni kezdett
a szemhéja alatt, és amikor kinyitotta, csípős, szürke füstöt látott
gomolyogni a kocsma ajtaja alól. Egy szempillantás alatt talpon volt, és már
dörömbölt is az ajtón.
– Selwyn, Selwyn! – Pánikba esve nézett körbe, de az utca annyira
kihalt volt, hogy még az sem lepte volna meg, ha ördögszekerek gurulnak
végig rajta. Újra megpróbálta: – Selwyn, Trisha! Ki kell jutnotok, ég a
kocsma!
Fölvett egy nagy követ az árokból, és a hálószobájuk ablakának dobta.
Az üveg betört, hála az égnek, és azon nyomban sűrű füstfelhő ömlött ki a
nyíláson a tiszta hajnali levegőbe-.
Te jó isten, a tűz elérte a hálószobájukat!
– Segítség, segítség!
Harry olyan gyorsan sietett végig az utcán, amilyen gyorsan öreg
csontjai engedték. Kirántotta a telefonfülke ajtaját, és tárcsázta a 999-t. A
telefonközpontos nyugodt hangja segített neki összeszedni a gondolatait,
miközben azért könyörgött, hogy küldjék ki a tűzoltókat és mentsék meg az
egyetlen barátját, aki még volt neki.
 Csak tíz percbe telt, hogy megérkezzen a tűzoltóautó, de az alatt az idő
alatt Harrynek sikerült összezúznia a vállát azzal, hogy megpróbálta betörni
a bejárati ajtót. Tudta, hogy semmi esélye. Selwyn lefekvés előtti utolsó
dolga minden este az volt, hogy bereteszelte az ajtót, alul és fölül is.
Többször betörtek már hozzá, ezért semmit nem bízott a véletlenre.
Szerencsére a nehéz reteszek olyan könnyen adták meg magukat a tűzoltók
rohamának, mintha balsafából készültek volna. Harryt az utca másik
oldalára parancsolták, ahol egy kis csoport gyülekezett. A tejesember
otthagyta a kocsiját, és munkáját felfüggesztve nézte a kibontakozó drámát.
A tűzoltóhadnagy odament Harryhez.
– Maga értesített minket, uram?
Harry a sérült vállát szorongatta.
– Igen, észrevettem, hogy füst árad az ajtó alól.
– Hányan tartózkodnak odabenn?
– Selwyn, a kocsmáros, és a felesége, Trisha.
A tűzoltó felvonta a szemöldökét.
– Akkor összesen hárman?
Harry kezdett ideges lenni:
– Ketten. Ketten vannak odabenn. Selwyn a kocsmáros.
Megérkezett a rendőrség, és elkezdték hátrébb terelni a szemlélődőket.
Harry lábujjhegyre állva próbált átlesni a bámészkodók feje fölött, akik úgy
nézték az eseményeket, mint egy izgalmas előadást, ami váratlan
változatosságot csempészett az amúgy unalmas mindennapjaikba. Létrát
tettek a hálószobaablak alá, s az egyik tűzoltó olyan gyorsan mászott fel
rajta, mintha csak egy lépcsőn sietne fel. Feltolta az ablakot, és abban a
pillanatban elnyelte a fekete füstfelhő. Harry hallotta a közelgő szirénák
hangját, és imádkozott, hogy a mentő úton legyen. A tűzoltó előbukkant a
létra tetején, Trisha úgy lógott a vállán, mint egy élettelen rongybaba.
Felgyűrődött a hálóinge, és bár Harry nem hitte volna, hogy az a fajta, aki
fehérneműt vesz az ágyba, a nő kedvéért mégis örült, hogy így volt. A
mentősök kiugrottak a kocsiból, és rögtön átvették. Maszkot tettek Trisha
arcára, amit Harry úgy értelmezett, hogy még lélegzik. Egy másik tűzoltó
szaladt fel a létrán, ugyanolyan könnyedséggel, mint előtte a kollégája, és
pár perccel később már vissza is tért az ablakhoz Selwyn eszméletlen
testével, s egy kissé nehezebb volt a visszafelé útja, mint a társáé, aki
Trishát vitte. Harry átverekedte magát a tömegen, és a mentőhöz tántorgott.
Selwynt a járdára fektették, a szeme csukva, az arca fekete volt.
 – Életben van? – kérdezte Harry rekedten.
Egy rendőr karon fogta és hátrébb tessékelte.
– Adjon nekik helyet, hadd végezzék a dolgukat! Jó kezekben van.
– Életben van? – kiabálta Harry még egyszer. Tudta, hogy úgy
hangzik, mint aki magán kívül van, de nem érdekelte.
Megfordult, amikor hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Babs és
Lorraine futottak felé, az arcukra rettegés ült.
– Jöttünk, amint meghallottuk – lihegte Babs. – Merre van Selwyn, jól
van?
– Apu! – sikoltotta Lorraine.
– Már kihozták, és dolgoznak rajta. Nekem nem hajlandók mondani
semmit.
Babs odament a rendőrhöz.
– A férfi, akit kihoztak, a férjem, látnom kell.
A fiatal tiszt felvonta a szemöldökét, és lassan megrázta a fejét.
– Ööö… nem hinném. Ott a felesége.
Babs rámeredt.
– Rendben, ha ragaszkodik a szőrszálhasogatáshoz, a volt férjem. És
most el az utamból!
Nem várta meg, hogy engedélyt kapjon, átbújt a rendőrségi szalag
alatt, és térdre rogyott Selwyn teste mellett.
– Kérem, csak azt ne mondja, hogy meghalt.
Amikor meghallotta a hangját, Selwyn Babs felé fordította a fejét.
– Babs? Te vagy az?
– Ó, istennek legyen hála! – Babs megragadta a férfi kezét.
Selwyn megpróbált felülni, és azt hebegte.
– Hol van Trisha?
Babsnek még csak eszébe sem jutott a nő, a megkönnyebbülést és a
szeretetet, amit akkor Selwyn iránt érzett, azonnal megkeserítette a férfi
aggodalma a feleségéért.
– Kihozták. Jól van… azt hiszem.
Selwyn hangja reszelős és gyönge volt.
– Megtennéd, hogy megkérdezed nekem? – Elhallgatott egy időre, és
megszorította Babs kezét. – Bocsánat, hogy téged kérlek meg.
Az asszony felállt, és intett Lorraine-nek a kordon mögött. A lányuk
idegesen rágcsálta a hüvelykujja körmét.
– Apu jól van. Gyere, és várj vele, légy szíves!
 Babs látta, ahogy Trishát hordágyra teszik és betolják a mentőbe.
Odarohant, és lenézett a nőre, aki tönkretette az életét. Trisha szőke haja
kócos volt, és nagy kék szemmel nézett a fekete arcából. Ahogy meglátta
Babset, elvette a szája elől a maszkot.
– Azt… azt mondják, Selwyn jól van.
Babs biccentett.
– Rendben lesz. Az elmúlt harminc évben legalább negyven szálat
szívott naponta, a tüdeje már hozzászokott.
Trishának köhögnie kellett, de azért elmosolyodott egy kicsit.
– Eszébe jutott valakinek kihozni Falatkát? Tudom, hogy a kertben
van, de olyan nagy a füst.
Babs a szája elé kapta a kezét.
– Ó, istenem, teljesen megfeledkeztem róla, szegény kicsike!
Odafutott a legközelebbi tűzoltóhoz, és ijedten elmagyarázta neki a
helyzetet, Trisha pedig megrázta a fejét, és magában morogva visszatette a
maszkot az arcára.
– Istenverte nyúl!
 10.

– És hogy van Selwyn? – kérdezte Petula, miközben a térdén lovagoltatta

Falatkát, akinek rózsaszín szeme kidülledt a föl-le mozgástól.
A nyuszi sértetlenül megúszta a tüzet, annak ellenére, hogy az ólját
teljesen belepte a sűrű füst. Egyetlen maradandó jeleként annak, hogy
egyáltalán ott volt, a fehér szőrének még négy nappal később is
tábortűzszaga volt. Petula letette a kiégett fűre, és az állatka beugrált az üres
madárfürdető árnyékába.
Lorraine kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a nyúl selymes fülét.
– Már sokkal jobban van, köszi.
– Hol alszanak?
– Trisha ismer valami szállót a városban. Köszi, hogy befogadtátok
Falatkát. Tudod, hogy milyen nálunk így, hogy nincs kertünk, meg minden.
– Nincs mit, nem gond. – Petula tartott egy kis szünetet, és a
barátnőjére nézett. – Lorraine, miért nem jöttél ma dolgozni?
– Mi? Ó, én… ööö… fájt a fejem. Nem bírtam volna elviselni az
írógépek csattogását, meg a levegő is olyan fülledt az irodában. Biztos,
hogy nincs ott elég levegő mindannyiunknak.
– Betelefonáltál?
– Akartam, de még a fejemet sem bírtam felemelni a párnáról,
nemhogy összeszedni az erőt, hogy elsétáljak a telefonfülkéig.
Petula nem nagyon hitt neki.
– Hm… Úgy tűnik, azért ahhoz volt elég erőd, hogy vásárolni menj. A
kék szemfesték új, és még ezt a felsőt sem láttam ezelőtt.
Lorraine sóhajtva megvonta a vállát.
– A mindenségit, Petula, csak pazarolod a tehetségedet az írógép előtt.
Inkább a titkosrendőrségnek kellene dolgoznod.
Petula megrázta a fejét.
– Szerintem a titkosszolgálatra gondolsz.
– Akkor annak. Mindegy. De megígéred, hogy nem mondod el Mrs.
Simmonsnak? Már így is nagyon a bögyében vagyok.
– Persze, hogy nem foglak beárulni. Mégis mit gondolsz rólam? De
jobban kell vigyáznod! Miért nem végzel el te is egy gyorsírástanfolyamot,
mint én?
Lorraine elfintorodott.
– Nem akarok, nagyon nehéznek tűnik.
– De úgy nagyobb lenne az esélye, hogy előléptetnek. Legalábbis
nekem ez a célom.
– Neked sikerülni is fog, Petula, az apukád is ott dolgozik. Ő el tudná
intézni, hogy előléptessenek.
Petula szeme összeszűkült.
– De nem fogja. Apu soha nem kivételezne velem, és én sem akarnám.
Azt szeretném, ha büszke lenne rám. Amióta anyu itt hagyott minket,
mindent megtett értem, és én munkával szándékozom előrébb jutni, nem
pedig nepotizmussal.
– Mivel?
Petula lemondóan legyintett.
– Mindegy.
Lorraine-nek nem kerülte el a figyelmét, hogy Ralph Honeywell
mennyi mindent feláldozott a lányáért. Nem nagyon élt társasági életet. Az,
hogy ráhagyták a kilencéves Petulát, gyorsan elintézte minden lehetőségét a
romantika terén. Meg kellett tanulnia főzni, takarítani és mosni, és közben
teljes munkaidőben kellett dolgoznia. Mindig is a lánya volt a legfontosabb
számára, és elhatározta, nem fogja engedni, hogy tönkretegye a
gyerekkorát, amiért a házvezetőnő szerepébe kényszerül.
– Szerinted még mennyi idő, amíg újra kinyit a kocsma? – kérdezte
Petula, témát váltva.
Lorraine vállat vont.
– Nem t’om. Pár hét, gondolom. Hála Harrynek, csak füstkár
keletkezett, a szerkezetnek nem lett baja.
– Hm… Ki gondolta volna, hogy áldás, ha egy koldus alszik a
küszöbön?
Lorraine nevetett.
– Hála istennek, hogy ott volt! Nem is akarom elképzelni, mi lett
volna, ha nem fúj riadót. Egyébként apu akar szervezni egy kirándulást
Blackpoolba, tudod, amíg még zárva van a kocsma.
– Blackpool? Nem rossz. Mi is megyünk?
– Attól függ, hogy ki megy még. Nincs sok kedvem, ha csak az öregek
lesznek.
 – Ugyan már, Lorraine! Még jó móka is lehet, és egyébként sem kell
végig a többiekkel lennünk. Lemehetnénk a partra, úszhatnánk,
piknikezhetnénk. – A lelkesedés ritka megnyilvánulása volt ez Petulától.
Ahogy elgondolkodott rajta, lassan Lorraine-nek is megtetszett az
ötlet. Elbámult a messzeségbe.
– Lehet, hogy megkérem aput, hívja el Karit is.
– Aki úgy néz ki, mint Marc Bolan? Jóságos ég, ő túl öreg hozzád! És
szerintem amúgy is az anyukád tetszik neki.
– Nem tetszik neki az anyám, és csak harminchat éves. —Tiltakozott
Lorraine felháborodva.
– Oké, de van egy fia is nem?
– És annak mi köze van a dologhoz? Elvált.
– Igaz. És nagyon jól néz ki – ismerte el Petula. – Kit hívjunk még?
– Anyu is jönni akar majd, már csak azért is, hogy Trishát idegesítse,
és amilyen hősiesen viselkedett, Harryt sem hagyhatjuk ki.
Petula felhorkantott.
– Jesszus, igazi idilli kiruccanás lesz!
Lorraine feltápászkodott a napozószékről, és fel-alá kezdett járkálni a
kis udvarban. Egyik lábáról a másikra ugrált.
– Jézusom, de forrók ezek a lapok! Ideadnád a papucsomat? –
Elkezdte ütögetni az állát a mutatóujjával, és a homlokát ráncolta.
Petula hátradőlt, arcát a kora esti nap felé fordította, és becsukta a
szemét.
– Ó, atyám, mi jár az eszedben? Ismerem ezt a nézést.
– Lehet, hogy jó alkalom lesz ez arra, hogy Kari végre észrevegyen.
Ha meglát a bikinimben, már biztosan nem fog úgy kezelni, mint egy
gyereket.
– Lorraine, kétszer annyi idős, mint te, ráadásul én hol szerepelek
ebben a tervben? A partvonalról nézzelek, mint valami vesztes? – Petula
alig fejezte be a kérdést, a hasához kapott, és előregörnyedt a székben.
– Mi az?
– Semmi, csak eljött a hónapnak az a bizonyos ideje.
– Neked is elhívhatnánk valakit. Mit szólsz Jerryhez?
Petula felnézett, az arca fájdalmas grimaszba torzult.
– Jerry Dugganhez?
– Milyen Jerryt ismerünk még?
– Nagyon vicces, Lorraine!
 – Ugyan már, Jerry nem is olyan rossz. Tudom, hogy kicsit… furcsa,
de teljesen ártalmatlan.
– Egy kicsit furcsa? – horkantott gúnyosan Petula. – Szabadidejében
harangozni jár, és repülőket figyel, az ég szerelmére.
– Szerintem pedig cuki – vetette ellen Lorraine. – Sokkal rosszabbat is
találhatnál.
Petula felemelte terjedelmes alakját a napozószékből, árnyékot vetve a
barátnőjére. A csípője fölé tette a kezét, és úgy szorította, mintha ki akarná
emelni a nem létező derekát.
– Nem hiszed, hogy meg tudnék szerezni egy jó pasit, igaz, Lorraine?
Tudod, nem lehetünk mind olyanok, mint te, a hosszú hajaddal meg azzal
az alakoddal. Te úgy nézel ki, mint egy nyavalyás agár. Nem tehetek róla,
hogy én nem.
– Ne légy nevetséges, Petula! Miért lettél hirtelen ilyen? Csak
cukkoltalak Jerryvel. Tudom, hogy nem az eseted.
Úgy tűnt, Petula megengesztelődik.
– Akkor rendben, csak ne akarj összehozni vele! Kérsz valamit inni?
Petula két fagyis kólával tért vissza az udvarba. A fagyi felhabzott a
kólában, és lefutott a pohár szélén. Az egyiket odaadta Lorraine-nek.
– Bocsi, egy kicsit ragad.
Lorraine kinyújtotta a kezét, és elvette tőle a poharat.
– Köszi. Tudod, Jerry rendes pasi.
Petula felsóhajtott.
– Még mindig róla beszélünk?
– Nincs túl sok barátja, és jó vendége apámnak.
– Te most viccelsz? Hetente egyszer jár be egy fél korsó sörre, ami
elég neki egész estére.
– Rendben, akkor visszatérő vendége. És még az anyukáját, Daisyt is
elhozza, ő meg portóit iszik citrommal.
Petula felfújta az arcát.
– De olyan karót nyelt, Lorraine!
– És akkor? Az még nem jelenti, hogy nem szórakozna jól. Ne légy
undok, Petula! Szerintem magányos. Tudod, volt egy barátnője, de
elköltözött Ausztráliába.
Petula felmordult.
– Nem hibáztatom.
 – Nem vagy kedves. Csak hároméves volt, amikor az apja meghalt.
Próbáld meg elképzelni, hogy milyen lehetett neki. – Lorraine kezdett
belemelegedni. – És terrorizálták az iskolában. Emlékszem, Daisy elmesélte
anyunak Jerry első napját a gimnáziumban, amikor ráhúzták a fejére a WC-
t.
Petula félrenyelte az innivalóját, a kóla felment az orrába, amitől
erősen köhögni kezdett.
– Te jó ég, milyen vicces lehetett!
Lorraine komolyan nézett a barátnőjére.
– Szerintem meg egyáltalán nem vicces. És ami azt illeti, még ennél is
rosszabb volt, mert hazafelé menet rátámadt egy csapat fiú, akik elvették a
bőrtáskáját, egy pocsolyába öntöttek mindent, ami benne volt, aztán az
egészet jól összetaposták.
Petula kezét a szája elé kapta, hogy visszatartsa a nevetését, de a válla
rázkódását már nem tudta megállítani.
– Ó, egek, ez szörnyű! – nyögte ki végül.
Lorraine nem törődött vele, elszánta magát arra, hogy befejezi a
történetet.
– Daisy valami különlegessel akarta megajándékozni jutalomként,
hogy bekerült a gimnáziumba, és hitelre megvette neki a táskát, annak
ellenére, hogy elítélendőnek tartja, ha az ember olyasmit vesz, amit nem
engedhet meg magának. Hónapokig fizetett azért a táskáért, amit az első
napon tönkretettek.
Petula megtörölte a szemét az ujjával.
– Hm, ami azt illeti, ez így elég szomorú – ismerte eh Elhallgatott egy
időre. – Rendben, ha ragaszkodsz hozzá, hívjuk el Jerryt és Daisyt is.
A teraszajtóban megjelent Petula apukája. Lorraine hozzá volt szokva,
hogy jól öltözötten, határozott léptekkel elsiet mellette a folyosón a
munkahelyükön barna kordbársony felöltőjében, papír-kötegekkel a hóna
alatt. De most teljesen másként festett. Valahogy halványabbnak tűnt,
mintha otthon nem kellett volna megjátszania magát. Olyan színe volt, mint
a másnapos zabkásának, és fekete karikák voltak a szeme alatt.
– Szia, Lorraine! Jobban vagy?
– Tessék?
– Ma nem jöttél be dolgozni. Az gondoltam, azért, mert beteg vagy.
– Ó, öö… igen, rosszul voltam. De már sokkal jobban vagyok, Mr.
Honeywell, köszönöm.
 A férfi kacsintott, és fellapozta a műsorújságot.
– Felteszem, ma este el fogjátok birtokolni a televíziót, a miatt a
lármázás miatt, amit a Top of the Popsnak neveztek.
Mielőtt mondhattak volna bármit erre, már el is csoszogott, valami
olyasmit motyogva, hogy fizeti azt az átkozott adást, de soha nem nézheti.
– Petula, jól van apukád?
Petula kiszürcsölte a szívószállal, ami még a pohara alján maradt.
– Szedi a gyógyszereit, azok segítenek. – Aztán visszatért a
kiránduláshoz. – Akkor hányan is leszünk?
Lorraine letette a poharát, és az ujjain kezdett számolni.
– Nézzük csak! Én és te, apu, anyu, Trisha, Harry, Kari, Jerry és Daisy.
– Összecsapta a kezét, és felrikoltott: – Az akkor kilenc! Hú, már kezdek
izgatott lenni. – Felállt, és játékosan megcsípte Petula arcát. – Teszünk róla,
hogy szuper napunk legyen, jó?
 11.

Daisy Duggan négykézláb súrolta a bejárat előtti lépcsőt, amikor valaki egy
kavicsot dobott a nappalija ablakának, és megijesztette a hangos
koppanással. A helyi rosszfiúk, akik a kavicsot dobták, bizonyára nem
vették észre, bár az asszony gyanította, hogy az sem számított volna, ha
látják. Felvette a seprűjét, és a négy neveletlen felé rázta, akik rekedten
nevettek vicces kis tréfájukon.
– Miért nem hagynak békén? – kérdezte. – Mit követtünk el maguk
ellen?
A legmagasabb nem hátrált, csípőre tette a kezét.
– Nehogy felrobbanjon, öreglány! Csak vicceltünk.
– Nekem viszont nem igazán tetszik a humorérzékük. Akár be is
törhették volna az üveget. Kérem, tűnjenek innét, és hagyjanak minket
békén!
Úgy fogta a seprűt, mintha bot lenne, inkább csak azért, hogy támaszt
nyújtson remegő térdének, de úgy tűnt, harcias kiállása megtette a magáét,
mert a fiúk odébbálltak, kétségtelenül azért, hogy egy másik védtelen
áldozatot keressenek, akit megfélemlíthetnek.
Daisy és a fia, Jerry, minden péntek este halat vacsoráztak sült
krumplival, aztán elmentek egy italra az Ivócimborákba. Jerry szokta
megvenni a vacsorájukat hazafelé jövet a Williams & Glyn bankból,
óvatosan egyensúlyozva a csomagot a biciklije kormányán. A fiára várva
betette a tányérokat melegedni a sütőbe. Daisy csak egyetlen rosszabb
dolgot tudott elképzelni annál, ha az ember hideg tányérról kényszerül enni
a sült krumpliját, ha egyenesen az újságpapírból kell ennie, kivéve, ha ez
tenger mellett történik. Akkor elfogadható.
Daisyt megijesztette a csengő. Jerry biztosan megint elfelejtette a
kulcsát.
– Ó, Jerry, fiam, még a fejedet is elhagynád, ha nem lenne a nyakadhoz
rögzítve! – mondta hangosan, miközben kiment az előszobába.
Igazi talány volt, miként volt képes a fia emlékezni arra a sok
matematikai formulára és egyenletre, nem is beszélve a kémiai jelekről. Az
utolsó évében matematikai és tudományos díjakat is nyert az iskolában, és
remek diákképviselő lett volna belőle. De, sajnos, az igazgató úgy gondolta,
hogy túlságosan különc, ezért Jerrynek be kellett érnie a prefektusi
pozícióval. Daisy mégsem lehetett volna büszkébb. Huszonegy évesen
gyakorlaton volt a banknál, és ki tudja, mire viszi még ott. Sok kemény
munkával, egy kevés szerencsével és a megfelelő hátszéllel akár még
vezetői beosztásba is kerülhet egy nap, amitől Daisy keble mindig dagadt a
büszkeségtől, amikor csak álmodozni mert róla.
Viszont nem Jerry állt az ajtó előtt, hanem Selwyn lánya, Lorraine, és a
barátnője, a nagydarab lány, rövid gombafrizurával, amitől úgy nézett ki,
mint egy középkori apród. Daisynek nem jutott eszébe a neve.
– Ó, helló, Lorraine és… öö…
– Petula – szólalt meg Lorraine.
– Igen, persze. Lorraine, sajnálattal hallottam apád kocsmájáról.
Biztosan nagy ijedtség lehetett, de legalább mindenki épségben kijutott.
Hiányolni fogjuk a ma esti italunkat.
– Köszönöm, Daisy. Igen, nagyon megijedtünk, de apu és Trisha már
jobban vannak. Egyébként apu arra gondolt, hogy amíg a kocsma zárva
van, szervezne egy kirándulást Blackpoolba huszonnegyedikén, holnaphoz
két hétre, és azt szeretnénk kérdezni, lenne-e kedvük Jerryvel velünk
tartani.
– Meg kell mondjam, ez igazán jól hangzik. Jerry még nem ért haza a
munkából, de bármelyik pillanatban…
A beszélgetést egy biciklicsengő szakította félbe, majd Jerry befordult
a kocsifelhajtóra.
– Mi történik itt? – Jerry nekitámasztotta kerékpárját a kerítésnek. – Jó
estét, Lorraine, Petula!
Petula csak mormogott valamit válaszképpen, de Lorraine udvariasabb
volt.
– Szia, Jerry! Épp azt kérdeztem anyukádtól, hogy lenne-e kedvetek
eljönni néhányunkkal az Ivócimborákból egy kirándulásra Blackpoolba.
Jerry a mutatóujjával feljebb tolta szemüvegét az orrán, és felvonta a
szemöldökét.
– Blackpoolba? Miért?
Lorraine vállat vont.
– Azt gondoltuk, jó szórakozás lenne így, hogy ilyen szép időnk van…
Jerry Petulához fordult, aki eltökélten bámulta a cipőit:
– Te is mész?
 Petula nem nézett föl.
– Igen, gondoltam, hogy velük megyek.
Jerry az anyjára nézett:
– Te szeretnél, anyu?
Daisy kinyújtotta a kezét, és összeborzolta a fia haját, mintha még
mindig csak tizenkét éves volna.
– Miért ne? – Lejjebb húzogatta Jerry gyapjúmellényének szegélyét. –
És ki tudja? Talán még téged is ráveszünk, hogy kibújj a mellényedből.

Amikor Jerry később az ágyában feküdt, azon gondolkodott, hogy a háta

közepére se kívánja ezt a kirándulást Blackpoolba, főleg akkor, ha Petula is
megy. A lány mostanában meglehetősen rosszkedvű és szótlan, és Jerry
sajnálta, hogy Lorraine valaha is bemutatta őket egymásnak. Nem
mondhatta volna, hogy barátok lettek Petulával, de egyik pénteken
valahogy egymásra találtak az Ivócimborákban, amikor mindketten
magukra maradtak az este végére. Egyetlen lány sem keltette fel az
érdeklődését, amióta Lydia elment, és Petula sem tetszett neki egyáltalán.
Sőt, amikor először meglátta, azt hitte, hogy férfi, amíg szembe nem fordult
vele, de még akkor sem volt biztos abban, hogy lány.
Jerry összekulcsolta a kezét a feje alatt, és a plafont bámulta. Bő két év
telt el azóta, hogy Lydia és a családja az állam támogatásával elköltözött
Ausztráliába. Természetesen, a lány nem akart menni, de még csak tizenhat
éves volt, és a szülei nem engedték, hogy egyedül itt maradjon. Jerry
benyúlt az éjjeliszekrénye fiókjába, és elővette a már jól ismert, szamárfüles
képet, ami a hátsó kertjükben készült az azt megelőző napon, hogy Lydia
elhajózott az életéből. Világosbarna haja állig érő bubifrizurára volt vágva,
szégyenlősen oldalra biccentett fejjel mosolygott a kamerába, és a két kezét
összekulcsolta a hasa előtt. Nagyon édes lány volt, és számára tökéletes.
Daisy mindig azzal viccelődött, hogy egymásnak lettek teremtve. Jerry
tudta magáról, hogy egy kicsit furcsa – emiatt egész életében el kellett
viselnie mások gúnyolódását –, de Lydia megértette. Nem zavarta, hogy
harangozott a templomban, vagy hogy amikor biciklizett, betűrte a
nadrágját a zoknijába. Az gondolta, aranyos, hogy még hord olyan
pulóvereket, amiket az anyukája kötött neki, és bár a legújabb divat azt
diktálta, nem volt hajlandó trapéznadrágot húzni, mert annak a szára
biztosan beakadt volna a bicikli láncába. Lydiának tetszett az egyszerű,
oldalt és hátul rövidebbre nyírt haja, amihez annak ellenére is ragaszkodott,
hogy a kortársai abszurd hosszúságúra növesztették a sajátjukat.
Lydia könyörgött Jerrynek, hogy menjen vele Ausztráliába, de ő nem
hagyhatta egyedül az anyját. A lány megértette. Az, hogy mennyire szerette
Daisyt, és mennyire hű volt hozzá, Jerry egyik legjobb tulajdonsága volt,
ami miatt Lydia még jobban szerette. Az utazásuk napján Jerry elkísérte
őket vonattal Southamptonba, és mialatt egymás kezét szorítva
megállíthatatlanul zakatoltak a céljuk felé, Jerry nem bírta elhessegetni azt
az érzést, hogy szörnyű hibát követ el, és mégiscsak meg kellett volna
vennie azt a jegyet.
Ahogy a mellkasához szorította a képet, meghallotta, hogy
kopogtatnak a hálószobája ajtaján.
– Gyere be, anyu!
Daisy egy csésze teával a kezében lépett a szobájába.
– Hoztam neked egy csésze teát, kedves. – Leült az ágy végébe. – Mi
van a kezedben?
Jerry odaadta neki Lydia képét. Daisy már ezerszer látta.
Hüvelykujjával megsimogatta a fekete-fehér fotót.
– Még mindig hiányzik, igaz, Jerry?
– Mindennap, anyu. – Próbálta nem mutatni, főleg nem az anyja előtt,
de néha egyszerűen nem volt ereje tettetni. Túl kimerítő volt.
– Jerry, még egyszer elmondom, aztán nem hozom fel soha többé. –
Felállt és gyengéden oldalra simította a fia frufruját. – Menj el
Ausztráliába! Menj, és légy együtt életed szerelmével! Meg fogod bánni, ha
nem teszed.
– Anyu, nem mehetek, nem lenne igazságos…
– Sss, ne mondd ezt, Jerry! Nem venném a szívemre a bűntudatot. Az
áldásomat adom, azt akarom, hogy elmenj.
– De…
– Csak semmi de, Jerry! Lydia is szeretné, hogy odaköltözz, nem?
– Persze hogy szeretné!
– Akkor meg mi állít meg? Bár, ha jobban belegondolok, erre ne
válaszolj.
– Nagyra értékelem, amit tenni próbálsz, anyu, de ne feledd, hogy a
makacsságomat tőled örököltem. Attól tartok, a nyakadra maradtam.
Daisy körbenézett a fia szobájában, és a szeme megakadt a falakat
díszítő posztereken. Nem egy kedvenc focicsapat vagy Olivia Newton-John
volt rajtuk, mint a legtöbb fiúnál. Nem, az ő Jerryje a naprendszerről és a
periódusos rendszerről rakott ki képeket. Csoda volt hát, hogy nincs benne
semmi közös a többi vele egykorú fiúval? A legtöbb este begubózott ebbe a
pici szobába, egész biztosan Lydia leveleit olvasgatta, és csak isten tudja,
miről írt neki a válaszaiban. A munkáján, a péntek esti kocsmázáson és a
vasárnapi misén kívül soha semmit nem csinált. A harangozós történetekből
pedig már rég ki kellett fogynia.
Közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, de Daisy mosolyt erőltetett az
arcára, és visszanyelte a könnyeit.
– Jerry, igaz szerelemből az ember életében csak egy van. Sőt, néhány
szerencsétlen soha meg sem tapasztalja. Te és Lydia szerencsések vagytok.
Kérlek, ne áldozd fel az egészet valamiféle rosszul értelmezett hűség miatt
irántam. Nem tudok ilyen teherrel élni.
Jerry megfogta az anyja kezét.
– Te tényleg úgy gondolod, hogy el kellene mennem, ugye?
– Jerry, most olyan vagy, mint egy madár, akinek visszavágták a tollát.
Itt nyomorogsz, pedig megérdemelnéd, hogy szárnyalj. Egyszer az életben
gondolj magadra! Nekem itt az életem. Itt van nekem Floyd, a két állásom
és a templom, ahova egyébként tudom, hogy csak az én kedvemért jársz.
Még Istenben sem hiszel, ahhoz túl tudományosan gondolkodsz.
Jerry mosolyogva bólintott. Az anyukája nem volt buta.
– Talán nem hiszek Istenben, de a megnyugvásban, amit neked jelent,
igen, és nekem ennyi elég.
– Gondolkozz el rajta, Jerry… kérlek! – Lehajolt és megpuszilta a fia
arcát. – Többet nem beszélek róla. Most lemegyek, és odaadom Floydnak a
szépiáját.
Jerry nem kételkedett abban, hogy Daisy mennyire szerette a hullámos
papagáját, de Floyd aligha helyettesítheti a fiát, gondolta. Annak ellenére,
hogy mennyit foglalkozott vele, az ostoba madár még soha egyetlen szót
sem mondott. Lydia azt írta, Ausztráliában olyan hétköznapi madarak a
hullámos papagájok, mint Angliában a verebek, és nem is zárják őket
kalitkába. Szabadon repülhetnek, nem úgy, mint szegény öreg Floyd, akinek
az egyetlen szórakozását egy tükör és egy harang jelenti.
Jerrynek tehát lehetősége nyílt valóra váltania az álmait, és együtt
lennie a lánnyal, akit szeret, mindezt az édesanyja áldásával. Elmegy
Daisyvel a blackpooli kirándulásra, és gondoskodik arról, hogy jól
szórakozzon. Ez a legkevesebb, amit tehet.
 Csak néhány percbe telt, és meghozta a döntést. Feltápászkodott az
ágyról, leült az íróasztalához, és elővette a köteg vékony, kék légiposta-
papírját.
 12.

Babs és Lorraine reggel hét óra harminc perckor értek az Ivócimborák elé.
A kocsmában már majdnem végeztek a munkálatokkal, és Selwyn hétfőn
akart kinyitni – csaknem három hét telt el a tűz óta. Babs gyönyörűen nézett
ki rövid, derékban húzott, fehér galléros, zöldcitrom színű ruhájában, ami
mindig is Selwyn egyik kedvence volt. Saját maga varrta, a megbízható
Singer varrógépével, amit a férjétől kapott ajándékba a negyvenedik
születésnapjára két éve, nem sokkal azelőtt, hogy Trisha mindent tönkretett.
Vállig érő, vörösesbarna haját feltupírozta, az alját kifelé szárította, és egy
virágos hajpánttal simította hátra. Viszont az Aqua Mandát talán egy kicsit
túlzásba vitte, mert Lorraine kénytelen volt a kezével legyezni az arca előtt,
amikor aznap reggel átsétált a narancsos illatfelhőn.
– A nyavalyás mindenségit, anyu, kit akarsz lehengerelni?
Babs feltűnően gyorsan kezdett védekezni:
– Senkit, ne légy ostoba!
Mindketten hatalmas, csíkos strandtáskát akasztottak a vállukra, tele
törölközőkkel, köpenyekkel, bikinikkel, hideg ebéddel és néhány üveg
innivalóval. Letették a táskákat a járdára, és várták, hogy megérkezzenek a
többiek. Egyre melegebb lett, egy újabb forró napnak néztek elébe.
Lorraine megbökte az anyját.
– Nézd!
Babs figyelte, ahogy a két ismerős alak kéz a kézben közeledik feléjük.
– Ördög és pokol, mégis minek öltözött ez a nő?
Trisha egy tengerparti kiránduláshoz egyáltalán nem illő magas sarkú
holdjáróban tipegett Selwyn mellett. Falatnyi, fehér, rojtos rövidnadrág volt
rajta, és pepita pamutblúz, amit hajszálnyival a dereka fölött kötött
csomóba, s a vékony fehér anyagon keresztül mindenki láthatta élénk
rózsaszín melltartóját. Széles karimájú kalapjával és túlméretezett
napszemüvegével úgy néztek ki, mint egy filmsztár a testőrével.
Amikor odaértek hozzájuk, Selwyn puszit nyomott Babs arcára.
– Jó reggelt, kedves! Örülök, hogy eljöttél.
Babs rámosolygott.
– A világ minden kincséért sem hagytam volna ki. Jó reggelt, Trisha!
 Trisha levette a napszemüvegét, és biccentett.
– Jó reggelt, Barbara… Lorraine!
A kínos csendet az törte meg, hogy Harry éppen akkor fordult be a
sarkon a bevásárlókocsijával. Az öreg szája széles mosolyra húzódott.
– Jó reggelt mindenkinek! – Kopott, szürke öltönyt viselt inggel és
nyakkendővel. Ha az ember figyelmen kívül hagyta a sárga foltot az ing
elején, a kis bolyhokat a zakón és a felemás cipőt, egészen szépen
kiöltözött.
– Jól néz ki, Harry – állapította meg Babs, bár nem értette, miért
akarna a férfi ilyen formális öltözéket viselni egy tengerparti kiránduláson.
Harry végignézett Babsen, hosszú, elismerő füttyentést hallatott, és
színpadiasan megemelte előtte a kalapját.
– Ezt én is elmondhatnám magáról, Babs. Ez egy igazán csinos ruha.
– Örülök, hogy el tudott jönni, Harry – mondta Selwyn. – Soha nem
fogjuk tudni eléggé megköszönni, hogy kihívta a tűzoltókat és megmentette
az életünket. – A felesége bordái közé bökött. – Igaz, Trisha?
– Mi? Ó, igen, persze. Kösz, Harry! – És kifújt egy szürke füstfelhőt a
válla fölött.
– Hol van már Don azzal a nyavalyás kisbusszal, apu? – kérdezte
Lorraine.
Selwyn kinézett az útra.
– Bármelyik percben itt lehet. Ne aggódj, Lorraine-em! Még úgysincs
itt mindenki. Kire várunk még?
– Petulára, de őt már látom – válaszolta a lány, amikor meglátta, hogy
a barátnője feléjük baktat az utcán. – És még Jerryre meg Daisyre, és van
még valaki. – Megdörzsölte az állát, mintha elfelejtette volna, ki is a
társaságuk utolsó tagja.
Babs némán szórakozva mosolygott a lányára.
– Kari. Még Kari sem érkezett meg.
Lorraine az anyjához fordult:
– Ó, igen, igazad van, Kari. Egy pillanatra elfeledkeztem róla.

Kari felébredt, megfordult, kinyújtotta a kezét, és rácsapott az ébresztőóra

tetejére. Megszűnt a kitartó csengés, és a férfi felnyögött, mert eszébe jutott,
milyen nap is van. Nem értette, miért fogadta el a meghívást erre az
átkozott blackpooli kirándulásra. Tudta, hogy Lorraine bele van habarodva,
és soha nem akarta volna megbántani az érzéseit, de még csak gyerek. Az
anyja, Babs viszont kétségtelenül jó nő. Talán egy kicsit túl öreg hozzá, és
mindenki láthatja, hogy még mindig szerelmes Selwynbe, de Kari még soha
nem fútamodott meg egy kihívás elől.
Megnézte magát a tükörben, először jobbra, majd balra fordította az
arcát. Postásként dolgozott, ami azt jelentette, hogy sokszor volt szabad a
délutánja, aminek eredménye a sötét kávészínűre bámult bőre lett. Nem volt
ideje borotválkozni, de azért még fellocsolt egy kevés Hai Karate arcszeszt
a borostás arcára, és befújta magát dezodorral. Mivel olyan sok órát töltött a
motorja bütykölgetésével, soha nem tudta igazán elfedni a motorolaj szagát,
vagy eltüntetni a piszkot a körme alól. Ránézett az órára, és látta, hogy ki
kell hagynia a reggelit. Felhúzta a trapéz farmerjét és egy tiszta, szűk, fehér
pólót, ami jól kihangsúlyozta izmos felsőtestét, és egy cápafogat akasztott a
nyakába. Fogta a kulcsait, és ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, ijedten hőkölt
hátra az ostoba volt feleségétől, aki épp csengetni akart.
– Ördög és pokol, Andrea! Mit keresel itt ilyenkor? Szörnyen nézel ki.
A fiuk előbújt rejtekhelyéről, a két ház közötti szűk résből.
– Búúú!
Andrea a füle mögé túrt egy zsíros hajtincset, és a kisfiú felé
biccentett:
– Neked kell vigyáznod rá! Nekem dolgom van.
Mikey előrelendült, és az apja lába köré fonta a karját.
Kari Andreára meredt, mélyeket lélegzett, de a haragja csak nem akart
csillapodni.
– Nem érek rá, egész nap nem leszek itthon.
A fiúcska hátravetett fejjel próbált Kari szemébe nézni.
– Apu, légyszi! Azt mondtad, megpróbáljuk megjavítani a motor
kipufogóját.
A férfi összeborzolta Mikey haját. Tisztán látszott rajta, hogy nem
látott fésűt aznap reggel.
– Sajnálom, kölyök, majd holnap. – Érezte, hogy elárasztja a fia iránti
szeretet, miközben belenézett ártatlan kis arcába, de elhatározta, hogy nem
fogja megkönnyíteni Andrea dolgát.
A nő megfordult.
– Gyerünk, Mikey, akkor ma egyedül kell maradnod. De kiteszek
neked egy kis zabpelyhet.
Kari megragadta a karját.
 – Várj! Nem hagyhatod egyedül! Még csak hatéves, az isten
szerelmére!
Andrea vállat vont.
– Nem hagytál nekem más lehetőséget. – Kirántotta karját a férfi
kezéből. – Gyerünk, Mikey, apádnak ma túl sok dolga van!
Kari nagyon is tisztában volt azzal, hogy manipulálják, ezért némán
fortyogott magában. Soha nem engedte volna, hogy Andrea egyedül hagyja
Mikey-t, és ezt a nő is jól tudta.
– Oké, velem jöhet – adta meg magát.
Mikey elhúzódott az anyjától, és visszafutott Karihoz.
– Köszi, apu!
– Menj be egy percre, kölyök! Beszélnem kell anyáddal.
Így, hogy Mikey-t biztos hallótávolságon kívül tudta, Kari
rászabadította a haragját Andreára:
– Ugye, tudod, hogy ezt nem csinálhatod így tovább? Ha azt akarod,
hogy teljes időben nálam legyen, hát jó. Legyen az enyém Mikey
felügyeleti joga, de nem sózhatod rám minden figyelmeztetés nélkül,
amikor csak úgy tartja kedved. Megvan a saját életem. Tudod, hogy
szeretem a fiút, de biztonságra és rendszerességre van szüksége, amit ha te
nem tudsz megadni neki, majd én fogom.
Andrea kihívóan állt vele szemben.
– Vesztettél, Kari. A bíró nem hitte el, hogy olyan haszontalan anya
vagyok, mint amilyennek beállítottál.
– Andrea, benned egyáltalán nincs semmi anyai ösztön. Szörnyű anya
vagy. – Kari a levegőbe lendítette a kezét. – És ne hidd, hogy nem tudok a
férfiakról, akiket hazacipelsz. Mikey minden átkozott héten új bácsikról
mesél. Ezt a helyzetet meg kell oldani egyszer s mindenkorra. Hétfőn
megyek az ügyvédemhez.
Kari becsapta az ajtót, és zihálva állt az előszobában. A fia jobbat
érdemel, mint ezt a férfifaló, füvet szívó semmirekellőt, és Kari elhatározta,
hogy meg is fogja kapni.
Mikey a konyhában volt, épp narancslevet töltött magának.
– Mikey!
– Tessék! Valami rosszat csináltam, apu?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem, fiam, nem csináltál semmi rosszat. Gyere ide! – Kitárta a
karját, és a kisfiú hozzábújt apja testének ismerős sziluettjéhez. – Hogy
tetszene, ha velem laknál?
A gyerek kissé elhúzódott tőle, hogy felnézhessen rá.
– Tényleg? Lehetne?
– Még el kell intéznünk a bíróságon, de ha szeretnéd, akkor teszek
róla, hogy így legyen.
Mikey bizonytalannak tűnt.
– És mi lesz anyuval? Akkor egyedül marad, és nem tud a házra meg
ilyenekre vigyázni. Kellek neki.
Kari felsóhajtott.
– Jó fiú vagy, Mikey, de nem a te dolgod, hogy az anyukádra vigyázz,
neki kellene rád vigyáznia. – Felnézett a konyhai órára. – Mindegy, most ne
is foglalkozz ezzel! Mit szólnál egy tengerparti kiránduláshoz?
Mire odaértek az Ivócimborákhoz, Kari teljesen kifulladt, az egész utat
futva tette meg Mikey-vel a hátán, mert a kisgyerek nem tudott lépést
tartani vele. Hagyta, hogy Mikey a földre csússzon, és elhúzta az átizzadt
pólót a bőrétől.
Épp akkor gördült oda a kisbusz is, és Don, a sofőr, a hasát
szorongatva szállt ki az első ülésről. Selwyn megkopogtatta a karóráját.
– Épp ideje, Don, már azt gondoltuk, nem is jön.
Don felnyögött.
– Elnézést kérek, Selwyn, nem tudom elvinni magukat. Egyiküknek
kell majd vezetnie, rám jött a szapora.
Mikey felnézett az apukájára.
– Mi baja annak a bácsinak? Mi az a szapora?
Trisha csettintett a nyelvével.
– A szapora… hát tudod, a fo…
– Khm, köszönjük Trisha – szakította félbe Kari, és kezét a fia fülére
tette. Lehajolt Mikey-hez. – Nagyon fáj a hasa.
Don egyik lábáról a másikra ugrált.
– Most már sürgősen mennem kell. Itt hagyom a buszt, és
valamelyikük majd elvezeti. Én majd letárgyalom a biztosítóval. –
Odadobta Selwynnek a kulcsot. – Rohannom kell!
Selwyn a járdán álldogáló kedvetlen kis csoporthoz fordult. Lóbálni
kezdte előttük a kulcsot.
– Van önként jelentkező?
 – Én már évek óta nem vezettem, és a látásom sem a régi – mondta
Harry.
Daisy feltette a kezét, mintha órán jelentkezne.
– Nekem nincs jogosítványom, sajnálom, Selwyn.
Trisha rágyújtott még egy cigarettára, és Babsre nézett.
– Én nem fogom túlélni ezt a kis kiruccanást, ha nem ihatok, szóval
szóba sem jöhetek.
– Trisha valamennyien szeretnénk inni valamit. Ne légy ilyen önző! –
csattant fel Selwyn.
– Ne beszélj velem ilyen hangon, Selwyn Pryce! Nem én tehetek erről.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem, te soha semmiről nem tehetsz.
Babs oldalba lökte a lányát, és elnyomott egy kacajt.
– Úgy tűnik, ez a kirándulás jobb móka lesz, mint gondoltam.
Jerry előrelépett, és kinyújtotta a kezét:
– Semmi gond, Selwyn, majd én vezetek – ajánlotta fel.
– Te? – Selwyn nem tudta elrejteni döbbenetét. – Nem is tudtam, hogy
tudsz vezetni. Úgy értem, mindenhova biciklivel jársz.
Daisy kezeskedett a fiáért:
– Ami azt illeti, Selwyn, Jerry nagyon jó sofőr. Elsőre átment a
vizsgán. – Jerryre mosolygott, és megsimogatta a hátát.
Petula Lorraine fülébe suttogott:
– Nem is olyan zöldfülű, mint amilyennek látszik.
Selwyn hálásan mosolygott.
– Ha biztos vagy benne, Jerry, az nagyszerű lenne.
Trisha eltaposta a csikket a járdán.
– Hála istennek! Indulhatnánk végre?
Selwyn belenyomta Jerry tenyerébe a kulcsot.
– Köszönöm, fiam! Kihúztál minket a csávából, biztos vagyok abban,
hogy mindenki nagyra értékeli. – Felvont szemöldökkel körbenézett a kis
csoporton.
Valamennyien elmotyogták a köszönetüket, és nem túl lelkesen
tapsolni kezdtek.
Daisy kidüllesztette a mellkasát, és dagadt a büszkeségtől. Levette
Jerry szemüvegét, rálehelt a lencsére, és jól megdörzsölte a szoknyája
szegélyével.
 – Senki ne aggódjon! Jó kezekben leszünk. – Visszatette a szemüveget
Jerry orrára. – Köszönöm, fiam, nagyon büszke vagyok rád! És indulhat a
muri.
 13.

Jerry beült a vezetőülésre, és megismerkedett a busz belső

kialakításával. Az igazat megvallva, még soha nem vezetett Transitot, de
leszámítva a hatvan centis sebváltót, nem sokban különbözött egy rendes
autótól. Végigsimította a műszerfal műfa borítását, és beállította az ülést,
hogy elérje a pedálokat. Annyira nem élvezte a vezetést, mint a legtöbb
fiatal fiú. Úgy tekintett rá, mint egy szükséges készségre, és ameddig
biciklivel is el tudott járni munkába, nem látta értelmét olyan sokat kiadni
egy autóért. így, hogy már 20 penny volt a benzin litere, úgy gondolta, jobb
dolgokra is el tudja költeni a pénzét.
Hallotta, hogy a háta mögött arról veszekednek, ki hová üljön. Két pad
futott végig egymással szemben a kisbusz hosszán, ami lehetővé tette, hogy
az utasok vidáman elcsevegjenek. Legalább a vezetőülésben megadatott
neki a biztonsági öv luxusa. A fekete műanyag ülés már most forró és
ragacsos volt.
Letekerte az ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő, és hallotta,
hogy Daisy felnevet, miközben Harryvel beszélgetett a járdán. Már jó ideje
nem látta ilyen boldognak az anyját. Még a negyvenes évei közepén is
koromfekete volt a haja, és a dauerja eléggé lenőtt ahhoz, hogy hullámos
tincsei szépen keretezzék az arcát. Az egyik oldalon hátratűzte egy díszes
műanyag csattal, és a feje körül zümmögő darazsakból ítélve nem spórolt a
hajlakkal. Elszomorította Jerryt, hogy nem talált magának új férjet, miután
az apja meghalt. Tizennyolc év hosszú idő az embernek egyedül. Nem
mintha az évek alatt nem lettek volna csodálok a kenyérszállító
kimondottan kedves volt, gyakran becsempészett nekik néhány pudingos
táskát rajongása jeléül. Ott volt még a fickó, aki a fogadásaikat vette fel,
akinek több szőr állt ki a füléből, mint ahány hajszál volt a feje tetején. De
az anyukáját megnevettette, és bár néhányszor elhívta egy italra, a dologból
nem lett semmi komoly.
Jerry kihajolt az ablakon.
– Anyu, miért nem ültök ide mellém Harryvel?
A legutolsó dolog, amire szüksége volt, hogy Lorraine és Petula
másszanak be mellé. Nem hiányzott neki, hogy eltereljék a figyelmét. Ezt
az egészet úgyis csak az anyukája kedvéért csinálta. Hallotta, hogy Petula
felnyög, miközben próbált bemászni a busz hátuljába. Lorraine meglökte
hátulról, Petula pedig térdre esett. Aztán a többiek is beszálltak. Jerry
hátrafordult az utasaihoz.
– Mindenki megvan?
Trisha Selwyn és a kis Mikey közé került, és egyáltalán nem tűnt
boldognak, hogy az ülésrend így alakult. Kari a fiával szemben ült, Lorraine
mellett, aki hozzányomta a jobb lábát, pedig nem kellett volna, mert volt
elég hely a pádon.
Trisha Mikey felé bökött hüvelykujjával.
– Kari, kérlek, csak azt ne mondd, hogy a kölyök egész Blackpoolig
csattogtatni fogja ezt az izét. Már így is megőrjít, és esküszöm, a végén oda
jutok, hogy a nyaka köré tekerem.
Kari kinyújtotta a kezét, és elvette a kisfiútól a tiki-takit.
– Legjobb lesz, ha egyelőre félretesszük, jó?
Mikey vállat vont.
– Bocsánat, apu.
Kari Trishára nézett.
– Így már jó lesz?
Jerry ráadta a gyújtást, és bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy
elhessegesse a katicabogarakat a szélvédőről. Biztosan tetszett nekik a
meleg idő, mert az elmúlt hetekben bibliai méretekben megnövekedett a
számuk. Több próbálkozásába került, mire sikerült beindítania a motort, de
végül sok köhögés és köpködés után életre kelt, amit a hátul ülő utasok
ujjongva ünnepeltek.
Babs Selwynnel szemben ült, és ahogy keresztbe tette a lábát, a térdük
egymáshoz ért egy pillanatra. A férfi rámosolygott, aztán lesütötte a szemét.
Trisha elővett egy újabb szál cigarettát, és körbekínálta a dobozt. Selwyn
elfogadott egyet, és ahogy a felesége odatartotta a végéhez az öngyújtóját,
gyengéden a kezébe fogta Trisháét. A nő megsimogatta a férje arcát, és a
vállára hajtotta a fejét. Babs kényelmetlenül fordult Kari felé, aki
messzebbre ült tőle a pádon.
– Kari, még mindig játszol a zenekarban?
Petula és Lorraine közöttük ült, ezért Karinak előre kellett hajolnia,
hogy válaszolni tudjon.
– Igen, persze. De mindig jól jönne még néhány hakni.
 – Miért nem kérdezed meg Selwynt, hogy játszathatnátok-e egyik este
a kocsmában? – ajánlotta Babs.
Selwyn jó nagyot szívott a cigarettájából, és vállat vont.
– Nem látom akadályát. Te mit gondolsz, Trisha?
Babsnek felállt tőle a szőr hátán. Miért kell mindenhez engedélyt
kérnie Trishától? Nem az ő neve áll az ajtó fölött.
Trisha gondolkodott rajta egy kicsit.
– Akár még jó is lehet. Mi a nevetek?
– Száz Százalékig Biztos.
– Hogy találták ki? – kérdezte Lorraine, aki mindenáron részt akart
venni a beszélgetésben. Nagy bánatára Kari eddig úgy tett, mintha észre
sem vette volna, hogy ott van.
– Egy este a fiúkkal neveken gondolkodtunk, amikor Georgie azt
mondta, a Bay City Rollerst régen Saxonsnek hívták. Új nevet akartak, és
úgy döntöttek, hogy dobnak egy dartsot az USA térképére, és az lesz az új
nevük, ahol a darts beleáll. Van egy hely Michiganben, amit Bay Citynek
hívnak, a darts azt találta el. Georgie azt gondolta, nekünk is ezt kellene
csinálnunk. De mivel csak Manchester térképünk volt, azt ragasztottuk fel,
és a darts Burnage-be állt bele. – Kari vállat vont. – Nem igazán rock ’n’
roll hangzású név, nem?
Lorraine hangos nevetésben tört ki, és kezét Kari karjára tette.
– De vicces, és hogy lyukadtak ki a Szász Százalékig Biztosnál?
Kari lenézett Lorraine kezére, ami könnyedén pihent az alkarján.
– Azt mondtam, száz százalékig biztos, hogy Georgie idióta, amivel
mindenki egyetértett, így a név megmaradt.
– Apu, éhes vagyok. Anyu elfelejtett reggelit adni – szólalt meg
Mikey.
Mindannyian a szomorkás kis hang felé fordultak, és a gyerekre
néztek. Kari megtapogatta a zsebeit.
– Sajnálom, kölyök, nem hoztam semmit. Veszek neked sült krumplit,
amikor Blackpoolba érünk.
Babs benyúlt az ülés alá, és kotorászni kezdett a strandtáskájában.
– Nem ehet sült krumplit reggelire, Kari! Tessék, itt egy tojásos
szendvics. – Odanyújtotta a kissé átázott szendvicset a kisfiúnak, aki
kinyitotta a kis háromszöget, és belenézett.
A főtt tojás átható szaga a cigarettafüsttel vetekedve töltötte be a busz
belsejét. Mikey elfintorodott.
 – Ne légy olyan válogatós, Mikey! – feddte meg Kari. – Mit mondasz
Babsnek?
A kisfiú nagyot harapott a szendvicsbe, és dünnyögve köszönetét
mondott, miközben morzsák potyogtak az ölébe. Aztán a szendvicsben
hagyott harapásnyomot nézegette, és óvatosan kihúzott belőle valamit.
– Ebben a szendvicsben fű van! – kiáltott fel.
– Az nem fű, hanem zsázsa – korholta Kari. – Csak edd meg szépen!
Trisha meglökte Selwynt.
– Láttad, Jerry mennyivel megy? A belső sávban döcögtünk egészen
idáig. Sötét lesz, mire odaérünk.
– Hagyd békén, Trisha! Ő legalább felajánlotta – jegyezte meg Babs.
Trisha elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Selwyn, mondd meg neki, hogy lépjen a gázra! – parancsolta Trisha.
Selwyn előrehajolt Jerryhez, és megveregette a vállát.
– Nem mennél egy kicsit gyorsabban, Jerry fiam?
Lorraine Petulára nézett.
– Nagyon csöndben vagy. Mi van veled?
– Velem? Semmi. Csak ezek a padok olyan kényelmetlenek. Fáj tőle a
hátam.
– Már mindjárt odaérünk. Mit szeretnél először csinálni?
Petula vállat vont.
– Vidámpark?
– Jó ötlet. Nem akarjuk kihányni az ebédünket. Azok a tojásos
szendvicsek már így is elég büdösek, nemhogy visszafelé jövet.
– Lorraine! – szólt rá Babs. – Ne légy ilyen undorító!
Lorraine figyelmen kívül hagyta az anyját, és Karihoz fordult:
– Lenne kedve velünk jönni?
A férfi habozott.
– Igazából attól függ, hogy Mikey mit szeretne csinálni.
Mikey ökölbe szorította kis kezét, és elkezdte csapkodni a térdét.
– Igen, mehetünk, apu, mehetünk, légyszi! Az irtó jó volna. Imádom a
vidámparki meneteket, akarok menni a nagy hullámvasúton meg a
szellemvasúton.
Kari arca megrándult.
– Én nem nagyon szeretem őket, de majd nézlek, ha a lányok
magukkal visznek.
Éles sikoltás hallatszott az első ülésről.
 – Jerry, vigyázz! – kiáltotta Daisy.
Amikor Jerry rátaposott a fékre, a padon ülő utasok összekoccantak, és
a kisbusz őrülten csúszkált egyik oldalról a másikra. Mindenhonnan
türelmetlen dudálás hangzott, amikor a jármű kisodródott a belső sávból a
külsőbe, majd vissza, ahogy Jerry próbálta visszanyerni a busz feletti
uralmát.
Az egész jelenet nem tartott tovább pár másodpercnél, de
mindannyiukat nagyon megrázta. Trisha szólalt meg először:
– Jézus Krisztus, Jerry, mégis mit csinálsz? Van egyáltalán
jogosítványod?
– Minden rendben, Jerry – mondta nyugtatóan Babs. – Nem történt
semmi baj.
Jerry végigsimított kezével izzadt homlokán.
– Elnézést. Az a kocsi hirtelen vágott elém. Mindenki rendben van ott
hátul? – Hátrafordult, hogy megnézze őket.
– Tartsd a szemed az úton, Jerry! – kérlelte Daisy.
Babs előrehajolt Selwynhez, úgy suttogott:
– Te is vezethettél volna.
– Én is pont erre gondoltam, de jobb, ha odafelé megismerkedik a
busszal, amíg még világos van. Hazafelé már nem lesz semmi gond.
Trisha előhalászta táskájából a kompaktját, kipattintotta, és
bepúderezte az orrát.
– Remélhetőleg akkorra már annyira be leszünk rúgva, hogy nem fog
érdekelni.
Selwyn megpaskolta a térdét.
– Necces volt, de megúsztuk, úgyhogy csak próbáljuk élvezni a nap
hátralévő részét, oké? – Otthagyta a kezét Trisha meztelen combján, és
hüvelykujjával finoman simogatta bársonyos bőrét.
Babs legszívesebben rácsapott volna a kezére, és megmondta volna
Selwynnek, hogy ne legyen olyan érzelgős. Némi elégedettség azért
eltöltötte, hogy a saját nevét látta a férfi kezére tetoválva, de ez korántsem
volt elég. Trisha nem is tudta, milyen szerencsés, hogy ilyen férje van, de
előbb-utóbb Selwyn észhez fog térni. És amikor ez megtörténik, Babs tárt
karokkal várja.
 14.

Mire végre megérkeztek Blackpoolba, a part már szépen megtelt

emberekkel. Lorraine biztos volt abban, hogy Kari kezd felfigyelni rá.
Észrevette, amikor a férfi a hosszú lábait nézte a buszon, és el sem
húzódott, amikor „véletlenül” hozzányomta a combját.
A parti sétányon álltak, és kihajoltak a korláton. Kék-fehér csíkos
strandszékek sorakoztak a part mentén, néhány virágos fürdőruhás és
fürdősapkás kisgyerek ki-be rohangált a hullámokba, és sikítottak, ahogy a
barna tengeri hab a bokájuknál kavargott.
Selwyn összecsapta a kezét, és a többiekhez fordult:
– Rendben, akkor csináljunk egy csoportképet! Jerry, látom hoztál
gépet.
Néhány tiltakozó sóhajjal később Jerry már sorba is rendezte őket a
korlát előtt, és mindenki készségesen mosolygott a lencsébe. Trisha
megigazgatta a haját, csücsörítve Selwyn felé fordult, és felemelte a térdét
úgy, hogy a combja a férfi hasát keresztezze. A férje a lába alá tette az
egyik kezét, úgy tartotta, és közelebb húzta magához. Amikor összezárult a
rekesz, Selwyn éppen Trisha dekoltázsába lesett. Babs szándékosan a másik
irányba fordult. A kis Mikey Kari előtt állt, kuncogott és behúzta a nyakát,
mert az apja megszorította a vállát. Daisy Harrybe, Lorraine Petulába
karolt, miközben Jerryt unszolta, hogy siessen már.
– Kész is vagyunk – jelentette be Jerry, és visszatette a lencsevédő
sapkát.
Trisha megfogta Selwyn karját.
– Gyerünk, igyunk egy citromos sört! Mindjárt szomjan halok.
Selwyn ránézett az órájára.
– Még tíz óra sincs, Trisha.
A nő arcára őszinte értetlenség ült ki.
– És akkor mi van?
– Petulával először a vidámparkba megyünk, és Kari is velünk jön,
igaz Kari? – Lorraine megfogta Mikey kezét. – Felülünk ezzel a
fiatalemberrel a hullámvasútra.
Kari feltartotta a kezét.
 – Ja, nekem jól hangzik. Te is velünk jössz, ugye, Babs?
Lorraine próbálta elrejteni csalódottságát. Szerette az anyját,
természetesen, de soha nem hitte volna, hogy egyszer ugyanannak a
férfinak a figyelméért kell vele versengenie. Hogy Kari mit látott benne,
egyszerűen nem értette.
Babs bólintott, és megfogta Mikey másik kezét.
– Nincs jobb ötletem, úgyhogy miért is ne?
– Rendben, úgy látszik, megegyeztünk – jelentette be Lorraine. – Mi
öten először a vidámparkba megyünk, és utána le a partra.
– Daisy, Harry, Jerry maguknak mihez lenne kedvük? – kérdezte
Selwyn.
Jerry elővett egy noteszt a hátsó zsebéből, és beleolvasott.
– Én a Ki vagy, Doki? kiállítást szeretném megnézni.
Trisha színlelt lelkesedéssel ujjongott.
– Ó, igen, én is. Mi is elmehetnénk veletek, Jerry?
Jerry meglepve nézett rá, és tett felé egy félszeg lépést.
– Hát persze, Trisha. Örülnék neki. Eléggé jól ismerem a programot,
ezért olyan volna, mintha személyes tárlatvezetőjük lenne.
– Csak heccel, Jerry – magyarázta Selwyn. – Igazából nem akar
elmenni a kiállításra.
Jerry visszatette a noteszt a zsebébe.
– Értem, csak vicc volt, mi?
Harry a hátára csapott.
– Én szeretnék veled menni, Jerry, és biztos az anyukád is.
Daisy egyetértően bólintott.
Lorraine már nagyon el akart indulni.
– Lehetne, hogy egy pillanatra abbahagyják az időpocsékolást, és
inkább azt döntsük el, hogy mikor találkozzunk?
– Egy kollégámnak van egy remek kocsmája kicsivel lejjebb a
sétányon – magyarázta Selwyn. – Nagyon finom a garnélájuk, javaslom,
hogy találkozzunk ott este hatkor. A neve Hajós, nem lehet nem észrevenni.
– Megfogta Trisha kezét. – Az neked is jó lesz, szerelmem?
– Nekem bárhol megfelel, ahol alkoholt lehet kapni. – Majd
csúfondárosan Babsre nézett, miközben arcon csókolta a férjét.

A vidámpark csak úgy zsongott, amikor végre átjutottak a bejáraton, a zene

olyan hangos volt, hogy Lorraine a mellkasában érezte a basszus lüktetését.
Mindent átjárt a gondtalan vidámság hangulata, bár a hot dog és a hagyma
szaga a vattacukor édes illatával keveredve kicsit émelyítő volt.
Lorraine és Petula sétáltak elöl, köztük Mikey-vel. A kezét fogták, és
háromra a levegőbe lendítették. Lorraine hátrapillantott, hogy megnézze,
Kari figyeli-e őket. Rájött, hogy Kari szívéhez Mikey-n keresztül vezet az
út. Ha a kisfiú megkedveli, akkor a férfi biztosan felfigyel rá. De nagy
bosszúságára Kari elmélyülten beszélgetett Babsszel, vitte a strandtáskáját,
és csak úgy csüngött minden szaván. Most őszintén, az anyja néha olyan
önző tud lenni. Babs túl öreg Karihoz, és amúgy is még mindig a volt
férjébe szerelmes. Ami mindenki számára nyilvánvaló, kivéve Selwynt.
Odaértek a körhintához, és bár Lorraine-nek elég unalmasnak tűnt,
Mikey izgatott volt, és megkérte az apját, hogy üljön fel vele.
– Nem tudok, kölyök, sajnálom – szabadkozott Kari. – Rosszul leszek
attól a körbe-körbe mozgástól. Már attól is hányingerem van, hogy ránézek.
– Én is így vagyok vele – jegyezte meg Babs. – A fel-le mozgást nem
bánom, de a körözést már nem bírom, biztosan elhánynám magam. –
Nevetve megfogta Kari karját, és odakísérte a halat és sült krumplit árusító
bódé mellett álló pádhoz.
Lorraine az anyjára meredt, aztán Karihoz fordult:
– De nézze a kis arcát! Nem mondhat neki nemet!
Mikey felnézett a lányra.
– Azt ígérted, hogy felülsz velem.
Lorraine a fogát csikorgatta.
– Igen, tudom, de te is szeretnéd, ha az apukád is velünk jönne, nem? –
A kis nyavalyás nem segített.
Kari megvonta a vállát.
– Az ígéret szép szó, Lorraine. És te megígérted, hogy felülsz vele. –
Lehajolt, hogy szemmagasságba kerüljön a fiával. – Utána elviszlek a
játékterembe meg a céllövöldébe. Mit szólsz?
Petula a derekára tette a kezét, és fájós izmait masszírozta.
– Menjünk már, vagy egész nap itt akarunk ácsorogni, és erről vitázni?
Lorraine felsóhajtott.
– Jól van. Gyerünk, Mikey, úgy tűnik, hogy csak mi leszünk!
– Köszi, Lorraine, rendes vagy. – Kari megérintette a karját és
rákacsintott.
Lorraine csodálkozott, hogy ott helyben nem adták meg magukat a
térdei.
Babs és Kari nézte, ahogy a hármas távolodik, Mikey kicsivel a két lány
előtt futott.
Az asszony elmosolyodott.
– Nagyon jól érzi magát, nem?
– Jó gyerek. Mikey a világom közepe, és valami oknál fogva istenít
engem.
– Kari, ne légy olyan szigorú magadhoz, nagyszerű apa vagy.
– Nem, cserbenhagytam. Keményebben kellett volna harcolnom érte.
Andrea nagyon rossz anya, és nem érdemli meg Mikey-t.
Babs összevonta a szemöldökét.
– Folytasd csak! Miért mondod ezt?
Kari Babs felé fordult, és rátette a karját a pad támlájára.
– Andrea nem kegyetlen, vagy ilyesmi, azt biztosan nem hagynám, de
tudod, elhanyagolja. Csak azért kérvényezte a felügyeleti jogot, hogy
kiszúrjon velem. – A férfi lesütötte a szemét, és csíkokat húzott a cipőjével
a földön. – Néha, amikor átjön hozzám szegény kiskrapek, olyan, mintha
hetek óta nem kapott volna enni. Hagyja, hogy egész éjjel fennmaradjon,
amiről Mikey persze azt hiszi, hogy nagyszerű dolog, de szüksége van
fegyelemre és normális napirendre. Úgy tűnik, Andreának minden héten új
palija van, és a gyereket soha nem viszi sehova. Se parkba, se moziba, se
sehova. Mikey imád hozzám jönni, annak is nagyon örül, ha velem lehet,
miközben javítgatom a motort vagy gitározom. – Kari szeme csillogni
kezdett, és a hangja megtelt büszkeséggel. – Olyan jó gyerek, és nagyon
okos. Úgy értem, isten tudja, honnan örökölte. Egy kevéske útmutatással
akármi lehet, ami csak akar, és nagyon büszke vagyok rá. Mindegy,
mostantól minden más lesz. Hétfőn megyek az ügyvédemhez. Úgy fogok
harcolni érte, mint ahogy az elejétől fogva kellett volna. Végre olyan életet
fogok biztosítani neki, amilyet érdemel. – Vett egy mély levegőt, és felfújta
az arcát. – Na nézd, hogy nyavalygok itt neked!
– Dehogyis, Kari. Mikey a fiad, még jó, hogy büszke vagy rá.
Kari témát váltott.
– És te hogy vagy?
Babs az egyik haj tincsét csavargatta.
– Mit mondhatnék? A régi lemez, még mindig szeretem Selwynt, és
még mindig utálom Trishát. De az ember nem lehet megkeseredett, nem
igaz?
 – Selwyn egy idióta. Ezt mindenki tudja.
– De ettől még semmi sem változik.
Egy hosszú hajtincs kiszökött Babs hajpántja alól, Kari a szemébe
nézett, és visszatűrte a füle mögé.
– Babs, olyan…
Az asszony Kari ajkára tette az ujját.
– Sss, ne mondd ki! Ez a bonyodalom nem hiányzik az életemből. És
tudod, hogy Lorraine a bőrnadrágot is lekívánja rólad.
A férfi felnyögött.
– Ne is mondd, de nem lesz közöttünk semmi, Babs. Amiatt nem kell
aggódnod.
– Ezt örömmel hallom, Kari. De légy vele kedves, jó? Nagyon beléd
van habarodva.
– Persze. Amúgy sem értem, mit lát egy ilyen vén kecskében, mint én.
Gyönyörű lány. Bármelyik fiú az övé lehetne.
– Sajnos az ő korabeli fiúk közül egyik sem érhet fel egy olyan jóképű,
motoros, gitározó, isten-az-emberek-között férfihoz, mint te.
– Lassíts, Babs, mert még elpirulok!
Babs abbahagyta a nevetést, amikor meglátta Lorraine-t és Petulát,
ahogy egymásba karolva feléjük tartanak. Kacarászva értek oda a pádhoz.
Kari abban a pillanatban talpon volt.
– Hol van Mikey?
A lányok abbahagyták a nevetést, és egymásra bámultak. Lorraine
próbálta leplezni riadalmát.
– Azt mondta, visszajön magukhoz. Mi két menetet mentünk, de ő
rosszul lett, és nem akart még egyet menni.
Kari átment a lányok között, és a körhinta irányába sietett.
– Mikey, Mikey! – Megragadott egy arra járó gyereket, amitől a
fiúcska elejtette a karamellás almáját. – Láttad a fiamat? Nagyjából annyi
idős, mint te. Kockás ing van rajta, és barna rövidnadrág.
A fiú túlságosan el volt foglalva azzal, hogy felkaparja az almát a
földről, mintsem válaszoljon Karinak, aki a fia nevét kiáltozva lökdösődött
a tömegben. Az emberek nem vették észre sem őt, sem a szenvedését, önző
módon elmerültek a saját szórakozásukban. Odament az unott fafejhez, aki
a körhintát kezelte, és megragadta a gallérjánál fogva.
– Nem látta a kisfiamat? Pár perce még itt volt ezen a körhintán, és
most nincs sehol.
 – Sajnálom, barátom – válaszolta a fiatalember, eltolva magától Karit.
– Ennél többet kell mondania. Sok gyereket láttam az elmúlt tíz percben.
Kari oda sem figyelt, hanem tovább kiabált.
– Mikey, merre vagy?
Megfordult, amikor meghallotta, hogy Lorraine mögé ért.
– Megtalálta? – A lány arca piros volt, és bár próbált nyugodtnak
tűnni, a hangja egy oktávval magasabban szólt, mint általában.
– Nem, nem találtam meg, a fenébe is. Mégis mi járt a fejedben,
Lorraine? Vigyáznod kellett volna rá. Esküszöm, ha bármi baja lett,
akkor…
Babs közéjük lépett, és átvette az irányítást.
– Fejezd be, Kari! Ezzel nem segítesz. Koncentrálnunk kell!
Szóródjunk szét, nem mehetett messzire.
Csak két percbe telt, míg Babs megtalálta; egy padon ült, a kis válla le-
föl járt, a szeme vörös és püffedt volt. A kisfiú azonnal felállt, amikor
meglátta Babset, és a csípője köré fonta a karját. Az asszony leguggolt,
erősen magához szorította, és egy jó nagy puszit nyomott a homlokára. A
gyerek bal orrlyukából kijött egy takonybuborék, ami az asszony vállán
pukkant szét, amikor magához ölelte.
– Nem találtalak benneteket – motyogta Babs hajába. – Apu azt
mondta, hogy ha elveszek, keressek egy rendőr bácsit, de azt nem mondta,
hogy mit csináljak, ha nem találok. Nagy bajban vagyok?
Babs a vállánál fogva kissé eltolta magától, és piszkos, könnyáztatta
arcába nézett.
– Nem, Mikey, egyáltalán nem vagy bajban. – Újra magához húzta, és
ringatni kezdte jobbra-balra. A kisfiú az egész testét Babséhoz préselte,
fürdött a gyengédségben. – Gyere, menjünk, és nyugtassuk meg apukádat!
Babs szorította Mikey kezét, miközben Karit keresve átvágtak a
látványosságok között. Olyan volt, mintha a tömeg megkétszereződött
volna, és Babsnek lökdösődnie kellett, hogy át tudják verekedni magukat a
sokaságon. Mikey látta meg előbb az apját, ahogy a szellemvasútra
várakozó vendégeket faggatta.
– Apu! – kiáltotta. – Itt vagyok! Babs megtalált.
Kari megperdült a fia hangjára, és Babs látta, ahogy elszáll belőle a
feszültség. Elengedte a gyerek kezét, és hagyta, hadd rohanjon oda az
apjához. A férfi térdre esett, és kitárta a karját. Mikey olyan erővel vetette
magát az ölelésébe, hogy majdnem fellökte, és szorosan a nyaka köré fonta
a karját. Egyikük sem szólalt meg egy ideig, aztán végül Mikey azt mondta:
– Apu, nem kapok levegőt.
Kari elengedte, s inkább az arcát fogta a kezébe.
– Azt hittem, elvesztettelek, kölyök.
– Bocsánatot kérek, apu!
– Nem a te hibád volt, Mikey, hanem az enyém. Ezentúl soha, egy
pillanatra sem veszem le rólad a szememet.
Kari felállt, Babs felé nyújtotta a kezét, aki megfogta. A férfi pedig
közel húzta magához, és gyengéd csókot lehelt az arcára.
– Köszönöm, Babs!
 15.

Lorraine aprócska pöttyös bikiniben volt, amikor kibújt a fürdőköpenyéből,

kiálló csípőcsontján csak úgy feszült a vékony anyag. Lefeküdt Petula mellé
a plédre.
– Nem fogod levenni, vagy mi van? – kérdezte, és rántott egyet Petula
parasztblúzán. – Soha nem fogsz lebarnulni ebbe az izébe csomagolva.
Sikerült kisajátítaniuk maguknak egy helyet a zsúfolt parton, és
leterítették a plédet. Miután megették a tojásos szendvicseket, és ittak egy
bögre teát a termoszból, Lorraine készen állt, hogy napozással töltse a
délutánt. Kinyújtózott, és becsukta a szemét.
– Nem tudom elhinni, hogy Kari így viselkedett. Te igen, Petula?
4
Petula felnézett a Jackie legújabb számából.
– Hm?
– Odafigyelsz te rám? Az a rohadt Kari! Hogy rám förmedt, amikor
Mikey elveszett! Nem az én átkozott gyerekem. Nem az én felelősségem.
Egyébként azt sem értem, hogy minek kellett magával hoznia. – Lorraine
letolta bikinije pántját a válláról, hogy ne hagyjon nyomot a bőrén. –
Mindegy, teljesen kiábrándultam belőle. Anyáé lehet.
Mivel Petula nem válaszolt, Lorraine a könyökére támaszkodva
ránézett.
– Petula, hallottál te egy szót is abból, amit mondtam? Alig szólaltál
meg egész nap. Mi van veled?
Petula letette a magazinját.
– Nem érzem túl jól magam. Pár napja elkezdett fájni a hátam, és
bármennyi fájdalomcsillapítót veszek be, egyszerűen nem akar elmúlni.
– Próbáltad bekenni izomlazítóval?
– Igen, de nem olyan könnyű bekenni a saját hátadat, aput meg hogyan
kérjem meg?
– Azért ne engedd, hogy elrontsa a napunkat! Hétfőn vissza kell
mennünk dolgozni, ott fogunk ülni abban a fülledt irodában, egy halom
gépelni való levéllel, kávét kortyolgatva abból a szörnyű masinából,
miközben próbáljuk távol tartani magunktól azt a fiút a postai részlegről,
tudod, azt a fogdosós kancsalt.
Petula Lorraine vöröslő mellkasára pillantott.
– Bekented magadat naptejjel?
– Naptejjel? Blackpoolban vagyunk, nem Benidormban. – Beletúrt a
strandtáskájába. – De van nálam étolaj. – Lorraine öntött egy jó adagot a
tenyerébe, és elkezdte belemasszírozni a vállába.
Petula elfintorodott.
– Olyan lesz, mintha zsíros sült krumpli mellett feküdnék, és már előre
látom, hogy be kell majd kenned magad napozás utáni krémmel.
Mindketten megijedtek, amikor elbaktatott mellettük egy szamársor és
a vezérállat hangos, türelmetlen bőgést hallatott. A hátán ülő kisgyerek
könnyekben tört ki, és követelte, hogy vegyék le.
– Menjünk egy kört a szamarakon, Petula!
– Komolyan beszélsz?
– Gyerünk! – nógatta Lorraine. – Jó móka lesz.
Petula feltápászkodott a plédről.
– Jó, menjünk, bármit megteszek, hogy elhallgattassalak.
A mellettük álló napozószékben szundikáló férfi a négy sarkán
megcsomózott zsebkendővel védte kopasz fejét a naptól. Lorraine
megkopogtatta a vállát, miután felhúzott egy rövidnadrágot.
– Elnézést, megtenné, hogy vigyáz a holminkra? Mindjárt
visszajövünk.
Amikor átjutottak a nyaralók sokaságán, odamentek a fogatlan
emberhez, aki a jelek szerint a szamarakért felelt. Egy jobb napokat is látott
bőrtáska volt a vállán, a szájából cigaretta állt ki, aminek a végén másfél
centis hamu lógott. Lorraine eléje tartott néhány érmét.
– Kettőt kérnénk.
Az ember a két lány mögé nézett, mintha néhány kiskölyök után
kutatna.
– Úgy érted, magatoknak? – A szamaras ember kivette a cigarettát a
szájából, és bizalmasan Lorraine-hez fordult. – Nem gúnyolódni akarok,
vagy ilyesmi, de a barátosnédnak olyan a formája, mint egy rakparti
vasbaknak.
– A hallása viszont remek – sziszegte Lorraine.
Petula megfordult.
– Gyerünk, Lorraine, nem számít!
 De Lorraine-t nem lehetett lebeszélni.
– És ha arra ülne, ott? – Egy nagy szamárra mutatott, aminek a feje
egy vödör zabba lógott, vagy valamibe, amit a szamarak esznek. Szőrös
fülei megállás nélkül mozogtak előre-hátra, ahogy próbálta elhajtani a
legyeket.
A szamaras ember engedni látszott.
– Jól van, de csak, mert nem természetem elküldeni a fizető
vendégeket. – Odakiabált egy fiúnak, aki a barátnőjével csókolózott. – Hé,
Casanova! Tedd le azt a lányt, és nyergeld fel Borist!
A szamaras embernek és a szerelmes segédjének harmadik
próbálkozásra sikerült Boris nyergébe segíteni Petulát. A lány felgyűrte
hosszú szoknyáját vastag, csontfehér combja köré, felmászott az állat
hátára, és ideges pillantást vetett a barátnőjére.
– Nem hiszem, hogy ez a jobb ötleteid közé tartozna, Lorraine.
Lorraine egy nyugodt, szürke szamár hátán ült, kezében a szárakkal.
– Marhaság, remek móka lesz. – A szamaras emberhez fordult: –
Egyedül is végigmehetünk a parton?
Az ember először tétovázott, de aztán felismerte a kérdésben rejlő
üzleti lehetőséget.
– Fél órát tudok adni, de az többe fog kerülni, és csak semmi ügetés.
Miután megegyeztek, a tenger felé fordították a szamaraikat, egymás
mellett sétáltak a víznél, és Petula Boris sörényébe markolt. Lenézett
Lorraine-re.
– Olyan érzés, mintha egy zsiráfon ülnék.
– Ha végre kikerülünk Hitler látótávolságából, ügetünk egy kicsit, jó?
– Nem tudom, Lorraine, azt mondta, ne, csak sétáljunk.
– Ugyan már, mi baj történhet?
Boris ide-oda kezdte rángatni a fejét, a kantárja csak úgy csörömpölt,
ezért Petula inkább a nyereg elejébe kapaszkodott.
– Látod, még Boris is azt mondja, hogy ne.
Bármikor később Lorraine eszébe jutott, ami akkor történt, olyan volt,
mintha lassított felvételen nézte volna az eseményeket. Az egyik percben
még csendes elégedettségben poroszkáltak, ám a következő pillanatban egy
nyurga tizenéves túl erősen rúgott a labdájába, ami nagy csattanással Boris
hátsójába csapódott. Az állat ijedten felkapta a fejét, félelmében kilátszott a
szeme fehérje és kitágult az orrlyuka. Nyilvánvalóan zokon vette a hátsó
fertályát ért támadást, mert akkora sebességgel indult neki, hogy szegény
Petula olyan erősen kapaszkodott a nyakába, mintha az élete múlna rajta.
– Petula, mégis mi a fenét csinálsz? – kiabálta Lorraine. – Állítsd meg,
az isten áldjon meg!
Lorraine megeresztette a szárakat, oldalba rúgta a szamarát, és próbálta
utolérni az elszabadult állatot és rettegő utasát. A tömeg kettévált, amikor
észrevették, hogy feléjük tart a megbokrosodott szamár. Az anyák
megragadták gyermekeiket, hogy biztonságba vigyék őket. Lorraine hajtotta
a szamarát, de zömök kis lába nem tudott versenyre kelni Boriséval, így
Petula egyre távolabb került tőle, a sikolyai minden újabb méterrel
tompultak.
Végül Petula már nem bírt tovább kapaszkodni, lecsúszott a nyereg
oldalán, és fájdalmas puffanással a kavicson landolt. Borisban volt annyi
jóérzés, hogy ő is megállt, és mire Lorraine megérkezett, már a volt utasát
szagolgatta, aki a földön fekve nyomogatta a hátát, miközben drámaian
nyöszörgött.
– Petula, jól vagy? – Lorraine leszállt a nyeregből, és letérdelt
barátnője mellé.
– Igazad volt, Lorraine, tényleg jó móka volt. Sokat segített a hátamon
– nyögte Petula.
– Sajnálom. Gyere, hadd segítsek! – Ülő helyzetbe húzta Petulát, és
miközben az értetlenül őket bámuló szamarakat nézték, próbálta elfojtani
kitörni készülő nevetését. Beleharapott az ajkába, félrenézett, de a válla
rázkódását már képtelen volt megállítani.
– Oké, Lorraine, most már nevethetsz. Ereszd csak ki!
Lorraine egy hatalmas horkantást hallatott, és hátradőlt.
– Ó, istenem, Petula, látnod kellett volna magad, le-föl pattogva,
hadonászó könyökkel, és amikor lecsúsztál, azt hittem, bepisilek.
– Örülök, hogy szerinted ez vicces, és ami azt illeti, Lorraine, azt
hiszem, én tényleg bepisiltem. – Petula letörölte a verejtéket felső ajkáról,
és belesett a szoknyája alá. – Aha, remélem, most boldog vagy.
– Ó, atyám! Hát az a sok le-föl pattogás bárki hólyagját próbára tette
volna. Gyerünk, vigyük vissza ezt a két jószágot a farmra!
Néhány órába telt, hogy Petula alsóneműje megszáradjon mellette a
homokon. Ahogy felhúzta bugyiját a szoknyája alá, elfintorodott, amikor a
durva szövet hozzáért a bőréhez.
 Lorraine arca úgy ragyogott, mint az érett alma, és szeplők pettyezték
a mellkasát. Elkezdte összeszedni a holmijukat.
– Gyerünk, jobb lesz, ha elindulunk, és megkeressük azt a kocsmát,
ahol a többiekkel találkozunk.
– Jó, mert már mindjárt éhen halok. – Petula felállt és kinyújtózott. –
Egek, hogy lemerevedtem, nagyon fáj a lábam ott, ahol ráestem. –
Felemelte a szoknyáját, és az óriási lila foltra mutatott, ami a combja hátsó
részén virított.
– Iszol néhány pohárral, és már nem is fogod érezni.
Petula lehajolt, és felvette a plédet.
– Kirázom kicsit. Takard el a szemed!
Lorraine eltakarta az arcát, Petula pedig megrázta a plédet, és egy
kisebbfajta homokeső záporozott a kezére. Lorraine keze még mindig az
arca előtt volt, amikor Petula akkorát sikoltott, hogy három kilométeres
körzetben mindenki megijedt.
– Most meg mi a bajod, Petula? – Már nagyon próbára tette a türelmét.
Petula kétrét görnyedt, és a hasára szorította a kezét.
– Nem tudom – zihálta. – Valami erős görcsöt éreztem ott lent, és
utána…
Lorraine lenézett a földre Petula lábánál. Vizes homokon állt, és ahogy
Lorraine közelebb lépett, hogy jobban megnézze, újabb vízáradat ömlött ki
Petula bő szoknyája alól. Lorraine ijedten hátralépett, és barátnője elképedt
arcába nézett, amiből sütött a rettegés és a zavarodottság.
– Jézus Krisztus! Mi történik veled, Petula?
 16.

A Hajós sörkertje tele volt kora esti italozókkal, néhányuk a megsárgult

fiivön fekve élvezte a nap utolsó sugarait, mielőtt még elindultak volna a
városba az éjszakai ittas duhajkodásra és fejetlenségre. Daisy és Harry egy
sörpadnál ülve várták, hogy megérkezzenek a többiek. Harry meglazította a
nyakkendőjét, és leterítette zakóját a kemény fára, hogy Daisy arra üljön.
– Maga olyan kedves, Harry, köszönöm szépen.
– Nagyon szívesen, Mrs. Duggan. Élveztem ma a társaságát.
Az asszony kissé bosszúsan rázta meg a fejét.
– Utoljára kérem, Harry, legyen szíves, hívjon Daisynek! – Aztán a
szeme megakadt egy lármás csoporton, akik egyenesen a dobozból itták az
italaikat. – Istenem, ez aztán egy igazán kemény kocsma. Még soha nem
láttam ennyi tetovált bőrfejűt.
– Igen – értett egyet Harry. – És a férfiak még annál is rosszabbak.
Daisy észrevette, hogy a fia visszafelé tart a füvön, három citromos sörrel a
kezében. Egy darázs zümmögött az édes, habzó poharak fölött, s mivel a
keze nem volt szabad, Jerry megpróbálta elfújni.
– Hess, hess!
Daisy elmosolyodott magában. Ha Jerry keze szabad lett volna, úgy
jár, mint egy szélmalom. Odaszólt neki:
– Hagyd csak, fiam, nem te érdekled, csak a sör!
Jerry odaért az asztalhoz és lerakta az italokat.
– Utálom őket! Átkozott bosszúság az összes. Viszont találtam egy jó
helyet a kisbusznak a parkolóban, egy fa árnyékában, így nem fog annyira
felforrósodni a hazafelé útra.
Harry fogta az egyik félliteres korsót, és ivott egy nagy kortyot. Aztán
megtörölte a szakállát piszkos zsebkendőjével.
– Nagy szükségem volt már erre! Nagyon kevés olyan üdítő dolog van,
mint a citromos sör egy forró nyári napon, nem igaz?
– Huu-huuu!
Egyszerre fordultak a hang irányába. Trisha tipegett feléjük a fúvón.
Egy Csókolj meg gyorsan! feliratú kalap volt a fején a széles kari-májú
nyári kalap helyett, és egy pálcikán áttetsző vattacukorlabda a kezében.
Selwyn mögötte lépdelt.
– Hogy vagyunk? Mindenkinek jó napja volt? – Trisha bepréselte
magát a padra Jerry mellé. – Van még hely egy kicsikének? – Jerry
közelebb csúszott az anyjához. – Még egy kicsit, Jerry, Selwynnek is ide
kell férnie.
– És Babsnek, Karinak meg a kis Mikey-nek – fűzte hozzá Harry. –
Csak ez az egy szabad asztal volt, így attól tartok, e köré kell zsúfolódnunk.
– Emlegetett szamár – motyogta Trisha, ahogy meglátta hármójukat az
asztal felé közeledni.
Mikey-nek egy hatalmas plüssmajom volt a kezében, majdnem akkora,
mint ő maga. Belenyomta Trisha arcába.
– Nézd, mit nyert nekem az apukám! – mondta nagy foghíjas vigyorral
kísérve, és ragyogott a büszkeségtől. – Galennek fogom hívni.
– Az meg milyen név? – kérdezte Trisha.
– Tudod, Galen.
Trisha a fejét rázta.
– Még sohasem hallottam róla.
– A Majmok bolygójában.
– Ó, igen, persze, hogy is lehet, hogy nem tudtam. – Trisha eltolta
magától a majmot. – És mégis hova fogod tenni ezt az izét?
A kisfiú figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– És kijött a fogam az óriáskeréken. – Beletúrt a zsebébe, és elővett
egy véres papír zsebkendőt, amibe az értékes fogat csomagolta. – Ma este
beteszem a párnám alá, és a fogtündérek hoznak nekem egy öt-pennyst.
Babs körülnézett a sörkertben.
– A lányok ideértek? Már húsz óra is elmúlt. Remélem, nem
feledkeztek meg róla.
– Túl sokat aggódsz, Babs, kedves – jegyezte meg Selwyn. – Már
tizennyolc évesek, tudnak magukra vigyázni. Hozhatok valakinek egy italt?
– Nekem ez elég lesz, köszönöm, Selwyn – mondta Jerry. – Józan
akarok maradni a hazafelé útra.
– Természetesen. Valaki más? Babs?
Mikey Karihoz fordult.
– Apu, megehetem? – Egy akkora rózsaszín és fehér nyalókát tartott
fel, mint a feje. – Mrs. Duggantől kaptam.
Daisy bocsánatkérően mosolygott, Kari pedig megvonta a vállát.
 – Persze, már így is hullanak a fogaid, mit árthat?
Mikey összeráncolta a homlokát és bedugta a nyelvét a lyukba, ahol
előtte még a foga volt.
Kari felnevetett.
– Csak vicceltem! Persze hogy megeheted. – Felállt a helyéről. –
Segítek az italokkal, Selwyn. Mikey, te maradj itt!
Babs újra az órájára nézett, és dobolni kezdett ujjaival az asztalon.
– Hova tűnhettek?
– Abbahagynád már az aggodalmaskodást, Barbara? Biztosan
találkoztak fiúkkal, és jól szórakoznak valahol.
– És ettől abba kellene hagynom az aggodalmaskodást, Trisha? Neked
mindegy, nem a te lányod.
Trisha letépett egy darabot a vattacukorból, és a szájába tömte. Az
édesség pillanatok alatt rágós lett.
– Ami azt illeti, Selwynnel próbálunk összehozni egy babát. Én
kislányt szeretnék.
Babs szíve összeszorult. Ez volt a hír, amitől azóta rettegett, hogy
Selwyn elvette Trishát. Már az a papírfecni is elég rossz volt, amit az
anyakönyvvezető előtt aláírtak egy szeptemberi napon, tíz hónappal
korábban, de egy baba örökre egymáshoz kötné őket. A gondolatát sem
bírta elviselni, hogy Selwynnek gyereke legyen ettől a nőtől. És mi lesz, ha
fiú lesz? Lehet, hogy Trisha lányt akart, de Selwyn mindig is vágyott egy
fiúra, és Babsnek még mindig fájt, hogy nem tudta megajándékozni eggyel.
Harry felvette az étlapokat.
– Ugyan, hölgyek, hagyják abba a civakodást, inkább válasszuk ki,
hogy mit eszünk!
Körbeadta a kis műanyag lapokat. Trisha is elvett tőle egyet, aztán a
rászáradt paradicsomszószt kezdte kapargatni a körmével.
– Undorító – motyogta. – És látjátok a fényképeket? Mintha nem
tudnánk, hogyan néz ki a sült csirke. Mégis hova a pokolba hozott minket
Selwyn?
– Szerintem jól néz ki – vetette ellen Harry.
Trisha rámeredt.
– Ne vegye sértésnek, Harry, de ha valaki ahhoz van szokva, hogy
kukákban kutakodva szerezze be a vacsoráját, annak bármilyen lebuj olyan
előkelő étteremnek tűnhet, mint a Savoy.
Daisy megveregette Harry karját.
 – Ne is figyeljen rá, Harry! Azt hiszem, kicsit túl sokat ivott.
Trisha megrázta a fejét.
– Higgyen nekem, Daisy, még közel sem ittam eleget.
Ekkor Babs észrevette, hogy Lorraine igyekszik átverekedni magát
hozzájuk a zsúfolt sörkerten keresztül. Felállt, és karját magasba emelve
integetett neki.
– Hála istennek, itt is van! Ide, kicsim!
Lorraine felgyorsított, amikor meglátta az anyját. Lecsapta a kezét az
asztalra, és mélyeket lélegzett, mintha próbálná megnyugtatni magát.
– Futottál, Lorraine? Teljesen ki vagy pirulva. Remélem, nem kaptál
napszúrást! – Babs körbepillantott. – Mit csináltál Petulával?
– Öö… Petula… a mosdóban van. Nem… ööö… nem érzi jól magát,
anyu. Eljönnél velem, és megnéznéd?
– Őszintén, Lorraine, most meg mit csináltatok? Öt percre nem
hagyhatlak magadra.

Babset teljesen felkészületlenül érte a látvány, ami akkor fogadta, amikor

benyitott a női mosdó ajtaján. Petula négykézláb állt a padlón, és úgy
vonyított, mint egy farkas a holdra. A haja az arcába tapadt, ami verejtéktől
vagy könnyektől csillogott, valószínűleg mindkettőtől. Babs a lány hátára
tette a kezét.
– Mi a baj, kedves?
Petula röviden és élesen fújta ki a levegőt, mintha lufit fújna.
Lorraine válaszolt a barátnője helyett, a hangja remegett:
– Szerintünk kisbabája lesz, anyu.
Babs egyik lányról a másikra nézett, kinyitotta a száját, de szólni se
tudott.
– Szerintetek kisbabája lesz? De… hogy… úgy értem, nem is tudtam,
hogy… Ó, isten az égben, mégis mit csináltál, Petula?
– Anyu, nyugodj meg, ezzel nem segítesz! A parton voltunk, és csak
úgy ömlött belőle az a folyadék, és…
Babs azon nyomban akcióba lendült.
– Atyám, akkor elfolyt a magzatvize, kórházba kell vinnünk. Lorraine,
menj a bárba, és használd a fizetős telefont!
Petula hátravetette a fejét, és megragadta az asszony csuklóját. Babs a
szeméből sugárzó pánikból tudta, hogy komolyan beszél.
 – Nem! – parancsolta. – Semmi kórház, kérem, könyörgök! Apám
belehalna. – Elakadt a lélegzete, amikor egy újabb fájás vette át a teste
fölött az uralmat. – Nem viccelek, végezne vele.
Babs letérdelt mellé, és szelídebben kezdett beszélni hozzá:
– De itt nem szülheted meg a babát, Petula. Nem tudom, mit kell tenni.
Biztos vagyok abban, hogy amikor az apukád megszokja a gondolatot,
megbékél majd…
Petula egy újabb fülsiketítő sikolyt hallatott.
– Miért nem figyel rám? Apám nem tudhatja meg. És most kérem,
hozza ide Daisyt!
Babs összezavarodott.
– Daisyt? Miért akarod őt?
– A kórházban dolgozik, biztosan ráragadt valami.
Babs a homlokát ráncolta.
5
– Azt hittem, a sajtpultban dolgozik a Fine Fare-ben.
Lorraine közbeszólt:
– Két munkája van, anyu. – Aztán a barátnőjéhez fordult: – De csak
takarít a kórházban, nem bábáskodik. Hívnunk kell egy mentőautót!
– Grrr, ez az izé meg fog ölni – sírta Petula.
– Lorraine, tedd, amit mond, és hozd ide Daisyt! Amúgy sem hiszem,
hogy lenne időnk megvárni a mentőket, arra meg pláne nincs, hogy itt
veszekedjünk. – Lorraine kiment az ajtón, és Babs még utánakiáltotta: – És
hozd be a strandtáskámat is!
Hogy úton a sörkertből Lorraine elmondta-e Daisynek, mi történik a
mosdóban, nem lehetett megállapítani az elképedt arckifejezéséből, amikor
belépett.
– Az épelméjűség nevében, mégis mi a csuda folyik itt?
– Hála istennek! – lehelte Babs. Petula felé biccentett. – El tudod
hinni, hogy kisbabája lesz?
Daisy a cipőjével dörzsölni kezdte a járólapra száradt rágógumit.
– Ezen a padlón?
– A padló állapota a legkisebb gondunk. Lorraine, vedd elő a
strandtörülközőket, és terítsd Petula alá. – Babs Daisyre nézett. – Van
valami ötleted?
– Mi? Úgy érted, tényleg szül?
Babs bólintott.
 – Nagyon úgy tűnik.
– Jézus Krisztus!
Daisy lehajolt, hogy szemmagasságba kerüljön Petulával.
– Kényelmesen érzed magad négykézláb, kedves? Azt hiszem, segíteni
fog a szülésben.
– Rendben vagyok, csak kérem, szedjék ki belőlem ezt az izét.
– Oké, Lorraine, menj a konyhába, és kérj kölcsön egy ollót! Babs,
vedd le Petula bugyiját és szoknyáját, és vedd ki a fűzőket a cipőjéből!
Babs óvatosan eleresztett egy megkönnyebbült sóhajt. Úgy tűnt, Daisy
tudja, mit csinál.
– Sok tapasztalatod van ebben, Daisy?
– Egyszer láttam, hogy valaki így csinálta az Emergency – Ward 10-
6
ben. És hívott már valaki mentőt?
– Ne! – zihálta Petula. – Mondja el neki, Babs!
Babs megrázta a fejét.
– Nem akarja, hogy az apja megtudja.
– Pedig lehet, hogy feltűnik majd neki, ha a lánya egy kisbabával
megy haza a blackpooli kirándulásból.
– Nem viszem haza, maga ostoba liba! Maguknak kell elvinni a
kórházba, vagy valahova. – Kapkodni kezdte a levegőt, és a padlóra hajtotta
a fejét. – Szerintem jön már. Olyan érzés, mintha WC-re kellene mennem.
Lorraine visszaért az ollóval, és az ajtónak dőlt, nehogy valaki
bemenjen. Tágra nyílt szemmel bámulta barátnője verejtékben úszó testét.
– Hogyhogy nem tudtad, hogy terhes vagy, Petula?
Babs rámeredt a lányára, és egyik ujját a szája elé tette.
– Ne most, Lorraine, légy szíves!
Daisy Petula összekuporodott teste mögé helyezkedett.
– Azt hiszem, már látom a fejét. Mindjárt vége. Babs, add ide a másik
strandtörülközőt, hogy belebugyolálhassam a kisbabát. A legfontosabb,
hogy ne fázzon. – Felnézett Babsra és Lorraine-re. – Reméljük, hogy
egyszerű szülés lesz.
Babs idegesen rágta a hüvelykujja körmét, amikor eszébe jutott
valami.
– Petula, ugye, nem koraszülött a baba?
Petula felegyenesedett és a térdén pihent, egyik kezét a hátára tette. A
másik kezén az ujjai segítségével számolta a hónapokat.
 – Nem. Nem lehet. Hanyatt kell feküdnöm, már nagyon fájnak a
térdeim.
Valaki megpróbálta kinyitni a női mosdó ajtaját, de Lorraine
nekitámaszkodott belülről. Megfordult és a fának beszélt:
– Nem jöhet be, valaki rosszul van. Legyen szíves, használja a
férfimosdót!
Halkuló káromkodást hallott, ahogy az alkalmatlan látogató távolodott
a folyosón.
Lorraine egyre idegesebb lett.
– Istenem, siessetek már, fogalmam sincs, meddig tudom távol tartani
az embereket! Az előbbi akár el is mehetett egy alkalmazottért.
– A kisbabákat nem lehet siettetni, Lorraine. Türelmesnek kell lennünk
– válaszolta Daisy.
– Megint nyomnom kell – zihálta Petula. Kinyújtotta a kezét, és
megragadta Babsét. – Ne hagyjon egyedül!
Babs a másik kezét a lány fénylő homlokára tette, és megnyugtató
hangon beszélt hozzá:
– Nem megyek sehova. Ügyes vagy, kedves. Észre sem veszed, és már
vége is lesz, és akkor nálad lesz a gyönyörű kisbabád, és már nem is fogsz
emlékezni erre a fájdalomra.
– Grrr! – ordította Petula. – Miért nem figyel rám senki? Nem tartom
meg ezt az átkozott babát.
Daisy az egyik kezét Petula térdére tette.
– Csak lélegezz mélyen! Rendben. Amikor érzed a következő
összehúzódást, akkor nagyon erősen nyomj, és olyan sokáig, ameddig csak
bírod.
Petula feje hátracsuklott, és megrándult az arca, amikor feje a
csempézett padlónak csapódott. A hangja kimerült suttogás volt.
– Kérem, nem értik. Nem tarthatom meg ezt a babát. Az apukám…
Óóó, nem, itt jön a következő!
– Igen, még egy hatalmas nyomás, Petula! – biztatta Daisy.
Lorraine hátrahőkölt, és undorodva nézte, ahogy a baba feje megjelent.
Sötét haja össze volt tapadva, és teljesen beborította a vér meg valami fehér
anyag. A teste Daisy várakozó kezébe csusszant.
– Kislány, Petula. Gyönyörű! – mondta elakadó lélegzettel.
Babs fölé hajolt, hogy megnézze a picit, miközben váratlanul
könnyekkel küszködött. A helyiségre hátborzongató csönd telepedett,
mintha Petula sikolyai mindannyiukat megsüketítették volna, és Babs nem
tudta lerázni a balsejtelmét, ahogy a baba márványos kék arcára nézett.
– Miért nem sír, Daisy?
 17.

– Az ég szerelmére, mégis mi tarthat ilyen sokáig? – Trisha a második

félliteres almaboránál tartott a Hajósban, és tekintve, hogy mennyit ivott
már aznap, félő volt, hogy alkoholos kómába esik.
– Megyek, és megnézem, mi van. – Ám túl gyorsan állt fel, és meg
kellett ragadnia a padot, hogy megtámassza magát. – Hoppá! – Megingott.
– Szerintem ennem kellene valamit, akármilyen undorítóan is néz ki.
– Majd megyek én – ajánlotta fel Jerry. – Selwyn, megtenné, hogy
csirkét rendel nekem és anyunak?
Követte a jelzéseket a női mosdóhoz, át a zsúfolt kocsmán. A levegő
sűrű volt a füsttől, és a rikító mintázatú szőnyeg ragadt a talpa alatt. Kezdte
azt gondolni, hogy Trishának igaza volt. Elment a zenegép mellett, és meg
kellett masszíroznia a halántékát, mert a zene úgy dübörgött keresztül a
dobhártyáján, mint egy gyorsvonat. Megtalálta a mosdót, és bekopogott az
ajtón.
– Anyu, még mindig odabenn vagy? Mi történik? – Nem érkezett
válasz. Újra próbálkozott, ezúttal kicsit hangosabban. – Anyu, Jerry
vagyok, nyisd ki az ajtót!
Nekiveselkedett, és eléggé kinyílt ahhoz, hogy be tudja dugni a fejét.
Már szólásra nyitotta a száját, de egy durva kéz megragadta a gallérját, és
hátrarántotta.
– Hé, te perverz! Mégis mit gondolsz, hogy a női mosdó körül
ólálkodsz?
Jerry megadása jeléül feltartotta a kezét.
– Csak az édesanyámat keresem.
– Akkor még nagyobb perverz vagy, mint elsőre gondoltam. Gyerünk,
takarodj innét!
Jerry a férfi fényes kopasz fejére nézett, meg a húsos nyaka körüli
hurkákra, és úgy döntött, az a legjobb, ha nem vitatkozik vele.
A mosdó ajtaja kinyílt, és Daisy szólt utána:
– Minden rendben, Jerry. Petula rosszul lett, de nemsokára ott leszünk.
Daisy jól bepólyálta a babát a strandtörülközőbe. Sikerült rábírnia az első
lélegzetvételre azzal, hogy erélyesen dörzsölgetni kezdte a pici hátát. Az ezt
követő köhögés, köpés, majd a mindent betöltő erőteljes sírás
mindannyiuknak nagy megkönnyebbülést jelentett, kivéve Petulát, aki még
csak rá sem volt hajlandó nézni az újszülött lányára. Daisy Petula
cipőfűzőivel kötötte el a köldökzsinórt, és a konyhai ollóval vágta el.
Meglepően nehéz volt átvágni, kicsit olyan, mint amikor az ember porcot
vág le egy darab húsról. Babs és Lorraine a helyiséget takarították. Egy
újságba csomagolták a méhlepényt, amit Lorraine a bár egyik asztaláról
csent el, és Babs talált egy takarítószekrényt, amiben egy jobb napokat is
megélt, rozzant felmosó állt.
Daisy a karjában ringatta a babát. A kislány szorosan összeszorította a
szemét, abba a mérges kifejezésbe torzult az arca, ami csak az újszülöttekre
jellemző, akiket éppen akkor szakítottak ki a meleg, tápláló menedékből,
ahol a korábbi kilenc boldog hónapot töltötték.
– Biztosan nagy megpróbáltatás lehet megszületni – elmélkedett Daisy,
ahogy a baba dühös kis arcát nézte.
Lorraine rosszallóan pillantott Petulára.
– Én mondom, valódi megpróbáltatás volt.
– Rendben – jelentette be Babs, ahogy befejezte a padló felmosását. –
El kell döntenünk, mit csináljunk most.
Petula remegő lábakkal megpróbált felállni.
– Le kell feküdnöm a buszban.
– És mi lesz a kisbabával? – tudakolta Babs. – Nem hiszem, hogy
felfogod, mennyire komoly dolog ez, Petula. Ha most nem viszed
magaddal, egész hátralévő életedben bánni fogod.
– Akkor ezt a kockázatot vállalnom kell, Babs. Kérem, csak hagyják
valami biztonságos helyen, ahol biztosan megtalálják. Sokkal jobb élete
lesz nélkülem. – Petula felvette a szoknyáját és a blúzát, és körbenézett az
alsóneműje után. – Hol van a bugyim?
Lorraine az újságpapírra mutatott.
– Ott, a… tudod… azzal a nagy darab, májszerű valamivel. Úgyis
teljesen át volt ázva, nem tudtad volna fölvenni.
– De valami kelleni fog neki – szólalt meg Daisy. – És egy betét is.
Babs kotorászni kezdett a strandtáskájában, és előhúzta a bikinialsóját.
– Tessék, ezzel kell beérned. Lehet, hogy egy kicsit szűk lesz, de a
célnak megfelel. – A falra szerelt géphez fordult, és bedobott néhány érmét.
Az kiköpött két betétet, amiket Petulának adott. – Tedd be ezeket!
Lorraine a véráztatta strandtörülközőre meredt, ami egy kupacban
hevert az újságpapír mellett. Alig tizenöt perce még vérfürdő volt, de
legalább a padló tisztább volt, mint amikor bementek.
– Megyek és kérek a konyából egy szatyrot vagy valamit, amibe
beletehetjük ezeket.
– És ha már ott vagy, kérdezd meg, merre van a legközelebbi kórház –
szólt utána Babs.
A baba nyögdécselni kezdett, ezért Daisy odatartotta neki a behajlított
kisujját, hogy azt cumizza.
– A szegény kicsike éhes. Petula, észszerűtlenül viselkedsz.
– Már mondtam magának, Daisy, nem kényszeríthet, hogy
megtartsam. És most, kérem, menjen az utamból! – Elment az asszony
mellett, és épp akkor ért az ajtóhoz, amikor Lorraine visszaért.
– A legközelebbi kórház a Blackpool Victoria, nagyjából öt
kilométerre – jelentette be Lorraine. – Valahol az állatkert közelében.
Mire Babs visszaért a sörkertbe, egy óránál is több eltelt. A többiek már
felfalták a vacsorájukat, az asztal végén egy ingatag kosároszlop állt.
Selwyn felállt, és felajánlotta neki a helyét.
– Mi történt, Babs, kedves? Hol vannak a lányok?
Az asszony lehuppant a padra, és kezébe temette az arcát.
– Istenem, de jól jönne egy ital! – Megszorította a férfi karját. –
Selwyn, légy szíves, hoznál nekem egy gin-narancsot?
– Nem a rabszolgád, Barbara – gúnyolódott Trisha. – Nem tudsz
magadnak hozni?
– Életedben egyszer befognád a szádat, Trisha? – csattant fel Babs. –
Elegem van a csípős megjegyzéseidből és a folyamatos nyavalygásodból. –
Selwynhez fordult. – Egy nagyot kérj!
– Hol van anyu? – kérdezte Jerry. – Már a csirkéje is kihűlt.
– Ó, ő… segít Petulának, aki rosszul lett, és most eléggé gyengének
érzi magát. Daisy szerint napszúrást kaphatott, Lorraine-nel odakísérik a
buszhoz. Szerintem rendben lesz, csak pihennie kell egy kicsit. Ne aggódj,
semmi komoly baja nincs! – Babs remélte, hogy a könnyed, magabiztos
hangvétele meggyőző volt.

Petula elhelyezkedett az egyik padon, ami a Transit oldalán futott végig, és

Lorraine a feje alá hajtogatott egy plédet.
 – Ezt nem fogjuk megúszni, azt azért tudod, ugye, Petula?
A lány ajka száraz és cserepes volt, a szeme vörös, és olyan szaga volt,
mint aki épp most futott le egy maratoni. Betakarta az arcát az alkarjával, de
Lorraine így is látta, hogy remeg a gödröcskés álla, ami biztos jele volt,
hogy sírni fog. Leguggolt mellé, és megfogta izzadt kezét.
– Hogy lehet, hogy nem tudtad?
Petula megvonta a vállát, de még mindig nem volt hajlandó ránézni.
– Esküszöm, hogy nem tudtam. Volt, hogy megjött a menzeszem, de
soha nem volt rendszeres. És nem is néztem ki terhesnek, nem?
– Az szerintem is igaz – értett egyet Lorraine. – De én mindig csak a
bő ruháidban látlak. Te biztosan észrevettél valamit magadon.
– Azt hittem, hogy csak híztam egy kicsit középtájon. Te is tudod,
Lorraine, hogy mennyire nem izgat a kinézetem.
A ki nem mondott kérdés úgy áthatotta köztük a levegőt, mint valami
istentelen bűz. Lorraine alig merte megkérdezni, de tudnia kellett a választ.
– Petula – kezdte óvatosan –, ki az apja?
Petula felnyögött.
– Kíváncsi voltam, mennyi időbe telik, amíg megkérdezed. Nem
mondhatom meg.
– Úgy érted, nem tudod? Jesszus, Petula, hány pasival feküdtél le?
Petula a könyökére támaszkodott, és egyenesen Lorraine arcába nézett.
– Még jó, hogy tudom! Nem vagyok akkora kurva, annak ellenére,
hogy mit gondolhatsz rólam. Tudom, hogy mindent elmondunk egymásnak,
de ezt nem. – Visszaroskadt a padra. – És amúgy is, mit számít? A baba már
nincs nálam.
– És mi van, ha az apa meg akarja tartani? El kell mondanod neki!
Petula felhorkant.
– Ne légy nevetséges! Nincs az az isten, hogy az apa akarná a babát…
vagy engem, ha már itt tartunk.
– Ugye, nem erőszakoltak meg? Ez történt, igazam van?
Kényszerített? Petula, fel kell jelentened a rendőrségen. Az apukád
megértené, ha megtámadtak.
Az apja említésére Petula újra felült.
– Tudod, hogy nincs jól. Próbálja rejtegetni előlem, de látnod kéne,
naponta mennyi gyógyszert szed. És rengeteget fogyott. Nagyon aggódom
érte.
– Kérlek, Petula! ígérem, nem mondom el senkinek. Ki az apja?
 Petula a barátnőjére nézett, mintha próbálná kitalálni, mitévő legyen.
– Az életedre esküszöl? – kérdezte végül. – És az apád meg az anyád
életére?
Lorraine kényelmetlenül mocorogni kezdett.
– Tudod, hogy nem szeretek mások életére esküdözni.
– Ahogy gondolod. – Petula vállat vont.
– Jó, legyen, esküszöm! – És ígérete jeléül keresztet rajzolt a szívére.
Petula elkomorodott.
– Komolyan mondom, Lorraine, nem árulhatod el senkinek! Még
anyukádnak sem. Főleg neki nem.
Lorraine bólintott.
– Na?
Petula felfújta az arcát, alig lehetett hallani a hangját, annyira halkan
beszélt.
– Nem fogsz elítélni?
– Az isten szerelmére, Petula, csak mondd már el!
Mindketten megijedtek, amikor kinyílt a kisbusz hátsó ajtaja, és Jerry
állt ott értetlen arckifejezéssel.
– Minden rendben idebenn? Csak anyura várunk, hogy visszaérjen, és
már indulunk is. – Az órájára nézett, majd az égre. – Tudjátok, hová ment?
Petula és Lorraine összenéztek.
– Ööö… Petula rosszul lett, Daisy pedig becsomagolta a koszos ruháit
egy újságba, és elment keresni egy szemetest.
Jerry nyilvánvaló undorral fintorodott el.
– Túl sokat ittál, mi?
– Tűnj innen, Jerry! – morogta Petula. – És csak hogy tudd, napszúrást
kaptam.
Daisy már eldöntötte magában, hogy nem fogja kórházba vinni a kicsit. Öt
kilométer túl messze volt, hogy addig sétáljon, és felesleges
bonyodalomnak tűnt, hogy bevonjon egy taxisofőrt is. A part mentén
gyalogolt, szorosan a melléhez ölelve az alvó babát. Úgy érezte, mintha
minden mellette elhaladó járókelő vádló tekintete perzselné. De valójában
még csak rá sem nézett senki. Viktória korabeli nyaralók sorához ért,
mindegyiken neonbetűkkel világított a „Nincs szabad szoba” tábla. A
sorvégi ház volt a legszebb. Frissen festették bézs árnyalatúra, a gyep
szépen nyírt, és gyönyörű fehér függönyök lógtak az ablakokon. A bejárati
ajtóhoz vezető lépcsőt is nemrég kezelhették, ugyanazzal a
padlófényezővel, amit ő is kedvelt, és csak úgy ragyogott az esti
napfényben. Ennek a helynek a tulajdonosa biztosan büszke a házára, és
mivel több információja nem volt az odabent élőkről, Daisy úgy döntött,
ennyivel kell beérnie.
Miközben a kerítés mögött habozott, kinyílt a bejárati ajtó, és kilépett
rajta egy nő, akiről Daisy úgy tippelte, a harmincas éveiben járhat, és letett
négy frissen öblített tejesüveget a földre. Majd felegyenesedett, vett egy
mély lélegzetet a sós levegőből, és egy kis ideig csípőre tett kézzel állva
nézte a tengert. Kedves arca volt, de ahogy a csillogó vízfelszínt bámulta,
elmélyült arckifejezése valami különöset sejtetett, de Daisynek nem volt
ideje elgondolkodni ezen.
Daisy ismét habozott, de mivel a kisbaba újra ébredezni kezdett, tudta,
itt az ideje, döntenie kell. Várt néhány másodpercet, miután a nő visszament
a házba, aztán lapítva és idegesen ide-oda pillantgatva végigsietett a kerti
ösvényen. Finoman megpuszilta a kislány homlokát, még egyszer, utoljára
elmerült mámorító illatában, és óvatosan lefektette a drága kis csomagot a
lépcső aljánál a fűre. Remélte, hogy a rikító strandtörülköző nem sérti a pici
finom bőrét.
– Viszlát, kicsike! – szipogta. – Legyen szép életed! Az anyukád nem
rossz ember, csak éppen rossz időben érkeztél. – A csengőhöz emelte az
ujját, erősen megnyomta, és hosszan tartotta, aztán dobott még egy puszit a
kisbabának. – Légy szerencsés!
Visszament az ösvényen, majd átfutott az úton, éppen hogy el nem
ütötte egy arra járó villamos, és a buszmegállóban várt. Jól látta onnan a
bejárati ajtót, és elég messze is volt, hogy ne keltsen gyanút. Gyerünk, nyiss
ajtót!, mondogatta.
Úgy érezte, mintha tíz év is eltelt volna, mire kinyílt az ajtó és újra
megjelent a nő, szép vonásai ráncba szaladtak az értetlenségtől. Nézz le,
kérlek, nézz le, unszolta Daisy az utca másik oldaláról. A nő azonban
megrázta a fejét, visszalépett az előszobába, és kezdte becsukni az ajtót.
Daisy előmerészkedett rejtekhelyéről, és ismét a vendégház felé tartott.
Minden rosszul sült el. A kórházba kellett volna vinnie a babát, és elébe
állni a kérdések tömkelegének, amiket kétségtelenül nekiszegeztek volna.
Ennek a kisbabának semmi köze sincs hozzá, valahogy mégis rá maradt,
hogy megoldja a helyzetet. Petulának semmi joga nem volt ahhoz, hogy
ilyen helyzetbe hozza. A sarkán billegve várta, hogy szabad legyen előtte az
út, és átfutott rajta.
Hirtelen megállt a kiskapu előtt. A nő a lépcsőn állt, és a karjában
biztonságban fekvő kis csomagnak gügyögött, csodálkozva nézte a
kisbabát, és óvatosan végighúzta ujját a pici arcán. Akkor felnézett, és a
tekintetük találkozott egy röpke pillanatra, de még így is elég ideig ahhoz,
hogy kérdő pillantást vethessen Daisyre. Aztán megfordult és bement,
becsukva maga mögött az ajtót.
Daisy megkönnyebbülten felsóhajtott. Arra kényszerült, hogy gyors
döntést hozzon, de abból, amit látott, úgy gondolta, jól döntött.
 18.

Mire Daisy visszaért a sörkertbe, a többiek már indulásra készen

szedelőzködtek. Jerry idegesen terelgette őket, mert még sötétedés előtt el
akart indulni.
– Anyu! Végre! Gyerünk, indulnunk kell!
Daisy Babsre pillantott, aki a poharába bámult, és képtelen volt a
szemébe nézni.
– Petula rosszul lett, fogtam az újságot és a többit, amivel
feltakarítottuk a helyiséget, és lejjebb a sétányon egy kukába dobtam.
– De kihűlt a csirkéd, anyu.
– Hagyd abba az okvetetlenkedést, Jerry! Majd magammal viszem.
Most gyerünk, és induljunk!
Trisha fejét a karjára hajtva pihent az asztalnál. Selwyn a haját
simogatta.
– Gyerünk, ideje indulni!
Trisha felemelte a fejét, fátyolos szeme körül elkenődött a smink, és
férje kinyújtott kezének segítségével feltápászkodott az asztaltól.
– Ahhoz képest, hogy egy kocsmáros felesége, nem nagyon bírja az
italt, igaz? – mormolta Harry Daisynek.
– Ameddig nem hányja el magát hazafelé, én nem bánom.
Jerry hívta Karit és Mikey-t, akik a sövény alatt talált labdával fociztak
az udvaron.
– Attól tartok, ideje indulni.
Mikey felvette a labdát, és a hóna alá dugta.
– Magunkkal vihetjük, apu?
– Nem a tiéd, vagy igen, pajtás? – érvelt Kari. – Hagyjuk itt, hogy más
kisfiúk is játszhassanak vele.
A gyerek megvonta a vállát.
– Jó. – Visszarúgta a labdát a kertbe, és megfogta Kari kezét. – Ugye,
apu, sokat fogunk focizni, amikor nyaralni megyünk?
– Arra mérget vehetsz. És most, hogy már ilyen nagy vagy, sok más
dolgot is csinálhatunk, mehetünk úszni, kötéllel ereszkedni, biciklizni. Még
lovas túrára is mehetünk, ha szeretnél.
 Mikey szeme tágra nyílt örömében, és csak úgy ragyogott az arca,
amikor felnézett az apjára.
– Ez lesz a legjobb nyaralás. – Egy pillanatra elcsendesedett, és el-
7
fintorodott. – Apu, hol van a Butlin’s üdülő?
– Mineheadben, emlékszel? Tavaly is ott voltunk. Hosszú az út, de
megéri.
– Anyu is jön velünk?
Kari habozott, majd megrázta a fejét.
– Nem, most nem. Csak te és én megyünk.
Mikey az apukája mellett ugrándozott.
– Már alig várom. Irtó jó lesz, irtó jó.
Jerry tartotta a Transit hátsó ajtaját, és mindenkit beterelt. Lorraine
ragaszkodott ahhoz, hogy Petula előre üljön, mert ott az ülések
kényelmesebbek voltak, és így talán nem lesz rosszul. És ő is mellé ült.
– Jól vagy?
Petula a fejét rázta.
– Hülye kérdés, Lorraine.
– Tudom, bocsánat. Fogalmam sincs, mi mást mondhatnék. Tudtam
beszélni Daisyvel néhány szót. – Olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett
hallani. – Megtalálták a kicsit, biztonságban van.
Petula vállat vont.
– Oké. Az jó. Remélhetőleg most már vége.
– Persze, hogy még nincs vége, Petula, csak most kezdődik. Amúgy
sem hiszem, hogy titokban tudod tartani.
– Én biztosan nem fogom elmondani senkinek – csattant fel a lány.
Lorraine hátrapillantott a többiekre.
– Sss… Ne ilyen hangosan, és csak gondolj bele! Anyu tudja, és Daisy
is, a tévében biztosan kérni fogják az anyát, hogy jelentkezzen, mindig
bemondják az ilyesmit. Nem fogsz bajba kerülni, Petula, de meg kell
nézetned magad egy orvossal. Nem mindig ezt mondják, amikor valaki talál
egy magára hagyott csecsemőt? Azt mondják, aggódnak az anyáért. –
Megfogta a barátnője kezét. – Egyébként az előbb épp arra készültél, hogy
elmondod, ki az apja.
Petula becsukta a szemét és megrázta a fejét.
– Felejtsd el, Lorraine! Meggondoltam magam.
A Transit beleremegett, amikor Jerry becsapta a hátsó ajtókat. Felugrott a
vezetőülésbe, és nekinyomódott Petulának.
– Jól vagy? Szörnyen nézel ki.
A lánynak sikerült összehoznia egy apró nevetést.
– Kösz!
Jerry belenézett a visszapillantó tükörbe.
– Oké, mindenki rendben van ott hátul?
Trisha Selwynnek dőlt, és lehúzta a kalapját a szeme elé. A férfi egy
kicsit feljebb tolta a karimáját, és megpuszilta az orrát.
– Haza kell vinnünk, Trisha, szerelmem. Szerintem már nagyon húz az
ágyad. – Jerryhez fordult: – Köszönöm, hogy elvállaltad a vezetést, fiam.
Megmentettél minket.
Jerry elmosolyodott, és hátramenetbe kapcsolt.
– Örülök, hogy hasznossá tehettem magam, Selwyn. – Daisyre
pillantott, akinek a feje Harry vállán pihent. – Anyunak szép napja volt,
ahogy mindannyiunknak. Pihenjenek csak ott hátul, és se perc alatt otthon
találják magukat.
 19.

Mary gyakran korán visszavonult a ház legfelső emeletén lévő szobáiba. Az

sem jelentett problémát, ha voltak olyan vendégek, akik még nem értek
vissza éjszakára, mindannyian tudták, hogy a bejárati ajtó kulcsát a lábtörlő
alatt tartja. Néha a vendégek nappalijában várta őket, és ivott velük egy
pohárkával lefekvés előtt, csak hogy élvezhesse a társaságukat, de azon a
forró nyári napon egyszerűen nem tudott ellenállni egy hűsítő fürdő
hívogatásának. A nagy meleg miatt szinte lehetetlen volt rendesen aludni,
ezért már arra is rákapott, hogy nedves törölközőt terítsen a matracra, és
azon feküdt, hogy lehűtse magát egy kicsit. Még úgy is fülledt volt a
levegő, hogy minden ablak tárva-nyitva állt, hogy a tengeri szellő
befújhasson a szobába.
Kibámult az Ír-tengerre. A víz visszatükrözte a tiszta kék eget, amitől
sokkal hívogatóbb volt, mint a szokásos, állott tea színe. Mosolyogva nézte,
ahogy Bert összeszedi a napozószékeit, lesöpri róluk a homokot, és
egymásra pakolja őket a korlát mellett, hogy készen álljanak a másnapi
nyaralóáradatra. A szomszédja a két sirály felé tapsolt, amik egy ottfelejtett
sült krumplis tálca fölött veszekedtek. Egy sor szamár baktatott el mellette,
egymáshoz kötve vitték őket az éjszakai legelőjükre, miután egész nap
ragacsos kisgyerekeket fuvaroztak föl-alá a parton.
A fürdő után Mary bekente magát testápolóval, betekerte a szivacsos
csavarokat a hajába, és felvette a köntösét. Ahogy elhelyezkedett a
foteljében egy könyvvel, hallotta, hogy valaki felfelé tart a lépcsőn. A többi
vendége már mind hazament reggeli után, úgyhogy csak Albert lehetett az.
Felismerte halk, dallamtalan fütyörészését, ahogy felfelé lépkedett.
Albert Smith már több éve visszatérő vendége volt a Claremont
Villasnak. Játékárusként a munkája évente többször is a városba szólította,
ahol ajándékboltok garmadája vásárolta az áruit. Mary mindig is élvezte a
társaságát, és hogy Thomas nem volt már, Albert érzékelhetően
figyelmesebb lett. Mary egyébként sem tudta nem kedvelni. Szórakoztató
társalgási partner volt, sok érdekes történettel az utazásairól, és mindig volt
valami új trükkje. Mary gyakran látta, ahogy összekötött színes zsebkendők
végtelen sorát húzza elő a ruhája ujjából. Albert a szomorúsága ellenszere
volt, és igazán várta a látogatásait. Más körülmények között nehezen tudott
volna ellenállni karizmatikus személyiségének. De Albert csak az idejét
pazarolta vele. Mert Mary tudta, hogy Thomas egy nap visszatér hozzá. Azt
mondták, meghalt, de nem volt test, amit eltemethetett volna, és amíg el
nem tudja temetni, addig mindig lesz egy része, ami nem hajlandó elhinni,
hogy örökre elment.
Közel egy év telt el a szerencsétlenség óta, de Thomas szenvedésének
képei még mindig kísértették. Nem tudta, hogyan halt meg a férje, azonnal
a robbanásban, vagy a törmelék nyomta agyon, a robbanást követő mérges
gázok ölték meg, vagy élve elemésztették a lángok. Talán nem is halt meg.
Az akna tulajdonosai két nap után döntöttek úgy, hogy bezárják a bányát,
örökre betemetve nyolcvan bányászt. Thomas testét soha nem adták vissza
neki, és így nem is volt bizonyíték arra, hogy valóban halott lenne. A tény,
hogy az aknában mért szénmonoxid szintje olyan magas volt, hogy senki
sem élhette túl, nem számított. Az is teljesen lehetséges volt, hogy
sértetlenül megmenekült, csak kába és összezavarodott, valószínűleg még
az emlékezetét is elvesztette. Mary azt is el tudta képzelni, hogy életben van
valahol, anélkül hogy emlékezne a korábbi életére. Maryt a hite tartotta
életben, és a férje halálának vitathatatlan bizonyítéka nélkül a remény
aprócska lángja soha nem fog kialudni.
Amikor Albert felért a lépcső tetejére, Mary hallotta, hogy megbotlik
és elmormol egy káromkodást. A nő ajtaja elé ért, és ő ellenállt a
késztetésnek, hogy kiszóljon neki. Három finom koppantást hallott.
– Mary! Odabent vagy?
Mary szorosabbra húzta a köntösét.
– Igen, Albert. Itt vagyok. Mi az?
Albert hangját tompította a vastag faajtó.
– Mary, szeretnék elmondani valamit.
Mary betette könyvjelzőjét a lapok közé, és a könyvet a fotel melletti
asztalra tette.
– Nyitva van, Albert, gyere csak be!
A férfi elfordította az ajtógombot, résnyire nyitotta az ajtót, de
tiszteletteljesen a küszöb másik oldalán maradt.
– Elnézést a zavarásért, Mary, de azért jöttem, hogy elköszönjek.
– Semmi baj, Albert. Tudom, hogy holnap korán indulsz, már
beállítottam az ébresztőórámat. Nem engednélek el reggeli nélkül.
 A férfi a padlóra szögezte a tekintetét, nem tudott az asszony szemébe
nézni.
– Elmegyek, Mary. Áthelyeztek a londoni irodánkba… tulajdonképpen
előléptettek, de mindegy is, nem tudom, mikor jövök legközelebb
Blackpoolba. Sajnálom.
Idegesnek tűnt, a nyakkendője végével babrált, és nagyot nyelt.
Maryre hirtelen rátört a késztetés, hogy megnyugtassa. Felállt a
fotelból.
– Kérlek, Albert, gyere be!
Albert hátrapillantott a válla fölött.
– Nem hiszem, hogy az ill___
– Kérlek! – ragaszkodott hozzá Mary.
Mary tisztában volt azzal, hogy nem néz ki túl jól, és meglepte, hogy
ez egyáltalán számított neki. Nem volt rajta smink, az éjszakai krém még
biztosan fénylett a bőrén, a haja a nem túl előnyös hajháló alá volt tűrve,
ami a szivacsos hajcsavaróit rögzítette. Egymás mellett ültek az ágy szélén,
és Albert a kezébe vette az övét.
– Olyan gyönyörű vagy, Mary!
Mary mosolygott, és megszorította a férfi kezét. Hosszú ideje már,
hogy nem hallotta ezeket a szavakat.
Albert kigombolta az inge felső gombját, meglazította a nyakkendőjét
és felhajtotta az ingujját a nagy meleg miatt. Felemelte a kezét, és óvatosan
végigsimított Mary kulcscsontjának vonalán. Merész vállalkozás volt, de
Mary nem húzódott el, hanem lassan a kezébe fogta
Albert kezét, és összekulcsolta az ujjaikat. A férfi előrehajolt, és
lágyan hozzáérintette ajkát Maryéhez.
– Isteni az illatod, Mary!
Nem várt szomorúság öntötte el Maryt, miközben kinyújtotta a kezét
és megérintette Albert arcát.
– Ez még mindig Thomas ágya, Albert.
– Ó, Mary! Szegény kedvesem! – Albert újra megcsókolta, és
pillanatnyi habozás után Mary viszonozta a csókot.
A vágy rég elfeledett érzése ébredt újjá benne, de ahogy közelebb
húzta magához Albertet, az ölelésük nehézkesnek és természetellenesnek
érződött. Thomasszal úgy illettek egymás karjába, mintha a kirakó darabkái
lennének. Albert a könyökére támaszkodott, és lenézett Mary arcába, amely
csupán centiméterekre volt az övétől.
 – Nem bánod? – Albert levette a hajhálóját, és elkezdte kicsavarni a
szivacsokat. – Olyan, mintha egy nagymamával szeretkeznék.
Miközben később Albert karjában feküdt, próbált nem Thomasra gondolni.
De nem tudta lerázni magáról azt az érzést, hogy megcsalta. Valóban úgy
gondolta, hogy a férje még életben van, és jó okkal. Többször is leült a
jövendőmondó asztalához a mólón. Minden egyes alkalommal, amikor
elhagyta a gyéren megvilágított, bársonyba burkolt szobát, a remény egy
újabb üzenetét hordozta a szívében. Persze a médium soha nem
merészkedett részletekbe, de Mary megértette, hogy mit akart mondani. A
férje egy nap vissza fog térni hozzá. És mostantól együtt kell élnie a
bűntudattal, hogy megcsalta.
 20.

Mary a tükörképét nézte a fürdőszobában. A kinézete határozottan nem

változott – talán egy kicsit kipirult, és a haja kócosabb, mint szerette volna
–, de a szíve elnehezült a szégyentől. Erősebbnek kellett volna lennie, és
elhárítani Albert közeledését. Természetesen nem Albert volt a hibás,
végtére is ő hívta be a szobájába. Átkozta magát a gyengeségéért, de olyan
rég nem érezte már férfi érintését. El sem tudta képzelni, hogyan fogja
megmagyarázni Thomasnak, amikor visszajön. Vajon megbocsát-e neki
valaha, és egyáltalán megérdemelné-e a megbocsátását?
Hideg vízzel megmosta az arcát, és szárazra törölte egy
kistörölközővel. Talán reggel más fényben látja majd a dolgokat. Visszaült a
fotelba, és felvette a könyvét, de hiábavaló kísérlet volt, mert a szavak
anélkül úsztak el a szeme előtt, hogy megértette volna őket. Albert vele
akarta tölteni az éjszakát, de szelíden megkérte, hogy menjen el. Mary
tudta, hogy a bűntudat egész este mardosni fogja, és semmi szüksége nem
volt arra, hogy a férfi minden ötödik percben megkérdezze, jól van-e.
Annak ellenére, hogy a szobája jóval az utcaszint fölött volt, hallotta a
parton mulatozó sokaságot, a vidámságukat nyilvánvalóvá tette a harsány
nevetés és éneklés, ami behallatszott a nyitott ablakokon.
Eszébe jutott, hogy elfelejtette kirakni a tejesüvegeket, és magában
átkozta feledékenységét. Ahogy lement az első lépcsőn, és Albert
folyosójához ért, megkönnyebbülten vette észre, hogy a férfi ajtaja rendesen
be van csukva. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy Albert azt
higgye, egy újabb menetért ment le. Kitette a tiszta tejesüvegeket a
lépcsőre, és beleszippantott a meleg tengeri szélbe, mielőtt becsukta az
ajtót.
Már a harmadik lépcsősoron is felért, amikor meghallotta a csengő
hosszú, hangos, türelmetlen hangját. így, hogy a többi hétvégi vendége már
elment aznap reggel, nem várt senkit. Mivel még nem volt ideje rendbe
tenni a szobákat, tudatosan hagyta felkapcsolva a „Nincs szabad szoba”
táblát. Már addig is nagyon forgalmas nyara volt, és úgy érezte, szüksége
van egy kis pihenésre. Levette a fürdőköntösét, és felvett egy háziköpenyt,
amely csak egy hajszálnyival volt jobb, de nem nyithatott ajtót éjszakai
viseletben.
Amikor kinyitotta az ajtót, meglepődött, és kissé dühös is lett, mert
senki sem volt ott. Bizonyára gyerekek szórakoztak vele. Már csukta be az
ajtót, amikor meghallotta a lépcső aljából jövő halk nyöszörgést. Észrevette
az élénk színű strandtörölközőt a fűben, ami mozogni látszott. Csak nem
hagytak egy alom kiscicát a küszöbén? Leosont a lépcsőn, óvatosan belesett
a strandtörölközőbe, és olyan gyorsan húzta vissza a kezét, mintha
megégette volna.
– Mi a jó ég…? – suttogta meglepetten.
Felvette a kis csomagot, és a gyermek rózsaszín arcába nézett. A
kisbaba kinyitotta a szemét, de nyilvánvaló volt, hogy nem tud Maryre
összpontosítani. A kis száját ki-kinyitogatta, mint a kismadarak, amikor az
anyjuk egy szaftos giliszta maradékával tér vissza a fészekbe. Mary
visszasietett a házba, becsukta maga mögött az ajtót, és be is reteszelte,
mielőtt elindult felfelé a lépcsőn. Mire felért a legfelső emeletre, zihált az
idegesség és a kimerültség keverékétől. Óvatosan letette a kisbabát az
ágyra, és kicsomagolta a törölközőből. Egy gyönyörű kislány volt. Látszott,
hogy valaki megpróbálta letisztogatni, de a kis teste még maszatos volt a
vértől.
Mary eldobta a durva törölközőt, és hozott egy meleg flanellepedőt a
folyosói szekrényből. A pocijából kiálló elcsomózott
köldökzsinórdarabkából ítélve a baba csak nem rég jöhetett a világra. Mary
szorosan bepólyálta, ahogy az anyja mutatta neki a babáin, amikor még
kislány volt. Aztán óvatosan, nehogy felébressze Albertet, még egyszer
visszament a földszintre, ezúttal a konyhába. Talált egy régi cumisüveget a
konyhaszekrény hátuljában, amit még egy vendég hagyott ott. Thomas
mindig ugratta azzal, hogy képtelen bármit is kidobni, de most örült, hogy
nem hallgatott rá, és egy pillanatra idegesítette, hogy nincs ott, hogy lássa, a
feleségének volt igaza. Maga az üveg már kopott volt, de a sárga gumicumi
sértetlennek tűnt.
Túl nehéz volt mindent egy kézzel csinálni, ezért, amíg várta, hogy
felforrjon a teáskannában a víz, lefektette a babát a konyha sarkában álló
fotelba. Az volt Thomas kedvenc fotelje, oda huppant le egy hosszú, az
akna mélyén töltött munkanap után. A kis terítő alatt, amit Mary a támlára
tett, még mindig ott volt a zsíros folt, amit Thomas pomádéja hagyott.
Öntött egy kevés ízesítetlen sűrített tejet az üvegbe, és feltöltötte forró
vízzel. Miközben arra várt, hogy kihűljön, a következő lépését fontolgatta.
Megeteti a babát, neki adja mindazt a szerető gondoskodást, amit eddig
magába zárt, aztán elviszi a Blackpool Victoria Kórházba.
Miután a baba mohón megtöltötte a pocakját, Mary visszavitte az
emeletre, és engedett egy mosdónyi meleg vizet. Beleengedte a babát, és
gyengéden leöblögette róla a szülés maradványait. Felhabosított egy kevés
szappant, és óvatosan belemasszírozta a kislány összetapadt hajába. Egy
vattapamaccsal letörölte a ragacsot a szeméről, és a tejet, ami a nyaka
ráncaiban gyűlt össze.
Amikor a pici tiszta és száraz volt, visszafektette az ágyra. Ugyanarra
az ágyra, amit nemrég még Alberttel osztott meg, ami most már olyan érzés
volt, mintha egy másik életben történt volna. Mary addig matatott a
varródobozában, míg talált néhány biztosítótűt. Megfogta a baba bokáit,
kicsit megemelte, és alá terített egy törölközőt. Remegő kézzel hajtotta köré
az anyagot, aztán a biztosítótűkkel rögzítette. Amikor a kisbaba elaludt, a
szája mozogni kezdett, mintha beszélni szeretett volna. Mary végigsimított
az ujjával az újszülött tökéletes szemöldökén, és le az arca élén. Kár lett
volna felébreszteni. Másnap reggel az lesz az első dolga, hogy elviszi a
kórházba.
 21.

Ahogy Daisy körbetapogatózott, beletelt néhány másodpercbe, hogy

rájöjjön, fejjel lefelé van. Olyan nagy nyomást érzed a szemgolyójában,
hogy biztos volt abban, ki fog buggyanni a szemgödréből. Az orrlyukát
betöltötte az égő gumi csípős szaga, és valami ragacsos volt a bal combján.
Hunyorogva próbált valamit kivenni a füstön keresztül, és egy nagyon
csúnya sebet fedezett fel a combján, amiből sűrű, sötét vér szivárgott.
Eszébe jutott, hogy milyen furcsa, hogy nem érez fájdalmat. Nem
emlékezett arra, hogy hol van vagy merre tartott, de egy busz belsejében
volt, ami úgy nézett ki, mintha bedobták volna a mosógépbe, majd
kicentrifugázták.
Az, hogy ekkora káoszt és pusztítást síri csend kísért, még inkább
megijesztette. Ahogy a kisbusz füstje oszlani kezdett, a Daisy emlékezetére
telepedett köd is felszállt.
Blackpoolban voltak, igen. Szép napjuk volt, de történt ott még valami
más is, ami beette magát a tudatalattijába. Biztos volt abban, hogy fontos
volt, de nem tudta felidézni a részleteket. Egy közeledő sziréna hangja
szakította meg az összpontosítását, és Daisy az emberi alakhoz fordult, aki
mellette feküdt a földön. A földön vagy a plafonon? Felült, és óvatosan a
hátára fordította. Harry szeme nyitva volt, de Daisy attól tartott, hogy már
semmit sem lát többé, bár nem látott rajta sebet.
– Harry! – kérlelte. – Jól van? – A hangja erőtlennek és távolinak tűnt,
mintha valaki máshoz tartozott volna. Meglazította Harry nyakkendőjét, és
kigombolta az inge legfelső gombját. – Harry, én vagyok az, Daisy. – Két
ujját a gallér alá nyomta, és pulzusért imádkozott, de a férfi bőre hideg és
nedves volt. – Ó, Harry! – suttogta. Ugyan tragikus véget ért, de előtte
legalább vidáman és barátok közt telt Harry utolsó napja ezen a földön. A
gondolatra, hogy most már a hőn szeretett Elsie-je karjában van, halvány
mosolyra húzódott Daisy ajka. Kihúzta Harry zsebkendőjét a felső
zsebéből, és az arcára terítette. – Aludjon jól, kedves!
Daisy szemét csípte a füst, de ahogy körbenézett, észrevette, hogy a
kisbusz szélvédője teljesen kitört, csak üvegszilánkok maradtak a tátongó
lyukat keretező gumiban. Akkor látta meg, hogy ott fekszik összerogyva az
ülésen, egy darab vas állt ki a vállából, és mély vágás szelte át a homlokát.
A vér belefolyt a szemébe, de nem tett semmit, hogy kitörölje.
– Jerry! Jerry, itt van anyu. Beszélj hozzám, kisfiam!
Miért nem hallja senki a hangját? Próbált felállni, de valami
leszorította. Fogalma sem volt arról, hogy mi lehetett az. Talán lebénult.
Körbenézett a buszban. Az égő gumi bűzét felváltotta a benzin éles
szaga, ami nehezen és fenyegetően lógott a meleg levegőben. Valamiféle
dörömbölést hallott, de úgy tűnt, senki más nem vette észre rajta kívül. És
akkor minden világossá vált. Becsukta a szemét, és hagyta, hogy a feje
nekikoccanjon a repedt ablaküvegnek. Persze hogy nem érzett fájdalmat.
Mégis hogy lehetett ilyen hülye? A halottak nem éreznek semmit.
Trisha felemelte a fejét, de azon nyomban hátracsuklott, mint egy
medicinlabda, és ahogy nekiütközött az ablaknak, az üveg nagyot reccsent.
Az utolsó dolog, amire emlékezett, a fém csikorgása volt az aszfalton,
amikor a busz az út egy részét fejjel lefelé tette meg. Már majdnem teljesen
besötétedett, de még ki tudta venni Barbarát a vele szemközti ülésen, akinek
a bal karja furcsa szögben hajlott a feje mögé. A zöld ruhája felgyűrődött,
és Trisha látta rózsaszín csipkebugyiját. Azt is észrevette, nem kis
elégedettséggel, hogy gödröcskék vannak a nő combján, ami a narancsbőr
árulkodó jele. Hogy Babs mennyire utálná, ha tudná, hogy meglátta.
Hatalmas erőfeszítésébe került ugyan, de odanyúlt és lehúzta Barbara
ruháját. Aztán a férjéhez fordult, és megráncigálta a karját.
– Selwyn, jól vagy? – Trisha szája fel volt dagadva, a szavai úgy
hangzottak, mintha nem tőle származtak volna. Nem jött válasz. – Ó,
istenem, Selwyn, kérlek, ne légy halott! – Ráhajtotta fejét a férfi mellkasára,
és azért a ritmikus fel-le mozgásért imádkozott, amiből tudná, hogy a férje
még életben van.

Lorraine azt a helyet bámulta, ahol egykor a szélvédő volt. Látta az autók
lámpáit, ahogy a másik sávban araszolnak, hogy a bennük ülő bámészkodók
jobban lássák a vérfürdőt. Lorraine csapdába esett, a biztonsági övén lógott,
és mivel egész súlyával ránehezedett a szíjra, képtelen volt kicsatolni.
Vakon kapálózott a karjával.
– Anyu, apu, merre vagytok? Megsérültetek?
Trisha hangját hallotta hátulról.
– Jól vagy, Lorraine? Itt van apukád. Öö… azt hiszem, lélegzik.
Babs a lánya hangjára tért magához.
 – Lorraine, te vagy az? – Olyan volt a hangja, mintha egy egész
lapátnyi sódert nyelt volna le.
– Itt vagyok elöl, anyu. Én jól vagyok, de Petulát nem találom.
Villogó kék fény világította meg a busz belsejét, amitől mind
halálsápadtnak tűntek. Lorraine nem látta, mit csinálnak, de elgondolkodott
azon, vajon mi lehet fontosabb annál, hogy a kisbuszban rekedteknek
segítsenek. Az egyik mentős felállt, megrázta a fejét, és intett kollégájának.
Egy fiatal lánynak, aki nem sokkal idősebbnek nézett ki, mint Lorraine. A
lány odament a férfiakhoz, és ahogy odaért, a szája elé kapta a kezét. A
társa megnyugtatásként átölelte a vállát, mielőtt elvette tőle a lepedőt, és
leterítette valamire, ami az úton feküdt.
Lorraine-nek csak pár másodpercbe telt, hogy rájöjjön, mi történik.
– Ó, ne, csak ne Petula legyen! – zokogta.
Babs próbált a lánya felé fordulni, de a karja természetellenes
helyzetben csavarodott a feje mögé, és nem tudta megmozdítani.
– Lorraine, mi a baj? Megtaláltad Petulát?
– Meghalt, anyu – hüppögte Lorraine. – Egy kicsit előrébb fekszik az
úton. Biztosan kiröpült a szélvédőn.
Babs becsukta a szemét, és maga előtt látta Petula kisbabáját. Ha meg
tudták volna győzni a lányt, hogy vigye haza, akkor a kicsike is biztosan
meghalt volna. Akármi legyen is a sorsa, nem lehet rosszabb annál, ami az
anyjával történt. Babs elkeseredetten szerette volna a karjában tartani
Lorraine-t. Hallotta, ahogy csendesen a barátnője után sír, meg akarta
vigasztalni.
A kisbusz ide-oda dülöngélt, amikor egy tűzoltó kifeszítette a hátsó
ajtókat.
– Nemsokára mindannyian kint lesznek. Meg tudná nekem mondani
valaki, hogy hány utas van?
Babsnek hunyorognia kellett az elemlámpa éles fényétől, és eltakarta a
szemét.
– Ti… Tízen… voltunk.
Érezte, hogy valami megragadja a bokáját, és ösztönösen felkapta a
lábát. Belesett az ülés romjai alá. Rettegés és teljes tanácstalanság sütött a
rá néző szempárból.
– Mikey! Hála istennek! Jól vagy?
– Azt hiszem, de fáj a fejem. Mi történt? – A kisfiú megdörzsölte a
homlokát, és megnézte az ujjait. – Vérzek – jelentette ki. A nyelvével
körbetapogatózott a szájában. – És elvesztettem még egy fogat.
– Karamboloztunk, Mikey, de itt vannak a tűzoltók, és ki fognak
szedni minket. Minden rendben lesz. – Lenyújtotta a kezét, és megfogta a
gyerekét. – Itt vagyok, Mikey, vigyázok rád.
Babs látta rajta, hogy próbál bátor lenni, de lehetetlen lett volna, hogy
a következő kérdést ne elcsukló hangon tegye fel:
– Hol van az apukám?
 22.

Másnap reggel, ahogy Albert a küszöbön tétovázott aktatáskával a kezében,

és láthatóan vonakodott elindulni, Mary alig bírta megállni, hogy ne lökje le
a lépcsőn, mint valami kidobóember, aki az éjszakai klubokból penderíti ki
a bajkeverőket.
– Nézd, Mary, a tegnap estéről… – próbálkozott Albert.
Mary magában felnyögött. Nem volt erre ideje.
– Albert, kérlek, ne mondj olyat, amit mindketten megbánnánk!
A férfi elkomolyodva bólintott.
– Mindig emlékezni fogok rád, Mary, és persze, ha valamikor
visszajövök Blackpoolba…
Mary elkezdte becsukni az ajtót.
– Igen, igen, mindenképpen nézz majd be hozzám. – Meg sem próbálta
titkolni türelmetlenségét.
Albert az ajtóra tette a tenyerét, megakadályozva, hogy becsukódjon.
– Remélem, ami éjjel kettőnk között történt, segít majd abban, hogy
továbblépj, Mary. – A hangja gyengéd volt, de határozott. – Thomas halott,
soha nem fog visszajönni.
Mary az alsó ajkát rágcsálva a lábát nézte, nem akarta látni a férfi
szeméből sugárzó szánalmat.
– Tudom – suttogta végül.
Persze nem így gondolta, de úgy tűnt, jól válaszolt, mert Albert még
egyszer, utoljára megpuszilta az arcát és elköszönt.
A baba az éjszaka nagy részében békésen aludt, csak egyszer kellett
megetetnie. Mary kicsomagolta a pihe-puha lepedőből, amibe bepólyálta, és
megvizsgálta a törölközőt, amiből a pelenkát hajtogatta. Tele volt valami
fekete, kátrányszerű anyaggal.
– Ó, azt a mindenségit, kicsike. Hát mi van itt nekünk? –Zsebkendőért
nyúlt, és óvatosan megtörölte a csecsemő popsiját. – Szerintem még
egyszer meg kellene fürdetnünk, mielőtt elviszlek a kórházba.
Mary a kislánnyal a karjában Thomas foteljében ült a konyhában, és
hátrahajtotta a fejét. Thomas illata beleivódott a kárpitba, és Mary
mérhetetlen megnyugvást lelt abban, hogy ott ül, ahol a férje olyan sok
boldog órát töltött. Elfordította a fejét, és beszívta a pipadohány illatát.
Mosolygott, miközben eszébe jutott, hányszor mondta neki, hogy ne
pipázzon a konyhában. Most bezzeg nem tudott betelni az illattal, amit
régebben türelmetlenül próbált ellegyezni a konyharuhájával.
Bekapcsolta a hordozható rádiót, és behozta a híreket. Nem tudta, hogy
mire számítson, mit fog hallani, de megkönnyebbült, amikor nem hallott
semmit egy elhagyott kisbabáról. Akárki is tette a kislányt a küszöbére, úgy
tűnt, nem gondolta meg magát. Bemondták, hogy egy kisbusz balesetet
szenvedett a főúton Blackpool és Manchester között, s Maryt elöntötte az
együttérzés, amikor azokra gondolt, akik meghaltak, de a figyelme rögtön
visszatért a karjában alvó kisbabához.
– Olyan jó kisbaba vagy. Bárcsak az én Thomasom is itt lenne! Ő
tudná, mitévők legyünk.
Újra mérges lett egy kicsit Albertre, és átkozta magát, hogy ilyen
gyenge volt és beadta a derekát a férfi közeledésének. Albert azért engedte
meg magának, hogy elcsábítsa, mert azt hitte, Thomas halott, de nem volt
tisztában a tényekkel. Marynek viszont szilárd bizonyítéka volt arról, hogy
Thomas életben van. Néhány hónappal a bányaszerencsétlenség után
ellátogatott a médiumhoz. Semmit nem mondott el a nőnek a hátteréről, azt
színlelte, hogy elkeseredetten hallani akar az elhunyt férjéről.
A médium az asztalra tette a tenyerét, becsukta a szemét, vett egy mély
levegőt, és hátradőlt a székében. A szemhéja megremegett, és úgy mozgott
az ajka, mintha suttogna valakinek. Végül kinyitotta a szemét, és Maryhez
fordult:
– Valakit látok a túloldalon. – Amikor a nő újra becsukta a szemét és
elkezdte masszírozni a halántékát, Mary előrébb csúszott a székén.
– Igen – folytatta. – Egy nevet látok, Bill vagy Billy. – Mary
észrevette, hogy az egyik szemén kilesett, hogy megnézze, miként reagál a
névre, de ő közömbös maradt, és a médium folytatni kényszerült:
– Nem, várjon, nem Bill, hanem Bobby; igen, Bobby. Jelent önnek
valamit ez a név?
Mary hátradőlt a széken, és megkönnyebbülés öntötte el.
– Igen, jelent. Volt egy vörös kandúrunk, amikor még kislány voltam.
Őt hívták Bobbynak.
Hatalmas vigyorral ment ki az ajtón. Rettegett attól, hogy üzenetet kap
a síron túlról, és ez volt minden megerősítés, amire szüksége volt. Thomas
lelke azért nem jött el hozzá, mert nem volt halott. Mary lebegett a
boldogságtól hazafelé menet a vendégházba.

Úgy döntött, gyalog teszi meg az öt kilométeres utat a Blackpool

Victoriába. A város újra éledezni kezdett, és az aznapi idő is forrónak
ígérkezett. A friss tengeri levegő jót fog tenni a babának, és lop majd egy
kis színt az arcába. Ahogy az egyik zebránál várt, a mellette álló néni nagy,
fogatlan mosollyal nézett rájuk.
– Nézze meg az ember! – Bütykös ujjával félretolta a baba arcáról a
lepedőt. – Micsoda gyönyörű kislány, igaz?
A kezdeti kényelmetlenség után, amit a keresetlen tolakodás miatt
érzett, Mary melle dagadt a büszkeségtől.
– Igen, kislány.
– Milyen csodás! És mennyi idős? – Az idős asszony tovább gügyögött
a babának, de Mary már kezdett ideges lenni. Közelebb húzta magához a
kicsit.
– Öö… csak pár napos, még nagyon kicsi.
– És maga már talpon is van? Jól meglepett. Tudja, ilyenkor jobban
kellene vigyáznia magára.
Mary a homlokát ráncolta.
– Vigyáznom magamra?
Az asszony közelebb lépett hozzá, és lehalkította a hangját.
– Igen, vigyáznia kell az… alsó részeire.
Mary úgy érezte, a beszélgetés kezd kihallgatásba fordulni, és esze
ágában sem volt egy vadidegennel megvitatni az intim testrészeit. Az autók
megálltak, hogy a két nő átmehessen, s Mary biccentett, hogy megköszönje
a sofőröknek, miközben átsietett a másik oldalra. Az idős hölgyet egy
skótkockás bevásárlókocsi lassította, de csak néhány másodperccel maradt
le Mary mögött.
– Mi a neve?
Édes jó istenem, ez nő soha nem fogja abbahagyni?
– Elnézést – kért Mary bocsánatot valóban sietnem kell.
Viszontlátásra!
Otthagyta az összezavarodott nőt az utcán, és határozott léptekkel
haladt célja felé.

Lendületes tempójának köszönhetően egy óra alatt a kórházba értek. A

kisbaba átaludta az egész utat, Mary lépései biztosan elringatták. A
főbejárat előtt Mary teljes mértékben készen állt arra, hogy búcsút mondjon
a kicsinek, aki egy nappal korábban csöppent az életébe. Próbált nem arra
gondolni, hogy mi lesz most a kislánnyal, hogy rányomja-e bélyegét a pici
egész életére, hogy a saját anyja nem akarta megtartani. Mary nem is tudta
elképzelni, hogyan kezdődhetne szomorúbban egy élet, és belesajdult a
szíve, hogy ez mekkora fájdalmat fog okozni a kislánynak, amikor majd
elég idős lesz ahhoz, hogy megértse. Sok gyermek nem tudja, ki volt az
igazi apja, de a legtöbben azért tudnak valamit a szülőanyjukról. Ez a
szegény kicsike semmit sem fog tudni azonkívül, hogy az anyja nem
szerette eléggé ahhoz, hogy megtartsa.
A baba ébredezni kezdett, és Mary elindult a bejárat felé. Egy
mentőautó állt közvetlenül az ajtók előtt, villogó kék fénnyel. Egy orvosi
csoport rohant ki a kórházból, és a jármű hátsó ajtajai kicsapódtak.
– Ó, egek! – mondta Mary a csecsemőnek, aki most már mocorgott a
lepedő alatt, amibe bepólyálta. – Úgy tűnik, rosszkor jöttünk.
A baba köhintett, vett egy mély levegőt, és sírni kezdett.
– Sss… semmi baj. Mindjárt bent leszünk. Be fognak öltöztetni egy
szép, kórházi rugdalózóba, betesznek a bölcsődbe, és hagyják, hogy álomba
sírd magad. Ha lesz rá idejük, megfürdetnek, talán még meg is ölelgetnek
gyorsan, aztán kérni fogják, hogy jelentkezzen a szívtelen anyád. – A
kisbaba lecsillapodott Mary megnyugtató hangjától. – És aztán, amikor
majd nem jelentkezik, mert legyünk őszinték, nem akar, és nem is érdemel
meg téged, nevelőszülőkhöz fogsz kerülni, és egész életedben azon
gondolkodsz majd, hogy kik lehettek az igazi szüleid, és miért nem
szerettek eléggé.
Egy nagy könnycsepp szaladt le Mary arcán, és az állán remegett,
mielőtt rápottyant a baba homlokára. Megfordult, és a válla fölött
visszanézett a kórházra, ami már jókora távolságra volt tőlük. Nem
tudatosan döntött, de rádöbbent, hogy hazafelé tart. Ezt a kisbabát egyszer
már elhagyták, ő nem fogja.
 23.

Daisy a kórházi ágyán fekve bámult a fénybe. Olvasott egyszer valahol a

hosszú alagútról, ami a mennyország meleg, hívogató ragyogásába és Isten
kitárt karjába vezet. Vakon kinyújtotta a kezét, és ujjai egy orvos
kikeményített fehér köpenyével találkoztak. A doktor lekapcsolta a
lámpáját, és megszólította a betegét.
– Jó reggelt, Mrs. Duggan! Hogy érzi magát?
Daisy megpróbált felülni, de az ólomnehéz karja és lába nem akart
engedelmeskedni.
– Hol vagyok? Hol a fiam?
Az orvos arca pár centire volt az övétől, és szelíden beszélt:
– Tegnap éjjel autóbalesete volt. Agyrázkódása van, és van egy csúnya
vágás a combján. Később elvisszük röntgenre.
– Hol van a fiam? A neve Jerry Duggan. Tudja, mi történt vele?
– Próbáljon nyugodt maradni, Mrs. Duggan! Utánakérdezek, amint
végeztem az ön vizsgálatával.
Amikor az orvos végre abbahagyta a tapogatózást és bökdösődést, ami
egyébként tolakodónak és szükségtelennek tűnt Daisy számára, becsukta a
szemét, és megpróbálta felidézni az előző nap eseményeit. Emlékezett arra,
hogy Jerry azt mondja, már majdnem otthon vannak, és ő már várta az esti
kakaóját. Még ilyen rekkenő hőségben sem tudta megállni, hogy ne igyon
egyet lefekvés előtt. Emlékezett a hangos csattanásra és a forgó érzésre, újra
és újra és újra, olyan sokszor, hogy már azt hitte, sosem állnak meg.
Hányingere lett, ezért kinyúlt az éjjeliszekrényre egy pohár vízért, hogy
leöblítse a gyomorsavat, ami feljött a torkán, s közben észrevette, hogy az
orvos egy műtősruhát viselő másik férfival beszélget. Hallotta, hogy Jerry
nevét említi. A sebész végigfuttatta ujját a csiptetős tábláján, rápillantott
Daisyre a hosszú frufruja alól, és alig láthatóan megrázta a fejét.
Mikey tudta, hogy nem a saját ágyában van. Az ágynemű túl ropogós volt,
és tiszta illatú, a párna sima, nem göröngyös, és a szaténszegélyű,
világoszöld takaró is puha volt az ujjai alatt.
– Jól vagy, Mikey kicsim?
 Nem ismerte fel a halk hangot, ezért odafordult, hogy megnézze, ki
szólt hozzá, és meglepve látta, hogy az anyja az. Egy hatalmas plüssmajom
volt az ölében. Mikey-nek fájt a feje, és olyan érzés volt, mintha turbán lett
volna rajta, mint a barátjának, Mr. Singhnek az édességboltban. Piszkálni
kezdte a gézkötést, amit túl szorosan tekertek a feje köré.
Az anyja megpaskolta a kezét.
– Úgy aggódtam!
A kisfiú nem emlékezett arra, hogy az anyukája valaha is aggódott
volna érte, ezért tudta, hogy komoly a helyzet. Homlokráncolva és kétkedve
méregette az anyját, aztán odanyúlt az ölébe, és megfogta a majom karját.
– Apukám nyerte nekem a vidámparkban. A neve Galen. – Mikey-nek
akkor eszébe jutott valami, és kotorászni kezdett a párnája alatt. Kis keze
ráakadt a fogra, amit előző este tett oda. A kezében tartotta, és egy ideig
csak nézte. – Nem jöttek a tündérek – szólalt meg végül.
– A tündérek? Mégis mi a fenéről beszélsz, Mikey?
– Tegnap kiesett a fogam az óriáskeréken. A párnám alá raktam a
tündéreknek.
– Ó, Mikey, te buta tök! Szólnod kell valakinek, ha ilyet csinálsz.
Mikey az anyjára meredt. Ugyanúgy nézett ki, de valahogy mégis más
volt. A hangja finomabb volt, kedvesebb, és olyan, mintha ideges lett volna
valami miatt, a nyakláncával babrált. Az anyukája letette a majmot, fogta a
doboz cigarettáját, és majdnem rágyújtott egyre, de aztán eszébe jutott, hol
is van. Visszatette a szálat a dobozba.
– Szeretnél egy kis citromos árpavizet? – Anélkül, hogy megvárta
volna a fia válaszát, beleöntött egy keveset az éjjeliszekrényen álló pohárba,
és felöntötte vízzel. – Tessék, idd meg!
Mikey eltolta magától a poharat.
– Az apukámat akarom. Hol van az apukám?
Az anyja bizonytalannak és idegesnek tűnt, ahogy hátratolta a székét,
majd odasietett a nővérpulthoz.
A kisfiú nem hallotta, mit beszélnek, de látta, hogy a nővér letette a
fura alakú tálat, és megpaskolta az anyja karját, mielőtt odajött az ágyához.
Az anyja követte.
A nővér ugyanolyan szelíden beszélt hozzá, mint ahogy az anyja,
amióta felébredt:
– Mikey, most bátor nagyfiúnak kell lenned, rendben? Rossz hírem
van számodra, de itt az anyukád, és mi mind vigyázunk rád.
 A gyereknek nem tetszett, amit hallott. Érezte, hogy megremeg az
ajka, és aggódott, hogy nem fog neki sikerülni bátornak lenni. Vett egy
mély levegőt, és próbált mosolyt erőltetni az arcára. Bólintott.
A nővérke folytatta, miközben az anyukája idegesen toporgott
mögötte.
– Emlékszel a balesetre, ami tegnap este történt? Hogy te és a többiek
megsérültetek?
Mikey újra bólintott. Nem tudta, hogy kell-e válaszolnia vagy sem.
– Nos, az apukádnak nagyon súlyosak voltak a sérülései, és sajnálom,
hogy ezt kell mondanom, de az orvosok nem tudták megmenteni.
– Ó! – Mikey csak ennyit tudott mondani.
– Megértetted, amit mondtam, Mikey? – A nővér most már a kezét
fogta.
A kisfiú hangja elcsuklott, és egyeden könnycsepp folyt végig az
arcán.
– Azt mondja… az apukám az égbe ment?
Az anyukája előrébb lépett.
– Igen, Mikey. Az apukád meghalt, de én itt vagyok, és majd
gondoskodom rólad, ahogy mindig is.
A nővér megveregette az anyja vállát.
– Most magukra hagyom önöket. Ha szüksége lenne rám, tudja, merre
talál. – Még halványan a gyerekre mosolygott, mielőtt otthagyta őket.
Mikey kinyújtotta a kezét az anyukájáért. Andrea csak egy pillanatig
habozott, mielőtt a karjába zárta. Mikey nem emlékezett, mikor ölelte meg
utoljára, az ölelése ismeretlen és kényelmetlen volt. Többé már nem akart
bátor lenni, és hagyta, hadd peregjenek a könnyei az anyukája nyakába,
miközben ringatta.

Babs rosszul aludt, és arra ébredt, hogy Trisha az egyik nővérrel veszekszik.
– Kérem, be kell engednie hozzá, a felesége vagyok! – A nő még egy
üres szobában is képes lett volna lázadást szítani.
Az adott körülményekhez képest a nővérnek kiválóan sikerült
megőriznie a hidegvérét.
– Ahogy már mondtam, Mrs. Pryce, a férje jelenleg az intenzív
osztályon fekszik, és nemsokára műteni fogják. Az állapota súlyos, viszont
stabil, és önt értesítenénk elsőként, ha változás állna be nála. – Visszaterelte
Trishát az ágyához, Babs mellé. – Tudom, hogy nehéz, de ígérem, amint
van valami hírünk, tudatjuk.
Trisha lerázta magáról a nő kezét.
– Nem kell visszafeküdnöm az ágyba. Csak megfigyelésre tartottak
bent, és most, hogy már megfigyeltek, és semmi bajom sincs, miért ne
látogathatnám meg a férjemet?
Babs közbelépett.
– Nyugodj meg, Trisha! Nem mindenki élte túl a tegnap estét,
emlékszel? Mi voltunk a szerencsések, Selwynt is beleértve.
Úgy tűnt, Trisha feleszmélt.
– Sajnálom. Csak aggódom érte. Szeretem őt, Barbara.
– Tudom, Trisha. Én is… úgy értem, én is szerettem, és továbbra is ő
Lorraine apukája. Mindannyian aggódunk érte.
Babs a két fájdalomcsillapítóért nyúlt, amit a nővér az ágya mellett
hagyott. Így, hogy fel volt kötve a karja, elég nehéz lett volna kiviteleznie a
mozdulatot, ezért hálás volt Trishának, amikor fiatal riválisa odaadta neki a
tablettákat és a pohár vizet. Trisha Lorraine felé biccentett, aki a Babs
másik oldalán álló ágyban feküdt.
– Még mindig alszik?
Babs odapillantott a lányára. A napcsókolta, szeplős arcát elnézve az
ember azt gondolhatta volna, makkegészséges, de a biztonsági öv súlyos
zúzódásokat hagyott a mellkasán. Nem nagy ár volt ez. Petuláé ugyanis
nem volt bekapcsolva.
– Anyu! – Lorraine csak nagy nehezen tudta kinyitni a szemét. Olyan
volt, mintha valami beteges vicc keretében összeragasztották volna a
szemhéját.
Babs kinyújtotta felé a kezét, de a lány túl messze volt ahhoz, hogy
elérje.
– Itt vagyok, kicsim.
– Hol van apu?
Trisha odalépett hozzá, és hívatlanul leült az ágya sarkára.
– Az intenzív osztályon van. Még nem engedték meg, hogy bemenjek
hozzá, de a legközelebbi hozzátartozójaként én leszek az első, akit
értesítenek, ha változik valami.
– De rendben lesz, igaz, anyu? – Lorraine tudta, hogy az anyja soha
nem hazudna neki.
Babs vidáman válaszolt:
 – Még jó hogy, kedves. Te csak arra összpontosíts, hogy jobban legyél.
Tudod, hogy apád mennyire aggódik érted.
Lorraine kinyújtózott, és küszködve bár, de vett egy mély levegőt.
– Istenem, de fáj a mellkasom!
Egy nővér jelent meg a lány ágyának másik oldalán, és a három nőhöz
szólt:
– Mrs. Pryce?
– Igen – válaszolt egyszerre Trisha és Babs.
A nővér belenézett a jegyzeteibe.
– Melyikük Selwyn Pryce felesége?
Trisha győzedelmes tekintettel pillantott Babsre.
– Én vagyok.
– Ebben az esetben megtenné, hogy velem jön, kérem? Az orvos
szeretne váltani néhány szót magával, és aztán a férjéhez kísérem.
Trisha végigfuttatta az ujjait a haján.
– Ó, atyám, nem hiszem el, hogy milyen állapotban vagyok! Mit fog
gondolni, Selwyn? – Szorosra kötötte a kórházi ruha derekát, és lehajolt
Babshez. – Van valami a fogaim között?
Nagyra nyitotta a száját, és úgy vicsorgott rá, hogy minden foga
kilátszott. Babs látta, hogy egy káposztadarab szorult a két első foga közé.
– Nem, semmi, Trisha, mehetsz.
– Mit gondolsz, miért akar beszélni vele az orvos? – kérdezte Lorraine,
amikor Trisha és a nővér elhagyták a szobát.
Babs úgy fordult, hogy szemben legyen a lányával a másik ágyon.
– Nem tudom, kicsim. Ez az egész olyan szörnyű, tragédia…
– Tudom. Mindig szegény Petulán jár az eszem. Az apukája nem fogja
túlélni. És még ott van a baba is. Istenem, anyu, ő is meghalhatott volna, ha
Petula haza akarta volna vinni. Képzeld csak el, egy napon születni és
meghalni.
Babset kirázta a hideg.
– Nekem is eszembe jutott. – Kinyújtotta a kezét, és újra megpróbálta
megérinteni Lorraine-t. Ő is úgy tett, s az ujjaik majdnem ösz-szeértek az
ágyak között a levegőben. – Lorraine – folytatta az asszony –, Kari nem élte
túl, sajnálom.
A lány bólintott, és becsukta a szemét.
– Tudom. Hallottalak beszélgetni Trishával, amikor azt hittétek, hogy
még alszom. Szegény kis Mikey, soha nem fogja magát túltenni rajta.
 Elgondolkodva feküdtek egymás mellett a csöndben, míg végül
Lorraine újra megszólalt:
– Anyu, ébren vagy még?
– Nem hiszem, hogy valaha el tudok még aludni. Minden egyes
alkalommal, amikor becsukom a szemem, csak a csikorgó fém hangját
hallom, látom, ahogy a testek átesnek egymáson, minden repül a busz
belsejében, és…
– Petula épp azon volt, hogy elmondja nekem, ki az apa.
Babs hirtelen elhallgatott.
– Ó, istenem, tényleg? És miért nem?
– Megzavartak minket, de tudom, hogy végül úgyis elárulta volna
nekem.
A beszélgetés véget ért, amikor meghallották, hogy a teásnéni
végigtolja kocsiját az osztályon, a zöld porceláncsészék csörögtek a
fémtálcákon. Az asszony megállt Lorraine ágyánál, és feltartott egy
hatalmas, kopott, rozsdamentes kannát.
– Egy csésze teát, kedves?
Egy óra is eltelt, mire Trisha visszaért a kórterembe. Babs tudta, hogy
egyikük sem néz ki túl jól a kórházi ruhában, amit kaptak, kozmetikumok
és hajápolási szerek nélkül, de még így is ledöbbentette Trisha külseje. Az
arca falfehér volt, a szeme vörös és duzzadt, az alsó ajka még mindig sebes
és feldagadt. És remegett a keze, ahogy felemelte a teáscsészét, amit az
éjjeliszekrényen hagytak neki.
– Már biztosan kihűlt, Trisha – mondta Babs.
Trisha úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és egy hajtásra kiitta az
egészet. Aztán a kezével megtörölte a száját.
– Semmi jót nem mondtak, Barbara. – Lehuppant az ágya szélére, és
megdörzsölte az arcát. – Selwynnek gerincsérülése van. Még el kell
végezniük néhány vizsgálatot, de a korai jelek arra utalnak, hogy
lebénulhatott.
– Ó, egek! – suttogta Babs. – Ez szörnyű hír.
Lorraine elfordult, és a párnájába temette az arcát.
– Nem tudom elhinni, Barbara – sírta Trisha. – Olyan igazságtalanság!
Egy nyomorék felesége leszek.
 24.

Minden reggel, miután megetette újdonsült lányát, Mary első dolga az volt,
hogy bekapcsolja a rádiót. Mindig idegesítően fütyült és sercegett, mielőtt
beállt valami értelmesre. A hírek általában az aszályról szóltak. Az ország
bizonyos részeiben már több mint egy hónapja nem esett. Mary a vállára
tette a kisbabát, és kinézett az öbölre, miközben a pici hátát paskolgatta.
– „Tenger, tenger mindenütt; dongánk korhadva romol. Tenger, tenger
8
mindenütt, s egy korty sincs inni sehol!” – Elnevette magát, és megpuszilta
a baba fülét. – Az én Thomasom imádta, amikor versekből idéztem. Úgy
tett, mintha nem szeretné, mert az nem lett volna eléggé férfias, de én
láttam a szemében.
Már két hét telt el azóta, hogy a drága kis csomagot a küszöbén
hagyták, és minden nappal, amikor nem hallott hírt senkiről, akié lehetett,
egyre nőtt Mary szívében a remény. Nem volt választása, Ruthnak el kellett
mondania. Ruth végig mellette volt, amíg Thomas babáját gyászolta, bár a
lány nem hitt abban, hogy a férfi életben van. Mary elmondta neki, hogy a
kicsit olyasvalaki hagyta a küszöbén, aki biztos volt abban, hogy gondját
viseli. De Rutht túlságosan lefoglalta, hogy a karjában fekvő kisbabának
gügyögjön, mintsem felfogja, amit hallott.
– Ruth, érted, amit mondok?
A lány felnézett munkaadójára, értetlenségében ráncba szaladt a
homloka.
– Úgy érti, meg fogja tartani?
Mary idegesen nyelt egyet, de képes volt meggyőződéssel válaszolni.
– Igen, Ruth, meg fogom tartani. És ha bárki kérdezi, az én kisbabám,
rendben? – Elvette a kislányt, és gyengéden ringatni kezdte a karjában.
A csecsemő szeme egy pillanatra kinyílt, majd újra lecsukódott.
Ruth hosszú ideig nézte őket, mielőtt újra megszólalt.
– Gondolja, hogy Mr. Roberts küldte magának a babát?
Mary elnevette magát.
– Ne légy… – De aztán elhallgatott. Isten áldja Rutht! Olyan egyszerű,
hétköznapi és naiv volt. Természetesen nem Thomas küldte neki a kicsit, de
nem árthat, ha Ruth úgy gondolja. Mary elmosolyodott, és megnyugtatóan a
lány vállára tette a kezét. – Tudod, Ruth, talán neked van igazad.
Előző éjszaka, amikor a babát fürdette, a kicsi rózsás ajka egy pillanatra
fogatlan mosolyra húzódott, amit Mary a kötődésük biztos jelének vett. Úgy
döntött, hogy egyelőre nem vesz fel újabb foglalásokat, és a házon továbbra
is világított a „Nincs szabad szoba” tábla neonfénye, eltántorítva minden
lehetséges új vendéget. Bár ez azt jelentette, hogy hozzá kell majd nyúlnia
ahhoz a pénzhez, amit a katasztrófaalapból kapott, de egyedül nem tudta
volna vezetni a vendégházat, és közben még az újszülöttet is rendesen
ellátni. Ruth minden tőle telhetőt megtett, de néha több kárt csinált, mint
hasznot. Marynek volt egy foglalása a hétvégére, de az idős házaspár
visszajáró vendégei voltak, és nem volt szíve visszamondani. Mr. és Mrs.
Riley már évek óta ugyanazon a hétvégén jöttek hozzá.
Lefektette a babát a rögtönzött bölcsőbe, amit egy fiókból készített, és
a konyha sarkába állította. Plédekkel bélelte az éleit, és egy flanellepedőt
terített rájuk. Tökéletesen megfelelt a célnak, legalábbis még néhány hétig.
Amikor hallotta, hogy Mr. és Mrs. Riley belép az ebédlőbe, bement, hogy
felvegye a rendelésüket.
– Jó reggelt, Mr. és Mrs. Riley! A szokásosat?
– Igen, kérem, Mrs. Roberts. – Mr. Riley kihúzott egy széket a
feleségének. – Úgy látom, ma is szép napunk lesz.
– Már el is várjuk, nem gondolják? De azért nem bánnék pár csepp
esőt, hogy elmossa a port. Minden olyan piszkosnak tűnik. – Mary letette az
asztal közepére a piros műanyag paradicsomot, amiben a ketchup volt.
– Meg kell mondanom – kezdte Mrs. Riley –, igazán meglepett, hogy
mi vagyunk az egyetlen vendégei a hétvégén. Miért kapcsolta fel a „Nincs
szabad szoba” lámpát? Nincs tele.
Mary a konyha felé pillantott, mintha hallotta volna, hogy a kályhán
fütyülni kezd a kanna.
– Ó, felforrt a víz, megyek és elkészítem a teájukat.
A mosogatóra támaszkodott, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa
magát. Hála az égnek, a baba nyugodtan aludt bölcsőjében, úgy tűnt, a
kanna éles fütyülése sem volt elég ahhoz, hogy felébressze. Ha Mary tudta
volna, hogy ilyen kínos kérdésekre kell majd válaszolnia, jobban felkészül.
Bevitte a teáskannát, Mrs. Riley felemelte a tetejét, fogott egy kanalat,
és elkezdte szétnyomkodni a leveleket.
 – Egy ideig nálam lesz a nővérem kislánya. Én vigyázok rá – mondta
Mary.
Mrs. Riley felhagyott a nyomkodással. Kerek arca izzadtságtól
csillogott.
– Ó, milyen jó magának! Épp most mondtam Jacknek, hogy mennyire
magányos lehet, amióta meghalt a férje.
Mary mérges lett.
– Ami azt illeti, nincs rá konkrét bizonyíték… – Elhallgatott, amikor
meghallotta, hogy a kicsi felsír a konyhában. Kissé meghajolva hátrált ki a
konyhából. – Jobb lesz, ha megnézem a babát.
Egyre jobban látszott rajta, hogy mekkora erőfeszítésbe kerül
eltitkolnia a csecsemőt, és most kitalált egy újabb nevetséges hazugságot.
Az isten szerelmére, még csak nővére sincs! Jobb lett volna, ha egyszerűen
azt mondja, övé a baba. Most már biztosan nem veheti fel Mrs. Riley
foglalását a következő évre. Valami meggyőzőbbet kell kifundálnia, valami
olyasmit, aminek nem része nem létező családtagok kitalálása. Bár igaz
volt, hogy Mary elég magának való, főleg, amióta Thomas elment, de a
szomszédai biztosan észrevennék, hogy egy baba jelent meg a színen. Nem
igazán tetszett neki az ötlet, de ha bárki kérdezi, azt kell majd mondania,
hogy a gyerek az egyik vendégével eltöltött szerencsétlen egyéjszakás
kaland eredménye. Kirázta a hideg még a gondolatától is, főleg, ha eszébe
jutott a dolgok időzítése. A baba így ugyanis 1975 októberében fogant
volna, csupán négy hónappal Thomas halála után. Aligha gyászoló
özvegyhez méltó viselkedés.
Mire a hétvége véget ért, Mary teljesen kimerült. Mindig is kedvelte
Mr. és Mrs. Riley-t, de ezúttal az idegeire mentek. Örült, amikor végre
elkészíthette a számlájukat, és útjukra bocsátotta őket. Vidáman köszöntek
el tőle, a jövő évi viszontlátásra, mondták integetve, ahogy végigsétáltak a
különböző kövekből szabálytalanul lerakott ösvényen a kiskapuig. Nem, ha
rajtam múlik, motyogta Mary, miközben hálásan becsukta mögöttük az
ajtót.

Még két hetet várt, amíg hivatalossá tette. Volt néhány kínos kérdés az
anyakönyvvezető irodájában az apa kilétéről és arról, hol zajlott a szülés, de
szerencsére a baba éppen akkor lett hihetetlenül nyűgös. Mary hintáztatni
kezdte a használt Silver Cross babakocsit, de úgy tűnt, attól még rosszabb
lett a helyzet. A baba arca kivörösödött, és a kis nyelve úgy remegett a
szájában, mint egy darabka máj.
– Meg kellene etetnem – magyarázkodott Mary, és próbálta túlkiabálni
a ricsajt. – Otthoni szülés volt, ezerkilencszázhetvenhat július
huszonnegyedikén.
Az anyakönyvvezető kilesett a barna különböző színeiben játszó
szemüvege alól.
– És házasok a baba apjával?
– Nem… nem vagyunk – dadogta Mary, s érezte, hogy szégyenében
elvörösödik a nyaka.
– Értem. Nos, az apa együttműködik a születés bejegyzésében? – A nő
lehetséges jelöltek után kutatva nézett körbe a helyiségben.
– Öö… nem. Én…
Az anyakönyvvezető két tollvonása félbeszakította Maryt, amivel
kihúzta a rubrikákat, ahova az apa adatai kerültek volna. Miután megszáradt
a tinta, a nő kitolta az igazolást az ablak alatt, Mary hálásan felkapta, aztán
kimenekült az épületből.
Ahogy végigmentek a sétányon, a baba elcsendesedett, és először,
amióta megtalálta a lépcsőjénél, Mary kezdett megnyugodni. Megállt, és a
korlátra támaszkodva nézte a strandon játszadozó gyerekeket. A part tömve
volt napbarnított testekkel és élénk színű napernyőkkel; egy szabad
centiméter nem volt a homokon. A csacsogásuk hangja már nem ébresztette
Maryben a be nem teljesült anyai szeretet érzését. Harminckét évébe telt, de
végre-valahára anya lett, és anyakönyvi kivonattal tudta bizonyítani.
Elizabeth Mary Roberts az ő lánya.
Félresimította a finom plédet, és lenézett a kisbabára.
– Isten áldjon, kicsi Beth, most már az enyém vagy, és gondoskodni
fogok arról, hogy soha senki ne bántson többé. Milyen nagyszerű életünk
lesz kettőnknek! – Megsimogatta a pici arcát, és egy ferde mosoly volt a
jutalma. – És egy nap haza fog jönni az apukád, és mennyire meg fog
lepődni, hogy van egy gyönyörű kislánya. – Beth gügyögött, és boldogan
rugdalózott. Mary felnevetett. – Igen, az tetszeni fog neked, ugye? És ő lesz
a legjobb apuka, akit csak egy kislány kívánhat.
 25.

A fullasztó hőség nyomasztotta Daisyt, mindent megnehezített. Már alig

várta, hogy megérkezzen az eső, várta a hideg, harmatos fű érzését a talpa
alatt, hogy meglocsolhassa a növényeket a kertjében, és táplálja a barna,
száraz leveleket. Az egész ország piszkosnak tűnt. Az emberek már nem
mosták az autóikat, sem az ablakaikat. A buszokat és a vonatokat több réteg
mocsok lepte. A folyók és a víztározók kiszáradtak, és úgy néztek ki, mint
Afrika száraz, repedezett síkságai. Daisy nehéz bevásárlótáskákkal a
kezében baktatott végig az utcán, és az járt a fejében, hogyan birkóznak
meg az ilyen idővel a spanyolok egész évben. Nem csoda, hogy le kell
pihenniük délutánonként.
A műanyag fogantyúk belevájtak a kezébe, és a haja alatt gyűlő
izzadtság kezdett lefolyni a nyakáról a gerincére. Mivel nem volt szabad
keze, amivel letörölhette volna, behúzta a nyakát, hátrafeszítette a fejét, és
jobbra-balra forgatta. Már alig várta, hogy hazaérjen és vegyen egy jó hideg
fürdőt – természetesen legfeljebb tizenöt centi vízben, meg nem szegte
volna az aszály miatt bevezetett rendelkezéseket.
Négy héttel a baleset után már szépen gyógyultak a fizikai sebei. A
heg a combján már nem volt olyan csúnya, és magának is tudta cserélni a
kötést. Az érzelmi sebeknek viszont több idő kellett, talán egy egész élet.
De Daisy harcos volt. Mégis mi más választása volt? Voltak, akik
rosszabbul jártak nála. Szegény öreg Selwyn még mindig kórházban volt a
gerincsérülésével, és a kis Mikey-nek meg kellett küzdenie a fájdalommal,
hogy hatévesen elvesztette az apját.
Daisy már közel járt a házához, a Bagot utcában gyalogolt, amikor
meglátta, hogy a kisfiú a padkán ülve üveggolyókkal játszik az ajtajuk előtt.
A vörös téglás, teraszos házak mind ugyanúgy néztek ki, kivéve a bejárati
ajtókat. Úgy tűnt, az utca lakosai egymással versengve igyekeztek
megtalálni a legrikítóbb színt. Daisy megállt Mikey-ék ajtaja előtt, ami a
mustár egyik beteges árnyalatára volt festve, és ezzel a különcök
élmezőnyébe tartozott.
– Helló, Mikey! – Daisy letette a táskáit a járdára, beletúrt az egyikbe,
és előhúzott egy karamellás csokit. – Megálltam Mr. Singhnél egy
narancsos jégkrémért, de elfogyott, el tudod ezt hinni?
Mikey kinyújtotta a kezét, és elfogadta a csokit.
– Köszönöm, Mrs. Duggan!
– Nincs mit, kedves.
Daisy nézte, ahogy a gyerek a csomagolással küszködik, majd a
szájába tömi az édességet. Az első két foga még mindig hiányzott, ezért
elég nehezen birkózott meg vele, de végül sikerrel járt.
– Mit csinálsz itt egyedül, Mikey?
A kisfiú állkapcsát összetapasztotta a karamella, és próbált gyorsan
rágni, hogy válaszolhasson.
– A barátaim már mind bementek vacsorázni, de én ki vagyok zárva.
– Ó, istenem, az nem jó! Hol van az anyukád?
Mikey vállat vont.
– Nem t’om. Azt mondta, hogy beteszi a kulcsot a lábtörlő alá, de
biztosan elfelejtette.
Daisy figyelmét nem kerülte el, hogy a gyerek milyen gyorsan
eltüntette a csokit.
– Mikey, mikor ettél utoljára?
A gyerek a fejét vakarta.
– Ettem egy kevés rizspelyhet reggelire, de nem volt tej, ezért csak az
ujjammal ettem, és utána Kevin odaadta a fele szendvicsét, és valamennyit
a chipséből is.
– Egész nap ki voltál zárva?
Mikey bólintott, és lenyelte az utolsó falat csokit. Megtörölte a száját
gyapjúruhája ujjával.
Az asszony leült mellé a járdára.
– Nincs meleged abban a nagy pulóverben?
A fiú egy pillanatra elgondolkodott a kérdésen.
– De igen, gondolom, egy kicsit, de nincs tiszta pólóm.
Daisy eltökélten összeszorította a száját.
– Azt hiszem, beszélnem kellene anyáddal. – Felállt, és a kezét
nyújtotta Mikey-nek. – Gyere, hazajössz velem, és készítek neked valami
rendes ételt.
– De anyu aggódni fog, hogy hol vagyok.
Daisy a kisfiú ártatlan arcába nézett. Nem gondolta, hogy Andrea
McKinnon akár egy pillanatig is aggódna a fiáért, de neki ezt nem kell
tudnia.
 – Akkor hagyunk neki üzenetet.
Benyúlt a táskájába, elővett egy tollat és egy papírt, és ráfirkantotta az
üzenetet. Mikey nálam van. Majd később hazahozom. Nem kell aggódni.
Daisy Duggan. Elgondolkodott, vajon Andrea kiolvassa-e belőle a
szarkazmust.

Mikey olyan gyorsan habzsolta be az ételt, hogy utána csuklással

küszködve ült az asztalnál.
– Mondtam, hogy lassabban egyél. – Daisy összeborzolta a fiú haját,
és észrevette, hogy piszkos a nyaka. – Mikey, mikor fürödtél utoljára?
– Mi? Ó, anyu azt mondta, nem szabad.
Daisy úgy sejtette, ez volt az első alkalom, hogy Andrea betartott egy
szabályt.
– De szabad, Mikey. Azért még gondoskodnunk kell magunkról, mert
aszály van. Felmegyek és engedek neked vizet.
Amikor a kisfiú már tiszta és száraz volt, és Jerry egyik öreg pólójában
ült a kanapén, Daisy lehuppant mellé.
– Jobban érzed magad, hogy már tiszta vagy?
– Igen, köszönöm, Mrs. Duggan. – Vigyorogva megrántotta a pólót. –
Kicsit nagy.
– Miért nem hívsz Daisy néninek? A Mrs. Duggantől olyan öregnek
érzem magam, és tudod, még csak negyvenöt éves vagyok.
– Negyvenöt! Az ősöreg. Én azt hittem, hogy az apukám volt öreg,
pedig ő csak harminchat éves volt.
Ahogy eszébe jutott az apja, Mikey lesütötte a szemét, és a póló
szegélyét babrálta.
Daisy a karjába vonta.
– Olyan büszke volt rád, ugye, tudod? Amikor bejött a kocsmába,
mindig arról mesélt, hogy Mikey ilyen, meg Mikey olyan, mindig azt
mesélte, hogy milyen ügyes vagy az iskolában. A legjobb matekos, igaz?
A kisfiú bólintott, és megdörzsölte a homlokát. Daisy hátrasimította a
frufruját, és megnézte az alatta lévő sebhelyet. Mint az övé, Mikey-é is
kezdett már begyógyulni. De azt csak Isten tudja, hogy a szívének meddig
fog tartani.
 26.

Babs arra született, hogy kocsmárosné legyen, soha fel sem merült benne,
hogy mással foglalkozzon. Kocsmákban nőtt fel, természetes volt számára a
közeg. Az Ivócimborák pultja mögött otthon érezte magát, valós és átvitt
értelemben is. Még a csepegtetőtálcákból áradó poshadt sör szaga is
boldogabb időkre emlékeztette. Amikor Trisha megkérte, hogy segítsen
neki vezetni a kocsmát, amíg Selwyn kórházban van, alig bírta visszafogni
örömét, és nagy élvezetet lelt abban, amikor megmondta annak a pondró
Mr. Reynoldsnak, hová teheti a munkáját.
A karja még mindig fel volt kötve, ami kissé megnehezítette a
dolgokat, de megbirkózott vele. Rendes körülmények között nagyon
elemében érezte volna magát, végre ott volt, ahová tartozott, de a négy
héttel korábban történtek hosszú árnyéka új fényben láttatott mindent.
Lorraine is visszaköltözött, és megegyeztek egy kínos fegyverszünetben,
mert Selwyn kedvéért a három nő megpróbált jól kijönni egymással. Nem
kaptak túl jó híreket a kórházból, de azért voltak biztató jelek is. Selwyn
lélegeztető gépen volt a baleset óta, de most már magától is tud lélegezni,
bár beszélni még nem. Becsületére legyen mondva, Trisha idejének nagy
részét a férje ágya mellett töltötte, és éberen figyelte, hogy mindene
meglegyen, amire csak szüksége lehet.
Mivel az Ivócimborákat még nem nyitották ki aznap estére, Babs úgy
döntött, arra használja ezt a kis időt, hogy utolérje magát a papírmunkában
a szokásos péntek esti vigasság előtt. A hátsó szobában egy kis, kerek
asztalka fölé görnyedve élvezte, hogy végre egyedül lehet. Már közel két
hónap eltelt a tűz óta, de a levegőben még mindig érezni lehetett a friss
festék szagát, a falak világosabbak lettek az új, magnóliaszínű lakkozással.
Babs felpillantott a plafonra, és eszébe jutott, vajon meddig fog tartani,
amíg színét veszti a cigarettafüsttől.
Valami furcsa hangot hallott. Félrehúzta a függönyt, kinézett az
esőpettyezte üvegen, és elmosolyodott.
– Végre-valahára – lehelte.
Végigfuttatta ujját az egyik számoszlopon, és összeadogatta az
értékeket, ahogy lefelé haladt. Büszke volt magára, hogy még mindig olyan
jól vág az esze, mint régebben. Hallotta, hogy kinyílik a bejárati ajtó, majd
Lorraine sétált be, ázott haja az arcára tapadt. Az asztalra dobta a táskáját,
és lehuppant a szemközti székre. Néhány papír a földre esett, és Babs
lehajolt, hogy felszedje őket.
– Vigyázz, Lorraine, egy örökkévalóságig tartott, mire szétválogattam
a papírokat!
A lánynak szemmel láthatóan teljesen máshol járt az esze.
– Tessék? Ó, bocsi, anyu! – Ő is lehajolt néhány papírért, és segített
rendbe tenni. Aztán levette ázott bekecsét, és ráterítette az egyik szék
támlájára az elektromos kandalló előtt. – Ilyen az én szerencsém, hónapokig
nem esik, aztán az első záporban bőrig ázok. – Felkapcsolta a kandallót. –
Be kell indítanom, hogy megszáradjon a kabátom, remélem, nem baj.
Babs szépen egymásra tette a papírokat.
– Nem, dehogy. Hol voltál ilyen sokáig?
– Meglátogattam Ralphot, tudod, Petula apukáját. Még mindig nem
jött vissza dolgozni, ezért gondoltam, bekukkantok hozzá, megnézem, hogy
van.
Babs hátradőlt a széken, egy kis időre meg is feledkezett a
papírmunkáról.
– Szegény ördög, és hogy van?
– Próbálja erősnek mutatni magát, de szörnyen néz ki, anyu. Olyan
sápadt és nyúzott, és még soványabb, mint volt. Nem volt elég lyuk az
övén, amibe beakaszthatta volna a csatot, ezért csomóba kötötte. –
Megrázta a fejét. – Egész végig, amíg ott voltam, Falatka az ölében feküdt,
és csak simogatta. Úgy tűnt, megnyugtatja, ezért azt mondtam neki, hogy
megtarthatja. Kegyetlenség lett volna most visszakérni tőle.
Babs megpaskolta a lánya kezét.
– Jó lány vagy te, Lorraine.
– Szörnyen éreztem magam, anyu. Végig az járt a fejemben, hogy
mindjárt kibököm, hogy van egy unokája. Alig bírtam benn tartani, de
tudom, hogy Petula mennyire ellene volt, hogy megtudja.
– Hm – tűnődött Babs. – Kíváncsi lennék, vigasztalná-e a tudat, hogy a
lánya egy része tovább él a kicsiben.
– Az nekem is eszembe jutott, de akkor mi lenne Petula jó hírével?
Nem akarná, hogy az apukája kevesebbet gondoljon róla, és nincs itt, hogy
megmagyarázza a viselkedését. Olyan közel állt az apjához, az ő szemében
Petula nem tudott rosszat csinálni. Nem hiszem, hogy szeretnék az az ember
lenni, aki bemocskolja a lánya emlékét. – Lorraine a kezébe temette az
arcát. – Ez az egész olyan borzasztó! Úgy értem, megígértem Petulának,
hogy soha senkinek nem beszélek a babáról, de akkor még nem tudtam,
hogy meg fog halni. – Lorraine hangja elvékonyodott elkeseredésében.
Babs a tolla végét rágcsálva kibámult az ablakon.
– Milyen közel?
Lorraine felemelte a fejét.
– Tessék?
– Azt mondtad, Petula és az apja közel álltak egymáshoz. – Babs
felvonta a szemöldökét. – Természetellenesen közel?
– Istenem, anyu, ugye, nem azt akarod mondani, hogy Ralph…? Pfuj,
egek, dehogy! Egyáltalán hogy juthat ilyesmi az eszedbe?
Babs megrázta a fejét.
– Sajnálom, Lorraine. Csak próbálom kitalálni, miért nem mondta el
neked, ki volt az apa, és hogy miért volt akkora titok.
Babs utálta ennyire zaklatottnak látni a lányát, ezért témát váltott, és
igyekezett olyan könnyedén feltenni a következő kérdését, amennyire csak
tudta.
– Volt… ööö… mondott valamit Ralph a boncolásról? – Babs titkon
rettegett attól, hogy a hatóságok kitalálják, hogy Petula nem rég szült.
Akkor biztosan kikérdeznék őket arról, mi történt a babával, és nem hitte,
hogy kibírna egy ilyen részletekbe menő kihallgatást.
– Igen, mondott. Állítólag halálos fejsérülést szenvedett, és
valószínűleg akkor halt meg, amikor kirepült a szélvédőn, így már nem
érezhette, hogy miután kizuhant az útra, az a másik autó áthajtott rajta. –
Lorraine-t kirázta a hideg, és kipislogta a könnyeket a szeméből. – Átment
rajta, anyu.
Babs felállt, átsietett az asztal másik oldalára, és megölelte a lányát.
Lorraine, még mindig ülve, átkarolta az anyja derekát, s forró könnyei a
szoknyáját áztatták.
Babs elővett egy zsebkendőt a ruhaujja alól, és felitatta vele a lánya
könnyeit. Aztán benyálazta a zsebkendőt, és ledörzsölte a
szemfestékcsíkokat az arcáról. Lorraine-nek sikerült elmosolyodnia.
– Nem vagyok már ötéves, anyu. – Fogta a táskáját, a vállára
akasztotta, és indulásra készen felállt. – Szeretnéd, hogy elkezdjem
előkészíteni a bárt?
 – Igen, légy szíves, kicsim, ha nem gond – válaszolt hálásan Babs. –
Már majdnem kész vagyok, szerintem Trisha még jó ideig odalesz.
Lorraine megállt az ajtóban, és visszafordult az anyjához.
– Anyu, szerinted nem furcsa, hogy semmit sem hallottunk a babáról a
hírekben?
Ezen már Babs is eltöprengett, még Daisyt is megkérdezte, de ő
megnyugtatta, hogy a babát megtalálták, a nő a vendégházban rendesnek
tűnt, és biztosan helyesen cselekedett.
– Valószínűleg csak a blackpooli helyi hírekben mondták be. Ne
aggódj miatta, Lorraine! Biztos vagyok abban, hogy minden rendben.
Babs a szája elé tette az ujját, amikor újra meghallotta a bejárati ajtót.
Trisha lépett be, és úgy állt ott, mint egy ijedt nyuszika, aki nem tudja,
mitévő legyen. Babs halkan odalépett hozzá, és megérintette a könyökét.
– Trisha, mi a baj?
Trisha elfintorodott.
– Kutyaszag van.
Lorraine a tűz előtt száradó kabátra nézett.
– Bocsánat, a bekecsem. Elkapott az eső.
Trisha üres tekintettel meredt előre.
– Ó, rendben. – Gyorsan megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani. –
Viszont Selwyn… Megerősítették, hogy soha nem fog lábra állni. – Benyúlt
a táskájába, és előhalászott egy papírdarabot. – Leírtam, hogy ne felejtsem
el. – Kisimította a gyűrött fecnit a pulton, és egy szóra mutatott. – Ezt
mondták. A gerince a cé ötös csigolyánál sérült, ami tetra… tetraplégiát
jelent.
Lorraine megragadta Babs karját.
– Anyu, ez mi?
Babs Trishára nézett.
– Nos?
Trisha felnyitotta a pultot, és átment a másik oldalára. Belökött egy
poharat a Gordoris gines üveg alá, és egy húzásra, tisztán ledöntötte az
egészet. Majd megismételte a folyamatot, mielőtt válaszolt a kérdésre.
– Még nem teljesen biztosak benne, de azt határozottan kijelentették,
hogy többé nem áll lábra. Egyáltalán nem lesz uralma a hólyagja és a belei
felett, és ami az intim együttlétet illeti, azt el is lehet felejteni. –
Felhörpintette a harmadik ginjét, és lecsapta a poharat a pultra.
– Miért éppen én?
 – Trisha – szólt rá Babs elborzadva. – Nem veled történt, te önző liba,
hanem Selwynnel.
Trisha egy pillanatig értetlenül nézett.
– Mi? Ó, persze, de tudod, az én életem sem lesz már ugyanolyan. Úgy
értem, hol fog aludni? Hogy fog felkerülni az emeletre?
– Idegesen legyintett. – Olyan lesz, mint egy tehetetlen krumpliszsák.
Trisha negyedszerre is a felfüggesztett üveg csapjáért nyúlt, de Babs elkapta
a csuklóját.
– Elég lesz már!
Trisha kirántotta a karját.
– Ez egyelőre még az én kocsmám, Barbara, majd én eldöntöm, mikor
elég.
– Az ég szerelmére, abbahagynátok a veszekedést? – vágott közbe
Lorraine. – Most apu a legfontosabb, és ha ti ketten összevesztek, az nem
fog segíteni neki. Tudjátok, mennyire utálja, amikor vitatkoztok. – Csípőre
tette a kezét, és a két nőre meredt. – Nyugodjatok le mind a ketten!
Babs átkarolta a lánya vállát.
– Igaza van, Trisha. Próbáljunk meg kijönni egymással Selwyn
kedvéért. Úgy néz ki, most sokkal nagyobb szüksége lesz ránk, mint valaha.
 27.

A következő napon Babs a kórház folyosóján találta magát, ahogy

tétovázva lépdel a férfi szobája felé, aki csak árnyéka volt egykori férjének.
Trisha nem volt hajlandó bemenni, mondván, hogy nagyon megviselte a
prognózis, és nem tenne jót Selwynnek, ha ilyen állapotban látná.
Babs odaért Selwyn ágya mellé, és lenézett az alvó férfira. A szeme
csukva volt, de a szája nyitva, egy vékony nyálcsík kicsepegett a párnára.
Minden tele volt csövekkel és kábelekkel, és egy zacskó vizelet lógott az
ágy szélén. Babs tudta, hogy az orvosok elmagyarázták a férfinak, milyen
súlyosak a sérülései, és a szíve elnehezült a Selwyn iránt érzett sajnálattól,
akit soha nem szűnt meg szeretni. Látva, ahogy ott fekszik, gyámoltalanul
és magatehetetlenül, hasztalan végtagokkal, amik már soha nem fognak
engedelmeskedni neki, nem tudta kiverni fejéből a gondolatot, hogy talán
mégiscsak azok voltak szerencsések, akik életüket vesztették a balesetben.
Selwyn kezére tette a kezét, érezte, hogy meleg, és azonnal elöntötte a
hála, amiért legalább a nagy szíve továbbra is pumpálja a vért az ereibe, és
életben tartja. Elmosolyodott, amikor meglátta a nevét a férfi kezére
tetoválva. A kék tinta fakult valamennyit, de az átható öröm és büszkeség,
amit akkor érzett, amikor Selwyn annak idején visszajött a
tetoválószalonból, semmit sem. Csak húszéves volt akkor, aznap ígérték
meg egymásnak, hogy örökre szeretni fogják a másikat. Kár, hogy kettejük
közül csak ő tartotta be az ígéretét.
Megszorította Selwyn kezét, és várta, hogy felébredjen, és felé fordítsa
a fejét. Amikor nem jött válasz, lehajolt az arcához és a nevét suttogta.
Szemmel láthatóan a férfinak hatalmas erőfeszítésébe került kinyitnia a
szemét és ránéznie.
– Úgy kiszáradt a szám – mondta reszelős hangon. – Töltenél nekem
egy kis vizet, Trisha?
Ez volt az első alkalom, hogy hallotta Selwyn hangját a baleset óta, és
bár rekedt torokhangon beszélt, megerősítette őt abban a tudatban, hogy
életben van, és valahol ebben a gyenge testben ver annak a férfinak a szíve,
akihez hozzáment.
 Megcsókolta a homlokát, és próbált úgy tenni, mintha nem bántaná,
hogy összetévesztette Trishával.
– Nem Trisha vagyok, Selwyn, hanem Babs.
– Ó, Babs, kedvesem, sajnálom! Azt hittem, hogy… – A hangja elhalt,
úgy tűnt, képtelen befejezni a mondatot.
Babs töltött egy pohár vizet, beledobott egy szívószálat, és olyan
szögbe döntötte a poharat, hogy Selwyn anélkül is tudjon inni, hogy meg
kellene emelnie a fejét. Nézte, ahogy a férfi ádámcsutkája fel-le jár,
miközben nagyokat kortyol, és Babs hálás volt, hogy azért vannak még
izmai, amik jól működnek.
– Várj csak egy kicsit! – mondta Babs, amikor Selwyn kiürítette a
poharat.
Selwyn egy erőtlen mosollyal válaszolt.
– Ne aggódj, nem megyek sehova!
Babs a meggondolatlanságát átkozta, ahogy a nővérpult felé tartott.
Egy meleg, nedves ruhával tért vissza, és gyengéden letörölte a nyálat, ami
Selwyn szája sarkára száradt.
– Esik már az eső? – kérdezte a férfi.
Babs megkönnyebbült, hogy valami másról beszélhetnek, még ha csak
az időjárásról is.
– Tegnap este jött egy erős, rövid zuhé, de más nem nagyon.
Közelében sem járt annak, amire szükségünk lenne. A Lord’s krikett pályán
viszont esett a minap, bár csak tizenöt percre szüneteltették a játékot. Az
egész tömeg ujjongott. És van egy új aszályügyi miniszterünk, Denis valaki,
de hogy hogyan fog esőt fakasztani, arról fogalmam sincs. Azt mondják, a
tudósok kitalálták, hogyan lehetne jeget juttatni a felhőbe, de nekem az
egész kicsit erőltetettnek hangzik. Úgy értem, ki hallott már…
– Babs. – Selwyn hangja megállította a szóáradatát. – Tudom, mire
megy ki a játék, kedves, de beszélnünk kell arról, hogy mi lesz most,
úgyhogy hagynád végre az átkozott időjárást?
Babs tudta, hogy a férfinak igaza van, de azért sértettség csendült a
hangjában, amikor válaszolt:
– Te kezdted, amikor azt kérdezted, hogy esett-e már.
Selwyn újra becsukta a szemét, és Babs azt figyelte, hogy alig
emelkedik a mellkasa, amikor levegőt vesz. Hála istennek, hogy tud levegőt
venni a gép segítsége nélkül is. Az asszony matatni kezdett a táskájában, és
elővett egy kis tégely vazelint. A középső ujját végighúzta a dobozka
oldalán, és bekente Selwyn száraz, cserepes ajkát a zselés anyaggal. A férfi
újra kinyitotta a szemét, és rámosolygott a felette lebegő arcra.
– Köszönöm, Trisha!
Babs megcsókolta a száját, bekenve a saját ajkát is.
– Selwyn, már mondtam, hogy Babs vagyok.
Úgy tűnt, a férfi ezt viccesnek találja, és ajka halvány mosolyra
húzódott.
– Sajnálom, Babs. A gyógyszerek miatt van. – Vett néhány nehézkes
lélegzetet, és folytatta: – Szerintem Trisha el fog hagyni.
Babs lehuppant az ágy melletti székre, hirtelen nagyon kimerültnek
érezte magát.
– Ne légy nevetséges, Selwyn! Az a lány annyira szeret téged,
amennyire te őt.
Selwyn rendületlenül meredt a plafonra.
– Azt hiszed, hogy egy nyomorékkal marad?
– Hát persze – erősködött Babs. – Állandóan itt volt, amióta… tudod…
amióta megtörtént.
Selwyn felhorkant.
– Hát persze hogy itt volt. Szereti játszani a gyászoló özvegyet, azért
jön, hogy az a sok jóképű doktor vigasztalja.
– Selwyn! – kiáltott rá Babs. – Hagyd abba! Trisha nem özvegy, és te
nem vagy halott.
Észrevette, hogy a volt férje szeméből megszökött egy könnycsepp, és
a párnára hullott. Még soha nem látta sírni, és tudta, hogy gyengének érzi
majd magát miatta, és szégyellni fogja magát, amiért olyan mértékben
vesztett a férfiasságából, hogy még csak a saját könnyeit sem tudja
letörölni.
Babs felállt, és egyenesen az arcába nézett.
– Nem vagy halott – ismételte. Megragadta a vállát, és erősen
megrázta. Az ágy megcsikordult, és a vizeletes tasak ide-oda himbálódzott.
Babs hangja elcsuklott az érzelmei intenzitásától, de végül sikerült még
egyszer, együttérzéssel kimondania: – Selwyn Pryce, te nem vagy halott.
 28.

Daisy mosolyogva nézte az ablakából, ahogy az eső a járdán pattog. Bár a

levegő még mindig forró volt, az aszfalt finoman gőzölgött, ami az útnak
másvilági jelleget kölcsönzött. Egész nyáron azt várta, mikor változik már
meg az idő, és most megtörtént. De azért sajnálta, hogy pont az augusztusi
hosszú hétvégén fordult az időjárás, mert megígérte Mikey-nek, hogy
elviszi a Kék Lagúna fürdőbe. Ez volt a kisfiú egyik kedvenc helye, de nem
járt ott, amióta az édesapja elhunyt. Az a semmirekellő Andrea soha nem
tett volna semmit a fia kedvéért. Viszont az iskolai szünet végéhez
közeledve Daisy még egy utolsó jó nyári élményt akart szerezni a
gyereknek, mielőtt vissza kell mennie az iskolába.
Daisy küzdött az esernyővel, már majdnem el is felejtette, hogyan kell
kinyitni, és a pocsolyákat kerülgetve ment Mikey-ék pár utcával arrébb lévő
házához. Befordult a Bagot utca sarkán, és meglátta az árokban pancsoló
gyereket. A fiú felsikkantott örömében, miközben hátrahajtotta a fejét, és a
nyelvével próbálta elkapni az esőcseppeket. Daisy odaszólt neki, de az eső
olyan hangos volt, hogy Mikey nem hallotta meg. Kivágódott a bejárati
ajtó, Andrea lépett ki rajta, megragadta a fia karját, adott neki egy
nyaklevest, és durván beráncigálta a házba.
Daisy gyorsabb tempóra váltott, és kifulladva ért oda néhány
másodperccel később. Megnyomta a csengőt, és Mikey azonnal kinyitotta
az ajtót.
— Jó napot, Daisy néni! – üdvözölte széles mosollyal. – Csak
összeszedem a dolgaimat.
Mikey felszaladt az emeletre, közben Andrea is odajött az ajtóhoz,
cigarettával a szájában. Vézna testén lógott a ruha, és vékony szálú, zsíros
haja úgy nézett ki, mintha két hete nem mosta volna meg. Fekete karikák
éktelenkedtek a szeme alatt, és ha Daisy nem ismerte volna, azt hiszi, hogy
valaki arcba vágta. Csak egy hülye férfi próbálkozott volna ilyesmivel,
gondolta Daisy szánakozva, mert biztos volt abban, hogy a szegény ördög
járt volna rosszabbul.
– Adok neki vacsorát, és utána visszahozom.
Andrea mélyen beszívta a levegőt, aztán megkérdezte:
 – Nem tudná magánál tartani éjszakára?
Bár Daisy imádta, amikor nála volt a kisfiú, ez az otthona, és kötődnie
kellene az anyjához. Ingerülten válaszolt:
– Már megint?
Andrea azonnal megsértődött.
– Akkor hagyja csak itt, ha gondot okoz. Csak azért kérdeztem, mert
átjön néhány barátom, és útban lenne.
Mikey egy feltekert törölközővel a hóna alatt tért vissza.
– Kérem, Daisy néni, szeretek magánál lenni.
Andrea újra nyakon vágta.
– Nézze csak, a kis tökös a maga otthonát úgyis jobban szereti, mint az
enyémet.

Daisy Mikey mellett ült a buszon, és elővett egy képregényt a hálós

szatyrából.
– Tessék, kedves, remélem, ez még nincs meg.
Mikey szeme végigpásztázta a borítót, az arcához nyomta a
képregényt, és beszívta a friss nyomdaillatot.
– Köszönöm szépen, Daisy néni, ez az egyik kedvencem.
Az asszony szeretetteljesen mosolygott a kisfiúra. Mindig mindenért
olyan hálás volt, amit tőle kapott, akár valami tárgyról, akár szeretetről volt
szó, és az utóbbira határozottan éhezett.
A gyerek fújt egy nagyot, hogy eltávolítsa frufruját a szeméből. Daisy
segített neki, és félresimította a haját oldalra. Pár árnyalattal világosabb
volt, mint a nyár elején, és közel tíz centivel hosszabb.
– Nem kellene elmenned egy hajvágásra, mielőtt elkezdődik az iskola?
Mikey teljesen belefeledkezett a képregénybe, úgy tűnt, meg sem hallotta.
– Mikey, szeretnéd, ha elvinnélek a borbélyhoz?
Mikey felnézett, és vállat vont.
– Nem t’om, anyukám azt mondta, ő fogja levágni.
Daisyt meglepte, hogy Andreának egyáltalán feltűnt.
– Rendben, ha biztos vagy benne. – Puszit nyomott a kisfiú kobakjára,
és ő hozzádőlt.
A kapcsolatuk valami olyasmivé alakult, ami nagyban hasonlított arra,
ami az anyák és a fiaik között van, és Daisy hihetetlenül megszerette
Mikey-t. Andrea az egyik utálatosabb pillanatában azzal vádolta, hogy
Mikey-vel akarja betölteni az ürességet, amit Jerry hagyott maga után, de ha
létezett üresség, amit be kellett tölteni, azt szegény Mikey nemtörődöm
anyja hagyta. Daisy az ő kedvéért kívánta, hogy bárcsak lenne Andrea
figyelmesebb és gondoskodóbb, de amíg ott volt neki a cigaretta és a fii,
nem érdekelte, mi történik a fiával. A szegény lélek elvesztette szerető
apját, és Andreának még több szeretettel és törődéssel kellett volna
elhalmoznia, nem pedig leadni az első arra járó idegennek. A gyerek sem
volt hülye. Nagyon jól tudta, hogy az anyja alig bírja elviselni.
Daisy észrevette, hogy a képregény Mikey ölében fekszik, és ő
kibámul az ablakon.
– Mi jár a fejedben, Mikey? – Daisy megsimogatta a tarkóját.
Mikey nem fordult meg, csak vállat vont.
– Csak az apukámra gondoltam.
– Ó, Mikey!
A kisfiú felé fordult, s Daisy a gödröcskés állából látta, hogy mindjárt
elsírja magát.
– Utoljára vele voltam a Kék Lagúnában. Megmutatta, hogyan kell
beugrani a medence széléről, és én nagyon féltem, de nem akartam, hogy
azt higgye, nyuszi vagyok. Utána fölvitt a magas ugródeszkához, de amikor
fölértünk a tetejére, valami furcsát éreztem a lábamban, és le kellett
gyalogolnunk. Azt hittem, mérges lesz rám, de csak összeborzolta a
hajamat, és végig fogta lefelé a kezemet. – Vett egy mély, reszkető
lélegzetet. – Azt kívánom, bárcsak le tudtam volna ugrani, Daisy néni,
akkor tudta volna, hogy bátor kisfiú vagyok. – Egy hatalmas könnycsepp
gurult le az arcán, s oldalra nyújtotta a nyelvét, hogy elkapja. – Miért kellett
az apukámnak meghalnia?
Daisy nem mert megszólalni. Inkább belenézett a retiküljébe, és
elővett egy hímzett zsebkendőt.
– Tudod, mit? Úszás után menjünk el a temetőbe, és meglátogatjuk
apukád sírját.
Mikey-nek mintha nem nagyon tetszett volna az ötlet, sőt, elborzadt a
javaslat hallatán.
– Nem tudom, hogy tetszene-e. Túl félelmetes lenne nekem.
– A te döntésed, Mikey, de szerintem segítene neked, ha újra látnád,
hol pihen, és beszélgetnél vele egy kicsit.
– Beszélgetnék? Hallaná, amit mondok?
Az asszony biccentett.
– Igen, szerintem hallaná.
 A kisfiú bizonytalanul nézett.
– De maga közel maradna, igaz, Daisy néni?
Daisy elmosolyodott.
– Én mindig közel maradok hozzád, Mikey, ameddig csak szükséged
lesz rám.

Az időjárás nem rontotta el a délutánjukat, éppen az ellenkezője történt.

Olyan régóta nem látott esőt az ország, hogy már-már különlegesnek tűnt.
A víz egyébként is mindig nagyon hideg volt a Kék Lagúnában, és Mikey-
nek nem kevés unszolásába került, hogy meggyőzze Daisyt, ereszkedjen le
a lépcsőn a furcsa, zöld színű vízbe. Amikor már a nyakáig ért a víz, elállt a
hidegtől a lélegzete, és nagyon is értette, mitől lett kék Mikey szája. Az
élénk rózsaszín gumi úszósapka alatt viszketett a fejbőre, és undorodva
fintorgott, ahogy elhessegetett maga elől egy használt sebtapaszt és egy
hajcsomót a víz felszínéről. A kisfiú viszont felvidult, és Daisynek csak ez
számított. Ameddig őt boldoggá tette, nem bánta, hogy ebben a
baktériumlevesben kell áznia.
Később kéz a kézben sétáltak be a temető kapuján, egy-egy csavaros
fagyit nyalogatva. A nap úgy döntött, hogy újra előbújik. Mélyen ült az
égen, és átsugárzott a fák ágai között, amitől a nedves levelek csak úgy
ragyogtak. A nap frissnek és tisztának érződött az eső után, mintha
bedobták volna a mosógépbe, és kirakták száradni.
Mikey leharapta a tölcsére végét, ám az olvadt fagyi lefolyt a belső
oldalán, és a csuklójára csurgott. Daisy újra előhúzta a kedvenc
zsebkendőjét.
– Gyere ide, te kis csirkefogó, nem beszélgethetsz apukáddal ilyen
maszatosan!
Mikey engedte, hogy az asszony megtisztogassa, és bekapta a maradék
tölcsért a szájába. Odaértek Kari sírjához, és Daisy letette a táskáit.
– Ott leszek a padon. Nem kell sietni. – Odanyújtotta a gyereknek a
rózsacsokrot, amit a temető bejáratánál vettek. – Vigyázz a tüskékkel!
Daisy leült a padra, és nézte, ahogy Mikey letérdel az édesapja sírja
elé. Észrevette, hogy a cipője talpa majdnem teljesen kikopott, és
megjegyezte magának, hogy vegyen neki egy újat. A kisfiú hátrafordult,
Daisyre nézett, és tanácstalanságában ráncba szaladt a homloka.
– Gyerünk, beszélj hozzá! – biztatta Daisy.
 Nézte, ahogy Mikey félénken ráteszi a virágokat a sírra. A hangja
vékony volt, és alig hallható, de az asszony nagyjából ki tudta venni a
szavait.
– Szia, apu! – kezdte. – Most voltam Mrs. Duggannel a Kék
Lagúnában, de most már Daisy néninek hívom. Kedves velem, amióta te…
amióta… tudod… a baleset óta.
Újra megfordult és Daisyre nézett, aki bátorítóan biccentett neki.
– Nem tudom, miért kellett meghalnod, apu. Sok embert
megkérdeztem, de senki sem tudja. Egyébként ma felmásztam a
legmagasabb ugródeszkához, és most le is ugrottam. Remélem, te is láttál
engem, és most azt gondolod, hogy bátor vagyok. Bocsánat, hogy múltkor
nem tudtam leugrani.
Mikey felállt, és végigkövette ujjával Kari nevét a sírkövön. Daisy
észrevette, hogy a kisfiú válla megremeg, és hallotta tompa hüppögését, de
nem ment oda hozzá. Szüksége volt erre a kis időre az apjával. Az asszony
gyanította, hogy otthon el kell fojtania az érzelmeit. Végül Mikey tett két
lépést hátrafelé, és még egyszer megállt.
– Hiányzol, apu – mondta.
 29.

Hetek óta először Daisy az időzített teafőző hangjára ébredt. Egész nyáron
csak forgolódott és dobálta magát a nyirkos ágyneműn, képtelen volt aludni
az üres házban, és mindig sokkal előbb ébredt fel, mint ahogy a masina
gurgulázni és sziszegni kezdett. Ez a reggel viszont más volt, az ágyneműje
száraz, és az őszi szellő hűvös levegőt fújt be a nyitott ablakon. Aznap
műszakja volt a Fine Fare-ben, de megígérte Mikey-nek, hogy elsétál vele
az iskolába az első napon. Mindenki láthatta, hogy belevaló fiúcska, de a
nyári szünet, ami olyan ígéretesen kezdődött neki, tragédiába torkollott, és
az asszony úgy érezte, aznap rá fog férni egy kis plusztámogatás.
Felvette az eladói kötényét, és betette pénztárcáját meg a kulcsait az
első zsebbe, aztán Mikey-ékhoz sietett. Amikor a fiú ajtót nyitott, Daisy
ijedten lépett hátra.
– Az isten szerelmére, mégis mit műveltél a hajaddal, Mikey?
A gyerek lebiggyesztette az ajkát, és Daisy azonnal megbánta a vádló
hangnemet. A fiúcska végigsimított a tarlón, ami a feje tetején maradt.
– Az anyukám csinálta. Először csak úgy volt, hogy levág belőle egy
kicsit, de utána azt mondta, hogy talált benne valami csúszómászót, és az
egészet le kell vágni.
Daisy összeszorította az ajkát.
– Valóban? És most hol van az anyád?
– Még ágyban.
Daisy benyomakodott az előszobába, és felkiabált az emeletre.
– Andrea, gyere le ide, de azonnal!
– Nincs értelme, Daisy néni – szólt közbe Mike. – Már próbáltam
felébreszteni, de nagyon mélyen alszik.
Rossz érzés támadt Daisyben.
– Várj meg itt! – parancsolta.
Kettesével vette a lépcsőfokokat, és néhány pillanat alatt Andrea
hálószobájában találta magát. Csak pár másodpercébe telt, hogy
megállapítsa a fiatalasszony nyilvánvaló kábulatának okát. Nyolc üres
almaboros doboz feküdt az ágy végében egy vodkásüveg társaságában, ami
majdnem teljesen üres volt. Daisy az ágyban fekvő, szánalmas nőt nézte,
nyeszlett teste belegabalyodott a piszkos, piros-fehér csíkos ágyneműbe.
Megnézte, van-e pulzusa, és szinte csalódott volt, amikor megérezte.
– Ó, Andrea, egyáltalán nem érdemled meg azt a kisgyereket, és ő
biztosan nem téged érdemel.
Mikey türelmesen ült a lépcső alsó fokán, és a hüvelykujja körmét
rágcsálta.
– Gyerünk, kedvesem, anyukád még alszik! Induljunk az iskolába!
Mindened megvan?
Mikey lenézett kopott cipőjére, és Daisy mutatóujjával felemelte az
állát, hogy belenézhessen a szemébe.
– Mikey!
A fiú zavartan elpirult, és félrenézett.
– Anyu elfelejtett ebédpénzt adni.
Daisy benyúlt a köténye zsebébe, és elővett néhány érmét. Mikey úgy
tartotta a kezét, mint valami Viktória korabeli utcagyerek, aki néhány
nyomorúságos morzsáért könyörög.

Daisy megállt az iskola kapujában, és elengedte Mikey kezét. A fiú egész

úton csöndes volt, és nem tudta bevonni a szokásos beszélgetésükbe.
– Szeretnéd, ha bemennék veled?
A gyerek szemmel láthatóan elborzadt a javaslatra.
– Köszönöm, nem kell, Daisy néni. Már második osztályos vagyok.
Tiszta dedósnak néznének.
Megigazította a vállán a táskát, és anélkül, hogy egyszer is
visszapillantott volna, átment a kapun, és csatlakozott egy csapat fiúhoz,
akik nagy komolyan cserélgették a cigarettakártyáikat.
– Én jövök majd érted, Mikey.
A gyerek megfordult, és bátortalanul intett neki, Daisy pedig remélte,
hogy nem hozta kínos helyzetbe. Persze egyedül is haza tudott volna sétálni
– Daisy biztos volt abban, hogy már sokszor megtette –, de valamiért úgy
érezte, meg kell védenie. A kórházban ötkor kezd, így pont elég ideje lesz
arra, hogy elmenjen Mikey-ért, adjon neki egy kis tejet és kekszet, és
visszavigye az anyjához, mielőtt újra fel kell vennie a munkát. A két
munkája és az, hogy folyamatosan emberek között volt, tartották benne a
lelket ezen a nyáron. Könnyű lett volna mindent felemésztő depresszióba
süllyednie, ami egyszer már majdnem megtörtént, amikor elvesztette Jimet,
de akkoriban gondoskodnia kellett a kis Jerryről, ő volt az ok, amiért
reggelenként kikelt az ágyból. Azt mondogatta magának, hogy lehet, hogy
megözvegyült, de még mindig anya. Most, hogy egyedül volt, rájött, hogy
Mikey tölti be azt a szerepet, amit Jerry sok-sok évvel korábban, és tudta,
hogy legalább akkora szüksége van a kisfiúra, mint neki rá.
A szupermarket felé gyalogolva Daisy egy anyuka mögött találta
magát, aki az újszülött kisbabáját tolta. Ahogy az utóbbi időben sokszor, a
gondolatai arra a babára terelődtek, akit maguk mögött hagytak
Blackpoolban, és azon töprengett, vajon mi lett vele. Nem volt kétsége
afelől, hogy kis életének a főút aszfaltján lett volna vége, ha ő nem
hagyja… nem, korholta magát, ő nem magára hagyta a babát, hanem
óvatosan lefektette annak a vendégháznak a lépcsőjére. Nincs oka megbánni
a döntését, mondogatta. Így legalább a pici kapott egy esélyt az életre, és az
határozottan a jobb lehetőség volt.

Negyed négykor Mikey kisietett az iskola kapuján, és egy festményt

nyomott Daisy kezébe.
– Tessék vigyázni, még nem száradt meg! – figyelmeztette.
Daisy egyenesen tartotta a papírt, hogy ne csöpögjön le róla a festék.
– Gyönyörű lett, Mikey, nagyon ügyes vagy.
A kisfiú arca sugárzott az örömtől.
– Apu és én, a motorján. Nézze, az vagyok én, a háta mögött.
Mikey úgy festette meg Kari arcát, hogy két pöttyöt pingált a
szemének, és egy mély félkört a szájának, mintha vidáman mosolyogna.
Daisy érezte, hogy keresetlen könnyek kezdik csípni a szemét.
– Apukád boldognak látszik, Mikey.
A kisfiú tényként közölte:
– A motorján ül, nem? Mindig boldog volt, amikor motorozott. Úgy
volt, hogy engem is megtanít egy nap. – Keserűség vagy szomorúság nélkül
mondta ezt, és Daisy egy pillanatra megengedte magának, hogy azt higgye,
Mikey jól lesz.
Daisy a gyerek foltos ingére pillantott.
– Hogy nézel ki ezzel a sok pecséttel?
– Pecséttel?
– Azzal a sok ételfolttal az ingeden, amit pecsétnek szoktak hívni. –
Dörzsölgetni kezdte a zsebkendőjével. – Semmi haszna, rendesen ki kell
majd súrolnom, ha hazaértünk.
Mikey mellette szökdécselt, miközben hazafelé tartottak.
 – Daisy néni!
– Igen, kedves.
– Tudna segíteni becsomagolni a könyveimet?
– Tessék?
– A tanár azt mondta, hogy be kell csomagolnunk a könyveinket
tapétába, hogy szépek maradjanak. Nekem tavaly az apukám csinálta, ezért
nem tudom, hogyan kell.
– Emlékszem, Jerry is csinálta. Persze ő nagyon jó volt benne. Mindig
vonalzóval mért ki mindent, hogy tökéletes legyen. – Daisy lenézett Mikey-
re. – Majd együtt kitaláljuk, jó? Van valahol egy kevés öreg tapétám, az
biztos jó lesz. De nem hiszem, hogy ma lesz rá elég időnk. Ötre megyek
dolgozni. Talán megcsinálhatnánk a hétvégén.
Mikey megállt, és lebiggyesztette az alsó ajkát.
– Akkor ma nem magánál fogok vacsorázni, Daisy néni?
– Attól tartok, ma este nem, Mikey, de biztos vagyok abban, hogy
anyukád valami nagyon finomat fog neked készíteni. A minap odaadtam
neki a pásztorpite receptemet, talán azt fogja elkészíteni. – Daisy játékosan
megcsípte a kisfiú arcát, és rámosolygott. – Fel a fejjel, fiam! Ha nem
húzod vissza az alsó ajkadat, az összes madárka rászáll és ott fog csücsülni.
Mikey azt hitte, csak a rossz gyerekeket küldik ágyba vacsora nélkül,
és próbálta kitalálni, vajon mit tehetett, hogy ilyen büntetést érdemelt.
Daisy néni adott neki tejet és kekszet, de még mindig éhes volt – szinte
mindig éhes volt –, még jó, hogy sikerült legyűrnie a birkagulyást az
iskolában, bár nem volt olyan jó, mint Daisy nénié. Az övében nem voltak
olyan zsíros húsdarabok, amiket az embernek fél órán keresztül kellett
rágni, hogy le tudja nyelni. De az ágyán fekve korgott a gyomra, amikor
arra a híg lére és a benne úszó rágós darabkákra gondolt. Nem mintha
finom házi kosztot várt volna, amikor hazaért az iskolából – nem volt hülye
–, de az anyukája azért össze szokott hozni valami ehetőt. Néha még ki is
tett magáért, és felmelegített egy konzervet. Igaz, ő maga nem evett. Az
egyetlen dolog, amit Mikey valaha látott, hogy a szájába tett, az a cigaretta
volt. Néha ő sodorta magának, és a fiút lenyűgözte, ahogy arra a pici fehér
papírra szórta a dohányszálakat, vékony kolbásszá sodorta, aztán
összecsípte a szájával, mindezt fél kézzel. Nagyon ügyesnek kell hozzá
lenni, gondolta. Még az apukájának is két kéz kellett hozzá.
Hallotta, hogy az anyukája a konyhában matat, káromkodva csapkodja
a szekrényajtókat. Tudta, hogy valami felbosszantotta, és hálás volt a
menedékért, amit a kis szobája nyújtott. Az anyukája rekedt hangon ordított
fel az emeletre:
– Mikey, csak leugrok az italboltba, kifogytam az almaborból. – Úgy
beszélt róla, mintha az almabor egy külön élelmiszercsoport lenne, talán
neki az is volt. Hallotta, hogy kinyitja a bejárati ajtót, mielőtt hozzátette: –
Most már lejöhetsz, elég időd volt gondolkodni. Ha szeretnéd, hozok neked
egy babkonzervet.
Mikey nem tudta, miről kellett volna gondolkodnia, de lecsúszott az
ágyról és lement a konyhába, csupasz talpa cuppogott a zsíros linóleumon.
Kinyitotta a kenyeresdobozt, és kivette az utolsó szeletet, aminek a héja tele
volt kék penészfoltokkal. Azokat lecsipegette, és betömte a száraz kenyeret
a szájába. Besétált a nappaliba, és meglepődve látta, hogy az anyukája tüzet
rakott. Azt nem értette, hogy miért volt rá szüksége egy ilyen enyhe estén,
de elég fázós volt. Ahogy szokta, most is elfelejtette a tűz elé rakni a
szikrafogót, ezért Mikey a helyére tette, a kandalló előtti szőnyeg már így is
tele volt égésnyomokkal.
Több mint egy órába telt, mire az anyukája visszaért, ázott volt és alig
állt a lábán, egy-egy üveg almabor volt mindkét hóna alatt. Olyan betegesen
édes szaga volt, ami Mikey-t Daisy néni meleg komposzt-dombjára
emlékeztette, amikor rádobja a frissen nyírt füvet.
– Jó, hogy nem hagytad kialudni a tüzet. – Az anyja a tűz elé térdelt, és
kinyitotta az üveget, jól meghúzta, aztán a fiú felé nyújtotta. – Akarsz egy
kortyot?
Mikey a fejét rázta.
– Nem, köszönöm, még csak hatéves vagyok.
Az anyja úgy ráncolta a homlokát, mintha ez újdonság lenne neki. A
gyerek gyomra megkordult.
– Vettél nekem babot?
– Mi? Ó, a büdös pokolba! Nem, elfelejtettem. – Kinyitotta a kis
dohányosdobozát. – De van kenyér a kenyérdobozban, egyél abból.
– Nem is vagyok annyira éhes.
– Ahogy gondolod.
Mikey lemászott a fotelból, és kotorászni kezdett a tálalószekrényben.
Kivett egy öreg fényképalbumot, és óvatosan szétválasztotta a lapokat.
– Mos’ meg mi’ csinálsz? – hadarta Andrea.
– Meg akarom nézni az apukám képeit.
Andrea felnyögött, és hanyatt feküdt a kandalló előtti szőnyegen.
 – Ne kezdd megin’. Túl kell tenned magad rajta, Mikey. Az apád
halott.
– Tudom, de szeretem nézegetni. – Azt a fényképet tanulmányozta
Kariról, amin fehér pamutingben és fekete bőrnadrágban volt, a lábát
föltette egy székre, és a gitárját pengette, az arcán látszott, hogy nagyon
összpontosít. – Úgy volt, hogy engem is meg fog tanítani gitározni.
Zseniálisan játszott. – Mikey megerősítést várva nézett az anyjára. –
Apukám bármit meg tudott csinálni, igaz?
Andrea kifújt egy füstfelhőt.
– Ó, persze, nem is tudott rosszat csinálni, az apád átkozottul tökéletes
volt. – A könyökére támaszkodott. – Gyere ide!
Mikey letérdelt mellé a szőnyegre, és Andrea elvette tőle az albumot.
– Húzd el azt a szikrafogót!
A félelem első hullámára összerándult Mikey üres pocakja. Andrea
visszahajtotta a celofánt, és kivette az első fényképet, amin Kari Mikey-t
tartotta, amikor még kisbaba volt. A fiát ringatva mosolygott a lencsébe.
Andrea épp csak rápillantott, felhorkant, és bedobta a tűzbe.
Mikey felsikoltott:
– Ne, anyu, kérlek!
A lángok fellobbantak, és nyaldosni kezdték az apja fényképét, először
a lábát falták fel, utána a kis Mikey alvó alakját, végül Kari mosolygó arcát
is felemésztették.
Mire az utolsó fényképet is elnyelték a lángok, Mikey sírása is
elhalkult, a szeme megduzzadt, a ruhaujját takony és könny áztatta. Andrea
rácsapta az albumra a fedelet, akkorát szólt, hogy a fiú összerezzent.
– Kész, egy sem maradt. – Mikey könnyáztatta arcára nézett. – Fejezd
már be a nyavalygást, és menj, főzz nekem egy teát!
Mire Mikey visszaért a teával, az anyja megint a hátán feküdt, és egyik
karját a szemére hajtotta. A forró bögre megbillent a gyerek kezében, ahogy
az anyja fölé tartotta. Arra gondolt, amit az anyja az előbb csinált. Egy képe
sem maradt az apukájáról, már soha nem fogja látni az arcát. Megdöntötte a
bögrét, egy csepp tea kicsurrant belőle, és Andrea mellkasán landolt.
Egyetlen csuklómozdulat, és az egész perzselő áradat ráömlött volna, úgy
olvasztotta volna le a bőrét, ahogy a lángok megolvasztották a fényképeket.
De Mikey tudta, hogy ő ennél jobb fiú, és ha az apukája is figyeli
valahonnan, csalódna benne, ha megtenné. Lehajolt, és letette a bögrét a
kandalló előtti csempére. Mire az anyja felébred, már teljesen ki fog hűlni.
Megérdemli.
Felmasírozott az emeletre, levetette magát az ágyára, és szorosan
becsukta a szemét. Megkönnyebbült, hogy lelki szemeivel még mindig látja
az apukáját, az anyja ezt a képet soha nem érheti el. Már csak ez maradt
neki, és ennek kell elégnek lennie.
 30.

Rendes körülmények között a karácsony volt Trisha kedvenc időszaka az

évben, amikor egy kevéske tojáslikőrrel kényeztetheti magát, és úgy díszíti
a limonádét, hogy átszúr egy kis műanyag kardot egy koktélcseresznyén,
majd a pohár peremére fekteti. Imádta kiakasztani a zoknikat a kandalló
fölé a szobájukban, egyet magának, egyet a férjének, és mindig hagyott a
Mikulásnak egy húsos pitét és egy kis pohár whiskyt. Huszonhat évesen
tudta, hogy nevetséges dolog, de meg akarta őrizni a szokást, mire
kisbabájuk lesz Selwynnel. De minden megváltozott: soha nem lesz
kisbabájuk, és már soha semmi nem lesz a régi.
Épp egy létrán állva girlandot akasztott a képkeretek köré, és
mindegyik mellé tűzött egy-egy magyalágacskát, amikor Barbara lement a
lépcsőn.
– Korán keltél ma, Trisha.
Barbara hangjára megingott a legfelső fokon, és megragadta a
fogantyút, hogy visszaszerezze egyensúlyát.
– A fenébe, Barbara, halálra rémisztettél!
– Bocsánat, hadd segítsek! – Babs beletúrt a díszekkel teli dobozba, és
kivett egy papírláncot. – Nézd csak, ezt Lorraine csinálta még kisiskolás
korában!
Trisha a kopott kis gyerekmunkára nézett.
– Jobb napokat is látott.
Babs visszadobta a dobozba.
– Igazad van, talán itt az ideje kidobni.
– Elvihetnéd Selwynnek, tedd föl a szobájában. Biztosan örülne
valaminek, ami az otthonára emlékezteti.
– Milyen kedves gondolat, Trisha! – Barbara habozott egy kicsit. –
Ööö… talán elvihetnéd neki ma délután.
Trisha a díszeket rendezgette, és nem fordult hátra.
– Nem megyek – közölte kerek perec.
– Ó, Trisha, kérlek! Mindig azt kérdezi, merre vagy. Már napok óta
nem voltál nála.
 Trisha lemászott a létráról, elment a másik nő mellett, felkapta a
rongyot, és olyan lelkesedéssel kezdte pucolni a pultot, amit Babs általában
helyeselt volna.
– Vidd el te, Barbara! Úgyis téged akar látni, nem engem.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Csak kényelmesebb ebben a hitbe
ringatnod magad.
Selwyn még mindig a gerincosztályon feküdt, az állapota nagyon
lassan javult. Még nem emelték ki az ágyából, a hátán feküdt az a szörnyű
júliusi éjszaka óta. Minden arra irányuló próbálkozás, hogy ülőhelyzetbe
segítsék, azzal végződött, hogy elszédült vagy elhányta magát. El kellett
viselnie a fürdetést és az ágytálazást, a fizioterápia végtelen köreit, a
sajnálatot az orvosok és a nővérek szemében, és mindez szépen felette a
méltóságát, végül már csak árnyéka maradt a férfinak, aki valaha volt.
– Te sokkal jobban tudod kezelni, mint én, Barbara. Láttam, hogyan
beszélsz vele, és tartod benne a lelket, mintha végül minden rendbe jönne. –
Trisha letette a rongyot, és egy pohárért nyúlt.
– Még csak reggel nyolc óra van, Trisha, nem hiszem, hogy ez lenne a
megoldás.
Babs helytelenítő hangvétele még elszántabbá tette Trishát. Ivott egy
nagy korty gint.
– Akkor áruld el nekem, Barbara, mi a megoldás, mert kutya legyek,
ha tudom.
– Csak úgy kell bánnunk vele, mint mindig. Igaz, hogy az élete
megváltozott, de nem halott, Trisha, a legjobb életet érdemli, amit csak
biztosítani tudunk neki.
Trisha felkapott egy tégely fémpucolót.
– Több időre van szükségem, Barbara, sajnálom. – A kandalló felé
biccentett. – És most nekikezdek a sárgaréz edényeknek.
Babs magára hagyta Trishát, és bement a konyhába, hogy
megpróbáljon legyűrni egy kevés reggelit. Az étvágya nem volt már a régi,
így sokat fogyott a baleset óta eltelt öt hónapban, nyúzott vonásai még
ennyi idő után is meglepték, amikor tükörbe nézett.
Lorraine dugta be a fejét az ajtón.
– Elmentem dolgozni, anyu. Később látlak. – Nyomott egy puszit Babs
arcára, és a karjára kapta patchwork táskáját. – Amúgy – tette hozzá –
hazafelé jövet meglátogatom Petula apukáját, késni fogok egy kicsit.
Petula említésére Babsnek mindig rossz előérzete támadt.
 – Bemész Ralphhoz?
– Igen, azt mondta, félretett nekem valamit. Még mindig nem jött
vissza dolgozni, ezért benézek hozzá hazafelé. Biztos egy kis karácsonyi
ajándék, vagy valami ilyesmi.

Lorraine mindig is kedvelte Ralph Honeywellt. Petulát megőrjítette, hogy

mennyire féltette őt az apja, de Ralph kedves volt, figyelmes, és neki a
lánya volt az univerzum középpontja. Lorraine mostanáig sem tudta
megérteni, hogy volt képes Petula anyja kilépni egy ilyen szoros családi
kötelékből. A gonosz tehén még csak a lánya temetésére sem ment el,
Lorraine soha életében nem fogja elfelejteni, mennyire összetörte Ralphot,
hogy csak egy gyásztáviratot küldött, amiben részvétet nyilvánított neki.
Neki. Mintha a nőnek semmi köze nem lett volna Petulához.
Már teljesen besötétedett, mire Lorraine a férfi otthonához ért, a
nappali függönye már be is volt húzva. Végigpréselte magát a ház melletti
szűk kis járdán, elsősorban azért, hogy meglátogassa Falatkát. A nyuszi
felmászott az ól drótjára, amikor meglátta Lorrainet.
– Hogy vagy, nagyfiú?
Fehér bundája mellett Falatka rózsaszín szeme úgy ragyogott, mint egy
ékkő. Lorraine örömmel látta, hogy az ól olyan friss és tiszta, mint mindig,
és Ralph berakott neki egy hatalmas szalmakupacot, amibe begubózhatott
ezen a hideg téli estén.
A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, de Lorraine azt gondolta,
mégiscsak úgy illik, ha becsönget. Ralphék csengője is egyike volt azoknak,
amik egy végtelennek tűnő dallamba kezdtek, amikor megnyomta valaki.
Mivel Ralph nem jött az ajtóhoz, Lorraine kitárta, és bekiáltott az előtérbe.
– Ralph, itthon van? Csöngettem, de biztosan nem…
Elhallgatott, amikor észrevette a tömött, barna borítékot az
előszobaszekrényen. Az ő neve állt rajta vastag, fekete filctollal.
Megtapogatta a borítékot, és úgy gondolta, egy könyv lehet benne. Milyen
kedves a férfitól, hogy gondolt rá, pedig biztosan nagyon nehéz lehetett
neki az évnek ebben a szakában.
Betolakodónak érezte magát, ahogy a konyha felé tartott. Ralph
bizonyára éppen vacsorát főz. A kukta a kályhán állt, és Lorraine felismerte
Petula kedvenc serpenyős krumplijának illatát. Egy üveg lila káposzta állt
mellette, élénk lila leve kör alakú foltot hagyott a pulton. A lány kinyitotta
az ebédlő ajtaját, és meghallotta a lemezjátszó recsegését, ahogy a
kislemezt kaparta, a zene már rég véget ért. Visszaemelte a kart a helyére,
és megnézte a lemez címét: I Couldn’t Live Without Your Love. Ralph
kedvenc dala volt Petula névrokonától.
– Ralph – szólongatta hangosan. – Lorraine vagyok, merre van?
A lány visszament az előszobába, és felkiabált az emeletre. Kezdte
elveszteni a türelmét, ezért megragadta a lépcsőkorlátot, fellépett a legalsó
lépcsőfokra, hogy felmenjen. Akkor látta meg. Pontosabban, szembe találta
magát a skótkockás házi papucsa talpával. Ralph élettelen teste a feje fölötti
korlátról lógott.
 31.

Daisy nem látta értelmét, hogy annyi pénzt kiadjon egy pulykára, ezért a
karácsonyi vacsorája nem sokban különbözött a szokásos vasárnapi
ebédjétől. Vett egy kisebb csirkét és egy kevés kolbászhúst a hentestől,
hogy rendes tölteléket tudjon csinálni. Akart készíteni mártást is, talán még
valamennyi portóit is ad majd hozzá. És karácsony másnapjára így is elég
hús marad a szendvicshez. Látott egy receptet a Woman’s Weeklyben,
amiben mézzel locsolták meg a paszternákot, és bár kissé furcsának találta,
úgy gondolta, tesz vele egy próbát, annak ellenére, hogy előre látta,
mekkora munka lesz elmosni utána a serpenyőt.
Nagyon szerette volna, ha Mikey nála alszik karácsonyeste, hogy
másnap reggel jól elkényeztethesse, de a kisfiú aggódott, hogy a Télapó
nem találja meg, ha nincs otthon, ezért Daisy megígérte, hogy ő megy el
hozzájuk karácsonyreggel. Már odaadta Andreának az ajándékokat, és bár
csalódott volt, hogy nem fogja látni, amikor Mikey kibontja, tiszteletben
kellett tartania a kisfiú érzéseit. Biztosan nehéz lesz neki az első karácsony
az apukája nélkül.
Még egyszer meglocsolta a csirkét, és alacsony fokozatra állította a
sütőt, mielőtt feltette szőrmeszegélyű kalapját, felvette a kabátját, és átment
Mikey-ékhez. Bár nem esett a hó, a fényesen sütő nap és a fák ágait díszítő
vastag jégpáncél egyfajta karácsonyi üdvözlőlap jelleget kölcsönzött a
reggelnek. Egy vörösbegy kopogtatta a madárfürdető jegét, a hosszú
jégcsapok úgy lógtak az eresz repedéséből, mint a cseppkövek.
Jerryvel karácsonyreggel mindig betértek az Ivócimborákba egy italra,
amíg sült a pulykájuk a sütőben. Az évnek ebben a szakában
Selwyn még kedélyesebb volt, ingyen puncsot és húsos pitét
osztogatott a vendégeinek. Még Trisha is átvette a szokást, és mindenki
elnézte neki, hogy az ő tésztája Babsé nyomába sem ér, és színlelt
lelkesedéssel falták fel a zsíros kis batyukat.
Ahogy Daisy befordult a Bagot utcába, meglátott egy csapat gyereket,
akik az új játékaikkal játszottak. Szépen be voltak bugyolálva az új sálakba
és egyujjas kesztyűkbe, arcuk kipirult a hidegben, izgatott kiáltásaik
megtörték a reggel csendjét. Daisy hunyorított, próbálta kitalálni, vajon
Mikey köztük van-e, és szomorúan látta, hogy nincs. Az egyik fiú láthatóan
egy vadonatúj biciklit kapott, fel-alá tekert vele az utcán, és azzal hencegett
a barátainak, hogy fel-felrántotta a kerékpár elejét. Mikey mindig is
szeretett volna egy ilyet. Az apukája azt mondta, még egy kicsit túl fiatal
hozzá, de megígérte, hogy vesz neki, ha már idősebb lesz. Ez most már
valaki más feladata lesz.
Daisy nem akart szomorú arccal bekopogtatni Mikey-ék ajtaján, ezért
csak állt ott pár pillanatig, amíg összeszedte magát. Néhány rövid
koppantás után a kisfiú ki is nyitotta az ajtót. Még mindig pizsamában volt,
tejbajusszal az ajka fölött, a szeme vörös és duzzadt volt. Az oldala mellett
Galen, a plüssmajom lógott a kezében.
– Boldog karácsonyt, Mikey! – Daisy átölelte a fiút, és megpuszilta a
feje tetejét, aztán eltartotta magától, és az arcába nézett. – Mi a baj? Sírtál?
Mikey bólintott, és nagyot nyelt.
– Nem jött – suttogta.
– Tessék? Ki nem jött? Miről beszélsz? Ó, nem, nem mondod… –
Elviharzott Mikey mellett, és bement a nappaliba, ami teljesen üres volt. A
szánalomra méltó karácsonyfa, amin tűlevelek se nagyon voltak, a sarokban
állt, egyetlen ajándék sem volt alatta.
Daisy igyekezett csillapítani a haragot, ami hirtelen elöntötte.
– Hol van anyukád?
Mikey vállat vont.
– Nem t’om. Itt volt, amikor lefeküdtem aludni, de utána hallottam,
hogy elment.
– Kérlek, csak azt ne mondd, hogy egymagad voltál egész éjszaka!
Mikey úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Nem itta meg a tejét, és a húsos pitéjét sem ette meg, pedig a saját
ebédpénzemből vettem a pitét. Biffer a játszótéren árulta őket a szünet előtti
utolsó napon. – Félrehúzta a piszkos függönyt, és az utcán játszadozó
gyerekekre mutatott. – Úgy látszik, itt volt, csak hozzám nem jött be.
Biztosan azért, mert rossz voltam, anyu mindig azt mondja.
– Mikey, te nem voltál rossz, ne légy butus!
– Akkor meg miért nem hozott nekem egy ajándékot sem?
Daisy nem tudott olyat mondani, ami azonnal megvigasztalta volna, de
elhatározta, hogy kideríti, Andreának milyen kifogása lehetett, amivel meg
tudja magyarázni, hogy csalódást okozott a fiának az első
karácsonyreggelen, miután elvesztette az apját. Még elképzelni sem tudta,
mi járhatott a nő fejében.
– Csak felnézek egy pillanatra, Mikey. Megvárnál itt, kérlek?
Daisyt úgy elöntötte a pulykaméreg, hogy csak nehezen tudta
szabályozni a légzését. Andrea ágyában láthatóan aludtak, de mivel Daisy
nem feltételezte róla, hogy olyan ember lenne, aki mindennap beveti az
ágyát, ez még nem volt egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a nő az
éjszakát is ott töltötte. Az éjjeliszekrényen álló hamutartó teljesen tele volt,
a fedlaphoz ragadt két teásbögre alját szürke penész lepte.
Elkezdte átkutatni a fiókokat, először még óvatosan, de ahogy nőtt a
haragja, csak kidobálta Andrea ruháit egy kupacba a padlóra. Végül
megtalálta, amit keresett a szekrény legfelső polcán: az ajándékokat, amiket
ő vett Mikey-nek, s amiket Andreának a fa alá kellett volna tennie. A hóna
alá dugta őket, és szólt a fiúnak.
– Mikey, gyere fel az emeletre, és felöltözünk! Hazaviszlek
magammal.
Mire végeztek a karácsonyi vacsorával, Mikey-nek már sokkal jobb
volt a hangulata. A haja már megnőtt Andrea orvtámadása óta, ezért a
vékony papírcsákó mindig visszacsúszott a szemébe. Nagyon örült az
ajándékoknak, amiket Daisy vett neki.
9
– Most már játszhatunk Buckaroot, Daisy néni?
– Hát persze hogy játszhatunk, kedves. – Daisy felállt, hogy elvigye a
tányérokat. – De előbb hallgassuk meg a királynőt, és majd utána játszunk.
A kisfiú leszállt a székéről, és bevitte a tányérját a konyhába. Nagyon
fess volt az új pulóverben, amit Daisy kötött neki. Mikey maga választotta a
világoskék gyapjút, és az örökkévalóságig nézegette a gombosdobozt Mrs.
Penny rövidáruboltjában, mielőtt kiválasztott három kicsi, piros postaláda
alakút, az apukája munkájának tiszteletére, hiszen Kari postás volt.
Amikor a királynő karácsonyi beszéde a végéhez közeledett, Mikey
kinyitotta a Buckaroot, és elkezdte felállítani a kandalló előtti dohányzó-
asztalon. Daisy újratöltötte a poharát édes sherryvel, és feltette papucsba
bújtatott lábát a puffra. Jó érzéssel töltötte el, hogy újra van kisgyerek a
házban karácsonykor, és Mikey még a legkisebb dolgokért is nagyon hálás
volt. Azt kívánta, bárcsak a karjába kaphatná a kisfiút, és elvihetné
valahova, ahol az anyja soha többé nem bánthatja. Nem mintha Andrea
erőszakos lett volna vele – Daisy azt biztosan nem engedte volna –, de
annyira lefoglalta a saját mocskos világa, hogy úgy tűnt, az ideje nagy
részében észre sem veszi az egyetlen fiát. Pedig ő éhezett az anyja
figyelmére és megerősítésére, mélyen elraktározta magában Andrea
legkisebb kedves megnyilvánulását is, ami aztán, úgy tűnt, napokig elég
volt neki.
Daisy reménytelen volt a játékban, amit Mikey-nek vásárolt. Minden
alkalommal, amikor feltett valamit a makacs öszvér hátára, az bakolt,
amitől a gyerek nevetőgörcsöt kapott. Már azért megérte veszíteni, hogy
hallja a nevetését.
– Mikey, szeretnél választani egy csokoládét a fáról? – kérdezte Daisy
a tizenkettedik játszmájuk után. – És utána talán valami mást is
játszhatnánk. Mit szólnál a dámához? Az én Jerrym nagyon szeretett
dámázni. Soha nem tudtam megverni – kuncogta.
– Igen, kérem, Daisy néni, de előbb meg kell tanítania.
– Egy olyan okos kisfiú, mint te, azonnal ráérez.
Mikey odasétált a fához, és ugyanakkora gonddal és figyelemmel
választotta ki a csokoládéját, mint a gombokat.
– Vegyél annyit, amennyit csak szeretnél, Mikey. Mégiscsak karácsony
van.
– Igazán? – Úgy fogta a maroknyi édességet, mintha a koronaékszerek
lennének, és a tűz előtt törökülésben egyesével ki is csomagolta
zsákmányát.
A csengő alkalmatlankodó hangjára Daisy felkelt a fotelból, és
Andreát találta a küszöbön. Úgy tűnt, végre-valahára megmosta a baját, de
a hajvégei töredezettek voltak, és a festése is nagyon lenőtt. Kék szeme
teljesen elütött beteges arcszínétől, és egy hatalmas herpesz volt a felső
ajkán. A lábujjain egyensúlyozva a haját babrálta.
– Gondolom, itt van.
Daisy megérezte a nő poshadt alkoholszagát, és összeszorította a
száját.
– Úgy érted, Mikey?
Miközben Andrea elcsörtetett mellette, a falhoz préselte.
– Gyere csak be nyugodtan!
Amikor az anyja berontott a szobába, Mikey felnézett a
csokigyűjteményéből.
– Anyu, visszaértél? Hol voltál?
Andrea Daisyre nézett.
 – Ööö… meglátogattam egy barátomat, és… feltartottak. –Megvonta a
vállát, aztán kinyújtotta a kezét.
Mikey engedte, hogy talpra állítsa, és átölelte az anyja derekát. Ő
azonban nem viszonozta az ölelést, a törődés semmi jelét nem mutatta,
csupán megpaskolta a fiú kobakját.
– Ne légy ilyen pipogya, kölyök! Egyébként az ajándékod után jártam.
Mikey felnézett rá, és hitetlenkedve ráncolta a homlokát.
– Mi? Ne nézz rám így! Gyerünk, odakint van!
Daisy követte őket az utcára. Ott állt a járdán, azzal a hetyke
kormánnyal a bicikli, amit Mikey olyan régóta szeretett volna. A kisfiú
előbb becsukta a szemét, aztán nagyra nyitotta, mintha el sem tudná hinni,
amit lát. Andrea csontos csípőjére támasztott kézzel állt, látszott rajta, hogy
az év anyjának képzeli magát.
– Na?
– Nekem hoztad?
– Nem, Daisynek. – Andrea az égre emelte a tekintetét. – Még jó, hogy
neked, te kis lökött. – Megragadta a kormányt, és lábával felrúgta a
kitámasztót. – Gyerünk, ülj fel!
Mikey felmászott az ülésre, de a lábát nem tudta letenni.
– Egy kicsit kicsi vagyok.
– Andrea, biztos vagy abban, hogy elég idős már egy ilyen biciklihez?
Úgy értem, még hétéves sincs – szólt közbe Daisy.
Andrea Daisyre meredt.
– Köszönöm szépen, de tudom, hogy hány éves a saját fiam. – Mikey-
hez fordult. – Majd belenősz, és addig megkérjük Billt a szomszédban,
hogy állítsa lejjebb az ülést. Gyerünk, menjünk haza!
– Anyu, ez a legeslegjobb ajándék, amit valaha kaptam, és te vagy a
legeslegjobb anyuka az egész világon.
Andrea öntelten hátrapillantott a válla fölött.
– Látja, úgy örül, mint majom a farkának.
Daisy Mikey után szólt, de a kisfiút annyira lefoglalta az ajándéka,
hogy úgy tűnt, meg sem hallotta. Az asszony felemelte a kezét, és integetett
neki.
– Légy óvatos, Mikey! Holnap találkozunk. – A gyerek nem fordult
vissza, a járdán állva nézett utánuk, míg eltűntek a sarkon. – Boldog
karácsonyt, kedves! – suttogta.
 Egyedül maradva a nappaliban elkezdte összepakolni a Buckaroot. A
karácsony addig nem is volt olyan rossz, de hirtelen magába zárta a csend,
és elöntötte a szomorúság. Úgy gondolta, valami zajt hall a konyhából, a
porcelán csörgését, és az ajtó felé nézett, félig-meddig arra számított, hogy
Jerry bedugja a fejét az ajtón, és megkérdezi, kér-e teát. Aztán eszébe jutott
minden, és hagyta, hadd csorduljanak ki a könnyei, egyetlen okát sem látta,
hogy visszatartsa őket.
 32.

Még az illattal is, amit a sült pulyka hagyott maga után a levegőben, és a
girlandokkal az ablakok körül, a kórház elkeserítő volt az évnek ebben a
szakában. Trisha biccentett a nővérpult körül álló nőknek, és egy pillanatra
megsajnálta őket, hogy ezen az átkozott helyen kell tölteniük karácsony
napját. Bedugta a fejét Selwyn szobájába, és a halk, apró lélegzetvételekért
imádkozott, amiből tudta volna, hogy alszik, és nem kell végigszenvednie
egy újabb értelmetlen, udvariaskodó beszélgetést. Barbara és Lorraine már
meglátogatták délután, és Trisha kifogyott a kifogásokból, hogy miért nem
tud bemenni hozzá. Most rá jutott a sor, hogy a kötelességtudó, hűséges
feleséget játssza.
Ahogy lábujjhegyen oda akart osonni az ágyhoz, véletlenül belerúgott
az egyik kerékbe. Amikor kinyújtotta a kezét, hogy megtámassza magát,
lelökte Selwyn vizespoharát az éjjeliszekrényről. Ennyit a lopakodásról.
A férfi a hátán feküdt.
– Ki van ott?
Trisha lenézett az arcába, és a homlokára simította a kezét.
– Én vagyok az, Trisha.
Tudta, hogy meg kellene puszilnia izzadt homlokát vagy – az Isten
segítse meg – cserepes ajkát, de nem volt hozzá gyomra. Az öt hónap alatt,
amit ebben az ágyban töltött, Selwyn egyszer sem volt kinn a friss levegőn,
a bőre elvékonyodott és papírszerű lett, a halántékánál felfelé kanyargó kék
ér a zabolátlan szénaboglya alatt tűnt el, amivé a haja változott, és amit
senkinek nem jutott eszébe levágni.
Trisha hangjára Selwyn arcán a zavarodottságot azonnal öröm váltotta
fel.
– Trisha, hát eljöttél! – krákogta.
Trisha leült az ágy mellett álló székre, és térdére tette a retiküljét. Nem
állt szándékában sokáig maradni.
– Persze, hogy eljöttem. Semmi sem tarthatott volna vissza attól, hogy
karácsony napján bejöjjek hozzád, Selwyn. – A szavai üresen csengtek,
még arra sem vette a fáradságot, hogy megjátssza magát. Akarta szeretni a
férjét, de akármit is mondjon Barbara, már nem az a férfi volt, akihez
hozzáment. Egészségben és betegségben. Akárkinek jutott is eszébe,
nyilvánvalóan soha nem járt a gerincosztályon.
– Gyere, ülj ide az ágyra, ahol látlak!
Trisha akaratlanul is megborzongott, és vonakodva felpréselte magát
az ágyra, Selwyn mozdulatlan teste mellé.
– Az éjjeliszekrényemben – lehelte a férfi –, van ott neked valami.
Trisha lehajolt, és elővette a kicsi, piros fóliába csomagolt dobozkát,
fehér szaténmasnival a tetején.
– Ez meg micsoda, Selwyn?
– Boldog karácsonyt, szerelmem!
Trisha végighúzta az ujját a masnin, felkaparta a celluxot, és óvatosan
kicsomagolta az ajándékot. A dobozban az a gyönyörű, szívecske alakú
aranymedál volt, amit még nyáron látott meg, és azóta is szerette volna.
Selwyn a hátoldalába a következő szavakat gravíroztatta: Trisha, te vagy
életem fénye. Örökké a tiéd, Selwyn.
Feltartotta a nyakláncot a fénybe, és hagyta, hogy a lánc kifusson az
ujjai közül.
– Igazán gyönyörű, Selwyn, de hogy sikerült…
– Babs vette meg nekem. Sajnálom, de nem volt más, akit
megkérhettem volna.
Egy elsuhanó másodpercre Trishának eszébe jutott, hogy ez mennyire
fájdalmas lehetett Barbarának. Megacélozta magát, felállt, és az ágy fölé
hajolt. Lehajtotta a fejét, és szája egy pillanatra hozzáért Selwynéhez. A
férfi szétnyitotta az ajkát, és megpróbálta felemelni a fejét Trisháéhoz, de a
nő hátrahőkölt savanyú leheletétől, és alig leplezett undorral lépett hátra.
– Köszönöm, Selwyn! Mindig kincsként fogom őrizni. – Visszatette a
nyakláncot a dobozába, és bedobta a táskájába. – Most már igazán mennem
kell.
– Tessék? Máris? Még csak most értél ide. Meg kell beszélnünk
néhány dolgot. Hogy mi lesz, ha hazaengednek.
Trisha már a gondolattól is viszolygott, hogy újra ezzel a
mozgásképtelen vénemberrel kell megosztania az ágyát, aki még a testi
funkcióit sem tudja szabályozni. Akármennyire is meg fogja viselni
Sclwynt, itt az ideje, hogy elmondja neki.
– Sajnálom, Selwyn. Nem vagyok rá képes. Nem én kellek neked.
Olyan sokáig tartotta magában a valódi érzéseit, hogy már nem tudta
visszafogni magát. – Tudom, hogy azt gondolod, felszínes, érzéketlen tehén
vagyok, de nincs értelme színlelnem. Én nem Barbara vagyok, én képtelen
vagyok így szeretni téged.
– Trisha… – könyörgött Selwyn. – Csak még nem szoktál hozzá a
gondolathoz. Majd meggondolod magad, tudom…
– Már öt hónapja történt, Selwyn. Most már nem fogom meggondolni
magam. Minden tervünk füstbe ment. Még csak huszonhat éves vagyok.
Nem maradhatok egy olyan férfival, aki nem tudja megadni, amire
szükségem van. – Trisha megpróbált finomítani könyörtelen hangnemén. –
Nézd, csak őszinte vagyok hozzád. Ez a legkevesebb, amit érdemelsz. Soha
nem szabadott volna elhagynod Barbarát. Ti ketten egymásnak lettetek
teremtve, te is tudod, ő is tudja, az egész átkozott kocsma tudja. – A férje
szobormerev testére mutatott, amely olyan volt, mint egy groteszk
próbababa, amit a baleset óta nem mozdítottak meg. – A célvonal túl
messze van így nekem, Selwyn. – Trisha felvette retiküljét, az ajtóhoz
lépett, és csak egy másodpercre állt meg, hogy még egy pillantást vessen
Selwyn tehetetlen testére. – Sajnálom – suttogta.
– Várj, Trisha, kérlek, ne menj! Én még mindig szeretlek.
Selwyn szenvedélyes szavai nem hatották meg, Trisha abban a
pillanatban tudta, hogy nincs visszaút. Barbaráé lehet.
 33.

Talán a körtepezsgő szállt a fejébe, vagy az elmélkedő hangulat, amibe

karácsonykor került, vagy talán a kettő együtt, de az ünnep éjjelén, amikor
lefeküdt az ágyába, Lorraine úgy döntött, itt az ideje, hogy belekezdjen
Petula naplójába. Az üzenetet, amit Ralph tett a borítékba, már elolvasta.

Lorraine, szeretném, ha megőriznéd ezt a naplót. Tőled függ,

hogy elolvasod-e vagy sem, de, nem akartam, hogy rossz kezekbe
kerüljön, miután én már nem leszek. Semmi kétségem, afelől, hogy
Petula anyja is előkerül majd, hogy a jussát követelje. Köszönöm,
hogy olyan jó barátnője voltál a lányomnak. Most már semmim
sincs ezen a világon, ezért el is köszönök. Sajnálom, hogy neked
kellett megtalálnod.
Vigyázz magadra, Lorraine!
Szívélyes üdvözlettel, Ralph Honeywell
A kezdeti borzalma, amikor megtalálta Ralph testét, enyhült egy kicsit,
miután elolvasta a levelet. Az utolsó szavait, mielőtt felment a lépcsőn,
hogy véget vessen az életének, neki címezte, és akármilyen tragikus is volt,
ezt megtiszteltetésnek és kiváltságnak tartotta.
Kihúzta a naplót a párnája alól, és megsimogatta a kék velúrborítást.
Petulával volt aznap, amikor megvette a piacon, és mind a ketten
röhögőgörcsöt kaptak, amikor elolvasták a borítójára írt arany betűket.
Ötéves napól. 1975—1980. Az ápolatlan kinézetű, piszkos körmű hapsinak,
akié a stand volt, ez nem nagyon tetszett.
– Mi ilyen vicces?
Lorraine-nek sikerült annyi időre abbahagyni a nevetést, hogy
rámutasson a hibára.
– Nézze, azt írja, napól, a napló helyett.
A férfi vállat vont.
– Na és? Akarják vagy nem?
Egy hajlott hátú idős hölgy csoszogott melléjük, és megnézte magának
a naplót.
 – Én viszek egyet – mondta.
Lorraine és Petula összenéztek.
– Öt év. Ez aztán a derűlátás! – kuncogta Petula.
Lorraine mosolyogva emlékezett vissza. Milyen ironikus, hogy Petula
volt az, aki csak tizennyolc hónapot élt… miután az élete olyan tragikus,
korai véget ért. Az idős hölgy még bizonyára jó egészségnek örvend.
Egy kis rézlakat volt a napló oldalán, eléggé silány, pár mozdulat a
vajazókéssel, és már ki is nyílt, felfedve Petula legbensőbb gondolatait.
Amikor az anyja benézett hozzá, Lorraine gyorsan az ágynemű alá
dugta a naplót.
– Jó éjszakát, kedves! – trillázta Babs. – Képzeld, Trisha még mindig
nem ért vissza a kórházból. – Feljebb tűrte köpenye ujját, és rápillantott az
órájára. – Már tizenegy is elmúlt. Mit gondolsz, csak nem történt valami?
Lorraine felsóhajtott, és álláig húzta a hímzett takarót.
– Nem tudom, anyu, de nem lehet még mindig a kórházban, ugye?
Nyolckor kidobják az embert.
Babs a körmeivel kopogott az ajtókereten.
– Hm, szerintem se. Remélem, nem szenvedett halálos balesetet, és az
árokban fekszik valahol.
Lorraine észrevette, hogy Babs száján mosoly játszik.
– Anyu, gonosz vagy!

Miután az anyját ismét biztonságos távolságban tudta, Lorraine kinyitotta a

naplót, és elkezdte olvasni az elejétől. Az orrához nyomta a lapokat,
Petuláék házának ismerős illata áradt belőlük, a pacsuliolaj és száraz keksz
érdekes keveréke.
Gyorsan kiderült, hogy Petulának megvolt az a kiábrándító szokása,
hogy az élete minden apró részletét feljegyezte, és Lorraine-nek bűntudata
volt, hogy unalmasnak találja barátnője fecsegését. Mire 1975 márciusához
ért, már alig bírta nyitva tartani a szemét, és csak akkor figyelt fel újra,
amikor a saját nevét olvasta. Úgy tűnt, összevesztek, és az egész az ő hibája
volt, magától értetődően, Petula pedig azon morfondírozott, hogy a
barátságuknak talán vége is.

Lorraine néha az agyamra tud menni, nem is értem, miért

vagyunk még barátnők. Szerintem túl sokat látjuk egymást.
Egymás mellett ülünk az irodában, a folytonos locsogása az
írógépek hangyával vetekszik, és megőrjít. De egyre jobb a
 gyorsírásom, ezért remélhetőleg áthelyeznek, abból a
koszfészekből, és saját irodám lesz. Ó, és pár napja kölcsönkérte a
David Cassidy-lemezemet, és karcosan, szőnyegbolyhokkal lepve
adta vissza.

Lorraine letette a naplót, és a plafont bámulta. Becsukta a szemét, és

próbálta kitalálni, vajon mit tehetett, hogy kivívta Petula haragját. Egy
cseppet idegesítette, hogy így Petuláé lett az utolsó szó, és nem tudta
megvédeni magát. Ami pedig azt a Dávid Cassidy-lemezt illeti, már akkor
rajta volt az az átkozott karcolás, amikor a lány kölcsönadta neki.
Újra felkapta a naplót, átlapozott még néhány bejegyzést, és
megkönnyebbülve olvasta, hogy áprilisra Petula már újra a barátnőjének
tartotta. Az Ivócimborákban töltött sok estéről beszámolt, amikor Trisha
titokban vitte nekik az italokat, Selwyn háta mögött, meg amikor
gumicukrot csentek a szupermarketből, és rajtakapták őket. A
zsákmányukat szorongatva szaladtak végig az utcán, a pattanásos eladófiú
meg utánuk, holdjáróban. Lorraine elmosolyodott, amikor eszébe jutott az
eset, és nagyon szomorú lett, hogy nem lesz már több ilyen kalandjuk. A
barátnője szavait olvasva még jobban tudatosodott benne, hogy mennyire
fog hiányozni neki.
Már éjfél volt, mire 1975 októberéhez ért. Lapozott egyet, s meglátta,
hogy 24-én, pénteken Petula a teljes bejegyzést gyorsírással írta. Lorraine a
világos és sötét vonalak meg jelek értelmetlen összevisszaságát bámulta.
Átpörgette a napló többi lapját, de sehol máshol nem látott gyorsírást, csak
itt. 25-én, szombaton, Petula már újra rendesen írt.

Úgy döntettem, hogy megpróbálom elfelejteni, ami tegnap történt.

Mindenkinek jár egy botlás. Senki sem tökételes, nem igaz?

Lorraine a szavakat bámulta, azon töprengett, vajon mi az ördögöt

csinálhatott a barátnője. Petula próbálta meggyőzni, hogy járjon vele az esti
iskolába, és ő is tanuljon meg gyorsírni, de úgy gondolta, csak
időpocsékolás volna. Elégedett volt a munkájával mint gépírónő, nem hitte,
hogy valaha is meg tudná tanulni azt az értelmetlennek tűnő firkálást, amit a
naplóban látott. Ez volt a dilemma. Petula nyilvánvalóan nem akarta, hogy
bárki is el tudja olvasni az azon a napon történteket, és ezért minden tőle
telhetőt meg is tett. Lorraine nem látott rá esélyt, hogy megtudja, mi áll a
szövegben. Nem lett volna tisztességes Petulával szemben, senkinek semmi
köze nem volt hozzá.
Lekapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen, és befészkelte magát az
ágyneműbe, de mint az utóbbi időben mindig, csak pár másodpercbe telt, és
megjelent előtte Ralph teste, ahogy a feje fölött lóg. Gyorsan kinyújtotta a
kezét, és újra fölkapcsolta a lámpát.

– Trisha nem jött haza éjszaka. – Babs beleütött még két tojást az üvegtálba,
és nagy lendülettel nekilátott, hogy felverje. – Nem kellene aggódnunk?
Lorraine elmosolyodott.
– Azért, hogy visszajön, vagy azért, hogy nem?
Babs otthagyta a tojást, és levette a kötényét.
– Bemegyek a kórházba.
– Most? Még túl korán van, anyu. Legalább reggelizz előtte.
– Nem vagyok éhes. Edd meg te a tojást!
Babs résnyire nyitotta Selwyn ajtaját, és mint általában, visszatartotta a
lélegzetét, hogy felkészítse magát a látványra, ami odabenn fogadja.
Amikor meglátta, hogy a nővérke a férfit mosdatja, óvatosan kifújta a
levegőt, az ajtónak támasztotta a homlokát, és elárasztotta a búskomorság,
ami akkor szokta, amikor abba a boldogtalan szobába lépett. A nő levette
Selwyn pizsamaalsóját, és azzal a lendülettel súrolta az intim testrészeit,
amit az ember általában a fürdőkádban szokott csinálni. A baleset
mindentől megfosztotta a volt férjét, beleértve a méltóságát is.
Babs bement, és figyelte, ahogy a nővér a nagy birkózókarjával
csutakolja Selwynt. Se gyengédség, se finomság, se szeretet nem volt a
mozdulataiban.
– Innen átveszem, nővér, ha nem bánja.
A nővér abbahagyta a mosdatást, visszadobta a szivacsot a tálba,
szappanos vizet fröcskölve az ágyneműre.
– Nem szükséges, kedveske, mindjárt kész is vagyok. – A falon függő
órára pillantott. – Még túl korán van a látogatáshoz, mi szél hozta ilyentájt?
– A főnővér azt mondta, bejöhetek a férjemhez. És most, ha nem
bánja, magunkra hagyna, kérem? – Babs alig bírta megállni, hogy ne rúgja
ki két lábbal a nőt a szobából, mint valami iszákost, akinek ideje már
hazamennie a kocsmából.
Úgy tűnt, a nővér nem vette észre, milyen dühös.
 – Ha biztos benne. Már megcsináltam az alsó felét, csak a felső rész
maradt hátra, de ha úgy tetszik, meg is borotválhatja. Utoljára pár napja
borotváltuk meg. Kezdi elhagyni magát. – Kuncogott a saját ostoba viccén,
és kiment a szobából, Babs pedig fortyogott a dühtől.
Odament az ágyhoz.
– Selwyn, Babs vagyok.
– Tudom, kedves, hallottalak.
– Hogy érzed magad?
– Tudod, hogy nem érzek semmit.
– Ne légy goromba, Selwyn, tudod, hogyan értettem!
– Elment.
– Tudom, most küldtem ki.
– Nem az az átkozott nővér, hanem Trisha. Trisha ment el.
Babs hirtelen ráeszmélt, hogy Selwyn meztelen, ezért gyorsan
betakarta, és leült mellé az ágyra.
– Kíváncsi voltam, miért nem jött vissza tegnap este a kocsmába. Úgy
sajnálom, Selwyn!
– Nem hibáztathatom, igaz? Úgy értem, csak rám kell nézni, semmire
sem vagyok jó. Talán önzés volt részemről, hogy megkértem, maradjon.
Fiatal lány, és így nem tudok neki gyereket adni. Olyasvalakit kell találnia,
aki tud.
Babs megfogta a férfi bal kezét, most már csak az aranygyűrűje maradt
a házasságából. Leküzdötte a késztetést, hogy lefeszegesse az ujjáról.
Selwyn keserűen felnevetett.
– Ki akarna így a feleségem lenni, mi?
– Én, Selwyn. Én akarok a feleséged lenni. Mindig is az akartam lenni,
és semmi sem változott.
Selwyn úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna Babs szavait.
– Megpróbáltam mindent, amit tudtam, de Trishát nem érdekelte.
Babs elkezdte kigombolni Selwyn pizsamafelsőjét, és óvatosan
lecsúsztatta a válláról. Beszappanozta a kezét, és masszírozni kezdte a férfi
mellkasát, először még finoman, de aztán egyre erősebben, mintha tésztát
dagasztana.
Babs összeszorította a fogát, és küzdött, nehogy kihallatsszon az
elkeseredés a hangjából.
– Ezt érzed, Selwyn?
 Nem várta meg a válaszát, hanem szappanos ököllel ütlegelni kezdte a
férfi testét, kényszeríteni akarta, hogy válaszoljon az érintésére. Egy
magányos könnycsepp szaladt le az orra mentén, de csak egy pillanatig volt
ott, aztán letörölte, összeszappanozva a felső ajkát.
Selwyn mosolygott, és rekedtes hangon megszólalt:
– Tudom, hogy nem érdemellek meg, Babs. – Elhallgatott, és nagyot
nyelt, a szeme most már olyan fényes volt, mint az üveggolyó. – De
köszönöm szépen!
 34.

Mire elérkezett a január, Lorraine készen állt arra, hogy visszamenjen

dolgozni. Bár egy kicsit valóban nyugodtabb volt így a légkör a kocsmában,
hogy Trisha kiköltözött, de elege volt már abból, hogy be kellett állnia a
pultba, ügyelnie, hogy rendben legyen a pince, és még a WC-ket is neki
kellett takarítania. A szétmállott piszoártabletták kihalászása és cseréje
olyasmi volt, ami véleménye szerint nagyban meghaladta minden gyermeki
kötelességét. Végül az anyja beleegyezett, hogy felvegyen még néhány
embert, hogy könnyítsenek a terheiken.
Ahogy Lorraine az iroda felé tartott a csalóka, jeges járdán, élénkebb
volt, mint hetek óta bármikor. Kesztyűs kezével benyúlt a zsebébe, és
elővette a papírdarabot, amit nagy figyelemmel vágott ki Petula naplójából.
Annak ellenére, hogy megígérte magának, nem teszi, a kíváncsisága
kerekedett felül, így bevitte magával a naplóbejegyzést a munkahelyére, és
megkérte az öreg Miss Warbickot, hogy fordítsa le. Nem magyarázta meg a
kérését, és Miss Warbick sem kérdezett semmit, de a nap végén, amikor
bekopogtatott az irodájába, a titkárnő felhúzott szemöldökéből és kérdő
arckifejezéséből látta, hogy Petula firkálmánya árulkodóbb, mint
bármelyikük is gondolta volna.
– Megtettem, amit tudtam – magyarázta Miss Warbick. – Az összképet
tekintve a vonalak jók voltak, ugyan volt pár szó, amit nem értettem,
néhányat pedig csak megtippeltem. Akárki írta is ezt, olyan óvatosan és
pontosan tette; hogy bizton állíthatom, nem gyorsan írta.
– Köszönöm a segítségét! Nagyra értékelem. – Lorraine átadta Miss
Warbicknak a doboz bonbont, amit viszonzásként vett, de az idős hölgy
továbbra is makacsul magánál tartotta a borítékot.
– A magánhangzók mind jelen voltak, tudja, a pontok és vesszők.
I.orraine csak biccentett. Nem hiányzott neki egy gyorsírásóra. Miss
Warbick önelégülten mosolygott.
– Én percenként százötven szavas szöveget is le tudok jegyezni. – Ez
aztán nem semmi! Most viszont, ha megkaphatnám… – Lorraine a
borítékért nyúlt, és Miss Warbick a kezébe tette.
A kocsmát este hatkor nyitják, és Lorraine megkönnyebbülten látta, amikor
hazaért, hogy az új személyzet már elkezdte előkészíteni a bárt. Az
anyukája még biztosan a kórházban van, ezért van még egy kis ideje, hogy
elrejtőzzön és elolvassa Miss Warbick átiratát. Felcsörtetett a lépcsőn, és
becsukta maga mögött a hálószobája ajtaját. A tény, hogy a titkárnő zárt
borítékban adta át a szöveget, még feszültebbé tette Lorraine-t, ahogy
benyúlt a borítékba és kihúzta tartalmát. Miss Warbick szakszerűen és
hibátlanul gépelte le Petula szavait, és Lorraine leült, hogy elolvassa
barátnője titkát.
Ma este elmentem Lorraine-nel a kocsmába. Zsúfolásig volt, és
Seluvyn úgy döntött, zárás után is mind maradhatunk. Lorraine
(meggyőzött?), hogy próbáljam ki a kék szemfestéket, és végül az
egész arcomat kisminkelte, műszempillával, rúzzsal meg
mindennel. Szerintem úgy néztem ki, mint egy (kivehetetlen), de
néhány, pasi a kocsmából azt mondta, jól festek. Nem hiszem,
hogy ez megtörtént már valaha. Az öreg cseresznyekor
(kivehetetlen), mint mindig, és az este végére egy kicsit
becsiccsentettem. Trisha megkérdezte, nincs-e kedvünk
összekeverni a cseresznyebort és az almabort, azt mondta,
etyepetyének hívják. Kiderült, hogy ez egy nagyon rossz előjel
volt. Egyébként Lorraine-t teljesen, lefoglalta Kari, annak
ellenére, hogy eléggé nyilvánvaló\ hegy karinak nem tetszik. Ami
azt illeti (kínos?) volt, és úgy döntöttem, hazamegyek. Jerry ott
volt az anyjával a kocsmában, ők is akkor indultak haza, ezért
együtt mentünk. Az ő házuk volt közelebb, Daisy be is ment, de
ragaszkodott ahhoz, hogy Jerry hazakísérjen. Aki ettél nem tűnt
túl boldognak.
Apu már lefeküdt, a házban teljes volt a sötétség, és valami oknál
fogva, amit képtelen vagyok (megérteni?), behívtam egy csésze
kávéra. Mindig is azt gondoltam, hogy Jerry kicsit unalmas, de,
könnyű volt vele beszélgetni, és mesélt nekem a barátnőjéről
Lydiáról, aki elpucolt (Ausztráliába?). Egy kicsit megsajnáltam,
és mielőtt elindult haza, adtam neki egy puszit az arcára. Még
mindig azon tűnődöm, vajon mi szállt meg, hogy ilyesmire
vetemedtem. Épp kicsit kisebb nálam, ezért inkább egy
(kivehetetlen) gesztus volt, mint bármi más. Az előszobában,
 álltunk, az arcunk csak tíz centire volt egymástól. Jerry
megsimogatta az arcomat, és azt mondta, szép vagyok. Hahaha!
Még ha figyelembe is veszem, hopp ivott néhány, pohárral, ez
azért túlzás volt (Most utoljára volt rajtam festék, az már biztos.)
És mire észbe kaptam, már szájon csókolt, és bár arra
számítottam, hopp undorodni fogok tőle, jó érzés volt. Az én
csekély tapasztalataim, alapján azt mondanám, hopp Jerry jól
csókolt, annak ellenére, hopp nyilvánvaló volt az idegessége. A
falnak nyomott, és keze a szoknyám alá tévedt. Habozott, és egy
pillanatra a szemembe nézett, mintha az engedélyemet kérné.
Meglepett, hogy mennyire akartam, hogy folytassa, ezért semmit
sem tettem, hogy megállítsam. Túl kínos volt ahhoz, hogy most itt
részletezzem, de éppen elég annyi, hogy jó érzés volt, annak
ellenére, hopp nem így terveztem elveszíteni a szüzességemet.
Viszont az élményt megkeserítette, hopp egy kritikus pillanatban
Lydiának nevezett.
Lorraine letette a cetlit, elkezdett fel-alá járkálni a szobában, és a hajába
túrt. Istenem, édes istenem! Petulának minden pasi közül éppen Jerryvel
kellett összefeküdnie. Pedig megígérték, hogy mindent elmondanak
egymásnak, és a barátnője mindig azt hajtogatta, hogy a férjének tartogatja
magát, erre kiderült, hogy a hetyke kis céda a falnak támaszkodva csinálta
egy fiúval, aki még csak nem is volt a pasija. Nem csoda, hogy gyorsírással
írta a naplójába.
Lorraine leroskadt az ágyra, úgy érezte, elárulták. Hátradőlt a párnára,
és a plafont bámulva azon töprengett, hogyan engedhette a barátnője, hogy
ez megtörténjen. Aztán, mint aki lassan megvilágosodik, elkezdte számolni
a bejegyzés óta eltelt hónapokat. 1976 júliusánál ért a kilencedik ujjához.
Tehát Jerry volt az apja Petula kisbabájának.

Ahogy Babs hazaért a kórházból, azonnal beállt a pult mögé. Trisha több
mint egy hete költözött ki, és Babs minden nehézség nélkül foglalta vissza
az őt megillető helyet az Ivócimborák kocsmárosnéjaként. Mindig is tudta,
hogy Trisha sekélyes, felszínes ringyó, aki csak azért vette el tőle Selwynt,
mert megtehette. Trisha soha nem szerette a férfit, és most minden kétséget
kizáróan be is bizonyította.
A korai vendégek kezdtek a bár köré gyűlni, és halványkék füst
gomolygott a fejük felett, miközben a munka utáni jól megérdemelt
korsóikat nyakalták. Az estének ebben a szakában csak férfiak tértek be a
kocsmába, a legtöbben addig akarták elütni az időt, amíg a nejük otthon
kész nem lesz a vacsorával, és erre Babs gyakran emlékeztette is őket,
annak ellenére, hogy így pénzt veszített. Nemrég vette le a karácsonyi
dekorációt, és a kocsma elég spártaian nézett ki az ünnepi díszítés nélkül.
Lorraine előrejött, és úgy ráncigálta az anyja ruhájának ujját, mint egy
türelmetlen totyogós.
– Lorraine, látod, hogy Kennel beszélgetek, ne légy udvariatlan! –
Babs visszafordult Kenhez. – Elnézést, kedves, folytassa csak, épp azt
mondta, hogy Sheila nagyon rákapott a Tupperware-re…
Ken nagyot húzott a korsójából.
– Már így is egy vagyonban van nekem. Mégis mennyi kis műanyag
dobozka kellhet egy nőnek? Akármelyik szekrényt nyitom ki, egy lavina
zúdul ki az átkozott izékből.
Babs felnevetett.
– Még egy korsót?
– Igen, kérek, ha már így erősködik. Ma este is az egyik ilyen gyűlésre
ment, úgyhogy nem sietek.
Babs a csaphoz lépett.
– Na látja, minden rosszban van valami jó.
– Anyu – Lorraine nem tágított –, beszélnünk kell!
– Mi az, kicsim?
– Nem itt. – Fejével a hátsó szoba felé biccentett.
– A kocsma tele van vendégekkel, Lorraine. Most nem érek rá.
A lány suttogássá halkította a hangját.
– Tudom, kicsoda Petula kisbabájának az apja.
Babs meg sem rezzent, szép nyugodtan megtöltötte Ken korsóját, s
amikor odaadta neki, hab loccsant a kezére. Majd karon fogta Lorraine-t, és
hátrakísérte.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni, amit mondasz. Na, ki
vele! Ki az?
Lorraine a szájához tette a kezét, és hangosan suttogta:
– Jerry.
Babsnek tátva maradt a szája.
– Rá aztán nem gondoltam! Azt mondod, Jerry Duggan? Daisy fia?
– Igen, ő – sziszegte Lorraine. – Érted, hogy ez mit jelent? – Lorraine
várta, hogy az anyja is rájöjjön.
 Babs megdörzsölte az arcát, és lehajtotta a fejét.
– Ó, édes istenem! Azt jelenti, hogy Daisy a saját unokája születését
vezette le, és utána otthagyta a kicsit egy vadidegen küszöbén.
– Pontosan, anyu – sírta Lorraine. – El kell mondanunk neki!
Babs a lánya vállára tette a kezét.
– Nem, még nem. Jól meg kell gondolni, Lorraine, ne csinálj semmit
nélkülem! – Azzal sarkon fordult és visszaindult a bárba. – Vissza kell
mennem a csapokhoz.
Mire Babs megkongatta a zárást jelző harangot, meghozta döntését. Ez
nem az ő titka, és Daisy megérdemli, hogy megtudja az igazat. Hogy mit
tesz majd, ha már tudja, az tőle függ, de az már nem Babs gondja, az ő
lelkiismerete tiszta.
 35.

Daisy a konyhaasztalnál ült Mikey-vel, és a szorzást gyakorolták, bár az

igazat megvallva a kisfiú jobb volt benne, mint ő. A gyerek osztálytársai
még mindig az összeadás-kivonással küszködtek, de ő már a tizenkettes
szorzónál járt.
Mostanában már természetesnek vették, hogy Daisy hozza el az
iskolából és ad neki vacsorát. Amivel Andrea etette, egyszerűen gyalázatos
volt, mint az a zacskós szárított burgonya, amihez forró vizet kevert.
Megbocsáthatatlan volt, hiszen egy krumplit még ő is meg tudna pucolni.
Daisy azt hitte, a fiatalasszony talán az előnyére kezd változni, amikor
előző héten azt mondta, készített Mikey-nek sajtos karfiolt, de kiderült,
hogy csak megpárolt néhány karfioldarabot, rátett egy szelet sajtot és
betolta a grill alá. Se hús, se hal, se semmi. Nem csoda, hogy szegény
gyerek csont és bőr, és Daisy küldetéséül tűzte ki, hogy felhizlalja.
A kisfiú végigfuttatta ujját a számoszlopon.
– Legjobban a kilences szorzótáblát szeretem, Daisy néni. Magának
melyik a kedvence?
Sok tekintetben különös gyerek volt. Mégis kinek van kedvenc szorzó
táblája?
– Nem tudom, Mikey, még nem nagyon gondolkodtam rajta. – Daisy
egy frissen sütött csokitortát tett az asztal közepére. – Szeretnéd te rákenni a
mázat?
– Igen, szeretném. – Mikey leugrott a székről, és felkapta az olvasztott
bevonóval teli tálat, kinyújtott nyelvvel összpontosítva, óvatosan
belemártotta a kést, és felkente a fényes csokoládét a torta tetejére.
A máz lefutott a torta oldalán, és összegyűlt a tányér alján. – Fincsinek
néz ki, Daisy néni. Köszönöm szépen, hogy megsütötte nekem.
Daisy szeretetteljesen összeborzolta Mikey haját, és odaadta neki a
szivárványszínű tortadarát.
– Nagyon szívesen, fiam.
Mikey rászórta a pici, cukorbevonatú szálakat a tortára, és megcsodálta
a művét.
– Itt aludhatnék ma este, kérem?
 Daisyt meglepte a hirtelen témaváltás.
– Persze, hogy itt alhatsz, kedves. Anyukád megint nincs otthon?
– Nem tudom, de nem szeretem az otthoni ágyamat. Büdös, és
viszketek tőle.
– Tényleg? – Daisy megfogta a gyerek karját, és feltűrte az ingujját. A
bőre tele volt piros pöttyökkel, amiket véresre vakart. – Ó, ez nagyon
csúnya! Van egy kevés nyugtató krémem a fürdőszobaszekrényben. Azóta
ott van, hogy Jerrynek bárányhimlője volt, de szerintem még mindig jó. –
Megpuszilta Mikey kobakját. – Gyere, bekenjük, utána meg átmegyünk
anyukádhoz, és megmondjuk neki, hogy itt maradsz.

Andrea fehérneműben nyitott ajtót, az elmaradhatadan cigaretta ott lógott a

szájában, és minden bordáját látni lehetett áttetsző fehér bőre alatt.
Meg sem próbálta elrejteni csalódottságát.
– Ó, csak maguk azok? Azt hittem, később hozza vissza. – Úgy tűnt,
egy cseppet sem zavarja, hogy ruhátlanul látják.
Mikey belépett az előszobába, és megölelte anyja csontos alakját.
– Anyu, ma az enyém lett a legjobb matekdolgozat.
– Tényleg? Igazi kis stréber vagy, nem igaz?
Daisy visszahúzta a gyereket, és a fűiébe suttogott:
– Szerintem nagyon okos fiú vagy. Gyorsan, szaladj fel az emeletre, és
hozd le a pizsamádat! – Aztán Andreához fordult: – Ma éjjel nálam alszik,
és egészen addig minden este, amíg rendbe nem teszed az ágyát. Mikey azt
mondja, büdös, és tele van csípésekkel. Poloskáid vannak, Andrea, és ha
nem teszed rendbe ezt a helyet, feljelentelek.
Andrea felnevetett, és füstöt fújt Daisy arcába.
– Dehogy fog! Azt akarja, hogy elvigyék a gyámügyisek? Ha igaz,
amit azokról a gyerekotthonokról hallottam, jobb neki itt. Mellettem a
helye. Én vagyok az anyja.
Daisy nem akarta kihívni a szociális munkásokat. A fiúnak szerető
gondoskodásra van szüksége, hogy fejlődjön és ki tudja aknázni kivételes
adottságait, nem arra, hogy bedobják egy gyermekotthonba, ahol csak egy
lesz a sok szeretetre és figyelemre éhező gyerek közül. Daisy soha nem
hagyta volna, és ezt Andrea is jól tudta.
– Csak tedd rendbe az ágyát, Andrea! – csattant fel az asszony. – A
tanára a minap sarokba szorított az iskola kapujában, és azt mondta, hogy
Mikey már többször elaludt az órán.
 Andrea kitessékelte Daisyt az utcára.
– Hát akkor nem kéne tanítania.

Daisy épp felvágta a csokoládétortát, amikor megszólalt a csengő.

Ösztönösen a konyhai órára nézett.
– Mégis ki az ördög lehet? Nem ma szokott jönni a tejesember a
pénzért, ugye? – Letette a hatalmas szelet tortát Mikey tányérjára, és az
ajtóhoz ment.
– Jó estét, Daisy! Hogy vagy? – Babs derűsnek tűnt, de a hangja
erőltetettnek hangzott.
Daisy homlokráncolva nézett rá, aztán Lorraine-re.
-Köszönöm, jól vagyok. Milyen kellemes meglepetés! De… mi szél
hozott benneteket ma este?
A két nő összenézett, láthatóan egyikük sem tudta, mit mondjanak
erre. Lorraine talált először a hangjára.
– Bejöhetnénk, Daisy, kérem?
Daisy kitárta az ajtót, és intett nekik, hogy kerüljenek beljebb.
– Kérlek, menjetek a konyhába! Épp felvágtuk a tortát. Kértek egy
szeletet?
Mikey felnézett, amikor beléptek, az arca és a keze csupa ragadós
csoki volt.
– Emlékeztek Mikey-re, igaz?
Babs a baleset óta nem látta a kisfiút, de már többször érdeklődött
felőle.
– Hát persze. Hogy vagy, Mikey?
A fiúcska vállat vont, és nagyot harapott a tortába.
– Jól – mormogta.
– Igazi kis bajnok – mondta Daisy. – Igazi kis bajnok vagy, igaz,
Mikey? – Feltette a teáskannát a tűzre. – Ugye, isztok valamit? – Nem várta
meg, hogy válaszoljanak. – Hogy van Selwyn?
– Még mindig a rehabilitáción, de néhány héten belül valószínűleg
hazaengedik – válaszolta Babs. – A minap székbe is ültették, ami igazán
nagy mérföldkő volt. Kicsit szédült ugyan az után a sok fekve töltött hónap
után, de kezdetnek jó, gondolom.
Daisy karba tette a kezét.
– Meg kell mondanom, faramuci helyzet, hogy Trisha így otthagyta
Selwynt, amikor pedig a legnagyobb szüksége lett volna rá. Majdnem
elájultam, amikor meghallottam.
Babs átkarolta Lorraine-t, és közel húzta magához.
– De mi ketten itt vagyunk neki, Daisy, a családja. Most csak ránk van
szüksége.
Az asszony egyetértőén bólintott.
– Nem is lehetne jobb kezekben, Babs.
Mikey hangosan szürcsölt a szívószálával, ahogy megpróbálta kiszívni
a narancslévé utolsó cseppjét is a pohárból. Babs a kisfiú felé biccentett.
– Jól néz ki. Hogy bírja, tudod, az apukája nélkül’? – Az utolsó három
szót csak tátogta.
– Már jobban van – válaszolta Daisy. – Kisegítem Andreát, mert ő… –
A megfelelő szavakat kereste, de Babs előbb fejezte be a mondatot.
– Haszontalan?
– Hm, gyenge kifejezés, de igen, érted a lényeget.
Mikey lemászott a székről.
– Bemehetnék a szobába tévét nézni, Daisy néni, kérem? És akkor
beszélgethetnek rólam.
A kanna mély hangon fütyülni kezdett, és Daisy levette a tűzről,
mielőtt a zaj túl élessé vált volna.
– Igen, bemehetsz, Mikey, és ne aggódj, nem rólad fogunk beszélgetni.
Miután a kisfiú kiment, Babs megjegyezte:
– Nem buta gyerek, mi?
– Nem, vág az esze, mint a borotva – helyeselt Daisy. – És nagyon
ügyes.
– Tudod, töltöttem egy kis időt Karival a baleset napján – kezdte Babs
–, és azt mondta, az első dolga hétfő reggel az lesz, hogy megkérdezi az
ügyvédjét, hogyan kaphatna teljes felügyeleti jogot.
Daisy megrázta fejét, hirtelen elöntötte a szomorúság.
– Édes istenem, ez igazán tragikus! Szegény gyerektől csak
karnyújtásnyira volt a boldogság, és egy pillanat alatt az egész odalett. –
Kihúzott egy zsebkendőt a ruhaujja alól, megtörölte a szemét, és
megpróbálta visszanyerni lélekjelenlétét. – De én mindent megteszek érte,
és hogy őszinte legyek, ő is nagy vigaszt jelent nekem. Jó érzés, hogy
megint van egy kisfiú a házban. De biztos vagyok abban, nem azért jöttetek,
hogy Mikey-ről beszélgessünk. Segíthetek valamiben?
Lorraine, aki mind ez idáig csöndben volt, előrelépett:
 – Megtudtam valamit, amiről anyu úgy gondolja… vagyis mindketten
úgy gondoljuk, hogy el kell mondanunk magának.
Daisy felvonta a szemöldökét.
– Hát akkor ki vele!
Lorraine az anyjára pillantott, nem tudta, hogyan folytassa, ezért Babs
kimentette:
– Egy kicsit hosszabb történet, de dióhéjban annyi… – Elhallgatott és
az egyik székre mutatott. – Talán le kellene ülnöd.
Daisy csípőre tette a kezét.
– Köszönöm, jó így állva, úgyhogy, ha kiböknéd végre.
– Persze, ha biztos vagy benne – folytatta Babs. – Úgy tűnik,
Petulának volt valami… gondolom, nevezhetnénk… egy kisebb fajta
kalandnak, aminek folytán, ugye, teherbe esett. Nem voltak kapcsolatban,
vagy ilyesmi, de Petula írt róla a naplójában, és úgy tűnik, hogy az apa… –
Babs előrelépett, és megérintette Daisy karját. – Úgy tűnik, az apa a te
Jerryd volt.
Daisy kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de szavak nem jöttek ki
rajta. Babs biztosan téved, biztosan. Jerry nem az a fajta volt, akinek
egyéjszakás kalandjai voltak. Nem lehetett az ő gyereke. De ahogy próbálta
letagadni magában, az igazság olyan erővel csapódott belé, mint egy
ágyúgolyó a mellkasba, és meg kellett ragadnia az asztalt, hogy el ne essen.
Valóban a saját vérét, az egyetlen unokáját hagyta ott egy idegen házának a
küszöbén?
Babs kihúzott egy széket.
– Ülj le, Daisy, nagy megrázkódtatás ért! Majd mi elkészítjük a teát. –
A lányához fordult. – Lorraine, Daisynek három cukorral.
Daisy az asztalra tette a könyökét, és masszírozni kezdte a halántékát.
– Ó, istenem, mit tettem?!
– Hol tartja a teafiltereket, Daisy? – kérdezte Lorraine a szekrényeket
nyitogatva és a polcokon keresgélve.
Daisy felnézett, de nyilvánvaló volt, hogy az esze teljesen máshol jár.
– Én nem azt használok, túl drága, csak teafüvem van. Ott, abban a
kék-fehér csíkos izében.
Babs Daisy hátát simogatta.
– Most mihez kezdesz?
– Őszintén mondom, fogalmam sincs, Babs. Úgy értem, biztos vagy
abban, hogy a kisbaba Jerryé?
 Lorraine letette a kannát az asztal közepére, és ráhúzta a kötött
kannamelegítőt.
– Petula gyorsírással írta a naplójába, míg az összes többi bejegyzést
rendesen kiírta, és nem tett említést más… öö… eseményekről fiúkkal. És a
dátumok is kijönnek.
– De ettől még nem biztos, igaz?
– Nem, Daisy, nem az, de valószínű, és mi úgy gondoltuk, tudnod kell
róla.

Később, amikor Mikey már a melegítőtakarójába burkolózva aludt, Daisy

levette Jerry fényképét a kandallópárkányról, és lefújtra róla a finom
porréteget, ami a felszínén gyűlt össze, s közben korholta magát a rá nem
jellemző gondatlanságért. Végigfuttatta ujját a fia örömtől sugárzó arcán.
– Ó, Jerry fiam, mégis mit gondoltál?
 36.

Daisy elhatározta, hogy valami különlegessel ajándékozza meg Mikey-t a

hetedik születésnapján. Egy újabb mérföldkő volt ez, amin túl kellett jutnia
az apukája halála után. Már túlélték az első karácsonyt Kari és Jerry nélkül,
és bár nem volt éppen nyugodtnak mondható, együtt sikerült átvészelniük.
Már június volt, és a baleset évfordulója gyorsan közeledett, az unokája első
szülinapjával együtt.
Amióta Babs elmondta neki, hogy Jerry volt a kislány apja, magában
tartotta a titkot, mert túlságosan félt a következményektől, amik
elkerülhetetlenül követték volna a faggatózását. Annak ellenére, hogy
mennyire megrendítette a hír, egyáltalán nem kételkedett abban, hogy
helyesen cselekedtek. Hiszen a kisbaba valószínűleg nem élte volna túl a
balesetet. Azt viszont már nem hitte, hogy a hatóságok is így látnák a
helyzetet. De most, hogy egyre közeledett a gyerek első születésnapja,
Daisy elsöprő késztetést érzett, hogy a saját maga megnyugtatására
megbizonyosodjon arról, legalább szerető nevelőszülőknél van.
Amikor először vetette fel Mikey-nek a blackpooli hétvégét, a fiú
teljesen ellene volt az ötletnek, és azt mondta, soha többé nem akar
visszamenni oda. Daisy tökéletesen megértette, miért mondja ezt, de arra is
rámutatott, hogy ott töltötte az utolsó napját az apukájával, és talán vigaszt
nyújtana neki, ha ellátogatna a városba. A következő hónapok során Mikey
fokozatosan megbarátkozott ezzel az állásponttal, és amikor Daisy
megkérdezte, elmenjenek-e a hetedik születésnapján, a kisfiú olyan
lelkesedéssel fogadta az ötletet, amit az asszony már jó ideje nem látott tőle.
Andrea boldog volt, hogy egy hétvégére megszabadul a fiától, és amikor
Daisy emlékeztette a nőt, hogy a gyerek születésnapja lesz, csak
közömbösen vállat vont, és annyit mondott:
– Tényleg?
Manchester utcái ragyogóan néztek ki a piros, fehér, kék zászlófüzérrel,
amit a lámpaoszlopok közé aggattak, és az épületek frontjára tűzött
zászlókkal. Egy irodaablakban büszkén mutogatták az otthoni készítésű
plakátot, amire piros festékkel a következőt mázolták: Betty jó uralkodó.
 Mikey Daisyhez bújt a buszon, Gálén pedig kettejük közé szorult. Az
asszony kihúzta a plüssmajmot, és a térdére ültette.
– Olyan nagy, hogy neki is kellene egy ülés. – Megszagolta a játék
majom feje tetejét. – Egy mosás is ráférne.
A fiú letörölte a piszkot az ablakról a ruhaujjával, és kilesett.
– Miért vannak zászlók mindenütt, Daisy néni?
– A királynőnek, kedves. Most van az ezüst évfordulója, ami azt
jelenti, hogy huszonöt éve ül a trónon.
Mikey csendesen rágcsálta a hüvelykujja körmét.
– Ja, persze. Mit kell csinálni ahhoz, hogy az ember királynő legyen?
– Egy király lányának kell lenni.
Úgy tűnt, Mikey-t kielégítette ez a válasz, és visszafordult az ablakhoz.
– Valami baj van, Mikey kedves?
A fiúcska felnézett Daisyre, és elfintorodott.
– Ez a busz nem fog összetörni, igaz, Daisy néni?
– Ó, Mikey, hát ezért aggódsz ennyire? Persze hogy nem fog. – Daisy
benyúlt a táskájába az ülés alatt, és kivett egy becsomagolt ajándékot. – Ezt
későbbre tartogattam, amikor már Blackpoolban leszünk, de most is
odaadhatom. – Átadta a gyereknek. – Boldog születésnapot, Mikey!
– Köszönöm! – lehelte, aztán fogta a csomagot, és letépte róla a papírt.
Egy festőkészlet volt benne, gyönyörű mahagónidobozban, tele
ceruzákkal, zsírkrétákkal, ecsetekkel és sok kis festékestubussal, amik
szépen sorakoztak a tető belső oldalához rögzítve. Volt még benne egy
vastag papírköteg és egy útmutató arról, hogyan kell tájképeket, embereket
és állatokat rajzolni. Mikey szeme tágra nyílt a csodálkozástól, ahogy
megsimogatta a különböző ecseteket. Kihúzott egyet, és végigsimított az
arcán a finom szálakkal.
– Tetszik? – kérdezte Daisy.
Mikey bólintott.
– A legjobb ajándék, amit valaha kaptam. Fogok festeni egy képet a
falára, Daisy néni. Köszönöm!
– Szívesen. Örülök, hogy tetszik. Tudom, hogy milyen ügyesen
rajzolsz és festesz, és ettől még ügyesebb leszel.

A Claremont Villas csak rövid sétára volt a buszmegállótól, Mikey

Galennel a hóna alatt sétált Daisy mellett, és büszkén vitte az új
festőkészletét.
 – Festhetnék egy képet a partról – jelentette ki a fiú. – Vagy egy
szamárról, vagy ott arról a toronyról.
Daisy elmosolyodott, a gyerek lelkesedése ragadós volt, és úgy tűnt,
meg is feledkezett a Blackpoollal kapcsolatos fenntartásairól.
Megálltak, amikor odaértek a vendégház kapuja elé, és Daisy vett egy
nagy levegőt, hogy megnyugtassa az idegeit. Átnézett az út túloldalára, a
buszmegállóra, ahol alig egy éve kuporgott, azért szorítva, hogy valaki
nyissa már ki az ajtót és találja meg a babát.
Vidáman szólalt meg.
– Hát itt vagyunk, itt fogunk aludni. – Kinyitotta a kiskaput, és Mikey
követte a bejárati ajtóhoz vezető ösvényen.
Daisy lepillantott a helyre, ahol az újszülöttet hagyta, és alig bírta
elhinni, hogy ilyet tett. A lépcsőt frissen fényezték, és egy kosár lila petúnia
lógott a fejük felett.
Kinyílt az ajtó, és a tulajdonosnő mosolygott rájuk.
– Jó reggelt, üdvözlöm önöket a Claremont Villasban! Ön bizonyára,
Mrs. Duggan. – Az asszony lehajolt, és kezet nyújtott Mikey-nek. – És
téged hogy hívnak?
– Mikey vagyok. – Előrenyújtotta a készletét. – Nézze, mit kaptam
Daisy nénitől a szülinapomra. Ma van.
– De jó! Ma van a születésnapod? Kár, hogy nem tudtam, akkor
sütöttem volna neked egy tortát.
Daisy a nő arcát vizsgálta. Ugyan csak egy másodpercre látta meg
előző évben, teljesen biztos volt abban, hogy ugyanaz, aki felvette a kicsit.
Mrs. Roberts olyan kedvesnek és őszintének tűnt, olyan gondoskodónak,
hogy Daisy ott és akkor ki akarta bökni, hogy ő hagyta a kisbabát a
küszöbén. Egy pillanatig sem akart várni, hogy megtudja, hova vitte Mrs.
Roberts a kicsit, de emlékeztette magát, hogy óvatosnak kell lennie. Közel
egy évet várt, még néhány órát csak kibír.
Miután kipakoltak, lementek a sétányra. Az előző év hőhulláma már
csak távoli emlék maradt, és bár egyetlen felhő sem volt az égen, az
arcukba csapó parti széllel meg kellett küzdeniük. Mikey hirtelen megállt,
és az utca másik oldalára mutatott.
– Nézze, ott a kocsma, ahol a sült csirkét ettük!
Daisy átnézett a Hajósra, ahol világra segítette a saját unokáját a női
WC padlóján. A festék kezdett lemállani a meszelt falakról, és egy csoport
zajos motoros gyülekezett az ajtó előtt, a járműveiket bőgették. Még ebből a
távolságból is érezte az öreg sütőolaj konyhából áradó avas szagát. Az orra
elé tette a kezét, elfordult, és magával húzta a gyereket is.
– Gyere, kedves, menjünk vissza a vendégházba, és vacsorázzunk meg
mi is!
A Claremont Villas étkezőjében négy különálló asztal volt,
mindegyiken csipketerítő és egy váza műfrézia. A csontmarkolatú
evőeszköz csillogott, és bár a vakmerő mintázatú szőnyeg itt-ott ki volt
kopva, frissen porszívózták, ami megerősítette Daisy gyanúját, hogy
Maryben párjára talált a takarítást illetően. A helyiség kezdett megtelni, és
Daisy udvariasan biccentett a többi vendég felé, amikor beléptek. Mary
kihozta az előételt, és letette az üvegtálkákat eléjük.
– Rákkoktél, remélem, nincs ellenükre.
Daisy bólintott.
– Tökéletes, és csodásan néz ki. – Fogta a cakkosra vágott citromot, és
facsart egy kevés levet a rákra.
Amikor hozzáfogtak az ételhez, Mary kihátrált az étkezőből. Daisy
napokig töprengett azon, hogyan hozza fel a baba kérdését, de semmi sem
jutott eszébe. Számtalan bevezető mondatot kipróbált már magában, de még
a saját fülének is nevetségesen hangzott mindegyik. Eszembe jutott,
emlékszik-e még a kisbabára, akit a küszöbén hagytak. Egyszerűen
nevetséges, hiszen hogyan felejtene el az ember ilyesmit? Tudja, az a
kisbaba, akit tavaly a küszöbén talált. Elmondaná, mihez kezdett vele?
Daisy megrázta a fejét, és megtörölte szája sarkát a szalvétával.
– Hogy ízlett a garnéla, Mikey? – A fiú felfalta az egészet, úgyhogy
csak költői kérdés volt.
– Finom volt, Daisy néni, de mi volt az a piros por a tetején?
Az asszony felnevetett.
– Paprika, Mikey. Gondolom, anyukád nem sokat használja.
Mary visszajött a tálkáikért, az arca piros volt a konyhában uralkodó
hőségtől. Az ajtóban meggondolta magát, visszafordult, és hamarosan egy
babával a karján lépett be az étkezőbe.
– Elnézésüket kérem, meghallottam, hogy sír. Tudják, épp most jön a
foga.
A baba arca élénkpiros volt, és könnyek áztatták. Mary gyengéden
ringatta a kicsit, és megpuszilta nedves arcát, akinek erre egy kis mosoly
jelent meg az arcán, és elkerekedett a szeme. Mary felemelte a baba kezét,
és Daisy felé integetett.
 – Köszönj szépen! – A kicsi megfordult, és beletemette arcát az anyja
nyakába. Mary felnevetett. – Szégyenlős egy kicsit.
Daisy eltátotta a száját.
– Ő a… ő a maga kisbabája?
– Igen, az enyém. A lányom. – Újra felemelte a kicsi kezét. – Köszönj
szépen, Beth!
 37.

Daisy a kék szemű babát nézte, aki nevetett, mert Mary a talpát
csiklandozta. Nem lehet ugyanaz a baba, biztosan csak véletlen. Daisy
végre meg tudott szólalni:
– Gyönyörű kislány, mennyi idős?
A baba Mary nyaka köré fonta duci kis karját.
– Jövő hónapban lesz egyéves.
Daisy tarkóján felállt a szőr. A pohara után nyúlt, és ivott egy korty
vizet, hogy megnyugtassa magát. Csak még egy kérdés, és kész.
– Jövő hónapban? Milyen nagyszerű! – Rövid szünetet tartott, majd
szenvtelenül folytatta: – Melyik napon?
Mary figyelmét elvonta, hogy Beth egy hosszú nyálcsíkot cseppentett
a padlóra.
– Egek, mindjárt hozok egy rongyot. – A kicsit Daisy kezébe adta. –
Megfogná?
Az asszony kinyújtotta a kezét, és térdére ültette a kislányt. Ismerős
vonások után kutatva vizsgálta az arcát, és nem telt sok időbe, hogy rájuk
találjon. Az igazság ott volt a kicsi szemében. A babának ugyanolyan
kékeszöld szeme volt, mint amivel a fia is született, de nem csak ennyiben
hasonlítottak egymásra Jerryvel. A szeme alakja is, és ahogy a szemöldöke
tökéletes ívben hajlott fölötte. Óvatosan hátrasimította a kicsi frufruját, és
alánézett. Egy forgó pont, mint a fiáé. Valóban Jerry lányát tartotta a
karjában. A saját unokáját.
Mary visszatért, és elkezdte kidörzsölni a szőnyeget. Daisy a guggoló
alak felé fordult.
Hirtelen hányingere lett, és összerándult a gyomra. A szája elé kapta a
kezét, és igyekezett megőrizni hidegvérét, ahogy világossá vált előtte, mi
történt. Mary megtartotta a kisbabát, és a sajátjaként nevelte. Erre az
eshetőségre Daisy nem készítette fel magát, és fogalma sem volt, mitévő
legyen. Először harag öntötte el. Mary az ő unokáját neveli, a saját vérét,
pedig ő is hazavihette volna, ha tudja, hogy Jerry lánya. Amikor Mary
visszavette a babát, a kislány csak úgy ragyogott az örömtől, s Daisy
szívébe féltékenység nyilallt. Mary láthatóan imádta Betht, és Daisy nem
vitathatta, hogy a kislány nagyon szépen fejlődött.
– A szeme a magáé – kockáztatta meg Daisy.
Mary szeme meg sem rebbent.
– Igen, szerintem is. – Oldalra simította Beth szőke haját, és
megcsiklandozta az álla alatt. A kislány úgy kacagott örömében, hogy
kilátszott az ínye. – Gyere csak, megfürdünk, jó? – Aztán Daisyhez fordult.
– Ha megbocsát, Ruth fogja felszolgálni a további fogásokat.
Egy fiatal pincérnő tette eléjük a csirkés pitéből és krumplipüréből álló
főételt. Több borsó is legurult a tányérról, és Daisy ölében landoltak.
– Hoppá, elnézést kérek! – szabadkozott Ruth, idegesen pillantva a
konyha felé.
Daisy a desszertkanállal összeszedte őket.
– Semmi baj. Nem történt semmi.
Mikey mohón falta az ételt, de Daisy étvágya teljesen eltűnt, olyan
érzése támadt, mintha egy felfújt lufi lenne a gyomrában.
A fiúnak azonnal feltűnt.
– Nem éhes, Daisy néni?
– Az az előétel eléggé laktató volt, nem gondolod? Tudtam, hogy nem
kellett volna annyi barna kenyeret ennem. – Nézte, ahogy a gyerek
krumplipürét lapátol a szájába. – Nem is tudom, hogy fér beléd ennyi –
mondta nevetve.

Vacsora után Daisy elvitte Mikey-t a vidámparkba. A kisfiút nagyon

fellelkesítette, hogy ilyen sokáig fennmaradhat, és az asszony ragaszkodott
ahhoz, hogy valami különlegeset csináljanak a szülinapján. A zene
dübörgött, és ők kézen fogva sétáltak a látványosságok és villogó fények
között. Nagy tömeg zsibongott a dodzsemre várva.
Mikey nem értette, hogy miért.
– Ki akarna olyan kocsikba ülni, amik egymásba mennek? Nem
hangzik túl jó mókának.
Daisy elterelte onnan, s magában teljesen egyetértett.
– Gyere, keressünk egy csendesebb helyet! Mit szólnál a
karikadobáshoz vagy a kacsahorgászathoz?
Ahogy elkanyarodtak, szembetalálták magukat egy plüssmajmokkal
teli standdal, ahol szerencsétlen játékokat, groteszk módon, a nyakuknál
fogva akasztották föl.
 – Nézze! – kiáltott fel Mikey. – Itt nyerte nekem az apukám Galent.
– Tényleg. – Daisy beterelte a gyereket a játékterembe, el a standtól. –
Gyere, próbáljuk ki a nyerőgépet!
Keresgélt egy kicsit a táskájában, és a kisfiú kezébe nyomott egy
maroknyi pénzérmét. Eszébe jutott, vajon bölcs dolog volt-e ilyen korán
visszahozni Blackpoolba. Úgy tűnt ugyanis, akárhova mennek, mindenhol
belebotlanak valamibe, ami Karira emlékezteti őket.
Később, miután lefektette Mikey-t, Daisy a vendégek nappalijában
üldögélve iszogatta citromos portóiját. Megfordult, amikor meghallotta,
hogy az ajtó alsó szegélye a szőnyeget súrolja. Mary dugta be a fejét a
helyiségbe.
– Nem bánná, ha csatlakoznék önhöz? Általában iszom egy
pohárkával, mielőtt este felmegyek.
Daisy a vele szemben álló fotelra mutatott.
– Hát persze, kérem, az ön háza.
Mary töltött magának egy pohár édes sherryt, és leült a fotelba.
– De jó leülni egy kicsit! – Lerúgta papucsát, és maga alá húzta a lábát.
– Beth mostanában minden éjszaka felébred a foga miatt. Mondhatom, nagy
strapa. – Hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét.
Daisy kihasználta az alkalmat, hogy tanulmányozza az arcát. Úgy
becsülte, egy jó tízessel fiatalabb nála, biztosan nem lehet több
harmincötnél. Kétségtelenül vonzó, fiatal nő, hibátlan bőrrel és erős
csontozattal. A frizurája csinosan be volt göndörítve, attól az elszabadult
haj tincstől eltekintve, ami a homloka közepébe lógott, és az asszonynak
megvolt az a szokása, hogy egy kis fejrázással legyintse félre. Daisy
megnézte magának a kezét is, és megállapította, hogy Mary határozottan
belevaló nő, aki nem fél a kemény munkától.
Daisy a kandallópárkány közepén álló esküvői kép felé biccentett.
– Hol van a férje, Mrs. Roberts? – Amint kimondta, meg is bánta a
közvetlen hangnemet, mert úgy hangzott, mintha kíváncsiskodni akarna.
Mary kinyitotta a szemét, és kertelés nélkül válaszolt.
– Thomas két éve meghalt egy bányakatasztrófában. Özvegy vagyok.
– Micsoda szörnyűség, nagyon sajnálom!
Daisy a kardigánja gombjaival babrált, és próbálta kitalálni, hogyan
tovább. Nem akarta felzaklatni Maryt azzal, hogy tovább kérdezősködik a
halott férjéről, de kétségbeesetten meg akarta törni a kínos csendet, ami
rájuk telepedett. A tolóablakra nézett.
– Öö… milyen… milyen gyakran mossa a fátyolfüggönyöket?
Mary felsóhajtott.
– Valóban azt akarja tudni, vagy az jár a fejében, hogy ki lehet Beth
apja?
Daisy érezte, hogy elpirul.
– Igazán semmi közöm hozzá, Mrs. Roberts – válaszolta, bár semmi
nem állhatott volna messzebb a valóságtól.
– Semmi gond, Mrs. Duggan. Már nem szégyellem magam miatta. –
Mary megköszörülte a torkát, felszegte az állát, és kihívóan, a hangjában
szégyen nélkül beszélt. – Beth egy helytelen egyéjszakás kaland
eredménye, amit egyáltalán nem bántam meg. Úgy értem, hogyan is
tehetném? Látta, milyen aranyos a lányom, ő a mindenem. – Elhallgatott, és
belekortyolt a sherryjébe. – Jól megvagyunk mi ketten, a világért sem
változtatnék a történteken.
Daisyt megdöbbentette, hogy milyen könnyedén gördültek le a
hazugságok Mary nyelvéről. Biztosan annyiszor elmondta már, hogy talán
már maga is elhiszi.
– Igen – értett egyet –, nagyon bájos kislánya van.
Mary lesütötte a szemét, és olyan halkan beszélt, hogy Daisy alig
hallotta, amit mondott.
– Sok időbe telt, mire el tudtam fogadni Thomas halálát. Tudja,
csapdába esett lent a bányában, amit úgy zártak be, hogy nem hozták ki a
testeket. El tud képzelni ennél borzalmasabbat? – Felnézett a halott férje
fényképére. – Most már látom, hogy csak áltattam magam, de anélkül, hogy
láthattam volna a holttestét, nehezen tudtam elhinni, hogy soha többé nem
jön vissza. A gyász mindent felemésztett, és csak akkor döbbentem rá, hogy
mégis van értelme az életemnek, hogy talán képes leszek tovább élni,
amikor Beth megérkezett. – Úgy folytatta, hogy közben szórakozottan
játszott a kósza hajtinccsel. – Thomas mindennap hiányzik, és tudom, hogy
soha más férfit nem tudnék úgy szeretni, ahogy őt szerettem, de így, hogy
itt van nekem Beth, könnyebb elviselnem a fájdalmat. – Megvonta a vállát.
– Akár azt is mondhatnám, hogy Beth mentett meg. Újra boldog vagyok, és
ez olyasmi, amiről nem hittem volna, hogy még valaha megtörténik velem.
Annak ellenére, hogy Daisy tudta, hazudik neki, akaratán kívül a gyász
és a szánalom váratlan keveréke kavargott benne, miközben Mary történetét
hallgatta. A fiatal nő arcán a kétszínűség legkisebb jele után kutatott, de a
vonásai olyan maszkba rendeződtek, ami semmit sem árult el. Daisy
ujjaival a fotel karfáján kopogtatott, nem találta a szavakat, ezért csak
bólintott.
Mary felhörpintette a sherryjét, és felállt.
– Havonta egyszer.
Daisy a homlokát ráncolta.
– Pardon?
– Azt kérdezte, milyen gyakran mosom a fátyolfüggönyöket. A válasz,
havonta egyszer. Jó éjszakát, Mrs. Duggan!

Daisy alig aludt aznap éjjel, addig forgolódott, míg végül teljesen
belegabalyodott a nejlonlepedőbe, a hálóinge csak úgy sercegett. Mikey
mélyen aludt a mellette lévő ágyban, úgy tűnt, a tengeri levegő megtette
hatását. Szeretetteljesen elmosolyodott a kisfiú alvó alakját látva, ahogy
Gálén köré fonta a karját. Határozottan lehetséges olyan gyermeket szeretni,
aki nem a saját vére. Mary is csodálatos otthont adott itt Bethnek,
vitathatatlanul gondos, szerető anya, és ha elszakítaná tőle a gyereket, az
mindkettejükkel szemben kegyetlenség lenne.
Daisy kiszállt az ágyból, és odaosont az ablakhoz. Széthúzta a
függönyt, és kinézett az öbölre, a fekete víz egyenetlen felszínén holdfény
játszott. Tompa puffanást hallott maga mögött, megfordult, és látta, hogy
Galen leesett a földre. Mikey félálomban kutatott a játéka után. Daisy
felvette, és visszadugta a kisfiú könyöke alá.
Nem tudta, hogy még meddig állt az ablak előtt az öblöt bámulva, mire
visszamászott az ágyába, fájt a lába a fapadló hidegétől, de döntött. Amikor
először tartotta karjában az unokáját, még csak egy pici valami volt, akit
még a saját anyja sem volt képes szeretni. A kicsi jövője szomorúnak tűnt,
de Mary odaadó gondoskodásának köszönhetően gyönyörűen gyarapodott
az elmúlt évben, és most tele volt az élete lehetőségekkel. Mary
bebizonyította, hogy kitűnően helyettesíti Beth vér szerinti anyját, és Daisy
a tőle telhető legjobb módon akarta megjutalmazni az odaadását. Megadja
Marynek a békességet, amire rászolgált.
 38.

2016. MÁRCIUS

Michael összehajtogatta az újságkivágást, és a gránit munkalapra simította.

Az idő nagy részében képes volt olyan mélyre temetni annak a szörnyű
napnak az emlékeit, hogy ne okozzanak fájdalmat. Negyven év telt már el,
de ha megengedné magának, hogy a történteken merengjen, akkor ugyanazt
a rettegést kellene újra átélnie, amit hatéves kisfiúként érzett. Amikor
kihúzták az apját a roncsból, ő egy szúrós takaróba bugyolálva vacogott az
út szélén, Babs ült mellette, aki az ép karjával szorosan magához ölelte.
Karit kiemelték, és hordágyra fektették, de Babs megragadta Michael fejét,
és a mellkasához húzta, hogy ne lássa. Nem felejtette el, hogyan puszilta az
asszony a fejét, és hogyan ringatta gyengéden.
Beth hangja rántotta vissza a jelenbe.
– Michael, sajnálom. – Gyengéden simogatta a férje karját. –Tudom,
hogy ez fájdalmas emlékeket ébreszt benned.
– Sok idő eltelt azóta, Beth – mondta Michael. – Most már ti vagytok a
családom, te és Jake.
Amikor meghallotta a nevét, a kisfiú felnézett a könyvéből.
– Apu, visszajössz, és tovább olvasol nekem?
– Egy perc, fiam. – Michael a feleségéhez fordult: – Mondtál valamit
egy levélről.
– A borítékban van. – Beth kihúzott egy széket a reggelizőpult alól. –
Azt hiszem, jobb lesz, ha leülsz.
Michael kivette a levelet, olvasni kezdte, és közben leereszkedett a
székre.

1977. június 4.
Kedves Mrs. Roberts!
Azért írok önnek, hogy köszönetéi mondjak a szíves vendéglátásért a
Claremont Villasban, Blackpool mindig is kedves hely volt számomra, mivel
, néhai férjemmel, Jimmel idejöttünk nászútra. Bár nemcsak a szép emlékek
szólítottak vissza ide ezen a hétvégén., közel egy éve tettem, valamit, amire
annak idején nem voltam büszke, de azóta megnyugodott a lelkiismeretem.
A lánya valóban nagyon bűbájos, és láthatóan fürdik a szeretetben és a
figyelemben, amiben, részesíti, és úgy érzem, megérdemli, hogy
megnyugtassam. Úgy gondolom, hogy Még most is, egy évvel a történtek
után, megretten, ha kopogtatnak az ajtón, de biztosíthatom, az anyja soha
nem fog visszajönni Bethért. Még aznap meghalt egy buszbalesetben. Az
újságkivágást is betettem a borítékba ezzel a levéllel. Azon a napon én
hagytam Betht a küszöbén. Ha nem tettem volna, biztosan ő is odaveszik az
anyja karjában.
A fiatal lány, aki szülte, még azt sem tudta, hogy terhes, és rettegett
attól, hogy az apja tudomást szerez a babáról. Úgy hiszem, egyikünk sem
gondolkodott tisztán, amikor úgy döntöttünk, olyan helyen hagyjuk a
kisbabát, ahol megtalálják majd, és gondoskodni fognak róla.
Az a véleményem, hogy aznap én is és ön is megszegtük a törvényt, és
semmi jó nem származna abból, ha most, egy évvel a történtek után
fordulnánk a hatóságokhoz. Remélem, megnyugtatja a tudat, hogy most már
anélkül nevelheti fel Betht, hogy attól kellene félnie, valaki talán
visszaköveteli öntől.

Üdvözlettel,
Daisy Duggan

Miután Michael végzett a levéllel, Beth kivette a kezéből, és még egyszer

átfutotta, annak ellenére, hogy már kívülről tudta minden átkozott szavát.
– El tudod ezt hinni? – suttogta. – Egész életemben azt hittem, hogy az
apám kiléte volt a nagy titok, és közben anyám egész idő alatt a létező
legnagyobb titkot rejtegette. Még csak nem is ő volt az istenverte anyám!
Hogy tehette?
Michael a fejét ingatta.
– Azt sem tudom elhinni, hogy Daisy néni is benne volt.
Beth felhorkant.
– Ne aggódj, lesz hozzá pár szavam, amikor hazaér!
– Apu, jössz már?
– Sajnálom, Jake, majd máskor befejezzük a mesét, jó? Inkább
kapcsold be a tévét!
 Jake úgy nézett az apjára, mint aki nem hisz a szerencséjének.
Általában azt mondták neki, hogy kapcsolja ki a tévét.
Beth megfogta a férje kezét, és az ajkához emelte.
– Michael, te ott voltál azon a buszon. Ki volt az anyám?
Michael megvakarta a fejét.
– Már negyven éve volt, Beth. Még csak hatéves voltam.
– De biztosan nem olyasmi volt, amit el tudtál volna felejteni.
Michael a feleségére meredt.
– Ami azt illeti, próbálok inkább nem gondolni rá.
Beth visszakozott.
– Sajnálom, igazad van. Majd megkérdezem Daisyt. – Beth fújt egyet,
és még egyszer átolvasta a levelet, aztán átment a konyhán a telefonért.
– Nem, én sajnálom – kért bocsánatot Michael. – Megérdemled, hogy
tudd. – Finoman kivette a telefont az asszony kezéből, és a konyhai órára
pillantott. – Beth, légy szíves, ne most! A telefon nem megfelelő egy ilyen
horderejű beszélgetéshez. Daisy hamarosan hazaér, addig várhat. – Michael
összecsippentette az orrnyergét, és becsukta a szemét, mielőtt folytatta: – A
levélben az van, hogy anyád a buszon halt meg, hazafelé menet. A
balesetben csak egy lány halt meg, a neve… ööö… Petula volt, ha jól
emlékszem. Nem nagyon ismertem a többi utast, apám barátai voltak a
kocsmából. Én nem is mentem volna, de Andrea az utolsó pillanatban vitt át
apuhoz. Egyébként fogalmam sem volt arról, hogy ennek a Petulának
kisbabája született. Nem is tudom, hogy mikor történhetett. – Mutatóujjával
az állát kocogtatta, és homlokráncolva törte a fejét. – Hacsak nem a
kocsmában történt, a nap végén. Most, hogy jobban belegondolok, rosszul
lett és be kellett feküdnie a buszba, amíg mi végeztünk a vacsorával. Talán
akkor történt.
– Szegény lány! Kíváncsi vagyok, miért félt ennyire attól, hogy az apja
megtudja. Hány éves volt?
Michael megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nekem öregnek tűnt, bár akkor még csak hatéves
voltam, és mindenkit öregnek láttam.
– Milyen szörnyű lehetett neki ilyen fiatalon meghozni ezt a döntést!
És ha belegondolok, hogy ha Petula nem halt volna meg, akkor talán azt is
kideríthetném, ki volt az apám. Vagy talán nem számított volna, mert
esetleg Petula is jó donor lett volna Jake-nek. – A fiára pillantott, aki
törökülésben ült a tévé előtt, hüvelykujjával a szájában. – Arra kell
koncentrálnunk, hogy miért fontos. Nem beteges kíváncsiságról van szó,
hanem élet-halál kérdésről, a fiunk életben maradásáról – hangsúlyozta.
Kivett egy tollat és egy papírtömböt a konyhafiókból. – Oké, gondolkodj,
Michael! Voltak Petulának testvérei?
Michael nemet intett.
– Nem, biztos vagyok abban, hogy nem voltak. Évekkel később tudtam
meg, hogy az apja öngyilkos lett. Csak ketten voltak, és egyszerűen nem
tudta, hogyan folytassa az életét a lánya nélkül.
Beth egy kis szünetet tartott, várakozón tartotta a tollat.
– Olyan szörnyű ez az egész! Egy újabb zsákutca. – Rágcsálni kezdte a
toll végét. – Ki tudott még a babáról? – Elhallgatott, és mellkason bökte
magát a tollal. – Rólam?
Michael újra átolvasta a levelet.
– Szerintem valaki másnak is tudnia kellett – kezdte lassan. Beth felé
fordította a levelet, hogy ő is el tudja olvasni. – Nézd, Daisy azt írja: „Úgy
hiszem, egyikünk sem gondolkodott tisztán, amikor úgy döntöttünk, hogy
olyan helyen hagyjuk a kisbabát, ahol megtalálják majd, és gondoskodni
fognak róla.” Egyikünk. Ez azt jelenti, hogy többen voltak, mint ketten,
nem? Ha Daisy csak magára és Petulára gondolt volna, akkor csak annyit ír,
hogy „nem gondolkodtunk tisztán”.
– Ha Daisy tudta volna, hogy ki az apám, biztosan leírja, de még csak
meg sem említi.
– Daisy nem ismerte túl jól Petulát. Szerintem igen valószínűtlen, hogy
Petula elárulta volna neki. De van valaki, aki talán tudja – latolgatta
Michael. – Közel állt a barátnőjéhez, Lorraine-hez, aki szintén ott volt a
buszon. Kezdetnek megfelel, nem?
Beth, Daisy levelével a kezében, elfordult és kibámult az ablakon.
– Kíváncsi vagyok, hogy valójában miért nem akart megtartani.
– Ki?
– Az igazi anyám, Petula. Tudom, hogy Daisy azt írja, rettegett az
apjától, de hogy valaki elhagyja a kisbabáját…
Michael átölelte.
– Mary volt az igazi anyád, Beth, és jobb anyukád nem is lehetett
volna. – Megcsókolta az arcát, és a füle mögé tűrte a haját. – És gondolj
bele, ha Petula hazavitt volna magával, ott lettél volna a buszon.
Beth megborzongott.
– Istenem, igazad van, erre nem is gondoltam.
 Jake nevetésének hangjára mindketten megfordultak, és a fiukat
figyelték. Nagyokat kacagott, miközben a kedvenc rajzfilmjét nézte, és az
arca kipirosodott a tűz melegétől.
Michael megnyugtatóan mosolygott a feleségére.
– Elintézzük, hogy jobban legyen, majd meglátod.
Fél órával később Michael hátradőlt az íróasztalszékében, amikor Beth
masszírozni kezdte a vállát. A gyors keresés az interneten senkit nem adott
ki, akit Lorraine Pryce-nak hívtak, és illett rá mindaz, amit Michael tudott
róla. Lorraine már az ötvenes évei végén járhat, valószínűleg férjnél van, és
az új vezetékneve nélkül majdhogynem lehetetlen megtalálni. Michael
sóhajtva Bethhez fordult.
– Nincs más választásunk – jelentette ki –, vissza kell mennem.
– Hová?
Michael megfogta Beth kezét, és megcsókolta az ujjait.
– Vissza, ahol az egész elkezdődött.
 39.

Az utcák, ahol Michael felnőtt, keveset változtak az elmúlt negyven évben.

Lehet, hogy a macskakövet aszfalt borította, de a vörös téglás, teraszos
házak továbbra is makacsul álltak.
Megállt a régi bejárati ajtajuk előtt a Bagot utcában, és elmosolyodott,
amikor észrevette, hogy a jelenlegi tulajdonos átfestette azt az ocsmány
mustársárgát ízlésesebb világoskékre. Nem érzett késztetést arra, hogy
bekopogjon és megkérdezze, körbenézhetne-e. Nem emlékezett, hogy
valaha boldog lett volna ebben a házban, és abban sem volt biztos, hogy
ezúttal mi vitte oda. A lyukat a járdában, amibe órákig pöckölte az
üveggolyóit, már rég betemették. A gyerekkora nagy részét ilyen egyszerű
játékokkal töltötte, és egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy a mai
gyerekek mit csinálnának a nélkül a sok kütyü nélkül, amivel szórakoztatják
magukat és a barátaikkal beszélgetnek. Úgy érezte, kimaradnak abból a
felbecsülhetetlen értékű bajtársiasságból, ami abból eredt, hogy az utcán
10
játszottál a haverjaiddal. Ugróiskola a lányoknak, és vadgesztenyézés a
fiúknak.
Michael megfordult, és Kevinék régi házát nézte. Mindig Kevinnek
volt a legjobb gesztenyéje, egy verhetetlen golyó, amiről csak évekkel
később tudta meg, hogy a sütőben megsütötték, majd befestették egy réteg
átlátszó körömlakkal. Elnevette magát az emléken. Nem csoda, hogy soha
nem tudta megverni Kevint, és cserébe szinte egész ősszel sebes volt az
ökle. A mai gyerekek azt sem tudják, mit veszítenek.
Ahogy a márciusi szél csípni kezdte az arcát, felhajtotta a gallérját és
meggyorsította lépteit, úgy hagyta maga mögött az utcát, ahol felnőtt, hogy
vissza sem nézett. Nem fog visszajönni többé. Csak öt percébe telt, hogy
odaérjen Daisy öreg házához, amiről sokkal szebb emlékei voltak. Nem
először gondolkodott el azon, vajon mi lett volna vele, ha Daisy nem veszi a
szárnya alá, és nem terelgeti az életben. Már a hetedik születésnapjától,
amikor azt a festőkészletet adta neki, nagy hatással volt az életére. A
bátorításával és a soha nem szűnő dicséreteivel elhitette vele, hogy akár
építészmérnök is lehet, és persze igaza volt. Mindig igaza volt. Daisy nélkül
nem lenne sikeres karrierje és saját cége, és Daisy nélkül Bethszel sem
találkozott volna soha.
A Claremont Villasban tett első látogatásuk után minden évben
visszamentek Blackpoolba, mindig azon a hétvégén, amikor a szülinapja
volt, és ő a kis Bethszel játszott a parton. Először csak nyűg volt neki a
kislány, lévén hat évvel fiatalabb nála, és egyáltalán nem volt jó vele
játszani. De ahogy teltek az évek, és mindketten felnőttek, a korkülönbség
jelentéktelenné vált, és végül beismerték, hogy a barátságuk valami
mélyebbé alakult. Daisy és Beth anyja, Mary, nagyon jó barátnők lettek, és
olyanok voltak ők négyen, mint egy kis család.
Michaelt elképesztette, hogy Daisy és Mary ennyi éven át titkolták
előttük, hogy ki volt Beth vér szerinti anyja. Az órájára pillantott, és
hunyorított, ahogy próbálta kivenni a dátumot. Daisy még a hónap vége
előtt hazatér, és határozottan volt mit megmagyaráznia.

Már késő délután volt, mire az Ivócimborákhoz ért. Megkönnyebbülten

látta, hogy a kocsma nagy változásokon ment keresztül a hetvenes évek óta.
Mivel megéhezett, bízott abban, hogy lesz valami rendes étel az étlapon.
Eltűnt a zöld-fehér csempés tornác, ami leginkább egy nyilvános WC
padlójára hasonlított, a helyét fagerendás előtető vette át, üveg bejárati
ajtóval, amire cifra, kacskaringós betűkkel festették a kocsma nevét. Ahogy
lenyomta a rézkilincset és benyitott az ajtón, reflektor világította meg az
ezüstösen csillogó fekete járólapokat a talpa alatt. A szombat délutáni
tömeg lelkesen fogyasztotta a gasztronómiai finomságokat, amiket szürke
palacsempéken szolgáltak fel tányérok helyett. A hely határozottan sokat
fejlődött a régi idők óta, amikor Selwyn a szélén felkunkorodó sajtszeletből
és fehér kenyérből álló szendvicseket árult, túlérett paradicsommal a
tetején, ha az embernek szerencséje volt. A kocsmát egyetlen nyitott térré
alakították, a hátsó kis szoba már a múlté volt.
A pult mögött álló fekete egyenruhás lány Michaelre mosolygott, és
felvonta a szemöldökét.
– Mit adhatok? – kérdezte.
11
– Egy korsó Boddiest, légy szíves.
– Azonnal. – A lány meghúzta a kart, a habzó ital beleömlött a pohárba
és kicsordult a peremén. – Még valamit?
Michael a csaposlány feje mögötti táblára nézett, és elmosolyodott. Az
egyik dolog, amitől falra tudott volna mászni, a fellengzős nevek voltak,
amiket egyes éttermek étlapjain lehetett olvasni. Miért nem lehetett
„pecsenyelevet” írni a „jus” helyett, vagy egyszerűen „szószt” a „redukció”
helyett? Még emlékezett arra, hogy a hetvenes években az apja, Kari, a
medaliont a nyaka körül hordta. Most meg egy darab sertéshúst hívtak így.
Ami pedig a tőkehalat illeti goujon módra, rejtély volt számára, hogy miért
nem lehet a halrudacskákat a nevükön nevezni. Természetesen, Beth nem
értett vele egyet. Ételstylistként az volt a munkája, hogy a
legínycsiklandóbb módon rendezze el a fogásokat, és szerinte ennek része a
név is.
Majdnem a sörtésztában kisütött tőkehalat választotta, előfőzött házi
hasábburgonyával. A táblára mutatott.
– Mi az ördög az a manchesteri kaviár, amikor otthon készítik el?
A csaposlány felvonta a szemöldökét, és úgy nézett rá, mintha hülye
lenne.
– Borsópüré.
Michael bólintott.
– Hát persze, milyen buta vagyok! Akkor egy húsos-sörös pitét kérek.
A lány nyomkodni kezdte a pénztárgép képernyőjét.
– Sült krumplival vagy salátával kéri?
Ez lett volna az a pillanat, amikor Michael a feleségére néz, majd
vonakodva salátát rendel, de Beth most nincs vele.
– Sült krumplit kérek.
Michael odavitte a sörét az egyik szabad sarokasztalhoz. Öngyújtóval
a kezében odament hozzá egy másik pincérlány, és meggyújtotta a gyertyát.
Aztán benyúlt az első zsebébe, és szalvétába csomagolt evőeszközöket tett
az asztalra.
– Egy személyre?
Michael bólintott
– Igen, csak én leszek.
Nem is emlékezett arra, mikor evett utoljára egyedül egy kocsmában,
sőt arra sem, mikor mentek utoljára étterembe hármasban. Az életük a
kórház körül forgott, és az ilyen mindennapi örömök már csak távoli
emlékek. Hirtelen bűntudata támadt, és önzőnek érezte magát, amiért
rendelt valamit, amikor Beth egyedül van otthon a beteg fiukkal. Az
étteremben csak a kérdéseit kellett volna feltennie, aztán folytatni a
nyomozását.
 Most már türelmetlenül várta, hogy megérkezzen az étele, és
várakozón nézte a kétszárnyas, kerek ablakos konyhaajtót. Letette félig üres
korsóját, és újra odament a bárhoz. Ugyanaz a fiatal lány állt a pultban,
éppen akkor végzett egy másik vendég kiszolgálásával.
– Elnézést, a tulajdonos bent van?
– Barry, úgy érti, a menedzser?
– Öö.. . igen, ő is megteszi.
– Hátrament hordót pakolni. Odaküldöm magához, ha végzett.
Michael visszament az asztalához, és a gyertya oldalán lecsorgó viaszt
piszkálgatta. Amikor megérkezett az étel, be kellett ismernie, hogy valóban
különlegesen nézett ki. A leveles tészta a pite tetején öt centi magas volt, és
aranybarnán csillogott, a sült krumpliját pedig Jenga-szerű oszlopba rakták.
Ahogy betette a szájába az első falatot, egy férfi jelent meg mellette.
– Minden rendben van az étellel?
Egy újabb dolog, amitől falra tudott volna mászni. Hogy az éttermi
alkalmazottak éppen akkor kérdeznek az ételről, amikor látják, hogy épp
betömtél egy nagy falatot a szádba.
Michael biccentett, megtörölte a száját a szalvétával, gyorsan lenyelte
a falatot, és ivott egy korty sört.
– Igen, köszönöm, nagyon finom.
– Alex a bárban azt mondta, hogy velem szeretne beszélni.
– Ööö… igen. Ön bizonyára Barry. A Pryce családot keresem. Selwyn
volt itt a kocsmáros úgy negyven éve, és reméltem, hogy valaki talán még
emlékszik itt rájuk. Tudja, ez volt tőlük az utolsó ismert címem.
Barry megdörzsölte az állát.
– Selwyn Pryce? És azt mondja, ő volt a kocsmáros?
Michael bólintott, és leharapta az egyik sült krumpli végét.
– Negyven év, az hosszú idő. – Barry felnevetett. – Akkor még nem is
éltem.
– Értem. Tudom, nagyon kicsi az esélye, hogy valaki még emlékszik
rájuk. De nincs más választásom, akármilyen valószínűtlen legyen is…
– Várjon csak egy kicsit – szakította félbe Barry. – Egyszer nálunk
ünnepelték egy hölgy hatvanadik születésnapját, aki valamikor
kocsmárosné volt itt.
Michael szívverése felgyorsult, de nem volt hajlandó beleélni magát.
Barry odaszólt a pult mögött álló lánynak:
– Alex, Doreen mikorra jön ma?
 – Csak holnap ilyentájt, Barry. – És folytatta az evőeszközök
szalvétába csomagolását.
– Doreen készíti az összes desszertünket – magyarázta Barry. – Már
ezer éve itt dolgozik. Felhívom, ha szeretné.
Michael felállt és kezet rázott Barryvel.
– Nagyon hálás lennék érte, köszönöm szépen.
Alig hitte, de a kocsmából egy papírcetlivel a kezében távozott, amin
olyasvalaki neve és címe állt, aki ismerte a Pryce családot, és talán azt is
meg tudja mondani neki, hol találja Lorraine-t.
Michael a buszon ült, gázolajszag ostromolta az orrát, és egy kicsit
rosszul lett tőle. Azt kívánta, bárcsak kocsival jött volna, annak ellenére,
hogy a parkolási díj a városban kész rablás, a szombat délután pedig még
annál is rosszabb. Csillogtak a lámpafényben fürdő vizes utcák, egy csapat
lány ijedten ugrott hátra, amikor a busz áthajtott egy mély tócsán és
eláztatta őket. Ahogy végigberregtek és -rázkódtak a külváros fák
szegélyezte utcáin, a kezében tartott papírdarabbal játszott, és próbálta
megfogalmazni, mit is mondjon.
A nagy, háromemeletes, Viktória korabeli ikerház jó állapotban volt,
szépen nyírt gyeppel és gaztól mentes határokkal. Mint az összes többi
háznak ezen a környéken, ennek is csak a háztartásokra kényszerített
rengeteg kerekes kuka rontotta az összképét: barna, szürke, zöld és kék, az
ormótlanul rájuk mázolt házszámokkal.
Minden csütörtök reggel Michaeléknél is eluralkodott a káosz, amikor
Bethszel megpróbálták kitalálni, vajon melyik kuka ürítése van soron.
Kukaláz, ahogy Beth hívta. Michael még akkor is mosolygott, amikor ajtót
nyitott neki egy meglehetősen csinos szőke, akiről úgy tippelte, a hatvanas
éveiben járhat, és aki a legfelső lépcsőfokról nézett le rá.
– Ajánlom, hogy ne áruljon semmit – figyelmeztette a nő, és már
csukta is be az ajtót.
– Nem, nem, nem azért jöttem. – Elővette a papírfecnit a zsebéből. –
Patricia Atkinst keresem.
A nő hunyorított.
– Én vagyok. És maga ki?
Michael kezet nyújtott.
– A nevem Michael McKinnon. Lenne esetleg néhány szabad perce?
Az asszony úgy tett, mintha nem látná a felé nyújtott kezet.
 – Miért keres? – A hangja rekedt és mély volt a sok füsttől.
Nyilvánvaló volt, hogy Ms. Atkins nincs csevegős kedvében, ezért
Michael úgy döntött, a közepébe vág:
– Ismer egy Lorraine Pryce nevű lányt?
Amikor a nő megragadta az ajtógombot, egy pillanatra úgy tűnt,
mintha összezavarodott volna. Ahogy elnyúlt a csönd, Michael attól félt,
zsákutcába ért. Kínosan érezte magát, amiért megzavarta a nőt, s épp
elnézést akart kérni és elindulni, amikor az asszony újra megszólalt:
– Határozottan ismerem. Lorraine Pryce a mostohalányom volt.
 40.

Michael követte Trishát a konyhába, és leült a hatalmas fenyőasztal mellett

felkínált székre.
– Iszik egy teát?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm, épp most ittam egy korsó sört az Ivócimborákban.
– Barry adta meg a címem?
Michael bólintott.
– Nem bánja, ha rágyújtok? – kérdezte a nő, és babrálni kezdett a
cigarettásdobozzal.
– Kérem, csak nyugodtan, hiszen otthon van.
Trisha meggyújtotta a cigarettát, és megtöltötte a tüdejét füsttel.
Michael szinte látta, ahogy a feszültség elhagyja a testét, és egy pillanatra
megsajnálta, amiért ennyire függ a dohánytól.
Trisha észrevette, hogy figyeli, és bocsánatkérőn elmosolyodott.
– Undorító szokás, tudom. – Megvonta a vállát, és hosszan beleszívott
a cigarettába. – És miért keresi Lorraine-t?
Michael elhelyezkedett a széken.
– Legjobb lesz, ha az elején kezdem. Ugye, nem emlékszik rám?
Trisha a homlokát ráncolta.
– Nem. Kellene?
– Hosszú ideje volt már, de biztos vagyok abban, hogy nem felejtette
el a buszbalesetet. – Michael egy másodpercre elhallgatott. – Mert én sem.
Trisha leverte a hamut a cigarettájáról, a férfinak sikerült felkeltenie az
érdeklődését.
– Miért, honnan tud róla?
– Én is ott voltam a buszon. – Hagyta, hogy az asszony felfogja a
szavait, és megpróbálja kitalálni, ki lehet.
– Azt mondta, Michael McKinnon? – Csak pár másodpercbe telt, hogy
rájöjjön. – Ördög és pokol, nem maga a kis Mikey? Kari fia?
– Én vagyok.
Trisha hátradőlt a székén, és végigmérte az asztal túloldaláról.
 – Istenem, sokszor eszembe jutott, mi történhetett veled. – Átnyúlt az
asztal fölött, és megfogta Michael kezét. – Hogy alakult az életed?
Nehéz volt néhány szóban összefoglalni az elmúlt negyven évet.
– Jól. Megnősültem, és van egy kisfiam, Jake, ötéves. – Ennél
bővebben nem akarta elmagyarázni a helyzetét egy idegennek. Csak meg
akarta tudni, amiért jött, és már megy is.
– Örülök neki, igazán. Borzalmas lehetett, hogy így kellett
elveszítened az apádat.
Michaelt meghatotta Trisha aggodalma, úgy érezte, neki is meg kell
kérdeznie, hogy van, annak ellenére, hogy legszívesebben már folytatta
volna az útját.
– És magával mi lett?
– Ahogy valószínűleg hallottad, néhány hónappal a baleset után
elhagytam Selwynt. – Olyan közömbösen mondta ezt, hogy Michael arra
következtetett, már rég nem érezhet bűntudatot a döntése miatt. – Nem
tudtam volna megbirkózni az új helyzetével, sokkal jobban járt Barbarával.
Aztán hozzámentem Lennyhez, miután kiengedték a börtönből. Mindig is
azt mondtam, hogy várni fogok rá, de azt nem gondoltam volna, hogy húsz
évig fog tartani. – Trisha rekedtes nevetésbe kezdett, ami tüdőszaggató
köhögésbe fordult. Könnyes szemmel ütögette a mellkasát, és a
cigarettásdoboz után nyúlt. – Édes jó istenem, le kell szoknom.
Michael megvárta, hogy Trisha összeszedje magát, mielőtt folytatta.
– Barry a kocsmában azt mondta, hogy talán tudja, merre találom
Lorraine-t. Tudja?
Trisha úgy beszélt tovább, mintha a kérdést meg sem hallotta volna:
– Utána évekig be se mentem az Ivócimborákba, addig nem akartam,
amíg Selwyn és Barbara ott vannak, de miután elmentek, a következő tulaj
szépen felújította a kocsmát, és be-benézegettem. Most egy vendéglőlánc
vette meg, és Barry a menedzser. Néhány éve ott ünnepeltük a hatvanadik
születésnapomat. – Michaelre pillantott, mintha azt ellenőrizné, hogy
figyel-e még rá. – Nagyon flancos hely lett, mi?
Michael bólintott, aztán az asztal fölé hajolt.
– És Lorraine… tudja, hogy most hol lakik?
– Képzelheted, hogy nem állunk túl közel egymáshoz, de igen, tudom,
hol találod. – Felkelt a székről, keresgélni kezdett egy kacatokkal teli
fiókban, és előhúzott egy régi műanyag telefonregisztert. Lehúzott egy kis
gombot az F betűhöz, majd megnyomta a másikat, és a dobozka teteje
felnyílt. – Itt is van, Lorraine Fenton.
Michael a nyakát nyújtogatta, hogy ő is lássa.
– Remek. Megvan a telefonszáma?
– Telefonszáma? Istenem, dehogy. Amerikában él, így még akkor sem
engedhetném meg magamnak, hogy felhívjam, ha lenne is miről
beszélnünk. – Trisha vállat vont. – De karácsonyi képeslapot azért szoktam
neki küldeni.
Michael válla lesüllyedt egy kicsit, és az asszony egyből észre is vette.
– Látom, hogy nem ezt a választ vártad, de a tudakozó biztos megadja
a számát. Amúgy miért akarsz beszélni vele?
– Hosszú történet, és már így is elég idejét pazaroltam. Csak felírnám a
címet, ha szabad. — Elővett a zsebéből egy tollat. – Kaphatnék egy darab
papírt?
– Az anyja biztosan tudja a telefonszámát.
Michael felnézett, a halvány reménysugártól újra gyorsabban kezdett
verni a szíve.
– Az anyja?
– Igen. Biztosan emlékszel Barbarára… Tudod, Babsre, ahogy a
többiek hívták.
– Persze, hogy emlékszem rá. Úgy érti, még…
– Él? Ó, igen, egy öregek otthonában lakik Didsburyben.

A zápor havas esőbe fordult, mire Michael elhagyta Trisha házát és elővette
a telefonját, hogy taxit hívjon. Amikor negyedórával később kiszállt a
kocsiból, és megnézte magának a Fenyőfa Otthont, elismerően füttyentett
egyet. Nagy kapus telek volt, kanyargó, köves felhajtó vezetett a
főbejárathoz, amit két hatalmas ablak vett közre. A füstüveg ajtó
automatikusan nyílt ki előtte, amikor bement a recepciós pulthoz. Csillár
lógott a kupolás mennyezetről, és a talpa szinte belesüllyedt a vastag,
világoszöld szőnyegpadlóba. Látott már olyan ötcsillagos szállodát, amelyik
elbújhatott volna az otthon mellett.
A recepciós is makulátlan és kifinomult volt csinos tengerészkék
egyenruhájában, kék-rózsaszín selyemkendővel a nyaka körül. Michaelt egy
légiutas-kísérőre emlékeztette, amikor mosolyogva üdvözölte.
– Jó estét! Miben lehetek a segítségére?
 Michael biztos volt abban, hogy fájnak a nő arcizmai. Megköszörülte a
torkát.
– Az egyik lakójukkal szeretnék beszélni, Barbara Pryce-szal.
– Várja önt?
– Ööö… nem, de nem tartanám fel sokáig.
A recepciós tovább mosolygott.
– Ha van dolog, amiben a lakóink bővelkednek, az az idő. – Egy tollat
nyújtott Michael felé, és elé tolt egy látogatási könyvet. – Szólok valakinek,
hogy keresse meg a hölgyet. Itt legyen szíves aláírni!
Babs egyedül ült a közös nappaliban, a keze összekulcsolva pihent az
ölében, és egy összehajtogatott újság feküdt a térdén. Michael lopva ment
oda hozzá, és letérdelt mellé. Nem akarta megijeszteni, megfogta az egyik
kezét, és óvatosan végigsimított hüvelykujjával papírvékony bőrén. Nem
ébredt fel, így Michael megragadta az alkalmat, hogy tanulmányozza a
vonásait. Még mindig erős és csinos volt, az évek kegyesek voltak hozzá,
ugyan a valaha sötét fürjei most már teljesen kifehéredtek, és ki tudta venni
alattuk a halvány rózsaszín fejbőrt. Emlékezett arra, hogy az apja mennyire
kedvelte a nőt, hogy ők hárman milyen jól érezték magukat a
vidámparkban, amíg ő el nem veszett, és Babs volt az, aki megtalálta. A
baleset után is vigyázott rá, és Michaelt hirtelen elöntötte az idős hölgy iránt
érzett szeretet, el akarta mondani neki, mennyire hálás mindazért, amit érte
tett.
Felállt, és hallotta, ahogy megreccsennek a térdei. Babs szeme kinyílt,
és kissé zavarodottan felnézett rá.
Michael szólalt meg először, a hangja nem volt több halk suttogásnál:
– Babs, sajnálom, hogy felébresztettem. Michael McKinnon vagyok.
Tudja, Mikey.
Babs mondani akart valamit. Párszor kinyitotta és azonnal be is csukta
a száját, mielőtt bármi kijött volna rajta.
– Mikey? – kérdezte végül.
A férfi újra leguggolt mellé, hogy Babs jobban láthassa.
– Emlékszik rám, ugye?
A nőnek gyöngyvirágillata volt. Az ajka halvány mosolyra húzódott,
kinyújtotta a kezét, és megsimogatta látogatója arcát.
– Mintha el tudnálak felejteni! – A szék karfájára tette a kezét, hogy
megtámassza magát.
 – Ó, kérem, Babs, ne keljen fel miattam!
Babs legyintett, és felegyenesedett.
– Annyira még nem vagyok öreg és tehetetlen, hogy ne tudnám állva
köszönteni a vendégeimet.
Michael megtisztelve érezte magát, és némán korholta magát az
alkalmatlankodásért.
– Sajnálom. – Előrébb hajolt, és esetlenül magához ölelte Babst. – Jó
újra látni magát.
Babs egy fotelra mutatott.
– Húzd ide, légy szíves, és akkor rendesen tudunk beszélgetni!
A néhány másodperce még álmos vonásai teljesen felélénkültek.
Michael örült, amiért eljött hozzá, még ha hosszú távon semmi eredménye
se lesz a látogatásnak.
– Hogy van? – kezdte.
Babs várt néhány pillanatot, mielőtt mosolyogva válaszolt:
– Ó, kis Mikey! Csak nem azért kerestél fel ennyi év után, hogy ezt
kérdezd?
Michael Babs szemének csillogásából látta, hogy csak ugratja, az esze
még mindig úgy vág, mint régen. Feltartotta a kezét.
– Rajtakapott.
Babs előrehajolt és megpaskolta a férfi térdét, mintha még mindig az a
kisfiú lenne, aki akkor volt, amikor utoljára találkoztak.
– Mit tehetek érted, Mikey?
Michael úgy érezte, egy másik életben van, amikor még Daisy nénin
kívül mások is Mikey-nek szólították, s a fia jutott eszébe, bár az igazat
megvallva, alig volt, hogy nem Jaké járt a fejében. A kis Jake olyan
sebezhető és mégis olyan életerős. Egy élet, ami egyszerűen elfogyatkozna,
ha nem lenne a gép. Az emberek mindig bátornak mondták Michaelt, de
amin ő ment keresztül, semmi nem volt ahhoz képest, amit a fia nap nap
után szenved el. Az a valódi bátorság. Lazított a gallérján, hogy kicsit
lehűtse magát, a torkát szorító nagy gombóc szinte lehetetlenné tette, hogy
megszólaljon. Visszatartott könnyek csípték a szemét, veszélyesen közel
ahhoz, hogy kicsorduljanak.
– Babs, szükségem van a segítségére.
Az asszony kihúzott egy zsebkendőt az asztal túloldalán álló dobozból,
és Michael kezébe adta. A zsebkendőt látva Michaelnél eltört a mécses, és
könnyek gördültek le az arcán. Szégyenében gyorsan letörölte.
 – Sajnálom – szipogta. – Néha nehéz mindet benntartani.
Michael biztonságban érezte magát abban a füles bőrfotelban, így,
hogy senki nem vár tőle semmit. Vett egy nagy levegőt, és folytatta:
– Nem is tudom, hol kezdjem, ezért, kérem, legyen velem türelmes.
Utálom, hogy fel kell hoznom a múltat, főleg, hogy milyen borzalmas volt,
de emlékszik még a balesetre?
Babs felvonta a szemöldökét, és hitetlenkedve nézett vendégére.
– Elnézést, persze hogy emlékszik. Hiszen hogyan is felejthetnénk el
azt az éjszakát? Mindannyiunk élete örökre megváltozott, és… – Michael
azon kapta magát, hogy összevissza beszél, és fejbe tudta volna vágni
magát, amikor eszébe jutott, mi történt Selwynnel. Tudta, hogy úgy
hangzik, mintha csak most jutott volna eszébe, ami igaz is volt, de képtelen
volt megállni, hogy ne kérdezze meg. – Hol van Selwyn? Úgy értem,
még… mindig velünk van? – Elszégyellte magát, amiért ilyen esetlenül
tette fel a kérdést, azt kívánta, bárcsak Beth is ott lenne mellette, hogy
kihúzza a gödörből, amibe beleásta magát.
Babs a fejét rázta.
– Kétezerben halt meg, tüdőgyulladásban, hatvankilenc éves volt.
Huszonnégy évig élt azokkal a sérülésekkel, és nem hiszem, hogy egyetlen
nap is volt, amikor sajnálta volna magát. Valóban hihetetlen férfi volt,
szerencsés voltam, hogy a felesége lehettem.
– Ő volt szerencsés, hogy ott volt neki, Babs – állapította meg
Michael.
Babs egy legyintéssel elintézte a dolgot.
– Ez a szeretet, Mikey. Az ember kitart azok mellett, akiket szeret.
A látogatás kezd olyan élménnyé válni, ami alázatosságra neveli az
embert, gondolta Michael.
– És a lánya, Lorraine?
Babs arca azonnal felragyogott.
– Az Államokban él, Kaliforniában, egy sebészhez ment hozzá, de
most már mindketten nyugdíjasok. Szép életük van. – Körbepillantott a
barátságos helyiségen. – Mit gondolsz, ki fizet mindezért?
– De jó! – mondta Michael, és próbálta kitalálni, hogyan terelhetné
vissza a beszélgetést a balesethez.
A konyhából kihallatszott a készülődés, és sült csirke illata szivárgott a
nappaliba.
 – Nem sokára kész a vacsorája, jobb lesz, ha nem kertelek tovább. –
Az asszony várakozó arckifejezése adta meg az erőt ahhoz, hogy folytatni
tudja. – Őrültségnek fog hangzani, de tudta, hogy Petula aznap szült egy
kisbabát?
Tessék, kimondta, most már nincs visszaút. Babs szeme elsötétedett,
úgy tűnt, óvatosan megválogatja a szavait.
– Ami azt illeti, igen, tudtam róla. Segítettem neki világra hozni. –
Magasra emelte az állát. – Nem szégyellem, amit tettünk, ha ez jár a
fejedben. Tudod, helyesen cselekedtünk. A kislány meghalt volna, ha Petula
haza akarja vinni.
Michael egyetértőn bólintott.
– Igen, tudom. De eszébe jutott valaha, hogy vajon mi lett vele? Úgy
értem, a kisbabával.
– Régebben sokat gondoltam rá, főleg az első évben, de most már
régóta nem jut eszembe.
– Daisy is ott volt, ugye?
Babs biccentett.
– Nem ment volna a segítsége nélkül. Zseniális volt a szülésnél,
nagyon kedves volt Petulával, és ő keresett a kicsinek olyan helyet, ahol
biztosan megtalálják.
– A Claremont Villas vendégház.
Babs a homlokát ráncolta.
– Igen, a név ismerősnek hangzik. Én nem mentem Daisyvel.
Túlságosan lefoglalt, hogy feltakarítsak és vigyázzak Petulára.
– Úgy tűnik, Daisy mindenáron meg akarta tudni, mi történt azzal a
kisbabával. Közel egy évvel később magával vitt engem Blackpoolba, és a
kisbaba még mindig ott volt. Mary Roberts Bethnek keresztelte, és a
sajátjaként nevelte.
Babs eltátotta a száját.
– Daisy sosem mondta, hogy visszament, de gondolom, érthető volt
részéről. És a kicsi jól volt, azt mondod?
– Remekül. Daisy néni ezért sem vitte tovább a dolgot. Azután évente
visszajártunk Blackpoolba… Beth és én összeházasodtunk.
Michael hátradőlt a fotelban, és várta, hogy Babs megeméssze a
hallottakat. Lehet, hogy az idős hölgy esze még mindig éles, de ez azért
neki is bele fog telni egy kis időbe.
 Babs szólásra nyitotta a száját, mintha kérdezni akarna valamit, de
aztán úgy tűnt, meggondolta magát. Gyorsan megrázta a fejét, mintha ki
akarná tisztítani, majd mutatóujját a halántékára tette, és becsukta a szemét.
– Miért mondod el nekem mindezt? – kérdezte végül.
Michael mesélt neki Jake-ről, és hogy kétségbeesetten keresnek
vérrokonokat.
– Az utolsó reményünk, hogy megtaláljuk Beth apját, de Mary semmit
nem akart elmondani róla Bethnek. Persze, most már tudjuk, hogy miért,
mivel ő maga sem tudta. Mary még azelőtt agyvérzést kapott, hogy Jake
állapota rosszabbra fordult, ezért nem is tudhatta, milyen fontos ez nekünk.
– Michael gyengéden megfogta Babs kezét, mintha így ki tudná
kényszeríteni belőle az információt, amire szüksége volt. – Babs, nem
mondta el Petula Lorraine-nek, hogy ki volt a kisbaba apja?
Babs egy újabb zsebkendőért nyúlt, és halkan belefújta az orrát.
– Úgy sajnálom, ami a fiaddal történik, Mikey! El sem tudom
képzelni, milyen nehéz lehet nektek. Petula nem mondta el nekünk, ki volt
az apa, néhány hónappal később tudtuk meg a naplójából.
Michael előrecsúszott a fotelban.
– Igazán? Tudja a nevét?
Babs úgy mondta ki, mintha nyilvánvaló lenne, és Michael ostoba,
amiért egyáltalán feltette a kérdést.
– Jerry, természetesen. Jerry Duggan.
Ahogy felfogta, amit hallott, Michael hátrarogyott a fotelban.
– Úgy érti, Jerry, Daisy fia?
Babs bólintott.
– Pontosan. De meglep, hogy te nem tudtad…
Michael félbeszakította, felállt, és kis körben járkálni kezdett,
miközben a hajába túrt.
– Azt mondja, Daisy Beth nagyanyja?
– Igen, az, de…
Michael az órájára pillantott, és próbálta kiszámolni az időeltolódást.
Azonnal fel kell hívnia Daisyt.
– Ez hihetetlen! Mit szól majd, ha elmondom neki?
Babs feltápászkodott a fotelból, és kezét Michael karjára tette.
– De hiszen már tudja, kedves. Daisy mindig is tudta.
 41.

Ahogy kiért az utcára, Michael azonnal kivette telefonját a zsebéből. A

kijelző életre kelt, és ő felnyögött magában, amikor meglátta a bal felső
sarokban, hogy nem fogadott hívásai voltak. Amikor lehúzta az ikont, látta,
hogy összesen hat: négy otthonról és kettő Beth telefonjáról.
Ahogy az ujjai a képernyőn futottak, a rettegés úgy nehezítette el a
gyomrát, mintha megevett volna egy óriási, hájas tésztából készült pitét.
Beth telefonján a hangposta jelentkezett. Michael tenyere bizseregni
kezdett, úgy érezte, mintha az ujjai kövér kolbászok lennének, amikor egy
taxitársaság száma után kutatott a névjegyzékben. Azt mondogatta
magában, hogy minden rendben, a felesége csak nem bírta megvárni, amíg
hazaér, és kíváncsi, hogy mit tudott meg, ami érthető. Bethre vallana, hogy
hírekért nyaggassa, ahelyett, hogy megvárná, amíg ő felhívja.
Már hazafelé tartott a taxiban, mire Beth végre felvette. Rekedtnek és
fáradtnak hangzott, a férfi egyből tudta, hogy a kezdeti félelmei
beigazolódtak. Egy rövid, feszült beszélgetés után Michael le is tette a
telefont, és előrehajolt, hogy beszéljen a sofőrrel.
– Változott a terv, barátom. A manchesteri gyermekkórházba, legyen
szíves, amilyen gyorsan csak lehet.

Michael berontott a kórház ajtaján, az esőkabátja úgy szállt mögötte, mintha

egy kórházi drámában szerepelt volna. Ahogy a recepciós pult felé tartott,
hátrasimította vizes haját.
– A fiamat úgy egyórája hozták be, Jake McKinnon.
A nővér beütött valamit a gépbe, és átolvasta a névlistát.
– Felvitték az osztályra. Szólok egy segédápolónak, hogy kísérje fel
hozzá.
Egy olyan emberhez képest, aki napi szinten látott ilyesmit, a nő
arckifejezése együtt érző volt, és Michael hálás volt neki, amiért nem úgy
kezelte a fiát, mintha csak egy lenne a sok beteg közül.
– Köszönöm! – nyögte ki.
 Előbb látta meg Betht, mint a felesége őt. Jake ajtaja előtt állt, az
üveget simogatva nézett a szobába, Galen a másik kezében lógott. Michael
gyorsított a tempóján, és megszólította, ahogy közelebb ért. Beth feléje
fordult, tett egy lépést előre, a karjába vetette magát, és úgy rogyott össze,
mint egy marionett baba, aminek elvágták a madzagjait. Sírásának hangját
Michael gallérja tompította.
– Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Hogy van? – Gyengéden
eltolta magától a feleségét, hogy ő is megnézhesse a fiát az ablakon
keresztül, mint az állatkertben.
Jake fekvő alakját szinte teljesen belepték a kábelek. Több gép
csipogott és villogott mellette, és három nővér nyüzsgött körülötte értékeket
figyelve és eredményeket ellenőrizve.
– Most stabil az állapota, de behívták doktor Applebyt – válaszolta
Beth. Feltartotta Galent, és megpróbált mosolyogni. – Kérte, hogy vigyem
be.
Michael fogta a majmot, és megszagolta kedvenc gyerekkori játéka
fejét. Nézte, ahogy a nővér gyengéden megsimogatja Jaké homlokát,
mielőtt megfogja a csuklóját, és az órájára néz.
– Mondd el, mi történt!
– Az én hibám, Michael.
– Ugyan már, Beth! – Erősebben szorította a felesége vállát. – Nem
hibáztathatod magad mindenért.
Úgy tűnt, Michael kedves szavai erőt adtak neki a folytatáshoz.
– Fent volt az emeleten, a szobájában legózott. Tudom, hogy a
kandalló előtt szeret vele játszani, de fel akartam porszívózni, hogy egyszer
rend legyen. Már ezer éve nem érzem úgy, hogy képes lennék valami olyan
hétköznapi dolgot csinálni, mint a házimunka, de észrevettem, hogy a
szőnyeg tele van müzlidarabkákkal és félig elfogyasztott kekszekkel. A por
a kandallópárkányon tíz centi vastag volt, és az a késztetésem támadt, hogy
kitakarítsak. Jaké nem nagyon ellenkezett, amikor mondtam neki, hogy fel
kellene vinnünk a legódobozát, még segített is összeszedni a kockákat. –
Michaelre mosolygott. –Olyan jó gyerek!
– Nekem nem kell mondanod. Folytasd! – unszolta.
– Amikor felért, kiborította a dobozt a szobája padlójára, és épített
tovább. Mondtam, hogy pár percen belül viszek fel neki meleg tejet. Aztán
megszólalt a csengő, és azelőtt elfordultam tőle, hogy válaszolt volna. –
Betht kirázta a hideg, és elcsuklott a hangja. – Elaine volt, a szomszédból,
csak meg akarta kérdezni, hogy van Jake, és behívtam egy csésze teára. –
Felnézett a férjére, hogy megerősítést kérjen tőle, hogy nem csinált semmi
rosszat. – Úgy értem, küldtem volna el?
– Persze, te csak udvarias voltál. És aztán mi történt?
– Michael, esküszöm, tíz percnél tovább nem volt egyedül, de amikor
felvittem neki a tejet, a hátán feküdt a földön, a szeme félig csukva, és
teljesen mozdulatlan volt. – Beth hangosan felsírt. – Azt hittem, meghalt.
Annyira sajnálom, az én hibám!
Michael szorosan megölelte a feleségét, a válasza határozott volt:
– Beth, nem a te hibád. Nem tudom, hányszor kell még elmondanom,
hogy ne hibáztasd magad mindenért.
Michael a molyrágta majomra nézett. A szőre már kikopott, és
hiányzott az egyik szeme, de a hatalmas mosoly még mindig
megnyugtatóan ült az arcán. Megsimogatta a játék fejét, és eszébe jutott a
saját apja. Galen volt az egyetlen kapocs, ami még Karihoz fűzte, szívbe
markoló emlékeztetőjeként az apja utolsó tragikus napjának.
– Apám elhatározta, hogy megnyeri nekem Galent a vidámparkban.
Nyűgös voltam, mert elvesztem, és azt hittem, nem látom többé. Soha nem
fogom elfelejteni a megkönnyebbült arckifejezését, amikor Babs visszavitt
hozzá. Sokáig szorított magához, olyan erősen, hogy alig kaptam levegőt,
és nem szólt semmit. Szerintem akkora kő esett le a szívéről, hogy meg sem
bírt szólalni, és nem akarta, hogy sírni lássam. – Michael Jake-et nézte,
ahogy mozdulatlanul fekszik az ágyban. – Most már tudom, mit érzett. Azt
hitte, hogy elvesztette a fiát, és rettegett.
– Még mindig hiányzik, ugye?
– Hatéves koromban halt meg, Beth. Negyven év hosszú idő, de igen,
azt kívánom, bárcsak több időnk lett volna!
Mindketten megfordultak, amikor meghallották dr. Appleby
közeledését.
– Jó estét, Beth, Michael! – A további formaságoktól eltekintett, és
beszámolt nekik Jake állapotáról. – Attól félek, a tesztek megerősítették,
hogy Jake elvesztette a vesefunkciója kilencven százalékát, ami azt jelenti,
hogy elérte a veseelégtelenség végstádiumát. – Adott nekik egy kis időt,
hogy megemésszék a szavait. – Tudom, hogy ez szörnyű hír, de azt akarom,
hogy tudják, Jake továbbra is kapni fogja a dialízist, és az megfelelően el
fogja látni a vese feladatát. Néhány napig benntartjuk, hogy megfigyeljük
az állapotát, aztán nyugodtan hazavihetik, és folytathatja az éjszakai
dialízist, amíg megfelelő donort találunk.
– De az meddig fog tartani, doktor úr? – kérdezte Beth.
Dr. Appleby felvonta a szemöldökét.
– Donort találni? Őszinte leszek, évekbe is telhet, de lehet, hogy
szerencsénk lesz, és már jövő héten sikerül. Igazán csak szerencse kérdése.
Michael karon fogta Betht, és Jake ablaka felé biccentett.
– Mikor mehetünk be hozzá?
Dr. Appleby elmosolyodott.
– Beszélek a nővérrel, és meglátjuk, mit tehetünk. – Megpaskolta Beth
vállát. – Ne ijesszék meg túlságosan a gépek, egyelőre csak megfigyeljük,
és a jelek biztatóak.

Beth megfogta a fia apró kezét, és megnyugtatta a belőle áradó melegség.

Jake szeme csukva volt, békésnek tűnt, annak ellenére, hogy úgy tekeregtek
a kábelek törékeny kis teste körül, mint a spagetti.
– Tudtad, hogy csak a népesség egyharmada regisztrált szervdonor?
– Gondolom, ez nem olyasmi, ami eszükbe jut az embereknek, hacsak
nem érinti őket közvetlen ül – válaszolta Michael. – Hiszen mi is csak
nemrég regisztráltattuk magunkat.
– A legszörnyűbb az egészben, hogy tudom, nagyon boldog leszek,
amikor donort találnak Jake-nek, de az csak akkor fog megtörténni, ha
valaki meghal. Hogy lehetünk boldogok, amikor egy másik család éppen
akkor veszít el valakit, akit nagyon szerettek?
– Nehéz helyzet – értett egyet Michael. – De talán vigaszt jelent majd
a rokonainak, hogy tudják, a szerettük tovább él valaki másban. – Vállat
vont. – Nem tudom, talán azt jelenti, hogy a halála nem lesz hiábavaló.
– Nem, gondolom, nem. – Beth a férjére pillantott. – Még nem is
mesélted, hogyan alakult a nyomozásod. Gondolom, semmit nem tudtál
meg… vagy igen? – Beth észrevette, hogy a férfi szemhéja meg-rezdült. –
Michael!
– Ne itt, menjünk ki!
Beth puszit lehelt Jake homlokára, becsúsztatta mellé Galent a takaró
alá, és követte Michaelt a folyosóra.
– Igyunk egy kávét! – javasolta a férfi.
Beth megragadta a karját, és visszatartotta.
– Nem, most mondd el, mit tudtál meg!
 Michael lopva végignézett a folyosón, mintha valami szuper titkos
információt akarna megosztani vele.
– Igen, megtudtam valamit.
Beth érezte, hogy elgyengül a térde.
– Igen?
– Megtudtam az apád nevét. – Egy másodpercre elhallgatott. – De nem
fog tetszeni.
Beth nem titkolta türelmetlenségét.
– Az isten szerelmére, Michael, bökd már ki!
Michael Beth könyöke alá tette a kezét, és felesége várakozó arcába
nézett.
– Daisy fia, Jerry.
Az asszony jó ideig tátott szájjal meredt Michaelre, mielőtt meg tudott
szólalni:
– Mi? Nem, az lehetetlen! Daisy biztosan mondott volna valamit.
Michael egyetértett.
– Tudom, hihetetlen, hogy ennyi éven át titokban tartotta. Úgy értem,
Daisy a nagyanyád, Beth.
Ahogy felfogta Michael szavait, Beth gondolatai Daisy felé terelődtek,
és az életükben betöltött szerepére. A szárnya alá vette a hatéves Michaelt,
ő mutatta be őket egymásnak, és ennyi éven át megtartotta Mary titkát.
Michaellel mindketten ugyanannyira szerették, mintha vérszerinti
családtagjuk lett volna, és mint kiderült, az is.
– De miért nem mondott semmit? Nem értem.
– Három hónapja ment el, Beth. Emlékezz, hogy fogalma sincs arról,
hogy Jake állapota rosszabbodott. Biztosan tett valamiféle ígéretet
anyádnak… Marynek, hogy nem fedi fel, kik voltak a szüleid.
Beth benyúlt a táskájába.
– Most azonnal fölhívom.
Michael óvatosan kivette kezéből a telefont.
– Beth, kérlek! Tudom, hogy nagyon megrázott a dolog, de ne ronts
ajtóstul a házba! Holnapután már otthon lesz, akkor majd beszélünk vele, és
meglátjuk, ő mit mond.
– De…
Michael a felesége ajkára tette az ujját.
– Te is hallottad, mit mondott doktor Appleby. Jake állapota stabil, a
gép jól működik, és nincs közvetlen veszélyben. Ilyen sokáig vártunk, pár
napot még kibírunk.
 42.

– Tölthetek még egy pohár pezsgőt, Mrs. Duggan?

Daisy felnézett a mosolygó légiutas-kísérőre, és csodálkozva látta,
hogy tökéletes sminkje még mindig frissnek és hamvasnak néz ki, pedig
már több órája a levegőben voltak. Biccentett és feltartotta a poharát. Az
üzleti osztályra szóló jegy egy vagyonba került, akkor már élvezze ki,
minden előnyét.
– Igen, az csodás lenne, legyen szíves.
A nő szakértőén teletöltötte a poharát, aztán feltette ugyanazt a kérdést
a mögötte ülő utasnak.
Három hónapos távollét után Daisy alig várta, hogy hazamehessen. A
tél legrosszabb része már biztosan véget ért, örült, hogy hamarosan
elérkeznek a meleg tavaszi napok, amiket a kertjében tervezett eltölteni.
Megnyomta a széke oldalán lévő gombot, és az lassan hátraereszkedett,
mint egy fogorvosi szék. Hálásan kinyújtóztatta a tagjait, és elgondolkodott,
vajon még meddig engedik öreg csontjai, hogy ilyen megterhelő utazásra
induljon.
Miután megitta a pezsgőt, kivette a kényelmi csomagot az előtte lévő
szék zsebéből. Krémet kent az arcára, és feltette a szemmaszkot. Ha a
repülés utolsó néhány óráját alva tölthetné, remélhetőleg valamivel
kipihentebben érkezik meg. Mikey kimegy elé a reptérre, és Daisy nagyon
várta már, hogy újra láthassa. Olyan volt, mintha a fia lenne, és nagyon
hiányzott neki. A fiú élete nem is alakult olyan rosszul, és Daisy tudta, hogy
ehhez ő is nagyban hozzájárult. De valójában Mikey is megmentette az ő
életét azzal, hogy okot adott arra, hogy reggelente felkeljen, főzhetett,
köthetett neki, szerethette, és ezért örökké hálás lesz neki. Most boldog
házasságban él, saját családja van, és Daisynek ebben is szerepe volt.
Nyolcvanöt évesen tudta, hogy valószínűleg nem sok ideje van már, de
nyugodtan fogja itthagyni ezt a világot, abban a tudatban, hogy annak a
rémült kisfiúnak, aki elvesztette az imádott apját, és akit elhanyagolt az
anyja, mégiscsak jó élete lett.
A kis Jake jutott eszébe, aki olyan sok mindenben hasonlít az apjára:
csendes és komoly, és annyira bátor. Egész életében ki-be járkált a
kórházból, mégis mennyi mindent elviselt ilyen fiatalon. És ott volt Beth.
Daisy az ő életének alakulásában is nagy szerepet játszott, bár neki erről
fogalma sem volt. Mélyen elszomorította, hogy nem volt otthon, amikor
Mary meghalt, mert tudta, hogy Beth mennyire közel állt az anyjához.
Abban a pillanatban vissza akart térni, ahogy megtudta, de Mikey
meggyőzte, hogy maradjon ott, ahol van, és élvezze ki az időt, ami még a
nyaralásából maradt. Igaza volt, lesz bőven ideje tiszteletét tenni Mary
sírjánál, amikor hazaér. Ha valaki megértette volna, miért nem jött vissza,
az Mary. Daisynek semmi kétsége nem volt afelől, hogy annyi éve helyesen
cselekedett, amikor Mary küszöbén hagyta a gyámoltalan, törölközőbe
bugyolált kis csomagot.
Daisy érezte, ahogy rázkódni kezd a gép, amikor megkezdték a leszállást a
vastag felhők között. Nagyot ásított, hogy megnyugtassa a fülét, amikor a
légiutas-kísérő finoman megkérte, hogy állítsa vissza a székét ülő
pozícióba. Elkezdte bepakolni a holmiját a táskájába, és visszavette a
cipőjét feldagadt lábára. A táskára rátette a plüssmacit, amit Jake-nek vett a
repülőtéren, és elhelyezkedett az utazás utolsó pár percére.
A repülő ide-oda rángatózott a felhőben, miközben a magaslati szelek
jobbra-balra kapták, és Daisy tenyere izzadni kezdett aggodalmában.
Szorosan becsukta a szemét, amikor érezte, hogy kieresztették a kerekeket,
és várta, hogy a kifutóhoz érjenek. Csak akkor volt képes kifújni a levegőt
és kinézni az ablakon, amikor meghallotta a gép biztonságos földet érését
jelző huppanást. Szürke félhomály uralkodott odakinn, annak ellenére, hogy
a gyenge nap vitézül harcolt a felhőkkel. Esni ugyan még nem esett, de
szemerkélni kezdett a kora reggelen. Daisy elmosolyodott. Hazaért.

Michael és Beth az érkezők számára kijelölt terminálban várták Daisyt, a

rájuk telepedett csöndet idegesség és szorongás szülte. A férfi újra
felpillantott a táblára, és Daisy járatának számát keresve végigfutott a listán.
– Nézd, földet értek! – mutatta Michael. – Hamarosan megérkezik.
– Csak megcsörgetem Elaine-t, hogy nézzen rá Jake-re.
Michael a feleségére meredt.
– Bocsánat, igazad van. Tíz perce hívtam utoljára, igaz?
Jake-et az előző napon engedték ki a kórházból, természetes volt, hogy
Beth nem szívesen hagyta egyedül. De Daisyt is látni akarta. A kisfiú
állapota stabil volt, otthon kapta a dialízist éjszakánként, és mindannyian
megpróbáltak derűsen hozzáállni a helyzethez, és a legjobb tudásuk szerint
élni tovább az életüket. Nem volt más választásuk. Elaine-t felszerelték
Beth mobilszámával, Michaeléval, a kórház 36-os osztályának közvetlen
telefonszámával, és dr. Applebyével. A kórházi táska mindig ott volt az
előszobában, készen a boldog napra, amikor majd megkapják a hívást, hogy
találtak egy vesét.
Michael látta meg Daisyt először, amikor kilépett a dupla ajtón, és
próbált egyenes vonalban haladni a bőröndökkel megrakott kocsiját tolva.
Annak ellenére, hogy fáradtnak látszott, csak úgy sugárzott róla az
egészség, ezüstszínű haja elütött barna bőrétől. Amikor észrevette őket,
nagyon megörült, és magasba emelt kézzel integetett nekik, amitől a kocsi
élesen balra kanyarodott és nekiment egy bosszús utas lábának.
– Elnézést – motyogta Daisy.
Michael odasietett segíteni, melegen megölelte üdvözlésül, és puszit
nyomott az asszony arcára. Beth mögötte ácsorgott, még mindig nem tudta,
hogyan is kezelje a helyzetet. A férje megtiltotta neki, hogy a rá jellemző
módon, meggondolatlanul hozza fel a témát.
– Hogy van, Daisy néni? Jól néz ki.
Daisy Michael karjára tette a kezét.
– Nagyon jól szórakoztam, igazán, de jó újra itthon lenni. Mindenütt
jó, de a legjobb otthon. – Észrevette Betht is. – És Beth, milyen kedves,
hogy mindketten kijöttetek elém! – Maga felé húzta a fiatalabb nőt, és a
kezébe vette az arcát. – Kimerültnek látszol, és fogytál is. Nagyon
megviselt anyád halála. – Elhallgatott és körbenézett. – Hol van Jake?
Az érkezők csarnoka határozottan nem a megfelelő hely arra, hogy
kitárgyalják egy élet titkait. Michael a kijárat felé terelte Daisyt.
– Jól van, otthon van Elaine-nel. Párszor be kellett vinni a kórházba,
amíg nem volt itthon, de most már jobban van.
Daisy megtorpant.
– A kórházba? Mikey, mi az ördögért nem hívtál?
– Már jól van, Daisy néni. Nézze, hazavisszük, forralunk egy kanna
vizet, és megbeszéljük egy csésze tea mellett.
Miután Michael átvette tőle a poggyászkocsit, Daisy Bethbe karolt.
– Sajnálattal hallottam az édesanyádról, Beth.
– Igazán? És…
Michael figyelmeztetően visszanézett a válla fölött. A férjének igaza
van. Még várhat.
Daisy otthonának illata mindig visszaröpítette Michaelt a gyerekkorába. A
méhviasz, amivel a mahagóni tálalószekrényt fényezte, nemcsak a fába, de
a házába is beleivódott.
– Bekapcsoltam a fűtést – mondta Michael, miközben Daisy elforgatta
kulcsát a zárban.
– Rendes tőled, Mikey kedves.
– És tettem a konyhába tejet meg kenyeret.
Daisy kinyújtotta a kezét, és összeborzolta a férfi haját.
– Még mindig jó fiú vagy. – Daisy Bethhez fordult: – Ugye, milyen jó
fiú? Ne hagyd megszökni, Beth!
Beth halvány mosolyának esélye sem volt elérni a szemét.
Daisy a homlokát ráncolta.
– Nagyon csendes vagy, Beth. Minden rendben? – Megfogta Beth
karját. – Jake az, igaz? Valamit nem mondotok el nekem. Mikey… mi
történt?
– Menjünk be és üljünk le a nappaliban – ajánlotta Michael. – És akkor
elmesélünk mindent.
– Rendben – bólintott Daisy bizonytalanul. – Előtte még gyorsan
bedobok egy mosást. Ki kell…
Beth nem bírta tovább, és félbeszakította:
– Az isten szerelmére, Daisy, menjen és üljön le, legyen szíves! Meg
kell beszülnünk valamit.
Annak ellenére, hogy le volt bámulva, Daisy arcából kifutott a szín.
– Tudtam, hogy valami nincs rendben, éreztem a csontjaimban. Mi
történt?
Michael az ajtó felé mutatott.
– A nappaliban, Daisy néni… kérem.
Daisy leült a háromszemélyes kanapé közepére, Michael és Beth pedig
a kandalló elé álltak. Beth karba tett kézzel meredt rá.
– Úgy érzem, mintha az ítélőszék előtt állnék. – Daisy megpróbált
felnevetni, de csak ideges kacaj jött ki a száján.
– Mindent tudunk – közölte Beth.
Daisy előrecsúszott a kanapé szélére. Mindig is félt attól, hogy eljön ez
a nap, de azt remélte, hogy az övé lesz majd az irányítás. Ezt a titkot
magával akarta vinni a sírba, de a jelek szerint a tette következményei
mégiscsak utolérték. Vett egy nagy levegőt, és felkészült a kérdésözönre.
 43.

Úgy tűnt, soha nem ér véget a csend, ami rájuk telepedett. Michael szólalt
meg először. Próbált nem mérgesnek hangzani, hiszen Daisy mégiscsak
végig Beth és Mary érdekeit tartotta szem előtt.
– Emlékszik még erre? – Előhúzta a borítékot zakója belső zsebéből.
Daisy kinyújtotta érte a kezét, és a saját ismerős kézírását
tanulmányozta.
– Gondolom, ez az a levél, amit Marynek írtam. – Halkan beszélt. –
Hol találtátok meg?
– Anyunál – felelte Beth. – Vagyis, amikor azt mondom, anyunál…
– Ne légy ilyen, Beth! – Daisy fáradtnak tűnt. – Mary volt az anyád,
semmi sem változott.
– Kivéve, hogy valójában nem ő volt az anyám, nem igaz? –
ellenkezett Beth.
– Az anyád volt, minden szempontból, ami számít. – Daisy előrehajolt,
és megfogta Beth kezét. – Nézd, tudom, hogy szörnyű megrázkódtatásként
érhetett, de Mary akkor sem szerethetett volna jobban, ha ő ad neked életet.
Nem tudhattam, de akkor, amikor a küszöbén hagytalak, nem választhattam
volna nála gondoskodóbb vagy szeretőbb embert, hogy felneveljen téged. –
Elhallgatott, és megsimogatta Beth kezét. – Persze akkor még nem tudtam,
hogy nem fog átadni a hatóságoknak, de istennek hála, hogy nem tette.
Csak egy évre rá tudtam meg, hogy megtartott, és mind a ketten olyan
boldogok voltatok. Hogyan szakíthattalak volna el benneteket egymástól? A
legnehezebb elöntés volt, amit életemben hoztam. Minden porcikám azért
sikoltott, hogy felkapjalak és hazahozzalak magammal, de már túl késő
volt. Kegyetlenség lett volna, egyszerűen képtelen lettem volna ezt tenni
Maryvel. – Szünetet tartott. – Vagy veled.
Betht nem nagyon hatotta meg a válasz, és visszahúzta a kezét.
– És azt elmondaná nekünk, hogy miért ment vissza Blackpoolba,
hogy megtudja, mi történt velem? – Beth tudatában volt, hogy úgy beszél,
mint egy különösen agresszív ügyész.
– Csak… én… csak kíváncsi voltam. Úgy értem…
– Tehát semmi köze nem volt ahhoz, hogy az unokája vagyok?
 Daisy Bethre meredt, aztán lopva Michaelre pillantott. A férfi tekintete
kőkemény volt, és lüktetett az arca, ahogy összeszorította az állkapcsát.
Daisy azt kívánta, bárcsak felöltené szokásos biztató mosolyát, de nem
tette. Így hát folytatta:
– Amikor megtudtam, hogy Jerry az apád, már rég Maryvel voltál. Mit
tehettem volna? Úgy értem, nem mintha Jerry képes lett volna gondoskodni
rólad. De utána is az életed része maradtam, bár Marynek sosem mondtam
el, hogy ki vagyok neked. Nem akartam, hogy félelemben éljen, attól
rettegve, hogy mikor vesznek el tőle. És aztán barátnők lettünk, mint tudod,
de higgy nekem, Beth, ha tudtam volna, hogy az unokám vagy, amikor
megszülettél, magamhoz vettelek volna, hát persze hogy magamhoz
vettelek volna, szó nélkül.
Beth Daisy bütykös ujjait nézte, artritiszes ízületei feldagadtak és
eldeformálódtak, papírvékony bőrén keresztül jól láthatók voltak a
kidülledő kék erek. Az, hogy összeszorította a kezét, nem sokat segített
abban, hogy eltitkolja remegését. Beth elszégyellte magát, hogy ennyire
felzaklatta az idős hölgyet. Leült mellé a szófára.
– Bocsánatot kérek, amiért így beszéltünk magával. Csak van valami,
amit még nem mondtunk el. – Michaelre pillantott, aki bátorítóan bólintott.
– Jake állapota sokat romlott, amióta elutazott.
Daisy mondani akart valamit, de Beth felemelte kezét, hogy jelezze, ne
szakítsa félbe.
– Azért nem mondtuk el, mert semmit nem tudott volna tenni, és
tudtuk, hogy valószínűleg rögtön hazasietett volna. – Daisy újra
próbálkozott, de Beth megállította. – Kérem, Daisy, hadd fejezzem be! Jake
veséje csaknem teljesen leállt, átültetésre van szüksége.
Daisy a mellkasához kapott.
– Ó, ne, szegény kisgyerek, ez szörnyű! – Az arcára szorította a kezét.
– Igazad van, el kellett volna mondanod. És azonnal visszajöttem volna.
Beth halványan elmosolyodott.
– Dialízist kap, ami… segít neki, de feltették a várólistára.
Michael odaült melléjük.
– Betht és engem is leteszteltek, de egyikünk sem alkalmas donornak,
ezért próbáltunk rokonokat találni. De tudod, milyen kicsi a családunk, nem
sok az esélye, hogy szerencsénk lesz. Ezért volt olyan fontos, hogy
kinyomozzuk, ki Beth apja. Ő volt az egyetlen reményünk.
Daisy nagy nehezen talpra állt.
 – Hová megy, Daisy néni?
Daisy visszafordult, és Michaelre meredt.
– Mégis mit gondolsz? Hát a telefonért.
Daisy nagy figyelemmel tárcsázta a számot, és megköszörülte a torkát. A
telefon kicsengése tompának és távolinak hangzott, és néhány kattanás után
már bele is szólt az ismerős hang a világ másik végén.
– Helló, Daisy vagyok – kezdte.
– Hazaértél? Jó utad volt?
– Nem rossz, köszönöm.
– Milyen az időjárás? Remélem, nem túl hideg és siralmas.
Daisy figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Otthon van?
– Tessék? Ó… persze, mindjárt szólok neki.
Hallotta, ahogy a hatalmas füstüveg asztalra teszi a telefont, aminél
Daisy is evett az elmúlt három hónapban. Aztán a menye távoli hangja
csendült a konyhájukban, és visszaverődött a csempézett falakról.
– Jerry, anyukád keres.
 44.

Jerry visszatette a telefont a falra, és nekitámasztotta homlokát a hatalmas

tükörfelületű hűtőnek, élvezve a belőle áradó hideget. Aztán ledörzsölte a
zsíros nyomot, amit a tükrön hagyott, felvett egy poharat a
csepegtetőtálcáról, a vízadagoló alá dugta, majd reszkető kézzel a szájához
emelte, és megnedvesítette kiszáradt száját. Az ablakon keresztül nézte,
ahogy a felesége a grillt pucolja a teraszon. Kinyitotta a hűtőt, és kivett
belőle egy üveg rozét, aztán fogott két poharat a polcról, és kiment hozzá.
– Lydia, szívem, abba tudnád hagyni és ideülnél egy kicsit?
Az asszony felnézett, és a homlokát ráncolta.
– Egy perc, és kész leszek. Végezni akarok vele, mielőtt kihűl a víz. –
Belemártotta a szivacsot a mosószeres vízbe, és folytatta a súrolást.
Harmincöt év házasság után Jerry nagyon is jól tudta, hogy felesleges
lenne vitatkozni vele. Meg kell várnia, amíg Lydia neki tudja szentelni a
teljes figyelmét.
A melbourne-i nyár lassan őszbe fordult, az esti hűvösebb levegő a
hidegebb időjárás hírnöke volt. A férfi leült a kipárnázott hintaágyra,
belekortyolt a borába, és hátradöntött fejjel átadta magát a hinta
megnyugtató mozgásának. Becsukta a szemét, és hagyta, hogy amit az
anyja mondott, felélessze emlékezete legsötétebb zugait. Évek óta nem
gondolt a balesetre, mert amikor eszébe jutott, alig bírta elviselni a mindent
felemésztő bűntudatot, ami elárasztotta. Aznap mindenkit cserbenhagyott,
és néhányan az életükkel fizettek a hibájáért. Tudta, hogy akkoriban mit
gondoltak róla az emberek: egy különc, igaz barátok nélkül és
megkérdőjelezhető hobbikkal, a repülőgépek figyelésével és a
harangozásával. Lydia volt az egyetlen, aki igazán megértette. Ha már az
elején eljött volna vele Ausztráliába, az a borzalmas baleset soha nem
történik meg.
Petulára gondolt, és érezte, hogy szégyenében mélyen elpirul. Az
anyja biztosan azt gondolja, hogy az unokája gyengédségben és
szerelemben fogant, nem pedig a Jerryben felgyülemlett feszültség spontán
levezetéséből, ami azzal a sorsdöntő incidenssel végződött Petuláék
folyosóján. Az azt követő hónapokban mindent megtett, hogy elkerülje a
lányt, annyira szégyellte magát förtelmes viselkedése miatt. Az nem
számított, hogy Petula is benne volt, Jerrynek kellett volna uralkodnia
magán. De nem, hagyta, hogy a Lydia iránt érzett érzelmei elhomályosítsák
a helyzetet, és képtelen volt észszerűen gondolkodni.
Kinyitotta a szemét, amikor megérezte, hogy felesége lehuppan mellé
a hintára, s a mozgástól kilöttyent a bor a poharából.
– Töltsek neked is? – kérdezte Lydia.
Jerry bólintott, és odatartotta neki a poharát.
– Köszönöm, szívem.
– Anyukád rendben hazaért? – Lydia levette sárga gumikesztyűjét, és
ledobta a földre. – Meg kell mondanom, kicsit feszültnek tűnt a telefonban.
Talán fáradt.
Jerry az ujjai közt forgatta a pohara szárát, és próbálta kitalálni, hol a
fenébe is kezdje. Lydia csodás anya lett volna, de minden vetélés egyre
nagyobb gyötrelemmel járt. A lesújtó csalódást és a bánatot egyre nehezebb
volt elviselni, és miután a hetedik próbálkozásuk is megbukott, hogy
kihordjon egy babát, Lydia elfogadta, hogy sosem lehet gyereke. És most
azt fogja elmondani a nőnek, akit a legjobban szeret ezen a világon, hogy
apa.
Lydia megsimogatta a combját.
– Nagyon csendes vagy, Jerry. Csak nincs valami baj?
A felesége mindig is hátborzongatóan jó megfigyelő volt, tudta, hogy a
teljes igazsággal tartozik neki, akármilyen fájdalmas is lesz felidéznie a
múltat. Hálás volt, hogy egymás mellett ülnek, és így nem kell Lydia
szemébe néznie. Egyenesen előremeredt, miközben beszélt.
– Lydia, el kell mondanom valamit. – Elhallgatott, és mélyen beszívta
a levegőt. – Van, amit már tudsz, a balesetről és…
Lydia a férje felé fordult.
– Milyen balesetről? Miről beszélsz?
– A balesetről, ami azelőtt történt, hogy ideköltöztem Ausztráliába.
– Édes istenem, miért hozod fel ezt most? Már biztosan van negyven
éve, hogy megtörtént.
– Igazad van – erősítette meg Jerry –, most júliusban lesz negyven éve.
A felesége felé fordult, akinek arcán nem volt smink, csak néhány
szarkaláb szegélyezte a szemét és a száját. Mindig nagyon odafigyelt arra,
hogy bekenje magát naptejjel, és annak ellenére, hogy ezüst szálak szőtték
át a haját, tízzel fiatalabbnak nézett ki ötvennyolc événél. Fiatalkorában
soha nem volt az a hagyományos szépség, de szemrevaló nővé érett, és az
alakja – ami tizenéves korában nyúlánk és fiús volt – még mindig irigylésre
méltó.
– Lydia, el kell mondanom neked, mi történt aznap, aztán annyit
kérdezhetsz, amennyit csak akarsz. Megígérem, hogy őszintén válaszolok
mindenre.
– Megijesztesz, Jerry. Miért vagy ilyen titokzatos?
Jerry felállt, és úgy állt Lydia elé, mintha színpadon volna, és a
felesége lenne a közönség. Élete alakítását kell hoznia. Beszéd közben a
poharát markolta, örült, hogy van mibe kapaszkodnia.
– Nem nekem kellett volna vezetnem aznap, de a pali, akit Selwyn
felkért, hogy vigyen el minket, megbetegedett, és ezért kellett egy önként
jelentkező. Senki nem akart hinni a fülének, amikor felajánlottam, hogy
majd én vezetek, még azt sem tudták, hogy van jogosítványom. Mindegy,
biztonságban odaértünk, és nem volt rossz napunk. Egy kocsmában
találkoztunk, mielőtt hazaindultunk, és én persze csak egy korsóval ittam.
Rendesen haza tudtam volna vezetni, semmi kétség.
Lydia figyelmesen hallgatta, maga alá hajtotta a lábát, és kényelmesen
elhelyezkedett a hintán.
– Folytasd csak, hallgatlak!
– Elindultunk a főúton, és a társaság nagyon jó hangulatban volt,
énekeltek meg minden. Egy idő után éreztem, hogy ki kell mennem a
mosdóba. Mindenki nagyon haza akart már érni, ezért mindannyian
felnyögtek, amikor behajtottam egy benzinkúthoz, de én már alig bírtam.
Biztosan a korsó sör miatt, amit a vacsorához ittam.
– Szóval te vezettél, amikor hazaindultatok… honnan is,
Blackpoolból?
Jerry bólintott.
– A többiek a buszban maradtak, amíg én bementem. Két fickó volt
még a WC-ben, nem nagyon tetszettek nekem, ezért úgy döntöttem, inkább
a fülkét használom a piszoár helyett. Kemény pasasoknak néztek ki,
szkinhedek voltak, sok tetoválással, tudod, milyenek azok. Amikor kijöttem
a fülkéből, heccelni kezdtek, azzal voltak elfoglalva, hogy mit dugdosok,
ami nekik nincs, és hogy miért nem a piszoárt használtam. – Jerry
felnevetett. – Te is emlékszel, mennyire vonzottam a bajt akkoriban. Úgy
tettem, mintha ott sem lennének, de a falnak löktek, és megragadták a
galléromat. Azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem provokáltam őket,
de látták, hogy könnyű célpont vagyok. Aztán, mielőtt nevetve kifutottak a
WC-ből, egyikük elvette a szemüvegemet, és rátaposott.
– Szegénykém! És akkor mit csináltál?
– Te is tudod, milyen vak vagyok a szemüvegem nélkül, sehogy sem
tudtam volna tovább vezetni. Visszamentem a buszhoz, megmondtam
nekik, hogy leejtettem a szemüvegemet, és így nem látok elég jól ahhoz,
hogy vezessek. Nem akartam elárulni nekik, mi történt valójában, mert
akkora hülyének éreztem magam.
– El kellett volna mondanod Daisynek, ő elintézte volna őket.
Jerry felnevetett.
– Valószínűleg igazad van. – Aztán lehalkította a hangját. – Akárhogy
is, Michael apja, Kari, felajánlotta, hogy majd ő hazavezet. Nem voltunk
olyan messze otthontól, és Kari sem ivott sokat, ezért úgy gondoltam, nem
lesz semmi baj. Ő beült a volán mögé, én meg a busz hátsó részébe,
anyuhoz meg a többiekhez. Nem sokkal ezután volt a baleset.
Jerry észrevette, hogy Lydiát kirázza a hideg.
– Szörnyű lehetett.
Jerry átnézett a kerítés felett, a naplementében csillogó öböl vizére.
– Az volt, de látod, hogy az egész az én hibám volt. Ha kiálltam volna
magamért azokkal a szkinhedekkel szemben, nem törik össze a
szemüvegemet, én ültem volna a vezetőülésben, és nem Kari. Én haltam
volna meg. Michael miattam vesztette el az apját. Képzeld el, hogy végig
kell nézned az apád halálát.
Lydia felpattant a hintáról, és átölelte.
– Ne mondj ilyeneket, Jerry! Nem a te hibád volt! – Megsimogatta
férje arcát, és megcsókolta. A hangja elcsigázottnak tűnt, és tele volt
aggodalommal. – Miért hoztad fel most ezt az egészet?
– Még ketten haltak meg Karion kívül. Egy öreg bácsi, Harry, kedves
ember volt, vele töltöttük a napot anyával; és egy fiatal lány, Petula, aki
kirepült a szélvédőn.
– Emlékszem, amikor elmesélted. Milyen borzalmas, szegény lány!
Jerry megfogta az asszony mindkét kezét, és megszorította.
– Az ok, amiért most elmeséltem neked ezt, az, hogy Daisy most
mondta el nekem, hogy Petula terhes volt.
– Ó, ne, akkor a kicsi is meghalt! Hányadik hónapban volt, tudod?
– Már kihordta a babát. Azelőtt szülte meg a kislányát, hogy
elindultunk hazafelé. – Jerry a fejét rázta, ahogy elképzelte, hogyan is
történhetett az egész, és az undor, amit érzett, nyilvánvaló volt az
arckifejezéséből. – A kocsma mosdójában, a földön.
Látta, hogy felesége összezavarodik, a szemét ide-oda kapkodva
próbált összpontosítani.
– Én vagyok annak a kislánynak az apja, Lydia. – Jerry a szájához
emelte Lydia kezét, és megcsókolta. – Van egy lányom. Beth az. –
Megkönnyebbülve kifújta a levegőt, amiért sikerült kimondania a szavakat,
aztán határozottan megerősítette. – Beth az én lányom.
Lydia egyetlen szó nélkül elengedte a kezét, a kerítés felé fordult, és a
vizet bámulta. Jerry néhány másodpercre magára hagyta a gondolataival, de
aztán nem bírta tovább. A felesége mögé lépett, és vállára tette a kezét.
Lydia nem mondott semmit, csak hátrahajtotta a fejét a férje mellkasára.
Apró gesztus volt, de a férfi ebből tudta, hogy megértette. Aztán felkészült,
hogy az utolsó vallomását is rázúdítsa.
– Lydia, vissza kell mennem Angliába, és nagyon nagy szükségem van
arra, hogy velem gyere.
 45.

Michael és Beth egymás mellett ülve, halkan beszélgettek, amíg Daisy

vissza nem ért a nappaliba. Amikor belépett a szobába, elhallgattak.
– El van intézve – jelentette be Daisy. – Jerry néhány napon belül itt
lesz. Attól függ, mikorra kap jegyet.
– Hogy fogadta a hírt? – tudakolta Beth. – Mármint azt, hogy van egy
lánya.
– Nehéz megmondani. Nem gondoltam, hogy telefonon kell majd
elmondanom, sőt, hogy őszinte legyek, azt hittem, soha nem kell
elmondanom neki.
– Nem gondolja, hogy joga van tudni? – kérdezte Michael.
Daisynek nem tetszett Michael vádló hangneme, és azonnal védekezni
kezdett. Éveken át elnyomott érzelmek akartak egyszerre feltörni belőle
önigazolás címén. Próbálta megőrizni hidegvérét, ahogy a döntéseit védte:
– Mikey, akkoriban még nem ismerted Jerryt. Összetörte a szívét, hogy
Lydia családja Ausztráliába költözött. Tudtam, hogy soha nem fog találni
egy másik lányt, aki úgy szeretné, mint Lydia, és ebben igazam is volt. Azt
is tudtam, hogy én vagyok az egyetlen oka annak, hogy itt maradt. Nem
akart magamra hagyni, ennyire gondoskodó volt. Súlyosan megsebesült a
balesetben, pár napig kómában volt, de szépen felépült, és amikor elég erős
lett, ragaszkodtam ahhoz, hogy látogassa meg Lydiát Ausztráliában.
Levegőváltozás kellett neki, mert elég depressziós volt a baleset után,
egyáltalán nem volt önmaga. Lydiával végig tartották a kapcsolatot az alatt
a néhány éve alatt. Lydia minden héten írt neki, ennyire elkötelezte magát
Jerry mellett. – Daisy a fejét ingatta. – Jerry próbált túljutni rajta,
előléptették a bankban, de itt nem voltak igaz barátai, barátnője meg pláne
nem. Magányos volt, és felemésztette a bűntudat, amiért Karinak át kellett
vennie tőle a volánt.
Michael lehajtotta a fejét, amikor meghallotta az apja nevét.
– Így az áldásommal elment Ausztráliába – folytatta Daisy. – Ez volt
az igazi fordulópont az életében. Lydia hű maradt hozzá, és soha nem szűnt
meg szeretni. Jerrynek sikerült jó állást kapnia egy banknál, és sikeres
karrierje lett. – A nyomatékosítás kedvéért így folytatta: – Ti is láttátok a
képeket a melbourne-i házukról; soha nem lett volna ilyen sikeres, ha
Manchesterben marad. Szépek a nyugdíjas éveik, nem kell a pénz miatt
aggódniuk. Minden évben ő veszi meg a repülőjegyemet, mindketten olyan
nagylelkűek. – Egy pillanatra elhallgatott. – Mindegy, elragadtattam
magam. Mikey, kérlek, hoznál nekem egy pohár vizet? Mindjárt szomjan
halok.
Daisy hallotta, ahogy Mikey a konyhában tesz-vesz, teljesen kinyitotta
a csapot, majd várt egy kicsit, hogy hideg legyen a víz. Daisy Bethhez
fordult.
– Nem hagytalak el, Beth. Sajnálom, hogy Jake ilyen rosszul van, de
rendbe fogok hozni mindent, meglátod.
Michael visszatért a vízzel, és Daisy hálásan nyelte le az első nagy
kortyot.
– Csaknem egy évvel a születésed után tudtam meg, hogy Jerry az
apád, Beth. Nagyon megrázott, mondhatom. Még azt sem tudtam, hogy
kapcsolatuk volt azzal a Petulával. Mire megtudtam, Jerry már rég
eldöntötte, hogy Ausztráliában marad, ahol jó helye volt a bankban, és
eljegyezte Lydiát. Az esetlen, gyatra társasági készségekkel sújtott
különcből önbizalommal teli férfivá érett, aki előtt lehetőségek egész sora
állt nyitva. Ha elmondtam volna neki, hogy van egy kisbabája, fennállt
volna a veszélye, hogy egyenesen hazajön Angliába, otthagyja Lydiát és
minden lehetőségét. Hogyan tehettem volna meg ezt a fiammal?
Michaelre és Bethre nézett, helyeslést keresve nézett rájuk, hogy jól
döntött akkoriban. Beth szólalt meg először:
– De nem gondolja, Daisy, hogy ezt a döntést Jerrynek kellett volna
meghoznia?
– Könnyű most ezt mondani, de csak gondolj bele, mi történt volna
veled és Maryvel. Összetörte volna Maryt, teljes szívtelenség lett volna
elszakítani tőle téged, amikor már majd’ egy éve kötődtetek egymáshoz.
– De ennyi éven át megfosztott a lehetőségtől, hogy megismerjem az
apámat.
– Tudom, kedves, nagy dilemma volt. Csak azt tettem, ami szerintem
mindenkinek a legjobb volt. – Daisy Michaelhez fordult. – Nagyon
csendben vagy, Mikey. Te mit szólsz ehhez az egészhez?
– Hogy őszinte legyek, Daisy néni, nagyobb gondjaim is vannak ennél.
– Minden szavát átitatta a kimerültség. – A fiam halálos beteg, azért
aggódom, hogy megfelelő donort találjunk neki, jobban legyen, és
újrakezdhesse az életét. Még csak ötéves, alig élt valamit. Minden más a
múlté, és nem lehet rajta változtatni, nincs is értelme bolygatni. – Kihúzta
zsebkendőjét a zsebéből, és megtörölte a homlokát. – Beszélt Jerrynek
Jake-ről?
Daisy bólintott.
– Ezért jön haza. Találkozni akar a lányával és az unokájával. Meg kell
értenetek, hogy őt is nagyon megrendítette a dolog. Teljesen ártatlan ebben
az egészben, egy pillanatig sem habozott, amikor elmeséltem neki, hogy
Jake milyen beteg. – Elhallgatott, és megpróbálkozott egy óvatos mosollyal.
– Meg akarja csinálni a tesztet, Mikey. – Daisy a plafon felé fordította az
arcát, próbálva visszatartani kicsordulni készülő könnyeit. – Csak azt
remélem, hogy egy nap képesek lesztek megbocsátani nekem.
Michael közelebb lépett, és átölelte. Daisynek csak erre volt szüksége.
 46.

– Mit gondolsz, mit húzzak fel? – Beth feltartotta a sokadik lehetőséget a

tükör elé, már egy halom ruha feküdt a lábánál. – Nem tudom eldönteni,
hogy valami csinosát vagy hétköznapit vegyek-e fel. Úgy értem, ilyenről
soha nem olvasni a magazinokban. Tippek esküvőkre, hogyan öltözz az
irodában, egy randihoz, de ahhoz nincs útmutató, hogy mit húzzon fel az
ember, amikor először találkozik az apjával. -A férjéhez fordult, aki a feje
alatt összekulcsolt kézzel feküdt az ágyon, és csendesen mulatott rajta. –
Ehhez mit szólsz? – Feltartotta a szürke nadrágkosztümöt, ami már hónapok
óta nem volt rajta.
– Szerintem túl hivatalos. És a mostani alakoddal úgyis elvesznél
benne.
Beth vékony csípője elé tartotta a nadrágot.
– Hm, igazad lehet. – Felnőttélete nagy részében diétázott, mindig
próbálta leadni azt a néhány kiló pluszt. Az Atkins-diétától a Dukan-
káposztalevesig mindent kipróbált, de egyik sem volt olyan hatásos, mint a
„felemészt az aggodalom, mert a gyerekem halálos beteg diéta”. Senkinek
nem ajánlotta volna. – Akkor egy farmer és ez a kasmírpulóver.
– Tökéletes választás. De mindegy, mi lesz rajtad, Jerry akkor is
szeretni fog.
– Hm – merengett Beth. – Remélem. Jake alszik még?
– Igen, most néztem be hozzá. A gépnek még úgy egy óra kell,
remélhetőleg nem ébred fel addig.
Beth rápillantott a karórájára.
– Jó, lesz elég időnk, hogy ellenőrizzük a dializáló folyadékot,
megmérjük a lázát, és felöltöztessük, mielőtt indulni kell. Megígértem
Elaine-nek, hogy megcsörgetem, mielőtt elindulunk.
– Mi lenne velünk nélküle?
– Nagyon jó szomszéd, Jake-kel is csodálatosan elvan, nem? És Jake is
nagyon megszerette.
Beth kikefélte a haját, és lófarokba kötötte. Ez a hajviselet kiemelte
magas arccsontját, és vékonyabbnak tűnt tőle az arca, egy réteg alapozóval
és egy kevés szájfénnyel szalonképes is lesz.
 Lementek a konyhába, és Michael kenyeret dobott a pirítóba.
– Egy vagy két szeletet?
Beth tudta, hogy le kell kényszerítenie valamennyi reggelit, de még a
gondolattól is hányingere lett, hogy valamit a szájába kell tennie. Görcsbe
rándult a gyomra, és nem fért bele semmi.
– Csak egyet kérek.
Ránézett Jerry képére, amit Daisy adott neki.
– Emlékszel még rá, Michael?
– Kire, Jerryre? Nem, nem nagyon. Gyerekkoromban sokat játszottam
a szobájában. Daisy megtartotta az összes játékát, és emlékszem, hogy volt
egy komoly vonalzókészlete, amivel mindenfélét rajzoltam. – Bekapcsolta a
vízforralót, majd mosolyogva folytatta a múltidézést. – És volt egy
földgömbje, ami világított. Mindig megkerestem rajta Ausztráliát, és sokáig
néztem, alig bírtam elhinni, hogy a világ másik oldalán lakik.
Beth végigsimított a képen hüvelykujjával.
– Rendes embernek néz ki. Kíváncsi lennék, milyen apa lett volna. –
Megrázta a fejét. – Egyszerűen nem tudom elképzelni, milyen lehet, ha az
embernek van apja.
A pirító kidobott három szeletet, és Michael vajazni kezdte őket.
– Én csak annyit tudok mondani, hogy az apám volt a legfontosabb
ember az életemben. Hogy őszinte legyek, istenítettem. Még mindig
emlékszem arra, amikor elmondták nekem, hogy meghalt. Tudom, hogy
régen történt, de soha nem fogom elfelejteni, ahogy ott feküdtem azon a
kórházi ágyon, és azt kívántam, bárcsak bejönne az ajtón, és azt mondaná,
hogy csak tévedés történt. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy soha
többé nem látom.
– Neked sokkal rosszabb, Michael. Te tudod, mit vesztettél. Nekem
sosem volt apám, akit hiányolhattam volna.
Michael a felesége kezébe adott egy szelet pirítóst.
– Csak előrenézzünk, Beth! A jövő számít, nem a múlt.

Úgy tűnt, soha nem lesz vége a repülőtérre vezető húszperces útnak. Daisy
a hátsó ülésen ült, és némán bámult kifelé az ablakon. A távolban meglátták
a kifutót, csillogott az esőáztatta aszfalt. Beth nyelni próbált, de a szája
teljesen kiszáradt.
Abban a pillanatban felismerte Jerryt, hogy kilépett az érkezők
csarnokába nyíló dupla ajtón. A fényképen kívül, amit Daisytől kapott, még
számtalan másikat látott róla az évek alatt, könnyen észrevette a tömegben.
A haja még mindig dús és sötét, néhány ősz folttal, de a fekete keretes
szemüveg helyett, amit Beth annyiszor látott a Daisy tálalószekrényén álló
képen, modernebb, keret nélküli darabot viselt. Az arca borostás volt, és
nagyon fáradtnak látszott. Lydia mellette jött, meglepően elegáns alakja
volt, és egy halvány rózsaszín pasminakendőt vetett a vállára. Jerry
integetett nekik, amikor észrevette őket a szalagkordon mögött, és
meggyorsította lépteit.
Daisy előrement, hogy üdvözölje.
– Isten hozott itthon, fiam!
Jerry megölelte az anyját, s Beth elkapta a tekintetét Daisy válla felett.
A férfi elmosolyodott, és gyengéden eltolta magától az anyját.
– Bizonyára te vagy Beth. – Kezet nyújtott Beth felé. – Jerry Duggan.
Örülök, hogy megismerhetlek.
Még mindig ki lehetett hallani a manchesteri akcentusát, de már az
ausztrál hanglejtés uralta a magánhangzóit, az ő kiejtésével a neve inkább
„Bész”-nek hangzott. Beth mosolyogva elfogadta a felé nyújtott kezet.
– Én is örülök… ööö… Jerry. – Beth gondolkodott, hogy apának
szólítsa-e, de amikor elérkezett a pillanat, ráébredt, hogy még soha senkit
nem hívott így, és a torkán akadt a szó.
Michael odalépett hozzájuk, és ő is kezet nyújtott.
– Jerry, örülök, hogy végre találkozunk. Köszönöm, hogy eljöttél!
– Szóra sem érdemes, semmi nem állhatott volna az utamba. Hadd
mutassam be a feleségemet, Lydiát!
A Daisyhez vezető út kissé feszültre sikerült, senki nem akarta felhozni
Jake-et, és hogy miért utazott Jerry és Lydia több mint tizenötezer
kilométert, hogy találkozzanak velük. Csak a repülőútról és az időjárásról
beszélgettek, és mire a ház elé értek, Beth már alig várta, hogy
kiszállhasson az autóból.
– Ki szeretne egy rendes csésze teát? – kérdezte Daisy, miközben vizet
engedett a kannába. A menyéhez fordult: – Ne vedd sértésnek, Lydia, de az
ember jó teát csak otthon tud inni.
Lydia felnevetett.
– Nem veszem, Daisy. Sőt, egyetértünk. A víz a tea titka.
A kis nappaliba mentek, s némán ültek teával a kezükben.
Természetesen Daisyben volt annyi bátorság, hogy ne kerülgesse tovább a
forró kását, és a rá jellemző közvetlen modorban vágott a dolgok közepébe.
– Jerry, ugye, megbeszélted a vesetranszplantációt Lydiával?
– Persze, és teljes mértékben egyetért velem. Minden tőlünk telhetőt
megteszünk.
Beth torka elszorult, idegességében babrálni kezdett a nyakláncával.
– Jerry, nem tudjuk eléggé megköszönni… azt sem, hogy egyáltalán
fontolgatod. Nagyon nagy dolog, és igazán hálásak vagyunk érte.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek. Annyi éven át nem voltam ott neked.
Ha bármit tehetek Jake-ért, kiváltság lesz. – Elhallgatott egy pillanatra, és
megfogta Lydia kezét. – Elvégre ő az unokánk.
– Szavakkal ki sem lehet fejezni – szólalt meg Michael –, de ahogy
Beth is mondta, hálásak vagyunk, hogy vállalod a tesztet. Holnaputánra
kaptunk időpontot doktor Applebytől, Jake nefrológusától. Gondoltuk,
legyen egy kis időd kipihenni az időeltolódást.
– Mikor találkozhatnék Jake-kel? – tudakolta Jerry. – Már nagyon meg
szeretném ismerni a kisembert.
Beth a férjére mosolygott.
– Reméltük, hogy ezt mondod. Szeretnénk meghívni benneteket
vacsorára holnap estére, úgy öt körül. Jake hétkor szokott lefeküdni aludni,
így lesz néhány órátok megismerkedni. – Beth észrevette, hogy Daisy az
ölébe bámul, és kardigánja egyik kibomlott szálát húzogatja. – Mi az,
Daisy?
Az idős hölgy nagyot sóhajtott.
– Igazán semmi. Csak szomorú vagyok, hogy ilyen fájdalmas
körülmények között kellett találkoznotok, és sajnálom, hogy eddig kellett
várnom, hogy elmondjam neked az igazságot apádról.
– Daisy, semmi baj. Tudom, hogy Mary kedvéért nem tette, és
megértem az indokait, ezért semmi értelme, hogy ezen rágódjon. Most csak
Jake számít. – Beth átölelte a nagyanyját, vállára hajtotta a fejét, s
megnyugtatta az idős asszony púderének ismerős illata.
Daisy valóban soha nem hagyta el, mindig itt volt neki kisbabakora
óta, és Beth tudta, hogy még azt a kevés haragot is el kell engednie, amit
eddig nem volt képes.
– Köszönöm, kedves. Ez sokat jelent. Szeretném, ha megismernétek
Jerryt és Lydiát. Töltsétek együtt egy kis időt. Miattam ne aggódjatok! Nem
megyek holnap a vacsorára.
Beth ellenkezni akart, de Daisy megállította:
 – Ragaszkodom hozzá. Nem akarok útban lenni.
Jake a dohányzóasztalnál térdelt zsírkrétával a kezében, kinyújtott nyelvvel
koncentrált a művére.
– Ki jön ma hozzám, anyuci?
Beth egy pillanatra abbahagyta a répapucolást.
– Mondtam már, a nagypapád, az én apukám.
Jake felnézett a rajzából.
– De azt hittem, hogy neked nincs apukád. Miért nem találkoztam még
vele soha?
– Mert Ausztráliában él, a világ másik végén.
– És akkor a mami hogyan találkozott vele?
Beth nem számított ilyen mélyreható kérdésekre, de a fia
nyilvánvalóan nem ostoba.
– Nem ilyen egyszerű a dolog, Jake. Tudod, mami örökbe fogadott
engem. A vér szerinti anyukám nem sokkal a születésem után meghalt egy
autóbalesetben.
– Ó, jaj! Szegény! – Jake letette a piros zsírkrétát, helyette egy sárgát
választott, és azt kérdezte: – Anyuci, kaphatnék, légy szíves, egy
réparudacskát?
Beth kinyitotta a sütőt, és meglocsolta a marhahúst. Megkérdezte
Daisyt, hogy mi volt Jerry kedvenc étele gyerekkorában, és azt a választ
kapta, hogy a marhasült mindenféle körítéssel, de legjobban a Yorkshire
pudingot szerette. Sajnos Bethnek épp az volt a gyenge pontja. Nem
számított, kinek a receptjét próbálta – Deliáét vagy Nigelláét –, az
eredmény mindig egy lapos kerék lett, nyers tésztával a közepén. Odaszólt a
férjének, aki befészkelte magát a tűz elé újságot olvasni.
– Michael, kinyitottad már a vörösbort? Szellőznie kell.
– Igen, szívem, rögtön, amikor először megkértél.
– És tettél az asztalra egy kancsó vizet?
Michael fel sem nézett az újságból.
– Tettem.
Beth elkapta a tükörképét az ablakban.
– Úristen, hogy nézek ki? Az arcom vörös és fénylik. – Kapkodva
levette a kötényét. – Gyorsan felmegyek bepúderezni az orromat.
Michael az ölébe tette az újságot.
– Szerintem jól nézel ki, Beth.
 – Hiszem, ha látom. Figyeljetek a csengőre!
Amikor visszament az alsó szintre, üdébbnek nézett ki, de
nyugodtabbnak semmiképp. Jake felé rázta a hajkeféjét.
– Gyere csak ide, kispajtás! Tegyük rendbe ezt a szénakazlat!
– Neee, muszáj? – A kisfiú az apjára nézett, abban reménykedve, hogy
benne talán megmentőre talál.
– Én nem ellenkeznék a helyedben, fiam, tudod, hogy úgyis ő fog
nyerni.
Beth kifésülte a gyerek haját, elválasztotta középen, és oldalra
simította a frufruját.
– Na, így már jobb. Igaz, milyen elegáns, Michael?
Megszólalt a csengő, s mielőtt még Michael válaszolhatott volna, Beth
talpra ugrott.
– Ó, egek, itt vannak! Én nyissam ki?
– Valamelyikünknek ki kellene. – Michael rámosolygott és
megpuszilta a homlokát. – Nyugodj meg, Beth, nagyon fel vagy pörögve!
– Tudom, nem tehetek róla – suttogta. – Csak azt akarom, hogy
kedvelje Jake-et. Mi lesz, ha nem kedveli? Esetleg meggondolja magát.
– Beth, te sem gondolod komolyan. Csak nézz rá!
Mindketten Jake felé fordultak. A fiuk teljesen belefeledkezett a
színezésbe, és közben biztosan beletúrt a hajába, mert újra összevissza állt.
Beth felnevetett:
– Igazad van, ki ne tudná szeretni őt?
 47.

Kissé kínos volt, ahogy öten zsúfolódtak be a szűk előszobába. Jaké

hátulról Beth lábába kapaszkodott, és onnan leskelődött kifelé,
hüvelykujjával a szájában. Beth lehajolt, és lefejtette magáról a fiát.
– Jerry, Lydia, ő itt Jake. – Lesimította a kisfiú haját. – Köszönj
szépen, Jake!
A gyerek kivette az ujját a szájából, és közben összenyálazta az állát.
– Szia! – Aztán sarkon fordult, és visszasietett a konyhába.
– Elnézést kérek, kicsit szégyenlős – szabadkozott Beth.
Jerry felnevetett.
– Semmi gond. Biztos vagyok abban, hogy én is ilyen voltam.
– Elvehetem a kabátodat, Lydia? – kérdezte Michael. Lecsúsztatta a
ruhadarabot az asszony válláról, és a lépcsőkorlátra akasztotta. – Gyertek
hátra a konyhába!
Lydia körbenézett a hatalmas szobában, aminek egyik végét a konyha
foglalta el, a másikat egy nappali, süppedős kanapékkal és kandallóval.
Nagy üvegajtók néztek a fallal körbekerített udvarra.
– Milyen szuper helyiség!
– Mi nagyon szeretjük – mondta Beth. – Mondhatni, itt élünk. Főzés
közben nem kell aggódnom, mert Jake elég közel van, hogy rajta tudjam
tartani a szemem. Bár ma este az étkezőben eszünk, mivel ez különleges
alkalom. – Michaelhez fordult. – Ugye, feltekerted odabenn a radiátort?
Michael égnek emelte a szemét.
– Igen, Beth, feltekertem. – Összecsapta a tenyerét. – Na, ki kér egy
italt?
Jerry odanyújtott Bethnek egy üveg bort.
– Remélem, ez jó lesz. Nem tudtam, mit főztök.
Beth elvette az üveget.
– Nem kellett volna, de köszönjük szépen, Jerry, tökéletes lesz.
Marhasültet eszünk.
– Remek, az a kedvencem.
Jake odament hozzájuk, egy papírt szorított a mellkasához.
– Rajzoltam neked valamit, nagypapa.
 Jerry lehajolt hozzá, és átvette tőle a rajzot.
– Ezek mi lennénk, te és én, Jake?
Jake bólintott, és visszafutott az anyukája lába mögötti fedezékbe.
– Őszintén meg kell mondanom, ez a legjobb rajz, amit valaha láttam.
– Jerry végigfuttatta ujját a zsírkrétarajzon. – Nagyon ügyes vagy.
Köszönöm szépen, nagy becsben fogom tartani. – Jerry széles mosollyal
mutatta meg a képet Lydiának. Aztán megérintette Beth karját. – Úgy tűnik,
sok mindenről maradtam le.
Beth biccentett.
– Mindketten.
– Az biztos, hogy van, mit pótolnunk – értett egyet Michael, miközben
kitöltötte a négy pohár proseccót. – Szerintem koccintsunk. – Kiosztotta a
poharakat, és feltartotta a sajátját. – A családra!
– A családra! – visszhangozták mindannyian, majd miután
belekortyoltak az italba, a csend szinte bántó lett.
– Én is kaphatnék egyet, légy szíves? – kérdezte Jake.
– Még jó, hogy nem – válaszolta Beth. – De ihatsz egy kis pohár
narancslét. – Jerryhez fordult. – Nagyon vigyáznunk kell, hogy mennyi
folyadékot visz be.
Jerry megköszörülte a torkát, inkább idegességében, mint azért, mert
szükséges lett volna.
– Hát persze.
– Gyönyörű kisfiú – kapcsolódott be Lydia. – Biztosan nagyon
büszkék vagytok rá.
– Nagyon – válaszolta Michael. – Sok mindennel kell megbirkóznia,
de mindig mosolyog. Engem teljesen lenyűgöz.
– Menjünk, és üljünk le a nappaliban! – Beth a nappali ajtaja felé
terelte őket.
Jake két kézzel kapaszkodott a narancsleves poharába.
– Ezt bevihetem a szép szobába, anyuci? – A szeme elkerekedett a
döbbenettől.
Beth komolyan bólintott.
– Most az egyszer, de vigyázz, nehogy kilöttyenjen!

– Te mivel foglalkozol, Beth? – kérdezte Lydia, ahogy az étkezőasztal köré

ültek.
 – Mi a munkám? Ételstylist vagyok, ami nagyjából azt jelenti, hogy
ételeket rendezek el fotózásokhoz. Vállalkozó vagyok, úgyhogy mindenféle
kiadóknak dolgozom, legtöbbször magazinoknak, de néhány
szakácskönyvet is csináltam már.
– Milyen érdekes!
– Már akinek. Mindenesetre én nagyon szeretem.
A vörösbor egy kicsit lenyugtatta Betht, és egyszer csak azon vette
észre magát, hogy feloldódott, és élvezi az estét, ahelyett, hogy csak
kibírná. Jaké végig csacsogott, a kezdeti szégyenlősségét már rég
elfelejtette. Lydiához fordult, aki a bal oldalán ült, és a fülébe suttogott.
– Most már te vagy a mamim?
Mielőtt válaszolt volna, Lydia Bethre nézett és felvonta a szemöldökét.
Beth apró biccentéssel erősítette meg Jake kérdését.
– Azt hiszem, hogy igen, Jake.
– Ó, az jó lesz! Mert tudod, volt már egy mamim, de ő meghalt.
– Tudom, Jake, nagyon sajnálom. De én nem akarom elvenni az ő
helyét. – Megpaskolta a kisfiú kezét. – Miért nem hívsz inkább nagyinak? –
Lydia Michaelre pillantott. – Ha neked is megfelel. Úgy értem, minek hívja
édesanyádat?
Michael megvonta a vállát.
– Nem sokat találkozunk vele. Hosszú történet. Nem volt túl jó anya,
és nagymamának még rosszabb. Ne is törődj vele!
– Én nem szeretem – jelentette be Jake. – Nincs foga, és mindig büdös
a lehelete.
Lydia megdöbbent.
– Ó, az nagy kár!
– Alkoholista – magyarázta Michael. – Hogy őszinte legyek, csoda,
hogy még él. – Megitta maradék borát, és a fiára nézett, aki épp azon
ügyeskedett, hogy ujjával kikanalazza a tálkája alján maradt krémet és
habcsókdarabokat. – Az élet nem igazságos.
Beth benyúlt az asztal alá, és Michael combjára tette a kezét.
– Daisy Jake másik nagyanyja, ahogy Michael pótanyja is.
– A fiaként szeret, Michael – mondta Jerry. – Erről kezeskedem.
Beth felállt, és elkezdte összeszedni a tányérokat.
– Jake, ideje megfürödnöd. A kávét utána is megihatnánk a
nappaliban.
A gyerek lecsúszott a székről.
 – Olvashatna ma nekem a nagyi?
Lydia oldalra biccentette a fejét, és szeretettel mosolygott Jake-re.
– Nagyon örülnék neki, Jake, köszönöm.

Miután Jake habfürdőtől és hintőportól illatosan, a meleg fürdőtől felhevült

arccal bebújt a mignonos takarója alá, Beth felhívta a szobájába Jerryt és
Lydiát.
– Nahát, milyen különleges szobád van, Jake! – dicsérte Lydia. – És
mennyi plüssállat van az ágyadon! Csodálkozom, hogy te is beférsz
melléjük.
Jake felvette Galent, és Lydia felé nyújtotta.
– Ez a kedvencem. Az apukámé volt, amikor még kisfiú volt.
Lydia fogta a molyrágta majmot, és magához szorította.
– Nekem nagyon tetszik.
Jerry a Jake éjjeliszekrényén álló gép felé biccentett.
– Ez a… tudod…
– A dialíziskészülék – erősítette meg Beth. – Először meghallgatja a
mesét, és utána kötjük rá.
– Egész éjszaka egy gépre kötve. Nem lehet könnyű – suttogta Jerry.
Jake felnyúlt a polcára, és lehúzott egy könyvet.
– Az ötös Rejtély-pusztára látogat, az ötödik fejezetnél tartunk.
– Imádja ezeket a könyveket. Eleinte aggódtam, hogy talán egy kicsit
túl fiatal hozzájuk, de nem tud betelni velük – mondta Beth. – Már
végeztetek is a Csempész-csúccsal? – Hallotta, hogy Michael lent elkezdte
bepakolni a mosogatógépet. – Az esti mesét mindig az apukája olvassa,
úgyhogy nagy megtiszteltetésben van részed, Lydia.
– Én is maradni szeretnék, ha nem bánod, Jake – közölte Jerry.
– Hurrá! – kiáltott fel a gyerek. – Akkor mindketten olvashattok egy
fejezetet.
Beth magukra hagyta őket, és csatlakozott Michaelhez a konyhában. A
férje kikaparta a tányérokat, víz alá tartotta őket, majd betette a
mosogatógépbe.
– Szerinted hogy megy a dolog? – faggatta Beth.
– Nagyon kedves embereknek tűnnek. Már értem, Daisy miért akarta
ennyire, hogy Jerry Lydiával maradjon. Elragadó nő.
– Úgy tűnik, Jake-nek is nagyon megtetszettek. – Beth megtöltötte a
vízforralót, és kikészített négy csészét és kistányért. – Szerinted
reménykedhetünk abban, hogy Jerry megfelel donornak?
Michael olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy egy papírszalvéta
felszállt, majd a földre hullott. Megragadta a mosogató peremét.
– Hogy őszinte legyek, bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha
nem. – Beth felé fordult, a szemében tisztán látszott, mennyire megviselik
az események.
– Ó, Michael, gyere ide! – Beth átkarolta férje széles vállát, és
szorosan megölelte. – Én aggódok, emlékszel? És te vagy az erős.
Még mindig egymást átölelve álltak, amikor Lydia a konyhába lépett.
– Befejeztük a mesét, és Jake azt mondja, most már jöhet a csöve.
– Köszönöm, Lydia! – válaszolta Beth.
Michael fogott egy konyharuhát, és elkezdte eltörölgetni a poharakat.
– Mondd meg neki, hogy mindjárt megyek én is.
– Persze. – Beth kettesével szedve a lépcsőfokokat sietett fel a fia
szobájába, hogy rákösse a gépre, ami életben tartja.

Lydia kivette Michael kezéből a konyharuhát.

– Hagyd, hadd csináljam én! – A konyhasziget mellett álló egyik szék
felé biccentett. – Ülj csak le, nagyon nyúzottnak látszol.
Michael hálásan nézett Lydiára, s egy apró horkantás szökött ki a
száján.
– Beth azt hiszi, én vagyok az erősebb kettőnk közül, de ő sokkal
gyakorlatiasabb nálam. Én képtelen vagyok bekötni Jake csövét, meg
elintézni az ilyesmiket. Rosszul leszek tőle, hogy őszinte legyek, de Beth
zseniálisan csinálja. Mint egy szakképzett ápoló.
Lydia elmosolyodott.
– Úgy érted, mint egy anya.
– Igazad van, Beth nagyszerű anya. Mindig is tudtam, hogy az lesz.
Hosszú időbe telt, mire Jake megérkezett, és mindketten magunkon kívül
voltunk a boldogságtól, amikor megszületett. Bár annak az időnek hamar
vége szakadt, ugyanis néhány héten belül nyilvánvalóvá vált, hogy a veséje
nem működik rendesen. Mindig reménykedtünk abban, hogy a dolgok nem
fajulnak idáig. Az átültetés az utolsó reményünk.
Lydia letette a tiszta poharat a munkalapra.
– Jerry minden tőle telhetőt meg fog tenni, ezt megígérhetem.
– Olyan óriási dolog ilyesmit kérni valakitől, főleg olyantól, akit alig
ismerünk.
 – Jerry családtag, és be akarja hozni az elvesztegetett éveket. Képzeld
csak el, milyen lehetett megtudnia, hogy van egy negyvenéves lánya.
Nagyon megrázta. Először haragudott Daisyre, amiért eltitkolta előle az
igazságot, de most már megérti, hogy miért döntött így.
– Én sem tudtam sokáig haragudni Daisy nénire. Nélküle elég szörnyű
lett volna a gyerekkorom, miután apám meghalt.
Lydia letette a konyharuhát, és kihúzta a Michael melletti széket.
– Jerryvel nagyon sokszor kértük Daisyt, hogy költözzön hozzánk
Ausztráliába. Tudod, miért mondott nemet minden alkalommal?
Michael csak egy pillanatig gondolkodott el a kérdésen. Már tudta a
választ.
– Azt fogod mondani, hogy miattam, ugye?
Lydia biccentett.
– Daisy tudta, hogy Jerry boldog lesz velem, hogy ugyanúgy gondját
tudom viselni, ahogy ő tette. Az utolsó dolog, amit Jerrynek mondott,
mielőtt felszállt az Ausztráliába tartó gépre annyi évvel ezelőtt, hogy
„Mondd meg Lydiának, hogy ki kell szellőztetnie a gyapjúmellényeidet.” –
Lydia a fejét ingatta. – Csak neki jutna ilyesmi az eszébe. És tudod, mit? A
mai napig szellőztetem őket.
Michael a homlokát ráncolta.
– Nem is tudtam, hogy van, aki még gyapjúmellényt hord. Főleg nem
olyan meleg helyen, mint Ausztrália.
Lydia halkan felnevetett.
– De hát Jerry Dugganről beszélünk.
Jerry Jake szobájának ajtajában állt, és hátrakulcsolt kézzel figyelte, ahogy
Beth dializáló oldatot tölt a készülékbe. Egy tanult orvosra jellemző
pontossággal és hozzáértéssel dolgozott, amikor a kisfiú hátradőlt a
párnájára, és feljebb húzta pizsamafelsőjét, hogy az anyja hozzáférjen a
katéterhez. Az egész folyamat jól begyakorolt rutinnak tűnt, annak ellenére,
hogy Jaké csak nemrég kezdte a dialízist.
– Ez a folyadék a katéteren keresztül kerül Jake hasába, és néhány órán
át bent marad. Ezt nyugalmi időszaknak hívják – magyarázta Beth. – Aztán
a készülék kiszívja a méreganyagokkal együtt, és friss oldattal helyettesíti.
Jerry megborzongott.
– Ne aggódj, nagypapa! Nem fáj.
 – Egy éjszaka több oldatcsere is lezajlik, a hashártya mintegy
szűrőként működik, ellátva a vese feladatát.
– Elképesztő, hogy mikre nem képesek manapság – jegyezte meg
Jerry. – És gondolom, teljesen biztonságos.
Beth Jake-re pillantott.
– Tökéletesen. Csak figyelnünk kell, nehogy elkapjunk valami
fertőzést, igaz, Jake?
A kisfiú biccentett.
– Ehhez nem szabad hozzáérnem. – És a katéter sötétkék végére
mutatott, ami a pocakjából állt ki.
– És a kezünket is nagyon alaposan megmossuk, igaz, Jake?
Beth a katéterhez erősítette a csöveket, az egyik az oldaté, a másik a
használt folyadéké volt.
– Kész is vagyunk. – Megpuszilta a fia hasát, és lesimította a
pizsamafelsőjét. – Apu is mindjárt itt lesz.
– Rendben, anyuci. – Jake bebújt a takaró alá, és maga mellé tette
Galent, figyelve arra, hogy a majom feje is kényelmesen feküdjön a párnán.
– Jó éjszakát, Jake! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. – Jerry
úgy nyújtotta a kisfiú felé a kezét, mintha egy üzleti tárgyalás végén
köszönne el. Nem tudott olyan természetesen viselkedni a gyerekekkel,
mint Lydia.
Jake kihúzta a karját a takaró alól és kitárta. Jerry lehajolt hozzá, Jake
átkarolta a nyakát, és esetlenül megölelték egymást.
Jerry kihátrált a szobából, és Beth lekapcsolta a nagy villanyt. A
szobában sötét lett, csak az éjszakai fény meleg, megnyugtató ragyogása
maradt.
– Lenyűgöző kisember – suttogta Jerry, amikor a lépcsőhöz értek. –
Remélem, hogy tudok neki segíteni.
 48.

– Doktor Appleby, ő itt az apám, Jerry Duggan – mutatta be Beth.

Ő itt az apám, olyan furcsa érzés volt kimondani a szavakat. Furcsa, de
csodálatos.
– Örülök, hogy megismerhetem, köszönöm, hogy eljött. Kérem,
foglaljon helyet!
Beth, Michael és Jerry kihúztak egy-egy széket, miközben dr. Appleby
leült az asztala mögé. Az orvos nem vesztegette az időt, azonnal a tárgyra
tért.
– Mr. Duggan, a szervdonáció a lehető legnagyobb ajándék, amit egy
másik emberi lénynek adhat, igazán altruista és önzetlen cselekedet, és
biztos vagyok abban, hogy Beth és Michael nagyon hálásak önnek, amiért
egyáltalán fontolgatja.
– Én nem csak fontolgatom, doktor Appleby, hanem meg is fogom
tenni.
– Értékelem az elkötelezettségét, de még hosszú utat kell bejárnunk,
mielőtt bármit is eldönthetnénk. Mindenképpen el szerettem volna
mondani, hogy ha az egyik veséjét Jake-nek adja, azzal lehetővé tenné
számára, hogy aktív, normális életet élhessen, ami mind ez idáig nem volt
lehetséges számára, és nagyban megnöveli a várható életkorát. De ez olyan
döntés, amit nem vehet félvállról. Megértem, hogy nagyon erősek az
érzelmei, de annyival tartozik önmagának és a családjának, hogy
megfontolja, milyen hatással lesz a szervátültetés a saját életére.
Beth oldalra pillantott Jerryre, és azt kívánta, bárcsak abbahagyná már
dr. Appleby, hogy kétségeket ébreszt a fejében.
– Megkockáztatva, hogy könnyelműségnek hangzik, amit mondok,
doktor Appleby, két vesém van, de unokám csak egy.
– Igaza van, de nem végezném jól a munkámat, ha nem hívnám fel a
figyelmét a beavatkozás veszélyeire. Természetesen át kell esnie egy teljes
körű kivizsgáláson az elkövetkező néhány napban, ha a kezdeti vérvizsgálat
megerősíti, hogy ugyanaz a vércsoportja, mint Jake-nek.
– Mi itt buktunk el Michaellel, az első próbánál – szólalt meg Beth.
Dr. Appleby megkocogtatta tollát a papírtömbjén.
 – Beth, kérem, ne bukásként gondoljon rá! Egyetértek, hogy
balszerencse volt, hogy egyikük sem felelt meg donornak, de próbáljon nem
úgy gondolni rá, mintha ez alkalmatlanság lenne részükről. –
Megköszörülte a torkát, és határozott, megnyugtató hangon folytatta:
– Igyekszem egyszerűen fogalmazni, Mr. Duggan. A vércsoportjának
egyeznie kell Jake-ével. Ha így van, a szövet-összeférhetőségi vizsgálattal
folytatjuk, végezetül egy keresztpróba következik, de ezekről majd később
beszélünk. Jake vére nullás, ami azt jelenti, hogy csak nullás vércsoportú
személytől kaphat vesét.
Jerry előrehajolt a székén, és valami ritmust játszott az ujjaival az
asztal lapján, egyáltalán nem titkolta, mennyire izgatott lett.
– Tudom, hogy nullás a vércsoportom, doktor Appleby, az univerzális
donor, ha nem tévedek. – Bethre és Michaelre vigyorgott. – Többször adtam
már vért, ismerem a vércsoportomat.
– Ha a vérvizsgálat, amit már megkezdtünk, megerősíti ezt, akkor
áttérhetünk a következő lépésre, mert a vére összeférhető lesz Jake-ével.
Beth szíve nagyot dobbant, ahogy beleköltözött a remény.
– Mikorra tudjuk biztosan? – kérdezte Michael.
Dr. Appleby a faliórájára pillantott.
– Sürgősen kértem az eredményt, ezért azt remélem, hogy ötkor már
tudni fogjuk. Amint megkapom, felhívom önöket.
Beth Michaelre mosolygott.
– Ez nagyon jó hír, nem?
Michael megfogta a felesége kezét.
– Kezdetnek mindenképpen jó, de ne nagyon éljük bele magunkat.
Ahogy doktor Appleby is mondta, hosszú út áll még előttünk.
Az orvos újra Jerryhez fordult.
– Jó egészségi állapotban van, nincsenek panaszai, és saját tudomása
szerint két működő veséje van?
Jerry bólintott.
– Határozottan, nincs semmiféle egészségügyi problémám. Ugye, a
korom nem jelent problémát? Hatvanegy éves vagyok.
– Amíg jó egészségnek örvend, a kora nem akadály. Múlt héten egy
hetvenegy éves úr veséjét vettük ki, ő és a hölgy is, a felesége, akibe a vesét
ültettük, jól vannak.
– Hála az égnek, ez csodálatos! – jegyezte meg Jerry. – És nagyon
biztató.
 – Igen, egy élő donortól származó szerv mindig jobb, mint egy
halottól, több okból is – folytatta doktor Appleby. – Először is, a vesét
optimális körülmények között veszik ki, vagyis tervezett operációról van
szó, nem sürgősségi eljárásról, és a szervet késedelem nélkül át lehet ültetni.
Másodszor, nem kell olyan szigorúnak lennünk a szövetegyeztetésnél. Egy
élő donortól származó, rosszabb egyezésű vese még mindig jobb, mint egy
jó egyezésű, de holttestből származó, mert ott a vese kiterjedtebb
károsodást szenved.
– Az eljárásnak biztosan vannak kockázatai a donorra nézve is. El
tudná magyarázni, hogy mik ezek?
Beth a férjére meredt. Most már csak az hiányzik, hogy Jerry
meggondolja magát.
– Mint minden műtétnek, ennek is megvannak a kockázatai, de
minimálisak. A következő konzultációnkon mindent el fogok magyarázni. –
Az orvos felállt, jelezve, hogy a beszélgetésüknek vége. – Egyelőre csak
ennyit mondanék, ha nem bánják, és köszönöm, hogy eljöttek. Később
felhívom önöket otthon a vérvizsgálat eredményével, és akkor meglátjuk,
hogyan tovább.

Amikor hazaértek, Jake-et és Lydiát összebújva találták egy takaró alatt a

kanapén. Jaké teljes plüssállat-gyűjteménye a tűz előtt állt, egy darab papír
és egy ceruza feküdt mindegyik előtt.
– Iskolásat játszottunk – magyarázta Lydia.
Beth a táblára nézett, amit Lydia a kisfiú szobájából cipelt le. Volt rajta
néhány egyszerű szó: MACSKA, KUTYA és PAPAGÁL.
– Jake, mi az ördög az a papagál?
– Anyuci, ne légy butus! Az a színes madár.
Lydia elfojtotta nevetését.
– Nem volt szívem kijavítani, és hogy őszinte legyek, magam sem
voltam biztos abban, hogy milyen jével írják.
– Szerintem pontossal, Lydia. Egyébként köszönöm, hogy vigyáztál rá.
Hogyan viselkedett?
– Tökéletesen. Nagyon jól szórakoztunk, igaz, Jake?
– Nagyi – kezdte Jake –, átmehetek hozzátok valamikor?
– Hűha! – mondta Michael. – A legmesszebb, ahova én mentem a te
korodban, az a mineheadi üdülő volt.
Lydia nevetett.
 – A mi otthonunk nagyon messze van, de amikor már jobban érzed
magad, persze hogy eljöhetsz.
Jake fogta a színezőjét, és nekilátott egy napocskának.
– Milyen messze van a házatok?
Jerry leguggolt az unokája mellé.
– Melbourne tizenhatezer-kilencszáznyolcvankét kilométerre van
Manchestertől.
Lydia égnek emelte a szemét.
– Hát persze hogy tudod, pontosan hány kilométerre lakunk, Jerry.
– Azta! – kiáltott fel Jake. – Az olyan messze lehet, mint a Hold.
– Nem teljesen, Jake. A Hold háromszáznyolcvanháromezer-
huszonnégy kilométerre van.
Jake szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Az olyan messze van, mint a mennyország.
Jerry felnevetett.
– A mennyország igazából…
– Jerry – szakította félbe Lydia –, elég lesz!
– Csak tanítgatom a fiút.
Beth közéjük lépett, és elkezdte összegyűjteni a plüssöket.
– Gyere, Jake, pakoljunk össze, hogy elkezdhessünk gondolkodni
azon, mi legyen a vacsora.
– Javasolhatom, hogy rendeljünk ma házhoz? – kérdezte Jerry. – Én
fizetek. Kínait vagy indiait?
– Kedves tőled, Jerry, köszönjük, de csak kínai lehet. Jake nem nagyon
bírja a fűszereket meg az ilyesmiket, de imádja a tojásos sült rizst.
– Akkor ezt el is döntöttük – mondta Jerry. – Van valahol egy étlapod?
Így, hogy az ételt hatra rendelték, Beth tétlenül nézte, ahogy a kandalló
feletti óra mutatója kínzó lassúsággal cammog. Állandóan az előszoba felé
nézegetett, azt kívánva, hogy csörögjön már az a telefon, pedig tudta, hogy
nem lesz bátorsága felvenni. Jerry és Lydia Jake-kel dominóztak, Michael
újságot olvasott, bár abból, ahogy a lábát rázta, Beth tudta, hogy egyetlen
szót sem fog fel, és a férje homlokán virító ráncok megerősítették, hogy
ugyanolyan ideges, mint ő.
– Főzzek egy teát? – kérdezte Beth, felugorva a székéről. Tennie
kellett valamit, amitől egy kicsit gyorsabban telnek a percek.
 Amikor végre megcsörrent a telefon, remegő lába nem volt hajlandó
engedelmeskedni neki.
– Ó… felvennéd te, Michael? – kérte a férjét, aki már egyébként is
majdnem a telefonnál volt.
Beth odalopódzott hozzá az előszobába, nézni akarta Michael arcát, de
ő háttal állt neki, és a beszélgetésből csak azt hallotta, amit a férje mond.
– Hm… aha… értem. És ez mit jelent?… Értem, értem…
Beth Michael elé állt, és felvont szemöldökkel tátogta: mondd el,
mondd el!
Az emberiség történetének leghosszabb elköszönése után Michael
végre-valahára visszatette a telefonkagylót a helyére, és felmutatta két
hüvelykujját, miközben széles mosoly lágyította elgyötört vonásait. Kitárta
a karját, mire Beth odaugrott hozzá. Michael megsimogatta a felesége haját,
végigfuttatta ujjait hosszú lófarkán, és egy nagy puszit nyomott a
homlokára.
– Határozottan nullás, Beth. Egyezik a vércsoportjuk, jöhet a
következő lépést.
 49.

Egy órája csak forgolódott az ágyban, átfordította párnáját a hideg felére,

megpaskolta, ököllel ütögette, hogy kényelmesebb legyen, a lába újra és
újra belegabalyodott a takaróba, képtelen volt visszaaludni. Beth nem tudta,
melyik a rosszabb: valahogy ébren maradni, amikor pedig hulla fáradt és
alig bírja nyitva tartani a szemét, vagy csukott szemmel várni, hogy végre
elnyomja az álom.
Belesett Jake-hez, és észrevette, hogy a bal lába lelóg az ágyról.
Meztelen lábfeje jéghideg volt, ezért Beth néhány másodpercig a kezében
tartotta, mielőtt visszadugta a takaró alá. A gyerek nem ébredt fel; csak
átfordult a másik oldalára. A gépnek még kellett pár óra, az volt a legjobb,
amikor Jaké át tudta aludni az egészet. Beth lement a lépcsőn, és elővette a
french press kávéfőzőt, de annyira remegett a keze, hogy nekiütötte a
mérőkanalat az üvegedény peremének, és barna kávépor záporozott a fehér
pultra. Beth elkáromkodta magát, és a papírtörlőért nyúlt.
Jerry és Lydia már több mint két hete érkeztek, és most jött el a nap,
amikor végre megtudják, sor kerülhet-e a szervátültetésre. Időközben Jerryt
vizsgálatok garmadájának vetették alá, és minden az utolsó keresztpróbán
múlott. A férfi jól viselte a sok tapogatást és szurkálást, a véget nem érő
kérdésáradatot az egészségével kapcsolatban, a pszichológiai vizsgálatot, a
vizeletvizsgálatokat, a röntgeneket, az egészet jókedvűen és csodálatra
méltó türelemmel csinálta végig. A hite is megingathatatlan volt abban,
hogy megfelelő donor lesz, más lehetőségről hallani sem akart.
És közben minden percét kiélvezte újonnan kapott nagyapai
kötelezettségeinek. A kis Jake-nek soha nem volt még nagypapája, minden
várakozása tévéműsorokon és mesekönyveken alapult. De Jerry semmiben
sem hasonlított azokra a sztereotip ábrázolásokra. Nem ült egész nap a
fotelban a pipáját tömködve és karamellát osztogatva. Ez alatt a rövid idő
alatt, amit itt töltött, már elvitte Jake-et a Jodrell Bank obszervatóriumba és
a Tudományos Múzeumba, felébresztette a gyerek kíváncsi elméjét, amit
eddig csak a legó és a játékautók kötöttek le. A fiú most már helyes
sorrendben fel tudta sorolni a bolygókat, és együtt nekifogtak a naprendszer
papírmasé modelljének. Amikor Beth együtt látta őket, mindig
megállapította, hogy milyen csodálatos apja lehetett volna. Már előre
rettegett a naptól, amikor Lydiával visszatérnek Ausztráliába, annak
ellenére, hogy azt remélte, a létező legnagyobb ajándékot fogják majd itt
hagyni nekik, amit ember csak adhat.
Beth vizet öntött az őrleményre, s ahogy a kávéfőzőből felszállt a kis
gőzfelhő, beszívta a kesernyés illatot. Tízre kell a kórházba érniük, négy óra
múlva, de szüksége volt arra, hogy lefoglalja magát valamivel. Észrevette a
mosogató csapja köré gyűlt koszgyűrűt, és elkezdte kapargatni a körmével.
Évekbe telhetett, hogy így rászáradjon, állapította meg meglepődve, és
kicsit el is szégyellte magát, hogy eddig tartott, amíg észrevette. Megijedt,
amikor a telefonja rezegni kezdett és elmozdult a munkalapon. Ébren vagy?
Nem tudok aludni. Jx
Beth rögtön visszaírt neki. Akár együtt is aggódhatnak.
Michael még mindig aludt, amikor Jerry bekopogtatott a hátsó ajtón.
– Szia, kedves! – köszönt, s Beth intett neki, hogy kerüljön beljebb. A
férfi szemüvege bepárásodott a konyha meleg levegőjétől.
Beth töltött neki egy kávét, és leültek egymás mellé a kertre néző
székekre.
– Csípős a levegő ma reggel – jegyezte meg Jerry.
– Mit szólnál, ha mellőznénk a cseverészést? – Beth szorosabbra fogta
a köpenyét, és újra megkötötte az övét. – Úgy érzem, még nem volt
alkalmunk rendesen megbeszélni a dolgokat, tudod, a transzplantáción
kívül. Szeretnék egy normális beszélgetést. Többet akarok tudni rólad.
– Oké, mit szeretnél tudni pontosan?
– Szóval ööö… – Beth egy másodpercre elhallgatott, a megfelelő
szavakat kereste. – Az anyám milyen volt?
Szemmel láthatóan váratlanul érte a kérdés Jerryt.
– Petula? Lássuk csak! – Megdörzsölte az állát, és kinézett a kertbe. –
Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem hasonlítasz rá. Petula eléggé… nagy
darab volt, hogy úgy mondjam, fiús alkat.
– Szeretted?
Jerry megrázta a fejét.
– Nem fogok hazudni neked, Beth. Nem szerettem, és hogy őszinte
legyek, akármennyire szégyellem is bevallani, még csak nem is nagyon
ismertem. Nem akarom szépíteni a dolgokat, mert megérdemled az
igazságot. Nem azt akarom mondani, hogy nem szomorított el, amikor
meghallottam, hogy meghalt a balesetben, de nem fájt jobban, mint ha a
másik lány, Lorraine halt volna meg, vagy akár Trisha.
Beth maga alá hajtotta a lábait, kényelembe helyezte magát, és
figyelmesen hallgatta Jerryt. Legalább elterelte a figyelmét Jake-ről.
– És akkor hogy sikerült teherbe ejtened?
Jerry felnevetett.
– Te aztán nem sokat teketóriázol!
Beth elmosolyodott.
– Nem, nem kenyerem a köntörfalazás.
Jerry lassan végigsimított a homlokán.
– Már negyven éve, Beth. Nem sokat gondoltam azóta Petulára. Nem
is tudtam, hogy terhes volt, emlékszel? Sok szempontból elég magának való
lány volt, nem úgy, mint Lorraine, aki sokkal jobban szerette a társaságot. –
Felnevetett. – Az biztos, hogy ő rám se nézett volna. Egyébként Lorraine
mutatott be minket egymásnak, és iszogattunk néha egy kicsit a kocsmában.
Mind a ketten azt gondolták rólam, hogy csodabogár vagyok, és valahol
igazuk is volt. Nehezen illeszkedtem be.
Beth megveregette a térdét.
– Unalmas lenne a világ, ha mind ugyanolyanok lennénk, Jerry.
Jerry bólintott.
– Egyik este a kocsmában, zárás után…
– Zárás után? Úgy érted, a törvény szerint már zárva kellett volna
lenniük?
– Én nem így mondanám. Azokban az időkben fél tizenegykor
rendelhetted meg az utolsó kört, és fél órád volt meginni. Előfordult, hogy
Selwyn, ő volt a kocsmáros, behúzta a függönyöket, lejjebb vette a
világítást, és hagyta, hogy maradjunk még egy kicsit. Aznap éjjel Daisyvel
és Petulával mentem haza, de amikor a mi házunkhoz értünk, anyu azt
mondta, kísérjem haza Petulát. Mondhatom, jó mérges lettem, mert már le
akartam feküdni, de Daisy ragaszkodott hozzá. Aztán Petula behívott egy
kávéra. – Jerry annyira lehalkította a hangját, hogy alig lehetett hallani. –
Nem vagyok büszke arra, amit tettem, a folyosón történt. Nem
gondolkodtam. Nagyon hiányzott Lydia, és csalódtam magamban.
Beth a felső szinten alvó fiára gondolt, arra, hogy egy gépre van kötve,
és a megerőltető napirendre, ami meghatározza az életét, az életüket.
– Én nagyon örülök, hogy megtörtént, Jerry.
Jerry keresgélni kezdett a zsebében.
 – Szeretnél látni róla egy képet?
– Igazán? Van nálad?
Jerry átadta neki a megkopott színes fényképet.
– A baleset napján készült, amikor Blackpoolba értünk. Én nem
vagyok rajta, mivel nálam volt a fényképezőgép.
Beth a korlátra támaszkodó, egymás mellett álló kilenc alakot nézte.
– Melyik ő?
– A magas, rövid barna hajú. – Jerry Petulára mutatott, aki egy másik
lányt átkarolva állt, és félrebiccentett fejjel hunyorgott a napba.
– Istenem, ő volt az anyám? Olyan fiatalnak tűnik, és egyáltalán nem
látszik rajta, hogy terhes lenne. Milyen borzalmas lehetett meghozni a
döntést, hogy magára hagyja a kisbabáját! Egyszerűen el sem tudom
képzelni, hogyan lehet rá képes valaki.
– Bele sem akarok gondolni, mi lett volna veled, ha úgy dönt, hogy
hazavisz – jegyezte meg Jerry.
– Tudom. Nem is csak az, hogy talán meghaltam volna, de Mary sem
lett volna az anyukám. Petula nem tudhatta, de azzal, hogy feláldozta az
esélyét arra, hogy anya legyen, Marynek a lehető legcsodálatosabb
ajándékot adta.
– És neked is – erősítette meg Jerry.
Beth Jerryhez bújt, a vállára hajtotta a fejét, és mindketten a képet
nézték.
– Tudod, hogy mi történt a többiekkel?
Jerry egy borzas szakállú idős bácsira mutatott.
– Ő Harry, ő is meghalt a balesetben, és ő itt Kari, Michael apja.
Beth fogta a képet, és közelebbről is megnézte a vonzó, fiatal férfit,
félhosszú sötét hajával, a hajába tett napszemüveggel, és vékony csípőjével,
amit még jobban kiemelt az a nevetségesen kiszélesedő trapéznadrág.
Hátradőlt, egyik könyökével a korlátra támaszkodott, a másik keze a kisfiú
vállán volt, aki a lába előtt állt.
– Te jó ég, Jerry! El sem tudod képzelni, hogy ez mit jelent majd
Michaelnek. Egy képe sincs az apjáról.
– Mi, egyetlenegy sem?
– Azt mondta, az anyja valamennyit elégette.
– Milyen szörnyű! De miért tette?
– Higgy nekem, már rég feladtuk, hogy valaha is meg fogjuk érteni
Andreát.
 Jerry megrázta a fejét, és figyelmét újra a fényképnek szentelte.
– És a kisfiút már ismered.
– Michael – suttogta Beth. Hangosan szipogott, és zsebkendő után
kutatott a zsebében. – Elnézést kérek, de olyan szívbe markoló fénykép. Ha
belegondolok, hogy hárman meg sem érték a következő napot, összetörik a
szívem. Mindannyian olyan boldognak tűnnek, mint akiknek semmi
gondjuk, és fogalmuk sem volt arról, hogy az utolsó fénykép készül róluk. –
Betht kirázta a hideg. – Csak várd ki, hogy megmutassam Michaelnek!
– Mit mutass meg nekem?
Mindketten hátrafordultak, amikor Michael a konyhába lépett, álmosan
dörzsölgetve a szemét, egy szál bokszeralsóban.
– Michael, hol a köntösöd? Vendégünk van.
– Helló, Jerry! – Michael az órára nézett. – Korán jöttél, még csak fél
hét van.
– Nem tudtam aludni, ezért úgy döntöttem, inkább átjövök és
beszélgetek egy kicsit Bethszel. Egyikünk sem tud nyugodt maradni.
– Van még kávé?
– Egy csészényire talán még futja. Tedd a mikroba, ha nem elég meleg.
– Beth Michael kezébe adta a képet. – Épp ezt nézegettük.
Michael homlokráncolva vette kezébe a fotót. Kartávolságra tartotta
magától, és hunyorogva nézte.
– Istenem, ez a…? – Tapogatózni kezdett egy újsághalom alatt,
előhúzta a szemüvegét, és közelebb vitte arcához a képet. – Még soha nem
láttam ezt a képet.
– Én is nagyon meglepődtem – mondta Jerry. – A film még mindig a
fényképezőgépemben volt egy évvel később, amikor Lydiával elmentünk
Sydney-be. Megtelt a tekercs, és amikor előhívattam a képeket, köztük
voltak azok is, amiket Blackpoolban készítettem.
– Nézd csak aput! – mondta Michael. – Boldognak tűnik. Emlékszem,
mennyire megszorította a vállamat. Ezért húzom itt be a nyakamat és
nevetek.
Elnémult, miközben a fotót nézte. Szinte látta maga előtt a hatéves
önmagát. Ahogy az anyja szétvetett tagokkal alszik a kandalló előtti
szőnyegen, az üres fényképalbum mellette fekszik. Soha nem utálta jobban,
mint abban a pillanatban. Emlékezett, hogy rá akarta önteni a forró teát,
hogy akkora fájdalmat okozzon az anyjának, mint amekkorát ő okozott
neki.
 – Jól vagy, szívem? – kérdezte Beth.
Michael hangja elcsuklott.
– Igen… igen, jól vagyok. – Megpróbálkozott egy halvány mosollyal.
– Jó újra látni. Azt hittem, már elfelejtettem, hogyan nézett ki, de most
olyan tisztán látom magam előtt, mintha csak tegnap lett volna. Mintha egy
ablak lenne a múltba. Egyikünk sem gondolta volna, miként fog végződni a
nap. Mind olyan boldognak tűnünk, nem? Nézd Daisyt, ahogy Harrybe
karol. – Michael a fejét ingatva elhallgatott. – Szegény öreg! És nézd,
ahogy Trisha Selwyn elé emeli a lábát. Abból látszik, hogy Selwynnek
mennyire tetszik, ahogy a dekoltázsát nézi.
– Jerry azért hozta, hogy megmutassa nekem Petulát.
– Persze, az anyád. – Michael a képre mutatott. – Ott is van, nem lehet
nem észrevenni. Nem ismertem, de nekem kedvesnek tűnt. Arról viszont
fogalmam sincs, honnan örökölted az alakodat, Beth.
Jerry megköszörülte a torkát.
– Talán az apjától?
Mindketten ránéztek, és Michael nevetve letette a fotót az asztalra.
– Határozottan tőled, Jerry.
Beth belekarolt a férjébe.
– Gyere, főzök neked egy friss kávét!
Az ápolónő betessékelte őket dr. Appleby irodájába, és a három szék felé
mutatott.
– Kérem, foglaljanak helyet, a doktor úr mindjárt itt lesz.
Beth próbálta kitalálni a fiatal nő arcából, hogy milyen hírt fognak
kapni ezen a megbeszélésen. Észrevette, hogy a nővér sokszor néz a
padlóra, ami talán azt jelentheti, hogy nem tud a szemébe nézni? Biztosan
rossz hír lesz. Beth érezte, hogy izzadni kezd, és mindent megtett volna
azért, hogy levehessen pár réteg ruhát. Michaelre pillantott.
– Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg nagyon meleg van itt? – Szinte
érezte a felső ajka fölé gyűlő izzadságcseppeket.
– Talán egy kicsit – értett egyet a férfi. – Szeretnéd, hogy hozzak
neked egy pohár vizet?
Beth a széke háttámlájára hajtotta a kabátját.
– Nem, nem kell. Egy perc, és ideér.
Jerry megfogta a kezét, és megszorította egy kicsit, hogy
megnyugtassa.
 – Már nem kell sokáig várni. Még néhány perc, és tudni fogjuk.
A keresztpróba volt az utolsó teszt, amit a veseátültetés előtt végeztek,
azért csinálták, hogy meggyőződjenek arról, hogy Jake teste nem választana
ki antitesteket az új veséje ellen. Összekeverték a vérüket, és ha Jaké sejtjei
megtámadják Jerryéit, akkor a keresztpróba eredmény pozitív, és nem
kerülhet sor a szervátültetésre. Jake-nek pedig ki kell várnia, hogy
meghaljon valaki, hogy megkaphassa a veséjét. Viszont, ha a keresztpróba
negatív, negyvennyolc órán belül megmű-tik őket.
Egyikük sem beszélt, a csendet csak az törte meg, hogy Jerry a tollát
kattogtatta, Michael pedig a lábát rázta, amitől a szék vele egy ütemben
nyikorgott. Beth a férje combjára tette a kezét.
Michael bocsánatkérően elmosolyodott.
– Sajnálom, szívem, nem bírom abbahagyni.
Beth Jerryhez fordult, és finoman kivette kezéből a tollat.
– Sajnálom. – Jerry felállt, és fel-alá járkált a szobában.
– Jerry – kezdte Beth –, csak szeretném, ha tudnád, akármi lesz is
ennek az utolsó vizsgálatnak az eredménye, mindig az adósaid leeszünk,
amiért egyáltalán vállaltad a teszteket. Az, hogy hajlandó vagy odaadni az
egyik vesédet egy kisfiúnak, akit alig ismersz, az egyik legönzetlenebb
dolog, amit valaha hallottam. – Felvette a táskáját, kivett belőle egy
zsebkendőt, és megtörölte izzadt kezét. – Összetört minket Michaellel, hogy
nem tudtunk segíteni a fiunkon, ezért már a tudat is a világot jelenti nekünk,
hogy kész voltál megpróbálni.
Jerry abbahagyta a járkálást, és megállt velük szemben.
– Az én vérem, Beth. – Szélesre tárta a karját és megvonta a vállát,
mintha az utolsó darab csokit engedte volna át Jake-nek. – Bármit
megtennék érte. Az unokám.
Michael felállt, és kezet rázott vele.
– Köszönjük, Jerry!
– Hol lehet már doktor Appleby? – Beth az elmúlt tíz percben
tizedszerre nézett a falon lógó órára. – Már negyed is elmúlt.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és dr. Appleby lépett
be rajta, két rezidenssel a sarkában. Eljött hát a pillanat, s az, hogy valóra
válnak-e a reményeik, a szakember következő szavain múlt.
Az orvos a kezében tartott csiptetős táblát tanulmányozta, aztán
lapozott egyet. Miután megemésztette az olvasottakat, felpillantott az előtte
álló, izgatottan várakozó társaságra. Beth egyenesen a szemébe nézett» dr.
Appleby visszanézett rá, de nem mondott semmit. Nem kellett.
 Epilógus

Beth mindig nagyon ideges lett a repülőgépen, és a turbulencia nem sokat

tett azért, hogy meggyőzze arról, a repülés az utazás legbiztonságosabb
formája. Michaelre nézett, akit annyira lefoglalt a film, hogy tudatában sem
volt, hogy veszélyben forog az életük. Megráncigálta a ruhaujját.
– Michael!
A férje hátratolta fülhallgatóját.
– Tessék?
– Ez a sok rázkódás… szerinted biztonságban vagyunk?
– Hát persze. Tiszta időben a turbulencia szinte soha nem okoz
repülőgép-szerencsétlenséget.
– Szinte soha?
Michael felnevetett.
– Akkor soha. Manapság a repülőgépeket úgy építik, hogy gond nélkül
kiálljanak ilyen mértékű nyomást. Mindjárt odaérünk, ne aggodalmaskodj!
– Megnyugtatásként megszorította a karját, mielőtt visszatette a fülhallgatót
a fülére, és magára hagyta feleségét a félelmeivel.
– Hozhatok önnek még egy italt?
Beth rámosolygott a csinos, fiatal légiutas-kísérőre, aki az ülése fölé
hajolt. Megcsodálta a nő hibátlan bőrét és babaszerű vonásait.
– Jól jönne még egy gin-tonik, legyen szíves hozzon egyet, és nagy
pohárral, ha lehet.
– Máris, asszonyom.
Beth kényelmesen elhelyezkedett az ülésén. Ha a személyzet szabadon
járkálhat és italt szolgálhat fel az utasoknak, ez a turbulencia nem is lehet
olyan komoly, ugye? Lehúzta a gin-tonikot, hátradöntötte az ülését, és
megpróbált aludni egy kicsit.

Jerry benyúlt a hatalmas hűtőbe, és kivett egy üveg élőflórás joghurtitalt.

Letépte róla a fóliát, egy húzásra lehajtotta a teljes tartalmát, és kirakta a
vitaminjait a pultra. Egyenként vette fel a tablettákat a munkalapról, és
bevette egy pohár vízzel. Tudta, most sokkal fontosabb, hogy vigyázzon
magára, mint eddig bármikor, és bár nem duzzadt az izmoktól, a teste
karcsú, és a szíve erős. A hetvenes években készült öreg biciklije talán úgy
nézett ki, mint amivel a pap közlekedne, és akkoriban sokat gúnyolták
miatta, de őt jó formában tartotta, egy vagyont spórolt meg vele a benzinen,
és nem kellett lemondania a biciklizésről, amit azóta is imád. Már közel
négy éve él egy vesével, és ettől még elhivatottabban akar egészséges
maradni. Szerencséje van a melbourne-i klímával, hiszen csak ritkán van
nagyon meleg vagy nagyon hideg, és alaptalan pletyka, hogy sokat esik,
amit véleménye szerint Brisbane és Sydney féltékeny lakossága terjeszt.
Felszólt az emeletre a feleségének.
– Jössz már, Lydia?
Lydia világosszürke futónadrágban és zöldcitrom színű mellényben
jelent meg a lépcső tetején. Szoros kontyba fogta a haját, amitől megfeszült
a szeme körüli bőr. Formás, csupasz, barna karjaival közel sem tűnt
hatvankét évesnek.
– A futócipőmet keresem, mindjárt lent leszek.
Minden reggel hétkor végiggyalogolták a part hosszát, betértek egy
kapucsínóra az út végén, aztán visszafordultak. Néhanapján este is
megtették a szakaszt, hogy lássák, ahogy alkonyatkor a kis pingvinkolónia
hazatér a Szent Kilda hullámtörőre. Jerry önkéntes pingvinkalauzként
mindig szívesen válaszolt a turisták kérdéseire, bár ideje nagy részét azzal
töltötte, hogy figyelmeztesse őket, ne használjanak vakut, és ne nyomják a
selfie-botjaikat a pingvinek fészkébe.
Jerry újra felszólt a feleségének.
– Lydia, kint megvárlak. Nyújtok egy kicsit.
Az asszony lerobogott a lépcsőn.
– Itt vagyok már. Biztos vagy abban, hogy nem hagyhatnánk ki csak
most az egyszer? Még nagyon sok dolgom van.
– Majd segítek, és egyébként is rengeteg időnk van még, hiszen
délután érkeznek.
Lydia lábujjhegyre állt és megpuszilta férje arcát.
– A szokásaid rabja vagy, Jerry Duggan.

Amikor beléptek az érkezési terminálba, miközben Michael mindent

megtett, hogy egyenesben tartsa jól megpakolt poggyászkocsijukat, Beth
szeme az utasokra várakozó tömeget pásztázta. A legtöbben unott
taxisofőrök voltak, kezükben névtáblákkal, és nem telt sok időbe, hogy
megpillantsa a lelkesen integető Jerryt és Lydiát.
 – Isten hozott Ausztráliában! – üdvözölte őket Jerry szélesen
mosolyogva. – Jó utatok volt?
Beth a vállára fektette alvó lányát, majd féloldalasan átölelte az apját,
és elöntötte a szeretet, amikor megérezte a férfi friss citrusillatát. És még
jobban magához szorította.
– Egy kicsit döcögős, de sértetlenül megúsztuk. – Aztán eltartotta
magától az apját, és végigmérte. – Jól nézel ki, apu, de talán egy kicsit túl
sovány vagy. Remélem, nem viszed túlzásba a dolgokat.
Jerry csettintett egyet a nyelvével, és Lydiához fordult.
– Még csak fél perce van itt, és már megmondja, hogy mit csináljak. –
Megsimogatta alvó unokája szőke haját, mire a kislány felébredt, és szemét
dörzsölgetve fordult felé. Jerry félresimította a frufru-ját. – Szia, édes kicsi
lány!
A pici visszafordult az anyjához, és beletemette fejét Beth nyakába. A
hároméves kislányt nagyon kifárasztotta a hosszú út.
Beth felnevetett.
– Csak fáradt, apu. Mindjárt magához tér.
Jerry összecsapta a tenyerét.
– És hol van a másik unokám? – Észrevette Jake-et a bőröndökkel
megrakott kocsi mögött. – Istenem, hogy megnőttél! Meg sem ismertelek. –
Kitárta a karját. – Futja még egy ölelésre az öreg nagyapádnak?
Jake odarohant hozzá, és majdnem fel is döntötte.
– Jó látni, fiam. – Jerry megpuszilta Jake feje búbját. – Gyerünk,
menjünk haza, és iszunk egy jó hideg pohárral nagyi házi limonádéjából.
Sárga-fehér csíkos napellenző védte a teraszt a nap melegétől. Lydia letette
a citromkarikákkal és mentával telerakott limonádés kancsót az asztalra, és
kirakta a poharakat.
Nyugodt csöndben iszogatták az italukat. Annak ellenére, hogy
rendszeresen beszéltek Skype-on, Beth azóta nem találkozott Jerryvel és
Lydiával, amióta előző évben visszautaztak Angliába Daisy temetésére.
Daisy még nyolcvannyolc évesen is egyedül élt, ádázul küzdött minden arra
irányuló próbálkozás ellen, hogy idősek otthonába küldjék. Azt
öregembereknek találták ki, erősködött. Amikor Michael rátalált a kedvenc
foteljában ülve, kötéssel az ölében, azt hitte, csak elaludt, semmi nem
árulkodott arról, hogy halott. Bár hosszú és javarészt boldog élete volt, ez
Michaelt egyáltalán nem vigasztalta, a gyász még hónapokkal később is az
arcára volt írva. Csak az a tudat enyhített egy keveset fájdalmán, hogy
Daisynek még volt ideje megismerni a második dédunokáját.
Beth nekidöntötte fejét a napozószék támlájának, és nézte, ahogy a
kert másik végében Jake a focilabdát a garázskapunak rugdossa. Csak egy
gyerek volt, temérdek fölös energiával és hatalmas életkedvvel, ám Beth
sokáig úgy gondolta, hogy soha nem fogja ilyennek látni a fiát.
– Én is játszhatok?
Jake lehajolt és kishúga lába elé tette a labdát. A lányka nagyot akart
rúgni a labdába, de a cipője csak a tetejét súrolta, és nagy huppanással
popsira esett. Beth azonnal felugrott a székéből, de Michael a karjára tette a
kezét.
– Szerintem a bátyja is meg tudja oldani.
Jake talpra állította a húgát, és letörölgette a kislány könnyeit pólója
szegélyével.
– Kész is vagyunk, Daisy, semmi baj.
Beth megfogta Michael kezét, megszorította, és nézték, ahogy a
gyerekeik a kiégett füvön játszanak. Daisy Duggan lehetetlen döntést hozott
annyi évvel korábban, amikor egy idegen küszöbén hagyott egy újszülöttet,
és Beth mindennap hálát ad azért, hogy az asszony elég bátor volt, hogy a
szívére hallgasson. Ivott egy nagy kortyot az előtte álló hideg üdítőből, és
visszagondolt az útra, ami ide vezette, ehhez a pillanathoz, erre a távoli
vidékre, amit mostantól otthonuknak neveznek. Olyan közel került ahhoz,
hogy mindent elveszítsen, ami fontos neki, de a múlt árnyéka végre
szertefoszlott. Eljött az ideje, hogy a fényben éljenek.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm az ügynökömnek, Anne Williamsnek, akitől mindig jó

tanácsokat kapok, a Headline tehetséges csapatának, és főként a
szerkesztőmnek, Sherise Hobbsnak, aki bölcsebb, mint elmondhatnám, és
mindig jó irányba terel.
Köszönöm azoknak, akik a kezdeti változatokat olvasták, és elég
bátrak voltak ahhoz, hogy őszinte véleményt adjanak. Köztük van Rob
Hughes, a férjem, a szüleim, Audrey és Gordon Watkin, és jó barátnőm,
Grace Higgins.
Köszönöm Caroline Ramsay segítségét a szüléssel kapcsolatos
kérdéseimben, és a southporti anyakönyvi hivatalban Rick McCabe
nagylelkű segítségét a hetvenes évekbeli születések bejegyzésének módját
illetően.
Végezetül köszönöm mindenkinek, aki olvasta bemutatkozó
regényemet, A levelet. Az, hogy ennyire lelkesen olvastátok és szerettétek,
segített megírnom ezt a könyvet.
 Notes

[←1]
William Shakespeare: Rómeó és Júlia, 2. felvonás 2. szín. Fordította: Szász Károly

[←2]
Elektronikai cikkeket árusító üzletlánc az Egyesült Királyságban 1969-1995 között.

[←3]
Óriási szórakoztatóközpont Manchesterben, állatkerttel, vidámparkkal és
kiállítótermekkel. 1987-ben zárt be.

[←4]
Brit heti magazin lányoknak, 1964-1993 között.

[←5]
Brit szupermarketlánc volt 1951-1988 között.

[←6]
Brit orvosi tévédráma volt 1957-1967 között.

[←7]
Nagy üdülőlánc az Egyesült Királyságban, 1936-tól.

[←8]
Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről (Fordította: Szabó Lőrinc)

[←9]
Ügyességi társasjáték.

[←10]
Népszerű utcai játék volt. Két játékos felváltva lendítette a zsinórra kötött
vadgesztenyéjét a másikéhoz, míg valamelyiküké el nem törött, s az lett a vesztes.
[←11]
A Buddington angol keserű sör beceneve.
 Tartalom

1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
41.
42.
43.
44.
45.
46.
47.
48.
49.
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
Notes