Budapest dualizmus kori fejlődése

Hazánkban is – a nyugathoz hasonlóan – csak az első világháború borzalmait, és a

trianoni békediktátum megaláztatásait követően nevezték a dualizmus időszakát (1867-
1914) boldog békeidőnek. A korszakban végbement hazánkban a polgárosodás, a jobbágyság
felszámolása, a modernizáció és a városiasodás (urbanizáció), melynek következtében
megjelent a szabad idő. A legkiemelkedőbb fejlődési ívet egyértelműen hazánk fővárosa,
Budapest járta be, mely a korszakban igazi világvárossá fejlődött.
Budapest három város összeolvadásával keletkezett. Az országgyűlés az egyesülést
1872-ben szavazta meg, 1873. január 1. Pest, Buda és Óbuda egyesült, Budapest néven. A
város új vezetése, pedig 1873. november 17-én született meg. Az egyre növekvő város
lakossága 1900-ra megközelítette az egymillió főt, ezzel az Európai kontinens egyik
legnagyobb és legnépesebb városa lett.
A városban végbe ment a polgárosodás. A város régi iparos és munkás lakosságának
addigi nyelve a német volt, mivel sok volt köztük a sváb és a zsidó. Az 1880-as években
azonban a város németajkú lakóinak zöme egyetlen nemzedék alatt asszimilálódott
(beolvadt), és váltott nyelvet. A kerületek neve és az utcanevek is sorra váltak magyarrá.
A várost tudatosan fejlesztették. Széchenyi Budapestről a következőket írta: „A szívet
nem helyezhetem át máshová, de megszépíthetem”. Cél, a versenytársnak tartott Bécs
utolérése. A főváros tervszerű bővítése érdekében létrehozták a Fővárosi Közmunkák
Tanácsát, így a főváros arányosan és tervszerűen fejlődött (sugárutak és körutak épültek). Az
egyre növekvő városban különösen a tömegközlekedés fejlesztésére kellett helyezni a
hangsúlyt.
1874-ben adták át a fogaskerekű vasutat, 1877-ben nyílt meg a Nyugati Pályaudvar,
míg 1884-ben a Keleti Pályaudvar. 1877-ben, pedig az országban elsőként megindult a
villamos közlekedés. A város rendkívül kedvező a közlekedés-földrajzi helyzettel rendelkezik
mind a mai napig, így nem csoda, hogy hazánk út- és vasúthálózata Budapest központú.
Sorra adták át a Duna hidakat is. 1849-ben a Lánchidat, 1876-ban a Margit hidat, 1896-
ban a Ferenc József, mai Szabadság hidat, 1903-ban, pedig az Erzsébet hidat Az Erzsébet-híd
építésére egy tragédia miatt volt szükség. A főváros lakossága rendszeresen használta a
befagyott Duna jegét az átkelésre. 1891. január 4-én azonban a jég beszakadt, és három
halottat követelt. Így a jégen való átkelést megtiltották, és keményen büntették. Később, a
tragédia helyszínén épült fel az Erzsébet-híd.
 A fővárost adókedvezményekkel és reprezentatív középítkezésekkel tették még
vonzóbbá. Ekkor épült meg a budai Várpalota, a Parlament, a különböző minisztériumok és jó
néhány színház is. A kulturális élet is fellendült, 1884-ben adták át az Operaszínházat az
Andrássy úton. Budapest Európa-szerte híres volt pezsgő kulturális életéről, kávéházairól,
gyógyfürdőiről és éjszakai életéről.
Budapest belvárosa eklektikus stílusban épült fel. Kialakultak a szokásos
városnegyedek, így végbement a szegregáció (a lakosság vagyon szerinti elkülönülése).
Impozáns középületek, pályaudvarok és bérpaloták épültek. 1896 átadták a kontinens első
földalattiját (kéregvasút), mely a világon a második ilyen földalatti vasút volt, a londoni the
Tube (a cső) után, melyet még 1863-ban adtak át a forgalomnak.
A főváros az országhoz képest túlfejletté vált, a vidéki nagyvárosok nagyságrendekkel
voltak kisebbek tőle. Ekkor ragadt rá a „Magyarország vízfeje” kifejezés, miszerint
Budapest olyannyira központi szerepet játszik hazánk gazdasági életében, hogy teljesen
meghatározza az ország fejlődését. Akár fejlődik a főváros, akár hanyatlik, magával húzza a
vidéket.
Állami középületek, színházak, polgárok palotái, gyárak és villák épültek, eklektikus
stílusban. Eklektika – történelmi stílusirányzat, mely több korszak elemeit keveri egyetlen
épületen belül. A szó jelentése: válogatás. Ilyen épület például az egykori
Pénzügyminisztérium palotája.
Keleties és népi motívumokat is felhasználtak az építészetben, ez a szecesszió (Lechner
Ödön, Kós Károly). Ilyen épület például a Magyar Földtani Intézet.
1896-ban rendezték meg a millenniumi kiállítást (Ezredévi Kiállítást). A honfoglalás
ezeréves évfordulójának alkalmából rendezték. Az ország az ezeréves gazdasági és szellemi
fejlődését ünnepelte, amely valójában inkább az azt megelőző húsz év rendkívüli fejlődésén
alapult. Helyszíne a Vajdahunyad vár. Szabadtéri-múzeum (falu-múzeum) szintjén mutatta
be hazánk valamennyi etnikumát (a szlovákoktól a cigányságig).
Az ide látogatók az építészeti stílusokat – a romántól kezdve a gótikán és a reneszánszon
át a barokkig – a valóságban tanulmányozhatták. Az egész történelmi Magyarország
területéről körülbelül ötmilliónyian látogatták meg a hatalmas kiállítást, és egyben
megcsodálták a szépülő Budapestet is.
A korszak karikatúrái a millenniumi kiállításra érkező nemeseket úgy ábrázolták, hogy
azok úriemberként érkeztek, de teljesen legatyásodva távoztak. A korszak nemességének
szinte kötelező volt a kiállításon való részvétel. Igaz az alap belépőjegy ára nem volt drága, de
bent mindenért külön-külön fizetni kellett, így a nemesek jó része jelentős költségbe verte
magát a kiállítás meglátogatásával.
A kiállítással kapcsolatban több érdekesség is fennmaradt. Az egyik, hogy a megnyitó
ünnepségen a magyar ünnepi delegációt éppen az ellenzék egyik legbefolyásosabb
vezéralakja, az a Szilágyi Dezső vezette az uralkodó, Ferenc József és a királyné, Erzsébet
(Sissy) elé, akit az obstukció (a parlamenti munka szándékos akadályozása) nagymesterének
tartottak. Ezt Benczúr Gyula: Millenniumi hódolat című festménye örökítette meg az utókor
számára. A kiállításon mutatták be a nagyközönség számára Benczúr Gyula: Budavár
visszavétele, 1686 című zseniális festményét.
A másik érdekesség, hogy 1896 tavaszán készült el Thorma János: Aradi vértanúk című
festménye, melyet egy szemtanú (molnár) beszámolói alapján készített el. A festmény a
kilenc, kötél általi halálra ítélt kivégzett halálát festette meg. Az eredeti terv szerint a
festményt ki akarták állítani a millenniumi kiállításon, sőt magának Ferenc Józsefnek kellett
volna felavatnia, de ez az uralkodó számára kellemetlen feladat lett volna. Így végül máshol
állították ki a képet. Cserébe Ferenc József 1913-ban kihantoltatta a 13 aradi vértanút, és
méltó módon helyezték őket örök nyugalomra.