Gimesi Dóra – Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea

IDŐFUTÁR 2.
A KIRÁLYNŐ PALÁSTJA
ISBN 978-615-5291-98-2

© 2013 − Gimesi Dóra – Jeli Viktória – Tasnádi István

– Vészits Andrea – Tilos az Á Könyvek (Pozsonyi Pagony Kft.)
www . tilosazakonyvek . hu
Szerkesztette: Péczely Dóra
Felelős kiadó: Banyó Péter

Borítóterv:
Szabó VinceProdukciós munkák: Wunderlich Production
Kft.
Produkciós munkák: Wunderlich Production Kft.
Produkciós vezető: Mészáros Gabriella

Nyomás, kötés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.

www . dabasinyomda . hu

A könyv megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

 [1] Szeptember
Bulcsú egy hangszigetelt üvegburába képzelte magát.
Vágyakozva gondolt vissza a nyárra, amit az első perctől az
utolsóig a szobájában töltött. A húga táborban volt, a szülei
dolgoztak, ő pedig robotokat épített, videojátékokat játszott és
újranézte a Doctor Who összes régi évadát. Boldog magányában
majdnem el is felejtette ezt a zajos és humanoid kipárolgásoktól
bűzlő poklot, amit iskolának hívnak. Már csak öt év – gondolta
rezignáltan, miközben egy földönkívüli antropológus szemével
tekintett végig a kétszer tizenkét osztálynyi embergyerektől nyüzsgő
tornatermen.
– Egy… egy… kettő… egy… lehet hallani hátul is?
Rogyák Mari először óvatosan megkocogtatta a mikrofont,
majd dallamos hangján megkísérelte túlkiabálni a hangzavart.
– Csendesedjünk el!
– Rogyák kissé meg van roggyanva, nem? – harsogta Szabika,
aki ugyan egy centit sem nőtt június óta, de legalább a szája sem lett
kisebb.
– Biztos megviselte a nyár – kuncogott Móni.
– Vagy a Géza bá – helyesbített Edina.
Klónjai hangos vihogással díjazták a beszólást.
– De most akkor együtt vannak, vagy mi van? – kérdezte
Fanni.
– Az Orsi még júliusban látta őket együtt a Deákon – Móni
olyan büszkén osztotta meg az információt, mintha egy FBI-
nyomozásban lenne koronatanú.
– Jó, de az már tök régen volt. És az Orsit különben is
minimum el kell osztani kettővel – fintorgott a barátnője.
A kínzó kérdésre maga Géza bá adta meg a választ, amikor
határozott baritonján üvölteni kezdett.
 – 8. B! Csend legyen! Rogyák tanárnő beszél!
– Tuti együtt vannak – állapította meg Edina.
Bulcsú is erre a következtetésre jutott a képzeletbeli üvegbura
alatt. Bár általában hidegen hagyták az emberi faj párzási szokásai,
nem tudta nem észrevenni, hogy Géza bának új inge van és legalább
tíz kilót fogyott. Rogyák megpróbálta magasabbra állítani a
mikrofont, minek következtében fülsértő sípolás töltötte be a
tornatermet. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy a nyüzsgés egy
pillanatra abbamaradt.
– Felkérem Kalmár Ervint a 9. A osztályból, hogy Petőfi
Sándor örök érvényű soraival nyissa meg a tanévet!
Bulcsú megvetően horkantott. Ervin egy osztállyal járt fölötte,
és évek óta minden tanulmányi versenyt megnyert. Pedig csak egy
tenyérbe mászó pedálgép, nem zseni, mint én – morogta maga elé.
Valószínűleg Pedál Ervin volt az egyetlen a Sigrayban, akinek
jól állt a fehér ing-sötét nadrág alkotta ünneplő. Széles mosollyal
vette át a mikrofont Rogyák tanárnőtől, kis hatásszünetet tartott,
majd átszellemülten szavalni kezdett.
– Itt van az ősz, itt van újra – Petőfi Sándor verse.

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Ervin itt megállt egy pillanatra, és megkereste a szemével a

meghatottan pislogó Edinát. A lány nagyot sóhajtott.
– Hát nem cuki?
Fanni zavartan pislogott Mónira.
– Akkor most ők is együtt vannak?
A copfos lány úgy mérte végig, mintha azt kérdezte volna,
Justin Bieber együtt van-e még Selena Gomezzel.
– Úristen, Fanni, nem lehetsz ennyire lemaradva! Elmész pár
hétre, és nem nézel Facebookot?
– Nagyanyáméknál Bácsalmáson nem volt net – Fanni még
soha életében nem érezte magát ennyire cikinek. – Én még ott
tartottam, hogy az Edi tök ki volt akadva, hogy az Ervinke még
mindig a Hanna után sír.
Móni elnyomott egy szánakozó kis mosolyt.
 – Ja, ez volt júliusban. De aztán az Edi megvigasztalta.
Ervin eközben egyre nagyobb átéléssel szavalt:

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

– Edina, te levetkeztél? – csapta le a magas labdát Szabika.

Erre a lány visítva ugrott neki, hogy hegyes körmeivel kikaparja a
szemét, de a fiú gyorsabb volt, és Tibi széles háta mögött keresett
menedéket. Edina így a meglepett Tibi ölében landolt. A klónok
zavartan vihogtak, Tibi fülig vörösödött, Edina szirénázott, Szabika
ide-oda ugrált, és a nyelvét öltögette. Bulcsú képzeletbeli üvegburája
ripityára tört. A 8. B osztályban végleg felbomlott a rend.
– Utoljára szólok! Aki még egyszer kinyitja a száját, azt
szétültetem! – próbálkozott Géza bá, teljesen eredménytelenül.
Ervin ezalatt elhagyta a színpadot, és átadta a mikrofont
Bujdosónénak.
– Kedves diákok, kollégák, szülők! Szeretettel köszöntelek
benneteket újra a Sigrayban.
A dementor hangja halk volt és vészjósló. Szabika megtorpant,
Edina kikászálódott Tibi öléből. A tornateremben egy pillanat alatt
síri csend lett. Búné tekintete végigsiklott a gyerekeken, majd a 8. B
osztályon állapodott meg.
– A viszontlátás örömét azonban beárnyékolja egy tragédia,
amelyről bizonyára már mindnyájan értesültetek. Kalász Hanna
eltűnéséről beszélek.
A tornatermen halk moraj futott végig. Az elsősök szülei
közelebb húzódtak gyermekeikhez. A tanárok szánakozva
tekintgettek hátra Géza bára.
– Kalász Hanna, bár csupán fél évig volt a Sigray tanulója, éles
eszével, szorgalmával és kedves természetével e rövid idő alatt is
kitűnt diáktársai közül – folytatta Bujdosóné elcsukló hangon. –
Tanárai rendkívül igyekvő, érdeklődő gyermeket ismerhettek meg
benne. A színjátszó kör lelkes tagjaként részt vett A varázsfuvola
nagy sikerű előadásában, ragyogó Papagena-alakítására még sokáig
emlékezni fogunk. Így őrizzük meg őt a szívünkben, amilyennek
akkor, utoljára láttuk!
 – Tök durva, úgy beszél róla, mintha meghalt volna! – suttogta
Fanni.
Tibi úgy fordult a lány felé, mint egy meglőtt vaddisznó.
– Nem halt meg! – sziszegte.
– Honnan tudod? Lehet, hogy Bűné kiszívta a lelkét – vetette
fel Szabika.
– Most akkor nem az emberrablók rabolták el? – pislogott
Móni.
Bulcsú nagyot sóhajtott. Nem akart részt venni az ostoba
vitában, de feldühítette, hogy az osztálytársai ennyire nem látják,
ami pedig nyilvánvaló.
– A búcsúlevélen kívül semmit sem találtak a bányában. A
kijárat beomlott. Szerintetek mire lehet ebből következtetni?
– Na mire, Dalek? – vihogott Szabika.
A név még A varázsfuvola-próbák alatt ragadt rá, de Bulcsú
egyáltalán nem bánta. A dalek egy félelmetes, gyilkos és lélektelen
földön kívüli faj, és még gúnynévnek is sokkal jobb, mint a
„négyszemű nyomi”.
– Hanna kijárat híján csak egyetlen módon hagyhatta el a
bányát. Ha teleportálták – magyarázta olyan hangon, mintha egy
elmebeteg óvodást próbálna beavatni a kvantumfizika rejtelmeibe.
Szabika kis híján megfulladt a visszafojtott röhögéstől, de
hamarosan lehervadt az arcáról a vigyor. Bujdosóné ugyanis
bejelentette, hogy a tanulóifjúság védelmében új, szigorúbb házirend
lép életbe a Sigrayban.
– Ezentúl sem a lyukasórák, sem az ebédszünetek alkalmával
nem hagyhatjátok el az épületet, kizárólag osztályfőnöki engedéllyel.
Tizennégy évesnél fiatalabb diákjaink nem indulhatnak haza
egyedül, csak ha értük jön a szülő, vagy egy felnőtt, akinek erre
felhatalmazása van.
– Én biztos nem fogok itt rohadni a dedósokkal a napköziben!
– méltatlankodott Szabika, de Géza bá tőle szokatlan
határozottsággal utasította rendre.
– Ezt nem te döntöd el, Szabolcs – suttogta az osztályfőnök. –
Hallottátok Bujdosóné tanárnőt! A mai naptól kezdve nincs lógás,
nincs csavargás, elhagyott parkokban csámborgás, idegenekkel
barátkozás! Aki nem veszi komolyan az új házirendet, az repül ebből
az iskolából.
Miközben Géza bá az osztályát fegyelmezte, egy egyenruhás
férfi lépett a színpadra Bujdosóné mellé.
– Engedjétek meg, hogy bemutassam Király Zsolt főhadnagy
urat. Mostantól ő vezeti a nyomozást. Mivel nemrég vette át az
ügyet, szeretném, ha minden segítséget megadnátok neki.
Bulcsú alaposan szemügyre vette az új nyomozót. Június végén
kétszer is kihallgatták őket a rendőrök, de azok egytől egyig
hülyeségeket kérdeztek. A teleportkapus hipotézisét például
egyáltalán nem vették komolyan. Ez az egyenruhás viszont más volt.
Úgy állt ott Bujdosóné mellett, mint egy éber vadászkutya. És
összehúzott szürke szemével határozottan Tibit fixírozta.

Zsófi már harmadszor futotta át Kempelen Farkas Paradis

Teréziához írt levelét, amelyben a vakoknak készülő írógép terveit
ecseteli. A feltaláló kézírása még a kétszáz éves, itt-ott szakadozott
papírlap fénymásolatán is tisztán kivehető volt: egyszerű, határozott
vonalvezetésű, minden fölösleges cirkalmasságtól mentes. Sehol egy
paca, egy áthúzás, egy javítás. Sehol semmi, ami esetleg egy másik
kéztől származhatna. Ez is kapufa – sóhajtott Zsófi, és az íróasztala
mellett egyre növekvő kupac tetejére hajította a papírt. Ekkor villant
fel a laptop képernyőjén a bejövő hívást jelző Skype-ikon.
– Végre! Miért nem hívtál? Hol voltál egész nap? És mi ez a
ronda nyakkendő? – hadarta a lány egy szuszra, amint Tibi arca
megjelent a monitoron.
A fiú szemében zavar tükröződött, mintha azt mérlegelné,
melyik kérdésre válaszoljon először. Végül úgy döntött, egy szóval
foglalja össze az egészet.
– Évnyitó.
Hát persze, évnyitó. Zsófi már több mint egy éve magántanuló
volt, így teljesen kiment a fejéből, hogy már szeptember elseje van.
Tavaly ilyenkor még sírt, hogy nem mehet iskolába kerekes székkel,
de most már egyáltalán nem is hiányzott neki se az osztály, se a
tanárok, senki. Itt volt neki a laptop, a monitoron Tibi zavart feje és
a kérdés, amit egész nyáron hiába próbáltak megoldani. A feladat,
amelyhez az egyetlen kapaszkodót az alábbi néhány, gyorsan papírra
vetett mondat jelentette:

„Ez a levél az én sztorim utolsó lapja. Lehet, hogy utána is lesz

még valami, csakhogy azt már nem fogom tudni ide leírni. De
ígérem, ha ott, ahova megyek, van valami, akkor – üzenni fogok”

Zsófi és Tibi hamar eljutott a következtetésig, hogy ha Hanna

üzenni akar, azt valószínűleg valami korabeli irat segítségével teszi.
És mivel Sándor bá időgépes történetében Kempelen Farkas
személye volt az egyetlen biztos pont, logikusnak tűnt, hogy a
keresett irat is hozzá kapcsolódik. Tibi tehát – Vali néni legnagyobb
megdöbbenésére – beiratkozott az Országos Széchényi Könyvtárba,
Zsófi pedig Kempelen-rajongó kezelőorvosától, Szalontai doktortól
kért segítséget. Kutatásuk valódi céljáról természetesen mindketten
mélyen hallgattak.
Zsófi szobája nyár végére úgy nézett ki, mint egy felrobbantott
levéltár. A plüssállatok, DVD-k és pöttyös könyvek helyét Kempelen
Farkas kétszáz évvel korábbi leveleinek, feljegyzéseinek, naplóinak
fénymásolt és szkennelt lapjai foglalták el.
– Hogy haladtál az iratokkal? – kérdezte Tibi, mintha csak
kitalálta volna, mire gondol a lány.
– Még mindig semmi, pedig ma megint átnéztem vagy ötszáz
oldalt. Ja, Szalontai doki hozott egy csomó új fénymásolatot, majd
beszkennelem neked a felét.
– Nekem még van elég, kösz – dadogta a fiú, miközben nagy
nehezen kibújtatta a fejét a ronda lila nyakkendőből.
Zsófi már jól ismerte ezt az arckifejezést.
– Nem mondod, hogy még mindig nem olvastad el a múltkori
adagot!
– De, csak tudod, alapos vagyok… inkább átnézem többször…
Tibi egyáltalán nem tudott hazudni. Ha mégis megpróbálta,
tenyérnyi vörös foltok jelentek meg az arcán és a nyakán. De a
világért se vallotta volna be Zsófinak, mennyire nehezére esik a régi
papírokat bogarászni. Mi van, ha már rég megtalálta Hanna
üzenetét, csak nem vette észre? Mi van, ha nem elég okos ő ehhez az
egészhez?
– Azon gondolkoztam, lehet, hogy nem csak Hanna üzenetét
kéne keresnünk – próbált meg témát váltani.
Zsófi érdeklődve nézett rá.
– Hanem?
– Sanyi bá is azt mondta, hogy jelentkezni fog. Mielőtt
elhurcolták. És ő akkor már tudta, hogy Selmecbányán van az
időgép.
 Zsófi hallgatott. Sanyi bá nevének említésére mindig furcsa
érzés fogta el. Ő rángatta bele ebbe a legjobb barátnőjét, végig
hazudott, és úgy játszott velük, mint a sakkfigurákkal, de valahogy
mégsem tudott rá egyértelműen rossz emberként gondolni.
Emlékezett, Hanna milyen szeretettel beszélt róla, Tibi meg
egyenesen a nagyapjának tekintette… Csak haza akart menni a saját
korába, nem tehet róla, hogy végül Hanna is vele utazott… Már ha
tényleg elutaztak egyáltalán.
– Sanyi bá vigyáz Hannára. Tuti – szólalt meg most a fiú, és
Zsófi komolyan elgondolkozott, hogy talán tényleg a veséjébe lát.
– Ha legalább biztosan tudnánk, hogy megérkeztek…, vagy
hogy oda érkeztek-e. Mi van, ha rosszul navigáltak, és kikötöttek
valahol tök máshol? Mi van, ha teljesen rossz helyen keresünk? –
tette fel a kérdést ezredszer is.
– Ezt már csomószor megdumáltunk, és mindig te mondtad,
hogy nem valószínű – rázta a fejét Tibi.
Zsófi a délután átnézett iratkupacra pillantott. Sehol semmi
nyom. Reménytelen az egész.
– Mit tudom én már, hogy mi valószínű és mi nem?
Gondolataiból hosszú, türelmetlen csengetés zökkentette ki.
Hallotta, ahogy az anyukája kiszalad ajtót nyitni, majd egy
ismeretlen férfihang szólalt meg:
– Jó estét kívánok, asszonyom! Zsófit keresem. Rendőrség.
 [2] Az új rendőr
Király Zsolt főhadnagy augusztus végén vette át az eltűnt
kislány ügyét. Már évek óta várt egy ilyen lehetőségre, de ez az ügy
minden képzeletét felülmúlta. Emberrablás, mi több, gyerekrablás,
bányarobbantás, titokzatos öregember, összefüggéstelen
vallomások, értelmetlennek tűnő búcsúlevél… A rendőrség két teljes
hónapja tehetetlen, és most ő, egyedül ő lesz az, aki megoldja a
rejtélyt.
Magabiztosan lépett be a Boldogasszony sugárúti lakásba.
Derrick, Columbo és Ötvös Csöpi kispályások hozzá képest.
– Zsófi már így is borzasztó állapotban van. Miért kell folyton
feltépni a sebeket? – tördelte a kezét a kislány édesanyja az
előszobában.
– Csak a munkámat végzem, asszonyom… – a nyomozó az
aggódó anya vállára tette a kezét, és igyekezett olyan megértően
nézni, ahogy a filmbéli detektívek szoktak.
Ekkor kinyílt a gyerekszoba ajtaja, és egy kerekesszék gördült
le a küszöb helyett kialakított pallón.
– Semmi baj, anya. Hannáért van az egész – mondta Zsófi, és
határozottan a nappali felé vette az irányt.
– Segítsek? – ugrott a nyomozó, de a lány egy gyors
pillantással megállította.
– Nem, kösz. Tudok itthon közlekedni.
– Sose hagyja, hogy segítsünk – magyarázta Zsófi anyukája
büszkén. – Nagyon önálló kislány.
Zsófi ügyesen bekormányozta magát a két nagy, zöld fotel közé,
és várakozással nézett a nyomozóra.
– Miért maga jött? Eddig más hallgatott ki minket.
Király Zsolt főhadnagy megköszörülte a torkát.
– Tudod, a nyomozás mostanáig… nem volt túl hatékony.
Igazából hónapok óta egy helyben topog. Új alapokra kell helyezni az
egészet, más szempontokból vizsgálódni.
– Ezért megkaptuk a nagymenőt – jegyezte meg Zsófi élesen.
A főhadnagy azonban nem hagyta magát kizökkenteni.
– Ez mindannyiunk érdeke, nem? – leült a kanapéra, és
farkasszemet nézett a lánnyal. Bármit is titkoltál eddig, nekem el
fogod mondani – gondolta.

Zsófi a nyár folyamán meglehetősen nagy rutint szerzett a

rendőrök félrevezetésében. Tibivel részletes vallomást dolgoztak ki
arról, hogy kicsoda Sándor és milyen kapcsolatban állt Hannával.
„Egy gyanús öreg bácsi, aki mindenféle történetekkel hülyítette,
végül pedig elrabolta. Én kezdettől sejtettem, hogy baj van,
megőrültem az aggodalomtól, és amikor Hanna Bécsben volt, meg is
írtam mindent Niki néninek” – így hangzott Zsófi hivatalos verziója
dióhéjban, amit a Hanna anyukájának írt egykori áruló e-mail is
szerencsésen alátámasztott. A többi rendőr ezután nem is firtatta
tovább a kérdést, de az új nyomozó kitartóbbnak bizonyult.
– Visszatérhetnénk egy kicsit arra a bizonyos levélre? –
kérdezte most, pedig már vagy húsz perce tartott a kihallgatás.
Zsófinak azonban a szeme sem rebbent.
– Akkor írtam, amikor Hanna Bécsben volt tanulmányi
kiránduláson. Mondjam el még egyszer, mi volt benne?
– Nem, Zsófi. Én Hanna búcsúlevelére gondoltam. Annak
ugyanis te vagy a címzettje.
A főhadnagy elővett a tárcájából egy papírlapot és Zsófi kezébe
nyomta.

Kedves Zsófi! Lehet, hogy ezt a levelet soha nem olvasod. Sőt:
valószínű. De el kell mondanom valakinek. Nem, nem valakinek:
NEKED. Hónapok óta, mióta ez tart, mindenbe beavattalak. Azt
akarom, hogy tudd a végét is! Emlékszem, mennyire kivoltál,
amikor elolvastad anyád régi A két Lottiját, és ki volt tépve PONT
az utolsó lap… Ez a levél az én sztorim utolsó lapja. Lehet, hogy
utána is lesz még valami, csakhogy azt már nem fogom tudni ide
leírni. De ígérem, ha ott, ahova megyek, van valami, akkor –
üzenni fogok.
 Felesleges volt újra elolvasnia, hiszen az egész levelet tudta
kívülről, de érezte, hogy a nyomozó egy pillanatra se veszi le róla a
tekintetét. Hosszú hallgatás után végül a férfi szólalt meg:
– Azt írja, hogy az elmúlt hónapokban te voltál az egyetlen
bizalmasa.
– Igen – felelte Zsófi óvatosan.
– Bárki legyen is ez a titokzatos öregember, egész biztos, hogy
nem egyedül dolgozott. Minden bizonnyal voltak segítői, bűntársai…
esetleg olyanok is, akiket ismerhetsz. Ezért most az a dolgunk, hogy
újra feltérképezzük Hanna viszonyait.
Zsófi állta a nyomozó tekintetét, de érezte, hogy közben
borsónyi méretűre zsugorodik a gyomra. Vajon hová akar
kilyukadni?
– Nem tudsz bárkiről, Zsófi, aki szóba jöhetne ebben a
vonatkozásban? Egy gyanús fiatalember a környékről vagy akár egy
orvos, aki felbukkant Hanna körül az utóbbi időben…
– Nem – rázta a fejét a lány, és nagyon erősen kellett
koncentrálnia, hogy ne remegjen a hangja. Ezek szerint a rendőr tud
vagy legalábbis sejt valamit Andrásról és Szalontairól… De vajon mit
tud még?
Király Zsolt hátradőlt a széken és mosolyogva fordult Zsófi
anyukájához.
– Elnézést, kaphatnék egy pohár vizet?
Alighogy az asszony eltűnt a konyhában, a nyomozó ismét
Zsófira nézett. Ezúttal azonban nyoma sem volt a megnyugtató
Columbo-mosolynak.
– Te egy nagyon ügyes kislány vagy – mondta színtelen
hangon. – De sajnos el kell, hogy keserítselek: nem vertek át. Rá
fogok jönni, hogy mit titkoltok.

Még fél órával később is görcsbe rándult a gyomra, ha a

főhadnagy fürkésző tekintetére gondolt.
– Tibi, én nem bírok ki még egy ilyen kihallgatást! – fakadt ki
este a fiúnak. – Szerintem ne titkolózzunk tovább, mondjuk el nekik
az igazat!
– Milyen igazat? – csattant fel Tibi. – Nyomozó bácsi, az az
igazság, hogy Hanna fogta magát és beült egy időgépbe! De nem
egyből, előtte még gyorsan a csatornán keresztül betört egy budai
villába velem, akinek már egyébként is ideggyogyóba kellett járnia!
– De ez úgyis ki fog derülni! Az új nyomozó mindenre rájön!
– Nem fog rájönni! Honnan jönne rá? Nem maradt semmi
nyom, amit követhetne. Hanna egyik pillanatról a másikra eltűnt a
Skype-ról, a Facebookról, te is tudod! Mintha sose létezett volna!
Zsófi nagyot nyelt. Ha megingott vagy elbizonytalanodott,
mindig ez volt Tibi végső érve: az internet. A 21. századi Hannának
ugyanis június végén nyoma veszett, eltűntek az e-mailek, az SMS-
ek, a csetek, minden. Mintha sose létezett volna. Vagy legalábbis
nem ebben az idősíkban.
Tibi már bánta, hogy az előbb felemelte a hangját.
– Üzenni fog, hidd el! – próbálkozott ügyetlenül. – Lehet, hogy
már üzent is. Csak mi vagyunk olyan bénák, hogy nem találtuk meg.
Zsófi könnyes szemmel bámult rá a monitorról.
– De ez teljesen lehetetlen feladat! Egész nyáron mást sem
csináltam, csak kétszáz éves szövegeket olvastam! Miközben azt sem
tudjuk pontosan, mit keresünk! Egyáltalán honnan vettük, hogy
papíron fog üzenni? Miért nem valami épületen, ami még ma is áll?
Tibi vizenyős szemében hirtelen fény gyúlt.
– Hú, ez királyul hangzik!
Zsófi viszont gúnyosan elhúzta a száját.
– Hú, akkor gyalogold végig az ország összes kétszáz évnél
régebbi épületét és vakard le róluk a vakolatot, hátha találsz alattuk
valami érdekeset!
A fiú elvörösödött. Hát persze, a vakolat. Igazán tudhatta
volna, hogy beugratós kérdés. Zsófi kedvetlenül sóhajtott.
– Nem fog ez így menni. Kevesek vagyunk mi ehhez.
Tibi a nyár folyamán elég sokszor látta már ezt az arckifejezést,
hogy tudja: Zsófi mindjárt sírni fog, de mivel nem akarja, hogy ő is
lássa, inkább gyorsan elköszön és kilép. Lázasan kattogott az agya,
hogyan nyugtathatná meg a lányt. Aztán hirtelen bevillant a
megoldás.
– Vegyünk be még embereket!
Zsófi meglepetten nézett rá.
– Milyen embereket?
– Hát akiknek van ehhez segge és agya.
Ahogy ezt kimondta, már tudta is, kiket kell megkeresnie
másnap suli után.
 [3] Helló, Dalek!
A negyedik emeleti zombivécét számtalan legenda és
rémtörténet övezte a Sigrayban. Kezdetben néhány titokban
dohányzó nyolcadikos főhadiszállása volt, akik nem akarták, hogy a
kisebbek megzavarják őket. Akkoriban a kísértetiesen csöpögő
csapok, csövek és tartályok között kitalált patkányok, kukievő
krokodilok és halott kisgyerekek kísértettek, hogy távol tartsák a
nemkívánatos vendégeket. Az egykori nyolcadikosok aztán
elballagtak, de rémtörténeteik önálló életre keltek, szájról szájra
jártak, és az évtizedek során egyre részletesebbek és félelmetesebbek
lettek.
Tibi elsős korában járt itt először, amikor két harmadikos
megfenyegette, hogy belegyömöszölik a tartályba és ott hagyják
megfulladni, ha nem adja át a zsebpénzét. Tibinek természetesen
egy fillér zsebpénze sem volt, de ezt annyira szégyellte, hogy nem
látott más kiutat, mint felvenni a harcot. A történetet néhány év
múlva már úgy mesélték, hogy a pufi fél kézzel belelógatta a két
támadót a vécékagylóba, ahol megették őket a piranhák – de ez
persze erős túlzás volt. Valójában csak hozzájuk vágta az egyik
leszakadt piszoárt, minek következtében a fiúk néhány napig
kénytelenek voltak a Heim Pál Gyermekkórház vendégszeretetét
élvezni. Tibit attól a naptól kezdve ugyanolyan babonás félelem vette
körül, mint a zombivécét, amely így a kedvenc helye lett a Sigrayban.
Egyértelmű volt tehát, hogy ide hívja össze a gyűlést.
Amikor belépett a helyiségbe, zubogó víz hangja ütötte meg a
fülét: valaki az egyik fülkében épp lehúzta a klotyót. Mivel ilyesmire
már évek óta nem volt példa, Tibi megkockáztatott egy óvatos
kérdést.
– Ervin?
A szőke stréber kilépett a fülkéből és egyenesen a kézmosóhoz
ment.
– Szia, Tibi! – vetette oda flegmán.
– Te használod a zombivécét? – Tibi alig leplezte
megdöbbenését.
– Miért? Baj?
– Nem… csak furcsa. Senki sem meri.
Pedál Ervin szája szánakozó mosolyra húzódott.
– Aha. És ágyra sapkát nem teszünk, meg földre táskát, meg
éjfélkor nem nézünk tükörbe, mert jön Rém Jimmy és kiszívja a
füleden keresztül az agyadat. Akartál valami értelmeset is mondani,
ha már idehívtál, vagy társalogjunk modern, nagyvárosi
hiedelmekről?
Egyáltalán nem fog hinni nekem – suhant át Tibi agyán.
Komolyan elgondolkozott, hogy inkább nem szól semmit, és lefújja
az egészet, ám ekkor egy papír zsebkendőbe bugyolált kéz lökte be az
ajtót.
– Remélem, senki nem használta a retyót az elmúlt tíz percben.
Így is elég nehezemre esett bejönni – morogta Bulcsú köszönés
helyett.
– Ez meg mit keres itt? – húzta fel a szemöldökét Ervin.
A két éltanuló néhány percig farkasszemet nézett. Bulcsú
először a tavalyi kémiaversenyre gondolt, amelyen Ervin mögött
másodikként végzett (ami színtiszta igazságtalanság), aztán eszébe
jutott, hogy egy nagy hatósugarú lézerfegyverrel egyszer s
mindenkorra kiiktathatná régi riválisát. De mivel ilyen fegyver
jelenleg nem állt rendelkezésére, inkább az orra elé kapta a papír
zsebkendőt és így szólt:
– Vészesen fogy az oxigén és fokozódik a humanoid kipárolgás.
Úgyhogy térjünk a lényegre, mielőtt maradandó károsodást
szenvedek!
– Egyetértek – bólintott Ervin, majd Tibihez fordult. – Miről
van szó?
A fiú nagy levegőt vett:
– Hannáról.
A következő másfél órában Tibi – tőle egészen meglepő módon
– folyamatosan beszélt. A titokzatos körzővel kezdte, mesélt
Sándorról és a Mozsár utcai boltról, a Felemásszeműről, Bujdosóné
gyanús ügyleteiről, végül pedig az időgépről, amely Hannát kétszáz
évvel ezelőttre repítette. Amikor befejezte, mély csend telepedett a
zombivécére. Bulcsú némán hümmögött és bólogatott, Ervin
azonban mozdulatlan tekintettel bámult Tibire.
– Mit is diagnosztizált nálad tavaly a pszichológus?
– Tudom, hogy nehéz elhinni – motyogta a fiú. Most, hogy egy
szuszra elmondta az egész történetet, tényleg nem tűnt nagyon
hihetőnek.
– Hinni a templomban kell, öcsi! Gondolkodó embernek
tényekre és bizonyítékokra van szüksége – fölényeskedett Ervin.
Bulcsú úgy pattant fel a radiátorról, amin eddig gubbasztott,
mint akit meglőttek.
– De hát ezek tények! Még a legostobább fajtatársatok is
rendelkezik annyi szellemi kapacitással, hogy kis tájékozódás után
belássa, az időutazás minden, csak nem fizikai nonszensz. Sőt,
laboratóriumi körülmények között is bármikor kivitelezhető,
csakúgy, mint a teleportálás.
– A teleportálás – ismételte a pedálgép metsző gúnnyal. De
Bulcsú nem hagyta magát: ezúttal elemében volt.
– Igen, a teleportálás! Már 1998-ban kísérlettel igazolták
szubatomi részecskékkel, te szerencsétlen!
– Szubatomi részecskékkel igen, te nyomi! De az ember egy
kicsit bonyolultabb szerveződés!
– Az ember? Az ember neked bonyolult? – Bulcsú ekkor már
magánkívül volt. Úgy üvöltött, hogy zengett az egész folyosó.
Tibi, aki eddig értetlenül kapkodta a fejét, érezte, hogy most
kell közbelépni.
– Figyeljetek, miattam nyugodtan megölhetitek egymást, csak
előtte mondjátok meg, hogy hajlandóak vagytok-e segíteni –
dünnyögte.
– Nyilvánvaló. Hannáért mindent – húzta ki magát Ervin.
Bulcsú azonban sértődötten vonogatta a vállát.
– Én a magam részéről már így is sokat segítettem. Mi kéne
még?
– Hát el kéne olvasni kétszáz évvel ezelőttről egy rakat
kéziratot, meg mindenféle írásos szöveget…
Ervin lebiggyesztette az ajkát.
– Szerinted van nem írásos szöveg is, Tibor?
– Láttál már képrejtvényt, Ervin? – vágott vissza Bulcsú.
Mielőtt újra egymásnak eshettek volna, Tibi gyorsan
elmagyarázta, hogyan dolgoztak eddig Zsófival.
 – Minden olyan gyanús lehet, amit korabeli tintával írtak,
pedig mostani szó. Esetleg bármi, ami Hannára utal, az időgépre
vagy erre az egészre. Aztán ha kivégeztük a kéziratokat, jöhetnek
megint a könyvtárak, új fénymásolatok…
– Ilyen baromságot még az életemben nem hallottam! –
torkolta le Ervin. – Van fogalmad róla, hány könyvtárnyi szövegről
beszélsz? Szerinted mennyi esélyünk van rá, hogy bármit is
találjunk?
Tibi a vállát vonogatta. Az ő fejében is megfordult már párszor,
hogy teljesen fölöslegesen gubbasztanak hónapok óta a kéziratok
fölött.
– Képzeld, Pufi, pont annyi az esélye, mint zombit találni
ezekben a vécékben – Ervin teátrálisan a legszélső fülkére mutatott,
majd egy hirtelen ötlettől vezérelve feltépte az ajtaját. – De végül is
próbáljuk ki, tessék! Hol a zombi? Á, biztos e mögött az ajtó mögött!
Jaj, kinyissam, ne nyissam, úgy félek!
Ervin sorra nyitogatta a vécéajtókat, és amikor nem talált
bennük szörnyet, mindegyikhez vágott egy lesajnáló grimaszt. Ám
amikor az utolsó fülke ajtaján is benézett, olyat látott, amire a
legkevésbé sem számított.
A lehajtott vécékagyló tetején törökülésben ült a zombi,
kezében egy meztelen nős újsággal és szélesen vigyorgott.
– Hellobello! Király volt a műsor. Vége van?
Tibi először hátrahőkölt a meglepetéstől, majd galléron ragadta
a kapálózó zombit, aki kísértetiesen hasonlított Szabikára.
– Neked van véged, ha bárkinek elköpsz bármit!
Szabikát azonban nem lehetett ilyen könnyen megfélemlíteni.
– Miről? A bécsi műkincslopásról, az Apostol utcai betörésről
vagy Rogyákmari fürdőköpenyéről?
Tibi érezte, hogy elönti az agyát a vér, kis növésű osztálytársa
azonban idegtépőén higgadt maradt.
– Az a helyzet, fiúk, hogy vagy bevesztek a csapatba, vagy
köpök – jelentette ki.
Ezzel nem lehetett vitatkozni. Szabika mindenki akarata
ellenére a csapat teljes értékű tagja lett.
– Legalább van még egy ember az olvasásra – morogta Tibi. –
Holnap behozom a fénymásolatokat, és nagyszünetben szétosztjuk,
jó?
– Szükségtelen – vetette oda Bulcsú.
 Már percek óta egy tablethez hasonló, ám annál sokkal
bonyolultabbnak látszó kütyüt babrált, amit most képernyőjével a
többiek felé fordított.
– Ez meg mi? – hőkölt hátra Ervin. A tabletből kilógó piros és
kék drótok leginkább egy házi készítésű bombára emlékeztették.
– Hát… neked leegyszerűsítve úgy mondanám, hogy egy
általam felfejlesztett telekommunikációs csodafegyver. Most az
internet miatt vettem elő – magyarázta a dalek. – Ugyanis, ha jól
értettem, most a certifikált anakronizmusgyűjteményre van
szükségünk, egy speciális korra és meghatározott földrajzi
koordinátákra fókuszálva.
– Certifikált miaszösz?– értetlenkedett Tibi.
Bulcsú élvezte, hogy minden szem rá szegeződik. Az ilyen
pillanatok miatt néha úgy érezte, érdemes volt a Földre költöznie az
Endorról.
– Anakronizmusok. Olyan szövegrészletek bizonyos korabeli
írásokban, amik semmiképp sem származhatnak az adott korból.
Fent van az egész a neten.
Tibi szeme pingponglabda-méretűre kerekedett. Ha ők ezt
Zsófival hamarabb tudták volna…!
Bulcsú bepötyögte a koordinátákat: 1790-es évek, Habsburg
Birodalom. A képernyőn hosszú lista jelent meg: egy szenvedélyes
rejtélyfejtők, tudományos amatőrök és ufókutatók által aprólékos
munkával létrehozott adatbázis.
És a dalek már sorolta is:
– Szmájli fej a vizsolyi bibliában. Ez jó, de sokkal korábbi. A mi
időszakunkból van itt űrsiklóalaprajz egy korabeli periraton, egy
jövendölés arról, hogy milyen finom lesz a kólás gumicukor és…
Bulcsú nem hitt a szemének. Két ujjával nagyobb méretűre
állította a képet, hátha az előbb félreolvasta. De nem. A képernyőn a
budai Várszínház színlapja jelent meg Kelemen László Társulatának
Igazházi című előadásáról, 1790-ből. A nyomtatott szereposztás
alatt pedig tintával, mint egy odavetett feljegyzés, egyetlen mondat:

Helló, Dalek!
 [4] Helyszíni szemle és
parasztfelkelés
Zsófi hosszú percekig nem tudott megszólalni. Először
döbbenten hallgatott, majd nevetni kezdett, végül pedig úgy visított,
mintha Rihanna-koncerten lenne.
– Jól vagy? – kérdezte Tibi óvatosan.
A visítás kezdetekor messzire eltartotta a telefont, és csak most
szorította újra a fülére.
– Persze, jól – pihegett a vonal másik végén Zsófi.
Épp harmadszor gurult le a szegedi Új Klinika kerekes
székeseknek kialakított rámpáján, amikor Tibi megcsörgette.
Szerette ezt a gurulást, egy kicsit olyan volt, mint repülni. Mivel öt
percre laktak a kórháztól, a szülei megengedték, hogy egyedül
közlekedjen, így a kezelések utáni időben igazán szabadnak
érezhette magát. Néha négyszer-ötször is legurult, utána pedig
begördült egy fagyiért a Liliom utcai cukrászdába. De ma nem. Ma a
hosszabbik utat választva a Bánomkert sor felé kanyarodott, és
közben visszahívta Tibit.
És amikor a fiú mindent elmondott, akkor jött a visítás.
– Tudtam, tudtam, tudtam! – Zsófi hangja visszhangzott a
csendes utcácskában. Egy öreg néni kidugta a fejét az ablakon, majd
rosszallóan visszahúzta. A lányt azonban nem érdekelte, ki mit
gondol: csak az számított, hogy megvan a legjobb barátnője.
– Azonnal el kell mondanod Hanna szüleinek! – jelentette ki,
miután valamennyire sikerült lehiggadnia.
– Mit? – Tibi nem értette az összefüggést.
– Hogy hol van Hanna. Most már van bizonyíték.
– Hát azért ez bizonyítéknak még elég gyér…
– Mégis valami! Gondolj bele, mit érezhetnek! Azt hiszik, hogy
Hannát elhurcolta valami öreg csóka!
– Mert pontosan ez történt. Ráadásul visszavitte a múltba.
Szerintem nem sokkal jobb.
Hát, tényleg nem – gondolta Zsófi. Csaba bá nem is értené
meg, de Niki néni talán…
– Niki néni teljesen be van csavarodva – hűtötte le a
lelkesedését Tibi.
Amióta Hanna eltűnt, a fiú többször is meglátogatta a szüleit.
Az apukája reggeltől estig dolgozott és egyáltalán nem akart beszélni
senkivel, Niki néni viszont hálás volt, hogy valaki meghallgatja.
Százszor, ezerszer is elővette Hanna horoszkópját, csillagokról és
előrejelzésekről beszélt, beszámolt a kártyavetőknél,
asztaltáncoltatóknál és halottlátóknál tett látogatásairól, és mindig
azzal köszönt el Tibitől: tudja, hogy Hanna él. Legutóbbi
találkozásukkor egy nagyon híres jósnőről mesélt, aki állítólag
megtalálja az eltűnteket…
Zsófi lemondóan sóhajtott. Niki néninek reményt ad az
ezoterikus érdeklődése, de az időutazást valószínűleg ő sem hinné el.
Vagy ha elhinné, talán még jobban megrémülne… ezt pedig nem
kockáztathatták.
– Oké, akkor mi a következő lépés?
– Délután lecsekkoljuk a Várszínház jelmezraktárát.
– Miért pont a jelmezraktárt?
Tibi hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.
– Mert volt még valami azon a plakáton…

– Hogy lenne már radiokarbonos?! – üvöltötte Bulcsú, hogy

beleremegett a zombivécé. – Radiometrikus mérés, tök evidens! Ez
nem egy kétmillió éves fosszília!
– Ez most egyáltalán nem releváns! – ordította Ervin.
Bulcsú úgy hadonászott telekommunikációs csodafegyverével,
mintha nemes egyszerűséggel fejbe akarná vágni riválisát, ezért
Szabika egy óvatlan pillanatban inkább elvette tőle.
– Mi az, hogy nem releváns?! Hogy lehetne radiokarbonos,
amikor a radioaktív szén sugárzása harminchétezer évet meghaladó
minta esetében már nehezen különíthető el a természetes
háttérsugárzástól?!
A vita tárgya a Hanna által használt tinta korának
meghatározása volt. A netes adatbázis tanúsága szerint így
bizonyították, hogy a „Helló, Dalek!” nem mostanában, hanem
valóban az 1800-as években került a Várszínház plakátjára. Amíg
Bulcsú és Ervin egymás torkának esett, Szabika ismét megnézte a
leletet. Aztán hirtelen ő is felkiáltott:
– Gyíkok vagytok, arcok! Ezen van még egy üzenet!
A Várszínház Igazházi című előadásának plakátján néhány
betű be volt karikázva. Szabi hunyorogva összeolvasta őket:
– EGÉR… KIRÁLYNŐ… PALÁSTJA
– Milyen egérkirálynő? – pislogott Tibi.

– A Diótörő! Abban van Egérkirály!

Zsófi megint üvöltött a telefonba. Ezúttal a mindig békés és
csendes Bokor utca nyugdíjas lakói riadtak fel délelőtti
szunyókálásukból.
– Ja, tudom, mi is rájöttünk – felelte Tibi.
– Honnan?
– Rákerestünk a neten. Meg emlékeztem is, hogy Hanna
mondta régebben, hogy te is táncoltál benne…
– Igen. Kisegér voltam – felelte Zsófi, ezúttal alig hallhatóan.
Egy percre meg kellett állnia a hársfák alatt, hogy kifújja
magát. Pedig az elektromos székkel nem is lehet elfáradni…

– Tibor, ha nem tévedek, ugye? Válthatnánk néhány szót?

Király Zsolt főhadnagy a biciklitárolón ült ballonkabátban, és
Sherlock Holmes-sapkában, és minden bizonnyal pipázott volna, ha
nincs szigorúan megtiltva az iskola előtt a dohányzás.
– Ööö… épp telefonálok – mentegetőzött Tibi.
– Biztos nagyon fontos beszélgetés, de majd később
folytatjátok. Ugye, nem akarod akadályozni a nyomozást?
– Ne-em… – dadogta a fiú, és letette a telefont.
– Talán sétáljunk egy kicsit! – javasolta a nyomozó, és hosszú
léptekkel elindult az Oktogon felé. Tibi lesütött szemmel követte.
Már a Nagymező utcánál jártak, amikor a főhadnagy
megszólalt:
– Arra gondoltam, ha már úgyis ilyen közel vagyunk a Mozsár
utcához, tarthatnánk egy megismételt helyszíni szemlét. Mit szólsz?
 Tibinek összeszorult a gyomra, émelyegni kezdett, és nem
tudta, mit szóljon. Hanna és Sándor eltűnése óta nem járt a
régiségkereskedésben, és csak remélni merte, hogy az öreg nem
hagyott hátra gyanús nyomokat.
Király főhadnagy feltörte a rendőrségi pecsétet, és kinyitotta az
ajtót. Penész, rothadó étel és macskapisi szaga csapta meg az
orrukat, ahogy beléptek. Az ajtón csíkokban beáramló fényben
porszemek táncoltak.
– Nézz körül, Tibor! Régen is így volt minden? – kérdezte a
nyomozó. – Vagy megváltozott valami, mióta legutóbb itt jártál?
Tibi körüljártatta a tekintetét az ismerős tárgyakon: az eladásra
váró régi fotelek, sezlonok, intarziás asztalkák mögött Sándor egy
japán mintájú paravánnal választotta le a saját apró lakrészét. Ott
volt a heverő, amin betegen feküdt, aztán a fekete-fehér csempés
konyha a villanyrezsóval meg az udvarra néző hátsó bejárattal. Itt
faragta az élők a holtak ellen sakk-készletet, ebben a fiókban tartotta
Lujzát, a pisztolyt, ebben a bögrében főztem neki teát – emlékezett a
fiú. Mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna.
– Nem tudom. Nem voltam itt olyan sokszor. Meg én nem is
vagyok valami jó megfigyelő… – mondta, és a nyomozó szemébe
nézett.
Király Zsolt főhadnagy a homlokát ráncolta.
– Én viszont az vagyok, és ki fogom deríteni, hogy mit
titkoltok.
– Semmit – rázta a fejét Tibi. – Miért titkolnánk bármit is?
A nyomozó mosolya ijesztőbb volt, mintha fenyegetőzött volna.
– Én is ezt szeretném kideríteni. Beteg volt az a szemét?
– Ki?
– Az ócskás. Aki elrabolta a barátnődet.
– Nem tudom… nem hinném – dadogta Tibi.
– Érdekes! – A főhadnagy egy üres ampullát forgatott az ujjai
között. – Pedig nekem úgy tűnik, orvos is járt itt. Mit tudsz erről
mondani, Tibor?
Tibi a padlóra szegezte a tekintetét.
– Én nem tudok semmit… tényleg…
A nyomozó még vagy negyedóráig rugózott az orvostémán. A
fiú ugyan kitartóan tagadott, de Király csalhatatlan szimata azt
súgta: nyomon van. Ha kell, estig nem engedi el a gyereket, de akkor
is kiszedi belőle, amire kíváncsi…
 Ekkor azonban hangos csilingelés hasított bele a kínossá vált
csöndbe, és a Sigray igazgatóhelyettese lépett be az ajtón.
– Elnézést, főhadnagy úr, de nem engedhetem, hogy felnőtt
jelenléte nélkül hallgassa ki a gyermeket. És abban biztos lehet,
uram, hogy én ismerem a törvényt! – jelentette ki Bujdosóné
ellentmondást nem tűrő hangon. Király Zsolt főhadnagy hátán
végigfutott a hideg. – Különben meg Tibor egy SNI-s gyermek.
Feltételezem, tudja, hogy ez mit jelent.
A nyomozó nem tudta, ezért a tanárnő elmesélte neki Tibi
egész élettörténetét az örökbefogadástól a viselkedési zavarokon át a
Sigray mellszobráig. A fiú ereiben először megfagyott a vér, de aztán
fokozatosan megértette, mi történik: bármilyen valószínűtlennek is
tűnik, de a dementor épp kimenti a nyomozó karmai közül.

Tíz perccel később már a régiségbolt melletti kávézóban ültek.

Tibi egy nagy szelet répatortát tömött magába, Bujdosóné pedig
kapucsínót rendelt (tejhabbal, nem tejszínnel), és – ami különösen
furává tette az egészet – mosolygott. Tibi hiába erőltette az agyát,
nem emlékezett, hogy az elmúlt nyolc évben valaha is látta volna
mosolyogni.
– Köszönöm a sütit… és azt is, hogy meg tetszett menteni –
mondta teli szájjal.
– Förtelmes, amikor a rendőrök rászállnak valakire, különösen
egy gyerekre. – Bujdosóné a kapucsínóját kavargatta. – Én csak
tudom…
– A tanárnőre is rászálltak? És nem féltek a tanárnőtől?! –
csodálkozott Tibi.
A dementor a távolba révedt, a szeme összeszűkült.
– Tizenegy éves voltam, Tibor. Fiatalabb, mint most te. Nyár
volt. Egy nagyon esős augusztus… – Mesélős volt a hangja és kedves,
nem olyan, mint töriórán. – A bátyám szobájában „szamizdatbutik”
működött…
– Butik? Mármint ruhabolt?
Tibi értetlen tekintetét látva az ellágyult Búnéba visszaköltözött
a történelemtanár.
– A szamizdat egy betűszó és az oroszból jön – magyarázta. –
Azt jelenti, hogy a szerző maga adja ki a művét, és nem kéri hozzá a
cenzúrahatóság engedélyét. A szamizdatot azért írták és
terjesztették, mert a kommunista rezsim betiltotta a tartalmát.
A fiú kezdte kapiskálni a dolgot.
– Akkor a tanárnő bátyja egy ellenálló butikos volt?
– Nálunk cseréltek gazdát az illegális kiadványok. Egymásnak
adták az emberek a kilincset. Gondolom, volt köztük rendőrspicli is.
– Mint a Dégen? – Tibi nagyon büszke volt, hogy emlékezett
egy rendőrspicli nevére.
– Nem egészen, de majdnem. Aztán egy nap jöttek a rendőrök,
házkutatást tartottak, és letartóztatták a bátyámat. De nem találtak
semmit, mert rossz volt a lift, és amíg felértek, a bátyám mindent
bedobált az iskolatáskámba és átküldött vele egy házbeli gyerekhez a
hatodikra. Miután elmentek és magukkal vitték a bátyámat,
leosontam a kazánházba és elégettem mindent. De a rendőrök
megsejtették, hogy tudok valamit, és állandóan faggattak.
Mindenféle csapdákat állítottak nekem. Rettegtem. Éjszakánként
nem tudtam aludni. Imádtam a bátyámat, és nem akartam, hogy
elítéljék. Nem bírtam volna ki, ha elvesztem.
Sose hittem volna, hogy a dementoroknak is vannak érzelmeik
– gondolta Tibi. Ahogy Bujdosóné ott ült a barna fotelban és a
kávéját kortyolgatva mesélt, egész emberinek tűnt.
– Tartottam a számat, épp úgy, mint te – folytatta a tanárnő. –
És ha mégis meg kellett szólalni, hát hazudtam. Pont olyan ügyesen,
mint te az orvosról. Nagyot nőttél a szememben, Tibor! Szerintem
bevette, hogy nem ismered.
– Azt tetszik gondolni?
– Meggyőződésem. De biztos megpróbál a nyomára bukkanni.
Lehet, hogy figyeltetni is fog… Légy nagyon óvatos!
– Oké – bólogatott a fiú.
– És az a fémszerkezet? – kérdezte Bujdosóné mintegy
mellékesen.
– A járógép? Az nem került szóba – legyintett Tibi.
– De nyomra vezetheti? – Bujdosóné hangjában őszinte
aggodalom csendült.
A fiú határozottan megrázta a fejét.
– Szalontai doki azt csak Zsófinak mutatta meg… Szóval
szerintem nem.
A tanárnő megint mosolygott.
– Akkor jó. Nagyon jó. Finom a répatorta?
Tibi hevesen bólogatott, és lenyelte az utolsó falatot. Tényleg
nagyon finom volt.

Miközben Tibi Bujdosónéval sütizett, Ervin elintézte, hogy

délután belóghassanak a Várszínházba megkeresni az Egérkirálynő
palástját.
– Az most a Nemzeti Táncszínház, és karácsonykor tényleg
játsszák A diótörőt – magyarázta a pedálgép. – Edina egyik
barátnője bevisz minket.
– Ti bevontátok Edinát? Normálisak vagytok? – hördült fel
Tibi, amikor visszaért a suliba.
– Nem tudja, miért megyünk – nyugtatta meg Szabi.
– De ha tudná, se értené – tette hozzá Bulcsú.
Edina valóban nem tudta, mit keresnek az osztálytársai a
Várszínház művészbejárójánál, de nem is nagyon érdekelte. Örült,
hogy Ervin végre színházba hívja randizni, nem múzeumba vagy
könyvtárba, mint eddig.
A barátnője, Artemisz már várta őket.
– Ez neked a művészneved? – érdeklődött Bulcsú.
– Nem. Miért? – bámult rá a táncoslány.
– Így neveztek el a szüleid, hogy Artemisz?
– Aha.
A fiúk alig bírták visszafojtani a röhögést.
– A vadászat görög istennője. Alap – próbált meg felvágni
Ervin, de senki sem törődött vele.
– Köszönjetek a portásnak és tegyetek úgy, mintha ide
tartoznátok! – utasította őket a fura nevű lány.
A feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondolták. Edinából
még csak ki lehetett nézni a táncost, de a többiek olyan esetlenül
másztak föl a lépcsőn, hogy a marcona portás gyanakodva méregette
őket egy ideig, majd utánuk szólt:
– Hova lesz a séta?
– A fiúk statkóznak a Dózsában – magyarázta Artemisz
szemrebbenés nélkül. – Ők az új kis parasztok.
– A pufi is? – vonta össze a szemöldökét a portás.
Tibinek fájt ez a pufi, de tavaly óta egész jól megtanult
uralkodni magán, így nem szólt egy szót se.
– A nagyszínpadon a Dózsát próbálják – magyarázta a lány,
amikor felértek a lépcsőn. – Ha bárki kérdezi, ti vagytok a kis
parasztok. Nekem most mennem kell öltözni, bocs.
– Csá, Arti! – ölelte meg Edina.
– Én biztos nem leszek kis paraszt! – háborodott fel Bulcsú.
Ebben a percben egy űzött arcú asszisztenslány rohant feléjük.
– Ti vagytok az új kis parasztok? – kiáltotta már messziről.
A fiúk bólogattak.
– Akkor mire vártok? Befelé! Már megy a próba!
A lány betessékelte őket egy ajtón a sötét takarásba. A
színpadon épp Dózsát égették és mindenki üvöltözött. A fővilágosító
arról panaszkodott, hogy a fehér leplekből álló díszletet képtelenség
bevilágítani, az ügyelő vörös fejjel rohangált, az egyik díszítő a
füstgépet szerelte, egy táncoslánynak meghúzódott a lába, és
mindenki egymásra mutogatott, hogy a másik miatt nem lehet
dolgozni. Bulcsúék menekülési útvonalat keresve tébláboltak egy
ideig a felfordulásban, de aztán sajnos a rendező észrevette őket.
– A kis parasztok álljanak a tüzes trón mögé! – instruált a
kopasz, hisztérikus hangú férfi. – Kezdünk!
Más választásuk nem lévén, engedelmeskedtek. Bulcsú ugyan
ismételten kikérte magának a „kis parasztot”, de azért bekullogott a
haldokló Dózsa mögé a többiekkel együtt. Szerencsére nem kellett
táncolniuk, csak fel-le vonulni a kiegyenesített kaszákkal… és azt is
csak addig, amíg be nem döglött a füstgép. A szárazjég elborította a
színpadot, és megállíthatatlanul hömpölygött le a nézőtérre, míg
végül már mindenki köhögött: az űzött asszisztens, a vörös fejű
ügyelő, az alkalmatlan fővilágosító. A rendező szünetet rendelt el,
Tibiék pedig végre leléphettek megkeresni a jelmezraktárt.

Legalább fél óráig bolyongtak a labirintusszerű épületben,

amikor ismét szembe találták magukat a szúrós szemű portással.
– Nektek nem próbán kellene lennetek? – nézett rájuk a férfi
gyanakodva.
Ervin szerencsére kivágta magát.
– De, csak mondták, hogy keressük meg a jelmezraktárt, mert
be kell öltöznünk…
– Kis parasztnak? Ahhoz már nem kell beöltöznötök! –
humorizált a portás.
– Ha valaki még egyszer kimondja, hogy „kis paraszt”, azt
megsemmisítem – sziszegte a dalek.
 A portás felvezette őket a második emeletre, és megmutatta a
jelmeztárat. Tágas helyiség volt, rengeteg állvánnyal, és
mindegyiken kosztümök lógtak. Több száz szoknya, felöltő és palást.
– Ruhapróbára? – – Először észre sem vették a varrónőt, úgy
eltűnt az állványok között.
A gyerekek bólogattak.
– És kik vagytok? – kérdezte a varrónő kedvesen.
Kétségbeesetten sandítottak egymásra. Bulcsú szája széle
dühösen rángani kezdett.
– A kis… ööö…
– …földműves…
– …gazdálkodó…
– …őstermelő…
– …ivadékok.
A varrónő először gondterhelten ráncolta a homlokát, majd a
felismerés örömével kiáltott fel.
– A kis parasztok!
A fiúk megadóan sóhajtottak.
– Aha.
– Gyertek, itt vannak a gúnyák!
– Cica, tartsd fel, amíg mi körülnézünk! – súgta Ervin.
– De miért? – nyávogta Edina.
– Csak.
A fiú kénytelen volt gyengéd csókot nyomni barátnője
homlokára, hogy ne kérdezősködjön tovább.
Amíg Edina a rékliket, pártákat és alsószoknyákat próbálgatta,
a fiúk elindultak a ruhalabirintusban, hogy megkeressék az
Egérkirálynő palástját. Ám a feladat nehezebbnek bizonyult, mint
hitték: a rengeteg textil között egy perc alatt eltévedtek. Palástot
ugyan találtak többfélét is, de egérjelmezt egyet sem.
– Reménytelen – sóhajtott Tibi, amikor az egyik járatban
összefutott Bulcsúval.
– Persze hogy az – bólogatott a dalek. – Különben is, Hanna
honnan tudná, mi van a Várszínház jelmezraktárában 2012-ben? Az
időutazós sztorikban mindig olyan tárgyakon üzennek, amelyek
kiállják az idő próbáját, mint egy festmény, vagy egy múzeumi tárgy,
vagy egy épület…
– A Várszínház akkor már állt… – magyarázta Tibi. – És
Kempelen tervezte.
 – Ja, az épületet. De a jelmezek? Mert ha, mondjuk, II. József
vagy Mária Terézia palástján üzenne, azt érteném, de így…
Tibi Bulcsúra meredt. Először elsápadt, aztán elvörösödött, és
olyan arcot vágott, mint akinek nagyon fájdalmas székrekedése van.
– Te beteg vagy? – kérdezte a dalek.
– Nem, csak eszembe jutott valami… Emlékszel, hol láttuk
Mária Terézia palástját?
Bulcsú természetesen emlékezett, hiszen fotografikus
memóriával verte meg földön kívüli családja. Mária Terézia
koronázási palástját tavaly látták egy múzeumban
osztálykiránduláson…
– Egerben.
Elővette a kütyüt, hogy ellenőrizze a bekarikázott betűket,
habár már pontosan tudta, mit fog látni:
EGER. KIRÁLYNŐ. PALÁSTJA.
– Szabi, te diszlexiás barom…! – morogta maga elé.
 [5] A palást
– Ha tudnál olvasni, megúsztuk volna a hülye színházat a sok
hisztérikus humanoiddal! – pufogott Bulcsú még másnap is a
zombivécében.
– Miért, szerintem egész vicces volt! – vonogatta a vállát
Szabika.
– Szerintem meg hagyjátok ezt abba, és találjuk ki, hogy jutunk
le Egerbe! Hanna üzenete tutira ott van! – javasolta Tibi. Már csak
két perc volt hátra a szünetből.
– Emiatt ne izgasd magad! – legyintett a dalek. – A terv már
kipattant.
– Iderendeled a Millennium Falcont és elrepülünk? –
viccelődött Szabika.
Bulcsú lesújtó pillantást vetett rá.
– A Millennium Falcont csak hiperűrugrás esetén szoktuk
használni. Egerbe kocsival megyünk.
– És mégis hogy?
– Ha a Facebook igazat mond, neked a héten van a születésed
napja, mikor is a humanoidok ajándékot adnak az ünnepeltnek.
Igaz?
Szabi hevesen bólogatott.
– Nagyon is! Egy okostelót kértem.
Bulcsú szája szánakozó mosolyra húzódott.
– Rossz hírem van. Kénytelen lesz a telefonod még egy ideig
beérni az eszeddel. Te ugyanis azt kéred a szülinapodra, hogy
vigyenek el kirándulni Egerbe. És nemcsak téged, hanem még
három kedves, kultúrára szomjas kis barátodat is.
– Szó nem lehet róla! – tiltakozott Szabika, de Tibi fenyegető
mozdulatára inkább befogta a száját. Jól emlékezett még, milyen
érzés volt, amikor Pufi tavaly majdnem letépte a fejét.
 Amikor két perc múlva becsöngettek, a csapat nyolcadikos fele
a jól végzett munka örömével hagyta el a zombivécét. Ervin még
maradt egy percre, mivel neki lyukasórája volt. Épp elkezdte
kigombolni a sliccét, amikor egy feldúlt fúria viharzott be az ajtón.
– Azt hittem, együtt vagyunk! – visította Edina, és
korallszínűre lakkozott körmeit minden bizonnyal Ervin szürke
szemébe mélyesztette volna, ha a fiú az utolsó pillanatban nem fogja
le.
– Te mit keresel itt, cica?
– Ne cicázz itt nekem! Elhitetted velem, hogy együtt vagyunk.
Elhitetted! Még jó, hogy nem tettem fel megint Facebookra. Csak
annyit, hogy „kapcsolatban”. Az egész iskola rajtam röhögne.
– De hát együtt vagyunk, cica – dadogta Ervin.
– Igen? Akkor magyarázd meg, miért jársz folyton ide a
zombivécébe, ha nem a Hanna miatt!
– Te hallgatóztál? – Ervinnek végre leesett a tantusz.
– Biztosíthatlak, hogy nem hallgatóztam. Nem szokásom –
húzta fel az orrát a lány. – Legfeljebb vészhelyzetben.
– Biztos félreértettél valamit…
– Követelem, hogy mondd meg az igazat!
Edina korallszínű körmei megint gyanúsan közel kerültek a fiú
szeméhez, de Ervin úgy döntött, ezúttal rendíthetetlen lesz, mint egy
középkori lovag. Hannáért bármit.
– Nem lehet. Fogadalmat tettem – mondta nyersen.
Edina szeme összeszűkült. Leengedte a kezét, és hátralépett.
– Fogadalmat? Jó. Akkor köztünk mindennek vége – sziszegte.
– És biztos lehetsz benne, hogy mindenkinek elmondom majd, amit
tudok!
Ervin megijedt. El sem tudta képzelni, mennyit hallgatott ki
Edina a beszélgetéseikből. Lehet, hogy tud az időutazásról is?
– Cica, kérlek ne… – próbálkozott.
– De! Tudom ám, miért lógsz itt minden szünetben! Mert a
Hannával ide jártatok csókolózni! Most meg nosztalgiázol! Ne is
próbáld tagadni, mert sikítok!
Ervin megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ezek szerint mégse
tudja.
– Jó, akkor nem tagadom – vetette oda flegmán.
A Sigray Jakab Gimnázium egész negyedik emeletén hallani
lehetett a zombivécé irányából érkező velőtrázó sikítást. Az alsósok
között már másnap elterjedt egy horrorisztikus történet, miszerint a
kukievő krokodil újra támadásba lendült.

Nem Edina volt az egyetlen, akinek ez a szép, napsütéses őszi

délelőtt magánéleti viharokat hozott. Rogyák Mária a lány
visításával körülbelül egy időben a tornaszertár ajtaján dörömbölt,
és a következőket kiabálta:
– Géza, tudom, hogy bent vagy! Géza, nyisd ki! Nem megyek el
addig, amíg ki nem nyitod! Géza! Ne csináld! Géza, van bent veled
valaki?
A kifakadás közvetlen előzménye a reggeli kávé mellett bukott
ki Géza bából az iskola melletti pékségben.
– A szerelem öl, butít és nyomorba dönt… – mondta sötéten a
kávéjának.
Rogyák ekkor még kislányosan kuncogott, de az osztályfőnök
komoran folytatta.
– Azonnal a rendőrséget kellett volna hívnom, amikor Tibi
beállított. Ha maradt volna egy csepp józan eszem. De én hősnek
képzeltem magam egy romantikus históriában. Kincskeresés és
hőstett a szeretett nő oldalán. Imponálni akartam magának.
– Autóversenyzőként ez nem nagyon sikerült… – vetette közbe
a szeretett nő.
– Az én hibám volt. Ha én nem vagyok ekkora barom, Hanna
talán még most is… – Géza bá nem tudta befejezni a mondatot.
Rogyák a nyár folyamán már számtalanszor végighallgatta az
osztályfőnök önmarcangolását, de eddig mindig sikerült legalább
egy kicsit elterelnie a figyelmét. Ma reggel azonban más volt a
helyzet.
– Döntöttem, Mária – jelentette ki a férfi olyan hangon,
mintha a saját halálos ítéletét hozta volna meg. – Jóvá nem tudom
tenni, ami történt, de nem fogom még egyszer elkövetni.
– Módod se lenne rá. Nem valószínű, hogy az osztályodból még
valaki a jakobinusok kincsére hajtana…
– Ne ironizáljon, Mária! Ez halálosan komoly! Én végeztem a
szerelemmel. A rózsaszín köddel! Tiszta fejet akarok. Ezért úgy
határoztam, hogy köztünk mindennek vége. A kapcsolatunk
mostantól vegytisztán kollegiális.
Azzal felállt, és kisétált a pékségből. Vissza se nézett.
 Rogyák Mária néhány percig még döbbenten bámulta a
kávéját. Géza egyébként is sötét hangulatának feltűnő romlását
eddig az iskolakezdéssel meg a nyomozás újraindulásával
magyarázta, de az meg sem fordult a fejében, hogy a férfi szakítani
akar. Szakítani, amikor alig voltak együtt! És amikor együtt voltak,
az is jobban hasonlított egy pszichiátriai kezelésre, mint szerelemre!
Nyilván van valakije – vonta le végül a téves következtetést, és
határozott léptekkel elindult a tornaszertár felé.

Ugyanezen a szép, napsütéses délelőttön elmaradt Zsófi

szokásos kezelése. A lány órákig várt az Új Klinika halljában, amikor
az asszisztensnő sajnálkozva közölte vele, hogy a doktor úr sajnos
ma nem tudja fogadni, mert nagyon fontos megbeszélése van. Zsófi
reggel látott is bemenni egy ellenszenves pasast a doki szobájába, aki
azóta se jött ki onnan, de nem tulajdonított az esetnek túlzott
jelentőséget.

– Mi a panasza? – kérdezte Szalontai doktor, miután a beteg

helyet foglalt. Zsófika kezelése előtt még épp egy esetre volt ideje.
A beteg – megtermett, középkorú férfi – elmosolyodott.
– Panasz? Indokoltabb lenne a többes szám. Az ember tele van
panasszal. Mivel az élet általában véve nem méznyalás.
Szalontai először felvonta a szemöldökét, majd nagyot
sóhajtott.
– Én neurológiával foglalkozom, az idegosztály egy emelettel
feljebb van. Gyakran összekeverik a kettőt.
– Nem, doktor úr, nem vagyok bolond. Bár ebben a formában
ez sem igaz, hiszen bolonddá tettek. És ami a legbosszantóbb,
taknyos kölykök tettek azzá… és egy öregember.
A férfi tovább mosolygott, de volt ebben a mosolyban valami
félelmetes. Szalontait egy rókára emlékeztette.
– Nézze, nagyon szívesen meghallgatnám, de mint már
mondtam, nem szakterületem a pszichiátria.
A rókaképű tekintete megkeményedett. Az orvos csak most
vette észre, hogy különböző színűek a szemei.
– A baleseti sebészet bezzeg annál inkább, ugye? Maga június
folyamán két alkalommal is járt abban a Mozsár utcai üzletben, ahol
egy közös ismerősünk lakott. Az a bizonyos öregember ott feküdt lőtt
sebbel, és maga ellátta őt. Szalontai megdermedt.
– Orvosi esküm kötelez, hogy minden sérültet… – dadogta, de
a Felemásszemű közbevágott.
– Később ennek az időlegesen mozgásképtelen embernek maga
átadott egy járógépet, aminek segítségével végre tudott hajtani egy
emberrablást. Nevezzük is talán a továbbiakban közös ismerősünket
emberrablónak! Magát pedig, kedves Szalontai doktor,
bűnsegédnek. Tudja, mennyit lehet kapni egy ilyenért?
Az orvos elsápadt.
– Maga rendőr? – kérdezte rekedten.
A Felemásszemű megint elvigyorodott.
– Ó, távolról sem! Szerencséje van, doktor úr, én a barátja
vagyok. Akinek most szépen elmond mindent.

Szabika anyja annyira meghatódott, hogy a fia okostelefon

helyett kulturális élményt kért a tizennegyedik születésnapjára, hogy
még az sem tűnt fel neki, hogy soha életében nem látta a gyerek
állítólagos legjobb barátait. Ervin komoly fiúnak tűnt, aki nyilván jó
hatással van Szabira, a nagydarab Tibin pedig már messziről
látszott, hogy aranyból van a szíve. Zsóka néni csak azt sajnálta,
hogy a harmadik jó barátnak otthon kellett maradnia, ugyanis
elkapta a húgától a bárányhimlőt.
– És jobban van már szegény Bulcsú? – kérdezte most,
miközben rákanyarodott az autópályára Eger felé.
Bulcsú SMS-ben tartotta a kapcsolatot a csapattal, és
egyáltalán nem volt jobban.
„Megfigyelés No. 34. Minél inkább vakarózom, a piros pöttyök
annál jobban viszketnek. Utálom ezt a mostani megtestesülésemet!”
– írta Tibinek két perccel ezelőtt.
– Lehet, hogy a dalekokra halálos a bárányhimlő? – játszott el
a gondolattal Szabika, aki még mindig be volt rágva az „okostelefon
helyett Eger” projekt értelmi szerzőjére. Aztán sokáig nem szólt
többet, mert Tibi finom figyelmeztetésként bokán rúgta.

Másfél óra autózás után már meg is érkeztek Egerbe.

– Mit nézzünk meg először? Menjünk fel a várba? – kérdezte
Zsóka néni lelkesen.
– Inkább a Mekibe! – vágta rá Szabi, de aztán elkapta Tibi
pillantását.
– Vagyis az egyházi múzeumba – helyesbített. – Tökre
megtekinteném az Érseki Gyűjteményt.
Az anyja nem hitt a fülének.
– Nem tudtam, hogy fogékony vagy az ilyen dolgokra.
– Ja, mostanában sokat dumálunk így a srácokkal, hogy… Isten
meg minden. Úgyhogy kíváncsi vagyok, na – sütötte le a szemét
szerényen Szabi.
Zsóka néni nem firtatta tovább a dolgot, de titokban nagyon
büszke volt a gyerekre. Komoly nagyfiú, már metafizikai kérdéseken
töpreng… milyen boldog lesz az apja, ha ezt meghallja!
Langyos szeptemberi szombat délután volt, és az egri
sétálóutca megtelt ebéd után korzózó családokkal,
kutyasétáltatókkal és idős házaspárokkal.
Szabiék sokáig bolyongtak a belvárosban, mire megtalálták az
Érseki Gyűjteményt. Nagy, sárga U alakú épület volt, amelynek egy
sötét átjáróból nyílt az ajtaja. Illetve nyílt volna, de ezúttal
határozottan zárva volt. Tibi már majdnem elkezdett bepánikolni,
amikor Szabi észrevett a kapu mellett egy gombot.
– Lehet, hogy csöngetni kell!
– Csöngetni, múzeumba, na ja – biggyesztette le a száját Ervin.
A pedálgép ezúttal tévedett: tényleg csöngetni kellett. Alighogy
Szabi megnyomta a gombot, egy sovány, vörös hajú nő dugta ki a
fejét a kapun olyan arckifejezéssel, mintha citromba harapott volna.
– Tessék!
– A kiállítást szeretnénk megnézni – magyarázta Zsóka néni. –
Nyitva van?
A vörös hajú nő unott szemeibe hirtelen élet költözött.
– Tessék bejönni az irodába! Kinyomtatom a jegyeket, aztán
körbevezetem magukat!
Amíg a többiek a jegyekkel bíbelődtek, Ervin alaposan
körülnézett. Az apró irodában két íróasztalon, néhány burjánzó
szobanövényen és egy pénztárgépen kívül semmi nem volt… azaz
sajnos mégis. Egy komódon fekete-fehér tévé állt, amely osztott
képmezőben mutatta a kiállítótermeket…
– Az egész be van kamerázva – súgta Tibinek.
Ez lényegesen megnehezíti a küldetést – gondolta a fiú.
 – Becsukom az ablakokat, mert egyedül vagyok – csevegett a
vörös hajú, akit a névtáblája tanúsága szerint Hódiné Cs.
Erzsébetnek hívtak. – Nem sok ilyenkor a látogató.
Végre egy jó hír.
A kis csapat érdeklődést színlelve követte a lelkesen magyarázó
Hódinét a kiállító térbe.
– A palota 1715-től 1732-ig Giovanni Battista Carlone, 1761 és
75 között Fellner Jakabék, 1828-tól pedig Zwenger József tervei
szerint épült – ecsetelte a nő az épület történetét kimerítő
részletességgel.
Tibinek most jutott eszébe, hogy ez a kiállítás már az
osztálykirándulás alkalmával tett látogatásukkor is milyen
végtelenül unalmas volt. Akkor Géza bá és a kísérő tanárnak
beosztott Rogyák magyarázott órákig a sok hülye kehelyről meg
történelmi ereklyéről, és már azt is nehéz volt elviselni, pedig Géza
báék legalább százszor szórakoztatóbbak voltak, mint ez a Hódiné.
Csigalassúsággal vergődtek át az első két termen, így Tibi kis
híján felkiáltott örömében, amikor végre a harmadikba léphettek.
Ott volt a palást, éppen ahogy emlékezett: egy üvegezett asztalon,
vagyis inkább elfektetett vitrinben, kiterítve, mint egy Batman-
köpeny.
– Itt látható a palást, amiben a magyar urak megkoronázták
Mária Teréziát Pozsonyban – kezdett bele a mondókájába Hódiné,
de Szabi közbevágott.
– És ez a zseb a hátán?
– Ez nem zseb, hanem szellőző.
Szabika idétlenül vihogott.
– Ott szellőzött a királyné?
Hódiné nem vette a poént.
– Feltételezhetően nagyon meleg volt a palást alatt.
Amíg a többiek Hódiné magyarázatát hallgatták Mária
Teréziáról meg a magyar rendekről, Tibi a lehetőségeket mérlegelte.
Például le lehetne verni a tárló fölött himbálózó sárkányos csillárt,
az tutira betörné az üveget… vagy nemes egyszerűséggel fel lehetne
borítani az egészet… vagy kamu verekedést kezdeményezni, és
véletlenül beledobni Ervint… A kamerák miatt csak a radikális
megoldások jöhettek számításba, hiszen egy botrány vagy baleset
alkalmával lényegesen könnyebb leverni vagy letakarni a felvevőt…
Itt tartott a gondolatmenetben, amikor Szabika észrevétlenül mögé
került és alig hallhatóan a fülébe súgta:
– Még sincs kamera, Pufi! Nyertünk.
Szabika egy leszerelt biztonsági kamera hűlt helyére mutatott a
kiállítótér felső sarkában. Tibi megkönnyebbülten bólintott.
Megszületett a terv.
– Tartsátok fel a nőt, amíg lemaradok egy kicsit! – intézkedett.
Szabi vigyorgott. Tanárok és egyéb felnőttek feltartásában
mindig is világbajnok volt.
– Tessék mondani, mi az az infula? És a manipulus? És a
cibórium? – húzta oda Hódinét a negyedik terem egyik vitrinjéhez.
A vörös hajú nő arcán földöntúli mosoly jelent meg. Rég nem járt
ennyire érdeklődő diákcsoport az egri Érseki Gyűjtemény tárlói közt.

Már éjfél is elmúlt, és Bulcsút senki sem értesítette semmitől.

Idegesen vakargatta a piros pöttyöket a hátán, és arra gondolt,
mennyivel jobb lenne tényleg daleknek lenni. Még akkor is, ha
nevezett földönkívüliek sótartószerű fémpáncélban élő nyálkás
polipokra emlékeztetnek, karjuk helyén egy vécépumpával. Viszont
van halálos lézerfegyverük és egész biztos nem kapják el a
bárányhimlőt – összegzett Bulcsú. Legközelebb mindenképpen
dalekként fogok megtestesülni – határozta el, majd ötvenedszer is
megpróbálta felhívni a csapat többi tagját.

Szabika még mindig ki volt kapcsolva, de Tibi a huszadik

csörgés után végre felvette.
– Na végre! – üvöltötte a dalek köszönés helyett. – Mi van?
– Semmi. Alszom – Tibi ásított. – Normális vagy? Hány óra
van, éjfél?
– De a Szabi se veszi fel! Egész este hívtam!
– Ja, mert az ősei annyira meghatódtak a kulturális
érdeklődésén, hogy mégis megkapta az okostelót. Úgyhogy
mostantól új száma van.
– És? Mi van? Nem sikerült? – türelmetlenkedett a dalek.
Tibi még mindig félálomban motyogott.
– Dehogynem.
– De mi?! Mondjad már, mert szublimálok!
Tibi óvatosan kimászott az ágyból, és mezítláb kiosont az
előszobába, vigyázva, nehogy felébressze a díványon horkoló Vali
nénit.
– Szabi feltartotta az idegenvezetőt, nekem meg sikerült
kicsavaroznom a bicskámmal azt az izét… vitrint. Mondjuk, elég
necces volt, nagyon kellett sietni – hadarta alig hallhatóan.
– És?
– És folyton csesztetett az a nő, hogy ne maradjak le, meg hol
vagyok már, de akkor a Szabi kérdezett valamit a
szellőzőrendszerről, és…
Bulcsú úgy érezte, menten felrobban az agya.
– Azt mondd, hogy találtál-e valamit, te nyomi!
Tibi eddig a cipősszekrény tetején ült, de most leguggolt, hogy
kinyissa a sarokba hajított hátizsákját. Egy vékony füzetet vett elő,
barna bőrkötésben. így visszagondolva maga se értette, hogy sikerült
másfél perc alatt kiszednie Mária Terézia koronázási palástjának
béléséből, de most határozottan itt volt a kezében. A lapok sárgák
voltak és penészesek, tele tintapacákkal és a szöveg is itt-ott
elmosódott, de a felületes szemlélő is azonnal láthatta, hogy az írás
nem a 18. századból származik. A gömbölyű, lányosan kacskaringós
betűk között apró ábrák tűntek fel: vigyorgó, röhögő és kinyújtott
nyelvű szmájlik. A füzet első lapján pedig a következő szöveg állt:
Remélem, most azok olvassák ezeket a sorokat, akiknek
szántam. Ha igen, akkor: Helló, Tibi – helló, Zsófi! De nagy
tételben mernék fogadni, hogy Bulcsú is ott van. Szóval: Helló,
Dalek! :-)
 [6] Selmecbánya
Vasárnap volt, és Zsófi már kora reggel óta tűkön ült. Végre
megtalálták Hanna naplóját, ráadásul Tibinél van, és mégse
olvashatják el, csak a többiekkel együtt. Először be akarták
szkennelni az egészet, hogy mindenkinek meglegyen, de Bulcsú
rámutatott, hogy nem hagyhatnak virtuális nyomokat. Már így is
rájuk szállt a rendőrség, és nem kockáztathatták, hogy a napló
illetéktelen kezekbe kerüljön. Ki tudja, mit írt nekik Hanna a 18.
századból?
Először Bulcsú jelentkezett be Skype-on.
– Helló, Zsófi! Többiek?
– Még sehol. Azt hiszem, Ervinéknél találkoznak.
– Tíz órát beszéltünk meg, nem?
– De.

Ervinék pasaréti házát négyféle biztonsági zár és egy különösen

bonyolult riasztórendszer védte.
– Anyám nincs itthon – magyarázta a fiú, miközben beütötte a
kódot. Rövid dallam jelezte, hogy a riasztó kikapcsolt. – Na, most
már bejöhettek.
A metálszürke és magenta rózsaszín divatos árnyalataira festett
nappali legalább kétszer akkora volt, mint Tibiék egész Lujza utcai
szoba-konyhája.
– Csak ti laktok az egész házban? – nézett körül a fiú őszinte
megdöbbenéssel. Még az előszobában levette a cipőjét, de így sem
mert a bolyhos lila szőnyegre lépni.
Szabika bezzeg nem zavartatta magát: egy dupla szaltóval
simán lehuppant a kanapéra.
– Burzsujok vagytok, mi? Mit kell mondani a tévéteknek, hogy
bekapcsoljon?
A nappali egyik falát szinte teljesen elfoglalta a hatalmas
interaktív plazmatévé. Tibi nem is tudta eddig, hogy ilyen egyáltalán
létezik.
– Ne erőlködj, Szabolcs! Téged nem ismer! – húzta el a száját
Ervin.
– Menjünk fel a szobámba, Zsófi már biztos vár.

– Tíz óra harmincnégy perc van! – pattogott Bulcsú, amikor

végre Ervinék is bekapcsolták a gépet.
– A pedálék a világ végén laknak – magyarázta Szabi. – Ja, és
amit a képernyőn láttok, az nem a 22. század, csak az Ervin szobája!
– Letennéd a laptopomat?! – ugrott fel a tulajdonos.
– A 22. századra már a szánalmas humanoidok is olyan
fejlettek lesznek, hogy nem lesz szükségük egy csomó fémből készült
vacakra az információszerzéshez és az interakciókhoz – jegyezte meg
Bulcsú mintegy mellékesen.
– Fejezzétek már be, és olvassunk! – csattant fel Zsófi.
Olyan közel hajolt a monitorhoz, hogy a többiek nem láttak
belőle mást, csak egy hatalmas, mogyoróbarna szempárt. Tibi
kicipzárazta a táskáját, és óvatosan kiemelte az újságpapírba
csomagolt füzetet. Aztán megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.

Remélem, most azok olvassák ezeket a sorokat, akiknek

szántam. Ha igen, akkor: Helló, Tibi – helló, Zsófi! De nagy
tételben mernék fogadni, hogy Bulcsú is ott van. Szóval: Helló,
Dalek! :-)
Sokat gondolkodtam, hogy vajon hogy tudnék nektek jelezni
innen. Aztán rájöttem, hogy olyan dolgokon kell üzenni, amik még
kétszáz év múlva is ott lesznek. Telefirkáltam egy csomó iratot meg
könyvet, hogy nyomokat hagyjak, de óvatosnak kellett lennem,
mert… De ezt majd elmagyarázom később. A lényeg, hogy nem
hagyhattam konkrét üzenetet, ezért csupa olyat próbáltam írni,
amit nem érthet más, csak ti. Ha ezt most olvassátok, akkor
királyok vagytok, mert megfejtettétek valamelyik kódot, és nem
felejtettétek el az egri osztálykirándulást! :-)
Na szóval: három hónapja vagyok a múltban. És most
elmondom nektek ennek a három hónapnak a történetét.
 Nem emlékszem az utazásra. Az utolsó kép, ami megmaradt,
hogy behúzom a mattot a sakktáblán, aztán minden elsötétül.
Talán nem egészen a terv szerint landoltunk, vagy meghibásodott
valami alkatrész, nem tudom, de kis híján beomlott miattunk az
András-akna. Valószínűleg elvesztettem az eszméletemet, mert
csak foszlányokra emlékszem.

A leány testét szinte teljesen betemette a por és a törmelék.

Alig lélegzett, amikor a fiatal bányász fölé hajolt.
– Miska bányám! Hé, Miska bátyám, ide nézzen! – a siheder
hangját ezerszeresen verte vissza az András-akna. – Egy
leánygyerek!
A nyilám bejáratánál pislákoló fénypont jelent meg.
– Halott? – recsegte egy idősebb hang.
A siheder bizonytalanul megrázta a fejét.
– No eriggy onnét, hadd látom! – intézkedett az öreg. – Te meg
fuss szaporán a fiatalúrért, addig megpróbálom kihúzni!
Az öreg olyan óvatosan emelte fel a testet, mintha törékeny
aragonitkristályt szabadítana ki a kőzet fogságából. A fene se érti,
hogy rekedt idelent – dünnyögte maga elé. Akkoriban az András volt
a selmeci bányavidék második legmélyebb aknája, hihetetlenül
gazdag ezüstlelőhely, de mélyére csak a leggyakorlottabb bányászok
merészkedtek. Az öreget még az is kevésbé lepte volna meg, ha
magával a legendabeli bányarémmel találkozik a tizenharmadik
nyilámban.

A felszínen egy komor tekintetű fiatalember várta őket. Rövid

szakállt és bajuszt viselt, hogy idősebbnek tűnjön, de még így sem
nézett ki egészen húszévesnek. Haját a kor divatjának megfelelően
összefogta a tarkóján, felöltőjén a Bányászati Akadémia jelvényét
viselte.
– Mi történt? – kérdezte fontoskodva.
– Egy leánygyermek… a tizenharmadik nyilámban találtuk –
referált az öreg, miközben a ritkás fűre fektette a testet. – Nagy
szerencséje volt. Igazi csoda, hogy be nem omlott az egész kóceráj.
– Pedig nem is volt robbantás, igaz-e, Miska bátyám? –
hadarta a siheder. – Egyszer csak hallom, hogy valami morajlik,
odafutok, azt’ látom ám, hogy beomlott a fél nyilám magától.
 – Tán a bányarém haragszik, amiért túl mélyre ástunk –
jegyezte meg az öreg.
– Ne beszéljen már zöldségeket, Miska bátyám! – kuncogott a
fiú. – Nincs is bányarém, a professzor úr is megmondta. Babonaság
az egész.
A fiatalember rendszerint jót derült a bányászok hihetetlen
történetein, de most egészen más kötötte le a figyelmét. A leány feje
az ölében feküdt, hosszú haja kibomlott, a bőre pedig olyan fehér
volt, mint egy mesebeli királykisasszonyé. A légzése egyre lassabb és
lassabb lett. Amit most teszek, kizárólag az orvostudomány
javallatára teszem. Nincs más megoldás – fohászkodott a
fiatalember, és minden bátorságát összeszedve a leány fölé hajolt.

Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Az első emlékem,

hogy a szemembe tűz a nap, és egy szőke srác épp megpróbál
lesmárolni.

Hanna úgy pattant fel a földről, mint akit áramütés ért. Tuti
nem így képzeltem az első csókot – suhant át az agyán, közvetlenül a
„hol vagyok?” és a „hogy kerültem ide?” előtt. Egy félig lebontott
hegy tövében ült, hatalmas, feldolgozásra váró kődarabok között.
Sehol egy fa vagy bokor, csak kő, kő és kő mindenütt.
Anya. Fel kell hívnom anyát! – villant az eszébe az egyetlen
logikusnak tűnő megoldás. A telefonja a farmerja zsebében volt,
mint mindig. Akárhol is vagyok, anya értem jön – mondogatta
magában, miközben tárcsázott. – Csak semmi pánik!
A telefon azonban néma maradt.
– Anya, kérlek… kérlek… kapcsold már…
Újra ás újra megpróbálta, de semmi. A három ismeretlen férfi
tisztes távolságból figyelte, de a tekintetükben olyan rettegés
tükröződött, mintha legalábbis kísértetet látnának.
– Ez meg mi az isten csudáját művel? – suttogta a siheder. –
Kihez beszél?
– Nyilván az ördöggel trafikál – morogta az öreg, és keresztet
vetett.

Nem tudom, mi történt volna, ha nem jelenik meg hirtelen

Sándor. Bányászruha volt rajta, az arca és a szakálla tiszta kosz.
Kicsavarta a kezemből a telefont és úgy meghúzta a fülem, hogy
azt hittem, leszakad.
– Ejnye, hát hol csavarogtál, te istencsapása, te? Már égre-
földre kerestünk nagyanyáddal! – üvöltötte.
A három pasi még mindig földbe gyökerezett lábbal állt és
minket bámult. Sándor fojtott hangon hadarni kezdett:
– Semmi vész, Hannácska, minden a legnagyobb rendben, itt
vagyunk Selmecbányán.
– Engedje el a fülemet!
– Bocsásson meg, ha kiértünk, elengedem! Aztán majd maga
is meghúzhatja az enyémet.
Egy szót sem értettem, de ráhagytam, mert éreztem, hogy ha
nem fogna, összeesnék. Már majdnem sikerült hallótávolságon
kívülre kerülnünk, amikor a szőke srác utánunk futott.
– Maga a gyermek nagyapja? – kérdezte gyanakodva.
– Az volnék, kérem tisztelettel. Szegény árva, együgyű is
kissé. Nemrég vettük magunkhoz az asszonnyal – magyarázkodott
Sándor. Aztán a nagyobb nyomaték kedvéért jókora barackot
nyomott a fejemre.
– Nem megmondtam, hogy nincs összevissza kóricálás? Na
gyere, gyere, szedd a lábad, te égedelem, te!
Sándor a fülemnél fogva végigvonszolt egy meddőhányó
mellett, egészen a bánya felszíni fejtésének kijáratáig. És akkor
egyszer csak ott volt: a légszivattyú az Apostol udvaráról. És
működött.
Azt hiszem, akkor esett le, hogy hol is vagyunk valójában. De
még nem akartam kimondani, nem akartam elhinni…

– Várj, várj, várj! Milyen légszivattyú? – vágott közbe Bulcsú.

– Egy 18. századi bányagép, ami Selmecbányán volt, most meg
az Apostolban tartják – hadarta Zsófi.
– Annak idején ez volt az első nyom – tette hozzá Tibi.
Ha akkor nem kutatunk tovább, Hanna még most is itt lenne –
gondolta még, de ezt nem mondta ki hangosan.

Sándor csele bevált, a bányászok nem kérdezősködtek. A

szőke sem. De ahogy az öreg rángatott kifelé, visszanéztem, és
találkozott a tekintetünk. Olyan áthatóan nézett a világoskék
szemével, hogy biztos voltam benne: nem vertük át. Addig bámult
utánunk, amíg el nem tűntünk a kanyarban.
 Amikor már elég messze voltunk, Sándor végre elengedte a
fülemet.
– Bocsánat! Tudja, ez idő szerint még más nevelési elvek
vannak divatban. És nem kelthettünk még nagyobb feltűnést –
magyarázkodott.
– Hogyhogy még nagyobbat?
– Egy eszméletlen leánygyermek a bányában,
farmernadrágban eléggé feltűnő.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
– De muszáj volt azt mondania, hogy együgyű vagyok? És
egyáltalán… elárulná, hogy hol vagyunk?
Sándor ekkor szembefordult velem és megfogta a vállam.
Még soha nem láttam ennyire boldognak.
– Itthon vagyunk, Hannácska! Selmecbányán, 1795 nyarán,
épp, ahogy terveztük!

Tibi abbahagyta az olvasást és némán bámulta a dátumot:

1795. Eddig is tudták, hogy Hanna a múltban van, tudták, hogy az ő
kétszáz éves tintával írt füzetét tartják a kezükben, de az évszámtól
hirtelen az egész sokkal valóságosabb lett. Elviselhetetlenül,
ijesztően valóságos.

A bánya lassan eltűnt mögöttünk, és Sándor nagy léptekkel

rákanyarodott egy széles, kockakövekkel kirakott útra. Eddig nem
tudtam eldönteni, mi olyan furcsa a járásában, de most hirtelen
megvilágosodtam.
– A járógép! Hol a járógép?
Az öreg megvonta a vállát.
– Áldozatul esett a landolásnak. Pedig de csinos masina volt!
– Oké, de akkor hogy tud járni?
– Köszönöm kérdését, elég tűrhetően. A fene se érti, de nem
mondhatnám, hogy bánom.
Tudtam, hogy hiába is faggatóznék, úgysem húznék ki belőle
többet.
– Na, szedje a lábát, nehogy lemaradjon!
– Miért, hová megyünk?
– A Bányászati Akadémiára. Keresünk valakit, aki segíthet
eljutni Pozsonyba a mesterhez.
– Mármint Kempelen Farkashoz?
 Sándor bólintott, én viszont ezúttal tényleg kiborultam.
Leültem az út szélére és bőgni kezdtem.
– Nem akarok Pozsonyba menni!
Sándor értetlenül bámult rám.
– Ugyan miért nem?
– Mert haza akarok menni Budapestre! 2012-be!
Sándor a homlokára csapott, mintha csak most esett volna le
neki, hogy mi a bajom. Nyögve leereszkedett mellém és átkarolta a
vállamat.
– Nyugalom, Hannácska, meglesz az is. Ha jól számítom,
éppen néhány hét múlva esedékes az én egykori indulásom, és
akkor maga is hazamehet.
Ránéztem, bár a könnyeken át alig láttam az arcát.
– Megígéri?
Az öreg hunyorgott, amit akár igenként is lehetett értelmezni.
– De a mester nélkül nem megy. Mindenképp el kell jutnunk
hozzá – mondta.
– Jó, akkor menjünk Pozsonyba! – törődtem bele a
megváltoztathatatlanba. A világ végére is hajlandó lettem volna
elutazni, ha ezzel közelebb kerülök anyáékhoz, hozzátok, Pesthez…

Ervin gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Várjatok, és mi lett az időgéppel? Azzal, amelyikkel
megérkeztek? – tette fel most a kérdést, amin már percek óta
töprengett.
– Mi lett volna, te nyomi? Hát felrobbant – zárta rövidre a
témát Bulcsú.
– Ja, Hanna nem írja, de elég valószínű – bólogatott Tibi.

Annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm se gondolkozni,

se vitatkozni. Csak mentem az öreg után, mint valami robot.
Már esteledett, amikor megérkeztünk a Bányászati
Akadémiára. A hatalmas parkban tök sötét volt, az utat
mamutfenyők szegélyezték. Ahogy felnéztem az égre, annyi
csillagot láttam, mint még soha életemben. Nulla fényszennyezés,
csak a Hold meg a csillagképek. Az Orion, a Göncöl, a
Kassziopeia… ugyanazok a csillagképek, mint otthon. Amikor kicsi
voltam, apa foszforeszkaló matricákkal felragasztotta őket az
akkori szobám plafonjára. Mindig úgy aludtam el, hogy a
csillagokat néztem – legalábbis amíg el nem költöztünk onnan.
Emlékszem, mennyire utáltam akkor apát, amiért nem vihettem
magammal a csillagos plafont… most viszont, mióta
megérkeztünk, először éreztem, hogy talán valami jó is történhet.
Hogy talán van még esélyem hazajutni. Hiszen csak kétszáz évvel
utaztam vissza, ami csillagidőben igazából semmi… Közben
odaértünk a bejárathoz. Sándor megragadta az oroszlánfejes
kopogtatót, és bezörgetett.
Sokáig nem történt semmi, csak a tücskök ciripelése
hallatszott. Aztán az egyik ablakban megjelent egy pislákoló
fénypont, mintha valaki gyertyát gyújtott volna, majd hamarosan
résnyire nyílt a kapu. Egy parókás inas állt a küszöbön.
– Mi tetszik? – kérdezte ellenségesen.
– Az akadémia valamelyik tudós professzorát keressük –
fontoskodott Sándor. – Ügyünk nem tűr halasztást.
– Sajnálom, jelenleg mindenki házon kívül tartózkodik –
közölte az inas, és már majdnem becsapta az orrunk előtt az ajtót,
amikor megszólalt mögötte egy hang.
– Engedje be őket, Pavel!
Pavelnek láthatóan nem tetszett az intézkedés, de inas lévén
nem adott hangot magánvéleményének. Szélesre tárta az ajtót, és
érces hangon bejelentette:
– Herr Metzler fogadja önöket.
Herr Metzler a szalon másik végében, a lépcsősor tetején állt,
kezében gyertyával. Amikor elindult lefelé, hogy üdvözöljön
minket, azt hittem, elájulok: a kék szemű srác volt az, a bányából.

– Bulcsú, mit csinálsz? – visított fel egy vékonyka hang, majd

Bulcsú bárányhimlős arca helyén egy rózsaszín műanyag póni jelent
meg a monitoron.
– Skype-olok, hagyjál békén – próbálkozott a dalek, teljesen
reménytelenül. Bogi ugyanis felmászott az íróasztalra és átvette az
irányítást.
– Anya azt mondta, hogy foglalkozzál velem – jelentette ki a
szintén pöttyös fejű kis diktátor. – Úgyhogy most az lesz, hogy
elvisszük a Barbie-kat a bálba.
Szabika, akinek három kisebb tesója volt, majd megfulladt a
röhögéstől, amikor a kislány Bulcsú képébe tolta az egyik báli ruhás
babát.
 – Mi az, Dalek, tartsunk szünetet? – kérdezte megértően.
Bulcsú kétségbeesetten nézett a kamerába.
– Egy perc. Csak megsemmisítem a csökevényes agyú
húgomat.
A dalek kamerája néhány percig csak az üres szobát mutatta a
sarokban az életnagyságú birodalmi rohamosztagossal, majd
artikulálatlan üvöltés és ajtócsapkodás következett.
– Bulcsúúúú, megmondalak anyának! Ne csináld már!
Bulcsúúú! Aaaaanya!
Zsófi már őszintén aggódni kezdett a kislány testi épsége miatt,
amikor a dalek friss karmolásokkal díszített arca újra megjelent a
képernyőn.
– Na, itt vagyok, mehet – lihegte kimerültén, mintha legalábbis
egy intergalaktikus csatát kellett volna megvívnia.

A szőke srác lesétált a lépcsőn és végigmérte Sándort.

Legalább egy fejjel magasabb volt nála.
– Ha nem tévedek, ma már találkoztunk – mondta hűvösen.
Az öreg zavartan heherészett.
– Valóban… maga volt az a fiatalember a bányában. Milyen
kicsi a világ!
– Johann Georg Metzler geológiai tanársegéd, a professzor
úr távollétében én felügyelem az intézményt – mutatkozott be. –
Most már csak az a kérdés, önök kicsodák, és mit kívánnak tőlem
éjnek évadján?
Nem mertem felpillantani, de éreztem, hogy most engem néz
azzal az átható kék szemével. Az a nyugtalanító gondolatom
támadt, hogy tutira belelát a fejembe, és tudtam, hogy mindjárt
tökre elpirulok.
Sándor nem sokat törődött az udvariaskodással, inkább
gyorsan a tárgyra tért.
– El kell jutnunk Kempelen Farkashoz Pozsonyba. A
segítségét kérjük – mondta határozottan.
Metzler láthatóan meglepődött.
– Milyen ügyben?
– Azt sajnos nem mondhatom meg – titokzatoskodott Sándor.
A srác hangja megkeményedett.
– Ez esetben sajnos nem tudok segíteni.
– Értem. Akkor mi nem is alkalmatlankodunk tovább –
mondta Sándor, és kezet nyújtott. – Ég önnel, Herr Metzler…
Nem tudom, pontosan mit csinált az öreg, de amikor kezet
fogtak, a srác hirtelen elsápadt, aztán elpirult. Valami titkos
kézfogás lehetett, vagy ilyesmi. Metzler azonnal hellyel kínált
minket, és nem győzött szabadkozni.
– Barátom, miért nem ezzel kezdte? – dadogta – Miben
lehetek szolgálatukra?
Sándor elégedetten dőlt hátra az egyik csíkos fotelben.
– Sürgősen el kell jutnunk Pozsonyba Kempelen Farkashoz.
Szükségünk volna egy postakocsira, szállásra és némi költőpénzre.
Metzler csengetett, és valamit súgott az inasnak, aki néhány
perc múlva egy zacskó arannyal tért vissza.
– Ez elég lesz? – kérdezte aggodalmaskodva. Tisztára úgy
viselkedett, mintha Sándor valami fontos ember lenne, akinek
feltétlenül a kedvében kell járni.
Az öreg kiborította a pénzt az asztalra, és elégedetten
hümmögött. Aztán hirtelen felkapott egy érmét, és egész közelről is
megvizsgálta.
– No nézd csak, a Lipót… Ez még érvényes? – kérdezte
meglepetten.
Metzler értetlenül bámult rá.
– Nem vertek volna új pénzt? – hüledezett Sándor, miközben
egy újabb érmét nézett meg közelről. Mindegyikről ugyanaz az arc
nézett vissza rá.
– Milyen új pénzt? Minek? Mikor? – vonta össze a
szemöldökét Metzler.
– Hát amikor Ferencet megkoronázták. A Lipót császár
kisfiát, tudja.
A srác úgy bámult rá, mintha legalábbis azt mondta volna,
hogy időutazók vagyunk a 21. századból.
– De hát Lipót császár még él! – nyögte ki nagy nehezen.
Most Sándoron volt a megdöbbenés sora. Sőt, nem is szimpla
megdöbbenés volt, hanem – ahogy Rogyák tanította a színjátszó
körben annak idején – nagyrököny.
– Hogy a rosseb… hát milyen esztendőt írunk?
– 1791-et Krisztus után – válaszolt Metzler a lehető
legnagyobb természetességgel. Mintha csak azt mondta volna,
hogy nyáron süt a nap.
– Kérnék egy pohár vizet, ha lehetséges – hörögte Sándor.
 Amikor aztán Metzler kiszaladt, összerogyott. Azt hittem, ott
fog szívrohamot kapni.
– Mit jelent ez az egész? – kérdeztem óvatosan, miközben
segítettem neki ledőlni a csíkos kanapéra vagy mire.
Könnyes szemekkel nézett rám, de csak akkor lettem igazán
ideges, amikor így szólt:
– Nyugalom, Hannácska, semmi baj!
Eddig is sejtettem, de most már biztosan tudtam, hogy baj
van.
– Mi történt? – kérdeztem, bár nem voltam biztos benne,
hogy akarom-e tudni.
– Kicsit eltájoltuk magunkat – suttogta óvatosan.
– Kicsit? Mégis mennyivel?
Az öreg nagy levegőt vett, mielőtt kimondta volna.
– Négy kerek esztendővel.
 [7] Rajtaütés
Miután Sándor kicsit jobban lett, új barátunk felajánlotta,
hogy töltsük ott az éjszakát. Az öreg kapott rajta. Metzler jó
éjszakát kívánt nekünk, aztán az inas bevezetett minket két
hatalmas, egymásba nyíló szobába. Alig bírtam kivárni, hogy
végre elkotródjon, és kettesben maradjunk Sándorral. Úgy
éreztem, még egy perc és sikítani fogok, mint Edina!

Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, Hanna sikítani

kezdett, mint Edina.
– Ne üvöltsön Hannácska, szépen kérem! Még meghallják! –
próbálta csitítani az öreg, de hiába.
– Nem érdekel. Hallják! Hallja meg mindenki! – kiabálta a
lány.
Erre már Sándor is felemelte a hangját.
– Akkor sose jut haza!
– Így se! – Hanna már zokogott. – Kicsit eltájolta magát?!
Négy évvel! Nem hiszem el! Ennyit a nagy eszéről, amivel
mindenkién túljárt! Mit is mondott a nyilámban, hogy jólesne az
elismerés?! Hát tényleg fantasztikus a Sándor bácsi, bravó!
Sándor nagyot sóhajtott, és esetlenül megveregette a lány
vállát.
– Ne izéljen már, Hannácska! Így is el vagyok borulva. Felhőzik
a lelkem. El se tudom képzelni, hogy történhetett. Mi lehetett a hiba.
– És mit gondol, a maga híres mestere tudni fogja? – hüppögte
Hanna.
Az öreg bánatosan tárta szét a karját.
– Nem hiszem.
– Nem hiszi?! De hát örökké azzal jött, hogy egy valóságos
lángelme. Ha meg tudta építeni ezt a hülye időgépet, csak ki tudja
javítani!
– Csak egy baj van, Hannácska! Egy aprócska baj – az öreg
nagyot nyelt, mintha nehezére esne kimondani, amit pedig muszáj.
– Még nem építette meg.
Hanna ijedtében abbahagyta a hüppögést.
– Úgy érti…
– Úgy értem, hogy magácska itt ragadt… egy kis időre…
– Itt ragadtam egy kis időre?!
A következő visítás még Edináén is túltett, így Sándor
kénytelen volt ideiglenesen befogni Hanna száját.
– Nagyon kérem, csak suttogva ordítson! Egyébként meg a
válaszom: igen.

Zsófi értetlenül pislogott a fiúkra a monitorról.

– Most akkor mi van?
– Időparadoxon, az van – magyarázta Bulcsú. – A gyengébbek
kedvéért Marty McFly-probléma. Vissza a jövőbe. Megvan? A
paradoxon lényege, hogy az időutazó úgy változtat meg dolgokat a
múltban, hogy azzal befolyásolja a saját sorsát, és ennek
következtében maga az időutazás sem következik be.
– De Hanna visszament a múltba, tehát az időutazás
bekövetkezett – vetette ellen Ervin.
Bulcsú szemüvege mögül szánakozva nézett a pedálgépre.
– Vissza a jövőbe, atyám, te nem láttad? Marty McFly anyja az
apja helyett a leendő fiába zúg bele és kezd el vele randizni. De akkor
Marty, a leendő időutazó meg se születik a jövőben. Vágod?
Ervin olyan arcot vágott, mint aki mindjárt kitekeri Bulcsú
nyakát a monitoron keresztül.
– Ez csak egy ostoba film, Dalek. Ha tisztában lennél a
kvantumelmélettel, akkor tudnád, hogy az időben visszautazó
hullámok destruktívan interferálnak, így semmi nem történhet
máshogy, mint ahogy az már megtörtént. A kvantumelmélet alapjai
megakadályozzák, hogy az időutazók beleavatkozzanak a
történelembe.
Bulcsú bárányhimlőtől pöttyös teste kivörösödött a dühtől, és
minden bizonnyal virtuális harcra került volna sor, ha ebben a
pillanatban nem törik be az ajtót a rendőrök.
 – Fel a kezekkel! – üvöltötte az egyik, és pisztolyát egyenesen a
gyerekekre szegezte. – Ne tanúsítsanak ellenállást! Feküdjenek a
földre!
Zsófi monitorján Tibi arcát két hadonászó egyenruhás képe
váltotta fel.
– Teleportáljatok! Teleportáljatok! Teleportáljátok a naplót, a
fenébe! – kiabálta Bulcsú a laptopjának, de nem kapott választ.
Szabi, Tibi és Ervin tarkóra tett kézzel feküdt a grafitszürke
szőnyegen.
– Bejelentést kaptunk, hogy illegális behatolás történt –
jelentette be a nagydarab rendőr, és leoldotta az övéről a bilincset.
Szerencsére addigra Ervin is visszanyerte a hangját.
– Maguk az illegális behatolók. Én itt lakom! – nyögte.
A rendőr úgy bámult rá, mintha életében most látna először
gimnazista korú gyereket.
– Akkor mutasd a lakcímkártyádat! – vakkantotta.
Ervin feltápászkodott, leporolta a nadrágját és előkereste az
iratot. A rendőr úgy tépte ki a kezéből, mintha valami fegyver lenne.
– Ezen az áll, hogy Szemlőhegy utca – jelentette be
diadalmasan.
– Az az állandó lakcímem – közölte Ervin, most már teljesen
higgadtan. – Vessen egy pillantást az ideiglenesre.
A rendőr arca elkomorult. Az ideiglenes lakcím sajnos
stimmelt.
– És a többiek? – biccentett a másik egyenruhás a még mindig
a földön fekvő Szabi és Tibi felé.
– A tanítványaim – füllentett Ervin szemrebbenés nélkül.
A két rendőr összenézett, aztán a nagydarab megvonta a vállát
és lekiabált a földszintre.
– Asszonyom, bejönne egy pillanatra? Ez a fiatalember azt
állítja, hogy itt lakik.
Cipősarkak kopogtak végig a csigalépcsőn, majd egy
valószínűtlenül sovány nő jelent meg az ajtóban, párducmintás
kiskosztümben.
– Ervin! Hogy kerülsz te ide? – kiáltotta elképedve, de látható
örömmel.
A pedálgép odalépett hozzá, és kelletlenül megölelte.
– Tizenhetedike van, anya. Tudod, mától nálad vagyok.
Ervin anyja összecsapta a kezét.
 – A francba! Tizenhetedike, hát persze! Teljesen kiment a
fejemből… Vettem egy új… ááá, nem érdekes, szóval rengeteg a
dolgom.
A két rendőr összenézett.
– Akkor minden rendben van, asszonyom? – kérdezte a
nagydarab.
– Hát hogy a fenébe ne lenne rendben?! Elmehetnek! –
kacarászott a nő, miközben olyan mozdulatokat tett a kezével,
mintha madarakat hessegetne ki a fia szobájából.
Tibi és Szabi még mindig bénultan figyelték a jelenetet, amikor
Ervin anyja feléjük fordult.
– Szólítsatok nyugodtan Adriennek! De nem ám Adrienn
néninek, mert leharapom a fejeteket! Ervin osztálytársai vagytok?
– Csak tanítványok – helyesbített sértetten a megszólított. –
Matekozunk.
Adrienn szája büszke mosolyra húzódott.
– Brávó! Ha keresel, akkor csökkenthetem a zsebpénzedet!
– Karitatív munka, anya!
Ekkor Bulcsú hatalmas szemüvege jelent meg a monitoron.
– Na, mi van?! Elhúztak a zsaruk?
Adrienn közelebb lépett a laptophoz.
– Karitatív munka Skype-on? Nagyon eredeti.
– És megtalálták? – kapcsolódott be Zsófi is.
Adrienn magyarázatot várva nézett Ervinre.
– Mit találtak meg?
A fiúk zavartan pislogtak egymásra, de Zsófi szerencsére
gyorsan kapcsolt:
– Bulcsú a megoldásról beszél, amit kerestünk. Még a
rendőrök előtt. Ugyanis kaptunk egy csomó nehéz matekpéldát és
Ervin segít nekünk.
Ez kielégítő válasznak bizonyult, mert Adrienn szerencsére
leszállt a témáról.
– Hát akkor csak matekozzatok! – mondta, és egy gyors puszit
nyomott fia homlokára. – Nekem mennem kell, csak átöltözni
ugrottam haza. Ervinkém, nem tudom, van-e itthon ennivaló.
– Megoldom, anya. Nem vagyok már kétéves – mondta a fiú,
és becsukta az anyja után az ajtót.
 Tibi hanyatt dőlt a szőnyegen. Még mindig remegett a keze.
– Én majdnem szívbajt kaptam, amikor ezek betörtek… azt
hittem, hogy a napló miatt… – morogta.
– A szüleid így rád szokták hívni a rendőrséget? – Szabika
megpróbált lazának tűnni, de olyan fehér volt, mint a fal.
– Ösztöndefektus. Sérült az utódgondozás – jegyezte meg
Bulcsú rezignáltan.
Ervin egy gyilkos pillantást küldött a dalek felé, majd ennyit
mondott:
– A szüleim elváltak és megosztottak engem. Két hétig
apámmal lakom, aztán két hétig anyámmal. Erről ennyit. Nem
tartozik rátok a magánéletem, értem?!
– Azt értem, ha valaki téged el akar felejteni, de hogy emiatt
engem majdnem agyonlőnek… – kezdett volna egy hosszabb
monológba Szabika, de Tibi beléfojtotta a szót.
– Inkább olvassunk! Ezért vagyunk itt, nem?
Maga is meglepődött, de Ervin az előbb valami együttérzésfélét
váltott ki belőle. Vali nénire gondolt, a Lujza utcai lakásra, és a
halvány sejtelem szintjén valami olyasmire is, hogy semmi pénzért
nem cserélne senkivel.

Pozsony! El se hiszem, hogy végre megérkeztünk. Sándor

eksztázisban. Attól fogva, hogy felfedezett a távolban egy kis
pontot, amit Pozsonynak vélt, nem lehetett bírni vele. Derékig
kilógott a kocsi ablakán és óbégatott, mint egy őrült.
– Hazaértünk, Hannácska! Itthon vagyunk! Itthon vagyunk!
Vivát, Pozsony! Maga nem is örül?
Valamiért nem tudtam osztozni a lelkesedésében.
– Mégis minek? A maga Pozsonya nem az én Pozsonyom!
– Próbálja már kicsit a dolgok jó oldalát nézni! – unszolt az
öreg.
– Egyet mondjon!
– Olyan halászlevet vacsorálunk az Arany Horgonyban,
amilyet még nem evett!
A Rozsdás Körző után még pont egy Arany Horgony hiányzik
– gondoltam, de inkább nem szóltam egy szót se.
Sándor szerint egyébként egy fáin delizsánszon utaztunk, már
ha azt, hogy az ember percenként beüti a fejét a kocsi tetejébe,
utazásnak lehet nevezni.
 – Mi a rosseb az a delizsánsz? – pislogott Tibi.
– Postakocsi. Már a század közepétől rendszeresen közlekedtek
Buda és Bécs között – kapcsolt ismeretterjesztő üzemmódba Ervin.
Zsófinak ugyanekkor egy sokkal prózaibb kérdés ütött szöget a
fejébe.
– Ha már megálltunk… Mi ez a folyamatos pittyegés?
– Edina a cseten. Folyamatosan irkál az Ervinkének –
tudósított Szabi. – „Cica, miért nem válaszolsz már? Látom, hogy
fenn vagy!” Ilyenek.
– Mindig ezt csinálja, nem lehet leállítani – szabadkozott a
házigazda.
– Hát tedd magad láthatatlanná, ember! – javasolta Bulcsú.
Most Ervinen volt a sor, hogy értetlenül pislogjon.
– Azt hogy kell?
– Te melyik században élsz? Szintén a tizennyolcadikban? –
vigyorgott kajánul Szabi.

Ráadásul nem is magunkban utaztunk, mert Metzler

váratlanul úgy döntött, hogy ő is jön velünk. Pech. Így aztán
Sándor suttogva megkért, hogy továbbra is adjam a hülyét.
Bocsánat, a kissé együgyűt. Ez nem esett nagyon nehezemre, mert
annak is éreztem magam. Csak ültem kukán és bámultam ki az
ablakon. De egyre biztosabb voltam benne, hogy ezt a srácot nem
verjük át. Az az átható világoskék tekintet… Egyébként olyan
nagyon azért nem bántam, hogy nem tart tök hülyének.

– Jé, Hanna máris belezúgott a csávóba! – rikkantotta Szabi.

– Nekem is gyanús! – vigyorgott Zsófi. A fél karját odaadta
volna, ha Hannától személyesen hallhatja a történetet… Nem leírva,
hanem Skype-on, vagy még inkább szemtől szembe. Tavaly Hanna
egész évben azzal viccelődött, hogy nincs a világon egy normális
pasi, most meg tessék… egy világító kék szemű srác kihúzza a
bányából, majdnem megcsókolja, és most meg elkíséri Pozsonyba…
Tiszta Jane Austen, komolyan.
– Ne beszéljetek baromságokat! Mit akarna Hanna egy ilyen
öreg csávótól? Húszéves! – csattant fel Ervin, mint egy féltékeny
dúvad.
Zsófi alig tudta visszafojtani a harsány röhögést.
 Nem sokat láttam Pozsonyból, mert mire behajtottunk a
Halászkapun, beesteledett. Egyenesen az Arany Horgonyba
mentünk. Sándor nagyon vidám volt, csillogott a szeme,
percenként előkapta a zsebóráját és megnézte. Közben olyan
lelkesedéssel lapátolta be a halászlevet, mint aki évszázadok óta
nem evett.

– Régóta nem járt az Arany Horgonyban? – érdeklődött

Metzler udvariasan.
– Majd’ kétszáz éve – jegyezte meg a kisasszony némi éllel a
hangjában.
– A kutyafáját, te gyerek! Ha így viselkedsz, legközelebb nem
hozlak magammal – förmedt rá az öregember, aki a nagyapjának
mondta magát.
A leány dacosan kapta fel a fejét.
– Ki kérte, hogy magával hozzon? Én aztán nem!
Metzler az út során nem először vette észre, hogy az egyébként
szinte mindig szótlan kisasszonynak szikrát szór a szeme, és
meglepően tiszteletlenül beszél az idősebbekkel. Sejtelme sem volt,
mi lehet ez a különös hisztéria. Talán valami ritka orvosi eset –
gondolta –, valami nehezen diagnosztizálható elmebaj. Ami
természetesen semmit nem von le a kisasszony különös bájából –
tette hozzá magában sietve.

Ekkor nyílt az ajtó és belépett egy férfi. Idősebb ember,

hatalmas homlokkal és még hatalmasabb szemekkel. Sándor olyan
átszellemült pofát vágott, hogy tutira vettem, ez maga Farkas, a
csodálatos mester. Én be tudtam volna pancsolni neki egyet, mert
arra gondoltam, ha ő nem buzog, akkor én most otthon ülhetnék a
szobámban és Zsófival skype-olnék. Ehelyett… A pasi észrevette
Metzlert, aki kissé felemelkedett ültéből. Erre odajött.
– Jó estét! Azt hittem, még Selmecbányán tartózkodik, Herr
Metzler!
Fiatal barátunk majdnem hanyatt esett a hatalmas
megtiszteltetéstől.
– Csak nemrég érkeztem. Bizonyos ügyek sürgősen
Pozsonyba szólítottak – motyogta.
Kempelen megveregette a vállát.
 – Látogasson el hozzánk, ha ideje engedi!
– Feltétlen, feltétlen, Herr Kempelen. Engedje meg, hogy
bemutassam Önnek a társaságom! Az úr…
Sándor úgy rúgta ki maga alól a széket, hogy az majdnem
eltört. Megragadta Kempelen kezét, mintha már soha többé nem
akarná elengedni.
– Mester! – kiáltotta áhítattal.
Kempelen azonban csak bámult rá, mintha még sosem látta
volna.
– Én is örvendek, hogy megismerhetem, uram – mondta
kimérten. – De most, ha megbocsátanak…
És ezzel Kempelen elvitorlázott egy másik asztalhoz, ahol
néhányan már vártak rá. Sándor meg ott maradt lefagyva.
Majdnem sírt. Mondjuk, én is majdnem sírtam. Most mi lesz?

Délután három volt, és Zsófinak kezelésre kellett mennie, ezért

úgy döntöttek, aznapra befejezik az olvasást. Tibi egy cetlivel
megjelölte, hol tartanak, és gondosan visszacsomagolta a naplót az
újságpapírba.
– Holnap nagyszünetben folytatjuk – mondta, miközben
összehúzta a cipzárt.
– Oké, de csak ha felhívtok! Semmiről nem akarok lemaradni!
– kötötte a lelkére Zsófi.

Aznap este Tibi éberen feküdt és az elhúzó autók fényszóróit

bámulta a plafonon. Hannára gondolt, aki ki tudja, hol nézi most az
éjszakai eget, és a jeges rettegésre, ami akkor fogta el, amikor ma
betörtek a rendőrök Ervinékhez. Bárcsak volna egy felnőtt, akiben
meg lehet bízni, valaki, akinek beszélhetne erről az egészről… Valaki,
aki nem rémülne halálra, mint Vali néni… valaki, aki mindig
mindenre tud megoldást. Igazából Sanyi bá hiányzik – döbbent rá
Tibi. Itt tartott a morfondírozásban, amikor váratlanul pruttyant a
Skype, és Zsófi arca jelent meg a képernyőn.

– Na végre! Azt hittem, már sose érsz haza a kezelésről! –

ugrott fel.
– Én is azt hittem.
 Zsófi arcán fura grimasz jelent meg, és a szeme tiszta vörös
volt, mintha sírt volna. Tibit nagyon rossz érzés fogta el.
– Baj van?
Zsófi némán bólintott.

Vasárnap délután olyan csend volt az Új Klinikán, mintha

Zsófin kívül nem is lenne bent más beteg. Hason feküdt a
kezelőasztalon, miközben Szalontai doki előkészítette a műszereket.
– Ez egy ősi kínai módszer, Zsófikám – magyarázta a jól
ismert, megnyugtató hangon. – Segíti az energiaáramlást a testben.
Akupunktúra. Hallottál már róla?
Zsófi gyomra összerándult.
– Mindenféle tűket szúrnak az emberbe! Nem akarom.
A doki összevonta a szemöldökét.
– Nem akarsz meggyógyulni?
Dehogynem – gondolta Zsófi. – Annyi mindent csináltak már
velem, néhány tűvel több vagy kevesebb tényleg tök mindegy.

– Fú! És összeszurkált? – kérdezte ijedten Tibi.

– Igen. Belém szúrt egy csomó tűt. Végül úgy néztem ki, mint
egy tűpárna.
– Szadi!
– Nem volt annyira rossz. Már a szúrás. Csak a félelem a
szúrástól, az pocsék. Meg… ami utána jött.

Szalontai doki leguggolt, hogy az arca egy magasságban legyen

Zsófiéval, és bátorítóan így szólt:
– Meg is vagyunk! Túl a nehezén. Most már csak így kell
feküdnöd mozdulatlanul húsz percet.
A lány fintorgott.
– Addig elpusztulok az unalomtól.
– Nem fogsz – nyugtatta meg az orvos, majd felállt és elindult
kifelé. – Valaki úgyis beszélni akar veled. Hanna búcsúleveléről.
– De hát már annyiszor elmondtam – Zsófi hiába csavargatta a
fejét, az orvos már kívül esett a látóterén.
– Nekem még nem – szólalt meg fölötte egy ismeretlen hang.
 Tibinek ökölbe szorult a keze.
– Megint a főhadnagy?
– Nem, ez most valaki más volt. Szalontai kimentette magát és
elsöpört, én ott hevertem, mint egy kiterített sündisznó, a pasi meg
kérdezgetni kezdett. A fejem fölül jött a hangja, én meg semmit se
láttam belőle, mert nem mozdulhattam meg.
– És mit akart?
– Hogy mondjam el Hanna búcsúlevelét a saját szavaimmal. A
két Lottival kezdtem, meg a kitépett utolsó oldallal, hogy
összezavarjam.

A pasit azonban nem lehetett ilyen könnyen lepattintani.

Mindenre többször is rákérdezett.
– Tehát a barátnője azt írta, hogy ha megérkezik valahová,
üzenni fog.
– Igen.
– És üzent?
– Nem.
A férfi fel-alá járkált a szobában. Cipőjének gumitalpa
kísértetiesen csikorgott a kövezeten, aztán hirtelen megállt.
– Folytassa!
Tisztára, mint egy béna horrorfilmben – suhant át Zsófi agyán.
Jobbnak látta, ha válaszol.
– Hanna a robbanás után meglátta a Sándort, az öregembert
valami körzővel.
Ez felkelthette a férfi érdeklődését, mert közelebb hajolt.
– És mit csinált ez az öreg azzal a körzővel? – kérdezte.
– Csupa zagyvaság van abban a levélben – hárított Zsófi. –
Hogy az öreg dumált a körzővel…
– És a körző válaszolt neki? Zümmögött, mint valami motor?
Zsófi érezte, hogy libabőrös lesz a karja, de igyekezett
szenvtelen hangon folytatni.

– Aztán szó volt valami kincskeresésről. De nem is voltak ott

igazából kincsek, csak az öreg kitalálta.
A férfi megállt az ablaknál és hümmögött. A délutáni nap
kirajzolta a padlóra az árnyékát.
 – Ügyes. Nagyon ügyes. De ha nem volt ott kincs, akkor mi
volt?
– Egy csomó vasajtó és az egyik mögött valami díszes
karosszék…
– És még?
Az árnyék az állát vakargatta, majd közelebb lépett. Már
majdnem betöltötte az egész szobát.
– Egy sakkasztal – sietett a válasszal Zsófi. Ha a pasi úgyis
tudja, mi van a levélben, fölösleges köntörfalazni. – Rajta egy
félbehagyott parti. Az öreg és Hanna beültek a székbe és sakkozni
kezdtek.
– Egymással?
– Nem. Állítólag a fekete figurák maguktól mozogtak.
Az árnyék ismét elgondolkodva vakargatta az állát.
– Természetesen – motyogta. – Várjon, kitalálom! Aztán a
maga Hanna barátnője behúzta a mattot.
– Igen.
– Sakk-matt.
Az árnyék felnevetett. Hátborzongató nevetés volt, de Zsófi
csak akkor ijedt meg igazán, amikor megkerülte az ágyat, és
közelebb lépett. Ő is leguggolt, mint a doktor, és a lány arcába
nézett. Zsófi azonnal felismerte benne azt a rosszarcú, fura pasit,
akivel Szalontai a folyosón vitatkozott a múltkor… aztán belenézett a
szemébe, és hirtelen mindent megértett. Ő volt az, semmi kétség. A
Felemásszemű.
 [8] Kis kacaj
A fiúk nagyszünetben találkoztak a zombivécében, ahogy
megbeszélték. Tibi úgy döntött, egyelőre nem szól nekik a
Felemásszeműről.
– Akkor közvetítünk a gyíkoknak, vagy mi van? – kérdezte
Szabika, miközben Tibi kicsomagolta a naplót.
– Zsófi most nincs túl jól – magyarázta a fiú. – De majd este
megírom neki.
– Rendicsek. Bulcsú meg amúgy sincs oda ezért a
klotyófílingért. Hol is tartottunk?
– Pozsonynál – vágott közbe türelmetlenül Ervin. –
Olvashatom most én?
Tibi megvonta a vállát, és átadta a füzetet.

A szenvedések még csak most kezdődtek. Legalábbis az én

szenvedéseim. Már késő este volt, mikor Sándor kitalálta, hogy
elvisz egy helyre… Csak előtte még kicsípte magát.

Amióta Sándornak nem volt szüksége többé a járógépre, olyan

nagy és energikus léptekkel haladt, hogy képtelenség volt vele lépést
tartani. Hanna úgy ügetett a nyomában Pozsony kacskaringós
utcáin, mint egy kivert kiskutya.
– Elárulná, hova megyünk? Lehetne, hogy kivételesen ne én
tudjak meg mindent utoljára? – méltatlankodott, miközben fél
kézzel a szoknyáját tartva megpróbált átugrálni a pocsolyákon.
Sándor hátrapillantott.
– Ne szeleskedjen folyton, Hannácska! Mindent megtud a
maga idején.
– Szuper. És mi ez a maskara magán?
Az öreg megállt, és a lány felé fordult. A telihold fényében
olyan büszkén húzta ki magát, mint valami herceg.
– Mi lenne, kérem? Ízléses, finom vonalvezetésű redingot.
Hanna megpróbálta elfojtani, de végül csak kibuggyant belőle a
szemtelen röhögés.
– Midingot?
– Új kabát, na – húzta fel az orrát sértődötten Sándor.

Egy földszintes, óvárosi ház előtt álltak meg. Sándor kopogott:

három hosszút, három rövidet. Amikor nem kapott választ, fojtott
hangon bekiabált az ablakon.
– Psszt, Rózsa, nyissa ki! Én vagyok az, Sándor.
Hanna úgy vélte, már mindent ért.
– A, szóval Rózsa! Ezért van az új kabát! És ki a szerencsés
néni, ha szabadna kérdeznem? – érdeklődött vigyorogva.
– Ki kell, hogy ábrándítsam, Hannácska. A hölgy varrónő.
Újdonsült fiatal barátunk, Herr Metzler aranykezű nagymamája.
Ebben a pillanatban kitárult a kapu, és egy hatvan körüli,
pirospozsgás asszony nézett ki rajta.
– Na, csakhogy megjöttek, kerüljenek beljebb! De csak
szaporán, mert bejön az összes bogár!
Az asszony beterelte őket az előszobába.
– Sajnálom, hogy ilyen késői órán alkalmatlankodunk… –
szabadkozott Sándor, de a nevető szemű néni beléfojtotta a szót:
– Rá se rántson, barátom! Megszoktam már maguk mellett.
Folyvást kerül valami javítanivaló, és mindig éjszaka. Hol egy
szakadt palást, hol egy likas papi süveg, ilyen kötényke, olyan
klepetyus…
Hanna egyetlen szót sem értett, de érdeklődve hallgatta a
lamentálást.
– De ha már felnőtt férfi létükre ilyesmit játszódnak, miért
nem vigyáznak kicsit jobban a maskarájukra – sóhajtott a néni. –
Na, adja azt a gúnyát… vagy ez lenne itt magán?
Sándor a redingot nevében is kikérte magának a feltételezést.
– Nem, kérem. Ez nem szorul reparálásra – jelentette ki
büszkén.
Rózsa értetlenül nézett rá.
– Hát akkor mi? – kérdezte rosszat sejtve.
Sándor Hanna felé intett a fejével.
 – Szó, ami szó: a kisasszonka – bökte ki végül.
Hanna először azt hitte, rosszul hall, de amikor Rózsára
pillantott, hirtelen minden világossá vált. Az öregasszony épp úgy
mérte végig, mint Higgins professzor Eliza Doolittle-t abban a régi
filmben, amiben hercegnőt akarnak faragni egy virágáruslányból.
– Mi vaaaan? – bukott ki belőle, 21. századi hétköznapi
modorához képest is kissé nyersen.
Sándor széttárta a karját, mintha azt mutatná, ő erről nem
tehet, Rózsa pedig megértően bólogatott, majd angyali mosollyal
Hannához fordult.
– Kedveském, talán inkább így kellett volna: Parancsol? Vagy:
Hogyan, kérem? Esetleg: Pardon? Vagy egyszerűen csak: kiskacaj.
Hanna már a 21. században is nehezen viselte, ha kioktatták.
Most is a nyelve hegyén volt a szemtelen visszavágás, de Sándor
megelőzte.
– Nos, azt hiszem, naccsád tökéletesen megérezte jövetelünk
célját – mondta, miközben kezet csókolt Rózsának. – Történt
ugyanis, hogy engem hivatalos teendőim Pozsonyba szólítottak, de
gyámleányomat épp ez időre bízták felügyeletemre. Egyedül
azonban mégsem hagyhattam szegénykét. Mert, mint látja, ő egy…
csiszolatlan gyémánt.
A csiszolatlan gyémánt ezalatt karba font kézzel állt egy két
számmal nagyobb, a pozsonyi sétától sáros trapézszárú farmerban,
és úgy meresztgette a szemét, mint aki még mindig nem hiszi el,
hogy mindez tényleg vele történik.
– Valójában cseppet gyengeelméjű… – súgta Sándor. – Igen
lekötelezne tehát, ha itt tartózkodásunk idejére kölcsönözne neki
valami korához és neméhez illő öltözéket. És pallérozná kicsinyég a
modorát is. Amennyire ez emberileg lehetséges.
– Beszarás! – jegyezte meg Hanna, a rá oly jellemző lényegre
törő stílusban.
Rózsa asszony szemében ugyanekkor izgatott kis fény csillant,
mintha csak azt mondaná: elfogadom a kihívást.

– Szerintem Hanna modorával tökre nincs semmi baj –

szögezte le Tibi a zombivécé padlóján ülve.
– Mégis kiverte a biztosítékot ükiéknél – vihogott Szabika.
– Minden kornak megvan a maga etikettje – tudálékoskodott
Ervin. – Ha kétszáz évvel visszahelyezzük az időbe Hanna
határozott, céltudatos, emancipált beszédmódját…
A másik két fiú hangos ásítással jelezte, hogy nem kíváncsiak a
helyzet tudományos magyarázatára.
– Inkább olvasd tovább! – bökte meg Szabi.

Tehát Rózsa asszony illemtanórája, első lecke: miközben egy

szadista őrült megpróbál megfojtani hátulról, csak semmi
affektálás, meg „ahh!”, meg „huhh”, meg ÁÁÁ…

A csiszolatlan gyémánt egy szék támlájába kapaszkodott, és

úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg.

– Kedvesem, ez csak egy fűző! És nem is húztam oly szorosra –

igyekezett megnyugtatni Hannát az öregasszony, mindhiába. A
visítás addig nem maradt abba, míg az utolsó zsineg is a helyére nem
került, de akkor is csak azért, hogy ijesztő hörgés váltsa fel.
– Azt hiszem, eltört pár bordám… – nyögte a leány.
Rózsa sóhajtott.
– Egy asszony élete csupa áldozat. Ám szerencsére ezen
áldozatok egy részét a szépség oltárán kell meghoznunk.
Egyáltalán nem akarok áldozatokat hozni a szépség oltárán –
morogta Hanna, és arra gondolt, hogy Edina bezzeg mennyire
élvezné ezt a hülyeséget. A nagy, ovális tükörből egy valószínűtlenül
vékony derekú Barbie baba bámult vissza rá.

Illemtanóra, második lecke: egy nő itt akkor menő, ha úgy

viselkedik, mint egy szobanövény. Edina csak azért nem rúgna
labdába, mert visítani sem szabad.

Miután átvették a kecses sétálgatás, az illedelmes leülés és a

pukedli különböző fajtáit, Rózsa asszony rátért a viselkedés alapvető
szabályaira.
– Azt tanácsolom magának, kedveském, hogy társaságban
igyekezzen nem megszólalni. Csak mosolyogjon kedvesen, néha
nézzen ábrándosan a távolba, olykor pedig tegyen úgy, mintha titkos
naplót írna…
Hanna úgy érezte, ez tutira menni fog. Hevesen bólogatott.
 – Pompás – mosolygott az öregasszony. – Ennél többet amúgy
sem várnak el egy leánytól manapság. Ha viszont valaki nagyon
forszérozná a társalgást, hagyatkozzon a kiskacajra. Az általában
elegendő.
– És az milyen? – érdeklődött a lány.
Rózsa asszony rövid, csilingelő nevetést hallatott.
– Ilyesmi. Azt jelenti: jelen van, észlelte, hogy beszélnek önhöz,
de egy szót sem ért. És ez így is van rendjén.
Hanna megpróbálta utánozni a csilingelő kiskacajt. Először
kicsit magasra és kényszeredettre sikeredett, de a harmadik-
negyedik próbálkozásra határozottan belejött. Rózsa arcán egy
megnyert csata összes dicsősége tükröződött.
– Tökéletes – dicsérte a leányt, aki fél órával ezelőtt még a
reménytelennél is reménytelenebb esetnek látszott.
– A nagykacajt is meg akarom tanulni! – kérte Hanna őszinte
lelkesedéssel.
Az öregasszony összehúzta a szemöldökét.
– Hova gondol? Az egyáltalán nem magának való. Csak
örömlányok és arisztokrata hölgyek sajátja.
Hanna már reménykedett, hogy vége a hevenyészett
illemtanórának, amikor Rózsa kézen fogta, és átvezette a belső
szobába.
– Most pedig jöhet a krinolin! – jelentette be büszkén.
A lány szemében őszinte megdöbbenés és páni félelem
tükröződött. Virslit kell enni, amikor levegőt is alig kap? Na ne!
– Köszönöm, nem vagyok éhes – próbálta illedelmesen
visszautasítani az ajánlatot.
Az asszony szánalommal vegyes megértéssel simogatta meg a
fejét:
– Ahh, szegény kis félkegyelmű – suttogta, és a varrástól
meggöcsörtösödött mutatóujjával egy hatalmas abroncsos szoknya
felé bökött.

A krinolin! Hát az szuper viselet. Anélkül én már sehova sem

megyek, annyira megszerettem! Órákig szerelte rám az a banya,
úgyhogy alig vártam, hogy leülhessek. Mikor végre lerogytam, az
egész nyavalyás abroncsos szoknyaizé a nyakamba lendült. Azok
ketten meg majdnem megszakadtak a röhögéstől. Ezt biztos illik,
mi? Csak azt nem szabad mondani, hogy „basszus!”.
 Másnap Sándor korzózni vitte gyámleányát – immár korához
és neméhez illő viseletben. Az öregben egy lelkes amatőr
idegenvezető veszett el: Pozsony minden épületéről, hídjáról és
kockakövéről volt egy története, és természetesen mindet el is
mesélte, kimerítő részletességgel. Hannának így volt szerencséje
megismerni azt az ereszt, ahol a kis Sanyi először látott
fecskefészket, a fát, amelybe késével bevéste első szerelmének nevét
(Ilonka), és a főutcát, ahol egykor vágyakozva nézte a színes
kirakatokat.
A Szent Márton-dóm harangja már rég elütötte a hatot, amikor
végre megérkeztek az egész napos túra végállomásához.
– Most pedig, Hannácska, vértezze fel a kis szívét, mert
nemsokára megérkezünk egykori hajlékom elé – az öreg úgy
nyargalt át a macskaköves utcán, mintha harminc évet fiatalodott
volna tegnap óta.
Hanna ezzel szemben alig vonszolta magát. A fűzőtől nem
kapott levegőt, a cipő feltörte a lábát, és különben is, nagyon elege
volt már Pozsonyból, de Sándor ebből mintha semmit sem vett volna
észre.
– Látja ott azt a házat? Oda vezetett elsőként a Mesterrel az
utam. Édes Istenem, hogy féltem, mikor megtudtam a nevét! Egész
éjjel nem tudtam szabadulni a jeges rettenettől, hogy egy farkas a
gazdám…
Az öreg szemét elfutották az emlékezés könnyei. Lehet, hogy
megfiatalodott tegnap óta, de szentimentálisabb is lett – állapította
meg Hanna.
– Amint lehunytam a szemem, rögvest felrémlett előttem, hogy
a bácsi egyszer csak felveszi rendes alakját, és villogó szemű
farkasként átsurran az udvaron, hogy eltűnjön az erdőben –
folytatta Sándor, egyre jobban elérzékenyülve. – Gyermeki
fantáziámat olyannyira foglalkoztatta ez a rettenetes és izgató kép,
hogy úgy döntöttem, meg fogom lesni az átváltozás nagy pillanatát.
Ó, a csacsi gyermek!

Egy hatalmas vaskapu előtt álltunk. Sándor csillogó

szemekkel meredt a súlyos kapuboltozatra. Olyan átszellemülten
figyelt, hogy meg sem mertem szólalni. De akkor valami furcsát
hallottam… Hátrapillantottam. Közvetlenül mögöttem négy fekete
lovat láttam. Az egyik felágaskodott és nyerített. És akkor minden
elsötétült.

– Na, akkor most szépen mindenki feláll a földről és kiüríti a

zsebeit! – harsant fel az ajtóból egy sztentori hang.
Tibi óvatosan felpillantott. Géza bá alakja magasodott fölöttük,
határozottan és kérlelhetetlenül.
– A cigarettát is kérem! Elsősorban azt – rendelkezett az
osztályfőnök, aki, hála az égnek tökéletesen félreértette a helyzetet.
– Én nem mérgezem az egészségemet ilyesmivel – jelentette ki
sértődötten Ervin.
Géza bá valóban nehezen tudta elképzelni a Sigray éltanulóját,
amint a vécében dohányzik, de sokéves pedagógusi tapasztalata azt
súgta: minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is.
– Akkor mit kerestek a zombivécében matematikaóra helyett?
– tette fel a keresztkérdést.
A fiúk sokáig nézték a földet, mintha a zombivécé töredezett
padlócsempéjéről akarnák elolvasni a helyes választ. Végül Szabika
szólalt meg:
– Ervin korrepetál minket… töriből.
Géza bá felhördült.
– Köszönöm, Szabolcs, hogy ennyire hülyének nézel, így
legalább lesz okom beírni az osztályfőnöki figyelmeztetődet. Most
pedig kifelé mindenki, sebesen!
A három fiú lehajtott fejjel kullogott ki a mellékhelyiségből.
– Bakker, pont a legizgalmasabb résznél…. – pufogott Szabika,
félúton az osztályterem felé.
– Majd suli után befejezzük – suttogta Tibi, és a
lépcsőfordulóban úgy helyezkedett, hogy Ervin mellé kerüljön. –
Add ide, addig elrakom!
Ervin értetlenül bámult rá.
– Mit?
– Hát a naplót. Nálad van, nem?
A pedálgép ijedten rázta a fejét. Mindketten Szabikára néztek.
– Nálam még sose volt! – emelte fel a kezét a srác. – Biztos
bent maradt a klotyón.
Tibi villámgyorsan körülnézett, menekülési útvonalat keresve,
de Géza bá meghiúsította a próbálkozást.
– Befelé a terembe, barátaim! – adta ki az utasítást. – Ervin,
elsőként lássam, ahogy bemész a tiédbe.
Ervin kétségbeesett pillantást küldött a többiek felé, mielőtt
bekullogott a rajzterembe. Szünetben megkeressük! – jelelte még
némán, aztán becsukódott mögötte az ajtó.

Tibi egész délután nem merte felhívni Zsófit, így inkább cseten
közölte a fejleményeket, miközben a napköziben várta, hogy Vali
néni végezzen a konyhán.

Zsófi Hogyhogy nincs meg?!!

Tibi Honnan tudjam? Ellenőriztük mindannyian a későbbi
szünetekben! Átkutattuk az egész retyót. Még a
tartályokba is benéztünk.
Zsófi Bloááá…
Tibi És tudod, milyen nehéz volt? Az egész tanári kar ránk
volt állva. De sehol nincs, érted?! Eltűnt! Felszívódott!
Zsófi Szóval fogalmunk sincs, hogy mi lett Hannával. Csak
azt tudjuk, hogy veszélyben van.

Tibi megpróbálta meggyőzni Zsófit, hogy túlparázza a dolgot,

de este ő sem tudott elaludni. Amikor lehunyta a szemét, mindig
ugyanaz a kép jelent meg előtte: a régi kapuboltozat, az ágaskodó
fekete ló, miközben Hanna velőtrázóan sikít… És aztán minden
elsötétül.
 [9] A jóslat
Tibi másnap a suliban megint minden szünetet a
zombivécében töltött, de hiába: a napló csak nem került elő. Zsófi
sose fogja ezt nekem megbocsátani – morfondírozott, miután
tizedszer is átkutatta az összes gusztustalan vécétartályt. Hátát a
radiátornak döntve, lógó orral gubbasztott a padlón, amikor
megcsörrent a telefonja. HANNA ANYUKÁJA – villogott a kijelzőn.
A fiú nagy levegőt vett, és igyekezett olyan hangon megszólalni,
mintha nem volna az égvilágon semmi baj:
– Csókolom!
– Tibiként! – Niki néni hangja remegett az izgalomtól. –
Emlékszel, hogy a múltkor meséltem neked arról az asszonyról, aki
látja az eltűnteket?
Tibi nagyon is jól emlékezett. Hanna anyukája pár hete egy
egész délutánon keresztül magyarázta neki, hogy a Lullabáj nevű
jósnő állítólag megtalált egy évekkel ezelőtt elrabolt kisfiút.
– Végre kaptam hozzá időpontot, holnap estére! – újságolta
Niki néni. – Ha ő nem tudja megmondani, hol van Hanna, akkor
senki!
– Aha – motyogta Tibi.
Már csak ez hiányzott. Amint Niki néni letette, azonnal felhívta
Zsófit.
– Most mi legyen? – kérdezte kétségbeesve.
– Mi lenne? Az a jósnő úgyse tud semmiről semmit – próbálta
megnyugtatni a lány.
– És mi van, ha mégis? – erősködött Tibi. – Állítólag egyszer
megtalált egy elrabolt kisfiút…
– Ja, állítólag a Loch Ness– i szörnyet is egy csomóan látták –
mondta Zsófi megvetően.
A szegedi lány semmi olyasmiben nem hitt, amit nem lehet
tudományosan megmagyarázni. Négyéves volt, amikor karácsony
este feltűnt neki, hogy az apja nincs bent a szobában, amikor az
angyalok csöngetnek. A következő évben a szülei megkísérelték egy
bonyolult, áttétes spárgarendszerrel megoldani a csilingelést, de
gyorsan lebuktak, Zsófi pedig azóta nem hitt sem az angyalokban,
sem a Mikulásban, sem a többi hókuszpókuszban. Nem tudta
elképzelni, hogy foglalkozhatnak komoly felnőtt emberek olyan
baromságokkal, mint az aszcendensek, a kártyavetés vagy a feng
shui.
– Azért én csak lecsekkolom ezt a jósnőt – makacskodott Tibi.
– Ha tényleg eltűnt embereket lát, hátha megmondja, mi van
Hannával…
– Jaj, Tibi, nem hiszem el, hogy te ezt elhiszed… – sóhajtott a
lány, és lerakta a telefont.

Tibi délután azt mondta Vali néninek, hogy könyvtárba megy,

de a Blahán a hetes busz helyett metróra szállt, és az Örs vezér tere
felé vette az irányt.
Sokáig bolyongott a lakótelepi házak között: valahogy mind
egyformának tűnt, és egyiken se volt rendesen kiírva a házszám. Az
épületek földszintjén turkálók, kocsmák és rég bezárt videotékák
váltották egymást, a beton pingpongasztalok között gyerekek
játszottak. Minden olyan hétköznapi volt, olyan normális… Tibi nem
így képzelte a helyet, ahol egy jósnő lakik. Pedig ez az az utca, direkt
rákeresett a neten… Már éppen azon volt, hogy feladja és hazamegy,
amikor váratlanul orrba találta egy 101 kiskutyás gumilabda.
A következő pillanatban egy hat év körüli kislány futott oda
hozzá.
– Megkaphatom a lasztát? – kérdezte, és ártatlan
bociszemeivel úgy nézett rá, mintha mi se történt volna.
– Orrba rúgtatok, nem baj? – méltatlankodott Tibi.
A kislány megvonta a vállát, de továbbra sem vette le a fiúról a
szemét. Csak állt ott némán, és hosszú percekig bámult.

– Tök félelmetes volt – mesélte később Tibi Skype-on.

Zsófi vágott egy grimaszt. Nem tudta komolyan venni ezt az
egész jósnődolgot, és a Felemásszeművel való találkozása óta kissé
más fogalmai voltak a félelemről is.
– Mi volt félelmetes egy hatéves kislányban? – kérdezte
gúnyosan.
– Hát ahogy nézett. Meg amit mondott utána.

A kislány már vagy öt perce bámult rá, amikor végre

megszólalt:
– Ide jössz a huszonötbe, igaz?
– Hát… ja – motyogta Tibi. Ahogy felnézett az előtte magasodó
tízemeletesre, hirtelen meglátta a házszámot, de meg mert volna
esküdni, hogy addig nem volt ott. Tisztára, mint a kilenc és
háromnegyedik vágány – gondolta.
– Miért nem csöngetsz be? Félsz? – kérdezte a kislány nagyon
komolyan.
Tibi félt, de ezt a világért sem vallotta volna be. Becsöngetett. A
kaputelefonban egy női hang szólalt meg és csak annyit mondott:
– Gyere!

– Hű, ez eddig tényleg nagyon ijesztő – viccelődött Zsófi.

– Várd ki a végét!
– Miért, mi volt még? Felmentél a kilencedikre, és kinyitotta az
ajtót egy háromfejű nő?
Tibinek kezdett elfogyni a türelme.
– Te most figyelsz rám, vagy csak idétlenkedsz?
Zsófi megadóan sóhajtott.
– Oké, meg sem szólalok, mondd tovább!

A jósnő a kilencediken lakott, a folyosó végén. Tibi épp be akart

kopogni, amikor kinyílt az ajtó, és a lépcsőházat füst és
süteményillat árasztotta el. A küszöbön egy karcsú, harmincas nő
állt, tigrismintás pongyolában, vörös hajában félig kifésült
rasztákkal.
– Szerencséd van, öcsi, valaki épp lemondta. Bár azt nem árt,
ha tudod, hogy gyerekeknek nem szoktam dolgozni – hadarta,
miközben beterelte Tibit a konyhába. – Úgyhogy több
kíváncsiskodás nincs. De volt valami érdekes a hangodban, mikor
telefonon beszéltünk.
– Ööö… aha – mondta Tibi zavartan.

– Fogadjunk, azt mondtad: Ööö… aha – vágott közbe Zsófi.

Tibi dühösen nézett rá.
– Most akkor mondjam, vagy ne mondjam?
– Mondjad!
– Jó. Szóval leültünk a konyhában. Az egész lakásban tök nagy
füst volt, a földön szétszórt játékok, koszos tányérok mindenfelé, a
néni meg…
Zsófi megint kuncogni kezdett.
– Ezt Hanna anyukája előtt ki ne mondd!
– Mit?
– Hogy „néni”.

Lullabáj egy félhangos káromkodás kíséretében kivette a

sütőből az odaégett pitét, félretolta az asztalon sorakozó mosatlan
bögréket, aztán leült Tibivel szemben, és a szemébe nézett.
– Na, halljuk, mi a gond! Bukásra állsz matekból? Vagy nincs
meg a plüssmacid?
A fiú sokáig gondolkozott, mielőtt kibökte.
– Nem igazán. A legjobb barátom… Egy lány. Eltűnt. Még nyár
elején.
Lullabáj arca elkomorult.
– Hány éves? – kérdezte.
– Tizennégy.
– A rendőrség tud róla?
– Persze. De nem találják. Szerintem nem is fogják.

Tibi érezte, hogy a torkában felfelé kúszó gombóc pillanatokon

belül sírás formájában fog felszínre törni. Nagyokat nyelt, hogy
visszatartsa, de hiába, a szeméből csak kibuggyantak a hülye
könnyek.
Lullabáj nagyon komolyan nézett rá.
– Hé, hé, ne bőgj… Kezdjük elölről! Én nem akarok neked
hazudni. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most szépen hazamész. Ez
az egész csak egy ostoba hókuszpókusz. Leülsz ide, én mindenféléket
mondok, aztán elszedem a pénzedet.
– De nekem nincs is pénzem! – szipogta Tibi.
A nő halványan elmosolyodott.
– Na, még ez is!
– De esküszöm, megadom! – fogadkozott a fiú ijedten. –
Tessék szíves lenni!
Lullabáj sóhajtott.
– És ha hazudozni fogok? – kérdezte.
Tibi eltökélten nézett a szemébe.
– Nem baj. Tudnom kell, mi van Hannával.
A nő bement a nappaliba, és hamarosan egy kártyapaklival tért
vissza.
– Bal kézzel emeld el háromfelé!
Tibinek hirtelen fogalma sem volt, melyik a jobb, és melyik a
bal keze. Végül találomra felemelte az egyiket, de amikor Lullabáj
helytelenítően húzta össze a szemét, rájött, hogy mégis a másik lesz
a jó.
– Most rakj ki ide egymás mellé hét kártyát ebből a pakliból…
– folytatta a jósnő. – Oda hármat a másikból, ide pedig egyet a
harmadikból.
Tibi engedelmeskedett, Lullabáj pedig megnézte a lapokat.
Aztán becsukta a szemét, és hosszú percekig ült némán,
mozdulatlanul a konyhaszéken. Semmit sem lehetett leolvasni az
arcáról.

– És aztán? – most már Zsófi is izgulni kezdett. – Mit

mondott?
– Egy csomó ideig semmit. Csak kinyitotta a szemét, és rám
nézett… De akkor hirtelen nyikordult az ajtó, és berohant a kislány,
aki lent fejbe rúgott a labdával.
– Szia, anya! – köszönt be a kislány a konyhába.
Lullabáj azonnal összesöpörte a lapokat az asztalról. Aztán
felállt, elmosolyodott és szelíden elkezdte kituszkolni Tibit az ajtón.
– Meglesz az év végi ötös, kedvesem. És a kosáredzés is belefér.
De most már aztán tényleg sipirc! – hadarta valami fura, hamis, túl
vidám hangon.
Ahogy elment a kislány mellett, megsimogatta a fejét. Tibi a
hátában érezte a hatalmas, bámuló bociszemeket. Aztán az ajtóban
Lullabáj hirtelen szembefordult vele és nagyon halkan így szólt:
– Na, ide figyelj, öcsi! Soha többé ne gyere ide!
Tibi karja libabőrös lett.
– De… mit tetszett látni? Mi van Hannával? – kérdezte, a
legrosszabbtól tartva.
A jósnő hangjában félelem csengett, amikor végre megszólalt.
– Bajban van. Négy fekete lovat láttam. Az egyik felágaskodott
és nyerített. És az a furcsa, hogy… hogy ez az egész… kétszáz évvel
ezelőtt történik… most.

– Na, most mondd, hogy hókuszpókusz meg babona meg

sarlatánság! – nézett Tibi dacosan a kamerába.
Zsófi sokáig hümmögött.
– Hókuszpókusz, babona, sarlatánság, és biztos van rá
tudományos magyarázat – mondta aztán csakazértis. – De Niki
néninek tényleg nem szabad elmennie hozzá.
– Na ugye! Én mondtam! – pattant fel diadalmasan Tibi.
– Holnap estére kapott időpontot, igaz?
– Asszem.
– Akkor nagyon gyorsan ki kell találnunk valamit…

Vali néni bosszúsan kapcsolgatta a tévét, de megint nem volt

benne semmi az égegyadta világon. Régen legalább ki lehetett fogni
egy-egy szép romantikus filmet így estefelé, de mostanában minden
csatornán csak unalmas politikai műsorok meg lövöldözős sorozatok
mentek, írni fogok a tévének, hogy adják már le egyszer a Római
vakációt – határozta el Vali néni, amikor Tibi, kezében a
laptopjával, kirontott a fürdőszobából.
– Mama, csak te tudsz segíteni! – ordította, és felugrott a
kanapéra.
Vali néni először egy szót sem értett, de érdeklődéssel hallgatta
végig a zavaros történetet a jósnőről, aki kétségbe fogja ejteni
szegény eltűnt kislány édesanyját.
– Hogy tudnék én segíteni, kisfiam? Ha Hanna anyja a fejébe
vette, hogy elmegy ahhoz a jósnőhöz, akkor el is fog menni! –
mondta értetlenül.
 Tibi kétségbeesetten rázta a fejét:
– De az nem lehet! Az a nő azt jósolta valakinek… egy
osztálytársamnak… hogy Hanna nagy veszélyben van és… és meg fog
halni.
Vali néni elborzadt.
– Szegény kislány… – motyogta.
– De ez nem igaz! – magyarázta Tibi. – Semmi baja Hannának!
Csak ez a jósnő kitalálta, mert egy csaló! De Niki néni hinni fog neki,
és akkor neki annyi, már így is totál kész van…
– Rosszul viseli? – Vali néninek elcsuklott a hangja.
Tibi érezte, hogy most kell kijátszania az adu ászt.
– Naná. Te hogy viselnéd, ha én eltűnnék, és aztán valaki azt
hazudná, hogy meghaltam?
– Ilyet ne is mondjál, kisfiam! Isten őrizz! – csattant fel a
nagyanyja, és a szemét elfutotta a könny.
Tibi előbányászott a zsebéből egy alig használt textil
zsebkendőt, és átnyújtotta.
– Érted már, mami, miért nem hagyhatjuk, hogy odamenjen?
Vali néni kifújta az orrát.
– De hát mit tudnék én tenni, kicsi fiam?
Tibi sokáig várt a válasszal, mintha még egyszer utoljára
mérlegelné az összes lehetőséget.
– Jósolhatnál neki te.
– Szó sem lehet róla! – horkantott az öregasszony. – Mégis,
hogy képzeled? Üljek itt egy cigány kendőben, vállamon egy döglött
varjúval, és összevissza hazudozzak?
– Pontosan! – bólogatott Tibi.
Nagyanyja azonban makacsul rázta a fejét.
– Hát NEM! Ez gyalázatos! – jelentette ki határozottan.
A fiú úgy nézett rá, mint egy kivert kölyökkutya.
– Mi gyalázatos?! Megnyugtatni valakit, megvigasztalni
valakit?! Ez gyalázatos?! Reményt adni valakinek?! Egy anyának?
A kivertkutya-tekintet megtette a hatását, Vali néni ismét
elsírta magát.
– Olyan jó szíved van, Tibiként! – szipogta.

Ezután nem is maradt más dolguk, mint Niki nénit egy hamis
telefonhívással átirányítani a Lujza utca 7.-be.
 – Holnap este hatkor ott lesz nálatok – jelentette Zsófi
büszkén. – Egyáltalán nem is fogott gyanút a helyszínváltozás miatt.
– Szép munka volt, Zs. ügynök! – vigyorgott Tibi a monitoron.
– Maga végezte az oroszlánrészét, T. ügynök! Minden
elismerésem! – tisztelgett Zsófi.
Aztán még sokáig nézték egymást fülig érő szájjal, mielőtt
kikapcsolták volna a gépet.

Amikor Tibi másnap hazaért az iskolából, először rá sem

ismert a Lujza utcai lakásra. Az ágy átkerült az egyetlen, nappalinak
és hálónak is használt szobából a konyhába, a viaszosvászonnal
borított konyhaasztal viszont a szoba közepén kapott helyet.
Mindenütt Szűz Máriá-s gyertyák égtek, minek következtében
sejtelmes füst borította be az egész helyiséget, amely most még
sokkal ocsmányabbnak tűnt, mint eddig. Mindezek tetejébe Vali
néni transzba esve rohangált föl és alá, hóna alatt egy focilabda
méretű műanyag gömbbel.
– Az mi? – érdeklődött Tibi gyanútlanul.
– Mi lenne, hát jósgömb! – csattant fel a nagyanyja, és az asztal
közepére helyezte a gyanúsan kínainak látszó varázseszközt. – Ha
bedugom az áramba, zenél és világít.
Tibi nem nézhette meg tüzetesebben a jósgömböt, mert Vali
néni kitalálta, hogy inkább mégis tolják vissza az ágyat a nappaliba.
Közben egyetlen percre sem hagyta abba a sopánkodást.
– Jaaaaj, miért csinálom én ezt? Nem vagyok normális! –
mondogatta, miközben nagy nehezen átemelték az ágyat a
küszöbön.
Tibi döbbenten látta, hogy nagyanyjának remeg a keze, és
mindjárt elsírja magát.
– Miért van kint a nagyapa vízfestménye a falon? – kérdezte,
csak hogy témát váltson.
– Azért, kisfiam, mert a háttérben azok a szellemalakok nagyon
is illenek a hangulathoz – hangzott a válasz.
Tibi őszintén meglepődött.
– Én mindig azt hittem, hogy azok tehenek.
– Az eszed tokja a tehén! – hördült fel Vali néni.
– Különben is, azt mondtad, hogy felaprítottad tüzelőnek,
mikor a papi lelépett azzal a…
 – Ki ne mondd!
– …masszőrnővel.
Vali néni vérben forgó szemekkel, korához képest meglepő
fürgeséggel ugrott fel a fotelből. Tibi szerencsére még időben lehúzta
a fejét, így a felé röppenő achát hamutál a cserépkályhát találta el.
– Nyugi, nagyi! – kiabálta a szekrény takarásából. – Niki néni
különben is mindjárt itt lesz!
Az öregasszonyra ettől megint rájött a lámpaláz.
– Jaj, istenkém, istenkém – mormolta maga elé. – Biztos nem
fog hinni nekem…
– Dehogynem – erősködött Tibi. – Hoztam valamit, amitől
pont olyan leszel, mint egy igazi jósnő.
Azzal elővett a táskájából egy kilyuggatott kartondobozt és az
asztalra tette. A lyukak alól kicsi lábak ijesztő kotorászása
hallatszott.
– Ez meg mi? – Vali néni gyanakodva emelte fel a doboz
fedelét, majd egy hatalmas sikítás kíséretében el is ejtette. Egy
hatalmas, fehér patkány ugrott ki az asztalra, és aranyosan
körbeszimatolt.
– Jesszus! Vidd innen! – visította az öregasszony, miközben az
első keze ügyébe kerülő tárggyal, a jósgömbbel próbálta agyoncsapni
az állatot. Tibinek az utolsó pillanatban sikerült felkapnia az
asztalról.
– Nagyi! Le ne üsd! Ez az Orsikáé! – kiáltotta rémülten.
A Fickó nevű idomított albínó patkány azóta volt Orsika
háziállata, hogy a lány augusztusban hirtelen felindulásból emós
lett. Először sárkányt akart tetováltatni a lapockájára, de mivel ezt
nem engedték meg neki, maradt a fekete körömlakk, a pandamaci-
smink és a patkány mint házi kedvenc. Tibi egész nap könyörgött,
hogy adja kölcsön, és még azt is bevállalta, hogy egész évben
megcsinálja Orsika összes matekháziját.
Fickó kis szíve hevesen dobogott, ahogy Tibi a tenyerébe vette.
– Nézd, teljesen szelíd! – mondta Vali néninek, aki még mindig
fenyegetően emelte a feje fölé a jósgömböt. – Tök nyugiban ül az
ember vállán, be van rá tanítva…
– Az én vállamon aztán biztos nem! – rázta a fejét a nagyanyja.
– Vidd innen, vagy esküszöm, agyoncsapom!
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Pontban hat óra volt.
– Most hova menjek? – suttogta rémülten Tibi.
 A konyhaajtót eltorlaszolta az ágy, és nem volt több menekülési
útvonal… Vali néni azonban nem jött zavarba.
– Befelé a szekrénybe! – intézkedett villámgyorsan.
– És ha megfulladok? – vetette ellen Tibi.
A nagyanyja úgy nézett rá, mintha ennél nagyobb hülyeséget
nem is kérdezhetett volna.
– Eddig még egyetlen férfi sem fulladt meg a szekrényemben –
mondta lekezelően.
Tibi tehát bemászott a naftalinszagba, de előbb még
megeskette Vali nénit, hogy Fickónak nem esik bántódása. Nem
akarta elképzelni, mit szólna az emóssá lett Orsika, ha holnap egy
halott patkánnyal állítana be.
Hanna anyja harmadszor is csengetett, mire a jósnő végre
kinyitotta az ajtót. Idősebb asszony volt, vállán színes kendővel és
egy élő, hófehér patkánnyal. Széles mosollyal vezette be a vendéget a
Lujza utcai lakás egyetlen szobájába.
– Miben segíthetek, kedveském? – kérdezte széles mosollyal.
Nikinek meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában, mielőtt
leült. Talán a füst tette, talán a levegőtlen szoba, vagy a félhomály…
– A lányom miatt jöttem… Eltűnt… – mondta halkan.
A jósnő együtt érzően bólogatott.
– Tudom… Úgy értem… látom.
Niki idefelé jövet százszor is elhatározta, hogy nem fog sírni,
most mégis potyogni kezdtek a könnyei.
– Én csak… én csak… azt szeretném tudni… – kezdte, de nem
bírta tovább mondani. – Kimegyek a fürdőszobába egy percre,
megmosom az arcom.
A jósnő megmutatta az előszobából nyíló fürdőt, majd
visszasántikált, és tiszta erőből belerúgott a szekrénybe.

– Tibi, én szíjat hasítok a hátadból! – suttogta.

A szekrénynek nem volt alkalma válaszolni, mert a vendég már
vissza is tért.
– Milyen bájos ez a kép a falon! – jegyezte meg, hogy még ne
kelljen a lányáról beszélnie.
– Igen. Az uram festette – mosolygott a jósnő.
– Kedvesek a tehenek rajta – mosolygott Niki is a könnyein
keresztül. – Egyszóval, maga tényleg lát olyan személyeket, akik
fizikailag nincsenek a közelünkben?
– Legjobb lesz, ha megszólítom a jósgömböt – mondta a jósnő,
majd az égre emelte a tekintetét és néma ajkaival néhány szót
formált. Ha Niki tudott volna szájról olvasni, minden bizonnyal
nagyon meglepődik, hogy ezek a szavak nem valami fohásszá vagy
varázsigévé, hanem egy „Tibi, én nem tudom, mit csinálok veled…”
kezdetű mondattá állnak össze.
– Jósgömb, jósgömb, mutasd meg, akit keresünk… jósgömb…
jósgömb, fedd fel a titkod… – mormolta az öregasszony, mire a
gömb valóban világítani kezdett.
– Lát valamit? – kérdezte Niki reménykedve.
– Igen. Egy nagy hegyet látok. A gyomrában üregeket – sorolta
„Lullabáj” sejtelmesen mély hangon.
– Nem bánya?
– Dehogynem – hagyta rá a jósnő. – Látok egy vidám kislányt,
aki szereti a káposztás tésztát.
Niki úgy érezte, mindjárt elájul.
– Tényleg imádja! – suttogta.
A jósnő hevesen bólogatott.
– Csak ő ette meg egyedül… És a tökfőzeléket is!
– Hát… azt nem annyira – vetette ellen Niki.
Ekkor kísértetieset nyikordult a szekrényajtó, és Hanna anyja
egy pillanatra úgy vélte, túlvilági hangot hall, amely dühösen azt
suttogja, hogy: „Nagyiii!”
– Mi volt ez a hang? – kérdezte, mert ez mégis nagyon
valószínűtlennek tűnt.
A jósnő mélyen a szemébe nézett, majd így szólt:
– A sugallat! Megszólított a sugallat! Hanna él!
Niki ezután valószínűleg azt sem vette volna észre, ha Tibi
kimászik a szekrényből és átcsörtet a szobán. Megint sírva fakadt, de
ezúttal örömében:
– Istenem! Éreztem, tudtam! És hazajön?
Vali néni úgy érezte, egy pillanatig sem hagyhatja kétségek
között ezt a szegény asszonyt. Olyan reménykedve nézett rá a
könnyein át, olyan boldogan, olyan várakozással…
– Hazajön. Tudom – jelentette ki határozottan. – Nem lehet,
hogy ne jöjjön haza! Nem mérhetnek magára az égiek ilyen veszett
fájdalmat! Nem érdemli meg! És Tibi sem!
Niki fél szemmel úgy látta, mintha mozogna a szekrény, de a
jósnő átszellemülten folytatta.
– Hazajön! És azt is tudom, mikor! Az lesz a maga
legragyogóbb napja, mikor a föld a legnagyobb sötétségbe borul!
Hanna anyja nem volt biztos benne, hogy érti a jóslatot, de
nem merte megkérdezni, mert „Lullabáj” láthatóan transzba esett. A
keze remegett, forgatta a szemét, a vállán a patkány ijedten
sunyított.
– Rácsapok a gömbre, hogy nyilatkozzon! – kiáltotta az
öregasszony.
Amikor a jósnő hozzáért a világító gömbhöz, az lassan forogni
kezdett, és egészen halkan valami zene szűrődött ki belőle:

Jingle bells, jingle bells

Jingle all the way…

Karácsonyi dal – ismerte fel Niki, és ebben a pillanatban úgy

érezte, mindent megértett.
– A föld legsötétebb napja! A téli napforduló! – kiáltotta, és a
meglepetten pislogó jósnő nyakába ugrott. – Hanna még karácsony
előtt hazajön!
 [10] Vallatások
Szabika egy fémgömbbel a kezében állt a fizikaszertár közepén,
a haja az égnek meredt, és úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg.
– Esküszöm, nincs nálam! – visította olyan frekvencián, hogy
beleremegtek a vitrinek üvegtáblái.
Ervin elégedetlenül csóválta a fejét.
– Jól van, majom gyerek, akkor kezdjük elölről! Tudjuk, hogy
nálad van a napló.
– De nincs! – ordította Szabi. – Kapcsold már le!
– Tényleg kapcsold már le – mormolta Bulcsú, aki mióta
felépült a bárányhimlőböl, még kevésbé bírta elviselni a nyers
humanoid erőszakot.
– Addig nem, amíg nem köp! – önérzeteskedett Ervin.
Ekkor érkezett meg Tibi, szokás szerint késve.
– Ti meg mi a francot csináltok?
– Ervin a fejébe vette, hogy Szabika nyúlta le a naplót, ezért
most némi árammal és egy földeletlen Van de Graaff-generátorral
próbálja vallomásra bírni – referált Bulcsú.
Tibi egy pillanatig még kuncogva nézte rángatózó, szétálló hajú
osztálytársát, mielőtt kicsavarta Ervin kezéből a kapcsolót, és véget
vetett a kínvallatásnak.
– Pedig már puhult – jegyezte meg Ervin sértődötten.
– Nincs nála. Tutira elmondta volna – jelentette ki Tibi.
– Persze hogy nincs nálam! – kontrázott zsibbadt karját
dörzsölgetve a gyanúsított. – Haver, mindig tudtam, hogy nem vagy
normális, de azért nem kell átmenni dr. Mengelébe…
– Lehet, hogy így próbálja elterelni magáról a gyanút –
jegyezte meg a dalek. – Elvégre nála volt utoljára a napló, vagy nem?
Ervin ezt kikérte magának, de Szabikának tetszett a felvetés.
– Vezessünk bele áramot, hátha akkor megmondja! Hol az a
generátor?
Erre azonban – Szabika legmélyebb sajnálatára – végül nem
kerülhetett sor, ugyanis becsöngettek.

Rogyák Mária igazán nem volt az a fajta tanár, aki megjegyzést

tett volna egy diákja hajviseletére, de amikor több mint húsz perc
után sem sikerült felvennie a szemkontaktust a 8. B-vel, úgy érezte,
nem bírja tovább.
– Szabolcs, lapítsd le a hajadat, nem látom tőled az osztályt! –
kérte, a lehető legkevésbé ingerülten.
– Bocs, tanárnő, nem megy – vonta meg a vállát a megszólított.
– Hogyhogy nem megy?
– Tetszik tudni, ez nála elektrosztatikus – magyarázta Bulcsú.
– De jó! És lehet kérni ilyet a fodrásznál? – lelkesedett Móni.
Rogyák Mária kezdte elveszíteni a türelmét.
– Szabolcs, felállsz, kimész a mosdóba, és beteszed a fejedet a
csap alá! MOST! – intézkedett tőle szokatlan határozottsággal.
Miután Borzaska elhagyta az osztálytermet, Rogyák végre
rátérhetett a tananyagra.
– Kölcsey Ferenc Himnusza retorikailag is nagyon érdekes mű.
Az első versszakban található kérést a második rész indokolja: azért
kell az áldás, mert a magyarok eddig szenvedtek. Igaz, a magyarság
bűnt követett el, de már kijavította a hibát, „megbűnhődte már e nép
a múltat s jövendőt”…
A tanárnő igazán mindent megtett, hogy felkeltse az osztály
érdeklődését, de a szemkontaktus csak nem akart összejönni. Fanni
és Móni leveleztek, Orsi golyóstollal halálfejet tetovált a csuklójára,
Tibi szokásához híven meredten bámult maga elé, Edina pedig
valami régi, barna könyvet olvasott a pad alatt. Rogyák ez utóbbin
annyira meglepődött, hogy egy pillanatra teljesen meg is feledkezett
a Himnuszról.
– Edina, te mit olvasol? – lépett oda a lányhoz.
– Semmit… tanárnő.
– Megnézhetném azt a semmit?
Edina megvonta a vállát, és kelletlenül kitette a padra a
könyvet. Nem is könyv volt, inkább füzet, szakadozott, barna
bőrkötésben. Rogyák meg se nézte rendesen, csak becsúsztatta a
köpenye zsebébe, Tibi viszont azonnal felismerte: Hanna naplója
volt az.

Úgy látszik, ma minden szünetben vallatunk – gondolta

Bulcsú, és már előre irtózott attól, amit látni fog.
Edina tehetetlenül kapálózott Szabika és Tibi szorításában.
– Utállak! Utállak! Utállak benneteket! – visította magánkívül,
de a fizikaszertár hangszigetelt ajtaján még az ő hangja sem hatolt
át.
– Ez most egy vésztörvényszék, cica – mondta ijesztően
nyugodt hangon Ervin. – Válaszolnod kell néhány kérdésünkre.
Edina szeme villámlott, ahogy a fiúra nézett.
– Gyűlöllek! Elárultál! Kitépted a szívemet!
– Jobb, ha most ilyesmiket nem keverünk bele…
– Nem? Tényleg? Hát mi voltam én neked, mondd? Csak
átsétáltál rajtam, mint egy… egy szőnyegen. Kifacsartad belőlem az
érzést! Elütöttél a szerelem úthengerével! – zokogta Edina.
– Ha ezen túlestünk, rátérhetnénk a vallatásra? – sóhajtott az
immár lelapított hajú Szabi, és türelmetlenül megkocogtatta a Van
de Graaff-generátort.
– Arra nem lesz szükség – hűtötte le Ervin, majd a
barátnőjéhez fordult: – Tényleg beszélned kell! Mit tudsz?
– Miről?
– Tedd hozzá, hogy cica, különben nem érti! – javasolta
Bulcsú.
Ervin közelebb lépett a lányhoz és mélyen a szemébe nézett.
– Cica, hogy került hozzád a könyv és mennyit olvastál belőle?
Edina szemét elfutották a könnyek.

– Hogy? Hát megmondom! Utálom, hogy titkaid vannak

előttem. Mindig is voltak… Mert azt hitted, hogy hülye vagyok… De
most éreztem, hogy ez más. És tudtam, hogy azzal a vipera Hannával
kapcsolatos… Annyit gondolkodtam, hogy mi a francért jártok ti a
zombivécébe. De hogy pont ezért! Megérdemelnétek, hogy kitálaljak
Géza bának!
– Ne! – kiáltott fel Tibi.
Edina gúnyosan mérte végig.
– Hát nem is. Semmi kedvem hozzá, hogy rajtam röhögjön
mindenki. „Szobanövény”, mi? „Visítanék, mint Edina”, mi? Annyira
gáz! És tiszta Twilight-koppintás az egész! Tök simán látom, hogy
mit honnan lopott! És még azok a nyomi nevek, amiket kitalált!
Kiolvasni sem lehet őket! Meg ez az egész béna kosztümös hülyeség!
Most a fiúkon volt a sor, hogy értetlenül meredjenek egymásra.
Végül Ervin tette fel a kérdést.
– Cica, te mégis miről beszélsz?
– Hát Hanna ultracikis romantikus regényéről! Amin a
zombivécében nosztalgiáztok! – felelte Edina, mintha mi sem lenne
ennél természetesebb.
A fiúk tátott szájjal bámultak rá. Egyikük sem tudott szóhoz
jutni. Tényleg szobanövény – gondolta Bulcsú elképedve. Komolyan
elkezdte érdekelni, mi lehet Edina fejében az agya helyén.
Hosszú hallgatás után végül Ervin szólalt meg:
– Cica, meddig jutottál el a… regényben?
– Képes vagy ezt még megkérdezni? – húzta fel az orrát a lány,
ám amikor Szabika fenyegetően meglóbálta a Van de Graaff-
generátort, jobbnak látta, ha válaszol.
– Valami négy ló jött… totál, mint a Harry Potterben. Aztán
meg valami csuklyát húzták Hanna fejére. Cukin szétmehetett a
frizurája.
– És? – türelmetlenkedtek a fiúk.
– Valaki felkapta, a vállára dobta és vinni kezdte. Ennyi.
Tibi úgy megszorította Edina karját, hogy elkékült.
– És aztán?
– Aztán, aztán! Aztán elvette a Rogyákmari.

Hogy mondom én ezt el Zsófinak? – morfondírozott Tibi,

miközben az igazgatóhelyettesi irodában Bujdosóné épp kibontott
egy tábla csokit. Hétfő délután volt, a törikorrepetálás napja.
– A cukor serkenti az agyműködést – mosolygott a tanárnő, és
Tibi elé tolta az édességet.
Mostanában folyton ezt csinálta: csokit hozott és mosolygott.
Nyilván megőrült – gondolta Tibi, amikor Bujdosóné a helyszíni
szemle utáni napon felajánlotta, hogy hétfőnként ingyen fogja
korrepetálni történelemből. A fiú az első alkalomra rettegve, remegő
térddel érkezett, de legnagyobb megdöbbenésére csoki és egy
mosolygó tanárnő várta. Mostanra egészen megszokta az önmagából
kifordult dementort.
– Mesélj nekem a bécsi forradalomról! – kérte most a tanárnő,
és bátorítóan Tibi szemébe nézett.
A fiú megköszörülte a torkát.
– 1848. október 6-án tört ki, amikor a feldühödött tömeg
Latour hadügyminisztert felboncolta a lámpavassal…
Bujdosóné bólogatott, de látszott rajta, hogy nem figyel.
Szórakozottan gyűrögette a csokipapírt, és kifürkészhetetlen
tekintettel nézett Tibire.
– Annyira sajnálom – mondta végül, egészen halkan.
– Mármint Latourt? – bámult rá értetlenül Tibi.
A tanárnő elmosolyodott, de ezúttal mély szomorúság ült a
szemében.
– Ezt az egészet. Hannát. Téged. Saját magamat. Borzasztóan
gyötör a lelkifurdalás, hogy részese voltam ennek a szörnyűségnek –
suttogta.
Tibinek már fogalma se volt, hogy mit gondoljon. A saját
szemével látta Búnét az Apostol utcában, aztán ott volt a bécsi
találkozás a Felemásszeművel… másrészt viszont a tanárnő volt az,
aki megmentette a Mozsár utcai helyszíni szemlétől…
Bujdosóné úgy nézett rá, mintha olvasna a gondolataiban.
– Én igazán nem sejtettem semmit. Azt mondták, szükségük
van egy történész szakértőre egy teljesen legálisnak tűnő
műkincscseréhez. Én persze boldogan igent mondtam. Az az
átkozott, istenverte hiúságom az oka! Odarendeltek egy Apostol
utcai villába, meg kellett tekintenem és szakmai véleménnyel
ellátnom néhány műtárgyat. Aztán az a bécsi aukció… Minden olyan
egyértelmű volt, olyan hivatalos… Honnan tudhattam volna, hogy
ilyen borzalomba torkollik? Hogy azok a szörnyetegek elrabolják
Hannát!
– Tanárnő… tessék megnyugodni… – próbálkozott Tibi sután.
– Nem tudok, Tibi! Félek! A mai napig a nyomomban vannak,
követnek, zsarolnak, fenyegetnek. Minden áldott éjszaka
megcsörren a telefon, és nem szól bele senki! Pedig van ott valaki.
Hallom a lélegzetét, hallom, ahogy beleszív a cigarettájába. Még a
parázs sercenését is hallom!
– De hát mit akarnak?
– Nem tudom! Nem értem! – fakadt ki Bujdosóné. – Valami
kincset keresnek rajtam. Azt mondják, én loptam el… Fogalmam
sincs, miről beszélnek! Én ebbe bele fogok őrülni… és Hanna…
Istenem, az a szegény kislány talán már nem is él!
Egy könnycsepp jelent meg a szemében, és hosszú, fekete
csíkot húzva lassan legördült az arcán. Tibinek hirtelen az a
végtelenül hülye ötlete támadt, hogy szeretné megölelni.
– Hanna miatt ne tessék aggódni! – bökte ki önkéntelenül.
Bujdosóné megtörölte a szemét, és nagyon komolyan a fiúra
nézett.
– Úgy gondolod, hogy Hanna él? – kérdezte reménykedve.
– Biztosan tudom – bólintott Tibi, és beszélni kezdett. Nem
gondolkozott, csak kibuktak belőle a szavak, egyik a másik után. Az
időgép, Sándor, a bánya, a napló, Edina… Bujdosóné feszült
figyelemmel hallgatta.

Az igazgatóhelyettesi irodában már csak a tárgyak szürke

kontúrja látszott, mire befejezte a történetet.
– Tudom, hogy nagyon hülyén hangzik, de ez az igazság –
motyogta maga elé.
A tanárnő hosszú percekig hallgatott.
– Egyáltalán nem hangzik hülyén – jegyezte meg aztán
elgondolkodva. – Hanna hirtelen feltámadt érdeklődése a 18.
századi történelem iránt, a bécsi események, Dégen levele… minden
összevág…
– Akkor a tanárnő hisz nekem?
– Természetesen. És nemcsak hiszek, de segítek is.
Visszaszerzem a naplót Rogyák tanárnőtől.
– Meg tetszene próbálni? – derült fel Tibi.
– Ez a minimum – mosolygott Bujdosóné, majd felállt, hogy
felkapcsolja a neont. Cipősarkai vidáman kopogtak végig a
parkettán. – Most pedig indulás haza, már így is jóval tovább
tartottuk az órát!
Az ajtóig kísérte a hatalmas táskájával megtermett
teknősbékára hasonlító Tibit.
– Csókolom, tanárnő. Köszönöm.
– Én köszönöm. És Tibor… Latourt nem felboncolták a
lámpavassal, hanem felkoncolták a lámpavasra.
 Rogyák Mária el nem tudta képzelni, mit akarhat tőle az
igazgatóhelyettes. Emlékei szerint semmi botrányosat nem követett
el, amióta Gézával szakítottak… vagy mégis? Talán mégis, mert
Bujdosóné úgy méregette már vagy két perce, mint valami
rablógyilkost.
– Edit, nekem órám lesz – szólalt meg végül, amikor már
elviselhetetlenné vált a csend.
Bujdosóné lassan az ablakhoz sétált. Hosszan nézett kifelé,
mielőtt végre megszólalt.
– Úgy tudom, többrendbéli fegyelemsértés történt az órádon.
Rogyák szívéről nagy kő esett le: tehát ezúttal nem Gézáról van
szó.
– Melyik órámon? – érdeklődött szinte vidáman, hiszen ő
tudta a legjobban, hogy mindig, minden óráján történik valami
függelemsértés.
– Tegnap a 8. B-ben. Úgy tudom, elkobzás is történt – folytatta
az igazgatóhelyettes.
– Valóban, Edina olvasott óra alatt.
– És mit olvasott?
Rogyák önkéntelenül is elmosolyodott.
– Fogalmam sincs. Én azon lepődtem meg, hogy olvas.
Majdnem megdicsértem.
Bujdosóné azonban nem mosolygott, csak jeges tekintettel
mérte végig a kolléganőt.
– Járjunk a végére, mi bírta rá Edinát erre a rendkívüli
cselekedetre! Add csak ide nekem, majd holnap visszakapja!
Természetesen egy igazgatóhelyettesi figyelmeztetés kíséretében.
Rogyák nem értette, miért kell egy elkobzott könyvből ekkora
ügyet csinálni, de jobbnak látta, ha nem firtatja tovább a kérdést.
Sajnálkozva tárta szét a karját.
– Sajnos nem elégíthetem ki a kíváncsiságodat. Már
visszaadtam a könyvet Edinának.
 [11] A tűzpróba
Zsófi majd kiugrott a bőréből, amikor elolvasta Tibi SMS-ét,
pedig csak ennyi állt benne:
Megvan a napló!!! :-) Délután jelentkezünk.

A délutánból végül a kötelező napközi miatt kora este lett: már

fél hat is elmúlt, amikor végre bejelentkeztek Ervinéktől Skype-on.
– Végre! – sikított Zsófi. – Sziasztok!
A képernyőn egy melírozott hajú, meglehetősen szép, de
legalább annyira ellenszenves lány arca jelent meg.
– Ervin cica, ki ez a csaj? – kérdezte elnyújtott hangon.
– Szia, Edina – köszönt Zsófi. – Már sokat hallottam rólad.
A lány lebiggyesztette az ajkát.
– Én még nem hallottam rólad. Fent vagy a Facebookon?
– Majd jól bejelölitek egymást, de most olvassunk! –
türelmetlenkedett Bulcsú. – Edina, a füzetet!
A lány kelletlenül húzta elő a táskájából a sokat megélt naplót.
A dalek megkereste a fekete lovas részt, és olvasni kezdett.

Amikor magamhoz tértem, szörnyen fájt a fejem. Ráadásul

megint valami postakocsin zötykölődtünk, csak ezúttal tök sötét
volt.
– Jól van, Hannácska? – suttogta Sándor, amint észrevette,
hogy megmozdultam.
– Mi történt?
– Egy kicsit leütötték. Szorítottam volna rá hideg kést, de a
bicskámat is elvették.
Ahogy a homlokomon nőtt púpot tapogattam, lassan
derengeni kezdett, mi történt. Egy sötét kocsi száguldott felénk,
négy fekete lóval…
– Hova utazunk? – kérdeztem óvatosan, pedig igazán
megtanulhattam volna már, hogy mindenkinek jobb, ha nem
kérdezősködöm. De főleg nekem.
– Nem utazunk, visznek – suttogta az öreg. – De ne izgassa
fel magát! Fogságba estünk.

– Én ezt már olvastam. Nem ugorhatnánk? Olyan uncsi – szólt

közbe ekkor Edina. Hanyatt feküdt Ervin ágyán, és egy magenta
színű párnát dobált a plafon felé. – Nem értem, mit vagytok úgy oda
a könyvekért. Én a Harry Pottert se bírtam elolvasni…
– Ez, mondjuk nem a Harry Potter hibája… – jegyezte meg
Szabika.
– Figyelj, cica, ha unod, akkor menj le tévézni! – javasolta
Ervin.
Az ötlet kivételesen zseniálisnak bizonyult, ugyanis Edina öt
perc múlva már a nappaliból visított:
– Júj, most megy az Elveszni a szerelemben
háromszáztizenkilencedik része!
– Remélem, Edina úgy elveszik a szerelemben, hogy többet
meg se találjuk – kuncogott Szabi.
– Folytathatom? – pillantott fel a szemüvege mögül Bulcsú.

Kábé hússzor kérdeztem meg, hogy kik és miért fogtak el

minket, amikor Sándor végre hajlandó volt válaszolni.
– Az időörvény miatt – suttogta olyan halkan, mintha attól
kellene tartani, hogy bárki is meghallja az éktelenül zörgő,
bedeszkázott ablakú postakocsiban.
– Az meg mi a nyavalya?
– Azt tudja, mi az örvény, nem? Hatalmas erejű, forgó
tölcsér, ami lefele szűkül és elnyel mindent. Na, hát ilyen
keletkezhet az időben is, ha megzavarjuk… a folyását.
– És mivel zavarjuk meg?
– Mondjuk, azzal, hogy találkozunk önmagunkkal, és esetleg
meg is érintjük… egymást… magunkat… – bonyolult.
Miért érzem mindig azt, hogy a következő kérdést nem kéne
feltenni, és aztán miért teszem fel mégis…!
– Mi a fenéről beszél?
Nem láttam Sándor arcát, mivel tök sötét volt, de hallottam,
hogy elcsuklik a hangja.
– Emlékszik, hogy a Mester nem ismert meg? Nem ismert
meg az apám.
– Ez azért nem akkora csoda. Egy kicsit megváltozott.
– Mondtam magának, hogy megnézzük a házat, ahol
felnőttem. De valójában nem a ház miatt jöttünk… én csak… látni
akartam a kis Sándort. Bizonyosságot akartam.
Na, szuper – gondoltam. Ezek szerint azért zötykölődünk
órák óta egy sötét postakocsiban, mert öreg barátom látni akarta
magát gyerekkorában, ami időörvényt okozna, és összeomlana az
univerzum. Tisztára Vissza a jövőbe, tényleg.

– Na? Megmondtam, vagy nem mondtam meg?! – tette le a

naplót diadalmasan Bulcsú. – Az időörvény és a tér-idő kontinuum
igenis létezik!

Nem tudom, meddig utaztunk, mert elaludtam. Aztán

beérhettünk valami városba, mert a lovak patája csattogott a
köveken. Végül megálltunk. Kinyílt a kocsi ajtaja, és két csuklyás
alak ugrott fel. Mivel tök éhes voltam, már épp reménykedni
kezdtem, hogy kaját hoznak, de ehelyett zsákot húztak a fejünkre,
és taszigálni kezdtek lefelé a kocsiról.
– Mit akarnak?! Hagyjanak békén! Engedjenek el! –
üvöltöttem, és teljes erőmből kapálóztam.
– Hiába vernyákol, nem fognak válaszolni úgyse! – próbált
meg túlkiabálni Sándor.
– Miért nem?
– Mert kivágták a nyelvüket – viccelődött az öreg, de
valahogy nem volt kedvem röhögni.
Aztán az egyik csávó megragadta a karom, és húzni kezdett.
Baromira szorította. Nagyon reméltem, hogy nem kell messzire
menni… Aztán egyszer csak megálltunk. Szimatoltam. Ismerős
szagok! Füstölőket égettek. Valaki levette a fejemről a zsákot.
 Amikor Hanna felpillantott, a csillagos eget látta. Az Oriont, a
Kassziopeiát, a Göncölt. Először azt hitte, a szabadban van, de
hamar rájött, hogy a csillagokat a plafonra festették. Épp, mint a régi
szobájában… Ez a terem azonban tágas volt, hideg, és kicsit sem
otthonos. A kék falakat koponyák és keresztbe tett lábszárcsontok
díszítették, a terem végében pedig egy emelvény állt oszlopokkal,
nappal, holddal, meg egy hatalmas csillagszóróval. Az emelvényen
egy trónszékben csuklyás alak ült. Hanna csak most vette észre,
hogy a falak mellett is többen állnak, és mindnek csuklya takarja az
arcát. Az volt az érzése, mindenki őt bámulja. Zavartan lesütötte a
szemét. Ekkor vette észre, hogy egy hatalmas sakktáblán áll.
– Minden rendben lesz, Hannácska! Ne veszítse el a
csüggedését, amíg engem lát! – hallotta Sándor hangját maga
mögött, és ettől egy pillanatra tényleg megnyugodott.
Ám ekkor a trónon ülő csuklyás kinyújtotta a kezét, és
egyenesen rá mutatott:
– Ez ki? – kérdezte rekedt, barátságosnak egyáltalán nem
nevezhető hangon.
– Hannácska, hajtson fejet! – suttogta Sándor izgatottan.
– Miért, ki ez?
– Itt egyedül én kérdezek! – dörrent rájuk a főcsuklyás. – Ki ez
a gyermek?
Sándor térdet hajtott, és remegő hangon így szólt:
– Nagymester! Elhoztam őt, ahogy a Harmincegyek Tanácsa
kívánta. Ő az.
– Ki vagyok én? És hogyhogy elhozott? Hova hozott el? –
fordult felé Hanna döbbenten.
– Hallgasson már, az istenért! – sziszegte Sándor.
A főcsuklyás felállt a trónszékből. Fenyegető volt a hangja.
– Ez a satnya, modortalan és gyenge leánygyermek? Ez volna
Ő?

Azt hiszem, ennél a pontnál kicsit eldurrant az agyam. A

múltban vagyok egy sakktáblán egy csomó jelmezes fickóval, akik
még sértegetnek is.
– Nem tudom, ki maga, vagy kit várt, de nem is érdekel, mert
én biztos nem vagyok az! – kiáltottam.
Sándor úgy reszketett mellettem, hogy azt hittem, mindjárt
összeesik.
– Hannácska! Nem beszélhet, csak ha kérdezik! – súgta, de
akkor már tök mindegy volt.
– Sándor, tudatában van, mekkora hibát követett el? –
kérdezte a főcsuklyás ezúttal nagyon halkan.
Az öreg megint térdre vetette magát és összevissza
hadonászott.
– De hát ő az! Esküszöm! Ő az! Őt kellett elhoznom! „Akit a
körző választ”! Őt választotta a körző!

– Hogyhogy el kellett hoznia? Honnan? – kérdezte Hanna, de

nem kapott választ.
A főcsuklyás a térdeplő Sándorra nézett.
– Biztos ebben?
– Az életemmel felelek érte. Őt kellett elhoznom – bizonygatta
az öreg kétségbeesetten. – Esküszöm, mindenre, ami szent!

Összevissza cikáztak a fejemben a gondolatok. Mi az, hogy

„akit a körző választ”? Mi az, hogy engem választott? Sándor
elhozott… tehát el akart hozni? És pont engem? Akkor nem
véletlenül kerültem ide? Az egész egy terv része volt? Az egész egy
nagy…

– Hazugság! – kiáltotta Hanna. Hangja körbefutott a hatalmas

hodályban, és még sokáig visszhangzott: hazugság, ság, ság, ság.
– Én vagyok a királynő a sakkjátszmában, mi? Sándor! Most
már válaszoljon! Mit keresek én itt?
Az öreg, aki eddig a trónon ült, most Hannához lépett, és
megérintette a homlokát. Görnyedt volt, és alacsonyabb a lánynál, a
csuklya teljesen eltakarta az arcát.
– Ezt mi is szeretnénk megtudni, gyermekem… – mondta halk,
rekedt hangján. – A tűzpróba majd megadja a választ!
Miféle tűzpróba? Mi ez a hülyeség? – akarta kérdezni Hanna,
de egy hang sem jött ki a torkán. Csak állt ott némán és nem tudott
megmozdulni, mint valami borzasztó rémálomban. Sándor hazudott
és én nem mehetek haza soha többé. A csuklyások folyamatosan,
egyre hangosabban kántáltak valamit latinul, majd a falak mentén
állók közül kiváltak hárman és felléptek az emelvényre. Egy
bonyolult vasszerkezetet hoztak elő, amely folyamatos mozgásban
volt – Hanna a naprendszer modelljét vélte felismerni benne,
közepén egy hatalmas, izzó, narancssárga gömbbel. A csuklyások
letették a szerkezetet a sakktábla közepére, a lány és a főcsuklyás
közé. Amikor a kántálás szinte már az elviselhetetlenségig
fokozódott, az öreg kesztyűt húzott, kiemelte a Napot a
középpontból, és Hanna kezébe tette. Az égitestek megálltak. Egy
pillanatra mindenki elnémult és feszülten figyelt.

Amikor a kezembe tette a gömböt, egy pillanatig nem éreztem

semmit, de aztán belém hasított a fájdalom. Iszonyú forró volt,
forróbb, mint amikor véletlenül megfogtam egy égő villanykörtét,
forróbb, mint a sütőből kivett edény… mintha tényleg a Napot
kellett volna megérintenem. Persze azonnal kiesett a kezemből és
ripityára tört a sakktáblás padlón.

A csattanás után hosszú percekig tartott a döbbent, néma

csend. A Nap kialudt és ott hevert a földön. A főcsuklyás a még
mindig térdeplő Sándorhoz lépett.
– Most már belátja, hogy hibát követett el? Felteszem, tudja,
mi a dolga – szólt halk, de kérlelhetetlen hangon. – A gyermeklány
oly dolgot látott, mit avatatlan szem nem láthat. Oly titkokat hallott,
mit avatatlan fül nem hallhat. Szabaduljon meg tőle!
– Hogyhogy szabaduljon meg tőlem? Ezt hogy érti? – kapkodta
a fejét Hanna, de senki sem válaszolt.

Ekkor két csuklyás megragadott, és megint a fejemre akarták

húzni a zsákot. Teljes erőmből üvöltöttem és kapálóztam, de
Sándor csak állt ott, mint egy sóbálvány, nézett rám, és meg sem
próbált segíteni.

– Jézusom, ugye, nem ölik meg? – sikoltott fel Zsófi.

– Ha megölték volna, nem tudta volna ezt leírni – jegyezte meg
Bulcsú rezignáltan, és folytatta az olvasást.

Egy hosszú csigalépcsőn vezettek le a föld alá, aztán még jó

sokáig vittek egy kanyargó, szűk folyosón. Vizes falak, penész és
rohadás szagát éreztem. Aztán levették a fejemről a csuklyát,
belöktek egy cellába, és rám zárták a rácsot.

Börtönben vagyok – értette meg Hanna, és hirtelen nem tudta,

sírjon-e vagy nevessen. Annyira meseszerű volt az egész: csupasz,
hideg falak televésve az egykori rabok üzeneteivel, a sarokban egy
szalmával tömött derékalj, a folyosóról beszűrődő, táncoló
fáklyafény.
– Ez igazából nem történik meg – mondta ki félhangosan. –
Álmodom, és fel fogok ébredni.
– Üdvöz légy a pokol hetedik bugyrában, édesem! – szólalt
meg ekkor egy egykedvű, de kifejezetten dallamos hang a
félhomályból.
A nő a szemközti zárka padlóján ült, egyenes derékkal, hátát a
falnak vetve. A bőre olyan fehér volt, hogy szinte világított, a haja
sötét és nagyon hosszú. Mezítláb volt, a ruhája csupa kosz, mégis
volt benne valami elegáns. Mint Angelina Jolie egy romantikus-
kardozós filmben – gondolta Hanna.
– Szintén boszorkány? – érdeklődött a nő.
– Tessék?
– Mérget kevertél, csecsemőt raboltál, vagy leány létedre
gondolkozni mertél? Egyik nagyobb bűn, mint a másik.
– Én nem csináltam semmit – motyogta Hanna.
– Kár – Angelina lassan felállt, és a rácsba kapaszkodva nagyot
nyújtózott. Karcsú volt, és hajlékony, mint egy macska. – Ettől még
ugyanúgy el fognak pusztítani.
– Azt mondták, túl sokat tudok, pedig nem is tudok semmit… –
magyarázta Hanna kétségbeesetten. – Egyáltalán, kik ezek? Valami
titkos társaság?
A nő megvonta a vállát.
– Illuminátusok, rózsakeresztesek vagy valamely utópia hívei,
nem ez a lényeg. Öreg, sánta férfiak nevetséges jelmezekben, akik a
Fény korát hirdetik, miközben arcuk homályban marad. Nyilván azt
gondolják, kifürkészted a titkaikat.
– Nem is érdekelnek a hülye titkaik! – ugrott fel Hanna. – Nem
én akartam elmenni a rohadt gyűlésükre!
A nő zöld macskaszemében – a beszélgetés kezdete óta először
– érdeklődés villant.
– Beengedtek a gyűlésre?
– Inkább behurcoltak.
– És ki vezette a páholyt?
– Mit tudom én. Egy vén fószer csuklyában. Mintha olyasmit
mondott volna, hogy ez a Harmincvalahányak tanácsa.
Angelina arcán őszinte megdöbbenés tükröződött.
– Összehívták a Harmincegyeket?
– Miért, azok kik?
A nő azonban nem válaszolt, csak nyugtalanul járkált fel és alá
a cellájában.
– Ott volt a nagymester is? – kérdezte végül, hosszú hallgatás
után.
– Asszem, így szólították az öreg fószert…
– Görnyedt, kicsi öregember, a bal keze mutatóujján éjkék
lapis lazuli gyűrűvel?
– Aha.
Hanna megborzongott, ahogy eszébe jutott az öreg, hideg,
májfoltos kéz, amint megérinti a homlokát.
– Fontos ember lehetsz, édesem – mosolyodott el Angelina –,
ha személyesen Born Ignác ítélt halálra.

– Ez lehetetlen! – suttogta Ervin.

– Nagyon durva! – kontrázott Zsófi.
– Bakker! – nyögte Tibi.
– Azta! – füttyentett Bulcsú.
Szabi érdeklődve figyelte pár percig a többiek döbbent arcát,
mielőtt megszólalt.
– Csak én nem tudom, ki ez a főszer?
Erre mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Az ő hagyatékát kutattuk Bécsben…
– Tudod, abban volt a körzős térkép…
– Nagyon híres geológus, a Természettudományi Múzeum
alapítója…
 – És nem mellesleg Mozart róla mintázta Sarastrót A
varázsfuvolában…
– De ő egy felvilágosult tudós, nem ítélhet halálra senkit!
– Most olvastuk, hogy mégis megtette!
– Mondjuk, a felvilágosult tudósok előbb-utóbb polippá vagy
gyíkká változnak és tömeggyilkosok lesznek, mint a Pókemberben…
Ervin és Bulcsú itt egy hosszabb szakmai vitába bonyolódott
Born Ignác élete és munkássága, valamint a Pókember főgonosza
között vonható párhuzam tudományos relevanciáját illetően. A vita
minden bizonnyal tettlegességig fajult volna, ha Szabika hosszú és
elmélyült gondolkodás után hirtelen közbe nem vág:
– Szóval akkor most Hannát azért fogják kinyírni, mert a jó
csávó igazából rossz csávó.
– Nem nyírhatják ki! Olvassunk tovább! – javasolta ingerülten
Zsófi.

Angelina közel húzódott a rácshoz, és egyenesen a szemembe

nézett.
– Ezek a nagyon bölcs férfiak a felvilágosodást hirdetik,
mégis halálra szánnak egy gyermeklányt, ha az érdekük úgy
kívánja… de ne csüggedj, édesem! Minél jobban világít a fény az
egyik oldalon, a másikon annál sűrűbb lesz a sötétség.
Meg akartam kérdezni, hogy ezt mégis hogy érti, de ekkor
valahol a távolban lövés dördült. A börtönfolyosó kiáltozástól és
lábdobogástól visszhangzott: mintha valakik harcolnának
odafent…

Hanna a fáklya imbolygó fényét látta meg először. Egy csuklyás

futott végig a börtönfolyosón, majd egy másik érkezett az ellenkező
irányból. Fojtottan suttogtak, a lány mégis minden szavukat
hallotta.
– Furius Camillus nagymester azt üzeni: Róma ég. Azonnal el
kell távoznunk erről a helyről! – mondta az egyik.
– Mi legyen a rabokkal?
– A nagymester nem rendelkezett róluk.
Azzal a két csuklyás elsietett, ügyet sem vetve rájuk.
– Most mi történik? – kérdezte Hanna ijedten.
 Rabtársa a falhoz simulva hallgatta egy ideig a zajokat, mielőtt
megszólalt:
– Valószínűleg rajtuk ütött a titkosrendőrség… Most
menekülnek, mint a patkányok…
– És velünk mi lesz?
– Hallottad, nem rendelkeztek rólunk – Angelina flegmán
megvonta a vállát. – Vagy elfelejtenek, és éhen pusztulunk itt a föld
alatt, vagy megtalálnak a titkosrendőrök, és átvisznek a császár
börtönébe. Ha életben hagynak egyáltalán.

Ekkor a csigalépcső felől újabb árnyék vetült a folyosóra és

sietős léptek dobogása hallatszott…

Edina úgy vágtatott fel a nappaliból, mintha üldöznék.

– Úúúúristen, már fél kilenc! Azonnal haza kell kísérned, cica!
– De most olvasunk… – ellenkezett a megszólított.
– Te nem akarsz hazakísérni?
– Nem az, hogy nem akarlak, csak most Hanna éppen…
A név említése olaj volt a tűzre: Edina sziréna üzemmódba
kapcsolt.
– Hanna, mi? Mindig a hülye Hanna, meg a hülye regénye!
Zsófi döbbenten hajolt közelebb a monitorhoz. Tibi ugyan
többször mesélt már neki a jelenségről, de a valóság minden
elképzelését felülmúlta. Edina folyamatosan, levegővétel nélkül
visított vagy két percig, és közben még arra is volt ideje, hogy
kikapja Bulcsú kezéből a naplót és kirohanjon vele a szobából. A
képernyő sarkában még épp látta, hogy Tibi és Szabi is utána veti
magát. Aztán Bulcsú nézett bele a kamerába.
– Mi történik?
– Edina a naplóval rohangál, és azt üvölti, hogy elviszi haza,
mert eddig is nála volt, soha többé nem adja vissza, bla, bla, mert őt
mindig mindenből kihagyjuk, csak Hannával foglalkozunk, bla, bla…
– tudósított a dalek. – Ervin épp megpróbálja meggyőzni… pfuj…
most meg kicserélik a testnedveiket…
– Smárolnak?
– Nem nézem tovább, mert undorító. De a napló legalább újra
Ervinnél van.
 – Jobban kéne vigyáznotok rá!
Bulcsú egyetértően bólogatott.

Amikor a napló (Edina szerint persze regény) újra visszakerült

a szobába, Zsófi felvetette az új biztonsági protokoll ötletét.
– Keresni kell a könyvnek egy biztonságos helyet, és csak akkor
olvasni, amikor mind együtt vagyunk – javasolta.
– De akkor én is! – kotyogott közbe Edina.
Tibi felháborodott, Zsófi azonban megadóan bólintott.
– Tőlem.
– Berakhatnánk a széfünkbe – vetette fel Ervin.
– De azt akkor nyitod ki, amikor akarod! – mutatott rá Szabi. –
Nem bízunk benned, Mengele!
– Akkor találjatok ki egy olyan kódot, amit csak együtt tudtok
kinyitni! – mondta Zsófi. – Például mindenki egy számot üssön be.
A fiúknak tetszett az ötlet, Edina meg csak annyit értett belőle,
hogy találjon ki egy egyjegyű számot.
– Jó, akkor legyen az öt – mondta hosszas töprengés után.
– De ne mondd meg! Ez a lényeg! – torkolta le Bulcsú.
Ervin egy újabb szirénától mentette meg a társaságot, amikor
szelíden átölelte a barátnőjét.
– Dőlj ide, cica, gondolkozzál, addig mi elolvasunk még egy
oldalt, aztán meg hazakísérlek, jó?
– Jó – dorombolta a lány, és romantikusan Ervin vállára
hajtotta a fejét.

A csigalépcső felől újabb árnyék vetült a folyosóra és sietős

léptek dobogása hallatszott. Egy csuklyás jelent meg, kulcsokkal a
kezében. Egyenesen az én cellámhoz futott.

A csuklyás kinyitotta a zárat, és megragadta Hanna csuklóját.

– Ne, kérem, ne! Ne öljenek meg! – kiabálta a lány, de hiába.
A férfi hórihorgas volt és sovány, mégis elég erős lehetett, mert
úgy kapta fel, mint egy tollpihét. Hanna azonban nem adta fel a
harcot, karmolt, rúgott és harapott, mert tudta, talán az élete múlik
rajta.
 – Nyugodjon meg! Nem akarom bántani! – súgta a csuklyás,
miközben megpróbálta lefogni.
Ismerős hang volt, de Hanna először nem tudta, honnan.
Kitépte magát a szorításból, és rohanni kezdett, ám a férfi
utánairamodott, és megint elkapta. A lendülettől mindketten
elestek, úgy hemperegtek a börtönfolyosón, mint a verekedő
gyerekek. A csuklyás végül lefogta és úgy szorította magához, mint
valami nagyon értékes csomagot, ám Hannának az utolsó
pillanatban sikerült kiszabadítania az egyik kezét, lerántotta a
kapucnit és támadója szemébe nézett.
Az ismerős, átható, világoskék szemébe.

A fiú a bányából, Georg Metzler. Hirtelen elszállt belőlem

minden erő, nem kapálóztam tovább. Ő meg csak szorított, mintha
soha többé nem akarna elengedni.
– Segíteni akarok. Bíznia kell bennem! – mondta, de nem
tudtam hinni neki.
– Maga is közéjük tartozik! Miért bíznék magában?
Erre váratlanul elengedett.
– Mert nincs más választása.
Tényleg nem volt más választásom. Kézen fogott, és vezetni
kezdett felfelé a lépcsőn, én meg hagytam. Angelina utánam
kiáltott:
– Légy szerencsés, kislány! Ne feledd, mit mondtam a
Fényről!
A következő pillanatban mintha összesűrűsödött volna az idő.
Valami felrobbanhatott fölöttünk, mert záporozni kezdett ránk a
törmelék. A csigalépcső tetején fáklyások bukkantak fel és elzárták
az utat. Titkosrendőrök voltak.
Metzler irányt váltott, és megint a föld alatti folyosó felé
terelt. Újra elhaladtunk a nyitott zárkám előtt. A nő a másik
cellában a rácshoz lépett, de nem mondott semmit, csak nézett.
Ekkor vettem észre, hogy a kulcscsomó kiesett a zárból és ott hever
a földön.
Elengedtem Metzler kezét, és úgy tettem, mintha
megbotlanék. Amikor visszafordult, hogy felsegítsen, még éppen
sikerült a másik cella felé rúgnom a kulcsot… aztán felkapott, és
rohanni kezdett velem a sötét folyosón.
 [12] A kübli
Zsófi másnap délután már vagy hatodszor hívta a fiúkat Skype-
on, amikor végre felvették.
– Mi a túró van? Két órája itt dekkolok a gép mellett és rágom
a körmömet. Mi történt?
– Ezt szeretnénk tudni mindannyian – válaszolt egy ismerős
hang.
Király Zsolt nyomozó főhadnagy olyan közelről nézett bele
Ervin laptopjának kamerájába, hogy Zsófi először csak egy fürkésző,
vesébe látó szürke szempárt látott.
– Ööö… Ervin ott van?
– Megmondom, ha beavatsz, hogy mire vártál olyan
türelmetlenül egész délután a gép mellett.
– Hát rá. Ervinre – hazudta Zsófi.
A nyomozó összevonta a szemöldökét.
– Amikor nálatok jártam, megmondtam neked, ki fogom
nyomozni, hogy mit titkoltok.
– Nem titkolunk semmit. Mit titkolnánk? Ervin matekból
korrepetál minket.
– Aha. Skype-on – a rendőr hangja hideg volt és gúnyos. –
Nagyon okosnak képzeled magad, kedves Zsófia.
Zsófi – jobb ötlete nem lévén – bontotta a vonalat. Aztán egész
délután azon agyalt, hogy kerülhetett a Rex felügyelő Ervinék
lakásába, de – mint később kiderült – az igazság a legdurvább
feltevésein is túltett.

Iskola után az Edinával kényszerűen kiegészült csapat

egyenesen Ervinékhez ment. A lány ugyan nyafogott egy sort, hogy
őt még mindig nem érdekli Hanna ostoba regénye, de mivel
kimaradni sem akart a dologból, végül elhallgatott, és a többiek után
ő is beütötte a tegnap kitalált egyjegyű számot. A páncélszekrény
azonban nem nyílt ki.
– Biztos elromlott – mondta Szabi, mire Ervin lesújtó
pillantást vetett rá.
– Ez nem tud elromlani. Valaki biztos rossz számot ütött be.
– Egyetlen egyjegyű számot még egy főemlős is meg tud
jegyezni – közölte Bulcsú.
– Egy főemlős igen – vihogott Szabi, és Edinára nézett.
– Cica, nem lehet, hogy rossz számot ütöttél be? – próbálkozott
Ervin is.
A lány panaszosan felsóhajtott.
– Mert csak én lehetek a hülye, persze. Hát nem! A
hajfestékem színárnyalatának számát választottam.
– Te fested a hajad? – döbbent meg Tibi.
– Ó, már régen – csacsogta Edina. – Először egy hamvas
árnyalatot választottam, ami egy másik… szent ég… bocsánat, lehet,
hogy egy kicsit összekavartam…
Edina aznap délután gyors egymásutánban még kétszer
kavarta össze a hajfestékek színárnyalatának számát, minek
következtében a széf zárva maradt, viszont megérkezett a rendőrség.

– Valahogy éreztem, hogy megint benneteket találunk itt –

morogta a nagydarab járőr, aki a múltkori akciót vezette. – Már elő
se vettük a fegyvert.
Tibi megkönnyebbülten sóhajtott fel, mivel az Apostol utcai
eset óta nem nagyon szerette a lőfegyvereket, de egy fél pillanat
múlva megint elfogta a szorongás. A két rendőr után ugyanis egy
ismerős, ballonkabátos alak lépett be a szobába.
– Megható ennek a kis csapatnak az egészen rendkívüli
kohéziója – jegyezte meg Király Zsolt főhadnagy, és lehuppant egy
székre. – Mindig mindenhová együtt jártok, talán még vécére is…
Látogatás a Várszínházban. Pontosabban a Várszínház
jelmezraktárában. Majd látogatás Egerben, az Érseki Palotában.
Pontosabban Mária Terézia palástjánál. Feltűnő ez a divattörténeti
érdeklődés, nemde?
– A Várszínházba statisztálni mentünk, Mária Terézia pedig
tananyag – vágott közbe ellenségesen Ervin.
 A nyomozó azonban nem tágított.
– Valaki kicsavarozta az üveget, ami alatt a tananyag palástja
volt.
– Kicsoda?
– Azt én is szeretném tudni. Közületek valaki.
– Miért csinálnánk ilyet?
– Mert volt ott valami. Leltár szerint semmi sem hiányzik, de
biztos vagyok benne, hogy kivettetek valamit a palástból.
– Tényleg? És mit?
– Itt én kérdezek, kedves Ervin! Egyébként meg a válaszom,
hogy azt, amit mindjárt ki fogunk venni a páncélszekrényből.
Erre végül a nyomozó legnagyobb sajnálatára mégsem
kerülhetett sor, ugyanis megérkezett Ervin anyja, és közölte, hogy
házkutatási parancs nélkül senki nem nyúl a széfhez.
– Én egy kislány eltűnésének az ügyében nyomozok –
próbálkozott Király, de Adriennt ez sem hatotta meg.
– Holnapra szerzek házkutatási parancsot – ígérte a nyomozó.
A kis gonosztevők nyilvánvalóan titkoltak valamit, de
csalhatatlan szimata azt súgta: nagyon közel jár a megoldáshoz.

Ervin fekete szmokingban lépdelt fel az emelvényre, hogy – a

világtörténelem legfiatalabb tudósaként – átvegye a fizikai Nobel-
díjat. A hatalmas színházteremben mindenki állva tapsolt, miközben
egy óriási kivetítőn Stephen Hawking videoüzenetben méltatta az
ifjú zsenit. Ervin szerényen, de büszkén állt a kattogó vakuk
kereszttüzében… amikor hirtelen megcsörrent egy mobiltelefon. A
taps egy pillanat alatt elnémult, az elegáns svéd hölgyek és urak a
fejüket tekergették: ki az a bunkó, aki nem kapcsolta ki? Ervin
kínosan feszengett az emelvényen, a telefon pedig csak csörgött,
csörgött…
– Halló?
Az elegáns svéd hölgyek és urak azonnal eltűntek.
– Miért nem veszed fel?! Ervin! Miért nem veszed fel?! –
visította Edina a vonal másik végén. – Hat, hat, hat!
– Hatszázhatvanhat. Palindrom. És az első hét prímszám
négyzetének összege – motyogta a reménybeli ifjú Nobel-díjas
félálomban.
– Nem hatszázhatvanhat, hanem hat! Eszembe jutott! Hirtelen
eszembe jutott! Hat volt a számom!
– Remek. Nem ért volna rá ez reggel?
– Féltem, hogy újra elfelejtem.
Ervin megpróbálta ott folytatni az álmot, ahol abbahagyta, de a
Svéd Királyi Akadémia díszünnepsége helyett egy lakatlan szigeten
találta magát egy csomó szirénázó nővel, akik a Fibonacci-számsort
kántálták. Soha életében nem volt még ennyire rettenetes éjszakája.

Másnap szombat volt, így a kis csapat már reggel összegyűlt a

pasaréti villában. A széf ezúttal ötöt pittyegett, majd engedelmesen
kinyílt. A napló ott hevert sértetlenül Ervin anyjának ékszerei
mellett, ahová tették.
– Most akkor egy életre jegyezzük meg: Edina szupertitkos
száma a hatos! – mondta Bulcsú némi iróniával.
– Olvassunk tovább! – idegeskedett Tibi.
– Jó, de ne itt! Bármikor visszajöhet a nyomozó a házkutatási
paranccsal! – figyelmeztetett Ervin.
– Gyertek hozzánk! – javasolta Szabika. – Anyám mindig
kérdezi, hogy mikor jönnek a kis barátaim. Kicsit gyanús neki, hogy
Eger óta le se köptök.
Tibi gyorsan megírta Zsófinak, hogy egy óra múlva, Szabiéktól
fognak jelentkezni, és közben fél szemmel kisandított az ablakon. Az
utca csendes volt és szinte teljesen néptelen: csak egy lepukkant
fehér kisbusz parkolt épp az Ervinékkel szemközti ház előtt.
– Sosem láttam ezt a kocsit – morogta a pedálgép, amikor Tibi
odahívta az ablakhoz.
– Simán lehet a zsaruk csapdája – bólogatott Szabi, aki mindig
is túl sok rendőrös-autósüldözős filmet nézett. – Most mi legyen,
arcok?
A fiúk (és Edina, aki az egészből egy szót sem értett) vártak egy
kicsit. Ervin anyja közben benyitott egyszer, és megkérdezte,
hozzon-e valamit a kicsi fiának, mert mindjárt elugrik bevásárolni. A
kicsi fiú nemet intett.
Amikor fél órával később kiléptek a villa ajtaján, Király Zsolt
főhadnagy két civil ruhás rendőrrel dohányzott a szomszéd ház előtt.
Tibiék egyáltalán nem lepődtek meg.
– Nini, egy ismerős társaság! Megint korrepetálásról? Még
szombaton is? Nagyon szorgalmasak vagytok – jegyezte meg a
nyomozó könnyedén.
– A főhadnagy úr is nagyon ügybuzgó így szombaton – vágott
vissza Ervin.
Király eltaposta a csikket.
– A kopó mindennap kopó – húzta ki magát. – És ha már így
szóba került a munkám, megnézhetném a táskátokat, gyerekek?
– Semmi köze hozzá! – harciaskodott Tibi.
– Úgy gondolod? Mivel azt feltételezzük, hogy valamilyen
illegális cselekményből származó holmi van nálatok, intézkedhetünk
közterületen.
Az ellenállásnak nem lett volna semmi értelme. A két civil
ruhás egy pillanat alatt elvette és kiborította az összes hátizsákot:
minden füzetbe belelapoztak, minden könyvet tüzetesen
megvizsgáltak… Bulcsú közkeletű nevén csak Zöld Könyvként
emlegetett matematikai feladatgyűjteménye például ezer darabra
esett szét a kezük között.
– Itt nincs semmi, főhadnagy úr – jelentette végül az egyik
rendőr csalódottan.
– Most akkor össze is szedik? – szájalt Bulcsú.
Király Zsolt főhadnagy a fogát csikorgatta. Mérget mert volna
venni rá, hogy a kis gazfickók ma délelőtt megpróbálják
kicsempészni azt a bizonyos tárgyat, amit rejtegetnek… bármi legyen
is.

– Főnök, tegnap még öten voltak, nem? – jegyezte meg a

nagydarab rendőr, aki ezúttal egyenruha helyett csíkos pulóvert és
farmernadrágot viselt.
Király szeme felcsillant.
– Tényleg! Hol van az a kis mitugrász?

A kis mitugrász ez idő szerint Adrienn Audijának hátsó ülésén

tartózkodott, hátizsákjában Hanna naplójával. Ervin anyja kicsit
furcsállta ugyan, amikor a borzas gyerek felajánlotta, hogy segít a
szatyrokkal, de nem olyan nő volt, aki ne fogadta volna el egy
lovagias férfi segítségét.
 Miután Szabi másfél órával, egy új lakkbőr táskával és három
leértékelt nyári ruhával később végre megszabadult Ervin anyjától a
Mammut parkolójában, azonnal a Flórián tér felé vette az irányt. A
többiek már a háztömbjük előtti játszótéren várták.
– Nagy voltál, ifjú padawan! – fejezte ki elismerését Bulcsú,
miközben Szabi bevezette őket a szobájába.
– Van valami rágcsálnivaló? – kérdezte Edina.
De Szabi csak vigyorgott.
– A körmöd, cica! Most tartunk a legizgalmasabb résznél!
– Te beleolvastál? – hördült fel Tibi.
– Nem bírtam ki… De csak pár mondatot! Elég akciófilmes.

Metzler cibált felfelé a lépcsőn… egy örökkévalóságnak tűnt,

amíg kijutottunk a szabadba. Addig a tüdőm már telement füsttel,
azt hittem, belülről felgyulladok.

Éjszaka volt, de a lángok nappali fénybe vonták a bécsi Conti

utcát. Egy impozáns, háromemeletes épület teljes bal szárnya égett.
A segélyt hívó dobszóra emberek rohantak elő mindenhonnan
vödrökkel és vizestömlőkkel. Ügyet sem vetettek a tetőtől talpig
feketébe öltözött fiatalemberre, sem a leányra, aki a házfalnak
támaszkodva, összegörnyedve köhögött.
– Jól van? – kérdezte Metzler aggódva.
– Persze, csak előbb kiköpöm a tüdőmet. Maguk gyújtották fel
az épületet?
A fiatalember bólintott.
– Másképp esélyünk sem lett volna. Gotthardi ránk küldte a fél
titkosrendőrséget.
Egyre többen jöttek oltani, és hamarosan megérkezett egy
pumpás tűzoltókocsi is. A négy ló vontatta alkotmány csörömpölve
gördült végig a macskakövön, az emberek ijedten ugrottak félre az
útjából.
Hannáéknak kapóra jött a zűrzavar: sikerült elvegyülniük a
tömegben. Egy ideig sodródtak, majd befordultak egy néptelen
mellékutcán.
– Húzza a fejére a kapucnit! – suttogta Metzler.
– Egy ideig nem akarok semmit a fejemre húzni! És azt sem,
hogy valaki más húzzon valamit a fejemre! – vitatkozott Hanna, aki
mostanra visszanyerte teljes tüdőkapacitását. – Hová megyünk?
– Ne beszéljen annyit! Szaporán! Követhetnek!
– Kik?
– Ne nézzen hátra, az istenért! – a fiú hangjában valódi félelem
csengett, így Hanna jobbnak látta, ha egyelőre nem kérdez többet.
Vonakodva felhajtotta a kapucnit, és hagyta, hogy Metzler kézen
fogva vezesse végig Bécs utcáin.

Bécs… Nem is olyan rég jártam itt. Alig egy hónappal ezelőtt,
mégis több mint kétszáz év múlva. Ha igazán bele mernék gondolni
ebbe, tuti bekattannék… úgy döntöttem hát, hogy nem gondolok
bele. Ez a Bécs egyáltalán nem az a Bécs.

Ahogy kiértek a belvárosból, az utcák egyre szűkebbek, a házak

egyre romosabbak lettek, és a bűz is elviselhetetlenné vált. Hanna
undorodva nézte, ahogy az út szélén egy vályúban folyik le a
csatornalé. A keskeny utcákat mindenféle formájú kőházak és
kalyibák szegélyezték teljes összevisszaságban, elfeketült falakkal és
szúrágta kapukkal. A házak között kifeszített zsinegeken néhol
lámpák lógtak, de előfordultak olyan szakaszok is, ahol teljes volt a
sötétség.
Már vagy egy órája úton lehettek, amikor Hanna meglátta a
zombikat.
Lassan, bizonytalanul imbolyogtak az utca másik oldalán,
beesett arcukra kísérteties árnyékot vetett a himbálózó lámpa fénye.
Legalább húszan lehettek, és egyenesen feléjük tartottak…
Hanna felsikított.
– Nyugalom, kisasszony, ne csináljon lármát! – csitította
Metzler.
A zombik időközben melléjük értek. Tágra nyílt szemükben
rettegés tükröződött, ahogy Hannára néztek.
– Csak néhány rongyszedő – magyarázta a fiú. – Szegény
ördögök jobban félnek magától, mint maga tőlük.

Aztán egy hatalmas, komor kőépület elé értünk. Mivel már

alig álltam a lábamon, őszintén reméltem, hogy megérkeztünk.

– Ez az? Ide jöttünk? – kérdezte Hanna reménykedve.

– Nem. Ez a bűnbe esett nők számára fenntartott szülőintézet.
Vele szemben pedig a halálraítéltek börtöne – felelte Metzler
színtelen hangon.
– De akkor hova megyünk?
– Oda, ahol senki nem fogja keresni magát. Ahova még az éjjeli
őrjárat sem merészkedik. Már nem vagyunk messze.
Metzler igazat mondott. Alig tíz perc gyaloglás után
befordultak egy sötét sikátorba. Hanna érezte, hogy a lába alatt
mindenféle törmelék recseg, de csak remélni merte, hogy törött
agyagedények, és nem – például – csontok. A fiú egy földszintes ház
ajtajánál állt meg, az utca legvégén. Hanna valahonnan a távolból
fák susogását hallotta. Metzler kulcsot vett elő, és kinyitotta a
lelakatolt ajtót. A súlyos vaspánt nehezen mozdult: látszott, hogy
régen nem járt itt senki.

A szobában alig volt bútor, viszont – Hanna legnagyobb

meglepetésére – rend volt és tisztaság. Egy asztal, két szék, egy
keskeny szekrény és egy lécekből összetákolt ágy – ennyiből állt a
berendezés. Valami menedékhely lehetett.
– Gondolom, fáradt – mondta Metzler. – A komódban talál
pokrócokat. De mielőtt lefekszik, szórja be magát ezzel!
Azzal átnyújtott egy henger alakú dobozt, valami gyanúsan
büdös sárga porral. Hanna elfintorodott.
– Ez mi?!
– A vegyi összetételére kíváncsi? Még nincs neve, saját
fejlesztés. De utálják a férgek – jelentette ki a fiú büszkén.
– Milyen férgek?
– Főleg a tetű meg a bolha.
– Itt van tetű meg bolha?!
Most Metzleren volt a sor, hogy furcsán bámuljon a lányra.
– Hát persze, az mindenhol van, még a Burgban is. Hát hol élt
maga eddig?
Hát ez az – gondolta Hanna. – Azt inkább hagyjuk!
Befogta az orrát és messzire eltartotta magától a hengert,
miközben szórt egy keveset az ágyra a sárga porból.
Metzler ezalatt zavartan téblábolt a szoba közepén. Az arca
még mindig csupa korom volt, így a szeme még világosabbnak tűnt,
mint rendesen.
– Elmenjek esetleg vízért? – kérdezte.
Hanna riadtan pillantott rá.
– Ne! Ne hagyjon itt egyedül!
Csuklyás vagy nem, másodszor mentette meg az életemet.
Muszáj legalább egy kicsit megbíznom benne – gondolta.
– Szóljon, ha valamiben a szolgálatára lehetek! – jegyezte meg
a fiú, még mindig téblábolva.
– Oké… – most már Hanna is zavarba jött. – Meg tudná esetleg
mutatni, hol van itt a… klotyó?
Metzler értetlen tekintetéből világossá vált számára, hogy nem
ez a megfelelő szó.
– Budi… slozi… toalett? – próbálkozott.
Metzler szeme a toalettre végre felcsillant, majd sajnálkozva
rázta meg a fejét.
– Fájdalom, azzal itt most nem tudunk szolgálni, de az ágy
alatt van egy kübli. Sürgős esetekre.
Hanna szemügyre vette a fémből készült éjjeliedényt.
– Oké, ez most elég sürgős.
– Ez esetben… elfordulok – ajánlotta fel Metzler készségesen.
– Benn fog maradni? – kérdezte döbbenten a lány.
Georg Metzlernek nem sok tapasztalata volt a nők terén, de ezt
végképp nem értette.
– Most mondta, hogy ne hagyjam egyedül. És elfordultam.
– Jó, de így… Nem bírok, hogyha hallgatják! – panaszkodott
Hanna.
– Ez esetben mégis elmegyek vízért – morogta a fiú, és kilépett
az ajtón.

Órákig forgolódtam az ágyban. Pedig nagyon álmos voltam,

de akárhányszor elaludtam volna, mindig volt valami nyikorgás
vagy reccsenés… Aztán valahogy mégis sikerült… Arra ébredtem,
hogy valaki kaparászik az ajtón. A lakatot próbálgatta, és néha
lenyomta a kilincset. Metzler még sehol. Már hajnalodhatott, mert
gyenge fény jött be ablakon. Hallottam, hogy a fémpánt a földre
esik. Kerestem valamit, amivel védekezhetek. De csak a küblit
találtam. A kilincs lassan lenyomódott, és kinyílt az ajtó…

Szabi letette a naplót, hogy igyon egy korty kólát. Edina nézte
egy ideig, ahogy Zsófi feszülten mered a képernyőre, Tibi a körmét
rágja, Ervin meg idegesen dobol a lábával, aztán közbeszólt.
– Nyugi, én ezt a részt pont olvastam! Semmi kül’, csak jön a…
– El ne mondd! Kuss! Poéngyilkos! – üvöltöttek kórusban a
többiek.

A falhoz lapultam, megpróbáltam a kinyíló ajtó takarásába

kerülni. És akkor belépett. Egy férfi volt. Ahogy az ablak elé ért,
már azt is láttam, hogy ki az. Sándor. Sándor, akinek Born
utasítást adott, hogy öljön meg. És most itt van. Hát mégiscsak
megtalált! Jött, hogy végezzen velem. Meglendítettem a küblit, és
tiszta erőből a fejéhez vágtam.

Sándor egy percre elveszíthette az eszméletét, mert amikor

magához tért, két alakot látott: Hannát a küblivel és Metzlert, aki
épp megpróbálta elvenni tőle.
– Mi a jóistent csinál maga?! Megőrült? – kiáltotta a
fiatalember ingerülten.
– De hát meg akart ölni! – ordított a lány is.
– Kicsoda, Sándor?!
– Ő hát!
– Miket beszél itt?! Ő bízott meg, hogy szöktessem meg magát!
Hanna döbbenten leeresztette a küblit és Sándorra nézett.
– Hannácska… miért ilyen kemény velem? – nyögte az öreg.
Metzler aggódva guggolt le mellé.
– Jól van, Sándor? Mutassa a fejét!
– Nem esnék ilyen túlzásokba… – Sándor erőtlenül suttogott,
de szája sarkában végre újra megjelent a jól ismert mosoly. – Hosszú
és tartalmas életem során még soha nem csaptak le küblivel.
Megrendítő élmény. Nyugodtan kihagyhatják!
– Egy pohár vizet? – fontoskodott Metzler.
– Esetleg egy kést. Vagy valami hideg fémet. A keletkezendő
púp megzabolására.
– Késem az nincs… Talán szorítsa oda a küblit! – ajánlotta a
fiatalember.
– Nem, nem, a kübliből mára elég volt! – kuncogott Sándor.
Hanna eddig némán figyelte a jelenetet, de most határozottan
odalépett Metzlerhez, és így szólt:
– Magunkra hagyna, kérem?
A fiú gyanakvóan nézett rá. Ki tudja, mit forgat a fejében ez a
kiszámíthatatlan fehérnép.
– Miért? Mi a terve? – kérdezte óvatosan.
– Szeretnék beszélni Sándorral.
Az öreg elnevette magát.
– Menjen csak nyugodtan, Georg! Ma már nem fog a kis hölgy
többször leütni. Legalábbis remélem.
Metzler megvonta a vállát, és kilépett az ajtón.
– És Georg! – szólt utána még Sándor. – Köszönöm!
A fiatalember jól megfontolta a választ, mielőtt megszólalt:
– Az igazat megvallva, nem tudom, hogy jó döntés volt-e,
Sándor. De persze szívesen!

Hanna megvárta, hogy becsukódjon Metzler mögött az ajtó.

Törökülésben a székre kuporodott, de a biztonság kedvéért a keze
ügyében tartotta a küblit is. Aztán Sándor szemébe nézett.
Elhatározta, hogy addig nem tágít, amíg ki nem szedi belőle az
igazságot. Nem a kamut titokzatos műgyűjtőkről meg
sakkjátszmákról, hanem a teljes igazságot.
– Mit mondott annak a vén csuklyás főszernek? Mi az, hogy
engem kellett visszahoznia? Ezek szerint direkt csinálta az egészet?
Nem véletlen volt? Semmi nem volt igaz?
Elhatározta, hogy először csak egyet kérdez, de
megállíthatatlanul buktak ki belőle a szavak.
Sándor lassan feltápászkodott. Arcáról eltűnt a mosoly.
– Nem tudom, Hanna… – mondta nagyon komolyan. –
Tényleg nem tudom. A tegnapi napig biztos voltam benne, hogy
maga az.
Hanna fenyegetően megmarkolta a küblit.
– Ki vagyok én?! Ne ködösítsen!
– Akiért előreküldtek. Akit a körző választott. A reménységünk.
A mindenünk. Aki meg fog menteni minket. – Sándor nagyot
sóhajtott. – De sajnos… úgy látszik… nem maga az.
 [13] Dementor vagy áldozat?
Tibi vagy húsz perce állt a szekrény előtt, hogy kiválassza a
megfelelő pólót. Egyre jobban szégyellte a kirongyolódott nyakú,
turkálós cuccokat.
– Kisfiam, idő van! – kiáltott be neki Vali néni az előszobából.
– De délután skype-olnom kell Zsófival! – jött a kétségbeesett
válasz.
Vali néni nem volt benne biztos, hogy érti az összefüggést.
– Ha miattad fogok elkésni, úgy nyakon szkájpollak, hogy a
nevedet is elfelejted!
Tibi végül egy viszonylag vállalható zöld pólót választott, és –
szájában a fél reggelijével – kiviharzott a szobából.
– Mindjárt mehetünk! – jelentette zord nagyanyjának, és
lehajolt, hogy felhúzza régi, de már új korában is vérciki Adios
márkájú sportcipőjét. Még jó, hogy Zsófi nem lát le a lábamig –
futott át az agyán.
Ám a sportcipő nem volt sehol.
– Miért kell mindig mindent elpakolni? – fordult dühösen Vali
nénihez. – Hol a cipőm?
– Kidobtam – válaszolta a nagyanyja, mintha mi sem lenne
természetesebb. – Úgy nézett ki az a cipő, hogy rossz volt ránézni.
Tibi agyát elöntötte a vér. Az a cipő tényleg borzalmas volt, a
talpa is félig lejött már, de Vali néni is nagyon jól tudta, hogy nincs
másik. Most mégis rezzenéstelen arccal nézett le fogadott fiára.
– Kis szaga is volt, mondjuk ki, na.
Tibi nem hitt a fülének.
– És most hogy megyek iskolába, mi? Bujdosónéval van az első
óra, el fogok késni!
A gyerek elkámpicsorodott képét látva Vali néni végre
megeresztett egy halvány félmosolyt.
 – Kisfiam, te tényleg ennyire lüke vagy? Ne rikoltozz már, mint
egy kakadu!
– De hát…
– Nem tűnik fel valami ott a cipősszekrénynél?
Tibi a jelzett irányba nézett, de hirtelen azt hitte, rosszul lát. A
cipősszekrényen egy vadiúj, kék Nike sportcipő virított. Igazi Nike.
– Mi ez?
– Cipő. Szerintem – vetette oda Vali néni mintegy félvállról. –
A tiéd.
– Nagyi, ne izélj már… Ez egy brutál drága cipő.
– Nekem mondod? Én fizettem ki! – nevetett a nagyanyja.
– De miből? Ennyi pénz nincs is!
– Keményen dolgozom, kisfiam. És ki másért, ha nem érted?
Nem hagyhattam, hogy abban a salátában csoszogj, világ csúfjára.
Vali néni nem akart elérzékenyülni, de a gyerek leplezetlen
öröme mégis könnyeket csalt a szemébe. Vagy csak belenyilallt a
bekötött kezébe a fájdalom, amikor Tibi hálásan megszorította.

Edinára mostanában rájárt a rúd. Nem elég, hogy Rogyák az

emlékezetes olvasós eset óta folyamatosan hülye könyveket ajánlott
a figyelmébe, de az utóbbi időben Bujdosóné is rászállt.
– Szíveskedne végre valaki válaszolni a kérdésemre, hogy miért
hívták II. Józsefet kalapos királynak? – tette fel a lehető
legegyszerűbb ismétlőkérdést a dementor, immár harmadszor.
– Mert biztos szívesebben viselt kalapot, mint sapkát –
jegyezte meg Szabika.
– Edina? Osztozol Szabolcs elégtelent eredményező
szellemeskedésében?
Edina még nem tudta, osztozik-e, ugyanis a pad alatt épp egy
Bravo magazint olvasott.
Bujdosóné idegtépően lassú léptekkel sétált felé.
– Méltányolom, hogy rákaptál az olvasásra. Sose késő
megtanulni. De az én órámon velem oltsd a tudásszomjadat, ne a
könyvekkel! Gondolom, történelmi forrásmunka. Szabad?
A tanárnő két ujja közé csippentette az újságot, mintha valami
szemetet fogna meg, és színtelen hangon olvasni kezdte a
címlapsztorit.
– „Justin Bieber szakított Selena Gomezzel. Túl jó vagyok
Selenához – nyilatkozta Justin.” Megtudhatnám, ki ez a
hímsoviniszta Bieber?
– Nagyon ari – sietett a válasszal Móni.
Bujdosóné felhúzta az egyik szemöldökét.
– Nagyon ari micsoda?
– Énekes.
– Meg tetszene nézni, mikori az az újság? – bátorodott fel
Fanni is. – Ezt a hírt én már vagy három hónapja olvastam a neten
az Unatkozó Tiniknek oldalán.
– Ezt nem kétlem, Fannikám. Éppen ezért feladom a
szöveggyűjteményből a kalapos királyról szóló fejezetet. A 36.-tól a
45. oldalig. Házi dolgozat unatkozó tiniknek. A bizonytalan korú
újságot elkobzom, és Edina lesz szíves óra után az igazgatóhelyettesi
irodába fáradni velem és ezzel a Bieberrel.

Bujdosóné irodájában minden az élére volt állítva: a dossziék, a

könyvek, az évfolyamonként szabályos kupacokba rendezett
röpdolgozatok. Az íróasztalon egy szerencsétlen fikusz haldoklott.
– Pokollá tudom tenni az életed, Edina, és ez még csak nem is
kerül erőfeszítésembe – kezdte a dementor, miután becsukódott
mögöttük az ajtó. – Tehát: átadod-e nekem Hanna naplóját, vagy
nem?
– De nekem semmi közöm ahhoz a hülye Hannához, tanárnő!
Utáltuk egymást – magyarázta Edina. – És különben sem napló.
Bujdosóné meglepetten húzta fel a szemöldökét.
– Hanem?
– Csak összefirkál mindenféle hülyeséget, mintha vele
történne. Feltűnősködésből. Nagyon uncsi…
– Azt majd én eldöntőm, hogy uncsi vagy nem uncsi. Hol van?
– Nem mondhatom meg. Nem tetszik tudni, hogy ezek mire
képesek… A Tibi meg a Szabolcs meg a Bulcsú… Azzal fenyegettek,
hogy megsemmisítenek, ha elárulom őket – mentegetőzött sírós
hangon Edina.
– Valóban nem tudom, hogy a Tibi mire képes, de azt igen,
hogy én mire vagyok képes – közölte Búné színtelen hangon. – El
tudsz képzelni egy olyan világot, kedvesem, amikor minden órán
felelsz?! Folyamatosan számot kell adnod a tudásodról, amiről
mindketten tudjuk, hogy mákszemnyi… a legjobb esetben… aztán
bukás, egész nyáron tanulás, pótvizsga, bukás, évismétlés… és máris
a Lukács Szandra osztályában találod magad.
Edina gyomra összerándult. A hetedikes Lukács Szandra olyan
volt neki, mint Bulcsúnak Ervin.
– Akkor, ugye megszerzed nekem a könyvet? – Bujdosóné
szája félelmetes mosolyra húzódott.
Edina némán bólintott.

Már több mint tizenöt értékes perc telt el a matekórából azzal,

hogy Tibi hümmögve fixírozta a táblára felírt másodfokú egyenletet,
amikor Géza bá végre megszólalt:
– Tibor, az én türelmem határtalan, de az az egyenlet nem fog
magától megoldódni. Hipnotizálod még egy kicsit, vagy hívjak ki
valaki mást?
A delikvens azonban makacsul rázta a fejét, és nem adta fel.
Homlokáról ömlött a víz, arca fájdalmas grimaszba torzult, ami nála
a koncentráció jele volt.
– Nem, mindjárt meglesz… – nyögte. Nem vihet haza egy karót
éppen ma, amikor Vali néni ennyire jó fej volt.
– Jó. Akkor fussunk neki még egyszer! – sóhajtott az
osztályfőnök. – Törtet törttel hogy osztunk?
– Törtet törttel úgy osztunk, hogy a… azzal a…
– A reciprokával szorozzuk! – súgta Bulcsú.
Géza bá felkapta a fejét.
– Jól hallom, hogy Bulcsú is felelni akar?
Bulcsú nem akart felelni, de az osztályfőnök ennek ellenére
kihívta a már vagy negyedórája izzadó Tibi mellé. Ebben a
pillanatban kopogtak.
– Igen, tessék! – kiáltott Géza bá.
A résnyire nyitott ajtón Ervin dugta be jól fésült fejét.
– Jó napot kívánok! – köszönt lihegve, mint aki vagy
háromemeletnyit futott. – A Bujdosóné tanárnő küldött.
– Milyen ügyben?
– Azt nem mondta, csak hogy azonnal menjek fel az
igazgatóiba és vigyem a többieket is.
– Úgymint?
– Tibort meg Bulcsút.
Géza bá egyenként végigmérte a fiúkat.
 – Á, megint a toalettkülönítmény! Ezúttal mit követtetek el?
– Semmit – sietett a válasszal Bulcsú.
– Tökre semmit – erősítette meg Tibi.
– Akkor sajnálom, Ervin, a delikvensek épp felelnek, majd
felmennek óra után – közölte Géza bá szigorúan.
Ervin azonban folytatta.
– De a tanárnő azt mondta, nagyon fontos… hogy életbevágó…
és hogy… kapcsolatos a nyomozással.
Az osztályfőnök meghökkent, de nem akadékoskodott tovább.
A toalettkülönítmény fél perc múlva már az igazgatói iroda felé
tartott.

– Kösz, Ervin, asszem, megúsztam egy karót – sóhajtott fel

Tibi megkönnyebbülten. Új, kék Nike cipőjében úgy érezte, szinte
repül lefelé a lépcsőn.
– Mert tök süket vagy! Soha többé nem súgok neked! –
jegyezte meg Bulcsú.
– Azért nem hallottam, mert motyogtál! – csattant fel Tihi. –
Ha már súgsz, súgjál normálisan!
– Hogy normálisan? Telepatikusan is próbáltam, de azt se
hallottad, mert evolúciósán fejletlen vagy!

Az igazgatói irodában Bujdosóné várta őket… és még valaki.

Király Zsolt nyomozó főhadnagy elmaradhatatlan ballonkabátjában
kényelmesen hátradőlt egy piros forgófotelben, és fürkésző szemével
a fiúkra nézett.
– Üdvözlöm a tisztelt társaságot! Ezúttal nem ússzátok meg,
barátaim!
A srácok tanácstalanul néztek össze. Itt a vége – gondolta
Bulcsú, és felkészült a legrosszabbra. Dementor plusz Rex felügyelő
egyenlő game over.
Legnagyobb meglepetésére a dementor ezúttal mégsem az ő
lelküket szívta ki, hanem a főhadnagyét.
– A tanítványaim egytől egyig becsületes, feddhetetlen diákok
– jelentette ki Búné. – Ha a birtokukban lenne az a bizonyos tárgy,
már átadták volna. Igaz, fiúk?
– Ööö… milyen tárgy?
 – Kiváló kérdés, Tibor! Milyen tárgyat is keresünk, főhadnagy
úr? – pillantott a dementor az áldozatára.
– Azt még mi sem tudjuk pontosan, de biztos vagyok benne,
hogy… – magyarázta a nyomozó, ám Bujdosóné jeges pillantása
beléfojtotta a szót.
– Biztos benne, hogy a gyerekek rejtegetnek valamit, amiről
senki sem tudja, hogy micsoda?
– Azt reméltem, a fiúk majd megmondják.
Búné a gyerekekre szegezte a tekintetét, és Bulcsú meglepetten
tapasztalta, hogy ezúttal nincs benne semmi dementoros. Szinte
kedvesen nézett.
– Rejtegettek valami titokzatos tárgyat a főhadnagy úr elől?
A fiúk a fejüket rázták.
– Hazudnak. Tudjuk, hogy ellopták az egri Érseki Palotából! –
Rex felügyelő most vesztette el a türelmét. Vele aztán nem fognak itt
szórakozni!
Bujdosóné felállt és fenyegetően közelebb lépett. A szeme olyan
volt, mint a jéghideg acél.
– Főhadnagy úr, fogalmam sincs, mire céloz. Én ezután is
minden segítséget megadok a nyomozáshoz, de tűrhetetlennek
tartom, hogy a diákjaimat hazugnak és tolvajnak nevezze, és
mindenféle abszurd vádak miatt elrángassa őket a tanóráról!
Elképzelni sem tudom, mit keres ilyen megszállottan, de ez itt egy
oktatási intézmény! Jöjjön vissza akkor, ha bizonyítékai is lesznek!
Néhány percig farkasszemet néztek, de ebben a harcmodorban
Bujdosóné verhetetlen volt. A vadászkopó vesztesként hagyta el a
terepet.
– Visszajövök! – ígérte, és becsapta maga után az ajtót.
A fiúk fellélegeztek, Búné viszont összeroskadt. Leült az asztal
sarkára, nagyon sóhajtott, és könnyes szemmel meredt a gyerekekre.
– Nem bírom tovább! Eddig falaztam nektek, hazudtam a
rendőrségnek, viaskodtam a lelkiismeretemmel…
Bulcsúék elkerekedett szemel bámultak rá.
– Tudom, hogy nálatok van Hanna naplója. És ami rosszabb: ő
is tudja.
– De tanárnő, a rendőrség még azt se derítette ki, hogy napló…
– vetette közbe Ervin.
– Nem a rendőrségre céloztam.
– A Felemásszemű? – bukott ki Tibiből.
 Bujdosóné bólintott, és hátranyúlt az asztalra egy pohár vízért.
Bulcsú figyelmét nem kerülte el, hogy remeg a keze.
– Az az ember zsarol engem. Azzal fenyegetőzik, hogy bántani
fog, ha nem szerzem meg… Tibi, te tudod, mire képes! Egy bűnöző!
Egy szörnyeteg! Fiúk! Kérlek, segítsetek nekem! Adjátok oda a
naplót!
– Nincs itt nálunk – közölte Bulcsú szenvtelenül.
– Nem is merek belegondolni, mi lett volna, ha a rendőrség
kezébe kerül… az a rettenetes ember rajtam állt volna bosszút…. ki
tudja, talán már halott lennék… Meg kell értenetek engem, fiúk… én
igazán aggódom Hannáért… De itt most már az én életem is
veszélyben van…
Bulcsú lopva megcsípte magát, nem álmodik-e. Habár az elé
táruló látvány annyira abszurd volt, amilyet álmodni se lehet: a
dementor az asztalán ült és keservesen zokogott.
Ervin odanyújtott egy csomag papír zsebkendőt.
– Ne tessék aggódni! Segítünk a tanárnőnek – mondta a
többiek nevében is.
Búné felpillantott.
– Köszönöm, fiúk! Tudtam, hogy rátok számíthatok.

Informatikaórán Zsófit is tájékoztatták a történtekről cseten.

Zsófi Ugye, nem vettétek be ezt a műsort? :-P

Ervin Nem műsor volt. Tényleg sírt.
Tibi És tényleg zsarolja a Felemásszemű.
Zsófi ?
Bulcsú Láttuk.
Zsófi ???
Tibi A suli előtt várt rá egy fekete kocsiban. Tutira ő volt,
megismertem.
Zsófi És mit csinált?
Ervin A tanárnő elindult gyalog, ő meg a kocsival követte.
Aztán a sarkon elé került, kiszállt, és elállta az útját.
A tanárnő csak rázta a fejét, aztán felénk nézett,
mintha segítséget kérne.
Tibi De a Felemásszemű betuszkolta a kocsiba. Majdnem
 meg is ütötte. Muszáj segítenünk neki!

Zsófi sokáig nem válaszolt. Bűzlik ez az egész – gondolta.

Zsófi Én akkor sem bízom benne. És a napló különben

sem kerülhet a Felemásszeműhöz, ezt ti se
gondoljátok komolyan, ugye?

Edina már másnap megtapasztalhatta, milyen az a világ,

amelyről Bujdosóné beszélt.
– Osztály, vigyázz, dementor közeledik! Gyerekek, ezt nem
fogjátok elhinni! Monoklis dementor! – jelentette Szabi, az önjelölt
ajtónálló.
– Mi van? – kapta fel a fejét Tibi és Bulcsú egyszerre.
– Egy bazi nagy kék folt van a szeme alatt! Barátaim, van isten!
Bujdosóné ekkor lépett be a terembe. Az osztályra síri csend
borult.
– Nagyon boldog vagyok, Szabolcs, hogy spirituális
felismeréseidet megosztod az osztállyal, de most, ha rám hallgatsz,
leülsz. Mégpedig a villámnál sebesebben – mondta halkan.
Edina ekkor viharzott be a terembe, szokás szerint késve.
– Elnézést! – hadarta, és leült a helyére.
Bujdosóné vérfagyasztó tekintettel nézett rá.
– Edina, megosztanád velünk ennek az ismeretlen
protokollnak a szabályait?
– Tessék?
– Elárulnád, melyik kultúrkörben köszönünk úgy, hogy
„Elnézést!”?
– Ja… én csak… mert elkéstem… – dadogta a lány.

– Értem – bólintott Bujdosóné halálos nyugalommal. – És

hoztál nekem valamit?
– Én… nem igazán.
– Aha. Sebaj. Ha mindenki kényelmesen elhelyezkedett, talán
meg is kezdhetnénk az órát. Egy kellemes beszélgetésre gondolok
most, amit, nézzük csak, kivel is fogok folytatni… Edina.
– Tudtam! – nyögte Edina kétségbeesetten.
– Remek! Akkor ezek szerint készültél is rá. A kérdésköröd a
következő: II. József és a rendeleti kormányzás.

Edina természetesen semmit sem tudott a rendeleti

kormányzásról, Bujdosóné mégis majdnem egész órán feleltette a
kettesért, amit végül mégsem kapott meg. A dementor kéjes
mosollyal írta be a naplóba az elégtelent.
– Harminchét perc, huszonnégy másodperc! – rikkantotta
Szabi, amikor a lány megtörten és könnyek között végre lerogyhatott
a helyére. – Új rekord!

A Felemásszemű felbukkanása, a nyomozó csökönyössége és

Bujdosóné monoklija óvatosságra intette a csapatot. Úgy döntöttek,
aznap inkább kihagyják a délutáni olvasást, ezért Tibi hamarabb ért
haza. Az előszobában gyanús félhomály és füstölőszag fogadta, majd
velőtrázó sikítást hallott a nappaliból. Egyértelműen Vali néni
hangja volt.
Tibi ereiben megfagyott a vér. Betörők támadták volna meg a
nagyanyját? Vagy – ami még rosszabb – újra felbukkant a
Felemásszemű? Nem sokat gondolkozott: felkapott egy esernyőt és a
legrosszabb eshetőségre is felkészülve rontott be a szobába.

Vali néni a nappali közepén állt csukott szemmel, átszellemült

arccal, és fura kortárstánc-mozdulatokkal kísérve nyöszörgött és
kántált valamit. A fején tarka cigány kendő, kezében a kínaiban
vásárolt jósgömb. A konyhaszéken egy sápadt, középkorú nő
kuporgott és a kezét tördelve figyelte az előadást.
– Amikor a Vénusz a sárkány farkába harap, ledől a szikrázó
mennybolt és elérkezik az igazság pillanata! – mormolta Vali néni,
és kinyitotta a szemét.
Tibi néhány percig földbe gyökerezett lábbal figyelte, majd
kisétált az előszobába, és visszatette az esernyőt a helyére.
 – Ez meg mi volt? – kérdezte később, miután a vendég
távozott.
– Semmi, kisfiam. Pénzt keresek – vonta meg a vállát Vali
néni.
– Nem is vagy igazi jósnő!
– De még lehetek. Az ember először tényleg csak összevissza
halandzsázik, mert nem lát semmit. De amikor itt volt annak a
szerencsétlen kislánynak az édesanyja… egyszer csak felkapcsolták a
fejemben a villanyt.
Vali néni olyan átszellemülten nézett, mint aki mindjárt megint
transzba esik. Tibi komolyan fontolóra vette, hogy mentőt hív.
– Tudod, kisfiam, én kezdem azt hinni, hogy megvan nekem
ehhez a képességem… – folytatta a nagyanyja ábrándosan, miközben
fél kézzel elkapta a vázából előmászó, egyáltalán nem idomított
szürke csatornapatkányt, így derült fény Vali néni rejtélyes
kézsérülésének titkára és a kék Nike cipő eredetére egyetlen este
alatt.

Zsófi elképzelte Vali nénit transzban, és nem tudott nem

nevetni.
– Egyáltalán nem vicces! A nagyanyám egy kamu jósnő –
morogta Tibi, de közben arra gondolt, mennyire szép ez a lány,
amikor jó kedve van. Jó volna többször is megnevettetni.
Álmodozásából bejövő hívás pruttyanása zökkentette ki: Ervin
volt a vonalban. Zsófi jól látta, hogy mögötte a kanapén Edina zokog.
– Azonnal ki kell találnunk valamit! – hadarta a pedálgép, de
még be se fejezte a mondatot, Edina máris teli torokból rázendített.
– Én ezt nem bírom tovább! Cica, mondd meg nekik, csinálj
valamit! Adjátok oda azt a hülye könyvet Búnénak!
Ervin elkínzott arccal nézett a kamerába.
– Ha ez így megy tovább, be fog szakadni a dobhártyám. Vagy
Edina meg fog ölni.
– Akkor legalább mindkettőtöktől megszabadulunk –
állapította meg Bulcsú, aki most kapcsolódott be a
konferenciabeszélgetésbe.
Zsófi érdeklődve szemlélte az osztott képernyőt. A bal felső
sarokban a haldokló Ervin visító barátnőjével, mellette a dalek,
háttérben egy birodalmi rohamosztagossal, alul ő maga az új, bordó
felsőjében, mellette pedig Tibi, mögötte a cigány kendőben
négykézláb rohangáló Vali nénivel.
– Tibikém, nem láttad a patkányt? – kérdezte a kamu jósnő,
majd kitűnt a képből.
És ebben a percben mintha Zsófi fejében is felkapcsolták volna
a villanyt.

– Kamu napló! Ez a megoldás! – kiáltotta vidáman. Az osztott

képernyő többi kockájából négy értetlen szempár meredt rá.
– Muszáj odaadnotok Bujdosónénak a naplót, mert egyrészt
bántani fogja Edinát, másrészt őt bántja a Felemásszemű –
összegezte Zsófi az eddigieket.
– Az ki? – pislogott Edina, de Ervin leintette.
– Hosszú!
– De miért adnátok oda az igazit? Adjatok neki egy kamu
naplót!
Bulcsú kezdte először kapiskálni a tervet.
– Így Bujdosóné is ki van segítve, de a Felemásszemű sem jut
információhoz! Hamis nyomra vezetjük őket!
– Pontosan, kecske és káposzta – bólogatott Zsófi.
– A papír hitelesítési eljárását megoldom – ajánlotta a dalek.
Zsófi diadalmasan vigyorgott.
– Akkor már csak az a kérdés, ki írja?
– Aki kérdezi! – felelték a fiúk kórusban.
Bulcsú ezután összekapott Ervinnel a kétszáz éves papír
készítésének lehetőségein, Zsófi pedig azt magyarázta Tibinek, hogy
a hitelesség miatt sok mindent meg kell tartani az eredetiből.
Mindenki egyszerre beszélt, csak Edina ült a kanapén és bámult
maga elé néma csendben. Nagyon erősen gondolkodott, majd
feltette a kérdést:
– Hogyhogy napló?
Zsófi és a fiúk egyszerre hallgattak el.
– Akkor most… Hanna tényleg a múltban van? És nem is jön
vissza soha többé?
– Hát… nem – nyögte ki Ervin alig hallhatóan.
Barátnője boldog visítással ugrott a nyakába.
– Kirááááááály!
 [14] Mozart
Zsófi egész délelőtt a billentyűzetet verte: a hamis naplón
dolgozott. Ezerszer átírta, meghúzta, újraszerkesztette, és úgy érezte,
a végeredmény igazán zseniális lett. Alig várta, hogy vége legyen az
iskolának és a többieknek is felolvashassa.

Remélem, most azok olvassák ezeket a sorokat, akiknek szántam. Ha igen,

akkor: Helló, Tibi – helló, Zsófi! De nagy tételben mernék fogadni, hogy Bulcsú is
ott van. Szóval: Helló, Dalek!

– Ez eddig ugyanaz! – jegyezte meg Ervin.

– Ami jó, azt átvettem a Hannáéból. Minél kevesebbet
változtatok, annál hitelesebb a hamisítás – magyarázta Zsófi.
– Hiteles hamisítás: oximoron.
– Dugulj már el! – intette le a pedálgépet Bulcsú.

Sokat gondolkodtam, hogy vajon hogy tudnék nektek üzenni innen. Aztán
rájöttem, hogy olyan dolgokon kell üzenni, amik még háromezer év múlva is ott
lesznek.

– Háromezer év? Nem kétszázról volt szó? – ráncolta a

homlokát Ervin.
Bulcsú úgy nézett rá, mint valami különös állatra.
– Galaktikus időben nincs különbség. Kétszáz vagy háromezer
az de facto tök mindegy.
 Ekkor viharzott be a gépterembe Edina.
– Bocsi, bocsi, sokat késtem?!
– Ááááááááá, inkább keveset – morogta a dalek.
– Hol tartunk?
– Épp landol az időgép háromezer évvel ezelőtt – tájékoztatta a
lányt Zsófi.
Edina szeme elkerekedett.
– Mi?! Háromezer éve?! De hát akkor itt még ősemberek
mászkáltak!
– Ez most nem érdekes. Ugyanis Hanna nem ezen a helyen
landolt.
– Hanem?
– Egy másik bolygón?! Kérlek, mondd, hogy egy másik
bolygón! – csillant fel Bulcsú szeme.
Zsófi titokzatosan mosolygott.
– Nem, de legalábbis egy másik kontinensen.

Nem emlékszem az utazásra. Az utolsó kép, ami megmaradt, hogy

behúzom a mattot a sakktáblán, aztán minden elsötétül. Talán nem egészen a terv
szerint landoltunk, vagy meghibásodott valami alkatrész, nem tudom, de kis híján
ránk omlott a tárna. Valószínűleg elvesztettem az eszméletemet, mert csak
foszlányokra emlékszem.
Vízcseppek potyogását hallottam, és Sándor hangját, amint kétségbeesetten
szólongat:
– Hannácska, nézzen rám! Lát engem? Keressünk egy kijáratot!
Valahogy sikerült talpra állnom. Az aknában tök sötét volt, csak oldalról
szűrődött be valami fény. Elindultunk arrafelé. A jobb lábam nagyon fájt, úgyhogy
teljes súlyommal Sándorra támaszkodtam. Szegény öreg épp eleget bénázott a
járógéppel, és most még én is ott voltam nehezéknek. Átkínlódtuk magunkat a
szűk átjárón, és kijutottunk a fényre. A nap olyan erősen tűzött, hogy úgy éreztem,
mintha jobbról-balról pofon vágna valaki. A hőségtől és a fénytől percekig nem
tudtam kinyitni a szemem. Aztán végül… mégis. Valami magaslaton álltunk. Körös-
körül, amerre a szem ellát: homok. Végtelen sivatag. És amin állunk: egy piramis.

– Ne már, Egyiptom! – fintorgott Ervin.

Edina nem értette, mi a baja.
– Miért?! Nekem adja.
 – Ez tényleg kicsit meredek, Zsófi! Bujdosóné nem fogja
beszopni – szólt közbe Tibi is.
Zsófi szeme dühöset villant. Az ő szövegét csak ne kritizálja
senki. Még Tibi se.
– Miért nem? Mária Terézia korát jobban elhinné?
– Abszolút egyetértek! Galaktikus időben mérve… –
magyarázta Bulcsú, de Ervin közbevágott.
– Jó, ezt most hagyjuk! De miért Egyiptom? Van valami
különös indokod rá?
Zsófi megvonta a vállát. Egyszer régen nagyon szeretett volna
régész lenni, persze csak a balett-táncos és a nyomozó után. De ezt
senkinek nem kell tudnia. Meg már különben is mindegy.
– Hamis nyom. Minél messzebb térben és időben.
– Mondjuk akkor inkább az Endor vagy a Skaro – vetette fel
Bulcsú, de letorkolták.

Pontosabban egy félig kész piramis. Egy csomó ágyékkötős rabszolga

sürgölődött a lentebbi szinteken, iszonyú méretű faragott sziklákat görgettek
egymás mellé rakott fatörzseken, miközben kigyúrt munkafelügyelők ütötték őket
botokkal és korbáccsal…

– Nem lehetne inkább Asterix és Obelix-es? – szólt közbe

Szabika. – Csak mert akkor beszélhetnének rímben.

Hanna és a piramis,
Most történik? Dehogyis!
Háromezer éve…

– Lapátra leszel téve! – emelte fel a kezét Tibi.

Szabika értett a szóból és eldugult.

Elindultunk. Nem volt egyszerű lefelé szambáznunk a másfél méter magas

lépcsőkön. Odalenn meghallhatták a járógép csörömpölését, mert felnéztek és ujjal
mutogattak ránk, majd kiabálni kezdtek egymásnak. Pillanatok alatt iszonyú
zűrzavar támadt, a munkafelügyelők hiába suhogtatták a korbácsukat, attól csak
még nagyobb lett a káosz. Ekkor Sándor megállt az egyik szikla tetején,
kiterjesztette a karjait, és elüvöltötte magát.
– Ne féljetek, barátaim, békével jöttünk! Sándor vagyok a Mozsár utcából.
És ekkor fantasztikus dolog történt. A rabszolgák és a munkafelügyelők egy
emberként leborultak előttünk, a homlokukkal a földet verték, és közben áhítatosan
kántáltak.

Szabika nem tudta magába fojtani a lelkesedését.

– Istennek nézik őket! Baromi jó! Miben is van ez?
– Kábé mindenben – jegyezte meg Ervin flegmán. – Ezt
Bujdosóné nem fogja bevenni.
– Neeeem, szerintem ez tökre karmolhatós! – kotyogott bele
Edina is. – Ervin, ne legyél már rossz fej!
Zsófit hidegen hagyta a pedálgép meg a cica véleménye. Csak
egyvalakié számított.
– Tibi, szerinted?
– Nem tudom… Tetszik meg minden… csak nem tudom,
mennyire hihető – a fiú érezte, hogy megint fülig vörösödött, és
utálta magát ezért.
– Az időutazás mennyire hihető?! Ha azt elhiszik, onnan már
minden sima – érvelt Zsófi.
– Igen, de… mondjuk, a „Sándor vagyok a Mozsár utcából” az
egy kicsit soknak tűnik.
– Jó, akkor a Mozsár utcát kihúzom – sóhajtott Zsófi.
– Kiterjeszti a karjait, és azt üvölti: Sándor vagyok! Szerintem
ez zsír – kuncogott Szabika.
Egyedül Pedál Ervin akadékoskodott tovább.
– Oké, akkor legyen ez, de ki fogja leírni az álnaplóba?
Mármint a Bulcsú-féle korabeli tintával és Hanna kézírásával.
Tibi Szabikára nézett.
– A majom gyerek tök jól hamisít aláírást. Mindig ő írja alá az
igazolatlanjaimat.
– De csajos írást nem tudok! Marad Zsófi és Edina – passzolta
át a feladatot a megszólított.
Bulcsú eltöprengett.
– Zsófi nem lehet, túl veszélyes lenne postán küldözgetni a
tintát meg a papírt. Szóval – bármennyire fáj – Edina maradt!
Habár nem tudom, Bujdosóné be fogja-e venni, hogy Hanna
elipszilonnal írja a muszájt és két gy-vel az egyet…
A lány a hitelesített tintánál elvesztette a fonalat, de a nevére
felkapta a fejét.
– Mi?!
– Be kéne másolnod Zsófi meséjét a naplóba. Lehetőleg Hanna
betűivel. Menni fog? – magyarázta Ervin.
– Nem fog menni, mert nem akarom, hogy menjen! Nem
fogom a drágalátos kis Hannácskádnak a sztorijait körmölni, csak
mert te meg ti annyira odavagytok érte! – hisztizett a lány.
– De hát, cica, pont nem erről van szó! A Bujdosónét akarjuk
dezinformálni! – Ervin már megtanulta, hogy csak akkor megy át az
információ, ha lassan és türelmesen, mindvégig a barátnője szemébe
nézve beszél. – Ha a tanárok megtudják, hogy hol van Hanna, akkor
érte mennek és visszahozzák.
Bulcsúék ritka pillanatnak lehettek szemtanúi: Edina
szemében a felismerés fénye gyulladt.
– Az más! Miért nem ezzel kezdtétek? Hol az a napló, mit kell
írni?

Rogyák Mária a legendássá vált Quimby-óra óta határozottan

érdeklődni kezdett a kortárs magyar könnyűzene iránt. Gézával
egyszer még Kiscsillag-koncerten is voltak, bár a férfi végig
fintorgott, hogy azért ez a Kispálnak a nyomába se ér. Máriának még
így is tetszett, bár az utóbbi időben inkább Péterfy Borit hallgatott.
Különösen a Téged nem című számot, különösen, mióta szakítottak.
– Már ha egyáltalán jártunk valaha – gondolta epésen, és
maximum hangerőre állította az angolosoktól kölcsönvett magnót. A
tanárit betöltötte a zene, Rogyák pedig nekilátott kijavítani a 8. B
Kölcsey-dolgozatait.
Odakint már sötét volt, amikor az utolsóra is ráírta a
kegyelemkettest.
– Szeretem azt a nőőőt, aki melletted lettem, az eleven hajnali
fényt, mikor éééébred a nap, de TÉGED NEM! – dúdolta a
magnóval aznap körülbelül tizenötödször, és komolyan
elgondolkozott, hogy felmászik a szemét Géza asztalára, és teljes
erőből ugrál rajta egyet…
Ám ebben a pillanatban kopogtak.
 Rogyák ijedten kikapcsolta a zenét és megigazította a haját. El
nem tudta képzelni, ki lehet az ilyenkor. Csak ne Bujdosóné, ne
Bujdosóné, ne Bujdosóné… – fohászkodott.
Aggodalma szerencsére alaptalannak bizonyult. Az ajtóban egy
ismeretlen, középkorú férfi állt.
– Kezét csókolom! Siklósi Ferenc vagyok, Edina édesapja –
mutatkozott be az idegen. – Megmondom őszintén, a lányom nem
tud arról, hogy most itt vagyok. Remélem, ez köztünk is marad.
Rogyák hellyel kínálta a vendéget.
– Miről van szó? – kérdezte kedvesen.
– A szülői aggodalom hozott ide. Edina nagyon megváltozott.
Mindig vidám és sugárzó kedélye most… elborult. Szomorú,
szorongó, kialvatlan. És az a gyanúm, hogy mindennek az a könyv az
oka.
– Milyen könyv? – Rogyáknak fogalma sem volt, miről beszél
az aggódó apa.
– Amit ön volt szíves elvenni tőle magyarórán.
A tanárnő, ha lehet, még furcsábban nézett rá. Valóban
különös és ritka dolog Edinát olvasni látni, de hogy miért érdekel ez
a dolog mindenkit ennyire…
Az aggódó apa folytatta:
– Edina tett bizonyos célzásokat a könyv tartalmára
vonatkozólag. Mindebből sejteni vélem, hogy a könyv kapcsolatos
azzal az eltűnt kislánnyal.
Rogyák kezéből kiesett a Rotring ceruza, amit eddig
szórakozottan nyomogatott.
– Mármint Hannával? – kérdezte riadtan.
A férfi bólintott.
– Igen, azt hiszem, úgy hívják. Úgy gondolom, ez izgatta fel
annyira a lányomat. Edina fél.
– De mitől?
– Ez szeretném magától megtudni!
A férfi felpattant a székről, és az asztalra támaszkodott. Rogyák
ijedten hőkölt hátra.
– De hát honnan tudjam?
– Nyilván onnan, hogy maga is olvasta!
– Mit?
– Ugyan már, tanárnő! Maga sem gondolhatja komolyan, hogy
én ezt most elhiszem! Ott volt magánál egy teljes napig az a napló…
 A tanárnő most már igazán egy szót sem értett. Edina pad alatt
olvasott könyve egy napló?
– Kinek a naplója?
– Ne játssza itt az ártatlant, pontosan tudja, hogy kié! Kalász
Hanna naplója! – a férfi már kiabált. – Mi folyik ebben az
iskolában? Gyerekek tűnnek el, aztán eltűnt gyerekek naplójával
sokkolják a többi diákot?! Mi van benne? Mi borította ki ennyire
Edinát?
Edina apja durván megragadta a tanárnő karját és a háta mögé
csavarta. Rogyák felsikoltott a fájdalomtól.
Ekkor kinyílt a tanári ajtaja, és Géza bá nézett be rajta.
Hallotta, hogy valaki kiabál, és gondolta, ellenőrzi, minden rendben
van-e… ám erre a látványra a legkevésbé sem számított. Mária a
tanári szoba egyik asztalára borult, miközben egy ismeretlen férfi
szorosan átölelte…

Úgy érezte, ez jóval több, mint amit el tud viselni, ezért

lesütötte a szemét, és szégyenkezve kifordult az ajtón.
– Géza! Gyere vissza! Segíts! – kiáltotta Mária.
A tornatanár mély levegőt vett és visszafordult.
– Talán be akar mutatni a barátjának? – kérdezte keserűen.
Mária kiszabadította magát a férfi öleléséből és odafutott
hozzá. A haja zilált volt, a ruhája gyűrött. Egyértelmű – gondolta
Géza bá.
– Félreérted – szűrte a fogai között Rogyák. – Az úr Edina
édesapja.
A férfi megigazította a nyakkendőjét, és kezet nyújtott Géza
bának.
– Siklósi Ferenc. Üdvözlöm.
Valahonnan tényleg ismerős – gondolta az osztályfőnök. De
egész biztos nem szülői értekezletről. Nem gyakran találkozott Edina
apjával, de meg mert volna esküdni, hogy alacsony és köpcös…
sokkal alacsonyabb, mint ez a fickó.
– Örömmel látom, hogy már jó a lába! – jegyezte meg Géza bá.
– A lábam? – Edina apja zavartan ráncolta a homlokát.
– Ilyen hamar levették a gipszet? – érdeklődött tovább az
osztályfőnök.
– Miért, mi történt? – kérdezte Rogyák.
 Az aggódó apa némán pislogott, mint hal a szatyorban.
– Baleset – segítette ki Géza bá. – Ló.
– Igen! Leestem a lóról – kapott a témán a férfi.
Az osztályfőnök azonban nem tágított:
– Mármint lóerők, nem? Edina azt mondta, hogy motorbaleset.
– Igen… azt mondtam neki. De valójában lovaglás közben…
ütköztem egy motorral.
– Ausztráliában?
– Mi?
– Edina azt mondta, hogy az apja fél évre kiment Ausztráliába
dolgozni. Márciusban jön haza.
A tanárira súlyos csend telepedett. Géza bá farkasszemet nézett
az ismeretlen férfival, aki nyilvánvalóan nem lehetett Edina apja.
Csak most vette észre, milyen furcsa a szeme: az egyik barna, a
másik zöld.
– Ki maga? – kérdezte egy gladiátor keménységével.
A Felemásszemű állta a pillantását. Tudta, hogy lebukott, és
már nem is próbált játszani. Halk, fenyegető hangon mondta:
– Én az vagyok, aki magának nagyon sok kellemetlenséget tud
okozni… Géza bácsi! Mindent tudok magáról. Hogy hova szokott
járni vásárolni, milyen újságokat olvas, milyen honlapokat látogat
meg az interneten. Biztos örülne a barátnője, ha elmondanám neki…
Géza bá itt önkéntelenül is közbevágott:
– Miféle barátnőm?!
– Pont ezt akartam kérdezni: milyen barátnőd?! – kontrázott
Rogyák.
– Ó, nagyszerű, nagyon jól csinálják! – tapsolt a
Felemásszemű. – De kár a gőzért! Egy halom kompromittáló fotó
van a birtokomban magukról, és ha az iskolavezetés kezébe
kerülnek, akkor maguk ketten repülnek innen, mint egy igazi
gerlepár!
– Mit akar? – kérdezte Géza bá nyersen.
– Na, ez már egy jó kérdés! Tudtam, hogy mi, férfiak előbb-
utóbb megértjük egymást! Kalász Hanna naplóját akarom, ami egy
egész napig a barátnője birtokában volt.
Géza bá úgy érezte, le kell ülnie, vagy menten szívinfarktust
kap.
– Mária, igaz ez?
Rogyák sírós szemmel nézett rá, és a kezét tördelte.
 – Nem tudom… Tényleg elvettem Edinától egy könyvet, de
aztán vissza is adtam. És most ez az ember azt állítja, hogy Hanna
naplója volt… amiből kiderülhet, hogy hol van… De esküszöm, nem
olvastam bele!
Géza bával nagyot fordult a tanári. Hirtelen minden kicsi lett
és lényegtelen, a zsarolás, a Felemásszemű férfi, minden… Egyetlen
egy kérdés számított csupán:
– Mária… ha olvasta… ha tudja… könyörgöm, mondja el! Hol
van Hanna?!

Hanna – kétszázötven kilométerrel arrébb és kétszázhuszonegy

évvel korábban – épp a bécsi Freihaus Theater művészbejárója előtt
állt.
Miután Sándor és Metzler napokig konspiráltak a külvárosi
csótányos-hangyás-tetves menedékházban, úgy döntöttek,
Hannának a biztonsága érdekében álruhába kell bújnia.
– Számtalan remek darab épül az álruhás főhősnő alakjára –
magyarázta lelkesen Metzler, miközben hosszú karjaival összevissza
kalimpált. – Az Ahogy tetszik Rosalindája, a Vízkereszt Violája…
– Mi van? – Hanna modora nem sokat pallérozódott a
külvárosban töltött időszak alatt.
– Színdarabok, Hannácska! Színház van! – ordította Sándor
boldogan. Ezek ketten úgy örültek, mintha feltalálták volna a
spanyolviaszt. – El fogjuk rejteni magácskát, hogy baja ne essen,
mégpedig a Freihaus Theaterben, fiúruhában!
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Hanna.
Két nappal később mégis ott állt a művészbejáró előtt, bő
ingben és bokáján harangozó, barna nadrágban, a fején sapkával.
Azaz nem is ő, hanem Hanno, a suhanc. Még az utolsó előtti
pillanatban is eszébe jutott, hogy elmenekül, nem csinálja ezt a
hülyeséget, de Sándor végül szelíden betaszigálta az ajtón.

A színház leginkább diliházra hasonlított. Ahogy beléptünk,

az első dolog, amit megláttam, egy bekattant csaj volt, aki a
hajánál fogva ráncigált maga mögött egy cingár kis embert.
 – Hol van Benedict? – üvöltötte a nő magából kikelve. Tornyos
parókája az indulattól félrecsúszott, és most úgy fityegett a fején,
mint valami madarakkal és virágokkal ékített habos torta.
– Az öltözőjében! De hisz mondtam már! – bizonygatta a
cingár.
– Azonnal jöjjön ide! Nélküle egy hang sem jön ki a torkomon!
– visított a habos torta, majd hirtelen ellágyult. Hannának Edina
jutott az eszébe, húsz évvel idősebb és kétszáz évvel korábbi
kiadásban.
– Felmegyek a színpadra és érzem a hátamban a pillantását –
trillázta. – Egyszeriben megtelnek vérrel az ereim. Zubog és árad,
mint valami őrült vallomás, kitelnek a legfelső lágék és nincs többé
lehetetlen! Észrevetted, Kelemen, hogy olyan színűek a szemei, mint
a tenger?
Kelemen zavartan fixírozta a padlót.
– Nem érdeklődtem még közelebbről irántuk.
A hisztérika megint hangulatot váltott, és üvölteni kezdett.
– Hozd ide Benedictet! Azonnal!
Kelemen azonban továbbra sem mozdult.
– Nem lehet. Nem tud most jönni… Pihen!
Edina húsz évvel idősebb klónja megigazította a parókáját,
vérfagyasztó pillantást vetett a szerencsétlenre, majd nagyon lassan
és kimérten azt mondta:
AKKOR ÜZENEM NEKI, HOGY MAJD PIHENÜNK A
SÍRBAN! Lódulj!
A nő elsuhogott, Kelemen pedig remegő térddel rohant el az
ellenkező irányba. Hannának ezúttal Bujdosóné jutott az eszébe.

Egy szűk folyosón mentünk, aztán Sándor megállt egy ajtó

előtt és kopogott. Semmi válasz. Erre benyitott, és csaknem
keresztülesett valamin… vagyis valakin, aki a földön aludt. Először
csak annyit láttam belőle, hogy piros a haja. Amikor
feltápászkodott, kiderült, hogy fiú, és nem csúnya. Tizenhét-
tizennyolc évesnek néztem. Olyan hűvös eleganciával bólintott
Sándornak, mintha egy trón lett volna a feneke alatt, és nem a
padlóról szedte volna magát össze.
 Sándor mélyen meghajolt.
– Meghoztam az új öltöztetőjét, Herr Benedict.
Á, szóval ő az, akinek olyan a szeme, mint a tenger – gondolta
Hanna. Ahogy jobban megnézte a srácot, tényleg határozottan
jóképűnek tűnt. De aztán sajnos megszólalt.
– Ideje volt! – vakkantotta ellenségesen, miközben híresen
szép szemeivel úgy méregette Hannát, mint valami lovat. – Mi a
neved, kölyök?
– Hanna. Vagyis…
– Hanno – sietett a segítségére Sándor –, Hanno a neve.
Rendes kölök, meglátja, és igyekvő is, de még kissé zöld. Ne legyen
túl kemény vele!
– Jó! – vetette oda Benedict. Nem hangzott túl biztatóan.

Sándor szokásához híven lelépett, én meg ott álltam abban a

rendetlen és koszlott öltözőben, amit csak egy mécses világított
meg. És büdös volt. Megint. Senki se figyelmeztetett, hogy a 18.
század így bűzlik.

– Na, mi van, nem tetszik valami? – fordult Hanna felé

újdonsült főnöke.
A lány fintorgott.
– Büdös van.
Benedict teátrálisan körbeszimatolt. Az öltözőasztalkánál
kezdte, az ággyal folytatta, majd a saját hónaljánál állapodott meg.
– Igazad van. És alighanem én bűzlök. Hozz vizet!
Hanna tanácstalanul állt.
– Honnan?
– A kútról, honnan?! Nagy ég!
– És miben?
Benedict a fejéhez kapott, és eljátszotta a nagyhalált.
– Ott a kanna! Téged honnan szalajtottak?
Tökre összeillenek a hisztérikus csajjal – állapította meg
Hanna kuncogva.

Rendesen leizzadtam, mire megtaláltam az utat az udvarra

abban a labirintusban. És persze sehol egy csap! Én még soha nem
húztam kútból vizet. Szerencsére a vödörben volt egy kis maradék
víz, azt a kannába öntöttem. De a hisztis baromnak persze nem
volt elég:
– Nem azt mondtam, hogy egy pohár vizet hozzál! Mosakodni
akarok, nem szájat öblíteni. Na, igyekezz, mert könnyen kaphatsz
egyet!
Még kétszer zavart el a kútra. A vödörrel együtt majdnem én
is beleestem a kútba. Aztán bort hozatott valami boszorkánytól, aki
a bejárat mellett tanyázott. Egy foga sem volt, viszont hatalmas
szőrszálak nőttek ki az állóból. Herr Benedict a bort elegánsan a
padlóra köpte és visszavitette. Jól be voltam tojva, mit fog szólni a
banya. Békává varázsol, alapesetben.
– Ne tessék haragudni, de azt mondja, hogy ez ihatatlan lőre
– motyogtam.
A banya elvigyorodott.
– Ördögi fickó a gazdád! Nem hisz semmiben. És mindig ezt
csinálja! Az előző inasa bele is köpött a borába.
Elég undi, mondjuk, de tökre megértem.

Miután Herr Benedict bevedelte a bort, amibe ezúttal –

sajnálatos módon – nem volt beleköpve, közölte, hogy le kíván
vetkőzni. Hanna először egykedvűen fogadta a bejelentést, de aztán
rájött, hogy a fiú úgy érti: ő vetkőztesse le.
– Már hogy én?
– Látsz még itt valakit rajtad kívül?
– De hát… – kezdte a lány, és nem jutott eszébe egyetlen jó ok
se, hogy Hanno, az öltöztetőfiú, miért ne vetkeztethetné le a
gazdáját. Így aztán nagy levegőt vett, és nekilátott. Először a csizmát
húzta le, aztán a zubbonyt és az inget… A nadrág madzagjával elég
sokáig szerencsétlenkedett, de végül az is lekerült.
– Na… már csak a gatya maradt… – jelentette ki Benedict.
Hanna hátrahőkölt. Azért ami sok, az sok.
– Azt már nem! A gatyáját mindenki húzza le maga!
Lesütötte a szemét, hogy a fiú ne lássa, mennyire zavarban van,
de ez persze hiú ábrándnak bizonyult. Benedict tele szájjal röhögött
és letolta a gatyáját.
– Te úgy pirulsz, mint valami lány. Ne csukd be a szemed, mert
csukott szemmel nem tudod megmosni a hátam.
– Én nem is… én… nem fogom… – dadogta Hanna-Hanno,
még mindig csukott szemmel. Csak akkor merte kinyitni, amikor
hallotta a megnyugtató csobbanást.
– Úgy látom, kezelésbe kell vegyelek – állapította meg
Benedict, és belemerült a vízbe. – Légy férfi, Hanno! Egyik nap majd
elviszlek a bordélyba!

– Akkor lesz csak meglepetés! – vihogott Szabi, amikor Ervin a

bordélyos részhez ért a felolvasásban.
– Mi az a bordély? – kérdezte Tibi.
Szabi már nyerített.
– Ahol a rossz lányok vannak, Tibike! Ennyit se tudsz?!
Szerelem pénzért.
Ervin kezében megremegett a napló.
– Hogy tudtok a bordéllyal foglalkozni, amikor Hanna egy
csupasz csávó szőrös hátát kénytelen mosni valami lepratelepen! –
fakadt ki.
– Tök igazad van, Ervin – kuncogott Zsófi.
– Tök kivételesen – mormolta Tibi az orra alatt.
A csupasz csávó szőrös hátáról azonban egyelőre nem esett
több szó, pedig Zsófit nagyon is érdekelte volna a folytatás.

Na ezt nem fogjátok elhinni! Én is alig! Ilyen nincs! Ha a

Rogyák itt lenne, örömében visítana. Tudjátok, mit próbálnak
ebben a színházban?! A varázsfuvolát. A varázsfuvolát! Most lesz az
ősbemutató! De ez még hagyján! Kiderült, hogy nincs is még
készen. Most írják! És van valami elakadás! Erre halványan
emlékszem is, magyarázott erről valamit a Rogyák… De mindegy,
mert persze én nem mehettem le a próbára. Benedict utasított,
hogy takarítsam ki a disznóólját, de ahhoz az elkövetkező két
évszázad is kevés lenne!

Benedict öltözője volt a leggusztustalanabb, legmocskosabb

hely, amit Hanna valaha látott, de legalább közvetlenül a színpad
fölött helyezkedett el, így tisztán felhallatszott A varázsfuvola-
próba. Azaz az ordítozás, ami aznap próba helyett volt.
– Siralmas! Macskazene! – üvöltött magából kikelve egy férfi.
– Hogy én kikkel vagyok körülvéve! Amatőrök! Kurafiak. Pecérek!
Mindjárt megőrülök! Ez cirkusz, nem színház! Hol van Wolfi?
Egyedül vagyok! Nem bírom színpadra állítani ezt a fércművet!
Hanna épp azon gondolkozott, vajon ki az a barom, aki A
varázsfuvolára azt mondja, hogy fércmű, amikor Herr Benedict –
aki, mint kiderült, Taminót játssza az előadásban – lángoló üstökkel
rontott be az öltözőbe.
– Kapd össze magad, indulunk! – vetette oda az új
öltöztetőfiúnak.
– Ilyenkor? Hová? – bámult a málészájú gyerek.
– Fel kell hajtanunk Wolfit, mert az öreg őrjöng.
– Ide is felhallatszott, hogy őrjöng, de kicsoda?
– Schikaneder, te pupák. Az agyára mennek a próbák. Jobb is,
ha eltűnünk.
Schikaneder! A színház igazgatója, aki A varázsfuvola
librettóját írta, és az ősbemutatón maga játszotta Papagenót!
Rogyákban egy világ dőlne össze, ha hallaná így káromkodni!
– És hogy fogjuk megtalálni ezt a Wolfit? – érdeklődött Hanna
már az utcán. Megpróbált lépést tartani Benedicttel, de a lócitromok
kerülgetése közben nem nagyon sikerült.
– Teszünk pár kört. Csak ráakadunk – vonogatta a vállát a fiú.
– Biztos valahol karambolozik.
– Karambolozik? – kérdezett vissza döbbenten Hanna.
– Igen. Minden este.
– Minden este karambolozik? És sose sérül meg?
– Néha fejbe verik a dákóval. De csak ha pocsolyarészeg.
Hanna most már tényleg egy szót sem értett.
– A dákóval? Azt is visz magával, amikor karambolozik?
– Már miért vinne? Biliárdasztalhoz mindig van dákó is, mi a
fenével játszanának különben?

A karambol tehát a biliárd régi neve. Megint tanultam

valamit, miközben kocsmáról kocsmára a tök sötét utcán
botorkáltam a rendkívül ellenszenves csávó után, aki sajnos a
gazdám.
– Nyisd ki jól a szemed és jegyezd meg az utat! Legközelebb
már egyedül kell jönnöd!
Hát kösz! Nem volt mit megjegyeznem, mert nem láttam
semmit.
– Szedd a lábad és az út közepén gyere! – pattogott.
Ennek csak később értettem meg a jelentőségét, amikor
egyszer véletlenül az út szélén mentem, és a fejemre öntöttek egy
teli küblit. Igen, éjjeliedényt. És igen, ezt itt, ebben az idősíkban így
szokás.

– Azonnal elhagyom ezt a bolygót! – fintorgott Bulcsú. Még

mindig nehezen bírta, ha humanoid fizikai folyamatokról esett szó.
– Kapott Nobel-díjat, aki feltalálta az angolvécét? – tette fel a
jogos kérdést Tibi, de Bulcsú nem volt hajlandó utánanézni.

Először a Práterba mentünk. Ott nem is olyan régen még

vaddisznók dagonyáztak. Most három kávéháza van, amit nagyon
elmésen Első, Második és Harmadik kávéháznak neveznek. Tömve
voltak. És a biliárdasztalok körül tolongott mindenki. Lökdösődtek,
hogy jobban lássanak, és lármásan fogadtak a győztesre.
Mondanom se kell, hogy csupa pasi. Csak Wolfi nem volt sehol.
Benedict a Harmadik kávéházban kikért két snapszot, de csak
az egyiket hajtotta fel. A másikat legnagyobb meglepetésemre elém
lökte.
– Nem iszom alkoholt – szabadkoztam, de hajthatatlan volt.
– Ez nem alkohol, hanem fertőtlenítő.
– Nem kell.
– Dehogynem. Az előző öltöztetőmet nem itattam rendesen, el
is vitte a pestis.
Hogy mi van? A pestis?
Benedict láthatta az arcomon, hogy kiakadtam, mert
bátorítóan hátba vágott.
– Hát nem is az ördög. Úgyhogy hajtsd fel és menjünk!
Felhajtottam. Gondoltam, inkább ez, mint a pestis. Aztán
amikor percekig köhögtem utána, és úgy éreztem, a
nyelőcsövemtől a gyomromig minden belső szervem leégett, egy
pillanatra eszembe jutott, hogy talán inkább mégis a pestis.
– És most hová? – kérdeztem, amikor már meg tudtam
szólalni.
Benedict az út közepén állt, és úgy forgolódott, mint egy
szélkakas.
– Lássuk csak! Mehetünk a Café Bellevue-be vagy
Evangelistához a Kohlmarktra, esetleg a Café Rebhuhnba vagy a
Kék Flaskába! Szűz kéz! Te válassz! – bökött felém végül.
Ez a szűz izé, mondjuk, nem jött be. A Kék Flaskát
választottam. Aztán a Café Bellevue-be mentünk, de az is kapufa
volt. Ám ez Benedictet nem gátolta meg abban, hogy mindenhol
letoljon egy- két újabb felest.
Evangelista kávéháza a Kohlmarkton az első rendes hely,
ahol ebben a században megfordultam. Rengeteg tükör,
márványasztalok, hatalmas, tágas terem. Mérsékelt kosz. És itt
végre volt egy nő. A kasszában ült. Egy kasszírnő. Piros
bársonyruhában, csigákkal a fején. Nagyon ismerősnek tűnt.
Nagyon, de nagyon ismerősnek. Mintha az a nő lett volna a
börtönből. Szerettem volna hallani a hangját, hogy biztos lehessek
benne. Léptem egyet felé, de akkor Benedict megragadta a karom.
– Megvan! – ordította összeakadó nyelvvel, mivel akkor már
egyáltalán nem volt szomjas.
És rámutatott egy dülöngélő, zöld zakós pasira.
– Az a zöld zakós? – kérdeztem bizonytalanul.
Erre úgy tarkón vágott, hogy azt hittem, hasra esek.
– Mellette, te lüke, a félrecsúszott parókában! Vak vagy? Nem
ismered meg Mozartot?!
 [15] Ámon és hitvese, Mu
Rogyák Mária felhúzott térddel ült a fotelban, és kinyúlt, kötött
kardigánjának ujját rágcsálta. Mindig ezt csinálta, ha rossz kedve
volt. Ezen a mai estén pedig nemhogy rossz volt, de egyenesen
gyalázatos. Semmi kedve nem volt semmihez. Még megmozdulni
sem. Csak ült, nézte a szobáját, ami máskor oly hangulatos volt a sok
szétdobált könyvvel, lila selyemmel letakart olvasólámpával, tükrös
asztalkával. Most azonban borzasztó idegennek érezte.
– Kéne ide valami, ami feldobja ezt az egészet – töprengett. –
Esetleg valaki, aki engem dob fel.
Itt természetesen Géza bácsira gondolt.
– Csak tudnám, milyen fotókról beszélt az a borzalmas alak –
szőtte tovább gondolatait, majd elmosolyodott, mert eszébe jutott
valami. – Én is lefényképeztem ám mindent, ami velünk történt. A
szívemmel.
Itt egy pillanatra elakadt, mert érezte, hogy ez képzavar. Aztán
úgy döntött, kivételesen nem törődik vele.
– Csak behunyom a szemem, és elő tudom hívni bármelyik
pillanatot. Például itt ült, ebben a fotelben – simította végig a fotel
karfáját. – Ebből a pohárból ivott – nézett az asztalon álló
vizespohárra.
Ez utóbbiban persze volt némi túlzás, mert Rogyák Máriának
igazából halvány fogalma sem volt arról, hogy Géza bá melyik
pohárból ivott, mikor hónapokkal ezelőtt ellátogatott hozzá. A
gondolat azonban oly magával ragadó volt, hogy Máriának egyből
eszébe jutott róla egy idézet.
– „Nevetésed itt marad, mint kendőd a szék alatt” – suttogta
maga elé a verssort, aztán sírva fakadt.
Ekkor azonban valaki rátenyerelt a csengőre. Mária néni
bosszúsan feltápászkodott és kardigánja ujjával elmaszatolta a
könnyeket az arcán.
– Francba! Ki lehet ez a tapintatlan barom? – morogta maga
elé, és félretaposott papucsába bújva kislattyogott ajtót nyitni.
Feltett szándéka volt, hogy akárki csönget is, úgy elküldi, mint
a szélvész. Hogy lehet ilyen alkalmatlan pillanatban érkezni, mikor
az ember végre jól ki tudná bőgni magát?!
Ami azonban az ajtóban várta, a legvadabb képzeletét is
felülmúlta. Géza bá állt előtte, mint egy csapzott jelenés.
– Egész este hívtam, de ki van kapcsolva! – zihálta a jelenés és
elszántan benyomult a lakásba.
– Indi, legyél hozzám gyengéd! – sikkantott fel Mária, persze
csak a vicc kedvéért.
– Hagyja most ezt az Indiana Jones-os marhaságot! –
legyintett Géza bá. – Rájöttem, honnan volt olyan ismerős az a férfi!
– Melyik férfi? – ráncolta a homlokát a tanárnő.
– Aki Edina apjának adta ki magát.
– Honnan?
– Ott volt, amikor Hanna eltűnt! Selmecbányán. Ő az! Tisztán
emlékszem! Ő robbantotta be a bányát!
Mária néni nem szólt semmit, csak lerogyott a legközelebbi
székre.
– Kérem, mondja el, hogy mi volt Hanna naplójában! – fogta
most már könyörgőre Géza bá és beült a fotelbe. – Ott volt magánál
egy teljes napig. Ne mondja, hogy bele se nézett!
– Ha órán leveleznek és elkobzom, azt sem szoktam elolvasni!
– csattant fel a tanárnő.
– Mária, az ilyen mérvű korrektség már-már a bárgyúsággal
határos! – emelte fel a hangját Géza bá is.
– Te beszélsz?! Fél évig még a kezemet sem merted megfogni!
Amilyen marha vagy.
– Mária, jelen pillanatban vannak égetőbb feladataink is, mint
a zavaros érzelmi életünk utórezgéseinek boncolgatása.
– Hogy lehet egy utórezgést boncolgatni?
– Ne elemezze a szavaimat, nem vagyunk magyarórán! Értse
meg, nagyon nagy bajt csináltunk! Bűnözők karmaiba kerültek a
ránk bízott gyerekek, miközben mi vakon dürrögtünk!
– Nem dürrögtünk, hanem elevenen égtünk a szenvedély
máglyáján!
– Ne a szavakon lovagoljunk, könyörgöm…
 – Miért nem beszélünk normálisan?! – emelte égnek a
tekintetét Mária néni. – Néha úgy érzem magam, mintha egy
korhatáros ifjúsági rádiójátékban lennénk!
– Mária!
– Mária, Mária… Mást sem tudsz mondani?! Szajkó!
– Ezt vonja vissza!
– Mit?
– A szajkót.
– Az előbb lemarháztalak, azzal semmi bajod nem volt, most
meg kiakadsz egy szajkótól?!
Géza bá ingerülten felpattant és az ajtó felé indult.
– Most meg hová mész? Géza, ne hagyj itt! – kiáltott fel Mária
néni, majd úgy döntött, kijátssza az egyetlen, még meglévő
ütőkártyáját. – Én… félek!
Géza bá megtorpant és tanácstalanul végigmérte a tanárnőt.
Hirtelen olyan védtelennek és törékenynek látta, hogy egészen
elbizonytalanodott.
– De vajon… mi lehet abban a naplóban? – kérdezte, mert
hirtelen nem tudott mást kinyögni.
Mária néni felállt, odasétált Géza bához és lesöpört egy
nemlétező porszemet a válláról.
– Nyugodj meg, Géza! Ki fogjuk deríteni.

Másnap este Edina gondolataiba mélyedve ült az íróasztalánál

és a körmeit vizsgálgatta. Nagyon nem tetszett neki, amit látott. A
csodálatos műgonddal felvitt lakk erősen pattogzott, és a
körömmatricák is csúnyán felpöndörödtek. Sejtelme sem volt róla,
hogyan fogja ezt a borzalmat helyrehozni. A szoba csendjét Skype-
hívás hangja törte meg. Edina kelletlenül felpillantott és fogadta a
hívást. A vonal túlsó végén Zsófi volt.
– Szia, Edina! Helyzet?
Edina elfintorodott.
– Semmi.
– Hogy állsz a naplóval?
– Kettőt találhatsz.
Most Zsófi vágott pofát.
– Válaszolnál?
Edina vett egy nagy levegőt.
 – Nem – mondta undokul. – Nem válaszolok. Tökre elegem
van az egészből! Utálok kézzel írni! Gyűlölök! Szétmennek a
körmeim! Fel tudod ezt fogni?
– Oké, értem, de nemsokára elkészülünk, és akkor minden jóra
fordul – nyugtatta meg Zsófi. Közben persze titokban remekül
szórakozott.
– Hát kösz szépen! – csattant fel Edina. – De addig minden
tantárgyból meghúznak!
– Nincs időd tanulni a másolás mellett? – kérdezte aggodalmas
képpel Zsófi.
– Kit érdekel a tanulás? Nem azért – nézett csodálkozva a
webkamerába Edina. – Csak az összes tanár rám szállt, és mindegyik
a Hanna naplóját akarja. És nem elég, hogy minden töriórán felelek,
most már ugyanez megy magyaron, matekon, sőt még tornán is!
– Tornából felelsz?
– Szekrényugrásból! Tiszta izomlázam van, és sík ideg vagyok!
Ki fogok készülni! Adjuk oda nekik inkább az igazi naplót!
– Jaj, Edina, maradj már! Azt nem lehet! Gondolj Hannára!
Zsófi szavaira Edina macskaszemei vészjóslóan megvillantak.
– Úgy értem… – helyesbített Zsófi, és agya lázasan dolgozott,
vajon hogy fog ebből kijönni. – Úgy értem, ha odaadjuk az igazi
naplót a felnőtteknek, könnyebben Hanna nyomára bukkannak. És
akkor a végén még visszahozzák.
Zsófi az ajkába harapott. Azért ennyire ostoba még Edina sem
lehet, hogy ezt a maszlagot újra bevegye.
– Jaaa… – pislogott Edina. – Erre nem gondoltam.
– Na látod! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Zsófi. –
Felolvasod akkor, amit eddig másoltál?
Edina fájdalmas arccal felemelte az előtte fekvő füzetet.
– „A Miszori hónap derekán érkeztünk Memphiszbe…” –
kezdett bele, majd kétségbeesve felnézett. – Ennek nincs semmi
értelme.
– Dehogynem – közölte sértetten Zsófi. A maga részéről
nagyon büszke volt az irományára. – Miszori. Az egy hónap. Kábé
június. És a „Memphisz”-t úgy ejtjük, hogy „Memfisz”, csak szólok.
– Jó – ásított Edina, majd folytatta. – „Onnan átmentünk
Ahet-Atonba”.
– Ez volt akkor Egyiptom új fővárosa.
– Figyu! – közölte Edina. – Szerintem kevesebb névvel is
ugyanolyan jó lenne ez a baromság – majd miután Zsófi nem
válaszolt, csak ádázul nézett, bizonytalanul hozzátette. – Nem?

Miszori hónap derekán érkeztünk Memphiszbe. Onnan átmentünk Ahet-

Atonba. Az utcákon hatalmas tömeg hömpölygött, mindenféle külsejű, ruhájú,
nációjú emberek. A munkafelügyelő, aki vezetett minket, azt kiabálta, hogy Ámon
és Mu istenek vagyunk. Az emberek földre vetették magukat előttünk, és hangosan
jajveszékeltek meg imádkoztak. És akkor odaértünk egy csodálatos templomhoz.
Nagy Aton-templomnak hívták, de ezt nyugodtan kihagyhatod.

– Edina – sóhajtott fáradtan Zsófi. – Az utolsó mondatot

neked írtam oda.
– Ja! Bocsesz.

A templomban kellemes hűvös volt, és oldalról ferde fénysugarak verték

keresztül a falakat. Ketten maradtunk Sándorral az üres csarnokban.
– És most? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs – vigyorgott rám. – Úgy látszik, kaptunk vendégszobának
egy templomot. Végül is istenek vagyunk.
– Az istenek szoktak enni? – érdeklődtem. – Mert én már baromi éhes
vagyok!
– Én nemkülönben – bólintott Sándor. – Nézzük meg az oltárt, hátha raktak
oda áldozati gyümölcsöt…
– Én inkább egy áldozati gíroszt tolnék.
Sajnos azonban az oltárt nem sikerült kifosztanunk, mert váratlanul
megszólalt egy zengő hang.
– Él Harahti, ujjong ő a Fényhegyen Su nevében, aki Aton!
– Azt hiszem, a főnök halandzsázik – kacsintott Sándor.
És tényleg. A templomba belépett a fáraó. Lustán végigvonult a termen, ami
hangját többszörösen visszaverte. Nagyon fenséges volt, és csak úgy szikrázott
rajta a sok aranyékszer meg drágakő. Egy ideig csak bámult ránk kifejezéstelenül.
Meg kell mondanom, az arca nem sokban különbözött a saját szobráétól. Már pont
kezdett uncsi lenni a dolog, mikor mégis megszólalt.
– Lám-lám! Ámon és hitvese, Mu – mondta és fintorgott egyet.
Én szinte rögtön megutáltam. Elég kiakasztó ugyanis, hogy képes volt
Sándor feleségének nézni!
– Hát ide merészkedtetek, a Fénylő Napkorong városába?
Erre nem nagyon tudtam mit mondani. Szerencsére Sándort nem kell félteni,
ha porhintésről van szó.
– Magasságos két fényhegy ura, kedves horizonton fénylő Aton! Én és
nejem, Mu, barátsággal jöttünk a Fénylő Napkoronghoz.
Mármost lehet, hogy Sándor nagy hantás, de a jelek szerint ezúttal nem
mondott túl szerencséset. A fáraó arcán ideges rángás futott végig.
– Hát nem tudjátok, hogy Egyiptom korábbi istenei beszüntették
mozgásukat? – kérdezte.
– Szüntettük… egy időre – magyarázta Sándor. – Tudniillik volt némi
problémám a mozgással. De mióta van ez a járógép, megint mozgunk,
mozgolódunk.
A fáraó felkiáltott.
– Már majdnem sikerült bevezetnem az egyistenhitet, erre felbukkan itt
mindjárt kettő? Mit csináljak én most veletek?
– Mondjuk, megkínálsz minket vacsorával? Csak egy tipp – mondtam.
Gondoltam, hátha vicces.
– Mu istennő fényen él – utasított rendre Sándor. – De Ámon isten szívesen
venne egy áldozati bikából készült pörköltet tarhonyával, hosszú szafttal. És ha
akad egy kis csemegeuborka a háznál, mély tisztelettel elfogadom.
A fáraó most már egyáltalán nem volt vicces kedvében.
– Nyolc istent kiiktattam, de úgy nézem, még mindig maradt két felesleges! –
mennydörögte, és akkor egyszeriben megnyílt alattunk a föld.
Csak zuhantunk és zuhantunk. Egy ablaktalan teremben értünk földet.
Sándor járógépe eltört, ő maga pedig nagyon ideges lett.
– A teremburáját! Jól kibabrált velünk a gonosz múmia! Miféle módi ez?
Mégis hol itt a vendégjog?! Hát fáraó az ilyen?! Hogy tömné má’ ki valaki!
Szerencsére hamar kiderült, hogy tud egyedül is járni. Én, mondjuk, mindig
tudtam, hogy csak hiszti az egész ezzel a járókerettel. Nem tudom, meddig
gubbasztottunk ott a sötétben. Lehet, hogy napokig, de az is lehet, hogy csak
órákig. Aztán értünk jött két hatalmas, fekete bőrű rabszolga, és szó nélkül
bevezetett minket egy föld alatti csarnokba. Bent rengeteg gyertya égett, a falak
mentén pedig csuklyás alakok sorakoztak. Az egyik fazon egyenesen rám mutatott.
– Ez ki?– kérdezte, és a hangja nem sok jót sejtetett.

– Muszáj ezt most végig felolvasnom? Aaaaaaaaaaannyira

kivagyok.
 Edina olyan bánatos képet vágott, hogy Zsófinak megesett rajta
a szíve.
– Nem. Végül is egész tűrhetően leírtad. Eljutottál a végéig?
– Igen. A tűzpróbáig. Hogy az a tüzes gömb vagy mi szétégeti
Hanna kezét – Edina elvigyorodott. – Az, mondjuk, elég király rész
volt.
– Ennek örülök – mosolyodott el Zsófi is. Határozottan élvezte
a bosszút. – Tudniillik megvan a folytatás. Egészen a végéig.
Edina arcáról egyből lefagyott a kárörvendő vigyor.
– Ne már! – visította. – De ez… ez, ugye, nem azt jelenti…?
– De bizony – vágott a szavába Zsófi. – Még ma le kéne írni az
egészet. Vagy… – itt ábrándosan félrenézett. – Esetleg még holnap is
felelhetsz tesiből, töriből, matekból…
Edina szeme összeszűkült az indulattól.
– Küldd át! – sziszegte dühösen. – De aztán ne számítsatok
rám!
– Ne legyél már olyan morcos! – mosolygott angyalian Zsófi. –
Szerintem a következő részt kimondottan imádni fogod. Onnan
folytatódik ugyanis, hogy Sándort megbízzák, ölje meg Hannát,
mivel látta a csuklyások titkos gyűlését.

– Testvérem. A gyermeklány olyasmit látott, mit avatatlan

szem nem láthat. Tudod hát, mi a dolgod – fordult a csuklyás
főbarom Sándorhoz.
– De Nagymester… – hebegte az öreg.
– Nem ő volt, akit a körző választott! Jóvá kell tenned a
hibád!
– Mégis hogyan?
– Szabadulj meg tőle!
Na, ezt már én sem hagyhattam szó nélkül.
– Hogyhogy szabaduljon meg tőlem?
– Sajnálom, Hanna – csóválta a fejét szomorúan Sándor.
A többit azonban már nem láthattam, mert zsákot húztak a
fejemre, és Sándor ráncigálni kezdett. Hosszú lépcsősorokon
mentünk fel és le, mintha egy végtelen labirintusban
bolyonganánk. Én félpercenként eltanyáltam, Sándor azonban
ellentmondást nem tűrően cibált tovább magával. A csuklyás
egyiptomiak mormolása lassacskán elhalt, csak a lépteink
visszhangoztak a folyosókon. Ha nem számítjuk az én visításomat.
– Sándor! – általában ezt üvöltöttem.
– Csitt legyen, Hannácska, vagy kupán kell vágnom! –
mondta az öreg.
Én persze nem adtam fel.
– Most meg fog ölni? – üvöltöttem.
– Mondtam már, hogy csituljon! – hangzott Sándor válasza,
majd feltehetőleg tényleg fejbe vágott, mert egy csapásra minden
elsötétedett.
Egy düledező viskóban ébredtem fel. A szemembe tűzött a nap
és éktelenül fájt a fejem, de tulajdonképpen még ennek is örültem.
Nem vagyok halott! Élek!
– Élek! Élek! – kiabáltam.
Ekkor Sándor hajolt fölém aggodalmas képpel.
– És ez maga szerint elég ok arra, hogy üvöltözzön?
– Hogyhogy nem ölt meg? – kérdeztem. – Azt mondták, meg
kell tennie.
– Meg is tettem, kérem. Amíg magácska jóízűen aludt, én
elmentem, leszúrtam, bicskámmal kivágtam a kis szívét, azt
bemutattam a tanácsnak, és most szabadok vagyunk. Na, öltözzön,
ideje, hogy elvegyüljünk!
– Nem értem. Kivágta a szívemet? – kérdeztem kótyagosan.
Mentségemre szolgáljon, hogy épp akkor tértem magamhoz egy
kiadós fejbekólintásból.
– Disznószív, Hannácska, disznószív! – ragyogott fel büszkén
Sándor képe. – Csel, kérem szépen! Furfang!

– Ne már, Zsófi, ez a Hófehérke! – kiáltott fel Tibi.

Zsófi úgy érezte, mindjárt lefejeli dühében a klaviatúrát. Hogy
még Tibi is megszakérti a vérrel-verejtékkel írt szövegét, az már
túlzás volt. De szenvedései még nem értek véget, a konferencia-
Skype összes résztvevőjének volt még a dologhoz hozzáfűznivalója.
– Nem, Tibor, ez egy ősi mitológiai toposz, amely a görög
regékben éppúgy megtalálható, mint a Hulladémon meséi című óind
gyűjteményben – szólt Ervin, de Bulcsú belefojtotta a szót.
– Lehet. Viszont Bujdosóné ezt az életben nem fogja bevenni.
– Ja, az tuti – nyugtázta Szabika.
Zsófi ellenségesen méregette a monitort.
 – Akkor? – kérdezte sértetten. – Ki írja meg?
A vonal túlfelén persze egyből néma csönd lett.
– És ki adagolja be Edinának, hogy tök hiába körmöl napok
óta? Ervin esetleg? – adta meg a kegyelemdöfést Zsófi.
– Jó, akkor legyen benne a disznószív! – sietett a válasszal
Ervin.
– Esetleg tépje ki az Edina – javasolta Tibi.
– A disznó szívét? – érdeklődött Szabika.
– Hülye. A lapot.
– Várjatok! És mi lenne, ha nem Bujdosónénak adnánk oda a
naplót? – javasolta Ervin. – Ő amúgy sem fogja ezt az egészet
elhinni.
– Nem értem – ráncolta a homlokát Zsófi. – Hogyhogy nem
neki?
– Hanem, mondjuk Rogyáknak.
– És akkor mi lesz?
Zsófi még mindig nem értette az egészet.
– Hát csak annyi, hogy Edina majd elpanaszolhatja neki, hogy
Rogyák megszerezte a naplót. Mi viszont a Mari néni lelkére
kötnénk, hogy nem adhatja tovább az egészet, különösen nem
Búnénak, aki nyakig benne van Hanna eltüntetésében.
– És akkor időt nyerünk! – kiáltott fel Szabika. – Legalábbis
addig, amíg Bujdosóné meg nem öli Rogyákot a naplóért.
– Pontosan – nyugtázta Ervin.
– De hogy kerüljön Mari nénihez a napló?
– Hát… – vakarta a fejét Ervin. – Tegyetek róla, hogy elvegye.
– Az menni fog – szólt Zsófi.
– Király! Akkor olvashatjuk végre az igazi naplót? – kérdezte
Szabika. – Lassan fellövik a pizsit.
– Aha – mondta Tibi. – Hol is tartottunk?
Zsófi elmosolyodott.
– Mozartnál.
 [16] A lebegő trón
Szóval Mozart. Higgyétek el, nagyon szeretném azt az
„istenáldotta zsenit” látni, akinek „zenéje égi muzsika, ami átmossa
a lelkeket”, meg a többi Roggyantmari-féle duma! De… maradjunk
annyiban, hogy nem igazán megy. Én ilyen idétlen figurát még az
életemben nem láttam, pedig Benedict a lakótársam. Mozart, vagy
ahogy a színházban hívják: Wolfi, leginkább egy megtépázott
kanárira emlékeztet. A parókája örökké félre van csúszva, a
kabátja meg összevissza gombolva, továbbá állandóan vakarózik,
kalimpál, folyton mindent felborít és vihog. Nem, ez így nem
pontosan igaz. Nem vihog: kotkodácsol. És általában mindent
fordítva csinál, mint más normális ember, ezért aztán éjszaka van
ébren és nappal alszik. Valószínűleg ezért rontott be ma pirkadat
előtt az öltözőbe.

Hanna éktelen ricsajra ébredt. A szíve majd kiesett a helyéről,

mert a hanghatás leginkább arra hasonlított, mint mikor a plafon
leszakad. Rémülten ült fel, és döbbenten látta, hogy egy
kotkodácsoló illető áll az öltöző ajtajában. Illetve az ajtóval a
kezében.
– Bocccsánat, hölgyeim, ez a kezemben maradt! – vihogott az
illető, és hanyagul ledobta a földre a tokostul kiszakított ajtót.
Hanna döbbenten ismerte fel Mozartot a betolakodóban.
– Kedves barátom! – kurjantotta Benedict, és egyáltalán nem
volt meglepve. Sőt. Egyetlen lendülettel kinn termett az ágyból és
Mozart nyakába ugrott. – Minek köszönhetem ezt a korai látogatást?
Mozart vakarózni kezdett.
– Minek, minek? – szajkózta bosszúsan. – Annak, hogy
Schikaneder egy dilettáns barom! – majd az öltözőasztalra dobta A
varázsfuvola szövegkönyvét. Benedict már épp belepillantott volna,
mikor Wolfi elkapta előle és fennhangon olvasni kezdett. Még azzal
sem igen törődött, hogy a mozdulat közben lesodorta Benedict pár
festékesüvegcséjét.

A sípom fája fűzfagally,

És fújja: hejehujahaj!
És könnyű szívvel fújja azt,
Hogy ismer engem úr, paraszt.

Itt sokatmondóan Benedictre nézett, majd váratlanul megint

kotkodácsolni kezdett.
– Ezt írta Papageno belépőjére. Normális ez? – és majd
megfulladt a röhögéstől.
Benedict együtt érzően csóválta a fejét. Mozart azonban
hirtelen elkomorodott.
– Idióta fűzfapoéta! Hát hogy írjak én erre a szövegre bármit?
Pláne zenét!
– Húzzál rá valami gyerekdalt, amit odakint fütyülnek! –
javasolta Benedict.
Mozart kibányászott a zsebéből egy karmesteri pálcát, és
lázasan vakarni kezdte vele a fejét a paróka alatt.
– Gyerekdal? – kérdezte elgondolkodva, és halkan fütyülni
kezdett. Hanna vigyorogva ismerte fel benne Papageno belépőjének
dallamát. – Ilyesmi?
Benedict sűrűn bólogatott, és ő is beszállt a füttykoncertbe.
Mozart hirtelen felemelte a kezét.
– Várjál, inkább így lesz jó! – rikkantotta, és immár a végleges
dallamot fütyülte, miközben már írta is a kottát Benedict egyik fehér
jelmezének ingujjára. Nem talált ugyanis papírt.
– Na, ezt legalább Schikaneder is el tudja majd énekelni –
vigyorgott Benedict. – Azt mondta már, hogy madárjelmezt akar?
– Tőlem aztán úgy csinál bohócot magából, ahogy akar –
legyintett Wolfi. – Én úgyis kiszállok.
– Jaj, ne már! – tört ki Hannából a kiáltás, amit szinte rögtön
meg is bánt.
– Ez ki? – kérdezte Mozart. – Eddig is itt volt?
 – Sajnos – húzta el a száját Benedict. – Az új inas.
– Inas? Akkor tölt nekünk még ma egy kis bort?

Mit mondjak, Mozart eléggé szét van csúszva. Benedict itatni

kezdte, hogy meggyőzze arról, nem szabad kiszállnia a darabból,
de a lelkemre kötötte, hogy a vizezésnél vigyázzak az arányokra. A
túl gyenge bortól ugyanis hisztérikus lesz, a túl erőstől viszont
bealszik.

Odakint lassan feljött a nap és széles csíkokban világította meg

az öltözőben szálló port. Hanna törökülésben kuporgott a vackán, és
nagyon élvezte a kis öltözőbeli magánelőadást.
– Semmi kedvem erre tékozolni a tehetségem – nyafogta
Wolfi, miután ledöntötte a második kancsó bort is. – Az egész
librettó egy hagymázas baromság.
– Én úgy tudtam, még nincs kész – ráncolta a homlokát
Benedict.
– Persze hogy nincs. Schikaneder megírta az első felvonást, de
azóta egy sort sem – hadonászott Mozart. – Neki bezzeg szabad
késlekedni! Őt bezzeg nem szekírozza senki!
– Biztos ő is művészi válságban van – próbálta nyugtatni
Benedict, de ez láthatóan csak olaj volt a tűzre.
– Művészi válságban csak művészek szoktak lenni, barátom!
Van még borod? – kiáltott fel Mozart összeakadó nyelvvel, majd
váratlanul lekoppant a feje az öltözőasztalra és horkolni kezdett.
Benedict tengerkék szemei dühösen megvillantak.
– Teringettét, Hanno! Mondtam, hogy vizezd fel a bort! –
kiáltotta.
– Felvizeztem – védekezett Hanna.
– De nem eléggé! Megkóstoltad?
– Nem iszom bort.
Benedict értetlenül csóválta a fejét.
– Nem iszol bort, nem jársz lányok után, hát inas vagy te
egyáltalán?
Hanna jobbnak látta, ha erre inkább nem válaszol.
– Na, futás, mondd meg Schikanedernek, hogy elmarad a
próba, mert a komponista kicsit… pihen! – rendelkezett Benedict.
 És már lódított is ki az ajtón, egyenesen egy
díszletmunkásnak, aki egyáltalán nem volt elragadtatva attól,
hogy kis híján fellöktem. Így aztán kaptam tőle egy jókora tockost.
Egyszerűen sírni tudtam volna a méregtől. Annyira utálom, hogy
fiúnak néznek! Miközben a színpad felé loholtam, legalább négy
halálnemet találtam ki Benedictnek, de végül mindegyiket
elvetettem, mert egyik sem volt elég véres. Ezért inkább azon
kezdtem gondolkodni, hogyan fogom beadni az igazgatónak, hogy
lőttek a próbának.

Schikaneder úgy érezte, ha még valami történik aznap,

gutaütést kap, aztán pedig felmond. Esetleg fordítva. Nem elég, hogy
a librettóval teljesen elakadt, a komponista megháborodott (már ha
egyáltalán normális volt valaha), még a madárjelmezét is szűkre
szabta a varrónő. Alig bírt benne járni. Ráadásul figyelmen kívül
hagyta, hogy tollas kezeslábasban sokkal kevésbé tekintélyt
parancsoló a fellépése. Ez a kis inas is milyen szemtelenül pillog rá.
Igyekezett hát dühös tekintettel és némi hangerővel helyreállítani
igazgatói tekintélyét.
– Pihen? Hogy érted azt, hogy pihen? – bömbölte, mire a
színpadon álló összes színész feléjük fordult.
– Hát… alszik – válaszolta Hanna bizonytalanul.
– Akkor szaladj vissza, és ébreszd fel az átkozott kurafit, mert
ha én ébresztem fel, az minimum két hét ispotály! – ordította
Schikaneder, és már lódította is Hannát az öltözők irányába,
egyenesen egy megtermett paprikajancsi karjaiba.
– Hopp, fiatalember, nem tud vigyázni? – dörmögte a
paprikajancsi.
Hanna döbbenten kapta fel a fejét. Sándor állt előtte.

Sándor a jelek szerint úgy döntött, biztonságosabb, ha ő is

álruhát ölt, mivel nem tudhatjuk, pontosan kik voltak jelen a
csuklyások gyűlésén. Egyrészt. Másrészt pedig, mint tudjuk,
betegesen vonzódik az álruhákhoz. Hát, mit mondjak, ez a mostani
tényleg nem volt semmi! A fél arcát eltakarta egy nagy, vörös
pofaszakáll, a másik felét meg egy kerek vakegérszemüveg. Kockás
felöltőjének összes zsebéből szerszámok kandikáltak ki,
citromsárga nadrágja meg már messziről virított. Ennél
tökéletesebb álcát el sem lehet képzelni, leszámítva az enyémet.

Schikaneder összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta Sándort.

– Nem ismerem én magát valahonnan? – kérdezte.
– Dehogynem, kérem – sietett a válasszal Sándor. – Én volnék
az új mindenes a Hoffer Franci helyett.
Az igazgató megvakarta az állát.
– Miért, mi van a Hoffer Francival?
– Akadályoztatva van, kérem.
– Részeg? – kérdezte Schikaneder.
– Nem, kérem. Halott.
– Ó! Pestis?
Sándor fontoskodva előrehajolt.
– Lehet, hogy az is, de elsősorban konyhakés. Az özvegye kissé
hirtelen természetű.
Schikanedert azonban nem érdekelték Hoffer Franci
elhalálozásának részletei.
– Hát akkor Isten nyugosztalja! De magát honnan
szalasztották?
– Jaj, drága direktor úr, hosszú története van annak – kezdett
bele Sándor. – Tetszik tudni, én azelőtt a prágai teátrumban voltam
színpadmester. Ki is agyaltam ottan ezt-azt, emeltyűt, miegymást a
népek gyönyörűségére! Példának okáért a Herr Mozart Don
Giovannijában a föld megnyílását, hát azt a mai napig emlegetik!
Aztán mikor megvénültem, a talpamra kötötték az útilaput: eredj
isten hírével, vénember!
Hanna vigyorogva nézte, ahogy az öreg szemébe könnyek
gyűlnek.
Még a végén el is hiszi ezt a sok marhaságot – gondolta.
Az elérzékenyülés azonban nem tartott sokáig, Sándor
felvetette a fejét és harciasan felkiáltott.
– Na, gondoltam, akkor úgy kell nektek, álljon belétek a görcs,
elviszem én a tudományomat máshová! Csődben is van azóta a
prágai teátrum, úgy tessék elhinni, ahogy mondom.
– Mi is csődben vagyunk – bólogatott szomorúan Schikaneder.
– Csak voltunk, kérem, csak voltunk! – rikkantotta Sándor. –
Mert itt, direktor úr, akkora látvány lesz, amilyet még a
Burgtheaterben se pipáltak! Olyan színpadi csodák lesznek, hogy a
népek a szék alá fognak ájulni a gyönyörűségtől! Amit én tudok,
kérem, az nem csupán szemfényvesztés, nem csupán tudomány, de
maga a jövő!
Az igazgató szeme lelkesen felcsillant.
– Megemelem a helyárakat! – kiáltott fel, mire a színpadon
többen hangosan felröhögtek.
Sándor egy megsemmisítő pillantást küldött feléjük, majd így
folytatta:
– Nagyon helyes, direktor úr, mert úgy fognak itt tolongani a
premieren, mint a Stephanskirchében pünkösdvasárnap. Tessék
csak megnézni példának okáért az Éjkirálynő trónusát.
Schikaneder a fejét forgatta.
– Nézném én, de nincs sehol.
– Persze, kérem – vigyorgott Sándor. – Mert rossz helyen
tetszik keresni – majd felmutatott a zsinórpadlásra. – Ott van,
kérem tisztelettel.
Az igazgató szája döbbenten elnyílt.
– Mit keres a trón a levegőben?
– Várja a sorát, mikor majd az Éj királynője belebeg rajta. Úgy
ül majd rajta a kedves művésznő, mintha csak a csillagos égen… –
kezdett bele Sándor, ám befejezni nem tudta, mert a színpadon
felemelkedett egy nő. Hanna szorongva ismerte fel benne a színház
szadista primadonnáját.
– Hol fogok én lebegni? – kiáltott fel a művésznő.
– Jozefa, kíméld a hangodat! – felelte Schikaneder és riadtan
körülnézett. Feltehetőleg a menekülési útvonalakat fontolgatta.
Jozefa azonban nem ismert kegyelmet, és egy szempillantás
alatt az igazgató mellett termett.
– Most megmondom, hogy nem lebegek. Lebegjen a Frau Gerl,
én nem fogok! Ha lebegni kell, felmondok – sziszegte egyenesen
Schikaneder képébe, majd határozottan megfordult, és mint egy
királynő, kivonult a teremből. Csak úgy suhogott utána a hatalmas
szoknyája.
Az igazgató fáradtan Sándorhoz fordult.
– Biztonságosan van rögzítve az a trónus ott fenn?
Sándor olyan képet vágott, mintha még a feltételezés is sértené.
– Mi sem természetesebb, direktor uram.
Schikaneder elhúzta a száját.
 – Kár.

Tibi, te biztos el tudod képzelni, ahogy Sándor az őrült

feltaláló szerepében lubickol. Mondjuk, ha elképzelted, szorozd meg
hárommal. Én mindenesetre örülök, hogy itt van. Azok után, ami a
mai próbán történt, biztonságosabbnak érzem, ha a közelemben
van.
Mozart estére tért teljesen magához, úgyhogy ekkor tudták
végre egyben próbálni az első felvonást. Engem persze a kutya se
hívott, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek bele a takarásból…

– Állj! Állj! Mindenki álljon le! – üvöltött vörös fejjel

Schikaneder. – Benedict! Hol a fenében vagy?
Benedict kíváncsian elődugta a fejét az egyik díszletfal mögül.
– Igen? – kérdezte.
Schikaneder hanyagul legyintett.
– Ó, semmi különös, fiam. Csak épp jelenésed volt. AMIRE
MEGINT ELFELEJTETTÉL BEJÖNNI!
– Oppardon! Csak találtam valamit a szövegkönyvben, amit
nem értek.
Schikaneder hangosan csikorgatni kezdte a fogát.
– Ide az van írva, hogy „Tamino pompás japán
vadászöltözetben lefelé jön az egyik szikláról” – mondta Benedict és
élénken lobogtatni kezdte a szövegkönyvet.
– Igen?
– Mióta játszódik ez Japánban?
– Japán, Kína, Egyiptom, nem mindegy? Távol-Kelet,
egzotikum, az a lényeg! – hadonászott az igazgató.
– Dilettáns tökfej – dünnyögte Mozart az orra alatt.
– Mondtál valamit, Wolfi? – fordult hozzá Schikaneder.
– Egy szót sem. Csak vezényeltem. Kihallatszott? – szólt
Mozart ártatlanul.
– Némiképp – fintorodon el Schikaneder. – Tehát Benedict!
Ha egyszer majd megtisztelsz minket a jelenléteddel itt a színpadon,
arra kérlek, hogy ne sétafikálj, hanem menekülj! Tudniillik egy
tűzokádó sárkány fog üldözni.
– Jó – bólintott Benedict, és elszántan visszament a takarásba.
 – Akkor tessék! – intett az igazgató.
A zene újraindult, Hanna lehunyta a szemét. Sose gondolta
volna, hogy valaha Mozart-rajongó lesz. De ez a muzsika most
mindent eszébe juttatott: a barátait, a szüleit, az iskolát. Mindazt,
amit egy csapásra elveszített, és amiről már nem remélte, hogy
valaha is visszakaphatja. Folyni kezdtek a könnyei. Borzasztóan és
elviselhetetlenül árvának érezte magát. Ekkor azonban a zene ismét
leállt, Schikaneder pedig szó szerint a haját kezdte tépni.
– Most mi van? Miért álltunk le? – rikácsolta.
– Direktor úr! – hallatszott Benedict hangja a díszletfal mögül.
– Igen? – sziszegte az igazgató.
– Van egy kis gond a sárkánnyal – lépett elő a fiú.
– Úgymint?
– A Hoffer Franciról van szó.
– A Hoffer Franci meghalt.
– Hát ez az – magyarázta Benedict. – Mert eddig ő volt a
sárkány farka.
– Akkor álljon be valaki a helyére, az Isten szent szerelmére! –
kiabálta Schikaneder. – Hé, kölyök! Aki ott bőgsz a takarásban!
Hanna ereiben megfagyott a vér.
– Hogy… én? – kérdezte, és a biztonság kedvéért kétszer is
megnézte, hátha áll-e mögötte valaki.
– Hallottad, mit mondott a direktor úr! – tapsolt türelmetlenül
Benedict. – Ugorj be a sárkány farkába szaporán!

A sárkány farka az én keresztem. Ez most már hivatalos.

Ráadásul ez nem ám csak egy takaró, mint a Rogyák Marinál,
hanem egy bazi nehéz cső, amiben elviselhetetlenül büdös van!
Kábé tíz percet gályáztam benne – ami egyébként egy teljes
napnak tűnt –, amikor hirtelen megint elhallgatott a zene. És
megszólalt egy ismerős hang.

– Jó estét, Herr Mozart!

– Ignaz! Ignaz von Born!

A nagymester! A főcsuklyás! Mit keres ez a színházban? A

szívem a torkomban dobogott, alig mertem levegőt venni. Engem
keres!
Le fogok bukni, Sándor is le fog bukni, és mindkettőnket
kivégeznek… minimum.

Schikaneder csak úgy ragyogott a büszkeségtől. Azt azonban

borzasztóan sajnálta, hogy ezen az átkozott napon vette fel először a
jelmezét. Sokkal nagyobb örömmel találkozott volna teljes igazgatói
díszében a nagyszerű Born Ignáccal, mintsem tollakkal az ülepén.
– Herr Born! Hatalmas megtiszteltetés önt szerény
teátrumomban köszönteni!
– Köszönöm, kedves direktor – mosolygott Born –, de ha nem
bánja, most váltanék néhány szót Herr Mozarttal négyszemközt.
Schikaneder, ha bánta is, nem adta tanújelét.
– Természetesen, ahogy parancsolja. Kifelé! Mindenki kifelé!

A színpad egy csapásra kiürült, csak én nem mertem

megmozdulni. Bent ragadtam a sárkány farkában.

Mozart fáradtan lerogyott egy székre.

– Nos? Hogy halad az operával, kedves mester? – kérdezte
Born, miközben ő is helyet foglalt.
Mozart bosszúsan legyintett.
– Rossz a libretto, Schikaneder pedig egy pojáca. Képzelje,
állatokat akar behozni a színpadra! Hát kell még erre a színpadra
állat a meglévők mellé?
Born mosolyogva nézte a komponistát és széttárta a karját.
– Inkább legyen több, mint kevesebb! Ki tudja, mit hoz a jövő…
Mozart azonban egyáltalán nem volt humoránál.
– Szétbarmolta Sarastro belépőjét! A legfennköltebb,
legmagasztosabb zenét, amit valaha írtam! – bosszankodott, majd
vadul köhögni kezdett.
Born elgondolkodva figyelte, miközben köves gyűrűjét forgatta
az ujján.
– Ne törődjön vele, Wolfgang! Maga nem Schikanedernek ír,
hanem az örökkévalóságnak. A maga zenéje fennmarad, és a mi
eszméinket fogja hirdetni még akkor is, mikor ennek a színháznak a
helyén nem lesz más, csak pusztaság és vadon.
– Blablablabla! – hadonászott Mozart. – Akkor is rossz a
libretto. Nem vonhatnánk be valakit? Benedict Schack tavaly egész
tűrhető szövegkönyvet írt az egyik daljátékhoz.
– Benedict Schack még nagyon fiatal és nincs beavatva – szólt
Born.
– Akkor Metzler? – érdeklődött Mozart.
Born Ignác elgondolkodott.
– Nem is rossz ötlet. Megkérdezem, volna-e kedve hozzá.
– Köszönöm! – dobta hátra magát a széken Mozart. Majd
hozzátette – És mester… kérhetnék tisztelettel esetleg némi…
pénzügyi inspirációt?
Born a zsebébe nyúlt, és mosolyogva elővett egy kisebb köteg
pénzt.
– Természetesen. Voltaképpen ezért jöttem.
Mozart arca egy csapásra felragyogott.
– Hát akkor bort ide! – kurjantotta. – Ma este mindenki a
vendégem! Ihletem van!
A színpadra beözönlöttek a színészek, Schikanederrel az élen.
– Hála a magasságnak! – sóhajtotta megkönnyebbülten az
igazgató.
– Minden máshogy lesz! – kiáltotta Mozart, és hangosan
dúdolni kezdett. – Hallgassa csak Sarastro belépőjét! C-dúr induló,
dobok és trombiták… hatalmas felvonulás, és egyre fokozódik…
jönnek a papok… végül Sarastro… – kalimpált eszeveszetten.
– Négy oroszlánnal – sietett a kiegészítéssel Schikaneder.
– Felőlem jöhet négy krokodilussal is! Tintát, papirost! És bort,
Schikaneder! – kiáltott Mozart.
– Bort, Benedict! – kiáltott az igazgató.
– Bort, Hanno! – kiáltott Benedict.

Hogy nekem mennyire elegem van abból, hogy ezek folyton

isznak! Leszegett fejjel másztam ki a sárkány farkából, nem néztem
se jobbra, se balra.
Born fel fog ismerni! Ez tuti! Kész, vége. Halott vagyok.
Valahogy felvonszoltam magam Benedict öltözőjébe a kancsóért, a
szemembe húztam egy kalapot, aztán remegő lábbal visszamentem
a színpadra. Felkészültem a legrosszabbra. Elsőként Born tartotta
felém a kupáját, és én töltöttem. Olyan közel voltam hozzá, mint
azon a lidérces emlékű gyűlésen. Láttam a májfoltos kezét, a lapis
lazuli gyűrűt az ujján. Egy pár másodpercig azt hittem, hogy
megúsztam, mert nem nézett rám. Aztán lassan felém fordult, és…

– Herr Born, vigyázzon! – üvöltötte Benedict.

A színháztermet robbanásszerű hang rázta meg. Egy pár
pillanatig nem lehetett látni a felcsapódó portól. Mikor azonban
kitisztult a kép, mindenki egyszerre kezdett sikítani. Born Ignác
mellett a földön az Éj királynőjének trónusa hevert. A tartózsinórok,
melyeknél fogva rögzítve volt, úgy feküdtek mellette, mint a döglött
kígyók. Schikaneder és Benedict egyszerre ugrottak Bornhoz.
– Uramisten! – zihálta Benedict. – Hatalmas szerencséje volt,
professzor úr. Agyon is vághatta volna ez a dögletes trónus!

Akár véletlenül szakadt le, akár szándékosan, az Éj

királynőjének trónja ezúttal megmentette az életemet. Mielőtt
kirohantam volna, még felnéztem a zsinórpadlásra, és földbe
gyökerezett a lábam. Valakit láttam ugyanis. Egy ismerősnek tűnő
nőalak elsuhanó sziluettjét.
 [17] Hanna néni
Mária néni legjobban fonetikát utált tanítani. Napokig képtelen
volt kiheverni a rá meredő üveges tekinteteket, melyek szinte abban
a pillanatban megjelentek az osztályban, amint kiejtette a száján,
hogy „hangképző szervek”. És miután Mária néni rutinos tanár volt,
pontosan tudta, hogy az üveges tekintetek megjelenésétől egyenes út
vezet az órai rendbontásig. Ezért döntött úgy, hogy elhagyja a járt
utat a járatlanért: egy rozzant írásvetítővel érkezett a tanterembe.
– Mai óránk témája a fonetika, amely az egyik
legcsodálatosabb emberi tulajdonságunk, a beszéd rejtelmeibe
enged bepillantást – kezdett bele lendületesen, hátha még azelőtt
sikerül bekapcsolni az írásvetítőt, hogy kitör az általános közöny. –
Kempelen Farkas beszélőgépének rekonstruált, működő változatát
fogom bemutatni nektek képeken.
Rogyák tanárnő legnagyobb megdöbbenésére az osztály egy
része váratlanul felélénkült.
– Azt a…! – kiáltott fel Tibi, és még a szája is tátva maradt.
Mária néni erre egyáltalán nem volt felkészülve, pedig ha
valaki, ő aztán igazán hitt a gyerekek egészséges tudásszomjában.
– Örülök, hogy ilyen lelkes vagy, Tibor – mosolyodott el. –
Meg tudnád esetleg mondani nekünk, ki volt Kempelen Farkas?
Tibi homlokán verejtékcseppek jelentek meg.
– Ő találta fel… az időgépet? – kérdezte.
Mária néni felkacagott.
– Nem kell ám mindent elhinni, amit Bulcsú súg. Kempelen a
tizennyolcadik század egyik legnagyobb koponyája volt –
magyarázta, ám már időközben erősen megbánta, hogy a „koponya”
szó jött a nyelvére. Ilyenkor szokott ugyanis az osztály hihetetlen
nagy fejű embereket elképzelni. Ezúttal azonban elmaradt az
élcelődés Kempelen kalapméretén. És ez nem tetszett Mária
néninek. Cselt gyanított. – Korának legnagyobb tudósa és feltalálója
tehát – fejezte be a magyarázatot, és megpróbálta bekapcsolni az
írásvetítőt.
– Ezt nem hiszem el – jajdult fel Bulcsú.
– Mi a gond? – kérdezte a tanárnő, és fel sem nézett a
kapcsolóról, ami nem volt hajlandó megmozdulni.
– Nem tudok figyelni, mert az Edina nem figyel.
– Szuper. És mióta van rád hatással Edina koncentrációja? –
érdeklődött Mária néni, és most már teljesen biztos volt benne, hogy
az osztályban valami nem stimmel. Feltehetően megbuggyantak. –
Nos tehát – sóhajtott fel, miután az írásvetítő kapcsolója végre
engedelmeskedett. – Itt a kép. Mindenki látja?
– Nem fejeznéd be? – fordult Szabika idegesen Edinához.
– Nem! – csattant fel hisztisen a lány.
Mária néni megsemmisítő pillantást küldött feléjük, majd
visszatért a képhez.
– A hangadáshoz két kézre van szükség. A jobbal kezeljük a
billentyűket, a ballal pedig a gumitölcséren kiáramló levegő útját
határozzuk meg.
– Legalább ne lapozz már ilyen hangosan! – mordult fel
Bulcsú. – Nem hallom az értékes magyarázatot.
Mária néni egy pillanatig nem szólt, majd hirtelen megfordult.
Nem hitt a szemének. Edina megint olvasott!
– Edina! – kiáltott fel döbbenten. – Te mit művelsz?
A lány nem szólt semmit, csak meredten bámult valamit a pad
alatt.
– Mit dugdosol ott? – indult felé határozottan a tanárnő. –
Kérem ide, de rögtön!
– Ne már! – húzta el a száját Edina, és kelletlenül kivett a
padjából egy kézzel írt füzetet.
Mária néni egy pillanatig nem kapott levegőt…

Zsófi Szóval az Edina-hadművelet kipipálva.

Tibi Igen. De nem volt ám könnyű. Ez a hülye csaj
képtelen volt úgy olvasni, hogy a Rogyák észrevegye!
Tök nagy műsort kellett adnunk.
Zsófi Már a tanárok éberségére se lehet számítani. Rémes.
:-D
 Tibi Hát ja.
Zsófi És mi történt az igazi naplóban? Úgy sajnálom, hogy
nem tudtam olvasni veletek délután. De ez a hülye
kezelés, tudod…
Tibi Ne sajnáld! Borzalmas volt.
Zsófi Hát, a kezelés viszont isteni!
Tibi Jó, bocs, igaz. De nem haladtunk semmit. És
Edinánál lenni ISZONYATOS!

Tibi gyomra valahogy nem volt rendben suli után. De erről

semmiképp sem Vali néni főztje tehetett, sokkal inkább Edina
szobája. Tibi még életében nem látott ennyi rózsaszínt egy rakáson.
Pont olyan volt, mintha egy méretarányos Barbie-házban ücsörögtek
volna, és Tibi ezt soha nem vágyta kipróbálni. Az enyhe
émelygésnek, ami a fiút környékezte, nem használt az sem, hogy a
szoba levegőjét átható kölniszag lengte be, a CD-játszóból pedig
valami fiúzenekar nyávogott.
– Nincs valami normális zenéd? – morogta Bulcsú
rosszkedvűen egy rózsaszín fotel mélyéről.
Tibi vigyorogva állapította meg, hogy a dalek pont úgy néz ki,
mint aki épp beleült egy óriási minyonba. Edina nem méltatta
válaszra a kérdést, helyette viszont fel-alá repkedett a szobában és
átszellemülten vonyított a zene dallamára:
– Mindjárt itt a szerelmeeem!
Bulcsú a kezébe temette a fejét, valószínűleg próbált
teleportálni. Ekkor azonban csöngettek. Edina váratlanul
abbahagyta a röpködést, és kétségbeesetten Tibire nézett.
– Úristen! – közölte.
– Mi van? – kérdezte bizonytalanul Tibi. – Nem nyitod ki?
Lehet, hogy az Ervin.
– Nem, nem, nem, nem! Nem merem kinyitni! – zihálta Edina.
– Sokkot kaptam, nem mozog a lábam! – majd megragadta Tibi
ingnyakát. – Tibi!
– Mi van?
– Szép vagyok?
– Hagyjál már, hülye vagy? – kiáltott fel méltatlankodva Tibi,
és lesöpörte magáról Edina kezét.
– Úristen, csönget az Ervin! Ááááá! Kész vagyooook! – visította
Edina, miközben kiviharzott ajtót nyitni.
A beálló csöndben a két fiú összenézett.
– Asszem, meghaltam – közölte Bulcsú színtelen hangon. – Ez
itt csak a szellemem.
De nem ért rá a dolgot bővebben kifejteni, mert odakint
felhangzott Edina visítása.
– Ne máááááár!
Majd Szabika önelégült hangja.
– Hellobello!
– Csá, Szabi! Hát te? Nem a napköziben kéne lenned? – dugta
ki fejét az ajtón Tibi.
– Meglógtam – magyarázta Szabika és benyomult a szobába. –
Géza bá transzban van. Felhozott egy csomó Egyiptomról szóló
könyvet a könyvtárból. A fél napközi megszökött.
– Annyira elegem van! – kiáltott fel színpadiasan Edina és egy
rózsaszínű babzsákfotelbe vetette magát.
– Ennek meg mi baja? – kérdezte értetlenül Szabika.
– Azt hitte, az Ervin jön – rántotta meg a vállát Tibi.
– Ja, ő nem tud – legyintett Szabika.– Valami nyomi
fizikaversenyre készül.
– Milyen fizikaverseny? – csúszott most fel Bulcsú hangja is.
– Kerületi – összegezte Szabika.
– És erről én miért nem tudok? – hajolt előre fenyegetően
Bulcsú.
Szabika elvigyorodott.
– Bulcsú, nézz szembe az igazsággal! – szólt drámai hangon. –
Ervinnek titkai vannak előtted.
– Fejezzétek már be! – morogta Tibi. – Olvassunk!
Ez a nap azonban nem kedvezett az olvasásnak. Abban a
pillanatban, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedett és elővették
végre Hanna naplóját, megszólalt Edina laptopján egy Skype-hívás
hangja. Tibi a plafonra bámult, majd a laptopra.
– Ezt nem hiszem el. Apád hív.
Edina azonban nem tűnt ennyire kétségbeesettnek. Rávetette
magát a gépre és fogadta a hívást.
– Halló! Apa! – kiáltotta izgatottan.
A képernyőn egy rémületes múmia képe jelent meg. Vénséges
arcán ezer ránc futott, a haja pedig valami leírhatatlan színben
pompázott. Még leginkább lilának tűnt.
 – Csillagooooom! Az istenke áldjon meg! – ordította affektálva
a múmia igen határozott akcentussal.
– Hú… Ez az apád? – suttogta Szabika döbbenten.
Edina méltatlankodva a fiúra nézett, majd nagyot köszönt a
képernyőnek.
– Csókolom, Hanna néni!
A múmia egy csapásra transzba jött.
– Ferikém! Hát ez egyszerűen imádnivaló! Látom az Edikét! Itt
van a komputerban!
– Igen, itt vagyok – grimaszolt Edina. – Hogy tetszik lenni?
– Őrület! – kárálta Hanna néni, majd lehalkította a hangját és
egészen közel hajolt a monitorhoz. – Én most csinálok először ilyet
– majd hirtelen hátrafordult. – Miafranc ez, Ferikém?
– Skype – sóhajtotta Edina.
– Nem téged kérdeztelek! – dörrent rá a vénasszony.
– Bocsánat… – hebegte Edina.
Hanna néni hunyorogva vizsgálgatta Edina szobáját. Ebben a
pillanatban pont úgy festett, mint egy kíváncsiskodó vakond.
– Hát ez oltári! Most látom csak, mennyi a csinos fiatalember
nálad! Egyem az édes szívüket!
A fiúk zavartan összenéztek. Most tudatosult bennük, hogy az
érdeklődő vakondtekintet épp őket veszi górcső alá.
– Egyik snájdigabb, mint a másik! – rikkantotta büszkén
Hanna néni. – Edikém! Fénykoromra emlékeztetsz!
– Ők csak az osztálytársaim – szögezte le Edina, biztos, ami
biztos.
– Nem baj, kicsikém – legyintett az öreglány. – Abból még
lehet bármi.
Edina képe már így is tulipiros volt, most azonban kezdett
céklavörös színt ölteni.
– Jaj, ne tessék már… – halkította le a hangját, miközben
közelebb hajolt a monitorhoz. – Ez olyan égő…
– Nem hallom! Mit mondsz? – grimaszolt a vénség, majd ismét
hátrafordult. – Hol hangosítom fel ezt a vackot, Ferikém? Mit
nyomok meg?
Szabika jónak látta, ha ezen a ponton közbelép.
– Azt a piros telefonjelet, ott alul, csókolom! – kiabálta
segítőkészen.
– Ezt? – hadonászott a monitor előtt a néni.
 A Skype pruttyant egyet és bontott. A szobában mindenki
hangosan fellélegzett.
– Anyám… – csóválta a fejét hitetlenkedve Tibi.
– Ki volt ez a mumifikálódott papagáj? – kérdezte Szabika.
– Szállj le róla, jó? – emelkedett meg fenyegetően Edina.
– Rokonod? – kérdezte Szabi ártatlan képpel.
– Igen, képzeld el! – mondta Edina, és látszott, másodpercek
választják el attól, hogy kiosszon egy pofont.
– Picit, mondjuk, tényleg hasonlít… – mélázott el Szabika, aki
egyáltalán nem mérte fel, milyen veszélyben van.
Edina lerogyott a babzsákfotelba. Hirtelen kiszállt belőle
minden indulat. Tulajdonképpen sírni szeretett volna. Annyira
megörült, hogy az apja felhívta, erre kiderül, hogy még egy köszönés
erejéig sem kíváncsi rá. Végignézett Tibin, Bulcsún, Szabikán. Maga
sem tudta, miért, de úgy érezte, jó, hogy itt vannak.
– Az egyetlen rokonom apai ágon. Kint él Ausztráliában –
mondta.
– Nála van kint a fater? – kérdezte Tibi.
– A Ferikém – vigyorgott Szabika.
Edina bólintott.
– Ki kellett mennie hozzá, mert most temette el a negyedik
férjét. Úgyhogy… vigyázni kell rá.
– Szegény. Biztos nagyon kivan – ráncolta a homlokát együtt
érzőén Tibi.
– A Hanna néni? Hülye vagy? – húzta el a száját Edina. –
Megint férjhez akar menni! Kitalálta, hogy magyar fiút akar, mert
akkor a halála után hazajön a vagyona. Pedig az már rám van íratva!

Zsófi Ez jó! Ferikém éjjel-nappal őrködik a nyanya fölött,

nehogy véletlenül férjhez menjen?
Tibi Hát ja. Azt mondta az Edi.
Zsófi Jaj, Tibi! :-O
Tibi Mi van?
Zsófi Asszem, véletlenül férjhez mentem!
Tibi Mi???
Zsófi Egy kicsit nem figyeltem oda és tessék…
Tibi Hülye vagy?
Zsófi Csak vicceltem. :-D
 Tibi Jaj már, Zsófi, ez nem vicces!
Zsófi Mert?
Tibi Csak… mert nem szeretném, ha férjhez mennél.
Zsófi Miért?
Tibi Mert… Csak.
Zsófi Az… jó.
Tibi Most mennem kell.
Zsófi Jó.
Tibi Szia.
Zsófi Várj!
Tibi Igen?
Zsófi Még el akartam mondani, hogy képzeld…
Tibi Mit?
Zsófi Anyáék szereztek egy új specialistát. Úgyhogy
megyek Pestre!

Rogyák Mari szíve olyan hangosat dobbant, hogy azt hitte,

azonnal meg is áll. Sosem észlelte még, hogy ennyire hangosan szól
a csengője. Igyekezett hát remegő térdein úrrá lenni, miközben a
zárral bajlódott.
– Géza… – lehelte a látogató felé, igyekezete szerint nagyon
meggyőzően.
– Jó napot, kollegina – biccentett Géza bá. – Késtem, elnézést!
– Nem baj… – búgta a tanárnő.
– Öhmmm… nagyon festőien öleli az ajtót, de esetleg be is
enged?
Mária néni felkacagott és utat engedett Géza bának.
– Ja, igen, persze.
– Cipőmet? – érdeklődött a tanár úr, és már rúgta is le cipőjét
az előszobában.
Mária néni intőn felemelte a kezét.
– Csak tedd fel minél magasabbra! Ha viszont akarod még
látni.
– Hogyan? – értetlenkedett Géza bá.
– Ja, igen – fordult vissza a tanárnő, miközben rátette a kezét a
szobaajtó kilincsére. – A Cesar Millan-féle három alapszabály!
Miután belépsz: nincs érintés, nincs beszéd, nincs szemkontaktus.
– Nem kell félnie. Magam is így gondoltam – bólintott Géza bá
és belépett a szobába.
Majd szinte azonnal hanyatt esett, mert valami hatalmas erővel
nekicsapódott.
– Úristen! Mi ez? – ordította Géza bá, miközben kétségbeesve
bámulta azt a felváltva csaholó és morgó valamit, ami ledöntötte a
lábáról és a mellkasára telepedett.
– Egy kutya – mondta szenvtelen hangon Mária néni.
– Szedje le rólam! – kiabált Géza bá. – Felborított!
Mária néni rosszallóan csóválta a fejét.
– De hát mondtam, hogy nincs érintés, beszéd és
szemkontaktus! Ránéztél: félreértette. Szegény kicsikém, annyi rossz
tapasztalata lehet… Tegnap hoztam el a menhelyről.
– Még ő a szegény? – méltatlankodott Géza bá. – Az eszem
megáll! Hívja vissza! Épp készül megölni!
Mária néni leguggolt, és kedvesen gügyögni kezdett a csaholó
fenevadhoz.
– Leonci! Gyere ide, Leonci!
Leoncinak azonban esze ágában sem volt megmozdulni.
Kitartóan állt zsákmányának mellkasán és átható hangon morgott.
– Mária… – nyögte Géza bá. – Esetleg nem jönne ide, hogy
lefejtse rólam?
Mária néni keményen Géza bára nézett.
– Helytelen nevelési elv. Nem ő hív engem, hanem én őt. Ebből
az következik, hogy neki kell helyet változtatnia – mondta, majd
tovább folytatta a gügyögést. – Leonci, kicsi életvizem! Gyere ide
anyucihoz!
– Meddig folytatjuk ezt a kísérletet? – érdeklődött a padlón
Géza bá.
Mária néni ekkor felállt, és elővett a zsebéből egy kutyatápos
zacskót. A zörgésre Leonci érdeklődve felpillantott.
– Gyere, kicsikém, itt a fincsi hami – mondta, mire a kutya
azonnal odanyargalt hozzá. – Látod, máris idejött! – szögezte le
büszkén.
Géza bá feltápászkodott. Nem akart hinni a szemének.
– Mária!
– Parancsolj – mosolygott a tanárnő, miközben a fél keze
eltűnt Leonci szájában, aki a jelek szerint képtelen volt a
táposzacskót megkülönböztetni a gazdájától.
– Maga egy pe-da-gó-gus – szótagolta felháborodottan Géza
bá.
– Igen, és?
– Egy pedagógus, aki épp jutalommal erősíti meg a
nemkívánatos viselkedést! Innentől kezdve valahányszor idejövök,
ez a pitbull meg fog támadni, mert első alkalommal jutalomban
részesült érte.
Mária néni összehúzott szemöldökkel pillantott fel.
– Azt hittem nem óhajtasz többet idejönni – mondta undokul.
– Mikor ma felhívtalak, azt mondtad, csak most az egyszer és soha
többet. Bizonyára most is sietsz, úgyhogy vágjunk is bele a dologba.
Itt a napló.
– Megkaphatnám? – nyújtotta a kezét izgatottan a napló után
Géza bá.
Leonci azonnal morogni kezdett.
– Szó sem lehet róla – mondta Mária néni, és megpaskolta a
kutya fejét. – Én fogok felolvasni.

Képzeljetek el fekete, frufrus parókában, sentiben – ez a gyengébbek

kedvéért ágyékkötő – és kalasziriszben, ami meg egy bő köpeny. Ne röhögjetek! A
fejemet kopaszra borotválták. Van egypár undorító szokása az egyiptomiaknak, ez
az egyik közülük. Most fiúnak öltözve bujkálok a fáraó palotájában és Baketaton
udvartartásához tartozom. Ő egyrészt a fáraó húga, másrészt pedig egy undok
boszorkány. Már megismerkedni is öröm volt vele.
– Mi a neved?– kérdezte Baketaton, és utálkozva végigmért.
– Henna – mondtam.
– Akinek a helyére lépsz, Henna, azt kivégezték, mert tiszteletlenül bánt az
úrnőjével, úgy vigyázz! – mondta, és látszott rajta, nagyon elégedett lenne, ha
velem is ez történne.
– Egy kis tiszteletlenségért? – kérdeztem. – Hát azért ez elég durva…
– Ta-Mit megsértéséért minden halandó halállal lakol! – kiáltott fel
Baketaton. – Lépj elé! Nézzük, elfogad-e szolgájának?
Körülkémleltem a teremben. Kerestem, vajon ki előtt kell meghajolnom, de
Baketatonon kívül csak egy drapp macska volt jelen. Egy drágakövekkel kirakott
trónuson hevert, és hűvösen bámult rám a nagy, világoskék szemével.
– Ő a felséges Ta-Mit – bökött rá a fáraó húga. – És ha csak egy
bajuszszála meggörbül, neked véged!
Oltári mázli, hogy Ta-Mit elfogadott szolgájának, így aztán macskabajusz-
aranyozó lettem. Reggeltől estig egy macskának ugrálok és a szeszélyeitől függ az
életem. Bár az az igazság, még így is jobban jártam, mint ha a fáraócsaládot kéne
szolgálnom. Elég, hogy is mondjam… érdekesek. Például a testvéri szeretet
nagyon erős a fáraó és Baketaton között. Ezt onnan tudom, hogy még előttem sem
csináltak titkot belőle.
– Drága húgocskám, kérjük meg Ta-Mit, feküdjön a hasadra. Védje meg a
rontástól a fiunkat – mondta Ehnaton, miközben kedvesen cirógatta Baketaton
parókájának fürtjeit.
Azt hittem, hanyatt esem, mikor ezt meghallottam.
– Honnan tudod, hogy fiunk lesz? – kérdezte Baketaton.
– Tudom – vigyorgott a fáraó. – És már a nevét is megálmodtam:
Tutanhaton. Ő lesz az utódom, ha a fene fenét eszik is.
– Henna!– fordult hozzám Baketaton. – Kérdezd meg Ta-Mit, nem lenne-e
ellenére, hogy egy kicsit a hasamra feküdjön! Milyen ma a kedve?
– Fényes… – nyögtem ki nagy nehezen. Még mindig nem tudtam
megemészteni a hallottakat.
Aztán Ta-Mit nagy kegyesen Beketaton hasára feküdt és méltóztatott
dorombolni, amitől ezek ketten totál hanyatt estek. Persze attól még, hogy az
ember fáraó, simán lehet hülye! Mert hát, tényleg döbbenetes, hogy egy macska
dorombol…

– Ez irtózatos! – csóválta a fejét Géza bá. – Szegény Hanna ott

él ebben a vérfertőző fertőben!
– Ebből is látszik, hogy milyenek a férfiak – bólogatott sűrűn
Mária néni.
– Milyenek? – kérdezte Géza bá.
– Menthetetlenek. Ott van ennek az Ehnatonnak a gyönyörű
felesége, Nofertiti, erre ő mit csinál? Megcsalja a saját húgával. Nem
csoda, hogy az a szegény Tutanhamon olyan rosszul sikerült, és
szépen lőttek az egyistenhitnek.
– Ez a múlt – mondta Géza bá. – A jelenben viszont az a
legfontosabb kérdés, hogy mit csináljunk a naplóval.
– Szerintem olvassuk tovább!
– Feltétlenül. De ha a végére értünk, csak kell vele valamit
kezdenünk. Mert először is ott van a lovagja, az az összevissza
szemű…
– Géza! – kiáltott fel méltatlankodva Mária.
– De a magam részéről nem szívesen engednék a zsarolásnak –
folytatta a gondolatmenetet Géza bá. – Aztán ott van Bujdosóné és a
nyomozó. Mindenképpen döntenünk kell.
– Aludjunk rá egyet! – ásított a tanárnő.
– Miért? Álmos? – ráncolta a homlokát Géza bá. – Sebaj, akkor
én nem is zavarok tovább…
– Úgy értettem, itt nálam aludjunk rá egyet! – vágott a szavába
Mária néni. Voltaképpen maga is meglepődött azon, amit mond.
Géza bá nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
– Szeretem a mosolyodat – mondta Mária. – Csak már régen
láttam. Lesz itt egy kis ránc a szád mellett… – és kinyújtotta kezét
Géza bá arca felé.
Géza bá, mint aki álomból ébred, felugrott, Leonci pedig vad
csaholásba kezdett.
– Mária! Ne legyen már kíméletlen. Ért maga engem, tudja,
mit miért teszek. Illetve nem teszek – próbálta túlkiabálni az
acsarkodó kutyát.
– Juj, bele ne zavarodj itt nekem! – kacagott fel a tanárnő.
– Nem is fogok! – kiáltotta Géza bá. – És hiába fegyverez a
csábos nézésével, meg ezzel a kutyabőrbe bújt, vérengző
szörnyeteggel, én tartom magam ahhoz, amit helyesnek gondolok!
– Igen? – emelkedett fel dühösen Mária néni. – Akkor menjen
innen!
Géza bá döbbenten Máriára nézett.
– Most… lemagázott?
– Csak nem képzeli, hogy könyörögni fogok? – rázta fürtjeit
felháborodottan a tanárnő. – Tudja, hányan vannak, akik nekem
könyörögnének?
– Inkább ne tájékoztasson róla, ha kérhetem! – emelte fel a
kezét Géza bá.
Mária néni megcsóválta a fejét.
– Géza, maga egy kiköpött Platonov! „Misa, Misa drága… A
csillagos ég alatt nem szabad hazudni…” – idézte, csak úgy
gondolomformán, mert a pontos szövegre azért nem emlékezett.
– Most kihez beszél? – nézett körbe zavartan Géza bá.
– Egy irodalmi élményemhez!
Géza bá vett egy nagy levegőt, majd komolyan így szólt.
– Maradjon ez így, Mária! Maradjunk egymásnak ilyen…
irodalmi élmények.
– Igen? – vetette fel a fejét a tanárnő. – Akkor viszlát!
– Jó… – bólintott Géza bá. – Csak fogja meg az állatot!
 – Nem fogom.
– Akkor ne fogja meg! Nem is kell! Viszlát! – mondta Géza bá,
majd lendületesen elindult az ajtó felé.
Ekkor irtózatos kutyaugatás harsant fel, Mária néni felsikított,
Géza bá előtt pedig elsötétült a világ.
 [18] Zsófi meséje
Mióta kiderült, hogy Zsófi Pestre jön kezelésre, Tibi viselkedése
aggasztóan megváltozott. A dolgot legalábbis így látták tanárai,
osztálytársai és főként Vali néni. Tibi már nem volt ugyanaz a fiú, aki
annak előtte. Határozottan nemet mondott nagymamája zsíros
kenyerére, osztálytársainak tízóraijára, a menzán pedig a
maradékokkal teli tányérokra. Egyáltalán nem érzett kísértést
ezeknek elfogyasztására, sőt tulajdonképpen semminek az
elfogyasztására sem. Tibi ugyanis vad koplalásba kezdett.
Eltökéltségének jutalma nem is maradt el, a fürdőszobai mérleg
napról napra kevesebbet mutatott, mint ahogy Tibi arcszíne is egyre
haloványabb lett, éles kontrasztot alkotva így a szeme alatt húzódó
fekete karikákkal.
Géza bá, kezében a stopperrel, gondterhelten nézte a fiút az
iskolai futballpálya széléről. Azon töprengett, vajon mi a csuda
üthetett Tibibe.
– Heeeelp! – üvöltött Szabika, ki elsőként futott be a célba.
– Ez az, Szabolcs! – kiáltotta elégedetten Géza bá. – Hét perc
tizenegy másodperc!
– Meghalok! – lihegte Szabika, és hétrét görnyedt a
megerőltetéstől.
– Három körbe még senki nem halt bele – mosolygott Géza bá
és megpaskolta Szabi vállát.
– Hajrá, Pufi! Nyolc percen belül leszel! – kiabálta Szabika Tibi
felé, aki rogyadozó térdekkel közelített a célegyenes felé.
– Ezt a pufizást szerintem be kéne szüntetni, Szabolcs – szólt
Géza bá, miközben tekintetével aggódva követte Tibit.
– Miért? – kérdezte Szabika.
– Mert óvodás – közölte Géza bá, majd lelkesítőleg felkiáltott.
– Bravó, Tibi! Még tíz méter! Emeld a lábad! Szép volt! Hét
negyvenhét.
Tibi azonban nem állt meg.
– Ez meg hova megy? – kérdezte döbbenten Szabika.
– Tibi! Megállhatsz! Megvolt a három kör! – szólt Tibi után
Géza bá, de mintha a falnak beszélt volna.
– Ez süket? – kérdezte Szabika, majd hirtelen elhallgatott,
mert Tibi váratlanul összecsuklott, mint egy rongybaba.
Géza bá Szabika kezébe nyomta a stoppert, és Tibi után
iramodott.
– Jól vagy? – kérdezte, miközben óvatosan felnyalábolta a fiút
a földről.
– Igen…
– Pufi, neked nem szabad így megerőltetni magad! – mondta
Szabika, miután visszaadta Géza bának a stoppert.
– Szabolcs, te most… Hozz egy kis cukros vizet! A többieknek
pedig szabad labdajáték – közölte Géza bá és ismét Tibi felé fordult.
– Nézz rám! Mi a baj?
– Semmi… – mondta Tibi és próbált a szétmosódó világban
legalább egy fix pontra koncentrálni.
– Mikor ettél utoljára?
– Nem tudom…
– Ma még nem ettél, ugye? – ráncolta a homlokát Géza bá.
– Ezt meg honnan tetszik tudni? – kapta fel a fejét Tibi. A
hirtelen mozdulatot azonban rögtön megbánta, mert a világ újból
forogni kezdett.
– Édes fiam, hát nézz rám! Ismerem a tüneteket. Mi, korpulens
alkatok, tartsunk össze!
– Korpulens? Az mi?
– Az… nos… – Géza bá elmosolyodott. – Vidéken ezt úgy
mondanák, hogy ami jó, abból sokat ad az Úristen.
– Aha – hagyta rá Tibi, és egy szót sem értett.
– A faluban, ahonnan én jöttem, te sovány gyereknek
számítanál – mondta Géza bá.
– Tényleg? Akkor inkább ott kéne csajoznom – húzta el a száját
Tibi.
– Áhá, nő van a dologban! És ha nem vagyok indiszkrét…
– Nem tetszik ismerni – vágott közbe Tibi.
– Értem – mondta Géza bá. – És a kérdéses hölgy azt
mondta… célzott rá, hogy…
 – Hogy kövér vagyok? Nem.
– Akkor meg mi a probléma? Lehet, hogy pont ez tetszik neki!
A nőkön nem lehet ám kiigazodni – rikkantotta Géza bá, majd
megtapogatta a fején lévő púpot, amit épp nemrég szerzett egy vad
kutyával való hősi összecsapásban, mely szintén egy nő miatt
robbant ki. – Le ne fogyjál, Tibi, mert a végén még kiszeret belőled!
– Nem is szeret! – legyintett Tibi, és hirtelen még rosszabb lett
a kedve.
– Azt soha nem tudhatjuk! Hajjaj! A nők… a nők – sóhajtott
Géza bá. – Mint a szfinxek. Mint Nofertiti. Amikor gyűlölnek,
amikor szeretnek… soha nem érted, hogy miért.
– Hát ez tök jó – mondta Tibi nem túl lelkesen.
– Sportolni persze sosem árt – tette hozzá gyakorlatiasan Géza
bá. – Úgyhogy, ha gondolod, szívesen összeállítok neked egy
edzéstervet és egy diétát.

Zsófi alig várta már, hogy délután három legyen. Türelmetlenül

ült a számítógépe előtt egy nagy tál spagettivel, amihez hozzá sem
tudott nyúlni dél óta. Mostanra ugyanis teljesen biztossá vált, hogy
másnap utaznak Pestre, és szerette volna, ha erről Tibi is
mihamarabb tudomást szerezne. Márpedig Tibi mindennap három
órakor jelentkezett be Skype-on, addig pedig már csak öt perc volt.
És ekkor hirtelen befutott a várva várt hívás. Zsófi szíve a torkában
dobogott és bátortalanul a számítógép felé nyúlt. Majd elhúzta a
kezét. Hallgatta, ahogy a hívás kicsöng, de nem mozdult.
– Még a végén azt gondolja, hogy itt ülök már dél óta, és
várom, hogy bejelentkezzen – dühöngött magában. – Ráadásul igaza
is lenne. Egy frászkarikát veszem fel.
Aztán csak nézte durcásan a képernyőt és hallgatta azt a
lehetetlen Skype-hívóhangot, mígnem Tibi végül feladta.
– Na, tök jó. És akkor most? – kérdezte magától Zsófi, és rágni
kezdte a körmét. – Azért sem hívom vissza – gondolta, majd egyből
rányomott a sikertelen hívást jelző ikonra. Tibi bezzeg azonnal
felvette.
– Szia, Zsófi! – kiáltotta boldogan. – Már azt hittem, nem vagy
otthon.
– De… csak… dolgom volt – mondta Zsófi és próbált
mosolyogni.
 – Hát én itt ülök már dél óta és várom, hogy három legyen,
mert olyankor szoktál gépnél lenni – mondta Tibi.
– Hogyhogy? Elmaradtak az óráid?
– Á, nem. Csak tesi után elengedtek – legyintett Tibi. –
Kiderült már, hogy mikor jössz Pestre?
– Igen – Zsófi nagyot nyelt. – Holnap.
A vonal túlsó végén csönd támadt.
– Tényleg? – most Tibi nyelt egy nagyot.
– Mert? – kérdezte Zsófi.
– Semmi, csak… belegondoltam… hogy milyen lenne, ha
találkoznánk… mármint a csapat és te, és együtt olvasnánk –
dadogta Tibi.
– A csapat és én, aha – fordult el csalódottan a képernyőtől
Zsófi. Valahogy nem erre számított. – Nem hiszem, hogy összejön.
Egész nap vizsgálgatnak majd, aztán jövünk is vissza.
– Tudod már, hogy hol leszel? – kérdezte Tibi.
– Amerikai úti idegsebészet. Miért?
– Csak úgy.
Egy darabig csak néztek egymásra a monitoron keresztül.
Valahogy egyikőjüknek sem akaródzott kimondani azt, ami annyira
kézenfekvő volt. A csendet Tibi mobiljának csöngése szakította meg.
– Bocs, csörgök – mondta a fiú, miközben azon bénázott, hogy
kihalássza zsebéből a mobilt.
– Ki az? – kérdezte Zsófi.
Tibi megnézte a kijelzőt.
– Nem tudom, nem írta ki. Valami privát szám. Igen, tessék! –
szólt bele a telefonba.
A vonal túlsó végén azonban mintha nem lett volna senki. Vagy
talán mégis. Tibi elfulladó, kétségbeesett hangokat hallott, mintha
valaki befogott szájjal zihálna.
– Halló, tessék! – szólt bele most már hangosabban.
– Tibi… Tibi… – hangzott a halk, kétségbeesett válasz.
– Ki az? – kérdezte Tibi, és végigfutott a hátán a hideg.
– Ki az? – kérdezte Zsófi is, és aggodalmas arccal közelebb
hajolt a monitorhoz.
– Fogalmam sincs. Csak zihál és a nevemet mondogatja. Elég
para – ráncolta a homlokát Tibi, majd ismét a füléhez tette a
telefont. – Szóljon bele, mert leteszem!
– Én vagyok az, Tibor! – lehelte elhalóan egy hang.
 Tibivel megfordult a szoba. Bujdosóné volt a telefonban.
– Na, mi van már? – kérdezte izgatottan Zsófi.
Tibi azonban határozottan felemelte a kezét, úgyhogy Zsófi
kénytelen volt elhallgatni.
– Jól van, tanárnő? – kérdezte Tibi.
– A napló kell nekik… Ide kell hoznod! – zihálta Bujdosóné. –
Ha nem kapják meg, végem! Tibor, én… félek! Hozd ide a naplót,
könyörgök!
– De hova? – kiáltott fel Tibi.
A vonal túlsó végén pofon csattant, Bujdosóné pedig
felsikoltott. Valaki átvette a telefont.
– Tudod te azt, hogy hova – közölte egy nagyon ismerős,
vészjósló férfihang.

– Zsófi, most már tényleg le kell tennünk – nézett elszántan a

monitorba Tibi. – Úgysem tudsz meggyőzni.
– Nem mehetsz el az Apostol utcába! – kiáltott fel a lány.
– De muszáj! Meg fogják ölni a tanárnőt!
Zsófi olyan dühös volt, hogy kis híján szétrobbant.
– Kit érdekel? Tibi, légyszi, ne csináld! Nagyon jól tudod, mi
van abban a házban!
– Igen, és épp azért kell odamennem! Muszáj elvinnem a
naplót. Nincs más megoldás.
– Jó, akkor legalább szólj a többieknek.
– Nem lehet. Azt mondta a Felemásszemű, ha bárkinek szólok,
Bujdosóné meghal.
– És? – dobolt az asztalon idegesen Zsófi.
Tibi szemrehányóan felpillantott.
– Nem szólok senkinek és kész.
Zsófi látta, hogy semmi értelme tovább vitatkozni. Egy dolgot
azonban még meg kellett kérdeznie.
– Tibi, ha Bujdosóné nem akkor hív, amikor épp skype-olunk,
nekem se mondtad volna? Akkor csak simán odamész, és hagyod,
hogy kinyírjanak? És bele se gondolsz, hogy mások… hogy én… –
Zsófi hangja elfulladt.
– Nem – mondta határozottan Tibi.
– Te tényleg csak magadra gondolsz? – csattant fel Zsófi. –
Tibi, most komolyan! Te fogtad volna a naplót és odamész és fel se
hívsz?
– Mit tudom én, mit csináltam volna, ha éppen nem skype-
olunk! – dühöngött Tibi. – Most pont olyan hülyeségeket kérdezel,
mint az Edina!
– Hát legszívesebben sikítanék is, mint az Edina.
– Oké, ha azt mondom, hogy cica, megnyugszol? – kiabálta
Tibi.
Zsófi elnevette magát.
– Hülye! – közölte velősen.
– Cica! – vágott vissza Tibi, és már nem is volt dühös.
– Majom! – kontrázott Zsófi.
– Nyuszi! – vágta ki Tibi.
Aztán csak vigyorogtak egymásra. Kicsit, mondjuk, mindketten
érezték, hogy hülyén néznek ki, de valahogy képtelenek voltak
abbahagyni. Elsőként Tibi szedte össze magát.
– Figyelj! Ezt most nekem kell egyedül megcsinálni. Ebben
nem tudsz segíteni.
Zsófi elszántan belenézett Tibi szemébe.
– Hát pedig tudok.
– Hogyan?
– Csak előtte fel kell tennem pár kérdést.
– Oké, dr. Sherlock – vigyorgott Tibi.
– Mit tud a Felemásszemű? – kérdezte Zsófi.
– Tud az időutazásról.
– És még?
– Figyel minket. Tudja, hogy van egy napló. Tudja, hogy
Edinánál volt.
Zsófi bólintott.
– Azt viszont nem tudja, hogy került Edinához – mondta. – És
neki igazából nem is a napló kell, hanem az információ. Az érdekli,
hogy hol van az időgép, igaz? Az időgép az érték, nem a napló.
– Hát… ja – közölte Tibi.
– És mi következik ebből? – Zsófi pisztolyt formált a kezéből és
Tibire irányította.
A fiú megrázta a fejét.
– Hogy félre lehet vezetni! – összegezte Zsófi. – Az egyiptomi
álnaplóval nem lehet, mert ott van Bujdosóné. Egy sokkal hihetőbb
történet kell.
– Tehát? – ráncolta a homlokát Tibi.
 – Van egy ötletem – közölte Zsófi talányos hangsúllyal. – Csak
jól figyelj!

És akkor behúztam a mattot. Az időgép felmorajlott, majd olyan hangosan

kezdett zúgni, hogy kis híján megsüketültem, a világ pedig szédületes forgásba
kezdett. Úgy éreztem, menten darabokra hullik a testem. Aztán hirtelen vége lett az
egésznek egy hatalmas csattanás után. Landoltunk. De talán nem egészen a terv
szerint, mert kis híján beomlott alattunk a föld. Valószínűleg elvesztettem az
eszméletemet, mert csak foszlányokra emlékszem. Gépfegyverek ropogására,
német vezényszavakra. Aztán Sándor arcára, ahogy fölém hajol.
– Hannácska! Jól van?
– Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben az ájulás környékezett.
– Mindjárt kiderítjük, ne féljen! Mozogni tud? Na, akkor nyújtsa a kezét –
mondta, majd rám kacsintott. – A hangokból ítélve valami oltári ramazuri lehet
odakint…
Ekkor azonban feltépte az ajtót egy fekete ruhás, tányérsapkás SS-tiszt. Az
arca véres volt, a kezében pedig géppisztolyt szorongatott.
– Mit csinálsz itt, kölyök?! Takarodj az óvóhelyre! – üvöltötte németül.
A lábam a földbe gyökerezett a rémülettől. Nem bírtam megmozdulni.
Sándor arcáról hirtelen eltűnt az örök, hamiskás mosoly.
– Ne menjen, Hanna! – kiáltotta. – Csak húzódjon be a sakkasztal alá!
Mindjárt belövést kapunk!
– Honnan tudja? – kérdeztem.
– Mozduljon már! Most! – üvöltötte Sándor, és még épp időben berántott a
sakkasztal alá.
A következő pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a termet. A falak
megremegtek, a vakolat potyogni kezdett. A sakkasztal mentette meg az életemet,
amikor leszakadt a plafon. Mikor előmásztam, elsőként a ripityára tört járógépet
pillantottam meg. Mellette pedig Sándort a törmelékek alá szorulva.
– Ne mozogjon! Kihúzom onnan! – mondogattam kétségbeesetten, pedig
pontosan láttam, hogy semmit sem tehetek érte.
– Csak maradjon itt velem… már nem tart sokáig – nyögte Sándor.
– Ez hülyeség! Kihúzom, és minden rendben lesz!
– Nem, Hanna – mondta halkan Sándor. – Az én történetem itt kell, hogy
véget érjen. Épp itt, ahonnan elindult.
– Mit beszél? És a belövés… honnan tudta a belövést?
– Onnan, hogy már jártam itt korábban. Meséltem is, nem emlékszik?
– Akkor ez itt… – dadogtam.
 Sándor bólintott.
– A Várszínház, 1945-ben. Ide érkeztem meg annak idején.
– De hát miért ide hozott?
– Nem én hoztam. Az idő úgy döntött, visszatér önmagába. Akkor a
sakkasztal alatt vészeltem át a robbanást…
– …de most engem mentett meg – mondtam, és képtelen voltam
feltartóztatni a könnyeimet.
– Ne sírjon, Hannácska! – suttogta Sándor. – Úgy látszik, így kellett
történnie.
– De hát, mit csináljak én itt… 1945-ben? Mi lesz velem?
– Az időgép összetört. Keresgélheti a darabjait egész életében, ahogy én is
tettem… kutathat az alkatrészek után – mondta Sándor, majd szomorúan
elmosolyodott. – Úgy látszik, helyet cseréltünk…
Lehunyta a szemét.
– Nem éri meg beleköpni az idő rendjébe – súgta elhalóan.
– Ne hagyjon itt! – kiáltottam.
– Nézze a jó oldalát! Legalább nem fogom többé bajba keverni. Isten áldja,
Hanna…
– Ne… ne… még ne… Kérem…
– Vigyázzon magára… És ha teheti, hallgassa meg egyszer élőben a
Beatlest… úgy az igazi…

Nem tudom, meddig feküdhettem ott a sötétben. Nyeltem a port… meg a

könnyeimet… és meg akartam halni. Aztán megtaláltak. Először egy tábori
kórházba vittek, majd egy árvaházba. Az első három évben nem beszéltem. Csak
sírtam, de melyik hadiárva nem sír sokat? Egyáltalán nem lógtam ki a sorból. Egy
teljesen átlagos tizenhárom éves kislány voltam, akit megviselt a szülei elvesztése.
Az egyik szobatársam családját Auschwitzban irtották ki, egy másik lány apját a
szeme láttára lőtték agyon. Nem az én történetem volt a legtragikusabb, sőt. Az én
szüleim akkortájt még meg sem születtek.
Tizenhat éves koromban kezdtem el újra beszélni. Néhány barátnőmmel
munkát kaptunk a kendergyárban, dolgozni jártunk, éltünk. Kevés dologra
emlékszem azokból az évekből. Persze sokat agyaltam az időgépen, többször is
visszamentem a Várszínházhoz. Megtaláltam a körzőt és pár sakkfigurát, de
hamar rájöttem, hogy Sándornak igaza volt. Nem tudom a gépet újjáépíteni, és
nem is volna semmi értelme. Nem szabad beleköpni az idő rendjébe.
Később férjhez mentem, és Ausztráliába költöztem. Most 2012-t írunk. Az
év, amikor elmentem. Az év, amikor kiszakadtam az idő menetéből. A kör lassan
bezárul. Most értem meg, mire gondolt Sándor, amikor azt mondta, az idő körbeér.
Az én időmnek hamarosan vége.
Nagyon szeretnétek még egyszer látni benneteket: Zsófi, Tibi, Bulcsú,
Szabika és a többiek. Bár már nem ismernétek rám. Egy vén, ausztrál szipirtyó
lettem egy farmon, csomó kutyával meg egy fél időgéppel. Mert persze nem bírtam
ki, és elhoztam magammal, ami megmaradt belőle, de szeretném, ha ez a történet
a halálommal végleg lezárulna.

– És azt szeretné, ha neki már kampec, a történetnek is

kampec lenne – fejezte be a történetet Tibi, és fújtatott egy nagyot.
Életében nem beszélt még ennyit egyfolytában.
A Felemásszemű elgondolkodva vakargatta az állát. Bujdosóné
egy székhez kötözve reszketett, onnan figyelte Tibit, szeme alatt
hatalmas, lila monoklival.
– És ezt most higgyem is el, öcsi? – kérdezte a Felemásszemű.
– Hogy Hanna ma is él? Ausztráliában? Higgyem el a napló nélkül?
– Már mondtam, hogy megsemmisítettük. Nem akartuk, hogy
lássák a felnőttek. Mert… Most már úgyis mindegy. Nem lehet mit
csinálni.
A Felemásszemű fenyegetően felmagasodott és elindult Tibi
felé. Bujdosóné ijedten felsikoltott.
– Ha megöl, akkor sem mondhatok mást! – kiáltotta Tibi, és
szilárdan megvetette a lábát. Fel volt készülve rá, hogy pillanatokon
belül vége az életének.
A dolgok azonban más fordulatot vettek. A Felemásszemű
belehajolt Tibi arcába és azt súgta:
– Pontos címet, öcsi.
– El akar menni Ausztráliába? – kiáltott fel Bujdosóné.
– El én! Ha egyszer ott az időgép – közölte a Felemásszemű.
– Vagyis ami megmaradt belőle – egészítette ki a tanárnő.
– Bánom is én! Szóval? Pontosan hol?
Tibi belenézett a hátborzongató szemekbe.
– Oldozza el a tanárnőt, akkor megmondom!
– Büdös kölyök… – szűrte gyűlölettel a fogai közt a
Felemásszemű, de azért odalépett Bujdosónéhoz. Durva
mozdulatokkal eloldozta a széktől, majd megragadta a karját.
Látszott, addig nem fogja elengedni, míg Tibi elő nem rukkol a
címmel.
 – Tehát? – kérdezte fenyegetően.
– Valami farm Sydney mellett – kezdett bele Tibi, mire a
Felemásszemű vadul megrántotta Bujdosóné karját. A tanárnő
fájdalmasan felsikoltott, és könyörgőn nézett a fiúra.
– A pontos címet Edinától kell megkérdezni! – kiáltott fel Tibi.
– Mi köze ennek Edinához? – kérdezte Bujdosóné.
– Hát… Az a helyzet, hogy Edina apjának egyetlen megmaradt
rokona nem más, mint Hanna.
– Mi van? – kérdezte a Felemásszemű, aztán hirtelen fény
gyűlt az elméjében. – Hát így került a napló Edinához! Kezd értelme
lenni az egésznek… Na, takarodj, öcsi! – fordult most Tibihez, és
megragadta a vállát, hogy kipenderítse az ajtón. – Köszönd a
szerencsédnek, hogy ez egyszer még elengedtelek!
 [19] A randevú
És Tibi hálás is volt a szerencséjéért. De vajon azért, mert
immáron másodjára menekült meg egy veszélyes bűnöző karmai
közül? Szó sincs róla. Tibi Zsófiért mondott köszönetet a sorsnak.
Azért, hogy létezik, hogy kedves és szép, hogy eszméletlenül okos, és
nem utolsósorban azért, hogy egyáltalán szóba áll vele. Az pedig már
legvérmesebb reményeit is túlszárnyalta, hogy találkozni is fognak,
méghozzá délután hatkor. És addig alig pár óra volt csak hátra.
– Mit csinálsz, Tibikém, az Isten szerelmére? – dörömbölt az
ajtón a nagymamája.
– Fürdöm – érkezett a lakonikus válasz.
– Ilyenkor senki se fürdik! – kiáltott rémülten Vali néni, és
megpróbált behatolni a fürdőszobába. Egyáltalán nem tetszett neki
ez a dolog. Az utóbbi időben sehogy sem igazodott ki az unokáján.
– Nehogy már begyere! Különben is zárva van – szólt ki Tibi,
és kikászálódott a kádból. Vesztére azonban pont a fürdőszobatükör
előtt állt meg, ami a kelleténél jobban felnagyította azt a pattanást,
ami képes volt pont ennek a napnak a reggelére az orrára nőni.
– A fenébe… – morogta, és azon töprengett, megpróbáljon-e
elbánni vele, vagy attól az egész csak még rosszabb lesz.
– Mit szégyellősködsz, kisfiam? – mondta Vali néni. – Nemrég
még én fürösztöttelek.
– Az nem nemrég volt – válaszolta Tibi.
Vali néni szinte azonnal elérzékenyült.
– Ó, pedig mintha csak tegnap lett volna – sóhajtotta. – Olyan
édes, pufók csöppség voltál a ki hurkás comboddal…
– Pfuj, nagyi, hagyd már abba! – méltatlankodott Tibi.
– Csak azt nem értem, hogy tudtál reggel óta úgy
bepiszkolódni, hogy megint fürödnöd kell? – csattant fel Vali néni,
mert erre igazán nem talált magyarázatot.
 – Nagyi, légyszi! – kiabálta Tibi magából kikelve.

– Anya, légyszi!
– Zsófikám, Kővári doktor nem a frizurádra kíváncsi, hanem a
gerincedre – sóhajtott a fürdőszobaajtó előtt Zsófi anyukája.
Pedig Zsófit majd szétvetette a méreg. Órák óta próbált
megküzdeni azzal a szerteszét meredő valamivel, amit az égiek
nyilván viccből teremtettek a fejére, de képtelenség volt. A haja hol
túlzottan lelapult, hol szétállt, hol pedig úgy döntött, sapkára fog
hasonlítani.
– Csak mert apád már ideges – tördelte a kezét az anyukája.
Majd halkabban hozzátette: – Tudod, milyen. Örökké pánikol, hogy
elkésünk.
– Ezért aztán mindenhová egy órával korábban érkezünk.
Vérciki – morogta Zsófi, és úgy döntött, ha hazaérnek, megfogja a
nullásgépet, csak hogy bosszút álljon ezen a hülye hajon.
Kigördült az ajtón.
– Mégis inkább a fekete nadrágot venném fel – mondta.
– Ebben is nagyon csinos vagy – nyugtatta meg az anyukája.
– Úgy érted, a legcsinosabb a bénák között? – csattant fel
Zsófi.
Az anyukája lehajolt hozzá és gyengéden két keze közé fogta az
arcát.
– Ne butáskodj… Gyönyörű vagy!
Zsófi torkában hatalmas gombóc keletkezett. Hirtelen átölelte
az anyukáját, és csak szorította, szorította. Egyáltalán nem akart
sírni.

A csengetésre senki sem számított. Vali néni meglepve sietett

ajtót nyitni, aznapra egyáltalán nem várt több vendéget. A váratlan
csengetések alkalmával pedig mindig szorongás fogta el. Hátha
valami kellemetlenség áll az ajtóban. És ebben ezúttal nem is
tévedett.
– Csókolom, Vali néni. Tibi?
Az ajtóban Szabika állt vigyorogva.
– Szervusz, kedveském – sóhajtott fel megkönnyebbülten Vali
néni. – Odabent van – mondta, majd sokatmondóan a fiúra nézett.
– Kicsikét furcsa máma.
– Nem csak máma! – legyintett Szabika, és benyomult a
szobába.
Ahogy a két fiú megpillantotta egymást, mindketten
megnémultak egy pillanatra a döbbenettől. Szabika alig ismert rá
Tibire.
– Te lenyaltad a hajadat? – kérdezte enyhe iszonyattal a
hangjában.
– Közöd? – kérdezett vissza sértetten Tibi, megigazítva a
séróját. – És te hogyhogy nem vagy a napköziben?
– Géza bá megint fáraózik. Úgyhogy kilógtam. Nem fog neki
feltűnni a hiányom, mert nem vagyok piramis – közölte Szabika, és
gyanakvóan végigmérte Tibit. – Te mész valahová?
Tibi zavarba jött.
– Nem – mondta, és sután lehuppant a fotelba.
– Akkor olvassunk naplót! – lelkesedett Szabika, és ráült a
fotel karfájára.
– De… – hebegte Tibi. – Nem is beszéltük meg mára. A többiek
nem jönnek, és Zsófi… sincs a neten.
– Na és akkor? – kérdezte hanyagul Szabika, majd
beleszimatolt a levegőbe. – Amúgy mi ez a förtelmes bűz? Te
befújtad magad valamivel?
– Akadjál már le rólam! – kiáltott fel Tibi, és a nyaka vészesen
vörösödni kezdett.
– Jól van, nyugi, nyugi! – emelte fel a kezét Szabi. – Ne izgasd
fel magad, mert bajom esik.
– De akkor sem olvasunk! A többiek nélkül nem lehet!
– Jó. Akkor csak dumcsizzunk – mondta Szabika, és
elégedetten elvigyorodott.
Tibi reményvesztetten meredt a cipője orrára, és ha lehet, még
jobban kétségbeesett.
– Nagyi! – kiáltott fel. – Van itthon cipőpaszta?
Vali néni döbbenten dugta be a fejét a szobába.
– Kisfiam – kérdezte komoly aggodalommal –, nincs neked
lázad?

A vizsgálat egyáltalán nem volt olyan borzasztó, mint Zsófi

gondolta. Ráadásul valamivel fél hat előtt vége is lett. Az
eredményre még várni kellett, így bőségesen volt még idő. Zsófi a
kórházi folyosó ablakához kerekezett. Az utcákon ezernyi ember
nyüzsgött, mind sietett haza a munkából. Volt, aki földre szegezett
szemmel, volt, aki boldogan mosolyogva, és Zsófi látott egy olyan
nőt is, aki a könnyeit törölgette. Vágyódva nézte őket, szeretett volna
sietni, lökdösődni vagy sírva szaladni közöttük. Szeretett volna
hozzájuk tartozni, ha csak az utcai rohanás apró perceire, félóráira
is, de tudta, hogy ez már soha többé nem lehetséges. Hányszor
pörgette már gondolatban végig annak a szörnyű napnak az
eseményeit, hányszor álmodta minden percét újra és újra. És
hányszor ébredt fel azzal a boldog tudattal, hogy csak ostoba álom az
egész. Ugrott is volna fel ilyenkor, hogy egy pohár vizet hozzon
magának, ám makacsul ellenszegülő lábai újra és újra tudatára
ébresztették, hogy az ostobának minősített álom most sem más,
mint a szörnyű valóság.

– Jó ötlet! – hallotta gondolataiban apjának hangját. – Mindig

is ki akartam próbálni a snowboardot! Menj csak, Zsófikám!
Emlékezett a szikrázó hóra a lába alatt, mikor a lécet
felcsatolta. Emlékezett arra a bizonytalan, mégis vicces érzésre,
mikor imbolyogva elindult a pályán. Ruganyos tagjaira, ahogy a
csúszás ritmusát felvették, miközben mókázva balett-tartásba
emelte a karjait. Az arcába csapó jeges szél illatára, az egyre jobban
felgyorsuló tájra, a suhanás szabadságára. És emlékezett az esésre is.
A fájdalomra, ami úgy mart bele a hátába, mintha valaki baltával
csapott volna le rá. Arra, ahogy a világból hirtelen eltűntek a hangok.
Csak a kavargó hópelyhek maradtak, melyek valami
természetellenes némaságban lassanként tetőtől talpig belepték, és a
könnyeivel elvegyülve az arcára fagytak. Pontosan emlékezett rá,
hogyan szakadt ki végérvényesen a hétköznapi emberek világából.

Hülyeség. Hülyeség ez az egész Tibivel – gondolta Zsófi, és

elővette a zsebéből a mobilját. Egy darabig nézte, aztán fogta és
lenémította.
– Mi ez az egész, Juli? Valami gyerekes szeszély? Hogyhogy fél
tőle Zsófi? – suttogta a kelleténél hangosabban Niki néni Zsófi
anyukájának. – És mit szólt ehhez Szalontai doktor?
 – Nagyon megértő volt. Azt mondta, természetes reakció.
Indulatátvitel.
Zsófi indulatosan megfordult a székével.
– Anya, itt vagyok – közölte szemrehányóan.
– Persze hogy itt vagy, Zsófikám – mondta Juli, és zavartan
elmosolyodott.
Zsófi dacosan visszafordult az ablakhoz.
– Annyira érzékeny – suttogta Zsófi anyukája. – Sokszor már
nem is merek szólni, nehogy valami rosszat mondjak. Ma reggel
négyszer öltözött át. El se tudom képzelni, mi zajlik a kis lelkében.
Laci meg közben az ajtókat csapdosta, hogy elkésünk, aztán
slusszpoénként még a kristály hamutálat is összetörte.
– Nem azt mondtad, hogy leszokott a cigiről? – ráncolta a
homlokát Niki néni.
– Leszokott. Nyilván ezért állt bosszút a hamutartón. Kellett
egy ártatlan áldozat. Bár… ami azt illeti, az már van – Juli a kezébe
temette az arcát, és megpróbálta visszafogni a könnyeit. Idejét sem
tudta, mikor sírt utoljára, de régi barátnője megjelenése nagyon
megindította. Boldog volt, hogy annyi idő után újra láthatja, de
furcsamód ez a boldogság mégsem hozott mást, csak könnyeket.
– Néha úgy érzem, nem bírom tovább – csóválta a fejét. –
Bárcsak beülhetnék abba a rohadt székbe Zsófi helyett! Bárcsak
nekem kéne ott ülnöm!
Niki néni elsimított Juli arcából egy csapzott tincset.
– Mit mondott az orvos? – kérdezte halkan.
– Azt, hogy nem reménytelen a helyzete. Fizikoterápia,
akaraterő, hit…
– Hit?
– A gyógyulásban. Tudod, amit mostanában mondanak, hogy
minden fejben dől el. És nem károsodtak annyira az idegpályák,
amennyire károsodhattak volna. De… végül is eltört a gerince.
– Figyelj rám, drágám! – suttogta Niki néni. – Elviszlek egy
helyre.
– Milyen helyre? – ráncolta a homlokát Zsófi anyukája.
– Egy orákulumhoz. Aki látja a jövőt. Én már jártam nála,
döbbenetes volt – Niki néni Zsófira pillantott, aki még mindig háttal
ült az ablaknál. – Majd mindent elmesélek – fordult újra
barátnőjéhez. – A lényeg, hogy megmondta, Hanna karácsonyra
hazajön.
 – Jaj, Niki, ezt te sem hiheted komolyan… – csóválta a fejét
Juli.
– Miért? – kérdezte Niki néni. – Szerinted nem jöhet haza?
– Nem úgy értettem! – szabadkozott Juli, és megragadta
barátnője kezét.
Niki néni elmosolyodott.
– Mint ahogy Zsófi is meggyógyul majd, meglásd! Mi pedig
megint két normális anya leszünk, akiknek az agyukra mennek a
lányaik.
Juli könnyekkel a szemében felnevetett.
– Majd felhívlak, hogy Zsófi felvette a legjobb cipőmet, egy
tiszta bőr tűsarkút, és lebillegett benne a Tisza-partra. Te meg
elmondod, hogy Hanna milyen pimasz volt, és majdnem lekevertél
neki egyet… – Juli folytatta volna, de elcsuklott a hangja.
– Pontosan – mondta Niki néni, és ugyan vett egy nagy
levegőt, de valamiért ő sem tudta folytatni.

Tibi egyik lábáról a másikra állt a kórház bejárata előtt. Egyre

hülyébben érezte magát kezében azzal a hatalmas virágcsokorral,
amire az egész félretett zsebpénzét költötte. Nagyon régóta
várakozott. Kikotorta hát zsebéből a mobilját, és újra hívta Zsófit.
Őszintén remélte, hogy ezúttal nem az üzenetrögzítő válaszol,
tekintve, hogy már háromszor beszélt vele. Először elmondta, hogy
alig bírta azt az idióta Szabikát lerázni, aki még a virágoshoz is
elkísérte. Másodjára csak jelezte, hogy megérkezett és vár.
Harmadszorra annyit pontosított, hogy leült a bejárat előtti
lépcsőkre. Erősen szorította hát fülére a telefont, és hallgatta a
hosszadalmas csengést.
– Szia! – hangzott fel végre Zsófi hangja.
– Szia! – kiáltott boldogan Tibi, és majdnem kiejtette a kezéből
a csokrot, amit még mindig görcsösen szorongatott.
– Most nem tudom felvenni – folytatta tovább Zsófi rögzítője.
– Hagyj üzenetet, visszahívlak!
Tibi reményvesztetten visszaült a bejárat lépcsőire.
– Mi történt, Zsófi? – kérdezte. – Remélem, nem kavartam
össze valamit. Van másik ilyen kórház Pesten? Gőzöm sincs… Hívjál,
légyszi! Nagyon késő van, nemsoká haza kell mennem, mert nagyi
ideges lesz. Mindegy. Egy kicsit még várok.
 Merengéséből egy ismerős hang zökkentette ki.
– Szia, Tibi!
Csodálkozva emelte fel a fejét. Hanna anyukája állt előtte.
– Csókolom… – hebegte.
– Hát te meg mit keresel itt ezzel a nagy csokor virággal? –
mosolygott Niki néni.
– Én csak… a mamának viszem – dadogta Tibi. –
Születésnapja volt… vagyis van.
– Nagyon rendes gyerek vagy. De nem találtál közelebb
virágboltot?
– Hát én… azért csak, mert…– Tibinek itt támadt egy mentő
ötlete. – Niki néni sírni tetszett? – kérdezte. – Olyan piros a szeme.
Hanna anyukája szomorúan elnézett a távolba.
– Hát sírni tetszettem, Tibikém, igen – mondta. – Itt volt
Pesten Hanna kis szegedi barátnője. Aki súlyosan beteg. Megsérült
egy balesetben. Hanna meg… messze van. Úgyhogy sírdogáltunk
Zsófi anyukájával egy kicsit, mielőtt visszautaztak. Ennyi.
Niki néni rápillantott Tibire.
– Mi van, Tibikém? Rosszul vagy? Olyan sápadt lettél.

Tibi arcszíne azonban a nap hátralévő részében sem állt helyre.

Különösképpen nem akkor, amikor Zsófi késő este végül mégis
felhívta.
– Szia, Tibi…
– Szia.
Zsófi hangja tisztán és üdén csengett.
– Ne haragudj, de végül nem mentünk fel Pestre! Ez az új doki
lemondta a találkozót. Valami sürgős műtét jött közbe, azt hiszem.
– És miért nem hívtál fel? – kérdezte mogorván Tibi.
– Nagyon el voltam kenődve. Annyira szerettem volna
találkozni veled – mondta Zsófi.
– Igen?
– Igen.
Zavart csend támadt.
– Tibi, ott vagy? – kérdezte kisvártatva Zsófi.
– Nem, nem vagyok itt!
– Ne haragudj!
– Te meg ne hazudj! – csattant fel Tibi.
 – Én nem… – próbált meg kinyögni legalább egy mondatot
Zsófi, de valahogy nem akart sikerülni.
– Ne erőlködj! Találkoztam Niki nénivel – mondta Tibi. –
Mindegy. Megmondhattad volna. Hogy ciki neked ez az egész.
Hogy… inkább hazudozol, ha találkoznod kell velem, mert olyan gáz
vagyok.
– Tibi, ne hülyéskedj! Nem így van! Tibi! TIBI! – kiáltott Zsófi,
de már csak a süket telefonba.
Hosszan próbálkozott újra. Tudta, Tibi nem fogja most
felvenni egy ideig, de nem volt hajlandó ebbe beletörődni. Már
nagyon késő volt, mikor a hívást mégis fogadták.
– Halló? – kiabált egy rekedt női hang a telefonba.
– Elnézést, azt hiszem, rossz számot hívtam – szabadkozott
Zsófi.
– Ez a Tibike telefonja. Én a nagymamája vagyok – magyarázta
a hang.
Zsófi megkönnyebbült.
– Csókolom, Vali néni. Zsófi vagyok. Tibivel beszélhetek? –
kérdezte izgatottan.
– Jaj, kislányom, bezárkózott az a bolond gyerek a
fürdőszobába, és az istennek se jön ki.
Zsófi szomorúan meredt maga elé.
– Tibikéin, Zsófika van a vonalban! – kiabálta Vali néni. –
Gyere már ki, az ég áldjon meg!
Tibi azonban nem adott választ. Legalábbis nem
értelmezhetek.
– Nem válaszol, Zsófikám, csak bőg. Nem tudom, mi ütött bele
– mondta Vali néni. – Napok óta salátán él, mint valami nyúl,
délután még fürdött is, utána szerintem befújta magát a
légfrissítővel és egy bokrétával állított haza. Pedig nem vett virágot
még sose. Valami baj van. Érzem. Nagy baj. Törjem rá az ajtót, mit
gondolsz? Mondjuk, nem tudom rátörni. Talán ha felhívnám a
házmestert… Ugye, nem tesz kárt magában?
Zsófinál itt végérvényesen elszakadt a cérna.
– Jaj, Vali néni… az én hibám… az enyém! Nem akartam! –
zokogta a telefonba, és már egyáltalán nem érdekelte, ki mit gondol
róla.
– Tibikém, kisfiam, megríkattad Zsófikát is, itt zokog a
telefonba! Édes Jézusom, megmondaná valaki, hogy mi történt? –
kiabálta Vali néni, majd újból a füléhez emelte a telefont. – Halló,
Zsófi! Zsófi!
Válasz azonban már nem érkezett. Vali néni tehát nem értett
semmit. Úgyhogy nem volt mit tenni, ő is elbőgte magát.

Drága Hanna!

Ezt nem mondhatom el senkinek. Anyának végképp nem. De

megőrülök, ha nem beszélhetek most veled. Bárcsak kitalálná Pedál
Ervin vagy Bulcsú, hogyan küldhetnék neked e-mailt 1791-be. Ha
most itt lennél, azt mondanád, hogy te tudtad. Igen. Te tudtad az
első perctől fogva. Jobban ismersz mindenkinél. Néha úgy érzem,
még saját magamnál is.
Egy csomószor elképzeltem a Tibivel való találkozást: én mit
mondok, ő mit mond. Tök sokszor. Aztán egyszer csak ott volt.
Tényleg. Láttam az ablakból. Toporgott a kórház bejárata előtt és
a nyakát tekergette. Kezében egy egész virágüzlet. Remélem, nem
lopta el megint a Sigray szobrát, hogy ezt a csokrot megvehesse.
Ott állt és engem várt. Szerintem hajat is mosott. És nagyon-
nagyon helyes volt. Én meg elindultam kifelé. Itt egyedül is megy,
mert a kórház akadálymentesítve van, szuper hely egy kerekes
székes randihoz. Már majdnem kigurultam a kapun, amikor
rájöttem, hogy rengetegféleképpen képzeltem el ezt a találkozást,
de valahogy egyszer sem voltam közben tolószékben. És ahogy ez
az eszembe villant, képtelen voltam továbbmenni. Csak ültem ott az
ajtóban, torlaszoltam, kétszer majdnem fellöktek, egyszer
lehülyéztek, de akkor sem bírtam kimenni. Ott vártam, nagyon
sokáig, aztán visszafordultam. De ez az egész annyira fájt… Még
annál is sokkal jobban, mint mikor összetörtem magam.
Jaj, Hanna! Annyira, de annyira hiányzol!
Baromi egyedül van az ember, ha szerelmes.
 [20] A némber
Vali néni aznap borzasztó szétszórt volt az ebédosztásnál.
Igazság szerint fél szeme mindig Tibin volt, aki mogorván
gubbasztott az ebédlő egy félreeső zugában. A sor viszont így
egyáltalán nem haladt. Vali néni figyelmét annyira lekötötte az
unokája, hogy meg sem hallotta a neki szánt megjegyzéseket. Pedig
az egész ebédlő ezektől visszhangzott. Csak Fanni és Móni nem
törődtek a várakozással, rengeteg megbeszélnivalójuk volt.
– Figyu, Fanni! Mi legyen a zenekarnevünk? – kérdezte
izgatottan Móni.
– Nem tudom – rántotta meg a vállát Fanni. – Majd az Edi
megmondja.
– De miért mindig ő?
– Mert ő találta ki ezt az egész zenekarosdit – felelt Fanni,
majd halkabban hozzátette. – És mert az ő apja lesz a producerünk,
azért.
Móni ábrándosan elnézett.
– Tök sok pénzük lehet, nem? Még az a hangpult is az övék,
amit a múltkor mutattak.
– Igen – húzta el a száját Fanni. – Ha valamit Edina kiejt a
száján, az apja másnapra megveszi. Tök jó neki.
Móni sóhajtott egy nagyot. Eltöprengett rajta, milyen lenne, ha
nekik lenne ennyi pénzük. – Akkor biztos nem a nővérem kinyúlt
vackaiban kéne járnom – gondolta, és tépkedni kezdte pulóveréről a
bolyhokat.
– De figyelj, Fanni… – kezdett bele bátortalanul. – Szerinted
lesz nekem elég tehetségem az énekléshez?
– Tök szépen énekelsz, Móni – nyugtatta meg Fanni.
– De azért picit le kell fogynom, nem? – nézett fel barátnőjére
Móni.
 – Hát, kicsikém, lehet, hogy azt a mai Vali néni-fasírtot tényleg
nem kéne megenni – csapta le a labdát Edina, aki épp ekkor ért
melléjük a sorban.
A két lány felvisított, és csapkodni kezdett a kezével. Pont, mint
akik el akarnak repülni.
– Nem akartam ám fasírtot enni! – mondta lelkesen Móni,
mikor végre abba lehetett hagyni a visítást.
– Helyes! – nyugtázta egy királynő fenségével Edina.
– Állj csak be elém a sorba nyugodtan! – lépett hátra
szolgálatkészen Fanni.
– Köszi – bólintott Edina, és már lépett is Fanni elé, ám ekkor
valaki váratlanul nekiütközött hátulról.
– Bocsánat, Edina! Utat kérek, utat! – kiabálta Géza bá. –
Hölgyeim, szabad lesz?
Edina szemrehányóan végigmérte Géza bát.
– Persze – húzta el a száját. – Bár, mondjuk, mi is kivárjuk a
sort.
– Ó, én nem a vályúhoz tartok, csak Tibort keresem – mondta
Géza bá. – Biztos a nagyijával van.
– Nem. Ott ül annál az asztalnál. Eszik – mutatott egy
távolabbi székre Móni.
– Esziiik? – húzta fel a szemöldökét Géza bá. – Hogy érted, ezt,
Mónikám?
A lány értetlenül ráncolta a homlokát.
– Hát… hogy lehet ezt hogy érteni?
Tibi már a második maradékkal teli tányért húzta maga elé.
Elképesztőnek találta, hogy mit ott nem bírnak hagyni mások. Bár az
is igaz, hogy jelen pillanatban ez volt a legkevesebb, amit nem értett
az emberekben.
– Tibor! – magasodott fölé az osztályfőnök.

– Kívánok, Géza bá – köszönt tele szájjal a fiú.

– Mégis mit művelsz te itt?
– Eszem – foglalta össze a helyzetet Tibi.
Géza bá szemrehányóan megcsóválta a fejét.
– Edzés előtt? – kérdezte, majd legyintett. – Tudod mit? Most
az egyszer még belefér. Úgyis csak napközi után tudunk kezdeni,
addig meg feldolgozódik.
 Tibi a tányérjára meredt. Az edzések, a diéta, mindez olyan
távoli volt már. Géza bá félresöpört pár tálcát, és akkurátus
mozdulatokkal kihajtogatott egy papírt az asztalon.
– Elkészítettem az edzéstervet. Lássuk csak, olvasom – majd
felpillantott a papírból. – Azt a krumplit szerintem már ne erőltesd!
Tehát, alapvetően egy állóképesség-növelő, has- és vállcentrikus
edzéstervet alakítottam ki. Az első rész a kardioszakasz.
Géza bá döbbenten látta, hogy a világon semmilyen hatást nem
váltanak ki a szavai.
– Mi van, fiam? – kérdezte gyanakvóan.
– Semmi – felelte Tibi.
– Akkor jó. Csak olyan üveges tekintettel méregeted az a
fasírtot. Nem esne már jól, igaz? – majd visszafordult a papírjához.
– Tehát az iskolai konditeremben kezdünk. Harminc perc futópad,
felülések, súlyzó, levezetésül pedig egy laza Sziget-kör.
Tibi maga elé húzott egy újabb gazdátlan tálcát.
– Tibor, az is a te tányérod? – kérdezte Géza bá.
– Ja, nem. De már nem kell senkinek. Mért menjen pocsékba?
Kis csend támadt.
– Tibi – nézett a fiúra Géza bá, és letette papírját az asztalra. –
Ha jól sejtem, te most idegből eszel. Nem kérdezem meg, hogy mi
történt, mert semmi közöm hozzá. Tehát? Mi történt?
– Semmi – mondta Tibi.
– Rendben. Akkor találkozunk a napközi után – nyugtázta
Géza bá, és szedelőzködni kezdett.
– Jó – bólintott Tibi. – De én… nem megyek. Úgyis tök
mindegy az egész.
Géza bá a homlokát ráncolta. Kimondottan kellemetlen érzése
támadt. Látta már Tibit morcosnak, dühösnek, közönyösnek,
sebzettnek, de ez az elszántság, amivel a fiú most rápillantott, új
volt.
– Ez butaság – mondta. – Hidd el, egy kis mozgás segíteni fog!
– Rajtam nem segít! – kiáltott fel Tibi. – Én eleve el vagyok
szúrva!
Géza bá annyira meglepődött ezen a marhaságon, hogy
hirtelen nem is tudott mit mondani. Tibi azonban láthatólag egyre
jobban behergelte magát.
– Most mit bohóckodjak? Így is csak kiröhög mindenki! –
ordította, és hangosan kirúgta maga alól a széket. – Tök mindegy,
nem érdekel!
Aztán csak állt sután az asztal mellett, mert igazából maga is
meglepődött azon az indulaton, ami elragadta. Úgyhogy iszonyúan
elszégyellte magát, és futásnak eredt. Menet közben többeket
fellökött, például Mónit, akinek egész ebédje az új farmerján landolt.
– Tibi! Normális vagy? – visított Fanni.
– Nem hiszem el! – kiabált Móni, és elsírta magát.
Erre már Vali néni is kifutott a pult mögül.
– Kisfiam! Hová rohansz? – kiabálta kezét tördelve. –
Istenkém, mi van ezzel a kölyökkel megint?
De Tibi se látott, se hallott. Csak rohant. Utált mindenkit.
– Hé, Pufikám! Várj már meg, az istenért! – kiabálta mögötte
Szabika, aki az egész jelenetet végignézte. Most kivágott egy erős
sprintet, s így sikerült is beérnie Tibit.
– Szerintem kapcsoljunk rá, mert Móni megöl az új gatyája
miatt – magyarázta.
– Szállj már le rólam, hülyegyerek! – mordult rá Tibi.
Szabika Tibi mellett rohanva közelebb hajolt és lehalkította a
hangját.
– Na, most kapcsolj rá! – lihegte, majd harsányan felkiáltott. –
Viszlát, portás bá!
Szabika szökési terve azonban eleve kudarcra volt ítélve. A
hátuk mögül Rogyák tanárnő ellentmondást nem tűrő hangja
harsant fel.
– Szabolcs, Tibor! Megállni! Senki nem megy sehova! A
napközibe, de rögtön!
A két fiú csikorogva lefékezett, Szabi azonban megveregette
Tibi vállát.
– Várj meg itt, elintézem! – közölte, és kényelmes tempóban
odaballagott Mária nénihez.
– Csók, tanárnő!
– Mi folyik itt, kisfiam? Mi volt ez a hisztéria a menzán?
Szabika elégedetten állapította meg magában, hogy a tanárnő
hangjában több az aggodalom, mint a harag.
– Tibi megint kivan idegileg – magyarázta.
– Mi van vele? – kérdezte a tanárnő.
– Nem tudom – rántotta meg a vállát Szabika. – Biztos a
múltja. Meg Hanna.
– Istenkém… – sóhajtott Mária néni.
 Szabika érezte, ez az a pillanat, amikor be kell gyújtani a
rakétákat.
– Tanárnő, én úgy aggódom Tibiért – suttogta. – Amióta
Hannával az történt… azóta nem ismerek rá. Hazakísérhetném?
Mária néni elérzékenyülve nézte a torzonborz fiút. Mindig is
tudta, hogy hatalmas szíve van.
– Szabolcs, te egy nagyon, nagyon… – Mária néni próbálta
megtalálni a megfelelő szavakat, de Szabika közbevágott.
– Tudom, tanárnő. Szóval, mehetek?
– Persze – bólintott Mária néni. – Vigyázz rá!

Tibire vigyázni korántsem volt olyan bonyolult feladat, mint

elviselni. Ám miután aznap nála tartották az olvasást, a többiek
kénytelenek voltak elnézni a rosszkedvét.
– Edi írt, hogy ma nem jön – közölte Ervin, és hanyagul a
fotelbe dobta a mobilját.
– Ahh! Mily könnyen lélegzem! – sóhajtott fel Szabika, és azzal
a lendülettel ledobta magát a fotelbe, egyenesen Ervin telefonjára.
– Valami tehetségkutatóra készülnek Mónival meg Fannival –
magyarázta Ervin, nem mintha bárki kérdezte volna.
– Te-het-ség-ku-ta-tó? – szótagolta döbbenten Bulcsú. – De
hiszen abban benne van a „tehetség” szó is.
– Lányzenekart alapítottak – vigyorgott Ervin, kivillantva
hófehér fogait.
– Jól van, kit érdekel? Olvassunk inkább! – mordult fel
bosszúsan Tibi.
Ervin bólintott.
– Kapcsold be Zsófit, aztán kezdjük!
– Nem kapcsolom – mondta Tibi.
– Miért? – kérdezte Szabika.
– Elromlott a gépem – közölte rosszkedvűen Tibi.
– Na, mutasd! – sóhajtott fel Bulcsú. – Rendbe rakom.
– Hozzá ne nyúlj! – ordított rá Tibi. – Nem kell!
Bulcsú döbbenten hátralépett.
– Jól vagy? Mit ordítasz?
Szabika felpattant a fotelből, és Tibi mellé állt. – Tibikének
picit nehéz napja van. Én ápolom. Egy teát, csillagom? – érdeklődött
sugárzó képpel.
 – Arcodat mindjárt betöröm! – morogta Tibi és visszaült a
helyére.
Ervin felhúzott szemöldökkel figyelte a jelenetet.
– Asszem elértük a megfelelő tesztoszteron szintet most, hogy
egy lány sincs jelen – közölte.
Ekkor megcsörrent egy telefon.
– Az ápoltnak szól a mobilja – mondta Szabika, és megnézte a
kijelzőt. – Zsófi az.
Tibi nem mozdult, csak mogorván meredt maga elé.
– Nem veszed fel? – kérdezte Bulcsú.
– Minek?
– Csak mert gondolom, fejlettebb szinteken még nem tudsz
kommunikálni. Vagy de? – érdeklődött Bulcsú, mert már nagyon
elege volt Tibi hisztijéből.
A csengés elhallgatott.
– Ennyi – mondta Tibi, és kikapcsolta a mobilját.
– És mit mondott? – kérdezte Bulcsú.
Tibi felnézett a többiekre.
– Semmit. Mert nem vettem fel – mondta komoran.
– Úúúristen, Tibi! – kiáltott fel mindenki lefáradva.

Irtó cikisek ezek a pasik itt a színházban. Amióta kiderült,

hogy egy titokzatos nő volt, aki majdnem agyoncsapta Born papát,
csak csapatban hajlandóak mászkálni. Biztos azt hiszik, ha többen
vannak, könnyebben elbánnak egy nénivel. Közben persze iszonyú
fontoskodó képet vágnak, egyik vészgyűlés követi a másikat,
jönnek-mennek a levelek. Sajnos nekem is jutott egy, amit
kézbesítenem kellett. Épp a színpadon botladoztam át, hogy
elmehessek végre lefeküdni. Már senki nem volt ott, a nők külön
duzzogtak valahol, a férfiak pedig egy másik helyen rettegtek
tőlük. És akkor meghallottam azt a hangot, amitől, esküszöm, a
hideg is kilel.

– Kicsi fiúúú! – hangzott fel dallamosan Hanna háta mögött.

Aztán a szoknyája suhogását…

 – Hova-hova? – dorombolta Jozefa, és hatalmas
szoknyasuhogások közepette Hannához sietett.
– Épp aludni megyek, művésznő – mondta Hanna, és nagyot
nyelt, mert Jozefa éjfeketén csillogó szemei nem sok jóval
kecsegtettek.
– Jozefa – lehelte érzékenyen a művésznő. – Neked.
Kivételesen.
– Ööö… Jozefa – helyesbített Hanna.
– Nem ülsz ide picikét mellém? – nyafogta Jozefa, és
belekarolt Hannába, hogy a színpadon álló székekhez vezesse. –
Olyan csuda magányos vagyok. Épp elhagytam a szerelmem. Azt a
helyes kis baritont.
Itt felragyogott gyönyörű mosolya.
– Sejtésem szerint darabokra törtem a szívét.
– Aha… – közölte Hanna, mert pont ennyi jutott az eszébe.
– Nem is mondasz semmit? – kérdezte Jozefa, és egy kecses
macskamozdulattal leomlott egy székre.
– Hát… – Hanna igyekezett kicsikarni az agyából valami
megfelelő választ. – Az gáz.
Jozefa nem akadt fenn a nem épp odavaló kifejezésen, mert
egyáltalán nem figyelt Hannára.
– Igazából csak szeszélyből csináltam, de mit van mit tenni
most már? Azt mondtam neki, nem fér össze az én szigorú
erkölcseimmel ez a szerelem.
– És mit válaszolt erre? – érdeklődött Hanna.
– Fogalmam sincs, nem voltam ott – nézett rá csodálkozva a
primadonna. – Csak megírtam neki – mondta, majd arcán bánatos
kifejezés suhant át. – Tulajdonképpen ezt a mondatot Benedicttől
tanultam. Van fogalmad róla, hogy mit jelenthet? Te mégiscsak
olyan… férfiféle vagy.
– Nem igazán – szögezte le Hanna.
– Tudod, Hans…
– Hanno.
– Egyre megy! – legyintett kissé bosszúsan Jozefa. Nagyon
nem szerette, ha félbeszakítják. – Szóval én már kezdem úgy hinni,
hogy nekem egyáltalán nincsenek is erkölcseim. Szerinted ilyesmi
előfordulhat?
 Halvány gőzöm sem volt róla, hogy miről beszél. De egészen
megsajnáltam. Csak ült ott, a kezei meg röpködtek körülötte, ahogy
összevissza hadonászott… Mint valami pillangók. És olyan pici lett
hirtelen. Pedig a színpadon, Éjkirálynőként mindig szörnyen
hatalmasnak látom. Akkor felállt, és rám nézett azokkal a
hatalmas, könnyekkel teli, fekete szemeivel, az arcomat pedig két
keze közé fogta. Már komolyan attól féltem, hogy valamit akar.
Aztán csak ennyit mondott.

– De kicsi Hanno, ugye, tudod, mi most a dolgod?

– Hát, asszem… sejtelmem sincs róla – válaszolta Hanna.
Rosszul tette. Abban a pillanatban éles fájdalom hasított a
fülébe.

Soha ne bízzatok viperában! Ahogy ezt kimondtam, a szeme

feketéje majdhogynem lila lett a dühtől. Belemélyesztette a körmét
a fülembe, és iszonyúan meghúzta. Szerintem simán vérzett is!

– Hát akkor segítek, öcsi! – sziszegte Jozefa. – Az a dolgod,

hogy mindazt, amit most elmondtam, szépen elmeséled Benedictnek
is.
– Aúú! – visított Hanna, mert még mindig nem engedték el a
fülét.
– Továbbá odaadod neki ezt az illatos levélkét – folytatta
rendületlenül a művésznő.
– Aúúú!
– De ha el merészeled olvasni, én, Isten az atyám, darabokra
téplek!
– Igenis! Vagyis nem! Persze! Értettem! – kiabálta Hanna, és
kikapva Jozefa kezéből a levelet, futásnak eredt Benedict öltözője
felé.
Az ajtó Wolfi legutóbbi akciója óta még mindig nem volt a
helyén, így az öltöző zárhatóságát egy ajtónyílásba tolt szekrény
biztosította. Távolról sem volt tökéletes megoldás, de
működőképesnek bizonyult. Ahogy Hanna lefékezett a szekrény
előtt, bepillantott az öltözőbe. Benedict nem volt egyedül. Ott ült
nála Schikaneder, aki lázasan magyarázott valamit. Benedict tágra
nyílt szemekkel figyelte, miközben egy almát hámozott a bicskájával.
Hanna nagyon kíváncsi lett, vajon miről folyik a beszélgetés, ezért
úgy döntött, Jozefa levele várhat. Megbújt tehát a szekrény mögött
és fülelni kezdett.
– A rémálom valóra vált, Benedict – jelentette ki Schikaneder.
– Hogy érti ezt, direktor úr?
– Úgy, hogy mostanra teljességgel bizonyossá vált, a Herr Born
elleni erőszak a szökött striga műve.
– Miféle szökött striga? – kérdezte Benedict, és egy pillanatra
abbahagyta az almapucolást.
– Emlékszel a Conti utcai tűzvészre?
– Hogyne.
– Aznap, mikor a tűz kiütött, megszökött a börtönből egy
nagyon veszélyes rab. Egy boszorkány.
– Nocsak – húzta fel a szemöldökét Benedict.
– Kicsivel rosszabb a „nocsak”-nál. Mert egészen mostanáig
sejtelmünk sem volt arról, hogy ez a némber – Schikaneder babonás
rettegéssel nyomta meg a szavakat – az a némber.
Benedict még a száját is nyitva felejtette a döbbenettől.
– Akiről az a sok mendemonda kering?
Az igazgató bólintott.
– Nagy veszélyben vagyunk mindannyian. Résen kell lenned,
Benedict! Ne ajándékozz bizalmat asszonynak mostantól, míg ez a
vihar el nem vonul!
– Ettől ne féljen! – fölényeskedett Benedict. – Életemben nem
adtam akkora ajándékot asszonyszemélynek, mint a bizalom.
Hanna vágott egy fintort a szekrény takarásában.
– De miről ismerszik meg a boszorkány? – kérdezte a fiú.
Schikaneder mélyet sóhajtott.
– Az ördög minden álcáját viseli – suttogta, szavai azonban
lassanként áttüzesedtek. – Törékeny, mint egy gyermek, és vonásai
oly gyönyörűek, mint a Szűzanyáé. A tekintete azonban mély kút, ha
belenézel: elvesztél.
– Direktor uram találkozott vele? – kérdezte Benedict.
– Ostoba! Miket beszélsz! – förmedt rá az igazgató.
– Pedig oly érzékletesen írta le.
– Sokan sokfélét beszélnek róla. Ahol csak megfordul, szárnyra
kap a rengeteg pletyka – magyarázta Schikaneder, és felállt a
székből.
– És mit mondanak? Milyen korú? – kérdezte Benedict,
tekintetével követve a nyugtalanul fel-alá járkáló direktort.
– Ó, azt senki sem tudja. Állítólag úgy változtatja a korát,
mintha csak szoknyát cserélne.
Az igazgató abbahagyta a járkálást, és szembefordult
Benedicttel.
– Egyszer meg akarták égetni Rotterdam főterén. Akik látták,
elmesélték, hogy arcizma sem rezdült, mikor felcibálták a máglyára.
Csak állt ott, nézett konokul az összegyűlt tömegre és mosolygott.
– Hogy menekült meg?
– Mikor a hóhér mögé lépett, hogy bekösse a szemét,
szembefordult vele. Felemelte összekötözött kezét, mintha csak
imádkozna. Az emberek zokogni kezdtek, ahogy a megkapó kép
eléjük tárult. Olybá tűnt, mintha egy törékeny kisgyermek
rimánkodna a halált hozó óriás előtt: kímélje meg az életét.
Bendict nyelt egyet.
– És aztán?
– Aztán? – kacagott fel keserűen Schikaneder. – Mint egy
macska, felszökkent. Ugrás közben a hóna alá szorította a hóhér
fejét, és egy mozdulattal eltörte a csigolyáját. A következő
pillanatban pedig… már nem volt sehol.
– Uramisten! – szörnyülködött Benedict és kiesett a kezéből a
bicska.
– És ebben az esetben még irgalmas volt – bólogatott a
direktor. – Az egyik áldozatát… nos… több darabban találták meg. A
fejét egyenesen a főtér templomának keresztjére tűzve.
– Kegyelmezzen, uram! Szédülök, forog velem a világ!
– Amerre jár, a földet vér áztatja. Férfiak vére. De még mindig
nem tudjuk pontosan, mi alapján választja ki az áldozatait –
Schikaneder Benedict vállára tette a kezét. – Egyvalami azonban
biztos: vigyáznod kell neked is! Ugye, tudod miért…
– Tudom, uram.

Ezzel aztán az igazgató elporzott. Mikor beléptem, csóri

Benedict úgy ült ott, mint akit épp hasba rúgtak. Üveges szemmel
meredt maga elé, és a ki tudja hányadik almát farigcsálta a
késével. Nekem viszont át kellett adnom a hisztis liba üzenetét,
úgyhogy muszáj volt megszólítanom. Igyekeztem tisztelettudóan.
Erre ugyanis marhára érzékeny.

– Herr Benedict! – rikkantotta Hanna érces hangon.

Benedict szíve kis híján megállt a rémülettől. A kés beleszaladt
a kezébe, és elkezdett fröcskölni belőle a vér.
– Áááá! – kiabált Hanna.
– Jézusom! – ordított Benedict. – Te félkegyelmű nyomorult,
te! Esztelen barma a földnek!
– Nem tehetek róla! – védekezett Hanna rémülten.
– Hogy az istennyila vágna agyon! Hát mit ordítasz rám, mikor
látod, hogy el vagyok merülve! A kezem! A kezem! – hadonászott
Benedict. – Adj valami kötést! Gyorsan!
– De mit? Honnan? – forgolódott ijedten Hanna.
– Ne szerencsétlenkedj már! Add az inged!
– Mi? – csúszott fel Hanna hangja, és rémülten hátrálni
kezdett.
– Add már gyorsan! – kiáltotta Benedict.
– Nem!
– De bizony!

És akkor elkezdte ráncigálni az ingemet. Én pedig pánikba

estem. Az ingem alatt ugyanis nem volt semmi! Úgyhogy fogtam
magam és akkorát sikítottam, hogy még én is majdnem
megsüketültem. Benedict totál ledermedt. Kikerekedett a szeme, a
száját meg simán nem bírta becsukni. Aztán lassan rám mutatott a
vérző kezével, és azt mondta:

– Így… így egy fiú nem sikolt.

 [21] Nofertiti bosszúja
Tibi!
Hívtalak ezerszer, de nem veszed fel a telefont. Nem
válaszolsz az SMS-ekre sem. Nem mondom, rosszulesik, de oké,
felfogtam. Igazad van. Viszont tudod, mit? Most már csak azért
sem kérek tőled bocsánatot! Mert addig oké, hogy meg vagy sértve,
de közben rohadtul nem érdekel, hogy mi is történt valójában! Ha
nem lennél fontos nekem, simán odamentem volna a találkozóra.
Erre miért nem gondolsz? Akkor egyáltalán nem zavart volna az
egész. Így viszont képtelen voltam, annyira féltem, hogy mit fogsz
hozzám szólni így… élőben. De most már úgyis tök mindegy.
Na, helló. És nem írok neked többet, megnyugodhatsz.
Zsófi

Tibi fejében egész éjszaka ugyanaz a pár szó zakatolt. „Ha nem
lennél fontos nekem… Ha nem lennél fontos nekem…” – egyre csak,
körbe-körbe. Borzasztóan szégyellte magát. És borzasztóan boldog
volt. Alig bírta kivárni, hogy feljöjjön a nap, és végre a tettek
mezejére lépjen. Mikor odakint derengeni kezdett és a madarak is
felébredtek már, Tibi kipattant az ágyból, és sietve felkapkodta a
ruháit. Kanyarított gyorsan pár sort a nagyijának, majd kiviharzott a
lakásból.

Géza bá egyáltalán nem bírta kinyitni a szemét. Feltehetőleg

ezért ment neki tiszta erőből a csukott szobaajtónak, és kedvenc
állólámpája is ennek köszönhette halálát. Géza bának ugyanis
egyáltalán nem állt szándékában aznap hajnali ötkor kelni, valaki
azonban nem tartotta tiszteletben eme elhatározását, és veszett
megszállottsággal nyomta a csengőt. A tanár úr kinyitotta az ajtót, és
egy emberformájú pacával találta szemben magát.
– Jó reggelt, tanár úr! – rikkantott frissen a paca, aki még
leginkább Tibire hasonlított.
– Tibor… hajnali öt óra van! – motyogta Géza bá.
– Hát ez az! És Géza bá még pizsamában van! Hova megyünk?
Sziget-kör vagy uszoda? Hoztam mindent.
– De hát tegnap még azt mondtad… – csóválta a fejét a tanár
úr. Kicsit gyors volt neki ez az egész.
– Változnak a dolgok, tan’ bá – legyintett Tibi.
Géza bá felsóhajtott. Reményvesztetten konstatálta, hogy nem
menekülhet a hajnali Sziget-körtől.
– Ülj csak le a konyhában! Mindjárt magamra kapok valamit –
mondta. – Kérsz addig esetleg egy kávét… vagy kakaót?
– Semmit, köszönöm. Gyümölcsnapom van – válaszolta Tibi a
konyhából.
– Gyümölcsnap… – morogta Géza bá, miközben álmosan
öltözködni kezdett. – Elég rapszodikus ez a kisasszony, nehéz
követni.
– Nem ő tehet róla. Én voltam tapló – mondta Tibi mély
meggyőződéssel. – Amúgy mik azok a szilánkok ott?
– Semmi, csak miután frászt kaptam, felborítottam az
állólámpát. Valaki ugyanis rátenyerelt a csengőre. Fel is szedem,
bele ne lépjen az a valaki.
Géza bá elhúzta az asztal melletti széket, és nyögve bebújt a
szilánkokért. Aztán mély csend támadt.
– Segítsek? – kérdezte Tibi néhány perc múlva, és bedugta a
fejét a szobába.
Válaszként azonban csak halk horkolás érkezett az asztal alól.
Tibi finoman rázni kezdte az osztályfőnökét, aki a széklábat ölelve
édesdeden aludt.
– Tanár úr!
– Igen, ki az, mi az? – riadt fel nagyot horkantva Géza bá.
– El tetszett aludni az asztal alatt.
– MI?! Hát hogy kerülök én az asztal alá?
– Be tetszett mászni az üvegszilánkokért.
– Minek? Ja, persze! – gyúlt fény a tanár úr szemében. – De te
mit keresel itt, Tibikém?
Nem telt bele sok idő, a két sportember már a Margit-sziget
őszi színpompájában gyönyörködött. A futósávban rengetegen
voltak, dacára annak, hogy a levegő csípősen friss volt. Géza bán már
nyoma sem volt a fáradtságnak, sőt. Tele volt energiával. Más szóval
kis híján kiugrott a szíve attól a méregerős löttytől, amivel Tibi
magához térítette.
– Tibikém, hatalmas praxisod lehet kávéfőzésben – lihegte
kocogás közben. – Gyere majd át valamelyik nap, és főzzél le egy
vödörrel! Akkor biztosan nem alszom soha többet.
Tibi nem szólt, Géza bá azonban nemcsak energikussá, de igen
beszédessé is vált a koffeinbombától.
– És mi ez a megújult lelkesedés? – érdeklődött. – Történt
valami tegnap óta? Kibékültetek a kis hölggyel?
– Azt még nem, de kaptam tőle egy levelet – mondta Tibi.
Folytatni azonban nem tudta, mert Géza bá hirtelen felkiáltott.
– Kapcsoljunk rá, Tibikém!
– Nem bírok! – lihegte a fiú.
– Márpedig muszáj!
– Mert?
– Nézz hátra! Mit látsz?
– Egy vén nyanyát joggingban.
– Úgy érted, egy idős hölgyet szabadidőruhában.
– Ja.
– Na, hát ha ő is lehagy minket, jaj az önbecsülésemnek!
– Pedig le fog. Elég jó tempót fut – összegezte Tibi.
– Gáncsoljuk el! – javasolta az osztályfőnök.
– MI?! – kiáltott fel döbbenten Tibi, és megállt egy pillanatra.
A tanár úr helyben kocogva vigyorgott.
– Viccelek, Tibikém! Géza bátyád megpróbálja humorral
felfogni az élet kisebb-nagyobb csapásait.
Majd mélyen meghajolt a melléjük érkező nő előtt.
– Kézcsókolom, hölgyem! Jó reggelt, jó sportolást! –
negédeskedett, válaszra azonban nem méltatták.
Tibi a fejét csóválta. Megfogadta, hogy soha, de soha többé
nem itatja kávéval az osztályfőnökét.
– Tanár úr, lehet, hogy nekünk is jobban menne a futás… ha
egy kicsit kevesebbet beszélnénk.
– Gondolod? – kérdezte Géza bá, majd nekiiramodott. –
Próbáljuk ki, mi bajunk lehet!
 Géza bától a tanáriban sem lehetett megmaradni. Sürgölődött,
nyomakodott, fecsegett, egészen olyan volt, mintha megkergült
volna.
Rogyák tanárnő gyanakvó tekintettel méregette a férfit a
könyve fölött. Nem tetszett neki ez a nagyhangú aktivitás.
– Vitaminbomba – gondolta megvetően, és feltolta az orrán a
kissé lecsúszott olvasószemüveget.
Annál inkább meglepődött, mikor Géza lehuppant mellé, és
láthatólag kérdezni akart valamit.
– Nincs magánál véletlenül a napló, Mária? – érdeklődött.
– Véletlenül sincs – felelte Rogyák és fel sem pillantott a
könyvéből.
– Jaj, de kár – csóválta a fejét Géza bá.
Mária néni könyvére ekkor fenyegető árnyék hullott.
– Nálam van – hangzott fel egy színtelen hang a hátuk mögött.
Géza bá rémülten felpillantott, bele egyenesen Bujdosóné kígyó
ábrázatába.
– Nálad? – kérdezte elképedve, majd kérdőn Máriára
pillantott.
Rogyák tanárnő halványan elmosolyodott, és egy kicsit
megrántotta a vállát.
– Igen – felelte könnyedén.
Géza bá értetlenül Bujdosónéra nézett.
– De hát… hogy került hozzád?
– Mégis mit gondolsz, hogy került hozzám? – csapott le
karvalyként a lehetetlen kérdésre Bujdosóné.
Géza bá szomorúan Máriára nézett, majd ismét az
igazgatóhelyetteshez fordult.
– És már el is olvastad? Az egészet?
– Miért, te nem? – kérdezte a dementor.
– Nem. Még nem teljesen…
– Ez jellemző. És nem is érdekel, hogy mi áll benne?
– Dehogynem. Csak nem olvashatom akármikor.
Bujdosóné szája széle enyhén megremegett. Mária néni nem
tudta eldönteni, hogy felrobbanni készül vagy csak mosolyogni.
Szerencsére egyik sem következett be.
– Nem? – kérdezte Bujdosóné. – És mi akadályoz meg benne?
– Csak akkor lehet, mikor Mária engedi… – hebegte Géza bá. –
És a múltkor is… megharapott az a dög olvasás közben.
 – Kímélj meg a magánéletetek intim részleteitől! – csattant fel
az igazgatóhelyettes. – Különösen az ilyen gusztustalanoktól!
– Azt hiszem, Edit, félreérted… – szabadkozott Géza.
– Mit értek félre? – kiáltott fel Bujdosóné. – Harapdáljátok
egymást az osztálynapló felett! Elképesztő! – és kiviharzott a
tanáriból.
Rogyák Mariból kirobbant a nevetés.
– Ez nem volt szép magától, Mária! – motyogta
megszégyenülten Géza bá. – Én tényleg azt hittem, hogy odaadta
neki Hanna naplóját.
– Ha ezt komolyan elhitted, az a minimum, hogy hülyét
csináltál magadból.
– Igaza van – mondta halkan Géza bá. – Mit csinál délután?

Nincs mit szépíteni a dolgon, egy macska csicskája lettem. Ráadásul nem
vagyok perfekt macskául. Ta-Mit nyávog: ész nélkül rohanok a konyhára.
Megkínálom a pástétommal: nem azt kért, rácsap a kezemre, dől belőle a vér. Jó,
nem dől, ez kis túlzás, de azért vérzik. Rohanok tejért, nem azt kért, újabb karmos,
vérzés. Egeret hozok neki, útközben megharapja az ujjam, dől a vér. Ráadásul éjjel
sincs alvás, mert kalandozunk. Pontosabban ő kalandozik, én botladozom, mert az
én szemem nem világít a sötétben. De nem panaszkodom, mert járhattam volna
rosszabbul is. Sándor ugyanis istenből hullamosó lett. Igaz, nem szereti, ha így
nevezem.
– Nem hullamosó, Hannácska, hanem balzsamozó! – ezt legalább ötvenszer
hallottam már tőle. – Ég és föld, kérem szépen. Mi mumifikálunk.
Hát én egyáltalán nem látok különbséget. Már csak azért sem, mert nem
tudom elképzelni, hogy kevésbé féljek egy hullaházban, mint a Halottak Házában.
Tiszta horrorfilm az egész! Mindenhol kísértetiesen lobogó, vörös fáklyák és
kékeszöld olajmécsesek égnek. És nem elég az a sok halott, ráadásul minden tele
van vonyító, kutyafejű emberekkel. Sándornak persze ezt is jobban kellett tudni.
– Hannácska, tiszteltetem a természetrajztanárát. Maga nem tudja
megkülönböztetni a kutyát a sakáltól?
– Képzelje!
Ezért kár volt. Ugyanis képes volt kifejteni.
– Tudja, korábban a sakálfejű Anubisz volt a halál istene, csak aztán
leváltották a protekciós Ozirisz miatt. Kárpótlásul most lehet a balzsamozás istene.
– És?– kérdeztem. – Ehnaton fáraó úgyis beszüntette az összes istent.
Sándor a fejét csóválta.
 – A halállal még a fáraók se szeretnek ujjat húzni. Egyébként pedig akiket
magácska vonyító őrülteknek titulál, azok szent szövegeket kántáló Anubisz-papok!
Ez nem mondhatnám, hogy megnyugtatott.
– Érdekli, hogy mi ez a múmiázás?– kérdezte Sándor izgatottan.
– Nem – vágtam rá.
– Először is egy vaskampó segítségével az orrlikakon keresztül eltávolítjuk
az agyat – kezdett bele lelkesen.
– Pfuuuj!
– Szív, máj, tüdő satöbbi külön edénybe kerül – buzgólkodott tovább, és
szerintem simán meg is mutatta volna mindet, ha fel nem visítok. – Az egyiptomi
orvosok mindnek ismerik a funkcióját, de az agyról azt gondolják, hogy csak a
koponya üregét tölti ki, ezért azt mint haszontalant, ki kell dobnunk.
– Igazi észlények – mondtam.
– A hasüreget pálmaborral mossuk ki, fahéjjal meghintjük…
Na, ez már tényleg sok volt.
– Hagyja abba! – kiáltottam. – Pálmabor és fahéj! Mintha valami lakomára
készülnénk!
Sándor kedélyesen megpaskolta a múmiája vállát.
– Hannácska, nem kell borzadozni! Ha a túlvilágra nem is jut el a halottam, a
világ legnagyobb múzeumaiba igen!
És akkor hirtelen fény gyúlt az agyamban.
– Sándor, maga egy zseni! – kiáltottam, hogy az Anubisz-papok egy
pillanatra abbahagyták a kántálást.
– Örvendek, hogy végre méltóztatott észrevenni – vigyorgott elégedetten
Sándor.
Pedig valójában nem Sándor volt a zseni, hanem én. Abban a pillanatban
ugyanis, mikor kimondta a múzeum szót, rájöttem, hogyan fogom visszajuttatni
nektek a naplóm. Csak egy kis szerencse kell hozzá. Emlékeztek, ugye, mikor
Pápán voltunk osztálykiránduláson, és láttuk a múzeumban azt a múmiát?

A Szépművészeti Múzeum méregdrága kávézójában halk

komolyzene szólt. Mária néni áthajolt az asztal fölött és gyengéden
megpaskolta Géza bá kezét. A másik kezét azonban egy pillanatra
sem vette le az álnaplóról.
– Még szerencse, hogy olyan sokat kirándultatok – mondta.
– Nem szerencse volt – vetette fel a fejét Géza bá. – Tudatos.
Úgynevezett pedagógia. Tudja, hogy szélesítsem a látókörüket.
Magát is ezért hoztam a Szépművészetibe.
 Mária néni bosszúsan felkacagott.
– Egy frászt! Csak olyan helyen akartál találkozni, ahová
szegény Leoncit biztosan nem engedik be.
– Sajnálom. Múzeumban nincs helye állatnak, csak kitömve! –
mondta Géza bá és elégedetten elmosolyodott.
– Jó nagy hülye vagy te, Géza! Van róla tudomásod, hogy az
Ermitázs a macskáknak köszönheti a fennmaradását?
– Kezdem sokallani a macskákat ebben a történetben –
morogta Géza. Mindig is érzékenyen érintette, ha lehülyézték.
– Az a te bajod – vágott vissza Rogyák. – Az Ermitázst tehát
hatvan macska őrzi, különben az egerek és a patkányok már rég
felzabáltak volna mindent. A múmiákat is beleértve… már ha
vannak ott olyanok.
Géza bá jobbnak látta, ha témát vált.
– Olvassunk! – közölte.

Na, csak hogy tudjátok, itt is van besúgás. Valaki leadta Nofertitinek (ő a
királyné) a Baketaton-sztorit Mármint Ta-Mit szerepét abban, hogy Baketatonnak
fia lesz. Mondjuk, szerintem ebben inkább a fáraó játszott szerepet, de az én
véleményemre senki se kíváncsi. Itt se.
Mindegy. A lényeg, hogy Nofertiti marhára féltékeny lett, mert neki csak
lányai vannak. Ebből lett aztán a galiba. Én ugyanis épp megkérdeztem a
szentséges dögöt, hogy mit kegyeskedik aznap zabálni, amikor egyszer csak
elsötétült előttem a világ. A kövön fekve tértem magamhoz, fejemen egy hatalmas
púppal. Mintha két fejem lenne. Körülöttem cserepek hevertek szerteszét. Erősen
törtem a két fejem, nem tűnt valószínűnek, hogy Básztet istenasszony egy
boroskancsóval sújt le rám, még akkor sem, ha picit sértegettem a szent
macskáját. Ahogy ott fetrengtem, hirtelen Baketaton hajolt fölém. De nem ám
aggodalmas képpel, hanem jó dühösen.
– Hol van Ta-Mit? – kérdezte, és a szeme szikrákat szórt.
– Azt hiszem, leütöttek – hebegtem.
– Nem hallottad, mit kérdeztem? Hol van Ta-Mit?
– Fogalmam sincs – vallottam be az igazságot.
– Akkor legyen! Keresd meg! Most! Lódulj! Az életeddel felelsz érte!
Látszott Baketatonon, hogy nem tréfál. Összeszedtem magam a
mozaikpadlóról, és a szent dög keresésére indultam. Nem kellett Sherlock
Holmesnak lennem ahhoz, hogy tudjam, hol keressem.
A világszép Nofertiti épp függőkertjében hevert, a hasán pedig ott
terpeszkedett Ta-Mit. Ahogy néztem, eszembe jutott, hogy a nagymamámnak volt
egy nofertitis nyaklánca, egész gyerekkoromban azt akartam megszerezni. Erre
tessék, itt ül előttem a modell élőben.
– Mit akarsz, rabszolga? – kérdezte a királyné.
– Úrnőm, Baketaton macskájáért, a szentséges Ta-Mitért jöttem – mondtam
a lehető legnagyobb tisztelet hangján.
– Nem tudok róla – ásított Nofertiti.
– Nem tud róla? – kérdeztem döbbenten.
– Nem – felelte ártatlanul.
– De hiszen ott van az ölében! – kiáltottam.
A királyné szemrehányóan rám nézett.
– Ez nem Ta-Mit.
– Dehogynem. Már bocsánat. Csak megismerem. Elég ideje csicskáztat.
Izé… úgy értem, elég ideje aranyozom a bajszát.
– Szóval elveszítetted a rád bízott macskát – szólt a királyné és
felemelkedett ültéből.
– Nem vesztettem el – magyaráztam sietve, mielőtt még félreérti. –
Leütöttek és elrabolták!
– Aki elveszít egy macskát, az halált érdemel. Őrök! Fogjátok el, és vessétek
a kígyóverembe!

Géza bá feszült várakozással nézett Rogyák Máriára.

– És? – kérdezte.
Mária néni döbbenten felpillantott.
– Ennyi. Nincs tovább – mondta.
– Hogyhogy?
– Vége a naplónak.
– Ne vicceljen! Az nem lehet! – kiáltott fel Géza bá.
A tanárnő átnyújtotta neki a naplót.
– Tessék, nézd meg a saját szemeddel!
Géza bá a füzet végére lapozott. Aztán az elejére. Aztán megint
a végére.
– Uramisten! – sopánkodott. – Akkor halálra marták a kígyók!
Szegény Hanna! Szegény, szerencsétlen gyerek!
– Dehogy marták halálra! – horkant fel bosszúsan Mária. –
Hiszen visszajuttatta a naplót. A múmiában. Pont, ahogy eltervezte.
Géza bá zavartan nézett a tanárnőre. Borzasztóan irigyelte,
hogy így meg tudja őrizni a hidegvérét.
 – És ha nem Hanna volt? – kérdezte.
– Hanem ki? Esetleg Ta-Mit?
– Nem! Az a hullamosó Sándor! Közvetlenül azután, hogy
Hannát baj érte. Miért hagyta volna így abba a naplót különben?
– Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni! – csattant fel
Mária néni, és már ő is csak a legrosszabbra gondolt.
– Az önámítás férfiatlan dolog, Mária – emelkedett fel Géza bá.
– Bizonyosságot kell szereznem.
– És ezt hogy képzeled? – kérdezte a tanárnő.
– Gondolkodnom kell.
– Az más – szólt Mária néni, és ő is felállt.
– Egyedül – tette hozzá Géza bá.
Rogyák tanárnő durcásan visszaült a székére.
– Mindjárt sejtettem – dohogta.

Tibi Zsófi, itt vagy?

Tibi már fél órája rágta a körmét a monitor előtt, mire

összeszedte magát annyira, hogy leírja ezt a három szót. Mikor
azonban sikeresen elküldte, heves szívdobogást kapott. Megnézte az
órát: pontban három óra nulla perc volt.

Zsófi Itt. Szia.

Tibi szívdobogása komolyra fordult, olyannyira, hogy úgy

érezte, menten lefordul a székről. Zsófi válaszolt neki! Neki! És
Zsófi! És válaszolt!

Tibi Én csak… Én…

Zsófi Igen?
Tibi Bocsánatot akarok kérni.
Zsófi Ó!
Tibi Légyszi ölj meg vagy mittudomén, de ne írd azt,
hogy Ó!
Zsófi Ó!
Tibi Oké, ez olyan szörnyű, hogy írd le még egyszer!
Megérdemlem.
Zsófi :-)
Tibi Akkor nem haragszol…?
Zsófi De.
Tibi Ó!
Zsófi Hát, köszi szépen!
Tibi Figyelj, te is megérdemled.
Zsófi Ez igaz.
Tibi Akkor fátylat rá?
Zsófi Inkább ponyvát. Sátorponyvát.
Tibi Rendben. :-) Elmesélhetek valamit?
Zsófi Persze.
Tibi Az a helyzet, hogy megint igazad volt.
Zsófi Miért nem lep meg? :-)
Tibi Szóval történt ma valami fura a suliban.
Zsófi Mi?
Tibi Bujdosóné. Ma jött be először a balhé óta, eddig
betegszabin volt. A szeme alatt ott virított még a lila
folt. Csak éppen volt egy kis bökkenő. Ez a monokli
most a bal szemén volt. Nem pedig a jobbon, mint
az Apostol utcában! Szóval Zsófi, megint igazad volt!
Meg lettünk vezetve!
Zsófi Ó! JAJ, MOST TELJESEN KOMOLYAN ÍRTAM!
 [22] A Mester házában
Aznap a Sigray pontosan úgy festett, mint egy celofánba
csomagolt, színes szalaggal átkötött diliház. Legalábbis az első
emelet, ahol a felsőbb évesek osztálytermei voltak. A folyosó
mennyezetéről lampionok lógtak, minden tele volt szórva
konfettivel, a padlót pedig rózsasziromösvény díszítette. Ez utóbbit
Edina megveszekedett fúriaként védelmezte, de a csordaként
vonuló, álomittas hordával még az ő frekvenciája sem bírt.
– Tibiii!!! – visított magából kikelve a lány. – Nézz már a lábad
elé! Nem látsz a szemedtől?
Tibi megállt, és reflexszerűen behúzta a nyakát. Ez a kérdés
nagyon élénken élt az emlékezetében. Leggyakrabban akkor
hangzott el, mikor odahaza sáros lábbal átgyalogolt Vali néni friss
felmosásán. Igaz, ebben az esetben az említett kérdéshez egy feje
felé repülő papucs is járt.
– A rózsáim! – sikított Edina a fiú arcába.
– Te meg hogy nézel ki? – kérdezte Tibi, és végignézett Edina
szikrázóan csillogó, flitteres topján.
– Közöd? – kérdezte sértetten a lány.
Ebben a pillanatban Fanni és Móni léptek Edina mellé. Rajtuk
is csillogó felső volt, de jóval szegényesebb kiadásban.
– Mi van? Jön? – kérdezte izgatottan Fanni.
Edina rémülten felpillantott.
– Jön? – kérdezte, és idegesen igazgatni kezdte a ruháját.
– Ki jön? – pislogott értetlenül Tibi.
– Hát az Erviiiin… – nyújtotta el a szót Móni olyan hosszan,
mintha már soha nem akarná kiengedni a szájából.
– Ja, nem – közölte Tibi. – Az én buszomról lekésett. Láttam
az ablakból.
– Akkor kiállnál figyelni? – kérdezte Edina, és elkezdte a
bejárati ajtó felé lökdösni Tibit.
– Nem.
– Ne már! Ne szenyózz! Nekünk muszáj lesz beénekelni!
– Muszáj mit csinálni? – ráncolta a homlokát Tibi.
– Ez lesz az első nyilvános fellépésünk – magyarázta Móni.
– És az új számunkkal akarjuk fogadni Ervint – sietett
befejezni Edina.
– De… minek? – kérdezte Tibi, és még mindig nem értett
semmit.
– Hát ez király! Mi a nevetek? – kurjantotta lelkesen Szabika.
A három lány sikítva hátraugrott. Csak Szabika tudott úgy
megjelenni, hogy kivétel nélkül mindenki frászt kapott.
– Sugarbabies – fintorgott Edina.
– „Cukorfalatok”, bingó! Sikerült megtalálni a legcikisebb
nevet. Büszke vagyok rátok, hadd adjak egy puszit! – csücsörített
Szabika, de Edina hátralökte.
– Pfuj, undi vagy! És különben is, senki se kíváncsi a
véleményedre!
Szabika vett egy nagy levegőt, hogy válaszol, azonban
kénytelen volt meggondolni magát, mert a folyosón szokatlan csend
támadt. Tibi felkapta a fejét. Géza bára lett figyelmes, ahogy zord
képpel halad az osztályterem felé. Szeme alatt a kialvatlanság karikái
díszelegtek és tiszta ideg volt.
– Öt perc múlva kezdődik az első óra! – kiáltotta
ellentmondást nem tűrően. – Tüntessétek el ezt a sok szemetet, és
mindenki induljon az osztálytermébe! Egy-kettő, nem szólok még
egyszer! Különben lehet készíteni az ellenőrzőket!
Edina azonban egyáltalán nem volt hajlandó megadni magát.
– Mi nem mehetünk be. Az Ervint várjuk.
– Nem érdekel – közölte Géza bá.
– Engem se – közölte Edina.
– Tessék? – Géza bá fenyegetően felhúzta a szemöldökét. – Azt
hiszem, most elvetetted a sulykot, Edina!
– Velem ma nem lehet így beszélni! – vágta ki a lány, és hátat
fordított az osztályfőnökének.
– Hogyhogy ma? – kérdezte Géza bá.
Edina meglepetten megfordult.
– Szóval a tanár úr nem tudja?
– Mit?
 – Hogy én a kerületi fizikaverseny győztesének a barátnője
vagyok!
Géza bá egy darabig tátott szájjal nézte Edinát, aztán úgy
érezte, menten infarktust kap. Ő erről az egészről semmit sem
tudott. Már megint lemaradt valami fontos dologról, már megint
nem figyelt eléggé a gyerekekre… Szerencsére épp időben lihegett be
Ervin, így a további szemrehányások kis időre elhallgattak Géza bá
fejében.
– Csókolom, tanár úr – zihálta a fiú. – Bocs a késésért!
Fanni, Móni és Edina pont egyszerre kezdtek el sikítani. Így
aztán a folyosón tömörülő, értetlenül pillogó gyerekek mind Ervinre
meredtek. Épp olyan értetlenül, mint Ervin órájuk.
– Gratulálok a győzelmedhez – fordult a fiúhoz mosolyogva
Géza bá. – Öregbítetted az iskola jó hírnevét.
Ervin elhúzta a száját.
– Nem én győztem.
Edinának leesett az álla. Szó szerint.
– Ervin! – kiáltott szemrehányóan, mintha a fiú bármi rosszat
tett volna.
– Akkor mi ez az egész? – hunyorgott értetlenül Géza bá.
– Egy tévedés.
– Értem. Hát… akkor elnézést! – mondta a tanár úr. Közben
azonban határozottan eltökélte, ha még egyszer választhat, nem
megy többé pedagógusnak.
Ervin vett egy nagy levegőt.
– Nem győztem, hanem győztünk. Csapatverseny volt.
– A Sigraynak volt csapata? – kérdezte Géza bá, és szíve szerint
a fejét verte volna az ajtófélfába. Ezek szerint nemcsak egy gyerek,
de egy egész reál lelkesedésű, tehetséges csapat kerülte el a
figyelmét.
– Volt.
– És kik voltak még benne? – kérdezte Géza bá.
Ervin nyelt egy nagyot.
– Bulcsú.
– Ez nagyon örvendetes, Ervin. Gratulálok! – hangzott fel
mögöttük Bujdosóné hangja.
Géza bá káromkodott egy csendeset magában, tudniillik az
igazgatóhelyettest sem vette észre.
– Ez azonban nem indok arra, hogy késve érkezzél – folytatta
szenvtelenül a tanárnő.
– Természetesen nem. Mindjárt adom az ellenőrzőmet –
mondta Ervin, és egy rántással kicipzározta a táskáját.
– Képes lennél beírni neki? – emelte fel a hangját Géza bá.
A dementor ránézett, és halványan elmosolyodott.
– Képes lennék, de kivételesen nem teszem.
Bujdosóné egy vadászó ragadozó pillantásával nézett körbe a
folyosón ácsorgó gyerekhadon.
– Ellenben ez nálam nem szokott sokáig tartani.

Zsófi Ez óriási! Ervin és Bulcsú együtt nyertek? :-D:-D:-D

Tibi Jaja. Így aztán egyik sem örül a győzelemnek. :-D
Bulcsú már fél nyolckor bent volt a suliban, leült a
helyére és egész nap egy kukkot se szólt.
Zsófi És most hogyan tovább? Mi lesz velük?
Tibi Megy a csapat az országos döntőre.
Zsófi Szuper.
Tibi És tudod, hol lesz az az országos döntő?
Zsófi Hol?
Tibi Szegeden.
Zsófi Komolyan?
Tibi Abszolút! Viszont most mennem kell, mert nagyon
sok a házi. Este Skype és olvasunk! A többiek is
feljelentkeznek nyolckor!
Zsófi Fú, már alig várom! Kíváncsi vagyok, hogy jött ki
Hanna abból az ingletépős kalandból!

A helyzet elég kemény volt. Benedict csak bámult rám

meredten azokkal a hatalmas, mélykék szemeivel. Abszolút nem
tudtam, mi jár a fejében. Nagy sokára azonban megszólalt.

– Te… lány vagy. Igaz?

– Ugyan már – közölte Hanna különösebb meggyőződés
nélkül.
– De miért járkálsz fiúruhában? – csóválta a fejét Benedict.
– Mondom, hogy nem vagyok lány!
 Benedict hanyagul megrántotta a vállát és egy lépést tett
Hanna felé.
– Jó, akkor vegyük le az inged.
– NEM!!! – kiáltott a lány, és olyan dühösen nézett, hogy
Benedict megtorpant.
Hanna mérlegelni kezdett, de rá kellett döbbennie, hogy
mindenképpen vesztésre áll. Nem volt hát más választása, mint hogy
ezt hangosan is beismerje.
– Rendben. De ígérje meg, hogy senkinek sem beszél erről!
Benedict komolyan bólintott.
– Rendben. Halljuk a mesét.
– Menekülök – fogta halkabbra a hangját a lány. Majd szerény
kis motyójához sietett, kivett belőle egy fehér inget és hangosan
kettészakította.
– Ki elől? – ráncolta a homlokát Benedict.
– Nem tudom pontosan – mondta Hanna. Aztán a fiúhoz
lépett, és felmérte a sebesülés mértékét. Aggódva látta, hogy
Benedict keze még mindig nagyon vérzik.
– Valami titkos társaság – folytatta, és kötözni kezdte a fiú
kezét. – Mindenféle hülyeséget rám fogtak, és bezártak egy föld
alatti börtönbe.
– Értem. És aztán kiengedtek?
– Frászt. Meglógtam.
– Mit csináltál? – ráncolta a homlokát Benedict. – Hogyhogy
lógtál? Felakasztottak?
– Nem! – nevetett Hanna. – Pont hogy megszöktem! Volt
valami tűzvész, épp kapóra jött. De azóta üldöznek. Viszont talán
így, fiúruhában nem ismernek rám. Mondjuk, az elég necces volt,
amikor itt járt Born Ignác. Fogalmam sem volt, hogy úszom meg…
Hanna elégedetten szemlélte a művét. Soha nem sejtette, hogy
ilyen helyre kötést tud készíteni. Felpillantott, hogy bezsebelje
Benedict elismerő pillantását, ehelyett azonban egészen mást
tapasztalt. A fiú iszonyodva nézett rá.
– Most mi van? – kérdezte Hanna, és az ő szeme is
kikerekedett. – Mit bámul így?
– Te… te… – hebegte Benedict.
– Rosszul van?
– Törékeny, mint a gyermek… a szeme mély kút…
– Jöjjön, üljön le, sok vért vesztett! – aggodalmaskodott
Hanna.
– Nem, nem, VÉRT NEM! – üvöltött fel Benedict.
– Félrebeszél! – kiáltott fel most már Hanna is. Komolyan
elkezdett aggódni ezért a majomért. – Üljön le, amíg szépen
mondom!
– Jaj, bocsáss meg, kérlek! Nem akartalak felbosszantani! –
kiáltott fel Benedict, és térdre rogyott Hanna előtt.
– Na, ne szórakozzon már, keljen fel!
– Nem fogom elárulni a titkodat, esküszöm!
– Jó, köszi, ez jófejség, de akkor sem kell feltörölni a padlót!
– De, ugye, nem fogsz megölni?
– Persze hogy nem! Honnan veszi ezt a baromságot?
– Mert Born Ignácot is… – Benedict hangja elfulladt.
– Bornt sem akarom megölni! – méltatlankodott Hanna. –
Oké, nem mondom, bepöccentem rá, amikor ki akart nyíratni, de én
nem vagyok olyan, mint ő.
Benedict hunyorogva nézett fel a lányra.
– Rám sose „pöccenjél be”, jó? Nem akarok úgy járni, mint a
rotterdami hóhér!
– Tessék? – kérdezte Hanna. Nem akart hinni a fülének.
– Akinek kitekerted a nyakát… – suttogta hisztérikusan
Benedict.

Akkor esett le, hogy csórikám összekever azzal a

boszorkánnyal, akivel együtt voltam Bornék börtönében. Először
majdnem elmondtam neki az igazat, de aztán beugrott, hogy ez jó
is lehet valamire. Például arra, hogy nem fog többet csicskáztatni.
És tényleg. A „Nem akar esetleg megmosdani, Herr Benedict”-
ből szép lassan az lett: „Ha elárulsz, véged! Még a túlvilágról is
felkutatlak, és a büntetésed iszonyú lesz!” Meg kell mondjam, elég
hamar bele lehet jönni a genyózásba. Nem is haragszom most már
visszamenőleg olyan nagyon rá.
Viszont miután Benedict nem mert többé ugráltatni, napokig
más dolgom sem volt, mint a fetrengés. És ugyan igaz, hogy eléggé
rám fért, de mikor a minap egyszer csak beesett egy meló, madarat
lehetett velem fogatni!
 – Van egy rendkívül diszkrét megbízatásom a számodra,
Hanna – suttogta Metzler az öltöző előtt. – Tulajdonképpen az én
dolgom lenne, de mivel valószínűleg figyelnek… Szóval segíthetnél!
– Szívesen! – bólogatott serényen Hanna. Már nagyon unta a
semmittevést.
– Helyes – mondta Metzler. – El kell vinned egy üzenetet.
– Kinek?
A fiú jelentőségteljesen Hanna szemébe nézett.
– Kempelen Farkasnak.

Gondolhatjátok, mit éreztem! Végre beszélhetek Kempelennel!

Azzal az emberrel, aki feltalálta… pontosabban feltalálja majd az
időgépet, és aki haza tud juttatni! Mint egy eszement, rohantam a
megadott címre. A ház előtt azonban elbizonytalanodtam, annyira
lepukkant volt. Képtelen voltam elhinni, hogy itt lakik ez a
nagyszerű tudós.

A kopogtatásra sokáig senki nem felelt. Hanna már épp azon

volt, hogy csalódottan visszakullog a színházba, mikor halk neszezés
hangja ütötte meg a fülét. A neszezés csakhamar csoszogássá
erősödött, és a súlyos ajtó végre-valahára nyikorogva feltárult.
Hanna vett egy nagy levegőt, hogy köszönjön, az ajtóban azonban
nem állt senki.
– Mi tetszik? – kérdezte a senki.
Hanna megütközve pislogott, majd egy aprócska kisfiút
pillantott meg az ajtórésben.
– Kempelen Farkas urat keresem.
A kisfiú kidugta a fejét, és fontoskodva grimaszolni kezdett.
– Jó, hogy nem szaglássza végig a lábam szárát, mint egy
kiskutya – gondolta mosolyogva Hanna.
– Az úr a műhelyben machinál. Ilyenkor nem fogad senkit –
szólt a fiúcska.
Hanna lehajolt hozzá.
– Nagyon fontos ügy. Herr Metzler küldött.
A kisfiú azonban nem hagyta magát lekenyerezni holmi
Metzlerek nevével.
– Akárki küldött, édes egy komám, nem engedhetlek be, mert a
Mester úgy ülepen billent, hogy kettőt bokázok – közölte, és
megtörölte inge ujjában az orrát.
– Ki az? – kiabálta bentről egy hang.
– Senki, csak egy kengyelfutó. Üzenetet hozott, de mindjárt
kipenderítem – pillantott fel a kisfiú Hannára, mintha bármi esélye
is lett volna vele szemben.
– Herr Metzlertől hoztam üzenetet, nagyon fontos! – kiáltotta
Hanna.
Odabent pillanatnyi csend támadt.
– Engedd be! – szólt bentről a hang.
Hanna belépett. A kisfiú durcásan mutatta az utat, láthatólag
nehezményezte, hogy be kellett engednie egy illetéktelent a házba.
Hanna engedelmesen lépkedett mögötte, miközben tágra nyílt
szemekkel figyelte a hihetetlen felfordulást, ami ebben a
mesebirodalomban uralkodott. Mindenhol félkész találmányok,
szerkentyűk, fogaskerekek, csavarok, felskiccelt, aztán félredobott
tervrajzok hevertek. Egyszóval a tökéletes, gyönyörű káosz tárult a
szeme elé.
– Na, mondd, fiú, mit akarsz? – hangzott fel egy kellemes, lágy
férfihang.
Hanna felkapta a fejét. Most észlelte csak, hogy már jó ideje a
Mester előtt áll.
– Herr Metzler azt üzeni, hogy… ööö… nem lesz ma falazás –
dadogta.
Kempelen felhúzta a szemöldökét.
– Falazás?! Nem vakolás?
– Vakolás, vakolás, bocsánat! – kiáltotta Hanna, és rácsapott a
combjára. Tudta, hogy el fogja szúrni.
– Értem. Ennyi? – mosolygott Kempelen.
– Nem, még azt is, hogy… ööö… – kezdett bele Hanna, de
elkalandoztak a gondolatai.

Próbáltam húzni az időt, hogy körülnézhessek a műhelyben,

hátha meglátom az időgépet. Hiszen lehet, hogy már hozzáfogott.
Végül is pár év múlva Sándor már utazik vele! De nem láttam
semmit, csak a sakkozó törököt. Ott állt az egyik sarokban, ölében
egy csomó limlommal, fején egy lámpaernyővel.
 – Nem akarlak megzavarni, édes fiam, de itt hümmögsz két
perce, és nekem még lenne más dolgom is – közölte Kempelen, és
látszott, hogy türelme vészesen fogy.
Hanna csettintett.
– Megvan!
– Na, hála istennek… – mondta a Mester, és mélyet sóhajtott.
– Azt üzeni, hogy… ööö… – Hanna itt ismét elakadt. Észrevett
ugyanis valamit. Néhány frissen faragott sakkfigurát, melyeknek feje
ijesztő koponyát formázott.
– Ezt mind? – kérdezte Kempelen, és követte Hanna
pillantását.
– Hogy a nap holnap nem kel fel, mindenki maradjon a tűz
mellett! – vágta ki gyorsan a lány. – Meg az is van még, hogy a sas
fészkéből kiestek a fiókái!
A Mester megvakarta az állát.
– Az már öreg hiba! – kiáltott fel a kisfiú. – Mert ha kiestek,
azokat elviszi a macska vagy a róka, vagy ne adj’ isten a
toportyánféreg!
Kempelen azonban nem nevetett. Gondterhelten ránézett a
fiúcskára és így szólt:
Kísérd ki a fiatalembert, Sanyika!

Sanyika! A földbe gyökerezett a lábam. Ez a kisfiú… ez a kis

koszos kölyök… ez valójában a gyerek Sándor volt! Valahogy
kibotorkáltam a kapuig, de képtelen voltam elindulni. Csak néztem,
néztem, egyszerűen nem bírtam otthagyni.

– Hé, szép öcsém, mit állsz itt, mint Katiban a gyerek? –

kiáltott fel türelmetlenül Sanyika. – Nem érek én erre rá, hallod-e?
Arra van a kijárat!
– Jól van, megyek – mondta Hanna, és próbálta visszafojtani a
könnyeit.
A kisfiú jelentőségteljesen ránézett.
– Szomorú vagy?
Hanna megcsóválta a fejét.
– Értettem ám, hogy miről csacsogtál az előbb – mondta
fontoskodva Sanyika. – Elmarad a páholygyűlés, mi?
 – Lövésem sincs – mondta Hanna.
– Lövésed? Hát pisztolya van az úrfinak?
– Nem, dehogy! Csak annyit mondtam: nem tudom.
Sanyika ekkor megfogta Hanna karját, és közelebb húzta
magához.
– Nem tetszenek nekem a dolgok itten mostanában. Szerinted
a Mester veszélyben van? – kérdezte aggodalmas képpel.
Hanna komoran kinézett a kapun. Ki a sötét utcába.
– Az könnyen lehet – mondta, majd visszafordult Sanyikához.
– Vigyázz rá! Nekem is nagy szükségem lesz rá… még pár évig.
 [23] Boszorkánytanonc
Az a nap történelmet írt a Sigray életében. Bujdosóné ugyanis
felkacagott. Velőtrázó kacagással. Arcát egy monitor fénye
világította meg, így láthatóvá vált, ahogy vonásai hirtelen
átrendeződnek. A mindig katonás szigorral összeszorított száj, a
kérdőn felvont szemöldök, a gyanakvóan összehúzott szemek egy
csapásra eltűntek erről az arcról, átadván helyüket valami
leplezetlen életörömnek. És Bujdosónéról ekkor kiderült, milyen
szép is tud lenni. Az összhatást csak az rontotta el, hogy örömében
felkiáltott.
– Úgy kell neked, te szemét! Megérdemelted! Hogy dögölnél
meg!
A tanárnő boldogan megpördült a számítógép előtti
forgószéken, és két döbbent ábrázatot pillantott meg a tanári
ajtajában.
– Hopp, elnézést, Edit! – szabadkozott Géza bá. – Azt hittem,
már nincs itt senki.
– Elnézést… – rebegte Rogyák tanárnő is.
Bujdosóné legyintett.
– Semmi baj, gyertek csak – mondta, és továbbra sem bírt
nevethetnékjével. – Én már végeztem. Csak megnéztem az e-
mailjeimet.
– Jó hírek? – kérdezte Géza bá.
– Úgy is mondhatjuk – mondta Bujdosóné. – Na, pá! És jó
mulatást! – kiáltotta, miközben vígan elkopogott a tűsarkain.
Rogyák Mari szent borzalommal nézett utána.
– Uramisten! – fordult Géza bához, miután visszanyerte a
lélekjelenlétét. – Te is hallottad?
– Mit?
– Az Edit… nevetett.
 – Igen – bólogatott együtt érzőén Géza bá. – Úgy tűnik, napról
napra javul a kedélyállapota.
– De ez akkor is hátborzongató volt! Rosszat fogok álmodni!
– Mária. Először is tegyen lakatot a kígyónyelvére!
– És másodszor?
– Másodszor pedig legyen kedves átadni nekem Hanna
naplóját!
– Miért is? – kérdezte kihívóan Mária néni.
– Mert Hanna szülei nemsokára itt lesznek. S miután én
vagyok a gyerek osztályfőnöke, így a szüleit is az én kötelességem
értesíteni a fejleményekről.
De Rogyák tanárnő már nem figyelt. Elszántan a
számítógéphez lépett, ami előtt az imént még Bujdosóné ült és
megmozgatta az egeret. A monitor felfénylett, és egy levél jelent meg
rajta.
– Mária! Mit csinál? – kiáltott fel rosszallóan Géza bá.
– Elolvasom ezt a levelet – közölte Mária néni, de Géza bá azon
nyomban a monitor előtt termett.
– Mélységesen szégyellj e el magát – mondta nyomatékkal.
Minden bizonnyal lett volna egyéb hozzáfűznivalója is
kolléganője viselkedéséhez, ám ekkor kinyílt az ajtó és Hanna szülei
léptek be.
– Á, már itt is vannak! – szólt kedélyesen Géza bá. –
Fáradjanak beljebb.
– Ugye, jó híreik vannak? – tördelte a kezét Niki néni, és
aggódva körülpillantott. – Nyugtassanak meg!
– Abszolút! – kiáltott fel Rogyák tanárnő.
– Egy új fordulat a nyomozásban? – kérdezte Hanna apukája.
– Nos, tulajdonképpen igen – mondta Géza bá.
– Érdekes, minket nem értesített ilyesmiről a rendőrség –
csóválta a fejét Csaba.
– A rendőrség! – sóhajtott megvetően Niki néni.
Rogyák tanárnő vett egy nagy levegőt.
– Ami azt illeti, ez a nyomozás…
– …egy másik nyomozás – vágott a szavába Géza bá.
– Az enyém – szögezte le Mária néni.
– A miénk – helyesbített Géza bá.
– Én találtam meg! – jelentette ki nyomatékosan a tanárnő.
Hanna szülei riadtan kapkodták a fejüket.
 – Bocsánat! Mit találtak meg? – kérdezte Csaba.
– Hannát? Megtalálták Hannát? – kiáltott fel Niki néni.
– Bizonyos értelemben igen – szólt Géza bá.
– Tudjuk, hol van – vette át a szót Mária néni.
Az osztályfőnök érezte, meg kell őriznie a józanságát. De azt is
látta, Mária mellett ez nem lesz egyszerű feladat. Igyekezett hát
bosszúságán úrrá lenni, és megnyugtató módon tálalni azt, amiről
sejtette, nem fog osztatlan sikert aratni.
– Nézzék, ezt nem lesz könnyű elhinni. Örült
fantazmagóriának fog hatni, amit most mondunk…
– Nagyon meredek lesz – bólogatott Rogyák tanárnő.
– Magam is ezt mondtam, Mária, csak más szavakkal.
– De én annyival érzékletesebben mondtam!
– Akkor is teljesen felesleges mindig kijavítania.
Niki néni bosszúsan figyelte a csörtét, majd a kelleténél kissé
hangosabban megkérdezte.
– Hol van Hanna?
Mária néni és Géza bá összenézett.
– Egyiptomban – mondták egyszerre.
– Hogyan? – kérdezte elhűlve Csaba.
– Te jó ég! Elrabolta az iszlám! – kiáltott fel Niki néni.
– Nemnemnem! – sietett megnyugtatni Mária néni.
– Egészen másik vallásról van szó – mondta Géza bá.
– Milyen vallás? Nem értek egy szót sem! – nézett rájuk
zavartan Csaba.
– Majd én elmagyarázom – nyugtatta meg Géza bá.
– Arra kíváncsi leszek – dohogta Mária néni.

Géza bá intőn felemelte a mutatóujját.

– Csak arra kérem a kolleginát, hogy ne szóljon közbe!
Hanna szülei összenéztek.
– Kérhetek esetleg valamit? – kérdezte Csaba. – Térjenek a
tárgyra, mert a feleségem vészesen kezd feszültté válni!
Erre a mondatra Niki néni valóban nagyon feszültté vált.
– Mi az, hogy én? Mit kell mindig velem takaróznod? –
kérdezte sértetten.
– Én nem takaróztam, csak ismerlek. Mikor ideges leszel,
mindig így kifehéredik a szád – közölte Csaba.
 – Neked meg rángatózik a szemöldököd, mikor sumákolsz! –
tromfolt rá Niki néni.
– Háhááá! A Gézának is! – kiáltott fel Mária néni.
– Visszatérhetnénk Hannára? – kérdezte sértetten Csaba.
– Már épp kérni akartam – mondta Géza bá. – Azzal
kezdeném, hogy mindazt, amit most elmondunk, bizonyítékokkal is
alá tudjuk támasztani. Mely bizonyítékok közül a legfontosabb itt
van nálunk.
Rogyák tanárnő jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
– Úgy értem, Rogyák tanárnőnél – bólintott megadóan Géza
bá.
– És mi lenne az? – kérdezte Csaba.
– Hanna naplója – mondta Mária néni. – Egyiptomból. Az
ókori Egyiptomból.
A tanárira mély csend telepedett.
– Itt van… tessék – mondta remegő hangon Mária néni. Már
közel sem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt megosztani a
szülőkkel a felfedezést.
Hanna anyukája kinyújtotta a kezét és átvette a naplót. Aztán
hosszú ideig senki nem szólt, csak a lapozás hangja szabdalta
ütemesen a mély, nyomasztó csöndet. Az utolsó oldalnál Mária néni
gyomra összerándult az idegességtől. Felkészült mindenre:
kiáltozásra, könnyekre, ájulásra. Csak arra nem, ami valójában
történt. Niki néni ugyanis rezzenéstelen tekintettel adta vissza
kezébe a naplót.
– Hát… ez nagyon érdekes – mondta. – Csak van egy kis baj.
– Igen? – kérdezte Géza bá.
– Ez nem Hanna írása – mondta Niki néni.
A szülők távozása után a két tanár még sokáig szótlanul
üldögélt egymás mellett. A csendet Mária néni törte meg.
– Jössz? – kérdezte.
Géza bá mélyet sóhajtott és szedelőzködni kezdett. Kifelé
menet azonban még dühösen rácsapott a számítógépasztalra.
– Büdös kölkök! – morogta.
Ahogy lekapcsolták maguk után a villanyt, a tanárira sötétség
borult. Csak a számítógép monitorja fénylett, mely Géza bá
csapásától újból életre kelt. A képernyőn pedig egy levél világított,
annak is a vége.
 Szóval ez az ausztrál pszichopata, ez a vén tyúk bezárt engem
a lakosztály egyik szobájába! El vagyok vágva mindentől és
mindenkitől! A csomagjaim, a telefonom, mindenem nála van! Még
az a rohadt pisztoly is kint maradt a bőröndömben! Ez egy
agyrém, esküszöm neked!
Ráadásul a szörnyetegje naphosszat az ajtó előtt ül és beszél,
beszél, beszél! ÉS ÉNEKEL! Szerencsére találtam itt egy régi
számítógépet, úgyhogy tudok neked írni. Tenned kell valamit! Ki
kell menekítened innen!
…De Edit! Ha megtudom, hogy te állsz az egész mögött, hogy
ez a te magánakciód volt, mert el akartál távolítani, ki akartál
pöckölni a képből, én esküszöm mindenre, ami szent, elvágom a
torkodat! Csak jussak ki innen élve.
Imre

– Akkor is! Be kell vennetek a fizikacsapatba!

Tibi aznap már tizedszerre jelentette ki ezt a többiek előtt.
– De nem veszünk be. Téma lezárva – lihegte Ervin, mert
kettesével szedte a lépcsőfokokat. Na, nem mintha olyan nagyon
szeretett volna Edina rózsaszín babaszobájába megérkezni, csak Tibi
idegesítette már rettenetesen.
– Ervin, te ezt nem érted. Nagyon fontos, hogy ott legyek azon
a versenyen. Élet-halál kérdés – erősködött tovább Tibi.
– És az nem zavar, hogy gyökér vagy a fizikához? – kérdezte
Ervin.
Tibi segélykérően pillantott hátra Bulcsúra, aki a
lépcsőfordulóban állt, komótosan törölgetve szemüvegét.
– Most mi van? – hunyorgott rövidlátón a dalek. – Tényleg
gyökér vagy! És nem lenne szerencsés, ha tovább hígulna a csapat.
– Hogy érted azt, hogy tovább? – kérdezte fenyegető
hangsúllyal Ervin.
– Szerinted hogy értem? – kérdezte ártatlanul Bulcsú.
– Hülye földön kívüli tapló! – morogta Ervin, és megnyomta
Edináék csengőjét. Már nagyon elege volt az egész bandából, de nem
akart több olvasást kihagyni. Most, hogy a naplóban Kempelen is
szóba került, tudományos kíváncsisága az egekbe szökött.
 Pár hete még szétparáztam magam az éjszakai mászkálástól,
de mostanra egész jól megszoktam. Kezdtem tűrhetően kiismerni
magam a városban, és azt is megtanultam, hogyan kell a falak
árnyékában osonni észrevétlenül. Aznap este azonban, mikor
Kempelen házát elhagytam, nem ügyeltem kellőképpen a
biztonságra. Alig tettem ugyanis néhány lépést, amikor…

– Megvagy! – suttogta egy mély, rekedtes női hang közvetlenül

Hanna fülébe.
A lány szívesen hátrafordult volna, hogy megtekintse a
gyönyörű althoz tartozó arcot is, ám hátracsavart karja miatt
mozdulni sem tudott.
– Segítség! – kiáltotta bele a kesztyűs kézbe, mely szorosan a
szájára tapadt.
– Még egy hang és szíven szúrlak – – érkezett a fojtott hangú
válasz, és Hanna egy tőr fenyegető hegyét érezte meg a bordái
között.
A nő egy kapualjhoz vezette.
– Így. És most dalolj szépen, kismadár!
– Nem tudok semmit! – suttogta Hanna.
A nő dallamosan felkacagott.
– Pedig kénytelen leszel. Miféle üzenetet hoztál a tudósnak?
Miért nem ment el ma a gyűlésre? Mire készülnek a maskarás, vén
kecskék?

Ekkor ismertem fel a hangját… Ő az! A nő a börtönből! A nő a

zsinórpadlásról! A nő, aki megpróbálta megölni Born Ignácot! A
francia striga, a némber!

– Hetek óta magát keresem! – kiáltott fel Hanna, ám a tőr,

mely ismét megjelent a bordái között, elhallgattatta.
– Igen? – kérdezte a boszorkány. – Hát megtaláltál, öcskös.
Eddig nem akartalak megölni, de most már kénytelen leszek.
– Nem! Félreérti! – suttogta Hanna kétségbeesetten. – Én
mentettem meg az életét!
Egy pillanatra csend támadt.
 – Micsoda?
– A börtönben! Én voltam az a lány… Hadd forduljak meg,
nézzen rám!
– Ha megmoccansz, halott vagy! – hadarta a boszorkány és
megrántotta Hanna karját.
– De hát tényleg ismer!
– Ezt bárki mondhatja. Bizonyítsd!
Hanna lázasan próbálta felidézni a tűzvész eseményeinek
utolsó pillanatait.
– Amikor kigyulladt az épület, értem jött az egyik csuklyás.
Maga a rácsnál állt, találkozott a tekintetünk. Úgy tettem, minta
megbotlanék, és odarúgtam a kulcsot… Emlékeznie kell!
A tőr hirtelen eltűnt Hanna oldalából, és a nő szorítása is
engedni kezdett. Hanna lassan megfordult, ügyelve, hogy ne tegyen
váratlan mozdulatot. Egy aprócska, ránézésre igen törékeny nő állt
előtte. Ugyanaz, akivel a börtönben is találkozott.
– Mit keresel ezek között a patkányok között? – kérdezte
szigorúan.
– Én csak… szóval, én fiúruhában… – hebegte Hanna.
– Álcát öltöttél, hogy megtéveszd őket, azt látom – vágott a
szavába a másik. – De mi a célod?
– A célom?
– Bosszút akarsz állni, igaz? A bizalmukba férkőzni, hogy aztán
lecsaphass rájuk… Okos. De kinek dolgozol?
– Senkinek.
– Ne hazudj! – csattant fel bosszúsan a boszorkány. – Miért
akartál találkozni velem? Miért kerestél?
– Láttam a színházban. Tudom, hogy az a trónus nem
véletlenül szakadt le… maga meg akarta ölni Born Ignácot.
– És? – vonta fel a szemöldökét a nő. Mintha nem épp az előző
pillanatban gyanúsították volna meg egy gyilkossági kísérlettel.
– Én is előlük bujkálok – magyarázta Hanna. – Nem tudom,
hogy kik ezek vagy mit akarnak tőlem, csak azt tudom, hogy meg
akartak ölni. Mert azt hitték, hogy boszorkány vagyok, mint maga.
A nő elgondolkodva vizsgálgatta Hanna arcát.
– És szeretnél az lenni?
Hanna tagjait hirtelen melegség öntötte el. Maga sem értette,
miért, de valahogy bízott ebben a villogó szemű, rekedt
boszorkányban. Úgy érezte, mellette biztonságban van, még akkor
is, ha az imént kevés választottá el attól, hogy keresztüldöfje egy
tőrrel.
– Azon az éjszakán megmentetted az életem. Az adósod vagyok
– mondta a nő. – Mi a neved?
– Hanna. És… a magáé?
– Charlotte. Mostanában legalábbis így hívnak.
– Hogy értette azt, hogy szeretnék-e boszorkány lenni? –
kérdezte Hanna.
Charlotte válasz helyett megfogta Hanna karját, és
körbeforgatta maga előtt.
– A te korodban én is épp ilyen voltam – mondta és alig
láthatóan elmosolyodott. – Kicsi, törékeny, rémült… De a
tekintetedben van valami keménység. Okos vagy, kiválóan
alkalmazkodsz. Akarsz a tanítványom lenni?
Hanna olyan izgatott lett, hogy képtelen volt megszólalni.
Helyette serényen bólogatni kezdett.
– Ha akarod, megtanítalak az önvédelemre – mondta
Charlotte. – Megmutatom, hogyan bánj a karddal, a tőrrel, a
pisztollyal. Bevezetlek a természet titkaiba. Megtanítalak, hogyan
keverj gyógyszert vagy mérget. Soha többé nem kell majd félned az
ellenségeidtől, mert ők fognak félni tőled. Mit mondasz?

Mit mondhattam volna? Valami azt súgta, benne sokkal

jobban megbízhatom, mint bárkiben ebben a városban. Így aztán
másnap éjjel, ahogy megbeszéltük, megpattantam a színházból. A
hintó a Kék Flaska előtt várt. A kocsis kérdőn rám nézett, én pedig
bemondtam a jelszót: Holofernész feje. Gőzöm sincs, mit jelent, de
túl sok jót biztosan nem, úgyhogy nem is firtattam. Kábé egy órát
zötykölődtünk az országúton, mire megérkeztünk a célhoz. Egy
kisebb kastély előtt álltunk meg. A kocsis leszállt a bakról,
kinyitotta a nehéz kaput és a szalonba irányított. Odabent nem volt
bútor, de még egy szőnyeg sem. Csak a falak voltak tele ilyen
barokk cirádákkal meg baromi nagy festményekkel. Az egyiken
egy félmeztelen nő emelte a magasba egy szakállas pasi levágott
fejét. Épp azt bámultam, mikor a fülem mellett elsurrogott valami,
és hatalmas döndüléssel beleállt a festménybe. Egyenesen a
szakállas pasi két szeme közé. Egy gyöngyház markolatú tőr volt.
 – Soha ne fordíts hátat az ajtónak! – hangzott fel Charlotte
hangja Hanna háta mögött.
– Jézusom! – kiáltott a lány, miközben lába a földbe
gyökerezett.
Újabb surrogás hangja hallatszott. A következő tőr Hanna
másik füle mellett repült el.
– Ha továbbra is úgy állsz ott, mint egy sóbálvány, a következőt
a szemed közé kapod – mondta Charlotte.
Hanna hallotta, hogy egy újabb tőr repül felé, így fogta magát
és elvetődött. Csak remélni tudta, hogy a jó irányba.
– Szép ugrás! A reflexeid rendben vannak – nyugtázta
elégedetten Charlotte, és laza mozdulatokkal kihúzta a három tőrt a
festményből. Aztán kettőt tapsolt, mire a kép nagyot nyögött és
nehézkesen megfordult a falban. Mögötte egy szűk folyosó vált
láthatóvá, ami egy vívóterembe vezetett. A falakon mindenféle
fegyverek lógtak: kardok, tőrök, vadászpuskák. Hanna lenyűgözve
bámulta ezt a döbbenetes arzenált.
– Majd azokkal is megtanulsz bánni, ha eljön az ideje –
mondta a boszorkány. – De sose feledd, a mi legnagyobb fegyverünk
nem a kard vagy a pisztoly, hanem a megtévesztés! Gyengének
látszunk, esendőnek, könnyű prédának. De valójában kemények
vagyunk, mint a gránit.

Ekkor hozzám lépett, kedvesen megsimogatta az arcom, majd

behúzott egy olyan gyomrost, hogy a lélegzetem is elállt.

– Soha ne becsüld alá a meglepetés erejét!

Nagy nehezen feltápászkodtam, de még mindig forgott velem

a világ.

– Tessék. Most te jössz!

Egész éjjel a közelharcot gyakoroltuk. Ha valaha érdekeltek

volna a keleti harcművészetek, biztos tudnám, mi a neve a
fogásoknak, amiket tanultam. Mindenesetre jó érzés, hogy most
már simán a földre küldök bárkit, aki nagyobb és erősebb nálam.
Reggelre olyan izomlázam lett, hogy mozdulni se bírtam. Ugyebár,
az állóképesség. El nem tudjátok képzelni, mennyit emlegetem
mostanában Géza bát…

Az óta az este óta naponta eljárok Charlotte-hoz. A

színházban pedig egész nap gyakorolok, persze főként azért, hogy
Benedictet bosszantsam. Igazából semmi komoly, csak néha kést
dobálok az ajtófélfába, közben pedig gonoszul vigyorgok.
Szerencsétlen! Azóta, ha lehet, még jobban retteg tőlem. Szerintem
minimum azt gondolja, hogy éjszakánként, mikor eltűnök,
kimegyek a rétre, vérben fürdöm és denevérekkel táncolok. De nem
mer szólni senkinek, mert megfenyegettem, hogy akkor
szalamandrává változtatom. A hülye meg simán elhitte.
Mindeközben persze sokat gondolkodtam Charlotte-on. És
egyre csak gyűltek a fejemben azok a kérdések, amiket nem
mertem feltenni neki. Aztán egy nap úgy döntöttem, elégszer
behúzott nekem már ahhoz, hogy még egyszer kibírjam, ha nem
tetszik neki a kíváncsiságom.

– Mondd, Charlotte, hogy hihetik el az emberek ezt a sok

hülyeséget? – kérdezte Hanna a vívóedzés kellős közepén.
– Mit? Hogy boszorkány vagyok és férfiak vérében fürdöm? –
kérdezte Charlotte, majd megpiszkálta kardjának hegyével Hanna
leeresztett kardját.
– Például – mondta Hanna, és letette a fegyvert egy
gyönyörűen díszített mahagóniasztalkára.
– Hogy az ördög minden álcáját viselem? – mosolygott
Charlotte. – Hogy a szemem mély kút, arcom, mint az ártatlan
gyermeké, de közben álnok vagyok, mint a kígyó?
Hanna bólintott.
– Tudod, édesem, az emberi ostobaságnak nincs határa.
– Nagyon félnek tőled.
– Hát félhetnek is.
Hanna félve felpillantott.
 – Tényleg kinyírtad puszta kézzel a rotterdami hóhért? –
kérdezte, és nem is tudta, igazából milyen választ vár.
Charlotte bájosan felkacagott.
– Muszáj volt – mondta. – Meg akart ölni.
– Kérdezhetek valamit? – folytatta Hanna.
– Csak bátran!
– Téged miért üldöznek?
Charlotte bosszúsan megrázta vörös fürtjeit.
– Mert boszorkány vagyok. A francia striga. Tudod.
– De nem… – erősködött Hanna. – Én azt szeretném tudni,
miért üldöznek igazából.
Charlotte egy darabig elgondolkodva nézte a lányt, majd
ledobta a kardot, ami nagyot csörrent a vívóterem padlóján.
– Azt javaslom, igyunk egy teát.

Átmentünk hát a szalonba. Charlotte tapsolt, és az egyik kép

mögül egy díszes asztalka fordult ki, két fotellel, az asztalon
porcelán teáskészlettel. Pont úgy, mint a filmekben. Charlotte leült,
és kitöltötte a teát. Majd belepillantott a falon függő, ovális
tükörbe, és gondosan megigazgatta a haját. Szinte el is felejtettem,
hogy öt perccel ezelőtt még vívtunk.

– Cukrot? – kérdezte Charlotte elegáns mosollyal.

– Kettőt, köszönöm – bólintott Hanna. – Szóval? Elmondod,
hogy miért üldöznek?
Charlotte felpillantott. Macskaszemében furcsa fények
villantak.
– Nem ők üldöznek engem – mondta halkan. – Valójában én
üldözöm őket.
 [24] A bezárt vőlegény
– De hát miért? – kérdezte Hanna. – Most már tényleg nem
értek semmit.
Charlotte sóhajtott, és letette az asztalra a teáscsészét.
– Nézz körül, Hanna! – mondta és mélyen belenézett a lány
szemébe. – Vergődik a világ, mint egy beteg test. Amerre fordulsz,
mindenhol vér, erőszak, háborúk. Szörnyű dolgokkal terhes az idő.
– Miről beszélsz?
– Mindjárt megmutatom. Csak hunyd be a szemed és figyelj!
Hanna becsukta a szemét és hallgatózott. Hirtelen úgy érezte,
minden érzéke kiélesedik, de még így sem hallott egyebet, mint a
szél zúgását a kastély fái között.
– Nos? – kérdezte Charlotte.
Hanna kinyitotta a szemét és széttárta a karját. Próbált
mosolyogni, de a dolog valahogy nem sikerült túl meggyőzőre. Akkor
Charlotte vett egy nagy levegőt, majd behunyta a szemét. Egy
darabig némán ült, aztán a vonásai megfeszültek. Az arca hirtelen
ijesztően öreg lett.
– Te csak a szél zúgását hallod – suttogta dallamos, rekedtes
altján. – De én azt is, milyen hangokat hoz a hátán. A kiömlő vér
hangját hallom, és azt, ahogy beissza a föld. A szenvedés sóhajait,
gyereksírást, asszonyok sikolyát. Aztán gépek zakatolását, katonák
lépteit. És hallok duruzsolni háborodott vénembereket, őrült
fantasztákat egy szebb világról. Felforgató eszméik, amik látszólag
az egyenlőség nevében fogantak, úgy terjednek, mint a ragály.
Charlotte kinyitotta a szemét és keserűen felnevetett.
– Rossz korba születtél, kislány! Ha nem vigyázunk, pár
maskarás idióta sötét szenvedést zúdít erre a világra.
– A szabadkőművesekre gondolsz? – kérdezte Hanna.
 – Mindegy, minek hívod őket – legyintett Charlotte.
– De hát… kik ők pontosan?
– A káosz papjai. Gátat kell vetni az ámokfutásuknak.
– Igen, igen. De hogyan?
– Ki kell vetni őket az Idő kerekéből. Végezni kell velük. Mert
ha nem…
– Mi lesz akkor? – kérdezte rémülten Hanna.

Charlotte kihúzta magát.

– Sötét titok. Elég, ha én tudom.
– És ha nem sikerül?
– Akkor a Jóisten irgalmazzon nekünk! De ne félj! Véghez
fogom vinni.
Hanna felpattant.
– Ne mondj ilyet, ez lehetetlen! – kiáltotta. – Hogy tudnád
megtenni egyedül, társak nélkül?
– Nekem nincs szükségem társakra.
– Dehogynem! Én segítek neked! Ha kell, az életemet is
odaadom!
– Az életedet? Kis buta… – mondta mosolyogva Charlotte,
majd hangja váratlanul megkeményedett. – Most menj haza! Már
biztosan keresnek.
– Nem megyek! – heveskedett Hanna. – Veled akarok
maradni!
– Nem lehet – rázta a fejét Charlotte.
– De miért nem?
– Mert nem neked való, ami ma éjjel történni fog.

A felolvasást éles Skype-hívóhang szakította félbe. A gyerekek

rémülten hátrahőköltek.
– Ezt nem hiszem el! Pont most! – szisszent fel bosszúsan Tibi.
– Ne vedd fel, Edina! – rendelkezett Szabi.
– Dehogynem veszem, az apám az! – méltatlankodott a lány, és
sietve fogadta a hívást.
A monitoron Hanna néni képe jelent meg.
– Edikééém! Az Istenke áldjon meg!
– Hanna néni! Csókolom – mondta elborzadva Edina,
megpillantva az öreglány új hajszínét.
– Na! Apád jobban néz ki, mint a múltkor – bökte oldalba a
lányt Szabika.
– És a legények megint! – rikácsolt Hanna néni elégedetten. –
Mi van nálad mindig, kiscsillagom? Anna-bál?
– Tanulunk – húzta el a száját Edina.
Az öreglány megvetően felkacagott.
– Nem baj, kis nyestem. Azt is kell. Férjhez menni még úgyis
ráérsz. Sosem késő, nézz csak meg engem!
Edina szeme résnyire szűkült.
– Mert? – kérdezte gyanakvóan.
– Mertmert! – kurjantott Hanna néni. – Mert megint leterített
a szerelem!
– Hogyhogy?
– Édes kis szívem, hát csak úgy, ahogy az lenni szokott. Mint
egy úthenger! – majd csintalanul kacsintott egyet. – Nem akarsz
kérdezni valamit? Dehogynem akarsz! Látom a piszéden!
Edina agya lázasan zakatolt, de csak egy ide illő kérdés jutott az
eszébe.
– Apu… tud róla? – hebegte.
– Ej, hagyj már az apáddal! – kiáltott fel bosszúsan a nyanya. –
Ma reggel feltettem a repülőre. Agyamra ment, annyit fontoskodott
itt! Egy tisztességes randevút nem lehetett összehozni miatta!
A szobában ülő fiúk hangosan felröhögtek. Edina viszont nem
volt túl vicces kedvében.
– Kuss legyen! – sziszegte a többiek felé.
– Kérdezd már meg, hogy hogy hívják az úthengert! –
kezdeményezte Szabi.
– Mit mond a kis szénakazal? – érdeklődött a banya. Szabika
felháborodottan horkantott egyet, de Hanna néni tovább folytatta.
– Volt nekem egyszer egy ilyen férjem, Isten nyugosztalja.
Annak sem lehetett csinálni semmit a hajával. Az a haj, kérlek, külön
életet élt. Annak folyton hangulata volt.
– Jó – mondta Edina, mert semmi kedve nem volt hajdani
férjekről diskurálni, mikor épp egy új mutatkozott a láthatáron. – És
hogy hívják ezt az új… bácsit?
A vénség elvigyorodott, kivillantva remekbe készült, hófehér
protézisét.
– Tudtam én, hogy ez fúrja az oldaladat – mondta. – Úgy
hívják: Imre! – Majd átszellemülten megismételte: Imre! – Aztán
szerelmes elragadtatottsággal újra kimondta: IMRE!
Nem lehet tudni, hogy a név volt-e rá ilyen őrületes hatással, de
Hanna néni előbányászott a zsebéből egy óriási vászon zsebkendőt
és apró mozdulatokkal itatgatni kezdte vele nem létező könnyeit.
Aztán hangosan beletrombitált.
– Ó, ha látnád, milyen snájdig, ötvenes fiú ez! – folytatta
orrhangon. – És micsoda izgalmas szemei vannak! Felemás színűek,
hogy enném meg a szívét!
Tibi óvatosan a többiekre pillantott. Mindenki vigyorogva
bámulta a képernyőt az egy Edina kivételével. Tibi elmosolyodott. És
nagyon büszke volt magára. Hanna néni mögött ekkor sürgető és
határozott dörömbölés hangzott fel. Kisvártatva pedig egy jól ismert
hang. Ez a hang azonban most kimondottan pánikról tanúskodott.
– Engedjen ki innen, vén szipirtyó! Nyissa ki az ajtót, nem
hallja?!
Hanna néni csábosan belenézett a webkamerába.
– Most megyek, életvizem, mert Ő hív. Egy percig sem bírja ki
nélkülem.
A Skype-ot azonban nem kapcsolta le, így a gyerekek még
hallották, ahogy felkiált.
– Jövök, kis borzom!
Edina undorodva a géphez nyúlt, hogy kilövi a hívást, Tibi
azonban megállította a kezét.
– Várj! – mondta.
Edina bután rábámult.
– Majd elmondom, miért.

A Felemásszemű hisztérikusan dörömbölt tovább.

– Azonnal engedjen ki! Hát mit képzel?
– Sajnos nem lehet, kedvesem – búgta Hanna néni.
– De miért?
– Mert még nem elég erősek a szándékai.
A Felemásszemű keze ökölbe szorult. A maga részéről úgy
érezte, épp elég erősek a szándékai. Ahhoz legalábbis, hogy kitekerje
a vén tyúk nyakát.
– Ez emberrablás! – üvöltötte magából kikelve. – Én, én, én…
Berúgom a rohadt ajtót!
 Majd, hogy ne gondolja senki, hogy a levegőbe beszél, meg is
próbálta néhányszor. Az ajtó azonban, mintha csak atombiztos
betonból lett volna, nem engedett.
– Ne heveskedjen már, Imre! – kacagott az ajtó előtt a
szipirtyó. – Ha be tudná rúgni, már régen berúgta volna. De édes
börtön ez, ugye? Nem is akar maga igazán megszabadulni.
Imre csendes tébolyában a haját kezdte tépni.
– Mindjárt megbolondulok! Hát mit akar tőlem, az ég
szerelmére?
Hanna néni elégedetten bólintott.
– Látja, máris a szerelmet emlegeti! Erről nekem eszembe jut
lánykorom kedvenc népdala. Hozom is a gitárt.
– Neee!!! – üvöltött Imre.
Hanna néni azonban nem ismert tréfát, ha nótázásról volt szó.
Széket húzott, és csakhamar a húrokba csapott.
– „Érik, érik a cseresznye, pirosodik a levele, hajehajj. Mennél
inkább pirosodik, annál inkább szomorodik, hajehajj” – vernyákolta,
majd mintegy bizalmasan hozzátette. – De nem ez a lényeg. Most
figyeljen, Imruska! – és újból rázendített. – „Tűzmalomban van egy
gyertya, gyenge piros legény tartja, hajehajj. De szeretném a
gyertyáját, de még jobban a tartóját, hajehajj.”
Felemás Imre egy darabig tartotta magát, aztán se szó, se
beszéd, sírva fakadt.

Zsófi Zsenik vagyunk!

Tibi Ja.
Zsófi Felemásszemű mint szexrabszolga egy ausztráliai
rancson! Ez csodálatos! Miért pont az ilyen
olvasásoknál nem vagyok én ott?
Tibi Hát… te sosem vagy itt. Sajnos. Pedig mindig
gondolok rá, hogy milyen lenne. Hogy… milyen jó
lenne.
Zsófi :-) Tovább mondod a naplót?
Tibi Ja.
Zsófi Ott tartottunk, hogy az a nindzsa csajszi valami
éjszakai akcióra készült.
Tibi Méghozzá elég durvára…
 Egyszerűen képtelen voltam elindulni. Semmi kedvem nem
volt visszamenni a színházba a lökött Benedict mellé. Szinte biztos,
hogy marha szerencsétlenül nézhettem ki, mert Charlotte mégsem
penderített ki az ajtón. Helyette csak ült és elgondolkodva nézett
rám. Aztán felkelt, odalibegett egy tükrös szekrényhez, és a
fiókjából egy ládikát húzott elő. Felpattintotta a tetejét, majd
nagyon óvatosan kiemelt belőle egy szikrázó nyelű, kicsi tőrt.

– Igazából ezt neked szántam. Add a kezed!

Hanna érdeklődve felpillantott és automatikusan kinyújtotta a
kezét. Charlotte váratlanul megragadta, és a kés hegyét finoman
belebökte a lány kézfejébe.
– Ha ilyesfajta ajándékot adsz valakinek, ezt mindig tedd meg
előtte – mondta, és mosolyogva nézte, ahogy kiszökik Hanna
arcából a vér. – Akkor sosem fordul egymás ellen a késetek. Vagy ha
mégis… – itt jelentőségteljesen közelebb hajolt a lányhoz. – Az sírig
tartó küzdelmet jelent. No, Isten áldjon!
– Charlotte, kérlek… – könyörgött Hanna kétségbeesetten.
– Ma éjjel elvégzem a munkát. Így mi többé nem találkozunk.
– Miféle munkát? – kérdezte Hanna.
– Ki kell oltanom egy életet, hogy megmentsem százezrekét.
Hanna bólintott.
– Born Ignác? – kérdezte.
Charlotte megrázta a fejét.
– Kempelen Farkas – mondta, és egy határozott mozdulattal
kilódította Hannát az ajtón.
 [25] A Kempelen-küldetés
Tibi lélekszakadva rohant. Az utca teljesen kihalt volt és sötét,
a fiú arcába jeges szél csapott. A háta mögött egyre közelebbről
hallatszottak a léptek, de Tibi elszántan küzdött a fennmaradó
méterekkel. Tudta, ha eljut a házig, megmenekül. Az utolsó
lépéseket már rogyadozó térdekkel tette meg. Szinte a tarkóján
érezte üldözőjének lihegését. Rátette a kezét a kilincsre és feltépte a
kaput. És akkor megdermedt rémületében. Bujdosóné állt előtte,
mindkét szeme alatt monoklival. A tanárnő csak nézett Tibire, aztán
nagy sokára kinyitotta a száját. Emberi hangok helyett azonban
Skype-hívóhang zengett fel a torkából. Bujdosóné csendesen
kicsengett.
Tibi izzadságtól csatakosan ült fel az ágyában. Fogalma sem
volt róla, hol van és mi történt vele. Aztán lassanként derengeni
kezdett, hogy otthon, és hogy csak álmodott. Továbbá, hogy valaki
hívja Skype-on.
– Igen?
A vonal túlsó végén Zsófi volt.
– Ébren vagy? – kérdezte álmosan a lány.
– Most már… – mondta Tibi és nagyot ásított.
– Bocs, de nem tudok aludni.
– És akkor én se aludjak. Persze, érthető.
– Telihold van. Ilyenkor senki sem álmos, igaz? – mondta
Zsófi, és felkacagott.
– Aha.
Rövid csend támadt. Zsófi picit aggódni kezdett, hogy Tibi
sunyin visszaalszik, ezért úgy döntött, beszéltetni fogja.
– Na! Ne aludj! Mesélj valamit!
– Mit?
– Géza bá még mindig ideges, amiért átvertük az álnaplóval?
 – Azt nem tudom, de az új nyomozó eléggé.
– Az gáz. És… akkor lebukott az egész banda? –
aggodalmaskodott Zsófi.
– Kivéve az agy. Vagyis te.
– Kihallgatott titeket?
– Külön-külön és együtt is. Nagyon para volt.
– És most mi lesz?
Tibi megdörzsölte az arcát.
– Szerintem semmi – mondta. – Géza bá leállította Rex
felügyelőt. Azt mondta neki, hogy vigyázni kell a lelki békénkre, meg
hogy totál kivagyunk Hanna miatt, azért csináltuk az egészet.
Újabb csend állt be, ezúttal kicsit hosszabb az előzőnél.
– Tibi? – érdeklődött Zsófi.
– Figyelj, Zsófi, nem alszunk inkább? – kérdezte a fiú, mert ő
már épp újból álmodni kezdett.
– De. Csak szóval… igazából azért hívtalak… tudom, hogy
hülyeség…
– Mi?
– Szóval, hogy milyen jó volt, amikor először írtál nekem
Facebookon.
Tibi már sokkal kevésbé volt álmos. A dolog kezdte érdekelni.
– Miért? Mit írtam?
– Hogy: „Helló”.
– Ne már! Ezt mind?
– Aha.
Mindketten nevetni kezdtek. Az idill azonban nem tartott
sokáig, mert váratlanul bejelentkezett Szabika.
– Hellobello. All night party? – rikkantotta lelkesen.
– Ne már! Szabika, éjfél múlt tíz perccel! – sóhajtotta Tibi, ám
ekkor újabb delikvens jött a képbe.
– Gyerekek! – kiáltotta Bulcsú. – De jó, hogy fent vagytok még!
Ezt nem fogjátok elhinni! Rögzítették a Jupiter hangját! Üzen a
bolygó! Figyu, küldöm!
És már érkezett is a melléklet. Zsófi egyáltalán nem volt lelkes.
– Hát ez szuper! Még valaki esetleg? – kérdezte fanyar képpel.
Rögtön megbánta. A kérdésével egy időben ugyanis
megérkezett Ervin.
– Szervusztok – közölte olyan felnőttesen, mintha a hangjára is
nyakkendőt kötött volna. – Azon töprengek épp, hogy mégis inkább
a fizikusi pálya lenne nekem való, tekintve, hogy azok a sikerek,
amikkel díjazzák az érdemeimet…
Végigmondani azonban nem tudta, mert a konferencia-Skype
összes résztvevője egyszerre ordított fel tiltakozása jeléül.
– Asszem együtt a csapat – nyugtázta elégedetten Szabika.
– Nagyon örülök neki… – mondta Tibi.
– És mi következik ebből, Tiborc? – érdeklődött Szabika.
– Hogy mindjárt kinyomlak, mint egy pattanást.
– Egyéb megfejtés?
Zsófi felsóhajtott.
– Hogy olvasunk tovább.
– Stimmt, anyukám – vigyorodott el szélesen Szabika.

Fogalmam sincs róla, hogy kerültem vissza a színházba. Már

csak arra emlékszem, hogy zötykölődöm visszafelé, és nézem a
nagy fekete masszát az ablakból. A fejemben egymást kergették a
gondolatok. Ha Kempelen ma éjjel meghal, soha nem készül el az
időgép. És akkor nekem annyi, örökre itt ragadok. A francba is,
ordítani tudtam volna! Az öltözőben aztán összevissza dobáltam
magam az ágyamon. Olyan volt, mintha egyszerre ötvenen
üvöltöztek volna a fejemben! Aztán hirtelen úgy éreztem, nem
bírom tovább. Fogtam magam, és úgy, ahogy voltam, mezítláb,
kabát nélkül kirohantam az utcára. És meg sem álltam Kempelen
házáig. Elsőként a kis Sanyit kerestem meg. A vackán kucorgott, és
olyan édesen aludt, mint a tej.

– Sanyi! Ébredj! Ébredj már! – rázta meg Hanna az alvó

kisfiút.
– Jesszuskám! Hogy az a sistergős ménkű ütne beléd, komám!
– pattant fel Sanyika. – Majdnem elvitt az ördög ijedtemben! Mit
művelsz te itt egy szál rékliben?
– Ne beszélj most! Igyekezz!
– Mit huzigálod az ingemet, no? Hova rángatsz?
Hanna megragadta Sanyika vállát.
– Rohanj a Mesterhez! Meneküljetek! Gyorsan! Különben
halottak vagytok!
 Ráztam a vállánál fogva, mint egy őrült. Szegényke persze
halálra rémült, és elkezdett bőgni. Csak állt ott remegő szájjal, és
dörgölte szét a maszatos képén a könnyeket. Muszáj volt
megölelnem.

– Jaj, ne bőgj már, te szamár! – suttogta Hanna, és ő is bőgni

kezdett. – Nem lesz semmi baj. Csak siess! Szedd a lábad!

– Jaj, ne… – nyögte Zsófi.

– Az a boszorkány ki fogja nyírni Hannát – közölte Ervin.
– Tuti. Neki már annyi – bólogatott Szabika.
– Kinyuvasztja – tette hozzá Bulcsú.
– Nem fogja! Fejezzétek már be! – kiáltott fel Tibi.

Elárultam Charlotte-ot. Semmi kétségem nem volt afelől,

hogy ezért nagy árat kell fizetnem. Csak azt nem tudtam, mikor. De
nem kellett sokáig vámom. A másnapi próba után ugyanis egy
levelet találtam a zsebemben. És ami a legdurvább: fogalmam
sincs, hogy került oda! A szívem majdnem megállt, ahogy
kihúztam, hát még, mikor megláttam rajta Charlotte írását:
Hanna!
Beszédem van veled. A kocsi a szokott helyen vár ma este,
pontban nyolckor. Velem együtt. Ne késs! Az ügy nem tűr
halasztást.

Totál lezsibbadtam. Charlotte rájött mindenre. Kifog nyírni,

ez már tuti. Nekem annyi. Kinyuvaszt. Úgyhogy szélsebesen valami
búvóhely után néztem. Visszarohantam az üres színpadhoz. Ahogy
bénáztam, hogy hová is bújhatnék, egyszer csak léptek zaját
hallottam a hátam mögött és szoknyasuhogást. Frászt kaptam,
hogy Charlotte bent van a színházban! Így aztán egyből
nekimentem a leszakadt trónnak, ami még mindig ott állt a szín
közepén. Igazából senki sem mert hozzányúlni azóta, hogy
lezuhant.
 – Szóval itt bujkálsz! – trillázott Jozefa.

Nagy kő esett le a szívemről, hogy csak ő az. De sok kedvem

nem volt találkozni vele sem, úgyhogy gyorsan lebuktam a trón
mögé, és nyávogtam egyet. Jó, tudom, elég hülye ötlet volt, de nem
jutott jobb az eszembe. Szerencsére hatott.

– Fenébe, ez csak a macska – mérgelődött Jozefa, majd éles

hangon felkiáltott. – Benedict! Elég a bújócskából! Gyere elő és légy
férfi!

Ott álltam négykézláb, és arra gondoltam, milyen király kis

búvóhelyem lenne a trón alatt. Lenne, ugyebár, ha már nem
kuksolt volna alatta valaki. És vajon ki? Persze hogy az a balfék
Benedict! Hatalmas szemekkel bámult rám, mintha zombit látna, a
szája meg hangtalanul mozgott. Imádkozott, esküszöm! Annyira
röhejesen nézett ki, hogy nem bírtam ki, hogy ne fújjak rá, mint egy
macska. Erre összerezzent, és a karjával eltakarta az arcát.
Miután Benedict a legjobb helyet lestoppolta, gondoltam,
szétnézek a zsinórpadláson. Ott biztos el lehet bújni egy éjszakára.
Felmásztam és, mit mondjak, szupi kis helynek bizonyult. Úgyhogy
lekuporodtam, hogy aludjak egyet. De akkor megszólalt mellettem
egy hang. Egy nagyon durván síron túli hang!

– Nem láttad a kalapácsot, kölyök? Tönkrement az egész

csörlőrendszer. Francinak helyre kéne ütni.
Egy iszonyú sápadt, beesett arcú fiú állt Hanna mellett. Volt
vagy húsz kiló, vasággyal. A bőre olyan vékony volt, mint az átlátszó
pergamen, a szeme alatt pedig hatalmas fekete karikák díszelegtek.
Kinyújtotta reszkető kezét a lány felé. Hanna akkorát sikított, hogy
beleremegett a színház.

A helyzet túlságosan forró volt ahhoz, hogy a színházban

maradjak. Basszus, szellemekről azért nem volt szó! Úgy
döntöttem, összekapkodom a cuccaimat és megpróbálom
megkeresni Sándort vagy Metzlert vagy mit tudom én, valakit, aki
megvéd… Vagy legalábbis nem akar megölni… És húsvérből van!
Berontottam az öltözőbe, csináltam egy béna kis batyut a terítőből,
és beledobáltam a ruháimat. És akkor meghallottam a folyosóról
Charlotte dalát. Hát, nem értem rá sokat gondolkodni. Fogtam
magam és fejest ugrottam Benedict jelmezes ládájába.

– Ki aludt el? – érdeklődött Zsófi, tekintve, hogy a szolid

horkolás már percek óta nem szűnt meg.
– Biztos a Bulcsú – mondta Tibi.
– Normális vagy? – csattant fel idegesen a dalek. – Én nem
érek rá aludni! A Jupiter üzenetét dekódolom.
– És közben nem is figyelsz? – kérdezte Zsófi.
– Fél füllel.
– Szabi? – érdeklődött a lány.
– Jelen, kapitány! – rikkantotta Szabi. – Likvidáljam a
horkolóst?
– Hát légyszi!
Szabika lemélyített hangon suttogni kezdett.
– Ervinke! A lelkiismereted hangja szól. Nagy tudós leszel, ne
félj, csak tűnj el a Skype-ról, mert Szabolcsot, a te személyes
istenedet zavarja a horkolásod!
– Kinyírlak, Szabika… – suttogta Ervin félálomban.

Pont időben csuktam magamra a láda fedelét, Charlotte

ugyanis valóban belépett az öltözőbe. Körülnézett, aztán leült. Én
meg felkészültem rá, hogy megfulladok a ládában. Szerencsére
nem sokkal később nagy lendülettel berúgta az ajtót Benedict.
Iszonyú ideges volt. Szerintem valaki leadta neki a drótot, hogy
egy nő van az öltözőjében, és arra ő mindig híresen érzékeny volt.
Picit kinyitottam a láda fedelét, hogy levegőhöz jussak, és
megnézzem, mi az ábra. Charlotte meglepetten felhúzta a
szemöldökét. Az arca nagyon kíváncsi lett, ahogy végigmérte
Benedictet. Aztán egy csapásra teljesen megváltozott a viselkedése.
Tisztára, mint Edina, ha feleltetik töriből. Felpattant a székről, és
úgy nézegetett jobbra-balra, mintha azt lesné, ki fog neki súgni.
 – Kaphatnék valami magyarázatot arra, hogy mit keres itt? –
harsogta Benedict.
– Jaj, igazán nagyon sajnálom… – hebegte Charlotte. – Ez a
maga öltözője, igaz? – majd zavartan felnevetett. – Jó, ne is
válaszoljon, kitaláltam… Igazából tudtam is.
De Benedict egyáltalán nem találta a dolgot viccesnek.
Hűvösen végigmérte a nőt és így szólt.
– Mi dolgunk egymással? Egyáltalán kihez van szerencsém?
Charlotte azt se tudta, hova legyen szégyenében. Fülig
vörösödött, és zavartan igazgatni kezdte a ruháját.
– Istenkém, de kellemetlen… Hol is kezdjem?… Jaj…
A beálló csöndet Benedict törte meg.
– Ezt az egyet kértem a színház vezetésétől! – kiáltotta, és
színpadiasan az égnek emelte a tekintetét. – Hogy kíméljenek meg a
rajongók zaklatásaitól! Hogy tartsák tiszteletben alkotói
magányomat! Én így képtelen vagyok dolgozni! Minek vannak
egyáltalán nők a világon?
– Félreért! Én…
Charlotte elhallgatott.
– Igen? – csapott le könyörtelenül a fiú. – Hálás lennék, ha
legalább egy mondatot képes lenne befejezni.
– Én nem azért vagyok itt…
– Nem miért? Szégyentelen! Idegen férfiak öltözőjében
várakozik? És nem azért van itt?
Charlotte eltakarta a szoknyája szegélyével a szemét, és sírva
feltépte az ajtót.
– Istenem, micsoda szégyen! – kiáltott fel. – Én ezt nem élem
túl!

Szerintem nekem még a szám is tátva maradt a

csodálkozástól. De hozzá kell tennem, hogy Benedict is tökre
összezavarodott. Gondolom, érezte, hogy picit túllőtt a célon.

– Jaj, kisasszony! Álljon már meg! Nem úgy gondoltam! –

kiáltott Charlotte után, és még pont időben elkapta a karját.
– Hagyjon! Elpusztulok a szégyentől! – zokogta a nő, és
képtelen volt belenézni Benedict szemébe.
 – Ugyan már, ne bolondozzon! Nem akartam belegázolni a
lelkébe, csak… csak annyi kellemetlenség ért már nők részéről. De
most, hogy alaposabban megnézem, a kisasszonyt tényleg nem lehet
egy napon említeni velük.
– Kérem, engedjen utamra!
Benedict most elkapta a nő másik kezét is, és a szívéhez vonta.
– Még mindig hogy ég a szégyenpír az arcán! Sajnálom, hogy
elhamarkodottságomban megbántottam.
– Megkaphatom a kezemet? – szipogta Charlotte.
– Oppardon! Khmm… természetesen – mondta Benedict, és
elengedte Charlotte kezét. – Kérem, árulja el, mi járatban van itt!
– Hannót keresem.
– Mi dolga vele?
– Át kell adnom neki egy üzenetet.
– Milyen üzenetet?
– Szemrehányót.
Benedict vörös bozontjába túrt.
– Ne! Kérem, ne tegye! – kiáltott fel rémülten.
– Mi a baj? Egészen elsápadt!
– Kisasszony – halkította le a hangját a fiú –, fusson! Rohanjon
és ne nézzen hátra!
– De hát miért?
– Rohanjon az életéért! Halálos veszedelem leselkedik magára!
Alig egy perce ismerem, de máris úgy érzem, nem élném túl, ha kárt
tenne magában!
– Miért tennék kárt magamban?
– Nem maga! Hanem ez a Hanno nevű, álruhás szörnyeteg. Aki
igazából nem is Hanno, hanem… HANNA!
Charlotte a szívéhez kapott.
– Jesszusom, mindjárt megáll a szívem!
– Egy vérengző szörnyeteg, ki ártatlanok vérében gázol.
Mesélhetnék, ó, de mennyire! Csak féltem a finom fülecskéit a
rettentő részletektől.
– Kérem, beszéljen!
– Ez egy gyilkos, egy közveszélyes őrült! Egy fekély a világ
testén! Egy rém! A rotterdami hóhérnak is csak úgy… – Benedict
nagyot nyelt. – Nyissz!
Charlotte értetlenül bámult a fiúra.
– Hogyan? – kérdezte.
 – Aztán reccs! – egészítette ki a történetet a legfontosabb
részlettel Benedict.
Charlotte szemében fény gyúlt.
– Kegyelmes Istenem! – rebegte.
– És boszorkány. Ma a szemem láttára változott macskává!
Nagy, kövér, fekete macskává, gonosz zöld szemekkel.
– Ahh, szédülök… Forog velem a világ – mondta Charlotte és
megtámaszkodott az öltöző falában.
– Üljön le, kérem! – Benedict széket húzott Charlotte-nak.
– Szó sem lehet róla! Mennem kell. De köszönöm, hogy a
segítségemre volt. Nem felejtem el, ígérem.
– Ugyan, semmiség – mondta Benedict, majd felajánlotta a
karját. – Kérem, engedje meg, hogy elkísérjem! Sötét van már.
– Nem fogok félni – csuklott el Charlotte hangja.
– Dehogyisnem. Hiszen csak egy gyenge nő! Ráadásul olyan
aprócska és törékeny, mint egy porcelán. Adja, kérem a karját!
Nocsak, hogy reszket. Útközben elszavalom magának az egyik
költeményemet. Egy réges-régi nyáréjszaka szülte. Továbbá a
bánat…
Az öltöző ajtaja becsukódott mögöttük. Hanna kitört a ládából,
és fuldokolva levegő után kapkodott.

Ez a Benedict még annál is sokkal hülyébb, mint gondoltam.

De valahogy… ahogy ültem ott a ládában és próbáltam
visszanyerni a lélegzetemet, nemcsak a torkom szorult össze, de
egy kicsit a szívem is. Most, hogy Charlotte kivetette rá a hálóját,
nem voltam benne biztos, hogy élve viszontlátom még ezt a
majmot.
 [26] Az eljegyzett időgép
Király Zsolt nyomozó úgy érezte, ha ez így megy tovább, ő
maga is a bűnözés útjára fog lépni. Kezdte ugyanis nagyon rossz
néven venni, hogy az orránál fogva vezeti pár büdös kölök. Továbbá
kezdte azt gondolni, hogy nem minden kihallgatásra vonatkozó
törvénnyel ért egyet. Elsőként rögtön azzal, hogy kiskorú gyermeket
csak felnőtt jelenlétében kérdezhet. Továbbá, hogy a kínvallatást
már száműzték a jogi gyakorlatból.
– Nyomatékkal megkértem arra, hogy hagyja békén a
gyerekeket!
Géza bá kihúzta magát, és teljes, fenyegető életnagyságában
magasodott a rendőr fölé, aki így épphogy a válláig ért. Király
nyomozó kelletlenül elhúzta a száját.
– Valóban megkért. De most nem is a gyerekekről akartam
beszélni. Jelen pillanatban a felnőttek felelőssége érdekelne. Engem
ugyanis az áldozat édesapja…
– Ne hívjuk „áldozatnak”, ha kérhetem! – csattant fel Géza bá,
hogy a tanáriban tartózkodó összes pedagógus rájuk nézett.
– Géza, nyugodj meg! – súgta Rogyák tanárnő és megszorította
a férfi karját.
– Tehát még egyszer – folytatta rendületlenül a nyomozó –,
engem az áldozat édesapja, Kalász Csaba értesített a fejleményekről.
Csendben jegyzem meg, hogy önöknek kötelességük lett volna a
felmerülő új körülményről beszámolni!
– Milyen körülmény merült fel? – ráncolta a homlokát Géza
bá.
– A gyerekek által írt naplóról beszélek.
– Ja, hogy arról! – kiáltott fel gúnyosan a tanár úr. Ki nem
állhatta ezt a fickót, különösen amióta észrevette, milyen szemeket
mereszt Rogyák tanárnőre. – Talán azért nem értettem, mert kissé
körülményesen írta körül a körülményt.
A nyomozó nyelt egyet. Nagyon szerette volna Géza bát székhez
kötözve látni, egy szemébe irányított olvasólámpával.
– Most viszont, ha nem haragszik, nekünk óránk van – mondta
a tanár úr, aki erről a fantáziáról mit sem tudott. – És még egyszer
megkérem, szálljon le a gyerekekről! Rettenetesen megviselte őket
Hanna elvesztése. A napló pedig csak egy ártatlan csíny volt, így
próbálták meg feldolgozni azt… amire nincs magyarázat.
– Nem vagyok meggyőződve, hogy csak erről van szó –
jelentette ki a nyomozó.
– Igen? Kíváncsi vagyok, milyen alapon írja felül egy
szakpszichológus véleményét! – harsogta Géza bá.
– Hogyan? – kapta fel a fejét Mária néni. – Te beszéltél
pszichológussal erről?
Géza bá zavarba jött.
– Igen.
– És ki volna ez a pszichológus? – érdeklődött Király
főhadnagy.
– Helga – jelentette ki Géza bá, majd nyelt egyet.
A tanárnő arca egy pillanat alatt tulipiros lett a dühtől. Nagyon
is élénken emlékezett rá, mennyi bosszúságot okozott neki tavaly az
a hosszú combú liba.
– Jézusom, hogy ejted ki ezt a nevet? – kérdezte, és majd
szétvetette a méreg.
– Hát… hogy? – értetlenkedett Géza bá.
– Heelllga… Heelllga… – lehelte gúnyosan Mária néni. –
Mellkasból hörögsz itt nekem, mint egy násztáncoló szarvas!
– Az iskola pszichológusáról van szó – sietett a magyarázattal
Géza bá, mielőtt még bárki is félreértené a helyzetet.
Király nyomozó ferde mosolyra húzta a száját.
– Beszélhetnék esetleg ezzel a „Heelllgával”? – kérdezte.
Rogyák tanárnő kihívóan a nyomozóra pillantott.
– Velem beszéljen inkább! – jelentette ki elszántan. – A naplót
ugyanis én találtam meg.
– Hol találta? – kérdezte Király, és tollat, jegyzettömböt vett
elő a zsebéből.
Mária néni Géza bára pillantott, hosszú, jelentőségteljes
pillantással.
– Tudja, mit? – fordult ismét a nyomozóhoz. – Ezt beszéljük
meg inkább egy kávé mellett! Vagy esetleg valahol a szabadban. Ki
kell szellőztetnem a fejemet, az idő pedig gyönyörű.
Király nyomozó megvakarta az állát, majd döntött.
– Rendben.
– Akkor órák után találkozunk – mondta a tanárnő, és
kiviharzott a tanáriból.

Zsófi Jaj, Tibi! Már nagyon aggódtam! Három óra nyolc

perc van! Azt hittem, sosem jelentkezel fel!
Tibi Hát… én is azt hittem.
Zsófi Baj van? Történt valami?
Tibi Igen.
Zsófi Mi?
Tibi Autós üldözés.

Aznap az időjárás valóban kedvezett a szabadidős

tevékenységeknek. Az emberek rövidujjúra vetkőzve élvezték ennek
a gyönyörű, késő őszi napnak bágyadt melegét. Egyesek pokrócon
sütkéreztek, hogy a nagy fázások előtt még utoljára feltöltődjenek
egy kis napfénnyel, mások szerelmesen andalogtak, és voltak, akik
sportéletet éltek. Például a Margit-szigeti futópályán.
– A mágnesesség nem más, mint a testek közti vonzás és
taszítás – magyarázta futás közben Géza bá a mellette ügető Tibinek.
– Az ellentétes pólusok vonzzák egymást, az azonosak meg taszítják.
A déli mágneses pólus az Északi-sarkon van, az északi mágneses
pólus meg a Déli-sarkon, mert a Föld egy rohadt nagy mágnes.
– Aha – nyugtázta a hallottakat Tibi, és máris belezavarodott.
– De a testünket alkotó atomok is mágnesek, így voltaképpen
mi is azok vagyunk.
– Ettől van, hogy vonzzuk meg taszítjuk egymást? – kérdezte
Tibi.
– Fején találtad a szöget, fiam – nézett meglepve a fiúra Géza
bá. – Egyáltalán nem vagy reménytelen eset. És nagyon örülök, hogy
feltámadt benned az érdeklődés a fizika szépségei iránt.
– Hát ja – bólintott a fiú. – De csak mert Bulcsú és Ervin
bevett a fizikacsapatba. Megyek velük a döntőre.
Géza bá kis híján hasra esett a saját lábában.
 – Hogyhogy? – kérdezte, és megállt.
– Hát… megoldottam velük pár példát, és rájöttek, hogy ott a
helyem.
Tibi gyorsan kivágott egy sprintet, mert nagyon utált hazudni.
De egyszerűen úgy érezte, nincs más választása. Le akart jutni a
többiekkel Szegedre, látni akarta Zsófit, kerül, amibe kerül. Ha
hazugság az ára, ha korrepetálás, mindegy.
– Nahát! Abszolút támogatom a dolgot! – lelkendezett Géza bá,
mikor beérte Tibit. – És nagyon becsülendő a többiektől, hogy
bevettek. Úgy értem… – helyesbített zavartan, nehogy a fiú
önérzetébe gázoljon – …Ervin már attól sem volt elragadtatva, hogy
Bulcsúval kell osztoznia a győzelmen.
– Úgy látszik, elmúlt nála.
– Holnap mindkét fiút kiemelten meg is dicsérem emiatt. És
megírom a kikérődet a verseny idejére.
Tibi csendesen vigyorgott. Pontosan erre számított. Ha Bulcsú
és Ervin sarokba lesznek szorítva, biztosan nem árulják el, mi is
történt valójában. Elképzelte a fejüket az igazság pillanatában, és
nagyon jól szórakozott. Merengéséből Géza bá riadt kiáltása
zökkentette ki.
– Hasra, Tibi! Hasra!
– Mi van? – kérdezte, és döbbenten nézte, ahogy osztályfőnöke
egy jól irányzott tigrisugrással bevetődik a bokorba.
– Mondom: hasra! Mit nem értesz? – suttogta izgatottan Géza
bá a bozótból. – Célszemély hét óránál!
Tibi hasra vágta magát Géza bá mellett, és suttogva
megjegyezte.
– Még csak két óra van, Géza bá.
– Hét óra irányában – magyarázta a tanár úr, majd Tibi
érteden arcát látva hozzátette. – Mindegy. Kússzál utánam!
– Hogyhogy kússzak?
– Lapos kúszás, Tibikém! Óvatosan, hang nélkül, mint egy
kígyó.

Zsófi És laposkúsztál?
Tibi Szerinted? Tele is ment porral a pofám.
Zsófi De mi izgatta fel ennyire Géza bát?
Tibi Hát… nem messze egy padon ott ült Rogyák meg a
 nyomozó. És egy rém ronda kutya. Mi meg ott
hasaltunk a bokor tövében.
Zsófi Randevú?
Tibi Géza bá szerint igen.

– Asszem, nem rendes dolog hallgatózni – jelentette ki halkan

Tibi.
– Most picit fogd be, Tibikém! – suttogta Géza bá.
Rogyák Mari lehunyt szemmel ült a padon, arcát élvezettel
fürdetve a napfényben.
– Itt van az ősz – sóhajtotta, majd a rend kedvéért hozzáfűzött
két verssort –: „Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de
szeretem.”
– Én is – bólintott Király főhadnagy. – Ilyenkor határozottan
javulnak a bűnügyi statisztikák.
– Mindenről a hivatása jut az eszébe – kacagott fel Mária néni,
és kedvesen rácsapott a nyomozó térdére, amit az döbbent
pislogással nyugtázott. – Ez egyszerre nagyon férfias és nagyon
altruista.
– A turistákkal nem én foglalkozom, hanem az idegenrendészet
– mondta a nyomozó, és az órájára pillantott.
– Úgy értettem, hogy önfeláldozó – magyarázta Mária néni,
majd hirtelen elkomolyodva mélyen Király szemébe nézett. – Van
egy megérzésem, nyomozó. Tudom, hogy maga megtalálja Hannát.
– Megtalálni megtalálom, az biztos, mert száz százalékos a
felderítési arányom, csak az a kérdés, hogy milyen állapotban.
– Ezt hogy érti?
Most a nyomozó nem értette, hogy mit nem lehet ezen érteni.
– Élve vagy halva – jelentette ki.
– Jézusom! – húzta ki magát felháborodva Rogyák Mari. –
Ilyet ne is mondjon! Ezt még elgondolni is borzasztó! Arról nem is
beszélve, hogy szegény gyerekek mennyire összetörnének…
Király nyomozó idegesen felhorkantott.
– Ezek a szegény gyerekek elvetemült kis bűnözők! Hazudnak,
mint a vízfolyás és tudatosan akadályozzák a nyomozást.
– Ne legyen velük olyan szigorú! – csóválta a fejét a tanárnő. –
Tibinek például súlyos bajok vannak az idegeivel.
Tibi bosszúsan felszisszent a bokor tövében, de Géza bá
megragadta a karját.
– Nyugi! – suttogta a fiúnak.
– Különösen, mióta az osztályfőnöke ráuszított egy
pszichocicát, aki teljesen összezavarta – folytatta Rogyák és csak úgy
sütött szavaiból az utálat.
Most Géza bá szisszent fel.
– Nyugi! – vigyorgott Tibi kajánul.
– Rendben – jelentette ki a nyomozó. – De Tibi csak egy. És mi
van a többi bűntársával? Azok is ideggyengék?
– Bűntársak? Miket beszél már? Hiszen még csak gyerekek!
Vannak magának egyáltalán gyerekei? – kérdezte Mária néni, és
szúrósan a nyomozó szemébe nézett.
– Hova gondol? – kérdezte a nyomozó. – Nem vagyok én nős!
– Nem? Hát ez pompás! – lelkendezett Rogyák.
– Mi ebben a pompás?
Mária néni egy pillanatra zavarba jött.
– Hogy… nem kell elválnia! – vágta ki hirtelen. – Manapság
minden második házasság válással végződik. Maga ezt megússza! –
majd mérgesen a kutyájához fordult, aki a bokor felé szimatolva kis
híján lerántotta a padról. – Leonci, mit művelsz? Nem bír nyugton
maradni! Állandóan jelölget a kis drága!
És a kis drága Leonci valóban jelölt.
– Hogy az a jó édes…! – hallatszott egy fojtott káromkodás a
bokor mélyéről.

Tibi És akkor majdnem lebuktunk, mert Leonci kissé…

megjelölte Géza bát.
Zsófi A szerelem elég sok megpróbáltatással jár.
Tibi Hát ja. Aztán végre elindultak. A kutya rángatta
Rogyákot, Rogyák rángatta Rex felügyelőt. Mi meg
követtük őket fától fáig, mint az indiánok, egészen a
parkolóig. Ott aztán beszálltak egy rendőrautóba.
Mondjuk, Leonci nem nagyon akart, de
betuszkolták…
Zsófi És? Gyalogosan üldözni kezdtetek egy rendőrautót?
Tibi Rosszabb. Épp visszahoztak egy bringóhintót a
kölcsönzőbe.
Zsófi Anyám!!!
 Meg kell hagyni, Géza bá igazi szerepzsonglőrnek bizonyult
aznap. Bozótharcosból pillanatok alatt autótolvajjá lépett elő. Úgy
vetette rá magát a bringóhintóra, mintha az élete múlna rajta.
– Ugorj fel, Tibi! – rikkantotta, és eszeveszetten tekerni
kezdett.
A kölcsönzős magából kikelve üvöltött utánuk, ám a tanár
úrnak szeme se rebbent.
– Gyerünk, fiam! Adj bele mindent! – üvöltötte.
– Tan’ bá! Ilyet nem lehet csinálni! – kiabált Tibi, de azért csak
beugrott.
– Ne prédikálj, hanem tekerj!
– De… ez reménytelen!
– Hit és kitartás, Tibikém! Hit és kitartás! Ennyi az egész titok.
Kapaszkodj: kanyarodunk!

Zsófi És bírtátok?
Tibi Igen. Géza bának igaza lett. Hittel és kitartással
beértük a nyomozó kocsiját.
Zsófi Mázli, hogy nem telik gyors autókra a rendőrségnek.
Tibi Nem volt akkora mázli. Mert így még épp időben
érkeztünk, hogy lássuk, ahogy a nyomozó felmegy
Rogyákhoz.

Bujdosóné a számítógép előtt ült és a teáját szürcsölgette. A

háttérben egy gigantikus nagyzenekar mérte össze erejét még
gigantikusabb üstdobokkal. Az igazgatóhelyettes hátradőlt a székén,
és átadta magát a muzsikának. Gondolatai szép lassan kisimultak és
logikus sorokba rendeződtek. Elmosolyodott. Wagner mindig
lecsillapította az idegeit. Aztán fogta magát, vett egy nagy levegőt, és
kinyitotta azt az e-mailt, amihez egy teljes napja hozzá sem mert
nyúlni. A levelet ugyanis Felemás Imre írta.

Gratulálhatsz, Edit! Jó nyomon vagyok. Pedig már komolyan

azt hittem, hogy átvágott az a kis szemét. Ez a Miki vagy Tibi vagy
ki a szösz… Egész éjszaka azon kattogtam, hogy fogom kinyírni, ha
egyszer hazajutok. De még abban sem lehettem biztos, hogy
megúszom ezt a kis kalandot. Te pedig, ugye, nem méltattál
válaszra. Őszintén remélem, ez utóbbi mostantól máshogy lesz. És
nemcsak remélem, de ajánlom is!
Na, tehát! A vén spiné ártalmatlannak látszik, de piszkosul
veszélyes. Egy boszorkány. Miután lenyúlta a holmijaimat és rám
zárta a kártyazáras ajtót, bent aszalt a szobában egy teljes
éjszakán át. Reggel viszont, ahogy feljött a nap, csicseregni kezdett
az ajtóm előtt. Már amennyiben az a varjúkárogás csicsergésnek
minősíthető.

A hajnali nap első sugarai egy ruhástul ágyba dőlt emberi

roncsot világítottak meg az ausztráliai villa vendégszobájában. A
roncs hangosan horkolt, majd nagyot kiáltva felült. Tekintve, hogy
valaki kaparászta az ajtaját.
– Szép jó reggelt! Hasára süt a nap, kis varangyom! –
hallatszott a semmivel össze nem téveszthető, hátborzongató
nyanyahang az ajtaja előtt.
A Felemásszemű haladéktalanul üvölteni kezdett.
– Eresszen ki!
A banya azonban, mintha tökéletesen süket lenne, tovább
negédeskedett.
– Jól aludt? Nem volt túl kemény az ágyikó?
– Eresszen ki vagy betöröm az ajtót!
– Ejnye, cukifalat, ne vaduljon már! – kacarászott Hanna néni.
– Inkább beszélgessünk!
– Ha beszélgetni akar, eresszen ki!
– Dehogy! Így sokkal izgalmasabb!
– Nem tudja, mit hagy ki… – sziszegte a Felemásszemű, és
mindkét keze ökölbe szorult.
– Buta fiú! Így is látom ám a dühös kis pofikáját, hogy köztünk
van ez a csúnya ajtó.
– De hát mit akar tőlem, az ég szerelmére?
Az ajtó túlsó felén csend támadt. Hosszú csend. Imre
imádkozni kezdett magában, nehogy most múljon ki a nyanya
végelgyengülésben, mert akkor aztán sosem jut ki börtönéből. Nagy
sokára azonban megszólalt a vénség.
– Tudja, hogy régóta várom? – kérdezte szokatlanul komoly
hangon.
 Imre hátán végigfutott a hideg.
– Engem? – kérdezte immáron sokkal halkabban.
– Magát. Nagyon, nagyon régóta. De tudtam, hogy jönni fog.
Mert nekünk múltunk van…
Micsoda? – kérdezte a Felemásszemű teljesen megzavarodva.
– Mi már találkoztunk… Egy másik életben.
Imre lehuppant az ágy szélére. Borzongott, ujjongott és
rettegett egyszerre.
– Hát… megismertél? – kérdezte akadozva.
– Megismertelek, Imrém. Amint megláttalak.
– Ezért zártál be?
– Nem sejthettem, megsúgja-e az igazat a kis szíved – suttogta
érző hangon Hanna néni, majd felnevetett. – Tudom, hogy nem
látszom már fiatalnak, de hidd el, én még mindig csak az a kislány
vagyok… aki voltam. Istenkém, mintha egy nap se múlt volna el.
Tudja, Imruska, az időnek különös a természete.
– „Nem szabad beleköpni az idő rendjébe” – bólintott Imre, és
a fülét az ajtóra tapasztotta.
– Jól mondod – szólt Hanna néni, és ő is az ajtóra tapasztotta a
fülét.
– És most… mi lesz?
– Beszéljünk nyíltan, Imre!
– Beszéljünk!
– Mennyi lehet nekem még hátra?
– Mennyi?!
– Nem több mint húsz-huszonöt év…
– Jézusom! – kiáltott fel rémülten a Felemásszemű, majd
gyorsan helyesbített. – Csak annyi?
– Ha azt megszépítenéd, én megadnék neked mindent.
Megadnám, amire szükséged van, amiért eljöttél ilyen messzire…
– Hát odaadnád? – kapott mohón a dolgon Imre.
– Ne szaladjunk annyira előre, bucikám!
– Legalább azt áruld el: itt van a rancson?
Hanna néni harsányan felkacagott.
– Hát hol az istenharagjában lenne?
– Bármit kérhetsz… – hörögte kiszáradt torokkal a
Felemásszemű.
– Ezt már szeretem – bólintott az ajtó előtt elégedetten Hanna
néni.
 Gondolom, Edit, már kitaláltad, mi történt. És, gondolom,
büszke vagy rám és visszaszívsz minden rosszat, amit valaha
kimondtál velem kapcsolatban. Hálaimákat rebegsz, amiért
létezem, és gyémántba foglalnád még a lábam nyomát is.
Tudniillik, kisanyám, én most ELJEGYEZTEM AZ
IDŐGÉPET!
 [27] Az áruló jutalma
– Lécci, lécci, lécci, lécci!!!
– Jaj, Zsófi, tudod, hogy ezt utálom! – mordult fel Tibi.
– Mit?
– A léccizést. Majdnem annyira, mint azt az idétlen
szájremegtetést.
– De miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőled? Ki
nem állhatom a fiúkat…
Tibi a plafonra bámult. Ő meg ki nem állhatja a lányokat, aztán
mégsem mondja.
– Zsófi, engem iszonyúan nem érdekel a Rogyák randija.
– De engem meg nagyon!
Tibi nem válaszolt. Zsófi közelebb hajolt a monitorhoz és
fenyegetően belenézett.
– Na, jó, te akartad! Ha nem mondod el, szájremegtetek!
– Jó! Vagyis: ne! – kiáltott fel rémülten Tibi, majd hadarva
belekezdett. – Szóval Rogyák sehol nem volt az első órán, úgyhogy
volt kis rendbontás, meg ordibálás, meg rohangálás. Aztán
megjelent Géza bá leoltani minket.
– És Rogyák be se ment?
– De, úgy húsz perc késéssel. Elég durva feje volt. Vagy semmit
sem aludt az éjjel, vagy aludt ugyan, de sminkben. Ezt Edina
mondta.
– Hú, az gáz!
– Géza bá meg jól számon kérte, hogy miért késett, mire azt
felelte, hogy dugóba került. Erre Géza bá közölte, hogy akkor
legközelebb kapcsolják be a szirénát. Aztán öt perc múlva
megérkezett a Király is.
– Ne már! Ennyire dúl a láv? Szegény Géza bá…
– Várjál!
 Amint Géza bá megpillantotta Király nyomozót, úgy pattant
fel, mint akibe skorpió mart. Ám ezúttal nem a féltékeny indulattól,
hanem a döbbenettől. A nyomozó fél karján ugyanis hatalmas kötés
díszelgett, ráadásul a mozgása is roppant sajátos volt. Mária néni
Király elé sietett, és előzékenyen megfogta a karját, hogy egy székhez
vezesse. A nyomozó azonban egy indulatos mozdulattal értésére
adta, hogy nem kér a segítségből.
– Jó reggelt, főhadnagy úr! – köszönt Géza bá, és képtelen volt
kárörvendő vigyorát leplezni.
– Jó reggelt! – mondta fakó hangon Király.
– Megkérdezhetem, mi történt a kezével?
– Akció közben kutyatámadás ért.
– Ja, kérem, a szolgálat… – sóhajtott nagyot az osztályfőnök. –
A maga hivatása sem veszélytelen. Parancsol leülni?
– Parancsolnék, de sajnos nem tudok.
– Netán a hátsóját is támadás érte? – vigyorgott undokul a
tanár úr.
– Begyulladt a tetanusz helye – sziszegte dühösen Király.
– Az súlyos! Akkor egy ideig harcképtelen lesz – bólogatott
színlelt együttérzéssel Géza bá.
– El kellene altatni azt a dögöt! – szűrte a fogai között Király
nyomozó.
Mária néni felkapta a fejét.
– Hogy mondhat ilyet? Nem szégyelli magát? Maga… – a
keresett szó azonban gyerektársaság előtt vállalhatatlannak
bizonyult. – Maga vadember!
A főhadnagy ekkor az osztályhoz fordult.
– Kedves kis gyerekek – mondta leplezetlen utálattal a
hangjában –, még nincs vége. Tudom, hogy rejtegettek előlem
valamit és hamarosan rá is fogok jönni, hogy mit.
Géza bá fenyegetően felé lépett, Király azonban tovább
folytatta.
– Az egész bűnbandát le fogom kapcsolni! Szépen, egyenként,
ahogyan azt kell.
Tibi óvatosan Szabira nézett, Szabi pedig Bulcsúra. Edina
kezéből kiesett a mobilja, és nagyot csattant a tanterem padlóján.
Király gyanakvóan a lányra nézett, Tibi pedig behunyta a szemét és
elkezdett visszaszámolni a lebukásig. Edina azonban körülpillantott
a termen, és csak annyit mondott.
 – Bocsi! Nem figyeltem.

Zsófi a fejét csóválta.

– Súlyos ez a csaj…
– Hát, eléggé – bólintott Tibi. – Viszont Géza bá marhára
feldobódott, miután Rex elment, úgyhogy szünetben félrehívott, és
vigyorogva megkért, hogy szerezzek a nagyitól néhány csontot.
– Csontot? Hát hülye ez?
– Jé… a nagyi is pont ezt kérdezte! Csak még hozzátette, hogy
nehogy beletörjön a foga.
– Annak a „dráááága embernek”! – utánozta Zsófi Vali néni
hangját.
– Nahát! Te tudsz nagyiul? – vigyorgott Tibi. Akárhogy is, Zsófi
paródiája telitalálat volt.
– És mit művelt a csonttal?
– Masnit kötött rá.
– Masnit. A csontra. Ez csont hülye!
– Aztán odaadta Rogyáknak, és azt mondta, a „kis barátjának”
küldi.
Tibi és Zsófi felnevetett. Ekkor azonban megszólalt a csengő,
Tibi pedig kisietett ajtót nyitni. Három iszonyú morcos fiú lépett a
lakásba.
– Na… mi van? – kérdezte Tibi rettentő zavarban.
Ervin és Bulcsú sötéten ránéztek. Tibi tisztában volt vele, ha
pillantással ölni lehetne, most nagyon csúnya halált halna.
A srácok köszönés nélkül benyomultak a szobába, és némán
letelepedtek. Ki-ki a maga szokott helyére.
– Most akkor nem is fogtok hozzám szólni? – kérdezte Tibi. –
Amiatt a hülye fizikaverseny miatt? Pedig társak lettünk! Hát nem
szuper? – lelkesedett iszonyú bénán. Rettenetesen rosszul állt neki.
Válasz helyett azonban csak fagyos csend fogadta. Zsófi
homlokráncolva nézte a jelenetet és egy szót sem értett.
– Oké! Felfogtam! Utáltok! – kiáltott fel kétségbeesetten Tibi.
– De Szabika! Neked mégis mi a franc bajod van velem?
Szabika Tibihez fordult. Az arcán pont az a néma gyűlölet és
harag tükröződött, mint Bulcsúén és Ervinén. Aztán egyszer csak
felragyogott a képe.
– Én csak vicceltem! – kiáltott fel harsányan, és szélesen
vigyorogva megveregette Tibi vállát. – Na! Olvassunk, csillagom,
mert sietnem kell!

Hát, Benedictért aztán igazán kár volt aggódni. Egész éjjel

kimaradt, én meg persze szétbőgtem magam, hogy most már
sosem látom viszont. Reggel letámolyogtam a próbára, hogy
közöljem Schikanederrel az eltűnését. Erre mit látok?

A próbán pokoli hangulat uralkodott. Schikaneder szokás

szerint a haját tépte, Jozefa felmondással fenyegetőzött, a
zeneszerző a partitúrára borulva aludt, valaki pedig hangosan
nyöszörgött a takarásban.
– Mi van már megint? Miért álltunk le? – ordított a direktor.
A nyöszörgés egyre fokozódott, aztán elhallgatott.
– Beszorultam – nyögte Benedict a színfalak mögött.
Hanna azt sem tudta, sírjon vagy nevessen. Nem így
Schikaneder. Arcát kezébe temetve hisztérikusan így suttogott:
– Szabadítsátok ki…
Mire Benedictet előtámogatta pár díszletmunkás, sikerült
összeszednie magát annyira, hogy újra képes legyen veszekedni.
– Ez a színház közveszélyes! Rám dőlt a díszletfal! Én így nem
tudok dolgozni! Itt agyonvágják a tehetséget!
– Tehetek én róla? – méltatlankodott Schikaneder. – Hol van a
színpadmester? Hozzátok ide Hoffer Francit!
– Inkább ne! – tiltakozott Benedict.
– Mi az, hogy ne?
– Amíg élt, addig is elég büdös volt, de hogy most milyen lehet,
azt nem akarom elképzelni…
– Ja, igen – legyintett búsan a direktor. – Mindig elfelejtem,
hogy ő már…
– Akkor most szünet van? – élénkült fel Benedict.
– Nem! Nincs szünet! Semmi nem működik, semmi! Szerelje
már meg valaki ezt az átkozott színpadot!
– Akkor szünet van – bólintott elégedetten Benedict.
Az igazgató pillantása Hannára tévedt.
– Ide hallgass, öcsi! Volt az a színpadmester, az a vörös
szakállas kanördög, aki a Hoffer Franci után jött. Emlékszel?
 Hanna zavartan bólintott.
– Iiigen, azt hiszem.
– Na. Elpucolt innen, amikor azt hittük, hogy ő dobta le a trónt
a zsinórpadlásról – magyarázta Schikaneder.
– De kiderült, hogy valami nő dobta le – sietett a kiegészítéssel
Hanna.
– Így van! Úgyhogy keresd meg, és mondd neki, hogy
visszajöhet. Semmi bántódás nem éri, sőt fizetésemelést kap! Úgy
bezsinórozta meg -csörlőzte nekem itt az egész miskulanciát, hogy
rajta kívül a fene se érti… Na, lódulj!

Úgyhogy nyakamba vettem, a várost. Elmentem a szokásos

helyekre, csapszékekbe, biliárdtermekbe, de Sándort sehol sem
találtam. Már sötét volt, mire visszaértem. És kit találtam bent a
színházban? Hát Sándort. Ott állt az igazgatói irodában – EGY
OROSZLÁNNAL!

– Vigye innen ezt a bestiát! – visította Schikaneder a szekrény

tetejéről.
– De hát miért, instálom? – kérdezte Sándor, és megcirógatta
az állat busa fejét.
– Hogy jutott eszébe idehozni?
– Hogyhogy hogy? Hiszen a direktor úr említette, hogy azt
szeretné, ha Sarastro szekerét négy oroszlán húzná. Föl van írva a
kelléklistámra – magyarázta Sándor, és hatalmas szemüvegét
megigazítva egy jókora ív papirost hajtogatott elő a zsebéből. –
Elmentem, oszt szereztem egyet.
– Ember, én nem élő oroszlánra gondoltam! – ordított
magából kikelve az igazgató.
Sándor csodálkozva ránézett.
– Hát döglötten hogy húzza a szekeret?
– Úristen… Báboroszlánokra gondoltam! Vagy táncosokra,
akik beöltöznek. Színpadi varázslat! Magának magyarázzam, maga a
nagy szcenikus, nem?!

És Schikaneder addig le nem mászott a szekrény tetejéről,

amíg Sándor ki nem vitte az állatot. Pedig szegényke tényleg olyan
jámbor volt. Sokáig gondolkodtunk, vajon hová dughatnánk, ahol
nem kelt feltűnést, végül a kellékraktár mellett döntöttünk. Nincs
valami nagy helye, de kaja van bőven: övé az összes maradék
fogyó kellék.

A kellékraktár fülsiketítő csámcsogástól volt hangos.

– Egyél szépen, Bercikém! Ez az, ügyes fiú! – gügyögött az
oroszlánhoz Sándor.
Hanna hitetlenkedve nézte a jelenetet. Itt áll egy színház
kellékraktárában, kétszáz évvel a saját kora előtt, és egy kiéhezett
oroszlán csámcsogását hallgatja.
– Honnan szedte ezt az oroszlánt? – kérdezte.
– Azt, kérem, fedje jótékony homály! – talányoskodott Sándor,
de látszott rajta, ég a vágytól, hogy elmondhassa a részleteket. –
Nos, tehát. Egy menazsériában találtam rá. Az a helyzet, hogy
Bertalant leselejtezték.
Az oroszlán bánatosan felnézett rá.
– Hogyhogy? – kérdezte Hanna.
– Nem nagyon díjazta, hogy egy ostoros emberke mindenféle
produkciót akar forszírozni vele. A nemtetszését Bertalan a maga
módján ki is fejezte, és ez az ostoros emberkének nagyon fájt. De
túlélte. Viszont szegény jószágot bezárták egy szűk és sötét helyre,
ahol igen nagyon legyengült. Úgyhogy végül már tényleg semmire
nem volt jó. És akkor felajánlották a Természettudományi
Múzeumnak.
– De hát mihez kezdenének vele egy múzeumban?
Sándor elvigyorodott.
– Mondjuk, ő lehetne az éjszakai portás. Képzelje el,
Hannácska, milyen impozáns lenne ez a bestia portássapkában!
Paszományos kabátkában! Nem lenne ott garázdaság, kérem!
Hanna azonban egyáltalán nem nevetett.
– Kitömnék, ugye? – kérdezte. – Azért ajánlották fel a
múzeumnak, hogy kitömjék!
Sándor ijedten az oroszlánhoz hajolt.
– Most ne figyelj ide, Bercikém! – mondta, majd Hannához
fordulva suttogni kezdett. – Igen. Kicsin múlott, hogy Bertalan nem
preparátumként végezte a bécsi serdületlen ifjúság épülésére.
 – És ki az a szívtelen barom, aki ezt kitalálta? – csattant fel
Hanna.
– Hát Born tanár úr!
– Born Ignác?!
– Hogyne, kérem – bólogatott buzgón Sándor. – Felvásároltat
mindenféle egzotikus vadakat a múzeuma számára.
– Megint Born… – csóválta a fejét Hanna, és ha lehet, még
jobban utálta a professzort. Sándor azonban igyekezett a védelmére
kelni.
– Pompás gyűjteménye van, egyszer érdemes megnéznie!
– Már láttam – legyintett a lány.
– Csakugyan? Mikor?
– Kétszáz év múlva Bujdosónéval és Ervinnel. Meg hát
magával.
Sándor a homlokára csapott.
– Ó, hát persze, a bécsi osztálykirándulás, régi szép idők!
Illetve hát nem is régi, hanem…
– Ezt inkább hagyjuk!
– Igaza van. És a lényeg, hogy Bertalan megmenekült! Igaz,
öregfiú? – rikkantotta az öreg. – Pacsit! Berci, pacsit!
– Biztos ez? – kérdezte Hanna, és hátrálni kezdett.
Sándor viszont abszolút biztos volta a dolgában. Rögtön el is
mondta, miért.
– Kérem szépen, egyszer voltam én a Cirkusz és Varieténél
anyagmozgató, ami de facto annyit tett, hogy egész nap
talicskáznom kellett a lótrágyát. Meg hát az oroszlánok ketrecét is én
pucoltam. Na, például volt ott egy kétéves nőstény, az Ursula, annak
olyan természetes intelligenciája volt, hogy majdnem megtanítottam
húsz filléres alapon ultizni!
– Miért csak majdnem?
– Mindig megette a paklit.

Szívem szerint egész nap Berci mellett maradtam volna,

annyira rettegtem Charlotte-tól. De tudtam, valamikor csak elő
kell merészkednem. Mégsem tölthetem az életem hátralévő részét
egy kellékraktárban. Úgyhogy nagyjából fél nap múlva vettem egy
nagy levegőt, és kiléptem az ajtón. Abban a pillanatban mellettem
termett valaki, megfogott és a vállára dobott. Én persze visítottam,
de ez ebben a színházban nem számít olyan kirívó dolognak, így
aztán senki sem sietett a megmentésemre. Az elrablóm Charlotte
kocsisa volt. Se szó, se beszéd kivitt a hintóhoz, és nem telt bele pár
pillanat, már robogtunk is az országúton „barátnőm” kastélya felé.

Ahogy Hanna a kastélyba lépett, halk zongoraszó ütötte meg a

fülét. Megtorpant. Képtelen volt elindulni a végtelen hosszúnak
tetsző folyosón. Fogalma sem volt róla, mi vár rá, de azt is tudta,
menekülésre semmi remény. Sokáig állt ott a kandeláberek remegő
fényében és hallgatta a csodálatos futamokat, melyeket
boszorkányos ügyességű ujjak varázsoltak elő a láthatatlan
hangszerből.
– Na mi a gond? Nem jössz beljebb? – hangzott fel Charlotte
hangja.
Hanna összerezzent. Csak most vette észre, hogy barátnője alig
karnyújtásnyira áll tőle.
– Te itt vagy? – kérdezte erőtlen hangon. – Nem vettelek észre.
Charlotte felhúzta a szemöldökét.
– Igazán? És a levelemet sem kaptad meg?
– De… – nyögte Hanna. – Azt megkaptam.
– Miért nem jöttél akkor el?
– Nem tudtam…
Charlotte közelebb lépett és szemügyre vette Hannát.
– Miért nézel így rám? – kérdezte szorongva a lány.
– Jó az álcád – mosolygott Charlotte.
– Milyen álcám?
– Az ágrólszakadt színészinas, aki kettőig se tud számolni. De
vajon van-e benned más is?
– Hogy érted?
– Kíváncsi vagyok, hogy milyen vagy valójában. Igazából.
– De hát ismersz…
– Ó, nem! – kacagott fel Charlotte. – Nem ismerlek. De majd
most… Most minden kiderül.

Na, gondoltam, nekem annyi. Lebuktam. És mit szoktak

csinálni egy árulóval? Kitépik a nyelvét! Legjobb esetben!
Reszketett a lábam. Annyira, hogy el se bírtam futni. Charlotte
megfogott és bevezetett egy terembe. Mindenre számítottam,
válogatott borzalmakra, csak arra nem, ami aztán fogadott. A
zongoránál Mozart ült bekötött szemmel.

Charlotte megragadta Hanna karját és szembefordította

magával.
– Táncolni fogunk – mondta. – Én vagyok a férfi. A férfi a bal
kezével fogja a nő jobb kezét. Így ni! Most pedig jobb lábbal
hátralépsz, majd vissza, zár, lép balra… Ez az. Mester, egy keringőt!
– kiáltott fel Charlotte, majd Hannához fordult. – Sose add alább a
zseninél! Már ha épp van kéznél egy. Akkor tehát most zenére: egy-
két-há, egy-két-há. Ez keringő, Hanna, nem medvetánc! Egy-két-há,
egy-két-há…

Így táncoltunk vagy fél órát. Mozart bekötött szemmel

játszott, én pedig véresre tapostam Charlotte lábát. Semmit sem
értettem. De meg sem mertem nyikkanni, mert még mindig nem
voltam benne biztos, hogy nem akar kinyírni. Végül Charlotte
megelégelhette a mulatságot, mert leintette Mozartot, és
átmentünk az ebédlőbe. Gyönyörűen meg volt terítve legalább tíz
személyre, de rajtunk kívül nem volt ott senki.

– Vendégeket várunk? – kérdezte Hanna, és ámulva

végignézett a roskadásig megrakott asztalon, a szikrázó
evőeszközökön és a csillogó kristályüvegekben opálosan fénylő
borokon.
– Csak magunk leszünk – jelentette ki Charlotte.
– Akkor minek ennyi fogás és teríték? – csodálkozott Hanna.
– Majd meglátod. Foglalj helyet!
Hanna pedig helyet foglalt. Pontosabban szólva nyögve
lerogyott a hozzá legközelebb eső székre. Charlotte rosszallóan
megcsóválta a fejét, és egy kecses mozdulattal ő is leült. A lány
érezte, ezt neki is így kellett volna inkább csinálnia.
– A szalvétát mindig ölbe terítjük – mondta Charlotte, és
kihajtogatott egyet. Majd kissé élesebben hozzátette: Az asztallapra
nem tehénkedünk.
 Hanna körülnézett a felhalmozott finomságokon, és képtelen
volt tovább uralkodni magán. Hangosan kitört belőle a zokogás.
Fogalma sem volt róla, melyik étel lehet mérgezett, vagy melyik
halkés áll pillanatokon belül a hátába.
– Mi történt? – húzta fel csodálkozva a szemöldökét Charlotte.
– Kérlek, ne bánts! – bömbölte Hanna. – Tudom, hogy
gyűlölsz, de mindent meg tudok magyarázni! Könyörgöm, ne ölj
meg!
Charlotte komolyan Hannára pillantott.
– Kedvesem, azért még senkit nem öltem meg, amiért nem jött
el hozzám, mikor hívtam. Egyébként pedig helyesen cselekedtél.
Hanna szipogva felnézett.
– Hogyhogy? – kérdezte.
– Én azon a bizonyos estén azt mondtam neked, hogy soha
többé nem találkozunk – mondta Charlotte. – Nem tudhattad
biztosan, hogy a levelet valóban én írtam, és nem valamelyik
ellenséged akart tőrbe csalni.
Hanna könnyei között hálásan elmosolyodott.
– Most pedig együnk! – javasolta Charlotte.
– Jó… de mivel? – kérdezte Hanna, és zavartan beharapta a
száját. – Nyolc… nem kilencféle evőeszköz van előttem!
– Mindig a kívül fekvő evőeszközpárt használjuk. Logikus,
nem? De ha bizonytalan vagy, várd meg, hogy az asztalszomszédod
mivel esik neki a fogásnak.
– Jó – bólintott Hanna. – Ez mi?
– Osztriga. Ezzel a fogóval emeled ki a tálból, így nyitod ki, és
kiskanállal citromos szószt csorgatsz rá.
Hanna követte az utasításokat, majd hirtelen felsikoltott.
– Jézusom, ez megmozdult!
– Igen, megborzongott a citromtól – mondta szenvtelen
hangon Charlotte. – Az osztrigát élve tálalják.
– Ne már! – rémüldözött Hanna.
– A húsát emeld ki ezzel a villával, és rágás nélkül nyeld le!
Hanna kétségbeesve rázta a fejét.
– Nem eszem élő állatot!
Charlotte fáradtan felsóhajtott.
– Jó, akkor koccintsunk!
 És ez így ment egész éjjel. Koccintgattunk, mert a bor
élvezetéhez zenei élvezet is dukál. Ezért Charlotte addig
gyakoroltatta velem a „lendületes, szándékolt csengést kiváltó
mozdulatot”, amíg nem maradt több pohár. Elsajátítottam a halkés
biztos használatát, és tíz kávét is megcukroztam, mire egyszer úgy
sikerült, hogy se a cukorfogó nem ért bele a kávéba, se a kávé nem
cseppent ki a belepottyanó cukortól. Úgy letaroltam a tíz személyre
terített asztalt egymagam, hogy csak na!

Charlotte végigpillantott az asztal romjain.

– Most pedig, hogy a kötelesség megvolt, térjünk át a dolgok
kellemesebb részére! – mondta és tapsolt egyet.
A tapétafal kinyílt és egy hatalmas gardróbszoba tárult Hanna
szeme elé.
A lány nyikkanni sem tudott ennyi csodálatos holmi láttán.
– Azt hiszem, ki kell választanunk, mit viselsz holnap –
mondta Charlotte.
– Holnap? Miért? Mi lesz holnap? – kérdezte Hanna, és le sem
tudta venni a szemét egy mélybordó ruháról.
Charlotte követte a pillantását.
– Na, azt a ruhát felejtsd el! Fehér vagy krémszín, esetleg
rózsaszínű selyem – mondta szigorúan. – Mást nem viselhetsz a te
korodban.
– Még mindig nem árultad el, hogy hová megyünk.
– Bécsben van a bolognai akadémia elnöke, Luigi Galvani. Írt
valami dolgozatot a békák combjáról meg az elektromosságról,
amivel jó kis vihart kavart tudományos körökben. A császár viszont
odavan a fizikáért, ezért fogadást ad a tiszteletére. Mindenki ott lesz,
aki számít.
Hanna fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok.
– Ezért kellett nekem most…?
– Ezért – nyugtázta Charlotte.
– Akkor ez… ez azt jelenti, hogy Lipót császárhoz megyek
vacsorázni?
– Pontosan azt jelenti.
Hanna ugrott egyet örömében.
– Hát, ez király!
 [28] A bál
Drága Zsófi, drága Tibi! Ha ezt olvassátok, az azt jelenti,
hogy sikerrel jártam. Sikerült elrejtenem a naplót, ti pedig
megtaláltátok, és bárki bármit is mond, tudjátok rólam az
igazságot. Csak remélni merem, hogy így történt, vagyis… hogy
így történik majd.
1791. október 10-e van. Az első bálom napja. Úgy indult, mint
bármelyik kellemes, átlagos őszi nap az életemben. Senki sem
tudhatta, hogy ez lesz egyben az utolsó.

– Na, mutasd magad!

Charlotte megpörgette maga előtt Hannát, és roppant
elégedettnek látszott. A lány valóban elragadóan festett krémszínű
selyemruhájában, ami mintha csak incselkedne a fénnyel, redőiben
aranyszín árnyékot vetett. Hanna azonban morcosan rázta loknikká
zabolázott fürtjeit.
– Utálom ezt a hajat! Biztos úgy nézek ki, mint egy idióta –
jelentette ki mély meggyőződéssel. – És a fűzőt is utálom!
– Ugyan, drágám, állítólag néhány év, és kimegy a divatból –
legyintett mosolyogva Charlotte.
– De addig nem bírom ki levegő nélkül!
– Előbb nézz a tükörbe, aztán tiltakozz!

Gondoltam, egy próbát megér. Belenéztem hát a tükörbe, és

egyszerűen nem hittem a szememnek. Tisztára úgy néztem ki, mint
valami nő! Egy nő, aki estélyi ruhában bálba megy, és pukedlizik,
és társalog, és francia négyest táncol, és néha elereszt egy diszkrét
kiskacajt. Mint Audrey Hepburn a Háború és békében. Ha Edina
lennék, biztos visítottam volna, hogy úúúúristen, de jól nézek kiiii!!!

– Úúúúristen, de jól nézek kiiii! – visította Hanna, majd

észrevette magát és pontosított: – Vagyis… ez nem is én vagyok.
– Persze hogy nem. Akit a tükörben látsz, az egy főnemesi
családból származó, kifinomult modorú kisasszony, akit ma este
vezet be a társaságba tündéri keresztanyja, vagyis én – mondta
Charlotte. – A tőrödet eltetted?
– Egy bálra? Minek?
Charlotte megfogta a lány vállát, és szembefordította magával.
– Hanna. Mit tanultunk tegnap? – kérdezte komolyan.
– Hogy legyek mindig menekülésre kész, mint az antilop, és
támadásra kész, mint a párduc, mert nem lehet tudni, honnan
leselkedik rám veszély – mondta fel a leckét Hanna.
– Kitűnő – bólintott Charlotte. – A bált Galvani professzor
tiszteletére rendezik, aki egy kis előadás keretében mutatja be
legújabb eredményeit a császárnak. Ott lesz a bécsi tudományos élet
színe-java. Ne lepődj meg, ha ismerősökkel találkozunk!

Hanna azonban nem volt olyan állapotban a Burgba való

ünnepélyes bevonulás után, hogy ismerősök után kutasson. Ez volt
életének legizgalmasabb és egyben legborzasztóbb kalandja. Sokáig
úgy érezte, képtelen lesz a hintóból kiszállni, Charlotte azonban
olyan gyilkosan nézett rá, hogy összeszedte magát és remegő
térdekkel kikászálódott. Soha nem látott még ilyen csillogást. A
suhogó, színes selyemruhák, gyémántokkal teleszórt diadémok,
szikrázó arany ékszerek kavalkádja hatalmas, csillogó masszává folyt
össze előtte. Hanna szédült, és mint egy alvajáró haladt Charlotte
oldalán, ki elegáns, finom kis biccentésekkel üdvözölte a
szembejövőket.
Egy nagy teremben foglaltak helyet. Hanna kérdőn nézett
Charlotte-ra, aztán eszébe jutott, hogy a bál csak az ő számára lesz az
aznap este fő attrakciója. A többiek mind Luigi Galvani professzor
érdekfeszítő előadására voltak kíváncsiak az elektromosságról. Az
előadás Hanna számára olyannyira bizonyult érdekfeszítőnek, hogy
inkább csukott szemmel igyekezett átvészelni a nagyját. Galvani
professzor előtt ugyanis különféle vaslemezre kiterített békatetemek,
illetve fémpálcák és kampók sorakoztak. Hanna megpróbált tavaszi
mezőkön szökdécselő kisgidákra gondolni. Nagyjából fél óra után
majdnem sikerrel is járt, ekkor azonban elektromos kisülés hangja
szisszent, és a tudományos szenzációtól letaglózott tömeg hangosan
felzúgott. Hanna kinyitotta a szemét, és egy rendkívül elégedett
tudóst látott, több rángatózó békatetem fölé hajolva.
– A vaslemezen fekvő békatetem tehát akkor is összerándul, ha
a rajta átszúrt rézkampót a vashoz érintem – magyarázta Galvani. –
Mint önök is láthatták, a jelenség minden esetben bekövetkezik, ha
két, egymással érintkező fémmel érintem a gerincvelőt és a
combizomzatot. Az idegeket és izmokat ugyanis ellentétes
elektromosság tölti fel, s ennek kisülése okozza az összerándulást.
Hannával megfordult a világ. Pont a lényeget nem sikerült
kihagynia.
– További kutatásaimat a közvetítő anyag, az agy által
kiválasztott úgynevezett „elektromos fluidum” tanulmányozásának
kívánom szentelni – mosolygott büszkén Galvani, és meghajolt a
publikum felé. – Köszönöm a megtisztelő figyelmet!
Nagy taps zúgott fel. Az emberek széküket zajosan hátratolva
felálltak, és indulni készültek egy szebb jövő felé, ami jelen esetben
táplálékkal megrakott asztalokat jelentett. Charlotte azonban
Galvani irányába tartott. Hanna igyekezett lépést tartani vele, és
közben nem hasra esni a saját szoknyájában. Ekkor azonban ismerős
alak tűnt fel a professzor mellett.
– Hálás vagyok, hogy elfogadta a meghívásunkat, Signor
Galvani – mondta a férfi. – Nagy tisztelője vagyok a
munkásságának!
– Ahogy én az önének, Herr Born – felelte a professzor egy
gáláns mozdulat kíséretében. – Bécs ma a tudományos élet
központja, és ez kizárólag önnek köszönhető.
– Nekem pedig meggyőződésem, hogy az ön kutatása új
kapukat nyit meg a természettudományokban. Az elektromosság
meg fogja változtatni a jövőt.
Hanna megragadta Charlotte karját és riadtan odasúgta.
– Úristen! Itt van Born is!
– Nyugalom! – szólt Charlotte, és egy pillanatra sem tűnt el
arcáról a gyönyörű társasági mosoly. – Kis pukedli, szemet
szemérmesen lesütni és kész.
– Én el fogok ájulni.
 – Ugyan már! Mit tanultunk a nemes kisasszonyok illendő
viselkedéséről?
– „Jó modorral mérsékelt emberi tartózkodás, pallérozott
gusztus, tisztességet oltalmazó őrizkedés” – hadarta gépiesen
Hanna.
– Vagyis?
– Kussolok, pislogok, kiskacagok.
– Pontosan – súgta Charlotte, majd mintha csak most
pillantaná meg a célszemélyt, kedélyesen felkiáltott. – Á, Signor
Galvani! Szívből gratulálok! Lenyűgöző volt az előadása.
A professzor kis híján felsöpörte orrával a padlót Charlotte
előtt.
– Köszönöm, asszonyom! Igazán köszönöm.
– Engedje meg, hogy bemutassam a keresztlányomat! –
mutatott Charlotte Hannára.
Galvani elragadtatottan csettintett.
– Bellissima! – rikkantotta.
– Pukedli, kiskacaj – szűrte a fogai közt Charlotte.
– Örülök, hogy megismerhetem, professzor úr! Ez a békás
dolog tényleg nagyon menő… úgy értem, igazán bámulatos –
magyarázta Hanna közvetlenül a pukedli és a kiskacaj után.
Galvani felhúzta a szemöldökét.
– Érdeklik a tudományok, gyermekem?
– Ó, engem nagyon – bólogatott Hanna. – Kiváltképp a fizika.
– Kisasszonyoknál meglehetősen ritka passzió.
Ekkor a háttérből felhangzott a valcer egy egész nagyzenekar
előadásában. Galvani Hannára nézett és felkínálta a karját.
– Elígérte már az első táncot? – kérdezte.
– Hogy én? – nézett rémülten Charlotte-ra Hanna. – Én,
asszem…
– Nem! – súgta Charlotte.
– Nem, még nem – mondta Hanna, és nyelt egy nagyot.

Ahhoz képest, hogy mennyit gyakoroltuk a keringőt

Charlotte-nál, elég durván remegett a lábam. Még sosem
táncoltam senkivel, akiről elemet neveztek el.
 – Kitűnően táncol – mosolygott Hannára Galvani, és kihúzta
lábát a lány lába alól.
– Igen? – kérdezte Hanna, majd eszébe jutott, hogy valamit
elfelejtett. Gyorsan pótolta is a kiskacajt, nehogy feltűnést keltsen.
– Igen. Pedig már azt hittem, nem akarja nekem adni az első
táncát.
– Jaj, nem, csak féltem, hogy hátha békát tart a zsebében –
mondta a lány a Charlotte-tól tanult, elragadóan könnyed
hangsúllyal.
– Hát, az bizony előfordul néha – bólogatott komolyan a
professzor, mire Hanna rémülten kitépte kezéből a kezét.
– Csak vicceltem, kedvesem – mosolygott Galvani, és
meghajolt a lány előtt. – De ideje átengednem az ifjúságot az
ifjúságnak. Az a fiatalember le sem veszi magáról a szemét.
– Milyen fiatalember?
– Az a kék szemű, ott a sarokban.

Odapillantottam. Metzler állt ott és úgy bámult, mint aki nem

látott még embert. Pedig tegnap is találkoztunk A varázsfuvola-
próbán, és akkor még tök normális volt. Fogta magát és odalépett
hozzám, majd bemutatkozott. Először azt hittem, szórakozik velem,
de aztán rájöttem, hogy tényleg nem ismert fel. Nézett az átható
kék szemével, és nem ismert fel. Legalábbis amíg el nem röhögtem
magam.

Hanna akkorát nevetett, hogy több táncoló pár megállt egy

pillanatra és szemrehányóan ránézett.
– Hanna? – kérdezte kikerekedett szemekkel Metzler.
– Nem, majd a római császár! – csapott a legyezőjével a fiú
vállára Hanna. – Maga tényleg nem ismert meg?
– Mi tagadás… igencsak… másképp fest így… leánynak öltözve.
Szabad?

És akkor megfogta a kezem és táncolni kezdtünk. Zsófi, én

még életemben nem éreztem magam ilyen furán. A gyomrom
összevissza liftezett, remegett a térdem, de közben mégis azt
kívántam, bár sose lenne vége. Az a hülye Metzler úgy nézett rám,
ahogy szerintem még nem nézett senki. Annyira zavarba jöttem,
hogy amint elhallgatott a zene, sarkon fordultam, és kiszaladtam a
parkba. Tiszta ciki.

Hanna úgy száguldott keresztül a sötét parkon, hogy azt sem

tudta, sír vagy nevet közben. Csak annyit érzékelt, hogy a képe
azonnal kigyullad, pedig az októberi este igencsak hűvös volt. A
szökőkutak mellett lefékezett, és markába merített a vízből, hogy
lehűtse lángoló arcát.
– Szép esténk van – szólalt meg mellette egy hang.
Hanna nagyot ugrott ijedtében és lelocsolta magát a vízzel. Egy
földön kuporgó báli felöltős alakra lett figyelmes.
– Úristen! Mozart! – kiáltott fel megkönnyebbülve.
Wolfi felkacagott, majd felemelkedett és meghajolt Hanna
előtt.
– Inkább Mozart: az úristen. De a Wolfi is megteszi, mint
eddig, Hanno-Hanna. Na, el ne ájulj itt nekem, hékám! Pazar az
inkognitód.
– Hogyhogy… hogy ismert fel? – értetlenkedett Hanna.
– Tudod, zseni vagyok – legyintett Wolfi. – Hallottál az előbb
játszani? Nem? Pedig briliáns voltam. Mit is akartam még
kérdezni… Ja! Nem tudod véletlenül, Metzlernek mi baja van?
– Van valami baja? – érdeklődött Hanna.
– Tegnap még teljesen épelméjű volt, most meg egész este úgy
bámult téged, mint valami idióta. Hozzá se lehetett szólni.
Wolfi kedélyeskedve megbökte könyökével Hannát, amitől
annak egyből beszorult a levegő két bordája közé.
– Hát… az előbb táncoltunk – nyögte az oldalát tapogatva.
– Ó, akkor ezért a nagy megfutamodás! Talán kurizálni
próbált?
– Jesszusom, dehogy, pfuj! – méltatlankodott Hanna.
– Úgy értem: udvarolt?
– Azt nem tudom.
– Ha nem tudod, akkor egész biztosan udvarolt – mondta
Wolfi és felnyerített. – Csak ostobán csinálja, mert fogalma sincs a
nőkről. Apropó, nők! Ki az a hölgy, akivel jöttél? Mert nyilvánvalóan
nem a keresztanyád.
 – Hát…
– Szerintem vigyázz vele! Olyan a szeme, mint a tigrisé. Nem
énekel véletlenül? Mennyivel jobb Éj királynője lehetne, mint az a
szerencsétlen Jozefa.
Hanna azonban már nem válaszolhatott, mert a parkot
velőtrázó sikoly rázta meg. Aztán futó léptek zaja hangzott fel, több
felől pedig kiáltások harsantak.

A hangok irányába rohantam. Az egyik szökőkút mellett

kisebb csődület állt. Ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy egy
földön fekvő, furcsa pózba merevedett alakot állnak körül. Az alak
nem mozdult. A gyertyák azonban megvilágították az arcát:
Galvani volt.

A test fölé Metzler hajolt. Megtapintotta Galvani nyakát, majd

sápadtan felnézett.
– Nagyon gyengén ver a szíve…
A tömegből Born Ignác lépett elő.
– Metzler, fusson el orvosért! Látta valaki, hogy mi történt? –
kérdezte.
– Kiderítjük. Vigyék be a testet! – rendelkezett egy sunyi arcú
férfi, akinek nagy heg éktelenkedett a nyakán.
– Maga kicsoda? – kérdezte Born.
– Leibniz. Titkosrendőrség – mutatkozott be a férfi.
Born letérdelt Galvani mellé, és értetlenül csóválta a fejét.
– Ez nem csupán egy gyilkosság – mondta halkan. – Ez a
tudomány, a felvilágosodás eszméi ellen elkövetett merénylet. A jövő
ellen elkövetett merénylet.
Leibniz sűrűn bólogatott.
– Még szerencse, hogy van egy szemtanúnk – mondta, és
fejével maga mögé intett.

Mindannyian arrafelé néztünk. A titkosrendőr mögött egy

rossz tartású, mezítlábas szolgálólány állt. Nem nézett fel, kezével
a köténye sarkát gyűrögette. Kibontott haja eltakarta az arcát.
 – Beszélj, leányom! Láttad a gyilkosságot? – emelkedett fel
Born.

A szolgálólány bólintott, de még mindig nem emelte fel a

tekintetét. Hirtelen nagyon rossz érzés fogott el, és azt is tudtam,
hogy miért. Lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássak. Galvani
mellkasából egy vékony tőr állt ki. Megismertem a markolatát. Az
én tőröm volt.

A szolgálólány nem szólt, csak a fejét rázta, miközben

kétségbeesett mozdulattal eltakarta az arcát.
– Beszélj bátran! Mi megvédünk, bármi is történik! – mondta
Born, és megszorította a cselédlány vállát. – Még egyszer kérdezem
tehát: felismernéd, aki ezt a szörnyűséget elkövette?
– Hát aztat én ezer közül is, tekéntetes uram, mer az
mindennek kinéz, csak éppen gyilkos boszorkánynak nem – hadarta
borzasztó tájszólásban a lány. – Finom kisasszonkának néz az ki. De
hát tetszik tudni, tekintetes uram, az ördög melly sok alakban
jelenhetik meg.
A lány felpillantott, egyenesen Hannára.

Éreztem, hogy a tömeg elhúzódik mellőlem. Egy kör közepén

álltam, és farkasszemet néztünk: a mezítlábas, cselédlánynak
öltözött Charlotte meg én.

– Láttam, ahogy táncba vitte, osztán meg kigyüttek ide a

sötétbe – kiabált Charlotte. – Hallottam, hogy aszongya neki, üljön
le ide, uram, egy kicsinyég erre a padkára. Láttam, hogy előhúzta a
tőrt és egyenest a szívébe szúrta, akárha disznót ölne le. Aszondom,
még a máját is kitépte vóna puszta kézzel, ha nem visítok.

Szólni akartam, de nem jött ki hang a torkomon.

Körbenéztem, hogy hátha meglátom Metzlert, de ő épp orvosért
ment, és Mozart sem volt már sehol. Egyedül voltam. Egyedül,
Charlotte és a világ ellen. Futni kezdtem, ahogy csak bírtam, nem
néztem hátra. Időt kellett nyernem, amíg kitalálok valamit.
A konyhán keresztül bejutottam a kastélyba. Lépcsőkön fel,
lépcsőkön le, hosszú folyosókon végig csak futottam, futottam,
futottam, mögöttem a gyilkost kiáltozó tömeggel. Benyitottam egy
szobába, majd egy következőbe, végtelen sok szobán szaladtam át,
míg végül megérkeztem ide. Ide, ahonnan nincs tovább. Egy kihalt
épületszárny utolsó termébe, letakart bútorok és elszáradt virágok
közé. Eltorlaszoltam az ajtót, és vártam. Várok. Mint egy
rémálombeli bújócskában, ahol tudod, hogy úgyis megtalál a
szörny, és nem lesz kegyelem.
Még jó, hogy a naplót mindig magamnál tartom. Most már
azt is tudom, hová fogom rejteni, hogy megtaláljátok. Mert
időközben rájöttem, kié volt ez a lezárt épületszárny, ki lakott
ezekben a szobákban… itt a palástja, amit egyszer, egy iszonyú régi
osztálykiránduláson együtt láttunk a múzeumban. Ez a palást
meglesz még kétszáz év múlva is, akkor is, ha engem itt most
meglincselnek vagy kivégeznek… Jönnek. Hallom a kiáltásokat!
Jönnek értem… Istenem… csak ne félnék ennyire…
 Tartalom
1. Szeptember
2. Az új rendőr
3. Helló, Dalek!
4. Helyszíni szemle és parasztfelkelés
5. A palást
6. Selmecbánya
7. Rajtaütés
8. Kiskacaj
9. A jóslat
10. Vallatások
11. A tűzpróba
12. A kübli
13. Dementor vagy áldozat?
14. Mozart
15. Ámon és hitvese, Mu
16. A lebegő trón
17. Hanna néni
18. Zsófi meséje
19. A randevú
20. A némber
21. Nofertiti bosszúja
22. A Mester házában
23. Boszorkánytanonc
24. A bezárt vőlegény
25. A Kempelen-küldetés
26. Az eljegyzett időgép
27. Az áruló jutalma
28. A bál