Örkény István: Tóték

A magyar dráma a 20. században

Az abszurd-groteszk ábrázolás a modernség irodalmában

A drámai műnem megújítása a magyar irodalomban a 20. század hatvanas éveiben kezdődik,
elsősorban az abszurd-groteszk (Örkény István, Mészöly Miklós) és a történelmi példázatok (Székely
János, Sütő András, Páskándi Géza) irányában.
Örkény István a késő modern magyar irodalom meghatározó alkotója. írásainak egyediségét a
groteszk-abszurd látásmód eredményezi, amely egyperces novelláiban és drámáiban (Tóték, Pisti a
vérzivatarban) egyaránt érvényesül.
A Tóték drámaváltozata — a témát Örkény kisregényben és filmforgatókönyvben is feldolgozta —
1967-ben született, jelentős hazai és nemzetközi elismerést hozott a szerzőnek. A mű sajátos, groteszk
látásmódját elsősorban a valószerű elemek képtelen helyzetekbe és szokatlan szövegkörnyezetbe
illesztése eredményezi.
A cselekmény a második világháború idején, egy mátrai faluban játszódik. A drámai alaphelyzetet
az az esemény teremti meg, hogy Tótékhoz megérkezik szabadságra fiuk parancsnoka, az őrnagy.
Tóték azt remélik, ha kedvesen fogadják az őrnagyot, és teljesítik kívánságait, az maga mellé veszi fiukat,
Gyulát a zászlóaljirodára, s így gyermeküknek nagyobb esélye lesz az életben maradásra. A dráma
indításában kiépülő szituáció — az őrnagy személyiségétől függetlenül — azt a veszélyt hordozza
magában, hogy a család a tiszttel szemben függőségbe kerülhet. Ez a lehetőség már a dráma elején aggasztja
Tótot, míg felesége és lánya nem érzékelik ezt a veszélyt. Mindez előrevetíti, hogy a konfliktus valószínűleg
Tót és az őrnagy közt alakul majd ki, de azt is sejteti, hogy Tót és a családja közti viszony is megváltozhat.
Tót a falu zárt világában és családjában egyaránt a hierarchia csúcsán helyezkedik el.
Tűzoltóparancsnokként foglalkozása tiszteletet parancsol, az, emberek Tót úrnak szólítják. A családon
belüli központi szerepét jelzi felesége, Mariska odaadása és lánya, Ágika rajongása („édes jó Lajosom",
„édes jó apád"). Nyugodt, elégedett ember, akit a falun kívüli világ — fia sorsát kivéve — egyáltalán nem
foglalkoztat. Helyzete megrendül az őrnagy megérkezésével, aki sérült személyiségénél és helyzeténél
(katonatiszt, fiuk parancsnoka) fogva Tót szerepének átvételére tör, a családi hierarchiában. A
konfliktushelyzetben az őrnagy korlátlanul érvényesíti akaratát és szeszélyeit. Törekvései megvalósításáért
többféle eszközt is felhasznál. Egyrészt sorozatosan megalázza Tótot, cselekedeteivel annak emberi
méltósága, szabad akarata és önbecsülése ellen tör. Másrészt manipulálja a családot — Tót feleségét,
Mariskát és lányát, Ágikát — azért, hogy részt vegyenek Tót megalázásában, miközben őket soha nem
alázza meg, ezáltal éppen azokat sikerül maga mellé állítani, akik korábban felnéztek a családfőre. Tehát az
„oszd meg és uralkodj" elvet alkalmazva megbontja a családi egységet, és átrendezi a szereplők, közti
viszonyrendszert. Az őrnagy által képviselt manipuláció fontos összetevője a gondolkodás, mérlegelés
kiiktatására való törekvés is, hiszen ez a feltétlen engedelmesség egyik legfontosabb záloga. Az értelmetlen
munka ennek a törekvésnek az eszköze. Ezért vágatja le és varratja vissza a gombokat katonáival a fronton
az őrnagy, és ezt a szimbolikus jelentést közvetíti a családra kényszerített dobozolás is. Az állandó,
értelmetlen tevékenységre ösztönzés az érzések, vágyak, gondolatok, azaz a független, autonóm
személyiség belső tartalmainak elfojtására, a teljes alávetettség kialakítására irányul.
Tót célja helyzetének, emberi méltóságának és függetlenségének megőrzése, ehhez eszközei is
lennének: megtagadhatná az őrnagy kívánságainak teljesítését, kiutasíthatná házából, vagy —ami a dráma
végén be is következik — megsemmisíthetné a számára elviselhetetlen szituáció okozóját. A konfliktusban
Tót sokáig mégsem vállalja a cselekvést, sorsát elszenvedi csupán, minduntalan meghátrál, mert apaként
érdeke — a fia sorsának az őrnagy jóindulatától függő alakulása — megakadályozza abban, hogy eszközeit
felhasználja. Ezért nem képes a drámai konfliktust végigvinni, az őrnagy tetteire cselekvéssel válaszolni.
Amikor mégis megkísérli a cselekvést, tettei csak a helyzetből való menekülési kísérletként értelmezhetők,
nem a szituáció megszüntetésére irányulnak: bebújik az asztal vagy a plébános ágya alá, bezárkózik az
árnyékszékbe. Egészen addig nem vállalkozik a helyzetet megszüntető válaszcselekvésre, amíg nem jut el
arra a határhelyzetbe, amelyben személyisége minden apai szerepéből adódó érdeket félretéve lép föl a
megaláztatással szemben. A határozott drámai cselekvés — az őrnagy felnégyelése a margóvágóval —
azonban nem tekinthető az emberi méltóságot helyreállító teltnek. A: családot manipuláló ellenfél
elpusztítását a cselekvés groteszk módja is megfosztja a lázadás pátoszától. Másrészt az első rész végén a
befogadó számára kiderül Gyula, a katonafiú halála, így a család görcsös alkalmazkodása értelmetlennek,
abszurdnak,. Tót radikális tette megkésettnek tűnik. Örkény a nézőhöz intézett levelében éppen ezt — és a
helyzet példázatos jelentését — hangsúlyozza: „Lázadása már hiábavaló, elkésett, esztelen. De ebben is
miért ő a hibás? Vannak boldog népek: ők a jókor lázadók. Mi a nem jókor lázadók fajtája vagyunk."
A falu zárt világa és a külvilág közti kapcsolatot — a fronton szolgáló Gyulán és e zárt világba belépő
őrnagyon kívül — a postás és Cipriani professzor figurája jelzi. A postás bizonyos szempontból az
őrnagyhoz hasonló szerepet tölt be: az információkat, híreket megszűrő manipulátor, akinek
kiszámíthatatlan tettei hozzájárulnak a dráma abszurd légkörének kialakításához. Elméjének,
magatartásának kuszasága a drámában megjelenített világ értelemellenességét, esztelenségét is
nyomatékosítja. Cipriani professzor figurája rezonőrként, az író szócsöveként értelmezhető. Ő az, aki
lélektanilag leleplezi az őrnagy zsarnokoskodását rámutatva arra, hogy minden tekintélyelvű személyiség
legmélyén eredendő kisebbségi érzés rejtőzik. Másrészt ő az egyetlen, aki egyaránt elutasítja az őrnagyot és
az általa képviselt világot, hatalmi mechanizmust. („Annak ami most van ... egyszer vége lesz. Ennek az
átkozott háborúnak és ennek az egész, átkozott világnak vége lesz! [...] És akkor mindenki akkora lesz,
amekkora, szabad lesz aludni, ásítani, még nyújtózkodni is •..") A dráma világában azonban a professzor
helyzetértékelése, az embertelen világ elutasítása elszigetelt marad. Ezt Mariska felháborodása mellett az is
mutatja, hogy Cipriani mindezt az őrültek kényszerzubbonyában mondja el. A postás őrült esztelensége
és Cipriani racionalizmusa az alapkonfliktust kiegészítő ellentétpárt alkot a drámavilágban, akárcsak a
professzor szavai és Tót végső, radikális cselekedete ( az őrnagy felnégyelése) közti viszony.
A drámában hatalom és áldozat egymást feltételező, ugyanakkor egymásba is játszódó szerepek.
(Erre utal az is, hogy az őrnagy Tót szerepét veszi át a családban, a feleség és Ágika korábban Tót, most az
.

őrnagy kívánságait lesik). Ahogy Örkény írja „De úgy látszik, hajlamunk van erre a fertőzésre. «
Potenciálisan » az őrnagy és az áldozat vagyok egyszemélyben
(Bécsy Tamás elemzése nyomán)