Lengyel – magyar politikai és kulturális kapcsolatok a 14 – 16.

században

A visegrádi királytalálkozó történelmi

jelentősége

Jelige: Kártya

Történelem
OKTV
Dolgozat

2020.
 TARTALOMJEGYZÉK

Előszó ......................................................................................................................................... 1
I. A korszak és az esemény bemutatása ..................................................................................... 2
I. 1. A régió politikai viszonyainak változása a század elején ............................................... 2
I. 2. A kongresszus körülményei ............................................................................................ 5
I. 3. Királytalálkozók a középkorban...................................................................................... 7
Összegzés................................................................................................................................ 8
II. A visegrádi találkozó forrásai és bemutatása a történetírásban ............................................. 8
II. 1. Az oklevelek és más középkori beszámolók ................................................................. 8
II. 2. A találkozó értékelése a dualizmus korától napjainkig................................................ 11
Összegzés.............................................................................................................................. 13
III. A visegrádi politikai események ........................................................................................ 13
III. 1. Lengyelország és Csehország kiegyezése .................................................................. 13
III. 2. A Német Lovagrend és Kázmér békéje ...................................................................... 17
III. 3. A Habsburg-ellenes koalíció és a bécsi árumegállító jog ........................................... 21
Összegzés.............................................................................................................................. 25
IV. A történettudomány vitás kérdései ..................................................................................... 26
IV. 1. Az Anjou dinasztikus politika .................................................................................... 26
IV. 2. A kongresszus hatása a kereskedelemre ..................................................................... 29
V. Lezáró összegzés ................................................................................................................. 30
V. 1. Konklúzió .................................................................................................................... 30
V. 2. Zárszó .......................................................................................................................... 33
Bibliográfia............................................................................................................................... 35
Mellékletek ............................................................................................................................... 42
 Előszó

Érdeklődési körömből fakadóan nem volt kérdés számom, hogy a Lengyel – magyar
politikai és kulturális kapcsolatok a 14 – 16. században című témát választom pályamunkám
elkészítéséhez. Úgy vélem, a jelen megértését a múlt minél mélyebbi ismeretével érhetjük el.
Többek között ez a gondolat határozta meg munkámat, így célul tűztem ki, hogy minél
szélesebb összefüggéseiben világítsak rá az 1335-ös visegrádi királytalálkozó jelentőségére,
amit pályamunkám tárgyául választottam. Dolgozatom három részre osztható: megvizsgáltam
a rangos diplomáciai rendezvényt övező körülményeket, bemutattam, miképpen értelmezte a
találkozót a történetírás, és milyen politikai tartalommal bírt az esemény. Úgy vélem, a politika-
és diplomáciatörténet szempontjából meghatározó alkalom 1335 ősze. Az említett tárgykörök
felé komoly érdeklődést mutatok, ami további inspirációt jelentett számomra a pályamunka
elkészítése alatt. Ebből adódóan külön élvezetet nyújtott az egyes politikai egyezmények
megvizsgálása és az érdekkörök feltérképezése, melyek egyfajta kártyavárként épülnek fel
szemünk előtt.
Dolgozatom elkészítéséhez a szakirodalom mellett igyekeztem minél több eredeti
forrást felhasználni, ezzel közvetlenné téve a vizsgálatot. A kutatási anyag legfontosabb
darabjainak a visegrádi okleveleket tekintem, amelyekhez Rácz György gyűjtőmunkája
jóvoltából jutottam hozzá. Bizonyos lengyel és latin idézeteket saját magam fordítottam
magyarra. Ezenkívül tájékozódtam a korszakról szóló beszámolókból, kiemelve Thuróczy
János krónikáját, amit kivételes alkotásnak tartok. Az is foglalkoztatott, hogy milyen
különbségek fedezhetőek fel a történetírás egyes időszakai között a királytalálkozó elbeszélése
kapcsán, ezért a 19. századi művektől kezdtem a szakirodalom gyűjtését.
A pályamunka öt fejezeten keresztül járja körbe a visegrádi királytalálkozót. Először
kontextusba helyezem az eseményt, bemutatva a régió politikai viszonyait, és szemléltetem a
visegrádi kongresszus külsőségeit a középkor más hasonló rendezvényeivel összehasonlítva. A
második részben az említett forrásanyaggal és a történetírás szemléletével foglalkozom. Ezt
követően az egyes megállapodások és szervezkedések kerülnek a középpontba, amelyeket saját
meglátásaimmal és feltételezéseimmel társítok, rávilágítva a résztvevők politikai motivációira.
Negyedikként bemutatom, milyen vitás kérdések övezik a 14. századi Magyar Királyság
történetének egyik csúcspontját. Végezetül ismertetem feltételezéseimet a téma kapcsán.
Kiemelt célom rávilágítani, Károly magyar király rendkívüli adottságaira, politikai
rátermettségére. Arra, hogy milyen tervszerűen befolyásolta, alakította az eseményeket azért,
hogy dinasztiája további területek birtokosává váljon. Az Anjou uralkodó behálózta a régiós

1
politika szereplőit, felépítve ezzel kártyavárát, ami végül állva maradt. Károly a visegrádi
kongresszuson nem csak családja jövőjét, hanem a középkori Magyar Királyság virágzását is
megalapozta.

I. A korszak és az esemény bemutatása

I. 1. A régió politikai viszonyainak változása a század elején

A 14. századba lépve Közép-Európa három országában hasonló történések zajlottak le:
új dinasztiák kerültek hatalomra, melyek jelentős sikereket értek el. Nem csak megszilárdították
országaik helyzetét, de egy ütőképes szövetséget is kialakítottak egymással. Az 1335-ben kötött
hármas szövetség megszületéséhez azonban fordulatokban gazdag út vezetett.
Magyarország helyzete az 1200-as években megrendült: a század végeztével kihalt az
uralkodói dinasztia, az Árpád-ház, a királyi központi hatalmat pedig az országrészeket birtokló
oligarchák uralma váltotta fel. A tartományuraknak nem állt érdekükben, hogy a Magyar
Királyságnak újra erőskezű uralkodója legyen, ehelyett saját külpolitikát folytatva igyekezték
minél jobban biztosítani uralmukat.1 A kaotikus állapotokat a franciaországi eredetű Anjou-
családból származó Károly Róbert számolta fel. (1. számú melléklet) A trónharcok során az
oligarchák más-más jelölteket támogattak, mint például II. Vencel (1278-1305) cseh király fiát,
Vencelt. Bár a leghatalmasabb tartományúr, Csák Máté felajánlotta a királyi koronát a cseh
tábornak, a küzdelmekből mégis Károly került ki győztesen, ugyanis II. Vencel 1305-ben, a
trónra jelölt fia pedig 1306-ben meghalt, ezzel szabad utat teremtve a fiatal Károlynak.2
Többszöri megkoronázása3 után 1310-ben a szokásjog szerint is érvényesen Székesfehérváron
a 22 éves Anjou fejére került a korona, megkezdődött Magyarország újabb dicsőséges
időszaka.4 (2. számú melléklet) Fontos köteléket jelentett Károly számára a Habsburg
kapcsolat, hiszen édesanyja, Klemencia a német-római császár, I. (Habsburg) Rudolf (1273-
1291) lánya volt.5 Az osztrák hercegekkel történő együttműködés több szövetségi szerződést is
eredményezett, köztük az Anjou-Habsburg pozsonyi együttműködést 1304-ben, amely a cseh
Premysł-dinasztia ellen irányult.6 A Habsburgoknak a császári cím megszerzésében volt
szükségük a támogatásra, így Károly elkötelezte magát III. (Szép) Frigyes (1308-1330) osztrák

1
Bertényi 2004. 10., Engel 2019. 28., Kristó 1988. 30.
2
Kovács 1973. 36.
3
1307-ben és 1309-ben is rendeztek koronázási ceremóniát Károly számára, ám később nem tartották érvényesnek
ezeket. Engel 2019. 34., Kovács 1973. 36.
4
Kristó 2003. 28., Kristó 1988. 27., Kovács 1973. 34-36., Tringli 1999. 11.
5
Miskolczy 1923. 27.
6
Bertényi 1987. 102.

2
herceg mellett Bajor Lajossal szemben. Ezért cserébe a Habsburgok katonai támogatást
nyújtottak neki Csák Máté ellen.7 A 14. század eleji baráti viszony azonban fokozatosan
megromlott. Ausztria ugyanis nem váltotta be a korábban a magyarok által uralt Pozsony és
Muraköz visszaadására vonatkozó ígéretét. Ráadásul Frigyes támogatta a királlyal szembeni
lázadásokat, ami még inkább elmérgesítette a szövetségi kapcsolatot.8 Annak ellenére, hogy az
1320-as évek elején rövid időre újból egymásra találtak az osztrák hercegek és Károly,9
Magyarország számára a cseh kapcsolatok váltak meghatározóvá, amely a két ország közös
gazdasági érdekei10 mellett annak volt köszönhető, hogy a Habsburgok a magyarországi
belpolitikába beavatkozva segítették a Kőszegiek és Babonicsok felkelését Károly ellen 1326-
ban.11
A Habsburg-ellenes fordulat egyben tehát egy új szövetségi kapcsolat megerősödését is
jelentette Csehországgal. A Magyar Királyság északnyugati szomszédja a Német-római
Birodalom tartományaként nem volt teljes mértékben független, mindazonáltal a 14. században
meghatározóbb lett a szerepe, hiszen a Premysł-dinasztia 1306-os kihalását követően a terület
hűbéri adományként a VII. Henrik (1308-1313) révén a császári címet birtokló luxemburgiak
kezébe került, az új cseh király pedig I. János (1310-1346) lett.12 1327-ben Nagyszombaton
Károly és János szövetséget kötöttek a Habsburg hercegekkel szemben, amit a kor szokásainak
megfelelően esküvővel erősítettek meg. A királyok gyermekei, Luxemburgi Anna és Anjou
László léptek frigyre, ám az a férj 1329-ben bekövetkező halála miatt csak a nagyszombati
találkozó jelképe maradt.13 A következő évben Magyarország és Csehország megtámadták
Ausztriát, amely hamar békére kényszerült, ezzel Károly visszaszerezte Pozsonyt és
környékét.14 A cseh-magyar diplomáciai kapcsolat szoros volt, de mégsem nevezhető
felhőtlennek. A dolgozat későbbi fejezetében részletesen tárgyalt cseh-lengyel konfliktus miatt
ugyanis Károly többször katonai lépésekre kényszerült Csehországgal szemben, amikor János
király a lengyel területek megszerzésének érdekében tett lépéseket.15 Csehország külpolitikai

7
Kristó 1988. 51., Kovács 1973. 37., Mogyorósi 2017. 178.
8
Bertényi 1987. 102.
9
Kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötöttek 1321-ben, és újból megállapodtak Pozsony visszaadásáról. 1322-
ben viszont Mühldorfnál a Habsburg seregeket legyőzte Bajor Lajos, ezt követően már Károly sem tartott ki az
osztrákok mellett. Bertényi 2004. 11., Bertényi 2000. 152., Dümmerth 2003. 176., Engel 2003. 225-226., Barta
2002. 124., Kristó 1988. 69-70.
10
Az Európában bányászott arany több mint 90%-a Magyarországról vagy Csehországból származott, a két ország
gazdasági pozícióik megőrzésében volt érdekelt. Kristó 1988 72.
11
Mogyorósi 2017. 179.
12
Csukovits 2012. 126., Pohl – Vocelka 1995. 57.
13
Almási – Kőfalvi 1994. 152., Bertényi 1989. 43., Engel 2019. 61., Kristó – Makk 1988. 72.
14
Engel 2001. 118., Kristó 1988. 73-47., Hóman 1936. 71.
15
Kristó 1988. 76.

3
viszonyait a 14. század első évtizedeiben a magyar közeledés és a lengyelországi hadműveletek
mellett a birodalmi ügyek határozták meg: János király viszonya megromlott a Wittelsbach-
dinasztiából származó Bajor Lajos (1328-1347) német-római császárral, akit addig a
Habsburgokkal szemben támogatott. Az erős szövetséges elvesztése miatt Csehország joggal
tarthatott egy Habsburg támadástól, ami arra késztette a Luxemburg uralkodót, hogy új politikai
irányvonalat jelöljön ki országa számára, ezzel rálépve a visegrádi találkozóhoz vezető útra.16
A kongresszus harmadik résztvevője, Lengyelország a magyarokéhoz hasonló utat járt
be a királyi hatalom megszilárdításáig. A 14. század elején mindössze névleg volt egységes
Lengyelország, valójában számos részfejedelemség létezett, gyakran egymástól eltérő
jogrenddel és igazgatással. (3. számú melléklet) A széttagoltság oka az országban uralkodó
sajátos öröklési rend volt: III. Boleszláv (1106-1138) felosztotta területeit négy fia között, a
létrejövő részfejedelemségek pedig tovább osztódtak.17 A Piast-dinasztiához tartozó Lokietek
Ulászló hosszú küzdelmek árán tudta megszerezni a király címet, mely során – Károlyhoz
hasonlóan – II. Vencel cseh király volt a vetélytársa.18 1314-re sikerült felszámolni a
részfejedelemségek többségének önállóságát, Ulászló elfoglalta az ország jelentős részét,
köztük Kis-Lengyelország központját, Krakkót. Nem úgy Pomerániát, Mazóviát és Sziléziát,
amelyek a következő évtizedek külpolitikai feszültségeinek alapjaivá váltak.19 Megkoronázásra
1320-ban került sor Krakkóban, ám XXII. János pápa20 azt csak úgy engedélyezte, hogy más
igénye a királyi címre ne sérüljön. Az egyházfő szavaival hozzájárult ahhoz a cseh-lengyel
konfliktushoz, amely a lengyel királyi címről és Szilézia birtoklásáról szólt.21 I. Ulászló (1320-
1333) lengyel király uralma során egyedül az avignoni székhelyű pápaságra, illetve Károly
Magyarországára számíthatott, amit küzdelmei során egyfajta aduként használt fel.22 A magyar
kapcsolatok fontosságát jelezte az 1320-as Nowy Sacz-i találkozó és az azt követő királyi
esküvő: Károly feleségül vette Ulászló lányát, Erzsébetet, aki a következő évtizedek
kulcsfontosságú politikai szereplőjévé nőtte ki magát Magyarországon.23
Az események Károly számára kedvezően alakultak. Ulászló 1333-ban bekövetkezett
halálát követően ő lett a rangidős király a régióban, aki képes lehetett összefogni a szembenálló

16
Hóman 1936. 75.
17
Bagi 2014. 52., Bertényi 2004. 10., Mogyorósi 2017. 175.
18
II. Vencel megszerezte Krakkó városát, 1300-ban pedig lengyel királlyá koronázták. Kétes megítélésű
lengyelországi uralmát az 1305-ben bekövetkező halála zárta le, ami utat nyitott Ulászlónak. Szokolay 2006. 29-
30., Perényi 1962. 38.
19
Kristó – Makk 1988. 46., Szokolay 2006. 29-30.
20
Az avignoni pápa a Luxemburgok tiltakozása ellenére koronázta meg Ulászlót. Ez azért történhetett meg, mert
az egyházfő közel állt Károly magyar királyhoz, lévén Nápolyban kezdte karrierjét. Szczur 2009. 61-62.
21
Kapronczay 2000. 18.
22
Szczur 1988. 97.
23
Csukovits 2012. 128., Kristó 2003. 36., Kovács 1973. 38., Thuróczy 1986. 158.

4
államokat. A lengyel korona a törvényes örökös, III. Kázmér (1333-1342) fejére került, ahogy
ezt Károly is akarta, aki követein keresztül Krakkóban gyakorolt nyomást a lengyel rendekre,
hogy Kázmér öröklése biztos legyen. Károly cserébe magyar szövetséget ígért. 24 Az Anjou
uralkodó közvetített és kibékítette egymással Jánost és a fiatal Kázmért, így 1335-ben tervei
szerint létrejött a közép-európai szövetség. Károly ambíciói azonban vélhetőleg itt nem álltak
meg, ugyanis a lengyel koronára is szemet vethetett.25

I. 2. A kongresszus körülményei

A középkori Magyar Királyság egyik legkiemelkedőbb diplomáciai eseményére 1335-

ben az akkori királyi székhelyen, Visegrádon került sor.26 A Dunakanyarban először IV. Béla
(1235-1270) építtetett várat a tatárjárás után, az 1250-es években. Szláv eredetű nevét, amely
magyar fordításban magaslaton álló várat jelent, viszont nem az említett erődítményről kapta,
hanem egy közeli várról. Károly 1323-ban helyezte át székhelyét a bánsági Temesvárról
Visegrádra. A Csák Mátétól elfoglalt terület több szempontból volt alkalmas a király számára:
a fellegvár a védelmet, a festői környezet pedig a király kényelmét biztosította, miközben
Budától sem volt távol az udvar. Az új központi település palotával bővült, továbbá itt kaptak
helyet a királyi hivatalok is.27 (4. számú melléklet)
A királytalálkozó jelentőségét az adja, hogy több politikai ügyben született döntés,
amely jócskán kihatott a jövőre, legyen az háború vagy kereskedelem. Mindezt a résztvevők
száma és személye is bizonyítja. A három főszereplő, Károly, János és Kázmér mellett
képviseltette magát a Pomerániában és a Baltikumban terjeszkedő Német Lovagrend, Károly
morva őrgróf,28 I. Rudolf szász és III. Boleszló sziléziai hercegek, Chartresi Galhard pápai
követ, Henrik alsó-bajor herceg, továbbá püspökök, a kereskedelem ügyében érintett polgárok
és további hercegek. A magyar királyi udvar tagjai közül érdemes kiemelni Csanád esztergomi
érseket, László kalocsai érseket, aki a kancellári címmel is bírt, valamint Drugeth Vilmos
nádort, Szécsényi Tamás erdélyi vajdát és Nagymartoni Pál országbírót.29 A vendégek
kíséretükkel 1335. október végén érkeztek a Dunakanyarba, ahol a korszak szokásainak
megfelelően hosszú heteket időztek. Ezt támasztja alá, hogy a fontosabb okleveleket november

24
Pór – Schönherr 1895. 125.
25
Rácz 2013. 265.
26
Bertényi 1997. 93., Tarján (I)
27
Nagy 2016. 350-351., Rácz 2009. 43., Skorka 2012. 11.
28
Károly a Luxemburg-dinasztia tagja, I. János cseh király fia. Később a Német-római Birodalom császára IV.
Károly néven (1355-1378). Csukovits 2012. 43.
29
Csukovits 2012. 134., Rácz 2009. 43., Pór – Schönherr 1895. 127-128.

5
második felétől állították csak ki. Kázmér ráadásul – egy prágai látogatással megszakítva – még
a karácsonyt is Visegrádon töltötte. Az eltöltött idő alatt nem csak tárgyalások zajlottak: fényes
lovagi tornákat rendeztek, amelyeken részt vettek a Károly által 1326-ban alapított Szent
György Lovagrend tagjai, vadásztak a környező pilisi erdőkben és gazdag lakomákat
tartottak.30
A kongresszuson azonban nem kizárólag uralkodók és más vezetők jelentek meg, velük
tartott jelentős létszámú kíséretük is. Emiatt pedig hatalmas embertömeg ellátása hárult
Visegrádra, ami a királyi központ logisztikai fejlettségét bizonyítja. A számadatokat Rácz
György próbálta megbecsülni Thuróczy János krónikás leírása alapján. Ahogy a 15. századi
történetíró fogalmaz, „a cseh király ebédjére Magyarország királyának bőkezűségéből
mindennap kétezer-ötszáz kenyeret adtak”, valamint „a lengyel király ebédjére pedig
ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen, borból száznyolcvan hordót mértek ki”.31 A
történész hangsúlyozza, hogy az elfogyasztott élelmiszer valójában a találkozó egész
időtartamára értendő, nem napi adagok. Hozzávéve a lovak ellátását, ami naponta huszonöt
mérő abrakot jelenthetett, Rácz kalkulálásai szerint 1335-ben Kázmér királyi kísérete
körülbelül háromezres volt, míg Jánossal megközelítőleg ötezer fő tartott Magyarországra. A
különféle hercegek és urak egy-egy királlyal együtt érkeztek, így a kíséret tovább bővült, ami
indokolhatja a rendkívüli reprezentációt.32 Nem tesz említést viszont a krónikás húsról, pedig
minden bizonnyal elengedhetetlen étel volt egy uralkodói lakomán. Ennek oka vélhetőleg a
vadászatokban keresendő, amelyekkel a különböző delegációk saját maguk biztosították a
vadhúst.33 (5. számú melléklet)
A külsőségek közé tartoztak az ajándékok is. Thuróczy beszámolója alapján Károly
bőkezűnek számított, amikor Jánost „…ötven ezüstkorsóval, két tegezzel, két övvel, egy
csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz
ezüst márkát ért, meg egy csodálatos munkával kidolgozott gyöngykagylóval”34 ajándékozta
meg. A felsorolás érezteti, hogy a magyar király számára mennyire fontos volt az esemény és
a szövetségesek között kialakított jó kapcsolat megőrzése.

30
Rácz 2013. 282., Horváth 1861. 66., Magyar 2000.
31
Thuróczy 1986. 165.
32
Rácz 2013. 276-279., 282.
33
Magyar 2000.
34
Thuróczy 1986. 165.

6
 I. 3. Királytalálkozók a középkorban

A korszak királytalálkozóinak vizsgálatakor a kutatások jellemzően inkább az

események politikai oldalát vizsgálják, mint az egyéb körülményeket. Bár nem voltak túl
gyakoriak az ilyen kiemelt diplomáciai események, léteztek formalitások, mint a csókkal
történő üdvözlés, az ajándékozás, a közös lakoma és a templomi ceremónia.35 Hogy láthassuk,
milyen jelentős alkalmak közé sorolható a visegrádi kongresszus, a következőkben néhány
nagyhatású középkori eseményt mutatok be röviden.
I. Ottó (936-973) német-római király, majd császár életének utolsó évében, 973-ban
nagyszabású birodalmi gyűlést tartott Quedlinburgban, családjának fészkében. Az eseményen
majdnem az összes európai állam képviseltette magát, köztük Csehország és Lengyelország. A
résztvevők között voltak a keresztény útra lépő magyarok követei is. A diplomáciai
szempontból kiemelkedő rendezvényen a császár személyes célja hatalmának demonstrálása
volt.36 A visegrádi kongresszushoz leginkább hasonlító esemény közel harminc évvel a
találkozó után, 1364-ben zajlott Krakkóban. III. Kázmér lengyel király többek között IV.
Károly (1355-1378) német-római császárt, IV. Valdemár (1340-1375) dán királyt és a messzi
Ciprusról érkező I. Péter (1359-1369) királyt fogadta. A királytalálkozón, melynek
megszervezése során Kázmér vélhetőleg visegrádi tapasztalatait is felhasználta, a lengyel király
szemléltette, hogy országa végre egyesült, és komoly politikai súllyal bír.37
Ha a középkori Magyarország diplomáciai eseményeit vizsgáljuk, találkozhatunk egy,
a visegrádi kongresszushoz hasonlító, ám végül meghiúsult királytalálkozóval. 1172-ben III.
Henrik bajor herceg és II. Henrik osztrák herceg terveztek III. István (1162-1172) magyar
királlyal találkozni, de István nem sokkal előtte meghalt. Másfél évtized múlva I. Frigyes (1155-
1190) német-római császár érkezett az akkori királyi székhelyre, Esztergomba. III. Béla 1189-
ben politikai tárgyalásokat folytatott az egyébként keresztes hadjárat miatt úton lévő
uralkodóval. Közösen vadásztak Óbuda területén, ellátogattak a Csepel-szigetre,38 és
bemutatkozott a királyné Frigyesnek. A 13. században a keresztes hadjáratokkal és a
tatárjárással összefüggésben kevésbé voltak jellemzőek a hasonló diplomáciai rendezvények.39
Az Anjou-korszak után sem volt jellemző a nagyszámú kíséretek érkezése az országba.
Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) magyar király pár ezer fős delegációkat fogadott Budán.

35
Nagy 2016. 345.
36
Leyser 1994. 96., Nagy 2016. 346., Weiszhár – Weiszhár 1998. 35.
37
Szokolay 2006. 34., Divéky 1937. 11.
38
A sziget a magyar királyok kedvelt pihenőhelye volt, ahol nyári rezidenciát is kialakítottak. Nagy 2016. 348.
39
Nagy 2016. 348-350.

7
Rácz György szerint a lengyel és cseh királyok számára kedvező közelségben volt a
Dunakanyar ahhoz, hogy kíséretük méretével reprezentálják uralmuk nagyságát, ráadásul
figyelembe kell venni a prominens résztvevő személyek számát is.40

Összegzés

Láthattuk, hogy a három közép-európai ország történelme hasonló fordulatokat vett a

14. század első évtizedeiben. Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban egyaránt
új dinasztiák léptek hatalomra, amelyek közeledni kezdtek egymás felé. A folyamat
eredményének tekinthető a visegrádi kongresszus, amit még a korszakban is kiemelkedőnek
számító külsőségek kísértek. Ezt bizonyítják a királyi kíséretek hatalmas méretei, a találkozó
hosszú időtartama, valamint a magas rangú résztvevő személyek sora. Azt, hogy milyen
benyomást tehetett Kázmérra mindez, jól mutatja az általa szervezett krakkói királytalálkozó,
amely közel harminc év távlatából idézte meg a visegrádi eseményeket. A két találkozó közös
pontja viszont nem csak Kázmér király személye volt, hanem IV. Károly német-római császár
is, aki 1335-ben édesapja, János cseh király társaságában figyelhette meg a politikai
alkudozásokat.41
Véleményem szerint az esemény körülményei rámutatnak a találkozó fontosságára,
politikai súlyára. Visegrádon nem csak a csehek és lengyelek közti sandomiri, illetve trencséni
tárgyalásokat zárták le, de döntőbírói ítéletet hirdettek a Lovagrend által Lengyelországtól
elfoglalt területek ügyében, sőt a Habsburgok és Bécs ellen is szervezkedtek.42 1335 őszén a
Dunakanyarban tehát kiemelkedő fontosságú politikai és gazdasági ügyekről döntöttek, ennek
tükrében érthető a nagyszámú vendég.

II. A visegrádi találkozó forrásai és bemutatása a történetírásban

II. 1. Az oklevelek és más középkori beszámolók

Több, egymástól elkülöníthető egyezmény köthető a találkozóhoz, így meglehetősen

sok hivatalos dokumentum született 1335-ben. Az oklevelek egy része Károlyhoz került, aki a
tárgyalások közvetítőjeként, mint garanciát őrizte meg a különböző okleveleket. Napjainkra

40
Rácz 2013. 281.
41
Csukovits 2012. 43., Szokolay 2006. 34., Divéky 1937. 11.
42
Bertényi 2004. 21., Tringli 1999. 13., Szilágyi 2017. 294.

8
nem maradt fenn minden irat, a magyarországi példányok a török pusztításai alatt vesztek oda.
A meglévőek egy részét a cseh Nemzeti Levéltárban és Berlinben őrzik. Németországba a
Német Lovagrend königsbergi levéltárából kerültek az okiratok.43 Rácz György
összeállításában olvashatóak a legfontosabb források. Tartalmukat, a politikai döntéseket a
dolgozat harmadik részében szándékozom részletezni, elsődleges célom most a forrásanyag
bemutatása.
Fontos megjegyezni, hogy nem mindegyik oklevél a kongresszus idején született, mégis
szoros kapcsolatban állnak vele. Az egyik, amelyet szeptember 3-án adtak ki, nagy hatással volt
a következő hónapban történő egyeztetésekre, mivel ebből Károly és János szövetségre
lépéséről értesülhetünk.44 További két dokumentum december 3-án, illetve 1336. január 6-án
született.45 (6. a) számú melléklet) Az előbbi egy levél, amit János király a Német Lovagrend
nagymesterének címzett, tájékoztatásképpen a döntőbírói ítéletről. A másik Károlyhoz köthető,
ebben a Bécs városát elkerülő kereskedelmi útvonal kijelölését adta írásba. A három irat tehát
releváns a visegrádi királytalálkozó szempontjából. A források jellemzője, hogy a
megállapodásokat a királyok nem csak saját maguk, de utódaik és örököseik nevében is
kötötték,46 ami a hosszú távú tervezést bizonyította, valamint biztosítékként szolgálhatott arra
az esetre, ha az egyik szerződő fél hirtelen meghalt volna. Ez az eljárás nem egyedülálló, bevett
szokásnak számított. Kitértek emellett arra is, hogy az egyezmények megszegőit milyen
büntetéssel sújtják, ez a szeptemberi okiratban például pápai kiátkozást jelentett. Más szankciót
helyeztek kilátásba a november 22-ei okiratban arra az esetre, ha Lengyelország nem fizetné ki
Csehországnak a húszezer prágai ezüst márkából fennmaradó összeget, amely a lengyel
koronáról való lemondás miatt illette meg. Úgy határoztak, hogy a lengyel király főurai túszként
kerülnek a csehekhez addig, amíg a kifizetés megtörténik. A valóságban erre azonban nem
került sor, mivel Károly kifizette a lengyel király helyett Jánosnak a maradék hatezer ezüst
márkát.47 A középkori normáknak megfelelően a szövegek erősen vallási vonatkozásúak: az
uralkodók megnevezése esetén jelzik, hogy hatalmuk Istentől ered,48 valamint a szóhasználat
is bőséggel tartalmazza az egyházhoz köthető szokásokat, kifejezéseket.49

43
Rácz 2009. 52.
44
Rácz 2009. 92.
45
Rácz 2009. 158., 171.
46
„nos et filios nostros ac heredes heredumque nostrorum successores” (Rácz 2009. 83.), magyarul „mi, fiaink,
örököseink, valamint örököseink utódai” (Rácz 2009. 92.).
47
Grodecki 1995. 25.
48
„In nomine Domini. Amen. Nos, Kazimirus, Dei gracia rex Polonie universorum” (Rácz 2009. 105.), magyarul
„Az Úr nevében! Ámen. Mi, Kázmér, Isten kegyelméből Lengyelország királya” (Rácz 2009. 111.).
49
Az oklevelek idejét egyéb eseményekkel is jelölték, például „Kelt pecsétünk alatt, azon a vasárnapon, melyen
a Hozzád emeltem-et éneklik” (Rácz 2009. 158.).

9
 Az eseményekről az elsődleges forrásokon kívül középkori és újkori leírásokból
értesülhetünk. Ezek általában eltérő szempontokat tartanak jelentősnek a kongresszus kapcsán,
ám ez nem feltétlenül rossz, hiszen hozzásegít a részletes megismeréshez. Az 1335-ös visegrádi
királytalálkozóról nem íródtak részletes tudósítások a középkorban, ami a korábban is említett
jelentősége tükrében meglepőnek tűnhet. Sokat merített a történetírás IV. Károly német-római
császár önéletrajzából, ami egyedülálló műnek számít a 14. században. A visegrádi találkozón
édesapja mellett vett részt az akkor mindössze 19 éves Luxemburg herceg. Írásában megemlíti,
hogy Károly korábban dinasztikus kapcsolatban volt családjukkal,50 de ami ennél is fontosabb,
részletezi a Csehország és Lengyelország közötti területi konfliktus eredetét, valamint a
kongresszuson megszülető egyezség tartalmát, nem említve a lengyel királyi cím kérdésének
tisztázását. Magyarországi látogatásának beszámolóját IV. Károly egy cseh-magyar-bajor
szövetség megalakulásával zárja.51 A szervezkedés – mint írja – Ausztria ellen történt, hiszen
az osztrák hercegek és a korábban velük ellenséges viszonyt ápoló Bajor Lajos egymásra
találtak, és közösen léptek fel a Luxemburgokkal szemben.52 Kázmért és Lengyelországot nem
említi meg a szövetségesek között a szerző, ami arra utalhat, hogy a kongresszus után kirobbanó
1336-os Habsburg-ellenes háborúba csak közvetett módon, szövetségesi kötelességből léptek
be a lengyelek. Az elbeszélések bemutatását a híres 15. századi krónikás, Thuróczy János
írásával folytatnám, amely vélhetőleg egy Kétyi János nevű ferences szerzetes I. Lajos idejéből
származó beszámolóján alapszik.53 Ebben részletesen tárgyalja az elfogyasztott élelmiszer
mennyiségét és az átadott ajándékokat, de kitér röviden a politikára is, hiszen megemlíti a
magyar, cseh és lengyel királyok szövetségkötését.54 (7. számú melléklet) Fontos megjegyezni,
hogy a krónikások írásai nem minden esetben bizonyulnak valósnak, ez pedig a visegrádi
események tárgyalásakor is megmutatkozik: míg Thuróczy leírásában azt állítja, Károly ötszáz
arany kifizetésével váltotta ki Kázmér adókötelességét János felé, a kifizetett pénz valójában
egy politikai alku fennmaradó összege volt, ami a lengyel királyi címről szólt, nem pedig
adózásról. Thuróczy állítása és az igazság közötti összefüggésre Rácz György számítása mutat
rá, melynek alapján a szóban forgó ötszáz arany közel egyenlő a Károly által kifizetett hatezer
ezüst márkával.55 A Thuróczy-krónika szót ejt az 1339-ben szintén Visegrádon kötött

50
Károly harmadik házasságát vélhetőleg Luxemburgi János húgával, Beatrixszal köthette 1318-ban. A királyné
nem élvezhette sokáig Magyarország vendégszeretetét, az esküvőt követő évben ugyanis szülés közben meghalt.
Csukovits 2012. 127-128.
51
Nagy 2010. 109-111.
52
Kovács 1973. 43.
53
Csukovits 2015. 93., Rácz 2013. 276.
54
Thuróczy 1986. 165.
55
Rácz 2013. 270-271.

10
megállapodásról is, röviden ismertetve, hogy Kázmér bárói társaságában kijelenti, fiú utód
hiánya esetén az Anjouk öröklik Lengyelországot.
IV. Károly császáron és Thuróczy János krónikáson kívül mások is foglalkoztak a
királytalálkozóval. A 15. században Jan Długosz történetíró és a humanista Antonio Bonfini.
Długosz írásában a lengyelek és a Német Lovagrend konfliktusában hozott döntőbírói ítélet
bemutatására helyezi a hangsúlyt.56 A Magyarországon élt Bonfini sajátos megfogalmazásban
közvetíti a lengyel-cseh megállapodást, írása szerint János elfoglalta Lengyelországot, ám nem
tudta nyugodtan birtokolni, így húszezer ezüstért átruházta Kázmérra. Emellett ő is megemlíti
az ajándékosztást és a hatalmas lakomát, majd az 1339-es visegrádi örökösödési
megállapodást.57 Ezzel szemben a Luxemburgokhoz közel álló német kortárs Heinrich von
Mügeln, aki költői eszközökkel számolt be a magyar történelem ezen időszakáról
Ungarnchronik című művében, nem említi meg a királytalálkozót.58

II. 2. A találkozó értékelése a dualizmus korától napjainkig

Felmerülhet a kérdés, hogy eltérő módon értelmezték-e 1335 eseményeit a történetírás

egyes korszakaiban Magyarországon. Ennek megválaszolásához különböző írásokat veszek
górcső alá a 19. század második felétől napjainkig, megvizsgálva, hogy milyen különbségek
fedezhetőek fel.
A 19. század második feléből két könyvet választottam: Horváth Mihály Magyarország
történelme című, 1860-ban publikált művét59 és a Millennium alkalmából Szilágyi Sándor által
szerkesztett könyvsorozat, A magyar nemzet története 1895-ös III. kötetét.60 Mindkét alkotás
kitér a visegrádi kongresszusra. Az események leírásainak egy része Thuróczy János krónikáján
alapszik, ahogy azt megemlítik, vagy épp idézik. A résztvevők és az elfogyasztott élelmiszer
mindkét helyen említésre kerül, ezt követően viszont már megjelennek a különbségek.
Szembetűnő, hogy Szilágyi Sándor könyve nem említi meg a cseh-lengyel kiegyezés során
végleg Csehországhoz kerülő Sziléziát, ami az egyezség kiemelt részét képezte. Horváth
Mihály pedig azt feltételezi, hogy Károly azon felül, hogy segített kifizetni Kázmérnak a
lengyel koronáért húszezer ezüstöt, még további ötszáz aranyat Jánosnak adott azért, hogy a

56
Rácz 2013. 268-269., Rácz 2009. 47.
57
Gyurgyák 2019. 505-506.
58
Bagi 2019. 160-161., Bagi 2018. 591.
59
Horváth 1861. 64-66.
60
A III. kötetet, ami az Anjou-kort és Zsigmond királyságát öleli fel, Pór Antal és Schönherr Gyula írták. Pór –
Schönherr 1895. 127-129.

11
jövőben ne zavarják meg a lengyel trón megszerzésében a Luxemburgok. A feltételezés szembe
megy azzal a gondolattal, miszerint a Thuróczy krónikájában megjelenő ötszáz arany
megegyezik a Kázmér kisegítésére szánt összeggel. Eltérően ismerteti a két mű Kázmér 1335
decemberi programját: míg Horváth Mihály szerint a lengyel uralkodó prágai kitérője után
visszatért Visegrádra, ahol húgával és a magyar királlyal töltötte a karácsonyt, az 1895-ös mű
alapján Kázmér a cseh fővárosból egyenesen hazaindult. A tartalmi eltérések arra utalhatnak,
hogy a 19. században a királytalálkozóról nem alakult ki még egységes kép.
A két világháború közötti történetírás meghatározó személyisége Hóman Bálint. Híres
művét, a Magyar történetet először 1928-ban jelentette meg Szekfű Gyulával. A könyv röviden
tárgyalja a visegrádi egyezményeket, a hangsúlyt inkább a Bécset elkerülő kereskedelmi
útvonalra és az osztrák város árumegállító jogának jelentőségére helyezi, amit viszont
hosszasan bemutat.61 Hóman Bálint egy későbbi, 1938-as művében, Magyar középkorban már
csak egy mondat erejéig tért ki a kongresszusra,62 és így cselekedett Divéky Adorján is, aki Jan
Dąbrowski szavait idézte a lengyel-magyar kapcsolatokat vizsgáló kiadványában,63 1937-ben.
Másképp tett könyvében Miskolczy István.64 Az Anjouk korszakát bemutató szerző feltételezi,
hogy Károly a nápolyi trón megszerzése után céltudatosan törekedett a lengyel korona
megkaparintására is, ezért minél inkább a Piast-dinasztiát akarta lekötelezni. A mű továbbá
egyedülállóan megjelöli a Német Lovagrend akkori nagymesterét, Luderus néven. Ezalatt
Braunschweigi Lutherre (1331-1335)65 gondolhatott, aki ekkor tényleg betöltötte ezt a címet.
A 20. század második felétől egyre inkább hasonló formában közlik a művek a visegrádi
királytalálkozó történetét, a különböző egyezményeket azonos mértékben hangsúlyozzák,
egyfajta összefoglalásként leírva, ami a történetírás változásának tulajdonítható. Ezzel
párhuzamosan a korábbinál nagyobb hangsúlyt kap a kongresszus gazdasági vonatkozása, azaz
a Bécset elkerülő kereskedelmi útvonal kérdése. Érdemes kiemelni Kovács Endrének a lengyel-
magyar kapcsolatokról szóló 1973-ban publikált könyvét,66 amely különös részletességgel
mutatja be az eseményeket és azok összefüggéseit, valamint a rendszerváltást megelőző évben
megjelent Károly Róbert emlékezete című művet.67 Kristó Gyula és Makk Ferenc az események
leírása mellett magyarra fordított forrásokat is közölnek ebben az alkotásban. A modern
történetírásban további számos munka születetett azzal a céllal, hogy részletesen vizsgálja a

61
Hóman – Szekfű 1936. 75-76., 97-101.
62
Hóman 2003. 135.
63
Divéky 1923. 11.
64
Miskolczy 1923. 30-31.
65
Karcsú 1867. 62.
66
Kovács 1973. 38-44.
67
Kristó – Makk 1988. 47.

12
találkozót, így nem kizárólag a rövid, összefoglaló műrészletekre kell hagyatkozni a kutatás
során.68

Összegzés

Nagyon fontos szerepe van az okleveleknek a visegrádi királytalálkozó vizsgálatában,

hiszen elsődleges forrásból ismerhetjük meg a kongresszus eredményeinek többségét, emellett
a történetírás hasznára válnak a későbbi beszámolók is. Ezekre együttesen alapozva részletes
képet kaphatunk 1335 őszéről. Láthattuk, hogy a történelem különböző időszakaiban eltérő
fontosságúnak tekintették az esemény különböző részleteit. Megfigyelhető, hogy Thuróczy
beszámolóját az ajándékokról és a fogyasztott élelmiszerről rendre azzal a céllal említik, hogy
érzékeltessék az esemény nagyságát, jelentőségét. Eltérő feltételezések születtek az összeg
kapcsán, melyet a magyar király Jánosnak fizetett. Egyesek például úgy vélték, hogy az
aranyakkal Károly közvetve a lengyel koronáért fizetett, ami szerintem részben igaz.
Véleményem szerint a 20. század második felére tehető a kongresszusról alkotott kép
egységesülése, hiszen ekkortájt jelentek meg igazán a tartalmilag hasonló leírások. A vitás
kérdések ezzel együtt viszont nem szűntek meg, elég az öröklési megállapodásra gondolni,
amivel egy későbbi részben foglalkozom.

III. A visegrádi politikai események

III. 1. Lengyelország és Csehország kiegyezése

Károly külpolitikai sikereként elkönyvelhető, hogy 1335-ben kibékítette a cseh földeket

uraló János és a Lengyelországot kormányzó Kázmér királyt.69 A cseh-lengyel kiegyezés
értékeléséhez először bemutatom a feszültségek alapvető forrását, továbbá az 1320-as és ’30-
as években a két ország között megfigyelhető csatározásokat.
Az egyik gócpont a két királyság között elterülő Szilézia volt, amely annak ellenére,
hogy lengyel területnek számított, egyre inkább Csehország fennhatósága alá került. (8. számú
melléklet) A sziléziai részfejedelemségeket irányító Piast leszármazottak a 14. század elején
sorra hűbéri esküt tettek a cseh királynak, mivel a Német-római Birodalomhoz kívántak

68
Bertényi 2004. 13., Engel 1994. 732.
69
Bertényi 2000. 152.

13
tartozni. Hasonló érdekek vezérelték a városok polgárait is, akik jórészt német származásúak
voltak.70 A konfliktus másik forrása a lengyel királyi cím kérdése volt: II. Vencel, 1300-as
gnieznoi koronázására hivatkozva János cseh királyként alávetett területnek tekintette
Lengyelországot, nem ismerve el Ulászló, majd Kázmér királyi címét.71 A korszakban
törvényesnek bizonyult a trónigény, de János számára akadályt jelentett a Magyar Királyság,
ugyanis Károly nem hagyta, hogy a cseh király megvalósítsa követeléseit a lengyel korona felé.
A későbbiekben ezért Nagy-Lengyelország területére korlátozta követeléseit a Luxemburg-
dinasztia, illetőleg a Német Lovagrend javára lemondottak a Pomerániához fűződő
igényükről.72
Csehország a Német Lovagrend és Kázmér között zajló háborút kihasználva több ízben
tört be a lengyel területekre. 1327-ben János király seregével Krakkó ellen vonult, de Károly
résen volt: levélben üzente meg a Luxemburg uralkodónak, hogy ha nem fordul vissza, magyar
beavatkozásra számíthat, így az engedett.73 A cseh támadás így sem maradt eredmény nélkül,
mivel elcsatolták a Sziléziához tartozó wroclawi és opolei részfejedelemségeket. Annak
ellenére, hogy az események 1327-ben, közvetlenül a nagyszombati találkozó után zajlottak,
Károly céltudatos politikája miatt a cseh-magyar együttműködés nem sérült számottevően.74
János 1330-ban újból kapott az alkalmon, és a lengyel-lovagrendi küzdelem alatt
Lengyelországra támadt. Válaszul a magyar király sok év után újra Ausztriához fordult: 1331-
ben megszületett a csehek elleni szövetség, így egy ötvenezer fős magyar és több tízezres
osztrák hadsereg sorakozott fel Csehország déli határán.75 Az Anjou uralkodó fellépése megint
sikerrel járt, a csehek visszavonultak, ráadásul újra a Magyar Királyság részévé vált Holics és
Brencs vára, amiket azt megelőzően Csák Máté halálával örökölt meg egy cseh főúr.76
Károly tehát többször sikeresen megvédte a cseh agressziótól Kázmér országát, 1335-
re pedig elérte, hogy a két uralkodó közeledjen egymáshoz, és tárgyalások kezdődjenek a
konfliktus lezárásáról. Közrejátszott, hogy János komoly pénzhiánnyal küszködött, valamint a
Bajor Lajossal szövetkező Habsburg hercegek is fenyegették, akik 1335 tavaszán nem engedték

70
Engel 2003. 226., Engel 2001. 44., Perényi 1962. 44.
71
Engel 2001. 118., Mogyorósi 2017. 179., Perényi 1962. 38., Szokolay 2006. 30.
72
Rácz 2009. 45.
73
A cseh sereg egy lengyel városba, Slawkowba tört be, amikor vezetőjük megkapta Károly visszavonulásra
felszólító február 13-ai levelét. A települést az Anjou uralkodó később a krakkói püspök helyett egyenesen
Kázmérnak adta vissza, ami jelezte: Károly a lengyel király uralmát kívánja erősíteni, nem a méltóságok
befolyását. Kovács 1973. 39.
74
Csukovits 2012. 134., Kovács 1973. 38-39., Sutarski 2018. 24.
75
A Habsburg-Anjou szövetség osztrák oldalát már nem Frigyes képviselte: a császár 1330-ban meghalt, így
Károly az osztrák hercegekkel, Alberttel (1330-1358) és Ottóval (1330-1339) szervezkedett. Dümmerth 1981. 205.
76
Bertényi 1989. 43., Bertényi 1987. 104-105., Csukovits 2012. 134., Dümmerth 1981. 205-206., Engel 2005. 62.,
Hóman 1936. 73-74., Kovács 1973. 40.

14
be az általa megörökölt tiroli és karintiai terültekre.77 A kétfrontos harcot pedig nem szívesen
vállalta.78 Ezzel együtt az 1333-ban megkoronázott új lengyel király, Kázmér legfőbb célul a
belpolitikai nyugalom megteremtését tűzte ki, ezért nyitott volt a csehekkel történő
megegyezésre.79 A nemzetközi politikában az egyes hatalmak jellemzően az avignoni pápaság
vagy Bajor Lajos császár támogatói voltak. Lengyelország kezdetben a pápa oldalán állt, miután
ellenségei a másik oldal mögött sorakoztak fel. Kázmér azt követően, hogy viszály kerekedett
János és Bajor Lajos között, a császár felé közeledett, ezzel is fenyegetve a Luxemburgokat. 80
A béketárgyalások első eredménye, hogy Károly morva őrgróf, betegeskedő apja, a cseh király
nevében egyéves fegyverszünetet kötött Kázmérral 1335. május 28-án Sandomirban. A
kiegyezésről szóló tárgyalások folytatására augusztusban került sor, amikor Lengyelország és
Csehország követei Trencsén várában egyeztettek. (9. számú melléklet) Kázmér egyértelműen
előnyösebb pozícióban volt ekkor, mivel Csehország külpolitikailag elszigeteltté vált. Az
uralkodó Kis-Lengyelországból származó küldötteit felhatalmazta, hogy legfeljebb
harmincezer ezüst márkát felajánlhatnak a cseheknek a királyi címért, de egyúttal utasításba
adta, hogy a tárgyalások során kövessék a Károly királyt képviselő magyar követség
útmutatását, melynek vezetője Miklós egri püspök volt. A lengyelek tudták, hogy a nehéz
anyagi helyzetben lévő János készen áll lemondani a lengyel királyi címről, ha pénzzel
kárpótolják. Kéthetes tárgyalás után, augusztus 24-én – már János király jelenlétében – a két
fél megállapodott a kiegyezés pontjairól, a koronáért fizetendő összeget azonban még nem
pontosították. A trencséni tárgyalások után János okleveleiben már nem nevezte magát lengyel
királynak.81 Károly személye nem másodlagos az események alakulásában, mert közvetítőként
lépett fel, de egyúttal a lengyel delegáció munkájára is nagy befolyással volt. A magyar király
magával vitte Visegrádra az előzetes megállapodás dokumentumait, készülve a
béketárgyalásokat lezáró eseményre, az őszi királytalálkozóra. Előtte azonban még egy olyan
politikai lépésre szánta el magát, amely hamar megváltoztatta a lengyel és cseh fél alkupozícióit
a tárgyalóasztalnál. Szeptember 3-án ugyanis János királlyal találkozott Visegrádon. Az Anjou-
Luxemburg találkozón Károly katonai szövetségre lépett Csehországgal, ezzel biztosítva János
országának védelmét,82 ráadásul csatlakozott a cseh király oldalán a Tirol és Karintia

77
A császár és a hercegek felosztották egymás között Tirolt és Karintiát, János azonban már csak betegeskedése
miatt sem tudott közbelépni. Kristó – Makk 1988. 46., Kovács 1973. 43., Othmar 1988. 56.
78
Bertényi 1989. 43., Horváth 1861. 65.
79
Perényi 1962. 44-45., Sutarski 2018. 24-25., Kapronczay 2000. 20., Mogyorósi 2017. 181-182.
80
Hóman 1936. 75., Kovács 1973. 43., Perényi 1962. 43.
81
Csukovits 2012. 135., Engel 1994. 35-35., Engel 2003. 227., Kovács 1973. 43., Rácz 2009. 46., Rácz 2013.
265., Szczur 1988. 98., Szokolay 2006. 32 ., Mogyorósi 2017. 184., Pór – Schönherr 1895. 126-127.
82
Az egyezmény védelmi szövetséget érintő szövegrészében nem szerepelt kivétel, így az egy esetleges lengyel
támadással szemben is érvényes volt. Rácz 2009. 84.

15
területeiért folyó küzdelembe Habsburg szomszédaival szemben. A szeptemberi találkozóval a
Luxemburg uralkodó helyzete sokat javult, emiatt Kázmér számára nehezebb feladattá vált
kedvezőbb egyezség elérése Visegrádon. Közben a Luxemburgok egyértelművé tették, hogy
készek a Trencsénben kötött alku alapján megszilárdítani sziléziai uralmukat: szeptemberben
az addig be nem hódolt hercegségeket is megtámadták.83
1335. október végén közel egy hónapra a közép-európai politika legfontosabb
helyszínévé vált Visegrád. Luxemburgi János cseh király abban a tudatban érkezett a
Dunakanyarba, hogy helyzetének javulásából adódóan jobb feltételeket lesz képes kiharcolni
Kázmérral szemben. A lengyel királyt tizenkét vezető diplomata kísérte, akik a sandomiri és a
trencséni tárgyalásokon is képviselték uralkodójukat. A Krakkóból és környékéről érkező, még
apja, Ulászló idején felemelkedett diplomaták tudására szüksége volt Kázmérnak, lévén a
királytalálkozó másik két főszereplője egyaránt nála jóval tapasztaltabb politikus volt.
Feltételezhető, hogy a lengyel király kísérői szoros kapcsolatot ápoltak Károllyal, akivel már a
korábbi tárgyalások során is együttműködtek, ráadásul céljaik összhangban lehettek a magyar
királyéval: támogatták az Anjouk lengyelországi örökösödését és nem voltak érdekeltek
Szilézia és Pomeránia visszaszerzésében. A lengyel diplomatákkal kooperáló, ezáltal Kázmérra
hatást gyakorló Károly ezért jelentős befolyással volt a cseh-lengyel tárgyalásokra, amelyek
végül valóban érdekeinek megfelelően alakultak.84
A békülés mindkét fél számára áldozattal járt, ám nem biztos, hogy egyenlő volt azok
mértéke. Kázmér célja Visegrádon az addigi ellenségeinek megosztása, valamint a
magyarokkal kötött szövetség erősítése volt. A lengyel király számára Pomeránia fontosabb
volt Sziléziánál, ami megkönnyítette a megállapodás létrejöttét. A nyári egyeztetésekhez képest
végül nem változtak a területi rendezés feltételei, Lengyelország átengedte Sziléziát és mellé
Mazóviát a Luxemburgoknak. Az első, november 19-ei egyezség értelmében biztosították
egymást határaik kölcsönös tiszteletben tartásáról, (10. számú melléklet) ezt követte a
november 22-én keltezett szöveg, amely kizárólag a lengyel királyi címet érintette. (11. számú
melléklet) A Piast uralkodó ugyanis, bár beleegyezett, nem vált meg könnyen területi jogaitól.
További négy évet kellett várni, amíg Kázmér hivatalosan kinyilvánította Szilézia és Mazóvia
átengedését, erre 1339-ben a krakkói szerződésben került sor. A kiegyezés másik részét a
korona ügye képezte. János a múltban rendre ürügyként használta fel az általa igényelt lengyel
királyi címet arra, hogy kelet felé terjeszkedhessen. Az említett november 22-ei
dokumentumban húszezer ezüst márka fejében mondott le lengyel királyi címéről. Az

83
Engel 1994. 36., Horváth 1861. 64., Mogyorósi 2017. 184., Nagy 2010. 105-107.
84
Rácz 2009. 49., Szczur 1988. 97-101.

16
összegből tizennégyezer márkát azonnal kifizetett Kázmér, a fennmaradó részt pedig Károly
rögtön pótolta. A két fél abban állapodott meg, hogy Károly mindaddig megőrzi János lemondó
oklevelét, amíg Kázmér ki nem fizeti a húszezer ezüstöt. Erre végül nem került sor, tekintve a
magyar király lépését.85 Az utóbbi tény megerősíti azt a vélekedést, miszerint a magyar király
a kialkudott feltételek minél hamarabb történő megvalósulásában volt érdekelt, ezzel
előkészítve családjának lengyelországi örökösödését.86 A kor szokásainak megfelelően a két fél
házassággal erősítette meg békülését: Kázmér kislánya, Erzsébet a cseh király mindössze
hatéves unokájával lépett frigyre. A dinasztikus kapcsolatok azonban nem voltak
gyümölcsözőek, 1340-ben a fiú meghalt. Az őszi események végeztével Kázmér és János
közösen hagyták el Visegrádot, útjuk egyenesen Prágába, a Luxemburg uralkodó udvarába
vezetett.87 (12. számú melléklet)88
Csehország és Lengyelország tehát kompromisszumot kötött, ezzel jelentősen
könnyítve mindkét ország külpolitikai helyzetén. A megegyezésért Kázmér értékes területek
elvesztésével fizetett, míg János királyi jogigényéről mondott le. Mégis megállapítható, hogy a
legjobban a Magyar Királyságot uraló Anjou-dinasztia járt, hiszen közelebb kerültek a lengyel
trón megszerzéséhez, és szövetségeseik viszályát felszámolva egy erős közép-európai
szövetség vezetőivé váltak. Véleményem szerint a kiegyezés János király oldaláról bizonyult
kedvezőbbnek, hiszen a nemesércben gazdag Sziléziában megerősítette uralmát és nyugati
ellenfeleivel szemben komoly támogatásra lelt a visegrádi királytalálkozó résztvevőinek
személyében. Ezzel együtt kétséges, hogy Kázmér valójában mennyire volt ura az
eseményeknek, annak tükrében, hogy Károly a lengyel diplomatákra hatva kedve szerint
befolyásolhatta a tárgyalásokat.

III. 2. A Német Lovagrend és Kázmér békéje

A visegrádi kongresszuson Kázmérnak egy másik politikai ellenféllel is egyezségre

kellett jutnia, a Német Lovagrenddel. Északi szomszédja azt követően rendezkedett be a porosz
területen, hogy IX. Gergely pápai védelem alá helyezte a területet 1226-ban. Később tovább
növelték befolyásukat, megnyerve II. Frigyes (1220-1250) német-római császár támogatását,

85
Rácz 2013. 271.
86
Bagi 2018. 620., Bertényi 2004. 13., Bertényi – Gyapay 2001. 114., Csukovits 2012. 135., Csukovits 2009. 48.,
Horváth 1861. 65., Kovács 1973. 44., Magyar 2000., Miskolczy 1923. 32., Nagy 2016. 352., Nagy 2010. 110-
111., Norman 2013. 90., Rácz 2013. 270-271., Rácz 2009. 46-49., Grodecki 1995. 25., Szende 2019. 20., Szokolay
2006. 32.
87
Csukovits 2012. 135., Horváth 1861. 65.
88
Saját készítésű ábra a cseh-lengyel megállapodás tartalmáról és a hozzá vezető okokról.

17
aki földekkel gyarapította a rendet. A teuton lovagok a kereszténység terjesztésére hivatkozva
folytatták a térnyerést, államukba olvasztva más lovagrendeket89 és létrehozva új településeket,
mint például Königsberget.90 Sikerüket szövetségi kapcsolataik nagyban befolyásolták, hiszen
egyszerre tudhatták maguk mögött a pápa, a császár és a Hanza-városok támogatását.91
Lengyelországgal azután kerültek konfliktusba, hogy a 14. század elején egy lázadás okozta
zűrzavart kihasználva megszállták Pomerániát. A megszerzett terület központja, Gdansk a
lovagok fontos városává vált, miközben Lengyelország elsődleges célja lett tengerpartjának
visszaszerzése.92 (8. számú melléklet) Miután 1320-ban a pápa által kijelölt döntőbíróság
eredménytelenül próbálta megoldani az ügyet, a két fél között fegyveres konfliktus robbant ki.
A háború 1326-ban kezdődött azzal, hogy a lengyelek a litvánokkal együtt hadat üzentek a
Brandenburgi Őrgrófságnak, a Német Lovagrend szövetségesének. A lovagok beléptek a
háborúba, és benyomultak a lengyel területekre. Mint már említettem, Csehország is támadást
indított Ulászló országa ellen, ám seregeiket Károly közbelépése visszavonulásra
kényszerítette. Kázmér helyzetét nehezítette, hogy több lengyelországi főúr a széttagoltság
megőrzésében volt érdekelt, ezért külön egyezményeket kötöttek a Német Lovagrenddel.93
1330-ban Lippa várában fegyverszünetet kötött a Német Lovagrend és Lengyelország, egyúttal
Jánost és Károlyt döntőbíráknak kérték fel a konfliktus rendezéséhez. A cseh király ekkor még
nem kívánta elvállalni a feladatot, a harcok pedig közben folytatódtak. 1332-re a lovagok
megszállták a lengyelországi Kujáviát, ekkor már Drugeth Vilmos nádor vezetésével magyar
seregek is segítették Kázmért. A lengyel-lovagrendi harcokat az 1332-ben kötött béke zárta le.
Újból felmerült a döntőbíróság felállítása, amely immár ténylegesen meg is valósult.94 A
döntőbíró, másnéven arbiter szerepét a megegyezés szerint János cseh és Károly magyar király
töltötték be, így az ő feladatuk lett a döntés a vitás területek ügyében Lengyelország és a Német
Lovagrend között.95

89
1235-ben a Dobrzyni Lovagrendet, 1237-ben pedig a livóniai Kardhordozók Rendjét. Norman 2013. 87.
90
Königsberg városát a lovagok II. Ottokár (1253-1278) cseh király tiszteletére nevezték el 1286-ban. Az uralkodó
ugyanis segítette a rend terjeszkedését. Norman 2013. 87.
91
Norman 2013. 86-87.
92
Kovács 1973. 38., Perényi 1962. 44., Szokolay 2006. 31.
93
Mazóvia például megőrizte bizonyos függetlenségét Ulászló hatalmától, amit a Német Lovagrend
támogatásának nagyban köszönhetett. Kapronczay 2000. 19., Perényi 1962. 44.
94
„in nos, reges Hungarie et Bohemie, tanquam communiter arbitratores et amicabiles compositores per eosdem
iamdudum et nunc mediantibus legittimis instrumentis et littetris compromissariis efficacibus electos”(Rácz 2009.
137.), magyarul „ránk, magyar illetve cseh királyra bízták magukat, önként, szabadon, mint az ő közös, már
korábbi, most pedig törvényes okmányokkal és érvényes, kölcsönösen kötelező levelekkel megválasztott
döntőbíráikra, és baráti békéltetőikre, arra vágván, hogy egymás iránt a békesség fiai legyenek, és őszintén
megegyeztek.” (Rácz 2009. 145.)
95
Kapronczay 2000. 19., Kovács 1973. 38-43., Kristó – Makk 1988. 46., Perényi 1962. 44., Szokolay 2006. 32.

18
 A lengyel és a magyar király szeptember 3-ai találkozójuk alkalmával megegyezett,
hogy az ítéletet a visegrádi királytalálkozón hirdetik ki. Mielőtt azonban ennek részletes
bemutatására térnék rá, érdemes jobban megismerkedni a döntőbírói rendszerrel. Ennek
feltétele, hogy az arbiter képes legyen olyan ítéletet hozni a vitás felek között, amelyet aztán
végre is tud hajtatni. Fontos volt, hogy a döntés az egyik oldalt se hagyja üres kézzel. Az
arbiterek feladata tehát nem az igazságszolgáltatás, hanem a kompromisszumteremtés volt.96
Kázmér és a nagymester megállapodtak, hogy az ítéletet mindenképp elfogadják és nincs helye
fellebbezésnek. A viszály rendezésével a magyar és cseh király mellett az egyház is
foglalkozott, ezt tükrözi, hogy a Német Lovagrend nagymestere a Kázmér által 1335 nyarán
kérvényezett pápai eljárás miatt módosított a rend marienburgi (malborki) levéltárának területi
jogokat tartalmazó dokumentumain, majd ugyanezt megismételte a visegrádi királytalálkozóra
készülve szeptember 21-én.97
A döntőbírói ítélet kihirdetésének helyszínéül az őszi visegrádi kongresszust jelölték ki,
ahol a Német Lovagrend követekkel vett részt. Kázmér nehéz helyzetbe került, mivel
Pomeránia visszaszerzésében nem lelt támogatóra: János ellenérdekelt volt Lengyelország
megerősítésében, Károly pedig – a korona ügyéhez hasonlóan – minél hamarabb le akarta zárni
a konfliktust. A magyar király ebben a kérdésben is befolyással volt a lengyel diplomatákra,
így Kázmér egyedül maradt.98 A lovagok tudták, hogy már akkor számukra kedvező ítélet
születhet, ha az egyik arbiter támogatja őket. A párhuzamosan zajló pápai eljárás miatt
felgyorsult az ítélethozatal, amelyre vélhetőleg november 19-én, Szent Erzsébet napján került
sor, egy napon a cseh-lengyel békekötéssel. Kázmérnak ítélték Dobrzyn és Kujávia területeit,
míg a Német Lovagrend fennhatósága alatt hagyták Pomerániát.99 A lengyel királynak nem volt
kedvező a döntést, hiszen Lengyelország tengerpartját és vele együtt Gdansk városát nem
szerezhette vissza, ráadásul Nieszawa várának elszakításával közlekedési lehetőségeik is
beszűkültek a Visztulán.100 A megegyezés szerint Pomerániát adományként engedte át
Lengyelország a Német Lovagrendnek.101 Abban, hogy ez melyik félnek kedvezett inkább,
eltérő álláspontot képviselnek a történészek. Sokan Jan Dabrowskival értenek egyet, aki szerint
a lengyel uralkodó a helyzetéből a lehető legjobbat hozta ki, mivel az adomány formájában
történő átadással jelezte, hogy egykoron a lengyelek birtokolták a területet és hangsúlyozta saját

96
White 1978. 282.
97
Szczur 1993. 29-30., Rácz 2009. 50., White 1978. 282.
98
Rácz 2013. 268-269., Szczur 1993. 28-30., Szczur 1988. 98.
99
Csukovits 2012. 136., Hóman 1936. 75-76., Kovács 1973. 43., Rácz 2009. 145-146., Sutarski 2018. 24., Szende
2019. 20., Szokolay 2006. 32-33., Tringli 1999. 21.
100
Rácz 2013. 268-269., Pór – Schönherr 1895. 128.
101
Kovács 1973. 43.

19
királyi címét.102 Mások, mint például Roman Grodecki úgy vélik, hogy a lovagok számára
tartósabb jogot jelentett a terület megszerzésének e formája, mert az adományt nem lehetett
visszakövetelni.103 Az arbitrázs döntését november 26-án írásba foglalták, majd egy december
3-ai keltezésű levélben János a nagymestert is tájékoztatta a Dunakanyarban történtekről.104 (6.
b) számú melléklet)
Az ítélet végrehajtásáról 1337-ben Leslauban egyeztetett a két fél luxemburgi
közvetítéssel. A kongresszus után azért kellett két évet várni erre, mert Kázmér késleltette az
ügymenetet a pápai eljárás eredményére várva.105 A lengyel király továbbra sem nyugodott bele
az ítéletbe, ezért elérte, hogy XII. Benedek pápa semmisnek nyilvánítsa a visegrádi döntést, és
egy másik döntőbíróságot állítson fel 1338-ban. Az eljárás azonban újból eredménytelen lett,
mivel a lengyeleknek kedvező döntés következtében a Német Lovagrend fellebbezett. Végül
1343-ban köttetett meg a béke, amely a visegrádi királytalálkozón meghirdetett területi
rendezésen alapult, így Lengyelország tengerpart nélkül maradt, a lovagok pedig megtarthatták
értékes területüket.106
Kázmér számára bebizonyosodott a korábbi háborúk alatt, hogy a Német Lovagrend
legyőzéséhez még nem elég erős Lengyelország. A döntőbírói ítélettel céljainak megfelelően
tovább csökkent országa külpolitikai fenyegetettsége, ám mégsem lehetett elégedett, hiszen
több próbálkozás ellenére sem volt képes Pomeránia visszaszerzésére, ami Lengyelországnak
a tengerrel való összeköttetést jelentette volna. Ebből következőleg úgy gondolom, hogy az
1335-ös visegrádi ítélet igazi nyertese a Német Lovagrend volt. Megtarthatták Pomerániát,
ezzel birtokolva az időközben Danzig névre keresztelt Gdansk városát, ami fontos kereskedelmi
központtá vált.107 Bár nem az 1335-ös visegrádi kongresszuson zárult le véglegesen a lengyel-
lovagrendi viszály, mégis a következő évtizedben megszülető, a területi kérdéseket rendező
béke a Magyarországon kihirdetett döntésen alapult. Az ezt követő időszakban, az 1343. évi
békéig Kázmér sikertelenül igyekezett kedvezőbb döntést kiharcolni. 108
A cseh-lengyel
kiegyezéshez hasonlóan a magyar uralkodó, Károly törekedett saját érdekeinek érvényesítésére,
immár nem közvetítőként, hanem döntőbíróként. Véleményem szerint, bár úgy tűnhet, hogy
János a lovagok, Károly pedig a lengyelek pártját fogta az arbiteri eljárás során, valójában a
magyar király olyan béke megszületését kívánta, amely a Német Lovagrend elégedettségéből

102
Szczur 1993. 28-29.
103
Szczur 1993. 29.
104
Rácz 2009. 145-146., 158.
105
Bagi 2014. 55-56., Bertényi 1987. 105., Szczur 1993. 32.
106
Bertényi 1987. 105., Perényi 1962. 46., Szczur 1993. 32., Szokolay 2006. 32-33.
107
Norman 2013. 87.
108
Szczur 1993. 32.

20
fakadóan biztosítja Lengyelország északi határainak sértetlenségét. Károly ezzel az Anjouk
esetleges lengyelországi uralmát készítette elő.

III. 3. A Habsburg-ellenes koalíció és a bécsi árumegállító jog

A visegrádi királytalálkozó nem tekinthető kizárólag a békekötések eseményének. A

három résztvevő király és XV. Henrik (1312-1339) alsó-bajor herceg ugyanis a Habsburg
hercegek uralta Ausztria ellen szervezkedett.109 Már a kongresszust megelőzően, János és
Károly szeptember 3-ai találkozóján írásba foglalták az osztrákok elleni szövetséget. A két
király abban állapodott meg, hogy együtt harcolnak Ausztria ellen, és nem kötnek békét a másik
belegyezése nélkül.110 A csehek számára rendkívül fontos volt, hogy a korábbi
elszigeteltségüket régiós szintű együttműködési rendszer váltotta fel, és végre lehetőségük
adódott visszavágni Ausztriának. A szövetséghez csatlakozott Henrik herceg és a csehekkel
kibékülő Kázmér lengyel király is.111 Vélhetőleg már a kongresszus során felvetődött egy
Habsburg-ellenes háború lehetősége, amelyre 1336-ban valóban sor került.112 A közös
hadakozás közvetlen előzményének azonban az osztrák hercegek és a német-római császár
politikai manővere tekinthető. A Habsburgok ugyanis – reagálva a visegrádi eseményekre –
közeledni kezdtek Bajor Lajos császárhoz, annak ellenére, hogy az korábban a vetélytársuk volt
és Frigyest fogságba ejtette. 1336 januárjában a császár Bécsbe látogatott, ahol felhatalmazta
Albert és Ottó herceget arra, hogy magyarországi földek felett rendelkezhessenek, mintha az a
Német-római Birodalom részét képezné. (13. számú melléklet) Az említett területeken a
Babonicsok és a Kőszegiek uralkodtak, akik elégedetlenek voltak Károly személyével, ezért
lepaktáltak a Habsburgokkal.113
A visegrádi kongresszuson összefogtak a Habsburgok ellenfelei, így az esemény után
nem sokkal háborúra került sor. A támadó feleket más-más motiválta: János az örökségként őt
illető Dél-Tirolért és Karintiáért harcolt, Károly a magyar-osztrák határkörnyéki provokáció
miatt kívánt visszavágni. Alsó-Bajorország hercege, Henrik a birodalmi belpolitika részeseként
a Habsburg-dinasztia gyengülésében volt érdekelt, míg Kázmér Lengyelországa – ahogy

109
Csukovits 2012. 136-137., Dümmerth 1981. 206-207., Engel 2001. 118., Hóman 1936. 75-76., Rácz 2009. 92-
94., Thuróczy 1986. 165.
110
Rácz 2009. 92.
111
„Hii autem fuerant in hac liga: scilicet pater noster, rex Ungarie, dux Bavarie Henricus, qui sororem nostram
habebat in uxorem.” (Nagy 2010. 110.), magyarul „A szövetség tagjai a következők voltak: atyánk, a magyar király
és Henrik bajor herceg, akinek a nővérünk volt a felesége.” (Nagy 2010. 111.)
112
Rácz 2009 51.
113
Bertényi 1989 44., Hóman 1936. 75-76., Pór – Schönherr 1895 129-130.

21
korábban említettem – szövetségesi kötelezettségből vett részt a harcokban.114 A csehek 1336
februárjában indított északi támadása egy hónap alatt visszaszorította Ottó herceg csapatait a
Duna jobb partjára, majd János a Szécsényi Tamás erdélyi vajda vezette magyar sereggel és a
lengyel erőkkel találkozott a Pozsonyhoz közeli Marcheggnél. A Habsburgok nem tudtak
eredményesen fellépni a szövetségesek túlerejével szemben, miközben nagy területeket
szakított el tőlük a visszavágni kívánó cseh király. Bajor Lajos császár igyekezett osztrák
szövetségesein segíteni: 1336 nyarán támadást indított Henrik herceg területei ellen, ám csatára
nem került sor, a császári csapatok ugyanis nem tudtak átkelni egy folyón. Az egész
konfliktusra igaz volt, hogy a szembenálló felek valódi összecsapása nélkül zajlott le.115
Ausztria nem kapott megfelelő segítséget a Német-római Birodalom államaitól, így a túlerővel
szemben inkább békét kért. A tárgyalásokra 1336 őszén került sor Enns városában. A béke
azonban csak a csehekkel született meg, Károllyal mindössze fegyverszünet köttetett. Az Anjou
uralkodó figyelme ezt követően nyugat-magyarországi ellenlábasaira összpontosult, akikkel
nem bánt keménykezűen: addigi birtokaikat elvette, de országa középső részén újakat adott
nekik. Az egyéves fegyverszünet lejárta után, 1337 szeptemberében Károly még egyszer
csapást mért a Habsburgokra, akiktől visszaszerezte az uralma eleje óta követelt Muraközt.
Végül Károly Pozsonyban egyezett ki az osztrákokkal, ráadásul szövetséget is kötött nyugati
szomszédjaival.116 A béke minél előbbi helyreállítása érdekében 1341 őszén három magyar és
három osztrák főurat jelöltek ki az okozott károk kivizsgálására.117
Ausztria egy másik oldalról is szenvedő alanya volt a visegrádi királytalálkozó
eredményeinek, mivel a résztvevők az árumegállító joggal rendelkező Bécs városát elkerülő
kereskedelmi útvonalak előtérbe helyezéséről állapodtak meg.118 A bécsi árumegállítás a régió
életében jelentős szerepet játszott, története száz évvel korábbra nyúlt vissza. VI. Lipót (1198-
1230) osztrák herceg ekkor ruházta fel a Duna-parti várost azzal a privilégiummal, hogy minden
Magyarország irányában áthaladó kereskedőtől két márka aranyat követelhet.119 A később
többször megerősített rendelkezés célja a nyugati országok és Magyarország közötti

114
Csukovits 2012 136-137.
115
Az 1336-os ausztriai hadjárat volt a magyar trónörökös, Lajos első katonai tapasztalata, ám úgy alakult, hogy
nem vehetett részt csatában. Csukovits 2012. 136-137.
116
Bertényi 1989. 44., Dümmerth 1981. 206-207., Hóman 1936. 75-76., Nagy 2010. 112.
117
A Magyar Királyságot Péter szerémi püspök, Nagymartoni Pál ispán és a magyar sereget korábban vezető
Szécsényi Tamás erdélyi vajda képviselte. Bertényi 1987. 108.
118
Szende 2017. 249.
119
„Nulli civium de Swevia vel de Ratispona vel de Patavia liceat intrare cum mercibus suis in Ungariam.
Quicumque contrarium fecerit, solvat nobis duas marcas auri.” (Tomaschek 1877. 13.), magyarul „Egy polgár se
léphessen be saját áruival Magyarországba sem Svábföldről, sem Regensburgból, sem pedig Padovából. Aki ezzel
ellentétesen fog tenni, két aranymárkát fizessen nekünk.” (saját fordítás)

22
kereskedelem akadályozása lehetett, amivel Bécs szerepe felértékelődött.120 Az osztrák város
arculatát egyre inkább a tranzitkereskedelem határozta meg, hiszen a nyugatról érkező
kereskedők nem mentek tovább Ausztriánál, így áruikat Bécsben értékesítették.121 Ehhez a
költséges továbbhaladás mellett hozzájárult az a körülmény is, hogy a Magyar Királyság
kevésbé ismert, távoli területnek számított a legtöbb nyugati kereskedőnek. A kiszámíthatatlan
pénzügyi és biztonsági viszonyok miatt gyakran nem kockáztattak, így az osztrákok hozták be
a nyugati portékákat magyar területre. A tranzitkereskedelem általános esetben hasznosnak
bizonyult, hiszen nagy szerepe volt a különböző területek összeköttetésében, ám Bécs saját
exportcikk híján inkább a magyar-nyugati és cseh-itáliai kereskedelem akadályozásával termelt
hasznot.122 A város árumegállító, másnéven lerakati joga I. Rudolf (1278-1282) osztrák herceg
rendelkezése nyomán 1281-re tisztult le jogilag: minden szárazföldi és vízi szállítmányt az
áthaladás előtt kötelezően árusítani kellett a bécsi piacokon, valamint a kereskedők nem
kerülhették meg az osztrák várost.123 Bár a 13-14. század fordulóján a Magyar Királyság és
Csehország számára kedvezően I. Albert (1298-1308) német király érvénytelenítette a bécsi
privilégiumokat, 1312-ben visszaállt a város lerakati joga.124 A később gazdaságilag
együttműködő János és Károly ekkor még eltérően viszonyultak a helyzethez: míg az Anjou
király megerősítette Bécs privilégiumait, a cseh uralkodó 1326-ban Nürnberg városának
kiváltságot adva próbálta kiküszöbölni a bécsi árumegállítást. A kereskedelmi privilégiummal
János célja az volt, hogy a nürnbergieknek lehetővé tegye a Bécset elkerülő, Cseh- és
Morvaországon keresztül húzódó útvonal használatát. A régióban zajló kereskedelemre
hatással voltak a Habsburgok háborúi, a 14. század elején ebből következőleg megcsappant az
osztrák városon áthaladó forgalom.125
Az Anjou-korszak gazdaságpolitikai kihívásának a külső és belső kereskedelem
fejlesztése tekinthető, ennek egyik problémája Bécs lerakati jogának kérdése volt. A 14. század
elején a két legfontosabb kereskedelmi útvonal az Itáliába vezető „olasz út”126 és az Ausztrián
keresztül a dél-német városok felé vezető út voltak.127 A szabad közutaknak nevezett vonalakon
közlekedők az uralkodó védelmét élvezték, amiért cserébe a szállást és élelmezést biztosító

120
Nagy 2006. 179., Hóman 1936. 97., Pickl 1988. 50., Skorka 2012. 1-2., Szende 2017. 249.
121
Gretrechtnek nevezték azt a szabályt, hogy kipakolt áruikat a külföldiek kötelesek a bécsi polgárok számára
eladásra kínálni. Az osztrák város kereskedői számára ez fontos volt, hiszen így szerezték be a Magyarország
területén tovább árusított portékákat. Pickl 1988. 56.
122
Hóman 1936. 98., Hóman 1921.
123
Skorka 2012. 4-5.
124
Nagy 2006. 179., Pickl 1988. 56.
125
Nagy 2006. 179., Pickl 1988. 56., Szende 2017. 249.
126
Szilágyi 2017. 293.
127
Hóman 1921, Szilágyi 2017. 292-293.,

23
szolgáltatások igénybevételével fizettek. Létrejöttek kerülőutak is, ilyen volt a 13. században
kialakult, Nagyszombat és Brünn városát keresztező vonal, mellyel a lerakati joggal rendelkező
Bécs városát kerülték ki. Egyes német kereskedők ezen keresztül érkeztek Magyarországra,
ahol a veszélyes utazás ellenére magas hozammal kárpótolták magukat. Az útvonal azonban
csak Károly idejétől vált jelentőssé, hasonlóan a Kassán át Lengyelországba vezetőhöz.128 (14.
számú melléklet)
A visegrádi királytalálkozón született kereskedelmi megállapodást Csehország és a
Magyar Királyság gazdasági közeledése előzte meg. Bár 1318-ban Károly még a bécsi
kereskedőknek nyújtott királyi védelmet, 1327-ben Nagyszombaton a magyar király és János
közös pénz129 bevezetéséről egyeztek meg, ezzel kialakítva a két ország közötti valutauniót.130
A gazdasági együttműködés az 1335-ös visegrádi kongresszuson újabb eredményt hozott,
amelyhez már Lengyelország is csatlakozott. A felek megállapodtak, hogy a nyugattal való
összeköttetést egy Bécset elkerülő útvonalon biztosítják a továbbiakban, mivel a város
hátráltatta külkereskedelmüket. A következő év elején kiadott oklevél pontosan megjelölte,
hogy a kereskedelmi út mely településeket szeli át: Budától indult, Esztergomon,
Nagyszombaton és Holicson át vezetett a csehországi Brünnig, ahonnan Prágán keresztül a
német területek felé haladt.131 Ezzel együtt hangsúlyosabbá vált a Kassán át Lengyelországba
vezető út is, így a lengyel árusoknak nem kellett költséges kerülőt tenniük Csehország irányába
a kiszámíthatatlan viszonyok miatt. A biztonságossá vált,132 jogtalan vámszedésektől
megtisztított útvonalak gazdaságosabbnak bizonyultak a nyugati kereskedők számára,
többletbevételt jelentettek a felvidéki városoknak, és még inkább az európai vérkeringésbe
kapcsolták a Magyar Királyságot. Bécs szerepét visszafogottabb mértékben Brünn városa vette
át, ami az útvonal lerakati helyszínévé vált.133 A döntés régiós kereskedelemre gyakorolt hatását
dolgozatom következő részében vizsgálom.
A megalakuló Habsburg-ellenes szövetség és a Bécset elkerülő kereskedelmi útvonal
tükrében azt láthatjuk, hogy János és országának politikai helyzete 1335 őszén jelentősen
megváltozott. Csehország immár komoly támogatással bírt az osztrák hercegekkel és a

128
Bertényi 2000. 120., Engel 2005. 60-61., Nagy 2006. 186-187., Hóman 1921., Skorka 2012. 11., Szilágyi 2017.
294.
129
Az uralkodók firenzei mintára kezdtek forintot veretni. Ezt megelőzően több, mint harminc pénzfajta volt
Magyarországon. Hóman 1916. 406-407., Vértesy 2019. 19.
130
Engel 2005. 60-61., Nagy 2006. 186-187., Szilágyi 2017. 293., Vértesy 2019. 19.
131
Draskóczi 1998. 50., Elekes 1961. 189., Engel 2001. 118-119., Nagy 2006. 187., Hóman 1928. 98-99., Kristó
2002. 124., Pickl 1988. 57., Rácz 2009. 171-173., Szende 2017. 249.
132
„secure et absque omni impedimento, salvis eorum rebus et personis” (Rácz 2009. 166.), magyarul
„biztonságban, minden akadályoztatástól mentesen, áruk is személyük veszélyeztetése nélkül”. (Rácz 2009. 172.)
133
Draskóczi 1998. 50., Elekes 1961. 190., Rácz 2009. 51., Skorka 2012. 11., Szilágyi 2017. 294.,

24
császárral szemben, ezt kihasználva 1336-ban rögtön elégtételt is vett. A Habsburg-ellenes
koalíció azt mutatja, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozó nem csak a béketeremtés
eseménye volt. Egyúttal úgy gondolom, a gazdasági intézkedés kevésbé szólt az osztrákok
elleni szervezkedésről, mint gazdasági érdekekről.

Összegzés

Az előbbiekben bemutattam a visegrádi királytalálkozó politikai történéseit, amelyek

egymástól függetlennek tűnhetnek. A Lengyelországot érintő szerződések bizonyítják, hogy
Kázmér teljesíteni tudta uralma elején kitűzött célját, azaz megszüntette az országát több
irányból érő fenyegetettséget, ám ezért nagy árat kellett fizetnie. Elsősorban Pomerániára kell
gondolni, hiszen Sziléziában már 1335 előtt a cseh befolyás érvényesült döntő mértékben.
Kázmér számára továbbá kedvező volt, hogy a királytalálkozó eseményei miatt felbomlott a
csehek és a Német Lovagrend együttműködése. Lengyelországhoz hasonlóan Csehország is a
külpolitikai helyzetét stabilizálta a visegrádi kongresszussal, mivel komoly támogatást szerzett
befolyásos ellenségei, Bajor Lajos császár, valamint a Habsburg hercegek, Albert és Ottó ellen.
Megállapítható tehát, hogy János nyugaton és keleten egyaránt sikeresen biztosította
országának határait, tekintve, hogy a Szilézia okozta vitát lezárta Kázmérral. A harmadik fél,
Károly magyar király közvetítői és döntőbírói szerepet töltött be a királytalálkozó során, így
arra is gondolhatnánk, hogy a házigazda a másik két ország uralkodójánál kevesebb hasznot
húzott a történésekből. Érdemes azonban rávilágítani, hogy míg Lengyel- és Csehország
kritikusabb külpolitikai helyzetben voltak ebben az időszakban, a Magyar Királyság ereje
teljében, fenyegetésektől mentes körülmények között vághatott neki az egyeztetéseknek, ezáltal
nem szorult rá, hogy jelentős változásokat érjen el. Az eredmény azonban egyáltalán nem
maradt el, Károly céltudatos és leleményes politikát folytatva, egyfajta játékmesterként
alapozta meg dinasztiájának jövőjét, melynek gyümölcse utóda, Nagy Lajos (1342-1382) király
idején érett be a Lengyelország feletti uralom megszerzésével. Az öröklés kérdését
pályamunkám következő részében tárgyalom részletesen. A politikai döntések mellett a
Visegrádon egyeztető országok gazdasági együttműködést is kialakítottak. A Bécset elkerülő
kereskedelmi útvonal kijelölése sokak számára bizonyult kedvező döntésnek, beleértve a régió
különböző országainak kereskedőit, az útvonal mentén fekvő városokat és a nagyobb hasznot

25
termelő nyugati árusokat.134 Azt, hogy ennek ellenére miért nem hozott drasztikus változásokat
az intézkedés, szintén a következő részben ismertetem.

IV. A történettudomány vitás kérdései

IV. 1. Az Anjou dinasztikus politika

Gyakorta felmerülő kérdés a visegrádi királytalálkozó kapcsán, hogy vajon

megegyezett-e 1335 őszén Kázmér sógorával, a magyar uralkodóval a királyi cím örökléséről.
Az sem egyértelmű továbbá, hogy az Anjouk politikai alkuk, vagy a Lengyelországban
megszokott öröklési rend révén jutottak hozzá végül a koronához 1370-ben.135 A
következőkben szemléltetem, milyen események határozhatták meg az örökösödést, valamint
a kongresszus ebben betöltött szerepéről saját állásfoglalásom mellett bemutatom a különböző
véleményeket.
Károly magyarországi uralmának megszilárdítása után újabb országok megszerzését
tűzte ki célul dinasztiája számára. Nápoly mellett Lengyelország vált kiszemeltté, ahol a magyar
király támogatásra lelt a lengyel uralkodói tanácsadók körében, akiket ezért meg is
jutalmazott.136 Már I. Ulászló idején felmerült Károly neve a korona öröklése kapcsán, ehhez a
törvényes Piast-házi trónörökös, Kázmér 1327 körüli betegeskedése vezetett. A
részfejedelemségek felszámolásáért küzdő uralkodó feltételként szabta, hogy a Magyar
Királyság segítse országát a cseh agresszióval szemben.137 Károly azért bizonyult kedvező
választásnak Ulászló számára, mert 1320-ban feleségül vette testvérét, Erzsébetet, így az Anjou
öröklés esetén is biztosítva lett volna a Piast-kontinuitás. A gondolat az uralkodó fiatal kora
ellenére Kázmér királysága idején is meghatározó maradt.
Nem jelenthető ki egyértelműen, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozón már
megegyezett-e a két király, Károly és Kázmér a lengyel korona örökléséről. Az viszont
bizonyos, hogy a kongresszust követő években számos történés mutatta, hogy a magyar király
szemet vetett Lengyelország trónjára. Az egyik akadályt ebben a Luxemburgok jelentették,
ennek kiküszöbölésére 1338-ban megegyezés született János fiával, Károly morva őrgróffal. A
cseh uralkodóház az Anjou királyt öröklési tervének támogatásáról biztosította, cserébe azért,

134
Draskóczi 1998. 50., Rácz 2009. 51.
135
Bertényi 1989. 101.
136
A magyar királlyal együttműködő diplomatákat az Anjou-pártba sorolhatjuk. Ebbe a csoportba tartozott többek
között a krakkói várnagy, Spicimir és a kancellár, Zbigniew is. Szczur 2009. 71., Szczur 1988 98.
137
Szczur 1988. 98.

26
hogy lengyel uralkodóként Károly és örökösei elismerjék a visegrádi egyezmény érvényességét
és garantálják Csehország sértetlenségét.138 Ennek ellenére pár év múlva a csehek mégis
kísérletet tettek Lengyelország immár dinasztikus úton történő megszerzésére: János lányát,
Margitot akarták hozzáadni Kázmérhoz, viszont a menyasszony hirtelen halála miatt
meghiúsult az 1340-ben tervezett esküvő. A Luxemburgok azonban nem adták fel, beajánlották
a lengyel királynak a hesseni tartománygróf lányát. A királyi házaspárnak végül nem lett
gyermeke, a megromlott kapcsolatot pedig pápai hozzájárulás nélküli válással szakította meg
Kázmér.139 Míg János eredménytelenül próbált a lengyel trónra törni, a magyar király számára
kedvezően alakultak az események. Kázmér csehek által pártolt házasságai kudarcot vallottak,
de történt még egy esemény, ami megkönnyítette Károly feladatát. 1339-ben meghalt Anna-
Aldona, a lengyel uralkodó első felesége, Kázmér pedig számos házasságon kívüli gyermeke
mellett nem rendelkezett törvényes trónörökössel. A király ezért 1339 nyarán Magyarországra
utazott, ahol az úgynevezett második visegrádi kongresszuson kijelentette, hogy fiú utód
hiányában Károlyra és gyermekeire hagyja országa trónját. Ahogy a beszámolók kiemelik, a
Piast uralkodóval tartottak Visegrádra bárói és püspökei, akik vélhetőleg egyre inkább
érdekeltté váltak az Anjou-dinasztia örökösödésében.140 Apjához hasonlóan Kázmér sem
kínálta feltétel nélkül királyságát. Számított a magyarok segítségére a Német Lovagrend ellen,
továbbá megállapodtak az Anjouk esetleges lengyelországi uralmának alapjaiban. Károly
biztosította a lengyeleket, hogy ő és utódai királyként nem vetnek ki új adókat, tiszteletben
tartják a kiváltságokat, nem emelnek hatalomba idegeneket és törekednek az elvesztett területek
visszaszerzésére.141 Károly közben trónra lépő fia, Nagy Lajos az 1350-es években lett a lengyel
trón várományosa. 1351-ben betegsége miatt örökösként jelölte ki őt Kázmér, majd 1355-ben
a budai privilégiumban a magyar király már lengyelországi uralmát készítette elő.142 Az
örökösödés kérdésében végül fordulat következett be, ugyanis az 1370-ben elhunyt lengyel
uralkodó végrendeletében felosztotta királyságát rokonai és Lajos között. Az utolsó akadályt

138
Bagi 2014. 58., Bertényi 1989. 45., Horváth 1861. 67., Rácz 2009. 52.
139
Csukovits 2012. 138-139.
140
Thuróczy 1986. 165-166.
141
Bertényi – Gyapay 2001. 114., Bertényi 1997. 93., Bertényi 1989. 45., Csukovits 2012. 137., Csukovits 2009.
45., Csukovits 2009. 45., Kapronczay 2000. 20., Kovács 1973. 44., Kristó 2003. 42., Kristó 2002. 124., Kristó –
Makk 1988. 47., Perényi 1962. 45., Rácz 2009. 52., Szokolay 2006. 33., Tarján (II), Thuróczy 1986. 165-166.,
Tringli 1999. 21.
142
A Luxemburgok Kázmér utolsó éveiben már nem jelentettek versenytársat Lajos számára. A német-római
császárrá választott IV. Károly eltávolodott a cseh-magyar szövetségtől, sőt, diplomáciai csörtékre is sor került
közöttük. Kapronczay 2000. 21.

27
azonban a végrendelet semmissé nyilvánításával leküzdötte a hatalomátvétel céljából Krakkóba
érkező Lajos.143 (15. számú melléklet)144
A felsorolt események tükrében általánosan elfogadott állítás, hogy az Anjouk 1370-es
lengyelországi örökösödésének megvalósulásához hosszú út vezetett, az nem egyetlen
egyezmény miatt következhetett be. Az egyes momentumok jelentőségéről a történetírásban
viszont eltérő vélemények jelentek meg. Jan Dabrowski úgy látta, a magyar uralkodócsalád
„fedezte és vezette Lengyelországot”,145 ezért végül megillette őket az örökség. Álláspontja
szerint már 1335-ben, a visegrádi királytalálkozón megállapodtak a felek az öröklésről, amit
négy év múlva – szintén a Dunakanyarban – erősítettek meg. Mások hangsúlyosabbnak tekintik
az öröklés megvalósulásában Károly házasságát Lokietek Erzsébettel. Oswald Balzer
jogtörténész úgy véli, már 1320 óta biztosítva volt az Anjou-dinasztia számára Lengyelország.
Véleményét egy olyan helyi szokásra alapozza, mely szerint férfi utód hiányában a legközelebbi
női leszármazott, ténylegesen pedig annak fia örököl.146 Ezt támasztja alá V. Orbán pápa 1368-
ban keltezett levele a kérdésben érintettekhez. Az egyházfő ugyanis a politikai alkukat
figyelmen kívül hagyva elsőszámú jogutódként Erzsébet királynét jelölte meg, majd csak őt
követően fiát, Nagy Lajost.147
Véleményem szerint fontos szerepe volt a visegrádi királytalálkozónak a lengyel korona
megszerzésében. Bár 1335-ben Kázmér még fiatal volt és házasságban élt Anna-Aldonával, ez
nem zárhatta ki, hogy a lengyel uralkodó politikai alkuk tárgyává tegye örökségét. Ezzel
egyrészt felkészülhetett arra, hogy továbbra is törvényes utód nélkül marad, másrészt
személyesen úgy is vélekedhetett, hogy később esetleg nem kell betartania az Anjoukkal kötött
egyezséget. Utóbbit alátámasztja, hogy végrendeletében országa egységének rovására
rokonaira, legfőképpen Stettini Kázmér fiára hagyott jelentős területeket.148 A magyar
királynak Visegrádon lehetősége adódott arra, hogy egyértelművé tegye szándékát a lengyel
korona ügyében mindkét király irányába. Úgy gondolom, Károly ezt a helyzetet ki is használta,
tekintve, hogy befolyásán keresztül érdekei szerint zajlottak le a cseh-lengyel és a lovagrendi-
lengyel tárgyalások. Attól függetlenül tehát, hogy konkrétan született-e megegyezés Kázmér és
Károly között, a magyar uralkodó 1335 őszén nagy lépést tett célja megvalósításáért 1335

143
Bagi 2014. 57-61., Bertényi 1989. 101., Kovács 1973. 49., Perényi 1962. 54., Sutarski 2018. 27.
144
Saját készítésű ábra a Nagy Lajos lengyelországi trónra lépéséhez vezető útról.
145
„Andegawenowie zasłaniają i prowadzą Polskę, oni też ręczą za nią. Nagrodą za to miało być dla nich
dziedzictwo po Kazimierzu Wielkim” (Szczur 2009. 64.), magyarul „Az Anjouk fedezik és vezetik Lengyelországot,
de kezeskednek is érte. A jutalom pedig az, hogy lesz Nagy Kázmérnak örököse” (saját fordítás).
146
Bagi 2014. 54., Szczur 2009. 64.
147
Bagi 2014. 59.
148
Bagi 2014. 60.

28
őszén, ezt pedig vélhetőleg pontosan tudta a tapasztalt cseh király, János és a kisebb
mozgástérrel rendelkező Kázmér is.

IV. 2. A kongresszus hatása a kereskedelemre

Milyen mértékben befolyásolta a régiós kereskedelmet az 1335-ös visegrádi

királytalálkozón megszülető gazdasági együttműködés? Vajon tartós eredménynek tekinthető
az újonnan kijelölt kereskedelmi útvonal, vagy Bécs az évek során visszaszerezte a térségben
betöltött gazdasági pozícióját? A kérdéskör megválaszolására a következőkben megvizsgálom,
hogyan változtak a kereskedelmi viszonyok 1335 őszét követően.
Az 1336-os oklevél következtében a Nagyszombaton át Prágába tartó mellett más utak
is fellendültek, mint a Kassán és a Szepességen keresztül Krakkóba vezető, illetve a Zsolnát és
Brünnt összekötő út. Emiatt sok szállal tudott bekapcsolódni a Magyar Királyság és a régió az
európai vérkeringésbe. Később kiállított iratok bizonyítják, hogy valóban volt igény az új
kereskedelmi útvonalakra. 1344-ben például a kölniek kaptak mentességet, így már nem kellett
magasabb vámot fizetniük cseh és morva társaiknál.149 Rajtuk kívül – többek között – Aachen,
Nürnberg és Regensburg is igyekezett kiváltságokat szerezni kereskedőinek. A változások
kedvezően hatottak Magyarországra: Buda szerepe felértékelődött, a gazdaság függetlenebbé
vált Bécs városától, amely addig tranzitkereskedelmével éket vert az ország és a nyugat közé.
Régiós szinten az új útvonal fellendülése nyomán az árak mérséklődéséről beszélhetünk, mivel
a bécsieket immár korlátozta, hogy esetleg anyagilag kedvezőbbé válik a városukat elkerülő út
használata a kereskedők számára.150
A kerülőút prosperálása nem jelentette azt, hogy az osztrák város kereskedelemben
betöltött szerepe megszűnt volna. Bécs továbbra is meghatározó maradt, sőt: hamarosan
visszaállt elsőbbsége a Nagyszombatot és Brünnt keresztező útvonallal szemben. A legfőbb oka
ennek a szállítási költség volt: a cseh hegyeken át drágának és kényelmetlennek bizonyult az
utazás, míg a Dunán hajózva ez gazdaságosabb volt. A kereskedők tehát nem vesztettek sokat
azzal, ha az új útvonal helyett a kiterjedt lerakati joggal rendelkező151 osztrák város felé vették
az irányt, mely földrajzi elhelyezkedéséből fakadóan megkerülhetetlen volt.152 A csehországi

149
Engel 2005. 62., Nagy 2006. 187.
150
Pickl 1988. 57., Hóman 1936. 98., Hóman 1928. 99-100.
151
A korszakban egyes városok, mint Velence mellett Bécs árumegállító joga volt a leginkább kiterjedt. Más
helyeken ugyanis elég volt árusítani a portékát, utána tovább lehetett haladni. Ezzel szemben az osztrák városban
adott esetben – büntetésnek nevezve – fizetni kellett az áthaladásért is. Hóman 1936. 97.
152
Bertényi 2000. 120., Pickl 1988. 57.

29
kerülőútvonal a 15. század első feléig, a huszita háborúkig tudta megőrizni élénk forgalmát,
amely végül egyre kevésbé bírta a versenyt Béccsel, és a vallási konfliktus áldozatává vált. A
Magyar Királyság a 15. században újból fellépett a bécsi lerakati joggal szemben: Hunyadi
Mátyás (1458-1490) saját kereskedőinek érdekeit szem előtt tartva felfüggesztette az 1485-ben
elfoglalt Habsburg főváros privilégiumát.153
Mint láthattuk, az 1335-ös visegrádi királytalálkozón a királyok közösen reagáltak a
kereskedőiket hátráltató Bécs okozta problémára, a gazdasági intézkedés pedig eredménnyel
kecsegtetett. Az osztrák város ideiglenesen visszafogni kényszerült árait, hiszen könnyen
elveszthette az arra utazó kereskedőket az északon fellendülő kerülőútvonallal szemben. Bécs
évek múlva mégis visszanyerte korábbi pozícióit, melynek legfőbb okai földrajzi
elhelyezkedésében és a kedvezőbb anyagi feltételeiben keresendőek. Véleményem szerint
természetesnek tekinthető, hogy a kereskedelmet befolyásoló gazdasági körülményeket
politikai szereplők által hozott döntések nehezen írják felül. Habár az új kereskedelmi út csak
időlegesen tudta háttérbe szorítani a Bécsen áthaladó vonalat, a város számára jelzéssel
bírhatott, hogy keleti partnerei képesek fellépni túlzott hatalmával szemben.

V. Lezáró összegzés

V. 1. Konklúzió

Dolgozatomban sorra vettem az 1335-ös visegrádi királytalálkozó történéseit, illetve

előzményeik és hatásuk bemutatásával rávilágítottam a döntéseket meghatározó
körülményekre. Bemutattam, hogy egyes korszakokban miképpen látták a magyar
diplomáciatörténet kiemelkedő eseményét, és állást foglaltam a találkozót övező vitás
kérdésekben. A következőkben összefoglalom pályamunkám tartalmát, valamint ismertetem a
pályamunka konklúzióját.
A 14. század elején Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban egyaránt új
dinasztiák emelkedtek fel, akiket külpolitikai érdekeik hamarosan szövetségbe kovácsoltak. Ezt
azonban megelőzte, hogy a lengyel részfejedelemségeket Ulászló, a magyar tartományurak
területeit pedig Károly egyesítette. Az 1330-as években Lengyelország helyzete már inkább
Csehországhoz volt tekinthető hasonlónak, hiszen mindkét államot jelentős külső fenyegetés
érte. A magyar uralkodó, Károly a térség legnagyobb befolyású urává vált, pozícióját pedig arra

153
Draskóczi 1998. 50-51.

30
használta fel, hogy újabb országokat biztosítson dinasztiája számára. Erre tökéletes alkalmat
nyújtott a visegrádi királytalálkozó. 1335 őszén a régió legfontosabb politikai szereplői
nagyszámú kísérettel érkeztek a Dunakanyarba, ami rávilágít az esemény történelmi
jelentőségére. A történetírás korábbi időszakaiban, hasonlóan a középkori beszámolókhoz, az
egyes szerzők a kongresszus más és más oldalait tartották említésre méltónak. Vizsgálatom
során arra jutottam, hogy 20. században egyre inkább letisztulttá vált az eseményről alkotott
kép.
Bemutattam a találkozóhoz köthető államközi megállapodásokat. Elsőként
Lengyelország és Csehország egyezményét, ami mindkét oldalról bizonyos jogok
megerősítését jelentette. A két ország egyaránt szorult külpolitikai helyzetbe került a visegrádi
kongresszust megelőzően, így a kiegyezés megszületése fontos volt a királyok számára. Úgy
vélem, hogy a kompromisszum János cseh király számára kedvezőbbnek bizonyult, mivel ebből
adódó vesztesége mindössze egy bizonytalan királyi jogcím lett, miközben értékes területek
fölött szilárdíthatta meg uralmát. János eredményes diplomáciai manővereit bizonyítja, hogy
az 1335 augusztusában zajló trencséni tárgyalások idején még rosszabb alkupozícióban volt,
amit – többek között a Károllyal kötött szövetsége miatt – a visegrádi királytalálkozóig
megváltoztatott, így Kázmérnak például alkudoznia kellett a koronáért fizetett összegről. A
cseh-lengyel tárgyalások alakulásában továbbá nagy szerepe volt a házigazdának, Károlynak
is. Az Anjou-házi uralkodó egyszerre lépett fel Kázmér tapasztalt segítőjeként és az
eseményeket érdekei szerint alakító politikusként. A lengyeleket érintő másik ügyben sem volt
kisebb szerepe Károlynak. A cseh királlyal közösen döntőbírákként határoztak a lengyel-
lovagrendi konfliktus során gazdát cserélt területek sorsáról, ahol ugyancsak
kompromisszumkötés volt a cél. Az arbiteri eljárás eredménye azonban fájóbb lehetett
Kázmérnak, lévén a tengeri összeköttetést biztosító Pomerániát nem ítélték oda országának.
Bár a lengyelek gondolhatták, hogy a magyar király az ügyben pártjukat fogja, feltételezésem
szerint Károly elsődleges érdeke a tartós béke megszilárdítása volt északon is, ezzel felkészülve
arra az időre, amikor ő vagy leszármazottja ülhet a lengyel trónon. Úgy gondolom, a két
békekötési folyamat Kázmér számára nehezen volt irányítható, a nála sokkal tapasztaltabb
királytársai és az egyéni érdekek mentén dolgozó saját diplomatái miatt. Az említett két
történéstől bizonyos mértékben elválasztható a Habsburg hercegekkel szemben felsorakozó
négyes koalíció, amiben helyet kapott Alsó-Bajorország is. Megállapításom szerint János
számára volt legfontosabb a következő évben támadást indító katonai együttműködés
kibontakozása, ugyanis elérte, hogy a találkozó nem csupán javított külpolitikai helyzetén,
hanem egyenesen nyerő pozícióba segítette őt a császárral és az osztrák hercegekkel szemben.

31
 A visegrádi kongresszus gazdasági vonatkozására szintén kitértem munkám során. A
Bécs városát elkerülő kereskedelmi útvonal kijelölése azt jelentette, hogy az uralkodók képesek
voltak összefogni kormányzati feladatuk egy másik területén is, megvédve országaik
külkereskedelmi érdekeit. Az intézkedés azonban nem tudta felülírni a természeti és gazdasági
viszonyokat, így a Duna által keresztezett osztrák város hamar visszaszerezte dominanciáját. A
lépés mégis üzenetértékű volt a bécsiek számára: keleti partnereik képesek fellépni ellenük, ha
visszaélnek a tranzitkereskedelemmel.
Végül egy olyan kérdéskört tárgyaltam, amelynek egyes részletei kapcsán máig
különböző álláspontok léteznek a történettudományban. Úgy gondolom, a lengyel trónöröklés
kérdése áthatja az egész találkozót, amely kedvező alkalomnak bizonyult Károly számára, hogy
lépéseket tegyen a lengyel korona megszerzése felé. Véleményem szerint a magyar király úgy
látta, az 1335-ös visegrádi királytalálkozón az a feladata, hogy Lengyelország külpolitikai
helyzetét stabilizálja, János királyt pedig minél távolabb tartsa a koronától. A kihívás nem
szorítkozott pusztán a kongresszus idejére: az Anjouk 1370-ig küzdöttek a hatalomra kerülésért.
Károly tudatos politikáját bizonyítja, hogy több oldalról biztosította dinasztiája számára a trónt.
A több ízben létrejött örökösödési egyezményeken túl ugyanis a lengyel szokásjog szerint is
fiát, Lajost illette a királyi cím, aki Lokietek Erzsébet gyermeke volt. A fél évszázados
örökösödési tervet pedig már nem hiúsíthatta meg, hogy Kázmér a megegyezéseket felrúgva
végrendeletében felosztotta országát.
Az érdekkörök feltérképezése és a politikai körülmények vizsgálata után arra a
következtetésre jutottam, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozó tekinthető önálló politikai
egyezménynek János és Károly király között. Az alku magába foglalt minden szerződést, ami
a Dunakanyarban született 1335 őszén, tárgya pedig Lengyelország sorsa volt. A két tapasztalt
király mindezt úgy vitte véghez, hogy a fiatal Piast uralkodó, Kázmér szinte csak szimbolikusan
vett részt a tárgyalásokon, mozgástere rendkívül csekély volt, tekintve például a Károly
befolyása alatt álló lengyel diplomata gárdát. Károly a kongresszuson közelebb kívánt kerülni
a lengyel korona megszerzéséhez. Két célja lehetett: az esetleges Luxemburg konkurenciától
megszabadulni, és előkészíteni az Anjouk lengyelországi uralmát. Utóbbi magyarázattal szolgál
arra, hogy közvetítőként és döntőbíróként egyaránt arra törekedett, hogy Lengyelország minél
tartósabb békét kössön keleti, illetve északi szomszédjával, ezáltal ő vagy utóda majdan egy
stabil helyzetben lévő állam trónját foglalhassák el. Károly tökéletesen ismerte fel, hogy mit
kell kínálnia János számára ahhoz, hogy szabadabbá váljon az út Lengyelország megszerzéséig.
A cseh király nehéz helyzetben volt, pontosan ezért volt hajlandó békülő hangnemet megütni a
lengyelekkel. Egyrészt pénzügyi gondokkal küzdött, másrészt országa a császárral szövetkező

32
Habsburgok által is fenyegetve volt. Károly az események alakításában vállalt komoly
szerepével minden problémára megoldást tudott kínálni, ezzel elérve, hogy János nem zavarta
őt a lengyel korona megszerzésében. A cseh király pénzügyi helyzetén a húszezer ezüst márka
segített, a külpolitikai fenyegetést pedig a Habsburg-ellenes koalíció felállítása szüntette meg.
Ezenkívül érdemes megemlíteni János Szilézia feletti uralmának megszilárdítását is, ami – a
lengyel koronáról való lemondással együtt – hozzájárult a keleti határokon időnként fellángoló
konfliktusok rendezéséhez. Feltételezem, hogy mindezért cserébe János biztosította a magyar
királyt arról, hogy eláll a lengyel királyi cím megszerzéséhez fűződő terveitől. Véleményem
szerint az 1335-ös visegrádi királytalálkozó erről a megállapodásról szólt valójában, amely egy
nagyszabású politikai alkunak tekinthető. Kitekintve a kongresszust követő évtizedekre, azt
láthatjuk, hogy a Luxemburgok dinasztikus úton mégis megpróbálták biztosítani a lengyel trónt,
ahogy Kázmér is megszegte végül királyi címének sorsáról Károlynak tett ígéretét. Úgy vélem
azonban, hogy ennek ellenére nem kisebb a visegrádi kongresszus jelentősége. Az esemény
megalapozta Nagy Lajos 1370-ben történő krakkói megkoronázását, amivel az Anjou-dinasztia
európai befolyása tovább növekedett. Ami viszont számunkra fontosabb: Károly és fia nem
hagyták elveszni Magyarországot az államalapító dinasztia kihalása után, éppen ellenkezőleg,
újra elhozták a virágzás korát a Kárpát-medencébe.

V. 2. Zárszó

Örömömre szolgált, hogy bemutathattam és értelmezhettem az 1335-ös visegrádi

királytalálkozót, valamint az eseményt meghatározó körülményeket. Munkám során számos új
ismerettel gazdagodtam. A korabeli források vizsgálata rendkívüli izgalommal töltött el, hiszen
közvetlenül értesülhettem a történésekről a visegrádi okleveleknek köszönhetően, valamint
olyan művek segítségével gyarapíthattam tudásom, melyek napjainkig a történettudomány
alapjául szolgálnak. Hálás vagyok azért a szemléleti fejlődésért is, amin a politikai
összefüggések elemzése közben mentem át. Fontosnak tartottam, hogy az eseményt komplex
módon elemezzem, feltérképezve a különböző érdekköröket és megvizsgálva a körülményeket.
Úgy vélem, ezek mind párhuzamban állnak a pályamunka elején megfogalmazott
gondolatommal, miszerint a jelen megértését a múlt minél mélyebbi ismeretével érhetjük el.
Célként tűztem ki, hogy szemléltessem, milyen meghatározó volt a kongresszus a régió
jövője szempontjából, rámutatva arra a grandiózus politikai egyezségre, amely Károly magyar
és János cseh király között született. Ismertetett álláspontom szerint az egyes megállapodások
mind egy-egy alkotóelemeit jelentették az említett alkunak, mellyel a magyar uralkodó

33
közelebb vitte családját a lengyelországi uralom megvalósításához. Számomra a Károly által
felépített kártyavár lapjait az egyes érdekek jelentik, csúcsát pedig a lengyel korona. Az
építmény végül állva maradt, a Dalmáciában 1300-ban partra lépő154 Károly pedig az ország
egyesítése után újfent bizonyította, hogy a magyar történelem legkiemelkedőbb személyiségei
közé tartozik. Zárásként Quintus Curtius Rufus ókori történetírót idézném, akinek a szavai a
visegrádi királytalálkozóra is igazak, ahol az öröklés ügye mindent behálózott, titkon az összes
tárgyalás vezérelve volt:
„Altissima quaeque flumina minimo sono labuntur.”
/„A legmélyebb folyó hömpölyög a legkisebb zajjal.”/155

154
Bertényi 1997. 183.
155
Curtius Rufus: Historiae Alexandri Magni Macedonis. VII. IV. 3. Ford.: Kárpáthy Csilla

34
 Bibliográfia

Források

Nagy 2010 IV. Károly önéletrajza. Karoli IV Imperatoris romanorum Vita

ab eo ipso conscripta. Ford.: Nagy Balázs ELTE Eötvös Kiadó.
Budapest, 2010. 105-112. p.

Rácz 2009 Rácz György (Szerk.): Visegrád 1335. International Visegrad

Fund. Pozsony, 2009. 92-173. p.

Thuróczy 1986 Thuróczy János: A magyarok krónikája. Ford.: Horváth János.

Helikon Kiadó. Budapest, 1986. 158.; 165-166. p.

Tomaschek 1877 Johann Adolf Tomaschek: Die Rechte und Freiheiten der Stadt
Wien. I. kötet. Bécs, 1877. 13. p.

Felhasznált irodalom

Almási – Kőfalvi 1994 Almási Tibor - Kőfalvi Tamás: Az 1327. évi nagyszombati
királytalálkozó szerződésbevétele. In: Aetas, 9. (1994) 1. 151-
157. p.

Bagi 2019 Bagi Dániel: Bemerkungen zum Grazer

Handschriftenfragment der Ungarnchronik Heinrichs von
Mügeln. In: Bagi Dániel - Barabás Gábor - Font Márta -
Sashalma Endre (Szerk.): Hungary and Hungarians in Central
and East European Narrative Sources. Pécsi
Tudományegyetem. Pécs, 2019. 159-172. p.

Bagi 2018 Bagi Dániel: Az oroszlán, a sas, a szamár és az Igaz Mester.

Mügelni Henrik két magyar krónikájának keletkezési
körülményei. In: Századok. 152. évfolyam (2018) 3. szám.

Bagi 2014 Bagi Dániel: Az Anjouk Krakkóban. Kronosz Kiadó. Pécs,

2014.

Barta 2002 Barta János – Kristó Gyula – Gergely Jenő: Magyarország

története előidőktől 2000-ig. Pannonica Kiadó. Budapest,
2002.

35
Bertényi 2004 Bertényi Iván: Az 1335-ös visegrádi találkozó In: Illés Pál
Attila – Halász Iván (Szerk.): Egyház és társadalom a
visegrádi országokban a rendszerváltozás után. Pázmány
Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar. Budapest,
2004. 9-16. p.

Bertényi – Gyapay 2001 Bertényi Iván – Gyapay Gábor: Magyarország rövid története.
6. kiadás. Maecenas Könyvkiadó. Budapest, 2001.

Bertényi 2000 Bertényi Iván: A tizennegyedik század története. Pannonica

Kiadó. Budapest, 2000.

Bertényi 1997 Bertényi Iván: Szent István és öröksége. Magyarország

története az államalapítástól a rendiség kialakulásáig (1000-
1440). Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997.

Bertényi 1989 Bertényi Iván: Nagy Lajos király. Kossuth Könyvkiadó.

Budapest, 1989.

Bertényi 1987 Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. Gondolat

Kiadó. Budapest, 1987.

Csukovits 2015 Csukovits Enikő: Magyarországról és a magyarokról. Nyugat-

Európa magyar-képe a középkorban. MTA
Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi
Intézet. Budapest, 2015.

Csukovits 2012 Csukovits Enikő: Az Anjouk Magyarországon I. rész. I.

Károly és uralkodása (1301-1342). MTA
Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi
Intézet. Budapest, 2012.

Csukovits 2009 Csukovits Enikő: Magyarország története. Az Anjouk

birodalma 1301-1387. Kossuth Kiadó. Budapest, 2009.

Divéky 1937 Divéky Andorján: A magyar-lengyel érintkezések történelmi

tanulságai. Magyar Nemzeti Szövetség. Budapest, 1937.

Draskóczi 1998 Draskóczi István: A honfoglalástól a 16. századig In: Honvári

János (Szerk.): Magyarország gazdaságtörténete a
honfoglalástól a 20. század közepéig. Aula Kiadó. Budapest,
1998. 9-69. p.

36
Dümmerth 2003 Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában. Corvina Kiadó.
Budapest, 2003.

Elekes 1961 Elekes Lajos – Lederer Emma – Székely György:

Magyarország története. I. kötet. Tankönyvkiadó. Budapest,
1961.

Engel 2019 Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország

története 1301-1526. Osiris Kiadó. Budapest, 2019.

Engel 2003 Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig.

Holnap Kiadó. Budapest, 2003.

Engel 2001 Engel Pál: Szent István birodalma. MTA Történettudományi

Intézete, Budapest, 2001.

Engel 1994 Engel Pál: Visegrádi kongresszus (9-14. század) In: Kristó
Gyula (Főszerk.): Korai magyar történeti lexikon. Akadémiai
Kiadó. Budapest, 1994. 732. p.

Grodecki 1995 Roman Grodecki - Stanisław Zachorowski - Jan Dąbrowski:

Dzieje Polski średniowiecznej. II. kötet. Universitas Platan.
Krakkó, 1995.

Gyurgyák 2019. Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Szerk.:

Gyurgyák János. Osiris Kiadó. Budapest, 2019.

Hóman 2003 Hóman Bálint: A lengyel-magyar barátság történeti alapjai. In:

Bárány Attila (Szerk.): Magyar középkor. Hóman Bálint
munkái. II. kötet. Attraktor. Gödöllő, 2003.

Hóman – Szekfű 1936 Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar Történet. II. kötet.
Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest, 1936.

Hóman 1921 Hóman Bálint: A Magyar Királyság pénzügyei és

gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budavári
Tudományos Társaság. Budapest, 1921.
http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0005/index.html
Letöltve: 2020. 01. 12.

Hóman 1916 Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325. Magyar

Tudományos Akadémia. Budapest, 1916.
http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0005/index.html
Letöltve: 2020. 01. 05.

37
Horváth 1861 Horváth Mihály: Magyarország történelme. III. kötet.
Heckenast Gusztáv. Pest, 1861.

Kapronczay 2000 Kapronczay Károly: A magyar-lengyel történelmi kapcsolatok

évszázadai. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó. Budapest,
2000.

Karcsú 1867 Karcsú Antal Arzén: A szerzetes rendek egyetemes története.

V. kötet. Pest, 1867.

Kovács 1973 Kovács Endre: Magyarok és lengyelek a történelem sodrában.

Gondolat Kiadó. Budapest, 1973.

Kristó 2003 Kristó Gyula: I. Károly (Károly Róbert) In: Kristó Gyula
(Szerk.): Magyarország vegyesházi királyai. Szukits
Könyvkiadó. Szeged, 2003.

Kristó 1988 Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Zrínyi Katonai Kiadó.

Budapest, 1988.

Kristó – Makk 1988 Kristó Gyula – Makk Ferenc: Károly Róbert emlékezete.
Európa Könyvkiadó. Budapest, 1988.

Leyser 1994. Karl Leyser: Communications and Power in Medieval Europe.

The Carolingian and Ottonian Centuries. Hambledon
Continuum. New York, 1994.

Magyar 2000 Magyar Eszter: Visegrád. Ahol az ország sorsa formálódik.

Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht. Budapest, 2000.
https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/100_fal
u/Visegrad/index.htm
Letöltve: 2020. 01. 21.

Miskolczy 1923 Miskolczy István: Magyarország az Anjouk korában. Szent

István-Társulat. Budapest, 1923.

Mogyorósi 2017 Mogyorósi Renátó: Kelet-Közép-Európa útja a visegrádi

királytalálkozóig In: Móra Akadémia Tanulmánykötet, 8.
kötet. (2017) 175-186. p.

Nagy 2016 Balázs Nagy: Royal Summits in and around Medieval Buda.
In: Balázs Nagy – Martyn Rady – Katalin Szende – András
Vadas: Medieval Buda in context. Brill Academic Pub. Leiden,
2016.

38
Nagy 2006 Nagy Balázs: Magyarország külkereskedelme a középkorban.
In: Gyöngyössy Márton (Szerk): Magyar középkori gazdaság-
és pénztörténet. Bölcsész Konzorcium. Budapest, 2006.

Norman 2006 Norman Davies: Lengyelország története. Osiris Kiadó.

Budapest, 2006.

Perényi 1962 Perényi József: Lengyelország története. Gondolat Kiadó.

Budapest, 1962.

Pickl 1988 Othmar Pickl: A korai Habsburgok Magyarország felé

folytatott gazdaságpolitikája. In: Hidvégi Ottó - Köblös József
(Szerk.): Visegrád 1335. Tudományos tanácskozás a visegrádi
királytalálkozó 650. évfordulóján. Visegrád 1985. szeptember
30 - október 1. Pest Megyei Levéltár. Budapest, 1988. 50-57.
p.

Pohl – Vocelka 1995 Walter Pohl – Karl Vocelka: A Habsburgok. Egy európai
dinasztika története. Gulliver Kiadó. Budapest, 1995.

Pór – Schönherr 1895 Pór Antal – Schönherr Gyula: Az Anjou-ház és örökösei In:
Szilágyi Sándor (Szerk.): A magyar nemzet története. III. kötet.
Athenaeum Kiadó. Budapest, 1895.

Rácz 2013 Rácz György: The Congress of Visegrád in 1335: Diplomacy

and Representation In: Hungarian Historical Review, (2013)
2. sz. 261–287. p.

Rácz 2009 Rácz György (Szerk.): Visegrád 1335. International Visegrad

Fund. Pozsony, 2009.

Skorka 2012 Skorka Renáta: A bécsi lerakat Magyarországra vezető

kiskapui In: Történelmi Szemle, (2012) 1. sz. 1-16. p.

Sutarski 2018 Konrad Sutarski: Lengyelország történelme magyar

vonatkozásokkal. Méry Ratio Kiadó. Somorja, 2018.

Szczur 2009 Stanislaw Szczur: W sprawie sukcesji andegaweńskiej w

Polsce. In: Roczniki Historyczne, 75. (2009) 61-104. p.

Szczur 1993 Stanislaw Szczur: Az 1335. évi visegrádi királyi találkozó. In:
Aetas, 8. kötet. (1993) 1 sz. 28-42. p.

39
Szczur 1988 Stanislaw Szczur: A lengyel diplomáciai testület a visegrádi
konferencia időszakában. In: Hidvégi Ottó - Köblös József
(Szerk.): Visegrád 1335. tudományos tanácskozás a visegrádi
királytalálkozó 650. évfordulóján. Visegrád 1985 szeptember
30 - október 1. Pest Megyei Levéltár. Budapest, 1988. 97-101.
p.

Szende 2019 Szende László: A késő középkori nagyhatalom 1301-1526. A

vegyesházi királyok Magyarországa. Kossuth Kiadó.
Budapest, 2019.

Szende 2017 Szende Katalin: Nundinae seu forum annuale.

Sokadalomtartási engedélyek Nagy Lajos várospolitikájában.
In: Kádas István – Weisz Boglárka (Szerk.): Hatalom, adó,
jog. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról.
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont,
Történettudományi Intézet. Budapest, 2017. 231-261. p.

Szilágyi 2017 Szilágyi Magdolna: Utakról és utazókról. Középkori magyar

királyok intézkedései az utakról és az utazókról a 11-14.
században. In: Kádas István – Weisz Boglárka (Szerk.):
Hatalom, adó, jog. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar
középkorról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont,
Történettudományi Intézet. Budapest, 2017. 283-299. p.

Szokolay 2006 Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi Kiadó.

Budapest, 2006.

Tarján (I) Tarján M. Tamás: 1342. július 16. | Károly Róbert halála.
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1342_julius_16_kark
ar_robero_halala/
Letöltve: 2020. 01. 13.

Tarján (II) Tarján M. Tamás: 1370. november 5. | Nagy Lajos király

megörökli a lengyel koronát.
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1370_november_5_n
agy_lajla_kiraly_megorokli_a_lengyel_koronat/
Letöltve: 2020. 01. 13
Tringli 1999 Tringli István: Politikatörténet. In: Szentpéteri József: Magyar
kódex. II. kötet. Kossuth Kiadó. Budapest, 1999. 7-100. p.

Vértesy 2019 Vértesy László: A külgazdaság kialakulása - a világgazdaság

rövid története. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi
Egyetem. Budapest, 2019.

40
Weiszhár – Weiszhár 1998. Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római
császárok. Maecenas Kiadó. Budapest, 1998. 35. p.

White 1978 Stephen D. White: "Pactum ... Legem Vincit et Amor

Judicium" The Settlement of Disputes by Compromise in
Eleventh-Century Western France. In: The American Journal
of Legal History, (1978) 4. sz. 281-308. p.

41
Mellékletek

42
 1. számú melléklet

Az Anjou-dinasztia
Forrás:
Kristó Gyula (Szerk.): Magyarország vegyesházi királyai. 2003. 204-205.
 2. számú melléklet

a) I. Károly magyar királyt ábrázoló

miniatúra a 14. század második feléből

b) I. Károly szobra a Hősök terén

Forrás:
a) Csukovits Enikő: Magyarország története. Az Anjouk birodalma 1301-1387. 2009. 31.
b) Fotó: Neszták Béla https://www.kozterkep.hu/3878/karoly-robert-szobor#vetito=14547
 3. számú melléklet

A részfejedelemségek időszaka, Lengyelország a 12. században

Forrás:
Konrad Sutarski: Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal. 2018. 22.
 4. számú melléklet

Panoptikum a három király lakomájáról a visegrádi várban

Forrás:
https://www.visegrad.hu/content/visegrad//141/muemlekek-kepek-4-.jpg
 5. számú melléklet

a) A visegrádi fellegvár 14. századi képe

b) Az erődítmény mai állapotában

Forrás:
a) https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/SzazMagyarFalu-szaz-magyar-falu-
1/visegrad-1250D/ahol-az-orszag-sorsa-formalodik-12565/
b) Tringli István: Politikatörténet. In: Szentpéteri József: Magyar kódex. II. kötet. 1999. 15.
 6. számú melléklet

a) I. János cseh király 1335. december 3-án írt levele a Német Lovagrend
nagymesteréhez, melyben tájékoztatja őt döntőbírói ítéletről

Ú
 „Lengyelország királyura köteles és tartozik nektek a saját és örökösei nevében a kulmi és
pomerániai földekről való lemondást és a veletek a jövőben az őszinte barátság megtartását
magában foglaló oklevelet adni.”

b) A levél teljes latin szövege és kiemelt részletének magyar fordítása

Forrás:
a) Rácz György (Szerk.): Visegrád 1335. 2009. 154.
b) Rácz György (Szerk.): Visegrád 1335. 2009. 155.; 158.
 7. számú melléklet

a) Az 1488-ban megjelent Johannes Thuróczy: Chronica

Hungarorum első lapjai

b) A mű szövegrészlete a visegrádi királytalálkozóról

Forrás:
a) https://corvina.hu/kepnezegeto/index.php?corvina=inc1143&lang=hu
b) Rácz György: The Congress of Visegrád in 1335: Diplomacy and Representation In:
Hungarian Historical Review, (2013) 2. sz. 277.
 8. számú melléklet

Lengyelország Nagy Kázmér királysága idején

Forrás:
Konrad Sutarski: Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal. 2018. 26.
 9. számú melléklet

A trencséni vár látképe a Vág folyó oldaláról

Forrás:
Tringli István: Politikatörténet. In: Szentpéteri József: Magyar kódex. II. kötet. 1999. 13.
 10. számú melléklet

a) 1335. november 19-ei oklevél a Lengyelország és Csehország közötti béke

stabilizálásáról, valamint Nagy Kázmér függőpecsétje

Ú
„Nos, Kazimirus, Dei gracia rex Polonie universorum noticie defferimus per presentes, quod terrarum
pacem et tranquilitatem pro viribus nutrire cupientes ordinamus et indissolubiliter observari debere
volumus et promittimus, quod si aliquam discordie materiam insurgere conti[n]geret inter principes
nobis subiectos vel capitaneos nostros ex una parte, necnon principes feudales et subiectos
excellentissimi domini Iohannis, regis Bohemie limites nostri regni attingentes vel alios subiectos
ipsius eosdem limites contingentes parte ex altera et ob hoc hinc inde dampna aliqua perpetrari,
propter hoc pacis unió inter nos et ipsum regem Bohemie ordinata non debet aliqualiter violari, séd in
suo robore firmiter perdurare.”

„Mi, Kázmér, Isten kegyelméből Lengyelország királya jelen oklevelünkkel hozzuk tudomására
mindenkinek, hogy a földek békéjét és nyugalmát kívánván táplálni, elrendeljük és végérvényesen
kötelező jelleggel megtartatni akarjuk és ígérjük, hogy ha valamiféle viszálykodási ok kerekedne
egyik részről fejedelem alattvalóink és kapitányaink, valamint másik részről a felséges János úrnak,
Csehország királyának az országunk határaihoz közeli hűbéres alattvaló fejedelmei vagy
ugyanannak más, ugyanazon határok közelében élő alattvalói között, és emiatt mindkét részről
kártételek történnének, emiatt a köztünk és Csehország királya között létrejött békeegyezség
semmiképpen nem sérülhet, hanem szilárdan érvényben kell maradjon.”

b) Részlet az 1335. november 19-ei oklevélből eredeti formában és magyar

fordításban

Forrás:
a) Rácz György (Szerk.): Visegrád 1335. 2009. 104.
b) Rácz György (Szerk.): Visegrád 1335. 2009. 105.; 111.

1
 11. számú melléklet

a) A cseh-lengyel kiegyezésről szóló 1335. november 22-ei oklevél

Ú
 „Kazymirus, Dei gracia Polonie rex, principalis debitor, Sbitko Cracoviensis, Petrus Sandomeriensis
castellani, Nicolaus de Bogrey woiwodfa] de Cracovia, Mystuayliss Sandomeriensis woiwoda, Jessko
Mandrostka iudex curie Cracoviensis, Passek de Bogrey Sandomeriensis iudex provincialis, Czeley in
Radomiss dominus, Krziuyzant subcamerarius, Henricus subcamerarius Sandomeriensis, Wrass
castellanus de Woynitzie, Anfdorsmonossi filius lowczy et Pacojslaus skrbnyk, fideiussores ipsius regis
domini nostri ab ipso constituti ad infrascripta atque dati, tenore presencium recognoscimus, dicimus
et publice confitemur nos teneri et remanere obligatos magnifico principi, domino Iohanni, regi
Boemie et suis heredibus de summa et quantitate viginti milium sexagenarum grossorum denariorum
Pragensium, in qua dicto domino regi Boemie decem milia sexagenas dictorum denariorum iam
solvimus in una parte, in alia vero parte nobili viro, domino Henrico de Lypa de quattuor milibus
sexagenis dictorum grossorum satis dedimus, ac securitatem fecimus sufficientem in sex milibus
sexagenis grossorum Pragensium predictorum, occasione et ex causa renunciacionis facte nobis, regi
Polonie per ipsum dominum regem Boemie de ipso regno et tytulo Polonie”

„Kázmér, Isten kegyelméből Lengyelország királya mint tő adós, vele együtt mi, Sbitko krakkói és Péter
sandomiri várnagyok, Bogrey Miklós krakkói vajda, Mystirayliss sandomiri vajda, Jessko Mandrostka
krakkói udvarbíró, Bogrey Passek, sandomiri tartományi bíró, Czeley, Radom ura, Krziuyzant alkamarás,
Henrik sandomiri alkamarás, Wrass wojniczi várnagy, a vadászmester fia Andorsmonossi valamint
Pacoslaus kincstartó, a mi királyunk által az alábbiakra állított és adott kezesek, a jelen levél által
elismerjük, kimondjuk, és nyilvánosan valljuk, hogy lekötelezettjei vagyunk és maradunk Jánosnak,
Csehország királyának, a nagyságos fejedelemnek húszezer prágai dénárgarasnyi összegről, amelynek
egyik felét, tízezret már kifizettünk a mondott cseh királynak; másik feléből pedig a nemes Lypai Henrik
úrnak kiegyenlítettünk négyezer prágai garast, és elégséges biztosítékot adtunk hatezer prágai garasra,
annak okáért és abból az alkalomból, hogy a cseh király Lengyelországról és annak királyi címéről a mi
javunkra lemondott.”

b) Részlet az 1335. november 22-ei oklevélből eredeti formában és magyar fordításban

Forrás:
a) Rácz György (Szerk.): Visegrád 1335. 2009. 120.
b) Rácz György (Szerk.): Visegrád 1335. 2009. 121.; 127.
 12. számú melléklet

I. János III. Kázmér

Habsburg és császári fenyegetés

Szilézia rendezetlen kérdése

Expanzív Német Lovagrend

Bizonytalan keleti helyzet

Igény a belső nyugalomra

Pénzügyi nehézségek

I. Károly
(közvetítő)

KIEGYEZÉS
• Béke fenntartása
• I. János lemond a lengyel koronáról húszezer
ezüst márkáért
• III. Kázmér lemond Sziléziáról és Mazóviáról

A cseh-lengyel megállapodás és okai

Címerek forrása:
https://magyarcimerek.hu/3319-magyarorszag
http://www.tresbohemes.com/2018/05/the-history-of-the-czech-coat-of-arms/
https://en.wikipedia.org/wiki/Piast_dynasty
 13. számú melléklet

a) II. Albert osztrák herceg, a korai

Habsburgok képviselője

b) Albert öccse, Vidám Ottó osztrák

herceg

Forrás:
a) https://familypedia.wikia.org/wiki/Albrecht_II._von_Habsburg_(1298-1358)
b) https://www.wikiwand.com/de/Otto_der_Fr%C3%B6hliche
 14. számú melléklet

Kereskedelmi útvonalak és árumegállító helyek Magyarországon az Anjou-

korszakban

Forrás:
Szende Katalin: Nundinae seu forum annuale. Sokadalomtartási engedélyek Nagy Lajos
várospolitikájában. In: Kádas István – Weisz Boglárka (Szerk.): Hatalom, adó, jog.
Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. 2017. 261.
 15. számú melléklet

1327 I. Ulászló fia betegsége miatt I. Károlyt

örökösként nevezi meg

1335 I. János lemond a lengyel királyi címről

a visegrádi királytalálkozón, I. Károly
első lépései az örökösödés biztosítása
irányában

1337 A Német Lovagrend és Lengyelország

leslaui dokumentumaiban örökösként
feltüntetik az Anjoukat

1338 Károly morva őrgróf biztosítja a

magyar királyt, hogy a Luxemburgok
elállnak a lengyel korona megszerzésétől

1339 Egyezményben jelenti ki III. Kázmér,

hogy törvényes utód hiánya esetén
Károly és leszármazottai a lengyel
királyi cím örökösei

1351 A lengyel urak felesküsznek I. Lajos

szolgálatára, miután Kázmér megsérül
egy litvánok elleni hadjárat alatt

1355 III. Kázmér és I. Lajos a budai

privilégiumok kiadásával megerősítik az
1339-es visegrádi egyezményt

1370 Meghal III. Kázmér, végrendeletét

megsemmisítve lengyel királlyá
koronázzák I. Lajost Krakkóban

Az Anjou-dinasztia útja a lengyel királyi cím megörökléséig

Térkép forrása:
Konrad Sutarski: Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal. 2018. 28.
 Borítókép

Saját szerkesztésű borítókép.

Arcképek forrása:
https://www.alamy.com/stock-photo-portrait-of-casimir-iii-the-great-king-of-poland-1310-1370-the-last-90854411.html
https://static-cdn.arcanum.hu/nfo-resources/magyarnemzettortenete_pic/magyarnemzettortenete/szb-01-043.jpg
http://home.tiscali.cz/tapta/panovnici/data/janluc.htm
Címerek forrása:
https://magyarcimerek.hu/3319-magyarorszag
https://www.tresbohemes.com/2018/05/the-history-of-the-czech-coat-of-arms/
https://en.wikipedia.org/wiki/Piast_dynasty
Rajz forrása: 1
http://www.fesztivalnaptar.hu/fellegvar-visegrad_varmuzeum/I311260/kep-1/