Hankiss Elemér

Diagnózisok

Magvető Kiadó, Budapest

Gyorsuló idő
Hankiss Elemér, 1982
 ELÖLJÁRÓBAN
(Gyengélkedhetik-e egy társadalom?)

Az itt következő tanulmányok – remélem – magukért beszélnek. Csak a

kötet címéhez kell, úgy hiszem, néhány szót fűznöm. Mert félreérthető.
Első pillantásra vagy látásra mintha azt sugallná: beteg társadalom. Pedig az
orvosi kifejezés mindössze egy olyan diszciplínára utal, amelynek az a
feladata, hogy a társadalmak lehetséges betegségeit tanulmányozza.
Rámutathat egy adott társadalom betegségtüneteire, s keresheti e
betegségek mélyebben fekvő okait anélkül, hogy a társadalmat a maga
egészében betegnek tartaná.
Az persze kérdés, hogy egyáltalában lehetnek-e „betegségei” egy
társadalomnak. Nem üres és megtévesztő analógia-é ez, amely a múlt
század második felében dívott biologizmus szellemében szoros
hasonlóságot, már-már azonosságot tételez föl az élő szervezet és a
társadalom között? Az mindenesetre tény, hogy e hasonlóság – ha
megtévesztő is – szembeszökő. Olyannyira, hogy – mint tudjuk – a
köznyelvben is tükröződik (az állam „feje”, a társadalom „tagjai”, a
gazdasági élet „vérkeringése” és így tovább). De föl-fölbukkan a kezdetek
óta a társadalomról való elvontabb gondolkodásban is. Gondoljunk csak
Menaenius Agrippa hajdani meséjére, vagy annak a gondolatnak középkori
megfogalmazásaira, hogy az Egyház Isten „teste”; vagy mondjuk arra, hogy
a francia „corps social”; illetve az angol „body social” fogalma milyen nagy
szerepet játszott az újkori politikai gondolkodásban.
A múlt század második felében azután, a biológia látványos
eredményeinek a hatására a biológiai szemlélet tért hódított a
társadalomtudományi gondolkodásban is. Spencert is erősen foglalkoztatta
már e gondolatkör, de jóval továbbment nála néhány más kutató. Ernst
Kapp például, 1877-ben megjelent művében abból indult ki, hogy az ember
alkotta szerszámok nagy része az ember végtagjainak, érzékszerveinek vagy
akár – mint például a telefonhálózat – idegrendszerének „kivetítése”, a
külső, társadalmi létben való újraalakítása. „Minden emberi közösségben az
folytatódik – írja –, ami minden emberben közös, vagyis az emberi test
szervezete. S következésképpen az állam is élő szervezet, vagyis nem más,
mint az emberi természet rés internájának a res publicába és externába való
totálprojekciója”, „Az állam az emberi test mintájára felépülő
organizmus”.1
Nem megy ilyen messze a kor egy másik szaktekintélye, Paul de
Lilienfeld, aki a hetvenes évek elejétől fogva publikálta műveit oroszul és
németül, majd 1896-ban Társadalompatológia címen (ez az első általam
ismert ilyen című munka) foglalta össze elméletét. Eszerint a társadalom
úgy épül föl az élő szervezetekből, ahogy az élő szervezetek épülnek föl a
sejtekből. Az analógia azonban nem teljes; mert az élő organizmusok
szervei s mechanizmusai közül csak az idegrendszer és a sejtközi
nedváramlás reprodukálódik a társadalomban. Az idegrendszer, mert az
emberek és embercsoportok úgy vannak összekötve egymással a
társadalomban, mint az idegsejtek az emberi testben; és a sejtközi
nedváramlás, mert az élethez szükséges javak „sejtközi szubsztanciaként”
áramlanak a társadalomban.2
Ennek az irányzatnak egy kései képviselője Oscar Hertwig, aki 1922-ben
megjelent könyvében egész sor olyan általános törvényszerűséget írt le,
amely véleménye szerint egyaránt érvényesül az élő organizmusokban és a
társadalmakban. Az emberközösségek úgy állnak össze az egyes
emberekből, mint a többsejtű élőlények az egyedi sejtekből; az emberek
közt ugyanúgy munkamegosztás van, mint a sejtek között; a társadalomban
ugyanúgy okok bonyolult kölcsönhatása vált ki egy-egy történést, mint az
élő szervezetben; a társadalomban is vannak ingerlő és fékező, változást
előidéző és stabilizáló tényezők; és végül is a társadalom ugyanúgy
megbetegedhet, mint az élő szervezet.
Ilyen megbetegedésként említi például a gazdasági életben azt, ha a
túlzott individualizmust és mohóságot nem ellensúlyozzák közösségi és
társadalmi intézmények, vagy a társadalmi életben azt, ha az egyes rétegek
közt nincs elegendő körforgás és így tovább.3
A húszas, harmincas, negyvenes években időnként fellángolt a vita e
biológiai analógiák körül. 1947-ben Eduard Spranger egy azóta híressé vált
tanulmányában összefoglalta a fölmerült nézeteket, és megfogalmazta a
maga álláspontját. Ő a társadalmat, illetve a kultúrát „Überorganismus”-
nak, vagyis egy olyan másodlagos szervezetnek tekinti, amely élő
szervezetekből épül föl. Mint például egy erdő. Ennek a másodlagos
organizmusnak is vannak életjelenségei, mert például ha az erdőt alkotó
növényfajták egyike vagy másika elpusztul, megbomolhatik az erdő
egyensúlya, zavarok állhatnak be az erdő életében, „vagy akár azt is
mondhatnám, hogy megbetegszik az erdő”. (180. lap.) A kultúra olyan
„individuumok feletti szellemi szövet, amelyet az egymást váltó
nemzedékek... hordoznak s szőnek tovább, de amely, másfelől, átfogja és
meg is köti e nemzedékeket”. (174-175. lap.) Az emberek nem
automatikusan működő alkotóelemei a kultúrának, mint a sejtek az élő
szervezetnek, de autonómiájuk itt is csak viszonylagos; mert a kultúra
emberi cselekedetek, gondolatok, szándékok, alkotások múlt és jelenbeli
miriádjainak összegeződése, s következésképpen az egyes embertől
független struktúrái, mechanizmusai alakulnak ki, amelyek azután jelentős
mértékben meghatározzák az emberek életét és gondolkodásmódját. S
kialakulhatnak olyan rossz láncreakciók, például olyan tömegpszichózisok,
amelyek eltorzítják a kultúra, illetve a társadalmi lét e struktúráit; e torz
struktúrák azután visszahatnak az emberekre, eltorzíthatják,
megbetegíthetik őket, ami ördögi körként tovább torzíthatja a struktúrákat.
(188. lap.) Ebben az értelemben lehet, ha egyáltalában lehet – írja Spranger
– kultúrpatológiai, illetve a mi terminológiánkban szólva
társadalompatológiai jelenségekről beszélni. Így alakulhat ki például a
gazdasági életben az infláció vagy a feketepiac (Spranger 1947-ben írta ezt
a tanulmányt!), így betegítheti meg a „zabolátlan individualizmus egy nép
kultúráját” (184. lap), így tekinthető betegségnek a becsület fogalmának
megzavarodása, társadalmi devalválódása vagy a jogszabályok
meggyengülése, illetve túlburjánzása – és így tekinthető a modern európai
kultúra legfőbb betegségtünetének az, hogy az ipar és a technika
fejlődésével nem tudott lépést tartani a jogrend és az erkölcsi rend
fejlődése.4
A fentiektől gyökeresen eltérő értelemben használta már a húszas
években s használja ma is a társadalompatológia fogalmát a kutatók egy
másik népes csoportja. Ők nem tételeztek föl analógiát a társadalmi
szervezet és az élő szervezet között, hanem egyszerűen csak azt vizsgálták
és vizsgálják, hogy az adott társadalmi, illetve kulturális körülmények
milyen hatással vannak az emberek egészségére. Az iparosodás és a
nagyvárosi lét patologizáló hatásával már a húszas években kutatók egész
sora foglalkozott (Alfred Gotjahn Társadalmi patológia című műve 1923-
ban már harmadik kiadásában jelent meg), de az utóbbi néhány évtizedben
a környezet okozta ártalmak vizsgálata már-már külön diszciplínává vált az
orvostudományon belül.
 A jelen tanulmánykötetnek legtöbb érintkezési pontja talán még Spranger
meggondolásaival van, de nem próbálja a társadalmi folyamatokat biológiai
analógiák segítségével értelmezni, és nem foglalkozik azzal sem, hogy az
ipari társadalmak milyen fizikai és pszichikai ártalmakat okoznak a bennük
élőknek. Nem e vizsgálódásokhoz, hanem a szociológiai kutatások
hagyományaihoz kapcsolódik.
A szociológia eleve fontos feladatának tekintette – nem utolsósorban épp
ez az igény hozta létre – a társadalmi viszonylatok és a társadalmi tudat
zavarainak, torzulásainak elemzését. Az öngyilkosság, az előítéletek, a
hamis tudat, a társadalmi méretekben jelentkező alkoholizmus, a bűnözés, a
társadalmi elosztásrend működési zavarai, a társadalmi egyenlőtlenségek
újratermelődésének mechanizmusai, a korrupció, a társadalmi nyilvánosság
eltorzulása, a bürokratizmus, az anómia és az elidegenedés megannyi
formája, a beilleszkedési zavarok, a kontraszelekció és még sok hasonló:
hagyományos témái ezek a szakmának. E munkák sorába tartoznak az itt
következő tanulmányok is. A kötet címe, a Diagnózisok sem idegen a
szociológiától: a bűnözést mint társadalmi jelenséget elemző munkák közül
például épp az egyik legismertebbnek a címe az, hogy:
Társadalomtudomány és társadalompatológia.5
Az itt következő tanulmányok, bár – mint mondottam – szervesen
beépülnek a szociológiai kutatások hagyományaiba, olyan kérdéseket
elemeznek, amelyek alkalmasak arra, hogy riadóztassák az előítéleteket,
hogy előhívjanak – innen is, onnan is – eleve mindent elutasító
elfogultságokat. Két előzetes megjegyzéssel vagy akár „magam
mentésével” szeretném, ha csak valamelyest is, elhárítani a megértés
latjából ezeket az akadályokat.
Sokan szememre vetették az utóbbi időkben – egyfelől –, hogy mindig
csak a rosszat látom meg, a jóra nincs szemem s szavam. Tévednek.
Szemem van a jóra, bőrömön is érzem, de szót valóban nem vesztegetek rá.
A jó megléte kézenfekvő és természetes, mindenki, aki józan, örül neki, és
istápolja, de nincs szükség arra, hogy idegesen és önigazolásképpen
állandóan fölmutogassuk. Teendő elsősorban nem a jóval, hanem a rosszal
kapcsolatban van. Vele kell foglalkoznunk. Én legalábbis ezt tekintem a
társadalmi munkamegosztásban a rám kiosztott feladatnak.
Szememre vetették azt is többen – másfelől –, hogy „aufklärista” vagyok,
amin azt hiszem azt értik, hogy naiv módon hiszek a gondolatok erejében;
úgy vélem, hogy elég fölfedni s leírni társadalmi létünk torzulásait, s máris
megoldódik, elrendeződik minden. Tévednek, legalábbis részben. Nem
hiszem, hogy Dániel prófétaként vagy Szent Ferencként pusztán a szavak
erejével le lehet csendesíteni az oroszlánokat s különösen nem a farkasokat.
Nem hiszem, hogy szép szavakkal jobb belátásra lehet bírni azokat, akiket
erős érdekek vagy makacs tévképzetek kötnek valami adott rosszhoz. De
nem is hozzájuk szólok. Hanem azokhoz, akik keresik önmagukban és a
világban a meglevőnél, az adottnál, a már elértnél a jobbat. És mi tagadás:
hiszek a gondolatok fontosságában, mert egy olyan országban élek – s ezen
nem változtat az sem, hogy minden vagy csaknem valamennyi ország ilyen
ország –, ahol a szenvedélyes elfogultságoknak és a szép érzésekkel
nemesített előítéleteknek jóval gazdagabb hagyományai vannak, mint a
higgadt gondolkodásnak és a világot, illetve egymást megértetni akaró
makacs elhatározásnak.
És még egy. Nem hiszem, nem ringatom magam abba a kellemes
illúzióba, hogy ez a kötet országunk leglényegesebb társadalmi problémáit
elemzi. Meggyőződésem, hogy gazdasági és politikai
intézményrendszerünk gyökeres megújulása, megújítása ma a legfontosabb,
a halaszthatatlan feladat. Nagyra becsülöm mindazokat, akik közvetlenül
ezen dolgoznak. De nem tartom sem elhanyagolhatónak, sem – manapság
divatos szóval élve – „pótcselekvésnek” azt, ha valaki nem ezekkel a nagy
horderejű, strukturális kérdésekkel foglalkozik. Az itt következő
tanulmányok abban a hitben íródtak, hogy az előbbre jutásnak ugyanúgy
előfeltétele emberi-társadalmi tudatunknak és mindennapi emberi-
társadalmi együttélésünk formáinak-szöveteinek megújulása, mint
intézményrendszerünk újjászületése.

1981. január
 VISELKEDÉSKULTÚRÁNK TORZULÁSAI

FELEMÁS ORSZÁG

Ha megkérdezné valaki, hogyan is állunk kultúra dolgában itt, ebben az

országban, azt kellene válaszolnunk, hogy: jól is meg rosszul is. S a
kétértelműség ezúttal nem az ítéletben, hanem magában a tárgyban volna.
Abban, hogy a „kultúra” szónak két jelentése van. Ha az egyiket vesszük,
akkor ezt az országot csak dicséret illetheti; ha viszont a másikat, akkor az
ítélet csak elmarasztaló lehet.
Ha ugyanis kultúrán a nemzet nagy szellemi-művészi teljesítményeinek
összességét, vagyis az úgynevezett magas kultúrát értjük, akkor nem sok
okunk lehet a panaszra. Mert ha hajdan lovas nemzetként parádéztunk, s
értünk el Európa mezsgyéjén némi sikereket (s szenvedtünk jóval több
kudarcot), ma több joggal és több sikerrel követelhetünk s kapunk helyet e
gyülekezetben, midőn Bartók és Kodály, Ady és József Attila, Csontváry,
Vasarely vagy a pentaton népdalok nemzeteként lépünk föl, és kérünk
bebocsátást. Jó érzéssel tölthet el bennünket az is, hogy a magas kultúra
értékei viszonylag széles (bár a statisztikák által jelzettnél jóval szűkebb)
társadalmi rétegek közkincsévé válnak az elmúlt évtizedekben. S némi
kegyes öncsalással még a nagy tudományos teljesítmények zászlaját is
kitűzhetjük, gyakran ki is tűzzük, nem véve szigorúan figyelembe azt, hogy
e teljesítmények többségét volt hazánkfiai az Óperenciás-tengeren túl érték
el, csak ott érhették el, miután nem lelték volt honukat e hazában.
Mindent egybevetve azonban mondhatjuk, nyugodtan mondhatjuk azt,
hogy a magyar kultúra nemzetközi viszonylatban is a nagy
hagyományokkal, nagy teljesítményekkel rendelkező, gazdag kultúrák közé
s a magyar társadalom a kultúrát viszonylag széles társadalmi rétegek
számára hozzáférhetővé tevő társadalmak közé tartozik. A mérleg, ezen a
téren, feltétlenül pozitív. Van azonban – mint mondottam – a „kultúra”
szónak egy másik jelentése, a kultúrának magának egy másik vetülete,
másik mezője is. S itt a mérlegünk már – az előzővel ellentétben –
szembeszökően: negatív. E másik vetületet, másik mezőt az úgynevezett
mindennapi kultúra alkotja. A kultúra ugyanis nemcsak irodalmi művekből,
zenei és képzőművészeti alkotásokból, a hozzájuk kapcsolódó emberi
élményekből s még csak nem is az e művek sugallta-befolyásolta emberi
magatartások összességéből áll. Hanem a mindennapi életet, mindennapi
társadalmi együttélést lehetővé tevő és azt szabályozó megannyi
beidegződésből, ismeretből, normából, értékpremisszából s az emberi-
társadalmi együttélés általuk szabályozott mindennapi gyakorlatából. S ez a
mindennapi kultúra vagy más szóval viselkedéskultúra éppannyira fontos
vagy talán bizonyos szempontból még fontosabb előfeltétele az emberi
együttélésnek, mint a magas kultúra. Sőt míg az irodalom, a zene, a
képzőművészetek alkotóereje és társadalmi hatékonysága erősen hullámzik
egy-egy társadalom története során, anélkül hogy ennek feltétlenül nagy
hatása volna az emberi-társadalmi állapotokra (tudjuk például, hogy nincs
egyértelmű összefüggés a gazdasági-társadalmi fejlődés virágkorai és a
művészetek hullámhegyei vagy völgyei között), addig, ezzel szemben, a
mindennapi kultúra szintjének süllyedése és emelkedése közvetlenül és
erősen hat a közösség s ezen belül minden ember életére, életének
minőségére.
S ezzel a mindennapi kultúrával, viselkedés-kultúrával mi manapság
nagyon is hadilábon állunk. Visszatekintve az elmúlt három évtizedben
történtekre, ma már egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a dinamikus
gazdasági fejlődéssel és a társadalmi viszonyok átalakulásával nem járt
együtt, nem tartott kellőképpen lépést a mindennapi kultúra struktúráinak
kiépülése, szöveteinek gazdagodása, feldúsulása. Helyzetünk röviden és
erősen sarkítva úgy fogalmazható meg, hogy a magas kultúra tekintetében
fejlett, gazdaságilag közepesen fejlett, a mindennapi kultúra vagy
viselkedéskultúra terén fejletlen vagy akár: elmaradott ország vagyunk. S
ez az elmaradottság, mindennapi kultúránknak ez a leszakadása ma már
olyan mérvű, hogy egyre inkább kerékkötőjévé válik a gazdasági-társadalmi
fejlődés egészének is.
Sürgős és fontos feladat tehát föltérképezni ezen a területen az elért
eredményeket és kudarcokat, feltárni azokat az okokat, amelyek a jelenlegi
állapotokhoz vezettek, és keresni a megoldásokat, a kiutakat. Az
alábbiakban épp csak az első lépések megtételére vállalkozom.

EMBERI ÉRINTKEZÉSFORMÁK
Hogy mennyire kiforratlan és kusza, mennyire bizonytalanságokkal és
ennek következtében sunyiságokkal teli mindennapi viselkedéskultúránk,
annak egyik árulkodó s már-már nevetségesen frappáns tünete, kórtünete
az, hogy nincs még elfogadott, nyugodt lelkiismerettel használható
köszönésformánk, és nincs kialakult megszólító módunk sem. Mert nem
képtelenség-e, nem nevetségesen szomorú-e az, hogy három évtized után
sem tudjuk még, hogyan kell köszönnünk egymásnak, hogyan kell
megszólítanunk egymást ebben az új társadalomban? A háború előtti idők
rendi s osztály különbségeinek erősen hierarchizált megszólításrendje – a
maga tekintetes, nagyságos, méltóságos és kegyelmes uraival, úrfiaival és
kisasszonyaival, urambátyám és uramöcsémjeivel és a jog- és
címfosztottaknak kijáró pőre „maga Kovács”, „maga János” s a még
nagyúribb fölénnyel semmibe vevő „te János”-aival – a háború után
hamarosan széttöredezett; de az elmúlt három évtized nem volt elég ahhoz,
hogy egy olyan egyszerű s minden embert egyformán aposztrofáló
köszönés és megszólításforma alakuljon ki, mint amilyen nálunk
demokratikusabb múltú társadalmakban már régen meghonosodott. Sőt az
utóbbi években megindult egy visszahierarchizálódási folyamat, s ez még
csak fokozza a zűrzavart, a bizonytalanságot, a rossz lelkiismeretet. Mert
ugyan kinek kell ma úgy köszönnünk, hogy
Kezicsókolom
vagy
Kezét csókolom
vagy
Kezeit csókolom
vagy
(kinek kell ténylegesen megcsókolni a kezét)
vagy
Jó napot
vagy
Jó napot kívánok
vagy
Tiszteletem
vagy
Alázatos tiszteletem (mert már ez is van)
 vagy
Üdvözlöm
vagy
(kedélyeskedve) Pálinkás jó reggelt
vagy
Erőt, egészséget
vagy
Szervusz
vagy
Szia
vagy
Szióka
vagy...
S mindezt még variálni lehet, s többnyire variálni kell a megszólítással.
Mert azt mondani bárkinek is, kurtán-furcsán, hogy „Jó napot”, csak sértő
szándékkal vagy a megsértettség lejelzésének szándékával lehet. E
szándékok hiányában
vagy azt kell mondani legalább, hogy
Jó napot kívánok
vagy azt például, hogy
Jó napot, Kovács
elvtárs
de legjobb,
ha azt mondjuk, hogy
Jó napot kívánok,
Kovács elvtárs.
Egyáltalán, a „Jó napot” nem valami közvetlen forma, könnyebb az
embernek a dolga reggel vagy este, amikor a – ki tudja, miért –
barátságosabbnak, emberibbnek, közvetlenebbnek érzett „Jó reggelt”-et, „Jó
estét”-et vagy „Jó éjszakát”-ot lehet használni; ezek minden függelék nélkül
is elmennek. De mindezek még az egyszerűbb esetek. Mert hogy köszön az
ember például a főnöknőjének, ha a főnöknő férje történetesen párttag, és
mondjuk Vargának hívják?
Jó reggelt, Vargáné elvtársnő?
vagy
Jó reggelt, Varga elvtársnő
vagy (s a királynő-királyné mintájára
 ez volna talán a helyes)
Jó reggelt, Varga elvtársné.
S magázza az ember vagy tegezi vagy önözi vagy teccikeli? Vagy a hajdani
királyi harmadik személy mintájára (Excellenciád hogy van?), ha nem is azt
mondja az ember, hogy „Elvtársságod hogy van”, de legalább azt, hogy „Az
elvtársnő hogy van?”. S kinek mondja az ember azt, hogy elvtárs, s kinek
azt, hogy úr vagy uram? Ha az ember kérvényt ír, akkor mi a tanácsosabb
vagy helyesebb? Ha azt írja, hogy Miniszter úr, vagy azt, hogy Miniszter
elvtárs? S az egyetemen: Professzor urat vagy Professzor elvtársat kell-e
mondani (egyesek szerint például a Professzor elvtárs kissé már
bizalmaskodó, mások szerint viszont a Professzor úr az intimebb változat).
A kerületi tanácsnál nem nagyon szokás azt mondani, hogy Osztályvezető
úr, de az SZTK-rendelőben meg azt nem szokás, hogy Doktor elvtárs.
Egyik vállalatunknál – s bizonyára sok ilyen vállalatot lehet találni az
országban – a vezérigazgató a vállalat női alkalmazottait keresztnevükön
szólítja, és – nem tudni, milyen rendszer szerint – kezit csókolomot vagy jó
napotot köszön nekik (azok őt X elvtársazzák, és jó napotot köszönnek
neki); a férfialkalmazottakat is a keresztnevükön szólítja, de őket tegezi, és
szervuszt köszön nekik (azok őt visszategezik, és a keresztnevén szólítják);
a nála szívességért előszobázó ügyfeleket uram és asszonyomként szólítja
meg, a hivatalos ügyfeleket elvtársként aposztrofálja, s ezen belül ez
utóbbiakat hol magázza, hol tegezi (a beavatottak szerint igen nagy
különbség van aközött – nagyobb, mint általában a köznapi gyakorlatban a
magázás és a tegezés között –, hogy ha az embert „...és maga, Kovács
elvtárs”-ként vagy „...és te, Kovács elvtárs”-ként szólítja meg); a sofőrjét,
akárcsak a női alkalmazottakat, a keresztnevén szólítja meg, magázza, és jó
napotot köszön neki; a sofőr viszont őt X elvtársozza és magázza, illetve
néha tetszikeli, a vállalat nőtagjait viszont, beosztásra és életkorra való
tekintet nélkül „Kezicsókolom Mancikázza”, mindig a megfelelő vállalati
becenév behelyettesítésével (azok őt csaknem kivétel nélkül keresztnevén
szólítják és magázzák). És így tovább.
E példák ugyan magukért beszélnek, de azért érdemes hozzájuk fűzni
néhány megjegyzést. Lássuk először az elvtárs megszólítást. A háború előtt
a munkásmozgalomban s ezen belül a Szociáldemokrata és a Kommunista
Pártban tevékenykedők s csak az ő megszólításuk, a közös eszmék és közös
ügy jegyében fogant szolidaritás hívószava volt. 1949 után használata
gyakorlatilag az egész lakosságra kiterjesztetett, kivéve az
osztályellenségként megbélyegzett és megbélyegzendő rétegekre s
egyénekre; nekik stigmaként és diszkrimináló jegyként kellett eltűrniük az
úr megszólítást (bár még ez is jobb volt, mint a semmi, mert ha valakinek
úgy istenigazában meggyűlt a baja a hatóságokkal, akkor elmaradt a neve
mellől még ez az úr is); a hatvanas években azután megindult, és a mai
napig is tart az elvtárs megszólítás jelentéstani beszűkülése – a korábbival
ellentétben azonban –, nemcsak és nem kifejezetten a párttagok, hanem
általában a hivatali funkciók, ezen belül is legfőképpen az államigazgatási,
tanácsi és tömegszervezeti funkciók körére. A fogalom e beszűkülése és
újra jelentéssel (részben új jelentéssel) való feltöltődése azonban légüres
teret vagy inkább zűrzavart hagyott maga után, mert az említett körön kívül
nem alakult ki egy általánosan elfogadott megszólításmód. Az „úr” még
mindig, magán viseli a múlt többszörös terheit; nem tudni, hogy ki, mikor s
miért érzi természetesnek, szokatlannak vagy akár sértőnek,
polgáriaskodónak vagy akár tüntetően apolitikusnak, távolságtartónak,
hidegnek, leereszkedőnek vagy épp ellenkezőleg: személyesnek,
megbecsülést vagy éppen alázatot kifejezőnek és így tovább. Még azt sem
lehet tudni pontosan, hogy a két megszólítás közül melyik most az
egalitariánusabb, demokratikusabb felhangú. Eredetileg egyértelműen az
elvtárs volt az, de ha jelentése tovább szűkül a viszonylag jelentős pozíciót
betöltők és a hivatalos érintkezések körére, és tovább folyik, másfelől, az úr
megszólítás semlegesedése, történeti jelentéstartalmainak lekopása, akkor
előbb-utóbb ez utóbbi töltheti be az emberek közt nem differenciáló,
általános megszólítás szerepét. Mindenesetre: jelenleg még nagy a zűrzavar
e téren.
De vannak megszívlelendő mozzanatok az idézett köszönésformák terén
is. Az, hogy az említett igazgató tegezi a férfi- és magázza a nőkollégákat,
lehet egyszerű udvariassági gesztus is; de nem furcsa-e az, hogy ő
keresztnevükön szólítja a férfiakat s a nőket egyaránt, de csak a férfiak
viszonozzák ezt, a nők őt X elvtársként szólítják? Miért van az, hogy a
főnök és a beosztottak között objektíve meglevő hierarchia, ha férfiakról
van szó, egy-egy pillanatra legalább érzelmileg feloldódik a megszólítás
aktusban, a nők viszonylatában viszont még ezekben a pillanatokban is
jelen van, s hangsúlyt kap? S miért van az, hogy a főnök és a
gépkocsivezető viszony itt és – ha jól tudom – sok más vállalatnál nem
demokratikus, hanem inkább patriarchális: a főnök kedvesen-patriarkálisan
lejánosozza a sofőrjét és – mondjuk – kedvesen-patriarkálisan érdeklődik
gyerekei után, a gépkocsivezető viszont nem jánosozhatja vissza a főnökét,
hanem kedvesen, de tisztelettudóan vezetéknevének vagy hivatali
beosztásának (rangjának) említésével köszönti, vagyis elfogadja és betölti a
patriarkális viszonyon belül neki járó szerepet.
Egyszóval, bár a hierarchikus keretek s lépcsőfokok nem olyan merevek,
nem olyan formálisan szabályozottak már, mint voltak az ántivilágban, de
azért a hierarchizáltság rejtett-szégyellt, de azért sunyin, fölfelé hízelkedő,
lefelé fölényt éreztető elemei nagyon is erősen jelen vannak. S éppen mivel
rejtettek, fenntartják ezen a téren az állandó zűrzavart, és – több más
tényező mellett – ők maguk is akadályozzák, lassítják az egyszerűbb,
áttekinthetőbb s mindenekelőtt demokratikusabb érintkezési formák
kialakulását.
A társas érintkezés intézményes keretei is meglehetősen satnyák még. A
hajdani s ma már széttöredezett kereteket még csak részben sikerült újakkal
pótolni; nagyon is jellemző még országszerte a sivár vagy szinte nem is
létező faluközpont az egy szál kocsmával vagy vendéglővel, illetve
presszóval kombinált kocsmával és fűtési, tatarozási, költségvetési
gondokkal vagy az érdektelenséggel küszködő művelődési szobával vagy
házzal. S a helyzet a városokban sem sokkal kedvezőbb; a meglevő
italboltok, kocsmák és a lerobbant, szűk és sivár mozik eleve nem tudják, a
presszók és művelődési házak pedig a lakosság elenyésző hányada számára
tudják csak biztosítani a tartalmas társas együttlét feltételeit; s még
kevesebb emberben képesek felébreszteni az ilyen együttlét iránti igényt. A
hatvanas-hetvenes évek fordulóján kibontakozott, majd az utóbbi években –
ha értesüléseim helytállóak – kissé már visszabágyadt amatőrmozgalmak is
legfeljebb csak egy-két ifjú korosztály magányosságán, magára
maradottságán oldanak valamit. A már említett s a közelmúltban elvégzett
országos életmódvizsgálat is arra hívta föl á figyelmet, hogy ha nem is az
utóbbi években, de az utóbbi évtizedekben a korábbihoz képest visszaesett
az egyesületi, egyleti, klubbeli tevékenység; a megkérdezetteknek csak 20
százaléka válaszolta azt, hogy tagja valamiféle egyletnek, klubnak,
egyesületnek, társaságnak; és 35 százalékuk válaszolta azt, hogy
„korábban” tagja volt egy vagy több ilyen önkéntes társulásnak. Itt persze
azt lehetne válaszolni, hogy ez pusztán az életkor függvénye: fiatalkorában
az ember inkább részt vesz ilyen közösségi nyüzsgésekben, s természetes
az, hogy később kikopik belőlük. Valójában azonban egyáltalában nem
természetes ez: idősebb korában éppúgy, ha ugyan nem még inkább
szüksége van az embernek az életét, idejét strukturáló, értelemmel és
örömmel feltöltő közösségekre, s ezek hiányát ma nálunk az idősebb
nemzedékek legalább annyira megsínylik, mint a fiatalabbak.
Azzal is nyugtatgatni szoktuk magunkat, hogy a világon mindenhol
megfigyelhető ez az elmagányosodás. Valójában azonban nem ilyen
egyszerű a dolog. Nem világjelenségről van szó, illetve pontosabban: a
hagyományos közösségek bomlásának és az új közösségek kialakulásának
folyamata más és más szakaszban tart a különböző országokban. Vannak
olyan fejlődő országok, amelyekben a hagyományos közösségek bomlása
még épp hogy csak megkezdődött. S vannak olyan fejlett országok, ahol
már dúsan felburjánoztak az új közösségek. Mi Magyarországon ma
körülbelül a mélyponton vagy azon épp hogy csak túl vagyunk. E könyv
egy másik fejezetében alaposabban elemzem e jelenség okait s
következményeit. Itt mindössze azért utaltam rá, mert a közösségek a
mindennapi viselkedéskultúrának, a civilizált emberi érintkezésformák
kialakulásának is jó iskolái volnának.

A SZOCIÁLIS VISELKEDÉSKULTÚRA

Szemben gazdasági fejlettségünkhöz képest viszonylag fejlett

szociálpolitikai intézményrendszerünkkel, szociális viselkedéskultúránk
kifejezetten alacsony szintű, elmaradott. Úgy is mondhatnám, hogy szinte
nem is létezik. Már-már általános az a beidegződés, hogy nem a mi dolgunk
a betegekkel, öregekkel, elhagyott gyerekekkel, nélkülözőkkel,
magányosokkal, rászorulókkal törődni. Az emberi-közösségi felelősségérzet
e hiánya egy esetleges külső szemlélő számára megdöbbentő volna; mi már
észre sem vesszük.
Nem mintha természetünknél fogva önzőbbek, közönyösebbek,
magunkba zárkózottabbak lennénk, mint mások, hanem mert néhány
alapvető külső tényező ilyenné formált minket. Köztük, furcsa módon, egy
olyan körülmény, amely egyben, az adott történeti korszakban, előfeltétele s
eredményes eszköze volt az égető szociális kérdések megoldásának. Vagyis
az a körülmény, hogy központosítottuk és államosítottuk, majd egyre
inkább személytelenül, auto-matikusan és szinte észrevétlenül működő
gépezetté tettük a szociálpolitikai teendők ellátását. S ezzel – miközben sok
évtized mulasztását pótoltuk egyben – az emberek és közösségek
tevékenységének és felelősségtudatának köréből kivettük a szociális
kérdések csaknem teljes együttesét. Nem csoda hát, hogy az évek folyamán
kialakult így mindannyiunkban, tisztelet a kevés kivételnek, a nem-az-én-
dolgom, nem-a-mi-dolgunk, az-SZTK-dolga, a-Tanács-dolga, az-Állam-
dolga, az-„Ő”-dolguk vállvonogatós, közönyös magatartása. A
szakirodalom „a kívülálló apátiájának”, a saját és közössége életének
irányításán „kívül rekedt ember apátiájának” nevezi ezt a kóros magatartást,
mely világszerte terjed az eltömegesedő s különösen a központi
újraelosztási mechanizmusoktól egyre inkább függővé váló társadalmakban.
E folyamatot nálunk még tovább erősítette egyfelől a szándékában jogos
és történetileg indokolt, de a tényleges célokon messze túllövő, hosszú
éveken át tartó „jótékonyság elleni kampány”, és másfelől az a
szociálpolitikai intézményekben kialakult hamis, monopolista és
államigazgatási öntudat, hogy egyedül ők hivatottak és ők képesek a
kérdések megoldására, s hogy minden öntevékeny közösségi megmozdulás
zavart kelthet, és akadályozza az ő munkájukat. Jó példa erre az a heves
ellenállás, amelybe az illetékes hatóságok részéről beleütköztek azok a
mozgásfogyatékosok, akik a Vakok Országos Szövetségének mintájára
akarták kialakítani a maguk társadalmi-érdekvédelmi szervezetét, és aktívan
hozzá akartak járulni a maguk és társaik gondjainak-bajainak
megoldásához. Amennyire a történteket ma rekonstruálni lehet, csak úgy
röpködtek a „fölösleges”, „nincs rá szükség”, „mi mindent tudunk, és
mindent megteszünk”-höz hasonló kijelentések; és a kezdeményezők
elszántságát, nálunk ritkán tapasztalt elszántságát és ügyszeretetét dicséri,
hogy ha az országos szervezetet nem is, de legalább néhány helyi
szervezetet sikerült létrehozniuk, s hogy, hírek szerint, további társulások is
folyamatban vannak. És nemcsak szociális kultúránk súlyos hiányosságait
jelzi, hogy erről a közvetlenül több mint 200 000 mozgásfogyatékost és
közvetve egész társadalmunkat érintő ügyről a közvélemény tudomásom
szerint semmiféle tájékoztatást nem kapott.
Igaz, vannak e téren már kedvező jelek is; az utóbbi időben például egyre
gyakrabban olvashatjuk az újságokban, hogy a tanácsok szociális
gondozómunkájában a hivatásosak mellett társadalmi munkások is részt
vesznek; annak a mozgalomnak pedig, hogy a szocialista brigádok
támogatják a szociális otthonokat, már jelentős eredményei vannak. De
mindezek ellenére a jelenleginél sokszorta több emberi-közösségi
felelősségvállalásra, önkéntes kezdeményezésre, aktivitásra volna szükség.
Nemcsak azért, mert a megoldandó feladatok, az enyhíthető szenvedés, a
meg sem fogalmazódó vagy süket fülekre találó segítségkérés a sokszorosa
annak, ami intézményes kereteken belül kielégíthető; hanem azért is, mert a
felelősségérzet, a kezdeményezőkészség, a közösségi tevékenység
nélkülözhetetlen alkotóeleme egy, a jelenleg nálunk meghonosodottnál
magasabb szintű viselkedéskultúrának.

A GAZDASÁGI TEVÉKENYSÉG VISELKEDÉSKULTÚRÁJA

Ezen a téren legalább az aggasztó jelenségek felismeréséig eljutottunk már,

mert például amikor a munkamorál időnként már-már katasztrofálisnak
tűnő megromlásáról elmélkedünk, akkor voltaképpen a gazdasági
tevékenységgel kapcsolatos viselkedéskultúra egyik alapvető összetevőjét
érintjük. Hogy az általánosságon túl valamivel pontosabb képet kapjunk a
munkamorál színvonaláról és általában az emberi erőforrások, emberi
képességek, készségek, hajlandóság kihasználási szintjéről, az említett
országos vizsgálat során néhány idevágó kérdést is feltettünk. Érdemes az
eredményekből egy-két adatot idézni. Arra a kérdésre például, hogy „A
munka, amit végez, tudása legjavát igényli-e?”, a következőképpen oszlott
meg a válaszok aránya:

Vagyis az ország lakosságának 27 százaléka, a jelenleg dolgozóknak

pedig 39 százaléka, tehát több mint egyharmada érzi úgy, hogy tehetsége,
képessége, munkaereje, munkakedve kisebb-nagyobb mértékben nincs
kihasználva. Megerősítik ezt az eredményt az arra a kérdésre adott válaszok
is, hogy „Ön most végül is azon a pályán van, olyan munkát végez-e,
amihez szívből kedve, tehetsége van?”

Jóval negatívabb képet kapunk az emberi erőforrások kihasználtságáról s

közvetve a munkamorál színvonaláról, ha azt kérjük az emberektől, hogy ne
saját munkájukat, hanem mások munkáját, a többiek munkáját ítéljék meg.
Itt a következő két kérdésre adott válaszok eloszlását mutatjuk be:
„Tíz ember közül hány ember végzi ma Magyarországon azt a munkát,
amihez igazán kedve van?”, és:
„Hány ember végzi a munkáját jól, megbízhatóan, magas színvonalon?”
 Vagyis az előző kérdések mintegy 30 százalékával szemben itt már
mintegy 40 százalékra teszik az emberek az emberi erőforrások
kihasználatlanságát, és megfordítva: az optimálishoz képest mintegy 60
százalékosnak ítélik a munkamorál, vagyis a termelőtevékenységben való
részvétel viselkedéskultúrájának színvonalát.
És úgy tudom, bár nincsenek közvetlen tapasztalataim, hogy nemcsak az
egyéni magatartások és teljesítmények, hanem a gazdasági folyamatok terén
is alacsony szintű a részt vevő felek viselkedéskultúrája. Ha igaz az, hogy
laza a szerződésekben vállalt kötelezettségek teljesítésének fegyelme,
gyakran pontatlan, lompos a teendők meghatározása, dzsungelszerűen
áttekinthetetlen a rendeletek sokasága, folyamatosan és nehezen
követhetően változik a központi irányítás és a vállalati önállóság
kapcsolata, nincs hosszú távra és hitelt érdemlően tisztázva a háztájiak
státusa, a kisiparosok, kiskereskedők és általában az egyéni vállalkozás
státusa, társadalmi értéke: ha mindez igaz, akkor mindezek következtében
hogyisne lenne alacsony szintű, esetleges és zűrzavaros a gazdasági
tevékenységekben részt vevő felek viselkedéskultúrája. Ami azután minden
valószínűség szerint átsugárzik a munkamorálra, s átsugárzik a mindennapi
viselkedésformák más mezőire is.

A POLITIKAI KULTÚRA

Már maga az, hogy ezt sokan „kényes kérdésnek” tekintik, jelzi, hogy sok
még a teendő ezen a téren is. És hogyisne lenne, mikor a magyar társadalom
túlnyomó többségének évszázadokon át nem volt lehetősége arra, hogy
részt vegyen az országos, de még csak a helyi politikában, közéletben sem.
Szemben néhány, nálunk ebből a szempontból szerencsésebb országgal, a
tényleges helyi önkormányzat remek politikai iskolája a mi falvainkban
tartósan sohasem alakulhatott ki, s a városi-polgári önkormányzatokat is
erősebben béklyózták nálunk a feudális, félfeudális kötöttségek, majd
később a központi-állami beavatkozások, mint nyugat-európai társaikat; a
háborúk és hódoltságok minduntalan meg is szakították történeti
folytonosságukat, és sok esetben véglegesen elpusztították őket.
1945 milliókat emelt ki az évszázados jogfosztottság állapotából, s emelt
be a politikai jogokkal rendelkezők körébe; e változás jelentőségét aligha
lehet túlbecsülni. De jogaik mindennapos és aktív gyakorlatára nem kaptak
elég lehetőséget, s nem kaptak elég ösztönzést az emberek; társadalmunk
nem vált a közös gondjaik megoldásán fáradozó emberek „okos
gyülekezetévé”, annak a bizonyos „grassroot” demokráciának, a
mindennapi gyakorlat hajszálgyökereiből dús gyepszőnyegként kinövő
demokratikus gyakorlatnak a magasiskolájává, műhelyévé.
Az a passzivitás, amelyről a szociális kérdések kapcsán szóltunk, az élet,
közélet csaknem egész mezőjében megfigyelhető. A helyi, községi és
munkahelyi demokrácia formáinak kiépítése, kiépülésük ösztönzése
országos érdek és országos program már, mégis nagyon lassú a haladás. De
nem épült még ki kellőképpen a különböző csoport- és rétegérdekek
egyeztetésének hatékony intézményrendszere sem, és így a döntések
nehezen, különböző informális csatornák bekapcsolódásával és
össztársadalmi szempontból nem optimális szinten születnek meg. Alig
indult még meg az érdekvédelmi csoportok szerveződése is – s ami
megindult, láttuk a mozgásfogyatékosok esetében, túlontúl sok akadályba
ütközik –, pedig e csoportok, a parlamenti munka mellett s azt kiegészítve,
világszerte igen fontos zálogai, alkotóelemeivé válnak a hatékony és
demokratikus közéletnek. Nincs, vagy ha van, alig hallani róla, vagy
részben már hivatallá vált olyan önkéntes, de aktív, felelősségteljes és
minden állampolgár előtt nyilvánvaló társulás, amely mondjuk a
környezetvédelmet vagy a fogyasztók védelmét vagy az ingázók védelmét
vagy egy lebontásra ítélt városnegyed lakóinak érdekvédelmét vagy
mondjuk a nyugdíjasok, egyedülállók ügyét tűzné, a zászlajára. Ami nem
azt jelenti, hogy nincsenek olyan helyi vagy országos tanácsok, szervezetek,
szövetkezetek vagy hivatalok, amelyek törődnének ezekkel az érdekekkel.
Hanem azt, hogy az ilyen vagy olyan ügyben érdekelt állampolgárok és a
velük valamilyen oknál fogva közösséget vállaló társaik mindennapos és
felelősségteljes aktivitása sokszorosára növelhetné a tanácsok, szervezetek,
szövetségek és hivatalok hatékonyságát, kiegészíthetné, korrigálhatná és
gazdagíthatná munkájukat. És egyben: műhelyévé válhatnék a magas szintű
politikai viselkedéskultúrának.
Ha mással nem, az emberek közönyösségével szokás már gondolatban
elhessegetni vagy a valóságban elhárítani az efféle kezdeményezéseket.
Hogy mennyire alaptalanul, azt megint csak említett országos vizsgálatunk
egy adatával világítom meg. E vizsgálat során többek között azt is
megkérdeztük mindenkitől, hogy havi hány forintot ajánlana föl – három
éven át – egy olyan korszerű kórház felépítésére, amit a társadalmi
mozgalom eredményeképpen közadakozásból építenének fel. A minta
egészének átlagában ez havi 130,– forintot, vagyis 1560 forintot jelentene
évenként. Az ország egész felnőtt lakosságára számítva ez egy évben
mintegy 10 milliárd forintot, vagy ha a felajánlást családonként vesszük,
akkor mintegy 5 milliárd forintot jelentene, amiből – hogy e játékos
aritmetikát tovább folytassuk – egy kórházi ágy létesítését 500 000
forintnak véve legalább tízezer, de esetleg 20 000 új kórházi ágyat lehetne
létesíteni, vagyis az alacsonyabb számot figyelembe véve két év alatt, a
magasabb számot figyelembe véve pedig egy év alatt körülbelül annyit,
amennyit jelenleg 1990-ig terveznek.
Az ellenvetések természetesen kézenfekvők; egy interjú során könnyű
ígérgetni, de a valóságban kevesen szurkolnák le szívesen a havi 130
forintot; nincs építőipari kapacitás, nincs deviza a felszerelések importjára
stb. stb. – de nem is az a célja az ilyen kérdéseknek, hogy efféle kalkulációk
alapjául szolgáljanak. Hanem az, hogy jelezzék, milyen mértékű
hajlandóság van vagy volna az emberekben arra, hogy például a
mindannyiunk számára égetően szükséges szociálpolitikai létesítményeket
akár saját anyagi hozzájárulásukkal is létrehozzák, ha erre lehetőségük és a
létesítmények megfelelő s demokratikusan ellenőrzött felhasználására
garanciáik vannak. A jelenleginél aktívabb s magasabb szintű közösségi-
politikai viselkedéskultúra tartalékai, forrásai, úgy látszik, legalábbis
részben, adva vannak.
A politikai viselkedéskultúra nemcsak a kialakult intézményrendszer,
hanem a politikai szocializációs folyamat függvénye is. És ezen a téren is
van még mit tanulnunk. Hadd álljon itt erre egy szokatlan, de tanulságos
példa; nem hiszem ugyanis, hogy szégyen volna olyanoktól tanulnunk
valamit a demokratikus szellemű politikai szocializációról, akik jó néhány
évszázaddal előttünk kezdtek foglalkozni vele.
1978 telén a BBC reggeli angol nyelvű adásában, a hazai hírekre térve a
bemondó átadta a szót a parlamenti tudósítónak, aki a következőkről
számolt be. Az alsóház előző napi ülésén a munkáspárti képviselők egy
csoportja hevesen tiltakozott saját, munkáspárti kormányának az ellen a
javaslata ellen, hogy a bér- és árkorlátozások 1979-ben is érvényben
maradjanak. E torzsalkodást látva az egyik konzervatív párti képviselő kért
szót – e hozzászólást a rádió már élőben közvetítette –, és
képviselőtársainak tetszésnyilvánításaitól kísérve, szellemesen és elegánsan
kifejtette azon véleményét, hogy – s itt most megpróbálom pontosan idézni
– egy olyan párt, amely még saját képviselőit sem tudja kordában tartani,
hogy is tudna ilyen nehéz időkben egy egész országot elirányítani. Erre a
munkáspárt szóvivője, ugyancsak udvariasan s gúnyosan, körülbelül a
következőket válaszolta: „Szeretném mindenekelőtt leszögezni, hogy a
munkáspárt sem képviselőit, sem az országot nem akarja kordában tartani.
És különben is, a munkáspárti képviselők, szemben a konzervatív párt
képviselőivel – ha ugyan jól értettem igen tisztelt képviselőtársam
felszólalását –, nem a pártot, hanem választóikat képviselik, s
kötelességüket teljesítik, midőn választóik érdekeit még saját
pártvezetőségükkel szemben is védelmezik.” Taps, nyilván a munkáspárti
képviselők oldaláról. Eddig az első csatározás.
A második felszólaló egy munkáspárti képviselő volt. Körülbelül a
következőket mondta. „Azt olvastuk a sajtóban, hogy a trónörökös, Charles
herceg, katolikus lánynak udvarol, s ez aggódással tölt el bennünket. 1689
óta ugyanis az angol alkotmány értelmében az uralkodó nem lehet
katolikus, és a hagyományok szerint nem köthet házasságot sem katolikus
személlyel. Súlyos következményei volnának annak, ha ezt most
megszegnénk. Mert egyrészt a király, katolikus feleséggel az oldalán
nyilván nem lehetne többé az anglikán egyház feje, s ezzel gyakorlatilag
megszűnne az anglikán egyház; ez, másrészt, meggyengítené az uralkodó
szimbolikus, az ország egységét szimbolizáló hatalmát; és harmadrészt
megcsorbítaná az ország szuverenitását, mert az anglikán egyház
megszűnésével az ország elveszítené vallási függetlenségét, amit annak
idején VIII. Henrik a pápasággal szemben kivívott.” – Eddig a felszólalás.
És máris szót kért egy konzervatív képviselő, ha jól értettem a nevét,
ugyanaz, aki az imént a munkáspártiak belvillongásainak vitájában a
rövidebbet húzta. Igen tisztelt kollégájának bizonyára igaza van abban –
mondta –, hogy az 1689-es törvény annak idején fontos volt; de nem hiszi,
hogy a jelenlegi világhelyzetben a pápa komolyan veszélyeztetné Anglia
szuverenitását (nevetés, taps). Ő ugyan katolikus – folytatta –, de azért
személy szerint sajnálná, ha egy olyan nagy múlttal rendelkező egyház,
mint amilyen az anglikán egyház, megszűnnék; ámbár Anglia már sok nagy
csapást és vihart egészen jól kibírt. De, egyébként, nem tartja valószínűnek,
hogy az anglikán egyháznak az említett ok miatt be kellene zárnia templom
kapuit. És különben is: legjobb tudomása szerint minden angol
állampolgárnak joga van legalábbis arra, hogy saját legjobb belátása szerint
válassza meg élettársát. Nem hiszi – fejezte be hozzászólását –, hogy e
jogától szabad volna megfosztani Charles herceget, aki maga is angol
állampolgár, s nem tehet arról, hogy trónörökös. (Ha idegenként vagy akár
barbárként jól ítélem meg a hallottakat, ezzel a visszavágással a konzervatív
párt kiegyenlítette hátrányát az aznapi parlamenti csatározásban.)
Eddig a tanmese. De gondoljuk csak meg, micsoda szocializációs
folyamaton megy át éveken s évtizedeken keresztül az az angol polgár, aki
reggelijét fogyasztva nap mint nap ebben a hangnemben és ebben a
szellemben értesül az országban folyó dolgokról, az ország közös és őt is
érintő ügyeiről. Aki azt hallja, hogy nehéz és feszültségekkel teli kérdéseket
is meg lehet vitatni civilizált hangnemben; akit abban az igényében
erősítenek meg nap mint nap, hogy képviselőjének mindenekelőtt az ő
érdekeit kell képviselnie, akkor is, ha ez az érdek ütközik az uralmon levő
munkáspártnak, a munkáspárti miniszternek vagy kormánynak az
érdekeivel vagy elképzeléseivel; aki nap mint nap az egymás iránti türelem
példáinak, de egyben a saját álláspont világos és nyílt megfogalmazásának,
kényes és fontos kérdésekkel kapcsolatban érvek és ellenérvek higgadt
felsorakoztatásának tanúja; akit mindezzel vagy akár olyan frappáns
példákkal is, mint a trónörökös esete, felszólítanak arra, hogy mérlegelje az
állampolgári jogok és kötelességek vagy a közélet és a magánélet
összefüggésének dilemmáit, gyakran csak nehezen megoldható problémáit.
Nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani e két példának; nem
kutatom most, hogy az idézett felszólalásokban mennyi volt a hatásos, de
üres retorika, s mennyi mögött van tényleges tartalom s e tartalmat érvényre
juttató, hatékony intézményrendszer; nincs és nem is lehet súlya e röpke
parlamenti epizódnak a polgári demokrácia értéke körül folyó évtizedes
vitában sem. De lehet súlya, és örülnék, ha volna súlya itt e
gondolatmenetben, mert véleményem szerint kitűnő példája a hatékony és
hasznos politikai szocializációnak; olyan állampolgári magatartásra,
gondolkodásra és tudatosságra nevel, észrevétlenül és élvezetesen anélkül,
hogy oktatna vagy kioktatna, amelyre a szocialista demokráciában éppúgy
szükség van, mint a polgáriban.

RABLÓGAZDÁLKODÁS A MEGLEVŐ ÉLETFORMÁKKAL,

VISELKEDÉSKULTÚRÁKKAL

Ha a hatékony szocializációra kevés, a hatékony és romboló

deszocializációra jó néhány példát idézhetnénk. Legkirívóbb példái ennek
azok, amikor embereket, embercsoportokat kiszakítanak megszokott
életformájukból, aztán magukra hagyják őket: boldoguljanak egy számukra
idegen életformában, idegen viselkedéskultúrában úgy, ahogyan tudnak.
Egyetlen példát idézek erre a jól ismert és sokszor felhánytorgatott, de úgy
látszik, megfékezhetetlen, újra és újra nekilendülő folyamatra, egy az Új
Tükör január 21-i számában megjelent kitűnő beszámoló alapján. Egy
gyorsan és szépen fejlődő vidéki nagyvárosunk hajdani kertségeit gyalulja
évek, hovatovább évtizedek óta simára az építőipar, hogy a kertes házak
helyére jóval több ember számára lakást nyújtó házgyári betonkolosszusait
felépíthesse. Ez a gazdaságos, mondják az illetékesek, és némi kártérítésen
és egy betonlakáson kívül mást nem adhatnak azoknak a többnyire idősebb
embereknek, akik inkább maradnának ott, ahol voltak, de akiket kertes
házukból egy bérház valamelyik emeletére kényszeríti át jó vagy
balszerencséjük. S most idézem az említett cikkből egy párbeszéd néhány
sorát:
„– Legalább egy telket adott volna a tanács. Ami nincs messze a
buszmegállótól, és amin ezt-azt termelni lehetne... Nekem évente 20-25
ezer forint haszon volt a kerten...
– Nem akarnak most már egy kicsit nyugodtabb életet élni, üdülni,
világot látni? – tapogatózom.
– Nem tudunk mi már szórakozni, nem szoktunk hozzá – legyint az
asszony, s Nagy László: – Pestre felmenni két embernek négyszáz forint!
Az három mázsa táp!”
Tanulságos és megrendítő válasz. Jelzi, hogy mennyire nem lehet
elszakadni egyik napról, de még egyik évről a másikra sem egy adott
életformától, adott viselkedéskultúrától. Ha valaki életének, mozdulatainak,
gondolatainak, emberi kapcsolatainak az adott értelmet és formát – anélkül
hogy idillizálni akarnám ezt a mindennapjaiban nehéz, nélkülözésekkel, de
örömökkel is teli életformát –, hogy háza körül s a kertben tevékenykedett,
palántáinak és háziállatainak gyarapodásán buzgólkodott, fát vágott, és a
kútról vizet hozott, életének minden percével gazdálkodott: ez az ember
minden bizonnyal élvezi a távfűtéses-melegvizes, száraz és napfényes
lakótelepi lakás fizikai kényeimét, de az esetek többségében minden
bizonnyal igen nagy árat fizet ezért. Mert ha akarja, ha nem, magával hozza
ide korábbi élete mozdulatait, gondolatait, vágyait, egész
viselkedéskultúráját, ide, ahol mindennek már semmi értelme és semmi
funkciója sincs. Aki egész életében a szorgalmas tevékenység és a csendes
anyagi gyarapodás értékvilágában és életformájában élt, az alig-alig állhat
át csak úgy, minden további nélkül az élet puszta élvezésének, az
életörömök keresésének életformájára s értékrendszerére.
Az, amikor már összkomfortos lakótelepi lakásban lakik, s nem lesz soha
többé kertje vagy baromfiudvara, még akkor is takarmánykilókban és
tápárakban, vagyis életének mértékegységeiben méri az élet dolgait.
Vagyis, egy csúnya szakkifejezéssel élve, a változás következtében
deszocializálódik: elveszti szoros kontaktusát önnön életkörülményeivel és
társadalmi környezetével; hosszú évtizedek alatt kialakult magatartás- és
tevékenységformái, mozdulatai és gondolkodási mechanizmusai
feleslegessé, céltalanná válnak, üresen járnak, üresen zakatolnak. S ha
meggondoljuk, hogy a kisajátítás, a kényszerköltözés mellett a kényszerű
szakmaváltás, a faluból városba kényszerülés, az egészséges létből a beteg
létbe, a családi együttlétből a magányosságba, a tevékeny életből a
nyugdíjas létbe való átszakadás évente sok tíz-, ha ugyan nem százezer
embert sodor ugyanebbe a nehéz helyzetbe, önmagával, életformájával,
eszméivel, céljaival, megszokott viselkedéskultúrájával való
meghasonlásba, akkor látnunk kell a deszocializációnak, az adott
viselkedéskultúrák felbomlásának komoly emberi-társadalmi
következményeit.
Aligha kétséges: ahol lehet, minden eszközzel fékezni kell e
deszocializációs helyzetek kialakulását (s utalok itt az új városnegyedek
telepítése vagy az úgynevezett kis falvak fokozatos elhalasztása körül folyó
vitákra, amelyek például kétségbe vonják a jelenlegi döntések alapjául
szolgáló, valószínűleg még gazdaságilag is egyoldalú s rövid távú
gazdaságossági számítások helyességét). Ahol pedig nem lehet, mint
például betegség, megrokkanás, gyász, nyugdíjba menetel esetén, ott
minden eszközzel csökkenteni kell a sokkszerű változás hatását, és segíteni
kell új életcélok, élettartalmak jegyében a reszocializációt. Hogy mennyire
figyel oda a többség a társadalmi fejlődés és általában az emberi élet
mindenkori, de mindenkor kisebbségben levő áldozataira – és nemcsak a
drámai katasztrófák, árvizek, földrengések idején, hanem az eseménytelen
mindennapokon is –, az egyik fontos mutatója a társadalom etikai
szintjének, viselkedéskultúrájának. És ezen a téren nem járunk az élen.
Néhány jó kezdeményezés (például: nyugdíjasok, magányosok klubjai) a
megszokott világukból, életformájukból kiszakadtaknak csak töredékét éri
ma még el.

A KÖZÖSSÉGI-TÁRSADALMI TUDAT ÉS
A VISELKEDÉSKULTÚRA

Az emberek mindennapi viselkedésének, viselkedéskultúrájának

kialakításában és szabályozásában jelentős szerepet játszik a különféle
közösségekhez való tartozás tudata. E közösségi tudatok vonzereje,
egymással interferáló és egymást is átható mágneses terei nélkül
szétzilálódnék atomjaira, egyedeire hullna szét a társadalom. Másfelől
viszont az is veszélyezteti a társadalom egységét és működőképességét, ha a
keretein belül kialakult egyik vagy másik közösségi tudat túl erőssé válik, a
többivel szemben túl erősen polarizálódik. E két véglet között elvben
feltételezhető egy optimális szint, a közösségi tudatok intenzitásának egy
olyan szintje, amely a kölcsönhatások gazdag rendszerét építi föl és tartja
mozgásban a társadalmon belül anélkül, hogy a társadalom egészét
szétvetné vagy eltorzítaná.
Fontos, de szociológiailag és társadalomelméletileg kellőképpen még
nem tisztázott problémáról van itt szó, s így csak elszórt, esetleges
megfigyelésekkel és személyes benyomásokkal támaszthatom alá azt a
hipotézist, hogy ma Magyarországon túlságosan, a társadalom egészséges
és hatékony működése szempontjából kórosan gyengék a közösségi
tudatok. Hiányzik az emberek életéből a valahová tartozás fontos, életüket
tartalommal feltöltő, viselkedéskultúrájukat gazdagító és szabályozó tudata.
Annak, hogy a háború előtti agresszívvá polarizálódott közösségi
tudatoktól, például az acsarkodásba és egymást pusztító indulatokba
torkolló szélsőséges felekezeti vagy kisebbségi vagy nacionalista tudatoktól
megszabadultunk, csak örülhetünk. De az például, hogy azokat, akik
számára ez még fontos volna, hosszú időn át megfosztottunk a felekezethez,
egyházhoz vagy egyházközséghez tartozás tudatától, az, hogy hosszú időn
át hagytuk, hogy a helyi, „lokálpatrióta” tudatok elsorvadjanak, az, hogy,
mint az imént már említettem, az egyesületi, egyleti életet hosszú időn át
nem ösztönöztük, hanem inkább visszafogtuk, s így a közösségi
tudatképződés egy fontos forrását elapasztottuk, az, hogy a generációk
tudatosulásában inkább veszélyt, mint lehetőséget és értéket láttunk, és
amennyire lehet, fékeztük azt, hogy az üzemeknek, bár itt sok erőfeszítés
történt, nem sikerült még csak olyan üzemi öntudatot sem kialakítaniuk
munkásaik körében, mint amilyet egyik-másik kapitalista gyárnak sikerült
annak idején, és sikerül, a munkás-tőkés ellentétek ellenére is, manapság
kialakítania – mindez súlyos károkat okoz társadalmunknak. Igaz, az utóbbi
öt-tíz évben sok a kedvező jelenség e téren; a felekezetekkel szembeni
türelem meghirdetése és gyakorlása, a megyék, városok, községek között
kialakuló nemes versengés, az egyesületek, klubok, egyletek, társulások
lassú szaporodása: mindez előfeltétele és forrása egy tartalmasabb emberi-
közösségi viselkedéskultúra kialakulásának.
Jóval bonyolultabb s megoldatlanabb a helyzet az osztály- és a
rétegtudattal. Az osztálykü-lönbségek és osztályellentétek fokozatos
háttérbe szorulását a mi társadalmi viszonyaink között általában pozitív
fejlődésként szoktuk értelmezni. Az a tény azonban általában nem kap kellő
hangsúlyt, hogy az osztálytudat gyengülése nemcsak követheti, hanem meg
is előzheti az objektív különbségek és ellentétek csökkenését, s e folyamat
társadalmilag már nem föltétlen pozitív. Megfoszthatja ugyanis az
embereket egy olyan közösségi tudattól, amely adott helyzetüknek még
megfelelne, helyzetüket, közös érdekeiket és céljaikat megvilágítaná, az
összetartozás erejével hatná át őket, életformájukat, viselkedéskultúrájukat
koordinálná, tartalommal töltené meg. Sok részletmegfigyelés és újabban
már vizsgálati eredmények egy jelentős csoportja is arra vall, hogy az
osztályhovatartozás tudata meggyengült és bizonyos fokig összezavarodott
az emberekben. A fizikai munkások egy része már nem érzi meghatározó
kategóriának azt, hogy ő a „munkásosztályhoz” tartozik, a vezető
értelmiségiek viszont gyakran és szívesen sorolják magukat a
munkásosztály kategóriájába; a „parasztság”-tudatnak sincs már igazi ereje,
nehezen férnek meg benne együtt az önálló parasztok, a tsz-tagok, az állami
gazdaság alkalmazottai; különösen tisztázatlan a társadalmi hovatartozása a
mezőgazdaságban dolgozó szakmunkásoknak, ahogy tisztázatlan a helyzete
és bizonytalan a társadalmi hovatartozása, érzékeny és sérülékeny a
rétegtudata a nem diplomás szellemi dolgozóknak vagy a szolgáltató-
iparban dolgozóknak és így tovább. A társadalmi azonosságnak, a
társadalmi hovatartozásnak ez a hiánya gyengíti, összezavarja, egybemossa
a társadalmi struktúrákat, megnehezíti a csoportérdekek jogos és szükséges
megfogalmazását és érvényesítését, esetlegessé és rendszertelenné teszi az
emberek társadalmi viselkedését, viselkedéskultúráját, amorffá, alaktalanná
puhítja és olyan, a közéleti cselekvésben nehezen kezelhető kategóriák köré
polarizálja a társadalmat, mint: „szegények-és-gazdagok”, „ők-fönt- és-mi-
itt-lent”, „ők-a-hatalmon-levők és mi-akiknek nincs-hatalmunk”, „mi-a-
tisztességes-dolgozók-és-ők- a törtetők és-élősdiek”, „ők-a-magukat-
megszedő-parasztok és mi-a-fix-bérből-szűkösen-élők” és így tovább. De
baj van az úgynevezett tulajdonosi tudattal is; mert bár alkotmányunk s
törvényeink értelmében nálunk minden termelőeszköz köztulajdonban van,
az emberek többségének magatartását ma még az anakronisztikus
alkalmazotti tudat, illetve az alkalmazotti és tulajdonosi tudat valami
sajátos, többnyire meglehetősen zavaros keveréke határozza meg, s ez
megint csak a viselkedéskultúra zavaros, bizonytalan és esetleges voltához,
eltorzulásához vezet.
S hogy egy még kényesebb kérdést említsek: komoly baj van a nemzeti
öntudattal is, mint az emberek viselkedéskultúráját, érzelmi kultúráját,
gondolkodáskultúráját meghatározó tényezővel. Félreértés ne essék: nem az
adott nemzettudat erejét vagy gyengeségét, érzéketlenségét vagy ilyen-
olyan érzékenységét akarom felhánytorgatni, méltatni vagy kárhoztatni.
Hanem nemzeti tudatunk egy sajátos torzulására akarom a figyelmet
felhívni.
Abban azt hiszem egyetérthetünk, hogy nemzeti tudatra, öntudatra a mai
társadalmak túlnyomó többségének szüksége van. Olyan kohéziós tényező,
olyan a jelenben élőket a múlttal és a jövővel összekötő tényező, olyan az
emberi és a közösségi életet potenciálisan gazdagító tényező, amelyre a mi
társadalmunknak is szüksége van. De igen sok múlik azon, hogy mi a
tartalma e tudatnak, öntudatnak, s itt merül föl az említett probléma.
Nyilvánvaló, ma már nevetségesnek tűnő és azóta sokszorosan kipécézett
torzulás volt az, amikor a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a
futballsikerek közös öröme volt a nemzeti tudat talán egyetlen nyílt és
őszinte megnyilatkozása. És vajon mi a nemzeti tudat, nemzeti öntudat
alapja: ma?
A hatvanas évek elején egy öt országban végzett összehasonlító vizsgálat
során föltették az embereknek azt a kérdést, hogy „általában mik azok a
dolgok az ön országában, amelyekre ön a legbüszkébb?” Két évtizeddel
később, az említett országos vizsgálatban mi is feltettük ezt a kérdést. A
válaszok megoszlása a következő volt (a megkérdezettek százalékában):
 A magyar adatokat csak erős fenntartásokkal hasonlíthatjuk össze a
külföldiekkel. Egyrészt, mert mint említettem, csaknem két évtized telt el a
két felvétel között. Másrészt, mert nincs birtokunkban a külföldi vizsgálat
kódutasítása, illetve tartalomelemző kategóriarendszere, s így lehetnek
bizonyos eltérések abban, ahogy ők, illetve mi besoroltunk egy-egy adatot
az egyik vagy a másik kategóriába. Harmadrészt, mert a magyar vizsgálat
adatainak feldolgozása még folyamatban van, s az itt feltüntetett számok
még csak becsléseknek, ámbár meglehetősen pontos becsléseknek
tekinthetők.
E nehézségek ellenére is tanulságos az – óvatos – összehasonlítás. Igen
jellemző ugyanis az, hogy a különböző országokban milyen tényezők a
nemzeti öntudat legfőbb forrásai. Amerikában, Angliában és Mexikóban a
Társadalmi és politikai intézmények; a „gazdasági csoda” kibontakozásának
éveiben járó Németországban a Gazdasági eredmények mellett az Emberi
tulajdonságok és a Tudományos és művészi eredmények; a gazdasági
fellendülés előtt álló Olaszországban az ország Fizikai adottságai (tájai,
városai) és az a – talán már a napjainkban kiteljesedő társadalmi válságot és
meghasonlást előre jelző – tény, hogy itt kiugróan a legmagasabb azoknak a
száma, akik Semmire sem büszkék országukban.
És nálunk? A magyar „gazdasági csoda” másfél évtizede után érthető
módon a Szociálpolitika, az Életszínvonalpolitika és a Gazdaságpolitika
eredményei dominálnak. Egyéb vonatkozásokban a középmezőnyben
helyezkedünk el. Kivéve egy tételt, Az emberi tulajdonságokat. Nálunk a
válaszolóknak mindössze 2 százaléka mondja azt, hogy azért büszke
országára, mert az itt élő embereket valamilyen adottságuk, tulajdonságuk
miatt nagyra becsüli. Amerikában háromszor annyian, Olaszországban
ötször, Mexikóban nyolcszor, Angliában kilencszer és Németországban
tizennyolcszor annyian jelölik meg ezt a tényezőt nemzeti öntudatuk
forrásaként.
Hogyan lehetséges ez, illetve mit jelent ez? Az nyilvánvaló, hogy az
Amerikában, Mexikóban vagy Németországban lakó emberek nem lehetnek
háromszor, nyolcszor vagy tizennyolcszor értékesebbek, jobbak,
tehetségesebbek, tisztességesebbek, mint a Magyarországon élő emberek.
De az viszont lehetséges, hogy: értékesebbek egymás számára. Lehetséges,
hogy az emberi kapcsolatok említett szétkuszáltsága, az emberi-közösségi
együttélés kiforrott formáinak a hiánya, az egymás iránti türelmetlenség és
ingerültség már-már társadalmi méretű neurózisa akadályoz meg minket
abban, hogy egymás értékeit észrevegyük, és az emberi-közösségi
viselkedéskultúra olyan értékes és nemes formáit kiérleljük, amelyre mint
„nemzeti karakterre” vagy legalábbis mint sokakat jellemző magatartásra,
erényre, viselkedéskultúrára jó érzéssel és büszkén gondolhassunk.
Fejlődésünk egyenlőtlenségének, torzulásának figyelmeztető példája ez:
gazdasági, életszínvonalbeli gyarapodásunknak nincs meg a megfelelője, az
ellensúlya az emberi-közösségi együttélés terén. Létünknek, fejlődésünknek
korcs és satnya ma még emberi-közösségi dimenziója.

Befejezem itt ezt a számvetést. Célom nem a terület rendszeres feltárása,

hanem mindössze a probléma fölvetése volt. A könyv további fejezeteiben
tovább folytatom az elemzést, vissza-visszatérve itt megpendült
gondolatokhoz, de a könyv egésze sem ad majd teljes képet
viselkedéskultúránk mai állapotáról és problémáiról. Széles körű
kutatásokra volna e téren szükség, hiszen itt még csak nem is szóltunk
gondolkodási kultúránk önkorlátozásairól; érzelmi kultúránk sivárságáról,
éretlenségéről; önismereti és emberismereti kultúránk szegénységéről; a
hitviták, az ördögűzés, az árnyékbokszolás, a sunyi konfliktuskerülés, az
övön aluli ütések primitív eszközeivel még mindig bőven élő
vitakultúránkról; viszonylag magas szintű rendelőintézeti hálózatunk
mellett a kórházakban uralkodó higiéniás állapotokról, helyenként a
higiéniás kultúra csaknem teljes hiányáról; a közös tulajdonnal szembeni
viselkedésünk nemtörődömségével, a vasúti kocsik fosztogatásának, parkok
rongálásának, a környezet szennyezésének, az energia és a nyersanyag
pocsékolásának ma már legalább gyakran emlegetett, de egyelőre még úgy
látszik, megfékezhetetlen gyakorlatáról; nem szóltunk a szexuális kultúra
nálunk kellőképpen még fel nem tárt, de feltételezhetően alacsony
szintjéről, amire csak közvetett s nem perdöntő bizonyítékként utaljon itt az
a szexuális szokásokkal és beszédfordulatokkal kapcsolatos néprajzi
gyűjtemény, amely néhány hónappal ezelőtt jelent meg az Új Forrás-ban, s
amely színessége és gazdag humora ellenére is egy remélhetőleg hamarosan
végleg eltűnő szexuális viselkedéskultúrát mutat be, egy olyan
viselkedéskultúrát, amely gátlásait agresszióban vezeti le, szégyellt
érzelmeit durvasággal leplezi, a nőt tárgynak, a szerelmi kapcsolatot
pusztán fiziológiai aktusnak tekinti, és amelyet így pőrén, a népdalok és a
furfangos-borsos mesék (vagyis a „magas kultúra”) tündéri szublimációja,
illetve ördögi incselkedései nélkül ma már barbárnak és elfogadhatatlannak
érzünk.

AZ ELMARADÁS OKAIRÓL

Viszonylag könnyű bemutatni vagy akár bizonyítani is, hogy a magas

kultúra tekintetében fejlett, gazdaságilag közepesen fejlett, a mindennapi
kultúra terén fejletlen ország vagyunk. Azt viszont már jóval nehezebb
megmondani, hogy vajon mik az okai ennek a viszonylagos és erős
elmaradásnak. Néhány lehetséges okra utalok itt csupán, a további
kutatásokra hárítva át a terület alapos feltérképezését.
Ádám és Éváig nem volna szerencsés visszamennünk, de azért nem
zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy történeti fejlődésünk
egyenetlenségei, Európához képest relatív elkésettségei és fel-fellángoló
utolérési láza, erős külső hatásokkal s beavatkozásokkal szembeni
gyengeségei, szerves, öntörvényű fejlődésének meg-megtorpanásai és
ezekhez hasonló más tényezők évszázadokon át újra és újra szétzilálták a
ki-kialakuló, de önmagát igazán kiforrni ritkán tudó mindennapi kultúrát,
életformát. És nem lehetetlen, hogy e történeti tényezők, a távoliak nagyon
is áttételesen, már-már kitapinthatatlanul, a közelibbek közvetlenül szerepet
játszottak s játszanak abban, hogy mindennapi kultúránk ma ziláltabb,
kiforratlanabb, mint magas kultúránk, és alacsonyabb szintű, mint
gazdasági fejlettségünk. A mindennapi kultúra úgy látszik érzékenyebb az
említett tényezők hatására, mint a magas kultúra, és nehezebben
regenerálódik, illetve nem képes olyan gyors és látványos fölfutásokra, mint
a gazdasági élet. Az említett tényezők közül bizonyára figyelembe kell
majd venni a következőket is, annak ellenére, hogy más vonatkozásokban
már túlontúl sokat emlegettük, üressé csépeltük őket. Sőt egyik-másik talán
még annak a búsmagyarkodó történetszemléletnek a fegyvertárában is
megfordult már, amely gondolkodáskultúránk, történeti
gondolkodáskultúránk erőtlenségét, fejletlenségét példázza.
 – A feudalizmus nálunk annak idején nem bontakozott ki olyan
gazdagon, nem hatotta át úgy az élet minden eresztékét, mint néhány
nyugat-európai országban.
– A feudális-félfeudális intézmények és viszonylatok, bár annak idején
esetlegesebbek és életképtelenebbek voltak, mint nyugat-európai
változataik, végül is messze túlélték azokat, és egészen a legutóbbi időkig
zavarták, gátolták az új formák kibontakozását, kiteljesedését.
– Nem alakult ki olyan korán és olyan erős polgárság, s nem alakult ki
olyan gazdag és egységes polgári kultúra sem, mint a fejlett ipari
országokban.
– Az ipari forradalom eredményeit és a kapitalizmus intézményrendszerét
annak idején sietve importáltuk, és megfelelő társadalmi s gazdasági
előzmények s hagyományok nélkül néhány évtized alatt akartuk
meghonosítani.
– A szocializmus intézményrendszerét is készen-félkészen vettük át,
meghonosítását a negyvenes-ötvenes évek fordulóján túlontúl siettettük, és
szerves fejlődésének bizonyos feltételeit csak a hatvanas-hetvenes években
teremtettük meg.
– Sokáig azt hittük, tévesen, hogy a gazdasági és társadalmi változások,
amelyek a régi életformákat széttörték, automatikusan megteremtik az új
életkereteket, életformákat; s így nem segítettük, nem szorgalmaztuk az új
formák, az új viselkedéskultúra kialakulását.
– A szűk értelemben vett gazdasági fejlődésre koncentráltunk, még az
infrastrukturális fejlesztés fontosságát is csak nagy késéssel fedeztük föl, s
arra, hogy az infrastruktúra egyik legfontosabb alkotóeleme épp a
mindennapi kultúra, a mindennapi viselkedéskultúra, arra még szinte rá sem
eszméltünk. És így tovább.
Mindezek azonban csak többé-kevésbé távoli, történeti okok és általános
adottságok. Azokat a közvetlen okokat azonban, amelyek gyökerei,
összefüggései mélyen beleszervülnek, belekapaszkodnak gazdasági és
társadalmi mechanizmusaink, struktúráink ágbogaiba, s amelyek gátolják
egy egészségesebb és civilizáltabb viselkedéskultúra kibontakozását, csak
alaposabb és részletekbe menő elemzéssel lehet majd feltárni.
E munka elvégzése előtt elhamarkodott és megalapozatlan volna
bármiféle megoldási javaslatokkal előhozakodni. Mindössze egy
figyelmeztetést fogalmazok meg, s ezt is csak azért, mert közvetlenül érinti
itt kifejtett gondolatmenetünket.
 Él a humán értelmiségben egy szép és érthető, de hiú és nem is teljesen
veszélytelen illúzió. Az a hit, illetve minden valószínűség szerint tévhit,
hogy amint kutyaharapást szőrével, úgy a mindennapi kultúra betegségeit s
csonkaságait – és még sok minden egyebet – legjobban a magas kultúrával
lehet gyógyítani. Ahhoz az illúzióhoz hasonlatos, csak még hiúbb ez az
illúzió, amely a vallásos hit és az erkölcsös-emberséges magatartás között
szoros összefüggést tételezett fel. S ahogy ez az illúzió gyakran kétségekbe
s meghasonlásba sodorta az őszinte hívőt, mert látnia kellett, hogy a
vallásos hit nem föltétlen teszi jobbá az embereket, úgy újra és újra
csalódnia kell annak, aki úgy véli, hogy az irodalom, a művészetek, a zene
szükségszerűen nemesebbé, emberségesebbé teszik az embert és az
emberiséget. Sőt a magas kultúra és a mindennapi viselkedéskultúra között
még annyi kapcsolat sincs, mint vallásos hit és erkölcsös magatartás között.
Mert a vallások többsége, a hittételekkel együtt, azokhoz szorosan
hozzáillesztve, hozzákovácsolva megfogalmazta a maga közérthető, a
mindennapi gyakorlatban jól követhető valláserkölcsi szabályrendszerét is;
az irodalomnak, a művészeteknek azonban nincs határozottan
megfogalmazott és viszonylag könnyen elsajátítható morális
szabályrendszere. Sőt mi több, míg a vallások, egyházak óriási apparátussal
rendelkeznek arra, hogy valláserkölcsi szabályrendszerüket hívőikbe
beidegezzék, az irodalomnak, művészetnek, mint máshol már bővebben
kifejtettem, nincs ilyen „technológiájuk” (hacsak az iskolai magyarórák
nem különösebben nagy hatásfokú moralizáló műelemzéseit nem számítjuk
ide). S bár nyilvánvalóan sugároznak magatartásmodelleket,
viselkedésmodelleket, de ahányan, annyifélét, s e bizonyára pozitív, de
rendkívül heterogén és közvetett hatás a mindennapi viselkedéskultúra
szintjén rövid távon semmiképpen sem, s hosszú távon is alig-alig
érzékelhető.
Az az illúzió, hogy ez a hatás rövid távon is erősen és egyértelműen
pozitív irányban érvényesül, bizonyos fokig még kárt is okozhat a
társadalomnak. Egyfelől azzal, hogy túlságosan nagy erőket és
erőforrásokat vesz igénybe a magas kultúra értékeinek népszerűsítésére,
terjesztésére, és ezzel elvonja a figyelmet a mindennapi viselkedéskultúra
terén elvégzendő feladatokról. És még nagyobb mértékben, másfelől, azzal,
hogy azt a látszatot kelti: a mindennapi viselkedéskultúra súlyos
problémáinak megoldása pusztán kulturális, közoktatási, közművelődési
feladat. Holott valójában, láttuk, gazdasági, politikai, társadalmi tényezők
sokaságának függvénye a mindennapi kultúra, e tényezők további
alakulásától, alakításától jelentős mértékben függ jövőbeli sorsa.
Az utóbbi két évtizedben, javarészt e tényezők átrendeződése
következtében, megindult egy bizonyos civilizációs folyamat, az emberi
kapcsolatrendszerek, életformák és általában egy érettebb viselkedéskultúra
kialakulásának folyamata. De fontos volna, hogy e folyamat felgyorsuljon,
tudatosabbá váljék, hogy a mindennapi kultúra, a mindennapi viselkedés-
formák területén is csökkenjen ma még nagy, elfogadhatatlanul nagy
hátrányunk. Hogy ne csak a magas kultúra (s bizonyos fokig a gazdasági
élet), hanem a mindennapi kultúra terén is fejlett országnak tekinthessük
majd magunkat.
 KÖZÖSSÉGEK VÁLSÁGA ÉS HIÁNYA

A KÖZÖSSÉGEKRŐL ÁLTALÁBAN

Nemcsak gazdasági, de társadalmi életünk is súlyos hiánybetegségekben

szenved. Nemcsak áruk és szolgáltatások sora, hanem az egészséges és
gazdag emberi-társadalmi lét néhány fontos alkotóeleme is a krónikus
hiánycikkek jegyzékén kellene hogy szerepeljen, ha vezetnénk ilyen
jegyzéket. Közülük egyetlenegyet emelek itt most ki: a közösséget, az
életképes emberi közösségek krónikus hiányát.
E hiányt ma Magyarországon milliók sínylik, de kárát látja társadalmunk
fejlődésfolyamata is. Mert a tapasztalatok szerint embernek s társadalomnak
egyaránt szüksége van közösségekre. Az embernek, mert a közösség
biztonságot nyújthat neki, tartalmat, célt adhat életének, nagyobb
hatékonyságot szándékainak, a gazdagabb kibontakozás lehetőségét
személyiségének. És a társadalomnak, mint egésznek, mert közösségek
gazdag hálózata nélkül atomizálódik, egyedeire esik szét, tehetetlen
tömeggé formátlanodik, képtelen az egyéni érdekek sokféleségét
társadalmilag hatékony csoportérdekekké felerősíteni, egymással
szembesíteni s ezzel önmaga belső önmozgását, fejlődését biztosítani.
Ám ha ilyen fontos szerepe van, illetve lehetne a közösségeknek ember
és társadalom életében, akkor miért nem teremtjük meg ezeket a
közösségeket? Miért nem buzgólkodunk jobban e közösségek létrehozásán?
Avagy ha buzgólkodunk, miért nem jönnek létre, sokak komoly
erőfeszítései ellenére sem? Röviden: miért vált az elmúlt három évtizedben
krónikus hiánycikké nálunk a közösség? E kérdésekre választ keresve,
eredjünk az eltűnt, illetve a létre sem jött közösségek nyomába.
Válasszuk le mindenekelőtt a „közösség” fogalmáról a mindennapi
szóhasználatban benne rezgő érzelmi és érzelmes felhangokat. Az
alábbiakban közösségnek az emberek olyan együttélését nevezem, amelyet
a következő négy tényező köt össze: közös érdek, közös cél, közös
értékrend és a fenti három tényező meglétének tudata vagy más szóval a
„mi” tudat.
 A negyedik tényező voltaképpen már az első három megfogalmazásában
is jelen van („közös” érdeket írtam „azonos” érdek helyett, vagyis az
érdekek azonosságának felismerésére is utal már ez a fogalmazás); de a
másik három tényező között is vannak át fedések – a célokat például
gyakran nehéz elválasztani az érdekektől is, az értékektől is –, ám nemcsak
az elemzés, hanem a gyakorlati cselekvés szempontjából is jobb e négy
tényezőt külön kezelnünk. A gyakorlatban ugyanis nem azonos erővel
vannak jelen minden közösségben, s attól függően, hogy melyik tényező
dominál, más és más lesz a közösség jellege. Az azonban általánosságban
megállapítható, hogy minél több tényező van e négy közül intenzíven jelen
egy közösség életében, annál erősebb lesz belső kohéziója, hatékonysága és
a külső behatásokkal szembeni ellenállóképessége. Igaz, annál erősebb lesz
az önnön tagjaira gyakorolt nyomás is, s ez bizonyos fokon túl károssá is
válhat. Mert tény az, hogy a közösség fontos eszköze, katalizátora az
emberi személyiség kibontakozásának, de meg is nyomoríthatja, meg is
semmisítheti az emberi személyiséget, emberi autonómiát. Gondoljunk
például a Hitlerjugend személyiségfelőrlő gyakorlatára vagy az öngyilkos
guayanai szekta tagjainak sorsára. A közösségek kínzó hiánya ma eltakarja
előlünk a bennük rejlő nagyon is reális veszélyeket; a továbbiakban mi is
emberi s társadalmi szempontból pozitív értékként szólunk róluk, s csak a
gondolatmenet végén kanyarodunk majd vissza a bennük rejlő veszélyek
kérdéséhez.
Két fő típusa van a közösségeknek; vannak közvetlen s vannak eszmei
közösségek. Az előbbi tagjai személyesen ismerik egymást, közvetlen
kapcsolatok fűzik össze őket, a társadalmi tér egy jól meghatározható
pontján helyezkednék el. Ilyen közösség lehet egy baráti kör, egy
összeforrott munkatársi gárda, egy szekta, egy egylet, klub, egy társulás,
egy a lakóhelyhez kötődő közösség és így tovább. Az eszmei közösség
tagjai térben egymástól távol is élhetnek; a közös érdekek, célok, értékek
tudata köti össze őket anélkül, hogy személyesen ismerniük kellene
egymást, bár lehetnek közöttük ilyen kötelékek is. De nem az együttlét,
hanem az együvé tartozás, az összetartozás a lényeges közösségteremtő erő
itt. Gondoljunk csak a humanisták nemzetek feletti szellemi s erkölcsi
közösségére a 15-16. században, egy vallási felekezet tagjaira, egy
társadalmi mozgalom tagjainak közösségére, egy társadalmi osztályra, ha
már kialakult osztálytudatuk, az amatőr rádiósok nemzetközi közösségére
vagy egy nemzetre, ha van nemzettudatuk, s ma már az emberiségről sem
teljesen értelmetlen mint „közösségről” beszélni.
Nézzük meg ezek után, hogy az így meghatározott közösségek krónikus
hiányát mi idézte elő nálunk az elmúlt három-négy évtizedben, s mi tartja
fenn makacsul mindmáig.

A HAGYOMÁNYOS KÖZÖSSÉGEK PUSZTULÁSA

Egy fejlődő, alakuló társadalomban szükségképpen s folyamatosan

bomlanak föl a meglevő, hagyományos, s keletkeznek új közösségek.
Történelmünk évszázadai jól illusztrálják a bomlásnak és
újrarendeződésnek e szüntelen folyamatát. Vannak azonban olyan történeti-
társadalmi események, amelyek hosszabb-rövidebb időre megszakítják ezt a
folyamatosságot, megzavarják a társadalmi-emberi lét e sajátos belső
háztartását azzal, hogy felszámolják a hagyományos közösségeket, de
hosszabb-rövidebb ideig nem teremtik meg, nem képesek megteremteni az
új közösségek létfeltételeit. Ilyen fordulópont volt történelmünkben, többek
között, 1945. A hagyományos közösségek viszonylag gyors bomlása már a
kora háborús években elkezdődött. Gondoljunk csak arra, hogy a
leventemozgalom már 1941-42-ben megindította a támadást a nem katonai
jellegű s akkoriban még igen gazdag és sokszínű ifjúsági mozgalmak,
szervezetek, csoportosulások ellen. Vagy gondoljunk arra az ennél
sokszorta pusztítóbb s embertelenebb támadásra, amely egy egész
népcsoport életformájának, emberi-közösségi kapcsolatainak szétzilálásával
indult el, és százezrek fizikai megsemmisítésével végződött; de a háború
viszontagságai, a meginduló népvándorlás, a zűrzavar, a harctéri
veszteségek, a fogság másutt is nagy pusztítást végzett a társas együttélés
szöveteiben. A háború utáni néhány év ezzel szemben nemcsak a városok,
gyárak, vasutak újjáépítésének, hanem az emberi-közösségi-társadalmi
kapcsolatok, viszonylatok újbóli felépítésének időszaka is volt.
A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején megindult gazdasági
átalakulás s a vele együtt járó vízszintes és függőleges mobilitás, a faluból a
városba, egyik országrészből a másikba vándorlás-ingázás, illetve a
társadalmi átrétegződés azután az emberek millióit mozdította el
lakhelyéről, illetve társadalmi helyéről, és szabadította vagy szakította ki
hagyományos közösségeiből. A gazdasági-társadalmi szükségszerűség
mellett a központi politikai akarat sem kedvezett e korszakban a
hagyományos közösségeknek. A szervezetileg összefogott hagyományos
közösségek többsége ugyanis erősen kötődött volt az előző politikai
rendszer struktúráihoz, felszámolásuk így az ötvenes években politikai
szükségszerűségnek látszott. Hogy ez a visszaszorító, likvidáló politika
milyen széles társadalmi rétegeket érinthetett, példaként álljon itt néhány
adat Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890 -1950)
című, 1977-ben megjelent könyvéből. Kiderül belőle, hogy például a
KALOT-nak (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos
Testülete) 300-500 ezer tagja és mintegy 2000-3500 helyi szervezete volt
1940-42-ben, de még feloszlatásakor, 1946 júliusában is 631 helyi
szervezete működött. Testvérszervezetének, a KALÁSZ-nak (Katolikus
Agrárifjúsági Leány-egyesületek Szövetsége) 1940-ben mintegy 950, 1946
júliusában, feloszlatásakor még mindig 576 helyi szervezete működött. S
ezzel még nem is szóltunk a KIOÉ-ről, a Soli Deo Glóriáról, a Cserkész
Szövetségről és más ifjúsági szervezetekről, amelyek a hivatalos, államilag
támogatott, militarista szellemű leventemozgalom mellett, illetve vele
szemben állva fiatalok tíz- és százezreinek biztosították a közösségi lét
kereteit. S ha ezeknek az ifjúsági szervezeteknek világnézeti elfogultságát
és politikai szerepét joggal érte és éri ma is kritika, más emberi-társadalmi-
világnézeti töltésű, de hasonló szerkezetű közösségek hiányát azóta több
nemzedék megszenvedte már. Mint ahogy megsínylette a társadalom
azoknak a felnőtt közösségeknek a felszámolását is – s gondolok itt a
munkás- és agráregyletekre, munkás és falusi olvasókörökre s a
munkásművelődés megannyi más formájára –, melyekhez hasonlókat azóta
sem sikerült létrehozni. Nem is szólva arról a kárról, amit már a háború után
alakult demokratikus közösségek, szervezetek – például a népi kollégiumok
– elsietett felszámolása okozott a társadalomnak.
Több más tényező is siettette még az elmúlt évtizedekben a hagyományos
közösségek felbomlását. Így például az erőltetett urbanizáció vagy a
tömegkommunikáció új formáinak gyors térhódítása, homogenizáló,
kisközösségeket, helyi kultúrákat bomlasztó hatása és így tovább. Ezekről
sok szó esik manapság, nem foglalkozom velük itt részletesebben.

ÚJ KÖZÖSSÉGEK KÉSLELTETETT FEJLŐDÉSE

A hagyományos közösségek felbomlásánál ma már fontosabb kérdés az,
hogy miért nem jöttek létre a régiek helyett új közösségek. Vagy legalábbis
miért jött létre jóval kevesebb, mint amennyire emberi-társadalmi igény
volna? Miért nem váltak s válnak igazi közösséggé a létrejövő vagy
mesterségesen létrehozott kollektívák? Végül is: miért alakult ki az ötvenes-
hatvanas-hetvenes években a közösségek krónikus hiánya?
Első válaszként mindannyiunkban az tolul föl, hogy azért nem jöttek létre
közösségek, mert kifejezetten tiltották, akadályozták létrejöttüket.
Mindannyiunknak sok tapasztalata vagy akár sérelme van ezen a téren.
Igen, sok gátja, adminisztratív akadálya van a spontán közösségek
kialakulásának. Sok olyan vezető beosztású ember van a társadalmi
gyakorlat minden szintjén, aki úgy érzi, nincs szükség az emberek spontán
társulásaira, hiszen a jó vezetés úgyis megold minden problémát, a
közösségek elburjánzása csak megnehezítené a döntést, megzavarná az
igazgatást, áttekinthetetlenebbé tenné a társadalmi rendet. Minden
bizonnyal vannak közöttük olyanok, akik saját hatáskörüket, befolyásukat
féltik, féltenék a kialakuló közösségektől. S vannak olyanok is, akik épp
ellenkezőleg: a legjobb szándéktól vezetve, a tőlük függők érdekeit szem
előtt tartva nyirbálják el az embereket összefűző, már-már közösséggé
szervező szálakat. Gondoljunk – ártatlan, de modellértékű példaként – az
iskolai osztályokban sok helyütt még ma is dívó „ültetésrendre”, a havi
vagy negyedévenkénti „elültetésekre”. Arra, hogy az osztályfőnök időnként
szétülteti az összemelegedett padtársakat és padközösségeket. Abból a
meggondolásból kiindulva, hogy a kialakult baráti kötelékek és a kiépült, a
tanítási órák alatt is működő információs csatornák lekötik a gyerekek
figyelmének egy részét; a kapcsolatrendszer lerombolása után az atomizált,
dezintegrált osztály azután jobban be tudja majd fogadni a felülről reá
záporozó ismeretek tömegét. A tanulmányi eredményeken lehet, hogy javít
valamicskét ez a módszer. Sőt még szociális szempontok is felhozhatók
mellette; azok a gyerekek például, akik kívül rekedtek a kialakult
kapcsolathálózaton, kedvezőbb helyzetbe kerülhetnek az átültetés után. Az
újonnan kialakuló kapcsolatrendszerekbe már esetleg ők is beépülhetnek,
vagy legalábbis egy szétzilált osztályban kevésbé érzik kizártságukat.
Mindez igaz lehet, de a demokratikus magatartásformák és készségek
kialakulásának, kibontakozásának ügyét minden bizonnyal jobban szolgálná
az, ha a tanár ahelyett, hogy felszámolná őket, bevonná a kialakulóban levő
spontán közösségeket a tanulmányi munkába a tagok egymás iránti s az
egész osztály iránti felelősségére apellálva és építve. A különböző
közösségek egymáshoz való viszonya, egymással való küzdelme a
demokratikus társadalmi együttélés iskolájává is válhatnék; a szociális
érzéket is jobban fejlesztené az, ha a kialakult közösségeket tennék
felelőssé a rajtuk kívül rekedtek sorsáért, mint az osztály atomizálása, ami
csak az egymás (és minden) iránti közönyt fejleszti ki. Mutatis mutandis
hasonló példák sokaságát idézhetnénk társadalmi gyakorlatunk számos
területéről.
De nem sokat segíthetünk a jelenlegi, rossz helyzeten, ha túlontúl és
kizárólag csak a tiltásokra koncentrálunk, amire egyébként nagyon is
hajlamosak vagyunk. A közösségek létre nem jöttének, illetve gyors
szétzilálódásának ugyanis nemcsak a tiltások és a tiltásokat megfogalmazó
emberek, embercsoportok az okai. Sok múlik itt fontos és gyakran
figyelmen kívül hagyott objektív körülményeken is. Mindez persze nem ad
felmentést senkinek és semminek, de arra kötelez, hogy ezeket az objektív
körülményeket is alaposan elemezzük, s keressük kiküszöbölésük módjait.
Az alábbiakban a közösségképződést akadályozó tényezők két nagy
csoportját vesszük számba. Előbb a társadalmi struktúrában, majd a
kialakult emberi magatartásformákban rejlő tényezőket.

A KÖZÖSSÉGKÉPZŐDÉS STRUKTURÁLIS AKADÁLYAI

A negyvenes-ötvenes évek fordulóján azt hittük, hogy minden

megtervezhető, végrehajtható és ellenőrizhető központilag; nincs tehát
szükség semmire, ami a terv szempontjából nem racionális, nincs szükség
társadalmi részvételre, a társadalom önmozgására, az emberek spontán
törekvéseire, társulásaira; mindez inkább zavarja a tervet, és veszélyezteti a
kialakult rendet. Ez az atmoszféra természetesen nem kedvezett új
közösségek létrejöttének. Az ötvenes évek második felében azonban lassan
megindult, majd a hatvanas években felgyorsult a decentralizálódás
folyamata, és átalakult a társadalomirányítás szerkezete. Az addig egységes
és szigorúan egybeszerkesztett intézményrendszer felszakadozott, rianások,
rések keletkeztek vertikálisan a különböző szintű intézmények,
horizontálisan az egymástól térben elhatárolódó intézmények között:
országos szintű és helyi intézmények, vállalat és vállalat között és így
tovább. Ezeknek az űröknek az áthidalására két új mechanizmus jött létre
(igaz ugyan, hogy e két mechanizmus egyszersmind tovább tágította a
központosított intézményrendszernek ezeket a hiátusait). Az egyik a piac, a
nyílt, félig rejtett és rejtett piaci mechanizmusok, cseremechanizmusok
együttese, amely ma már jelentős mértékben közvetít vállalat és vállalat,
gyártó cég és fogyasztó, de a szürke vagy fekete formájában s a kölcsönös
előnyök reményében – alárendelt s fölérendelt intézmények között is.
A másik ilyen közvetítő mechanizmus a személyi függőségek gazdagon
kiépült rendszere, amely horizontálisan is, vertikálisan is sűrűn átszövi
gazdasági s társadalmi életünket. A horizontális viszonyokra egyetlen
példaként álljanak itt az anyagbeszerzők, akik a viharos tengerből
szigetként kiemelkedő vállalatok között mint reneszánsz kori marcona
kalózok hajóznak, s ahol csak lehet, rajtaütnek a létfontosságú zsákmányon,
aztán iparkodnak haza, s otthon mint a győztes Drake admirálist vagy a
vesztes Sir Walter Raleigh-t, zászlóerdő és lovagi cím vagy a Tower és a
vérpad várja őket. De jelentős mértékben személyes kapcsolatokat
közvetítenek azok a piros és zöld és fehér telefonvonalak is, amelyek olyan
sűrűn szövik át ma már a vállalatok, intézmények közötti senkiföldjét, hogy
csetlik-botlik, menthetetlenül orra bukik az, aki nem ügyel rájuk.
Fontosabb azonban a horizontális kapcsolódásoknál a személyi
kapcsolatoknak az a függőleges rendszere, fölülről lefelé lógó fürtrendszere,
amely a különböző szintű intézményeket köti össze egymással, s köt hozzá
minden embert a rendszer egészéhez. Ez a személyes függőségi rendszer
egyébként, kisebb-nagyobb mértékben s más és más formában minden
társadalomban működik. A fejlődő országok többségében a politikai-
hatalmi struktúra egyik legfőbb eleme, de a fejlett ipari országokban is
számottevő tényező. Különösen Japánban, de nem elhanyagolható szerepet
játszik Olaszországban vagy Franciaországban is, ámbár ezekben az
országokban más jellegű politikai intézmények korlátozzák hatását.
Nagy szakirodalom foglalkozik a személyi függőségek e sajátos
rendszerével. Johan Gal-tungnak van egy kitűnő összefoglaló tanulmánya;
bőven merítek belőle az itt kővetkezőkben. (Feudal Systems, Structural
Violence and the Structural Theory of Revolution. In: Peace and Social
Structure. Essays in Peace Research, Vol. III. Copenhagen. 1978.) Feudális
vagy „új feudális” szerveződésnek nevezik a szakértők a személyi
függőségeknek ezt a rendszerét, ámbár néhány formai sajátosságon kívül
nem sok köze van a történeti feudalizmushoz. Alapeleme, amelyből felépül
az egész, egy lefelé nyitott háromszög,

ahol az F a szakmai zsargonban – az F Főkutyát, az A Alkutyát jelent. (Az

angol szaknyelvben: Topdog, illetve Underdog.) Maga a függőségrendszer e
háromszögek fürtszerű összekapaszkodásából áll. A függőségeknek ez a
rendszere, bár országonként másképp és másképp alakul, és sehol sem ölt
ilyen szabályos formát, nagy általánosságban a következőképp ábrázolható:

E struktúra legfőbb sajátosságai a következők:

– A társadalom különböző szintjeit személyes s nem intézményes kapcsolatok kötik
össze, ámbár a kettő gyakran párhuzamosan fut egymással, s így a felületes szemlélő
összetévesztheti e struktúrát egy erősen központosított, racionális intézményi hierarchiával.
Valójában itt az intézményes kapcsolat és az intézményes szintkülönbség elsősorban csak a
felek hatalmi töltését határozza meg, ezen belül azután már a személyes jellegű kapcsolat
dominál, már amennyire az intézmények jogi-ügyrendi-hatásköri keretei ezt megengedik,
illetve nemritkán még azon túl is.
– A döntő kapcsolatok e rendszerben vertikálisak, főkutyákat kötnek össze alkutyákkal
és alkutyákat még alsóbb kutyákkal. A horizontális kapcsolódások sokkal gyengébbek,
nem határozzák meg a társadalmi, politikai, hatalmi struktúrát. Az érdekek vízszintes
egybekapcsolódására, érdekközösségek kialakítására nincs vagy alig-alig van e
struktúrában lehetőség.
– A személyes függőségek szálain a döntések lefelé áramlanak; a felül levők határozzák
meg az alattuk levők életét, életlehetőségeit; fordított irányba, alulról felfelé a hatás
csekély.
– Az alkutyák erősen kötődnek saját főkutyájukhoz, mert az intézményrendszer
biztosította formális jogokkal szemben, amelyeknek nehéz érvényt szerezni, a főkutya
ténylegesen segíteni tud nekik; az emberek általában hajlamossá válnak arra, hogy ezért a
segítségért és a jobbágyi biztonságért feladják amúgy is illuzórikus függetlenségüknek még
a látszatát is és a főkutyához kössék sorsukat. És kénytelen-kelletlen lemondanak arról az
amúgy is csekély lehetőségről, hogy sorstársaikkal kapaszkodjanak össze.
– Minden lényeges kérdésben a felettesen keresztül vezet az út az esetleges
megoldáshoz, s így az emberek még egymás közti ügyes-bajos dolgaikkal is hozzájuk kell
hogy forduljanak; ezzel akarva-akaratlan erősítik a felettük levők hatalmát, és egyre
gyengítik a társaikkal őket összefűző kapcsolataikat, csökkentik a horizontálisan
szerveződő közösségek létrejöttének lehetőségét.
– Megnehezíti a horizontális közösségek szerveződését az is, hogy minél lejjebb
megyünk az említett függőségrendszerben, annál távolabb kerülnek az emberek egymástól;
fizikailag is, az információcsere szempontjából is. Minthogy a távolságokat a társadalmi
térben nem légvonalban, hanem közlekedési lehetőségekben és közlekedési időben mérjük,
két egymáshoz viszonylag közel fekvő falu válójában messzebb lehet egymástól, mint
bármelyikük a mindkettőjüket felügyelő kiemelt nagyközségtől. Ha pedig szomszédságuk
ellenére történetesen járás- vagy megyehatár választja el őket egymástól, akkor még tovább
nő a társadalmi távolság közöttük. Gondoljunk csak a Békeidő című dokumentumfilm
döbbenetes befejező képeire: a már biztatóan nyújtózkodó, épülő aszfaltútról, amely a
szomszédos megyével kötné össze a községet, levonulnak az útépítő gépek, mert vannak,
akik nem tűrhetik, hogy egy alkutya-falucska elódalogjon, s a szomszédos megye
függőségrendszerében keressen az eddiginél talán tágabb lehetőségeket. De van ezekre a
képtelen társadalmi távolságokra vasba öntött példa is: az első világháború előttről
átöröklött vasútvonal-hálózatunk, amely – a fővárosból sugarasan kiinduló pályáival –
pontos lenyomatát őrzi még ma is az akkori, hajdani magyar társadalom kíméletlen
függőségrendszerének. Tudjuk, még ma is gyakori eset, hogy egyik vidéki városból a
másikba könnyebb s gyorsabb a fővároson keresztül utazni, mint sok ide-oda átszállással,
girbegurba toronyiránt.
 – S ugyanez vonatkozik a hírek terjedésére, cseréjére is. A főkutya közvetlenül
kapcsolatot létesíthet bármelyik alkutyájával, ezek viszont – ha történetesen nem egymás
szomszédságában laknak, nem egy vonaton ingáznak, vagy nem két szomszédos
gyáregységben dolgoznak – viszonylag nehezen, többnyire csak az illetékes főkutyán
keresztül

létesíthetnek tartós kapcsolatot egymással. A szakirodalom egyik

klasszikus, kérdés formájában megfogalmazott példája nálunk is
elgondolkoztató. így hangzik: vajon egy társadalom fejlődése,
civilizálódása, demokratizálódása szempontjából mi fontosabb: a) egy
távközlési műholdrendszer kiépítése s ezzel a nemzetközi híráramlásba való
erősebb bekapcsolódás, avagy b) ugyanezen a költségen inkább a
falvakban, tanyákon, kisvárosokban, városokban élő embereket egymással
sűrűn összekötő telefonhálózat kiépítése? Az itt, ebben a dolgozatban
elemzett függőségrendszerbe természetesen csakis a műhold illik bele,
illetve pontosabban: úgy illik rá a műhold, mint i-re a pont; még
csúcsosabbá teszi a struktúrát, még tovább erősíti azoknak a befolyását,
akikhez az információk így befutnak, s akik fölött – szimbolikus-
mitologikus megerősítésként – ott ragyog a műhold, mint ama betlehemi
jászol fölött a csillag. A falvakat, tanyákat, városokat egymáshoz s nem a
hierarchia csúcsához kötő, nem zöld és nem piros és nem fehér, hanem
egyszerűen fekete telefonvonalak viszont – bármennyire is triviális ez a
példa – a közösségképződés, az emberi-társadalmi együttélés
gazdagodásának esélyeit növelnék meg. Ebben az irányban nálunk ma még
akadozik a fejlődés.

Fölmerül a kérdés, hogy ilyen körülmények között egyáltalában

létrejöhetnek-e közösségek? Létrejöhetnek. A hierarchia felső régióiban
például, mind országos, mind helyi, mind intézményes szinten viszonylag
könnyen alakulnak ki vezetői közösségek, amelyeket a belső érdekek finom
összecsiszoltsága, életformák, magatartások egybehangolódása, az
együttesen meghozott döntések közös múltja többnyire tartósan
egybeforraszt. Gyakran még egy sajátos közösségi értékrend elemeit vagy
legalábbis egy közösségi rituálé elemeit is kiforrják magukból. Bizonyára
nem véletlen az, például, hogy e közösségek jelentős hányada bizonyos
rendszerességgel vadászmaskarát ölt magára, s elvonul a beavatatlanok
számára hozzáférhetetlen és titokzatos rejtekhelyekre; s nem egy rituálé
részei-e némely asztaltársaságok kedélyeske-dő, már csak tréfás formában
vállalt, de azért tulajdonképpen nagyon is komolyan vett beavatási
szertartásai és pohárköszöntői? S nem övezi-e valamiféle néma s már-már
vallásos áhítat azt, ha egy-egy nagyvállalat párnás ajtói mögött az istenek
tanácskoznak, poharak csörren-nek, titkárnők suhannak ki-be, ezüsttálcákon
szolgálva föl a tömjénfüstnél is metafizikusabb illatokkal párolgó
feketekávés kelyheket?
A szakirodalom egyébként a társadalom szempontjából károsnak tekinti
azt, ha fölé- s alárendeltségi viszony a vezetői szinteken, és csak ott,
átalakul sokoldalú kapcsolatrendszeren és egyenlőségen alapuló
közösséggé. Ez ugyanis még tovább erősíti a hatalmát a fent levőknek, s
még kiszolgáltatottabbá teszi a továbbra is függőségben maradó s
dezintegráltságában védtelen alsóbb rétegeket.
Van egy másik kőzösségtípus is, amely a feudális struktúrán belül
létrejöhet. Korporációs közösségnek szokás nevezni, s akkor jön létre, ha
egy vezető, szűkebb munkatársai körében, lemond a maga vezetői
előjogairól, és egyenrangú félként vesz részt a csoport munkájában. Ilyen
munkaközösséggé forrhat össze például egy közös találmányon dolgozó,
vezetőkből, mérnökökből, műszereszekből, asszisztensekből,
adminisztrátorokból álló kutatói gárda, nagy ritkán egy premierre készülő
színház kompániája, egy expedíció tagsága, egy életveszélybe került hajó
legénysége, egy hajdani falu népe, ahol összefog kicsi és nagy valami közös
ellenség ellenében vagy közös cél elérése érdekében és így tovább. Nálunk,
érzésem szerint, viszonylag kevés van ma ebből a közösségtípusból; kár,
mert ez, szemben az előzővel, többnyire pozitív szerepet tölt be a
társadalom életében.
Igen nagy ellenállásba ütközik viszont a társadalom szempontjából
legfontosabb, úgynevezett horizontális közösségek létrejötte. Ezek a
társadalmi hierarchia többé-kevésbé azonos szintjén élőkből verbuválódnak,
vagy ha nem, akkor az adott társadalmi különbségek a közösségen belül
nem játszanak lényeges szerepet (gondoljunk itt például a vallási
felekezetek vagy egy-egy társadalmi mozgalom tagjaira). A hagyományos,
történeti feudalizmus megtűrte a hierarchia bizonyos szintjein, „pihenőin”
az ilyen közösségeket (szerzetesrendek, faluközösségek, később a céhek);
az erősen központosított bürokráciával párosuló legújabb kori újfeudális
struktúrák viszont már – mint az imént láttuk – idegen anyagként jobbára
kivetik magukból, vagy legalábbis nem engedik igazán kibontakozni ezeket
a közösségeket. Mert vannak ugyan baráti körök, munkatársi
összeszokottságok és rokonszenvek, vannak brigádok, önképzőkörök,
amatőr együttesek, énekkarok, iskolai cimboraságok, öregdiák-találkozók
és ehhez hasonlók, ámde – jó néhány kivételtől eltekintve – mindezeknek
viszonylag csekély az emberi tartalma, mozgósító ereje, s még csekélyebb a
társadalmi súlya, funkciója. Általában nem kapcsolódnak sem egymáshoz,
sem nagyobb egységekhez, nincs vagy alig van közéletet generáló,
köztudatot alakító hatásuk.
Nem jönnek vagy csak elvétve jönnek létre igazi közösségek a vertikális
függőségek e rendszerében azért is, mert a tartósan ilyen
függőségrendszerben élő emberekben egyre inkább csökken a
közösségalkotás készsége és képessége. A társadalmi tudat s a kialakult
társadalmi viselkedésformák önmagukban is akadályaivá válnak a
közösségek létrejöttének. Ezekről az akadályokról szólunk a következő
fejezetben.

A KÖZÖSSÉGKÉPZŐDÉS TUDATBELI AKADÁLYAI

a) Apátia
Minthogy a legfontosabb makroközösségek – nemzet, osztály, lakóhely,
szakma, felekezet stb. – igazi közösségekként nem vagy alig funkcionálnak,
fokozatosan lekopott, leépült a hozzájuk kötődő „mi” tudat, közösségi
tudat. Ezt az eróziós folyamatot a negyvenes-ötvenes években – de hellyel-
közzel még később is – a hivatalos politika is gyorsította, többek között
azzal, hogy a közösségi tudatot bűntudattal helyettesítette be. Gondoljunk
csak azokra a propagandahullámokra (e könyv egy másik fejezetében
részletesen foglalkozom e jelenségekkel), amelyek a szakmunkásokat
„munkásarisztokratának” vagy „kispolgárnak” bélyegezték, s a
segédmunkások millióit „lumpenproletárnak’’, a volt nagy- s középgazdákat
„kulákoknak”, a középgazdákat és a kisgazdák jelentős hányadát
„ingadozónak”, majd később a második gazdaságban szerencsét próbáló, az
ország lakosságának hatvan százalékát kitevő családokat „harácsolóknak”,
az értelmiséget a „régi rend kiszolgálójának”, az ország népét előbb csak
úgy mindenestül „fasisztának”, aztán a legnehezebb években keresztül-
kasul csaknem mindenkit „osztályellenségnek”, mostanában meg újra csak
az egész népséget „lustának”, „lógósnak”, „fegyelmezetlennek” és így
tovább.
Ugyan csoda-e, hogy ebben a légkörben kivirágzott a nemzeti
közösségnek, mint „futballnemzetnek” torz s nevetséges virága, az osztály
vagy felekezeti hovatartozásukat szégyellő-rejtő emberek zavarodottsága,
és elhatalmasodott a közösségtudat nélkül tengő-lengő emberek,
embertömegek apátiája? S ezt az apátiát minden bizonnyal fokozza még a
közösségalakító törekvések megannyi, újra s újra átélt kudarca, s fokozza a
mesterségesen létrehozott közösségpótló kollektívák belső sivársága.

b) Bellum omnium…
A közösségek fontos szerepet játszanak a felgyülemlő feszültségek
levezetésében, a kudarcok enyhítésében, az emberi érdekek, törekvések
megfogalmazásában, a nyilvánosság szintjén való ütköztetésükben. Ha egy
társadalomban nem jön létre s nem működik a legkülönfélébb közösségek
gazdag hálózata, ha az emberek magukra maradnak feszültségeikkel, nem
találnak biztonságot és megerősítést egy-egy közösségben, ha érdekeik
beléjük fojtódnak, s csak sunyin érvényesíthetők, s ha körülöttük mindenki
ugyanilyen bizonytalanságban s kiszolgáltatottságban érzi magát, akkor
lábra kap a társadalmi együttélés egyik legpusztítóbb betegsége, amelynek
főbb tünetei a következők: kisebb-nagyobb mértékben mindenki
kielégületlen, mindenki bizalmatlan, türelmetlen s ingerlékeny mindenkivel
szemben, s végül is kialakul az az állapot, amit Széchenyi 150 évvel ezelőtt
így jellemzett: „Agyarkodunk egymás ellen, mint tehetetlen sajt férgek.”
Tehetetlenségünkben egymásba, lehetséges szövetségeseinkbe harapunk.
Megint csak Széchenyit idézve: „Valóban szomorú az eset... mert
gyűlölségi hajlama nem egy magyarnak koránt sincs kimerítve azon
antipátia által, mellyel az arisztokrácia iránt viseltetik, de midőn con amore
gyűlöli ezt, nem kevésbé gyűlöli a kormányt, gyűlöli az egyházi rendet,
gyűlöli a katonákat, gyűlöli a németet, gyűlöli a horvátot, gyűlöli a tótot,
gyűlöli a görögöt, gyűlöli a városi polgárt, gyűlöli a kereskedőt, gyűlöli
egyik a másikat stb., szóval gyűlöl mindent...” Mutatis mutandis ma is ránk
illik ez a kórkép. Csak használjunk a „gyűlöli” helyett egy valamivel
enyhébb kifejezést, s helyettesítsük be a németet, a tótot, a polgárt,
kereskedőt mondjuk ilyen maibb kategóriákkal, hogy a „vásárló” és az
„eladó”, az „ügyfél” és a „hivatalnok”, a „mi” és az „ők”, a „maszek”, a
„lángossütő” és a „funkci”, az „urbánus” és a „narodnyik”, a „csöves” és a
„smasszer”, a „megalkuvó” és a „hőbörgő” – s itt vagyunk máris a mai
kutyakomédiánál. Az általános bizalmatlanságnak, rosszindulatnak,
acsarkodásnak ez a légköre, bár önmaga is következménye valaminek, ma
már okká, a közösségek létrejöttének önmagában is fontos akadályává vált.

c) Az eredendő bűn
Az új feudalizmus struktúráit elemző szociológiai tanulmányoknak egyik
legfőbb s legkeserűbb tanulsága az, hogy mindannyian részesei vagyunk e
struktúrák állandó újratermelésének. Egyrészt azzal, hogy elfogadjuk s
szépen eljátsszuk a ránk kiosztott alárendelő szerepeket, s mint majd látjuk,
gyakran magunk erősítjük meg a magunk fölötteseitől való függőségünket;
másrészt azzal, hogy kisebb, nagyobb vagy még nagyobb mértékben – s a
mérték itt persze döntő fontosságú – mindannyian vagy csaknem
mindannyian betöltünk életünk során minket mások fölé rendelő szerepeket.
S ha körülnézünk, magunk körül is csupa alkutya-főkutya viszonyt látunk, s
ez észrevétlenül ugyan, de szakadatlanul megerősít bennünket abban a
hitünkben, hogy ez a világ rendje. Gyerekként alkutyák vagyunk,
szülőkként viszont nagyon kevesen tudunk megszabadulni a fő kutyai
szerep kényszereitől, s tudunk lemondani kényelmeiről; az iskolapadban
alkutyák, a katedrán főkutyák, az igazgatói szoba ajtaján kopogva alkutyák
vagyunk, az iskolai főkutya viszont a tanács oktatási osztályán csóválja a
farkát és így tovább. Munkahelyünkön sokan vagyunk örökjogú alkutyák,
de azért csaknem mindannyian tartunk valahol egy-két alkutyát, ha máshol
nem, a családban, egy gyereket, egy feleséget, egy öreg szülőt, vagy ha már
végképp nem megy másképp, azonosulunk azokkal, akik helyettünk
tartanak alkutyákat: szidjuk a cigányokat, a munkakerülőket, a sehonnai
bitangokat s más efféléket. Ami nem azt jelenti természetesen, hogy közös
nevezőre lehet hozni minden főkutyaságot, a társadalom hatalmi viszonyait
meghatározó s a kis körre kiterjedő vagy alkalmi főkutyaságot. De el sem
lehet választani őket egymástól; mert volt már arra történelmi példa bőven,
hogy épp a legkisemmizettebb alkutyák főkutyasági nosztalgiái segítettek
uralomra népeket s társadalmakat elpusztító hatalmasságokat.

d) A magas költségek csapdája

Közösségek azért se jönnek vagy azért jönnek nagyon nehezen létre nálunk,
mert igen magas a közösségképzés költsége és kockázata. Vegyük
példaként egy tájegység gyümölcstermelőit és a velük szemben álló
felvásárló szervet, illetve a szerv illetékes felvásárlóját. A termelőknek
közösek a legfőbb érdekeik, érdemes és fontos volna hát, hogy
összefogjanak, s méltányosabb árakat, rendezettebb, civilizáltabb átvételi
körülményeket, hosszú távú biztonságot vívjanak ki maguknak. Ámde
nagyon sok termelőnek kellene összefognia ahhoz, hogy a felvásárlóra
rákényszeríthessék e méltányosabb feltételek elfogadását, s az összefogás
sikere nagyon távolinak és esetlegesnek, a vállalkozás kockázatosnak
látszik. A többség minden bizonnyal úgy érzi, hogy meg sem érdemes
kísérelni a dolgot, S következésképpen megindul a csapdaelméletben
„dezertálásnak” nevezett folyamat láncreakciója. Közvetlen érdeke ugyanis
mindenkinek az, hogy ne törődjék a többiekkel, a közös érdekkel, hanem
gyorsan és titokban különalkut kössön a felvásárlóval, ha kell, korrumpálja,
megvegye a kegyeit, s kivételesen előnyös átvételi feltételeket biztosítson a
maga hasznára s végső fokon a többiek meg mindenki kárára, S ezzel máris
nyiladozik a csapda. Mert nemcsak ő, hanem a szomszédja meg annak a
szomszédja is így gondolkozik, mindegyik hátat fordít a lehetséges
együttműködésnek, kiugrik a „koalícióból” – ahogy szaknyelven mondják
–, s külön-külön üzletet köt az átvevővel. Így végül mindannyian
rosszabbul járnak, mint jártak volna, ha összefognak. Mert végül is
együttesen legfeljebb azt az árat érik el, amit az átvevő eleve is fizetett
volna, ha ugyan még annál is nem alacsonyabbat, s a kifizetett kenőpénzek
még meg is kurtítják jövedelmüket, a sok szaladgálás, ügyintézés,
ügyeskedés elrabolja idejüket.
De az anyagi kár csak az egyik s a társadalom szempontjából nem is a
legkeservesebb költsége e magatartásnak. Mert az emberek nemcsak
pénzük s idejük egy részét vesztették, vesztegették itt el, hanem
függetlenségük egy újabb hányadát is. Mert azáltal, hogy különalkut
kötöttek azzal, akitől függnek, elismerték, sőt megerősítették hatalmát,
elismerték és megerősítették saját függőségüket. Hozzájárultak, külön-
külön és együttesen, a feudális struktúra megerősödéséhez. Arról nem is
szólva, hogy mindezzel még nehezebbé tették azt, hogy a jövőben, a
következő menetben közösséggé szerveződhessenek, és egységesen
léphessenek föl érdekeik védelmében. Túlontúl nagy árat fizettek hát –
fizetünk gyakran mindannyian – azért, hogy pillanatnyi s vélt érdekeikért
különalkut kötöttek az ott, akkor épp illetékes kisebb vagy nagyobb
hatalmasságokkal.

A KÖZÖSSÉGKÉPZŐDÉS ÉRTÉKRENDBELI AKADÁLYAI

Láttuk, négy tényezőre van szükség ahhoz, hogy egy közösség létrejöhessen
s fennmaradhasson. Közös érdekre, közös célra, közös értékrendre és
mindezek meglétének tudatára, vagyis más szóval: „mi” tudatra. Mondottuk
azt is, hogy e négy tényező különböző arányban lehet jelen egy-egy
közösségben, de mind a négy együttes jelenléte teszi igazán erőssé és a
külső hatásokkal szemben ellenállóvá a közösséget. Bármelyik hiánya
gátjává lehet a közösség kialakulásának s oka a közösség felbomlásának.
Az ötvenes években nálunk, midőn egyetlen globális érdeknek, a
szocialista társadalom vagy akár csak a szocialista világmozgalom
érdekének volt létjogosultsága, s minden ennél szűkebb körű érdek
„partikuláris érdekként” bélyegeztetett meg s ítéltetett el, a
közösségképződésnek még ez az első előfeltétele sem volt adva. A
hatvanas-hetvenes években azután lassan polgárjogot nyert az a felismerés,
hogy a különböző társadalmi rétegeknek és csoportoknak nem azonosak az
érdekeik, s hogy a társadalomnak, mint egésznek, nem az az érdeke, hogy
ezeket a részérdekeket tudomásul se vegye vagy elfojtsa. Az érdektudat
azóta sok helyütt megerősödött, az érdekek, többnyire még félénken ugyan,
de azért már megfogalmazódnak, s ezzel a közösségképződés folyamata
megindult.
A kialakulófélben levő közösségtudatot azután a többnyire hamarosan
megjelenő közös cél tudata még tovább erősítette, sőt hellyel-közzel már a
közös érdekeket és célokat szentesítő értékrend egy-egy mozzanata is
megjelent. Gondoljunk csak Héthy és Makó győri vizsgálataira, amelyek
feltárták, hogy hogyan ismerik föl egy-egy munkáscsoport tagjai a maguk
közös érdekeit, hogyan fogalmazzák meg a közős célok elérésére irányuló
stratégiájukat (teljesítmény-visszatartás stb.), s hogyan társul ezekkel az
érdekekkel egy-egy értékmozzanat, például az egymás iránti lojalitás vagy
felelősségérzet erkölcsi normája. Ezen a fokon azonban megrekedt s
megreked, nemcsak a szóban forgó győri munkáscsoportok esetében,
hanem az ország s a társadalom csaknem valamennyi pontján, a
közösségképződés folyamata. Általános jelenségként szögezhető le az, hogy
az említett megannyi akadály ellenére kibontakozásnak indult közösségek
ma Magyarországon végül is képtelenek kiforrni, kialakítani a maguk
értékrendszerét. Egy olyan átfogó s rendezett értéktudatot, amelynek
megvan a maga ontológiai, kozmológiai, történeti s társadalomfilozófiai
háttere; amely tudja, hogy ilyen és ilyen a világ, ezen belül itt a helye ennek
a társadalomnak, a társadalmon belül pedig e közösségnek; amely tudja,
hogy honnan jövünk s merre tartunk, amely meg tudja fogalmazni az
értelmes emberi lét céljait s e célok elérésére alkalmas, de egyben etikus
magatartás szabályait. Vagy ha önmagában erre nem képes is, megvan rá a
lehetősége, hogy bekapcsolódjék egy már létező, működő értékrendbe. Ma
Magyarországon legfeljebb néhány zárt, gettószerűen zárt közösségnek van
ilyen teljes érvényű értékrendszere; az ő értéktudatuk viszont, miközben
egybeforrasztja a közösséget, kisebb-nagyobb mértékben nehezíti a
közösség tagjai számára a társadalom egészéhez való eleven kapcsolódást.
E jelenségkört jobban megvilágítandó, hadd adjak egy talán kissé triviális
példát a közösségképződés ezen utolsó szakaszának, az értékrendszer
kiépülésének elmaradására. A horgászokat mindig összefűzte valami laza
közösségtudat, „mi” tudat, s mindig voltak s vannak közös érdekeik (hogy
legyen hol horgászni, legyen hal a vízben, orvhorgászok ne pusztítsák az
állományt stb.). Mikor a hatvanas években megindult a harc a Velencei-
tóért, akkor ez a közös cél még jobban összeforrasztotta őket. S minden
bizonnyal megjelentek köreikben s tudatukban bizonyos értékmozzanatok
is; olyasmik például, hogy a horgászás nem egyszerűen időtöltés, hanem – a
társadalom értékhierarchiájában magasabban álló – sport; vagy hogy a
horgászás voltaképpen művészet, szemben a halászással, ami munka; vagy
hogy a horgásztársadalom fontos környezetvédelmi funkciót is betölt, s ez,
a hatvanas-hetvenes években hozzánk is beáramló környezetvédő ideológia
segítségével különösen erős értéktöltést adott, adhatott a horgászok
közösségtudatának. De valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy mindez az
imént meghatározott értelemben teljes érvényű értékrenddé álljon össze.
Hiányzik belőlük valami, ami megvolt s fontos szerepet játszott a hajdani,
középkori s újkori halász- s más közösségek életében. Hiányzik
mindenekelőtt – s kérem az olvasót ne vegye ezt most szó szerint – a
védőszent. Vagyis annak a szimbolikus figurának a mai megfelelője, amely
hajdan bekapcsolta közösséget a világmindenségnek, a legfőbb értékek
mitologikus szférájának áramkörébe, s akinek személye s legendája körül
kialakult, kialakulhatott az értékhordozó liturgiák gazdag rendszere, az
egész évet átszövő, az embereket öntudatukban és közösségtudatukban
megerősítő ünnepek koszorúja. Az értékrendszer e gazdag kiépülésének
jóformán nincs mai megfelelője. A magyar társadalom értéktudata
töredékes, ellentmondásokkal terhes, s így inkább közösségromboló,
mintsem közösségépítő funkciót tölt be. Vagy legalábbis: nem segíti igazi
közösségek kialakulását.

Az említetteken kívül sok más tudati – s mint láttuk, a társadalmi

struktúrával szorosan összefüggő, de már önállósult, önmagában is ható –
tényező akadályozza nálunk a közösségek létrejöttét. E kötet egy másik
tanulmányában elemzem például az emberi tudat és az emberi magatartás
egy sajátos megbetegedését, a tudat és a magatartás „infantilizálódását”,
amely széles körben pusztít nálunk, s amely – többek között –
alkalmatlanná teszi az embereket igazi közösségek létrehozására is. Külön
tanulmányban elemzem a társadalom értéktudatának zavarodottságát, az
értékképző mechanizmusok bizonyos fokú bénultságát; ezek a tényezők is
akadályozzák a közösségek létrejöttét, tartós fennmaradását. Illetve
pontosabban: közösség és értékrend kölcsönhatásban állnak egymással,
kölcsönösen feltételezik egymást. S ha igaz az, amit e tanulmányban
bizonyítani igyekszem, hogy nálunk ma komoly, alig-alig áttörhető
akadályai vannak mind a közösségképződésnek, mind az értékképződésnek,
akkor itt egy önmagát fölerősítő negatív láncreakcióról van szó: közösségek
hiányában tovább pusztulnak még a meglevő értékek is, az értéktudat
válsága miatt pedig időnek előtte elakadnak, szétzilálódnak a
közösségalakító kísérletek.
E negatív láncreakció következtében minden bizonnyal súlyosbodnak
társadalmi együttélésünk zavarai, súlyosbodnak társadalmunk
hiánybetegségei.

CAVEAT

Nem elhamarkodott-e azonban az iménti komor konklúzió? Valóban olyan

nagy baj-e az – s beszéljünk most csak erről –, ha egy társadalomban
felbomlanak a hagyományos közösségek, és nem jönnek létre helyettük
újak? S hadd utaljak itt arra a bevezetőben már megfogalmazott
fenntartásra, hogy a közösségek nemcsak és nem kizárólag pozitív szerepet
játszanak, játszhatnak a társadalom s az emberek életében. Ami a
társadalmat illeti: gondoljunk csak arra, milyen pusztításokat végezhet a
társadalmi együttélés szövetében a klikkesedés, a szektásodás, a céhesedés,
a maffiásodás, a többséget sakkban tartó, terrorizáló, kizsákmányoló elit
csoportok kialakulása. E negatív hatásokat még a legfejlettebb
demokratikus intézményrendszer is csak részben tudja kiszűrni; a
demokratikus intézmények hiánya pedig kifejezetten e parazita, másokon
élősködő közösségek elburjánzásának kedvez.
Nem teljesen veszélytelenek azonban a társadalmilag pozitív szerepet
játszó közösségek sem. Csakhogy míg az előbb említett, agresszív
érdekcsoportok a rajtuk kívül rekedt többségnek okoznak kárt, ez utóbbiak
önnön tagjaik számára jelentenek, jelenthetnek bizonyos fokú veszélyt.
Kényes egyensúly van ugyanis egyfelől az emberi személyiség fejlődése,
autonómiája, másfelől a közösségi lét, a közösségbe való integrálódás
között. Az igazi közönség az egyik előfeltétele a személyiség gazdag
kibontakozásának. De egyben korlátjává is válhat ugyanennek. Fel is
szabadíthatja, de el is nyomhatja az embert. Csapdába is csalhatja: a
személyiség gazdagodásának illúzióját nyújthatja, miközben valójában
felszámolja autonómiáját. A közösség, a kollektivitás észrevétlenül
behelyettesítődhet a személyiség helyére, s ez végül olyan totális
függőséghez vezethet, ami sokszorosan pusztítóbb, mint a korábban említett
„feudális” függőség. Sok mindennapi s történeti példát sorolhatnánk itt föl,
és sokan elemezték is ezt a – ha társadalmi mértéket ölt – nagyon is pusztító
jelenséget. Elég ha Fromm vagy Camus nevére utalok ezzel kapcsolatban,
vagy Mitscherlichék kitűnő könyvére, amelyben a német társadalom széles
rétegeinek személyiségvesztését elemzik az ördögien megszervezett s
ördögien vonzó nemzetiszocialista közösségek varázskörében. (Alexander
und Margarete Mitscherlich: Eine deutsche Art zu lieben. München, 1970.)
De a közösségekben rejlő mind e veszélyek ellenére semmi kétség sem
férhet ahhoz, hogy ma, nálunk, Magyarországon a legnagyobb kárt hiányuk
okozza. Nemcsak azért, mert a közösségek az emberi élet teljességének
fontos előfeltételei, hanem azért is, mert nélkülözhetetlen alkotóelemei,
hordozói volnának társadalmunk korszerűsödésének, demokratizálódásának
is. Azzal, hogy oldanák, lazítanák a jelenleg túlontúl merev s egyoldalúan
vertikális függőségek rendszerét; elősegítenék az egyéni érdekek társadalmi
szinten való megfogalmazását és konfrontálását; fontos szerepet
játszanának a hatékony társadalmi ellenőrzés kiépülésében és így tovább.
Az persze naivitás és önáltatás volna, ha eltúloznánk a közösségek
társadalmi s politikai jelentőségét. A közösségek kialakulása önmagában
meg nem sok mindent oldana meg. Nem pótolhatná a demokratikus
intézményrendszer kiépülését: azzal együtt válhatnék csak igazán a
társadalmi fejlődés rugójává. Mert elválaszthatatlanul összefügg e két
tényező is. Erős és öntudatos közösségek létrejötte fontos előfeltétele a
demokratikus intézményrendszer kialakulásának; a demokratikus
intézményrendszer léte pedig előfeltétele a közösségek létrejöttének és
tartós fennmaradásának.
 AZ ÉRTÉKTUDAT KIFORRATLANSÁGA

Az egyenlőtlen fejlődés elve nemcsak országok között, hanem egy-egy

országon belül is érvényesül. Nálunk, Magyarországon például 1945-ben
társadalmi-politikai intézményrendszerünk ugrott előre, s évekig messze
elmaradt mögötte a gazdasági fejlődés. A hatvanas-hetvenes években
viszont a gazdasági élet vette át fokozatosan a vezető szerepet, ez „húzta”
az országot, és a társadalmi-politikai intézményrendszer került egyre
nagyobb lépéshátrányba. Olyannyira, hogy ma már erősen fékezi a
gazdasági fejlődést, és tudjuk – sok szó esik róla ma már nemcsak
tudományos körökben, hanem a sajtóban, tévében, rádióban is –, hogy
alapos megreformálása nélkül nem birkózhatunk meg az elkövetkezendő
években a sokasodó gazdasági problémákkal. Kevesebb szó esik viszont
egy harmadik tényezőről, a társadalmi tudatról és értéktudatról. Ma már
messze lemaradt ez is a gazdasági fejlődés mögött, annak ellenére, hogy
1945 történeti korszakváltást jelentett ezen a téren is. Olyan mélyreható
változás zajlott le, vagy legalábbis indult meg néhány hónap alatt az
emberek tudatában, amire nem tudom, hogy van-e még példa
történelmünkben. Változás – ez talán furcsán hangzik az első pillanatban –
a pluralizmus irányába. Hogyan értendő ez pontosabban?
A háború előtt például az egyház – a felekezeti különbségek e tekintetben
nem döntőek – olyan mértékben nyomta rá a maga bélyegét az emberek
értéktudatára, hogy többségük számára nem volt alternatíva: csak
egyféleképpen lehetett látniuk a világot s a világban önmagukat. Most
egyszeriben újabb és újabb ablakok nyíltak a világra, újabb s újabb
lehetőségek nyíltak a cselekvésre. De recsegtek-ropogtak a világképnek
nem föltétlen az egyházi ideológiához kötődő alkotóelemei is. Például a
hagyományos világkép egyik tartópillére, az a meggyőződés, hogy az úr és
szolga viszonylat öröktől fogva adott, elidegeníthetetlen lényege a
társadalmi együttélésnek. Egyszeriben megnyílt a lehetősége annak, hogy a
korábbi urak és korábbi szolgák helyet cseréljenek, illetve, ami ennél jóval
fontosabb, megnyílt vagy legalábbis fölvillant egy olyan társadalom
fölépítésének lehetősége, amelyben nincsenek urak és szolgák, csak azonos
jogokkal rendelkező állampolgárok. Összeomlott, egy csapásra, a
társadalmi rend megváltoztathatatlanságának meggyökerezett hite is, s ez
megint földrengésszerű változásokat idézett elő, új lehetőségek felé nyitotta
meg az emberi tudatokat. A jogfosztottság évszázados állapota után
megnyílt a lehetőség a jogok megszerzésére is, s ez a tompult közönyből
megint csak egyszerre sok irányba indította el az emberi gondolkodást, az
emberi vágyakat és törekvéseket. De a pluralizmusra, az egyetlen adott
állapot után a lehetőségek sokféleségére nyitott kaput az a fölismerés is,
hogy a falu egyetlen világán túl van még egy másik világ, van még sokféle
világ, hogy a külvároson túl ott van a belváros vagy a másik város, hogy
ezen az országon túl ott van a földkerekség. S mindez a felismerés elkezdte
formálni, kovácsolni az emberek új világképét, önképét, értéktudatát.
Mi történt azóta? Hogyan, hová, meddig futottak el ezek az akkor
megindult folyamatok? Mi az oka annak, hogy ma úgy érezzük, úgy
tapasztaljuk, és szociológiai vizsgálatok is arra vallanak, hogy a nagy
kezdeti lendület megtorpant, nem forrták ki magukat az új értékrendek, s
hogy meglehetősen bizonytalan, zavarodott, gyenge ma a magyar
társadalom értéktudata? Vannak; akik már-már a társadalom értéktudatának
válságáról beszélnek, de abban legalábbis csaknem mindenki egyetért, hogy
súlyos problémákkal kell szembenéznünk e téren.
Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy milyen okok s tényezők
vezettek a társadalom értéktudatának jelenlegi zavarodottságához,
kiforratlanságához. S fölvetjük majd, befejezésül azt a kérdést is, hogy a
világban jelenleg lezajló gazdasági és társadalmi változások milyen
feladatok elé állítják ma s milyen feladatok elé állítják majd előreláthatólag
az elkövetkező években a magyar társadalom értékrendjét, értéktudatát.
E kérdések felvetése akkor is jogosult, ha tudjuk, hogy a magyar
társadalomnak az a drámai átrendeződése, amely három évtized alatt
embermilliókat szakított ki régi életkörülményeik közül, szükségszerűen
kiszakította az embereket hagyományos értékeik világából is, és
megindította az értékek átrendeződésének bonyolult folyamatát. Három-
négy évtized ebből a szempontból nem sok, ilyen rövid idő alatt
természetesen nem forrhat ki az értékeknek, normáknak,
magatartásformáknak olyan tiszta és egyértelmű modellje, mint amilyen
annak idején a görög vagy a római polgár, a középkori szerzetes vagy
lovag, a reneszánsz kori „udvari ember”, a 18. századi angol „becsületes
kalmár” vagy a francia citoyen eszménye volt. De az a kérdés igenis
fölvethető, hogy vajon megtettünk-e mindent, megtétetett-e minden annak
érdekében, hogy a kialakuló új körülmények között az emberi élet és a
társadalmi együttélés értékekben olyan gazdag legyen, amennyire ez
objektíve egyáltalában lehetséges. Hogy a nagy történeti átrendeződés
mellett nem vagyunk-e mi magunk is felelősek a társadalom értéktudatának
ma tapasztalható elbizonytalanodásáért, zavarodottságáért?

A MEGÚJULÁS ELMULASZTOTT LEHETŐSÉGEI

A háború befejezése után számos társadalomban megindult a hagyományos

értékrendek megújulása. Gondoljunk például arra, hogy a keresztény
egyházakon és hitvilágon belül fölerősödtek a progresszív elemek,
olyannyira, hogy a hatvanas-hetvenes években a keresztény egyházak,
illetve az egyházakon belüli mozgalmak már jelentős szerepet játszottak
néhány európai, de főképp dél-amerikai országban a különféle
demokratikus megmozdulásokban. Nálunk ez a megújulás elmaradt; mert
mire megindulhatott, ha egyáltalában megindult volna, a szigorú
egyházellenes politika az egyházakat védekezésre, hagyományos szellemi
bástyáik mögé való visszahúzódásra kényszerítette, soraikban a konzervatív
erőket megerősítette. De nagyjából ugyanez történt a polgári gondolkodás
különféle irányzataival is: a fordulat éve után megindult hajsza elejét vette a
progresszív irányzatok kibontakozásának, és a polgárság széles köreiben
fölerősítette a konzervatív hajlandóságokat.
Értékrendszerünk mai válságának, zavarodottságának van azonban
ezeknél egy még talán súlyosabb oka is. Az, hogy társadalmunk hivatalosan
vállalt, támogatott értékrendszere nem tudta követni azt a nagy történelmi
fordulatot, amely a negyvenes-ötvenes években zajlott le Európának ezen a
felén. A marxizmus ontológiája, ismeretelmélete, történetfilozófiája és
belőlük fakadó értékrendszere egyértelműen s egyöntetűen forradalmi
cselekvésre ösztönzött; etikája a kizsákmányolás ellen küzdő, az adott
rendet megdönteni akaró, egy új, igazságos társadalomért küzdő
forradalmár magatartását fogalmazta meg, s emelte mindenki számára
követendő eszménnyé. Ennek az etikának a forradalom előkészítésének és
megvívásának korszakában erős vezérlő szerepe volt; világosan
meghatározta az értékes emberi cselekvés módozatait, megoldotta a
dilemmákat, értelmet adott a mindennapoknak, egyetlen cél, a forradalom
érdekében mozgósította az erőket.
 Igen ám, de az utóbbi egy-két évtizedben már nem a forradalom, hanem a
társadalmi konszolidáció és a társadalmi reformok korát éljük, s ebben az új
korszakban a forradalmi etika szabályrendszere működési zavarokkal küzd.
Olyan magatartásra, olyan cselekvésre ösztönzi, ösztönözné az embereket,
amely lépten-nyomon beleütköznék az adott társadalmi és politikai
gyakorlatba. Az új rend konszolidálásának, illetve reformok útján történő
tovább építésének korszakában az emberi-társadalmi együttélés új, az
előzőtől sokban eltérő szabályrendszerére van szükség. Ez az új érték- és
szabályrendszer, ez az új etika azonban – bár a gyakorlatban működnek
bizonyos elemei – mind a mai napig nem fogalmazódott meg. Történtek
ugyan kísérletek a marxizmus hagyományos értékrendjének megújítására,
újrafogalmazására – gondoljunk csak Lukács Györgynek, illetve
tanítványainak ilyen irányú fontos kísérleteire a hatvanas-korahetvenes
években –; ezeknek és szórványos más kísérleteknek azonban hazai földön
hamar vége szakadt; eredményeik belül rekedtek az értelmiségi viták körén,
nem hatot-ták át sem a szélesebb értelemben vett közgondolkodást, sem a
hivatalos művelődés- és társadalompolitikát, s nem épültek bele a
gyereknevelésnek, a közoktatásnak, a rádiónak, a tévének, sajtónak, vagyis
azoknak az intézményeknek mindennapi gyakorlatába sem, amelyek a
szocializációnak, a társadalmi tudat és magatartás alakításának legfőbb
eszközei nálunk. Eltekintve a fából vaskarika gyártásnak, forradalmi
eszmékből kispolgári életbölcsességeket farigcsálásnak olyan torz
kísérleteitől, amelyekre itt csak egyetlenegy, de szimbolikus értékű, remek s
egyben riasztó példát idézek Magyar József egyik díjnyertes
dokumentumfilmjéből, amelynek egyik jelenetében 8-10 éves gyerekek
felelnek, osztályfőnöki órán, arra a kérdésre, hogy miért eszményképük
nekik Oleg Kosevoj. És sorjáznak a lelkes, lelkendező válaszok: „Én azért
szeretem Oleg Kosevojt, mert engedelmeskedett a mamájának”, „Én azért,
mert reggelenként fogat mosott”... – és ne folytassuk tovább.

Maradtak hát a régi, forradalmi, világalakításra ösztönző eszmék,

miközben a gyakorlat gyökeresen megváltozott. Ma már látjuk, nagy árat
fizet a társadalom ezért a sajátos disszonanciáért, össze nem illésért. Mert,
egyfelől, kínzó és pusztító az az ellentmondás, hogy ha értékeink,
eszményeink szerint akarunk cselekedni, tüstént összehorzsoljuk,
összezúzzuk magunkat a gyakorlat ki- és beszögellésein; ha viszont
kizárólag a gyakorlat pillanatnyi lehetőségei és parancsai szerint élünk,
akkor a körülményektől való viszonylagos függetlenségünk, autonómiánk
biztosítására hivatott értékek hiányát szenvedjük meg. Nagy árat fizet a
társadalom e disszonanciáért azért is, mert ha egy értékrend tartósan
működési zavarokkal küzd a társadalmi gyakorlatban, akkor előbb-utóbb
megindul a benne levő értékek eróziója; fokozatosan elvesztik hitelüket,
gyöngül vonzerejük, nem képesek már vezérelni az emberi tudatot s
magatartást; de arra nagyon is képesek, hogy a hivatalos rituálé
kegyszereivé válva akadályozzák új, működőképes értékek kialakulását. Az
értékrend megújulását.

A KETTŐS KÖTÉS

A hivatalos értékrend és a mindennapi gyakorlat közötti szakadás

létrehozott egy sajátos értékromboló mechanizmust is. A kettős kötés
mechanizmusát. Kettős kötésről beszélünk akkor – tágabb értelemben
használva e kifejezést, mint a pszichiátria –, ha például a szülők valamilyen
érték szerinti magatartásra ösztönzik gyereküket, ám ha a gyerek
ténylegesen e szerint az érték szerint viselkedik, akkor megbüntetik érte.
Belénevelik például az igazmondást, mint erkölcsi parancsot, aztán ha a
gyerek őszintén megmondja a véleményét, durván lehordják,
megszégyenítik, megbüntetik. Ha az ösztönzésnek és büntetésnek ez a
kettőssége tartós gyakorlattá válik, akkor az ember szkizoid állapotba
hajszolódhatik bele, vagy arra kényszerülhet, hogy a kínzó hasadás elleni
védekezésképpen kiégesse magából a szóban forgó értéket, értékeket:
vállalva az értéksivár, depressziós valóságképpel járó monotonabb
szenvedést, vagy az értéktagadó, cinikus magatartásban találva meg a
következetes és autonóm emberi magatartás utolsó lehetőségét.
Működik e kettős kötés mechanizmusa társadalmi szinten is, s az
eredmény itt is a tudathasadásos, zaklatott állapot vagy a járványszerűen
elharapódzó közöny és cinizmus, nem is szólva az értékek széles körű
pusztulásáról s az értéktudat társadalmi méretű leépüléséről. Ilyen kettős
kötés pusztítja – hogy előző tanulmányunkra utaljunk vissza – többek
között például a közösség fogalmához kapcsolódó értéktudatot is. Mert
egyfelől az új társadalmi rend egyik alapvető értékének, célértékének
tekintjük, s mint ilyet magasztaljuk, reklámozzuk; másfelől viszont a
mindennapi társadalmi gyakorlat szinte lehetetlenné teszi az ember
számára, hogy közösségi lényként éljen, közösséget építsen. Egész
gazdasági és társadalmi gyakorlatunk individualizmusra kényszeríti, önös
érdekeinek védelmére vagy akár hajhászására készteti, a magánéletbe
szorítja be az emberek túlnyomó többségét. S ha valaki mindezek ellenére
igazi közösség létrehozására adja a fejét, akkor hamarosan a gyanakvás
vagy akár a tiltás falai emelkednek föl körülötte, miközben a retorika
fuvallatai azért tovább lengetik, fönn, a magasban, a közösség eszményének
lobogóját.

A TÁRSADALOMPOLITIKA BIZONYTALANKODÁSAI

A régi világ elmúltával sokan azt hitték, hogy az új gazdasági-társadalmi

„alépítmény” automatikusan létrehozza majd a maga tudati-értékrendbeli
„felépítményét”. Nem hozta létre; zavart és zavarodottságot hozott létre.
Mások úgy vélték, ugyanilyen tévesen, hogy az értékrendszer szavakkal,
kampányokkal, sőt szükség esetén még rendeletekkel is alakítható; kiderült,
hogy ezek az eszközök még a maguktól már-már meggyökerező új
értékeket is elpusztítják, vagy legalábbis társadalmi hitelüket tartósan
aláássák. E kudarcok láttán a hatvanas-hetvenes évek társadalom- s
kultúrpolitikája körültekintőbbé, óvatosabbá vált. Nem akarta már
ráerőszakolni a maga értékpremisszáit senkire, s néhány alapvető elv
hangsúlyozásán túl az erre a feladatra hivatott intézményekre bízta az
értékek megfogalmazását, szocializációját, a társadalomba való
szétsugárzását. Az iskolára, a művészetekre, a sajtóra, rádióra, televízióra.
Az értékek képzésének ez a decentralizált, toleráns módja nagy előrelépés
volt a korábbi gyakorlattal szemben; mindannyian haszonélvezői vagyunk e
váltásnak. De néhány tényező erősen csökkentette mindennek a hatásfokát.
Elsősorban az, amit az imént az értékrendek megújulásának elmaradásáról
mondottunk. E megújulás hiányában az említett intézmények az állandó
bizonytalanság állapotába kerültek; egyfelől a hajtóerejüket vesztett
hagyományos (hivatalos) értékeket félszívvel tovább propagálták, másfelől
az igazi megújulás lendülete és lehetősége nélkül nem tehettek egyebet,
mint hogy úgy lavíroztak, hogy lehetőleg senkit se „bántsanak meg”. Így
alakult ki az értékközhelyeknek és felemás, ha akarom, vemhes, ha akarom,
nem vemhes értékeknek az a puha és szürke állománya, amely még ma is
jellemző ezeknek az intézményeknek a munkájára, s amelyről másutt
egyszer már valamivel bővebben írtam (A tanári pálya foglalkozási
ártalmairól. Érték és társadalom, Budapest, 1977). Új értékek, értékrendek
kikovácsolódására ez a legkevésbé sem alkalmas környezet.
Az értékrend igazi, belső megújulásának hiányában ezeknek az
intézményeknek az értékítéletei, másfelől esetlegesekké, rögtönzöttekké
váltak, túlontúl erős függőségbe kerültek a napi politika fordulataitól (hadd
utaljak itt csak egyetlen kirívó s közismert esetre, az iráni sah
megítélésének váratlan kanyaraira), s ez szükségszerűen csökkentette
hitelüket és értékgeneráló, értéksugárzó erejüket. Nem tettek különösebben
jó szolgálatot azzal sem, hogy az élet és a világ minden eseményét eleve és
előre értékelve tálalták fel diákjaiknak, olvasóiknak, nézőiknek, s ezzel
elfojtották a spontán értékképző folyamatokat anélkül, hogy cserébe
legalább tényleg segítettek volna eltájékozódni a tények és értékek mai
zűrzavarában.
Sokat beszélünk manapság az információ-dömpingről,
információsokkról, az embereket már-már megbénító információtömeg
áradásáról. Véleményem szerint azonban nem is annyira az információk
tömegével van baj, mert az emberek viszonylag könnyen kiválasztják a napi
hírekből-információkból az őket érdeklőket, hanem a hozzájuk kapcsolódó
értékelés kényszerével. Az emberek manapság nem annyira hírneurózisban,
mint inkább értékelési neurózisban szenvednek. Mert akár akarják, akár
nem, akár tudnak róla, akár nem, minden új információ, még a legparányibb
hír is értékelésre készteti, kényszeríti őket. Viszonyulniuk kell hozzá,
mérlegelniük kell önmaguk, önnön világuk szempontjából; szükségszerűen
felmerül, felvillan velük kapcsolatban az „és ez nekünk jó?”, „és ez a
világnak jó?” kérdése. S ezekre a szakadatlanul felágaskodó kérdésekre ma
már egyre nehezebb válaszolni. Nemcsak nálunk, de az egész világon.
Egy gondolatkísérlet során számba vettük például azt, hogy egy amerikai
politikai hetilap, a Newsweek olvasói egy-egy számot átlapozva hányszor
kerülnek súlyos értékelési dilemma elé. Gondoljunk például egy
Kambodzsáról szóló hírre; tegyük föl, hogy képzeletbeli olvasónk elítéli Pol
Poték vérengző, népirtó politikáját, s örül annak, hogy vége szakadt. De
mindez egyben a vietnamiak győzelmét is jelenti, a vietnamiak pedig
Amerika ellenségei. Hogyan kell hát végül is értékelnie a Kambodzsában
történteket? S vajon fel tudja-e oldani az ellentmondást egyik vagy másik
dél-amerikai junta megítélésével kapcsolatban? Az emberi jogok súlyos
megsértéséért el kell ítélnie őket, de vajon kívánhatja-e bukásukat, ha úgy
véli, hogy hazája érdekei hatalmon maradásukhoz fűződnek? S mi a helyes
álláspont az atomreaktorokkal kapcsolatban? Veszélyesek, elterjedésük
kiszámíthatatlan következményekkel járhat, de az energiaprobléma
megoldásához valószínűleg nélkülözhetetlenek; támogatni kell hát az
atomprogramot, vagy ellenezni? S mi legyen a japán autók importjával?
Jók, olcsók, szükség van rájuk, de munkanélküliséget okoznak az amerikai
autóiparban; le kellene állítani az importot? Lehetséges, de akkor meg
rosszul járnának a vásárlók, és gazdasági-politikai válság alakulhatna ki
Japánban, ami az amerikai érdekeket is súlyosan veszélyeztetné. Mi hát a
teendő, mi a helyes álláspont? És így tovább. És sorolhatnánk a hasonló
jellegű értékdilemmákat, hosszan, a hazai gyakorlatból is.
A világ túlságosan is bonyolult lett, az összefüggések már-már
áttekinthetetlenek a mindennapi ember számára, egy-egy esemény
következményei kiszámíthatatlannak látszanak. Egyre kevésbé képes
eldönteni azt, hogy mi a hasznos és mi a káros, mi az elítélendő s mi a
helyeselendő, mi az emberileg-erkölcsileg jó s mi a rossz. Ez az
áttekinthetetlen szövevényesség nyomasztja, idegesíti, feszültté teszi az
embert, s ez a feszültség egy bizonyos ponton túl védekező reflexeket vált
ki, válthat ki belőle. Közönyössé válhat, eltompulhat, nem föltétlen a világ
eseményeivel, hanem csak az események értéktartalmával szemben.
Falhatja az újságokat, képes magazinokat, de csak furcsaságok, izgalmak,
intimitások, újdonságörömök kedvéért, anélkül hogy – kisebb-nagyobb
rácsodálkozásokon, locska kis érzelmi reakciókon túl – emberileg
viszonyulna hozzájuk. De válhat cinikussá is, vagyis láthatja világosan a
hírek érték-tartalmát, az általuk fölvetett értékdilemmákat, de egy
vállrándítással elintézheti mindezt. Vagy belekapaszkodhat bármibe, ami
egyszerű és világos megoldásokat kínál; az egyszerű, egyenirányítóit
ideológiák, spirituális megújulások, szekták mai nagy divata nem
utolsósorban épp ebből az igényből fakadhat. (Talán még a terrorizmus
egyik, ha nem is legfontosabb forrása is itt keresendő: géppisztollyal próbál
az ember utat nyitni magának a dolgok megoldhatatlanul bonyolultnak
látszó szövevényén át.)
A hazai közoktatásnak és tömegkommunikációnak az a gyakorlata, amely
előre gyártott, túlontúl leegyszerűsített értékítéletekkel dolgozik,
csökkentheti ugyan valamelyest ezt az értékelési neurózist, de egyúttal
visszafejleszti az emberek értékelőkészségét, és súlyosan gátolja egy új,
működőképes értékrend kialakulását.

A NYILVÁNOSSÁG HIÁNYA

Az előző tanulmányban szóltunk arról, hogy a társadalmi rend hatékony

működésének és a társadalmi fejlődésnek egyik alapvető előfeltétele az,
hogy a különféle érdekek nyíltan megfogalmazódjanak, egymással
megütközzenek, egymással valamiféle rendbe összefogódzkodjanak.
Ugyanez vonatkozik az értékekre is. A társadalomnak az az érdeke, hogy a
különféle csoportok, rétegek, mozgalmak világosan megfogalmazzák és
felmutassák, mások értékeivel szembeállítsák a maguk értékeit. Ez a
mechanizmus azonban nálunk, az elmúlt három-négy évtizedben nem, vagy
csak alig-alig indult meg.
Működnek ugyan nálunk is az európai kultúrkörökön belül kialakult vagy
most kialakulófélben levő értékrendek (a hagyományos keresztény, a
puritán-felhalmozó, a fogyasztói-hedonista, a munkásmozgalmi-
szocialista), de tudatosultsági szintjük (s következésképpen hatékonyságuk)
viszonylag alacsony. Illetve pontosabban: működnek anélkül, hogy nyíltan
megfogalmaznánk, egymással ütköztetve keményre kovácsolnánk őket. Az
értékek elrejtése, elkenése, leszürkítése, más értékekkel való egybemosása
az általános gyakorlat.
Pontos vizsgálati adatok vannak például arra vonatkozólag (Országos
életmód-, életminőség-és értékrend vizsgálat, 1978), hogy a magyar
társadalom értékrendje sokkal kevésbé „feszített”, kevésbé polarizált, mint
az amerikai vagy egyik-másik nyugat-európai társadalom értékrendje. Ott
egy-egy értékrend mindig valamely más értékrenddel szemben, azzal
szembeszegülve fogalmazza meg, illetve erősíti meg újra és újra önmagát.
Az így kialakuló értékrendbeli különbségek gyakran erősebbek, mint a
mögöttük rejlő érdekellentétek. Gondoljunk csak például arra, hogy az
Egyesült Államokban a mindennapi politika terén viszonylag kis eltérés van
a Demokrata Párt és a Köztársasági Párt között, miközben alapvető
értékpremisszáik egymás sarkalatos ellentétei. Az egyik fél a közjót, a
másik a szabad vállalkozás jogát, az egyik a közösséget, a másik az egyént,
az egyik a társadalmi igazságosságot, a másik az egyéni érvényesülést emeli
domináns értékké. S ugyanez a helyzet a megannyi érdekvédelmi
csoportosulással, mozgalommal: fennen lobogtatják értékeiket, mert
szükségük van az értékek mozgósító, reklámozó, az ügyet társadalmilag
legitimizáló, szentesítő erejére.
Nálunk, mint láttuk, épp ellenkezőleg: az emberek, csoportok lehetőleg
nem is tudatosítják, vagy ha igen, akkor elrejtik, álcázzák értékeiket.
Érdekeiket, ha bátortalanul is, de lassanként már-már megfogalmazzák,
ámde sietve s gondosan becsomagolják őket általános jellegű, többé-
kevésbé mindenki által elfogadott s hivatalosan szentesített érték-
általánosságokba.
Van ebben, egyfelől, egy nagyon is örvendetes fejlemény. Egy olyan
országban – igaz, hogy az országok többsége ilyen volt a század első
felében –, ahol erős hagyománya volt a vallási, politikai, eszmei s
mindenféle egyéb türelmetlenségnek, elvakult intoleranciának, ott az
értékeknek, hiteknek, magabiztos meggyőződéseknek ez a fellazulása,
egybemosódása valamiféleképpen előrelépés volt egy emberibb, oldottabb
társadalmi együttélés felé. De súlyosan káros következményei is vannak e
folyamatnak. Például az – s erről részletesebben szólunk majd egy másik
tanulmányban –, hogy csökken az embereknek az anyagi világgal szembeni
autonómiája; mindenféle értékrend vonzókörén kívül élve, az értékek
vezérlő hatásától megfosztva ugyanis túlontúl erős függőségbe kerülhet az
ember önnön anyagi létének külső körülményeitől, változásaitól s önnön
közvetlen, rövid távú érdekeitől; hiányzik a másik pólus, az életnek a
pillanatnyi körülményektől függetlenül tartást, irányt, célt adó, az embert a
pillanatnyinál tágabb összefüggésekbe bekapcsoló értékek rendje. Értékek
nélkül nincs mihez mérnie az embernek magát, s következésképpen
megrendül vagy föl sem épül önnön értékének, értékességének tudata,
szükségszerűen elakad személyiségének kibontakozása. Normák nélkül
megzavarodik, állandó súrlódások, sérelmek, feszültségek forrásává válik a
mindennapi együttélés rendje. Közös értékek nélkül nem alakul ki vagy
elsatnyul az emberi-közösségi összetartozás tudata. És így tovább.
Mindezek a tünetek széles körben megfigyelhetők a mai magyar
társadalomban.
 Az ÉRTÉKRENDEK SPONTÁN FEJLŐDÉSÉNEK FÉKEZÉSE

Négy nagyobb értékrend játszik a mai magyar társadalmi gyakorlatban

jelentős szabályozó vezérlő szerepet.

1. A hagyományos keresztény értékrend, amely hosszú évszázadokon át

lehetővé tette a hiánytársadalmakban élő emberek számára azt, hogy
súlyosan ínséges körülményeik ellenére is értékekben gazdag, értelemmel s
reménnyel teli életet éljenek.
2. A puritán-felhalmozó értékrend, amely a 16-17. században alakult ki,
és amely szemben az előzővel, már nem veszi adottnak s
megváltoztathatatlan állapotnak a létfenntartó javak hiányát, hanem minden
emberi erőt és szándékot e javak felhalmozására mozgású. Puritán-
aszketikus jellege van, mert a gyors felhalmozás érdekében szigorú
normarendszerrel a minimumra szorítja vissza a fogyasztást.
3. A fogyasztói-hedonista értékrend, amely már nem a javak
felhalmozására, hanem a javak fogyasztására, a felhalmozott javak nyújtotta
lehetőségek kihasználására, élvezetére helyezi át a hangsúlyt.
4. A 19-kora 20. századi munkásmozgalmak értékrendje, amely az adott
társadalom megdöntésére és egy új társadalmi rend fölépítésére mozgósítja
az erőket.

Mi történt ezzel a négy értékrenddel nálunk, Magyarországon, az elmúlt

három-négy évtizedben? Hogy változott, hogyan alakult szerepük,
társadalmi „jelenlétük”? Csak nagyon is hozzávetőlegesen rekonstruálható
ma még pályájuk, mert nem indultak meg a rendszeres vizsgálatok, nem
hozzáférhetők a szükséges adatok. Legfeljebb hozzávetőleges becsléseink
lehetnek arra vonatkozólag, hogy az említett értékrendek közül egyik vagy
másik a társadalom milyen széles rétegeiben fejtett s fejt ki
szabályozóvezérelő hatást, hogy milyen mélységű s intenzitású ez a hatás,
és mennyire rejtett, mennyire nyíltan vállalt ez a hatás.
A hagyományos keresztény értékrend 1945-ben elvesztette az államilag
támogatott hivatalos értékrend státusát, ennek minden előnyével és
hátrányával együtt. Deklarált híveinek a tábora valamelyest beszűkült, de
azzal, hogy immár egyenrangú ellenfélként került szembe s került
összeütközésbe más értékrendekkel, minden bizonnyal felfokozta
intenzitását azok életében és tudatában, akik hatókörén belül maradtak. S
egy tovább szűkülő körben, de még intenzívebbé válhatott 1948-49 után, az
üldözések éveiben, miközben az erős külső nyomás és a félelem másokban
a tudatosság szintje alá szorította ezt az értékrendet. Ugyanígy kétirányú
hatása lehetett 1960-65 után annak, hogy az állami politika türelmesebbé
szelídült az egyházakkal szemben; szélesedett azoknak a köre, akik többé-
kevésbé nyíltan vállalták a vallásos értékrendhez való kötődésüket (egy
1977-78 fordulóján lefolytatott országos vizsgálat adatai szerint a
megkérdezettek 55 százaléka vallotta magát többé-kevésbé vallásosnak),
másfelől viszont az értékrendek említett egybemosódása, látszólagos vagy
tényleges hasonlóságaik túlhangsúlyozása minden bizonnyal csökkentette
többek között a vallásos értékrend pregnanciáját is.

A puritán felhalmozó értékrend jelen volt a magyar társadalmi tudatban s

gyakorlatban már a két háború között is, de viszonylag szűk körben fejtett,
fejthetett ki jelentős hatást. A háború előtt ugyanis viszonylag kevés
embernek volt lehetősége felhalmozásra; mindenekelőtt a polgárságnak, a
„középosztálynak”, az önálló iparos- és kereskedőrétegnek, a tehetősebb
parasztságnak, a munkásság megállapodottabb rétegeinek. Nem volt
semmiféle lehetősége a felhalmozásra a „hárommillió koldusnak”, a
nincstelen, föld nélküli parasztságnak, a mun-kanélküliség gondjaival
küzdő munkásrétegeknek; ámbár tudjuk, ezekben a rétegekben is családok
százezrei tettek emberfölötti erőfeszítéseket, elkeseredett kísérleteket a
„megkapaszkodásra” az első hold földben, a város peremében, az egyszoba-
konyhás családi házban. 1945-ben, a földosztással és számos más
változással egyszeriben sok millió ember életében megnyílt a felhalmozás
lehetősége, s minden bizonnyal felerősödött ennek az értékrendnek a
jelentősége. De csakhamar megtört ez a lendület, mert a negyvenes-ötvenes
évek fordulóján kialakult hadikommunizmus jellegű gazdasági-politikai
állapotok véget vetettek az egyéni-családi felhalmozás minden
lehetőségének. Az 1960-65 óta fokozatosan kibontakozó gazdasági
reformok azután újra megnyitották, egyre inkább, a felhalmozás
lehetőségeit, ámbár egészen az elmúlt 4-5 évig magát a felhalmozó
értékrendet a szocializmustól idegen értékrendként, „kispolgári”
torzulásként ostorozta a hivatalos politika, illetve publicisztika. Azóta
alábbhagyott ez a szorítás, anélkül hogy lehetőség nyílt volna arra, hogy
nyíltan értékrenddé fogalmazódjék a magatartásszabályoknak ez az
együttese. A legutóbbi időben megindult egy-egy alkotóelemének
integrálása a hivatalos értékrendbe, például a vállalkozó szellemnek mint
értékes emberi magatartásnak a „szocializálása”, a „szocialista vállalkozás”
fogalmának bevezetése és így tovább, de ez – bár nagyon is pozitív
fejlemény abból a szempontból, hogy a szocialista gazdaságban is nagy
szükség van a vállalkozó szellemre – hátráltatja a felhalmozói értékrend
határozott, világos megfogalmazódását, és megint csak az értékrendek
említett egybemosódásának, egybekeverésének a tünete.

A fogyasztói-hedonista értékrend évszázadokon át csak a legfelső,

leggazdagabb rétegeknek, elsősorban az arisztokráciának az
eszmevilágában és mindennapi gyakorlatában jelent meg. A közép- és
alsóbb rétegek pazarlóként, feslettként, erkölcstelenként, úri módik
majmolójaként bélyegezték meg azokat, akik az ő soraikban ezzel az
értékrenddel s életmóddal kacérkodtak. Szélesebb társadalmi körben a
negyvenes években kezdett elterjedni Amerikában, majd az ötvenes
években a fejlett nyugat-európai országokban. Nálunk öt-tíz éves késéssel, a
hatvanas évek elején jelent meg, de azóta gyorsan tért hódított,
összefonódva és versenyezve a puritán-felhalmozó értékrenddel. Talán még
valamelyes előnyre is szert tett vele szemben, mert az érvényben levő
gazdasági rendelkezések inkább a fogyasztás, mintsem a felhalmozás felé
terelik az embereket. Megvannak a fogyasztásnak is a maga korlátai
(például az ingatlanok birtoklását és a külföldi utazásokat korlátozó
rendeletek vagy a kirívó gazdagsággal szembeni erős társadalmi ellenszenv
s az ezzel járó feszültségek, kellemetlenségek), de az egyéni-családi
felhalmozást jóval szűkebb keretek közé szorítja be adott gazdasági és
politikai rendünk. A felhalmozás elsősorban nem a bővített újratermelést
szolgálja nálunk – a családok elsősorban nem termelőeszközökbe fektetik
be a megtermelt többletértéket, mert ezt igen szűk keretek között engedik
csak meg az érvényben levő rendelkezések –, hanem a család
életszínvonalának, életmódjának, fogyasztói lehetőségeinek javítását. A
felhalmozó értékrend így elveszti aszketikus-puritán jellegét, ami Nyugat-
Európában évszázadokon át jellemző volt rá, s alighogy megjelent nálunk,
máris egybekeveredik fogyasztói-hedonista magatartásmozzanatokkal.
A két értékrend közötti átbillenés sok tíz vagy százezer család életében a
családi ház felépülésének, elkészültének pillanatában zajlott és zajlik le –
előtte az aszketikusan szigorú, utána a lazább, fogyasztói életvitel dominál
–; vagy abban a pillanatban, amikor a gazdasszony vagy háziasszony
(kivéve a gazdag polgár és arisztokrata háztartásokat) sok évtizedes vagy
évszázados kötelező s állandó serénység után, amely nem engedte meg,
hogy napközben, legalábbis a vacsora befejeztéig s a gyerekek lefektetéséig
egy pillanatra is „megálljon a keze”, először ült le, egyelőre még csak a
hokedlira, félszegen és rossz lelkiismerettel, s nem stoppolni való zoknit
vagy kézimunkát vett a kezébe, hanem mondjuk egy képes hetilapot vagy
egy könyvet, és nem a család szolgálatában és javára, hanem saját
gyönyörűségére töltött el néhány percet. Igaz, gyakoribb volt az, hogy nem
egy ember életén belül, hanem két generáció között húzódott a két
értékrend határvonala: az idősebb generáció még a puritán-felhalmozó,
gyerekeik viszont már, az ő segítségükkel és ösztönzésükre, inkább a
fogyasztói-hedonista értékrend szerint alakították, alakítják életvitelüket.
Pontosabban fogalmazva azonban voltaképpen nem is beszélhetünk
nálunk puritánfelhalmozó, illetve fogyasztói-hedonista értékrendről. Ahhoz
ugyanis, hogy a társadalmi gyakorlatban kialakuló magatartáselvek,
magatartásszabályok ténylegesen értékrenddé álljanak össze, az értékrendet
generáló, hordozó, propagáló intézményrendszerre van szükség.
Gondoljunk csak arra, hogy a keresztény értékrendet milyen hatalmas
intézményrendszer tartja évszázadok óta karban, milyen hatalmas
intézményrendszer tekintélye szavatolja és építi be az emberek tudatába. S
ugyanilyen hatalmas intézményrendszer – kezdetben a protestáns egyházak,
majd később a polgárság politikai, társadalmi és kulturális intézményei,
pártjai, sajtója, iskolarendszere – hozta létre s tartotta, tartja mindmáig fenn
a nyugati társadalmakban a puritán-felhalmozó értékrendet, s tartja fenn
alternatívaként az utóbbi egy-két évtizedben a fogyasztói-hedonista
értékrendet is. Nálunk nem épült ki ilyen intézményrendszer sem a
felhalmozói, sem a fogyasztói magatartásformák mögött; nincs, ami a
spontán felhalmozói, illetve fogyasztói megnyilvánulásokat értékrendszerré,
eszmerendszerré, ideológiává kovácsolná egybe. Legfeljebb a hivatalos
értékrend fenntartására hivatott intézményrendszer játszik rá időnként egyik
vagy másik spontán társadalmi hajlandóságra, például az élvezeti cikkek
fogyasztásának reklámozásával vagy – akarva-akaratlan – a nyugati
életforma fogyasztói csillogásának fel-felvillantásával könyvben,
képernyőn, mozivásznon, anélkül hogy lehetővé tenné vagy engedné e
hajlandóságok értékrendként való tudatosulását.
Van az értékeket hordozó intézményrendszernek az itt említettek mellett
egy gazdasági és politikai alkotóeleme is. A hagyományos keresztény
értékrend esetében például ezt a szerepet töltötte be egyfelől az egyházi
birtokok és a kötelező egyházi adó rendszere és másfelől az állam és az
egyház közötti megállapodásoknak az a rendje, amely lehetővé tette az
emberek számára, hogy az egyház által megfogalmazott értékek, elvek,
normák szerint éljenek. Magyarországon a felszabadulás és különösen
1948-49 után az egyházi intézményrendszer épp ezeken a területeken
gyöngült meg a legerősebben (egyházi birtokok fölosztása, a kötelező
egyházi adó eltörlése, a vallásgyakorlás állami korlátozása), de ennek
ellenére még ma is erősebbek a hagyományos keresztény értékrend
intézményes alapjai, mint a puritán-felhalmozó vagy a fogyasztói-hedonista
értékrendé. A fordulat éve után ugyanis megszűntek, s csak a hatvanas évek
eleje-közepe óta, elsősorban a második gazdaság kiépülésével jelentek meg
újra a felhalmozó értékrend szerinti életet lehetővé tevő gazdasági és
politikai struktúrák bizonyos alkotóelemei. Ugyanez vonatkozik a
fogyasztói értékrendre is; a hatvanas évek közepe óta fokozatosan
bevezetett reformok sora, az életszínvonalpolitika, a lakosság fogyasztói
igényeit egyre inkább figyelembe vevő gazdaságpolitika, a kiépülő üzlet- és
szolgáltatáshálózat tette lehetővé a fogyasztói életmód s vele együtt a
fogyasztói értékrend bizonyos elemeinek fokozatos térhódítását.

A 19-kora 20. századi munkásmozgalmak értékrendje már a háború előtt

jelen volt a munkásság tudatosabb rétegeinek és a baloldali értelmiség egy
részének mindennapi gyakorlatában; a felszabadulás után nyílt s az egész
társadalom számára hasznos, tudatformáló vitákba, küzdelmekbe keveredett
más értékrendekkel s eszmei irányzatokkal. A fordulat éve után egyszeriben
az ország hivatalos értékrendjévé vált, megint csak: ennek minden
előnyével és hátrányával. Egyfelől hatalmas intézményrendszer épült ki
megerősítésére, társadalmi méretű elterjesztésére, másfelől viszont a
hivatalosság csökkentette spontán vonzerejét, a mindennapi politika
problémái-kudarcai rontották hitelét.
Történt azonban valami az ötvenes-hatvanas években, aminek
mindezeknél súlyosabb következményei voltak. Az ugyanis, hogy ezekben
az években az, amit szocialista értékrendnek nevezünk, sajátos módon
kettévált, kettészakadt. Mégpedig úgy, hogy az egyik fele szépen felfutott,
megerősödött a társadalmi gyakorlatban és tudatban, a másik fele viszont
ugyanekkor visszafejlődött, elsatnyult, elfelejtődött. Ha ma
Magyarországon azt mondjuk, hogy szocialista értékrend, két alapvető érték
villan föl az emberek tudatában: az egyenlőség és a biztonság. A magyar
szociálpolitika ezt a két értéket tekintette legfőbb célértékének, minden
rendelkezésére álló eszközt e két érték érvényesülésének szolgálatába
állított, és el is érte azt, hogy a társadalom széles rétegei elfogadták,
életükbe, világképükbe beépítették ezt a két értéket. Az európai
munkásmozgalmak azonban annak idején az egyenlőség és a biztonság
mellett ugyanúgy zászlójukra tűzték az emberi autonómiának és az emberi-
közösségi élet kiteljesedésének eszméjét, célértékét is; ez utóbbi értékek
azonban az ötvenes, de még a hatvanas évek társadalmi gyakorlatában is
csaknem teljesen elsikkadtak. A szocialista értékrend e kettészakadására
már a hatvanas években felhívta a figyelmet a gondolkodók egy-egy
csoportja, például Lukács György és köre, de a szakadék csak a hetvenes
években kezdett lassan bezárulni. Ekkor indult meg azoknak a
demokratikus intézményeknek a kiépülése, amelyek hordozóivá és
garanciáivá válhatnak majd a következő évtizedekben az értékek e második
csoportjának. A későbbiek során visszatérünk még e problémára.
Négy értékrend bizonyos elemei vannak tehát jelen a magyar társadalom
tudatában és mindennapi gyakorlatában anélkül, hogy – a hagyományos
keresztény értékrendet kivéve – határozottan, világosan megfogalmazott, az
emberi viselkedés és együttélés minden területét szabályozni képes
értékrenddé, értékrendekké állnának össze. Nem ütköznek, küzdenek meg
egymással nyíltan. Gyenge a belső kohéziójuk, alacsony a tudatosultsági
szintjük, nem törekednek pregnanciára; inkább rejteni vagy a többi
értékrendszerrel egybemosni igyekeznek sajátos színeiket. Hatékonyságuk,
az életet szabályozó, vezérlő erejük következésképpen (és mérhetően)
csekély; a társadalmi tudatot s gyakorlatot a bizonytalanság és
zavarodottság állapotában tartják. Lehet ugyan, hogy e zavarodottság
természetes velejárója azoknak a gyökeres változásoknak, amelyeken a
magyar társadalom az elmúlt évtizedek során átment, ámde – másfelől –
épp e változások fölvetette emberi-társadalmi problémák közepette volna
szüksége embernek s társadalomnak eleven s erős értékrendre. Különösen
igaz ez most, midőn világszerte sokasodnak a súlyos, az adott társadalmi
rendet alapjaiban megrázó problémák.

Az ÉRTÉKRENDEK VÁLSÁGA

Az elemzett négy értékrend közül három szorosan kötődött s kötődik a

dinamikus gazdasági fejlődéshez. A puritán-felhalmozó értékrend éppúgy,
mint a fogyasztói-hedonista vagy a szocialista értékrend az erős, lendületes
gazdasági növekedésre épült rá világszerte, e növekedés körülményei között
tudta viszonylag hatékonyan vezérelni az emberi-társadalmi együttélést. A
fejlődés lelassulása vagy akár tartós megtorpanása alapjaiban rendítheti
meg ezeket az értékrendeket. Az anyagi javak felhalmozásának, az élet
élvezésének vagy a társadalmi egyenlőség növelésének etikai normája
működésképtelenné válhat a gazdasági pangás vagy visszaesés állapotában.
És parancsoló szükséggé válik, válhat mindinkább, a nyugat-európai és
kelet-európai társadalmakban egyaránt, az adott értékrendek és általában a
társadalmi tudat, az életmód, a kultúra bizonyos fokú vagy akár jelentős
méretű átalakulása. Olyan értékrendek, értékrendi mozzanatok kerülhetnek
előtérbe, amelyek a megváltozott helyzetben is szabályozni tudják a
társadalmi együttélést, értelmet, formát tudnak adni az emberi életnek.
Amelyek képesek megfékezni az elvárások, vágyak, illúziók inflációját
anélkül, hogy lefékeznék az emberi életek alkotó lendületét.
A nálunk iparilag fejlettebb s gazdagabb országokban sok jele mutatkozik
már annak, hogy a társadalom, ha egyelőre még csak tétován is, de keresi az
ilyen értékeket, értékrendeket. Íme néhány ezek közül az útkeresések közül.

– A vallásos újjászületés mozgalmai. A hagyományos keresztény, a

mohamedán vagy a buddhista vallásban mindig erős volt a „fékező” jelleg,
az anyagi javak iránti vágyak, törekvések mérséklése, a nem anyagi
(érzelmi, szellemi, spirituális) értékek irányába való terelése; hiány-
társadalmakban, reménytelenül ínséges körülmények között tették az
emberi életet évszázadokon át tartalmassá, értékekben gazdaggá vagy
legalábbis elviselhetővé. A nyugati társadalmakban megfigyelhető vallási
reneszánsz még a gyors gazdasági növekedés körülményei között
bontakozott ki (részben épp e növekedés negatív velejárói elleni
tiltakozásképpen), de szükség esetén arra is alkalmas lehet, hogy a
gazdasági helyzet romlása esetén fékező érték-rendszerként működjék.

– A hippimozgalmak már az ötvenes években ráéreztek az anyagi javak

mértéktelen felhalmozásának és felélésének ember- és társadalomtorzító
hatására, és a közösségi lét, a meditáció, a természetesség, az egyszerűség
értékei felé fordultak.

– Az úgynevezett posztindusztriális programok is a gyors gazdasági

növekedés idején alakultak ki, főképp Amerikában, és a látványos technikai
fejlődéstől várták egy új, az eddiginél gazdagabb és szabadabb életforma
kialakulását; de azzal, hogy a hangsúlyt az anyagi javak fogyasztásáról az
emberi kiteljesedésre, a közösségi élet feldúsulására, a közéletben való
részvételre és ehhez hasonló nem materiális értékekre helyezték át, némi
módosítással a lassuló gazdasági fejlődés keretei között is szerepet
játszhatnak.

– A „konzerváló ” társadalom ideológiája szerint a növekvő energia- és

nyersanyaghiányban az anyagi javak felhalmozása és felhabzsolása helyett
egyre inkább a javak megőrzése, „konzerválása” válik az egyetlen igazi
lehetőséggé. Az „egyre többet szerezni” magatartását föl kell váltania a
„meglevővel jobban, emberibb módon élni” magatartásának.

– „A kicsi a szép” eszméje. E felfogás szerint a jelenlegi válságot a

megalomániás iparosítás, a gazdasági erők (s ezzel együtt a politikai
hatalom) túlcentralizálása okozta. Óriási energia és nyersanyagráfordítással
érjük el azt, amit kicsiben, az emberi készségekre, találékonyságra,
műgondra építve, kevesebb energiával és anyaggal is elérhetnénk. Vissza
kell térni az emberméretű munkához, az önfenntartó közösségekhez, a helyi
közösségek autonómiájához.

– Az etnikai reneszánsz. A fejlődés amerikai útja zsákutcába, gazdasági és

társadalmi csődbe vezet, vagy legalábbis nem járható a szegényebb
társadalmak számára. De sok más lehetséges út van; minden társadalomnak,
minden etnikumnak a maga múltjából, saját kultúrájából kell meríteni, a
maga útját kell megtalálnia. Így kevesebb anyagi eszközzel jobb és
gazdagabb életet teremthet meg önmagának.

– Az „új konzervativizmus”, amely a hajdani, rendi társadalmak

arisztokratikus értékrendszerét újítja föl, és úgy véli, hogy az embereket egy
szigorúan meritokratikus hierarchia keretei közé kényszerítve lehet a
jelenlegi válságot és zűrzavart megfékezni.

– A radikális baloldali ellenzék értékrendje. A jelenlegi válság oka a késő

kapitalista, imperialista gazdasági-politikai erők uralma, amely elherdálja a
Föld javait, kisemmizi e javakból a Föld szegény népeit. Le kell rombolni e
struktúrákat ahhoz, hogy úrrá lehessünk a válságon, és egy igazságosabb s
értékekben gazdagabb társadalmi rend alakulhasson ki.

Nálunk, Magyarországon ha lehet, még nehezebb feladatok elé állítja a

társadalmat a gazdasági fejlődés lelassulása. Mindenekelőtt azért, mert
bizonyos fokig még ma is hiánygazdaságban élünk; az emberek jelentős
hányada még az alapvető anyagi javakkal sincs kellőképpen ellátva, és így a
gazdasági fejlődés lelassulása erősebben sújtja őket, mint a jobb módú
társadalmak polgárait. De nehéz a helyzetünk azért is, mert sok száz éves
szegénység után az emberek többségének mindössze az elmúlt másfél-két
évtizedben nyílt lehetősége a felhalmozásra, anyagi gyarapodásra, igazi
előbbre jutásra. Most egyszeriben gátat vetni e törekvéseknek valamiféle
„örülj a meglevőnek” ideológiával túlzottan nagy törést jelentene; de nem
szolgálná az ország érdekeit sem, mert nélkülözhetetlen szükség van az
emberek vállalkozó kedvére, életüket jobbítani igyekvő lendületére.
Védtelenebbé tesz minket a válságtünetekkel szemben az is, hogy a
magyar társadalom nem érzi felelősnek magát a problémák, bajok
sokasodásáért. A kormányzat az elmúlt három évtizedben magára vállalta
minden kérdés megoldását, rászoktatta az embereket arra, hogy helyettük
gondolkodik, helyettük dönt, aktív részvételük nélkül is el tudja
kormányozni az országot. Ennek az évtizedes gyakorlatnak a következtében
ma már e nehéz helyzetben sem számíthat a társadalom eleven
együttműködésére. Reá hárul az a terhes feladat, hogy külső beavatkozással
fékezze le a társadalom felhalmozói és fogyasztói lendületét. A
rendelkezésére álló gazdasági eszközökkel ezt meg is teszi, de sokkal
könnyebb dolga volna, és e folyamat jóval kevesebb feszültséggel járna, s
eredményesebb volna, ha a társadalom képes és hajlandó volna valamiféle
„önfékezésre”. Gondoljunk csak arra, hogy például az angol társadalom
milyen morális fegyelemmel és közösségi felelősséggel viseli el s próbálja
ellensúlyozni életkörülményeinek évtizedek óta tartó relatív romlását. S
nem is eredmény nélkül, amit úgy szoktak a szakértők megfogalmazni,
hogy az angol társadalom életszínvonala romlott ugyan, de életének
minősége, emberi-közösségi értékekben való gazdagsága változatlan vagy
csaknem változatlan maradt. S ugyanez vonatkozik a takarékosságra is:
kimutatható, hogy az angol társadalom széles rétegei állampolgári és
morális kötelességüknek tartják például az energiával való takarékosságot,
miközben természetesen jól felfogott önérdekük is erre készteti őket.
Nálunk még az önérdek mozzanata sem tudatosult mindenkinél.
A munkásmozgalmak hagyományos értékrendjének volt egy olyan
dimenziója, amely most, amikor az anyagi gyarapodás folyamatának
megtorpanását valamivel ellensúlyozni kellene, különösen fontos szerepet
játszhatnék. Ez az értékrend teljességelvű értékrend volt: nem csupán az
anyagi előbbre jutást és a nagy társadalmi-politikai kérdések megoldását,
hanem az emberi személyiség és a közösségi élet kiteljesítését is alapvető
célértékként tűzte ki az emberek elé. Ámde, láttuk, az ötvenes-hatvanas
években az értékrendnek ez a tartománya elsorvadt; minden erő a gazdasági
növekedésre és az alapvető nagy társadalmi problémák, a szegénység, a
kirívó egyenlőtlenségek, a létbizonytalanság felszámolására összpontosult,
és az életnek ez az „emberi dimenziója’' a háttérbe szorult. Nem alakultak
ki kellő mértékben azok az intézmények, amelyek az emberi autonómia és
az emberi-közösségi kiteljesedés értékeit hordoznák, s garantálnák más
értékekkel és érdekekkel szemben.
Az elért gazdasági eredmények, az életszínvonal és az iskolázottság
színvonalának emelkedése, a társadalmi egyenlőség és biztonság
eszméjének jelentős mértékű megvalósulása természetesen egyúttal az
emberi autonómia és kiteljesedés esélyeit is növelték, vagy akár
megsokszorozták, s jelentőségük így ebből a szempontból is igen nagy.
Bizonyos anyagi szinten túl függetlenebbé válik vagy legalábbis
függetlenebbé válhat az ember az anyagi körülményektől, kiszabadulhat a
mindennapi anyagi gondok szorításából, egészségesebben és műveltebben
több lehetősége nyílik képességeinek kibontakoztatására és így tovább. De
e fontos előfeltételeken túl szükség van az emberben rejlő lehetőségek
kibontakozását közvetlenül is elősegítő, lehetővé tevő intézményekre is.
Egyfelől az ember autonómiáját garantáló demokratikus politikai
intézményrendszerre; ez ma közéletünk legtöbbet vitatott, leginkább
megoldásra váró feladata. Kevesebb szó esik viszont az emberek s emberi
közösségek kibontakozását lehetővé tevő intézményrendszer kiépüléséről,
illetve működéséről. Mert itt bizonyos keretek már adva vannak: az
iskolarendszer, a felnőttoktatás rendszere, a közművelődési intézmények
hálózata. Itt inkább a tartalommal, a kialakult gyakorlattal van baj.
Egyfelől, mert ezek az intézmények többnyire „kioktató” jellegűek. Kész
megoldásokat, kész sablonokat kínálnak, nem segítik eléggé, inkább
korlátozzák s hellyel-közzel tiltják az emberek és közösségek spontán
megnyilatkozását, útkeresését, önmegvalósítását. Másfelől, mert túlságosan
is „kifelé fordulnak”, és kifelé fordítanak: a technika, a fizika, a biológia, a
gazdasági élet, a világmindenség, a távoli korok felé, vagyis más szóval a
világ megismerésére s megismertetésére összpontosítják erőiket, és nem
segítik az embereket eléggé egy ugyanilyen fontos területen: önmaguk és
közvetlen emberi környezetük megismerésében. Ha jól tudom, például – s jó
volna, ha tévednék – a középiskolából úgy kerülnek ki az ifjú emberek,
hogy Freudnak, Jungnak vagy Adlernak, Morenónak vagy Frommnak még
csak a nevét sem vagy legfeljebb a nevét hallották, holott az emberi
léleknek és az emberi együttélésnek azok a működési elvei, amelyeket ezek
a gondolkodók fedeztek föl s fogalmaztak meg, jelentős mértékben
segítségükre lehetnének önmaguk, helyzetük, a környezethez való
viszonyuk megértésében vagy akár: alakításában. Vannak természetesen e
tudományterületeknek kiváló marxista művelői is, de magába a marxista
eszmerendszerbe, legalábbis annak mindennapi, a társadalom széles
rétegeire ható változatába nem épültek bele kellőképpen ezek az
eredmények, ismeretek, szempontok. Szűkebbre vonva a kört azt
mondhatjuk, hogy a szocialista értékrendszernek nem alakult ki ez az
„emberi dimenziója”, az ember mindennapi életét szabályozó
normarendszere, olyan értékek rendszere, amely eligazítaná az embert a
mindennapi élet dilemmáiban, válságaiban, élete sorsfordulóiban, nehéz
óráiban, a mindennapi élet konfliktusaiban és döntéseiben. S
következésképpen a kiépült intézményrendszer sem képes ezen a területen
igazi segítséget nyújtani az embernek. Mert ugyan – hacsak saját kárán nem
– hol tanulhatja meg az ember ismerni önmagát, hol sajátíthatja el az
önelemzés eszköztárát? És hol a kapcsolatteremtés vagy a közösségteremtés
képességét? Hol az értékelés és döntés készségét? Hol tanítják a
mindennapi emberi konfliktusok kezelésének nehéz tudományát? S hol a
kudarcok józan, a veszteségből is emberi értéket teremtő feldolgozásának
lehetőségeit? Hol a civilizált s hol a demokratikus viselkedés
játékszabályait? Hol sajátíthatja el a nagy teljesítményekre serkentő, de
mégis józan célok gondos kitűzésének stratégiáját? Hol készülhet föl az
életpálya nehéz fordulóinak, például a gyerekből felnőtté válásnak vagy az
öregedés folyamatának nem egyszerű átvészelésére, hanem emberileg
gazdaggá tételére? Hol tanulhatja meg azt, hogy hogyan lehet kiugrani az
adott rutinból, az élet és a világkép megmerevedő kereteiből, hogyan lehet
megújulni, irányt váltani, a világot újra felfedezni? Hol lehet elsajátítani az
öröm képességét, hogyan lehet megszabadulni azoktól a fölösleges
feszültségektől és görcsöktől, amelyek megakadályozzák az embert abban,
hogy legalább annyira örülni tudjon az életnek, mint amennyire a külső
körülmények ezt lehetővé teszik. És így tovább.
Ennek az emberi dimenziónak a hiánya eszmerendszerünkben, a
hivatalosnak számító értékrendben, intézményrendszerünk gyakorlatában,
együtt a korábban említett többi tényezővel, azzal, hogy még
hiánytársadalomban élünk, hogy épp hogy csak megindult még a
felhalmozói és fogyasztói lendület, hogy a társadalom nem érzi magát
felelősnek a jelenlegi nehézségekért: mindez együttvéve megnehezíti most
és megnehezíti majd az elkövetkezendő években azt, hogy a sokasodó
gazdasági s társadalmi problémákkal megbirkózzunk.
 A teendők sürgősek, de kézenfekvőek. Minden rendelkezésre álló
eszközzel elő kell segítenünk a spontán társadalmi értékképződés
folyamatát, az adott értékrendek megújulását, a pregnánsan
megfogalmazódó, egymástól eltérő sajátosságaikat hangsúlyozó
értékrendek nyílt konfrontálódását. És nem utolsósorban: igazi toleranciává
kell átalakítanunk azt a toleranciát, amely jelenleg a különbségek szándékos
észre nem vételén, egymásba mosásán alapszik; meg kell tanulnunk
megfogalmazni és nyíltan felmutatni értékeinket, miközben elismerjük
mások jogát arra, hogy más értékeket tűzzenek a zászlójukra, és más
értékek szerint éljenek, mint mi.
 A HŐSIESSÉG KÉNYSZERE

Vannak-e, lehetnek-e, kellenek-e hősök ma, Magyarországon? Ezekre a

kérdésekre keresett választ 1980 nyarán a televízió egyik népszerű
műsorának, a Fiatalok órájá-nak egyik adása. Az eszmecserében én is részt
vehettem; szeretném az ott megpendült gondolatokat itt valamelyest
továbbgondolni.

HIÁNYZANAK A HŐSÖK

Örül a szakember annak, ha egy kísérlet sikerül, de nem örül annak, ha a

sikeres kísérlet emberi-társadalmi esendőségünket igazolja. A műsor
rendezői megismételték a szakirodalomban „a hiányzó hős csapdája”-ként
ismert kísérletet, a következőképpen. A pesti Belvárosban, a Kossuth Lajos
utcában egy kukát állítottak be az úttest középső sávjába, s aztán rejtett
kamerájukkal figyelték, hogyan viselkednek az autósok. És hát úgy
viselkedtek, ahogy a nagykönyvben meg van írva: pillanatokon belül
hosszú autósor torlódott föl, egyenként kerülgették a kukát az autók,
villogtatva-préselődve jobbra és balra, de senki se szánta rá magát arra,
hogy amikor a kukához ér – korábban, hátrább a sorban nem tudta, nem
láthatta, hogy miért van ez a torlódás –, kiugorjon az autóból, s félrehúzza
az akadályt az útból: előtte végre megnyílt az út, hogyisne száguldott volna
tovább. (Lehet, persze, hogy néhányan közülük azt hitték: valami miatt oda
kellett tenni s nem szabad elmozdítani onnan a kukát.) Hét-nyolc perc telt el
így, míg végre egy teherautó sofőrje, aki már túljutott az akadályon,
megállt, kiszállt, kihúzta a kukát a járdára, s csak ezután hajtott tovább.
Negyven-ötven autós kerülte ki nagy üggyel-bajjal az akadályt, míg végre
akadt valaki, aki vállalta azt a csak látszólag kis hősiességet, hogy
kikászálódjék a vezetőülésről, elszalasszon egy zöld lámpát, csak azért,
hogy valami olyasmit csináljon, amiből neki semmi, csak az utána
jövőknek, a többieknek van hasznuk.
Illetve pontosabban, amiből csak akkor lehetne neki, közvetve haszna, ha
működnék a magyar társadalomban vagy akár csak az autós társadalomban
a közösségnek valamiféle tudata. Ha lehetne s érdemes volna „hitelezni” a
közösségnek anélkül, hogy azonnal be akarnánk seperni a hasznot, mert
tudná az ember, hogy ugyanezt más helyzetben mások teszik majd meg, s
annak meg majd ő látja a hasznát. Ha megtérülne kamatostul a nem
közvetlen s azonnali haszonra játszó cselekvés költsége. Minthogy azonban
nálunk láthatólag nem működik a közösségnek ez a láthatatlan, de gazdag
belső csere-rendszere – negyven-ötven ember közül csak egy hitelezett itt a
többieknek –, még apró s triviális akadályok elhárításához is önzetlen s hősi
gesztusokra van szükség. S az erőfeszítés legjava nem is magának az
akadálynak, hanem a körülállók, a többiek furcsálló, már-már rosszalló, a
naiv balekra, csodabogárra, kiscserkészre rámeredő tekintetének
elhárításához kell. Mert bizony így bámulunk a hiányzó s ritka hősre;
önzővé fásultságunkban nem szeretjük, ha egy önzetlen gesztus arra
figyelmeztet minket, hogy közösségi lényként is élhetnénk.

BOTCSINÁLTA HŐSÖK

Az előző példa arra figyelmeztet, hogy valami hiba lehet a társadalmi

gyakorlatban, ha béke idején is túlontúl gyakran apellál az ember
hősiességre. Mert rendkívüli helyzetekben, háborúkban, forradalmakban,
természeti katasztrófák idején annál jobb, minél több rendkívüli
erőfeszítésekre képes, önfeláldozó vagy akár halált megvető hős van egy
társadalomban. Az azonban másfelől, korántsem jó, ha a békés
hétköznapokban is minduntalan hősies bátorságra kényszerülünk. Déri
János következő riportja egy ilyen kényszerhelyzetet exponált.
Gimnazistákkal beszélgetett arról, hogy lehet-e, érdemes-e igazat mondani,
hogy van-e bátorságuk nekik vagy szüleiknek arra, hogy igazat mondjanak.
A válaszokból kiderül: van, akit szülei igazmondásra serkentenek, másokat
óvatosságra intenek. Van, aki kedvesen és őszintén bevallja, hogy nem elég
bátor ahhoz, hogy igazat mondjon, mások elég erőt és bátorságot éreznek
ehhez. Van, aki büszke szüleire, mert mindenhol és mindenkor nyíltan
vállalják véleményüket és meggyőződésüket, akkor is, ha ezért komoly
hátrányt kell szenvedniük; mások a meggyőződések és lehetőségek józan
kompromisszuma mellett kardoskodnak és így tovább.
 Ez így, első hallásra rendjén is van; de ha jobban belegondolunk, van
valami patologikus abban, ha az igazmondás és a hősi bátorság fogalma
ilyen szorosan összekapcsolódik, egybekovácsolódik egy társadalom
tudatában és gyakorlatában. Nem könnyű igazat mondani egyetlen
társadalomban sem; nem könnyű megmondani barátunknak, hogy beteg,
hogy öregszik, vagy főnökünknek azt, hogy téved, s nem könnyű kiállni
sehol a többség véleményével szemben. De az, hogy az igazmondás
minduntalan az egzisztenciális veszélyek villámait lobbantja föl, és
dübörögve ütközteti össze az emberi autonómja és az elembertelenítő
megalkuvás végső nagy kérdéseit: ez minden bizonnyal túlontúl nagy
terheket ró a ma itt élő s gondolkodó emberekre. Nem jó az, ha az emberek
nap mint nap arra kényszerülnek, hogy hősi bátorsággal álljanak ki
meggyőződéseik mellett, bármi lesz is ennek a következménye; vagy nem
érezvén erőt e hősiességre, önmaguk előtt megszégyenülve, fülüket-
farkukat behúzva kotródjanak el, és rossz lelkiismerettel, sunyin,
mellébeszélve, dünnyögve, zavart tekintettel folytassák a párbeszédet
egymással és a világgal. Nem jó, ha a lelkiismereti parancs és a kimondott
szó között olyan nagy akadályok tornyosulnak, hogy csak hősi
erőfeszítéssel lehet áttörni rajtuk. Nem jó, ha hősiesség kell ahhoz, aminek
természetes emberi gesztusnak, mindennapi társadalmi gyakorlatnak
kellene lennie.
Már csak azért is érdemes némi bizalmatlansággal figyelni a hősiesség
iránti igény túltengését egy mai társadalomban, mert tudvalevő, hogy a
hősiesség egy rég múlt kor uralkodó elitjének, a hajdani lovagoknak volt
legfőbb eszménye s erénye, és többek között épp ezzel az eszménnyel
szegezte szembe évszázadokkal később az újkor polgársága a szorgalom, a
megbízhatóság, a hatékonyság polgári erényeit s intézményeit. S bár az új,
polgári uralkodó osztály sem volt ment, különösen az első időkben, önmaga
hősies erőfeszítéseinek bizonyos kultuszától, a hősiesség mint egyik
legfőbb érték fokozatosan háttérbe szorult, és – mint láttuk csak rendkívüli
események, katasztrófák, háborúk idején vált újra s újra, átmenetileg,
domináns értékké. Azokban az európai társadalmakban, amelyekben
viszonylag fontos értékként tovább élt még a 19. és 20. században is, e
tovább élés általában a társadalom valamiféle elmaradottságának a
szimptómája, kórtünete volt, így, többek között, Magyarországon is. Hadd
mondjak erre egy példát.
 Egy szélesebb körű vizsgálat keretein belül elemeztük 1930-tól máig az
osztrák-magyar futballmeccsek magyar és osztrák sajtóvisszhangját. Arra
épp hogy csak utalok itt, hogy a magyar sportközvélemény állandó
kisebbrendűségi érzéssel küzd: általában az osztrákok győzelmét jósolják, s
leszögezik, hogy egy döntetlennek is nagyon örülhetünk. Eleve ne várjunk
sokat, akkor nem érhet minket csalódás: ez az alapállás. „Kudarckerülő”
magatartásként írja le ezt a szociálpszichológia, és szembeállítja a
hatékonyabb, célratörő, úgynevezett „sikerorientált” magatartással, ami
egyébként egyértelműen jellemzi az osztrák sajtót s valószínűleg az osztrák
közvéleményt is.
Összefügg ezzel egy másik, gondolatmenetünk szempontjából fontosabb
mozzanat. Mert igaz ugyan, hogy a veszteség esélyével és mélabújával
indítja útjára a magyar sajtó a csapatot, de azért azzal buzdítja a „fiúkat”,
hogy egyetlen lehetőség mégiscsak van. Mert akármik legyenek is az
erőviszonyok, ama híres magyar akarattal, huszáros virtussal, emberfeletti s
hősies lelkesedéssel, nagy bedobással mégiscsak le lehet győzni a nagyobb
tudású osztrák csapatot. Ez a bravúr gyakran sikerül is, de ez nem változtat
azon a tényen, hogy nem jó, ha túlontúl gyakran van szükség egy országban
hősiességre, hősies huszárrohamokra, rohammunkára, lelkes, de hamar
kifulladó nemzeti föl- s nekibuzdulásokra. Jobb, társadalmilag hasznosabb
az egyenletes és megbízható teljesítményt nyújtó magatartás és az ezt
lehetővé tevő korszerű intézményrendszer.
Mindez természetesen semmit nem von le a mindennapok hőseinek
értékéből. Mert amíg nem alakul ki egy társadalomban az egymásrautaltság,
az összetartozás, a ma én értetek, holnap ti értem közösségi tudata, addig
nélkülözhetetlenek azok a bizonyos hiányzó hősök, akik esőben, hóban,
kánikulában hajlandók kiugrani kényelmes kis magánéletükből, akik a
rendkívüli pillanatokban úgy viselkednek, mintha közösségben élnének. S
amíg a társadalmi gyakorlat akadályozza, nehezíti, költségessé teszi a
vélemények nyílt cseréjét, a meggyőződések, eszmények nyílt vállalását,
addig felbecsülhetetlen értéke van minden olyan hősiességnek – a
legbátortalanabbnak és a legbátrabbnak is –, amely megpróbál kitörni a
mellébeszélés, a su-nyítás, a némaság kényszer köréből.
Csakhogy ez a kör nagyon is rugalmas. Amikor valaki már méltán hiszi
azt, hogy kitört belőle, akkor kórusban zengjük, kiabáljuk a szemébe – ki
kárörömmel, ki lesajnálva, ki cinikusan, ki oktatólag –, hogy nem tört ki
belőle. Nemzeti sport nálunk – s valószínűleg így van ez minden fásult,
önmaga előtt sokszor megszégyenült embergyülekezetben –, hogy azonnal
és lázasan bagatellizáljuk, önző érdekkel, szerencsés körülményekkel
magyarázzuk, kisszerűvé nyomorítjuk az átlagosnál csak kicsit is bátrabb,
nemesebb, önzetlenebb tetteket.
De nem engedi hőssé válni a hősöket a hivatal sem. Erről győz meg az
említett tévéműsor harmadik riportja.

HŐSÖK PEDIG NINCSENEK

1979 nyarán a Sebes-Körösből két fiatalember kimentett egy fuldoklót, de

végül is nem kaptak életmentő kitüntetést. Vajon miért? Hát azért –
mondotta a riportban a hivatal képviselője, tovább és tovább menekülve a
riporter kérdései elől –, mert a fukdoklónak a víz csak a nyakáig ért... mert
nem különösebben veszélyes partszakasz az... mert ha még 5-10 percig
életben maradt volna, akkorra már sekélyebb meder felé sodorta volna az
ár... mert csak azért kellett egy második fiatalembernek is utána ugornia-
úsznia, mivel az első már kimerült, s nem bírta a partra vonszolni... mert
csak sokkot kapott, s azért vitték a kórházba, nem a fulladás miatt... és így
tovább.
Miért ez a nyilvánvaló köntörfalazás? Miért óckodnak attól, hogy
elismerjék az életveszély és az életmentés tényét? A riport végén kiderül a
minden valószínűség szerint tényleges ok. Kiderül az, hogy a községi
tanácsnak állandó mentőfelügyeletet kell biztosítania a strandon, de
alkalmazottja, akinek mentőcsónakjában ott kellett volna cirkálnia, „hivatali
kötelességét megszegve” otthagyta őrhelyét, nem volt jelen a baleset
időpontjában. Ezért felelősségre lehet és kell vonni; ez az aktus, zárt ajtók
mögött, állítólag meg is történt. Ámde – életmentő kitüntetést javasolva a
két fiatalembernek – ország-világ előtt elismerni azt, hogy a hivatal rosszul
működött, hibát követett el: ez már, úgy látszik, s érthető módon,
meghaladta a helybeliek önkritikai készségét.
Az intézmények többségében megvan ugyanis a hajlandóság arra, hogy
önmagát mindenhatónak és csalhatatlannak mutassa, vagy akár őszintén
úgy higgye, hogy mindent tud, mindent lát, elnéz mindent, s mindehhez
nincs szüksége senkinek a segítségére, beleszólására, ellenőrzésére. S
különösen nincs szüksége olyan hebehurgya fiatalemberekre, akik a
hivatalos utat megkerülve fejest ugranak a Sebes-Körösbe, s kihúznak egy
fuldoklót. Ahelyett, hogy megvárnák a történetesen épp távollevő s
feltehetőleg egyéb hivatalos teendőit ellátó fürdőőrt.
Nem, ha az intézmény mindenható és csalhatatlan, akkor nyilvánvaló,
hogy nincs szükség hősökre. Csak zavart okozhatnak. S ha valaki mégis azt
hiszi magáról, hogy hős, akkor kedvesen és fegyelmezetten mosolyogva –
ahogy ezt a riport rokonszenves tisztviselőnője tette – meg kell győzni őt és
a világot arról, hogy amíg a hivatal finom gépezete hibátlanul működik,
addig nem fordulhatnak elő váratlan, megoldhatatlan s különösen nem
életveszélyes helyzetek.

HŐSÖK MÉGISCSAK VANNAK

A hivatalban azonban – s kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban –

kettős lélek lakozik. Nem szeretjük, nem állhatjuk, nem tűrhetjük ugyan a
hősöket, de be se tilthatjuk őket. Mert úgy tudjuk, úgy tanultuk, hogy a
hősiességnek legalább az eszméjét fennen kell lobogtatnia minden rendes
embernek. Lobogtatjuk is lelkesen szentenciákban, szónoklatokban,
transzparenseken, iskolai tankönyvekben, hébe-hóba még a napilapokban
is.
Ámde inkább ne lobogtatnánk. Mert az önfeláldozó hősiesség
eszméjének a jegyében emberek százezrei tették ténylegesen kockára az
életüket a munkásmozgalmak hőskorában, és – néhány országban – a
forradalmak előkészítésének és megvívásának korszakában. Ebben a korban
az önfeláldozó hősiesség egyik legfőbb értéke, magatartásuk egyik legfőbb
rendező elve volt azoknak, akik egy új társadalmi rend megteremtéséért
küzdöttek. Ma azonban mi itt, Magyarországon egy forradalom utáni,
illetve pontosabban: forradalmi változások utáni korban élünk. Hivatalos
politikánk e változások eredményeinek megszilárdításán, konszolidálásán,
fokozatos továbbfejlesztésén fáradozik. Ebbe a korszakba és ebbe a
politikai koncepcióba a forradalom, a forradalmi hősiesség – ha a jelenről s
nem a múltról esik szó – nem illik igazán, vagy csak metaforikusan illik
bele. Ám minthogy nehéz lemondani a forradalmi cselekvés szívet-lelket
melengető emlékéről és a forradalomról, mint az életnek értelmet s célt adó
legfőbb értékről – nem is szólva arról a presztízsről, legitimáló erőről, amit
a forradalom letéteményesei élvezhetnek –, e metaforikus használat dívik
még ma is.
Nem utolsósorban azért, mert nincs, ami a helyére léphetne. A
munkásmozgalomnak forradalmi értékrendjét ugyanis az elmúlt évtizedek
során nem sikerült sem az elméleti gondolkodásban, sem a mindennapi
gyakorlatban továbbfejleszteni, a társadalom mai helyzetéhez, mai
feladataihoz idomítani. E kötet egy másik tanulmányában részletesen
elemzem értékrend-szerünk jelenlegi súlyos válságának tüneteit és okait; itt
mindössze arra utalok, hogy e válság egyik tünete épp az, hogy a
megváltozott helyzetben hajdani legfőbb értékeink közül jó néhány – s
közöttük nem utolsósorban épp a forradalmiság, a forradalmi hősiesség –
jelentésében megzavarodott, funkciójában bizonytalanná vált. Azzal, hogy
gyakran hivatkozunk rájuk, metaforikusan, rutinból, alibiből, liturgikusan,
azzal nem növeljük, hanem inkább még tovább csökkentjük hitelüket, még
inkább elbizonytalanítjuk önmagunkat és a többieket. S csak tetézzük a bajt
azzal, mint láttuk, hogy ha mindezek ellenére hőssé válik, hősi bátorságról
tesz tanúbizonyságot valaki, akkor udvariasan meggyőzzük arról, hogy az
égvilágon semmi szükség sem volt a hősiességére.
E kettős lelkűség, a hősiesség e retorikus elismerése és adminisztratív
tagadása a társadalom szempontjából a lehető legrosszabb megoldás. Mert
tovább növeli mindennapjainkban a „hiányzó hősök” számát, megzavarja a
meggyőződésükért bátran kiállók öntudatát, elkedvetleníti a másokért
komoly veszélyt is vállalók kis csapatát. Pedig ma még, az adott helyzetben
– akár akarjuk, akár nem, s akármilyen fényt vet is ez adott társadalmi
gyakorlatunkra – szükség van a mindennapok s a nem mindennapok
hőseire. Botcsinálta, kényszerű, illetve a feladatot s kockázatot önként
vállaló hőseire. Mindaddig, amíg a közösség és a kiépülő demokratikus
intézményrendszer le nem veszi vállukról a terhek egy részét.
Marad azután is teher s elvégzendő feladat elég: ott, ahol minden
társadalomban és mindenkor nélkülözhetetlen a hősiesség. Ahol életet kell
menteni, ahol pusztító természeti erőkkel kell szembeszállni, ahol a
közösséget, a társadalmat az elmerevedés, az eltorzulás, a vakvágányra
futás veszélyeitől kell megóvni.
 AZ INFORMÁCIÓHIÁNYRÓL

A rémhírek ellenállhatatlanabbul hatnak rám, mint

a hírek. Mert a hírek még jóformán el sem
hangzanak, máris mozgásba hozzák bennem a
kritikus értelmet. A rémhírek viszont testem mélyebb
zónáira hatnak, ahol a harag lakozik bennem és a
félelem.
(Roland Barthes)

E fejezetet kifejezetten frivol hangnemben indítom. Nem azért, mintha a

jelenség, amelyről szólni akarok, súlytalan és komolytalan volna. Épp
ellenkezőleg. Társadalmi gyakorlatunk egy súlyosan patologikus
jelenségéről lesz szó az alábbiakban, amelyről — legalábbis addig, amíg
alaposabban neki nem gyürkőzik az ember — könnyebb tréfálkozni, mint
komolyan szembenézni vele. Egyelőre tehát csak tréfálkozom, kérem, ne
vegye senki se komolyan, és ne vegye senki se zokon.6

BEVEZETŐ: FRIVOL HANGNEMBEN

Azért a szerénységnek és önmegtartóztatásnak is vannak határai. A bécsi

szállodatűzről színes kis cikkekben lelkendeztek újságjaink. A budapesti
szállodatűzről viszont – az egy Esti Hírlapot kivéve – csak szűkszavú,
hivatalos hangú közleményekben tudósítottak. A Népszabadság például,
1979. augusztus 11-i számában egy 18 soros, tapintatos kis közleményben
jelenti be a pesti szállodatüzet („Tűz a Duna Intercontinental Szállóban”), a
bécsi szállodatűzről viszont harsányabb című, 45 soros cikkben számol be
szeptember 29-i számában („Katasztrofális szállodatűz Bécsben”). Igaz,
Bécsben sokszorta több áldozata volt a tűznek, mint Pesten, de vajon csak
ez volt-e az oka a hazai eseményekkel kapcsolatos újságírói
mértéktartásnak? S ha nem, akkor vajon honnan ered, miből következik ez a
különös szűkszavúság? Félretéve a kötelező jólneveltséget, találgassunk:
Szemérmességből, kisebbségi érzésből, búsmagyarkodásból: Nálunk bizony
csak ilyen kis szállodatüzek vannak. Bezzeg Spanyolországban egész
kempingek robbannak föl, szállodák égnek porig, de még a gemütlich Bécs
is tudott produkálni egy igazi infernót. Nekünk csak ilyen félresikerült kis
kísérletekre telik az erőnkből.

Ideológiai megfontolásokból: A szocializmusban szállodatüzek pedig

nincsenek. Szálloda is kevés van, olaj is kevés van a tűzre (csak szalmaláng
van, az pedig szállodák felgyújtására sem alkalmas), szállodatűz pedig
végképp nincs. Nem is lehet. Nem fér össze alapvető elveinkkel.

Nehogy-ból: Nehogy valakinek ötletet adjon a szállodatűz a szállodatűzre

vagy szálloda hiányában mondjuk a helybéli talponálló felgyújtására.

Nehogy 2-ből: Vagyis hogy nehogy valakiben az a gyanú támadjon, hogy

nálunk bárkinek is oka vagy egyszerűen csak kedve van, vagy lehetne arra,
hogy szállodákat gyújtogasson fel.

Nehogy 3-ból, illetve a „ne a gyerekek előtt” ősi bölcsességből kifolyólag:

Vagyis hogy nehogy felizgassa magát ez az országnyi, tízmilliónyi
kisgyerek, esti és nem esti mese után, elalvás előtt, nehogy egy pillanatra
elveszítsék jól beidegzett és kiérdemelt biztonságérzetüket.

Nehogy 4-ből, avagy nyomozati meggondolásokból: Vagyis hogy annak

közlése, hogy szállodatűz volt, nehogy figyelmeztesse a gyújtogatókat (ha
egyáltalán voltak ilyenek), hogy a szállodatűz a hatóságok tudomására
jutott, sőt már nyomoznak is.
Nehogy 5-ből, avagy idegenforgalmi meggondolásokból: Vagyis hogy ne
riasszuk el a külföldi turistákat, s következésképpen ne fosszuk meg
magunkat néhány ezer dollárnyi devizabevételtől.
De nehogy azt gondolja bárki is – s hadd tartsam meg még néhány
bekezdés erejéig ezt a frivol hangnemet –, hogy el akarom marasztalni a
magyar sajtót a szállodatüzek terén (s még néhány más témában) tanúsított
szerény és fegyelmezett szűkszavúsága miatt. Már csak azért sem lehet ez a
szándékom, mert ennek a hírekkel és információkkal való kínos
takarékoskodásnak megvannak a maga előnyei. Egyfelől az, hogy
elkerüljük azt a veszélyt, amelybe – úgymond – a nyugati országok nyakig
belecsöppentek, s amelyet a kommunikációkutatás magyar szakértői, riasztó
példaként, olyan előszeretettel hánytorgatnak minduntalan föl. Azt a
veszélyt ugyanis, hogy az emberek megzavarodnak, megbénulnak, elvesztik
ítélőképességüket, ha túl sok hírt, túl sok információt zúdítanak rájuk. Nem,
ez a veszély csakugyan nem fenyeget minket.
Az információkkal való józan takarékosságnak (köznapian szólva:
információhiánynak) van azonban egy másik, talán még fontosabb előnye.
Az ugyanis, hogy fokozza az emberek, az egész lakosság kreativitását.
Hatására ugyanis dúsan felbuzog az emberekben az alkotó- vagy legalábbis
a képzelőerő – mert ha nem tudom, hogy mi van, ki kell találnom, hogy mi
lehet –, s virágba borul az első és legelső kézből, a megbízható és
megbízhatóbb forrásból származó műhírek, álhírek, rémhírek, mondák,
mondakörök és mítoszok gazdag és színes folklórja. Akinek kedves az
öntevékeny, alkotó nép gondolata, az jóleső érzéssel tekinthet e gazdag
termésre. Akinek viszont az a kép vagy vágy kép a kedves, amelyen egy
józan, önmaga helyzetét és teendőit tárgyilagosan látó és körültekintően
mérlegelő nép „okos gyülekezete” látható, az aligha örül annak, hogy egy
egész nemzet „lóg” lehetségességek, valószínűsíthető képtelenségek s
végső fokon: „a mesék tején”. De hát min lógjunk, ha nincs más? A hiányzó
vagy hiányos információ arra készteti vagy akár kényszeríti az embert, aki
nem akar, nem tud csak úgy vakon beleélni a világba, hogy a kevéske
adatból, információtörmelékből, amit a rendelkezésére bocsátanak, vagy
amire valahogy szert tud tenni, kikombinálja a tényleges történetet,
lehetséges és valószínű, illetve valószínűsíthető mozzanatokkal helyettesítse
a hiányzó tényeket, kitöltse az információs űröket. Minthogy azonban az
egyetlen van-nal, az egyetlen ténylegesen megtörtént-tel szemben a
lehetséges-nek, a megtörténhetett volná-nak se szeri, se száma,
szükségképpen megindul a folklorizáció folyamata, a variánsképződés
láncreakciója.
A modern nagyvárosi folklór kutatóinak eredményeihez szeretnék néhány
adalékkal hozzájárulni az alábbiakban. Azzal, hogy bemutatom a pesti
szállodatűzzel kapcsolatos híresztelések néhány folklorizálódott variánsát,
amelyeket egy-két nap alatt gyűjtöttem a pesti aszfalton, illetve
pontosabban: a pesti parkettán, műanyag padlón és faltól falig szőnyegen.
Mert hírhozóim, mesemondóim ezúttal kizárólag értelmiségi körökből
kerültek ki, ami megint csak kétféleképpen értékelhető. Lehet örvendezni
azon, hogy az értelmiség is részt vesz ebben az össznépi hírharangozásban,
ebben az évezredes hagyományokban gyökerező hiedelem- és
mítoszgyártásban; de meg is lehet rökönyödni mindezen, ha meggondoljuk,
hogy az elmúlt három-négy évszázadban az értelmiség nem erre, hanem épp
ellenkezőleg: a mítoszok leépítésére és a racionális gondolkodásra kötelezte
el magát, illetve erre kapott, társadalmi megbízást.
Ám ha már így akaratlanul is komolyra fordult a szó, maradjunk most
már ennél a hangnemnél. S térjünk vissza egy pillanatra azokra a bizonyos
„nehogyok”-ra. Nem volna ugyanis méltányos, és zavarná is a további
gondolatmenetet, ha nem jegyeznénk itt meg, hogy ezek a nehogyok
korántsem mind képtelenségek. Mert az például nyilvánvaló, hogy a
gátlástalanul szenzációhajhász bulvársajtó nem elhanyagolható szerepet
játszik olyan társadalmilag veszélyes és romboló magatartásformák
reklámozásában, mint amilyen a gengszterizmus; a hazai sajtó, bár némi
szürkeséggel fizet érte, bizonyára a helyes utat választotta ezen a téren.
Nyilvánvaló az is, hogy bizonyos esetekben a szigorú hírzárlat előfeltétele
lehet az eredményes nyomozásnak, tudjuk, hogy a hírek állandó
kiszivárgása milyen mértékben akadályozta például Olaszországban, a
Moro-ügy idején, a terroristák elleni eredményes küzdelmet; ha ilyen
meggondolások merültek föl nálunk is, ezt mindenkinek el kell fogadnia, s
a sajtónak ebben az esetben csak az a kötelessége, hogy ezt a tényt
világosan és határozottan közölje olvasóival; mert ha a sajtó előbb csak
köntörfalazik, aztán egyszerre csak elhallgat, ezzel bizonytalanságban
hagyja az olvasókat, s ez a bizonytalanság – mint majd látjuk – az egyik
legfőbb forrása a rémhír képződésnek. Az idegenforgalmi meggondolások
viszont – ha ugyan egyáltalában voltak ilyenek, már nyilvánvalóan
balgatagok. Mert, egyfelől, a külföldi turista nem a magyar sajtóból, hanem
saját országának sajtójából értesül az itt történtekről; s mert, másfelől, ha a
Magyarországról jövő hivatalos tájékoztatás nem kielégítő s nem
meggyőző, akkor a külföldi újságok itteni tudósítói arra kényszerülnek,
hogy a kósza hírekre, mendemondákra vagy akár rémhírekre támaszkodva
egészítsék ki hiányos információikat, s ez már jóval több kárt okozhat az
idegenforgalomnak, mint az alaposabb és nyíltabb hivatalos tájékoztatás. Ez
történt, kis híján, 1980 nyarán a Balaton vizének szennyezettségével
kapcsolatban. A híresztelések és bizonytalan hírek joggal váltották ki
külföldön azt a „nem zörög a haraszt” reflexet, amely végül is olyan
újságcikkek megjelenéséhez vezetett, amelyek felnagyítva a csak sejtett
tényeket, a Balaton vizét kifejezetten egészségre károsnak írták le, és óvták
honfitársaikat a Balaton-parti nyaralástól.
De térjünk rá dolgozatunk tulajdonképpeni tárgyára, s lássuk
mindenekelőtt a szállodatűz körül kialakult híreszteléseket,
híresztelésváltozatokat, aszerint csoportosítva őket, hogy kik a vélt
gyújtogatók, s mik a gyújtogatás vélt okai.
 RÉMKÉPEK

A „rablóbanda” változat
A szálloda detektívjétől hallottam – mondja az egyik változat
megfogalmazója –, hogy a szállodában régóta történnek rejtélyes lopások.
Kiderült, hogy a londinerek rendszeresen fosztogatják a vendégek
bőröndjeit, mégpedig a következő leleményes módon. Amikor a vendég
utazni készül, becsomagolja a holmiját, csenget a londinernek, hogy vigye
le a bőröndjeit, miközben ő kifizeti a számlát. A londiner magára marad a
szobában, gyorsan kivesz valami értékes tárgyat az egyik bőröndből, majd
kiviszi a csomagokat az autóhoz, elteszi a borravalót, s megy osztozni a
szajrén a társaival. A szerencsétlen vendég csak otthon, Frankfurtban, New
Yorkban vagy Sao Paulóban veszi észre a hiányt, de már nem tudja
rekonstruálni, hogy hol veszett el az a valami, hogy betette-e a bőröndbe
vagy sem, hogy a szállodában vagy a légi szállítás során lopták-e el és így
tovább: többnyire belenyugszik a ténybe, nem reklamál, s a londinerek
bűnszövetkezete folytathatja jövedelmező tevékenységét. Az egyikük most
ki akart ugrani a buliból, megfenyegette a többit, hogy beárulja őket.
Leütötték, s hogy szerencsétlenségnek lássék, rágyújtották a szobát.

A „kábítószercsempész” változat
Londinerek? Ugyan! Szó sincs róla. Kábítószercsempészek gyújtották fel az
Intercontinentalt. Hogy miért? Hát az nyilvánvaló. Köztudomású, hogy már
évek óta Magyarországon vezet át a keletről Nyugat-Európába áramló
kábítószercsempészet egyik fő útja. Az Interpol kérésére a magyar
hatóságok ezelőtt néhány hónappal lecsaptak rájuk. S most ők bosszúból föl
akarták, gyújtani az Intercontinentalt. S ez még csak a kezdet. Ezt még csak
figyelmeztetésnek szánták.

A „narkós ” változat
Magyar kábítószeresek gyújtották föl a szállodát. Azt mindenki tudja, hogy
a londinerek között sok a kábítószeres. Épp azért mennek a szállodába
dolgozni, mert ott sok külföldivel találkozhatnak. Megjön a vendég,
fölviszik a csomagját, udvariasan mosolyognak, s halkan megkérdik, hogy
nincs-e a vendégnél véletlenül egy kis marihuána vagyis hasis. Az ilyen
emberektől azután minden kitelik. Ők gyújtották föl a szállodát.

Az „ördöggel cimborálók” változata

Kábítószeresek voltak, az biztos. Különben miért gyújtották volna föl pont
a 2. és a 8. emeletet? Ennél jobb bizonyíték nem kell. Több helyről is
hallottam, hogy egy ördögimádó szekta alakult köztük. Feketemiséztek meg
minden. Meg nyakig vannak a számmisztikában. És a 2 meg a 8
kabalisztikus szám. Nem lehet véletlen, hogy a Volga-szállóban is épp a 2.
és a 8. emeleten volt a zűr. Hogy milyen zűr? Hát a 8. emeleten ott is tűz
ütött ki, a 2. emeleten meg megöltek egy nőt. S az se véletlen, hogy az
Intercontinentalban is a 2. emeleten találták meg a londiner holttestét.

A „terrorista” változat
Ördögűzés? A mai világban? Ki ül föl ilyen szamárságnak? Kár rá a szót
vesztegetni. És különben is biztos forrásból tudom, hogy nyugatnémet
terroristák a gyújtogatók. Ezelőtt körülbelül két évvel Magyarországra
menekült négy terrorista, a RAF nevű német terroristaszervezet négy tagja.
Néhány hónappal ezelőtt kettőt elfogtak közülük, és kiadták a német
hatóságoknak. A szállodatűz a RAF első figyelmeztetése, hogy bosszút
állnak társaikért. Bizonyítékok is vannak. Például az, hogy az
Intercontinentalban minden impregnálva van tűz ellen. Nem lehet csak úgy
gyufával felgyújtani semmit. Egy speciális sprayvel locsoltak előbb végig
mindent, s csak azután tudták meggyújtani a függönyöket, faborításokat.
Ilyen spray csak nyugaton kapható.

Az „antiszemita” változat
Külföldiek voltak, de nem németek. Hanem amerikaiak.
Szélsőjobboldaliak. Az Intercontinental, mint ismeretes (?), zsidó
érdekeltség. Ezért akarták felgyújtani. Hogy miért éppen Pesten? Nemcsak
itt, máshol is voltak ilyen esetek. A nyomozás során kiderült, hogy olyan
sprayt használtak, amelyet a levegőbe kell belepermetezni, s az aztán egy
órával később magától lángra lobban. Közben a gyújtogatók már hetedhét
országon túl járhatnak. Az Intercontinentalban például két szobából
költöztek ki amerikaiak körülbelül fél órával a tűz kitörése előtt!

A „közel-keleti” változat
Az arabok voltak. Néhány hónapja 16 arabot kiutasítottak az országból; az
itt maradók tiltakoztak a szállodatűzzel. Illetve: kábítószercsempészek
vannak közöttük. Illetve: egy amerikai küldöttség volt a szállodában, csak
máshol, mint gondolták; ellenük csinálták. Illetve: s ez a legfantáziadúsabb
változat: Nem hallottad? Egy amerikai műhold fényképeiből és méréseiből
kiderült, hogy Magyarország alatt óriási olajtartalékok vannak. Nagyobbak,
mint a szaúd-arábiai, iraki, iráni, kuwaiti olaj kincs együttvéve. Ez a közel-
keleti államok érdekeit természetesen súlyosan sérti. Ezért gyújtották föl a
szállodát. Hogy ezzel hogyan akadályozhatnák meg az olaj tenger
kiaknázását? Erre nem tudok válaszolni, de a hír abszolút megbízható
forrásból származik.

A „punk” változat, negatív felhanggal

Miért kell a külföldiek között keresni a gyújtogatókat? Vannak itthon is
ilyesmire kaphatók. Például ezek a zabolátlan és megzabolázhatatlan
punkok meg csövesek. A gazdagság, a fényűzés, a fogyasztás ellen
tiltakoznak. A szállodatűz után néhány nappal a Luxus Áruházban is
próbálkoztak! De lehet, hogy provokáció az egész. Balos gyerekek
csinálták, de mögöttük azok állnak, akik az ötvenes éveket akarják
visszahozni...

A „fogyasztásellenes” változat, pozitív felhanggal

Az előző változat, de ilyen megfogalmazásban: ráfért már a belvárosiakra
(alvariánsok: a „gazdagokra”, az „újgazdagokra”, a „polgárokra”, a
„konszolidáció haszonélvezőire”, az „uralkodó osztályra”) egy kis
ijedelem...

A „sárkányos” változat
Négyéves kisfiú mondja: A sárkányok voltak, mert lángot fújtak a
szájukból, s azért lett egyszerre két tűz, mert két feje volt a sárkánynak.
(Azt hiszem, ez a legtalálóbb változat.)

Két-három nap alatt a szállodatűz körül keringő híreszteléseknek ezeket a

változatait sikerült összegyűjtenem. Rendszeres kutatómunkával ennél jóval
gazdagabb anyagot lehetne feltárni, de a jelenség bemutatására már e
néhány példa is elegendő. De érdemes még kiegészíteni őket néhány
részlettel. Nemcsak a történet egészének hanem egy-egy részletének, egy-
egy motívumának is sok változata jön létre a folklorizációs folyamat során.
A hírterjedés szakértői szerint a gondosan kidolgozott, konkrét kis
részleteknek különösen fontos szerepe van a hírterjedés során, mert tények
és érvényes bizonyítékok hiányában e valószerű kis részletek játsszák a
döntő szerepet a hír, rémhír, híresztelés valószínűsítésében, hitelesítésében.
Még akkor is, mint majd tüstént látjuk, ha e gondosan kidolgozott részletek
időnként egyáltalában nem valószerűek, hanem kifejezetten képtelenségek.
Íme néhány példa.

A londiner halálának okaira vonatkozó variánsok

– Füstmérgezésben halt meg.
– Füstmérgezésben halt meg, mert bezárták egy ablaktalan helyiségbe, és
rágyújtották a folyosót.
– Lelőtték.
– Leütötték (a koponya hátsó felén van egy nagy zúzott seb), és aztán
rágyújtották a helyiséget.
– (És a legképtelenebb, de olyan megdöbbentő és látványos változat, hogy
nem lehet nem elhinni:)
„Lángszóró pisztollyal” égettek bele az arcába, majd mikor védekezésül az
arca elé kapta a kezét, azt is megégették (a boncoláskor jól látszottak az
égési nyomok), majd rágyújtották a helyiséget.

A rejtélyes kulcsra vonatkozó variánsok

Több változat tud arról, hogy a londiner zsebében egy kulcsot találtak.
– A különös az, hogy egy 6. emeleti szoba kulcsa volt ez, de a londinernek
semmi keresnivalója sem volt a 6. emeleten. Szubvariánsok:
a) A 6. emeleten laktak azok a bizonyos amerikaiak.
b) A 6. emeleten arabok laktak.
– A 6. emeletre küldték föl a londinert, azért volt nála egy 6. emeleti szoba
kulcsa, de akkor mit keresett a 2. emeleten?
– Egy ismeretlen eredetű kulcs volt a zsebében. Olyan kulcs, amit
Magyarországon nem gyártanak.

A sprayre vonatkozó variánsok

– A gyújtogatóknak sprayvel kellett végigpermetezniük mindent, mert az
Intercontinentalban minden impregnálva van tűz ellen. Ilyen sprayt
Magyarországon nem kapni.
– Olyan sprayt használtak, amelyet a levegőbe kell belepermetezni, s aztán,
egy órával később, magától lobban lángra.
– A bécsi szállodában is ezt a sprayt használták. Mert hát ott is gyújtogatás
volt. Ki hiszi el azt a maszlagot, hogy véletlen volt az egész? 25 halott!
Magától nem gyullad ki ekkora tűz!
– (A spray bizonyos változatokban titokzatos „fehér porként” jelenik meg.)
A Volgában derült ki a dolog. Egy nyugatnémet (alvariáns: svájci)
turistacsoport érkezett a szállodába. Egyik turista valami fehér port vett
észre a folyosó padlóján. Német (svájci) pedantériája nem bírta elviselni ezt
a rendetlenséget: felseperte a port egy újságlapra, és beöntötte egy
papírkosárba. A por ekkor hirtelen lángra lobbant, és pillanatok alatt tűzbe
borította az egész folyosót.
A fotelról szóló variánsok
Két változatban jelenik meg s játszik fontos szerepet a fotel.
– Egy fotellal támasztották ki a folyosó lengőajtaját, hogy a tűz jobban
lángra kapjon. A fotelt a táncteremből vitték oda.
– (S ez a tűz kitörésének leglátványosabb, már-már hollywoodi változata:)
Előbb a folyosó falait, falburkolatait permetezték végig a sprayvel. Aztán a
táncteremből hoztak egy fotelt, azt is átitatták ezzel a gyúlékony anyaggal.
Majd hirtelen meggyújtották a fotelt, és nagy erővel belökték a folyosóra.
Ahogy az égő fotel végigcsúszott a sima padlón, úgy borult lángba
fokozatosan az egész folyosó.
Itt van tehát egy csokorra való azokból a híresztelésvariánsokból,
amelyek a tűzeset után egy-két hét leforgása alatt virágoztak ki. Két
kérdésre kell ezek után választ keresnünk. Arra, egyfelől, hogy miért
lobbantotta ennyire lángra az emberek képzeletét ez a gyorsan elfojtott kis
tűz, mi tette alkalmassá arra, hogy a rémhírképződés láncreakcióját kiváltsa.
S arra, másfelől, hogy miért épp ilyen s nem más változatok alakultak ki az
eset folklorizációja során.
Nagy szakirodalom foglalkozik a rémhírképződés lélektani, szociológiai
és kommunikációelméleti törvényszerűségeivel. A kézikönyvek
mindenekelőtt Allport és Postman, Shibutani, Jung, Rowse, Knapp,
Lefebvre, Langenhove nevét szokták emlegetni e kérdéskörrel
kapcsolatban, de hazai kutatási eredmények is vannak; Hann Endre például
egy 1975-76 fordulóján keletkezett rémhír terjedését és alakulását elemezte
egy kitűnő, de sajnos csak úgynevezett „belső használatra” publikált
tanulmányban.7 E szakmunkákra támaszkodva teszek kísérletet az
alábbiakban a szállodatűzzel kapcsolatos hírképződés elemzésére és
értelmezésére. (Fontos eredményeket ígér e terület egyik legjobb
szakértőjének, Angelusz Róbertnek kandidátusi disszertációja is, amely a
tömegtájékoztatás és tömegtájékozódás témakörén belül – tudomásom
szerint – a hírterjedés és a híresztelések jelenségével is foglalkozik.)

Bizonytalanság és hírhiány
A szakirodalom szerint a rémhírképződés láncreakcióját az esetek
többségében valamiféle, a társadalom vagy az adott közösség mindennapi
gyakorlatában fellépő működési zavar váltja ki. A működési zavart előidéző
ok lehet természeti katasztrófa, például egy földrengés vagy árvíz, lehet egy
járvány fenyegető terjedése, lehet háborús pusztulás, ellenséges megszállás
és az azzal kapcsolatos állandó vagy meg-megújuló veszélyhelyzet, lehet
gazdasági vagy politikai válság, lehet a közbiztonság megromlása, például
megoldatlan rablások vagy gyilkosságok sorozata, vagyis végső fokon
minden olyan körülmény, helyzet vagy változás, amelyben az emberek
hosszabb vagy rövidebb időre elveszítik megszokott biztonságérzetüket.
A bizonytalanság azonban csak szükséges, de önmagában nem elegendő
előfeltétele a rémhírrobbanásnak. A rémhírképződés láncreakciója csak
akkor indul be, ha a bizonytalanságérzethez akut információhiány társul. Az
érintett emberek, közösségek ugyanis igyekeznek kikerülni a
veszélyhelyzetből, a bizonytalanság állapotából; ehhez azonban
információkra van szükségük, információkra a veszély mibenlétére és
mértékére, a bekövetkezett változások okai ki , a bizonytalanság
megszüntetésének lehetőségeire vonatkozólag. Igen gyakori eset azonban
az, hogy az ilyen helyzetben levő közösségek nem rendelkeznek s nem
tudnak hozzájutni a szükséges és megbízható információkhoz, mert a
hírközlés intézményes csatornái ki sem épültek (hadifogolytábor) vagy
tönkrementek (földrengés) vagy megbízhatatlanok, nincs hitelük (egy
kisebbség számára a hatalmon levő többség hírközlőhálózata). Ilyen
helyzetekben, vagy hogy a szakirodalmat idézzem: „midőn a hírek iránti
kereslet meghaladja az intézményes csatornák által szolgáltatott hírek
mennyiségét, nagy a valószínűsége annak, hogy a rémhírképződés
megindul”. (Tamotsu Shibutani: improvised News: A Sociological Study of
Rumor. Indianapolis, 1966. 57. lap.)
Megindul, mert mint mondottuk, az emberek mindenáron tudni akarják,
hogy hányadán állnak, mindenáron tájékozódni akarnak, mindenáron meg
akarják érteni a köröttük történteket és történendőket; s minthogy nem
rendelkeznek megbízható s ellenőrizhető információkkal, maguknak kell, az
egymással való interakcióban megteremteniük a cselekvést vagy akár csak
az állásfoglalást lehetővé tevő helyzetismeretet (illetve gyakran csak a
helyzetismeret illúzióját). S következésképpen megindul a hírtörmelékekre,
sejtésekre, analógiákra, emlékekre, feltételezésekre épülő találgatás, a
helyzetre ráilleszthető magyarázatok konstruálása, és megindul e
találgatások és magyarázatkísérletek kicserélése, továbbfejlesztése,
variálása, „folklorizálódása”, vagyis megindul a híresztelések s ezen belül a
hírek, félhírek, álhírek és – ha veszélyhelyzetről van szó – rémhírek
sokasodásának láncreakciója.
Bizonytalanságérzet egyfelől, információhiány másfelől: a szakirodalom
szerint tehát ha ez a két tényező együtt fordul elő egy közösség életében,
nagy a valószínűsége annak, hogy megindul a hír képződés,
rémhírképződés folyamata. Ez a két tényező a mai magyar társadalom
életében is jelen van, s ez bizonyos fokig megmagyarázza a szállodatűz
körüli rémhírpszichózis hirtelen fellobbanását. Ami a bizonytalanságérzetet
illeti, az elmúlt években ez mindenekelőtt gazdasági téren jelentkezett s
erősödött föl az utóbbi időkben. Először csak a külvilág gazdasági helyzete
vált egyre bizonytalanabbá, s elsősorban csak határainkon túl szaporodtak a
nyugtalanító jelek; az elmúlt egy-két évben azonban a világgazdaság
problémái „begyűrűztek” a magyar gazdasági életbe, a velük kapcsolatos
félelmek, bizonytalanságok, kétségek pedig begyűrűztek a magyar szívekbe
is. Bizonytalanságban s feszültségben tartja az embereket gazdasági
fejlődésünk lelassulásának ténye s mértékének kiszámíthatatlansága,
gazdasági szerkezetünk várható, de jellegében, mértékében és társadalmi
hatásaiban még ismeretlen átstrukturálásának terve, a tervezett árrendezések
és áremelések egyelőre még ismeretlen jellege és mértéke és így tovább.
Bizonytalanabbá, feszültebbé vált az elmúlt években a világpolitika légköre
is, s ezt mi éppúgy érezzük, mint más országok lakói; arról nem is szólva,
hogy gazdasági problémáink kisugárzása bizonytalanságot kelt a politikai
közélet, a politikai közhangulat szférájában is.
E gazdasági s politikai problémák keltette bizonytalanságérzetet tovább
fokozza, időnként már-már megsokszorozza nálunk az évtizedek óta
krónikussá vált információhiány. Mert bár tisztelettel adózunk az előtt a
fejlődés előtt, amelyet a magyar tömegtájékoztatás a hajdani háborús sajtó
vagy a kora ötvenes évek hírközlési gyakorlatának mélypontjáról
elszakadva az utóbbi másfél-két évtizedben megtett, de ez nem feledtetheti
el azt a tényt, hogy a magyar társadalom széles rétegei még mindig egyfajta
hiánybetegségben szenvednek. Nem kapják meg kellő mennyiségben,
minőségben és hitelességben azokat az eseményekre, összefüggésekre és
döntésekre vonatkozó információkat, amelyekre elengedhetetlenül
szükségük volna ahhoz, hogy tájékozott és felnőtt emberekként, józanul és
körültekintően mérlegelhessék saját maguk s országuk helyzetét, és
felelősségteljesen beleszólhassanak saját maguk s közösségük életének,
jövőjének alakulásába. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy a sajtó gyakran
épp az ellenkező irányban hat; nem a felnőtté válásban segíti, hanem a
gyereklét alacsonyabb szintjén igyekszik tartani olvasóit.
(Nem volna azonban méltányos, ha nem említeném itt meg azt, hogy
vannak s talán sokasodnak a magas szintű, árnyalt és hiteles
tömegtájékoztatásnak a példái is. Gondolok itt többek között a Rádió
időnként remek riportjaira és oknyomozó esetfeltárásaira, a Magyar Hírlap
tárgyilagos gazdasági helyzetelemzéseire, az Élet és Irodalom bátor
szociográfiáira s egy-két országos érdeklődést kiváltott vitájára, az Új
Tükör kulturális tájékoztató munkájára, a Televízió néhány
dokumentumműsorára, portréjára s egy-két külpolitikai vitájára, s ha a
tömegtájékoztatáshoz számíthatom őket: a Szépirodalmi Könyvkiadó nagy
sorozatára, a Magyarország felfedezésé-re, vagy a Magvető Könyvkiadó
Tények és tanúk című memoársorozatára, a Valóság és néhány más folyóirat
társadalomelemző munkásságának fontos eredményeire – és még jó néhány
más kezdeményezésre, eredményre.)
A krónikus információhiánynak azonban minden bizonnyal megvolt s
megvan nálunk a maga híresztelésgeneráló hatása, de úgy vélem, hogy az
így szinte folyamatosan létrejövő híresztelések intenzitása általában
alacsony; e híresztelések épp hogy csak lazán körülfonják a hivatalos
híreket, kitöltik a hivatalos hírek által üresen hagyott területeket. Ahhoz,
hogy olyan intenzitású rémhírrobbanás következzék be, mint ami a
szállodatűz nyomán következett be, ahhoz még valami szükséges. Valami
olyan váratlan esemény, ami erősen veszélyezteti egyik vagy másik
társadalmi csoport érdekeit (ilyen volt például a háztájiak
megadóztatásának vagy a közelgő áremelések híre), vagy amely hirtelen
rádöbbenti egyik vagy másik társadalmi réteget arra, hogy: megváltozott a
világ körülötte. Ilyen volt, s ezért érdemel különleges figyelmet, a
szállodatűz ténye. Ezért foglalkozom a vele kapcsolatban kialakult
híresztelésekkel, s nem, mondjuk, a várható földrengések és árrengések
körül időnként fel-felbuzgó rémhírekkel vagy a különféle hajnövesztő,
bőrnövesztő, daganat-visszafejlesztő szerek körül fel-fellángoló
csodavárással. Tudom, a szállodatűz jóval „kényesebb” kérdés ezeknél, de
úgy vélem, hogy a magyar társadalom már sokszorta erősebb annál,
mintsem hogy szükségszerűen visszarettenjen az efféle kényes kérdésekkel
és tabukkal való szembenézés elől.
 De vajon miért volt ilyen váratlanul nagy és felkavaró hatása
(feltételezésem szerint elsősorban a budapesti értelmiség körében) az
intercontinentalbeli tűznek? Sok és sokféle ok játszhatott közre. Vegyük
számba a legfontosabbakat.

MIÉRT ÉPP AZ INTERCONTINENTAL?

Ha egyáltalában voltak gyújtogatók, s ha céljuk nem egy épület, hanem az

emberek fantáziájának felgyújtása volt, ha nem abban akartak
gyönyörködni, hogy hogyan terjed a tűz, hanem hogy hogyan terjed, szinte
robbanásszerűen a hír és a rémhír, hogyan folklorizálódik egy hírtöredék,
akkor aligha választhattak volna jobb objektumot, mint az Intercontinentalt.

1. A szállodatüzeknek ugyanis (és csaknem hasonló mértékben az

áruháztüzeknek) különösen erős, szinte atavisztikus hatása van az
emberekre.
a) Mert, szemben egy kisebb lakóház leégésével, a szállodatűzben
megsokszorozódik a látvány borzalma és fenségessége, megsokszorozódik
az emberi drámák és tragédiák száma, lejátszódik mindaz az iszonyat,
létrejön mindaz a tragikus határhelyzet, amit az emberi tapasztalat és
képzelet a tűzvésszel rokonit: a félelmükben a mélységbe ugró
szerencsétlenek halálzuhanása, a tűz elől a tetőre menekülők végső
kiszolgáltatottsága, a fojtogató füsttengerrel küzdő tűzoltók halált megvető
bátorsága és így tovább.
b) Mert a szállodatüzek általában titokzatosabbak, rejtélyesebbek, mint
mondjuk egy családi ház leégése. Okai nehezebben tisztázhatók, az ott
egybegyűlt emberek, idegenek szokásai, szándékai, tettei
kiszámíthatatlanok, egy szállodában minden megtörténhet...
c) Mert a szállodatüzek esetében felerősödik az embereket különösen
izgató végzetszerűség motívuma. A fatális véletlen csaknem minden tűz
kitörésénél közrejátszik, de a szállodatüzek esetében sokszorosára erősödik
föl a Szent Lajos király hídja motívum. Milyen kiszámíthatatlan és tragikus
véletlenek sorozata hozhatta össze épp erre az éjszakára, épp ebben a
szállodában a világ négy égtája felől épp azokat, akik életüket vesztették a
tűzben? Miért éppen ők? Miért jöttek épp ide? Miért...

2. De a szállodák között is különös szerepet játszik nálunk,

Magyarországon az Intercontinental, s a vele kapcsolatos események
különösen alkalmasak arra, hogy szokatlanul erős hatást váltsanak ki, és a
hírképződés, rémhírképződés láncreakcióját indítsák el a köztudatban. Mert:
a) Az Intercontinental pontosan az ország s ezen belül a főváros
középpontjában emelkedik a maga szép s elegáns fehérségében a magasba.
A pesti Duna-parton legalább olyan vizuális hangsúlyt kap, mint a
Parlament épülete, érzelmi hangsúlyt pedig talán még nagyobbat is, mert a
Parlament a maga szürke kőcsipkés toronyerdejével a múltat, a nehéz
emlékekkel szürkévé kopott múltat idézi, az Intercontinental pedig a maga
egyszerűbb, huszadik századibb, lendületes vonalaival, a közeli Erzsébet-
híd szédítően szép fehér ívelésével együtt sokakban, tudva-öntudatlan, már-
már annak a hatvanas években kibontakozó s a hetvenes évek közepéig futó
országos megújulásnak és nekilendülésnek a szimbólumaként él, amely az
európai élmezőnyhöz való felzárkózásunk lehetőségének reményével s
nosztalgiájával töltötte el néhány évig egy nemzedék szívét. Az
intercontinentalbeli lángok, akarva-akaratlan, a társadalmi tudatnak vagy
tudatalattinak ezekbe az érzékeny mezőibe is belekaptak: innen – legalábbis
részben – ez a szokatlanul erős és patologikus visszhang. Ha egy vidéki
szállodában üt ki a tűz, vagy akár egy másik budapesti szállodában, az
minden valószínűség szerint sokkal inkább megmaradt volna egyszerűen:
szállodatűznek.
b) Az Intercontinental egyben kapu is, kapu a nagyvilágra; a világra való
nyitás szimbóluma. A nagyvilág Duna-parti hídfője. De nemcsak
nagyvilági, hanem egyben félvilági is. Kicsit rossz hírű is, de csak annyira,
amennyire a belle époque Párizsának egyik vagy másik híresen szép s
dúsgazdag kurtizánja rossz hírű volt. Nemcsak a gazdagság, az elegancia, a
hírnév, az újdonság, hanem új veszélyek, bűnök s hírhedtségek patakjai is
beáramlanak rajta keresztül az országba. A pesti folklór szerint halljában s
bárjaiban szabadon rajzanak a város legdrágább s legelegánsabb széplányai,
hercegi lakosztályában Liz Taylor ládaszám issza a vodkát, Burton betéved
a siketnémák gálaestjére, kábítószeresek adnak itt egymásnak randevút és
így tovább... Itt minden megtörténhet.
 c) De miért nem a Hilton? Valószínűleg azért, mert a Hiltont még nem
eléggé integrálta, nem eléggé dolgozta föl a pesti s országos köztudat. Ki is
esik egy kicsit a forgalomból. Meg túlzottan idegen, túlzottan előkelő,
túlzottan hermetikus még. Még nem igazán az ország része. Még alig-alig
indult meg a folklorizálódása, a történetekkel, anekdotákkal, pletykákkal,
botrányokkal való képzeletbeli be- s átfonása. S bár a sajtó egy korábbi,
rövid közleménye szerint a Hiltonban is kigyulladt egy kis tűz, s a
híresztelések egyik mellékága is tud róla („Hát nem hallottad? Először a
Hiltonban próbálkoztak, de ott percek alatt elfojtották a tüzet”), a rémhírt
generáló emberi közösség jó ösztöneit dicséri az, hogy az események
középpontjában mindvégig az Intercontinentalt tartotta meg, s más
szállodatüzekre vonatkozó „biztos” információkkal (Hilton, Volga,
Aranyhomok) csak az intercontinentalbeli gyújtogatás (?) jelentőségét s
veszedelmességét erősítette föl.
Abban, hogy az intercontinentalbeli tűz körül néhány napon belül
rémhírek sokasága burjánzott föl, a magyar sajtónak is szerepe volt.
Egyetlen jó megoldás kínálkozott volna: pontosan és folyamatosan
beszámolni mindenről. A rémhírképződésnek ugyanis egyetlen biztos
ellenszere van: a pontos és megbízható, a közönség bizalmát bíró vagy
kivívó informálás. Ha erre a sajtó valamilyen oknál fogva nem képes, vagy
nem akar vállalkozni, akkor már csak két rossz megoldás marad. Az egyik
az, hogy egyetlen szót sem szólnak a dologról; a másik, hogy az események
hevében nagy ügybuzgalommal adnak néhány soros gyors információt,
aztán, mire a közönséget igazán érdeklő kérdésekre kellene válaszolni,
addigra, némi mellébeszélés után, elhallgatnak. A magyar sajtó ezt a
megoldást választotta, s ezzel beindította, berobbantotta a rémhír képződés
láncreakcióját. Mert ha a sajtó egyetlen szót sem szól egy mindenkit
érdeklő eseményről, vagy ad egy-két félinformációt, aztán egyszer s
mindenkorra elhallgat: az gyanús. Ott az ember úgy érzi, hogy valamit
elhallgatnak előle, valamit nem akarnak vagy nem mernek közölni vele.
Akkor még az is elképzelhető – kombinál az olvasó –, hogy azt a bizonyos
tüzet mégse fojtották el olyan gyorsan; akkor még az sem kizárt, hogy az
Intercontinental a földig leégett, s nem egy, hanem sok halott van és így
tovább... Ez a logikus következtetés azonban, szerencsére, nem kapott
rémhírként szárnyra, mert könnyen és gyorsan ellenőrizhető volt
alaptalansága. Tényeket ugyanis el lehet hallgatni, de az Intercontinentalt
nem lehet egy nap alatt fölépíteni. S miután másnap mindenki
meggyőződhetett arról, hogy a szálloda hófehéren s épen áll a lábán, s csak
alapos körbejárogatás eredményeképpen lehet fölfedezni némi kis
koromcsíkokat a hátsó fronton, még a legszenzációéhesebbeknek is ki
kellett zárniuk a „lángoló pokol a Duna-parton” verzióját s hatásos vízióját.
De ha nem volt igazán nagy tűz, akkor miért e hallgatás? – kérdezhette
önmagától az olvasó. Egy kis tűz még nem a világ, arról még mi is
beszélhetünk nyíltan s őszintén. Beszélhetünk, hacsak... nem arról van szó,
hogy valami nem stimmel e tűz körül. Miért hallgatott el a sajtó hirtelen épp
a legfontosabb kérdésről, arról, ami minden tűzesettel kapcsolatban azonnal
fölmerül, s amiről a bécsi szállodatűzzel kapcsolatban szinte minden
magyar sajtóbeszámoló részletesen írt; sőt ismerve azt a feszült olvasói
érdeklődést, ami erre a kérdésre irányul, a Népszabadság is, az Esti Hírlap
is vastag betűs címként épp ezt a kérdést emeli ki: GONDATLANSÁG
OKOZTA A BÉCSI SZÁLLODA-TÜZET (Népszabadság, 1980.
szeptember 30.). PAPÍRKOSÁRTŰZ OKOZTA A KATASZTRÓFÁT?
(Esti Hírlap, szeptember 30.). Méltán merül tehát föl az olvasóban az a
gyanú, hogy vajon nem azért nem írnak-e az újságok a pesti szállodatűz
okáról s okozóiról, mert nem akarnak? Mert nem akarják megírni azt, hogy
nem egyszerű tűzesetről volt szó, hanem valami sokkal veszélyesebbről s
döbbenetesebbről? Vagyis: gyújtogatásról?
E gyanúnak tápot adhatott már az a tény is, hogy a sajtóközlemények
szerint a szállodában két helyen ütött ki tűz. A Népszabadság első MTI-
közleménye még nem említi ezt a tényt, a következő napon megjelent
bővebb beszámolója is elsiklik e kellemetlen mozzanat felett midőn úgy
fogalmaz, hogy az „...épület második és nyolcadik szintjének
közlekedőfolyosóján elterjedt lángok...”. Egyetlen tűz lángjai is
elterjedhetnek két emeleten. Az Esti Hírlap azonban már nem ilyen
elővigyázatos. Kétszer is visszatér a kérdésre, és szinte az olvasók fülébe
rágja, hogy egyszerre két helyen ütött ki tűz: „Ma délelőtti helyszíni kép a
szálló II. és VIII. emeletéről: a két, egymástól messze fekvő épületrész
folyosóján jól látható, hogy azonos nagyságú, terjedelmű tűz ütött ki a
tegnap esti órákban...”, s az itt dőlt betűvel szedett részt kiugratva, vastag
betűkkel szedi. Így aztán már a legjobb hiszemű s legnaivabb olvasóban is
felmerül a gyanú, hogy: nem gyújtogatás történt-e az Intercontinentalban?
De hát hogyan?... De hát ki?... De hát miért?... – ágaskodnak máris a
kérdések, s minthogy e kérdésekre nem jön napokig, hetekig hivatalos
válasz, szükségszerűen megindul a rémhírképződés folyamata.8
 HARAG ÉS FÉLELEM

Megindul a rémhírképződés folyamata egyfelől azért, mert a hivatalos

jelentésekből kibontakozó helyzet teljesen kiismerhetetlen, értelmezhetetlen
volt; s megindul másfelől azért, mert – mint láttuk – az Intercontinental
kigyulladása egy egyszerű tűznél vagy szállodatűznél messze nagyobb
érzelmi s jelképes fontossággal bírt, s a közösség tudatának, emberi,
társadalmi és politikai tudatának széles mezőit izzította át. S e két tényező
jelenlétéből Allport és Postman már a keletkezendő rémhírek mennyiségét
is ki tudta volna – legalábbis elméletileg – számítani, mert híres képletük
szerint a keletkező Rémhírek mennyisége az eset Fontosságának és a
rendelkezésre álló információk kétértelműségének szorzatával egyenlő:
R = F x K G.W. Allport – L. J. Postman: The Psychology of Rumor. New
York, 1947.)
Megindul a rémhírek képződése azért is, mert az emberekben már amúgy
is meglehetősen nagy volt a feszültség és a bizonytalanságérzet. Megindul,
mert a gyújtogatás tényével vagy gyanújával váratlanul egy új és zavarba
ejtően idegen tényező kerül be társadalmi gyakorlatunkba, amivel
hirtelenjében nem tudunk mit kezdeni, ami kérdések egész sorát veti föl,
vagyis ami végső fokon ugrásszerűen megnöveli bizonytalanságérzetünket.
Megindul a hír képződés folyamata azért is, mert az ismeretlen tényezők
okozta bizonytalanságnak ezt a fokát az emberek s közösségek már nehezen
viselik el, s mindent elkövetnek, hogy megváltozott helyzetüket megértsék,
a hatékony alkalmazkodás és cselekvés feltételeit megteremtsék, s így
végső fokon feszültségüket és bizonytalanságérzetüket csökkentsék.
Megindul tehát a hírképződés, mégpedig – a szakirodalom szerint – a
Gestalt-elmélet „pregnancia törvényének” jegyében, ami magyarul azt
jelenti, hogy az emberek megpróbálják közös erővel megtalálni, illetve
kitalálni a hiányzó, de az összkép megértéséhez feltétlenül szükséges
információkat, igyekeznek valószínűnek látszó mozzanatokkal kitölteni az
információűröket, s mindaddig kísérleteznek-próbálkoznak ezzel, amíg
sikerül a képet jól „lekerekíteniük”. Allport és Post-man a Gestalt-elmélet
terminológiáját használva „good closure”-ról, „jó lezárásról” beszél,
Festinger ugyanezt a kognitív disszonancia elméletének terminológiájában
fogalmazza meg. (G. W. Allport-L. J. Postman, idézett mű, 36-38. lap; Leon
Festinger: A Theory of Cognitive Dissonance. Evanston, 1957; T.
Shibutani, idézett mű, 77., 163. stb. lap.)
A jó lekerekítésnek, jó lezárásnak azonban nemcsak kognitív feltételei
vannak; nemcsak az az előfeltétele, hogy többé-kevésbé valószínű,
valószínűsíthető elemekből épüljön föl, s a közösség számára elfogadható
legyen; s a feladata sem csupán az, hogy érthetővé tegye a megváltozott
helyzetet, érthetővé tegye újra a világot, Van egy másik előfeltétel-
rendszere s egy másik feladata is. Erre Jung már a század elején felhívta a
figyelmet egy tanulmányban, s azóta a pszichológusok és pszichiáterek
elemzések sokaságával igazolták s fejlesztették tovább az ő megállapításait.
(Carl G. Jung: Ein Beitrag zur Psychologie des Gerichtes. Zentralblatt für
Psychoanalyse, 1910, Vol. 1., 81-90. lap; lásd még: Edward Glover: The
Psychology of Fear and Courage, London, 1940; Shibutani, idézett mű.)
E gondolatmenet abból indul ki, hogy a hírképzés – legalábbis látszólag –
személytelen folyamat, s e személytelenség alkalmat ad az embernek arra,
hogy – többnyire öntudatlanul – belefogalmazza, belevetítse a tovább
adandó hírbe a maga félelmeit és vágyait, indulatait és reményeit. Az ember
itt valami fontos dologról beszélhet másokkal úgy, hogy közben megőrzi az
„úgy hallottam”, „úgy hírlik” inkognitóját, senki se ellenőrzi, senki se kéri
számon, senki se tudja, többnyire még ő maga sem, hogy a hallottakat,
mikor tovább adja őket, már észrevétlenül átalakították, átitatták az ő
félelmei, vágyai és indulatai. Ahogy Freudnál az álom és a vicc, úgy itt,
ebben a gondolatmenetben a híresztelés, a hírek továbbadása szolgál az
egyébként elfojtott, a társadalmi normák által vagy az ember saját
valóságérzete által tiltott érzelmek, vágyak, indulatok, félelmek
kifejezésére, szimbolikus kiélésére, a tőlük való katartikus
megszabadulásra.
Megmagyarázza-e vajon ez a két tényező, vagyis egyfelől az új helyzet
megértésére való törekvés és másfelől az indulatok kiélésének igénye azt,
hogy épp azok a rémhírváltozatok jöttek létre a szállodatűz kapcsán,
amelyek létrejöttek, s amelyekből a tanulmány elején egy tucatravalót
bemutattunk. Feltehetőleg igen. Valószínűleg nem véletlen ugyanis az, hogy
a felsorolt változatok mind olyan jelenségek és embercsoportok körül
forognak, amelyek kirínak eddigi társadalmi gyakorlatunkból, s amelyek
szorongással és e szorongásból fakadó agresszióval töltik el az utóbbi
időkben a társadalom egy-egy rétegét. A közbiztonság vélt vagy tényleges
romlása; a kábítószer-csempészet; a kábítószerélvezet hazai terjedése; a
terrorizmus megjelenésének veszélye; az antiszemitizmus réme; a fővárost
„elárasztó”, az élet megszokott folyását megzavaró idegenek előrajzása; a
társadalomból kiszakadni látszó, a társadalommal szembekerülő csövesek,
punkok, marginálissá váló fiatalok növekvő tábora; az elért gazdasági
eredményeket, életmódot és kiváltságokat fenyegető „fogyasztásellenes”
hangok; az ötvenes évek restaurálásán fáradozó tényleges vagy vélt
törekvések: mindez félelemmel és szorongással s egy-egy esetben
kényszerűen elfojtott indulattal. haraggal tölti, töltheti el egy-egy társadalmi
réteg szívét. S azzal, hogy most „biztos forrásokra” való hivatkozással
néven lehet nevezni a gyereket, rá lehet „bizonyítani” egy-egy
embercsoportra, hogy lám, ők a bűnösök, ők a gyújtogatók, most, hogy az
eddig megfoghatatlan, tárgytalan szorongást pontosan lokalizálni lehet,
hogy nyíltan ki lehet mondani, kik a rendbontók, s kik veszélyeztetik
nyugalmunkat, anélkül hogy ki kellene állni, vagy felelősséget kellene
vállalni ezért az állításért: mindez alkalmassá teszi a híreszteléseket arra,
hogy az emberek levezessék szorongásaikat s indulataikat, és
megszabaduljanak kínzó bizonytalanságérzetüktől, midőn teljes
biztonsággal „megoldják” a rejtélyt, és rámutatnak, rámutatni vélnek
nemcsak a szállodatűz, hanem minden bajaink okaira s okozóira.
Minden bizonnyal volt ilyen katartikus, stabilizáló, csillapító hatása a
szállodatűz körül kibontakozó rémhír képződésnek. Segített a közösségnek
– úgy-ahogy – feldolgozni egy szokatlan és bántóan zavaró élményt,
segített – legalábbis ideig-óráig – oldani a közösségben felerősödött
feszültségérzetet, segített, ha nem is megfogalmazni, értelmezni s
köztudatunkba, közgondolkodásunkba integrálni, de legalább fölvetni
néhány új, fontos s eddig nem létezőnek tekintett mozzanatot. A
szakirodalom is arra biztat minket, hogy a hírképződést ne valamiféle
patologikus folyamatnak tekintsük, hanem egy nehéz és nehezen
áttekinthető helyzetbe került közösség azon való fáradozásának, hogy
megértse a történteket, és meg tudjon birkózni a felmerült problémákkal. (T.
Shibutani: Rumor, In: International Encyclopedia of the Social Sciences, pp.
579-580.)

ÖRDÖGŰZÉS
De azért ne engedjük át magunkat annak a kényelmes és jóleső érzésnek,
hogy minden úgy van legjobban, ahogy van. Mert az ál- és rémhírképződés
távolról sem a legpozitívabb s leghatékonyabb formája a világban
tájékozódni akaró, a nehézségeket megoldani igyekvő, az önnön sorsát a
kezébe venni akaró közösség aktivitásának. Sőt szemben a
szakirodalommal, az a meggyőződésem, hogy legalábbis ma,
Magyarországon a társadalom rémhírérzékenysége, fertőzékenysége, az
álhír- és rémhírhullámoknak a köztudaton újra és újra végigseprő vihara
igen is patologikus jelenség, a köztudat, a közgondolkodás, a közélet
betegségének a tünete.
Mert bizonyára jó s dicséretes dolog az, ha egy közösség vállalkozik a
lehetetlenre, és információk hiányában megpróbálja legalább
kikövetkeztetni, hogy mi történik körülötte. De bizonyított tény az is – s ezt
az árat már nem föltétlenül érdemes megfizetni néhány bizonytalan értékű
feltevésért –, hogy a rémhírpszichózis állapotában csökken, időnként
kórosan csökken az emberek kritikai érzéke és értelmi színvonala;
gondoljunk csak a lángszóróval, a titokzatos fehér porral, a számmisztikával
vagy a Magyarország alatt fekvő olajtengerrel kapcsolatos képtelenségekre,
amelyeket egyetemet végzett és kiváló képességű értelmiségiek hittek az
első szóra el, és adtak tovább, mint bizonyított tényeket. Aligha lehet
haszna egy társadalomnak abból, ha értelmisége rászokik, mert a krónikus
információhiány rászoktatja, a racionális gondolkodás helyett erre a
hiedelemszerű, indulatkiélő s vágyteljesítő spekulációra. Az erre a
bizonytalan alapra épülő cselekvésprogram csak kudarcokhoz,
hajótörésekhez vezethet.
Szerepe van a hírképzésnek minden bizonnyal abban is, hogy a felszínre
hoz és éles fénybe helyez olyan társadalmi és politikai mozzanatokat,
amelyekről az intézményes közgondolkodás egyáltalában nem vagy éppen
hogy csak, kényszeredetten-kelletlenül vett tudomást (a szállodatűz
esetében például: a kábítószerkérdés, az idegenek problémája, a terrorizmus
lehetősége, a jóléti szocializmus új balos, illetve dogmatikus kritikája stb.).
Arra azonban a hírképződés, rémhírképződés mechanizmusa már nem
képes, hogy ezeket az új mozzanatokat alaposan elemezze, a
közgondolkodásba őket szervesen beépítse, e problémákkal való együttélés
hatékony cselekvésrendszerét kiépítse. Nem képes egyébre, mint hogy a
középkorból vagy akár a történelem előtti korokból örökölt legprimitívebb
technikát, az ördögűzés technikáját alkalmazza velük szemben: idegesen,
kapkodva, tűzzel-vassal ki akarja irtani őket.
Az indulatkiélés szimbolikus formáinak is fontos szerepe lehet a
közösségek életében, de a rémhírek bűnbakképző technikája nem levezeti,
hanem épp ellenkezőleg: felfokozza, homályos ellenérzésekből nyílt
agresszivitássá izzítja s a kiszemelt embercsoportra élesen ráirányítja a
közösség indulatait. Ami mindenekelőtt azért baj, mert a bűnbakképzés
szimbolikus formái gyakran vezettek már a történelem során a
bűnbakoknak kikiáltott embercsoportok tényleges üldözéséig vagy akár
fizikai megsemmisítéséig; de ha erről nincs is a jelen esetben szó, minden
bizonnyal sok kárt okoz a közösségnek a bűnbakképzés azzal, hogy a
figyelmet s az indulatokat részletproblémákra, álproblémákra
összpontosítja, s ezzel késlelteti, gátolja a közösséget az igazi kérdések
felismerésében és megoldásában.
De azért talán mégiscsak lehet valami haszna ennek a legutóbbi
rémhírhullámnak. Ha más nem, legalább az, hogy megszégyenít minket, és
figyelmeztet közgondolkozásunk kóros fejletlenségére, közéleti, politikai
magatartásunk éretlenségére, teherbíró képességének csaknem teljes
hiányára. Mert erre figyelmeztet, ennek a meghökkentő szimptómája az a
riadt és ideges reflex, amivel a szállodatűz hírére reagáltunk; ennek a tünete
az a hebehurgya s gyerekes indulat, amellyel a biztonságunkat vagy
legalábbis beidegzettségeinket megzavaró, újonnan felbukkant tényezők
láttán azonnal meghúztuk a vészharangot (Itt vannak a
kábítószercsempészek!! A terroristák! Az idegenek! A lázadó fiatalok! A
dogmatikusok!...); erre figyelmeztet az, hogy miután sikerült valamilyen
látszatmegoldást magunkkal s másokkal elhitetnünk, napirendre tértünk a
dolog felett; ahelyett hogy az utóbbi időben társadalmi gyakorlatunkban
valóban sokasodó új jelenségeket alaposan és körültekintően elemeztük
volna, szép csendesen megnyugodtunk. Igaz, e megnyugtatásunkban a sajtó
is derekasan kivette a részét.
A sajtó által játszott szerep elemzésére készülődve azonban akarva-
akaratlan vissza kell most váltanom arra a bizonyos frivol hangnemre. Mert
nem tudom, hogy sírni kell-e itt vagy nevetni. Sírni vagy nevetni azon, hogy
egy évtizedekkel ezelőtt kialakult rossz rutin, amelynek néhány kirívó
esetét tüstént bemutatom, tovább él még ma is, midőn már semmi sem
indokolja; midőn gazdasági és társadalmi fejlődésünk már régen lehetővé és
szükségessé tette a széles körű és hiteles tömegtájékoztatást; s midőn
országos érvényű elvi határozatok egész sora szorgalmazza már az ez
irányban való elmozdulást. Tudom, vannak e téren eredmények; utaltam is
már közülük néhányra. De a szállodatűz körüli sajtóreagálások jelzik, hogy
milyen hosszú és fáradságos út vezet az olvasóközönséggel nem törődő
hajdani valóságtorzításoktól, az embereket a világ problémáitól óvni
igyekvő paternalisztikus féligazságokon át a társadalmat a nehéz
dilemmáktól nem kímélő, gondolkodásra és felelősségvállalásra nevelő
igazságokig.

ALTATÓDALOK

Igen, semmi kétség, megnyugtatásunkban a sajtó is kivette a részét. Sőt

mintha eleve nem is informálni, hanem megnyugtatni akart volna minket.
Valahogy így, hogy: ne féljetek, gyerekek, nem történt semmi. Szinte
semmi. De ha történt is valami, kár a szót vesztegetni rá; már túl vagyunk
rajta, mert a papa és a mama határozottan és gyorsan cselekedett, és
elhárította a veszélyt. Már minden rendben van. Ne kérdezősködjetek.
Aludjatok szépen tovább.
De lássuk pontosabban és közelebbről magukat az újságszövegeket. A
Népszabadság híradása (augusztus 11., szombat) közli a legfontosabb
tényeket; hol s mikor ütött ki a tűz, mikor oltották el, hány áldozat és
sebesült van, a tűz okának kivizsgálása folyik. Az, hogy a lap csak ilyen
kurtán, mindössze egy rövid s hivatalos hangú MTI-közlemény
közzétételével számol be egy, az olvasókat nyilván nagyon érdeklő
eseményről, érthető, mert valószínűleg csak közvetlen lapzárta előtt
értesültek a dologról. Az viszont, hogy az MTI-közlemény egy pozitív s
megnyugtató mondattal zárul („A tűz állal megrongálódott szállodai szobák
vendégeinek elhelyezéséről gondoskodtak”), már előrevetíti a másnap
kibontakozó megnyugtatási kampány árnyékát. Arról nem is szólva, hogy
az MTI híradás, valószínűleg már a „ne ijesszük meg őket”, „nyugtassuk
meg őket” stratégia jegyében, akarva vagy akaratlan csúsztat, midőn azt
írja, hogy csak a tűz által megrongált szobákból költöztették ki a
vendégeket. A következő napi közleményekből ugyanis kiderült aztán,
hogy nemcsak egy-két szobát, hanem az egész szállodát, a szálloda sok száz
szobáját kiürítették. Ha az MTI a hír leadásakor már tudta ezt, akkor
feltehetőleg azért hunyta be a fél szemét, mert a még lángoló vagy
legalábbis füstölgő szálloda minden bizonnyal drámai kiürítésének képe
nem illett volna bele ebbe az eseményeket bagatellizálni akaró s az
olvasókat, még mielőtt egyáltatában értesülnének arról, hogy mi történt,
eleve megnyugtatni igyekvő stratégiába.
A Népszabadság azután másnap, vasárnap, csaknem a tökéletességig
fejlesztette ezt a stratégiát. A 32 soros cikk a címmel együtt nyolc kijelentő
mondatból áll. Ebből nem kevesebb, mint hét valami kifejezetten kellemes
és pozitív és megnyugtató dolgot közöl az olvasóval. Nem a pusztulás
szomorú tényeivel, hanem az újjászületés örömteli ígéretével indít már a
nagybetűs cím is:

MEGKEZDŐDÖTT A HELYREÁLLÍTÁS
A DUNA INTER-CONTINENTALBAN

Itt legfeljebb csak az vall, rejtve, arra, hogy valami mégiscsak történt, hogy
az előző napi cikk címében még egybe volt írva a szálloda neve
(INTERCONTINENTAL), itt viszont már, mint látható, kettéesett a
szálloda (INTER-CONTINENTAL), s csak egy gyengécske kötőjel tartja
össze. Ám ha eltekintünk az újságírói tudatalatti e különös és nyilván
akaratlan megnyilvánulásától, freudi elszólásától, akkor – hacsak egy fontos
esemény bagatellizálását nem vesszük zokon – nem lehet semmi kifogásunk
a cikk ellen. Szépen és jól fésülten sorjáznak egymás után a mondatok,
amelyek egy kivételével mind az események bagatellizálásának ügyét
szolgálják:

– „Nem okozott nagyobb károkat... a tűz”

– „a lángok számottevő kárt nem okoztak”
– „...zömme/ csak az ajtók rongálódtak meg”
– „…egy ...szállodai dolgozó... szenvedett... nem súlyos füst mérgezést...”
Ezek közé az örömhírek közé beszúrva egy rövidke mondat utal ugyan arra,
hogy a tűznek egy halálos áldozata volt („Mint jelentettük, a tűznek egy
halálos áldozata volt”), bár ennek a tragikus hírnek is elveszi az élét és a
drámaiságát az indító „Mint jelentettük”, vagyis annak leszögezése, hogy
ezzel már foglalkoztunk, ez már nem újdonság, ezzel a szomorú ténnyel
már nem kell foglalkoznia, szembenéznie az olvasónak sem.
A cikk második felében minden mondat a megnyugtatást szolgálja, és azt
sugallja egyfelől, hogy hatóságaink, intézményeink és szakértőink minden
pillanatban tökéletesen urai voltak s most is urai a helyzetnek, és azt
ünnepli másfelől, hogy gyors, hatékony s szakszerű beavatkozásuk
következtében máris tökéletesen helyreállt, illetve rövid időn belül
tökéletesen helyreáll a rend.

– „A sérülteket... megfelelő kórházi ellátás után a kórházból

elbocsátották. ”
– „...a károk felmérését és helyreállítását azonnal megkezdték...”
– „...gondoskodtak a vendégek elhelyezéséről is”.
– „...a szálloda... előreláthatóan még ebben a hónapban ismét a vendégek
rendelkezésére áll.”
– „A tűz okának megállapítására indított vizsgálatot folytatják.”
De bármennyire is iparkodott a Népszabadság, a pálmát minden bizonnyal
az Esti Hírlap vitte el. Első közleményének (augusztus 11., szombat) már a
címe is remekmű:

HAZAENGEDTÉK A LEGTÖBB SÉRÜLTET

TŰZ AZ INTERCONTINENTALBAN
VIZSGÁLJÁK A KELETKEZÉS OKÁT.
SPECIÁLIS VÉDEKEZÉS

Vagyis egy megnyugtató mondattal kezdi („Hazaengedték a legtöbb

sérültet”), mielőtt az olvasó tudná, hogy mi történt, vagy hogy bármi miatt
is nyugtalankodnia kellene. Igaz, a második sort nagyobb betűvel szedték, s
így lehetséges, hogy a tűz tényének a híre néhány századmásodpercig
izgalomba hozhatja, mert körülbelül ennyi időbe telik, amíg szeme rávillan
e baljós főcímet szeretettel körülölelő két csillapító hatású alcímre, vagyis
arra, hogy a sérültek már haza is mentek, illetve hogy a hatóságok
tökéletesen urai a helyzetnek: amikor még a tűz égett, „speciálisan”
védekeztek, s most, hogy a tűz kialudt, nem pihennek meg, hanem máris
„vizsgálják a keletkezés okát”.
E cikk stratégiája azonos a Népszabadságéval (nem annyira informálni,
mint inkább mindenáron megnyugtatni akar), de taktikája homlokegyenest
ellentéte amazénak. A Népszabadság az események bagatellizálásával,
jelentéktelenné szürkítésével igyekezett a közös célt elérni, az Esti Hírlap
viszont épp az ellenkezőjére vállalkozik: dramatizálni, felnagyítani
igyekszik szállodabeli tüzet. Ámde nem azért teszi mindezt, hogy félelmet
keltsen és döbbenetet, hanem épp ellenkezőleg: hogy megnyugvással és
biztonságérzettel töltse csordultig az olvasók szívét. Csak azért van
szüksége egy valamirevaló lángoló pokolra, hogy a hatóságok, elsősorban a
tűzoltók hősies harcát és biztos diadalát hatásosan bemutathassa:

Még ma délelőtt is teljes készültséget tartott a nagy erővel kivonult

budapesti tűzoltóság a Duna Intercontinental Szálló épületében... ahol...
tegnap este 8 óra után néhány perccel... tűz keletkezett.
A tűzoltók egységeit azonnal a helyszínre vezényelték, és ezután
megfeszített küzdelem kezdődött a lángok elfojtására. Speciális tűzesetről
lévén szó... a tűzoltóknak speciális eszközökkel és módszerekkel kellett
dolgozniok. A gépkocsik tetejéről óriási létrák nyúltak a magasba, ezek
végéről közelítették meg a II., illetve a VIII. emeletet, miközben az épület
belsejéből is frontális támadást indítottak a lángok megfékezésére. Az
összefogott és jól irányított munka meghozta a sikert: a tűzoltók 10 óra 15
percre eloltották a tüzet.

Hogyne töltené el büszkeség és öröm minden magyar állampolgár szívét

ennyi erő és haté-konyság, ennyi gyorsaság és hősiesség, ennyi tervszerűség
és jól irányítottság láttán: „teljes készültség”, „nagy erővel kivonult”,
„azonnal a helyszínre vezényelték”, „megfeszített küzdelem”, „óriási
létrák”, „frontális támadás”, „összefogott és jól irányított munka”, és a
váratlanul szerényre hangszerelt konklúzió: „eloltották a tüzet”. Nem is
szólva a háromszor megismételt és már-már vallásos áhítatot keltő
„speciális” szóról („Speciális védekezés”, „Speciális tűz”-ről lévén szó... a
tűzoltóknak speciális eszközökkel kellett dolgozniok”): mert ha ilyen
speciális eszközökkel, ilyen speciális tűzzel szemben ilyen remekül
megvédenek bennünket, akkor ugyan mi fenyegethet még minket
egyáltalában? Ámbár hogy a 20. század vége felé miért speciális tűz az,
ahol műanyagok is égnek, meg a házak emeletesek, s így tűzoltólétrákat is
kell használni, arról a tudósítás nem szól.
A furcsa az, hogy a cikkíró ebben az esetben minden bizonnyal tényleg
igazat ír: a tűzoltók valószínűleg csakugyan gyorsan, bátran és hatékonyan
dolgoztak. Csak amiről nem ír, annak a hiánya miatt billen át a cikk a
tényközlő-elemző újságírás szférájából ha nem is a dajkamesék, de
legalábbis az altatódalok világába. Nincs semmi baj, vigyáznak ránk. Még
kézzelfoghatóbbá válik ez, ha összehasonlítjuk az Esti Hírlap beszámolóját
a budapesti, illetve a néhány héttel később kitört bécsi szállodatűzről. Nincs
okunk feltételezni azt, hogy az osztrák tűzoltóságnak rosszabb a
felszerelése, s hogy általában rosszabbul, fegyelmezetlenebbül dolgoznék,
mint a magyar. Nem céloz erre az újságíró sem (Esti Hírlap, szeptember
30., szombat), de a cikkben, a pesti beszámolóval ellentétben – nem a
tűzoltók hősi küzdelmének, hanem a tűz csaknem ellenállhatatlan
pusztításának drámai képeit sorakoztatja föl:

„...a tüzet egy órával később sikerült ugyan eloltani, de a fojtó gáz- és füst
képződés olyan erős (volt), illetve a közlekedőterek annyira felhevülteks
hogy a tűzoltók csak nagy nehézségek árán tudták folytatni a mentési
munkát. A magas hőmérséklet meggörbítette a felvonó sínszerkezetét... A
legtöbb ember füstmérgezésben halt meg, de voltak olyanok is, akik
kétségbeesésükben kiugrottak az ablakon, és szörnyethaltak. Tizenöt
vendégnek sikerült az épület tetején kimenekülnie…”

Igaz, a bécsi szállodatűz drámaibb és pusztítóbb volt, mint a budapesti, s

így méltán kap a róla szóló cikkben nagyobb súlyt az emberi dráma és a
pusztulás. De az az újságírói hozzáállás, amely a pesti beszámolóban csak a
tűzoltók eredményes hősiességéről, a bécsi beszámolóban csak a pusztítás
ijesztő jeleneteiről és méreteiről ad hírt, bizonyára nem mentes a rejtett
pedagógiai szándéktól. Nem is szólva arról, hogy a bécsi tűzről szóló cikk
kétszer is felhívja nyomatékosan a figyelmet arra, hogy Bécsben ez nem az
első nagy tűz volt („az osztrák főváros legújabb tűzesete”, „Az osztrák
fővárosban az elmúlt egy esztendőben két nagyméretű tűz pusztított...”),
amivel megborzongatja s egyben meg is nyugtatja a magyar olvasót: hű,
szegény bécsiek, azért mi mégis nagyobb biztonságban élünk. (Ami
egyébként, ha nem is annyira Bécs, de számos más európai és amerikai
nagyváros viszonylatában valóban igaz.)
S hogy most megint visszaugorjunk egy hónappal korábbra, a hazai
szállodatűzhöz, ezt a biztonságot s nyugalmat sugallta minden mondatával
az Esti Hírlap második közleménye is, amelyből kiderül, hogy minden a
legnagyobb rendben van a mi házunk táján. „Ismét vendégeket fogad az
Intercontinental”, „A porta kinyitott”, „a tájékoztatási szolgálat megkezdte
működését”, „dolgozik a büfé”, „Visszatér rendes kerékvágásába az élet” –
tájékoztatott ma délben a... szálloda igazgatósága – „Megnyitottuk a
földszinti vendéglátó részeket”, „két emelet kivételével péntektől ismét
megnyitjuk a szobákat...”: mindezek igazi örömhírek. Még jó, hogy volt ez
a kis tűz, így legalább ünnepelhetjük az újjászületést és férfiasan mindent
rendbe hozó önmagunkat. Illetve pontosabban, a nyugalmunkra vigyázó,
problémáinkat nélkülünk is hibátlanul megoldó hatóságainkat: a szálloda
igazgatóságát, a szakértőket, az egészségügyi szerveket s mindenekelőtt a
tűzoltókat.
De azért ne örüljünk olyan nagyon ezeknek az örömhíreknek. Mert akár
akarjuk, akár nem, az örömhírek túltengése éppen olyan káros, mint a
rémhírek elburjánzása. Szemben az igazi hírrel, mindkettőnek alacsony a
valóságtartalma, egyik sem segíti, inkább akadályozza a sikeres
tájékozódást. Az örömhírek az egyik, a rémhírek a másik irányba torzítják
el a híreket, illetve a hírek hiányát, E két torzképződmény azonban, bár
ellentétes előjelű, nem semlegesíti, nem teszi ártalmatlanná, hanem épp
ellenkezőleg, felerősíti, megsokszorozza egymást. Minél több a rémhír, a
tömegtájékoztatás hivatalos intézményei annál több örömhírrel igyekeznek
ellensúlyozni hatásukat. Ámde minél inkább erőltetik az örömhíreket, annál
inkább csökken a közlések hírtartalma és hitele, annál inkább fokozódik a
hírhiány, és következesképpen: annál inkább felerősödik a híresztelések s
köztük a rémhírek generálásának folyamata. Ördögi kör ez, amiből jobb
mielőbb kilépni.9
 Kilépni, de hogyan? Egyetlen nekirugaszkodással aligha lehet.
Hétmérföldes csizmák nem kaphatók pillanatnyilag a világpiacon.
Legfeljebb lépésről lépésre, következetesen, kemény elszánással lehet
kijutni belőle. Ha jól meggondolom, esélyeink, legalábbis egy fontos
szempontból, nem is rosszak e téren. Mert – minthogy nem kell pénzügyi
okokból mindenáron az olvasóközönség kegyeit és a magas példányszámot
hajhászni – a tömegtájékoztatás fenntartás nélkül és következetesen
szolgálhatja a társadalom érdekeit. Szemben például az olcsó bulvársajtóval
(s nem szólok itt a fejlett országok igazi nagy lapjairól), amely az
embereknek nem az ismeretigényére, nem a világban tájékozódni akaró
éber kíváncsiságára, hanem szenzációéhségére épít. Furcsa
visszacsatolásnak lehetünk itt tanúi a híresztelések és a sajtó között. A
rémhírképződés technikáját veszi ugyanis át a bulvársajtó, amikor egy
egyébként jelentéktelen információt vagy információtöredéket szenzációvá
vagy botránnyá dramatizál, furcsává, harsányan szokatlanná torzít. Midőn
az embereket nem informálni, hanem megborzongatni, megrémíteni akarja;
midőn nem gondolkodásra, hanem vágyaik s agresszív indulataik kiélésére
ösztönzi őket. A bulvársajtó szenzációdömpingje éppolyan rombolást visz,
vihet végbe egy társadalom tudatában, mint a rémhírek meg-megújuló
tűzvésze. Az előbbi kártétellel szemben védi a magyar társadalmat az
elmúlt három évtizedben kialakult sajtóetika; az utóbbival, a rémhírekkel
szemben azonban védtelenül hagyja ma még a sajtó mindennapi gyakorlata.

BEFEJEZÉS: PATETIKUS HANGNEMBEN

Roland Barthes mottóban idézett szavait írom le ide még egyszer. Így
hangzanak: „A rémhírek ellenállhatatlanabbul hatnak rám, mint a hírek.
Mert a hírek még jóformán el sem hangzanak , máris mozgásba hozzák
bennem a kritikus értelmet. A rémhírek viszont testem mélyebb zónáira
hatnak, ahol a harag lakozik bennem és a félelem.” Eddig az idézet.
Valószínűleg mindannyiunkra, rám is így hatnak a rémhírek. De még
inkább így hat rám annak a látványa, hogy egy egész társadalom él itt még
mindig – holott már semmiféle külső vagy belső, tényleges vagy képzelt
„veszély” nem indokolja – altatódalokon és – fel-felriadva – rémképeken.
Ha arra gondolok, hogy értékes évek múlnak el anélkül, hogy a tények nyílt
feltárásával és megvitatásával gondolkodásra és felelősségvállalásra
tanítanánk – nem iskolás fokon – egymást és önmagunkat, ha arra
gondolok, hogy előbbre jutásunk eljövendő vagy már be is köszöntött
nehezebb korszakában egy felnőtt és felelősségteljes társadalomnak
sokszorta több esélye volna a sikerre, mint a világról keveset tudó, hol
riadozó, hol elszunnyadó gyerekek csapatának, ha erre gondolok: akkor fog
el igazán a harag és a félelem.
 A BŰNTUDATRÓL MINT
TÁRSADALMI JELENSÉGRŐL

„MEGBŰNHÖDTE MÁR E NÉP…”

Nincs még egy ország, amelynek himnusza bűntudattal küszködnék, amely

olyan komor s már-már reménytelen hangot ütne meg, mint a miénk.
Átnéztem száz-egynéhány ország himnuszának szövegét;10 kardot
csörtetnek, felidézik a hajdani szolgaságot és a zsarnok elleni hősi
küzdelem emlékeit, zengik a szabadság, a becsület, a diadal dalát (főképp a
dél-amerikai országokban), idézik az ősök szellemét, és az istenekhez vagy
az uralkodóhoz fohászkodnak (a távol-keleti országokban), zengik a békét,
az ország tájainak szépségét, népének szorgalmát és boldogságát (főképp a
skandináv és az angolszász országokban), zengik az igazság, a törvény, az
egység, a becsület dicséretét (egy-két frankofon országban), kardot
csörtetnek, hörgik a gyűlöletet és a harcra készséget a zsarnok s minden
ellenség ellen (nagyon sok országban) – de a magyaron kívül az uruguayi
himnusz az egyetlen, amelyben megpendül a bűntudat, és az olaszban s
görögben a múlt miatti szégyenkezés motívuma. A magyar himnuszban
viszont ez az egyik legfőbb, szinte a himnusz alaphangját meghatározó
mo vum.
Mi lehet ennek az oka? Lehetséges-e, hogy ránk jellemzőbb a bűntudat,
mint más népekre? Nem, ez így általában nyilvánvalóan nem igaz.
Legfeljebb az mondható, hogy a reformkorban, midőn a Himnusz szövege
(1829) és zenéje (1844) készült, erős volt a magyar társadalomban, illetve a
magyar köznemességben a nemzet bűnösségének a tudata.
Nem ez volt az első ilyen korszak történelmünkben. Egyes feltevések
szerint például az önbüntető flagelláns mozgalmak második hulláma
Magyarországról indult el a 14. században. A 16. században viszont minden
kétséget kizáróan nagy bűntudathullám sepert végig az országon; a
kálvinizmus terjedésének Európa-szerte volt ilyen hatása, de nálunk
felerősítette ezt a hatást az országra rászakadó nagy nyomorúság, amely – a
korabeli prédikációk, jeremiádák, zsoltárfordítások tanúsága szerint –
beindította, beindíthatta a bűntudatképződés egyik gyakori mechanizmusát:
szenvedünk, pusztulunk → Isten küldte ránk a szenvedést → mert bűnbe
estünk → vezekelnünk kell bűneinkért → Isten visszafogad majd a maga
kegyelmébe → s egy jobb kor köszönt majd ránk. Jó példája ez annak, hogy
a társadalmi tudat hogyan védekezik az adott s egyébként kilátástalan
nyomorúság ellen, hogyan alkotja meg azt az „üdvtörténeti” eseménysort,
amelynek a jelenlegi szenvedés nélkülözhetetlen, de előrevivő eleme. S a
valóságban ennél még hatásosabb, a társadalom tudatát, öntudatát még
jobban megerősítő formája is kialakult a 16. században a fenti
gondolatmenetnek, amely az ótestamentumi hagyományokra támaszkodva
azt hirdette, hogy: Isten a maga választott népét bünteti a legszigorúbban →
mert próbára akarja tenni → türelemmel kell hát viselnünk a szenvedéseket
→ mert ha igaznak találtatunk → Istennek nagy tervei vannak velünk, az ő
választott népével.11
A megújulás eszköze volt a bűntudat a reformkorban is, midőn – tudjuk –
nemcsak a Himnusz-ban, de versek sokaságában, Wesselényi, Kölcsey,
Széchenyi s mások írásaiban domináns motívum volt a nemzet
bűnösségének a tudata. Az évszázados rabságra és tespedésre való
ráébredésnek, a kíméletlen számvetésnek, a megtisztulás vágyának, az
újrakezdés szándékának a jele s eszköze volt mindez.
Ilyen nagy bűntudathullám azóta sem söpört végig az országon. A
századforduló polgárságának peremein erjedni kezdett ugyan valamicske
bűntudat a nemzetiségek elnyomása (és a szociális nyomorúság) miatt, amit
aztán a trianoni megcsonkítás pillanatok alatt elsöpört, és mártírtudattal
helyettesített be. A harmincas években az országos nagy szegénység
látványa és a munkás, illetve népi mozgalmak tudatosító munkája újra
beszivárogtatott némi bűntudatot a polgári tudatokba s szívekbe, de arra,
hogy ez a bűntudat olyan megújító erővé váljék, mint vált annak idején a
reformkorban, már nem került sor.
Mi történt azóta? Egyáltalában lehet-e a bűntudatról így, társadalmi
szinten, a bűntudatról mint társadalmi jelenségről beszélnünk? Lehet-e
bűntudata egy közösségnek, egy társadalomnak? S ha lehet, vannak-e
valóban az említettekhez hasonló bűntudat-hullámok? Változik-e a
közösség bűntudatszintje s talán jellege is térben és időben? E kérdések
megválaszolásához segítségül kell hívnom a szakirodalmat.
 A BŰNTUDATRÓL MINT TÁRSADALMI JELENSÉGRŐL

A hagyományos társadalmakban gyakran kialakult az a tudat, hogy a

közösség egy vagy több tagjának bűne miatt az egész közösség bűntől
fertőzötté vált (gondoljunk csak Oidipusz Tébá-jára); ilyenkor
bűnbakképzéssel, a bűnösnek vélt személynek vagy akár egész
környezetének, mindazoknak, akik valamilyen formában érintkeztek vele, a
kiirtásával, a fertőzött góc gondos eltávolításával vagy kollektív vezekléssel
próbáltak a bűntől s a bűntudattól megszabadulni.12 Gyakori volt a belső
bűntudat „projekciója” is, más, főképp ellenséges népekre, népcsoportokra
való átvetítése, ami megkönnyítette az ellenük irányuló agressziót, és
indokolta leigázásukat vagy akár elpusztításukat. Az újkori, polgári
jogalkotás évszázadok óta küzd a „kollektív” bűn e fogalma s a vele járó
emberirtó, népirtó szenvedélyek fellángolása ellen – de tudjuk, még a
legújabb kor és a közelmúlt is szörnyű példáit adta, Németországban,
Kambodzsában és másutt, ennek az egész népeket vagy társadalmi
csoportokat stigmatizáló, bűnösnek deklaráló és a nemzeti megtisztulás
érdekében kiirtó barbárságnak.
A jogelméletben tudomásom szerint a nürnbergi per nyomán merült föl
mind ez ideig legélesebben a kollektív bűn kérdése, az, hogy vajon
felelősségre lehet-e vonni egy egész népet azokért a bűnökért, amelyeket a
vezető elit s a vezetők praetoriánus gárdája követett el. Hadd idézzem itt
csak Jaspers s a hozzá közel állók véleményét, miszerint bűnügyi felelősség
csak azokat terheli, akik közvetlenül részt vettek a gonosztettekben, vagy
tudatosan segítséget nyújtottak hozzájuk. De politikailag és erkölcsileg
felelős mindenki, aki egyfelől segített Hit-lerék hatalomra jutásában és
hatalmon maradásában (például azzal, hogy rájuk szavazott, vagy aktívan
részt vett politikai szervezeteik munkájában) – s aki másfelől tudott a
gonosz-tettekről, de nem tette meg ellenük még azt a minimumot sem, amit
saját életének s biztonságának súlyos kockáztatása nélkül megtehetett
volna.13 De mindenesetre: bár a modern jogalkotás és joggyakorlat
szigorúan az egyénre igyekszik leszűkíteni a bűnösség és a felelősségre
vonás körét – s ennek nem mond ellent az, hogy enyhítő körülményekként a
korábbinál sokkal nagyobb mértékben figyelembe vesz külső
körülményeket, például a gyerekkori-családi környezetet –, a társadalmi
gyakorlatban újra és újra kialakulnak olyan helyzetek, amelyekben egész
közösségek felelőssé és legalábbis morálisan vétkessé válnak, s ezt az
esetek egy részében bűntudatként meg is élik.
Sokat küszködik a modern teológia is a kollektív bűn s általában a
bűnösség fogalmával. A jogalkotással szinte párhuzamosan haladva a
teológia is szűkíteni igyekszik a kollektív bűnösség fogalmának érvényét.
Vannak teológusok, például Tillich vagy Heinrich Ott, akik az eredendő
bűnről szóló hagyományos egyházi tanítást már-már elvetik;
hangsúlyozzák, hogy a bűnösséget nem lehet örökölni, hogy az ember nem
él ama hajdani, mitológiai eredendő bűn rabságában. De részese mindenki
az emberiség „tragikus sorsának”, annak, hogy mióta világ a világ, külső és
belső erők sokasága kényszeríti arra, hogy elidegenedjék másoktól,
önmagától és Istentől,14 hogy részese s akaratlanul is eszköze legyen
például a mai korban mindannak a szörnyűségnek, szenvedésnek,
éhezésnek, kizsákmányolásnak, háborúskodásnak, terrorizmusnak,
gyilkosságnak, ökológiai rombolásnak, amely kínozza s pusztítja manapság
az emberiséget. Mindezt nagy gazdasági és társadalmi erők, az egyén által
nem ellenőrizhető erők hozzák létre, és mégis minden ember személyesen is
felelős mindezért. Ámde nem bűntudattal és még csak nem is az erkölcsi
normák szigorú betartásával kell válaszolnia az embernek mindenre, hanem
azzal, hogy e tragikus sorson belül megpróbálja értelemmel és reménnyel
feltölteni a maga és a mások életét.15
A társadalomtudományok is sokat foglalkoznak az utóbbi időben a
bűntudattal, mint társa-dalmi s nem mint egyéni-pszichikai jelenséggel. Sok
kutatás folyt az elmúlt években például arról, hogy a különböző
országokban, illetve kultúrákban a depressziós tünetekkel milyen
mértékben jár együtt a bűntudat. Vannak például, akik szerint az európai
jellegű kultúrákban a bűntudat, Japánban viszont a szégyenérzet a gyakori
tünet. E feltételezett különbséget többek között azzal magyarázzák, hogy az
egyistenhit s különösen a kereszténység erős felettes ént épít be az emberbe,
amely arra készteti, kényszeríti, hogy szigorúan tartsa be kötelezettségeit
másokkal s így végső fokon Istennel szemben; e norma megszegése, mások
megrövidítése bűntudatot kelt az emberben. Japán ezzel szemben
„szociokultikus” társadalom, ahol a társadalmi státus tudata dominál; az
adott társadalmi státus szerinti viselkedést bonyolult szabályrendszer
irányítja, és a társadalom szigorúan szankcionálja. Ha az ember megszegi e
szabályokat, ha nem saját státusa szerint viselkedik és lelepleződik, akkor
ezzel nem föltétlen károsít meg másokat – s következésképpen nem
föltétlen érez bűntudatot –, hanem nevetséges, szégyenteljes helyzetbe
kerül.16
Ez a különbségtétel a hagyományos típusú és az újkori európai típusú
társadalmak közt meglehetősen általános a szakirodalomban. Riesman egy
lépéssel továbbmenve ezt egészíti ki egy hármas tipológiává. A
következőképpen:

Hagyományos társadalmak.
Az emberi magatartás itt hagyomány irányított, és a kialakult szokásos
normák megsértése itt szégyenérzettel jár.
Újkori európai társadalmak.
Az emberi magatartás itt belülről irányított3 s az ember lelkiismeretébe
beépült normák megsértése itt bűntudattal jár.

Jelenkori, magasan fejlett ipari társadalmak.

Az emberi magatartás itt kívülről, mások által irányított, s ez a mások
ítéletétől-véleményétől való függés a tárgytalan szorongás állapotában
tartja az embereket.17

Nem könnyű azonban megállapítani, és egyelőre még nem sikerült

pontosan mérni azt, hogy a különböző társadalmakban milyen
gyakorisággal fordul elő, milyen szerepet játszik az emberek lelki-
pszichikai háztartásában a bűntudat. Az egyik lehetséges módszer az
például, hogy megnézik, a depressziós betegek milyen gyakran küszködnek
egyben bűntudattal is. Vannak például kutatók, akik szerint a hagyományos
afrikai társadalmakban a depressziós megbetegedések jóval ritkábban
járnak együtt bűntudattünetekkel, mint az európai társadalmakban,18 ámbár
ezt többen vitatják, s arra hivatkoznak, hogy az afrikai társadalmakban a
bűntudat másképp, más jelekben és szimbólumokban fogalmazódik meg,
mint az európai jellegű kultúrákban; illetve arra, hogy a bűntudattal
küszködő betegek ott nem az orvosokhoz, hanem a varázslókhoz,
papokhoz, kultikus helyekhez fordulnak panaszaikkal.19
 Az imént idézett szerző arra is kísérletet tett, hogy a bűntudatnak mint
depressziós tünetnek a megjelenését az európai kultúrában időben is
lokalizálja. Végigelemezte a 16. századi orvosi szakkönyvek leírásait a
melankóliáról, és megpróbálta valószínűsíteni azt, hogy a bűntudat
Angliában 1620 és 1670 között vált a melankólia, illetve a depresszió egyik
gyakori velejárójává, tünetévé.20 Fejtegetései nem meggyőzőek, mert az
elemzett anyag túl kevés ahhoz, hogy bizonyító erejű legyen, s mert lehet,
hogy Angliában is csak arról volt szó, hogy korábban a papokhoz s nem az
orvosokhoz fordultak az emberek ilyen jellegű panaszokkal; nem maguk a
tünetek jelentek meg e korban, hanem csak akkor kezdték regisztrálni az
orvosok e tüneteket. Figyelemre méltó azonban ennek ellenére néhány
szempont, amelyet a szerző hipotézisének alátámasztására sorakoztat föl.
Mindenekelőtt az, hogy ezekben az évtizedekben ugrásszerűen
megerősödött az emberekben a személyes felelősség tudata; ebbe az irányba
hatott a protestantizmus gyors terjedése, ebbe az, hogy felgyorsult a
hagyományos közösségekből való kiszakadás és az egyén gazdasági-
társadalmi önállósodásának folyamata, ebbe a személyes lehetőségeket és
felelősségeket egyre inkább hangsúlyozó, a gyerekekbe azt a bizonyos
riesmani „belső iránytűt” beépítő gyereknevelési gyakorlat térhódítása és
így tovább. Mindezek együttvéve bizonyos fokig indokolhatnák a
bűntudattünetek terjedését a 16. századi Angliában.
Vannak mások, akik szerint a társadalmi együttélés mindenkor gerjeszt
bizonyos fokú bűntudatot; a 17-18. századi amerikai telepesek nagy alkotó
lendületének egyik, bár nem túl jelentős forrását például abban vélik
fölfedezni, hogy Európából kiszakadva megszabadultak az „európai
bűntudattól”. Később minden bizonnyal megindult a bűntudatképződés itt
is;21 a huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben pedig kifejezetten erős
bűntudat hatalmasodott el az amerikai társadalom bizonyos rétegein, előbb
a szegényeket és négereket sújtó társadalmi egyenlőtlenségek, majd a
vietnami háború szörnyűségeinek fölfedezése nyomán. Ez a bűntu-datérzés
állítólag erősen csökkent az utóbbi egy-két évben, feltehetőleg előbb az
iráni események hatására (ha bántják, ha méltánytalanul meghurcolják az
embert, az csökkenti vagy megszünteti a bűntudatot), majd az afganisztáni
események következtében (ami a „lám ők is” bűntudatcsökkentő
mechanizmusát váltotta ki sokakban). De a hatvanas-hetvenes évek gazdag
nyugat-európai társadalmaiban is megfigyelhető volt az úgynevezett
„Polükratész-komplexus” terjedése a mások szegénysége miatt önnön
jólétét szégyellő, miatta bűntudatot érző, túlzottan szerencsés helyzetének
esetleges megváltozása miatt szorongó polgári rétegekben. A növekvő
gazdasági nehézségek és az életszínvonal emelkedésének lelassulása vagy
megtorpanása valószínűleg csökkenti, csökkenteni fogja ezt az amúgy sem
erős, a közérzetet épp hogy csak meg-meghorzsoló bűntudatot. És megvan
a gyors gazdasági fejlődésnek,22 illetve a gazdasági-társadalmi
elmaradottságnak is (a magyar reformkor) a maga bűntudatgerjesztő hatása.
E két tényező együttesen játszhatott jelentős szerepet annak az erős
bűntudatnak a létrehozásában, amely – legalábbis Gogol, Dosztojevszkij és
Tolsztoj műveinek tanúsága szerint – a múlt században hatalmasodott el az
orosz társadalmon. Az antropológusok szerint pedig vannak kifejezetten
bűntudatos és viszonylag bűntudatmentes kultúrák; a Machube törzset
szokás felhozni példaként, akik állítólag valami hajdani bűnük miatti
vezeklésként önként elfogadják szolgahelyzetüket – ámbár
magatartásuknak ezt az értelmezését újabban kétségbe vonták23 – és így
tovább.
Szaporíthatnánk még a példákat, de az már az eddigiek alapján is
megállapítható, hogy a szakirodalomban bőven vannak előzményei annak,
hogy a bűntudatot mint egész közösségeket, társadalmakat jellemző, térben
és időben változó erősségű tünetcsoportot vizsgálják. Térjünk ezek után
vissza saját problémáinkhoz. Diagnosztizálható-e vajon az elmúlt három
évtized magyar társadalmában a bűntudat jelenléte, a bűntudatosság
társadalmi szintjének változása?

BŰNTUDAT A MAI MAGYAR TÁRSADALOMBAN

Az elmaradt bűnbánat
A háború utolsó éveiben súlyos bűnökkel terhelődött meg ez a társadalom,
és az 1945-ös föleszmélkedés nyomán bizonyos fokig a társadalom tudata
is. Itt volt, itt lett volna az ideje a számadásnak, a távoli, közeli és
legközelebbi múlt felelősségeivel és bűneivel való szembenézésnek. E
számvetés azonban, sajnos, elmaradt. Tényezők egész sora gátolta meg
kibontakozását. Meggátolta egyfelől a megtorlások hevessége, amely
sokakat elriasztott, s amelyet sokan méltánytalannak tartottak. Meggátolta
az, hogy a bűnösség tudatát kívülről akartuk, meglehetősen durva és esetlen
módon rákényszeríteni az emberekre ahelyett, hogy segítettük volna a
spontán számvetés kibontakozását, ami amúgy is rendkívüli, szinte
emberfeletti erőfeszítéseket kívánt volna a társadalomtól, a társadalom
minden tagjától. Az öntudat és az önértékelés súlyos válságához vezetett
volna annak fel- és elismerése, hogy az eszmények, amelyekkel az ember
azonosult volt, amelyeket beépített önképébe és világképébe, hamis és
pusztító eszmék voltak. Nem egy, hanem több tucatnyi Bibó István és
kedvező körülmények sokasága kellett volna ahhoz, hogy a számvetésnek
és a nemzeti-társadalmi megújulásnak ezt a gyötrelmes útját végig tudjuk
járni. Gátolta a számvetést a felszabadulás után hamarosan kialakuló
politikai acsarkodások, kölcsönös vádaskodások légköre is; gátolták a
mostoha körülmények, amelyeket a háborús nélkülözések után már soknak,
méltánytalannak, meg nem érdemeltnek érzett a társadalom többsége – és
így tovább.
Az elkövetett, eltűrt vagy csak utólag felismert bűnök homályos-zavaros
tudata, fél tudata így benne rekedt a magyar társadalomban; nem
következett be a társadalmi lelkiismeret megtisztulása. Valószínű, hogy ez,
egybekeveredve újabb bűntudat képző tényezők hatásával, zavaró
tényezőként hosszú éveken vagy évtizedeken át jelen volt
mindannyiunkban, a magyar társadalom tudatában és mindennapi
gyakorlatában.

Önkritika és önvád
A negyvenes-ötvenes évek fordulóján a kritika-önkritika gépezetének
beindulásával a hatalomgyakorlás egyik ősi mechanizmusa jött mozgásba.
A „bűntudatot keltek benned úgy, hogy csak tőlem remélhetsz feloldozást
és így függőségbe kerülsz tőlem” mechanizmusa, amely azokban, akik
komolyan vették, ténylegesen bűntudatot keltett, kelthetett, másokban
viszont, akik kényszeredetten vettek benne részt, inkább csak a szorongás
és a kiszolgáltatottság érzésének forrása lehetett.
Végletesen torz formában e kegyetlen játék a konstrukciós perek
gyakorlatában jelent meg. A korabeli beszámolók, visszaemlékezések
tanúsága szerint egyik bevált módszer volt itt az, hogy homályos
célzásokkal, anélkül hogy a bűntettet meghatározták volna, erős bűntudatot
keltettek a gyanúsítottban, aki – minthogy a bűntudat és a vele járó
kitaszítottság érzése már-már elviselhetetlenül kínzó érzés, újkori
Oidipuszként lázasan kutatott múltjában, hogy valamihez köthesse a vádat s
önnön bűntudatát, és állítólag nem egy esetben szinte megkönnyebbülve
fogadta el a felkínált, ámbár soha el nem követett „bűnt”, mert ezt
elismerve, ezért akár vezeklésre is készen reménye lehetett a bűnbocsánatra
és a visszafogadtatásra. Ez a léleknyomorító gyakorlat szerencsére csak
egy-két éves közjátékként szerepelt a magyar társadalom történetében.

Bűntudatkeltő kampányok
A háború után s különösen a fordulat éve után kialakult – illetve részben a
háború előttről átöröklődött, csak színt váltott – a társadalom, illetve a
különböző társadalmi rétegek megbélyegzésének, stigmatizációjának rossz
politikai gyakorlata. A közösségekkel kapcsolatban írtam már arról, hogy
előbb az egész ország bélyegeztetett fasisztának, majd ő meg ő meg ő
osztályellenségnek, a régi rend hívének, a kapitalizmus bérencének,
reakciósnak, titóistának, a parasztok egy része kuláknak, más része
ingadozónak, a munkások munkásarisztokratának vagy lumpenproletárnak,
mások kispolgárnak vagy a frizsiderszocializmus híveinek és így tovább.
Ez a gyakorlat is alábbhagyott az ötvenes évek második felében, de azért
még jó ideig tovább élt néhány szelídebb változata. Gondoljunk csak arra,
hogy még néhány évvel ezelőtt is különös, kettős helyzetbe kerültek széles
társadalmi rétegek: lehetőségük nyílt ugyan a második gazdaságon belül
valamiféle gazdasági önállósulásra, de azért mindent elkövettünk, hogy
amit tesznek, azt lehetőleg szorongással és rossz lelkiismerettel tegyék;
hogy úgy érezzék, valami olyat tesznek, amit szégyellniük s rejtegetniük
kell; mert nem illik igazán bele a szocialista társadalom normarendszerébe.
Összekevertük, jobban, mint a valóságban összekeveredik, a második
gazdaságot a korrupcióval, a fusizással, a panamázással, a harácsolással, a
könnyű és lelkiismeretlen meggazdagodással, a napestig tartó kemény
munkát a mitikussá szörnyetegesített „lángossütéssel.”
De bűntudatot keltett az emberekben az is, hogy másfél-két évtizeden át
csak az „össztársadalmi” vagy legalábbis az annak kikiáltott érdeket
fogadtuk el jogos érdeknek, és eleve elítéltünk mindenkit, aki egyéni vagy
csoportérdekeket akart volna érvényre juttatni. Minthogy azonban egyéni és
csoportérdekek mindenkor mozgatják az embereket, akkor is, ha nem
szabad róluk beszélni, az emberek titokban és szorongva próbáltak érvényt
szerezni ezeknek az érdekeknek, miközben szorongásukat, illetve
bűntudatukat legfeljebb azzal enyhíthették hogy megpróbálták érdekeiket
össztársadalmi érdekké átfogalmazni, átideologizálni. És hasonlóképpen
szorongást, illetve bűntudatot keltett az emberekben a magán-, illetve
személyi tulajdon fogalmának összekeveredése, státusul tisztázatlansága.
Minthogy magántulajdonként birtokolni bármit is főbenjáró bűnné vált, az
emberek személyi tulajdonukat is igyekeztek el rejteni egymás elől és a
hatóságok elől; úgy érezték, hogy kötődésük a tulajdonhoz veszélyes,
rejtegetni- vagy akár szégyellni való.
Vitatott, vitatható kérdés az, hogy vajon az, említett kampányoknak
mennyiben volt tudatos célja a társadalom „bűntudatosítása”. A negyvenes-
ötvenes évek fordulóján valószínűleg közrejátszott bennük ez a motívum is,
de elsődleges céljuk minden bizonnyal más volt. Mindenekelőtt a célba vett
embercsoportok szétzilálása, a velük szembeni kemény politika igazolása, a
társadalmi indulat felkeltése és ellenük irányítása, más társadalmi
feszültségek levezetésére bűnbakok képzése, és volt bennük jó adag
tartalom – ámbár nem minden indulat – nélküli korstílus, korabeli retorika
is. Később, a második gazdaságban tevékenykedők elleni lélektani
kampány már inkább csak valamiféle bizonytalanságból fakadt, abból a
bizonytalanságból, hogy nem tudtuk eldönteni, vajon nem mond-e ellen ez
az új gyakorlat a szocializmus alapvető elveinek s normáinak.

Az értékek elrejtése
A negyvenes-ötvenes évek fordulóján kialakult a bűntudat generálásának
egy másik gyakorlata is. Az Angi Vera című film elemzi kitűnően ezt a
gyakorlatot. A negyvenes évek végén játszódik; egy pártiskolán szervezett
tanfolyamot mutat be, amelyre lelkes emberek csapata sereglett össze.
Minden rendben halad, mígnem egy napon megjelenik közöttük a Központ
kiküldötte, és egy-két nap alatt rendszeres alapossággal megtöri bennük,
sorban mindenkiben, önnön értékük tudatát. Tizenkilences szolgálatok,
munkásmozgalmi múlt, részvétel az ellenállásban: beléjük sulykolja, hogy
mindez nem érdem, nem érték, hanem épp ellenkezőleg: csak a túlzott,
individualista önérzet és gőg forrása. „Igen. A proletárdiktatúra alatt
zászlóalj parancsnok voltam! – Látod, ezt a szektás gőgöt kell kiirtanod,
elvtárs. Felül kell vizsgálnod az egész múltadat, tudnod kell, hogy nem te
vagy a mozgalom, és hogy nagyon sok még a tennivalód.” „Gyakran
beszélek nekik az illegalitásról, a börtönről. – És nem érzed, hogy ezzel
csak magadat emeled ki, hogy más kiváló elvtársak elé helyezed magad?
Pártunk vezetői elé?” „Te nagyon gőgös vagy, elvtársnő.” És így tovább. S
hogy mindezzel szemben mi az érték? – azt mindenkor és minden esetben a
Központ határozza majd meg. Az értékek tehát elrejtetnek, s így kialakul a
félelemnek és szorongásnak az a légköre, amelyben senki sem tudja, hogy
mikor viselkedik helyesen s mikor helytelenül, mikor tesz eleget s mikor
nem a kívánalmaknak. „Kérem, én nem tudom, kimondhatom-e, de én
mindig és általában félek! Sose tudom, hogy jól mondok-e vagy valami
helytelent” – vallja be, szorongva, az iskola egyik résztvevője.
A kíméletlen függőségben tartásnak megvolt korábban is a maga torz
formája s gyakorlata a magyar társadalomban. Többek állítása szerint
például a háború előtt a tiszttartók és ispánok között aranyszabályként
forgott a fegyelmezésnek az az elve, hogy: ha a paraszt valamit jól csinált,
akkor meg kell büntetni érte; ha valamit rosszul csinált, vagy tetszés szerint
bármikor, ok nélkül meg kell jutalmazni. A lényeg az, hogy sohase tudja,
mikor miért várhat büntetést, illetve jutalmat. Így nem hivatkozhat majd
jogokra, normákra, szabályokra: a teljes kiszolgáltatottság és
bizonytalanság állapotában kell élnie.
Ezt a gyakorlatot az ötvenes évek elmúltával szerencsére kivetette
magából a hivatalos politika. De nem forrta még ki teljesen magából a
magyar társadalom. E kötet következő tanulmányában részletesen is
elemzem majd Bereményi Géza Légköbméter című darabját, amely a
hetvenes évek közepén játszódik, s amely befejező jeleneteiben épp azt
mutatja be, ahogy a felnőttek elrejtik az értékeket, normákat a bűnhődni
akaró s feloldozást kereső ifjú hős elől – minden bizonnyal azért, hogy
máskor meg ne kérhesse számon rajtuk ő ugyanezeket a normákat.

Az értéktudat megzavarodása
E kötet egyik korábbi tanulmányában szóltam a társadalom értéktudatának
bizonyos fokú megzavarodásáról. E zavarodottságnak is van vagy lehet
bűntudatgerjesztő hatása. A normák eróziója, elhalványulása ugyanis
bizonytalanságban, valamiféle diffúz bűntudat állapotában tartja az
embereket, mert sohasem tudhatják pontosan, hogy végtére is érvényesek-e
vagy sem bizonyos normák, megszegésükkel vagy figyelmen kívül
hagyásukkal végül is vétkessé, bűnössé válik-e az ember vagy sem.
Ez a diffúz bűntudat egyébként világszerte jellemző lehet a gyorsan
fejlődő-átalakuló társadalmakban, mert az új és új helyzetekben a régi
normák már nem működnek jól anélkül, hogy a társadalmi tudatban norma
mivoltukat elvesztenék, elvesztették volna. Így hatékonyságukat (de nem
érvényességüket) vesztett, elhalványult normák és nekik gyakran
ellentmondó, új, társadalmilag még nem egészen elfogadott és szankcionált
(tehát még nem feltétlenül érvényes) normák kettős függőségrendszerébe
kerül az ember, és következésképpen: akárhogyan cselekszik, bizonyos
fokig mindig normaszegőnek kell éreznie magát, s így valamiféle
elmosódó, bizonytalan körvonalú bűntudatérzés állandósulhat benne. Ilyen
ellentmondásos, kettős normarendszer szabályozza (és zavarja) manapság a
szülő és a gyerek viszonyát, a házastársak egymáshoz s külső partnerekhez
kötődő viszonyát vagy például a főnök és a beosztott viszonyát.
Értékrendünk azt kívánná meg, hogy a főnök és a beosztott egyenrangú
félként, azonos jogokkal rendelkező állampolgárként álljon egymással
szemben, de a kialakult erős hierarchiák és a régmúltból átöröklött
antidemokratikus beidegződések a parancsolás és engedelmeskedés normáit
is működtetik még az emberi tudatokban és a mindennapi gyakorlatban.
Fokozza ezt a szorongást és bűntudatot gerjesztő kettősséget az a
társadalmi-politikai gyakorlat, amelyet az imént idézett tanulmányban
„kettős kötésnek” neveztünk. E kettős kötés társadalmi szinten abban
nyilvánul meg, hogy kitűzünk bizonyos normákat az emberek elé, de
egyúttal lehetetlenné is tesszük, hogy e normák szerint éljenek: ámde ha
következésképpen nem élnek e normák szerint, akkor korholjuk,
ostorozzuk, megszégyenítjük őket, bűntudatot keltünk bennük. Lehetetlenné
tesszük például, hogy jól és hatékonyan dolgozzanak – s korholjuk őket
azért, hogy nem dolgoznak jobban és hatékonyabban. Lehetetlenné tesszük,
hogy igazi közösségeket alkossanak – majd kárhoztatjuk őket azért, mert
nem közösségi emberek. Lehetetlenné tesszük, hogy felelősséget
vállaljanak, és részt vegyenek a társadalmi döntésekben – majd ostorozzuk
őket felelőtlenségükért és passzivitásukért; rákényszerítjük őket arra, hogy
ha boldogulni akarnak, akkor kiskapukat keressenek – majd elítéljük őket
azért, hogy nem tartják be az állampolgári viselkedést szabályozó normákat.
Mindez együttvéve megint csak az említett, meghatározatlan, tárgytalan,
diffúz bűntudatot termeli szüntelen újra az emberekben.

A társadalmi szerződés hiánya

Egy országos vizsgálat során24 világosan kirajzolódott az, hogy nálunk az
emberek jelentős hányada úgy érzi, hogy ő többet ad a társadalomnak, mint
amennyit kap a társadalomtól. Kevesebb jómódot, megbecsülést,
lehetőséget kap a társadalomtól, mint amennyit munkájával,
magatartásával, létével ő ad a társadalomnak. A mérlegnek ez a
megbillenése, a miért mit adok s kapok társadalmi elszámolásának ez a
kiegyensúlyozatlansága súlyos zavarokat okoz vagy okozhat a társadalmi
együttélésben. Egyfelől, mert állandó sérülések, sértődések forrása, s így
ingerültté, indulatossá teszi egymással szemben az embereket, s az
indulatosság, agresszivitás a pszichológusok szerint a bűntudatnak egyik fő
forrása. Másfelől, mert fokozza a társadalmi kapcsolatokban, tranzakciókon
belül a súrlódást, azt a súrlódást, amelyet a közgazdászok a gazdasági
folyamatokban már régen számon tartanak mint a gazdasági tevékenységet
és fejlődést fékező egyik fontos tényezőt, s amely nálunk többek között
egyik oka a hiány állandó újratermelődésének.25 A „nem kapom meg azt,
ami kijár nekem → s ezért nem is adok vagy csak kénytelen-kelletlen adok
annyit, amennyire képes vagyok” tudata s gyakorlata is állandóan növeli a
társadalmi együttélés, együttműködés belső súrlódását, s ezzel fékezi a
társadalmi együttműködés hatékonyságát.
A társadalmi szerződés hiányának vagy torzulásának egyik kóros tünete a
korrupció is, ami voltaképpen nem más, mint a hivatalos árrendszer sajátos
eltolódása, elcsúszása. A társadalmi gyakorlatban kialakul egy szürke vagy
fekete árrendszer: ezen s nem a hivatalos ár szinten cserélődnek az áruk és
szolgáltatások (és bekapcsolódnak e cseremechanizmusba, javak s
szolgáltatások láthatatlan cseréjeként, az urambátyám szívességek is),
miközben az embereket – kivéve ennek az eltorzult cserének a
haszonélvezőit – állandóan ingerli, hogy a hivatalos árszinten nem kapják
meg a javakat, és, másfelől, rossz érzéssel, szorongással, esetleg bűntudattal
tölti el az, hogy nem legális, a társadalom által csak kényszerűen eltűrt, de
nem elfogadott úton-módon kell hozzájutniok e javakhoz, s ezzel ők is
részeseivé válnak a normák megtörésének, a normarendszer fokozatos
szétzilálásának.
Az a gyakorlat, hogy unos-untalan olyat teszünk, többé-kevésbé
kényszerűségből, de időnként már egyszerűen csak megszokásból, amit
magunk sem helyeslünk, és unos-untalan szemet hunyunk afölött, hogy
mások is így cselekszenek, kialakította és fenntartja azt a, ha nem is
társadalmi szerződést, de társadalmi cinkosságot, amely Csurka István
nyomán így fogalmazható meg a legrövidebben: „Én elnézem nekik, hogy
ők elnézik nekem, hogy én elnézem nekik...” és így tovább a
végtelenségig.26
Ez a passzív cinkosság még tovább torzulhat, egészen addig, hogy a
normarendszer már nem egyszerűen csak nem működik, hanem a visszájára
fordul. Száraz György Élet és Irodalombeli viccgyűjteményéből való a
következő helyzetkép:
A vállalati büfében tilos alkoholt fogyasztani. Aki a tilalmat megszegi,
azt a büfésnő besúgja az igazgatónak. Ellenszolgáltatásul az igazgató
elnézi a büfésnőnek, hogy titokban szeszt mér ki a büfében.27
Itt, mint látható, az embernek már nem az az érdeke, hogy a másik
betartsa a társadalmi együttélés normáit (holott a normák eredeti funkciója
ez volt), hanem épp ellenkezőleg: ab-ból van haszna, hogy ha a másik
megszegi a normát és viszont. Vagyis végül is kialakul a kölcsönös
normatörésekből képződő hasznok társadalmi cseréje, miközben azért
fennen lobogtatjuk a megtört normák érvényességének látszatát.28
Ne fessük azonban már-már apokaliptikussá e képet a közállapotokról.
Az emberek túlnyomó többsége becsületesen él és dolgozik. De kétségtelen
tény az, hogy számos olyan rejtett mechanizmus működik, amelyek nap
mint nap kisebb-nagyobb, tényleges vagy vélt normatörésre késztetik,
kényszerítik az embereket, s ezzel a rossz közérzetnek, valamiféle
homályos bűntudatérzésnek az állapotában tartják őket. Ami egyfelől azért
baj, mert zavarja, fékezi az emberek alkotó kedvét, dinamizmusát, s mert
másfelől – láttuk – zavarja, rombolja az emberi együttélés mindennapi
gyakorlatát. Nem azért, mintha a bűntudat önmagában káros jelenség volna;
volt és van pozitív és negatív szerepe egyaránt az emberek és társadalmak
életében. Ebben a diffúz, homályos formájában azonban csak negatív, csak
romboló hatása van.
 A BŰNTUDAT POZITÍV
ÉS NEGATÍV FUNKCIÓI

A bűntudat fontos alkotóeleme a közösségi-társadalmi együttélés

szabályozórendszerének. Olyan, mint a fájdalom fizikai sérülések esetében:
automatikusan jelzi az embernek, hogy megsértette saját célrendszerének
vagy a közösségi együttélésnek valamelyik normáját. Jelzi azt a veszélyt,
hogy a közösség vagy – ha az ember a normákat „bensőségesítette”,
interiorizálta – önnön felettes énje meg fogja torolni a normatörést. S
minthogy a bűntudat mindkét típusa kellemetlen, kínozza az embert,
igyekszik az ember megszabadulni tőle. Vagy úgy, hogy „vezekel” érte,
vagyis megbünteti önmagát, szenvedést okoz önmagának, s ezzel mintegy
mágikusan helyrebillenti a mérleget önmaga és a közösség között; a
normatörés ugyanis kárt okoz a közösségnek, szenvedést a közösség egy
vagy több tagjának. Vagy pedig azzal billenti helyre a mérleget, hogy
„jóváteszi a bűnt”, vagyis ténylegesen kártéríti azt, akinek kárt, szenvedést
okozott. A közösség szempontjából mindkét mód értékes lehet. Mert a
vezeklés szimbolikusan megerősíti a közösségi együttélés normáit, a
jóvátétel pedig ténylegesen helyreállítja a közösség tagjai közt a normatörés
következtében megbillent adok-kapok egyensúlyt. (A mai bírói gyakorlat
egyaránt él mindkét eszközzel: a vezekeltetéssel, illetve szaknyelven
megtorlással és a jóvátétellel, midőn egyfelől börtönbüntetést szab ki,
másfelől kártérítésre kötelez – ámbár mint ismeretes, a magyar
jogelméletben a megtorlás eleve csak másodlagos, vele szemben a
megelőzés elve dominál.29 A vezeklés vagy a jóvátétel után a közösség
megadja a bűnösnek a feloldozást, leveszi róla a bűntudat terhét, és
teljesjogú tagként visszafogadja magába.
A kereszténység a bűntudatot mindig pozitív jelenségként, a bűntől való
megszabadulás előfeltételeként értékelte. Sőt Szent Ágostontól Pascalon át
Mauriacig és Graham Greene-ig a bűnösség tudatát az emberlét
elidegeníthetetlen alkotóelemének, az emberré válás előfeltételének
tekintette. Gondoljunk csak Graham Greene regényeire: ártatlan s naiv
hősei, a csendes amerikaitól a Kezdet és vég Wilsonáig végül is mind
könnyűnek és embertelennek találtatnak; igazi emberi érték csak esendő,
bűnös, bűntudattól gyötört hőseiben világosodik meg.
De más szempontból is fontos szerepet játszott a bűntudat az európai
kultúrában. E kultúra alapvető jellegzetessége mindenkor a dualizmus volt:
az, hogy nem egy, hanem két egymással szembenálló s egyben egymást
kiegészítő értékcentrummal dolgozott, amelyeket a különböző korokban s
viszonylatokban másképp és másképp neveztek, más és más intézmények
képviseltek: lélek és test, egyház és állam, polgári szabadság és államraison,
ember és közösség, egyén és társadalom, egyéni szabadság és társadalmi
érdek, erkölcs és politikum és így tovább. E két értékcentrum sok
szempontból egy húron pendült, de sok disszonancia is volt köztük; hol
erősítették, hol ellensúlyozták egymást.
Gyakran mindketten értékesnek ítéltek valamit, máskor amit az egyik
elítélt, megsemmisítéssel fenyegetett, azt a másik értékként óvta s emelte
föl. Ebben a furcsa összjátékban a bűntudatnak is fontos szerepe volt.
A 16-17. századig (a polgári alkotmányok megfogalmazásáig) az egyház
képviselte az emberi lélek, az emberi személyiség autonómiáját,
sérthetetlenségének, abszolút érték voltának eszméjét, szemben a világi
hatalommal, amely a társadalmi vagy legalábbis az annak kikiáltott érdeket,
illetve az államraisont képviselte. S következésképpen, legalábbis eredeti
szándékában nem cinikus rituálé volt az, ha az egyház még az egyházi
dogmák ellen vétőket is átadta a világi hatalomnak; az emberi test fölött
ugyanis csak ez utóbbi rendelkezhetett. S ha például a fennálló törvények
szerint, vagyis a társadalom tényleges vagy vélt érdekeinek a védelmében
halálra ítélték a vádlottat, akkor az egyház a kivégzés pillanatában mellette
állt, s mintegy a világi hatalommal, közérdekkel, államraisonnal szemben
hirdette mint csorbíthatatlan ellenértéket, az emberi lélek szabadságát. A
tengernyi lehetséges közül hadd említsek meg itt egy példát az
államraisonnak és az emberi lélek autonómiájának e különös kettősségére,
összjátékára, mégpedig nem a középkorból, hanem a múlt század magyar
történelméből. Az aradi vértanúk kivégzésének dokumentumai közül
idézem két szemtanú leírását.

Baló Béni református lelkész visszaemlékezése

 „Tichy őrnagy előrendelte Zimmer hadbírót, s még egyszer felolvastatta
vele az ítéletet… Urticka porkoláb előlépett, és a szokásos módon
háromszor kegyelmet kért az elítélteknek. Tichy sztereotip válasza ez volt
mind annyiszor: – Istennél a kegyelem!...”

Herold Alajos visszaemlékezése:

„Mikor már mind a kilenccel végeztek, a vezénylő tiszt a kivonult
katonákhoz ezeket a szavakat intézte: »íme, ez azoknak a jutalma, akik
őfelségének tett hűségi esküjöket megszegik!« Azután vezényszó
hangzott fel:
»Kniet nieder! Zum Gebet!«”
Vagyis magyarul: Térdre! Imához!30

Már az is elgondolkodtató itt, hogy a hatalomtól az kér az elítélteknek

háromszor is kegyelmet, akinek végre kell hajtania rajtuk az ítéletet. Miért
éppen ő? Talán azért, mert ezzel csökkenti annak a bűnnek a súlyát, hogy –
bár a törvény értelmében és felhatalmazásával, de mégis meg kell ölnie egy
vagy több embert. Nem jártam utána, hogy csakugyan így volt-e, de több
utalást is találtam arra, hogy bizonyos országokban a hóhér ellen a kivégzés
után gyorsított bírói eljárás során vádat emeltek emberölésért, majd pedig
felmentették. Ha van vagy volt ilyen gyakorlat, jól jellemzi az említett
kettősséget: azt, hogy ha a társadalom érdekei úgy kívánják, el lehet venni
valaki életét, másfelől viszont az emberi élet abszolút érték, elpusztítása
bűn, s ezt a bűnt valahogy föl kell oldani. Az aradi sáncok között azzal,
hogy maga a kivégzést elrendelő hatalom képviselője adja ki a parancsot
arra – miután az államraison szempontjából a kivégzés jogosságát újra
leszögezte –, hogy a jelenlevő katonák imádkozzanak a kivégzettek lelkéért,
a bűntudatoltó rituálék egyik formája játszódik le előttünk.
Camus, a Fellázadt ember című munkájában részletesen elemzi azt, hogy
ez a hagyományos európai dualizmus hogyan válik fokozatosan
monizmussá, hogyan szorítja ki fokozatosan a közérdek vagy még inkább
az államraison az emberi autonómiát mint ellenpólust, mint a köz s az állam
hatalmának korlátozó elvét. A hagyományos dualizmus egyik utolsó
felvillanásaként a századvégi orosz anarchisták példájára utal, akik körében,
állítólag, volt egy olyan szabály, hogy ha a nép érdeke úgy kívánja, akkor
meg kell ölni a zsarnokot, de annak, aki végrehajtja a merényletet, utána
öngyilkosságot kell elkövetnie, elsősorban nem azért, hogy ne árulhassa el
társait, hanem azért, mert bármilyen szent ügy érdekében is, de egy
emberéletet elvett, s minthogy az élet szent, cserébe saját életét kell adnia.
A 20. század népirtó s koncentrációs táborokat építő hatalmai már nem
tekintették az emberi életet szentnek és sérthetetlennek.31
És el is követtek mindent annak érdekében, hogy az emberi élet és
személyiség autonómiáját védő bűntudat-mechanizmusokat kikapcsolják,
kiiktassák az emberekből. Mitscherlichék említik ennek egy döbbenetes
példáját; azt, ahogy az SS vezetősége igyekezett kiirtani katonáiból
mindennemű erkölcsi skrupulust. Himmler egyik beszédét ismertetik,
amelyben Himmler köszönetét mond az SS tagjainak és vezetőinek azért,
hogy vállalták embermilliók kiirtásának emberfeletti, iszonyatos, de
elkerülhetetlen feladatát. „Közületek a legtöbben tudják majd, mit jelent az,
ha 100 hulla vagy 500 vagy 1000 fekszik előttetek. Az tett minket
keménnyé, hogy ezt kiálltuk, és – eltekintve az emberi gyengeség néhány
kivételétől – becsületesek maradtunk közben. Ez történelmünk egyik soha
meg nem írt és soha meg nem írandó dicsőséges lapja.32 Annak a
stratégiának az alkotóeleme volt ez a beszéd, amellyel Himmlerék
megpróbálták az emberek lelkiismeretét, felettes énjét elszakítani a
hagyományos erkölcsi norma-rendszertől és hozzákötni a Hitler által
meghatározott és megtestesített nemzeti érdekhez. Akiknél a felettes énnek
ez az átalakítása sikerrel járt, azoknál a bűntudat már nem az emberek
meggyilkolását, hanem épp ellenkezőleg: meg nem gyilkolását, vagyis
Hitler parancsának nem teljesítését jelezte, kellett, hogy jelezze
normatörésként.
Fontos szerepet játszik tehát a bűntudat emberek és társadalmak életében.
Fékezi, fékezheti az individuum önzését, ösztöneit, védi, védheti vele
szemben mások jogait és érdekeit, segít, segíthet a közösségen belül
egyensúlyban tartani az adok-kapok érzékeny mérlegét. De épp az iménti
példa figyelmeztet arra, hogy el is torzulhat, kártékony, romboló erővé is
válhat. Nézzük meg erről az oldalról is.
A bűntudatképzés igazán hatásos módját kétezer éves története során az
egyház dolgozta ki. Történetmagyarázatának kiindulópontja az ember
bűnbeesése, eszmerendszerének kettős sarkköve az ember bűnössége és
Isten megbocsátó kegyelmének ígérete volt. Ezekre a tényezőkre épült föl
az emberi-közösségi együttélésnek az a szabályozórendszere, amely az
európai civilizációnak évszázadokon át nélkülözhetetlen alkotóelemévé
vált. Azzal azonban, hogy – Isten földi helytartójaként – magának tartotta
fent a megbocsátás, a bűn alól való feloldozás jogát és eszközeit, és
évszázadokon át lelki függőségbe kényszerítette az emberek túlnyomó
többségét, az egyház maga is vétkessé, történetileg elmarasztalhatóvá vált.
Nem véletlen tehát az, hogy ma már a progresszív gondolkodású teológusok
meg akarják fosztani és meg akarják szabadítani az egyházat e hatalom
terheitől.
Bonhoeffer szerint például: „Méltatlan dolog az embert előbb bűnössé és
értékét vesztett alannyá bélyegezni, benne bűntudatot kelteni, hogy azután
annál jobban prédikálhassuk neki Isten kegyelmét.” De ebben a szellemben
ír a mai protestáns teológia egyik vezető egyénisége, Heinrich Ott is: „Nem
feladata a keresztény egyháznak az, hogy egy hipertrofizált felettes ént
tenyésszen ki, s ezzel felerősítse az emberekben a felettes én gerjesztette
szorongást.”33
Részben épp a keresztény morál hatását elemezve mutatta ki Freud,
milyen pusztító erővé válhat a felettes én, ha túlburjánzik, ha normák és
pszeudonormák (például kényszeres rutinok) sokaságával tehetetlenné
béklyózza, állandóan a paranoid vagy depresszív bűntudat állapotában tartja
az embert. Freud és követői a bűntudatban ezt a negatív, romboló erőt
látták, s ezért terápiás gyakorlatuk egyik fő célja az volt s ma is az, hogy a
bűntudatos állapotot a mélyebben fekvő okok, komplexusok
kianalizálásával megszüntessék, az embert a bűntudat görcseitől
megszabadítsák.34
Náluk is továbbmegy Henri Baruk, aki a bűntudatot már nemcsak az
egyénre, hanem a társadalomra nézve is veszélyes és pusztító tényezőnek
tekinti. A bűntudat olyan „elviselhetetlenül kínzó szenvedés”, írja, hogy az
ember mindenáron szabadulni akar tőle, s ha nincs lehetősége, illetve
készsége a vezeklésre, illetve jóvátételre, akkor nem tehet mást, mint hogy
kivetíti, és valaki másban, másokon ostorozza, próbálja kiirtani önnön
bűnét. „A bűn óriási veszélyt jelent az egész társadalomra, mert a bűntudat
a bűntől való szabadulás iszonyatos reakcióihoz vezet: ...vádaskodásokhoz,
amelyek ellen a megvádoltak viszontvádakkal védekeznek, s így kialakul a
kölcsönös vádaskodások láncreakciója, amely végül is demoralizálhat és
tönkretehet egy egész társadalmat.”35
 A társadalmi méretekben pusztítóvá váló bűntudattal kapcsolatban Hitler
példáját szokás emlegetni. Pszichiáterek egy csoportja szerint ugyanis
Hitler súlyos bűntudattal járó neurózisban szenvedett; tisztátalannak érezte
magát (félt, hogy nem árja vér is folyik az ereiben, incestus-problémákkal
küszködött stb.) s e bűntudat ellen részben önbüntető, mazochista
rituálékkal védekezett, részben azzal, hogy saját tisztátalanságának és
bűnösségének tudatát kivetítette ellenfeleire, elsősorban a zsidóságra, és
bennük, velük együtt akarta megsemmisíteni, a világból maradéktalanul
kiirtani.36 E lehetséges személyiségtorzulás természetesen legfeljebb csak
fokozhatta a náci terrort, de nem volt elsődleges vagy kiváltó oka.
A bűntudat pozitív, illetve negatív hatását a pszichiáterek gyakran két
egymástól eredetében és jellegében eltérő bűntudattípushoz kötik. A kérdés
egyik legjobb szakértője, Melanie Klein például a bűntudat gyerekkori
genezisének és későbbi hatásának két alaptípusát különböztette meg. Az
apa elleni agresszió vágya szorongásos, üldözöttségi félelmekkel keveredő
bűntudatot kelt az emberben, és arra készteti, hogy feloldozást keressen az
apafiguránál (s így kóros függőségbe kényszeríti tőle), vagy arra, hogy
vetítse ki bűnösségének tudatát másokba (s így agresszívvá teszi másokkal
szemben, ami azután újra csak bűntudatot kelthet benne és így tovább). Ez a
bűntudattípus így többnyire negatív hatású. Az anyával szembeni kötelesség
elmulasztása viszont depresszióval keveredő bűntudatot vált ki az
emberben, amelyből többek között az okozott kár vagy fájdalom tényleges
jóvátételével próbálhat szabadulni az ember. Ennek a bűntudattípusnak így
inkább pozitív hatása van, ha nem is az ember, de a közösség életében.37
De akármelyik típushoz tartozzék is, pozitív hatást a bűntudat csak akkor
fejthet ki egy ember és egy társadalom életében, ha rendelkezésre állnak és
hatékonyan működnek a bűntudat feloldására szolgáló mechanizmusok.
Ezekről is szólnunk kell néhány szót.
Az emberi-közösségi együttélés szabályozásának a bűntudatoltó
mechanizmusok éppolyan fontos eszközei, mint a bűntudat maga. Ám
ahogy a bűntudat, ha túlburjánzik, ha neurózissá torzul, embert és
közösséget romboló erővé válhat, ugyanúgy a bűntudat feloldásának igénye
is tévutakra futtathat, súlyosan megkárosíthat embert és társadalmat. Láttuk
az imént, Hitler bűntudata és feloldásának tébolyult kísérletei milyen
pusztító erővé válhattak egy ország életében. Láttuk, másfelől, hogy a
bűntudat feloldásának képtelensége, Baruk szerint, szétzilálhat egy egész
társadalmat. Utaltunk rá másutt, milyen következményei voltak annak, hogy
a második világháború után a német társadalom ahelyett, hogy
szembenézett volna saját múltjával, védekező mechanizmusok egész
sorával hárította el magától a bűntudatot, bűnbánatot s velük együtt az igazi
lelki-erkölcsi megújulás lehetőségét. Elfojtotta múltbeli emlékeit,
megfosztotta pszichikai realitásuktól a történteket, minden felelősséget
áthárított a Führerre, a „parancsra tettem”, „nem önérdekből tettem”
mentsége mögé vagy az önsajnálatba s végül a politikailag-erkölcsileg steril
gazdasági tevékenységbe menekült és így tovább.38
A hagyományos társadalmak általában nagy gondot fordítottak a
bűntudatoldó mechanizmusok kidolgozására és karbantartására. Az áldozati
szertartások, a személyes bűnbánat és vezeklés megannyi formája, a
kollektív megtisztulás ünnepei és liturgiái mind fontos szerepet játszottak e
közösségek, társadalmak életében. A keresztény társadalmak különösen
széles skáláját dolgozták ki e lehetőségeknek, az egyéni és közösségi
gyónástól a böjtökig és a mindennapi lelkiismeret-vizsgálattól a bűnbánat
nagy ünnepeiig s évszakaiig. Sokak szerint mindezzel túlszabályozták az
emberek életét, és azzal, hogy az egyház kezébe összpontosították a
bűntudat oldás eszközeinek jelentős hányadát, évszázadokon át kóros
függőségbe kényszerítették az emberek túlnyomó többségét. Az egyház
mellett természetesen nagy s az újkor előrehaladtával egyre nagyobb bűnt
szankcionáló és bűntudatot oldó szerepe volt az igazságszolgáltatást
gyakorló világi hatalomnak, de volt ilyen szerepe a hagyományokat,
szokásokat őrző, az élet kialakult kereteit óvó helyi közösségeknek is.
A mai fejlett ipari társadalmakban mindezek a mechanizmusok tovább
működnek, azzal a különbséggel, hogy egyfelől a nevelés szellemének
átalakításával igyekeznek meggátolni a túlzott bűntudatosságra való hajlam
kifejlődését a gyerekkorban, másfelől pedig azzal, hogy az egyház szerepét
részben átvette a pszichiátria, illetve a pszichikai-lelki gondozás társadalmi
hálózata. Valószínű azonban, sokat foglalkozik ezzel manapság a
szakirodalom éppúgy, mint a napi sajtó, hogy a bűntudatosság kialakulását
megelőző, illetve a bűntudatot oldó mechanizmusok korántsem működnek
olyan hatékonysággal, mint amilyen emberi s társadalmi igény volna rá.
De térjünk ezek után vissza saját gondjainkhoz. Nézzük meg egyfelől azt,
hogy hol s milyen mértékben játszik nálunk a bűntudat pozitív és hol s
milyen mértékben negatív szerepet. És nézzük meg másfelől azt, hogy
működnek-e nálunk is bűntudatoldó mechanizmusok.
 A BŰNTUDAT HIÁNYA MA, MAGYARORSZÁGON

Részletesen szóltunk már arról, hogy bűntudatkeltő mechanizmusok egész

sora működött nálunk, elsősorban a negyvenes-ötvenes években, de kisebb
mértékben az azt követő években, évtizedekben is. E szokatlanul nagy
számban jelenlevő bűntudatkeltő tényezők azonban végül is – különös
módon – nem a társadalom súlyos „elbűntudatosodásához”, bűntudattal
való megterhelődéséhez vezettek. Hanem épp ellenkezőleg: a bűntudat már-
már kóros hiányához. Illetve pontosabban: egyfelől – mint már említettük –
a szinte csak rossz közérzetként észlelt, homályos, diffúz bűntudat
állapotának állandósulásához, másfelől a tényleges, pregnáns,
jelzőrendszerként hatékonyan működő bűntudat hiányához. Ahhoz ugyanis,
hogy a bűntudat mint jelzőrendszer jól működjék (és az emberi
együttélésben pozitív funkciót tölthessen be), egyrészt határozott, másrészt
az emberek állal interiorizált, elfogadott normarendszerre van szükség; csak
a határozott és a felettes énbe beépült normák megszegését jelzi emberi
psziché bűntudattal. Ezek a feltételek azonban nem voltak adva nálunk az
elmúlt évtizedekben.
Mert egyfelől, az említett bűntudatkeltő kampányok külső, az
érintettektől idegen normák, stratégikus célok alapján ítélték el az
embereket, s így inkább csak szorongást és félelmet, mintsem bűntudatot
keltettek bennük. (A riesmani „mások által irányított” emberi magatartás
egy sajátos, kelet-európai változatával állunk itt szemben.) S mert másfelől
– mint ahogy erről ebben s egy másik tanulmányban is részletesen szóltunk
– a társadalom értéktudata meglehetősen elbizonytalanodott,
normarendszere fellazult az elmúlt évtizedek során. A meggyengült és
egymásnak gyakran ellentmondó normák megszegése azután már legfeljebb
csak a bűntudat bizonytalanabb, elmosódóbb, diffúz formáját válthatta ki az
emberekben. És következésképpen: elsikkadt a bűntudat pozitív, s
felerősödött a negatív hatása.
A pregnáns, jól körülhatárolt bűntudat ugyanis azzal, hogy ráirányul egy
konkrét tényre, mulasztásra, vétekre, bűnre, vagyis önnön forrására, kiváltó
okára, lehetővé teszi e tény kiküszöbölését, e vétek vagy bűn jóvátételét, s
ezzel előkészíti az emberen, illetve a közösségen belüli feszültség oldását,
feloldódását. Az elmosódó, diffúz, vagyis határozott tényhez, vétekhez,
bűnhöz nem kötődő bűntudat ezzel szemben szinte feloldhatatlan – nincs
ugyanis mit, illetve nem tudjuk, mit kellene feloldani –, s következésképpen
állandó feszültségben tartja az embert és a társadalmat. Ha állandósul ez az
állapot, akkor ezt előbb-utóbb súlyosan megsínyli az ember öntudata,
önképe, önértékelése, s megsínyli mindenekelőtt a közösség kohéziója, az
emberi együttélés mindennapi gyakorlata.
Annál is inkább, mert a bűntudatoldó mechanizmusok hatékonysága
nálunk, feltételezésem szerint, viszonylag alacsony; társadalmi szerepük
kisebb, mint a nyugati országokban. Mert például – hogy azokra a
bűntudatoldó intézményekre utaljak, amelyekről a nyugati társadalmakkal
kapcsolatban már szóltam – az egyház hatóköre beszűkült, bűntudatoldó
ünnepeinek, rituáléinak már inkább csak a falvakban van az egész
közösségre kisugárzó, katartikus hatásuk (igaz viszont, hogy ezzel
egyidőben az egyház bűntudatgeneráló hatása is csökkent). Mert a
pszichiátria és a pszichoterápia jelentősége – megfelelő országos hálózat
hiányában – még igen csekély e téren. Mert a bírói gyakorlatnak nincs meg
az a társadalmi nyilvánossága és presztízse, mint például az angolszász
országokban. Mert a bűntudat generálásában és oldásában jelentős szerepet
játszott hagyományos helyi közösségek nálunk most zilálódtak szét, és nem
kétszáz évvel ezelőtt, mint történt volt például Angliában – és így tovább.
De a legfontosabb probléma nálunk – mint láttuk – az, hogy az adott
társadalmi gyakorlat szinte csak rossz közérzetként megélt, konkrét
tényekhez nem vagy csak lazán kötődő bűntudatot kelt az emberekben, s
ennek feloldására nincsenek jó, az embert és a közösséget megerősítő
módszerek s lehetőségek. A normák kényszerű megszegéséből fakadó
bűntudattól például sokan úgy próbálnak szabadulni, hogy leépítik,
érvénytelenítik magukban a normarendszert, és a cinizmusba vagy a
tompult közönybe menekülnek. A régi és új normák egymást zavaró
keveredése, illetve a kettős kötés említett mechanizmusa ugyanebbe az
irányba hajtja az embereket. A társadalmi szerződés eltorzulásából, például
az adok-kapok egyensúly megbomlásából vagy a korrupcióból fakadó
bűntudat ellen védekezhet az ember cinikus legitimációval („Mindenki így
csinálja”, „Mindenki lop” stb.), védekezhet a felelősség infantilis
elhárításával („Nem tehetek róla, én is jobban szeretném másképp, de nem
lehet, »ők« a felelősek”), vagy védekezhet a bűntudat kivetítésével, ami
egyik fő forrása lehet az emberi kapcsolatok széles körben tapasztalható
eldurvulásának, az emberek egymással szembeni ingerültségének, az
egymást ócsárlás országos divatjának.
Ezek a mechanizmusok külön-külön és együttvéve nem építik, hanem
rombolják a közösséget, nem csökkentik, hanem fokozzák, az emberekben
és az emberek között a feszültségeket, ami azután tovább erősíti a
bűntudatképződés, és előbb-utóbb a bűntudatoldás még pusztítóbb
változatait, például a bűnbakképzés társadalmi mechanizmusát is mozgásba
hozhatja. E negatív láncreakció leállítása alapvető társadalmi érdek, de
egyben szinte beláthatatlanul nehéz feladat. Mert egyrészt a mai magyar
társadalomra jellemző diffúz bűntudatot generáló társadalmi
mechanizmusokat kellene kiiktatni (például nevelési rendszerünk
szellemének és gyakorlatának gyökeres megreformálásával, a kettős kötés
említett mechanizmusának felszámolásával, az egyéni és csoportérdekek
legitimizálásával, az igazi társadalmi szerződés létrejöttének
szorgalmazásával), másrészt a konkrét mulasztásokhoz kötődő bűntudat
képződését kellene elősegíteni (például a társadalom értéktudatának
megerősítésével, az új normarendszerek kialakulásának szorgalmazásával),
harmadrészt pedig a bűntudatot hatékonyan oldó, pozitív közösségi értékké
átalakító mechanizmusok mozgásba hozatalával. Például az autonóm,
önszabályzó közösségek létrejöttének elősegítésével, a lelki-pszichikai
gondozás országos hálózatának kiépítésével, illetve nagymértékű
megerősítésével vagy az elfojtott indulatokat levezető társadalmi
nyilvánosság széles körű kiterjesztésével – és így tovább.
Mert amíg nem sikerül mindezeken a területeken előbbre lépnünk, addig
akár akarjuk, akár nem, ott kavarog-füstölög bennünk – egyébként
indokolatlanul – az a rossz érzés és közérzés, hogy: nem bűnhődte még meg
e nép a múltat s jövendőt.
 AZ INFANTILIZMUS
„…még nem nagy az ember”

Az INFANTILIZMUS MINT
TÁRSADALMI BETEGSÉG

A magyar társadalom tagjai évszázadok óta élnek a társadalmi hierarchia

minden szintjén erős és egészségtelen függőségben a fölöttük levő
hatalmasságoktól, s ez a történetileg állandósult függőségviszony rányomta
a bélyegét a társadalmi viselkedésformákra és a társadalmi tudatra. Sokat
írtak már ezzel kapcsolatban a szervilizmusról, mint az emberi-társadalmi
magatartás kóros elváltozásáról, s e betegségben kisebb-nagyobb mértékben
csaknem valamennyien szenvedünk. Egy hajdani nagyúrnál instanciázó
jobbágy nem lehetett olyan mézesmázosan s farkcsóválóan alázatos, mint
vagyunk mi nap mint nap ügyfélként a hivatal fellegváraiban, betegként az
SZTK-rendelőkben, nyugdíjasként a nyugdíjintézetben, hordható cipőt
keresve a cipőboltban. De van talán még ennél is súlyosabb
függőségártalom. Az infantilizálódás. Az, hogy a tartósan függőségben élő
ember, bár korát tekintve felnőtt, fokozatosan regrediál, magatartásában,
tudatában, öntudatában gyerekké válik, illetve eleve nem cseperedik
felnőtté, öntudatos, független személyiséggé. E folyamatnak sok jele
megfigyelhető a mai magyar társadalomban is. Érdemes hát alaposabban
szemügyre vennünk.
A pszichiátria akkor beszél infantilis személyiségről, ha a gyerekkor
bizonyos tulajdonságai tovább élnek, vagy valamilyen lelki zavar
következtében újra megjelennek az életkorát tekintve felnőtt emberben,
illetve akkor, ha a felnőttlét bizonyos karaktervonásai nem alakulnak ki,
vagy valamilyen lelki zavar következtében visszafejlődnek a felnőtt
emberben. E személyiségtorzulás két fő típusa a következő:
 a) Kóros függőség a szülőktől vagy a szülőket helyettesítő más
személytől, illetve tényezőtől
– külső személytől, eszményképtől, hatalomtól
– belső, lelki képződménytől, például egy elfojtásokból felépülő, bénító
erős felettes éntől.
b) Az egészséges függőség kóros hiánya, a valósághoz való
alkalmazkodás képtelensége, a szituatív, spontán, ösztönös cselekvés
dominanciája.

E két tünettípus nem ellentéte egymásnak. Mindkettőnek az az oka (és

következménye), hogy nem alakul ki az emberben egy olyan erős
személyiség (ego), amely képes volna a belső ösztöntendenciákat és a
külső, társadalmi elvárásokat, lehetőségeket, normákat összeegyeztetni,
egymással többé-kevésbé egyensúlyba hozni és tartani. Akire a kóros
függőség jellemző, annál a külső tényezőcsoport, illetve ennek
neurotikusan-elfojtásosan interiorizált megfelelője dominál; akire viszont az
egészséges függőség hiánya jellemző, annál a belső, kontrolálatlan, a
realitáselvtől át nem hatott ösztönvilág a meghatározó erő. Az elsőnél a
viselkedés gátoltsága a legjellemzőbb tünet, de itt is jelen van vagy lehet a
másik típus fő magatartáseleme, a szituatív, spontán cselekvés, minthogy –
érett, felnőtt személyiség hiányában – a kóros függőségben élő ember is
ösztönösen, szituatíve, felelőtlenül viselkedik olyankor és azokban a
helyzetekben, amikor és ahol kóros függősége nem szabja meg
viselkedését.
A pszichiátria tehát a személyiség torzulásának egy viszonylag jól
körülhatárolható esetét, tünetegyüttesét jelöli az infantilis személyiség
fogalmával. Ámde használja az infantilis, in-fantilizmus, infantilizálódás
fogalmát a köznyelv is. Részben csak laza analógiaként, mert hát
egészséges felnőttek is gyakran viselkednek gyerekesen, s ilyenkor könnyen
rájuk mondjuk, hogy infantilisak. De használja, használhatja a köznyelv e
fogalmat pontosabb, szűkebb értelemben is. Mint a személyiségzavarok
többségének, az infantilizmusnak is megvan ugyanis a maga nem beteg,
többé-kevésbé sine morbo változata a mindennapi életben; ezekre már nem
csupán analógiaként illik rá ez a fogalomcsoport.
Túlnő e fogalomcsoport érvénye a pszichiátria szűkebb körén azért is,
mert az orvosi gyakorlat részben neurológiai tényezőkben, részben
pszichikai tényezőkben, az egyén életútjának, illetve közvetlen
környezetéhez, elsősorban gyerekkori környezetéhez kötődő viszonyának
bizonyos mozzanataiban keresi a felnőni nem tudás, illetve a gyereklétbe
való regrediálás okait. Vannak, lehetnek azonban a szélesebb társadalmi
környezetnek is „infantilizáló” hatásai; olyan tényezői-struktúrái, amelyek a
gyerekléthez hasonló állapotban tartják az embereket. És feltehető, sőt
valószínű, hogy ha ez az állapot sokáig, évekig, évtizedekig vagy akár
évszázadokig tart, akkor a kényszerűen gyerekes magatartás bizonyos
elemei rögzülnek, személyiségvonássá válnak az emberekben: nem
tudnának már akkor sem felnőttként viselkedni, ha erre lehetőségük nyílna.
Az alábbiakban ezt az összefüggést vesszük alaposabban szemügyre. Azt
vizsgáljuk majd, hogy milyen társadalmi körülmények hoznak létre széles
körben, társadalmi méretekben infantilis tudat- s magatartás-formákat.
Az emberi történelem korai szakasza nemcsak metaforikus értelemben
nevezhető az emberiség gyerekkorának. Annak nevezhető azért is, mert e
korai korszakokban az imént gyerekesként definiált magatartás és
tudatállapot az emberek túlnyomó többségére jellemző volt. A javarészt
még ismeretlen természeti erőktől való félelmükben megnyomorítóan erős
függőségben éltek jó és rossz szellemektől, bálványoktól, istenektől, de
gyermeki függőségben tartotta őket életük java részében a nemzetségi
szervezet is, a patriarchátus és matriarchátus megannyi formája,
függőségben a nemzetségfőtől, családfőtől, az idősebbektől, az öregektől és
így tovább. De függőségben tartotta őket később, bár valamivel már kisebb
mértékben a feudális kötöttségek és kötelmek hierarchikus rendszere is,
amelynek eszmerendszerét és mindennapi gyakorlatát át- meg átszőtte az
atyai gondoskodás és a fiúi hódolat gazdag rituáléja. Némi túlzással azt
mondhatnánk, hogy egészen a legújabb korig a felnőtté válás, a felnőttként
létezés lehetősége és eszköztára csak a mindenkori társadalmi elit számára
volt adva; a hagyományos hierarchikus társadalmak jelentős része az
emberek túlnyomó többségét gyermeki függőségben tartotta. Ezekben a
társadalmakban az adott rendet legitimizáló mitológiák, vallások,
ideológiák, szimbólumrendszerek egyik legfőbb feladata épp ennek a
gyermeki függőségtudatnak a kifejlesztése, fenntartása, erősítése volt.
A történetileg kialakult társadalmak egy másik csoportja a nyílt és
erőszakos elnyomás eszközeit alkalmazta, bár a hatalomgyakorlásnak imént
említett puhább, „családiasabb” formája kisebb-nagyobb mértékben még
ezekben a társadalmakban is fel-felsarjadt. Gondoljunk csak a
rabszolgatartó társadalmak ház körüli szolgálatokat teljesítő, privilegizált
rabszolgáira, akik hellyel-közzel már-már családtagnak érezhették magukat,
és érzelmileg is kötődtek gazdájukhoz. A hatalomgyakorlásnak mindkét itt
említett formája megakadályozza a hatalomnak alávetetteket abban, hogy
„felnőjenek”, autonóm, független emberekké váljanak (tudatlanságban, a
tehetetlenség és a kiszolgáltatottság állapotában tartja őket, megfosztja őket
jogaiktól és jogaik tudatától, mindent felülről, a hatalom birtokosaitól kell
kérniük, kikönyörögniük), de igazán infantilizáló hatása a hatalom-
gyakorlás puhább, családiasabb, manipulatívabb formájának van, mert ez,
ha sikeres, érzelmileg is a hatalomhoz fűzi, hálás és bizakodó gyerekekként,
az embereket.
A nyílt versengésen, szabad versenyen alapuló kapitalizmus, mint
ismeretes, kíméletlenül eltépte, elszaggatta ezeket az előző korban s előző
társadalmi rendben fontos szerepet játszó érzelmi, emberi, közösségi
kapcsolatokat. Mert úgy érezte, joggal, hogy e kötelékek szövevénye
megköti a kezét, lehetetlenné teszi a vállalkozói verseny kibontakozását, a
szabad áru- és munkaerőpiac kialakulását. Meghirdette az erősebb
törvényét, törvénybe iktatta a gazdasági erőszak gyakorlatát, s e gyakorlatot
és önmaga szerepét már nem a gyerekei jólétén munkálkodó, gondos atya
metaforájával szentesítette, hanem arra való hivatkozással, hogy vállalkozói
tevékenysége az ország gazdaságának (s nem utolsósorban: katonai
erejének) gyarapodását s végső fokon, ama bizonyos „láthatatlan kéz”
segítségével, a közjót szolgálja.
Ez azonban csak az általános képlet, amely természetesen nem
mindenhol s nem mindenkor érvényesült ebben a tiszta formában.
Országonként és korszakonként más és más mértékben átszőtték és leplezni
próbálták a kizsákmányolás mindennapi gyakorlatát érzelmi, emberi, atyai
húrokat pengető retorikák, és ténylegesen is mérsékelték a kizsákmányolás
brutalitását és a pusztán vállalkozói szempontok érvényesülését megmaradt,
meglevő vagy újonnan létrehozott emberi, közösségi vagy akár családias
jellegű kötelékek. A 19. század közepe táján azután az erősödő
munkásmozgalmak kihívására adható egyik lehetséges válaszként
megszületett a paternaIizmus ideológiája és stratégiája, amely voltaképpen
nem volt más, mint a hajdani, családias jellegű hatalomgyakorlás
újrafogalmazása az ipari társadalom keretein belül. A paternalista ideológia
szerint az emberek túlnyomó többsége, vagyis a munkások, munkavállalók:
 a) védtelenek, gyengék, tehetetlenek, olyanok, mint a gyerekek, s ezért
szükségük van a munkaadó jóindulatára, védelmére, gyámkodására;
b) tájékozatlanok, önmagukban képtelenek eligazodni a világ dolgaiban,
még saját érdekeikkel sincsenek tisztában, s ezért szükségük van
körültekintő atyai tanácsra, irányításra;
c) felelőtlenek, meggondolatlanok, mint a gyerekek, nem tudnának
józanul, önmaguk és a köz érdekében élni jogaikkal; a vezetőknek kell
átvállalniuk e jogok s érdekek képviseletét.

Mindezek következtében az üzemek életét a családi élet mintájára kell

megszervezni, ahol is a feleket a kölcsönös vonzalom: az atyai gondoskodás
és a gyermeki ragaszkodás szálai kötik elválaszthatatlanul egymáshoz.
Az erősen iparosodó országokban szűkebb, az agrárkötöttségekből
nehezebben kibontakozó országokban feltehetőleg tágabb tere volt a
paternalista gyakorlat terjedésének. A szervezett munkásmozgalom
általában ellenségesen fogadta e munkaadói kísérleteket, amelyek szellemi
és jogi kiskorúságban igyekeztek megtartani a munkástömegeket. Nagyobb
és a szakirodalom szerint hellyel-közzel pozitívabb szerepet kapott a
paternalista gyakorlat Dél-Amerika egyik-másik országában, például
Brazíliában, ahol ez a gyakorlat bizonyos körülmények között
csökkenthette azt a sokkot, amit a kapitalizmus betörése okozhat elmaradott
agrárviszonyok között, elősegíthette a kapitalista vállalkozási rendszer
hozzáillesztését a helyi kultúrák hoz, segíthetett a tanulatlan s valóban
védtelen, városba áramló falusi tömegeknek az új körülményekhez való
adaptálódásában, csökkenthette a gátlástalan kizsákmányolás okozta
nyomorúságot, közvetíthetett a jogaikat nem ismerő s érvényesíteni nem
tudó szegények és az állami intézmények között és így tovább. De
hangsúlyozza a szakirodalom azt is, hogy a paternalista gyakorlat gyakran
vagy akár az esetek többségében a kizsákmányolás szélsőséges formáinak
manipulációs eszköze, fedőszerve volt, és az ültetvényeken például gyakran
nem volt más szerepe, mint hogy a bérrabszolgaságba terelgesse be az
embereket. Pozitívabb példaként említik Indonézia esetét, ahol maguk a
munkások követelték meg az ott megtelepedő holland vállalkozóktól
ugyanazt az emberi-családias-szociális gondoskodást, amit hagyományosan
megkaptak a hazai, mohamedán vallású földbirtokosoktól. S pozitív
példaként szokás emlegetni manapság a japán példát is, ahol gyakran még
ma is családi jellegű kötelékek fűzik össze a munkaadókat és a
munkavállalókat.
A fejlett ipari országok túlnyomó többségében azonban a demokratikus
intézményrendszer kiépülése fokozatosan kiszorította a gazdasági és
politikai életből a paternalisztikus hatalomgyakorlás formáit, és széles
társadalmi rétegek előtt megnyitották a sok ezer éves kiskorúság
állapotából, a kényszerű gyereklétből való felnövekedés lehetőségét.
Megszűnt vagy erősen csökkent az uralkodói, munkaadói, szülői, papi
tekintély titokzatos és bénító varázsa, infantilizáló hatása; önmagát
egyenrangúnak érző felnőttként áll, állhat szembe ma már a tizenéves
gyerek az apjával, hívő a papjával, választó az őt képviselő megválasztottal,
a munkavállaló a munkaadóval. A korábban egyoldalú függőség átalakult
szembenállássá vagy kétoldalú szerződéssé, a vertikális függőség
horizontális kapcsolatok rendszerévé vagy többé-kevésbé egyenrangú
ellenfelek küzdelmévé.
Mindez azonban csak egy meglehetősen elnagyolt fejlődéskép. Bár
kétségtelen az, hogy a fejlett ipari társadalmakban több lehetősége van az
emberek túlnyomó többségének arra, mint volt korábban, hogy gyermeki
gyámoltalanságban és tudatlanságban tartó, kóros függőségektől mentes,
autonóm felnőtté növekedjék, de ez korántsem jelenti azt, hogy ne
működnének még ma is bőven, a politikában, a gazdasági életben és a
kultúrában-eszmerendszerben infantilizáló hatások. A modern jóléti állam
ideológiájában s ezen belül kiváltképpen a konzervatív irányzatok
retorikájában fel-felbukkannak még paternalisztikus érvek s fordulatok,
ugyanúgy, mint a modern nagyvállalatok belső, a vállalat dolgozóinak
lojalitását biztosítani igyekvő szociálpolitikájában. De vannak ennél
rejtettebb és fontosabb tényezők is, amelyek nemcsak ma, de már hosszabb
idő óta ellene dolgoznak az általános fejlődésnek: infantilizáló hatást
fejtenek ki, gátolják s nem segítik az embereket a felnövekedésben.
Említsünk meg közülük néhányat.
Ha igaza van például Riesmannak abban, hogy a fejlett ipari
társadalmakban valóban terjed a „mások által vezérelt” személyiség a
„belülről vezérelt” személyiségtípus kárára, akkor ez – bár nem
szükségszerűen – az infantilizmus térhódítását is jelentheti. A mások
véleményétől való túlzott függés a hajdani, a szülőktől s a szülők által
beépített „belső iránytűtől” való függésnél is jobban megkötheti az embert.
Mert a felnőtté válás bizonyos esetekben könnyebb lehetett akkor, amikor
az apai tekintély ellen kellett lázadni; ebben a lázadásban ugyanis épp
kortársainak közössége segíthetett a felnövekvő fiatalembernek. Ha viszont
épp e kortársközösségnek a normái és szabályai kötözik meg az ifjú embert,
eleve s túl korán, akkor nincs hova fellebbeznie, vagy legalábbis nehéz más
közösséget, más szövetségest találnia a lázadáshoz. Különösen az olyan
társadalmakban, ahol mindent elkövetnek, hogy csak egyetlen, az egész
társadalmat áthálózó közösségtípus álljon a felnövekvő nemzedékek
rendelkezésére; gondoljunk csak a Hitlerjugendra, amelynek
vasfegyelmével és ördögien vonzó mitológiájával szemben alig-alig lehetett
hova fordulnia, hova kapcsolódnia egy akkori fiatalembernek.
Persze a 18-19. század belülről vezérelt polgára sem volt teljesen
autonóm személyiség; belső normáit az előző nemzedékek nevelték belé, s
látjuk majd később, hogy a felettes éntől is tehetetlen, gyermeki függőségbe
kerülhet az ember. Önmagában tehát a belső vezéreltség sem jelent
védelmet az infantilizálódás veszélye ellen. Mondottuk, hogy például az
elfojtásos-neurotikus felettes én nem felnőni segít, hanem épp ellenkezőleg:
gyermeki függőségben tartja az embert. Az a belső vezéreltség, amelyről
Riesman a vállalkozó polgársággal kapcsolatban beszélt, kifejezetten
önérvényesítésre, önnön jogainak védelmére, önnön lehetőségeinek minél
teljesebb kiaknázására ösztönözte s jogosította föl az egyént, és ezt az
önérvényesítést csak mérsékelten korlátozta a közösség iránti felelősség
normáival. A 20. században azután, az egyéni vállalkozás bizonyos fokú
visszaszorulásával és a kollektív irányítás alatt álló nagy-és
mammutvállalatok előretörésével valamelyest csökkenhetett a polgárság
köreiben a belülről vezérelt, felnőtt személyiség dominanciája, és a mások
által vezérelt személyiségtípus térhódításával fölbukkanhattak az
infantilizálódás bizonyos tünetei.
Ugyanezekben az évtizedekben azonban, a nem polgári rétegekben, e
rétegek öntudatosulásával s befolyásuk növekedésével, mint láttuk, a
korábbihoz képest megsokszorozódtak a felnőtté, autonóm emberré válás
lehetőségei, ámbár itt is érvényesülnek ellenhatások. A növekvő állami
beavatkozás és a mammut társadalmi szervezetek, pártok, szakszervezetek
kialakulása és egyáltalában az eltömegesedés megint csak a tehetetlenné,
közönyössé, felelőtlenné válás, vagyis többek között az infantilizálódás felé
szorítja az emberek millióit a fejlett tőkés és nem tőkés társadalmakban
egyaránt.
Láttuk korábban, hogy a mitológiák, vallások, ideológiák s a belőlük
fakadó érték- és normarendszerek a történelem folyamán tartósan es
gyakran fontos szerepet játszottak az emberek gyermekded tudatállapotban
való tartásában. Más korokban viszont, ugyanezek vagy más érték- és
normarendszerek a felnőtté válásban segítették az embereket. Ma is fontos
volna tudnunk s elemeznünk azt, hogy a különféle értékrendek, hitek,
ideológiák segítik-e vagy gátolják, milyen irányba befolyásolják az
emberek felnövekedését, felnőtt, autonóm személyiséggé válásának
folyamatát. Kőszegi Ábel hívta föl a figyelmemet ezzel kapcsolatban
például arra, hogy az utóbbi évtizedekben az európai és észak-amerikai
társadalmakban lezajlott értékrendi változás az infantilizálódás egyik
tünete, illetve egyik előmozdítója lehetett. A széles körben tért hódító
fogyasztói-hedonista értékrend ugyanis bizonyos fokig infantilizálhatja az
embereket, minthogy a gyerek a pár excellence gátlástalan, hedonista lény,
akit az élvezet, a lehetőleg azonnal megszerezhető élvezet és kielégülés
ösztöne hajt. Ha az azonnali és folyamatos örömszerzés a felnőttek s felnőtt
társadalmak vezérelvévé válik, akkor ez magatartásukat kisebb-nagyobb
mértékben infantilizálhatja. Ámbár ez az összefüggés sem ilyen egyértelmű.
Mert lehetséges ugyan, hogy a hedonizmus – önnön ösztöneinek, vágyainak
szolgáltatva ki – valóban gátlástalan gyerekké teszi az embert. De azzal,
hogy őt magát, az embert tekinti a világ értékközpontjának, egyben meg is
szabadíthatja az infantilizálódás említett másik tényezőjétől; attól, hogy
kóros függőségben éljen külső vagy belső tényezőktől, apai vagy zsarnoki
tekintélytől, elfojtásokból felépülő felettes éntől. Ámbár itt megint
fordítanunk kell egyet a dolgon: mert lehetséges, hogy a fogyasztói
örömökben lubickoló ember végül is fennakad, ha nem is saját ösztöneinek,
hanem azoknak a külső hatalmaknak a horgán, amelyek ma már nem
paternalisztikus, vallásos vagy nacionalista, hanem fogyasztói retorikával
horgásznak rá, és teheteden bábuként avagy gyerekként hallgatja s fogadja
el e hatalmak éjjel s nappal sugárzott, rádióban, televízióban, sajtóban,
hirdetésekben reklámozott ravasz jótanácsát, amely – s most Kőszegi Ábel
megfogalmazását idézem – így szól: Ön csak valósítsa meg önmagát, és
töltse kellemesen a szabad idejét; minden egyebet bízzon csak nyugodtan
ránk. Érdemes volna ebből a szempontból újraelemezni a mai reklám- és
propagandaipar tevékenységét, és megnézni, hogy a reklámozott áruk (vagy
eszmék) megvételére milyen mértékben használ kifejezetten infantilizáló
eszközöket. Hogy bőségesen használ, arra hadd említsek csak egy közvetett
bizonyítékot; azt, hogy a televíziók reklámműsorait világszerte – nálunk is
– a legnagyobb gyönyörűséggel és szakértelemmel: a gyerekek nézik.
Valószínűleg ugyanilyen összetett és ellentmondásos más értékrendszerek
vagy mondjuk a vallások és vallási felekezetek szerepe is. Első nekifutásra
például azt mondták, hogy a katolikus vallási gyakorlat a szó szoros
értelmében az egyháztól való gyermeki függőségben tartja hívőit; szemben
a protestáns-puritán gyakorlattal, amely magára hagyja az embert az
Istennel való párbeszédben, küzdelemben, s így mintegy önállóságra,
autonómiára, felnőttségre szoktatja. Ugyanakkor azonban a katolikus hívő
függősége az egyháztól gyakran oldottabb, feszültségmentesebb, mint a
protestáns hívő függősége a maga komor Istenétől, az önnön lelkébe
beleépült szigorú istenképtől. És így tovább. Csak alapos elemzésekkel
lehet tisztázni ezeket a hatásokat és ellenhatásokat.
Nézzük meg ezek után, hogy állunk mindezzel nálunk, Magyarországon.
Kelet-Európában viszonylag későn indult meg a kapitalista fejlődés és a
vele – Nyugat-Európában előbb-utóbb – együtt járó demokratizálódási
folyamat. A kelet-európai társadalmak lassabban bontakoztak ki
hagyományos agrárkötöttségeikből s mindabból, ami ezzel együtt járt; így
többek között azokból a társadalmi s emberi viszonylatokból, amelyek az
emberek túlnyomó többségét nem egyszerűen csak a jogok nélküli
alattvalók helyzetébe, hanem a gyermekded függőségnek, a felnőni
képtelenségnek, a felelősségteljes felnőttiét hiányának állapotában tartotta
még a huszadik század első felében is; s amelynek kóros hatásait,
utóhatásait még ma is érezzük és szenvedjük.
Nem új keletű ez a baj, már-már örökletesnek mondhatnánk, ámbár nem
magát a kórt, hanem a kört okozó struktúrákat, intézményeket és tudati
beidegződéseket örököljük évszázadok óta nemzedékről nemzedékre át.
Gondoljunk csak például, mint kóros tünetre, a hatalmi-ideológiai
függőségrendszernek történetileg alig-alig változó paternalisztikus-
infantilisztikus terminológiájára; a megannyi király apánkra (ami persze
még mindig jobb, mint a neki megfelelő atyuska), a katolikus egyház és a
hívők tisztelendő atyám-gyermekem-fiam-leányom kapcsolatára, a
honatyákra, a földesurak atyáskodó, a felnőtt bérest is lefiamozó
fölénytudatára, a méltóságos úrnak gyermeki alázattal kezet csókoló
cselédlányokra, a trianoni magyar haza hű fiaira s lányaira, Kossuth, majd
– a micsoda különbség ellenére is – Rákosi apánkra és így tovább. Száz-
kétszáz évvel túlélte nálunk ez a terminológia s a mögötte meghúzódó
feudális-paternalisztikus függőségrendszer önnön nyugat-európai
változatait.
Vagy utaljunk arra a közismert tényre, hogy történelmi körülményeink
évszázadok óta nem kedveznek a gazdag, autonóm személyiség
kialakulásának; az átlag fölé emelkedő fejeket gyakran lekaszabolták a
történelem viharai s a hatalmasok kardjai; a személyiség elrejtése, az
összehúzódzkodás, a gyermeki, gyermekded vagy akár gügye
ártalmatlanság tettetése volt a túlélés záloga évszázadokon át. A
hierarchikus-bürokratikus rend is tehetetlen függőségre s fölfelé gyermeki
alázatra késztette, kényszerítette az emberek többségét. Gyermekded
tudatlanságban tartotta a „népet” a nyugat-európaitól messze elmaradt
iskolaügy, a felvilágosult közgondolkodás jóval szűkebb hatóköre; az állam
és az egyház (vagyis az erőszakos és az „orphikus” függőségben tartás két
legfontosabb intézményének) szoros egybefonódása demokratikus
intézmények hiánya; a paternalisztikus kapcsolatok fennmaradásának
kedvező agrárszektor túlsúlya; Trianon után a kitűnően megszervezett s
rombolóan hatékony nacionalista-soviniszta propaganda, amely az
embereket érzelmileg a „Haza” mögött rejtőzködő hatalomhoz kapcsolta, és
valóságérzékét vesztett, infantilis csodavárással s felelőtlenséggel töltötte
el. És így tovább.
Ami a mai helyzetet illeti, megállapíthatjuk, hogy az infantilizálódás
említett mechanizmusainak többsége kisebb-nagyobb mértékben még ma is
működik. Alkotmányunk demokratikus és nem paternalisztikus, de a
társadalmi lét csaknem valamennyi szintjén megfigyelhető bizonyos fokú
hajlandóság a paternalisztikus hatalomgyakorlásra. Gondoljunk például
arra, hogy az anyagi és nem anyagi javak társadalmi elosztását nálunk
törvények és szigorú rendeletek szabályozzák, de azok, akik az elosztó
hálózatban kulcspozícióhoz jutnak, nemegyszer kisajátítják e funkciót,
mintegy sajátjuknak tekintik az elosztandó javakat, nem abban az
értelemben, hogy eltulajdonítják őket, hanem abban, hogy kegyúrként vagy
jóságos atyaként, „keresztapaként” osztják el azok között, akik ezért
cserébe jobbágyi alázatot vagy fiúi tiszteletét, gyermeki ragaszkodást és
ártalmatlan, gyermekded viselkedést kínálnak cserébe. Idejemúlt,
paternalisztikus gyakorlat az is, tudjuk, és próbálkozunk, de nehezen
szabadulunk tőle, amely még ma is kiskorúak gyülekezeteként kezeli a
társadalmat; amely nem ítéli elég érettnek arra, hogy rá lehessen bízni a
döntéseket, hogy igazán be lehessen vonni önnön sorsának alakításába,
hogy ne kellene tündérmesék tején tartani, s megkímélni a világ olyan
dolgaitól és híradásaitól, amely megzavarhatná ártatlan nyugalmát, s hogy
ne kellene rápirítanunk, szigorúan, de azért atyai türelemmel, ha olykor-
olykor beleüti az orrát a felnőttek dolgába. Infantilizáló hatása van a még
mindig, anakronisztikusan túl erős bürokratikus-hierarchikus alá- s
fölérendeltségeknek is. A döntésekben való részvétel előfeltételeinek
törvényessége és a közéleti cselekvés lehetőségeinek szűkössége ugyanebbe
az irányba hat.
De ebbe az irányba hat az is, hogy a jogok és kötelességek rendszere
nincs nálunk kellőképpen tisztázva, s érvényességük nincs kellőképpen
szavatolva. Nem kötöttük meg egymással – az ügyfél a hivatallal, a vásárló
a kereskedelemmel, az állampolgár az állammal, az egyén a közösséggel és
a többi egyénnel – világosan és számon kérhetően a jogokat és
kötelességeket meghatározó szerződéseket. S következésképpen: számon
kérhető felelősségek hiányában gyermekien felelőtlenekké, érvényesíthető
jogok hiányában panaszkodó, kunyeráló gyerekekké válunk. Hadd adjak ez
utóbbira egy példát.
Van valami megható abban a gyermeki bizalomban, ahogy évente
mintegy húszezer magyar állampolgár a Magyar Rádióhoz fordul
segítségért, s abban a szinte szó szoros értelemben vett szülői tapintatban és
gondoskodásban, amellyel ezeket a panaszleveleket a Rádió kezeli, ha
lehet, elintézi, az elintézhetetlen panaszok szerzőit kedvesen nyugtatja,
csitítgatja. S úgy tudom, a Nők Lapjához és a Szabad Földhöz is legalább
ennyi, ha nem több panaszlevél fut be. Van társadalmilag valami pozitív a
közvetlen demokrácia e sajátos megjelenési formájában, abban, hogy a
tanyasi néni közvetlenül az ország valamennyi szempontból legfelsőbb
fórumával, központi lelkiismeretével társalog; de nagyon is beárnyékolják
ezt a pillanatnyi örömet nagyon is rossz történeti emlékek. Mert ez a
közvetlen kapcsolat a „nagyon lent” és a „nagyon fent” között erősen
emlékeztet azokra a hajdani, középkori s újkori állapotokra, amikor a
szegény ember, saját urai fölött átnyúlva vagy legalábbis átfohászkodva,
csak a „mi jó király urunktól” vagy „Mária Terézia őfelségétől” várhatott
vagy legalábbis remélhetett valamiféle védelmet, minthogy kettejük között
nem épültek ki azok az intézmények, amelyekbe belekapaszkodhatott
volna. És jólesők és szívet melengetők ugyan Mátyás király álruhás s egyéb
igazságtételeiről szóló – javarészt kitalált, apokrif – történetek is, de élni
jobb egy olyan országban, ahol az ember ügyes-bajos dolgai nem azért
intéződnek el, mert szerencséjére épp a megfelelő pillanatban toppan elébe
Mátyás király, hanem mert a) kiépültek azok a társadalmi intézmények,
amelyek arra hivatottak, hogy b) pontosan lefektetett és c) az emberek által
jól ismert szabályok értelmében intézzék, elintézzék ezeket az ügyeket. E
három tényező hiánya szükségszerűen infantilizálja az embereket.
Hálás és gyermeki alázatra nevel – sok más tényező mellett – annak a
bizonyos, sokat emlegetett tulajdonosi tudatnak a hiánya is; annak a
tudatnak a hiánya, hogy az államosított termelőeszközök vagy az állami
szervek által létrehozott intézmények a mi tulajdonaink, a társadalom
tulajdonai. E tulajdonosi tudat hiányáról sokat beszélünk, de megszüntetése
érdekében keveset teszünk, még olyan esetekben is, ahol ez nem járna a
bürokrácia hatalmának megkurtításával. Az elmúlt években eleven viták
folytak közgazdászkörökben például arról, hogy a széles körű és
progresszív adózás bevezetése gazdaságilag lehetséges és indokolt volna-e
vagy sem. Szó esett az intézkedés társadalmi kihatásairól is, de a témánk
szempontjából legfontosabb szemponttal nem találkoztam. Azzal, hogy
ugyan az adózást egyetlen ország polgárai sem szeretik, de azokban az
országokban, amelyekben az államháztartás erős társadalmi ellenőrzés alatt
van, az adózás ténye az állampolgári öntudat egyik nem elhanyagolható
forrásává válik. „Az én pénzemből építik az iskolákat”, „Az én pénzemből
tartják fenn a társadalombiztosítási intézményeket”… „Az én pénzemet
herdálják el…” és így tovább. Nálunk, ahol az adózás be van építve, el van
rejtve a bérrendszerbe, ahol az embereknek eleve annyival kevesebb a
bérük, mint amennyit a központi apparátusnak el kell vonnia tőlük, nálunk
ez a hatás természetesen nem működik. Nálunk nem létezik vagy sokkal
gyengébb az az érzés, hogy az „én pénzemből épülnek a gyárak, iskolák,
kórházak, lakótelepek... Nem mondom persze, hogy túlzottan nagy
jelentősége volna annak, ha mondjuk valaki, akinek most havi 5000 forint a
jövedelme, 7000 forintot kapna, s aztán adóban, nagy csinnadrattával,
elvonnánk tőle 2000 forintot. A tényleges jogokat, a döntésekbe való
tényleges beleszólást, a tényleges ellenőrzés lehetőségét nem pótolja
semmi; de az ilyen szimbolikus mozzanatok is fontos építőelemei az
állampolgári tudatnak, és sok más tényezővel együtt előfeltételei annak,
hogy egy társadalom tagjai, fokozatosan levetvén a túlzott függőség
kötelékeit, felnőtté váljanak, s mint közösség, ténylegesen magukénak
érezzék ezt az országot.
Szaporíthatnánk még a szociológiai példákat annak alátámasztására, hogy
a magyar társadalom még ma is ki van téve infantilizáló hatásoknak, s
korántsem mentes még a gyermekded tudatállapot és magatartás bizonyos
tüneteitől. Hadd adjak azonban itt, gondolatmenetünk e szakaszának gyors
lezárásaképpen, egy máshonnan vett példát. Fiatal írónemzedékünk művei
is figyelmeztetnek ugyanis arra, hogy a gyerekkor, illetve pontosabban a
gyereklét, a gyerekként létezés fontos elemévé vált életünknek. Ha az
ötvenes évek írói az elfogadhatatlan jelenből a múltba, javarészt a történeti
múltba menekültek, az utóbbi évtizedek fiatal írói – regényekben,
novellákban, versben, dalban – újra és újra önnön gyerekkorukba húzódnak
vissza. Minden bizonnyal azért is, hogy – mint annak idején Déry kutyája a
maga módján – friss gyerekszemmel s -ésszel lássák és értelmezzék újra,
értelmezzék másképp, mint az akkori felnőttek, azt a kort, amelyben ők
még csak gyerekként vettek részt; ez a válaszkeresés a honnan jöttem,
honnan jöttünk kérdésére minden bizonnyal egyik előfeltétele a
felnövekedésnek. De nem rejlik-e vajon ezek mögött a gyerekkorba
visszakanyarodó érzelmes és ironikus, keserű és játékos utazások mögött a
felnőni nem tudásnak, a felnőtté válás lehetetlenségének a fájdalma is?
Vagy akár –- ha nem lehet, ha nem engedik, ha nem érdemes – a felnőni
nem akarás keserű hősiessége? Nem guggol-e ott ezekben a gyakran
remekmívű regényekben, novellákban, versekben a Bádogdob Oszkárjának
öregesen bölcs és gyerekesen szorongó, önként vállalt törpesége? S ha igen,
felhangzik-e bennük Oszkár igazságtevő, a felnőttek és álfelnőttek
barbársága és szolgalelkűsége ellen tiltakozó, velőtrázó sikolya is?
Azt hiszem, remélem, felhangzik. Mert mindenáron fel kellene nőnünk
már. A kérdés csak az, hogy hogyan. Azt tudjuk, hogy a paternalisztikus-
infantilisztikus kötődések ma már fölöslegesen és erősen fékezik emberi-
társadalmi fejlődésünket, sértik mindannyiunk közös érdekeit, csökkentik a
sokasodó gazdasági és társadalmi nehézségekből való kilábolásunk esélyeit.
De ma már tudjuk azt is, hogy milyen nehéz kikászálódni e megkötöttségek
és kötődések külső és belső béklyóiból. Nemcsak azért, mert vannak –
kevesen –, akiknek a jelenlegi függőségrendszer fenntartását diktálják vélt
vagy tényleges érdekeik. De nehéz azért is, mert ez az évszázados
függőségrendszer az idők során idegrostjaink legmélyére marta bele magát;
mert történeti beidegződések kötik nálunk a vezető pozíciókat a szigorú apa
vagy a jóságos mostoha szerepéhez, s mindenki másét a meghunyászkodó
vagy rakoncátlan, hízelgő vagy duzzogó gyerekszerepekhez. Kialakult
intézményrendszerünk is ezekbe a szerepekbe kényszerit be s kényszerít
vissza mindannyiunkat, minduntalan.
Kibújhatunk-e a bőrünkből? Kibújhatunk-e a szülő- s gyerekszerepek
kényszerzubbonyából? Kiszabadulhatunk-e az infantilizmus lelki, szellemi,
erkölcsi bénaságából? Van-e, s ha van, mi az útja a felnőtté válásnak?

KÍSÉRLETEK A SZABADULÁSRA

Az alábbiakban az infantilis kötöttségekből való kiszabadulásnak nem

leglényegesebb előfeltételeit, módozatait veszem számba. Nem azt
elemzem, hogy a társadalmi struktúra és az adott intézményrendszer milyen
változásai volnának szükségesek ahhoz, hogy társadalmunk elindulhasson
vagy továbbhaladhasson a felnőtté válás útján. Ennél jóval kevesebbre
vállalkozom. Azt elemzem, hogy vajon van-e lehetőségünk arra, hogy az
infantilizmus belső béklyóit föllazítsuk, föltépjük, tudatunkba,
tudatalattinkba belerögződött reflexeit, görcseit feloldjuk, s a jelenleginél
érettebben, felelősségteljesebben, felnőttebben viselkedjünk. Érdemes-e
bennünk levő gyengeségekkel, a gyermekded függőségek belső tényezőivel
foglalkoznunk, már csak azért is, mert infantilizmusunk egyik súlyos tünete
épp az, hogy helyzetünkért kizárólag a külső körülményeket s a felettünk
levő hatalmasságokat okoljuk, s így helyzetünk jobbra fordulásai is
tehetetlen-gyerekekként – kizárólag e külső körülményektől s istenségektől
várjuk, reméljük.
Egy szociológiai dolgozatban szokatlan anyagon fogom elemezni az
infantilis kötöttségekből való kitörési kísérletek néhány tanulságos példáját.
A szociológia ugyanis meglehetősen járatlan e területen. Vannak ugyan
olyan ágazatai, amelyek érintenek ilyen kérdéseket, például a
szocializációval, a devianciával vagy bizonyos szubkultúrákkal kapcsolatos
kutatások. De gondolatmenetünk szempontjából jóval gazdagabb,
pregnánsabb, mélyebb összefüggéseket megvilágító példákkal szolgál: az
irodalom. Tudjuk, az emberi-társadalmi jelenségek elemzésében több ezer
éves előnye van a tudományokkal szemben, s különösen vonatkozik ez
dolgozatunk témájára. A felnövekedés, felnőtté válás lehetősége és
lehetetlensége, útjai és akadályai, sikerei és kudarcai: szinte a kezdetektől
alapvető problémája lehet embernek és emberi közösségeknek, de
mindenképpen egyik alapvető témája s problémája volt az irodalomnak.
Olyannyira, hogy szinte minden műből kihallható egy-egy hangja,
visszhangja. De ne engedjük parttalanul szétzengeni az infantilizmus
élményét s témáját az egész világirodalomban; pontosan meg kell s meg
lehet határozni, hogy melyek azok a művek – s a továbbiakban, szűkebbre
vonva a kört, csak a drámairodalomról beszélünk majd –, amelyekben
domináns motívum a felnőtté válás, illetve a gyereklétbe való beleszorulás,
beletorzulás. Mert minden korban születtek drámák, amelyek ezzel a
kérdéssel (is) küszködtek. Szophoklész csaknem valamennyi tragédiájában
ott feszül ez a dilemma; Shakespeare Hamlet-jének és Lear királyának ez
egyik fő mozgatója; az Othello vagy a Macbeth viszont más kérdések körül
forog; Ibsen Nórá-jában ez a kérdés dominál, a Vadkacsá-ban fontos
motívum, a Társadalom támaszai-ban vagy a Solness építőmester-ben
szinte meg sem pendül; Csehov Ványa bácsi-jában és Három nővér-ében
fontos, a Cseresznyés kert-ben halkabb mellékmotívum; O’Neill Eljő a
jeges-ében és az Amerikai Elektrá-ban központi probléma, a Hosszú út az
éjszakába viszont alapvetően másról szól. Beck-ett Godot-jában a Godot-ra
várakozás remek metaforája az infantilis kötődésnek; a darab másik
építőeleme viszont: a nemléttel, az értelmét vesztett világgal, az ürességgel
való szembenézés, a tegyünk úgy, mintha még élnénk, mintha volna
jelentése a dolgoknak, volna értelme az emberi tevékenységnek: ez a
félelmet és ürességet legyőző hősiesség a felnőttmagatartás, a körülmények
ellenére is méltóságteljes és autonóm emberi magatartás szuggesztív
metaforája. Örkény darabjainak többségében, a Tóték-ban, a Macskajáték-
ban, a Vérrokonok-ban, a Pisti...-ben kísért, a Kulcskeresők-ben dominánssá
erősödik föl az infantilizmus témája. Csurka Deficit-jébe, mint majd látjuk,
könnyen belemagyarázható, a Házmestersirató viszont egészen másról szól.
És így tovább.
Nincs hát e téma mindenütt, minden kor minden drámájában jelen. És
feltételezhető, hogy ha egy korban – például a 20. században vagy mondjuk
nálunk az utóbbi években – feltorlódik, felizzik ez a téma, akkor arra oda
kell figyelni: mert azt jelezheti, hogy a felnőtté válás vagy a kényszerű
gyereksorban maradás kritikus kérdésévé vált az adott kornak, az adott
társadalomnak. S ez már egy szociológiai érv amellett, hogy egy
szociológiai tárgyú dolgozatba irodalmi példákat illesszünk be. Különösen
akkor, ha ezek a példák térben és időben egy társadalmilag jól körülhatárolt
körben együtt jelentek meg, s nemcsak úgy összeválogatjuk őket innen is,
onnan is önkényesen.
Lehet, hogy véletlenek összjátéka, lehet, hogy a művészi érzékenység
remek példája, lehet, hogy „a művészet tükröt tart a természetnek” egy
különösen pregnáns esete – de mindenképpen figyelemreméltó az, hogy a
Vígszínház 1979-80-as évadjának csaknem valamennyi bemutatója
egyetlen alapvető probléma, az infantilizmus problémája körül forgott,
anélkül hogy ezt – tudomásom szerint – a színház alkotó művészei és
vezetői előre elhatározták vagy megfogalmazták volna. Ezt a problémát
feszegeti a hat bemutatott darab közül négy, a Homburg hercege, a
Váltóőrök, az Equus és a Deficit, de szorosan idevág a korábban bemutatott,
még ma is játszott Száll a kakukk és a Légköbméter is. E darabok
természetesen sokfélék; a földrajzi, társadalmi és szellemi világ különböző
tájairól érkeztek el hozzánk, s mindegyik külön-külön is sok jelentést
hordoz, többféleképpen értelmezhető. De számunkra itt, most,
Magyarországon van egy közös nevezőjük, van egy közös forrás- vagy
robbanáspontjuk, ahol hirtelen jelentőssé válnak a számunkra. Ugyanazt a
súlyos emberi-társadalmi betegséget, a kóros infantilizmust elemzi
mindahány. A gyermeki, gyermekded függőségnek, a felnőni
képtelenségnek, a felelősségteljes felnőttlét hiányának azt az állapotát, ami
a mai magyar társadalmi létnek és tudatnak is egyik jellemzője.
Az itt elemzésre kerülő darabok többségében a kényszerű gyereklétből
való kitörési kísérletek kudarccal végződnek. E kudarcokból azonban, úgy
vélem, többet tanulhatunk, mint például a gyermekmesékben vagy a
lektűrirodalomban megfogalmazott látványos sikerekből.

1. AZ INFANTILIS LÁZADÁS
(BRIAN PHELAN: VÁLTÓŐRÖK)

A történet egyszerű. Egy váltóőr, Albert és a hozzá beosztott kisegítő,

Alfréd azután is rendszeresen, minden reggel bevonul az őrházba, hogy ezt
a szárnyvonalat a vasút megszüntette. Valami adminisztratív tévedés folytán
fizetésüket tovább folyósítják, s ők úgy tesznek, mintha minden maradt
volna a régiben. Várják a vonatokat, váltják a váltókat, Albert a távoli
főnököt játszva telefonon ad a szomszéd szobából Alfrédnak utasításokat,
sőt Alfréd megépíti az állomás kicsinyített mását, s ezen a vonatok
ugyanúgy járnak, mint hajdan, a valódin jártak az igaziak.
Albert itt a tekintély, az apa-, sőt már-már az istenfigura. Alfrédot szerető
szigorral utasítgatja, s a kissé együgyű Alfréd odaadással, ha rossz fát tesz a
tűzre, szorongással és bűntudattal, s mert megtűri maga mellett, s engedi,
hogy játsszák az igazi életet, Albert gyermeki hálával ragaszkodik hozzá, és
szolgálja. Önálló akarata nincs, gyermeteg önállóságából csak apró
csínytevésekre, füllentésekre, ravaszkodásokra telik.
Ez a kiinduló helyzet. S ekkor megjelenik a Sátán. Egy fiatalember, akit –
még mindig tévedésből – hozzájuk küldenek szakmát tanulni. Ez a fiatal,
gátlástalan vagány hamar átlát a szitán, s hogy megtudja, hol rejtik
összegyűjtött pénzüket, Alfréd mellé szegődik, felnyitja a szemét, ráébreszti
arra, hogy Albert zsarnokoskodik felette, hogy kihasználja, hogy jól él az ő
pénzéből és így tovább. Bibliai helyzet: akárcsak ott, itt is a Sátán fordítja
szembe a gyermekded embert a szigorú atyaúristennel – ámde míg ott a
lázadással az ember megteszi az első lépést a felnőttlét felé, itt zátonyra fut
minden. A Sátán itt elügyetlenkedi, elhamarkodja a dolgot. Ahelyett hogy
türelmesen magához édesgetné Alfrédot, a játék vonat összetörésével akarja
arra kényszeríteni, hogy árulja el a pénz rejtekhelyét. Így azután, mikor
Alberttel kezd erőszakoskodni, Alfréd önnön zsarnoka megmentésére siet, s
egy hisztériás rohamban, szinte véletlenül, agyonüti a fiatalembert.
A gyilkosság után elveszti a fejét, fél, hogy jön majd a büntetés. Albert
kihasználja ezt az elgyámoltalanodását, megpróbálja visszazökkenteni
életüket a régi kerékvágásba, mintha mi sem történt volna – de itt meg ő
követ el egy súlyos hibát. Azt hiszi, hogy a régi szerepeket változatlanul
tovább lehet játszani, hogy Alfrédnak is az a jó, ha visszazökkenhet a
gyereklétbe. Alfrédban azonban már túl sok a sérelem, túl sok a gyanakvás
s főképp: az ébredező öntudat. Úgyhogy midőn Albert zsarnoki szigorral s
kíméletlenséggel akarja térdre kényszeríteni, lerombolni benne önmaga
értékének s jogainak még nagyon is érzékeny s törékeny tudatát, ellene
fordul, s egy hisztériás rohamban megfojtja.
És Alfréd itt áll most a felnőttlét kapujában. Zsarnokát, apját, istenét
legyőzte, s meghalt a Sátán is, nincs, aki veszélyeztesse szabadságát, nincs,
aki továbbra is gyermeki függőségben tarthatná. Igen ám, de Alfréd, bár –
szinte véletlenül – legyőzte zsarnokait, s megszületett benne a felnőttebb lét
valamiféle vágya, lényegét tekintve gyámoltalan, magatehetetlen gyermek
maradt. Nem tud mit kezdeni a szabadságával; az apa-isten-zsarnok
gyeplője nélkül nem tudja, merre menjen, mit csináljon. Megrettenve,
tétován, tehetetlenül áll a színpadon, mikor összecsapódik a függöny.
Ha az embernek sikerül legyőznie az apát, az istent, a zsarnokot, az még
nem föltétlenül jelenti azt, hogy fel is nőtt. A lázadás, lázongás még nem
föltétlen érleli, edzi az embert felelősségteljes döntésekre képes, érett
személyiséggé. Ez ennek a darabnak keserű, de nagyon is megszívlelendő
tanulsága.

2. BÁLVÁNYÉPÍTÉS
(PETER SHAFFER: EQUUS)

Nem nőhet föl az ember akkor sem, ha úgy próbál megszabadulni az apai-
isteni zsarnokság bilincseiből, hogy ellenistent vagy ellenbálványt alkot
magának, s attól kerül teljes függőségbe. Ezt példázza az Equus hősének
sorsa, tragédiája.
A darab drámai eseménnyel indul. Ideggyógyintézetbe szállítanak be egy
fiatalembert, aki egy éjszaka váratlanul kiszúrta a rábízott versenylovak
szemét, miután hónapokig odaadással és szeretettel ápolta őket. Mi lehetett
az oka ennek a szörnyű és értelmetlen kegyetlenségnek? Ezt próbálja
kibogozni a darab során az intézet főorvosa. Végül is a következők
derülnek ki, legalábbis az én értelmezésem szerint; szükség van erre a
megszorításra, mert a darabban már-már a kiismerhetetlenségig össze
vannak keverve a szálak.
Szigorú, zsarnoki apja merev, puritán szabályrendszert nevelt belé, s
ezzel súlyosan, krónikusan bűntudatossá tette. Felettes énjébe azonban,
anyja hatására, már apjával szembeni védekező mechanizmusok is
beépültek. Ellentétben apja hithű, labourista materializmusával, anyja
buzgó katolikus, s a gyerek képzeletvilága a katolikus mitológia
szimbólumai körül kristályosodott ki. Szobája falán a Golgotára keresztet
vivő Krisztus plakát nagyságú képe függ, s a fiú ez előtt végzi önbüntető
penitenciáit. Apja, akit mindig ingerelt a már kamaszodó gyereknek ez a
vallásos kötődése, egy alkalommal dühében letépi a falról a képet, s helyébe
egy plakátot akaszt, amelyen egy ló látható, amint szép, okos fejével és
nagy szemével bebámul egy kapun, ránk néz egy kinyíló kapun át. Ez az
„oltárkép”-csere különös, robbanásszerű átalakulást indít el a fiúban.
Szorongásos, bűntudatos gyerekkorának, egyetlen nagy
szabadságélményének rég betemetett forrását nyitja meg újra benne.
Egyszer ugyanis, kisgyerek korában, a tengerparton egy lovas állt meg
mellette, fölvette a nyeregbe, s magával vitte egy mámorítóan
gyönyörűséges lovaglásra. Hazatérve apja durván lerántotta a lóról, s
gorombán szidalmazta a lovast, amiért a gyerek életét veszélyeztette, és
általában a lovasokat, akik az egyszerű embert letapossák és így tovább.
Azóta – ha jól értelmezem a darabot – a ló és a lovaglás a szabadságnak, az
örömnek, az élet teljességének jelképévé, az apai zsarnokság elleni lázadás
és a szorongásos, bűntudatos aszkézistól való elfordulás eszközévé vált a
fiú tudatában, tudatalattijában. S most, midőn ennek a gyönyörű lónak a
képe kerül a meggyötört Krisztus képének a helyére, a fiú egyre inkább
ehhez az új istenhez, az aszkézis, a szenvedés, az öngyötrés Krisztusa
helyett az öröm, a fizikai gyönyör, a teljesség, a szabadság e bálványához,
Equushoz kötődik.
A versenyistállóba kerülve éjjelente meztelenül lovagol ki egy-egy lovon,
és a dionüszoszi s egyben apollói eksztázis örvénylős boldogító
szenvedélyét éli át. De a régi istentől s az apai zsarnokság bénító hatásától
ezzel még nem teljesen szabadult meg. Magával hozza az előbbi kötődésből
az öngyötrés rituáléját; a ló képe előtt ostorozza magát. S bár éjjelente az
önkívületig felszabadult és boldog órái vannak, nappali léte, viselkedése s
különösen a nőkhöz való viszonya éppolyan gátolt, mint volt korábban. Ez
a bénultság csak akkor oldódik benne hirtelen föl, amikor rajtakapja apját
egy pornómoziban. Hirtelen lepattannak róla a neurotikus tiltások, és egy
lánnyal, aki régóta tetszik neki, s akivel együtt dolgozik az istállóban,
lefekszik, illetve megpróbál lefeküdni. Ámde ekkor a lovak valamitől
megriadnak, dobogni, horkolni, tombolni kezdenek – vagy legalábbis ő így
képzeli – s bebámulnak az istállónak abba a részébe, ahol ő meg a lány van.
Bebámulnak úgy, mint az a bizonyos ló a plakáton bebámul a nyitott kapun.
A fiú rémülten ugrik föl, úgy érzi, hogy egy földi lényt szeretve elárulta,
megcsalta Equust, az ő istenét, szerelmesét, társát. Nem bírja elviselni a
bűntudatot, a lóisten szemrehányó, gúnyos, számon kérő, villámló
tekintetét: felugrik, s megvakítja a rámeredő lovakat. Érthetetlen
kóresetként, súlyos ideglázban szállítják be a zárt intézetbe.
Hiába alkotta hát meg magának a maga külön istenét, bálványát, az
infantilis kötődésből nem szabadult meg; csak gazdát, zsarnokot, bálványt
cserélt. A kórház főorvosa megszabadítja ettől a második kötődéstől is,
semmivé analizálja a lóisten titokzatos és lenyűgöző mítoszát; a fiatalember
egy utolsó nagy roham után kimerült álomba zuhan. A záró jelenetben az
orvos kesernyésen, szomorúan azon meditál, hogy páciense ugyan
kigyógyult tévképzetéből, normális emberként élhet majd tovább, de vajon
pótolhatja-e valami is az életében az Equushoz kötődő eksztázis gyönyörét,
értékekben, teljességben gazdag létélményét.
Számunkra úgy fogalmazódik meg itt ugyanez, hogy vajon képes lesz-e a
fiatalember, apjától, istenétől, bálványától elszakadva, a gyerekes
kötődésekből kiszabadulva, autonóm emberként, felnőttként élni. Mert a
zsarnok apához, a keresztény megváltóhoz, majd a pogány Equushoz
kötődése megbéklyózta, infantilis függőségben tartotta ugyan, de életét
jelentéssel, értelemmel, értékekkel töltötte föl. Hogyan teremtheti meg az
ember ezt a jelentést, ezt az értékgazdagságot, ezt az értelmes rendet a maga
számára, amikor már nincs se apja, se zsarnoka, se megváltó, szenvedő
istene, se igéző, varázslatos bálványa?
Durván aktualizálva pedig úgy hangzik számunkra ez a kérdés, hogy
vajon felnőttebbé váltunk-e azáltal, hogy nemzedékről nemzedékre
csalódtunk atyáinkban s főképp honatyáinkban, hogy lerombolódtak
bálványaink és eszményeink, hogy deheroizáltuk történelmünket s
önmagunkat? Nem föltétlenül. Mert a felnőttlét valamiféle egyensúlyt,
kényelmes egyensúlyt jelent egyfelől az eszmények, normák, belső és külső
kötöttségek s másfelől a tőlük is független, tőlük is elszakadni tudó, velük
szemben is kritikus emberi szabadság között. Sem az eszmények, hitek,
normák nélkül pangó, sem a hozzájuk tehetetlenül, gyámoltalan gyerekként
kötődő lét nem igazi felnőttlét.

3. A FELETTES ÉN CSAPDÁJA
(KLEIST: HOMBURG HERCEGE)

Homburg hercegének sem sikerül megszabadulnia az infantilis

kötöttségekből. Sőt – legalábbis a vígszínházi rendezés értelmezésében –
egyre inkább beléjük bonyolódik. Egy zseniálisan végigjátszott
paternalisztikus manipuláció áldozatául esik. A történet a következő.
 Egy döntő jelentőségű csatában az ifjú s heves vérű herceg a kiadott
parancsot megszegve nyeri meg a csatát. A választófejedelem, Brandenburg
grófja ezért haditörvényszék elé állítja, s a hadiregulák értelmében halálra
ítéli. Homburg könnyű szívvel fogadja az ítéletet; tudja, hogy a
választófejedelem becsüli, szereti őt, ő pedig gyermeki tisztelettel és
szeretettel ragaszkodik a fejedelemhez. Igaz, a haditörvények
megszegéséért el kellett ítélniök őt, de a választófejedelem, semmi kétség,
úgyis megkegyelmez majd neki. A győzelmi mámort csak mégjobban
megédesíti majd az atyai megbocsátás, a tékozló fiú szeretetteljes
visszafogadása. Ez az infantilis kötődés első, naiv szakasza.
A választófejedelem azonban – egyik lehetséges értelmezés szerint
erősebb, teljesebb megkötésre, leigázásra játszik. E stratégia értelmében:
nem kegyelmez meg neki. És jól számít. Homburg, a csatatér hőse most, a
halál árnyékában egyszeriben gyerekké, hisztériás, vinnyogó, síró gyerekké
válik, a szó szoros értelmében földön csúszva könyörög nevelőanyjának, a
fejedelemasszonynak, hogy járjon közbe érte, lemond menyasszonyáról, ha
ez az ára az életének és így tovább. Ez az infantilis hisztéria állapota.
Ha a választófejedelem most megkegyelmezne, ezúttal már olyan
mélyről, a kétségbeesés és a rettegés olyan poklából emelné föl magához az
ifjú herceget, hogy azt a hála és a megkönnyebbülés sokszorta erősebb
láncokkal kötné hozzá, mint korábban, amikor a kegyelmet s az atyai
szeretetet még természetesnek és adottnak vette. De még mindig kötetlen,
szabad, ellenőrizetlen maradna személyiségének egy része. Előfordulhatna
újra, hogy saját feje, saját meggyőződése szerint s nem a fejedelem
teljhatalmát biztosító törvények, hadiregulák szerint cselekednék. A
választófejedelem tudja, hogy nemcsak az ő atyai személyéhez, hanem a
törvényekhez is hozzá kell még kötnie az ifjú herceget. Ekkor a maga
szempontjából zseniális lépésre szánja el magát. Rábízza a döntés jogát a
hercegre. Üzenetet küld neki: ő úgy véli, hogy a törvények értelmében járt
el, s mivel a törvények nevében ítélték el a herceget, ő, minthogy nem
zsarnok, hanem a törvény őre, önkényesen nem változtathatja meg az
ítéletet. De ha a herceg úgy véli, hogy ő, mármint a herceg nem szegte meg
a törvényt, avagy törvényszegéséért nem jár halálos ítélet, egyetlen szavába
kerül és: szabad.
A herceg belemegy a csapdába. A felelősség emberi méltóságot és erőt
kölcsönöz neki. Mintha egy csapásra felnőtté válna. Látszólag szuverén
lényként viselkedik. Felnő a feladathoz. A törvények értelmében bűnösnek
jelenti ki magát, elhárítja barátainak közbenjárását, majd a fejedelem elleni
lázadását, és megbékélt szívvel megy a vesztőhelyre. Miért e hirtelen
változás?
Ha jól ítélem meg a helyzetet, a következőkért: Amíg a világ értelmes
rendjét biztosító törvény rajta kívül állt, addig gyermeki hálával s
természetességgel fogadta volna, hogy a harc-mezőn tanúsított hősiességére
való tekintettel a törvény érvényét ezúttal, kivételképpen felfüggesszék, s
megkegyelmezzenek neki. Annál is inkább, mert az ilyen kivételes nem
érvényesítés, tudjuk, nem gyengíti, hanem ellenkezőleg: erősíti a törvényt.
Most azonban, hogy ő vált a törvény letéteményesévé, most, hogy benne
testesül meg a törvény, nem tehet mást, mint hogy szigorúan a törvények
betűje szerint jár el. A törvény nem szegheti meg önmagát anélkül, hogy
egy szer s mindenkorra érvényét ne vesztené. A bíró nem mentheti föl
önmagát anélkül, hogy a törvény hitelét súlyosan meg ne csorbítaná.
Törvények nélkül pedig nem élhet meg közösség és ember.
Más megfogalmazásban úgy írható le ez a helyzet, hogy amikor a külső
törvényekkel áll szemben az ember, akkor kérhet és remélhet kegyelmet. Ha
viszont a külső törvény belső törvénnyé vált, „interiorizálódott”, felettes
énként beépült az emberbe, akkor nincs, aki megkegyelmezhetne, nincs,
akitől bűnbocsánatot kaphatna az ember. Az erős, acélossá keményedett
felettes én gyakran szigorúbb s kíméletlenebb, mint maga a törvény.
Homburg hercege például, önnön felettes énjének, normarendszerének
parancsára megfellebbezhetetlenül halálra ítéli magát.
Lenyűgöző ez a keményen etikus magatartás, de vajon igazán felnőttként
viselkedik-e itt az ifjú herceg? Nem föltétlenül. Mert ahogy korábban az
apatekintélytől, úgy most az írott törvénytől s a lelkébe bevésődött
törvénytől, önnön felettes énjétől került teljes és feltétlen függőségbe. A
törvény betűje azonban, tudjuk, nem szentírás. Csak a gyerek, a nagyon
fiatal gyerek fogadja el kritikátlanul a szülei által felállított s az őbelé nevelt
szabályrendszert. S csak az emberi történelem kezdeti korszakában, a
gyerekkorukat élő népek éltek szigorúan a hagyományok, az ősök
kialakította konvenciók szerint. A felnőttebb lét egyik alapvető jegye s
egyik legnehezebb feladata épp az, hogy az embernek a közösségi
együttélés normarendszerét szüntelenül az élet változó helyzeteihez kell
idomítania, a törvény és az eleven élet kényes egyensúlyát kell újra és újra
létrehoznia úgy, hogy a törvények ne veszítsék el hitelüket, de ne is fojtsák
meg az életet.
 A darabban nem az ifjú herceg, hanem Kottunitz ezredes viselkedik
felnőtt emberként. A választófejedelemmel vitatkozva elismeri a törvények,
szabályok nélkülözhetetlen fontosságát, de hangsúlyozza, hogy ha nincs
más, mint törvény és szabály, ha nincs velük szemben, őket ellensúlyozva s
alakítva játéktere az emberi kezdeményezésnek, autonómiának, felelős
emberi személyiségnek, akkor az emberek tehetetlen bábuként ránganak a
beléjük nevelt s felettes énjükké vált szabályok, regulák s a mögöttük ott
rejtőző hatalom drótjain. Ez a felettes éntől való infantilis függőség
szakasza Homburg herceg történetében.
S ekkor, midőn a törvények demonstratív megerősítése, felmagasztosítása
érdekében a személyiségét és autonómiáját feladott ifjú herceget a
vesztőhelyre viszik, s már bekötött szemmel várja a sortüzet, sortűz helyett
mennyei zene szólal meg, s szinte égi tüneményként a választófejedelem
jelenik meg, harcosok s hölgyek koszorújában, felsegíti a térdeplő herceget,
menyasszonya babérkoszorút helyez a fejére, a fejedelem kegyelmet hirdet,
és szent háborút a haza ellenségei ellen, ahová most már a személyiségét
vesztett herceg fenntartás nélkül kutyahűséggel követi urát és uralkodóját, a
választófejedelmet. Így már nemcsak önnön felettes énjének, hanem
közvetlenül a hatalomnak is a horgára akadt. Alattvalóvá vált. Vagy más
szóval: tehetetlen gyerekké, a hatalom játékszerévé. A választófejedelem
stratégiája teljes sikerrel járt.
Hadd jegyezzem meg itt zárójelben, hogy a Száll a kakukk főnővére
korántsem ilyen képzett stratéga. Azért említem épp őt, mert ez a darab is a
Vígszínház repertoárjában szerepelt ebben az évadban. Bár eleinte ez a
„főnéni” is sikeresen alkalmazza a mézesmázos maternalisztikus
manipuláció technikáját, de egyetlen felnőtt, következetesen felnőtt ember
megjelenése arra kényszeríti, hogy levesse álarcát, és a brutális elnyomás
technikáját alkalmazza: erőszakhoz folyamodjék, s ha kell, fizikailag is
megcsonkítsa-bénítsa lázongó alattvalóit. Érdemes itt megjegyezni, hogy
Jancsó és Hernádi az Égi bárány-ban az ellenkező irányú folyamatot elemzi
– mindkét folyamat sokszor lejátszódott már a magyar történelemben – azt,
hogy a nyílt, erőszakos fasizmus hogyan alakul át kifinomultabb eszközöket
alkalmazó, alattvalóit önkéntes gyereklétben tartó „orphikus” fasizmussá.

4. INFANTILIS MACHIAVELLIZMUS
(BEREMÉNYI GÉZA: LÉGKÖBMÉTER)
Egy kiskatona kimenőt kap egy vagy két napra. Ezalatt lakást akar szerezni
önmagának és szerelmesének egy zsúfolt bérházban. Fontosnak és
nagyszerűnek érzi szerelmüket, el sem tudja képzelni, hogy a felnőttek,
akikhez korlátlan gyermeki bizalommal fordul, ne értenék ezt meg, s ne
adnák át nekik önként a lakásukat. Természetesen – a szó szoros értelmében
– zárt ajtókba ütközik, és – metaforikusan – kemény, durva falakon koppan
a feje. Felébred. Ezzel lezárul infantilizmusának első, naiv korszaka. De
nem nő fel. Csak elkezd felnőttet játszani. Ahogy a gyerek, ahogy Móricka
képzeli.
Elhatározza, hogy felnőttebb lesz a felnőtteknél, átveszi
játékszabályaikat, önzőbb, gonoszabb, ravaszabb lesz mindnyájuknál.
Feladja gyermeki ártatlanságát, gátlástalanná válik, megcsalja a
menyasszonyát, megzsarolja ellenfeleit és így tovább. A felnőttek azonban
összefognak ellene, es könnyedén kiütik a nyeregből. A kudarc hirtelen
ráébreszti arra, hogy hova jutott, hogy megromlott, bepiszkolódott hogy
mindent összekuszált önmagában és a világban. Ijedtében,
kétségbeesésében újra a felnőttekhez fordul. Ezzel lezárul
infantilizmusának machiavelliánus korszaka.
Elismeri, hogy vétkezett, hogy bűnössé váll; bűnhődni akar. A
felnőttekhez fordul, mint gyerek az apjához, hívő Istenéhez, s kéri,
büntessék meg. Bűnhődni akar, mert a bűnhődés a záloga a
visszafogadásnak, a megbékélésnek. És bűnhődni akar azért is, mert ha van
bűn, s van büntetés, akkor van valamiféle rend a világban, akkor az ember
értéktelenné válhat, de a világ értékes marad (Homburg herceg életében is
láttuk, működik ez a mechanizmus); s ha megbűnhődött, visszatérhet az
értékek világába. Igen ám, de ha a szülőknél, a felnőtteknél, Istennél van az
értékek világába való be-, illetve visszabocsáttatás kulcsa, akkor az oda
mindenáron bejutni akaró gyerek vagy hívő totális függőségbe kerül tőlük.
A mindenkori szülők, egyházak, varázslók, demagóg hatalmak évezredek
óta tudják, hogy a nyers erőszaknál is erősebben köti meg az embert a
bűntudat s még ennél is jobban a bűnbocsánat reménye. És erősebb,
görcsösebb függőség ez, mint volt a Bereményi-hős első felvonásbeli naiv,
gyerekes bizalma a felnőttekben s a világban. Ez a bűntudatos infantilizmus
korszaka a kiskatona életében.
 S ekkor következik a felnőttek váratlan s remekül kiszámított vezér csele.
Hirtelen elrejtik, visszaveszik az értékeket. Úgy tesznek, mintha nem
értenék, mit is akar ez a fiatalember. Bűnt követett el? Miféle bűnt?
Ellenük? De hiszen nem történt semmi, nem csinált semmit, ami szóra
érdemes volna; nincs mit megbocsátaniuk. Heherésznek, kedélyeskednek,
jópofás-kodnak, hátbaveregetik egymást, hogy mit nem akar ez a
fiatalember... hahotáznak, nem engedik, hogy a fiatalember
megkapaszkodjék az értékekben, az értékek világában. Mert ha engednék,
akkor a jó és a rossz ismeretében a világ kiszámíthatóvá és alakíthatóvá
válnék a számára; akkor amit most számon kérnek rajta, azt máskor majd ő
kérné számon rajtuk. Mindez nem esik a nehezükre, mert az értékeket már
közmegegyezéssel amúgy is elrejtették önmaguk s egymás elől is. A cinkos
felelőtlenség kocsonyás állapotában, Nietzsche hajdani lázadó s tragikus
„túl jón s rosszon”-jának mai silány változatában élnek már réges-régen.
Ők is csak játsszák, tettetik a felnőttlétet, csak ügyesebben, rafináltabban,
mint a fiatalember. Vásott, romlott gyerekek háborúskodása ez egy még
nem vásott, de tanulékony csecsemővel szemben. Generációs acsarkodás,
magyar módra.

5. A FELNŐTTLÉT HIÁNYZÓ SZFÉRÁJA

(CSURKA ISTVÁN: DEFICIT)

Értelmezhető ez a darab, némi rosszindulattal, egy olyan értelmiség

kritikájaként, amelynek beállítottsága, magatartása, ha nem is infantilis, de
legalábbis kórosan kamaszos. Úgy érzi ez az értelmiség, hogy ha nem lehet
látványosan történelmet csinálni, ha nem lehet egyik napról a másikra
fenekestül felforgatni a világot, akkor ez az élet már nem is igazi élet. Mert
hát mit kezdjen az ember magával, ha nem lehet más, csak „megbízható,
hűséges és tisztességes?” – nyafog a darab főhőse. Nem emberhez méltóbb-
e a szenvedés, mint ez a ma elburjánzó jólét és élvezkedés? Nem emberibb-
e a sírás, mint a nevetés és a megelégedettség? Nekünk magunknak kell
megteremtenünk önmagunk szenvedését, hogy jogunk legyen újra őszintén
sírni – mondja ugyanő.
Mit tesz ilyen helyzetben egy negyvenéves kamasz? Ha már nem
csinálhatunk forradalmat, csináljunk forradalmat a magunk életében –
mondja, és felszólítja feleségét, hogy csalja meg, mert ezzel
bekapcsolódhatnak újra a „szenvedés eredeti áramkörébe”. Rábeszéli a
kölcsönös egymásmegcsalásra barátját és annak feleségét is, hogy igazi
történés, igazi kockázat legyen, igazi határhelyzet alakuljon ki. Ámde az
egzisztencialista szakadékba ugrásnak ez a provinciális változata végül is
félresikerül. Nem születik belőle sem emberi szabadság, sem emberi
nagyság, még csak igazán intenzív szenvedés sem csak csömör és zűrzavar.
Erre az újabb helyzetre a főhős megint csak nem felnőttként reagál. Mint
mikor a villamos ránt nagyot, s mindenki a fejek fölött lógó fogantyúk után
kapkod, úgy kap ő most, hogy rándult egy nagyot az élete, a feje fölött
készen és készségesen lógó eszmék után, melyeket itt egyfelől egy
géppisztoly, másfelől a Kommunista Kiáltvány egy példánya képvisel;
békésen megférnek egymás mellett itt, ebben a darabban, egy
hegedűtokban. Hogy mit jelent itt az egyik s mit a másik, annak eldöntése a
nézőre van bízva. Annyi azonban biztos, hogy az adott helyzetben egyik
sem használható semmire; illetve nem használható egyébre, mint búsma-
gyarkodásra, azon való siránkozásra, hogy nem használhatók semmire,
illetve talán már nem is léteznek (a hegedűtokról ugyanis kiderül végül,
hogy üres). E darabra hivatkozva jegyezte meg egy ízben Spiró György,
igen találóan, hogy a magyar értelmiségire valóban ez jellemző: a
magánélet belterjessége és a végső nagy eszmék végtelenje között hiányzik
a közéleti-politikai cselekvés szférája. Vagyis más szóval: hiányzik a
felnőttlét legfontosabb szférája. Mert gyerekesen romantikus örökké csak az
eszmék megvalósíthatatlanságán siránkozni, de nem nő vagy csak nehezen
nőhet felnőtté az is, aki egy életre a családi otthon falai közt reked, akit
felesége „apukának”, akit férje „anyukának” szólít.
Van azonban egy, a magyar értelmiség szempontjából kedvezőbb
értelmezése is e darabnak, Érthető úgy is, hogy egy olyan értelmiséget
mutat be, amelyet a körülmények erőnek erejével a magánszférába
szorítanak be, mint gyereket a szülők a gyerekszobába, s amelyet kizártak a
felelősségteljes közéleti cselekvés teréről; amely nem érezheti magát a
társadalom (s különösen nem az emberiség) szerves részének, nem
szenvedhet együtt a szenvedőkkel; nem alakíthatja önnön történelmét; nem
lehet határozott, pregnáns, történelmet s társadalmat alakító világnézete
(erre utalhat az elveszett Kommunista Kiáltvány) és így tovább. Ez ellen a
kényszerű gyereklét ellen, ez ellen a magánéleti elégedettségbe és
jelentéktelenségbe fullasztottság ellen lázad föl a darab hőse. S nem az ő,
nemcsak az ő hibája az, hogy a körülmények már annyira gyerekké tették,
hogy ez a lázadás is gyerekes kudarcba fullad – amint azt az előző
értelmezésben láttuk.

Nem, hiszem, hogy iskolás tanulságokat kellene levonnunk az

elmondottakból, e néhány darabban történtekből. Példázza mind, egytől
egyig, hogy nagyon nehéz a kényszerű gyereklétből felnőni, felnőtté válni.
Mert láttuk, a gyávaság infantilizál, de nem föltétlen tesz felnőtté a hősi
vitézség sem (Homburg hercege); a hatalmon levők jóindulatától várni a
megoldásokat: gyerekség, de önmagában a lázadás sem föltétlen érleli az
embert felnőtté (Légköbméter, Váltóőrök); a felnőttléthez is szüksége van az
embernek eszményekre, törvényekre, erős felettes énre, de gyerek marad,
vagy újra gyerekké torzul, ha tehetetlen rabjává válik eszményeknek,
törvényeknek vagy önnön felettes énjének (Equus, Homburg hercege); ha a
kényszerű gyereklétből kiszabadulandó, gyerekesen handabandázunk,
törünk-zúzunk, felforgatjuk az életünket, attól még nem edződünk felnőtté,
autonóm személyiséggé (Deficit). És így tovább.
De nem kell azt a tanulságot sem levonnunk e darabokból, hogy a
felnőtté válás kísérletei szükségszerűen kudarcba fulladnak. A Száll a
kakukk például épp azt példázza, hogy akár egyetlen ember következetes
felnőttsége s önfeláldozó bátorsága egy egész közösséget elindíthat a
felnőtté válás útján. Arról pedig, hogy végig lehet járni, de szinte
emberfelettien nehéz végigjárnunk ezt az utat, a színházi évad egy eddig
még nem említett darabja, Pisti a vérzivatarban című drámája szól.
Figyelmeztet arra, hogy a semmiből, a „vákuumból” kell valamivé, Pistivé,
emberré válnunk; figyelmeztet, hogy túl kell jutnunk a mindent, a világot
behabzsolni akaró infantilis mohóságon; figyelmeztet, hogy a kamaszos
mindent akarás ábrándjaiból, semmire el nem kötelező mámorából föl kell
ébrednünk; figyelmeztet, hogy nem mondhatunk egyszerre mindenre,
szeleburdi felelőtlenséggel vagy gyermekded ravaszkodással igent is meg
nemet is; figyelmeztet, hogy a felnőtt életben újra s újra döntenünk,
választanunk kell, nem pedig engedelmes gyerekként eljátszanunk a ránk
kiosztott szerepeket, tehetetlenül hányódva a hős és a gyilkos, a hóhér és a
mártír, a vádló és a vádlott, a véletlenül tisztességes és a véletlenül vagy
kényszerűségből tisztességtelen Pistik szerepei között. Arra biztat, hogy
próbáljunk meg „egy személyben, egy testben, egy lélekkel”, „egyetlen
gondolattá válva” élni az adott, de átalakítható világban.
Nem igazságtalanul moralizáló-e azonban az, ahogy itt most Örkényt
idézzük? Ha ugyanis igaz az, hogy történetileg kialakult gazdasági,
társadalmi, politikai struktúrák és intézmények torzítanak kisebb-nagyobb
mértékben infantilissá egy társadalmat, méltányos-e számon kérni az
emberektől azt, hogy: miért torzak? Hogy súlyos bénaságuk ellenére nem
állnak föl s járnak? Nem, ez nem méltányos; illetve csak akkor nem volna
az, ha minden a kialakult struktúrákon s intézményeken múlna. De itt is,
mint a társadalmi gyakorlat megannyi szintjén, kettőn áll a vásár. A
paternalista hatalomgyakorlás csak akkor lehet igazán eredményes, ha a
társadalom széles rétegeiben adva van a hajlandóság az elgyermekesedésre.
Ha kialakul az összjáték a paternalista hatalom és az infantilizálódásra
hajlamos társadalom között. Összjáték, amelynek egyik pregnáns példájára
Kornai János hívja föl a figyelmet most megjelent könyvében: összjáték
egyfelől a folyton-folyvást decentralizálni akaró, de akarva-akaratlan
mindig újra centralizáló központi gazdasági irányítás és – másfelől – a
folyton-folyvást önállóságért siránkozó, de az önállóság kockázatát s
felelősségét vállalni nem merő, szorongó, segítségért, biztonságért, a
felelősség elhárításáért újra s újra a központi hatalomhoz forduló, a
központi források kebleit „szivattyúzni” akaró vállalatok között. (A hiány,
Budapest, 1980) Ez az ide-oda táncoló, gyűlölve ragaszkodó, sem
elszakadni, sem együtt maradni nem tudó kettősség azonban nemcsak a
gazdasági életben, hanem általában is jellemzi a gyerekes társadalom és az
atyáskodó hatalom kapcsolatát. Hol van vajon a kiút ebből a nem is annyira
ördögi, mint inkább „családi” körből, hogyan válhat a társadalom e
nemzetté dagasztott családból felnőtt emberek „okos gyülekezetévé”? –
ezen kell, ezen volna érdemes alaposan elgondolkoznunk.
 MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Kardos György
81-1954 – Dabasi Nyomda, Budapest – Dabas, 1982
Felelős szerkesztő Lackó Mihály Műszaki vezető
Sebestyén Lajos · Műszaki szerkesztő Spolarich Miklós
A fedelet Maurer Dóra tervezte · Kiadványszám 5188
Megjelent 13 (A/5) ív terjedelemben, New Times
betűtípusból szedve · MA 4082
ISBN 963 271 685 X
ISSN 0324-7155
 Megjegyzések
[←1]
Ernst Kapp: Grundlininen einer Philosophie der Technik. 1877. 310. és 320. lap.
[←2]
Paul de Lilienfeld: La pathologie sociale. Paris, 1896
[←3]
Oscar Hertwig: Der Staat als Organismus. Jena, 1922. 47-84. és 179-264. lap.
[←4]
Eduard Spranger: Kulturpathologie? (Gesammelte Schriften, V. Band: Kulturphi-
losophie und Kulturkritik. Tübingen, 1969. 173-197. lap)
[←5]
Barbara Wootton: Social Science and Social Pathology. London, 1959
[←6]
Ez a tanulmány az 1979. augusztus 10-én éjjel a budapesti Duna Intercontinentalban
kitört és gyorsan elfojtott szállodai űz nyomán fölkavargó rémhíreket elemzi. Nem
szól a tűzeset valóságos körülményeiről, és nem szól a nyomozásról sem, amely
1980 decemberében a gyújtogató letartóztatásához vezetett el.
[←7]
Érdemes volna egyszer már alaposan foglalkozni azzal a képtelen s káros
gyakorlattal is, amely a ,,Csak belső használatra” tilalommal nemcsak a kül- és
belföldi hírek, hanem a tudományos eredmények jelentős százalékát is elzárja a
közvélemény elől, s ezzel hozzájárul egy olyan mandarinréteg kialakulásához,
amelynek minden információ a rendelkezésére bocsátható, mert intellektuálisan
kellőképpen föl van készülve az információk befogadására és helyes értékelésére –
szemben az ,,írástudatlan” néppel, amely még vagy egyáltalában nem képes erre, s
ezért csak válogatott és számára megfelelő mértékben előre rágott információval
látandó el. De nem kell példákért az ókori Kínáig visszanyúlnunk. Megfogalmazták
ezt az újkori Európa voltaire-iánus és más egyéb filozófusai is sokszor, mondván,
hogy a filozófia a filozófusoknak való, a nép viszont még, vagy egyszer s mindenkor,
a vallás vagy egyéb hiedelmek kenyerén tartandó.
[←8]
Későn jött, de megítélésem szerint fontos és hasznos lépés volt az, hogy december 2-
i nyilatkozatában a belügyminiszter többek között arra is utalt, hogy a szállodatűz
ügyében még folyik a nyomozás. Mert a szállodatűz körüli rémhírláz ugyan
időközben már régen elült, de az olvasó örül annak, hogy az informáltsághoz való
jogát számon tartják, s csak addig függesztik föl egy adott esetben, míg a nyomozás
érdekei ezt feltétlenül megkívánják.
[←9]
Az viszont már nem kétes értékű ,,örömhír”, hanem igazán jó hír, hogy december 8-
án vagy 9-én a televízió esti híradójában láthattuk a helyreállított szobákat.
[←10]
Die Nationalhymnen der Erde. Hrsg. vom Institut für Auslandsbeziehungen in
Stuttgart. München, 1958
[←11]
Más népek történelmében is előfordult természetesen, hogy válságos helyzetbe
kerülve erős bűntudat hatalmasodott el az embereken. Hogy csak egyetlen példát
említsek a közelmúltból: a koncentrációs táborokat túlélők tanúsága szerint a szörnyű
megpróbáltatásokat a „nemzet bűneiért való bűnhődésként” élték meg sokan. Lásd
ezzel kapcsolatban:
Ruth Jafía: The Sense of Guilt in Holocaust Survivors, Jewish Social Studies, 1970,
vol. 32., no. 4., pp. 307-314.
[←12]
Jean Piaget: Le jugement moral chez l’enfant. Paris, 1932
[←13]
Idézi Orlando Patterson: On Guilt, Relativism and Black-White Relations. The
American Scholar. Vol. 43., no. 1., 1973-1974. pp. 123-124.
[←14]
Paul Tillich: Systematic Theology, Vol. 2. Existence and the Christ. Chicago, 1957.
Elsősorban pp. 41-59. Ugyanő: The Courage to be. New Haven, 1952.
Elsősorban pp,. 32-53.
[←15]
Heinrich Ott: Das Reden vom Unsagbaren Stuttgart, 1978. Elsősorban pp. 168-186.
A keresztény bűntudat-értelmezéséről lásd még François Mauriac et alia: L’homme et
lepéche Paris, 1938
N.P. Williams: The Idea of the Fall and the On ginal Sin. London, 1927
H.D. Lewis: Morals and the New Theology. New York, 1948
N.H.G. Robinson: Faith and Duty. New York, 1950
[←16]
Talie Sugiyama Lebra: The Social Mechanism of Guilt and Shame: The Japanese
Case. Anthropological Quarterly, Vol. 44., October 1971, No. 4. pp. 241-255.
[←17]
David Riesman: The Lonely Crowd. New York, 1950
[←18]
H.B.M. Murphy: The Advent of Guilt Feelings as a Common Depressive Symptom: A
Historical Comparison on Two Continents, Psychiatry, Vol. 41., August 1978, pp.
229-242. Elsősorban pp. 234-236.
[←19]
Margaret J. Field: Search for Security: An Ethnopsychiatric Study of Rural Ghana,
Northwestern University Press 1960
M.F. El-Islam: Depression and Guilt: A Study at an Arab psychiatric Clinic. Social
Psychiatry, 1969, No. 4, pp. 56-58.
[←20]
H.B.M. Murphy, idézett mű, pp. 229-234., 236-241.
[←21]
Stephen Spendernek van ezzel kapcsolatban egy érdekes tanulmánya. Ő
természetesen az irodalom tükrében vizsgálja e jelenségeket. Stephen Spender:
Americanization. Partisan Review, 1972, Vol. 39, No. 2. pp. 148-173.
[←22]
U. Frantz: Increasing National Guilt and Economic Growth. Betrieb, Vol. 29., 1976,
No. 22., pp. 1021-1025. (E cikk németül jelent meg; én csak angol kivonatát
ismerem.)
[←23]
Balbus Bernd: Social Structure and Ideology: Cognitive and Behavioral Responses
to Servitude Among the Machube ín Northern Dahomey. Canadian Journal of
African Studies, 1974, Vol. 8., No. 2., pp. 355-383.
[←24]
MTA – Népművelési Intézet: Életmód, életminőség és értékrendszer. Országos
vizsgálat. 1978
[←25]
Kornai János: A hiány, Budapest, 1980. Elsősorban: 188-198., 253-264., 351-353.,
444-446., 485-488. lap
[←26]
Csurka István: Házmestersirató. Budapest, 1980. 2. kötél, 483. lap
Az eredeti szöveg pontosan így hangzik: „Én elnézem nekik, hogy ők elnézik nekem.
Hogy ők nézik el... Világos?”
[←27]
Száraz György: Kanyarok. Élet és Irodalom, 1980. április 5.
[←28]
A rossz társadalmi szerződéssel kapcsolatban lásd: Hankiss Ágnes: A nem autentikus
lét. Vázlat egy hibás társadalmi szerződésről Valóság, 1980/4., 59-60. lap
Vági Gábor: A másodlagos elosztásról. Valóság, 1980/3., 99-100. lap
[←29]
A hazai jogelmélet ezzel kapcsolatos jelenlegi álláspontjáról lásd:
Földvári József: A büntetés tana. Budapest, 1970, 33-82. lap
Horváth Tibor: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata. Budapest, 226-238. lap
[←30]
Az aradi vértanúk. Budapest, 1979, Első kötet, 281. és 295. lap
[←31]
Albert Camus: L’Homme révolté. Paris, 1951
[←32]
Alexander und Margarete Mitscherlich: Eine deutsche Art zu lieben. München, 1970,
pp. 33.
[←33]
Heinrich Ott: idézett mű, pp. 169-176.
[←34]
S. Freud: Mourning and Melancholia. 1917. (Collected Papers, Vol. 4. 1959.)
Ugyanő: New Introductory Lectures on Psychoanalysis. New York, 1933, pp. 78-106.
I.C. Flügel: Man, Morals and Society. New York, 1961
[←35]
Henri Baruk: Psychoses et névroses. Paris, 1954, pp. 75-78.
[←36]
R.G.L. Waite: Adolf Hitler’s Guilt Feelings: A Problem in History and Psychology.
The Journal of Interdisciplinary History, 1971, Vol. 1., no. 2., pp. 229-249.
Ugyanő: The Psychopathic God: Adolf Hitler. New York, 1977
[←37]
Melanie Klein: The Psychoanalysis of Children. London 1932
Ugyanő: Love, Guilt and Reparation and Other Works, 1921-1945. London, 1975
Az elmulasztott kötelesség miatt érzett bűntudat döbbenetes példáit figyelték meg a
koncentrációs táborok túlélőinek körében; közülük sokan önmagukat tették felelőssé
szeretteik elpusztulásáért. Lásd ezzel kapcsolatban:
Gertrude Schneider: Survival and Guilt Feelings of Jewish Concentration Carnp
Victims. Jewish Social Studies, 1975, Vol. 37., no. 1., pp. 74-83.
[←38]
Alexander und Margarete Mitscherlich, idézett mű.