Malackás mesék

Mese a három malackáról

Népmese
2002. február 14. 23:20

Volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg koca s annak három malackája. Amikor már nagyocskák
voltak a malacok, azt mondta nekik az anyjuk:
- Drága gyermekeim, én már eleget fáradtam érettetek, megöregedtem, el is híztam, eredjetek,
próbáljatok szerencsét.

Nosza, elbúcsúzott a három malac a kocától, s elindultak hárman háromfelé. Az első malac
hamarosan találkozott egy emberrel, aki nagy szekér szalmát vitt.
- Gazduram - kérte a malac -, adjon nekem egy kevés szalmát, hadd építek egy kis házikót
magamnak.
A gazda adott jó szívvel, a malac meg egykettőre házikót épített a szalmából. De alig költözködött
be, odament a farkas koma, kopogtatott az ajtón.
- Eressz be, kismalac!
- Hogyne! Hogy felfalj! - szólt ki a malac.
- Bizony, ha nem eresztesz be szép szóra, összedöntöm a házadat, s megeszlek! - fenyegetődzött a
farkas.
Amit mondott, meg is cselekedte, s a malackát -hamm!- megette. Ezalatt a második malac is ment,
mendegélt, s ez is találkozott egy emberrel, aki egy szekér ágat vitt.
- Gazduram - szólította meg a malac -, adjon nekem néhány ágacskát, hadd építek magamnak
házacskát.
Adott a gazda is jó szívvel ágacskát, a malacka egykettőre felépítette a házacskát, de alig ült be, már
jött is a farkas koma, kopogtatott.
- Eressz be, kismalac, a házacskádba!
- Dehogy eresztelek! Tán hogy felfalj! - válaszolt a malac.
- Bizony, ha szép szóra be nem eresztesz, lerontom-bontom a házacskádat, s megeszem a
húsocskádat!
Úgy tett, ahogy mondotta, a házacskát lerontotta-bontotta, s egykettőre felfalta a malacka
húsocskáját.
Hát a harmadik malackával mi történt? Ez is találkozott egy emberrel, aki téglát vitt a szekéren.
- Gazduram - kérte a malacka -, adjon nekem néhány téglácskát, hadd építek magamnak házacskát.
Adott az ember téglácskát, s épített a malacka egy szép, csinos házacskát. Bezzeg, hogy mindjárt
odasomfordált a farkas koma, kopogtatott az ajtón.
- Eressz be, kismalac!
- Kinn tágas, benn szoros, fel is út, le is út!- szólt ki a kismalac.
- No megállj! - ordított a farkas, s azzal döngetni kezdette a házacskát, erőlködött szörnyen, hogy
szétrontsa-bontsa, de a házacska meg se mozdult, a malacka meg a hasát fogta nagy nevettében.
Farkas koma, amikor látta, hogy nem tudja szétrontani-bontani a házacskát, szép szóra fogta, s
mondta lágy, hízelkedő hangon:
- Tudod-e, kismalac, hogy közel ide egy jó répaföld van?
- Hol? - kérdezte a kismalac.
- Éppen itt, a szomszéd gazda telkén. Holnap reggel kimehetnénk oda ketten, s megszereznénk az
ebédrevalót.
- Ej, de jó lenne - mondta a kismalac. - Hány órakor menjünk?
- Hat órakor.
- Jó.
A kis okos malacka azonban már reggel öt órakor ott volt a répaföldön, kihúzott egy csomó répát,
teletöltötte a zsákját, s hat órakor már otthon is volt. Mindjárt jött a farkas koma is.
- Jössz-e kismalac?
- Ó, én már vissza is jöttem, hoztam is egy zsákocskával! - kacagott a kismalac.
Majd megpukkadt a farkas koma, de nem mutatta a haragját, lágyra, hízelkedőre fogta a hangját, s
azt mondta:
- Lám, lám, nem is hittem volna, hogy ilyen korán kelsz. Tudod mit, kismalac? Van itt közel egy
almafa, piros alma terem rajta. Eljönnél-e oda?
- Hogyne, hogyne. Hol az az almafa?
- Éppen a répaföld mellett. Itt leszek reggel öt órakor, odamegyünk, s leszedjük a szép piros almát.
- Ó, de jó, ó, de jó! - csettintett a nyelvével a malacka. - Ott leszek, ott!
Bezzeg hogy az okos kismalac már négy órakor fölkelt, kiment az almafához, de farkas koma
hazudott, az almafa messze volt, s mire a kövér malacka felszuszogott-maszogott a fára,
megérkezett farkas koma is.
" Ehe, most nem jársz túl az eszemen " - mondta magában farkas koma. De bizony túljárt a
kismalac farkas koma eszén, mert egy szép piros almát leszakított, azt eldobta jó messzire, nosza, a
telhetetlen farkas koma utána szaladt, az alma meg gurult, gurult, s mire farkas koma utolérte az
almát, a kismalac teletömte almával a zsákját, s uccu neki, vesd el magad! - hazaszaladt a
házacskájába.
Dúlt-fúlt farkas koma, de másnap mégis elment szerencsét próbálni, kopogtatott az ajtón.
- Hallod-e, kismalac, ma estefelé nagy vásár lesz a városban, nem akarsz eljönni oda?
- Hogyne, hogyne, mikor induljunk?
- Három órakor.
- Jól van!
A kismalac azonban már két órakor elindult, a vásáron vett egy vajköpülőt, s azzal indult hazafelé.
Hát, uram teremtőm, amint mendegél hazafelé, megpillantja farkas komát, aki meg a városba
igyekezett. No, most mit csináljon? Hová bújjon? Mit gondolt, mit nem, nagy hirtelen belebújt a
köpülőbe, aztán lökött egyet rajta, a köpülő meg gurult, gurult, mint egy hordó. Hej, ha láttátok
volna, hogy megijedt farkas koma, amikor meglátta a guruló köpülőt! Azt hitte, hogy maga az
eleven ördög gurul. Uccu, nyaka közé kapta a négy lábát, s szaladt, szaladt, meg sem állott hazáig!
De másnap megint elkullogott a malackához, bekopogtatott s kérdezte:
- Voltál a vásáron, kismalac?
- Voltam biz én. Hát te mért nem jöttél el?
- Hiszen elindultam, de útközben láttam valamit, gömbölyű volt, kerek volt, ördög gurult abban.
- Hahaha, hehehe, huhuhu! - kacagott a kismalac. - Hát ilyen nagy vitéz vagy te? Vajköpülő volt,
amit láttál, én vettem a vásáron, s én gurultam benne.
- Mit! Te voltál?! - ordított farkas koma. - No, megállj, vége az életednek! Nincs pardon, kegyelem,
a húsodat lenyelem!
- Orgodom, borgodom, megakad a torkodon! - ingerelte a kismalac.
Hopp! - egyet ugrott, kettőt szökött farkas koma, felugrott a házacskára, aztán mászott a kéményre,
hogy azon majd leereszkedik a házacskába. De a kismalac se volt rest, egy nagy üstben vizet forralt,
éppen a kémény alatt, s bezzeg hogy farkas koma beleesett, ott is maradt - volt farkas koma, nincs
farkas koma.
A kismalac egy szempillantásra lekopasztotta farkas koma szőrét, megfőzte, megsütötte, s mind egy
falásig megette.
- Csám-csám - csámcsogott a kismalac -, ó, de finom, ó, de jó, gyenge gyomromnak való.
Úgy jóllakott, mint a duda, hogy elbírta, az a csuda. Holnap az okos kismalac legyen a vendégetek!

A három kismalac
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt három malacka. Azok egy kicsi
szénaboglyában éltek. Egy éjszaka rájuk talált a farkas, majd bekapta a legkisebb malacot, de mind
a hárman elszaladtak. Mentek, mentek, egyszer csak találkoztak egy emberrel. Vitt egy kocsi fát.
Azt mondja a középső malacka: - Bácsi, adna nekünk egy kis fát, hogy csináljunk egy kis
házacskát? - Én adok. Csináltak egy kis házat, és egyszer jön a farkas. - Eresszetek be, malackáim,
mert nagyon fázom. - Nem engedünk be. - Eresszetek be, mert ha nem, felmegyek a ház tetejére, s
berontom. Akkor sem engedték be. Felment a farkas a ház tetejére, és addig fészkelődött, amíg be
nem rontott. Mikor berontott, a három malac mind elszaladt. Mentek, mentek, addig mentek, amíg
megint nem találkoztak egy emberrel. Vitt egy kocsi téglát. Azt mondja a legnagyobb malacka: -
Bácsi, nem adna nekem egy kicsi téglát, hogy csináljak egy kis házat? Azt mondja az ember: - Én
adok. Adott is; és a legnagyobb malacka csinált egy kis házikót. Egyszer csak jön a farkas. Azt
mondja: - Eresszetek be, kis malackák! Azt mondja a legnagyobb malac: - Nem eresztelek. - Eressz
be, kis malacka, mert felmegyek a ház tetejére, s berontom. Fel is ment, de nem tudott berontani.
Azt mondja: - Ha nem engedsz be, akkor gyere el holnap reggel hét órakor, mert én tudok egy olyan
kertet, amiben gyümölcs annyi van, dió, szilva, körte, szedünk belőle. Azt mondja a legnagyobb
malacka: - Jó, elmegyek. A malacka felkelt reggel hat órakor, hamarabb elment, mint a farkas, és jól
megpakolta magát. Õ maga is evett és hazasietett. Egyszer csak jön a farkas. - Malacka, felkeltél-e,
jössz-e? Azt mondja: - Hahaha, én már előbb ott voltam, mint te! Hoztam is haza. A farkas megint
valamit kieszelt, hogy holnap reggel hat órakor megint jöjjön el abba a kertbe, van ott gyümölcs,
szőlő, minden. Azt mondja a malacka: - Jó. - De a malacka megint előbb felkelt, öt órakor elment,
jól megpakolta magát, és hozott is haza a többieknek. Egyszer csak megint jön a farkas. Azt
mondja: - Malacka, nem jössz? - Ó, én már ott voltam. Haza is hoztam, meg én is jóllaktam. Hát a
farkas nagyon mérges lett. Akkor azt mondja: - Gyere el, tudok bort, egy hordó bort. Kelj fel öt
órakor, s menjünk el. Azt mondja a malacka: - Jó! A malacka felkelt reggel négy órakor, elbújtatta a
két kicsit, és elment. A bort megitta, és belebújt a hordóba. Egyszer csak jön a farkas. Nyitva volt az
ajtó, gondolta, elmentek a malackák. Nagyon megörült, hogy most kinn a határban éri a malackákat,
és megeszi mind a hármat. Futott. Észrevette a legnagyobb malacka, hogy jön a farkas, és mindig
gurult elébe. Mindig jobban és jobban kergette a farkast, addig kergette, amíg a farkas el nem
szaladt. Õ meg kibújt a hordóból, és hazament. Bezárta az ajtót. Egyszer csak jön a farkas. - Jössz-e,
malacka? Azt mondja: - Hát én már ott voltam, még téged is megkergettelek. Azt mondja a farkas: -
Ha te voltál az, engedj be. Azt mondja: - Nem engedlek. - Legalább csak egyik lábamat engedd be.
Azt beengedte. Akkor azt mondja a farkas: - A másik lábamat is engedd be. - A másikat nem
engedem be. Várj egy cseppet, majd egészen beengedlek. Akkor azt mondja a farkas: - Engedj be,
mert különben rátok rontom a házat. Akkor a malacka azt mondja: - Nem félünk mi attól! A
legnagyobb malacka feltett egy nagy üstöt vízzel, s rakott jó nagy tüzet, hogy forrjon a víz. Felment
a farkas a ház tetejére, kaparta a kéményt. A malacka a kémény alá tette az üstöt a vízzel, hogy
mikor a farkas beesik, akkor essék bele a vízbe. Kapart, kapart, addig kapart, hogy bele is esett.
Akkor a malacka ráborított egy nagy pokrócot, lekötötte és megforrázta jól. Akkor aztán
megsütötték, és olyan lakomát csaptak, hogy a fülük is kétfele állt. Ha a három malacka a farkast
meg nem ette volna, az én mesém is tovább tartott volna.   szerk. Kovács Ágnes Icinke-picinke -
Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest – 1972

A három kismalac és a farkas

2021-09-20 23:27:36 - Adrienn
Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek
maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak
találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt.
Az első kismalac megszólította: - Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle a
házikót. Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a
házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott
tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt.
A második kismalac megszólította: - Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle
házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, naki adta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak
a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább.
Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt.
- Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nakiadta a téglát, még segített is fölépíteni a házikót.
A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas.
Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált: - Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha
nem jössz ki, elfújom a házikódat!
Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak:
- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be!
A farkas elfújta a házikót, de mire elfújta, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban
lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, elfújom a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be!- kiabált hetykén a második kismalac, és a
testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba.
A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, elfújom a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és
nyugodtan leült a testvérei mellé.
A farkas ezt már nem tudta elfújni, fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába.
Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a
kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt
tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek:
- Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be!
A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat
nevetnek a pórul járt farkason.

A kismalac és a farkasok

Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer,
amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy, ordas farkas, beszól az ajtón: -
Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom. - Nem eresztelek biz én, mert
megeszel. - Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam. A kis malac beeresztette az egyik hátulsó
lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz. Kicsi idő múlva megint megszólalt
a farkas: - Ugyan, kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is. A kis malac
beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott: - Kedves
kis malackám, ereszd be a két első lábam is. A kis malac beeresztette a két első lábát is; de a
farkasnak az se volt elég, megint megszólalt: - Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen,
majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád. Erre a kis malac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz,
hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas
csakugyan a zsákba farolt be. A kis malac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a
tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A
farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta.
Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt
egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kis
malacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa
alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malacot. Mert egyik
se tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak
mindnyájan; mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára
felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni.
Akkor a kis malac hirtelen elkiáltotta magát: - Forró vizet a kopasznak! A kopasz megijedt, kiugrott
a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy
elszaladt, hogy sose látták többet. A kis malac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se
mertek menni a háza tájékának a farkasok. Arany László Magyar népmesék - Móra Ferenc
Mese a három kismalackáról I. rész (Benedek
Elek)
Volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg koca s annak három malackája. Amikor már nagyocskák
voltak a malacok, azt mondta nekik az anyjuk:
- Drága gyermekeim, én már eleget fáradtam érettetek, megöregedtem, el is híztam, eredjetek,
próbáljatok szerencsét.
Nosza, elbúcsúzott a három kismalac a kocától, s elindultak hárman háromfelé.
Az első malac hamarosan találkozott egy emberrel, aki nagy szekér szalmát vitt.
- Gazduram - kérte a malac -, adjon nekem egy kevés szalmát, hadd építek egy kis házikót
magamnak.
A gazda adott jó szívvel, a malac meg egykettőre házikót épített a szalmából. De alig költözött be,
odament farkas koma, kopogtatott az ajtón.
- Eressz be kismalac!
- Hogyne! Hogy felfalj! - szólt ki a malac.
- Bizony ha nem eresztesz be szép szóra, összedöntöm a házadat, s megeszlek! - fenyegetőzött a
farkas.
Amit mondott, meg is cselekedte, a házacskát összedöntötte, s szegény malacka alig bírt kereket
oldani.
Ezalatt a második malac is ment, mendegélt, s ez is találkozott egy emberrel, aki egy szekér ágat
vitt.
- Gazduram - szólította meg a malac -, adjon nekem néhány ágacskát, hadd építek magamnak
házacskát.
Adott ez a gazda is jó szívvel ágacskát, a malacka egykettőre felépítette a házacskát, de alig ült be,
már jött farkas koma, kopogtatott.
- Eressz be, kismalac, a házacskádba!
- Dehogy eresztlek! Tán hogy felfalj! - válaszolt a malac.
- Bizony, ha szép szóra be nem eresztesz, lerontom-bontom a házacskádat, s megeszlek!
Úgy tett, ahogy mondotta, a házacskát lerontotta-bontotta, s a malacka épphogy el tudott iszkolni;
vitte az irháját.
Hát a harmadik malackával mi történt? Ez is találkozott egy emberrel, aki téglát vitt a szekerén.
- Gazduram - kérte a malacka -, adjon nekem néhány téglácskát, hadd építek magamnak házacskát.
Adott az ember téglácskát, s épített a malacka egy szép, csinos házacskát.
Bezzeg hogy mindjárt odasomfordált farkas koma, kopogtatott az ajtón.
- Eressz be, kismalac!
- Kinn tágas, benn szoros, fel is út, le is út! - szólt ki a kismalac.
- No, megállj! - ordított a farkas, s azzal döngetni kezdette a házacskát, erőlködött szörnyen, hogy
szétrontsa-bontsa, de a házacska meg se mozdult, a malacka meg hasát fogta nagy nevettében.
Farkas koma, amikor látta, hogy nem tudja szétrontani-bontani a házacskát, szép szóra fogta, s
mondta lágy, hízelkedő hangon:
- Tudod-e kismalac, hogy közel ide egy jó répaföld van?
- Hol? - kérdezte a kismalac
- Éppen itt, a szomszéd gazda telkén. Holnap reggel kimehetnénk oda ketten, s megszereznénk az
ebédrevalót.
- Ej, de jó lenne - mondta a kismalac. - Hány órakor menjünk?
- Hat órakor.
- Jó.
A kis okos malacka azonban már reggel öt órakor ott volt a répaföldön, kihúzott egy nagy csomó
répát, teletöltötte a zsákját, s hat órakor már otthon is volt. Mindjárt jött farkas koma is.
- Jössz-e kismalac?
- Ó, én már vissza is jöttem, hoztam is egy zsákocskával! - kacagott a kismalac.
- Majd megpukkadt farkas koma, de nem mutatta a haragját, lágyra, hízelkedőre fogta a hangját, s
azt mondta:
- Lám, lám, nem is hittem volna, hogy ilyen korán kelsz. Tudod mit, kismalac? Van itt közel egy
almafa, piros alma terem rajta. Eljönnél-e oda?
- Hogyne, hogyne. Hol az az almafa?
- Éppen a répaföld mellett. Itt leszek reggel öt órakor, odamegyünk, s leszedjük a szép piros almát.
- Ó, de jó, ó, de jó! - csettintett a nyelvével a malacka. - Ott leszek, ott!
Bezzeg hogy az okos malac már négy órakor fölkelt, kiment az almafához, de farkas koma
hazudott, az almafa messze volt, s mire a kövér malacka felszuszogott-maszogott a fára,
megérkezett a farkas koma is.
,,Ehe, most nem jársz túl az eszemen" - mondta magában a farkas koma. De bizony túljárt a
kismalac a farkas koma eszén, mert egy szép piros almát leszakított, azt eldobta jó messzire, nosza,
a telhetetlen farkas koma utánaszaladt, az alma meg gurult, gurult, s mire farkas koma utolérte az
almát, a kismalac teletömte almával a zsákját, s - uccu neki, vesd el magad! - hazaszaladt a
házacskájába.
Dúlt-fúlt farkas koma, de másnap mégis elment szerencsét próbálni, kopogtatott az ajtón.
- Hallod-e, kismalac, ma estefelé nagy vásár lesz a városban, nem akarsz ejönni oda?
- Hogyne, hogyne, mikor induljunk?
- Három órakor.
- Jól van!
A kismalac azonban már két órakor elindult, a vásáron vett egy vajköpülőt, s azzal indult hazafelé.
Hát, uram teremtőm, amint mendegél hazafelé, megpillantja farkas komát, aki meg a városba
igyekezett. No, most mit csináljon? Hová bújjon? Mit gondolt, mit nem, nagy hirtelen belebújt a
köpülőbe, aztán lökött egyet rajta, a kölpülő meg gurult, gurult, mint egy hordó. Hej, ha láttátok
volna, hogy megijedt farkas koma, amikor meglátta a guruló köpülőt! Azt hitte, hogy maga az
eleven ördög gurul. Uccu, nyaka közé kapta a négy lábát, s szaladt, szaladt, meg sem állott hazáig!
De másnap megint elkullogott a malackához, bekopogtatott s kérdezte:
- Voltál-e a vásáron, kismalac?
- Voltam biz én. Hát te mért nem jöttél el?
- Hiszen elindultam, de útközben láttam valamit, gömbölyű volt, kerek volt, ördög tudja, hogy mi
volt, csak gurult, gurult; bizonyosan az eleven ördög gurult abban.
- Hahaha, hehehe, huhuhu! - kacagott a kismalac. - Hát ilyen nagy vitéz vagy te? Vajköpülő volt,
amit láttál, én vettem a vásáron, s én gurultam benne.
- Mit! Te voltál?! - ordított a farkas koma. - No megállj, vége az életednek! Nincs pardon,
kegyelem, a húsodat lenyelem!
- Orgodom, borgodom, megakad a torkodon - ingerelte a kismalac.
Hopp! - egyet ugrott, kettőt szökött farkas koma, felugrott a házacskára, aztán mászott a kéményre,
hogy azon majd leereszkedik a házacskába. De a kismalac sem volt rest, egy nagy üstben vizet
forralt, éppen a kémény alatt, s bezzeg hogy farkas koma beleesett, de azután úgy ugrott ki a
fazékból, mint a puskagolyó. Azóta is bottal üthetik a nyomát.
A kismalacka pedig jót mulatott a póruljárt farkas komán, mulat talán ma is.
Holnap az okos kismalac legyen a vendégetek!

Titi Hajnalka: Mese szárnyas malacról 

Egyszer volt, hol nem volt a Hetvenhetedik erdőn is túl,  volt egyszer egy falucska, ahol egészen
kicsi malackák éltek. Itt élt Bubu is jó szüleivel: malac papával és malac mamával, aki ahelyett,
hogy a sárban dagonyázott volna, egész nap az erdőt járta és szívesen pancsolt a közeli tavacskában,
ami ilyenkor tele volt szomjukat oltó, gyönyörű, színes szitakötőkkel.  Alkonyatkor pedig, amikor a
lemenő Nap fénye végig terült a tó vizén örömmel hallgatta a békák fuvolázását, és a sáska hadak
hegedűkoncertjét. 
Ezen az estén különös dolog történt, a naplemente aranyszínében, egyszer csak csillogó, apró
angyalok jelentek meg, élükön egy huncut mosolyú, kuncogó tündérlánnyal. Az angyalkák a
bárányfelhők szélére ültek, és énekelni kezdtek. 
" Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek.
Séska hadak hegedülnek, 
Sáska hadak hegedülnek."
Bubu ámulatában elfelejtett elrejtőzni s mire feleszmélt Bóbita, a tündér elé röpült. Malacka még
sosem látott ilyen csodaszép teremtményt, aki egy szempillantás alatt megigézte. 
- Szia, hogy hívnak? - szólította meg a kis tündérlány.
- A nevem Bubu.- felelte a kismalac, megrészegülve a szavaitól.hiszen a tündér hangja kellemes,
bűbájjal áztatott csilingeléshez volt hasonló. Kétségtelenül varázslat minden egyes szó, amit kiejt a
száján- gondolta. Úgy érezte, a világvégére is elmenne az ő kedvéért. Bóbita pedig, mint aki
megérezte a hatalmat, a hátára pattant, s a varázspálcáját suhintva szárnyat varázsolt malacka fejére.
Egy szempillantás s már repültek is széltében, hosszában át a tavon. Bóbita úgy nevetett, hogy még
a csillagok is belerázkódtak a csilingelésbe! Az angyalok pedig tovább énekeltek:
" Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra.
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja."
Abban a pillanatban malacka is boldog volt, meg sem hallotta a szentjánosbogarak hahotázását,
akik egy ideig követték őket, hogy reptükben világítsanak.
- Szárnyas malac! Szárnyas malac!- kiáltozták.
Bóbita hamar megunta a kismalac társaságát, lepattant róla és táncolni kezdett egy meseszép
tündérrózsán. Az angyalok pedig még mindig énekeltek:
" Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali ködfal a vára.
Termeiben sok a vendég:
Törpekirály fia, lánya."
Csodák csodája a tavat és környékét a hajnali köd teljesen befedte, mintha csak az angyalok dala
csalogatta volna elő a jelenséget. Hirtelen megszűnt a bűbáj, minden elcsendesedett, az
angyaloknak és Bóbitának már nyoma sem volt. Bubu, a kismalac maga sem tudta mennyi idő
telhetett el, amióta eljött otthonról. Semmire nem emlékezett, kivéve egy eddig nem ismert
dalocskát. Arra gondolt, hogy a legjobb az lesz, ha azonnal hazaindul. 
- Jaj istenem! A szüleim már biztosan aggódnak értem! Még sosem okoztam nekik csalódást. Indult
is volna, de abban a pillanatban megtorpant, hiszen majdnem eltaposott két kicsi békát. A békák
azonban, nem , hogy megköszönték volna, hogy megkímélte az életüket, amint ránéztek nagy
nevetésbe kezdtek. 
- Hát ti meg miért nevettek?- kérdezte malacka megszeppenve. 
- Ha-ha - ha! Mert még életünkben nem láttunk dagadt rénszarvast! 
- De hát...- sütötte le a fejét szégyenlősen malacka- Én nem vagyok rénszarvas.
- Hát akkor mi az ott a fejeden?- kérdezte a bal oldali béka, de a mondat vége újból nevetésbe
fulladt. 
Malacka mit tehetett? Megtapogatta a fejét, hát mondhatom szegény nagyon megijedt, amikor
megérezte a fejére növő fura képződményt! 
- Mi történhetett velem?- kérdezte. De a békák nem válaszoltak, csak nevettek, de úgy, hogy már a
földön fetrengtek közben!
Bubu dühösen kiáltott rájuk:
- Tudjátok nagyon csúnya dolog kinevetni a másikat!
De ők csak tovább folytatták, nem is törődtek malacka érzéseivel. Neki pedig akkorra már
potyogtak is a könnyei, s minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy hazainduljon. A
falucska utcái ilyenkor reggel voltak a legforgalmasabbak. Minden malac a piacra igyekezett,
megvásárolni a napi csemegét. Nem volt épp a legalkalmasabb időpont a hazamenetelre. De
malacka nem akarta tovább várakoztatni malac mamát és malac papát. A malacok először csak
összesúgtak a háta mögött:
- Egy szárnyas malac!- mondogatták. 
De alig lépett pár lépést, már nem csak sugdolóztak, hanem hangosan hahotáztak valamennyien.
Malacka majd' elsüllyedt szégyenében. Még a barátai sem álltak ki mellette. Ezért is mondják: "
Bajban ismerszik meg az igaz barát!" , és ez még a szégyenkezésnél is sokkal rosszabb érzés volt.
Lesütött fejjel sétált végig a főutcán, míg végül végre hazaért. 
- Csakhogy nincs semmi bajod édes malackám!- futott ki elé malac mama, s átkarolta kicsi fiát. - Ti
meg szégyelljétek magatokat haszontalan népség!- kiáltott oda a csúfolkodóknak. 
- Csakhogy élsz egyetlenem!- ölelte át malac papa is.Tűvé tettük az erdőt érted, drágám! 
- Ne haragudjatok!- kérte őket Bubu- Magam sem tudom, hol jártam és mi történt velem...És azt
sem tudom, hogy került ez az izé a fejemre.
- Bármi is az szívem, nem számít. Te akkor is a mi fiunk vagy és szeretünk téged.
- Köszönöm mama, köszönöm papa! 
Bementek. Bubu a szüleinek mindent elmesélt, amire emlékezett, akik az egyetlen megoldást abban
látták, ha gyermekük megkeresi az erdő bölcsét. Ő talán megtudja mondani neki mi tévő legyen. 
Igaz senki sem tudta, hogy ki fia, borja, teremtménye lehet a bölcs, de a híre alapján nagyon okos
volt . Így aztán malac mama sütött egy adag hamuba sült gesztenyés pitét, elcsomagolt a hímzett,
kicsi tarisznyájába, majd útra bocsájtotta a kisfiát.
- Vigyázz magadra kicsi fiam! Ne feledd, nagyon szeretünk! Járj szerencsével!- búcsúztak könnyes
szemmel.
Bubu pedig elindult az erdő mélyénél is messzebbre, megkeresni az erdő bölcsét, hátha tud gyógyírt
az ő bajára. Elhagyott egy erdőt, elhagyott kettőt, még egy tengert is áthajózott , ám az erdő bölcsét
még mindig nem találta.  " Egy újabb erdő!" - sóhajtotta, amikor ismét egy farengeteg előtt állt.
Belevetette hát magát a félelmetes vadonba, s hogy félelmét legyőzze énekelni kezdett:
" Bóbita, bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében."
Maga sem értette miért éppen ez a dalocska jár a fejében, de így volt és neki nagyon jól esett most
énekelni. Egész álló nap mendegélt, már a körmei is belesajogtak, valahányszor száraz ágakra
lépett, amikor megpillantott egy csodaszép gombaházat. Bekopogott. Egy apró emberke, földig érő ,
ősz szakállal lépett ki a házból. Márpedig ember mégsem lehet, ahhoz túl kicsi-gondolta. Lehet,
hogy kobold? 
- Jó napot öregapám!- üdvözölte.
A kobold azonban igencsak mérges volt, s mogorván így felelt:
- Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál! Ki vagy te, hogy meg merted zavarni alkonyati
sziesztámat? 
- Elnézést kérek- szabadkozott a kismalac. Csak útbaigazítást szeretnék kérni. Az erdő bölcséhez
igyekezem.
A kobold összeráncolt szemöldökkel végig mérte, majd így szólt:
- Még sosem láttam ilyen hatalmas szarvasbogarat!
- Talán azért, mert nem is vagyok az! - felelte könnyeivel küszködve Bubu. - Egy egyszerű malacka
vagyok, akinek a fejére nőtt egy fura képződmény, de azt sem tudom hogyan.
- Ne haragudj malacka! Nos hát- mosolygott végre rá- Ha az erdő bölcsét keresed, jó hírem van:
meg is találtad! Én volnék! Hajolj csak le egy pillanatra, hadd érintsem meg azt a valamit ...
Malacka lehajolt, és az apró kobold megérintette a szárnyakat:
- Szárnyak...- suttogta- Tündérbűbáj! - kiáltott fel- És mondd csak semmire sem emlékszel?
- Csak egy dalra, amit azelőtt soha nem hallottam.
Majd elénekelte a dalocskát. Az apró lény mélyen a saját gondolataiba nézett, de az is lehet, hogy
még annál is mélyebbre, mire így felelt:
- Hiszen a dalocskában van a megoldás!
- Valóban? - nézett rá csillogó szemekkel Bubu. 
- Az angyalok éneke mindig igazság! Megmondják neked, hol találod Bóbitát, hogy aztán levegye
rólad a bűbájt. Csak kérned kell, nem mondhat nemet. Ez a törvény. A hely pedig, ahol megtalálod
az " őszi levél".
- Sajnos nekem ez nem sokat mond- mondta malacka szomorúan.
- De nekem igen! Most nyár van, csak egy kivételes helyen találhatsz őszi levelet. Van az erdőben
egy hatalmas aranylevelű tölgy,  az egyetlen , amely az év minden napján aranyszínű, akár ősszel a
fák levelei. A tündérek egyik kedvenc pihenőhelye.Csak keresd az erdő legfényesebb pontját. Éjjel
és nappal úgy csillog az a fa, mint maga a mennyország! És fogadj meg egy tanácsot! Végre
használd a szárnyaidat, a lábaid nem bírják sokáig! 
- Nagyon köszönöm!- ujjongott Bubu, s szárnyra is kelt különleges szárnyacskáival, hogy
megkeresse az aranylevelű tölgyet. 
Ez idő alatt Tündérföldön a királynő kellemetlen híreket kapott. Akarva, akaratlanul meghallotta az
angyalok énekét,  és tudván igazukat sietve Bóbita keresésére indult. Bóbita a Gyémánthegy lábánál
üldögélt szomorúan, lesütött fejjel. 
- Miért szomorkodsz kedvesem?- kérdezte a királynő, amikor rátalált, még mielőtt kérdőre vonta
volna.
- Annyira unatkozom! Senki nem akar a barátom lenni és nem is játszanak velem!
- Talán azért, drágám, mert csúnya tréfákat űzöl velük, és kineveted őket!
Bóbita dacosan karba fonta a kezeit és hátat fordított. A királynő folytatta:
- Semmi sem maradhat következmények nélkül, előbb- utóbb mindent visszakapunk a jót és a
rosszat is. Emlékezz csak a kismalacra, akinek fenekestül felfordítottad az életét, csak azért, hogy
jól érezd magad! A barátai mind hátat fordítottak neki.Most menj és tedd jóvá a hibáidat! - azzal
elrepült.
Bóbita pedig legyőzve makacsságát elindult megkeresni Bubut a kismalacot. Ámde hiába járta be a
tavat széltében- hosszában, sehol nem találta. Kereste erdőkben, kereste falvakban, sőt még a vihar
marcangolta tengervidéken is. Bubut sehol nem találta. Soha nem fáradt el ennyire. reményét is
elvesztette már, hogy valaha is jóváteheti a hibáját. Márpedig így nem kerülhet a királynő szemei
elé! Hogy megpihenjen kedvenc pihenőhelyére sietett, az aranylevelű tölgy lombjai közé. Amint
letette a fejét, máris mély álomba zuhant. Álmában végre önfeledten játszhatott szárnyas malaccal, a
felhők között repdestek kergetőzve, boldogan.
- Ébresztő! Ébresztő!- rázta fel álmában egy ismerős hang.
Nehézkesen nyitotta ki szemeit. 
- Mi mondtuk neki, hogy ne zavarja meg az álmodat!- szólalt meg a két csiga, akik a tündérke álmát
őrizték. 
- Te vagy az szárnyas malac?- kérdezte Bóbita- Hogy kerülsz ide?
- Én bizony! Téged kerestelek, hogy szabadíts meg ezektől a nem kívánatos szárnyaktól itt a
fejemen!
- Nagyon szívesen.- mondta a tündérlány. 
- De még előtte nem játszunk egy kicsit a felhőkkel, olyan jó repdesni veled?!
- Miért is ne?- felelte Bubu és máris repültek a gyönyörű bárányfelhők sűrűjébe. 
Egész álló nap a felhők között repdestek, a szivárvány ragyogó ölében csúszdáztak, míg aztán bele
nem fáradtak. Akkor aztán Bóbita hazavarázsolta kismalacot, szülei házába, de már szárnyak nélkül.
Így történt, hogy mindkettejük álma valóra válhatott, mert attól a naptól kezdve elválaszthatatlan
barátok lettek, s én mondom: igaz jó barátok!
Aranyszőrű malacok I. rész (népmese)
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egy város.
Annak a városnak a legvégén volt egy kicsi, elárvult házikó. Szegény
ember volt, aki benne lakott, és a szegénysége mellett az a gond is
örökké emésztette, hogy ha az Isten már vagyont nem adott, mért nem
áldotta meg legalább egy fiúgyermekkel.
Addig-addig kívánta ezt, míg egyszer betelt a kedve. Amikor egyszer az
erdőből, a szénégetőből hazakerült, a feleségét egy jóforma
fiúgyermekkel találta.
Helyét sem lelte örömében a szegény ember, hogy az Isten betöltötte ezt
a kívánságát. Ahogy kiörvendezte magát, mindjárt találgatni kezdték, ki
legyen a gyerek keresztapja. Aki egyiknek tetszett, az nem kellett a
másiknak, és így semmiképpen sem tudtak megegyezni. A vége az lett,
hogy a szegény ember megmérgelődött, s haragjában azt mondta, kimegy
az utcára, s akivel legelőbb találkozik, akár emberrel, akár állattal, azt hívja meg keresztapának.
Csakhogy mihelyt az utcára kilépett, mindjárt bánta, hogy olyan meggondolatlanul tette azt a
fogadást, mert legelőször egy nagy disznóval találkozott.
,,Mindegy - gondolta magában -, ha kimondtam, meg is tartom!" S azzal megszólította a disznót,
hogy menjen el neki komának.
- Röf-röf, jó szívvel - felelte a disznó.
Másnap pontosan ott is volt. Ő vitte a hátán a fiút a paphoz, és ő tartotta a keresztvíz alá.
Keresztelés után hazavitte, megköszönte a hozzá való bizodalmat, s azzal elment.
Hét esztendeig hírét sem hallotta azután a szegény ember. Aközben a fiú növögetett, s hovatovább
mind ügyesebb gyerek lett belőle. Mikor éppen hétesztendős volt, bemegy egyszer valamiféle nagy
disznó az udvarukba, s urána három aranyszőrű malac. Ott az orrával jót zördített az ablakon, s
beszólt:
- Röf-röf, gyertek ki, koma!
Kimentek. A disznó odaadta az aranyszőrű malacokat keresztapai ajándékul, azzal hozzádörgölőzött
a keresztfiához, és továbbment.
A fiúnak erősen tetszett az ajándék. Még éjjelre sem tudott megválni az ő szép malacaitól.
Odakészített nekik fekvőhelyet a maga ágya alá. Nappal pedig kiment velük a mezőre, s ott az
árokparton etetgette őket a jó fűben.
Egy alkalommal éppen arra talált sétálgatni a királykisasszonyka, ahol ő a malackáit legeltette. No,
annak sem kellett egyéb csak hogy ezeket az aranyos kicsi teremtéseket meglássa! Megszerette őket
úgy, hogy kész lett volna akármire, csak legalább egyet szerezhessen belőlük. Odament a fiúhoz, és
elkezdett kunyerálni:
- Édes jó fiúcska, add nekem az egyik malackádat, mert akármit kívánsz mindent megadok érte.
- Nem lehet, ha az egész várost nekem adja is, mert a keresztapám hozta ajándékba.
A királykisasszonyka olyan szép volt, hogy azt még elgondolni sem könnyű. De beszélni is szépen
tudott, oyan volt a szava, mint a csepegtetett színméz. És ezzel a mézes beszéddel addig istenkedett,
kért, míg a fiú neki ígért egy malacot, ha engedi, hogy megcsókolja homlokát.
A királykisasszony akármit jobb szívvel adott volna, mint hogy ezt megengedje, de a fiúnak nem
kellett egyéb. Odatartotta hát a homlokát a fiú elé, az félrehajtota róla a szép, puha, aranyszínű
haját, s hát látja, hogy a haj alatt ott van a tündöklő nap képe. Éppen e mellett csókolta meg, aztán
visszafordította rá a haját, és odaadta az egyik malacot.
Másnap újból arra járt a királyleány, s kért még egy malacot.
- Adok, ha megcsókolhatom a jobb válladat - felelte a fiú.
A királyleány egyet gondolt, félrehúzta válláról a ruháját. A fiú megcsókolta, s azalatt meglátta,
hogy azon olyan jegy van, mint a szépen fénylő hold képe.
A királyleány a két malaccal sem elégedett meg, s harmadik nap megszerezte a harmadikat is. Azért
a bal vállát csókolta meg a fiú, s rajta a hetevénycsillag jegyét vette észre.
Eddig eltitkolhatta apja előtt, hogy elajándékozott a malacokból, mert amíg volt vagy egy, az
elröffentette magát a sötétben, nem látták, hogy hiányzik belőlük. De most, hogy egy sem volt, el
kellett mondania, mit csinált a malacokkal. Meg is kapta a magáét érte: az apja előbb elverte, s
azután elkergette a házától.
Erősen nem búsult ő ezen, ment egyenesen a királyi udvarba, s ott beállt a disznópásztorhoz
szolgának.
No, ez annyiban maradt. De a királykisasszony, ahogy nőtt, hovatovább mind szebb lett.
Szépségének a híre messze országokba is elterjedt. Aztán az lett belőle, hogy mindegyre érkezett
egy-egy házasuló királyfi, herceg vagy gróf úrfi, hogy feleségül kérje. De a király mindenkinek azt
felelte, hogy várjanak, mert az ő leánya férjhezmenetelének nem jött el még az ideje.
Telt-múlt az idő, s a királykisasszony meglett tizennyolc esztendős. Akkor a király kihirdette, hogy
életében fele királysága s holta után az egész azé, aki kitalálja, miféle három jegy van az ő lánya
testén. Másnak oda nem adja senkinek, mert boldogult feleségének - az isten nyugtassa! - halálos
ágyán esküvel fogadta, hogy így tesz.
(folytatjuk)

Aranyszőrű malacok II. rész (népmese)

Tódultak erre a világ minden részéből a királyi hercegek,
grófok, hogy egyik a másiknak adta a kapu kilincsét, pedig
tudott volt, hogy aki próbál s nem találja, a füléből
kicsippentenek egy darabocskát.
Már messze földön nem volt ép fülű férfi, de a királyleánynak
sem férje. A király gondba esett, hogy örökre pártában marad a
leánya, mert már több kérő nem is jelentkezett.
Egy alkalommal csak beállít hozzá a disznópásztorgyermek, s
elkezdi:
- Felséges uram, én megmondom, miféle jegy van a
királykisasszony homlokán!
A király megmérgelődött, hogy még ez is próbálkozni mer, és
azt mondta neki:
- No, hát mondjad, de ha el nem találod, fejed nélkül mész el innét!
- Jó, jó, de hát küld-e egy fél véka pénzt az apámnak?
- Igen, ha kitalálod!
- Akkor hát csak készítse a pénzt, mert a király úr kisasszony lánya homlokán a haja alatt olyan jegy
van, mint az áldott nap tündöklő képe.
Azzal meg sem várta a király feleletét, hanem kereket oldott. Meg sem állott, míg a mezőn nem
volt, a disznók mellett.
Jó is volt, hogy hamar ellépett onnan, mert pénz helyett aligha egy jó hátsuppot nem kapott volna
hirtelenében a királytól, úgy megharagudott még csak a gondolatára is annak, hogy ehhez a rongyos
koldushoz kell feleségül adni a lányát.
Később mégis mást gondolt. Egy fél véka rézpénzt töltetett, s azt elküldte a fiú apjának. Azt hitte,
azok megelégednek azal is, nem kívánnak királyleány feleséget a fiuknak.
A legényke este megtudta, hogy a pénz az apjánál van. Arra nekibátorodott, s másnap délben újból
ott volt a király előtt.
A király azt sem várta, hogy ő szóljon, hanem elkezdte:
- Elküldtem már apádnak a pénzedet!
- Tudom, felséges király, de ez csak réz. Szeretnék még egy fél véka ezüstöt is melléje!
- Hát azt kitől, te akasztanivaló?
- Én bizony királyi felségedtől, ha jó szolgálat fejében megadná.
- Mit tudnál te annyi pénzt érőt csinálni?
- Megmondanám érte, miféle jegy van a királykisasszony jobb vállán.
- Jó. Ha megmondod, megkapod, de ha nem, itt marad a bolond eszed tartója!
- Ott bizony a fényes hold képét látja, mikor nézi, felséges királyom!
Erre egy jó hátba ütés nélkül el sem mehetett, úgy megharagudott a király. Később a fél véka
ezüstpénzt mégis megküldte a legényke apjának.
Harmadik nap újból besompolygott a legényke a királyhoz, kialkudott egy fél véka aranyat, s ezért
megmondotta, hogy a királykisasszony harmadik jegye a hetevénycsillag jegye a bal vállán.
Most a király el sem engedte, hanem bezáratta, s vallatóra fogta, hogy mondja meg, honnan tudja
ezt a dolgot, de bizony belőle harapófogóval sem tudtak többet kivenni, mint hogy álmában látta, s
onnan tudja az egészet. A királyleányt is vallatták, de az szégyellte megmondani, s különben sem
búsult, a dolgon, mert tetszett neki a legényke. Szép volt az s ügyes, mint egy gróf úrfi, még
rongyos ruhában. is.
A vége az lett, hogy a legényt kieresztették, s megadták neki a fél véka aranyat is, de aztán
halálbüntetéssel fenyegették, ha többet a királyi udvarba beteszi a lábát.
Fenyegethették, mert negyedik nap azért megint ott volt, s kérte a királyleányt feleségül s vele a fele
királyságot, mert ő azt megszolgálta.
A királyt a harag s a bosszúság vetette fel, de a szavával nem játszhatott. Nem mondhatta, hogy nem
adja, de hogy bosszúját valamiképpen mégis kitöltse, kivetette a házából, s meghagyta neki, hogy
oda be ne tegye a lábát, míg akkorára nem nőtt, hogy megházasodhassék.
Egy annyiban maradt, s egynéhány esztendő alatt a legénykéből igen-igen szép s ügyébe való
legény fejlődött. Akkor újból bement a királyhoz, s kérte a leányt.
A király most is húzódozott, s úgy akart kifogni rajta, hogy azt mondta neki:
- Ha holnap délben a magatok vagyonából a király vejéhez illő szép ruhát s ahhoz illő szép,
négylovas hintót szerzel, és azzal jössz, tiéd a leányom s a fele királyságom. Másképpen pedig
többet a szemem elé ne kerülj, ha szereted az életedet!
Nem nagy gondot okozott ez a szegény legénynek. Megvolt még a három fél véka pénz, s éppen
azoknál a mesterembereknél készíttetett el mindent, akiknél a király dolgoztatott. Meghagyta, hogy
a hintaját s lószerszámját még jobban megaranyozzák, a ruháját jobban kihányják paszománttal,
mint a királyét szokták. Úgy is lett, mert duplán megfizetett mindent, mégpedig előre.
A király emberei ügyeltek, hogy nem a máséból csináltatja-e. Ezek elmondották a királynak, hogy
van annak mindenféle pénze elég, nem kell mástól kérni a kocsi és a ruha árát. Látta a király, hogy
nem foghat ki a legényen, beletörődött a dologba, ha nem jó szívvel is. Amikor pedig szépen
felöltözve a fényes hintóban meglátta, elmúlt minden bosszúsága, búja és bánata. Vígan folyt le a
lakodalom, s a vége felé akkora kedve ereszkedett a királynak, hogy még a táncba is belefogott.
A királyleány még az apjánál is vígabb volt, hiszen neki már rongyos korában is tetszett az ügyes
legény, hát még szépen kiöltözve! Boldog is lett egész életére, mert a szegény legényből olyan híres
király lett, hogy még a legutolsó alattvalója is szerette. És még máig is boldogan él feleségestül,
népestül, ha véletlenül meg nem talált halni.
Ki nem hiszi, járjon utána!
hetevénycsillag - fiastyúk
hátsupp - hátba ütés