Nemere István

Démonok órája

Zrínyi Kiadó

Budapest, 1989
Fedélterv

Szabó Árpád

munkája

© Nemere István, 1989

ISBN 963 326 910 5

Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó

A kiadásért felel: Németh M. László igazgató

Alföldi Nyomda. (865.66-14-2)

Debrecen, 1989

Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Mohai Lajos

Műszaki vezető: Jordán Gusztáv

Műszaki szerkesztő: Tóth László

Terjedelem: 11,69 A/5 ív

94 (4033) Zi 1145-c-8990
1.

A telefon nagyon diszkréten csörrent. Az a gyanúm, ha akkor éppen a másik

szobában vagyok, meg sem hallom. Még szerencse, hogy nem volt másik
szoba; mert azt a műanyag fallal leválasztott kis előteret aligha lehet
szobának nevezni. Ha jól ment az üzlet, Rina szokott ott üldögélni egy
regiszteres szekrény és néhány üzleti könyv társaságában. Jobb benyomást
tesz az érkező ügyfelekre, ha egy titkárnőt is látnak az irodában. Ahhoz meg
semmi közük, hogy a regiszterdossziékban nincs egy darab papír sem, az
„üzleti könyvek” szépen kötött lapjain legfeljebb enyhén pornografikus
rajzaimra bukkanhatnának, amiket unalmamban szoktam elkövetni.

Felvettem a kagylót.

– Vilar-iroda, tessék.

– Vilar-féle magándetektív-iroda? – kérdezte egy vidékies kiejtésű

férfihang.

– Mérget vehet rá – feleltem. – Kivel akar beszélni?

– Vilar úrral.

– Hihetetlen szerencséje van. Éppen ebédelni indultam, és az ajtóból

jöttem vissza. Én vagyok Vilar.

– Igen? – a fickó egy pillanatig csodálkozott, hogy maga a főnök kapta

fel a kagylót. Úgy látszik, nem tudja, hogy ez egy másfél személyes cég
mindössze. Rina néha három napig sem jön, és igaza van. Minek jönne?
Nincs semmi dolga. Meg nekem sincsen. Hacsak... hacsak most nem
változik a helyzet. Munkát szimatolok. A férfi ügyfél lehet, és bajban van,
azt hiszem. Feszültség árad a hangjából.
 – Szóval ön az, Vilar úr. Lenne egy... egy kis beszélnivalónk.

– Munkát ajánl? – kérdeztem kereken. Ahogy szoktam. Kis,

kényszeredett csend támadt, aztán az ismeretlen folytatta:

– Úgy valahogy. Ha meg tudunk egyezni.

– No, mondja bátran.

– Nem telefonba való.

– Mikor tudunk találkozni?

– Nos... Mondjuk, egy óra múlva elmegyek az irodájába.

– Rendben, addigra visszajövök az ebédről.

– Viszontlátásra – és a telefon kattant. Nem sokat haboztam, máris

hívtam Rinát. Vagyis azt a kis lakberendezési boltot, amit az apjától örökölt,
és ahol főleg a húga tevékenykedett. A két lány ebből éppen csak megélt;
apróbb kölcsönökkel én is szoktam rajtuk segíteni, de ez ritkán fordult elő,
hiszen gyakran nekem sem volt mit a tejbe aprítanom. Rina arról álmodott,
hogy egyszer befut hozzám egy milliomos ügyfél, és akkora honoráriumot
hagy itt, amiből életünk végéig dőzsölhetünk. Ami azt illeti, én erre egyre
kevesebb esélyt láttam.

– Rina? Itt Vilar. Fél óra múlva át tudnál ugrani?

– Lehet róla szó. Nagyon hiányzok neked?

– Nagyon, de ez más kérdés. Képzeld, ügyfél jön. Jó benyomást keltenél,

mint titkárnő.
 – Szóval csak azért kellek neked, hogy vadidegenekben benyomást
keltsek – évődött. Kedveltem Rinát. Az igazi neve különben Caterina
Mendez, középiskolás korában szépségversenyt is nyert, mégsem lett belőle
filmszínésznő. Igaz, ennek már legalább tíz éve. A férje tavalyelőtt valami
sötét ügybe keveredett, hozzám jöttek tanácsért, így ismerkedtünk meg. A
férfit aztán hamarosan elütötte a külvárosi elektromos expressz; egy ködös
hajnalon Rina huszonhat évesen özvegy lett. Azt hiszem, kezdetben
csakugyan a sajnálat miatt tettem neki az ajánlatot: legyen a titkárnőm.
Most hát felváltva hol a boltban, hol nálam vendégszerepelt. A kliensekre
csakugyan jó hatást szokott gyakorolni: egy csinos, jól öltözött, mosolygós
nő jobb kedvre deríti még azokat is, akik éppen aznap reggel értesültek egy
névtelen levélből, hogy a feleségük megcsalja őket, minden kedden és
csütörtökön délután négytől hatig, és már jó ideje...

– Férfi az illető, legalábbis a hangjából ítélve. Többet nem tudok róla.

– Jól van, Vilar: Ott leszek, csáó – és letette. Engem mindenki csak
Vilarnak hív. Sokan talán nem is tudják, hogy van keresztnevem is.

Az órámra néztem. Töprengtem: érdemes-e elmenni ebédelni? Aligha.

Főleg azért nem, mert csak némi aprópénz csörgött a zsebemben. Éhesen
sóhajtozva vártam, hogy valaki rám nyissa az ajtót.

Rina arca mosolytalan és komoly volt. Ahogy illik egy tulajdonképpen jó

hírű, ámde külsőségekre nem sokat adó magándetektív-iroda kötelességtudó
titkárnőjéhez. Előbb diszkréten kopogott az ajtón, csak utána dugta be a
fejét.

– Uram, tudna most fogadni egy ügyfelet?

 Két hete senki sem dugta oda az orrát, mégis – a játék szabályainak
megfelelően – legalább tizenöt másodperces késéssel válaszoltam:

– Szakítok rá időt. Küldje be, kérem.

Felkaptam a telefonkagylót, mintha egy rég megkezdett beszélgetést

folytatnék. Komor hangon mondtam:

– ...Nyugodjon meg, asszonyom. Bár rengeteg a dolgunk, ígérem önnek,

hamarosan a végére járunk a dolognak. A mi irodánk eddig mindig sikerrel
járt. Egyetlen megbízónknak sem okoztunk csalódást... Viszontlátásra,
asszonyom.

Mire letettem a kagylót, az ügyfél már ott állt a szoba közepén.

Negyvenöt éves lehetett, alacsony, vékonycsontú, mozgékony férfi. Sötét
szeme napbarnított arc közepén ragyogott. Nem sokat mosolyoghatott az
életben. Az orra melletti két függőleges ránc gyomorbajra vallott. Hát ezért
nem mosolyog. Jól megnéztük egymást. Az idegen tekintetében
reménykedést véltem felfedezni; úgy nézett rám, mintha saját esélyeit
latolgatná: „Ez az én emberem, vagy nem ez az?” Megfigyeltem, hogy a bal
lábára enyhén biceg. Kettőt kellett még lépnie ahhoz, hogy udvarias
intésemre helyet foglaljon az íróasztal előtt álló székben.

Az az ember nem volt szimpatikus, de ellenszenves sem. Egyszerűen

olyan volt, mint annyi százezer másik, akikkel nap mint nap találkozom az
utcán, a földalattin, a kompokon. A strandon, a mozikban. Az egyetlen, ami
reménnyel, töltött el, a ruhája volt. Látszott, hogy egy belvárosi szabónál,
egyszóval úgynevezett jobb helyen és méretre készült. Talán mérsékelten
gazdag, és akkor én is némi készpénzhez juthatok végre. Éppen ideje lenne,
mert a kifizetetlen számlák lassan, de biztosan gyűlnek az íróasztalom
fiókjában. Nincs is benne más, csak adósságaim e szomorú emlékeztetői
meg a pisztolyom.

– Treyung a nevem, Bemard Treyung. Délről jöttem, ott van egy kis
vállalatom. Elég jól megy az üzlet, teniszütőket és más sportszereket
gyártunk...
 Hallgattam. Amit eddig elmondott, abból még bármi lehet. Megcsalja a
felesége, becsapta az üzlettársa, zsarolja a szeretője. Mindennapos ügyek.
Te jó ég, akadhatna végre egy igazi, komoly, nekem való feladat...

– Én pedig a Vilar magándetektív-iroda vezetője vagyok. Valaha

rendőrtiszt voltam, és eléggé ismerem a szakmát. Miben állhatok a
rendelkezésére?

Treyung a szemembe nézett. Az arcán egy apró izom rángatózott, láttam,

nehezen szánja el magát, hogy beszéljen. Hirtelen olyan sejtésem támadt,
hogy ebből mégis komoly ügy lesz. Valami volt a levegőben.

Az ügyfél először mélyet lélegzett, aztán halkan azt mondta:

– Eltűnt a fiam.

Egy pillanatig én is hallgattam. No, nem részvétből, arra itt nincs idő.
Eltűnés...? Ennek sokféle oka lehet.

– Beszéljen róla.

– A fiamról? Hát.. Most húszéves. Illetve a jövő hónapban lenne

huszonegy. Ha ugyan él még. – Elfordította a fejét.

– Gyanítja, hogy esetleg... elhunyt?

Az utolsó szóra Treyung becsukta a szemét. Kissé kényelmetlenül

éreztem magamat. Talán nem így kellett volna feltennem a kérdést.
Próbáltam javítani:

– Bocsásson meg, de ezt meg kellett kérdeznem.

– Természetesen – bólogatott és sóhajtott.

 – Kérem, mondja el az előzményeket.

Megint sóhajtott, és éppolyan halkan elkezdte:

– Négy hónapja történt. Egy szerda délután. Akkor mindig hazaugrott,

mielőtt elment futni. A hosszútávfutás a hobbija. Esténként több kilométert
tett meg. Frengóban, ahol lakunk, a házunk majdnem a város szélén áll. A
közelben van egy nagy erdő, afféle park. Albert ott szokott futni. Szerdán
mindig hamarabb végzett az egyetemen, ezért akkor tartotta a heti fő-fő
edzést, ahogy maga szokta mondogatni...

– Milyen szakra járt? – kérdeztem.

– A történelem érdekelte mindig. De... – Treyung habozott. Tudtam, most

mond valamit, ami fontos lehet a számomra. Jó mélyet lélegzett előtte: – A
fiam... azt, hiszem, jobb, ha tudja... szóval, bajok voltak az idegeivel.

– Nem lehetett elmebeteg, ha felvették az egyetemre – vetettem közbe

józanul. Talán azért is, hogy vigasztaljam. Persze tudtam, hogy ez
megnehezíti majd a feladatomat. Egy flúgossal sok minden történhet, ami
egy normálissal szerfelett ritkán fordul elő.

Treyung megkönnyebbülten kapott szavaimon:

– Persze, természetesen. Szó sincs róla, hogy ez komolyabb betegség

lenne. Inkább azt mondanám, Albert mindig kissé labilis volt. Szegény
anyjától örökölte. A feleségem kilenc éve halott.

– Értem. Tehát Albert... labilis volt. Ha esetleg hallhatnék olyan példákat,

amelyek ezt a viselkedést jellemzik... a nyomozás érdekében, természetesen
– tettem hozzá sietve, nehogy azt higgye, ok nélkül vájkálni akarok a
sebeiben.

– Azt hiszem, ez a dolog már régen elkezdődött nála, csak túl későn
vettem észre. Kevés volt az időm, tudja, az üzlet lefoglalt... Albert túl
érzékeny volt, könnyen megsértődött; ha barátai vagy ismerősei valamilyen
történetet meséltek, ami másról szólt – ő azt minden esetben magára vette.
De nem volt ez üldözési mánia. Inkább az történt, hogy a saját énjét
túlságosan előtérbe helyezte. Ugyanakkor az iskolán és később az
egyetemen kívül alig volt kapcsolata, ismeretsége... Albert rendkívül
gátlásos fiú. Mindemellett, érdekes módon, fanatikusan védelmezi az
ötleteit, ami – félreértés ne essék – nem ostobaság, nem légből kapott idea.
Mesélték, hogy az eltűnése előtti hónapokban némelyik előadóval is
szembeszállt bizonyos történelmi kérdésekben. Szenvedélyesen védte
például Napóleont, amikor valaki azt „korzikai tömeggyilkos törpének”
nevezte. Utána egész este otthon dühöngött emiatt, de sok hasonló esetet
tudnék mondani... A vitákban könnyen kirobbant, ilyenkor meggondolatlan
kijelentéseket tett, fenyegetőzött, aztán a dühtől szinte elállt a szava. Ha
kinevették, elrohant. Néha meg úgy vélte, őt mindenki csak mellőzi, hiába
igyekszik, nem engedik érvényesülni. Ha ilyen napja volt, be sem ment az
iskolába napokig. Mert ilyen volt már évekkel korábban is, amikor még
középiskolába járt. Most, az egyetem első évében egyre gyakrabban voltak
ilyen... hangulatai. A tanulás sem ment neki, pedig roppant becsvágyó volt.
Sokszor emlegette, hogy szeretne nagy ember lenni, híres, világhírű
valaki...

Szóval egy kicsit paranoiás lehet az az Albert, futott át a fejemen a

gondolat. De persze az arcomról ezt nem olvashatta volna le az apja.

– Volt orvosnál?

– Frengo kisváros. Ha pszichiáterhez viszem, rögtön pletykálni kezdenek

az emberek... Márpedig azt akartam, hogy a családunk nevét ne mocskolják
be...

– Tehát orvos tulajdonképpen nem is látta a fiát.

– Nem – lehajtotta a fejét. Azt hiszem, most jobban örült volna annak is,
ha a fiáról kiderül a paranoiás hajlam, semmint hogy eltűnjön nyomtalanul.

– Mi történt azon a szerdai napon?

 – Hazajött és sportmezt öltött. Mint máskor. Beszólt nekem, hogy indul.
„Menj csak, és vigyázz magadra”, feleltem neki, ahogy szoktam. És elment.
Azóta nem láttam.

– Sportmezben tűnt el?

– Igen. Nem jött vissza este, sőt másnap sem. Nyugtalan voltam, de azt
hittem, barátokkal találkozott, talán meghívták egy sörre vagy házibuliba,
esetleg egy lányismerősénél töltötte az éjszakát...

– Ez máskor is előfordult?

A férfi arcán bizonytalanság ült:

– Hát... nem tudom. Albert eléggé zárkózott volt, legalábbis a nőügyeiről

soha nem mesélt nekem. Így ez csak föltételezés. És engem nagyon
lefoglaltak az üzleti ügyek...

– Mikor jelentette a dolgot a rendőrségen?

– Három nappal később. – Elég sokáig várt vele.

– Most már tudom: bármeddig várhattam volna vele – keserűség csendült

ki a hangjából. Nem szóltam. Úgyis elmondja, gondoltam. És nem
tévedtem. – ...Mert a rendőrségen semmi jóval nem biztattak, Ha egy
nagykorú fiatalember előzetes bejelentés nélkül otthagyja a szülei lakását,
az nem rendőrségi ügy. Még akkor sem, ha azt futóruhában teszi, így
mondták. Azt tanácsolták, várjak, biztosan hazajön. És mutattak egy
statisztikát is, hogy évente hány ezer ember megy el otthonról előzetes
bejelentés nélkül.

– Ezek közül többen bűntény áldozatául esnek – emlékeztettem –, mások

illegálisan kivándorolnak, nevet változtatnak, öngyilkosok lesznek...
Apropó, Albertnek nem lehetett valami oka arra, hogy... így eltávozzon?
 – Úgy érti, hogy meghaljon, önként? – Treyung zsebkendőt vett elő, és
megtörölte a homlokát. Odakünn forrón sütött a nap, de idebent eléggé
hűvös volt. Treyung verejtékcseppjeit tehát csak az idegesség okozhatta.
Lassan, szinte töprengve folytatta: – Nem, nem hiszem. Ámbár... néha
fenyegetőzött ilyesmivel. De semmi oka sem volt rá! – és szigorúan
pillantott rám.

– Nem kételkedem a szavaiban, uram. Mégis... egy ember nem tűnik el

ok nélkül. Önnek van egy kis üzeme, talán nem tévedek, ha feltételezem,
hogy van egy szép bankbetétje is... Szóval, Albertet esetleg elrabolták és
váltságdíjat kérnek érte?

– Négy hónapja tűnt el – emlékeztetett Treyung. Azóta senki sem

jelentkezett nálam, sem telefonon, sem másképpen.

– Albert előzőleg nem említett olyasmit, amiből kalandvágyra lehetne

következtetni? Nem akart tengerésznek állni, vagy zsoldosnak?

– Nem. Nevetséges is lett volna, hiszen... De elhoztam pár fényképét.

Nézze csak meg.

Hát igen. Amint megláttam a fotókat, már értettem Treyungot. Albertet

soha nem fogadták volna fel egy hajóra, még kevésbé a zsoldosok közé.
Ugyanis sovány volt, láthatóan gyenge fizikumú. A látása sem lehetett
tökéletes – az egyik képen szemüveget viselt. A strand homokos partján
készült felvételen valóságos csontkollekciónak tűnt, még a bordái is
látszottak. Tökéletesen megértettem, hogy sportolt – az ő korában én sem
voltam sokkal erősebb. Ez az Albert tudta, hogy ilyen fizikai adottságokkal
nem lehet belőle ökölvívó vagy úszó, de még kosárlabdázó sem; ahhoz
ugyanis túl alacsony volt. Tehát egyetlen reménye a futás volt. És futott.
Megragadta azt a sportágat, ahol ő is vihette valamire, mert még nem
döntötte el, hogy valójában milyen területen akar előretörni az életben. Hát
edzett, rohant, kínlódott, talán nagy maratoni győzelmek lebegtek a szeme
előtt... És egy napon kifutott a látóterünkből. Hol lehet?
 Ezt az apja sem tudta. Olyan aggódva nézett rám, akár egy kölykét féltő
állat.

– Nyugodjon meg, uram – mondtam megfontoltan. Igyekeztem

bizakodást önteni beléje. Nem csak a fia sorsát illetően; de jó, ha azzal a
benyomással távozik innen, hogy az ügy biztos kezekben van. Már persze,
ha úgy dönt, keressem meg a fiát. Egy biztos: minden eddigi gyakorlatom
ellenére halvány fogalmam sem volt, hogyan kezdjek a dologhoz. – A
szomszédok, az egyetem, a barátok tudnak a fia eltűnéséről?

– Egy idő után már nem lehetett titokban tartani: A rendőrség sem túl
diszkrét, ugye...

– Tudom. Amúgy sok baj volt vele?

– Baj?

Hallgatott. Halkan folytattam:

– ...Értse meg, mindent tudnom kell róla, ha azt akarja, hogy előkerítsem.

Nagyot sóhajtott.

– Értem, Vilar úr. De... higgye el, nem olyan könnyű egy apának erről
beszélnie. Albert egyszer majdnem megölt valakit.

– Férfit, nőt, gyereket?

– Nőt. A barátnőjét. Ez tavaly történt. Kirándulni mentek egy közeli

szigetre. Összekaptak valamin, és Albert csaknem agyonütötte a lányt egy
husánggal, ami a kezébe akadt ott az erdőben. A lány elmenekült, feljutott
egy kompra, bejött a városba, de szerencsére összefutottam vele az utcán,
mielőtt elment volna a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen a fiam ellen. –
Treyung egy pillanatig zavartan nézte az asztal sarkát, majd folytatta: –
Pénzt adtam a lánynak. Sok pénzt, nehogy feljelentse Albertet. Így
vásároltam meg a hallgatását.

– A lány neve? – csaptam le.

– Samantha Messer. Szintén történelemszakos Frengóban.

Hallgattunk. Néztem a fotókat. Albert vékony, csontos arcán makacs

kifejezés ült. Megszállott? Ha ez a fiú betegesen ragaszkodott valamilyen
ötletéhez, aligha verhették ki a fejéből.

– Ez minden, amit mondani tud, Treyung úr? A férfi sóhajtott:

– Igen, ennyi. Azt hiszem... De ha elvállalja az ügyet, ne keressen engem

Frengóban. Mindenki úgy tudja, a fővárosba mentem és befolyásos
kormánypárti barátaim révén próbálom elérni, hogy a rendőrség nagy
erőkkel kutasson a fiam után.

– Ha ez igaz, miért jött hozzám?

– Nincsenek befolyásos barátaim, sem a fővárosban, sem másutt. Pihenni

akartam, elegem van a kisvárosi kaján arcokból, az álrészvétből.
Rettenetesen nyomasztott az ismerős utcák látványa. Minden Albertre
emlékeztetett. Valósággal... valósággal elmenekültem onnan –
szégyenkezve hajtotta le a fejét. Súlyos volt a csönd, de én nem tartozom
azok közé, akik könnyen meghatódnak.

– Rendben van, uram. Vállalom az ügyet. Ha meg tudunk egyezni.

Értette a dolgot, szó nélkül a zsebébe nyúlt. De mielőtt előhúzta volna a

kezét, a szemembe nézett:

– Ne keressen. Egy kis hotelben szálltam meg. A jövő héten majd eljövök
ismét.
 Nem csekk-könyvet, hanem pénztárcát vett elő. Másokkal ellentétben én
kedvelem azokat, akik készpénzzel fizetnek. Ez azt jelenti, elég pénzt
hordanak maguknál, otthon vagy a bankjukban van belőle bőven.

– Mennyi? – kérdezte egy üzletember hangján. Most nem az aggódó apa,

hanem a sportszergyáros állt előttem.

– Kétezer, egyelőre. A kezdeti kiadásokra. Ha megtalálom a fiát,

tizenötezret kapok, plusz a kiadásaim. Rendben?

Egy másodpercig mérlegelt, aztán bólintott:

– Rendben, Vilar.

Fizetett, és elment.

2.

Aznap délután ebédelni vittem Rinát. Egy jobb helyre mentünk; a dombon
épült üvegfalú teraszról remek kilátás nyílott a tengeröbölre. A nap már
nyugaton járt, de fénye még beragyogta a tájat. Fehér motoros jacht ringott
a kikötő előtt, meztelen árbocok meredeztek a félkör alakú betonpart
mentén. Távolabb, ronda gyárkémények tövében fekete épületek álltak;
innen nem látszott a mellettük zajló forgalom. A hegyoldali villák között
szürke aszfaltút kanyargott.

– Jó hely – mosolygott Rina. Hófehér fogsora megcsillant. Szeretem a

mosolyát. – Kedvelem ezt a teraszt.
 – Jártál itt mással is?

– A férjemmel, kétszer – az arca elborult, én pedig átkoztam magamat,

hogy megint rossz kérdést tettem fel. Rina emlékezetében a férje fájó pont
volt.

– Bocsáss meg.

Rövid, ideges mosoly volt a válasz, szerencsére jött a pincér. Hosszan

tanulmányoztuk az étlapot, aztán, míg az ételre vártunk, visszatért közénk a
régi hangulat. Rina és én barátok voltunk, gyakran tréfálkoztunk, jól éreztük
magunkat egymással, de semmi több. Házasságról nem beszéltünk.
Ezenkívül volt a nőben egy kis vágyakozás a férfias világ után, vágy az
után, amit ő annak képzelt. Talán ezért állt be hozzám „titkárnő”-nek, mert
nemcsak az előszobában üldögélt az üres irattartók között, hanem segített
egy-egy nyomozásban is. A nők olyasmit is el tudnak végezni, ami egy
férfinak sohasem sikerülhet; ezt is megtanultam eddigi életemben, igaz,
elég keservesen.

Elmondtam neki a Treyung-ügyet. Közben falatoztunk. Rina kicsit kiálló

arccsontja alatt finom mosoly jelent meg. Bízott benne, hogy ezt is
megoldom – vagy megoldjuk. Már a második fogásnál tartottunk; a
napernyők alá beosont a könnyű szél, sószagot hozott a tenger felől, és Rina
mosolya versenyre kelt a nappal. Megnyúltak az árnyékok.

– Üdv, Vilar! – hallottam a hátam mögött egy jól ismert hangot.

Warren ügyész volt. Mire megfordultam volna, már ott állt az asztal
mellett, és Rina kezét szorongatta:

– Drága, kedves Caterina... Milyen régen nem láttam!

„Én ökör, minek is mutattam be neki egyszer?” – futott át a fejemen.

Warren felém is vetett pár kedves szót:
 – És te, hogy vagy, Vilar? Nem unatkozol mostanában?

Warrennel együtt hallgattuk a jogot, de nem mondanám, hogy

különösebben rajongtunk egymásért. No, de annak már idestova húsz éve
lesz, hogy fiatal egyetemista diákként hancúroztunk a sportpályákon és
olykor bizony az előadótermekben is. Warren alacsonyabb volt nálam,
kövérkés, a homlokán már szépen ritkult a haja. Széles mosolya örökös
vidámságot sejtetett, de engem nem téveszthetett meg. Tudtam, sok a baja.
Mint az egyik államügyésznek, neki kellett foglalkoznia a terroristákkal és
egyéb politikai bűnözőkkel. Ezért azt is tudta róla mindenki, hogy testőrök
nélkül ki sem mozdul otthonról. A lakása is egy kisebbfajta erődre
emlékeztetett, mondják, akik már jártak ott. Én nem tudom, mert Warren úr
engem mindeddig nem hívott meg még egy állófogadásra sem.

– Üdv, öreg róka – kegyes hangulatban voltam, hát hagytam, hogy egy
ideig még szorongassa Rina kezét, csak utána folytattam: – Hogy van a
feleséged?

Erre rögtön elengedte a titkárnőm kezét. Körülnézett. Követtem a

pillantását:

– Ülj közénk, terroristák réme. Hol hagytad a gorilláidat?

Warren elégedett szusszanással foglalt helyet Rina és köztem. Csak a

szemével intett a bejárat felé. Odasandítottam: Két bajuszos, megtermett
fiatalember ült le éppen a közeli asztalhoz. Civilben voltak, de persze a
szakértő szem három kilométerről felismerhette, hogy melyik
minisztériumtól kapják a fizetésüket.

– Látom, élsz és dolgozol – jegyeztem meg két falat között. Warren csak
legyintett, „nem téma!”, jött a pincér, azzal tárgyalt. Részletes utasításokat
adott a kagylós spagettit illetően. Nem is tudtam, hogy ínyenc, és hozzám
hasonlóan szereti az olasz konyhát. Nem is olyan rossz fiú ez a Warren...
Mint sokan mások, úgy én is legtöbbször csak a helyi tévében meg
sajtófotókon láttam. El kell ismerni: ha terroristákról volt szó, egészen más
ember lett. A bíróságon egy oroszlán elszántságával támadta a vádlottakat,
és mindent megtett, hogy rács mögé kerüljenek. Lehetőleg minél hosszabb
időre... Nem csoda, hogy az alvilágban és a politikai hadszíntéren rengeteg
ellensége volt az országban. A testőrei már nemegyszer léptek akcióba;
Warren többszörösen is nekik köszönhette az életét.

– Van munkád, Vilar? – érdeklődött, mikor a pincér elment.

– Akad – feleltem óvatosan. Végül is, senkinek semmi köze hozzá,

hogyan állnak az ügyeim. Rendben van az engedélyem, és fizetem az adót
is, sajnos. Így hát nem köthet belém senki. Még az államügyész sem.

De Warrenen látszott, távol állnak tőle az efféle indiszkrét gondolatok.

Semmiségekről beszéltünk, még a közelgő naplemente is a témák közé
került. Rina és én közben végeztünk. Kiittuk borunkat: Warren javában
falatozott. Egyszer a bejárat felé tekintettem. Már a vacsoravendégek
gyülekeztek, sürgő pincérek vezették őket az asztalokhoz. A ruhatári
függöny mögül egy fél arcot láttam, azt is csak egy villanásnyi ideig.
Harminc körüli férfi lehetett, nem volt időm jól megnézni. Lehet, hogy
Warrent figyeli valaki? Csak nehogy itt lőjék szitává, az én asztalom
mellett. Rinának sem tenne jót a látvány. Hát még, ha egypár golyó célt
tévesztve bennünk akadna meg... Gyorsan búcsúzkodni kezdtem.

– Nem tartóztatlak, kliensek réme – elménckedett az ügyész. Felpattant

és megint kezet fogott Rinával. A végén nagy kegyesen még nekem is
odanyújtotta húsos, de kemény tenyerét:

– Tarts ki, Vilar.

Egy pillanatra a szemébe néztem. Most mintha eltűnt volna szokásos

vidámsága. Persze, lehet, hogy tévedtem.

Kövérkés arcán komoly kifejezés ült, ajka összehúzódott, állkapcsa

előreugrott. A szemem sarkából láttam, hogy amikor elővettem a
pénztárcámat, a mozdulatra az egyik testőr a zakója alá nyúlt... De Warren
csillapítóan intett a férfinak és nekem is:
 – Hagyd csak, Vilar. Ez a számla az én gondom. Te... te majd legközelebb
fizetsz.

– Mikor és hol? – érdeklődtem jobb kedvre derülten.

– Kapsz majd nyomtatott meghívót – tréfált.

Lefelé hajtva a hegyről először azt hittem, követnek bennünket. Egy kék
Impala jött a szerpentinen mögöttünk, de elég nagy volt a forgalom, és az
Impala később eltűnt a visszapillantó tükörből.

– Mikor indulsz? – kérdezte Rina.

– Ma este. Tudod, hogy nem szeretem halogatni a dolgokat. Légy holnap

az irodában, hátha befut valami.

– Rendben. És ha szükséged lesz rám, csak telefonálj.

– Rád mindig szükségem van – mondtam. A hangomból is érezhette:

most nem tréfálok. Rina keze egy pillanatra a levegőbe emelkedett, már-
már megérintette a karomat, aztán visszahúzódott. Úgy tettem, mintha nem
látnám ezt, és a kocsit belevittem a következő kanyarba.

3.
Frengo éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem. Az úton szándékosan
nem siettem, így hajnalban érkeztem a városba. Volt időm felderíteni a
terepet, mielőtt megkezdődött az élet ebben a sárfészekben.
Megreggeliztem egy kávéházban, sétáltam másfél órát, és már tudtam is, mi
hol található. Az egyetem eléggé új lehetett; parkjában még nem túl öregek
a fák, az épületeket sem lehetett patinásnak nevezni. Láttam Treyung
sportszergyárát is; kisebb volt, mint gondoltam. A főtéren egy régi templom
mellett két kis bank, a posta és az elöljáróság épülete terpeszkedett.
Egyszóval Frengo a lehető legnormálisabb városkának tetszett és persze
pontosan az is volt. Csak néhány embernek jelentett valamit, hogy innen
eltűnt valaki. Treyungnak, a fiának, nekem. És még valakinek?

Amikor felütöttem a telefonkönyvet, megint ugyanazt éreztem, amit

régebben. Amikor még egyenruhám is volt; igaz, ez mindig az otthoni
szekrényben lógott, a tizennégy év alatt talán kétszer viseltem mindössze.
Idegen városokban akkor is a telefonkönyvvel kezdtem az ismerkedést.
Mert hát régi elvem, hogy egy városról a legtöbb információt a
telefonkönyve, a térképe és a helyi újság apróhirdetései adják.

Elméletemet most ugyan kissé megtépázta, hogy ebben az esetben éppen

semmire sem mentem a telefonkönyvvel; a keresett név nem volt benne.
Elsétáltam az egyetem felé. A parkban vidám lányok és fiúk rótták makacs
köreiket, egy férfi dán doggal sétált. Öregember ült egy padon, újságot
olvasott. Amint fél kilenc lett, elkészült fejemben első kis akcióm terve.
Egy fülkéből felhívtam a dékáni hivatalt. Öreges, reszketeg hangon
beszéltem

– Halló? Morring vagyok, a könyvkereskedő. Az egyik diákjuk rendelt

nálam néhány könyvet, amit külföldről hozattam meg a számára. De sajnos,
elvesztettem a címét. Tudja, kisasszony, ha az ember ennyi idős, mint én,
bizony már elfelejt egyet és mást... Ha lenne olyan jó és utánanézne, nagyon
kérem... A nevére szerencsére emlékszem: Messer. Samantha Messer. A
könyvek témájából ítélve alighanem történelem szakos lehet a fiatal hölgy...

Egy perccel később fejemben volt a cím. Kiderült, a lánynak mégis van
telefonja, de csak napokkal ezelőtt szerelték fel a lakásán. A számot is
megjegyeztem. Még kilenc óra előtt lefékeztem egy régi utca sarkán. Az is
egyik alapelvem, hogy lehetőleg nem hajtok a címre, amit keresek. A háztól
kissé távolabb álltam meg. Mert hogy az ördög sohasem alszik.

Szóval szép régi házak álltak arrafelé. A nap éppen áttört egy szürke
felhőrétegen, az utca régi fekete-fehér filmekre emlékeztetett. Olyan volt
kissé, mint egy forgatási díszlet. De ez egy percig sem tartott; a nap sárga
fényözönnel árasztotta el a környéket, és a hangulat nyomban elillant.
Lehet, rajtam kívül senki sem érezte. Mert hát nem voltam egyedül. Két
munkás egy csatornafedelet emelt fel éppen, az egyiknek kackiás bajusza
volt, a másik pipázott. Odébb egy nő beszélgetett egy huszonéves sráccal; a
fiú, szája sarkában a csikkel, talán a nosztalgiasorozatban látott Humphrey
Bogartnak képzelte magát.

Az ajtón simán bejutottam, itt az emberek nem féltek annyira a

bűnözőktől, nem nagyon zárták az ajtókat. Szuperzárak helyett csak ártatlan
kilincsek díszítették az ajtókat. A MESSER nevet az első emeleten
pillantottam meg. Elővettem az egyik, Treyungtól kapott fényképet, és
megnyomtam a csengő gombját.

Kis csend után neszt hallottam. Könnyed léptek közeledtek. A folyosót is

szemmel tartottam közben; senkit sem láttam.

Az ajtó csak résnyire nyílott. De így is láttam, hogy az a lány a

közepesnél csinosabb. Sötét haját most kontyba fogta és fürdőköpeny volt
rajta. Orra és álla keményen metszett, de homloka és szeme alatt az arccsont
jóval lágyabb volt. Tetszett nekem. Leginkább a szeme ragadott meg.
Világéletemben híres voltam arról, hogy értékelni tudom a női szépséget.

– Jó reggelt – hajoltam meg, mint egy jobb házból való úriember. –

Messer kisasszony? Erről az úrról szeretnék feltenni önnek pár kérdést.

Samantha Messer csodálkozva nézte a résen át a fényképet

 – Jó reggelt. Ha jól látom, az ott Albert Treyung – kellemes volt a hangja
is.

– Pontosan.

– De én már mindent elmondtam a rendőröknek. Hónapokkal ezelőtt...

– Új elemek merültek fel a nyomozás során. Tudja, mi nem egykönnyen

adjuk fel a küzdelmet – mosolyogtam biztatóan. Egy szóval sem erősítettem
meg tévedését: azt, hogy én is a rendőrségtől jöttem. Ez fontos lehet
később, ha esetleg feljelentenének: Én nem mondtam, hogy rendőr vagyok,
erre bármikor megesküdhetek.

Samantha kinyitotta az ajtót. Otthonosan tartottam a nappali felé. Idegen

lakásban a legjobb mindig úgy viselkedni, mintha az ember jól ismerné.
Közben csevegő hangon folytattam:

– Albert édesapja kérésére ismét ráálltunk az ügyre.

– Igen? – középtermetű, de karcsú volt a lány. Meztelen lábán kis

papucsot hordott. A lakásban szerteszét könyvek, kazetták, ruhák hevertek,
egyszóval minden olyan volt, mint egy tipikus diáklakásban. A ruhák
minősége szemmel láthatóan felülmúlta a közepest, de igazán drága
holmikat nem láttam. Vajon mit csinált a pénzzel, amit az öreg TreyungtóÍ
kapott?

– Nem fogom elrabolni sok idejét – kezdtem. – Elég sokat tudunk már
erről a zavaros ügyről. Csak két kérdésre nincs még válasz: miért tűnt el
Albert, és hol van most?

Samantha arcán könnyű kis mosoly szaladt át:

– Csak ezt nem tudják... négy hónap után?

 – Igyekszünk, igyekszünk – vettem át a stílusát –, de az efféle eltűnéses
ügyek a legnehezebbek, higgye el.

– Elhiszem – a tekintete a csiricsáré-tarkára festett olcsó faliórára tévedt.

Gyorsan folytattam:

– Albert idegei nem voltak rendben. Ezt, ugyebár, ön is sejti. Albert apja
elmesélte nekünk azt a... sajnálatos esetet.

– A gyilkossági kísérletre gondol?

Valahogy gondtalanul ejtette ki e szavakat. Ha engem próbálna valaki

eltenni láb alól, aligha beszélnék erről ilyen flegmán, még pár hónap
elteltével sem. De úgy látszik, Samantha ezen már nem akad fenn:

– Ugyan, kérem. Gyilkossági kísérlet? Nagy szó. Egy dolgot nem vesz
figyelembe a rendőrség, pedig ön már célzott rá az előbb. Albert nem volt
normális.

– Úgy érti, hogy...

– Pontosan. Az előbb maga is olyan finomkodva írta körül a dolgot: „nem

voltak rendben az idegei”... Komplett flúgos volt, és kész. Minden jel erre
mutatott.

– Például?

– Néha dühöngött. Egyszer a parkban futott este, és megtámadta egy

kutya. Maga mesélte később: először rettenetesen megijedt, aztán – mikor
elmúlt a veszély valóságos dührohamot kapott. Egyszer én is láttam ilyent,
egy vitában valaki jól leszúrta, akkor tiszta vörös lett a feje, és nem lehetett
vele bírni, előbb káromkodott és ordított, később búskomorságba esett és
meg volt sértődve.
 – És ön ebből azt a következtetést vonta le, hogy őrült? Vagyunk sok
millióan, akik így reagáltunk volna. De hagyjuk. Mit tud róla mondani
még?

– Néha különös nézeteket hangoztatott. Egyszer bent az egyetemen az

évfolyamtársakkal vitatkoztunk arról, hogy mi az egyén szerepe a
történelemben. Megváltoztathatja-e a történelem menetét, egyáltalán,
mekkora befolyása lehet? Albert azt mondta, igenis nagyon nagy az egyén
szerepe, például, ha valaki elhatározza, hogy híres ember lesz, nagy lesz,
ismert lesz és egy bizonyos téren sokat fog tenni – akkor szerinte ez az
ember máris befolyásolta a történelmet. És ha jön egy másik, aki ezt az
illetőt mondjuk agyonlövi egy merényletben, akkor ez a másik is nagyon
nagy befolyást gyakorol a történelemre – ilyesmiket mondott. De ismétlem,
nem ilyen volt mindig. Néha nagyon kibírhatatlan volt a hülyeségeivel, a
viselkedésével.

– Egy kérdés: akkor miért járt vele?

Az arcára felhő telepedett:

– Kedveltem Albertet. De nem volt könnyű kibírni a hangulatait. Albert

igen rokonszenves tudott lenni társaságban, de a hangulatváltásai, a befelé
fordulása, a sértődékenysége szerintem arra vallott, hogy baj van a fejében.
Amikor azt már én is jól láttam, próbáltam szakítani vele. Nem vagyok
ápolónő típus – idegesen pattogtatta az ujjait. – De ez nem volt könnyű,
hiszen egy évfolyamra jártunk. Mindennap találkoztunk, és nehéz volt
kivernem a fejéből, hogy szálljon le rólam. Végül, azután a... gyilkossági
kísérlet után már nem volt nehéz dolgom, magától maradt el. Végre békén
hagyott.

– Ön persze senkivel sem beszélt arról, mi is történt akkor azon a

szigeten, az erdőben.

– Persze, hogy nem. Megígértem az apjának, hogy hallgatni fogok. De a

szigeten is a szakítás miatt vesztünk össze. Amikor közöltem vele, hogy
elegem van belőle, először elkeseredett, később dühöngeni kezdett.
 – Értem. Ne haragudjon, hogy annyit kérdezgetem, de minden régi és új
részlet fontos lehet.

– A régieket annak idején már elmondtam a kollégáinak.

– Ha akadna valami új is, nagyon örülnék neki.

– Új? Hát... Igen. Van valami, amiről magam sem tudtam eddig,
mondhatom, eléggé meglepett.

– Mikor értesült róla?

– A múlt szombaton. Akkor éppen nálam gyűlt össze a banda, tudja, a mi

kis baráti társaságunk. Minden szombaton másnál találkozunk. Néhányan
hoztak magukkal kívülállókat is; a lányok fiúkat, a fiúk lányokat. Éjfél felé,
mikor éppen nem táncoltunk, az egyik srác azt hiszem, már be volt rúgva –
véletlenül kirántotta a toalettasztalkám egyik fiókját. Tartok ott fényképeket
is. Már el is felejtkeztem róla, hogy volt ott az alján néhány színes kép, amit
egy kiránduláson csináltam Albertről. Az egyik évfolyamtársam felkapta és
röhögve mutatta körbe: „Ismeritek ezt a pofát?” Előbb csak nevettek, de az
egyik fiú komolyan kérdezte a lánytól, akit magával hozott: „Nem ezzel a
pasassal jártál azelőtt? Persze, hogy ő az, láttalak vele a parkban.” A lány
elvörösödött és tagadott. Hogy nem igaz, ő ezt a férfit sohasem látta,
tévedés lehet a dologban... De a vak is látta, hogy hazudik. A fiú nem
erősködött, különben is, egy perc múlva már mindenki másról beszélt. Én
meg eltettem a képeket. Csak másnap délben jutott eszembe megint, mert
ugye vasárnap rendet raktam a lakásban, és észrevettem, hogy a fotók
eltűntek.

– Ki lophatta el? A lány vagy a fiú?

– Fogalmam sincs és nem is érdekel. A képeket úgyis kidobtam volna.

Csak azon csodálkoztam, hogy Albert utánam egy ilyen... szóval, egy
eléggé jelentéktelen külsejű nőnél keresett vigasztalást.
 A mondat szépen hangzott, el kell ismernem. Mintha olvasta volna
valahol. Néztem Samanthát. Nem volt egetverő szépség, az igaz, de sok
férfi megfordulhatott utána az utcán. Persze, nem volt egy filmsztár.

– A lány nevét nem tudja?

– Nem, hiszen mondom, akkor láttam először. Csak a keresztneve maradt

a fejemben: Berta.

– És a fiút ismeri?

– Igen, Larry Conti a neve, elsőéves. Azt hiszem, szociológiát hallgat

nálunk az egyetemen. Rémlik, hogy korábban láttam már az egyetemi
könyvtárban is. Ilyenkor talán megtalálja őt az egyetemen – tette hozzá. Ez
nem volt ínyemre:

– Nem fogom őt keresni, ma nem. Egy másik ügyben is nyomozok, az

leköt estig. Holnap vagy holnapután veszem elő ismét a Treyung-dossziét –
füllentettem. Nem akartam, hogy esetleg felhívja azt a Contit,
figyelmeztesse jöttömre. Jobban szeretem, ha az események tempóját és
sorrendjét magam diktálom. Amennyire lehet.

– Köszönöm az értékes felvilágosításait – a kis noteszomat úgy csaptam

össze, ahogy a krimifilmeken nevelődött Samantha-félék a detektívek
hányaveti mozdulatait elképzelik.

Kikísért az ajtóig. Hallottam, nem csukta be – búcsúzásunk után még a

lépcsőfordulóig éreztem a hátamon a tekintetét.

4.
Continak nem volt nehéz a nyomára akadnom; az ő neve benne volt a
telefonkönyvben. A délkeleti negyedben lakott, ez afféle alvóváros volt,
délelőtt még unalmasabb, mint Frengo központja. Conti egy kis utcában
lakott, sűrűn álltak a házak, angol mintára kis lépcsők vezettek fel a
bejáratokhoz, de a kopott vakolat érthetően adta tudtomra, hogy ez bizony
nem London.

A sarki gyümölcsárus igencsak unatkozott, hát társalgást

kezdeményeztem vele kis bódéja árnyékában. Hamarosan Contiékre
tereltem a szót. Mivel a férfi évek óta ezen a sarkon tanyázott, már elég
sokat tudott a környező lakókról. Azzal etettem, hogy itt akarok lakást
vásárolni, mit tud az itteni emberekről, ki lehet-e velük bírni? Háromnegyed
órás ácsorgás és egy kiló banán helyszíni elfogyasztása árán megtudtam,
hogy a fiatal Conti azzal a sárga Citroënnel közlekedik, amelyik a kapujuk
előtt áll. „Hosszú, nyurga srác, és olyan kölök még”, jegyezte meg róla a
gyümölcsárus. Aztán hagytam, hogy meséljen még a mellettük lakó Bavarre
asszonyságról, aki kilenc macskát tart a lakásában. Ezt is éppen olyan
feszült érdeklődéssel hallgattam, mint a többi leírást. Már tizenegy is
elmúlott, amikor búcsút vettem a bőbeszédű kereskedőtől és autómban
elhelyezkedve vártam. A környéken szinte senki sem járt. Aznap a
gyümölcsös sem tett szert túl nagy bevételre.

Már majdnem dél volt, amikor Larry Conti kijött szülei házából és beült a
kocsijába. Utánahajtottam. Azt hiszem, nem vette észre, hogy követem; a
belváros felé vezető utcákon volt egy kis forgalom, el-eltűntem a kocsik
között. Larry az egyetemre ment, úgy látszik, délután voltak órái.
Megelőztem a parkoló előtt, és mire a főépület közelében leparkolt, már
gyalog értem a Citroën mellé:

– Larry Conti? – kérdeztem, és hanyag mozdulattal mutattam fel a

magándetektív-igazolványomat. Akinek nincs gyakorlata ezen a téren,
könnyén azt hiheti, hogy rendőrtiszt vagyok. Nos, Larrynak sem volt
gyakorlata.
 – Pa-parancsoljon... talán behajtottam a tilosba?

– Nem erről van szó – beültem melléje a kocsijába. Milter vagyok az

Eltűnési Osztályról. Egy régi ügyben nyomozok, és azt hiszem, ön is
segíthetne nekünk.

– Én? – ezen tényleg csodálkozott. Akkor néztem meg őt magamnak

először. Igaza volt a gyümölcsárusnak: Larry egy túlméretezett kamasz
benyomását keltette. Hosszú volt, mint egy partvis, és e hasznos
szerszámnál alig valamivel vastagabb. Szőkés, fakó haja a vállát verte, de
az álla még alig pelyhedzett. Nagy, zöld, naiv szempár nézett rám
csodálkozva és kíváncsian. Csontos keze vékony ujjakban folytatódott.

– Bertáról van szó – és elmondtam pár szóval, amit „mi, a rendőrség már
tudunk”. Igaz, e szót nem ejtettem ki a számon, de ő biztosan így értette.
Kölyökszemét rám meresztette:

– Hát ezt is tudják, hogy szombaton...? Nahát!

– Mi már sokat tudunk – biztosítottam. – Szóval Berta tényleg ismerte a

fényképen látott fiatalembert?

– Persze, hogy ismerte. Pedig tagadta.

– Eléggé ügyetlenül tagadta – mondtam. Megint látható csodálattal

adózott a hatóság jólértesültségének, aztán folytatta:

– Nekem semmi közöm hozzá, tulajdonképpen. A múlt hónapban

eljártam Bertával moziba, meg diszkóba. De végül is, Berta nem az a lány,
akire nekem szükségem van, most már tudom – ezt mély meggyőződéssel
mondta. Csak kamaszfiúk lehetnek ilyen biztosak az élet dolgaiban.

– Ki az a Berta voltaképpen? – érdeklődtem ártatlanul. Nem vette észre,

hogy most jóval kevesebbet tudok, mint az előbb.
 – Csinos, de egyszerű lány. Most pincérnő egy tóparti éjjeli mulatóban. –
A fiú hirtelen közelebb hajolt és ahogy a tévében láthatta – egy rendőrségi
besúgó bizalmas stílusában hozta tudomásomra: – Azt hiszem, van valakije,
mert az állásához képest túl drága lakást bérel. Képzelje, egy bungalóban
lakik a tó túlsó partján, az Északi úton, a 24-es szám alatt.

– A neve?

– Berta Liss.

– Ha van valakije, aki kitartja, miért kezdett magával járni?

– Talán tetszettem neki. No és én fiatal vagyok, az a fickó meg biztosan

vén – ezt is természetesen mondta. Csak magamban mosolyogtam. Persze
lehet, igaza volt. – De nehogy azt higgye, felügyelő úr, hogy mindezt
kitaláltam. Egyszer láttam is nála azt a pasast. Nagydarab, jó negyvenes,
fekete bajusza van és szürke öltönyt viselt, és még nyakkendőt is, pedig
csak délután volt és tűzött a nap. Éppen akkor jött ki, amikor megálltam a
kocsival a ház előtt. Ezzel ni – csapott kezével a Citroën kormányára. – A
pasas szó nélkül elment mellettem. Egy taxi várta. Bertát hiába kérdeztem,
nem akart róla beszélni:

– Lehet, az a fickó tartja ki – mondtam óvatosan. Larry buzgón

bólogatott:

– Én is így gondolom!

– De ki volt a fényképen látott férfi?

– Ehhez el kell mondanom, hogy Bertát én már régebben észrevettem. –

Larry hátradőlt az ülésen. – Majdnem fél éve egyszer a fiúkkal voltam
abban a mulatóban. Drága hely, hát csak ritkán járnak oda egyetemisták.
Berta szolgált ki bennünket. Néha eljöttem még megnézni, aztán egyszer
láttam a parkban tréningruhában futni. Azzal a fiatal sráccal, a fényképről...
– itt következett Albert Treyung külsejének eléggé pontos leírása. – Nem
tudom, szombat este Samanthánál miért tagadta le azt az ismeretséget?

– Szóval megismerkedett később Bertával, és a múlt szombaton együtt

mentek el Samanthához...

– Igen. Elhívtam magammal, mert a barátaimnak már előbb eldumáltam,

hogy befűztem egy mulató pincérnőjét. Szerettem volna bebizonyítani
nekik, hogy igazat mondtam...

Kicsit nevetséges volt, ahogy most még nekem is bizonygatta. Persze, ha

az ember tizenkilenc éves, egy mulató bájdús pincérnője valóban nagy
fogásnak tűnhet:

– Hát ennyi elég is – mondtam. – Most órára megy?

– Igen, perceken belül elkezdődik.

– Köszönöm a felvilágosítást. Viszlát.

– Viszontlátásra, felügyelő úr.

Megint nem tártam fel előtte, hogy mennyire téved. Nem vagyok
felügyelő. A parkban tettem egy kört, megvártam, míg Larry eltűnik az
egyik épületben. Akkor beültem a kocsiba és térképembe pillantgatva
elhajtottam az Északi útra.

5.
A huszonnégyes számú bungaló első pillantásra semmiben sem különbözött
a többitől. Azon az utcán szinte kizárólag ilyenek voltak. Jókora pázsit
választotta el az úttól. A fasorban néhány kocsi parkolt, alig járt arra valaki.
A frengóiak – déli hagyományaikat követve ilyenkor sziesztáznak. Olyan
csönd volt arrafelé, hogy még az ágak között halkan csiripelgető madarakat
is hallottam.

A földszintes kis ház lapos tetején egy macska ment óvatosan, az eresz
széle fölött lenézett rám.

– Helló, cirmos – mondtam. Erre elfordította a fejét, és kényeskedve

tovább lépegetett, én pedig becsöngettem. Az ajtón nem volt névtábla.

Először senki sem mozdult, de a második csengetés után női hang szólt
álmosan:

– Te vagy, Larry?

A hosszadalmas magyarázkodást elkerülendő csak annyit válaszoltam:

– Aha...

A zár elfordult. Máris benyomtam az ajtót. Könyök, térd feszült a tömör

falapnak.

– Larry, ne hülyés... – a fiatal nő arcom láttán ijedten elhallgatott. Nálam

alacsonyabb, vékony teremtés volt, az arca eléggé közönséges. De volt
benne valami tagadhatatlanul szexis, talán ez vonzotta ide a férfiakat?

– Amint látja, apró félreértés történt – mosolyogtam megnyerően, mert

úgy is tudok. – Nem vagyok Larry. A maga szerencséjére pedig rendőr sem
vagyok.

– A szerencsémre? – szép, nagy, zöldes árnyalatú szeme volt. Abba

néztem bele, nem véletlenül:
 – A rendőrök még nem tudják, hogy magának elég sok köze volt Albert
Treyung eltűnéséhez.

Mindent egy lapra tettem fel. Mint már annyiszor. Most bevált. A
pupilláját figyeltem, csak azt. Megrebbent a szeme. A szervezet, az
idegrendszer így reagál a hirtelen jött rossz hírre.

– Albert... Treyung? Az ki? – suttogta és nagyot nyelt.

– Fölösleges megjátszania az ártatlant, kislány. Mondtam, hogy nem a

rendőrségtől jöttem.

Lassan magához tért. Akkor láttam, hogy az imént valóban aludt; az

arcán nem volt festék, pongyolájában állt előttem. A haja kicsit borzas volt.
No igen, a mulatóban biztosan hajnalig dolgozott:

– Szóval, kicsoda ön tulajdonképpen? És mit akar tőlem?

– A nevem: Ötvenezer.

– Tessék?

– Ennyit ajánlottak fel annak, aki Albert Treyung nyomára vehet. Ötven
darab szép, ropogós ezrest, kislány! És még csak osztoznia sem kell velem,
merthogy én csak közvetítő vagyok. Az én jutalékomat a cég fizeti.

– Milyen cég?

– A Keleti Biztosító Részvénytársaság.

Úgy hazudtam, mint a vízfolyás. Ez is a szakma gyönyöreihez tartozik.

Közben nem álltam meg, hanem egyenesen haladtam a nappaliba. Mert
ugye, egy idegen lakásban is úgy, mint otthon... és így tovább. Ott leültem
egy fotelba. Berta Liss fiúpizsamát hordott, szép lila, virágmintákkal. Én
semmi pénzért sem öltöttem volna magamra, de hát istenem, különböznek
az ízlések. Az övé ilyen volt.

Láttam, reszket a keze. Igyekezett gyorsan elfoglalni őket valamivel.

Persze, ilyenkor mindig a cigaretta van kéznél. Kifújta a füstöt, és azt hitte,
némileg megnyugodott. Láttam, valóban nem túl csinos nő. Samantha nem
ok nélkül fújt rá; Berta csúnyább volt nála. De volt a pincérnőben valami,
ami a férfiak fejét elcsavarja. Samantha egyszerűen csinos volt – Berta
viszont szexis. A mellei kirajzolódtak a pizsama alatt, ettől persze nekem
Rina jutott eszembe. De kénytelen voltam félretenni ábrándjaimat, mert
Berta leült velem szemben, keresztbe tette papucsos lábait. A telefonra
pillantottam. A nagy ablakon beözönlő napfényben drága pálma állt a
sarokban. A kép a falon valódinak látszott. Lehet, hogy a lakás
berendezéséhez tartozik? Akkor sem valószínű, hogy a pincérnői
fizetéséből állja a bérét. Szóval, hogy prosti is egyben, vagy tényleg kitartja
egy gazdag pasas. Ami majdnem egyremegy.

– Ki ajánlotta fel a pénzt? – kérdezte. Igyekezett nyugodt hangon

beszélni. De látszott, hogy bejelentésem felizgatta. El-elkapta rólam a
tekintetét.

– A biztosító. Ha Albert az eltűnésétől számított hat hónap múlva sem

kerül elő, egymilliót kell kifizetnünk az apjának. Most már érti, ugye: a
biztosítónak bőven megéri, ha csak ötvenezret kell fizetnie, egymillió
helyett.

Berta Liss nem lehetett egy született észkombájn, de ez az érvelés erősen

hatott rá. Mégis a fejét rázta:

– Semmi közöm az eltűnéséhez.

– Köszönöm, hogy legalább azt nem tagadja: ismerte a fiút. De hiába is

tagadná. Tanúk vannak rá, hogy együtt járt vele. A múlt szombat éjjel
Samantha Messer lakásából elvitte Albert fényképeit.
 – Nem vittem el onnan semmit!

– Köszönöm.

– Mit köszön...?

– Ebben a másodpercben beismerte, hogy ott volt Samantha lakásán.

Különben erre is vannak tanúk. Aminthogy arra is, hogy többször
találkozott Albert Treyunggal, sőt együtt jártak egy ideig.

Most hallgatott. A cigarettáról is megfeledkezett. Az ablakot nézte, én

pedig folytattam:

– Lehet, hogy maga ott volt akkor is, amikor elrabolták? Hiszen a
parkban együtt futottak nemegyszer...

Ez nagy és alattomos ütés volt. Kifakadt:

– Nem voltam ott, amikor az történt!

– Szóval elrabolták.

– Ezt nem mondtam!

– De ez volt az értelme. „Történt” ott valami, de maga nem akar azzal az

esettel közösséget vállalni, tehát nem valami kellemes dolog volt.. Mi más
is történhetett volna, mint emberrablás? Az embernek nem délutáni
egészségügyi futás közben jut eszébe, hogy világgá kellene menni. Még
akkor sem, ha egy kicsit flúgos, mint Albert... Tehát a fiú azért nem ment
haza, mert valakik ebben megakadályozták. Vagy meghalt, de akkor
megtalálták volna a hulláját. Amennyire tudom, nem voltak ellenségei.

Berta hallgatott, de láttam, forr benne valami. Halkan és egészen

másképpen folytattam:
 – Gondolkozzon, kislány. Ötvenezret ebben az országban nem mindennap
dugnak az ember zsebébe, ennyi pénzzel már lehet valamit kezdeni.
Berendezhet egy saját mulatót is... Nincs kedve főnöknek lenni? Nem
ugráltatnák többet mindenféle hájas alakok. Nem kellene tűrnie a részeg
pasasok bizalmaskodását. A maga ura lehetne... És mert sajnálom magát,
hát súgok valamit: a cégem szükség esetén tíz-húsz ezret még hozzá is
tenne az összeghez, ha gyors eredményre jutnánk. Maga akkor otthagyhatná
azt a mulatót, sőt ezt a porfészket is. Frengo... mi ez? Egy nulla. Kisváros,
ahol a becsvágyó embereket megöli az unalom és a tehetetlenség. Egy
nagyvárosi elegáns mulató tulajdonosának lenni, ez már valami, igaz? –
hirtelen felálltam.

– Délután ötkor visszajövök. Addig gondolkozzon az ajánlatomon. Ne

fáradjon, kitalálok – és gyors léptekkel elindultam a kijárat felé. Berta
utánam nézett, de ülve maradt. Az előszobaajtót kitártam és jó hangosan
becsaptam. Magam bent maradtam, a fürdőszoba félig nyitott ajtaja mögé
rejtőztem. Ha Berta kijön és kíváncsian utánam néz, lebuktam.

De nem jött ki. Neszt hallottam, aztán a telefongombok alig hallható kis
csattogását. Számoltam: nyolc kis kattanást hallottam. Tehát nem frengói
számot hívott; ez interurbán beszélgetés volt.

– Tarp...? Berta vagyok. Nem, most te figyelj ide, nagyon fontos! Azért
hívtalak... Egy pasas járt itt az előbb. Azt mondja, a biztosítótól. Tarp, ez
tudja, hogy Treyungot elrabolták, és engem is gyanúsít. Mit csináljak?

Most az ismeretlen férfi beszélt, mert Bertának még a lélegzetét is alig

hallottam. Lassan mozdultam a kijárat felé. Megint a lány szólt:

– ...Ötvenezret ajánlott fel vagy többet, érted?!

A kilincsre tettem a kezemet.

– ...ide akarsz jönni? Nem lesz veszélyes, éppen ma?... Hát jó, te tudod.
Mikor, még előtte? Rendben.
 Eleget hallottam. Lassan nyitottam az ajtót, aztán – amikor ismét Berta
beszélt – gyorsan szélesre tártam a nyílást és kicsúsztam rajta. Halkan
csuktam be, és sietős léptekkel mentem át a pázsiton.

A sarkon leintettem egy taxit:

– Vigyen egy autókölcsönzőbe, kérem.

Ott a taxiban úgy éreztem, követnek. Egy fekete Lincoln jött mögöttünk
kitartóan, aztán eltűnt, de helyette egy kék sportkocsi döcögött mellettünk...
A frengói belváros ismét feléledt, a szieszta a végéhez közeledett. Újra
megpezsdült az élet.

De végül is nem lehettem biztos abban, vajon tényleg követnek, mert pár
perccel később a sportkocsinak nyoma veszett, és megnyugodtam.

A kölcsönzőben saját nevemen voltam kénytelen bérelni egy kocsit, hisz

nem voltak hamis papírjaim. Lefüggönyözött ablakú furgont választottam,
bár nem állt szándékomban árut fuvarozni.

Alig egy óra telt el a távozásom óta, és újra az Északi úton voltam. De
persze most sem álltam a 24-es ház elé. A túlsó oldalon parkoltam le,
csaknem száz méterre a háztól, de onnan is elég jól láttam a bejáratot.
Főleg, ha elővettem kis japán távcsövemet.

Így múlt el két és fél óra. A furgonban dögmeleg volt, de nem nyithattam
ki az ablakokat. A függönyöket is behúztam, magam pedig a kocsi közepén
ültem az üres padlón, és az első ülések pereme fölött figyeltem a 24-es
bungalót. Engem senki sem láthatott. Fél három után öt perccel elment arra
egy fehér Mercedes, később megállt egy kis Morris, fiatal nő üldögélt
benne, körülbelül negyedóráig. Biztosan várt valakire. Aztán elhajtott.
Egyszer Berta is kinézett, csinált egy kört a pázsiton a ház előtt, és
visszament a házba. Négy óra körül kutyát sétáltatott egy gyerek,
tinédzserek jöttek zajosan, majd egy teniszruhás fiatal pár szállt autóba, és
elhajtott. Egyszóval normálisan zajlott az élet. Igaz, a fehér Mercedes négy
óra hat perckor ismét feltűnt, de most sem állt meg. Ezen elgondolkoztam
volna, ha nem veszem észre végre az én emberemet.

Egy fekete kocsi állt meg a szemközti sarkon. Közepes Fiat volt és egy
férfi vezette. Pontosan úgy viselkedett, ahogyan hasonló helyzetben én is
tettem volna – ezért lett rögtön gyanús. A bungaló bejáratától messzebb
parkolt, aztán percekig nem szállt ki, csak a környéket figyelte. A csillogó
szélvédő üveg miatt nem láthattam az arcát. Felírtam a rendszámot: 07-MA-
681. Ez arra vallott, hogy Matarrából jött, vagy legalábbis ott jegyezték be
az autót. Matarra vagy százötven kilométerre van, Frengótól északra.

Négy óra húszkor a férfi kiszállt. A távcső a szemem előtt volt. Ezek a
japánok igen ügyes emberek. Merthogy egy fényképezőgépet is beépítettek
a készülékbe, az objektív maga a lencse, ha élesre állítom a nézőkét, a
készülő kép is éles lesz. Lenyomtam a gombot, kétszer, háromszor,
négyszer. A férfi arca sajnos így is eléggé árnyékban volt: széles karimájú
kalapot, szürke öltönyt és nyakkendőt viselt. Vállas, nálam magasabb,
negyvenes lehetett. Bement a bungalóba.

Aztán jó ideig semmi sem történt. Hol az órámat, hol a környéket

figyeltem. Öt óra előtt tizenkét perccel újra kijött a férfi. Most sem sietett.
Nem tudom, miért, de volt egy olyan érzésem, hogy ideges. Körülnézett,
mielőtt a kocsijába szállt. Újra csináltam néhány fotót. A Fiat elhajtott.
Szívesen követtem volna, de érdekelt, hogyan is döntött Berta Liss. A férfi
lehet, hogy rábeszélte, színleg fogadja el a biztosító ajánlatát? De arra is fel
kell készülnöm, hogy a férfi visszajön, miközben én a lakásban leszek.

A fényképezőgép-távcsövet betettem az autó egyik ülése alá, és amikor

senkit sem láttam az utcán, kiszálltam. A bungalóhoz közeledve megint úgy
éreztem, figyelnek. De akkor még hajlamos voltam mindezt szakmai
ártalomként túlzott érzékenységnek feltüntetni önmagam előtt is.

A bejárati ajtó nyitva volt. Berta talán a férfi távozása után nem zárta be.
Vagy annyira várja már jöttömet? Még egy pillantás körbe – sehol senki.
Belöktem. Csönd volt. Az óvatosság arra késztetett, hogy lassan, szinte
árnyékként mozogjak. Nem tudom, miért, de lábujjhegyen osontam át az
előszobán. A konyhaajtó nyitva volt.

– Berta? – kérdeztem.

Mivel nem válaszolt, sejtettem: baj van. A nappaliba mentem. Az első,

amit észrevettem: az asztalon egy konyakosüveg két pohárral. Itt iszogattak
negyedórával ezelőtt...

Először a lány lábát láttam meg. És azt, hogy a bal lábán nem volt
papucs. A lábfej mereven mutatott felfelé. Berta a nagy kagylófotel mögött
feküdt. A szeme hidegen nyílott a világra. Torkán a vágás széles volt; a
valóságosnál is szélesebbnek látszott, a hús szinte szétnyílt. A vér sötét
tócsába gyűlt körülötte. Keze begörbült, ujjai görcsösen markoltak egy
szalvétát. Az asztal mellett ülhetett. Letette a poharat, megfogta a szalvétát.
A gyilkos akkor lépett mögéje, kezében a borotvával...

Gyomromban hideg kő ült. Sok hullát láttam már életemben, de ez...

Átkutassam a lakást? Felesleges. A gyilkos már megtette. Hiszen Berta vére
a padlón már-már megalvadt. Percekkel érkezése után elkövette tettét; aztán
kutatott. Némelyik szekrényt nem is csukta be. Tudom is, mit keresett.
Albert Treyung fényképeit. Hiszen, ha azokat a rendőrség megtalálja Berta
lakásán, nyilvánvaló, hogy közük volt egymáshoz. Így viszont ki kapcsolná
össze Albert hónapokkal ezelőtti eltűnését Berta meggyilkolásával?
Mondjuk, Larry Conti – de róla alighanem csak én tudok, egyelőre.

Nem töprenghettem sokáig. Sziréna üvöltött, még valahol messze. Pár

utcával odébb. Nem voltak illúzióim – ez a rendőrség lesz. Futva távoztam
a házból, ám a pázsit ösvényén már lassuló léptekkel vágtam át. A járdán
haladtam, senkit sem láttam. Elmentem a sarokig, ahol délelőtt a saját
kocsimat hagytam. A furgonra rá sem néztem.

Amikor beindítottam a motort, a tükörből láttam: egy rendőrautó állt meg

a 24-es bungaló előtt. Két egyenruhás férfi szaladt a bejárat felé.
 Sóhajtva léptem a gázpedálra.

6.

Frengóban nem maradhattam, elmentem hát vagy harminc kilométerrel

odébb, a hegyekbe. Egy kis panzióban béreltem szobát, és azonnal
felhívtam a fővárost. Méghozzá éppen a rendőrséget. Szerencsére
megvannak még a régi barátaim. Néha hasznot húzok belőlük. Igaz, ők sem
járnak rosszul. Amit az alvilágról ők nem tudhatnak meg, arról olykor tőlem
értesülnek.

– Halló, Santora hadnagy? Vilar beszél. Üdv, öreg harcos, hogy vagy?

– Hello, Vilar, te bűnözők réme. Még élsz?

– Kitalálhatnál már valami újabb viccet. És persze jobbat...

– Sejtem, bajban vagy, Vilar. Mindig csak akkor szoktál hívni.

– Enyhe túlzás. Tavaly egyszer felhívtalak, hogy gratuláljak az esküvőd

alkalmából...

– Akkor már másfél éve nős voltam, sőt éppen válni készültem. Tehát
kicsit elkéstél a jókívánságaiddal.

– Jobb későn, mint soha.

 – Ha a reflexeid is ilyenek... Mondd, még mindig kilenceseket szoktál
lőni a gyakorlaton?

– Kilenc és felest, öregem. De hagyjuk a csevegést. Egy információ kéne.

– Mindjárt sejtettem, hogy nem csak az egészségi állapotom érdekel.

– Hogy a régi lúdtalpad szépen fejlődik, azt amúgy is tudom. Most egy
autó rendszámáról van szó.

– A tulaj kiléte érdekel?

– Méghozzá nagyon.

– Nem lesz könnyű dolog, Vilar.

– Te engem ne etess ezzel a szöveggel. Tudom, felemeled a telefont, a

negyedik emeleten a közlekedési osztályon valaki megnyom néhány
gombot, és a számítógép azonnal képernyőre löki a kocsi aktuális
gazdájának a nevét és a címét.

– Jól ismered a belső dolgainkat.

– Még nem felejtettem el, Santora. És most hegyezd a hallószerveidet:

cserébe kapsz egy gyilkost.

– Tessék...?

– Jól hallottad. Egy gyilkost, de persze nem most azonnal. Pár nap múlva.
Elsőként kapod meg tőlem az adatokat, sőt a bizonyítékokat is. Neked adom
majd a fickót, felvághatsz vele a főnököd előtt, még előléptetést is
kaphatsz... De előbb nekem van szükségem valamire, egy másik ügy miatt.
Nos, Santora? Még sohasem csaptalak be, igaz?
 Kis csönd után a hadnagy sóhajtott:

– Te mindenkit leveszel a lábáról, Vilar. Diktáld azt a számot, aztán hívj

fel fél óra múlva.

És fél óra múlva kezemben volt a vállas, kalapos férfi neve és címe:
Angelo Darra, Matarra; Bisselt sugárút 185.

A panzió teraszáról szép kilátás nyílott a hegyekre. A tengert innen nem

lehetett látni. Egy fehér karosszékben ülve eltöprengtem a sors kanyargós
útjain. Az bizonyosnak látszott, hogy Berta Liss és Angelo Darra tudott
valamit Albert elrablásáról. Hogy a teniszütőgyáros fiát elrabolták, az már
kétségtelen –, Berta maga mondta így a telefonba. Tehát a lány részt vett az
elrablásban, feltehetően egy előre megtervezett akcióról volt szó, amelynek
Darra lehetett a szervezője, a lány pedig segített neki. Az sincs kizárva,
hogy ő a főnök; mert amikor Berta úgy érezte, bajba került, rögtön neki
telefonált. Berta ugyan Tarpnak szólította Darrát a telefonban, ez arra mutat,
hogy Darra talán sohasem közölte a lánnyal az igazi nevét. Mindenképpen
gyanús a dolog. Berta Liss eszköz lehetett Tarp-Darra kezében. Lehet, a
lány eleve azért ismerkedett meg Alberttel, hogy megkönnyítse a
fiatalember majdani elrablását? De mi értelme volt az egésznek, ha aztán
nem fordultak Albert apjához váltságdíjért?

Talán Albert később szökni próbált, és megölték mindjárt az ügy elején.

Talán órákkal az elrablása után. Ám a banditák még ilyenkor is
megpróbálnak pénzhez jutni. Addig zsarolják a családon, míg az fizet – ha
alkudoznak, a banditák engednek az összegből, de általában még a halottat
sem adják vissza ingyen.

Darra most attól félt, a lány begyullad, elcsábítja a nagy összeg, és

beszélni fog. Inkább eltette láb alól.

Az is lehet, hogy Treyung, az apa, nem mondott nekem igazan. Hazudott

– de miért?
 A Berta Liss-ügyön gondolkodva odáig jutottam, hogy kezdettől jó
nyomon járok. Tehát most Darra felé kell irányítanom a nyomozást. Viszont
egy dolog nagyon nyugtalanított. Ha Darra a gyilkosság előtt kikérdezte
Bertát, arra is rájöhettek, hogy én Larry Conti révén jutottam el a lányhoz.
Lehet, hogy a következő elhallgatandó áldozat Conti lesz? Utána Samantha,
és ha rámlelnek – én?

Magamat egyelőre nem féltettem. Inkább a fiúért aggódtam. Samantha

nem lehet terhelő tanú, de Conti az, aki összekötheti az elszakadt szálakat,
összekapcsolja Berta Liss nevét az eltűnt Albert Treyunggal. A fiú tudott
kettejük kapcsolatáról, sőt egyszer látta is őket együtt futni a parkban.
Persze, a bizonyítás a fényképek nélkül nem sokat érhet. Conti nem ismerte
Albertet, a nevét sem tudta, és persze azt sem, hogy a fiú hónapokkal ezelőtt
eltűnt. Ha Darra félre akarja állítani az utolsó embert, aki Albert nyomára
vezetheti a hatóságokat, hát nem fog habozni. Ahogyan egy cseppet sem
habozott, amikor cinkosát, Bertát kellett átsegítenie a másvilágra. És
alkalomadtán engem is. Mert nem kételkedtem abban, hogy ő maga
értesítette a rendőrséget a gyilkosságról, úgy időzítve, hogy a járőr majd
engem találjon a tett színhelyén. Darra azt remélte, engem kapnak el mint
tettest – akkor aztán hiába is állnék elő a történetemmel Treyungról,
Bertáról, Darráról, senki sem hinne el belőle egy szót sem. Ráadásul
komoly veszélybe kerülne az életem, hiszen a gyilkosságért itt még
halálbüntetés jár. Még azt is nehéz vagy éppenséggel lehetetlen lenne
bizonyítanom, hogy engem valóban Treyung apja bízott meg a
nyomozással.

Ravasz ellenfél ez a Darra, gondoltam. Érdemes vele felvenni a versenyt.

De, hogy teljesen őszinte legyek: az öreg Treyung pénze is csábít.
Tizenötezer? Plusz a költségek? Kifizethetném a számlákat és a következő
félévben nem fájna a fejem az anyagiak miatt... Néztem a lassan sötétülő
hegyeket. Rina is eszembe jutott. Aztán döntöttem. Nem szállok ki ebből a
játszmából, nem ám!

Beültem a kocsiba és a sötét országúton visszarobogtam Frengóba. Már

valóságos éjszaka volt, mikor odaértem. Egy külvárosi telefonfülke mellett
fékeztem le a kocsit. Senki sem járt a közelben. Tárcsáztam.
 – Halló, Samantha?

– Igen. Ki beszél?

– Nem ismeri meg a hangomat?

– De. Most már tudom. A felügyelő, aki korán szokott kelni.

– Így van. Figyelmeztetni akarom magát. Azt a lányt, aki ellopta Albert
fényképeit, ma délután megölték.

A csöndet szinte tapintani lehetett. Világosan hallottam, hogy Samantha

lélegzése meggyorsult.

– Ez... biztos?

– A saját szememnél láttam a holttestet.

– És... én? – dadogta. Most nyoma sem volt reggeli magabiztosságának,

fölényének. – Mi közöm az egészhez?

– Maga is tud a Treyungot a lányhoz fűző kapcsolatról. Jobb lesz, ha

eltűnik egy időre.

– Nincs hová mennem!

– Akkor vigyázzon magára. Mostantól ne engedjen be senkit a lakásába.

Lehetőleg ne közlekedjen egyedül. Hívja meg valamelyik fiúismerősét.
Lakjon ott néhány hétig. Biztosan akad ilyen... Alkonyattól reggelig ne
menjen ki az utcára, még társaságban sem. Különösen óvakodjon egy
negyven év körüli férfitól – és itt leírtam neki Darra külsejét. Éreztem: most
az egyszer valóban megijedt ez a könnyelmű teremtés. De így van jól. Néha
nem árt, ha az embereket egy kicsit gúzsba köti a félelem. Talán okulnak
belőle.
 Letettem a kagylót. Az utca üres volt, senkit sem láttam. Autó is kevés
járt arrafelé. A külvárosok között hajtottam a Conti-lakás felé. A reggel
megismert gyümölcskereskedés persze zárva volt már, mellette hagytam a
kocsit, és lassan átmentem az úttesten. Ezt a beszélgetést nem intézhettem
el telefonon.

Halványan éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Több autó parkolt a

járdák mellett, ami ilyenkor este nem volt feltűnő. Mozgást nem láttam.
Mégis, úgy éreztem, vannak itt mások is, akikre pedig nem volt szükség.
Mielőtt felmentem volna a magas lépcsőre, újra körülnéztem. Csak utána
csöngettem.

Odabenn fény gyúlt, és az ajtó majdnem azonnal kinyílott. Egy ötvenöt-

hatvan év körüli, erősen őszülő férfi állt előttem ingben. Az arca egykori
bokszolóra emlékeztetett. Legalább háromszáz esetben sorozhatták meg az
orrát, míg ilyen lapos lett. Rám vetette figyelmes, kissé álmosnak tetsző
tekintetét.

– Jó estét – mondtam jólnevelten – Larryt keresem.

– Fáradjon be – mondta gúnyos szikrával a szemében. Az volt az a

pillanat, amikor megsejtettem, hogy baj lesz. Apró nesz a hátam mögött –
és pisztolycső nyomódott a gerincemre:

– Tegye fel a kezét – mondta egy hang.

A szemem sarkából láttam; hogy többen is vannak. Az ősz bokszoló

elvigyorodott:

– Szóval besétált a csapdába... Turin felügyelő vagyok. Gyilkosság

vádjával letartóztatom magát.
7.

Azonnal a főkapitányságra vittek. Útközben a kocsiban senki sem szólt

hozzám. Indulás előtt láttam, milyen nagy erőkkel készültek a fogadásomra.
A Conti-ház elől három autó is csatlakozott ahhoz, amelyikben engem
szállítottak, és fogadok: ha egy kicsit is értettek a szakmához ott, vidéken,
hát megszállták a hátsó utcát is.

A frengói rendőrkapitányságon nagy volt a nyüzsgés. Azt hiszem, Berta

Liss meggyilkolása a város összes egyenruhás és civil rendőrét talpra
állította. A folyosókon is efféle riadóállapot uralkodott. Szerencsémre egy
mellékajtón vittek be, így újságírókkal, fotóriporterekkel és a természet más
ehhez hasonló kártevőivel nem találkoztunk. A kis liftben sem vették le
rólam a bilincset:

Aztán egy füstös szobában lámpa alá ültettek. Úgy kezdődött, akár egy
rossz krimifilmben. De másképpen folytatódott. Turin felügyelő már
markában érezte a madarat, egy kicsit játszott az emberei előtt: a
rettenthetetlen, sohasem tévedő, mindentudó rendőrségi róka szerepét.
Ellenszenves volt.

Nem mondhatnám, hogy nyugodt voltam. Ha Turin nem blöfföl, a

nyakamba varrják a lány meggyilkolását. Bár nehéz lesz bebizonyítaniuk,
hogy jártam a lakásban; vigyáztam, ne hagyjak ujjlenyomatokat.

– Először is lássuk, kicsoda maga, gyilkos úr – kezdte a felügyelő

csikorgó gúnnyal.

– Figyelmeztetem: a büntető törvénykönyv tizennyolcas paragrafusa

szerint addig nem nevezhet gyilkosnak, amíg ezt egy bíróság be nem
bizonyítja – feleltem.

– Milyen jól tudja! Talán ügyvéd?

 – Tizennégy évig rendőrtiszt voltam – feleltem hidegen. Mindenáron meg
kellett őriznem nyugalmamat. Turin elkomorult. Kinyitotta a tárcámat.
Megnézte az igazolványomat.

– Mint látja, magándetektív vagyok. Az én szakmámban szerfelett ritka a

gyilkos.

– Akkor beszéljen, ha kérdeztem! – vakkantotta.

– Ez egy érdekes ajánlat. Majd gondolkozom rajta – vágtam vissza. Az

emberei elhűlve figyeltek. Turin úgy tett, mintha nem hallaná. Kicsit lila
volt a feje, szólt egy társának, telexezzen a fővárosba és tudja meg,
ismernek-e ott egy „Vilar nevű fickót, aki azt állítja, rendőrtiszt volt és most
magándetektív”. Közben bejött valaki, és jelentette, hogy a kocsimat
elhozták a kapitányságra. Turin aztán erősen a szemembe nézett:

– Mivel sürget az idő, hagyjuk egyelőre a formaságokat. Nyíltan beszélek

magával: miután holtan találták azt a lányt, jelentkezett egy tanú. Szépen
leírta a maga külsejét.

Larry Conti, futott át az agyamon.

– Megtudtuk tőle, hogy maga kérdezősködött az áldozat felől ma délben.

Aztán elment hozzá. Öt óra körül bejelentést kaptunk, hogy az Északi út 24-
es számú házából egy nő segélykiáltásait hallották. De mire a legközelebbi
járőrkocsi odaért, a tettes elmenekült.

– Szalagra vették a bejelentő hangját? – kérdeztem. Turin rám meredt,

majd az asztalra csapott:

– A kérdezősködés az én feladatom!

– Rendben van – szóltam. – De mint volt nyomozótiszt, arra

következtetek, hogy az áldozat várt valakit. Lehet, üzletet akart vele kötni.
De eközben megérkezett valaki, egy cinkosa, akinek az üzlet nem volt
ínyére. Megölte hát a nőt, aztán elment, és ő telefonált a rendőrségre. Tehát,
ha felvették a bejelentést, máris rendelkeznek a gyilkos hangjával.

Egész idő alatt hidegen a szemébe néztem. A társairól nem vettem

tudomást.

– Honnan tudja, hogy így történt? – csapott le rám.

– Nem tudom biztosan. Ez csak egy a többi lehetséges, logikus

következtetés közül, felügyelő. Nyilván ön is végiggondolta őket. Láthatta,
most is rendőr vagyok. – Ez nem tetszett neki.

– Ne higgye, hogy különleges elbánásban lesz része! – Figyelmeztetett.

– Nincsenek ilyen illúzióim – feleltem. – Egyelőre bánjon velem úgy,

mint egy gyanúsítottal. De nem vagyok gyilkos.

Visszajött a társa a telextől:

– Főnök, megerősítették az összes adatot.

Turin lapos pillantást vetett rám:

– Úgy. Szóval Vilar úr egykori kollégánk... De ha maga tette el láb alól

azt a szegény pincérnőt, esküszöm, elintézem, hogy felkössék, mint egy
kutyát!

– Erre nem kerül sor – nyugtattam meg. A felügyelő ökle az asztalra

zuhant. Majdnem egy teljes percig néztük egymást, aztán így folytatta a
kihallgatást:

– Miért kereste Berta Lisst?

 Haboztam a válasszal. Egyáltalán, beismerjem-e, hogy az vagyok, akit
keresnek? Samantha Messerről nem tudnak, még nem. Tehát csak egyetlen
tanújuk lehet: Larry

Conti. A gyilkosság hírére szegény fiú maga jelentkezett a rendőrségen.

Ha elhitte, hogy gyilkos vagyok, most nagyon dühös lehet rám. Az ő
szemszögéből nézve becsaptam őt. Sőt, dél óta biztosan gyűlöl.
Mindenképpen ellenem fog vallani, be akar majd mártani, amennyire csak
képes lesz rá... De akkor is, csak egyetlen tanújuk van, az pedig kevés egy
gyilkossági ügyben. Már a rómaiak is tudták, hogy egy tanú – nem tanú. Ha
nincs más bizonyíték a kezükben, egyetlen ügyész sem írja alá a
letartóztatási parancsot.

– Nem kerestem – ráztam a fejemet határozottan. Turin a fogát

csikorgatta. Folytattam: – Ma délben érkeztem a városba. Egy ügyfelem
megbízásából kerestem egy eltűnt diákot. Több emberrel beszéltem, aztán
valaki megadta Larry Conti címét. Azt mondták, ő talán tud valamit a
dologról. Jó ideig kerestem az utcát, ahol lakik, mert nem vagyok idevalósi,
nem ismerem a várost. Ezért értem oda olyan későn, ahol maga várt rám,
felügyelő – még egy szemtelen mosolyt is kipréseltem magamból.

– Szóval mindent tagad – fújtatott Turin. – Tagadja, hogy délben már

egyszer beszélt Contival, és éppen tőle tudta meg Berta Liss címét! És azt
sem ismeri be, hogy el akarta tenni láb alól Contit is, azért kereste fel este!

– Nem akarom elvenni a kedvét, felügyelő – jegyeztem meg. – De egy

gyilkos aligha csönget a főbejáraton, és nem közli az ajtót nyitó idegen
úrral, hogy Larry Contit keresi. Vagy azt hiszi, ilyen ostoba gyilkos után
kutat...? Ha az illető tényleg ilyen buta, nem lesz nehéz elkapnia!

Olyan pillantást vetett rám, amitől egy gyengébb idegzetű gyanúsított

megborzongott volna. Nekem erre nem volt időm; próbáltam lelkileg
felkészülni a szembesítésre. Biztos voltam benne, hogy nem lesz könnyű
dolgom. Larry Conti igaza tudatában nem csak azt közli majd, hogy ismer,
hanem – ha egy kicsit is jó megfigyelő – számos jól hangzó részlettel
szolgál, és sok szöget ver koporsóm fedelébe. A „bejelentő”, a zsarukat
Berta lakására csődítő névtelen telefonáló hangjának senki sem fog
utánajárni, elkönyvelik majd úgy, hogy egy tanúskodástól irtózó szomszéd
telefonált, és kész. Angelo Darra nyugodtan aludhat...

– Szóval maga így játszik? – vicsorgott Turin. – No, majd meglátjuk,

milyen messzire jut vele – és fejével intett egyik kollégájának. Kicsit
színpadiasan viselkedett. Mintha állandóan tévékamera előtt lenne. Netán
indulni akar a polgármester-választáson, és most is edzésben van? –
töprengtem.

A kolléga kiment. Engem felállítottak a székről, és bekapcsolták az

összes lámpát. A szoba így barátságosabbnak tetszett volna, ha nincs tele
detektívekkel. A szemem sarkából láttam, hogy a szemközti ajtó résnyire
nyílott. A másik, sötét helyiségből tehát figyelt valaki. Ezt csak Turin és
társai beleegyezésével tehette, nyilván nem őket nézte, hanem engem. Ki
lehet az? Kinek mutogatnák engem...?

De ezen sem volt időm töprengeni. Nyílott egy ajtó, és Larry Conti jött
be. Mindenki feszülten nézte az arcunkat. Contiét és az enyémet. Hogyan
reagálok a koronatanúval történő szembesítés pillanatában? Nem vettem le
róla a tekintetemet, de megmerevítettem az arcomat. Merev álarc fagyott rá,
unatkozó-sértett-előkelő volt ez a kifejezés és hűvös. Mintha már előre
undorodnék attól az aljas indíttatású színjátéktól, amit pillanatokon belül
ellenem fognak elkövetni.

Larry Conti zöld szemében is kemény elhatározás csillogott. Vállig érő

haja meglebbent, ahogy közeledett. Azt hiszem, akkor már csak egymást
láttuk. Pedig Turin ott ugrált körülöttünk:

– Nos, Conti úr?... Ugye, ez az a férfi, aki Milter rendőrtisztnek adta ki

magát? Aki a nemlétező Eltűnési Osztályra hivatkozva kérdezte ki magát?
Őt küldte ön Berta Liss lakására?

„Ha tényleg szerette Bertát, még rám is veti magát. Tényleg azt hiszi,
hogy én öltem meg”, gondoltam. Megijesztett a fiú szemében az a
merevség. Nagy elhatározást sejtetett. Larry más volt most, mint délelőtt...
 – Szóval, ő az? – kérdezte diadalmasan Turin.

Conti megállt, alig egy méterre tőlem. Nem vette le rólam a szemét. A
szobában csönd lett. És akkor a fiú azt mondta:

– Nem, nem ő az. Sohasem láttam ezt az embert.

8.

A következő félórában felgyorsultak az események. Turin először a haját

tépte, Larrynak magyarázott. De a fiú határozottan rázta a fejét. Akkor
kiküldték a folyosóra. A detektívek tanácstalanok voltak. Én meg szó nélkül
felmutattam megbilincselt kezemet. Turin dühösen intett: vegyék le!
Visszatért régi gúnyos kedvem, tüskéimet a felügyelő már nem viselte el.
Mivel az ellenem emelt vádat semmivel sem bizonyíthatta, kénytelen-
kelletlen elrendelte a szabadonbocsátásomat. Lekísértek az udvarra. És mert
gyanúsan sokáig keresték a kocsim kulcsát, sejtettem már, mire megy ki a
játék. Nem is tévedtem; mikor végre elengedtek, és kihajtottam a rácsos
kapuszárnyak között, az utcán azonnal két kocsi szegődött a nyomomba.
Turin nem hisz Continak, és figyeltet. Nocsak!

Nem féltem. Pedig tulajdonképpen most lett csak, okom az igazi

félelemre. Lehet, hogy nem is a rendőrségtől, hanem mostantól kezdve
Larry Contitól kell tartanom? Hallottam már hasonló esetekről; a
bosszúvágyó férfi látszólag futni hagyja kedvese gyilkosát, de csak azért,
hogy a törvény helyett maga végezhessen vele... Egy cseppet sem voltam
nyugodt. Már csak azért sem, mert Larry Conti aztán igazán nem keltette
egy ilyen délvidéki, forróvérű, szerelmes férfi benyomását. Nehezen
hinném el, hogy vendettát fog rendezni egy éjszakai mulató pincérnője
miatt... Ám annál rejtélyesebb volt az ügy. Miért tagadta le, hogy ismer? A
színjáték, amit a rendőrségen eljátszott, csak a kettőnk számára volt játék. A
felügyelő és társai komolyan elhitték, hogy nem a megfelelő embert kapták
el. Conti biztosította őket erről, és ők nem tehettek mást, hinniök kellett. De
ő és én – csak mi ketten– tudtuk, hogy a játszmának több rétege van.
Először úgy találkoztunk, hogy egyikünk sem akart semmi lényegeset a
másiktól. Aztán megölték Bertát – és pár órával később újra Conti szemébe
néztem. Mi történhetett közben vele? Ki vagy mi késztette arra, hogy
elősegítse szabadulásomat?

A helyzetem cseppet sem volt rózsás. Két kocsi jött mögöttem. Lehet,
csak az egyikben ülnek rendőrök, a másikban Conti, egy gyorstüzelő
pisztollyal? Vagy nem ő, hanem valaki más? Egyre inkább az volt a
benyomásom, hogy egy nagy játékba bonyolódom. Olyan játékba,
amelynek nemcsak a célját, de a szabályait sem ismerem.

Lázas töprengés után – miközben egyre-másra szeltem át Frengo ilyenkor

kihalt utcáit – eszembe jutott valami. A tükörben láttam mindkét autó
fényszóróit. Kitartóan követtek, jelenlétüket nem is titkolták. Ez csak Turin
ötlete lehet. Így adja tudtomra, hogy továbbra is gyanúsít, hogy nem hisz a
koronatanújának...?

Éppen egy téren haladtam. Elég gyér volt a világítás. Hirtelen

befordultam egy keskeny mellékutcába, egyetlen mozdulattal kioltottam a
kocsi összes lámpáját. A szemem még nem szokta meg a sötétséget –
néhány másodpercig vakon száguldottam. Ha egy teherautó áll ki a járda
mellett parkoló kocsik közül... De szerencsére nem volt ilyen akadály, újra
jól láttam, gázt adtam. Cikáztam a mellékutcákon. Üldözőim fokozatosan
lemaradtak. Meglapultam egy járdaszegély mellett, és mikor semmi
mozgást sem tapasztaltam, az Északi út felé hajtottam.

Óvatosan közelítettem meg délutáni leshelyemet, a furgont. Néptelen volt

a környék. Kivettem a fényképezőgép-távcsövet, lezártam a kocsit, és a
saját autómon elhajtottam a kölcsönzőbe. Kifizettem a bérleti díjat, az
ügyeletesnek megadtam a címet, hol találja a kocsit. Kapott egy százast is.
Pár perccel később a városból kivezető úton száguldottam.
 Senki sem követett.

Az éjszaka hátralévő részében az igazak álmát aludtam a távoli

panzióban. Kilenc után ébredtem fel – hát igen, aludni, azt mindig tudtam.
Most már egészen jól éreztem magamat. Éjszakai aggodalmaim
nyomtalanul eltűntek. Bőséges reggeli után kocsiba ültem, és hamarosan a
sztrádán száguldottam. Ott sem követett senki. Úgy látszik, nyomomat
tévesztették. De az nem zárható ki, hogy valahol ismét rám ragadnak. Ha
Turin felügyelő továbbra is makacskodik és bennem látja Berta Liss
gyilkosát, talán riasztotta fővárosi kollégáit, és figyelik az irodámat. Ezt
sem szabad figyelmen kívül hagynom.

Fél tizenkettőkor értem vissza a városba. Felhajtottam a Prinn-hegyre. A

régi erőd romjai mellől csodálatos volt a kilátás. Szerettem ide járni. Mióta
egy olasz étterem is nyílott a közelben, azóta még gyakrabban
megfordultam a hegyen.

A környék békés volt, nyugalmat sugárzott. Japán turisták fényképezték a

látnivalókat. A város a láthatár széléig nyúlott, füstköd tette homályossá és
sejtelmessé a messzeséget. Az egész olyan volt, mint a jövő. Csak az
egészen közeli dolgokat láttam. A mai napot, az estét, az éjszakát...? És
aztán?

A tegnapi események fölött még nem tudtam napirendre térni. Megint

úgy éreztem, itt valami nem stimmel. Treyung, az öreg is különös alak
lehet. Azt állítja, hogy a fia elrablói nem kértek váltságdíjat, a csapás meg
valahogy nem eléggé törte le, most itt csatangol a környéken, és nem
hajlandó megadni a címét. A fiúnak viszont tényleg nyoma veszett, ez nem
kétséges. Hol lehet Albert Treyung? Minden jel arra mutat, hogy elrabolták.
Ha így van – miért? Ki húzhat hasznot abból, hogy az a diák egy a
tízezerből – nem Frengóban koptatja a kövezetet? Mit tudhat Albert, hogy
másoknak ennyire szükségük volt rá? És ha tényleg igaz, akkor még
váltságdíjat sem kérnek érte, tehát nem áll szándékukban visszaadni a fiút.
Kell nekik... No persze, az is lehet, hogy az elrablást csak megrendezték, a
fiú maga akart eltűnni? Akkor viszont ennyi idő után küldhetne egy
képeslapot az apjának.

Akár így, akár úgy, egy biztos: valami komoly dolog lehet a háttérben.
Angelo Darra nem ok nélkül tette el láb alól szegény ostoba Bertát. Nagy
tétre játszanak itt, láthatatlan ellenfeleimnek egy gyilkosság meg sem
kottyan. Ezek szerint kifizetődő ekkora kockázatot vállalniok. Az én bőröm
sem érhet sokkal többet, mint a pincérnő élete. Csak azt tudnám, kicsoda,
hol, miért játszik velem?

Egy fülkéből felhívtam saját irodámat. Rina jelentkezett; hangjából

gondtalanság áradt.

– Hello, Vilar. Hol vagy?

– Ráérsz?

– Persze. Egy lélek sem keresett, mióta elmentél.

– Szívesen ebédelnék veled.

– Nem rossz ötlet...

– Emlékszel, hol voltunk két héttel ezelőtt, vasárnap?

– Nem felejtettem el, Vilar.

– Hát ott várlak egy fél óra múlva.

– Rendben van.
 Kényelmesen visszamentem a romok mellé. A fellegvár rozsdás
ágyúcsövein még mindig japánok fényképezték egymást. Újabb turisták is
érkeztek. Kutatóan figyeltem, de semmi gyanúsat nem láttam. Egy
idegenvezető franciául hadarta szövegét. Negyedórás várakozás után rám
került a sor, a legmagasabb terasz egyik távcsöve az enyém lett. Bedobtam
az előre elkészített aprópénzt, és szemem elé tárult a Szent József-bazilika.
Gyorsan elfordítottam a távcsövet, a kerek látómezőben először a folyóparti
negyed sokemeletes, múlt századi házai bukkantak fel, végre rátaláltam
arra, amit kerestem. A Prinn-hegyre vezető kanyargós szerpentin aljára.

Nem kellett sokáig várnom. Rina sárga Volkswagene lekanyarodott a

hídról, és máris a szerpentinen kapaszkodott felfelé. A távcsővel a
szerpentin bejáratát figyeltem. A hídról több jármű kanyarodott le: két
autóbusz, egy zöldséges teherautó és két személykocsi. A buszokra nem
ügyeltem; biztos, hogy ide, a fellegvárba igyekeznek. A teherautó
elkanyarodott balra – a fellegvár alatti negyedbe ment. A harmadik
elágazásnál eltűnt az egyik autó is. A másik viszont kitartóan jött felfelé...

Még nem lehettem biztos a dologban. Otthagytam a távcsövet, elsétáltam

a parkoló bejáratáig. Két borzas pálma árválkodott, szerény árnyékot
vetettek a virágokra. Leültem alájuk és figyeltem.

Hamarosan elpöfögött mellettem Rina. Hányszor mondtam neki, vegyen

már egy újabb kocsit? A bogárhátú rég kiment a divatból, és különben is,
túl hangos volt. De a nő valami okból ragaszkodott ehhez a szekérhez:
Engem különösen idegesített a színe. Hogy lehet egy citromsárga autóval
járni? Túlságosan feltűnő, főleg a mi szakmánkban. Ez a többes szám onnan
eredt, hogy Rinát gyakran magam is joggal tekintettem segítőtársamnak.

Most viszont éppen a bajt hozta rám, anélkül, hogy tudott volna róla.
Elhajtott a pálmák mellett, be a parkolóba, leállította a kocsi motorját.
Miközben pénzt dobált az automatába, felbukkant a másik autó. Fekete
Nissan, cseppet sem feltűnő márka. Két férfi ült benne, az arcukat nem
láttam. Mire Rina felment a lépcsőn és eltűnt az étteremben, két követője is
leparkolt és kiszállt. A pálmalevelek közül jól megszemléltem őket.
Ismeretlenek voltak, kerek képűek, ápolt külsejük nem vallott banditákra.
Vagy ezek valamiféle jobb bűnözők? Egy percig a környéket figyelték. A
parkolóba akkor kanyarodott be a két kirándulóbusz. A férfiak pár szót
váltottak, aztán ők is felmentek a lépcsőn. Az étterembe...

A kirándulók közé vegyülve osontam autójukhoz. Senki sem figyelt rám.

Leguggoltam a kocsi mellett, eltakart a többi autó; két gyors mozdulat, és
mindkét hátsó abroncsból kiengedtem a levegőt.

Ruganyos léptekkel mentem az étterembe. A két férfi a kijárat közelében

ült. Rina valamivel távolabb foglalt helyet. Én úgy ültem le, hogy lássam a
fickókat és a bejáratot is. Félszemmel odapillantva azt is láttam, hogy
jöttömre felélénkültek.

– Hello, Caterina. Kiket hoztál a nyakamra? – intettem diszkréten a

leselkedőkre: Rina annyira nem volt újonc a szakmában, hogy azonnal
odanézzen. Ezt csak egy perccel később tette meg, és úgy, mint aki a pincért
keresi a tekintetével. Az már jött is, étlapokat hozott.

– Engem követtek, Vilar?

– Világos. Észrevehetted volna.

– Csak a két buszt láttam.

– Mindegy. Ne aggódj, megszabadulunk tőlük. Nincs kedved Matarrába

utazni?

– Egyszer már jártam ott, keleten van, ugye?

– Igen, vagy kétszázharminc kilométerre innen. Adok egy nevet és egy

címet, jegyezd meg.

Agyába véstem Darra adatait, aztán az asztal alatt odacsúsztattam a

kocsim kulcsát:
 – Az enyémmel menj. A Sárga Veszedelmet hagyd itt a parkolóban, majd
én elviszem a húgodnak, a boltba.

– Te mit fogsz csinálni?

– Az még titok – mosolyogtam.

Az ebéd nem tartott sokáig. Közben kevés szót váltottunk. Óvakodtam

attól, hogy túl sokat mondjak Rinának – neki is jobb, ha minél kevesebbet
tud az ügyről. Darra gyilkosságáról hallgattam. A kávé után el is búcsúztam
tőle:

– Majd ott találkozunk. Vigyázz magadra, Rina.

– Te is, Vilar – mosolygott. De a tekintetén láttam, hogy nem egészen

nyugodt. Elment.

A fickók nem mozdultak. Ha eddig voltak is kétségeim, most már

elszálltak. Ezek miattam vannak itt, rám várnak. Az irodámat és Rinát csak
azért figyelték, mert miután Frengóban nyomomat vesztették, csak így
találhattak rám újra. Sikerült is nekik. De a játszma vége még messze volt.

Kényelmesen, minden sietség nélkül fejeztem be az ebédet, aztán kértem

a számlát. Amazok már tűkön ültek. Ha mást nem is, de annyit legalább
elérnek gondolhatták –, hogy feljegyzik a kocsi rendszámát, amelyikkel
elmegyek. Ha pedig taxira vagy buszra fanyalodnék, könnyen követhetnek.

Lassan sétáltam ki az étteremből. Az ajtó előtt még megálltam és úgy

tettem, mint aki a tájban gyönyörködik. Ha nem ilyen ügyben járok ott,
tényleg van is mit nézni. A nap elé felhők tolakodtak, a széleiken
nyílegyenesen és jól láthatóan özönlöttek le a sugarak. A távolban
kékeszölden húzódtak a hegyek.

Amazok sem voltak kezdők; a számlájukat azonnal kifizették, így minden

pillanatban készen álltak üldözésemre. Hanyagul hátrapillantva láttam,
hogy már felálltak asztaluktól. Gyors léptekkel siettem a parkolóba. A
Sárga Veszedelem hűségesen várt. Éktelen zajjal indult be a motor.
Kifaroltam a kocsik közül. A tükörben láttam, hogy a két férfi éppen feltépi
kocsijuk ajtaját. Kárörvendve vigyorogtam és gázt adtam. Elképzeltem,
amint egy perc múlva a hajukat tépik tehetetlenül...

Többé nem láttam őket. Leszáguldottam a hegyről, átmentem a hídon, és

kerülőutakon igyekeztem célom felé. Rina húga a boltban volt, éppen két
amerikai nőnek próbált elsózni valami göncöt. Átadtam a kulcsot, és máris
egy mellékutcán mentem. Két átjáróházat is útba ejtettem, hogy biztos
lehessek benne: ismét elvesztették a nyomomat. Mégsem mondhatnám,
hogy nyugodt voltam. A mellemben akárha egy nagy, hideg kő ült volna.
Valakinek igencsak az útjában lehetek. És ha úgy dönt az illető, hogy
félretesz az útból, örülhetek, ha egyáltalán élve megúszom a dolgot.

Ilyen kevéssé kellemes gondolatok rajzottak a fejemben, amikor

beléptem egy fotósboltba.

– Ezt a filmet kellene előhívni, méghozzá azonnal.

– Képeket is kér, uram? – kérdezte egy csúnya, vénlánykülsejű,

középkorú amazon.

– Igen, két példányt mindegyikből.

– Foglaljon helyet, hamarosan kész lesz.

A filmtekercset és az egyik képsorozatot elvittem a bankomba. Igen,

bármennyire is furcsán hangzik, még a magamfajta szegény
magándetektívnek is akadhat egy jól őrzött rejtekhelye. Néha szükség van
rá. Azt a széfet különben még rendőrtiszt koromban béreltem, és azóta is
megvan. Olykor hasznát veszem.

Délután öt óra felé járt az idő, amikor szép lassan a lakásom felé vettem
az utamat. De volt annyi eszem, hogy taxival menjek, és persze nem a saját
címemet adtam meg a sofőrnek, hanem tíz házzal odább állítottam le.
Arrafelé haladva, a kocsi mélyébe húzódva, majdnem láthatatlanul
figyeltem, amint az autó elhaladt lakásom bejárata előtt. Igazam volt; egy
kék Fordban két férfi üldögélt. Az egyik arcát nem láttam, újságot
böngészett lehajtott fejjel. A másik viszont egy másodpercnyi villanásra
tekintetem elé került, bajuszos, fekete hajú, napbarnított bőrű, huszonöt év
körüli fiatalember volt. Tudtam, nem felejtem el az arcát.

Szóval legalább négyen vannak, gondoltam. Mert ez nem ugyanaz a kettő

volt, aki Caterinát követve jutott fel a hegyre. A mellemben a hideg kődarab
még súlyosabb lett. Szóval, egy egész bandával kerültem szembe. Csak
Rinának nehogy baja essen Matarrában... Már kezdtem sajnálni, hogy
egyedül elengedtem oda.

A taxiból egyenesen egy átjáróházba mentem be, és eltűntem a

környékről. Egy fülkéből telefonáltam egy információs irodába, aztán –
mivel hirtelen sok időm lett – elmenteni a bolhapiacra. Itt éjjel-nappal nagy
volt a nyüzsgés. Szükségem lett hirtelen néhány apróságra. Milyen jó, hogy
gyermekkoromban mindig színész szerettem volna lenni. Azóta él bennem
egy kis vágyódás a kellékek és a kulisszák, az álarcok után, szeretek más
bőrébe, ruhájába, személyiségébe bújni...

Aznap éjjel egy folyami hajón aludtam, amely másnap hajnalban indult
Matarrába.

9.
A hajó minden falunál kikötött; kofák és parasztok szálltak be, a hátsó
fedélzeten tyúkok karattyoltak, kecskék mekegtek. A kormányos üvegfalú
fülkéjében időnként nagyot húzott egy testes borosüvegből, a motor
álmosítóan duruzsolt. Déltájban apró szigetek mellett haladtunk el, széles,
laposfenekű halászbárkákon inas férfiak húzták a hálókat. Az üvegből
készült úszók hosszú kötélre fűzött, óriási gyöngysorra emlékeztettek. A víz
fölött néhol pára lebegett, a hegyek eltávolodtak, aztán megint közelebb
nyomultak.

Már leszállt az alkonyat, amikor végre kikötöttünk Matarrában.

Megvártam, amíg az összes utas kiszáll; a rakparton erősen megritkultak a
várakozók. Aztán még hosszan beszélgettem a kapitánnyal mindenféle
semmiségekről. Így, mikor végre kiszálltam, meggyőződhettem róla, hogy
senki sem várakozik rám. Óvatosan ballagtam a folyami kikötő kis utcáin;
nem követtek.

Ismét szabadon cselekedhettem. Először is fogtam egy taxit, és elmentem

a Bisselt sugárútra. Meglepően elegáns városnegyed volt ez; ki hitte volna,
hogy Angelo Darra, a gyilkos, ilyen szép helyen él? A 185-ös ház
semmiben sem különbözött a jobb fővárosi bérházaktól, ahol egy-egy
szinten csak egy család lakik elképzelhetetlenül sok négyzetméteren,
általában szép kis műgyűjtemények között... A fenébe, csak egyszer
töltenének egy hetet valamelyik városszéli nyomornegyedben, ahol a
„házak” bádoglemezekből vannak, télen jéghidegek, nyáron kibírhatatlanul
forróak, és kétezer emberre jut egy utcai csap. Csatornázás persze nincsen...

Egy külvárosi ócska szállóban találtam magamnak helyet; itt nem

tűnhettem fel senkinek, és olcsó is volt. Igaz, a szobát csak némi jóakarattal
lehetett annak nevezni, apró lyuk volt, ahová alig fért el az a rozoga
bútordarab, amiről a tulajdonos-portás egy személyben azt állította: az az
ágy.

De ismétlem, nem nehezteltem a kényelem hiányáért. Az a szálloda

nekem nem luxus, hanem rejtekhely volt. Táskámba söpörtem néhány
szerszámot, a bolhapiacon vásárolt tárgyakat, és nekivágtam a matarrai
estének. Megvártam, míg besötétedik, akkor egy toalettbe vonultam, és
gyorsan átalakítottam a külsőmet. Ősz bajusz, ősz paróka került rám.
Vékony drótkeretes szemüvegem miatt aligha ismerhetett fel az, aki csak
egyszer és rövid ideig látott...

A Bisselt sugárút fényárban úszott; tudom, így szokták ezt mondani. De

most a valóságban is ezt láttam. A kettős autófolyamnak egyszerűen nem
volt vége, a kocsik szüntelenül áradtak. A földszinti boltok kirakataiból sem
sajnálták a fényt. Ilyenkor estefelé aranyutca lett a Bisseltből. Már csak
azért is illett rá e név, mert sok volt errefelé az ékszerész is. Ahhoz képest,
hogy Matarra egy vidéki tartomány székhelye csupán, nagy volt a csillogás.
Mindenki tudja, mire megy ki a játék: a közeli hegyvidék bányáiban az ón
és az ezüst mellett nemrégen aranyat is találtak. Ez vonzotta ide a
kereskedőket, de a szélhámosokat, a kis befektetéssel nagy haszont remélő
üzletembereket is. A Bisselt sugárút volt ennek az új áramlatnak a legjobb
bizonyítéka.

A 185-ös ház környékét először a túloldalról vettem szemügyre. Biztos

lehettem benne, hogy álöltözetemben senki sem ismer fel; mert talán Darra
testőrei követtek mostanában többször is? Fogalmam sem volt róla, mivel
foglalkozik ez a Darra, de abban biztos lehettem, hogy nem jár egyenes
úton és nincs egyedül. Ha eszembe jutott Berta borotvával elvágott torka,
mindent feltételezhettem arról a férfiról, és aligha jártam messze az
igazságtól.

Átvágtam az úttesten, ami a kocsiáradatban nem is volt könnyű feladat.

De épségben átértem. A 185-ös ház földszintjén egy férfidivatüzlet volt, az
öltönyös próbababák műanyag arcukra fagyott mosollyal néztek rám a
hatalmas üveglapokon keresztül. A bejáratot rézkeretes ajtó állta el. Zárva
volt. A kaputelefont nem akartam használni, nem lenne jó, ha a lakók közül
bárki tudomást szerezne mai látogatásomról.
 Ődöngtem még egy kicsit a környéken. Angelo Darra Frengóból ismert
Fiatját nem láttam a járda mellett parkolni. Aztán a megoldás magától
kínálkozott; az üvegajtón át a lépcsőházban mozgást láttam. Idősebb
házaspár jött kifelé. Úgy időzítettem, hogy éppen akkor érjek az ajtóhoz
kívülről, amikor ők belülről. Kinyitották az ajtót, az úr udvariasan
előreengedte a hölgyet. Megtartottam a nehéz ajtót, biccentettem – a férfi
csak végigmért, és elmentek. Gyorsan beléptem.

A névtábla tanúsága szerint Darra a harmadik emeleten lakott. Sietve

mentem a lépcsőkön, nehogy a házmester itt találjon és kérdésekkel
alkalmatlankodjon. Ilyenkor nem szeretem a liftet használni. A lépcsőn a
magam ura vagyok, és ha szorul a hurok, legalább két irányban menekülhet
az ember.

A folyosók tisztán ragyogtak. No igen, ez nem akármilyen ház. Az ajtók

némelyikén a kilincsek – az ötvösművészet remekei. Itt-ott még a
csengőgomb is díszes. Hát itt nem szegények laknak.

Sebesen felosontam a harmadikra. A tágas előtérben jobbra fordultam; az

emeletnek ezt az oldalát mondhatta magáénak Berta Liss gyilkosa. Masszív,
barna ajtón lakonikus tábla: A. DARRA.

A poloska már a kezemben volt. Mivel tudtam, a lakásba nem juthatok

be, hát eleve olyan fajtát hoztam magammal, amely az én céljaimnak
leginkább megfelel. Kicsi volt, sötét színű, nem nagyobb a kisujjam
körménél. Az ajtó előtt megálltam, de csak egy pillanatra. A tekintetemmel
végigpásztáztam a keretet és az ajtólapot. Gyorsan kellett döntenem.
Lehajoltam és a poloskát a cipőm magasságában az ajtófélfára
ragasztottam; egy vékony díszléc alá. És már mentem is vissza. A
vevőkészüléket a kazettával egy emelettel lejjebb, a lépcső korlátja mögé
tettem. A mágneslap jól megtartotta. És egy perccel később már az utcán
voltam. Ráérősen sétáltam tovább. Álruhám miatt soha senki nem láthatott
engem abban a házban. Vilar, a magándetektív nem járt ott.

A sarkon néhány utcalány ácsorgott. Nem a legalantasabb kasztból

voltak, ez rögtön látszott. Kocsijuk és ruhájuk, sőt ékszereik is voltak. És
most nem „dolgoztak”, azt hiszem, munka előtt egy kis tereferét rendeztek.
A járókelők tömegében egyetlen ismerős arcot sem láttam. Elálmosodtam,
és gyalog mentem vissza a szállodámba. A séta jót tett, úgy aludtam, mint
egy medve télen. Mintha a szervezetem is sejtette volna, hogy következő
napok megpróbáltatásai előtt alapos pihenésre van szükségem.

10.

Reggel az volt az első dolgom, hogy megkeressem Caterinát. Hűséges

titkárnőm – gyanítottam – Angelo barátunk nyomában van. Ezért reggeli
után némileg elváltoztatott külsővel ismét a Bisselt sugárúton csavarogtam.

A 07-MA-681-es Fiat ezúttal ott parkolt a ház előtt. Darra úr tehát itthon
van, pardon, itthon tartózkodik... Az ilyen elegáns házak lakói tartózkodni
szoktak otthon. Miből élhet ez a beretvás gyilkos?

Nem csodálkoztam, hogy harminc méterrel odább, de az úttest túlsó

oldalán a saját kocsimat is felfedeztem. Szóval Rina itt van. Végigjártam a
környék kis bisztróit, és hamar megtaláltam a nőt. Egy kávét iszogatott és
az ablakon át szemlélte az utcát. Összerezzent, amint odabenn melléje
telepedtem.

– Te vagy az? Nahát, Vilar, alig ismertelek meg!

– Így jó! Csak az álbajuszom folyton le akar esni! – tréfáltam.

– Kérsz egy kávét?

– Most reggeliztem.
 – Az nem kizáró ok – bölcselkedett. Néztem az arcát. Máskor hamvas
bőrén, a szeme alatt apró ráncokat fedeztem fel. Nem sokat alhatott az éjjel.

– Dorbézoltál? – érdeklődtem. Kiérezte hangomból a részvétet, és

megszólalt benne a nő:

– Rémesen nézhetek ki, ha így beszélsz velem.

– Tudod, hogy nekem te vagy a legszebb.

– Vilar, Vilar, sohasem komolyodsz meg – fenyegetett az ujjával. De a

szemében láttam az aggódást. Bölcsen hallgattam, vártam, és nem hiába.

– Nem én dorbézoltam, hanem a barátunk, akinek a nevét, ugye, nem kell

kimondanom. Éjjel kettőig kártyázott egy mulatóban, ahová engem először
nem is akartak beengedni, mivel oda nőt, egyedül, hiszen tudod...

– Tudom.

– A végén egy középkorú szalmaözvegy karján libegtem be a terembe. A

műsor pocsék volt, egy mágus, négy táncosnő és...

– Ezt majd máskor részletezd.

– Rendben. Szóval a barátunk csak kártyázott a hátsó különteremben. A

pincér szerint gyakran jár oda, úgy tudják, autókereskedő.

– Van üzlete?

– Állítólag van. Valahol a déli külváros szélén. Nem mehet túl jól, az egy
szegény környék.

– Gondolod, csak falból van neki?

 – Azt hiszem. Másból él, ugye, te is láttad a házat, ahol lakik...? De mi
van akkor, Vilar, ha nem bűnöző a fickó?

– Minden lehetséges – bólintottam, és egy percre ismét Bertát láttam

magam előtt. A mesterien átvágott nyakával.

– Nagy pénzeket szokott feltenni, azt mondták a pincérek. Sokat nyer, de

sokat veszít is. Az ottani éjszakai élet ismert alakja.

– Barátai?

– Főleg egy van, akivel majdnem mindennap találkozik, és gyakran

együtt is kártyáznak. Fogódzkodj meg, az illető egy ismert orvos.
Pszichiáter.

– Ez tényleg meglepő. A neve?

– Don Rathis.

– Gondom lesz erre az úrra. Pletykák?

– Csak egy érdekeset hallottam. Darrának évekkel ezelőtt volt egy

zavaros ügye. Pár napra le is tartóztatták, de aztán kiengedték.

– A helybeli lap biztosan foglalkozott a dologgal – nem kellett többet

mondanom. Caterina okos lány, ennyiből is ért. De láttam rajta, valami
nyomja a lelkét. Idegesen hajtotta fel a kávé maradékát:

– Vilar... úgy érzem, követnek.

– Téged is? – szakadt ki belőlem a vallomás. Rina csak bólogatott.

Elfordultam tőle, szétnéztem a teremben. – Szerinted ki az?

Legyintett:
 – Nincs arcuk, Vilar. Egyiket sem láttam tegnap. De ahogy a múltkor a
Prinn-hegyen azért jött utánam az a két férfi, hogy rajtam keresztül
eljussanak hozzád, hát azt hiszem, most is itt vannak valahol. Rosszul
csináltam a dolgot, lehet, valamelyik pincér, szólta el magát. Szóval Darra
tudja, hogy kémkedtem utána. Biztosan arra várnak, hogy felbukkanj a
közelemben.

– Jól számítottak. Hol laksz?

– A Beatrix szállóban, a folyóparton.

– Este vagy holnap reggel megkereslek. Addig kutass tovább. Most add
ide a kocsim kulcsát.
 – Vigyázz magadra, Vilar.

Hirtelen felálltam és a kijárathoz mentem. Az ajtóban éppoly hirtelen

megtorpantam és sarkon fordultam. Intettem Rinának, de csak falból; ő is
visszaintett, ám közben mindketten azt figyeltük, melyik vendégnek támadt
hirtelen mehetnékje.

Rögtön kiszúrtam a nőt. Harmincéves lehetett, szőkített haját kontyba

tűzve hordta. Egyedül ült egy asztalnál. Sem az arcán, sem a ruháján nem
volt semmi feltűnő. Ezer és ezer hasonló futkos az utcákon. Most kapkodva
állt fel.

Szóval búcsút intettem Rinának, és gyors léptekkel elhagytam a bisztrót.

Szándékosan az úttest napos oldalát választottam, ott sokkal kevesebben
jártak, mint az árnyékban. Itt én is jól szemmel tarthattam „őrangyal”-omat.

Szépen, szakszerűen követett. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva –

se túl közel, se túl messze. Állandóan a látóterében voltam. Betértem
néhány boltba, de a hölgy nem maradt le. Kitartóan követett. Akkor már
biztos volt, hogy Caterina tegnap felkeltette a gyanújukat. Titkárnőm nem
volt elég ügyes, észrevették, hogy követi Angelo Darrát. Sejtették, hogy
nem saját magának dolgozik, úgy döntöttek, megtudják, kivel áll
kapcsolatban. Most aztán megtudták?

Számomra ez ugyanakkor bizonyíték is volt. Darrának tehát vaj lehet a

fején, ok nélkül nem figyelné a környezetét, észre sem venné, hogy követik.
Vajon csak a Berta Liss-eset miatt fél? Vagy más is van a rovásán? Például
Albert Treyung... No és hogy cinkosai is vannak? Ez már bűnbanda létét
feltételezi.

Egy fényes férfidivatáru-üzlet kirakatán át belülről jól szemügyre vettem

önkéntes kísérőmet. Idegesített a jellegtelen, köznapi arca. Egy hét múlva
meg sem ismerném, sajnos.
 Elhatároztam, felidegesítem egy kicsit. Annyira, hogy kénytelen legyen
segítséget kérni. Ha rámegy a napom, akkor is megcsinálom, hiszen nekem
is jól jön, ha ismerek már valakit Darra társai közül is. Kimentem a boltból,
megálltam a járdán. A Bisselten még nagy forgalom zajlott. Türelmetlenül
néztem az órámat, percenként, mintha várnék valakire. Körül-
körültekintgettem. Őnagysága próbált elbújni egy telefonfülke mögé. Ez
adta a következő ötletet. Gyorsan beléptem a fülkébe, de az ajtót nem
egészen csuktam be magam mögött. Felhívtam egy számot – mindegy,
milyen szám volt, meg sem jegyeztem. Senki sem vette fel a kagylót. A
szemem sarkából láttam, hogy a nő közelebb húzódott a fülkéhez.

– Halló, főnök, maga az? Maruzzi beszél... Hogy rosszul hallja? Oké,
majd kiabálok! – és tényleg felemeltem a hangomat. – A Bisselt sugárúton
vagyok! Igen, a fickó ott lakik. Nem lesz könnyű dolog! Jól van.
Megmutassam? De nem itt. Persze! Most már értem. Pontosan délben, hol?
A székesegyházat mondta, főnök? Én is rosszul hallom... Szóval a
székesegyház előtt. Ott leszek, főnök. – Félszemmel láttam, hogy egy üres
taxi közeledik. Gyorsan befejeztem a „beszélgetés”-t, és elkaptam a taxit. A
nő kétségbeesetten integetett taxiért. Amíg láttam, nem sikerült neki fognia.
A pilótát arra kértem, vigyen egy jelmezkölcsönzőbe.

Tizenkettő előtt öt perccel léptem a székesegyház előtti térre. A kocsimat

előzőleg egy közeli mellékutcában hagytam.

Szerzetes voltam most; mezítlábra bőrszandált, testemre csuhát húztam,

fejemet csuklya borította. Kötélövem fityegett. Kezemben olvasót
morzsolgattam. Lassan, komótosan mentem a téren. A szerzetesek,
legalábbis erre mifelénk, soha nem sietnek. Hogy miért, azt perceken belül
megértettem: a vastag csuha alatt megrekedt a levegő, és bizony ez a
testközeli hőség olyankor délidőben eléggé lefékezi az ember mozgását. A
csuklya alatt azonnal megizzadtam.
 Átmentem a téren; a szőke nőt sehol sem láttam. Beálltam egy kicsit a
székesegyház árkádsora alá, hűsöltem. Itt elég sokan voltak. Főleg turisták
fényképezték a réges-régi épületet.

Tizenkettő elmúlott, amikor a tér szélén lefékezett egy fehér autó. Kis
Panda volt, a szőke nő szállt ki belőle. De nem ő vezette a kocsit. Az
ablakon egy kopaszodó izmos férfi könyökölt ki. Szóval ő az, akinek a nő
engem meg akart mutatni? No, ehelyett fordítva sült el a dolog. Most én
nézem meg őuraságát.

A nap könyörtelenül bombázta csuhámat, és újra izzadtam alatta,

miközben átvágtam a téren. De valami majdnem felborította szép tervemet.

Egy fiatal csitri lány toppant elém:

– Atyám! Beszélni szeretnék önnel.

– Miért éppen velem? – morogtam, és csak utána értettem meg, hogy

most nem Vilar vagyok, a magándetektív, hanem egy pap, és kötelességeim
vannak a hívőkkel szemben. A lány csúnya volt, arcán egymillió szeplőt
számoltam össze hamarjában. Rosszul szabott ruháját csontos, szögletes
válla tartotta testén.

– Mit akarsz?

– Tanácsot kérnék, atyám.

– Gyere, lányom – és elindultam a tér széle felé. Közeledtünk ahhoz az

autóhoz. Kikapcsolt motorral várakozott a férfi. A szőke nő közben átsétált
a téren, és bement az árkádok alá. Biztosan engem keresett.

– De nehéz erről beszélni, atyám... – a kamaszlány az ajkát harapdálta és

hosszú, sovány ujjait tördelte. Nagyon izgult.
 – Már miért lenne nehéz? – mondtam. – Hiszen csak arról van szó, hogy
a fiú, akivel jársz, már hetek óta azzal gyötör, bizonyítsd be neki, te is
szereted őt. De téged a szüleid vallásosan neveltek, ezért nem akarsz ágyba
bújni vele, ám félsz, hogy akkor a fiú faképnél hagy... Így van?

– Í-így va-van, atyám – dadogott a kis csúnyaság. Persze lehet, nem is

volt olyan csúnya. Legalább egy fiúnak biztosan tetszik. – Honnan tu-tudja
ilyen jól, atyám?

– Ismerem az életet, lányom – feleltem bölcselkedve. Már majdnem a

Pandához értünk. Kevesen jártak ilyenkor a téren, fullasztó volt a hőség.
Főleg a csuhám alatt.

– És mit tanácsol, atyám?

– Ne feküdj le vele. Nincs az a fiú, akiért ezt érdemes lenne megtenned

már most. Majd... – taksáló pillantást vetettem a kis szeplősre. – ...pár év
múlva.

Az arcán egyszerre volt megkönnyebbülés és aggodalom. Akkor mentünk

el a Panda mellett. A kopaszodó fickónak elég jellegzetes arca volt,
lapáttenyerét vaskos, rövid ujjak szegélyezték, és közben laposakat
pillantott, akár egy álmos oroszlán. Szieszta idején aludni szokott,
gondoltam. A két szeme közel volt egymáshoz, elöl hiányzott a bal felső
hármas foga. Nemrégen borotválhatta le a bajuszát, a helyén még
világosabb volt a bőre. Mivel ült, nem állapíthattam meg a magasságát, de
az kétségtelen, hogy legalább negyven kilóval súlyosabb nálam.

– Szóval azt mondja, atyám, hogy... még ne? – Lehet, a kislány abban
reménykedett, hogy megmásítom az ítéletet.

– Bizony, még ne – feleltem. Leolvastam a Panda rendszámát is. A

kislány vékony hangon elköszönt.
 – Menj békével, lányom – feleltem tőlem telhető kenetességgel. Csábított
a gondolat, hogy beüljek a Pandába, és egy pisztoly segítségével
meggyóntassam a túlsúlyos úrvezetőt, de inkább elsiettem a térről.
Megtudtam, amennyit itt és most megtudhattam, felesleges volt tovább
kockáztatni.

A kocsiban átöltöztem, végre megszabadultam a csuhámtól, valósággal

felfrissültem. Visszavittem a ruhát a jelmezkölcsönzőbe, aztán elmentem
ebédelni egy külvárosi kínai vendéglőbe.

Délután némi fáradtság árán megtaláltam Angelo Darra úr használtautó-

kereskedését. Örökké árnyékos-homályos utcán, egy obskúrus foghíj-telken
volt a „bolt”. Szellőzetlen konténerbódéban egy sovány, bánatos arcú félvér
ült, és a szerteszét álló tucatnyi autóra mutatott:

– Ezekből válogathat, uram.

Öt perc alatt megállapítottam, hogy egyik autó rosszabb, mint a másik. A

legtöbbjüket legalább három hónapja nem is mozdították; szép kis porréteg
fedte üléseket.

– Úgy látom, nincs túl nagy forgalom – jegyeztem m befejezve kis

körsétámat. A félvér ásított:

– Azért néha eladok egy-egy kocsit. Biztos, hogy ne veszi meg egyiket
sem?

– Erre mérget vehet – feleltem és távoztam.

Egy biztos: az autómat senki sem követte akkor, amikor bekanyarodtam

az előkelő villanegyedbe. Rathis az egyik árnyas fasorral szegélyezett,
hangulatos és szerfelett kanyargós utcán lakott. A terep enyhén lejtős
domboldal volt, némelyik kis ház pár méterrel a szomszéd épület fölé
magasodott. A szépen ápolt kertek is teraszosan zöldelltek. Még magam
előtt láttam a telefoncímjegyzéket, ahonnan a lakcímét vettem.
 „Ezek tudják, hogyan kell élni”, sóhajtottam a villák láttán. De nem
álltam meg. Rathis fehér falú, zöld ajtós háza mögöttem maradt. Már
alkonyodott, amikor ismét a Bisselt sugárútra értem. Leparkoltam egy
szabad helyen. Éppen kigyúltak az első neonreklámok, lüktetett már az élet.
Matarra kitárta ölét az éjszakának.

A kocsit a háztól jó messzire parkoltam le, és gyalog sétáltam a 185-ös

ház elé. Ezúttal a legjobb öltönyöm viseltem, és még nyakkendőm is volt.
Ez utóbbi kellős közepén egy hamis gyémánttű csillogott. Nem feledkeztem
meg a revolverről sem, hónom alatt, tokban lapult.

Azon az estén alighanem szerencsém volt. A 185-ös ház kapuja nyitva

volt. A köpenyes házmester éppen hallt takarította. A porszívó úgy
dübörgött, hogy nem hallotta meg, amint elosontam a háta mögött. Most
sem használtam liftet, felmentem a második emeletre. Az üres kis kazetta a
kezemben volt. A lépcsőkorlát alá nyúltam. A nagy házban meglepő csönd
volt.

Kazettát cseréltem a felvevőkészülékben. A ház csöndjét továbbra sem

zavarta meg semmi. Lementem a hallba. Ezúttal észrevett a házmester.

– Kit keres, uram?

– Castillóékat a harmadik emeleten – feleltem habozás nélkül és

megkérdeztem: – Elköltöztek?

– Ilyen nevű lakóm soha nem volt.

– Hát nem ez a száznyolcvanhármas szám? – tettem az ártatlant.

– Nem, uram, ez a száznyolcvanötös.

– Nahát! – ingattam a fejemet és búcsút véve tőle, kimentem az utcára.

Sejtettem, hogy a házmester utánam néz, azért bementem a szomszéd
házba. Ez volt a 183-as. A kapuja ennek is zárva volt, hát megálltam a
boltozat alatt, mintha várnék valakire.

A véletlen úgy hozta, nem vártam hiába. Bár erre a találkozásra igazán
nem számíthattam.

Egy autó fékezett a túloldali járda mellett, és Angelo Darrát pillantottam

meg a volán mögött. A Fiat ismerős volt. Ezzel járt Frengóban.

Nem volt egyedül. Hangos társaságtól búcsúzott. A hölgyek mind igen

vidámak voltak, nevetgéltek, sőt nem térek el az igazságtól, ha azt mondom:
vihogtak. Méghozzá olyan hangosan, hogy az feltűnt az előkelő Bisselt
sugárút járókelőinek. Azt hiszem, Darra ezért is siettette a lányokat,
szálljanak ki minél előbb. Mindegyik egy könnyű csókot lehelt a férfi arcára
és kiszállt. Öltözetüket látva nem voltak kétségeim a foglalkozásukat
illetően.

Az utcalányok még intettek Darrának, aztán a férfi gázt adott. Alighanem

parkolóhelyet keresett a kocsijának. A lányok közben búcsút vettek
egymástól. Szakmájukban nem a legjobbak lehettek, legalábbis ami a
viselkedésüket illeti. Az igazi prostituáltak csendesek, elegánsak és
legtöbben saját kocsin járnak. Ezek gyalog indultak el. Az egyik egy közeli
bár felé irányította lépteit, a másik belekarolt egy férfiba – azt nem kellett
sokáig kapacitálnia, együtt mentek tovább. Én a harmadikat követtem. Egy
mellékutcában haladtunk, a nő könnyedén dúdolva libegett. Enyhe
alkoholszag terjengett mögötte... Körülnéztem. Kevesen jártak arrafelé.
Meggyorsítottam lépteimet, és minden ceremónia nélkül a lányba karoltam

– Helló, szivi.

Nem csodálkozott.

– Üdvözlégy, csinos idegen. Elkísérsz?

– Egészen hazáig, szívi. De ha van kedved, mehetünk hotelbe is.

 – Látod, ez nem rossz ötlet.

Jól ismerhette a környéket, mert azonnal átvágtunk az úttesten, a másik

oldalon egy ajtó fölött lakonikus felirat virított: HOTEL. A portásnak
szóltam, küldjön fel egy üveggel. A lépcső nyikorgott, a szoba bútorzata
alig volt kényelmesebb egy börtöncelláénál. Ráadásul a lány is vihogott.
Különben magas, fekete hajú, kreol bőrű, ijedt arcú lány volt, azt hiszem
így utólag, hogy a szeme volt a legrokonszenvesebb. Egyáltalán nem
tetszett nekem. Kicsit sovány volt, bár fejlett, és alighanem jól érthette
szakmáját. Ennek bizonyítására ugyan nem került sor; amikor felbontottam
az üveget, a lány jól meghúzta, aztán rekedten felnevetett:

– No, szépfiú, hogyan akarod? – és vetkőzni kezdett.

– Stop, leányzó – intettem lelkesedését fékezve. – Most sem kedvem, sem

időm.

– Neeeem? – döbbent meg. Csodálkozásában még egyet húzott az

üvegből, pedig kaptunk poharakat is. Festett arcára ráfagyott egy furcsa
fintor.

Elővettem tárcámat.

– Mi a neved? – kérdeztem.

– Camilla.

– No, Camilla – egy ötszázast tettem az asztalra. A halvány barna

bankjegy jelentőségteljes csendet teremtett a kopár szobában. – Mennyi idő
alatt keresel meg ennyit?

– Háát... néha egy egész hetem is rámegy – úgy nézte a bankjegyet, akár
egy csodát. Leült az ágyra. Én közben kilestem a függönyön; az utca
nyugodt volt.
 Camilla rám nézett:

– Mit kell ennyi pénzért csinálnom?

– Semmit, csak beszélni.

Leültem mellé az ágy szélére:

– Például arról az úrról, akinek a kocsijából kiszálltál az előbb a

Bisselten.

Elkomolyodott.

– Angelo? Szóval róla van szó?

– Róla is. Ötszázért elmondhatnál mindent. Figyelmeztetlek, ha nem

elégít ki az eredmény, kevesebbet kapsz. Ha pedig átversz, egy garast sem
adok.

Igyekvő arcot vágott:

– Ne félj, elmondom, amit tudok. De ez nem sok.

– Ne húzd az időt.

– Hát... Először vagy egy éve találkoztam vele. Az utcán járkált, nem
ezen a környéken, hanem kicsit odébb. Akkor még ott volt a helyem. Ketten
voltunk a nővéremmel, felváltva dolgoztunk, mert neki van egy kisfia, arra
is vigyáznia kellett valakinek...

– A lényeget!...

– Jó, jó... szóval egyszer odajött hozzám Angelo. De nem azt akarta,
érted? Hanem összeszedett még két másik lányt, előleget is adott, és estére
találkozót beszélt meg velünk a Bisselt egyik sarkára, a Donald-kávézó
előtt. Én meg azok a lányok persze elmentünk. Angelo jött kocsival, kivitt
bennünket a város szélére, egy parkolóba...

– Pontosan hová?

– Valahol nyugaton lehet. Azt hiszed, megjegyeztem a nevét? Nem

szokásom. De azt láttam, hogy egy nagy sárga fényreklámon egy kakas
kukorékol, meg van ott egy autós mozi is. Mi eleinte féltünk, de Angelo
akkor megint adott pénzt és maga is beült velünk a másik kocsiba, ami már
ott várt egy sofőrrel. Ez egy zárt furgon volt. Akkor megnyugodtunk kicsit.
Nem láttuk, hová megyünk, a furgonból nem láttunk ki oldalt, Angelo meg
útközben nem szólt egy szót sem. Aztán megérkeztünk.

– Az út meddig tartott?

– Akkor úgy féltem, hogy fogalmam sem volt róla. De később...

– Szóval nem csak egyszer történt ez?

– Mostanában minden hónapban. Ma is onnan jöttünk éppen, amikor te...

– Értem, meséld tovább.

– Egy nagy házban valahol, az erdő közepén. Szép kert, a végén garázs.
A ház emeletes. De ne kérdezd, hány emelet meg mi más van ott, mert
mindig este értünk oda, és mindig az ablaktalan furgonban vittek
bennünket. Mellesleg a kocsi a bejáratnál állt meg, ott nincsenek lépcsők, és
azonnal egy hallba mentünk. Széles, üvegezett ajtón át. Onnan meg a
szobákba.

– És ott mi volt?

– Nem is sejted, mire kellettünk nekik? – Camilla kidüllesztette a mellét.

El kellett ismernem, hogy formás testrészei láttán minden férfinak egy és
ugyanaz a dolog juthatott az eszébe, semmi más.

– Nekik? Kiknek?

– Hát azoknak a pasasoknak.

– Hányan voltak?

– Mikor hogy. Ketten, hárman... ma éjjel négyen is.

– Angelót is beleértve?

– Dehogy. Ő valahol megvárt bennünket, a sofőrrel együtt eltűntek

rögtön. Lehet, közben aludtak is. Mert nem mindig végeztünk ám ilyen
gyorsan, mint ma. Volt úgy, hogy hajnalig ott voltunk.

– Kik azok a férfiak, akikkel voltatok?

– Fiatal pasasok. Az egyik még tán tizennyolc sincs, a másik kettő

huszonöt körül lehet, a negyedik fiatalabb. Hol külön-külön mentünk velük
szobára, hol meg együtt, csoportosan... – Camilla orrán huncut ráncok
futottak össze, mikor rám nézett: – Ha téged ennyire érdekel a dolog, akkor
egy furcsaságot mesélhetek....

– Mondjad.

– Azok a fiúk csak akkor jutottak nőhöz, amikor minket odavittek

hozzájuk. Furcsa, nem?

– Honnan tudod?

– Na, hallod!... – a lány olyan szakmai fensőbbséggel nézett rám, hogy

szinte megsemmisültem. – Ezt észreveszi az ember. Az egyik egyszer
mondta is: de jó, hogy megint itt vagyunk, ez azt jelenti, hogy újra eltelt egy
hónap... vagy valahogy így beszélt. És tényleg, Angelo havonta egyszer
keresett meg minket.

– Mesélj azokról a fiatalemberekről.

– Mit mondjak? Mindegyik szakállas, és jókedvű. Amikor mi ott voltunk,

igencsak feldobtuk őket, elhiheted. Az egyik kábítós is lehet, úgy hiszem.

– Miből gondolod?

– Láttam a karján a szúrások nyomait. Mégis jó megfigyelő vagyok,

nem?

– Csodásan jó megfigyelő vagy, Camilla. Meséld tovább!

– Már nincs mit mesélnem. A szakállas fiúk és mi egész éjjel csak ittunk,
nevettünk és hancúroztunk, ugyebár...

– Sejtem, még miket csináltatok. Nem kell hozzá nagy fantázia – hirtelen
ötlettel előkaptam Albert Treyung fényképét: – Ezt a fickót nem láttad ott?

Camilla a képet nézte, én meg az ő arcát. A szemét. De semmit sem

láttam, csak némi bizonytalan habozást:

– A szeme... mintha ismerős lenne, de hát... Annyi ilyen van. Nem

hiszem, hogy ott lett volna. De különben is, ott mindig félhomály volt,
majdhogynem sötét.

– Ide figyelj, leányzó. Azért a pénzért erőltesd meg egy kicsit az agyadat.
A szakállasok soha nem mondtak semmit? Egy szót sem?

– Dehogynem, beszéltek. De hát az ágyban, ugye...

– Ittatok is.
 – Ittunk is. Éppen azért nem emlékszem semmire.

– Hogyan viselkedtek a fiúk? Mondtak-e valami olyasmit, amiből arra

következtethettél, hogy ők is csak havonta egyszer mennek oda abba a
házba, egy kis szextornára, vagy esetleg abban a házban laknak? Mivel
foglalkoznak...?

– Túl sokra tartasz engem, szépfiú – nevetett Camilla. És láttam rajta,

nem titkol semmit. A lány feje valóban elég szerényen volt bútorozva. –
Gondolod, munka közben ilyesmire ügyelek? Elég nekem az is, hogy az
ügyfél elégedett legyen és jó pénzt kapjak.

– Gondolom, Angelo nem szokott fukarkodni.

– De nem ám!

Az ablakhoz mentem. Megérzésem volt.

– Oltsd el a lámpát! – lassan, óvatosan csak félcentire húztam el a

függönyt.

A szemközti járdán egy férfi állt. Félig egy kapualj alá húzódott. Nem
sokat láttam belőle, középtermetűnek, széles vállúnak tűnt. Az arca
homályban maradt. Visszamentem az asztalhoz:

– Felkapcsolhatod, de ezt a kislámpát, itt az ágy mellett.

Camilla engedelmeskedett. Tovább kérdezősködtem:

– Milyen erdő van ott?

– A jó ég tudja, mondom, mindig sötét volt...

– Mennyi ideig tart az út?

 – Most jut eszembe, az egyik lány egyszer legombolt egy karórát egy
pasasról, tudod, olyan számológépes-gombos marhaságot. A pasinál nem
volt elég pénz, hogy kifizesse a cechet. Szóval a lánynál volt az óra, mikor
Angelo kivitt bennünket oda, folyton nézegette is, mikor odaértünk, azt
mondta: jé, alig háromnegyed óráig jöttünk...

– Útközben sokszor fékez a sofőr? Hallod a nagyvárosi zajokat?

– Eleinte hallani, de nem sokáig. Utána a kocsi gyorsan megy. A vége

előtt meg sok kanyar van, Angelo ott szokott hátraszólni, hogy „most aztán
jól kapaszkodjatok, lányok!”

– Hegyi út... Felfelé?

– Igen. Amikor meg hajnal előtt eljövünk, lefelé megy az autó, és persze
akkor is kapaszkodni kell.

– Jól van, Camilla. A szállodaportás ismer téged?

– Errefelé engem mindenki ismer – felelte titkolatlan büszkeséggel. Arra

gondoltam, ha még szükségem lesz a vallomására, megkereshessem.

Az ajtóhoz mentem:

– Tedd el a pénzt. Viszlát.

– Sok szerencsét, idegen – felelte, és a pénz máris eltűnt a retiküljében.

11.
Az utcán nem láttam azt a férfit. De vagy ő, vagy mások ott voltak a
közelben, mert éreztem: figyelnek. A sötét kis mellékutcán
meggyorsítottam lépteimet. A kezem állandóan a zakó alatt volt. Nem lenne
örömteli esemény kétsoros rendőri hírré válni a helyi újság utolsó oldalán.
Ha ismeretlen tettesek kinyújtanak ezen a hideg járdán... A pisztoly hűvös
markolata némi biztonságot adott, vagy legalábbis úgy hittem.
Mindenesetre fellélegeztem, amikor kiértem a Bisselt sugárútra. De azért ott
is óvatosan haladtam. Legalább fél óráig köröztem a leparkolt kocsim
tájékán, boltba be, presszóból ki, míg úgy éreztem, aránylag biztonságban
vagyok. Akkor beugrottam az autóba és elszáguldottam kies szállodámba.

A környéken nem láttam gyanús alakokat. Kellő óvatossággal

közelítettem meg a szobámat, de ott sem várt meglepetés. Az ablakok
háztetőkre nyíltak. Bezártam az ajtót, a kilincs alá támasztottam az egyik
széket, nehogy kívülről benyomhassák csöndesen, amíg alszom.
Elfüggönyöztem, és csak a kislámpát kapcsoltam be. A kazettát betettem a
gépbe, visszatekertem a szalagot a kiindulópontig, és elindítottam.

Ajtónyikorgás hallatszott. Aztán egy hang: Jó estét, uram!

Szóval a készülék, amely erősebb közeli zajokra lép csak működésbe,

már tegnap este dolgozott.

Csengő cseng. Léptek, ajtónyitás. Mély férfihang: Te vagy az? Hol a

fenébe csavarogtál ilyen sokáig? Másik, alázatosabb hang válaszol: Sokfelé
járt a nő, főnök. Ajtó csukódik, és újra csönd. Miféle nőről van szó? Csak
nem Rinát követték? Persze, hogy őt.

Harsány kiáltás. Jó reggelt, madám! Öreges női hang felel: Jó reggelt,

Kletter úr... Ezek szomszéd lakók lehetnek, a folyosón találkoztak.
Üdvözlésük után megint leállt a szalag. Ki tudja, meddig nem jött senki
Darra lakásának ajtaja felé...? És megint az előbbi két férfihang, ajtónyitás
után: Ügyetlen, kétbalkezes banda! Vakok és bénák gyülekezete! Az előbbi
alázatos hang: De főnök, sem a lány, sem én nem láttuk, pedig vártunk a
téren vagy másfél órát! Darra: Biztosan ott volt, hülyék! Csak ti nem
láttátok! Estig okvetlenül találjátok meg, különben North sorsára jutsz te is,
meg a barátnőd is!

És csend. A szalagon nem volt több szöveg.

Nem mondhatnám, hogy hamar elaludtam; azt sem, hogy álmom nyugodt
volt.

Reggel korán keltem. Kis gyűjteményemből ezúttal kackiás keskeny

bajuszt, rövid szőke parókát és sötét napszemüveget választottam, persze
ezeket csak a szállodán kívül, egy népes reggelizőhely toalettjében öltöttem
fel. Gyorsan távoztam, és nem éreztem, hogy követnek. Az első utamba
kerülő boltban vettem egy hímzett posztótarisznyát, amit mostanában egyes
ütődött fiatalok és az őket utánzó felnőttek hordanak, különös tekintettel
azok egy kis, némileg ferdült rétegére. Alighanem szörnyen festettem, de
célomat elértem: zavartalanul jutottam el a Beatrix Szállóba. A folyón
megrakott bárkák úsztak, sok autó robogott a rakpart fölött, szállítók álltak
egy raktár előtt. A parkban nyugdíjasok olvasták a reggeli lapokat. Itt sem
szerettem volna csapdába esni, inkább magam is vettem egy lapot, és azt
forgatva figyeltem a környéket. Csak utána mentem be a szállóba.

Rina szobájában, a toalettasztalka előtt ült és szépítkezett. Az első

pillanatban nem ismert meg, ettől magabiztosabb lettem.

– Nahát, Vilar! – suttogta egy perccel később. – Miféle szerelést hordasz?

– Kicsit hippi, kicsit modern, de jó – magyaráztam. Caterina leplezetlen

undorral bámulta a hímzett tarisznyát:

– Olyan vagy, mint egy bu...

– Ki ne mondd! Inkább üljünk le.

 Az ajtótól a lehető legtávolabb húzódtunk. Rina – nagy bánatomra – már
teljesen fel volt öltözve és a beszélgetést cseppet sem lehetett sikamlós
témákra terelni, amihez őszintén szólva éppenséggel lett volna kedvem.
Blúza alól ingerlően domborodott a melle. A szállodai szoba pajzán
gondolatokat ébresztett. De csak bennem. Rina viszont hűvös és tárgyilagos
volt.

– A városi könyvtárban előástam a régi újságokat. A dolog három és fél

évvel ezelőtt történt. Itt vannak a xerox-másolatok.

– Kösz – a papírokat tarisznyámba csúsztattam. Majd később átnézem

őket, egyelőre foglald össze röviden a tényeket.

– Ősszel történt, késő délután. Egy fiatal férfi a folyóparton ment

hazafelé. Az eset különben itt a közelben történt. Hirtelen három férfi ugrott
ki egy autóból, és rávétette magát a mit sem sejtő járókelőre. Szerették
volna betuszkolni a kocsijukba. Tipikus emberrablás... De másképpen
végződött. Éppen arra sétált egy öreg fickó, történetesen egy jól iskolázott
farkaskutyával. A fiatalember segítségért kiáltott, az öreg pasas pedig nem
ijedt meg. Elengedte pórázáról a kutyát, és az emberrablókra uszította. A
kutya rájuk vetette magát, óriási kavarodás támadt. Az egyik emberrabló
látva, hogy az akcióból aligha lesz már valami, a rakpartról a folyóba
ugrott. A másikat megtépte a kutya. A harmadik sem úszta meg sebesülés
nélkül. De mire a rendőrség odaért, csak a fiatalembert találták a
helyszínen, az emberrablók elmenekültek. A detektívek a sebesülés nyomán
indultak el, az összes kórházat és sebészorvost figyelték, így aztán sikerült
elkapniok az egyik kutyaharapott fickót. Az illető Angelo Darrát jelölte
meg az akció vezetőjeként. Állítólag ő volt az, aki a folyóba ugorva
menekült el, mikor látta, hogy kudarcot vallott a terve. Persze tagadott,
mikor előállították. A szembesítés sem járt eredménnyel. A harmadik fickót
soha nem találták meg.

– Volt tárgyalás?

– Nem, mert a sebesült bandita másnap meghalt a börtönben. A boncolás

kimutatta, hogy megmérgezték. Angelo Darrát háromnapos vizsgálati
fogság után bizonyítékok hiányában kénytelenek voltak szabadon bocsátani.
Az ügy ad acta került.

– Értem. A fickó tehát „tiszta”, nincs priusza... – megint Bertát láttam

magam előtt, ahogy holtan hever a lakásában és körülötte növekszik a
vértócsa... – Látom a szemeden, Rina, hogy ez még nem minden.

– De nem ám! – emelte fel mutatóujját figyelmeztetően. Most megint

nagyon tetszett nekem. Még az ajkát is csücsörítette, mint mindig, ha
valami fontosat akart közölni. – Kapaszkodj meg, Vilar! A kis híján elrabolt
fiatalember idegbeteg volt, és Rathis doktor kezelte. Éppen a rendelőjéből
jött, amikor amazok megtámadták.

– Hát ez tényleg komoly dolog – nagyot nyeltem. – Mi lett vele?

– A fiatalemberrel? Az eset úgy megviselte, hogy kórházba kellett

szállítani. Valószínűleg elmeosztályra. A újságok többé nem említik a nevét.

– Szép munkát végeztél – dicsértem. Rina folytatta:

– Végignéztem a lapokat, de a városban azóta nem történt hasonló eset.

– No persze, itt már nem próbálkoztak ugyanezzel, még valakinek feltűnt

volna az esetek hasonlósága... Rina, te vagy a legjobb munkatársam.

– Mert én vagyok az egyetlen, nem igaz? – nevetett hamiskásan. Szívesen

megöleltem volna. Sejthette, mi jár a fejemben, mert gyorsan felpattant és
betette toalettneszesszerét kis bőröndjébe. Hát igen, Caterina még mindig
megközelíthetetlen a számomra. Legfeljebb az vigasztal, hogy mások sem
járnak nála több szerencsével.

– Az ügy kezd veszélyes lenni – folytattam. – Aggódom érted. Tedd el

ezt a kazettát. Fogd a holmidat, és, irány a pályaudvar. Várj otthon az
irodában, legyél mindig telefonközelben. Ha bajba kerülnék...
 – Rám mindig számíthatsz – mondta komolyan.

A belvárosban megvettem a környék turistatérképét.. Jó érzés volt

láthatatlannak lenni, új álruhámban üldözőim nem ismerhettek fel. Nem is
éreztem, hogy követnek, hát remek formában voltam.

A térképet egyelőre félretettem, és a város nyugati negyedébe hajtottam.

Volt időm, és nem siettem. Legalább egy óra hosszat bolyongtam, míg
feltűnt egy ilyenkor üzemen kívül helyezett, mozdulatlan neonkakas.
Akkora volt, mint egy fél ház, és mint kiderült, egy ruhagyárat reklámozott.
A parkolóban néhány kamion állt, a szélén kisforgalmú büfé árválkodott.
Az autósmozi mellett napbarnított kisfiúk kergették a labdát. Hát igen,
Darra jó helyet választott, el kell ismernem. Errefelé még nappal sem túl
nagy a forgalom, késő este pedig senkinek sem tűnik fel, ha „háremével”
átszáll egy zárt furgonba.

Ösztönösen éreztem, hogy nyomon vagyok. Nem lehet tiszta ügy, ha

Darra titkolja a lányok elől a kéjutazás célját. Hol lehet az az eldugott ház?
Villa? Vagy micsoda?

A térképbe merültem. Mit tudok kikövetkeztetni a hallottakból? Nem

valószínű, hogy a kirándulások célját képező épület Matarrától keletre,
délre vagy északra lenne, akkor nem innen indult volna mindig a furgon.
Tehát mindenekelőtt a várostól nyugatra kell körülnéznem. Hány kilométert
tehet meg egy furgon negyvenöt perc alatt? Ha egyenletesen haladhat és
nem akadályozza a forgalom, maximum hetven kilométert vagy annál
kevesebbet. Biztosan kevesebbet, mert előbb ki kell vergődnie a városból,
aztán... Igen, a kanyargós hegyi utak. Lássuk hát. Matarrától nyugatra,
esetleg észak- vagy délnyugatra ötven-hetven kilométerre hol vannak
kisebb hegyek, települések?
 A Fekete-hegyek felé két út vitt. A 12-es és a 19-es. Az egyik negyven, a
másik harmincöt kilométer után ért a dombvidékre. Három kis települést
láttam, és néhány erdei utat. Ezek között lehet AZ is...?

Egyelőre csak feltételezéseim lehettek, mégis úgy éreztem, tehetek majd

valamit. Ideje volt Don Rathisra és a saját biztonságomra gondolni. Az a
furcsa ötletem támadt, hogy éppen a pszichiáternek kell gondoskodnia
rólam. Mert igaz ugyan, hogy a bankszéf kulcsát odaadtam Rinának, és
megkértem, vegye ki a filmet, és adja át Santora hadnagynak. De ha most
beavatom a játszmába Rathist is, ez a lépés egyben színvallásra készteti az
orvost, és kiderül végre, mi kapcsolja össze ezt a két embert. Mert azt, hogy
csak éjszakai kártyapartnerek, nem hittem el. Az a majdnem elrabolt
„idegbeteg” – paranoiás? – fiatalember is Rathis közelében volt, és utána
következett be a csaknem tragikus esemény. Albert Treyungot pedig
biztosan Darra raboltatta el. Ez már két hasonló ügy volt, akkor is hasonló,
ha másképpen végződtek. Mi lehet az összekötő kapocs köztük...?

Visszamentem a belvárosba. Találtam egy másik postát, ahol kisebb volt

a forgalom. Még mindig a nemi ferdülésben szenvedők álöltözetét viseltem.
Vettem egy nagy borítékot, betettem a fotókat, aztán mentem telefonálni.

Rathis doktor otthon volt. A házvezetőnője – ha ugyan az volt – először

vonakodott a telefonhoz hívni, de addig erősködtem, míg engedett.
Jellegzetes, sok cigarettától rekedt hang szólt:

– Rathis doktor. Ki beszél?

– Olyan valaki, aki néhány nagyon érdekes fénykép birtokába jutott,

doktor úr.

– Nem értem, miről beszél, kérem.

– Ha megnézi a képeket, nem lesznek kétségei. Angelo Darra barátja egy

frengói ház ajtajában látható. Öt perccel azután, hogy odabenn meggyilkolta
Berta Lisst.
 Most csönd volt. Csak Rathis lélegzetvételét hallottam. Aztán megszólalt:

– Miért mondja ezt éppen nekem?

– Mert azt akarom, figyelmeztesse a barátját, szálljon le rólam. Az

embereit a nyomomba szalajtotta, de én nem kedvelem, ha vadászkutyák
lihegnek a nyakamba.

– Nézze, kedves uram, szóljon talán annak az úrnak...

– Én nem neveznék „úrnak” egy olyan férget, aki borotvával vágja el a

cinkosa nyakát. Vagy úgy elintézi mint szegény Northot... A képeket a 2-es
postán hagyom, poste restante, az ön névére, Rathis doktor. Ne feledje: a
negatívok továbbra is nálam maradnak. A rendőrség igen örülne nekik –
nem vártam már válaszra, letettem a kagylót. A fényképek egy példányát
tartalmazó borítékra ráírtam a pszichiáter nevét, és beadtam a poste restante
ablakban. Aztán elmentem a terem végébe, vettem egy újságot. A bejáratnál
csellengő mozgó kávéárus poharamba loccsantotta méregerős italát. Úgy
álltam, hogy lássam a poste restante-ablakot, Jó félóráig kortyolgattam a
kávét. Reméltem, hogy Rathis maga jön a képekért. Az ilyesmit nem
bízhatja másra.

Az újságban nem volt semmi érdekes. Az első oldalon nagy betűkkel

jelezték Cartiaga mexikói elnök közelgő látogatását. Ott volt az arcképe is –
bajuszos, komor tekintetű, hatvan év körüli ember. A második oldalon egy
matarrai bankrablás részleteit szellőztették. Mikor az országos
sporthírekhez értem, egy autó fékezett a posta előtt.

Ketten ültek benne, de a másikat nem láttam. Rathis doktor lépett csak az
épületbe. Alacsony, ötvenöt éves simaarcú férfi volt. Nem lehetett kétségem
a kilétét illetően; úgy mozgott, mint egy előkelő úriember, egy
parancsoláshoz szokott vezér. Nem kellett szétlökdösnie a bejáratnál
lebzselő ingyenélőket, azok mintha megérezték volna, hogy egy erős ember
közeledik, maguktól félrehúzódtak. Ugyanígy a poste restante-ablak
kisasszonya az első szóra kiadta neki a borítékot. Amint Rathis eljött az
ablaktól, még egy pillantást vetettem arcára. Emlékezetembe véstem sötét
szemöldökét, kopaszodó homlokát, vastag ajkát. Az elégedetlen ráncot az
orra fölött. Aztán elvegyültem a járdán ácsorgók tömegében. Gyorsan az
autómhoz mentem. Felírtam Rathis kocsijának rendszámát, csak úgy,
mindenesetre. Mire elindultam, ők már a sarkon jártak. Elfordultak. Úgy
követtem őket, hogy mindig legyen közöttünk több más autó is. Ha azok
elfogytak, jobbra lehúzódva magam elé engedtem ismét néhányat.
Hamarosan biztos voltam benne, hogy a villanegyed felé, vagyis haza
hajtanak. Akkor elkanyarodtam, és egy nagy szálloda előtt leparkoltam. A
hall fényes-tükrös toalettjében ismét átöltöztem. Most teljesen normális
utcai ruhát viseltem, világos nadrágot, fehér inget, aktatáskát is fogtam.
Munkából hazatérő kishivatalnoknak nézhettek. Annál is inkább, mert már
délután volt és az igazi hivatalnokok is éppen akkor indultak hazafelé.
Éktelen zajjal és füsttel vánszorogtak a túlterhelt autóbuszok, a járdákon
emberhullámok áradtak erre-arra. Nem örültem a zajnak, ezt nehezen
viselem el. Egyre kibírhatatlanabb az élet a nagyvárosokban. Egy félreeső
kis vendéglőben ettem valamit. Közben eszembe jutott, ideje lenne már
megnézni a Rinától kapott papírokat.

Egy félreeső sarokban végre kis nyugalmat leltem. A Rina által már
elmondott emberrablási história leírásában csak egy érdekes dolgot
találtam: a börtönben megmérgezett bűntárs neve... North volt. Eszembe
jutott a titokban felvett hangszalag. Darra azzal fenyegette ügyetlen
cinkosait, hogy ők is North sorsára jutnak. Rathisszal beszélve már
ösztönösen kihasználtam ezt az információt, de csak most tudtam meg: a
bandita nem beszélt a levegőbe. Valóban köze volt North halálához.
Többszörös gyilkos lenne Angelo Darra?

Töprengtem. Évekkel ezelőtt Darra és két cinkosa miért próbálta

elrabolni az orvos egyik páciensét? Egyáltalán, mi haszna lehet valakinek
abból, hogy nem túl normális embereket rabol? Mert hisz – a párhuzam
önként kínálkozott – Albert Treyung sem volt egészen komplett, és nyilván
így van ez, ha az apja mondta.

Éreztem, összefüggés van a két ügy között, bár egyelőre csak Darra
személye és némi halvány hasonlóság jelentette a kapcsolatot Frengo és
Matarra, az egykori és a újabb emberrablás között. Hol lehet Treyung, él-e
még egyáltalán?

Az egyik újságcikkben arról is szó esett, hogy azt a fiatalembert talán

magas váltságdíjért akarták elrabolni, amit tehetős özvegy édesanyjától
reméltek kicsikarni.

Nem lettem hát sokkal okosabb. Mivel közeledett az este, aznap még egy
feladat várt rám. Végignéztem magamon: utcai ruhámban nem kelthettem
feltűnést, de a Bisselt sugárúton a házmester tegnap ugyanezt az arcomat
látta. Ma tehát más arccal kell megjelennem.

Ősz parókát, vastag keretes szemüveget tettem fel, és máris a sugárúton

robogtam. Két sarokkal odébb leparkoltam és előbb végigjártam a
környéket. Sehol sem, láttam senkit, aki gyanús lett volna – de a levegőben
ismét éreztem azt a furcsa feszültséget. Talán Darra testőrökkel vette körül
magát? A ház előtt parkoló kocsikban senki sem ült. Virágárus kínálta
portékáját egy hatalmas napernyő alól, ez gyanús volt, hisz tegnap nem
láttam itt. Máról holnapra váltott volna éppen ide szóló engedélyt? Ötven
méterrel távolabb két markos munkás bútorokat rakott egy teherautóra; nem
mondhatnám, hogy észveszejtő tempóban dolgoztak. Tízpercenként nyúltak
egy-egy bútorhoz, akkor sem kapkodták el a dolgot.

Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy a házat valakik szoros megfigyelés

alá vonták. Az biztos, hogy ott valami nem volt rendben. Ezért először csak
elmentem előtte. A nézők sűrű csoportokban tódultak ki a közeli moziból,
kigyúltak a neonreklámok is. A sarkon vettem egy újságot, belenéztem,
lassan ballagtam vissza. A második oldalon megint a mexikói elnökről
írtak. „Baloldali politikus, a nép szavazataival került posztjára”, láttam a
vastagbetűs címet.

A ház előtt határozott léptekkel fordultam a kapu alá. Nyitva volt. Az

újságot zakóm zsebébe süllyesztettem. Ott volt a pisztolyom is. A hallban
senkit sem láttam. Gyorsan felsiettem a lépcsőn. Óvatosan közeledtem a
második emeleti lépcsőkorláthoz. Reméltem, a mágneslap most is szépen
tartja a kis felvevőkészüléket. A korlát alá nyúltam...
 A lépcsőfordulóban, felettem, egy árny vetült a falra. Lentről is neszt
hallottam...

És a korlát alatt nem volt semmi.

Azonnal tudtam, mi történt. A Darra-lakás ajtaján felfedezték a poloskát,

és addig keresték, míg ráakadtak a miniadó tartozékára, a kis
vevőkészülékre. A hozzáértők tudják, hogy az efféle szerkezet nem lehet a
poloskától tizenöt-húsz méternél távolabb. Tehát itt kell lennie a házban.

Nem rántottam elő a pisztolyomat. A fenti árnyból ember lett, de az arcát

a félhomályban nem láttam tisztán. Nem is voltam rá kíváncsi. Elég volt
látnom teste körvonalait: valóságos díjbirkózó volt, ha közelharcra kerül
sor, alighanem a rövidebbet húzom vele szemben..

Ráadásul nem is volt egyedül. A lenti lépcsőfordulón ugyanakkor egy

másik alak bukkant fel. Szóval vártak rám. A poloskát felfedezve, lesben
álltak, tudták, hogy időnként eljövök kazettát cserélni.

Nem haboztam. Ha lépcsőn állsz, és alulról-felülről támadnak, mindig

lefelé menekülj. Egyrészt azért, mert általában arra van a kijárat,
másodszor: mert az alulról közelítő üldözővel szemben helyzeti előnyöd
van. Ilyenkor a gravitáció is téged segít.

Hármasával szedtem a lépcsőfokokat. A sebességtől testem súlya is nőtt.

A férfi – huszonéves, nagydarab fickó volt, az egyik csuklója tetoválva, az
arcán torz kifejezéssel – emelte az öklét. Öt lépcsőfokra tőle, a feje
magasságában elváltam a szilárd talajtól és a levegőbe emelkedtem.
Cipőtalpam a két öklére csapódott. Súlyom elsodorta, mindketten a
kövezetre estünk. Közben hallottam, hogy a fenti fickó lefelé dübörög.
Felpattantam és rohantam lefelé. Két üldözőm káromkodva követett.

A földszinten újabb meglepetés ért. A hallban egy fiatal férfi állt.

Kinyújtottam az öklömet – vagy leütöm, vagy ő üt le engem! –, de
meglepetésemre kitért előlem, és a kezét sem emelte fel. Ehelyett...
 – Menjen, majd én feltartom őket! – mondta a lehető legnormálisabb
hangon, és hátat fordított. Üldözőimet várta.

Döbbent csodálkozással, de biztonságos távolban kerültem ki. Nem

hittem, hogy ilyesmi is megtörténhet velem. A hallból még visszanéztem –
ismeretlen jóakaróm akkor csapott össze a díjbirkózóval. Nem tudom,
hogyan csinálta – de a díjbirkózó állati üvöltéssel esett össze. Azt hiszem,
az én védelmezőm karateütést mért a halántékára, és máris a következő
támadó ellen fordult...

Nem vártam meg a második menet végét. Kisiettem az utcára. A

virágárus a kaput figyelte kigúvadt szemmel. Szintúgy a bútorszállítók is
meredten nézték a 185-ös házat. Ha ezek közös erővel nekem esnek... De
nem történt semmi. Szép lassan távolodtam. A világért sem siettem. Egy
kirakatnál megálltam, azt hiszem, nem követtek. Fogtam egy taxit,
körbevitettem magamat a környező utcákon, azt mondtam a sofőrnek, hogy
a feleségem itt van valamelyik boltban, csak elfelejtettem a címet.
Figyeltem az utcákat, a forgalmat. Egyetlen autó sem jött utánunk. Akkor
átszálltam a saját kocsimba és elmentem a szállodába.

Erősen töprengtem. Ki lehet az ismeretlen, és miért védett meg? Darra

ellenségei is beszálltak a játszmába? Vagy... Rathis? Lehet, a doktor
Darrától vagy annak cinkosaitól megtudta a poloskaügyet és megsejtette: a
poloskás ember ugyanaz lehet, akinél a fényképek eredeti filmje van. Talán
ezért akart megvédeni Darra pribékjeitől?

De valami nagyon nyugtalanított. Én azt a fiatalembert, aki a hallban

védelmemre kelt – már láttam valahol. Nem is olyan régen lehetett. De
semmiképpen sem jutott eszembe, hol és mikor találkoztam vele előzőleg.

Este felhívtam Rinát.

 – Szükségem lenne néhány apróságra.

– Örülök, hogy még élsz – felelte.

– Persze, hogy élek. Az ilyen, mint én, az ördögnek sem kell.

Hallgatott. Pedig akkor kellett volna mondania valamit. Például azt:

„Nekem kellesz, Vilar.” De nem szólt, hát folytattam:

– Az övemet azzal a szép csattal, a barna pár félcipőmet... Ezeknek

holnap este itt kellene lennie. Tudod, mire kellenek.

– Tudom. Ha akarod, most rögtön kocsiba ülök és...

– Szó sem lehet róla. Itt most meleg a levegő. Féltelek.

Akkor megint hallgatott. Rinának különleges tehetsége van; mindig akkor

hallgat, amikor beszélnie kellene. Pedig a nők általában éppen fordítva
szokták. Hát igen, az én Caterinám más, mint a többi nő. Folytattam:

– A központi pályaudvarról délelőtt tizenegykor indul egy távolsági busz

Matarrába. Add a csomagot a sofőrnek, és persze némi pénzt is. Mondd
meg, hogy a többit tőlem kapja meg. Csak a külsőmet ne írd le neki, mert az
még bizonytalan.

– Rendben, Vilar. Egyéb?

– Treyung nem jelentkezett?

– Az üzenetrögzítő szalagján nincs egy árva hang sem.

– Kár. Pénzzel hogyan állunk?

– A legtöbb számlát még nem fizettem ki.

 – Ha Treyung jelentkezik, vasalj be tőle egy újabb részletet. Mondd meg
neki, hogy nyomon vagyok, és hamarosan szenzációs dolgokat jelenthetek.

– Csak vigyázz magadra, Vilar.

– Te is – és letettem a kagylót. Ekkor gyanús neszt hallottam az ajtó felől.

Talán nem volt több annál, amit egy ember lélegzete okoz. Egy félig
nyitott száj a deszkalap túlsó oldalán vagy a kulcslyuk körül. Testsúly alatt
lesüppedő, küszöbhöz érő műszálas, kissé merev folyosói futószőnyeg
csosszanása.

Fütyörészni kezdtem. Ez hamis biztonságérzetet kelt a hallgatózóban,

sejti, hogy most biztosan nem hallom meg neszeit. Levettem
nadrágszíjamat, az ágyra készítettem, szép lassan kisétáltam a kulcslyuk
látóteréből. Lekaptam zakómat, oldalról az ajtóhoz lopóztam, nagy ívben
dobtam vissza a fotelra. Szép zajosan esett le. A hallgatózó azt hiheti, hogy
a szoba túlsó sarkában vagyok magam is. De a bal kezem akkor már a
kilincshez közeledett felülről. A pisztoly a jobbomban volt.

Feltéptem az ajtót és azonnal ütöttem.

A férfi feje pontosan ott volt, ahol sejtettem. A kilincs magasságában.

Mielőtt felnézhetett vagy elugorhatott volna, már meg is kapta a neki kijáró
ütést. Lerogyott a küszöbre. Berántottam a szobába. Kinéztem a folyosóra –
sehol senki. A szállodai folyosó néptelen csöndjében azért volt valami
fenyegető.

Az övvel az ágy lábához kötöztem a fickót, és újra felöltöztem.

Nadrágom öv híján nem esett le rólam; annyi csípőm azért van negyvenegy
éves koromban is. Két perc múlva útra készen álltam. Milyen jó, hogy a
szállodai számláimat reggelente egy napra előre mindig kifizetem. Így
bármikor távozhatok. Jó szokás. Mire végeztem, a fickó magához tért.
Felemelte a fejét. Huszonéves, gyenge alak volt, inasféle benyomását
keltette. A fején az ütés helye nem is vérzett, csak gyorsan nőtt rá egy púp.
A fiatalembernél nem volt fegyver, sőt iratokat se találtam. Egyáltalán
semmit.

– Ki vagy? – kérdeztem.

– Nem mindegy? – felelte szemtelenül, de azért láttam rajta, hogy fél.

Főleg amikor rájött arra, hogy moccanni sem tud.

– Igazad van, mindegy – feleltem. – Akkor másképpen teszem fel a

kérdést: ki küldött?

Közelebb léptem és felemeltem az öklömet.

Nem akartam ütni; láttam a szemén, hogy elég ennyi is. És tényleg, az
információ célba ért. Agya villámgyorsan elemezte a helyzetet. A nyápic
alak fogai kicsit vacogtak:

– Ne... ne nyúlj hozzám.

– Veled semmi bajom, hát megegyezhetünk. Én nem bántalak, sőt

elengedlek. De előbb beszélj! Vagy North sorsára akarsz jutni? – lőttem
megint a sötétbe.

– North? Dehogy! – rémüldözött. – Nem tudtam, hogy te is a brancsban

vagy!

– Éppen eleget tudok rólatok ahhoz, hogy börtönbe juttassam az egész

bandát – jegyeztem meg komoran. Néztük egymást.

– A főnök küldött! – vinnyogta a keshedt mellű. – Azt mondta,

figyeljelek, mit tervezel, hová mégy? Követnem kell téged. Ott kellett volna
maradnom lenn a szálló előtt, de gondoltam, feljövök és megnézem, mit
művelsz...
 – A kíváncsiság néha határozottan egészségtelen – szép csendesen
kinyitottam az ajtót. A folyosón nem volt senki. Becsuktam és folytattam: –
A főnök nagyon dühös volt, amikor észrevette a poloskát az ajtón?

– Nem ő vette észre, hanem Darra.

„Szóval nem Darra a főnök.” Ajkamba haraptam. Ügyesen kell kérdezni!

– Gondolom, a fényképgyűjtemény sem örvendeztette meg...

– Attól egyenesen lila lett a feje. Úgy ordított Darrával, mint egy sakál.
Megmondta neki, legjobb lesz, ha most egy ideig takarékra állítja magát.

– Vagyis egyelőre kiszáll a buliból?

– A főnök pihentetni akarja.

– A rács mögött majd pihenhet. Főleg, ha elmeséli a detektíveknek a régi

ügyeket is.

– Ne viccelj. A főnök azt mondta, ő megvéd bennünket a börtöntől is.

– Ez igaz. North sem ült sokáig, csak egyetlen éjszakát – vágtam vissza –,
de utána sem a saját lábán jött ki a rács mögül, inkább testre szabott kis
ládában hozták ki, lábbal előre, igaz?

A fickó arcán némi erőfeszítés jeleit véltem felfedezni – gondolkodott.

Tovább ütöttem a vasat. Végül is, az én célom nem az volt, hogy csak
megijesszem. Nekem információra volt szükségem.

– A főnököd túl sokat kockáztat. Ha lebukik, vele buktok ti is...

Megbíztok benne?

– Semmi közöd hozzá!

 – Szóval nem bíztok benne... A díjbirkózó vagy a nője dobja be előbb a
törölközőt? Vagy te? Netán a doktor úr sofőrje...?

– Túl sokat beszélsz – oktatott ki a fickó. Ebben igaza volt. Már nem volt
mire várnom. Többet aligha tudhattam meg a fickótól, és közben ment a
drága idő. Megint rossz előérzetem támadt. Fogtam a táskámat, a hallgatózó
megkötözéséhez használt nadrágszíjamat veszteséglistára írtam, és külön
értesítés vagy köszönés nélkül, sietve távoztam.

Nem jutottam messzire. Most is kerültem a liftet, így a lépcsőfordulóban

hallottam meg: közelednek. Alulról legalább három férfi jött felfelé.

Lépcsőfutási rekordot javítva száguldottam fel a negyedik emeletre. A

félhomályos folyosón nem volt senki Már késő éjszaka volt. Lentről sietős
léptek közeledtek a lépcső süppedős szőnyegén, ezt tisztán hallottam.
Szóval ők is hallották, hogy menekülök. Nem volt vesztegetni való időm.
Végigszaladtam a folyosó egyik oldalán, kicsit lenyomtam minden ajtó
kilincsét. Az első hat nem nyílott, de a hetedik... Villámsebesen egy
szobában termettem. Üldözőim akkor értek fel a negyedikre, reméltem, nem
látták, melyik ajtó csukódott be mögöttem.

A sötét szobában egy női hang kérdezte:

– Te vagy az, szívi?

„A fenébe is, ez vár valakit.” Mindenesetre visszadünnyögtem:

– Ühüm...

– Megint ittál – duruzsolta rosszallóan a hang.

– Ühüm – hagytam rá, és fülemet az ajtóra tapasztottam. A kulcs a zárban

volt belülről. Szép csendesen kihúztam.
 Üldözőim ugyanazt a trükköt alkalmazták, amit én, csak ők előbb a
túloldali szobák ajtaját próbálták végig. Közeledtek. Hátrább húzódtam és
megálltam a sötét sarokban. Megmarkoltam a pisztolyt...

Valaki lenyomta a kilincset. Hagytam, hogy benyisson. Pisszegett a

társainak, odahívta őket. Kaparászást hallottam; alighanem a
villanykapcsolót kereste a falon. A folyosóról beszűrődő gyenge fényben
csak a férfi körvonalait láttam. A lényeg, hogy tudtam: hol a feje. A pisztoly
agya könnyedén lecsapott. Hiszen ezt sem akartam megölni, távol álljon
tőlem az efféle vérengzés. Bal kézzel elkaptam a karját, és belöktem az
ismeretlent a sötét szobába.

– Mit művelsz, szivi? – kérdezte a hang álmosan, de ingerülten. Nem volt

időm válaszolni, mert már jött a másik kettő. Úgy álltam, hogy a kapcsolót
nem érhették el. A másodikat is fejbe kólintottam, amint belépett, de az ütés
túl gyengére sikerült – így van az, ha az ember, nem ad bele mindent, és
kissé sajnálja is leendő áldozatait... Az ismeretlen csak megroggyant. Őt is
beljebb löktem, de már ott volt a küszöbön a harmadik.

– Minek nyitogatod az ajtót, szívi? – kérdezte a nő a sötétből.

Nem maradt sok időm. A harmadik banditát teljes erőből löktem be a

sötét szobába, a társai után, azt hiszem, belebotlott a földön heverő első
társába.

– Részeg disznó! – mondta a nő, most már tényleg haragosan. És

felkapcsolta az ágya melletti éjjeli lámpát. Ebből a fényből én már csak
résnyit láttam – akkor csuktam be kívülről az ajtót. Ráfordítottam a kulcsot
és rohantam le. Négyesével szedtem a lépcsőfokokat.

A portás szunyókált. Még nem hallotta a hangzavart, ami a negyediken

tört ki. A hölgy egyszerre három „szívit” fedezett fel szobája padlóján és
éktelenül sikoltozott. Azt hiszem, felriadt az egész hotel.
 Egy perccel később már a kocsimban ültem és néptelen kis
mellékutcákon kanyarogtam. Közben azon töprengtem, mi történhetett.
Darráék előre küldték a hallgatózó fickót, foglalja le a figyelmemet, míg a
többiek megközelítik a szobámat? Vagy az erősítés odalenn várakozott, és
mivel a fiatalember a megbeszélt időre nem jött vissza, elmentek
megkeresni? Ez látszott a legvalószínűbbnek. Mellesleg kezdett dühíteni,
hogy akárhol szállok meg, ezek egy idő után felfedezik a rejtekhelyemet.

Éjfél volt már, hát úgy döntöttem: elhagyom ezt a hálátlan várost.
Matarra kezdett a bögyömben lenni.

12.

Egy Matarrától távolabb fekvő motelben töltöttem az éjszaka hátralévő

részét. Délelőtt alapos reggeli és a térkép hasonlóan alapos tanulmányozása
után elhatároztam, itt az ideje, hogy megkeressem a házat, ahol Camilla és
„szaktársnői” megannyi kellemes órát szereztek az ismeretlen szakállas
uraknak.

A hegyvidék első pillantásra bonyolult, áttekinthetetlen tájnak látszott. A

főbb utakról számtalan keskenyebb földút ágazott le, kanyarogva
eltünedeztek a fák között, itt-ott tisztásokon magányos farmokat is láttam.
Ez megnehezítette a dolgomat. Több esetben fékeztem, és habozva
szemléltem a fák közül kimagasló vörös vagy barna háztetőt. S térképem
szerint a furgon negyven perc alatt még a Fekete-hegy csúcsán innen kellett
hol célba érjen. A 12-es úton voltam, elmentem a csúcsig aztán
megfordultam és lefelé ereszkedtem. Aligha lehet, hogy az az épület egy
település – falu vagy kisváros – kellős közepén lenne. A prosti
elbeszéléséből arra következtettem, hogy az épület környékén nem lehet
más ház. No és a fák? Nagy park vagy kert közepén állhat, esetleg erdőben?

Dél volt már, amikor áthajtottam a 19-es útra. Ez délre volt a 12-estől és
szintén bekanyarodott a hegyvidék előrenyúló dombjai közé. Enyhébben
emelkedett a műút, no persze, a furgon itt gyorsabban mehetett. Ha
gyorsabban ment, a negyvenöt perc alatt messzebbre jutott. Hát egyelőre én
sem nézelődtem, csak nyomtam a gázpedál De amikor letelt az idő, amiről
azt hittem, a furgon valahol itt érhetett célba – semmit sem láttam.
Lefékeztem, kiszálltam, nézelődtem. Csak álltam a forró déli napfényben,
lábam alatt izzott az aszfalt, és néztem a végtelen erdőséget. Csak zöld
lombtengert láttam. A elmosódó távolban halványan, párásan vibrált a lenti
síkság. Valahol arra lehet Matarra, Angelo Darra és Rathis doktor városa.
Képzeletemben nyílegyenes vonalat, húztam volna – de honnan, hová? A
városban banda, itt pedig az a ház. Valahol a hegyekben, valamelyik
völgyben. Eldugva a kíváncsi szemek elől, az erdő mélyén. Elfogott a
keserűség – sohasem találom meg!

Arcomba fújt egy szélroham, kellemesen hűsített és kijózanított. A

fenébe is, elvesztegettem majdnem egy egész napot, és hiába jöttem ide.
Rossz végéről fogtam a dologhoz. Ezt a szálat nem a hegyekből, hanem
Matarrából kell felgöngyölíteni.

Visszaültem a kocsiba, és gurulni kezdtem lefelé.

A fővárosi busz méltóságteljesen kanyarodott a matarrai autóbusz-

pályaudvar elé. Szeretem az ilyen jeleneteket. A színes tömeget, a nagy,
nyitott váróterem kavargását. A kalapos parasztokat, a kövér feleségeiket,
megszeppent, vörös arcú gyerekeiket. A sietős hivatalnokokat. A kávézó
sofőröket, a buszok tolatását, a taxisok sürgését. Minél messzebbről jön egy
járat, annál nagyobb tisztelettel fogadják. A hangosanbeszélő ordít, a tömeg
egy része lendületbe jön, hullámzani kezd. Vendégvárók, hordárok,
bámészkodók veszik el egymás elől a levegőt.

Megvártam, míg kiszállnak az utasok. A nap még sütött, de az árnyékok

meghosszabbodtak. A kocsimat új szállodám előtt hagytam a folyóparton,
ide helyi busszal jöttem. Vállig érő hosszú művészhajamra széles karimájú
kalapot tettem, kopott zakóm láttán senki sem hitt milliomosnak. Erről
akkor győződtem meg, amikor idejövet a templom előtti koldus mindenkit
rámenősen leszólított – rám viszont ügyet sem vetett.

– Üdv! – köszöntöttem illően a sofőrt. – Azt hiszem, hozott nekem egy

kis csomagot. A feladó egy szép fiatal hölgy volt...

– A címzett pedig biztosan ön, uram – mosolygott az idős sofőr –, bár

erre nem írtak nevet – felmutatta a papírdobozt.

– Ezzel igazolom magamat – csúsztattam a kezébe diszkréten egy

bankjegyet.

– Köszönöm, uram.

– Én köszönöm, és viszlát – kiléptem a buszból. Már a járdán mentem,

amikor bizseregni kezdett a tarkóm. Figyelnek...

Már megint? – jajdultam fel. – Ki a fene lehet?... Nem siettem, úgy

tettem, mintha a kirakatokat nézegetném. Be is mentem egy boltba, de nem
vettem semmit. Kifelé jövet az ajtóban mintegy haboztam, merre menjek
most, kalapom alól vetettem egy-egy pillantást jobbra-balra. De semmi
gyanúsat nem láttam. Elindultam a járdán, persze a menetirány szerinti bal
oldalon, ahol a járda mellett csak velem szemben érkező kocsik állhattak
meg. Így nem kellett attól tartanom, hogy esetleges elrablóim berántanak
egy észrevétlenül, hátulról odasurranó autóba. Mindenesetre nem mentem a
járda külső szélén sem, és élénken figyeltem a környéket. Mégsem láttam
senkit – ez nyugtalanító volt, mert profikra vallott. A bizsergésem sem
múlott el. Lehet, egyszerre több tekintet kereszttüzében voltam. Nem
mondhatnám, hogy kellemes volt a dolog.

Mivel álruhám így céltalan lett, visszamentem szállodámba, és

átöltöztem. Ez egy belvárosi hotel volt, igaz, csak másodosztályú, de
reméltem, itt nem érnek olyan meglepetések, mint előző éjjel abban a
külvárosi lyukban.

A szobában kibontottam a csomagot. Caterina semmit sem felejtett el.

Ahogyan máskor sem; őrá igazán lehetett számítani. Átöltöztem. A barna
félcipő remekül illett világos nadrágomhoz. Az övet a derekamra fűztem. A
többi tárgyat elosztottam zsebeim között. Volt köztük néhány pisztolygolyó
is. A fegyvert bő zakóm alá csatoltam, és felhívtam Rathis doktort:

– Üdvözlet.

– Maga az...? – a doktor hangjában dühöt és félelmet éreztem.

– Nem örvendezik túlságosan – róttam meg. Mély hallgatás volt a válasz:

Csevegve folytattam: – Miután nem sikerültek kisded játékai, még mindig
élek és virulok – hát azt hiszem, találkoznunk kellene.

– Mit akar tőlem?

– Ugye, nem gondolta komolyan, hogy ingyen kapta azokat a

fényképeket? Megtárgyaljuk, mi jár érte cserébe.

– Hol és mikor? – kérdezte röviden.

– Egy óra múlva az Oriental Szálló teázójában. De egyedül jöjjön! –

figyelmeztettem, és letettem a kagylót. Az ablakhoz léptem – senkit sem
láttam odalenn az utcán, aki szemlátomást rám várakozott volna. Az ajtónál
sem hallgatóztak kíváncsi idegenek. Fél óra múlva hívattam egy taxit, és az
Orientalba hajtattam. Ez volt Matarra legelőkelőbb és legdrágább ilyen
intézménye étteremmel, bárral, uszodával, éjszakai mulatóval, kávéházzal.
Most egészen jól öltöztem, senki sem nézett volna toprongyos, ősz öregnek,
mint pár órával ezelőtt. A szálló előtt a járdán – pedig biztosan
negyedóránként elkergették őket – megint koldusokkal találkoztam. Az
egyik felém nyújtotta kezét. Aprót vettem elő, adtam neki. Közben
körülpillantottam – ez már szakmai ártalom. A tarkóm csak kissé bizsergett.

– Isten áldja meg, uram – mondta a koldus. A hangjában nem volt egy
cseppnyi alázat sem. Borostás arcába néztem, aztán cipőjére tévedt a
tekintetem. Túl jó cipője volt. Hibátlan, tiszta, majdnem fényes. Most már
rongyos ruhája, különösen pedig festői foltokat viselő zakója jelmeznek
tetszett. Lehet, az is volt. Nem szóltam, bementem a szálló halljába.

A leendő találkozók színhelyére szeretek elsőként érkezni. Ez ad némi

előnyt – vagy csak így képzeli az ember. Mindenesetre beültem a teázóba.
Sikerült lefoglalnom a legjobb helyet. Háttal a falnak, arccal az ajtó felé.
Kilestem, hogy a pincérbejáró csapóajtaja mögött nemcsak a konyhába,
hanem a szálloda gazdasági udvarára is van kijárás.

Nem örültem volna, ha Rathis maga helyett két állig felfegyverzett

bérgyilkost küld, akik párolgó teám mellett szitává lőnek. Márcsak azért
sem, mert a tea valóban finom volt és én – be kell vallanom – rajongtam a
teáért, amit pedig meleg országunkban csak kevesen szeretnek. Hangulatom
még kellemesebb lett, amikor észrevettem, hogy az egyik sarokasztalnál ülő
hölgy futólag rám mosolygott. Nem volt prostituált, afféle jobb konzumnő
sem, teljesen normális vendégnek látszott, és dühítően csinos volt. Igen,
dühítően – ez az a típus, amelyről a férfiak többsége eleve lemond, mert a
maga számára elérhetetlennek tartja. Mindig jól öltözött, illatos,
munkaidőben is sétálgató, a butikokat hetente kétszer is felkereső,
ékszerektől sem mentes, az alakja fess, látszik, ad magára. Úszik,
teniszezik, nem veti meg az aerobicot sem. Ez nem a húszéves csitri típusa;
gyakran túl van a harmincötön; sőt a negyvenen is, mégis játszi
könnyedséggel hódít. Engem azért dühít, mert eddigi életemben soha nem
volt szerencsém ezzel a típussal. Már amikor egyáltalán ismeretséget
kötöttem valamelyikkel – az utolsó előtti órában mindig közbejött egy
nálam szebb, gazdagabb, magabiztosabb férfi (általában mindhárom
tulajdonság egyidejű birtokosa).
 Azért nem adtam fel a reményt. Most sem. Szemezni kezdtem a nővel.
Ápolt arcából, testéből harminchárom-harmincöt évre lehetett
következtetni, ebből tudtam, hogy körülbelül negyvenéves lehet. Valódi
arany ékszereket viselt. Hosszú cigarettát tartott éppolyan hosszú ujjai
között, de csak ritkán szippantott. Diszkréten pillantott felém, nem túl
gyakran. Én sem vittem túlzásba a dolgot. De a tekintetünk így is többször
találkozott. Az asztalán egy kulcs hevert számmal. Tehát az Oriental
vendége lehet.

Rajtunk kívül csak három asztalnál ültek vendégek. Órámra pillantottam,

eljött az idő. Kortyoltam a teából. Kár, hogy amikor hűlni kezd, romlik az
íze. Minél hidegebb, annál rosszabb. Akár egy házasság.

Az ajtóban Rathis bukkant fel. Feszülten figyeltem, valóban egyedül van-

e? Úgy tetszett, igen. Frissen borotvált arcán szinte megcsillant a fény. Az
orra fölött az a ránc most is nagyfokú elégedetlenségre vallott. Beharapta az
alsó ajkát. Összehúzta sötét szemöldökét... Nem keltette felhőtlenül boldog
ember benyomását. Diszkréten intettem neki, és azonnal odajött. A faltól
elvált az egyik pincérlány. Rathis nem üdvözölt, maga alá penderített egy
széket, leült. Azt hiszem, nem volt nála fegyver. Lehet, olyan nagy főnök
már, hogy nem saját kezűleg kell ölnie? Rendőrtiszt koromban a fővárosi
gengszterbandáknál láttam ilyeneket. De azok primitív fickók voltak, amit
Rathisról aligha lehet elmondani. Különben is, a gengszterbandák főnökei
igein ritkán szoktak ismert pszichiáterek, valódi főorvosok lenni.

Fekete szemébe néztem. Ő is engem figyelt. Egy percig nem szóltunk

egymáshoz. A pincérlánynak csak odavakkantotta: – Teát! – de már a
hangsúlyból tudtam, nem fogja meginni. Nem teakedvelő. Az asztalra
könyökölt:

– Kicsoda maga? – kérdezte közvetlenül. Célratörően.

– Hagyjuk a múltat – feleltem kitérően. – Az a lényeg, hogy mit akarok.

– És mit akar?
 – Egy embert. Élve.

A szeme sem rebbent. Meghozták a teát. Rá sem nézve kavargatta. Én is

megfeledkeztem a külvilágról. A sarokasztal szépasszonyáról is. Csak
Rathis szemét láttam.

– Miért fordult hozzám? – kérdezte.

– Az a gyanúm, ön segíthetne.

– Ezt akarnom is kellene...

– Akarni fogja.

– Fenyeget?

– Ezen már túl vagyunk. A fényképek...

– Elég meggyőzőek voltak – ismerte el kelletlenül, de láttam, egyáltalán

nem adta meg magát. Kemény fickó volta Az effélék talán sohasem adják
fel a küzdelmet. Rathis méltó ellenfélnek látszott, veszélyes ellenfélnek.
Végre egy ilyen akadt az utamba.

– Ha a rendőrség kezébe is jut néhány példány, vagy mondjuk

éppenséggel a film negatívja... Angelo Darrát letartóztatják. Lehet, hogy
kemény pasas, de ha a halállal kell szembenéznie...

– A halállal?

– Mondok két nevet, doktor. North és Berta Liss. És ha elkapdossák

Darra cinkosait, fogadni mernék, több név is elhangzik majd. Márpedig,
legjobb tudomásom szerint, gyilkosságért Matarra tartományban is csomót
kötözget a hóhér a delikvensek nyakára...
 Még mindig egymás szemét néztük. Tudtam, nem fenyeget veszély, amíg
itt ül velem. A doktor teája érintetlen maradt. Folytattam:

– Darrától a nyomok önhöz vezetnek. Mondjam tovább?

– Nem kell. Ennyi is elég.

– Magam is úgy vélem.

Kis csönd után ő kérdezett:

– Darra kell magának?

– Ugyan! – tiltakoztam.

– Selejtes árura nincs szükségem.

Ettől dühös lett megint, elharapott egy káromkodást.

– Maga rendőr? – kérdezte. Tudta, hogy nem így van, nem is lehet, ki
akarta ugratni a nyulat a bokorból. Vagy azt hitte, mégis rendőr vagyok, de
olyan, akit megvesztegethet? Nem mondom, néhány tízezer épp olyan jól
jönne most is, mint bármikor. De nem ilyen áron. És nem a Rathis-féléktől.

– A Keleti Biztosító Részvénytársaság detektívje vagyok.

– Megegyezhetnénk – mondta azonnal. A hangjából most először tűnt el

a keménység. Erre felfigyeltem. Apró jel volt, majdnem észrevehetetlen.
Rathis teret veszít?

– Éppen azért jöttem ide – vágtam rá. – De ne gondoljon pénzre. A

részvénytársaság rendes jutalmakat szokott nekem fizetni. Ismétlem, nekem
egy ember kell.
 – Ki az a fickó?

– Albert Treyung.

A nevet kimondva csak a szemét néztem. A világ abban a pillanatban

nem is létezett. Sohasem volt, soha sem lesz. Minden abba a másodpercbe
sűrűsödött.

És a szemében a villanás. A név hallatán apró rezdülés a pupillában, a

szemhéj milliméteres szélén megrezdül a bőr és egy szempilla, nem, ezt
nem tudja elrejteni senki.

– Időnyerés céljából javaslom: ne tagadja, hogy ismeri. Figyelmeztetem,

nem vagyok kezdő a szakmában Legyünk üzletemberek, doktor – mondtam.

Nyelt egyet.

– Minek... minek magának az a fickó?

– Az apja keresteti. No és, nagy összegre volt biztosítva. Másfél

millióra... Így érthető, hogy a biztosító jutalmat tűzött ki a
nyomravezetőnek.

– Éppenséggel én is megkaphatnám azt a jutalmat próbált mosolyogni.

– A cégemnek igazán mindegy, hányfelé osztja a szép kerek összeget. De

én nem akarok osztozni. Én Albert Treyungot akarom.

– Mit ajánlana cserébe?

– Nyugalmat.

– Csak?
 – Egyáltalán nem kevés. Ha nem kapom meg Treyungot, Darrát és társait
a rendőrség letartóztatja. Aztán majd a cinkosait. Azt hiszem, évekre
visszamenően sok érdekes ügyre derül majd fény és... ki tudja, lehet, hogy
magát is felkötik, doktor? Ha bizonyítást nyerne, hogy például Darra három
évvel ezelőtti sikertelen emberrablási kísérlete is kapcsolatban volt
magával, no és North különös halála, Treyung eltűnése...

– Nem félek. Vannak befolyásos barátaim!

– Lehetséges – bólogattam komolyan. – Nem kétlem, De ön már túllépte

azt a határt ameddig ezek a barátok segíthettek magán. Azoknak az
illetőknek már a saját bőrüket kellene félteniök, ha kiállnának ön mellett.
Hiszen hirtelen gyanús lesz mindenki, akinek önhöz bármilyen köze volt.

Ezzel megint a sötétbe lőttem, fogalmam sem volt, célba találok-e? A

doktor arcán átfutott egy fintor. A harag, a félelem kifejezése volt? Sötét
alak lehetett. Most fájón éreztem, milyen keveset tudok róla. Több
információval nagyobb nyomást gyakorolhattam volna rá. Az biztos, hogy
bűnök száradhatnak a lelkén. Miért csinálja? A pénzért? Nem hiszem. A
Rathis-féléknek ez nem elég. A háttérben lennie kell még valaminek.

– Meggondolom az ajánlatát.

Nincs sok időm – figyelmeztettem komoran.

– Holnap délelőtt választ kap.

– Tizenegykor felhívom otthon.

– Rendben.

Hirtelen állt fel és köszönés nélkül távozott. Mozdulatlanul néztem utána.

Még így hátulról is volt benne valami fenyegető, ahogy energikusan,
mondhatnám dübörgő léptekkel távolodott. Aligha hihettem komolyan,
hogy megadta magát sorsának, és holnap délben Albert Treyunggal fogok
ebédelni egy hangulatos kínai étteremben, a lampionok alatt.

A tekintetem a terem sarkába tévedt. Szép szempárral találkozott. A

hölgy tárcája fölött pillantott felém; éppen a számlát rendezte: Halványan
visszamosolygott. Ez biztató előjel volt. Gyorsan fizettem én is. A nő ringó
csípővel ment a kijárat felé. A hallban értem utol; a liftek felé tartott. Az
egyenruhás gyerek kitárta előtte az ajtót. Még sikerült befurakodnom utána.
Szeme jókedvű villanásával jelezte: látja törekvésemet. Idegenek között
álltunk, hát hallgattam.

A hetedik emeleten szállt ki, vele egy házaspár, és persze én. A házaspár
balra ment, ő jobbra. A folyosó hosszú volt, piros szőnyege süppedős.
Metszet-reprodukciók a falon egyforma barna ajtók.

A 741-es előtt állt meg. Kulccsal a kezében felém fordult:

– Óhajt valamit, uram? – kérdezte.

– Önt imádni, hölgyem – feleltem, és egy középkori lovag elegáns,

majdnem-földig meghajlását utánoztam. Nem állhatta meg nevetés, nélkül.
Én persze rögtön éreztem, hogy ennek a stílusnak a hullámain messzire
juthatok. Már csak a szép arcát láttam. Rám mosolyogtak a szemei,
virágkehely volt a nő, én pedig egy nektárra éhes méhecske. Egy
kivételesen ostoba méhecske... Kalapomat lekaptam, és mellemre szorítva,
lovagmódra folytattam: – Nemes hölgy, ha megengedné, hogy az
elkövetkező órákat társaságában töltsem, én lennék e tartomány
legboldogabb vitéze!

– Lovag uram – kezdte, és ebből rögtön tudtam: olvasta ugyanazokat a

könyveket, szereti ugyanazokat a filmeket, amiket én, élén a Robin Hooddal
és a Holdarcú lovag balladájával – talán nem lenne kedvem ellenére való
elfogadni ezt a csábító ajánlatot, ámde...
 – Csitt! – emeltem fel ujjamat. – Ne tovább a hiábavaló szavakkal,
szívem reménybeli hölgye! Minden kifogás porba rántja egymás iránt érzett
mérhetetlen vonzalmunkat!

– Ez aztán a sebesség, lovagom. Nem vágtat túl gyorsan a cél felé? –

évődött és kinyitotta az ajtót. Ezt jó jelnek tartottam.

– Parancsoljon befáradni, nemes hölgy – intettem az ajtóra, mintha csak

én lennék otthon. Szemtelenségem újabb mosolyt csalt arcára. Előrement.
Becsuktam az ajtót... belülről. Mert persze egyetlen hosszú lépéssel
átúsztam a küszöb fölött. Végtére is – nekem is jár talán egy kis szabadság?
Egy-két órára vagy egy éjszakára nem feledkezhetem meg Rathisról,
Darráról, Treyungról, az egész rossz világról?

A szoba nem volt túlságosan fényűző, de az Oriental Hotel belsőépítészei

kitettek magukért. Dohányszínű tapéta, rozsdavörös-fehér csíkos
függönyök, régibútor-utánzatok. Kifejezetten eredeti berendezés, és ami a
fő: volt stílusa. No igen, ez nem egy külvárosi, meztelen falú odú.

A hölgy megfordult:

– De uram! Ez az én szobám! – jelentette ki. Hangjából némi

felháborodás csendült ki.

– Örülök, hogy láthatom. Nagyon szép szoba – bohóckodtam volna

tovább, de akkor már egymással szemben álltunk a drága szőnyegen.
Átfogtam a derekát. Egészen közelről néztünk egymás szemébe. Éreztem,
nem fog ellenállni. Ilyen gyorsan még életemben soha nem hódítottam meg
ilyen szép nőt – villant agyamba. Már csak az ajkát láttam. A telt, vörös,
kívánós ajkak kissé szétnyíltak...

Az agyamat elborító lila ködön át ajtónyílást hallottam. Fordultam volna,

de a nő átkarolt és... kellemetlen, kemény tárgy érintette a hátamat. Ott állt
már az ismeretlen, aki eddig a folyosón követett. Én marha, miért is nem
zártam kulcsra az ajtót!
 Hogy ez is hiábavaló lett volna, azt rögtön megtudtam. A szépasszony
ugyanis a falig hátrált, retiküljéből kis női revolvert vett elő, rám szegezte.
Közben az ismeretlen a hátam mögött megszólalt:

– Ne csinálj ostobaságot. Kezeket fel!

Nem tehettem mást. Keserűség gyűlt belém, az asszonyt néztem:

– Ez nem volt lovagias dolog, hölgyem.

– Ne bohóckodjon! Elég volt! – sziszegte idegesen. Az arca most közel

sem volt olyan csinos és izgató, mint egy perccel korábban. Az egész egy
rossz kémfilmre emlékeztetett.

A férfi gyakorlott mozdulattal nyúlt zakóm alá, elvette pisztolyomat.

– Állj a falhoz.

Így végre szembefordulhattam vele. És felismertem. Angelo Darra volt.

13.

Komisz érzés ilyen csúnyán lebukni. Ráadásul tulajdonképpen az egészet

önmagamnak köszönhettem. Az a nő nem véletlenül ült a teázóban. Már
előbb ott volt, mint én, ezért nem fogtam gyanút. Tehát csak Rathistól
tudhatta meg a dolgot. A doktor csapdát állított nekem. A találkozó révén
mutatott meg engem a cinkosainak.
 Attól a pillanattól, hogy a teázóban leült asztalomhoz, a banditák tudták
már, kire vadásszanak. És a csábmosolyok a találkozó előtt talán minden
férfivendégre szálltak, csak nem vettem észre. Ezt nem vettem észre. A
fenébe...! Rathis mégis elbeszélgetett velem előbb; azt hiszem, szeretett
volna minél többet megtudni rólam. Mielőtt elindult volna az Orientalba,
már ideküldte ezt a nőt, foglaltatott neki szobát a szállóban. A fogdmegjei
pedig elállták a kijáratot. Bejönni könnyű volt – de távozni? Lehetetlen?

Lehet, hogy szőnyegbe csavarva visznek ki innen?

Igyekeztem mélyeket lélegezni. A szívem úgy vert, akár egy gőzkalapács.

Sok kutyaszorítóban voltam már életemben, de ez látszott a
legcsúnyábbnak. Hiszen én próbáltam megijeszteni egy egész bandát, és
sajnos ez túl jól sikerült. Valóban megijedtek – ám a rémült emberek saját
bőrük védelmében mindenre képesek. Még meggondolatlan, elszomorító
cselekedetekre is.

– Mit akartok? – kérdeztem. Kiszáradt a szám.

Darra leplezetlen kárörömmel figyelt. Tulajdonképpé jellegtelen arca

volt. Egy külvárosi fodrász ravasz szemeit egy primitív rakodómunkás arca-
teste keretezte. Széles váll, nagy lapáttenyerek, ringó járás. Nem sok
intelligenciát fedeztem fel az arcán. Könnyen meglehet, csak kártyához
értett.

– Kuss – felelte. – Majd megtudod.

Az asszonyra néztem. Ha kijátszhatnám őket egymás ellen... Álljunk csak

meg! Az éjszaka elfogott hallgatózó szerint a főnök takaréklángra tette
Darrát. Akkor hogyan lehetséges, hogy ilyen aktív? Rathis doktor tud erről
az akcióról, vagy sem?

– A főnökkel akarok beszélni – mondtam most már keményen.

 – Elhallgass, te... te fényképész! – sziszegte gúnyosan-erőszakosan.
Szóval erről van szó. Erről is. A kezemben vannak, de szabadulni
szeretnének. Ezért alighanem mindenre képesek.

Darra az ajtóig hátrált, óvatosan kinyitotta. A nőre néztem. Nem remegett

a keze, a pisztoly csövét pedig egyenesen a mellemnek szegezte. Nincs
nálam nagyobb ökör ezen a világon. Honnan tudta a doktor, hogy hatnak
rám a szép nők? Igaz, ehhez aztán nem kell pszichiáteri diploma.

Darra hirtelen kitárta az ajtót:

– Gyertek be.

Két férfi bukkant fel. Nem mondhatnám, hogy érkezésük

megörvendeztetett. Az egyik a díjbirkózó külsejű alak volt, aki Darra lakása
lépcsőin üldözött nemrégen. Tőle védett meg ismeretlen jóakaróm. A
díjbirkózó most is viselte ennek a találkozónak a nyomát; felrepedt
szemöldökét piszkos ragtapasz fedte. A másik, hasonlóan brutális külsejű
fickót nem ismertem.

– Hé, te – kezdte Darra felém fordulva. A hangja is durva volt, mélyről

jött, és volt valami benne, ami ellenszenvet ébresztett az emberben. –
Beszélni akartál a főnökkel? Hát mozdulj – az ajtóra intett. Majd a nőnek
szólt figyelmeztetően: – Tedd el a stukkert.

Az egyik fickó előttem lépett ki a folyosóra. A másik mögöttem.

Hallottam, hogy jön Darra és a nő is. Szemem sarkából láttam, hogy a
bandita átadott valamit a nőnek. A folyosón haladtunk a lift felé, közben az
agyam egymás után szülte a kétségbeesett ötleteket, éppoly gyorsan el is
vetve őket.

A lift előtt nem volt senki. A díjbirkózó lapos fenyegető pillantást vetett
rám, és megnyomta a hívógombot. A fényjelsávon láttam, a lift fentről jön
lefelé. Ha kiugranék közülük, oldalra, és le a lépcsőn... De amazok túl közel
álltak. És különben is, mind a három férfi a zakója zsebében tartotta a jobb
kezét. Ha nem látnak más megoldást, lőni fognak. Nekik még ez is jobb,
mintsem hagyni, hogy elmeneküljek. Ha belegondolok a közeljövőbe, ezek
most elvisznek engem valami kietlen helyre és viszlát, élet!

Halk csengetéssel megérkezett a lift. Darra mögöttem állt, a fülembe

suttogott:

– Ne csinálj butaságot, fiú.

Nem válaszoltam. A liftben két idős nő állt, mit sem sejtve. Figyeltem.
Darra a földszinti gombot nyomta meg. Tehát a hallon fogunk átmenni. A
kocsijaik a szálló előtt vagy a parkolóban várnak.

Tudtam, ez lehet az utolsó esélyem. Amint beültetnek a kocsiba, fejbe

ütnek és kész, azt csinálnak velem, amit akarnak. Addig kell cselekednem,
míg a saját lábamon állok. Tehát – a szálloda hallja! De még a liftben
hallottam valamit. A nő idegesen sziszegett Darra fülébe. Közel álltunk
egymáshoz.

– Túl korán... ha megtudja, kinyír engem is... nem mondtad, hogy így
akarod...

Darra válaszát nem hallottam. A liftajtók széthúzódtak. Ahogy tágult

előttem a hall látványa, úgy dübörgött bennem mindinkább a kétségbeesett
élni akarás. Ki kell találnom valamit. Bármit. De úgy, hogy ne rohanjak el
egyszerűen. Akkor utánam lőnek, ezeknek mindegy, hol vagyunk, a
menekülő ellenfél láttán felébrednek gepárdösztöneik. Kitalálni valamit,
bármit...

A hallban elég sokan voltak. A recepció pultja előtt négy-öt férfi állt. Egy
nő apró gyermeket vezetett, a kicsi mintha egy másik filmből lépett volna
be – hófehér ruhácskájában tipegett a díszes szőnyegen. Fiatal anyja
büszkén lépdelt mellette. Mögötte egy jól öltözött férfi tűnt fel, fekete
diplomatatáskával.
 Ez adta az ötletet.

Két bandita ment előttem, kettő mögöttem. Sajnos, Darra is a hátam

mögött volt. De az embereket kerülgetni kellett, kis csapatunk nem
vonulhatott zárt rendben. A hall felénél járhattunk, és nem várhattam
tovább...

Abban a feszült helyzetben, amennyire csak képes voltam, igyekeztem

természetesen mozogni. Kiléptem a csapatból – óvakodtam a hirtelen
mozdulatoktól – és a táskás férfi előtt megálltam. Azt hiszem, Darra utánam
szólt. De a szavak értelme nem hatolt el az agyamig. A vadidegen
szállóvendég szemét láttam csak. Megszólaltam:

– Add ide a táskát.

A szemét néztem. A hangom nyugodt volt. Szuggesztív. És a kezemet is

kinyújtottam a táskáért. Vagy dulakodás kezdődik és rendőrért kiáltanak –
és akkor megmenekültem – vagy az ismeretlen odaadja, és akkor tovább
kell játszanom. Ujjaim a férfi ujjait érintették. A fogantyú máris a
kezemben volt. Amaz még ösztönösen ellenkezett volna. Akkor a másik
kezemmel is megfogtam a táskát és kivettem a kezéből.

Hátraléptem.

– Micsoda trükk ez? – kérdezte Darra.

Megperdültem, felmutattam a táskát:

– Bomba! – ordítottam olyan hangosan, ahogyan csak a torkomon kifért.

Az egész hall engem nézett. A díjbirkózó pisztolyt rántott.

Óriási pánik tört ki. A nők sikoltoztak, a férfiak közül többen a földre
feküdtek. A fehér ruhás kisgyerek nagy szemeket meresztve torpant meg a
terem közepén.
 – Vigyázz, robban! – kiáltottam még hangosabban, és a táskát Darráék
felé dobtam. A férfi önkéntelenül elugrott. A nő és két cinkosuk azonnal a
padlóra vetették magukat, kezükkel takarták a fejüket... Nem tehettek mást
– ez a reflex volt, a túlélési reakció, sokkal erősebb az akaratnál. A
levegőben repülő táskát már mindenki bombának hitte, mert azt kiáltottam.
A szó most érkezett az agyukba. Mindenki menekülni, túlélni akart. Még
Darra is egy oszlop mögé ugrott...

Többet nem láttam. Cikázva rohantam ki a hallból, átröpültem a lépcső

fölött. Valaki lőtt; az ajtó egyik hatalmas üvegtáblája éles csattanással ezer
darabra esett szét.

Tudtam, most csak a gyorsaság menthet meg. El kell távolodnom a

hoteltől, amilyen gyorsan csak lehet. A délutáni forgalom ott tülekedett a
széles úttesten – nem szerettem volna robogó kerekek alatt befejezni
pályafutásomat. A járdán is sokan jöttek, ez akadályozott a futásban, de azt
is jelentette, hogy üldözőim nem lőhetnek utánam.

Futottam a vadidegen utcán. Éreztem, hogy követnek. Egyszer

hátrapillantottam – a díjbirkózó tartotta tempómat. Mögötte még valaki
rohant – hogy ki, nem láttam. Jobbra-balra cikázott a tömegben.

Nem rohanhattam a végtelenségig, és a díjbirkózó szívós volt. Kemény

percek teltek el, és nem maradt le mögöttem. Ki kellett találnom valamit.
Beszaladtam egy boltba. Azt hiszem, nőifehérnemű-üzlet lehetett, bár akkor
nem esküdtem volna meg rá. Végigszáguldottam az eladótéren. Csodálkozó
tekintetek nyíltak rám. Félretéptem egy függönyt, egy öltözőfülke volt,
valaki sikoltott. Talán egy nő volt – feleslegesen ijedezett, mert nem volt
időm kétes bájaiban gyönyörködni. A következő ajtó mögött egy
ruharaktárban találtam magamat. Mögöttem újra sikoltott a nő, ebből
tudtam, jön az üldözőm! Szaladtam a kartondobozok, fogasok és a
textilhalmok között. Hátsó kijáratot kerestem.

De egy fal került elém.

A raktárnak nem volt másik kijárata.

 Kelepcébe esett vadállat voltam. Tehetetlen dühömben üvölteni szerettem
volna. Fegyverem sem volt. A díjbirkózó beesett az ajtón. Kezében pisztoly.
Tettem még egy utolsó kísérletet: az ablakot függöny takarta.
Félrerántottam.

Az ablakon rács volt.

„Minden elveszett”, jutott eszembe. Hátamat az ablaknak vetettem,

szembefordultam a banditával.

Vigyorogva közeledett. Széles, buta arcán a vigyor felért egy

kegyelemdöféssel. Szólnom kellett volna. „Ha megölsz, a főnököd soha
nem kapja meg a filmet.” De még akkor is tisztán éreztem, hogy ennek a
fickóm hiába beszélnék a filmtekercsről vagy bármi másról. Ő gyilkolni
akart.

Még közelebb jött. Már alig három méterre volt tőlem és a vigyor nem
olvadt le az arcáról. És a pisztoly fekete csöve... Istenem, ez lesz az utolsó
látvány, amit a szemem befogad.

De a szemem mást is látott. A fickó homlokán seb nyílt. Mint egy rózsa.
Véresen nyílott szét a homlokán egy vörös rózsa. Az üvegcsörömpölést, a
dörrenést csak később hallottam.

A díjbirkózó úgy eldőlt, mint akit lekaszáltak. Előbb még állt, de a

másodperc apró része alatt a padlóra zuhant. A pisztolyt kiejtette a kezéből.

Megperdültem: A törött ablaktáblán át először egy hangtompítós pisztolyt

és a hozzá tartozó kezet láttam. Felvillant még egy kabát is. Rongyos,
foltozott az ujja... aztán eltűnt.

A koldus, aki a Hotel Oriental előtt állt!

Nem volt időm gondolkodni. A homlokom tele volt verejtékcseppekkel;

éreztem, a hátamon is csorog a víz. A feszültség még nem, nem apadt le
bennem. Gépiesen cselekedtem. Felkaptam a bandita fegyverét, zsebre
tettem és már mentem is a raktárajtó felé.

Két nő állt ott, eladók lehettek. Arcukon rémület. Azt hiszem, akkor
magam is olyan sápadt voltam, mint ők. De uralkodnom kellett magamon:

– Rendőrség! – mondtam keményedő hangon. – Lezárom a bejáratot!

És kisiettem az utcára. Persze eszem ágában sem volt rendőrt játszani

tovább, elvegyültem a tömegben. Ide-oda cikáztam, hogy megnehezítsem
az esetleges további üldözést. Majd egy sarkon végre taxiba szálltam. Azt
hiszem, nem követtek, de ebben nem vagyok biztos. Kocsikáztam egy kicsit
a belvárosban, közben gondolkodtam. A rejtélyes „harmadik oldal” immár
másodszor avatkozott bele a játszmába, ezúttal is az én oldalamon. Ami
nem jelenti azt, hogy ez máskor is így lesz...

No lám, a koldus! Ki hitte volna, hogy úgy kezeli a hangtompítós

pisztolyt, mint egy profi? És az utolsó pillanatban lőtt; ha ezt nem teszi
meg, az én hullám hűl ott szorgalmasan abban az obskúrus raktárban. A
fickó nyilván megkerülte a boltot, ő is arra számított, hogy a hátsó kijáraton
át folytatjuk utunkat, a díjbirkózó és én.

Egy dologban biztos lehettem: Darrát már nincs miért kímélnem. Vele be
kell fejeznem a játszmát. Ez egyúttal jó, kemény lecke lesz Rathis
doktornak is, aztán holnap délelőtt újraosztjuk a lapokat, és majd meglátjuk,
ki nevet a végén.

Lehet, hogy a koldus tényleg profi?

A már ismert postahivatalból egy központi számot, egy ismert fővárosi

telefonszámot tárcsáztam. Ezt tényleg sokan ismerik, mivelhogy a kábel
másik végén ez esetben a rendőrkapitányság egyik készüléke csöng.

– Santora hadnagyot kérem.

 – Megnézem, itt van-e – felelte egy számomra ismeretlen férfi.

– Hagyja ezt a figurát, kolléga. Közölje a hadnaggyal, hogy Vilar csüng a

drót másik végén.

Erre azonnal odahívták Santorát.

– Vilar?

– Igen. Pár napja ígértem neked egy gyilkost.

– Emlékszem.

– Teljesítem az ígéretet. Sőt túlteljesítem. Egy egész rablóbandát kapsz.

– Jól hallok?

– Jól. Nagylelkűségi rohamom van, azonfelül a jövőben is szeretném

kiérdemelni a kegyeidet...

– Ne ijesztgess!

– Írod az adatokat?

– Forog a szalag, Vilar. Beszélj.

– A főnök neve Angelo Darra, lakik Matarra, Bisselt sugárút

száznyolcvanöt. Néhány nappal ezelőtt Frengóban ő ölte meg a Berta Liss
nevű lányt. Eredeti fotókkal igazolom a dolgot, ezeket a titkárnőm, Caterina
Mendez adja át neked. Frengóban az ügyet különben Turin felügyelő
nyomozza. A bandához tartoznak még: egy ismeretlen nő, harmincnyolc
éves lehet, az adatait a matarrai Hotel Oriental szolgáltatja ki, a nő jelenleg
a hétszáznegyvenegyes szobában lakik. Mondom tovább: a szálló közelében
egy bolt raktárában, fejében egy golyóval hever a banda egyik oszlopos
tagja. A matarrai rendőrség már biztosan a helyszínen van. Keressétek
azonfelül Darra sofőrjét és cinkosát, egy birkózó külsejű, kopaszodó,
harmincöt év körüli férfit. Aztán egy jelentéktelen külsejű, harminc év
körüli nőt, szőke, kontyos. A Bisselt utcai házmester többet tud róluk
mondani... Ahá, van még egy huszonéves fiatal kölyök is. Egyelőre ennyi.

– Van még valami?

– Semmi, Santora.

– Kösz, Vilar. Ha kell valami, szólj.

– Szólni fogok, erre mérget vehetsz, Santora. Üdv – és letettem. Lassan

kimentem az utcára. Az idegen pisztoly idegen súllyal húzta vállamat a
zakó alatt. Odakünn már sötétedett. Azon töprengtem, Rathisnak volt-e
valami szerepe abban, ami a szállóban történt. Lehet, hogy ő a küldte
utánam a „koldus”-t, és az éppen azt tette, ami feladata volt. Milyen
függőségi viszony állhat fenn Rathis és Darra között? Ki kinek dolgozik, és
milyen határig érvényes a hierarchia? Lehet, hogy a nőt nem is Rathis
küldte a szállodába. De a találkozó tervéről csak ő tudott, ő, a doktor. Azt
sem zárhatom ki, hogy a doktor megfenyegette Darrát, és egyben az utolsó
esélyt adta neki az elkövetett hibákat helyrehozandó: raboljon el engem, és
szedje ki belőlem, hol a fényképek eredeti filmje? Ezzel elhárítanák a fejük
felett gyülekező sötét viharfelhőket – hitték.

Vagy nem így történt? Lehet, hogy az eseményeknek az az oldala, amit én

látok, egészen másképpen nézhet ki más oldalról. A valóság éppenséggel
valami más is lehet. De mi?

Elmentem a szállodába és pihentem egy kicsit. Jólesett a hosszú és kis

híján tragikusan végződött futás után. A mennyezetet bámulva nagyon
furcsa ötleteim támadtak, el is vetettem őket rögtön. Egy kivételével. Bár ez
is igencsak nyaktörőnek tetszett...
 Amint besötétedett, zakóm alatt a derekamra tekertem egy tizenöt
méteres, vékony műanyag kötelet a hozzá való ügyes kis horgos kampóval.
Zsebre gyűrtem a kesztyűket és az egyéb tárgyakat, majd taxit hívattam.

Azt hiszem, megint követtek, bár ebbéli érzésem most nem volt olyan
erős, mint korábban. Mindenesetre a belváros szélén taxit váltottam.
Neonfényes, reflektoros, féklámpás autó- és gyalogosözönben haladtam.
Azt hiszem, követőim – ha valóban voltak – nem tévesztettek szem elől,
ezért ebből a taxiból is kiszálltam egy áruház előtt. Beleolvadtam a
tömegbe, cseppé lettem a tengerben, semmivé váltam, eltűntem,
felszívódtam. Nem láttam őket, amikor a nyolc kijárat egyikén előjöttem és
fogtam egy harmadik taxit. Nem vagyok kezdő, tehát a sofőrnek nem
mondtam be a címet, ahová valójában igyekeztem. Két utcával odébb
kiszálltam.

A villanegyedben kellemes csönd és virágillat terjengett. Ez egy másik

világ volt. Az utcákon ritkábban húztak el autók, némelyik szép ház
teraszán társaság ült. A kerítések mentén fajkutyák ugattak meg. Kerültem a
lámpákat és a fényt.

Szeretem az olyan házakat, amelyek távol az utcától, kert mélyén állnak.

Valahogy bizalomgerjesztőbbek és biztonságosabbnak tetszenek. Persze
nem azok, éppen ellenkezőleg. Többek között éppen ezt akartam most
bebizonyítani. Bár őszintén szólva, aznapra már elegem volt a veszélyes
kalandokból.

De valami ismeretlen erő hajtott. Ismeretlen – mert még sohasem éreztem

magamban. Vad düh és makacs csakazértis gyűlt belém. Halványan
sejtettem, hogy ez a játszma kezdete óta tovább bonyolódott. Itt már aligha
csak Albert Treyungról volt szó. És haragra gerjesztett, hogy olyan keveset
tudok. Csak eszköz lennék mások kezében?

A Rathis-villa tömbje sötéten állt a fák közölt. De az ablakok szélein itt-

ott keskeny fénycsík villant elő. A háziak otthon vannak tehát; a földszinten
legalább négy helyiségben égett a villany.
 Sokáig figyeltem a házat elölről, aztán elmentem a sarokra és
megkerültem a tömböt. A túlsó oldalon kisebb, családi házak álltak. A
Rathis-villa mögött két kert találkozott. Itt is álltam vagy fél órát, míg
meggyőződtem róla, hogy egyik kertben sincs kutya. Egy fa mögött
átléptem a kerítést, és határozott léptekkel átsiettem az idegen kerten. Senkit
sem láttam, reméltem, én is láthatatlan vagyok mások számára.

A villa hátsó kerítését nemrégen hozhatták helyre. Túlságosan újnak

látszott. Feltettem a különleges szemüveget, és megállapítottam: a vasrács
fölött nincs infravörös sugár, tehát ha átmászom rajta, a villában
remélhetőleg semmiféle riasztóberendezés nem szólal meg. Már csak
kutyáktól kellett tartanom; kipróbáltam az összes akusztikus jelet, amellyel
egy ebet – még a legjobban idomított rendőrkutyát is – fel lehet ingerelni.

Nem rohant hozzám egyetlen eb sem, ezért átvetettem magamat a

rácskerítésen – de még vagy tíz percig nem távolodtam el tőle. A hátsó
ablakokat és ajtókat figyeltem. A villa húsz méterre volt tőlem. Nem
tapasztaltam riasztást.

Lassan közelítettem a ritkásan álló fák takarásában. Balra a garázs széles

dupla ajtaját láttam, előtte betonfeljáróval, jobbra egy elhanyagolt ajtót.
Pincébe vagy kerti raktárba vezet? Az emeleti részen erkély állt ki a falból,
időtől sötétült farácsos korláttal. Mögötte feketén ásítottak az ablakok. Ott
tehát remélhetőleg nincs senki. Csábított az az erkély...

A ház körül senki sem mozdult, de az ösztöneim veszélyt jeleztek.

Sejtettem, hogy történik valami a falak mögött. A szobában égő lámpák, a
befüggönyözött ablakok is erre utaltak.

A sötétben madár rebbent tova. Szellő mozgatott egy ágat, a lombok

szinte sóhajtottak. Valami csikordult – léptek a kavicsos úton, egy cipő a
garázs betonfeljáróján? Ablakvas, ajtózár? De a csönd újra birtokába vette a
villa környékét. Mégsem nyugodtam meg. Teltek a percek. A fák, a falak, a
bokrok árnyékok voltak csupán, fekete foltok a sötétben, és árnyékfolt
lettem magam is, lassan mozduló, meg-megmerevedő, alig létező árnyék.
 Hamarosan a garázs ajtajánál álltam. Óvatosan próbáltam a kilincs
fogantyúját, de zárva volt. Továbbcsúsztam a fal tövében. Egy ablak,
mögötte sötétség. Nem láthattam be a helyiségbe. Ellopakodtam előtte. Az
erkély alatt voltam. Lassan letekertem derekamról a kötelet. A kampó
hidegen csusszant a kezembe. A műanyag zsinór ujjaim között siklott. A
kampó koppant, de nem akadt bele a korlátba, visszaesett. Még jó, hogy el
tudtam kapni a levegőben. Kivártam egy kicsit, és újra dobtam. Most
beakadt. Megfeszült a zsinór.

Egy perccel később az erkély korlátján ültem. A zsinórt felhúztam, a

kampót és a zsinórt felvettem a korlátról. Az erkélyajtóhoz osontam. A
külső rács be volt hajtva – egy ujjal megérintettem, magam felé húztam
még idejében elkaptam, mielőtt rám dőlt volna... A sarokvasak már rég nem
tartották a falat, az egész rozsdás szerkezetet valaki csak úgy
odatámasztotta az ajtó elé. A tulajdonos – úgy látszik – csak az utca felőli
oldalon törődött villájával; a kert felőli hátország jóval kevésbé érdekelte.
Odább tettem a rácsot. Az üvegezett ajtó mögött vastag függönyt és... fényt
láttam.

Tudtam: ha kinyitom az ajtót, odabenn a huzat megmozdítja a függönyt,

lehet, becsapódik egy-két ajtó vagy ablak is. Mégis így kellett tennem. A
kilincs – szerencsére – engedett a nyomásnak. Előbb csak milliméterre
nyitottam. Még nem nyikorgott. Csak valamivel később, amikor a nyílás
már két centiméteres volt. A másik kezemmel felemeltem az ajtót, így
megszűnt a nyikorgás. A függöny kissé megmozdult. Nehéz, sötét anyagból
varrták. A rés kétarasznyi lehetett, amikor becsúsztam a küszöb fölött.
Ismét csikordult a sarokvas, régen olajozhatták. Lassan csuktam be magam
mögött...

A résen keresztül tágas szobát láttam. Fellélegeztem – senkit sem láttam a

szobában. De az volt az érzésem, hogy ez csak percekig lesz így. A középső
asztalon egy üveg konyak állt, három pohárral. Az egyik félig volt. A
hamutartóban cigarettacsikk füstölgött. Két lámpa égett a szoba sarkaiban, a
bútorok jellegtelennek, szokványosnak tűntek, a falon egy absztrakt
mázolmány lógott.
 Éppen azon gondolkodtam, hogyan folytassam (a szobán keresztül
kimenni a folyosóra kockázatosnak látszott, hiszen egyáltalán nem
ismertem a ház beosztását), amikor felpattant az ajtó, és bejött két férfi. A
mozgásukon érződik: ismerik a terepet. Nem néztek körül, otthonosan
telepedtek vissza az alacsony dohányzóasztalka mellé. Szinte a lélegzetemet
is visszafojtottam, és vigyáztam, hozzá ne érjek a függönyhöz.

Az egyik férfi Rathis doktor volt. A másikat nem ismertem. Rathisnál

idősebb, rókaarcú, barna bőrű, ősz hajú férfi. A doktor mellett vékonynak,
szinte gyermektestűnek tetszett, akár egy madár. A szemét nem jól láttam,
kevés fény esett az arcára, de a hangjában volt valami nagyon nyugtalanító.
Mélyről jövő, szenvedélyes, ugyanakkor célratörő hang volt; a férfi
megválogatta szavait, igen tudatosan formálta a mondatokat. Mert éppen ő
beszélt; valószínűleg a folyosón kezdett párbeszédet folytatta:

– ...Nem veszhetünk el a részletek között. Már mondtam önnek, doktor,

jobban válogassa meg a... munkatársait. Ez a sajnálatos esemény ismét
bizonyítja, milyen fontos az irányítók és a végrehajtók közti teljes összhang.

Rathis szólt volna, de amaz finoman felemelte a kezét. A jel apró volt, de
a doktor értette, és becsukta a száját. Ez nekem már némi fogalmat adott
arról, hogy kettőjük közül melyik áll feljebb a ranglétrán.

– A tét túl nagy ahhoz, hogy apróságok miatt csússzon ki kezünkből az

események irányítása. Ön is tudja, mi csak nagyban játszunk. Az efféle
kisiklások, mint ez a... hogy is? Darra? Igen. Sokba kerülhet nekünk. Pedig
tevékenységünk egészével összevetve, ez csak egy jelentéktelen epizód. De
ne felejtse el, doktor: a lék is kicsi, ám elsüllyed tőle a legnagyobb hajó is.

– Tökéletesen egyetértünk, uram. Darra helyére már van is jelöltem.

Bízom benne, hogy jobb lesz, mint az elődje.

– Holnap mutassa be nekem a fickót. Mi van a bunkerban?

 – Előkészítettem a látogatását. Azt hiszem, amit látni fog azzal ön is
elégedett lesz, uram.

– Én is remélem. Most az egyes számú akció a legfontosabb, erre

összpontosítson.

– Természetesen, de közben tovább folynak a kettes, hármas és négyes

előkészületei is. A fiúk igen lelkesek.

– A bunker lakói természetesen nem láthatják az arcomat, doktor.

– Nem felejtkeztem meg az óvatossági rendszabályokról.

– Akkor mára ez minden – az idősebbik férfi, akit magamban máris

nagyfőnöknek neveztem, felállt. Bár úgy sejtettem, aligha őróla beszélt a
fiatal fickó, akit hallgatózáson kaptam hotelszobám előtt. Ez az úr már a
külsejével is azt sugallta, hogy nem szokott naponta bűnözők között
forogni. Hiányoztak az ehhez szükséges reflexei is – például észrevettem,
hogy az egész beszélgetés alatt egyszer sem nézett körül. Nem figyelt a
környezetére. Márpedig aki bűnözők, fegyveresek között él, aki ilyen
veszélyes dolgokkal foglalkozik és hétpróbás gazembereknek parancsol, az
jobb, ha ügyel a bőrére. Ez nem ezek közül való volt.

Mivel a nagyfőnökből mindez hiányzott, tudtam: a megbízókat képviseli.

Ezek az elegáns urak csak messziről mozgatják a szálakat, a külvilág
semmit sem tud az alvilággal fennálló kapcsolataikról.

– Tudja, hol szálltam meg. De jobb, ha ott nem hív. Hajnalban indulunk,
ahogy megbeszéltük.

– Pontosan ott leszek, uram.

Rathis kikísérte vendégét. A szoba ajtaja becsukódott mögöttük. Tudtam,

hogy a villában lévők figyelme most a távozóra összpontosul. Gyorsan
kimentem az erkélyre. A rácsot visszatettem a helyére, és leereszkedtem a
kötélen. A második kísérletre sikerült kiakasztanom a kampót is. A kötelet
egy bokor alá rejtettem, és amilyen halkan csak tudtam, előrelopóztam a
garázs mellett.

Egy nyitott ajtóra leltem. Ételszag áradt ki rajta, erről eszembe jutott,
hogy magam sem ettem jó ideje. Megkordult a gyomrom. Nagyokat
nyeltem. Aztán beljebb lopóztam, de előtte a kulcsot óvatosan kivettem a
zárból és zsebre vágtam. A kis előtérben néhány kartondoboz hevert a
polcokon. A másik ajtó tárva-nyitva volt, néha árnyék vetült a falra.
Odabenn egy vagy több ember szorongott. Háttal a falnak tapadva,
jobbomban a pisztoly agyát markolva lopakodtam közelebb. Belestem.

Egy férfi ült a nagy, rusztikus faasztalnál, és egy tányérból falatozott.

Azelőtt sohasem láttam; testes volt, és negyven körüli, ingujját feltűrte, de
zakóját a zsebéből kidudorodó pisztollyal a térdén tartotta. Az arca finoman
szólva is csupán egy teknősbéka intelligenciáját tükrözte. A két szeme
olyan közel volt egymáshoz, akár az orangutáné; szerintem tiszta luxus neki
kettő, egy is elég lett volna. Csámcsogva falt. Nem lehettek kétségeim
afelől, hogy ahhoz a munkatársi gárdához tartozik, amelynek nem kielégítő
volta miatt egy emelettel feljebb és tíz perccel korábban megfeddték Rathis
doktort.

Nem tudtam, mit tegyek. Ekkor kinyílott egy ajtó. Az orangután a

fegyveréért nyúlt, de visszatette kezét az asztal fölé, tovább evett. A lámpa
fénykörében egy fiatal, sovány alak bukkant fel. Ezt ismertem: az a fickó
volt, akit hallgatózás közben kaptam rajta ajtóm előtt. Szóval ő is a
doktornak dolgozik, persze. De mi lehet Darrával és társaival? Remélem, a
rendőrség már lecsapott rájuk. Jó lenne megtudni, Rathis miképpen reagál
majd a hírre. Egy biztos: érezni fogja, hogy szorul körülötte a hurok. Talán
elfogadja az ajánlatomat, és Albert Treyung nyomára jutok. Az is
előfordulhat, hogy a fiút hazaviszem, az apjához. Ez azt jelentené, hogy
számomra vége az ügynek. Hiszen csupán azzal bíztak meg: kerítsem elő a
fiatalembert... De sejtettem, nem hagynám abba a nyomozást. Rengeteg
titok lappang itt, és nekem mindent fel kell derítenem. Még akkor is, ha a
további tevékenységemért senki sem fizet egy garast sem. Rathis nagyon a
bögyömben volt.
 – Mi van? – kérdezte az orangután a hallgatózótól.

– Semmi. Elment az öreg.

– Nagyon dühös volt?

– Azt hiszed, előttem beszélték meg?!

– Alszunk?

– Lehet. De nem érdemes elkezdeni, hamarosan indulunk.

– Ezt az éjszakát is elrontják – morogta amaz, és evett. A másik csak

nézte, aztán a hűtőből söröskonzervet vett elő, felpattintotta és ivott.

– Hová tetted? – kérdezte aztán a fiatal.

– A garázsba.

– Lehet, hogy a nő is oda kerül?

A másik erre nem szólt. A párbeszéd értelmén töprengtem... volna, de

akkor kivágódott valahol egy ajtó:

– Tom!

– Igen, uram! – ugrott fel a fiatalember. A sörösdobozt az asztalra csapta.

– Keresd meg Nerót!

– Nero itt van, uram.

– Gyertek! – vakkantotta Rathis. Mert az ő hangja volt. A szép Nero

névre hallgató orangután is felpattant, és mindketten kimentek a konyhából.
Akkor észrevettem egy keskeny ajtót. A garázsba vezetett a kis előtéren át.
Odabenn sötét volt. Ha jól értettem Tom és Nero beszélgetését, a társaság
vagy annak egy része hamarosan, még ma éjjel útnak indul. Nem ártana
velük tartani, hátha újabb dolgokra derül fény?

A fal tetején két keskeny ablak volt, nem sok fényt vetettek a tágas
helyiségbe. Azt hiszem, két autó állt valamivel távolabb, közvetlenül a
kijárat előtt. Feléjük igyekeztem, de...

Megbotlottam. A lábam beleakadt valamibe, ami puha és kemény is volt

egyszerre. Lenyúltam.

Egy ember hevert a betonpadlón. Hideg kezet, aztán egy fejet érintettem.
Egy halott. Mellkas, lábak, másik merevedő kar. A lélegzésem felgyorsult.
Ki lehet ez? A fal mellett tapogatózva visszamentem az ajtóhoz. Biztosan
van villanykapcsoló, de aligha lenne bölcs dolog fényt gyújtani itt. Résnyire
tártam az ajtót. A konyhából beszűrődő fény csíkja pontosan a halott arcára
esett. A hátamon végigfutott a hideg.

A halott Angelo Darra volt.

14.

Becsuktam az ajtót, és a másik fal mellett az autókhoz mentem.

Leguggoltam közöttük. Az egyik egy furgon volt, a másik alighanem Rathis
autója; legalábbis ezzel jött a múltkor a postára.

Szóval Darrát eltették láb alól. Nem voltak kétségeim, hogy a

gyilkosságot Rathis parancsára követték el. A doktor így akart
megszabadulni kényelmetlenné, sőt veszélyessé vált alvezérétől. Pontosan
úgy, ahogy Darra szabadult meg Frengóban cinkosától, Bertától. Mit is
mondott az ismeretlen öreg az emeleti szobában? „Ez a sajnálatos
esemény... csak jelentéktelen epizód... Túl nagy a tét...” Ez a tét egyre
jobban érdekelt engem is. Mi lehet a háttérben, ha ezek a banditák nem
sajnálják feláldozni saját régi, kipróbált embereiket sem? Miféle óriási üzlet
lehet az, ahol a kívülálló tanúnak elvágatják a torkát, aztán az
ítéletvégrehajtót sem kímélik? Két gyilkosság, ami majdnem a szemem
láttára történt. De ezeken kívül – gyanítottam –, volt több is.

Kissé borzongott a hideg a hátamon, hiszen bármikor sor kerülhet rám is.
Rathis már bebizonyította, hogy semmitől sem riad vissza. Ha eltette láb
alól saját legjobb emberét, milyen sorsot szánna nekem, az ismeretlen, de
felettébb kíváncsi zsarolónak?

De Darra halálával én is sokat vesztettem. A rendőrök most már hiába

keresik a fickót, és ha a holtteste egyszer elő is kerülne, amit kétlek, már
nem hallgathatják ki. Márpedig Rathis üzelmeiről éppen ő tudhatta a
legtöbbet.

Így morfondíroztam a garázsban, mikor felpattant az ajtó. Egy kéz

kereste a kapcsolót... Mire megtalálta, én már begurultam a furgon alá.

Tom és Nero jött be.

– A sarokban? – kérdezte az orangután.

– Nem hallottad? – morogta elégedetlenül a társa. Lehajolt és úgy

folytatta: – Van itt több is, nézd. Fogd az egyik végét – kétméteres műanyag
zsákot göngyölt szét; odatették a holttest mellé. Darra teljesen fel volt
öltözve. Külsérelmi nyomokat nem láttam rajta.

A két bandita nekiveselkedett, és sűrű káromkodások valamint a kövér

Nero nyögései közepette a hullát belecsúsztatták a zsákba. A műanyag fólia
csak félig volt átlátszó; mintha pára rakódott volna a belső oldalára, olyan
homályos volt. A halott arcát alig lehetett látni.

– Visszük a nőt is? – kérdezte Nero.

 – Persze, de őt élve. A főnök nekünk adta – röhögött Tom. Nero vigyora
is szétterjedt:

– Előbb elszórakozunk vele, aztán... bumm!

Mindketten röhögtek. A pofájukat látva felfordult a gyomrom. De ekkor

hirtelen beugrott egy ötlet. Ho-hó, nem is rossz ötlet! Hajnalig van pár óra.
Ha Tomból vagy Neróból kiszedhetek valamit, az tiszta haszon lenne. De
erre a villában nem kerülhet sor. Velük kellene mennem, de hogyan? A
furgon túl kicsi, abban észrevennének.

Hacsak...

És a hullát néztem.

A két bandita visszament a villába. Akkor villámgyorsan dolgozni

kezdtem. Darrát elvonszoltam a garázs hátsó sarkába; a furgon mögött egy
szerelőpad alatt sötétség honolt. A lámpa nem világított be oda, és azt
hiszem; nappali fényben is sötét lyuk maradt. Oda betoltam a zsákba
csomagolt hullát, aztán rohantam egy másik zsákért. Lábbal előre
tornásztam bele magamat. A pisztolyomat az övembe tűztem, bal kézben a
tőrömet tartottam. Sikerült a vállam fölött oldalt két kisebb lyukat szúrnom
– nem volt kedvem ott fulladni meg.

Mire nyílott az ajtó, olyan mozdulatlan voltam, akár az igazi Darra.

A fólián át homályosan láttam a bejövőket. De nem okozott nehézséget

felismerni azt a nőt, aki csapdába csalt a Hotel Orientalban. Szóval a
rendőrség még őt sem tartóztatta le. Szökésem után Darrával együtt
idejöttek.

A keze össze volt kötözve. Belökték a furgonba. Aztán felemeltek engem

is, és hallottam Nero nyögéseit. Furcsa érzés, mondhatom: az ember szinte
tényleg halottnak hiszi önmagát, ahogyan mozdulatlanul fekszik, még a
lábát is igyekszik kissé megmerevíteni. Tom két lapátot dobott mellém,
aztán belendült az ülésre. Nero már a volánnál ült. Valaki kitárta a
garázsajtót. A furgon elindult, és amint elhagyta a Rathis-villát, belül
leoltották a fényeket. A két bandita foglyaival nekieredt az éjszakának.

Az idő haladt, a furgon robogott kegyetlenül dobálva „magatehetetlen”

testemet. A gerincemben éreztem az út minden döccenését, különösen a
kirándulás céljához közeledve, amikor a furgon érzésem szerint egy földútra
fordult.

Nem volt kétséges, mit parancsolt a doktor Tomnak és Nerónak: egy

félreeső helyen temessék el Darrát, a nőt pedig – még most sem tudtam a
nevét – szintén öljék meg és a holttestét tüntessék el. A banditák így
számolnak le az árulókkal és a kellemetlen szemtanúkkal...

A furgonban félhomály volt; csak a szerelvényfal és a külső reflektorok

be-bevetődő fénye derítette fel kissé a sötétséget. A nőt az egyik üléshez
kötözték. Nero vezetett, Tom féloldalasan ült, és hol az utat, hol a nőt
tartotta szemmel. Időnként hangosan felröhögött – nem merném azt
mondani, hogy minden ok nélkül. Biztosan az elkövetkező „szórakozás”-ra
gondolt. Csaknem sajnáltam az Oriental 741-es szobájának lakóját. A
zsákban a késemet markoltam...

Most már jobbra-balra dülöngélt a furgon. A motor többször felhördült.

– Hol álljak meg? – kérdezte Nero. Előrehajolt az ülésben, úgy kémlelte a

környéket. Az volt az érzésem, nem először jártak erre, mégis bizonytalan
volt. Talán a sötétség miatt.

– A gödrök mellett.
 – Ahol a múltkor?

– Ott.

Szóval igazam volt, jártak már itt. És miféle gödröket emleget? Lehet,
hogy a Rathis-cég előre megásatja áldozatai sírgödreit? Esetleg még azok
életében? Valóságos nagyvállalat benyomását kelti. Saját temetőjük is van?
Ki hitte volna, hogy a pszichiáter doktor milyen sokoldalú ember. Egészen
pályát tévesztett a fickó.

Utunk már nem tartott sokáig. Úgy hittem, egy órával korábban
fekhettem be Darra helyére. A zsákban kezdett melegem lenni. A műanyag
fólia belülről több helyütt bepárásodott. Óvatosan kitágítottam a két
lélegzőnyílást. Jólesett a friss levegő.

A furgon egy rántással megállt. Hallottam ahogy Nero behúzta a

kéziféket. Aztán lekapcsolta a motort, és egy pillanatra csend lett.
Visszatartottam a lélegzetemet. Ha észrevennék, hogy mozog a holttest
melle... Éppen engem néztek. A sötétben csak a szemük fehérjét láttam.
Álltak mozdulatlanul, tűnődve. Ritka pillanat lehetett ez náluk. A halottat
nézték, lehet, egykori bajtársukra emlékeztek. Tom szólalt meg:

– Látod, így jár, aki mást akar, mint a főnök.

– Ühüm – mondta Nero.

Ekkor megszólalt a nő:

– Fiúk... ne bántsatok. Van pénzem... ékszereim a szállodában. Ha

elengedtek, rögtön külföldre megyek. Még ma éjjel eltűnök, és a főnök
sohasem tudja meg, hogy ti...

Tom felröhögött, nyerítve:

 – Szentigaz, kisanyám! Még ma éjjel eltűnsz! De látod, mi jár azoknak,
akik nem engedelmeskednek a főnöknek? – és rám mutatott, vagyis
Darrára. A nő feje lecsuklott. Tom az ajkát nyalogatta, ráförmedt Neróra:

– No, gyerünk, mozogj már! Nincs sok időnk.

Leugrottak a kocsiról. Én meg közben arra gondoltam, hogy

megváltoztatom tervemet. Tom és Nero túl primitívek ahhoz, hogy hasznos
információkat adhassanak nekem. Ezek aligha tudnak bármit is a főnökről.
De van itt valaki, aki bizony sokkal okosabb náluk. Akkor is, ha most éppen
csapdába esett. Ha az én eszemen túljárt egyszer, nem lehet buta. De ezúttal
nem hagyom magamat csőbe húzni.

Még vártam, mert sejtettem, hogy a két bandita itt van a közelben. Nem
láttam őket, de csak pár méterre távolodhattak el, hallottam a lépteiket.
Lapát csusszant földbe. Erdőben voltunk. A szürkés égbolt előtt fák
koronáit láttam. Pirkadatig talán két óra maradt. Tavalyi avar szaga.
Elhagyott erdei tisztás. Tom és Nero földet lapátolnak. A síromat ássák. Ha
most elhagy a lélekjelenlétem, valóban föld alá kerülök. Rina, hol vagy?

Még egyetlen halott sem hallotta, ahogy a sírját ássák. De én most

hallom.

Egy perccel később már jöttek felém.

– Fiúk! – kezdte megint a nő. – Gondoljátok meg az ajánlatomat...

„Nem adja fel. És ha kioldozzák az ülésről, harcolni fog, rúgni, harapni,

szemet kitolni... Neki van igaza. Az ő helyzetében nincs más kiút.”

– Kuss! – morogta Nero.

Elkapták a zsákot. Mozdultam – mert mozdítottak. Nehéz voltam és

tehetetlen. Félig kihúztak a platóról, Tom elkapta a vállamat, húzott tovább.
Nero is megfogta a zsák másik végét.
 – A fenébe... dögnehéz – lihegte Nero.

– Még jó... hogy nem kell messzire vinni – nyögte Tom. Valóban nem
vittek messzire. Hamarosan a földre dobtak, csak úgy sajgott. Elegük volt
belőlem, de nekem is belőlük. Csöppnyi tiszteletet sem tanúsítottak Angelo
Darra földi porhüvelye iránt.

– Belökjük? – kérdezte Nero.

A késem hegyét hasam fölött a műanyagnak szegeztem. Egy mozdulat és

fél testhosszban megnyílik börtönöm. Másik kezemben a kibiztosított
pisztoly. Csak egy másodperc kell, csak egy másodperc.

– Még ne! Hadd lássa a nő, mi vár rá. Akkor engedékenyebb lesz –
röhögött Tom. Fellélegeztem. Nero átlépett fölöttem. Mindketten a
furgonhoz mentek. Hallottam, hogy nyikordult lábuk a plató szélén.
Eltűntek-e már a fedett kocsiban, látnak-e engem, ha most megmozdulok?

– Ne nyúljatok hozzám! – kiáltotta a nő. Tom mondott valamit, a két férfi

röhögött.

Nem vártam tovább. A késpenge a fóliának feszült...

A zsák éles surranással vált ketté. Máris széthúztam a nyílást, felsőtesttel

kibújtam a zsákból, felugrottam.

A nő egyetlen sikollyá vált.

Mert látta, mit csinálok.

A sikoly kettéhasította az erdő csendjét. A furgon ajtaja nyitva volt. A

kocsi belső lámpája égett, és fénye odavetült Angelo Darra zsákba
csomagolt holttestére is. A nő arccal az ajtó felé ült. Tom válla fölött rám
meredt, szeme kidülledt. Sikolya oly átható és éles volt, sokáig csengett
még fülemben... Aztán a feje félrecsuklott. Elájult.
 – Hé, te, ne kiabálj itt nekem, mert odacsapok! – mondta Tom
fenyegetően.

Nero, a jó öreg kövér Nero megérezhetett valamit. Talán a nő tekintetét

követte. A férfi Tom háta mögött volt, most az ajtó felé fordult, kinézett a
kocsiból. Akkor léptem ki a zsákból.

Nero arca eltorzult. A sötétben csak egyet hihetett: a feltámadott Angelo

Darra jön bosszút állni. A rémület teljesen lebénította, torkán artikulálatlan
hang tört ki, valami förtelmes vonyítás, ami gyorsan hörgésbe fulladt. A
szívéhez kapott és eldőlt. Mozdulatlanul hevert a kocsiban.

Ez még engem is meglepett. Elfelejtettem, hogy nem Vilar vagyok,

hanem Darra, ki halottaiból támadt fel. Nem vagyok hozzászokva, hogy a
bűnözők puszta megjelenésemre is elájuljanak.

De most Tom volt a fontosabb. A férfi éppen megfordult volna...

Az ütést pontosan a bal halántékára kapta. Eldőlt a furgonban. Még

egyszer felemeltem pisztolyomat, de több csapásra nem volt szükség.

Furcsa látványt nyújthattam volna egy esetleges szemtanúnak. Három

ájult ember mellett álltam. Nero nyögött, Tom hallgatott. Körülnéztem. A
sötétben halványan látszott az erdei út. A tisztás közepén gödröket ástak
valamikor – ez nem mostanában lehetett, mert a földhányásokon már
gazokat himbált a könnyű szellő. A legközelebbi kupacból egy lapát nyele
meredt a szürkéllő égboltra. Megborzongtam. Ezek tényleg elföldeltek
volna engem. És nem csak engem. Végső soron a nőre is ugyanez a sors
várt.

Kilöktem a két gazembert a földre, elvettem a fegyverüket. Tomnál

örömmel fedeztem fel a saját pisztolyomat, amit tegnap délután a Hotel
Orientalban vettek el tőlem. „Nem hozott neked szerencsét, fiú...!” A
pisztolyaikból kivettem a golyókat, és a fegyvereket az ásó mellé
helyeztem. Aztán beugrottam a furgonba, gyújtás, sebesség, gáz.
Megfordultam, az erdei úton kifelé robogtam, amerről jöttünk.

A nő még mindig ájultan lógott az ülésen, kötelékei tartották. A nehéz

terepen fel-felüvöltött a motor, dülöngélt a kocsi, hol gödörbe, hol az út
meredek peremére futottak fel a kerekek. Végre megritkultak a fák.
Előttünk szürke sáv csillant. És egy tábla is, szerencsére, így, legalább
tudtam, merre kell mennem. „72-es út. Matarra 19 kilométer.” Csikorogva
vettem a kanyart, és csak nyomtam, nyomtam a gázpedált.

Már feltűntek előttünk Matarra fényei – legelőször a tévétorony vörös

lámpái –, amikor a nő magához tért. Egy parkolóban égtek a fények.
Bekanyarodtam. A motort nem kapcsoltam ki, két lépés volt a
telefonfülkéig. A helyi rendőrség ügyeletét hívtam:

– Rendőrség? Menjenek ki gyorsan a 72-es útra. A 19-es kilométerkőnél

az útjelző táblával szemben balra leágazik egy erdei út. Ötszáz méterrel
odébb áll egy furgon, a rendszámát nem láttam. Két férfi egy hullát vitt oda
egy zsákban, most ássák neki a sírt – és letettem, mielőtt bármit is
kérdezhettek volna. Az automatából kivettem egy pohár narancslét, és
visszamentem a furgonhoz.

– Igya meg – feltámasztottam a nő fejét. Először csukott szemmel ivott,

aztán lassan magához tért. Fokozatosan tisztuló tekintettel nézett rám:

– Maga az...?

– Igen, nemes hölgyem, régi lovagja ismét jelentkezett – hajoltam meg

gúnyosan. Neki mégsem volt kedve viccelődni. Félve pillantott körül:

– Mi történt? Hol van az a két...

– ...ama aljas lelkületű gazfickókra gondol? A pórokat az ön lovagja

elintézte.
 – És a halott? Aki feltámadt? – reszketett a szája széle. Most már nem is
volt olyan szép. Pár óra rettegés, igazi félelem – és az arcon előbukkannak a
máskor festékkel, jókedvvel, krémekkel eltussolt ráncok. A szeme beesett,
festetlen ajka sötét volt színtelen arcában.

– Nem támadt fel. Most is Rathis doktor garázsában hever egy másik
zsákban. Amennyire szerény színészi képességeimből tellett, megpróbáltam
helyettesíteni.

Megértette. Csodálattal nézett rám.

– Ügyes és bátor, el kell ismerni. Oldozzon ki.

– Még nem – feleltem keményen.

– Ezt hogyan értsem?

– Számolnivalónk van egymással.

Keserű fintor szaladt át az arcán:

– Szóval csak azért mentett ki amazok kezéből, hogy leszámoljon velem?

Meg fog ölni? Előtte megerőszakol?

– Ne izgassa fel magát, nemes hölgy. Apropó, mi is a neve?

– Az igazi?

– Ne féljen, csak a keresztnevére gondoltam.

– Eulália.

– Hülyének néz? Még sohasem találkoztam senkivel, akit így hívtak

volna. Tiszta kabaré... Eulália!
 – Az apámnak akadtak ennél furcsább ötletei is. De fontos, ez most?

– Nem fontos. Egyezséget ajánlok.

– Ez már jobban hangzik – most először mosolyodott el halványan.

Reménysugár csillant előtte.

– Két dolog között választhat: utunk célja most vagy a Rathis-villa vagy a
Hotel Oriental. Az első, gondolom, tudja, mit jelentene magának.

– Tudom – lehajtotta a fejét. Még így is csinos volt. Azt hiszem, egy
szavamba került volna, és bármit kívánhatok tőle. Bármit – beleértve őt
magát is. De valahogy elment a kedvem tőle.

– A második változat a szabadságot jelenti. Futni hagyom, és azt csinál,

amit akar.

– Mit kér cserébe? – profimódra ismerte az életet.

Lekapcsoltam a motort. A parkolóban senki sem volt rajtunk kívül.

– Egy igaz történetet. Magamról beszéljek?

– Igen, de kíméljen meg nehéz gyermekkorának ecsetelésétől, és a

későbbi események közül is csak azok érdekelnek, amelyek ehhez az
akcióhoz kapcsolódnak. Tudni akarom, mire megy ki Rathis játszmája, mi
volt Angelo Darra szerepe? Különös tekintettel bizonyos emberrablásokra,
amelyeknek furcsamódon általában ideggyenge, labilis lelkületű fiatal
férfiak estek áldozatul.

– Ezt is tudja? – elkerekedett a szeme.

– Tehát ha a szállóba akar kerülni és beszélni kezd, ne halandzsázzon,

mert már amúgy is sokat tudok. Rathis némelyik embere egy rászegezett
pisztoly előtt nagyon bőbeszédű volt... Maga szélhámosnő, ezt tudom. Az
előélete nem érdekel, nem vagyok rendőr és nem szeretem a dossziékat.
Szóval, halljuk!

Eulália ajkát rágva, habozva beszélni kezdett.

15.

„Három évvel ezelőtt ismertem meg Rathist. Éppen a börtönből

szabadultam, egy zavaros csekk-ügy miatt voltam a sitten. Hagyjuk a
részleteket. Matarrába jöttem, ez jó vadászterületnek látszott. Az új bányák
meg a sok újgazdag pasas miatt, no és elég nagy város, ahol senki sem
ismert. Először Darra egy barátjához csapódtam, két hónágig éltem vele,
felruházott kissé, aztán elvitt az éjjeli szórakozóhelyekre is,
megkopasztottam néhány vigyázatlan mazsolát, jól ment az üzlet, nagy
lábon éltünk. Akkor ismertem meg Darrát. Megtetszett, mert nagyvonalú
volt, kemény, határozott. Elvett a barátjától, attól kezdve csak vele éltem.
Kezdetben nem bántam. Nem tudtam mivel foglalkozik. Vagy fél éve
voltam vele, amikor egyszer bemutatott Rathis doktornak. Csodálkoztam,
mi köze lehet egy Darra-féle alaknak a város ismert pszichiáter orvosához?
És jó ideig nem tudtam meg. Darra különös alakokkal vette magát körül,
néha hetekre eltűnt, ha meg itthon volt, éjszakánként kártyázni járt, délelőtt
aludt. Olykor rejtélyes telefonhívásokat kapott, máskor autóba ült két-
három emberével, és elmentek valahová, soha nem mondták, mit csináltak,
de egy-egy elejtett szóból arra következtettem; hogy valamiféle
támadásokat hajtottak végre, olykor be is törtek valahová. Egyszer rám is
szükségük volt, el kellett csavarnom egy ideggyógyász orvos fejét, mialatt
ők betörtek a rendelőjébe és átnézték a betegek kartotékját. Akkor Rathis
doktor is velünk volt, ő értékelte a kartotékokat, a beteglapokat. Nem, ez
nem itt volt, hanem délen, Frengóban."
 Rathis doktor nem vetett rám szemet. Őt nem érdeklik a nők... Vannak
politikus barátai, és nem csak itt Matarrában. Kétszer külföldi vendégei is
voltak, de akkor bezárkózott velük a villájába. Matarrában különben senki
sem tudja, hogy a doktor mással is foglalkozik. Az egyik kórházban
dolgozik, és mindenkitől azt hallottam, jó orvos. A külföldiek? Nem tudom,
honnan jöttek. Akcentussal beszélték a nyelvünket. Darra nekem soha nem
beszélt az ügyeikről. Legfeljebb annyit szólt, vesztett-e vagy nyert este a
kártyán. Lassan rájöttem, hogy Rathis nem a barátja, ezt csak a külvilág
előtt játszották meg. A doktor a főnöke volt. Különben is, Rathis senkivel
sem barátkozik.

Az emberrablások...? Csak nemrégen vettem észre, hogy az is előfordul.

Mert Darra foglalkozott csempészárukkal is, a matarrai alvilág egyik
orgazdája volt, hiszen a doktortól néha hónapokig nem kapott semmilyen
feladatot. Élnie kellett valamiből, és a kártya bizonytalan dolog.

Egyszer véletlenül hallottam egy beszélgetést Rathis és Darra között. A

doktor azt mondta: rá kell állni az új ügyre, a megrendelő komoly előleget
fizetett egy bankszámlára. Darrának „embert” kellett találnia, vagy inkább
„fognia”, így mondta a doktor. „Jó kis robot lesz belőle”, mondogatta a
doktor, mert akkor már alighanem tudták, ki lesz az áldozat. „És utána a
bunkerbe vigyem?” – kérdezte Angelo. A doktor háromszor is a lelkére
kötötte, hogy hozza inkább a villába, ő majd gondoskodik a
továbbszállításáról. Azt hiszem, akkor már sejtettem, hogy ezek időnként
elrabolnak valakit, de nem tudtam, miért. A doktor adta a címeket vagy a
neveket, Angelo és bandája pedig végrehajtotta az utasítást.

Az emberrablásokról keveset tudok valójában. Fogalmam sincs arról,

miért éppen olyan férfiakat raboltak el, akiknek baj volt az idegeikkel... A
múlt héten felbolydult a méhkas. Jött egy telefon valahonnan, azt hiszem,
nem a városból. Angelo azonnal kocsiba ült és elhajtott; késő éjjel jött csak
vissza. Rögtön felhívta a doktort, vitatkoztak valamin, nem érdekelt, és nem
is hallottam tisztán. Két nappal később egy ismeretlen férfit hajszoltak
szerte a városban... Most már tudom, hogy maga volt az. Aztán
bekövetkezett a lehallgatás-ügy. A poloskát Darra egyik testőre, a kis Tom
találta meg. Akkor mindnyájan Rathishoz szaladtak tanácsért, mit
tegyenek? A főnök azt mondta, kerítsék elő magát a föld alól is. „Kezd
forró lenni a játszma, doktor”, mondta Angelo. A főnök nagyon komoran
nézett rá. Angelo helyében én féltem volna tőle. De hát Darra nem félt, nem
is volt elég óvatos. Amikor megjöttek a fényképek, Rathis dühöngött,
legszívesebben elverte volna Darrát, vagy... Az embereik is megijedtek. A
doktor persze látta a félelmüket, és ettől még dühösebb lett. „Az a fickó
lerombolja, amit annyi éven át építettem”, motyogta. Aztán rám nézett, és
azt mondta: „Végre neked is hasznodat vesszük, leányzó. Gyere!”
Négyszemközt beszélt velem. Azt a feladatot adta, csaljam magát csapdába.

De Angelo úgy döntött, hogy ő kapja el magát, „nemes lovag”. Darra

életében először mást akart, mint a főnöke. Azt remélte, kiszedi magából,
hol van a fényképek eredeti filmje, utána elteszi magát láb alól, így Rathis
előtt is jó pontot szerez. Ezért attól kezdve ketten vadásztak magára, a
doktor és Angelo, mindegyik a saját embereivel. Maga meg, lovagom,
szinte tálcán kínálta fel nekik a megoldást, amikor találkozót beszélt meg a
doktorral. Amint a doktor letette a telefont, ránk nézett – éppen ott voltunk
a villájában mindnyájan, és azon tanakodtunk, mit tehetnénk – Rathis így
szólt: „No, most elkapjuk!” Gyors tervet csinált, felhívta az Oriental Hotelt,
szobát foglalt a nevemre, megbeszéltük: a vele történt találkozás után én
felcsalom magát a szobámba, ott tartom egy ideig, legalább egy óráig.
Addig a doktor előkészíti a maga „elszállítás”-át, feljön az embereivel és
elviszik magát... Darra vitt kocsiján a szállóba, és útközben azt mondta:
„Most döntsd el, bébi, melyik oldalra állsz. A doktornak túl sok vaj van a
fején, azt hiszem, kiszállok a buliból. Elkapjuk ezt a fickót, elszedjük tőle a
fotókat és a filmet, utána bejelentem a főnöknek, hogy most már szálljon le
rólam... Kavarjuk meg ezt a játszmát úgy, hogy a fickó az én kezembe
kerüljön, mielőtt a főnök odaér a szállóba. Nekem kell a fickót a
markomban tartanom.” És én vállaltam, hogy segítek neki. Az a igazság,
hogy jobban féltem Darrától, mint a doktortól. Elfoglaltam a szobát,
elrejtettem ott Angelót, két emberét a folyosón hagytam, aztán lementem a
teázóba, hogy már ott üljek, amikor maga is odaér... A többit talán tudja is.
Maga elszökött. Rathis egész dühét Darrára összpontosította. És persze rám
is. A szemem láttára kínálta meg konyakkal, amikor már úgy látszott,
megbékélt és hajlandó lesz elfelejteni Darrának ezt az ügyet. Angelo meg
örült, hogy a főnök mégis megbocsát neki. A konyak mérgezett volt. Mikor
Darra ott haldoklott a szőnyegen, már tudtam, hogy én sem menekülök,
hiszen szemtanúja voltam a gyilkosságnak. Az én sorsom is beteljesedett
volna, ha maga közbe nem lép, „nemes lovagom”.

16.

Kivilágított utcákon robogtunk. Kevés autót láttam; a hajnal közeledtére

még nem mozdult a város, csak a túl hosszúra nyúlott este vándoraival
találkoztunk.

– Mi az a bunker? – kérdeztem.

– Soha nem voltam ott, nem Matarrában van. Azt hiszem, egy eldugott
helyen lehet. Angelo egyszer azt mondta, oda vittek egy fickót, akit
elkaptak.

– Nem is sejti, merre van? Ez az utolsó kérdésem – mondtam.

Az utca végén, pontosan előttünk felbukkant a Hotel Oriental immár

általam is jól ismert épülete. Már eloldoztam Euláliát; a furcsa név
tulajdonosa a karját tapogatta. Ő is látta a szállodát, és kezdte hinni: nem
csaptam be. Pedig, őszintén szólva, megérdemelte volna.

– Egyszer a doktor villájában voltam, amikor Darra és a sofőrje

visszatért. Nőket vittek oda, tudja, miféléket...

– Tudom.
 – Rathis megkérdezte, rendben ment-e minden? Angelo azt felelte, hogy
csak az út végén, azon a meredek szakaszon volt baj, esett az eső és a
sárban a furgon majdnem visszacsúszott. „Fél kilométerre a céltól majdnem
szakadékba zuhantunk.” Ennyit hallottam. Segít ez magának valamit?

– Lehetséges – a fényesen kivilágított főbejárat után álltam a járdához.

Néhány taxis unatkozott-bóbiskolt, a túloldalon üres autók parkoltak. A
kocsimból a csupaüveg falon át beláthattam a szálló halljába. Ott is alig volt
valaki. Az egész környék békességet sugallt. De bennem megint vibrált
valami feszültség, amit nem osztottam meg Euláliával.

– Mit fog csinálni? – kérdezte. Talán túl hiú vagyok, de azt hiszem,
szívesen csatlakozott volna hozzám. Mert hát mi maradt neki? A szállodai
szobában felkapja a holmiját és perceken belül elmenekül. Ha van elég
pénze, esetleg külföldre megy. Rathis keze messzire elér, de az itteni
rendőrség is utánanyúlhat. Nagyon messzire kelt mennie, hamis papírokkal
élnie, ki tudja, meddig? Legalább néhány évig. De hát a hozzá hasonlók
sohasem süllyednek a fenékre. Így lesz vele is.

– Furcsa lenne, ha éppen magával osztanám meg a titkaimat, „nemes

hölgy, minden lovagok vágyálma”!

– Akkor hát búcsúzom, „nemes lovag” – felelte ugyanazzal a gúnyos

hanghordozással, és kilépett a kocsiból. Nem nézett vissza, egyenesen a
főbejárat felé tartotta Önkéntelenül lesimította a haját.

Az üvegfalon át beláttam a kivilágított hallba. Eulália határozott léptekkel

közeledett a recepció pultjához. Mikor a kulcsát kérte, a portás kezével
diszkrét jelt adott. Két férfi ült a hall egyik oszlopa mögött – most
felpattantak és két oldalról a nőhöz léptek. Az egyik igazolványt mutatott
fel, és már vitték is. Eulália nyilván felháborodottan tiltakozott; számomra
olyan volt az egész, mint egy némafilm. És a jelenet üzenetet is hordozott.
Ebből tudtam, hogy Santora hadnagy mozgósította a matarrai rendőrséget,
és megindultak a letartóztatások. Remélhetőleg elkapdosták vagy most
kapdossák el Darra embereit – ha őt magát már úgysem érheti el az
igazságszolgáltatás keze.
 A visszapillantó tükörben láttam, hogy a férfiak egy civil rendszámú
fekete autóba tuszkolják Euláliát, és a kocsi máris elindult. Felém jöttek, hát
az ülésekre feküdtem, de öt másodperccel később én is a gázpedált
nyomtam. Nem tudom miért követtem őket. Az első utcákon talán azért,
mert az én utam is arra vitt. Tulajdonképpen akkor még nem volt gyanús a
dolog. De amint azt láttam, hogy a sarkon nem a belváros – és a központi
rendőrkapitányság – hanem az egyik külváros felé robog tovább a fekete
autó, összeráncoltam a homlokomat.

Ezek nem rendőrök!

„A fenébe is, Vilar – korholtam magamat –, mi közöd az egészhez?

Lekapcsolták a nőt, és elviszik. Akár igazi rendőrök, akár nem, mit törődsz
vele? Ha ezek Rathis emberei, Euláliának kivételes pechje van. Az ő baja.
Te ma éjjel egyszer már megmentetted az életét, ennyi éppen elég volt.”
Ugyanakkor motoszkált bennem a nyugtalanság, hogy az ügy összefügghet
velem is. Az a két pasas Eulálián keresztül az én sorsomra is hatást
gyakorolhat. Lehet, hogy ezek az emberek is Rathisnak dolgoznak? Még azt
sem zárhattam ki, hogy igazi rendőrök, akiket a doktor megvesztegetett.
Láttunk már ilyesmit... Nagyon bonyolult lett a dolog azóta, hogy
elindultam kis irodámból Frengóba, megkeresni egy eltűnt diákot.

A néptelen utcákon nem követhettem őket észrevétlenül. Biztosan látták,

mi újság. Alighanem rádión kértek segítséget a társaiktól. A cinkosaiktól...?
Mire egy külvárosi keskeny utcába befordultak, már ott várakozott egy
másik autó, égő reflektorokkal állt. Amint a fekete kocsi elhajtott mellette
Euláliával és a két férfival, az a hosszú lapos amerikai dög – Continental
volt – keresztbefordult az úttesten. Csikorogva fékeztem, jobb kezem már a
pisztolyon volt a zakó alatt.

Egy férfi szállt ki, megkerülte az autót. Felmutatta a két kezét –

fegyvertelen volt. Széttárta zakója szárnyait is. Nem volt pisztolya. És
lassan elindult a furgon felé. Az arca a fénybe ért. Meglepetésemben nagyot
füttyentettem. Lehetséges ez?

A férfi Bernard Treyung volt.

17.

Mire odaért a furgonhoz, magamhoz tértem. No igen már csak ő hiányzott,

hogy teljes legyen a zűrzavar. Ebben az ügyben lassan minden a feje
tetejére áll.

A férfi kinyitotta az ajtót, és akkor az is eszembe villant, mitől volt az

előbb hiányérzetem. Amikor először találkoztunk, Treyung úr – a fia
életéért aggódó apa enyhén bicegett a bal lábára. Érdekes, de ennek a testi
hibának most nyoma sem volt.

A kezemet még a pisztolyon tartottam.

– Üdvözlöm, kedves megbízóm – mondtam. – Örülök, hogy a lába ilyen

gyorsan meggyógyult.

Egy pillanatig rám bámult, barna arca majdnem feketének látszott a

félhomályban. Az utcán nem sok fém volt. De keleten már pirkadt.

– Jó reggelt, Vilar – mondta, és beült mellém.

– Hová vigyem? Megtisztel, hogy a Continentalból egy ilyen alig-autóba

ült át – viccelődtem. De Treyung nem mosolygott.

– Kapcsolja ki a motort. Beszélgessünk.

– Örömmel hallom a javaslatot. Talán végre nekem is elmondja valaki,

miről van szó.
 Ültünk a csöndes, langyos éjszakában. Akkor éreztem, hogy kicsit fáradt
vagyok. Kemény éjszaka volt mögöttem. Treyung végre beszélni kezdett:

– Ne várjon tőlem túl sokat, Vilar. Engem is köt egy ígéret, amit nem
szeghetek meg. Mi a fenének követte azt a kocsit? A nő miatt?

– A nő nem érdekel. Csak az tűnt fel, hogy bár letartóztatták, nem a

rendőrségre viszik. Pedig ott a helye.

– Majd arra is sor kerül. Hagyjuk ezt. Mire jutott eddig?

– A titkárnőmnél hagytam egy üzenetet...

– Eléggé rejtélyes és semmitmondó volt az a szöveg.

– Szóval járt az irodámban – szögeztem le.

– Hagytam ott egy csekket. Öt darab ezresről – mondta, és nem nézett

rám. Fellélegeztem. Ez igen! Caterina már biztosan kifizette a számlákat.
Akkor mégsem dolgozom hiába? Beszélni kezdtem, röviden elmondtam az
eddigi eseményeket.

– A fiát Angelo Darra rabolta el. Rathis doktor utasítására – fejeztem be.

– És hol van most?

– A fia? Még nem találtam meg.

– ...az a Darra?

– Kihűlt.

– A fenébe! Ki ölte meg?

 – A doktor, méreggel.

– A holttest?

– Rathis garázsában, hátul a műhelypad alatt. Ha akarja, odaviszem.

– Egyelőre nem érdekel a hulla – rázta a fejét határozottan. Éreztem,

hogy titkol valamit előttem. Valamit? Mindent! Már az is jelzés volt
számomra, ahogy beszámolómat hallgatta. Az arca mozdulatlan volt, még
minimális érdeklődést sem fejezett ki. Mintha semmi újat nem mondanék
neki. Ismét éreztem, hogy itt valami nagy játszma folyik, és engem csak
kihasználnak benne. Már-már az az érzésem, itt mindenki tudja, mi a tét,
csak én nem.

– Akkor hát mit akar? – kérdeztem.

– Csak azt, hogy folytassa a nyomozást, Vilar. Albert Treyungot kell

megtalálnia. Ugye, nem mondott el mindent az előbb?

„Nahát! Ez egy pszichológus. Kicsit átlátott rajtam. Mérget vennék rá,

hogy nem teniszütőket gyárt!”

– Senkinek sem szoktam felfedni az összes kártyámat, mert sokáig

akarok élni. A fia nyomára akadtam, több szál is összefut, egy irányba halad
tovább...

– Kövesse hát a szálakat, Vilar. Sok szerencsét – és váratlanul kilépett a

furgonból. A reflektorok fényében láttam, amint beült a Continentalba. Nem
intett búcsút, csak elhajtott arra, amerre tíz perccel előbb a fekete kocsi
távozott.

Egy régen hallott gyerekdalt fütyörészve hajtottam vissza a belvárosba.

Ezt mindig akkor fütyülöm, ha haragszom és ráadásul kissé tanácstalan is
vagyok. Nem lettem okosabb most sem; pedig azt hittem, végre valaki –
Darra? Eulália? Treyung? – fellebbenti a titok fátylát.
 A furgont leparkoltam egy téren, és taxival a szállodámba vitettem
magamat. Hajnali négy óra volt; ébresztőt kértem nyolcra és lefeküdtem.

18.

Fejfájással ébredtem. Néhány percig néztem az ablakot – odakünn sütött a

nap –, aztán felkeltem. Gyors borotválkozás és fürdő, reggeli a szobában.
Aznapi újságok. A reggeli lapokban még semmit sem írtak bizonyos
eseményekről. Magamban nevettem Treyung aggodalmaskodásán. Azt
hiszi, kizárhat mindenből? A játszmát egyedül csak ő irányítja? Hát nem,
velem ezt nem lehet megcsinálni. Ha tetszik, ha nem, máris beleköptem a
levesébe, amikor telefonon feladtam a rendőrségnek Tomot és Nerót.
Remélem, már bilincsben ülnek egy jól őrzött és szerfelett rácsos épületben.
Ha beszélnek majd, a vizsgálóbíró is érdeklődni kezd Rathis doktor
tevékenysége iránt. A két szószátyár alak hamarosan kiböki, hogy egy
halottat vittek temetni. Ki az a halott, mitől halt meg? Honnan indultak? És
így tovább, gombolyítják majd szépen a fonalat. De addig még maradt egy
kis időm.

Az a bizonyos előkelő idegen úriember, akit tegnap éjjel láttam a doktor

villájában, már úton van a bunker felé, sőt nyilván odaért már. Kár, hogy
nem tudtam „elkísérni”. No mindegy, most magamtól kell megkeresnem a
bunkert.

A térképbe merültem. Hogy mondta Eulália? Fél kilométerre a háztól van

egy meredek útszakasz. Aki ott nem vigyáz, könnyen szakadékba zuhanhat?
No lássuk csak. Szakadékok nem teremnek akárhol. Leginkább folyók
mellett, a talaj vetődései mentén. Hegyekben. A múltkor már jártam arra, és
nem lehettem tőle messze. Camilla, a kedves kis prosti is adott néhány
útmutatást. Ismét a 19-es úton kell elindulnom. De most jobban kell
figyelni, szakadékot, meredek hegyoldalt kell keresni. Valami természetjáró
terepleírás, turistautak jegyzéke kell. Ha az megvan, szinte biztosra
mehetek.

A térképet eltéve, az órámra néztem. Tíz felé járt. A fürdőszobában

kinyitottam kis táskámat. Ismét az ősz férfiparókához és ősz bajuszhoz volt
kedvem. Világos öltönyt vettem fel, a szivarzsebből vörös kendő sarka
kandikált ki. Kifényesítettem cipőmet, és nem felejtkeztem el a
pisztolyomról sem. Az öltözőszekrény nagytükrében virgonc hatvanasnak
látszottam, aki még sokat remél az élettől, főleg a nőktől. Némi arcvíz jó
illatot biztosított, persze túlzás nélkül.

A lifttel az első emeletre mentem, mert az embernek vigyáznia kell

magára. Itt volt egy kis galéria, ahonnan leláthattam a hallba. Elsétáltam
arra, és óvatosan kinéztem a műmárvány oszlopok között. Többen álltak és
ültek a recepcióval szemben. Ezek mind rám várhatnak, elméletileg. De az
is lehet, hogy a kutya sem érdeklődik utánam. Bár ez a bizsergés a
tarkómon... Figyelmeztető jel. Jó lesz vigyázni.

Egy szállodai boy jött arra. Kedvelem ezeket a gyerekeket. Korán kezdik
a munkát, és a szállodában hamar megismerik az igazi életet. Ennek már a
szemén is láttam, hogy dörzsölt, és egy kis ravaszságért nem megy a
szomszédba.

– Gyere csak ide, fiú!

– Parancsoljon, uram.

Bizalmasan a füléhez hajoltam:

– Szeretnék kimenni a városba, de tudod... a hallban várakozik rám egy

férfi, aki a fejébe vette, hogy megritkítja a fogsoromat. Pedig kár lenne érte,
nem? – mutattam mosolyogva a fogaimat. Nem sárgák, mert nem
dohányzom. És még mind valódi.
 – Kár lenne értük, uram – helyeselt a gyerek. Már tudta: pénzt fog
keresni. Nem tévedett.

– Szóval nem szeretnék találkozni a pasassal. Nesze, egy húszas. Vidd a

kulcsomat a portáshoz, add le. Mondd jó hangosan, hogy ez az úr a
garázsból küldte fel a kulcsát. Amikor aztán a pasas elrohan a garázsba, én
szépen kisétálok a főbejáraton. Várj, ne siess még. Egy másik húszas is üti a
markodat, de azt nem tőlem kapod.

– Hát kitől?

– Az üldözőmtől. Visszajön majd dolgavégezetlen a garázsból, megkeres

téged, és azt kérdezi, hogyan voltam öltözve. Te erre azt feleled, fekete
nadrág, fehér ing és napszemüveg.

– Vagyis egészen mást mondjak neki, mint...

– Pontosan. Ne feledd el, tőle is leakasztasz egy kis pénzt, és még jót is
teszel velem.

Ez utóbbi érv nem jelentett semmit, de a gyerek eltette a húszast, és

lerohant a kulccsal. Minden úgy játszódott le, ahogy sejtettem – azzal a
kellemetlen különbséggel, hogy a hírre két férfi ugrott fel. Egyiket sem
láttam még soha. Az idősebbik a garázsba szaladt, a másik viszont
nyugtalanul járkált fel-alá a hallban, ráadásul éppen a kijárat előtt.

Erre már nem tehettem mást, mégis lementem a lépcsőn. Közben jól
figyeltem. Egy fiatal nő jött arra, kiskutyát vezetett. Nem tudom, milyen
fajta lehetett, a lényeg az, hogy, kicsi volt, rövid szőrű, csillogó szemű. A
lány is szemrevalóan csinos volt, formás, barna szemű. Egészen az esetem.
Odaléptem hozzá határozottan:

– No végre, drágám! Már régóta vártalak! – és kivettem kezéből a pórázt,

másik kézzel belekaroltam és ellenkezést nem tűrve vezettem a kijárat felé.
A lány döbbenten hápogott, én közben a fejemet ráztam megrovóan.
Elmentünk a fiatal férfi mellett. Intelligens arca volt, ez némi
aggodalommal töltött el.

– De uram! – suttogta a nő, a meglepetéstől alig jött meg a hangja.

A kijárattól vagy húsz méterre – bentről már nem láthattak – elengedtem

a lány kezét, és visszaadtam a pórázt. Azt hiszem, a kutya észre sem vette a
történteket.

– Elnézést ezért a kis színjátékért, kisasszony. Egy filmet forgatunk rejtett

kamerával, de ne féljen, az ön arcát a nézők nem fogják látni!

Rémülten meredt rám nagy barna szemével. Azt hiszem, szenilis őrültnek
tartott. Észrevettem: reszket a keze. Nem foglalkoztam vele tovább, taxiba
ültem. Nem követtek. Egy ideig céltalanul őgyelegtem a belvárosban.
Újfent meggyőződtem arról, hogy követőim lemaradtak. Tizenegykor
bementem egy telefonfülkébe.

– Rathis doktorral akarok beszélni.

Ismeretlen férfihang válaszolt:

– Ki keresi?

– Az, akinek ma tizenegykor kellett telefonálnia.

Kis csönd után az ismeretlen azt mondta:

– Éppen indulni készült, megnézem, itt van-e még...

Felforrt a vérem:

– Ott ül a telefon mellett, és most maguk éppen egymást nézik! Ne

csinálja velem ezeket a trükköket, öregem, inkább szaporán nyomja a
doktor kezébe a drót másik végét! – dörögtem. Véletlenül telibe találhattam,
mert már a doktor beszélt:

– Maga az? ... a nevét sem tudom.

– Ez legyen a legkisebb baja. Tegnap óta megszaporodtak a gondjai,

igaz? Látja, nem kellett volna olyan csúnya terveket kovácsolni ellenem!
Elvesztette néhány jó emberét!

Annyira hallgatott, hogy már azt hittem, megszakadt a vonal. Csak

később hallottam szaggatott lélegzését.

– Hé, doki, csillapodjon, még megüti a guta. Pótolhatatlan veszteség

lenne. Főleg a matarrai alvilág számára.

Erre majdnem lecsapta. Érthetetlenül hörgött a kagylóba, majd lassan újra

ura lett önmagának.

– Még... még van képe felhívni?

– Persze, hogy van. Én – hangsúlyoztam – betartom a szavamat. Nem

állítok csapdát az ügyfeleimnek, mint egyesek. Nos, hánykor kapom meg
Albert Treyungot?

Hallgatott. Hangot váltottam:

– Mert meg kell őt kapnom, ember, értse meg. A játszma veszélyes

fordulatot vett. A Darra-csapat kiesett a harcból, de magának most is sok
vesztenivalója van. Tegnap esti vendége igencsak neheztelne önre, ha
Rathis doktor furcsa üzelmeire fény derülne. Egy óra múlva ismét felhívom
– és gyorsan letettem. Addig hadd főjön a saját levében. Egy parkban
sétálgattam. Gyerekek fociztak, egy hosszú rúgás után a kavicsos sétaúton
elém gurult a labda.

– Rúgja vissza, nagyapó! – kérte az egyik félmeztelen kölyök.

 – Frissen, fiatalosan! – kiáltotta szemtelen társa. Nagyapó? Ja persze, már
majdnem megfeledkeztem „ősz” hajamról és hasonlóan „deres”
bajuszomról. Visszarúgtam a labdát és öregesen odább totyogtam,
derekamat tapogatva, mintha lumbágóm szaggatna. De nem volt
közönségem, felhagytam hát a színészkedéssel. A körülöttem járkáló
emberek számára én valóban egy hatvanon felüli öregúr voltam. Lehet,
hogy elegáns, jóvágású – de mégis öreg férfi.

Delet ütött az óra, amikor ismét tárcsáztam kedvenc számomat. Rathis

azonnal felvette:

– Maga az?

– Miért, mást várt?

De nem értette a tréfát:

– Mit ad cserébe a fickóért?

– Milyen feledékeny is maga, kedves doktor! A pszichiáterek mind

ilyenek? Tegnap délután a szomorú emlékezetű Hotel Orientalban
megegyeztünk, hogy cserébe a puszta nyugalomért, amit kap, többet nem
ígérhetek..

– Kevés. Már kevés. Treyung nekem többet ér.

– Köszönöm – mondtam.

– Mit köszön?

– Hogy kimondta Albert nevét. A szalagra tehát az ön hangján került.

– Gazember! Felvette a beszélgetésünket?

 – Ez a legkevesebb – füllentettem. – Én becsületesen figyelmeztettem,
doktor, hogy nem kezdővel van dolga. Tehát: már nem tagadhatja le, hogy
ismeri Treyungot, és ön raboltatta el. Térjünk rá az üzletre.

A fogát csikorgatta. Mondhattam volna ismét valami gúnyosat, de nem

akartam túlfeszíteni a húrt:

– Szóval, azt javaslom, egy óra múlva.

Félbeszakított:

– Olyan hamar? Szó sem lehet róla. Túl rövid az idő.

„Szóval Treyung nincs a városban. A bunkerban lehet.”

– Mikorra tudja leszállítani?

– Mondjuk... mondjuk öt órára.

– Rendben van. De a körülményeket én diktálom. Pontban öt órakor

Treyung a székesegyház előtti téren a járda szélén várjon rám.

– Meg fogja ismerni? Most szakállat visel.

– Ne aggódjon, doki. Ráismerek. Ha ötkor ott lesz Albert, soha többé

nem hall rólam – ígértem, és letettem a kagylót.

Délután béreltem egy Toyota terepjárót. Az összkerékmeghajtású

szerkezetet vörösre festették, lámpáit elöl-hátul vasrács védte, magas
karosszériájával akár egy kisebb folyón is átgázolhattam; egyszóval
ideálisan megfelelt a célnak. Egy belvárosi parkolóban hagytam, és négy
óra után rövid sétát tettem a székesegyház körül. Akkor még nem láttam
semmi figyelemreméltót. Látogatójegyet váltottam, és felmentem az egyik
toronyba. Egy japán turistacsoport csicsergő hölgyei között a korláthoz
furakodtam, és összecsukható látcsővel fürkésztem a teret. Az úttesten nem
volt nagy forgalom, bár a déli szieszta már véget ért. A téren néhány
turistabusz parkolt.

Fél ötkor egy kék autóból három férfi szállt ki; a kocsi továbbhajtott. A
férfiak a járdára lépve azonnal úgy viselkedtek, mint akik nem ismerik
egymást, éppen ez tűnt fel nekem. Egyikük balra, a másik jobbra ment, a
harmadik egy virágcsokorral a kezében ide-oda sétált. Úgy tesz, mint aki
egy nőre vár! Jó vicc.

Közben egy fekete kocsi parkolt le balra, a tér három kijárata közül az
egyiken. Jobbra, a másik utca torkolatában egy bútorszállító autó bukkant
fel. Megállt, de senki sem szállt ki belőle, rakterét sem nyitották ki. Gyanús.

Fél öt után hat perccel egy harmadik autó gördült oda. Ez is leparkolt a
lépcsők felőli oldalon. Mert a térről a harmadik kijáratot egy széles
lépcsősor jelentette, ez lefelé, az óváros régi, szűk utcáiba vitt.

„Gyülekeznek a keselyűk”, mormoltam. A téren megélénkült a forgalom.

A két gyalogos férfi eltűnt valahol, de a harmadik a virággal tüntetően sétált
fel-alá.

Háromnegyed ötkor leesett az állam, mert taxival egy fiatal nő érkezett és

összecsókolózott a virágos férfival. Amaz átadta a csokrot. Szóval tévedtem
volna? De hát ez a fickó együtt jött azzal a két másikkal!

Már indulnom kellett. Volt egy olyan érzésem, hogy míg lefelé jöttem a
torony százhetvennégy lépcsőfokán, odakünn a téren ismét változott a
felállás. A parkolóhelyre ballagva egy elsuhanó autóban három komor férfit
láttam. Lehet, ők is részt vesznek ezen a tömeges bemutatón? Igyekeznem
kell, lassan mindenki ott lesz, csak én nem...
 Mielőtt kikanyarodtam volna a parkolóból, hirtelen ötlettel a hátsó ülésre
dobtam a zakómat, parókámat, az álbajuszomat. Így vezettem a fedett
kocsit. Elszántam magamat mindenre. Ha bajom esik – csáó, Caterina, nem
látlak többet. És mást sem. Vége lesz a világnak, az én világomnak. Ha
viszont győzök... De ki ellen? Már azt sem tudtam tulajdonképpen, mi a
játszma tétje. Valóban csak a kissé ideges Albert Treyungot kell
visszaszereznem? Az apjának, aki gyanúm szerint nem is az apja?

Lassan közeledtem a térhez. Elhaladtam a bútorszállító mellett. Láttam,

egy férfi ül a volánnál, várakozva. Öt óra nulla-nulla perc volt. A
székesegyház előtt, a járdán egy alacsony, sovány férfi állt. Messziről
láttam fekete szakállát. Lassítottam. Tudtam, hogy baj lesz – hisz ha Rathis
simán odaadná Treyungot, előzőleg nem zajlott volna le ez az egész
felvonulás. Nem akarja ideadni Albertet. Két eset lehetséges: a szakállas
vagy Albert, vagy egy idegen. Ha ő Albert – csak csaléteknek áll ott, és
amint felfedem magam, a doktor emberei lecsapnak rám. Ha nem Albert,
hanem valaki más, még rosszabb a helyzet, ám a vége – a végem –
ugyanolyan szomorú lehet.

Mégis nyomtam a gázpedált. Az autó közeledett a szakállashoz.

Félszemmel láttam, hogy a harmadik autó – egy zöld Fiat – állt az óvárosi
széles lépcsők lejáratánál, ablakán át két férfi nézegeti a környéket. Azt
hiszem voltak a téren kívülálló járókelők is. Bámészkodók, érdeklődők,
turisták. Még ötven méter. Még negyven, még húsz. A szakállas hol balra,
hol jobbra nézett. Most felém fordult.

Rögtön láttam, hogy nem Albert.

Nem hasonlított az apjától kapott fényképre. Nem eléggé hasonlított. Ha

Rathis azt hitte, megtéveszthet, hát elszámította magát. Vagy nem is az volt
a szándéka?

De lábam már a féken volt. És a fékek csikorogtak. A téren talán

mindenki a piros Toyota felé fordult. Nem volt vesztegetni való időm,
kiüvöltöttem a nyitott ablakon:
 – Ugorj be, Albert!

Bal kezem a nadrág övébe tűzött pisztolyon. Ha a fickó fegyvert húz

elő...

Nem húzott elő semmit. Üres volt a keze. Mind a kettő. És feltépte az
ajtót, beugrott. Szürke ruhát viselt, a zakója nem volt begombolva, az ugrás
pillanatában félrelebbent a szárnya – neki is pisztoly volt az övében Jó,
hogy tudom. És jó, hogy ő nem tudja, hogy én tudom.

Gázt adtam:

– Kapaszkodj, fiú!

Felsírtak az abroncsok az éles kanyartól. Láttam, az egész tér mozgásba

lendült. Valaki – egy férfi – felém iramodott. Nem érhetett el. A
virágcsokros férfi a nővel az egyik autóhoz rohant. Mégis igazam volt, ezek
is benne vannak a buliban. Meglódultak az autók. Dübörgött a bútorszállító
motorja is.

A lépcső felé fordítottam a kocsit. A terepjáró első kerekei felpattantak a

járdára. Egy járókelő rémülten ugrott félre. Valaki kiáltott:

– Őrült...!

Már előttünk volt a lépcső.

Fékeztem, a másik lábam a kuplungon, visszatettem kettesbe, és gyerünk,

le a lépcsőn!

A terepjáró rugózata bírta a terhelést. Mi, utasok, kevésbé. A kocsi

iszonyúan rázott, minden lépcsőfok megdobott bennünket, fel-felrepültünk
a kocsi mennyezetéig, egyszer be is ütöttem a fejemet. Alighanem „Albert”
is így járt. Voltak pillanatok, amikor csak a kormányba kapaszkodó két
kezem ért az autóhoz, testem többi része a levegőben repdesett, ráadásul
nem is túlságosan koreografált módon. Virágárus mellett haladtunk el, egy
töredék másodpercig a halványsárga rózsák között láttam a kövér férfi
döbbent arcát... Igyekeztem jobb lábamat a fék közelében tartani. Volt vagy
száz lépcsőfok. A járókelők félreugráltak, öklüket rázták. De nem sokáig.
Mögöttünk lövések dörrentek. Fém ütött fémre. Lehúztam a fejemet. A
doktor emberei már nem kukoricáztak. Az első golyó célt tévesztett, a
másik a terepjáró hátsó raktérzáró lapjába csapódott be. Csak azért
imádkoztam, nehogy eltalálják az egyik abroncsot. Felettébb egészségtelen
dolog lett volna fejreállni a lépcsőn. A visszapillantó tükörben láttam, hogy
két férfi rohan utánunk; hármasával szedik a fokokat.

De inkább előre kellett néznem. Véget ért a lépcső. Keskeny óvárosi utca
elején tábla: behajtani tilos. Néhány vékonyka oszlop állt ki a kövezetből,
errefelé tiltották az autóforgalmat. A Toyota rácsos eleje elsöpörte őket.
Megint kiabáltak a járókelők. Beszáguldottam egy utcába. Kár, hogy nem
ismerem a környéket, villant az agyamba. Ha egy zsákutcába futok...

Szerencsém volt. Egy térre jutottam. A falak visszaverték a motor

dübörgését. Üldözőim eltűntek a tükörből. Kiválasztottam a legszélesebb
utcát, hármasba tettem a sebváltót és nyomtam a gázt a réges-régi házak
között. Mire négyesbe tettem volna, egy taxi került elém, kis híján
összefutottunk, megint lassítanom kellett. De vagy tíz perc múlva
kijutottunk az óvárosból. Egy térre értünk, egyszer már jártam erre gyalog,
tegnapelőtt, azt hiszem. A túloldalon van egy bank meg egy rendőrőrszoba,
arra is emlékszem.

Csak akkor pillantottam „Albert”-re. Éppen jókor. A szakállas pisztolyt

fogott rám.

19.
– Vége a játéknak, öreg – mondta a fiatalember. – Mivel ellógtál a térről,
hát a terv kettes számú változata lép életbe.

– És még hány változat van? – érdeklődtem. Nem féltem túlságosan, már

nem. Ha „Albert” azt a parancsot kapta volna, hogy azonnal tegyen el láb
alól, már az óvárosi sikátorok egyikében megtette volna. A doktornak én
élve kellek, hisz attól retteg, valóban hangszalagra vettem utolsó
telefonbeszélgetésünket. Ez ellene szóló bizonyíték, és szeretné
megkaparintani.

– Ne okoskodj! Hirtelen mozdulatok nélkül vezess. Irány a doktor villája!

– Hát te nem Albert vagy? – próbáltam időt nyerni. Apró, aljas szeme
sötéten csillogott a szakáll közepén. A fegyver csövét rezzenéstelenül
irányította felém. Profi lehetett. Közben a Toyota más járművek között
haladt a tér körforgalmában. Bal karomat feltettem a leeresztett ablaküveg
helyére. A nap már alkonyatba hajlott. Meghosszabbodtak az árnyékok, a
tér közepén álló fák elsötétültek.

– Ne heveskedj, fiú – figyelmeztettem.

– Kuss – kiáltotta válaszként. Tehát ideges volt, de a keze nem remegett.

Kár. Előttünk szabad lett a, térség, gázt adtam. Még száz méterre lehettünk
az őrszobától. Lázasan töprengtem, mit tegyek. Ahhoz semmi kedvem sem
volt, hogy a villanegyedbe hajtsak. Az egyenlő a halálos ítéletemmel. A
menekülésre inkább itt, a belváros forgatagában van esélyem. Még ötven
méter az őrszobáig. Kinn áll-e az őr a járdán? A szolgálati szabályzat
szerint a bejárat előtt, a járdán a helye. Főként egy ilyen városban, mint
Matarra, ahol a bűnözési statisztika görbéje igen magasra ível.

Láttam, ott állt. Középkorú tiszthelyettes lehetett, unatkozva nézte az

autókat. Bal kezemet felemeltem, a délvidéki úrvezetők szokása szerint az
ablak felső peremét fogtam. Legalábbis ezt láthatta „Albert”. Valójában a
csuklóm a tető fölé nyúlt, jobbról, a járdáról, ahol a rendőr állt, láthatták a
kezemet.

Az őrszoba előtt összetorlódtak a kocsik. Fékeztem és türelmetlenül

nyomtam a dudát:

– A fene a sok hülyét, minden percben megállnak! – zsörtölődtem. A

fickó nem felelt, az utat és engem kémlelt, felváltva. A dudaszóra a rendőr
felénk nézett. A tető fölött mutattam az egyezményes jelet. Három ujj
ökölbe szorítva, a mutatóujj előremered, a hüvelykujj felfelé. Egy pisztoly.
A rendőrségnél így mutattuk egymásnak, hogy valaki fegyvert fog ránk.

– Menj már! – kiáltotta „Albert”. Az ajkába harapott. Indultam volna, de

a rendőr még állt, felénk nézett. Ismét felmutattam neki a jelet, úgy tettem,
mintha a sebességváltóval bajlódnék. A rendőr ekkor lelépett a járdáról.
Felénk jött.

– Nézd, a rendőr nekünk integet – mondtam. „Albert” érezhette: nem

hazudok. Jobbra nézett. Csakugyan jött a rendőr.

Arra a másodpercre vártam. Amikor jobbra nézett és valóban meglátta a

rendőrt – a két lábam már az ülés mellé volt húzva, jobbra vetettem
magamat, elkaptam a csuklóját. Félrerántottam a fegyvert, „Albert” mégis
lőtt, a golyó a fejem mellett süvített ki a nyitott ablakon.

A rendőrnek már nem volt kétsége, mi történik, egy ugrással mellettünk

termett. Egyik lábam visszatalált a fékre. A rendőr feltépte az ajtót, jókora
mordályát a fickóra szegezte:

– Dobd el a fegyvert, teee...!

– Megtámadott a rohadt – lihegtem. A rendőr kicsavarta „Albert” kezéből

a pisztolyt, én meg kilöktem őt az úttestre. Mögöttünk összetorlódott a
forgalom.
 – Vigye, addig leállok oda – mutattam a járda szélére. Bevágtam a jobb
oldali ajtót, gázt adtam...

...és csak az autókölcsönző előtt fékeztem ismét. Leadtam a kocsit, a

raktérfalon a golyó ütötte nyomot észre sem vették – és gyorsan eltűntem a
forgatagban.

Már esteledett, és én még mindig nem tudtam, hol van a bunker.

Ősz hajú öregemberként gondtalanul mentem be a szálloda halljába.

Azon töprengtem, hol vacsorázzam. Az itteni étterem bizony nem olcsó
hely.

Mielőtt a recepcióhoz mentem volna, ösztönösen körülnéztem. Hiába no,

ez már a véremben van. És emlékeztem a reggelre is. Ugyanezen a szent
helyen várt rám ma reggel két fickó. Mi van, ha még mindig itt ülnek?

Hát sajnos eltaláltam a dolgot. Az a két férfi még most is ott üldögélt. Az
öregebbiket kissé megviselte ez a nap és a hiábavaló várakozás; egy
erőteljes kéz által kifacsart citrom benyomását keltette. Meg tudtam őt
érteni, nem leányálom hajnaltól estig egy hallban várakozni, tudom
magamról. Szegény egy fotelban ült, nem tudtam, alszik-e vagy ébren van.
Fiatal társát kevésbé viselte meg a közben eltelt tízvalahány óra, egy
oszlophoz támaszkodva állt, és azt hiszem, reggel óta le sem vette szemét a
szobám kulcsáról.

A kulcs! A fenébe is, enélkül nem juthatok be a szobámba. Ott lóg

mozdulatlanul a portás háta mögött, a kis rekesz mellett. Valahogy meg kell
szereznem. Egyelőre nem siettem. Öregesen, hajlottan elmentem az
étterembe, és szép kényelmesen ettem egy vacsorát. Bernard Treyung
pénzéből, persze. No de sebaj, megtérül ez bőségesen, reméltem. Vagy
győzök, és akkor diadal, vagy vesztek, akkor úgyis eltemetnek, tehát többé
sem pénzre, sem másra nem lesz szükségem.

Döntöttem. A vacsora után fizettem, és az étterem toalettjében ismét

visszanyertem valódi külsőmet. Az ősz paróka és álbajusz eltűnt, kimentem
az utcára, majd a főbejáraton át sétáltam a hallba. Nem néztem körül. A
portástól határozott hangon kértem a kulcsomat.

Megkaptam, a lifthez mentem. Amazok nem mozdultak. Lehet, majd

utánam jönnek, fel a szobámba? Felérve nem szálltam ki, a lifttel
visszamentem az első emeletre, és óvatosan lenéztem a galériáról.

Ott álltak és izgatottan sustorogtak egymással, aztán az öregebb bement a

telefonfülkébe, a másik a liftajtóra függesztette a tekintetét.

Visszatértem a szobámba. Kik ezek és mit akarhatnak? Reggel óta

szobroznak, de lehet, hogy már előző éjszaka is ott voltak. Ha nem ők, hát
mások, a társaik. És most jelentik valakinek, hogy itt vagyok, megérkeztem.
A doktornak? Még meg sem fürdöm, és máris itt lesz a következő
bérgyilkos. Vagy egy egész halálbrigád. Nincs hát veszteni való időm.

Csak a legfontosabb tárgyakat vettem magamhoz, a villanyt sem oltottam

le, máris a folyosón voltam. Érkezésemkor láttam, hogy az épület
túloldalán, a külső falon tűzlétra vezet le. A szobaasszony ajtaja nyitva volt
– az efféle személyzet mindig szereti tudni, mi történik az emeleten.
Belestem. A nő éppen köpenyt váltott, ösztönösen elfordult az ajtótól, és én
máris átsuhantam a nyílás előtt.

Lementem a másodikra; a folyosó végén az ablak persze nyithatatlan

volt. De a sarki szobák erkélyéről ki lehet lépni a létrára, szándékosan így
építették. No, lássuk csak... Kopogtam.

– Tessék – felelte egy férfihang. Habozás nélkül beléptem.

 Sokféle embert láttam már életemben, de ez bizonyos szempontból
mindegyiken túltett. Fiatalabb volt nálam, olajbarna bőrű, nagy fekete
szemmel, egy vékony alsónadrágban állt a szoba közepén, és a rádióból
áradó zene ütemére a csípőjét ringatta. Orrhangon szólt, affektálva:

– Ó, milyen csinos ember! Engem keres?

A homokosok láttán gyakran felfordul a gyomrom, de igyekszem

megőrizni maradék toleranciámat irányukban is. A legszívesebben ezt is
leteremtettem volna, de féltem, sivalkodni kezd sértődötten, zajt csap, és
füstbe megy a tervem. Mosolyt erőltettem az arcomra:

– Ki tudhatja...? Bár éppenséggel a tűzlétra miatt jöttem.

– Létra?

– Az ni – az erkélyajtóhoz mentem. Kinyitottam. A fickó utánam jött az

erkélykorlátig.

– Azt kell ellenőriznem – mutattam. A fokokat vaspántokkal erősítették a

falba. Már leszállt az éjszaka. A város fényei ragyogtak. A szálló mellett
autófolyamok úsztak el. – Jelentették az igazgatóságnak, hogy néhány fok
meglazult.

– Ó, drága uram, nehogy lezuhanjon! – és megragadta a kezemet.

Enervált szorításában nem volt erő. Aggódva nézett rám.

– Nyugi, pici. Nem lesz semmi baj – veregettem meg az arcát. Ettől
egészen boldog lett. Még integetett is fentről, miközben szorgosan
ereszkedtem lefelé. Visszaintettem neki, hadd legyen egy jó napja.

A tűzlétra sajnos csak a konyha tetejére vitt. Tűzvész esetén a tűzoltók –

gondolom – innen már könnyen leszedhetik a vendégeket. A szellőzőkből
förtelmes ételszag áradt, a lapos tetőn kevés fény volt, ezért meglehetősen
lassan mozogtam. A létra folytatását a garázslejárat közelében fedeztem,
fel. Odalenn néha a személyzet járkált ide-oda. Vagy tíz percig vártam, míg
végre senki sem jött arra. Gyorsan lementem.

A garázson átvágva jutottam ki a főutcára. Egy zárt bolt ajtaja alá

húzódva figyeltem a környéket. Ösztöneim nem jeleztek veszélyt.
Elindultam, hogy a közelben keressek egy kis panziót, ahol egy vagy két
éjszakára meghúzhatom magamat. Mert úgy sejtettem: a harc már nem tart
sokáig.

20.

Dél felé értem a 19-es útnak arra a szakaszára, amely szóba jöhetett. A
térkép szerint errefelé volt egy szakadék, az egyetlen e vidéken. Ezt
látszottak igazolni a hegyek is; az úttól balra magasba törtek a csúcsok. Az
erdő nem uralta a tájat, a meredek lejtőkön néhol a bokrok is alig tengődtek,
kemény szálú, szürkészöld fű nőtt csomókban, és a gránitsziklák ki-
kibukkantak, égnek tárva szélmarta, csonka karjaikat. A felhők árnyékai
sötét foltokat vetettek a földre, lomhán csúsztak arrébb, a látkép szinte
percenként változott.

Kevés autóval találkoztam, ezen az úton nem volt nagy forgalom, amit
nem is bántam. A kellő számú kilométer megtétele után többször leálltam és
a térképet a valóságos állapottal összevetve próbáltam tájékozódni. A balra
leágazó mellékutakat figyeltem. Két nappal ezelőtt errefelé eshetett az eső,
mert bár az aszfalt száraz volt, az útszéli bokrok alatt még kis tócsákat
láttam.

Két magas hegy között egy völgybe vezetett az út, amikor keskeny
bejárót pillantottam meg baloldalt. Ha valamivel gyorsabban haladok, nem
veszem észre – szinte elveszett a fák összeboruló ágai között. Fékeztem,
visszatolattam. Földút volt; egy mélyedésben az eső híg sarat hagyott,
frissnek tetsző keréknyomot láttam benne. Az biztos, hogy az utat nem túl
gyakran használták – gaz nőtt a közepén, ahol a kerekek ritkán taposták a
talajt. Mégis, egy autó tegnap vagy ma reggel hajthatott erre. Lassan,
óvatosan haladtam. Pisztolyomat térdemre tettem. Nem lenne kellemes, ha
szemközt velem felbukkanna Rathis doktor kocsija, néhány válogatott
mesterlövésszel a fedélzetén. Csúnya halál az ólommérgezés.

Szinte lépésben hajtottam. Fogalmam sem volt róla, hová visz az út – ha

a bunker felé, akkor milyen messze lehet a műúttól? Az a remény éltetett,
hogy Eulália a szakadékot emlegette. A rejtélyes ház a szakadék mellett
lévő meredek útszakasz után található, ha igaz.

Az út hegyoldalban kanyargott, de most is fák zöld alagútjában futott.

Egy helyen, lapos részen, ritkás fák között bokrok sűrűsödtek. Gondoltam
egyet, és betolattam a bokrok közé. Jó messzire az úttól leállítottam a
kocsit, faágakat és lombokat raktam a motorházra, a tetőre. Az útról már
biztosan nem vehették észre. Kis habozás után a kulcsát is otthagytam –
egyszerűen a lezárt autó bal hátsó kereke mögé, egy falevél alá tettem.

Gyalog mentem tovább az úton, készen arra, hogy közeledő motorzajra

azonnal a fák közé vessem magamat. Így mentem vagy negyedóráig. A déli
nap hevét vesztette, kellemesen hűvös volt, a fény oldalazva esett be a fák
között, aranysárga és zöld foltokat rajzolt a mohos földre, még az árnyékok
is zöldes színben játszottak. Madarak daloltak, valahol messze kemény csőr
kopácsolt – és én boldog voltam. Az egész kirándulás a gyermekkoromra
emlékeztetett. Akkor még tisztafejű, naiv ábrándozó voltam, és az élet
roppant egyszerű dolognak tűnt. Felnövök, híres leszek, világmegváltó
leszek, a gyerekek az iskolákban tanulják majd a nevemet, milliárdok
ismerik majd mosolygó arcomat, fényképről, filmről, tévéből. Hadvezér és
feltaláló és űrhajós és politikus és zenész leszek, legalább ennyi egyszerre...

A fák között Caterina is eszembe jutott. Ha egyszer meggondolja magát,

jó lesz vele. Ideje, hogy megkomolyodjam, hogy valaki mellém álljon a szó
minden értelmében. És most csak egy ilyen embert ismerek, Rinát.
 Gondolataimat új látvány szakította félbe. Jobbról ritkult az erdő,
világosodott a táj. Óvatosan lassítottam. Letértem az útról, meredek, de
most majdnem száraz vízmosásban egy vetődéshez jutottam; itt sziklák
álltak ki a földből és a talaj hirtelen mélyült. Szakadék.

Lent a mélyben a fák is eltörpültek. A völgyben sütött a nap, itt fent

hűvös volt, egy pillanatra indiánregények hősének hittem magamat.
Zajtalanul visszalopakodtam az útra. Csönd volt – már amennyire egy
erdőben ez egyáltalán lehetséges. Emberi neszt csak magam csaptam, így
hát nyugodtan osontam tovább. Előre.

Az erdő hirtelen ért véget; itt kiirtották a fákat, mégpedig nem is olyan
régen. Az út pedig felfelé kaptatott. Már biztos voltam benne, hogy jó
helyen járok. A leírás pontosan erre az útra illett. Aggasztott kissé, hogy
fátlan, nyílt terepen kell tovább haladnom; mindenesetre jó messzire
elmentem az úttól. A bokrok között bogarak röpködtek, pókháló feszült, a
szemem kígyókat keresett. Ez az egyetlen dolog, amitől nemcsak
undorodom, hanem kifejezetten félek is. A fűben, bokrok közt vagy faágon
tekergő, sziszegő kígyó láttán madárrá leszek magam is. A legszívesebben
azonnal elröpülnék, nagyon magasan és nagyon messzire.

Feljutva a domboldalon, újabb erdőt láttam. És még nem voltam a

csúcson. Balra és jobbra magas hegyek tárták az égnek gerincüket, a
távolban elkékült a táj és valahol – nem tudom, hol – az égbolt összefolyt a
földdel. Ha nem nyomoztam volna, sokkal jobb kedvvel járom a vidéket,
másképpen látom a napfényben úszó tájat.

Az erdőben tovább mentem felfelé. Hamarosan a csúcsra értem. A szél itt

letarolta a fákat, a néhány megmaradt példány ferdén, félig kiálló
gyökerekkel kapaszkodott a földbe, a sziklák közeibe. Most is fújt a szél.

Leguggoltam. Levettem a kalapomat, egy ideig hátrafelé és oldalra

figyeltem. Semmi gyanúsat sem láttam. De elöl... Szinte centiméterenként
emeltem a fejemet, feljebb, feljebb. Egy másik hegyet láttam, fokozatosan
mélyedt völggyé, és az alján – sűrű erdőben – előbb egy felmagasodó
kéményt és tévéantennát, aztán szürke háztetőt pillantottam meg.
 Az erdőben egy jókora ház állt. Az oda vezető utat nem láttam, elveszett
a fák között. Ez lenne a bunker? Némi csalódást éreztem, mert az elnevezés
miatt inkább modern épületre számítottam, betonkupolára, feszített
héjszerkezetű csodaházra, vagy valódi katonai erődre, háborús maradványra
lövegtornyokkal, lőrésekkel, földhányásokkal. Ez egyik sem volt; békés,
távoli villa vagy erdészház benyomását keltette. Igaz, még csak a tetejét
láttam, de a ház így is békét sugallt...

Sokáig figyeltem a környéket. Nem láttam mozgást. Feltettem a

kalapomat és gyorsan leiramodtam a túloldalon. Jó sokáig kellett futnom a
nyílt terepen, az erdő széléig. Amikor végre beestem a fák közé, lihegve
megpihentem. Itt is madarak daloltak, akár a hegy túlsó oldalán.

Gyorsan haladtam lefelé. Egyre vastagabb, magasabb, öregebb fák között

jártam, ismét láttam a beeső napsugarat, a fényfoltokat, a lassan mozduló
árnyékokat. Majd ösvény keresztezte utamat. Haboztam, elinduljak-e rajta –
mintha másfelé vezetett volna, de biztosan kanyargott. Amint így
töprengtem – lépteket hallottam.

Egy férfi jött balról. Nem a ház felől. Megtermett volt, széles vállú,
viseltes nadrágot és kék inget viselt. Parasztnak néztem. Főleg azért, mert
zsákot vitt a vállán. A zsák félig volt tele, mégis nehéznek látszott. A férfi
levette kalapját, meglegyezte izzadt arcát, továbbment. Ha paraszt,
kérdezősködhetnék a villa felől, gondoltam. De akkorra már észrevett.

– Jó napot! – szóltam illendően.

– Jó napot! – bökte meg a kalapja szélét. A hangja cseppet sem volt

parasztos, de azt akkor valahogyan ösztöneim mélyén érzékeltem csupán.

– Meleg van! – jelentettem ki.

– Bizony – felelte. Lábához tette a zsákot, komótosan kinyitotta a zsák

száját. Kíváncsian vártam, mit vesz elő. Pedig jobb lett volna, ha a bokrok
közé ugrom és elrohanok. De én csak a férfi napbarnított kezét néztem.
 Aztán villámgyorsan megváltozott a helyzet. A férfi a zsákból egy
rövidcsövű géppisztolyt kapott elő. DP-23-as, villant még az agyamba, és
abból, ahogyan ez a paraszt a fegyvert a csípőjéhez emelte, tudtam: ez profi.
Célozni is tud.

– Fel a kezekkel – mondta nyugodtan. A cső mozdulatlanul irányult rám.

Ez nem pisztoly volt, nem robogó autóban ültünk, nem én vezettem a
kocsit, egyáltalán, semmiféle kezdeményezés nem volt, nem lehetett az én
oldalamon. A fegyver és gazdája alig tíz méterre volt tőlem. Nem volt
esélyem.

Felemeltem a kezemet. Jéghideg és néma lett a világ. Ha megpróbálok a

pisztolyomért nyúlni – a mozdulatnak még a felét sem teszem meg, és rám
szakad a nap, eléget a fájdalom tüze. Nem szaladhatok el a fák közé sem. A
golyók gyorsabbak nálam. Vérem a törzsekre, ágakra fröccsenne...

– Ez valami... rossz vicc – próbáltam elterelni a figyelmét, szokásom

szerint. Ez meglátta, hogy jövök lefelé a dombon, nem voltam takarásban, a
villa környékét őrzi, elém jött és én marha, milyen könnyen a karjába
futottam... A szeme fekete volt, és hideg. Csak állt, nézett, nem felelt. Így
telt el egy perc is. Vagy nem volt az annyi idő? Nem tudom. Aztán neszt
hallottam a hátam mögött, még eszembe jutott, félig megfordulhatnék, hogy
megtudjam, mi az...

Éles fájdalom hasított a koponyámba, és elvesztettem az eszméletemet.

21.
...Hullámzott alattam a tenger. Ide-oda dobáltak a hullámok és minden lökés
a fejembe nyilallott. Az egész világ a fejemben táncolt. Repedezett az
agyam. De ez a világ még zajtalan volt, a szél süvítését sem hallottam. Bár
lehet, a felhők, amiket látni véltem, csak a szemem előtt elsuhanó foltok
voltak. ...Később valahol feküdtem, sötét volt, fáztam. Az is lehet, hogy
harangoztak. Óriási harangok szóltak az éjszakában, minden ütésük fájt,
engem vertek a súlyos fémnyelvek...

...Valaki szólt. Talán a vállamat rázta. De nekem akkor nem volt testem.
Keze belém mélyedt, a semmibe süllyedt, hangja nem hatolt el hozzám.

...A fejem lüktetett. A fájdalom még nem emlék volt, nagyon is bennem
élt. Más nem is volt bennem. Kínzó ürességet éreztem, hiszen az emlékeim
is elfoszlottak. Senki voltam, a semmiben úsztam-lebegtem, talán nem is
léteztem.

...Nem tudom, mennyi idő telt el. Az idő különben is elvesztette

jelentőségét. Nem is volt többé. Történések sem voltak, hisz az agyam
semmilyen eseményt sem regisztrált a hasogató fájdalmon kívül. Most
mintha fehér tűzabroncsok izzottak volna koponyámra feszítve kívül-belül...

A tudatom aztán lassan, lopakodva tért vissza. Zajokat hallottam, majd

beszédet. Előbb érthetetlen mormolást, a szavak barna folyóvá olvadtak,
agyam holtszáraz kőfalán kívülről csorogtak alá, nem hatoltak belé.

– Úgy történt, ahogy parancsolta, főnök – ez érdes, mély férfihang volt.

– Messziről láttuk, hogy jön lefelé. Egyenesen belesétált a csapdába –

röhögött a másik, vékonyabb hangú:
 „Alszik”, közölte valaki.

„Vigyázzatok rá!” – ez mintha ismerős hang lett volna. De lehet, hogy

tévedek. Akkor, abban az állapotban semmiben sem lehettem biztos.

Agyam működésében ismét szünet állt be. Később azonban megint

tapasztalni kezdtem a környező világot, de világosan éreztem, előzőleg jó
ideig nem voltam itt. Csak a testem feküdt az ágyon...

Mert azt már tudtam: ágyon fekszem. Néha szellő jött valahonnan,
biztosan huzat volt, amikor ajtót nyitottak. Nem voltam egyedül. A
fejemben a fájdalom eltompult, de azért állandóan ott volt. Most senki sem
beszélt mellettem.

A köd letisztult az agyamról. Az óvatosság azt parancsolta, hogy még ne

áruljam el a környezetemnek a változást. Feküdtem hát mozdulatlanul,
füleltem, utána az egyik szememet milliméternyi résre nyitottam.

Fehér falú szobában voltam. Előbb az üres mennyezetet láttam, aztán a

falakat. Lassan, nagyon lassan mozdítottam a fejemet. Egy férfi. Az ajtónál
ült egy széken, képes hetilapot nézegetett. Nem ismertem. Nyomhatott vagy
százharminc kilót, az egyik tenyerével betakarhatta volna a fejemet. A
színes lap szinte elveszett vaskos ujjai között. Néha zizzent a papír.

Volt ablak is, de a látvány nem volt túl biztató; kívülről ugyanis vastag
rács fedte. Odakünn világos volt. Nem tudtam, mennyi idő telt el azóta,
hogy elvesztettem az eszméletemet. A lényeg az, hogy nappal volt.

A szobában rajtunk kívül nem volt más. Arról szó sem lehetett, hogy
bármilyen akcióba kezdjek. A tétlenségre két jó okom is volt: először is
még erőtlen voltam. Azt hiszem, magamtól fel sem tudtam volna ülni az
ágyon. A másik: amíg nem tudom, mi a helyzet, ostobaság lenne harcra
gondolni. Bármilyen harcra. Hátha anélkül is megoldódik a dolog?
 Naiv elképzelés volt, de ezt sem hagyhattam figyelmen kívül.
Mindenesetre, ami velem az erdőben történt, és a féleszméletlen állapotban
hallott szavak a „csapdá”-ról, sötét színekkel festették közeli jövőmet.

Mélyeket lélegeztem, a hasogató fájdalom lassan kihunyt, kezdtem

igazán magamhoz térni. A rakodómunkás külsejű idegen rám nézett, lassan
letette az újságot. Bátran kinyitottam mindkét szememet. A fickó felállt,
rám bámult – húsos arca közepén két szürke szem fészkelt –, aztán
kinyitotta az ajtót, és csak annyit mondott:

– Hé!

Nem kellett bővebben nyilatkoznia, máris sietős léptek közeledtek. Ha

Rathis doktorra számítottam, hát tévedtem. Egy ismeretlen fiatal férfi jött,
sovány volt, vékonycsontú, akár egy madár. Fekete hajában mégis ősz
szálak lapultak már, pedig még harmincöt éves sem igen lehetett. Átható
tekintetében szomorúságot fedeztem fel, és azt hiszem, némi rosszindulatot
is. Az orra melletti függőleges ráncok jelezték: ez az ember örökké komor
lehet.

Fehér köpenyt, alatta inget és nadrágot hordott. Cipője előkelően

nyikorgott. Még nyakkendője is volt. Fiatalos, keskeny nyakkendő, de még
a csomóján is láttam, hogy a tulajdonosa rosszkedvű. Ez mellesleg sugárzott
belőle. Hajlamos vagyok ezt megérezni. A szemefehérje sárgásba hajlott, és
tisztán láttam a vérereket is. Ez jelentett valamit egy jó megfigyelőnek.
Alkoholista...?

– Hogy érzi magát? – kérdezte fölém hajolva.

– Pocsékul – feleltem. A beszéd a vártnál könnyebben ment. A fejfájás

lassan elmúlt. – Hol vagyok?

– Kórházban.
 Ez meglepett. Olyan súlyos ütést kaptam volna? De nem éreztem kötést a
fejemen. Csak a bőröm érintette a párnát.

– Maga orvos? – érdeklődtem. Már gyanús volt valami:

– Igen – felelte.

– Miféle orvos az, akit egy gorilla csak egy „hé”-vel hív ide? – kérdeztem
keményebb hangon. A fiatalember szeme rögtön szikrákat szórt, de
türtőztette magát. – A fejem? – kérdeztem.

– Igen, a feje. De... belül – és jelentőségteljesen kopogtatta a

homlokomat. Ettől felment a vérnyomásom, de fékeztem magamat.

– Ezt úgy értsem, hogy...

– Pontosan – bólintott tárgyilagosan és körbemutatott: – Ez egy

elmeosztály.

– A fenébe! Zárt intézet?

Válaszként a rácsos ablakra mutatott. Elhűltem kissé. Erre nem

számítottam. Ennél még a börtön is jobb lenne.

– Soyer a nevem. És a magáé?

Ezt igyekezett gondtalanul, társasági stílusban kérdezni. De nem volt jó

színész. Egyáltalán nem volt színész, és én máris sejtettem, mire megy ki a
játék. Az agyam a történtek ellenére is hibátlanul működött már. Úgy
látszik, Soyer doktornak jutott az eszmélésem utáni első kikérdezésem
feladata. Megbízói – vagy ő maga is? – azt remélték, ebben az állapotban
sokat megtudnak tőlem. Az óvatosság azonnal belém költözött. Mindegy,
hol vagyok, mindegy, kik ezek az emberek, még annak sincs jelentősége,
hogy mit akarnak tőlem – a lényeg az, hogy elhintsem lelkükben a kétkedés
magvát. Személyemet és céljaimat illetően ne tudjanak meg semmi
konkrétumot, viszont tartsanak tőlem – ha ez itt és most egyáltalán
lehetséges. Így van reményem arra, hogy életben maradhatok.

– Én a Végzet Angyala vagyok – jelentettem ki. A doktor szemét néztem.

Meg sem rezdült.

– Beszéljünk komolyan – javasolta.

– Rendben van. Az elmúlt hetekben láttam néhány hullát. Főleg effélék

voltak – intettem nehézsúlyú őröm felé. Úgy tett, mint aki nem figyel ránk.
– Az az ember gyilkoltatta meg őket, aki engem ide juttatott. De rosszul
tette, hogy idehozott, mert utánam a bosszúállók serege jön...

– Maga próféta? – kérdezte Soyer.

– Nem. De ebben az intézetben ezen sem lepődnének meg, igaz? Nem

lehet minden őrült Napóleon meg Julius Caesar.

– Még fáradt. Pihenjen – lépett odébb.

– Ne siessen annyira – a szemébe néztem. A véreres, mély, komor

szemébe. – Az egyik oldalon elhullanak mind, akik túl sokat tudnak egy
kollégája ügyeiről. A másik oldal már erőt gyűjtött, és tudja, hová kell
lecsapnia.

Elrántotta a tekintetét, és kiment az ajtón. Az őr lassan visszaült a

helyére, és csak annyit mondott:

– Túl sokat beszélsz.

Nem szóltam hozzá, felesleges lett volna. Tényleg elmeosztályra hoztak?

Kik? Rathis, legújabb trükkje lenne? Gyanús persze, hogy ideültették ezt a
drabális fickót.

Igazi elmeosztályokon nem így szokták őrizni a pácienseket.

 Vagy húsz percig néztük egymást csendben. Aztán valószínűleg
elaludtam...

Nyílott az ajtó. Az én öröm felállt, egy fehér köpenyes kéz tálcát adott át.
A fickó odahozta az ágyhoz.

– Nesze.

– Egy kis harapnivaló? Éppen jókor! – támadt egy ötletem. A szoba egyik
sarkában volt egy kis asztal is, két székkel. – Nem tudok ágyban enni, még
összehánynám ezt a szép paplant. Odaülök – mutattam. A savószínű
szemekben elégedetlenséget véltem felfedezni. Míg a fickó az asztalra
rakodott, gyorsan az ablakhoz mentem, kinéztem...

Ismerős hegyek. Erdős domboldalak.

Az eldugott villában voltam, a 19-es úttól keletre, a szakadék közelében.

Szóval, az elmeosztály... hamis? Vagy valódi, csak itt van az erdőben?

Hiszen Rathis doktor pszichiáter.

– Egyél – morogta az őr, és én kivételesen szót fogadtam neki.

Délutánba hajlott az idő. Az ablak fényfoltja lassan vándorolt a padlón, és

én éreztem, hogy ismét gyűl bennem az erő. Csak az kínzott, hogy alig volt
információm. Pontosabban szólva, halványlila fogalmam sem volt arról, mi
az alaphelyzet, amibe kerültem. Eszméletlenségem alatt rengeteg változás
állhatott be. Vajon csakugyan Rathis kezében vagyok? Vagy a játszmában
mások is részt vesznek? Emlékezetembe idéztem az elmúlt két hét összes,
számomra érthetetlen eseményét. Ismeretlen pártfogók és ellenfelek
titokzatos felbukkanásait és éppen olyan rejtélyes eltűnéseit. Az ügy, amely
egy kissé paranoiás vidéki fiatalember elrablásának tűnt, kiterebélyesedett.
Csak hát közben az én életem is veszélybe került. Ezúttal komoly
veszélybe, efelől nem lehetett kétségem.

Csak tudnám, mit akarnak velem tenni?

Így töprengtem estig. Akkor zajt hallottam kintről. Egy autó állt meg az
udvaron. És tudatosult bennem, hogy ébrenlétem kezdete óta nem hallottam
más neszt. A nagy ház mintha kihalt volna – pedig sejtettem, nem is
kevesen vannak ott. Valahol alattam lehettek, mert a rácsos ablakból a
kilátás ezt sugallta – az első emeleten volt a szobám. Vagy a másodikon, ha
az emeletek elég alacsonyak.

Már majdnem sötét volt. Őröm felkapcsolta a villanyt. A fehér

üveggömbbe rejtett villanykörte vigasztalan fényt vetett a fehér falakra; a
látvány egy cseppet sem javított közérzetemen. Fél szemmel a kövér férfit
figyeltem. Nem sokat tehettem ellene, fegyvertelen voltam és a ruháimat is
elvették, a cipőkről nem is beszélve. A cipőm... Meg kell találnom.
Mindenképpen szükségem lesz rá. Ruha nélkül aligha szökhetek el innen.
Igaz, akkor még nem voltam benne biztos, hogy menekülnöm kell.
Felülkerekedett bennem a detektív; a titkok mindig vonzottak. És azokból
itt aztán bőven akadt.

Első feladatnak a ház felderítése látszott. De számításaimat áthúzták a

folyosón közeledő léptek. Őröm eddig álmosnak látszott, most megértettem,
hogy ez tévedés volt – frissen, éberen felugrott és kinyitotta az ajtót.

Tulajdonképpen nem is csodálkoztam, hogy Rathis doktor lépett be.

Nem volt egyedül. Soyer kollégája és egy másik gorilla kísérte. Ez

utóbbinak gyanúsan kidagadt elöl a zakója. Soyer sápadt és komor volt,
akárcsak délután.

Rathisból alig titkolt feszültség áradt. Sötét szemöldöke előremeredt,

tekintetét már a küszöbről rám szegezte, még az ujját is felemelte, akár egy
tanító. De nem tanítani – lehengerelni akart:

– No, most majd másképpen beszélünk, te kis nyomorult! – kezdte

recsegő-kellemetlen hangon. Húsos ajka remegett a felindulástól: – Azt
hiszed, tovább játszhatod a nagymenőt? Vilar, a senkiházi kis nyomozó!
Huszadrangú magánszaglász, az effélékből tizenkettő egy tucat!

Nem kedvelem, ha pocskondiáznak. Az ágy szélén ültem, és csak a

doktor arcát néztem. Rathis tovább fröcsögött, én pedig igyekeztem
megőrizni a nyugalmamat. Ki kellett találnom valamit, ami kissé
elgondolkoztatja, ami lefékezi a lendületét.

– Azt hitte a kis fickó, kilesheti a titkainkat! És szembeszállt velünk! Hát

mit képzeltél, ki vagy te, féreg!

Erre felment a vérnyomásom:

– Te vagy a féreg, doki.

A gorillája máris mellettem állt. Őszintén szólva az agyamat elöntötte a

düh, és nem figyeltem a fickóra. A csapás váratlanul ért. A gorilla állon
vágott, és én elterültem az ágyon.

– Hogy beszélsz a főnökkel? – kérdezte megrovóan. Ha tekintettel ölni

lehetne, már egyedül lettem volna a szobában. Sajgó államat tapogatva
tápászkodtam fel. Rathis szótlanul szemlélte a jelenetet, csak az ajka
szegletében csillant egy gúnyos mosoly.

– Most nem hősködsz, ugye, Vilar? Nem is értem, eddig is miért vettelek
komolyan.
 – Azért, amiért ezután is komolyan fogsz velem tárgyalni – feleltem. Fájt
az állam. A gorilla még ott állt a közelben, tudtam, elég Rathis egyetlen
intése, és ismét nekem esik.

– Eltűnsz még ma éjjel, és senki sem keresi majd a hulládat – vigyorgott

Rathis.

– Lehet, hogy Tom és Nero visz ki az erdei gödrökhöz? – kérdeztem.

Rathis szeme összeszűkült. Folytattam: – Ahogy Darra hullájától sem tudtál
megszabadulni, úgy az enyémmel is tömérdek bajod lesz.

– Már régen a föld alá került – mondta a doktor. De apró, szinte

észrevehetetlen remegést éreztem a hangjában. Bizonytalanságot.

– Nem került oda. Az embereim visszavitték a garázsodba. Egy nagy

műanyag zsákban hever a szerelőpad alatt. Nem messze attól a helytől, ahol
a furgon szokott állni.

Hallgatott. Szemében ideges, vad fény csillant. Majd így szólt:

– Nincsenek embereid, egyedül vagy – szögezte le.

– Persze, persze – bólogattam, és nem is vettem észre a szerepcserét.

Mintha én lennék a pszichiáter és ő a kissé gyengeelméjű páciens: – Darra
házában is magam vertem el azt a két díjbirkózót, akik el akartak kapni.
Egyedül szabadítottam ki Euláliát Tom és Nero kezéből, és a székesegyház
előtt is csak én ügyködtem? Azt hiszed?

Biztonságérzete lassan, nagyon lassan repedezett. De még nem tört össze.

Én viszont vérszemet kaptam. Halvány esély csillant, fény az alagút végén.
Ezen az úton talán messzire jutok. Ha fölébe kerekedek a doktornak, ha
érvekkel bizonyítom neki, hogy igenis tartania kell tőlem, hogy olyan
ellenfél vagyok, akivel számolnia kell még itt is, most is... Megtáltosodva
folytattam:
 – Magad láttad Darra fényképeit. Az embereim már hetek óta követték,
ezért sikerült lefotóznunk a fickót éppen akkor is, amikor hidegre tette azt a
lányt. Te egész idő alatt semmiről sem tudtál, doktor. Az embereim nem is
egyszer hatoltak be a villádba, és titokban lefényképezték a látogatóidat is.
A rókaarcú barátod is filmre került, amint veled beszélgetett az emeleti
szobában. Tudtad, doktor, hogy az erkélyajtó rácsát egy mozdulattal le lehet
venni...? No és persze, a beszélgetésetek is szalagra került. „Már mondtam
önnek, doktor, jobban válogassa meg a... a munkatársait...” – próbáltam
utánozni az idegen mélyről jövő torokhangját. – „Ne felejtse el, doktor: a
lék is kicsi, mégis elsüllyed tőle a legnagyobb hajó is...”

Ennyi elég volt neki. A doktor elsápadt, az álla remegett – úgy

összeszorította a fogsorát, hogy kezdetben nem is tudott szólni. Láttam,
puhul már. Nem mulasztottam el kihasználni az alkalmat:

– No és a másik hangfelvétel? A telefonbeszélgetésünk alatt beismerted,

hogy Albert Treyung a te fogságodban van – a név említésére Soyer doktor
meglepett mozdulatot tett, ami nem kerülte el a figyelmemet.

Rathis végre visszanyerte önuralmát. De még hallgatott, én pedig gyorsan

folytattam:

– ...Eulália végig nekem dolgozott, hónapok óta tudtam minden

lépésedről, doki. Albert Treyung csak ürügy volt. A szakállas bérgyilkost a
rendőrök karjába futtattam, Tom és Nero sem úszták meg ugyanezt. Az én
embereim tették el a fehérneműboltban a másik gorilládat, akit Darra
utánam szalajtott. Mint látod, mindig a sarkadban voltunk. Pár nappal
ezelőtt is, amikor Darra a furgonban idehozta a prostikat...

Olyan hangsúllyal mondtam, mintha százhúsz hasonló esetet sorolhatnék

tovább. Azt hiszem, így is elég csapás érte Rathist. Furcsamód – láttam a
tekintetén – az utolsó mondat hatott rá a legjobban, egészen összeszűkült a
pupillája. Amikor az erdei ház került szóba, megrendült. Tehát ebben a
házban őrzi a legnagyobb titkot?

– Ki küldött? – kérdezte végül rekedten. – Kinek dolgozol?

 – Fontos ez? – kérdeztem válasz helyett. – Gondolj csak arra, a
társaimnak mennyi ellened szóló bizonyíték van a kezükben. Ha nem
viselkedsz okosan, jobb, ha máris megrendeled a koporsódat. Matarrában
sokan örülnének neki.

Akkor Rathis egyetlen mozdulattal kiküldte a többieket. A gorillák

egyike kis habozással csukta be maga után az ajtót. A doktor óvatosan
eltávolodott tőlem. Én még mindig az ágy szélén ültem. Mezítláb,
pizsamában. Fegyvertelenül. Tudtam, nincs értelme kockáztatni. Ha sikerül
is leütnöm, mielőtt pisztolyt ránt – nem kételkedtem benne, hogy ő is hord
egyet a zakója alatt – az emberei legalább négy golyót eresztenének belém,
hisz ugrásra készen állnak az ajtónál. Olyanfélék, akiknek könnyen jár a
kezük. Márpedig négy golyó a testben nem szolgálja az egészséget.

– No, most beszélj. Senki sem hallja – próbált a doktor átverni. De még
mindig nem tudta, milyen legény vagyok.

– Láthatod, hogy nem beszélek a levegőbe – mondtam. – Sokat tudunk

rólad, rólatok. Többet, mint szeretnéd.

– Ki a főnököd?

– Jobb, ha nem tudod a nevét.

– Miért köptetek a levesünkbe? Mit akartok tőlünk?

Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. De meg kellett őriznem a látszatot.

Megint egy ugrás a sötétbe?

– Lehet, hogy beszállunk az üzletbe. Holnap majd megtudod, mi a

helyzet. Az is lehet, hogy megússzátok a dolgot, ha az én főnököm belátja,
lehet szó közös munkáról.

– Ehhez ti nem értetek. Ebben az országban csak én foglalkozom

ilyesmivel – közölte magától értetődően. Azt hitte, tudom már, mit
csinálnak.

– Csak itt? – mutattam lefelé, a padlóra. Vajon itt van-e a bunker, vagy az
erdőben valahol?

Rathis bólintott. Az arcát néztem. Ő meg az enyémet. Hallgattunk; egy

teljes percig. A csendet én törtem meg:

– Menj haza, nézd meg a garázsodat, ha nem hiszel nekünk. Darra, akiről
azt hitted, eltemették az embereid, ott fekszik most is.

Lassan engedelmeskedett, de az ajtóból fenyegetően visszaszólt:

– Nehogy azt hidd, bármiben is megegyeztünk már. A kezemben vagy, és

ha holnap nem jelentkezik a főnököd, kinyírlak – vigyorgott torzan.

– Akkor villamosszékbe kerülsz.

– Dehogy kerülök, azt nem várom meg. Külföldre megyek... De még

előtte olyat teszek, ami egy kicsit megrázza a világot – és elment. Helyette
bejött a gorilla, az a verekedős kedvű. Sötét pillantást vetett rám.
Viszonoztam.

Mit jelenthet a doktor utolsó mondata? Csak ostoba dicsekvés vagy

ijesztgetés, esetleg zavarában mondta csak, hogy jelezze: övé az utolsó szó?
És ha valóban van egy terve, amit ezekben a napokban akar megvalósítani?

Egy biztos: holnap reggelig maradt egy kis időm. Csak addig, és nem
tovább, hiszen nem tudom, mikor érkezik vissza a doktor. Most úgy este
nyolc-kilenc felé járhat az idő. Hogy mit intézhetek el holnap Rathisszal, az
teljesen bizonytalan. Hiszen nagyobbrészt csak blöffölök, bármikor
elcsúszhatok egy banánhéjon, és akkor vége, örökre. Értesítenem kell
Caterinát, mert könnyen meglehet: külső segítség nélkül nem szabadulok.
Az az idegen, furcsa épület – elmeosztály? – kezdett szűk lenni nekem,
pedig nem vagyok klausztrofóbiás.
 Most várnom kellett. Ez a gorilla szemlátomást nem volt olyan éber, mint
az előző őröm. Ő is az ajtó mellett ült a széken, de a feje le-lecsuklott. Égett
a lámpa. Odakünn sötét este volt, sőt már éjszaka. Minden múló perc
sejtjeimben lüktetett. Rathis most indul haza – hallottam az udvarról induló
kocsi zúgását. Negyven-ötven perc múlva Matarrában lesz, egy óra múlva
megtalálja Darra holttestét. A hulla most kezd oszlásnak indulni, hát éppen
jókor szóltam. Legkésőbb holnap úgyis megtalálták volna. Beletelik néhány
órába, míg a doktor megszervezi a holttest elszállítását, és remélem, aludni
is akar egy kicsit, ha ugyan tud szunyókálni ilyen körülmények között.
Persze, erre nem számíthatok. Lehet, hogy hajnalban ismét itt lesz. Kevés
időm van.

És ebből a kevésből is egyre-másra vesztettem a negyedórákat. Őröm

nehezen aludt el. Fel-felhorkant, megint leesett a feje. Amikor óvatosan
kicsúsztam az ágyból, a zajra felemelte a fejét, de a szeme csukva maradt.
Csak tudat alatt érzékelte, hogy valami történt. Mezítláb lopóztam a
kőpadlón. Célom az asztalon álló vizeskancsó volt. Igaz, műanyagból
készült, de még csaknem tele volt vízzel – úgy reméltem, elég súlyos és
megfelel a célnak.

„Ha felébred a fickó, azt mondom, szomjas voltam”, gondoltam. A

kancsó már a kezemben volt, lassan, nesztelenül sompolyogtam a gorilla
felé.

Azt hiszem, a másodperc utolsó töredékében felébredt. Állati ösztön

figyelmeztette a veszélyre. Riadtan próbálta emelni a kezét, elfedni a fejét.
De már késő volt. Lecsaptam a fejére. Az ütésbe belevittem haragomat.
Hiszen néhány órával ezelőtt ő ütött le engem, mégpedig kegyetlenül. Most
visszakapta. A másfél liter víz súlya plusz a karom ereje elég volt ahhoz,
hogy felrepedjen a homlokán a bőr és a szék mellé zuhanjon eszméletlenül.
Azonnal kikaptam a zakója alól a pisztolyát, és az ajtóra szegeztem. De
senki sem jött be. A házban csend honolt.

Az eszméletlen férfit az ágyhoz vonszoltam. Saját nadrágszíjával

kötöztem egybe kezét-lábát, zsebkendőt tömtem a szájába, nehogy kiáltson.
Betakartam, csak a feje búbja, a haja látszott ki a paplan alól. Leoltottam a
lámpát, és kiosontam a folyosóra.

Megvártam, míg szemem megszokta a sötétséget. Mert a házban nem

égett semmi fény – legalábbis azon az emeleten sötét volt. Óvatosan
mozogtam.

Még három ajtóra leltem, de most nem volt merszem benézni azokba a
helyiségekbe, hátha ott éjszakáznak Rathis doktor gorillái. Azonkívül a lelki
szemeim előtt megjelent a doktor lefelé mutató keze: „...ebben az országban
csak mi foglalkozunk ilyesmivel...” Mivel és hol?

Lépcső került elém. Pizsamában, mezítláb osontam lefelé. Azt hittem,

egy hallba érek – de tévedtem. Úgy látszik, a szoba, ahol őriztek, a második
emeleten volt, mert itt alatta egy újabb szintet találtam. Keskeny folyosóba
torkollott a lépcső. Az idegen pisztoly agya lassan melegedett fel szorító
ujjaimtól.

Újabb ajtók. Némelyiken számok: ötös, hatos, nyolcas, tízes. A folyosó

hosszú volt. Nem hallottam mozgást, reméltem, engem sem hallanak a
lakók. Mert az épület egyáltalán nem volt üres, ezt éreztem. A falakon át
rengeteg felbolydult agy küldözgette hullámait, persze lehet, képzelődtem.
De valahogy így éreztem.

A folyosó lépcsőtől legtávolabbi végén egy ajtó nyitva volt. Belülről

halvány fény szűrődött ki. Egészen a fal tövében csúsztam előre, a hátam
majdnem érintette, ha valaki kilép, minél később vegyen észre. Talán
sikerül még idejében reagálnom...

Belestem. A kis szobában nem volt senki. Mégis, furcsa neszt hallottam.
Mintha eső zuhogna, vízcseppek kopogtak... A szobából nyíló kis csempés
falú helyiségben valaki zuhanyozott. Máris odabenn termettem, becsuktam
az ajtót. Az illetőt nem láttam; azt hiszem, nő lehetett, mert vékony hangon
dúdolgatott a bőven ömlő vízsugár alatt.
 Én már csak a telefont láttam. A kis asztalon fehérlett egy készülék. A
szobában alighanem ápolónő lakott, ha ez tényleg kórház, mint Soyer
doktor mondta. Lehet, hogy éjjeli ügyelet volt itt? Odaosontam és fülemhez
emeltem a kagylót. A vonal halk zúgása volt most számomra a világ
legédesebb dallama.

Irányszám, változó búgás, és gyorsan Caterina száma. Kicsengett –

háromszor, négyszer, ötször. Már-már elvesztettem minden reményemet,
mikor végre felvették.

– Halló... ki a fene az ilyenkor – mormolta Caterina. Mély álomból

ébredhetett.

– Vilar. Papírt elő, írjad gyorsan! – hadartam. Caterina mondott volna

valamit, de beléfojtottam a szót: – Életveszély! Azonnal gyere. Matarrától
nyugatra hatvan kilométerre, a tizenkilences úttól délre... – szinte suttogva
soroltam az adatokat, aztán megkérdeztem: – Felírtad?

– Igen, Vilar, de hogyan talállak meg?

– Hallgasd az adást. Várlak – és letettem. Éppen jókor. A nő elzárta a

zuhany csapját. Gyorsan az ajtóhoz ugrottam. Lekapcsoltam a lámpát. A
sötétben az ápolónő mormogott valamit meglepetten, törülköző csosszant
bőrén, félrerántotta a műanyag függönyt, és tapogatva kereste köpenyét.

– Ne ijedjen meg – mondtam.

Halkan sikoltott. Máris ott álltam mellette, befogtam a száját:

– Csönd legyen! Fegyver van nálam és nincs vesztenivalóm.

Rémülten reszketett, még nedves volt a bőre.

– Megígéri, hogy csendben marad?

 Bólintott, amennyire szorításom engedte. Elengedtem. Kapkodva szedte a
levegőt és felöltötte fürdőköpenyét.

– Ki... ki maga? – kérdezte.

– Ezt hagyjuk. Tudja, hol tartják a betegek ruháit?

– Egy ra... raktárban. A földszinten.

– Vezessen oda. Van őrség a lépcső alján?

– A hallban... szo-szokott lenni.

Nem láttam az arcát. Nem is érdekelt. Még a teste sem. Ő most számomra
nem volt több, mint egy jelzőtábla az út szélén. Információt közöl, semmi
egyebet.

– Gyerünk! Menjen előttem, és egyetlen fölösleges szót sem!

Ő is mezítláb vált, én is. Zajtalanul mentünk le a lépcsőn. Odalent is égett

egy lámpa, fénye alig oszlatta el a sötétséget. Az ápolónő előttem ment,
arcát félprofilból láttam – idősebb volt, mint hittem, már negyven felé
járhatott.

– Ott ül az őr – suttogta. Kilestem a fal szögleténél. Jókora előcsarnokot

láttam, nagy üvegezett ajtót, faládában csenevész pálmát, egy padon egy
férfi üldögélt. Kétségtelenül Rathis egyik gorillája lehetett, erre vallott
külseje. Sajnos nem aludt. Lázasan töprengtem, mit tegyek. Ha valóban arra
van az a raktár, csak a hallon át juthatok oda. Mindenképpen hozzá kellett
férnem a ruháimhoz. Főleg a cipőmhöz!

Az őr akkor felállt, ide-oda lépkedett. Elgémberedett lábát egyengette.

Aztán... elment a másik folyosóra. Lehet – a mosdóba. Gyorsan indultam, a
nőt karjánál fogva húztam magammal. Mielőtt az őr visszajött – hallottam,
nyitott ajtónál húzta le a vécét –, beléptünk egy kis ajtón, amely a négyes
számot viselte. Halkan becsuktam, fényt gyújtottam. Apró kamra volt, a
falakon körös-körül polcokkal. Az ablakon rács. A polcokon barna és
szürke vászonzsákok, papírcsomagok hevertek.

– Menjen sorba, és nyissa ki őket – intettem. Ott maradtam az ajtónál,

hallgatóztam. Az ápolónő rémült arccal, egész testében reszketve emelte ki
a ruhákat a zsákokból, én pedig intettem: nem ez az, ez sem az, tovább!
Visszatette a zsákokat a polcokra, levette a következőt, kihúzta a ruhát.

Tizenhat zsák volt. Mondanom sem kell, hogy az én ruháim abban

lapultak, amely utolsónak akadt a nő kezébe.

– Ne bántson – könyörgött. De halkan. Mint egy pártomon álló

összeesküvő.

– Forduljon meg – kértem. Olyan szépen szóltam, hogy azonnal és talán

félelem nélkül engedelmeskedett. Villámgyorsan átöltöztem. Akkor a nőhöz
léptem: – Ne féljen. Most megkötözöm és betömöm a száját. Azért tud majd
lélegezni, csak kiabálni nem. Legkésőbb reggel biztosan megtalálják.

Pizsamanadrággal a lábát, egy fürdőköpeny övével a kezét kötöttem

össze: Mielőtt kendőt tömtem a szájába, megkérdeztem

– Hol a bunker lejárata?

– Bunker? Nekem sohasem mondták meg – suttogta ijedten. – Csak

annyit hallottam, hogy valahol hátul a kertben.

Egyelőre megelégedtem ennyivel, sürgetett az idő. A nőt a padlón

hagytam, és leoltottam a fényt. Hallgatóztam az ajtónál, aztán kiosontam.

Kijáratot keresve halkan benyitottam a következő ajtón. Emberek aludtak

odabenn – vagy nem aludtak? Hallottam lélegzetüket. Gyorsan becsuktam.
Lehet, ezek is gorillák? Szuszogásuk nem sok jót jósolt. Mivel az
előcsarnokon nem vághattam át, megint ott strázsált az őr – hallottam lépteit
– abban reménykedtem, hogy majdcsak találok rács nélküli ablakot.

A következő ajtónál besurranva vérfagyasztó perceket éltem át.

Alig csuktam be magam mögött, jéghideg kezek ragadták meg, a

torkomat.

22.

Azt hiszem, felkiáltottam volna rémületemben – de egy ujj az

ádámcsutkámat is benyomta. A kéz hideg volt, mintha halottak közé
kerültem volna; és bizony az első másodpercben az ijedtség szinte
letaglózott. De az életösztön nem hagyott cserben. Tudatomtól függetlenül
próbáltam kiszabadítani testemet. Szétütöttem karjaimmal. Az egyikben a
pisztoly volt; agya egy testre csapott. Enyhült a szorítás. A másik kezem
felütött egy kart. Lélegzethez jutottam. De ellenfeleim többen lehettek, a
mellem és derekam körül is kotorászott néhány kéz. Hátam az ajtónak
feszült. Ujjaim egy hálóba akadtak. Ez is meglepett, de akkor nem
töprengtem rajta. Még kétszer szétütöttem a karok között, a szemem két
magas fekete folt között látott egy árnyalattal világosabb területet – arrafelé
dobtam magamat. A jeges kezek leszakadtak rólam.

– Hi-hi-hi – kuncogott valaki. Azt sem tudtam, férfi vagy nő hangja volt.
Még egyet léptem, akkor a lábam nekiütközött egy kemény, éles tárgynak.
Tapogattam. Kis szögletes asztalka volt. Rugók nyikorogtak, ágynemű
neszezett... Ágyak. Benne emberek. Persze, hiszen kórházban vagyok.
Szóval itt betegek is fekszenek?
 Az, hogy elmebetegek lehetnek, akkor nem jutott eszembe. Csak pár
másodperccel később – mikor tétován tapogató kezem megint valami
hálószerűségbe akadt kezdtem sejteni, hol vagyok. Az ablakhoz húzódtam;
a fal valamivel fényesebb négyszögét a rácson kívül sűrű drótháló is fedte.
Egy percig óvatosan álltam. Szóval itt sem juthatok ki.

Az ágyak valójában ketrecek voltak, a rájuk erősített fémvázra erős hálót

feszítettek. E ketreceket csak kívülről lehetett kinyitni. A félhomályban
lassan mozduló testeket láttam. Sodronyok nyikordultak.

– Ki vagy? – kérdezte egy férfi. Suttogva válaszoltam:

– Árnyék.

– Árnyék vagy? – bizonyosodott meg ismét.

– Igen. Csak sötétben vagyok, ha lámpát gyújtanak, eltűnök – ígértem

komoran, közben pedig azon töprengtem, kihasználhatom-e ezt a helyzetet.
Négy vagy hat ágy volt a szobában; azt hiszem, a betegek is annyian
lehettek. Zárt osztályon vagyunk. Egyszer, régen voltam már ilyen helyen,
no, csak látogatóban. Egy kollégám apját kerestük fel. Ott éreztem a
nyirkos-izzadt pizsamák, pállott ágynemű és vizelet szagát úgy, mint most
itt.

Egy test simult a legközelebbi hálóhoz, vékony kar nyúlt át a műanyag

szemek között:

– Hé, gyere ide!

– Mit akarsz?

– Eressz ki!

– Miért?
 – Haza kell mennem. Az anyám ott fekszik a padlón.

– Miért fekszik ott? – most már tudom, nem kellett volna szóba
elegyednem az illetővel. De alighanem még ott is a szakmai kíváncsiság
dolgozott bennem.

– Mert meghalt. Véres a feje.

– Megölték – állítottam határozottan.

– Elesett. Beverte az asztal sarkába a fejét – makacskodott a hang. De

érzékeny fülem felfogta a hamis tónust. Ezt a mondatot sokszor
elmondhatta valahol, valamikor, majdnem gépiesen ismételve újra és újra.

– Ha meghalt, már nem kell sietned.

– De kell. Holnap lesz a temetés.

Sejtettem, az a temetés már évekkel ezelőtt lezajlott. Ekkor hirtelen

támadt egy ötletem.

– Kiengedlek. Mehetsz a temetésre!

Leemeltem az ágy oldaláról a hálós keretet. A férfi kimászott. Erre

felélénkült a többi is. Pedig azt hittem, már elaludtak. Kezek nyúltak ki a
hálók szemein:

– Én is megyek!

– Várnak, eressz ki!

Egy öreges hang csak azt ismételte:

– Ratata! Ratata, rata!

 – Csönd legyen! – suttogtam. De persze nem hallgattak rám. Ösztönösen
zsaroltak: vagy kiengedem őket is, vagy olyan zajt csapnak, hogy... Azonnal
visszakoztam. Lekapdostam az ő hálóikat is. Már az ajtó előtt
türelmetlenkedtek. Mezítláb, hosszú fehér hálóingben kísértetnek látszottak.

– Te mész elöl – közöltem határozottan az anyagyilkossal –, fordulj a

folyosón balra! A lámpa alatt áll egy férfi, az majd kienged, csak mondd el
neki, mi történt az anyáddal.

Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, mert a kezem hiába kereste, a

kilincset. Hiszen hallottam, hogy a zárt osztályokon csak kívülről van
kilincs az ajtókon... De itt szerencsére volt, hisz a betegeket ketreceikbe
zárták, az ajtót nem kellett külön biztosítaniok. Megtöröltem verejtékező
homlokomat, és óvatosan résnyire nyitottam az ajtót. A fény kísérőimre
esett, bizony a látványtól nem lettem jobban. Az elöl álló anyagyilkos
tekintete tökéletesen zavart volt; jobb horrorfilmekben látni ilyesmit. A
ratatázó öregúr ujjai karomként görbedtek, és mániákusan megérintett
minden útjába akadó tárgyat és embert. Egy harmadik szüntelenül vihogott:
hi-hi-hi. Ha ez a kísértetcsapat kiözönlik a folyosóra, felverik az egész
házat, márpedig ez nekem nem segít. Megbántam az egész ötletet, de nem
léphettem már vissza. Kitártam az ajtót:

– Menjetek! Balra!

És ők az élménytől félig részegen, egymás sarkát taposva kicsörtettek a

folyosóra.

Utánuk siettem.

A hallban álló gorilla tekintetét nem láttam, sajnos. A betegek mögött

osontam ki a fénybe, aztán a hall fala mellett az ajtóhoz szaladtam. A kulcs
szerencsére benne volt a zárban. Az üvegtábla mögött teljes sötétséget
láttam. Még hátrapillantottam – az anyagyilkos, a vihogó és a többiek az őrt
vették körül, egymást lökdösve magyarázkodtak. Hangos vita csapott fel.
 De a kijáratnál nem voltam egyedül. A ratatázó öreg is elkapta az ajtót.
Jött kifelé. Szívesen visszalöktem volna, de féltem, hogy sivalkodni kezd,
és az őr felfigyel ránk. Kiengedtem őt is.

– Ratata, ratata! – morogta rekedten.

Betonkockákon álltunk. Virágok illatát éreztem. Megfogtam az öreg

karját:

– Arra menj, egyenesen előre!

És ő ment. Én pedig oldalra vetettem magamat, a páfrányok közé. Egy

virágágyás puha földjébe süllyedt a lábam, erről eszembe jutott a cipőm.
Félig vakon futottam egy kerti ösvényen. Reméltem, Rathis gorillái nem
tartanak kutyákat. Lehuppantam egy bokor alá. A gyér fény is elég volt
nekem, lehúztam a cipőt a jobb lábamról. Némi erőfeszítéssel elfordítottam
a sarkát. A kis mélyedésben volt a törpeadó. Milyen jó, hogy a kezelését
többször is kipróbáltam. Ujjam szinte magától talált rá a kis gombra,
benyomtam, úgy maradt. A miniatűr szabályozót egészen ütközésig
nyomtam. Az elemek a készülékben vadonatújak, remélhettem hát, hogy a
rádióadó legalább negyven órán át szüntelenül sugározza majd jeleit. Ebben
segítségére volt az antenna is, amelyet értő kezek a nadrágszíjamba varrtak
belé.

Visszacsavartam a cipősarkot, és elindultam a kertben. A bunker bejáratát

kerestem.

23.
Sokáig bolyonghattam volna az éjszakában, a vadidegen kertben, de agyam
lázasan dolgozott, miközben óvatosan, csendben járkáltam a fák és
díszcserjék között. Az ápolónő azt mondta: „hátul”, ugyanakkor az a bejárat
nem lehet szembetűnő, hiszen akik az épületben dolgoztak, nem látták még.

Hamar elértem a hátsó falat. Azt hiszem, körkörös fal vette körül az egész
kertet és udvart. Mellette egy garázst találtam; méreteiből ítélve legalább
négy autónak volt benne hely. Észrevettem, hogy a fal és a garázs között
néhány fémhordó áll; ha ezekre fellépek, talán elérem a külső fal tetejét.

De nem gondoltam menekülésre. Még egy ideig nem szándékoztam

elhagyni ezt a „vendégszerető” hajlékot. A garázs túloldalán persze, nem
találtam semmiféle ajtót. A kertben halotti csönd volt.

A villában fények gyúltak. Néhány földszinti ablak sárga négyzettel

rajzolódott ki, a hallból két férfi jött a kertbe. Alighanem a ratatázó öreget
keresték. Nem volt nehéz dolguk; az ápolt éppen a karjukba futott. Hosszú
fehér hálóingében bolyongott a legszélesebb kerti úton, persze amazok
rögtön észrevették, közrefogták és visszakísérték. Az öreg kézzel-lábbal
hadonászott, de a férfiak erre ügyet sem vetettek. Becsapódott a hall ajtaja,
kisvártatva a fények is kihunytak. Azt a hat szerencsétlent nyilván
visszavitték szobájukba. Ha megkérdezték valamelyiket: ki engedett ki
benneteket – a válasz csak az lehetett: az Árnyék...

De sietnem kellett, hiszen bármikor felfedezhetik az én szökésemet is.

A garázs felől zajt hallottam. Az előbb arrafelé lopakodva, még senkit

sem láttam. Csend volt a sötét, olajszagú helyiségekben. Most valami
megcsikordult. Kíváncsian közelebb lopóztam. A fű elnyelte lépteim neszét.

Nem sütött a hold, de felhők sem voltak az égen. A csillagok fényénél

csak egy vöröslő, mozgó pontot láttam. Cigaretta. Egy férfi jött ki a garázs
keskeny mellékajtaján, és fel-alá sétált. Lehet, hogy a bunker bejárata a
garázsban van? A férfi határozatlanul tett néhány lépést, és – jól hallottam –
mélyeket lélegzett. Különösen, furán mélyeket. Ez adta meg a támpontot:
azért jött ide; hogy friss levegőt szívjon – márpedig aligha a garázsból jött
ki, hiszen ott bőven van levegő. De egy föld alatti helyiségben, még jó
szellőztető berendezések ellenére is, az ember néha úgy érzi, megfullad.
Magam is voltam már ilyen helyen.

A férfi elsétált balra. Akkor értem a garázs sarkához. Szerettem volna

túlvilági lény lenni, akinek talpa nem is érinti a földet. Amaz megfordult és
visszafelé jött. A cigarettát a feléig szívta el. Lélegzet-visszafojtva vártam.
A kert és mögötte a villa néma volt.

Ujjaim a földet tapogatták. Kavicsok. Túl nagyok. Tovább keresgéltem,

míg a megfelelő nagyságú akadt a kezembe. Ha a fal sarka mögül
kinyújtottam a kezemet, elértem az ajtó rését. Lassan, nagyon lassan
nyúltam arrafelé. A kavicsot az ajtószárny és a kissé felmagasodó küszöb
közé pöcköltem. Próba szerencse, vagy sikerül a dolog, vagy nem.

A sarok mögött lapultam, míg az ismeretlen a földre dobta és eltaposta a

csikket. Nyújtózkodott még egyet, aztán kitárta az ajtót. Jobbomban már
egészen meleg volt a pisztoly agya, úgy szorongattam. Ha felfedez engem,
nem habozhatok, azonnal ütnöm kell, mielőtt segítségért kiáltana.

De becsapta maga mögött az ajtót, utána csak négy lépést hallottam

belülről, és akkor újabb ajtó csapódott. Vártam két percet, majd akcióba
kezdtem.

A zár nyelvének egészen be kellett volna ugrania a zárba, de a kavics

megtette a magáét; ujjaimat a résbe feszítve; két kísérlet után az ajtó
kiugrott a keretből.

A szívem a torkomban dobogott. A szemem lassan megszokta a

sötétséget: két autó állt jobbra, balra egy homokosláda, tűz esetére. Amikor
legutóbb Rathis doktor garázsában jártam, egy hulla akadt utamba.
Reméltem, hogy ezt ezúttal megúszom. Két lépés előre, három, négy.
Kiugró fal. És egy ajtó.

Hallgatóztam. A résben kis légmozgást tapasztaltam, ez jó jel volt. Az

ajtó mögött alighanem több helyiség van. Kilincs itt sem volt, de egy
alumíniumgömb elfordításával beléphettem.

Keskeny, meredek kőlépcső vezetett lefelé! Olyan volt, mint egy réges-
régi falusi pince – a felfelé áradó dohszag is ezt idézte. Gyermekkoromban
nagyapámék házában nyaraltam falun, ott láttam ilyen meredek, mélyre
vezető lépcsőket. Bort, gabonát, olykor zöldséget is tároltak ott.

Itt aligha zöldséget tartanak. Kicsit féltem is. Nem vagyok én olyan bátor
ember, amilyennek látszom. Azokban a napokban pedig már éppen elegem
volt abból, hogy egyre újabb és újabb hurokba dugjam a fejemet. Ezen a
ponton még eldönthetem: átugrom a kert falán, beveszem magamat az
erdőbe, pirkadatkor megkeresem az autómat, és irány a szabadság, vagy...

De a Titok izgatott. Bernard Treyungra sem gondoltan, legfeljebb a fiára,

Albertre. Lehet, itt van tőlem pár méterre? Ha most visszariadok és nem
megyek le, talán sohasem tudom meg, miért harcoltam. Miért kaptam
hatalmas pofonokat, miért halt meg Berta és Darra, kicsoda tulajdonképpen
Rathis és a többiek? Mit akarnak? Ki intézte úgy, hogy egymás útjába
kerüljünk?

Lassan elindultam lefelé. A lépcső alján forduló várt rám, a mennyezeten

ökölnyi hajólámpa égett. Ha itt találkozom valakivel, egyikünk szomorú
véget ér. De senki sem jött szembe. Olyan csöndesen mentem, ahogy csak
tudtam. A forduló után még volt néhány fok, aztán kis előtérből két folyosó
nyílott. Mindkettő legalább harminc méter hosszú volt; megértettem, hogy a
bunker a kert alatt húzódik, sőt, az sincs kizárva, hogy benyúlik a villa alá
is. A mennyezeten egymástól szabályos távolságban kis lámpák
világítottak, vasajtók nyíltak kétoldalt, de nem volt túl sok ajtó. Az egész
egy háborús film óvóhely jelenetét idézte. Már nem gondoltam nagyapám
pincéjére.
 A csönd nem tévesztett meg. Legalább egy férfi van idelenn. Gyorsan
elindultam a bal oldali folyosón. Az első ajtó zárva volt. Nem rángattam,
továbbosontam. A másodikat alig érintettem meg – kinyílott.

És én egy másik világba léptem be.

24.

Tágas szobában voltam. A sarokban csíkos takaróval fedett heverő, fotel,

asztal. Olvasólámpa, újságok, néhány könyv. Egy polcon képmagnót is
láttam.

Ezenkívül nem volt semmi a szobában. Legalábbis bútorok nem voltak

benne. Mégsem keltett üres benyomást, mert... a falak tele voltak képekkel.
Még sohasem láttam ilyen falakat. Bármerre néztem, óriási fotók meredtek
rám. Némelyikek méteresek voltak és mind ugyanazt ábrázolta. Egy
kivételével.

A színes képeken egy ismert politikust láttam. Megnyerő arcán mindig

ugyanaz a mosoly ragyogott. Büszkén mutatta fogsorát, állán kis gödröcske
mélyedt, bal szeme sarkában az a néhány rokonszenves ránc és a finoman
őszülő halánték biztosan több százezer női szavazatot szerzett a számára.
Mert Borelli szenátor a tavaly őszi rendkívüli választásokon óriási
szavazattöbbséggel győzött Olaszországban; éppen eleget mutatták a mi
tévénkben is. Egyes jobboldali lapok igyekeztek finoman ellene hangolni a
közvéleményt, merthogy Borelli a balközép embere volt, és nyíltan
hangoztatta, a szocialistáktól balra minden pártot be akar vonni a
kormányzásba. Hogy elnöksége eddigi fél évében ezt még nem tette meg,
csak a külföld nyomásának volt köszönhető, legalábbis így mondják, akik
értenek hozzá. Mindig igyekeztem magamat távol tartani a politikától, de
ennyit azért még én is tudtam.

A plakátok eredetiek lehettek, olasz jelszavak virítottak rajtuk, amiket

nem értettem, de ismerve a mi hasonló kampányainkat, sejtettem körülbelül,
mire szólíthatják fel a nagyra becsült választópolgárokat. Az egyiken a
szenátor egy csodaszép kisgyereket tartott a magasba, a felirat valami
olyasmi lehetett, hogy „miénk a jövő” vagy „mi vagyunk a jövő”. Egy
másikon egy versenyautó robogott a 2000-es év felé, ami pedig nem is volt
már olyan messze, bár lehet, hogy elnökként Borelli nem fogja megérni,
mert lejár a mandátuma. Egy zászló előtt komoly arccal tiszteleg – no igen,
Borelli a rend és az erő híveinek is adott valamit.

A heverőhöz léptem. Nem lepett meg, hogy a két könyv közül az egyik
Borelli beszédeinek gyűjteménye volt, a másik egy, az új elnök politikáját
elemző könyv. Amennyire a fejezetek címét megértettem, a szerzők sok vad
dolgot összehordtak az elnökről.

Körülnéztem. Mi köze ennek a helynek a távoli Olaszország elnökéhez?

A szoba furcsa hatást gyakorolt rám. Hiába nézett le minden falról Borelli,
ő tulajdonképpen nem volt jelen. Ősz halántéka, vakító fogsora, a
gödröcske az állán, nem jelentett semmit. Minden idegszálammal egy másik
embert éreztem. Valakit, aki nem is volt ott akkor. De ebben a szobában
lakott; az ágyon a csíkos pokróc őrizte még testének nyomát, a
hamutartóban cigarettavégek sokasága jelezte őt. És láthattam az arcát is.

Egy kép ugyanis nem Borellit ábrázolta: Egy kőfal előtt pulóveres, fiatal
férfi állt. Szakállat viselt. Az arcát korábban sohasem láttam. Nem hiszem,
hogy ismert ember lett volna. Kicsit kiállt az arccsontja, ami indián beütésre
vallott, de ez nem volt jellemző rá. A szeme inkább elárulta őt: két sötét
nyílás, amelyből komor gyűlölet tüzel a világra. Nem hiszem, hogy az
ismeretlen e fénykép kedvéért öltötte fel ezt a kifejezést – ő mindig ilyen
lehetett. Egy farkas az erdő szélén, amint a távoli falut bámulja...

Lenyomtam a képmagnó gombját. Várakozásom ellenére nem Borelli

tűnt fel a képernyőn, hanem előbb egy vadidegen férfi magyarázott valamit,
közben folyton Olaszország térképét mutogatta. Az előadásnak azt a címet
adhattam volna: Miért rossz ember Borelli? Odébb pörgettem a szalagot. A
férfi már arról beszélt, miért kellene eltávolítani Borelli elnököt.

Még most sem értettem mindent. A sejtelem halványan bontakozott ki

bennem, mélyről jött és utat keresett magának, de én még nem engedtem ki
börtönéből, nem tudtam, nem akartam elhinni. Lekapcsoltam a képmagnót,
és kinéztem a folyosóra. A bunkerben csend volt. A következő ajtóhoz
osontam.

Az a szoba akkora volt, mint az előző. A berendezése is hasonlított.

Heverő, könyvek, képmagnó. Plakátok.

De ezt az arcot nem ismertem. Pedig rémlett, láttam már a tévében. Nem
a mi emberünk volt. Egy fekete politikus? De nem államelnök, az biztos.
Talán csak... jelölt? Mert a plakátok választási harcra készültek, de a
feliratok szerint a néger férfi egy angol nyelvű ország szakszervezeti
mozgalmát vezetheti. Bokszolóorrán fényfolt csillant, duzzadt ajkai
magabiztos fölényt sugalltak. Nagyon értelmes tekintete volt. Veszélyes
ellenfele lehet... kinek is?

Nem kapcsoltam be a képmagnót. Az asztalon több újság hevert. Igen,

Nigéria. Lagosban adták ki a lapokat. Nagybetűs címek ordítottak: „Mullala
vörös káoszba döntené a hazát!”, a másik címlapján ujjnyi betűkkel
hirdették: „Mullala a haza ellensége” és „Csak testőreivel mer a munkások
közé menni.”

A szoba lakójának képe ezúttal nem lógott a falon. Az asztalon volt egy
családi fotó, tarkabarka Kodak gyorsfénykép. Idősebb asszony egy
tizenéves kislánnyal és egy húszévesforma fiatalemberrel. Ő lakik itt?
Milyen kis érzelgős.

A harmadik szobában már semmi sem lepett meg. De itt minden fordítva
volt. A falon csak fekete-fehér képek voltak, mindegyik ugyanazt a
huszonhat-huszonnyolc éves férfit ábrázolta. Szőke volt, nyugtalan
tekintetű, martalóc kinézetű. Sűrű bajsza és szakálla csak növelte vadságát.
A legtöbb képen puskával a kezében állt. Éreztem, ahogy a hátamon
végigfutott a hideg, mert felismertem a fegyvert. A mesterlövészek M-11-es
belga automata karabélya volt, amit a színéről Fekete Angyalnak is
neveznek a szakmában.

Ez az ember nagyon szerethette ezt a fegyvert. Vagy húsz képen láttam őt

– mindig fegyverrel a kezében. Az ágya fölötti képen pedig erdős völgyet
láttam; egy mellvédhez támaszkodva állt a férfi, persze, az elmaradhatatlan
M-11-essel. A távolban két autó jött, az egyik terepjáró volt, a másik egy
kisebb kocsi, merev tartású emberek ültek benne. Emberek vagy... bábuk?
Próbababák? A két kocsit mintha egy fekete szál – drótkötél? – kötötte
volna össze.

Ó, ismerős dolog ez! Magas pontról lőni az alant autóval elhaladó

politikusra. Mostanában nagyon is tipikus merénylet, Dallas óta sokfelé
gyakorolják. Az a férfi kicsit megalomániás is lehet, ha még ott is
megörökíttette magát. Vagy a képek arra szolgálnak, hogy később mások –
akiket ő sohasem látott – megzsarolják vele? A férfi talán nem is tudja,
kinél vannak e képek eredeti filmjei.

Az asztalon egy könyv, felvettem. „Juan Barricada életrajza.” A

„Szivaros Juan” Bolívia elnöke volt, érdekes módon ő is az egyesült
baloldal szavazataival került, már másodszor, hatalomra. Mifelénk sokan
azzal gyanúsították, hogy hamarosan „második Castro” lesz belőle. Tény,
hogy Barricada mindinkább balra sodródott, és sokan fentek rá a fogukat,
élükön az amerikaiakkal. Őróla lehet szó?

Odakintről zajt hallottam. Gyorsan az ajtóhoz ugrottam. Nem lépések

nesze volt, ezért óvatosan kinéztem. A folyosón valaki kikapcsolta a
villanyt, de a szobákban továbbra is égtek a lámpák. A neszt a másik
folyosóról hallottam. Kimentem és lábujjhegyen osontam a lépcsőhöz. Ez a
folyosó semmiben sem különbözött az előbbitől. A vékony, nem túl jól
elkészített betonborítás alól itt-ott kilátszottak a régi, nagyméretű téglák.
Lehet, hogy ez volt valamikor a villa pincéje?
 A férfi, akiből odafenn csak parázsló cigarettáját láttam, biztosan itt van,
ebben a szárnyban. Kellemetlen lenne belebotlani. Ez a folyosó is sötét volt,
de majdnem minden ajtó résnyire nyitva, alighanem a szellőztetés miatt. A
bunkerban mintha nem lett volna szellőzőberendezés.

Hol lehet Treyung? Ha itt van, melyik szobában lakik? Vagy sohasem
került ide?

Magam is csak egy árny voltam, amikor nesztelenül megfogtam a

legközelebbi vasajtót és lassan, lassan, nehogy megnyikorduljon, kitártam.
Csak annyira, hogy beférjek a nyíláson.

Itt aztán döbbenettel határos meglepetés ért. Ez a szoba ugyanis teljesen

üres volt.

Annyira üres, hogy az már gyanút ébresztett bennem. Nemhiába töltöttem

annyi évet a rendőrségen. Ezt nem lehetne pontosan megindokolni, a
detektív hatodik érzéke kell hozzá. Mindenesetre abban a helyiségben
érződött, hogy nemrégen még lakott itt valaki, de ezt a tényt ő maga vagy
valaki más titkolni próbálja. Eltüntetni minden nyomot, ami erre utalhat.
Ami bizonyíthatja, hogy itt volt.

De engem nehezen lehet megtéveszteni. Tisztán láttam, hogy a padlón

hol volt szőnyeg, és hol nem. A parketta egy részéről lekopott a lakk, ez a
meztelen villanykörte fényénél is jól kivehető volt.

Az ágy lábainak a helye is nyomokat hagyott a padlón. Sok-sok éjszakán

keresztül tarthatták egy fekvő ember súlyát. Az ágy mellett a falon nem volt
semmi – sajnos, hiába kerestem kézzel, ceruzával írott szavakat,
feljegyzéseket, telefonszámokat. Azt hiszem, korábban itt is plakátok,
fényképek boríthatták a falakat. Közelebbről szemlélve felfedeztem a
rajzszögek apró nyomait. És a plakátok helyén a vakolat mintha egy
árnyalattal világosabb lett volna.
 Nem volt ott több teendőm. Lassan kióvakodtam a folyosóra. Most csönd
volt. Vészterhes csönd. Némi habozás után elindultam a következő ajtó felé.

A másik szobában sötét volt. Előbb hallgatóztam – az ajtó, valószínűleg a

szellőztetés miatt, itt is résnyire nyitva volt. Ha lapul ott valaki, és rám vár...
De akárhogyan füleltem, nem hallottam, hogy a túlsó oldalon bárki lélegzett
volna. Bal karomat a fejem fölé tartottam – arra az esetre, ha lapuló ellenfél
próbálna fejbe vágni – jobbomban a pisztolyt markoltam. Csípővel
nyomtam be az ajtót, lassan, fokozatosan, halkan... Nem volt ott senki.
Becsuktam, és felkapcsoltam a villanyt. Itt szinte semmi sem volt. Csak egy
asztal a sarokban, valami fehérlett rajta. Néhány üres szék, egy pálca.
Amilyent az iskolákban régebben a tanítók használtak. Rostirónok, olló,
ragasztó. Mi a fene...?

Lábujjhegyen osontam közelebb. Azon az asztalon a fehér valami egy

papírkivágásokból összeillesztett, ragasztott makett volt. Egy körszeletet
ábrázolt. Hátul magasabb, elöl nagyon alacsony. Padsorok. Nézőtér? Valami
cirkusz vagy színház nézőtere, de kissé hasonlít egy stadionrészletre vagy
egyetemi előadóteremre. Elöl egy nagy betű: C. Piros vonal vezet hozzá a
körszelet egyik oldalán, talán egy bejárattól mutatja az utat? Valamivel
odébb egy zöld vonal kanyarog, erről nem tudni semmit. A túlsó oldalon
egy kék pont, jele: A. És csak jóval távolabb, a makett szélén egy harmadik
pont az is kék színű és egy betű jelzi: B.

A, B, C... Mi lehet ez? Sokáig álltam a makett mellett. Az üres üléssorok

hidegen néztek rám. Ha ezt itthagyták, talán semmi köze ahhoz az eltűnt
fickóhoz. Treyung egy egészen más ügybe is keveredhetett. Bár Rathis
bevallotta már, hogy érdekelt az ügyben, sőt, hogy Treyung az ő fogságában
van. Mire akarja fölhasználni a fiatalembert?

Kívülről megint neszt hallottam. Leoltottam a villanyt, és hosszú

percekig az ajtó mellett álltam. A zaj megismétlődött, de mintha
messzebbről jött volna. Kimentem a folyosóra. Már csak két ajtó volt
előttem, két helyisége a bunkernak, ahol még nem jártam. Már annyi
mindent felfedeztem – mégsem értettem semmit.
 A bal oldali helyiségben egy pingpongasztalt láttam, hálóval. Az ütők egy
széken hevertek. A sarokban zuhany, törülköző meg néhány szék. A kisebb
terem olyan benyomást keltett, mintha itt nemrégen több férfi pattogtatta
volna a labdát.

Az utolsó helyiségben, az ajtónak félig háttal, férfi ült egy asztalnál. Ez

kis szoba volt, lakályosan berendezve. Az előző rideg szobákhoz képest
valóságos luxusnak tetszett. Kényelmes heverő, öltözőszekrény, mosdó,
szép szőnyeg, a falakon reprodukciók. Van Gogh virágai lángoltak egy
asztali lámpa fényében. A tekintélyes külsejű íróasztal mögött karosszék.
Könyvespolcok, vaskos kötetek. Nem keltették szépirodalom benyomását.

Az asztalnál Soyer doktor ült egy üveg whisky társaságában.

25.

Itt mindjárt helyesbítenem kell. A fiatal orvos előtt csak félig telt palack
állt; minden jel arra mutatott, hogy az ital másik felét már testében tárolta.
Zavaros tekintetét felemelte, rám nézett. Csöppet sem csodálkozott.
Reszkető kézzel emelte poharát:

– Csirio! Tudtam, hogy eljössz.

Még egy pillantást vetettem a folyosóra, aztán behajtottam az ajtót. Ismét

Soyer felé fordultam.

– Ne fe-fenyegess... azzal a pi-pisztollyal – dadogta. Én senkitől sem

félek.
 – Mert részeg vagy – állapítottam meg. Körbejártam az asztalt, hátulról
gyorsan megtapogattam az orvost, fegyvertelen volt. Sorban kihúztam a
fiókokat, üresek voltak. Még Soyer combja alá is benyúltam; találkoztam
már trükkös fickókkal, akik hasonló helyzetben a szó szoros értelmében a
fegyverükön ültek. Soyer nyugodtan vigyorgott:

– Nálam nem találsz semmit, öregem. Nem is tudok lőni.

– Persze. Te itt udvari doktor vagy – leültem vele szemben. A férfi

szolgálatkészen elém tett egy tiszta poharat. Elhatároztam, nem fogok inni.
Ilyen helyzetben ez öngyilkosság lenne. Soyer itthon volt, ő megengedhette
magának. Most nagyon is otthonosan viselkedett. A pohár, a palack szinte a
kezébe nőtt bele. Alkoholista. A keze is reszket. Ez orvos?

– Udvari doktor, ha-ha! – nevetett, és felfelé bökött félig kiegyenesített

mutatóujjával. – Azoknak ott nem kell igazi orvos.

– Az anyagyilkosnak és társainak?

– Persze – legyintett és poharát az enyémhez koccintotta. – Azok

gyógyíthatatlanok. Csak falból vannak ott. A világ hadd higgye, hogy a
villa egy pszi... pihi... átriai kórház elfekvője...

Úgy tettem, mintha innék. Aztán a poharat ölembe vettem – Soyer nem
láthatta, amikor a jóféle barnásvörös folyadékból a padlóra csurgattam
néhány kortyra valót. Érdekes információkat szerezhetek, ha ügyes leszek.
Nem kell elsietnem a dolgot.

– Te itt csak elkallódsz, Soyer. Ezekhez nem kell diploma.

– Nincs is dipol... dilop... – erőlködött a szóval, aztán megint előmutatta

vörös ínyét: – Szóval, az nincs.

Húsos ajkait csücsörítette, amit ő maga talán lenéző biggyesztésnek hitt.

– A harmadik évben kirúgtak az egyetemről.
 – Nő, ital, kábítószer vagy politika? – kérdeztem.

– Mind a kettő – felelte. Igaz, én négy lehetséges okot említettem, de

végül is, ennek nem volt jelentősége.

– A villa betegeivel nem sok dolgod van tehát – fűztem tovább a szót. –
Ügyes fiú vagy te, Soyer, hogy mégis szereztél magadnak egy ilyen jó kis
állást.

– Jó állás, jó állás – dohogott és az arca elkomorult. – Kuli vagyok a

Hegyek Uránál. Néger vagyok, stróman, egy senki.

A Hegyek Urát nem értettem és akkor nem is gondolkoztam el rajta. De

láttam, hogy Soyer elégedetlen. Ha ezt kihasználhatnám...

– Rathis doktor veled végezteti a kísérleteit, amiket aztán a saját neve

alatt közöl a tudományos lapokban? – tüzeltem, pedig abban már biztos
lehettem, hogy Rathis nem éppen tudományos jellegű dolgokkal
foglalkozik. Ideje sincs ilyesmire – az alvilág jobban leköti.

Soyer kezével dühösen a levegőbe kapott, amitől majdnem elvesztette az

egyensúlyát:

– Kísérleteket? Ne röhögtess... Kuli vagyok, ahogy mondtam! Rathisnak

egész nap Matarrában kell lennie, így én foglalkozom a fiúkkal.

– A szakállasokkal? – éreztem, hogy valami megrezdül bennem. Az

óvatosság azt parancsolta, most vigyázzak! Koccintottam vele:

– Igyál, Soyer, ne búsulj! Azért te itt is vagy valaki – úgy tettem, mintha
innék.

– Hát az igaz. Vagyok valaki. A fiúkat nemegyszer megugráltattam már.

És nem csak a tornaórán, nem ám! A doktor rám bízta a személyi...
személyiségátal... átalakítást is. Van fo-fogalmad róla, Vilar, milyen óriási
munka ez?

– Nincs fogalmam – biztosítottam. Igyekeztem a hiúságára hatni: –

Soyer, te sokoldalú ember vagy! Én meg buta vagyok. Feleannyit sem
tudok, mint te – provokáltam. Csak a dicséretet hallotta meg. Ivott, mohón,
egyszerre lecsúszott egy pohárral a torkán. A másik kezével közben
állandóan a palackot markolta, mintha attól tartana, hogy elveszem tőle.

– A szem... személyiségátal... általa... no, szóval az nagy munka. Idejön a

fickó, és még semmit sem tud saját magáról, érted, Vilar? Meg kell tanítani
önmagára. Felébreszteni benne a vadállatot. Mert úgyis mind... mindnyájan
azok vagyunk, te Vilar. Csak fé... fékek vannak bennünk. De a fiúkból ki-
kiszedem a fékeket. Ki bizony... No és... ezek még azt sem tudják, ki az
ellenségük. Ki az, akit le kell győz... győzniük, hogy megtalálhassák
önma... magukat. Aki az akadály az útjukban. Mi mondjuk meg nekik,
Rathis és én. Főleg én, mindennap én. Így aztán én is dok... doktor vagyok.
A fiúknál sokkal többet tudok...

Néztem a feje fölött a polcot. Szakkönyvek koszos gerincét láttam. „A

személyiség fejlődése”, „A befolyásolás stádiumai”, „A tudatküszöb alatt”.
Ezekre csak Soyernek lehetett szüksége, nem Rathisnak. A tudatküszöböt
illető beavatkozásról hallottam már...

De a figyelmem visszatért a kis szobába. Néztem a férfit. Első

találkozásunk alkalmával majdnem jó benyomást tett rám. Bár tudtam, hogy
a banditák közé tartozik, higgadt magatartásával mégis kicsit imponált.
Óriási volt a különbség az akkori és a mostani állapota között. Lehet, hogy
játszik? Talán Rathis parancsára teszi, hogy valamit kiszedjen belőlem? De
ebben nem hittem.

– Azt gondoltam, mindenki ura önmagának, bármilyen helyzetbe kerül is

– ravaszkodtam. Szerencsére nem látott át a szitán.

– Te csak a normális emberekről tudsz valamicskét, hapsikám. De

fogalmad sincs a par... pra... parano... iásokról.
 Mintha villám csapott volna belém. Szerintem paranoiás volt Albert
Treyung, és alighanem az a fickó is, akit Angelo Darra három évvel ezelőtt
sikertelenül próbált elraboltatni. Ilyeneket gyűjtenek ide? Miért? És mi köze
ennek a szobákban látott fotókhoz? Mi ebben Rathis üzlete?

– Albert is paranoiás – jegyeztem meg kihívóan. Nem akartam ajtóstól

rontani a házba. Talán most megtudom, itt van-e a fiatalember.

– Albert... – titokzatos arccal legyintett. Szívesen kérdeztem volna Albert

felől, de Soyer másról akart beszélni:

– Kemény fickókat kell belőlük faragni... Legalább néhány hétre

felkészíteni őket, hogy bírják az ira... iramot. – Soyer újra ivott. Én ismét a
padlóra öntöttem a részemet. Egész tócsa volt már a székem alatt. Soyer
még mindig a palackot markolta.

– Csak azt nem értem, mi bajotok van Juan Barricadával és azzal a

feketével? – a plakátokra céloztam. Nem tudom, Soyer megértette-e, mert
még mindig mondta a magáét:

– Hallottál már az eleko... elektro... nikus módszerről, öregem? Az

amerikaiak találták fel... De az a jövő. Rathis ezután azt szeretné
alkalmazni. Rám a régi módszer miatt van szüksége, azt senki sem csinálja
nálam jobban... A szoktatás jó fegyver, hapsikám, nem is sejted, milyen jó.
Az ilyen fic... fickókkal tudok ám bánni. Hol jó vagyok hozzájuk, hol rossz.
Én vagyok a szobrász. Ők gyurmából vannak. Azt mondom az egyiknek: te
gyűlölni fogod a szomszédodat, mert nagyobb kertje van, mint neked. Neki,
autója van, neked meg nincs autód. Neki három gyereke van és azt ter...
terjeszti rólad, hogy neked azért nincs, mert impotens vagy, a feleséged
különben sem veled fekszik le, hanem a szeretőjével...

– És a paranoiás ezt elhiszi – suttogtam.

– Nem mindjárt, de később igen... Egyszer jutalmat kap, egyszer

büntetést. De a büntet... tetést nem tőlem kapja, hanem a „szomszédjától”.
Attól, akit gyűlölnie kell. Az ő hangja üvölt rá a hangszóróból, amikor a
fájdalmat érzi... De a paradicsomba én viszem el. Amikor jól érzi magát,
amikor füvet szívhat vagy kapott egy löketet és attól feldobódik, szóval...
amikor lebeg a fickó, én vagyok ott vele, én beszélek hozzá, engem lát... Én
vagyok a nagy jólélek! – röhögött, majd elkomorodva folytatta: – Értem
mindent megtenne. Nem Rathisért, hanem értem! Hát még ha herót is kap
titokban tőlem...

– Heroint? – ragadtam meg a karját. Nem reagált. Annyira részeg lehetett

már, hogy alig vett rólam tudomást. A poharában aranyló folyadékot nézte:

– Ha azt mondom neki, a szomszédod elvette tőlem a herót, amit neked

hoztam, de visszaveheted tőle, megmondom, hol és mikor találsz rá... Utána
elviszlek a paradicsomba. Tedd el ezt a pisztolyt, jól fog jönni... de előbb
tanulj meg bánni vele. Célba lőni. És ha nagyon jó fiú leszel, kaphatsz egy
távcsöves puskát is...

Elengedtem Soyer karját. Már nagyon sok mindent értettem, de a mozaik

darabkái valahogy mégsem álltak össze. Ekkor zajt hallottam a folyosóról.
Innen nem juthatok ki semmiképp, két pisztolyos ember örökre
megakadályozhatja, hogy valaha is meglássam az eget. Felugrottam.
Haboztam. Soyer imbolyogva ült székén és maga elé motyogott. A
palackban alig volt már whisky. Ez adta az ötletet. Zsebre vágtam a
pisztolyt, a maradék whiskyt a zakómra az államra, a nyakamra locsoltam,
majd az üres pohárral a padlóra ültem

– Soyer!

– Na! – morogta.

– Ismered azt a szép dalt, hogy... Fenn a folyón van egy sziget?

– Fenn a fo-folyón... – azonnal dúdolni kezdte, én meg habozás nélkül

rázendítettem. Talán tizenöt másodperc telt el, türelmetlen lábak rúgták be
az ajtót. Nem is néztem feléjük. „Önfeledten” daloltunk Soyerrel. Szép
látvány lehettünk, és az biztos: a gorillák miután felfedezték a szökésemet,
sok mindent el tudtak képzelni felőlem, csak ezt nem.

– Itt a disznó! – mondta az egyikük.

– Ott, ahol nőnek a zátonyok! – rikoltottam. Soyer felemelte az üveget, a

gorillákra bámult:

– Hé, fiúk... Tölt... töltes... töltsetek... magatoknak! A fickók félrelökték a

kezét, és káromkodva megragadtak. Ez a pillanat alkalmas lett volna a
harcra, de az ajtóban egy harmadik is felbukkant, és revolvere csövét le nem
vette rólam. Mivel nem óhajtottam hősi halált halni, inkább tovább
játszottam a csontmerev részeget. Hagytam, hogy lefegyverezzenek és
elcipeljenek. A folyosón még csak ment a dolog, de a keskeny lépcsőn elég
nehéznek bizonyultam, az egyik lábamat egyszer le is ejtették. Sarkamba
belenyilallt a fájdalom, de összeszorítottam a fogamat és hallgattam. A két
gorilla káromkodott, a harmadik mögöttünk jött a fegyverrel. A kertben
még hallgattam, de a villa halljában elbőgtem magamat:

– Soyer! Hát azt ismered-e, hogy Az ezüstbánya felé lovagoltam?

Azt hiszem, ellenfeleim elhitték, hogy azt sem tudom, hol vagyok és mi
történik velem. Talán ennek volt köszönhető, hogy miután felcipeltek a
második emeletre, nem kötöztek meg, csak ledobtak az ágyra. Ugyanoda
kerültem tehát vissza, ahonnan két órával ezelőtt elindultam. Elmúlott már
éjfél, ezt a holdról láttam – akkor állt az ablakommal szemben, a fák fölött.
Őreim ezúttal ketten voltak és égve hagyták a lámpát, hogy állandóan
szemmel tarthassanak. A részegek szokása szerint érthetetlenül motyogtam
valamit, majd úgy tettem, mintha azonnal elnyomott volna az álom. Őrzőim
is csendben maradtak.

Így teltek az órák.

 Hajnaltájt arra lettem figyelmes, hogy őreim halkan beszélgetnek.
Nyilván azt hitték, mélyen alszom. Az egyiknek rekedtes hangja volt, a
másik délies tájszólással ejtette a szavakat.

– A főnök ideges volt az este, láttad? – kezdte a déli.

– Láttam. Rángott az arca – így a rekedt.

– Pedig régebben soha...! Mindig kemény volt.

– Sok baja van mostanában. Darra kitolt vele.

– Meg is kapta a magáét.

– Meg. No meg a spiné is. És eltűnt Tom és Nero.

– Jó haverok voltak.

– Szerintem dobbantottak. Elegük volt a dokiból.

– Néha nehéz is vele. Most rájár a rúd.

– Tegnap azt mondta ennek a részeg disznónak, hogy külföldre megy, ha

szorul a hurok.

– Hallgatóztál?

– Csak közel álltam az ajtóhoz.

– Ha így van, akkor kezd meleg lenni a helyzet, haver.

– Mi mégis itt maradunk. Vagy tudsz jobbat?

 – Hát... veszélyes buli ez. Darra nélkül lebukunk. A doki csak kimossa
magát, vele van az az öreg is, tudod. De a végén mi visszük el a balhét.

– Egy hete kezdődött. Addig nem volt semmi baj.

– Beddinek szerencséje van. Ő vitte el tegnap délután az egyik szakállast.

– Lehet, hogy megússza.

– Ha a doki megjön, kitalál valamit. A végén mindig kibújik a hurokból,

emlékszel a régi ügyekre? És különben is, szüksége van ránk.

– Azt hiszed...?

Itt abbamaradt a beszélgetés. Odakünn már virradt. Hamarosan feljött a

nap. Én továbbra is úgy tettem, mint aki részegen alszik, de a fülem nyitva
volt.

Fél hét felé járhatott az idő, amikor egy autó jött be az udvarra. Csak egy
ajtó csattant. Percekkel később egy gorilla jött és szólt a rekedtnek, meg déli
társának, hogy a doki hívatja őket. Szóval Rathis visszajött. A külföldi úttal
csak fenyegetőzött tegnap – vagy éppen ellenkezőleg, komolyan gondolta,
és ma vagy holnap csakugyan elmenekül? Ebben tehát már egyáltalán nem
lehettem biztos.

Elgondolkoztatott az, hogy egyedül jött vissza. Persze lehet, a gorillája

még a kapunál kiszállt. De Rathis nem szokta maga vezetni a kocsiját, a
matarrai postára is sofőr hozta. Persze, ha rákényszerül, ő vezet. Mi
késztette most erre? A feszültség fokozódott bennem. Éreztem, hogy
közeledünk a játszma végéhez. Most történnie kell valaminek. Rathis új
információkat kaphatott; lehet, hogy beszélt a főnökével, a rejtélyes, kimért
viselkedésű öregúrral. Lehet, hogy számomra itt véget ér a játszma – Rathis
beküldi valamelyik gorilláját, hogy lőjön főbe. De ha kellőképpen
megijesztettem tegnap este, akkor nem szánja el magát ilyen lépésre...
Ebben reménykedtem.
 – Vadászok – mondta valaki az előszobában. Egy másik hang válaszolt
neki, de nem értettem, hogy mit. Aztán Soyer nevét hallottam. Valaki
kinyitotta az ajtót. Tiszteletére őreim katonásan felpattantak.

– Alszik még? – megismertem a doktor hangját.

– Nem alszom – feleltem, és felültem az ágyon. Rathis arca gyűrött volt,

a szeme karikás. Egy percet sem aludt ma éjjel. Rám meredt, talán
meglepte, hogy egyáltalán nem látszom részegnek vagy másnaposnak.
Aztán intett a két gorillának: – Menjetek ki.

Magunkra maradtunk. Ez jó jel volt. Felálltam, ledobtam a zakómat,

tornáztam egy kicsit. Közben fél-fél lépéssel közelebb kerültem az
ablakhoz. De Rathis félúton megállított:

– Megint bohóckodsz?

– Cseppet sem. A reggeli torna igen egészséges dolog – feleltem.

– Miféle cirkuszt rendeztél az éjszaka?

– Nem volt semmi cirkusz. Csak bejártam a birodalmadat,

megismerkedtem néhány lakójával is.

Közelről néztük egymást. Az arcom, a szemem akkor már elárulhatta

neki – hisz tulajdonképpen orvos volt –, hogy én bizony az éjszaka
egyáltalán nem voltam részeg. Megértette: ismét becsaptam őket.

– Soyer ezt nagyon megbánja majd – biztosított.

– Nem sajnálom. Ő tényleg részeg volt, és sok érdekes dolgot közölt

velem.

– Amiket te már senkinek sem fogsz elmondani – fenyegetett. Szóval

mégsem áll olyan jól a szénám?
 – Mostanában megfogyatkoztak az embereid. Mi van Darrával?
Gondolom, kissé befülledt már a zsákba, igaz?

Rathis nagyot szusszantott, rám vetette sötét tekintetét. Fekete

szemöldökének minden szőrszála rám meredt:

– Ma éjjel is a te embereid sündörögtek körülöttem? – kérdezte.

Fogalmam sem volt, miről beszél. De annyit megértettem: az éjszaka
folyamán összetűzött az ismeretlenekkel, a „másikakkal”. Ezt mindenáron a
javamra kellett fordítanom:

– Az utóbbi hetekben igen buzgók a fiúk – mondtam rejtélyesen.

– Mi lesz a két emberemmel? – kérdezte Rathis dühösen. Egy vicsorgó

kutyára emlékeztetett. Nem áltathattam magamat azzal, hogy csak
vicsorogjon, én a kerítés másik oldalán állok, nem eshet bajom. Jobb volt
most nem ingerelni.

Szóval búcsút vehet két gorillájától. Kik tehették? Bernard Treyung vagy
a többi titokzatos alak, akik engem is követtek, és akik életemet
védelmezve, agyonlőtték azt a pasast a matarrai fehérneműboltban? Vagy...
mások?

A szavaiból kiderült, hogy az embereit nem lőtték le. Valószínű, hogy

nyomuk veszett, és Rathis most félt. Hiszen ha amazokat megszorongatják,
mindent kifecseghetnek. Ez ránézve rosszabb lehetett, mintha agyonlőtték
volna őket. A halottak hallgatni szoktak, akkor Rathis jobban érezné magát.
Így viszont a nyugtalanító bizonytalanság ködében lebegett minden – a
múlt, a jelen és legfőképpen a közeli jövő.

– Az is előfordulhat: megússzák élve – közöltem talányosan. A fenébe,

ha az ismeretlenek kinyírják azt a két fickót, én fizetek majd a halálukért. A
gondolat nem volt kellemes, mégis, kénytelen voltam a játszma homályban
dolgozó résztvevőinek védőszárnyai alá bújni, mivel más ütőkártyám nem
volt.
 Rathis az ablakhoz ment és kinézett. Követtem. Erről az oldalról a kert és
a garázs fölött a fátlan dombra láttunk. A villától vagy ötszáz méterre, az
erdő szélén fekete alakok mozdultak. Legalább tízen lehettek.

– Vadászok? – kérdeztem.

– Annak látszanak – felelte. Kis, színházi látcsőhöz hasonlatos távcsövet

húzott elő a zsebéből, szeméhez emelte. De közben hozzám beszélt. – Az
embereim legszívesebben agyonlőnének téged. Az egyiket az éjjel leütötted,
a többieket becsaptad.

– De te vagy a főnökük – jegyeztem meg. – Nem hagyod, hogy ilyen

ostobaságot kövessenek el.

– Miért ne? – idegesen nevetett a távcső alatt.

– Akkor véged lesz, doki – jósoltam komoran. – Már alig van melletted
valaki. Az első lövések hallatán ez a pár ember is szétszalad. Nem jutsz át a
határon, és ha mégis, gondolod, ott tárt karokkal várnak? A legkevesebb,
ami üldözni fog mindenfelé, az egy Interpol-körözés. Amit a bunkerban
csinálsz évek óta, azért nem hat hónapos felfüggesztett börtönt szoktak
osztogatni, hanem... kötelet.

Megrázkódott. Leeresztette a távcsövet. Eltorzult arccal nézett rám:

– Szóval Soyer mindent kifecsegett!

– Miért, azt hitted, csak iszogattunk? Aki iszik, beszédes. Soyer ivott, én
kérdeztem. Tudok már a gyilkolásra kiképzett fiúkról, az elektronikus és a
hagyományos módszerről, a heroinról és a tudatküszöb-dolgokról.

Nehezen lélegzett. A kezében remegett a távcső:

– Ha elmondod odakünn bárkinek is... – kezdett fenyegetőzni.

 – Én társulni akarok veled. És még valamit: Albert Treyung kell nekem –
emlékeztettem. Akkor idegesen felnevetett:

– Albert? Már késő.

Az ajtón beesett egy gorilla:

– Főnök, jöjjön gyorsan! A másik oldalról is vadászok jönnek.

A doki szórakozottan az asztalra tette a távcsövet és elsietett. Még

hallottam, hogy a lépcsőn odakiáltott valakinek:

– Zárjátok be Soyert!

Felvettem a távcsövet és az ablakhoz mentem. Egy kis igazítás – a

látómezőben fák jelentek meg. Aztán egy farkaskutya. Hm – fura vadászok
lehetnek ezek. Vérebekkel a nyulak ellen...? Aztán férfiakat láttam. Zöld
ruhában, kalappal jöttek lefelé a dombon, igaz, nem mindnyájan viseltek
vadászöltözéket. Láncot alkottak. Lehettek tizenöten. A lánc bal szárnya
közelebb volt. Arcról arcra fordítottam a távcsövet. Idegenek voltak. De...

A legszélső, jóltáplált, kicsattanó arcú embert már láttam valahol. Hol

is...? Agyam vetítővásznán emlékezet-film pergett. Egy étterem a
magasban. A Prinn-hegyen. Rinát követve jutottak a nyomomra, ketten
voltak, ott ültek a kijáratnál, engem figyeltek, aztán megpróbáltak követni...

Szóval – megint a nyomomban vannak?

26.
Most éppen nem őrzött senki. Ezt kellett kihasználnom. A folyosón senki
sem járt. Innen nem nyílt ablak egyik dombra sem. Mielőtt lementem volna
a lépcsőn, alulról hallottam Rathis rekedtes parancsait:

– Hétkor hallani akarom a híreket! A rádió a helyén van?

– Igen, főnök.

Észrevettem, hogy a szoba mellett, ahol őriztek, van még egy ajtó. Már-
már megszokásból megpróbáltam a kilincset. Engedett. Gyorsan
becsúsztam a nyíláson.

Majdnem üres padlásszoba volt. Egy piszkos tetőablakon át szűrődött be

némi fény. Egy kartondoboz hevert az ajtó mellett, látszott, sietve dobták be
ide, és alighanem úgy tervezték, hamarosan érte jönnek. Leguggoltam és
kinyitottam. Összevissza tépett papírok voltak. Néhány könyv, ezeknek
hiányzott a címlapjuk. A papírdarabok egy részében plakátokat sejtettem,
de annyira apróra tépték őket, hogy nem vehettem ki, mit ábrázolt a színes
oldaluk. Az egyik könyv utolsó lapján találtam egy utalást arra, hogy
Mexikóban nyomták. Édeskevés volt, nem lettem tőle okosabb. Újra
kimentem a folyosóra. A lépcsőn cipők dübörögtek felfelé. Rathis jött
vissza a két gorillájával:

– Sok bajt csináltál már eddig is, Vilar. Jobb lesz, ha egyelőre
félreteszünk – intett embereinek, ő maga közben pisztolyt szegezett rám.

– Sokba fog ez kerülni nektek – sziszegtem szárnyaszegetten. Közben az

agyam lázasan kutatta a menekülés módjait. De Rathis szemét látva,
tudtam: ez az ember nagyon szívesen elhúzná a ravaszt. Sőt, szinte arra vár,
hogy ürügyet szolgáltassak neki.

– Máris túl sokat tudsz, hapsikám – morogta az egyik gorilla. Egy fejjel
magasabb és harminc kilóval súlyosabb volt nálam, olyan bicepszekkel,
hogy azonnal lemondtam az ellenállásról. A két fickó szakavatottan
hátrakötözte a kezemet. Lehet, a lábam is sorra került volna, de akkor
lentről kiáltott valaki:

– Főnök!

– Mi van?

– A vadászok körülvették a házat!

A doktor káromkodva lesietett. Emberei ösztönösen követték, engem

pedig ott hagytak a folyosón. Megkötözött karokkal álltam és dühös voltam.
A nyitott ajtón át láttam szobámat. Kár, hogy az ablak rácsos, és a
vizeskancsó műanyagból van. Valamivel el kellene vágnom kötelékeimet.

Amint így álltam, olyasmi történt, amire soha nem számítottam volna. A
dolog felülmúlta legvadabb álmaimat.

Puskaropogást hallottam. Golyózápor verte a villát. A falakat, az

ablakokat. Üvegcserepek törtek éktelen csörrenéssel.

Ősi ösztön dobott a földre, ami megkötözött karokkal nem is volt olyan
egyszerű. Amikor a padlón az ablak alá gördültem, ismét lövéseket
hallottam és a puskák dörrenései között már kivehető volt
géppisztolysorozat is. A következő sorozat becsapódásai újabb ablakokat
törtek. Az udvaron valaki kiáltott.

Furcsa vadászok lehetnek, gondoltam. Farkaskutyák, géppisztolyok...? És

valahogy nem tudtam elfelejteni annak a „vadász” fiatalembernek az arcát
sem.

A padlót üvegcserepek borították. Ez adta az ötletet. Hátamra fordultam,

és egy nagyobb darabot a kezembe fogva, lassan, ügyetlenül vágni
próbáltam kötelékeimet. A kemény műanyag zsinór alig engedett. Lihegve
erőlködtem. Az egyik zsinór elpattant. Az üveg széle belemart a
következőbe, de fölsértette a bőrömet is. A lépcső felől lépéseket hallottam.
Közben egy golyó befütyült az ablakon, a mennyezetbe fúródott. Vakolat
hullott rám, fehér mészpor lengedezett a szobában.

Elpattant az utolsó zsinór is. Kiszabadítottam magamat. De még a falnál

álltam.

A küszöbön a doktor jelent meg. Most is pisztoly volt a kezében

– Gyere, Vilar!

– Hová? – húztam az időt.

Nem felelt, türelmetlenül intett. Vonakodva elváltam a faltól. Most is

hátul tartottam a két karom.

– Menj előre. Le a lépcsőn – mondta.

Már ott álltam mellette. És akkor valahonnan a messzeségből felbömbölt

egy hangszóró:

– Rathis doktor! A villát körülvettük! Az ellenállás értelmetlen!

Nem várhattam tovább. A szózat engem is meglepett, de nekem nem volt

vesztegetni való időm. Egyik „hátrakötött” kezem villámgyorsan lendült.
Tenyerem élével csaptam a doktor csuklójára. A fegyvert nem ejtette el, de
a másik karateütés már a halántékát érte. Felhördült. A ballábas rúgásra a
fegyver a sarokba repült. A negyedik csapásra tulajdonképpen már nem is
volt szükség. A doktor a padlóra rogyott.

Felkaptam a pisztolyt, és lerobogtam a lépcsőn. A hallban éppen

felerősítették a rádiót, biztosan a főnök parancsa volt. Híreket mondtak.
„Ma kilenc órakor Cartiaga mexikói elnök az egyetemi ifjúsággal
találkozik...” A mondatot befogadta agyam, de értelme nem hatolt el
tudatomig. A fegyvert zsebembe süllyesztettem a kezemmel együtt.
 Mikor a hallba értem, három gorilla is állt ott. Mintha csak rám várnának.
De nem, a kívülről érkező újabb felszólítást hallgatták:

– Tegyék le a fegyvert, és kezüket feltartva, egyenként jöjjenek ki a

kapun!

Mélyet lélegeztem:

– Fiúk, a főnököt üvegcserepek sebesítették meg! Ott van az emeleten!

Ketten azonnal felrohantak a lépcsőn. Nem várhattam tovább. A

harmadik gorilla az ajtónál állt. Kimentem mellette.

A kert illatát nem éreztem. Sietve vágtam át a fák között. Lebuktam a

bokrok mellé, ha feltűnt valaki. Azt hiszem, legalább nyolc férfi védhette a
házat, beleértve Rathist is. Mégis el kellett jutnom a garázshoz.

Nem voltam már messze tőle, amikor kinyílt a garázsajtó. Egy férfi nézett
ki óvatosan. Megismertem – őt vágtam fejbe tegnap este a vizeskancsóval.
Ő is észrevett. Nem rejtőzhettem már el, gyanúsnak találta volna.
Nyugalmat színlelve közeledtem.

– Hát te? – kérdezte. Láttam, remeg a szája széle. Nem csodáltam. Az

ellenség – vagy a konkurencia – körülvette a házat, és nyilvánvaló túlerőben
volt.

– Megegyeztem a dokival – közöltem. Nem hitte el. Kiugrott az ajtó

mögül, két kézre kapta pisztolyát. Zsebből lőttem. Még boldogult főnököm
tanított erre a trükkre, anno régen, rendőrtiszti pályám kezdetén. Akkoriban
mindig égett szélű lyukak díszítették a zakózsebeimet.

A gorilla melléhez kapott és eldőlt. Vártam egy másodpercig – de a fickó

csak vergődött, dobálta magát a földön. A villa felől nem érzékeltem
semmiféle mozgást. Azt hiszem, ezt a lövést is a „vadászok” számlájára
írták.
 A garázst megkerülve, futtában a fal tövébe pillantottam. Egy másik test
is feküdt ott.

Soyer volt.

Véres fejjel hevert a földön. Jól helybenhagyták a doki emberei. Az

éjszakai beszélgetésért, a titkok elárulásáért nagy árat fizetett. Egy rövidke
percre melléje guggoltam:

– Hé, Soyer!

Kínnal nyitotta fel bedagadt szemét.

– Vilar...? Vigyázz! Albert...

– Hol van?

– Beddivel ment... Az Öreg... Sejk al-Dzsebel... a paradicsomba küldte.

Siess utána!

– De hová, Soyer?!

– Veszély, Vilar... – a szemei lecsukódtak. Nem tudtam, meghalt-e vagy

csak elvesztette az eszméletét. Nem maradhattam mellette. A kerti úton
három alak rohant a garázs felé. Három szakállas férfi. Ismerősek voltak –
tegnap láttam az arcukat a szobákban. A fényképeken, a plakátok mellett.
Most is fegyvert szorongattak – ketten pisztolyt, a harmadik pedig
távcsöves puskát, a mesterlövészek kedvelt szerszámát.

Sejtettem, hogy nem engem keresnek. Céljuk a garázs, autókba ülve

próbálnak kitörni. Egy percen belül itt lesz Rathis is, és akkor... A garázs
hátsó falához ugrottam, felhúztam testemet. Oldalra lendültem és máris a
kerítés tetején lovagoltam.
 A fák között óvatosan haladtam. A „vadászok” éppúgy rám is
vadászhattak...

Ötven métert sem mentem, mikor megláttam az elsőt. A férfi zöld kalapot
és csizmát viselt. Kétcsöves puska volt a vállán, de kezében nagyon is
ismerős pisztolyt tartott. Egy 22-es Berettát. Ez aligha környékbeli vadász.

Reméltem, a farkaskutyát a kapu közelében, vagyis a kert túlsó végénél

tartják. A férfi egy rövidhullámú adóvevőt emelt a szájához. Jelentett, aztán
hallgatta az újabb parancsot. Míg ezzel foglalkozott, csendben, akár az
árnyék, távolabb osontam. Jóval odébb, egy tisztás szélén láttam ismét két
férfit, ezek meredten figyelték az erdőt. Városi fickók lehettek, az volt a
benyomásom, nem mozogtak otthonosan az erdőben. Egy itteni paraszt
biztosan fölfedezett volna, nem is beszélve egy igazi vadászról.

A ház felől lövöldözés hallatszott. Most nem figyelmeztető sortűz, hanem

valóságos csata dúlt. Az ostromlók megfigyelői is ezt hallgatták, így
negyedóra múlva akadálytalanul felértem a dombtetőre, ahonnan két nappal
ezelőtt lestem a házat.

Nem néztem vissza, rohantam le a túloldalon. A fátlan sávon óvatosan,

mégis gyorsan futottam át – időnként cikcakkban, hátha éppen egy
távcsöves puska célkeresztjén az alakom... Mikor az úttól elválasztó utolsó
erdősávba értem, lihegve leültem. Soyer arca merült fel előttem. Mit is
mondott? „Öreg”. És arabul is valamit – csak tudnám, miért éppen arabul?
„Sejk al-Dzsebel.” Nem vagyok egy kimondott nyelvtehetség, de ezt
véletlenül értem. Sejk al-Dzsebel – a hegyek vénje, a hegyek ura. Mit
akarhatott ezzel Soyer?

Egy bokor mellé rogytam. Lihegve kapkodtam a levegőt. A hátamat

fatörzsnek támasztottam. A fűben hangyák mászkáltak, a madarak
ugyanúgy kopácsoltak, mint máskor. Egy lepke szállt a nadrágomra, aztán
tovalebbent. Békés kép volt – az lett volna, ha a domb túlsó oldalán fel nem
ugat ismét egy géppisztoly. Ezek szerint a csata még nem ért véget.
 Felálltam – és abban a pillanatban megvilágosodott az agyam. Az
események mozaikjai hirtelen összeálltak, gigantikus, életszagú puzzle
nyílott ki előttem, hát persze. Minden eleme létező, valóságos, és itt-ott
hallottam róla, láttam filmen, tévéhíradóban, olvastam szaklapokban. Még a
Sejk al-Dzsebel is a helyére ugrott.

Először egy múlt századi regényben olvastam róla. Emlékszem,

gyerekfejjel nem hittem el, hogy történelmi személy volt, utánanéztem egy
lexikonban. Mi is volt a neve...? Igen, emlékszem már. Hasszán ibn Szabáh,
a perzsa. Valamikor a tizenegyedik században élt, Alamut városában.
Furcsa, de most még a város nevére is emlékszem. Az asszaszinok szektája.
A mai síiták ősei. A Hegyek Vénje afféle középkori propagandaközpontot
hozott létre, és orgyilkos híveivel a Kelet minden uralkodóját rettegésben
tartotta. Sejk al-Dzsebel kiválogatta az arra alkalmas fiatalembereket. Az
akkori paranoiásokat...? A világtól elzárva, csodapalotákban tartotta őket.
Aki a beavatás legfelső fokára eljutott, azt hitte, a paradicsomban van.
Kábító italok, hasis, csodaszép nők között élt, és minden kívánsága teljesült.
És mikor egy napon a delikvens kábult álmából ébredve, nyomorúságos
kunyhóban találta magát – mindenre kész volt, hogy visszakerülhessen az
álomvilágba. Akkor a Hegyek Vénje maga elé hívatta és feladatot adott
neki. Valamelyik király képét mutatta: „Öld meg ezt az embert, és a
paradicsomba kerülsz, amelyet már oly jól ismersz, ahová úgy vágyakozol.”
És a fiatalember elindult. Tudta, hogy a tett elkövetése után nem
kegyelmeznek neki, kivégzik. De hát... a halál csak egy kapu volt számára,
az nyitotta meg az utat a paradicsomba...

Soyer is ismerte a történetet. Rathis, mint modern Sejk al-Dzsebel? De

miért? Hogyan? Hisz nincs paradicsom. De vannak mindenre kapható,
agilis emberek. Labilis emberek. Ma is van kábítószer. A legjobb hasis
persze a becsvágy. Ha valaki elhiszi, hogy egy politikus a személyes
ellenfele, az akadály az útjában... ha elhitetik vele... A pszichiátria erre ezer
módot ismer. A kémia is rendelkezésre áll. Tudatot ferdítő „gyógy”-szerek,
tudatküszöbfilmek vetítése, fegyveres kiképzés nagy lélektani
előkészítéssel. „Világhírű leszel! Mindenki megismeri a nevedet.
Megszabadítasz egy országot a diktátorától! Börtönbe kerülsz, de mi
megvesztegetjük az őröket, és egy év múlva kiszabadítunk, plasztikai
műtétet végzünk az arcodon, és örökre eltűnsz. Gazdag és, boldog leszel
halálodig.” Ez ma a paradicsom.

A Hegyek Vénje a paradicsomba küldte orgyilkosait. Albert...

Nem várhattam tovább. Túl világos volt minden, és órámra pillantva

lassan elöntött a jéghideg határozottság. Ez most mindennél fontosabb. A
többit ráérek kideríteni később is. Visszajöhetek még Matarrába, sőt ide az
erdei házba is. De most...

Cikázva rohantam a fák között. Az autóm ott volt, ahol hagytam. Az

abroncsok sem eresztettek le. A bal hátsó kerék mögött, a falevél alatt ott
volt a kulcs. Beültem. „Csak most induljon el! Ha az akkumulátor
lemerült...” Az első és a második indításra csak fáradt hörgés volt a válasz.
Ajkamba haraptam. Harmadszorra viszont felpörgött a motor. Azonnal gázt
adtam. A motorház fedeléről lesodródtak az álcázó, elszáradt lombok,
döcögve kanyarodtam ki a fák közül. Az úton gyorsítottam.

Egy perc, és az elágazáshoz értem. De tévedtem, ha azt hittem:

akadálytalanul kijutok a 19-es útra. A földút végén a padkán két autót
láttam. Azt hiszem, az egyikben ült valaki. Nem volt időm megnézni
pontosan. A két férfit figyeltem; az úton álltak és felém néztek. Nyilván
messziről hallották a közeledő autót.

A „vadászok”-hoz tartoztak, bár nem viselték azok álcáját; civil ruhában

voltak. A hűs reggelen az egyik pulóvert is viselt zakója alatt. Nagyobb baj,
hogy pisztoly volt a kezében. Még nagyobb baj, hogy éppen felém célzott.

Gázt adtam. A férfi elugrott az útról és megint felemelte a fegyvert. A

másodperc töredéke alatt felbecsültem a távolságot, ami a műúttól
elválasztott. Ha végigfekszem az ülésen, akkor is beveszem a kanyart –
fogadkoztam.

De másképpen történt. A pulóveres lövész mellett álló férfi valamit

kiáltott és felütötte társa karját. A golyó alighanem az autó fölött süvített el.
Csikorogva fékeztem, felsírtak az abroncsok, amint a műútra kanyarodtam.
Kétszer is megfarolt az autó, de egyenesbe hoztam, négyesbe kapcsoltam,
tövig nyomtam a gázpedált. Egy perccel később nyoma sem volt
üldözőimnek.

Az út szélén egy tábla tűnt fel. Csak a háromjegyű szám villant elém,
tudtam, mit jelent. A fővárosig 158 kilométer. Fél nyolc van!

Kilenc órára oda kell érnem... vagy már túl késő lesz, hogy bármit is
tegyek.

27.

Kilenc előtt néhány perccel száguldottam át a délkeleti alvó városon. Egy

sarkon rendőrbe botlottam; szerencsére gyalog volt, a kereszteződés
forgalmát figyelte. Gyorshajtásom olyannyira nyilvánvaló, sőt szemtelen
volt, hogy a rendőr azonnal sípjához kapott. „Nekem aztán fütyörészhetsz”,
morogtam. Egy pillanatra felmerült előttem Albert Treyung arca. Állítólag ő
is szakállat hord. Felismerem-e idejében...?

Az egyetem kupolás főépületét már messziről láttam. A forgalom

összetorlódott. No persze, erre számíthattam volna; a környékbeli utcákat
biztosan lezárta a rendőrség.

Amíg lehetett, elhajtottam – aztán egy járdára szaladva, leparkoltam a

kocsival és rohanvást indultam a fák felé – az egyetem parkja látszott a
házak között. Sokan jártak arrafelé. Egy tüntető csoportot is láttam,
hatalmas tábláikon Cartiaga elnök komoly, bajuszos arcára keresztben a
túlnépesedés ellen tiltakozó feliratot ragasztottak. Rendőrkordon tartotta
vissza őket.

A kerítés mellett egyetemisták álltak, lehettek vagy kétszázan.

– Miért nem mennek be? – kérdeztem egy lánytól. Hiszen az elnök

maguknak fog beszélni.

– Bemegyünk – nyugtatott meg a lány rágógumival a szájában –, csak a

kapunál ellenőrzik a diákigazolványokat. Anélkül ma itt senki sem megy
be.

Ajkamba haraptam. Újabb akadály került elém. De nem álltam meg.

Hirtelen eszembe villant az a papírból ragasztott makett Rathis házában.
Igen, most már biztos lehetek benne, egyetemi előadótermet ábrázolt.
Nyilván a legnagyobbat, ami Cartiaga és vendéglátói rendelkezésére áll.
Hány éve már, hogy magam is itt voltam diák? A legnagyobb előadóterem
az aula épületében van, hátul, a főbejárattól balra. Így sem lesz elég, ha
nagy az érdeklődés. Egy plakát lógott a falon, ebből megtudtam, hogy az
elnök a túlnépesedéssel küszködő harmadik világbeli országok problémáiról
fog beszélni.

Végigmentem a sor mellett. Minden férfit megnéztem – azokat is, akik

nem viseltek szakállat. Mert lehet, hogy az utolsó pillanatban Albertet
megborotválták. Honnan tudhatnám, milyen fénykép van a hamis
diákigazolványban, amit neki készítettek, és kísérőjének, annak a bizonyos
Beddinek, akinek külsejéről ráadásul a leghalványabb fogalmam sincs.

A kapuhoz értem, de a sorban nem láttam Albertet. Nyilván már régen

bent van az egyetem területén, a hozzá hasonlók nem az utolsó percben
érkeznek a helyszínre.

A bejáratot egyenruhás és civil ügynökök őrizték. Jól megnéztek minden

igazolványt, a férfiakat megmotozták. Beleturkáltak a lányok retiküljébe is.
Vigyáznak a magas rangú vendég biztonságára... A fenébe, lehet hogy
fölöslegesen aggódom? Albert vagy Beddi itt ugyan egy zsebkést sem vihet
be. De mi van akkor, ha a fegyvert már két héttel korábban elrejtették az
egyetem területén? Hiszen a Rathisnál látott makett is azt bizonyítja: ezek
már jó előre tudtak Cartiaga elnök programjáról. Magas helyen is lehet
beépített emberük.

Észrevettem, hogy valamivel odébb a másik kapunál is őrség áll. De a

kordon nem engedett senkit a közelbe; rögtön rájöttem, hogy ide várják a
vendégeket. Az úttestre szorult tömegen néha egy-egy zászlós, fekete autó
vágott át lépésben. Ahá, szóval ez a diplomáciai bejáró.

Két percig sem vártam, befutott megint egy kocsi. Előtte két talpig fehér
rendőrségi motoros jött. A hatalmas fekete Renault elején a francia zászló
lobogott.

Megigazítottam zakómat. A külsőm eléggé normális volt. Nyakkendőm

lazán lógott, megigazítottam. Zakómat szétgomboltam. Most nem baj, ha
észreveszik, hogy alatta egy pisztolyt hordok. Fél szemmel regisztráltam,
hogy több riporter szegezi a kocsira hordozható tévékameráját.

Határozottan mentem a lépésben haladó autó jobb oldalán. Ezt meg kell
próbálnom, ismételgettem görcsösen. Ha lebukom, baj lesz. A mexikói
elnöknek is baja lesz... De reméltem, sikerül a tervem.

– Félre! – kiáltottam rá néhány újságíróra. Fényképeztek, tolongtak.

Kettőt közülük könyörtelenül félrelöktem. Az autó lefékezett a kapu előtt.
Ez személybejáró volt; a francia nagykövetnek – mert kétségtelenül ő ült az
autóban, ezt jelezte a zászló – ki kellett szállnia.

Megint egy lapra tettem fel mindent. A szemtelen szerencsére. Megint

ellöktem egy riportert, megmarkoltam a kocsi kilincsét, kinyitottam. Mintha
testőr lennék. Úgy tartottam szemmel a tömeget, ahogy hasonló esetekben a
tévéhíradóból ismert fiatal férfiak teszik.
 Egy esélyem volt: a franciák azt hiszik, a helybeli biztonsági szolgálat
embere vagyok – a helybeliek meg azt: a franciáké, akit a nagykövet mellé
rendeltek. Szemtelenségem tudatában tartottam az ajtót, míg a követ
kiszállt. Őszülő hajú, középkorú férfi volt. Csak egy pillantást vethettem
arcára, mert máris sarkon fordultam és utat csináltam neki. A szívem
közben úgy dobogott, de úgy...

A tömeg hullámzott, zajongott, a rendőrmotorok pöfögtek, távolabb a

tüntetők kiabálták ütemesen jelszavaikat. Én nem hallottam a zajt; mintha
üvegbura borult volna rám. Durván lökdöstem el az utamba kerülőket, így
tettem hihetővé, hogy valóban testőr vagyok. Már a kapunál voltunk. Az
egyenruhás rendőrök tisztelegtek. Nem nekem, persze. A nagykövetet
újságírók kérdezték volna, de ő eltolta maga elől a mikrofonokat.

– Szolgálat? – kérdezte egy civil, egészen közel hajolva hozzám. Értettem

a rövidítést. És tudtam a választ is; valaha, éppen ezen az egyetemen
franciát is tanultam két féléven át.

– Forces Spéciales de la République Français – feleltem olyan raccsoló

r-ekkel, amennyire csak bírtam. És közben nem álltam meg, csak mentem a
nagykövet előtt. A civilruhás nem akadályozott, így egy perccel később a
diplomatáknak fenntartott épületnél voltunk. Megismertem; ez a földrajzi
tanszék, innen a fedett folyosó vezet át az aulába.

– A helikopter-leszálló rendben? – kérdezte mellettem egy hang. Magas

rangú rendőrtiszt volt. Kis walkie-talkie-ba beszélt. A választ nem
hallottam, de nem is érdekelt. Cartiaga tehát légi úton érkezik.

Elszakadtam a bejáratnál összetorlódott kis csoporttól. Gyors léptekkel

mentem egy folyosón. Vigyáztam, hogy egy bennfentes látszatát keltsem. A
bennfentes nem habozik, nem nézelődik, nem bizonytalankodik, mindig
tudja, hová megy. Mások ilyennek látják őt – tehát ilyennek kell látniok
most engem is.

Átmentem az aulába. Ott már sokan voltak. Meggyorsítottam lépteimet.

Az aulában civilek, kívülállók gyülekeztek, javarészt idősebb nők és férfiak.
Megpillantottam néhány, a tévéből ismert arcot is. Szóval nemcsak diákok
lesznek a közönség között, persze. A mexikói elnök merész államosítási
kísérletekbe kezdett; a régtől állami olajtársaság, a PEMEX mellé egyre-
másra vették el tulajdonosaiktól a bányákat és a nagy ültetvényeket is.
Mondanom sem kell, hogy az ország erős külföldi nyomás alá került, és
egymást érték a rendbontások. Talán ennek is volt köszönhető, hogy most
annyian kíváncsiak lettek Cartiaga elnökre. A diákok közül sem csupán a
közgazdasági szakról jöttek el. Itt volt az ipari arisztokrácia néhány jeles
egyénisége is – felismertem őket a képes hetilapok pletykarovatainak
fényképeiről. Ezeket Rina szokta előszeretettel forgatni irodám előszobai
unalmában.

Mint bennfentes, az aulából a nagy előadóterembe vezető folyosóhoz

közeledtem. De idejében észrevettem az ott álldogáló őröket. Civilben
voltak, de messziről lesírt róluk nemcsak az, hogy kicsodák, hanem az is,
hogy mi a feladatuk. Egyelőre a díszvendégeket sem engedték be az
előadóterembe.

Diszkréten másfelé irányítottam lépteimet. Az oldalsó kijáratok tárva-

nyitva voltak a szellőztetés miatt. Az aulában így is megrekedt kissé a
levegő.

Egy pillanatra Samantha arcát láttam magam előtt. Neki mondta egyszer
Albert, hogy nagy történelmi személyiség szeretne lenni. Erre a csúcsra
különféle utakon juthat fel az ember. Kanyargósak a hírnév ösvényei...
Elnéztem balra. A nagyterem udvar felőli bejáratánál egyetemisták álltak
sorba; az udvaron másodszor is fel kellett mutatniok igazolványaikat, csak
utána engedték be őket a terembe. Akkor már tudtam, ott sem juthatok be.
Mást kellett kitalálnom. Visszamentem az aulába. Végül is, ha már itt
vagyok a díszvendégek között, reméltem, innen is bemehetek majd a
terembe.

Az udvar fái fölött helikopterek bukkantak föl, zajuk betöltötte a levegőt.

Az elnök és kísérete!
 A biztonsági szolgálat emberei felbolydultak. Persze, csak a hozzá nem
értő látta ezt zavarodott futkározásnak; a valóságban mindenki pontosan
tudta a dolgát és elfoglalta előre kijelölt helyét. Az egyik ablakon át láttam a
nagy zöld katonai helikoptert, éppen a pázsitra döccent.

Valaki mögém állt. Tompán a hátamhoz nyomódott egy kemény tárgy, és

egy ismeretlen férfihang azt mondta:

– Ne mozdulj, Vilar.

Csakugyan nem mozdultam. Először is lebénított a döbbenet. Itt már nem

számítottam ilyesmire. Hogyan is számíthattam volna. Az agyam, akár egy
komputer, a másodperc tört része alatt tucatnyi lehetséges magyarázatot
dolgozott fel. Lehet, egy volt kollégám tréfálkozik? De nem, ezt a hangot
sohasem hallottam még. Albert Treyung? Ő aligha foglalkozna most velem,
azonfelül neki már az előadóteremben kell lennie.

Óvatosan hátrasandítottam. Egy magas, huszonnyolc év körüli, elegáns

öltönyt viselő fiatalember állt mögöttem.

– Beddi? – kérdeztem.

Nem válaszolt. Ettől bizonyosságot nyertem. Persze, Albert kísérője, ő

hozta a fiút tegnap a városba. Sejthettem volna, hogy itt lesz. De miért nincs
az előadóteremben? Őt sem engedték még be? Kimondatlan kérdésemre ő
maga válaszolt:

– Észrevettelek, te ágrólszakadt magánkopó. Most elveszem a kedvedet

attól, hogy folyton a nyomunkban járj.
 Addig sohasem láttam őt Darra vagy Rathis környezetében, de ő nyilván
látott már. Pech.

– Túl sokat beszélsz – mondtam.

– Hangtompítós van a zsebemben, Vilar – folytatta Beddi mély hangon.

Egy kicsit mintha remegett volna.

– Nem csinálhatsz semmit, öregem – mélyet lélegeztem. – Kicsit feltűnő

lenne, ha éppen itt lőnél le.

– Ezért nem is itt foglak lelőni, te dög. Indulj balra!

Tudtam, mi van balra. A faborításos beugró mélyén két toalett, férfi és

női. Közte ruhatári pult, fogasokkal. Fél szemmel azt is láttam, hogy már az
utolsó vendégek vonulnak a folyosón az előadóterem felé. A ruhatár előtt
egy férfi állt, civil ruhás ügynök volt. Kis rövidhullámú készülékén
utasításokat hallgatott és merően nézett engem. Ha valami módon jelt adnék
neki... ha adhatnék, és ő azt meg is értené...

Nem kellett jelt adnom, a férfi eltette a rádiót és felénk indult. Azt
hiszem, Beddi nem látta, éppen én takartam el előle. Eszembe jutott, most
kellene valamit tennem. De ha ez a Beddi fanatikus alak, akkor azonnal lő,
még ha tudja is, hogy egy perccel később őt is leterítik. Mi hasznom lesz a
hősiességemből – a sírban?

Most már nagyon sürgetett az idő. Már csak pár lépés választott el a
ruhatártól, és a terem elnéptelenedett. Ha Beddi bevisz a toalettbe, még
annyi időm sem marad, hogy gondolatban elbúcsúzzam Caterinától.

De az az ügynök – jóval fiatalabb és zömökebb volt nálam, szénfekete

szeme csillogott a kívülről beözönlő fényben – egyenesen felénk jött.
Tudatom regisztrálta, hogy odakintről, az udvarról ovációt hallok – az elnök
jöhetett át a pázsiton kíséretével –, és még egy helikopter zúg... Albert
biztosan a teremben van Cartiagát várja.
 – Vilar úr? – kérdezte az ügynök.

– I...igen – dadogtam. Meglepett a fickó. Ki közölte vele a

személyleírásomat, honnan ismert fel? De már tudtam is a megoldást.
Kihúztam magamat, talán egy centiméterre eltávolodtam Beddi zsebből
dudorodó fegyverétől, félfordulatot tettem: – Vilar vagyok. Bemutatom a
barátomat, Beddit...

Az ügynök nem tudta, mit tegyen, habozva emelte a kezét. Beddit egy
másodpercre teljesen elhülyítettem. Ennyi éppen elég is volt – hisz már
tudtam, mit kell tennem. Bal kezem villámsebesen repült, ahogyan azt
annak idején a karateedzéseken tanultam. Az ütés Beddi homlokára, a két
szeme között csapódott be. A férfi megingott, én elugrottam. De nem lőtt. A
szeme becsukódott, támolygott kettőt. Most jobb kézzel ütöttem.
Összecsuklott.

– Mit csinált? – döbbent meg az ügynök.

– Az egyik merénylő... fegyverezze le! – parancsoltam. Nem töprengtem

már azon, hogy honnan ismer engem ez a pasas. A folyosóra siettem.

Utolsónak léptem be a terembe.

28.

Az óriási tömegben csak lépésben haladhattam előre, pedig igencsak

tolakodtam. Legalább ezren voltak a teremben, főleg diákok. Az aula felől
beengedett vendégeket az első sorokban fenntartott helyek felé terelték, de a
diákok elállták a padsorok közti átjárókat is. Bár dolgozott a
légkondicionálás, fülledt meleg volt a teremben.

A lejtős padlón oldalazva mentem. A fehér makettet láttam magam előtt.

Kétségtelenül ezt a termét ábrázolta. Szóval ők már régen tudják, hogy
Cartiaga itt fog beszédet mondani. De hol lehet Albert? A maketten volt egy
piros vonal az egyik oldalon. Lehet, ez mutatja az elnök útvonalát a
teremben? Csakugyan erre fog bejönni, gondoltam. Még nem láttuk őt, de
annál a bejáratnál már testőrök nyüzsögtek. A terem elején, a másik oldalon
is volt valami jel a maketten. Elöl C és A, hátul egy B betű.
Megvilágosodott az agyam. A jelek nem az ábécé három első betűjét,
hanem embereket jelentenek. Ha a B – Beddi? Akkor C – Cartiaga és az A
– Albert?!

Tudtam már, hol keressem a merénylőt. Dühösen és gyorsan lökdöstem

félre az embereket, ügyet sem vetve tiltakozásukra. A zaj hirtelen
felcsapott.

– Az elnök!

– Cartiaga!

– Éljen Cartiaga!

A baloldali érzelmű egyetemisták feliratokat bontottak, kis zászlókat

lengettek. A hangzavar majdnem fülsiketítő volt már. Hol lehet Albert...?
Elől kell lennie, közel a C-hez, vagyis az elnökhöz. De a rendőrsorfalon
belül egyetlen diák sem volt, csak fotósok és tévések a kameráikkal. A
padsorokat figyeltem. A szakállas férfiakat. De nem láttam senkit, aki
Albert Treyungra emlékeztetett volna. Közben több kétség is gyötört.
Felismerem-e a fickót? És idejében odaérek-e hozzá?

Cartiaga testőrei között jött. Mosolygott. Igen, ez volt az az ismerős

mosolya, az újságfotókon, a tévéhíradókban is ezt láttam. Legutóbb az el
nem kötelezettek konferenciáján jött le a szószékről ugyanezzel a
mosollyal. Akkor lett azok vezetője a következő időszakra. Személyes
befolyása mérhetetlenül megnőtt, és nemcsak Mexikóban.

A diákok java része zajos üdvözléssel fogadta. Persze voltak ott olyanok
is, akik szívesen kifütyülték volna, azt hiszem. Sőt lehet, fütyültek is – de a
felcsapó zajban ezt nem lehetett hallani. Semmit sem hallottunk, csak a
hatalmas termet betöltő zajt, a faltól falig hömpölygő hanghullámokat.
Kábító és magával ragadó volt mindez, kezdtem érteni a tömeghangulat
lélektanát. Ha Cartiaga most a mikrofonhoz lép és azt kiáltja: gyertek
velem, utánam, előre! – a tömeg meglódul, és lehet, én is velük tartok.

A diákok között nem láttam Albertet. Görcsös feszültség vibrált bennem.

Mi lesz, ha nem veszem észre idejében? Csak abban reménykedtem, hogy ő
is szakállt visel, mint a többi felkészített merénylő. Rathiséknak nem volt
idejük leborotváltatni, és különben is, a frissen leborotvált szakáll sápadt
helye feltűnő lehet.

Cartiaga már majdnem a terem elejére ért, amikor reményvesztetten

fordultam el a diákok padsoraitól. Jobbra tőlem voltak a vendégek, és... hol
is volt a maketten az A betű? A terem túlsó oldalán, nem ott, ahol C., vagyis
Cartiaga bevonul. Igen – értettem meg rémültén – én fordítva állok, a másik
oldalon, nem ott, ahol a maketten az A betűt jelölték. Emlékezetem
tükörképet vetített elém, sajnos. Mégsem értettem a dolgot – hisz ott, ahol a
maketten az A betű volt, most itt a teremben nem diákok, hanem a fotósok
és tévériporterek várakoznak!

Egy villanás – tekintetem közéjük csapott, pásztázott, kutatott. Másik

villanás – akárha áram csapott volna belém.

Albert ott volt!

Pillanatnyi habozás után biztos voltam benne: ő az. Ugyanaz a homlok,

az orr hajlata. A sötét szemek. A sovány arc, a karcsú termet. Most nem
viselt szemüveget. A szakáll valóban elváltoztatta az arcát, de nem annyira,
hogy a jellegzetes jegyek alapján ne lehessen felismerni. Az utóbbi két
hétben éppen eleget nézegettem az apjától kapott fotókat.
 Már tudtam, mi történt. Hisz nem olyan nehéz sajtótudósítói igazolványt
és egy-egy alkalomra érvényes akkreditálást szerezni, különösen, ha az
embernek jó összeköttetései vannak. És ha adnak a kezébe egy filmfelvevőt
is, hogy megjátssza a riportert... Vagy nem is kamerát, hanem... fegyvert?

Megint tolakodtam volna, de a tömeg összezárult előttem. Nem

szándékosan – bámészkodtak, ünnepeltek, lelkesen ordítottak, engem észre
sem vettek. Kétségbeesetten próbáltam szétlökdösni a diákokat.

Cartiaga akkor ért a terem végébe, az előadói asztal elé. Még mindig
mosolygott. Testőrei eltávolodtak tőle, hogy ne zavarják a fotósokat. Két
tucat kamera emelkedett a levegőbe, motorok zümmögtek, villanófények
vakították az elnököt és kíséretét. Én csak Albert Treyung kezét figyeltem.
Nagyobb méretű fekete kamerát emelt a magasba. Vékony, gumis támasz
helyett nem a vállra, hanem elölről a hónalj alá is nyúló, vastag fémes rúd
tartozott a géphez. Albert éppen akkor illesztette a vállához. Szeméhez
emelte a nézőkét. A kamera az elnökre szegeződött.

Mindez olyan gyorsan történt! Az előttem táncoló fejek fölött csak annyit
láttam, hogy a kamerának elöl, a fekete cső elején, az optika helyén nem
csillan üveg. Albert már előzőleg lecsavarta az álobjektívot, és mi lehet
mögötte? Egy hangtompítós fegyver csöve! Beépítve a kamerába!

Nem tudom, hogy akkor gondoltam-e valamire. Később mondták, hogy

senki sem vett észre semmit. Egészen az első lövésig, és sokan még a
második után sem tudták, mi történt.

A pisztolyom a kezemben volt. Már nem érhettem oda Alberthoz, a

tömeg elválasztott tőle, talán egy teljes perc alatt sem értem volna oda.
Felemeltem hát a fegyvert...

Eldördült egy lövés. Nem én lőttem, hanem Albert. A kamerából. De a

dörrenést alig hallottuk. Én is csak a kamera elején kicsapó torkolattüzet
láttam. Akkor lőttem. Valaki sikoltott. A dörrenés az agyamban
visszhangzott. Albert megtántorodott.
 A nők fülhasogatóan sikoltoztak. Sokan a padlóra vetették magukat.
Hirtelen éreztem, hogy kezek kapaszkodnak belém. Láthatárom megingott.
Valaki megafonon át parancsszavakat harsogott. Lábak dobogtak. Száz kéz
akart széttépni, a pisztolyomat kicsavarták a kezemből, ütöttek is, a
zakómat rángatták, repedt a szövet, aztán letepertek a padlóra. Máris a lábak
között feküdtem. Azt hiszem, én is kiabáltam. Ordítottam, kétségbeesetten,
csak nem tudom, mit, a szavak az izgalomtól kihullottak emlékezetemből.
Többen rám estek a kavarodásban. „Ez lőtt az elnökre!” – üvöltötte valaki.

Hirtelen csend lett. Meglepő, nagy csend. Csak a karjaimat markoló

kezek szorítását éreztem.

– Azonnal eresszék el! – parancsolta valaki.

– De ez a merénylő! – ellenkezett valaki.

– Nem. Ő a mi emberünk – mondta az előbbi hang határozottan. És akkor

már tudtam, ki beszél.

Warren államügyész.

29.

– Ebédet majd később kapsz. Most elégedj meg egy jó kávéval – mondta
Warren.

– Hát arra éppenséggel szükségem van – mormoltam. Még kábult voltam.

Azt hiszem, soha életemben nem voltam még ilyen furcsa, felemás
helyzetben. Kicsit arra az érzésre emlékeztetett, amit legutóbb tapasztaltam;
fejbe vert Rathis egy gorillája, elvesztettem az eszméletemet és különféle
képzetek gyötörtek, míg teljesen magamhoz nem tértem. A mai reggel és
délelőtt eseményei most egyszerre zuhantak rám; eddig a történés sodort
magával, lázában égtem. De most, hogy véget értek a kalandok, mintha
mély vízből merültem volna fel, oxigénre szomjaztam. Hírekre.
Magyarázatra. Nyugalomra.

Az első kettőt éppen Warren adhatta meg. Mintha egy másik, nagyon
távoli világból érkeztem volna, úgy néztem széles mosolyát, kövérkés arcát.
Érdekes, most talán több haja hiányzik elölről. Magasabb a homloka? Vagy
ez is kényszerképzet, még nem múlott el kábultságom? A helikopterben
Warren hallgatott. Amint kiragadott a diákok és az ügynökök kezéből,
azonnal az udvarra vitt. Csak arra emlékeztem, hogy az arcomat próbáltam
eltakarni a fotóriporterek elől. A helikopterben Warren hallgatag testőrei
között ültünk; a repülés különben csak néhány percig tartott. Alattunk
gyorsan suhantak el a város utcái. Az én utcáim. Mikor a Prinn-hegy fölé
lendültünk, rádión érkezett a jelentés: Cartiaga sértetlen, Albert Treyung
első és egyben utolsó lövése az elnök egyik testőrét találta el. „A merénylőt
súlyosan megsebesítette a testőrség egyik tagja”, mondta a rádió. E
szavakra Warren elégedetten mosolygott. Azt hiszem, e verzió közreadását
már ő intézte el. A hír később így jelent meg a sajtóban is.

A helikopter az autóparkolóban pihent. Őrök vigyázták. Minket is

őriztek. Warren testőrei két asztallal odébb ültek, éreztem, hogy figyelnek
engem és a környéket is. Tőlem nem kellett tartaniok. A pisztolyomat még
az egyetemi előadóteremben elvették és nem is kaptam vissza.

– Tetszik neked ez a hely? – kérdezte Warren, és intett az ablak felé. A

mélyben, szikrázó napfényben úszott a város. Warren folytatta: – Tudom,
szeretsz ide járni. A múlt héten is voltál itt Caterinával.

Aggodalom fogott el:

– Hol van Caterina?

 – Még az erdőben, Rathis háza mellett. Már elküldtem érte a másik
helikoptert. Hamarosan ideérnek.

Vártam. Minden bizonytalan volt. Legfőképpen azt nem tudtam, hogyan

állok Warrennel? Az egykori diáktárs, a későbbi futó ismerős soha nem volt
számomra túlságosan rokonszenves, most pedig cseppfolyós lett az is, amit
eddig róla tudtam. Kicsoda tulajdonképpen? Csak államügyész, vagy annál
több? És mi köze van hozzám?

Nem vághattam túl értelmes arcot, mert Warren elnevette magát.

Vidámsága őszinte volt. Az a benyomásom támadt, róla is most pattog le a
feszültség. Felengedtem kissé.

– Az arcodra van írva, Vilar, hogy halvány fogalmad sincs a történtekről.

– Így van. De valami azt sugallja, te fogsz magyarázatot adni mindenre.

Lassan elkomolyodott. Meghozták a kávét. A testőrök élénken figyelték a

pincért. Más vendég nem is volt ott. Gyanítom, Warren egyszerűen
megparancsolta, ne engedjenek be senkit. Mintha csak kibérelte volna az
egész éttermet.

A kávé íze jó volt. A meleg folyadék szinte új életet sugárzott belém.

Kezdtem magamat jobban érezni. És Warren elkezdte:

– A végén rettenetesen haragudni fogsz ránk, Vilar. De hidd el, nem

tehettem mást. Szorított az idő, és te... szóval, te voltál a legalkalmasabb
erre a szerepre – elhallgatott, a kávéját kavargatta töprengve.

– Vágj bele. Ne kímélj! – buzdítottam.

– Nem kíméllek. Hogy kezdettől értsed a dolgot, el kell árulnom egy

szolgálati titkot.

– Hallgatok majd róla, mint a sír – ígértem.

 – Ezt el is várom. A saját érdekedben is – mosolya torz volt, gyorsan
eltűnt arcáról. – Nem csak államügyész vagyok, Vilar. Hanem a
titkosszolgálat tisztje. Egészen pontosan... ezredese.

– Gratulálok – emeltem meg a kávéspoharat. No igen, így valamivel

érthetőbb lesz a dolog. Warren is erre gondolhatott, mert most már
folyékonyan beszélt:

– A politikai terroristákkal foglalkozom, ezt biztosan hallottad. De nem

csak azokkal, akik látványos akciókkal szinte minden hónapban a lapok
címoldalaira kerülnek. Van az ügynek egy sokkal ártalmasabb rétege is. A
politikai vezetők elleni merényletek... Ez szörnyen fontos kérdés, Vilar.
Néhol a vezető államférfi egymaga fémjelzi a politikai irányvonalat, a neve
a jelszó, amely tömegeket vagy katonai erőt állít mögéje. Ha ezt az embert
valaki megöli, egy rendszer omolhat össze, bármennyire hihetetlennek tűnik
is a dolog. Sok példa volt már rá, te is hallhattál ilyenekről. Nos, pár évvel
ezelőtt furcsa jelzések érkeztek hozzánk az alvilágból. Nem a terroristák
köreiből, nem. Lebukott közönséges bűnözők meséltek a kihallgatásokon
néhány rejtélyes emberről, akik fura ügyekhez kerestek cinkosokat. Például
emberrablásokhoz. De nem ismert és gazdag üzletembereket, vagy
politikusokat, a feleségüket vagy a gyerekeiket kellett elrabolni – hanem
teljesen ismeretlen, vagyontalan...

– ...neurotikus, de még inkább paranoiás fiatal férfiakat – folytattam.

– Pontosan, Vilar. Értékelhető személyleírásokat nem kaptunk, a szerzett

adatok elégtelenek voltak bármiféle nyomozás elindításához. Kénytelenek
voltunk hát várni. Aztán... egy évvel ezelőtt egészen másféle jelzés érkezett.
Hogy úgy mondjam, a számunkra még mindig rejtélyes ügy „másik
végéről”. Egy afrikai országban merényletet követtek el egy fekete vezető
ellen. Az illető a miniszterelnök volt. A tettest elfogták. Nem afrikai volt,
hanem...

– Hazánk fia?
 – Bizony – bólogatott – Warren gondterhelten. – Persze, ez még nem
lenne akkora baj, hiszen mindenfelé akadnak fanatikus őrültek. De itt el kell
gondolkozni azon, hogy egy itteni, nem egészen komplett fiatalember miért
utazik Afrikába, hogy ott megöljön egy politikust, akit azelőtt soha nem
látott, nem érzékelte politikáját, akihez semmi köze sincs.

– Neki nincs köze – hangsúlyoztam. Warren bólintott:

– Fején találtad a szöget, Vilar. Mi is erre gondoltunk. Kézenfekvő, hogy

az a fickó megbízásból cselekedett. Azok képezték ki és vitték a helyszínre,
akiknek érdekükben állt, hogy a miniszterelnök a boldogabb
vadászmezőkre távozzon. A dolog nagyon érdekelt bennünket, hát
elintéztük, hogy tisztjeink beszélhessenek a fickóval, mielőtt kiviszik a
tengerparti strandra.

– Strandra? – ez nekem is új volt. – Netán szép nagy cápák úszkálnak

arrafelé?

– Ott az a szokás, hogy a strandok homokján rendezik a nyilvános

kivégzéseket.

– Vagy úgy.

– A fiút az orvosok megvizsgálták, nem volt teljesen komplett. De az

ottani hatóságok nem sokat adnak az elmegyógyászok véleményére és
különben is, a lelőtt miniszterelnök utódjának politikailag nagyon kapóra
jött az ügy. A srácot rövid úton halálra ítélték, később meg is kapta a
golyókat a tengerparton. De előtte beszéltek vele a tisztjeink. Nos, a fickó
mondott néhány érdekes dolgot.

– Égek a kíváncsiságtól – feldobott a kávé, de még inkább az a tudat,

hogy végre a kulisszák mögé láthatok, és megtudom, az elmúlt hetekben
tulajdonképpen mi is történt velem?
 – Azt mondta, a merénylet előtt nyolc hónappal ismeretlen férfiak
elrabolták. Néhány napig egy lakásban tartották, rettenetesen félt. Ez itt
történt a városban, Vilar. Aztán injekcióval elkábították és feltehetően
elszállították valahová. A következő hónapokat egy föld alatti helyiségben
élte le, ahol nagyon jól bántak vele.

– A bunker... – mormoltam.

– Talán azt mondhatnám: túlságosan is jól bántak vele. Lesték és

teljesítették a kívánságait. Filmeket vetítettek neki, sportolhatott,
rokonszenves urak sokat beszélgettek vele. Időnként szép és szerfelett
hajlandó fiatal nők is érkeztek, azok is teljesítették minden kívánságát. Nem
is volt egyedül. Két másik fiatalember is élt ott. Egy ötven év körüli és egy
jóval fiatalabb férfi foglalkozott velük, mindkettőt „doktor”-nak szólították.

– Rathis és Soyer.

– Ne vágj elébe, öregem. A sztori csattanója még messze van. A

merénylet után a börtönkórházban megejtett orvosi vizsgálat megállapította,
hogy a fiatalembert egy igen ritka kábítószerrel is kezelték anélkül, hogy
tudott volna róla. A szert Protardinnak nevezzük a szakmában, de az
összetételét ne kérdezd, a jegyzőkönyvekben másfél gépelt sort tesz ki a
pontos neve. A lényeg az, hogy ez igen ravasz szer. Akinek időnként a
szervezetébe juttatják, az először nem is veszi észre a dolgot, másodszor a
Protardin akaratgyengeséget okoz, no és reflexkieséseket, mellékhatásként.
A páciens engedékeny lesz tőle, könnyen rávehető bármire. Ha ráadásul
tudatküszöb-filmeket is vetítenek neki, tulajdonképpen a fickó teljesen a
kezükbe kerül. Tudod, mi a tudatküszöb-film?

– Képzeld, tudom – kezdett visszatérni az életkedvem. – Sőt, olvastam

erről szóló kísérletekről is... Moziban a nézőknek vetítettek egy filmet,
közben néhány kockán megjelent a felirat, hogy „szomjas vagyok”, de
olyan rövid időre hogy az információt a szem csak a tudat alá közvetítette, a
tudatig nem jutott el. A nézők nem vették észre a sugallatot, de az vággyá
alakult bennük, és a vetítés szünetében rohamra indultak a büfé ellen. Ez
még az ötvenes években volt, Angliában. Aztán betiltották ezeket a
kísérleteket.

– És gondolod, hogy a tilalmat mindenütt be is tartották? – Warren

elismerően nézett rám. Lehet, eddig nem hitte, hogy ilyen művelt vagyok?
Szereztem egy jó pontot nála, bár őszintén szólva most ez édeskeveset
érdekelt.

– Nos, abban a rejtélyes intézetben napról napra, hétről hétre, hónapról

hónapra szivárogtatták bele a fiúba, hogy az az afrikai politikus a világ
szégyene, akit félre kell állítani, és nagy jót tesz az országgal az, aki ezt a
nemes feladatot elvégzi. Ha egy paranoiás azt hallja, hogy ezáltal ő is
kitűnhet, hogy belekerül a világtörténelembe, hogy így lehet végre azzá, aki
mindig is szeretett volna lenni: nagy, ismert emberré – ráadásul Protardinnal
is kezelik –, hát bizony, könnyen elindul ezen az úton. Utána aztán már
nincs visszaút. És amit Rathis doktor használt, az még nem is a legutolsó,
legjobb módszer. A tudatküszöb-dolog nem csak a szem, hanem a fül
vonatkozásában is működik, ezt tudtad? Egy amerikai áruházban a
hangszórókból áradó zene közé elrejtették a szavakat: „Becsületes vagyok,
nem fogok lopni”, mondogatta egy meggyőző hang, ami csak a tudat alá
férkőzött be. A kísérlet hónapokon keresztül folyt, és ezalatt az áruházi
lopások száma majdnem negyven százalékkal csökkent. Képzeld, ha egy
paranoiásnak a „megfelelő” szöveget lökik óránként, hónapokon keresztül...
De az új dolog, amire már most fel kell készülnünk, az ESB-módszer. Az
electronic stimulation of brain, az agy elektronikus stimulálása. Ma még ezt
is csak gyógyításra használják, például ismét aktiválják vele az agynak
olyan részeit, amelyek betegség vagy sérülés miatt megszűntek működni.
De hát kezdetben Rathis is csak orvos volt... Ha a tudósok végre valóban
feltérképezik az emberi agyat, jöhetnek az elektródák, és a többi szerkezet,
amelyeknek a méretei már ma is rendkívül kicsik. Hamarosan műtét útján
be lehet majd építeni a páciens agyába a távirányításhoz szükséges miniatűr
szerkezeteket, és akkor az egyén – talán úgy, hogy maga sem tud róla! –
eszközzé válik mások kezében. Sokkal inkább eszközzé, mint bárki más
valaha a történelem folyamán. A szó szoros értelmében gombnyomással
lehet az agyában érzelmeket, képzeteket, szenvedélyeket, sőt gondolatokat
is kelteni. Vagyis: cselekvési irányokat, tetteket diktálni annak az embernek.
És tudod-e, hogy a mesterségesen irányított ember nem érzi, hogy nem
önszántából cselekszik? Amit tesz, saját akaratából, saját döntései alapján
teszi – így hiszi...

Láttam Warren arcán, hogy most nyoma sincs szokásos vidámságának.

– Szomorú kor lesz az, amikor ebből valóság lesz – vetettem közbe
komoran.

– Lesz? Nem tudhatjuk, mikor kezdődik majd el, tehát előfordulhat:

valahol, valakik máris elkezdték. És akkor a dolog már nem a
pszichiáterektől függ majd, mint most. Az agysebészek, agykutatók lesznek
a következő Rathis doktorok, az áldozataik pedig nem okvetlenül labilis
paranoiások, hanem olyan normális emberek, mint te vagy én, Vilar!

Megrázkódtam. Hát hová rohan ez a világ? Tényleg a vesztébe, ahogyan

nem is kevesen állítják? Eszembe jutott az ázsiai mondás. „Ha eljön a
démonok órája, fegyvertelen leszek...” Máris megadtuk magunkat? De nem,
vannak, akik harcolnak. Warren is.

– Látod, Vilar, miféle dolgokkal kell foglalkoznia a magamfajtának? Én,

aki soha nem kedveltem a biológiát, ide jutottam – az ügyész ezredes
valahová a távolba nézett. A várost látta, vagy annál többet? Aztán halkan
folytatta: – Kutatást rendeltünk el. Évekre visszamenően átvizsgáltuk a
megoldatlan eltűnési esetek dossziéit. Hetekig sötétben tapogatóztunk.
Végre, nagyon halvány jelek tűntek fel. Huszonegy olyan esetre akadtunk,
ahol felmerült az emberrablás gyanúja, de váltságdíjért soha nem
jelentkezett senki. Különböző módszerekkel tovább elemezve az ügyeket,
rájöttünk, hogy ebből öt eset azért is gyanús, mert az illető áldozatok
elrablásuk előtt pszichiátriai kezelésben részesültek. Természetesen csak az
eltűnt férfiak ügyeit firtattuk, ami lehet, hogy hiba, de még ma is azt
hiszem, így gyorsabban haladtunk előre. Az öt férfi közül egy ötvenen felül
volt és bár soha nem került elő, végül is elejtettük. Maradtak négyen. Az
egyikről kiderült, hogy nem paranoiás, hanem pszichopata volt és az
összeesküvők az effélét aligha használhatták fel céljaikra. Ő is kiesett a
rostán. A maradék három fiatal is volt, paranoiás is volt, nyomuk is veszett
és semmi hír nem érkezett felőlük. Úgy döntöttünk, hogy azzal kezdjük, aki
közülük a legutolsóként tűnt el, remélve: itt maradt meg a legtöbb
értékelhető nyom.

– És ezt hívták Albert Treyungnak.

– Pontosan. Négy hónapja tűnt el, a szokásos rendőrségi rutinvizsgálat

persze eredménytelen volt. Ám... – Warren furcsa pillantást vetett rám,
megint körülnézett, akárha illetéktelen füleket gyanítana a közelben.
Sóhajtott: – Hát sajnos nem tudom kikerülni a dolgot. Még egy hivatali
titkot kell elárulnom neked. De Vilar, ha ennek híre megy, nekem a fejemet
veszi a belügyminiszter!

– Ilyenkor csak egy fülem van, azon is egy irányban közlekednek a

hangok: kizárólag befelé – közöltem komolyan.

– No, igen. Szóval a titkosszolgálat a rendőrség kizárásával akart

nyomozást indítani, de volt egy akadály. A lék.

– Lék?

– Egy lyuk, ahol kiszivárogtak tőlünk az információk. Érthetőbben: a

Szolgálat vezetői közül valaki kétfelé dolgozott. Már régebben a
tudomásunkra jutott a dolog, de nem tudtuk, hogy ki az illető. Mellesleg ma
sem tudjuk még, csak gyanítjuk. A lényeg az, hogy fontos
kezdeményezések híre szivárgott át tőlünk a nemzetközi terrorizmus egyik
központjába. Ilyen körülmények között öngyilkosság lett volna belevágni
egy nagyobb akcióba, éppen a legveszélyesebb terrorista csoport ellen.

Éreztem, mindjárt megtudom a titkot. Feszülten vártam. Warren most

nem nézett rám:

– Hogy a kettős ügynök ne köphessen a levesbe, csak kipróbált,

legmegbízhatóbb embereimmel közöltem a titkot. És az új, szokatlan, eddig
még nálunk soha nem alkalmazott stratégiát. Azt találtam ki, hogy ne mi, a
titkosszolgálat nyomozzunk, hanem – persze, szoros felügyeletünk alatt –
egy kívülálló, sehová sem tartozó, semmiféle intézménynek el nem
kötelezett, semmiről sem tudó... magándetektív.

– Szép terv – bólogattam. Gerincemben és valahol hátul az agyamban

megkönnyebbülés, felszabadultság öntött el. Hát szóval erről volt szó? De
még számtalan titok magasodott előttem.

– Ne gúnyolódj, Vilar. Tudom, nem volt helyes dolog, és ráadásul nem is

veszélytelen – Warren felemelte az ujját. – De magad vállaltad, pénzért. És
bármikor abbahagyhattad, ha úgy érezted, meghaladja az erődet.

– De te régtől ismersz engem – a szavába vágtam, mert elegem volt a

mentegetőzéséből. – Tudtad, olyan vagyok, mint a buldog. Ha egyszer
belemélyesztem a fogsoromat egy ügybe, hát nem engedem el.

– Pontosan, Vilar. És emlékszem arra is, miért hagytad ott a rendőrséget.

– Egy korrupciós ügyben engem is megvádoltak. De bebizonyítottam,

hogy semmi közöm hozzá. A főnökség hivatalosan bocsánatot kért tőlem.
És én egy héttel később kiléptem a cégtől.

– Tudtam, és éppen ezért kellettél nekünk éppen te, Vilar. Messze földön
te vagy az egyetlen detektív, akiről biztosan tudtuk: az ellenfél nem tudja
megvesztegetni.

Hallgattam. A testőrök egyike felállt, végigment az ablakok mellett.

Messzelátóval kémlelte a várost, a dombra felvezető utat. Ahogyan én is
tettem egyszer. Nem is olyan régen.

– ...Azt már sejted, hogy aki neked az ügyet előadta és megbízott a

nyomozással, az én emberem volt és persze sohasem hívták Bernard
Treyungnak.

– Jól játszotta a szerepét.

 – Majd közlöm vele, hogy megdicsérted. Egyelőre átlőtt karral vitték
kórházba; a Rathis-villa ostrománál kapott egy golyót. Treyung igazi apjától
kaptuk az adatokat a fiáról. Az öreget azóta saját beleegyezésével egy biztos
helyen őrizzük. Figyelni kezdtük az irodádat, a lakásodat és a szépséges
Caterina kisasszony lakását. A megbízás és az előleg elfogadása után ide
jöttetek ebédelni. Ugye, nem kell mondanom, hogy nem véletlenül
bukkantam fel itt én is?

– Nem kell mondanod, Warren.

– De nem jöttem egyedül. Elhoztam a helyettesemet, aki az akciók egy

részét irányította, de téged addig még sohasem látott. Megmutattalak neki
téged és Caterinát. Míg ebédeltünk, ott állt a függöny mögött – intett a
ruhatár felé.

Eszembe jutott az az arc, amit csak félig láttam egy másodpercre a

függöny résén. És hirtelen belém vágott a felismerés: igen, ez volt az a férfi,
aki később Darra lépcsőházában megvédett a banditáktól. Ezért volt olyan
ismerős!

– Tudtuk, hogy előbb-utóbb belebonyolódsz az ügybe, és mivel te

sohasem adod fel a küzdelmet, Vilar, hát hamarosan az események
közepében leszel, és feltűnnek majd körülötted azok a rejtélyes fickók,
akiknek egyéves kemény nyomozással sem tudtunk arcot adni. Meglepően
gyorsan csináltad, Vilar.

– Szerencsém volt – szerénykedtem.

– Szerencséd is. Tudtuk, hogy először Frengóba mégy, így az úton nem
követtünk. Abban is biztosak voltunk, hogy ott elmégy megnézni a
Treyung-féle sportszergyárat, hisz te senkinek sem hiszel.

– Azért élek még.

 – Azért élsz, Vilar. A gyár előtt az embereim megint rád ragadtak. Látták,
hogy felkerested Samanthát, a diáklányt. Itt is szerencséd volt, olyasmit
tudtál meg tőle, amit annak előtte a rendőröknek nem mondhatott el. Új
nyomra álltál, és én kezdtem bizakodni: nem tettünk rossz lóra.

– Kilenc az egyhez fogadtál rám?

– Kilencvenkilenc az egyhez, Vilar. Őszintén szólva, benned volt minden

reményem. Szóval elindultál az új nyomon, mi meg vártuk, mi lesz ebből.
Tíz perccel azután, hogy követni kezdted Larry Conti autóját, mi már
mindent tudtunk arról a fiatalemberről. De te többet tudtál róla... Miközben
Bertával tárgyaltál az Északi úton, a 24-es bungalóban – persze azt a
környéket is figyeltük – egyik csoportunk Larry Contit követte.

– Berta lakása előtt délután a furgonban várakoztam. Kétszer is

felbukkant ott egy fehér Mercedes – emlékeztem.

– Pontosan. És egy teniszruhás fiatal pár – mosolygott Warren, mint aki

jó tréfát eszelt ki. – Láttuk, hogy egy ismeretlen férfi bement Berta
lakásába, de az embereim távolabb helyezkedtek el és az autóját nem látták.
Te láttad a rendszámát is, ezért lépéselőnyhöz jutottál hozzánk képest. A
rendőrség aztán tudomást szerzett a lány meggyilkolásáról, és
megindítottam a nyomozást. Larry Conti a hírre vallomást tett a
rendőrségen. Ugye, nem kell mondanom, hogy a frengói
rendőrkapitányságon is van egy tiszt, aki a titkosszolgálat összekötője.

– Nem kell mondanod, Warren.

– ...Amint jelentette nekem az ügyet, azonnal kiadtam a szükséges

utasításokat. Te úgy viselkedtél, mint egy középkori lovag, Vilar. Mi a
fenének kellett este megint elmenned Larryhoz? Figyelmeztetni a srácot?
Akkor ő már a mi védelmünk alatt állt. Mire Turin felügyelő szembesített
vele, mi már kioktattuk, mit mondjon. A kihallgatásod alatt egy ajtó nyílott,
téged nézett meg egy emberem. Meg akartak róla győződni, csakugyan
Vilart tartóztatta-e le a rendőrség? Hiszen nem voltunk Larry házánál, nem
láttuk a letartóztatásodat, előtte pedig nyomod veszett.
 – Egy vidéki panzióban szálltam meg.

– No, igen. Larry azt mondta, sohasem látott téged. Erre elengedtek, és
hiába követtek az embereim, nyomod veszett.

– Nem szeretem a kopókat a sarkamban.

– Hagyjuk ezt... Larry Contival közöltük, hogy te egy nagyon fontos

titkosügynök vagy, akit a túlbuzgó Turin felügyelő tévedésből tartóztatott
le, és a haza érdeke azt kívánja, minél előbb szabadlábra kerüljél. A fiúnak
tetszett, hogy ilyen fontos megbízást kapott, és azt lelkesen teljesítette is.
Ezért jelentette ki a szembesítés alatt, hogy sohasem látott téged.

– Szép volt tőle. De én eltűntem...

– ...mint kő a vízben, Vilar. Nem maradt más megoldás, visszajöttünk a

városba, és figyeltük az irodádat. Turin frengói embereit egy felsőbb
utasítással kikapcsoltuk az ügyből. Szükségünk volt rád, és vártunk.
Telefonáltál Caterinának, hát őt követtük a Prinn-hegyre.

– Az a két jóltáplált, szépen fésült fickó... ti voltatok?

– A sárga Volskwagent követték, de te egy csúnya trükkel átverted őket.

– Mondtam, nem kedvelem a kopókat. Különben is azt hittem,

„amazok”...

– Ezt sejtettük, így eleve megbocsátottuk akcióidat, bár a fiúk néha a

fogukat csikorgatták. De menjünk sorjában. Megint eltűntél és Matarrába
mentél, mi pedig tanácstalanok voltunk. Egy egész napot veszítettünk, de
aztán Santora hadnagy a segítségünkre sietett.

– Ő is a ti emberetek? Hát van ebben a városban még valaki, aki nem

titkosügynök?
 – Már eddig is túl sok államtitkot árultam el neked, Vilar. Ne légy
telhetetlen.

– Szóval Santora is nektek dolgozik – állítottam. Warren elegánsan

elsiklott a téma fölött és folytatta:

– Tőle tudtuk meg, hogy egy Angelo Darra nevű matarrai lakos felől
érdeklődtél és egy gyilkosságot emlegettél. Az embereim azonnal
Matarrába száguldottak, és a rendőrségen megnézték Darra aktáit. A
fotókról felismerték azt a férfit, akit Frengóban Berta Liss lakása előtt
láttak. Minden világos volt, már csak téged kellett fellelniök. A hírre én is
Matarrába mentem. Sok szállodában kerestünk, Vilar, de közben figyeltük
Darra házát is. Az én emberem mentett meg egy kiadós veréstől, légy hát
hálás... Azt is láttuk hogy felcsíptél egy utcalányt is.

– Ti figyeltetek a hotel előtt, míg odabenn voltam a lánnyal?

– Igen. A távozásod után kikérdeztük a kis Camillát és megint annyit

tudtunk, mint te. Végre éreztük, hogy nem hiába találtuk ki az egész
haditervet, te valóban nyomra fogsz vezetni bennünket. Mellesleg Darra
régi ügyének tanulmányozása is egyértelmű volt; már tudtuk: a paranoiás
férfiakat elrabló banda nyomára akadtunk. Te közben hol eltűntél, hol
felbukkantál. Itt a városban lehallgattuk Caterina és az irodád telefonjait is.
Ebből tudtuk, hogy a fővárosi busz sofőrje visz neked egy csomagot
Matarrába, tehát a pályaudvaron megint „felvehetjük a kapcsolatot”.
Mondd, Vilar, honnan a fenéből szedted azokat az álöltözeteket? Olyan
vagy, mint egy vicces kedvű szabadnapos színész a Nemzetiből.
Minduntalan más és más alakban bukkantál fel...

– A buszpályaudvaron éreztem, hogy követnek.

– Jól érezted, de feleslegesen aggódtál, azok mi voltunk. Viszont a

külvárosi szállodában jól elbántál velünk.

– Veletek?
 – Persze. Darra házán kívül figyeltük a hotelt, ahol megszálltál, nehogy
Darra emberei kárt tegyenek benned. Darra egyik embere, egy vékony,
fiatal srác a főnök Bisselt sugárúti lakásáról egyenesen a szállodába ment,
és mi attól tartottunk, hogy megöl. Három emberemet felküldtem az
emeletre. Hallották, hogy valaki felfelé menekül előlük, a negyedikre. Azt
hitték, a fiatal bandita az.

– Szent ég! A te embereidet csaptam fejbe és löktem egy ismeretlen, mit

sem sejtő vendéghölgy hálószobájába, éjnek idején?

– Igen! – Warren dühösen fújt. – Képzelheted, mennyi fáradságomba

került kimosni az embereimet a botrányos helyzetből. Közben azért nem
lustálkodtunk. A kis hallgatózó fiút, akit oly műgonddal kötöztél az
ágyadhoz, még a rendőrség érkezése előtt elvittük onnan és kinyomtuk
belőle, hogy az egész furcsa vállalkozás élén az a Rathis nevű pszichiáter
áll. Azon a ponton ismét majdnem annyit tudtunk, mint te. Hallottunk
mesteri fotóidról, amiknek másolatait különben Santora hadnagy hamarosan
a rendelkezésünkre bocsátotta. Aztán elengedtük a hallgatózó fickót,
Tomot. Igaz, alaposan megfenyegettük és rávettük, attól kezdve dolgozzon
nekünk, jelentsen mindent, ami Darra és Rathis közelében történik.
Hallottuk, hogy a fotókkal zsarolni kezdted Rathist, ezt túl merész
játszmának tartottuk és aggódtunk érted, Vilar.

– Rögtön sírva fakadok a meghatottságtól.

– Ne gúnyolódj. Én tényleg féltettelek, te ökör! Nem is sejtetted, milyen

veszélyesek azok a fickók, mégis azt hitted, megtáncoltathatod őket! Éjjel-
nappal úgy őriztünk, mint egy kincset.

– Vettem észre. A szállodámban az öregebb és a fiatal már szinte ott

lakott a hallban.

– Mégis átverted őket. Öreg róka vagy, Vilar.

– Ne dicsérj, meséld tovább, egészen érdekes.

 – Mesélem. Lehallgattuk Rathis telefonját. Hallottuk hát, hogy találkozót
beszéltetek meg az Oriental Hotelbe. Én is mozgósítottam a legényeimet,
nem csak a doktor.

– A koldus...

– ...és mások is. Még én is ott voltam az utcán egy autóban, és láttam,
hogyan futottál az életedért. Ha a „koldus” elveszti a lélekjelenlétét, már
alulról szagolod az ibolyát és az egyéb illatos növényzetet, Vilar.

– Hálás vagyok.

– Nem tudom, előtte mi történt odafent a hetedik emeleten, a nő

szobájában, hogyan estél csapdába...

– Elegánsan elsiklunk a téma fölött – mondtam.

– Ahogy akarod – Warren most engedékeny volt, hideg kávéját

kortyolgatta elgondolkozva. – Menjünk hát tovább. A rendőrség közben, a
te bejelentésed alapján, mindenfelé kereste Darrát és embereit, de akiket
elkaptak, azokat először mi hallgattuk ki. Te közben eltűntél a szemünk
elől; most már tudjuk, hogy Rathis doktor villájába mentél. Láttál ott valami
érdekeset?

Beszéltem az ügyésznek a rejtélyes látogatóról. Warren összeráncolt

homlokkal hallgatta, töprengő tacskóra emlékeztetett.

– Ettől tartottam – vallotta be a végén. – Eddig is több jel mutatott arra,

hogy Rathis nem a saját szakállára cselekedett. Ő afféle apolitikus
mesterember volt, egy profi, szakmája prostituáltja, annak dolgozik, aki a
legtöbbet fizet szolgáltatásaiért. Különböző bel- és külföldi ultrajobboldali
szervezetek adták a pénzt és a megrendelést.

– Szóval nála elintézhettek olyasmit – kérdeztem hogy: „Doktor, hat

hónap múlva kell egy magányos gyilkos, egy fanatikus őrült, aki elteszi láb
alól X. elnököt bárhol, bármilyen körülmények között?”

– Valahogy így ment ez, Vilar. És Rathis teljesítette a megbízásokat, az

értük járó pénz pedig befolyt egy titkos bankszámlára. A merényletek
általában sikerültek, és ha a merénylőt a testőrök nem lőtték le a helyszínen
és kihallgathatták, a nyomozás akkor is holtpontra jutott. A legtöbb, amit
ezek a kábítószerezett szerencsétlenek elmondhattak: néhány keresztnév és
zavaros emlékek életük utolsó hónapjairól. Meséltek egy föld alatti házról,
erdei lőgyakorlatokról, gorillákról, „kezelés”-ekről... Még abban sem
lehettünk biztosak, hogy ez a bunker hol van, az öt földrész közül
melyiken? – Warren fényképeket húzott elő zsebéből. – Segíthetnél nekünk,
Vilar.

Hat képet tett elém. Mind férfi volt, ötvenen felül. Az egyik arcot a
tévéből ismertem, harmadrangú politikus volt. Ötöt azonnal visszaadtam
Warrennek, a politikust is. A hatodikat még egyszer megnéztem. Barna bőr,
ősz haj, jellegzetes vonások.

– Ő járt Rathisnál akkor este. Az egyik megbízója.

– Biztos vagy benne?

– Láttam és hallottam, amint a villában megdorgálta a doktort a Darra-

féle incidens miatt. Tanácsokat adott Rathisnak a további működést illetően,
beszélt az „egyes számú akció”-ról és a következőkről is.

Warren fellélegzett.

– Akkor mostantól a vád tanúja vagy, barátom. Ezzel végre a sarokba

szoríthatjuk őket.

– Ki ez?

– Palle, egy, az emigráns latinok, feketék és más „söpredék”

bevándorlása ellen küzdő pártocska vezetője, régóta sejtjük, hogy szoros
kapcsolatai vannak a nemzetközi terrorizmussal. Palle hívei a legutóbbi
választásokon mindössze egyetlen parlamenti helyet szereztek; ezt éppen
Palle foglalta el.

– Tehát mint képviselő mentelmi jogot élvez.

– Ha a parlamenti bizottság elé tárom a bizonyítékokat, már nem

menekülhet. Tudod, ki lesz a tanúm, rajtad kívül? Rathis doktor.

– Él?

– Persze. Vigyáztunk rá, nehogy baja essék. És Rathis értelmes ember,

meg fogja érteni, hogy vagy kitálal mindent, vagy felkötik. De menjünk
sorjában. Akkor éjszaka telefonáltál valahonnan a matarrai rendőrség
ügyeletére, hogy két fickó gyanús dolgokat művel egy erdőben...

– Honnan tudod, hogy én voltam?

– Az összekötő kazettára vette a központi ügyelet nagy hangszalagjának

megfelelő részletét. Elfelejtetted mar, hogyan zajlanak a dolgok egy
kapitányságon? Mindegy. A két fickót behozta egy őrjárat. Magam
hallgattam ki őket. Az egyik éppen a besúgónk, Tom volt. Elmesélte, mi
történt Darrával. Közben te elvitted a nőt a szállodába, ahol már a mi
embereink várták.

– A nyomukba szegődtem...

– Feleslegesen tetted. Beszóltak nekem rádión, hogy egy furgon követi

őket. Tom már elmondta, hogy az az ő kocsijuk volt. Nero még mindig
dadogott a rémülettől, valódi ájulásokat produkált, ahányszor csak szóba
került a zsákból kilépő halott. Merész húzás volt, Vilar. Minden
elismerésem a tiéd. Nekem ilyesmi még eszembe se jutna, és ha mégis, hát
biztos, hogy nem lenne bátorságom megvalósítani!

Szerényen hallgattam. Warren felsóhajtott:

 – Azon az éjszakán a kíváncsiskodásod viszont nem illett a terveinkbe,
még mindent összezavarhattál volna. Le kellett állítanom téged, már-már
arra gondoltam, magam megyek eléd, végül mégis azt a... szóval, azt az
ügynököt küldtem, akit te Bernard Treyungként ismertél meg.

– Utána elmentem a szállodámba és elaludtam – vettem át a szót.

– Jó dolgod volt, Vilar, mert én akkor két napja egy szemhunyásnyit sem
aludtam. Míg te békésen szundítottál, mi Eulália kisasszonyt hallgattuk ki.
Látta, hogy már nincs manőverezési területe, ezért eléggé bőbeszédűnek
bizonyult. Megint annyit tudtunk mindenről, mint te. De sajnos, sem Tom,
sem Nero nem járt soha a bunkerban, hát a legfontosabb célunkat még
mindig nem értük el. Közben attól tartottunk, hogy Rathis megijed a
sorozatos kudarcoktól és gyorsan likvidálja a bunkert, eltünteti a nyomokat,
szélnek ereszti embereit, sőt talán megöli Treyungot és az esetleges többi
beprogramozott gyilkost. De itt vált be a stratégiám: a doki végig meg volt
győződve, hogy egyetlen emberrel áll szemben, egy túlbuzgó
biztosítótársasági detektívvel. Ezért nem félt túlságosan. Ezért tartotta a
lelket embereiben is, akik pedig már-már hajlamosak lettek volna
szétszaladni, főleg Darra halála után. Igen, majdnem elfelejtettem. A
matarrai erdőben, ahol Tom és Nero kis híján eltemetett téged és Euláliát,
másnap a helyszíni vizsgálat több sírt talált. Azt hiszem, a doki és Darra ott
kaparták el áldozataikat. Eddig négy holttestet találtak, az egyiket tegnap
este azonosították. Fél évvel ezelőtt eltűnt fiatal paranoiás volt, akit – úgy
látszik – valami okból nem tudtak felhasználni. Az is lehet, a megrendelő az
utolsó pillanatban visszavonta a megbízást, mert a lelövendő politikust
elsöpörte egy államcsíny, vagy természetes halállal távozott a színről,
esetleg valamilyen gyorsabb konkurencia ölte meg. Rathisék ilyenkor már
nem állíthatták át a merénylő célra programozott, teljes tudatát egy másik
célra. El sem engedhették az illetőt, túl kockázatos lett volna. Hát meg
kellett gyilkolniok... Másnap délelőtt te ismét felhívtad Rathist, játszottál a
tűzzel, tovább zsaroltad a dokit. Természetesen hallottuk mindkét
beszélgetéseteket. Ügyesen rávezetted Rathist, hogy – ha közvetetten is –
bevallja: Albert Treyung az ő foglya. Te biztosan csak blöfföltél, hogy
szalagra vetted a beszélgetést – de mi valóban felvettük, Vilar! A perben ez
kitűnő bizonyíték lesz. Más kérdés, hogy a doki semmiképpen sem adhatta
ki neked Treyungot, hisz az már fel volt készítve a testre szabott
merényletére. Amint hallottuk az utolsó telefonbeszélgetéseteket, tudtuk, ez
csak csapda lehet. Ha Rathis beleegyezett a dologba, holtbiztos: nem az
igazi Treyungot küldi a székesegyház elé.

– Én is sejtettem, főleg, mikor láttam öt óra előtt azt a nagy nyüzsgést. De

ezek szerint a színre lépők egy része nem a doktor legénysége volt?

– Több mint a fele a mi ügynökeinkből állt.

– Bútorszállító kocsi, virágos fiú és lány...

– ...ugyanazok, akik Frengóban teniszruhában parádéztak előtted.

– Mostanában igazán nem volt időm, hogy az arcukat figyeljem. Meleg

volt a helyzet – mondtam.

– Meleg volt – értett egyet Warren. – Tudjuk, hogy mi történt. Ma már azt
is: Rathis valóban fel akarta számolni az egész üzletet, túl forró volt a talaj
miattad. De ma már azt is tudjuk, meg kellett várnia a mexikói elnök
érkezését. Megbízója, Palle és a többiek csak a megbízás teljesítése után
fizetnek... A dokinak mindenképpen el kellett intéznie még azt a dolgot. Jó,
hogy sikerült elmenekülnöd a térről, és még jobb, hogy az Albertet alakító
fickót a rendőrség kezére juttattad. Egy órával később ő is a kezünkben volt.
Sajnos nem tudta pontosan, hol van a bunker, a szanatóriumban még
sohasem járt. A szállodában az embereim hiába vártak rád.

– Meglógtam előlük.

– A tűzlétrán, persze. Kiderítettük... Vilar, a módszereidről külön előadást

tarthatnál egyszer nálunk. Az álöltözetek, az eltűnések és felbukkanások
mestere vagy.

– Egyszóval jól választottál.

 – Nem bántam meg – röviden nevetett, de hamar elkomolyodott újra. –
Nyomodat vesztettük, és ez majdnem végzetesnek bizonyult a... számodra.

– Úgy éreztem, már eleget tudok a bunkerről, meg fogom találni.

– És elindultál az erdőbe. Mi pedig nem tudtuk, hol vagy? Komolyan

aggódtunk érted. És persze dolgoztunk. Figyeltük Rathis matarrai villáját és
Caterinát is.

– Gondolhattam volna...

– Sejtettük, hogy felhívod majd a lányt. Huszonnégy órával eltűnésed

után végre megmozdultak a dolgok. Rathis két gorillájával visszajött
villájába; embereim látták, hogy a garázsban nyüzsögnek; aztán a két fickó
elindult egy kocsival. A mieink követték és csak a villától távolabb
állították meg őket. A csomagtartóban Darra holtteste pihent, így hát
bilincset raktak a két gorillára...

– A doki aztán nekem is említette, hogy valami baj történt az éjszaka.

– Angelo Darra holttestén átok ült – nevetett Warren –, aki temetni vitte,
mind rosszul járt.

– A doktort miért nem tartóztattátok le? Elégséges bizonyíték volt hozzá.

– Például miattad és a bunker miatt nem tettük. Nem tudtuk, hol vagy, de
sejtettük, megtaláltad a bunkert. Eulália mondta: tőle is a rejtélyes objektum
holléte felől érdeklődtél, és a kis Camillának is emlékezetében maradt
néhány kérdésed az erdei úttal kapcsolatban. De mondtam, felgyorsultak az
események. A lehallgatók jelentették a városból, hogy felhívtad Caterinát,
és mit mondtál neki. Embereim java részét még az éjszaka folyamán
ideirányítottam, kértem a hadseregtől két helikoptert és Matarrától vagy
negyven kilométerre egy erdei tisztáson ütöttem fel a főhadiszállást.
Caterina hívásodnak engedelmeskedve azonnal elindult Matarra és a 19-es
út felé. Helikopteren követtük, a levegőből figyeltük. De sürgetett az idő,
már minden perc drága volt, pirkadt is, de Caterina még kétórányi útra volt
tőlünk. Az a sárga Volkswagen bizony már nem a régi, Vilar!

– Elégszer mondtam neki én is.

– És igazad volt. Mikor láttuk, hogy a csinos segítőd reggelre sem ér ide,
rádión utasítottam a pilótát és a helikopteren lévő embereimet, vegyék fel
Caterinát a gépre.

– Képzelem, szegény kislány igencsak meglepődött.

– De még mennyire. Viszont negyedóra múlva ott volt az erdei tisztáson.

Kénytelen voltam kiteríteni előtte a kártyáimat, ismertettem vele a játszmát.
„Bernard Treyung” is igazolta szavaimat, és Caterina végre hinni kezdett
nekünk. Megmutatta a készüléket, amellyel a cipődbe rejtett törpeadó jeleit
lehetett venni. A helikopter a készülékkel csinált egy kört, a pilóta a
térképre rajzolta a jelsorozat vételirányait, és ahol a vonalak metszették
egymást, megtaláltuk a villát. Közben megjött az erősítés, volt már vagy
harminc emberem. Elindultunk „vadászni”. Rathis doktor is arra jött,
megvártuk, míg behajt a „szanatórium”-ba, és akkor bezárult a kör.

– De Warren, én azért a te helyedben nem lövettem volna az épületet.

– Akkor még nem tudtam, hogy igazi elmebetegek is vannak odabenn. Ez

csak a ház elfoglalása után derült ki.

– Rathis és társai menekülni próbáltak, ennyit láttam még.

– Amikor nem sikerült autókkal kitörniük és két emberük elesett – köztük

az a szakállas, akit Juan Barricadára programoztak be – a doktor
fegyverszünetet kért, tárgyalni akart. De én nem akartam tárgyalni, féltem
vesztegetni az időt. Egy szakasz kommandóst – a légierőtől kaptam őket
kölcsön – az épület ellen küldtem. Azok egyetlen perc alatt lerohanták a
villát és máris vége lett a harcnak. Amikor elrepültem onnan, az ápolónő
éppen azt kezdte mesélni, milyen udvarias voltál vele... Az életben
maradottak kihallgatása folyamatban van. A páciensek, akikkel a
földszinten találkoztál, igazi elmebetegek, Rathis egy kórházi alapítvány
pénzéből tartotta ott őket, persze csak falból.

– Most már érted, hogy nem várhattam meg, míg véget ér a csata? –
kérdeztem. – Engem szorított az idő és fogalmam sem volt róla, hogy ti
vagytok a „vadászok”. Soyer, az áldoktor...

– Meghalt, mire kórházba vittük.

– ...szóval ő ejtette ki száján a nevet: Sejk al-Dzsebel. És már tudtam,

merényletre készülnek. A rádióból hallottam, hogy pillanatnyilag a mexikói
elnök az egyetlen magas rangú külföldi vendég nálunk.

Warren most megint a távolba nézett, úgy mondta:

– A Hegyek Ura... Ez volt az akciónk fedőneve, Vilar. Amit az a

középkori perzsa kitalált, sajnos máig alkalmazható módszer. A technika és
az orvostudomány újabb eredményei csak növelik a hatásfokát.

Hallgattunk, aztán Warren elmosolyodott:

– Tudod, hogy ma reggel szerepeltél a tévében is? Éppen utasítást

akartam adni, hogy keressenek meg, ha másképpen nem megy, hát a rádiód
jelei révén, amikor a központunkból szóltak a helikopternek, hogy két
másodpercre feltűntél a képernyőkön. Az egyetemi ünnepség előkészületeit
mutatta egy helyszínre küldött operatőr, és te a francia nagykövetet kísérted
testőrként. Akkor értettem meg, hogy Cartiaga ellen megy ki a játék és ha te
ész nélkül odarohantál, akkor Albert is ott lehet. Már repültünk is az
egyetemre. De közben rádión utasítottam ottani embereimet, keressenek
meg a személyleírás alapján és vegyék fel veled a kapcsolatot.

– Majdnem elkéstünk, Warren.

Az ügyész kiitta kávéját.

 – Majdnem. Cartiaga meggyilkolásának beláthatatlan következményei
lettek volna. No, de végül is... sikerült megakadályozni. Még azt is
elintéztem, hogy a fotód ne kerüljön a sajtóba, Vilar. Azt mondtam a
hírügynökségeknek, te a mi ügynökünk vagy, és ha kinyomtatják a
merénylet helyszínén készített fotókat, a te arcodra fekete csíkot tegyenek.
De ne aggódj, a sajtó úgyis Albert Treyung fényképeivel lesz tele.

– Szegény Albert... nem lett belőle nagy ember.

– Ez is egyfajta hírnév – legyintett Warren. – Legalább néhány hétig

beszélnek róla. Aztán elfelejtik.

– Távirányított gyilkos volt – mondtam keserűen. Warren felkapta a fejét,

rám nézett. Tudta, még nincs vége a gondolatnak. Hát folytattam: – Aligha
volt igazán tudatában, mit tesz. A játszmát mások irányítottak helyette.
Pontosan az történt vele is, ami velem. Én is „távirányított” voltam...

– Eleinte úgy terveztük, hogy kiszállsz a buliból, amikor már mindent

tudunk és a többit magunk is elintézhetjük. Akkor az emberem kifizette
volna a béredet, és soha nem szereztél volna tudomást arról, hogy valójában
mi is történt. De te a végén „elvesztél”, veszélybe kerültél, sőt még
Cartiagát is meg kellett mentened. Vilar, te telhetetlen, hát minden babért te
akartál learatni egyedül?

– Azért maradt nektek is dicsőség. A „Sejk bandájá”-nak leleplezése

nagy port ver majd fel – vigasztaltam.

– Óriási tévedés, Vilar. Soha sehol egy árva szót sem hallasz többé az
ügyről – csodálkozó tekintetem láttán kesernyés mosollyal folytatta: – Csak
nem képzeled, hogy nyilvánosan bevalljuk: egy ilyen démoni
bűnszövetkezet évekig csinálhatta a disznóságait, szinte az orrunk előtt?
Titkos katonai törvényszék fog ítélkezni Rathis és cinkosai fölött. Azt
hiszem, nem tévedek, ha megjósolok néhány halálos ítéletet. Palle is a
vádlottak padjára kerül, és még mások is – komoran felsóhajtott. Belőlem
még nem múlott el a keserűség:
 – Céltáblának használtatok, csalinak.

– Műléggyel szoktak pisztrángot fogni, Vilar. Hallottál olyan esetről,

hogy a műlégynek emiatt baja esett?

– Caterina mikor ér ide?

– Perceken belül... Azt ugye, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy

elfelejtesz mindent, Vilar?! Soha nem volt semmiféle „Sejk al-Dzsebel-
akció”, nem jártál Matarrában és az erdei házban, Rathis, Darra és mások
nevét soha nem hallottad...

– Értem. Mindenki mossa kezeit.

– A véres kezeit, barátom. Ez a szakmánk. Azt hiszed, vége a harcnak?

Még sok Hegyek Vénje lehet, még sokfelé készülődnek a terroristák, az
orgyilkosok.

– Az emberek valaha idegen, rossz démonokban hittek... – legyintettem.

Nem fejeztem be a mondatot. De megtette ezt Warren:

– ...pedig a démon bennünk van. Talán mindenkiben. A jó és a rossz

egyszerre vagyunk.

Odalépett hozzá az egyik embere, valamit súgott a fülébe. Warren

szedelőzködni kezdett:

– Mennem kell. Vár a belügyminiszter.

A levegőt nagy dörgés töltötte meg, remegtek az ablaktáblák. Helikopter.

A testőrök kinéztek és Warren felé bólintottak.

– Megjött szíved hölgye, Vilar. Érezzétek jól magatokat, a különteremben

csak ti lesztek. Az ebéd ki van fizetve. Apropó, pénz. Holnap elküldöm a
csekket. Azt hiszem, elégedett leszel az összeggel.
 Már nem volt miről beszélnünk. Warren a kezét nyújtotta és elment. Vele
együtt azonnal eltűntek a testőrök is. Odakünn helikopterek dübörögtek.

30.

Caterina felém jött. A szemét néztem.

– Vilar... Minden rendben?

– Dicsőség, pénz, szerelem – mondtam. Már ott állt előttem. A kezünk a

levegőben találkozott, aztán megöleltem: – Az első kettő biztos, de a
harmadik...?

Ő is a szemembe nézett:

– A harmadik is biztos – suttogta.

Akkor a világ is eltűnt, akárha soha nem létezett volna. Csak mi ketten
voltunk, Caterina meg én.