Lovagos

Messze Kelethon hegyormai közt roppant rendházak pöffeszkednek. Büszkék és bevehetetlenek, századok óta
rendíthetetlenül várakoznak meredek sziklaormaik csúcsán. Címerükön egyetlen acélos kígyópár tekereg - Latet
Aequitas, ezek az Úr legdicsőbb lovagjainak otthonai. Sokak álma, hogy egyszer a kígyó erődökben
nevelkedjenek, ám e jogra születni kell, a rend nem hív és nem is vár. Ha méltó vagy rá, egyszerűen eljön érted.
Minden tavaszon, a szent Asher napi ünnepség csucsán néhány magára maradt apróság nyomtalanul eltűnik,
évek múltán kerülnek csak elő a rend beavatottjaiként. Bár egy egészséges gyermek elvesztése nagy ár a
családnak, de megfizet érte a büszkeség, hogy a te sarjad is egy a haza legszentebbjei közül. Ezért látsz oly
kevés apróságot az ünepi forgatagban a szüleik lába alatt, járj bár a fővárosban, vagy egy a határvidék mélyén
megbúvó falucskában. Hogy mi tehet méltóvá eme kegyre, csak a főpapok tudják, és meg is őrzik titkukat. Akit
magukkal ragadtak, valódi család, vérrokonok nélkül érik emberré. Helyettük azonban ott áll a rend, akárha
egyszerre féltő anyja és apja lenne a növendékeknek. Az erőd, bár nem meleg hajlék, mégis biztonságot nyújt,
dicső ormai ősidők óta dacolnak az elemekkel példát mutatva minden beavatott számára.

A magány pedig közös örökségünk. A cellánk boltozatát e szavak díszítették - Légy vár, oltalmat adó, légy
templom, hitet éltető, légy lovag, népünket őrző, s boldog leszel! - Ez vezetett mindannyiunkat éveken át a
rendház dohos, hideg falai közt. Ha kopogott a szemünk az éhségtől, hát ezt ettük, ha nem volt egy jó szó, ez
mozgatott - egyetlen ígéret, melytől csak a dicstelen halál foszthat meg. Háromszázan indultunk az igaz úton,
háromszáz testvér, így mondták. Mára kevesen maradtak a mi évünkből, a sorstársak fogytak, emlékük pedig
elkopott ahogy kihulltak mellőlünk, helyükre újak álltak, reménnyel telve, nagy tervekkel. Sokan gyengének
bizonyultak, mások eltévelyedtek. A rend mindkettőt kiveti a testéből, az előbbiek kóbor lovagokká váltak, az
utóbbiak jutalma halál volt. Néhányan csupán túl messzire merészkedtek a bátorság nevében, a büszkeség pedig
megfeledtette őket az egyik legszentebb erényről, az alázatról. Hiba, hiszen az emlékezetet túl későn frissíti a
zuhanás, a szirt rohanó sziklái. Jól ismertem egy koponyát ott lenn a mélyben. Mielőtt bűnbe esett volna, a
testvérem volt ő is, hittársam, de nem tanulta ki a belenyugvás útját. Képtelen volt vakon hinni, hallgatni a jó
szóra. Mindinkább maga akarta látni az igazságot, a sajátját. Azt mondta, megszökik és kóborlovag lesz ő is.
Talán csak kíváncsi volt a a másik oldalra? Harcra született, de sikoltva halt, így jár minden hazug és becstelen.
Egy szava mégis bennem viszhangzik:- Megérdemeltem?
Emlékszem, aznap a hajnal fagyosan érkezett, súlyos, elgémberedett tagokkal ébredtünk, tengerszagú köd
ölelt fullasztón magához. Ma is olykor az a hideg járja a csontjaim, magam előtt látom a ragacsosan fehérlő,
jéghideg masszát, ma is pont úgy elborít. Aznap ébresztő előtt keltem, feltápászkodtam, leráztam a zúzmarát és
kihúztam a kardom. Fényesen csillogott mint mindig, a férfi büszkesége. A földbe döftem, Kelethon felé, ahogy
minden áldott vagy átkos pirkadatkor, majd sietve elmondtam egy imát, erőt kérve az új napra. Közben
megmozdult a tábor is, acélbőrű bestiaként tekergőzött körülöttem amint végezte a hajnal szertartásait. Gyorsan
és gördülékenyen zajlott minden, mire a köd a dombtetőn oszladozni kezdett, már páncélban sorakoztunk, Isten
papjai vértezetben osztották az áldást.
- Aki ma elesik, biztosan a mennybe kerül! - mondta egyikük.
- Úgy legyen!
Percekkel később vállt vállnak vetve haladtunk a folyópart alatt, ügyelve, nehogy elveszítsük egymást a hajnal
ajándékában. Azok, ők, nem is sejtették milyen közel vagyunk. Ahogy meghallottuk az őrszemek halk
beszélgetését dermesztő borzongás futott át a tudatomon. Összesúgtunk:
- Nyomorultak, végük, ha megrohanjuk őket!
- Ezek semmiről se tudnak!
- Nagyszerű, halottak, mielőtt felocsúdnának.
Néma sajnálat vegyült a megvetésbe amit éreztem, hiszen csak azért küzdenek, amit igaznak tartanak! Halál
jár minden tévedésért? Úgy tanították, igen, de egy bűnös hang megremegett valahol mélyen, szánalmasan -
Megérdemlik?
Ekkor három alak suhant el mellettem hangtalanul, kiléptek a sorból és beleolvadtak a homályba. Árnyjárók,
három elcsukló, vérbefojtott halálhörgés dicsérte tudományuk. Az első áldozatok felajánlattak, új fejekkel
gazdagodott a vadászok oltára. Nemsokára mi is megláttuk az ellenséget. A folyó a táborukhoz közel
hömpölygött, a hajnali köd fehérsége pedig elrejtett minndannyiunkat. A felderítők szerint már csak egy
keskeny bozótos és a mező, ahol tábort ütöttek választja el a két sereget. A sors most is nekünk kedvezett.
Halotti csendben, támadóalakzatban vártuk a parancsot, hogy felharsanjon a kürt, közben megint szóhozjutott
valami odabenn. - Fázom, a hideg már nem csíp, baljós jel, de nincs segítség, a kardot még így is elbírom, el
kell bírnom, ha ez az ára!
Végre, a szél elfújta könnyű álcánk, már a parton is teljesen szétszakadozott, csupán foszlányokat hajszolt a
sután kergetőző szellő. Valahol elöl, a fákon túl valóban feltűntek a tábortüzek. Emberről emberre terjedt az új
parancs:
- Indulj, lassan a bozótosig, onnan kürtszóra roham! - Elérkezett hát az idő. Járás közben lassan elborított az
indulat, s az izgalom csak nőttön nőtt, lépésről lépésre hatalmasodott el ott benn. Végül a látásom is
elhomályosodott, a gyomrom összeszorult.
- Most, most, gyerünk! - dübörögte egy hang a fejemben. Elértük a rejtekhelyet, bár nevetséges lett volna azt
gondolni, hogy egy ekkora tömeget eltakarhat görcsösen nyújtózó ágkarjaival. Míg mi ismét jeges
mozdulatlanságba dermedtünk, a tábor felbolydult, ide-oda rohangászó emberek és sebtében szerveződő
alakzatok töltötték be a sátrak gyűrűjét, a riadalom színes kavalkádja kezdett táncba a fehérlő tájon. Sokan
páncélt se tudtak ölteni nagy sietségükben, s a megforduló szél már a rémület bűzét sodorta felénk, odaát
rettegés ülte meg a lelkeket. Mi pedig csak álltunk, diadalittasan, pedig a csata még meg se kezdődött. Olykor
emberfeletti érzés hallani négyezer pajzs kondulását, amint négyezer kard sújt le rá, mindenre elszántan,
egyetlen ritmusban. Hallani négyezer torok harci üvöltését, majd eggyéolvadni velük. Az egész sereg egyetlen
feszülő indulat, amit egyetlen szalmaszál tart kordában, egyetlen szánalmasan kicsi, mégis rettenetes erő, a
hadvezér. S mikor ő jelt ad, öt kürt sikolt, nyolcezer láb dobban, majd kezd őrült vágtába, hogy aztán életét
áldozhassa. Ez a halhatatlanság.
Futva indultunk, először csak visszafogott tempóban, várva az íjászokra, akkor, mielőtt még szétvetne az
előbbi indulat, hirtelen nyugalom telepszik rám. Hátborzongató magabiztosság.
Újabb kürtszó harsant, most sorakoztak fel az íjászok, mi csak ügettünk tovább, fémben csörtetve, akárcsak a
bestia szivének dobbanása, majd hirtelen elfogytak az utolsó fák is, kiértünk a nyílt mezőre. Szemben, a
táborban nehány kétségbeesett egységnek sikerült felállnia, az első sorból jól látni mindent, ők most
szembefordultak velünk. A következő kürtszó újra a hátunk mögül érkezett, de az eredményét pillanatok múlva
meg is láttuk. Nyilvesszők hasították surrogva, egymással versengve az eget, majd lecsaptak a táborra. Nem
célzottan hullottak, a dolguk nem a gyilkolás volt, hanem hogy zűrzavart keltsen előttünk. Az utolsó szakaszt
rohanva tettük meg, most már teljes erőből, rekedt torokkal ordítva a csatába indulók imáját, mint az
eszüketvesztettek. A nyílzápor nyomán megritkult, halálravált lándzsasor nem tudta megfékezni a tomboló
áradatot, csupán lassította kissé. A frissen keletkezett réseken befurakodva oldalbatámadtuk a védőket. A harci
kedvük romokban hevert, ahogy az állásaik is. A csata kimenetele rég nem volt kétséges, de ilyenkor se lehet
pihenni. Ha alábbhagy a tűz, a belső lángolás, talán fellélegezhetnek, talán bevethetnek valami istentelen,
gonosz cselt! Lihegve magam mögött hagytam hát az első védállást, ahogy az ropogva, önnön vérébe fúlva
összeomlott, majd oldalrapillantottam. Ismerős rúnák villogtak körülöttem mindenütt. Izzón, ezüstös fénnyel
ragyogták be a mellém felsorakozók páncélját, tehát az ék újrafelállt, megérkezett a parancs:
- Előre! - Indultunk, a gyomrom újra összeszorult, s mire úrrá lettem a belső fenevadon, már mélyen benn
jártunk a sátrak közt, körülöttünk a tábori élet mindennapjai hevertek szétszórva, magukrahagyatottan. Az
ellentámadás rendezetlen hullámokban vergődött elénk, talán csak a társaik visszavonulását próbálták óvni. -
Igen, csak ez lehet a magyarázat, próbálták.
Aztán a mi légiónk szétszóródott, a hadvezér továbbvágtatott a menekülők üldözésére, mi pedig maradtunk
befejezni a munkát. Fáklyával a kézben, tucatnyian egy-egy csapatban jártuk végig a hófehér sátrakat.
Jobbunkból megváltó halált, balból büntető forróságot osztva minden utunkba akadónak. Nem sokan maradtak
az ellenségből, többnyire sebesültek, akik nem bírtak lépést tartani gyáva társaikkal, vagy a nyílzápor áldozatai.
Hálaadó imát kántáltam magamban, távolbarévedve, mikor előttem termett egy szikár alak. Viseltes, de drága
ruháiról és csorba nélküli fegyveréről lerítt, hogy zsoldos. Az ilyen a halálból él, nem is rosszul. Egy vessző állt
ki a lábából, ezért maradhatott még itt. Idáig jutottam a gondolatban, mikor lesújtott. Időben hárítottam, majd
csapásra emeltem a saját kardom, de mint bűbáj szállt rám a gondolat - ki ez az ember és mit tett ellenünk?
Megmagyarázhatatlan mi vezetett, de hagytam neki még egy esélyt. Ezen maga is meglepődött, az arcára
komikus, vagy inkább groteszk döbbenet ült ki, ahogy várta a megváltó csapást. Végül belement a játszmába, és
újra támadni készült, ezúttalt szúrt, alulról. Pontatlanul és sután érkezett a penge, mégis volt benne valami
kecsesség, ami csak vén, tapasztalt kardforgatók sajátja. Hárítanom se kellett, hiszen a a kard messze suhant el a
páncél óvón felizzó rúnái mellett. Akkor a zsoldos végleg megadta magát, kardja markolatát, maradék
büszkeségeként teste elé emelve, támolyogva állt meg előttem, szinte könyörögve a végért, egy talán
értelmétvesztett életben - egyetlen tiszta vágás.
Végül már szinte kellemes meleg lett, a hajnal hidegét a táboron kívülre űzte a lángoló sátrak tüze. Olykor az
undort is nevetve gyűri le a hideg, ha a zord Telet igazán haragjában találod.
Ahogy egyre kevesebb élő került az utunkba, a csapatok is kezdtek szétzilálódni, míg végre egyedül maradtam
egy nagyobb, többinél gazdagabban díszítet sátor előtt. Akkor még senki nem járt ott, ki se fosztották. Hogy
miért, gyorsan felismertem, hiszen megszentelt szimbólumok övezték. - Egy isten háza. - Vajon van jogom
megszentségteleníteni? - vakkantotta a kétség, majd nyüszítve elhallgatott - Isten harcosa Ura szent nevében
bármit megtehet. Ma büszke kötelessége irtani a gonoszt!
Odabenn még a félhomály uralkodott, sötét nyomor csupán, egy igazi templom árnyékaként. De a várt
magány helyett egy vén fogadott, szürkecsuhás pap térdepelt a kőoltár előtt imádságba burkolózva, tudomást se
véve rólam. Percekkel később fordult felém lassú, méltóságteljes nyugalommal, s én bénultan, gyötrődve
bámultam minden mozdulatát. - Egy ártalan gyogyító lenne csupán? - Arca fénybe borult, hangját felemelte és
új imába kezdett. - Kinek az urát hívta ma védelmére, a sajátját, vagy tán az enyémet? - Kérjen irgalmat, s
megadom! Kérjen engem, s nem szenved majd! - Tört ki újra a kétség, de ezegyszer támogatva egy másik hang
által, egy szikkadt koponyáéval. - Megérdemli, mert más a hite? Ki az ő istene, hogy halálában se siet
segítségére? - S a pap egy tükörre mutatott, benne istenek arcmásával, amint egymással cívódnak, aztán
embereket láttam, serényen követni teremtőiket az öncélú pusztításba. Ott, az üveg mögött népek enyésztek el,
s a vad örjöngésben felismerni véltem két nemesen sikló, acélfényű testet. Aztán vert seregként fordultam a
bejárat felé, önmagam előtt kellett hát meghátrálnom - Hova mehetek így, ki adna menedéket egy
kóborlovagnak, a testvériség bukott harcosának? - támadt fel a gondolat amint a beszűrődő fény irányába
botorkáltam. Ő pedig, mint egy rabló, csak erre várt, imáját befejezve hófehér tűz lobbant a tenyerén, majd
lehellete felkapta a lángot, könnyű szellőként terelve felém, miközben egyre hatalmasabbá vált. A forró csóva
végül utánamnyúlt, de a páncél rúnái ezegyszer nem izzottak fel, szürkén várták a szárnyaló végzetet, mely
elmészt, mint tollpihét a fergeteg. A kétseg utoljára még makacsul felötlött bennem, - Megérdemeltem? - De
már ott kuporgott a válasz is, gyászos döbbenettel - Bocsáss meg Istenem!
A pap pedig az oltár alá rejtette a tükröt, sötétbezárva benne az igazat, a sajátját.

- A harcos öl, nem ítélkezik. Mondta végül a szellem, miközben fagyos köddé vált, s az írás elhalványult,
elhagyva a hirtelen megrepedező ősi pergament.