Szívtelen

II összesen A bűn szívében

Willow Winters
Álomgyár (2022 aug)

Címke: erotikus, romantikus, regény

erotikusttt romantikusttt regényttt
“Sötét, szexi, elképesztően mesteri.” – Nightbird Novels

Könnyű elveszni a vágy és a gyönyör ködében. A szavai eleinte

kemények voltak, az érintése pedig jéghideg. Ugyanolyan kevéssé
vágytam a közelségére, mint ő az enyémre. Tudtam róla, hogy
veszélyes, és elpusztíthat, ha ahhoz van kedve. De tudtam, hogy
nem akar bántani. És bár gyűlölnöm kellene, mégsem tudom. Ez az
erős és elérhetetlen férfi hatással van rám. Felkorbácsolja az
érzéseimet, hogy tudom: engem akar, és semmi mást. Lágy
érintésétől és lopott pillantásaitól felforr a vérem. Sosem gondoltam
volna, hogy a szívem ilyen hevesen fog dobogni valakiért. De okkal
mondják, hogy szívtelen ember. És ezt nem lett volna szabad
elfelejtenem. A USA Today és Wall Street Journal bestsellerszerző,
Willow Winters négyrészes sorozatával hozza el olvasóinak a
Crossok világát. A hatalomért folytatott háborúban Carternek és
Ariának a kettejük harcát is meg kell vívniuk, és
megpróbáltatásaiknak még koránt sincs vége. A bűn szívében-
sorozat túl szexi, túl veszélyes és túlságosan sokkoló.

“Őrülten szexi, vakmerő és érzelmektől remegő történet! Folytatást!” –

BookTwinsReviews
“Willow Winters lenyűgöző karakterekkel lepett meg minket.” – Rox
Reads
“Willow lenyűgöző őszinteséggel, érzelemmel és szenvedéllyel ír.” – My
Life Through Fiction
WILLOW WINTERS
 

Szívtelen
 
- A BŰN SZÍVÉBEN II. -
 PROLÓGUS

Carter
 
Eső közeleg. Az a fajta, amitől sajogni kezdenek a csontjaim.
Száraz villámlások marnak a sötétszürke égboltba, és a
mennydörgéstől még inkább elmélyül a fájdalmam.
Egyszer mindenki eljut a tűrőképessége határára. A szakadék
legszélére kerül, ám még ott is életben akar maradni.
Azzal kezdődött, hogy az anyámat legyűrte a rák.
Aztán Tylert, a legifjabb öcsémet halálra gázolta egy autó. Most
pedig hidegvérrel meggyilkolták az apámat.
Nem nehéz megmondani, ki a felelős a haláláért. Néhány
erőszakos gazember a minden másnál erősebb izgalomra vágyott, és
hajlandó volt bármit megtenni azért, hogy azt át is élhesse.
Nem féltek az apámtól. Tőlem viszont tartottak.
Jól tudom, ez az oka annak, hogy apát kapták el az utca sarkán
ahelyett, hogy velem végeztek volna, amikor kábítószerrel
kereskedtem a kocsink csomagtartójából. Az anyám halálát követően
másként nem tudtunk volna boldogulni. Hosszú hónapokkal később
viszont már nem csak arról volt szó, hogy így jutok pénzhez.
Mostanra pedig már a drog terjesztésének és a vele járó
küzdelemnek a megszállottja lettem.
Nem csak füvet árulok, és nem is csak ellopott
fájdalomcsillapítókat adok tovább. Álmomban sem gondoltam
volna, hogy a kábítószer-kereskedelem ennyire jövedelmező lehet.
Talvery azonban megtanított egy kegyetlen igazságra.
Arra, hogy hol húzódik a határ. Megtudtam, mire képes a
félelem. Megmutatta nekem, miként lehet elérni azt, hogy eltűnjön a
fájdalom, és a helyét egy olyan függőség vegye át, ami még a
heroinnál is erősebb. Semmi sem fogható a hatalomhoz.
Érzem, ahogy az erő az ereimben lüktet.
Csatt!
Ismét lesújt egy villám, mennydörgés követi, és megremeg a talaj.
 Közeledik az eső, ám én olyan sokáig kitartok itt, ameddig csak
kell.
A pap monoton hangon beszél. Olyan rokonok sírnak halkan
körülöttem, akiket az életemben eddig csak néhány alkalommal
láttam. A gyász hangjai eltompítanak.
Az apám élettelen testét körbefogó koporsón megcsillannak az
első vízcseppek. A szemerkélő eső jelzi, hogy most már bármelyik
pillanatban ideérhet a fenyegető felhőszakadás.
Az apám még mindig életben lehetne, ha tőle is úgy rettegtek
volna, mint tőlem. Ha megtanulta volna mindazt, amire hónapokkal
ezelőtt Talvery kegyetlenül megtanított engem.
A megtorlás lesújt majd az apámat meggyilkoló seggfejekre. Nem
azért, mert szeretem. Vagyis, szerettem.
Azt hiszem, az utolsó néhány év során már inkább gyűlöltem.
Őszintén és tiszta szívből utáltam azért, hogy milyen szar alak lett
belőle, amikor az anyám megbetegedett. Felszabadító ez a
felismerés.
Nem ez az oka azonban annak, hogy egyesével becserkészem
majd azokat a szemétládákat. Baseballütővel töröm be a fejüket,
miközben alszanak. Pisztolyt szorítok a tarkójukhoz, amikor a sötét
sikátorokban rejtőzködnek, vagy egy kés pengéjét nyomom a
torkukhoz a kedvenc bárjuk mosdójában. Egymás után mindet meg
fogom ölni.
De nem azért, mert bosszúra vágyom, és nem az hajt, hogy az
apám halála nem maradhat megtorlás nélkül.
De nem ám.
Azért végzek velük, mert azt hitték, elvehetnek valamit tőlem.
Úgy döntöttek, megéri a kockázatot, ha szembeszállnak velem.
Feltámad bennem a harag, forrni kezd a vérem, és az ökölbe szorított
kezemen elfehérednek a bütykök. Össze kell szorítanom a fogam,
hogy elrejtsem őrjöngő haragom.
Soha többé nem hagyom, hogy elvegyék, ami az enyém. A
családom egyetlen tagjára sem emelhetnek kezet. Ami az enyém, az
kurvára nem lehet az övék!
Soha nem fogom hagyni!
 
 Azon a napon, amikor az apámat eltemettük, felébredt bennem a
régóta szendergő démon, és elpusztította a szívemben még
megmaradt jóság maradékát is. Akkor és ott eldöntöttem, hogy
mostantól mindenki félni fog tőlem. Egyszerűen azért, mert így
könnyebben életben tudtam maradni. A rettegés erőssé tett, és én a
hatalom megszállottjává váltam.
Pont úgy vágytam a rettegésükre, mint ahogy régebben azért
sóvárogtam, hogy elmúljon a fájdalom.
Teljesen átadtam magam ezeknek az érzelmeknek, és új
páncélzatom csak a legritkább esetben tört el. Erre olyankor került
sor, amikor egy-egy fájdalmas emlék miatt kénytelen voltam azzal
szembesülni, hogy valaha ki és mi voltam. Csakhogy még a
vértezetem legapróbb darabkáit is egész könnyen pótolni lehetett
azoknak a vérével, akik vakmerően fenyegetni próbálták a mostani
énem.
Mindaddig, amíg valamennyien félnek tőlem és a hozzám
legközelebb állóktól, addig nem csupán életben maradok, de egyre
erősebb leszek.
Félniük kell a testvéreimtől is.
Mostantól pedig attól a lánytól is. A kismadaramtól.
Rettegni fognak. Nem engedem meg, hogy bárki is elvegye tőlem.
Senki nem ragadhatja el tőlem őt.
Senki!
 1. FEJEZET

Aria
 
Kegyetlen remegés kínoz. Az egész testem a rémület rabja, és
mindenem reszket. Használhatatlanná vált a kezem, és nem tudom,
mit tehetnék ez ellen.
Még soha nem szorítottam semmit olyan erősen, mint ezt a
hatalmas konyhakést. Furcsa, de úgy tűnik, nem az én kezem
markolja a fegyvert. Valaki másnak az ujjai simulnak rá a
kézfejemre, erőnek erejével arra kényszerítve, hogy megszorítsam a
markolatot. Egyre ádázabbul, egyre vadabbul, míg végül már
annyira fáj, hogy a testem könyörögni kezd azért, hogy a kínoknak
engedve rogyjak végre térdre.
Nem engedem meg a testemnek, hogy eláruljon. Nem ejthetem el
a kést. Nem állhatok le. Túlságosan nagy erővel tombol bennem a
félelem és a harag ellenállhatatlan keveréke.
A pengén végigfutó vér a kezemre csöpög, és úgy érzem, lángra
lobban tőle a bőröm. Az ereimben mindent felforral a feszültség, a
harag, a színtiszta őrjöngés és az iszonyat, miközben a hullát
bámulom. Belenézek az előttem ülő szörnyeteg halott, tejfehér
szemébe.
Nem bírok Carter felé fordulni. Nem tudom elszakítani a
tekintetem Alexander Stephan üveges tekintetétől.
Arra várok, hogy pislogjon. Hogy felugorjon és megragadjon.
Bénító félelmet érzek, de az adrenalin olyan erővel tombol bennem,
hogy kis híján szétrobbantja az ereim. Stephan ernyedten fekszik a
székben, a torkán vágott seb tátong, bár már nem fröcsög belőle a
vér. Most már csak lassú patakban folyik kifelé.
Ez arra emlékeztet, ahogy az anyám nyakát elvágták, amikor
Stephan meggyilkolta.
Világosan emlékszem rá. Amióta csak az eszemet tudom, az az
iszonyat rémálmokkal tölti meg az éjszakáim. Ahogy Stephan
odaállt anyám mögé, miután meggyalázta. Nem volt kíméletes és
visszafogott; vadul és ádázul csapott le rá. Pontosan ez járt az
eszemben, amikor én bántam el vele, miután Carter a kezembe
nyomta a kést, és felkínálta nekem a gyilkost.
– Aria! – Carter hangja átszakítja az iszonyat falát, és parancsa az
emlékeim közé hasít. – Add… ide… a… kést!
Egyszerre hallom a szavait és a saját ziháló lélegzetem.
Carter ingerült, és csak kevés kell ahhoz, hogy dühbe guruljon.
Csak a szemem sarkából nézek rá, mert túlságosan félek attól, hogy
Stephan felébred, és elragadja tőlem a fegyverem. Vér áztatja el az
ingét, és megcsonkított teste mozdulatlan marad. Én azonban
tudom, hogy mindjárt lecsap a késre. Elveszi tőlem, hogy ugyanazt
tegye velem is, mint az anyámmal.
Erősebben szorítom az acélmarkolatot. Nem fogom megengedni
neki.
Elsírom magam, amikor Carter rám üvölt, és a hangja szinte
dübörög a néma szobában. Könyörtelenül megremeg tőle a
mellkasom. Fáj. Mindenem fáj.
Dacosan megrázom a fejem. Nem lenne szabad
engedetlenkednem. Rossz dolgok történnek, ha mégis azt teszem. A
cella. Ettől a gondolattól megroggyan a vállam, elgyengül a lábam,
készen állok arra, hogy megadjam magam, és letérdeljek az elé a
férfi elé, aki ugyan fogságba vetett, de lehetővé tette számomra a
bosszúállást. Megtorolhattam az anyám halálát.
Mégsem bírok megmozdulni.
– Nem lehet – mondom egészen halkan, és a szavak
nyomorúságos vinnyogásként hagyják el a számat. – Nem fogom.
Ez a két szó keményebben csattan, meglendül a kezem, és a
penge ismét belehasít Stephan torkába. A szemem sarkából látom,
hogy valaki hátrébb lép, majd a példáját egy másik férfi is követi.
Halkan, önkéntelenül feljajdulok, amikor Carter megragadja a
kezem, a másik tenyere a vállamra nehezedik, és így tart
egyensúlyban, miközben hátrahúzza a csuklóm. Alig figyelek oda a
szobában lévő többi férfi mormogására. Kizárólag Carter
megnyugtató szavait hallom, és csakis Stephan szemét látom magam
előtt. Még sosem tűnt fel, hogy ennyire sötét a szembogara, mint
most.
 Bár a vállam eddig is remegett, ebben a pillanatban még vadabbá
válik a reszketésem, miközben megpróbálok elhátrálni, elfutni a
szörnyeteg elől, eltűnni a közeléből. Szeretnék úgy elmenekülni és
elbújni, mint annak idején.
Mégsem tehetem. Carter nem engedi.
Carter az – bizonygatom magamnak. Ő fogja a vállam.
Megpróbálom elcsitítani ziháló légzésem, és ez segít abban, hogy
visszatérjek a valóságba.
Először a bal térdem csattan a földön. Utána a jobb térdem is
követi.
– Csitt! – Carter könyörületesnek bizonyul. Elveszi ugyan a kést,
de megvéd a rám törő félelmekkel szemben.
– Kész – suttogja, és végre lefejti az ujjaim a markolatról.
Hagyom, hogy ezt tegye. Átengedem neki a kést, de addig el nem
mozdulok innen, amíg biztos nem lehetek abban, hogy Stephan
meghalt.
– El fog jönni értem – rémüldözik a bennem élő kisgyerek.
Stephan nem halhatott meg, mert akkor véget érne a rémálom. Nem
fogja hagyni, hogy vége legyen. Azóta tart ez a rémálom, amióta az
eszemet tudom.
– A csajnak kurvára elment az esze! – Romano nyers, undorral teli
hangja hasít a gondolataim közé. Bumm, bumm! Felgyorsul a
szívverésem, mert már újra emlékszem arra, hol is vagyok. Romano
dühöng. – Ez őrület!
– Fogd be a pofád! – Ismét Carter hangja korbácsol végig a
testemen. A véremben zümmög, és most először becsukom a
szemem. Ekkor azonban belém villan, hogy Stephan félméternyire
sincs tőlem, ezért újra kinyitom a szemem.
Csend telepszik a szobára, ahogy azt Carter megparancsolta. A
két keze lágyan rásimul a vállamra, az ajkával súrolja a fülem, és így
szól:
– Menj fel az emeletre, és mosakodj meg!
A fejem rázom. Nem szándékosan. A tekintetemet képtelen
vagyok levenni a székben fekvő testről.
– Nem halt meg – mondom halkan, magyarázatképpen. Az
eszemmel tudom, hogy Stephan már nem él. Nem bizony. Csakhogy
még mindig elfog az elemi erejű félelem amiatt, hogy esetleg csak
színlel. Nem tudom elfojtani a félelmem.
Carter erősebben megmarkolja a vállam, hangosabbá válik a
zihálása, aztán haragosan felhördül. Abban a pillanatban, ahogy
ellép a hátam mögül, én már csak a magány hidegét érzem.
Carter hatalmasat rúg a székbe, amitől Stephan súlyos teste
tompa csattanással a földre zuhan. A férfiak elhátrálnak, Romano
mond valamit, de nem értem. Mindent elfojt a fehér zaj, miközben
Carter belerúg az ernyedt testbe. Stephan feje oldalra csuklik, én
pedig kénytelen vagyok arrébb mozdulni. A térdemet sérti a
könyörtelen padló, miközben Stephan tekintetét keresem. Nyitott
szeme a semmibe mered.
– Meghalt, Aria. A kurva életbe, hát meghalt!
A fejem rázom, felgyorsul a pulzusom, a tenyerem nyirkos.
– Az lehetetlen – mondom, de a hangom egészen gyenge.
Carter a holttest felé hajol, két kézzel megragadja az állam,
odahúz magához, de én azonnal meghátrálok, mert attól félek, hogy
Stephan mindjárt utánam nyúl. Lecsap rám a kezével, ha csak egy
pillanatra is leveszem a tekintetem a szeméről.
– Ezt nem tudom elhinni! – Carter hangját meghallva
végigvágtázik rajtam a gyűlölet. Gyűlölöm magam és a gyávaságom.
Hány éven keresztül riadtam fel az álmomból halálra váltan, mert
azt láttam, hogy ez a férfi holtan fekszik a lábam előtt? Éppen
elégszer ahhoz, hogy cserben hagyjon a józan ész, és az agyam
elhitesse velem, kizárt dolog, hogy Stephan meghalt.
– Odaadom neked a fejét – mondja Carter, ám én nem értem.
Csak egy pillantást vetek rá, ő máris leguggol: ott van a kés a
kezében! Magasba emeli a pengét, és lecsap vele a Stephan torkán
tátongó mély sebre. Megfeszülnek az izmai, és összeszorítja a fogát.
Abból, ahogy újra és újra lesújt a késsel, nyilvánvalóvá válik,
mennyire dühös. Minden dühét beleadva vágja le Stephan fejét.
Erősen lefelé nyomja a kést, izzad, és dühösen zihál az
erőfeszítéstől. Felemeli a lábát, és rátapos a penge vastagabbik
peremére. Újra és újra ezt teszi, minden rúgásába több erőt és több
haragot ad – nem is haragot, hanem felháborodottságot, mert a kés
nem tudja lemetszeni Stephan fejét. Minden egyes rúgástól
összerezzenek, és áhítattal bámulom, ahogy Carter megsemmisíti
Stephant. Ahogy letépi a nyakról a fejet, azzal lassan helyreállítja az
elmém épségét.
A hangos reccsenéstől görcsbe rándul a gyomrom, a zaj
visszhangokat vet a szobában, és Carter ingerülten, mély hangon
felhördül. Felemeli vértől mocskos cipőjét, Stephan feje pedig oldalra
gurul, mert már nem tartja a nyaka.
Elcsitul a ziháló légzésem, ahogy Carter kihúzza magát, és odaáll
elém. Általában makulátlan öltönye összegyűrődve tapad rá
napbarnította bőrére. Ledobja a zakót a földre, egymás után feltűri
az inge két ujját, és közben igyekszik megnyugodni. Nézem, ahogy
lassan visszaváltozik a jól ismert, jeges önuralmú férfivá. Vér
fröccsent az ingére, és a felettünk ragyogó csillár fényében még
határozottabbnak tűnik az álla. Még sosem láttam ennyire
fejedelminek, mint most, ahogy itt magasodik előttem.
Többen is beszélnek körülöttünk, ám ebben a pillanatban ők nem
számítanak. Nem, hiszen Carter sötét tekintete belefúródik az
enyémbe, és a benne lévő ezüstszilánkok teljesen foglyul ejtenek.
– Felmegyek.
Önkéntelenül mondom ki ezt a szót, mielőtt Carter kinyithatná a
száját. Nézem, ahogy a nyelvével benedvesíti az alsó ajkát, miközben
töprengve szemügyre vesz. Már nem a szemem figyeli, tekintete
végigsiklik a testemen, visszatér az arcomra, és nekem csak ekkor jut
az eszembe, hogy lélegzetet kellene vennem.
– Felmegyek megmosakodni – ismétlem meg Carter parancsát,
miközben a tekintetem bejárja Stephan lefejezett testét.
Amikor ismét Carter szemébe nézek, jól tudom, éppen arra vár,
hogy ismét találkozzon a tekintetünk.
Megvárakoztattam. Engedetlen voltam.
Minden annyira lassúnak tűnik körülöttem, miközben
visszanyerem megmaradt, kevéske önuralmam.
Carter átlép Stephan holtteste fölött, és egy kézzel erőteljesen
megmarkolja az állam. Nem kapok levegőt, amikor hozzám hajol, az
ajka az ajkamhoz ér, és anélkül hogy a pillantását egy másodpercre
is levenné a szememről, nyugodtan, de olyan hangosan, hogy
mindenki jól hallja, ezt mondja nekem:
 – Soha többé nem lesz hatalma fölötted. Mostantól már csak
egyvalakitől kell félned. Tőlem.
 2. FEJEZET

Carter
 
– Ez mégis mi a fasz volt, Cross? – Romano megpróbál úgy tenni,
mint aki dühös, ám teljesen egyértelmű, hogy valójában retteg.
Felveszem az asztalról Stephan érintetlen, szépen összehajtogatott
szövetszalvétáját, és letörlöm vele a vért a kezemről és a karomról.
A vállam megfeszül, aztán elernyed, miközben átgondolom az
elmúlt tíz perc történéseit. Rövid idő alatt nagyon sok minden
történt. Nem áll szándékomban ma este végezni Romanóval,
csakhogy az előbb elveszítettem a hidegvérem. Ha ez a faszi nem
tudja feldolgozni Stephan halálát, akkor nem lesz más választásom,
mint hogy megöljem.
Akkor is végeznem kell vele, ha esetleg fennállna annak a
veszélye, hogy egy rossz szóval romba dönt mindent, amit
felépítettem, amit kiterveltem.
Nem lehet eltitkolni, milyen hatással van rám Aria. Nem
rejthetem el, mennyire erős ez a lány olyankor, amikor nem
engedelmeskedik nekem.
Romano túl sokat tud.
Ez jár a fejemben, amikor oldalra hajtom a fejem, és megfeszítem
a nyakizmaim. Halk reccsenés, és utána a másik oldal következik,
miközben Romano tovább kérdezősködik:
– Csőbe húztál? Engem?
Undorító a hangjából kicsengő felháborodottság. Azt hiszi, hogy
hűséggel tartozom neki? A földre ejtem a szalvétát, és elindulok felé.
A talpam alatt hangosan megcsikordulnak az üvegszilánkok.
– Ez a faszi egy áruló – mondom válaszként. – Vagyis az volt.
Romano nyel egyet, ökölbe szorítja, de aztán leengedi a kezét.
Megnéz magának mindenkit a szobában. Mindannyian velem
vannak, és senki sincs ővele.
Olyan könnyű lenne kicsinálni! Kinyírni, és mindörökre lezárni
az ügyet. Akkor ráadásul nem kellene amiatt aggódnom, hogy
milyen benyomást tettem rá. Nem kellene attól félnem, hogy
elmondja mindenkinek, milyen sokat jelent számomra Aria.
Amikor azonban erre gondolok, máris rádöbbenek arra, életben
hagyom a fickót, és megengedem neki, hogy ép bőrrel sétáljon ki az
otthonomból. Azt akarom ugyanis, hogy mindenki tudja.
E felismerés arra késztet, hogy becsukjam a szemem. Veszek egy
mély lélegzetet, és átadom magamat a döntésemet követő
nyugalomnak. Ekkor meghallom, ahogy Jase hangja hasít bele a
ködbe.
– Fülest kaptunk a Talvery mellett lévő ügynökünktől – mondja,
majd hozzáteszi: – Nem lehetett megbízni Stephanban.
Hűvös a hangja. Hűvösebb, mint az egyből magyarázkodásba
kezdő Romanóé. Nem bírok arra összpontosítani, amit mond; az
erőmből csak arra futja, hogy újra lejátsszam az elmúlt pillanatokat a
fejemben. Megpróbálom kideríteni, milyennek látta Romano a
történteket. Mit gondolnak rólam a testvéreim? Mit szólnak ahhoz az
embereim, ahogy a szemük láttára elveszítettem az önuralmam?
Mind tudni fogják, milyen sokat jelent számomra Aria. Mekkora
hatással van rám. De hát éppen ezt akarom, hogy ez a sok seggfej
tudja.
Ahogy lassan kinyitom a szemem, megpillantom Romanót, és
rávigyorgok. Lassan és megfontoltan.
– Nyugi, Romano! – csitítom, felemelem a jobb kezem, és
megragadom a vállát. Határozottan megszorítom.
Elakad a lélegzete, és tágra nyílik a szeme. Nagyon sokszor
találkoztam már ezzel a reakcióval. Cseppet sem lepődöm meg azon,
hogy az ellenségeim szemében a rettegéssel keveredő reményt
látom.
– Le kellett számolni vele, és tudom, hogy te meglehetősen
kedvelted – folytatom nyugodtan, ismét megszorítom a vállát, és egy
halvány, de barátságos mosolyt erőltetek az arcomra. – Nem
akartam, hogy bárki is azt higgye, neked közöd van a
leszámoláshoz.
Elengedem a vállát, majd hozzáteszem:
– Tudom, hogy ti ketten jó barátok voltatok.
 Hátat fordítok neki, és szemügyre veszem az embereimet, ahogy
máris nekikezdenek a bűnjelek eltüntetésének. Nem most először
folyt vér ebben a szobában, és a fiúk kiválóan értenek a
rendcsináláshoz. Halkan csörögnek az üvegszilánkok, ahogy
összesöprik őket.
– A szövetségeseim között nincs helye árulóknak –
figyelmeztetem Romanót, bár még mindig háttal állok neki.
– Azért szólhattatok volna – válaszolja, mire végre
szembefordulok vele.
– Azt hittem, hogy élvezni fogod az előadást. Úgy hallottam, te
szereted a színházat. – Felragyog a félelem szikrája a szemében, és
én kénytelen vagyok hűvös arckifejezést ölteni, nehogy nyilvánvaló
legyen, mennyire elégedett vagyok. Erre a pillanatra az teszi fel a
koronát, hogy tudom, Aria odafent van, és rám vár.
– Legközelebb mindenképpen szólni fogok előre. – E szavakat
kimondva odabiccentek Jase-nek.
– Kikísérlek – mondja az öcsém vigyorogva Romanónak, és
válaszra sem várva elindul az ajtó felé. Némán bámulom a rosszul
szabott, összegyűrt és most már vörös foltokkal teli öltönyt viselő
öregembert. Összeszűkül a szeme, és vesz egy mély lélegzetet. El
tudom képzelni, hogy a vér sós ízét érzi a szájában, mert alighanem
ráharapott a nyelvére.
– Legközelebb – mondja köszönés helyett, és ezután már csak
távolodó léptei tompa zaját hallom, ahogy kimegy a szobából.
– Meg akarsz tartani valamit belőle, főnök? – kérdezi Sammy.
Fiatal a srác, de okos, és tanulni akar. Leguggol Stephan hullája
mellé, és a fejére mutat. – Vagy dobjuk ki az egészet?
Félelem nélkül, viszont mély tisztelettel néz fel rám. Azt hiszem,
éppen ezért kedvelem a kölyköt. Nem kis mértékben irigy is vagyok
rá. Neki nem kellett keresztülmennie mindazon, mint nekem. Nem
járt olyan kemény iskolába, mint én.
– Égessétek el az egészet! Ne hagyjatok nyomot! Nem akarom,
hogy ebből a seggfejből bármi is itt maradjon.
Sammy bólint, és azonnal munkához lát.
– Mennyi idő múlva fordul Romano ellenünk? – hallatszik a
hátam mögül az öcsém kérdése. Szembefordulok Jase-szel.
 – Ugye nem felejtetted el, hogy máris ellenünk van? –
figyelmeztetem, mire a testvérem rám vigyorodik.
– Továbbra is hajlandó együttműködni velünk, miközben átver
minket. Valami azt súgja, hogy ettől megváltozott a hozzáállása. –
Nekiveti a hátát a falnak, zsebre vágja a kezét, és így figyeli a szobát
kitakarító embereinket.
– Talvery és Romano is ránk fog támadni. Ezt te is tudod, ugye? –
kérdezi Daniel egyből, ahogy odajön hozzánk. Declan is követi, majd
mind a négyen kört formálunk a szoba sarkában.
– Mindaddig nem számít, míg nem lépnek szövetségre – vágom
rá gondolkozás nélkül. Azonnal Aria jut az eszembe. Nem
érdekelnek a következmények; mindezt a lány kedvéért tettem.
– Mi akadályozná meg őket abban, hogy így tegyenek? – kérdezi
Declan. Tegnap még ő volt a legnyugodtabb. Négyünk közül ő a
legkevésbé érdeklődő és a legcsekélyebb mértékben tájékozott. Azt
hiszem, emiatt Declan döbbent meg a legjobban.
– Tíz éve háborúznak, meg ott van a mohóságuk és az
önteltségük is – feleli Jase.
– Na és mire fel volt ez az egész? – von kérdőre Daniel keményen.
– A lány miatt, igaz?
Az öcséimet bámulom, és egy pillanatra elhallgatunk.
– Semmi okunk nem volt arra, hogy így intézzük el.
Nagyképűsködtünk, és kiakasztottuk Romanót.
– Ezt kellett tennünk! – vágja rá azonnal Jase határozottan.
– Nem kellett volna közben az ellenségünkké tennünk Romanót.
Pont akkor, amikor Talvery a fejünket akarja!
Nyilvánvaló Daniel haragja, mint ahogy a félelme is. Azért ilyen
rémült, mert Addison is itt van velünk.
– Biztonságban van – bizonygatom, egyből rátérve a lényegre.
A fivéreim csendben maradnak, miközben megnézem magamnak
Danielt. Fáradt, és aggodalmas arckifejezést ölt.
– Szerettem volna, hogy véget érjen ez az egész szar, ám ehelyett
benzint öntöttünk a kibaszott tűzre.
Jase megelőz a válaszadással. Ledöbbenek a felismeréstől, hogy
egy percig sem törődtem Addisonnal. Csakis az érdekelt, hogy Aria
mindenáron elégtételt vehessen. Nagy szüksége volt erre.
 – A fegyverek megvannak, már csak ki kell osztanunk őket, hogy
keményen lecsaphassunk.
– Kit támadunk meg? Talveryt? Vagy Romanót? – kérdezi Daniel
Jase-től, de aztán mind a három öcsém felém fordul. Tudni akarják,
hogyan döntöttem.
Daniel nem hallgatja el a fenntartásait, amikor kifakad:
– Tudom, hogy hazudtál nekünk. Most pedig a lány miatt ránk
zúdítod a háborút.
– Dehogy hazudtam – mormogom, de a hangom érdes suttogássá
szelídül. Kezdek dühbe gurulni, miközben Daniel szemében
zavarodottság tükröződik.
– Mit jelent számodra ez a nő? – kérdezi, mintha a válaszom
eloszlathatná a félelmeit.
De csak ha őszinte leszek.
Jase tekintete a mögöttünk várakozó embereink felé villan.
Rábólintok a kimondatlan kérdésre.
– Hagyjatok minket magunkra! – parancsolom, és megvárom, míg
elhalkul a szobából kimenő emberek lépteinek zaja.
A fivéreim türelmesek. Csendben vannak, visszafogják magukat,
míg magunkra nem maradunk.
– Az agyadra megy ez a lány – jegyzi meg Daniel halkan. – A
döntéseid mindannyiunkat érintenek, de Aria miatt te csak ködösen
látod át a helyzetet.
A szavaival mintha kést döfött volna a hátamba.
– Kétségbe vonod a döntésemet? – kérdezem, és nem titkolom el,
hogy dühbe gurultam. Csakhogy valahol mélyen tudom, csakis
önmagamra haragszom. Azért, mert Danielnek igaza van.
Összevonom a szemöldököm, erőnek erejével veszek egy mély
lélegzetet, aztán még egyet, és az öcsém válla fölött a szürke falra
fröccsent élénkvörös vérfoltot bámulom.
– Megmentette az életem – mondom végül, és közben elfordulok.
Elönt a bűntudat. Belátom, csak a lány érdekét néztem, nem a
miénket. Ennek azonban így kellett történnie. Kristálytisztán érzem
magamban e felismerés alapvető igazságát. – Én pedig gyűlöltem őt
emiatt.
Lágy hangon, óvatosan gyónok a testvéreimnek.
 A fivéreim némák maradnak, ezért kénytelen vagyok rájuk nézni.
Tudni akarom, mit szólnak a bizonytalanságomhoz. Bár Daniel
tekintetében egyértelműen látszik a döbbenet, van ott valami más is.
Valami, amit nem értek.
– Miért nem mondtad el nekünk? – kérdezi Jase. Utána egyből
pontosít: – Azt, hogy megmentette az életed.
– Évekkel ezelőtt történt, azon az éjszakán, amikor apának
segítséget kellett kérnie egy barátjától. – Világos számomra,
pontosan tudják, miről beszélek. Csak egyetlenegyszer fordult elő,
hogy az apám szívességet kért miattam. Azon az éjszakán, amikor
majdnem meghaltam.
– A kurva életbe! – hördül fel Declan, és végigsimítja az arcát.
Még csak gyerek volt akkor. Nagyon régen történt.
– Amíg élek és lélegzem… ez a nő az enyém – folytatom durván
és könyörtelenül. – Akár tetszik neki, akár nem.
– Azért szerezted meg, mert gyűlölted, amiért megmentett? –
tudakolja Daniel. Nincs kihívás a hangjában, csupán őszinte
kíváncsiság és aggodalom.
– Azt akartam, hogy tudja, milyen érzés a halál iránt sóvárogni,
meg azért, hogy ne kelljen egyetlen napig sem tovább élni olyan
emberként, akivé váltam. – Majdnem azt is elárulom, nem tudtam,
hogy beleszerettem. Végül azonban így folytatom a vallomásom: –
Nem sejtettem, hogy ennyire fontos nekem. Ezt csak akkor értettem
meg, amint idekerült.
Aria miatt új értelmet nyert az életem. Ez nem akkor történt,
amikor hosszú évekkel ezelőtt megmentett, hanem most. Az elmúlt
hónap során, amikor végre magam alá kényszerítettem.
Egyre tovább tart a fullasztó csend. Korábban még sosem
szégyenkeztem amiatt, hogy milyen ember lett belőlem, hiszen
mindenre, amit tettem, ennek a három előttem álló alaknak a
kedvéért került sor. A testvéreim átgondolják magukban a
hallottakat.
– És Stephan? – kérdezi Declan. A három öcsém közül egyedül ő
nem tudja, miért hagytam, hogy Aria megölje ezt az idiótát. Ezzel a
kérdéssel sem akart foglalkozni, és számos más esetben is döntött
már úgy, hogy nem érdeklik az események.
 – Ez az alak megerőszakolta és meggyilkolta a lány anyját. Aria
éjszakánként emiatt zokog álmában.
A szívemben meghúzódó szomorúság sötét szakadéka még
inkább elmélyül, amikor felidézem magamban, milyen volt
rádöbbenni arra, hogy a lány Stephan foglya.
– Csakis így szabadíthattam fel – magyarázom, és a szavak
sziszegve hagyják el a szám.
Először Jase bólint egyetértően, őt Declan követi, majd végül
Daniel.
– Ezek után mind ránk fognak támadni – mondja Daniel, ám a
hangjából most már érződik: hogy örül az erőpróbának. Amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért a pillanat, amikor azon
töprengtem, vajon mit gondolhatnak rólam és a lányról a fivéreim.
Csak egyetlen módon tudok válaszolni Danielnek. Csupán egy
elfogadható válasz létezik.
– Hadd jöjjenek!
 3. FEJEZET

Aria
 
Nem tudom, milyen hosszú időn át reszkettem. A kezem még
akkor is remeg, amikor megfogom a csapot, és még forróbb vizet
engedek magamra. A bőröm tűzvörös, mégsem érzek semmit.
Mindenem érzéketlen, nincsen hatalmam semmi fölött, miközben
hozzásimulok a fal csempéihez. Alig állok a lábamon, és úgy érzem,
mindjárt elhányom magam. A nyaklánc még mindig a nyakamban
lóg. A végén lévő, súlyos gyémánt nekicsattan a csempének, én
pedig úgy ragadom meg a drágakövet, mintha az megmenthetne,
vagy elvihetne innen.
Ilyen érzés embert ölni? Eddigi életem során csak ketten haltak
meg a szemem láttára.
Először az anyám. Az a szörnyű pillanat egészen addig
meghatározta a sorsom, amíg egy drámai napon Carter örökre meg
nem változtatta az életem.
Emlékszem, milyen volt az, amikor másodszor is a szemem
láttára fosztottak meg valakit az életétől. Ott álltam a bár falánál.
Fogalmam sem volt arról, hogy abban a pillanatban, amikor belépek
oda, mindörökre megváltozik majd az életem. Én csak a
rajzfüzetemet akartam visszakapni.
Mélyen teleszívom a tüdőm a forró gőzzel, hozzányomom a fejem
a csempéhez, és becsukom a szemem. Ez az emlék csak pár héttel
repít vissza a múltba, ám még így is sokkal jobb annál a jelennél,
amelyikben vér tapad a kezemhez.
 
Zsebre vágom a kezem, hogy ne fázzon, és az ujjammal végigsimítom az
autóm kulcsait. A kulcsok jelentik az egyetlen fegyverem.
Tényleg lehet verekedés közben használni őket. Egyszer láttam, hogy
valaki a kulcsával szakította fel egy fickó torkát. Döbbentem álltam ott,
miközben az áldozat megpróbálta a sebhelyre szorítani a két kezét, ám az
apám emberei megragadták a csuklóját, és a háta mögé csavarták a karját.
Újra és újra megütötték, minden csapás felszakította a bőrét, és ő
magatehetetlenül vergődött.
Hideg borzongás fut végig rajtam, ám csak egy teljes perccel később
döbbenek rá arra, hogy elfelejtettem lélegezni.
Emlékszem, milyen hanggal járt az, ha a sportcipő apró kavicsokat
rúgott keresztül a járdán. Milyen neszek hallatszottak be a sikátor túlsó
vége, a forgalmas utca irányából.
Apám három emberének kellett volna hazakísérnie abból a lakásból, amit
ki akartam bérelni, ám ők úgy döntöttek, hogy tesznek egy kitérőt.
Én meg csak döbbentem álltam; minden olyan gyorsan történt.
Mika is köztük volt. Még sosem láttam olyan gonosz mosolyt, mint ami
kiült vékony ajkára. Színtiszta boldogság áradt belőle. Azt élvezte, hogy
megdöbbentem? Vagy az iszonyatomat? Esetleg a fájdalmam? Hiszen
ismertem azt a férfit, akit megöltek.
Mika hátranyalta a fején a fekete haját. Leborotválta a szakállát, és ezen
az éjszakán csupán enyhén borostás volt az arca. Felületesen nézve ez az
alak egy egészen jóképű férfi, akinek mély, érdes hangját meghallva
elgyengül minden nő lába.
Én azonban tudtam, milyen valójában. Felismerve, mi rejtőzik az álarca
mögött, és tudva, hogy mindig a közelemben lesz, megborzongok a rám törő
félelemtől.
Csakhogy nem engedhetem meg, hogy bárki is meglopjon. Nem
hagyhatom, hogy packázzanak velem, és azt higgyék, gyenge vagyok.
Tényleg úgy van, ahogy az apám mondja; itt az ideje, hogy kivívjam
magamnak a tiszteletet. Minden Talvery ezt teszi.
 
Lassan kinyitom a szemem, ahogy meghallom a padlóra
fröccsenő víz hangját. A testem megfeszül minden mozdulattól,
minden zajra. Megpróbálok nem zihálni, de még mindig levegő után
kapkodok.
Felzaklatnak az emlékek, ahogy elraboltak, de az is, ahogy két
évvel ezelőtt a szemem láttára öltek meg egy embert. A gyilkosságot
követően sokáig ki sem léptem a házból, de persze nem is költöztem
el. Az apám azt akarta, hogy otthon lakjak.
Én meg azt hittem, már az előtt is tudtam, mit jelent félni, hogy
bementem volna abba a bárba. Tévedtem.
 Az az igazi rettegés, amikor olyan valakinek az élettelen teste
fekszik előtted, akinek a puszta létezése miatt éveken át szenvedtél.
Csak akkor tudtam komolyan belegondolni annak a lehetőségébe,
hogy ez az alak többé már nem fog bántani engem, amikor levágták
a szőnyegen fekvő hulla fejét.
A tekintetem megállapodik a lábam előtti víztócsán. Sötétvörös
sávok vannak benne, kavarogni kezdenek, rózsaszínűvé
halványulnak, miközben minden lefolyik a csatornába.
Először az anyám halálának voltam szemtanúja.
Aztán egy olyan férfi kivégzésének, aki elárulta az apám.
Most pedig megöltem azt az alakot, aki hátba döfte az anyámat és
az apámat is.
Várom, hogy végre megkönnyebbülést érezzek, diadalt… vagy
elfogadjam azt, hogy igazságot szolgáltattam. Semmi sem történik.
Üresség terpeszkedik a keblemben, és nem kívánt emlékek
zúdulnak rám.
Kis híján felsikoltok, amikor meghallom, hogy kinyílik a
zuhanyzó üvegajtaja.
Mika, az apám, Stephan… Ezek a férfiak tehetnek arról, hogy
rettegésben éltem, ám egyikőjük sem annyira félelmetes, mint a most
elém lépő alak. Körbeveszi a pára, a forró levegő kiszökik a
zuhanyzóból, és a helyére beáramló hideg miatt libabőrös lesz a
testem.
Carter összeszűkülő szemmel alaposan megnéz magának.
Hozzásimulok a falhoz, még mindig remegek, és képtelen vagyok
megmozdulni. Soha az életben nem éreztem magam ennyire
gyengének, mint most.
Abban a pillanatban, amikor a kés belemélyedt Stephan torkába,
lehet, hogy felszabadultabb lettem, ám most sokkal inkább az
emlékek rabja vagyok, mint bármikor korábban.
– Te meg mit csinálsz?
Carter mély hangja kíváncsian cseng, ám úgy vélem, nem számít
arra, hogy válaszolni fogok.
– Nem bírom összeszedni magam. Remegek – felelem zaklatottan
zihálva. A hangom is jelzi, hogy képtelen lennék bármilyen tudatos
cselekvésre. Erőnek erejével kell kikényszerítenem a szavakat,
miközben megragadom az egyik csuklóm, elérve, hogy már ne
reszkessen, és végre elengedem a drágakövet is.
Carter nem válaszol, hanem – bár ruhában van – odalép hozzám
a zuhanyzóba. Felszisszen, amikor a tűzforró víz a karját éri, és
testére tapasztja véráztatta ingjét. Elfordítja a csapot, a víz most már
csak kellemesen meleg, és többé már nem perzselően forró.
Felüdít a bőrömet egyre erősebben végigsimító, hűvös levegő.
Carter ott áll előttem, de a zuhanykabin ajtaját nyitva hagyta.
Enyhén megszédülök, majd semmivé foszlik az előbb még
mindent maga alá gyűrő pánikrohamom.
Carter egy pillanat alatt kibújik az ingjéből. Gyorsan behúzza a
kabinajtót, és magához ölel. A meleg víz lágyan csorog le a hátamon,
és Carter megnyugtatóan simogatni kezd. Beletelik egy pillanatba,
míg viszonozni tudom az ölelését. Átkarolom a derekát, és az arcom
meztelen mellkasához szorítom.
Egyenletesen dobog a szíve, ahogy összebújunk. Ettől
megnyugszom. Annyira kellemes! El sem tudtam volna képzelni,
hogy ilyen gyorsan eltűnjön a reszketésem.
Becsukom a szemem, és örömmel üdvözlöm a kimerültséggel járó
sötétet, ám Carter krákog egyet, mire összerezzenek.
– Sajnálom, amit mondtam. Azt, hogy nem leszek veled – szólal
meg mély hangon, és közben megremeg a melle.
Meglepődöm, és feszültté válok. Igazából alig emlékszem arra,
amit mondott. Minden olyan gyorsan történt; olyan sok mindent
éltem át ezen az éjszakán, hogy valójában meg is feledkeztem arról,
mivel fenyegetett meg még azelőtt, hogy felismerhettem volna a
mozgatórugóit, és a helyére került volna a kirakós játék minden
darabkája.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy bocsánatot fog kérni
tőlem.
Carter ugyanis nem bánja meg a tetteit. Könyörtelenül halad a
maga útján.
A válaszomra nem is várva így folytatja:
– Nem lett volna szabad ezt mondanom. Nagyon sajnálom.
Eltelik még egy pillanat, lassan eloszlik a ködös félhomály, míg
végül arrébb húzódom. Lassacskán újra tisztában vagyok azzal,
hogy meztelenül állok itt, valamint azzal is, hogy mit jelentek neki.
Ma a legkülönfélébb érzelmek tomboltak bennem. Leginkább a
fájdalom.
Nyelek egy nagyot, mielőtt hátrébb lépnék, ki a zuhanyrózsa
vízsugarából, hogy elmondhassam, semmi baj.
Nem tudom, mi mást mondhatnék.
Félresimítom a nedves hajam az arcom elől, Carter szemébe
nézek, és perzselő pillantását meglátva lángba borul a testem.
– De igenis baj. Soha többé nem fog megtörténni – feleli, és
hirtelen elsötétül a szeme. Váratlanul túl szűknek érzem a
zuhanyzófülkét, mert elém lép, és a tenyerét a fejem két oldalán a
csempéhez támasztja.
Fölém tornyosul, a széles vállával mindent eltakar, és a testéből
áradó elemi erő miatt mélységes sóvárgás támad odalent az
ágyékomban. Ellenállhatatlan késztetést érzek, és attól tartok,
cserben hagy a józan eszem.
Oly könnyű volna a karjába vetni magam! Elmerülni Carter Cross
kéjt ígérő ködében.
– Megbocsátok neked – nyögöm ki zihálva, s megpróbálok
ellenállni a vágynak. Hirtelen sokkal melegebb lett, mint amilyen az
előbb volt. Egy pillanat alatt lángba borul az egész testem.
Megkeményedik a mellbimbóm, bizsereg az ujjam, hogy
megérintsem a férfit, beletúrjak a hajába, és az ajkát a számra
szorítsam.
Carter azonban nem csókol meg. Eddig még egyszer sem tette.
A tekintetem megtapad az ajkán, ahogy lassan, ó, de még milyen
megfontoltan, közelebb hajol, ám a szája elkerüli az enyémet, és csak
a vállamon állapodik meg. Szúrós borostája végigszántja a nyakam,
amitől lüktetni kezd a puncim. A nyelvével megérinti a bőröm, és én
képtelen vagyok semmibe venni a testemet átjáró forróságot.
Ha képes lennék megragadni ezt a pillanatot és mindörökre
elrejtőzködni a valóságomat jelentő fájdalom elől, akkor meg is
tenném.
Összeszedem a bátorságom. Az ujjammal végigsimítom a vállát,
megérintem a fejét, ám valaki váratlanul megdöngeti a
fürdőszobaajtót, véget vetve ezzel a meghitt pillanatnak.
 A zuhanyzó fehér zaja eltompul, kintről behallatszik Jase hangja.
Azt akarja, hogy a bátyja otthagyjon engem.
Ne menj el! – könyörög a szívem. Nem maradhatok egyedül. –
Nem vagyok jól.
Carter az orra hegyével megérinti az enyém, a melléből halk,
elismerő mormogás tör elő, aztán odaszól Jase-nek, hogy mindjárt
jön. A szemembe néz, és ezt súgja:
– Mosakodj meg, és az ágyban várj rám!
Sosem tudnék ellenállni a parancsának és a szemében tomboló
szenvedélynek.
– Igen, Carter – felelem engedelmesen, amitől még hevesebbre
gyúl a láng a két combom között.
Csak akkor értem meg, milyen nagyon vágyakozom utána,
amikor már kiment.
Ebben a pillanatban iszonyatosan nagy szükségem van Carter
Crossra. Nincsen senki másom.
Ez a zord tény igencsak megrémít.
 4. FEJEZET

Carter
 
– Azt mondta, hogy megnyugodott, de az a faszfej máris pofázik
– mondja Jase abban a pillanatban, ahogy belépek hozzá a nappaliba.
Már nem tombol úgy bennem az adrenalin, mint korábban.
Lecsendesedett a vérem lángolása is.
Egészen addig, míg meg nem láttam a remegő lányt.
Minden megváltozott, amikor egyetlen pillantást vetettem a sokk
utóhatása miatt reszkető, törékeny alakra. A diadal megszokott
mámorát azonnal elűzte valami más. Csakhogy ebben a pillanatban
nem merem megvizsgálni, mi ez az érzelem.
Egy pohár italra van szükségem. Erős innivalóra.
– Tudtuk, hogy nem bízhatunk meg benne – válaszolom az
öcsémnek, miközben jégkockák csendülnek a pohárban.
Háromujjnyi whiskey-t töltök rá, és hagyom, hogy a jég lehűtse. A
borostyánszínű folyadék mozgásba lendül, miközben minden
részletében átgondolom, mire számíthatunk Romanóval
kapcsolatban.
Ismerem a barátait. Ismerem az ellenségeit. A legtöbbjük többel
tartozik nekem, mint neki.
– Küldjünk valakinek egy kis emlékeztetőt? – kérdezem az
öcsémtől, a szemébe nézek, és közben felhajtom a whiskey-m. Még
azelőtt rövidre kell zárnom ezt az egész ügyet, hogy valaki, kint az
utcán, azt gondolhatná, mi lenne, ha a vakmerőségével bevágódna
Romanónál. Ha viszont diszkréten felhívjuk a figyelmüket arra, mire
vagyunk képesek, azzal elérhetjük, hogy senki se próbáljon meg
szembefordulni velünk. Hiba lenne hagyni, hogy bárki is túlságosan
nagyfiúnak gondolja magát.
Jase a fejét rázza, de nem néz a szemembe. Ehelyett egy jó darabig
némán dobol ujjával az előtte lévő fotel támláján. Csak ezután
folytatja:
– Üzenetet küldött Talverynek – mondja, mialatt a perzselő ital
eléri a gyomrom.
 Felvont szemöldökkel nézek rá.
– A beépített emberünk számolt be róla?
– Az egyik emberünk – feleli Jase tiszteletre méltó
magabiztossággal.
– Szóval beszámolt Talverynek? Arról, amit megengedtem a
lányának? Hogy megölje az ellenségét? Ez azért elég érdekes, nem?
– Nem tudom visszafogni magam, és halvány mosolyra húzódik
a szám.
– Nem egészen. Csak annyit árult el, hogy itt van nálunk Talvery
lánya.
Cinikus vicsorgásom igazából hördülésnek hallatszik.
– Még szép, hogy ezt tette – felelem, oda sem figyelve, s
újratöltöm a poharam.
– Aztán meg nekünk is hagyott üzenetet. – Megdermedek, és
addig nem veszek levegőt, míg az öcsém nem folytatja. – Azt
mondta, érti a helyzetet, és élvezte az előadást.
– A hülye seggfej! – hördülök fel önkéntelenül, aztán egyetlen
hajtással kiiszom az alkoholt. Romano egy beszari alak. Megpróbál
összeugrasztani engem Talveryvel, miközben úgy tesz, mintha még
mindig az én oldalamon állna. Kellő időben édes lesz a bosszú.
A whiskey még mindig ott lángol a mellkasomban, amikor az
öcsém felteszi a kérdést:
– Még mindig a szövetségesei vagyunk? Megjöttek a fegyverek.
Mi vagyunk előnyösebb helyzetben. Kihátrálhatunk a
megegyezésből.
– Mi lenne, ha Talvery oldalára állnánk? – kérdezem, és ettől Jase
feszültté válik. – Ejthetnénk Romanóékat, és helyettük Talveryéknek
adhatnánk a fegyvereket.
– Miért tennénk ilyesmit? – kérdezi az öcsém némi
bizalmatlansággal a hangjában. Közelebb jön hozzám, megáll az
oldalsó asztal mellett, nekitámaszkodik, és így várja a válaszom. Az
adrenalin ismét teljes erővel tombol bennem, mivel pontosan tudom,
végzetes hiba lenne megbízni Talveryben. Az a faszi hihetetlenül
kapzsi, és szinte azonnal bajunk támadna abból, ha segítenénk rajta.
A jeget bámulom a pohárban, de helyette csak Ariát látom.
Hallom, ahogy az apja életéért könyörög.
 Megrészegültem attól, ahogy a zuhanyzóban hozzám simult a
teste. Csakhogy még most is távolságtartó. Bármit megadnék azért,
hogy teljesen az enyém legyen. Talán éppen ez a megfelelő ár.
Meglehetősen kockázatos lenne.
Nem kell sürgetni – szólal meg egy hang a fejemben. Kizárt dolog,
hogy az én hangom. A türelem elmehet a fészkes fenébe!
– Na, persze… Aria miatt. – Mivel én hallgatok, az öcsém maga
válaszolja meg a kérdését. Megvakarja a tarkóját. Egy pillanattal
később egy pohár után nyúl, és kiveszi az üveget a kezemből.
Nem ellenkezem. Tisztában vagyok azzal, hogy a lány miatt nem
úgy gondolkozom, ahogy kellene. Emiatt kiszámíthatatlanok a
húzásaim. Aria tagadhatatlanul a befolyása alá vont, és ez napról
napra egyre nyilvánvalóbbá válik.
– Korábban még senkinek sem engedted meg, hogy közéd és az
üzlet közé álljon. – Jase felhajtja az italát, és nem vár a válaszomra.
Vesz egy mély lélegzetet, aztán megkérdezi: – Miért pont ő?
Csend telepszik a szobára. Még soha senkinek nem mondtam el a
teljes igazat. Arról, hogy évekkel ezelőtt szerettem volna meghalni.
Már egész közel jártam a halálhoz, ám a lány megállított.
Még azt is csak ma este árultam el a testvéreimnek, hogy emiatt
gyűlöltem Ariát. Senki nem tudta meg tőlem, egykor azért
imádkoztam, hogy legyen már vége az egésznek. A gyengeség
legszörnyűbb pillanatában feladtam a küzdelmet.
Ám akkor Aria közbelépett.
Jase alaposan megnéz magának. Ő a helyettesem. A társam
mindenben. Mégsem mondtam el neki. Nem akarom, hogy életre
keljen a kimondott igazság.
– Legalább azt kell tudnom, hogy mit jelent számodra.
– Mindent – vágom rá habozás nélkül. A hangom halkan, de
mohón cseng.
– Ő viszont azt akarja, hogy állj át Talvery oldalára. Legyen az a
szövetségesed, aki álmunkban mindannyiunkat meg akart gyilkolni?
Aki ránk gyújtotta a házunk?
– Nem tud erről. – Azonnal a lány védelmére kelek, de még én is
érzem, mennyire ingerült a hangom. Mintha az öcsém
felháborodottsága valahogy beszivárgott volna a fejembe.
 – Szart sem tud az a nő – feleli dühösen, ám elég egyetlen
pillantást vetnem rá ahhoz, hogy lesüsse a tekintetét. Lötykölni
kezdi a poharában az italt.
– Hűséges.
– Nem tartozik hűséggel az apjának. – Jase végre rám néz. Semmi
olyat nem mond, amiről már ne tudnék. Inkább rákérdez valamire.
– Tudja, mi áll az anyja halálának a hátterében?
– Az csak egy szóbeszéd. Nem tudjuk bizonyítani. – Miközben
kimondom a választ, máris tudom, hogy csupán az ördög
ügyvédjének bőrébe bújtam. Minden tőlem telhetőt megtennék
azért, hogy Aria reménykedhessen abban az egyetlen dologban,
amire igazából vágyik. Szeretné, hogy az apja megússza.
– Arra készültem, hogy kínzással kicsikarom az igazat Stephanból
– árulom el az öcsémnek, ezzel önmagamat is figyelmeztetve. Ma
éjjel nemcsak a bosszúállás lehetőségét akartam átnyújtani a
lánynak, amire oly nagy szüksége volt, hanem az igazságot is. –
Erről azonban megfeledkeztem.
Jase felhorkan, ám amint ránézek, a szemében egész halvány
jókedv ragyog. A vigyorát azzal rejti el, hogy gyorsan belekortyol a
drága whiskey-be.
– Úgysem hinné el nekem. – Miközben egy újabb kifogással
etetem az öcsém, úgy érzem, valami összeroppantja a szívem.
Szétzúzza. – Az apjával szemben sosem állna át az én oldalamra.
Ez a szörnyű igazság.
– Én szívesen elmondom neki az igazat. – Sikerül meglepnie
azzal, ahogy ezt ilyen lazán felvetette. Az érzelmeim valószínűleg
kiültek az arcomra, mert Jase megvonja a vállát, és így folytatja: –
Kesztyűs kézzel bánok majd vele, de úgy is meg fogja érteni.
– Nem akarom, hogy kettőnk közé állj. – Nem számítottam arra,
hogy így dühbe gurulok. Krákogok egyet, és újra italt töltök
magamnak. Még egy pohár, és visszamegyek Ariához.
– Teljesen összezavarta a fejed! – förmed rám Jase durván, majd
így folytatja: – Még sosem láttalak ilyennek.
– Milyennek? – vágok vissza, arra biztatva a hangommal, hogy
legyen vakmerő. Persze már így is tudom a válaszát.
 – Bizonytalan vagy, és az érzelmeid vezérelnek. Már rég meg
kellett volna semmisítenünk őket. Te csak az időt húzod, és a
szükségesnél jóval több fegyvert meg embert állítasz hadrendbe.
– Nem akarom, hogy Aria meggyűlöljön.
Arra számítok, hogy Jase arcára kiül a döbbenet. Sőt, talán az
undor is. Ez a lány olyan gyengeséget jelent, amit sohasem
engedtem volna meg magamnak, ám nem vagyok hajlandó
lemondani róla.
Bár az öcsém meglepődik, nem száll vitába velem, sötét szemére
viszont kiül a fáradtság. Mindaz, ami eddig engem nyomasztott,
mostantól az ő vállára nehezedik.
Nem kertelhetek tovább a testvéremnek.
– Választanunk kell. Talvery vagy Romano?
– Inkább meghalok, mintsem hogy Talvery oldalára álljak – feleli
Jase a legcsekélyebb érzelem nélkül. Csupán egy tényt közöl. Értem
az okát, és tiszteletben is tartom, figyelembe véve mindazt, amit
Talvery tett. – Mi lenne, ha mindkettőjüket elintéznénk?
Érzem, hogy az alkohol forrósága és mámora már elérte a fejem.
Csupán bólintok, és átmozgatom görcsölő vállam. Fáradt vagyok, és
elegem van. Nem csak a mai estéből. Elegem van a küzdelemből.
Csakhogy a harcnak nem lehet véget vetni. A mi világunkban, ha
valaki leteszi a fegyvert, azt két perccel később már ki is csinálták.
– Mind a kettőjüket magunkra haragítottuk, így jobban tesszük,
ha az egyikőjük oldalára állva megakadályozzuk, hogy a régi
sérelmeiket feledve összefogjanak ellenünk. Az, hogy Romano
leadta a fülest az öregnek, csupán annyit jelent, hogy még több olajat
öntött a tűzre… Pontosan tudja, mit csinál. Felénk irányítja Talvery
haragját.
Jase hátraveti a fejét, felhajtja az italát, aztán a poharat hangos
csattanással leteszi az asztalra. Lassan kifújja a levegőt, majd
beleegyezően bólint.
– Azt semmiképpen nem engedhetjük meg. Kettőjük közül
azonban Romano a jobb választás. – A szemembe néz, mert így akar
rákényszeríteni arra, hogy odafigyeljek a szavaira. – Te már úgyis
tudod. Végünk van, ha Talvery oldalára állunk.
 Jól látja a helyzetet. Lehajtom a fejem, és elfogadom azt, amiről
már amúgy is döntöttem. Tudom, mi fog történni. Romanóban nem
bízhatunk, viszont manipulálhatjuk és felhasználhatjuk. Talvery
abban a pillanatban elvágná a torkunkat, ahogy erre lehetőséget
látna. Korábban már megpróbált kiirtani minket, de kudarcot vallott.
Már csak ezért sem lehetek könyörületes vele szemben, mivel azt a
gyengeségünk jelének tartanák.
Ahelyett, hogy válaszolnék az öcsémnek, csak biccentek, hátat
fordítok neki, és elindulok vissza a lányhoz.
– Hogy van? – kérdezi Jase, így témát váltva, mielőtt
otthagyhatnám.
– Egész jól, a körülményekhez képest. – Elém villan, Aria
mennyire remegett a zuhanyzóban és így pontosan tudom,
valójában cseppet sincs jól. – Megviselte a mai nap. Jobb lesz, ha
visszamegyek hozzá.
– Helyes – feleli halkan. Olyan csendben mondja ki ezt a szót,
hogy nem tudom eldönteni, valójában nekem szánta-e, vagy inkább
önmagának.
– Ez elkerülhetetlen volt – emlékeztetem, a fivérem pedig
belegyezően bólint.
Úgy érzem, a beszélgetésünknek vége. Mozgásba lendülök, de
Jase ismét utánam szól:
– Carter…
Hátranézve a vállam fölött, jól látom, mennyire komoly az arca.
– Legyél kedves hozzá! – figyelmeztet.
 
A függöny résein át betűző holdfény végigsimítja a takaró alatt
rejtőzködő Aria idomait. A haja még mindig nedves. Kócos tincsei
beborítják a párnát.
A farkam azonnal feláll, amikor eszembe jut, hogyan hagytam itt.
Meztelenül és vágyakozón.
Az én kismadaram nagyon rendes kislány. Pontosan tudom, hogy
meztelen lesz, eltekintve persze a nyakában lógó lánctól. Készen áll
arra, hogy a magamévá tegyem.
Jase figyelmeztetése hangosan visszhangzik a fejemben. Legyél
kedves hozzá!
 Az öcsém nem ismeri Ariát annyira, mint én, viszont nálam
sokkal többet tud a nőkről.
A jó tanácsa azonban egyből semmivé foszlik, ahogy arra
gondolok, tövig nyomom a farkam a lányba, és addig dörzsölöm a
csiklóját, míg a nevemet nem sikoltja. Addig fogom baszni, amíg
engedelmes nem lesz… míg közelebb nem kerülhetek hozzá.
Még mindig remeg. Úgy fonja össze az ujjait maga előtt, mintha a
szemét becsukva imádkozna az ágyban.
Zihálva kapkod levegő után.
Nem mindenki született gyilkosnak. Ezt jól tudtam, amikor a
kezébe adtam a kést, és elrendeztem, hogy Stephan legyen az
áldozata.
– Az adrenalin dolgozik benned – mondom halkan, ám a szavaim
így is belemetszenek az éjszaka csöndjébe. Aria teste összerezzen a
takaró alatt, megfeszül, ám a keze és a válla továbbra is reszket.
Miközben így bámulom, nagyot nyel, aztán kinyílik a szája.
Mogyoróbarna és zöldes árnyalatú szemében mélységes szomorúság
keveredik félelemmel.
– Nem bírom abbahagyni – vallja be halkan, suttogva.
Azonnal rám tör a vágyakozás, hogy megszabadítsam a
rettegéstől. Gyorsan felmászom mellé az ágyra, lehúzom róla a
takarót, és magamhoz ölelem.
– Kérlek, segíts rajtam! – könyörög.
– Csitt! – intem csendre. A haját simogatom, és még erősebben
ölelem magamhoz. Parányi teste hozzám simul, mintha nem tudna
elég közel bújni hozzám.
– Nem lett volna szabad itt hagynom téged – suttogom bele jól
érthetően a hajába. A hajszálak végigcsiklandozzák az állam.
Válasz helyett a mellemhez szorítja a két kezét, és a fejét
befészkeli az állam alá. Olyan törékeny itt az ölelésemben!
Cseppet sem hasonlít így megszokott önmagára.
Talán már meg is törtem. Jól tudom, szörnyeteg vagyok, ám e
tényt most ékesszólóan bizonyítja az is, hogy a felismerés miatt kiül
a mosoly az arcomra. Nincs jogom az élethez, ahhoz meg még
kevésbé, hogy ez a lány feküdjön a karom között.
 Nem törted meg; egy Ariához hasonló nőt nem lehet megtörni. Az
elmém legmélyéről zendül fel az eddig rejtőzködő hang. A halvány
mosolyom most már az egész arcom beragyogja. Csak úgy tudom
elrejteni, hogy csókokat nyomok Aria hajára, és lassan, erőteljesen a
hátát simogatom.
– Semmi baj, kismadár – mondom, és jól tudom, a mellkasomon
érzi mély hangom rezgését, hiszen oly nagy erővel szorítja hozzám
az arcát. – Csak az adrenalint érzed.
Nem mozdul, ám szempilláival megcsiklandozza a mellem,
ahogy kinyitja a szemét, és pislog. Forró a lélegzete, a körme
finoman végigszántja a bőröm, mégsem mondja ki a kérdést, pedig
az már ott van a nyelve hegyén: honnan tudom?
A két keze továbbra is reszket, miközben megpróbál még jobban
hozzám bújni. Mivel nem hajlandó elengedni, kénytelen vagyok a
takaró után nyúlni, szorosan beburkolom vele kettőnket, mielőtt
elmesélem neki a történetem.
Nem mindenki születik arra, hogy gyilkossá váljon, ám néha még
a legjószívűbb teremtményeknek is ölniük kell. Jómagam talán
sosem voltam ártatlan, de volt idő, amikor senki sem tarthatott volna
olyan könyörtelen és brutális embernek, mint amilyen ma vagyok.
– Az első ember, akit megöltem, egy Dave nevű csapos volt –
szólalok meg halkan, és közben tovább simogatom a lány hátát. Egy
újabb csókot nyomok a hajára, és a tekintetem megállapodik a
hálószoba padlóján ragyogó fénysávon. Csak onnan tudom, hogy
Aria figyel rám, mert ismét megremegnek a szempillái.
– Tizenhat éves voltam – folytatom a gyónásom, miközben
lélekben visszatérek a gyilkosság éjszakájába. – Az apám nem tudott
megbirkózni azzal, hogy az anyám nemsokára meg fog halni. –
Rosszkedvű nevetés rázza meg a vállam, és Aria teste együtt mozog
az enyémmel. – Gyáva volt, ezt ma már tudom, csak hát, ha
valakinek el kell viselnie egy olyan ember halálát, akit szeret…
szóval nem azért haragszom apámra, mert gyáván viselkedett,
hanem azért, mert engem is magával rántott a szakadékba.
– Mi történt az anyáddal? – kérdezi Aria halkan, most már
nyugodtan lélegezve. Csak ekkor figyelek fel arra, hogy már nem
reszket, hanem csupán enyhén remeg.
 – Rákos lett. Két évig tartott a haláltusája. – Az emlék hatására
összeszorul a szívem, ám ennek dacára is folytatom a történetet. Azt
a történetet mesélem el, amelyiktől dühbe gurulok, nem pedig a
másikat, melynek elmondásához nincs elég erőm. – Az apám nem
bírta elviselni, ahogy anyám leépült. Éppen ezért inni kezdett, és
anya nélkül teljesen szétesett.
A tekintetem a takarón állapodik meg.
– Eredetileg nagyon rendesen bánt anyával, ám amikor rádöbbent
arra, hogy el fogja veszíteni, attól teljesen kifordult önmagából.
Egyre halkabban beszélek, és megpróbálom elfojtani magamban
az anyám emléke miatt rám törő érzelmeket. Visszatuszkolom őket a
tudatom legmélyére, oda, ahol lenniük kell.
– Egyik éjjel az apám bajba keveredett, amikor az anyám már alig
lélegzett.
Elakad a hangom, és magam előtt látom azt a kórházi ágyat, amit
azért kaptunk, hogy otthon ápolhassuk. Nem hinném, hogy Aria
felfigyelt erre.
– Apám jó tizenkét órája lépett le otthonról, és én tudtam, anya
már nem húzza túl sokáig. – Az öreg is tudta. Egyszerűen tisztában
kellett lennie ezzel. Mi csak kölykök voltunk a testvéreimmel, mégis
felismertük, hogy az anyánk haldoklik. – Azalatt halt meg, hogy én
elmentem megkeresni az apám.
Aria szorítása elernyed, a körmével végigsimítja a mellem, és
felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen. Érzem, hogy engem
bámul, de nem viszonzom a pillantását.
Még mindig hallom a sportcipőm talpa alatt az őszi falevelek
hangját, és most is érzem, ahogy a korábbi vihar esővize a cipőm
talpán át beszivárog, és eláztatja a zoknim, miközben a sikátorokat
járva az öreget keresem.
– Tudtam, hogy melyik kocsmákba szokott járni.
Bár még fiatal voltam, a csaposok addigra már jól ismerték a
nevem. Aria továbbra is feszülten figyel, és én úgy érzem, a
tekintetétől sebezhető leszek, szinte lemeztelenít.
Elgyengít ez a lány.
– A kocsma WC-jében találtam meg, csúnyán összeverve. Azt
mondta, a csapos intézte el így. Nem emlékszem már, hogy mivel
magyarázta a verést, de utána elsírta magát, és azt mondta, hogy
nem tud megmozdulni. Zokogott, pedig korábban sosem sírt.
Mindig italba fojtotta a fájdalmát. Ezek meg összeverték, és
hozzábilincselték a radiátorhoz, hogy később visszajöjjenek, és újra
megverhessék. Többször is elbántak vele. Közben meg az anyám
arra várt, hogy végre hazaérjen.
Aria szipogva a mellemhez simul, és tovább figyel. Rám törnek az
emlékek, és így folytatom:
– Az apám meglehetősen pocsék férj volt. Férfinak sem a
legkeményebb. Ám ahogy elbántak vele…
Nem tudom elmagyarázni neki, mekkora erővel töltött el a harag.
Abban a pillanatban azt hittem, az apámat és az anyámat is
elveszítem, és ekkor csak az őrjöngés akadályozta meg, hogy
összeomoljak.
Megnyalom az alsó ajkam, és miközben folytatom a történetet,
megpróbálok érzelemmentesen beszélni.
– Az a csapos tudta, hogy az anyám haldoklik. Azt is, hogy
magunkra maradtunk. Viselkedhetett volna egészen másként is.
Kihívhatta volna a zsarukat, hogy vigyék el az apámat. Bezárhatta
volna az ajtót az orra előtt. Csakhogy ő meg akarta alázni az öreget.
Szarrá akarta verni, hogy apám így fizesse meg a tartozását.
Emlékszem, Dave milyen arccal nézett rám, amikor ott hagytam
az apám a mosdóban, és bementem a bárpult mögé a bilincs
kulcsáért. Aljasul mosolygott. Elég volt egy pillantást vetni rá, hogy
tudjam, ez a hátranyalt hajú, mohó tekintetű alak egy igazi
szemétláda. Azt beszélték róla a városban, előszeretettel leitatja a
kocsmába betévedő fiatal nőket, és utána kihasználja a helyzetet. A
mostani szemétségét azonban nem akartam elhinni, hiszen jó
párszor a saját szememmel láttam, hogy az apám röhögve beszélget
vele, amikor bementem hozzájuk a kocsmába, hogy hazacipeljem a
vén részegest.
– El akartam venni tőle a kulcsot, Dave pedig megpróbált
megütni. Csontrészeg volt. Én meg csak egy siheder.
– Nem lett volna szabad…
– Azokon az utcákon, ahol felnőttem, nem számított ritkaságnak
az ilyesmi, Aria – vágok a szavába, mielőtt az együttérzéséről
biztosíthatna, vagy esetleg megemlíthetné, túl fiatal voltam ahhoz,
amit láttam, meg ahhoz, amibe belekeveredtem. Nem én vagyok a
legelső, aki olyan pokoli helyzetbe került, és távolról sem a
legutolsó. Mindenki a maga útját járja, és akadnak közöttünk
olyanok is, akik sem szép ígéretekre, sem könyörületre nem
számíthatnak.
– Felkaptam egy széket, és ütni kezdtem vele. A sok faszi a
kocsmában meg sem mozdult, amikor Dave nekem ugrott, viszont
most egyből ellenem fordultak. De nem elég hamar. Lemaradtak
arról, ahogy a szék fémlábai telibe találták. Ahogy a fém
megreccsent a koponyáján, az túlharsogta a kocsma sarkában álló
tévéből bömbölő kosárlabda-mérkőzés közvetítését is.
Aria figyelmesen hallgat, és én folytatom:
– Akkor sem keltek fel, amikor a padlóra zuhant. Én még ekkor is
ütöttem a fejét a székkel. Nem bírtam abbahagyni. – Pont úgy
viselkedtem, mint Aria ma este. Erre az összefüggésre csak ebben a
pillanatban döbbenek rá.
Emlékszem, kis híján elfelejtettem lélegzetet venni. Nem tudtam
elhinni, hogy igaz, ami történik. Nem akartam azt, hogy ilyen legyen
a valóság.
– Nem öltem meg azon az éjszakán – mesélem tovább a lánynak,
és megcsókolom a haját. Erősebben megmarkolom a vállát, és
odaszorítom a mellemhez. – Azok a seggfejek elrángattak mellőle, de
utána egyből el is engedtek. Hátramentem az apámért, Dave pedig
véresen és nyöszörögve ott maradt a padlón.
Most is magam előtt látom a kocsmázók arcát. Féltek, és
megdöbbentek attól, hogy egy ilyen sovány legényke majdnem
lemészárolt egy felnőtt férfit. Hangosan ziháltam, de az adrenalin
ereje mindent elnyomott.
Egy héttel később öltem meg, miután az anyám meghalt, és
eltemettük. A csapos odajött hozzánk, és pénzt követelt a betört orra
kórházi költségeire. Nem volt egy vasunk sem, ám ő azt hitte, hogy
anyánk életbiztosítása már ott lapul a zsebünkben.
Csakhogy az anyánknak nem volt biztosítása.
Senki más nem volt otthon, és igazából nekem sem kellett volna
odahaza tépelődnöm, de iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötört
amiatt, hogy a halála éjszakáján magára hagytam az anyámat.
Napokig ki sem mozdultam otthonról.
Anya meghalt, és én nem voltam otthon. Jól tudtam, ha
megpróbálnék egy másik felelőst keresni, akkor az az apám lenne.
Világos volt az is, hogy nem Dave okozta az anyám halálát.
Csakhogy amikor megjelent a házunk ajtajában, és közölte, hogy őt
illeti meg az anyám halála miatt kapott életbiztosításból a pénz,
őrjöngeni kezdtem. Nem volt pénzünk. Semmi sem segíthetett az
apámon, és ő amúgy sem akarta, hogy bárki is segítsen rajta.
Anyámat nem lehetett visszahozni a sírból.
Mindezt jól tudtam. Az is nyilvánvaló volt, hogy az előttem álló
faszit nem érdekli a helyzetünk.
A legcsekélyebb mértékben sem!
Így aztán beengedtem az otthonunkba, és miközben bezártam az
ajtót, felkaptam az apám pisztolyát az ajtó mellől. Szóltam Dave-nek,
hogy menjen be a konyhába, ahol anyám meghalt azon a kórházi
ágyon. Ott találja a csekket az asztalon. Hátba lőttem. Csak egyszer
húztam meg a ravaszt, remegő kézzel. Az is elég volt.
Sokáig remegtem. Még órákkal azután is, hogy Sebastian segített
Dave hulláját bedobni a folyóba. Ő volt az egyetlen barátom, meg az
egyetlen ember, akivel beszélhettem. Idősebb volt nálam, erősebb is,
és kiállt mellettem, amikor senki más nem. Nem maradt velem
sokáig. Megvoltak neki is a maga bajai, mégpedig igen súlyosak. Le
kellett lépnie.
Nem bírtam megszabadulni a reszketéstől. Ha nem lettek volna
ott az öcséim, azt hiszem, simán belepusztultam volna. Bizonyos
szempontból ez volt a mostani birodalmunk felé vezető út első közös
lépése.
Semmi nem tudja úgy egységbe forrasztani az embereket, mint a
halál.
Emlékszem, Sebastian azt javasolta, ássuk el a hullát, én azonban
tiltakoztam, mert képtelen lettem volna elviselni a sírgödör
látványát alig pár nappal azután, hogy eltemettük az anyám.
Elhánytam magam, amikor Sebastian ásni kezdett. Túl sok volt ez
nekem. Nem bírtam megemészteni, amit tettem, meg azt, hogy mire
vagyok képes.
Í
 Így aztán feldobtuk a hullát a kisteherautó platójára, eltüntettük a
félig megásott sekély sírt, Sebastian pedig a folyónál megszabadult a
holttesttől. Én egész idő alatt tehetetlenül ültem az anyósülésen, és
utáltam magam azért, amit tettem.
– Mikor ölted meg végül? – kérdezte Aria, és ettől felriadok az
elmélkedésből, hogy lélekben visszatérjek hozzá. Pislogva
elhessegetem magamtól az emlékeket meg a mellkasomra nehezedő
ólmos fáradtságot.
Csak egy jó perccel később döbbenek rá arra, hogy a történet
végét nem öntöttem szavakba. Aria azt hiheti, csupán a kocsmában
őrjöngtem. Nem is sejtheti, mit követtem el napokkal később,
hogyan vezettem be az áldozatomat a házba azzal a szándékkal,
hogy megölöm.
– Számít bármit is, hogy mikor halt meg? – kérdezem, mert el
akarom titkolni az igazat Aria elől. Azt hiszem, talán jobb lesz, ha
úgy véli, csak hirtelen felindulásból gyilkoltam. Habár semmi sem
teszi jobbá azt, ha valakiből gyilkos lett.
Aria nem válaszol, lehajtja az arcát, a mellemhez szorítja, és én
továbbra is erősen ölelem, felidézve magamban, mennyire
reszkettem azon az éjszakán, miután Dave hulláját belöktük a
folyóba.
– Elmúlik majd a remegés – suttogom.
Lassan telik az idő, egyikünk sem szólal meg, míg végül
megérzem a mai nap súlyát, és rászólok Ariára, hogy aludjon.
– Nem akarok elaludni – feleli elgyötörten, aztán nagy nehezen
nyel egyet. – Attól félek, hogy megpillantom Stephant. Ott lesz. Rám
vár.
– Sss! – csitítom újra. Két tenyerem közé zárom az állát, és csókot
nyomok a homlokára. Csak ekkor figyelek fel arra, milyen nyugodt a
teste.
Lenyűgöző, mennyire könnyű elterelni valaki figyelmét.
Olyankor nagyjából mindenről megfeledkezünk.
– Már nem él – emlékeztetem Ariát, bár nyugtalansággal tölt el,
hogy még mindig aggódik.
Azt hittem, Stephan halála majd felszabadítja.
 Így is lesz – suttogja a halk hang, és elcsitítja a rám törő
aggodalmat. Egy biccentéssel válaszolok neki, egy újabb puszit
nyomok Aria homlokára, az ajkam hozzásimul puha bőréhez, majd
hátrébb húzom a fejem, és várom, hogy felnézzen rám.
– Hiszen megmondtam: most már csak tőlem kell félned.
Mély érzelmek kavarognak mogyoróbarna szemében. Az erejük
lehúz a mélybe, foglyul ejtenek egészen addig, amíg a lány szája
kinyílik, és a tekintetem megtapad az ajkán.
Hajszál híján engedek a csábításnak, és majdnem szájon
csókolom, de aztán eszembe jut valami a mai éjszakával
kapcsolatban. Kis híján elfelejtettem a tervem.
– Itt várj rám! – parancsolom, ő pedig csalódottan lehajtja a fejét,
ám mégis elenged. Azóta ölel magához, hogy bebújtam mellé az
ágyba.
Odamegyek a szekrényhez, kibújok az ingemből és a
nadrágomból, majd előveszem a kis dobozt, benne a fecskendővel,
meg egy olajos flakont a fiókból. Nagyon régóta nem éltem vele, de
Ariának ma erre van szüksége. Ha másban nem is, de abban segíteni
fog, hogy jól aludjon.
Megállok az ágy mellett, intek neki, hogy jöjjön oda hozzám,
majd megparancsolom neki, hogy forduljon meg, és álljon
négykézlábra. Igen nagyok az elvárásaim Ariával kapcsolatban.
Nagyszájú, makacs, kételkedő és dacos.
Ma este azonban szó nélkül engedelmeskedik, és ettől valami
megmozdul a belsőmben. Felkavarodnak a tiszta és az aljas vágyaim
is. A lány viszont meg sem kérdezi, hogy miért.
A tenyerem lágyan végigsimítja a feneke ívét, aztán felsiklik a
csípőjére, és visszatér. Aria összerezzen, amikor belenyomom a
fecskendőt, és kieresztem belőle a folyadékot.
– Fogamzásgátlás – magyarázom és elvigyorodom, mert eszembe
jut valami. – Jobb későn, mint soha.
Aria csupán halk mormolással válaszol, mind a két keze rásimul a
szőnyegre, és engedelmesen lehajtja a fejét.
– Még van valami más is a számodra – mondom, miután az üres
fecskendőt letettem a kis szekrényre. Megmarkolom a csípőjét.
 – Ülj fel! – parancsolom, és ő azonnal engedelmeskedik. Csak
akkor rezzen össze, amikor a feneke hozzásimul az ágytakaróhoz.
– Segíteni fog alvás közben – magyarázom, és a fecskendővel
felszívom a folyadékot. Az olaj áttetszően tiszta, és az első
használatakor a drog hatalmasat fog ütni.
– Hallottál már a Sweet Lullabyról? – kérdezem, mire Aria a
homlokát ráncolva, összezavarodva lehajtja a fejét.
– Valamilyen altatódal? Ismerek párat…
– Nem. A kábítószerről beszélek.
Nem gondoltam volna, hogy hallott róla. Csak nemrég kezdtük el
teríteni a jól értékesíthető új változatot. Aria a fejét rázza, jelezve
ezzel, hogy jól gondoltam, bár az arckifejezése továbbra is zavart.
A fecskendő végét a szájához teszem, Aria engedelmesen
szétnyitja az ajkát, és a kedvemért enyhén meg is dönti a fejét.
Áhítattal nézem a karcsú nyakán megcsillanó holdfényt meg az
árnyékok játékát a bőrén, miközben a folyadék a nyelvére csöppen.
– Nyeld le az egészet! – parancsolom, és ettől megmoccan a
farkam. Aria hamarosan aludni fog. Valószínűleg perceken belül.
– Mi ez? – kérdezi, én pedig arra gondolok, esetleg
elmondhatnám neki, miként született ez a szer, és számos okból
nézve is miért felelős azért, hogy az vagyok, aki. Aria nagyot ásít,
így inkább meg sem szólalok.
– Egyszerűen csak dőlj hátra – mondom kedvesen, és félrehúzom
a takarót, hogy odagömbölyödhessen mellém. Már számos
alkalommal feküdt korábban is az ágyamban, de eddig még nem
aludt el ilyen közel hozzám.
Miután elhelyezkedik, az egyik kezem megpihen a csípőjén, és
lassan, megnyugtatóan masszírozni kezdem. Beszívom a haja illatát,
egy apró puszit nyomok a fejére, és hallgatom egyenletessé váló
lélegzetét. Jól tudom, az álom már az előtt magával ragadta, hogy
egyáltalán bevallhattam volna, mi is valójában ez az anyag.
 5. FEJEZET

Aria
 
Azt hiszem, olyasmiről szoktam álmodni, mint a többi lány.
Gyönyörűen táncolok, a hajam meglebben a szélben a tökéletes
piruett végén. Álmomban bárki lehetek, és mindenre képes vagyok.
A színpad közepén balettezek, sokezres tömeg figyel, és minden
mozdulatom gyönyörű. Megmászom a hegyeket, és rábukkanok egy
virágokkal teli, mágikus rétre. Ugyanúgy kelnek életre, mint az Alice
csodaországban virágjai. Megértem az állatok beszédét, parányi
csészéből iszom a teát, és az italtól annyira összemegyek, hogy
útmutatómat könnyedén követhetem le a nyuszi üregébe.
Amikor álmodtam, bárki lehetett volna belőlem. Csakhogy a szép
álmok rég cserben hagytak. Furcsa, de ma éjjel mégis újra
felbukkantak.
Mindegyik jelenet úgy száguld keresztül a fejemen, mintha
gyorstekeréssel néznék egy videót. Látom magamat kislányként,
hogy a különféle művészeti ágaknak hódolok úgy, ahogy azt még
azelőtt szerettem volna, hogy a bizonytalanságom hangjára
hallgatva lemondtam volna még a próbálkozásról is. Nézem a
képeket, és eszembe jut, egyszer arról álmodtam, hogy megcsókolok
egy fiút az osztályból. Úgy képzeltem, megroggyan alattam a lábam,
amikor a srác viszonozza a csókot.
Miközben azonban régi álmaim emléke a szemem láttára kel
életre, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy csak álmokról van
szó. Sosem csókoltam meg Paulie-t. Nem voltam elég bátor hozzá, és
az is nyilvánvaló, akkor sem úgy történt volna minden, ahogy azt
elképzeltem, ha esetleg rávettem volna magam.
Egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e, vagy
ébren vagyok. Minden olyan erőteljes. Valódi.
Egyre csak jönnek a képek. Nem állnak meg a kedvemért.
A tarkómon feláll a szőr, mert ráébredek arra, most mi
következik. Szépen sorba állítva jönnek, mintha időrendbe tették
volna a reményeim. Minden jelenet a helyén van. Látom, hogy egyre
öregebb az a gyermek. Azt is, hogy mi vár rá, és szeretném leállítani
a vetítést.
Megrázom a fejem. Meg kell állítani! Ám ők nem állnak le.
Mint egy álomban, úgy sétálok anyámmal a parton. A barátnője
társaságában kísér el, ahogy mindig is szokott. Én viszont rajzolok,
ahelyett hogy a többi kislánnyal játszanék. Azt álmodom, hogy azon
a napon lerajzoltam valamit, ám amikor a papírra pillantok, az üres.
Nem emlékszem, minek kellene ott lennie. Igaz, nem is fontos.
Kizárólag anya arcára tudok összpontosítani. Ebből az álomból
rémálom lett. A legelső azon lidércnyomások közül, melyeket újra és
újra átélek.
Meg kell állítani. Összeszűkül a torkom, és sikítani akarok.
Minden túl életszerű, túl valódi. Nem tudom leállítani.
Érzem, ahogy a körmöm belemélyed a lepedőbe. Ébren vagyok,
mégsem bírom kinyitni a szemem. Alig tudok megmoccanni, és nem
sikerül megállítani a képeket.
Zakatol a szívem, ahogy megpillantom magam a ruhák között.
Kérlek, hagyjátok abba! – suttogom álmomban, ám a szavak nem
hagyják el a szám. Bezzeg a mellkasomban határozottan érzem a
vérem ádáz lüktetését.
Anyám háttal áll nekem, az ajtó felé fordulva. Ott áll előttem, és
én rettegek. Miért mondta azt, hogy ne menjek ki onnan? Ne is
sikítsak? Nem szabad mást tennem, mint elbújni.
Iszonyat vágtázik az ereimben.
Bárcsak meg tudnék mozdulni, hogy odamenjek hozzá! Hogy
segítsek neki!
Bárcsak véget érne a vetítés! Nem akarom újra látni az egészet.
Nem akarom ismét végignézni, ahogy Stephan berúgja az ajtót, és
leteperi anyát a földre. Anya alig állt ellen neki, és ma már tudom,
hogy miért.
Érzem, hogy az előbuggyanó könnyeim végigcsorognak az
arcomon. Sikítani akarok, de nem jön ki hang a torkomon.
Stephan annyira fiatalnak látszik. Sokkal fiatalabbnak annál, mint
amilyen akkor volt, amikor leszúrtam, amikor megöltem, és
letöröltem az arcáról azt az aljas mosolyt.
 Nem akarom nézni őket, de nem is tudom becsukni a szemem.
Nem bírom leállítani a vetítést. Képtelenség elmenekülni a saját
álmaimból.
Könyörgök, nem akarom végignézni! Nem akarok emlékezni!
Egyre élesebb fájdalom mardossa a keblem, amitől lebénulok.
Vadul remegek, amikor Stephan előhúzza a kést. Rövid a pengéje,
olyan, mint azé, amit apu pecázáskor használ.
Fuss oda! – próbálok ráparancsolni magamra – Mentsd meg!
Megpróbálom mozgásra kényszeríteni a lábam, de az álmaim
áldozata vagyok.
Anya még mindig a földön fekszik, háttal Stephannak. Hangosan
zokog, pedig megpróbál nem sírni. A rejtekhelyemen mind a két
kezemet a számra szorítva elfojtom a sikításomat, ahogy a
szörnyűséget bámulom.
Kérlek, anyu! Szaladj el! – szeretném mondani, de csak vinnyogásra
futja az erőmből. Tudom, hogy nem fog elmenekülni. Semmit sem
irányíthatok, és már rengeteg alkalommal láttam ezt a rémálmot. Az
iszonyat emléke éber óráimban is ugyanannyira megkínoz, mint
amikor alszom.
Akkor nem tudtam, hogy Stephan mit csinált anyámmal, amikor
leteperte a földre, és belehatolt, de akkor sem, amikor elővette a
kését. Csak azután döbbentem rá, hogy vége a szörnyűségnek,
amikor elvágta anya torkát. Tisztában voltam azzal, mit jelent a
halál, és ahogy megpillantottam az anya nyakából ömlő vörös vért,
meg azt, ahogy a két kezét a sebre szorította, hogy elállítsa a vérzést,
megértettem, hogy mi történik.
Csakhogy azt nem értettem meg, mit csinált Stephan előtte az
anyámmal. Csupán egy hónappal később fogtam fel a valóságot,
amikor Brett, az unokatestvérem elmagyarázta nekem a történteket.
Sosem fogom elfelejteni fájdalmas arckifejezését. Mindent
elmeséltem neki, ám ő nem akarta meghallgatni a beszámolóm. Azt
bizonygatta, hogy mi, Talveryk nem siránkozunk, hanem bosszút
állunk. Tévedett, mégpedig mind a két dologban.
Nikolai viszont odafigyelt rám. Hagyta, hogy sírjak, és nem
szégyenített meg a gyengeségem miatt.
 Csakhogy a látomások még azt követően is kínoznak, hogy
Nikolaira gondolok. Ahogy Stephan a hajánál fogva hátrahúzza az
anyám fejét, elmetszi a torkát, miközben anya a rejtekhelyem
bámulja. Odabent lapultam, miközben belőle elszállt az élet.
Mozog az ajka.
Nem hallom a szavait.
Mond nekem valamit. Libabőrös lesz a karom. De hát nem is így
történt az a szörnyűség! Korábban nem ilyesmiről álmodtam.
Ez a valóság lenne?
Feláll a hátamon a szőr. Elakad a lélegzetem. Nem úgy bámulom
Stephant, mint korábban az álmaimban. Jól ismerem diadalittas
arckifejezését, ahogy beletörli a kését anyám meztelen hátába. Anya
még akkor is élt, amikor a feje a padlóra hanyatlott. Most a
látomásomban a vér ugyanúgy tócsába gyűlik körülötte. Csakhogy
ezúttal lassan pislogva rám néz.
– Anya – suttogom, és szeretnék megmozdulni, de nem bírok.
Mozdulj meg! – biztatom magam reménytelenül.
Anya ismét zavartan pislog, majd megszólal. Tudom, hogy ezt
teszi.
Nem hallom, amit mondasz, anyu. Kérlek, könyörgök, ne halj meg!
– esedezem neki.
Ez most valóság?
Kapok még levegőt? Nem tudom eldönteni. Anya száját figyelem,
véres.
Ekkor azonban a tekintetem a mögötte álló férfi felé irányul.
Stephan megmozdul.
Elorozta tőlem a múltat, amit soha többé nem kaphatok vissza.
Semmit nem számít a halála.
Ne! – suttogom, és a fejem rázom, amikor gyermekkori énem
parányi keze megragadja a ruhásszekrény ajtaját. Mindent érzek.
Pontosan érzékelem, milyen az ajtó kemény éle.
Vadul megremeg a vállam; nem ez szokott történni az
álmaimban. Már nem vacogok, hanem elönt a forróság. Túl meleg
van.
– Ébredj fel! – hallom Carter hangját. Azért könyörög, hogy
nyissam ki a szemem, ám mielőtt engedelmeskedhetnék, az anyám
is megszólal:
– Nem tudsz elfelejteni.
Veszek egy mély lélegzetet, kinyitom a szemem, és a könnyeim
függönyén keresztül Carter hálószobájának mennyezetét bámulom.
Éles a fény. Annyira bántó, hogy az már fáj, ezért azonnal újra
becsukom a szemem.
Mind a két kezem az arcomra szorítom, érzem a könnyek
nedvességét, és megpróbálom letörölni őket.
Carter legalább ugyanannyira őrjöngve zihál, mint én, miközben
lassan visszatérek a valóságba. Vissza Carter ágyába. Körülölel a
jelen biztonsága, és eltűnik a múlt rémálma.
Annyira valódinak tűnt az álmom, hogy amikor Carter szemébe
nézek, ismét libabőrös lesz a testem minden porcikája. A férfi engem
bámul a sötét szemével.
Kinyílik az ajka, de egy hosszú pillanaton át nem mond semmit.
– Sikoltoztam? – kérdezem, bár jól tudom, hogy igen. Fáj a
torkom, és érdes a hangom.
– Majdnem fél órán keresztül – feleli aggódva, és nyel egy
hatalmasat, miközben meghűl bennem a vér. – Nem voltál hajlandó
felébredni.
Évek óta nem fordult elő, hogy végigaludtam volna az egész
rémálmot. Minden egyes másodperc igazi örökkévalóságnak tűnt.
Hiába telt el annyi év, jól tudom, hogy azelőtt egészen más
iszonyat kínzott.
– Nem tudom, hogy mire volt szükséged – árulja el Carter,
elzárva a gondolataim útját. Mintha egy bűnét gyónná meg. Az
ádámcsutkáján látom, ahogy újra nyel egy nagyot. Odabújok hozzá,
és megpróbálok olyan nyugodtan feküdni, mintha ez az egész
normális lenne. Mintha minden rendben volna.
– Szoríts magadhoz! – kérem, bár közben a mennyezetet
bámulom, és azt látom, ahogy abban a hátborzongató emlékképben
rám néz az anyám. Még mindig él, a padlón fekszik, pedig jól
tudom, hogy akkorra már meghalt.
– Kérlek, ölelj át! – könyörgök, és Carter felé fordulok, hogy őt
nézhessem.
 Zavarodottság ül ki az arcára, de nem szól egy szót sem.
Közelebb bújik hozzám, és még erősebben magához szorít.
Még soha semmire nem volt olyan nagy szükségem az életben,
mint hogy így átöleljen. Ennél csak az lenne jobb, ha az anyám
visszatérne hozzám.
 6. FEJEZET

Carter
 
Ma először történt meg, hogy Aria erősebbnek tűnt akkor, amikor
mellettem volt. Nem tudok megszabadulni ettől a gondolattól,
miközben a nappaliba tartok.
Csak nagy ritkán hagytam magára, alig egy-két percre. Csendben
ott álltam a háta mögött, és szemmel tartottam minden mozdulatát.
Ő azonban tudta, hogy itt vagyok mellette, és valahányszor
elkezdett volna összeomlani, mindig odajött hozzám.
A saját szabad akaratából teszi ezt. Odalép hozzám, és úgy
könyörög az ölelésemért, mintha az érintésem elűzné a fájdalmát.
Szegény kismadaram még nem jött rá arra, hogy az érintésem
csakis fájdalmat hoz. Remélem, erre soha nem is fog rádöbbenni.
Üres a rajzfüzete lapja. Egyetlen vonalat sem húzott a ragyogó
fehérségre.
Kezében tollal, hason fekszik a tűzhely előtt, és az üres lapot
bámulja, mintha a papír valahogy meg tudná szólítani.
Még továbbra is itt maradhatnék, ott állhatnék a kanapé mögött,
hallgathatnám az égő fahasábok ropogását, arra várva, hogy a lány
ujja megmozduljon a papíron, ám ahogy megmoccanok, a parketta
megreccsen a lábam alatt, és emiatt Aria már nem tud
összpontosítani.
A kialvatlanság miatt csak lassan reagál, de mégis megmoccan.
Feltérdel, felém fordul, és így várja, hogy mit akarok mondani neki.
Mulatságosnak tartom, amit elárult nekem. Mellettem állítólag
tud felejteni, és könnyebb az élete.
Én is pontosan ugyanezt érzem vele kapcsolatban. Egészen addig,
amíg kérdéseket nem tesz fel nekem, mert akkor mindenre
emlékezem.
– Itt az ideje, hogy újra kérdezősdit játsszunk – mondom, mire
Aria kezéből kiesik a toll. Végiggördül a combján, le a parkettára. Az
arcáról továbbra sem tűnik el az egész nap ott látható keserű
kifejezés.
Ú
 – Úgy érzem, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára
játszottunk – mondja szórakozottan. Nagyon furcsa ma a hangsúlya,
a testbeszéde, és igazából minden. Eltompultnak, sőt,
depressziósnak tűnik. Korábban még sosem láttam ilyennek.
Feszülten krákogok egyet, és a kezemet ökölbe szorítva, majd
elernyesztve emlékeztetem a lányt:
– Nem telt ám el hosszú idő azóta, hogy kikerültél a celládból.
Gyönyörű ajka halvány mosolyra húzódik, és úgy néz a
szemembe, mintha tagadni akarná ezt a tényt.
– Azt mondtam, úgy érzem, mintha egy örökkévalóság telt volna
el… Nem ugyanaz a kettő.
Lágy pillantása végigsiklik a kanapén, aztán visszatér az arcomra.
– Itt maradhatok?
– Odamehetsz, ahová csak akarsz.
– Ma nem jöttél úgy oda hozzám, ahogy általában szoktál – feleli,
mire hunyorogva nézek le rá. Felidézem magamban a napot, amikor
először jött oda magától hozzám. Minden egyes ilyen alkalmat. Az
izgalmam boldogságát azonban aláássa a tény, hogy most már Aria
is észrevette: valami megváltozott kettőnk között.
Az arckifejezését vizsgálva próbálok rájönni arra, mire gondolhat.
Valamilyen jelre azzal kapcsolatban, hogy mindettől miként
változik meg a viselkedése. Kiszámíthatatlan marad. Nem tudom,
mit tesz, ha a közös dolgainkról van szó. Éppen ezért itt az ideje,
hogy kérdéseket tegyek fel; amikor meghallgatom az ő kérdéseit,
abból kikövetkeztethetem, hogy mi jár a fejében.
– Ez nem kérdés volt – mondom szűkszavúan.
Úgy vonja meg a vállát, mintha ez nem lenne lényeges, amitől
megfeszül az állkapcsom.
– Nem én következtem a kérdésemmel – mondja nyugodtan, és a
hűvössége miatt csak fokozódik bennem az ingerültség.
Legyél kedves hozzá! – figyelmeztetem magam újra.
Jase gyakran ad jó tanácsokat nekem, ám én többnyire azt felelem
neki, hogy menjen a fenébe.
Aria engem figyel, ahogy odamegyek a kanapéhoz, és leülök a
jobb oldalra. Úgy dönt, nem mozdul el eddigi helyéről, viszont a
testtartását megváltoztatva törökülésbe helyezkedik.
 Nagyot reccsen egy égő fahasáb, de ő szinte oda sem figyel rá.
Pont úgy, mint a kettőnk közötti feszültségre.
– Hogy vagy ma? – kérdezem, és azt magyarázom magamnak,
csakis azért teszek így, mert tudni akarom, mi van a fejében, és nem
azért, mert az elmúlt huszonnégy óra mindent megváltoztatott.
– Fáradt vagyok – feleli, és ekkor eltűnik belőle az a csöppnyi kis
erő is, amire a belépésemkor figyeltem fel. Piszkálni kezdi maga alatt
a szőnyeget, és elakadó hangon folytatja. – Nem tudom, pontosan
mit is érzek most. Olyan sok minden…
Elakad a hangja, mire én ráförmedek:
– Olyan sok micsoda?
Halovány mosoly ragyog fel az arcán, amikor visszakérdez:
– Nem nekem kellett volna most jönnöm?
Kezdenek összeomlani Aria körül a védőfalak. Jól látom.
Világosan érzem. Túl gyenge ahhoz, hogy továbbra is sáncok mögé
húzódjon, ám túl a falakon nem az a valaki van, akire számítottam.
Túlságosan is sokáig magára hagyták. Ez történt azzal a lánnyal, akit
egy pillanatra sem lett volna szabad egyedül hagyni.
Még soha semmi nem volt olyan nagy hatással rám, mint ez a
felismerés.
Eltüntetem a mosolyt az ajkamról, és biccentek.
– Miért csinálod? – kérdezi suttogva. Továbbra is a szőnyeget
piszkálja, és csak egy pillanatra néz rám. Mint aki attól fél, hogy ha
találkozik a tekintetünk, olyasvalamit lát meg a szememben, ami
tönkreteheti.
– Mit miért csinálok? – kérdezem, pedig valójában pontosan
tudom, hogy mire gondolt.
Miért vittem el arra a vacsorára? Miért nyomtam kést a kezébe?
Mi okból hagytam, hogy megölje azt a férfit, aki oly kegyetlenül
elbánt vele?
– Miért… adtad oda a kést? – nyögi ki végül a fájdalomtól
elcsukló hangon. Ugyanúgy szenved, mint ma egész nap és az előző
éjszaka.
– Miért hagytam, hogy végezz vele? – pontosítom a kérdést. Azt
szeretném, hogy elfogadja az igazságot. Aria vesz egy mély
lélegzetet, és félresöpri a haját az arca elől, miközben én tovább
beszélek. – Miért adtam a kezedbe a kést, hogy meg tudd ölni vele
Alexander Stephant?
A heverő megreccsen, a tűz fellobban, miközben hátradőlök, és
halkan kifújom a levegőt.
– Azért, mert azt akartam, hogy megtedd – mondom. Kis híján
belemegyek a részletekbe, ám Aria gúnyosan felhorkan, elfordul, és
a küszöböt bámulja.
– Miről álmodtál tegnap éjjel? – kérdezem, és alig tudom
visszafogni magam attól, hogy a válaszára várva előrehajoljak.
Eddig meglehetősen zárkózott volt, ám mindig megválaszolja a
kérdéseim, ha cserébe lehetővé teszem, hogy ő is feltegye a sajátjait.
Megnyalja az alsó ajkát, de még mindig a fejét rázza az előbbi,
semmitmondó válaszom miatt.
– Álmokról – válaszolja enyhe felháborodottsággal. Kis híján
előtörnek belőlem mindazok a szavak, melyeket az előbb elnyeltem.
Csakhogy Aria így folytatja: – Rengeteg álmot láttam.
Egészen gyengén megrázza a fejét. Halkan beszél, és úgy tűnik,
mintha nem is hozzám intézné a szavait.
Mintha így dolgozná fel mindazt, amit az álmában látott.
– Mintha felgyorsítva lejátszották volna nekem az életem,
mégpedig álomképekben. A serdülőkorom álmaival.
A homlokomat ráncolva hallgatom. Olyan hangosan sikoltozott,
hogy azt hittem, csakis rémálmokat látott. Végigfut a hátamon a
hideg, majd egész testemben megborzongok, ahogy felidézem
magamban hasogató jajszavát és a sikításaiból áradó borzalmat.
Semmit sem tehettem, miközben a jajveszékelését hallgattam.
Egész életemben nem akad még egy dolog, amit annyira megbántam
volna, mint azt, hogy tegnap este a kezébe nyomtam a kést.
Ezt éreztem a sikoltozását hallgatva.
Megnyalja az ajkát, tovább beszél, és ismét a homlokát ráncolja,
miközben visszanéz rám.
– Aztán arról az éjszakáról álmodtam, amikor Stephan
meggyilkolta az anyám.
Önkéntelenül bólintok. Tudtam, ilyesmire kell számítanom, hogy
Stephant megpillantva elő fognak törni belőle a régi félelmei, ám
közben arra számítottam, más ember lesz Ariából, miután végzett a
faszival. Rádöbben arra, hogy a gyilkos meghalt, és ettől oly módon
válhat szabaddá, ami lehetetlen lett volna, míg Stephan él.
Hagyj neki időt! – förmed rám a hang a fejemben, és az emiatt
érzett ingerültség kiül az arcomra, és elhallgattatja Ariát.
– Folytathatod – felelem, összeszedve magam. Még hozzáteszem:
– Ha akarod.
A különleges pillanat azonban tovaszállt, és válasz helyett Aria
inkább kérdez.
– Minden olyan, mint korábban? – tudakolja.
Nem. – A válasz azonnal, habozás nélkül zendül fel a fejemben.
Elég erős ahhoz, hogy visszhangot vessen az ereimben.
– Te talán úgy érzed?
– Ezt a játékot nem így játsszuk – feleli egész halvány mosollyal
az arcán, bár korábban még sosem volt ennyire nyilvánvaló a
fáradtsága, mint most. Rám néz. – Nem válaszoltál a kérdésemre.
Várja a válaszom.
– Térdre! – parancsolom, mert be akarom bizonyítani, hogy még
mindig a kezemben van a korábbi hatalmam. A parancsolója
vagyok. Még akkor is, ha Aria már nem fél tőlem.
Rádöbbenve arra, hogy mi változott meg, egy futó pillanatra
belém hasít a megbánás pengéje. Zordabb hangon ismétlem meg a
parancsom:
– Térdre! Úgy kérdezd meg tőlem, hogy minden olyan-e, mint
korábban!
Fellobban bennem a láng, mert Aria szeme összeszűkül. A
mogyoróbarna ragyogásban megpillantom a lány szívében vadul
tomboló lángnyelveket.
Kinyílik az ajka, megmoccan, ám amikor becsukja a szemét,
csupán elmosolyodik, majd megrázza a fejét.
– Nincs kedvem hozzá. Vakmerően így dacol velem.
Egyből feláll a farkam, a kezem elfehéredik, olyan erővel
markolom meg a kanapé karfáját.
Háború tombol a lelkemben. Ez nagyon is helyénvalónak tűnik,
mert úgy látom, a kismadaram is ugyanebbe a helyzetbe került. A
teste arra vágyik, hogy engedelmeskedjen nekem, ám az erős akarata
megakadályozza a behódolást.
 – Ma nem akarlak megbüntetni. Nem, hiszen vigasztalásra van
szükséged. Ne gondold azt az ajándékomról, hogy más lenne annál,
mint ami valójában – sziszegem összeszorított foggal. Nem akarom,
hogy eltűnjön a kettőnk közötti feszültség. Imádom, amikor dacos.
Persze azt még jobban szeretném, ha sikerülne megtörnöm a
makacskodását.
– Mi is ez az ajándék? – kérdezi, és a szemében felszikrázik az
igazság iránti vágyakozás.
Egyből elvigyorodom, amikor rádöbbenek arra, hogy Aria csőbe
húzott. Így akarja kiszedni belőlem az igazságot, miután nem voltam
hajlandó megválaszolni a legelső kérdését.
Miért is tettem?
A testemben némiképpen enyhül a feszültség, bár még mindig ott
ég bennem a vágyakozás, hogy jól megbüntessem.
– Az, hogy eloszlattam a rettegésed, és ettől kezdve már csak
tőlem kell félned.
– Szerintem kamuzol – vág vissza, s a hangja játékos, sőt, érzéki.
Egyetlen szavam sem hitte el. Rezzenéstelen és kihívó a tekintete.
Imádom, hogy ennyivel erősebb, ám azt is tudom, ha rádöbbenne
arra, mennyire a markában tart, azzal mindent elveszíthetnék. Még
mindig az ellenségeimhez hűséges. Ezt lehetetlen lenne tagadni.
Erre gondolva a tekintetem a mögötte lángoló tűzön állapodik
meg. Csak akkor nézek újra Ariára, amikor így folytatja:
– Azt viszont nem tudom, miért hazudtál nekem.
– Azért, mert nem kell ennél többet tudnod – felelem egyszerűen,
amire már szóra nyitná a száját, hogy elküldjön a fenébe, de aztán
elbizonytalanodik.
– Olyan vadul ráharaptál a nyelvedre, hogy most már biztosan
tiszta vér a szád – figyelmeztetem, és megpróbálok mosolyt erőltetni
az ajkamra.
– Feltettem neked két kérdést, de te egyikre sem adtál igaz választ
– mondja, majd a háta mögé pillant, a tűzre. – Mi értelme ennek?
Halkan suttogva a levegőtől kérdezi.
– Talán mert rossz kérdéseket tettél fel – válaszolom, miközben
eleven tűz lángol az egész testemben. Az előző nap igencsak
megviselte őt, és Aria pontosan azt tette, amit elvártam tőle, ám ma
szembetűnő a dacossága, és fogalmam sincs arról, mit tehetnék.
Hiszen most arra van szüksége, hogy megvigasztaljam. Bárcsak ott
lett volna mellettem, amikor évekkel ezelőtt én voltam ugyanilyen
helyzetben!
Még úgy is erre vágyom, hogy közben elegem van az
arcátlanságából.
A mogyoróbarna szempár ebben a pillanatban úgy döf át a
tekintetével, mintha birtokosa olvasna a gondolataimban. Őrjöngve
tombol bennem a vágy, míg végül elhangzik az a kérdés, ami miatt
megszilárdul bennem a döntés: néhány órára magára fogom hagyni,
hogy újra érezze, milyen nagy szüksége van rám.
– Ezek után is megengeded neki, hogy megölje az apámat? –
kérdezi. Határozott a hangja, és talán leheletnyi kihívás is cseng
benne.
Megengeded neki?
Romanónak.
Aria nem tudja, de ha saját kezűleg végezhetnék az apjával, akkor
megtenném. Ha én lehetnék az, aki meghúzza a pisztoly ravaszát,
egy pillanatig sem haboznék.
A csöndet már csak az égő fa ropogása töri meg. Beszélgetésünk
közben lenyugodott a nap, és az ablakokon át beszűrődő tompa
fényben árnyékok táncolnak Aria apró alakja körül.
– Ma éjjel nem leszek itthon.
– Ezzel nem válaszoltad meg a kérdésem – figyelmeztet gyorsan,
továbbra is a szemembe nézve.
– A játéknak vége! – mondom keményen, amiből jól érződik a
haragom.
Aria az enyém. Engedelmeskedni fog. Különben mindent kockára
tennék azért, hogy uralkodhassak fölötte. A legcsekélyebb kétely
sem él bennem azzal kapcsolatban, mi történne, ha nem foglalná el
mellettem a helyét.
– Nagyon ügyes – feleli, és ettől valami megpattan bennem. A
lány túllépte a határvonalat.
Csupán három hatalmas lépésre van szükségem ahhoz, hogy fölé
tornyosulhassak. Egy gyors mozdulattal torkon ragadom. Ujjaim
megszorulnak pulzáló ütőere körül, ő pedig megragadja a csuklóm.
Tágra nyílik a szeme, de nem a félelemtől, és még csak nem is a
döbbenettől. Gyűlölet van benne, harag… olyan küzdőszellem, ami
legalább annyira lángol, mint a háta mögött a kandallóban a tűz.
Még sosem láttam ennyire gyönyörűnek, mint most.
A körme belemélyed a bőrömbe, de nem próbálja meg lefejteni a
nyakáról a kezem. Csupán fájdalmat akar okozni. Meg akarja
mutatni, hogy mire képes.
Ó, kismadaram, de hát azzal én nagyon is tisztában vagyok! Ő
viszont még nem jött rá arra, hogy mennyire erős.
Az ajkam ott lebeg a szája előtt. Az egyik térdem a két combja
közé szorítom. Nem hagyom, hogy akár egyujjnyi távolság is
elválasszon egymástól minket.
A tűz forrósága csak növeli a feszültséget. Belesuttogok a lány
arcába:
– Hova lett a jó modorod, Aria?
– Jó modor! – hördül fel, mintha undorítónak találná ezt a két
szót. Ahogy megmozdul a nyaka, egy kicsit erősebben megszorítom.
Még kap levegőt, tud beszélni, holott acélkemény a szorításom.
A másik tenyerem bejárja a testét, lesiklik egészen a csípőjéig.
Közben aprókat harapok a vállába, majd a fülcimpájába. Ujjaim már
a combján járnak, elindulnak felfelé, magukkal húzzák a szoknyáját,
közelebb bújok hozzá, és az ujjam ekkor már a combja belső oldalát
simítja végig.
Aria felnyög.
A kurva életbe, tényleg felnyög! Becsukja a szemét, és kissé
hátrahajtja a fejét. Bár lángol benne az ellenállás szelleme, a
gyönyörre mindennél jobban vágyik.
– Mi legyen a büntetésed, kismadaram? – suttogom bele a fülébe.
Ettől annyira megremeg a teste, hogy a farkam majdnem felrobban.
Sajog, amiért nem nyomhatom Ariába.
A válasz csupán egy tompa nyögés, és a lány megpróbál nyelni
egyet. Nem segítek, nem enyhül a szorításom; ehelyett
rákényszerítem arra, hogy felnézzen rám, kinyissa a szemét, és
válaszoljon.
– Hogyan büntessem meg a dacos szádat? – kérdezem halk, mély
hangon. Nem próbálom meg eltitkolni, mennyire vágyom rá.
 – Baszd meg! – nyögi ki nagy nehezen, majd végignyalja az alsó
ajkát. Még most is dacol velem.
– Annak örülnél, igaz? – suttogom bele a szájába, és hagyom,
hogy a szavak egybeolvadjanak a kandalló és a vágy kettőnk között
tomboló forróságával.
Mogyoróbarna-zöld szemében a legkülönfélébb érzelmek
kavarognak. Tudom, ebben a pillanatban harag és félelem örvénylik
benne, ám mindegyiknél erősebb a vágya, hogy gyönyörben és
törődésben részesüljön.
– Feküdj hanyatt, hogy játszhassak a punciddal! – parancsolom
abban a pillanatban, amikor enyhül a szorításom a torkán. Kis híján
hátrazuhan. Sikerül megtámaszkodnia, és engedelmesen a hátára
dől. Leteszi az egyik, aztán a másik könyökét, és a tekintete végig a
szememre tapad.
– Nagyon könnyen engedelmeskedsz, amikor tudod, hogy
gyönyör vár rád, igaz? – kérdezem évődve, és a szám sarkában
halvány mosoly ragyog fel. Nagyon ráfaragunk a megérzéseire. Aria
azt hiszi magáról, tudja, hogy kivel játszadozik. Arról viszont
fogalma sincs, hogy mi minden forog kockán.
Gyengéden megnyomom a combja belső oldalát, mire egyből
szétteszi a lábát. A hüvelykujjam végigsimítja a bugyija fekete
csipkéjét, ami mostanra már igencsak átnedvesedett. Elérem
duzzadó csiklóját, ekkor hátraveti a fejét, belemarkol a szőnyegbe, és
valahogy megpróbálja megakadályozni azt, hogy az ajka közül
előtörjön a nyögés. Én azonban így is hallom. Rohadtul közel van
már. Ég a vágytól.
– El kell élvezned. Már tegnap éjjel meg kellett volna tennem.
A csipke nem tud ellenállni a hüvelykujjamnak. Letépem a bugyit
édes kis puncijáról, hogy akadálytalanul hozzáférhessek.
Aria gyorsan vesz egy mély lélegzetet, és felemeli a fejét, hogy
közben nézhessen.
Semmit nem számít a harag, ha így tehetem boldoggá.
Vadul belegyömöszölöm két ujjam. Megrándul a csípője, és a
gyönyörnek engedelmeskedve felemeli a padlóról megfeszülő
derekát.
 Másik tenyerem a hasára simul, és visszanyomom a földre.
Könyörtelenül mozgatva az ujjamat, masszírozom belülről a
punciját.
Vadul rázza a fejét, és ráharap az ajkára.
– A kurva életbe! – mondja, de a könyörgése csupán halk
nyöszörgés. Megmarkolja a hasára simuló kezem, majd az ujjai
továbbsiklanak az alkaromon. Egy pillanatra sem áll le, keres
valamit, amiben megkapaszkodhatna.
– Gyerünk! – szólok rá, mire egy pillanatra elengedi a karom,
pedig nem is erre adtam neki parancsot. – Ajándékozz meg a
gyönyöröddel! Engedj el mindent, ami visszatart a zuhanástól!
Miközben ezeket a szavakat suttogom, a lány arcán táncoló fényt
bámulom. Kinyílik az ajka, a szája egy tökéletes, nagy O betűt
formáz, a homlokán mélyek a ráncok, mert komoly erőfeszítést tesz
azért, hogy elfojtsa a gyönyör halk sikolyait.
Lángoló ágyékának illata átjárja a levegőt, a farkam végéről
előváladék szivárog, és legszívesebben máris belenyomnám Ariába.
Miközben a faszom majd’ kiszakítja a sliccem, őrjöngve mozgatom a
kezem, és még a harmadik ujjam is benyomom a hüvelyébe, a
hüvelykujjam pedig a csiklója körül mozog.
– Addig nem fogom abbahagyni, amíg nem élvezel a kezemen,
Aria. Ha nem adod meg nekem azt, amire vágyom, akkor olyan
sokáig foglak így baszni, míg már azt sem tudod, hogy hol vagy.
Vadul rázza a fejét, aztán ívben megfeszül a háta. Komoly
erőfeszítést igényel, hogy leszorítsam a csípőjét, és még inkább
felgyorsul a másik kezem.
– Akarsz még egy ujjat? – kérdezem, és megcsókolom a térde
belső oldalát. Olyan szűk a puncija, hogy valószínűleg nem tudnám
belegyömöszölni még egy ujjamat. Nem komoly a fenyegetésem, ám
valósággal megrészegülök attól a gondolattól, hogy kellőképpen
kitágítva az öklömmel hódíthatnám meg a hüvelyét, olyan
tagadhatatlan gyönyört zúdítva rá, amelyhez hasonlót még sohasem
érzett. A kezem még gyorsabban, még ádázabbul mozog, és nem
vagyok hajlandó abbahagyni a könyörtelen döféseket.
Még akkor sem, amikor a nevemet sikoltja. Amikor lüktetni
kezdenek a hüvelyizmai.
 Az orgazmus ereje megrázza a testét, de én nem állok le,
elnyújtom a gyönyörét, és minden cseppnyi extázist a felszínre
hozok belőle, amire csak képes vagyok.
Csak akkor húzom ki a kezem, amikor már újra kap levegőt, és a
tekintetével megtalálja a szemem. Azt bámulja, ahogy egymás után
lenyalom az ujjaim.
– Olyan édes a puncid! – mondom neki, és a már amúgy is
kipirult arca most tűzvörösen lángol fel.
– Kezdem megszeretni azt, ahogy megbüntetsz – mondja zihálva,
becsukott szemmel. Semmivé foszlik az előbb érzett hatalmam. A
farkam még mindig lüktet a vágyakozástól, és azért könyörög, hogy
Ariát a hasára fordítva, hátulról tegyem a magamévá. Akkor újra
elélvezne. Aztán megint.
Egy erős ember nem követhet el annál súlyosabb hibát, mint
amikor üres fenyegetéseket tesz. Én mégis éppen ezt tettem Ariával.
Nem is egyszer.
Nem arra vágyom, hogy megbüntessem; csak annyit akarok,
hogy engedelmeskedjen nekem.
Már éppen kezdeném kigombolni a sliccem, amikor megremeg a
zsebemben a mobilom.
Letelt az idő.
Aria csukott szemmel, az arcán angyali elégedettséggel pihen.
Csak nehezen tudom itt hagyni, de akkor is ezt kell tennem.
– Hozd rendbe magad, és egyél is valamit! – Felkelek, halkan
felmordulok, mert kikészít a gondolat, hogy még hosszú órákon át
nem merülhetek el az ölelésében. – Később majd visszajövök –
mondom búcsúzóul, és már indulnék is. Kőkemény farkam csak úgy
sajog, ám tudom, hogy ma éjjel az enyém lesz ez a nő.
– Carter? – Aria lágy hangja belehasít a levegőbe, és a nevemet
meghallva azonnal mozdulatlanná dermedek. – Meddig kell
egyedül maradnom? – kérdezi. Félelem és magány érződik ki a
hangjából. Szokatlan számomra, hogy így viselkedik.
Csak tegnap este óta tudom, hogy van egy ilyen oldala is. Ismét
előbukkant a leomlott fal mögött rejtőzködő kislány, ahelyett hogy
egy dühös nővel kellene farkasszemet néznem, aki nem akar ilyen
sokáig egyedül maradni.
 – Talán néhány óráig.
Szomorú arckifejezést öltve lassan felül. Egy biccentéssel jelzi,
hogy megértett, miközben elrendezi a ruházatát.
– Akarsz valamit, amíg én nem vagyok itthon? – kérdezem, az
ösztöneim szavának engedve, mert arra vágyom, hogy ismét a
szemembe nézzen. Jobban akarom látni az ilyen sebezhetőségét. Aria
még csak álmodni sem merne arról, milyen sok mindent kaphatna
tőlem.
Erre gondolva azonban belém hasít egy felismerés.
Hiszen ő irányít engem. Kicsavarta a kezemből a kormányt.
Ravasz kiscsaj. Az ő érdekében vissza kell vennem az irányítást.
Arra van szüksége, hogy én vezessem, még akkor is, ha nem akar
visszaengedni a kormánykerékhez. Fogalma sincs arról, mennyire
fontos, hogy én irányítsak.
– Nem – feleli, és egy kicsit megrázza a fejét. – De azért
köszönöm.
– Valamennyire mégiscsak úriember vagyok – mondom
játékosan, majd kimegyek a szobából.
Annyira édes ez a lány, hogy arra gondolok, talán nem is kellene
még többet követelnem tőle. Aztán persze elhessegetem ezt az
ötletet.
 7. FEJEZET

Aria
 
Órák teltek el Carter távozása óta. Az ujjamból még mindig
fokhagymaszag árad, miközben elindulok a félhomályos borospince
felé. Egy kattintás, és a helyiség fényárba borul. Felragyognak a
gyönyörűen sorba rendezett borospalackok.
Kifújom a levegőt, amikor arra gondolok, hogy italba fojthatnám
a bánatom. Ráadásul egy vagy két pohártól még csak be sem rúgnék.
A józan ész azonban ma este nyugodtan elmehet a picsába! Nem
tudom, mit gondoljak, mit érezzek. Teljes bennem a zűrzavar. A
józan eszem cserben hagy, amikor felidézem a múlt emlékeit, és arra
gondolok, mi lett belőlem mára.
Valójában tisztában vagyok a helyzetemmel, mert semmit sem
tehetek ellene. Ez a legszörnyűbb az egészben.
Meg az, amit Carter iránt érzek.
Kettőnk kapcsolata folyamatosan változik, ám én még így is jól
tudom, hogy ott áll közöttünk az a megrepedezett fal. Carter úgy
tesz, mintha ez nem így lenne, és talán hülyét csinálok magamból,
amikor azt hiszem, hogy valami megváltozott, csakhogy közben jól
látom a fájdalmat és a szomorúságot a tekintetében. Többé már nem
tudja elrejteni előlem.
Romokban hever. Csak egy megtört lélek képes felfedezni a
másikat.
Ahhoz képest, hogy hosszú éveken keresztül mennyire
összetörték és szilánkokra zúzták Cartert, még az is eltörpül, amin
én most, alig huszonnégy óra alatt keresztülmentem.
Kétségbeesetten szeretném meggyógyítani őt. Még annál is jobban
szeretném megszabadítani a szenvedésétől, mint amennyire valaha
is saját magamat akartam volna rendbe hozni.
Valahol a mélységben halványan ott érzem a lénye egy másik
részét. Bárcsak meg tudnám mutatni ezt neki is!
Erre gondolva még inkább élesebbé válik a szívemet marcangoló
fájdalom, ám veszek egy mély lélegzetet, és elhessegetem magamtól.
Ő
Többé már fogalmam sem lehet arról, mit jelentek Carternek. Ő
azonban ennek dacára is fontos nekem, főleg a múlt éjszaka után.
Csakhogy amíg nem tudhatom biztosan, milyen lidércnyomás
gyötri, rohadtul nem leszek képes arra, hogy bármit is
megváltoztassak. Így hát nem marad más, csak a pia.
Leguggolok az első polc elé, megragadom az acélmerevítőt, és
sorban megnézem magamnak a címkéket. Pinot noir. Burgundi.
Mindegyik az. A spagettihez vagy a bolognaihoz szívesen ittam egy-
egy pohár minőségi vörösbort, ám most jobban örülnék egy üveg
Cabernet-nek. A következő sorhoz érve mosolyra húzódik a szám.
Egyedül a jóisten a megmondhatója annak, hogy milyen hosszú idő
után.
Úgy tehetnék, mintha minden rendben lenne. Egy képmutató
pillanaton át. Nagyon értek a színleléshez. Simán eljátszom, hogy
nincsen baj, miközben a lelkem mélyén jól tudom, semmi sincs
rendben, és képtelenség volna jóvá tenni a szörnyűségeket.
A sötét vörösborral teli nehéz palack viszont azt jelenti, hogy egy
pillanatra megnyugodhatok. Egy rövid, látszólag jelentéktelen időre
nyugodtan fellélegezhetek.
Legalábbis, amíg a konyhában maradok. Erre gondolva semmivé
foszlik a boldogságom, és amikor felkelek, újra befeszülök.
Legalábbis addig, míg Carter vissza nem jön.
Ha nincs itt, én túlságosan is félek ahhoz, hogy kimenjek a négy
jól ismert helyiségből. Ott van a nappalija, az irodája, a konyha és a
hálószobája. Ez a palota hatalmas, és szívesen látnék többet is belőle.
Csakhogy itt vannak Carter öccsei is. Valahol. Ők pedig az ellenségeim.
Ezt olyan könnyű elfelejteni, amíg Carterrel vagyok, aki
egyszerűen lenyűgöz az erejével. A közelében lángba borul a testem,
és vele együtt létezem. Közös minden mozdulatunk, minden
lélegzetünk.
Csakhogy a távozása után egy pillanattal máris teljesen kitisztul a
kép.
– Ennem kell, meg inni… – suttogom, miközben lekapcsolom a
világítást, és kezemben az üveggel elindulok vissza a
konyhaszigeten fekvő vacsorámért. Miközben bezárom az ajtót, már
érzem az ínycsiklandó illatot.
É
 Épphogy bezárom az ajtót, amikor megdermed a szívem, mert
észreveszem, hogy valaki más is van a konyhában.
– A fenébe! Ennek aztán finom az illata – mondja Jase, és
odamegy a tűzhely mellé lerakott jókora fazékhoz. Az előbb már
összekevertem a tésztát és a szószt. Jase a pult fölé tornyosul, kiveszi
a tálból a merőkanalat, és mosolyogva nézi a vacsorám.
Majdnem elejtem az üveget; egyből megizzad a tenyerem.
– Csináltál annyit, hogy jusson belőle mindenkinek? – kérdezi
ellenállhatatlan mosollyal.
Tényleg elbűvölő az arckifejezése. A borostája már hosszabb,
mint amilyen korábban volt, és bár megváltozott a külseje, még így
is megdöbbentő, hogy mennyire hasonlít a bátyjára.
Nyelek egy nagyot, aztán megpróbálok választ adni, csakhogy
Jase miatt egyből az eszembe jut a véres vacsora. Ott ült mellettem
bal kéz felől, és rám mosolygott, miközben a tekintetem visszasiklott
Stephanra. A szívem pontosan úgy lüktet a mellkasomban, mint
tegnap este a zuhanyzóban. Érzem, ahogy rám tör a szorongás, és
elönt az adrenalin. Az erőmből csak annyira futja, hogy ne essek
egyből össze.
– Ajaj! – hördül fel Jase, a fazékba ejti a merőkanalat, és
gyakorlatilag futva megkerüli a konyhaszigetet, hogy odajöjjön
hozzám. Ahogy rádöbbenek arra, mit csinál, ösztönösen hátrébb
lépek, és nekiütközöm a bezárt pinceajtónak. Stephant látom magam
előtt. Ott ül az asztalnál, és a tekintete Carter meg közöttem cikázik.
Arra vár, hogy megöljem. Arra, hogy gyilkos legyen belőlem.
Jase tudta. Mind tudták. Romanót azonban mégis elengedték.
Elkerekedik a szeme.
– Azt hittem, hogy rosszul vagy – mondja halkan. – Ittál?
Magam sem hiszem, de a kérdését meghallva őszintén felnevetek.
Még szép, hogy ezt hiszi. Berúgtam, és csakis ez az oka annak, hogy
pánikba estem, amikor megpillantottam.
Egyáltalán nem az készített ki, hogy tegnap este találkoztunk pár
szobával arrébb, amikor meggyilkoltam valakit. Éveken át
szenvedtem Stephan miatt, és az a férfi még mindig kínoz.
Egyáltalán nem azért estem pánikba, mert arra kényszerítenek, hogy
továbbra is itt maradjak, miközben iszonyúan szeretnék
hazamenekülni a sok szörnyűség elől. Merő félelem vagyok, de
közben jól tudom, a kezemben van a jelen, és ettől visszatér belém az
erő.
Megrázom a fejem, amikor Jase közelebb lép, ellököm magam az
ajtótól, és elhajolok előle. Egyik kezem megszorul a palack nyaka
körül, a másikkal pedig beletúrok a hajamba.
– Csak egy pillanatnyi rosszullét volt – mondom végül halkan, rá
sem nézve. Visszamegyek a konyhapulthoz, a borospoharamhoz.
A szívem megint vadul zakatol. Mi a fenéért csinálja? Egész álló
nap így őrjöngött. Carter kell nekem. Az üveg nagyot csattan a pulton,
és én csak ekkor merem megkockáztatni azt, hogy a vállam fölött
hátrasandítsak Jase-re.
Hunyorog, és továbbra is ott áll, ahol hagytam. Nem tudom
elfordítani a tekintetem, miközben ő a pillantásával valósággal
megdermeszt. Nagyon hasonlít a bátyjára, és most alaposan
végigmér.
Valamit mondanom kell neki, de csupán arra vagyok képes, hogy
megválaszoljam a korábbi kérdését. Arra reagálok, hogy
készítettem-e elegendő ételt mindenki számára.
– Egy egész csomagot megfőztem, úgyhogy biztosan elég lesz. –
Lazán visszafordulok a bor és a dugóhúzó felé. Könnyedén kinyitom
az üveget, tovább fecsegek, ám közben érzem, hogy újra remeg a
kezem. A szívem azzal fenyeget, hogy kirobban a mellemből.
– Nem voltam biztos abban, hogy bárki is akar majd enni belőle,
de arra gondoltam, hogy a maradéka később is jól jöhet.
Hallom, ahogy Jase lassan elindul vissza a tűzhelyhez, bár közben
még mindig engem figyel. Bort töltök a poharamba, és egyből az
ajkamhoz emelem.
– Szóval a bor a te gyógyszered? – kérdezi Jase, amikor alig egy
méterre megáll mellettem. Nekitámaszkodik a konyhapultnak.
– Mindannyiunknak megvan a maga gyengéje – felelem, és
megnyalom az ajkam. Az édes íz nem igazán segít leküzdeni a
bennem tomboló zűrzavart. A férfi barátságos arckifejezése viszont
kivált bennem valamit. Meglágyul tőle mindaz, ami keményen és
élesen, mélyen a mellkasomba ékelődve majdnem megfojtott.

É
 – Értem – feleli Jase. A homlokán elsimulnak a ráncok, és kivesz
egy másik poharat a szekrényből. – Nem baj, ha én is iszom egyet?
Bizonytalanul megrázom a fejem, de persze nem azért, mintha
nem akarnék osztozni a boron. Kicsit sem bánt, hogy ő is iszik, főleg,
ha így esetleg lehetőségem nyílik a magam oldalára állítani.
Emlékszem, nagyjából egy örökkévalósággal ezelőtt ez a gondolat
már felmerült bennem. Jase-t felhasználva esetleg visszanyerhetem a
szabadságom. Vagy talán megkérhetem arra, hogy könyörüljön meg
a családomon.
Nem, csakis azért vagyok ilyen bizonytalan, mert Declan is bejött
hozzánk, mintha csak meghirdettem volna egy gyűlést.
Jase már ott áll mellettem, kezében a pohár, Declan pedig
elfoglalja a bátyja előbbi helyét. Pontosan azt csinálja, mint Jase,
amikor az előbb bejött a konyhába.
– Ó, a fenébe! – mondja, és áhítatosan a fazékra néz. – Vacsorát
főztél nekünk?
Úgy vigyorog, mint egy kamasz fiú.
Bár nem egészen ez a helyzet, mégsem mondok nemet.
– Nem lehettem biztos abban, hogy szeretitek-e az ilyesmit, de
van belőle elég.
Declan tányérokat vesz elő, az edények hangosan megcsörrennek,
Jase pedig arrébb megy, megkerüli az U alakú konyhaszigetet, és
velem szemben nekitámaszkodik.
Alig néhány perccel ezelőtt még rettegtem attól, hogy egy
légtérben kell lennem Carter öccseivel. Most mégis könnyedén
figyelem, ahogy Declan szed magának, majd a kanállal a bátyja felé
bök. Jase megválaszolja a kimondatlan kérdést.
– Igen, én is kérek. Még nem ettem.
Kissé előrehajolok, és szólni akarok, hogy nekem is szedjen egy
tányérral, de Declan megelőz:
– Ugye nem mérgezted meg? – kérdezi fülig érő vigyorral,
miközben teleszedi Jase tányérját. – Jobb, ha ezt most tisztázzuk.
Egyből szertefoszlik a jókedvem, és eltűnik az ajkamról a mosoly.
Elsodródik, mint a dagályba kerülő, magányos vízparti kagyló.
Továbbra is ellenség vagyok. Mindörökre az is maradok. Ők
pedig mindhalálig az ellenségeim lesznek.
 Kényszeredetten elmosolyodom, és elfojtom magamban a
szomorúságot és az önsajnálatot.
– Még nem. Túl korán bejöttél.
Összeszorul a torkom, és a fájdalmat egy nagy korty borral
enyhítem. Declan kuncogva spagettit szed a tányérba. Néhány
könnycsepp bukkan elő a szemem sarkából, és nem tudok másra
gondolni, csak arra, hogy bárcsak itt lenne Carter, vagy én otthon.
– Szerintem még nem evett belőle – figyelmezteti Jase az öccsét. A
hangjában nyoma sincs annak a jókedvnek, amit én erőltettem bele a
hangomba. Felkapja azt a két tányért, amit Declan megpakolt, és
odabiccent nekem, hogy üljünk le vacsorázni az apró
konyhaasztalhoz. Declan döbbenten nézi a bátyját, nem érti, mitől
ilyen komoly, és tiltakozik, mert Jase elvette az ő tányérját is.
Zavartan ráncolja a homlokát… de aztán rám figyel.
Sosem tudtam eltitkolni, hogy mit érzek. Az apám annak idején
gyakran mondogatta, sokra vihetném ebben a világban, ha
megtanulnék hazudni.
A testem vonakodva mozgásba lendül, hogy kövesse Jase-t,
viszont legalább a borról nem feledkezem meg. Nem bírok az engem
bámuló Declanre nézni. Jól tudom, keresztüllát megjátszott
jókedvemen, amivel az előbb az érzelmeimet próbáltam leplezni.
– Nem baj, ha itt eszünk? – kérdezi Jase. A szék lába hangosan
megnyikordul a padlón, ahogy udvariasan kihúzza nekem. Egy
pillanatig döbbentem bámulom, meglep a kedvességével, ám
kétségbe vonom az őszinteségét.
Szánakozva tekint rám. Ezzel magyarázom a helyzetet. Azért
kedves, mert megsérültem. Ez minden.
– Szeretnék egyedül maradni – nyögöm ki végül. Alig tudok
megszólalni, és majdnem megfulladok, miközben felnézek rá. A
torkom iszonyúan fáj, miközben kikényszerítem a szavakat
magamból. – Egy pillanatra egyedül kell maradnom.
Felsóhajtok, könnybe lábad a szemem, mert ismét magam előtt
látom mindazt, ami tegnap éjjel történt. Alig háromszobányira a
konyhától. Az étkező ugyanis ennyire közel van ide.
– Kérem – mondom gyorsan, suttogva, és a tőlem telhető
legnyugodtabban leteszem a bort az asztalra.
 Jase mindkét tenyere rásimul az asztallapra, a válla fölött mond
valamit Declannek, de nem értem, mit.
– Nem leszel rosszul? – kérdezi tőlem, miközben hallom, hogy a
fiatalabb fiú kimegy a konyhából.
– Mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki rendbe jöjjön egy gyilkosság
elkövetése után, még akkor is, ha jól tudja, minden szempontból
jogos volt, amit tett? – kérdezem Jase-től, ám ő elnéz mellettem, és
csak akkor találkozik a tekintetünk, miután Declan kiment.
Jase nem válaszol; olyan tekintettel néz rám, mintha az előbb meg
sem szólaltam volna.
Azt hiszem, esetleg így fog magamra hagyni, kiviszi magával a
tányérját, ám ehelyett ő kérdez tőlem valamit:
– Akarod, hogy felhozzak még egy üveggel? Erre csak bólintani
tudok.
Ez a férfi elég rendes ahhoz, hogy megajándékozzon a magánnyal
– és még egy üveg borral.
 8. FEJEZET

Carter
 
Arról volt szó, hogy kedves leszel vele.
Hangosan felhördülök, olyan idegesség tör rám. Nem válaszolok
Jase üzenetére, és nem is áll szándékomban később sem írni neki. Az
öcsém nem érti, mennyire súlyos a helyzet. Semmit nem tud erről a
nőről.
Még csak nem is sejti, mire van szüksége.
Ez a keserű gondolat még akkor is ott van bennem, amikor
lezárom a telefonom, és csendben bemegyek a konyhába. Tudom,
Aria most is ott lesz, ahol egy órával ezelőtt volt. Az történik, amire
számítottam. Nem veszi észre, hogy bejövök.
Sosem vesz észre. Minden alkalommal lehetővé teszi, hogy
megfigyeljem és lássam, mit csinál olyankor, amikor nem tudja,
hogy szemmel tartom.
Mindez szinte sosem tölt el csalódottsággal, ám most azt látom,
hogy ismét bort tölt a poharába, és ettől eltompul a közelsége miatt
érzett boldogságom.
Az alkohol jelenti számára a mankót. Ha Aria megtudja, hogy
elmegyek itthonról, akkor inni kezd. Erre eddig csak kétszer került
sor, de így is felfigyeltem rá. A tudatom egy része felismeri a lány
állapotát. Értem a helyzetét. Felfogom, Aria számára egyszerűbb
lenne átengedni magát az italnak, hogy olyan állapotba kerüljön,
ahol már nem érzi a fájdalmat, és lényegtelenné válnak a döntései.
Csakhogy nem szeretném, ha ez a szokásává válna.
Az ujja köré tekeri a nyakláncomat, és odahúzza az ajkához. A
gyémántok és a gyöngyök ott himbálóznak, miközben a bort
kortyolgatja, és öntudatlanul is dúdolgat.
Az ajka enyhén kinyílik, amikor ültében elfordul, és az előszoba
egyik fekete-fehér fényképét bámulja. Beledúdol a drágakövekbe, és
én nagyon szeretném kideríteni, közben mi járhat a fejében. A
szomorúsága és a szenvedő tekintete elárulja, hogy az én nyesett
szárnyú kismadaram itt van a jelenben.
 Nem ismerem fel, hogy milyen dalt dúdol. Egyszer sem sikerült.
Néha nem is annyira dalra, hanem inkább egy párbeszédre
emlékeztet.
A tekintetemmel követem a pillantását, ahogy közelebb megyek
hozzá; azon a fekete-fehér fényképen a régi házunk látszik, amelyik
porig égett. Amelyiket Aria apja parancsára gyújtottak fel. Arra
számítottak, hogy mi négyen odabent alszunk.
A szívembe hasító váratlan fájdalom miatt rádöbbenek arra, hogy
még mindig létezik ez az átkozott jószág.
– Miről gondolkozol? – kérdezem a lánytól, nem törődve a
mellkasomba hasító fájdalommal. Mély hangomat meghallva
rémülten összerezzen. Lágy arckifejezéssel, kedves tekintettel fordul
felém. A szája szélén mintha halovány mosoly bujkálna.
– Visszajöttél – mondja jókedvvel a hangjában. Nem tudja
eltitkolni a szavait kásássá tevő megkönnyebbülését. A rosszkedvem
viszont egyből visszatér, ahogy észreveszem, megint részeg.
– Megmondtam, hogy éjszakára itt leszek. – Csupán ennyit
felelek, miközben odahúzok egy széket mellé. Hagyom, hogy a
bútor lába hangosan megcsikorduljon a padlón.
– Na, és mit csináltál? – kérdezi őszintének tűnő jókedvvel.
Iszonyúan naiv, ha azt hiszi, ilyen késői órában bármilyen kedves
dolgot is csinálnék.
Véget vetettem egy tolvaj életének. Egy olyan
kábítószerfüggőének, aki egyre többet vásárolt az anyagunkból, ám
nem volt hajlandó megválaszolni egy egyszerű kérdést sem.
Mi a fenét csinált a szerünkkel?
Nagyon ritkán fordul elő, hogy Jase nem kap választ valakitől. Az
öcsém nagyon érti a dolgát. Hagyta, hogy a drogos faszi kivérezzen,
és megvárta, hogy odaérjek. Mindenki tőlem fél a legjobban.
Ha a fájdalom és a fenyegető halál nem elég a válasz
kicsikarásához, akkor esetleg az igazi rettegés jelenti a megoldást.
Most is ez történt. Az a seggfej csupán egyetlen szót mondott,
mielőtt kihunyt volna benne az élet. Marcus. Csupán egy nevet
kaptam. Ennél többre azonban nem is volt szükségem.
Egyre inkább utálom ezt az alakot, ahogy telnek a napok.
Danielnek annak idején jó volt a viszonya Marcusszal. Ez az alak az
árnyak között élt, és sosem jött elő. Persze mindez véget ért, amikor
az öcsém újra megtalálta Addisont. Azóta Marcus köddé vált, ám
most már nyilvánvaló, hogy nem tétlenkedett.
– Dolgoztam – felelem, és a zord válaszom meghallva eltűnik a
mosolya.
– Ott van ennivaló – kínál annak dacára is, hogy már nem
mosolyog. Világosan érzem, ahogy üresség tátong a belsőjében a
kedvesség helyén.
Az asztal fölött megragadja a poharát, és játszadozni kezd vele.
– Vacsorát főztél nekem?
– Ha nem látszanátok ennyire egyformának, akkor is tudnám,
hogy testvérek vagytok, mert tök ugyanúgy reagáltok a kibaszott
kajára – feleli némi játékos jókedvvel a hangjában.
Fogalmam sincs arról, hogy mi jár a fejében. Arról sem, mit
gondol rólam, ahogy így megbámulom.
– Nagyon régóta nem…
– Nagyon régóta nem ettél bolognait? – kérdezi, és úgy néz rám,
mintha hülyeséget beszéltem volna.
– Nagyon régóta nem főzött vacsorát nekünk senki – vallom be,
és közben az anyámra gondolok. Aria már megint úgy néz rám, mint
aki a fejembe lát. Most már esze ágában sincsen azt színlelni, hogy
boldog, és minden a legnagyobb rendben van.
– Sajnálom – suttogja, én meg úgy döntök, hogy nem válaszolok
neki. A sajnálkozása semmit nem hoz vissza.
– Szívesen főzök – folytatja egy pillanattal később, megtörve a
csendet és oldva a feszültséget. – Ha szeretnéd… szívesen főzök
máskor is.
Amikor az anyám megbetegedett, akkor igyekeztem kerülni a
konyhát és az étkezőt. Odabent halt meg. Egyikőnk se ment be
szívesen a konyhába. Ha mégis muszáj volt, már jöttünk is kifelé.
Bizonyos szempontból nézve hálás is lehetnék Talverynek azért,
hogy felgyújtotta azt a házat. Régi otthonunk csak egy szörnyű
emlék volt.
Aria karcsú ujjai fel- és le mozognak az üveg nyakán. Arra
számítok, hogy inni fog, de ehelyett odatolja elém a poharat.
– Kérsz egy kicsit? – kérdezi.
 Szótlanul megrázom a fejem, és azon tűnődőm, tudja-e, mit
gondolok e rossz szokásáról.
– Annyira utálom, amikor nem vagy itt! – mondja, mielőtt
visszahúzná a poharat maga elé.
– Miért is? – kérdezem, és hálás vagyok azért, hogy valami másról
beszélhetünk, nem pedig a házunk falain kívül tomboló szarviharról.
Napról napra egyre több az ellenségünk.
– Elkezdtem gondolkozni – mondja halkan, és a tekintete a
poharában lévő sötét folyadékról átsiklik az arcomra.
– Tényleg? – kérdezem, és szeretnék többet tudni.
– Sokkal jobb olyankor, amikor nem kell döntenem – vallja be
komoran. – Legalábbis saját magammal kapcsolatban.
– Pontosan mi a jobb? – kérdezem azonnal, miközben
elmélyülnek a homlokomon a ráncok.
– Jobb dolgokra gondolok – magyarázza, de nem megy bele a
részletekbe.
– Ezt hogy érted?
– Ha veled vagyok, nem aggódom a családom meg a
háborúskodás miatt… – Elakad a hangja, és majdnem elbőgi magát.
– Ez szörnyű, igaz? – Mintha szégyenlősen elpirulna, a bőre még
vörösebb lesz. – Iszonyatos, szörnyű alak vagyok.
Ahogy ezt kimondja, felemeli a poharát, én azonban megragadom
az alkarját, és arra kényszerítem, hogy visszategye az italt az
asztalra.
– Sok mindennel lehet vádolni – mondom hűvösen, és közelebb
húzódom a székemmel –, de azzal nem, hogy iszonyú volnál.
– Gyenge vagyok, gyenge – válaszolja undorral a hangjában.
Elfordul tőlem, bár én azt szeretném, hogy továbbra is a szemembe
nézzen. Ehelyett a borospoharat bámulja. Van még egy jó adag ital
benne, ám amennyire meg tudom ítélni, már a második üveg lehet
nyitva.
– Annyira gyenge vagyok, hogy nem akarok döntéseket hozni –
mondja hitetlenkedve. – Ez így annyira szar!
– Nehéz helyzetben vagy, szűkek a lehetőségeid és fenyegetőek a
következmények. – Sosem értettem ahhoz, hogy bárkit is
megvigasztaljak, de logikusan azért tudok gondolkozni. – A szíved
mélyén ráadásul azt is tudod, bármit is csinálj, attól semmi nem fog
megváltozni.
A szavaimból kicsengő igazság annyira kegyetlen, hogy Aria
összerezzenve elhúzódik tőlem.
– Igazán köszönöm – mondja rezzenéstelen arccal, aztán felemeli
a poharát, és egy hajtásra megissza belőle a maradék alkoholt. – Már
éppen kezdtem volna valamilyen nyomorúságos senkinek érezni
magam, akinek az élete semmit sem ér.
Felemeli a kezét, aztán tenyérrel nagyot csap az asztalra. Dühbe
gurulok éles és haragos szavai miatt. Leteszi a poharát, újra a
szemembe néz, és a tekintetében egyetlen érzelem lángol. A
gyűlölet.
– Hálásan köszönöm, hogy mindent elmagyaráztál nekem.
– Élvezem, hogy ennyire harcias vagy, Aria. Ugyanakkor nagyon
bölcsen tennéd, ha többet nem beszélnél ilyen hangon velem –
figyelmeztetem keményen és könyörtelenül. A fenyegetésemnek
azonban láthatóan semmi hatása nincs rá.
– Komolyan? – Mesterkélt mosoly jelenik meg bortól csillogó
ajkán. – Nem vagyok egészen biztos abban, hogy akárcsak egyetlen
bölcs dolgot is tehetnék. Igaz, Mr. Cross? Eltekintve persze attól,
hogy vakon engedelmeskedem minden parancsodnak.
Kibaszottul gyönyörű a dacoskodása. Egyből feláll tőle a farkam.
Nekifeszül a sliccemnek, miközben hátradőlök, hogy alaposabban is
szemügyre vehessem a lányt. Úgy érzem, pontosan ugyanabban a
helyzetben vagyunk most, mint amikor elmentem itthonról, és
nekem a legcsekélyebb kifogásom sem lehet e helyzettel szemben.
Aria rám néz, mire felgyorsul a légzésem, mert ő azt akarja, hogy
ellentmondjak neki.
– Imádod, ugye, amikor elönt a harag? – kérdezem, pedig
tulajdonképpen kijelentésnek szántam. – A dühben sokkal nagyobb
erő rejlik, mint a szomorúságban.
Ezt meghallva csücsörít a szájával.
– Neked fogalmad sincs arról, hogy mire vagy képes – árulom el
az igazságot, ami akár el is pusztíthatna engem. – A hozzád hasonló
nők arra születtek, hogy tönkretegyék a hozzám hasonló férfiakat.
 – Komolyan? – kérdezi. – Rólunk, nőkről beszélsz, akik semmit
sem tudunk megváltoztatni?
Úgy tűnik, eszébe jutott, hogy veszekedni akart, mert így
folytatja:
– Jó lenne, ha ezt most megmagyaráznád. Vagy túl részeg, vagy
túlságosan is ostoba vagyok ahhoz, hogy megértsem.
– Esetleg elvakít a múltad? – kérdezem. – Teljesen leköt az, hogy
megakadályozd az elkerülhetetlent. Valamit, amire mindenképpen sor
kerül, ám te képtelen vagy látni, hogy mi vár rád utána.
– Milyen változásról beszélsz? Mi fog történni? – tudakolja, és
nyel egy hatalmasat. Két kézzel megkapaszkodik az asztal lapjában,
mintha e nélkül képtelen lenne egyenesen ülni.
– Pontosan tudod, hogy miről beszélek, Aria.
– Ha megtörténik az, amire szerintem célozgatsz, akkor
számomra nem marad jövő. Az ellenség lelkes kurvája vagyok, aki
semmit sem tehetett annak érdekében, hogy megmentse a szeretteit.
Mégis hogyan élhetnék mindezek után?
A szavait meghallva meghűl bennem a vér. Tehetetlenül
figyelem, ahogy Aria a mellette lévő üveg után nyúl, majd rádöbben
arra, hogy a palackban már nincs bor.
Öngyilkosságot fog elkövetni? Erről beszél? Az ereimben vadul
lüktetni kezd a vér, arra gondolva, hogy elhagy engem, mégpedig
ilyen módon. Alig tudok ránézni, amikor hátrahanyatlik a székében,
felém fordul, és újra rám figyel.
– Ha te lennél az én helyemben, akkor mit tennél? – kérdezi
őszinte kíváncsisággal.
Még nem tértem teljesen magamhoz az előző vallomása után,
nem bírok gyorsan válaszolni, de végül azért csak találok őszintén
csengő szavakat:
– Odafigyelnék magamra és az életben maradásomra.
– Maradjak életben? – kérdezi gúnyos, hitetlenkedő horkanással.
– Ha a többiek halottak, akkor én mégis mire fel ússzam meg?
A kérdését meghallva zihálva és feszülten kapkodok levegő után.
– Te az enyém vagy! – vágom rá azonnal szigorúan,
ellentmondást nem tűrően. Minden szavamból árad a meggyőződés.
Csak annyit érek el ezzel, hogy Ariának könnybe lábad a szeme.
 – Számomra pedig ez lesz az élet. A rabszolgaság.
A szomorúsága miatt kis híján elvesztem az önuralmam. Még
soha senki nem tudott ilyen mélyen megérinteni. Aria romba fog
dönteni mindent, amiért küzdöttem, térdre kényszerít engem, ám
amíg itt van velem, nem lehet panaszom a veszteségeim miatt.
– A sors akarata, hogy az enyém legyél. A kurva életbe, hiszen én
csak azért éltem, hogy megszerezhesselek téged! – Még sosem
mondtam ki ennél őszintébb szavakat.
Ő is zihál, vadul emelkedik és süllyed a keble.
– Carter? – Úgy mondja ki a nevem, mintha én menthetném meg
mindattól, amit érez. Egy olyan igazságtól, ami romba döntheti a
hitét.
– Te azért születtél, hogy az enyém legyél. Hogy harcolj velem.
Hogy basszál velem. Hogy törődhessek veled – mondom, miközben
közelebb hajolok, és egyre erősebben szorítom a széke háttámláját.
Az ajkamat már csak két centi választja el Aria szájától. A tekintetem
a szemébe fúródik. A lány vadul rám mered. Annyira szeretném
megszelídíteni! – Érted, amit mondok, Aria?
– Te egy nagyon szenvedélyes ember vagy, Carter Cross. –
Egészen halkan beszél, miközben én el sem tudom képzelni, miért
lábadt könnybe a szeme. Ebben a pillanatban csak arra vagyok
képes, hogy a számat az ajkára nyomjam. Így hallgattatom el a
fájdalmát, a szenvedését és az összes kérdését.
Cseppet sem gyengéd a csókom; nem is lágy vagy édes.
Brutálisan leigázom azt, ami az enyém. Amivel évek óta tartoztak
nekem.
Abban a pillanatban, ahogy megérintem az ajkát, Aria felhördül,
miközben én a szájába gyömöszölöm a nyelvem. Felpattanok a
székemből, és a bútordarab hangos csattanással a padlóra zuhan. Két
kezem közé szorítom az arcát. A nyelvemmel gyorsan végigsimítom
az övét, és a közeledésemet Aria a maga nyelvének csapásaival
válaszolja meg. Beletúr a hajamba, a körme végigszánt a fejbőrömön,
és elképzelhetetlenül közel húz magához.
Belenyöszörög a számba, amikor hátrébb húzódom, és zihálva
levegő után kapkodok. Egyetlen mozdulattal lehúzom a földre,
miközben a szoknyáját feljebb rángatom a combján. Úgy fordítom,
hogy alám kerüljön a teste. Hason fekszik a padlón, álló farkam
pedig keményen nekinyomul elém táruló fenekének.
– Nagyon rossz kislány vagy. Eszed ágában sem volt elrejteni a
puncid. – Megsimogatom máris nedves szeméremajkát. – Ugye
milyen kis ribanc vagy?
Másik kezemmel belemarkolok a hajába, és olyan erősen
hátrahúzom a fejét, hogy ívben meghajoljon a háta. Annyira édes,
ahogy kinyílik a szája a gyönyörtől vegyes félelemtől, miközben én
ádázul masszírozom a csiklóját!
– Az enyém vagy, és csakis ez a lényeg. Mindent elengedsz, és
csakis azt teszed, amit megparancsolok neked. Csupán az vagy, akit
én akarok – suttogom bele a fülébe. Szavaim összekeverednek Aria
nyöszörgésével, miközben én a csodálatos ajkát bámulom.
Kétségbeesetten vágyom arra, hogy újra a magamévá tegyem.
Átengedem magam a késztetésnek. Elemelem a kezem a
puncijáról, megragadom hátulról a nyakát, és őrjöngve ismét az
ajkára szorítom a szám.
– Carter – zihálja a nevem abban a pillanatban, amikor elhúzom a
szám, és a legcsekélyebb habozás nélkül előveszem a farkam, és
vadul belenyomom a puncijába.
Majdnem megőrülök, mert a behatolásom pillanatában
megérzem, hogy a forró, nedves falak lüktetve megszorítanak.
Elképesztően szűk a hely, ám Aria halkan felsikoltva teljes
egészében magába fogadja a férfiasságom.
A csípőm vadul mozgásba lendül, őrjöngve leigázom a lányt és
mindazt, amit a létezése jelenthet. Magamévá teszem a jövőjét is.
– Az enyém vagy! – hörgöm, aztán elengedem a nyakát, a haját,
és olyan vadul markolom meg a csípőjét, hogy egész biztosan kék
foltjai lesznek.
A karjával éppen csak hogy kitámasztva magát, felkiált a
gyönyörtől.
Lankadatlan hevességgel olyan keményen megbaszom,
amennyire csak bírom. Elfojtott zihálása meg az, ahogy a körmével
reménytelenül kaparja a parkettát, csak olajat önt a vágyam tüzére,
hogy még keményebben megkúrjam.
 – Az enyém vagy! – hörgöm összeszorított foggal, miközben
alattam Aria vadul átlépi a gyönyör küszöbét. Magam is egyből
követem. Megfeszül a bőr a heréimen, ökölbe szorulnak a lábujjaim,
és a kifröccsenő spermám megtölti a punciját.
Zihálva fekszik alattam, apró teste elernyed, miközben
kétségbeesetten megpróbálja egyensúlyban tartani magát, és közben
igyekszik a lélegzetvételről sem megfeledkezni. Úgy tűnik, hogy
egyik sem sikerül igazán neki.
A puncijából kiszivárog a váladékom, miközben újra és újra a
nevemet suttogja. A feje mellett az alkaromra támaszkodom. A
fogammal végigsimítom a nyakszirtjét, aprókat harapok az állába,
majd újra megcsókolom.
Áhítatosan és édesen viszonozza a csókom. Két keze megtalálja
az állam, az ujjai rásimulnak a borostámra, és nem engedi, hogy
eltávolodjon egymástól az ajkunk.
Őrjöngve zihálok, aztán mellé hanyatlok a padlóra. Hűvös levegő
simítja végig a forró bőrömet.
Aria csupán egyetlen erőfeszítésre hajlandó; közelebb csúszik
hozzám, és teljesen a testemhez nyomja magát. A mezítelen és a
ruhával borított bőrfelületét is.
– Nagyon régóta vártam erre – mondja halkan, miközben most
már teljes testével hozzám simul. Örömmel tölti el, hogy átkarolom.
– Mire vártál? – kérdezem, továbbra is zihálva.
– Arra, hogy megcsókolj.
Hogy megcsókoljam. Legszívesebben azonnal újra ezt tenném, mert
felidézem magamban, milyen forró volt az ajka, ám a szavaival
megállásra kényszerít.
– Megérte várakozni.
Egészen könnyedén tesz vallomást, miközben az ajka még mindig
duzzadt és vörös a csókunk miatt.
A józan ész ebben a pillanatban tér vissza belém. Ennek nem lett
volna szabad megtörténnie.
Nem tudom, hogy ez a nő mégis mit művel velem, de ez így
semmiképpen sem folytatódhat.
Hiszen azzal mindent tönkretennék.
 9. FEJEZET

Aria
 
Meglepődve tapasztaltam, hogy milyen jól aludtam.
Elkerült a rettegés, viszont mély volt az álmom. Éppen erre volt
szükségem. Hatalmasat aludtam, attól kezdve, hogy Carter odavitt
az ágyba, egészen délután két óráig.
Annyira kimerült vagyok, hogy a világ összes alvása sem lenne
elegendő a fáradtságom ellensúlyozására, ám hálát érzek azért, hogy
egy teljes éjszakán keresztül zavartalanul pihenhettem.
Amikor rálépek Carter irodájának keményfa parkettájára, csak
fokozódik izmaimban a sajgás, és ettől feljajdulok. Mindenem
iszonyatosan fáj tegnap éjjel óta. Talán az elmúlt hét
megpróbáltatásait érzem. Nem tudom, hogy ez így normális-e, de
akkor is szenvedek. A nap folyamán, valahányszor csak
megmozdulok, végig úgy érzem, hogy Carter odabent van bennem,
és emiatt a gyönyör és a szenvedés határvonalán lebegek.
Egyforma zűrzavar tombol a testemben és az érzelmeim között.
Ahhoz kétség sem férhet, hogy Carter egy összetört, tévelygő lélek.
Hasonlóképpen teljesen egyértelmű az is, hogy szeretném jóvá
tenni a múltja minden bűnét.
Forgószél tombol az elmémben, annyi mindent szeretnék meg
nem történtté tenni, ám hiába várok olyan könyörületes válaszokra,
melyektől kitisztulna az összkép. Csupán arra futja az erőmből, hogy
kedves legyek hozzá. Engedelmeskedjek, és jól viselkedjek.
Úgy talán valami mást is fog érezni a józan eszét homályba borító
haragon és gyűlöleten kívül.
Igazából el sem tudom képzelni, milyen körülmények között nőtt
fel. Csupán pár emlékszilánkot kaptam, és ezek mind metszően
élesek.
Nem kellene szánalmat éreznem az iránt a szörnyeteg iránt, aki
mára Carter lett.
Hiba, hogy élvezem, amit velem tesz. Mégis ez történik.
 Miközben a padlón fekvő papírost tanulmányozom, egy apró
faszéndarabkát forgatok az ujjaim között. Nem tudom felidézni
magamban, mit rajzoltam a parkban. A fejemben még mindig
elevenen lüktetnek az álmomból előbukkanó kérdések. Nem ezen az
éjszakán láttam álmokat, hanem eggyel korábban.
Nem tudok megszabadulni attól a gyanútól, hogy a
tudatalattimban ott vannak a válaszok. Az álmaimban rejtőznek.
Azt viszont egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogy mit is
rajzoltam azon a napon.
E helyett újra és újra ugyanazt vetem papírra: az előcsarnok falán
lógó fényképen látható házat. Az az épület csendes és meghitt.
Enyhén vidékies. Távol lehetett a belvárostól, de azért más házak is
voltak a közvetlen szomszédságában. Egész közel egymáshoz.
A vakolat elöregedett, alóla kilátszanak a régi téglák. Zöld
kúszónövények próbálják meghódítani a falakat, és rájuk nézve úgy
érzem, ott a helyük, mert a természet komolyan arra készül, hogy
visszahódítsa magának azt a helyet. Bárki is készítette a fényképet,
sikerült tökéletesen megragadnia a ház szépségét. De vajon miért
vonz magához az az épület? Mi okból rajzolom le újra és újra?
Csupán a ház körül növő virágokat variálom.
– Négy lépcsőfok volt ott. – A gondolataim közül Carter hangja
riaszt fel. Felnézek rá, de nem fogom fel a szavait. Cseppet sem
sietősen felhajtja szépen vasalt, elegáns fehér inge ujját.
Önkéntelenül is megcsodálom a napbarnította bőr alatt megmozduló
szálkás izmait, és felidézem magamban, hogyan ragadott meg
tegnap éjjel ez a két kéz. A csípőmön a kék foltok még most is
sajognak, ha megérintem őket.
A rajz felé biccent.
– Négy lépcső vezetett fel a verandára. – Beletelik pár pillanatba,
míg felfogom, mit mond. Halványan elmosolyodom, és
megkérdezem:
– Ez ugye a ti házatok volt? Bólint.
– A te rajzodon azonban sokkal szebb, mint a valóságban.
Nagyot dobban a szívem, és összeszorul a torkom, mialatt Carter
visszafordul a laptopja felé. Talán, ha fontos leszek számára, akkor
minden jól alakulhat. Rendbe jöhetnek a dolgok.
 Milyen naiv elképzelés!
– Mi jár a fejedben? – Carter kérdése újra visszarángat a jelenbe.
– Cseppet sem helyénvaló gondolatok kószálnak az elmémben –
válaszolom különösebb megfontolás nélkül. Talán olyan sokat
pihentem, hogy az álomittasság egészen egyszerűen nem hajlandó
elköszönni tőlem. Eltompul az agyam, és elmosódottá válnak a
gondolataim.
– Például? – tudakolja.
– Például azon töprengek, hogy miért imádom annyira ezt a kis
házat – válaszolom óvatosan, és közben a tekintetem továbbra is a
rajzlapra tapad.
– Utálom azt a helyet – mondja Carter egy pillanattal később,
mire egyenesen a szemébe nézek. Ugyanolyan hidegen csillog a
tekintete, ahogy mindig, és ettől borzongás fut végig a hátamon.
– Te mindent gyűlölsz – felelem, oda sem figyelve.
– Téged nem gyűlöllek – válaszolja jelentőségteljesen, és a szavait
meghallva az egész testem elönti a forróság.
– Miért? Velem kapcsolatban mit érzel? – kérdezem, és közben
egyfolytában a faszéndarabkát piszkálom.
Halkan felel, és most először fordul elő, hogy bármit is beismer
előttem:
– Arra gondolva, hogy az enyém vagy, úgy érzem, hogy egészen
egyszerűen mindent legyőzhetek. Ráadásul az, hogy az enyém
vagy… mindennél többet ér.
Nem tudom, felfogta-e, hogy milyen iszonyatos hatalom rejlik a
szavaiban. Hogy milyen erő árad belőlük. Már attól is fuldoklom,
hogy itt lehetek a közelében. Számomra semmi más nem létezik, ha
Carter itt van velem.
– Mire emlékszel a múlt éjszakából? – kérdezi, én meg pislogva
megpróbálom lerázni magamról a rám rakott bűvöletet.
– Mindenre – felelem, mintha egy nyilvánvaló tényt mondanék ki.
– Hazajöttél. Egy nagyot beszélgettünk, ami azután a konyha
padlóján folytatódott…
Elakad a szavam, és az emlékek hatására ráharapok az alsó
ajkamra.
– Aztán pedig felvittél az ágyba.
 Olyan lassan bólint, mint aki alaposan kiértékeli a válaszom.
– Arra nem emlékszel, amiről lefekvés közben beszéltél nekem?
Megremeg a szívem, aztán újra, miközben megpróbálok
emlékezni.
De nem sikerül.
– Elaludtam – mondom, szinte már mentegetőzve.
Egy hosszú pillanaton át csend telepszik közénk, engem pedig
elönt a nyugtalanság. Mintha valami olyasmit mondtam volna, amit
meg kellene bánnom, ám most nem emlékszem rá. Nyelek egy
nagyot, összeszedem az elszántságom, és megkérdezem:
– Mit mondtam?
Carter azonban nem válaszol, csupán halkan cöcög.
A szívem vadul zakatol, dübörög a vérem, úgy érzem,
felrobbanok, de aztán Carter feláll, és elindul felém. Valóságos óriás,
és pontosan ugyanúgy igáz le a közelségével, ahogy mindig is
szokta. Becsukom a szemem, miközben a kezét leengedve lágyan
megérinti a fejem búbját, majd az ujja köré tekeri az egyik
hajtincsemet.
A szívem nagyot dobban az érintésétől, ám nem tudom eldönteni,
hogy a félelem vagy a vágyakozás van-e rám ilyen hatással.
– Én csupán egészen addig akarlak baszni, amíg a legcsekélyebb
kétség nélkül tudod, hogy hol a helyed.
A vallomását meghallva forróság önti el az ölem, és visszatér az a
különös, lágy sajgás.
Carter minden egyes apró érintésével csökken bennem a
feszültség és a félelem.
– Ha teljes mértékben odaadnád magadat nekem, akkor minden
más a helyére kerülne.
Az ujja könnyed érintéssel végigsimítja a kulcscsontom,
továbbhalad, fel az államra, eléri az ajkam, és olyan nagy
kedvességgel ér hozzá, hogy azt korábban egészen egyszerűen el
sem tudtam volna hinni Carterrel kapcsolatban.
– Ez minden? Csak engedjem át önmagam teljes mértékben
neked, hogy a kis szexbabád lehessek? Ettől minden megoldódna?
A visszavágásom komolyságát némileg aláássa, hogy milyen
áhítatosan mondom ki a szavakat, és az is tagadhatatlan, hogy a
hangomba némi csáberő is vegyül.
A farka ott van az arcom előtt. Egyértelműen kemény, és
nekifeszül a nadrágjának. Kinyílik a szám, az ujjaim bizseregnek, és
szeretném megragadni.
A combom között még erősebbé válik a lüktetés, és komoly
erőfeszítést igényel arra figyelmeztetni magam, hogy a foglya
vagyok, a kis szexrabszolgája, a kurvája, és semmi más! Közben
ugyanis csakis arra tudok gondolni, hogy pontosan ugyanúgy
szeretném boldoggá tenni, ahogy ő tegnap éjjel kielégített.
Szeretném elérni, hogy térdre essen, és elgyengülve sóvárogjon az
érintésem után, pont úgy, ahogy én vágyom most az övére.
– Azt akarom… – Kénytelen vagyok ráharapni a nyelvemre.
Lenyelem a szavakat, miközben elszégyellem magam.
Cross odaguggol elém, a tekintetével átdöfi a szemem, és olyan
átható a pillantása, hogy legszívesebben elhátrálnék előle, mert
szeretnék elmenekülni, hiszen ez a férfiállat semmit sem titkol el
előlem.
Sötét, suttogó szavak hagyják el az ajkát:
– Mondd el, hogy mire vágysz, Aria!
– Én… én… én… – dadogom, mintha egy jelentéktelen,
alsóbbrendű senki lennék.
Minden cseppnyi bátorságomra szükségem van ahhoz, hogy
felemeljem a tekintetem, a szemébe nézzek, vegyek egy mély
lélegzetet, és kifújva a levegőt, meggyónjam:
– Szeretnélek leszopni.
– Szeretnéd a csinos kis ajkaddal körbefogni a farkam, míg csak
bele nem élvezek a szádba? – kérdezi könnyedén, ám a mellkasából
feltörő hang egészen érzéki. A mutatóujjával megérinti az ajkam, és
újra megsimogatja.
Bólintok, és arra kényszerítem az ujját, hogy megváltoztatva a
simogatás irányát, inkább az arcomhoz érjen. Nem kapok levegőt,
elönt a vágyakozás és a sóvárgás, ráadásul már semmi sem érdekel,
csakis Carter.
Mi a fenét csinált velem?
Ez a kérdés akkor sújt le rám, amikor Carter otthagy, a padlón
zihálva, megragadja az íróasztala előtt álló egyik széket, és
odahúzza, közvetlenül elém. Nem vesztegeti az idejét, gyors a
mozgása.
Egyetlen szó nélkül leül, és a két keze megpihen a combján.
Remeg a csuklóm, amikor a cipzárja után nyúlok. Ő azonban még
azelőtt elkapja a kezem, hogy megérinthetném. A szorítása forró,
zsarnoki, emiatt kénytelen vagyok felnézni rá, miközben elakad a
lélegzetem.
A szemében lángoló vágy rabja vagyok.
– Csináltad ezt már mással is? – kérdezi, a fejét oldalra hajtva. –
Valaki mással, rajtam kívül?
– Igen – felelem, bár úgy érzem, csak egy féligazságot mondtam
ki, és már attól is felgyorsul a pulzusom, tűzbe borul a testem, hogy
arra gondolok, részben hazudtam neki. Nem ugyanaz a két dolog.
Amit Nikolaijal tettem, az ennek a közelébe sem jöhet. Fiatalok
voltunk, és nekem kellett valaki, aki megvigasztal. Egyedül Nikolai
volt ott számomra. Én csókoltam meg őt, és könyörögtem azért,
hogy megérintsen.
Szerettem, és tudtam, hogy ő is szeret. Még úgy is, hogy csak
barátok lehetünk.
Az apám azonban semmiképpen nem tudhatott a kettőnk
kapcsolatáról, és amikor Nicket előléptették, én pedig felbátorodtam,
apu gyanakodni kezdett. Nem hinném, hogy Nikolai valaha is
kockára tette volna a rangját a kedvemért.
Én meg nem akartam veszélybe sodorni a barátságunkat. Kettőnk
kapcsolata halványan sem hasonlított erre a mostanira.
– Ki volt az? – tudakolja Carter. – Vagy nem is eggyel?
Oldalra hajtja a fejét, és amikor elengedi a kezem, a szívem úgy
dübörög, mint egy harci dob.
– Semmi közöd hozzá – felelem játékosan. Megragadom mind a
két csuklóját, és rányomom őket a széke karfájára.
– Hagyd, hogy kicsit játszadozzak! – folytatom. Bár parancsnak
szántam, a szavaim mégis sokkal inkább könyörgésnek tűnnek.
Carter nem válaszol, viszont erősen megmarkolja a karfát, és
semmi olyasmit nem mond, amivel megállíthatna.
Ügyetlenkedve megpróbálom kigombolni a nadrágját, de túl
ideges vagyok, miközben a lába közé térdelek. Lángra lobbanok,
ahogy meghallom a lecsúszó nadrág susogását, és a Carterből
előtörő mély, vágyakozó morgást.
Kissé megemelte a csípőjét, miután lehúztam a cipzárját, és
előbukkanó farka most ott meredezik az arcom előtt. Teljesen
megdöbbenek. A férfiassága sokkal nagyobb annál, mint
amekkorára emlékeztem. Eres és vastag. Egyből az jut az eszembe,
hogy a csudába fért ez el bennem. Nyugtalanul mocorogni kezdek,
és tudom, tisztában van azzal, mi jár a fejemben. Leleplezi az érdes
és férfias nevetése.
A szemébe nézek, amikor két kézzel megmarkolom a farkát.
Annyira vaskos, hogy nem érnek össze az ujjam. Nem ezért vagyok
nyugtalan, hanem amiatt, miként fog beférni a számba.
Eredetileg arra gondoltam, hogy tövig bekapom, és egészen
addig izgatom, míg már képtelen lesz uralkodni önmagán. Most
azonban elönt az aggodalom, mert már a méretes hímtag kis része is
elég ahhoz, hogy fuldokolni kezdjek.
Carter lassan, szinte már engedélyt kérve emeli fel a kezét, és az
ujjai a tarkómra simulnak.
– Először nyalogathatnád – mondja halk és mély hangon. Nem is
próbálja meg elfojtani a zihálását.
A makk nyílása körül csillogó előváladék arra csábít, hogy
lenyaljam. Éppen ezért ezt is teszem. Elpirulok, és a büszkeségtől
elönti az arcom a forróság, mert az érintésemtől megremeg az
előttem ülő férfi.
Széles tenyerével közelebb húz magához, és arra ösztönöz, hogy
folytassam. Én azonban cöcögve megragadom a csuklóját, és a kezét
visszateszem a helyére, a szék karfájára.
Kényelmesen elhelyezkedik, de közben végig szinte majd felfal a
tekintetével. A szeme sötétebb lett, mint amilyen az előbb volt, így
még jobban ragyognak benne az ezüst szilánkok. A forróságtól még
erősebben sóvárgok, előbbre hajolok, és őszinte gyönyör fog el,
amikor a makkját beboríthatom az ajkammal.
Bár tele van a szám vele, mégis felnyögök, mert megérzem a
váladék sós ízét, meg azt, mennyire megfeszül Carter két combja az
alkarom alatt.
 – A kurva életbe! – nyöszörgi, és a csípője kissé előbbre mozdul.
Emiatt még jobban beljebb furakszik a számba, végigsimítja a
szájpadlásom, és a makkja benyomul a torkomba. Gond nélkül
befogadom, bár a fogam végigkarcolja a farkát.
Az ajkam használom, azért, hogy ne okozzak fájdalmat.
Erősebben szorítom a farkát, és olyan mélyen bekapom, amennyire
csak bírom.
Ég a szemem, amikor még jobban előrehajolok, és minden apró
mozdulatom után forróbban ég bennem a Carter utáni vágyakozás.
Átvillan bennem az a gondolat, hogy felüljek a farkára, és
kielégíttessem magam, ám ellenállok a csábításnak. Meg akarom
mutatni neki, hogy ugyanúgy boldoggá tudom tenni, ahogy ő is
eláraszt a gyönyörrel.
Belemarkolok a combomba, amikor megérzem, hogy a farka vége
eléri a garatom. Minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy
ne reagáljak rá, ne rántsam hátra a fejem, és ne kapkodjak levegő
után, miközben Carter majdnem megfojt, mert még feljebb emeli a
csípőjét, és egy kicsivel beljebb nyomva a farkát, túljuttat a
töréspontomon.
Halkan öklendezve arra kényszerítem, hogy kihúzza a
hímvesszőjét a számból, és így levegőhöz jussak. Hátrébb húzom a
fejem, de nem állok le. Bár tudom, mennyire nyálas lett az arcom,
tovább húzogatom a farkát a kezemmel, majd sietve újra a számba
veszem a makkját, és ismét megpróbálom tövig bekapni. Úgy érzem
magam, mintha én lennék a világ királynője, amikor meghallom
Carter mély, zord hördülését. A farkát szopva hatalmas
uralkodóként képes vagyok térdre kényszeríteni ezt a férfit.
A szempilláim függönyén át bámulom. Dermedten ül, ujjai
belemarkolnak a karfába, ahogy visszafogja magát, ahelyett hogy
engem ragadna meg. Miközben még jobban magamba fogadom,
feljebb siklik a tekintetem, és megpróbálok nyelni egyet. Ez az a
pillanat, amikor Carter megtörik.
– Elég! – hörgi. Felpattan, kihúzva a farkát a számból, én meg ott
ülök előtte a földön. A tenyerem nagyot csattan a kemény parkettán,
de nem törődöm vele. Csupán a testem egyetlen érzülete érdekel,
mégpedig a combom közötti izzó lüktetés.
 Hangosan zihálva kapkodok levegő után, ahogy felnézek a
férfira. Carter Crossra. Összezavarodott, és képtelen lemondani az
irányításról.
– Kellesz nekem! – jelentem ki könyörgőn.
Ez az igazság. Rá vágyom, és eszem ágában sincsen tovább
eltitkolni ezt a tényt.
Carter hátat fordít nekem. A nadrágja lecsúszik a csípőjéről.
Megragadja, kibújik belőle, így feltárja előttem feszes fenekét és
izmos combját.
Az egyik alkarjának gyors mozdulatával mindent lesöpör a
padlóra az íróasztalról. A mobilját, a tollait és a papírokat. Az egész
halomba hullik a parkettán. Mindez azonban nem számít. Az
erőmből csupán egyetlen dologra futja: rabja maradok Carter
őrjöngő vágyainak.
– Azt akarom, hogy ülj rá az arcomra. Arra van szükségem, hogy
érezzem, amint elélvezel a nyelvemen.
A szavait meghallva még erősebbé válik a két combom között a
sajgás. Még ádázabbul vágyom arra, hogy tanúja lehessek Carter
összeomlásának.
Remeg a lábam, és kis híján összeesem, amikor felállok, ám
mindez cseppet sem számít. Carter megragadja a csípőm, én pedig
döbbenten felkiáltok, miközben ő a hátára fekszik az íróasztalon.
Továbbra is kőkemény farka a magasba mered, és én felülök a
mellkasára.
Zihálok, és mielőtt akárcsak egyetlen szó is elhagyhatná az ajkam,
Carter felhajtja a szoknyám, és letépi rólam a bugyim.
Nézem, ahogy a csipkés cafatok a parkettára hullnak. Ő
megragadja a blúzom, letépi rólam, és lecsupaszítja a keblem. Úgy
szaggatja le a ruhám, mintha semmibe sem kerültek volna. Tény,
hogy nem sokat érnek, hiszen pár, vágytól fűtött mozdulat elég volt
ahhoz, hogy lemeztelenítsen.
Az előbb azt mondta, azt szeretné, ha meglovagolnám. Carter
azonban egy mocskos hazudozó. Megragadja a csípőm és a fenekem,
és pontosan oda húz, ahová a legjobban szeretne. Puncim nyílásától
a redőim között egészen a csiklómig siklik a nyelve, és amikor vadul
szívni kezdi, nem csupán az összes idegvégződésem lobban lángra,
de majdnem a férfira zuhanok a vakító gyönyör áradata miatt.
A két keblem a feje fölött csattan az asztal deszkáján, én
felsikoltok, és ekkor kinyílik az iroda ajtaja.
Megpróbálom eltakarni magam, ám Carter továbbra is a
puncimban tombol, miközben megpillantom Daniel döbbent arcát.
– A kurva életbe! – Csak ennyit mond, és amilyen gyorsan csak
tud, sarkon fordul, hogy lelépjen. A háta mögé nyúlva vakon keresi
a kilincset, de nem találja. Ha nem lennék ennyire ledöbbenve, most
felkacagnék, miközben tudom, hogy mindjárt elélvezek. A
hasamban a gyönyör forgószele tombol, és azzal fenyeget, hogy a
kirobbanó mámor végigvágtázik minden végtagomon, őrjöngő
hullámokban elérve az ujjam hegyéig.
– Mindjárt elélvezek! – üvöltöm bele a mennyezetbe, miközben
Carter felemel, és vadul a fenekemhez simuló, kemény farkára
próbál ültetni. Közben azonban ő is észrevette, hogy ránk nyitottak.
Az ajtó végre bezáródik, Carter felül, én hátracsúszok az íróasztalra,
vaskos farka végigsimítja a puncimat, és ettől elmegyek.
Csupán arra volt szükségem, hogy megérezzem a nyílást
végigsimító farka érintését.
Őrjöngő az extázisom, tűzforró az arcom, és a testem minden
porcikája. Hallom, hogy Carter magára rángatja a nadrágját, mialatt
a gyönyör még továbbra is ott tombol bennem. Lebénít, és a
forrósága átjárja a testem.
Daniel Cross, az általam valaha is megismert leghatalmasabb férfi
öccse az előbb a szemtanúja lehetett annak, hogy ráültem Carter
arcára, és hagytam, hogy így elégítsen ki.
Megremegek, és megpróbálom eltakarni a mellem. Alig kapok
levegőt, amikor meghallom, hogy Carter felhúzza a cipzárját.
Tulajdonképpen szégyenkeznem kellene. Csakhogy nem érzek
mást, mint kielégültséget és ziháló elégedettséget.
– Ki kell derítenem, hogy Daniel mit akart. Széttett lábbal ülj ki az
asztal szélére! – parancsolja Carter, és megragadja a két bokám.
Szétfeszíti a lábam, hogy a lábszáram lelóghasson az asztala két
oldalán. – Így várj rám!
 Megragadja a csípőm, odahúz a bútor legszélére. A szoknyám
összegyűrődött, és a két kezem azonnal a puncim irányába mozdul.
– Ha szeretnél magadhoz nyúlni, csak nyugodtan. – Zihálva adja
meg az engedélyt. – Élvezz el olyan sokszor, ahányszor csak jólesik,
amíg visszajövök.
A hátamon fekszem az íróasztalán, a fenekem Carter fejedelmi
székére mered, és vadul zihál a keblem.
Még akkor is levegő után kapkodok, amikor meghallom a
bezáródó ajtó hangját.
Nyúlj magadhoz! – zendül fel a fejemben ismét az utasítás, s ettől
újra felnyögök. Ilyen mély hangon csakis egy olyan férfi tud
megszólalni, aki maga is remeg a vágyakozástól.
Ujjheggyel végigsimítom a csiklóm, de képtelen vagyok folytatni.
Annyira érzékennyé váltam, hogy még a leggyengédebb érintés is
azonnal feljuttatna a csúcsra. Nem mozdulhatok. Nem folytathatom.
Annyira átható ez az élmény, hogy egyszerűen nem bírom rávenni
magam a befejezésére.
A hüvelyizmaim megfeszülnek a semmi körül. Elképzelem, hogy
Carter ott van a lábam között, rám nehezedik, és ádázul belém
nyomul. Kénytelen vagyok keresztbe tenni a lábam. Egy gyors
mozdulattal félresimítom az arcom elől a hajam, miközben
megpróbálom összeszedni magam.
Amikor kinyitom a szemem, az üres mennyezetet bámulom, és
csupán a saját hörgő zihálásom meg az álló óra ketyegését hallom.
Ez a hang egy pillanatra sem áll le, és minden kis zörej hozzájárul
a vágyam elcsitulásához. Visszatérek a valóságba.
Úgy érzem magam, mintha órák óta feküdnék az asztalon. Az
órára nézve kiderül, nem is tévedtem olyan nagyot. Több mint egy
óra telt el. A hátam sajog, és nyoma sem maradt bennem a
vágyakozásnak. A helyét átvette az aggodalom meg az elutasítottság
érzése. Amikor felülök, mindenem fáj. Főleg a hátam. Az ajtót
bámulom, és szeretném rávenni Cartert arra, hogy visszatérjen
hozzám. Ő azonban nem jön.
Így telik el még egy óra, majd a következő.
Ami erőt korábban éreztem magamban, az mostanra
elhalványult, és úgy érzem, jelentéktelen senki vagyok, amikor
szétszaggatott blúzom rongyaival kiosonok a szobából.
 
A hálószobában egyfolytában az ott lévő órát bámulom. Lehet,
hogy vissza kellene mennem az irodába? Képtelenség lenne azt
hazudni Carternek, hogy órákon át ott vártam rá. Szinte teljesen
biztosra veszem, nem erre gondolt, amikor el kellett sietnie.
Minden egyes eltelt perc arra ösztönöz, hogy mégis menjek
vissza. Nem szabad szembeszegülnöm Carterrel. Meg kell
mutatnom neki, képes vagyok olyanná válni, mint amilyennek
szeretne, és ezzel talán rá tudnám venni arra, hogy megtegye, amit
én akarok. Kímélje meg a családom.
Nyoma sincs már bennem a büszkeségnek és az izgalomnak.
Bizonytalanság vette át a helyüket.
Csakis félelmet érzek, miközben nyugtalanul Carter ágyában
várakozom.
Abban a pillanatban, amikor meghallom a kinyíló ajtó kattanását,
feltérdelek, és a paplannal eltakarom a mellem.
Carter lassan, lesütött szemmel jön be. Kimerültnek és annyira
letörtnek tűnik, mint amilyennek korábban sohasem. Képtelen
vagyok megszólalni. Megdöbbent, hogy ilyen állapotban látom.
Nincsen már semmi jelentősége annak, hogy az elmúlt néhány
óra során milyen bocsánatkéréseket találtam ki és gyakoroltam be.
Ekkor Carter bocsánatot kér!
Alig két nap leforgása alatt immár második alkalommal kér
elnézést tőlem.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig megvárattalak. Nem tudtam… –
Elhalkulnak a szavai. Odamegy az öltözőszekrényéhez, a Rolexét
egy hanyag mozdulattal az egyik fiókba ejti, majd lassan levetkőzik.
Háttal áll nekem. Megfeszülnek a válla izmai, mialatt kibújik az
ingjéből.
– Minden rendben van? – kérdezem, vakmerően kíváncsiskodva.
Az arcát már sűrű, esti borosta fedi. Holtfáradt pillantást vet rám.
Csak ekkor merül fel bennem az a gondolat, hogy tegnap éjjel
talán egy percet sem aludt.
Én magam sem szoktam sokat pihenni, Carter azonban mindig
ébren volt, valahányszor elszunnyadtam, és már nem feküdt
mellettem, amikor felébredtem.
– Daniel ebben a pillanatban nincs túl jó helyzetben – mondja,
kifújva a levegőt, mielőtt bemászna mellém az ágyba.
– Összeveszett Addisonnal? – töprengek hangosan.
Carter egy kíváncsi pillantást vet rám, de nyugtalanná is válik,
miközben hozzásimulok. Nem tudom eldönteni, mennyire őszinte a
vonzódásom, és mennyire színészkedem. Kezem a mellkasára
simítom. Valóban ily közel akarok kerülni Carterhez? Először
meglehetősen zavarba ejtő, ahogy az arcom hozzásimul meztelen
mellkasához, és az ujjammal játszadozni kezdek a szőrzetével. Egyre
mélyebbre siklik a kezem. Minél tovább tűri ezt, minél erősebben
ölel magához az egyik karjával, mintha tényleg ott lenne a helyem,
én annál kevésbé tartok attól, hogy megkapjam tőle azt, amire
vágyom.
– Mennyit tudsz Addisonról? – kérdezi. Az arcomon keresztül
érzem, ahogy a szavak megzendülnek a mellkasában.
– Csak annyit, hogy ő Daniel párja – felelem, de aztán eszembe
jut, milyen volt, amikor először megpillantottam a lányt. Ő is, meg
Daniel is csúnyán kiakadt egy olyan dolog miatt, amiről nekem
sejtelmem sem lehetett. Halkan még hozzáteszem: – Azt hiszem,
szerelmesek egymásba.
Nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, Carter elmosolyodott,
de mégis ezt teszem. Meglehetősen törékeny, halvány a mosolya;
még a vonzó ajka sem tudja elfedni a zordságot.
– Nehezen viseli a vészhelyzetet – vallja be nekem. A
vészhelyzetet? Ezt a kifejezést már korábban is hallottam, nem is
egyszer. Tudom, hogy mit jelent, és emiatt ismét belém villan a
valóság. Az apám gyakran napokra bezárt a házba, hogy
biztonságba helyezzen, ha egy nehéz időszakban el kellett mennie
valahová. Az nem volt annyira szörnyű, ha csak néhány órán át volt
távol, mert olyankor elrejtőzködhettem a szobámban. Egyébként is
mindig ugyanezt csináltam, függetlenül attól, hogy vészhelyzet volt-
e, vagy sem.
Összeszűkül a szemem, és csak halkan szólalok meg:
– Képzelem.
 – Te sokkal tovább maradtál odalent a celládban annál, mint
amire képesnek tartottalak volna. Anélkül, hogy behódoltál volna
nekem. Mentálisan erősebb vagy a legtöbb embernél.
Nem tudom, mire véljem Carter szavait. Nem dicséretnek szánta
őket, ám én mégis bóknak veszem.
– Még így is értem, hogy szeretne elmenni. Hogy ne legyen… –
Megpróbálok rájönni arra, milyen szót kéne használnom. Nem
akarom felzaklatni Cartert, mert úgy véget érne ez a beszélgetés.
Megmarkolom a nyakamban mindig ott lógó, vastag láncot. A drága
ékszer valójában csak póráz.
– Kipányvázva? – kérdezi Carter, én pedig csak bólintani tudok.
Az arcom hozzásimul a melléhez, és a tekintetem a semmibe réved.
A csend tovább tart annál, mint ameddig kellemes lehetne. Én
azonban képtelen vagyok bármi másra azon kívül, hogy Carter
szívének nyugodt dobogását hallgassam, miközben beszél.
– Itt biztonságban van. Gondoskodnak róla.
Figyelmesen megválogatja a szavait, mégis árad belőle a
feszültség. Figyelembe véve ezt, meg a felgyorsuló szívverését,
gyanakodni kezdek arra, hogy már nem is Addisonról beszélünk.
– Mégis mit mondanál neki? – kérdezem, mert szeretném jobban
megismerni Carter gondolkodásmódját. – Akkor, amikor egyedül
van, és újra rázúdul a késztetés, hogy elmenjen innen?
Tudnom kell, hogy mit mondana.
– Mit mondanál neki?
Azóta, hogy odabújtam hozzá, Carter most először moccan meg.
Megmozdul a karja, amivel eddig átölelt, és az ujjai olyan lassan
simítják végig a bőröm, mintha óvatosan átgondolná a válaszát. Egy
csókot nyom a fejemre, aztán még egyet, majd a szabad kezével
feljebb emeli az állam, és arra kényszerít, hogy felnézzek rá. Olyan
lágy az érintése! Kedves, és mégis össze tudna zúzni vele.
– Elárulnám neki, él itt valaki, aki már az előtt szerette, hogy
Addison megtudhatta volna, milyen sötét mélységbe rángathatja le
az embert a szerelem. Meg azt, hogy a mi szaros életünk miatt nem
létezik ennél jobb védelem.
Megdermed a szívem. Érzem, hogy már nem dobog, miközben
Carter továbbra is rám mered, és én nem tudom újra életre kelteni a
dobogást. A férfi szemében kizárólag őszinteség lángol, és ezt látva a
porba omlik az utolsó védőfalam.
A szerelem. Ezt a szót meghallva mélyen a bensőmben valami
összetörik.
– Erre most nekem van szükségem – mondja Carter, mielőtt
válaszolni tudnék. A hátamra fordít, maga alá szorít, és keményen
megbasz. Elhalmoz mohó csókjaival, majd magához ölel, a hátamat a
mellkasához szorítja. Közben én egyre inkább darabokra hullok.
Annyira, hogy jól tudom, soha többé nem leszek az, aki egykor
voltam.
 10. FEJEZET

Carter
 
– Mi történt? – kérdezem Jase-től, és nekidőlök az előcsarnok
falának. A tekintetem rátapad a faragott üveg ajtógombra, és az jár
az eszemben, hogy mi van mögötte.
– Minden olyan, mint korábban – feleli Jase halkan. Mind a ketten
a felénk közeledő Ariát és Danielt figyeljük. Még elég messze járnak
ahhoz, hogy a lány ne halljon meg minket. A két kezét összefonja
maga előtt, és sietősen lépked, hogy ne maradjon le Daniel mögött.
Nem tudhatom, hogy az öcsém széles vigyorral miről beszél neki,
ám Aria arcáról eltűnik a komorság, és viszonozza a mosolyt.
– Romano készen áll a támadásra, ha mi is készen állunk.
Mindenki úgy tudja, hogy egyesült erővel intézzük el Talveryt.
– Na és a kábítószer? Mi van azokkal, akik felvásárolják és
felhalmozzák?
– Mindenki azt mondta, hogy Marcus az. Ez persze csak egy név.
– Jól tudom, Jase mire céloz. Közvetlenül a halál kapujában a
szenvedő bármit elmond neked, amit tudni akarsz. Vagy azért, hogy
gyorsan véget érjenek a kínjai, vagy hogy megmeneküljön. Eddig
négy olyan férfit kaptunk el, akik begyűjtötték a halálos anyagot. Az
utolsó leheletükkel mindannyian ugyanazt a nevet mondták ki. Csak
ők négyen vásároltak nagyobb mennyiséget a szerből, meg az a lány,
akivel egy héttel ezelőtt beszéltem. Nem szívesen venném kezelésbe,
de a lehetőségeink igencsak szűkek.
– Miért nem mondtak el ennél többet?
Jase tenyere rásimul a falra. Magamon érzem a pillantását, ahogy
a fülemhez hajol.
– Mi a fenével kényszeríti rá őket a hallgatásra még akkor is, ha
meghalnak?
– Talán a nevénél nem is tudtak többet – mondom, mire Jase
megrázza a fejét. Csak Aria miatt pillantok rá. A lány észreveszi az
öcsém arckifejezését, és abban a pillanatban semmivé foszlik a
Danielről ráragadt jókedve.
 Jase aggódik, sőt, dühös. Mindez jól látszik az arcán.
– Majd később megbeszéljük – mondom halkan, ám ő nem
hajlandó leállni.
– Semmit sem árultak el nekem. Sem azt, hol adják le az anyagot,
de egy szót sem a módszereikről, mint ahogy a legcsekélyebb
részletet sem. – Közelebb hajol, és nyomatékosan így folytatja: –
Csak egy nevet.
A tekintetünk a szükségesnél egy pillanattal tovább tapad össze.
Daniel pontosan akkor krákog egy nagyot, amikor meghallom, hogy
Ariával együtt megáll a hátunk mögött.
– Akkor tudunk egy nevet – mondom Jase-nek, mire ő nagyon
halványan ugyan, de elmosolyodik.
– Később – figyelmeztetem. – Később megbeszéljük. Bólint, ellöki
magát a faltól, és végre odabiccent Ariának.
– Remélem, tetszeni fog – mondja a lánynak, mire Aria értetlen
arccal néz ránk, és fogalma sincs arról, Jase mégis mi a fenéről
beszélt.
Amikor Daniel és Jase elindul vissza, ugyanabba az irányba,
ahonnan Ariáék jöttek, a lány utánuk szól, hogy köszönöm, mire
mind a két öcsém rámosolyodik.
Az idegessége még most is jól látható. Alig pillant rám, és az
ujjával továbbra is a blúza alját piszkálja. Ha csak a legcsekélyebb
mértékben is eltérünk a mindennapos beidegződésektől, az
pontosan ezt a reakciót váltja ki belőle.
Vajon meddig lesz ez még így?
Továbbra is nyomaszt az, amit a múltkor, részegen mondott.
Azon az estén, mihelyt elaludt a lány, én sietve intézkedtem.
Azt mondta, hogy egy nap majd el fog hagyni. Elszökik innen, és
elbújik a szobájában mindaddig, míg véget ér a háború. Bár részeg
volt, ám ezt mégis tényként nyilvánította ki.
Nem emlékszik ugyan arra, hogy ilyesmiről beszélt, ám ez
semmit sem változtat meg.
Nem engedem meg neki, hogy elhagyjon. Sosem fogom hagyni,
hogy elmenjen tőlem.
Megkérdeztem tőle, hogy miért akarna itt hagyni, mire ő egészen
egyszerűen azt válaszolta, hogy néha csak szeretne lélegzethez jutni,
ám még erre sem képes anélkül, hogy mindent túlgondolna.
Nem lesz saját hálószobája, viszont kap tőlem egy helyiséget,
ahova bemenekülhet.
Addig eltitkolhatom előle a történéseket, míg el nem
halványulnak benne a kérdései, és már nem marad számára más,
csakis én.
– Ez meg mi? – kérdezi, amikor kinyílik az ajtó.
– Korábban raktárszoba volt – felelem. Az egyik kezem rásimul a
derekára, a másikkal pedig megfogom az ajtó kilincsét, hogy a lehető
legszélesebbre tárhassam.
– És most? – kérdezi, mit sem sejtve, amint belép a ragyogóan
megvilágított szobába. Az arcára egyből kiül az áhítat, ahogy
továbbhalad a fényűzően berendezett helyiségbe. Eltekintve a bal
kéz felőli szürke, kasmírmintás tapétától, azon a helyen, ahova a
legtöbben az ágyat állítanák, a falak többsége egész halvány
rózsaszín, szinte már fehér. A szépítkezőasztalka előtti fotel
párnázatát szürke csíkos, a falakhoz illő szövet borítja. Mögötte
üvegvázák csillognak, meg persze a hozzájuk illő üveg állólámpa.
Idebent csak két szín létezik: a szürke és a halványrózsaszín. A
lakberendező szerint ezek meglehetősen férfias színek, ám szerintem
kibaszottul nőiesek. Aria tudtára akartam adni, hogy e helyiség
berendezésekor csakis rá gondoltunk, és ezért az idebent található
valamennyi bútordarab és berendezési tárgy garantálni akarja, hogy
a lány tudja, amit itt lát, az mind az övé.
Ezen felül persze akadnak fehér dolgok is. Például a szoba
közepére fektetett szőnyeg és a függönyök. Az üvegasztal és a
tükörbevonatú éjjeliszekrények lehetővé teszik, hogy a fény
akadálytalanul beragyogja az egész helyiséget.
A lakberendezők mindent gyorsan összeállítottak. Aria szobája az
én épületszárnyam túlsó végében van, a lehető legmesszebbre a
hálószobámtól. Ezt az elhelyezést Jase javasolta, és én kizárólag
türelmetlenségből hagytam. Azt akartam, hogy a leggyorsabban
elkészüljünk vele, hiszen már csak pár nap választott el minket a
nyílt háború kirobbanásától.
– Mit akarsz ezért cserébe? – kérdezi Aria habozva.
 Egy pillanatra megkeményednek az arcvonásaim, miközben
szemügyre veszem a lányt.
– Most nem alkudozunk és nem is játszmázunk, Aria. Ajándékba
kaptad.
Gyönyörű mogyoróbarna szeme enyhén elkerekedik, és
bocsánatkérően kinyílik az ajka, én azonban a szavába vágva
megelőzöm:
– Tetszik neked?
– Csoda szép! – válaszolja áhítatosan, majd alaposan szemügyre
veszi a berendezés részleteit. Csupán néha vet rám egy-egy gyors
pillantást, mert tudni akarja, szemmel tartom-e, miközben ő a
szobára reagál.
– Nincs ágy? – kérdezi halkan, enyhe zavarral a hangjában, és azt
a falszakaszt bámulja, ahol egyértelműen ennek a bútordarabnak
kellene lennie.
– Aludhatsz a szobámban… – Majdnem hozzáteszem, hogy
„vagy a cellában”, de úgy döntök, hogy inkább nem teszem. Aria
azonban ennek dacára is mintha meghallaná ki nem mondott
szavaim, mert a tekintete a padlóra tapad, és nyel egy hatalmasat.
– Nem szeretném, ha a hálószobádnak tartanád ezt a helyiséget. –
A szavaimat meghallva újra felém fordul. Gondosan megválogatom
a mondanivalóm. – Neked mellettem van a helyed, ám ez a szoba a
rendelkezésedre áll, ha… magányra van szükséged.
Némán bólint, és már azt hiszem, egyedül ezt a reakciót sikerült
kiváltani belőle, ám utána rám néz, az ujja hegyével végigsimítja a
dombornyomásos tapétát, és csendesen ezt mondja:
– Köszönöm!
Hálája megolvasztja kettőnk között a feszültséget, és elsimítja a
mélyen a belsőmben izzó vágyakozást. Mindent meg akarok adni
neki, amire csak képes lehetek.
Nézem, ahogy habozva odamegy a dús fafaragásokkal teli, antik
és lenyűgöző szépítkezőasztalhoz. Egy gyors mozdulattal megérinti
a metszett üveg szekrénygombokat, kihúzza a fiókokat, és megtalálja
bennük a holmijait.
Nem az otthoni dolgait, hanem az újakat, melyekkel a
korábbiakat pótoltuk.
 A keze megdermed egy pillanatra, mintha attól tartana, hogy a
fiókból valami megharaphatja, ha túl gyorsan mozog.
Sokkal elevenebben siet oda a ruhásszekrényhez. A
legkülönfélébb öltözékekkel van tele. Akadnak közöttük drága
estélyi ruhák, intim fehérneműk, meg olyan hálóingek, amikről azt
hallottam, hogy Aria kedveli őket.
– Nagy örömmel döntöm el, hogy mit viselj – mondom, mire
megfordul, hogy rám nézhessen. A kezével azonban továbbra is egy
mélyvörös színű blúz selymét simítja végig.
– Piros ruhákat választottál – mondja halkan. – Bizonyára
megvolt az okod rá.
– A vörös remekül illik hozzád – válaszolom, de nem reagál rá.
Teszek egy lépést az irányába, ám Aria továbbra is elmerül a szoba
szemlélésében. Minden kis részletet gondosan megvizsgál.
– Ha szeretnél valamit megváltoztatni, el tudjuk intézni –
magyarázom, miközben kihúzza az egyik kisszekrény fiókját.
Rám mered, aztán a helyére löki a fiókot. Ingerültség árad a
mozgásából.
– Honnan tudtad? – kérdezi, mégpedig feszült hangon.
– Pontosan mit honnan tudtam?
A tekintete a nyitott ajtó felé villan, aztán megállapodik rajtam.
Idegesen remegő kezével végigsimítja a blúzát.
– Rengeteg holmit hoztál ide.
Megnyalja az ajkát, és nem tudja eldönteni, hogy folytassa-e.
Nincs szükség arra, hogy visszafogja magát.
– Kértem egy listát a dolgaidról – mondom, mielőtt
megkérdezhetné, honnan a pokolból tudtam, hogy mije volt otthon.
– Van egy beépített embered – suttogja, és valósággal
megdermed.
– Szerinted Romano honnan tudta, mikor és hol kell begyűjteni
téged?
– Begyűjteni… Szóval ti így hívjátok az ilyesmit? – kérdezi, és
elindul felém. Lassú, megfontolt léptekkel közeledik, és én jól érzem
a testéből áradó feszültséget. – A besúgód elmondta, hol kell
begyűjteni a kis kurvádat, és azt is, mivel rakjátok tele a szobáját?
Remeg a hangja, és könnyek csillognak a szemében.
 – Azt akartam, hogy jól érezd magad ebben a szobában.
Megdermednek közöttünk az indulatos szavak. Összeszorul a
torkom. Az arcomra kiül a düh; úgy érzem, mintha kővé váltam
volna, ám az arckifejezésem nem tudom megváltoztatni.
Ez a legszörnyűbb minden eddigi csípős megjegyzése és a rám
zúdított, haragos szavai közül.
Nyilvánvaló a bizalmatlansága, amire nem szolgáltam rá. Hiszen
nem én vagyok az a kibaszott besúgó!
– Mégis mire számítottál? Hogyan fogok reagálni arra, ha kiderül,
valaki kémkedett utánam? – kérdezi őszinte kétségbeeséssel.
Ráharap remegő alsó ajkára, és hátat fordít nekem. Azt gondoltam,
ezt már kitalálta. Hiszen annyira okos. Csakhogy elfelejtettem,
mennyire tele van bizalommal. Hűséggel.
Keresztbe fonja a mellén a karját, aztán leengedi, és azon vívódik,
miként kezelje, amit megtudott.
Fel-alá járkál a ruhásszekrény és az öltözőasztal között. Máris
használja a szobáját. Csak nagy nehezen tudom elfojtani a
vigyoromat, ahogy a fehér szőnyegen menetelő lányt bámulom.
Pontosan ilyennek képzeltem el idebent.
Persze nem túl hamar, és nem is ilyen ingerülten. A cellánál még
ez a szoba is jobb, ha másnál nem is.
– Azt hittem, magadtól is rájöttél – mondom őszintén, és
idegesség hullámzik végig a bőrömön, ahogy Aria rám mered. Ez
eléggé felkavar, és kis híján úgy döntök, egyedül hagyom, de aztán
összeszedem magam. Nem engedem meg, hogy rajtam töltse ki a
haragját. Nem bizony, hiszen valaki másra mérges. – Nem
gondoltam volna, hogy ez ennyire felkavar. Azt akartam, hogy
meglegyen mindened, amire csak vágyhatnál.
Miközben mindezt bevallom neki, megpróbálom megőrizni a
hidegvérem, de még mindig bennem remeg a reakciója miatt érzett
harag.
Egyre idegesebbé válok, és ettől felkavarodik a gyomrom. Azt
hittem, Aria értékelni fogja az erőfeszítéseimet. Úgy véltem,
izgalommal tölti el, hogy megkapja mindazt, amije korábban volt.
Vagy legalábbis hálát érez. Nagyot tévedtem.
 Most ingerültséget vagy dühöt kellene éreznem, de nagyon nem
ez a helyzet. Miattam viselkedik így. Képtelen tőlem elfogadni az
ajándékot anélkül, hogy a hátsó szándékaimra gyanakodna.
Egyre jobban görcsöl a gyomrom, amikor anélkül hogy Aria
szemébe néznék, beszélni kezdek. Mereven a függönyöket
bámulom. Kizárólag azért lógnak ott, hogy szebbé tegyék a bezárt
ablakokat, melyek sosem nyílhatnak meg a lány előtt.
– Azt akartam, hogy boldog legyél – magyarázom, és krákogva
megpróbálok levegőhöz jutni. – Azt gondoltam, ennek majd örülni
fogsz.
Elhallgatok, egy kézzel végigsimítom a tarkóm, és kitapintom a
sebhelyet, ami arra emlékeztet, hogy milyen elképesztően béna
vagyok azon túl, hogy tudom, mikor van szüksége egy kiadós
dugásra. Amikor azonban végre Aria szemébe nézek, azt látom,
hogy ellágyult a tekintete.
– Vagy hogy legalábbis jobban érzed magad tőle.
Felgyorsul a szívverésem, mert korábban még sosem tapasztalt
kedvességgel viszonozza a pillantásom.
– Igyekszem kedvesen bánni veled – vallom be.
– Sajnálom – suttogja elakadó hangon. Abban a pillanatban,
amikor felfigyelek a megingásomra, hogy már nem az a férfi vagyok
Aria számára, aki eddig voltam, elindul felém, két kézzel átkarolja a
derekam, a tenyere felkúszik a vállamra, és magához ölel.
Egy pillanatig így bújik hozzám, én meg viszonzom az ölelést,
egy csókot nyomok a feje búbjára, és a tincsei közé temetem az
arcom, mielőtt hátrébb húzódna.
Nedvesen csillog a szeme, mégsem sírja el magát. Határozott a
hangja, bár néhány szónál azért még így is megremeg.
– De hát ezzel arra emlékeztetsz… ami soha többé nem lehet az
enyém. – Körbemutat a szobában, vesz egy mély lélegzetet, és így
folytatja: – Nagyon szép, és vigasztalásra lelek benne. El sem tudod
képzelni, mennyire örülök neki. Komolyan.
Becsukja a szemét, nyel egy nagyot, és beletúr a hajába.
Türelmesen várom, hogy folytassa.
– Sajnálom, ez csak… mindig történik olyasvalami, ami azt
bizonyítja, hogy semmit sem tudok, és tévelygek.
 – Dehogy tévelyegsz! – vágom rá azonnal, a megszokott
hangsúlyommal. Nem vonhatja kétségbe a szavaim. – Itt a helyed,
mellettem.
Már nem remeg a válla, elcsitul a zihálása, és eltűnik az arcáról a
korábbi, szenvedő kifejezés. Csupán színészkedik. Belül ott fortyog a
félelem, az árulás, a harag és az összezavarodottság keveréke.
– Csak azért tévelyegsz, mert arra vágysz – világosítom fel halk és
mély hangon. Megragadom az apró testet, és jobban magamhoz
húzom.
Két tenyere rásimul a mellkasomra, halkan felzihál, mielőtt
felnézne rám.
– Tőlem mindent megkaphatsz. Olyan dolgokat is, amelyekről
korábban még csak álmodni sem mertél.
Komolyan gondolom minden szavam. Képes vagyok erre, és meg
is teszem. Hosszú haja ragyog a fényben, amikor bólint. A tincsei
eltakarják a kulcscsontját. Bár engedelmes, tágra nyílt szeme mégis
tele van kérdésekkel. Csak éppen nem teszi fel őket nekem. Annak,
mondjuk, örülök, hogy némelyiket nem kell megválaszolnom.
– Ha el akarsz bújni, itt megteheted.
– Carter, léteznek pótolhatatlan dolgok. – A tekintete
rezzenéstelenül mered a mellkasomra, miközben beszél, és
megremeg a válla. – Pénzzel nem lehet…
– Nagyon is tisztában vagyok azzal, mit nem lehet pénzért
megvenni. A múltat semmi sem törölheti el. Semmi sem hozhatja
vissza!
A hangom éles, és eszem ágában sincs eltitkolni a fájdalmat meg a
dühöt. Mindezektől semmivé foszlik Aria kétségbeesése, és nem mer
olyan dolgok miatt könyörögni, melyeket sosem kaphatna meg
tőlem.
– Megadom neked, amire képes vagyok. Mindent, amit csak
tudok.
Néha azonban éppen az a lehetetlen, amire a legjobban vágyunk.
Az érzelmektől összeszorul a torkom, és pontosan abban a
pillanatban, amikor ez történik, Aria lábujjhegyre áll, gyengéden
megsimogatja az arcom, és szájon csókol.
 Csupán futólag érinti meg a számat az ajkával. Csak egy apró
csókot kapok. Korábban azonban még sosem történt ilyesmi.
Másmilyennek tűnik, mint korábban. A lány csak habozva érint
meg. Egy újfajta félelem rabja lett, ez tükröződik a szemében is. A
gyors csókkal le akarta zárni a beszélgetésünk. Elbújik e gesztus
mögé.
– Mondd el, hogy mi jár a fejedben! – parancsolom, ám közben
nem kerüli el a figyelmem, mennyire kétségbeesett a hangom. Nem
hinném, hogy Aria felfigyelt erre. Remélem, hogy nem.
Nem sieti el a választ. Megpróbál ellépni mellőlem, de én
hozzábújok, mire ő megragadja a csuklóm, és kibontakozik az
ölelésemből.
– Félek – vallja be.
– Semmitől sem kell félned, amíg engedelmeskedsz nekem –
figyelmeztetem, és a tekintetem elmerül a szemében.
– Te tényleg nem érted – suttogja.
A kimondatlan szavak miatt repedések támadnak a kettőnk
közötti, törékeny egyensúlyban.
Az a helyzet, hogy Aria még mindig a foglyom.
Az is tény, hogy addig nem nyugszom, míg az apja meg nem hal.
Nyilvánvaló, soha nem fogja megbocsátani nekem azt, ha
mindenkit megölök, akit valaha is ismert és szeretett.
Az is alapvető tény, hogy soha többé nem akarok nélküle élni, és,
azt hiszem, ő is pontosan ezt érzi irántam. Bárcsak el tudná fogadni
a ránk váró jövőt!
A Talveryket le fogják mészárolni. A család nevét viselő utolsó
túlélő, Aria pedig az enyém.
 11. FEJEZET

Aria
 
Ez már túl sok! Ráharapok a hüvelykujjamra, miközben nyakig
merülök a forró vízzel teli kádba.
Nincsen nap, hogy valami ne változna meg, és én sosem tudom,
miként reagáljak, vagy hogy a folytatás mit jelent a kettőnk számára.
Milyen következményekkel jár rám nézve?
Hogy a fenébe nem vettem észre azt, hogy valaki kémkedik
utánam?
Egészen biztosan Mika volt az.
Egyfolytában szemmel tartott, gúnyolódott és ugratott, miközben
én azt hittem, ezt a faszt csupán megszédítette a hatalom érzése.
A kezem elmerül a gőzölgő vízben, miközben felülök a kád
végében. Az egyik lábfejem a csap alá tartom, és érzem, ahogy
végigfolyik rajta a forró víz.
Eltűnik belőlem a küzdelem szelleme. Napról napra egyre
kevésbé vágyom arra, hogy folytassam a harcot, és továbbra is az a
lány maradjak, aki azelőtt voltam, hogy Carter megszerzett volna
magának.
Ki fogja irtani a családom. Megöli az apám. Nikolait. Tudom,
hogy megteszi, függetlenül attól, hogy milyen fontos vagyok neki.
Az egészben éppen ez a legfájdalmasabb. Azt hiszem, tényleg
fontos vagyok Carter számára, ám ő tántoríthatatlan, és én
egyszerűen képtelen vagyok megállítani. Még csak annak sincs
értelme, hogy próbálkozzak.
Nagy súllyal nehezedik rám a reménytelenség, és azzal fenyeget,
hogy belefojt a bánatba.
Bárcsak teljesen érzéketlen lennék!
Nincs rosszabb annál, mint amikor valaki kristálytisztán átlátja a
helyzetét, miközben képtelen bármit is változtatni rajta. Ha nem
harcolok, úgy érzem, árulást követek el. Nem a puszta életben
maradásomról van szó. Élek, de fogalmam sincs arról, miként
tudnám megbocsátani magamnak azt, amit a rengeteg rettenetes
bűnt elkövető férfi iránt érzek.
A könnyek már majdnem előbukkannak a szememből, amikor
összerezzenek, Carter hangját meghallva:
– Feszültnek tűnsz.
Megpróbálok nem szipogni, és szerencsétlennek érzem magam
amiatt, hogy egyáltalán sírva fakadtam. Carter ugyan nem törődik a
könnyeimmel, és ezzel legalább egy kicsit könyörületes irántam,
miközben levetkőzik, és lassan beül a kádba. Előbbre tol, hogy a
hátam mögött helyezkedhessen el. Csobban a víz, és magasabb lesz a
szintje a testem körül, ahogy belemerül.
Bár Carter érintése lágy, mégis képtelen vagyok nem észrevenni,
hogy máris kőkeményen áll a farka. A combom már attól is
megfeszül, hogy a faszára gondolok, és a testemből soha egy
pillanatra sem eltűnő sóvárgás helyét a hullámokban rám törő
vágyakozás veszi át.
Talán éppen ezért nem akarok küzdeni ellene. Egyedül ez képes
arra, hogy elcsitítsa bennem a fájdalmat és a haragot. Carter
kizárólag szexből ad eleget. Ettől viszont a legmocskosabb kis
kurvának tartom magam.
Csobban a víz, és borzongás fut végig a hátamon, mert Carter két
hatalmas keze ránehezedik a vállamra, és odahúz magához. Az ujjai
továbbsiklanak a testemen, megérintik a gyöngyöket és a
gyémántokat. Sosem veszem le magamról a nyakláncot, hiszen ezt
kérte tőlem. A finom érintése is elég ahhoz, hogy
megkeményedjenek a mellbimbóim, és a forró víz dacára is
libabőrös legyek.
– Mi jár a fejedben? – kérdezi Carter mély, morgó hangon.
Pontosan akkor, amikor behunyom a szemem. Kinyitom, a
csempével borított falat bámulom, és őszintén válaszolok:
– Arra gondoltam, hogy többé már nem akarlak megölni téged,
mert olyan sokszor jól megdugtál.
Könnyű kimondani az igazat, és számomra nyilvánvaló, hogy
tényleg ez a helyzet.
Zord kuncogását meghallva kis híján elmosolyodok. Kézbe veszi
a szivacsot, és belemeríti a kádba.
 – Olyan fáradt vagyok! – sóhajtok fel, miközben Carter
megdörzsöli a vállam és a karom.
– Késő van. Általában nem szoktál ilyen sokáig fennmaradni.
Órákat töltöttem az aranykalitkában. Így hívom magamban a
szobát. Azért, mert tényleg az. Hiába olyan gyönyörű, és hiába
örülök annak, hogy Carter így rendezte be a számomra, meg ugye az
is klassz, hogy visszakaphattam a cuccaimat… vagy legalábbis a
hasonmásaikat.
– Te amúgy mikor szoktál aludni? Mert amikor elalszom, te még
ébren vagy, és amikor felkelek, te már nem alszol.
– Nem szeretek aludni – vallja be. – Majd alszom a koporsómban.
Nyugodt hangja és a komolysága miatt feszültté válok. Mintha a
szívem nem akarna dobogni, amikor Carter így beszél.
A lábfejem Carter vádlija alá csúsztatom.
– Ugye tudod, hogy így is kezdhettük volna? – kérdezem elhaló
hangon, mivel nem vagyok biztos abban, érdemes-e szóba hoznom e
témát. Másfelől viszont, mégis mit veszíthetnék?
– Ezt hogy érted?
– Adhattál volna kezdetnek egy szobát nekem, és viselkedhettél
volna kevésbé szörnyeteg módon.
Könnyedén mondom ki e szavakat, és az utolsónál Carter
megdermed. Utána viszont folytatja a mosdatásomat.
– És akkor te mit csináltál volna? Szétvered a szobádat, hogy
megpróbálj meggyilkolni az üvegszilánkokkal?
Nem mondom, hogy tévedne. Nagyon is elképzelhető, hogy
éppen ezt tettem volna. Erre ráébredve feláll a szőr a hátamon.
Mi a fene történt az elszántságommal? Azzal a szilajságommal,
amire nyugodtan számíthatnék, ha más lenne a helyzet.
Semmi sem változott meg.
Carter elraboltatott, fogolyként őriz, és le fogja mészárolni a
családom.
Mindez továbbra is tény. Csakhogy közben én hozzábújok,
élvezem az érintését, és úgy érzem, hogy kettéhasad a szívem.
– Mi lenne, ha inkább valami másról beszélgetnénk? – veti fel
Carter.
 Megnyugtat a vállamról a kádba csorgó víz hangja. Rohadtul nem
jó, hogy ezt érzem. A szivacs forró, és remekül ellazítja fáradt
izmaim.
– Simán el tudnék aludni itt – mormogom álomittasan. Már csak
aludni szeretnék. Nem tudom, hogy azért, mert depressziós lettem,
kikészültem, vagy pedig csupán azért, mert megtört a harci
szellemem. – Lemoshatlak? – kérdezem, és nem tudom, vajon meg
fogja-e engedni nekem.
Így telik el egy pillanat, a szivacs utána újra a vízbe merül; arra
számítok, hogy odaadja nekem, ám nem ez történik.
– Imádlak tisztogatni téged – suttogja a fülembe. Meleg leheletét
megérezve keresztüláramlik rajtam a vágyakozás hulláma. A
szemem azonban nyitva marad.
Még szép, hogy nem engedi meg azt, hogy lemossam. Hiszen
még csak azt sem engedte meg nekem, hogy leszopjam. Megjátszott
jókedvvel felhorkanok, és mélyebbre merülök a vízben, így annak a
csobbanása elnyomja a horkanásom zaját. Carter azonban így is
felfigyel rá.
– Mi az? – kérdezi, és előbbre hajolva szemügyre veszi az
arckifejezésem. Magához szorítja a vállam, hogy ne tudjam
megakadályozni ebben.
Belenézek sötét szemébe. A fürdőszoba fényében szürke és ezüst
lett az árnyalata.
– Semmi. Csak jól érzem magam. Kellemes, hogy valaki törődik
velem.
Egyetlen további szó nélkül hátrébb húzza a fejét, megcsókol a
kulcscsontomnál, majd a szivaccsal végigtörli a nyakam és a mellem.
– Gondolod, hogy lehetett volna ugyanilyen az első pillanattól
kezdve? – kérdezem. Tényleg tudni szeretném, hogy annak idején,
alig néhány héttel ezelőtt, mit is gondolt. Dühbe kellene gurulnom,
amikor felidézem magamban a cellát, az éhezést, meg hogy
majdnem belepusztultam az unalomba és a rettegésbe. Ehelyett
csupán elfog a szánalom Carter iránt.
– Nem tudtam, hogy mire számíthatok veled kapcsolatban. Csak
annyi volt világos, hogy téged akarlak.
 – Hogy engem akarsz… – töprengek, és a tarkómat nekiszorítom
oldalról a nyakához. Ettől a keblem egy pillanatra kiemelkedik a víz
alól, ám a kellemetlen hideg miatt azonnal újra alámerülök. –
Mindig elképeszt, ahogy megfogalmazod a dolgokat – mondom
hűvösen, ám egyből szeretném visszaszívni a mondandóm. Sokáig
tart a némaság, és én már azon gondolkodom, hogy mióta ülök itt a
kádban.
Az ember nem moshat le mindent magáról, pedig olyan jó volna,
ha ez lehetséges lenne.
– Mit gondoltál? Mi lesz ennek a vége?
– Ma este csak úgy ömlenek belőled a kérdések – feleli, ahelyett
hogy megválaszolná őket. Visszarakja a szivacsot a polcra.
– Ó, úgy érzem, valami olyasmit mondtam, amit nem lett volna
szabad – suttogom mosolyogva, bár mély fájdalom hasít a szívembe,
miközben becsukom a szemem. Egyre keményebbek a
szívdobbanások, és mind nagyobb erőfeszítésre van szükségem
ahhoz, hogy folytatni tudjam. Nem igazán tudom elképzelni, hogy
Carter mit akart tenni velem.
– Minden megváltozott akkor, amikor felfigyeltem arra, milyen
nagyon akarsz engem, amikor észrevettem, mennyire sóvárogsz az
érintésem után… milyen iszonyúan szükséged van rám.
Amikor Carter ujja megérinti az állam, kinyílik a szemem. Víz
fröccsen a kádban, és Carter rákényszerít arra, hogy a szemébe
nézzek.
– Arra van szükségem, hogy még akkor is akarjál engem, ha ez
már véget ért.
Elviselhetetlen a hangjából kicsengő bizonyosság.
Legszívesebben rákérdeznék arra, miért van ez így, ám félek a
lehetséges válaszoktól. Rettegéssel tölt el, hogy esetleg nem
viszonozza, amit én érzek iránta. Viselkedtem már korábban is
ostoba módon, és szinte biztosra veszem, most is buta vagyok.
– Nem félek tőled – gyónom meg, mert legalább halványan
sejtetni szeretném, hogy milyen mély érzelmeket táplálok iránta.
– Pedig félned kéne. – Egyáltalán nem próbálja meg elvenni a
szavai élét. – Jó lenne, ha félnél.
 Csakhogy Carter közelében lángba borul a testem. Olyan tüzet
lobbant fel bennem, mint korábban még soha senki más. Nem
hinnem, hogy bárki is képes lenne ilyen hatást gyakorolni rám.
Persze előfordul, hogy gyűlölöm, őt is, meg azt, amivé vált, meg
amit tett és a jövőben el fog követni. Csakhogy, ha nem ezekre a
gondolataimra összpontosítok, akkor elhalványul a gyűlölet, és
átveszi a helyét a józan ítélőképességemet homályba borító
vágyakozás. Azt követeli a testemtől, hogy hódoljon be Carternek.
Halmozza el olyan szeretettel, mint amilyenben még sosem volt
része, meg azzal az erővel, ami akár beforraszthatja a sebeit.
Ráadásul egyre inkább vágyom az együttléteinkre. Függővé
váltam Carter Crosstól. Bár továbbra is szégyellem magam emiatt,
elhalkult a gyalázat hangja.
Néha persze azért még így is belém köt. Nem lehet leállítani, mint
ahogy Cartert sem.
 12. FEJEZET

Carter
 
Vannak pillanatok, amikor egész közel érzem magamhoz Ariát.
Máskor viszont távolabbinak.
Bárcsak tudnám, mi történt kettőnk között ma este! Semmi sem
alakult úgy, ahogy szerettem volna, és ettől kikészülök.
A lány elaludt a fürdőkádban, és amikor most törölközőbe
bugyolálom, hogy a karomban odavigyem az ágyba, képtelenség
lenne nem észrevenni, hogy mennyire békésnek tűnik.
Olyan volt ez az este, mint a vihar előtti csend. Aria nyugodt,
visszafogott, ám a felszín alatt ott tombolnak benne a valódi
érzelmek. Ki kellene engednie magából a feszültséget.
Le kell tennem egy pillanatra, hogy lehúzhassam az ágyról az
ágytakarót, mert akkor Aria kényelmesen elnyújtózhat.
Miközben betakarom, felébred. Megdörzsöli a szemét, és
megkérdezi:
– Már reggel van?
Gyakorlatilag eldúdolja ezeket a szavakat.
A párától nedves haja összezilálódott, a szemében még ott ragyog
az álom, és összességében véve lenyűgözően szép.
A két tenyerem közé zárom az arcát, egy lágy csókot nyomok az
ajkára, mire felszegi a fejét, hogy vadabbul viszonozhassa az
érintésem. Egyre inkább a rabja vagyok annak, ahogy megcsókol.
Amikor megérint, esze ágában sincsen elrejteni a szenvedélyét.
Nem úgy, mint tegnap az új szobájában. Bárcsak mindig olyan
lenne, mint most!
Aria előtt egyetlen nőt sem csókoltam meg.
Nem hagytam, hogy bárkibe is beleszeressek, és nem engedtem át
nekik a lényem ezen részét. Éppen ezért sokkal többet jelent minden
apró puszi, valahányszor csak Aria szenvedélyesebb csókká
változtatja, mint ahogy azt bármikor is elképzelhettem volna. Sokkal
többre van mindebből szükségem.
 – Még nincs, madárkám – suttogom bele az ajka közé. – Elaludtál
a kádban.
Lassan felül, én pedig bemászom mellé az ágyba.
– Az a helyzet, hogy egyáltalán nem vagyok fáradt – mondja, és
törökülésben helyezkedik el.
Erőt vesz rajtam a kimerültség, hanyatt fekszem, és odahúzom
magamhoz Ariát.
– Az jó, mert akkor az enyém lehetsz – mondom, aztán a szám
elindul lefelé a nyakán, és félig nyitott számmal rengeteg csókot
lehelek a bőrére. Úgy fordulok meg, hogy merev farkam
nekinyomódjon a csípőjének, majd magam alá gyűröm a lányt.
– Már a kádban megkívántalak.
Arra készültem, hogy hasonlóképpen ahhoz, mint amit az
irodámban csináltam, megparancsoljam neki, hogy lógassa ki a két
lábát a kád oldalán. A kérdései azonban fontosabbak voltak. Sok
mindent megértettem, bár nagyon nem tetszett az a kép, ami közben
kibontakozott előttem.
Úgy érzem, Aria kicsúszik a kezem közül. Lassan elveszítem, de
nem tudom, hogyan és miért.
Vissza fogom szerezni. Nincs hova máshova mennie, és nem vár
rá senki más.
Csupán ezt a tényt kellene elfogadnia.
Egyik kézzel megragadja a nyakszirtem, és mohón, elszántan az
ajkához húzza a szám.
– Érd el, hogy felejtsek! – suttogja az ajkam közé, és a szavait
meghallva fájdalom hasít a szívembe.
Nekem is felejtésre lenne szükségem, akárcsak neki. Olyan
könnyen elveszek Ariában!
Az ujjam lassan elindul a csípője vonalán, a hasán, míg meg nem
találja a punciját. Máris forró, nedves, ég a vágytól. Nekinyomja
magát a tenyeremnek, én pedig belemosolygok a csókjába.
Finoman megharapom az alsó ajkát, és a farkam végét a
nyílásához nyomom.
– Te állandóan lelkesen vársz rám – mondom tréfásan.
– Mindig – nyöszörgi, mire a következő pillanatban tövig
belenyomom a farkam.
 – A kurva életbe! – kiáltja, amikor hátrébb húzódom, majd lassan
ismét beljebb nyomulok. Sikerült meglepnie elfojtott kiáltása
hangvételével. A két tenyere nekifeszül a mellkasomnak, és eltol
magától, mialatt én a nyakát csókolgatom. Fájdalom érződik ki a
nyöszörgéséből.
– Carter – suttogja a nevem halálra váltan. A homlokát ráncolja,
és fájdalom ragyog a szemében. – Nagyon fáj – zihálja, és hátrahajtja
a fejét, miközben teljesen kihátrálok a puncijából. – Nagyon fáj –
ismétli, és megpróbálja összezárni a lábát. A picsába! Megfeszül a
testem attól a gondolattól, hogy én okoztam szenvedést neki. A
rohadt életbe!
Nem akartam!
– Cssss! – suttogom bele a nyakába. Egy futó csókot nyomok a
szájára, és az ujjam hegye megtalálja a csiklóját. Fontos, hogy Aria jól
érezze magát. Ragaszkodom ahhoz, hogy ez így legyen.
Azonnal előtör belőle a gyönyör édes hangja. Imádom ezt a
nyöszörgést!
– Sokat gondolkoztam azon, hányszor baszhatlak meg anélkül,
hogy túlságosan érzékennyé válnál odalent.
Válasz helyett gyorsan beszívja a levegőt, és amikor hozzám
nyomja a csípőjét, attól elönt a színtiszta megkönnyebbülés.
– Nézz rám! – parancsolom, mire azonnal felém fordul.
Gyönyörű, mogyoróbarna és zöld szemének tekintete lángolva a
pillantásomat keresi. A hüvelykujjam körkörös mozgásba kezdve
ádázul dörzsöli a csiklóját. Aria ráharap az alsó ajkára, és
kétségbeesetten próbál továbbra is a szemembe nézni, miközben jól
tudja, nemsokára magával fogja ragadni a gyönyör.
A háta enyhén megfeszül, most már zihálva kapkod levegő után,
ám ahelyett hogy átsegíteném a gyönyör kapuján, lejjebb mozdítom
az ujjaim, végigsimítom velük a szeméremajkát, hogy
belemerülhessenek a lenti nedvességbe.
– Bármikor boldoggá tudnálak tenni – mondom halkan, és az
ujjamat benyomom a tiltott bejáraton.
Válasz helyett kinyílik a szája, döbbenten néz rám, ám emellett
bűnös kíváncsiság ragyog a szemében.
Önkéntelenül is elmosolyodom.
 – Persze nem ma éjjel. Először játszadoznom kell veled.
A tekintetében újra felragyog a kíváncsiság, és bennem semmivé
foszlik az előbb érzett bűntudat. Az ujjam ismét megérinti a csiklóját,
majd visszatér a puncija nyílásához, ám amikor óvatosan beljebb
nyomul, Aria halkan ismét feljajdul.
Le kell húznom róla a takarót, hogy megnézhessem magamnak
nedvesen csillogó redőit; a puncija kivörösödött és megduzzadt a
vágytól.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudom boldoggá tenni, és
cserébe ne várhatna rám is gyönyör. Ha van valami, amit már
megtanultam Ariával kapcsolatban, az nem más, mint hogy minél
több gyönyörben részesítem, ő annál engedelmesebbé válik.
A tekintete még mindig a szememet keresi, majd úgy fordítja el a
fejét, hogy végigpillantva a testén, valahogy rájöjjön, mégis mire
készülök.
Fel és le alaposan végignyalom a punciját, majd szívni kezdem a
csiklóját. Olyan kibaszottul édes! Ajkamon érezve az ízét, a
sóvárgástól megrándul a farkam. Aria két kézzel belemarkol a
hajamba, a sarkát mélyen belenyomja az ágyba, eltölti a gyönyör, és
közben a nevemet kiáltja.
Összegömbölyödve az oldalára fordul, én visszamászom mellé,
fel az ágyra, odasimulok hozzá, és egy pillanatnyi habozás nélkül
abba a testhelyzetbe igazítom, amiben lennie kell. Egyik keze a
mellére simul, a másikkal félresöpri a haját kipirult arca elől, és még
nem tért teljesen magához az orgazmus mámorából, amikor a
farkammal két combja közé furakszom.
– Hajolj hátra! – kérem, mire ő azonnal engedelmeskedik, és
hozzám nyomja a fenekét. Annyira csábító! Lenyűgöz a csípője íve és
izmos, kerek feneke. Nagyon is el tudom képzelni, ahogy
megragadom a derekát, és belegyömöszölöm a farkam, miközben
Aria extázisba esve sikoltoz.
Csakhogy nem áll készen arra, hogy a fenekébe dugjam a
farkam… még nem.
Éppen ezért beérem azzal, hogy csupán a makkom gyömöszöljem
be a puncijába. Csak egy egész kicsit, és így várok a reagálására.
Halk nyöszörgés tör ki a száján, és egészen kellemesnek találja az
utórengést. Jól tudom, fájni fog neki az aktus, ám nem létezik annál
izgalmasabb, mint amikor összevegyül a fájdalom és a gyönyör.
– Markold meg a faszom! – parancsolom, mire Aria maga mögé
nyúl, megragadja a farkam, és simogatni kezdi. – Erősebben!
A tenyerem rásimul az ujjaira, és megmutatom neki, hogyan
elégítsen ki. Csupán a farkam tövét ragadta meg, ám bizonytalan
szorítása és a szemében tündöklő kéjvágy elég ahhoz, hogy teljesen a
mámor rabja legyek. Még az sem zavar, hogy a puncija csupán a
makkom körül záródik össze szorosan.
– A kurva életbe! – nyöszörgöm, miközben Aria hozzám dörzsöli
magát, és lassan még jobban magába nyomja a farkam. Egyik
kezemmel megmarkolom a csípőjét, és nem hagyom, hogy eltüntesse
a faszomat a puncijában. Bár már közel áll a következő
orgazmushoz, a behatolástól erős fájdalmai lennének, és nekem
elegendő, ha csak a makkom van odabent.
– Minden éjjel kellesz nekem, függetlenül attól, hogyan tehetlek a
magamévá – lihegem, mivel immár én is az orgazmus küszöbére
értem.
Megváltozott kettőnk körül a légkör. Olyan nyers izzás tombol
bennünk, amit egyikünk sem titkolhatna el, jóllehet, én sosem fogom
beismerni, hogy ez így van.
Aria határozottan szorít, egyenletes, nyugodt ütemben simogatja
a farkam, majd a puncija lüktetni kezd a makkom körül, és amikor
megdörzsölöm a csiklóját, egyből elélvez.
Engem viszont azzal tesz boldoggá, ahogy rám néz. Mintha csak
egy csodálatos játékszer lennék. Bármikor használhat, bármikor
baszhat velem.
Mintha a rabszolgáját kényeztetné. Újra megsimogatja a farkam,
és én beleélvezek a puncijába.
A szemem szeretne becsukódni, végigsöpör rajtam az édes
kielégültség, és újra rátettem a jelem a lányra. Csakhogy Aria
továbbra is a szemembe néz, összekeveredik a leheletünk, és
egyszerűen nem hagyja, hogy kiszabaduljak mogyoróbarna szeme
börtönéből. Még nem ért véget az orgazmusom, amikor lecsusszan a
farkamról, megfordul, és egy vad csókot nyom a számra. Lecsap rám
az ajkával, és felfal.
 Spermám kifolyik a hüvelyéből, rá az ágyneműre, de ezzel sem ő,
sem én nem törődünk.
Aria szíve őrjöngve zakatol, miközben a keblét a mellemhez, a
hasát a hasamhoz szorítja. Megint csak arra vágyik, hogy közelebb
kerülhessen hozzám, és a mai nap folyamán most először sikerült
visszanyernem. Újra az enyém.
Ha egy nap többé már nem baszom meg, akkor egyből el fogom
veszíteni. Pontosan olyan nagy szüksége van az érintésemre, mint
nekem a száján előtörő leheletére.
– Azt hiszem, most már el fogok tudni aludni – suttogja, és
belemosolyog az ajkam közé.
– Aludj jól!
Nyugodt, megnyugtató hangon beszélek. A karommal
simogatom a hátát, miközben a mellkasomra hajtja a fejét. Ez az új
szokása. Nagyon is elfogadható számomra.
Úgy fordítja a fejét, hogy felnézhessen rám.
– Szép álmokat!
Lágyan megcsókolom, és Aria a karomba zárva lassan elmerül az
álmok világában. A gyönyör halvány íze még most is ott van az
ajkán.
 
A drogosok képesek mindentől beállni. Apám szavai visszhangot
vetnek a fülemben. Túl éles a fehér lámpák fénye. Feljajdulok.
Hol vagyok? Oldalra csuklik a fejem; olyan súlyos, hogy nem
bírom felemelni.
Mindenem fáj.
Lassanként újra érzem a végtagjaimat. Nem tudom
megmozdítani a kezem, mert a csuklómat egy fémszékhez
rögzítették. Ugyanez történt a lábammal is, és minden egyes
porcikámban rettenetes fájdalom tombol. A legiszonyatosabb
szenvedés azonban a gyomromban lángol.
Zihálva beszívom a levegőt, amitől összeszorul a mellem. Vért
köhögök.
A kurva életbe!
A jobb szemem bedagadt, és amikor megpróbálom kinyitni,
eszembe jut, hogy az anyám tablettái belehullottak a csatornába.
 Jaj, ne! Hiszen szükségünk van arra a pénzre!
Apám azt állította, a drogosok meg fogják venni a gyógyszert, ám
alig akadt közöttük, akit érdekelt volna az áru. Egész nap ott
ácsorogtam, de csupán ketten fizettek egy minimális összeget. Utána
meg felbukkantak azok az alakok is.
Talvery emberei.
– Mióta volt odakint?
A szoba túlsó végéből hallom a kérdést. Amikor kinyitom a
szemem, megpillantok egy csupasz villanykörtét meg egy elegáns
öltönyt viselő férfit. Hosszú, fekete haját hátranyalta a fején. Az
irattárcámat odadobja a szerszámokkal telepakolt fémasztalra.
Hangosan felnyögök, miközben megpróbálok megmozdulni.
Lelépni innen. Tudom, hogy az az alak meg fog ölni. Jól tudom.
A helyzetem reménytelen.
– Sajnálom – nyöszörgöm, és még több vér buggyan elő a
számon.
– Nem tudtam.
A szám annyira kiszáradt és felduzzadt, hogy nem tudom kiejteni
a szavakat. Azt hiszem, nem hallották meg a könyörgésem, ezért
újra próbálkozom. Kegyelemért esedezem.
– Nem tudtam.
– Mit nem tudtál, kölyök? – förmed rám az előttem álló alak.
Fájdalom hasít a fejbőrömbe, amikor belemarkol a hajamba, és
feljebb rántja a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Nem tudtad,
hogy az én területemen teríted az anyagot?
Jeges tekintettel néz rám fakó kék szemével.
– Ma már az egész East Side tudja. Úgyhogy neked annyi! – hörgi,
aztán ott hagy, és felvesz valamit a fémasztalról.
Recsegve törnek a csontjaim, felhasad a bőröm, mély sebek
szakadnak fel a húsomban. Már csak egy vékony hajszálon múlik az
életem.
Sírva az anyukámat hívom.
A szobában mindenki röhög. Én továbbra is anyámat hívom.
Közben azért imádkozom, nehogy valahogy meglássa, mi történik
velem alig néhány héttel a halála után. A szégyentől, a megbánástól
és a fájdalomtól megszédülök, és lassacskán úgy tűnik, súlytalanná
válok. Közel már a halál.
Legyen már vége, könyörgök! Nem akarok tovább élni. Képtelen
vagyok rá.
Bumm. Bumm. Bumm.
Először azt hiszem, fegyverek dörgése ébreszt fel.
Bumm.
Valaki megint rávág az ajtóra itt, a közelemben, mégis
elérhetetlenül távol.
– Bocsánat, de szükségem van rád – mondja valaki, és a női
hangot meghallva hideg borzongás és ezzel egyidejűleg forróság fut
végig a testemen. – Szükségem van rád.
A halk, női hang könyörgése azt akarja, hogy odafigyeljek rá.
Szüksége van rám.
A fájdalom még mindig elevenen lüktet, hacsak bármelyik
végtagomat is megmozdítom, ám most már jól hallom a nőt is, ha jól
figyelek rá.
Keményebb, hűvösebb lesz a hangja, és körülöttünk lehűl a
levegő.
– Szükségem van rád, Carter – mondja újra, csakhogy most már
ellentmondást nem tűrően. Üvölteni kezd. – Szükségem van rád!
Körülöttem vihar támad, fokozódik a feszültség, és a női hang
dühe visszhangokat vet a szobában.
– Még mindig szükségem van rád!
 13. FEJEZET

Aria
 
Olyan nehéz a karja! Amikor felébredek, megpróbálom eltolni
magamtól Cartert.
Hiába küszködöm, ő egyre erősebben szorít magához.
Oldalra fordulok, nekifeszülök a karjának, ám ő iszonyúan izmos,
és erősen markol. Nem kapok levegőt.
Felpattan a szemem, és rádöbbenek arra, hogy nem álmodom.
– Carter! – hörgöm elfulladó hangon. Megpróbálom lerázni
magamról a szorítását, és a véremben szétáramló rémület erejének
engedve nekinyomom a lábam a matracnak, hátrébb tolom magam,
és zihálva megkísérlem letaszítani a rám nehezedő férfitestet.
– Ébredj fel!
Egyre vadabbul dobol a szívem.
Levegő után kapkodok. Elakad a hangom és lángol a tüdőm.
– Carter!
Hatalmas súly tűnik el a mellemről, amikor Carter felriad, és
egyből elenged. Alig kapok levegőt. A rugók halkan megreccsennek,
ahogy Carter felül. Félresimítom a hajam az arcom elől, és próbálok
valahogy megnyugodni.
Egy futó pillanatig – rövid ideig –, talán a valódi világ egyetlen
percéig azt hittem, hogy meg fog ölni, mert olyan erősen szorított
magához.
– Iszonyatosan megrémítettél – nyöszörgöm nagy nehezen, és a
szemem még mindig ég.
Mivel nem kapok választ, Carter felé fordulok, és felfigyelek arra,
hogy éppen olyan kétségbeesetten zihál, mint én. Mindkét tenyerét
nekiszorítja a falnak, előrehajol, és igyekszik megnyugodni.
Jéggé dermedek ettől a látványtól.
– Carter?
Elég erős a hangom, hogy meghallja. Nem törődöm azzal, hogy
az izmaim még mindig sajognak attól, hogy az előbb ki akartam
szabadulni a szorításából.
 Feltérdelek, és odamászom az ágy szélére. Carter válla megfeszül,
és nem hajlandó rám nézni.
Óvatosan felkelek az ágyból, és odaállok mellé.
– Minden rendben.
Megpróbálok megnyugtató hangon beszélni, ám a testemnek még
nem sikerült felfognia, hogy Carternek szüksége van rám.
– Jól vagyok – mondom. Megpróbálom megnyugtatni.
Vadul zakatol a szívem. Egy finom mozdulattal Carter karjára
teszem a kezem, ám ő azonnal elrántja, és berohan a fürdőszobába.
Ott maradok, és az ereimben végigvágtat a lüktető félelem.
– Carter – mondom bizonytalanul, ám neki esze ágában sincs
válaszolni.
Egyértelmű kérdések merülnek fel az elmémben: menjek utána,
vagy hagyjam békén? Még nem sikerült teljesen magamhoz térnem
és felébrednem. Félresimítom a hajam tűzvörös arcom elől, és
megpróbálom megérteni, mi történt itt az előbb.
Ha létezik ember, akit nem lenne szabad egyedül hagyni, akkor
az Carter. Túlságosan össze van törve, és egyszerűen nem lehet
megmondani, hogy mi lesz a következő lépése.
– Rémálmod volt? – kérdezem ártatlanul, és várom, hogy
mondjon végre valamit. Ahogy elindulok Carter felé a sötétben, a
talpammal érzem, amikor lelépek a szőnyegről a parkettára.
Felkapcsolja a fürdőszoba világítását, és kinyitja a vizet. Engem a
sötétben a víz csobogása és a fürdőszoba résnyire nyitott ajtaján
keresztül kiszűrődő fény vezet.
– Carter? – kérdezem óvatosan; kinyitom az ajtót, és azt látom,
hogy ismét háttal áll nekem. Miközben lemossa az arcát, a hátán
megmozdulnak duzzadó izmai.
– Kérlek, mondj valamit! – suttogom elakadó hangon, ám ő
továbbra sem válaszol. Azt követően sem, hogy megtörölte az arcát.
– Jól vagy?
A tükörben látom, hogy nyel egy nagyot. Egy olyan férfi elgyötört
arcát bámulom, akinek iszonyatos volt az élete. A kimerültséget látni
a szemében. Hátának elhalványult sebhelyei a fájdalom emlékét
őrzik.
 A szemére szorítja mind a két kezét. Beszívja, majd kifújja a
levegőt.
– Menj vissza az ágyba! – parancsolja. Nem számítottam arra,
hogy ilyen durva lesz a hangja. Nem engedelmeskedem az
utasításnak.
A fájdalomtól összeszorul a szívem, de akkor sem fogom ebben
az állapotában magára hagyni.
– Nem akarok – nyögöm ki igencsak bátortalanul. Remeg a
hangom. Megnyugtató suttogással folytatom. – Mi történt? Csak
álmodtál.
Nagyon remélem, a szavaim őt jobban megnyugtatják, mint
engem.
Most végre a tükörben a szemembe néz. A látványtól hideg
borzongás fut végig a hátamon. Erő és düh árad ebből a férfiból,
ebből az uralkodóból, aki senkinek sem kegyelmez, de nem is számít
kegyelemre. Keresztüldöf a tekintetével.
– Ne mondd el senkinek!
Halkan beszél, ám a szavai fenyegetően lebegnek a levegőben.
Semmi szükség nincsen erre a nevetséges fenyegetésre.
– Mit ne mondjak el senkinek? – Ebben a pillanatban kételkedem
az elméje épségében, de aztán rádöbbenek arra, hogy csupán azt
akarja, ne áruljam el senkinek, hogy rémálmai vannak. – Nem
fogom. Soha nem tenném.
Gyorsan törnek elő a szavaim, és könnybe lábad a szemem.
– Nem azért vagyok itt, Carter.
– Menj vissza az ágyba – ismétli meg, ám most már kedvesebben.
– Jól vagy? – tudakolom, és egy apró lépéssel közelebb megyek
hozzá. Továbbra sem vagyok biztos abban, hogy megérinthetem-e.
Én csupán szeretném magamhoz ölelni, átkarolni és a fülébe
suttogni, hogy minden rendben van. Pontosan azt akarom tenni,
amit ő tett velem az elmúlt néhány héten. Csakhogy még azt sem
tudom, mi történt vele. Megmarkolja a mosdókagyló peremét,
lehajtja a fejét, ám halk hangja csak egy pillanatig tűnik
fenyegetőnek. Szívbe maró fájdalom cseng benne.
– Nézz meg magadnak, Aria! – mondja, és a tükörben rám pillant
véreres szemével. – Nézd meg, hogy ki vagyok! Velem semmi sincs
rendben.
Remegve, elnémulva állok mögötte, és nem kapok levegőt.
Lenyűgöz ennek a férfinak a kisugárzása. Még akkor is reszketek,
amikor leoltja a lámpát, ott hagy a sötétben, és amikor elmegy
mellettem, meztelen bőre éppen csak hozzám ér. Bevágja maga után
az ajtót, és én döbbenten, összeomolva ott maradok. Mélységes
szomorúsággal tölt el mindaz, ami az előbb történt. Nagyon is
nyilvánvaló számomra, mennyire magányos vagyok. Álomba sírom
magam.
 14. FEJEZET

Carter
 
Valahogy elbasztam az egészet.
Hiszen neki kellett volna megváltoznia, amikor a kezébe
nyomtam azt a kést.
Az kéne, hogy neki legyen szüksége rám. Nem pedig fordítva.
Nem tudok megszabadulni az elmúlt éjszaka emlékétől meg
annak a tudatától, hogy Aria napról napra egyre jobban belém
ivódik, és átjárja az összes gondolatom.
Egyszerűen felfal. Ez tagadhatatlan. A felszínre hozza lényem
azon részét, aminek a sírban kellene maradnia.
– Figyelsz te rám? – kérdezi Daniel, mire elkapom a tekintetem
arról a képről, amit Aria tegnap rajzolt.
Az öcsém pont olyan pocsékul néz ki, amilyennek én érzem
magam. Addison miatt. Az a nő nem örül annak, hogy vissza kellett
jönnie ide. Nem fogta fel, hogy a távozása után mivé vált ez a család.
Az idő mindent átalakított, ám ő ezt nem sejtette. Hogy is sejthette
volna? Így, összezárva viszont nem fedhetjük el az arcunk.
– Ennél többre van szüksége. Rosszul kezeli az átalakulást. Fontos
lenne… hogy ne érezze magát kelepcébe zárva.
Daniel előregörnyedve ül a székében. Két tenyerét összekulcsolja
a tarkóján, a könyökével a térdére támaszkodik, és amikor felnéz
rám, úgy érzem, tényleg olyan szörnyeteg vagyok, amilyennek Aria
tart, hiszen ebbe a helyzetbe hoztam az öcsémet. Igazából mind a
kettőjüket. Daniel szemében könnyek csillognak.
– El fogom veszíteni. Nem akarom, hogy ez történjen vele.
– Te csak megvéded őt – emlékeztetem. Addison volt a
célpontjuk. Őt próbálták meg elrabolni, hogy megölhessék, vagy azt
csináljanak vele, amihez csak kedvük szottyan. A lány biztonságban
lehetne, ha Daniel nem udvarolt volna neki. Ha nem derült volna ki
róla, hogy szereti. A múltat azonban nem lehet megváltoztatni.
– Nem érdekli – magyarázza Daniel, és keze fejével megtörli a
szemét. Megpróbálja a düh és az ingerültség álarca mögé rejteni a
fájdalmát. Jól tudom, ez csak képmutatás. – Először azt gondolta,
hogy csak túllihegem a dolgot. Hogy csak képzelődöm, és
kikészültem attól, ami a lakásában történt.
Némán megrázza a fejét, aztán a szemembe néz.
– Azt mondta, nevetségesen viselkedem. Fogalma sincs semmiről.
Kénytelen voltam mesélni neki.
– Mit mondtál el? – förmedek rá, mert rádöbbentem arra, hogy
többet mondott el Addisonnak, mint amennyit a nőnek tudnia
kellene.
– Hogy sokan meg fognak halni, és az ellenségeink először velünk
akarnak végezni. Megmondtam, hogy hadban állunk, mégis el akar
menni innen. Nem bírja itt ki. Én meg nem szeretném az akarata
ellenére idebent tartani.
Nő bennem a feszültség, de nem tudok megszólalni, miközben
azt nézem, mennyire szenved az öcsém.
– Nem egyezett bele semmibe. Egészen más volt a helyzet,
amikor még csak kölykök voltunk. Semmit sem sejtett, én pedig nem
világosítottam fel, amikor visszahoztam. Önző voltam. – Megbánás
cseng a hangjában. Az utolsó mondata igazából érdes suttogás. –
Kibaszottul önző.
Csak úgy árad belőle a fájdalom.
– Nem veszíthetem el újra.
– Azt sem kockáztathatod meg, hogy veszélybe kerüljön –
válaszolom. Határozottabban beszélek vele, mint ahogy szoktam.
Háborúban állunk, Talvery és az emberei pedig megtámadnak
minket, mihelyt képesek rá. – Az ő helyükben résen lennék, és ha
lehetőségem nyílna megelőző csapást mérni, akkor megtenném.
– Tudom – mormolja, és lehajtja a fejét. – Talveryék tudják, hogy
végük van. Nem maradt veszítenivalójuk. Már csak azért is
megölnék Addisont, mert én szeretem.
– Nemsokára vége lesz – próbálom valahogy vigasztalni az
öcsém, miközben ő ismét rákönyököl a térdére, és a kezét az ajkára
szorítja.
– Nem tudom, hogy a végén még mindig szeretni fog-e – mondja
fájdalommal teli hangon.
– Értem, hogy miről beszélsz.
 A szavak önmaguktól csúsznak ki a számon, nem tudom
visszafogni őket. Daniel tekintetében kérdés csillog, de vár vele egy
pillanatot.
– Gondoltál már arra, hogy esetleg csak fokozódik a kockázat
azzal, hogy itt tartod? Senkit sem lehet tökéletesen irányítani, hiszen
a helyzet ellened fordulhat.
– Mégis milyen lehetőségeim vannak? – kérdezem, mire Daniel
ismét lesüti a szemét. – Mindannyian hadifoglyok vagyunk –
emlékeztetem. – Nemsokára véget ér az egész.
– Ha majd túl leszünk rajta… itt marad a lány? Aria itt marad
veled?
Alaposan megnézem magamnak az arcát. Mire gondolhat? Hogy
merült fel benne az, hogy Aria esetleg elmehet?
– Nem fog téged felelősnek tartani? – tudakolja, mintha csak
sejtené, egészen pontosan milyen kérdést akarok hallani tőle.
– Nem tudom. Ő az enyém. Velem fog maradni. Előbb vagy
utóbb megbocsát nekem.
Daniel mondani akar valamit, a lábával mocorog, de aztán
megrázza a fejét.
– Azért jöttem be hozzád, mert valami másról akartam beszélni,
bár nem tdom, hogy hallani akarod-e – mondja, és kihúzza magát a
székben.
Intek neki, hogy folytassa. Igazából nem tudom, miért kéne
sietnem. Ma reggel alig pár szót váltottam csak Ariával, és nem
vagyok biztos abban, készen állok-e a múlt éjszaka után az újabb
találkozásra.
Arra számítok, Danieltől is ugyanazt hallom, mint Jase-től. Azt,
hogy Marcus készül valamire. Le fog csapni ránk. Hogy most már
három ellenségünk is van, nem csak egy.
Minderre azonban csupán halottak szava a bizonyíték. Egyetlen
szó. Az ellenségeink egymás után el fognak bukni: Talvery, Romano,
majd Marcus. Ha majd több bizonyítékunk lesz. Eszem ágában sincs
kirobbantani egy újabb háborút néhány haldokló drogos vallomása
miatt.
– Nikolai a lány iránt érdeklődik – mondja az öcsém, és ezzel
igencsak meglep.
 – Komolyan? – kérdezem, és a hüvelykujjammal megérintem az
ajkam. Elönt a rosszkedv. E hír miatt olyan féltékenység támad
bennem, amilyet korábban még sosem éreztem. Az a faszi volt az első
pasija.
Daniel az ajkán halvány mosollyal bólint.
– Azóta kérdezősködik, hogy Romano megerősítette a hírt.
– Mit akar tudni?
– Azt, hogy miként kaphatná vissza. – Nem is próbálja meg
eltitkolni, mennyire élvezi, hogy erről beszámolhat nekem.
– Seggfej vagy, ha ennyire élvezed a helyzetet.
– Pedig ettől egész bizonyosan nőni fog a feszültség. Vagy nem? –
kérdezi, mire a véremben kavarogni kezd a kíváncsiság, a gyűlölet
és a féltékenység keveréke.
– Nincs semmije, amit felkínálhatna cserében, és még ha lenne is
valamije, nekem semmi sem kellene Aria helyett.
– Ezt már világosan megmondták neki, sőt azt is, hogy
értelmetlen lenne megkérdezni tőled, ám ő kikövetelte, hogy
beszámoljunk erről neked.
– Komolyan?
Nem tehetek szemrehányást Danielnek azért, hogy ennyire
jókedvű.
– Úgy tűnik, hogy nagyon odavan a csajért.
– Ugye már említettem neked, hogy legelőször annak a faszinak
kell meghalnia, igaz? – kérdezem az öcsémet, mire ő válasz helyett
csak felnevet. Valahányszor a cellájában Aria kimondta Nikolai
nevét, bennem csak elmélyült a férfi iránti gyűlölet. Elég gyakran
emlegette. Tisztában vagyok azzal, hogy ők ketten milyen közel
kerültek egymáshoz. Túl közel ahhoz, hogy Nikolai életben
maradhasson, ha véget ér ez az egész.
– Tényleg azt hiszed, hogy a lány megbocsát neked? – kérdezi
Daniel, felvonva a szemöldökét. Nem hinném, hogy felfogta, ez a
kérdés milyen hatással lesz rám.
Aria kénytelen lesz megbocsátani nekem. Nincs más lehetősége.
 
Nem szívesen hagyom magára Ariát, és nem örülök, ha el kell
jönnöm a házból. Főleg, mivel jól tudom, a távollétem minden egyes
pillanata azzal fenyeget, hogy a lány agyalni kezd, mit is kellene
tennie. Veszélyes hagyni, hogy ilyesmin törje a fejét; csakis azzal
lenne szabad foglalkoznia, amit megparancsolok neki, ám ehhez ott
kéne lennem a közelében.
Időről időre elengedhetetlen, hogy lássanak az emberek. Most is
egy ilyen alkalom vár rám. A hátranyalt hajú, elegáns öltönyt viselő
Oliver fiatalabbnak tűnik, mint amilyenre emlékszem. Talán azért
látszik ennyire kölyökképűnek, mert fülig érő szájjal vigyorog.
Esetleg szerepet játszik benne az is, hogy egy pohár röviditallal,
talán whiskey-vel koccint a sört ivó Frankkel. Leül, és egy hajtásra
kiissza a poharát. Egyikőjük sem vesz észre, ám a biztonsági
emberek és Jared azonnal felfigyelnek rám, amikor belépek.
Feszültté válnak, miközben csendben bezárom magam mögött az
ajtót. Frank jól hátba csapja Olivert, miközben gratulál neki.
Azt hiszem, ő viszont rendben van. Frank kicsit idősebb nálam,
pár évvel talán, ám lélekben megmaradt huszonegy évesnek.
Vagány kölyökként semmi más sem érdekli, csak hogy keressen egy
kis zsozsót kint az utcán, és mindenki képébe vághassa, hogy milyen
büszke az életmódjára. Leszarom a mozgatórugóit, amíg
engedelmeskedik. Amikor halványkék szemébe nézek, szélesen
elmosolyodik, és hátracsúszik a székében.
– Megjött a főnök – motyogja jókedvűen, kissé kásás hangon.
– Anyukád nem mondta, hogy ideje hazamenned, Frank? –
kérdezem, és elfojtom a vigyorom, miközben odamegyek a terem
jobb sarkában álló asztalukhoz.
Hátrapillantok a vállam fölött, és megnézem, hogy az
előcsarnokban ki számolja össze a pénzt. Jase éjszakai klubjából, a
Vörös Szalonból ki és be is árad a kábítószer. Pont úgy, mint a pénz.
– Anyu aztán várhat ránk, nem érdekel – legyint Frank a
szavaimra. Nem sikerült felfognia, hogy ideje lenne lelépnie.
– Szerintem ők négyszemközt akarnak beszélni – figyelmezteti
Jared, majd rám meg Oliverre mutat. Gesztikulálva próbálja
megértetni Frankkel, hogy húzzon el a picsába. A whiskey-s pohár
nagyot csattan az asztalon, amikor Frank felkel az asztaltól.
– Jól van, na! Vágom. Dumcsizni fognak a nagyfiúk – motyogja,
anélkül hogy rám nézne. – Nem vagyok hülye, hogy ne értsem.
 Már bújna bele a dzsekijébe, amikor egyik kezemmel
megmarkolom a vállát, és megvárom, fogy felnézzen rám. Közel
állok hozzá, sikerült meglepnem, és tagadhatatlan a hirtelen
feszültség. A tekintetében megcsillan a félelem, amikor mélyen a
szemébe nézve, komolyan így szólok:
– Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy!
– Kaphatunk még egyet? – kérdezi Oliver továbbra is töretlen
lelkesedéssel. Nem figyel fel arra, ahogy Frank hátratántorodik.
Nem tűnik fel neki a légkör megváltozása sem. Franknek viszont
nagyon is. Csak ennyit mond, miközben elkotródik:
– Hát persze, főnök.
Bizony, Frank teljesen rendben van.
Odahúzok a másik asztaltól egy széket, szembe Oliverhez. A lába
megcsikorog a padlón. Frank kimegy, elnyeli a szomszédos helyiség,
és egy pillanatra behallatszik a dübörgő zene. A zaj gyorsan elhal,
amikor hangos csattanással bezáródik az ajtó.
– Köszönöm, nagyon köszönöm! – mondja Oliver Jarednek. Az
üzletvezető kitölt neki még egy whiskey-t, és Frank otthagyott
pohara sem marad üres.
– Igyunk arra, hogy végre kiirtjuk azokat a kibaszott Talveryket! –
Oliver életkora végre nyilvánvalóvá válik abból, ahogy felemeli a
poharát, és nem titkolja el az arcára kiülő gyűlöletet. Még új a
csapatban. Nem úgy, mint Frank, aki alig öt évvel ezelőtt velem
együtt indult. Ahogy sorban átvettem az utcákat, embereket is
toboroztam. A sikátorok addigi gazdáit választás elé állítottam:
beállnak hozzám, vagy meghalnak.
Oliver azonban magától jött oda hozzám. Feldühítette az, hogy
nem kellett Talverynek, ezért felajánlotta nekem, hogy a
verőemberem lesz az utcán. Ha Jared nem támogatta volna, eszem
ágában sem lett volna felfogadni. Túl öreg. Túl beképzelt. Ráadásul
pedig túlságosan odavan azért, hogy hírnevet szerezzen.
Biccentek, mire az öreg felhajtja az italát. Csettint a nyelvével,
leteszi a poharat, és krákog egyet az erőssége miatt.
– Úgy hallottam, mindenki készen áll a bevetésre – mondom
Olivernek, és a két karom felteszem az asztalra. A faszi ravaszul
elmosolyodik.
É
 – Én aztán nagyon is készen állok, főnök.
Most már én is elvigyorodom. Meglehetősen szélesen, mivel a
fickó főnöknek nevezett.
Milyen kár, hogy ez a faszfej nem gondolt erre kicsivel korábban!
– Szóval akkor mi történt? – kérdezem lazán, és intek a
kezemmel, hogy beszéljen. – Mondd el a részleteket!
Fülig érő szájjal vigyorog, aztán beszámol nekem arról, amit már
amúgy is tudok. Amiről mindenki tud.
– Négyen közülük ott voltak szemben Dale bárjával, a 6. utcában.
Láttam, hogy bementek hozzá, és tudtam, hogy jó darabig ott fognak
lógni.
A szemem sarkából észreveszem, hogy Jared megdermed; ő elég
jól ismer engem ahhoz, hogy tudja, mindjárt nagy bajba kerül ez a
faszi, aki feltűnően pedálozik azért, hogy a csapatunk tagja lehessen.
Le merném fogadni, Jared azon töpreng, milyen következményekkel
járhat ez rá nézve. Az ő helyében én is emiatt aggódnék.
Oliver még mindig nem figyelt fel semmire. Árad belőle a
büszkeség, miközben elmeséli, hogyan sétált be abba a bárba, és még
azelőtt lelőtte mind a négyüket, hogy egyáltalán a pisztolyuk után
nyúlhattak volna.
– A Talveryk területén? Tökös gyerek vagy – dicsérem meg, bár
közben vadul lüktet a szívem, tombol bennem az adrenalin, és egyre
nő a feszültség. Valahogy ki kell engednem magamból a robbanással
fenyegető haragot. Talán pontosan arra van szükségem, hogy
letöröljem a vigyort az öreg Oliver pofájáról. Esetleg az is szóba
jöhetne, hogy újra ágyba bújjak Ariával.
Elég futólag a lányra gondolnom ahhoz, hogy a lehető
leggyorsabban túl akarjak esni ezen a baromságon. Legszívesebben
mennék vissza hozzá.
Már túl hosszú időt töltöttem távol tőle.
– Nem próbálkoztak semmivel sem, de ott voltak az orrom előtt –
magyarázza lelkesen Oliver. A szavait széles gesztusokkal húzza alá.
Még senki sem robbantotta ki a háborút, nem jöttek át a határon.
Még Nikolai sem. Ez a hülye faszfej viszont azt hitte, hogy
büntetlenül vagánykodhat.
 – Hány pohár piát ittál már meg? – kérdezem. Ingerülten dobolok
a lábammal, mert egyre türelmetlenebbül várom, hogy otthon újra
magam alá gyűrhessem Ariát.
– Ez volt az ötödik, amióta Jared idehívott. – Enyhén meginog a
székében, miközben válaszol, és még szélesebben vigyorog.
– Kapsz két pohárral mind a négy fasziért – mondom olyan
hangosan, hogy mindenki meghallja, és felkelek. Meg kell kerülnöm
az asztalt, hogy vállon veregessem. – Kapsz még három pohárral. Én
fizetem az összeset.
Rám zúdul a whiskey bűze, amikor a faszi felém fordul, hogy
megszorítsa a karom. Viszonozza a biztatásom, de én nem maradok
egy helyben, így nem tudja sokáig szorongatni a kezem. Jaredet
figyelem, miközben Oliver mond valamit a hátam mögött.
Hálálkodik és örvendezik, hogy kinyírta a Talveryket. Engem
kibaszottul nem érdekel ennek a halott seggfejnek a mondanivalója.
Megállok Jared előtt, és halkan így szólok:
– Ha megitta a három pohár whiskey-jét, te fogod elvágni a
torkát.
Mintegy végszóra Oliver kér magának egy újabb italt. Jared arca
holtsápadttá válik, de bólint, és szinte suttogva válaszol:
– Világos.
Csakis bűntudat árad belőle. Igencsak feszült, de jól tudta, hogy
mi fog történni.
– Addig senki nem csinál semmit, míg arra én parancsot nem
adok. – Megfeszül az állam, attól tartok, hogy kirobban belőlem a
harag, ezért aztán felemelem a kezem, megigazítom Jared
nyakkendőjét, és így folytatom: – Ha lennének olyan más ostoba
seggfejek is, akik hencegni akarnak, és nem várják meg a
parancsomat, akkor ne baszogass azzal, hogy ide hívsz. – Jared
szemébe nézek, és hozzáteszem: – Öld meg azokat a barmokat ott,
ahol vannak.
 15. FEJEZET

Aria
 
Nyitva van a bejárati ajtó, ami szokatlan.
Mezítláb a ragyogó nappali fény nyomába eredve a
verandaajtóhoz megyek.
Már azelőtt megérzem a friss levegő illatát, a langymeleget, hogy
kilépnék az ajtón. Dúsan nő a fű az előkertben, és bár már ősz van,
kellemes az idő.
Még egyszer sem léptem ki a verandára. Egyetlen alkalommal
sem azóta, hogy itt vagyok, és most az egész olyan valószínűtlennek
tűnik, pedig tényleg ez történik. Amikor idehoztak, a kertet csupán
az ablakok metszett üvegén át bámulhattam meg. Nem túl gyakran
néztem ki ide. Túlságosan nagy fájdalommal járt a kinti világ
bámulása.
Hátrapillantok, végig a folyosón, aztán kinézek a kertbe, de senkit
sem látok. Legalábbis először. Kilépek a veranda sima
palaburkolatára, és teszek még egy lépést kifelé.
Először Jase hangját hallom meg. Kezében a telefonjával a ház
sarka mögül bukkant fel. Elakad a lélegzetem, és összeszorul a
tüdőm; megdermedek, de csak egy múló pillanatra.
Kint sétálok.
Nem próbálok meg elmenekülni. Bár komoly erőfeszítésre van
szükségem ahhoz, hogy mozgásban maradjak, de képes vagyok rá.
Jase szemébe nézve odamegyek a lépcsőhöz. Széles és látványos a
feljáró, pontosan olyan, ahogy egy ilyen elegáns villa esetén
elképzelné az ember. Ráadásul gyönyörű is. Ezen a helyen minden
drágának tűnik. A részleteket gondosan kidolgozták, kezdve a
szépen megnyírt bokroktól a jól karbantartott virágágyásokon át
egészen a kockakövekkel kirakott autóbeállóig. Az összkép jól
mutatja az itt élők eleganciáját.
Kis híján felhorkanok, amikor felötlik bennem, hogy Carter
döntött ezekről a részletekről. Az a faszi cseppet sem elegáns.
 Farkasszemet nézek Jase-szel, miközben lassan leülök a lépcsőre.
Egy hatalmas kőoszlop ekkor eltakar előle, és el tudnám képzelni,
hogy emiatt a férfi egyből futásnak ered.
Annyira sajnálom, hogy félbe kell szakítani a hívásod! Szökni próbál a
fogoly; hívd az őröket! Riaszd az őrséget!
E gúnyos gondolatok nevetésre sarkallnak. Nekitámaszkodom az
oszlopnak, és élvezem, hogy a napsugarak végigtáncolnak a
bőrömön, s megérint a friss szellő. Jase pontosan úgy rohan oda
hozzám, ahogy azt elképzeltem.
Az égre emelem a tekintetem, aztán savanyú képet vágok. Ugye
ezt nem gondoltad komolyan?
– Egy kis szünetet tartok a raboskodásban. Felbéreltem magam
helyett egy átmeneti helyettest – mormogom.
Megremeg a szája, mintha mosolyogni szeretne, de nem teszi.
Hosszú perceken át egyetlen szót sem mond, sem nekem, sem a
telefonba. A mobilból kihallatszik valakinek a hangja, de nem értem
a szavait. Úgy tűnik, Jase egyáltalán nem figyel oda a telefonra. A
szívverésem felgyorsul, a talpam idegesen dobol a lépcső kövén, de
akkor is kitartok. Bár kezdenek eluralkodni rajtam az érzelmeim, és
jól tudom, már attól is idegbajt fognak kapni, hogy egyetlen
lépésnyire is elhagytam a szobát, mégis kibaszott elszántsággal
kitartok, és élvezem a kurva napfényt.
– Majd visszahívlak – mondja végül Jase, bár továbbra sem
hozzám beszél. Megfeszülnek az izmaim, és összeszorítom a szám.
Ha esetleg megpróbálna behurcolni a házba… Erre gondolva nyelek egy
hatalmasat. Mégis mi a fenét csinálhatnék? Mondjuk, jól
belerúghatnék. Nagyot és keményen, talán a sípcsontjába. Egy aprót
bólintok erre az elképzelésre, miközben továbbra is a lágy szellőben
himbálódzó leveleket bámulom. Néhány már vörösesbarna színben
ragyog. Ha Jase kezet emel rám, és megpróbál erővel
visszatuszkolni, akkor esküszöm, hogy szétrúgom a seggét.
Nagyon halványan elmosolyodom. Annyira jó végre kemény
csajnak érezni magam! Úgy teszek, mintha lenne választási
lehetőségem.
– Jól választottad meg a napot – mondja Jase. Amikor ránézek, azt
látom, hogy a zsebébe csúsztatja a mobilját, feljön a lépcsőn, és egy
fokkal alattam leül a kőre.
Döbbenet, hogy Jase mennyire nyugodtnak tűnik! Úgy
viselkedik, mintha tök normális lenne ez az egész. Pont úgy, mint a
konyhában.
– Nagyon szép. – Ráharapok az alsó ajkamra, mielőtt folytatnám.
– A hálószobámnak volt egy erkélye. Szerettem odakint ücsörögni.
Jase egy pillanatra rám mered, aztán egy gyors, szinte már
szomorú mosoly jelenik meg a száján. Hátradől, és az alkarjára
támaszkodik.
Ezek szerint az őröm úgy döntött, úgy tesz, mintha a barátom
lenne, és odaül mellém.
– Ki tervezte meg ezt a helyet? – kérdezem. Azt szeretném, hogy
eltereljék a figyelmem, és ne kelljen a múlt éjszakára gondolnom.
Magányosan ébredtem fel reggel, és egész nap ugyanígy éreztem
magam. Magányosnak és nyomorultnak.
Szívesen elücsörögtem volna csendben idekint, de Jase
megzavart. Na most, ha ma ő a bébiszitterem, akkor kénytelen lesz
beszélgetni velem. Megbüntetem, amiért rosszalkodott.
Elmosolyodom, mert tetszik, hogy ilyen vagány gondolatok
bukkannak fel a fejemben. Amióta kijöttem ide, nagyon merész
vagyok. Azt hiszem, kötekedő a hangulatom. Nem lennék most az
ellenfeleim helyében.
– Mi magunk – feleli vigyorogva, és meg sem próbálja eltitkolni a
büszkeségét.
– Na, ne kamuzz! – Habozás nélkül rászólok, hiszen hülyeségeket
beszél.
– Miért gondolod, hogy nem mi voltunk?
– Komolyan el akarod hitetni velem, hogy ti választottátok ki az
orgonát és a bazsarózsát az elülső kertbe? – kérdezem
méltatlankodva. Rá akarom venni, hogy bevallja, a Cross fivérek
egyike ragaszkodott ezekhez a virágokhoz.
Jase enyhén elkomorodik, krákog egyet, és a tekintete végigsiklik
az ingerültségemet kiváltó bokrokon.
– Anyánk szeretett volna orgonát és bazsarózsát – vallja be halk,
érzelemmentes hangon. Folytatni próbálja, de elakad a hangja. –
Ilyen virágokat kért anyák napjára, de már nem élhette meg azt a
napot.
– Sajnálom – felelem lágyan. – Nem akartalak…
– Semmi baj – legyint. – Értem, hogy mire gondoltál. Az a helyzet,
hogy mi terveztük a kertet. Pár évvel ezelőtt.
A feltámadó szél az arcom elé sodor néhány tincset, és a rám törő
hideg egyértelművé teszi, hogy mégiscsak ősz van.
– Gyönyörű lett – mondom őszintén. Kicsit fázom, ezért
átkarolom magam. Megborzongok, ám ennek dacára sem vagyok
hajlandó bemenni a házba. A napsugarak még így is melegek.
Legszívesebben egész nap kint napoznék, ám úgy tűnik, legfeljebb
még egy órám van, mielőtt az ingatlan szélén sorakozó fák árnyékba
borítanának.
– Ugye nem éppen szökni készülsz? – kérdezi Jase. Megfordul, és
szigorúan rám néz. – Szeretném ugyanis megtartani a tököm, ám
attól tartok, Carter kiherélne, ha hagynálak elmenni.
Önkéntelenül is felnevetek, mert olyan mulatságosan komoly
képet vág. Erre Jase elmosolyodik, amivel ismét sikerül meglepnie.
Megrázom a fejem, hajam megcsiklandozza a vállam.
– Daniel figyelmeztetett, hogy az őrök miatt nem volna értelme.
Vigyorogva megvonom a vállam.
Szóval ezek szerint ennyi az egész rabságom: egy kibaszott tréfa.
Furcsa, de amikor erre gondolok, mégiscsak enyhe kétségbeesést
érzek.
Jase felhorkan, és megnézi magának az udvar jobb oldalát. A
viselkedéséből arra következtetek, hogy Daniel esetleg hazudott
nekem. Lehetséges, hogy Jase eltitkol valamit előlem?
– Ugye vannak őreitek? – kérdezem. – Tudod, olyan biztonságiak.
Alaposan végigmér, és úgy tűnik, azon töpreng, hogy elmondjon-
e nekem valamit.
– Na igen. Vannak néhányan a kerítés mellett.
Tudomásul veszem a szavait, biccentek, de nem válaszolok.
Ehelyett arra gondolok, hogy sétálva kiszellőztetem a fejem.
Csakhogy Jase elveszett kiskutyaként egész biztosan a nyomomba
szegődne, és úgy képtelen lennék gondolkodni.
 – Persze szóltunk nekik, hogy a csinos barna lányokat csak
sokkolóval szabad lelőni.
Halkan felnevetek, és előrehajolva végigsimítom a lábam, ám
ekkor felmerül bennem az a lehetőség, hogy az igazat mondta.
– Ugye csak viccelsz? – kérdezem, mire Jase megvonja a vállát, és
megátalkodottan elvigyorodik.
– De jó a kedved ma! – mormogom gúnyosan.
– Akárcsak neked.
Mosolygunk, de aztán látom, hogy felhők takarják el a napot,
pedig én még nem állok készen arra, hogy eltűnjön a meleg.
– Kérsz egy pokrócot? – néz rám Jase. Odafordulok hozzá, ahogy
feltápászkodik, nyújtózkodik egyet, és savanyú képpel megtapogatja
a fenekét. – Esetleg kihozhatnál egy széket magadnak, ha sokáig kint
akarsz ücsörögni.
Erre önkéntelenül elmosolyodom.
– Lehet, hogy visszamegyek; nem is tudom – felelem, és ez az a
pillanat, amikor bugyuta kis szívem arra figyelmeztet, hogy a
házban újra találkoznom kellene Carterrel. Az a pasi furcsán,
távolságtartóan viselkedett… ostoba módon, hűvösen, seggfej
módjára. Kiszárad a szám, és kétségbeesve felhördülök. Közbe nem
bírok Jase-re nézni. Így is tudom, hogy észrevette.
– Ugye tudod, hogy nagyon beléd van zúgva? – kérdezi, mire se
köpni, se nyelni nem tudok. Képtelen vagyok válaszolni. – Ne okozz
neki fájdalmat! – teszi hozzá.
Azonnal visszafordulok az irányába, és felemelem a tekintetem,
mivel most már állva magasodik fölém.
– Hogy én? – kérdezem hitetlenkedve. – Először is, én senkinek
nem szoktam fájdalmat okozni. Másodsorban pedig, nem enged
annyira közel magához, hogy akárcsak gondolhatnék is ilyesmire.
Kettőnk kapcsolata meglehetősen egyoldalú és…
Folytatnám, de megbicsaklik a hangom, ami feldühít. Mi a fenéért
sodortak magukkal most az érzelmeim? Dühhel tölt el, hogy kis
híján bevallottam, milyen sok mindent érzek Carter iránt. Csakhogy
mindaz, amit ő érez irántam, nyomába sem jöhet az én
érzelmeimnek. Értem én, hogy a Szépség miért szeretett bele a
Szörnyetegbe, de ettől még Carter az marad, aki. Nem létezik olyan
varázslatos rózsa vagy bűvös csók, amitől herceggé változna. Ez a
faszi mindörökre egy bestia marad.
Feltápászkodom, készen állok arra, hogy csináljak egy csésze teát,
és elrejtőzködjek a nappaliban, vagy esetleg új búvóhelyemen, a
fehér szobában. Abban a csinos kis helyiségben ott vannak a régi
holmijaim másolatai. Mi a fene valójában ez az aranykalitka? A
rejtekhelyem?
– Na, na, na! – mondja Jase megnyugtatóan, és bár közelebb jön
hozzám, nem érint meg. – Nehéz napja volt.
– Igen? Nekem is az van! – csattanok fel, ám közben magam is
meglepődöm, hogy a hangomból alig érződik ki keserűség.
– Tíz éve pokol az élete. Meghaltak azok, akiket szeretett,
otthagyta az egyetlen barátja és a fivére, a másik pedig mindent
elbaszott. A rázúduló csapások végtelen sora miatt lett belőle az, aki
ma.
Felpillantok Jase-re, de csak futólag, mert nem akarom elbőgni
magam. Együttérzőnek és őszintének tűnik, ám most arra van
szükségem, hogy tudjam, valami igenis meg fog változni. Nincs
szükségem kifogásokra; azokkal soha semmire nem megy az ember.
– Te meg mit művelsz idekint?
Carter metsző hangját meghallva összerezzenek, és majdnem
hanyatt esek a lépcsőn. Sikerül visszafogni magam. Vadul dobog a
szívem, és amióta csak kijöttem ide, most először fog el őszinte
félelem.
– Te sírsz? – kérdezi Carter hitetlenkedve, majd gyilkos tekintettel
Jase felé fordul.
– Az a helyzet, hogy éppen rólad beszélt – feleli Jase lassan a
bátyjának. Egy hosszú, könyörtelen pillanaton át farkasszemet
néznek.
– Szerettem volna egy kis friss levegőt szívni – szipogok, hogy
véget vessek kettőjük drámájának. Nem titkolom el, mennyire dühös
vagyok. – Nagy szerencsémre nyitva volt a ketrecem ajtaja.
Ezzel a végszóval ellépek kettejük között, de közben azért
hozzáérek Carterhez. Annyira felbőszít, ahogy beszívom az illatát,
érzem a teste melegét, és közben mind a kettőnek örülök.
 Egy csésze teára van szükségem, meg egy jó könyvre, már ha
találok ilyesmit az új szobámban, a búvóhelyemen. Kell egy kis idő,
amikor nem foglalkozom a világgal.
Carter azonban nem könyörül rajtam. Csak két lépést teszek,
amikor megragadja a könyököm. Kirántom a karom a szorításából,
mire értetlen tekintettel néz rám. Mintha én viselkednék elképesztő
módon.
– Mi a baj? – kérdezi. Parancsló hangjába aggodalom vegyül.
– Komolyan kérdezed, bazdmeg?
Nem titkolom felháborodásom, pedig tudom, hogy azt kéne.
Carter szeme összeszűkül, sötétebbé válik, de nem hagyom, hogy ez
megállítson. Vadul zakatol a szívem, és minden egyes dobbanása
egyre jobban fáj.
– Egy seggfej vagy! Még a megszokottnál is jobban.
– Legyél kedvesebb! – mondja Jase halkan, miközben bezárja a
bejárati ajtót. Elzárja előlünk a lenyugvó nap utolsó sugarait, és
elhalkuló léptekkel magunkra hagy minket. Közben én nem tudom
eldönteni, hogy ezt most nekem mondta-e, vagy Carternek.
– Sajnálom – sziszegi Carter összeszorított foggal, szinte úgy,
mintha ebben a pillanatban semmi ilyesmit nem akart volna
mondani. A bal lábáról a jobbra helyezi át a testsúlyát, és olyan
tekintettel mered rám, amitől egyszerre fog el engem a félelem és a
tagadhatatlan, sötét vágyakozás.
Halkan és ingerülten felmordul, majd így folytatja:
– Vigyázz, hogy beszélsz velem!
– Te is tedd ugyanezt! – vágok vissza gondolkodás nélkül. Ez az
igazság. A szemében fellángol a harag, de csendben marad. Olyan
erővel szorítja össze az ajkát, hogy biztosra veszem, mindjárt
eltörnek a szájában a fogai.
– Úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel – folytatom, aztán nyelek
egy hatalmasat, mert úgy érzem, még egy pillanat, és megfulladok. –
Nem engeded meg, hogy ott legyek melletted, és nem beszélgetsz
velem. Tegnap éjjel…
Nem tudom befejezni a mondatot, mert megint úgy érzem, hogy
elbőgöm magam. Eszem ágában sincs zokogni. Itt semmiképpen.
 Nem hagyja, hogy szeressem. Azért, mert a kurvája vagyok.
Pontosan tudom, hogy ez a magyarázat. Ez az oka annak is, hogy
olyan sokáig nem volt hajlandó megcsókolni. Az volt a célja, hogy a
ribanca legyek, és semmi más.
Eltelik egy pillanat. Kifújom a levegőt. Belenézek annak a férfinak
a szemébe, aki miatt rengeteg mindent érezhetnék, ám ebben a
pillanatban csak a fájdalom van velem. Olyan jó volna, ha magához
ölelne, én meg átkarolhatnám! Szeretném pofán csapni, a képébe
vágni, hogy egy faszfej, meg hogy gyűlölöm. Meg azt is szeretném,
hogy kijelentse, szeret engem, és egyáltalán nem gondolja rólam azt,
amitől annyira félek.
Alig néhány másodperc alatt átélek egy olyan álmot, amelyikben
mindennek jó vége lesz.
– Add ide a kezed! – parancsolja Carter. Felszegem a fejem, és
készen állok arra, hogy elküldjem a fenébe, ám ő odahúz magához.
A sötét szemében izzó fájdalom nagysága miatt engedelmeskedem.
Felemelem a kezem, hogy megragadhassa. Még akkor is, ha csak az
engedelmes kis kurvája vagyok.
A tenyeremet rászorítja a mobiljára, erősen odanyomja, aztán
hátat fordít nekem, és odasiet a bejárati ajtó melletti
beléptetőrendszerhez.
Önkéntelenül is összevonom a szemöldököm.
Carter egyszer már kimondta, hogy sajnálja, amit tett. Nem
hinném, hogy ezt ismét megtenné. Ezen a ponton még csak azt sem
tudom, mit szeretnék hallani tőle. Nem a szavaival van bajom,
hanem a tetteivel.
– Mielőtt újra kimennél, vegyél fel kabátot!
Szigorúan mondja, de halvány melankólia is kihallatszik a
hangjából. Megmutatja, hova kell érintenem a tenyerem. A szívem
ebben a pillanatban életre kel, amitől teljesen kiakadok. Ezek a
dolgok azok, amelyek miatt nem tudom eldönteni, mit is jelentek
valójában Carternek.
– Ma este már nem akartam kimenni – bizonygatom elhaló
hangon. Többet akarok, de nem tudom, milyen messzire
merészkedhetek. A tekintetem az arcáról az ajtó felé villan. Carter
kemény ember, és talán megviselte az élet, ám nekem többre van
szükségem annál, mint amit tegnap éjjel és ma kaptam tőle.
Nem tudom, olyan helyzetben vagyok-e, amikor többet kérhetek,
esetleg követelhetek, sőt, még az sem biztos, hogy Carter mást is
tudna adni nekem, mint eddig. Ha pedig végrehajtja a terveit, akkor
ez az egész semmit sem ér.
– Kimehetsz, amikor csak akarsz – mondja, ám ahogy
megpróbálok újra a szemébe nézni, már ismét visszafordult a
telefonja felé.
A képernyőjére pillantok, hogy mi a fenét csinál, ám ő eltünteti az
üzenetet, én viszont megpillantom a mai dátumot.
És abban a másodpercben már nem is fontos ez a kis
fegyverszünetünk!
Semmi sem számít!
 16. FEJEZET

Carter
 
Minél többet adok neki, annál inkább elveszítem.
Abban a pillanatban, amikor megengedtem neki, hogy kimenjen a
kertbe, ő egyszerűen elrohant. Arra számítottam, hogy dühös lesz
rám, hiszen erre utalt az előző kifakadása, ám e helyett Aria arcára
megmagyarázhatatlan módon halálos fájdalom ült ki.
Holtsápadttá vált, és elszaladt.
Szó szerint elmenekült tőlem, nyílegyenesen be a fehér szobába.
Nem törődött azzal, hogy utánaszóltam, és megpróbáltam elcsitítani
a zokogását.
A szemem láttára hullott darabokra, ám ennek nem volt
semmilyen előjele, nem kaptam figyelmeztetést.
Az én bűnöm, ami történt; Aria még nem áll készen. Nem
kényszeríthetem gyorsabb haladásra, mielőtt az utolsó
kirakósdarabka a helyére nem kerül.
Egyedül ez lehet a magyarázat arra, hogy úgy hagyott magamra,
mint most.
Belülről bezárta az ajtaját.
Felmerült bennem, hogy nem szerelek oda zárat, ám jól tudtam,
hogy szükség esetén be tudnám törni az ajtót.
Nem voltam hajlandó a tekintetem levenni a mobilom kijelzőjéről,
a benti kamera képéről, pedig iszonyúan szenvedtem attól, hogy
Aria hisztérikusan sír a padlón. Kibaszottul kikészültem.
Majdnem egy órával ezelőtt hagyta abba a zokogást, de nem kelt
fel a parkettáról. Törökülésben előre és hátra dülöngél, valamit
dúdol, és sír. Egyedül az enyhíti a szenvedésem, hogy még mindig
viseli a nyakláncom. Egyszer sem vette le magáról, amióta a nyakába
akasztottam.
Mondtam, hogy légy kedves hozzá!
Jase üzenete eltakarja a képernyőt, válaszolni akarok rá. Egyedül
az öcsémnek köszönhetem, hogy nem tébolyodtam meg. Persze már
így is csak egy hajszál választ el attól, hogy kitépjem a fehér szoba
ajtaját, és üvöltve kiszedjem a lányból, hogy mitől akadt ki ennyire.
Baszd meg, de hát az voltam – írom a válaszom, és még
hozzáteszem. – Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy bemehessek oda?
Nem mehetsz be.
Egyből válaszol, és bár a lényem egy része jól tudja, Jase-nek
igaza van, a szívem nagyobbik része arra figyelmeztet, hogy Ariának
szüksége lehet rám. Vagyis valakire. Én akarok az a valaki lenni.
Mi lenne, ha Talvery oldalára állnánk Romano ellen?
Az utolsó szalmaszálba kapaszkodom, csak hogy megtarthassam
Ariát.
A gyengeség jelének tekintenék.
Jase válasza gyors, de a következő lehetőség kapásból ekkor
villan be az agyamba. Tudom, senki sem értené vagy tisztelné annak
az okát, ha életben hagynám Talveryt. Csakis akkor, ha az ok
kristálytiszta lenne. Vagy cáfolhatatlan.
Mi lenne, ha feleségül venném Ariát?
Leírom a szavakat, de nem tudom elküldeni őket. Elönt a remény,
arra gondolva, hogy Aria tényleg, a szó legszorosabb értelmében az
enyém lenne. Rövid ideig tart az örömöm. Ugyanolyan közeli és
ugyanolyan ragyogó a csábítás, mint a lány nyakában csillogó lánc.
Arra gondolok, mi lenne a válasza. Igent mondana, ha beleegyeznék
abba, hogy megkímélem a családját.
Csakhogy egy szörnyeteg feleségeként még sebezhetőbb lenne. A
remény ugyanolyan gyorsan halványul el bennem, mint a parázs,
amelyikből fel kellett volna szökkennie a lángnak.
Nem félnek tőle, és nem is tisztelik. Az ellenségeim az első
adandó alkalommal meggyilkolnák, csak hogy üssenek rajtam egyet.
Tudom, hogy ezt tennék. Ugyanezzel próbálkoztak, amikor el
akarták szakítani Addisont Danieltől.
Jase egy újabb üzenetet küld.
El kell mondania, hogy mi a baja.
Az öcsémnek igaza van. Valamit rendbe kell hoznom. Az
irányításom alá kell vonnom azt, ami tévútra került.
Ha a családja miatt ilyen, akkor neked annyi.
 Jase még azelőtt küldte el az új üzenetét, hogy válaszolhattam
volna neki. Majdnem hozzávágom a mobilomat a falhoz, amikor
megpillantom a szavait. Ehelyett inkább visszakapcsolok a kamera
alkalmazásra, de Aria nincs ott a szobájában.
Eltűnt.
Abban a pillanatban, ahogy felpattanok, és készen állok arra,
hogy megkeressem, bárhová is menekült el, meghallom Aria lépteit,
és hamarosan felbukkan előttem a folyosón.
Dübörög bennem az adrenalin. Megpróbálok mozdulatlan lenni.
Ha ugyanis megmoccannék, Aria esetleg meggondolná magát.
Visszamenne abba a kibaszott szobába, amit nem engedhetek meg.
Esküszöm az élő Istenre, hogy nem engedhetném meg neki.
A szeme véreres, amikor bejön a hálószobába. A könnyei miatt
kivörösödött az arca. A kurva életbe, még sosem éreztem ilyen
fájdalmat! Ez a lány még odalent, a cellában sem zokogott ennyire.
Még sosem bőgött ilyen iszonyatosan.
Mint aki gyászol.
Alig merek levegőt venni, és elfojtom magamban a fájdalmat,
amikor Aria átlép a küszöbön. Nem hajlandó rám nézni, viszont vet
egy pillantást a fürdőszoba ajtaja felé.
– Abban a szobában nincsen mosdó. A menedékhelyemen –
mondja. A hangja érdes, de legalább már nem sír.
– Gyere ide! – mondom neki. Szeretném megvigasztalni. Jól
tudom, imádja, ha átölelem, és erre azért még képes vagyok.
Jobban át tudom karolni, mint bárki más.
Magatehetetlenül odajön, de semmi tanújelét nem adja annak,
hogy érzi, amikor magamhoz ölelem. Nem karol át, és nem is bújik
hozzám. Csak ott áll. Az egész teste dermedt.
Azonnal felkapom, a karom közé zárom, hogy feltegyem az
ágyra. Rákényszerítem, hogy megnyugodjon, és ott feküdjön
mellettem. Reggelre minden a legnagyobb rendben lesz.
Abban a pillanatban azonban, ahogy közelebb lépek az ágyhoz,
Aria összerezzen, két tenyérrel ellöki magát tőlem, nagyot rúg a
lábával, és a karom közül kiszabadulva a padlóra zuhan.
– Bassza meg! – hördülök fel, és lehajolok, hogy felsegítsem. Ő
azonban elhúzódik tőlem, és amikor végre felkel, úgy bámul rám,
mint egy sarokba szorított állat, aki készen áll a menekülésre.
A lelkem minden darabkájába ezernyi szilánk hasad. Áthatolnak
megdermedő bőrömön, beleolvadnak a vérembe, és felszaggatják a
torkom.
– Aria, mondd el, hogy mi a baj! – követelem, de ő csak a fejét
rázza. Félresöpri az arca elől a haját, és egy kézzel megdörzsöli
könnyáztatta arcát.
– Pontosan tudod, mi a baj – mondja fájdalommal teli hangon, és
rádöbbenek, hogy csalódott bennem.
– Majd megbocsátasz nekem – mondom halkan, és ökölbe szorul
a két kezem.
A tekintete megtalálja a szemem, és remegve ezt mondja:
– Tudom.
Szipogva hátat fordít, hogy bemenjen a mosdóba, de nem
engedem.
– Mondj valamit! – kérem tőle igencsak hangosan, mire megáll, és
lassan visszafordul. – Bármit megkérdezhetsz.
Eltelik egy hosszú pillanat. Aria imbolyogva áll térdig érő
hálóingében, amit odabent vett fel. Kétszer is mintha mondani
akarna valamit, de végül csak a fejét rázza.
Amikor aztán mégis megszólal, olyasmit kérdez, amit gyűlölök,
de tudom, hogy rászolgáltam.
– Elmehetek valaha is innen?
A kérdésből jól kiérződik a reménytelensége.
– Igen.
Ennél jóval többet akarok mondani, az értésére adnám, bárhova
elviszem, ahova csak menni akar, ám attól tartok, ha túl sokat
beszélek, megint csak összeomlik. Gondosan meg kell válogatnom
minden egyes szavam.
– Mikor? – kérdezi.
– Ha vége van a háborúnak – felelem határozottan. – Ez a
döntésem megmásíthatatlan.
– És arra mikor kerül sor?
Halkan, szinte érzelemmentesen beszél, amiből hajszálpontosan
kiderül, hogy érzi most magát.
– Nemsokára.
 Szűkszavú vagyok, mert nem akarok az eddiginél is nagyobb
szenvedést okozni neki, miközben szeretném elkerülni azt is, hogy
hazudnom kelljen.
– Szeretnék legalább elköszönni tőle – suttogja, újra a sírással
küszködve.
– Apád tudja, hogy hol vagy. Ha el akart volna köszönni tőled,
megtehette volna.
– Tudja, hogy itt vagyok?
Nem számítottam arra, hogy ennyire megdöbben. Hogy lehettem
ekkora seggfej? Megint pontosan ugyanaz fog történni, mint tegnap,
amikor kiderült, hogy az egyik emberem otthon kémkedett utána.
– Igen.
Nyelek egy nagyot. Már az is eredmény, hogy egyáltalán
hajlandó tovább beszélni velem.
– És nem jött el ide értem? – kérdezi rettenetes szomorúsággal,
amitől én egyből dühbe gurulok. Talán nem tudja, hogy valójában
milyen ember az apja? Senki kedvéért nem tenné kockára az életét.
Kibaszottul senkiért sem.
– Mióta…? – Jól láthatóan nyel egyet, aztán elszántabb hangon
folytatja. – Mióta tudja?
– A vacsora óta – válaszolom, és összeszámolom a napokat. –
Négy napja.
Holtsápadttá válik, az egyik kezét a szájára szorítja, és valahogy
még nyomorúságosabbnak tűnik, mint korábban. Cserben
hagyottnak.
– Ha háború van, először lebénítod az ellenséget. Biztosra
veszem, megvannak a maga tervei…
Hazudni szeretnék, azt bizonygatni Ariának, hogy az apjának
tényleg vannak tervei, és ki akarja szabadítani, miután megölt
engem. Csakhogy nem hiszek ebben. Talvery simán felrobbantaná a
házunkat, velem együtt a halálba küldve a lányát, ha azt gondolná,
hogy megúszhatja ezt.
– És akkor velem mi lesz? – kérdezi Aria bágyadt suttogással.
– Ezt meg hogy érted?
– Amikor le fogod bénítani a Talveryket… akkor velem mi történik?
– kérdezi meglepő erővel és vadsággal.
 – Te az enyém leszel.
Erre a kérdésre csakis ez a válasz létezik. Ő már amúgy is tudja az
igazat. Hiszen már elfogadta. Tudom, hogy beletörődött.
– Mit tennél, ha nemet mondanék neked? Azt, hogy nem akarlak
téged? – Megpróbál nyugalmat erőltetni magára, és kiegyenesedik. –
Vagy azt, hogy többé már nem akarok a ribancod lenni?
– Pontosan tudnám, hogy hazudsz. És nem is a ribancom vagy!
Vadul dübörög a szívem, és bizsergés fut végig a bőrömön.
Arra számítok, dühösen visszavág, és rákérdez arra, hogy akkor
mit is jelent számomra. Nem ezt teszi. Ehelyett megpróbálja
elpusztítani azt a kis jóságot, amit nekem adott.
– Mi van akkor, ha megváltoztak a dolgok, és már egyáltalán nem
kellesz nekem? – kérdezi kristálytiszta hangon. A szavai olyan
élesek, hogy késpengeként merülnek el bennem.
– Miért mondanál ilyesmit? Mi okból hazudnál?
Rá akarom kényszeríteni arra, hogy kimondja, ha ez az igazság.
Hogy többé már nem kellek neki.
– A fürdés után visszaküldtél volna, ha nemet mondok neked,
igaz? – kérdezi, és egy jó percbe is beletelik, míg rájövök, hogy mégis
mi a fenéről beszél.
– Az első éjszakánkra gondolsz? De hát, te nem azért feküdtél le
velem, mert nem akartál visszamenni a cellába! – förmedek rá,
remegve a felháborodottságtól. – Fogalmad sem volt arról, hogy nem
foglak újra leküldeni! Nekinyomtad a lábad a fenekemnek, úgy
sarkantyúztál. Azért basztál velem, mert kellettem neked!
Minden egyes szót kihangsúlyozva határozott léptekkel
odamegyek hozzá, míg már annyira közel nem állok Ariához, hogy
érzem a testéből áradó feszültséget.
– Tudni akartad, milyen érzés, ha ott van benned a faszom.
Odahajolok hozzá, a szám az ajkához ér, és így suttogok:
– Vagy tévednék?
Dermedten néz a szemembe, és én ugyanígy bámulom az övét.
Elevenen ragyog a zöld különféle árnyalatainak, a kék és az
aranyszínű szilánkoknak a keveréke. Vörös és fehér sávok veszik
körbe őket.
 – Ezt akartad, vagy sem? – kérdezem még elszántabban,
miközben a gyomromba mar az undor, és felmerül bennem, mi van
akkor, ha Aria soha sem kívánt engem? Lehet, hogy olyan
kibaszottul belezúgtam, hogy az első pillanattól kezdve mindent
félreértettem?
– Igen, kellettél nekem! – üvölti bele a képembe, bár az utolsó
szónál elakad a hangja. – Szörnyű, hogy még mindig vágyom rád.
Nem titkolja el a fájdalmát, amikor kimondja az igazat.
– Gyűlölnöm kéne téged.
Megkönnyebbülést, édes mámort érzek egy múló pillanatig.
Mindennél nagyobb boldogságot jelent Aria vallomása.
– Miért is? – kérdezem halkan, mert azt szeretném, hogy
folytassa. A végére akarok járni a dolognak, mert néhány hét múlva
már értelmetlen lesz ez a küzdelem. Meg fog bocsátani nekem. Máris
tudja, hogy ez fog történni.
– Azért, mert te ki fogod irtani a családom, és megölsz mindenkit,
akit szeretek. Hát ezért.
Az utolsó szavak kimondásakor elszáll belőle a dac.
– Igen – mondom határozottan, de közben tudom, hogy gyenge
vagyok. – Így lesz.
– Kérlek, ne tedd! – könyörög suttogva. Olyan jó lenne, ha már
rég túl lennék rajta! Bárcsak már agyonlőttem volna azt a
szemétládát, mert akkor végre Aria leállhatna a könyörgéssel!
– Az apád szerinted jó ember? – kérdezem, és közben jól tudom,
ezzel most nagyon megbántom. Ugyanakkor már annyira maga alatt
van, hogy egy csipetnyi igazság most nem okozhat túl nagy
fájdalmat. – Úgy gondolod, hogy az apád verőlegényei rászolgáltak
az életben maradásra, hogy megpróbálhassanak meggyilkolni
engem?
– Nem fogják ezt tenni – bizonygatja, vadul rázza a fejét, és két
kézzel a kezem után nyúl, de elrántom előle, mielőtt megragadhatná.
Nem fogom megengedni neki, hogy az apja életéért könyörögjön.
– Egyszer már megpróbálták – mondom, és az orrcimpám
megremeg a dühtől. – Közvetlenül azután, hogy a drogos csicskásai
kinyírták az apámat. Negyven dollárért és egy levélnyi tablettáért
mészárolták le.
 Jól emlékszem, hogyan nézett ki az apám a hullaház fémasztalán.
Véres volt az ökle, mert harcolva esett el.
– Az apád teljesen kiakadt, amikor bemerészkedtem a területére,
és megöltem a gyilkosokat. Bosszút álltam. Ő meg őket védte! –
kiáltok rá, pedig nem áll szándékomban. Erre újra elsírja magát, és
levegő után kapkod. – Az öreged négy embert küldött a házunkhoz.
A mi lepusztult, szaros kis otthonunkhoz! Ahhoz a házhoz, ahol az
anyám meghalt. Amit te olyan nagyon szeretsz! – folytatom
önkéntelenül is vicsorogva az emlékek miatt. – Nem voltunk otthon.
A kurva életbe! Szerencsések voltunk.
Aria mind a két kezét az arcára szorítja. Alig kap levegőt. Így
próbálja megvédeni magát a rázúduló, könyörtelen igazsággal
szemben.
– Apád parancsára porig égették a házat. Már akkor végeznem
kellett volna vele, de nem tudtam a közelébe férkőzni. Most viszont
kurvára el fogom intézni.
– Iszonyúan sajnálom! – suttogja, és megpróbálja valahogy
összeszedni magát. Legszívesebben odalépnék hozzá, hogy
magamhoz öleljem. Ebben a pillanatban nekem is nagy szükségem
van az ölelésére. Csakhogy ő tovább beszél.
– Megváltoztak a dolgok – magyarázza halkan. Megpróbálja
letörölni a könnyeit, ám azok egyre csak jönnek.
– Hogyan bírod még mindig védelmezni? Mindezek után is? –
Nem múlik el a kibaszott szenvedés. Ömlik belőlem a fájdalom: – A
legcsekélyebb esély sincs arra, hogy életben hagyjam az apádat. Még
akkor sem, ha azt szeretném, hogy boldog legyél! Te is jól tudod,
miért kell meghalnia. Lefogadom, az jár a fejedben, hogy rászolgált –
magyarázom. – Egy kis részed azt gondolja, hogy megérdemli a
halált.
– Azt mondtad, mindannyiukat megölöd, csakhogy nem
mindenki szolgált rá közülük erre – ellenkezik továbbra is. Esze
ágában sincs vigasztalni, miközben nekem minden erőmre
szükségem van ahhoz, hogy ne hulljak darabokra, amikor magam
előtt látom a gyerekkori otthonom helyén tornyosuló hamut és
kormot. – Nem csak az apám fog meghalni. Nikolai volt az egyetlen
barátom. A családom kiáll az apám mellett. Nem ölhetsz meg
mindenkit, akit szeretek.
– Ha szembeszállnak velem, akkor rászolgáltak a pusztulásra.
– Nem mindannyian…
– Kire gondolsz? Nikolaira? – vicsorgom gyűlölködve a nevét,
mire Aria összerezzen.
– Kérlek… – folytatja a könyörgést, de a szemén látszik, tudja,
hogy veszített.
Amikor hátat fordítok neki, magányosabb vagyok, mint bármikor
azóta, hogy belépett ebbe a házba. Csak ennyit mondok:
– Majd szerzel magadnak új barátokat.
 17. FEJEZET

Aria
 
Ma van a születésnapom, de erre csak akkor döbbentem rá,
amikor Carter mobilján megpillantottam a dátumot.
Itt senki sem tudja, hogy ez a nap a születésnapom; honnan is
sejthetnék? Azzal sincsenek tisztában, hogy tegnap volt anyám
halálának az évfordulója. Egy nappal a születésnapom előtt halt
meg.
Most fordult elő első alkalommal, hogy nem mentem ki a
sírjához. Ismét elsírom magam, de nem tudom, hogy kiért: az
anyámért, a családom miatt, vagy Carterért, és azért a fiúért, aki
valamikor volt. Az idők végezetéig is zokoghatnék, de még az sem
lenne elég, mivel mindkettőnk családja olyan iszonyatos tragédiákon
ment keresztül. Nekivetem a hátam a fürdőszoba falának. Tőlem
balra zárva van az ajtó, előttem pedig ömlik a víz a zuhanyból, hogy
a zúgása elnyomja a sírásomat. Le akartam zuhanyozni, hogy
mindent lemossak magamról. Egy forró és perzselő vízsugárral.
Ehelyett az ajtó mellett, a földön kuporgok. Alig állok a lábamon,
szédülök, és kimerült vagyok. Nem bízom abban, hogy le tudnék
zuhanyozni. Nem bízom magamban, és senki másban sem.
Tudom, hogy az apám rettenetes ember. Arra ítéltetett, hogy
pokolra kerüljön. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy mit
követett el Carter ellen. Nem is sejtettem.
– Nem tudtam – suttogom bele a semmibe. Elképesztően sokáig
voltam vak, és most olyan jó lenne visszamenni a múltba! Gyűlölöm
ezt az egészet. A fájdalmat. Utálattal tölt el, hogy nincs visszaút!
Bármennyire is könyörtelennek tűnjön, már el tudom fogadni az
apám halálát. Mindazon dolgokért, melyeket elkövetett, nem
számíthat könyörületre, csak halálra. Ezen felül ő életben maradt,
amikor az anyám meghalt. Azt is tudja, hogy itt vagyok, mégsem tett
semmit. Anyám gyilkosával szemben sem lépett fel soha. Biztosra
veszem, apám semmit sem tenne azért, hogy megbosszulja a
halálom.
 Lelki szemem előtt felragyognak a lerajzolt kis házat elemésztő
lángok. Nem tudok megbocsátani neki. Képtelen lennék erre, és még
csak azt sem akarom tudni, hogy mikor halt meg. Nem fogom abban
a megtiszteltetésben részesíteni, hogy meggyászoljam.
De nem csak róla van szó.
Hanem Nikolairól is. Miért nem jött el értem? Lehetetlen, hogy ő
is ugyanolyan lenne, mint az apám. Zaklatottan kifújom a levegőt.
Tudom, hogy Nikolai nem olyan, mint ő. Nem tudnám elfogadni, ha
egyformák lennének. Nem is fogom!
Még sosem szenvedtem ennyire – nem ám. Mintha darabokra
téptek volna.
Annyira elegem van a bőgésből! Unom már, hogy újra és újra a
halottakkal kell foglalkoznom. Az apám lánya vagyok. Egy olyan
világban élek, ahol kevés emberhez lehet közünk, és a gyász csak
olajat önt a gyűlölet tüzére. Éveken át rejtőzködtem, csendben
maradtam, és megpróbáltam feltűnés nélkül létezni, láthatatlanul,
hogy ne figyeljenek fel rám mindazok a férfiak, akik zsarolásra
használhatnának. Ennek dacára most mégis itt vagyok, egy olyan
valaki kezében, akit csak a gyilkolás és a megtorlás érdekel.
Amikor azonban felidéztem magamban, hogy anyám halálának
az évfordulóján Nikolai ki szokott vinni a sírhoz, elöntött a
kétségbeesés. Minden születésnapom reggelén Nikolai üzenetére
ébredtem. Azt írta, bárhova elvisz, ahová csak menni akarok.
Most azonban hiába vártam erre.
Ráadásul ez soha többé nem fog megismétlődni, és én képtelen
vagyok megakadályozni a szörnyűséget.
Nem tudom megmenteni Nikolait.
Egy olyan férfi halálát gyászolom, aki még él. Önmagában is felér
a halállal az, hogy nem hallhatom a hangját, nem beszélhetek hozzá,
nem adhatom a tudtára, mennyire hiányzik nekem, és bárcsak
valahogy leállíthatnám az eseményeket. Az egész kellős közepén
pedig ott van az az érzelem, amivel egész életem során szembe
kellett volna szállnom.
A gyűlölet. Erre tanítottak.
Mintha Carter már meg is ölte volna a barátom; elragadta tőlem
az egyetlen társam ezen a világon. Ahogy rádöbbenek erre,
egyfolytában nő bennem a harag. Megkeményedik tőle a szívem.
Lehet, hogy jövőre, amikor kimegyek az anyám sírjához, Nikolai
síremléke is ott lesz mellette.
Megújult erővel törnek elő bennem a könnyek, amikor
elképzelem a régi sírkő mellett a frissen kifaragottat.
Ez minden, amire képes vagyok. Hogy meggyászoljam őket.
Vagyis inkább mindannyiunkat. Elszántan őrzöm a gyűlöletet az
iránt a férfi iránt, akit egyre jobban szeretek.
A halk kattanást meghallva a kilincs felé fordulok, és nézem,
ahogy lassan lenyomják. Letörlöm a könnyeket a szemem alól,
lassan felkelek, nekitámaszkodom a falnak, mert Carter benyit a
fürdőszobába. Kavarogni kezd a mindent kitöltő gőz, és a forró
levegő miatt még jobban lángol kivörösödött arcom.
Carter belép, megtorpan, és az üres zuhanyzót bámulja.
Meghallja, hogy zihálva kifújom a levegőt, és rám néz. A
tekintetében őszinte rémület lángol, míg meg nem pillant.
Rettegést láttam egy olyan férfi szemében, aki ennek az
érzelemnek a megszállottja.
Mégis úgy érzem, egy senki vagyok, amikor a magasból lenéz
rám.
– Azt hittem, hogy zuhanyozol.
A tekintete bejárja az arcom, és valamit keres.
Megpróbálok nyelni egy nagyot, de nem tudok. Ehelyett erőtlenül
megrázom a fejem, és azt remélem, hogy Carter magamra hagy. A
rejtekhelyemen kellett volna maradnom.
– Nem szeretlek ilyen állapotban látni.
A szavai őszintének tűnnek, válasz helyett azonban csak arra
vagyok képes, hogy rosszkedvűen és gúnyosan felnevessek. Érdes a
hangom, és utána alig kapok levegőt. Hátat fordítok Carternek, és
elveszek egy papír zsebkendőt a mosdóról. A vállam még mindig
remeg a rám nehezedő, zűrzavaros szomorúság miatt.
Egy széles tenyér simul a vállamra óvatosan, kedvesen, és Carter
megpróbál odahúzni magához. Ugyanúgy átölelni, ahogy korábban
is tette. Kicsivel közelebb lép, hátulról igyekszik átkarolni, és még a
szemét is becsukja, amikor lehajolva meg akarja csókolni a meztelen
bőröm.
É
 Én azonban gyorsan megfordulok, ellököm magamtól, és kilépek
az öleléséből. Nem engedem meg neki, hogy átkaroljon, és azt
gondolja, ettől minden rendbe jön.
Többé már nem!
Ökölbe szorul a kezem a papír zsebkendő körül, nagyot taszítok
Carteren, és ellököm magamtól.
Mivel nem engedi meg, hogy megvigasztaljam, én sem hagyom,
hogy ugyanezt tegye velem. Hogy felhasználja a fájdalmamat
ellenem. Azt csinálhat, amit csak akar, és nem érdekel, hogy mindez
milyen következményekkel jár rám nézve.
– Nem, nem érhetsz hozzám!
Élesen csattannak a szavaim. Nem is gondoltam volna, hogy még
mindig ennyire elszánt vagyok. Düh izzik fel Carter sötét szemében,
zorddá válik az arckifejezése, megtorpan, előreszegezi az állát, és
megfeszül a válla.
– Gyerünk! Most mondd, hogy nem akarsz visszadobni a
cellámba!
Az érzelmektől ismét elakad a hangom. A válaszra várva Cartert
bámulom. Nehéz lenne nem felfigyelni az előbb fellángoló félelemre
és fájdalomra a tekintetében.
– Az egyetlen hely, ahova odalöknélek, az az ágyam, mert akkor
emlékeztethetnélek arra, hogy mi mindent kaphatsz tőlem. – Halkan
beszél, és mély tenorja nyersen cseng a fülemben. Egy figyelmeztetés
következik: – Még mindig az enyém vagy.
Szomorú mosolyra húzódik a szám. Megszánom Cartert amiatt,
amivel önmagát áltatja. Azt hiszi, úgy leszek az övé, ahogy szeretné.
Erre soha nem fog sor kerülni.
Fellángol a haragja, csettint egyet a nyelvével, tesz egy lépést
felém, és máris visszaváltozik azzá az alakká, akit hetekkel ezelőtt
megismertem.
Hideg és számító.
A múltba azonban nem lehet visszatérni. Ha valakinek, akkor ezt
éppen neki kellene tudnia.
– Térdelj le! – parancsolja, de én kihallom a hangjából a
kétségbeesést. Hiába próbál meg színészkedni, jól tudja, nem
irányíthat, amikor ilyen vagyok. Még én is csak éppenhogy a magam
ura vagyok.
– Küldj csak vissza a cellába!
Teljesen egyértelmű, mennyire határozott és dacos a hangom.
Jobb lesz nekem odalent. Sokkal jobb, mint az új szobámban, ahol
csak bujkálnék Carter elől. A cellában nincsen lehetőség a
képmutatásra. Arra a bezártságra van szükségem. El kell tűnnöm az
előttem álló férfi közeléből.
Ha Carter megérint, meg fogok törni. Tudom, hogy ez lesz.
Elfelejtem a fájdalmat és a haragot. Elfelejtem a gyászt. Semmi nem
marad meg belőlem, csak az, amit meg akar tartani.
Mellette elgyengülök.
– Nem maradhatok a közeledben – suttogom nyers haraggal a
hangomban.
– De igen.
Azzal, hogy elutasítja a kérésemet, igazából erősebbé kellene
tennie dacos elszántságom. Csakhogy harmatgyenge vagyok, és
iszonyú nagy szükségem lenne arra, hogy átöleljenek. Azt akarom,
hogy Carter szorítson oda magához.
– Az kell hozzá, hogy megpróbáljak elszökni? – kérdezem
makacsul, de közben nem merek a szemébe nézni.
– Nem mintha itt tudnál hagyni.
A válasza sokkal halkabb annál, mint amilyennek lennie kellene.
Nem tudok ellenállni a megvigasztalódás ígéretének.
– Rohadj meg! – förmedek rá, a maradék erőmet összeszedve.
– Te aztán tényleg vissza akarsz kerülni a cellába, igaz? Ha
akarod, nyitva hagyhatom az ajtót. Akkor ugyanis simán
eljátszhatod, hogy olyan szörnyeteg vagyok, akinek látni szeretnél.
Nyitva hagyhatom az ajtót.
E szavakat meghallva könnybe lábad a szemem. Elvenné tőlem az
esélyt. Az önáltatás lehetőségét azzal kapcsolatban, hogy nem
maradt kiút számomra. Ebben a pillanatban meggyűlölöm, amiért
ezt tenné velem.
– Gyűlöllek! – förmedek rá, és a hangomban halálos keverékké áll
össze a dühöm és a szomorúság.
 Carter szemében forróság lángol, amikor közelebb jön hozzám.
Hátrébb húzódom minden egyes lépésétől, míg végül a térdem
hajlata neki nem szorul a kád peremének.
– Ismerd be – suttogja. Olyan közel áll hozzám, hogy jól érzem a
teste melegét. A hátam mögött dübörgő forró víz fehér zajjal és
melegséggel tölti meg a fürdőszobát. Nem tudom levenni a
tekintetem Carterről, ahogy odahajol hozzám. Két karja börtönbe
zár, szögletes állkapcsa egy császár szobrán is jól mutatna.
– Ismerd be, hogy megértettél és tudod, hogy ennek meg kell
történnie. Ismerd be! – parancsolja.
– Mindig van választási lehetőség.
Éppen csak kimondom a szavakat, amikor megérint. Egy ujjal,
egyetlen ujjal simítja végig a kulcscsontom. Fellángol a bőröm a
lefelé sikló ujja érintésétől. Legyek átkozott, de akkor is még többet
akarok ebből! Újra a szemébe nézek, és elviselhetetlen fájdalom hasít
a szívembe. Az arckifejezése pontosan olyan szomorú, mint a szavai:
– Vigasztalást jelent azt hinni, hogy van választási lehetőségünk.
Amikor leveszi a tekintetét rólam, és az ujja lassú, megnyugtató
mozgással fel és le vándorol rajtam, eltűnik a fájdalom az
arckifejezéséről, és újra a kőkeményférfi-része utasítgat:
– Ismerd be! Meg azt is, hogy az enyém vagy!
Csatt!
Nem tudnám megmondani, hogy miért tettem. Miközben a
tenyerem ég az éles fájdalomtól, egy pillanatra elakad a lélegzetem,
és félelem árad szét bennem. A kezem vörös lenyomata ott lángol
Carter arcán – fogvatartóm most félrehajtja a fejét, hogy
megnézhessen magának.
Pofon csaptam. Megütöttem Carter Crosst!
Kifújja a levegőt, megragadja mind a két csuklóm, és felrántja
őket a fejem fölé.
– Carter…
Úgy mondom ki a nevét, mintha könyörögnék, miközben én
magam sem tudom, hogy miért esedezem. Teljes a zűrzavar a
fejemben, kavarog velem a világ, és csakis rettegést érzek. Félek ettől
az alaktól, meg a rám váró jövőtől. Mindentől.
– Aria…
 Carter hangja elfullad, és nagyon szépen tükrözi azt, ahogy ebben
a pillanatban érzem magam. Kinyitom a szemem, szeretnék
megbocsátásért könyörögni, elnézést kérni, de Carter szeme egész
közel ragyog hozzám, és az ajkát ádázul a számra szorítja.
Vadul összeér a bőrünk, pontosan erre a perzselő érzelemre van
szükségem. Megharapja az alsó ajkam, egyszerűen felfal, és ekkor az
én szám is kinyílik, a nyelvem pedig az övét keresi.
A kurva életbe! Ez kell nekem. Carterre van szükségem.
Még erősebben szorítja egy kézzel a két csuklóm, magasabbra
húz, miközben a másik tenyere lejjebb bejárja a testem.
Nem tudnám megmondani, hogy a gyászom és a dacom mikor
változott át valami mássá. Elemi erővel tör rám a vágy, hogy Carter
megbasszon, és imádattal bújjon a testemhez. Megrészegülök attól,
hogy megérezhetném erőteljes ölelését, könyörtelen érintését és azt,
hogy a legmegfelelőbb pillanatban képes gyengéddé válni.
Rosszabb ez bármilyen kábítószernél.
A bal keze kis híján elengedi a két csuklóm, ám abban a
pillanatban, amikor újra megmoccanok, megint erősebben
megszorít.
– Carter – mondom ki a nevét elfojtott nyöszörgéssel, a hátam
hozzásimul a kemény falhoz, közben Carter jobb keze eléri és letépi
rólam a csipkés bugyit. A vékony anyag lecsúszik a lábamon,
útközben megcsiklandoz kicsit, mire a testem felizzik minden
idegvégződésében.
– Aria! – hörgi Carter a nevem. A borostája végigkarcolja a
vállam, miközben belezihál a nyakamba. Lángolok. Mindenem
tűzforró, és készen áll arra, hogy fellobbanjon benne a láng.
Carter vastag ujjai elmélyednek a redőim között, a nedvességem
elősegíti, hogy még könnyebben eljussanak a csiklómhoz, majd újra
lefelé, a hüvelybejáratomhoz. Minden egyes alkalommal vár egy
kicsit, felizgat, és még közelebb visz a szakadék széléhez.
– Mondd ki, hogy nem kellek neked, hogy tényleg szakítottál
velem, és akkor abbahagyom! – suttogja Carter, és az arcát
nekiszorítja a nyakam és a vállam találkozási pontjának. Semmi mást
nem hallok, csak a kettőnk ziháló légzését és hátunk mögött a
zuhanyzó csobogását.
 Megremegek, megpróbálok levegőt venni, hogy valamiképp
felfoghassam ezt az egészet, kinyitom a szemem, és ekkor
megpillantom kettőnket a tükörben. A szegény, zilált, kivörösödött
szemű lány tekintetében csak a fájdalom látszik. Egy olyan mohó
férfi szorítja a falhoz, akit a világ azért teremtett meg, hogy mindent
gyűlöljön.
Szilánkokra hasad a szívem. Mind a kettőnk miatt.
Többé már nem akarok sírni.
– Kérlek!
Csupán erre a halk könyörgésre futja az erőmből, miközben azt
sem tudom, hogy miért esedezem.
Talán csupán azért, hogy enyhüljön a fájdalmam, még ha csak
rövid időre is.
Carter izmos melle a keblemhez simul, fogságba ejt, és elbűvöl,
miközben az ujjai mélyen benyomulnak a puncimba, és az ajka
őrjöngő vadsággal szinte felzabálja csupasz bőröm.
Zihálva beszívom a levegőt; hátrahajtom a fejem, és megremeg a
testem, mert iszonyatos erővel növekszik a vágy az ölemben.
Hullámokban zúdul végig rajtam. Közeli és fenyegető a végkifejlet.
Megkeményednek a mellbimbóim, a csípőm megrándul,
szeretnék hátrébb húzódni, mert jól tudom, mindjárt rám tör valami.
Carter mellől azonban nem lehet elmenekülni. A gyönyör
szökőárként közeledik, és teljesen elmerülök a könyörtelen
mámorban.
A testem lebénul a vakító extázistól, és Carter csak ezt követően
enged el. Most sem hagyja, hogy hátradőljek a falhoz, hanem
azonnal átölel, magához szorít, letérdel, letesz a földre, és lerángatja
magáról a nadrágját.
Úgy basz meg a padlón, mintha sohasem vágyott volna másra.
Nem siet, viszont minden lökése kegyetlen erejű.
A körmöm végigszántja a hátát, ő pedig beleharap a vállamba. A
nevét sikoltom, ő pedig az enyémet hörgi.
Egyikünk sem szívja be a levegőt, mert tökéletesen beérjük a
másik tüdejéből előtörő lélegzettel.
A forróság, a szenvedély, a vágyakozás… mindez tagadhatatlan.
Hajlandó vagyok beismerni. Mindazon dolgok közül, amelyeket
Carter el akar fogadtatni velem, gond nélkül beismerem, hogy övé a
lényem egy olyan része, melynek létezéséről eddig nem is tudtam, és
amelyik senki másé nem lehet.
– Hogy a pokolba tudlak egyszerre gyűlölni és szeretni téged? –
kérdezem hörögve, levegő után kapkodva. Elkerekedik a szemem,
amikor rádöbbenek arra, hogy mit is mondtam, de Carter vagy nem
hallja, vagy nem érdekli a kérdésem. Lemászik rólam, a spermája
kicsöpög a puncimból, miközben én lihegve ott fekszem a hideg
kövön.
A szívem egy része darabokra hasad, amikor Carter feláll,
végigsimítja az arcát, aztán meg a tarkóját. Hátat fordít nekem, és én
romokban heverek.
Olyan ostoba vagyok! Egy buta kislány, kiszolgáltatva a
szörnyeteg kényének-kedvének. Mindaddig a fájdalom rabja, míg
Carter el nem űzi a gyönyörrel.
 
A karjában vitt át a hálószobába.
Egyetlen szó nélkül.
Egy meleg, nedves szivaccsal tisztára törölte a lábam közét, és
odavitt az ágyába. Nem bírok ránézni; csak arra futja az erőmből,
hogy ott feküdjek. Az óra minden egyes kattanását meghallva egyre
csak azon töprengek, hogy nem kellene-e kimásznom innen, hogy az
új szobám padlóján aludjak.
Túlságosan fáj a szívem.
Carter most legalább nem ér hozzám. Meztelen testem megfeszül,
valahányszor megnyikordul az ágy, és elmozdul felettem a paplan,
mert azt hiszem, Carter mindjárt megölel, ám ő ezt nem teszi.
A fejemben újra és újra lejátszom az elmúlt huszonnégy óra
eseményeit.
– Miért tűntél rémültnek, amikor azt hitted, nem vagyok ott a
zuhanyzóban? – kérdezem végül. Megtöröm a csendet, és már nem
próbálok meg úgy tenni, mintha képes lennék elaludni. – Nem
értem.
Ezzel az utólagos megjegyzéssel akarom megmagyarázni a
látszólag a nagy semmiből előbukkanó kérdésem. Most először
szólalok meg, amióta pofon vágtam. Már persze eltekintve attól a
vallomásomtól, amit nem hallott meg.
– Jase-nek volt egyszer egy szeretője – válaszolja Carter halkan,
szelíden, ám ugyanakkor érdesen és jelentőségteljesen. Jól hallom,
ahogy mélyen beszívja a levegőt, sőt, még azt is érzem, ahogy
megmozdul közben az ágy. – Az a nő a zuhanyzóban követett el
öngyilkosságot.
Kinyílik a szám, bár továbbra is az oldalamon fekszem, a hátamat
fordítva Carter felé. Még több fájdalom. Egy újabb tragédia. Vajon
Jase mit követett el a lány ellen, hogy az megölte magát? Nem
gondoltam volna róla, hogy képes lenne ilyesmire. A kérdés már ott
van a nyelvem hegyén, de végül nem mondom ki.
Azért ragyogott rettegés Carter szemében, amikor nem álltam ott
a zuhanyzóban, mert egy pillanatig, egy tünékeny másodpercig azt
hitte, hogy holtan fekszem ott.
 18. FEJEZET

Carter
 
Nem tudom eldönteni, hogy Aria tényleg szeret-e.
Soha nem fogom elfelejteni, ahogy kimondta az igazat.
Letaglózott vele. Lehet ugyan, hogy egyszer majd megszeret, de
közben mindörökké gyűlölni fog.
Emiatt ugyan nem kárhoztathatom, de azt akarom, hogy a
gyűlölet megemlítése nélkül beszéljen a szeretetről. Mert akkor el
tudom hitetni magammal, hogy nincsenek már elrejtett aknák.
Azt akarom, hogy újra kimondja, ám ezúttal őszintén. Nem lett
volna szabad olyan vadul a képembe vágnia a vallomását, amikor a
gyönyör kapujába került miattam. A szavai megrészegítettek, és
olyasvalamit érzek miattuk, amit képtelenség lenne szavakba önteni.
Aria ma nagyon lassan rajzol. A kandalló előtt fekszik a
nappaliban, és egész idő alatt csak egyetlen képpel foglalkozott.
Három órája csupán egyetlen rajzra összpontosít. Nem vagyok
egészen biztos abban, mit ábrázol a kép. Jól látom a virágokkal teli
mezőt, ám a szirmok fekete foltjain túl van ott még valami más is.
Nincs időm rákérdezni erre. Olyan más kérdések háborognak
bennem, melyek túl értékesek ahhoz, hogy elpocsékoljam őket akár
egyetlen pillanatnyi némasággal.
– Mire vágysz a legeslegjobban ezen a világon?
Nagyot roppan a fa a tűzben, miután a mély hangom megtörte a
kettőnk közötti néma ürességet. A feszültség még továbbra is itt van,
ám nem létezhet egy örökkévalóságig. Nem hagyom.
Aria felnéz rám mogyoróbarna szemével, kitekint fekete
szempillái alól, de esze ágában sincs feltápászkodni, hanem továbbra
is a könyökére támaszkodik. Egy pillantást vet a rajzára, jól
láthatóan nyel egyet, majd enyhén megvonja a vállát, és úgy néz fel
rám, mint aki úgy véli, nem kell választ adnia.
Ebben a pillanatban tényleg nincs szükség erre. Cseppet sem
érdekel, mit csinál, hogyan viselkedik velem a zárt ajtók mögött,
mindaddig, míg nem szökik el, és nem is fordul önmaga ellen.
É
 – Én azt akarom, hogy a családom tagjai érinthetetlenek legyenek
– gyónom meg neki.
– Elég merész célkitűzés – válaszolja, keresztbe teszi a bokáját, és
továbbra is a rajzfüzetét bámulja. Hideg és távolságtartó.
– Te talán nem pont ugyanerre vágysz? – tudakolom. – Az ilyesmi
nagyon is kívánatos volna, főleg a jelenlegi helyzetben.
Nem sikerül önelégült hangon beszélnem, jól érződik, mennyire
bánt a viselkedése. Ha hajlandó lenne szóba állni velem, akkor ő is
belátná. Meg kell értenie, hogy csakis egy vége lehet ennek az
egésznek. Ha pedig túljutunk rajta, minden sokkal jobb lesz. Erről én
fogok gondoskodni.
– Azt akarom, hogy mindenki menjen a picsába, és hagyjon
engem békén! – feleli olyan éles hangon, hogy önkéntelenül is
félmosolyra húzódik a szám.
Imádom, amikor ilyen harcias. Megússza a dolgot, és életben
marad. A hozzá hasonló lányok, ha mást nem is, de azt tudják,
hogyan kell túlélni a bajt.
– Nem számítottam arra, hogy dühös leszel. Ha valaki olyan,
mint te, azt amúgy sem szabad egyedül hagyni.
– Ma nem akarok bőgni. Így aztán a haragot választottam.
Enyhe ingerültség is kicseng a válaszából. A papírra ejti a
faszéndarabot, és a szemembe néz.
– Miért nem maradhatok egyedül?
– Az egy dolog, hogy azt mondod, egyedül akarsz maradni.
Egészen más viszont, ha tényleg magányos vagy. Úgy teszel, mintha
nem ugyanabban a világban léteznél, mint én. Bezárkózol és
eljátszod, hogy pontosan erre vágysz. Csakhogy neked itt van a
helyed. Erre az életre születtél. El kell fogadnod. Ebben a világban
sebezhetővé tesz a magány, és ez olyan luxus, amit egyikünk sem
engedhet meg magának.
– A cellában egyedül voltam – feleli komolyan. Nem hinném,
hogy akárcsak egy percet is aludt az elmúlt éjszaka; ahogy én sem. –
Túléltem.
Melankolikusan felmordulok.
– Nem voltál egyedül. Az első éjszaka, amikor elaludtál,
begyógyszereztem a vacsorádat, hogy ne ébredj fel. Így ugyanis el
tudtam látni a sebeidet és a vágásokat a csuklódon.
– Ezt tetted? – A szeme tágra nyílik a döbbenettől. – De miért?
– Az enyém vagy, én gondoskodom rólad. – Megfeszül a vállam,
és szigorúan nézek a lányra. Lehajtja a fejét, és újra a rajzot bámulja.
– Tudtam, hogy életben fogsz maradni. Gyorsan meg is törsz.
Mindennek rövid idő alatt kellett megtörténnie.
– Miért is? – kérdezi, de én nehezen bírom elhinni, hogy tényleg
ne tudná magától is a választ.
– Meg akartam mutatni mindenkinek, aki szemmel tartott minket,
hogy mennyire engedelmes lettél. Akkor ugyanis nem merülhetnek
fel kétségek azzal kapcsolatban, hogy melyik oldalon állsz a
háborúban.
A vallomásomat meghallva becsukja a szemét, és belülről ráharap
az ajkára. Így próbálja meg elfojtani az érzelmeit. Jól tudom,
mennyire emészthetetlen a valódi helyzete. Nyílt seb az igazság.
Elkerülhetetlen, hogy mindent megértsen. Olyannak kell elfogadnia
a dolgokat, amilyenek azok a valóságban.
– Ehelyett inkább az vált nyilvánvalóvá, hogy én hol állok, ha
rólad van szó. Sosem kedveltem Stephant. Aki egyszer áruló, az
mindörökké áruló marad. Csakhogy amikor rád bíztam a halálát, és
megengedtem neked a bosszúállást, az olyan dolgokhoz vezetett el,
amelyekről sejtelmem sem volt.
A fájdalom nyíltan kiül Aria arcára az emlék felidézésétől.
Lehajtja a fejét, és a tekintetemet kerülve a vállához dörzsöli az arcát.
Félresimítja az arca elől a haját, de akkor sem néz rám, amikor
megszólal:
– De még így is… – Nem veszi magának a fáradságot a kérdés
befejezésére. Tudja, mi a helyzet. El fogja fogadni.
– Az apád nem szolgált rá arra, amije van. Feleannyira sem
kemény fickó, mint Romano, pedig már az is nevetséges, hogy
Romano egy banda élén állhat. Mind a ketten meg fognak halni.
Ugyanez a sors vár azokra, akik értük küzdenek.
– Könyörgök, ne kelljen mindenkinek meghalnia! Bármire
hajlandó vagyok ezért! – Aria felemeli a tekintetét, és a pillantásomat
keresi. – A zt akarod, hogy letérdeljek a lábad elé? Megteszem.
Még mindig nem érti. Fájdalom hasít a szívembe emiatt.
 – Na, de mi van akkor, ha azt akarom, hogy ott állj az oldalamon?
– kérdezem vadul dobogó szívvel. Kockázatot vállalok azzal, ha
még többet adok neki. Valahányszor kedvezek Ariának, ő
elmulasztja, hogy éljen a lehetőséggel. Ugyanakkor elkerülhetetlen,
hogy tudja, valójában mit akarok tőle. Mi az, amire minden másnál
jobban vágyom.
– Eltűnnék az árnyékodban – válaszolja.
– Az élet nem erről szól, kismadaram. Ráadásul nem is erre
vágyom. A te szárnyad még sohasem volt ép, én viszont
megmutathatom neked, milyen az igazi szabadság.
– Még mindig ki akarod irtani a családom? – kérdezi tőlem, de
úgy, mintha az erre adott válaszom mondaná ki a végső szót
mindenre.
– Számos olyan dolgot fogok tenni, amelyekkel nem értesz egyet.
El kell fogadnod, hogy ez így lesz – felelem keményen,
ellentmondást nem tűrően. – Nem vagyok jó ember.
– Ezt jelenti az, hogy ott állok melletted? Tehetetlenül elfogadva
mindazt, amit csinálsz?
Meglep a kérdése, ám örömmel belemegyek a részletek
megvitatásába.
– Bizonyos kérdésekbe nem lesz beleszólási lehetőséged, és el kell
fogadnod az én döntésem. Arról viszont te magad dönthetsz, hogy
akarsz-e tudni az életünk ezen részeiről, vagy sem.
Jól tudom, részben azért ennyire kétségbeesett, mert mindennel
tisztában van, miközben semmit sem tehet a dolgok megváltoztatása
érdekében.
– Sajnálom, hogy ilyen sok mindennel tisztában vagy – mondom,
de utána legszívesebben egyből visszaszívnám a szavaim, mert attól
félek, hogy megsértődik miattuk, miközben én nem akartam
megbántani.
Nem ez történik. Aria ehelyett megtörik, és megmutatja azt az
oldalát, amit imádok. A nyers sebezhetőségét.
– Nem kell nekem ilyen élet – suttogja, és lassan eltolja maga elől
a rajzot, hogy a feje megpihenhessen a szőnyegen. A kandalló fénye
táncra perdül a bőrén.
 – Erről egyikünk sem dönthet – figyelmeztetem. Rengeteg
alkalommal győzködtem magamat is arról, milyen jó lenne, ha
másként alakult volna a sorsunk. Csakhogy el kell fogadnunk, ilyen
az életünk.
– Tévedsz! – vágja rá, mintha lenne egy másik lehetősége is.
– Szereted azt, amit csinálok veled? Ahogy megbaszom a csinos
kis puncidat, és arra kényszerítelek, hogy a nevemet sikítsd?
Durva és nyers a kérdésem.
Nem kapok választ, de erre nincs is szükség.
– Mert akkor nincs számodra választási lehetőség. Nekem egyszer
volt egy lehetőségem. Rosszul döntöttem.
– Rám fogsz unni – suttogja, és látszólag a semmibe réved a
tekintete, de a mélységben fájdalom rejlik. – Egy napon már nem én
leszek a csillogó, vadonatúj játékszered. Egyszer majd azt akarod,
hogy valaki küzdjön ellened, de bennem már nem marad harci tűz.
– Könnybe lábad a szeme.
– Eljön a nap, amikor téged már a legcsekélyebb mértékben sem
izgat, hogy belém gyömöszölöd-e a farkad, vagy sem.
El sem tudja képzelni, hogy milyen nagyot téved. Valójában egyre
inkább belehabarodok. Minden szabályt megszegek, csakhogy
elégedetté tehessem.
Mindent kockára teszek azért, hogy begyógyíthassam a szíve
azon összetört darabkáit, melyekről ő nem hajlandó még csak
tudomást sem venni.
Azért nem fogom elengedni, mert Aria nem egy játékszer. Nem is
valamilyen kihívás. Egyáltalán nem az a kis ribanc, akinek tartja
magát, és amit amúgy titokban élvez.
– Akkor elengedsz majd?
– Soha!
A tűz felé fordul, és én suttogva folytatom:
– Nagyot tévedsz, Aria. Ha nem akarnál olyan megátalkodottan
gyűlölni engem, akkor ezt te is belátnád.
– Minden okot megadtál arra, hogy gyűlöljelek! – vág vissza. A
tűzhely párkányán álló tükörben észreveszem a szemében táncoló
tüzet.
 Soha nem fogja megtudni, hogy a szavaival milyen mélységes
fájdalmat okozott nekem. Vagy talán nagyon is tisztában van ezzel,
mert pontosan ez volt a célja.
– Miért csinálod ezt velem? Miért pont velem? – kérdezi hadarva,
én pedig válaszképpen elárulok neki egyetlen igazságot.
– Az események sorát az apád indította el – válaszolom, felidézve
magamban azt az éjszakát, amikor Talvery emberei elkaptak az
utcán.
Nem felejtettem el, ahogy a tabletták belehullottak a
szennyvízcsatornába, miközben ökölcsapások zúdultak az államra,
és én lezuhantam a hideg betonra.
Aria közelében csakis a jövőre összpontosítok. Ő azonban a
múltban ragadt. Éppen ez az, ami elpusztíthat minket.
– Akkor ezek szerint az apám a hibás? – kérdezi szomorú
tekintettel, mintha csak megfosztottam volna egy illúziótól.
– Nem. Én vagyok az.
A gyónásom zavarba hozza egy pillanatra, ám mielőtt bármit is
mondhatna, tovább beszélek:
– Azt hittem, hogy szerelmes vagyok beléd – árulom el
keserűséggel a hangomban, ami miatt ádáznak tűnnek a szavaim.
Aria szeme elkerekedik, ahogy hátrafordul, és rám mered. Üvölt
belőle, hogy úgy érzi, olyan áldozattá vált, aki belefutott a
legszörnyűbb ellenségébe. A szemében lángoló döbbenet miatt még
tovább akarok menni. Rá kell ébresztenem arra, hogy valójában
milyen ember vagyok.
– Hosszú időn keresztül, azt követően, hogy eljöttem a
házatokból, miután kegyetlenül megkínoztak, majd kilöktek az
utcára, én azt gondoltam, szerelmes vagyok annak a kedves
hangnak a gazdájába, amelyik megakadályozta, hogy
meggyilkoljanak.
Aria arcára kiül a félelem és a megértés.
Azért mondom el ezt neki, mert el akarom oszlatni a szerelemmel
kapcsolatos ábrándjait. Meg a saját elképzeléseimet ugyanerről.
Hirtelen elgyengülök, miközben felidézem, régen hogyan
gondolkodtam. Elmondom neki, mire számítottam, milyen
következményekkel járhat ez az egész, amikor belevágtam a kést a
fényképébe, és megmondtam Romanónak, hogy hozza el nekem.
– Elkerülhetetlen volt, hogy meggyűlöljem az apád, és hamarosan
már mindent. Sőt, még téged is megutáltalak, amiért életben hagytál.
Aria továbbra is hallgat, és lélegzet-visszafojtva várja, hogy még
mi mást mondok el neki.
– Kárhozatra ítéltettem. Isten a megmondhatója annak, mennyire
rászolgáltam a pokol tüzére. Csakis azért, mert életben maradtam.
Aminek te voltál az oka.
– Ennek semmi köze sincs hozzám. Az apám…
– Nagyon is köze van hozzád! – vágok a szavába, és érzem, hogy
az emlékeim miatt eluralkodik rajtam a harag. – Te dörömböltél az
ajtón, és te könyörögtél az apádnak. Annyira hülye voltam! Hosszú
időn át félreértettelek. Azt kiabáltad, hogy „szükségem van rád”.
Kibaszott ostoba módon azt hittem, hozzám beszéltél!
Amikor közelebb lépek Ariához, visszatér a vadság a szemébe,
meg a jól ismert rettegés, de a szeretet is ott kavarog a tekintetében.
A puncija még mindig emlékszik arra, milyen gyönyörben
részesítettem, miközben a szíve dobogásában benne van az irántam
érzett félelme.
– Én aztán nem… – próbál tiltakozni, de leállítom.
– Te vagy az az erdei kismadár, aki kicsalogatta a gyereket a
biztonságos menedékéből. Aki aztán beleesett egy olyan
szakadékba, ahonnan nem tudott kimászni. A kismadár közben
csodálatosan dalol, és kigúnyolja a gyermeket, miközben abból egy
könyörtelen, gyűlölettel teli férfi lesz, egy olyan pokol rabja,
melynek létezését azelőtt még csak nem is sejtette. Tudod, hogy ez a
férfi mindenekelőtt miről álmodozik? – kérdezem, és felidézem
magamban a pillanatot, amikor az előttem ülő lány iránt érzett
hálám gyűlöletté változott.
Csak leheletnyit rázza meg a fejét, és közben nem veszi le rólam a
tekintetét.
– Az a gyerek elképesztően hosszú időn át a kiútról álmodozott.
Valahogy ki akart jutni, amikor viszont rádöbbent arra, hogy ott kell
maradnia, mert esélye sincs a változásra, arra kárhoztatott, hogy
olyan maradjon, mint amilyen, nos, akkor keresni kezdte a dalos
madarat. Szerette volna kalitkába zárni. Hogy mindörökre
elhallgasson az a dal. Ezért akartalak megszerezni.
Előbbre hajolok, és valósággal átdöföm a tekintetemmel.
– Aria, mindez azelőtt történt, hogy megszereztelek. Nem számít,
hogy milyen nagyon akarsz gyűlölni engem, esküszöm neked, hogy
sosem foglak elengedni. Te ugyanis sokkal többet jelentesz a
számomra annál, mint amit bárkinek is be mernék vallani.
 19. FEJEZET

Aria
 
Dörömböltél az ajtón.
A tűzhely halkan kattan, táncra perdülnek a lángok, amikor
közepesre állítom a tüzet, majd felrakom rá a vízzel teli fazekat.
Nem bírom feldolgozni magamban Carter vallomását.
Soha nem mennék be a házunk azon szárnyába, ahol az apám az
üzleti ügyeit intézi. Az anyám annak az épületrésznek az első
emeletén halt meg, és esküszöm, hogy még mindig érzem ott a
jelenlétét.
Függetlenül attól, hogy Carter mit gondol, semmi olyasmi nem
történt.
Sosem szakítottam félbe azt, amit apám csinált, és még csak nem
is mertem a közelébe menni, amikor az ügyeit intézte. Nem
kopogtam be azon az ajtón. Sosem kiabáltam, hogy bármire is
szükségem lett volna.
Mert nem mertem.
Carter tévedett. Az a nő, aki bekiabált oda, és megmentette… az
nem én voltam!
Daloló kismadárként nem én csaltam magam után az erdőbe.
Nem én vagyok az a lány, akiről azt hitte, hogy szereti, aztán később
meggyűlölte.
Soha egy pillanatig nem voltam az.
Egyszerűen megmagyarázhatatlan a bennem sajgó üresség, amit
azóta érzek, hogy magamra hagyott a kandalló előtt. Boldognak
kéne lennem; el kellene mondanom neki, mekkora bakot lőtt azzal,
hogy engem hozott ide. Meg kellene gyónnom, hogy a hang, amit
hallott nem az enyém volt. Ehelyett elfojtom magamban e sötét
titkot, amitől majdnem megfulladok, miközben nézem, hogyan forr
fel a víz.
– Te meg mit főzöl? – kérdezi Daniel, felriasztva a
gondolataimból.
– A fenébe is, elég pocsékul nézel ki!
 Mezítláb, kopott farmerjában, egyszerű fehér pólójában
nyugodtnak tűnik, de az arckifejezése egyértelművé teszi, mennyire
kimerült.
– Bagoly mondja verébnek – felelem, és megkeverem a fazékban a
krumplit. Már minden mást felvágtam ahhoz, hogy elkészíthessem a
krumplisalátát. Most már csak várnom kell. Annak idején az anyám
csinálta a világ legjobb krumplisalátáját. Az volt a különlegessége,
hogy másnapra jobb lett az íze, mint eredetileg. Egy éjszakát a
hűtőszekrényben kellett érlelni.
Cseppet sem vagyok éhes. Egyszerűen csak csinálok valamit, és
megpróbálom mindenkivel elhitetni, hogy az adott helyzet nem tesz
teljesen tönkre.
Daniel kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, én pedig tovább keverem a
fazék tartalmát. A nyitott ajtó mellett, háttal állva nekem, benyúl a
hűtőbe, és megszólal:
– Akarsz róla beszélni?
Őszintén, de szomorúan elmosolyodom.
– Mi lenne, ha inkább a te problémádat beszélnénk át? – vágok
vissza.
– Én kérdeztem először – feleli leheletnyi jókedvvel. Kezében egy
üveg narancslével, bezárja a hűtő ajtaját.
– Pont úgy beszélsz, mint a bátyád – mondom neki, oda sem
figyelve.
– Ó, baszd meg! – hördül fel Daniel, és elővesz egy poharat. Az
üveg hangosan csattan a munkaasztalon, miközben a férfi rám
mosolyodik. – Jó lenne, ha nem sértegetnél folyamatosan, Aria.
Vicces kifakadását meghallva halkan felnevetek, bár
bizonytalannak és hiábavalónak tűnik a jókedvem.
Tovább kevergetem a kemény krumplikat, miközben tudom,
hogy erre semmi szükség sincs. Csakhogy teljesen elfeledkeztem
beállítani az órát, és amikor rádöbbenek erre, előrehajolok, hogy
megnyomjam a gombját.
Beállítom a csipogót, megkezdődik a visszaszámlálás, mire
hátrébb lépek, és nekitámaszkodom a konyhapultnak.
– Már megint mit csinált? – kérdezi Daniel, és a túloldalon
pontosan ugyanazt a testhelyzetet veszi fel, mint ahogy én állok.
 – Semmi újat – felelem. A szavaimban csengő őszinteség okozza a
legnagyobb fájdalmat.
A válaszomat meghallva Daniel ajkáról eltűnik eddigi halvány
mosolya, én viszont inkább az időzítőre összpontosítok, és úgy
bámulom a visszaszámolást, mintha fel tudnám gyorsítani azzal, ha
erősen rámeredek.
– Miért nem enged elmenni? – kérdezem suttogva.
Azért, mert valaki másnak tart. A megmentőjének.
Kiszárad a szám, és elcsukló hangon folytatom:
– Ez annyira igazságtalan!
Hosszú csend támad, amit egyedül az újra forrásnak induló víz
bugyogása tör meg.
– Azért, mert fontos vagy neki – mondja végül Daniel, mire én a
szemébe nézek, és hagyom, hogy megértse, milyen hatással van rám
Carter Cross.
– Hát, ezt remekül kimutatja. A családom kiirtása meg csak hab a
tortán.
Gúnyos válaszomat meghallva megfeszül az arca.
– Nekem is megvan a magam véleménye az apádról – jegyzi meg
halkan. Korábban sosem hallottam őt így beszélni. A szívem kihagy
egy ütemet, és kénytelen vagyok a szemébe nézni. – Csakhogy nem
fogom elmondani neked.
Kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, és visszateszi a narancslevet.
Egyértelműen azért, hogy otthagyhasson. Mert akkor nem kell
elviselnie az önsajnálatomat.
– Na, és mi van a többiekkel? Mindazokkal, akiket valaha
ismertem és szerettem?
Alig kapok levegőt, amikor így követelek magyarázatot tőle.
– Ha tudnád az igazat, te sem hibáztatnád a bátyám – jelenti ki
Daniel. Becsukja a hűtőszekrény ajtaját, majd ismét szembefordul
velem. Elképesztő meggyőződés árad a hangjából, olyannyira, hogy
majdnem megrendül miatta az elszántságom.
– Nem csak az apámról van szó. Éppen ezért nagyon is
hibáztathatom Cartert – vágom rá csüggedten, bár nem tudom
eldönteni, hogy elhiszem-e a saját szavaim. Amikor újra felnézek, a
szívem vad vágtába kezd, és a testem megdermed.
 Lassú léptekkel Addison jön be a konyhába.
Először Danielre néz, aztán rám, és halványan elmosolyodik.
Hirtelen fogalmam sincs arról, hogy mit csináljak. Zavarba ejt, ahogy
a lány alaposan végigmér. A hajam még nedves a zuhanyzás miatt,
és csupán egy hálóing van rajtam. Tudom, hogy a szemem alatti
karikák jól mutatják az alváshiányt, és amúgy alapvetően is szarul
nézek ki.
Ennél is fontosabb az, hogy Addison nem tudja, ki vagyok. Ő
csak egy hétköznapi ember. Nem kényszerítik arra, hogy úgy éljen
itt, mint én. Legalábbis nem úgy, mint engem.
Daniel sokkal jobban leplezi a zavarát, mint én. Átkarolja
Addisont. Egy apró csókot lehel a szájára, ami miatt a lány kénytelen
odafordulni hozzá.
A másik lábamra helyezem a testsúlyom, az órára nézek, és arra
gondolok, hogy esetleg itt hagyom őket. Fogalmam sincs arról, hogy
mit is mondhatnék neki, ha esetleg valahogy képes lennék a
szemébe nézni.
Szia, Addison! Mindent tudok rólad, és világos, hogy te viszont semmit
nem tudsz rólam. Carter kis kurvája vagyok, és ő nemsokára kiirtja az egész
családomat, emiatt nem mehetek el innen. Örülök, hogy találkoztunk!
Persze ez így nem egészen igaz. Carter bevallotta, hogy ennél
többet jelentek a számára. De csak azért, mert valaki másnak tart. Még
sohasem szégyelltem annyira magam, mint ebben a pillanatban.
Valahányszor felidézem magamban a szavait, majdnem elbőgöm
magam. Azért, mert Carter valójában sosem engem akart, és amikor
majd rájön az igazságra, el fog dobni magától.
– Addison. – Daniel hangja riaszt fel a szörnyű gondolataim
közül.
– Ő itt Aria, Carter csaja.
Carter csaja.
A szavai visszhangot vetnek a fejemben, miközben Addison
kedvesen elmosolyodik, egy hajtincset visszasimít a füle mögé, és
bár nem jön közelebb, de barátságosan odainteget nekem.
– Örülök, hogy találkoztunk! – mondja derűsen, bár közben
Danielre pillant, mert egyértelműen nem tudja, mi a fene bajom
lehet.
 – Szia! – nyögöm ki, de ettől is elakad a hangom. Nem vagyok
Carter csaja. Hanem az ellensége. Kivéve persze, amikor az ágyban
alatta lihegek.
– Nehéz napja volt – magyarázza Daniel halkan. A szívem
akkorát dobban, hogy fájdalom hasít bele. Úgy érzem, mindjárt
megfulladok, és ha nem kapok gyorsan levegőt, egyszerűen megáll a
szívem.
– Bocsánat – mondom, és nyelek egy hatalmasat. – Általában
ennyire nem vagyok ütődött.
Szemforgatva az égre emelem a tekintetem, és erőltetetten
felnevetek, hogy enyhítsem a feszültséget.
– Nem is vagy ütődött – tiltakozik Addison, a fejét csóválva. –
Csak arról van szó, hogy alighanem nehéz napod lehetett. Ami
teljesen elfogadható. – Sietve felemeli a két kezét. – Ezt most nem
kritikának szántam.
Zavartsága és a hangvétele miatt úgy érzem, nagyon magányos
lehet. Persze az is megtörténhet, hogy csupán a saját érzelmeim
vetítem ki rá.
– Menjünk vissza – javasolja Daniel, és ettől még jobban
összeszorul a torkom. Persze így legalább találkozhattam
Addisonnal, Daniel pedig azt mondta neki, hogy Carter csaja
vagyok. Elfogadható helyzet. Hát, igen… már akinek. Biztosra
veszem, Addison beéri ennyivel.
– Persze – feleli a lány, de olyan halkan, mintha csak Danielnek
szánta volna a beleegyezést. Utána viszont felém fordul: – Van
kedved holnap lejönni velem a konditerembe?
Nagyot pislogok a kérdést meghallva. Igencsak meglepődöm, és
fogalmam sincs arról, mit is mondhatnék.
– Épp az előbb zuhanyoztam, ezért… – folytatja, de aztán
elbizonytalanodik, hintázni kezd a sarkán, és a hosszú haját idegesen
a csuklója köré tekeri.
Még csak azt sem tudom, hogy szabad-e négyszemközt
maradnom vele. Elönt a düh. Nincs szükségem engedélyre. Egy
napon majd megtudja, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. Nem
titkolózhatok örökké. Akkor majd mit fog gondolni rólam?
 – Nem is tudom – szabadkozom. A tekintetem Daniel felé villan,
ám ő csak lazán ácsorog Addison mellett, mintha minden rendben
lenne. Mintha nem lenne abnormális ez a helyzet. Az, ahogy a Cross
fivérek élnek.
– Figyelj, ihatunk ám egy kis bort is, miközben a hátunkra
gyúrunk. Jól fog esni – folytatja Addison játékosan. – Amúgy én sem
nem szeretem a konditermet. – Amikor ezt mondja, olyan tekintettel
néz Danielre, mint aki ugyan engedélyt kér, de nem hajlandó várni
rá. – Kikészülök ettől a bezártságtól, és a gyúrás legalább egy kis
időre leköt.
Jól látom, ahogy semmivé foszlik a jókedve. A mosolya csak azért
nem tűnik el az arcáról, mert nem hagyja.
– Ha társaságra vágysz, nekem nagyon jólesne egy kis csajos
csevegés – mondja halkan, aztán az égre emeli a tekintetét, és most
már nem titkolja el a valódi érzelmeit. – Bocsánat. – Felhorkan,
megrázza a fejét, odabújik Danielhez, aki egyből magához öleli. –
Nekem is pocsék napom van.
– Szívesen gyúrok veled – vágom rá azonnal. Pontosan azt
mondom, amit hallani akar, hogy enyhítsem a fájdalmát. Ráharapok
az alsó ajkamra, vadul kalapál a szívem, és az jár a fejemben, hogy
Carter vajon eltilt-e a konditeremtől.
– Futni viszont utálok – mondom tréfásan, hogy enyhüljön a
feszültség, és egy mosolyt erőltetek az arcomra. Addison arcán
őszinte boldogság ragyog fel, és lelkesen bólogatni kezd.
– Ó, persze! Világos. – Felkacag, és enyhén zihálva folytatja: – Ha
valaha is azt látod, hogy szaladok, akkor jobban teszed, ha te is
futásnak eredsz, mert hétszentség, hogy valaki üldöz, és megpróbál
elkapni.
Nem veszi észre, hogy tréfás megjegyzése milyen hatással van
Danielre. A férfi elkomorodik, és vonallá szűkül a szája. A lány mit
sem tud erről, mert amikor a párja felé fordul, Daniel gyorsan derűs
képet ölt. Egy laza csókot nyom Addison szájára, és bár utána
hozzám intézi a szavait, közben végig a lányt nézi:
– Igencsak meglepett azzal, hogy egyáltalán lement a
konditerembe.
Addison megvonja a vállát.
 – Mást amúgy se nagyon lehet itt csinálni.
– Mi lenne, ha bent, a nappaliban iszogatnánk? – kérdezem, mert
szeretném elkerülni, hogy túlfeszítsem a húrt. Carter jól tudja, hogy
bejárok a nappaliba, így aztán ha Addison véletlenül beállítana oda,
emiatt nem tehetne nekem szemrehányást. Na jó, még úgy is
tehetne. Biztosra veszem, ki fog találni valamit, amivel
megakadályozhatja a találkozásunkat.
– Egyszerűen tökéletes! – lelkendezik Addison széles mosollyal.
Daniel pontosan abban a pillanatban rángatja ki a konyhából,
amikor a tűzhelyen megszólal az időzítő. A lány kedves mosollyal
még visszainteget nekem.
– Akkor holnap találkozunk!
Ez nagyon aranyos tőle, de nem tudhatom, hogy tényleg így lesz-
e. A lánynak fogalma sincs arról, hogy mit történik körülötte. Erről
az jut eszembe, hogy én is milyen vak voltam az apám házában.
Addison annak dacára is szomorú, hogy semmit sem sejt. Azt
hiszem, nem jelent olyan nagy különbséget, hogy valaki látja-e a
valóságot, vagy teljesen vak. A végeredmény ugyanaz marad.
 20. FEJEZET

Carter
 
Az én kis Ariám nem találja a helyét. Nem tudom levenni a
tekintetem róla, ahogy ott áll, és az ágytakarót bámulja. Álmodozva
végigsimítja az ujjával, aztán lehúzza az ágyról. Az arcán a
legkülönfélébb érzelmek tükröződnek. Szomorúság, zavar és egész
enyhe harag. Ahogy telnek a másodpercek, kipirul az arca, a keble
hullámzik, engem pedig elfog a vágy azért, hogy kiderüljön, mi vár
ránk. Aria a homlokát ráncolva fekszik fel az ágyra. A rugók
megreccsennek apró teste alatt, és jól hallom az ágynemű susogását.
Egy pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy már nem olyan
dühös, mint korábban. Ugyanakkor a haragja nem lángol annyira
ádázul, mint pár órával ezelőtt, vagy éppen tegnap.
Továbbra sem tudom, mitől akadt ki olyan iszonyúan, a főbejárat
előtt állva, de mindenképpen ki fogom deríteni. Nem titkolózhat
előttem az idők végezetéig, és nem hiszem el azt a hazugságot, hogy
a haragjának nem volt különösebb kiváltó oka. Többször
lejátszottam a biztonsági kamerák felvételét. Valami történt. Csak
éppen nem tudom, hogy mi.
Kicsatolom a karórám, és érzem, ahogy a sima fém végigsimítja a
csuklóm, mielőtt visszaraknám a helyére, a fiókba. A tekintetem
továbbra is Arián marad, aki semmiképpen nem hajlandó rám nézni.
Ide-oda jár a pillantása, és a nyakláncát piszkálja. Zihálva kapkod
levegő után.
Már nem tombol olyan heves küzdelem a lelkében, ám minden
háború áldozatokkal jár, ezt jól tudom, Aria gondosan megjegyzi
mindazt, amit elveszített, és azt is, ami mostanra megmaradt egykori
énjéből. Figyelem, ahogy nagyot nyel, megemelkedik a keble, és
megnyugszik a légzése.
Már csak kicsi kell ahhoz, hogy behódoljon nekem. Kibaszottul
kicsi.
Amiről neki fogalma sincs.
 – Nem haragudhatsz rám mindörökre – figyelmeztetem,
miközben megragadom az ingem gallérját, hogy lehúzzam
magamról.
Kilépek a nadrágomból, és készen állok arra, hogy odabújjak
Ariához az ágyba. Vajon ideges lesz, ha megpróbálom a karom közé
zárni? Nem tarthatom igazságtalanságnak, hogy minden éjjel
pontosan ez történik. Biztosra veszem, hogy ennél súlyosabb
büntetésre is rászolgáltam.
– Tudsz arról, hogy Addison ma beszélt velem? – kérdezi
aggódva, ahelyett hogy reagálna a felvetésemre. Úgy tűnik, nem
igazán vette a szívére, amit a nappaliban meggyóntam neki.
Ugyanakkor sokkal visszafogottabb annál, mint amilyen ezelőtt volt.
Lehet, hogy nem emlékszik a szavaimra, én azonban azt hittem,
valami megváltozhat miattuk kettőnk között. Javulhat a helyzet.
Egy képmutató mosoly ragyog fel a számon.
– Igen, tudok – felelem, és a lány végre könyörgő tekintettel néz
rám.
– És? – tudakolja egyértelmű kíváncsisággal, aminél csupán a
kétségbeesettsége erőteljesebb.
– És mi? – kérdezek vissza, mintha nem érteném, mire akar
célozni. Addison jól tudja, ki vagyok, és bár elfogadom, hogy eléggé
erkölcstelen ez a helyzet, ő akkor is szeretné az öcsémet, ha
megtudná a teljes igazságot. Úgy is a család tagja maradna.
Megbocsátana nekem. Daniel is súlyos bűnöket követett el, ám
Addison megbocsátotta őket. A többségüket.
– Na, és megengeded?
Megremeg az alsó ajka, de még így is türelmesen kivárja, hogy
megfogjam a kezét. Alaposan megfontolom a szavaimat.
– Kedvelni fogod Addisont – mondom őszintén. – Nem tiltom
meg neked, és nem leszek ott, hogy irányítsalak; sem ez, sem az nem
érdekel.
– Mert cseppet sem fontos?
– De, igenis fontos, csak éppen nem úgy, ahogy elképzeled. Mégis
miért akadályoznám meg azt, hogy ti ketten jobban megismerjétek
egymást? – kérdezek vissza, majd hozzáteszem: – Az öcsémnek sincs
kifogása ellene. Nyugodtan ismerkedjetek meg egymással.
 Nem mutatom ki, mennyire izgat az, amit majd Addisonnak
elmesél. Az is érdekel, hogy a bizalmába fogadja-e a másik lányt.
– Elárulhatom neki, hogy túszként tartasz itt, és heteken át egy
cellában őriztél…? – vonja magasba a szemöldökét a döbbenettől,
bár közben képtelen leplezni az arcára kiülő szomorúságot. Teljesen
nyilvánvaló számomra, milyen nagy szenvedést okoz Ariának az,
hogy az lett belőlünk, akik ma vagyunk.
– Tényleg bele akarod keverni őt is? – kérdezem nyomatékosan. –
Egy nehéz időszakot él éppen át, és mind a ketten tudjuk, nem fog
túl jól reagálni a vallomásodra.
– De mi van, ha olyasmit mondok, amit nem lenne szabad? –
töpreng suttogva, őszinte aggodalommal. Némán figyelem, ahogy a
paplan szélét piszkálja, és egyértelműnek tűnik, már egész közel áll
ahhoz, hogy olyasvalamit mondjon, ami valószínűleg még
feszültebbé tenné már amúgy is súlyosan terhelt kapcsolatunkat.
– Inkább ne! – Erre a kérdésére csakis ezt mondhatom. – Légy
óvatos, és fontold meg a szavaid.
Hosszú csend támad, miközben én Ariát figyelem.
– Talán az lenne a legjobb, ha egy pillanatra figyelmen kívül
hagynád ezt az egészet, és úgy társalognál vele, ahogy azt bárki
mással tetted volna egy hónappal ezelőtt.
Tojáshéjon táncolok, ez egyértelmű. Óvatosan kell viselkednem.
Aria nem válaszol, és most már nem töpreng azon, hogy mit is
kellene mondania, miközben elhelyezkedik a takaró alatt.
– Más dolgokat kell megbeszélnünk – közlöm, és a
hüvelykujjammal végigsimítom borostás állam.
Beleegyezőn bólint, utána egy hatalmasat sóhajt, és egyből kiül az
álmosság az arcára. Letaglózták az események, és teljesen kimerült.
Múlt éjszaka sem ő, sem én nem aludtunk. Annak dacára, hogy kora
hajnalig zokogott, óránként egyszer felriadt.
– Nem ismétlődhet meg az, ami tegnap történt. Tied a választás:
vagy most megkapod a büntetésed, vagy pedig azután, hogy
találkoztál Addisonnal.
Megfeszül a teste, próbál megszólalni, kinyílik a szája, ám szavak
helyett csupán zihálás tör elő az ajka közül.
 – Ezek szerint nem küldesz vissza a cellába? – tudakolja feszülten,
dermedt testtel.
– Annak semmi haszna nem lenne.
Egy kézzel átkarolom, megringatom, és egy apró csókot nyomok
a feje búbjára.
– Mondtam már, nem szabad téged egyedül hagyni – suttogom a
fülébe. – A büntetésed mind a kettőnk érdekét szolgálja. Ígérem,
hogy így lesz.
Miközben erről beszélek, világosan érzem a rám nehezedő komor
gondolatok súlyát.
Jól látom, hogy nem mondja ki, amit szeretne. Gyakorlatilag
mintha a gondolatait olvasnám. Egyértelműen arról akar
meggyőzni, hogy sokkal jobban járnánk, ha lemondanék a
háborúról, vagy szabadon engedném őt. Mégsem meri kimondani,
ami a szívét nyomja.
– Hogyan büntetsz meg? – tudakolja.
– Még nem döntöttem el – felelem őszintén.
– Akkor legyen holnap – mondja halkan, és a tekintetéből a
vereség érzése árad. Ettől szilánkokra hasadok, de holnap majd jobb
belátásra térítem.
– Így lesz ez most már mindörökre? – kérdezi. – Ha olyasvalamit
csinálok, ami nem tetszik neked, megbüntetsz érte, és aztán egészen
addig baszol, míg el nem felejtem, hogy gyűlöllek?
Nem hinném, hogy tréfának szánta e kérdését, ám önkéntelenül
halkan felnevetek. Az ujjaim hegyével végigsimítom a karját, és úgy
döntök, hogy kicsivel őszintébb leszek. Meghúzom a határvonalat.
Csakhogy így új szabályokra is szükség van.
– Azt akarom, hogy a hálószobában legyél engedelmes. Bárhol
másutt viszont… – Egyre forróbban dübörög bennem a vér, ahogy
folytatom – azt akarom, hogy az enyém legyél.
– Na, és mi a különbség a kettő között? – kérdezi megjátszott
gúnnyal. A nagy szája miatt egyszer még bajba kerül. Nem jó, hogy
ennyire feldühít az engedetlenségével. Bármennyire is imádom, ha
makacskodik, holnap éjjel meg fogom büntetni. Ehhez nem férhet
kétség.
 – Te is tudod, hogy nem ugyanaz a kettő – válaszolom, ám
amikor felfigyelek arra, mennyire mély és baljóslatú a hangom,
megpróbálom enyhíteni a feszültséget. – Itt az ideje egy új játéknak,
Aria.
– Elég volt a játszmákból! – feleli élesen, de aztán halkabban
folytatja. – Elegem van a játszmáidból, Carter.
– Engem viszont sosem fogsz megunni – suttogom bele a hajába.
– Ezt már te is jól tudod.
A körme belemélyed a paplanhuzatba, feljebb húzza magán, és
továbbra sem hajlandó a szemembe nézni. Jól tudom, miért kerüli
izzó tekintetem. Attól ugyanis benne is forrón fellobbanna a
szenvedély. Hiába is tagadná, mit érez irántam, meg hogy mennyire
erős a kettőnk közötti feszültség. A vonzódás és a taszítás kettőssége
őt is ugyanúgy felizgatja, mint engem. A különbséget csak az jelenti,
hogy én hajlandó vagyok mindezt bevallani; még akkor is, ha
belepusztulok. Kurvára képes vagyok beismerni, milyen hatással
van rám ez a nő.
– Mit akarsz? – kérdezi, bár kifejezéstelen és hűvös arccal
továbbra is maga elé mered. – Áruld el, hogy mit akarsz tőlem! –
ismétli dühösen. – Mit jelent az, hogy a tiéd vagyok? – kérdezi újra
összeszorított foggal, ám válasz helyett én csak némán bámulom.
Hiszen már amúgy is jól tudja mindezeket. Mindketten tisztában
vagyunk vele, hogy neki is nyilvánvaló, mit jelent ez az egész. – Azt,
hogy itt fogsz megbaszni… és ugyanúgy megbüntetni, mint a
múltkor.
Nem kerüli el a figyelmem, mennyire elsötétül a szeme, ahogy
arra a helyre néz, ahol elfenekeltem, szájba basztam, és elértem,
hogy minden korábbinál nagyobbat élvezzen.
– Igen – felelem, és azt nézem, ahogy kitágul a pupillája, majd a
két lábát keresztbe téve próbálja meg valamiképpen enyhíteni a
combja között fellobbanó vágyat.
– Mik az elvárásaid e szoba falain kívül? – kérdezi, és közben
megremeg a hangja. Pontosan tudja, hogy milyen nagy a tét.
– Azt akarom, hogy féljenek tőled.
Egyből a szemembe néz, és a kismadaramat most már nagyon is
érdekli, amit mondok. Éppen ezért folytatom.
 – Pont úgy féljenek tőled, mint tőlem.
Szomorúan és erőtlenül felnevet, elfordul a tekintete, és a fejét
rázza. Puha ajka szétnyílik, de nem bukkannak elő szavak belőle.
Aria továbbra is a fejét csóválja. A tekintete megállapodik a szoba
túlsó végében, a fürdőszoba ajtajának kilincsén. Mindenhová néz,
csak rám nem.
– Könnyű elérni, hogy féljenek tőled – árulok el neki egy egyszerű
tényt. Ez az igazság. Ugyanakkor persze valóságos átkot jelent a
rettegés fenntartása, ám én képes vagyok elviselni ennek a súlyát.
Aria elég, ha csak eljátssza a szerepét. Az emberek kénytelenek
lesznek hinni neki.
Lágyan megrázza a fejét, mintha egy értetlen gyerekkel beszélne.
– Rajzolni akarok – magyarázza. – Egyszer talán lesz egy
műtermem is. Erre vágyom. Vagy hogy néhány alkotásomat olyan
emberek vásárolják meg, akik ugyanúgy szeretik a műveimet, mint
én. Azt akarom, hogy ugyanazt érezzék, amikor rájuk néznek, amit
én is éreztem.
Látom, ahogy a szemében a remény fénye csillan, miközben
elárulja nekem az egyik olyan álmát, amiről egyébként soha nem
értesülhettem volna. Valóra tudom váltani, mégpedig könnyedén.
Csak annyi kell hozzá, hogy elmondja nekem.
– Egyedül erre vágytam azon túl, hogy boldog lehessek. Legyen
egy családom, akit boldoggá tehetek.
Családom.
Ezt is megkaphatja tőlem. Abban a pillanatban, ahogy elképzelem
gömbölyű hasában a gyermekem, alig tudom elfojtani magamban a
sóvárgást. Becsukom a szemem, és arra gondolok, hogy Ariának
időre van szüksége. Mindent a maga idejében. Ha véget ér a háború,
megváltoznak a dolgok.
Kinyitom a szemem, és rákérdezek:
– És mindennek mégis mi köze van ahhoz, amit kértem tőled? A
kérdésemmel sikerül meglepnem.
– Elfelejtkezel arról, hogy milyen világban élünk.
Család és saját galéria. Mind a kettő könnyen valósággá válhat,
de csak akkor, ha mi irányítjuk a dolgokat, aminek a rettegés az
előfeltétele. Félniük kell tőle.
 – Műtermet szeretnél? – kérdezem. – Egy galériát? Gyerekeket,
Aria? Nem gondolod, hogy már a puszta neved is elég ahhoz, hogy
céltáblává változzál?
Összerezzen, amikor meghallja a kérdésem, és jól látom, ahogy
kételkedés és aggodalom ül ki az arcára. Lekonyul a szája széle, és
felgyorsul a lélegzete. Nem számít, hogy Aria átállt-e az oldalamra,
vagy sem; abban a pillanatban veszélybe került az egész élete,
amikor beleszületett a Talvery családba.
– Bárminek is örülsz, bármi, ami büszkeséggel tölt el, az
kihasználható gyengeséget is jelent. De csak akkor, ha az ellenfeleid
szembe mernek szállni veled. Ha esetleg még nem jöttél volna rá, a
múltkori kis színjáték miatt szárnyra kelt a pletyka arról, hogy te mit
jelentesz nekem. Emiatt viszont te egy sokkal veszélyesebb gyenge
ponttá válsz számomra, mint amilyen az apádnak valaha is voltál.
– Szóval akkor ez lennék. Rés a páncélodon.
Egyre nagyobb kettőnk között a feszültség, és amikor ellágyul
Aria arca, a kíváncsiság még akkor is ott ragyog rajta. Suttogva
kimondja azt a kérdést, amiről tudom, mennyire kínozza. A puha
ajkát bámulom, amikor megszólal:
– Mit jelentek számodra? Én. Nem az a lány, akinek tartottál.
Újra hallom magamban az előbbi szavait arról, hogy mi volt az
élete legnagyobb vágya. Boldoggá akarta tenni a családját. Érzem,
ahogy lelassul a szívverésem, mintha még az idő is kénytelen lenne
megállni, lehetővé téve, hogy alaposan átgondoljam a válaszom.
Még soha semmire nem vágytam annyira, mint hogy boldoggá
tegyem Ariát. Viszont ha ezt most őszintén kimondanám, a lány a
képembe nevetne. Nem érti azt, amit én tudok. Fogalma sincs róla.
Sosem árulhatom el neki a titkot. Nem lennének meg hozzá a
szavak, még akkor sem, ha Aria készen állna rájuk.
Képtelen lenne megbocsátani nekem mindazért, amin keresztül
kellett mennie miattam, meg persze a további megpróbáltatásaiért.
Nem hinné el, ha elmondanám, mindezt érte teszem. Ez az egész
az ő kedvéért van. Ha mégis elhinné, megpróbálná felhasználni
ellenem. Még csak nem is sejti, milyen ember lehetne belőle.
Tökéletesnek tartom a dacossága és a makacssága miatt.
 – Megmutatom, hogy mit jelentesz nekem, Aria – mondom végül
érdes, mély és egyértelműen őszinte hangon. – Addig is egy új játék
vár ránk. Ebben a szobában foglak megbaszni, megbüntetni, itt
részesítelek elképzelhetetlen gyönyörben. A szobán kívül az enyém
leszel, megköveteled az emberek tiszteletadását, és rászolgálsz a
téged megillető félelemre.
Mogyoróbarna szemében olyan érzelem csillog, amit eddig még
sosem láttam benne.
– Carter Cross – mondja ki suttogva a nevem. – Nem hinném,
hogy én az a nő vagyok, akinek te tartasz.
Bánatos a hangja, mintha tényleg úgy gondolná, ahogy mondta.
Közelebb hajolok hozzá, az ajkam megpihen a vállán, és az orrom
hegyével végigsimítom a bőrét. A szám megérinti az állkapcsát, egy
lágy csókot lehelek rá, majd aprókat harapok a fülcimpájába.
Belesuttogok a fülébe, amitől libabőrössé válik a válla és a keble.
Megkeményednek a mellbimbói.
– Rengeteg tanulnivaló vár még rád, és el kell tudnod fogadni a
dolgokat. – Kinyitom a szemem, és belenézek az övébe. – Aria, jól
tudom, hogy nem fogsz csalódást okozni nekem.
Figyelmemet az ajkára összpontosítva inkább magamhoz
beszélek, és nem hozzá:
– Minden ebbe az irányba vezetett.
 21. FEJEZET

Aria
 
Három óra, és egyetlen üveg bor vár rám. Hoznom kellett volna
még egy üveggel, hiszen jól tudom, Carter ott lesz a hálószobájában,
miután véget ér ez a találkozó.
Feszültség tombol a mellemben, halványan lángol az élet a
szívemben, és idegessé tesz, amire számíthatok.
Nem is egy alkalommal gondolok arra, hogy elbújhatnék hátul, a
rejtekhelyemen. Carter betartotta az adott szavát, és tényleg nem jött
oda utánam, amikor először hátramenekültem. Na, de vajon újra így
fog viselkedni? Ha megpróbálnám elkerülni a büntetést és őt,
érzéseim szerint azzal csak rontanék a helyzeten. Azért viszont
nagyon hálás vagyok, hogy most valami mással is foglalkozhatok.
Olyan valakivel beszélgethetek, aki nem tudja, hogy éppen min
megyek keresztül. Bár Addison nem is sejti, de az adósa vagyok. Az
a nagy helyzet, örülök a tudatlanságának.
Kihúzom a dugót a palackból, és már nem csinálok úgy, mintha a
bujkálással akár a legcsekélyebb eredményt is elérhetném. Lehet,
hogy időnként félek Cartertől, és rémülettel tölt el a büntetés
gondolata, de a lelkemben ott rejtőzik egy sötétebb rész, ami éppen
erre vágyik.
Nem tagadhatom, arra gondolva, hogy szájba basz vagy gúzsba
köt a legerősebb férfi, akivel valaha is találkoztam, lángra lobban a
testem minden idegvégződése, és én bombaként robbanok fel.
Miközben kitöltöm a bort, és a kiömlő folyadék hangját
hallgatom, felidézem magamban, Carter korábban milyen módon
büntetett meg. Mennyire sikerült tűzbe hoznia, fellobbantania
bennem a vágyat, hogy még többet kapjak, miközben kijátszotta a
testem az érzelmeimmel szemben. Közben még így is lebénít a
gyász.
Ennek semmi értelme. Az viszont teljesen egyértelmű, hogy nagy
a zűrzavar összetört szívemben.
 Leteszem az üveget, és a sötét folyadék megremeg, ahogy az
ajkamhoz emelem a poharat. Beszívom a bor illatát, hogy megtöltse
a tüdőm. Lehet, hogy tényleg elment az eszem. Talán most már
valóban őrült vagyok.
Jó lenne ellazulni egy kicsit. A szemem láttára hullik minden
darabokra, és elérhetetlenül messze van a megoldás.
Hogy a fenébe változtathatnék meg bármit is?
Hiszen egy szívtelen embertől remélek könyörületet, egy olyan
férfitól, akit csak a bosszú érdekel.
– Hát itt vagy?
Előbb hallom meg Addison hangját annál, minthogy
megláthatnám. A szívem majd kiugrik a helyéről, őrjöngve zakatol,
mintha valami ocsmány dolog közben lepleztek volna le.
– Szia! – köszönök halkan, és megbicsaklik a hangom. Amikor
összerezzentem, mozgásba jött a poharamban a bor, éppen ezért
most mindkét kezemmel megragadom a pohár hosszú nyakát.
– Ez most így pont olyan, mint egy vakrandi, igaz? – kérdezi
Addison őszinte mosollyal. A tegnapihoz képest sokat javult a
hangulata. Azt hihetném róla, hogy nem is az az ember, akit
korábban láttam.
Jókedvű és izgatott. Annyira aranyosan és derűsen viselkedik,
amikor bejön hozzám a szobába! A legcsekélyebb habozás nélkül
kézbe vesz egy poharat, és teletölti.
– Bizony olyan – felelem száraz nevetéssel, és megajándékozom
egy félmosollyal. Kezd eltűnni a zavarom. A kezem még mindig
izzadt, amikor Addison köszöntését viszonozva a magasba emelem
a poharam.
– Igyunk az új barátságra!
Továbbra is mosolyogva félrehajtja a fejét, és összekoccintjuk a
poharunkat.
Addison felsóhajt, leül a heverőre, és kényelmesen elhelyezkedik.
– Ebben a szobában még csak egyszer voltam – vallja be, ám
közben nem is néz rám. Maga alá húzza a lábát, leteszi a poharát a
heverő melletti kisasztalra, és a kandalló mellett jobbra, a falról lógó
fekete-fehér képeket bámulja.
 – Carter meg akarta mutatni, hogy kirakta ide a képeimet –
folytatja halkan, majd rám pillant. – Tudod, azt hiszem, csak jobb
kedvre akart deríteni, és jelezni, hogy örülnek nekem.
Meglepődve felvonom a szemöldököm.
– Ezek a te képeid? – kérdezem, és úgy érzem, ez a beszélgetés
csodálatos módon eltereli a figyelmem az érzelmeimről.
Egyfolytában az a veszély fenyeget, hogy eluralkodik rajtam a
depresszió. Sietve elhessegetem a kósza gondolataimat, amikor
rádöbbenek arra, Carter esetleg azért tett bármit is, hogy boldoggá
tegye ezt a lányt. Nem vagyok hajlandó arra a faszira gondolni, vagy
bármi másra. Mostanra már nyilvánvaló számomra, hogy képtelen
lennék bármit is felfogni.
A mai nap során percről percre változott a hangulatom. Nikolai
járt az eszemben, meg a küszöbönálló kivégzése, az apám, meg az,
amit elkövetett Carter és a Cross fivérek ellen. Tény, hogy nem jött el
megmenteni engem. Carteren magán is töprengek, gondolkozom
azokról a szörnyűségekről, amikről mesélt, meg a tervbe vett
gyilkosságokról.
Tényleg az a helyzet, szívesen a karjába omlanék, hogy enyhítse
az elmúlt hét során rám zúduló fájdalmas eseményeket. Ettől köd
telepszik az agyamra, amit cseppet sem bánok. Elfogadom a
vigasztalást, és hátat fordítok a valóságnak.
Talán éppen emiatt kezdtem el meggyűlölni magam. Igen,
komolyan úgy vélem, hogy meg fogok őrülni. Mindezért Cartert
kárhoztathatnám, már ha képes volnék felidézni magamban azt,
amit elkövetett, és amit tervbe vett. Ez azonban képtelenség, amikor
elhalmoz a csókjaival, és eltünteti a fájdalmat.
– Annak a kettőnek a kivételével mindet én csináltam – mondja
Addison, és az ajtó két oldalán lógó absztrakt vízfestményekre
mutat. Lejjebb húzom a szoknyám végét, krákogok egyet, és
elmosolyodom. Annak idején így mosolyogtam az emberekre, ha
tudtam róluk, hogy ezt várják el tőlem.
A megjátszott mosoly néha valódivá vált, és most abban
reménykedem, hogy ezzel is így lesz. Azért fohászkodom, hogy ez
történjen.
 – Nagyon tehetséges vagy. – Ismét megcsodálom a képeit. Nem
most először figyeltem fel rájuk. – Lenyűgözőek!
Sápadt bőre enyhén kipirul, kissé megroggyan a válla, leinti a
lelkesedésem, és tréfálkozva ezt mondja:
– Ó, dehogyis.
Ezt hallva halkan felnevetek.
– De azért kedves tőled.
– Szeretem a művészetet – bizonygatom, és valami okból
kifolyólag fintorogni kezdek az általános kijelentésem után. – Azokat
a műveket, amik érzelmeket váltanak ki belőlem.
Mind a két kezemmel a mellemre mutatok, hogy egyértelmű
legyen, miről beszélek. – A te képeid is ilyenek.
Cserben hagy a hangom, kénytelen vagyok becsukni a szemem,
és egy pillanatra megrázom a fejem, hogy kitisztuljon, mert akkor a
megfelelő szavakat használva pontosan azt mondom majd, amit
akarok.
– Annyira egyszerűnek tűnnek még úgy is, hogy a fekete és a
fehér alkalmazása megfoszt mindannak a jelentős részétől, amit
általában látni szoktunk. Csakhogy ebben az egyszerűségben jóval
több minden árulkodik a lelked nyers oldaláról. Az ilyen esetekben
pontosan tudni, mit érez a fényképész vagy a művész. Elég arra a
tárgyra összpontosítani, ami igazából semmit sem jelentett volna
számodra, ha csak úgy elsétálsz mellette. A művész keze nyomán
viszont a kép azért esedezik, hogy elmondhasson neked egy
történetet, miközben te máris érzed, hogy az a történet miről fog
szólni.
– Egyből tudtam, hogy mi ketten egy húron pendülünk – ismeri
be Addison, és kedvesen rám mosolyog. Utána viszont közelebb
hajol, és suttogva folytatja: – Azt azonban el kell árulnom, hogy
láttam a rajzaidat, és őszintén viszonozni tudom az elismerő
szavaid.
– Köszönöm! – felelem, és elönt az öröm, hiszen mi ketten
ugyanaz iránt érdeklődünk. Ugyanakkor rádöbbenek arra, megtört
közöttünk a jég, és ez a lány valószínűleg ugyanazokra a dolgokra
akar rákérdezni, mint amiket én is tudni szeretnék vele
kapcsolatban. Azért esedezik a kíváncsiságom, hogy nyissam ki a
szám, és folytassam azt a gondolatmenetet, ami egy pillanattal
ezelőtt még ott volt a fejemben.
Túl könnyű lenne új barátnőm társaságában beérni a látszattal és
úgy tenni, mintha a világunkban minden a lehető legnagyobb
rendben lenne.
– Na, és hova valósi vagy? – kérdezi Addison. Iszik még egy
kortyot, és az ajkát máris beszínezi a bor. Az egyik pokróc után nyúl.
Eddig a karosszék háttámlájának támaszkodtam, ám most leülök. A
bőr megreccsen, ahogy ránehezedek, és kényelmesen, törökülésben
elhelyezkedem.
– Itt éltem nem messze – válaszolom, és nem törődöm azzal,
mennyire felgyorsult a szívverésem. A kezemmel végigsimítom a
bokám, nehogy idegesen kapkodni kezdjek, miközben odafigyelek
arra, hogy elkerüljem a részleteket. Nem bírok a lány szemébe nézni,
mert az jár a fejemben, esetleg nagyon is tudja, honnan származom,
és kik a rokonaim. Kiszárad a szám, ám mielőtt elakadhatna a
hangom, még gyorsan rákérdezek:
– Na, és te?
Addisonra pillantva úgy érzem, fojtogatóvá válik a szorongásom,
miközben ő laza és nyugodt marad. Azt hiszem, a csaj jóval
kiegyensúlyozottabb nálam. Nehezebben lehet kiakasztani. Számos
szempontból erősebb, mint én. Valami oknál fogva erre gondolva
úgy érzem, hogy súlyos teher nehezedik a mellkasomra.
– Itt nőttem fel a környéken, de aztán leléptem, és jó öt éven,
vagyis inkább majdnem hat esztendőn keresztül utazgattam – meséli
jókedvűen. – Mindenfelé éltem.
– Ez lenyűgöző! – felelem áhítatosan. Én sosem jöttem el
otthonról. Egyszer sem léptem át az elém húzott határvonalakat. –
Egyedül éltél?
Addison hamiskásan elmosolyodik, és csettint egyet a nyelvével.
– Igazából elszöktem otthonról – ismeri be némileg halkabban.
Megvonja a vállát, és nagyot kortyol a borból. Megnyalja az alsó
ajkát, és a pohárra meredve folytatja. – Nehéz lett volna maradni.
Felnéz rám, és valósággal a helyemhez szögez ragyogó zöld
szemének pillantásával.
 – Tudod, sokkal könnyebb volt egyfolytában mozgásban lenni.
Inkább mentem, mint hogy megálljak, és szembenézzek a rengeteg
nehézséggel.
Az előbb még irigy voltam rá, ám eme érzelem helyét egy
csapásra átveszi az együttérzés. Annyira nyers a hangja! Őszinte és
nyitott. Képtelenség lenne nem megérezni gyónásában a fájdalmat.
– Igen, világos – bólintok, és még kényelmesebben elhelyezkedem
a karosszékben. – Nagyon is megértelek!
Csendben múlik az idő, miközben kérdéseket fogalmazok meg
magamban, és egy olyat keresek, amelyik nem fog felszakítani mély
sebeket. Nem erőltetem a kérdezősködést, elég lesz, amit magától
elmond.
– Végül miért jöttél vissza? – kérdezem.
– Daniel miatt. – Az égre emeli a tekintetét, amikor kimondja a
férfi nevét, de nem tudja visszafogni magát. Elmélyül a mosolya,
kipirul az arca, és mélyebben maga alá húzza a két lábát. Daniel
neve örömet okoz neki. – Egy másik városban futottunk össze, és ő
visszahozott.
Pont olyan lelkesen mosolygok, mint Addison, miközben ő
tovább mesél:
– Mi együtt nőttünk fel… mondhatni. Ott cseperedtem fel Daniel
és a fivérei mellett. Nagyon bonyolult történet.
Egy legyintéssel lezárja a témát, a kezében tartott borospohárra
mered, de csak egy hosszú percnyi habozás után kortyol bele újra az
italába. Nem engem néz, hanem a kandallót.
– Jó ez a bor – mondja, és kiissza a poharát.
– Imádom a sötét vörösborokat.
Pontosan ugyanolyan lazán felelek, ahogy ő beszél.
– Azok a legjobbak – válaszolja elkerekedő szemmel, majd az
üveg után nyúl, hogy újra töltsön magának.
– Na, jól kijöttök egymással? – kiáltja Daniel kívülről. Csak ezt
követően jön be hozzánk a nappaliba.
Nyugtalanul bizsereg a bőröm, ahogy visszarángatnak a
valóságba, pedig olyan jól el sikerült bújnom Addison történetének
rejtekében. Kényszeredett mosollyal fordulok Daniel felé, és ő jól
megnéz minket magának.
 Lehet, hogy az jár az eszében, én esetleg elmondom Addisonnak,
miért vagyok itt, és mi történt? Fél, hogy elriasztom tőle a lányt, és
leleplezem, hiszen Daniel is mindenről tudott? Esetleg attól tart,
hogy segítségért könyörgök, és megrémítem a csajt?
Kis híján meghal a szívem, amikor azt látom, ezek itt ketten
milyen jókedvűen csevegnek, bár így is egyértelmű az enyhe
feszültség.
– Mindig itt lihegsz a nyakamban – panaszkodik Addison, bár a
hangjából kihallom a csendes odaadást, amire Daniel látszólag nem
figyel fel. A férfi felsóhajt, végigsimítja a tarkóját, és ezt mondja:
– Csak azért néztem be hozzátok, hátha szükségetek van
valamire.
Amikor odalép Addison heverője mögé, a lány játékosan rácsap a
karjára.
– Kamuzol. Hallgatózni akarsz.
– Lebuktattál – ismeri be Daniel. Nem tiltakozik, amikor Addison
kizavarja. Igaz, közben kap egy csókot.
Addison felkel a heverőről, közben lecsúszik róla a dereka köré
tekert pokróc.
– Szeretlek – suttogja, és egy apró csókot nyom Daniel szájára.
Aztán még egyet és egy újabbat is. Hármat, gyorsan egymás után.
Összeér az orruk hegye, Daniel becsukja a szemét, és ezt suttogja:
– Én is szeretlek.
Teljesen egyértelmű, hogy mind a ketten színigazat mondanak.
Semmivé foszlik a mosolyom, és már nem bírok tovább jókedvet
színlelni. Ők ketten valóban szerelmesek egymásba; ez az érzelem
remeg közöttük a levegőben.
Tagadhatatlan e csoda, és semmiben sem hasonlít arra, ami
engem Carterhez láncol. Nem a kéjvágyuk izzik, hanem a lelkük
olvad egybe, mert nemcsak szükségük van a másikra, de tisztában is
vannak ezzel az igazsággal.
– Szükségetek van valamire? – kérdezi Daniel újra, miközben a
tekintetem a kisasztalon állapodik meg. A faragott falap látványa
rövid ideig eltereli a figyelmem, így nem az ő cukiskodásukat
bámulom.
 – Aria – szól rám a férfi emelt hangon. – Szükséged van valamire?
A szeméből kiolvasom a valódi kérdését: jól vagy?
– Jól vagyok – válaszolom olyan nyugodtan, amennyire csak
bírom, majd nagyot krákogok, és ismét a poharam után nyúlok.
A feszültség csak egy hosszú pillanattal Daniel távozása után
tűnik el a levegőből.
– Szóval te és Carter? – kérdezi Addison, és a szemöldökét
felvonva megpróbál vicces képet vágni. Iszik egy korty bort, de
továbbra is a szemembe néz, és az arckifejezését látva elnevetem
magam.
– Igen, én és Carter – felelem neki erőltetett jókedvvel.
– Téged is foglyul ejtve tartanak itt? – tudakolja, amitől hirtelen
semmivé foszlik az eddigi jó hangulatom.
– Így is mondhatnánk – felelem színtelen hangon. Belülről
ráharapok az arcomra, és egy pillanat töredékrészéig arra gondolok,
hogy esetleg elmondhatnám neki az igazat. Kizárt dolog, hogy
megtegyem. Nem azért, mert nem bízom Addisonban, hanem mivel
ebben a pillanatban iszonyatosan szégyellem magam.
Hiszen letettem a fegyvert. Egy ágyban alszom az ördöggel.
Hiába tűnik úgy, hogy a csaj kedvel, egy csipetnyi tisztelet sem
maradna meg benne irántam, ha megtudná az igazat. Hiszen még én
sem tisztelem magam!
– Ha nem tévedek, vadul udvarolt neked – folytatja töprengve. –
A Cross fiúk nagy szoknyavadászok.
– Megint csak mondhatjuk így is.
– Amikor először találkoztam Carterrel… – Addison maga kezd
el mesélni, mivel rájött arra, hogy tőlem semmit sem fog a Carterhez
fűződő kapcsolatomról hallani. Vékony ujja rásimul a borospohár
szájára, és körbe-körbe mozog rajta. – …más volt, mint az öccsei.
– Ezt hogy érted? – kérdezem, és tovább bámulom az ujját,
miközben kezd elhalványulni a szégyenérzetem. Aggódó arccal egy
gyors pillantást vet rám.
– Nem lógott túl sokszor otthon, és általában csendesen
viselkedett, ha a házban volt, de hajszálpontosan lehetett tudni, hogy
mikor lép be az ajtón. Ő volt a főnök.
– Ezt hogy érted?
 – Ugye tudod, hogy az apjuk nem volt túl jó szülő? Iszonyúan
megviselte, amikor meghalt a fiúk anyja. – Nyel egy nagyot, mintha
képtelen lenne folytatni, végül dacosan mégis tovább beszél: – Így
aztán, ha bárkinek szüksége volt bármire, akkor Carterhez fordult. Ő
szabta meg a szabályokat. Carter szerezte meg mindazt, amit a
többiek kértek tőle.
Feszülten figyelem az arcát, miközben elmeséli a fiúk történetét.
– Na most, egyszer nagyon hülye dolog történt. – Üvegessé válik
a tekintete, de megrázza a fejét, és hátrasimítja a haját. – Pár srác
ellopta a biciklinket. Tyler elvitt engem a sarki boltba, ahol kint
hagytuk a bicikliket, és ezek a seggfejek ellopták őket.
Amikor elneveti magát, pontosan tudom, így akkor tesz az
ember, amikor valójában sírással küszködik.
– Te ismerted Tylert? – kérdezem, és közben libabőrös leszek,
mert hideg borzongás fut végig a hátamon. Nikolai egyszer régen
azt mesélte, ilyet akkor érzel, ha valaki átlépett a sírod fölött.
Addison némán bólint. A szemében egy szomorú titok fénye
lapul, de aztán folytatja:
– Egészen biztosan azok a faszik voltak. Idősebbek nálunk, egy
hatfős banda. Felnőtt seggfejek, akiknek nem akadt jobb dolguk
annál, mint hogy ellopják a középiskolás kölykök biciklijét. – Vesz
egy mély lélegzetet, elsimítja az ölében a takarót, majd tovább mesél:
– Gyalog mentünk haza, és az út végén tíz percig szakadt az eső.
Bőrig áztunk, mire odaértünk. Daniel nem volt otthon; Tyler először
őt kereste, mert nem akarta Cartert apróságokkal bosszantani.
Egyetlen srác sem szerette hülyeségekkel zaklatni, tudod?
Nem tudok mit kezdeni a nekem szegezett kérdéssel, igaz,
Addison nem is hagy időt a válaszra.
– Szóval, ott volt Carter, és megkérdezte, hogy mi történt. Akkor
régen nagyon gyorsan dühbe gurult, és egész más ember volt, mint
most – magyarázza, én meg úgy nézek rá, mint egy őrültre, ám ő ezt
nem veszi észre. A takarót piszkálva folytatja. – Tylerrel együtt
beültek a kocsiba. Carter azt mondta, maradjak otthon, és pár óra
múlva mind a két bicikli ott volt épségben, a kocsi hátuljában. Tyler
nem szokott verekedni. Aranyszívű, barátságos srác volt, de most
mégis azt mondta, hogy azok a faszik többet nem fognak
szemétkedni velünk. Talán jó lett volna látni, hogy mi történt.
Az utolsó pár szót úgy mondja ki, mint akinek csak most jutott az
eszébe. Nekem viszont egyből beugrik, valószínűleg jobban járt, ha
nem látta, miként bánt el Carter azokkal az alakokkal.
– Azt hiszem, hogy ez egy elég pocsék történet volt. – Megvonja a
vállát. – Bocsánat. Nem vagyok túl jó mesemondó.
Kedvesen rámosolygok.
– Nekem tetszett.
– Szóval Carter már csak ilyen. Megszerzi, ami kell neki, nem ejt
foglyokat, és nem tűri, hogy bárki is baszakodjon vele.
Megdöbbentő erővel sújtanak le rám a szavai. A története elején
még ő küszködött a könnyeivel, ám most engem fenyeget annak a
veszélye, hogy elsírom magam.
– Jól vagy? – kérdezi, bár abból, ahogy megremeg a szája, jogosan
következtethetek arra, hogy ezt a kérdés én is feltehetném neki.
A szám magától kinyílik, hogy kimondjam, amit ilyenkor mindig
is szoktam: jól vagyok. Azt szoktam színlelni, hogy minden rendben
van.
– Nem akarok kíváncsiskodni – teszi hozzá gyorsan, szinte alig
érthetően. Még a két kezét is felemeli, hogy jelezze a szándéka
komolyságát. – Általában nem vagyok ennyire ütődött, csak hát
mostanában eléggé kiakasztottak, és annyira jólesik, hogy végre
beszélgethetek valakivel. Olyannal, aki nem…
Elakad a hangja, és visszafojtott lélegzettel keresi a megfelelő
szavakat. Nem tud megszólalni. A szemébe nézve jól látom, ő is
ugyanúgy szenved, mint én. Valami nincs rendben, és erre csak
abból jövök rá, hogy Addison is fogoly itt. Csapdába ejtették, mint
engem, de egészen más okok miatt.
– Jól vagyok, és minden világos… Komolyan!
Nem igazán sikerült megnyugtatnom. A válaszul kapott halvány
félmosoly nem tükröződik a szemében.
– Bárcsak elmondhatnék neked valamit! – suttogja, mintha
rádöbbent volna arra, hogy őrültségre készült. Lehet, hogy nem én
vagyok az egyetlen ütődött ebben a szobában? Kitöröl egy
könnycseppet a szeméből, az ajtó felé fordul, és zihálva kifújja a
levegőt.
– Mennem kell.
Talán neki is megmondták, hogy meddig maradhat. Persze az is
elképzelhető, hogy egyszerűen csak nem akar egy idegen előtt
szétesni.
Az órára pillantok, és rádöbbenek arra, hogy már majdnem
három órája beszélgetünk. Úgy éreztem, hogy éppen csak az előbb
jött be hozzám.
– Igen, nekem is mennem kell.
Krákogok egyet, és megpróbálom kitalálni, mivel
vigasztalhatnám meg, de hát csak felületesen ismerem. A szíve és a
lelke viszont nagyon is feltárult előttem.
– Ha inni akarsz, rám mindig számíthatsz – teszem hozzá.
– Akkor is, ha meg akarok nézni valami izgit a Netflixen? –
kérdezi, és őszinte boldogság ragyog fel az arcán.
– Persze – bólintok és elmosolyodok. Élesnek tűnik a hangom, és
megpróbálok úgy tenni, mintha nem omlana össze körülöttem a
világ.
– Talán furcsa lesz, amit mondok – folytatja Addison, de aztán
kézbe veszi a borospoharat, az utolsó cseppig kiissza, és csak ezután
néz a szemembe. – Nagyon úgy tűnik, hogy neked is jól jönne, ha
számíthatnál valakire.
Leteszi a poharat, és az üveg csendülése eloszlatja a fojtogató
csendet. A csaj feláll, és mielőtt elindulna, a magasból néz le rám. A
válla fölött hátrasimítja a haját, és komolyan ezt mondja:
– Hosszú időn keresztül nem volt kivel beszélnem. Tudom, hogy
ez milyen pocsék érzés.
Nehezen lehetne szavakba önteni, milyen sajgó fájdalmat okoz az,
hogy egy idegen rám pillant, keresztüllát rajtam, és amikor
szemügyre vesz, segíteni szeretne. Őszinte kedvességgel mellém áll.
Amikor én ránézek, a saját fájdalmamat pillantom meg benne.
Minden nyilvánvaló, csakhogy az igazságot kimondva a baj egyből
testet öltene, ezért sokkal egyszerűbb elmenekülni, elbújni vagy
legalább még kis ideig úgy tenni, mintha minden a lehető legjobb
lenne.
 Kiszáradt, fájó torkom miatt krákognom kell, és csak utána tudok
megszólalni:
– Lehet, hogy majd a szavadon foglak.
 22. FEJEZET

Carter
 
A parketta reccsenése jelzi Aria közeledtét. A fürdőszobában még
ég a lámpa, és a halvány, sárga fény beszűrődve árnyékot vet a női
alakra. Aria még sosem tűnt ennyire csábítónak és ragyogónak.
Dacosan megnyalja a száját, bár gyönyörű, mogyoróbarna szemében
félelem reszket. Meztelen, a bőre kipirult, mert arra gondol, ami ránk
vár. Mozdulatlanná dermed, amikor megérzi a pillantásom.
A kibaszott életbe! Még sosem állt ilyen keményen a farkam.
Tudom, hogy erre van szüksége. Mind a kettőnknek ez kell. Az
elmúlt néhány nap során csak visszafelé lépkedtünk, és csak tétován
előre.
Egyenrangú félként áll most előttem, vakmerően,
rendíthetetlenül, bár nem ott, ahol én, hanem a szoba túlsó végében.
– Gyere ide! – parancsolom. Leülök a székbe, és egy kézzel
végigsimítom a jobb combom.
Aria habozva odajön hozzám, kimérten, de mégiscsak
engedelmeskedik. Megáll előttem, és figyel.
– Ülj ide! – mondom, mire ő ösztönösen a kezem után nyúl,
ahogy megragadom a fenekét, és odahúzom az ölembe. Megfeszül a
háta, és továbbra is úgy tesz, mintha nem lenne szüksége minderre.
– Sokat töprengtem arról, hogy mi okozza kettőnk között a
feszültséget.
Mély és érzéki a hangom, képtelen lennék eltitkolni a
vágyakozásomat. A mutatóujjammal végigsimítom a vállát, és
nézem, ahogy megkeményednek a mellbimbói. Gyönyörű bőre
egyszerre lesz tűzvörös és libabőrös.
– Először meg foglak büntetni.
Kinyílik a szája, gyorsan beszívja a levegőt, de megértően rábólint
a szavaimra.
– Utána olyasmit adok neked, amire vágytál, amire szükséged
van… – Megáll a kezem, és kivárom, hogy csodálatos mogyorózöld
szeme a tekintetemet keresse. – Feltéve, hogy jól viseled a büntetést.
Felgyorsul a légzése, szinte látom, ahogy a nyakán egyre vadabbul
lüktet a vér az ereiben. Ennek dacára is engedelmesen biccent. A
tekintete továbbra is kérdéseket lövell a szemem felé, ám hangosan
nem mondja ki őket.
– Feküdj ide az ölembe! – mondom halkan. Nincs szükség
kemény szavakra, hiszen tudjuk, mi következik. Aria idegesen
engedelmeskedik, és közben az egyensúlyát elvesztve megpróbál
megkapaszkodni a székben. A lába a levegőben kalimpál.
Megigazítom, hogy tökéletes legyen a testhelyzete. A csípője
rásimul a jobb combomra. Tiltakozva felhördül, de nem ellenkezik.
– Tedd hátra a két kezed! – parancsolom. Ő engedelmeskedik, bár
nehezen egyensúlyoz az ölemben. Erre nincs is szükség, mivel bal
kézzel azonnal megragadom mind a két csuklóját, és a derekára
szorítom. Már nem imbolyog. Egészen addig fog így maradni, amíg
úgy nem döntök, hogy vége a büntetésnek. A puncija máris
nedvesen csillog; a félelem és a sóvárgás keveréke erőteljes elixír.
Rövidre vágott körmömet belevájom világos bőrű, izmos
fenekébe. Elmondom az utasításom:
– Áruld el, miért menekültél el előlem, amikor hozzáférést
biztosítottam számodra a bejárati ajtóhoz!
Összeszorul a torkom a rám törő aggodalomtól. Ő ezt azonban
nem veheti észre. Nem fogom megengedni neki, hogy kétségbe
vonja a hatalmam. Többé már nem. Soha többé! A lénye minden
apró porcikájával tudnia kell, hogy teljes mértékben az ura vagyok,
és ami ennél is fontosabb, hogy pont erre van szüksége.
– Tudnom kell, hogy mitől borultál ki, Aria – folytatom világosan
és érthetően, mert biztos akarok lenni abban, hogy felfogja, milyen
sokat jelentene számomra az, ha válaszolna.
– Nem tudom – feleli feszült hangon, aztán félrefújja az arca előtt
lebegő egyik hajtincset.
Nemsokára vége lesz a hazudozásnak. Csatt!
Egészen a csuklómig fájdalom hasít a tenyerembe, és Aria jobb
seggén máris ott éktelenkedik egy vörös folt. Feljajdul, megrándul a
csípője, de én egy határozott mozdulattal lejjebb nyomom, és
hatalmasat csapok a másik oldalra is. Utána ismét a jobb feneke

Ő
következik. Ő közben egész idő alatt az ölemben vergődik, és halk
kiáltásokkal tiltakozik.
Felgyorsul a szívverésem, és feláll a farkam, amikor az ujjaim
lejjebb haladva odaérnek a puncijához. Aria lélegzete elakad, a
hüvelye megszorul az ujjam körül, de nem fog jutalomban
részesülni, mert hazudott nekem.
Halkan beszélek hozzá, miközben a tenyerem óvatosan rásimul
vöröslő fenekének érzékeny foltjára. Megnyugtatóan
megsimogatom.
– Mondd el az igazat!
A parancsomon kívül a csendet csupán a fájdalom és a gyönyör
keverékéről árulkodó, elfojtott nyögése töri meg. Ujjaim elmerülnek
a puncijában, és végigsimítom nedves redőit is. Középső ujjam
megtalálja a csiklóját, egyszer körbedörzsöli, így csábítja, és meg is
jutalmazza az engedelmességét, hiszen nem mozdult onnan, ahol
lennie kell, vagyis az ölemből.
– Mondd el, Aria!
Zihálva kifújja a levegőt, megpróbálja felemelni a fejét, és közben
megfeszül a két combja. Jól láthatóan nyel egyet, és én tudom,
mindjárt elélvez. Éppen ezért abbahagyom a simogatását. Az ujjam
továbbra is rásimul a csiklójára, de már mozdulatlan, így Aria
kénytelen a szemembe nézni, miközben kinyíló ajka közül hangos
zihálás tör elő.
– Nem tudom – feleli és elbűvölő, mogyorózöld szeme azért
könyörög, hogy higgyek neki. Nem várom meg, hogy felkészüljön.
Lecsapok a bal fenekére, utána a jobbra sújtok le, majd ismét nagyot
csattan a bal. Már az egész alkarom lángol, a tenyerem pedig
érzéketlenné vált.
Aria sikoltása visszhangot vet a szobában, míg a teste megfeszül
az ölemben. Remeg a haragtól, a fogát összeszorítva teleszívja a
tüdejét levegővel, és könny csillog a szemében. Én is zihálva
lélegzek, miközben elcsattan az utolsó ütésem is. Erősen a helyén
tartom a fenekét.
Aria levegő után kapkod, lehajtja a fejét, és megpróbál
szembeszegülni a késztetéssel, hogy ellenállást tanúsítson velem
szemben. Elfordítja az arcát tőlem.
Í
 Így is észreveszem, hogy könnyes a szeme.
A tenyerem azonnal vöröslő bőrére szorítom. Nem törődöm
azzal, hogy összerezzen, és a kezem nyomása éppen elegendő
ahhoz, hogy enyhüljön a fájdalma. A szívem kihagy egy ütemet,
aztán még egyet, miközben ő kétségbeesetten küszködik, és vöröslő
arcán végigfutnak a könnyei.
– Vigyázok rád – suttogom, mire ismét felnéz rám, és az arcára
kiül a színtiszta gyűlölet. Megismétlem az ajánlatom: – Mondd el, mi
történt, és a büntetés véget ér.
Megremeg az alsó ajka.
– Addig nem engedlek el, amíg be nem vallod. Már zokog, és
kétségbeesetten válaszol:
– Olyan hülye dolog! – mondja, majd tovább bőg.
Megnyugtatóan tovább simogatom a fenekét, időnként meg is
markolom, hogy élénk maradjon a vérkeringés és érzékenyek az
idegvégződései. A vérében áramló endorfintól sokkal nagyobb lesz a
gyönyöre. A test és az agy is jobban kedveli a kéjt a kínnál.
Tőlem mind a kettőt megkapja. Bár most gyűlöl, imádni fog,
amikor túl leszünk rajta.
Az ujjaim ezúttal egyből behatolnak a hüvelyébe. A
benyomulásomért azonnali jutalomban részesülök. Aria felemeli a
fejét, és kipirult ajka közül előtör a gyönyör halk nyögése. Két
orcáján könnycseppek ragyognak, és néhány még mindig ott csillog
a szempilláján.
Puncija összeszorul az ujjam körül és még többért könyörög.
Elfojtott nyögés remegteti meg a forró levegőt, miközben a
farkam még keményebbé válik, és nekinyomódik a hasának. A
kurva életbe, nagyon vágyom rá! Szükségem van arra, hogy ma éjjel
az enyém legyen, aztán meg újra. Ezzel fogom arra emlékeztetni,
hogy hozzám tartozik.
– Mondd el végre, Aria! – parancsolom. A hangom mély és
dörmögő a testem minden sejtjében érzett eleven vágyakozás miatt.
Halk nyöszörgés, majd dacos fejrázás a reakció.
– Nem tudom, esküszöm, nem…
Mielőtt befejezhetné, minden erőmmel lesújtok a fenekére. Újra
belém hasít a már elcsituló fájdalom. Neki is sajog a teljes feneke és a
puncija. Hol itt, hol ott csapok le, mégpedig elképesztő sebességgel,
könyörtelen vadsággal. Megfeszül az állam, a fájdalom már a
vállamat marcangolja, amikor Aria felsikolt.
– Fejezd be a hazudozást!
Alig tudom kinyögni a parancsomat összeszorított fogaim közül.
Leengedem a kezem, és rákényszerítem magam a nyugodt
lélegzetvételre, miközben megnyugtatóan simogatom kivörösödött
bőrét.
Zihálva vesz egy mély lélegzetet, aztán még egyet. Remegés fut
végig az egész testén, és ettől a nyöszörgése nyögéssé változik.
Egész közel jár ahhoz, hogy a büntetés valami teljesen mássá
változzon. Én azonban válaszokat akarok, és Aria addig nem
élvezhet el, amíg választ nem kapok. Ezt biztosra veheti.
A könnyei miatt mindkét oldalon az arcára tapadt a haja. Végre
megszólal:
– Láttam a dátumot. – Megremeg a felsőteste, megpróbál távolabb
húzódni tőlem. Fájdalmas arccal, nyöszörögve rám mered, majd
folytatja: – Észrevettem a mobilodon a dátumot.
Alig lehet hallani a szavait, de akkor is nyilvánvaló, hogy jól
értettem.
Továbbra is levegő után kapkodok, a kezem lángol a fájdalomtól,
a tüdőm használhatatlanná vált, miközben megpróbálom felfogni,
hogy mit is hallottam.
Elengedem a csuklóját, és lassan átkarolom a derekát. Gondosan
ügyelek arra, hogy ne érjek a fenekéhez, miközben az ölembe
ültetem.
Rémült és dühös, de a kezét még most sem húzza el, pedig
megtehetné.
Amikor magamhoz ölelem, beleomlik a karomba. Megragadja a
vállam, és a könnyeivel átáztatja az ingem. Gyógyító balzsamot
jelent minden bánatomra az, ahogy a nyakhajlatomhoz nyomja a
fejét, és az arca a vállamhoz simul.
– Láttad a dátumot? – próbálom meg rávenni a folytatásra.
Magyarázza meg a szavait, miközben vigasztalom.
– Egy nappal előtte volt az anyám… – zihálja, és nem fejezi be a
mondatot. A hátát simogatva hagyom, hogy hozzám bújjon.
 Forró leheletem végigsimítja a haját, babusgatom, és várom, hogy
megnyugodjon.
– Nem tudtál megemlékezni az anyád halálának az
évfordulójáról? – kérdezem, és érzem, hogy a fájdalom miatt a
bensőmből kifut minden erő.
– Igen – nyöszörgi, és megpróbál még közelebb bújni hozzám.
Mintha nem simulna már így is elég erősen a testemhez. Zihálva,
elakadó hangon folytatja: – Most fordult elő először, hogy nem
mentem ki a sírjához.
Még szorosabban magamhoz ölelem a zokogó lányt, miközben jól
tudom, egész könnyen el lehetett volna hárítani a szenvedését. Gond
nélkül segíthettem volna neki, akár még úgy is, hogy több tucatnyi
védelmezővel veszem körbe, amíg megnézi az anyja sírját. Tehettem
volna valamit, úgy bizony, ha tudtam volna a problémáról.
– Sajnálom. – Megpróbálok a lehető legnagyobb együttérzéssel
bocsánatot kérni. – Kérlek, hidd el nekem, nagyon sajnálom! –
bizonygatom. Megcsókolom a haját, a vállát, aztán kicsit hátrébb
tolom magamtól, hogy egy csókot nyomhassak megduzzadt vörös
ajkára.
Azonnal visszabújik a nyakamhoz, és feljajdul, amikor a feneke
hozzányomul a nadrágomhoz.
– Köszönöm, hogy elmondtad nekem – folytatom, és kissé arrébb
fordítom Ariát, hogy hozzáférjek a puncijához. – Ölelj még!
Azonnal engedelmeskedik a parancsomnak. Még sosem volt
számomra ennyire egyértelmű, milyen nagy szüksége van arra, hogy
valakiben megkapaszkodhasson, és hogy valaki magához ölelje.
– Ettől majd elmúlik a fájdalmad – bizonygatom, bár üresen
csengenek a szavaim. A gyönyörrel csak egy bizonyos fajta fájdalmat
lehet elfojtani. Először a csiklóját dörzsölgetem, elérve ezzel, hogy
Aria testét elöntse a fájdalom és a gyász párosát követő különleges,
intenzív gyönyör.
Beleharap a vállamba, a körme a bőrömbe mélyed. Mocorogni
kezd az ölemben, és máris egészen közel jár a gyönyöre
kirobbanásához, bár valahányszor a feneke nekisimul a nadrágom
szövetének, felhördül, és még erősebben szorít a kezével.
 A puncijába nyomom az ujjaim, erőteljesen mozgatom a kezem,
és már a tenyerem érinti a csiklóját. Aria háta ívben megfeszül, ezért
kénytelen vagyok erősebben magamhoz szorítani, a másik
kezemmel megmarkolni a vállát.
– Élvezz el a kedvemért! – suttogom a fülébe. A farkam kemény,
és iszonyúan vágyik arra, hogy elmerülhessen a forró puncijában.
Ebben a helyzetben azonban nem törekedhetek a magam
gyönyörére.
Ez most csakis róla szól.
– Carter! – hörgi a nevem, miközben a testén végigkorbácsol a
gyönyör, és hátrahanyatlik a feje. Egészen addig folytatom, amíg az
erejéből már csak remegésre futja, és teljesen elhalkul a sikoltozása.
A szívem ugyanúgy zakatol, mint az övé, folyik rólam az izzadság,
és ádázul megfeszül testem minden izma.
Az idő csak vánszorog, miközben kivárom, hogy Aria
megnyugodjon, és figyeljen rám. Ahogy telnek a másodpercek,
óvatosan átgondolom, milyen szavakat kell hallania.
Ügyesen egyensúlyozva végül felemeli a fejét, és a szemembe
néz. Összeszűkül a szeme, ahogy hátrébb hajol, én pedig érzem,
ahogy vöröslő fenekével ismét végigsimítja a nadrágom. Ezúttal
résnyire nyílik a szája, és egy ilyen cseppnyi érintés is elég ahhoz,
hogy a következő orgazmus közvetlen közelébe kerüljön.
– Többet akarok tőled – figyelmeztetem, megtöröm a pillanat
varázsát, és rákényszerítem arra, hogy mogyorózöld szemével az
enyémbe nézzen.
– Itt vagy nekem – folytatom, és az ujjaim ismét megtalálják a
punciját. Rásimul a tenyerem, Aria felhördül, hátrahajtja a fejét, és a
csípőjével belenyomul a kezembe. Az ajkammal megérintem a
nyakát, és belesuttogok a bőrébe: – Te kis mohó.
Mielőtt újra elélvezhetne, abbahagyom az izgatását, és kivárom,
hogy elsötétülő, vágyakozó, lángolóan sóvárgó pillantása megtalálja
a szemem.
– Mindjárt boldoggá teszlek – ígérem, és a feje tetején elsimítom a
haját.
Egy pillanaton át csupán a szívem őrjöngő lüktetését érzem, majd
az ujjaim lesiklanak két keble közé, végül a mellére.
 – Mi a helyzet idefent?
A pillantásom hol a mellét keresi, hol pedig Aria szemébe
bámulok. Bárcsak el tudnám űzni a tekintetében kavargó
reménytelenséget és szomorúságot!
A jól ismert szorongás ismét harapófogóba fogja a szívem, amikor
Aria suttogva megkérdez valamit:
– Ha neked adnám a szívem, akkor mi maradna nekem?
Még erősebb a szorítás, és a szívem nem hajlandó dobogni.
Annyira nyilvánvaló a válasz.
– Itt lennék én neked.
Jól látom, hogy nem változik meg az arckifejezése, ezért
kénytelen vagyok lesütni a szemem.
Mélyen teleszívom a tüdőm levegővel, nem törődöm az
érzéseimmel, nem, még csak kicsit sem, mert a józan eszem azt
bizonygatja, hogy már közel a cél. Tudom, hogy ez így van.
Aria már majdnem eljutott oda, ahol lennie kellene, de mindig
visszakozik. Az apja miatt teszi ezt. Ha az öreg nem lenne, a lány
már az enyém volna. És Nikolai…
– Tudod, hogy mire van szükségem, Carter – szólal meg végül, de
amikor kinyitja a száját, megremeg a hangja. Könnyek csillognak a
szemében. – Ha a szívemet akarod, akkor nem döfheted keresztül.
Nem ölheted meg őket.
Leteszem a fegyvert. Jól tudom, hogy ennek milyen
következményei lehetnek, teszek egy kis engedményt a lánynak,
pusztán azért, hogy esélyt nyerjek a szívét oltalmazó falak
áttörésére.
– Fel fogom hívni az apád. De neked közben csendben kell
maradnod.
Döbbenettel és hálával a tekintetében közelebb hajol hozzám,
szeretne megszólalni, de én megérintem az ajkát az ujjammal,
hallgatásra és mozdulatlanságra kényszerítem.
A félelem hatalom.
Ahogy telnek a napok, egyre jobban rettegek attól, hogy ez a nő
sosem fog szeretni engem. Valahogy hatalmassá tettem, miközben
fogalmam sincs arról, hogyan történhetett ez meg.
– Felhívom az apád, de te nem szólhatsz bele. Világos?
 Beleegyezőn bólint, de addig néma marad, míg le nem veszem az
ujjam a szájáról.
– Igen, Carter.
Ráébredek arra, mennyire nem hajlandó engedelmeskedni
nekem, kivéve, ha reménykedik valamiben. Azonnal megbánom az
ígéretemet, hogy felhívom azt a seggfej apját.
El kell érjem, hogy valami másban reménykedjen, amikor ugyanis
véget ér ez a háború, az apja halott lesz, és akkor Aria vagy képes
lesz a megbocsátásra, vagy mindörökké gyűlölni fog engem.
 23. FEJEZET

Aria
 
Fogalmam sincs arról, hogyan tudtam elaludni.
Egyre csak azon járt az eszem, hogy tényleg megteszi azt, amit
ígért? Carter valóban felhívja az apámat? Ha igen, vajon mit mond
neki? Kis híján könyörögni kezdek, hadd hívjam fel Nikolait, hogy
elmondjam neki, biztonságban vagyok. Csakhogy nem tudhatom,
miként reagálna Carter erre, és nem akarom pont most túlfeszíteni a
húrt, amikor megajándékozott a reménnyel.
Ha az apám megtudná, hogy Carter a kezembe adta Stephan
életét, és szó szerint rákényszerített arra, hogy kést fogjak a
kezembe, akkor ez a tény nem vezethetne valamilyen fajta
fegyverszünethez kettőjük között?
Iszonyúan remeg a kezem az idegességtől meg a
bizonytalanságtól. Miről fognak beszélni? Az előttem fekvő rajzlap
üres marad, de nem azért, mert elkerül az ihlet, hanem mivel
egyetlen egyszerű vonal meghúzására sem lennék képes.
Egy óra telik el úgy, hogy ott ülök a földön Carter
dolgozószobájában, és csak a számítógép billentyűinek kattogását
meg az óra egyenletes ketyegését hallgatom. Közbe pedig semmire
sem tudok összpontosítani. Kizárólag az a kibaszott kérdés izgat,
hogy Carter mikor tesz eleget az ígéretének, és mikor hívja fel az
apámat.
Felnézek rá, elkapom a tekintetét, és jól tudom, hogy a
pillantásom könyörgő és várakozásteljes.
– Többre van szükséged.
Carter hangja mély, de halk, mégis visszhangot vet a szobában.
Vagy talán csak azért érzem így, mert tombol bennem a feszültség,
és mindenben lüktet az élet, ahogy a történéseket várom.
Összeszorul a torkom, és újra azt érzem, hogy ha elutasít, attól
minden megváltozhatna, ám ennek dacára is felkelek, és remegő
térddel odamegyek hozzá.
 Tisztában vagyok azzal, hogy ismét az irányítása alá vett. Csakis
arra vágyom, hogy engedelmeskedhessek neki, mert akkor
megkapom tőle azt, amire ígéretet tett. Persze lehet, hogy csak
hamisan kecsegtetett.
A szívem úgy lobog, mint egy gyertya lángja, mielőtt kialudna.
Carter csak nem lesz ennyire szemét velem? Nem vagyok hajlandó
erre a lehetőségre gondolni. Tudom, hogy valamit igenis érez
irántam. Egészen biztosan. Ezt bizonygatják elemi ösztöneim.
Carter még jobban eltolja maga elől a telefont. A régimódi irodai
készüléket bámulom, miközben jól hallom, hogy a férfi arrébb teszi a
laptopját, és összerendezi a papírjait.
Itt az idő. Hívd már fel!
Kétszer megütögeti az asztal tetejét, én pedig azonnal
engedelmeskedem. Hasra fekszem az asztal lapjára, és jól tudom,
Carter mindjárt feljebb tolja a sötétvörös sifonruhát, lecsupaszítva
így a combom és a fenekem.
Az arcom hozzásimul a kemény fához, és jól érzem
szívdobogásom az asztallapon. Megkapaszkodom a szélében, és
várom, hogy a hűvös kenőcs enyhülést hozzon sajgó fenekemre.
Ezúttal nincsenek lila foltjaim, de valamiért mégis sokkal jobban fáj.
Ma reggel ébredés után kis híján elbőgtem magam, míg Carter be
nem kente a bőröm.
Veszek egy mély lélegzetet, becsukom a szemem, és érzem, hogy
a férfikéz enyhülést hozó balzsamot ken sajgó testrészemre.
Gyengéd az érintése, ám talán éppen ezért még erősebben vágyom
arra, hogy többet kapjak belőle.
A hála és a sóvárgás halk nyögése tör elő az ajkam közül, mire
válaszul Carter érdesen felnevet. Kinyitom a szemem, felpillantok
rá, amihez először félre kell söpörnöm egy hajtincset az arcom elől.
A szívem megint kihagy egy ütemet.
– Sokkal jobban néz ki a feneked annál, mint amilyen tegnap éjjel
és ma reggel volt.
– Sokkal jobban is érzem magam – válaszolom könnyedén, és
nézem, ahogy nagy gonddal bedörzsöli a krémet.
– Tegnap éjjel nem mondtad el nekem a teljes igazságot – mondja,
aztán kihúz, majd betol egy fiókot. Nagyot dobban a szívem, és azon
töprengek, mit titkolhattam el előle. Semmi nem jut az eszembe.
Nem tudhatom, hogy csak a gyógykenőcsöt tette-e vissza a
helyére, vagy esetleg kivett valami mást is a fiókból.
Mielőtt válaszolhatnék, Carter így folytatja:
– Elfelejtetted megemlíteni a születésnapodat.
Végre hajlandó a szemembe nézni, és a tekintetéből olyan
kedvesség árad, amit korábban talán még sosem láttam. Ez az az
oldala, amiért a lehető legjobban sóvárgok.
– Nem gondoltam, hogy fontos volna – próbálok válaszolni, de
csak suttogásra futja az erőmből. Számtalan oka van annak, hogy a
születésnapom teljesen lényegtelen számomra. Figyelembe véve a
mindkettőnk életét uraló tragédiákat, már az is tisztességtelenségnek
tűnik, hogy egyáltalán a szenvedésem okai közé sorolnám.
Egy gyengéd mozdulattal megigazít az asztal lapján, de nem
húzza le a fenekemre a ruhám. A szövet felgyűrődött a csípőmön, és
nekem csakis ez jár az eszemben, amikor meghallom a kinyíló bilincs
fémes hangját. Felemelem a fejem, amikor megérzem, hogy az
acélgyűrű végigsimítja a csuklóm bőrét.
– A másik kezed is! – parancsolja Carter, és én meglepődötten
engedelmeskedem.
– Carter? – kérdő hangsúllyal mondom ki a nevét, miközben
odabilincsel az íróasztala két oldalához rögzített fémgyűrűkhöz.
Ismét eligazgatja a testem, hátrébb húz, így most már hosszan
elnyúlva fekszem az asztal lapján.
– Ebben a pillanatban nincs semmilyen ajándékom a számodra –
mondja, mintha meg sem hallott volna, és arrébb megy. Hideg
levegő csapja meg a fenekemet, miközben semmi sem takar el Carter
elől. – Valami szépet azért csak kellene adnom neked.
A remegésembe halvány félelem is vegyül a rám váró ismeretlen
miatt.
Megpróbálok hátrafordulni és felnézni rá, miközben Carter
valamit csinál a könyvespolcnál. Nem tudom, mit vett elő, de bármi
legyen is az, most már ott van a kezében.
– Carter, annyira sajnálom!
Az ösztöneim arra biztatnak, hogy könyörgéssel kerüljem el az
újabb büntetést. Még mindig sajog a fenekem. Bár az adrenalin
továbbra is tombol bennem, mégsem tudnám elképzelni, hogy ismét
elveri a fenekem. Nem hiszem, hogy megbüntetne azért, mert nem
beszéltem neki a születésnapomról.
– Könyörgök – nyöszörgöm.
– Csitt! – feleli, és egyből megnyugszom, amikor az egyik tenyere
rásimul hátul a derekamra. Érintése azonnal gyógyírt jelent az
idegességemre. Érdes hüvelykujjának simogatása elég ahhoz, hogy
ellazuljak. – Most gyönyör vár rád, kismadaram.
Amikor megérzem a két farpofám között végigfolyó olajat,
összerezzenek, de nem tudok elmozdulni a bilincsek és Carter keze
miatt. Halk, de mély hangon ismét felnevet, jó a kedve, én pedig
odavagyok érte.
Imádom a hangját.
– Tedd szét a lábad, aztán pedig told hátra a feneked! –
parancsolja, mire én nagyot nyelek, mert megérzem, hogy egy hűvös
fémtárgy nyomódik tiltott hátsó bejáratomba. Abban a pillanatban
elönt a forróság. Életre kel minden idegvégződésem, és a lángok
futótűzként terjednek szét egész testemben, a bőröm minden kis
részén.
Még gyorsabban dobog a szívem, vadul zakatol, és a kéjvágy
félresöpri a rettegésem maradékát is.
A gyönyör remegése és a leheletnyi, de égető fájdalom miatt
minden izomszálam megfeszül, ám abban a pillanatban, hogy
eltűnik belőlem a feszültség, Carter mélyebbre nyomja belém a
seggdugót.
Ó!
Édes! Istenem!
Nem kapok levegőt, ahogy eluralkodik rajtam az új élmény.
Megkeményedő mellbimbóim nekinyomódnak az asztal lapjának,
ahogy mocorogni kezdek Carter keze alatt, ő meg seggbe basz azzal
a fémtárggyal, belém nyomja, és kihúzza, újra meg újra.
– Carter – nyöszörgöm, felvinnyogok és érzem, hogy pár pillanat
múlva el fogok élvezni. Annyira teli vagyok. Iszonyúan izgalmas. A
nyakszirtemen feláll a szőr, ahogy a fejemet rángatom.
– A puncid a nagy semmit szorongatja – figyelmeztet Carter, és
mély hangját meghallva ki kell nyitnom a szemem. Abban a
pillanatban, amikor úgy érzem, hogy magasabbra kellene emelni a
fenekem, Carter egész mélyen belém nyomja a dugót, és
mozdulatlanná dermed. Otthagy engem eltelve, lángolva, a
vágyakozás peremén egyensúlyozva.
– Emeld fel a felsőtested! – utasít, aztán erősen megmarkolja a
combom belső oldalát. Még jobban szétfeszíti a két lábam, én pedig
remegek, mert már csak egy hajszál választ el az orgazmustól.
Esküszöm, ott érzem a gyönyört a puncimban. Mintha teljesen
kitöltené valami, pedig jól tudom, hogy semmi sincs a
hüvelyemben… ott nincs semmi.
A bilincs féme belevág a bőrömbe, a fenekem az égre mered, és
mindkét csuklóm az acélgyűrűk rabja. Halk nyöszörgés tör elő a
számból, tűzbe borul az arcom, mert Carter az ujjaival már a csiklóm
dörzsöli, majd végigsimítja a redőimet.
– Mondjam el az apádnak az igazságot? – kérdezi. – Áruljam el
neki, olyan nagyon vágytam rád, hogy hajlandó voltam kirobbantani
a háborút, csak hogy megtarthassalak?
A szavaitól azonnal megváltoznak az érzelmeim.
Valójában nem is engem akart.
A fejem mélyén megszólaló halk hangocska erre a tényre
emlékeztet. Becsukom a szemem, és megpróbálom eltaszítani
magamtól az azonnal rám törő szomorúságot és az elutasítás
fájdalmát.
Iszonyatos a feszültség, és több szempontból nézve is a szakadék
szélére kerültem. A kavargó érzelmek és a gyönyör azt akarja, hogy
elmondjam Carternek az igazat, ám ő elnémult, és már nem érzem
az érintését. Amikor nagy erőfeszítés árán kinyitom a szemem, azt
látom, hogy engem bámul. Sötét szemének pillantása elmerül az
enyémben, és keres valamit.
Tudom, hogy őszintének kellene lennem, na de mi történik akkor,
ha megtudja, nem én voltam az ajtót megdöngető kislány, nem én
kiabáltam odakint? Akkor is kellenék még neki? Nem bírnám
elviselni, ha nemleges lenne a válasz.
– Szükség lesz arra, hogy betömjem a szád? – kérdezi Carter. A
szívem tovább dübörög, a pulzusom az egekben.
 – Mégis miért? – kérdezek vissza, majd egyből szabadkozni
kezdek. – Csendben maradok!
Függetlenül attól, hogy mi jár az eszében, bármit megteszek,
amire kér.
– Itt az ideje felhívni az apádat – mondja, és mintha egy maszk
borulna az arcára. A közömbösség álarca miatt még erőteljesebbnek
tűnik szögletes állkapcsa. Jól látom, hogyan változik át azzá a
Carterré, amilyennek először megismertem és meggyűlöltem. A
szemem láttára kerül sor az átváltozására; látom, ahogy eluralkodik
rajta a sötétség.
– Ettől majd az orgazmusod határán egyensúlyozol. – A
hangjából a vágyakozás és a jókedv is kiérződik. – Gondold csak el,
milyen jó lesz, amikor végül megbaszlak, és megengedem, hogy
elélvezz.
 24. FEJEZET

Carter
 
Miközben a telefon kicsöng, csakis az jár az eszemben, milyen
iszonyatos önfegyelemre lesz szükségem ahhoz, hogy ne basszam
Ariát ájultra, ne késztessem arra, hogy a nevemet sikoltozza,
miközben az apja mindent hall a telefonban. Lassan, egyesével
nyomom be a telefonszámot, és közben eszembe jut a lány arcára
kiülő, mindent elsöprő szenvedés, amikor meghallotta, hogy miatta
robbantottam ki a háborút. Ezt nem azért hoztam szóba, hogy
megtörjem vele.
Hanem mert ez az igazság.
Kihangosítom az asztali telefont, és valósággal tombol bennem a
feszültség, ahogy meghallom a csengő hangot, és Aria vonaglani
kezd az asztalon.
A telefon kicseng.
Egy ujjal végigsimítom a lány fenekét és a combját egészen a
térdéig. Nyöszörögni kezd.
– Csitt! – szólok rá, és azt bámulom, ahogy selymes lába libabőrös
lesz.
A telefon csörög.
– Biztosan nem szeretnéd, ha az apád meghallana –
figyelmeztetem, és fel sem merül bennem az, hogy suttogóra fogjam.
Elakadó lélegzetvételét meghallva kénytelen vagyok a szemébe
nézni. Könyörög a tekintete, én pedig esküt teszek magamnak arra,
hogy a telefonálás során valamivel meg fogom ajándékozni.
Ami a segítségére válhat.
Megmutatom neki, valójában milyen ember az apja.
Csöngés.
A telefon harmadszorra nem tud kicsöngeni, mert halk kattanást
hallunk, és rövid szünet után felzendül az ellenségem hangja.
– Cross – szól bele a készülékbe.
Feltámad bennem a harag csak attól, ahogy kimondta a nevem.
Nagy nehezen tudok csupán Aria testére összpontosítani.
Megnyugtat, ahogy az íróasztalomon fekvő nőt bámulom. Nagyon is
megnyugtat. Boldogsággal tölt el a bőre puhasága. Újból
végigsimítom nedves szeméremajkát, és lassan beljebb nyomom a
fenekébe a dugót.
Elfojtott nyögése beteges mosolyt varázsol az arcomra.
– Talvery – felelem.
Így baszom Aria seggét ezzel a fémtárggyal, miközben őszinte
örömmel tölt el a bilincsek zörgése, és ahogy a lány minden
önuralmát összeszedve megpróbál mozdulatlanul és csendben
feküdni, miközben a gyönyör hangjait igyekszik visszatartani, és az
a veszély fenyegeti, hogy az extázis bármelyik pillanatban
kirobbanhat belőle.
Jól érthetően beleszólok a telefonba:
– Úgy gondoltam, hogy esetleg szeretnél beszélni velem.
Semmi nem hallatszik a készülékből, miközben Aria egy tökéletes
O betűt formáz az ajkával, megremeg a dereka és a két combja.
Olyan kibaszott közel van az orgazmushoz! Elég lenne akár csak
egyetlen ujjamat is bedugni a hüvelyébe ahhoz, hogy azonnal
elmenjen.
– Például arról, hogy mi a helyzet a lányoddal.
Aria felemeli a lábát, és lesújt vele az asztalra. Kétszer. A hangos
csattanásoktól megremeg a telefon, miközben a lány elkeseredett
képet vágva ráharap az alsó ajkára.
Az első figyelmeztetés.
– Mocskos szemétláda! – harsogja Talvery, és semmit sem sejt
arról, hogy éppen mit csinálok a lányával.
Aria szeme kinyílik, bár az arca még mindig vörös, és csak
nehezen tudja elfojtani a hangos zihálását.
– Nem gondolod, hogy ennél azért jobban kellene tisztelned a
nőket? – kérdezem Talverytől, és az ujjam hegyével ismét
megsimogatom Aria csiklóját. Minden sokkal izgalmasabbá válik
attól, hogy az egész testén végigfut a remegés.
– Hogyan kaptad el?
Talvery kérdését meghallva mozdulatlanná válok, majd elhúzom
a kezem Aria lába közül, hogy átgondoljam, mit akar tudni az apja.
Mi az első kérdése? Nem azt tudakolja, hogy a lánya jól vagy
biztonságban van-e, hanem az érdekli, hogyan sikerült elkapnom.
Két lehetőség van. Vagy tud a beépített emberemről, és most
bizonyítékot akar szerezni, vagy fogalma sincs róla.
– Ajándékba kaptam – felelem hűvösen. Összeszűkülő szemmel
tartom a telefont, és azt remélem, hogy a gazember következő
szavaitól okosabb leszek.
Ahogy Aria zihálva beszívja a levegőt, belém villan, hogy itt van
velem a kismadaram, aki mindent hall. Előrehajolok, csókot nyomok
a combjára, hogy ezzel csitítsam el a fejében kavargó fájdalmas
gondolatokat.
– Romanótól? – kérdezi Talvery, és hangosan belezihál a
telefonba. – Tényleg ezt szeretnéd elhitetni velem?
Vicsorgó kérdését meghallva Aria felemeli a fejét az asztalról,
meg akar szólalni, hogy tiltakozzon, de én elhallgattatom.
Megragadom az állát, és megrázom a fejem. Jól tudom, az
arckifejezésem kemény, mint a kő, ami miatt a lány összerezzen.
Semmiképpen nem engedhetem meg neki, hogy beszéljen az
apjával.
Nem fogom hagyni, hogy még ennél is jobban belesodródjon a
háborúba.
– Azt hiszel, amit akarsz. Kérdeztél valamit. Én meg válaszoltam.
Aria minden porcikája megfeszül, elfordul tőlem, és úgy bámulja
a telefont, mintha azon bármilyen látnivaló is lenne.
Keresztbe teszi a lábát, mert így kifordítva a testét jobban láthatja
a készüléket, és én ismét elmosolyodom, mert közben kéjesen
felnyög.
Talvery ezt nem hallja meg, amikor így válaszol:
– Tájékoztattak róla.
Nem igazán érdekelnek a hülyeségei. Tudom, hogy mivel etették,
és lófasz a seggébe a kamuértesüléseivel, miközben az én faszom
tövig merül a lányába!
Ismét megragadom Aria fenekét, a seggdugasszal izgatom, és
tovább kefélem vele. A körme megcsikordul az asztal lapján,
miközben alig tudja legyűrni a késztetést, hogy hatalmasakat
nyögjön.
 Egy pillanatra megnyomom a telefonon a némítógombot, mert
szeretném meghallani ezt az édes hangot. Imádom a nyögéseit. Az
apja tovább szövegel, bár közben nem hallhat minket.
– Mit tettél vele?
Most a másik kezemmel megmarkolom a lány fenekét, és ezzel
elérem, hogy egy újabb gyönyörű hang törjön elő az ajkán. Az
elsöprő gyönyör és a hasogató fájdalom keveréke túl erős ahhoz,
hogy kordában tartsa.
– Nézz rám, miközben seggbe kúrlak, Aria! – suttogom.
A szeme elkerekedik a döbbenettől, mire én vigyorogva
folytatom:
– Ezt most nem hallotta, de visszateszem a hangot a telefonra,
úgyhogy maradj csendben, kismadaram!
Gyönyörű ajka megkönnyebbülve szétnyílik, majd előtör rajta a
gyönyör, mivel újra a cuki kis puncijával foglalkozom. Majdnem
becsukja a szemét, de aztán engedelmeskedve a parancsomnak
kinyitja, hogy közben engem bámulhasson.
– Megöllek, ha csak egy ujjal is hozzányúltál! – fenyegetőzik
Talvery, miközben újra ráadom a hangot.
– Hogy a csudába ne nyúltam volna hozzá? – kérdezem.
Aria halkan tiltakozva felvinnyog, én pedig úgy érzem, igazi
seggfej vagyok, hogy a füle hallatára így szemétkedek az apjával.
Közben azonban egy komor előérzettől begörcsöl a gyomrom.
– Megadtam neki mindent, amire szüksége van. Igencsak
megviselte ez a pár nap.
Bár az apja is engem hallgat, ezeket a szavakat Ariának szántam.
Így folytatom:
– Úgy tűnik, egész jól sikerült beilleszkednie, és néha mintha
boldog is lenne.
A lány mogyoróbarna szemének tekintete ellágyul, kis híján
könnybe lábad, és a pillantása továbbra is a tekintetemet keresi.
– Mit akarsz, Cross?
Talvery nyers és keserű hangját meghallva megfeszül az
állkapcsom.
Arra gondolok, elárulom neki, a lánya azt mondta nekem, hogy
szeret. Csakhogy szörnyű bűn lenne megismételni e szavakat
Talvery előtt, és fegyverként felhasználni őket.
Aria nyugodtabb, tágra nyílik a szeme, és a lélegzetét visszafojtva
várja a válaszom.
– Csak beszélgetni akarok. Van itt velem valaki, aki hallani
szerette volna a hangod.
Az ujjaim belegyömöszölöm szűk puncijába, és a
hüvelykujjammal megnyomom a seggdugaszt. A bilincsek elég
hangosan csörrennek meg ahhoz, hogy Talvery is meghallja a zajt.
Erre gondolva önelégült vigyor ragyog fel az arcomon.
– Hadd beszéljek vele! – mondja, de a követelése meglehetősen
erőtlen. Soha semmit nem tennék meg azért, mert parancsot kaptam
tőle rá. Inkább minden követ megmozgatnék, csakhogy azzal is
felbőszítsem.
– Más fontos dolgok kötik le most a figyelmét – válaszolom és
érzem, ahogy végigszáguld rajtam az önteltség. Nem akarok
túlságosan bunkó lenni, hiszen azzal esetleg fájdalmat okoznék az én
Ariámnak. Vadul dörzsölgetem a csiklóját, és jól tudom, ettől az
érintéstől milyen könnyen el szokott élvezni. Jobban örülnék annak,
ha teljesen lekötné az extázis, mert úgy nem hallaná és nem is fogná
fel ezt a beszélgetést.
– Meg foglak ölni, te szemétláda! – fenyegetőzik Talvery, és nem
is próbálja meg eltitkolni a haragját.
– Elég régóta próbálkozol már azzal! – vágok vissza, és ahogy
telnek a másodpercek, egyre több düh vegyül a hangomba. Bár Aria
arcán jól látszik az aggodalom, a combja már a közeledő orgazmus
miatt remeg, és a foga olyan vadul mélyed az alsó ajkába, hogy attól
félek, mindjárt kiserken a vére.
Egy pillanatra ismét elnémítom a telefont.
– Élvezz el a kedvemért, Aria! – parancsolom, majd gyors
mozdulatokkal jól megujjazom.
Megfeszül a háta, és pontosan abban a pillanatban tör elő egy
halk, elfulladó sikoly a száján, amikor ezt mondom Talverynek:
– Ígérem, hogy jó leszek hozzá. Tudom, hogy kell a nőkkel bánni.
A szavaimat meghallva elönti a gyönyör Ariát. Vadul és gyorsan
elélvez. A kielégülés hullámai végigvágtáznak az egész testén.
 – Romano elmesélte neked, hogy mit csinált a lányod? –
kérdezem Talverytől, leginkább azért, hogy magamat
figyelmeztessem. Ez az erős nő az enyém. Kibaszottul büszke
vagyok arra, hogy ezt elmondhatom.
– Stephannal? – kérdezi Talvery, mire Aria a szemembe néz, én
pedig az apja megszólalása miatt ingerültté válva dühösen suttogom
el a választ:
– Igen.
Aria vadul zihálva megpróbálja felemelni a fejét; szeretné, hogy a
telefon még többet eláruljon neki arról, hogy mit gondol az apja.
De semmit sem hall.
A hangszórók néma csendben maradnak.
Annyira gyűlölöm ezért Talveryt! Őszintén utálom, mert miatta
könnybe lábadt a lány szeme.
– Nem próbáltad meg kiszabadítani. – Kénytelen vagyok lenyelni
a torkomban megjelenő, érdes peremű kőtömböt. – Mióta tudod,
hogy itt van?
Amikor nem válaszol, még jobban fellángol bennem a gyűlölet, és
így folytatom:
– Hiszen már azelőtt is tudtál róla, hogy Romano elárulta neked
azt az apró titkot.
Aria arcára kiül a fájdalom. Előbbre hajolok, és csókokkal borítom
el a csípőjét.
– Üzenek neki valamit – mondja Talvery, én azonban nem
törődöm vele, mert jobban érdekel, hogy alig hallhatóan ugyan, de
mégis előtörnek a hála édes hangjai Ariából. – Korábban nem
mondhattam ezt el neki, de most mégiscsak a tudtára adom.
– Figyelek – felelem, és ismét elnémítom a telefont, majd
megcsókolom Aria vöröslő fenekét, és lágy mozdulattal kijjebb
húzom, majd visszadugom a lyukba a dugót. A lány már újra közel
áll a gyönyörhöz.
– Mondd el neki, hogy ezt üzenem: Amíg nem vagyok otthon,
maradj csendben, és ne gyere ki a szobádból!
Visszaadom a hangot a telefonra, és gyorsan válaszolok:
– Gondoskodom arról, hogy megkapja az üzeneted.
 Leteszem a telefont, mert elegem van Talveryből és ebből a
beszélgetésből. Készen állok arra, hogy Aria a nevemet sikoltsa.
A derekánál fogva lehúzom az asztalról, a zihálása olajat önt
vágyaim tüzére, és ahogy a körme megcsikordul az asztallapon,
előrángatom a farkam, és tövig belenyomom a puncijába.
– Ó, a kurva életbe! – nyöszörgöm, és megremeg a lábam. – De
kibaszottul nagyon szükségem van rád!
Csókokkal borítom be a hátát, és közben belesuttogok a bőrébe.
Mozdulatlanná dermedek odabent, hagyom, hogy hozzám
idomuljon, és várom a pillanatot, amikor a gyönyörön kívül semmi
mást nem érez.
– El sem tudod képzelni, mennyire szeretném a tudtára adni,
hogy te minden éjjel a nevemet hörgöd.
– Ezt is hall… – kérdezi Aria, de elakad a hangja, és a gyönyör
elfojtott nyögése tör fel az ajkán, ahogy a csípőmet előrelököm.
Ennek dacára is odafordul a telefon felé, kiül a fájdalom az arcára,
és csak nehezen tud csendben maradni. Tudom, az jár az eszében,
hogy az apja még mindig hall-e minket. Bár a farkam bent van a
forró puncijában, Aria tovább aggódik.
Ezt egészen egyszerűen nem fogom hagyni.
Újra és újra rácsapom a telefonra a régimódi kagylót. Egyik
kezemmel a készüléket fogom, a másikkal kék foltokat hagyva
magam után a lány csípőjét szorítom. Pontosan olyan ütemben
baszom, hogy két lökés között meghallhassa a telefon sípolását. Nem
vagyunk vonalban.
Lelököm a készüléket az asztalról, és felkiáltok:
– Az apád nem számít! Semmi más nem számít!
A szavak hangos nyögések között törnek elő belőlem, miközben a
puncija vadul szorongatja hosszú és vastag farkam.
– Csak mi ketten számítunk!
Ahogy ezt zihálom, még gyorsabban mozog a csípőm, és érzem,
hogy a heréim körül megfeszül a bőr.
Miközben őrjöngve döngölöm Ariát, felteszek egy kérdést:
– Milyen érzés, hogy egyszerre van tele a segged lyuka és a
puncid?
 – Carter – nyöszörgi a nevem, miközben elélvez. Aztán még
egyszer. Végigvágtázom a gyönyörét, és mindegyik lökésem
keményebb és erőteljesebb az előzőnél. Azért esedezem a testemnek,
hogy még ne menjek el.
Örökké ebben a pillanatban akarok maradni. Ariát bilincsek kötik
az asztalomhoz, és semmi mást nem érez, csak a vágyaim lángolását.
Iszonyúan izgalmas annak a tudata, hogy addig fogom kefélni, míg
elgyengülő lába már csak remegni képes.
Én sem bírom tovább. Amikor a puncija harmadszor is átlépve a
gyönyör küszöbét, újra megszorul a farkam körül, egész mélyen
benyomulok, és a következő pillanatban akkorát élvezek, mint
korábban még soha az életem folyamán.
Nem kapok levegőt, amikor kihúzom a dugaszt a fenekéből.
Ezzel a gyönyör újabb hulláma tör rá. Zihálva leveszem róla a
bilincset, és az ölembe veszem a lányt, hogy a bőrömön érezhessem
a remegő, lángoló bőrét.
Nem tart sokáig ez az összekeveredő zihálás. Aria haja
megcsiklandozza a vállam, amikor elhúzódik tőlem, és a telefon
után nyúl.
Elakad a lélegzete, megroggyan a válla, és a tekintete a semmibe
mered.
– Semmi baj – bizonygatom, és a lelkemben feltámad a harag, sőt
valami, ami még annál is szörnyűbb. A csalódottság.
– Visszahívhatom? – kérdezi habozás nélkül, pedig a hangjából
kiérződik a félelem és az aggodalom keveréke. Suttogva,
könyörögve folytatja: – Beszélhetek vele négyszemközt?
Nézem, ahogy nyel egy nagyot. Megpróbálom felfogni, honnan a
csudából tört rá ez a mély kétségbeesés.
– Nem bízom meg az apádban – mondom őszintén.
– Bennem viszont megbízhatsz – feleli halkan, továbbra is
könyörögve.
Csendben maradok, a szemébe nézek. A kétségbeesése haraggá
változik.
– Nem kellett volna így gúnyolódnod vele! – figyelmeztet, de
elakad a hangja.
Aggódik.
 Valami nincs rendben.
– Kérlek, engedd meg, hogy visszahívjam! – könyörög újra. –
Ígérem, hogy nem lesz belőle baj. Csak annyit szeretnék mondani
neki, hogy jól vagyok.
Aggódva ráharap az alsó ajkára, a szemembe néz, és mindkét
kezével megpróbálja megragadni az enyémet.
– Nem. Mi a baj?
Nem hajlandó a szemembe nézni, ezért megfogom az állát, és arra
kényszerítem, hogy felemelje a fejét. Így keresem az igazságot a
szemében.
– Miért kellett ennek így történnie? – kérdezi, aztán elakad a
hangja, és a szeme sarkából könnycseppek bukkannak elő.
– Mégis mi a fene történt? – összeszűkülő szemmel figyelem,
ahogy Aria összeomlik. Teljesen kikészült. – Mi a baj?
– Szeretlek – feleli fájdalmas hangon. – Sajnálom!
Halkan nyöszörögve megtörli a szemét, és megpróbál
kibontakozni az ölelésemből.
– Soha nem bántanálak téged – bizonygatom, és a szívem vadul
zakatol, mert jól tudom, nem mondhatom neki azt, amit ő mondott
nekem. – Ugye tudod?
Gyorsan átgondolom a telefonbeszélgetés minden szavát. Azt
hiszem, attól készült ki ennyire, ahogy elmeséltem, miként sikerült
megszereznem. Az eszébe jutott miatta a kapcsolatunk kezdete és a
szörnyű önteltségem.
– Ahogy a telefonban beszéltem…
Az ajkamra szorítja az ujjait, és elnémít:
– Én sem bántanálak téged soha.
A mobilom hangja tereli el a figyelmem. Üzenetet kaptam Jase-
től.
Ezt most látnod kell. Azonnal!
Egy apró csókot nyomva Aria lágy ajkára, megpróbálom
eloszlatni az aggodalmait. Megpróbálja vadul a számra szorítani az
ajkát, de én hátrébb húzódom, egy pillanatra odanyomom a
homlokomat az övéhez, és csak arra tudok gondolni, milyen kár,
hogy most itt kell hagynom.
Belesuttogok az ajka közé:
 – Várj rám a hálószobában!
Amikor kinyitom a szemem, az övében megpillantom a
vágyakozást és egy határtalan érzelem mély kútját.
Némán bólint, enyhül a szorítása, miközben leteszem a földre, és
én is felállok.
– Valamit el kell intéznem, de aztán jövök vissza hozzád –
ígérem, ám az arckifejezése nem arról árulkodik, hogy elfogadná azt,
amit mondok neki. Egy nap majd meg fogja érteni, mindenről
gondoskodni fogok, feltéve, hogy ő megbízik bennem.
Mégis engedelmesen mozgásba lendül, én pedig kilépve a
dolgozószobám ajtaja elé, nézem, ahogy ott hagy. Vajon még most is
ugyanazt gondolja az apjáról, mint pár órával ezelőtt?
Még egyszer utoljára hátranéz, szomorúan rám mosolyodik, majd
eltűnik a lépcső felé vezető folyosón.
 
Jase futólépésben már azelőtt feljön a lépcsőn, hogy
elindulhattam volna lefelé. Felemeli a fejét, és megpillant.
– Beszélnünk kell. – Feszültséggel teli hangja betölti a folyosót. –
Most!
– Mi történt? – kérdezem. A homlokomon elmélyülnek a ráncok,
az adrenalin újra szétárad bennem.
– Megtámadtak minket. Behatolók. Úgy tűnik, hogy társaságot
kapunk.
A tekintete izgatottan ragyog, élvezi a kihívást, és én nagyon is
egyetértek vele. Elmosolyodom.
– Talvery? – kérdezem, és arra gondolok, hogy Aria apja már a
telefonbeszélgetésünk előtt megindította-e a támadást, vagy ostoba
módon csak az érzelmeinek engedelmeskedik-e.
Jase bólint, ám az arcára egyből kiül a nyugtalanság.
– Csak hatan vannak.
– Hat fegyveres? – kérdezem döbbenten. – Talvery nem lehet
ilyen kibaszottul ostoba.
– Az egyikük a beépített emberünk. Valószínűleg így jutottak
keresztül a külső kapun. Ketten a lány rokonai.
– Gondolod, hogy valaki segített nekik? – kérdezem az öcsémtől.
Arra gondolok, az ügynökünk lepaktált valakivel, és az illető
segítséget nyújtott neki. Jase azonnal a fejét rázza.
– Abban a pillanatban riasztottak minket, ahogy felfigyeltek
rájuk.
Hol van Aria? – kérdezi Jase.
– Biztonságban a hálószobámban – felelem gyorsan. – Nem fog
kijönni onnan.
Kiszárad a szám és összeszűkül a torkom, amikor arra gondolok,
hogy elragadhatják tőlem. Ha aggódom és félek, azzal csak saját
magammal szúrok ki.
– Kizárt dolog, hogy a siker reményében jöttek ide. Ha csak hatan
vannak, akkor mindannyiukra halál vár.
– Valami tényleg nincsen rendben – feleli az öcsém, és a mobilja
képernyőjére hozza a kamerák képét. A belső torony előtt hat
katonai bevetési öltözéket viselő férfi közeledik. Jase-re nézek,
amikor felteszi a kérdést:
– Mi lenne, ha kikérdeznénk őket?
Elszorul a tüdőm, amikor felismerem az egyik behatoló arcát.
– Nikolai.
Volt mersze idejönni! Hogy elragadja tőlem, ami az enyém?
Fellángol bennem a harag, a féltékenység meg a bosszúvágy őrjöngő
egyvelegétől tűzbe borul körülöttem a világ.
– Arra gondoltam, hogy kiiktatjuk a három jelentéktelen senkit,
viszont begyűjtjük a két unokatestvért és Nikolait, hogy
kikérdezhessük őket – mondja Jase halkan, és hátrapillant abba az
irányba, ahol Aria vár rám.
Megnyalom az ajkam, mivel jól tudom, Talvery tökéletesen
tisztában van azzal, hogy ezek mind a hatan meghalnak, miközben
megpróbálnak beszivárogni hozzánk, hogy Ariát megmentve
lemészároljanak minket.
– Nikolai ostoba és kétségbeesett. Ha azért jött ide, mert
megtudta, hogy itt van-e a lány, akkor nagyon is logikus, hogy csak
pár ember kísérte el.
– Mindannyian magas rangúak – vágom rá gyorsan, mivel
valamennyiüket ismerem. Néhányan közülük már az én utcáimon is
öltek embert.
– Kizárt dolog, hogy Talvery tudta nélkül jöttek ide.
 – Gyilkolni akarnak, vagy elvinni a lányt? – kérdezem Jase-től, ám
ha csak néhány másodpercet is vártam volna, megspórolhattam
volna magamnak a kíváncsiskodást. Az egyik behatoló a szemem
láttára helyez el egy kézigránátot a garázsban. Pár lépés után már
megy is a következő gránát.
Gyilkolni jöttek.
– Robbanóanyagot erősítettek a bejárati kapura. A biztonsági
kapu átvilágította őket, és észrevettük, hogy a hátizsákjaikban
elegendő robbanóanyag van ahhoz, hogy az egész ingatlant a
levegőbe repíthessék, feltéve, hogy sikerül elhelyezniük a
pokolgépeiket.
Fenyegetően összeszorítom az ajkam.
– Pont úgy, mint azelőtt? – kérdezem Jase-től, és lelki szemem
előtt megjelennek egykori otthonunk romjai, a hamu és a korom. –
Gondolod, hogy ugyanazok jöttek vissza?
Jase a szemembe néz, de nem válaszol.
A mobilja kijelzőjéről eltűnik a kamerák képe, mert valaki hívja.
Abban a pillanatban, amikor felvenné, a zsebemben életre kel a saját
telefonom is.
– Aria! – figyelmeztet Jase, mielőtt fogadhatnám a hívást. Nem
titkolja el az idegességét, ahogy folytatja: – Nincs a hálószobában.
– Hova megy? – kérdezem, de aztán rádöbbenek arra, hogy ez
igazából nem számít. Ha a lány előjön, akkor kénytelen lesz
választani. – Hagyjátok kijönni! Megengedem neki, ha ezt akarja.
A szívem vadul kalapál, miközben Jase továbbadja a
parancsaimat, és a mobilom elhallgat a kezemben. Aria látni fogja,
mire képes a családja, és nekem mit kell megállítanom. Azt is, amit
meg kell védenem.
Hadd lássa őket, hadd hozza meg a maga döntését!
– Öljétek meg a másik hármat!
Keményen csattan a hangom, bár a testem egyre jobban remeg a
dühtől. Abban a pillanatban, ahogy kiadom a parancsot, három
hulla zuhan a kőre. A túlélő társaik menekülni próbálnak, de nem
tudnak kijutni az ingatlanunkról.
– Hozzátok ide azt a hármat!
 25. FEJEZET

Aria
 
Annyira jó lenne, ha Carter megengedné, hogy felhívjam az
apám, vagy hogy meglátogassam őt! Libabőrös leszek, és a
borzongás nem akar elmúlni.
Meg tudnám győzni az apámat arról, hogy igenis van megoldás.
Hallottam, amit mondott. A nekem szánt üzenetét. Kódoltan
figyelmeztetett valamire. Ide jön. Néhány órán belül az apám ide fog
jönni értem!
Amíg nem vagyok otthon, maradj csendben, és ne gyere ki a szobádból!
Az apám ezt szokta nekem mondani, amikor el kellett mennie
éjszakára otthonról. Csakis akkor használta ezeket a szavakat,
amikor ugyan feszült volt a helyzet, de csupán néhány órát töltött
házon kívül. Ha ennél hosszabb időre akadt dolga valahol, akkor
előtte átvitetett engem egy biztonságos menedékhelyre.
Kizárt dolog, hogy véletlenül használta éppen ezeket a szavakat,
ebben biztos vagyok. Nem így fogalmazta volna meg az üzenetét, ha
nem készülne arra, hogy idejöjjön értem. Nem pontosan ezeket a
szavakat használta volna, ha ma este nem készülne valamire.
A szívem azóta is egyfolytában zakatol. Nem kapok levegőt a
bűntudat és a félelem miatt. Nem lenne szabad hagyni így elfajulni a
dolgokat. Nem tudhatom pontosan, az apám mire készül, de egy
háborús bevetés szavait használta. Nemsokára szörnyű dolgok
történnek. Ez nyilvánvaló. Jól érzem.
A rossz előérzettől görcsbe rándul a gyomrom. Minden meg fog
változni.
Tennem kellene valamit.
Csakhogy ahhoz időre lenne szükségem, ám most nem várhatok.
Nyugtalanul fel és alá járva Carter épületrészének a folyosóján,
megpróbálom kitalálni, mit is mondhatnék az apámnak, vagy
rájönni egy olyan érvre, amivel meggyőzhetném Cartert arról, hogy
ne reagáljon az apám fenyegetéseire. Kizárt dolog, hogy bemenjek a
hálószobába, és ölbe tett kézzel várakozzak! Nem vagyok hajlandó
tétlenül szemlélni a szörnyűségeket!
A fejemben újra és újra lejátszom magamnak kettejük
párbeszédjét, a telefonhívást. Nem tudom elhinni, hogy jól hallottam
az apám szavait.
A feszültség olyan erővel préseli össze a mellem, hogy nem
kapok levegőt.
Hosszú napok után az apám eldöntötte, hogy idejön. Hetekkel
ezelőtt raboltak el, és most végre eljön értem. Semmit sem tehetek
azért, hogy megállítsam.
Iszonyatosan remeg a kezem, dühömben ökölbe szorulnak az
ujjaim, és egy hatalmas ütést mérek a falra. Hogy teheti ezt velem az
apám?
Apám és Carter.
Mert ő sem ártatlan. Jól tudta, hogy a telefonhívás feldühíti az
apámat. Folyamatosan kötekedett vele, és gyakorlatilag a szemébe
nevetett.
Én meg élveztem az egészet.
Olyan gyönyörben volt részem, amilyenre vágytam. Volt valami
beteges és különös abban, mennyire vágytam arra, hogy Carter
eljuttasson az extázis küszöbére, miközben az apám őrjöngve
szidalmazta.
Carter ezzel megmutatta, hogy a lelkem egy része szeretne
elmerülni a züllésben, és meglehetősen bűnös, kifacsart az
igazságérzetem.
Tudnom kellett volna, hogy így lesz. A tűzzel játszottunk, és
miután heteket töltöttem Carterrel, nemcsak az övé lettem, nemcsak
lassacskán beleszerettem, de a társaságában úgy éreztem, hogy
legyőzhetetlen vagyok.
Mindig is pontosan ilyen ostoba voltam.
Félresöpröm a hajam az arcom elől, legyűröm magamban a
bánatot, helyette inkább az adott pillanatra összpontosítok.
El kell mondanom az igazat Carternek, csakhogy nem tudom,
mégis hogyan menthetném meg az apám az őszinteségemmel.
Világos, hogy nem személyesen jön ide. Nem fogja megtámadni
Carter fellegvárát. Fegyvereseket bérel fel, vagy legrosszabb esetben
Nikolait küldi. Ha figyelmeztetem Cartert, azzal csak annyit érek el,
hogy az ő emberei készen állnak, és a felbukkanó beszivárgókat már
azelőtt lemészárolják, hogy egyáltalán a közelükbe érhetnének.
A kurva életbe!
Elakadó lélegzettel, zihálva káromkodom.
Valósággal lebegtem a reménytől, és mohón vágytam arra, hogy
ők ketten beszéljenek egymással. Ehelyett a legszörnyűbb
rémálmom vált valóra. Ajtót nyitottam a háborúnak, és rázúdítottam
az apámékat Carter otthonára.
Na, ez az a pillanat, amikor mindent megértek, és a döbbenettől
elkerekedik a szemem.
Már azelőtt mozgásba lendülök, hogy teljesen felfoghatnám a
helyzetet.
Nincs a dolgozószobájában!
Úgy emlékszem, hogy nem zárta be a szoba ajtaját.
Pontosan tudom, hogy mindenütt kamerák vannak, éppen ezért
úgy lépkedek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Kihúzom magam, megpróbálok közömbös arckifejezést ölteni, bár
úgy érzem, mindjárt ellenállhatatlanul előtör belőlem a zokogás.
Kénytelenek lesznek először engem megölni ahhoz, hogy esélyük
legyen egymás torkának ugrani.
A kilincs megremeg a kezem alatt, de sikerül lenyomnom, és az
ajtó könnyedén kinyílik. Egyetlen pillanatot sem vesztegethetek,
hiszen jól tudom, ha Carter észrevesz, egyből idesiet. Térdre rogyok,
és felkapom a földről az asztalról lelökött telefont.
Remeg az ujjam, ahogy beírom a hívószámot. Elszánt vagyok. Két
kézzel fogom a kagylót, a fülemhez szorítom, miközben az ajtót
bámulom. Ha Carter most még nem is tudja, hogy itt vagyok,
hamarosan rá fog jönni.
Csing, csing.
A két csengőhang közötti szünetben fájdalom hasít a szívembe.
A torkom összeszorul, nem kapok levegőt, fuldoklom, amikor
megszakad a vonal. Nem arról van szó, hogy nem fogadták a
hívásomat, hanem az összeköttetés megszakadt.
Puff!
 Lecsapom a kagylót, ismét felemelem, és pontosan azt csinálom,
amit Carter az előbb. Érzem, ahogy a nyugtalanság hulláma elönti a
bőröm. Összeszorítom a fogam, ismét lecsapom a telefont, majd
megkapaszkodom az íróasztal peremében.
Veszek egy mély lélegzetet.
Meg kell őriznem a hidegvérem, hogy megtaláljam a kiutat.
Egy pillanatig sem habozok. Már azelőtt újra felemelem a
telefonkagylót, és megnyomom az újrahívás gombot, hogy egyetlen
újabb, feszült zihálás is kiszakadhatna belőlem.
Semmire sem megyek vele.
Tik-tak, tik-tak.
A falon lévő óra idegesítően ketyeg. El akarja hitetni velem, hogy
majdnem ötven perc telt el azóta, hogy Carter magamra hagyott.
Fejből az apámén kívül csak egyetlen telefonszámot ismerek,
Nikolaiét. Nem tudhatom, hogy meghallgat-e, vagy hogy az apám
meghallgatja-e Nikolait. Semmiben sem lehetek biztos, ám ennek
dacára felhívom.
Megfontoltan beütöm a számokat. Ő sem válaszol.
A mobilja egyből hangpostára kapcsol, csakhogy tele van a
postaládája. Mintha valaki szögesdrótot próbálna meg letuszkolni a
torkomon. A reménytelenségtől elakad a lélegzetem, majd amikor
újra sikerül levegőhöz jutnom, egyre több szögesdrót hasogatja a
tüdőm, fájdalom mar a mellembe. Közvetlenül a szívem fölött
belemarkolok a blúzomba, erősen megrántom, így próbálok
megszabadulni a kínoktól. Egyre jobban szenvedek.
Tik-tak, tik-tak.
Ismét az apám számával próbálkozom, és kihangosítom a
készüléket. Nem lenne értelme a képmutatásnak. Ha Carter bejön
ide, elmondok neki mindent. A rám telepedő sötét felhők között
nem ragyog a remény egyetlen sugara sem.
A kagylóban azonban újra a halott vonal némasága vár rám.
Leengedem, és gondosan visszateszem a készülék tetejére, majd
belerogyok Carter foteljába.
Megpróbálom megnyitni a számítógépét. Jelszót követel tőlem.
Beírom, hogy Tyler.
Nem jó.
 Cross.
Nem jó.
Próbálkozhatnék születésnapokkal vagy a régi barátnők nevével,
ha akárcsak egyről is tudnék. Csakhogy így nincsen egyetlen
kiindulási pontom sem.
Az elmém hadakozik önmagával, mert ahogy telnek a
másodpercek, úgy növekszik a tét is. Kihúzom Carter fiókját,
átlapozom a benne lévő dossziékat, azt remélve, találok valamit, ami
esetleg útmutatást jelenthet a jelszóval kapcsolatban. Sikertelenül.
Tik-tak. Tik-tak.
A falióra egészen bizonyosan szemétkedik velem. Lehetetlen,
hogy már másfél óra eltelt volna.
A pulzusom csak úgy lüktet; semmi mást nem hallok.
Megszédülök, amikor felállok, ezért kénytelen vagyok
megkapaszkodni az asztalban, nehogy elessek. Az asztallap hideg és
kemény. Az éle jobban a tenyerembe vág, mint ahogy azt korábban
tette.
Vadul megszorítom, és úgy tűnik, felsértettem vele a bőröm, ám
amikor a tenyeremre pillantok, nyoma sincs rajta vérnek.
– El kell mondanom neki – suttogom bele az üres szobába.
Csak tántorogni tudok. Megállok, és kénytelen vagyok a fejemet
nekivetni a falnak, hogy összeszedjem magam, kicsit megnyugodjak,
és kigondoljam, mit is mondhatnék. A megfelelő szavakat.
Idejön az apám. Ide jönnek, hogy megöljenek téged.
Elfojtom a sírást, és arra kényszerítem magam, hogy mozgásba
lendüljek.
Vagy talán csak azért, hogy engem megmentsenek.
Bezárom az ajtót magam mögött, és remegve veszek egy mély
lélegzetet.
Elindulok a folyosón a lépcső felé. Dermedtnek és zavartnak
érzem magam.
Mély lélegzet és egy újabb lépés. Egyik láb a másik után. Így
fogok véget vetni az apám életének, meg mindazokénak, akik
kiállnak mellette. Az unokatestvéreimről és a nagybátyáimról van
szó. Nikolairól.
Édes istenem! Segíts rajtam!
 Imádkozva markolom meg a lépcső korlátját, és óvatosan indulok
el lefelé. Egyre jobban elgyengülök.
Mutasd meg, mit tegyek! Könyörgök!
Félúton járok a lépcsőforduló után, egy olyan épületrész felé,
ahova eddig soha nem mertem átmenni, amikor meghallom egy
pisztoly kibiztosításának a jellegzetes hangját.
Megdermedek.
Valakit megütnek, valaki felhördül és feljajdul. Majdnem
összeesem.
Itt vannak.
Elkéstem.
Jaj, könyörgök, ne!
– A kurva anyád!
Azt hiszem, az egyik unokatestvérem hangját hallom. Egy újabb
ütés csattan keményen, és én olyan erővel szorítom a korlátot, hogy
elfehéredik a kezem.
Nem kapok levegőt. Meztelen talpam a hideg padlóra simul, és
nesztelenül odaosonok a hangok irányába. A szívem olyan hangosan
dübörög, hogy ezt egész biztosan meg fogják hallani.
Hogy a fenébe engedhettem, hogy ez megtörténjen?
Carter hogyan engedhette ezt meg?
A kérdéseimre nem kapok választ, ám a szívem ettől függetlenül
is romokban hever.
– Innen átvesszük – hallom meg Carter hangját. Látom, ahogy két
férfi kijön a nyitott ajtón, és elindul a hátsó kijárat felé. Mind a kettő
fekete ruhát visel, és állig fel vannak fegyverezve. Nem
pisztolyokkal, hanem nagy, komoly géppisztolyokkal. Kis híján
hanyatt esem, amikor megpróbálok elbújni a legközelebbi ajtóban.
Nem akarom, hogy észrevegyenek.
Ismerős a kövön megcsikorduló fém hangja. Arrébb rúgták a
földön fekvő pisztolyokat.
Fegyverek és kérdések. Vallatás. A szívem dübörög a
mellkasomban, miközben megpróbálom kitalálni, hogyan vethetnék
véget az egésznek.
– Hol van Aria?
Nikolai.
 Meg kell támaszkodnom a falban. Ha befordulnék a sarkon, ott
állnék a szoba előtt, ahonnan a hangok hallatszanak. Az ereimben
őrjöngő hullámokban árad szét az adrenalin, a rettegés és az
elárultság keveréke. Annyira kikészülök tőle, hogy képtelen vagyok
gondolkozni.
– Még egyszer kérdezem, mégpedig barátian. Egész pontosan
milyen parancsot kaptatok? – Jase hangja iszonyúan hideg. El sem
tudtam képzelni róla, hogy ilyen nyersen is tud beszélni. – Vagy
talán nem is kaptatok parancsot?
A fuldoklás ellen küzdök, és úgy tűnik, iszonyúan hangosan
zihálok. A szívem majdnem kiszakad a mellkasomból, amikor
leguggolok, kilesek a sarkon túlra, és közben azért imádkozom,
hogy senki ne vegyen észre.
– A főnökötök tényleg a biztos halálba küldött titeket csak úgy,
meggondolatlanul? Hat embert egy hadsereg ellen?
Mind a két kezem a számra szorítom, és majdnem előrezuhanok
az iszonyatos látványtól. Olyan hangosan dobog a szívem, hogy
nem hallom a vallatás szavait, ám azt annál inkább, amikor egy
pisztolycső lesújt.
Kétségbeesetten becsukom a szemem, és felkavarodik a
gyomrom. Rákényszerítem magam arra, hogy kinyissam a szemem.
Látnom kell mindent.
A három fogoly egyike Nikolai. A másik kettő az
unokatestvéreim: Brett és Henry. Testvérek, egy évvel idősebbek
nálam. Együtt töltöttük az összes vakációt. Brett esküvőjén én
voltam a koszorúslány. A közösen töltött évek minden emléke
megjelenik a lelki szemem előtt, miközben azt látom, hogy Brett
szájából vér fröccsen a földre. Az arca bal oldala már feldagadt, és a
golyóálló mellénye fekete mell-lapján vér vöröslik.
Megdermed a szívem. Nem akarok ennek a szemtanúja lenni.
Képtelen vagyok rá. Nem bírom nézni őket, ám ugyanakkor tennem
kell valamit.
– Semmit nem mondok el neked, te faszkalap – vicsorog Brett, és
mellette Henry nekifeszül a bilincsének. A foglyok csuklóját a hátuk
mögött kötözték össze. Henry meginog. A jobb szeme be van
dagadva, és bár más sérülést nem látok rajta, egyértelmű, hogy
rosszul van.
Mit csináltak veled?
Vérzik a szívem a szörnyűség miatt.
Jase és Declan pisztolyt szegez a foglyok tarkójának. A három
szerencsétlen a földön térdel előttük.
– Szeretnétek most rögtön csatlakozni a halott barátaitokhoz? –
kérdezi Jase.
Még sosem éreztem ennyire elárulva magam. Rosszullét
környékez. Keserűséget érzek a torkomban, és a tekintetem ide-oda
cikázik azon a három emberen, akiket a születésem óta jól ismerek.
Minden véget érhet, ha valaki meghúzza a ravaszt.
– A kurva anyád! – hördül fel Nikolai, és én egyből rá
összpontosítok. Bár a tekintetében csakis a Carter iránt érzett
gyűlölet lángol, a szeme elárulja, hogy szenved.
Ettől egyszerűen kész vagyok.
Még sosem volt ennyire nyilvánvaló a háború, mint most.
A fém halvány villanása abba az irányba vonzza a tekintetem,
ami igazán számít.
Carter a háta mögött a nadrágszíja mögé csúsztatta a pisztolyát. A
fegyver markolata rám mered, és a szoba fénye visszatükröződik
rajta. Carter mögött pisztolyok hevernek a földön. Három fegyver.
Felismerem közöttük Nikolaiét.
Carter elvette a pisztolyaikat, és a lábával arrébb rúgta őket. A
szerencsétlenek most ott térdelnek Jase és Declan előtt. Arra várnak,
hogy kivégezzék őket.
Amikor meghallom, hogy valaki felhúzza a pisztoly kakasát,
mozgásba lendülök, mert nem maradt választási lehetőségem.
Remeg a kezem, ahogy odaosonok a fegyverekhez. Fém súrlódik
a kőhöz, ahogy megpróbálom felvenni az egyik pisztolyt, és jól
tudom, abban a pillanatban észrevettek. Éppen ezért megteszem az
egyetlen dolgot, amire még képes vagyok.
A fegyvert arra az ellenségre szegezem, akinél nincs pisztoly.
Bizonytalanul állok, miközben minden erőmet latba vetve
szorítom a fegyver markolatát. Célba veszem Carter tarkóját. Jól
tudom, végzetes döntést hoztam, ami miatt gyűlölöm magamat.
Ugyanakkor elszánt is vagyok, hogy megvédjem az egyetlen
barátomat és a családom tagjait.
– Carter! – kiáltok rá. A szobában lévők tekintete kivétel nélkül
rám szegeződik, miközben Carter is felém fordul.
Hatalmasat villan a szeme, kifújja a levegőt, de nem hátrál meg,
és úgy néz rám, mint aki nem vesz igazán komolyan. Úgy
viselkedik, mintha csak egy felnőttruhába öltözött kisgyerek állna
előtte. Egy cseppet sem fenyegető, sőt, igazából cuki alak. El sem
tudtam volna képzelni, hogy ettől ilyen iszonyú erővel hasít belém a
fájdalom.
Kicsit sem számítok ennek a faszinak! Le fogja mészárolni a
foglyait, és közben arra számít, hogy tiltakozás nélkül
engedelmeskedem, és eleget teszek minden kívánságának.
Amikor egy lépéssel közelebb jön, az ujjam rásimul a fegyver
kakasára, és csak egy egészen enyhe nyomásra van szükség ahhoz,
hogy a fegyver eldörrenjen. Remeg a kezem. Carter arckifejezése
azonnal megváltozik. Világosan látom, hogy mennyire
megbántottam. Eddig rosszallón és ingerülten nézett rám. Az új
arckifejezését viszont korábban még sosem láttam. Kőkemény,
könyörtelen maszk borul az arcára, és ettől még fejedelmibbnek és
galádabbnak tűnik.
Felhördül, ahogy megtorpan.
Iszonyatos fenyegetés árad belőle, ám a szeme másról árulkodik.
Valami különös érzelem ragyog az ezüstfoltokkal teli sötétben. Talán
a remény? Csakhogy ez a tündöklés abban a pillanatban eltűnik,
amikor meghallja dacos hangom. Fuldoklom, összeszorul a
mellkasom, és semmivé foszlik az elszántságom.
– Engedd el őket!
A nagy nehezen kimondott szavaim meglepő erővel zengenek.
Nem tudom, hogy a csudába lehettem képes erre, mivel
nyomorúságosan gyengének érzem magam ebben a pillanatban.
Mintha cserben hagytam volna a Carter lelkében élő, szenvedő
fiút. Mintha visszaéltem volna a bizalmával. Azonnal észreveszem,
amikor a szemében kihuny a fény, és a helyét átveszi a sötétség.
Életem során még sosem szenvedtem ennyire, mint most. Csak hát
mégis mi mást tehetnék? A helyzetem reménytelen, és legcsekélyebb
esélyem sincs a győzelemre.
A két tenyerem izzik, és bizsereg az adrenalin meg a félelem rám
törő, minden mozdulatomat irányító keveréke miatt. Bár úgy érzem,
mindjárt elejtem a fegyvert, a kezem nem remeg, és a pisztolyt
továbbra is Carterre szegezem.
– Színre lépett a lány, akire mindannyian vártunk – mondja
Carter, miközben az arckifejezése változatlan marad. Nyoma sincs
az öntelt mosolyának. Csupán fenyegető gyűlölet és undor árad
belőle.
Oldalra hajtja a fejét, és olyan halk, mély hangon mond ki
egyetlen szót, hogy a hátamon végigfutó borzongás miatt
felkavarodik a gyomrom:
– Talvery.
 
FOLYTATJUK…

 Tartalom
 
PROLÓGUS  Carter
1. FEJEZET  Aria
2. FEJEZET  Carter
3. FEJEZET  Aria
4. FEJEZET  Carter
5. FEJEZET  Aria
6. FEJEZET  Carter
7. FEJEZET  Aria
8. FEJEZET  Carter
9. FEJEZET  Aria
10. FEJEZET  Carter
11. FEJEZET  Aria
12. FEJEZET  Carter
13. FEJEZET  Aria
14. FEJEZET  Carter
15. FEJEZET  Aria
16. FEJEZET  Carter
17. FEJEZET  Aria
18. FEJEZET  Carter
19. FEJEZET  Aria
20. FEJEZET  Carter
21. FEJEZET  Aria
22. FEJEZET  Carter
23. FEJEZET  Aria
24. FEJEZET  Carter
25. FEJEZET  Aria