A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Jana Aston: Good Girl (Vegas Billionaires 1.), 2018

Fordította
FARKAS MELINDA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Te vagy az esetem (Te vagy...-sorozat 1.), 2021
Te vagy a végzetem (Te vagy...-sorozat 2.), 2021
Te vagy a gyengém (Te vagy...-sorozat 3.), 2021
A vakrandi, 2022

Copyright © 2018. Good Girl by Jana Aston

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
Hungarian translation © Farkas Melinda
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Bartók Flóra
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-5702-96-1
 EGY

Lydia

– Addig nem megyünk el ebből a bárból, amíg meg nem

csókolsz valakit.
Payton ezt úgy mondja, mintha épp arról beszélgetnénk, hogy
meg akarnék csókolni valakit. Pedig nem. Persze, azért bólintok,
hiszen a legjobb barátnőm, és már megszoktam tőle ezt a
hevességet.
–  Szóval, azt akarod, hogy csókoljak meg valakit, és utána
elmehetünk? – teszem le a poharam a bárpultra, majd
fészkelődöm a székemen, mintha lehetséges célpontokat
keresnék a teremben.
Persze ez sem igaz, de azért szívesen belemegyek a játékba.
– Igen. Ha legalább megcsókolsz valakit, akkor mehetünk.
–  Legalább? – fordulok felé nevetve. – Mégis meddig kellene
mennem? Egy bárban? Egy idegennel?
Azért nevetek, mert ez az egész valóban nevetséges, de mégis,
valahogy csábító a gondolat, hogy rábökhetek bárkire egy
bárban, és megkérhetem, hogy csókoljon meg. Vagy esetleg
tapizzon le a folyosón. Sőt, vegye át az irányítást, szegezzen a
falnak, tolja a térdét a combom közé, miközben végigcsókolja az
arcom, hogy utána összeforrjon az ajkunk.
Igen, ez elég konkrét volt.
Elsimítok egy hajtincset, tekintetem a Payton mellett ülő két
fickó felé kalandozik. Egész este diszkréten szemeztem velük.
Egyiküknek brit akcentusa van, részeg és megszállottan beszél
egy nőről, akivel épp most szakított. Vagy aki épp most szakított
vele? Nem tudom, de nem is igazán érdekel, hiszen a másik pasi
izgatja a fantáziámat.
Mert ő tökéletes. Olyannyira, hogy nem is tudok egyenesen
ránézni, csak óvatos pillantásokat küldök felé. Nem egy
súlycsoportban játszunk. Sötét, kócos, leheletnyi hullámmal
dúsított haját tökéletes frizurára nyírták, biztos vagyok benne,
ha beletúrnék, végtelenül puhának érezném, és nem lenne
ragacsos a hajkencétől. Arcszőre gondosan trimmelt, hossza
valahol a borosta és a szakáll között állt meg, mintha maga se
tudná eldönteni, melyik felé hajlik. Tekintete mélybarna,
átható, ha véletlenül összenézünk, azonnal megremeg a
gyomrom. Alkarja napbarnított, izmos – a következő hónapban
erről fogok fantáziálni, az biztos.
Ujjbegyeit összedörzsöli, miközben a barátja beszél, de nem
ideges. A mozdulat lassú, önkéntelen, talán a gondolkodás vagy
a koncentráció velejárója nála. Körme rövid, szépen formázott.
A keze alapján arra tippelek, hogy irodai munkát végez, de a
testalkata arról árulkodik, hogy az edzés a hobbija.
Mutatóujját lassan végighúzza a hüvelykujján, és… Ó,
Jézusom! Valami egészen mást képzelek el épp!
Muszáj kufircolnom.
–  Muszáj kufircolnod – mondja Payton abban a pillanatban,
amikor az érdeklődésem tárgya a bárpultról egyenesen rám
emeli a tekintetét.
Legszívesebben elsüllyednék, de Payton láthatóan nem veszi
észre, ami körülötte zajlik, és tovább fejtegeti, hogy
mindenképpen találnunk kell valakit, aki megcsókol, mielőtt
elmegyünk. Közben Miszter Tökély szeme meg se rebben.
– Majd én – szól közbe.
Édes istenem! Egy pillanat. Hozzám beszél? Ez most tényleg a
valóság? Biztosan rosszul hallottam. Vagy félreértettem. Talán
valaki máshoz szólt, aki mögöttem áll, vagy a pultoshoz, vagy a
brit barátjához. Sebtében magam mögé pillantok, hogy lássam,
ki van ott, de senki.
–  Majd én – ismétli meg, és az agyam egy pillanatra zárlatos
lesz.
Határozott igen. Ez jár a fejemben. Határozott igen. Hol
csináljuk? Itt nem akarom, az nagyon kínos lenne. Azt nem
hinném, hogy felmennék egy idegen lakására. De hozzám
feljöhetne. Igen. Payton befuthatna a Targetbe vagy valahová,
hogy kettesben lehessünk. Vajon azt találgatja, hogy szimpla
ágyam van-e? Tudtam, hogy nagyobbat kellett volna vennem,
de az drágább volt, és a szobám is kicsi, kellett hely a
varrógépnek. Szent ég! Ez tényleg megtörténik! A pasi, aki
annyira dögös, hogy rá se merek nézni, le akar feküdni velem!
Pislogok egyet, mire egy apró mosollyal az arcán még
hozzáteszi:
– Megcsókollak.
Ó!
Jól van. Hát mégsem jövök be neki annyira, hogy szexelni
akarjon velem csak azért, mert a barátnőm arról beszélt, hogy
kufircolnom kellene. Buta liba. Mekkora hülye vagyok! Mit
képzeltem?
– Benne van – jelenti ki Payton, és lehesseget a bárszékről.
Tényleg lehesseget, valahogy úgy, mint egy anyuka, aki az első
tanítási napon betessékeli a gyerekét az iskolakapun.
A pasi megfordul a székében, és tetőtől talpig végigmér.
Tekintete lassan végigkúszik a meztelen lábamon, én pedig
legszívesebben megölném Paytont azért, mert elrángatott ide.
Az egész hétvégét azzal töltöttük, hogy becuccoltunk az új
lakásunkba, és én azt hittem, hogy hamburgerezni megyünk,
ezért farmersortot és trikót kaptam magamra. Tudnom kellett
volna! Amint kiléptünk a lakásból, Payton ragaszkodott ahhoz,
hogy fedezzük fel a környéket. Most meg itt állok egy sortban,
bütykös térdemet közszemlére téve nézek egy pasit, aki úgy
fest, mintha a világot vezetné, és épp engem stíröl.
Egyik térdem berogyasztom, lábujjaim a földre tapasztom, és
azon tűnődöm, vajon meggondolja-e magát, amikor feláll. Már
azt hiszem, hogy itt, mindenki előtt hozzám lép és megcsókol,
de az utóbbi elmarad. Fel kell emelnem a fejem, hogy
találkozzon a tekintetünk, mert nagyjából harminc centivel
magasabb nálam. Talán a válláig érhet a fejem teteje.
Farmerben és papucscipőben van, az ingujja feltűrve.
Gyanítom, a cipője többe kerül, mint bármim, amim van. Sőt,
talán még a farmerja és az inge is. Beerőltetem a farzsebembe a
kezem, és feszengve nézek a szemébe.
– Hogy hívnak?
– Lydia.
 – Lydia – ismétli, tekintetét rám szegezve.
Az, ahogy kimondta a nevem, valamiféle előjátékként hat
rám, mert a szívem máris ki akar ugrani a helyéről. A hangja
mély és lágy, tiszteletet parancsoló és pokolian szexi.
– Nem itt – jelenti ki, és megfogja a kezem.
Tenyere melegen öleli körül a kézfejem. Már ennyitől
libabőrös leszek. Megindul, határozottan vezet el a bárpult
mellett.
–  Brady, egy pillanatra használom az irodádat – szól oda
valakinek a pult mögött, anélkül hogy választ várna.
A következő pillanatban már kettesben vagyunk.
Először azon lepődöm meg, hogy az iroda szebb, mint amire
számítottam. Nagy asztal áll előttem, rajta lezárt laptop,
mellette egy darab toll, nagyon pedáns. A fal mellett drága, de
megviselt, bőr Chesterfield kanapé.
Másodszor pedig azon, hogy milyen csendes. A bár ugyan
nem volt túl hangos, de így, zárt ajtók mögött tűnik csak fel,
hogy a jégkockák csilingelése és az üvegek puffanása nélkül
mennyire békés. Csak a légzésünk és a saját szívverésem
visszhangzik a fülemben.
Nincs is több időm nézelődni, mert az arca máris ott van
előttem, ujjával megemeli az államat is. Oké, a szobáról ennyit.
Isteni illata van! Egy ilyen pasira azonnal feltérdelnék, fejem a
mellkasába fúrnám, hogy ujjaival tekergethesse a hajam.
Tudom, hogy nem az illata tehet erről, de higgyétek el, ha azt
mondom, frissen mosott ruha, fűszerek és férfiasság aromája
árad belőle. Szeretnék rámászni.
Tekintete homályos, lekalandozik az ajkamra, majd vissza fel,
magabiztos nyugalmat sugározva. Fel se tűnt, hogy nem veszek
levegőt, míg rám nem szól, hogy lélegezzek. Arckifejezése
egyszerre kanos és lenyűgözött.
Veszek egy mély levegőt, és finoman megnyalom a szám. Alig
bírom megállni, hogy lábujjhegyre emelkedjek. Apró mosoly
villan fel a szája szélén, egyik kezével az arcomat fogja, a
másikat a derekamra teszi. Tenyere szinte forró, mintha nem is
lenne rajtam trikó, és közvetlenül a bőrömhöz érne. Végül
lehajol és megcsókol.
Finoman.
A derekamon pihenő kéz nem mozdul. Ujjai erősen tartanak.
Erre persze semmi szükség, hiszen nem sietek sehová.
Megérintem a mellkasát. Felcsigáz az érzés, ahogy az ujjbegyem
az ingbe bújtatott erős, izmos, forró testéhez ér.
Egy pillanatra eltávolodik az ajka, de csak azért, hogy egy
picit félrefordítsa a fejét és újra összetalálkozzunk. Hüvelykujja
végigsimít az arcomon, válaszul dorombolok kicsit. Lágy csók a
jutalmam, ajkával lassan utat nyit magának. Borostája szúr, de
ettől csak még jobban beindulok. A kellemes dörzsölés miatt
csakis az ajkára, az erejére és a rám gyakorolt hatására tudok
koncentrálni. Foga közé kapja az alsó ajkam, majd újra
megcsókol, ezúttal erőteljesebben. Nyelvünk találkozik, térdem
megremeg, szívem kalapál.
Amikor elhúzódik, meg kell tartania, mert túlságosan
hozzáhajoltam. Megbotlottam volna, ha nincs ott. Ki vagyok
fulladva, mint aki lefutott egy félmaratont. Hüvelykujjával
végigsimít az alsó ajkán, és teljesen közömbösnek tűnik. Egy
lépést hátrál, majd lassan újra végigmér, én pedig azon
tűnődöm, mit láthat. Egy olyan nőt, aki tetszik neki? Vagy egy
lányt, akit szívességből megcsókolt? Ezerszer
összeszedettebbnek tűnik, mint én.
– Megkaptad a csókot. Most már hazamehetsz, kislány.
 KETTŐ

Lydia

A hétvége elrepül. Darabokra tépjük a költöztetődobozokat, és

levisszük őket a szelektív szemetesbe, elmegyünk a Targetbe
vásárolni, és a WinCóba élelmiszerért. Felfedezzük a Del Tacót,
szinte mindent megkóstolunk az olcsó menüből. Én pedig
közben fejben újra és újra felidézem a csókolózós jelenetet.
Holnap kezdek az első munkahelyemen. Nos, nem az elsőn,
hiszen már sok helyen dolgoztam. Nyári munkák, iskola utáni
munkák, részidős munkák.
De holnap lesz az első napom a diploma utáni, nyolcórás
állásomban. Ez azért nagy dolog, nem? Egy szimbolikus
pillanat, a felnőtt életem első napja.
Engem is nagyon meglep, hogy mindez Las Vegasban történik.
Egy kaszinóban.
Kiderült, hogy a kaszinókban nagyon sok nyitott állás van,
pláne az új luxuskaszinókban, amiket még meg se nyitottak. A
Windsor ötezer embernek ad munkát, mire megnyitja a kapuit
a hónap végén, és én is közéjük tartozom.
Én emberi erőforrások szakon végeztem, mert nagyon
szeretek segíteni az embereknek. Payton is ilyen, de ő
marketinget tanult, csak azért, mert az LSU-n nincs
rendezvényszervező szak. Ezt ő mondta, nem én. Ő úgy szeret
segíteni az embereken, hogy szórakoztatja őket, én pedig úgy,
hogy biztosítom, időben megkapják a fizetésüket és befizetik
utánuk az adót. Olyan gyerek voltam, aki minden egyes
rubrikát kitöltött a cserkészkislányok sütirendelő űrlapján, sőt,
az x-et is mindig gondosan középre raktam, nehogy véletlenül
mogyoróvajasat kapjak mentolos helyett.
Paytont az egyetemen ismertem meg. Egyszer elmesélte, hogy
kirúgták a cserkészetből, valami kitűzőkkel kapcsolatos
piramisjáték miatt. A teljes történetet sose ismerhettem meg,
mert véletlenül elkotyogtam, hogy gimi végéig cserkész voltam,
ő pedig annyira nevetett, hogy lefordult a székről.
Azóta igyekszem megtartani magamnak ezt a történetet.
Egyébként sem szerettem volna megosztani senkivel,
egyszerűen csak kicsúszott, amikor megemlítette a cserkészetet.
A cserkész lánycsapat nekem az anyai űrt töltötte be, hiszen én
férfiak között nőttem fel. És milyen jó cserkész voltam! Az
utolsó évben háromezer-hatszáz sütit adtam el!
Ne aggódjatok, ezt végképp nem mondom el senkinek.
A lényeg az, hogy szeretem a szabályokat. Szeretem a
pontosságot és a precizitást, ezért számomra tökéletes választás
az emberi erőforrás, a HR. Az elmúlt két nyáron gyakornokként
is ezzel foglalkoztam, úgyhogy nem vagyok teljesen kezdő. Bár
az álláshirdetésben nem kértek tapasztalatot, én mégis boldog
vagyok, hogy az érdeklődési körömnek megfelelő pozícióban
dolgozhatok.
Amikor felmerült a Las Vegasba költözés ötlete, azt hiszem,
Payton úgy képzelte, hogy egy felhőkarcolóban fogunk élni a
Stripen, de sikerült meggyőznöm arról, hogy két lánynak
nagyjából tízévnyi diákhitellel a nyakában nem biztos, hogy
reális cél Vegasban bérelni valamit, úgyhogy most
Hendersonban vagyunk, az úgynevezett külvárosban. A
lakásunk mennyei. A házban van edzőterem, medence,
kutyapark és bocsapályák. Kutyám nincs, és senkit sem
ismerek, aki bocsázna, azt se nagyon tudom, mi az, de azért jó,
hogy ilyen felszerelt a lakóhelyünk. Az ingatlanügynök nagyon
lelkesen mutogatta a lakást. Plusz a Del Taco gyalog sincs túl
messze, ami persze negyven fokban nem a legideálisabb
közlekedési mód, de talán majd ősszel! És ami a legfontosabb,
kocsival csak húsz perc a munkahelyem, és a kéthálós lakást
ketten kényelmesen ki tudjuk fizetni.
Payton is a Windsorban fog dolgozni. Mindkettőnknek
sikerült még a végzős évben elcsípni egy-egy állást a kaszinóban
a kampuszon megtartott állásbörzén. Én egy bibliaövezeti
államban, Tennesseeben nőttem fel, utána Louisianában
tanultam, szóval sosem gondoltam, hogy a bűn központjában
fogok élni, de mégis itt vagyok. Eddig pont olyan, mint bármely
más város. Normális. Szép. Ráadásul Nevada államban nincs
jövedelemadó, ezért jóval hamarabb visszafizethetem a
diákhitelemet. Mindenki nyer.
Elkalandozom, a péntek este jár az eszemben. A bár. Az a
pasi.
Kislány.
Miért izgatott fel annyira, amikor az a fickó kislánynak
szólított? Az a fickó. Így kell emlékeznem a legvonzóbb férfira,
akivel eddig csókolóztam, hiszen még a nevét se tudom. És azt
hiszem, nála jobb pasival már nem is fogok csókolózni. Fincsi,
mi? Az lett volna a normális, az illedelmes, ha megkérdeztem
volna, miután ő firtatta az én nevemet. Megtettem? Persze, hogy
nem! Túlságosan összezavart a tény, hogy meg fog csókolni,
ezért teljesen megfeledkeztem róla.
Önzőség, igaz? Annyira arra koncentráltam, hogy hozzám
érjen a szája, hogy meg se kérdeztem, hogy hívják. Nem mintha
számítana. Hiszen könnyedén utamra engedett, azután az
eszeveszett csók után. Amit búcsúzóul mondott, újra és újra
felcsendül a fejemben. Most már hazamehetsz, kislány. Elég
leereszkedő mondat, de a hangneme teljesen mást sugallt.
Rekedtes. Mély. Pokolian szexi.
Elegem van már abból, hogy jó kislány legyek. Egyetlen
helyzetben tudom elképzelni, hogy odalegyek érte, mégpedig
akkor, ha az előtt a pasi előtt térdelnék, a szám a farkára
tapadna, ő pedig azt mondogatná, milyen jó vagyok. Azt
suttogná, jó kislány, nekem pedig tetszene. Legalábbis a
fantáziavilágomban. Ott nagyon is tetszene. Van abban valami
módfelett izgató, ha az embert jó kislánynak nevezik, miközben
eléggé felnőttes dolgot művel. Vagy ha felnőttes dolog jár az
eszében.
Biztosan én vagyok a legkurvásabb nem kurva az országban.
Csak szeretnék ribanc lenni, ami elég szánalmas, nem?
Az egyetem alatt végig arra számítottam, hogy belezúgok a
tökéletes srácba. Nem, ez nem igaz. Nincsenek illúzióim, nem
hiszem, hogy létezik tökéletes srác. Sőt, tudom. De mégis arra
számítottam, hogy beleszeretek valakibe, aki megérdemli.
Megérdemli a szüzességemet. Hogy mi? Ugye nem gondoltátok,
hogy már a gimiben túladtam rajta? Túlságosan elfoglalt voltam
akkoriban a kekszekkel, meg minden mással. Nem akarok
felvágni, de azoknak a sütiknek köszönhetem, hogy
elutazhattam Costa Ricára. Persze két hétig különféle
projekteken kellett dolgoznom, szóval nem volt egy tipikus
tengerparti nyaralás, de akkor is.
Akárhogy is, a gimiben nem nagyon érdekeltek a fiúk. Tudom,
sok gyerek számára a középiskola a határok feszegetéséről és a
bulizásról szólt, de engem ez nem izgatott. A bulik veszélyesnek
tűntek, ahol rossz dolgok történnek. Emberek találkoznak,
fiatalok alkoholizálnak. Mindkettő ijesztő. A jó dolgok akkor
történnek, ha az ember keményen tanul és dolgozik, a
szabadidejében pedig önkéntesként segít másokon.
Nyilván nem úgy terveztem, hogy szűzként fogok
lediplomázni. Egyáltalán nem. Ennyit az őszinteségről.
Tökéletesen biztos voltam abban, hogy ki fogom érdemelni még
a záróvizsga előtt a szüzesség elvesztéséért járó plecsnit.
Úgy képzeltem, hogy az egyetemi pasimhoz megyek férjhez,
két héttel a diplomaosztó után.
De nem így történt.
Nem olyan lánynak képzeltem magam, akit feltüzelhet egy
idegen egy bárban. Semmiképpen. De az a pasi egyszerűen
felébresztett bennem valamit. Kéjvágyat, gondolom. Nemcsak a
csók, hanem ő maga. Az az igazság, hogy egész este nézegettem,
közben pedig mindenfélét fantáziáltam. Hogy miket csinálhatna
velem.
Ahogy mondtam, csak szeretnék ribanc lenni. Ki üldögél egy
bárban arról ábrándozva, hogy egy vadidegen elcsábítsa?

Hétfő reggel behajtok a Windsor mélygarázsába, gyomromban

izgatottan zsibongnak az apró pillangók, hiszen ez az első
munkanapom. Payton külön autóval jön, mert egy másik
eligazítási csoportba osztották, és nem tudtuk, egyszerre
végzünk-e.
Szóval egyedül vagyok, pont, mint egy igazi felnőtt, hiszen az
lennék. Felnőtt vagyok. Olyan széles mosoly ül ki az arcomra,
hogy inkább beleharapok a számba – valahogy vissza kell
fognom magam. Nem mintha számítana, hiszen egyedül ülök az
autómban, itt senki se látja az idióta vigyoromat.
Ujjammal dobolok a kormányon, miközben követem a
nyilakat a dolgozói parkolóhelyek felé. A szálloda egy hónapon
belül nyit, a következő négy hétben új alkalmazottak tömkelege
fog munkába állni. Én a háttérben dolgozom majd, tehát nem
kerülök kapcsolatba a vendégekkel. Eltűnök a kaszinó egyik
irodájában, amiről sokan azt se tudják, hogy létezik. Emberi
erőforrás, jog, marketing, IT, könyvelés. Mind ebben az
épületben, jól elrejtve a közönség elől.
Találok egy üres helyet, leparkolok, ellenőrzöm a rúzsom,
majd bezárom a kocsit, és igyekszem megjegyezni, hol állok,
hogy mindenképpen megtaláljam, miután végeztem.
Oké, hát ez az. Első nap, megérkeztem! Most ugrik be, hogy ez
az év számomra sok „elsőt” tartogat. Az első felnőtt lakás. Az
első munkahely. Az első diákhitel-törlesztés.
 És az is biztos, hogy még az év vége előtt el fogom veszíteni a
szüzességemet, ami az életem egyik legnagyobb első alkalmává
avanzsál majd.
Na, nem mintha ne lett volna lehetőségem már rá korábban,
egyszerűen nem izgatott annyira. Liberális szülők neveltek fel
egy konzervatív városban, én pedig valahogy a két világ közé
szorultam. És nem is nagyon akartam elsietni. Elsőévesen elég
sokáig randiztam egy fiúval, akit nem is kedveltem annyira, de
a macskáját igen. McGee úr nagy, fekete, hosszú szőrű macskúz
volt fehér tappancsokkal, és odavoltam érte.
A fiúért már kevésbé.
Nem mondom, hogy logikus vagy észszerű lett volna ez a
motiváció, de ez történt.
Tudjátok, vártam valamire. Valamire, amitől le akarom tépni
a bugyimat, de ilyesmit sosem éreztem. De ez az év az én
bugyiletépő évem lesz. Vagy a bugyiledobó évem? Valószínűleg
csak nem tépném le magamról a bugyit, ugye? Nem, az nagyon
furcsa lenne. De ledobni… Azt már igen! Egy pasi persze
letéphetné rólam, bár én nem olyan fehérneműt hordok, amit
könnyedén széttéphetne egy férfikéz.
Basszus! Vásárolnom kell egy-két újat.
Ha ez lesz az én évem, megfelelő fehérneműt kell viselnem az
alkalomra. Megjegyzem, hogy meg kell lepnem magam egy új
szettel, ha megkapom az első fizetésem. Egy újabb első! Az első
felnőtt fizetésem! Juhú!
Magabiztosan lépek be a munkavállalóknak szánt bejáraton,
bízva abban, hogy életem legjobb évét kezdem el.
Egy órával később már biztos vagyok benne.
 HÁROM

Lydia

Akkor veszem észre, amikor körbevezetnek minket. Az a pasi.

Aki előző este megcsókolt, és még a nevét se tudom. Pont olyan
tökéletes, ahogy emlékeztem. A szívem azonnal kalapálni kezd,
a pulzusom eszeveszett tempót diktál. Szent ég! Szerintem itt
dolgozik! Amiből az következik, hogy le fogok feküdni vele,
nem? De. Meg fog történni! Ennek így kell lennie. Ez a sorsom. A
végzetem.
Már ha érdeklem. Ha már megcsókolt, akkor talán a szexre se
mondana nemet. Gondolom. Nem igazán tudom, hogy működik
ez a pasiknál. Én nyilván csókolóztam már olyanokkal, akikkel
nem akartam lefeküdni, de szerintem a fiúk nem ilyen
válogatósak. Vagy mégis? Istenem! Remélem, ő nem olyan
finnyás, mint én, mert szerintem ő lesz az.
Mármint az, akivel lefekszem, nem az a másik az. Nem, hát
persze, hogy nem. Nem vagyok annyira őrült, hogy esküvőt és
kisbabákat vizionálok egy olyan pasival, akiről csak annyit
tudok, hogy tökéletesen csókol. Még mindig a tökéletes férfiba
akarok beleszeretni, akivel aztán boldogan élhetek, amíg meg
nem halok, de azt nem tudom, mikor hozza szembe az élet. Mi
van, ha harminc is leszek addigra? A szexuális tapasztalással
azért addig csak nem kellene várnom.
Szóval nem, nem tervezem, hogy hozzámegyek. Csak a
szüzességemet akarom odaadni neki, mert abból a tökéletes
csókból ítélve, szerintem remekül teljesítene a
megrontásomban. Mindezt abból gondolom, hogy amint
meglátom, elönt egy érzés. Egy érzés, amit nem ismerek, de
féktelen kéjvágynak írnám le. Sóvárgásnak. Epekedésnek, ha
úgy tetszik.
Megrontás. Milyen nevetséges kifejezés. Fejben feljegyzem,
nehogy ezt használjam, amikor megkérem arra, hogy szexeljen
velem.
–  Azt hiszem, láttam a pasit – tájékoztatom Paytont, amikor
összefutunk ebédnél a dolgozói étteremben.
Életemben nem jártam ilyen elegáns kantinban. Van
salátabár, szendvicsasztal, pizzaasztal és különféle meleg
fogások, a kinyomtatott menü alapján mindennap más és más.
És ingyen van! Ez milyen? A juttatások elképesztőek, ezért is
tetszett meg ez a lehetőség. A nyugdíj- és az egészségbiztosítás
nyilván fontosabb volt, mint az ingyen ebéd, de akkor is. Igazán
üdítő meglepetés. Az étterem mindenki előtt nyitva áll. A
háttérben és az előtérben dolgozóknak is. Az üzletvezető és a
gondnok ugyanott ehet, ami szerintem csodálatos, hiszen
egyenrangúként kezelnek mindenkit. A terem óriási, inkább
büfészerű, ami nem is meglepő, hiszen óriási létszámot kell
befogadnia, ha már mindenki munkába állt.
–  Melyik pasit? – kérdezi Payton, mielőtt beleharapna egy
pizzaszeletbe.
 Ahhoz képest, hogy gimis fiúkat megszégyenítő mennyiséget
képes magába tömni, a barátnőm egy kifejezetten apró termetű
lány.
– A pasit a bárból. Tudod.
–  Nem mondod! – esik ki a pizza a kezéből a tányérjára, az
arcát beragyogó mosolyt még Vigyori macsek is megirigyelné. –
Itt? – kérdezi égbe szökő szemöldökkel, előre gyönyörködve
abban, micsoda szórakoztató pillanatokat hozhat számára ez a
fejlemény.
–  Persze hogy itt! Nem voltam sehol máshol ma, csak itt –
azzal felvágom a salátámon pihenő csirkemellet, majd felszúrok
egy tökéletes saláta-dresszing-hús arányú falatot.
– Szóval itt dolgozik? Beszéltél vele?
– Azt hiszem, és nem. A szálloda előcsarnokában szúrtam ki,
miközben körbevezettek minket. Elég menő, hogy már a nyitás
előtt itt vagyunk, nem?
Tényleg szuperklassz! Voltál már nyitvatartási időn kívül
vegasi kaszinóban? Nem. Nem voltál, mert ha egyszer
kinyitnak, onnantól mindig nyitva vannak. A nap huszonnégy
órájában, az év háromszázhatvanöt napján. Hány embernek
adatik meg, hogy láthasson egy ilyen helyet vendégek nélkül?
Fogadok, hogy csak keveseknek.
Az előcsarnokban meg sem áll a munka. Építőmunkások
állványokról igazítják a lámpákat, egy másik csapat dekoratív
csempével burkolja a kisebb medence méretű szökőkutat.
Folyamatosan érkeznek szállítmányok a kisebb boltokba, az
üres dobozokat darabokra szedik és eltakarítják.
A kaszinó szintjén nagyjából ugyanez a helyzet. Az asztalok
magányosan állnak a helyükön. A sorokba rendezett
nyerőgépek világítanak, de némák, az egész szinten nincs senki,
leszámítva a középen elhelyezkedő bárt, amin még most is
dolgoznak a kivitelezők.
Friss festés és új kárpit illatától sűrű a levegő, de van még
valami más is. Az első nap illata. A lehetőség, a kiaknázatlan
energia és a közelgő kaland halk ígéretének illata.
Hátborzongatóan különleges.
– Lydia, koncentrálj! – rázza meg a poharában a jégkockákat
Payton, mielőtt kortyolna egyet. – Részleteket akarok!
– Az előcsarnokban láttam. Lehet, hogy itt dolgozik? – teszem
fel a kérdést, mert fogalmam sincs, miért van ebben az
épületben. – A bejárati ajtók közelében állt néhány fickóval. Egy
tabletet néztek, és a mennyezet különböző pontjaira
mutogattak. Ó! Talán a biztonságiakkal van? Fogalmam sincs,
de úgy nézett ki, mint aki idetartozik. Elképzelhető, hogy egy
alvállalkozó, és soha többé nem futok össze vele – fintorodom el
a gondolatra, majd lemondóan megvonom a vállam.
Az elég gáz lenne, ha ez volt az egyetlen lehetőségem, és nem
éltem vele. És ha mégis itt dolgozik, találkozunk még valaha? Ez
a hely olyan, mint egy kisebb város. Több ezer munkavállaló,
biztosan lesznek olyanok, akiket ritkán vagy sohasem látok.
 NÉGY

Lydia

Nem látom újra sem aznap, sem másnap. De gyakorolok.

Gyakorlás alatt azt értem, hogy elképzelt beszélgetéseket
folytatok vele azért, hogy felkészülten érjen a valódi csevej, ha
találkozunk. Hékás, emlékszel rám? – mondom a tükörből
visszanéző önmagamnak a reggeli hajszárítás közben. – Ó, te! Itt
dolgozol? Itt dolgozom! – ismételgetem a válaszom munkába
menet egészen addig, míg természetesnek nem hat. Piros
lámpánál még egy vállrándítás és egy laza kézmozdulat is kíséri
a mondatot. – Hékás, nem hihetetlen, hogy még a nevedet se
tudom?
Ezen az utolsón még dolgoznom kell. Elég kínos, hogy nem
tudom a nevén szólítani ezekben az elképzelt beszélgetésekben,
de hát ez van. Gondoltam arra, hogy kitalálok neki egy nevet,
amíg ki nem derítem a valódit, de még véletlenül se szeretnék
egy másik keresztnévhez kötődni. Mi van, ha átmenetileg
mondjuk a Samet használom, és megragad az agyamban, aztán
szex közben véletlenül Samnek szólítom? El tudjátok képzelni
ezt?
Én el tudom. El is képzeltem, és borzasztóan kínos volt. Épp
remekül ment minden, a szex is, én is jól éreztem magam, és ő
is, nagyon jól teljesítettem a kufircolásban, aztán bumm! Rossz
nevet mondtam, és mindent elrontottam. Ha a részletekre
vagytok kíváncsiak, épp fölöttem volt, félúton bennem, a bokám
a hátába kapaszkodott, és azt nyögtem: Keményebben, Sam… Ő
megállt, ahogy mindenki, akit rossz néven szólítanak szex
közben. Szégyenemben a vörös kismillió árnyalata futott át az
arcomon, miközben ő felöltözött és odébbállt.
Még csak el se ment.
Úgyhogy a hékás megteszi, amíg meg nem tudom a nevét.
Gondolom, ha szex közben véletlenül lehékásozom, azzal
biztosan nem sértem meg. Türelmesen várok, nyitott szemmel
járok, és amíg el nem jön a pillanat, gyakorlom a képzeletbeli
beszélgetésünket.
Biztos vagyok benne, hogy kifizetődő lesz, mert úgy
tapasztaltam, hogy a kemény munkának és a pozitív
hozzáállásnak mindig megvan a gyümölcse. Ha más nem is, de
a gyakorlás miatt tökéletesen készen állok majd akkor, ha újra
látom.

Pénteken saját asztalt kapok. Még sosem volt saját

munkaterületem, leszámítva egy szekrényt, ahová betehettem a
táskámat. Igazából ez egy boksz. Egy másfélszer másfél méteres
terület, ami csak az enyém, az elválasztó panel külső oldalán a
saját névtáblámmal.
Lydia Clark. Végigsimítom a betűket, és elvigyorodom, mielőtt
feltérképezném az új helyem. L alakú asztalom van, és lapos,
máris beüzemelt monitorom. Három vonalas jegyzettömb, egy
csomag toll és hat, még ki sem bontott Post-it a klaviatúra
mellett. A bokszom falát vakondszínű, indusztriális hatású
anyaggal vonták be, funkcióját tekintve parafa tábla helyett is
használható, úgyhogy ki is tudom rá tűzni a jegyzeteimet.
Ah! Alig várom, hogy a hétvégén vegyek egy cuki kis
tolltartót! Talán még egy irattálcát és pár színes dossziét is.
Bedobom a táskám az irattartó szekrény fiókjába, és üzenek
Paytonnek.

Lydia: Irodaszer-beszerzés hétvégén?

Payton: Alig várom!

Ó, nahát! Erre nem számítottam. A lakásunkba vásárolt

dolgokkal kapcsolatban szinte teljesen közömbös volt. Vajon rá
tudom venni, hogy elmenjünk még egyszer az IKEA-ba?

Lydia: Komolyan? Elugrunk az IKEA-ba munka után?

Payton: Nem, nem hinném. Ez a második hétvégénk

Vegasban. Nem fogjuk a péntek estét az IKEA-ban
tölteni.

Ó… Nos, talán majd szombaton.

Csapatmegbeszélésem lesz öt perc múlva, ezért zsebre vágom
a telefonom, és elindulok a tárgyaló felé. A szálloda négy egész
emeletét kapták meg az irodák. Ide nem jönnek a vendégliftek,
úgyhogy rejtve vagyunk, mintha egy külön épület lenne az
épületen belül. Külön liftek állnak meg a háttérmunka szintjein,
a négyből három a dolgozóknak, a harmincnegyedik pedig a
vezetők lakrészeinek van fenntartva. Persze, ott nem jártam.
Oda csak a magasabb rendű munkatársak mehetnek, akik ott is
laknak. El tudjátok ezt képzelni?
Az én osztályom, a HR a negyedik emeleten van a joggal, a
könyveléssel, a biztonságiakkal és a vezetői irodákkal együtt.
Jómagam HR-es munkatárs vagyok, a HR-igazgatónak jelentek,
aki a HR-alelnöknek jelent. Ha máris úgy érzitek, hogy ez
nagyon sok ember, akkor azt kell mondanom, ez igaz. Heten
vagyunk HR-munkatársak. Mindannyian ezen a héten
kezdtünk, és egy ponton mindenki megkap egy-egy osztályt, és
annak lesz a vezető kapcsolattartója. Takarítás, élelmezés,
recepció és poggyász, szórakoztatás, rekreáció, eladás és
szerencsejáték. És ez csak a vendégoldali személyzet.
Ez a hely egy igazi, külön világ.
Minden emeleten van pihenőszoba és ingyen kávé, meg is
állok ott a tárgyaló felé menet. A kávégép az a drága fajta, ami
eszpresszót, tejeskávét, forró csokit és normál kávét is készít.
Istenem! Olyan ez, mintha a Disney-nél dolgoznék! Gyümölcs,
rágcsa, ásványvíz és… Ó! Jézusom! Mindjárt meghalok! Az a
pasi! A pihenőszobában ott van az a pasi is! Mármint, itt áll a
pihenőben, nem ellátmányként sorakozik az egyik polcon, mint
egy csomag mogyoró, amit egyébként szintén el lehet venni az
egyik szekrényből. Ah, Lydia! Koncentrálj!
Két lépést teszek befelé. A tűsarkúm koppanása a linóleumon
hamarabb jelzi jöttömet, mint ahogy megjelennék. A pasi épp
egy ásványvizes palackról tekeri le a kupakot, talán egy fél
másodpercem van végigmérni, mielőtt észrevesz.
Fél másodperc alatt kell megbizonyosodnom róla, hogy ő az.
De miért? Hiszen csak megcsókoltam. Miért van rám ilyen
hatással? Azért annyira nem vagyok ártatlan, hogy egy csóktól
megremegjek. Csókolóztam már másokkal is, de sosem éreztem
ilyesmit. A többiek őszintén szólva csak közönyt váltottak ki
belőlem. Ezért is vagyok még szűz. Mert hát miért is kezdenék
egy olyan fiúval, aki semmit sem mozgat meg bennem?
Erre itt van ez a pasi, akitől úgy érzem, igazán ledér tudnék
lenni. Ja. Amikor meglátom, mintha a semmiből a felszínre
kerülne a kielégítetlen ribanc-énem. Szentséges mindenség,
miért ennyire vonzó? Szinte már fáj, ha ránézek! Forrónak és
feltüzeltnek érzem magam. Fura.
Észrevesz, tekintetében egy pillanatra megjelenik a
felismerés vagy a meglepetés. Azt hiszem, a kettő együtt, ami
azt jelenti, hogy emlékszik rám. Nem? De még mennyire!
Nem mond semmit, de nem veszi le rólam a szemét, és felém
fordul. Szájához emeli az üveget, belekortyol, nem siet, közben
engem néz. Arca nem árul el semmit sem, és ha nem láttam
volna azt a pillanatnyi csillanást a szemében, azt hihetném,
hogy nem emlékszik rám. Pedig emlékszik. Tudom jól.
Egyedül vagyunk. Csak mi ketten az üres pihenőben. A hűtő
zümmögése és a kávé illata kering körülöttünk.
Itt a pillanat.
– Ó, hékás! Szóval itt dolgozol?
Erre vagyok képes a sorsdöntő pillanatban.
–  A minap találkoztunk. A múlt hétvégén. Nem számít –
teszem hozzá, és legyintek, hátha el tudom hessegetni azt a
bődületes butaságot, ami épp most hagyta el a számat.
– Így van – válaszolja és halványan biccent egyet.
Újra kortyol a vízből, de nem néz az üvegre, mert a tekintete
még mindig rám szegeződik. Azok a szemek! Kikészítenek.
Mocskos dolgokra sarkallnak, legalábbis fejben. Fürkészi az
arcomat, érzem, hogy mindenem vörös. Bátortalanul
megindulok, a tűsarkúm újra kopog. Okos tekintete van.
Intelligens. Megfontolt. Úgy fest, mint aki képes gyorsan
dönteni. Mint aki figyel a részletekre.
–  Szóval itt dolgozol? Én itt dolgozom – folytatom kissé
bizonytalanul.
Kifújom a levegőt, hátha összeszedettebb leszek.
– Igen. Úgy tűnik, mindketten itt dolgozunk.
Azt hiszem, ismétlem önmagam. Muszáj kihasználnom a
lehetőséget, akcióba kell lendülnöm, mielőtt elmegy.
– Kellemes volt. Amikor találkoztunk.
– Kellemes?
Azt hiszem, a szája szélén egy leheletnyi vigyor jelenik meg,
miközben visszakérdez, közben egyik szemöldöke kérdőn a
magasba kúszik.
Bárcsak megsimíthatnám! Bárcsak közelebbről is
megvizsgálhatnám azt az apró ráncot, ami keresztbe fut a
homlokán, miközben ujjbegyeimmel óvatosan felfedezném az
arca vonalát.
–  A csók dolog – pontosítok. – Ha esetleg meg akarnád
ismételni.
Elkerekedik a szeme, most már mindkét szemöldöke
megemelkedik, a vigyornak nyoma sincs, majd egy pillanatra
megrázza a fejét és elmosolyodik. Szórakoztató vagyok.
Basszus! Olyan lehetek, mint egy tini. Biztosan komolyabb
ajánlatokhoz szokott egy csóknál.
–  Vagy ha bármi mást csinálnál – teszem hozzá sietve. –
Feltéve, hogy érdekel.
– Jézusom! – mondja lassan, de nem feltétlenül tiszteletlenül.
Szabad kezével megdörzsöli az állát, majd kissé oldalra
billenti a fejét, mintha ki akarná lazítani a nyakizmát. A mosoly
viszont már sehol.
Egy pillanat. Lehet, hogy teljesen félreértettem? Megcsókolt.
Persze nem volt az a jelentőségteljes, érdeklődést kifejező csók,
de biztosan vonzónak talált, ha már megcsókolt. Tényleg
ennyire rémisztő a felvetés, hogy esetleg megismételjük?
Leengedi a karját. A vizespalackot a nyakánál fogva
módszeresen a combjához ütögeti. Azt nem mondanám, hogy
ideges. A legkevésbé sem. Nyugtalan? Talán. Ha precízen
kellene leírnom, úgy fest, mint akit kínoznak. A tekintete
viszont… a tekintete már érdeklődő. Lehet, hogy nem én vagyok
a világon a legtapasztaltabb lány, de azt hiszem, érdeklődve néz
rám.
–  Rhys! – kiáltja el magát mögöttem valaki, a szemem
elkerekedik.
Elfelejtettem megkérdezni a nevét. Megint! De kiderült. Rhys.
Rhys, Rhys, Rhys. Fejben kántálom a nevét, és tetszik. Nagyon is
tetszik. Egy apró mosoly megremegteti a szám, mielőtt
ráeszmélek, hogy majdnem sikerült másodszorra is
elfelejtenem megkérdezni a nevét. Hogy micsoda amatőr
vagyok!
A hang felé fordulok. Egy magas, jóképű férfi caplat be a
pihenőbe. Nem annyira jóképű, mint Rhys, legalábbis
szerintem, de azt látom, hogy vonzó. Hátba vágja Rhyst, kinyitja
a hűtőt, és kivesz magának egy üveg vizet. Jól öltözött, most már
látom, hogy mindketten azok. Öltöny. Drága öltöny. Elég jól
ismerem az anyagokat, így anélkül, hogy megérinteném, tudom,
hogy minőségi szövet. Mindketten nagyon összeszedettek.
Tökéletesen megkötött nyakkendő, kifényesített cipő, vaskos
karóra. Dögösek. Két lábon járó, beszélő szexuális vonzerők.
Várjunk csak! Mi a fenét is mondtam Rhysnak? Vagy ha bármi
mást csinálnál. Atyaég! Nem! Érzem, ahogy felforrósodik az
arcom, tekintetem a linóleum felé fordítom, és megcélzom a
kávégépet. Leveszek egy bögrét a polcról, beleállítom a gépbe, a
kezem remegve keresgéli a megfelelő gombot. Nem ez volt a
terv. A begyakorolt mondatok között nem szerepelt, a „vagy ha
bármi mást csinálnál”. És nem készültem fel a zavaró
tényezőkre sem. Miért nem volt B tervem arra az esetre, ha
kínos helyzetbe hoznám magam, vagy ha valaki megzavarna
minket? Most akkor mi lesz?
Beharapom a szám, és elfordítom a fejem, majd átnézek a
vállam fölött. Rhys tekintete a férfiról újra rám vetődik, én
pedig visszatérek a kávégéphez, és addig nyomkodom a
gombokat, amíg végre fel nem szisszen, és el nem kezd csorogni
a forró, sötétbarna lé a bögrémbe. Ezután belekapaszkodom a
konyhapultba, olyan erővel, hogy a kezem kifehéredik.
Talán nem is volt olyan rossz. Mit mondtam?
De, rossz volt. És nem is reagált, ugye? Nem, nem igazán. Ez
mit jelent? Lehet, hogy barátnője van? De hát megcsókolt! Egy
hete csókolóztunk!
Mögöttem a másik pasi azt mondja, el fognak késni, majd
megindulnak a léptek az ajtó felé. Nem mozdulok, tekintetem
rátapad a kiválasztott kávékészítmény csordogáló cseppjeire.
Aztán már nincsenek ott.
Hallom, ahogy az új főnököm, Bethany köszön nekik a
folyosón, majd a következő pillanatban már ott is terem a
pihenőben. Kiveszem a bögrémet a szuper kávégépből,
leteszem a pultra, fogok egy keverőpálcát, Bethany pedig egy
tiszta bögrét tol a helyére, közben rám mosolyog.
– Ó! Mit főztél? – kérdezi a bögrém felé biccentve.
– Valamilyen tejeskávét – válaszolom, és mosolyt erőltetek az
arcomra, mielőtt belekortyolok az italomba.
Legszívesebben az egészet a mosogatóba önteném, mert nem
vagyok olyan állapotban, hogy egy forró folyadékkal teli bögrét
végigvigyek a folyosón, és már a koffeinre sincs semmi
szükségem, de nagyon furcsán venné ki magát, ha itt, Bethany
előtt szabadulnék meg a lattémtól. Feltépek egy zacskó édesítőt,
és beleöntöm a bögrébe, mielőtt megszólalnék.
–  Tudod, ki volt az a pasi, aki épp most ment el? Rhys? –
mindezt sikerül olyan közömbösen megkérdeznem, hogy
valóban megérdemelnék egy fesztelenségi érdemrendet. –
Tudod, hol dolgozik?
– Rhys? – fordul felém kérdő tekintettel Bethany.
– Tudom, hogy itt dolgozik – tisztázom. – De mit csinál?
Felidézem, hogy ezen a szinten van a jog, a biztonsági
szolgálat és a könyvelés is, és Rhys sokkal inkább ügyvédnek
tűnt, mint pénzügyesnek.
Idióta vagyok. Mintha bárkiről meg lehetne mondani
ránézésre, hogy ügyvéd-e vagy könyvelő.
– Ő a vezérigazgató – válaszolja Bethany, nekem pedig megáll
a kezemben a szemetes felé irányzott keverőpálca.
Ez gáz. Valahol mélyen tudom, hogy egyetlen vezérigazgató
van a vezetői szerkezetben, de azért megpróbálkozom.
– Melyik részleget vezeti? – kérdezem a lehető legnyugodtabb
hangon, tekintetem egy pillanatra sem véve le a keverőpálcáról.
Végül egy banánhéjon landol a szemetesben. Van mellette egy
üdítős doboz is, ami eléggé bosszant. Miért nem lehet egyből a
szelektív szemetesbe dobni? Igazán nem olyan nehéz!
–  Az összeset – mondja Bethany, és abban a pillanatban tíz
évet öregszem.
 ÖT

Lydia

Sikerül átvészelnem a napot, bár nem tudom, hogy nem haltam-

e meg ott helyben. Az önsanyargatás elég lassan végez az
emberrel.
A pihenőben álltam az új főnökömmel, aki felvilágosított
arról, hogy Rhys a vezérigazgatója – az egész létesítménynek.
Ez rémes volt.
És csak rosszabb lett.
A kaszinó tulajdonosa a Sutton Travel vállalat, amit persze én
is tudtam. Teljesen odavoltam, hogy egy ilyen nagy cégnél fogok
dolgozni, és természetesen utánanéztem. A Sutton központja
Anglián kívül van, és ötven országban van jelen. Szállodák,
utazásszervezés, tengerjáró hajók és most egy luxuskaszinó-
szálloda a Las Vegas-i Stripen. A cég évtizedek óta létezik,
híresek a tehetséggondozásról és a belső kinevezésekről.
A céget William Sutton alapította.
Rhys nagyapja.
Szóval…
Szóval akkor ő egyfajta résztulajdonos, nem?
Ki fognak rúgni. Biztos, hogy kirúgnak. A HR-osztályon
dolgozom, és szexet ajánlottam a főnököm főnökének. Mégis, mi
ütött belém? De komolyan! Ennél sokkal jobb vagyok! Nem
vagyok én olyan! Én jó kislány vagyok! Jó! Pontos vagyok, és
precíz! Idő előtt befizetem a számlákat! Szelektíven gyűjtöm a
szemetet! Én nem ajánlgatok szexet a főnökömnek! Ah…
Borzalmas vagyok!
Minden alkalommal, amikor eszembe jut a flörtölési incidens,
becsukom a szemem. Az első munkahelyemről az első héten
fognak kirúgni. Egész délután azon merengtem, hogy talán ki
kellene rúgnom saját magamat. Máris kezdjem el a
papírmunkát? Tegnap átvettük a cég eljárásait, szóval pontosan
tudom, hogy kell csinálni.
Nem tudtam, hogy mit tegyek, így hát inkább elindultam a 4C
jelzésű tárgyalóterembe a bögrével a kezemben. A
megbeszélésen végig lesütöttem a szemem. A hétfőn kezdődő
képzésről volt szó. Mivel hamarosan kinyit a kaszinó, a
vendégoldali dolgozók több hullámban vesznek részt rajta a
következő három hétben. Ami végtelen mennyiségű
papírmunkát jelent. Megszámlálhatatlan adóval kapcsolatos és
munkaalkalmassági formanyomtatványt kell kitöltenem. A
kilométer hosszú listán több ezer új alkalmazott szerepel, akik
szinte egyszerre állnak majd munkába. Elvileg elég idő van
arra, hogy megismerhessék a cég normáit, de arra már szűkös,
hogy mindenki bekerüljön a bérszámfejtő rendszerbe, mielőtt
megnyílna a kaszinó. Semmi gond. Szorgosan jegyzetelek, az
agyamban cikáznak a gondolatok, persze nem csak az állami
szabályozással és a juttatással kapcsolatban.
Utána leroskadok az asztalomhoz, és várom, hogy lecsapjon a
bárd. Minden alkalommal, amikor elmegy valaki a bokszom
mellett, felpattanok, arra várva, hogy Bethany szomorú
mosollyal az arcán arra kér, beszéljünk pár percet.
De hiába. Fél órával tovább maradtam, hogy lehetőséget
adjak neki a hétvége előtti kirúgásomra. Mert hát talán ő is
eléggé el van havazva. Végül észrevettem, hogy nem ég az
irodájában a lámpa, tehát elment, úgyhogy hétfőig biztosan
nem leszek munkanélküli. Felkaptam a táskám, a koszos bögrét
az asztalomon hagytam egész hétvégére, mert túlságosan
stresszelt a gondolat, hogy visszamenjek a pihenőbe. Nyilván az
se ment könnyen, hogy rendetlenséget hagyjak magam után, de
az embert néha nehéz döntések elé állítja az élet.
Miután biztonságban magamra zártam a kocsi ajtaját,
megírtam Paytonnek, hogy el kell intéznem ezt-azt, de pár óra
múlva otthon leszek. Időre volt szükségem, mielőtt elmesélném
a mai nap eseményeit.
A telefonomon rákerestem a Las Vegas környéki Goodwill
áruházakra, ami nem annyira szokványos menedék egy
huszonkét éves számára, de hát nem is vagyok egy szokványos
huszonkét éves.
A következő pillanatban már tisztában vagyok azzal, hogy a
Goodwill üzletek paradicsomába költöztem. Nagyon sok van! A
szüleim memphisi házának környékén csak egy-kettő volt, de itt
legalább egy tucat közül választhatok! És mi ez a Goodwill
outlet center? Ne már! Egy pillanat. A fenébe! Az outlet center
csak hétköznapokon, munkaidőben van nyitva. Sebaj, így
legalább lesz mit csinálni, ha kirúgnak. Annyit vásárolgathatok
a Goodwill outlet centerben, amennyit csak akarok.
 A lakásunk és a munkahelyem között két boltot találtam.
Beütöm az első címét a GPS-be, és kikanyarodom a garázsból a
Las Vegas Boulevardra. A városról eddig annyit tudtam meg,
hogy a Stripen mindig nagy a forgalom, de szerencsére
négyszáz méter múlva le tudok vágni a Convention Center
Drive-ra, hogy elkerüljem ezt az őrületet. Negyedórával később
már le is parkolok a Maryland Parkway üzletsora előtt, a
bejárathoz közel, és kívülről nézegetem a boltot. Jónak tűnik.
Ezt néha már innen is meg lehet mondani.
Sóhajtva fordulok az autó felé, bezárom. Milyen szép itt!
Tudom, sokan nem így vélekednek Vegasról, pedig tényleg szép.
Ha az ember maga mögött hagyja a Stripet, bájos, pálmafás
utcák és sivatagi táj veszi körül. Remélem, maradhatok.
Remélem, nem rontottam el. Remélem, nem kell felhívnom az
apáimat azzal, hogy hazaköltözöm.
Belépek az automata ajtón, és magamba szívom a molyirtó és
a por megnyugtató illatát. Fogok egy bevásárlókocsit, mert a
kosár természetesen nem lesz elég. A hét színe a kék, ami azt
jelenti, hogy minden, amin kék címke van, ötven százalékkal
olcsóbb. Ujjam a bevásárlókocsin dobol, miközben
feltérképezem az üzletet, majd megindulok az első ruhaállvány
felé. A méret nem igazán számít, mert úgyis mindent kimosok,
hogy aztán darabokra szedjem. Az se számít, hogy női ruha
legyen. Csináltam én már öltönyből is sok mindent. Sálat, táskát,
köpenyt. Sőt, egyszer még egy ruhát is!
Néha találok egy remek darabot, de leginkább ócskaságokon
kell átverekednem magam. Sebaj, élvezem. Számomra nagyon
kielégítő, ha kidobott darabokból valami újat készíthetek.
 A régi cserkészvezetőm, Mrs. Barnes tanított meg varrni. A
fiatal lányok már nem igazán tanulnak ilyesmit. Használhatnék
új anyagokat is, de az nagyon drága. Fújtatok egyet, és elindulok
a sor végén, gyors mozdulatokkal lapozom a vállfákat. A
súrlódás halk hangja megnyugtat. Lapoz, lapoz, lapoz. Megáll.
Megvizsgál. Újra. Három sorral később kezd enyhülni a stressz,
nem figyelek másra, csak a címkékre és az árra, igyekszem
felmérni, hogy van-e elég anyag a kiszemelt darabban ahhoz,
hogy felhasználhassam.
A női ruharészleg felénél járok, amikor észreveszek egy sor
felakasztott ágyneműt. Régi minták módszeresen felhajtogatva
nadrágtartó vállfákra. Máris megfogalmazódik egy ötlet.
Pizsamák. Ha felszabdalom az anyagdarabokat, könnyedén
pizsamaalsót készíthetek belőlük. A párnák széles hajtókájából
lehetne a nadrág szegélye, a kisebb maradékokból pedig sort is
lehet. Fogadok, hogy egy szettből kijönne legalább egy sort, egy
pizsamanaci, sőt, még egy trikó is! Van otthon szabásmintám,
gumi és minden, ami kell. A hétvégén szépen lemérhetem,
letűzhetem, kiszabhatom és megvarrhatom mindet.
És akkor nem gondolok Rhysra. Nem gondolok arra, milyen
érzés volt, amikor megcsókolt a múlt héten. Nem gondolok arra,
hogy mit váltott ki belőlem. Hogy soha ehhez foghatót nem
tapasztaltam. Nem gondolok arra, hogy ő a főnököm főnökének
a főnöke. Nem gondolok arra, hogy nézett rám ma délután,
amikor lényegében felkínálkoztam neki.
Ami képtelenség. Biztos vagyok benne, hogy a „vagy ha bármi
mást csinálnál”-ra még nyolcvanéves koromban is emlékezni
fogok.
 Payton akkor ír rám, amikor a kasszánál vagyok. Ő nem tud a
Goodwill hobbimról, ezért nem is válaszolok a hollétemet
firtató kérdésére, csak annyit írok, hogy úton vagyok hazafelé.
Sikerült két órát eltöltenem a boltban, nem maradt elég idő
arra, hogy benézzek a másikba. Payton azt mondja,
találkozzunk a medencénél, és hogy a pezsgőfürdő tele van
dögös fickókkal.
Megírom neki, hogy mosnom kell, ami igaz is. Ki kell mosnom
a lepedőket, mielőtt felvagdosnám őket.

– Nem fognak kirúgni, nyugi.

Payton bölcsességei. Pár órája már itthon vagyok, mosok és
szárítok. Payton visszajött a medencétől, és amikor meglátta,
hogy vasalok, majdnem kitért a hitéből. Megpróbált felállítani
egy új szabályt, miszerint péntek este tilos vasalni. Vagy
bármelyik más napon. Miközben szorgosan mozog a kezemben
a forró vasaló, elmesélem neki a nap borzalmas, rémes,
szégyenletes történéseit.
–  Ki fognak rúgni! A HR-en dolgozom, és ajánlatot tettem a
vezérigazgatónak – ahogy kimondom, máris elpirulok.
– Szerintem feldobtad a napját.
Payton már lezuhanyozott, és felkapott egy leggingset és egy
trikót. Szőke haja még mindig nedves, a konyhasziget mellett
álló bárszékek egyikén ül, és nézi, ahogy dolgozom. A szabó- és
varróeszközeimmel teljesen elfoglaltam az étkezőasztalt,
katonásan sorakoznak a vasalásra kiterített anyagok mellett.
Nem nézek fel, miközben végigtolom az anyagvágót a lepedőn.
A végeredmény egy tökéletes darab a hamarosan elkészülő, új
pizsamámhoz.
– Feldobtam a napját? Nem hiszem, hogy a szexuális zaklatás
ilyen hatással lenne.
Leveszem a szabásmintát az anyagról, a gombostűket a
tűpárnába szúrom, nehogy egy is elszabadulhasson és a padlón
végezze.
–  Nyugalom. Nem volt ez szexuális zaklatás. Egyébként még
mindig nem értem, mi történik itt – mondja az asztalra
mutatva. – Régi lepedőkből csinálsz pizsamát?
– Igen. Szeretnél te is?
– Ööö… nem igazán – ráncolja össze a homlokát, arcáról süt a
kétkedés.
– Ha végzek, majd meggondolod magad.
– Ha te mondod… Térjünk vissza Rhyshoz.
–  Nincs mihez visszatérni. Mindent elmondtam már, hétfőn
pedig kirúgnak. Csomagolnom kellene, nem pizsamát varrni.
– Először is, nem fognak kirúgni. Másodszor, nem költözöl el
akkor sem, ha megtörténik.
– De hát most mondtad, hogy nem fognak kirúgni! – sikoltok
fel.
–  Így van. De tudom, hogy előszeretettel gondolsz mindig a
legrosszabbra, úgyhogy nézzük azt.
Igaza van. Tényleg szeretem számba venni az összes
lehetőséget.
– Oké – adom be a derekam a konyhaszékbe roskadva.
Folyamatosan a tűpárnával babrálok, hogy lefoglaljam a
kezem, mialatt Payton beszél.
– Jól van. Tegyük fel, hogy hétfőn bemész és kirúgnak – áll fel
a helyéről, besétál a kamrába, és egy doboz Cheez-Ittel tér
vissza.
– Igen – bólintok.
Természetesen már négy különféle módját végigzongoráztam
fejben annak, ahogy ez megtörténhet.
– Szóval elsétálsz a kocsidhoz, hazavezetsz és sírsz. Én munka
után hozok pizzát, és együtt is pityergünk még egy kicsit. Aztán
kedden szerzel egy másik állást – vesz a szájába egy darabot a
sós nasiból, és megvonja a vállát, mintha az mindent
megoldana.
–  Payton! – mordulok fel a szememet forgatva. – Ez nem így
működik.
–  Ez pontosan így működik. Las Vegasban vagyunk. Bárhol
elhelyezkedhetsz – jelenti ki, és fel is csapja a laptopja tetejét. –
Ezen az oldalon háromszázharmincnégy HR-es állást kínálnak.
Vegyük úgy, hogy ebből kétszáz nem releváns, és tételezzük fel,
hogy ötvenhez van meg a megfelelő képesítésed. Ez ötven állás,
amire már ma este pályázhatsz!
Nos. Megvonom a vállam.
– Ez még nem jelenti azt, hogy bármelyiket megkapnám.
–  Nem, valóban – zárja be a számítógépet Payton. – De
pincérkedhetsz is. Dögös huszonkét éves vagy, csodás testtel.
Nagyon sok jattot tudnál összeszedni. Meglehet, dupla annyit
keresnél, mint most, a Windsorban.
– Úgy gondolod?
– Épp most beszéltem egy lánnyal a medencénél. Azt mondta,
azért hagyta ott az állását, mert kétszer annyit keres pultosként
a Wynnben.
– Ne már!
– Pedig igaz.
– Biztos vagy benne, hogy nem örömlány?
–  Nem örömlány. Viszont ez is mindig ott van, mint utolsó
lehetőség – jelenti ki Payton teljesen komolyan, én pedig
önkéntelenül is elnevetem magam. – Most már jól vagy? Nem
mehetek lefeküdni, amíg nem tudom, hogy nem fogsz-e egész
éjjel lepedőkből pizsamát varázsolni.
– Még mindig halálra vagyok rémülve, Payton – nyögök fel. A
fejem a kezembe temetem, a hajam ráomlik a kézfejemre. – Ott
álltam, és arról fecsegtem, milyen jó volt csókolózni vele, és
felajánlottam… Nem is tudom, mit ajánlottam neki. Azt hiszem,
zöld utat adtam neki. Mert hát mit jelent az, hogy „bármi
mást”? Abban minden benne van, nem? Még az is lehet, hogy
egy kis paskolást és anált is előrevetítettem.
– Hát, az biztos, hogy felajánlottál egy kis paskolást és anált is.
– Áááá… – fortyogok a tenyerem mögött.
–  Feldobtad a napját, te kis úthenger. Higgy nekem!
Egyébként láttam a pasast. Kizárt, hogy te lennél az egyetlen nő,
aki felajánlkozott neki. Eszméletlenül dögös.
–  Szóval lehet, hogy már annyira hozzá van szokva ehhez,
hogy nem is fog emlékezni a mai napra?
–  Simán – bólint határozottan Payton, és bekap egy újabb
nasit.
–  Azt kétlem, de értékelem, hogy hajlandó vagy füllenteni is
azért, hogy megnyugtass.
 HAT

Rhys

Vagy ha bármi mást csinálnál.

A tárgyalóasztalon dobolok az ujjammal, próbálok a Canon
vezette biztonsági megbeszélésre koncentrálni, de nem megy.
Mert Lydia jár a fejemben.
Ez azért is bosszantó, mert nem az a fajta pasi vagyok, akit
megzavarhat egy punci.
Pláne nem egy jó kislány puncija.
A francba!
Ez a lány hatással van rám. Legfőképpen irritál, hiszen rá
gondolok, ahelyett hogy a megbeszélésre figyelnék.
Vagy ha bármi mást csinálnál. Feltéve, hogy érdekel.
Bizonyára hangosan felhördültem, miközben felidéztem a
szavait, mert Canon megvető tekintetet lövell felém, mielőtt
újra a biztonsági berendezéseink beszállítójának igazgatójához
fordulna. Arról a technológiai csomagról van szó, ami leleplezi
a vendégek közti kommunikációt, amivel csalárd módon
megkopaszthatják a kaszinót. Ahogy valaki feltűnik a kamerán,
a kép bekerül egy adatbankba, ahol a rendszer kapcsolódási
pontokat keres, így mire az illető leül a játékasztalhoz, már
pontosan tudjuk, ismerheti-e az osztót. Természetesen a képét
lefuttatja az összes ismert rendőrségi adatbázisban, a
letartóztatási nyilvántartásban, az eltűnt személyek listáján és a
fegyverviselési engedéllyel rendelkezők jegyzékén. Emellett
persze a közösségi médiában, az évkönyvekben és minden
nyilvános adatbázisban is lefut egy keresés. Ha a biztonsági
rendszer negyven másodpercen belül nem tudja beazonosítani
a vendéget, az azt jelenti, hogy egyetlen kép sem érhető el róla
az interneten, és azonnal riasztja a biztonságiakat. Márpedig ez
egy erősen vitatható eljárás.
Lawson közbevág egy sor olyan jogi kérdéssel, amiken nekem
is agyalnom kellene, de nem teszem. Milyen szerencse, hogy
Lawson ennyire ért a munkájához!
A figyelmemet most egészen más köti le. Egy édes,
huszonéves lány, akitől megkeményedik a farkam. Pedig szinte
semmi sem történt. Sokkal keményebb, mint bármelyik más,
hozzá hasonló lány esetében. Az agyam máris elkalandozik az
ajka érintésének emlékéhez. Milyen lágy, milyen mohó!
Napfényillata és mentolos ajakbalzsam íze volt. A szempillái
rásimultak az arcára, mielőtt azok a nagy, zöld szemek úgy
néztek rám, mintha én tartanám a Holdat. A pupilláiból kéjes
vágy sugárzott, amikor elhúzódtam tőle, és megtartottam,
nehogy elessen. Csak azért, hogy távol tartsam magam a
kísértéstől, hogy hozzápréseljem érdeklődésem egyértelmű
jelét.
Merevedés. Egyetlen istenverte csóktól!
Engem nem érdekelnek a jó kislányok. Már nem. Igazából
sosem érdekeltek.
 Csakis az alkalmi dolgok érdekelnek. Szép, gyors, alkalmi nők.
Ezért is tökéletes számomra Vegas. A város, ahová tömegével
érkeznek az „ami Vegasban történt, az Vegasban marad”
pillanatokat hajkurászó nők, akik mindig visszatérnek a
hétköznapi, nyugodt életükhöz, a jól fizető állásukhoz és a
pasijukhoz. Gondolom. Nem tudom, de nem is érdekel.
Ha nem turista, akkor örömlány. Kedvelem őket is. Ez durva,
tudom. Rémes ember vagyok, ezt is tudom. Jobban is
csinálhatnám, nem kérdés.
Tudom, tudom, tudom.
De tökéletesen megfelel ez az élet. Nem keresek semmit és
senkit. Megtanultam, hogy vannak olyan nők, akiktől kérhetek
bizonyos dolgokat, és vannak, akiktől nem. Tedd szét a lábad!
Hajolj előre! Kapd be! Tűnj el! Ilyesmiket.
A francba! Lydia az irodámhoz legközelebbi pihenőt
használta. Biztosan tudja, hogy a negyediken dolgozom.
Csodálatos!
Vagy ha bármi mást csinálnál.
Mi nagyon mást akarunk, Lydia.
 HÉT

Lydia

– Mikor akarsz kimenni az IKEA-ba? – ásít nagyot Payton, mikor

elmegy mellettem útban a konyha felé.
–  Te el akarsz jönni velem az IKEA-ba? – nézek rá
meglepetten, közben a lábam felemelkedik a varrógép
pedáljáról, és kihúzom az anyagot a tű alól.
Elvágom a fonalat, felállok, magam elé tartom a kész
pizsamanadrágot, hogy megvizsgáljam.
–  Persze, hogy nem akarok, de én ilyen jó barát vagyok! –
csipkelődik Payton. Önt magának egy kis kávét, majd
megfordul, és kezében a bögrével figyel, ahogy ellenőrzöm az új
pizsit. – Hé! Tényleg cuki lett! – teszi le a koffeint az asztalra,
hogy kikapja a kezemből a ruhadarabot, és maga elé tartsa.
– Há-há! Mondtam, hogy neked is kelleni fog egy, ha kész lesz!
–  Szóval titkos varróninja lettél, vagy mi? – tolja kissé
távolabb a nadrágot, hogy megszakértse a párnahuzatból
készített széles szegélyt is. – Kezdem azt hinni, hogy mialatt én
fiúkkal hetyegtem a kocsik hátsó ülésén, te életre szóló
képességekre tettél szert.
– Azt hiszem, legközelebb egy ruhát varrok.
 –  Oké, azért ne őrüljünk meg – teszi a konyhapultra az
összehajtogatott pizsamanadrágot. – Egy pillanat. Eddig hányat
csináltál? Aludtál az éjjel, ugye? – ráncolja össze a homlokát,
miközben már a szatén húzózsinóros darabot tartja a kezében.
– Csak pár órát varrtam. Ezeket nagyon könnyű megcsinálni.
Nézd! Ahhoz csináltam egy felsőt is – mutatom fel az egyszerű,
spagettipántos felsőt, aminek a nyakvonalán egy leheletnyi
csipke is díszeleg.
Payton elveszi tőlem a felsőt, ujját a pántba akasztva
méregeti.
–  Hm. Mit tudsz még csinálni? Vajat köpülni? Gyapjúsálat
kötni? Istenem! Fogadok, hogy még hálaadás napi pulykát is
tudsz sütni, igazam van? – azzal ledobja magát a székre, és
megérinti a karomat. – Lydia! Megnyerted „az ötvenes évek
háztartásbelije” jelvényt is? – kacsint rám kérdő tekintettel.
–  Pff! Nincs is olyan, hogy „az ötvenes évek háztartásbelije”
jelvény, amit te is tudnál, ha nem rúgtak volna ki a
cserkészetből. De a vacsoraparti jelvényt megkaptam!
–  Ó, szent ég! – engedi el a karom, majd hátradől a székben,
arcára kiül a szörnyülködés. – Én csak vicceltem. Van olyan,
hogy vacsoraparti jelvény? Ne már!
–  Van bizony! És a kötés is elég trendi mostanában, jobb, ha
tudod. És nem, nem tudok kötni. Esetleg megtanulhatnánk
együtt – incselkedem vele, mert kizártnak tartom, hogy Payton
beiratkozna velem egy kötőtanfolyamra.
–  Nem hiszem, hogy az nekem való – válaszolja. – Szóval,
IKEA?
–  Megérdemlem egyáltalán az új irodaszereket, ha úgyis
kirúgnak?
–  Ah… Elég ebből a kirúgásdumából – mormolja Payton a
bögréjébe. – Nem fognak kirúgni, és nem fogod
pizsamavarrással tölteni az egész hétvégét. Irány a medence,
utána elmegyünk az IKEA-ba és vacsorázni.

Payton igazán ravasz. Ezért is nem jöttem rá, hogy az IKEA és a

vacsora csak ürügy arra, hogy emberek közé vigyen. Ó, igen,
elmentünk az IKEA-ba, sőt, ő vezetett! Utána meg egy bárba
fuvarozott.
–  Komolyan, Payton? – szegezem neki a kérdést, amikor
leparkol a Hennigan’s előtt. – Azt mondtad, vacsorázni
megyünk.
–  Most mi? Rendelhetünk csirkefalatokat. Az is vacsora –
hajtja le a tükröt, miközben a táskájában matat a szájfénye
után. – Pár sráccal találkozunk, akiket a medencénél ismertem
meg.
–  Akkor ez egy randi? Te tényleg randit szerveztél nekem? –
fordulok felé zavarodottan, és azon agyalok, hogyan volt képes
leszervezni az esti programot úgy, hogy ott voltam vele a
medencénél.
Tiszta sor, hogy sokkal jobb ezekben a dolgokban, mint én.
Milyen srácokról lehet szó? Én senkit se láttam ma, aki felérne
Rhysszal, de talán nem most kellene finnyáskodni. Meglehet,
hogy észszerűtlen vagyok?
–  Ööö… nem. Ez nem randi – rázza meg a barátnőm a fejét,
szemöldöke a magasba kúszik. – Csak pár srác, aki ott lakik a
házban, és összefut velünk ebben a bárban, ami egy
kilométerre sincs az otthonunktól.
– Ó, értem.
– Nyugi, ficánka. Ez csak egy ital.
– Remek ötlet.
–  Igazán? – kérdezi most már nyíltan kétkedve, meg sem
próbálva elrejteni összeszűkülő tekintetét és összeszorított
száját.
–  Igazán – nyugtatom meg, és már én is a tükörképemet
nézegetem. – Jól csináltad. Legközelebb azért szólj, hogy
felvehessek valami mást a „Dumcsizzuk meg!” feliratú póló
helyett.
Kibontom a copfom, megrázom a hajam és az ujjaimmal
megfésülöm. Tegnap sikerült kicsit lebarnulnom, és sminkeltem
is, mielőtt elindultunk, szóval az arcom rendben van.
–  De holnap egész nap varrni fogok – vetem oda Paytonnek
ujjammal a levegőben kalimpálva –, és nem akarok egy szót se
hallani tőled!
–  Rendben. Ez kiábrándítóan könnyen ment. Fel voltam
készülve rá, hogy be kell ráncigálnom a bárba – mondja Payton,
miközben kiszáll a kocsiból.
Ahogy a lábam kinyújtom az autón kívülre, megcsap a
forróság. Este nyolc van, és legalább hetven fok, száraz meleg,
ahogy errefelé mondják.
–  Sajnálom, hogy csalódást okoztam – jegyzem meg, és
becsapom az ajtót. – Ha az segít, ezúttal senkivel se fogok
kavarni. És ez nem felhívás keringőre, egyszerűen nem fog
megtörténni.
–  Miért nem? A felejtés legjobb módja, ha valaki mással
hetyegsz.
– Én sosem hetyegtem Rhysszal.
– Jelképesen értettem.
Odabent leülünk egy asztalhoz, és rendelünk pár sört. Nem
vagyok annyira oda érte, de ha Rómában vagy, viselkedj úgy,
mint a rómaiak. Vajon Rómában isznak sört? Lehet, hogy nem
ez volt a legjobb hasonlat. Inkább bort kellett volna kérnem? A
csirkefalatkákhoz talán nem illik. Nos, már nem is számít, mert
megérkezett a söröm.
Ahogy Josh és Dan is. Emlékszem rájuk a medence mellől,
Payton pedig emlékeztet, ki-kicsoda, mielőtt leülnének. Pár
perccel később egy harmadik srác is befut, őt nem ismerem, de
úgy tűnik, a barátjuk. Nem értem a nevét, de ő sem nagyon töri
magát, hogy megtudja az enyémet, úgyhogy nem aggódom.
Payton nem hazudott. Ez tényleg nem randi. Csak pár fiatal, aki
összejön egy italra, és talán barátok is lesznek. Vagy esetleg
több, ki tudja?
A társasági élet nehéz.
Nincs különösebb fóbiám ezzel kapcsolatban, sőt, elég jól
ismerem az etikettet és könnyen kötök barátságokat is. A
cserkészetben minden létező életvezetési képességgel
kapcsolatos jelvényt megszereztem.
De egy bár egészen más. A poháralátét, ami megakadályozná,
hogy foltos legyen az asztal, nem tartozik az alapkellékek közé.
Ami nevetséges, de mindegy.
Megmártom a csirkefalatkát a műanyag tégelyben felszolgált
mézes-mustáros szószban, és hallgatom, ahogy Josh mesél a
munkájáról. Úgy tűnik, érdeklődik irántam. Nem agresszívan,
teljesen normálisan, ami nagyon jólesik.
Helyes.
Figyelmes.
Elérhető.
De nem érzek semmit.
Talán, ha megerőltetném magam. Talán így működik ez.
Talán nem mindig az azonnali, elvakító, megmagyarázhatatlan
vágy a lényeg.
Ahogy az Rhysszal volt. Ő miért váltotta ki belőlem ezt
azonnal? De annyira hirtelen! Ahogy megláttam, máris elöntött
a vágy, pedig még észre se vett.
Koncentrálj Joshra!
Rendelek még egy italt, és koncentrálok. Joshra. A kedves
Joshra. A korban hozzám illő Joshra. A nem a főnököm főnöke
Joshra.
Tegnap éjjel rákerestem Rhysra. Hát persze. Miután Payton
kitépte a kezemből a szabászollót, és elküldött aludni, a
sötétben rágugliztam Rhys Daltonra. Nem igazán tudom, mit
kerestem, hiszen nem valószínű, hogy létezik újságcikk egy
olyan lányról, aki jobban megalázta volna magát előtte, mint
én.
Jól van, bevallom, kerestem ilyen cikket, de persze nem
találtam. Aztán rákerestem arra, hogy „kínos helyzetbe hoztam
magam a kiszemelt pasi előtt”, csak hogy felviduljak. Két
történet után úgy döntöttem, nem olvasok tovább, nehogy
öntudatlanul elsajátítsak újabb megalázó viselkedésformákat.
 A lényeg az, hogy nem találtam túl sok mindent Rhysról, csak
pár unalmas, üzleti olvasmányt. Nem találtam se feleséget, se
barátnőt, persze nincs is Facebook-oldala, amit
végigpörgethettem volna. Az egyetlen közösségimédia-felület,
ahol rábukkantam, a LinkedIn volt, amit nem arra találtak ki,
hogy az ember kukkolja a főnökét. Legalábbis nem
eredményesen.
Harmincnégy éves. Talán kicsit idős hozzám. Viszont nincsen
apakomplexusom, szóval ez nem lehet probléma. Két apával
nőttem fel. Két tökéletes apával, akik odavoltak értem és
egymásért is. A gyermekkoromból semmi sem hiányzott.
Nagyszerű volt a maga szokatlan módján. Úgyhogy nem, nincs
szükségem apafigurára, és ha úgy döntök, hogy egy nálam
idősebb pasival akarom elveszíteni a szüzességemet, senki sem
szólhat egy szót sem.
–  Lydia? – fordul felém Josh, aki kérdezett valamit, de
láthatóan nem figyeltem eléggé.
Mert Rhys jár a fejemben.
–  Igen? – mosolygok rá, és újult erővel igyekszem
koncentrálni.
Szép haja van. És kedves. És biztosan válaszolna is, ha
megkérdeztem volna, mit akar, de mivel nem tettem, szótlanul
néz.
– Darts? – biccent a falra szerelt tábla felé.
A tekintete meleg, és úgy tűnik, őszintén érdekli, mit mondok,
örülne, ha igen lenne a válaszom.
–  Persze – teszem le a korsót a poháralátétre, és
meglapogatom az asztalt. – Csináljuk!
 A dartsra értem, nem a szexre. Egyelőre. Később talán
meggondolom magam. Na, nem ma este, az őrültség lenne. De
talán megszeretem Josht. Talán barátok leszünk. Elég vicces, és
tényleg kedvelem. Talán lecsap rám egy varázspálca és egy
ravasz, kéjsóvár kupidó. Ki tudja?
 NYOLC

Rhys

– Mi a fenét keresünk egy hendersoni bárban? – fintorog és

rázza a fejét Canon, miközben leparkolok a Hennigan’s előtt.
– Egy haveromé a hely. Megígértem neki, hogy beugrom.
–  Igen, hát persze. Ezért hoztad ide az unokatestvéredet is a
múlt héten.
Basszus! Elfelejtettem, hogy tud róla.
–  Csak egy gyors ital, Canon – próbálok terelni. – Ha
végeztünk, átmegyünk a Strippers Strippers Strippersbe.
– Ne legyél seggarc! Tudod jól, hogy Double Diamonds a neve,
nem Strippers Strippers Strippers. És azt is tudod, hogy az a
kedvenc sztriptízbárom. Mutass némi tiszteletet a hobbim iránt.
Megállok, bevárom Canont a motorház előtt, és lezárom a
távirányítóval a kocsit. Igaza van. Fogalmam sincs, mit
keresünk egy hendersoni bárban. Talán azt remélem, hogy újra
látom? Hiszen tudom, hogy hétfőn, az irodában találkozni
fogunk. Ahol megtartom magamnak a csókokat és a pajzán
gondolatokat, hiszen a lány huszonkét éves. És az
alkalmazottam.
Igen.
 Huszonkettő.
Már az is perverz, hogy rá gondolok. És egy bunkó, aki az
alkalmazotti aktából derítette ki, hány éves. De… miért mondta
azt? Vagy ha bármi mást csinálnál. Csinálnék. Hát persze!
Mégsem vagyok szent, az isten szerelmére!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a korából fakadó
tapasztalatlansága nem izgat fel piszkosul. Rohadtul biztos
vagyok abban, hogy sokkal jobbat kaphat tőlem, mint amit
eddig bárki mástól kapott.
– Canon, hogy is van az a korosztályos szabály?
– Miféle szabály?
Zsebre vágom a slusszkulcsot, és megdörzsölöm a tarkómat.
– Hogy milyen fiatalig mehet el az ember. A korod fele plusz
öt, ugye? Istenem! Miért is téged kérdezlek? – nyújtom meg a
nyakam, majd a Hennigan’s bejáratára meredek.
Canon tekintete miatt máris megbánom, hogy felhoztam a
témát. Az unokatesómat kellett volna megkérdezni. A
nagypofájú brit gazember biztosan tudta volna a választ.
– A fele plusz hét, nem öt. És ez a randizásra vonatkozik, nem
a szexre, mert arra nincsenek szabályok, a lényeg, hogy ne
legyen kiskorú. És azért egy tizennyolc éves is sok kérdést vet
fel, szóval, ha egy tinit döngetsz, kénytelen leszek leállítani,
hogy átértékelhesd az életed.
– Értem. A fele plusz hét – bólintok, mintha nem számítana.
Istenem! Minek is hoztam fel most ezt!
–  Mondd, hogy egy huszonegy évesről beszélünk! Mondd,
hogy nem készülsz felnyársalni egy tinédzsert!
–  Jézusom, nyugi! Nem készülök. Ne is beszéljünk erről –
biccentek a bár bejárata felé, és meg is indulok.
–  Én pont emiatt járok a Double Diamondsba. Vince nem
alkalmaz huszonegy év alattiakat.
– Hogy mi?
– És remek a juttatási csomag is.
– Mi van? – torpanok meg, hogy Canon szemébe tudjak nézni.
– Mi a fenéről hadoválsz?
–  A sztriptíztáncosokról a Double Diamondsban.
Versenyképes juttatásokat kapnak. Egészségügyi biztosítás,
tandíj-visszatérítés. Nincs színpadi díj sem. Tudtad, hogy a
legtöbb klub azért is pénzt kér a lányoktól, hogy
felléphessenek?
Az utolsó mondatot úgy böki ki, hogy le se tagadhatná a
modern sztriptíztársadalom patriarchális mivoltával szembeni
ellenszenvét.
–  Hogy… – kissé habozok, igazából elakad a szavam. – Te ezt
honnan tudod?
– Vince-szel golfoztam a múlt héten.
– Remek. Örülök, hogy új barátokat szerzel.
–  Ne irigykedj! Nem értél rá – néz az órájára, majd a
Hennigan’s-re. – Istenem! Remélem, a tinid nem lesz odabent!
– Befognád végre? Ő nem egy tini. És nem az enyém.
Nem az enyém, és nem egy bárban lesz az.
Amint belépünk az ajtón, meglátom. Mintha csak arra
számítottam volna, hogy ugyanott ül, mint a múlt héten, és rám
vár. Talán azért, mert pontosan tudom, hogy az utca végén
lakik. Hogy honnan? Hát az aktájából.
Csak azt akartam tudni, hogy melyik osztályon dolgozik.
Titokban reménykedtem, hogy csak egy megbeszélésre jött, és
nem kell hozzászoknom, hogy mindennap láthatom. De nem. A
HR-osztályon dolgozik, a 4W-28-as boksz az övé a negyedik
emelet nyugati szárnyán. Túlságosan közel az irodámhoz.
A fenébe! Nem véletlenül sétáltam ki Brady irodájából! Hiába
akartam, nem szexeltem vele, mert nem szokásom rossz
döntéseket hozni. Ezért küldtem haza, ahová való. Tisztes
távolságba egy olyan embertől, mint én, akit csak egy dolog
érdekel. Amikor belenéztem abba a lágy, pislogó szemébe, és
megláttam a romlatlan optimizmust az arcán, rögtön láttam,
hogy ő valami mást akar. Aztán megjelent az irodámban.
Majdnem kétezer embert dolgozik a vegasi Stripen, és ő pont az
én kaszinómba került. Huszonnégy méterre az irodámtól.
Basszus!
Nincs szükségem zavaró tényezőre, neki pedig semmi
szüksége rám. A kaszinó megnyitása a fontos. Semmi és senki
más. Ez a nagy pillanat. Ezúttal esélyem van valami komolyat
letenni a családom cégének asztalára. Ez a kaland az én ötletem
volt. Én vezettem elő az igazgatótanácsnak, én voltam az, aki
összeszedte a befektetőket. Az elmúlt négy évben csak azért
éltem, hogy a családi üzlet legjövedelmezőbb ágazatává tegyem
a Windsort.
Én.
Egyébként is, én csak kefélek. Nem viszem a nőket vacsorázni,
nem viszem el az eszkortlányokat Connecticutba a szüleimhez.
Összeszedett vagyok.
Egy kiváltságos anyaszomorító. Nem, ez így nem igaz. Egy
kiváltságos örökösnő fia vagyok. Az ükapám indította el a céget,
ő biztosította a pénzügyi stabilitást több generáció számára.
Azóta senki sem pihent, minden felmenőm egyre nagyobbá
tette a céget. Nagyobbá, jobbá, sikeresebbé.
Már húsz éve anyám vezeti a Sutton Corporation észak-
amerikai részlegét. Komoly erőt képvisel – már az ötvenes
éveiben jár, mégis meghatározó tényező. Az unokatestvérem
két éve lett a cég vezérigazgatója.
Ha végigbulizom az életemet, akkor se lett volna semmi. A cég
nélkülem is továbblépett volna. Nem vagyok a szerves része,
mint az anyám, az unokatestvérem vagy a nagybátyám, aki a
luxustengerjárókkal foglalkozik. A húszas éveimben görcsösen
próbáltam megtalálni a helyem ebben az óriás szervezetben. A
helyet, ahol számítok, ahol főcím lehetek lábjegyzet helyett.
A Windsor az én főcímem, az örökségem.
Pontosan tudom, hogy az emberiség számára a maradandó
alkotásom egy luxusszálloda megnyitója lesz a Las Vegas-i
Stripen, nem pedig valamiféle jótékonykodás, vagy az
egészségügy reformja, esetleg a faji megkülönböztetés
megszüntetése, netán az állami oktatás konszolidációja.
Brady a bárpult mögött áll, inkább figyel, mint kiszolgál, ezért
amikor meglát minket, rögtön odajön, és túlesünk a kötelező
kézfogáson és hátba veregetésen.
–  Két hétvége egymás után. Nocsak! – fonja keresztbe karját
Brady a pultnak támaszkodva. – Vagy nagyon bejön a kézműves
sörfőzdém, vagy a csaj miatt jöttél vissza.
Kösz, Brady.
–  Az rohadtul biztos, hogy nem a sörért jöttünk el
Hendersonig – motyogja Canon, és belecsusszan egy bárszékbe.
– Kártyát elfogadtok?
Már épp el akarom küldeni Canont melegebb éghajlatra,
amikor Brady a terem másik vége felé biccent. Hát itt van.
Azonnal elönt az adrenalin, vagy valami más. Egyfajta öröm
lesz úrrá rajtam. Micsoda érzelmi pazarlás ez egy puncibubus
számára! Mintha tini lennék, és ez lenne az első alkalom, hogy
belenyúlhatok egy lány bugyijába, holott nem vagyok tini, és az
elsőre már nem is emlékszem.
Talán csak az kell, hogy kitakarítsam a szervezetemből. Talán
egy kis kóstoló, egy gyors numera. Pár kellemes perc, amit
együtt töltünk, és aztán mindenki továbblép. Hétfőn újra az
üzleté a főszerep. Megfordulok, körbenézek a bárban, Brady
letesz elénk két csapolt sört. Meg is találom Lydiát, épp
kiszedegeti a dartokat a táblából. Sötét haja a hátára omlik,
hullámai megcsillannak a lámpafényben. Farmerszoknyában
van, ami kényelmesen öleli körbe gömbölyded fenekét, a
látványtól sóvárgó ujjaim még erősebben markolják a poharat.
Nem sokat segít, amikor lábujjhegyre áll, hogy elérje a magasba
fúródott nyilat, hiszen a feneke egyre feljebb emelkedik.
Apró termete kivált belőlem valamilyen ósdi védelmező
ösztönt. Mintha szüksége lenne arra, hogy átemeljem egy
pocsolya fölött, vagy vegyek neki valami szépet. Egyikre sincs
szüksége. Persze, könnyedén fel tudnám kapni, a lábai körém
tekerednének, miközben mélyen elmerülnék benne. Keze a
hajamba túrna, miközben még többért könyörögne.
Legalábbis így képzelem. Könyörög és halkan nyüszít. Kérlek,
Rhys! Még, Rhys!
Megfordul, és rámosolyog valakire, aki mögötte áll. Egy tincs
az arcába omlik, tekintete csillogó. Nevet. Nem látszik, hogy ki
lenne sminkelve, amitől csak még fiatalabbnak és még kevésbé
számító csábítónak tűnik.
Mintha a céljai sokkal kevésbé lennének tudatosak, mint más
nőké. Kevésbé begyakoroltak. Vagy talán csak fogalma sincs,
milyen hatással van a férfiakra, de ez szerintem kizárt.
Tekintetem a mosolya tárgyára vándorol. Egy pasas. Miért
vagyok meglepve? Talán egy helyben ülve kellene várnia
tegnap óta, mióta felajánlkozott nekem? Most komolyan. Mi a
franc?
Horkantva fordulok vissza a sörömhöz.
Majd vissza Lydia felé.
Canon engem néz, és forgatja a szemét.
– Oké. Nahát!
– Fogd be! – azzal felemelem a poharat, és kortyolok egyet, de
közben a jó kislányt figyelem, ahogy eldobja a nyilat. Mond
valamit, ami nevetésre sarkallja azt a pasast. Vajon együtt
jöttek? Hol a pokolban van az a nyomulós szőke, akivel a múlt
héten volt? Én, az arrogáns seggfej, azt hittem, hogy a
barátnőjével lesz itt, és csak arra vár, hogy megérkezzek, és
megismételjük a „csók dolgot”, ahogy ő nevezte. Iszom még egy
kicsit, és körbenézek a bárban. Igen, ott a szőkeség. Egy
asztalnál ül másik két fiúval. Ami azt jelenti, hogy öten vannak,
tehát ez nem egy randi. Vagy egy piszkosul perverz randi.
–  Lydia Clark. Nemrég végzett az LSU-n. Új munkaerő a
Windsornál. Huszonkét éves – kacsint rám Canon drámaian
ezen a ponton, majd folytatja. – Gyerekkorában volt egy
kutyája, Scout…
 Muszáj félbeszakítanom Canont.
– Ezt honnan tudod?
–  Azért fizetsz, hogy megvédjelek, emlékszel? Én mindent
tudok – néz rám jelentőségteljesen, mint valami látnok.
Ez ijesztő.
–  Egyébként csak lefényképeztem, és lefuttattam a
programban, amit a kaszinóban fogunk használni – teszi hozzá.
Így már sokkal érthetőbb. Naná, hogy Canon nem
mindentudó!
–  Értem, de honnan tudsz a kutyájáról? Ez nem volt az
aktájában.
–  Nem, ezt egy múlt heti Instagram-posztjából tudom –
válaszolja a telefonjába merülve. – #TBT. Egy nosztalgikus kép a
tízéves Lydiáról és a kutyájáról. Látod? – fordítja felém a
telefonját, amit azonnal kikapok a kezéből, a szükségesnél
nagyobb vehemenciával.
De hát a saját szórakoztatására szórakozik velem. Hát itt van.
A kicsi Lydia egy kutyával. Cserkész egyenruhában. Jézus
Krisztus! Undorodva dobom a bárpultra Canon mobilját.
– Tudod, negyvenéves korodra ő már huszonnyolc lesz.
– Igen, felfogtam. Öreg vagyok. Ő meg fiatal.
Vajon tényleg egy ötös randit látok? Talán erre izgulnak ma a
gyerekek.
–  Nem, seggfej. Azt akarom hangsúlyozni, hogy
negyvenévesen az életkorod fele plusz hét, az huszonhét.
Viszont Lydia huszonnyolc lesz, amikor te negyven.
–  Tehát, ha hat évig nem érek hozzá, akkor nem leszek
perverz? Kösz, ez sokat segített.
 –  Én csak azt mondom, hogy öt év múlva minden
kiegyenlítődik, szóval minek várnál a kielégüléssel?
–  Nem vagyok egy erkölcsi szakértő, de szerintem ez nem
helyes.
A bár túloldalán a pasas, akivel Lydia dartsozik, egyik kezét a
lány csípőjére, a másikat a nyilat tartó karjára csúsztatja. Lydia
elég jól dob, szóval teljesen felesleges ez a mozdulat.
Meg fogja csókolni? Felajánlkozik neki is?
De miért érdekel ez engem?
Lehet, hogy valamiféle francos életközepi válságom van? Az
minden észszerű gondolatot felülírna. Miért akarom ennyire
megérinteni ezt a lányt? Miért számít? A Double Diamondsban
legalább tíz nő jönne velem ma éjjel, olyanok, akik már jártak
nálam korábban. Nők, akiknek fizetek azért, hogy öt perccel az
orgazmus után eltűnjenek.
Nők, akik nem úgy néznek rám, mintha többet, jobbat
várnának tőlem.
Fenébe!
– Induljunk – motyogom, de még mindig Lydiát nézem.
– Oké – ért egyet Canon, de nem mozdul, a tekintete továbbra
is a bár egyik tévéjén sugárzott meccsre szegeződik.
Bizonyára megérezte, hogy mögötte vagyok, mielőtt
meglátott, mert egy pillanattal azelőtt fordult hátra, hogy
megfogtam volna a kezét. Szeme meglepetten kerekedik el,
szempillája rebeg. Ajkai szétnyílnak, majd újra összezáródnak,
végül elmosolyodik. Arca kipirul, és megint ott van az a tekintet.
A várakozás. Istenem, segíts! Ez a lány reménykedve néz rám!
Mit művelek?
 Hátra kell vetnie a fejét, hogy rám nézhessen, mert fölötte
állok. Puha keze szinte elveszik az én nagy, keményebb
tenyeremben. Megszorítom, ő hevesebben lélegzik, szeme
lángol, arcára kiül a nyers vágyakozás.
– Rhys? – kérdezi, és ahogy kiejti a nevem, máris gyorsabban
ver a pulzusom, a farkam megkeményedik.
Nem válaszolok, csak meghúzom a kezét, és elindulok vele
Brady irodája felé. Ahogy átlépünk az ajtón, azonnal
lerohanom. Összegabalyodó nyelvek, egymásra tapadó ajkak,
hajtincseket markoló kezek.
Egészen addig, míg Brady széke meg nem csikordul a padlón.
Lydia apró sikoly kíséretében ugrik el tőlem.
– Már megint az irodámban. Nyugi, tudom az utat – motyogja
Brady, ahogy elmegy mellettünk, majd becsukja az ajtót maga
után.
Én nevetek, Lydia elpirul.
– Ki az a srác?
–  Kicsoda? – pislog értetlenül, én pedig hálás vagyok, hiszen
nem is emlékszik a fiúra, akivel két perccel ezelőtt beszélt.
–  Darts – emlékeztetem, mire ő lenéz a kezére, amiben még
mindig ott vannak a következő körre előkészített nyilak.
Kinyitja a tenyerét, rájuk mered, majd rám.
–  Josh? – válaszol egy kérdéssel, mintha máris elfelejtette
volna a nevét.
Jó kislány.
– Csak egy srác a házból. Ma találkoztunk a medencénél.
Látom, hogy barnult egy keveset. Arcát és orrát szeplők
borítják. Zavar a gondolat, hogy ez a Josh láthatta vizesen, egy
falatnyi fürdőruhában.
– Van medence a szállodában is.
–  Igen, és van a házban is, ahol lakom – válaszolja apró
nevetés kíséretében, mintha csak udvariaskodnánk, közben
megállás nélkül fürkészi az arcom, hátha kiderítheti, mi jár a
fejemben.
Nem tudom én sem, ezért inkább újra megcsókolom.
Kiveszem a kezéből a nyilakat, és elhajítom Brady asztala felé.
Újra megcsókolom, ő közelebb jön, keze a mellkasomhoz ér.
Milyen lágy az érintése, talán szégyellős? De az ajka mohó,
rugalmas, puha és édes. A csókja előrevetíti, milyen lehet vele a
szex. Telhetetlen. Intim. Felfedező.
Hátrafelé vezetem magunkat a kanapéhoz, és magamban
hálát adok Bradynek azért, hogy beszerzett egy
fekvőalkalmatosságot is. Lydia a mellkasomra fekszik, teste
szinte súlytalan, de engem a tekintete sokkal jobban érdekel.
Egyre vadabb, mintha meglepődne azon, mibe csöppent bele,
holott tegnap felajánlkozott nekem. De talán az nem volt
normális tőle. Talán van bennem valami, ami miatt teljesen
kifordul önmagából.
Tetszik ez a gondolat.
Meglepettsége máris elillant, a helyét egy lassan felragyogó,
egész arcát beterítő mosoly veszi át. Eddig szépnek láttam, de ez
most egészen más. A nyelve kikandikál nedves ajka mögül, feje
leomlik, csilingelően kacag, mielőtt újra felemelkedik. Pillái alól
sandít rám, most már izgalmat is látok a szemében. Keze
megindul felfelé, ujjai felfedezőútra indulnak, ujjbegyei, mint
boldog macska dagasztó mancsai.
 És akkor megmozdítja a csípőjét.
Istenem, segíts! Megfeszíti a csípőjét! Apró, gördülő
mozdulattal préselődik a combomhoz, dörzsöli magát, többet
követel. Kezem a fenekére kúszik, ő újra hullámzik, ezúttal
erőteljesebben, határozottabban, bár szerintem nem biztos,
hogy nem öntudatlanul mozog. Keze igyekszik minél többet
érezni belőlem az ingemen át, fürkésző tekintetét apró csókok
követik. A nyakamon. A jobb szemöldökömön. A bal
fülcimpámon. Itt eljátszadozik kicsit, foga közé veszi a
cimpámat, majd lágyan megharapja, mielőtt kéjesen
megnyalná.
Újra megmozdul a csípője.
Kezem a kezére simul, lejjebb tolom, egészen az ingem
szegélyéig, ahol becsúsztatom, és a meztelen mellkasomra
tapasztom. Tekintetünk egyszerre mozdul, megint az a
pillanatnyi meglepettség, amit elkerekedő pupillák és a már
védjegyévé vált, lelkes mosoly követ.
Elemeli magát rólam, de csak annyira, hogy felgyűrje az
ingemet, közben széttárja a lábát is. A jobb combomon ül,
szoknyája felcsúszik, csak a bugyija van köztem és közte.
Pamut. Ennyit érzek az ujjam alatt. Végigsimítom a combja
felőli szegélyt, a bugyija szélét, ő beleremeg, majd elmosolyodik,
közben beharapja az ajkát. Ettől összehúzódik a bőr az orrán, a
napbarnított szeplői hirtelen összesűrűsödnek.
Egy újabb csípőmozdulat.
Érzem a puncija melegét még így, nadrágon keresztül is. Ez
hihetetlen. Az a hihetetlen, hogy még mindig rajtam van a
nadrág. Mégis, mi a fene történik most? Csak nem… száraz
szex? Létezik, hogy ez a felnőtt nő, aki persze túl fiatal hozzám,
a lábamon fog önkielégíteni?
Ajka szétnyílik, felnyög, haja az arcába hullik. Egy-két tincs a
szájához tapad, elsimítom, a füle mögé tűröm. Vágyakozó ujjaim
a füle ívét követik, majd elindulnak lefelé, a nyaka oldalán, a
kulcscsontján. Lydia mosolyog, közben megállás nélkül a
lábamhoz dörgölőzik, két kézzel támaszkodik csupasz
mellkasomon.
Azt hiszem, nem száraz szexeltem, mióta megvan a jogsim,
szóval elég… rég volt.
És mégis bekeményedtem. Fájdalmas ez a merevség,
miközben azt nézem, ahogy előre-hátra mozog rajtam.
Döbbenetes, hogy a gatyámban van, de így is kemény.
Megragadom a csupasz csípőjét, a szoknya még mindig a
derekán. Bőre puha, lágy, megérinteni sokkal jobban esik, mint
kellene. Jobban, mint bármi, nagyon hosszú ideje.
Tekintete egyenesen a bőrét simító kezemre tapad. Biztosan
tetszik neki, amit lát, mert megnyalja a száját, majd újra rám
néz azzal a vágyakozó, elkerekedett, legbájosabb zöld
árnyalatban vibráló szemmel. Ezt a zöldet általában az erdővel
vagy az ír fesztiválokkal azonosítják. Egy zöld árnyalat, ami
csak azoknak a férfiaknak jár, akik tényleg észrevesznek ilyen
részleteket. Kacér, kíváncsi, édesen szomjazza, amit lát. Ami én
vagyok.
Szeretném elmondani neki, hogy nem éri meg. Hogy nem
tetszik majd, amit lát, ha több időt tölt velem. Hogy közel sem
vagyok az az ideális fantáziakép, amit a fejében lefestett. Ezt
szeretném elmondani neki.
 Igen.
El kellene.
El fogom mondani neki.
De azt is tudni akarom, hogy sikerül-e elélveznie pusztán
attól, hogy meglovagolja a lábam, vagy esetleg szüksége lesz egy
kis segítségre.
Szeretnék belenyúlni a pamutbugyijába, hogy érezzem,
mennyire nedves. Szeretném tudni, mennyire keményedett meg
a csiklója. Hogy mennyire akarja, hogy mennyire erős.
Szeretném tudni, hogy élvezi-e az apró köröket, amiket az
ujjbegyemmel írnék le, vagy az erőteljes, tökéletesen időzített
rászorítást.
És isten a tanúm, nem akarom, hogy egy pillanatra is levegye
rólam a szemét!
Lydia mosolyog, a tökéletes, rózsaszín nyelve újra végigszánt
az ajkán, majd lehajol és megcsókol. Hagyom neki. Nem
engedem el a csípőjét, megállás nélkül mozog, apró csókokat
lehel a számra. Amikor az egyik kezét kihúzza az ingem alól, és
végigsimít a merev farkamon, azt is hagyom.
Hagyom, pedig én akarok irányítani. Ki akarom gombolni a
nadrágomat, meg akarom markolni a farkam, félre akarom
tolni a bugyiját, hogy aztán behatoljak a forró, nedves, szűk
puncijába. De ha átvenném az irányítást, nem látnám, ahogy
kihasznál, ahogy kielégíti magát. Márpedig ez pokolian izgató!
Az én koromban ez teljesen szokatlan. Vagy az ő korában,
mindegy. Mégis csinálja, itt és most, velem, ebben a korhatáros
jelenetben, szóval, ha délutáni műsort akar csinálni, hát legyen.
Egyébként is, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.
 KILENC

Lydia

Ráhajolok Rhysra és megcsókolom. Férfi- és bőrillata van. Vagy

talán a bőrkanapé zavar be, amin most éppen hentergünk. Mert
most ilyen lány vagyok. Egy lány, aki egy bár hátsó részében,
egy kanapén hetyeg. Hogy őszinte legyek, eléggé tetszik ez a
fajta fejlődési irány. A lényeg az, hogy tetszik Rhys illata, jólesik
az érintése, és nincs miért tagadni: nagyon, nagyon jól néz ki.
És milyen kedves! Még a felsőmet se próbálta meg levenni,
amit pedig simán engednék neki. Gondolom, nem akarja
elsietni. Lehet, hogy nekem kellene levennem? Talán. De mi
van, ha lehámozom magamról, ő meg azt mondja, ó, Lydia,
engem csak csók szinten érdekelsz, a pólólevétel már nem izgat?
Az borzalmas lenne. A legrémesebb.
A csókolózás viszont biztosan belefér, szóval inkább nem
rontom el. Ujjam felkúszik a nyakán, megcsókolom megint.
Keze a combom hátsó részét simogatja, lassú, finom
mozdulatokkal egészen a fenekemig, de ott megáll. Ujjbegye
végigtapogatja a bugyim széleit, majd visszavonul. Tenyerét
nagynak érzem, bőre forró, ujjai belém markolnak, miközben
fel-alá járkál a lábamon. Engem ez teljesen megőrjít.
 Lucskosan, begerjedten majd elvesztem az eszem. Érzem,
ahogy minden egyes idegvégződésem egyetlen helyen
összpontosul, szeretném hozzápréselni magam, hogy csituljon
ez a vágy. Fájón kívánom, hogy bennem legyen, ezért is
igyekszem kielégülni a combjához dörgölőzve. Vajon túl erősen
szorítom?
Ajkam a nyakára téved, megcsókolom. Neki van a legizgatóbb
borostája, karcolja is az arcomat meg az orrom hegyét, ahogy
végigsimítom a számmal a bőrét. Meg is nyalom a nyakát,
muszáj belekóstolnom. Felhördül, egyik kezével közelebb húz a
lábához, másikkal a hajamba túr.
Amikor megmarkol egy tincset, majdnem elmegyek. Annyira
közel járok! Homlokom a nyakába fúrom, ő a fülembe suttog.
Imádom a hangját, nem számít, mit mond. Ez a mély morajlás
lesz a végzetem.
– Te egy mocskos jó kislány vagy?
– Talán – válaszolom megvonva a vállam, mert hát ki tudja?
Talán tényleg mocskos vagyok. Ha a hajhúzás erre utal, akkor
igen. Biztosan. Jöhet egy csak oda jegy Mocskosfalvára.
– Nedves vagy?
Egy pillanat. Tényleg ezt kérdezte? Mi van, ha azt válaszolom,
nagyon nedves, Rhys! Ő meg nem tudja, miről beszélek, mert
igazából azt akarta mondani, hogy unatkozom, szállj le rólam.
Persze egyáltalán nem lehet összekeverni a kettőt, de az ember
sose tudhatja. Ráadásul egyáltalán nem vagyok hozzászokva a
mocskos beszédhez. Egyszer, az egyetemen egy sráccal
hetyegtem, és ő azt mondta, a számba fog okádni a farka.
Pontosan így mondta, nem értettem félre. Azért vagyok ebben
ennyire biztos, mert megkértem, hogy ismételje meg. Megtette.
Szóról szóra. Nem tudom, korábban ez bevált-e nála, de nálam
behúzta a vészféket. Mindegy. A lényeg az, hogy nem igazán van
tapasztalatom a mocskos beszédben, és nem szeretném
elrontani most ezt, úgyhogy inkább ott maradok a nyakába
bújva, tenyerem a mellbimbóit simítják, és csendben várom,
hogy mi következik.
– Érezlek a lábamon – teszi hozzá.
Ajka lágyan ér a fülem mögé, hangja rekedt, lehelete forró
fuvallat a nyakamon, megremegek. Hacsak…
Istenem! Lehet, hogy összekenem a nadrágját? Meg fogok
halni!
–  Mindig ilyen nedves vagy, Lydia? Átáztatsz a bugyidon
keresztül. Úgy lovagolsz a lábamon, mintha a külön bejáratú
szexbabád lennék. Felhasználsz arra, hogy elélvezz – húzza
felfelé a hajam, hogy a szemébe nézzek. – Vagy nem?
Elolvadok. Elakad a lélegzetem, elképzelhetetlenül forrónak,
lucskosnak és némileg megalázottnak érzem magam. Nem
tudok másra gondolni, mint arra, hogy mennyire átázott a
bugyim, hogy milyen tűz lobog bennem odalent, és hogy már
csak egy kicsi kell. Egy apró mozdulat.
– Halljuk, Lydia. Mondd ki!
Nem megy. Inkább csak bólintok, és igyekszem elkapni a
tekintetem, miközben egy furcsa hang szökik ki belőlem. Félig
szégyellős sikoly, félig belehalok-ha-nem-megyek-el-mindjárt
nyöszörgés.
–  Tudod te, mennyire izgató vagy? Hogy mennyire
megőrjítesz? Hogy mennyire kőkemény vagyok?
 –  Nem – rázom meg a fejem, és újra a szemébe nézek. –
Reméltem, hogy eléggé, de tudod, nem voltam benne biztos.
Rhys rám néz, mintha egy pillanatra nem értené, de aztán
elmosolyodik, mintha lenyűgözném. Én is mosolygok. Annyira
szép!
– Született kínzó vagy, igaz? Pontosan tudod, mit teszel velem.
Nos, azt érzem, hogy felém nyomja a lábát, szóval nem
vagyok teljesen eltévedve. Emellett azt hiszem, ez azt jelenti,
hogy egy csóknál jobban érdeklem, szóval egy vigyorral
válaszolok erre a kérdésre.
–  Imádod, ha kitölt egy farok, nem? – faggat tovább, bár ez
inkább kijelentésnek hangzott.
Tekintetem lángol, azonnal elpirulok. Beszippantom az alsó
ajkam, mert nem igazán tudom, mit mondhatnék erre.
–  Fogadok, hogy pokolian szűk vagy. Valószínűleg azért vagy
ennyire nedves, hogy beférjen egy hímtag, nem? Fogadok, olyan
erővel szorulnál a farkamra, hogy küzdenem kellene, nehogy
azonnal elmenjek, ahogy beléd toltam.
Édes istenem! Senki sem beszélt még így velem! Kicsit felülök,
megsimogatom a hasszőrét, végigkövetem a csinos kis sávot
egészen a farmerja széléig. Majd tovább kalandozik a kezem,
elérem a lába mellé szorult, feléledt péniszét, és simogatni
kezdem. Azt akarom, hogy bennem legyen. Olyan… üresnek
érzem magam. Nem tudom máshogy leírni ezt az érzést. Üres
vagyok, és azt akarom, hogy ő töltsön meg.
Fújtat egyet, majd felnyög, amikor hozzáérek, a hangja
mennyei, mély rezgés csupán. Keze a combomra kúszik most,
hogy újra ülök. Hüvelykujja a lábam belső felén, tenyere a
tetején, ugyanazt azt ütemes mozgást folytatja, amit a hátsó
combomon éreztem. A szoknyám a derekamon lifeg, így elé
tárul a megfeszült belső combizmom is. A lábán ülök, lovagló
ülésben. Keze megtorpan, hüvelykujja a felforrósodott bőrömet
cirógatja, mielőtt végigsimítana a bugyim gumis szélén. Tudom,
hogy odalent tocsog a pamut. El tudom képzelni, hogy fest egy
átázott anyag. Tapadó és átlátszó. Halvány rózsaszín csíkos.
Igen, ma ezt vettem fel a medencézés után. Halvány rózsaszín,
pamut, felvágott bugyi fehér csíkokkal. A tiszta fehéreken kívül
szerintem minden fehérnemű szexi, de azt nem hinném, hogy
felvehetné a versenyt az apró, selyem- és csipketangákkal,
amiket valószínűleg már annyiszor látott.
Tekintete a lábam közötti nedves pontra tapad, miközben
beszél.
– Szeretnéd, ha kielégítenélek, Lydia?
–  Talán bele is halok, ha nem teszed – buggyan ki belőlem
gondolkodás nélkül a válasz, a puncim vágyakozón felsajdul,
amikor Rhys újra elmosolyodik.
Egyik hüvelykujjával félretolja a bugyimat, a másikkal az így
feltáruló szőrös háromszöget dörzsölgeti. Szemem egy
pillanatra se veszem le róla, mialatt a lábam közötti
legácsingózóbb pontommal foglalatoskodik.
Hüvelykujja keresztbe kúszik a sikamlós területen, majd
megérinti a csiklómat is. Istenem… Érezni a kezét, látni az arcát,
miközben hozzám ér, ez mámorító, csak még jobban feltüzel.
Többet akarok belőle és mindenből, amit adni tud. Még több
mocskos szó, még több huncut ujj. Még, még, még. Végül erősen
rányomja az ujjbegyét a csiklómra, amitől szinte azonnal
elélvezek. Talán három másodpercbe se tellett neki. Ha képes
lettem volna valahogy visszatartani, elnyújtottam volna még,
mert az, ahogy hozzám ér, nem hasonlít semmi máshoz, amit
eddig megismertem. Nyúlt már fiú a bugyimba korábban,
tétova mozdulatok, tapogatózó ujjak, de nem értek valami
sokat.
De ez egészen más.
Semmihez se fogható.
Nem hagyja abba, és az orgazmus tovább gyűrűzik,
ismeretlen területre érkezem. Én a gyors, kirobbanó
megkönnyebbülés érzéséhez szoktam, amitől azonnal el is
kapom a kezem. Rhys viszont nem mozdítja el az ujját, megállás
nélkül dörzsöli a nedves pontomat, még akkor is, amikor
elkapom az alkarját, és úgy vonaglok. Ez már túl sok, szeretném
lerázni magamról. Maradni akarok. Azt akarom, hogy vége
legyen ennek a lüktető, reszkető mennyországnak. Azt akarom,
hogy sose legyen vége. Fejem előrebukik, csak annyit tudok
ismételgetni, hogy:
– Oh, oh, oh…
Amikor vége, a mellkasára zuhanok, az álla alá fúrom
magam. Rhys ütemes légzése végül engem is lecsillapít. A
fülembe búg, azt mondja, gyönyörű vagyok, miközben
elélvezek, és hogy mennyire élvezte a látványt. Furamód
büszkeséggel töltenek el a szavai, sikerült örömet okoznom
neki.
– Te elég jó vagy ebben, mi? – motyogom a nyakába.
Tényleg jó illata van. Ez nem csak a kanapé. Egy őszi
tennesseei napot idéz. Friss, tiszta, durva, férfias.
 Rhys nevet, mellkasa fel-le ugrál, lehelete melengeti a
kobakomat.
– Pontosan miben? Alig értem hozzád.
–  Az ujjazásban, azt hiszem. Nem tudom – búgom újra a
nyakába, miközben ujjaim a bőrét cirógatják, hogy
megmaradjon a borostája karcosságának emléke az
ujjbegyeimben is. A tiszta, borotvált széle, az alatta lévő puha
bőre. A nyakizmai. Rhysban minden nagyon vonzó.
–  Mégis honnan kerültél ide? – kérdezi, miközben egy
tincsemet tekergeti.
–  Knoxville-ből – ülök fel újra, ránézek. – Tennesseeből –
teszem hozzá, mert értetlenül bámul rám.
Kell pár másodperc, mire rájövök, hogy költői volt a kérdés,
utána pedig teljesen hülyének érzem magam, ezért inkább
megkérdezem, ő honnan jött. Ettől persze semmi sem lesz jobb,
de nincs más ötletem.
–  Connecticutból – válaszolja, mert én tényleg kíváncsi
vagyok.
Az arcomat fürkészi, közben egy leheletnyi ránc jelenik meg a
homlokán. Majd magához emeli a dolgos ujját, nyelvével
végigsimít rajta, közben végig a szemembe néz. Nem veszek
levegőt. Ejha… Máris azon agyalok, mit gondolhat. Milyen ízem
lehet? Tetszik neki? És persze az is eszembe jut, hogy csak az
egyikünk ment el.
–  Még mindig kemény vagy – jegyzem meg a farmerén
keresztül simogatva.
És tényleg az. Nagyon. És hatalmas. Óvatosan rászorítok a
strapabíró anyagon keresztül.
 – Ki ne lenne az? – válaszolja elnyújtott fújtatás kíséretében.
Rápillantok. Nem biztos, hogy tudom, mit akart ez jelenteni.
Talán azt, hogy valamiféle szexuális csábító lennék, akitől
mindenkinek feláll? Hm…, azért az elég klassz lenne. Vagy talán
azt, hogy én most mentem el, ő meg nem kapott semmit, és ezt
meg kell valahogy oldanom?
– Ööö… akarod?
Nos, ez elég jól sikerült. Még én sem tudom, mit ajánlottam
fel. Kézi munkát? Szexet? Ki tudja? Mi a fenéért nem veszi át az
irányítást? Úgy képzeltem, hogy megmondja, mit tegyek, és nem
kell ügyetlenkednem. Olyasmiket mond, hogy: Lydia, meg
akarlak dugni. Menjünk fel hozzám, és lássunk hozzá! Persze az
ő szájából ez sokkal jobban hangzana. Mondtam, hogy még
dolgoznom kell a mocskos beszédemen.
– Hogy mit akarok?
Ködös szemmel néz rám, hangja mélyről morajló, végtelenül
szexi. Tekintete a számra siklik, majd vissza, mint valami
láthatatlan cirógatás. Igen, úgy néz rám. Mintha a tenyere
simítana végig az arcomon, és magához húzna, pedig csak az
arcomon kalandozik a tekintete.
–  Hogy akarok-e dugni? Hogy szeretnék-e enyhíteni ezen a
merevségen, ami miattad lett? Hogy szeretném-e megtudni,
mennyire szűk a puncid? Hogy mennyire lucskos és forró?
Hogy meg akarlak-e ujjazni, csak hogy lássam, készen állsz-e
egy menetre, vagy kell-e még dolgoznom rajtad egy kicsit, hogy
beléd férjek? Hogy akarom-e tudni, milyen érzés, amikor
elélvezel a farkamra tapadva, miközben tövig benned vagyok?
Itt megáll.
 – Ki ne akarná ezt, Lydia?
Hú. Oké, egyetértünk.
–  Vagy talán szeretném először azt a csinos kis szádat
kipróbálni. És elvárom, hogy az egészet elnyeld. Egyik
kezemmel kitátom a szád, a másikkal pedig lenyomom a
torkodig, hogy szinte belefulladj. Részedről rendben volna ez,
Lydia? Vagy te csak amolyan kedves szopogatással szolgálsz, és
a makknál tovább semmiképp se mész? Vagy olyan mélyre
engeded magadban, hogy az orrod már hozzáér a pasi hasához,
és csak akkor kaphatsz levegőt, ha ő megengedi?
Ó…
Nos…
Azt hiszem, lesz mit tanulnom tőle.
– De ne itt, oké? – pillantok az ajtó felé.
Nem gondolhatja komolyan, hogy egy bár irodájában
csináljam, ahová bármikor bárki bejöhet. És ez a kanapé se a
miénk. Mi lesz, ha összekoszolódik? Mi lesz, ha… összevérzem?
Érzem, ahogy újra elvörösödöm szégyenemben, hamar a fogam
közé szorítom az alsó ajkam.
– Miért ne itt?
Hát… mert.
– Mert – vonom meg a vállam, és újra az ajtó felé sandítok.
Mert nem akarom, hogy egy bárban, egy kanapén rontsanak
meg, Rhys. Erről persze azonnal eszembe jut, hogy ki kell
találnom egy jobb kifejezést. Szüzetlenítés? Létezik egyáltalán
ilyen szó?
– Közel lakom – ajánlok alternatívát visszafogottan, mert úgy
gondolom, nem ez a megfelelő hely és idő arra, hogy
kibuggyanjon belőlem: Még mindig szűz vagyok, megtennéd,
hogy segítenél ezen?
Rhys válasz helyett felhúzza a szemöldökét.
–  Te mindig csak ágyakban kefélsz, jó kislány? Huszonkét
éves vagy, biztosan kettyintettél már egy-két hátsó ülésen.
– Szeretnél kimenni a parkolóba?
Ezt nem gondolja komolyan, ugye? Képtelen vagyok kendőzni
a meglepettségemet, és szinte biztos, hogy az arcomra is
kiíródik, mert hangosan nevet.
– Drága vagy. És nem. Ez nem történik meg.
Azután leemel magáról, és kisétál az ajtón.
 TÍZ

Lydia

– Ez nem lehet igaz! – mászkálok fel-alá a konyhában, és csak

ismétlem önmagam. – Ez nem lehet igaz! Ez még annál is
rosszabb, hogy „vagy ha bármi mást csinálnál”!
– Remek. Szóval még most is butaságokat beszélsz – szippant
bele a turmixába Payton, amit hazafelé úton vettünk neki.
Az igazság az, hogy egy autós Del Tacóban vettük, szóval nem
volt akkora kitérő. Ráadásul stresszoldásként lenyomtam egy
egész Queso Crunch Taco menüt, mielőtt visszajöttünk volna a
lakásba, szóval egyáltalán nincs jogom panaszkodni.
–  De mi ez az egész baromság vele, meg a félreérthető
üzeneteivel? – gesztikulálok hevesen, mielőtt kimerülten
leroskadnék az asztalhoz.
–  Nahát! Előkerültek a csúnya szavak is! Szép… – motyogja
Payton magasba ugrasztott szemöldökkel. – Ez már komoly!
–  Látod? Pont emiatt vagyok még szűz! A férfiak annyira
bonyolultak! És buták! Gyűlölöm őket. Mindet!
–  Akkor mostantól leszbikus leszel? Figyelj! Én tisztelem a
döntéseidet, de nem hinném, hogy úgy is bejönnél. Ha már így
felmerült. De talán egy hármas, amolyan feleségtárs szituban
megosztanék veled egy péniszt. Igen, az működhetne.
– Hogy mi? – pislogok párat. – Te most rám hajtottál?
–  Nem – rázza meg a fejét meghökkenve, mintha valami
evidenciát nem értenék. – Én csak felajánlottam, hogy osztozom
veled egy pasin. Elméletben. Ha úgy alakulna – teszi hozzá
vállrándítva. – Ami szerintem elég nagylelkű tőlem. Lehetnél
egy fokkal hálásabb is.
– Hogy mi? – ismétlem önmagam lassabban.
Paytonnek elment az esze?
– Mégis, hogy működne ez?
–  Időbeosztással. Hétfőn, szerdán és pénteken az enyém, te
megkapod keddre, csütörtökre és szombatra! – vázolja a tervet,
majd még egyet szippant a turmixból, majd várakozón néz rám,
mintha lenne bármi mondandóm erről az elméleti
pasimegosztásról. – Azért szép volt tőlem, hogy neked adtam a
szombatot, nem? – néz rám újra, fejét kissé oldalra biccenti,
kezében még mindig ott melegszik a turmixos pohár.
– Igen – vágom rá, bár egyetlen szavával sem értek egyet. – És
mi lenne a vasárnapokkal? Vasárnap a pasi választhatna?
–  Nem! Ne légy nevetséges! – villantja rám rosszalló
tekintetét, mintha már a gondolattal is megsértettem volna. –
Sosem választhat senki mást! Teljes mértékben hű hozzánk. A
vasárnap az édeshármasé. Vagy pihenhet is. Mindegy.
Jó pár másodpercig némán bámulom a barátnőmet,
miközben próbálom feldolgozni a hallottakat.
–  Állj fel! – intek a szék felé, amiben ül. – Kell az asztal a
varráshoz – azzal felkapom a tűpárnát és a félbehagyott
pizsinacit, és leülök. – És köszönöm a nagyvonalú felajánlást.
Fejben tartom vész esetére.
– Igazán nincs mit. Tényleg jó barátod vagyok.
– Az vagy. És szerény is.
–  És osztozkodom. Ezt se felejtsd el. Tudod, szerintem nincs
eléggé kihasználva ez a feleségtárs felállás.
– Aha…
–  Képzeljük el, hogy Chris Hemsworth mindkettőnkért
odavan, és el akar venni minket.
– Chris Hemsworth már nős.
–  Lydia… – ejti ki lassan, nyöszörögve a nevem. – Ne legyél
már ennyire szőrszálhasogató! Képzeld el, hogy találkozunk a
szingli Chris Hemsworthszel.
– Oké.
– És mondjuk sokkal klasszabb élőben, mint hitted. Dögösebb,
kedvesebb, jobb az ágyban.
– Aha…
–  És most képzeld el azt, hogy mindkettőnket akar, és aztán
mindkettőnket elvenne feleségül, venne egy ikerházat nekünk,
és együtt nevelnénk a gyereksereget. Ki mondana nemet erre?
Kicsoda? – ismétli meg kezét széttárva, arcáról lerí, hogy ő
elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki ne akarná ezt.
– Azt hiszem, a legtöbb nő nemet mondana rá.
– Hát, ez hülyeség – legyint lemondóan. – Én igent mondanék.
Remélem, a feleségtársam sokkal nyitottabb lenne, mint te.
– A remény hal meg utoljára.
– Az is jó lenne, ha szeretne főzni, mert én nem. Ő intézhetné
a kaját, én mosnék. Őszintén nem értem, hogy lehet azt
gondolni erről, hogy nem fantasztikus – motyogja már csak
magának.
–  Nem szexista egy kicsit, hogy azt feltételezed, a főzés és a
mosás lenne a feleségek feladata? Nem örülnél annak, ha Chris
Hemsworth is főzne, takarítana és olykor mosna is?
– Ó! Remek gondolat! – néz rám őszinte lelkesedéssel Payton,
de hamar megrázza a fejét. – Kivéve, hogy az én fantáziámban a
pasit nagyon lefoglalja a milliárdos app-birodalma, szóval nem
biztos, hogy lenne ideje főzni, takarítani, céget vezetni és még
két nőt is kielégíteni.
– Én azt hittem, Chris Hemsworthről fantáziálsz.
– Úgy is volt, de továbbléptem, amikor kiderült, hogy már nős.
Van egy kis maradék? – kérdezi a felszabdalt lepedő felé
biccentve.
Úgy tűnik, Payton már nem azon agyal, hogyan lesz felosztva
a házimunka az elképzelt jövőjében.
–  Persze – mutatok arra a halomra, amire már nincs
szükségem.
Payton felugrik a székből, majd egy maroknyi alkoholos
filccel tér vissza. Nem igazán figyelek rá, mert főként Rhys jár a
fejemben, és az, hogyan sikerült elüldöznöm alig egy perccel
azután, hogy elélveztem. A kicseszett kezétől! Az egyik
pillanatban még arról beszéltünk, hol fogom leszopni, a
következőben pedig már ki is sétált az ajtón.
Én ezt nem értem.
Nyilvánvaló, hogy nem ismerem eléggé, de úgy tűnt, elég
észszerű ember, ezért képtelen vagyok felfogni, miért hagyott
ott, csak mert nem akartam egy kanapén szexelni. Nem arról
van szó, hogy egy életre letiltottam a kanapészexet, egyszerűen
akkor és ott, abban az irodában nem fűlt hozzá a fogam. Lehet,
hogy neki a kanapé a gyengéje? Vagy azt akarta, hogy hajoljak
rá a háttámlájára? Nem tudom, de teljesen nyitott vagyok a
jövőbeli kanapékra.
Ezt tisztáztam volna, ha marad legalább addig, amíg
megmagyarázom. Bunkó.
Szinte biztos vagyok abban, hogy határozottan nem kérek a
kocsi hátsó üléséből. Ehhez már túl öreg vagyok, nem? Azt
hiszem, ez a hajó már elment. Van saját lakásom, vagyis
majdnem saját. Van saját szobám, szóval nem tudom elképzelni,
miért kellene egy kocsiban szexelnem. Ráadásul nincs
garázsom, Rhys pedig valószínűleg a Windsor parkolójában
tartja az autóját, szóval, mégis hol csinálhatnánk?
Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, inkább csak jelezni
akart vele valamit.
Azt hiszi, túl jó vagyok hozzá. Na, nem azért, mert túl kedves
lennék, hanem mert szexuálisan nem vagyunk kompatibilisek.
Ami nagyon, nagyon igazságtalan, hiszen én biztos vagyok
abban, hogy passzolunk ezen a téren. Az igaz, hogy még sosem
szexeltem, és fogalmam sincs, miről beszélek, de mégis így
érzem. Tudom, hogy jók lennénk együtt. Egyszerűen tudom. A
vágy egy nagyon valódi, kézzelfogható dolog, mint kiderült.
Nem lehet más oka annak, hogy eszemet vesztem a közelében.
Csakis a vágy. Nem arról van szó, hogy korábban nem lettek
volna számomra elérhető férfiak. Azért nem egy zárdában
éltem, és kómában sem voltam. Sőt, még randiztam is néha.
De senki sem váltotta ki belőlem azt, amit Rhys.
Senki sem hatott rám úgy, hogy ilyen szinten felajánlkozzak.
Őszintén szólva, eddig egyáltalán nem esett nehezemre
magamon tartani a bugyit. Mármint, mielőtt megláttam Rhyst.
Csak utána lettem egy ribanc. Egy szomorú lány mocskos
fantáziával, aki ribanc szeretne lenni, de nem szeretné egy
kanapén elveszíteni a szüzességét.
Egy kudarc.
– Olló! – csattan fel Payton.
A felém nyújtott keze kizökkent az önsajnálatból. Mintha egy
műtőben lennénk, és ő szikét követelne. Sóhajtok egyet,
leteszem a tűpárnát, és színpadiasan a kezébe nyomom az ollót,
majd nézem, ahogy leteszi a filctollakat, és körültekintően
vagdosni kezdi az anyagot.
– Mit csinálsz?
– Jelvényt, neked.
– Hm…
Hiába próbálom, nem tudom megérteni, mi célból forgatja,
hasítja az anyagot.
– Oké – teszem hozzá, mert nem jut jobb az eszembe.
– Kész! – teszi le az ollót, majd újra felemeli a végeredményt,
és diadalittasan, büszkén lecsapja elém az asztalra.
A szív alakú anyagdarab közepén egy rajzolt, habzó pohár sör
díszeleg. Értetlenül nézek a barátnőmre.
– Mi ez?
– Egy bárjelvény! – jelenti be magabiztosan.
– Csináltál nekem egy jelvényt. Egy bárhoz – simítom meg az
anyag szélét.
El kell ismernem, jó munkát végzett.
– Egy szív alakú jelvényt. Milyen szintet jelölnek a szív alakú
jelvények? – viccelődöm, mert ilyesmi nem létezik.
– A móka szintjét.
Gyanakodva ráncolom a homlokom.
– És mivel érdemeltem ki?
–  Orgazmusod volt egy bárban – világosít fel, mintha ez
teljesen egyértelmű lenne.
– Te annyira hülye vagy – motyogom.
–  Nem véletlenül dobtak ki a cserkészetből. Most pedig kell
egy szalag. Lássuk, mi van itt – ugrik fel, és azonnal beletúr az
anyagkupacomba.
– Hékás! Hogy érted, hogy kell egy szalag?
–  A jelvényedhez! – válaszolja döbbenten, mintha értenem
kellene. – Mégis, mire tennénk a jelvényeidet, ha nem egy
szalagra?
– Milyen jelvényeimet?
–  A mókás jelvényeidet – világosít fel anélkül, hogy rám
nézne, és előtúr egy virágmintás anyagdarabot. – Ezt
használhatom?
Oké. Az igazság az, hogy nagyon szeretek jelvényeket
szerezni. Szerintem nagyon jó érzés.
–  És milyen más jelvényekre gondolsz? – próbálom
megtudakolni csak úgy, mellékesen, mintha mindez csak egy
vicc lenne.
Nem tudom, mennyire sikerül. Tekergetni kezdek egy
hajtincset, és igyekszem közömbösnek mutatkozni. Olyan rég
volt már, hogy megszerezhettem egy új jelvényt!
– A következő a „nem baltázom el” jelvény.
– Azt már kiérdemeltem, nem? Azzal, hogy nem szexeltem.
 –  Ez inkább amolyan „csessze meg mindenki” jelvény –
magyarázza Payton, miközben kiteríti maga előtt az alátétet, és
az anyag széléhez igazítja a műanyag vonalzót.
– Payton. Megmondtam, hogy a gruppen nem az én világom.
Általánosságban persze hiszek abban, hogy mindent ki kell
próbálni, mielőtt nemet mondunk rá, de nem hinném, hogy
belevethetné magát az ember előzetes érdeklődés nélkül egy
szexpartiba.
– Ööö… ejha! – simítja ki a redőket, majd felegyenesedik. – Te
tényleg mindent szó szerint veszel – azzal átadja az anyagvágót,
és a székem felé int. – Cseréljünk helyet!
– Azt hittem, te csinálsz szalagot nekem.
–  Úgy volt, de rájöttem, hogy a varrás elég bonyolult, és
szeretném, ha jól sikerülne, szóval jobb lesz, ha te csinálod.
–  Azért varrjak én szalagot, hogy jó munkát végezz? –
ismétlem el, miközben felállok, és helyet cserélünk. – Így már
sok minden érthető.
– De jó legyen, mert szeretek büszke lenni a munkámra.
– Hát persze.
Eligazítom az anyagot, és egy gyors mozdulattal felhasítom,
majd áthelyezem az anyagvágót, és kivágom a tizenkét centi
széles sávot. Utána fogom a tűpárnát, és szépen összetűzöm,
hogy ne látsszon a szegély.
–  Akárhogy is, a következő az önbizalom jelvénye lesz –
mondja Payton, és újra nekilát a filctollas alkotásnak. – Ha már
a „csessze meg mindenki” ennyire félreérthető számodra. Ezt
még nem érdemelted ki, de akkor is megcsinálom, és kirakom a
hűtőre, hogy szem előtt tudd tartani a következő célt.
 – Szerinted ez nem badarság?
– Nem. Szerintem ez a helyes ösztönzés.
Valóban szeretem, ha van egy cél, amit elérhetek, ezért úgy
döntök, Paytonnek valószínűleg igaza van.
 TIZENEGY

Lydia

Kiderült, hogy már azzal kiérdemelhetem az önbizalom

jelvényét, ha bemegyek hétfőn dolgozni. Nyilván ennél kissé
összetettebb a dolog, de a lényeg akkor is ez. Payton azt mondta,
új hét, új én. Muszáj bátornak lennem, bemennem, és nem
kirúgatnom magamat.
Azt is mondta, hogy mivel Rhys hetyegett velem, igaza volt
abban, hogy a szexuális felajánlkozásom feldobta a napját.
Emlékeztettem, hogy azért a szexet elutasította, de ő
ragaszkodott hozzá, hogy ennek merevedési zavar állhat a
hátterében. Payton nagyon jó barát, de akkor se hinném, hogy
igaza lehet. Azt hiszem, Rhys azért utasított el, mert nem akart
lefeküdni velem. Amihez joga van, ez nem is kérdés.
Payton szerint Rhysnak nem kellene csókolóznia velem, ha
megfutamodik. Felhívtam a figyelmét arra, hogy a nemek
közötti egyenlőség kétirányú dolog, és nem szép tőle, hogy azt
sugallja, a pasik elítélendők, csak mert megállnak a csóknál. Azt
hiszem, nem sikerült meggyőznöm, mert elaludt, miközben
beszéltem. Egyik kezében egy darab Cheez-Ittel terült el a
kanapén, mint azok a kisgyerekek, akikre gimis koromban
vigyáztam. Kivettem a kezéből a nasit, betakartam, majd ágyba
bújtam, de sokáig nem tudtam másra gondolni, mint Rhysra. És
arra, amit kivált belőlem. Az érzéseimre. Ezen kattogott az
agyam.
Hétfőn a péntekinél magabiztosabban lépek be az irodába.
Egy kicsivel.
Eléggé ahhoz, hogy úgy érezzem, nem fognak kirúgni, de
ahhoz már kevéssé, hogy tudjam, mit is kellene csinálnom
Rhysszal. Tényleg nem értem, miért akar ennyire elkerülni.
Szombaton éreztem, mennyire tetszem neki, szó szerint
éreztem a lábamnál. De akkor mi a gond? Nem azt kérem, hogy
vegyen el feleségül, és legyen a gyerekeim apja!
Hacsak…
Basszus!
Talán pont erről van szó? Talán belefáradt, hogy a nők csak a
szexre használják? Nagyon sok hozzá hasonlóan vonzó pasival
előfordul ilyesmi. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen
lány, aki eszét veszti, ha meglátja. Fogadok, hogy elege van már
abból, hogy a nők szexuális játékszerként tekintenek rá. Főleg
azért, mert annyival több ennél! Valószínűleg sok mást is csinál
a szexen kívül. Talán golfozik, és… Nem igazán sikerül
felsorolnom mást, ami érdekelheti. Mert egy borzalmas ember
vagyok, és csak a szexre használom. Uh… Nem csoda, hogy
majdnem lelökött magáról, és faképnél hagyott.
De tetszik, ahogy megcsókol. És igen, tudom, hogy ez is egy
szexuális téma, de közben azt is jelenti, hogy ez olyasvalami,
amit kedvelek benne. Egy olyan dolog, ami megmutatja, milyen
is ő, amikor velem van. Tetszett, ahol a legelső alkalommal
hozzám ért. Tetszett, amit akkor éreztem, amikor megfogta a
csípőmet, és egyre többet akart, vagy ahogy olyan helyekre
nyúlt, ami először megijesztett. Tetszett, hogy úgy érzem, tisztel,
pedig csak egy idegen voltam, akit megcsókolt egy bárban.
Tetszett, ahogy hátravitt az irodába, ahelyett, hogy mindenki
előtt lesmárolt volna, ahogy sok más pasi tette volna.
A második alkalom pedig… abban minden tetszett. Ahogy
megrándult az álla, amikor elém állt, miközben Joshsal
dartsoztam. Az az ellentmondást nem tűrő mozdulat, ahogy
megfogta a kezem, és magával vitt. Talán zavarnia kellett volna,
és azt hiszem, ha érdekelt volna Josh, talán zavart is volna, de
így nem. Teljesen odavoltam. Mert újra láthattam. Örültem,
hogy fogja a kezem. Szerettem volna, ha az enyém.
Tetszett, ahogy lefeküdtünk a kanapéra, hogy nem gyűrt le
maga alá. Tetszett, ahogy rám nézett, hogy láthatóan
lenyűgöztem, mintha legszívesebben felfalt volna, mintha
gyönyörű lennék. Tetszett, ahogy kinevetett, ahogy ellazultak a
vonásai, ahogy megjelentek az apró ráncok a szeme körül.
Tetszett, tetszett és tetszik is.
De azok a szexuális dolgok? Vajon mind arról szólt, hogy
tárgyiasítom? Kell, hogy találjak még benne mást is, ami tetszik.
Olyasmit, aminek semmi köze a kanapékhoz, a szexhez és az
érzésekhez. Például, hogy tisztelem azért, amilyen ember.
Jó terv.
Fejben hátba is veregetem magam, miközben kinyílik a lift
ajtaja a negyediken, és az asztalom felé baktatok. Üdvözlöm az
új kollégákat menet közben, és eldöntöm, hogy ez egy remek hét
lesz. Hiszen máris kiérdemeltem egy jelvényt azzal, hogy
besétáltam az ajtón, Payton pedig újabbakat készít nekem.
Egy pillanatra elborzaszt a koszos bögre, amit kénytelen
voltam pénteken az asztalomon hagyni, de nem hagyom, hogy
egy darab porcelán az utamba álljon. Nem. Kizárt. Szépen
lenyugszom, és beviszem a pihenőszobába. Alaposan elmosom,
és beteszem a mosogatógépbe, majd fogok egy tisztát, és
készítek egy tejeskávét. Tessék! Ez a nap máris jobb, mint a
péntek, hiszen sikerül a kávégépre koncentrálnom, és pontosan
tudom, mit fogok inni.
Vajon Rhys szereti a kávét? Én eddig csak azt láttam, hogy
vizet iszik, na és persze sört, a bárban. Elég szépen iszik
palackból, ez is egy szexmentes tulajdonság, és az arca is
tetszik. Egy újabb pipa a mai nap győztes listáján.
Leszámítva… Basszus! Biztos? Hiszen már attól is beindultam,
ahogy a vizet kortyolta. Ez most akkor olyasmi, amit kedvelek
benne, vagy ez is inkább a tárgyiasítás oszlopába kerül?
Azt hiszem, minden felizgat, amit megtudok róla, szóval nem
biztos, hogy szét lehet választani azt, hogy mi az, ami tetszik
benne és mi az, ami feltüzel. Ha például megtudnám, hogy
minden vasárnap felhívja az anyját, valószínűleg tetszene, és be
is indítaná a fantáziámat.
Ez annyira bonyolult!
Később majd megkérdezem Paytont, ő hogyan választja szét
azt, hogy mit kedvel egy pasiban, és mit talál benne szexuálisan
vonzónak.
Az asztalomhoz érve belekezdek a munkába. Megnézem a
leveleimet, és ellenőrzöm a naptáramba írt megbeszéléseket. A
megnyitó három hét múlva esedékes, ami azt jelenti, hogy ma
beindul a felvételi eljárás és az eligazítás a vendégekkel
foglalkozók számára. Takarítók, poggyászhordók, árusok,
éttermi dolgozók, recepciósok, rekreációs munkatársak és így
tovább. A legtöbb állást már betöltötték, a meghallgatásoknak
és a háttérellenőrzéseknek vége. Viszont nagyon sok a
papírmunka. A következő hónapban semmi másról nem fog
szólni az életem, mint eligazításokról, tréningekről és
adminisztrációról.
Már a gondolattól is szédülök.
Hogy játszanak a gyerekek boltosat? Fogják a műanyag
pénztárgépet és a játékpénzeket, majd ráveszik a szüleiket, hogy
műanyag narancsokat, üres müzlisdobozokat vásároljanak,
amiket aztán bezacskóznak, utána visszaadnak egy
húszdollárosból.
Én nem ilyen gyerek voltam.
Azt hiszem, a kekszek miatt. Sosem kellett boltosat játszanom,
hiszen én igaziból adtam el a kekszeket. És az egészben a
legjobban az űrlapok tetszettek. Imádom a papírmunkát!
Imádom kiszámolni, hány dobozt kell eladnom azért, hogy
elérjem a célt. Imádtam pontosan kiszolgálni minden egyes
vásárlót, és lelkesen húztam ki szövegkiemelővel a teljesített
rendeléseket. Ez a része volt a kedvencem.
Szóval, lelkesen kezdek hozzá a feladataimhoz. Örömmel
nyugtázom, hogy lesz egy tréningem, ahol a munkahelyi
szabályzatokról lesz szó. Nem is tűnt fel pénteken. Imádom a
szabályokat, élek-halok értük!
Csodás hét lesz!
 TIZENKETTŐ

Lydia

Nem volt csodás hét. De nem is volt rossz, inkább elment. Végig
féltem, hogy belebotlom Rhysba. Féltem, hogy igen, rettegtem,
hogy nem. Minden egyes alkalommal, amikor arra gondoltam,
hogy talán most, remegni kezdett a gyomrom. Folyamatosan őt
kerestem, mint egy szerelmes tini, aki abban bízik, hogy két óra
között megpillanthatja a bálkirályt a folyosón. Butaság. Egy
igazi kínszenvedés volt. Gyötrelem.
Szánalmas.
Négyszer láttam. Egyszer sem vett rólam tudomást. Bár lehet,
hogy ő csak kétszer látott, és a másik két alkalommal nem is vett
észre. Ahogy már mondtam, szánalmas. Fel kellene adnom.
Mintha én járnék a fejében, amikor a karrierje legfontosabb
pillanata következik, a szálloda megnyitója. Mintha egyszer is
eszébe jutnék egy átlagos kedden.
Úgyhogy inkább dolgozom. Egymás után jönnek az új
belépők. Válaszolok minden kérdésre a biztosítással, a
juttatásokkal és az adózási papírok helyes kitöltésével
kapcsolatban. Amikor csak lehetőségem van rá, Rhyst figyelem,
és szépen elraktározok mindent, amit megtudok róla. Jól áll
neki a csíkos nyakkendő. És az egyszínű is. Eszpresszót iszik a
pihenőben. Már attól benedvesedem, hogy hat méterre van
tőlem. Azt hiszem, ez utóbbi nem nagy meglepetés.
A munkán kívül legalább hat Goodwill üzlettel és
folyamatosan változó lepedőkészleteikkel ismerkedem meg.
Payton egyik este egy Jo-Ann Fabrics táskával jön haza, tele
filcanyagokkal, flitterrel, gombokkal és csillogó tollakkal. Sokkal
szenvedélyesebben készíti a jelvényeket, mint amit valaha el
tudtam volna képzelni róla, ráadásul a technikája is irigylésre
méltó. Így jutottam oda, hogy egy randiappon keresztül csetelek
olyan srácokkal, akik nem nagyon érdekelnek. Mivel Rhys
úgysem akar beszélni velem, miért is ne szerezhetném meg a
„randiapp” jelvényt, ami különösen szépre sikeredett? Payton
mindent beleadott a gombokkal és a csillogó filccel, nekem
pedig csak annyit kellett tennem, hogy telepítem a mobilomra
az alkalmazást, és megnyitom az üzeneteket.
Ezt meg is tettem. Az eredmény pedig az, hogy örökre szűz
maradok. Én tényleg azt hittem, hogy ennél sokkal nagyobb az
igény a szűz lányokra. Ha tudtam volna, hogy ennyire nehéz
lesz megszabadulnom a szüzességemtől, simán odaadtam volna
Mark Novaknak a bál után. Kezdem úgy érezni magam, mint
egy hamarosan lejáró tej, amit mindenki arrébb tesz, hogy egy
jobbat találjon, vagy egyszerűen otthagyják egy sokkal
izgalmasabbért, kacérabbért – mondjuk egy mandulatejért.
A pozitív a történetben az, hogy eldöntöttem: ha valaha
sztriptíztáncosnő leszek, a művésznevem Mandula lesz. Jó, ha
az embernek van egy B terve, és a sztriptíztáncosok sosem
használják a valódi nevüket, úgyhogy azt hiszem, nem is baj,
hogy máris eldöntöttem ezt a kérdést. Rövidítve lehetnék
Mandy, ami sokkal játékosabb, a komolyabb ügyfeleim számára
pedig fenntarthatnám a Mandulát, hogy érezzék a
megkülönböztetést.
Vajon Rhys tudja, mi az a randiapp? Magamnak válaszolom
meg a kérdést: valószínűleg nem. Ő nem olyan pasinak tűnik,
akinek jobbra, balra, fel vagy le kellene görgetnie a képernyőn
ahhoz, hogy randizhasson. Amitől a tény, hogy ezüsttálcán
kínáltam fel magamat neki, csak még elkeserítőbb. Vagy épp
ezért kevésbé kellene, hogy zavarjon? Azt hiszem, az utóbbi. Ha
kétségbeesetten szeretne ágyba bújni valakivel, és még így sem
akarna engem, az lényegesen rosszabb, mint ha számtalan
lehetőséggel a zsebében utasítana el. De valahogy egy
fikarcnyival sem érzem ettől jobban magam.
Mindent megteszek azért, hogy kiderüljön, nem is vagyok
szerelmes Rhysba, és akármikor el tudom terelni róla a
figyelmemet. Velem még sosem történt ilyesmi. Lehet, hogy
nem próbálkozom eléggé? Rendben, akkor igyekezni fogok.
Nyitott vagyok a randiappal kapcsolatban, kinyitom a bejövő
üzeneteimet. Elolvasom őket, és meghányom-vetem, hogy
válaszoljak-e. Amikor Josh – végre eszembe jut a neve is –
megkérdezi, hogy elvihet-e vacsorázni, nem mondok nemet.
Persze, igent sem. Egyszerűen elnapolom a témát azzal, hogy
„talán jövő hétvégén”, mert hát ki tudhatja, nem igaz? Lehet,
hogy addigra kikerülök Rhys bűvköréből. Lehet, hogy a szívem
addigra már nem ver majd hevesebben a közelében. Talán
akkor már nem fogok arról fantáziálni, hogy Rhys és én egyedül
vagyunk egy liftben. Talán, talán, talán.
 Vagy mégsem.
Én Rhyst akarom, és biztos, hogy ő is akar engem – egy kicsit.
Végül is eljuttatott a csúcsra. Nem tudom elképzelni, hogy egy
férfi úgy elégítsen ki egy nőt, hogy egyáltalán nem érdekli. Plusz
egy alkalommal a tekintete hosszan elidőzött az ajkamon. Azt
hiszem. Rhysszal kapcsolatban nem bízhatok magamban,
szóval nem vennék rá mérget, de elég valószínű, hogy így
történt.

–  Kell egy Rhys-jelvény – jelentem ki, miközben leteszem az

ebédemet az asztalra, és lecsüccsenek Payton mellé a dolgozói
étteremben. Két hét telt el azóta, hogy leemelt az öléből, és
otthagyott azzal, hogy ez nem történik meg. Én viszont még
mindig úgy érzem, hogy meg fog.
–  Biztos, hogy erre van szükséged? – válaszol kérdéssel
Payton, kezében morzsolgatva a szívószál csomagolását.
Nem néz a szemembe.
– Igazából egy tervre van szükségem, és a pozitív megerősítés
mindig csodásan hatott rám. Szerinted miért tudtam eladni
annyi kekszet?
– Mert annyira jó kislány vagy?
– Igen – értek vele egyet, felé fordítva a villámat. – Ez igaz. De
nagyon élvezem ezt a jelvényezést, szóval biztos vagyok benne,
hogy ha készítesz egy Rhys-jelvényt, ki fogok találni valamit –
teszek a számba egy villányi krumplipürét mosolyogva.
Ma az étellel kényeztetem magam. Őrült két héten vagyok túl.
Megvolt az első „halk” megnyitó, bejelentkeztek az első
vendégek, főként újságírók és utazási irodák vezetői. A
dolgozók így belerázódhatnak a feladatokba a két hét múlva
esedékes ünnepélyes megnyitó előtt. A szálloda kilencven
százaléka máris foglalt, így akkor már nem lesz idő arra, hogy
rutint szerezzenek.
– Valamit el kell mondanom – vallja be Payton, és hamarosan
kiderül, hogy van miben fejlődnöm.
 TIZENHÁROM

Lydia

– Szóval szeret fizetni érte? Erről van szó?

Édes istenem! Tényleg nem könnyíti meg a helyzetemet!
Tudom, hogy minden jóért meg kell küzdeni, de ez azért enyhén
szólva is túlzó elvárás egy szűz lánytól. De… furcsamód nem
taszít az ötlet. Létezik, hogy ennyire elcseszett vagyok?
Beindulok a gondolattól, hogy esetleg fizetne érte nekem?
Meglehet.
Mégis így érzem.
Elképzelem, ahogy felszed, és olyan helyeken is feltüzel, ahol
nem kellene, hogy én irányítom az eseményeket, hogy hol és
mikor, hogy átadom magam neki, hagyom, hogy széttárja a
lábamat, és megdöngöljön anélkül, hogy előtte elvinne
vacsorázni… Ez az, ami beindít.
Ez annyira nyakatekert, zavarba ejtő és helytelen! De
legalább megszünteti a kétségeket, nem? Nem kell azon agyalni,
hogy felszed-e, hogy fizet-e, hogy akar-e. Ez végtelenül
felszabadító és izgató! Nem is gondoltam volna. Így fel sem
merülne a kérdés, hogy érdeklem-e, hogy bejövök-e neki, hogy
szexuálisan vonzónak tart-e. Hogy kicsi-e a mellem, vagy
elriasztja-e a tapasztalatlanságom.
Talán csak a vágy vette el az eszem, de számomra ez teljesen
logikus. Fura, de roppant egyszerű. Nekem teljesen megfelel,
felizgat, és csak ez számít, nem?
–  Szeret fizetni érte. Állítólag. A forrásom szerint – mondja
Payton halkan, szinte már összeesküvésszerűen suttogva, bár
csak kettesben vagyunk.
–  A forrásod egy londiner, aki lehúzza a lányok
belépőkártyáját, hogy fel tudjanak menni a lifttel a vezetőség
emeletére?
– Az egyik szobalány is megerősítette! – csattan fel most már
sokkal vehemensebben Payton. – Nem mondanám el neked
anélkül, hogy ellenőriztem volna! Ez itt nem a Watergate!
– Nem – rázom meg a fejem. – Egyetértek, ez nem hasonlít a
Watergate-hez. A legkevésbé sem.
Payton önelégülten biccent, és elnyammog egy falatot, én
pedig elmerülök a gondolataimban.
Az ebédidő hátralévő részében, sőt, igazából az egész nap
hátralévő részében ezen jár az agyam. Végül körvonalazódni
kezd egy terv. Egy elmebeteg terv.

– Teljesen biztos vagy ebben? – szegezi nekem a kérdést Payton,

tegnap este óta már harmadszor. – Egyáltalán kivitelezhető?
Előbb talán megpróbálhatnál újra felajánlkozni neki. Nekem
nagyon úgy tűnik, hogy az sokkal egyszerűbb lenne. És
józanabb is. Úgy érzem, mintha egy kissé elsodort volna minket
ez a te nagy terved.
– Lehetséges. De én nagyon célorientált ember vagyok, és még
ebben az évszázadban el akarom veszíteni a szüzességemet. Ha
lehet, Rhysszal. Az biztos, hogy a kémia működik, és ő
egyértelműen kicsapongó fajta, szóval vagy azért utasít el, mert
valóban arra gerjed, hogy fizessen a szexért, vagy valami
általam nem ismert gátlás áll a háttérben. Esetleg azt hiszi, hogy
túlságosan jó kislány vagyok ahhoz, ami neki kell.
Rhys, spoiler következik! Nem vagyok annyira jó kislány.
Ráadásul olvastam egy romantikus regényt, amiben valaki
elárverezte a szüzességét, és örökkön örökkével végződött. Ezt
persze inkább megtartom magamnak, mert hangosan
kimondva még Payton is azt hinné, megőrültem.
Payton felkapja a Del Tacós poharát a kocsi pohártartójából,
és kortyol egyet. A jegeskávéjuk életet lehel az emberbe, és a
legnagyobb kiszerelés csupán egy dolcsi és ötven kalória, szóval
simán megihatok egyet anélkül, hogy meghíznék és
legatyásodnék. Ráadásul ma reggel nagyon kell a koffein, mert a
Double Diamondsba tartunk, amiről úgy tudjuk, Rhys egyik
kedvenc klubja.
–  Biztos vagy benne, hogy nyitva lesz szombat délelőtt? –
kérdezem újra, mert hát miért is lenne nyitva egy sztriptízbár
ebéd előtt?
Természetesen nem tisztem bárki döntését megkérdőjelezni,
de elég nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek kedve
szottyanna egy öltáncra ebéd előtt. Mi pont azért megyünk oda
ilyen korán, nehogy véletlenül felkészületlenül fussak bele
Rhysba.
 – Éjjel-nappal nyitva vannak. Ellenőriztem a honlapon.
– Van weboldaluk?
– Kinek nincs?
Hm…
– Szerinted online kellett volna jelentkeznem?
Payton majdnem belefullad a jegeskávéjába, mielőtt
visszatenné a pohártartóba.
–  Nem. Szerintem nem kellett volna prostituáltnak
jelentkezned online. Azt hiszem, az ilyesmit személyesen
intézik.
– Oké.
–  Egyébként szerintem a honlap csak a táncosoknak van. Az
örömlányok sokkal diszkrétebbek.
– Ez érthető.
– Teljesen.
– Tudod, mi az, amit nem értek?
– Mi?
–  Nem találhatna valakit, aki ingyen is lefekszik vele? Én
biztosan megtenném. Elég csak ránézni!
– Hát, tudod, mit mondanak.
– Mit mondanak?
– Az ilyen pasik nem a szexért fizetnek, hanem azért, hogy a
nők ne maradjanak.
Ó! Ez nagyon szomorú.
– Ugye tudod, hogy anált akar majd? – teszi hozzá Payton.
– Sejtettem – vonom meg a vállam.
–  Ne aggódj! – élénkül fel a barátnőm. – Csinálok neked egy
„seggbe” jelvényt!
 – Olyan jó barát vagy!
–  Tényleg az vagyok – ért egyet Payton, és megzörgeti a
jégkockákat a poharában.

Amikor megérkezünk a Double Diamondsba, egészen más

látvány fogad, mint amire számítottam. Persze már önmagában
az is furcsa, hogy két nő lép be egy sztriptízbárba délelőtt.
Azonnal meg is kérdezik, hogy szeretnénk-e jelentkezni.
–  A tulajdonossal szeretnék beszélni – válaszolom a lehető
legmagabiztosabban.
–  Én is – teszi hozzá Payton, mire rásandítok, hiszen nem
tudom eldönteni, támogatni akar-e, vagy talán ő is fontolgatja a
jelentkezést.
Szerencsém van, mert mint kiderül, a tulajdonos, Vince épp
itt van, és hajlandó ránk szánni tizenöt percet.
Mialatt elkísérnek Vince irodájába, igyekszem felmérni a
klubot. Úgy képzeltem, hogy egy sötét hely lesz, közepén egy
neonfényekkel körülvett színpaddal. Színpad természetesen
van, három is, de mind kisebb, mint gondoltam, és a székek is
jóval közelebb állnak a színpad széléhez, mint képzeltem.
Összességében inkább egy Buffalo csirkeszárnyas bárnak tűnik,
mint rossz erkölcsű lebujnak. Egy olyan Buffalo bárnak, amiben
rudak is vannak. Egy csinos, szőke lány táncol egy egyedül
ücsörgő férfinak, aki kávét szürcsöl, és egy pillanatra sem veszi
le a tekintetét az előtte kígyózó testről. Elgondolkodom azon,
vajon mi hozhatta egy sztriptízbárba ilyen korán, de mivel
jómagam is elég bűnös szándékkal érkeztem, nem ítélkezem.
Vince irodájában Payton töri meg a csendet a rá jellemző
csevegéssel, az én szívem közben majd kiugrik a helyéről.
Igyekszem a környezetemre figyelni, veszek egy mély levegőt,
és bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy feltegyem végre a nagy
kérdést. Az irodának meglepően megnyugtató a hangulata.
Biztonságot sugároz. Itt nincs szükség neonfényekre, a
túlméretezett ablakokkal borított falon át természetes fény
árasztja el a szobát. A berendezés meghatározhatatlan stílusú,
de egyértelműen üzleties. Már-már azt hinné az ember, hogy
egy ügyvédi irodába lépett be, ha léteznének olyan ügyvédi
irodák, amiket rudak vesznek körül.
–  Több barátnője is van? – hozakodik elő Payton a számára
legfontosabb kérdéssel, miközben egy hatvan körüli nő kávéval
kínál minket.
Egy ideig azt találgatom, vajon álláshirdetés útján találták-e
meg a hölgyet, vagy esetleg korábban is itt dolgozott, csak
előléptették.
–  Parancsol? – kérdezi vissza Vince meglepetten, láthatóan
nem tudja eldönteni, hogy félreértette-e, vagy egyszerűen
alábecsülte Payton vakmerőségét.
– Tudja, mint Hugh Hefnernek.
–  Ez itt egy vegasi klub úriembereknek, nem egy
életmódmagazin.
–  Nincs különbség. Szóval, több barátnője is van? Mert Rhys
bele fog esni Lydiába, aztán összeköltöznek, satöbbi, satöbbi.
Nekem új szobatársat kell keresnem, és nem vagyok biztos
abban, hogy akarok-e kínlódni valaki újjal. Ezért is lennék
nyitott a hármas számú barátnő státuszára. Egyes és kettes
számú semmiképp se szeretnék lenni, az túl nagy felelősséggel
jár, tudja? És szeretnék saját szobát is. Így csinálják? Minden
barátnőnek jár saját szoba? Hefnél így volt. Szép helyen lakik?
Mert nem osztozom magán, ha egy szánalmas kis lakásban
tengődik, ahol aprópénzzel működik a mosókonyha.
–  Komolyan beszél? – méregeti Vince Paytont, mintha nem
tudná eldönteni, komolyan beszél-e, vagy csak szórakozik vele.
Márpedig Vince nem tűnik olyan pasasnak, akivel packázni
szoktak. Paytonre általában így reagálnak az emberek, én ezt
már megszoktam. Csak megjegyzem: ha valami felfoghatatlan
hagyja el a száját, azt szinte mindig komolyan gondolja.
– Halálosan komolyan – vágja rá a barátnőm azonnal.
–  Ez a kifejezés így nem túl szerencsés – emeli a szájához a
kávéscsészéjét Vince, de végig Paytonre néz. – Úgy mondják,
véresen komolyan.
–  Magának a halál nem elég komoly? – dől előre harciasan
Payton.
– Azt ugye tudja, hogy mindegyikükkel lefeküdt?
– Persze – válaszolja Payton, aki láthatólag teljesen közömbös
azzal kapcsolatban, hogy egy férfi több barátnőt tart, és le is
fekszik velük.
–  Maga nem semmi – jegyzi meg Vince még mindig Paytont
méregetve.
– Sok minden vagyok, ez igaz – ragyog fel Payton, mintha épp
bókoltak volna neki.
Nem igazán tudom megmondani, milyen érzések kavarognak
Vince-ben, mert az arca nem árul el túl sokat. Ha tippelnem
kellene, Payton nem lesz egyhamar se egyes, se kettes, se
hármas számú barátnő.
–  Vince – vágok közbe, mielőtt Payton miatt kidobnának
minket.
Mély levegő. Meg tudom csinálni. Menni fog.
– Lenne egy ajánlatom.
Vince tekintete ezúttal rám szegeződik. Egy pillanatra
megijeszt, kivel is próbálok üzletelni. Lehet, hogy egy gengszter,
nem igaz? Sztriptízbárja van – oké, egy klubja úriembereknek –
Las Vegas szívében. Talán még a szervezett bűnözéshez is köze
van. Vagy uzsorásokhoz, esetleg bérgyilkosokhoz. Egyáltalán
nem ismerem ezt a férfit, és azt sem tudom, miben utazik. Azt
kétlem, hogy hétvégente templomba járó fiatalok csoportját
vezetné, és abban is biztos vagyok, hogy nem az a fajta ember,
akivel szórakozni lehet. Na nem mintha én szórakoznék vele.
Eltökélt vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy elment volna az
eszem.
–  Figyelek, Miss Clark – mondja Vince a számítógépe
monitorjára pillantva. – Kilenc perce maradt. Ha mondani akar
valamit, jobb, ha belevág. De gyorsan.
Nincs mit veszítenem. Eldarálom a kérésemet. Mert én nem
adom fel. Mert van egy tervem.
Miután végeztem, elcsendesedik az iroda. Egy jó hosszú
pillanatra. Vince méreget, ujjával az asztalon dobol. Payton ki
akarja szippantani a maradék jegeskávéját, de a pohár már
üres, így csak borzalmas zörgés hallatszik. Megrázza a
jégkockákat, mintha így elő tudna csalni pár cseppet, és újra
próbálkozik.
 – Ez valami vicc? – fordul Paytonhöz Vince.
– Nem. Ahogy a mellem se szilikon.
Vince tekintete lassan megérkezik Payton mellkasára, majd
megrázza a fejét, és visszafordul felém.
–  Ez nem egy kupleráj – jelenti ki, én pedig már attól félek,
hogy kipenderít minket az irodájából. – A prostitúció nem
legális Clark megyében.
– Persze, hogy nem. A Double Diamonds egy vállalkozás, nem
igaz, Mr. …?
– Vince – segít ki szenvtelenül.
–  Igen. Mr. Vince. Maga egy vérbeli üzletember, nem? Akkor
kössünk üzletet. Ígérem, előnyös lesz a maga számára.
–  Cserkészbecsszó – teszi hozzá Payton, és még sikerül
elkapnom azt is, ahogy rákacsint Vince-re.
Drámaian, fejét kissé oldalra billentve, egy csettintés
kíséretében.
– Az utca nyelvén szólva, nagyfiú.
Nem is akarom tudni, mit akar ez jelenteni. Villámló
tekintettel jelzem a barátnőmnek, hogy fogja be, és újra Vince-
hez fordulok, aki közben hátradőlt a székében, két ujját elhúzza
a száján, és újszerű érdeklődéssel vizslat minket.
– Ha jól értettem, a Windsorban dolgoznak. Mindketten?
Bólintok. Lehet, hogy meggondolja magát?
– Beszéljük meg a részleteket.
 TIZENNÉGY

Rhys

– Bemutatod a barátnődet a szüleidnek, ha eljönnek a

megnyitóra? – kérdezi Canon, miközben beviharzik a
lakásomba, mintha semmi más dolgom nem lenne, mint
cseverészni.
Ledobja magát a kanapé előtti fotelbe, és úgy néz rám, mintha
tényleg választ várna a kérdésére.
– Hagyj már, Canon!
– Milyen szomorú, hogy meg se kérdezed, kire gondoltam.
– Nem érek rá, Canon – biccentek a laptopom felé. – Se időm,
se kedvem nincs hallgatni a baromságaidat, se most, se máskor.
És örülnék, ha nem használnád többé a mesterkulcsot arra,
hogy bejuss a lakásomba.
–  Miért nem nősz fel végre, és hívod el randizni? – kérdezi,
mit sem törődve a bejárati ajtómra vonatkozó
megjegyzésemmel.
–  Na, várjunk! – nézek fel a képernyőmről, hogy Canonra
figyelhessek. – Most már életvezetési tanácsokat is adsz nekem?
Tegnap éjjel édeshármasoztál két örömlánnyal!
–  Igen, és ki miatt? Az egyiküket neked szántam, de azt
mondtad, túl elfoglalt vagy egy kis etyepetyéhez. Mégis, mit
kellett volna tennem? Küldtem volna haza érintetlenül?
–  Kivel mit kellett volna? – masírozik be Lawson is, mint
akinek szintén nincs semmi más dolga.
–  Ez most mi? Bulit tartunk? Mindketten unatkoztok? A
megnyitó – nézek az órámra – itt van a nyakunkon!
–  Nekem semmi dolgom – túr bele Lawson a hajába. –
Legalább két hét és egy nap, mire megjön az első komolytalan
kereset. Egyébként is, szombat van, te seggfej – teszi hozzá
vigyorogva. – Élj már egy kicsit!
Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy majd akkor élek, ha
túl vagyunk a megnyitón, és hogy takarodjanak el mindketten,
de látom, hogy nem érne semmit, hiszen máris ledobta magát a
Canon melletti üres fotelbe.
– Jól vagyok, köszi – mondja Canon, és Lawson felé fordítja a
telefonját. – Zsiráfok vagy elefántok?
–  Zsiráfok – nyújtózik ki Lawson, mintha hosszabb időre
rendezkedne be.
Lábait széttárja, teljes nyugalommal veszi fel a
dohányzóasztalról a távirányítót.
–  Egyetértek. Befizetünk egy babakocsira? Basszus! Hogy ez
milyen drága… – motyogja Canon, miközben a telefonját
nyomkodja.
–  Persze! De Bugaboot rendelj! Nem akarok egy szánalmas,
esernyős babakocsit tologatni.
– Mit műveltek? – hagyok fel újra a munkával, és összeráncolt
homlokkal méregetem őket, tudván, hogy Canon mire nem
képes egy kis szórakozásért.
 – Babaváró listát csinálok neked és Lydiának.
– Tűnjetek a pokolba! Mindketten!
–  Kissé feszültnek tűnsz, haver. Talán, ha tegnap este nem
utasítod el Barackot, jobb kedved lenne.
Megdörzsölöm a homlokomat, mielőtt válaszolnék.
– Feltűnt egyáltalán, hogy nem Baracknak hívják?
–  Jesszusom, Rhys! Persze, hogy tudom a nevét! Claire. Csak
viccelődtem, hogy kissé felvidítsalak.
Claire. Meghan. Sara. Christine. Staci. Susan. Amy. Penny.
Jessica. Satöbbi…
Van olyan lány a Double Diamondsban, akit még nem húztam
meg? Vajon attól, hogy emlékszem a nevükre, ahelyett hogy
édesemnek szólítanám őket, kevésbé leszek seggfej? Kezdem
gyanítani, hogy nem. Hogy lehet, hogy hetekkel ezelőtt még én
is jóízűen nevettem az ilyesmin? Hetekkel ezelőtt
megkettyintettem volna Barackot, kapott volna egy szép kis
jattot, és már nem is emlékeznék az egészre.
De hetekkel ezelőtt még nem csókoltam meg azt a lányt a
bárban.
A lányt, aki ártatlan, reményteli tekintettel néz rám. A lányt,
aki azt hiszi, fel fogom hívni, emlékszem majd a
születésnapjára, tudni fogom, milyen fagyit szeret, vagy hogy az
ét- vagy a tejcsokoládét kedveli jobban. Olyasmiket, amikre
sosem emlékeznék. A lányt, akinek fogalma sincs arról, hogy
egy perverz állat vagyok, vagy hogy hány nővel volt dolgom
előtte. Hogy hány kapcsolatot szúrtam el, hogy hány nőnek
fizettem azért, hogy jobban érezzem magam, mert képtelen
voltam megjátszani magam elég ideig egy randi vagy egy
vacsora alatt ahhoz, hogy eljussak egy orgazmusig.
Rákattintok egy új jelentésre, és megpróbálok dolgozni.
–  Nem szoktatok aggódni amiatt, hogy nem csinálunk mást,
csak dolgozunk és dugunk? – teszem fel hangosan is a kérdést,
bár nem tudom, kinek is szól igazán, és várok-e rá választ.
Ez a két srác a kezdetek óta velem van. Ők voltak az elsők,
akiket bevontam az üzletbe, miután négy évvel ezelőtt
megtaláltam ezt a félkész szállodát, amit az időközben leégett
befektetők magára hagytak.
A korábbi fázisokat távolról, időnként Vegasba repülve
menedzseltük, és csak egy éve költöztünk ide hivatalosan, a
harmincnegyedik emeletre, miközben a szálloda többi részén
még bőven folytak a munkálatok. Onnantól kezdve perverz
agglegényéletet éltünk.
–  Nem, nem igazán – válaszol Canon. – Este eljössz velünk a
klubba?
– Talán – mondom, főként azért, hogy ne nyaggasson tovább.
Egyébként még az is lehet, hogy elmegyek. Nem tudom.
Nagyon közel van már a megnyitó. Túlságosan közel. Évek
munkája válik valóra, és tökéletesnek kell lennie. Ha megbukik,
a céget óriási veszteség éri. A családom vállalatát. És ez az, ami
nem hagy nyugodni. Ez a szálloda, ez a kaszinó az én nagy
pillanatom. Az enyém. Az unokatestvérem, Jennings már beült
a családi vállalat ügyvezetői székébe. Az anyám gimis korom
óta vezeti az észak-amerikai részleget, és egyelőre nem akar
visszavonulni.
Az igazság az, hogy egyik állás se érdekelt. Sosem. Én valami
sajátot akartam. Valami érintetlent, amit az alapoktól építhetek
fel. Vagyis fejezhettem be, hiszen félkész volt, amikor
megszereztem. Valami újat, ami hozzátesz a céghez, egy olyan
projektet, ami valóban növeli a családi birodalmat, és nem csak
egyszerűen hozzáadódik.
–  Vince rendez valamit ma a hátsó teremben – próbál
meggyőzni Canon.
Abban a hülye hátsó teremben. Hivatalosan az a nagy tétek
helyszíne. A drága öltáncoké.
Nem hivatalosan persze senki sem az öltáncért fizet, hanem
az extrákért. Kézi munka, szopás, szex. Azért fizetünk, hogy
továbbmenjen a buli. Egy órával, egy éjszakával, egy hétvégével
tovább. Nem hivatalosan, persze.
Hányszor voltam már abban a hátsó teremben? Hányszor
kértem többet, mint egy tánc? Hányszor válogattam a készséges
nők között úgy, mint egy gyorsétteremben?
Nem vagyok elég jó hozzá. Tönkretenném. Összetörném a
szívét, lerombolnám azt a határtalan optimizmust, ami a feje
búbjától a lábujja hegyéig árad belőle. Úgy kefélném, mint egy
kurvát, és elfelejteném felhívni, mert mindig így van. Ez vagyok
én.
Azt hiszi, jó ember vagyok. Látom az arcán, amikor azt hiszi,
nem veszem észre. Akkor is láttam, amikor a meleg punciját a
lábamhoz dörgölte. Amikor beharapta a száját, és végigsimított
a mellkasomon. Amikor kávékészítés közben engem figyel. Azt
hiszem, a múlt héten majdnem elélvezett, amikor beraktam a
kávéscsészémet a mosogatógépbe.
Túl könnyű. Túl könnyű lenne lenyűgözni, túl könnyű lenne
tönkretenni.
 Túlságosan optimista, holott én azt szeretem, ha a nő
kielégülten néz rám az orgazmus után, majd lágyan ringatózó
hátsóval kiballag az ajtón, táskájában egy maroknyi pénzzel,
ami nyilvánvalóvá teszi számára, hogy miről volt szó. Hogy
nekem csak a szexre kell, semmi másra.
Egyébként se lenne másra időm. Két hét múlva nyitunk. Két
hét. Az egész családom itt lesz. A szüleim, az unokatestvérem,
Jennings és az új menyasszonya. A nagyanyám. A nénikéim és a
bácsikáim, meg egy halom unokatestvér.
Azt akarom, hogy büszkék legyenek arra, amit véghez vittem
Vegasban a csapatommal, és nem, nem felejtettem el, hogy
eddig sosem dicsekedhettek el velem.
–  Honnan tudod, mit tervez mára Vince? Csak nem
golfoztatok ma is?
– Nem. E-mailt küldött.
–  Feliratkoztál a Double Diamonds hírlevelére? – kérdezem
lassan, mert nem hiszem, hogy létezik ilyesmi. – Mégis minek
küldenének e-mailt? Hogy mindenki számára kiderüljön, mikor
nincs elég privát tánc?
–  Mindenki küld hírlevelet, Rhys, ne légy pöcsfej! Egyébként
is, ez csak a hátsó termes ügyfeleknek szól, nem mindenkinek.
–  És miről írnak? Arról, hogy mikor lesznek fél áron az
öltáncok?
– Aukciókról.
– Az ugyanaz.
–  Nem az olcsó öltáncokra lehet licitálni, Rhys. Hanem
szüzekre.
– Jesszusom, Canon! – ingatom a fejem értetlenül.
 – Ne szívass! Komolyan? – kapja fel a fejét a telefonos játékból
Lawson, és végigpörgeti a leveleit. – Én nem kaptam e-mailt.
– Biztosan a levélszemét között lesz – vágja rá egyből Canon,
mintha ez egy teljesen átlagos beszélgetés lenne. – Nézd meg a
spamek között. Szóval? Benne vagy? – néz rám reménykedőn
Canon, akit egyáltalán nem borzaszt el ez az egész, és nem is
hibáztathatom érte.
Be kell valljam, egy kicsit én is bekeményedtem a gondolattól.
–  Azt mondtam Bradynek, hogy beugrom ma este. Át kell
beszélnünk a számokat a megnyitóra tervezett Hennigan’s
kitelepülés kapcsán.
– Lydia nem lesz ott ma este – világosít fel Canon.
– Ezt meg honnan tudod?
Ha ez megint egy újabb „biztonsági” megfigyelés, nagyon ki
fogok akadni. Néha csak azért hekkeli meg az embereket, mert
megteheti, vagy mert éppen unatkozik. Esetleg kíváncsi. Vagy
mert egy istenverte szerda van. Ha Canonnak túl sok
szabadideje van, az senkinek sem jó.
–  Mert a Double Diamondsban lesz – mutatja felém
diadalittasan a telefonját.
A szavai lassítva érnek el hozzám. Tisztában vagyok vele,
hogy egy szempillantás alatt felfogtam, amit mondott, de mégis,
mintha több percig tartott volna.
Lydia.
Akire licitálhatnak.
A Double Diamonds hátsó termében.
Egy szűz árverése.
Akkor még szűz?
 Mit is mondtam neki a bárban? Miféle mocskosságot súgtam
a fülébe? Az isten szerelmére! Megkérdeztem, hogy szereti! Azt
mondtam, hogy le akarom nyomni a torkán a farkamat! Úgy
beszéltem vele, mintha egy tapasztalt ribanc lenne, nem pedig
egy ártatlan, szűz lány!
Válaszolt egyáltalán? Vagy csak mosolyogva lehajtotta a fejét?
Beharapott szájjal javasolta, hogy menjünk fel hozzá? Én azt
hittem, hogy csak szórakozik, nem gondoltam, hogy többet
akarna tőlem. Mondjuk egy vacsorát, egy újabb találkozást,
vagy ami a legrosszabb: az időmet.
Nem értettem, miért voltam még mindig gatyában, és miért
lovagolt a lábamon úgy, mint egy elsőéves gimnazista. De hogy
szűz lenne? Szűz, huszonkét évesen? Az ég szerelmére! Ez meg
se fordult a fejemben!
És mi a fenéért csinálja ezt? Miért akarja áruba bocsátani
magát? Van munkája, van hol laknia, szóval mit akarhat ezzel?
Pénzt? Neki csak a pénz számít? Akkor mi voltam én? Egy
elterelés? Gyakorlás? Egy potenciális ügyfél?
Azt hittem, ő más. Hogy igazi. Hogy túlságosan igazi nekem.
Emiatt aggódtam. Erre kiderül, hogy pont nekem való, hiszen
eladó. Belém hasít a gondolat. Mi másban tévedhettem még?
Ökölbe szorul a kezem, ahogy elképzelem, hogy valaki mással
megy el az aukcióról. Valakivel, aki mocskos dolgokat fog
suttogni a fülébe, és kurvaként bánik majd vele.
Valakivel, aki olyan, mint én.
–  Mennyi? – szegezem a kérdést Canonnak megfeszült
arcizmokkal.
Tudom, hogy elcseszett vagyok, mert egy jó embernek nem
cikáznának olyan gondolatok a fejében, mint most nekem.
–  Ez egy árverés, nincs fix ár – válaszolja. – A licit százezer
dolcsinál kezdődik.
 TIZENÖT

Lydia

– Ezt most komolyan megcsinálod, Lydia? A viccet félretéve, ez

azért egy kissé drasztikus. Talán túlságosan is. Nem kell ezt
tenned. Biztos vagy benne?
Paytont még sosem láttam idegesnek, és ez valóban
megkérdőjelezi a józan ítélőképességemet, de akkor is biztos
vagyok benne. Meg fogom csinálni. Száz százalékig biztos
vagyok abban, hogy Vince oda fogja csalni Rhyst. Ötven
százalék esélyt adok annak, hogy Rhyst érdekelni fogja. És csak
kismértékben aggódom amiatt, hogy Vince átver, és elad
szexrabszolgának, és soha többé senki sem hall felőlem.
Elég nagy butaság ez.
De Payton itt van velem, úgyhogy nem leszek egyedül. És ha
mindketten eltűnnénk, meghagyta az unokatestvérének, aki a
rendőrségnél dolgozik, hogy hol kezdjék a keresést. Persze, ez
nem sokat segít, ha addigra halottak leszünk.
Nahát! Ez a terv sokkal jobban hangzott, mielőtt
belegondoltam volna. Kissé pánikolok, ami nagyjából egy
gyomorszájon vágás érzésével ér fel. Mégis, hogy jutottam
idáig? Ez az egész túl gyorsan történik. Payton tegnap mesélt
Rhysról és az örömlányokról, ma reggel beugrott ez az őrült
terv, és este már el is árvereznek.
Ennek ellenére az elmenekülés, a hazafutás, a Payton
segítségével feltelepített randiapp megnyitása, és a beérkezett
üzenetek megválaszolása…, ez mind nem az, amire vágyom. Én
Rhyst akarom. Tudnom kell, hogy ő is akar-e engem. Még akkor
is, ha a létező legunortodoxabb módot találtam is erre.
–  Az a helyzet, Payton, hogy hatással van rám. Azt hiszem,
hogy ő az én hattyúhercegem – birizgálom a selyemköntöst, ami
elrejti a fehérneműmet.
Fehér. Staci ragaszkodott a fehérhez. Miután megegyeztünk
Vince-szel, eligazításra küldött Stacihez. Eligazításra. Ezt a szót
használta. Nem tudtam, gúnyolódik-e velem, de az biztos, hogy
Staci mindennel ellátott, amire szükségem van.
Elmentünk a bevásárlóközpontba. Staci azt mondta, már
nincs idő netes rendelésre, szóval becitált a Victoria’s Secretbe.
Leszögeztem, hogy senki kedvéért nem vagyok hajlandó
tangában illegetni magam, mire ő kissé hitetlenkedve elnevette
magát, majd kiválasztott egy rakott, spagettipántos, mélyen
dekoltált bébidollt, és jóváhagyta a kedvemre való csipkés
bugyit, ami azért valamennyire eltakarta a fenekemet. A felső
felét. A farpofák így is kilátszanak, de legalább nem tanga.
– Hogy a francba jönnek ide a hattyúk?
– Ők egy életre választanak párt.
– De ti még nem vagytok egy pár!
– Tudom – vallom be kelletlenül –, de a hattyúk nem repülnek
rá csak úgy egy másikra, Payton. Gondosan kiválasztják a
társukat. Nem a véletlenen múlik, hogy ki lesz a párjuk egy
életen át. A hattyúk választanak. Körültekintően választanak.
– Ejha…
– Ugye?
–  Nem. Úgy értettem, hogy hülye vagy. Szereztél
hattyújelvényt is?
–  Nincs olyan, hogy hattyújelvény – vágok vissza
szemforgatva. – „Állatok a természetben” volt a neve –
motyogom. – A lényeg az, hogy vele akarok lenni. Azt akarom,
hogy Rhys tépje le szüzességem virágát.
–  Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy nem használod
többé ezt a kifejezést.
–  Tudom, de akkor is így mondják, Payton. Megtalálható a
legfontosabb szótárakban, nem a szlengből szedtem.
Payton egy ideig némán bámul rám.
–  Ugye tudod, hogy nem lennénk barátok, ha a gimiben
találkoztunk volna?
–  Annyira azért nem voltam gáz! – tiltakozom. – Sőt,
szerintem menő voltam a gimiben.
–  Kénytelen vagyok hinni neked, tigris – vágja rá Payton, de
látom rajta, hogy erről szó sincs. – Figyelj! Beszélnünk kell!
– Mi az? – nézek rá a tükörből.
A Double Diamonds öltözőjében várunk a nagy pillanatra.
Meg kell mondjam, egyáltalán nem ilyennek képzeltem ezt a
helyet. Az öltöző nagyon szép, hasonlít Vince irodájára. Inkább
tűnik egy fürdő öltözőjének, mint a szégyen melegágyának.
Szekrények, zuhanyzók, hosszú, tükrös pult a frizura és a smink
elkészítéséhez. Még egy kávépult is van, bár a kávéfőző nem
olyan szuper, mint nálunk, a Windsorban. Eszembe jut, hogy
ezt szóvá teszem Vince-nek, majd elmosolyodom. Mintha már
itt dolgoznék, és jogom lenne javaslatokkal élni. Haha!
Payton maga felé fordít, megfogja a kezem, és megvárja, míg
csak rá figyelek.
– Ugye tudod, hogy néz ki egy pénisz?
– Payton! Atyaég! Azért nem vagyok teljesen fogalmatlan!
– És azt is tudod, hogy beléd akarja majd rakni, ugye?
–  Ne szemétkedj! – figyelmeztetem, és biztos vagyok benne,
hogy az arcom máris répavörös.
Egy pillantás a tükörbe be is igazolja ezt.
– Tudom, mi a szex – mustrálom magam a tükörben.
–  Oké, csak tisztázni akartam. Sose küldeném térkép nélkül
csatába a barátnőmet.
–  Haditerv nélkül – motyogom. – Haditerv nélkül nem
küldenél csatába.
–  Persze, mindegy. Sosem küldenélek csatába anélkül, hogy
tudd, hogy néz ki egy pénisz. Ez a lényeg. Ha már itt tartunk,
van kérdésed?
Ööö…, nincs?
– Azt hiszem, nincs?
Basszus! Kellene, hogy legyen? És mit kellene kérdeznem? Azt
tudom, mi a szex. Nem fogalmatlan vagyok, hanem
tapasztalatlan. Ellenőrzöm a körmeimet. A manikűrös délután
halvány rózsaszínre festette. A lábkörmeimet is. Lecsiszoltak,
kifényesítettek, megcsinálták a hajamat, és tökéletes sminket
kaptam. Több festék van az arcomon, mint szokott, de tetszik.
Kicsit drámaian festek a tükörben. A szűzies fehérneműben egy
kicsit olyan vagyok, mint egy menyasszony a nagy nap
reggelén.
De ma nem megyek férjhez.
Az biztos.
–  Nem, nincs kérdésem, de talán később még rád írok. Ha
felmerül valami.
–  Oké. Nyugodtan kérdezz bármit, és küldhetsz meztelen
képet is Rhysról. Mindegy. A lényeg, hogy adj életjelet.
– Úgy lesz. Mármint, az életjellel. Nyilván nem fogok meztelen
képet küldeni Rhysról.
–  Rendben. Most már tényleg kezdem úgy érezni, hogy csak
én adok ebben a barátságban, de ez egy nagy este a számodra,
úgyhogy majd később dolgozunk a kapcsolatunkon.
– Megbeszélve.
–  Ha esetleg mégsem beszélnénk később – ölel magához
Payton óvatosan, nehogy tönkretegye a hajamat vagy a
sminkemet –, szeretném, ha tudnád, hogy büszke vagyok rád,
Lydia. Bármennyire is furcsa ilyesmire büszkének lenni, én
mégis az vagyok.
–  Ne siesd el! Még nem tudjuk, hogy beválik-e. Az is lehet,
hogy Vince elad egy iowai, rongyos üzletembernek, nem igaz?
Egy köhintés árulkodik arról, hogy nem vagyunk egyedül.
Megfordulok. Vince áll ott, zsebre dugott kézzel, láthatóan le
van nyűgözve, ami azért is figyelemre méltó, mert nem úgy
ismertem meg, mint aki könnyen kiadja az érzelmeit.
–  Iowa nagyon szép hely. A helyedben inkább a
marylandiekkel lennék óvatos.
Ó, basszus! Meghallotta.
–  Haha, milyen vicces vagy! – próbálok terelni, mert nem
igazán tudom, hogyan kezeljem Vince-t.
–  Ez komoly – vágja rá, majd Paytonre pillant. – Mint az
ejtőernyőzés.
Payton egy pillanatra a szemébe néz, megemeli a
szemöldökét, majd elmosolyodik.
– Igen, ez jó volt. Az ejtőernyőzés nem gyerekjáték.
Vince félrebiccenti a fejét, mielőtt felém fordulna.
– Bevált – böki ki végül. – Itt van.
Bevált. Bevált? Bevált! Már majdnem ugrálni kezdek a magas
sarkúmban, de…, mi van, ha nem miattam jött? Talán csak
öltáncra vágyott, vagy enne egy kis csirkeszárnyat? Tízféle
szószt szolgálnak fel, én meg csak egy ízvilágot képviselek.
– Előzetes ajánlatot is tett.
Előzetes ajánlatot? Szóval…, ajánlatot tett? Vele megyek el
innen? Bejött a terv? Tényleg bevált?
– Mármint rám?
Kell a megerősítés. Hallanom kell a szavakat, nehogy
túlságosan fellelkesüljek. Száz százalékig biztosnak kell lennem
abban, hogy nem egy menüsorra tett ajánlatot, nehogy hülyét
csináljak magamból.
– Igen, rád.
Elkerekedett szemmel fordulok Paytonhöz, majd felsikoltok,
és ugrándozni kezdek. Persze csak óvatosan, mert nem vagyok
hozzászokva a tűsarkúhoz, és nem akarom eltörni a bokámat,
hogy a sürgősségin kössek ki Rhys ágya helyett. Szexelni fogok.
Rhysszal!
–  És elfogadta, ugye? Függetlenül attól, mennyit ajánlott? Én
megmondtam, hogy a maga által javasolt kezdő licit
nevetségesen sok.
Amikor ma reggel Vince-szel a számokról beszéltünk, én
tízezer dollárt javasoltam, mire ő kinevetett. Azt mondta, legyen
száz, amit én egy kissé kevésnek gondoltam, egészen addig, míg
ki nem derült, hogy ő százezer dollárra gondolt. Akkor már én
nevettem, sőt, kacagtam, de annyira, hogy a szám elé kellett
szorítanom a kezem.
Mert hát nem vagyok valami szakavatott. És természetesen
végeztem egy kis kutatást, mielőtt belevágtam a tervembe.
Nevadában a szexért általában pár száz vagy pár ezer dollárt
fizetnek. Tudom, hogy a szüzek elég izgalmasak, de százezer
dollár? Ne már…
–  Tízezret ajánlott, ahogy gondoltam? – puhatolózom, és
próbálom nem forgatni a szemem Vince-re, mert igazam volt.
Ha nem félnék tőle egy kicsit, gond nélkül megtenném.
– Kettőt ajánlott fel, és azt kérte, hogy fújjam le az aukciót.
– Ezret, ugye? Kétezer dollárt?
Ez azért kissé kiábrándító. Tízezerben reménykedtem, de
persze nem a pénz a lényeg.
– Akkor el van intézve, ugye? Nem kell kimennem oda, igaz? –
kérdezem reménykedve, hátha megspórolhatom a megalázó
parádézást ebben a szerelésben.
Legszívesebben már most átöltöznék, és visszabújnék a saját
cipőmbe, amiben nem kell balerinaként egyensúlyoznom.
–  Kétszázezer dollárt, Lydia. Megmondtam neki, hogy még
egy ilyen arcátlan ajánlat, és kivezettetem a klubból.
Hallom Vince hangját, de eltart egy ideig, mire összerakom a
szavait. A szívem a fülemben zakatol, idegesen pillantok
Paytonre. Mennyit is mondott? És miért nem fogadta el? Mégis
mibe keveredtem?
–  Ööö…, Vince – nyelek egy nagyot, mielőtt folytatnám. –
Miért utasítottad vissza? Hiszen volt egy tervünk.
–  Mert nekem saját tervem van, Lydia, és kétszázezer dollár
nem elég. Édeskevés.
Édes istenem! Egy stricivel kötöttem üzletet, és minden
pontosan úgy alakul, ahogy azt bárki megjósolta volna!
 TIZENHAT

Lydia

– Itt az ideje ledobni a köntöst, és sétálni egy kicsit.

Sétálni. Megfogom a selyemdarabot, ami betakarja a testem,
és megtekerem. Vince a VIP-terem színpadára gondol. Staci
korábban már megmutatta, úgyhogy tudom, hová megyek, mire
számíthatok. A VIP-terem természetesen privát, egy lépcsősor
vezet fel oda. Az öltöző is az emeleten van, a kettőt rövid folyosó
köti össze. Vagy nagyon hosszú, ez az ember lelkiállapotától
függ.
A terem nagyon meghitt. Magam elé képzelem, miközben
lehámozom magamról a köntöst, és odanyújtom Paytonnek.
Vince mögött battyogok, a pulzusom az egekben, a tűsarkaim
hangosan kopognak a linóleumon.
Az apró színpad sokkal inkább kifutóra emlékeztet. Ez már
inkább hasonlít arra, amit elképzeltem korábban, de sokkal
kisebb. A végén függöny van, amögül lépnek elő a táncosok. Ezt
mondták. Ma még senki sem használta azelőtt, hogy Staci
megmutatta volna nekem. Lámpafényben, közönség nélkül
jártuk be a színpadot. Olyan volt az egész, mint egy
rendezvényhelyszín megtekintése, nem pedig életem
legfontosabb estéjének próbája.
– Biztos, hogy itt van? – kérdezem Vince-től a függöny mögül
nézve a táncost, akivel már korábban találkoztam.
Lehet, hogy ő a nyitószám? Gondolom, igen. Nem is
gondoltam bele, mi lesz, mielőtt én következem, de arra
biztosan nem számítottam, hogy meg kell majd várnom, hogy
valaki lejöjjön a színpadról. A lány egyébként nagyon
tehetséges. Erős és hajlékony. Magasra teszi a mércét, ami nem
annyira tetszik. A táncos rész nem gond, de ez a hajlékonyság…
Hangzavar van. Az egész hely nagyon hangos, sokkal
zajosabb, mint korábban volt.
– Itt van – nyugtat meg Vince.
A függöny mögül nem látom a vendégeket, innen nézve az
összes szék árnyékba borul. A terem nem nagy, nem férnek el
sokan. Amikor korábban megnéztem, áradt belőle a
zártkörűség, a titokzatosság. Akkor meggyőztem magam arról,
hogy könnyen fog menni. Elég lesz azt képzelnem, hogy a
színpad egy kifutó, én pedig modell vagyok, nem egy lotyó.
Most már kicsit másképp gondolom.
–  Miért kell ilyen hangosnak lenniük ahhoz, hogy
kamatyoljanak? – teszem fel a kérdést.
Az alsó szint zaja megremegteti a padlót, én pedig azt
kívánom, bárcsak lehalkíthatnám, ahogy az iPodomat szoktam.
Vince megrázza a fejét, és elneveti magát.
– Az aukció alatt lehalkítjuk. Gyorsan vége lesz.
Gyorsan. Neki.
A szám a végéhez ér, a táncos lejön a színpadról, és elsuhan
mellettünk. Megváltozik a zene, ez a jel, én jövök. Hányinger
kerülget. Mély, hipnotikus, szexi és rémisztő dallam.
–  A bal oldalon van – mondja Vince. – Indulj! – azzal
félrehúzza a függönyt.
Nem tehetek mást, indulnom kell. Vagy a színpad felé, vagy az
ellenkező irányba, de rohanva.
A színpadot választom, mert a tűsarkú nem futásra való.
Egy pillanatra elvakít a fény, kell egy kis idő, mire megszokja
a szemem, még akkor is, ha nem mondhatnám, hogy világos
van a színpadon. Reflektor. Kiállítanak, mint valami szépséget
egy kirakatban. Vince mond valamit, de nem értem. Túlságosan
lefoglal, hogy lélegezzek, és egymás elé pakoljam a lábaimat.
Koncentrálj a célra, Lydia!
Balra pillantok. Nem látom Rhyst. Viszont a Windsor jogi
osztályának vezetőjét, Lawson McCallt igen. Megbotlom, a
rúdba kapaszkodom, nehogy elessek. Mellette Canon Reeves, a
biztonságiak főnöke ül. És Rhys. Miért nem gondoltam arra,
hogy elhozza a barátait is? Egyáltalán miért nem
gondolkodtam? Ezekkel a férfiakkal újra találkozni fogok. A
munkahelyemen. Remeg a térdem, muszáj összeszednem
magam. Olyan erősen kapaszkodom a rúdba, hogy kifehéredik
a kézfejem.
Talán Rhys nem azért jött, mert engem akar. Talán ki fog
rúgni. Összeszedem minden bátorságom, és még egyszer felé
pillantok.
Engem néz.
Nem tűnik boldognak.
Inkább dühösnek. Nagyon dühösnek.
Annyira ki fognak rúgni!
 Jobbról egy hang mond valamit, odafordulok, és eszembe jut,
hogy nem csak Vince, Rhys és a barátai vannak itt. Jöttek más
jelentkezők is. Istenem… A hang egy licitálóé volt. Egy idősebb
férfi. Az apáimnál is idősebb. Jóképű, halántékánál őszülő,
öltönyös.
Utána Rhys is megszólal, így újra rá figyelek. Ő is öltönyben
van, most már látom, hiszen felállt, és levette a zakóját. Vajon az
aukció miatt öltözött ki? Miattam?
Az idősebb férfi megint mond valamit. Számomra
felfoghatatlan számokat.
–  Elég! – üvölt fel Rhys, majd fellép a színpadra, rám teríti a
zakóját, és szó szerint megfordít. Keze a hátamra tapad, addig
tol, míg meg nem indulok, míg le nem kísér a színpadról, míg a
függöny be nem záródik mögöttünk.
– Öltözz fel!
Ennyit mond, mielőtt újra kinyílik a függöny. Vince és Canon
ott teremnek mögöttünk.
–  Most! – teszi hozzá Rhys szikrázó tekintettel, hiszen még
mindig nem mozdultam.
Visszafelé már sokkal rövidebb az öltöző felé vezető folyosó,
de talán azért, mert szinte futva teszem meg az utat. Nem
érdekel sem a tűsarok, sem a bokám. Kivágom az ajtót, és
miután becsukódik, nekizuhanok.
– Szép zakó.
Payton oldalt, egy bőrfotelben ül, lába az egyik karfán lóg,
feje a másik karfán pihen, és szőlőt emel a magasba. Leharap
egy szemet, majd megemeli a szemöldökét.
– Ez gyors volt.
 –  Payton – lököm el magam az ajtótól, egy kicsit még mindig
remegve.
Lerúgom a tűsarkút, egyesével huppannak a földre.
– Borzalmas volt!
– Mi történt? – ül fel kérdő tekintettel.
– Ott van Lawson. És Canon is!
–  Ó… – dől hátra a barátnőm. – Nos, igen. Barátok, úgyhogy
érthető.
– Miért nem jutott eszembe, hogy ők is itt lehetnek? Annyira
megalázó!
Magamra húzom Rhys zakóját, majd eszembe jut, hogy azt
mondta, öltözzek. De az ő illatát érzem magam körül, és nem
szívesen bújok ki belőle.
– Rhys nyert, vagy mi van?
– Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudod?
– Úgy, hogy nem tudom! Az egyik percben a színpadon álltam
a reflektorfényben, a másikban meg már rám terítette a zakóját,
és azt mondta, öltözzek fel.
– Nagyon úgy hangzik, hogy akkor vele mész el.
– Talán – értek vele egyet, miközben felhúzom a farmerem. –
Annyira elcseszett vagyok, Payton!
–  Egyetértek. De azért mondd el, miért gondolod így, csak
hogy tudjam, ugyanarra gondolunk-e.
Rosszallóan pillantok rá, majd lehámozom magamról a
selyemneglizsét, és felveszem a csipkés bugyihoz illő melltartót.
Szerintem még sosem volt igazi fehérneműszettem. Általában
egy fehér melltartóhoz olyan bugyit veszek, amin fehér pöttyök
vagy csíkok vannak. Végül egy pólót húzok magamra, majd
Payton felé fordulok, miközben kiszabadítom a hajamat is.
–  Mert beindít a tudat, hogy elmegyek vele, ha kifizette a
velem töltött éjszakát. Még akkor is, ha gyűlöltem ott állni, azon
a színpadon, az nagyon is tetszett, ahogy lecibált onnan, és azt
mondta, öltözzek. De komolyan. Ki a fene ő, hogy
parancsolgasson nekem? Magamat én irányítom. Ha akarok,
egy szál pendelyben parádézhatok mások előtt. Azzal fekszem
le, akivel és amikor akarok. Tudom, hogy nem kell
mentegetőznöm azért, mert azt akarom, Rhys irányítson, hogy ő
vezessen, de most komolyan: ha ez tetszik, máris egy idejétmúlt,
patriarchális szexfelfogást valló konzervatív vagyok?
– Ejha!
– Ugye?
–  Nem – sóhajt egy hatalmasat Payton. – Én azt hittem, a
lepedőpizsikről fogunk beszélni.
Ekkor kinyílik az ajtó, és mindketten odafordulunk. Vince az.
És mosolyog.
– Egy rövidke licitháború után felment ötre.
– Ki ment fel ötre?
–  Rhys – teszi világossá Vince, és úgy néz rám, mintha
megbolondultam volna. – Nem ez volt a lényeg, Lydia?
Fejben elismétlem a szavait, közben lassan belesüppedek az
öltöző egyik bőrfoteljébe. Erre a bútordarabra sem
számítottam, ahogy a friss gyümölcskosárra sem, amit Payton
dézsmált, de most nem ezek a legfontosabb dolgok.
– Ötszázezer dollár, Vince?
– Könnyen meg lett volna az egymillió is, de mivel Rhys már
szinte a barátom, megelégedtem ötszázezerrel – vonja meg a
vállát Vince, majd vigyorogva megdörzsöli a száját.
Nem tudom, a barátság vagy a félmillió dollár miatt örül-e
ennyire.
– Tényleg elkaptad a tökeit, nem igaz?
– Én aztán semmijét se kaptam el! – sikoltom. – Ha lett volna
más ötletem, amivel megszerezhetem, most nem lennék itt, és
nem beszélgetnénk!
Veszek egy mély levegőt, mielőtt folytatnám.
–  Ugye tudja, hogy nincs semmiféle titkos szexuális
képességem? Ugye nem áltatta semmivel? Mit ígért neki? Miféle
licitháború? Mit gondol, mit fog kapni ötszázezer dollárért? –
rikoltozom egyre hangosabban, mert ez az összeg tényleg
eszement, és most már valóban pánikolok. – Azt hiszi, hogy
partiban nyomjuk majd? Mert a barátaival nem csinálom! És
semmi ehhez hasonlóra sem vagyok hajlandó! Nem és nem!
– Én igen – szúrja közbe Payton. – Egyszer élünk, nem igaz?
– Fogalmam sincs, mit akarnak a srácok – vallja be Vince. – Te
akartad őt ennyire – vonja meg a vállát, mintha teljesen
mindegy volna, hogy Rhys mit akar. – Lydia, nyugalom. Mégis
miféle szörnynek képzelsz te engem?
Hosszú, fura csend áll be, mert erre nem nagyon tudok mit
válaszolni. Fogalmam sincs, miféle szörnyeteg lehet ez a Vince.
A hallgatásom miatt kérdőn néz rám, majd megrázza a fejét.
–  Azt akarod, hogy kimondjam? Punci. Segg. Száj. Azt
mondtam, gyógyszert szedsz. Egyébként majd szólsz neki, ha
valami túl sok vagy túl kényelmetlen. Én nem vagyok egy
istenverte szexbróker! Szívességet teszek neked!
 Ebben igaza van. Aztán mond még két szót, ami teljesen
ledöbbent.
– Egy hónapig.
Egy hónapig? Beharapom a szám, a rúzsom biztosan
elkenődik, és szó nélkül bámulok Vince arcába. Billegve
babrálok a selyem bébidoll szélével, miközben gondolkodom.
Egy hónapig? Időintervallumról sosem beszéltünk, mert úgy
gondoltam, ebben a szakmában maximum órákban mérik az
időt.
Úgy tűnik, ez is változhat.
És ha belegondolunk, ez számomra óriási győzelem.
– Én azt hittem, csak egy éjszakáról van szó – bököm ki végül.
– Honnan jött ez az egy hónap?
– Egy tárgyalás során adunk és elveszünk, Lydia. Adtunk egy
hónapot, kaptunk félmilliót.
Az a hülye félmillió! Nevetséges összeg, és össze is szorul tőle
a gyomrom. Talán átlagolva már nem is olyan rossz? Gyorsan
osztok fejben, és kijön az eredmény. Nagyjából tizenhatezer
dollár éjszakánként. Ami még mindig túl sok. Remélem, Rhys
csak ritkán költekezik ennyire meggondolatlanul. Persze, én
még mindig a szüleim Netflix fiókját használom, szóval nem
igazán ítélkezhetek.
– Mi most tényleg erről beszélünk? Nem csak képzelődöm? –
Payton hitetlenkedve néz hol rám, hol Vince-re. – Elfogadja! –
jelenti ki helyettem, majd felém fordul. – Elfogadod. Itt az ideje
kiérdemelni a Rhys-jelvényt.
 TIZENHÉT

Lydia

Rhys odakint vár. Mármint a hátsó bejárat előtt vár a

kocsijában.
Nem tudom, sértő-e rám nézve, hogy a hátsó bejáratnál vesz
fel, vagy ez a megszokott eljárás a lányokkal ezen a helyen.
Vince és Payton elkísérnek az ajtóig, Vince kinyitja nekem, és
megtartja, amíg kisétálok.
– Jó szórakozást! – mondja.
– Adj neki! – teszi hozzá Payton.
Az autó sportos, alacsony, a motor berreg, a fényszóró
bevilágítja az egész parkolót. Az utasoldal pont felém néz, így
nem kell sokat sétálnom, amiért hálás vagyok, mert bár végre
lapos cipőben vagyok, a térdeim még mindig eléggé remegnek.
Hűvös van, ami Vegasban azt jelenti, hogy tizenöt fok alá
süllyedt a hőmérséklet. Csak Rhys zakója van nálam, a karomra
terítettem. Remélem, nem akar menni sehová, mert nem
hoztam meleg ruhát. Egyébként is késő van, és kizártnak
tartom, hogy sétálgatni szeretne egy parkban. Vagyis remélem,
hogy nem ezt tervezi ma estére. Odalépek a kocsihoz, kinyitom
az ajtót, lehajolok és bekukkantok. Megbizonyosodom arról,
hogy Rhys ül bent, mielőtt beszállnék. Mégis, mi lenne, ha
mindezek után rossz autóba ülnék?
Rhys az.
Becsusszanok, bezárom magam után az ajtót. Ő az útra figyel,
és mielőtt beköthetném magam, már el is indulunk. Ledobom a
táskám a padlóra, a zakója az ölemben pihen. Elkapom a
biztonsági övet, bekattintom, ő pedig kihajt a parkolóból, és
besorol a városi forgalomba.
Még mindig nem néz rám.
–  Szia! – próbálkozom, mert nem tudom, mi mást
mondhatnék, ő pedig elég furcsán viselkedik.
Rhys csak mordul egyet.
Óvatosan kisimítom a zakóját, nehogy gyűrött legyen, aztán a
pólóm szélével játszom, idegesen tekergetem az anyagot az
ujjaim között, mert a saját ruhám állapota egyáltalán nem
érdekel. Amikor megremegek, Rhys megnyom egy gombot a
műszerfalon, és máris meleg levegő száll felém.
– Mégis, mit képzeltél, Lydia?
Oké, akkor beszélgetünk.
– Mi a fenét képzeltél?
És dühös. Igazán dühös.
–  A pénzről van szó? – kérdezek vissza. – Mert… – de nem
jutok tovább, mert közbevág.
–  Nem, nem a pénzről van szó, Lydia! Félmillióból még a
virágdíszítés se jönne ki a kaszinó megnyitójára. Kevesebbe
kerültél, mint a köszönetajándékok, szóval ne aggódj a pénz
miatt.
Ó!
 Feltűri az ingujját, alkarja izmai megfeszülnek, ahogy fogja a
kormányt. Az arccsontja megfeszül, és még mindig nem néz
rám.
– Mondd meg! Mindvégig ez volt a terved?
Micsoda?
– Hát persze, hogy nem.
Ez a terv két napja született, szóval nem. Nem is igazi terv,
inkább csak egy irracionális, őrült ötlet.
– Egy istenverte szűz! Azt hittem, te más vagy, de a fenébe is,
Lydia!
–  Egy pillanat. Te olyasmiért haragszol rám, amit nem is
tettem meg? Ez nem igazságos. Sőt, diszkriminatív. Nem
zárhatsz ki csak azért, mert tapasztalatlan vagyok!
–  Hagytad, hogy mocskos dolgokat suttogjak a füledbe, hogy
azt higgyem, tudod, miről beszélek!
– De tetszett!
– Jézus Krisztus… – emeli egyik kezét az arcához, és idegesen
megdörzsöli az állát.
–  Oké – szedem össze magam, nehogy sírás legyen a vége. –
Haragszol. Sajnálom. Én csak azt hittem… – de inkább nem
fejezem be a mondatot. – Csak vigyél vissza. Egyértelmű, hogy
nem érdekellek. Nem tudom, miért licitáltál rám. Csak vigyél
vissza.
Vince meg fog ölni. Talán szó szerint is, nem tudom. Vissza
kell adnia a pénzt Rhysnak, és valószínűleg meg kell térítenem a
kárát, amire sosem leszek képes. Kamatotfog kérni, a
tartozásom egyre nagyobb lesz – ahogy ez lenni szokott, ha a
maffiának tartozik az ember –, amíg bele nem kényszerítenek
egy alkuba, aminek a végén vagy elássák a holttestemet, vagy
hazudnom kell a szövetségieknek.
Nem hiszem el, hogy képes voltam ennyi mindent megtenni
ezért a bunkóért.
– Vigyelek vissza? – neveti el magát, de nem igazán érdekel ez
a hangnem. – Fizettem. Megtartalak.
– Legyen! Ha ezt akarod, részemről rendben.
–  Ha ezt akarom? – fújtat egy nagyot, mintha ez a pár perc
együtt töltött idő teljesen kifárasztotta volna. – Nekem erre
nincs időm, Lydia. Ha nem vetted volna észre, elég sok dolgom
van.
– Tudom, de megnéztem az interneten. A párok átlagosan hét-
tizenhárom percig szexelnek, de engem nem zavar, ha közelebb
van a hét perchez. Siethetünk.
Pirosat kapunk, végre felém fordul.
– Micsoda?
A szeme szikrát szór a sötétben. Tekintete egy nagy kérdőjel, a
szeme körül apró ráncok jelennek meg, ahogy felém billenti a
fejét.
–  Azt mondtad, nincs időd – magyarázom lassabban, mert
fogalmam sincs, miért nem értette elsőre. – De csak hét perc az
egész.
Nem mond semmit, szóval folytatom, miközben azon agyalok,
hogy talán én értettem félre valamit.
–  Talán, ha hét perccel kevesebbet alszol ma éjjel, még nem
borul fel az ütemterved.
Azt hiszem, ez elég észszerűen hangzik, de ő ráhajol a
kormányra, és úgy kacag, hogy félek, lemaradunk a zöld
jelzésről.
–  Vagy akár várhatunk is a megnyitó utánig – ajánlok
alternatívát egy vállrándítás kíséretében, hogy azt higgye, nem
vagyok csalódott, hogy ez nem nagy ügy nekem.
Pedig az. Sosem veszítem el a szüzességemet. Soha.
– Ez talán életem legjobban elköltött félmilliója – motyogja, de
nem biztos, hogy hozzám beszél. – Egyébként mihez kezdesz
vele? Mármint a pénzzel – kopogtat sebesen az ujjával a
kormányon, mintha türelmetlen lenne.
Talán miattam, talán a piros lámpa miatt.
– Diákhitel – füllentek keresztbe font karral.
Nem érzem úgy, hogy pont vele kellene a pénzről
beszélgetnem. Engem nem is érdekelt, én csak Rhyst akartam.
Csak több időt szerettem volna vele. Lehetőséget arra, hogy
megértsem, hogy felfedezzem, mi is volt az, amit a bárban
éreztem iránta, amiről tudom, hogy ő is átélte. Talán nem volt
annyira oda értem, mint én őérte, de azt tudom, hogy érzett
valamit.
Egyébként sem voltak nagy terveim a pénzzel. Vince-szel
felezésben egyeztünk meg, és én a tízezer dollár, nem a
félmillió felével számoltam. Igen, ezt a részét újra kell majd
gondolnom.
– Tudod, hogy van ez. A kamatláb nem vicces – teszem hozzá,
és kibámulok az ablakon.
– Oké – mondja, de a hangja azt sugallja, elege van.
Hogy nem hisz nekem. Hogy szerinte én egy sunyi, pénzsóvár
ringyó vagyok.
Megérkezünk a Windsorhoz, Rhys a dolgozói parkolóba
kormányozza a kocsit, de egy számomra ismeretlen részébe.
Egy „privát” feliratú felvonókapun keresztül jutunk oda, és
beállunk egy számozott helyre. Leállítja a motort, majd pár
másodpercig csendben ülünk egymás mellett. Ő a szemközti
betonfalat bámulja, én az anyósülésről sandítok felé.
–  Nos – kapcsolom ki a biztonsági övemet, majd kinyitom az
ajtót.
Rhys követi a példámat, majd a kocsi csomagtartójánál
találkozunk. Felnézek rá a pilláim alól, de ő máris a liftek felé
indul.
Beüt egy számsort, és kinyílik a lift ajtaja. Belépünk. Csak
most tűnik fel, hogy nem áll meg minden emeleten. Parkoló,
második, harmadik, negyedik és harmincnegyedik emelet, ahol
a vezetők lakosztályai vannak. Egyértelmű, hogy ez egy
magánlift a cégvezetésnek.
Megérkezünk a harmincnegyedikre. Nagyon hasonlít azokra
a vendégszintekre, amiket már láttam. Rhys megy előre, szinte
alig hallani a lépteit a plüss padlószőnyegen, majd megáll egy
dupla ajtó előtt. Belépve egy hatalmas, márványozott társalgó
fogad. Szemben, egy nagy sarokkanapé mögött a padlótól
plafonig érő ablakokból tökéletes kilátás nyílik a Stripre. Szép,
de kicsit szomorú is. Egy mintalakás és egy szállodai lakosztály
keveréke. Nem túl otthonos hely.
– Mióta laksz itt?
– Majdnem egy éve.
– És hol vannak a dolgaid?
– Milyen dolgaim?
– Könyvek? Csecsebecsék? Valami, ami a tiéd?
 –  Itt minden az enyém, hiszen én vagyok a szálloda
tulajdonosa.
Ez is egy nézőpont.
– Köszönöm a zakót – nyújtom felé a jól szabott ruhadarabot.
Úgy néz le a kezemre, mintha nem is vette volna észre, hogy
magammal hoztam a zakóját. Elveszi a táskámmal együtt, és
eltűnik a folyosón, ami gyanítom, a hálószobába vezet.
Én nem mozdulok, mert még sosem adtam el a
szüzességemet, és fogalmam sincs, mi lehet ilyenkor a
megfelelő eljárás, vagy mit kellene tennem.
Rhys újra megjelenik, elsétál mellettem anélkül, hogy rám
nézne, egyenesen a nappali túlsó felében lévő bárhoz igyekszik,
és tölt magának egy italt. Valami rövidet, de nem tudom
kivenni, mit. Hogy őszinte legyek, az alkoholos italokat se
ismerem. Még csak huszonkettő vagyok, és nem sokszor ittam
eddig életemben. Azaz sohasem.
– Kaphatok én is?
– Szükséged van rá?
Válasza rövid, tekintete rám tapad, miközben lehajtja az italt.
– Miért vagy ilyen gonosz?
–  Gonosz? – ugrik a magasba a szemöldöke meglepetten. –
Gonosz? – ismétli a jelzőt nevetve. – Most mentettelek meg attól
a rémes Stantől, és még én vagyok a gonosz? – rázza meg a fejét
hitetlenkedve. – És most itt ragadtál a rémes Rhysszal –
motyogja magának.
– Nem hiszem, hogy rémes vagy – rázom meg én is a fejem.
És Stanről sem gondoltam, hogy rémes lenne, feltételezve,
hogy arra az idősebb férfira gondol, aki szintén licitált rám, de
azt hiszem, ezzel a kérdéssel most nem lenne okos dolog
előhozakodni. Valóban nagyon öreg volt, és egyáltalán nem
akartam lefeküdni vele, de azért kedvesnek tűnt.
– Most vettelek meg, Lydia. Fizettem a szexért.
–  Nagyon sok lánynak fizetsz a szexért – válaszolom, és nem
igazán értem, miért olyan nagy dolog, hogy fizetett értem,
hiszen nem most csinálja először, de ő mégis nagyon
zaklatottnak tűnik. – Nem akaratom ellenére történt. Az aukció
az én ötletem volt. Nem tartozom pénzzel a maffiának.
Legalábbis még nem.
Letesz egy második poharat is a pultra, megtölti mindkettőt,
és odacsúsztatja nekem az egyiket. Felemelem, a számhoz
emelem, és bár nem öntött túl sokat, csak belekortyolok,
ahelyett, hogy ledönteném, mint ő.
–  Ez borzalmas! – mondom fintorogva, és azonnal
visszateszem a pultra.
–  Scotch – válaszolja. – Mindig olyasmit akarsz, ami végül
nem tetszik, Lydia?
–  Általában nem. De egyszer vettem egy csúnya lepedőt a
Goodwillben, amiről azt hittem, hogy cuki lesz, ha varrok belőle
egy pizsamát, de tévedtem – emelem magam elé a kezem
védekezőn. – A nadrág ugyanolyan ronda lett, mint amilyen a
lepedő volt. Azt persze nem tudom, ezt nevezhetjük-e
valaminek, amit akartam. Inkább egy rosszul sikerült
leárazásos vásárlás volt, úgyhogy közelebb volt a
kísérletezéshez – fejezem be a történetet a lehető
leggyorsabban.
Azt hiszem, ideges vagyok. Vajon innom kellene még egy
kicsit abból a borzalmas Scotchból? Miközben ezen agyalok,
valami más jut az eszembe.
–  Talán rossz vétel voltam? Miért vagyok itt egyáltalán? Azt
hittem, túlságosan elfoglalt vagy a szexhez. A lakótársam is
hazavihetett volna.
Rhys a mondókám alatt megkerülte a bárpultot, és most itt áll,
közvetlenül előttem. Egyik ujját az államra helyezi, megemeli a
fejem, és lágy csókot lehel az ajkamra.
– Miért csinálod ezt velem? – súgja a fülembe.
Most már nem tűnik mérgesnek.
– Akkor végre megtörténik? Szexelni fogunk?
–  Az biztos, hogy szexelni fogunk – jelenti ki, és megfogja a
kezem.
 TIZENNYOLC

Lydia

– Ezt akarod?
–  Igen – bólintok gyorsan egymás után többször is. – Igen,
igen, igen.
Már a hálószobájában vagyunk, ahol szintén a padlótól
plafonig érő ablakok vannak, és innen is hihetetlen a kilátás a
Stripre. A franciaágy tökéletesen bevetve, az ágytakaró már
lekerült róla. Vajon a cselédek csinálták, vagy ő szokta megvetni
az ágyát mindennap?
Újra megcsókol, ajka lágyan szorul a számra, majd járkálni
kezd, míg én ott maradok az ajtóban. Kilazítja az óráját,
lecsúsztatja a csuklójáról, és beteszi a komód felső fiókjába.
Ezután a tárcája következik, majd lehajtja az inge ujját.
– A félelem nem izgat fel, Lydia.
Nem félek, csak bizonytalan vagyok. Nem tudom, mit kezdjek
magammal. Nem tudom, ő mit akar. Nem tudom, be kellene-e
bújnom az ágyba meztelenül, vagy inkább magamon kellene-e
hagynom a fehérneműt, hogy ő hámozzon ki belőle.
–  Nem félek, csak nem tudom, mit kellene tennem. És nem
izgat, ha én irányítok, Rhys.
 – Szóval azt akarod, én mondjam meg, mit csinálj?
–  Megtennéd? – sóhajtok megkönnyebbülten, mert végre
kezdi kapizsgálni. – Irányíts! Taníts! Beszélj hozzám mocskosan!
Ezt mind szeretem. Az instrukciókat és a szabályokat is. A
szabályokat egyszerűen imádom! Annyira egyértelműek,
annyira szexik!
Elém áll, elég közel ahhoz, hogy fel kelljen emelnem a fejem,
ha a szemébe akarok nézni.
–  Ennél több nem lehet köztünk, Lydia. Egy hónap. Nincs
szükségem ennél többre. Ez nem valami örökkön örökké
álomvilág – simít végig a karomon, mire libabőrös leszek.
Tekintetét egy pillanatra se veszi le rólam, hogy lássa,
figyelek-e rá.
– Csak szex. Ez a szabály.
– Nyugalom, Rhys. Nem fogok beléd szeretni csak azért, mert
te vagy az első.
Azt hiszem. Talán nem. Erős ötven százalék esélye van annak,
hogy mégis megtörténik. Maximum.
– Az első – ismétli a szavaimat, és leheletétől forróságot érzek
a halántékomon. – Senki mást nem akarsz majd – mondja
kedvesen, én pedig nem tudom, hogy ez ígéret-e vagy
fenyegetés.
Háttal vezet az ágyhoz, keze a csípőmön, ajka a számon, az
államon, a nyakamon. Felemeli a pólómat. A kezemet a plafon
felé nyújtom, lehúzza a fejemen keresztül, közben a combom
beleütközik a matracba. Kigombolja a farmerem, lehúzza a
cipzáramat, most már talán félek egy kicsit. De ez felvillanyoz.
Mint amikor az ember felül a hullámvasútra, és lassan
emelkedik, és már nem látja, hova tovább. De tudja, hogy közel
van, tudja, hogy bármelyik pillanatban elérheti a csúcspontot,
ahol egy pillanatra megáll az idő, ahol egy másodperc tíznek
tűnik, hogy utána repüljön, és olyan erővel és sebességgel
forogjon, ahogy csak lehetséges. Hogy a biztonsági övbe
kapaszkodva átadja magát az érzésnek, holott félelmetes, és
senki nem lehet biztos benne, hogy túléli.
Valahogy így.
Lehúzza a csípőmről a farmert, letolja a lábamra, lehajol,
hogy kiszabadítsa a bokámat is. A vállába kapaszkodva kilépek
a nadrágból.
– Ülj le! – mondja, és engedelmeskedem.
Letérdel az ágy lábához, én széttárom a lábam, hogy hozzám
férjen.
–  Ez szép – mondja, és végigsimít a mellemen ott, ahol a
csipkés melltartó a bőrömhöz ér.
–  Köszönöm – válaszolom, tekintetem az ujjbegyére tapad,
ahogy végigpásztáz a mellkasomon, majd elmerül a
dekoltázsomba, visszatér, és mindezt még háromszor
megismétli. – A bugyi megy hozzá – teszem hozzá, hátha nem
vette észre, mert számomra ez elég nagy dolog.
– Igen – mormolja egyetértőn, majd becsókol a fülem mögé.
Lehelete végigsiklik a nyakamon, borostája finoman súrolja a
bőröm, ez a kombináció máris megőrjít.
– Nézzük meg, mit szólsz? – azzal óvatosan hátradönt, így már
a könyökömön támaszkodom, az ujja a hasamon kószál, míg el
nem éri a célját. – Nagyon szép.
Nem téved. Tényleg nagyon szép.
 Majd lehajol, és kapok egy csókot. Odalent. Pont ott, a csipkés
bugyin keresztül. Lehet, hogy meghalok, mert ez nagyon kínos.
Mert annyira jó. Mert azt akarom, hogy újra és újra megtegye.
Rhys belefúrja az orrát a bugyimba, és magába szívja az
illatomat, szemét egy pillanatra se veszi le rólam. Jesszus! A
pasik ezt csinálják? Rhys biztosan ezt csinálja. Fogadok, hogy
ennél jóval többet is, és mind meg fogom tapasztalni.
Beharapom a szám, hüvelykujját beakasztja a bugyim szélébe,
és lehúzza a combomra. Ujja végigsimít a térdem alatti
érzékeny pontokon, majd a vádlimon, míg a csipke a bokámra
nem hullik.
–  Csupasz vagy – mondja, a fanszőrzetem hűlt helyét
simogatva. – Korábban nem így volt.
– Láttad, mi volt rajtam. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha
leszedem az egészet a fények meg a színpad miatt.
Megrándul az álla.
– Borotváltad vagy gyantáztattál?
– Borotváltam – válaszolom, és nem értem, miért esik ennyire
nehezemre beszélni.
Alig kapok levegőt, a szívem eszeveszetten zakatol.
–  Legközelebb majd én csinálom – jelenti ki, miközben
hüvelykujjával folytatja a terepszemlét.
–  Miért? Kihagytam valamit? – próbálom összezárni a
combomat, de ő útban van, a válla nagyon széles, szóval nem
nagyon tehetek semmit sem.
– Nem.
Szétnyitja a nagyajkaimat, és megnyal. Ó! Szent ég! Fejem
hátravetem, felnyögök, combom a vállára feszül.
 – Akkor miért csinálnád te?
– Mert beindít. Széttárom a lábad, bekenlek borotvahabbal, és
végigsimítom a borotvával, miközben te tetőtől talpig
elvörösödsz.
Újra megnyal, lassan húzza a nyelvét lentről felfelé, majd a
szájába szívja a csiklómat. Megmarkolom az ágytakarót,
próbálom nem az arcába tolni magam. Jesszus! Én nem is…,
fogalmam sincs, milyennek kellene lennie, de istenem! A nyelve
annyira forró és lágy, a borostája enyhén karcos, az érzések
kavalkádja mindenfélét művel velem.
–  És nem fogom elsietni – folytatja, ezúttal a belső
combomhoz dörgöli az orrát, és végigcsókolja a lényeghez
vezető utat. – Elidőzöm. Minden egyes porcikádat
megvizsgálom. Úgy csinálom, hogy soha többé ne tudd
megborotválni magad anélkül, hogy felizgatna az emléke,
milyen is volt, amikor én csináltam neked.
Nem tudok válaszolni, mert már zihálok. Nagyon tetszik ez az
ötlet.
–  Az én jó kislányomnak nagyon nedves a puncija, igaz?
Akarod, hogy játsszak vele? Akarod, hogy benedvesítsem az
ujjaimat?
Igen! Édes istenem, igen!
A bejáratomnál köröz, majd belecsíp a csiklómba, én pedig
mindjárt elélvezek. Aztán megismétli újra és újra és újra. Végül
becsúsztat egy ujjat. Elég nedves vagyok, de a behatolás nagyon
új, idegen, emiatt megfeszül mindenem. A combom, a térdem,
az ökölbe szorított kezem, ami az ágytakarót markolássza, de
leginkább az a terület, ahová az ujja merészkedett. De Rhys nem
áll le. Addig szívja a csiklómat, amíg el nem lazulok, majd
mágikus ujjával addig varázsol, míg el nem megyek. Érzem,
ahogy rászorulok az ujjára, és… Atyaég! Mennyire más így az
orgazmus! Akarok még! Őt akarom! Amint kihúzza az ujját,
máris hiányzik, máris többet követelek. Fájdalmasan üresnek
érzem magam, jobb lesz, ha mielőbb betölti az űrt, különben
szétrobbanok.
Lábra állít, megcsókol. Érzem az ízemet, ami mocskos és
döbbenetes, furcsán izgató és nagyon állatias. Kikapcsolja a
melltartómat. A pánt végigcsúszik a karomon, majd a padlóra
zuhan. Meztelen vagyok. Meztelen vagyok Rhys előtt. Ez életem
legjobb napja. Leszámítva, hogy ő még ruhában van.
– Még nem vetkőztél le. Nekem kellene… – mutatok az ingére.
– Nekem kellene, vagy neked kellene? Vagy te inkább ruhában
szeretsz szexelni?
Elneveti magát, csillogó tekintettel gombolja ki az ingét, majd
ledobja magáról.
– Nem. Nem foglak ruhában megfektetni, Lydia.
–  Hála az égnek! Nagyon szerettelek volna meztelenül látni.
Régóta várom már. Hetek óta. A bár óta. Úgy értem, az első
báros találkozásunk óta. Levehetem a nadrágodat? – kérdezem,
de máris a derekánál matatok, készen arra, hogy kigomboljam,
kicipzárazzam, de persze megvárom, hogy engedélyt adjon.
– Kérlek!
Azonnal munkához látok. Kicsatolom az övet, kigombolom a
gombot, és lehúzom a cipzárt. Nehezebb szemből levetkőztetni
valakit, mint hittem, de sikerül. Akkor is megoldottam volna, ha
egy ezerdarabos kirakóst kellett volna összeraknom, mert
nagyon szeretném, ha végre lekerülne róla a nadrág.
Amikor végzek, az anyag lezuhan a földre, és már csak egy
alsónadrág választ el a szextől, úgyhogy nekidurálom magam.
Rhys gyönyörű. Tetőtől talpig. Képes lennék egész éjjel, egész
hónapban, egész életemben csak nézni őt. De annyi időm nincs,
hiszen Rhys nem ér rá, úgyhogy igyekszem minél többet
magamba szívni a lehető leggyorsabban.
Mert hát atyaég! Most már tudom, hogy néz ki Rhys Dalton
meztelenül! Finom szőr borítja a mellkasát. Kockás hasa alján
egy apró sáv indul a köldökétől a pénisze felé. A bal csípőjén
van egy anyajegy, izmos hasát határozott vonalak tarkítják.
Némán adok hálát a kisded Jézusnak, hogy megnézhetem
magamnak a fenekét, mielőtt végzünk, mert tudnom kell, mit is
rejt az öltönynadrág. Aztán az ágyhoz visz, mert hát erről van
szó. Ez a szex.
Leszámítva, hogy mégsem.
 TIZENKILENC

Lydia

Még nem. Mert hét percnél jóval tovább csak csókolózunk.

Csókol és cirógat. A nyakamat, a melleimet, a csípőmet, a
combomat. Hosszú, megnyugtató simítások, lágy érintésekkel
fut végig a testemen, míg újra meg nem pihen a lábaim között.
Aztán beveti a nyelvét és az ujját is, én pedig már végtelenül
nedves vagyok, de amikor bedugja a másodikat is, nagyon
szűknek érzem magam. Közben arra gondolok, hogy a pénisze
még ennél is nagyobb, szóval nem igazán tudom, hogy fogjuk
ezt megoldani.
– Nagyon ügyes a nyelved – préselem ki magamból a második
orgazmus után, miközben úgy csókolgatja a combomat, mintha
érdeklődne irántam.
– Nyalt már ki valaki, Lydia?
– Nem. De minden oké? Vagy rosszul csinálok valamit?
Túl gyorsan élveztem el? Vagy túl lassan? Esetleg túl
hangosan, vagy túl halkan? Aggódva találgatom, vajon más
lányok jobban élveznek-e el, mint én, ami tiszta hülyeség.
Tudom, hogy az, de hát nincs összehasonlítási alapom. Talán
azért csinálta már kétszer is, mert más reakciót várt? Fogalmam
sincs.
Aztán megérzem a combomon, hogy mosolyog, ami nagyon
furcsa, de közben kellemes érzés is.
– Tökéletes vagy – mondja, majd újra megcsókolja a combom,
alsó ajkát végighúzza a bőrömön, a borostája különleges
helyeken vált ki hatást belőlem.
Aztán a hasamat is megcsókolja, a köldököm alatt, és újra
elmondja, hogy tökéletes vagyok, én pedig hiszek neki. Segít az
is, hogy érzem a lábamhoz préselődő péniszét, és tudom, hogy
mennyire kemény. Rhys igazából mindenhol kemény. Annyira
erős, meleg és feszes, és istenien nehezedik rám, mint valami
súlyos férfipaplan. Bejárja a testemet, csókolgat, cirógat, sokkal
jobban bizsergeti a testemet, mint bármilyen vidámpark
bármilyen hullámvasútja valaha képes lenne rá. Aztán újra fent
van, megint csókolózunk, lábunk összefonódik, farka keményen
a hasamba fúródik. Szeretném megérinteni. Meg kellene
érintenem, nem? Mármint odalent.
– Mondd, mit tegyek – kérlelem, miközben az alkarján fut fel-
alá a kezem.
– Tegyél, amit csak akarsz – mondja, majd lágy csókot lehel a
számra.
Közelebb hajol hozzám, így már látom az apró ráncokat a
szeme körül, és a nyakán lüktető ereket. Végigsimítok a
szemöldökén, mert megtehetem, mert itt van, mert egy ágyban
van velem. Aztán közénk fúrom a kezem, és ujjbegyemmel
végigszántok a férfiasságán. Rhys becsukja a szemét, álla
megrándul, felszisszen, amikor megérintem, és ez felbátorít
arra, hogy tovább merészkedjek. Rámarkolok, amennyire tőlem
telik, és megindul a kezem lentről felfelé. Végtelenül hosszúnak
és vaskosnak tűnik, kezdek aggódni amiatt, hogy befér-e majd,
de közben már alig várom, hogy megtörténjen. Nedves vagyok,
és kívánom, kétségbeesetten, mohón és persze idegesen is.
– Jól csinálom?
A tenyerem beteríti a péniszét, és lassan, erőteljesen
szeretgetem. Lenyűgöz a makkja, a bőr ott sokkal finomabb,
lágyabb odafent. Az apró nyílás a tetején, ahol már megjelent az
örömcsepp, amit el is kentem az ujjam hegyével, mielőtt
dörzsölni kezdtem.
– Tökéletesen – búgja, és újra felszisszen.
Felpillantok rá, majd lehajolok, és csókot lehelek a
mellkasára.
– A számat is használjam?
–  Isten ments! – nyöszörgi, és megrándul a pénisze a
kezemben.
Ó! Bizonytalanul megtorpanok, ő lenyúl, beteríti a kezem, és
vezet, erősebben folytatja a fel-alá mozgást. Keményebben
szorít, gyorsabban mozog együtt a két kéz.
– Ne most. Bármikor máskor, de most ne.
– Oké – mosolygok rá, és igyekszem hozzádörgölőzni, mert én
sem akartam bekapni most.
Azt szeretném, ha eggyel tovább lépnénk.
Ezúttal meg is teszi.
Széttárja a lábaimat, elém térdel, és párnát tesz a csípőm alá.
Édes istenem! Hát megtörténik! A mellkasom fel-le ugrál,
miközben Rhys irányba áll, a karjába kapja a lábamat, így feszít
szét. Tenyerével a combomat dörzsöli, majd a bejárathoz áll.
Érzem a makkját, és ebben a pozícióban látok is mindent.
Becsukom a szemem, visszatartom a lélegzetem, mire ő fújtatva
felnevet.
– Nyugalom, Lydia!
–  Persze, rendben – fújtatok én is, és kinyitom a szemem,
megigazítom magam a párnán.
Ellazultam.
Hozzám érinti a makkját, mintha megcsapna vele. Tetszik.
Összerándulok, aminek biztosan örül, mert felnyög, tekintete
odatapad, ahol egymásba fogunk érni. Újra végigsimít a
combomon, a mozdulata megnyugtató. Ezután a csiklóm körül
járatja a hüvelykujját, ami eszméletlenül jó. Csodálatos érzés jár
át, mígnem a makkja be nem kukkant, én pedig újra
megfeszülök, újra nem veszek levegőt.
–  Nyugalom, Lydia – ismétli magát, álla megrándul, a
nyakizmai megfeszülnek.
A helyzet az, hogy tényleg akarom ezt, de sosem bántottam
magam szándékosan, és most nem látom, hogyan tudnám
elkerülni, hogy fájjon. Újra becsúsztatja a makkját, majd kiveszi,
megismétli még párszor, én pedig már annyira lucskos vagyok,
hogy egyáltalán nem fáj. Inkább csak azt érzem, hogy még
többet akarok, de amikor beljebb tolul, megint megfeszülök. A
vállam, a lábam, mindenem.
Én vagyok az örömlányok történetének legrosszabbika.
– Én…
Sajnálom. Ezt akartam mondani, de nem jutottam odáig, mert
Rhys keményen belecsíp a combomba. És amikor minden
idegvégződésem arra a pontra fókuszál, nem tudok másra
figyelni, miközben a sajgó combomra figyelek, minden más
ellazul, és ő ezzel az eltereléssel egy időben egy határozott
csípőmozdulattal betolja magát. És bent is marad. Istenem, de
fáj! Elterelés ide vagy oda, ez nagyon fáj. Mintha szétszakadnék,
mintha kettétörnék, és éget, és annyira mély, és annyira feszít,
pedig nem is mozog, zihálva tartja magát. Talán arra vár, hogy
én csináljak valamit, de fogalmam sincs, mit kellene, és azt sem
tudom, mit érzek. Lehet, hogy elsírom magam, ezért a tenyerem
mögé rejtem az arcomat.
Rhys elengedi a lábam, fölém hajol, alkarját a fejem mellé
teszi és megtámaszkodik rajta. Ettől máris más szögbe kerül a
csípőm, és mást érzek odabent is. Jesszus! Ez most jobb vagy
rosszabb? Nem tudom eldönteni. Eltolja a kezem, és
megpuszilja a halántékomat.
– Jól vagy?
– Nem tudom. Talán?
– Fájdalmat okoztam?
– Igen! – bukik ki belőlem.
– Basszus! – és máris elemelkedik, kiszáll belőlem.
–  Ne! – kapaszkodom a nyakába, hogy visszahúzzam. – Ne
menj! Ez teljesen normális. Azt hiszem. Fogalmam sincs!
Elmosolyodik, bár a tekintete feszült, mintha neki is fájdalmat
okozna a lassúság, az, hogy vissza kell fognia magát.
– Mondd el, milyen érzés!
– Hogy milyen érzés most?
–  Igen. Mondd el, kérlek – teszi hozzá, így egyszerre követel,
és egyszerre kér.
Megcsókolja az államat, amitől megint változik a pozíciónk, és
megint egy új érzés adódik a nagy egészhez.
–  Hogy milyen érzés az, hogy bennem vagy? – pirulok bele
már ebbe is.
Érzem, ahogy átszíneződik az arcom, miközben kiejtem a
szavakat.
– Igen, pontosan azt. Mondd el!
– Mintha széttépnél, de közben mintha tetszene is.
Úgy tűnik, lenyűgözi a válaszom. Átható tekintete az arcomon
cikázik.
– Úgy érzem, ki vagyok töltve. Forró, szűk, csíp egy kicsit. Az
lehet? Mint amikor egy hosszú futás után nyújt az ember, és fáj.
De közben jó is. A kitöltöttség nagyon kellemes, nem is tudom,
hogy élhettem eddig nélküle.
Kezem a csípőjére kúszik, a bőrét cirógatom, majd
belemarkolok a fenekébe, miközben ficánkolok egy kicsit alatta,
csak hogy érezzem, csillapodott-e már a fájdalom, amire
annyira vágyom. Mintha még többet akarnék.
– És még?
Megcsókolja a szám szélét, ajka lágyan súrolja a bőrömet,
nem is tudom, miért tüzel fel ennyire.
–  Olyan, mint a nyomás. Mintha egyre csak nőne bennem a
nyomás, mintha pulzálnék. Mondhatom, hogy pulzálás? És
mintha azt szeretném, hogy megmozdulj? – ez inkább egy
kérdés, mert nem vagyok egészen biztos benne. – De ne szállj
ki! – teszem hozzá gyorsan, és még erősebben szorítom a
csípőjét, attól félve, hogy félreérthető voltam. – Ne szállj ki! Úgy
értettem, odabent – mozdítom meg a csípőmet, amennyire csak
tőlem telik.
 Rhys a kezébe fogja a fejem, hosszú, nedves nyelves csókot
kapok, majd elenged, újra feltérdel, és ki nem szállva belőlem
nyalábolja fel újra a lábamat.
Ebből a szögből látom, ahol összeérünk. A medencém
megemelkedik, a kezem újra az ágytakaróba kapaszkodik.
Kihúzza magát belőlem, azonnal hiányérzetem van. Lassan
csúszik ki a testemből, a kitöltöttség érzete az ürességbe enyhül.
A makkját azért bent hagyja, most már mindketten látjuk a vért.
A farka tőlem nedves és piros is, én visszafojtom a lélegzetem,
mert ez azért furcsa, kissé vad, kissé állatias, és ezek az új
érzések annyira nyersek még, de Rhys egyáltalán nem tűnik
meglepettnek. Úgy fest, nagyon élvezi, úgyhogy fújtatok egyet és
próbálok ellazulni.
Aztán megfeszíti a csípőjét, és újra belém tolja magát, és már
nem is érdekel, mibe mártja a péniszét, a lényeg az, hogy ne
hagyja abba. Megismétli a mozdulatot, a hosszú, lassú
kivándorlást lágy, mély becsúsztatás követi, én pedig úgy
döntök, hogy nagyon is tetszik a szex.
–  Jó kislány – dicsér, mikor megemelem a csípőm, és ezt
hallani legalább olyan jó, mint a szex.
A pozitív megerősítést nekem találták ki, és az, hogy jó
kislánynak szólít, miközben bennem van, igazán pikánssá teszi
az elismerést, ami számomra tökéletesen megfelel.
–  Örülök, hogy te vagy az – mondom lágyan. – Örülök, hogy
veled csinálom ezt.
Egy pillanatra lehunyja a szemét, és nyel egyet.
Izzadtságcsepp fut le a mellkasán, én pedig megpróbálok
rászorítani a mélyen elmerülő farkára, amitől csak még
szűkebb lesz minden, és a nyomás, a forróság egyre hevesebb.
–  Ez jó – mormolja, majd újra kinyitja a szemét, tekintete
fátyolos.
Ismét fölém hajol, egyik karjára támaszkodva megemeli a
térdemet a mellkasom felé. Ez egészen más érzés, de nincs túl
sok időm se hozzászokni, se gondolkodni, mert máris újra
bennem van. Gyorsan és mélyen. Keményen. A mellem
megugrik a lökéstől, az összecsapódó testek hangja visszhangzik
a szobában. A Strip fényei villódzva ragyognak az ablak alatt,
úgy érzem, most már bármi jöhet. Annyira közel vagyok…
Rhys még jobban behajlítja a lábam, a térdem szinte a
fülemhez ér… Istenem! Még mélyebben van, így még
keményebb, még nagyobb! Az ujja a csiklómra tapad, és igen,
határozott igen! Szeretem a szexet! Megfeszítem a hátam,
belemélyesztem az ujjam Rhys karjába, ő újra azt súgja, jó
kislány, mire az összes nyomás és súrlódás lángra lobban, a
lábam megfeszül, elérek a csúcsra, és annyira szűk és forró, és
becsukom a szemem, és megannyi „ó” hagyja el a számat.
Rhys is felnyög, amikor rászorítok, még mindig fölöttem van,
de újra megmozdul, csípője aprókat üt, majd ő is elélvez. Az álla
ellazul, és annyira szép, szinte el se hiszem, hogy mit csinálok
vele.
–  Ez olyan volt, mint egy hullám – magyarázom, és mikor
végez, zihálva a mellkasomra borul. – Mint egy forró, erőteljes
hullám, vagy mint a hullámvasút legjobb része, vagy mint a
repülés.
A hátát simogatom, ujjbegyem felfedezi a vonalait, a bőre
felszínét.
 – Az orgazmus egészen más, amikor bennem vagy. Más, mint
amilyen az ujjaddal vagy a száddal volt. És nedves. Sokkal
nedvesebb. Azt hiszem, azért, mert bennem élveztél el.
Koszosnak érzem, de ez az a fajta, amit az ember még nem akar
feltakarítani.
Rhys néma, csak a lélegzését hallom.
– Bocsánat. Nem vagyok jó a szexbeszédben.
– Ki akarsz készíteni? – szegezi a kérdést a fülemnek.
–  Nem – rázom meg a fejem a párnán. – Persze, hogy nem.
Inkább ismételjük meg!
Elhúzódik, és máris hiányérzetem támad. És fáj. Nagyon fájó,
kitárulkozott és sérülékeny vagyok. Leszáll az ágyról, a nyitott
ajtóhoz megy, felkapcsolja a villanyt, és besétál a fürdőszobába.
A feneke tökéletes, pont ilyennek képzeltem. Feszes, férfias és
van rajta egy apró mélyedés, amit még fel kell fedeznem.
Felülök, nem igazán tudom, mit kellene tennem. Menjek el?
Hiszen azért fizetett, nem? Hogy elmenjek, amikor végzett.
Vajon használhatom a fürdőt? A szoba túlsó végében, a fotelben
van a táskám. Felállok, a mozgástól összerezzenek. Igen, ezt
holnap is érezni fogom. Előhalászok egy pólót, Rhys közben
visszatér.
– Mit csinálsz?
–  Azt hittem, ez az a rész, amikor fenéken csapsz, és azt
mondod, itt az ideje menni, drága.
– Ülj le – biccent az ágy felé.
Nem tűnik túl boldognak attól, amit az este további részéről
gondoltam, úgyhogy elengedem a pólót, és visszamegyek az
ágyhoz. És csak akkor tudatosul bennem, hogy egy puha, fehér
ágytakarón veszítettem el a szüzességemet, és emiatt a puha,
fehér ágytakarónak vége. Halálra rémülök. Ötszázezer dollár, és
még az ágyneműjét is tönkretettem. Rémes, rémes örömlány
vagyok!
Nekilátok leszedni az ágytakarót, de Rhys megállít.
– Mit csinálsz? – kérdezi újra a karomat fogva.
Láthatóan nem érti, és azon tűnődik, elment-e az eszem.
– Tönkretettem az ágyad.
– Lydia. Kit érdekel?
Engem. Az egész lakás makulátlan, én pedig olyan vagyok,
mint valami mocskos menhelyről idekerült kisállat.
–  Felhívom a takarítókat, és kérek egy másikat – mondja
lágyan, közben a karomat simogatja. – Menj, zuhanyozz le!
–  Amikor azt mondod, felhívod a takarítókat, úgy érted, az
ajtóban találkozol velük, és te magad dobod ki az ágyneműt,
nem azt, hogy odaadod valakinek a kezébe, akivel hétfőn
összefuthatok az étkezőben, ugye?
– Én fogom elintézni.
– Oké – bólintok még párszor, majd finoman a fürdő irányába
terel, úgyhogy megindulok.
Szemérmetlenül sokáig zuhanyzom, és az érzéseimen
gondolkodom, miközben az ő samponját, az ő tusfürdőjét
használom. Más nincs a kabinban.
Mire végzek, ő már az ágyon ül, fejét a háttámlának
támasztva nézi az ölében pihenő laptopját. A lakásban sötét
van, csak az éjjeli lámpa ég, és a laptopja ad némi fényt. A Strip
már nem látható, valamilyen sötétítőrendszer eltakarja előlem.
Az ágyneműt lecserélték, minden sima, érintetlen, és újra
felötlik bennem, hogy vajon saját maga ágyaz-e, vagy
mindennap jön valaki a személyzetből, aki megcsinálja
helyette.
Egy törölköző van csak rajtam, mert elfelejtettem bevinni a
ruhámat a fürdőszobába. A hajam még vizes, és a szükségesnél
erősebben szorítom magamra a frottírt, hiszen Rhys már látott
meztelenül.
Pamut pizsamanadrág van rajta, lába nyújtva, felül meztelen.
Nem úgy néz ki, mint aki haza akarna fuvarozni, de ez
egyébként sem az ő dolga.
– Hívjak egy Ubert? – kérdezem a táskám után nyúlva.
– Hogy? – néz fel a laptopjából zavarodottan.
– Egy Ubert – ismétlem meg. – Vagy egy taxit?
– Maradhatsz – mondja, és az ágy másik oldala felé biccent.
Hát jó.
–  Mit vegyek fel? – faggatom tovább, miközben kipakolom a
táskából a bébidollt, amit a színpadon viseltem. – Szeretnéd,
hogy ezt vegyem fel? – mutatom felé, és csak most veszem
észre, hogy a ruháim a padlóról a fotelre kerültek, szépen
összehajtogatva.
– Nem – válaszolja. – Azt nem.
Azt hiszem, most már idegesítem.
– Miben szoktál aludni?
Lepedőből készült pizsamában. Azt sem látná szívesen.
– Nem hoztam semmit, amiben aludni szoktam.
Csak ennyit mondok neki, a bébidoll még mindig a kezemben
van. Rhys tekintete átsiklik rajta, majd újra a laptopjába merül.
–  Vegyél ki egy pólót a középső fiókból – mondja, és már
pötyög is valamit.
A középső fiók egy puha pólókkal teli mennyország.
Kiválasztok egy kéket, belebújok a fürdőben, mert valami
érthetetlen okból szükségem van egy kis magányra.
Aztán bebújok a takaró alá, a szemem máris majd leragad.
Azt hiszem, pár perc, és aludni fogok, ami elég béna, hiszen
Rhys ágyában vagyok, amit minél tovább kellene kiélveznem.
De a mai nap rémesen hosszú volt, Rhys pedig dolgozik, szóval
nem hinném, hogy össze akarna bújni vagy ilyesmi.
Már majdnem elalszom Rhys billentyűzetének andalító
hangjára, amikor valami eszembe jut.
–  Ne haragudj, hogy végül tizenhét perc lett – mondom ki
hangosan, és már alszom is.
 HÚSZ

Rhys

Tomboló merevedéssel ébredek, Lydia a farkamhoz simul. Mert

az oldalamon fekszem, karom a derekára fonódva. Mert
kiskifliben vagyunk. Egy istenverte kiskifliben! Basszus! A
hátamra fordulok, szinte már undorodom magamtól.
Több okból is.
Istenem! Az arca, amikor tegnap éjjel meglátta az ágytakarót!
Mintha érdekelne a szaros ágynemű! Kicseszett szüzek.
Még sohasem feküdtem le szűz lánnyal. Sosem voltam senki
elsője, és azon tűnődöm, vajon hibát követtem-e el. Egy
hatalmas, istenverte hibát. Megdörzsölöm az arcom, és a
plafont bámulom. Ő az egyetlen tökéletes dolog ebben a
lakásban, és még ő aggódik amiatt, hogy tönkretette az
ágyneműmet? Ki nem szarja le? Az egyetlen, ami tönkremegy
itt, az ő, mert egy beteg állat vagyok, aki megvett egy szűz lányt.
Emlékszem, a vére látványa a péniszemen elviselhetetlenül
felizgatott. Az arcán az a bájos pír… Jézus! Emiatt kellene
beindulnom? Mert sikerült. Elvenni az ártatlanságát, tudni,
hogy ez mind teljesen új a számára. A tétova ujjai, ahogy
útmutatást kér. Ahogy azt kéri, tanítsam. Istenem, segíts!
Tanítsam! Százféle dolog eszembe jut, amit taníthatnék neki,
mert én vagyok az istenverte riherongy, nem ő!
De miért adta el magát?
Gondolom, az emberek bármit megtesznek a pénzért. Talán
én ezt nem is érthetem meg, mert mindig volt pénzem. Így
születtem, és mindig csak egyre többet kaptam belőle. Sosem
kellett nehéz döntéseket hoznom a pénz miatt. Sosem voltam
kétségbeesett. Ő az? Elfordulok, nézem, ahogy alszik. Hajának
samponillata van.
Hány nő akart engem csak a pénzért? Elég sok ahhoz, hogy
úgy érezzem, ha fizetek a szexért, az a legőszintébb
kapcsolatkezelés. Így jutottam ide, nem igaz?
Mégis mi a fenét csináljak vele harminc napon át?
Azt hittem, ez az egész csak egy éjszakára szól, de Vince azt
mondta, harminc nap múlva akarja visszakapni, mint valami
bérelt autót. Visszakapni? De miért? Lydiának van munkája,
igazi munkája, hiszen nekem dolgozik a Windsorban. Talán azt
tervezi, hogy ezt csinálja majd utánam is? Hogy vállal még…
ügyfeleket? Hát nem elég neki a félmillió rá eső része? Az a
hülye pénz! Meg kell kérnem Canont, hogy nézzen utána, és
tudja meg, miféle adósságba keveredett. Nem létezik, hogy ne
lehetne kifizetni valahogy. Ha ötszázezer nem elég, majd
kifizetem a maradékot. Kivéve… nem, ez őrültség. Nem nekem
kell gondoskodni róla. Ő csak átmeneti. Ez az egész csak
átmeneti. Mégis kíváncsi vagyok.
Vajon mennyit kap belőle?
Vajon mennyi kell még neki?
Vajon túl korán van ahhoz, hogy újra megkeféljem?
 Valószínűleg igen. Bizonyára fáj neki. Gondolom… Istenverte
szüzek. Basszus! Miért kértem, hogy mondja el, milyen érzés?
Egész hátralévő életemben a szavai emlékével fogom kínozni
magam! Mintha széttépnél, de közben mintha tetszene is. Örülök,
hogy veled csinálom ezt. Bocsánat. Nem vagyok jó a
szexbeszédben.
Jézus Krisztus!
El kell tűnnöm innen. Letolom a takarót, azzal a céllal, hogy
lemegyek a szálloda edzőtermébe, és kieresztek annyi gőzt,
hogy képes legyek ne állatként rárohanni. Felöltözöm, kimegyek
az ajtón, hét percen belül már a futógépen vagyok. Ez is az
egyik előnye annak, ha az ember szállodában lakik. Az
edzőterem üres, és valószínűleg így is marad, hiszen a szálloda
még nem nyitott meg, és kevesebb mint húsz alkalmazott lakik
az épületben. Egyikőjükre sem számítok vasárnap kora reggel
idelent.
Addig futok, amíg be nem terít az izzadság, növelem a lejtő
szögét és a sebességet, csak hogy kitisztítsam a fejem, és
kifárasszam a testemet. Harminc nap. Mikor is volt utoljára,
hogy ugyanazzal a nővel keféltem egy hónapig? A kérdés költői,
hiszen pontosan tudom, mikor volt. Nem a közelmúltban. A
szexuális életem mára egy változatos futószalaghoz hasonlít.
Szinte mindenkit megdughattam, akit csak akartam. És akartam
is.
Lydia azt hitte, haza kell mennie. Egy nő sem aludt még
nálam, mióta leköltöztem Vegasba, úgyhogy teljesen jogosan
feltételezte, hogy azt akarom, menjen el. De közben rohadtul
idegesített is, mert azt akartam, hogy maradjon. Ami rátett egy
lapáttal az idegállapotomra.
Nyolcszáz métert futok. Tizenöt méterenként rápillantok a
futópad okos kijelzőjére a friss adatok miatt, és közben fejben
végigpörgetem a következő hetet, a tennivalókat, és próbálom
felidézni, hogy kihagytam-e valamit. Zónázás, engedélyek,
személyzet, szórakoztatás, kaja, pia. Áram. A múlt héten végig
kellett ülnöm egy megbeszélést az árammal kapcsolatban, mert
képbe kellett kerülnöm az ünnepélyes megnyitó
áramkimaradás esetére kidolgozott vésztervével. Tudnom
kellett, van-e tervünk arra, ha a két, különálló tartalékrendszer
is meghibásodna, és legalább alapszinten meg kellett
ismerkednem vele arra az esetre, ha életbe kellene léptetni.
Ez sikerült.
Lepereg még nyolcszáz méter tizenöt méteres etapokkal.
Emlékeztetem magam arra, hogy én vagyok a főnök, és
egyáltalán nem muszáj magam mellett tartanom a következő
harminc napban. Ha akarom, már ma véget vethetek ennek,
pont olyan gyorsan, ahogyan elkezdődött. Hogy ne dugnám meg
még egyszer? Ne már. Valószínűleg ma többször is
megcsinálom, de a lényeg az, hogy a következő hónapban
annyiszor látom, ahányszor csak akarom. Itt én vagyok a vevő,
én fizettem, én irányítom a dolgokat. Ma hazaküldöm.
Valamikor később. Amikor újra találkozunk, megkérem, hogy
jöjjön fel a lakásba munka után, és emiatt egyáltalán nem kell
rosszul éreznem magam, hiszen fizettem az idejéért és a
testéért is.
Lenyomok még másfél kilométert, mire eléggé kifáradok
ahhoz, hogy ne Lydián járjon az agyam – legalábbis ebédig.
Megtörlöm az arcom, és visszamegyek a lakosztályba. Mire
megérkezem, ő már felöltözve ül a kanapén, az ujjait birizgálja.
Szó szerint. Ül, keze az ölében, tenyere felfelé, az ujjai
kalimpálnak. Semmi mobil. Semmi televízió. Csak ül. A táskája
ott van mellette, bezárva, mintha csak arra várna, hogy
elinduljon. Ez az egész annyira fura!
– Mit csinálsz?
Van konyhám is, amit nem igazán használok, de teljesen
felszerelt. A hűtőben leginkább innivaló van. A nappaliból
nyílik, szóval besétálok, kiveszek egy üveg vizet, és a pultnak
dőlve figyelem, miközben egy húzásra magamba döntöm a
folyadék felét.
Lydia a térdére simítja a kezét, mielőtt megszólalna.
– Nem tudtam, elmehetek-e, vagy sem.
Hát persze, hogy nem. Hiszen fizettem azért, hogy itt legyen.
És mert egy akkora állat vagyok, hogy nem hagytam neki egy
cetlit, hogy tudja, edzeni mentem.
– Régóta vársz?
– Hát, egy kicsit.
A térdeit járatja, mielőtt megszólalna. Talán ideges? Miattam,
vagy a helyzet miatt?
– Lemerült a telefonom, és nincs nálam töltő, és nem tudtam
rájönni, hogyan működik a tévéd. Egy baseballmeccs ment
rajta, és képtelen voltam csatornát váltani, ezért csak vártam –
fejezi be egy újabb térdmozdulattal, a tenyere újra végigsimít a
farmerján.
–  Mit szoktál csinálni vasárnap? – kérdezem, mert hirtelen
kíváncsi lettem.
 Tudni szeretném, mit csinálna most, ha nem lennék egy
seggfej, és nem ülne a lakásomban halálra unva magát, míg
vissza nem térek.
– Ó… – pislog egyet, láthatóan meglepte a kérdés. – Normális
dolgokat. Mosok vagy a medencénél pihenek. Veszek egy
jegeskávét a Del Tacóban, vagy elmegyek a Goodwillbe.
– Mi az a Goodwill?
– Egy üzlet.
–  Oké. Lezuhanyozom és indulunk – vágom rá közömbösen,
és bedobom az üres petpalackot a szelektív szemetesbe.
Talán így megtudhatok valamit róla, kiderülhet, mire költi a
pénzét. Lehet, hogy van egy Goodwill kártyája, és mínuszos az
egyenlege. Talán rájöhetek arra is, miért érdekel ennyire, hogy
miért vagyok ilyen kíváncsi, ha róla van szó.
–  Egyébként is el kell hoznunk a cuccokat – teszem hozzá,
mert időközben még jobb ötletem támadt.
–  Miféle cuccokat? – torpannak meg a térdei, ujjai
lemerevednek a farmer fölött.
– A te cuccaidat. Ruhák, meg ilyesmi. Amire szükséged lesz.
– Szükségem? Mára? – ráncolja össze a homlokát értetlenül és
némileg aggódva.
– Egy hónapra. Ugyanis itt maradsz.
– Hogy mi?
Egy kissé megdöbbenti az ötlet, hogy egy hónapig velem éljen,
és nem tehetek róla, de megbántódom egy kicsit. Legalább húsz
sztriptíztáncost tudnék felsorolni, akik örömmel maradnának
harminc napra. Épp ezen morfondírozom, amikor újra
megszólal.
 – Úgy érted, hogy itt élnék? Erről senki sem mondott semmit…
–  Talán el kellett volna olvasnod az apróbetűs részt, mielőtt
lepaktálsz az ördöggel, Lydia – szakítom félbe kissé
ingerültebben, mint szeretném.
Megrázom a fejem. Bosszant, ahogy viselkedem, és ahogy ő is,
ami elég értelmetlen, szóval közelebb lépek hozzá, és felkapom
a távirányítót. Bekapcsolom a tévét, átváltok egy átlagos
csatornára, aztán odanyújtom Lydiának, majd közlöm vele,
hogy húsz perc múlva visszajövök. Hét perc is elég lenne, de
kell egy kis plusz idő, hogy kiverjem a zuhany alatt, mert most,
hogy láttam, ahogy idegesen jár a térde, és babrál az ujjával,
megint megmerevedtem.
Mire végzek, már a kanapén kucorog, lábát maga alá húzva
néz valami lakberendezési műsort. Rám pillant, kendőzetlenül
végigmér, mégis azt gyanítom, hogy fogalma sincs arról, milyen
látványosan stíröl.
–  Van DVR? – kérdezi újra a tévé felé fordulva. –
Mindenképpen látnom kell, milyen lesz ez a felújítás. Esetleg
felvehetnéd nekem – néz újra rám, tágra nyílt, optimista,
reménnyel teli zöld szemekkel, bízva abban, hogy ennyit
boldogan megtennék érte.
Egy pillanatra leesik az álla, átfut az arcán a kétkedés, mintha
azon tűnődne, nem kért-e túl sokat. Egy hajtincs az arcába
kószál, amitől túlságosan igazivá válik ahhoz, hogy a
közelemben legyen.
Újra felkapom a távirányítót, beállítom a felvételt, mire feláll
és a vállára teszi a táskáját. A pólóján „Szeretem Jézust és a
tacót” felirat díszeleg. Jézusom! Segíts nekem ezzel a lánnyal! Ez
az első gondolat, ami eszembe jut, és apró mosoly fut át az
arcomon.
– Ezt hoztad magaddal egy erkölcstelen éjszaka másnapjára?
– kérdezem a pólója felé biccentve, közben nevetve
kikapcsolom a tévét, és ledobom a távirányítót a kanapéra.
Lydia lenéz a pólójára, majd rám emeli a tekintetét. Azonnal
látom, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztam.
–  Nem tudtam – birizgálja a táskáját közben. – Nem tudtam,
hogy itt maradok-e, vagy… Nem tudom. Nem tudtam – ismeri be
halkan.
Egy póló miatt bizonytalanítottam el. Szép munka, seggfej!
–  Vicces – jegyzem meg, miközben kinyitom az ajtót, és
megindulunk a kocsim felé.
A Stripen vagyunk, a Tropicana Avenue irányába haladunk,
amikor újra felhozom a témát.
– Szóval taco? – faggatom.
– Hogy mi?
– Bizonyára szereted a tacót.
– Gondolom. Ki ne szeretné a tacót?
Jogos.
–  És Jézus. Jézust is szereted – teszem hozzá, és azon
tűnődöm, hogy fogok valaha úgy lefeküdni valakivel, hogy ne
fizetnék érte. Egy igazi idiótának tűnök.
–  Gondolom… – motyogja a telefonjába temetkezve, ami újra
életre kelt, miután rádugta az autós töltőre.
– Hogy érzed magad? – váltok témát.
– Hogy érzem? – kérdez vissza felém fordulva.
A Las Vegas Boulevard és a Tropicana sarkán vagyunk, arra
várunk, hogy balra fordulhassunk.
– Mármint érzelmileg vagy fizikailag? Mire vagy kíváncsi?
Az index hangja apró bombaként hasít a csendbe, én pedig
próbálom kitalálni, milyen kedve van. Oldalra sandítok, és
abban maradok, hogy teljesen őszintén kérdezte, és arra vár,
hogy tisztázzam a dolgot.
– Fizikailag – válaszolok. – Jól vagy?
Nem voltam túl agresszív?
– Nem fáj?
Mert ha nem, akkor ma még fog!
–  Jól vagyok – mondja, de az apró vállrándítás azt sugallja,
hogy valamit elhallgat.
– Jól vagy, de?
–  De semmi – fordul újra a telefonja felé, és válaszol egy
üzenetre.
Ráfordulok a Tropicanára, ujjam kopogtat a kormányon, kissé
ideges vagyok. Zavar, hogy nem beszél, és zavar, hogy ennyire
érdekel. Mit számít?
– Nem hiszem, hogy segíthetnél – teszi hozzá. – Nagyon kínos.
Felejtsd el, hogy megemlítettem – ficánkol az anyósülésen. –
Persze nem is mondtam semmit igazából. Ez olyan lányos dolog.
Felejtsd el!
Enyhén bólintok, és csendben maradok. Legyen.
– Kissé nedves vagyok – buggyan ki belőle, amikor megállunk
egy újabb lámpánál.
Anyám…
–  Nem úgy, hogy azonnal szexelni akarnék. Szerintem még
mindig a tegnapi csöpög ki belőlem. Ami elég fura, és soha,
senki sem említette a gimis felvilágosító órán, szóval aggódom.
Azt se tudom, hogy mi miatt. De megnéztem az interneten, és
úgy tűnik, ez teljesen normális, eltarthat három perctől egészen
másnapig is, szóval nem igazán érdekes. Tudod, csak nem
tudtam, és teljesen kikészültem egy percre, de most már jól
vagyok.
Basszus! Ez kemény!
– Zöld a lámpa, Rhys.
Megköszörülöm a torkom, és benyomom a gázpedált.
– Jobb lesz, ha hozzászoksz, mert mindennap megduglak.
–  Igazán? – kérdezi őszintén meglepve. – Nem leszel túl
elfoglalt?
– Megoldom.
– Ó! Oké, klassz!
Jobbra fordulok a Del Taco parkolójába, és beállok az autós
étterem előtti sorba.
– Tényleg Del Tacót veszünk? – élénkül fel Lydia, mintha egy
pezsgős reggelit rendeltem volna neki.
– Ez a te vasárnapod – magyarázom, és közben azon agyalok,
mégis, hogy a fenébe lett ez az ő vasárnapja.
Hiszen határozottan nemet mondtam annak a huszonkét éves
lánynak a bárban. A huszonkét éves lánynak, aki a cégemnél
dolgozik. A huszonkét éves lánynak, akiről tudtam, hogy csak
bajt okoz.
Határozott. Kicseszett. Nemet.
– Mit akarsz? – araszolok előre, és azon merengek, mennyire
félreérthető is ez a kérdés.
Hogy jutottam el a határozott nemtől oda, hogy kifizettem
félmillió dollárt, és élvezem a társaságát? Hogyan? Végem van.
Annyira lefoglal a megnyitó, hogy nem látok tisztán.
– Hm… – dobol a térdén az ujjával, mintha egy nagyon nehéz
választás elé állítottam volna. – Egy kis jegeskávét, egy reggeli
tojásos-sajtos burritót – sorolja, majd hátradől az ülésben,
keresztbe fonja a karját, a térde újra mozgásba lendül. – Várj,
nem is! – csattan fel, és megrázza a fejét. – Két reggeli tojásos-
sajtos burritót. Éhen halok. Azt hiszem, nagyon sok kalóriát
égettem el tegnap este.
Duplán kérem azt, amit rendelt, és átnyújtom neki az ételt,
miután elveszem az ablakból, hogy be tudjak állni egy üres
helyre. A motort nem állítom le. Lydia a kezembe nyomja a
burritómat, majd kicsomagolja a szívószálakat, és óvatosan
beledöfi a műanyag poharakba, amiket már biztonságba
helyezett az autós pohártartóban.
– Kérdezhetek valamit? – fordul hozzám.
– Persze – harapok bele a sajátomba.
Nem is rossz.
– Ha már megkérdezted – teszi hozzá, nekem pedig fogalmam
sincs, mire gondol.
Lehámozza a csomagolást a burritójáról, mielőtt folytatná.
–  Milyen érzés volt? Szexelni velem? – azzal beleharap, és
boldog hümmögést hallat, ahogy az étel a nyelvéhez ér.
– Cseszettül jó volt.
Nézem, ahogy rág. Fura, de lenyűgöz ez a lány.
– Igazán?
– Igazán.
Harap még egyet, de óvatosan, nehogy kicsöpögjön, majd
csendben rám néz. Belekortyolok a jegeskávéba, majd pislogva
visszateszem a pohártartóba.
–  Ez már nem olyan jó – jelentem ki, mire döbbenten
elkerekedik a szeme, majd kérdőn megemelkedik az egyik
szemöldöke. – Túlságosan édes – magyarázom.
–  Te megőrültél – forgatja a szemét, majd egy újabb óvatos
harapás következik.
Megeszem a második burritómat is, és rükvercbe kapcsolok.
Már épp ráfordulok a Tropicanára, amikor újra megszólal.
–  Én sokkal többet mondtam. Amikor rákérdeztél – jegyzi
meg, és nem téved.
Míg ettünk, végig felém fordult, de miután végzett a
burritójával, újra előre néz.
A napszemüvegem mögé rejtőzöm. A napsütés elől, a kérdései
elől, a gondolataim elől. A háromból egynél valóban segít is.
–  Furcsa kérdés volt? – faggat tovább, amikor megállít a
Spenceren egy újabb piros lámpa, alig fél perccel azután, hogy
kikanyarodtunk a Tropicanára. – Az emberek nem kérdeznek
ilyesmit egymástól? Te megkérdezted, szóval azt hittem… – de
itt félbehagyja, és alig hallhatóan felsóhajt. – Nem érdekes.
Annyira rossz vagyok ebben…
–  Szédületes – bököm ki, amikor a lámpa zöldre vált. –
Szédületes érzés volt benned lenni. És nedves. Csúszós, forró és
nagyon szűk. Puha. Tökéletes. Minden egyes porcikád tökéletes
volt. A szűk puncid, ahogy belekapaszkodtál a karomba, amikor
túl nagynak éreztél, ahogy belém karmoltál, amikor éppen jó
volt. Miközben elélveztél, még szűkebbnek éreztem, amitől csak
még nagyobb, még keményebb lettem, és attól féltem, nem lesz
keringés a farkamban, de mindenképpen megérte.
Más. Nagyon más volt, és ez összezavar, de közben egyre
többet akarok belőle. Igazi volt, és nyers. Ösztönös.
– Szóval normális?
– Igen. Elég normális.
 HUSZONEGY

Rhys

Átvergődünk pár közlekedési lámpán, és elmegyünk a Walmart

mellett is, amikor megpillantom a Goodwill táblát, és lefordulok
a bevásárlóközponthoz.
–  Istenem! Tényleg a Goodwillbe megyünk? – teszi fel a
kérdést jóval kevésbé lelkesen, mint hittem.
Azt gondoltam, legalább annyira lázba hozza majd, mint a Del
Taco, de inkább tűnt berezeltnek, mintsem izgatottnak.
–  Azt mondtad, ezt szoktad csinálni – válaszolom
zavarodottan.
–  Szerintem mást gondolsz a Goodwillről, mint ami. Nem
hiszem, hogy neked való lenne. Egyébként sincs semmire
szükségem ma, szóval nem kell odamennünk.
Ennek ellenére leparkolok. Lydia apró nyöszörgés
kíséretében felkapja a jegeskávéját, és kinyitja a kocsi ajtaját.
–  Kiskereskedelmi üzlet és adományközpont – olvasom a
táblán a kocsim csomagtartójánál állva. – Ez egy turkáló?
Lydia tétovázik, tornacipője orrát a járdán huzigálja, teste
pedig félig az autó felé fordul.
–  Ehhez te túl elfoglalt vagy, Rhys. Tényleg nem kell
bemennünk. Simán elmehetünk.
– De már itt vagyunk – mutatok a bejárat felé, és tudván, hogy
követni fog, megindulok.
Főleg azért, mert már le is zártam a kocsit. Amikor odaérek,
nyitva tartom neki az ajtót, bízva abban, hogy előremegy, és
követhetem.
Használt szemét. Ez az első gondolatom, miután belépünk.
Nem emiatt vannak adósságai. Lydia a szájához emeli a
jegeskávét, és kortyol egy nagyot, a szívószálat szorosan tartja
az ajkai között. Nem igazán értem, mit keresünk egy
használtcikk-kereskedésben ahelyett, hogy a szállodámban
lennénk, és a farkamat szopogatná, de végül is én találtam ki,
hogy idejöjjünk. Azt hiszem.
Egy lábon áll, a másik lábfejét a padlóra támasztva tekergeti,
ezúttal nem aszfalt, hanem linóleum a borítás. Most, hogy bent
vagyunk, az arcára kiült rettegés helyét átvette a várakozás.
–  A hét színe a kék. A kékkel mindig szerencsém van –
mondja, én pedig azon tűnődöm, lehetséges-e, hogy stroke-ot
kaptam, hiszen az elmúlt huszonnégy óra történéseiben semmi
sem volt észszerű.
Lydia fog egy bevásárlókocsit, és a bolt vége felé tolja az ipari
polcokon sorakozó vackok között. Miközben nézem, ahogy
megy, gyorsan felmérem az árucikkeket, de az egyértelműen
látszik, hogy valamiféle megfontolás alapján egy konkrét
irányba halad, hiszen akkor sem áll meg, amikor megakad a
szeme egy narancssárga, macska formájú lámpán. Aminek
nincs búrája, és elég gusztustalan is. Én viszont még mindig
képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, annyira borzalmas.
Vajon mi vett rá valakit arra, hogy pénzt adjon érte? Vajon
tömeggyártmány, vagy egy istentelen, egyszeri próbálkozás
eredménye? Közben Lydia leparkol, és mire mellé érek, már
belerakott a kocsiba egy használt lepedőt, ami úgy néz ki,
mintha egy ötvenes évekbeli sztár hálószobájából származna.
–  Mikor fizet ki Vince? – szegezem neki a kérdést, mert
képtelen vagyok felfogni ésszel, mi történik.
Hát ennyire nincs pénze? A lepedőn nincs jelzés, legalábbis
én nem látom, szóval honnan tudja, hogy jó lesz-e a matracára?
Ez nem is egy passzentos darab, csak egy random, kétes múltú
fedőlepedő.
Amit nyilván nem kritizálhatok, hiszen most nálam alszik, és
az én farkamnak biztosan kétesebb a múltja, mint ennek az
ágyneműnek.
– Hogy? – torpan meg, hogy felém forduljon.
Egy nadrágvállfát tart a kezében, amin egy párnahuzat fityeg,
ujjával az anyagot morzsolgatja.
– Mikor fizet ki Vince? Pénzre van szükséged?
–  Ó… – pislog egyet, majd egy pillanatra kényelmetlen érzés
siklik át az arcán, a tekintetét is elfordítja. – Nem tudom – vallja
be, majd kis szünetet tart. – És nem. Nem kell több pénz tőled,
köszönöm.
Mi az, hogy nem tudja? Az a szarcsimbók átutaltatta velem az
összeget, mielőtt eljöttünk tőle, mintha nem bízhatna bennem.
Seggfej.
– Szóval, nem kaptad meg tegnap este?
–  Nem. Először még ki kell találnunk valamit az adóval
kapcsolatban.
 Az adóval kapcsolatban? Ezt a kérdést futtatom az agyamon,
és nyilván kiül az arcomra az értetlenkedés, mert Lydia keze
megáll félúton egy párnahuzathalom felé, és rám néz.
–  Bocsánat, ez már nem a fétised része? Nem kellett volna
megemlítenem az adókat?
– Miféle fétis?
– Hát, hogy fizetsz a szexért. Nem tudom, hogy megy ez nálad.
Talán a készpénz látványa az, ami beindít? Mert ha szeretnél
reggelente egy köteget hagyni az éjjeliszekrényen, könnyedén
visszacsempészhetem hozzád, amikor nem figyelsz, és akkor
újra lerakhatod hozzám, miután elélveztél. Ahogy neked jobb.
Hogy mi a legfurcsább ebben a kis monológban? Az, hogy
szerintem nem viccel. Egyáltalán nem. Egy leheletnyi
rosszindulat sem volt a hangjában, csak feltétlen elfogadás.
–  Ez nem egy fétis, Lydia. Inkább a kényelemről szól. Mint a
kétnapos szállítás.
Anyám. Tényleg képes voltam egy dezodor gyors
kiszállításának kényelméhez hasonlítani őt? Érzelmileg
egyáltalán nem vagyok felkészülve erre. Ő mély, érzékeny, nem
pedig egy olyan lány, aki szinte semmit sem vár.
–  Ó… Oké – pislog párat, majd bedobja a párnahuzatot a
kocsiba. – A kényelmes menni fog.
– Remek.
Nagyon zavar ez a beszélgetés, de fogalmam sincs, miért.
–  Remek – jelenti ki ő is, és nem érzem úgy, hogy valami ne
tetszene neki.
Iszik még egy korty jegeskávét, rám mosolyog, én pedig
szeretném megcsókolni. Vagy megdugni. Vagy visszavinni
Vince-hez, és elfelejteni ezt az egészet. Nem ezt mondta tegnap?
Csak vigyél vissza. Csak vigyél vissza, Rhys.
Vigyem vissza Vince-hez? A Double Diamondsba? Egyáltalán,
hogy keveredett össze azzal az alakkal?
Hogy lett ez ennyire zavaros?
Nekem kötelességeim vannak. Ki kell nyitnom egy szállodát.
Fel kell építenem az örökségemet. Túlságosan elfoglalt vagyok a
bonyodalmakhoz. Ezért is fizetek kurváknak és
táncoslányoknak a szopásért és a szexért. Ezért is adtam
félmilliót egy lányért, aki épp most teszi a bevásárlókocsijába
azt a bizonyos narancssárga macskalámpát.
Csessze meg a szaros életem!
Arra jutok, hogy túl sok stressz ér mostanában, és a következő
hónapban Lydia lesz az, aki segít enyhíteni ezen. Bármi is ez
köztünk, addigra eltávozik a szervezetemből. Ez a gondolat
máris levesz valamennyi súlyt a vállamról, a többit pedig
elhessegetem.
Úgy tűnik, a lámpával Lydia befejezte a vásárlást. A lámpával,
amiről azt gondolom, csak egy vicc lehet. Miután kifizeti a
tizenegy dollár hetvennégy centet, már megyünk is. Miközben
kinyitom az autót, mond valamit arról, hogy milyen remek vétel
volt a macska, amire nem tudok mit reagálni, mert fogalmam
sincs, mi a fenéről beszél.
A hozzá vezető úton csendes, csak annyit kérdez, megihatja-e
a maradék kávémat. Úgy tűnik, tökéletesen megfelel neki, hogy
nem beszélgetünk, boldogan kortyolgatja a második kávét,
miközben jelzi, merre menjek tovább a lakása felé. Persze, én
már tudom, hogy a Hennigan’s közelében lakik, de nem árulom
el. Az utasítását követve, szó nélkül fordulok rá az 515-ösre
Hendersonville felé.
Amikor lefordulunk a Galleriára, mégis beszélni kezd.
Mondhatni.
– Az a helyzet… – vág bele, de aztán megtorpan, megtekergeti
a szívószállal a jeget, vagy azért, hogy eloszlassa a pohárban,
vagy hogy időt nyerjen, ez nem világos.
– Mi a helyzet? – faggatom.
– Az a helyzet, hogy nem tudtam, hogy egy hónapról lesz szó –
böki ki végül. – Tudom, hogy lepaktáltam az ördöggel, és ez az
én bajom, nem a tiéd, bla-bla-bla…
Bla-bla-bla. Így is mondhatjuk.
– De nem igazán tudom, mit vársz tőlem.
– Azt várom tőled, hogy ha szexet akarok, legyél elérhető.
– Mármint… Igen, ezt értem. Lényegében ennyi a munkaköri
leírás. Remek…
– Te most leszóltál?
– Le én.
– Rémes örömlány vagy.
–  Tudom! – csap a térdére, majd újra felém fordul. – Nem
hiszem el, hogy képes voltál ennyi pénzt fizetni valakiért,
akinek nincs se referenciája, se tapasztalata! Ez teljesen
észszerűtlen! Te tanítasz a szexre, és mégis te fizetsz! Nem
ártana fejleszteni a tárgyalástechnikádat, mert szerintem Vince
átvert – zárja le a mondókáját egy apró fejrázással, de mégis
folytatja. – Nem hiszem, hogy a megvásárlásom megtérülő
befektetés lett volna. Fogadok, a pénzügyi tanácsadód nagyon
csalódott lesz, ha megtudja.
 Felé sandítok, hogy lássam, komolyan beszél-e, és arra jutok,
halálosan komolyan gondolja.
–  Biztos vagyok benne, hogy Anthony megfelelően fogja
kezelni a csalódottságát.
– Talán megoldja, hogy le tudjon írni az adódból. Mondjuk, az
ünnepélyes megnyitó égisze alatt, vagy ilyesmi. Vince csak ad
számlát, vagy nem? Ha közérzetjavító szolgáltatást ír rá, az nem
is nagy hazugság. Hiszen a szex végül is erről szól.
Most már csak nyolcvan százalékot adok annak, hogy nem
kekeckedik velem, ezért inkább csendben maradok, amit Lydia
úgy értelmez, hogy beszélhet. Hiányzik a csendes Lydia.
Élveztem azt az öt percet, amíg együtt voltunk.
–  Az más lenne, ha rémes lennél a szexben, és azért fizetnél
valakinek, hogy úgy tegyen, mintha jól érezné magát, de te
szuper vagy az ágyban! Nem kellett semmit megjátszanom!
– Köszönöm – vágom rá pléhpofával.
–  Ó, basszus! Bunkó voltam? Biztosan másban is remekelsz.
Nem is kérdés, hiszen nagyon sikeres vagy. Fogadok, hogy
ügyvezetőnek sem vagy utolsó.
– Leszámítva a tárgyalástechnikámat.
– Igen – ért egyet apró sóhaj kíséretében. – Azt leszámítva. De
azt hiszem, csak annyi történt, hogy nem látsz most tisztán,
mert mindjárt itt a megnyitó. Biztos vagyok abban, hogy jól
tudsz tárgyalni, ha nem vagy ilyen stresszes. De ezzel sincs baj,
hiszen sok más dologban is nagyon jó vagy. Például az
edzésben, vagy az ágyazásban, és persze a szelektív
szemétgyűjtésben – sorolja, közben az ujjain számolja az
eredményeimet, de a harmadik után megáll. – És az
osztozkodásban. Abban különösen jó vagy – rázza meg a
jegeskávéját, majd megemeli a negyedik ujját is. – És… – itt újra
szünetet tart, láthatóan nem talál semmit, amit a sikereim közé
sorolhatna, és ez elég kiábrándító.
Közben pedig azon merengek, vajon mivel tudnám
lenyűgözni annyira, hogy elnyerjem a tiszteletét.
– Van esetleg valami közöd a kávégéphez a pihenőben? Mert
az fenomenális.
–  Mi is a helyzet, Lydia? Miért is kezdtünk bele ebbe a
beszélgetésbe?
–  Ó, igen. Az a helyzet, hogy mivel nem tudtam, hogy egy
hónapról lesz szó, csak egy szett szexis fehérneműt vásároltam.
Általában pamutbugyit hordok. Tangát nem, mert jobban
szeretem, ha van valami a fenekemen.
A gondolat, hogy Lydiának egy fióknyi unalmas pamutbugyija
van, amit nem szívesen mutatna meg senkinek, megint
megkeményíti a farkam. Talán valami gond van vele? Lehet,
hogy a stressz miatt áll folyamatosan készenlétben? Nem, az
nem lehet.
– És nincsenek szexi pizsamáim sem, szóval nem tudom, mit
kellene bepakolnom. Ezért voltam kíváncsi arra, mik az
elvárásaid. A szex részét értem, de az már nem világos, hogy a
maradék huszonhárom és fél órában mit szeretnél.
– Tegnap éjjel sokkal tovább tartott fél óránál – fortyanok fel a
következő piros lámpánál.
–  Tudom! Bocsánat! De te folyamatosan kényeztettél,
csókolgattál és mindenfélét csináltál anélkül, hogy bedugtad
volna a péniszedet! Nem hiszem, hogy a cikk, amit olvastam,
számolt volna mással is, amikor a hét-tizenhárom perces
átlagidőt kiszámolták. A többiről pedig semmit sem tudok, azt
sem, hogy milyen hosszan akarod.
Jézusnak muszáj lesz átvennie a kormányt, ha nem fogja be
hamarosan.
–  A lényeg az, hogy biztosan megy gyorsabban is. Tudom,
hogy elfoglalt vagy. Ha lesz pár gyors menet, biztosan csökken
az átlagunk. Ha mondjuk, csinálunk pár ötperceset, aztán egy
egyórásat, akkor az átlag úgy húsz, huszonöt perc. Basszus! Ez
még mindig túl sok? Talán három gyors minden hosszabb után?
Neked feszes az időbeosztásod, szóval te döntesz.
Jézus. Kormány. Megigazítom a csomagomat, miközben
csicsereg.
–  Egyébként sem ez volt a lényeg – vesz végre egy nagyobb
levegőt.
Hála az égnek az apró örömökért.
–  Azt akartam mondani, hogy nincsenek szexi holmijaim, de
ma még elugorhatok vásárolni. Csak azt kell tudnom, mi az, ami
tetszik, mert az ilyesmi elég drága, és úgy tűnt, a bébidollért
nem vagy oda, de nem vagyok gondolatolvasó.
A bébidoll, amit a színpadon viselt más férfiak előtt. Ebben
teljesen igaza van. Gyűlöltem.
– Pakold be azt, amit általában hordasz, Lydia.
– Amit általában hordok, az nem olyasmi, amire te gondolsz,
Rhys. Biztosan ne menjek el vásárolni? Megkérhetem az új
barátomat, Stacit is, hogy segítsen. Ő tuti ismeri azokat a
boltokat, ahonnan lehet rendelni, ha valami durvábbat
kedvelsz annál, mint amit a Fashion Show
bevásárlóközpontban találhatok. Szereted a bőrt, a neccet, vagy
esetleg öltözzek póninak? Csak mondd meg, mi legyen!
Újra beleszippant a szívószálba, közben őszinte
kíváncsisággal néz rám, ítélkezésnek a nyoma se látszik rajta.
– Úgy akarlak, ahogy vagy.
– Ó…
Szemöldöke kissé megemelkedik, mintha nem értené. Vagy
mintha azt várta volna, hogy a kötözős dolgokért vagyok oda.
Nehéz megmondani.
–  Talán valami extrém izgalomra számítottál, Lydia? Azt
akartad, hogy vetessek veled egy lófarkas popsidugót, és
kérjelek meg rá, hogy négykézláb közlekedj a lakásomban?
Esetleg, hogy csipeszeket rakjak a mellbimbódra? Vagy hogy
elnáspángoljalak?
–  Nem, nem igazán. Én csak azt szeretném, hogy jó legyek
neked. Tetszik, amikor azt mondod, jó kislány. Az tényleg
beindít.
– Igazán?
– Aham… – motyogja, és fészkelődni kezd az ülésben.
Ezután megkérem, hogy egy kicsit maradjon csendben.
A ház, ahol él, elég szép. Egy új épület a Striptől
húszpercnyire, ami kényelmes távolság, de biztosítja a nyugodt,
lakóövezeti érzést. A klubház közelében van a lakás, ahol
biztosan van edzőterem is, hiszen pár izzadó seggfej keresztezi
az utunkat. Az egyik még köszön is Lydiának, ami azonnal
felbosszant.
–  Egy barátod? – kérdezem a bejárati ajtó felé menet,
kezemben a narancssárga lámpával.
 –  Egyszer találkoztunk a medencénél – válaszolja, és
bosszúsan mosolyog vissza rám a válla fölött. – De nem
emlékszem a nevére, ezért mindig csak hékásozom, amikor
beszélgetni akar.
Legszívesebben elmagyaráznám neki, hogy a srácot
egyáltalán nem érdekelné, hogy emlékszik-e a nevére, ha
hajlandó lenne eltölteni vele egy kis időt, de nem teszem. Nem
azért fizetem, hogy pasizási tanácsokkal lássam el.
Kinyitja az ajtót, a lakótársáért kiált, aki úgy tűnik, nincs
itthon.
–  Fura. Azt hittem, itthon lesz – mondja Lydia szomorúan,
amiért elkerülte a barátnőjét. – Gondolom, majd holnap
találkozunk – vonja meg a vállát végül.
– Jóban vagytok? – kérdezem, mert jelenleg nincs más témám.
– Ő a legjobb barátnőm.
– Régóta ismered?
–  Pár éve. Az egyetemen találkoztunk, aztán mindkettőnket
felvettek a Windsorhoz, ezért úgy döntöttünk, összeköltözünk.
– Á…
Nem tudtam, hogy a lakótársa is nálunk dolgozik, de teljesen
érthető. Nagyon sok frissdiplomást alkalmaztunk az
állásbörzéken. A fenébe! Nem szeretem, ha eszembe jut, hogy
Lydia nemrég még iskolapadban ült.
– Ezt elveszem – fogja meg a lámpáját.
El is felejtettem, hogy nálam van ez a rémség. Bemegy az
egyik hálószobába, úgyhogy lehetőségem van körbenézni a
lakásban. Azt hiszem, a ház nemrég épülhetett. Az alaprajz
tágas, a gépek újnak tűnnek, ahogy a kanapé, a kis asztalok és a
lámpák is. Ezek normális lámpák, nem macskás, unikornisos
vagy egyéb elvetemült lényt ábrázolók, amiket úgy tűnik, Lydia
eléggé kedvel. Van egy régi komód, amit kékeszöldre festettek,
és tévéállványként funkcionál, egy konyhaasztal össze nem illő
székekkel, amiket talán a Goodwillből szerzett be. Egy
selyemövszerűség lóg egy parafa tábláról a konyhaasztal
mellett. Olyan, mint egy díszszalag, csak rondább. Már épp
megnézném közelebbről is, amikor Lydia kikiált a hálóból, hogy
az átlagos cuccait pakolja össze.
Ez a szalag még a lámpánál is nevetségesebb. Varrtak rá egy
úgynevezett „randiapp” és egy bárjelvényt. Meg egy
önbizalomjelvényt is. A parafa táblára pedig ki van tűzve egy
Rhys-jelvény. És egy szexjelvény. Végül pedig egy „seggbe”
feliratú jelvény.
A farkam Lydia fenekének gondolatára azonnal lüktetni kezd,
de az agyam a Rhys-jelvénynél ragadt. Talán valamiféle játék
vagyok neki?
Nyílik a bejárati ajtó, Payton megérkezett. Ellépek a parafa
táblától, Lydia boldogan rohan ki a szobájából, hiszen
megérkezett a barátnője. Bemutat minket egymásnak, majd
elhallgat, és a barátnője felé fordul.
–  Payton, miért vagy még mindig abban, amiben tegnap este
láttalak?
–  Ööö… – válaszolja Payton zavartan maga elé bámulva. –
Abban lennék? Ne beszéljünk rólam. Milyen volt a szex?
– Payton! – kerekedik el Lydia szeme, majd kínlódva rám néz.
– Nem fogom elmesélni, milyen Rhys az ágyban, úgy, hogy itt áll
előttem.
 –  Oké. Akkor holnap ebédkor? – ajánlja fel Payton, akiről
lepattant Lydia ellenkezése.
A villámokat szóró tekintet hol engem, hol Paytont találja el.
– Valószínűleg akkor sem, Payton.
–  Óóó… – lassítja le magát Payton. – Hát persze, hogy nem.
Ilyesmiről mi sosem szoktunk beszélni. Kacsint, kacsint.
Igen, tényleg kimondja, hogy kacsint, kacsint.
– Készen vagy? Ma még nagyon sok a dolgom.
Többek között az, hogy jó pár orgazmusban részesítsem, csak
hogy friss emlékei legyenek a másnapi beszámolóra. Hiszen
valami megmagyarázhatatlan módon élvezem, hogy
lenyűgözzem ezt a szűz lányt.
 HUSZONKETTŐ

Lydia

Rögtön azután, hogy visszaérünk a lakásába, Rhys eltűnik a

dolgozószobában. A hálószobán és a dolgozón kívül van még
egy vendégszoba, de Rhys a bőröndömet a hálóba viszi, és azt
mondja, pakoljak ki. Így is teszek. A samponom és a
hajkondicionálóm a zuhanyzóba kerül. A ruhám az övéi mellett
lógnak a szekrényben, miközben úgy teszek, mintha ez teljesen
normális lenne, és úgy kedvelne engem, mint egy barátnőt, nem
pedig úgy, mint egy örömlányt, ami nevetséges, hiszen senki
sem költözik össze a barátnőjével az első randi után.
Belekukkantok a hűtőbe. Ásványvízen és a Hennigan’s
kézműves sörén kívül narancslé, egy doboz tojás és egy üveg
mustár lapul a hidegben. Van egy kosár friss gyümölcs a pulton,
szóval fogok egy körtét és elmajszolom, miközben a vegasi
Stripet nézem az ablakból.
Ezután viszont már tényleg nincs semmi dolgom. Talán fél
óra telhetett el azóta, hogy megérkeztünk, Rhys pedig nem fog
egyhamar kijönni a dolgozóból, úgyhogy jöhet a szokásos
vasárnap délutáni program: pizsama- és lakásátalakítási
műsorok a tévében. A kedvenc pizsamanadrágom van rajtam és
egy ujjatlan trikó, Rhys kanapéján elfekve várom, hogy melyik
házat választja a Downers Grove-i pár, amikor kinyílik a
bejárati ajtó, és Canon sétál be a nappaliba.
–  Ó, szia! Nem tudtam, hogy itt vagy – mondja, félúton Rhys
dolgozószobája felé menet.
A lábam a dohányzóasztalon pihen, a telefonomon épp
szójátékkal múlatom az időt, míg ki nem derül, hogy az illinois-i
pár az elhelyezkedés vagy az udvar mérete alapján dönt-e.
–  Beköltöztél? – kérdezi, miközben vigyorogva mustrálgat,
ahogy pizsamában fetrengek a kanapén.
– Mondhatjuk – válaszolom, és megvonom a vállam, mert én
sem igazán értem, hogy jutottam ide.
Igyekszem elkerülni Canon tekintetét, hiszen tegnap ő is ott
volt, amikor a színpadon bébidollban árultam a szüzességemet,
és ez több mint kínos.
– Nahát. Ez sokkal jobb, mint reméltem – jegyzi meg nevetve,
majd továbbsétál Rhys felé.
Az illinois-i pár végül a nagy udvart és a divatjamúlt konyhát
választja. Harmincnégy pontot kapok a „gúny” szóért, amit nem
szándékosan állítottam elő. Általában addig variálom a betűket,
amíg ki nem adnak egy szép pontszámot, és kész.
Rhys és Canon együtt jönnek ki a dolgozószobából, Canon jó
éjszakát kíván, majd elmegy. Miután az ajtó becsukódik
mögötte, Rhys ráfordítja a biztonsági zárat, és odasétál a
kanapéhoz.
– Vacsora?
Ó!
–  Akarod, hogy felöltözzek? – dobom le magamról a takarót,
és persze a lábam is leveszem az asztalról.
A vasárnapi kiöltözés nem nagyon van ínyemre.
– Nem, ehetünk itt is.
– És mit? Nincs semmi a hűtőben – bújok vissza a takaró alá
megkönnyebbülve, hogy mégse kell készülődnöm.
– Rendelünk a konyháról. Mit ennél?
– Te mindig rendelni szoktál?
– A legtöbbször igen – vallja be, ami nem is olyan fura.
Vajon hogy fogom bírni a Del Taco nélkül? Talán rávehetem
Paytont, hogy munkába jövet hozzon nekem egy jegeskávét.
–  Mit kérsz? – kérdezi már a konyhából, kezében valamiféle
okoseszközzel, amit már láttam korábban, amikor a sütő mellett
töltődött.
A sütő mellett, amiben még mindig ott pihen a használati
utasítás.
– Nem tudom. Mit lehet kérni? Van étlap?
– Bármit, amit csak akarsz.
– Amit csak akarok?
– Igen.
– Akkor rendelhetek…
Próbálok valami igazán furcsát kitalálni, de nem jut eszembe
semmi. Sajtburgert, pepperonis pizzát, csirkés salátát vagy
pulykás szendvicset biztosan csinálnak.
– Ha rendelek egy citromos pitét, azt is felhozzák?
– Fogalmam sincs, meddig tart elkészíteni, de igen, felhozzák.
Citromos pitét szeretnél? – tapicskol a képernyőn, én pedig
abban bízom, hogy még nem rendelte meg a süteményt, mert
igazából nem is szeretem a citromos pitét.
 Egyszerűen ez volt a legvadabb, amit ki tudtam találni ilyen
rövid idő alatt, ami valóban nagyon szegényes.
– Te mit eszel?
– Grillcsirkét, főtt krumplit és brokkolit.
– Ó! Tudom már!
Kissé izgatott vagyok, mert ez a kedvencem, de sajnos a
receptben túl sok a hozzávaló, ami egyáltalán nem
költséghatékony. Rhys szemöldöke kérdőn emelkedik a
magasba.
–  Szeretnék egy salátát tépett csirkével, kukoricával,
avokádóval, paradicsommal, sajttal és korianderes-lime-os
öntettel.
Rhys beírja a gépbe.
– Pitét nem?
–  Nem. A pite csak vicc volt – teszem hozzá lazán, mint egy
olyan lány, aki sose rendelne pitét, de az, hogy van egy mágikus
konyha, ahonnan bármit rendelhetek, túlzottan csábító. – Van
születésnapi torta ízű jégkrém?
– Az nem sima vaníliás?
–  Nem! Nem sima vaníliás! – puffogok a fejemet rázva. – Te
tényleg burokban élsz, Rhys. Tizenkét évvel vagy idősebb
nálam, de még annyi mindent nem tudsz!
Rhys a tablet fölött néz rám, de nem szól, csak megrázza a
fejét, mintha elhessegetné a saját gondolatát.
– Ha nincs, majd valaki kiszalad, és hoz egy adagot – mondja,
és elküldi a rendelést, majd ledobja a tabletet a kanapéra.
–  Nem semmi életed van itt – jegyzem meg. – Takarítás,
szobaszerviz, pazar kilátás.
 –  Nem rossz – huppan le mellém a kanapéra, majd az ölébe
veszi a lábamat.
Egy pillanatra megdermedek, mert ilyeneket a párok szoktak
csinálni, de Rhys észre se vette, a televízió leköti minden
figyelmét.
– Mit nézünk?
Többes szám első személy.
„Nézünk.” Mindig is erre vágytam, már a gimiben is, amikor
túl elfoglalt és túl szégyenlős voltam ahhoz, hogy tegyek érte.
Emlékszem, első évben, a bál után, amire nem mentem el, egy
lány meglátott az iskola folyosóján, és azt mondta: Ott van az a
lány, akit senki se vitt el a bálba!
Másodéves volt, csak látásból ismertem, de a szavai
fájdalmasak voltak… elég sokáig. De most itt vagyok a
legvonzóbb pasival, akit valaha láttam, a kanapéján fekszem, a
lábam az ölében van, miközben várjuk a vacsorát.
Mit számít, ha nem igazi? Akár még az is lehetne. Kicsit olyan
is. Rhys masszírozni kezdi a lábfejemet, és ez elég valóságosnak
tűnik. Hacsak nincs lábfétise, és végre sikerült megfejtenem.
– Házvadászok – válaszolom végül.
– Mi az a Házvadászok?
Egy ideig csak bámulom, mert nem tudom, viccel-e. Nem,
nem viccel.
– Te nem tudod, mi az a Házvadászok?
– Nem.
– Már legalább száz évadja volt.
– Száz?
– Minimum. Te vagy az egyetlen ember az univerzumban, aki
nem látott még egy Házvadászokat sem. Tényleg élned kellene
egy kicsit, Rhys.
– És miből maradtam ki?
–  Jól van. Minden részben van egy pár, aki házat akar venni
az Egyesült Államok különböző városaiban. Hacsak nem a
Nemzetközi házvadászokat nézed, mert abban nincs határ!
Prága, Párizs, Edinburgh vagy Heidelberg is lehet!
– Heidelberg?
–  Németországban van. Ha néznéd a Nemzetközi
házvadászokat, tudnád – jelentem ki önelégülten, hiszen
ismerek egy teljesen random, európai várost.
– Tudom, hol van Heidelberg.
Ó…
– Mi az érdekes abban, hogy valaki házat akar venni?
– Mi nem?
Rhys elneveti magát az arckifejezésemen, én pedig képtelen
vagyok felfogni, mit nem ért ezen.
– Minden párnak más szempontjai, más költségkerete van, és
más városban keresgél. Az ember megtudhatja, hogy adott
pénzből mit lehet megvenni egy adott városban. Három házat
néznek meg, és abból választanak, de mielőtt döntenének,
összefoglalják a lehetőségeket, és a néző megtippelheti, melyik
lesz a befutó.
– Aha…
– Nagyon érdekes. Majd meglátod.
–  Nem lenne egyszerűbb megnézni egy ingatlanhirdető
honlapot? Megspórolnál magadnak huszonöt percet.
– Pff… Az nem ugyanaz.
 – Oké – bólint Rhys. – Szóval, melyik városban vagyunk?
Hüvelykujja folyamatosan a talpamnak feszül. Ez talán
életem legédesebb pillanata. Jó, a második legédesebb. A tegnap
esti orgazmusok egyértelműen kibérelték az első helyet.
– Nos, barátom, különleges élményben lesz részed.
–  Csak nem? – kunkorodik a szája lelkesen, és minden oka
meg is lehet rá, hiszen nem tudja, milyen szerencsés ma este. –
Egyébként szép – morzsolja a pizsamám szárát.
Még mindig nem tudom, mennyire gondolja komolyan ezt a
„vedd fel azt, amit szoktál” dolgot, úgyhogy inkább nem
mondom ki, hogy használt lepedőből varrtam magamnak.
– De, igen. Ezután a Házvadászok felújítás jön, ami azt jelenti,
hogy nemcsak azt láthatjuk, ahogy kiválasztják a házat, hanem
azt is, ahogy felújítják. Juhú! – legyezem magam a kezemmel,
mintha kimelegedtem volna.
Persze, csak vicceltem. Vagyis… Nekem ez a kedvencem.
Épp a felénél tartunk – egy texasi pár Austinból már
kiválasztotta a házát, épp most kezdődött a felújítás –, amikor
megérkezik a vacsoránk. Rhys kinyitja az ajtót, és egy férfi
zsúrkocsit tol be, pont úgy, ahogy a filmekben. Gondolom, a való
életben is így van, de én még sosem láttam élőben. Sokszor
voltunk nyaralni a szüleimmel, de a szobaszervizt sosem
használtuk.
Az idősebb pincért Mitchellnek hívják. Pár hete az én
eligazító csoportomban volt, és tudom, hogy emlékszik rám,
mert amikor leteszi a tálcákat a konyhapultra, azt mondja, jó
estét, Miss Clark.
– Üdv, Mitch! – integetek neki a kanapéról. – Milyen a napja?
 – Nem panaszkodom. Nincs túl sok feladat, hiszen a szálloda
még nem nyitott meg. Gondolom, ez hamarosan megváltozik.
– Remélem – szól közbe Rhys, majd kikíséri Mitchellt, és szól,
hogy beteszi a fagyimat a mélyhűtőbe.
– Oké. Remélem, találsz neki helyet! – incselkedem.
– Azt hiszed, vicces vagy?
–  Egy hatalmas, menő hűtőd van, tele vízzel és mustárral,
úgyhogy igen.
Rhys odahozza a dohányzóasztalra a vacsorát, majd visszaül
mellém, és ki hinné? A tévét nézi. Sose vallaná be, de fogadok,
hogy ő is ugyanolyan kíváncsi arra, hogy könnyedén ki tudják-e
szedni a konyhafalat, vagy az austini párnak még egy drága
gerendát is be kell szereznie, mint én.
– Szóval, hogy lesz ez a munkahelyen? – teszem fel a kérdést a
reklámszünetben.
– Hogy érted? – kap be egy villányi csirkét Rhys.
Tudom, hogy őrülten hangzik, de nagyon szexi, ahogy rág!
– Mondhatni, itt lakom.
– Egy hónapig.
– Vagy amíg rám nem unsz.
Ahogy ezt kimondom, felém fordul és nagyot pislog, valami
átfut az arcán, majd újra a tévére figyel.
– Tudom, hogy a Sutton Travelnél elég liberális a cégen belüli
kapcsolatok szabályozása – folytatom, utalva a Windsor
tulajdonosára, és megpróbálom visszaterelni a témát az
aktuális problémára. – De az emberek látni fognak itt, ahogy az
imént Mitchell is. Vagy látják majd, ahogy a vezetői liftet
használom, amikor reggel munkába megyek. Azt fogják
gondolni, hogy a barátnőd vagyok, hacsak nem szeretnéd, hogy
titokban mászkáljak. Mert azt is lehet, hogy lemegyek a
garázsba, átsétálok a munkavállalói bejárathoz, és a másik
lifttel megyek fel a negyedikre. Végül is működhet – tartom
vissza a lélegzetemet, azon tűnődve, most jön-e el az a pillanat,
amikor rájön, hogy csak egy éjszakát akart, nem egy hónapot, és
kiadja az utamat.
Nekem tetszik annyira, hogy egy hónapig vele legyek.
Legalább.
Talán még pár hónapig is.
Tudom, hogy ez merész, sőt, kicsit naiv is, de vannak olyan
pasik, akikben megvan az a valami. A megjelenésük? Valami,
ami kiszívja a levegőt a szobából, ha belépnek, amitől az ember
tekintete szinte rájuk tapad, még azelőtt, hogy tudnánk,
megérkeztek. Ez a vonzerő nem normális, nem lehet az, mert
már nagyon sok pasival találkoztam életem során, és még
senkivel sem éreztem azt, mint Rhysszal.
Hogy meddig tart, nem tudom. Mivel ez az első alkalom, nem
is tudhatom, de egy hónapig simán kitart, sőt. Hiszen már
harminc nap telt el azóta, hogy először ezt éreztem, azon az
estén a bárban, amikor azzal a részeg brit barátjával volt (akiről
most már tudom, hogy a Sutton Travel ügyvezetője és egyben
Rhys unokatestvére, szóval talán nem kellene a részeg brit
barátjának neveznem, pláne, ha találkozni is fogok vele), és egy
cseppet sem csillapodott. Inkább erősödött. Most már tudom,
hogy azon kívül emberként is fontos nekem, ami nem lehet
más, mint valamiféle vudu szexuális húzóerő.
Talán most jön el a pillanat, hogy Rhys rájön, nem érez
semmit. Vagy nem eleget ahhoz, hogy itt tartson. Talán
megvoltam neki, és ennyi elég. Nem véletlenül nincs barátnője.
Azért nincs, mert a táncosokat, örömlányokat szereti, talán a
változatosságért van oda.
–  Nem, nem akarom, hogy titokban mászkálj. Csináld, ahogy
jólesik. Az irodát hétfőn lerendezem.
Felszúrok egy darabka tépett csirkét, ami egyébként isteni,
sokkal jobb, mintha nekem kellett volna megcsinálnom, közben
pedig azon rágódom, vajon mit jelenthet az, hogy „lerendezem”.
Szeretnék rákérdezni, de ő újra a tévé felé fordult, és az
arckifejezése nem igazán bátorít arra, hogy faggassam.
Ráadásul bízom benne. A kérdésem tehát puszta kíváncsiskodás
lenne, szóval megtartom magamnak holnapig.
Innentől csendben nézzük a műsort. A konyhafalat
ledöntötték, de be kellett szerezni egy háromezer-ötszáz
dolláros keresztgerendát, hogy az álomkonyhából valóság
lehessen. Ezután egy lyuk keletkezett a tetőn, ami teljesen
felemésztette a költségvetést. A vége persze mindig jó, hiszen
sikerül leárazott csempét venni a fürdőbe, amit egy barátjukkal
közösen saját kézzel raktak fel. A felújítás időben készül el, az
eredeti, nyolcvanezres költségkeretet pedig csak hétezer
dollárral lépték át.
– Hogy tetszett? – kérdezem a végén.
– Hm… – válaszolja, mintha át kellene gondolnia.
Közben végeztünk a vacsorával, és fogalmam sincs, hogyan,
de az utolsó tíz percben a fejem Rhys mellkasára került, és
mindketten elnyúltunk a kanapén.
–  Mi tetszik neked ebben ennyire? – cirógatja a hajam, ami
legalább annyira jó érzés, mint a korábbi lábmasszázs.
Rhys az érintésben is remekel. Szavak nélkül is megnyugtat.
Talán harminc százalék az esélye annak, hogy beleszeretek.
–  Szeretem meglátni a lehetőséget. Ez a ház első ránézésre
sötét volt, és divatjamúlt. De kiderült, hogy egy igazi kincs. Csak
a megfelelő ember kellett ahhoz, hogy kiderüljön, mekkora
lehetőség rejlik benne. Igazán nem nagy erőfeszítés árán
áthelyezték a mosókonyhát, és felújították a konyhát, amitől a
ház hirtelen egy tágas, világos otthonná változott, aminek
mindig is lennie kellett volna.
– Inkább nagy erőfeszítés volt.
–  Néha megéri – jegyzem meg lágyan, inkább csak
magamnak.
A farmerja övbújtatójával játszom, dörzsölöm az anyagot az
ujjaim között, tekintetem még mindig a tévére tapad.
– Vehettek volna egy kész, új házat, és megspórolhatták volna
ezt a sok felhajtást.
– Lehet. De talán nekik ez a ház kellett, mert semmi más nem
hozta lázba őket.
Rhys még mindig alattam fekszik, de már nem birizgálja a
hajam.
– Talán valamiféle ingatlanfétisük van. Nem számít – fejezem
be a gondolatmenetet gyorsan, mert ez az ingatlanos hasonlat
talán túlságosan árulkodó.
De mégsem bírom ki.
– Ráadásul minden résznek boldog a vége.
– Egy boldog házvadászat?
–  Igen. Nagyon kellemes élmény. Az ember tudja, hogy egyet
kiválasztanak a háromból, mert mindig így van, és az is biztos,
hogy a végén a ház új életre kel egy új családdal.
– És mi van a másik két házzal, amit elvetettek?
– Azokra inkább nem gondolok.
– Hát persze.
– De biztosan azokat is megveszik – teszem hozzá egy perccel
később, mert ez egy felkavaró részlet. – A képernyőn kívül. Csak
azért, mert nem forgatják le, még nem jelenti azt, hogy a többi
házzal sosem történik meg.
–  Talán azok a házak túl sérültek ahhoz, hogy
megérdemeljenek egy családot. Talán penészesek, és le kell őket
rombolni – lendül újra mozgásba a keze.
– Nem. A penészt meg lehet oldani. Csak a megfelelő vevő kell,
aki látja a lehetőséget.
Elkezdődik a következő rész, és nem tűnik úgy, hogy Rhys fel
akar kelni a kanapéról. A Tengerparti házvadászokban a leendő
háztulajdonosok álmaik tengerparti otthonát keresik.
Én sosem voltam különösebben tengerparti lány.
– Kell még ma dolgoznod? – nézek fel rá a pilláim alól.
Nem tudom, mennyi időm van még vele, és azt sem, hogyan
kérjem meg arra, amit szeretnék.
– Szeretnéd, ha visszamennék dolgozni?
– Nem – rázom meg a fejem a mellkasán.
A pólója anyaga puhán simul ki az arcom alatt.
– Mára végeztem.
– Az jó.
– Miért?
Végigsimítok a mellkasán, és azon agyalok, hogyan érjem el,
hogy szexeljünk.
– Esetleg dolgozhatnánk az ÁSZI-don.
– ÁSZI?
–  Átlagos szexidő. Emlékszel? Fejleszteni kell a
hatékonyságunkat, mert nagyon sok a dolgod.
Egy pillanatra lehunyja a szemét, szája mosolyra húzódik, de
a nyöszörgést nem tudom megfejteni. Vajon izgalom?
Elkeseredés? Érdeklődés? Ki tudja? Ránézek az órára, azon
tűnődöm, holnap mikor kezd az irodában. Talán itt az ideje
lefeküdni? Fogalmam sincs.
– Ha gyorsak leszünk, lejjebb tornázhatjuk az átlagot – teszem
hozzá, arra az esetre, ha azon tűnődne, félórányi alvásnak oda,
ha szexelünk. – Vagy le is szophatlak. Bár az nem biztos, hogy
beleszámít az ÁSZI-ba. De mintha olvastam volna valahol, hogy
az orális szex segít az alvásban, úgyhogy mindenképpen
hasznos időtöltés lenne. Mit gondolsz?
Rhys fújtat egyet, kinyitja a szemét, vad tekintete az
elevenembe talál.
– Szoptál már, Lydia?
–  Nem – rázom meg a fejem. – Az exemnek párszor kézi
munkáztam, de elég gyorsan elment, szóval nem csináltam túl
sok mindent. Ezért is gondoltam azt, hogy a hét-tizenhárom
perc reális cél, hiszen az a fiú két perc alatt elélvezett.
Rhys már nem babrál a hajammal. Helyette a homlokát
dörzsöli, én pedig attól tartok, nem érdekli a dolog.
–  De tudom, hogy kell – teszem hozzá gyorsan. – Láttam pár
videót, a lényeg megvan, és gyorsan tanulok – erre a
képességemre mindig is büszke voltam. – Nem felejtettem el,
hogy szeretnéd a torkomba tolni a farkadat, de meg kell
tanítanod, mert azokban a videókban, amiket láttam, mintha
minden nő öklendezési kényszer nélkül született volna, vagy
valahogy kikapcsolták ezt a dolgot magukban. Ráadásul voltak,
akik hang nélkül, voltak, akik hangosan csinálták, én pedig nem
tudom, melyiket szeretnéd.
– Lydia – sziszegi Rhys.
– Igen?
– Kérlek, fogd be!
Ó, basszus…
Beharapom a szám, hogy elrejtsem, mennyire csalódott
vagyok. Részben azért, mert kimarad az esti szex, részben pedig
azért, mert nem értem, mivel lomboztam le. Fejben újra
végigpörgetem az elhangzottakat, hátha azonosítani tudom a
pontot, amikor elveszítettem, és kivehessem a csábítási
technikáim tárházából.
Várjunk csak.
Rhys érdeklődik. Tudom, mert érzem, ahogy egyre jobban
nyomja a hasamat a lelkesedése. Ráadásul ez friss érdeklődés,
mert a házfelújítás utolsó tíz percétől kezdve, azóta, hogy
megmutatták a kvarc konyhapultot, már rajta fekszem. Szóval,
talán a „fogd be” azt jelenti, hogy lássak munkához? Végül is
feladatom van. Amikor cserkészlány voltam, a vezetőnk, Mrs.
Barnes mindig azt mondta a kekszrendelések szortírozása
közben, hogy ne a szád járjon, hanem a kezed, de azt hiszem, ez
mégsem egészen ugyanaz.
De…
Talán mégis.
 A szemébe nézek, kezem a mellkasáról a lelkesedésére
kalandozik, és finoman megszorongatom. Rhys nem állít meg.
Lecsúszom a kanapéról, a széttárt lábai közé térdelek, majd
nekiveselkedem a cipzárának. Most viszont megállít.
– Lydia, elég. Állj fel!
 HUSZONHÁROM

Rhys

– Valami rosszat csináltam? Még el se kezdtem! – néz rám Lydia

zavarodottan, és talán kissé kiábrándultan.
Azért lenne csalódott, mert lelomboztam a lelkesedését a
szopással kapcsolatban? Édes jó istenem… Nem áll föl, hiába
kértem, ehelyett visszaül a sarkára, tekintetében egy csipetnyi
bánatot vélek felfedezni.
–  Nem, nem csináltál semmi rosszat – rázom meg a fejem,
majd megcsípem az orrnyergemet.
Jézusom! Hogy mennyire lelkes! Kedveskedni akar nekem,
pedig meg se érdemlem. Nem érdemlem meg őt. Még akkor
sem, ha fizettem azért, hogy itt legyen, hogy kényeztessen.
– Attól félsz, hogy rossz leszek benne? Mert hát fejben elég jól
csinálom, de ez sose derül ki, ha nem próbálhatom meg.
Ráadásul akarom is. Meg szeretném próbálni. Tudni akarom,
milyen érzés, ha megtenném neked.
– Megpróbálhatod. De nem ma este.
– Oké. Hanem?
– Szerdán – vetem oda, mert teljesen elment az eszem.
Nem is tudom, honnan jön ez a szerda, de Lydia még mindig
előttem térdel, én pedig szeretném letörni a szex iránti
természetes lelkesedését, és nem is arról van szó, hogy ne
akarnék egy szopást. Ki ne akarna? Fenébe!
Alsó ajkát a foga között morzsolja, majd elmosolyodva biccent
egyet, jelezve, hogy a szerda szerinte egy teljesen logikus válasz
arra, hogy mikor kaphatja be a farkamat. Tenyere a combján
pihen, a cuki pizsamáján. Haját copfba fogta, a trikóján átsejlik
a mellbimbója. Ez az egész annyira normálisnak tűnik. Mintha
mindig is itt lett volna, mintha nálam lenne a helye.
Rábökök a távirányítóra, kikapcsolom a tévét, felállok, és a
kezemet nyújtom felé, hogy felemelhessem a földről. Elfogadja a
segítséget, megemelkedik és feláll, én pedig azonnal magamhoz
húzom, és megcsókolom. Alig hallható sikoly szabadul ki belőle,
mintha egyáltalán nem számított volna erre. De végül hozzám
simul, átkarolja a nyakamat, és közelebb lép. Mellbimbója a
mellkasomhoz préselődik, szája lágy, rugalmas, ujja a tarkómon
lézengő hajszálakba kapaszkodik, a férfiasságom most már
kőkemény.
Kezem a combjára vándorol, megemelem, lába a derekamba
kapaszkodik. Furcsa nyugalom jár át, miközben átsétálok vele a
nappalin, és lekapcsolom a villanyt, ő pedig belém
csimpaszkodik. Kicseszett nyugalom amiatt, hogy itt lesz egész
éjjel, hogy itt lesz még reggel is. De miért ennyire fullasztó ez az
érzés? Jól van ez így? Mégis tetszik, hogy Lydia szó szerint
belém kapaszkodik. Tetszik, hogy itt van, élvezem a társaságát.
Kedvelem a tacós pólóit, hogy szereti az olcsó, gyorséttermi
kajákat, és tetszenek a furcsa vásárlási szokásai, és hogy olyan,
számára ismeretlen embereket néz, akik házat vásárolnak egy
városban, ahol még sosem járt.
Mindent tudni akarok róla. Mindent.
De előbb ki kell derítenem, milyen kapcsolat fűzi Vincehez.
Bármi is legyen, el tudom rendezni. Huszonkét évesen azt hiszi,
hogy a turkáló szórakoztató. Mégis, mennyi tartozása lehet?
Canon holnapra ígérte a jelentést. Abból fogok kiindulni.
– Most azonnal szexelünk?
A nyakamat csókolgatta, mialatt megtettem ezt a pár lépést, és
újra megjelent az a tipikus, száraz szexmozdulat. Ez is tetszik.
Pedig nem kellene, hiszen tudom, hogy a lelkesedése a
tapasztalatlanságából fakad, ami valahogy összefügg a
fiatalságával és azzal, hogy semmit sem tud a férfiakról, mégis
rohadtul tetszik, hogy ilyen. Még nem csömörlött meg. Még
semmit sem tud a csábításról. Elpirul, amikor ránézek, és túl
sokat árul el. Mint most, amikor a karomban lovagol, és épp
annyira távolodik el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni,
amikor felteszi a kérdést, hogy szexelünk-e. A korábbi kétsége
már a múlté, helyét átvette az izzó lelkesedés.
Nagyon sokszor szexeltem már, és bizton állíthatom, egyetlen
nő sem kérdezte meg soha, hogy szexelni fogunk-e.
–  A csókolózás, az, hogy a fenekemet fogod, és hogy a
hálószoba felé tartunk, azt jelenti, hogy szex lesz, nem? Azért
mondtál nemet a szopásra, mert van időd az igazi szexre?
Mivel nem válaszolok azonnal, elkerekedik a szeme, pislogva
jóval lágyabb hangnemre vált.
– Kérlek, mondd, hogy igen!
– Igen, szexelni fogunk, Lydia.
– Juhú!
 Ezt sem hallottam még senkitől. Sok tankönyvbe illő bókot
hallottam már kefélés közben, de juhút még soha. Istenem,
segíts! Szerintem ez ugyanaz a juhú, amit a Del Tacós jegeskávé
váltott ki belőle, innen tudom, hogy tökéletesen őszinte.
– Mondj meg nekem valamit, Lydia.
–  Oké – billenti oldalra a fejét, tekintete vad, vágyakozó és
reményteli.
– Hogy lehet, hogy szűzen végezted el az egyetemet?
–  Az a helyzet, Rhys… – kezd bele, de megáll, mintha a
megfelelő kifejezést keresné.
– Mi a helyzet?
–  Szerintem meg fogsz lepődni, úgyhogy készülj fel. Az a
helyzet, hogy a gimiben kissé stréber voltam.
– Nem mondod – igyekszem nem elnevetni magam.
– De – bólint. – Így igaz. És az egyetemen is így volt. Akartam
szexelni, tényleg, de igazi érzéseket akartam. Át akartam élni a
kapcsolódást, azt, hogy legszívesebben letépném magamról a
ruhát, de sose jött el. A hetyegés kellemes volt, de csak annyira,
hogy maradjon fent a nadrág.
– És úgy gondoltad, hogy ha eladod a szüzességed, az járható
út lesz? – kérdezem zavarodottan.
Lydia félrenéz, beharapja az alsó ajkát, és enyhén
összeráncolja a homlokát.
–  Úgy éreztem, hogy aggszűz leszek – néz vissza rám, csak
hogy lássa, miként reagálok.
– Aggszűz. Huszonkét évesen?
– Igen. Megbeszélhetnénk ezt később?
Ledobom az ágy végébe, közben lehámozom róla a trikót.
Kioldom a pizsamája szaténövét, és attól is megszabadítom,
hogy utána térdre ereszkedjek, és a vállamra tegyem az egyik
lábát.
– Hogy van az, hogy te oralizálhatsz, nekem meg szerdáig kell
várnom, hogy belevágjak?
– Mert én vagyok a főnök, és azt mondtam.
– Hm… Tetszik, hogy te vagy a főnök. A magabiztosságod rám
is átragad, és kívánatosnak érzem magam. És valahogy fel is
izgat, ha irányítanak.
Már a mondat közben hevesebben lélegzik, kipirosodik a
mellkasa is. Apró mellei vannak. Igaziak, tökéletesek és
szeretem nézni ebből a szögből, ahogy fel-le mozognak.
Szeretem nézni, ahogy hátraveti a fejét, miközben a csiklóját
szopogatom, rohadtul tetszik az érzés, amikor belekapaszkodik
a vállamba, hogy ne essen el, és az is, ahogy megemeli a
csípőjét, hogy minél közelebb legyen a számhoz.
Megragadom a farpofáit, hogy ne mozoghasson, ujjamat
végigsimítom a puncija és ánusza közti érzékeny területen. A
hatás nem marad el. Egy apró „ó” kíséretében néz rám,
miközben az ujjam apró köröket ír le a hátsó bejáratnál. Először
megfeszül, de amikor rászívok a csiklójára, teljesen ellazul.
Sarkát belemélyeszti a hátamba, és megemeli magát, amikor
újra beindul a körkörös mozdulat.
Lydia tökéletes.
Leveszem a lábát a vállamról, feltolom az ágyra, és
szétnyitom a térdeit. Szeretem a korlátlan hozzáférést munka
közben, bár ez inkább hobbi, mint kötelesség.
–  Mondd el, mit szeretsz! – utasítom, és a belső combját
simogatom.
Megcsókolom a hasát, épp a köldöke alatt, majd a vádlijánál
fogva a megfelelő pozícióba helyezem.
–  Eddig mindent – zihálja boldog sóhajt hallatva, én pedig
felnevetek.
–  Én konkrétumokra gondoltam, hiszen nincs mihez
hasonlítanod.
Hüvelykujjam utat csinál, nyelvem a nagyajkai közé siklik, de
nem veszem le róla a szemem. Egyik keze a hasán, a másikkal a
takaróba kapaszkodik a feje fölött. Mellei folyamatosan
mozgásban vannak, fejét az ablak felé fordítja, de a szemét
becsukva tartja.
Basszus! Nagyon szép idelent. Nedves, rózsaszín, sikamlós és
rohadtul odavagyok érte. Képes lennék egész éjjel csak nézni és
kóstolgatni a punciját.
– Melyik tetszik jobban?
–  Ó… – nyitja ki a szemét, majd fészkelődni kezd. – Nem
tudom. Mindkettő tetszik.
Megismétlem a mozdulatot, és mielőtt megemelné a lábát,
kiderül, hogy a lágyabb nyelvcsapásokat preferálja.
Most a csiklója következik. Rátapad a szám és megszívom.
Először finoman, majd kicsivel erősebben. Itt az utóbbi a
kedvenc.
Nyalom, szívom, harapdálom, az ujjamat is bevetem, közben
folyamatosan azt kérem tőle, hogy mondja, melyik a jobb neki.
Persze szavak nélkül is elég jól tájékozódom, abból, ahogy a
lába és a mellkasa megemelkedik, ahogy a hasán az ujjai
elernyednek vagy megfeszülnek, ahogy a combizmai dolgoznak,
ahogy a lábai széttárulnak vagy összezárnak felettem.
De tetszik, ha ki is mondja.
–  Mi van, ha nem mindig ugyanúgy szeretem? – teszi fel a
kérdést, miután kétszer is elélvezett.
A combja is nedves, alig kap levegőt, miután elmondatom
vele, hogy milyen szintű nyomás esik a legjobban neki, amikor
eltalálom azt a belső pontját.
–  Mi van, ha rossz szokások idegződnek be az alapján, amit
ebben a pillanatban jónak gondolok?
Istenem, segíts! Ez a nő túl sok!
– Az alkalmazkodóképességem sokkal jobb, mint a tárgyalási
technikám – válaszolom, és valahogy sikerül nem
elmosolyodnom közben.
– Ó! Rendben – bólint, majd fújtat egyet.
Felállok, egy kézzel lehámozom magamról az inget, majd a
nadrágomtól is megszabadulok, és felállítom Lydiát is, mielőtt
az ágyra feküdnék.
– Ülj rám! – utasítom, kezemben a farkammal.
Annyira kemény vagyok, hogy mindjárt felrobbanok.
Lesimítom az örömcseppet a makkomról, így már nedvesen
tudom kényeztetni magam. Lydia szeme elkerekedik a
feladattól, majd felmászik az ágyra, egyik lábát átveti felettem,
kezével megtámaszkodik a mellkasomon, és leereszti a fenekét
a combomra.
Átveszi tőlem a kézi munkát, keze fel-le kúszik a
férfiasságomon, tekintete ide-oda cikázik a farkam és az arcom
között, nyelve az ajka közé szorul, annyira koncentrál.
–  Még mindig nem értem, hogy férhet belém – néz rám
kérdőn, miközben kissé megemeli magát, hogy irányba
kerüljön.
– Tegnap egész jól illeszkedett – emlékeztetem, mire elpirul.
–  A testem biztos valami mágikus síkosítót termel, ami
lehetővé teszi a lehetetlent.
A makkomat a puncijához dörzsöli, én felszisszenek a forró
nedvességtől, és komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne vegyem
át az irányítást, és ne kezdjem el vadul döngetni őt. Inkább a
combját simogatom, így biztatom arra, hogy nyeljen el.
Annyira szűk! A mágiával kapcsolatban valószínűleg igaza
van.
Sikerül pár centit befogadnia, de az arca és a hüvelye is
megfeszül. Megemelkedik, majd újra rám ül, közben fújtat
egyet, én pedig azt ismételgetem, hogy lazuljon el. Ott fogom,
ahol csak érem. A combját, a derekát, a melleit, a mellbimbóját
csavargatom, ő mélyeket lélegezve, centiről centire halad előre,
közben sokszor megemelkedik, nehogy a gravitáció túl gyorsan
húzza a mélybe.
– Nem megy, Rhys. Ez most még nem megy. Sajnálom.
Le is száll rólam, feneke mellettem landol a matracon.
– Annyira sajnálom! – ismétli, én pedig nem értem, mi a fene
történik.
Mert az, hogy sajnálom, az utolsó, amit hallani szeretnék tőle
ebben a helyzetben.
– Túl nagy vagy, és így túl szűk vagyok. Ez nem megy valami
jól nekem. Még korai, ezen még dolgoznom kell. Jobban megy,
ha te csinálod. Kifizetted már Vince-t? Mindenképpen
engedményt kellene kérned, hiszen nem tudok megcsinálni
mindent, amit szeretnél. Nagyon sajnálom. Csinálhatnánk
máshogy? Úgy, hogy te mozogj? Mondjuk kutyapózban? Akkor
te irányítanál. Én egyébként is jobb vagyok abban, ha te vagy
felül – magyarázza lelkesen, én pedig gyorsan elkapom a kezét,
és magamra húzom.
– Lydia – várom ki türelmesen, amíg rám figyel.
– Igen?
– Nem akarom, hogy sajnálkozz.
– Oké – válaszol, mintha megértette volna, de a tekintete és a
válla még mindig tele van feszültséggel.
–  Nem kell olyan pózban csinálnunk, ami nem kényelmes
neked. Sohasem.
– Oké.
–  De hidd el nekem, hogy mocskos tehenészlány módjára
lovagolni rajtam nagyon is élvezetes lesz számodra, csak előbb
magabiztosabbá kell válnod.
–  Hm… Talán – vonja meg a vállát, de az ujja köröket ír a
mellkasomon, és a pillái alól sandít rám, az arca újra kipirul.
– Addig is nagyon sok pozíció van, amit kipróbálhatunk.
Ez bevált.
– Mennyire sok? – élénkül fel, és máris közelebb bújik.
Csillogó szemmel néz rám, amitől úgy érzem, mintha én
lennék a kicseszett univerzum közepe.
– Nagyon sok. Egyelőre kihagyjuk a kutyapózt is, bár nagyon
kedves felajánlás volt, és nagyon is szeretném, ha négykézlábra
ereszkednél, és a hajadba kapaszkodva döngethetnélek
hátulról.
–  Ó… – biggyeszti le az ajkát, és nem is igyekszik elrejteni
előlem a csalódottságát. – Miért nem csinálhatjuk? Elég jól
hangzott, amit mondtál.
–  Mert úgy nem látom az arcodat, és szeretném látni,
miközben kefélünk.
–  Óóóó! Értem… – nyújtja el az ó-t. – Én is szeretem látni az
arcodat – mosolyodik el pajkosan. – De nem csak ilyenkor.
Mindig. De a szerdát már különösen várom.
–  Te… – fordítom magam alá egy határozott mozdulattal. –
Elég kacér vagy egy jó kislányhoz képest.
Addig csókolom, amíg el nem lazul, és a sarka a fenekembe
nem fúródik, hogy közelebb kerüljek hozzá.
Feltérdelek az ágyon, a lábát a mellkasához tolom, mindkét
bokáját a bal vállamnak támasztom, és behatolok. Istenem!
Hogy ez mennyire jó! Nézem, ahogy megvadul a tekintete,
ahogy a szája apró ó-betűt formál. Gyorsan pislog párat, majd
elmosolyodik.
– Nahát! Fogalmam sem volt – rázza meg a fejét a párnán, és
belekapaszkodik az alkaromba. – Mindig azt hittem, hogy szét
kell tárni a lábaimat ahhoz, hogy szexeljek. Az ember mindig
tanul, nem igaz? – csukja be a szemét gyorsan, majd újra
megrázza a fejét. – Hogy mondhatok ekkora hülyeséget?
Elmozdítom az egyik bokáját, hogy meg tudjam puszilni a
talpát. Megfeszítem a csípőmet, és olyan mélyre tolom magam
benne, hogy egy pillanatra még a látásomat is elveszítem.
Kicseszett eksztázis! Minden egyes centimet körbefogja. Síkos,
forró és eszméletlenül szűk!
– Nem hülyeség.
A tudatlansága rohadtul beindít, és bár tudom, hogy egy
gazember vagyok, mert ezt érzem, de nem érdekel. Huszonkét
éves, nem tizenhat, és én piszkosul élvezem, hogy bevezethetem
a szexbe. Hogy láthatom, ahogy elpirul és ficánkol alattam.
Hogy válaszolhatok a kérdéseire, és kitágíthatom a horizontját.
Lydia meg van győződve arról, hogy van valami rejtélyes
fétisem, de azt hiszem, a képlet teljesen egyszerű. Ő a gyengém,
az, hogy taníthatom.
– Nos, elég jó problémamegoldó vagyok – mondja vigyorogva,
mintha egy titkot árult volna el, majd közelebb húzza a térdét a
mellkasához, így megváltozik a behatolási szög, és elkerekedik a
szeme.
– Milyen érzés? Jól vagy?
De már közben bólint egyet.
– Jó. Nagyon jó. Kérek még belőle – szorít rám, amitől minden
végtelenül szűkké, izzóvá válik.
Lydia annyira nedves, annyira fogékony és annyira tökéletes!
Hosszú, gyors mozdulatokkal dolgozom. Tényleg tökéletes. Túl
tökéletes hozzám, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegetem,
mert bőven van min agyalnom jelen pillanatban, és csak az
érdekel, hogy azt halljam, ahogy az éjszakába rebegi: Rhys,
Rhys, Rhys…
Mert mindig ezt mondja, amikor elélvez. Minden egyes
alkalommal. Három rövid felkiáltás, utána háromszor a nevem.
– Gyere közelebb! – teszi hozzá ezúttal, karja a nyakam után
nyúl.
Leengedi a térdét, széttárja a combját, hogy beférjek közé,
majd a mellkasára húz, a bőrünk összeér. A tökéletes kis mellei
hozzám préselődnek, a hasunk összeforr, hús a húshoz, én
pedig a kezemben tartom a fejét, úgy csókolom.
– Olyan kedves vagy – súgja, de ez nem igaz.
Nem vagyok kedves, hiszen fizetek neki. Ő csak a munkáját
végzi, amire valószínűleg semmi szüksége, és ez vagy borzasztó
vagy csodás, attól függően, hogy honnan nézi az ember. De ezen
majd később rágódom, mert Lydia keze már a fenekemen van,
csípője megfeszül alattam, úgyhogy ideje arra figyelnem,
nehogy javítsam az átlagos szexidőt, ami annyira fontos neki, és
biztosítsam, hogy holnap egész nap érezze ezt a mostani
menetet.
Miután elérkezünk a három Rhyshoz, eszembe jut, hogy
küldenem kellene még egy e-mailt a londoni irodának, hogy
reggelre megérkezzen a válasz, de Lydia feneke az oldalamhoz
simul, a haja szétterül a párnámon, úgyhogy letojom.
Egyszerűen letojom. Majd reggel elküldöm, és kész.
 HUSZONNÉGY

Lydia

Vajon máshogy nézek ki? Vajon mindenki tudja, ha rám néz,

hogy az egész hétvégét szexszel töltöttem? Rhys
fürdőszobájában a tükörképemet fürkészem, és elpirulok. Ez a
legkínosabb gondolat. És bugyuta is. Senki sem fog rám nézni.
Ráadásul valószínűleg a többiek is ezt csinálják a hétvégén,
mert mindenki szexel. Még én is.
Például ma, az irodában, ha meglátom Rhyst, nem fogom
elképzelni, hogy néz ki meztelenül. Nem fogom. Ha összefutunk
mondjuk a pihenőben, csak és kizárólag átlagos gondolataim
lesznek. Teljesen átlagos, felöltözött gondolatok. Mert egy
felnőtt, profi nő vagyok.
Ha esetleg elmegyek mellette a folyosón, nem fogom
elképzelni, milyen, amikor egy szál törölközőben áll a tükör
előtt, és borotválkozik. Nem. Kizárt. Sőt, most sem fogom tovább
bámulni, és igyekszem elfelejteni még az emlékét is, nehogy
véletlenül később újra eszembe juthasson.
– Mi a baj? – kérdezi Rhys.
A tükör előtt babrálok, de nem nézek rá. Most ébredtem fel,
csak pisilni jöttem, erre ő már végzett a zuhanyzással, és ahogy
látom, már majdnem a borotválkozással is. Örömmel sarkon
fordulnék, és átmennék egy másik fürdőszobába, de az itteni
vécének külön kis helyiséget kanyarítottak, ami a legjobb
találmány, hiszen így sosem kell látnom, ahogy Rhys előttem
vizel. Legalábbis nem hiszem. Hacsak össze nem házasodunk,
és gyerekeink nem lesznek, ő pedig végignézi a szülést. Talán
később nem fog zavarni, ha előtte kell pisilnem. Talán.
–  Semmi – vonom meg a vállam, és felkapom a fogkefémet,
amit Rhys fürdőszobájában tárolok.
Egy átlagos hétfő reggel. Fogkrémet nyomok rá, és gyorsan
bedugom a számba, hogy ne kelljen beszélnem. Közben Rhysra
sandítok. Időközben végzett a borotválkozással, a törölközőt
már a szennyesbe dobta, és most meztelenül sétál a gardróbba.
Mégis, hogy tudná elfelejteni egy lány a meztelen feneke
látványát? Hogyan? Az isten szerelmére, én nem vagyok
varázsló! Nem tudom csak úgy egyszerűen kitörölni ezt az
agyamból! És nem is akarom. Legszívesebben egy memót írnék
minden olyan szerencsétlen nőnek – és érdeklődő férfinak is –
arról, milyen csodás a feneke, akik nem láthatják élőben. Ha
már itt tartunk…
–  Szóval, az irodában. Ez… – mutatok kettőnkre, mikor
felöltözve visszatér, hogy megkösse a nyakkendőjét. – Az
irodában… – ismétlem, intve még egyet kezemben a fogkefével.
–  Elintézem – kacsint rám, majd kellemes ebédet kíván, és
elmegy.
Istenem! Milyen korán kezdi a munkát!
Egy pillanat.
Ebéd?
 Szent ég! A Paytonnel közös ebédünkre céloz! Arra, hogy
Payton ebéd közben ki fog faggatni a szexről!
Ez… végtelenül megalázó.
De úgy tűnik, neki tetszik, szóval talán nem bánja. Ráadásul
keményen dolgozott tegnap este. Lehet, hogy azért
emlékeztetett az ebédre, mert abban bízik, hogy jó értékelést
kap?
Sokáig állok a víz alatt, mert bőven van időm. Korán keltem,
mint mindig, helyben vagyok, ami kényelmes, még akkor is, ha
egy szállodában lakni elég furcsa érzés.
Furcsa, de menő. Az, hogy nincs semmi a hűtőben, már
kevésbé. Az szimplán furcsa, függetlenül attól, hogy Rhys
szerint a szobaszerviz kényelmes. Én biztos, hogy nem akarok
minden alkalommal rendelni, ha éhesek leszünk, szóval, ha túl
akarom élni ezt az egy hónapot, meg kell oldanom ezt a kérdést.
Ráadásul van kávéja és kávéskannája, de se kávéfőző, se
organikus, természetes édesítő, úgyhogy ezt sem értem.
Tényleg érthetetlen. Még szerencse, hogy a pihenőben van
egy remek kávégép. Az megteszi addig, amíg ki nem találok
valamit.
Miután elkészülök, kisétálok a lakásból vagy lakosztályból –
nem igazán tudom, melyik a helyes kifejezés, és beszállok a
privát liftbe, ami levisz a negyedikre. Rhystól tegnap kaptam
egy kártyát, amivel bejuthatok a lakásba, és használhatom a
liftet is. Azt is megmutatta, hová érkezik a negyediken, szóval
nem fogok eltévedni. Azt hiszem, tudta, hogy hamarabb áll
munkába, mint én. Amivel nincs semmi baj. Nem várom el,
hogy együtt ereszkedjünk a lifttel az irodába. Nem élünk együtt,
nem telekocsizunk, csak szexelünk. És elég jól érezzük
magunkat egymás társaságában. Ennyi. Egyáltalán nem zúgtam
bele. Ötvenöt százalék esélye lehet annak, hogy megtörténik.
Az irodában az asztalomra dobom a táskámat. Igen,
lehoztam, mert nagyon furcsa lett volna fent hagyni, még akkor
is, ha kissé feleslegesnek tűnik lecipelni, hiszen nincs
szükségem se a kocsikulcsomra, se a tárcámra, és a fiókomban
van egy plusz szőlőzsír is. A szállodai élet valóban sajátos
bonyodalmakkal jár. Ezután a pihenő felé veszem az irányt,
hogy feltankoljak, mielőtt belevágnék a munkába. Kora reggel,
pont úgy, ahogy egy hatékony munkavállalótól elvárják.
A főnököm, Bethany is ilyen, már a kávégépet nyomogatja,
mire megérkezem. Mosolyogva üdvözöl, megjegyzi, hogy
milyen korán itt vagyok, aminek örülök, mert a szóbeli
elismerés legalább olyan jót tesz, mint egy kiérdemelt jelvény.
– Jó volt a hétvégéd?
Igen. Eléggé.
– Igen, köszönöm.
Fejben megveregetem a vállamat, mert biztos, hogy teljesen
normálisan, „nem szexeltem” hangnemben válaszoltam.
–  Valahogy másnak tűnsz – jegyzi meg, miközben felkap egy
müzliszeletet az ingyenes ellátmányból, amit a konyhapultokon,
üvegedényekben helyeztek el.
Édes istenem! Hát ragyogok! Úgy ragyogok, mint aki szexelt!
Tudtam, hogy ez lesz! Tudtam, hogy teljesen egyértelmű lesz, és
az emberek elképzelik, hogy nézhetek ki meztelenül!
– Napozni voltál?
Vagy csak azt hiszik, hogy napoztam.
 –  Nem, ezen a hétvégén nem. De felszedtem egy kis színt,
mióta ideköltöztem. Attól lehet – csúsztatom a csészémet a
kávégépbe, miután Bethany kivette a sajátját, és kiválasztom a
tejeskávét. – És te? – kérdezem, miközben felmordul a masina,
és megjelenik az első kávécsepp a csészém alján. – Volt valami
izgalmas a hétvégén?
–  Fodrásznál voltam – vonja meg a vállát a főnököm. – Nem
valami nagy átalakítás, csak megigazíttattam – mutatja felém
egy hajtincse végét.
– Klassz – vágom rá, mert nem tudom, mi mást mondhatnék.
Bethany megvárja, míg elkészül a kávém, és együtt
battyogunk vissza a helyünkre. Az irodája az én sorom
távolabbi végén van, szóval a bokszomnál kellemes napot
kíván, és továbbsétál.
Úgy is lesz. A héten munkába álló éttermi dolgozókat mind
sikerül leellenőriznem, majd felkészülök a fürdőrészleg
dolgozóinak tartandó, holnapi speciális eligazításra. Isteni
napom van, egészen addig, amíg a számítógépen meg nem
jelenik egy emlékeztető – lesz egy megbeszélésem, amiről
teljesen megfeledkeztem.
Öt perc múlva kezdődik.
Rhys irodájában.
Máris arra gondolok, hogy egy gyors, pajzán asztali
mutatvány miatt hív, de amikor rákattintok a megbeszélés
ikonjára, kiderül, hogy nem én vagyok az egyetlen résztvevő.
Egyébként is, az irodában mindig hivatalosan viselkedett velem,
még azután is, hogy felajánlkoztam neki a pihenőben, azelőtt,
hogy tudtam volna, kicsoda.
 Ami, ha jobban belegondolok, közel sem volt olyan rossz,
mint áruba bocsátani magam azután, hogy megtudtam, ki is ő
valójában.
Szóval.
Ez van.
Ki fognak rúgni.
Bethany is ott van a meghívottak között, ahogy a főnöke,
Harrison, a HR-osztály alelnöke is. Végül pedig Lawson McCall,
a jogi osztály feje, aki szemtanúja volt a Double Diamonds-beli
akciómnak.
Fújtatok egy hatalmasat, és igyekszem arra gondolni, hogy
nagyon sok szabad állás van a szakterületemen Las Vegasban.
Vagy akár pincérkedhetek is, ahogy Payton mondta.
Valószínűleg többet keresnék, és remek lábaim lennének, ha
egész nap rohangálnom kellene. Ez az egész annyira rémes! Azt
hittem… azt hittem, hogy közelebb kerülhetek Rhyshoz! Hogy
olyasmit érez irántam, amit én iránta.
Talán az a fétise, hogy szíveket törjön össze, de ebben az
esetben menjen a fenébe! Kihúzom magam, felállok,
becsúsztatom a székem az asztal alá, hiszen a nehéz időkben
nincs helye a rendetlenségnek.
Épp azon tűnődöm, melyik Goodwillbe nézzek be hazafelé,
amikor Bethany megáll mellettem, és azt mondja, menjünk
együtt. Nem sokkal idősebb nálam, és azt találgatom, vajon
kellett-e már valakit elbocsátania korábban. Aztán azon
agyalok, vajon ez is olyasmi-e, mint a szex, hogy az ember
sosem felejti el az elsőt. Aztán az jut eszembe, hogy nem is
együtt megyünk, hanem elkísér a megbeszélésre, majd arra
jutok, nem érdekel, mennyire nehéz ez a helyzet neki.
Mi érkezünk utoljára. Még sosem jártam Rhys irodájában, sőt,
egyik vezetőnél sem. Tudtam, hogy közel vannak hozzám, de
eddig még nem kellett végigmennem ezen a hosszú folyosón.
Elmegyünk a folyosóról nyíló alkóvban található privát lift előtt,
ami reggel lehozott ide. Szomorú tekintettel veszek búcsút tőle.
Rhys irodája a várakozásnak megfelelően hatalmas. Van
benne egy asztal, egy kanapé, egy dohányzóasztal és egy
tárgyalóasztal is az ablakok előtt, ahonnan belátni a Las Vegas
Boulevardot. Lawson és Harrison már ott ülnek, nyugodtnak
tűnnek. Mintha valami golferedményről beszélgetnének. Rhys
az asztala mögött ül, nem is vesz tudomást róluk, valami mást
néz a monitorján. Biztosan látta, hogy megérkeztünk, mert egy
pillanatra felénk néz, jelzi, hogy csukjuk be az ajtót, majd feláll,
odasétál a tárgyalóasztalhoz, és leül az asztalfőre.
A dolgozó Rhys nem annyira különleges. Összeszedett és
hűvös. Úgy döntök, én arra a Rhysra fogok emlékezni, akivel a
bárban találkoztam. Vagy a Del Tacóban. Vagy a Goodwillben.
Vagy arra, aki együtt nézte velem a házfelújítós műsort. Arra a
Rhysra, aki elvette a szüzességemet, és aki miatt sosem fogom
megbánni, hogy ennyi rémségen mentem keresztül.
Bethanyval egymás mellé ülünk, szemben Lawsonnal és
Harrisonnal, akik mögött ott a Strip.
Aztán Rhys beszélni kezd.
 HUSZONÖT

Lydia

– A céges szabályzat szerint tájékoztatnom kell benneteket,

hogy Miss Clark és én nemrég romantikus kapcsolatba
kerültünk egymással. A pozíciómból fakadóan már az
igazgatótanácsot is értesítettem.
Ó, édes istenem…
Elvörösödöm. Senki sem szól egy szót sem, Bethany szeme
viszont majd kiesik a helyéről, amikor egy pillanatra felém
fordul. Láthatóan nagyon igyekszik palástolni a meglepettségét.
Rhysra néz, majd újra rám, és biztos vagyok benne, hogy a
szexre gondol. Most már tudja, hogy nem a nap, hanem a szex
miatt vagyok olyan sugárzó. Fogadok, hogy mindenki más is
arra gondol, hogy mi ketten szexelünk. Kivéve Rhyst, mert ő
még mindig a dolgozó Rhys, nem a „szeret engem kényeztetni”
Rhys.
Édes istenem! Most már ezt látom én is. Mindenki ezt képzeli
el.
– Nem randizunk! – buggyan ki belőlem kétségbeesetten. – Mi
csak…
Rhys egyik szemöldöke a magasba emelkedik, arca teljesen
közömbös, leszámítva az az álla apró rándulását. Igen, értem.
Ez a fedősztorink, én meg mindjárt elbaltázom. Nyilván nem
gondolja komolyan, hiszen ez a hivatalos hangja. Erre gondolt,
amikor azt mondta, hogy elintézi, én pedig mindjárt
tönkreteszem.
– Mi csak szerelmesek vagyunk, így értettem.
Jézusom! Ez aztán elég túlzó, de most, hogy már
megszólaltam, nem hagyhatom abba.
–  Odavan értem. Igazából kissé kínos is, hogy mennyire.
Nagyon lelkes, ami azt illeti – fejezem be egy vállrándítással,
mintha engem legalább annyira meglepne ez a fejlemény, mint
a többieket.
Most pedig nincs más hátra, mint megállni, hogy az asztalba
döngöljem a fejem.
Nagyon lelkes. Ez inkább a szexre utal, nem? Senki sem
mondja, hogy nagyon lelkes, mert elkísérte a Goodwillbe.
Gyorsan körbepillantok. Azt hiszem, túlparázom a dolgot, mert
mindenki az ölébe bámul, csak Rhys nem, aki egyenesen a
szemembe néz, fejét oldalra biccenti, és megfejthetetlen
arckifejezéssel néz rám.
– A Miss Clarkkal kapcsolatos minden előléptetést, lefokozást,
bérváltozást vagy fegyelmi eljárást írásban kell elfogadtatni, és
egy-egy másolatot el kell juttatni belőlük Harrisonnak,
Lawsonnak és az igazgatótanácsnak is – folytatja Rhys, miután
megköszörülte a torkát. – Ugyanígy kell eljárni az összes
értékelésével is.
Az összessel? De hát a kapcsolatunknak már rég vége lesz,
mire elkezdődnek az értékelések! Kivéve, ha érez valamit
irántam. Ha végre kezdi kapizsgálni.
–  Természetesen ezek a Miss Clark foglalkoztatásával
kapcsolatos elvárások a jövőben is érvényben maradnak,
függetlenül attól, milyen kapcsolatban lesz velem.
Ó!
Tehát, ha vége, akkor sem lesz bajom abból, ha kollégával
randizom. Erről szól ez a beszéd. Nem azt mondja, hogy
kapcsolatban vagyunk. Azt mondja, hogy szexelünk. Csak
szexelünk. Egyelőre.
Én meg azt mondtam, hogy szerelmesek vagyunk.
Szent ég! Nem egyszerű eset.
Újra körbepillantok. Mindenki az ölébe bámul, leszámítva
Lawsont, aki szinte biztos, hogy az imént forgatta a szemét Rhys
felé.
Egy pillanatra síri csend telepszik az irodára, majd Rhys
mindenkit elenged. Én sem maradok, nem is kér ilyesmit. Sőt,
én vagyok az első, aki feláll, illedelmesen a helyére tolom a
széket, és kiviharzom az ajtón.
Kezdem úgy érezni, hogy ez az én csodás tervem mégsem
annyira zseniális. Mire az asztalomhoz érek, már vár egy másik
megbeszélés, de szerencsére csak Payton írta be a naptáramba,
hogy találkozzunk az étteremben. Az időzítés tökéletes, muszáj
kiengednem a gőzt. És nagyon remélem, hogy hozott egy új
jelvényt is, mert az önbizalmamnak jól jönne most egy lórúgás.
 HUSZONHAT

Rhys

– Hol van a jelentés, amit Lydiáról kértem? – teszem fel a

kérdést, ahogy belépek Canon irodájába.
Elmasírozok az asztala mellett, és nem igazán érdekel más,
csak amit az imént elharsogtam, és már megyek is a szemközti
ajtóhoz, ami a biztonságiakhoz vezet. Húsz ember dolgozik
ebben az üvegezett irányítóközpontban, és egyből az emelvény
felé veszem az irányt.
Megállok a legnagyobb monitornál. Hangja nincs, körülötte
megannyi kisebb képernyő az épület különböző területeit
mutatja. Canon utánam jön, én már az irányítópultot vizslatom,
próbálok rájönni arra, hogyan tehetném ki a nagy monitorra
azt, amit látni akarok.
– Üdv neked is, seggfej! – csipkelődik Canon.
–  Segíts a kamerákkal – mutatok a monitorok felé, és
különösebben nem érdekel, hogy jelezte, nem vagyok túl
illedelmes.
–  Végre felkeltette az érdeklődésedet a biztonság is – bök az
üveg asztallapra Canon, és máris megjelenik az irányítópanel. –
Mit szeretnél látni? A kaszinót? Az áruszállító egységet? Talán
az egyik széfet? – vetíti ki a képeket a nagy monitorra,
miközben beszél.
Lehuppanok egy székbe, és megdörzsölöm az államat.
– A dolgozói éttermet. Vannak kameráink ott is, ugye?
– Az étteremben – ismétli Canon. – Persze. Arra vagy kíváncsi,
mi a mai kínálat? Lássuk, el tudjuk-e olvasni az étlapot innen.
Milyen fantasztikus, hogy ilyesmivel tölthetem az időmet! –
teszi hozzá gúnyosan. – Ki tudom számítani a kapacitást a
kaszinóban, le tudom olvasni a beérkező, páncélozott
pénzszállító rendszámát, de hogyne! Nézzük meg inkább az
éttermet!
Canon felkapja a kézi irányítót, leül, az étterem pedig
legalább hat szögből megjelenik a falra szerelt monitorokon.
Lydia azonosítója a legnagyobb képernyőn villan fel, Canon
bepötyög valamit, és a következő pillanatban már élő képet
kapok Lydiáról. Egy négyszemélyes asztalnál ül a barátnőjével,
Paytonnel.
– Gondolom, erre voltál kíváncsi.
– Basszus! Hogy találtad meg ilyen gyorsan?
–  Szinkronizáltam a dolgozók azonosítóját az arcfelismerő
rendszerrel, és csináltam egy programot, ami visszaküldi a
képeket a biztonsági kameráknak. Bárkiről meg tudom
mondani, hol van, mikor érkezett, és mikor hagyta el az
épületet.
– Hm… – motyogom.
Nem igazán érdekel ez az egész, mert tudom, hogy Canon
mindent elrendezett ezzel kapcsolatban, és nem kell aggódnom
miatta.
 – Közelíts rá!
Canon engedelmeskedik, és a többi monitor is különféle
szögből csakis Lydia asztalát mutatja.
– Hang van?
–  Az étteremben? – fordul felém Canon, és úgy néz rám,
mintha idióta lennék. – Nem, az éttermi kamerákra nem
költöttünk annyit. De ha az lesz az új hobbid, hogy meglesd
Lydiát ebéd közben, szívesen elintézem.
– Nem kell.
A szemközti monitoron Payton összeérinti maga előtt a
tenyerét, majd széttárja, és újra összecsapja, Lydia elpirul, és
eltakarja a szemét.
– Payton nem semmi – jegyzi meg Canon.
– Honnan ismered Paytont?
–  A Double Diamondsból. Ott volt azon a szombaton. Elég
kemény dió.
– Történt valami aznap este?
– Mi nem történt? – füttyent halkan Canon. – De az már Vince
problémája.
– Értem – vágom rá, és úgy döntök, inkább nem akarom, hogy
ezt bővebben is kifejtse. – Megvan a jelentés?
– Elküldtem e-mailben a megbeszélés alatt.
– Honnan tudsz a megbeszélésről?
– Lawson írt. Azt mondta, rémes volt.
– Nem igaz.
– Azt mondta, kész csoda, hogy fizetés nélkül bújtál ágyba, és
hogy Lydia teljesen beléd zúgott, te meg elcseszed az egészet.
– Először is, fizetek érte. Másodszor, Lydia nem zúgott belém.
 – Persze.
A biztonsági kamera képén Payton elővesz valamit a
táskájából, kirakja az asztalra és Lydia elé tolja.
–  Közelíts rá! – utasítom Canont, de ő addigra már pont fölé
irányította a kamerát.
– Szopás – áll a csomag feliratán Canon szerint.
Olyan, mintha egy zacskó vetőmag lenne. Egy uborkamagos
tasakot ragasztottak egy csillogós filccel felrajzolt „szopás”
feliratú anyagdarabra.
Payton ezután kitesz az asztalra egy farmerdarabot, amire
feketével azt írta, „seggbe”, végül pedig egy pajzs alakúra
vágott, „SZEX” feliratú, kék flitteres vászondarab kerül elő.
–  Ezek… – szólal meg a lenyűgözött Canon, ami már
önmagában egy hihetetlen esemény – …tényleg pajzán
cserkészlány jelvények?
– Azt hiszem.
Nézem, ahogy Lydia elpirul a kettes monitoron, majd rácsap a
„szex” feliratú jelvényre, és magához húzza az egyesen.
Megrázza a fejét, és visszatolja Paytonnek a „szopás” és a
„seggbe” feliratúakat.
Canon le se veszi rólam a szemét.
Lydia keze megtorpan a szopásjelvényen, és egy ideig előre-
hátra csúsztatgatja az ujjával. A kettesen látom, hogy mond
valamit, közben a másik kezével gesztikulál. Elképzelem, ahogy
megkérdezi, megtarthatja-e azt a jelvényt is, vagy várnia kell
szerdáig. Persze fogalmam sincs, mit mond, de nagyon is el
tudom képzelni. Payton megrázza a fejét, és elteszi a maradék
két jelvényt a táskájába.
 –  Basszus! Netán valami kései jutalmazási fétised van? Te is
olyan gyerek voltál, aki vacsoráig nem nyitotta ki a karácsonyi
ajándékát? A halloweeni csokikat is megtartottad húsvétig?
– Miért hiszi mindenki azt, hogy fétisem van? Én egy átlagos
seggfej vagyok, Lydia pedig nem nekem való.
A képernyőn közben Payton kérdez valamit Lydiától, aki újra
elpirul, és megforgatja a kezében a szexjelvényt. Végül
elmosolyodik, és úgy tesz, mint aki elalélt.
Megkeresem a telefonomon Canon e-mailjét. Gyorsan
átfutom, lényegében nincs benne semmi.
– Ezzel mégis mihez kezdjek?
– Nem tudom. Te kérted.
– Azt hittem, találsz valami használhatót.
– Mint például? Egy titkos kapcsolatot az oroszokkal?
– Nem tudom. Hitelkártya-tartozást vagy valamit.
– Nincs semmi ilyesmi. Havonta háromszáz dollárral törleszti
a diákhitelét. Gondolom, a bérleti díjat megfelezi a lakótársával,
szóval az plusz havi nyolcszáz. Vedd hozzá az autót, a mobilt, a
rezsit, és máris ott vagyunk, hogy havi szinten ezerötszáz dollár
költőpénze marad.
– Szóval nincs bajban.
– Nincs.
– Akkor miért? Mire kellett az aukció?
–  El se tudom képzelni – jegyzi meg szárazon Canon,
miközben újra végigfutom a jelentést.
– Tizenkettedikig cserkészkedett? – fordulok Canon felé, hogy
lássam, szívatásból írta-e a jelentésbe. – Ki a fene cserkészkedik
ilyen sokáig?
 – A szűz lányok.
Igaz. Hogy a pokolba került kapcsolatba egy ilyen jó kislány
egy olyan alakkal, mint Vince?
–  A szüleinek sincsenek pénzügyi problémái? Vagy a
rokonainak?
– Egyke. Két apukával. Saját házuk van, nincs adósságuk, és a
nyugdíjszámlájuk is rendben van.
Canon nem is figyel rám, a kaszinó szintjén lévő kamerák
képét igazítja az egyik kisebb monitoron. Lydia és Payton még
mindig a legnagyobb kijelzőn látható. Payton mond valamit,
Lydia nevet. Vajon mi lehet ilyen szórakoztató? Vajon hogy a
pokolba került az életembe, és honnan jönnek ezek az érzések
iránta? Érzések, amiket nem akarok, amikre nincs időm. Ezt is
alátámasztja, hogy megcsörren a telefonom, és muszáj
felvennem. Az istenverte gondolataimmal majd később
foglalkozom. Felállok, megköszönöm Canonnak a segítséget, és
fülemen a telefonnal kisétálok a teremből.
 HUSZONHÉT

Rhys

Annyira sok a dolgom, hogy képtelen vagyok gondolkodni, ezért

inkább nem teszem. Csak szépen túlélem a hetet. Hétfőn este
kilenc után érek haza. Mielőtt Lydia meg nem jelent, a
lakásomra mindig úgy tekintettem, mint egy helyre, ahol
alhatok, de ő ezt is megváltoztatta.
Szerdán lekávéztam az ingemet, és amikor felrohantam, hogy
átöltözzek, frissen főzött étel illata terjengett a lakásban. Ami
azért volt furcsa, mert a nap közepén voltunk, és a konyhámat
még sosem használta senki. Ráadásul épp akkor láttam Lydiát a
negyediken egy tárgyalóban, szóval tudtam, hogy ő nem
lehetett. Pedig ő volt. Isten tudja, honnan, de szerzett egy
elektromos főzőedényt. Vagyis nem. Pontosan tudom, honnan
szerezte. A barna virágminta alapján a szerkezet még nála is
idősebb, úgyhogy biztosan a Goodwillben vette. Úgy tűnik, a
félmillió dollár egyáltalán nem változtatott a vásárlási
szokásain.
Serpenyős sült. Serpenyős sültet készített nekem. Amikor este
szóba hoztam, azt mondta, nem volt nagy fáradság, a
szobaszerviztől rendelte meg a hozzávalókat, és hogy
mennyivel jobb, ha nem kell várni a rendelésre munka után.
Aztán megajándékozott a legszakképzetlenebb szopással, amit a
gimi óta kaptam, de tetszett.
Sőt.
Ez volt életem legjobb, legszakképzetlenebb szopása.
Megkérdezte, nem gond-e, ha síkosítót használ.
– Áfonyás – jelentette be, és kérdőn rám nézve meglobogtatta
a kezében.
Mintha érdekelne, milyen ízzel borítja be a farkamat. Aztán
elmagyarázta, hogy azért kell a síkosító, mert nem akar köpni.
Hogy azokban a videókban, amiket a kutatása során megnézett,
a nők mindig köpnek, de úgy gondolta, kell, hogy legyen jobb
megoldás, mert bár nagyon izgatott amiatt, hogy leszopjon, de
mégsem szeretne ráköpni, ha ez nekem nem okoz gondot.
Sőt, még külön ki is hangsúlyozta.
–  Hacsak nem a köpés a legjobb része. Ha azt akarod,
köphetek is.
Miután biztosított arról, hogy a síkosító új, és nem a használt
áruk boltjában vette, áldásomat adtam rá, és tudattam vele,
hogy a köpés számomra teljesen érdektelen. Mire ő
elmosolyodott, és kinyitotta a tubust. Nem csábosan mosolygott,
nem próbált a pillái alól felsandítani a szája szélét nyalogatva.
Nem dorombolt, mint valami rossz kiscica. Nem. Úgy
mosolygott, mintha csak az ajtót tartottam volna nyitva előtte,
és úgy babrált a tubussal, mintha nem tudná, hogyan lásson
hozzá. Aztán felnyitotta a tetejét, kétszer megnyomta, hogy
meglegyen a megfelelő mennyiség, és megfogta a péniszemet.
Kicsit elfintorodott, amikor rájött, hogy a túl sok síkosítótól
sokkal maszatosabb lett, mint várta.
Én meg majdnem elélveztem ott, helyben.
– Ó… – mormolta. – Egy pillanat. Megoldom – azzal felállt, és
egy kéztörlővel tért vissza a fürdőszobából.
Miután megtörölte a kezét, újra letérdelt, ezúttal komoly
arccal nézett fel rám a terpeszbe támasztott lábam elől.
– Mehet? – kérdezte, és újra kézbe vette a péniszem.
A síkosító mennyisége ezúttal megfelelőnek bizonyult. A keze
finoman megindult a farkam töve felé, majd vissza a makkig,
közben előrehajolt, száját a makkomra tapasztotta, nyelve
lassan csapdosta a nyílásomat.
Ekkor az egyik hajtincse beleragadt a síkosítóba.
Újra megállt, megpróbálta kiszabadítani, de végül én nyúltam
le, és simítottam el az arcából, megállva azt, hogy diktáljam
neki a ritmust. Kilapított nyelvével végigpásztázott a péniszem
alján, és sikerült úgy hét centit elnyelnie, szívnia és dédelgetnie
belőle. Aztán hátradőlt.
–  Oké, most nyomd le a torkomig – mondta mosolyogva,
mintha az, amit kért, neki tenne jót, nem nekem.
Nemet mondtam rá, és megbeszéltük, miért nem, és mikor
jön el az ideje. Nem hinném, hogy egy hónap elég lenne arra,
hogy megtanítsam, hogyan nyelje el a farkam. Nem hinném,
hogy egy hónap elég lenne. Kész.
Aztán megkérdezte, hogy lenyelheti-e. Hát persze, hogy
megkérdezte! Utána ettünk a sültből a tévé előtt, és
lakásfelújításról szóló műsorokat néztünk.
Házi serpenyős sült. Egy elektromos főzőedényből.
Még egy ősrégi Tupperwarét is sikerült beszereznie, mert a
maradékot abba tette, és berakta a hűtőmbe. A hűtőmbe,
amiben már tejszín, hummusz, szőlő, sajt és ki tudja, még mi
sorakozik.
Vasárnap fel akartam kapni valamit a dolgozószobámból, és
amikor elmentem a vendégszoba mellett, megtorpantam. Nem
gondoltam volna, hogy bármit változtat a szobán, de megtette.
Egy varrógép állt az asztalon. Egy egész új gép, azaz a múlt
századból való, ebből arra következtetek, hogy nem a
Goodwillben találta, hanem otthonról hozta át. A komódon
halomban álltak a felszabdalt lepedők és a gumiszalagok. A
fotel háttámlájára két befejezett pizsamanadrágot terített.
Nyilvánvalóan a lepedőkből készültek.
Lepedőkből varr pizsamát magának.
Nem is tudom, miért fizettem. Örömlányért vagy
háziasszonyért?
Biztos, hogy egy vadbarom vagyok. Rávettem, hogy
beköltözzön, és a hét minden estéjén magára hagytam. Csak
kétszer sikerült együtt vacsoráznunk. A maradék estéken későn
értem haza, bebújtam az ágyba, szeretkeztem… basztam vele.
Aztán elaludtam, reggel kisurrantam az edzőterembe, míg ő
aludt. Egy-két reggelen beálltam mellé a zuhanyzóba, máskor
viszont már rég az irodámban ültem, mire felkelt.
Mégis, most, hogy az eddig számomra ismeretlen hobbiját
bámulom, úgy érzem, seggfej vagyok. De miatta meg akarom
próbálni. Megpróbálok valami mást. Valami jobbat. Lelassítani,
és igenis odafigyelni arra, ami fontos, ami igazi. És szerintem
Lydia igazi.
Ráadásul megnevettet. A házvadász műsor reklámszünetében
bejátszottak egy mosógépreklámot, amiben a „deep fill”
funkciót éltették. Lydia megsimította a combomat, és azt
mondta, szereti, ha minél jobban kitöltöm.
Hangosan kacagtam, nem vettem észre, hogy csábításnak
szánta, nem viccnek. Pislogott, és megjelent az arcán az az
enyhén megbántott kifejezés, ami akkor szokott, ha azt hiszi,
elutasították. Ezért megcsókoltam, és mosógép-analógiákkal
mocskolódtam, amíg újra el nem mosolyodott.
Jézus Krisztus! Lehet, hogy beleszerettem.
 HUSZONNYOLC

Lydia

Rhys sokat dolgozik, de van egy olyan furcsa érzésem, hogy

igyekszik időt szakítani rám. Mintha megpróbálna lenyűgözni,
ami szerintem azt jelenti, hogy kedvel. Talán még jobban is,
mint hogy csak harminc napig tartson. Nem szeretnék
önteltnek vagy szerénytelennek tűnni, de talán igazam van.
Talán ad egy esélyt a pár hónapnak, ahelyett, hogy a gyors
házhozszállítás kategóriájába sorolna.
Végül is ez volt a terv.
Vagy valami olyasmi.
Az viszont nem, hogy beleszeretek. És ez szabályellenes. Azt
mondta, csak szex. Ez a szabály. Az ő szabálya.
Megmondta, hogy számunkra nincs örökkön örökké, de nem
hallgattam rá, most pedig már jó hatvan százalék az esélye
annak, hogy belezúgtam. Ami elég problémás lesz, ha úgy dönt,
bőven elég belőlem harminc nap. Legalábbis számomra lesz
problémás. De még nem vesztettem el a reményt, mert még
mindig van két hetem. A Windsor hivatalos megnyitója ma este
lesz, és elérkeztünk a mi kis megállapodásunk… feléhez.
A bizakodásom nem alaptalan. Például múlt szombaton egy
Del Tacós jegeskávéval és két reggeli tojásos-sajtos burritóval
ébresztett. Reggelit hozott nekem a Del Tacóból. Az ágyba.
Szóval azt hiszem, tényleg kedvel, mert ez udvarlás. Az ember
nem száll be a liftbe, nem megy le a garázsba, nem gurul végig
az utcán, nem vár a gyorsétteremnél, és nem emlékszik egy
lány korábbi rendelésére, hacsak nem érez valamit iránta,
ugye?
És van még egy dolog. Folyamatosan tovább tart a szex, mint
hét-tizenhárom perc. Bár az egyik reggel valóban volt egy gyors
menet a zuhanyzóban, de még az is tíz percig tartott. Mivel
kiderült, hogy az internet nem túl megbízható információforrás
ebben a témában, megkérdeztem Paytont. Ő magyarázta el,
hogy a legtöbb pasi átlagosan három perc alatt végez, ha nem
érdekli őket a nő gyönyöre, szóval azt hiszem, nem túlzás azt
állítani, hogy Rhyst nagyon is érdekli, hogy jól érezzem magam.
Múlt vasárnap, miután reggelit hozott nekem, be is
bizonyította. Többször is. Utána együtt zuhanyoztunk, és
elmentünk a Goodwillbe. Igen, a Goodwillbe! Két hétvégén
egymás után! Ha ez nem udvarlás, akkor nem tudom, mi lenne
az. Biztosan vannak olyan lányok, akik egy puccos vacsorának
jobban örülnének, de én más vagyok. És nem is kellett
megkérnem arra, hogy vigyen el! Az ő ötlete volt! A zuhanyzás
után azt mondta, öltözzek, hogy el tudjunk ugrani a boltba. Azt
hittem, hogy talán ennivalót akar venni, mert úgy tűnt, eléggé
zavarba jött, amikor elmeséltem neki, hogy a szobaszerviztől
rendeltem a főznivalót, de végül a Goodwillbe vitt. És… és! Nem
is abba, amiben legutóbb voltunk. Ami azt jelenti, hogy
használta a Goodwill honlapján az üzletkeresőt! Amiből az
következik, hogy a hatvan százalékot is túlszárnyaltuk. Most
már hetvenöt százalékig biztos, hogy szerelmes vagyok belé.
A Goodwillben tett látogatás után (ahol sikerült egy hímzett
vintage lepedőt bezsákolnom) a Caesarsba mentünk vásárolni.
A Goodwill a Saharán nem esett útba, így ez is csak azt
bizonyítja, hogy Rhys talán mégis odavan értem. Találtam egy
ruhát a megnyitóra, utána a Palmban ebédeltünk. Mint egy
igazi randin. Végig beszélt, és egyszer sem nézett a telefonjára.
Megkérdezte, mióta varrok, és nem nevetett ki, amikor a
lepedőpizsamákról meséltem neki.
Mintha már el is felejtette volna, hogy fizetett azért, hogy itt
legyek. Részemről mindent megtettem, hogy úgy tűnjön, már
nem is emlékszem, hogy kerültem ide.
Vince viszont nem felejtette el.
Korántsem.
Sőt, nagyon is szorgos volt.
És segítőkész, hiszen kidolgozott egy újabb… ötletet. Egyelőre
elnapoltam, mert nem állok készen egy jövőt illető döntésre,
most, hogy egy kis buborékban élek. Boldog vagyok, és nem
akarom, hogy bármi is bezavarjon. Szóval bevallom, az utóbbi
időben kerülöm Vince-t.
Főleg azért, mert egyfolytában olyan furcsa dolgokat kérdez,
hogy beszéltem-e Paytonnel, amit nem is értek. Már
elmagyaráztam neki, hogy nem vagyok fogoly, és akkor
beszélek Paytonnel, amikor csak akarok. Kedves tőle, hogy
aggódik értem, és óriási szívességet tett nekem, szóval lehetnék
illedelmesebb is. Kerülni valakit elég bunkó dolog, nem illik egy
volt cserkészlányhoz. Már attól is bűnösnek érzem magam, ha
eszembe jut.
 HUSZONKILENC

Lydia

Az ünnepélyes megnyitó kissé kínos, mert a nyilvánosság előtt

Rhys barátnője leszek. Persze, az elmúlt két, munkában töltött
hét is nyilvánosnak számít, de az irodában nem beszélünk.
Persze szoktam látni, de megtartom magamnak az érzéseimet.
Ma este viszont, a megnyitón mindenki együtt lát majd minket,
és elképzelik, milyenek lehetünk meztelenül. Ugye? Vagy talán
csak én. Talán csak én vagyok az, aki ezt csinálná.
Mindegy.
Ma reggel megtörtént a hivatalos felavatás. Las Vegas
polgármestere segédkezett a szalag elvágásánál. Egy hatalmas
ollót használtak. Azon tűnődtem, honnan szerezték. Vajon
minden egyes vegasi kaszinónak van egy saját óriási ollója,
vagy csupán egy van, amit minden különleges alkalomkor
bevetnek? Ha viszont vásárolták, mégis hol? A Goodwillben
sosem láttam ehhez foghatót, és ha Vegasban mindenkinek
megvan a sajátja, akkor azt hiszem, hamarosan hiánycikk lesz,
hiszen annyi az új megnyitó vagy különleges alkalom errefelé.
Elhatározom, hogy legközelebb jobban körülnézek a
bevásárlókörutamon.
 Tegnap este találkoztam Rhys szüleivel és a nagymamájával.
A barátnőjeként mutatott be nekik, ami természetes. Nyilván
nem mondja azt az anyjának, hogy egy eszkort vagyok. De nem
volt könnyű, mert az anyja odavolt értem. Nagyon szégyelltem
magam, amiért becsapom. Persze lehet, hogy ez nem is igazi
becsapás, hiszen nyolcvan százalékban szerelmes vagyok a
fiába. Azt hiszem, ez egy szürke zóna.
Csak hogy tudjátok, lelkesen áradozott rólam.
Azt is mondta, hogy örülne, ha a karácsonyt nála,
Connecticutban töltenénk. Fogalmam sem volt, mit mondjak
erre. Természetesen én szívesen mennék karácsonykor
Connecticutba, de azt már nem tudom, hogy együtt leszünk-e
még akkor Rhysszal, mert a karácsony jóval túlmutat az én
harmincnapos buborékomon.
–  Készen vagy? – lép elő a gardróbjából Rhys, és ma már
másodszor köt nyakkendőt. A szalagelvágás után, amin én is
részt vettem, és a sajtó körbevezetését követően, amin már
nem, mindketten visszajöttünk átöltözni az esti ünnepségre.
Megint szexeltünk a zuhanyzóban. Egy lábon álltam, mert Rhys
a falnak döntött, és a másik lábamat a karjára emelte.
Beszélnem kell Paytonnel, mert kezdem úgy érezni, hogy ez a
pozitúra megérdemel egy külön jelvényt.
– Fel tudnád húzni a cipzáramat? – fordulok háttal neki, mert
nélküle csak félig sikerült megoldanom a feladatot.
– Inkább lehúznám – búgja a fülembe, és egy ujjal végigsimít
a cipzár mentén a bőrömön. – De már most elég kielégültnek
látszol – teszi hozzá, és finoman felhúzza a cipzáram.
Kissé ijedten nézem meg magunkat a tükörben. Tudtam, hogy
igaza van. Mindenki arra fog gondolni, hogy szexelünk. Ez
elkerülhetetlen. Most, hogy jól megnézem magamnak, nem is
csoda. Amikor először láttam, én is rögtön erre gondoltam.
– Tényleg úgy nézek ki, mint aki most szexelt? Miből látod? –
hajolok közelebb a tükörhöz, hogy megvizsgáljam a szemem. –
Azt értem, hogy mindenki azt fogja feltételezni, hogy amikor
csak tehetjük, szexelünk, de honnan tudják, hogy egy órája,
vagy mondjuk tegnap este csináltuk legutóbb?
Rhys megtorpan a mandzsettatűzés közben, és rám néz.
Összeszűkíti a szemét, mint amikor nem biztos abban, hogy
komolyan beszélek-e.
–  Napoljuk el ezt a kérdést – mondja, de én továbbra is a
tükörképemet mustrálom, fintorgok, ide-oda forgatom a fejem,
hátha rájövök, mi buktat le, és sikerül felülkerekednem a „most
szexeltem” kisugárzásomon.
–  Ne aggódj emiatt – mondja, miután végez a második
mandzsettával is. – Vicceltem. Mindenkinek azt fogom
mondani, hogy még szűz vagy.
–  Mintha azért mentem volna keresztül ennyi mindenen,
hogy ne feküdjek le veled – puffogok.
– Ez meg mit jelentsen? – húzza össze a szemét újra.
–  Ööö… – basszus. – Napoljuk el ezt is – vágom ki magam,
belebújok a magas sarkúmba, és felkapom a borítéktáskámat. –
El fogunk késni.
– Itt nincs határidő. Az ünnepség egész éjjel tart, nem tudunk
elkésni.
Aha…
–  Tetszik a táskám? – emelem fel a büszkeségemet. – A
Goodwillben találtam. Cuki, nem? Beletegyem a rágódat vagy
valamit? – mutatom a kis fekete retikülömet, amin egy flitteres
hattyúpár látható.
–  Nem rágózom. Figyelj! Tudom, hogy elfoglalt voltam, de ez
nem mehet így tovább. Beszélnünk kell.
Egy pillanat. Hogy mi?
–  De igen, még pontosan két hétig csinálhatjuk így. Pontosan
így.
– Pontosan így? – rándul meg az arca.
– Igen!
Mi a fenének akarja elrabolni tőlem az utolsó két hetet? Az a
kialkudott idő fele! Tudom, hogy kedvel. Tudom és kész! És nem
csak valamennyire. Egyszerűen csak meg kell barátkoznia a
dologgal.
Rhys telefonja megcsörren, és amikor a kijelzőre pillant, hogy
lenémítsa, én kisurranok a fürdőszobából, hogy aztán
kirohanjak a bejárati ajtón is.
– Lydia! – lohol utánam, de nem állok meg. – Várj!
Nem érdekel. Kinyitom az ajtót, és majdnem nekimegyek
Canonnak.
–  Hahó! – erőltetek széles mosolyt az arcomra, ami nem is
annyira nehéz, hiszen örülök annak, hogy megzavar minket.
–  Épp kopogni akartam – mondja Canon gúnyosan, de úgy
tűnik, ez inkább Rhysnak szól, nem nekem, így hát továbbra is
mosolyogva kilépek a folyosóra.
A vezetői lift nem áll meg a kaszinó szintjén, ezért le kell
mennünk a parkolóba, hogy ott átszálljunk egy másikba, ami a
vendégek területére visz. Rhys csendes. Ahogy én is. Canon
természetesen a telefonjával babrál, egészen addig, amíg fel
nem tűnik neki a csend. Felnéz, az ujja tovább matat a kijelzőn,
miközben minket bámul.
– Minden rendben?
– Persze – vágom rá.
– Valóban? – mondja szinte azonnal Rhys.
Canon tekintete kettőnk között cikázik, majd motyog valami
„akkor jó”-t, a lift ajtaja kinyílik, és máris elnyel minket a tömeg.
Canon megy elől, Rhys megfogja a kezem, a szívem pedig majd
kiugrik a helyéről. A közelében tart, de nem tudom, a tömeg
vagy a látszat miatt, vagy csupán azért, mert azt akarja, hogy a
közelében legyek.
Remélem, az utóbbi.
A következő óra szédítő, bemutatkozásokkal és társasági
cseverészéssel telik. Mosolygás, kézfogások, színlelés. Rhys brit
unokatestvérét, Jenningset is megismerem. Ő is ügyvezető, a
Windsor anyacégénél, úgyhogy ő a főnököm főnökének a
főnökének a főnöke. Szerencsére egyáltalán nem emlékszik
rám, pedig ott volt a bárban, amikor először találkoztam
Rhysszal. Részeg volt, és lemondóan beszélt a szerelemről,
szóval nem is várom el, hogy emlékezzen. Úgy tűnik, azóta
sikerült rendbe hoznia a magánéletét, mert megismerhetem a
menyasszonyát, Violetet is, aki amerikai. Amikor megkérdezem,
hogyan ismerte meg Jenningset, magunkra hagynak minket,
mert a két pasinak valami nagykutyával kell találkoznia.
–  Hát, én ugrottam be az ikertestvérem helyett. Aki a cég
utazási részlegén dolgozik.
– Ó!
 –  Jennings épp a nagymamájával vakációzott, és az én
városnéző túrámon kötöttek ki. Vagyis a testvéremén.
– Aha…
– Aztán amolyan Főnök álruhában helyzet keveredett belőle –
folytatja Violet a szabad kezével hadonászva.
A másikban egy pohár bort tart.
– Mert nem mondta el, hogy ő a tulajdonos.
– Értem.
Vajon ez az igazság, vagy valami furcsa beavató színjáték?
Violet egyáltalán nem tűnik részegnek, szóval előfordulhat.
– De megoldottuk – fejezi be a történetet mosolyogva. – És te
hol találkoztál Rhysszal?
– Egy bárban.
Teljesen átlagosan, mondogatom magamnak. Természetesen a
szüzességi árverés nem sok lehetőséget hagy arra, hogy
ítélkezzek. Aztán valami más jut az eszembe.
– Rhys is hallotta már ezt a történetet? – talán akkor másként
vélekedne arról is, amit én csináltam, bár én nem adtam ki
magam senki másnak.
–  Ó, biztosan! Nagyon jóban vannak. Figyelj, az egy LK
Bennett magas sarkú?
–  Ööö… – nézek le a lábamra, majd vissza Violetre. – Azt
hiszem. Az LK Bennettben vettem, amikor a ruhát is. De hogy
pontosan melyik, azt nem tudom.
– Ez Kate Middleton kedvenc cipője – avat be Violet.
– Ó! Értem.
– Ne haragudj, egy kissé anglomán vagyok.
– Akkor szerencsés vagy, hogy brit vőlegényt fogtál ki.
 –  Igen. Nagyon is. És így bármikor hallgathatom azt a
szuperszexi brit akcentust is. Néha csak azért teszek fel neki
kérdéseket, hogy halljam, ahogy beszél. A múlt héten
megkértem, hogy mesélje el az Európai Unió történetét. Fél
órája ecsetelte, amikor rájött, hogy csak az olyan szavakat
akartam hallani, mint a referendum vagy az organizáció.
Nem hibáztathatom ezért.
Jennings visszatér Violetért, pont, amikor a háta mögé
pillantgató Payton mellém keveredik.
–  Szia! – ölelem magamhoz gyorsan. – De jó látni! És most
mondd meg, ki elől menekülsz?
– Vince elől.
– Itt van?
– Mindenhol ott van.
Hm.
–  Azt hiszem, Canon barátja. Biztosan meghívta a VIP-
eseményre is.
–  Hát persze – vágja rá Payton túlságosan gyorsan. – Talán
pont ezért van itt.
Egy pincér előételekkel teli tálcával sasszézik el előttünk.
Nemet intek Paytonnek, aki lekap egy mini péksüteményt, és
bedobja a szájába. Ez az egyik kedvenc elterelő hadművelete.
Biztosan egy olyan varázslatos rúzst használt, ami órákon át
fent marad, mert egy kicsit sem kenődött el.
– Valamiféle bajban vagy?
– Természetesen nem! – legyint és rázza a fejét egyszerre, de
nem néz rám. – Elintézem.
– Mit intézel el? – nézek rá gyanakvóan.
 Ha jobban belegondolok, az aukció óta elég furcsán
viselkedik. Eddig persze nem vettem észre, hiszen Rhysnál
lakom, és elterelte a figyelmemet az egész szex dolog, de valami
nagyon nincs rendben.
–  Valamit. Megoldom. Csak kissé bonyolultabb, mint hittem.
És nem gondoltam, hogy itt lesz ma este. Azt hittem, a
munkahelyem biztonságos zóna, de hát itt van – kortyol egyet a
pezsgőjéből, és újra végigpásztázza a termet, majd forgatni
kezdi a poharat az ujjai között.
Szőke haját illendően a feje tetejére fésülte, egy
háromnegyedes ujjú, halványpiros ruhát visel, ami hozzá
képest visszafogott módon a combja közepéig ér. Úgy fest, mint
egy ártatlan angyal, pedig ez nem igaz.
– Miféle valamit, Payton? Mi folyik itt?
–  Semmi! Majd később elmondom – teszi hozzá, mert úgy
nézek rá, mint aki nem veszi be a hallottakat.
Payton keresztülnéz rajtam, szeme elkerekedik.
–  Figyelj, most mennem kell! Szeretlek! Később beszélünk! –
és választ sem várva elmegy mellettem, de egy
pezsgőspoharaktól roskadozó tálcát cipelő pincér, és egy ki
tudja, kivel szelfiző színésznőcske közé szorul. Megpördül, épp
menekülőutat keres, amikor Vince megáll előttünk.
Fekete öltönyéhez tökéletesen kikeményített, fehér inget vett
fel. Egy igazi főnyereménynek tűnik. Sokkal magasabb, sokkal
sötétebb és sokkal olaszosabb, mint egy álstrici és ismert
sztriptízklub tulajdonosa. És elég dühös is.
Payton miatt.
Ez biztos, mert nem rám néz, hanem a barátnőmre. Payton
közben még mindig igyekszik elsurranni valahogy.
– Mrs. Rossi – szólítja meg Vince. – Állj meg! Most!
Ó! Talán mégsem Paytonhöz szólt, hiszen a Rossi az ő
vezetékneve. Nem is tudtam, hogy nős. Megfordulok, hogy egy
pillantást vessek a feleségére, de nem látok senkit. A szelfiző
színésznőcske már elment. Csak Payton és a pincér van ott, de
utóbbi már el is indult. Payton az utolsó pillanatban még elkap
egy újabb pohár pezsgőt, és egy húzásra ledönti.
A tekintetem Vince és Payton között ugrál.
Vince pedig Paytont bámulja.
Payton rám néz, majd megvonja a vállát, és villámokat szór
Vince felé.
– Te hozzámentél? – kérdezem majdnem sikítva.
Sőt, azt hiszem, sikítottam is, de a kaszinóban elég nagy a
hangzavar ahhoz, hogy senkinek se tűnjön fel.
–  Kicseszett Las Vegas, nem igaz? – emeli maga elé szabad
kezét Payton, mintha azt akarná mondani, hogy kizárólag a
város a felelős a családi állapotában beállt változásért.
Mintha ez ugyanolyan lenne, mint a Las Vegas Boulevard
forgalmát vagy a nyári meleget szidni.
Teljesen közömbös a téma iránt.
–  Mikor? – faggatom tovább. – Mikor történt? És hogyan? De
hiszen csak két hete találkoztatok! Payton! És… – emelem felé a
mutatóujjam, majd megbököm a saját mellkasomat. – Engem
meg se hívtál?
–  Meghívtalak volna – válaszol lassan, mintha én lennék az,
akinek elment az esze. – Ha tudom, hogy ez lesz. Mindenképpen
meghívtalak volna. Sokkal jobb tanú lettél volna, mint Canon,
ez biztos. A hajam borzalmas volt, és nem is szólt. Az esküvői
képek rémesek.
– Vannak fényképek?
– Igen. Azt hiszem, benne volt a csomagban. Ugye, benne volt
a csomagban, Vince? – fordul a férje felé, mintha csak bujkált
volna előle, és Vince nem akarná még most is megölni a
tekintetével. – Igen, biztos – mondja Payton. – De jó ötlet. Talán
Canon is csinált párat, ami jobban sikerült, mint a többi.
– Nem ez a lényeg.
– Ó!
– Mikor történt?
–  Valamikor az aukció után, de még másnap reggel előtt –
vallja be, és leír egy félkört a kezével. – Valahol itt. A dolgok… –
itt kis szünetet tart. – Kissé elfajultak. Nem akarom ecsetelni, de
igazán klassz este volt.
Tekintetem újra Vince és közte cikázik. Nem értem.
– De akkor miért kerülöd? – teszem fel a legfontosabb kérdést.
– Vince-t, azaz a férjedet.
– Nyugodj meg! Mindenki tudja, hogy ami Vegasban történik,
nem jogerős.
–  Ez így nem igaz – szól közbe Vince, majd sóhajt egyet, és
közelebb lép Paytonhöz, kezét a derekára teszi, láthatóan azért,
hogy ne tűnhessen el még egyszer.
– Elég. Beszélnünk kell – fordul most már Paytonhöz.
– Uh! Az a legrosszabb – nyög fel Payton, miután megnyomta
az uh-t, és elkeseredetten hátraveti a fejét.
Még toppant is egyet nyomatékosítás gyanánt.
Most először egyet kell értenem Paytonnel. És közben azon
tűnődöm, vajon lefeküdtek-e már egymással.
 HARMINC

Rhys

Lydia Vince-szel beszél, és nagyon ideges. Zaklatott. Én meg itt

ragadtam, és a nevadai kormányzóval, az igazgatótanács egyik
angol tagjával és egy hollywoodi világfival kell beszélgetnem,
akinek még a nevét se tudom, pedig öt perce mutatták be
nekem. Mert nem érdekel. Az egyetlen, amit el akartam kerülni
ma este, az a zavar, erre itt állok életem legnagyobb
katyvaszában.
Nagyon idegesít, hogy ez lett. Hogy megengedtem Lydiának,
hogy belépjen az életembe, és mindent összezavarjon.
Ráadásul nem hallom, miről beszélnek. Nem tudom, mi
zaklatta fel, hogy mitől kerekedik el a szeme, hogy mitől esik le
az álla.
Francos Vince! Ennek ma este véget vetek. Hogy is
kerülhettem kapcsolatba ilyen emberekkel? Mégis, mit
művelek? A Lydiával kötött egyezség nem folytatódhat így
tovább. Egyetlen nappal sem.
Kivéve, hogy muszáj, mert Vince nem sokkal azután eltűnik,
hogy Lydiával beszélt, én pedig nem tudom megkérdezni tőle,
mi volt ez az egész, mert az este további részében távol leszünk
egymástól, vagy egy halom ember vesz majd körül minket.
Lydiát mindenki szereti. Ezt értem, de nem akarok osztozni
rajta. Csak magamnak akarom, ennyire önző állat vagyok.
Szeretném felcibálni az emeletre, és megkérdezni, mit akart
Vince, aztán szeretkeznénk, amíg ki nem mondja a három ó-t és
a három Rhyst.
De ez sem fog megtörténni. Amikor végre megindulunk a
lakás felé, félrehúz egy nagy likőrgyár elnöke, egy nő, aki
Franciaországból repült ide, a megnyitóra, szóval nem
utasíthatom el. Lydia nélkülem megy fel, és már alszik, mire fél
óra múlva megérkezem.
Vasárnap reggel arra ébredek, hogy ő már fent van, ami még
sosem fordult elő.
– Beszélnünk kell – szólok neki, amint belépek a nappaliba.
Épp most léptem ki a zuhany alól, csak egy törölköző van a
derekamra tekerve. A nappaliban péksütemény illata terjeng, és
Lydia banánt szeletel a konyhaszigeten. Már felöltözött, én
pedig úgy érzem, három lépéssel le vagyok maradva.
Megnéztem az üzeneteimet, mielőtt lefürödtem, szóval tudom,
hogy nem aludtam el. Azt is tudom, hogy van egy tucat
hangüzenetem, amire válaszolnom kell, és hogy Jennings tízkor
találkozni akar, hogy átbeszéljük a következő negyedéves
előrejelzéseket.
És vasárnap van. És rohadt fáradt vagyok. Nem akarok mást,
csak reggelizni a kanapén, Lydiával, és valamilyen
házátalakításos műsort nézni, amit ilyenkor adnak a tévében.
– Mi van közted és Vince között?
–  Hogy mi? – néz fel Lydia zavartan. – Ó, vagy úgy! Őrület.
Francia pirítóst készítettem Nutellával és karamellizált
banánnal. A minigrillben. Hát nem praktikus? Gyorsan lesütöm
a banánokat, és kész is van.
A minigrill. Hát emiatt van itt a gondoskodás illata.
– Mennyire van még szükséged?
– Tessék?
–  Azt akarom, hogy maradj. Szóval, mennyire van még
szükséged? Beszélek Vince-szel, és elintézem.
Lydia lassan pislog pár másodpercen át, közben egy újabb
üzenet érkezik, a telefonom pittyen egyet.
–  Nagyon sok telefont kell elintéznem, de ennek a végére
akarok járni. Még ma. Szóval, mennyibe kerül?
Lydia elfordul, és berakja a sütőbe a serpenyőt, amiről nem is
tudtam, hogy van itthon. A fenébe! Pontosan tudom, hogy nincs
serpenyőm! Biztosan ő szerezte valahonnan. Lehet, hogy a
szobaszerviztől rendelte, ahogy a hozzávalókat is? Vajon eljön a
nap, amikor már nem találom ilyen végtelenül elbűvölőnek?
Lydia a sütővel foglalatoskodik, fittyet hány rám, ezért
visszamegyek a hálóba, felkapom a telefonom, és bepötyögök
egy üzenetet úton vissza a konyha felé.
–  Mondj valamit, Rhys. Mondj valami mást, mint amit az
előbb mondtál.
– Nem tudom, mit akarsz hallani.
Engem az érdekel, hogy mi a francról beszélt Vince-szel
tegnap este. Tudni akarom, mit érez irántam. Szeretném
megszüntetni az összes bizonytalanságot. Megcsörren a
telefonom. Megnézem, ki hív, mielőtt a hangpostára
irányítanám.
 – Tudod mit, Rhys? Azt hiszem, annyira félsz mindentől, ami
igazi, hogy elbújsz a munka, a sztriptízbárok és az általános
butaság mögé.
Hogy mi? Oké. Fújtatok egy nagyot. Jól van. Talán
félreértettem az egészet.
– Várjunk. Akkor…
–  Nem! Nem akarok várni! Nem vagyok annyira türelmes,
Rhys! Már ha nem vetted volna észre! Én inkább teszek valamit,
de már nincs több ötletem! Egy évtizeddel öregebb vagy nálam.
Te vagy a tapasztaltabb, a magabiztosabb, mégis én csinálok
mindent! Min-dent.
A végét nagyon lassan mondja, mintha csak megnyomná a
szótagokat.
–  Oké. Lassítsunk egy kicsit! Ha ez a reggeliről szól,
nyugodtan rendelhetünk az étteremből.
–  Édes istenem… – zárja el a sütőt, és lecsapja a fakanalat a
pultra.
A fakanalat, amiről szintén nem tudtam.
–  Igen, Rhys. Arról van szó, ki csinálja a reggelit. Hallod
magad? Harmincnégy éves vagy. Ébredj fel! Egy fél pillanatra
figyelj már arra, ami körülötted történik! Hogy hangzik?
–  Nagyon is odafigyeltem a tegnap esti kis tanácskozásodra
Vince-szel! – csattanok fel. – Ezért is akarom…
–  Azt hiszed, hogy titokban találkozgatok Vince-szel? – szakít
félbe újra. – A megnyitó közepén, mindenki előtt? Igen. Hát
persze! Lezsíroztam a következő megbízatásomat, mielőtt
feljöttem, és rákerestem a minigrillreceptekre!
– Nem akarom, hogy mással légy, Lydia.
 –  De nem is akarsz teljesen magadnak sem, ugye? Igazából
nem! – rázza meg a fejét, majd összeszorított szájjal vesz egy
mély levegőt. – Kérdezd meg, milyen érzés ez nekem, Rhys.
Egyre gyanúsabb, hogy ma reggel rossz irányba fordultam.
–  Ne fáradj, majd én megmondom neked. Olyan, mintha…
üres lennék – vonja meg a vállát, de ezúttal szomorúan, sőt,
talán kissé ellenségesen is. – Olyan, mintha elmennék egy
vidámparkba, de kiderül, hogy túl sokan vannak odabent, és
nem kapok jegyet. Mintha felkészületlenül ért volna a tény,
hogy nincs is Mikulás. Mintha szakadna az eső a szívemben.
Egy pillanattal később veszem észre, hogy felkapja a táskáját,
átemeli a pántját a fején, és kisétál az ajtón.
–  Csak hogy tudd, kilencven százalékban szerelmes voltam
beléd. Öt százalékot vontam le azért, mert felelőtlen vagy a
pénzügyek tekintetében. Mert ingyen is megkaphattál volna, ha
nem féltél volna annyira a buta érzéseidtől! Kettőt meg azért,
mert egy idióta vagy. Lehet, hogy az idiótafaktort duplán
számoltam, de tudod, mit? Nem érdekel!
– Lydia, várj!
Megpróbálom elkapni az ajtót, hogy ne tudja kinyitni, ami
óriási hülyeség, és csak arra jó, hogy kiolvassam a tekintetéből,
hogy ugyanezt gondolja. És már el is ment.
Basszus! Mi a fene történt?
 HARMINCEGY

Rhys

Ezt elcsesztem. Elcsesztem, és fogalmam sincs, most hol lehet.

Felhívtam Canont, miközben öltöztem, egyik kezemben a
telefonnal próbáltam felhúzni a pólómat, és megkértem, hogy
kövesse le, hová ment a lakásból, abban bízva, hogy még ott van
valahol a szállodában. De tudtam, hogy tévedek.
Nem találta meg. Lement a lifttel a parkolóba, beült a
kocsijába, és két perccel később már el is hajtott. És a telefonját
se fogja felvenni, mert még mindig ott van az éjjeliszekrényen,
az ágyam mellett, a töltőre dugva.
Basszus!
Egyébként sem valószínű, hogy felvette volna, de utálom a
tényt, hogy nincs nála a készülék. Mi van, ha lerobban az autója
vagy kifogy a benzine, esetleg fel akar hívni valaki mást?
Nem is tudom, kik a barátai, leszámítva Paytont, vagy hogy
egyáltalán kötött-e barátságokat, mióta Vegasba költözött.
Szólok Canonnak, hogy keresse meg Paytont, és hívjon, ha Lydia
visszajött a lakásba. Azután kocsiba vágom magam, és kinyitom
a Goodwill appot. Vajon a Windsor és a lakása közöttibe ment?
Nem hinném, hogy van GPS az autójában, szóval csak olyat
választhat, amit már ismer, de ez is csak egyet zár ki, mert
valószínűleg az összesben megfordult már.
Miért van ennyi istenverte Goodwill Las Vegasban? Kihajtok a
Tropicanára. Ez volt az első, ahol együtt jártunk, két héttel
ezelőtt. Ez a mi helyünk. A parkoló túlságosan zsúfolt, nem
tudom megnézni, itt-e a kocsija, inkább berohanok az üzletbe.
Nincs ott. Hát persze, hogy nincs ott. Miért is lenne ilyen
könnyű? Nem érdemlem meg, hogy könnyű legyen. Felhívom
Canont, és megkérdezem, be tud-e jutni a város térfigyelő
kamerarendszerébe, hogy lekövesse, merre ment, miután
elhagyta a parkolót.
Canon kinevet, majd leteszi.
Visszahívom, és megkérem, hogy helyettesítsen, mert
kiveszem a napot. Mert Lydiának mindenben igaza volt. Mert
nem figyeltem az életemre, és most a legjobb része eltűnt.
Ledobom a telefont az anyósülésre, visszaülök a kormány
mögé, és azon morfondírozom, vajon Marylandbe ment-e, vagy
a Saharán lévő boltba, ahová a múlt héten vittem. Vagy a fél
tucat hendersoni egyikébe, a lakása közelében? Jézus! Úgy
döntök, adok egy esélyt a marylandinek. Az közelebb van a
szállodához, mint a másik a Tropicanán, szóval talán odament
először. Vagy az egész napot a kocsiban töltöm, és egyik boltról
a másikra hajkurászom.
Addig üldözöm, amíg kell. Amíg hagyja.
Marylandben nincs. A lakásán sincs. És nem ment vissza a
szállodába se.
Itt az ideje ellátogatni Vince-hez.
 HARMINCKETTŐ

Rhys

– Hol van Lydia?

Vince-t az irodájában találom a Double Diamondsban. Ezúttal
nem érdekelnek a formalitások. Már rég túl vagyok azon, hogy
illedelmesen viselkedjek ezzel a seggfejjel.
–  Elküldtem, hogy nézzen meg pár ingatlant – válaszolja
Vince, mit sem törődve azzal, hogy itt vagyok, vagy hogy milyen
állapotban vagyok.
Rám se néz, túlságosan lefoglalja a laptopja. Valószínűleg az
éjszakai számlákat böngészi, vagy fertőtlenítőt rendel a
rudakhoz. Szarcsimbók.
– Vissza akarod kapni?
Meggyőzöm magam arról, hogy ha megölöm, azzal csak
elodázom, hogy találkozzak Lydiával.
–  Igen. Vissza akarom kapni, seggfej! Mivel tartod sakkban,
Vince? Mennyivel tartozik neked? Mondd meg, mennyibe kerül,
hogy véget vethessünk ennek a játéknak!
–  Még egymillió megváltoztathatná a dolgokat – mondja
lassan, hátradől a székében, és érdeklődőn vizslat.
– Rendben. Átutalom neked még ma, és ezzel befejezted. Most
pedig mondd meg, hol találom!
–  Mekkora idióta vagy – hajol előre újra, és rám szegezi a
tekintetét. – És elég nehezen tudnám betartani, hogy soha többé
ne beszéljek vele.
– Miért is?
–  Elsőként mondjuk azért, mert a legjobb barátnője a
feleségem.
Amíg arra várok, hogy a szavai értelmet nyerjenek, meredten
bámulom.
– Te feleségül vetted Paytont?
Azt hiszem, lemaradtam valamiről. Lezuhanok a Vince-szel
szemben lévő székre, és egy kissé megenyhül a tekintetem. Még
nem állok készen arra, hogy megenyhüljek vele kapcsolatban.
Hiszen ettől függetlenül mégiscsak egy seggfej.
– Igen. Elvettem Paytont. Jaj nekem. Ami Lydiát illeti, te vagy
az egyetlen, aki nem érti meg őt, ha eddig még nem jöttél rá.
– Ez mégis mit akar jelenteni?
–  Lydiánál átlátszóbb ember nem létezik. Fogalmad sincs,
mekkora mázlista vagy. Bárcsak Payton is ilyen egyszerű lenne!
Azt se tudom, mi jár a fejében, vagy hogy hol tölti az ideje nagy
részét!
– Miről beszélsz?
–  Az aukciót csak miattad csinálta. A prostitúció nem legális
Clark megyében, Rhys. Az egészet csak megrendeztük. Szerinted
elkönyvelek egy félmilliós számlát egy lány szüzességéért? Ez
egy úri klub, nem egy bordély, te szerencsétlen!
–  Igen, és Las Vegasban nincs prostitúció – ellenkezem. –
Mindketten tudjuk, hogy nem ez a helyzet.
 – Igaz. De ahhoz nekem semmi közöm. Ez itt egy tiszta üzlet.
Csessze meg! Az asztalon keresztül nézzük egymást, és tudom,
hogy Vince igazat mond. Majdnem biztos vagyok benne. De
basszus! Tényleg ennyire nem figyeltem?
– És mi van azzal a fickóval, aki ellenem licitált? Stannel?
–  Stan a gondnokom, az öltönye egy ezresembe került. Ja,
igen. Elküldöm arról is a számlát.
– Volt egy e-mail. Egy hírlevél.
–  Egy hírlevél – ismétli, mintha hülye lennék. – Persze. Én
hírlevélben árulok szexet. A hírlevélre feliratkozók adatbázisait
cserélgetjük az állam többi bordélyával – folytatja rezzenéstelen
arccal, és már kezdem én is kapizsgálni. – Összeülünk a
Starbucksban, és kitaláljuk, hogyan hirdessük magunkat.
Lebuktattál minket, Rhys. Szép munka.
–  Értem. A hírlevél hamis volt – szúrom közbe, de
szükségtelen, mert Vince egyébként sem hallgat rám.
–  Az Canon ötlete volt. Én megmondtam neki, hogy túl nagy
butaság, és nem fogod elhinni, de azt mondta…
–  Hogy egy idióta vagyok. Értem – szólok közbe újra, mert
nagyon szeretnék már eljutni oda, hogy megtaláljam Lydiát, és
rendbe hozzam a dolgokat.
Intek neki, hogy folytassa.
–  Azt mondta, sok a dolgod, és a vizuális élmény nagyban
segítene abban, hogy idehozzon.
Canon mindig is imádta a képi megjelenítést.
– Egy pillanat. Hogy keveredett bele Canon? Még mindig nem
értem, hogy kezdődött ez az egész összeesküvés.
– Lydiával – avat be Vince.
 A neve hallatán teljesen lelassulok.
–  Lydia találta ki az egészet. Abból, amit elmondott, annyi
derült ki számomra, hogy volt köztetek valami egy bárban, ő
meg azt hitte, hogy neked az a fétised, hogy fizetsz a szexért, és
ezért nem jutottatok egyről a kettőre.
Vince ennél kevesebbre már nem is tarthatna engem.
Miközben kimondta a „fétis” szót, két-két ujját felemelve
macskakörömbe tette.
– Én nem…
–  Nem akarom tudni – vág közbe, és megrázza a fejét. –
Felhívtam Canont, hogy tudja meg, igazat mond-e a lány, vagy
hívjam a rendőrséget, mert egy újabb elmebeteg lófrál utánad.
Canon megerősítette, hogy volt köztetek valami – most újra
használja a macskakörmöt a „valami” kifejezésnél. – És teljesen
odavolt Lydia tervéért, hogy egy aukció megrendezésével
vegyen rá arra, hogy ráeszmélj, érdeklődsz iránta. Aznap
különösen adakozó kedvemben voltam, így együtt találtuk ki,
hogyan lehetne idecsalogatni téged.
Megjegyzem, hogy csökkentenem kell Canon stábjának
létszámát. Tényleg túl sok szabadideje van.
– És mire kellett a pénz? Miért srófoltad fel az árat félmillióra,
ha az egész egy átverés volt? – teszem fel a kérdést, de közben
azon agyalok, hogy tudtam ennyire elcseszni a dolgot Lydiával.
– Jól ismerem, hogy megy a jótékonykodás, Rhys. Ez az összeg
volt a legkevesebb azért, hogy egy ilyen magasztos célra
áldoztam az időmből.
– Egy igazi seggfej vagy, ugye tudod?
Vince megvonja a vállát.
 – Jó ügyet szolgáltam.
–  Miféle jó ügyet? – szegezem neki a kérdést. – Aranyfüsttel
megbolondított mellbimbópástétomot mindenkinek?
–  Lydiának nem kellett a pénz – válaszolja Vince, mit sem
törődve a csípős megjegyzésemmel, és babrálni kezd az egérrel.
– A magam szórakoztatására fejtelek meg. Ja, és az ügy – teszi
hozzá cinikus mosoly kíséretében.
– Igen. Az ügy. Mi is volna az?
–  Egy új táborhely – vág vissza Vince, és felém fordítja a
laptopját. – A Las Vegas-i cserkészlányok számára. Találtunk egy
remek telket a Red Rocknál, de sajnos nincs megfelelő épület. A
jelenlegit tíz éve nem lakják, és az ingatlanügynök szerint
képtelenség lakhatóvá tenni. És persze te is tudod, mennyire
meleg van errefelé – emeli meg a szemöldökét
jelentőségteljesen. – Jól jönne egy medence is. A táborozóknak.
– Erre kell az egymillió?
– Igen. Azt hiszem, Lydiának tetszik a hely. Kifizetem a telket,
és megbízok egy generálkivitelezőt, hogy dózerolja le a mostani
épületet, és építsen fel valami megfelelőt. Plusz egy medence,
esetleg egy teniszpálya. Ha kész, a cserkészlányoknak
adományozzuk.
– Ő fel akarná újítani – sóhajtok fel. – Szerintem meg akarna
menteni, amennyit csak lehet, a régi, romantikus bájából. Még
akkor is, ha egy szarkupac a nyolcvanas évekből. Olyan
vállalkozót kell kerítenünk, aki felújítja, vagy épít valamit a
meglévő anyagokból. Mondjuk egy hintát a verandára vagy
ilyesmit. Az boldoggá tenné.
– Részemről rendben – vonja meg a vállát Vince, majd elővesz
a fiókból egy Post-itet, és lefirkantja a tábor címét, mielőtt
odanyújtaná nekem. – Végeztünk? Elküldöm a számlát az
adományhoz. Ha sietsz, talán még ott éred.
– Köszönöm, Vince.
– Lydia túl jó hozzád.
– Tudom. Akkor is kell nekem.
Ha még nem késő. De az nem lehet, mert képtelen vagyok
visszatérni egy olyan élethez, amiben nincs velem.
 HARMINCHÁROM

Rhys

Red Rock Vegas mellett van, és az autóm GPS-e alapján a cím,

amit Vince adott, félórányira van innen. Ami azt jelenti, hogy fél
órám van azon agyalni, hogy mekkora seggfej is vagyok.
Tizenhat kilométer Charlstonig, majd elkanyarodik az út, és
kacskaringózhatok a táborhelyig.
Tíz perccel később majdnem eltévesztem a lehajtót, de
hamarosan megkönnyebbülök, hiszen két autó parkol egy régi
faház előtt, amit egyértelműen le kell rombolni. Leparkolok
Lydia kocsija mellett, és körbenézek a telken. Nem tudom, kint
vannak-e, vagy bent a házban. Ajtó nincs, és a tetőből sem
maradt sok. Idekint nem látok senkit, úgyhogy megindulok
befelé.
Ahogy belépek az ajtó hűlt helyén, már hallom is a hangját.
Egy ingatlanügynökkel áll az ablakkal szemben a faház
oldalában, természetesen üveg már rég nincs. A háttérben a
Red Rock Canyon látható, de a látvány közel sem olyan szép,
mint Lydia.
– Rossz hattyúherceget választottam – magyarázza a nőnek. –
Rossz hattyúherceget választottam, rossz hattyúherceggel
párosodtam, de most már nincs mit tenni, mert
kilencvenhárom százalékban szerelmes vagyok belé, még akkor
is, ha egy született idióta – rázza meg a fejét, majd hirtelen
megáll, és az ingatlanügynök felé hajol. – Na, nem a szaporodás
célú párzásra gondolok, hanem arra, ami az élvezetért történik.
Mondhatok ilyet? Tudja, tizenhárom évig voltam cserkész.
Megszereztem az összes egészségügyi jelvényt, szóval tisztában
vagyok azzal, hogy működik a szaporodás célú párzás, és tettem
ellene. Azt hiszem, kiérdemelném a „nem kaptam be a legyet”
jelvényt is.
–  Khm… – akad fenn egy pillanatra az ingatlanügynök, fejét
oldalra biccenti, láthatóan nem tudja, hogyan is kellene
reagálnia arra, amit Lydia mondott az imént. Aztán észrevesz
engem, és megkönnyebbülten sóhajt fel.
– Nézzenek oda! Úgy tűnik, megérkezett a hattyúja!
Lydia megpördül, szeme meglepetten felcsillan, majd
zavarodottság ül ki az arcára.
–  Rhys… – sóhajtja. Úgy hangzik, mintha kérdezett volna
valamit.
– Én most elmegyek – mosolyog ránk az ingatlanügynök, majd
elindul.
A cipője sarka kopog a padlón, amíg ki nem ér a verandára.
Lydia egy szót sem szól, amíg el nem ment az idegen. Ekkor
közelebb lépek hozzá, lassan indulok meg felé, közben
körülnézek a házban.
– Szép hely – jegyzem meg, hogy oldjam a feszültséget.
–  Az. Igen, az. Nagyon sok benne a lehetőség – emeli meg az
állát. – A megfelelő elképzeléssel igazán különleges lehet.
 – Sajnálom.
Lydia pislog párat, majd mély levegőt vesz, de én folytatom,
mielőtt megszólalhatna.
– Mindent sajnálok. Kivéve azt a csókot ott, a bárban. Az volt
életem legjobb döntése. De minden másért, ami utána
következett, bocsánatot kérek.
– Sajnálod? – pislog újra. – Úgy érted, bárcsak ne történt volna
meg?
–  Istenem, dehogy! – rázom meg a fejem. – Úgy értem, hogy
szerelmes vagyok beléd. Remélem, nem csesztem el teljesen, és
adsz még egy esélyt.
– Ó!
–  Sajnálom, hogy félreérthető jeleket adtam. Sajnálom, hogy
otthagytalak a bárban, és sajnálom, hogy olyan helyzetbe
hoztalak, hogy egy teljesen őrült tervet kellett véghez vinned
azért, hogy felkeltsd az érdeklődésemet.
–  Én is sajnálom. Nem volt valami jó az időzítés. Várnom
kellett volna a megnyitó utánig, de attól féltem, hogy
beleszeretsz egy igazi örömlányba helyettem.
– Az lehetetlen – rázom meg a fejem.
– Dehogyis! Minden lehetséges.
–  Te vagy az egyetlen nő számomra, Lydia. Nem tudom, mit
ajánlhatnék neked – folytatom lágyan, közben elsimítok egy
tincset a füle mögé, kezét a számhoz emelem. – De szerelmes
vagyok, és meg akarom próbálni.
–  Mit művelsz? – néz rám riadtan, és hátrál egy lépést, keze
kiesik a kezemből. – Te most megkéred a kezem?
–  Nem terveztem. De megkérhetem. Ha az kell, még ma
elveszlek.
– Nem!
–  Nahát! Ez egy elég határozott nem volt. Szóval nem akarsz
hozzám jönni?
–  Alig két hónapja találkoztunk, Rhys. Én udvarlást akarok.
Csábítást. Körülrajongást. És romantikus lánykérést. De nem a
Del Tacóban. Hm. Ez így nem igaz. A Del Taco valójában
tökéletesen megfelel.
–  Azt akarod, hogy egy jegeskávés menüvel kérjem meg a
kezed?
– Ez nagyon jó, Rhys! Az nem is számít, mit mondasz.
– Jogos.
–  Akkor spoilerezek. Hozzád megyek. Valamikor. De ez… –
mutat kettőnkre az ujjával – …ez nem lánykérés. Egy nap,
amikor majd mindketten készen állunk, felteszed a kérdést, és
jól fogod csinálni. Hallasz engem? Helyes. És azt semmiképpen
sem fogod mondani, hogy nem terveztem, de megkérhetem.
Megértetted?
– Igenis, hölgyem!
–  Jól van – szűkíti össze a szemét, mintha nem lenne biztos
abban, hogy az igenist komolyan mondtam-e.
– Mondhatok valamit?
– Mit? – csattan fel.
– Ez a főnökösködés nagyon izgató.
Lassan mosoly ül ki az arcára, és persze el is pirul.
– Mondhatok még valamit?
– Oké – engedélyezi most már vigyorogva.
– Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy mindent te csinálsz,
és ezen változtatni akarok. Megengeded? Mert nagy szükségem
van arra a maradék hét százalékra.
–  Hm… – mormolja, miközben gondolkodik. – Van még pár
jelvény, amit ki kell érdemelnem. Talán segíthetnél.
– Örömmel.
 EPILÓGUS

Rhys

Néhány évvel később…

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki besétált egy
bárba, és elrabolta a szívemet, de túlságosan buta voltam
ahhoz, hogy felfogjam, mi történik. Szerencsémre nagyon
céltudatos típus, és minden észérv ellenére úgy döntött,
megérem a fáradtságot. Ez persze nem volt igaz, mégsem adta
fel. Hála az égnek, hogy nem!
– Rhys! – sziszeg Lydia. – Ne mondj neki ilyeneket! Nem is így
történt.
– Nyugi! Ez a kedvenc esti mesénk. Egyébként is, ő egy kutya.
Nem hiszem, hogy számít neki, melyik verziót hallja.
Egyszerre fordulunk az új kutyánk felé. Trooper farka a
padlót verdesi, feje oldalra billen, mintha próbálná megjósolni,
kap-e Lydiától még egy hasisimit lefekvés előtt. Valamiféle
keverék, és egy menhelyről hoztuk el, ami nem olyan meglepő.
Lydiának mindene a megmentés. Mindenen és mindenkin
megesik a szíve: embereken, régi lepedőkön, eltévedt
turistákon, hattyúkon… Egyszer jótékonysági akciót szervezett
egy segítségre szoruló hattyúcsaládért – ez utóbbi részleteire
nem is mertem rákérdezni. Trooper egy felnőtt kutya, aki
rosszul viselkedett. Nagyjából olyan, mint én voltam, amikor
Lydia rám talált. Ő azt mondja, nem reménytelen.
– Muszáj a ketrecben aludnia?
Trooper egyre hevesebben csóválja a farkát. Tudja jól, hogy
vegyen le a lábamról.
–  Igen. Muszáj. Amíg ki nem érdemli a „jó kutya” jelvényt, a
ketrecében alszik.
–  De csak két cipődet ette meg – próbálom menteni a
menthetetlent, közben Trooper lehorgasztja a fejét, és drámaian
szusszan egyet. – Az egyik egy flip-flop volt, az nem is számít
igazán.
– De, számít, Rhys. Ahogy az is, hogy megevett fél kiló darált
húst a konyhapultról, miután elterelte a figyelmemet a
vizestálkája felborításával.
Trooper a hátára fordul, a farka még így sem pihen.
–  Mi van, ha a legjobb formájában is rémes kutya marad? –
kezdem vakargatni az elém tárt kutyapocakot.
– Akkor új cipőt kapok.
–  Vagy mászkálhatnál mezítláb terhesen, büszkén hirdetve,
hogy a cipő egyáltalán nem fontos.
–  Azt akarod, hogy mezítláb járjak terhesen? Ez borzasztó
kényelmetlenül hangzik!
– Melyik része? A mezítlábasság vagy a terhesség?
– A mezítlábas terhesség. Képzeld el, hogy megvágod a lábad,
miközben mezítláb mászkálsz, de annyira terhes vagy, hogy
nem tudsz lehajolni, és ellátni magad.
– Lydia – állok talpra, és intek Troopernek, hogy másszon be a
ketrecébe.
A kutya készségesen engedelmeskedik, majd megfordul, és
leteszi a fejét a mancsára.
– Mi az?
–  Azt hiszem, ideje lenne a szaporodás célú párzásról
beszélgetnünk. Létrehozhatnánk saját kis fészekhagyókat.
Lydiának elkerekedik a szeme.
– Te tudod, hogy a hattyúfiókák fészekhagyók?
– Hát persze!
Na jó, azért felületesen átfutottam azt a füzetecskét, amit a
hattyús kampányához készített.
–  Édesem! Ez annyira szexi… – Lydia benedvesíti az ajkát,
miközben a tekintetével már le is vetkőztetett.
Pont úgy, mint amikor hazajövök az edzőteremből
félmeztelenül, hanyagul a vállamra vetett pólóval.
Még mindig annyira könnyű vele!
–  Vehetnénk egy házat. Troopernek kert kell. És a
gyerekeknek is. Talán tévedek, de nem hinném, hogy járnak
iskolabuszok a Stripen.
–  Vehetnénk egy felújítandót! – kiált fel Lydia most már az
ágyból. Lábait keresztbe fektette, pizsamanadrág és trikó van
rajta.
–  Vagy építhetnénk egyet a saját terveink alapján. Egy
tökéletes telken, ahonnan látni a Stripet és a hegyeket is.
– Vagy felújíthatnánk!
– Vagy felújíthatnánk – adom be a derekam, mert hát mégsem
vagyok annyira idióta.
–  Olyan lesz, mint egy rész a Házvadászokból! – álmodozik
máris a nőm. – Leszámítva, hogy én megnézhetem a teljes
kínálatot, nem csak azt a hármat, amit kiválasztanak.
– Pont olyan lesz. Csak jobb.
Amióta azt hittem, elpuskáztam az egészet, minden egyes nap
hálát adok Lydiáért, és megbecsülöm, ami kettőnk között van.
Azt, hogy hétvégente felfedezzük Las Vegast, hogy utazgatunk,
hogy vannak eseménytelen esték és pörgős napok. Elmentünk
Austinba egy mozgó tacoárus miatt, és San Antonióba pufi
tacóért. Párizsban, a nászutunkon palacsintát ettünk, mire azt
mondta, ez a francia taco, majd úgy nevetett, hogy majdnem
leesett a székről. Újra és újra beleszeretek.
Lydiával minden sokkal jobb. Vele lenni olyan, mintha
megnyertem volna a lottó ötöst. Nagy szerencse és a sors keze.
Bizalom, barátság, otthon. A szerelme olyan, mint egy
meglepetés, amiről álmodni sem mertél, de miután rád talált,
többé nem akarod elengedni.
Így vagyok ezzel én is. Sosem fogom elengedni az én jó
kislányomat.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Egy kisebb falunyi ember kellett ahhoz, hogy rábeszéljenek.

Liv Morris
Köszönöm, hogy elmesélted a legédesebb történetet a lányodról,
aki megcsókolt egy pasit egy bárban, és megengedted, hogy
felhasználjam, mert furcsa lett volna, ha a saját lányodról írsz
történetet. Olvasók, kérlek figyeljetek: az igazi Lydia a pultossal
csókolózott, és nem csinált egyetlen olyan őrültséget sem, mint
a kitalált Lydia.

Kayti McGee
Köszönöm, hogy azt mondtad, ez a legviccesebb könyv, és
küldtél hangüzeneteket, amiket néha alig lehetett érteni,
annyira nevettél, de mindig nagyon jót tettek az ingatag
lábakon álló önbizalmamnak. Te vagy a legjobb, a támogatásod
felbecsülhetetlen érték!

Staci Hart
Köszönöm a késő esti üzeneteket, amelyek általában a
következőkből álltak.
– A könyvem rémes!… A könyvem isteni!… Hivatalos!… Ez a
legrosszabb, amit valaha írtam… Mindent kijavítottam, azt
hiszem, jó lesz!… A könyvem annyira gáz!… Azt hiszem, más
munkát kell keresnem… Ez a kedvencem mind közül!

Raine Miller, Amy Daws, Sierra Simone, Laurelin Paige,

CD Reiss, Jade West
Köszönet a barátságotokért.

Lauren Lascola-Lesczynski
Köszönöm, hogy a barátom vagy, és támogattál, és úgy
megnevettettél, hogy bepisiltem. Hálás vagyok neked, és nagyra
becsülöm a barátságodat.

Letitia Hasser, Kari March

Köszönöm a borítótervet és a grafikákat!{1}

Jean Siska, Melissa Gaston, Beverly Gardner Tubb, Mila

Tracey, Melissa Panio-Peterson
Köszönöm, hogy elolvastátok, amikor még nem volt kész,
amikor még kaotikus volt, és így is többet akartatok.
Fogalmatok sincs, mit jelent ez nekem.

OLVASÓK
Köszönöm, hogy türelmesen vártatok, és velem maradtatok.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
 Prológus

Carter

– Már sokkal korábban meg kellett volna basznom téged!

Emlékszem, az első napon hogyan sikoltozott és könyörgött,
hogy engedjem szabadon. Gyűlöltem, és ő is engem.
Hiába szorítom erősen a torkát, hiába szikrázik végig az
érintésem a testén, erőnek erejével megrázza a fejét, és közben
végig a szemembe néz.
–  Nem – suttogja, és a faszom még keményebbé válik, azért
könyörögve, hogy büntessem meg az akaratommal dacoló nőt,
aki folytatja –, ennek így kellett történnie.
Zihálva kapkod levegő után, becsukja a szemét és ívben
megfeszül az ölemben ülő teste. Teljesen ki van szolgáltatva
nekem, és most az enyém lehet durcás ajka is.
Az egész nő. Minden porcikája az enyém, és ezzel ő is tisztában
van.
Az enyém.
 1. FEJEZET

Carter

Nyakunkon a háború.
Két éve tudom, hogy így lesz.
Tik-tak. Tik-tak.
Az állkapcsom egy ideg az óra ketyegésével összhangban
rángatózik, és ahogy ökölbe szorítom a kezem, kifehérednek a
bütykeim. A vállamból árad a feszültség, és erőnek erejével arra
kell figyelmeztetnem magam, hogy vegyek egy mély lélegzetet,
és hagyjam, hogy múljon a stressz.
Tik-tak. Irodám falán egyedül ez a zaj vet visszhangot, és
valahányszor lendül egyet az inga, csak fokozódik a haragom.
Mindig ezt érzem egy tárgyalás előtt. A mostani találkozó
miatt még vadabbul izzik a vérem, és ahogy telnek a percek,
egyre ádázabbul lüktet bennem az adrenalin.
A tekintetem a hatalmas irodai állóóráról átsiklik a mellette
lévő polcra, majd onnan a lent terpeszkedő, mahagóniból és
acélból készült ládára. Csupán egy méter mély, ugyanennyi
magas és két méter hosszú. Régi könyvek veszik körül, feltűnés
nélkül beolvad az irodám falába.
Túl sokat fizettem érte, hogy most itt lehessen. Képmutatás ez
az egész. Az emberek valóságát a világról alkotott képük
határozza meg, és én olyat festettem magamról, ahogy a
számomra legmegfelelőbb módon láthatnak engem. A sok drága
könyv, a műalkotások és a nemes fából faragott, fényesre
csiszolt bútorok… Szemfényvesztés az egész.
Kivéve azt a ládát. A története életem végéig elkísér. A hosszú
évek során azon ritka pillanatok egyikét jelenti, amelyekről
elmondhatom, hogy meghatározták az életemet. Az a láda
mindig velem marad.
Élesen csengnek a fülemben egykori gazdájának a szavai. Jól
látom magam előtt, ahogy a fakó, zöld szemével a tekintetemet
kerülve elmesélte a történetét.
Kisgyermekként ez a láda mentette meg az életét. Elmondta,
hogy az anyja abban rejtette el, hogy megoltalmazza.
Nyelek egy hatalmasat, érzem, hogy kiszárad a torkom, és az
emlékek hatására megfeszül a nyakam. Nagyon pontosan írta le
a jelenetet.
Azt, ahogy gyermekként hozzábújt pánikba esett anyjához.
Mégis megtette, amire az asszony kérte. Csendben elbújt a
dobozban, és onnan hallgatta tehetetlenül, ahogy a gyilkosok
lemészárolják az anyját.
Megpróbálta a ládával megváltani az életét. A története
ráadásul arra emlékeztetett, ahogy az anyám a halála előtt
elköszönt tőlem.
Bár meghatott a története, a fejéhez nyomtam a pisztolyt, és
meghúztam a ravaszt.
Az az alak lopni próbált tőlem, majd úgy akart kifizetni a
ládával, mintha csak kölcsönkérte volna az elsikkasztott pénzt.
William remek tolvaj és mesemondó volt, de emellett egy
ostoba seggfej is!
 Nem kerültem volna ebbe a pozícióba, ha kedves és
barátságos vagyok. Akkor magamhoz vettem a Williamet
megmentő ládát, hogy általa arra emlékeztessem magam, ki
vagyok. Hogy kinek kell lennem.
Gondoskodtam arról, hogy a láda mindig a szemem előtt
legyen, valahányszor megbeszélést tartok ebben az irodában.
Ránézek, mint egy emlékeztetőre, miközben újabb és újabb
bűnözőkkel kötök üzletet, és ebben az elátkozott helyiségben
mind nagyobb gazdagságra és hatalomra teszek szert.
Egy vagyonba került úgy kialakítani ezt az irodát, ahogy
akartam. Mégis, ha porig égne, a legcsekélyebb erőfeszítés
nélkül pótolni tudnék mindent.
Kivéve azt a ládát.
–  Tényleg azt hiszed, hogy sikerülni fog? – Daniel fivérem
hangját már azelőtt meghallom, hogy őt magát megpillantanám.
Az emlékek ebben a pillanatban kihunynak.
Egy másodpercbe telik, mire rendezem az arcvonásaimat,
ellazítom az állam, és félresöpröm a haragom, mielőtt Daniel
szemébe néznék.
–  A háború és az alku. Gondolod, hogy a faszi betartja a
szavát, és ma éjjel a tied lesz az a nő? – pontosítja a kérdését.
Halkan felhorkanok, a válaszom egy önelégült mosollyal
kísérem.
– Mindennél jobban vágyik erre. Elmondta, csapdát állítottak,
és már megkezdődött az akció. Csak pár óra, és mindennek
vége.
Daniel besétál az irodámba, berúgva maga után a nehéz ajtót
–, majd megáll előttem.
 –  Biztos vagy abban, hogy tényleg bele akarsz keveredni
ebbe?
Megnyalom az alsó ajkam, felállok, nagyot nyújtózom, és
kinézek az ablakon. Hallom, ahogy Daniel megkerüli az
asztalom. Keresztbe fonom a karom, és nekitámaszkodom a
falnak.
–  Nem fogunk semmibe sem belekeveredni – felelem. – Ők
ketten játsszák le az egészet. A mi területünk ugyan közel van
hozzájuk, de így sem érint minket az egész.
– Baromság! Romano azt akarja, hogy az oldalán harcolj. Ma
éjjel kirobbantja a háborút, és ezt te is tudod.
Lassan bólintok, és ahogy felidézem Romano emlékét, a
tüdőm megtelik a szivarja bűzével.
– Még van idő lefújni az egészet – figyelmeztet Daniel, én meg
a homlokomat ráncolva összevonom a szemöldököm. Nem lehet
ennyire naiv.
Hazatérése óta most először nézem meg alaposabban
magamnak. Éveket töltött távol, amíg én minden kibaszott
pillanatban azért küzdöttem, ami a mienk. Daniel elpuhult.
Vagy talán Addison miatt lett belőle az, aki most itt áll előttem.
– Ez a háború elkerülhetetlen.
Ítéletként mondom ki a szavakat, a hangom
megkérdőjelezhetetlen. Bár a birodalmam a félelemre és a
haragra alapoztam, és egyetlen olyan lépést sem tettem,
amelyet ne kísért volna egy földre rogyó holttest zuhanásának
tompa hangja, kezdetben minden más volt. Nem lehet vérfoltos
kézzel birodalmat építeni.
Sötét szeme összeszűkül, ahogy közelebb lép az ablakhoz. A
tekintete köztem és az alattunk többemeletnyi mélységben
húzódó, nagy gonddal ápolt kert között cikázik.
–  Biztos, hogy tényleg ezt akarod? – kérdezi olyan halkan,
hogy alig hallom meg. Nem néz a szemembe, az arckifejezésétől
így is végigfut a hátamon a hideg, és libabőrös lesz a karom.
Eszembe jut, mi történt évekkel ezelőtt. Választás elé álltunk,
és elhibáztuk.
Akkor még számított az, hogy akarjuk-e ezt az egészet, vagy
sem.
–  Ha két tűz között vagyunk – felelem, és odalépek Daniel
mellé –, muszáj választanunk.
Bólint, a hüvelykujjával végigsimítja borostás állát, aztán
mégiscsak rám pillant.
– És a lány? – kérdezi, miközben átható tekintetével a múltra
emlékeztet. Mind a ketten harcoltunk, életben maradtunk, és
egy tragikus ösvényen haladva jutottunk el oda, ahol ma
vagyunk.
– Aria? – alig merem kimondani, hűvös hangom mintha csak
tovább remegne kettőnk között a levegőben. Nem várom meg a
választ, vagy azt, hogy ő mondja ki a nevét. A hangom feszültté
válik. – Neki nem maradt választása.
Krákogok egyet, két tenyeremmel nekitámaszkodom az
ablaknak, feltárul előttem a lenti mélység, és közelebb hajolva
Addisonra pillantok.
– Mit gondolsz, mit tettek volna Addisonnal, ha sikerült volna
elrabolniuk?
A testvérem álla megfeszül, de nem válaszol.
– Nem tudjuk, ki próbálta meg őt elvenni tőlem.
 Megvonom a vállam, mintha ez az egész egyáltalán nem
lenne lényeges.
– Akkor is. A nőket ki kellett volna hagyni ebből az egészből,
ám ők mégis először Addisont vették célba.
–  Attól ez még nem lesz helyes! – figyelmeztet Daniel
felháborodva.
–  Nem jobb, hogy mi kapjuk meg? – kérdezem félrehajtott
fejjel, a fivérem ezúttal csak egy pillanatnyi gondolkodás után
válaszol.
– Aria nem tartozik közénk. Nem olyan, mint Addison, és te is
jól tudod, mit vár Romano, hogy tegyél vele.
Igen. Az ellenségünk lányával…
A szívem vadul dobog a mellkasomban, ritmusa az állóóra
ketyegésére emlékeztet.
– Igen. Egész pontosan tudom, hogy mit akar. Hogy mit tegyek
a lánnyal.
 2. FEJEZET

Aria

Van pár dolog, amit tudnod kell rólam.

Reggelente imádok meginni egy csésze forró kávét. Ha lehet,
legyen benne elég tejszín és cukor ahhoz, hogy elnyomja a
koffein keserű ízét.
Este viszont a vörösbort szeretem. Fehéret nem ihatok, mert
attól megfájdul a fejem, és óriási szenvedéssel járó
másnaposság vár rám ébredés után.
Persze ezek a dolgok nem túl fontosak. Akkor fecsegünk
ilyesmiről, ha nem akarjuk elárulni az embereknek az
igazságot.
Na, de mi az, amit valóban tudnod kellene?
Aria Talvery vagyok, Falbrook legkegyetlenebb
bűnözőcsaládjának leánya.
Esténként azért iszom bort, mert kétségbeejtően szükségem
van rá ahhoz, hogy legalább pár órát aludhassak.
Csupán nyolcéves voltam, amikor a szemem láttára megölték
az anyámat. Azóta nem volt egy boldog pillanatom sem, bár
mostanra, a képmutatás nagymestereként, azt a látszatot
keltem, hogy jól vagyok. Noha az apám egy bűnöző, mégis
gondoskodik rólam, és elviseli a közelségem. Igaz, mindennap a
tudtomra adja, mennyire fáj neki, hogy az arcomra pillantva
csakis az anyámat látja maga előtt.
Erről a szemem tehet. Jól tudom.
Ugyanolyan mogyoróbarna-zöldes árnyalatú, mint anyué
volt. Nyár végén, ősz legelején, az erdő szívében járva
figyelhetsz fel ilyen lágyan keveredő színekre. Legalábbis néhai
anyám szerint. Bizonyos szempontból nagyon költői volt. Ennek
egy részét talán örökségül hagyta rám.
A következő tény – bár nem is tudom, hol tartunk –, hogy
imádok rajzolni. Gyűlölöm az életem, ezért a vázlatokban és az
elkent tintában keresek menedéket. Elrejtőzöm a létezésemmel
óhatatlanul velejáró őrület és veszélyek elől.
A művészet iránti rajongásom, vagyis az egyetlen olyan dolog,
ami még összeköt az anyámmal, vezetett el ebbe a bárba.
Nyomába szegődtem annak a seggfejnek, aki ellopta a
rajzfüzetem. Az az idióta azt hiszi magáról, hogy hihetetlenül
mulatságos, én pedig egy ostoba vicc vagyok, vagy egy szabadon
használható játékszer, mégpedig azért, mert nőként születtem a
férfiak világában, egy veszélyes környéken.
Csakhogy a vérmérsékletem az apámtól örököltem. Így
kerültem ide a Vasszív bárba a Church Streeten. Igen, ezt az
utcát tényleg a templomról nevezték el. Ettől még ironikusabb,
hogy falai milyen sok bűntettnek voltak szemtanúi.
Én pedig minden külső kényszer nélkül besétáltam ide az
értékes rajzfüzetem miatt, és egyből beleestem az ellenség
csapdájába.
Kelepce volt ez a javából, ám anyám a sorsra fogta volna.
Igen, most mosoly ragyog az arcomon, de csak gúnyosan nézek
magam elé, majd kényszeredetten elnevetem magam. Talán ez
az egész az anyám hibája. Végül is az a rajzfüzet azért jelent
felbecsülhetetlen értéket számomra, mivel abban rejtettem el
az anyámról megmaradt egyetlen képemet.
Van még egy dolog, amit tudnod kell rólam. Ez a legfontosabb:
nem vagyok hajlandó megtörni. Sosem adom fel a küzdelmet, és
nem hátrálok meg. Senkitől nem félek, főleg nem Carter
Crosstól. Attól a szemétládától, aki elrabolt a családomtól.
Bezárt ebbe a cellába, és nyersen a képembe vágta, hogy az
életem véget ért, és most már az övé vagyok.
Nem törhet meg a bántó szavaival. Nem tartok széles vállától
és izmos karjától, amellyel lefoghat és fogságban tarthat. Nem
érdekel elbűvölő mosolya és mocskos szavai sem. Nem
számítanak a szemében villogó szikrák, hiába táncolnak egyre
vadabbul és forróbban, valahányszor csak rám pillant.
Nem. Nem fogok engedni neki. Még akkor sem, ha ugyanaz a
forróság izzik a mellemben és szétterjed a testemben.
Egy dolgot azonban tudnod kell a megtöréssel kapcsolatban:
minél jobban megfeszülsz és bemerevedsz, hogy szembeszállj
vele, annál könnyebben és hangosabban törsz meg, ha eljön az
elkerülhetetlen vég.
Amivel nagyon is tisztában vagyok.

Egy nap mindörökre megváltoztatta az életem…

Egyfolytában cseng a fülem. Olyan erővel szorítom ökölbe a

kezem, hogy kifehérednek a bütykeim. Minden egyes
alkalommal ezt teszem, ha találkoznom kell apám társaival,
azokkal a seggfejekkel!
Mintha mindjárt összeomlanék.
A szívem hangosan dübörög – bumm, bumm, bumm! –, ahogy
elsétálok a Vasszív söröző üvegajtaja előtt. Úgy teszek, mintha
nem akarnék bemenni. Az utcafronton hatalmas ablakok, jól
látni a kinti jövés-menést; az üveg ráadásul golyóálló az idejáró
vendégek miatt. Állítólag apám fizette ki a felújítás költségeit,
ami meglehetősen valószínűtlennek tűnik.
Hideg. Önző. Kapzsi. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni
őt, bármennyire is gyűlölöm magam emiatt.
Hálásnak kellene lennem; szeretnem őt. Igaz, legalább
hűséges vagyok, és ez az, ami számít. Ha valaki ilyen
környezetben nő fel, gyorsan megtanulja, mi a lényeges.
A kirakat mellett nekitámaszkodom a sötétvörös téglafalnak,
és egy gyors pillantást vetek az utca túloldalán a parkolóhelyre.
Még nincsenek itt.
Ingerülten kifújom a levegőt, az őszi hidegben párafelhő
támad előttem. Keresztbe fonom a karom.
Apám emberei ide járnak kikapcsolódni, és jól tudom, hogy
Mika itt lesz.
Utálok egyedül ácsorogni, de nem várhatok arra, hogy valaki
megmentsen. Remélem, hogy Nikolai is velük jön.
Gyermekkorom óta a pajtásom – bár mostanra az apám
katonája lett – és a védelmező angyalom. Egyetlen igazi
barátomként már nem is egy alkalommal a helyére tette az a
szemét Mikát, amikor az apám nem volt ott, hogy közbelépjen.
Bár tudom, hogyha Nikolai is eljön, a legcsekélyebb
nehézségtől sem kell tartanom, mégis feldühít, hogy egyáltalán
itt kell lennem. Hüvelykujjammal végigsimítom hideg tenyerem
és felidézem magamban, hogy a rajzfüzet ott volt a kezemben
alig néhány pillanattal azelőtt, hogy Mika bejött a szobámba.
Abban pedig az a bizonyos fénykép – azért, hogy egy napon
majd ihletet adjon.
Rajzfüzetet könnyű volna szerezni, ám nincsen másik olyan
fotóm, amin együtt lennék az anyámmal. A halála évében
készült.
Apámnak nincs ideje az „ilyen ostoba szarságokra”, ahogy ő
nevezte. Amikor meghallottam a válaszát, még inkább
összeszorult a szívem.
Borzongás fut végig a hátamon, ahogy kifújom a levegőt.
Orromon és az arcomon érzem a hideget. Vékony dzsekim
semmit sem ér. Fel sem tűnt, hogy a perzselő nyár után
bosszúvágytól eltelve érkezett meg az ősz.
Az ablakon belesve elolvasom a bárpult fölé rakott itallistát.
Csakis helyi söröket szolgálnak fel, mégpedig csapoltat. Talán
ihatnék egyet, miközben várakozom.
Fülbemászó zene csapja meg a fülem, ahogy besétálok.
Felgyorsul a szívverésem, ahogy észreveszem a bárpult előtt
ücsörgő pasikat. Furcsa, hogy egy majdnem üres kocsmától
jobban megijedek, mint egy zsúfolttól. A tömegben ugyanis el
lehet tűnni.
Most azonban nyilvánvaló, hogy nem tartozom ide.
Mika talán éppen ezért gondolta, hogy megúszhatja a
szemétségét – gondolom keserűen, miközben megpróbálok nem
törődni a bennem élő rémült kislánnyal. Az a mocsok azt hiszi,
ellophatja tőlem, mert apám nem fogja leállítani, én pedig még
ahhoz is túl gyáva vagyok, hogy kidugjam az orrom a
szobámból, ha nem hívnak.
Elszántan kihúzom magam, miközben odamegyek a pulthoz
és leülök egy székre. Még egyszer átfutom a fejemben a tervem,
nyelek egyet, elmosolyodom, és italt rendelek.
–  Vodkát sprite-tal – mondom könnyedén, ahogy
felcsusszanok a bárszékre és a pultos szemébe nézek. Biccent,
könnyed mozdulattal a poharak után nyúl, összekoccintja őket,
majd az egyiket megtölti jéggel.
Várom, hogy megérkezzenek apám emberei. Még akkor is, ha
félek tőlük, mert tudom, mire képesek. Mika szemébe nézek és
megmondom neki, hogy legkésőbb holnapig adja vissza a
rajzfüzetem, aztán kisétálok innen. Nem fogok fenyegetőzni.
Csak kérek. Az a fickó játszmázni akar velem, kötekedni, én
viszont nem hagyok neki időt arra, hogy ezt tegye. Csakis azért
lopta el a füzetet, hogy szemétkedhessen velem.
Imádja, ha szivathat.
A szél nekifeszül a tőlem jobbra lévő ablaknak, amitől
összerezzenek. Úgy tűnik, hogy a bent ücsörgő férfiak közül
senki sem figyel fel erre.
A figyelmemet annyira leköti a kocsma cégére, ahogy
nekicsapódik a kirakatnak, hogy nem veszem észre a mellém
lépő csapost.
Amikor a pohár csattan a bárpult juharfa deszkáján,
meglepődve összerezzenek, majd belém hasít a félelem.
A beálló dermedtség és az ezt követő csend miatt feszültté
válok. Mindenki engem néz. Nagy nehezen mosolyt erőltetek az
arcomra, magam elé meredek, és köszönetet mondok a
csaposnak.
Először elfog a szégyenkezés, aztán pedig a félelem, mivel
rájöttek arra, hogy gyenge vagyok. Ekkor mindent elsöprő
erővel rám zúdul a szorongás, hogy elszúrom ezt az egészet.
Nagyon elszúrom.
Kis híján elhányom magam, mégis az ajkamhoz emelem a
hideg poharat. Egy korty semmit sem ér az édes koktélból, de a
második után is még mindig száraznak tűnik a torkom.
De bolond vagyok! Lenyalok egy csepp üdítőt az alsó
ajkamról, leteszem a poharam a pultra, és közben a hátsó polc
végén sorakozó üvegek sokszínű címkéit bámulom.
Nincs senki, aki kiállna értem. Már attól is nyugtalanná válok,
ha csak a konfliktusra gondolok. Hasztalanul próbálok nyelni,
úgyhogy inkább két kézzel megtámaszkodom a hideg bárpulton
és lekászálódom a székemről.
Ragad a két tenyerem, és kis híján odaszólok a pultosnak,
hogy kimegyek a mosdóba. Nem mintha érdekelné. Mintha
bárkit is érdekelne.
A teljes jelentéktelenség érzésével indulok a pulttól balra,
végig a szűk folyosón. Csak arra lehet menni, tehát a mosdók is
valahol ott lesznek. Csupán pár lépést sikerül megtennem,
amikor azt hiszem, eldörren egy lövés. Megfeszül a testem és
megdermed a szívem. Jól tudja, ha most vadul zakatolna, a
dübörgésén kívül semmi mást sem hallanék.
Nem sikoltoznak. Nincs itt semmi, csak a muzsika hangja.
Alighanem képzelődtem a lövéssel kapcsolatban. A fejemben
teljes a zűrzavar.
 Becsukom a szemem, és megpróbálok lélegzetet venni. Ám az
ismerős zajt hallva egyből újra kinyílik.
Nem egy pisztoly nyers dörrenésére figyeltem fel. A
hangtompítóval felszerelt fegyverek nyöszörögnek így. Aztán
tompa csattanással egy test zuhan a földre.
Bang, bang! Két gyors lövés egymás után, ezúttal már minden
sokkal közelebbinek tűnik. Még egy dörrenés. Testemmel a
falhoz tapadok, mintha az el tudna rejteni.
Kényszerítem magam arra, hogy megmozduljak, hátrafelé, és
kiutat vagy egy rejtekhelyet keressek. Lehet, hogy rémült
kislány vagyok, éppen csak életben maradva apám világában,
de nem fogok egy kibaszott idióta módjára viselkedni.
Felgyorsítom a lépteimet, ahogy bekanyarodom, a puszta
életben maradás hajt. De hiába szedem össze a bennem rejtőző
parányi erőt, semmit sem ér.
Alig hallani a torkomból előtörő sikolyt, amikor egy vastag
zsákot húznak a fejemre.
Elejtett retikülöm nekicsapódik a combomnak, ahogy
megpróbálom megrúgni az előttem álló férfit. Nem sikerül.
Leesik rólam a magas sarkúm, és most már több férfi röhögését
is hallom.
Küzdök, de semmire sem megyek vele.
Jól tudom, nem csak egyvalaki fog le. A kezük erős, a testük
kemény, mint a téglafal.
Mégsem állok le, rúgkapálok, bár semmit sem érek el. Ütni
próbálok, kiabálok, rugdosódom, miközben tele vagyok
rémülettel. Szeretném félrelökni a támadókat és elmenekülni.
Semmit sem látok, de üvölteni tudnék a fájdalomtól, ahogy a
karomat hátracsavarják.
Észreveszem, hogy már kint vagyunk, mert a szél a vékony
dzsekim alá fúj. Rájövök, hogy egy autó csomagtartójába löknek
be, meghallom a jellegzetes zajt. Testem nekivágódik a
fémfalnak, miközben gyorsan rám zárják az ajtót.
Csönd.
Sötétség.
Vadul zihálok, amitől elszédülök.
Mire abbahagyom a sikoltozást, már érdes a hangom és a
torkom lángol a hasogató fájdalomtól, valahányszor csak nyelni
próbálok. Már nem ütöm a fémet. A csuklóimat feltörte és
összevagdalta a bilincs. Minden izmom sajog a perzselően
forró, remegtető fájdalomtól.
Egy másik érzelem uralkodik el rajtam. Nem pánik. Valami
egészen más.
Nem is a tehetetlenség érzése. Nem erről van szó.
Amikor valaki tudja, hogy magára maradt, és semmi sincs
rendben, és semmi jóra sem számíthat, akkor bukkan fel az
elsöprő erejű, lerázhatatlan érzés.
Mindezek dacára a szívem továbbra is dobog. Csak éppen túl
gyorsan. Minden annyira felgyorsul, hogy az már fáj. Nem
tudom megállítani. Semmit sem tehetek.
Ha már minden tőled telhetőt megtettél, és nem maradt
számodra más, csak az, hogy egyformán félj az ismeretlen és a
nyilvánvaló dolgoktól, akkor csupán két szóval lehet leírni
mindazt, amit érzel.
Színtiszta iszonyat.
 3. FEJEZET

Carter

– Itt fogod tartani? – a fivérem nem annyira kérdésnek, inkább

kijelentésnek szánja, ahogy körülnéz a cellában. Ötünk közül
Jase a középső, és sosem kedvelte a köntörfalazást. Azt hiszem,
nem tehetek neki szemrehányást a nyíltsága miatt. Emiatt
viszont eszembe jut Tyler. Legfiatalabb öcsénk évekkel ezelőtt
halt meg. Az emléke eltompítja a jelent, de csak egy pillanatra.
Jase nekitámaszkodik a szemközti falnak, lazán keresztbe
fonja a karját, és várja a válaszom.
Már csak egy óra és indulunk. Csuklómon a Rolex minden
halk kattogása arra emlékeztet, hogy az a lány az enyém lesz.
Már csak az idő választ el minket egymástól.
A földön heverő vékony matracról a cella túloldalán lévő fém
vécére pillantok.
– Azt hiszem, még egy széket is berakok ide.
Öcsém kérdő arckifejezése csak kissé változik. Ő maga talán
észre sem vette, de én jól láttam. A csalódottságát. Az undort.
Hallom kimondatlan kérdését, amit lenyel, mielőtt a tekintete a
hátunk mögötti acélajtón állapodna meg. Mikor lettél ennyire
elbaszott? Fogalma sincs róla.
–  Valamire ülnöm kell – magyarázom hűvösen, szinte már
játékosan, minta csak viccelnék.
 Jase azonban mindenki másnál jobban ismer engem. Jobban
átlát rajtam, mint Daniel vagy Declan. Ők hárman meg én; mi
vagyunk a Cross fivérek. A három öcsém közül Jase áll hozzám
a legközelebb.
Bármennyire is szeretném eltitkolni a világ elől, mennyire
aggódom Aria megszerzése miatt, a testvérem átlát rajtam. Ezt
abból is tudom, hogy milyen óvatossá vált a közelemben,
amióta csak elmondtam neki a tervem.
– Na és meddig?
– Mit meddig?
– Meddig fogod itt tartani?
– Kellő ideig – mihez kellő? A kérdés ott lángol a szemében, de
nem mondja ki, én pedig úgysem válaszolnám meg.
Hazudhatnék, és azt mondhatnám, hogy addig, amíg véget nem
ér a háború. Amíg ki nem derül, felhasználhatjuk-e a
tárgyalások során, ha esetleg Talvery győzne. Ömölhetne
belőlem a sok hazugság, ám az igazság egyszerű. Addig marad
itt a lány, amíg el nem döntöm, mit akarok tőle.
– Nincs zuhanyzó – figyelmeztet.
–  Van egy csap a vécé mellett, meg egy lefolyó. Majd rájön,
mialatt itt lesz.
Telik az idő, és még dermesztőbbé válik a már amúgy is
hűvös levegő. Jól tudom, ilyesmit korábban még sosem tettem,
és most minden határon túlmegyek. Háború idején azonban
nincs jelentősége a jónak és a rossznak.
–  Kaphat tőlem mást is. Lassacskán – úgy teszek, mintha a
kérdésére válaszolnék, pedig csak hangosan gondolkozom.
–  Legutóbb, amikor idelent jártam, sikerült nagyon hasznos
információkhoz jutnom – mondja Jase, aztán odamegy a cella
sarkába. Tudom, hogy a lefolyó szélét vizsgálja, és azt nézi,
maradt-e rajta vér. A helyiséget mindeddig egyetlen célra
használtuk. Arra, aminek Jase a szakértője.
–  Információkat akarsz kiszedni belőle? – kérdezi őszinte
kíváncsisággal, de mielőtt bármit szólhatnék, még hozzáteszi. –
Nem hiszem, hogy Talvery kívülállók előtt beszélt volna az
üzleti ügyeiről.
Megdicsérhetném Jase-t az igyekezetéért, ám ez nem olyasmi,
amibe szeretném bevonni őt vagy bárki mást. A
megállapodásunk értelmében ez a lány az enyém, csakis az
enyém. Azt tehetek vele, amit csak akarok. Ami őt illeti, a
fivéreim, de bárki más is elmehet a picsába.
– Nem. Nem hinném, hogy bármit is tudna.
Jase nyugodtan sétálja körbe az apró helyiséget. Háromszor
három méter. Ez éppen elég. Bakancsa megérinti a matracot,
aztán bele is rúg. Nincsenek benne rugók vagy bármi, amit a
fogoly esetleg fegyverként felhasználhatna.
Erről gondoskodtam.
–  Csak egy matrac és egy szék? – kérdezi továbbra is
kerülgetve azt, amit valójában tudni szeretne. Hosszú évek óta
én vezettem a családot, és én hoztam meg a döntéseket. Az
öcsémnek több esze van annál, hogy megkérdőjelezze a
hatalmam, de még így is furdalja az oldalát a kíváncsiság. Majd
meghal a kíváncsiságtól, hogy tudja, mit akarok csinálni azzal a
lánnyal, vagy egyáltalán miért kell nekem. Én viszont
kifejezetten izgalmasnak találom, hogy Jase ettől ennyire ki van
akadva.
 –  Egyelőre igen. Azt hiszem, harcolni fog és minél kevesebb
dolog van itt, annál jobb.
–  Úgy véled, mindez azt jelzi, hogy megbízhatunk
Romanóékban? Az az alak mindent kockára tesz, hogy elkapja
és átadja neked a lányt, és te eléggé megbízol benne ahhoz,
hogy bekapcsolódj a háborúba? Már ha tényleg elkapta és
valóban átadja neked – Jase tovább próbálkozik.
–  Senkiben sem bízhatunk meg – mélyen a szemébe nézek,
ahogy folytatom. – Ez egy örök érvényű igazság. Csak egymásra
számíthattunk. Így maradtunk életben, és ez az egyetlen módja
annak, hogy továbbra is talpon maradjunk.
Jase meglehetősen okos. Azt hiszem, mindenki másnál
hamarabb rá fog jönni arra, miért csinálom ezt. De hát éppen ez
a feladata: minden szükséges információt összegyűjteni.
Bármilyen eszközzel.
–  Ez akkor valamilyen próba? – kérdezi töprengve. A
homlokán az egyik ránc különösen mély. Nagy szerencséje,
hogy a testvérem, és még mindig bűntudat gyötör, amiért
belerángattam ebbe, és mind mélyebbre és mélyebbre vittem az
általam teremtett pokolba.
–  Romanoék Talveryék halálát akarják, és ez a vágy
kölcsönös. Több mint tíz éve acsarkodnak a területek miatt.
Romanóéknak szövetségesekre és segítőkre van szükségük.
Csupán idő kérdése volt, hogy belemenjek a háborúba; a lány
véletlenül lett az első áldozat. Akartam valamit, Romano pedig
megadja nekem, így őt támogatjuk, nem pedig Talveryt.
– Áldozat? – mintha azt kérdezné, hogy tényleg meg fogom-e
ölni a lányt.
 –  Mindketten tudjuk, hogyha az apja mellett marad, a halál
vár rá… Vagy még szörnyűbb – vetem oda könnyedén és kijövök
a cellából. Jase léptei visszhangoznak mögöttem.
– Miért mented meg? – a kérdéstől láng lobban az ereimben.
A lánnyal felesleges kockázatot vállaltam.
– Hagytam, hogy az érzelmeim döntsenek.
– Ami nem jellemző rád – folytatja Jase a vájkálódást, én pedig
kis híján ráförmedek, hogy most már tényleg menjen a picsába.
Fogalma sincs arról, hogy Aria egyszer megmentett. Erről senki
sem tud, még maga a lány sem. Egyelőre nem sikerült
eldöntenem, gyűlölöm-e érte, vagy valami mást érzek.
–  Ha véget ér ez az egész, mit csinálunk vele? – teszi fel a
kérdést Jase.
Becsukom és bezárom az acélajtót, és a helyére húzom az
álcázó festmény szélét, hogy eltakarja a hajszálvékony rést a
keret mögött. Az ajtót gondosan elrejtettük. Ha valaki nem
tudja, merre kell elhúzni a festményt ahhoz, hogy feltáruljon a
titkos zár, esélye sincs az ajtó megpillantására.
A hangszigetelt cellát képtelenség megtalálni. Fala
áthatolhatatlan, és olyan elektromos köpeny borul rá, amely
működésképtelenné teszi a nyomkövető berendezéseket.
Jase kérdése akkor is visszhangzik bennem, amikor hátat
fordítok a cellának: mit csinálok vele, ha ez az egész véget ér?
–  Abba még nem gondoltam bele – válaszolom, és a
hangvételem egyértelművé teszi, hogy vége a
kérdezősködésnek.
{1}
Ez az eredeti kiadványra vonatkozik.