Felelős alkoholista

Bálint Ferenc
Álomgyár (2020 nov)

énelbeszélő, koronavírus, napló,

Címke:
alkoholizmus, humor

„Lenyűgöző alkotás. Ha lesz időm, majd el is olvasom.” – Kiss

Ádám humorista
„Hashasítóan humoros!” – Varga Livius zenész

Hogyan éli meg egy humorista a bezártságot, és milyen az,

amikor egy járvány közepén, fellépések híján, tudatosan menekül az
alkoholizmusba? Milyen módszerrel tudjuk a saját testsúlyunk
többszörösét hazavinni borból? Hogyan keveredik egy pacifista
kocsmai verekedésbe? Miért kell megfenyegetni egy fitneszgurut?
Mi a baj a gravitációval? Hány sör nem sör?
Az olvasó az év legviccesebb túlélési tanácstárát tartja a kezében,
egy intim naplót, ami a végén szerves egésszé lesz, és szerencsére
nem hal meg a főhős.
Bálint Ferenc a Szomszédnéni Produkciós Iroda humortársulat tagja,
a Dumaszínház és a Showder Klub fellépője, 2014-ben kapott
Karinthy-gyűrűt.
ELŐSZÓ

A cím magyarázatra szorul, mert nem vagyok felelős, és nem

vagyok alkoholista, de egy kívülálló számára úgy tűnhet, hogy
mindkettőre törekszem. Bele sem merek gondolni, hogy mi
minden szorul majd még pontosításra! Lehet, nem véletlen,
hogy az írók írnak, nem a humoristák, mert nekik eszükbe sem
jutna magyarázkodni. Márquez bezzeg nem csinált hülyét
magából! Nem azzal kezdi a Szerelem a kolera idejént, hogy ez
valójában nem is szerelem volt, és főleg nem a kolera idején,
hanem azzal, hogy „Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot
érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt”{1}.
Márquez hitt abban, hogy az írás első mondatában minden
eldől. Meglátása szerint az első mondatból meg lehet állapítani,
hogy érdemes-e végigolvasni egy könyvet – ezért merem
remélni, hogy ezeket a sorokat csak az után olvasod, hogy
fizettél a pénztárnál.
Addig is egy világjárvány naplóját tartod a kezedben. Egy
olyan időszakét, ami alatt a társadalom kicsit lazábban kezelte,
ha valaki alkoholt fogyasztott. Lehet, hogy erre vezethető vissza
a merész címadás? Elvégre is, most egy olyan időszakot éltünk
meg, amikor az otthonülő lett a hős, a távolságtartó a követendő
példa – és persze mindenki ivott. Mert mi mást tudsz tenni, ha
folyamatosan össze vagy zárva a szeretteiddel? Megkérdezni,
hogy milyen volt a napjuk?
De kezdjük az elején. Lehet, hogy a DNS-ünkbe van kódolva,
de valahogy jobban emlékszünk a tragédiákra. Amikor Antall
József meghalt, éppen a nagyszüleimnél néztem a
Kacsameséket. Az adás megszakításának pillanatában Dagobert
bácsi nagyon dühös volt, mert egy tengeri szörny felfalta a
fagylaltját, szóval el lehet képzelni, hogy mekkora váltást
jelentett ehhez képest Chopin gyászindulója. Egy másik olyan
dátum, amit soha nem fogunk elfelejteni, az szeptember 11-e.
Aznap egy születésnapi buliba voltam hivatalos, de amikor
leomlottak a Világkereskedelmi Központ ikertornyai, már
mindenki tudta, hogy ez a nap nem az ünnepeltről fog szólni.
A koronavírus-járványnak nem volt egy jól beazonosítható
origója. Mindenkinek máskor kezdődött. Én egy italpult előtt
álltam, amikor március 4-én bejelentették az első
magyarországi koronavírusos esetet, és emlékszem, hogy
rögtön több kérdés is megfogalmazódott bennem. Hogyan lehet
ellene védekezni? Mi lesz, ha megbetegszem? Miként érinti a
munkám? Lesznek-e lezárások? Oltás? Meddig fog tartani ez a
helyzet? És persze felmerült a kérdés, hogy mit igyunk egy
világjárvány idején?
Ez utóbbira tudtam a választ. Ahhoz, hogy az
immunrendszerünk a lehető legkönnyebben megbirkózzon a
betegséggel: semmit. Nem kell Zacher Gábor ahhoz, hogy ezzel
tisztában legyen az ember, de amikor azt az üveg száraz
Bukolyi pinot noirt leemeltem a pultról, már tudtam, hogy én
megint a könnyebbik utat fogom választani. Nem csak egy üveg
bort vittem haza. Fogalmazzunk úgy, hogy míg egyesek a lisztet
keresték, nekem mások voltak a prioritásaim. Van, aki Krisztus
testére esküszik – én a vérre mentem.
A félreértések elkerülése végett, ez nem egy olyan napló,
ahol egy ember karanténba vonul, és közben attól retteg, hogy
elfogy a piája. Ez egy túlélési tanácstár koronavírus-járványra,
de zombitámadás és ufóinvázió esetére is tartogathat hasznos
tippeket.
Új időket élünk, és új időkhöz új szabályok kellenek. Így
született meg ennek az otthon töltött 62 napnak a története,
azaz a Felelős Alkoholista túlélési szabályzata.
#1 LÉGY ZUGIVÓ!

A Bukolyi pinot noir mellé vettem két üveg 2019-es Léglit, két
üveg Nyakas Aligváromot, három üveg Káli Kövek rizlinget,
ugyanannyi sauvignon blancot, egy Sauska rozét, egy üveg
Martinit, valamint sört. Az eladó már tudta, hogy mi a teendő
ilyenkor. Gondolom nem először szembesült azzal a helyzettel,
hogy valaki a saját testsúlyának többszörösét próbálja
hazavinni alkoholból. Tudta, hogy nem lesz könnyű
megmozdítani ezt a mennyiséget, de legalább minden második
borosüveget beletekerte egy papírba, hogy ne koccanjanak
össze hazafele.
Nem szeretem azt a koccanó hangot. Nincs rémesebb annál,
mint amikor elmész valaki mellett, és összekoccan két üveg a
táskádban. Mert az a koccanás nem csak egy egyszerű hang! Jár
vele a megbélyegzés, picike megvetés és leheletnyi sajnálat is.
Három az egyben… Legalább két üveg ital van ennek a részeges
disznónak a táskájában, és nemsokára megissza! – gondolja,
miközben továbbmegy, és fogalma sincs még arról, hogy az az
ember, akit lenéz, a körülmények hatására nemsokára hős lesz.
De ott még nem tartunk…
A bevásárlásból hazaérve nyolc e-mail fogadott. A levelek
többsége egy-egy márciusi előadás elmaradásáról vagy
halasztásáról szólt, de volt egy olyan is, amelyben arra kértek,
hogy vegyek fel egy videót, amelyik a kézmosás fontosságára
hívja fel a figyelmet. Mert amennyiben helyesen mossuk a
kezünket, már áprilisban visszatérhet az élet a rendes
kerékvágásba, májusban pedig már emlékezni sem fogunk arra,
hogy mennyi fejfájással járhat egy rosszul időzített tüsszentés.
Legalábbis a mailben ezt hazudták.
Úgy döntöttem, leforgatom a videót. Semmiség ez egy olyan
ember számára, aki hatévesen csirkéket altatott, gimiben
békákat operált, majd, Gregory House-nak hála, a tévéből tanult
meg golyóstollal intubálni.
Fogtam a telefonom, bekapcsoltam a kameráját, és elkezdtem
kezet mosni. Remekül ment – hirtelen nem is tudtam eldönteni,
hogy a tapasztalat tette, vagy a született tehetség. Az általános
vélekedés szerint egy kézmosás addig tart, ameddig kétszer
elénekled a Happy Birthday to yout. Ám ahogyan ismét
folyékony szappant nyomtam a kezemre, meggyőztem magam,
hogy itt az idő egy újabb tét nélküli lázadásra. A Boldog szülinap
helyett elkezdtem dúdolni, hogy „Napfény járja át a szívem újra,
csak egy szál bikinit hoztam el az útra. Újra érzem a balatoni
lázat, Budapest várhat, míg vége van a nyárnak…” Gondolom
ilyen egy humorista: akkor sem tud komolyan venni egy
kézmosást, ha az élete függ tőle.
Feltöltöttem a videót a Facebookra, s ha már a világhálón
voltam, megnyitottam a Dumaszínházas naptárat. Azt,
amelyikben az előadásokat tartom számon. Lassan egy hete,
hogy utoljára felléptem, és arra gondoltam, hogy ha nem találok
valamit, ami leköti az energiámat, be fogok dilizni. Én leszek az
a hülye, aki mindennap más 4F Club dalra mos kezet az
interneten. Szép jövő, nem? Talán ez volt az a pont, amikor
elhatároztam, naplót írok arról, hogy mit iszom, terápiás
jelleggel. És ha már ott vagyok a billentyűzet előtt,
megpróbálom kideríteni, hogy mennyit ér egy humorista
közönség nélkül.
Vagy marad a B terv: kezet mosok 4F Clubra.
Így utólag könnyű döntésnek tűnhet, hogy a naplóírást
választottam, de ha őszinte akarok lenni, a B tervet sem
vetettem el egyből. Utánanéztem, hogy a Balatoni láz mellett
mire lehet még tisztálkodni, és arra a megállapításra jutottam,
hogy Sallai János, Vandulek Zoltán és Lányi Lajos szövegei, hogy
mást ne mondjak: zavarbaejtőek. Egyszerűen nem lehet olyan
szövegekkel higiéniai előírásokat népszerűsíteni, hogy:
„Leesett az állam,
olyan jó volt nálam,
aztán rögtön azután
 a pólóját lecibáltam”.
Nem. Egyszerűen nem lehet. Maradt a napló.
Érdekes, hogy mikor tavaly télen felfigyeltem az első kínai
megbetegedésekre, még nem gondoltam volna, hogy egyszer
majd ezért nem lépek fel Kalocsán. Pedig Kalocsa és Vuhan
messzebb van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, és mi,
magyarok, ebben mérjük a távolságot. Ugyanakkor Kalocsa és
Vuhan között több a hasonlóság, mint hinnénk! És itt nem arra
célzok, hogy Kalocsán a legmagasabb az egy főre jutó, külön
sávon haladó kerékpárutak métere az országban. (Forrás:
Wikipédia) Pedig igen! Hajrá Kalocsa!
Arra célzok, hogy ugyanazon a Spotify-alkalmazáson
hallgatjuk ugyanazt a Stormzy Vossi Bop számot. A Windows-os
Dell laptopunkkal töltjük le ugyanazokat az Apple-tévés
sorozatokat. Ugyanannak a Netflixnek a Stranger Thingsét
nézzük, miközben Domestosszal súroljuk a Ciffes üveg fülét,
mert ki tudja, ki fogta meg… A világ határok nélküli lett, és bele
kell törődnünk abba, hogy a vírusainkat sem fogja megállítani
egy sorompó.
Mint mindig, azért van remény. A megoldás onnan jön,
ahonnan senki sem várja: tőlünk. Itt lépünk a képbe mi, Felelős
Alkoholisták, akik eddig kijártunk inni, mert úgy nem
alkoholizmus, hanem szociális interakció, rokonlátogatás,
meccs. Vessünk véget a rosszalló tekinteteknek, lemondó
sóhajoknak, elítélő pillantásoknak! Tegyünk jót! Ne terjesszük a
vírust, igyunk otthon! A világ hálás lesz nekünk, amikor ez az
egész véget ér.
Az ismeretlen katona mintájára lehet, még szobrot is
emelnek nekünk, az Ismeretlen Felelős Alkoholistának, nekünk,
akik 2020-ban, estéről estére egy pohár száraz Bukolyi pinot
noirral megállítottuk a koronavírust.
Igyunk a holnapra!
(MEGJEGYZÉS: Írás közben pinot noirt ittam, és
meghallgattam Stormzy Vossi Bop című számát. Ami a
tartalékokat illeti, van még 2 kg lisztem és 14 guriga WC-
papírom, de a kettő között nincs összefüggés.)
#2 NE ESS PÁNIKBA!

Beírtam a „mit lehet kedd este csinálni Budapesten” sort a

keresőbe, de nem az jött ki, hogy semmit. Az éjszakai élet
kategóriában most a Rumpus Tiki Bár áll az első helyen, de
könnyű úgy nyerni, hogy nincs olyan, hogy éjszakai élet. A
kimutatások szerint februárban Kobe Bryant kosárlabdázóra
kerestünk rá a legtöbben, de van egy olyan megérzésem, hogy
ebben a hónapban gyökeresen megváltoznak a böngészési
preferenciáink. Mi ez a betegség? Hogyan lehet elkerülni, hogy
belehaljunk? Ki ez a nő, akivel együtt élek? Miért mondja ezt
nekem? Miért mondja már megint ezt nekem? Mit tegyek, hogy
abbahagyja? Vajon ezt az életet szerettem volna magamnak?
Honnan tudom, hogy boldog vagyok? Vajon boldog vagyok?
Dolgoznak-e járványhelyzetben a válóperes ügyvédek?
Miközben ezt a bekezdést írom, a párom a számítógép
képernyőjére pillant. Pontosítok, hogy ezek nem az én
kérdéseim, egy barátom számára érdeklődöm. A feszültséget
egy Martinival oldom. Készítek egyet jéggel és citrommal, mert
olívabogyóm nincs hozzá…
Megint fellapozom a Galaxis útikalauzt. Tegnap vettem le a
könyvespolcról, és jólesik újra elolvasni. Az alkohol az
útikalauzban is szerepel, mint olyan valami, ami intoxikáló
hatással lehet egyes szénalapú létformákra, és szerintem az író
itt rám is gondolt. A könyv azt írja, a legjobb ital a
pángalaktikus gégepukkasztó. A szerző részletesen ismerteti,
hogy hogyan lehet elkészíteni, de persze, hogy ehhez is kell
olívabogyó. Ez az én szerencsém! A lényeg, hogy ne essek
pánikba.
Elolvasom az összes hírt a járványról. A lényeg, hogy ne
essek pánikba. Elolvasom, hogy milyen tünetekkel jár a
betegség. Másodpercek alatt nyolcból hatot magamon is
felfedezek. Kísérletképpen megnézem, hogy milyen tünetekkel
jár a méhrepedés. Az is stimmel. Koronavírus, méhrepedéssel.
Ez az én szerencsém! És nincs olívabogyóm se!
Azt írja egy honlap, hogy a Moldovai Köztársaságban egy
fiatal pár fertőzötten jött haza külföldről a falujába, ezért a
hatóságok azt javasolták nekik, hogy ne menjenek sehová. Pár
napon belül az egész rokonságuk megbetegedett, úgyhogy
elkezdte fúrni a kíváncsiság a hatóság oldalát, hogy hogyan
történhetett mindez.
– Tisztelt hölgyem, uram! Esetleg meglátogattak valakit a
faluból a karantén ideje alatt? – kérdezték tőlük.
– Isten őrizz!
– És akkor hogy fertőződhetett meg a fél falu?
– Ők látogattak meg minket…
Igazat kell adjak annak az ismerősömnek, aki szerint ez több,
mint egy járvány – ez egy IQ-teszt. Carlo M. Cipolla, a kaliforniai
Berkeley Egyetem profeszszora 1976-ban közzétett egy
tanulmányt, amiben meghatározta az emberi hülyeség öt
alaptörvényét. Az az első, hogy mindig, mindenki alábecsüli a
környezetében élő hülyék számát. Ez az én szerencsém. A
lényeg, hogy ne essek pánikba…
Miközben rendrakással próbálom elterelni a figyelmem a
helyzet kilátástalanságáról, a kezem közé kerül egy régi Fedél
Nélkül magazin. Eszembe jut, hogy egyetlen hírt sem láttam a
hajléktalanokról. Sokan idősek, gyenge az immunrendszerük és
nincs háziorvosuk. Nekik van, aki segít? Rájuk gondol valaki?
Számtalan kérdés cikázik a felelős énemben, de az alkoholista
mivoltom mindössze arra kíváncsi, hogy mit éreznek, amikor
egy száraz portugieser vörösbor címkéjén azt olvassák, hogy
szobahőmérsékleten fogyasztandó?
„Ne ess pánikba!” – javasolja Douglas Adams.
„Digitális detox” – közli Catherine Price.
Könnyű azt mondani! – gondolom én.
Korlátlan internet-előfizetésem van, de elküldöm az SMS-t a
Telenornak, hogy kérem azt a 100 giga ingyen netet, amit
felajánlottak. Gondolkodom picit a helyzet abszurditásán: nem
tudom, miért csinálok ilyet. Aztán rádöbbenek, hogy magyar
vagyok – kell ennél több magyarázat?
A UPC írja, hogy feloldotta a zárat a filmcsatornákról.
Lecsekkolom: tényleg. Megnézem, hátha a pornócsatornák is
mennek. Nem mennek. Pedig igazán lehettek volna
nagyvonalúak, gondolom, aztán eszembe jut a 100 giga net a
Telenortól…
Mindennek megvan a helye és ideje.
A pániknak is. Először jön az elviselhetetlennek megélt, rossz
közérzet, menekülési kényszer, kontrollvesztés, légszomj,
szapora szívverés, szédülés, émelygés, gyengeség, majd elmúlik.
A légszomj lesz a legrosszabb – főleg nekünk, akik másfajta
szomjúsághoz vagyunk szokva. De az a legjobb, hogy elmúlik.
Kortyolok egyet a maradék Martinimból, és elhatározom,
hogy kevesebb hírt fogok olvasni a járványról. Úgy érzem
nélkülem is csodálatosan megvan, minden tévé őt közvetíti,
még Lovasi is megénekelte 2003-ban.
Pánik helyett olvasni fogok. Kezdetnek befejezem a Galaxis
útikalauzt, de mivel most fontos a sikerélmény, elhatározom,
hogy utána rövidebb dolgokba fogok belekezdeni. Mint a Tóték,
a Szigorúan ellenőrzött vonatok, vagy a régi lakásunk liftjének a
szabályzata. Egyáltalán nem viccelek, ami az utolsót illeti.
Rövid, frappáns írás, szerzője ismeretlen. Így kezdődik: „A
liftben dohányozni tilos!”.
Ez, ugye, korrekt? Olvasom tovább. „Tilos a liftbe nyílt
lánggal belépni!” Eddig érthető, ne vidd magaddal a
disznóperzselőd. De ki gondolta volna, hogy egyszer a harmadik
mondatnak is lesz létjogosultsága? „A liftet tilos fertőző
betegnek használni!” Hogy van ez? Mire gondol majd a
koronavírusos, miután rágyújt a földszinten a perzselőjéről?
„Mostantól mehetek a francba a lépcsőn?!”
(MEGJEGYZÉS: Írás közben száraz Martinit ittam, jéggel,
citrommal, olívabogyó nélkül, továbbá meghallgattam Kispál és
a Borz Csillag vagy fecske című dalát. Ami a tartalékokat illeti, a
liszt és a WC-papír állományom nem változott számottevően.)
#3 NE CSAK A POHARAD EMELD!

Hetvenkét órája folyamatosan eszem és iszom. Csak

harmadik napja tart ez a szar, de úgy érzem magam, mintha
egy végtelenített karácsonyi vacsorán vennék részt, és
miközben bejglit izzadok, az ereimben bugyogó zsír hangja
szinte teljesen elnyomja Kevin sikítását a tévéből. Tegyük hozzá,
azét a Kevinét, akit már akkor otthon hagytak a szülei, amikor a
#maradjotthon még nem volt divat.
Mi mást tanácsolhatna egy Felelős Alkoholista ebben a
helyzetben, ha nem azt, hogy: mozogj! Mozogj, mint amikor
utolsó rendelés van, és csak a bárpultnál szolgálnak ki. Mert
karantén ide vagy oda, hosszú ideig szeretnénk alkoholisták
lenni…
Ma tudatosult bennem, hogy minél egészségesebb vagyok,
annál hosszabb lesz az életem, és van itthon egy 18 éves Calem
portóim, amit jó lenne majd akkor meginni, amikor 50 éves lesz.
A változatosság kedvéért ezután felálltam az íróasztalomtól, és
kivételesen nem töltöttem magamnak egy pohár italt, hanem
megkérdeztem a feleségem, hogy tudna-e ajánlani valamilyen
otthoni testmozgást. Nemcsak azért fordultam hozzá, mert ő
van itt velem, hanem mert többször fültanúja voltam annak,
ahogy a másik szobában Rubint Réka azt kiabálja neki
ingerülten a laptopról, hogy „Told ki a popsit!” – parancs,
aminek ő készségesen eleget is tett.
Szerencsénk van, mondta, mert egy alkalmazás segítségével
hónapok óta elő vagyunk fizetve Jillian Michaels magas
intenzitású intervallumos tréningjére. Mondjuk ennek az
információnak én eddig nem voltam a birtokában, de nem
lepődtem meg, van ilyen. Nemrég tudtam meg, hogy Harry
Stylesnak is nagy rajongói vagyunk. Mindennap tanulok valami
újat magunkról…
Előkerestem a tornacipőm, a rövidnadrágom és az
edzőpólóm. Vannak térdmelegítőim is, de úgy döntöttem, hogy
nem veszem fel őket, mert nem fáznak a térdeim.
– Ezentúl együtt fogunk tornázni – jelenti be hivatalosan a
párom. Megkértem, hogy amennyiben lehetséges, a torna
helyett használjuk az edzés kifejezést. Hátha ezzel is sikerül
valamennyit megmenteni abból a kevés önbecsülésemből, ami
azután maradt, hogy az egyik hasizomgyakorlatomat
végignézve kijelentette, hogy egy saját izzadságában vergődő
fókára emlékeztetem.
A gyakorlatokhoz kellenek kézi súlyzók is, de szerencsére
abból van itthon. Az történt ugyanis, hogy a Dumaszínház egyik
karácsonyi partiján megajándékoztak egy 12 darabos súlyzó
szettel. Ezeken a karácsonyi partikon, amiket kivételesen
február végén vagy március elején szoktunk megtartani, az
ajándékozási trendek nem feltétlenül a hasznosság elvét
követték. Mikor súlyzó szettel leptek meg, én tengeri bóját
ajándékoztam. Szabolcs egy üveg vizet kapott Dennistől, mert
hallotta, hogy szeret úszni. Minek az embernek ellenség, ha
ilyen barátai vannak!
Ami az edzést illeti, hét napból hatszor kell csinálni, szóval
körülbelül olyan intenzitással, mint a teremtést. Az első alkalom
harmincnégy percet tartott. Jillian az elején még kedvesnek
tűnt. Olyanokat mondott, hogy emeljem fel a jobb lábam, ez
sikerült is, miután a feleségem megmutatta, hogy melyik az.
Aztán a testünkkel merőlegesen meg kellett tartani a súlyzókat,
s azt képzelni, hogy azok nem súlyzók, hanem egy-egy üveg tej,
amit a gyakorlat kedvéért épp kiöntünk. A többi gyakorlatra
nem emlékszem pontosan, mert a képernyő bal sarkában levő
visszaszámlálót néztem, de egy adott ponton mintha Jillian
belekötött volna egy Omar nevű munkatársába, és vele a súlyzó
nélküli gyakorlatokat is súlyzóval végeztette. Ennek ellenére
mosolyogtak. Mikor vége lett, kellett tapsolni.
A feleségem 55 napja követi ezt az edzéstervet, nekem a mai
nap volt az első. Azt mondta, majd oda is eljutunk, hogy várni
fogom a következő alkalmat, de ezt a kijelentését én
fenntartásokkal fogadtam. Megbeszéltük, hogy együtt
 g g gy gy
folytatjuk.
Mielőtt visszaültem volna az íróasztalomhoz, hogy ezt
megírjam, megkérdeztem tőle, hogy az edzés alatt mondtam
esetleg valami olyat, ami egy olvasó számára érdekesnek
tűnhet?
– A jajgatásokon kívül? – kérdezett vissza.
(MEGJEGYZÉS: Ma még nem ittam alkoholt, de ez az este
folyamán még változhat. Írás közben BBC Radio One-t
hallgattam. Ott az volt a hír, hogy Jared Leto 12 napig meditált a
sivatagban, és csak most szembesült a járványhelyzettel.
Valahol épp sorban áll WC-papírért.)
#4 A SÖRKORCSOLYA NEM SPORT

Ahhoz, hogy teljesíteni tudjunk egy edzéstervet (magyarul:

ne haljunk bele), sajnos nem elég a rendszeres testmozgás.
Megtudtam, hogy minél hamarabb kezdek el egészségesen
táplálkozni, annál hálásabb lesz később a testem, bár még nem
tiszta számomra, hogy ezt miként fogja kifejezni. Lehet, hogy
egy adott ponton lesz*p a lépem, de persze csak tippelni tudok:
Nem vagyok olyan jó biológiából…
Jelenleg ott tartok, hogy nem mindegy, hogy mit eszem egy
pohár sör mellé. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy eredetileg
az ételhez ajánlották az italt, nem pedig fordítva, de új időkhöz
új dalok járnak, Ady is megmondta. Ő pedig csak tudta, miről
beszél, hisz 42 évesen mindennap megivott egy üveg konyakot,
hat liter bort, nyomta a Veronált, és elszívott öt doboz cigarettát.
Nem is nagyon tudták az orvosai eldönteni, vajon alkohol-,
gyógyszer- vagy nikotinmérgezésbe halt bele, esetleg a vérbaj
végzett vele – istenőrizz, a mániás depresszió. Olyan
egészségügyi állapotban volt, hogy mázlija lett volna, ha elüti
egy lovas kocsi…
De ott tartottam, hogy mi megy a sör mellé. Adott tehát egy
klasszikus világos sör, lager. Óvatosan kitöltöm a pohárba,
nézem, ahogy elindulnak fölfelé az aranysárga buborékok –
csak úgy ráérősen, mintha egy áltagos csütörtöki nap lenne –, s
várom, hogy kicsapódjon az üveg szélére a pára. Mit egyek
hozzá?
A Facebookon szembejön velem egy klasszikus napi menü. A
tárkonyos raguleves és konfitált libacomb. Petrezselymes
burgonyával. Illetve a már megszokottá vált kiegészítés, hogy az
étterem bezárt, de ingyenes házhozszállítást vállalnak. Nagyon
szimpatikus hozzáállás ez egy szeghalmi csárdától, ha képesek 2
óra 40 percet Budapestig autókázni csak azért, hogy nekem
legyen ebédem. Persze megszánom őket: nem fogok a határ
mellől rendelni, még akkor sem, ha az a határ jó irányban van.
Saját tapasztalatból tudom, hogy nem minden határ van jó
irányban. Én erre Kolozsváron jöttem rá, amikor a
Dumaszínház felajánlotta, hogy szívesen szervezne nekünk
Magyarországon fellépéseket. Van-e valamilyen óhajunk ezzel
kapcsolatban? Mondtuk, hogy mivel Erdélyben élünk, jó lenne
olyan települést választani, ami közel van a határhoz. A
következő hónapban három fellépésünk volt: Sopronban,
Zalaegerszegen és Szombathelyen. Utána felhívtam az igazgatót,
hogy mi a másik határra gondoltunk.
Azóta óvatos vagyok, ha határokról van szó. Meg aztán
Szeghalomtól Budapestig biztos kihűlne az étel, és lehet, hogy
nem is esne olyan jól egy liba, amelyiknek ekkora az ökológiai
lábnyoma.
Az is felmerült bennem, hogy mi lenne, ha én készíteném el
az ételt? Csak egy recept kell. Valahol csak megvan az a recept?
Ott a világ összes receptje az interneten, kivéve talán a Coca-
Coláé, ami hétpecsétes titok. (Nem tudom, hogy szó szerint hét
darab pecsét alatt tartják a Coca-Cola receptjét, illetve azt sem,
hogy ki döntötte el, hogy a titok megőrzésére hat pecsét kevés,
de nyolc már sok.)
Rövid keresgélés után megtalálom a tárkonyos raguleves és
konfitált libacomb elkészítési útmutatóját a világhálón, de már
az elején azzal szembesít a szerző, hogy ehhez az ételhez kell
tárkony, meg ragu, meg liba. Olyan akadályok, amelyek
legyőzésére a tegnapi nap után nem hiszem, hogy maradt
energiám.
A sörből továbbra is megállíthatatlanul törnek felfele a
buborékok. Kortyolok egyet belőle. Nem menjen kárba az
összes szén-dioxid csak azért, mert tanácstalan vagyok.
Mikor az ital feléhez érek, lemondok arról, hogy a modern
kor vívmányai segítségével táplálékhoz jussak. A barátomhoz, a
konyhapulton lapuló szakácskönyvhöz fordulok. 99 recept
egyszerűen – áll a borítóján. Ez a könyv annyira egyszerű ételek
jegyzékét tartalmazza, hogy sóból és borsból is össze tudsz
dobni egy háromfogásos ebédet, desszerttel. Igaz, hogy nem túl
igényes ételeket, de mit vársz egy olyan könyvtől, aminek a
szerkesztői mindössze egy receptre voltak a bűvös 100-tól,
amikor úgy döntöttek, hogy „Jó lesz az úgy, Tomikám! Küldjed a
nyomdába!”
Odaballagok a fűszeres fiókhoz. Van só és kétfajta bors is. A
bors mellett találok még majoránnát, babérlevelet,
szegfűszeget, fahéjat, oregánót, bazsalikomot, kakukkfüvet,
gyömbért, tárkonyt, szerecsendiót, kurkumát, koriandert,
sáfrányt, édesköményt és római köményt. Rossz előérzetem
van. Nekünk nem szokott ennyi fűszerünk lenni!
Megiszom az utolsó kortyot is a sörből. Kinyitom a
hűtőszekrény ajtaját, hogy kivegyek egy újat, és nem hiszek a
szememnek. Egy dzsungelt találok odabent. Sóskahegyek
mellett tekerednek az uborkák, alatta retkek, kaliforniai
paprikák, fodros kelek. A zellerszárak szinte teljesen
kisajátították a sörös rekeszt. A brokkoli önálló életre kelt. Ahol
egykor kolbászkarikák voltak, most karalábé bontogatja
szirmait. Petrezselyem, kapor és zeller váltja egymást, a
pasztinák épp megpihen a cukkinin. Nyújtózik egyet a
póréhagyma, ébred a spárga. A koktélparadicsomok
meghazudtolják a nevüket, és csak arra várnak, hogy egy
salátába kerüljenek.
– Ez a meglepetésem! Ha ezt esszük, száz évig fogunk élni –
mondja a párom.
Minek? – gondolom magamban, és titokban búcsút intek a
burgonyaszirmoknak.
(MEGJEGYZÉS: Ma megittam két pohár sört, meghallgattam
Rosalia Malamente című dalát, és írás közben nehezményeztem,
hogy nem tartunk itthon édességet. A feleségem szerint azért
nem, mert ha lenne itthon édesség, úgyis csak megennénk, és
én nem tudok ezzel vitatkozni. Még mindig nem használtam
semmit a 2 kiló lisztemből. Ha sokáig tart a karantén, rám fog
rohadni.)
#5 KAPCSOLJ KI!

A feleségem a hátam mögé lopózott, a kezével befogta a

szemem, én meg ki kellett találjam, hogy ki az. Ötödik napja
vagyunk önállóan választott karanténban, mi így ütjük el az
időt.
Minden izmom fáj, de ennek nem egy pillanatnyilag roppant
népszerű légúti megbetegedés az oka, hanem egy amerikai
fitneszedző, akinek minden gyakorlata más-más
izomcsoportomat dolgoztatja meg. Mikor tegnapelőtt elkezdtem
vele edzeni, még nem tudtam, hogy ennyi izomcsoportom van.
Büszke is vagyok az összesre! A bal lábfejem is nagyon fáj, de
mondjuk arra ráejtettem a súlyzót.
A nap szava a home office. Egy barátomnak is felajánlották,
hogy dolgozhat otthonról, csak hát ő pizzafutár… A viccet
félretéve, aki teheti, otthonról dolgozik, például a párom is.
Napi nyolc órán keresztül néz egy képernyőt. Ebédszünetben
szendvicset eszik. Néha beszél a monitorhoz, de nem aggódom,
mert benne van a munkaköri leírásában.
Most hallom a hírekben, hogy ahhoz, hogy home office-ban
mindenkinek elég legyen a sávszélessége, a YouTube-on és a
Netflixen csökkenteni fogják a lejátszások minőségét. A
pesszimista énem rögtön átveszi az irányítást. Elképzelem, hogy
először lezárják a közösségi tereket, aztán korlátozzák az
online-t, s már látom is, hogy pár hónap múlva cuki fehér
sapkában kell majd gyerekeket szüljek a Gileád Köztársaság
pártvezérének, vagy mehetek a telepekre. Szerencsére nem
telik el sok idő, és ismét felülkerekedik az optimizmusom.
Rájövök, hogy semmi baj, a humorista feje amúgy sem HD
kompatibilis. Aggódjon ezért Mihalik meg Palvin Barbara.
Töltök magamnak egy pohár Nyakas Aligváromot. Nem nagy
szám ez a cuvée, de szeretem, mert egyike azoknak a boroknak,
amiket az esküvőnkön szolgáltak fel. Miközben emlékeket
kortyolgatok, veszem a távirányítót, mert kíváncsi vagyok, hogy
az okostévém már tudja-e, hogy csökkentették a
sávszélességét?! Nem tudja, mert be sem kapcsol.
Atyaég, nem kapcsol be a tévém! Mit fogok csinálni a
következő hetekben?! Mikor tudom meg, hogy már biztonságos
kimenni? Honnan értesülök arról, hogy meglett az oltás? Ki
nyeri az Álarcos Énekest?
Nem, a tévének nem lehet semmi baja, döntöm el, a
távirányító a felelős. Biztos kifogyott az elem. Dörzsölöm,
forgatom, megnézek egy nem HD minőségű videót a YouTube-
on arról, hogy hogyan lehet egy elemet burgonyával feltölteni.
Sehogyan. Aztán eszembe jut, hogy a konyhai szén-monoxid-
érzékelőbe ugyanolyan elemeket vettem, mint a távirányítóba.
Mi lenne, ha kicserélném a kettőt? Akarom én ennyire tudni,
hogy kicsoda a Páva? Meg a Nyuszi? Vagy a Krokodil?
Ha kicserélem, nem jelez az érzékelő, ha baj van. Elolvasom
a Wikipédián, hogy a szén-monoxid-mérgezés fejfájással,
hányingerrel és tudatzavarral jár. Mondjuk az Álarcos Énekes
sem sokkal jobb…
Van egy vegyesbolt a lakásunk alatt, úgy döntök, hogy
lemegyek elemet venni. Amennyiben ez a napló itt abbamarad,
szinte biztos, hogy a boltban valamilyen szörnyűség történt
velem.
(MEGJEGYZÉS: Ma megittam egy pohár Nyakas Aligváromot,
és eltemettem a HD-t.)
#6 KUTYAHARAPÁST SZŐRÉVEL

Mennyire jó lett volna befejezni a történetet a korábbi

mondattal, amolyan Blair Witch Project-esen, de sajnos
semmiféle szörnyűségről nem tudok beszámolni. Még akkor
sem, ha ez csalódással tölti el az olvasót. Tudom, milyen érzés.
Én is az olyan történeteket szeretem, ahol a főhős elé akadályok
gördülnek. Aztán ezeket vagy legyőzi, vagy nem. Erre én miről
írok? Egy sikeres elemvásárlásról! Nem tudom, hogy lesz-e
olyan kiadó, amelyik nyomdába küldené a naplóm, de
amennyiben igen, remélem, hogy a hátsó borítóra ilyeneket
írnak majd, hogy:
„Olvassák el, hogyan vásárolt elemet – a legszebb történet,
amit valaha elmeséltek.”
„Harry Potter vizet sem vihet neki.”
„Szinte olyan korszakalkotó, mint az Újszövetség, de persze
azt négyen írták, úgy könnyű.”
„A folytatásban porszívózni is fog. Nézze meg az erről készült
minisorozatot a Netflixen!”
Ha ez nem lenne elég, még másnapos is vagyok. Lehet, hogy
tegnap nem csak egy pohárral ittam a Nyakas Aligváromból, de
valamivel a sikeres elemvásárlásokat is meg kell ünnepelni.
Miközben megengedtem magamnak a második pohár bort, pont
nem a fogyasztói társadalom kritikája fogalmazódott meg
bennem, sőt! Arra gondoltam, hogy a vegyesbolt volt a napom
csúcspontja. Egy üzlethelyiségé, ahol egymás mellett áll a
polcon a citrom, a folttisztító és a májpástétom. Nem tudom,
hányan laknak vegyesbolt fölött, vajon indokolttá teszi valami
eme specifikus intézménynek az ennyire részletes leírását? Egy
vállalkozásnak, aminek abból áll az üzleti modellje, hogy
mindent picivel drágábban adnak, mint a két sarokra levő
Sparban, mert tudják, hogy odáig lusták leszünk elmenni. Meg
aztán a Sparhoz cipőt kell húzni – szerencsére a vegyesboltban
nem ilyen szigorú a dresscode, oda elég a papucs is.
Szóval tegnap lementem elemért. Előtte maszkot és kesztyűt
húztam, de a pièce de résistance a papucs volt. Ki gondolta
volna, hogy ez lesz a divat 2020 tavaszán? Az eladó
megrökönyödve vette tudomásul, hogy csak egy elemet kérek.
Megjegyezte, hogy most nem ez a jellemző, de azért kiszolgál.
– Bármi is jöjjön, mi nyitva leszünk! – búcsúzott tőlem. Olyan
átéléssel mondta, mintha az Apokalipszis négy lovasát várná, de
elfelejtett volna parkolóhelyet foglalni nekik az üzlet
bejáratánál. Mint akinek kiment a fejéből, hogy felírja az
ilyenkor kihelyezett kartondobozokra a négy nevet, meg hogy
elnézést kérünk a kellemetlenségért, de ide várjuk az Éhínséget,
a Betegséget, a Háborút és a Halált. Persze kizárólag este 8 és
reggel 8 óra között.
Ami a másnaposságot illeti, sehogy nem akart csillapodni.
Bevettem a második Nurofent. Szétrágtam, hogy gyorsabban
hasson. Lehet, hogy nem kellett volna egy egész üveggel
meginni a borból.
Eszembe jutott a kutyaharapást szőrével mondás is, de a
„másnaposságra ráinni” nálam soha nem működött. A
szólásmagyarázó szerint a „kutyaharapást szőrével” onnan
ered, hogy ha régen megharapott valakit egy kutya, akkor
levágtak egy kicsit a szőréből, elégették (a szőrt, nem a kutyát),
majd a hamut a sebre helyezték. Hasznos lehetett – kábé
annyira, mint koronavírusra sóoldattal gargarizálni. Ez van.
– Hiba volt kinyitni a második üveg Nyakast az este –
mondom a kutyámnak, miközben felteszem rá a pórázt az
előszobában.
Úgy néz, mint aki egyetért. Csóválja kicsit a farkát, majd
lefekszik az ajtó elé. Nyolc hónapja hoztuk el Nárdáról. „Aztán
majd sétáltassátok!” – tanácsolta a tenyésztő. Most abban a
speciális helyzetben vagyunk, hogy jobban várjuk a sétát, mint
ő. Már olyan sincsen, hogy azért örül, mert hazajöttünk, mert
ahhoz előtte el kellene menni.
Állítólag egy idő után a kutya felveszi a bioritmusod. Nálam
ez fordítva kezd működni. Akkor szundítok, amikor ő, és pár
napja, ha meglátok egy labdát, elengedhetetlen vágyat érzek,
hogy visszahozzam.
– Jót fog tenni nekünk az a séta, gyere! – kérlelem.
Semmi. Percekig noszogatom, pedig egy jelentős
mozgásigényű border terrierről beszélünk, akit eredetileg
rókavadászatra tenyésztettek ki a skótok, de sajnos a IX.
kerületben nem tud hódolni ennek a szenvedélyének. Van egy
olyan összeesküvés-elméletem, hogy ezt a járványt a kutyák
találták ki, hogy egész nap otthon lehessünk velük.
– Gyere, te kis számító dög! – folytatom. – Tudom, hogy azért
nem jössz, mert nem hozom a virslid. Nesze, itt a virslid, egyed!
Remélem, boldog vagy!
– Hát persze, hogy jobban szeret téged, ha folyton virslivel
tömöd! – mondja a párom, aki szintén virslivel tömi.
Mi másért szeretne minket? A belső értékeinkért?
Becsukom mögöttünk az ajtót.
(MEGJEGYZÉS: Ma még nem ittam alkoholt, de ez az este
folyamán változhat. Elkezdtem olvasni Michael Palin észak-
koreai naplóját, és közben Future feat. Drake Life Is Good című
számát hallgatom. Ez a kettő egyszerre kicsit ellentmondásos. A
kutyámnak van virslije augusztusig.)
#7 HA NINCS CSAPOLT, DOBOZOST

A televíziók elővették a konzervműsoraikat. Egy

beszélgetésre ébredtem: a stúdióban az volt a vita tárgya, hogy
az ember mikor fog eljutni a Marsra. Én már abban is
kiegyeznék, ha eljuthatnék az uszodába. Fogtam a távirányítót
(ami tökéletesen működik, hála a vadonatúj elemeknek), és
átkapcsoltam egy másik csatornára. Ott lányok beszélgettek
arról, hogy az év színe a kobaltkék, és hogy az milyen szépen
néz ki táskán. Ki gondolta volna, amikor rögzítették a műsort,
hogy azok a kobaltkék táskák nemsokára borsókonzervekkel
lesznek tele. Az ATV-n a Vidám Vasárnapot adták – a nap
legalább stimmel.
„Így megy ez” – írta Vonnegut.
Kimegyek a konyhába kávét főzni, de nem tudok dönteni az
arabica és a robusta között. Az utóbbit választom. A kávé mellé
facsarok egy kis limonádét is, de a nappaliban levő
dohányzóasztal helyett mindkettőt a laptop mellé teszem. Ha
ezentúl tájékozódni szeretnék, át kell álljak az online médiára,
mert online lenni igényességről árulkodik. Tudom, mert
mondta a feleségem, hogy „Jó ez a Skype, mert a végén még
megmosom a hajam”. Ő egy új generációt képvisel. Én meg
azért borotválkozom, mert leviszem a kutyát sétálni.
Bekapcsolom a számítógépet. A Windows kezdőképernyője
egy trópusi szigetet mutat, és megkérdezi, hogy tervezek-e oda
mostanában utazást? Anyád tervez oda mostanában utazást! –
gondolom. – Én elemvásárlás közben pihenek. Finoman
fogalmazok, amikor azt mondom, hogy nem zökkenőmentes az
átállás.
Elindítom a böngészőt, de mit böngésszek? Mert nem
mindegy, hogy hol és mit olvas az ember. A választásban
segíthet az elementáris szövegértés, meg a kritikus
gondolkodásmód, szerencsére ezeket idejében elsajátítottam.
Elvégre engem egy olyan kolozsvári egyetemen tanítottak
publicisztikát írni, amit egy biológusról és egy matematikusról
neveztek el. Kell ennél több?
Ha már Kolozsvárt említettem az előbb, olvasom, hogy egy új
rendelet értelmében hétfőtől tilos Erdélyben éjszaka
közterületre menni. „Részleges kijárási tilalom” – írják az
ismerőseim. Harmadjára is részegest olvasok.
Fejet hajtok a trendek előtt: mától digitálisan tartom a
kapcsolatot a külvilággal. Megbeszélem Szabolcscsal és Péterrel,
hogy jövő héten a Zoomon sörözünk. Ki gondolta volna, hogy
egyszer azért váltunk nagyobb sávszélességre, hogy igyunk?
Bármennyire is életidegennek tűnik nekem a virtuális
kocsmázás, belátom, hogy vannak előnyei. Először is nem kell
asztalt foglalni, másrészt nincs sor a pultnál, sőt a pincért sem
kell megvárni, mint egyes helyeken. Csak bekapcsoljuk a pécét,
és indulhat az ivászat. Ott van előtted a sör, mondjuk egy
dobozos Dreher – abból is az Óvatos Duhaj. Csak kipattintod, és
mivel letelt a 150 év, koccinthatsz a képernyőddel. Nem kell
aggódni, hogy eltévesztik a rendelésed, nem kell megvárni,
hogy kiszolgálják előtted azt a nyolcszemélyes társaságot, akik
Liverpoolból jöttek át legénybúcsúzni csak azért, mert nálunk
olcsóbb a pia. Közben szépen, kulturáltan beszélgethetsz a
többiekkel. Szerencsére nem szükséges túlharsogni a zenét vagy
azt a másik asztaltársaságot – mert nincs zene vagy másik
asztaltársaság. Ha közben elmennél a mosdóba, nem lesz sor,
sőt, olyan a mosdó, mint otthon. Utána kibonthatsz még egy
sört, majd még egyet és még egyet. A saját ritmusodban ihatsz.
Nem kell félni, hogy itt az utolsó rendelés, mert nincs utolsó
rendelés – ez a mumus, amiről a haverod azt állítja, hogy olyan
neki, mintha Szophoklész kardja lebegne a feje fölött. Te meg
kiröhögöd, hogy az Damoklész kardja, nem Szophoklészé.
Szophoklész drámákat írt, neki tolla volt, nem kardja, de ő
tovább erősködik az igaza mellett, míg ki nem egyeztek abban,
hogy mindegy, mindketten görögök voltak, és amúgy is régen
volt. Ezúttal nem fog beléd kötni, és te sem belé, hogy aztán pár
rövidital után előjöjjenek a vélt vagy valós sérelmek. Inkább
 j jj gy
együtt örültök annak, hogy nem kell borravalót hagyni. A végén
elköszöntök egymástól, lehajtjátok a számítógép képernyőjét, és
mindenki hazateleportál.
A következő kocsmázásig nem kell mást tenni, csak otthon
ülni, úgyhogy otthon ülünk, szófogadóan, mindenki a saját kis
dobozában.
(MEGJEGYZÉS: Beethoven VII. szimfóniájának a 92-es opusza
olyan, mintha a zeneszerző kifejezetten erre a járványra írta
volna. Ma többször is meghallgattam, mert Ludwignak
sincsenek most koncertjei, ő is csak jogdíjakból és YouTube
monetizációból él, mint Caramel.)
#8 HANYAGOLD A HAZAIT!

Nyolc napja nem voltam kocsmázni, és lehet, ez a helyzet

hónapokig eltart. Most merült fel bennem először, hogy milyen
jó, hogy a pálinkafőzés bekerült az általános iskolai
kerettantervbe, és ott lesz majd a 7–8.-os kémiatankönyvekben –
persze, csak ha minden kötél szakad. Végső lehetőségként
gondolok a pálinkára, kizárólag egy nagy kijózanodási hullám
előtt. Soha nem szerettem. Nem szoktam érezni azt a leheletnyi
barackot, nem értem, miért annyira különleges a törköly, nem
tudom, hogy melyik a szatmári, melyik a fütyülős, melyik az
ágyas.
– Rossz emlékeid vannak pálinkázásokról? – szokták
kérdezni.
– Nincsenek emlékeim a pálinkázásokról – szoktam
válaszolni.
Persze lehet, hogy jobban jártam így. Nem maradtak meg a
kényelmetlen beszélgetések, a vállalhatatlan viselkedés, a rossz
szájíz. Csak azon kellett túltennem magam, hogy nem tudom,
mi történt, miután elvágták a filmet.
Korán kezdtem. Ötéves voltam, mikor először pálinkát
kóstoltam. A nagyszüleimnél nyaraltunk, és találtam egy üveget
érett meggyszemekkel és valamilyen fura, erős illatú
folyadékkal. A nagymamám meggypálinkája volt. Ő
szíverősítőként használta, meg ha nem volt étvágya. (A mi
családunkban senki sem iszik, a pálinka nálunk orvosság.)
Leemeltem a konyhaszekrényről, fogtam a kiskanalat, és
szépen, módszeresen, kompótként elfogyasztottam. Tisztán
emlékszem arra a kezdeti eufóriára. Hirtelen remekül éreztem
magam, és ez az érzés ismeretlen volt számomra. Egy
megmagyarázhatatlan, értelmezhetetlen érzés volt, tudniillik
pisis ötévesek nem szokták magukat remekül érezni.
Amikor kiderült a dolog, az anyám és a nagymamám már
nem érezték annyira remekül magukat. Most is előttem van,
ahogy megpróbálták kitalálni, hogy mennyi lehetett az
üvegben, majd amikor ez nem sikerült, adtak egy taslit. (Az én
családom nem Vekerdytől sajátította el a gyereknevelés
művészetét, nálunk az volt az alapelv, hogy egy tasli mindenre
jó. Pedagógiai Jolly Jokerként használták, mint akkor mindenki.)
Egyetlen dologgal nem számoltak: azzal, hogy abban a
pillanatban én voltam a világ ura, és semmi nem árthatott
nekem. Ez a frissen szerzett legyőzhetetlenség az újdonság
erejével hatott rám. Nem éreztem a pofont, sem a tenyér
nyomát az arcomon, semmit. Csak a csattanás árulkodott arról,
hogy mi történt, és én ezt nagyon mókásnak találtam abban a
helyzetben. Nevettem.
– Berúgott a gyerek! – mondták egymásnak, majd kaptam
még egy taslit, biztos, ami biztos.
Korán kezdtem. Már ötévesen megtapasztaltam, hogy az
alkoholizmus és agresszivitás kéz a kézben járnak, az egyik
követi a másikat, és lehet, hogy pillanatnyilag nem fáj, de nem
is esik jól. Megfogadtam, hogy ha egyszer gyerekem lesz, én
nem verem, ha iszik.
Utána összemosódnak az emlékek. Szirénázás villan be, meg
hogy egy mentőben fekszem, ahol egy fehér köpenyes pofoz,
immár szakszerűen, hat év orvosi egyetemmel maga mögött.
Állítólag ezzel lehet megelőzni, hogy valaki alkoholkómába
essen, és mivel senki sem tudta, hogy mennyit fogyasztottam a
meggypálinkából, azt feltételezték, hogy sokat. A faluból a
kórházig egy óra volt az út. Ahogy közeledtünk, egyre jobban
lüktetett az arcom. Újra éreztem a gyógypofonokat, ráadásul a
gyomrom is égett. Úgy tűnik, mégsem volt olyan sok pálinka az
üvegben, mert mire bevitt a mentő a sürgősségire, szinte
teljesen kijózanodtam.
A kalandok ezzel még nem értek véget, még hátra- volt a
vizsgálat. Bejött egy középkorú orvos, vetett egy szigorú
pillantást a szüleimre, majd megkért, hogy egyenes vonalban
menjek el az ablakig és vissza. Sikerült.
– Igyon sok folyadékot! – mondta. Jó tanácsnak bizonyult,
 gy y J y
azóta is alkalmazom.
Utána évekig nem ittam alkoholt. Annyira nem érdekelt a
dolog, hogy pálinkát is csak tizenkét évesen főztem először.
Nem volt nehéz dolgom, mindössze arra kellett figyelni, hogy ne
aludjon ki a tűz, amíg apám alszik. Reggel felébresztettem,
ránézett a kazánra, majd közölte, hogy készen vagyunk. Az
lenne a meglepő, ha ezek után szeretném a pálinkát.
Azóta sem szeretem, ha vendégségben úgy kínálnak, hogy ezt
igyam, ez saját készítésű, ez hazai! Honnan jön ez a home made
őrület? Mi váltotta ki ezt a kézműves forradalmat?
Van a házi készítésű dolgoknak egy számomra érthetetlen
mítosza. „Ez nem olyan, mint a bolti!” – döngetik a mellüket.
Nem értem, miért lenne jobb az a pálinka, amit évente egyszer
egy olyan ember főz, aki nem ért hozzá? De vonatkoztassunk el
a házi pálinkától. Miért nincsenek olyan Nike cipők, amiket
anyád horgolt halászzsinegből, szeretettel? Ami nem olyan,
mint a gyári Nike, amit arctalan munkások szívtelen gépekkel
készítenek, hanem igazi, jó otthoni Nike, amihez még a nagyitól
van a recept? Vagy egy jó kis kézműves Samsung apádtól, amin
fél éve dolgozik, mert a motoros fűkaszából szerelte ki hozzá az
alkatrészeket, és telefonálni is lehet vele, ha közel mered tenni a
füledhez… A nagybátyád meg mindjárt elkészül a mosógépből
átalakított Teslával.
Nem meglepő, ha ezek után hanyagolom a hazait…
Anyámat sem fogom meglátogatni, a mostani helyzetben
nem ajánlott. Beszéltem vele telefonon, mondta, hogy ne
aggódjak, mert van egy évre elegendő kajája, és ezt ne úgy
képzeljem el, hogy bespájzolt, hanem úgy, hogy neki mindig van
egy évre elegendő kajája. Egy olyan asszonyt kell elképzelni, aki
ha hirtelen nyitja ki a hűtőt, kiesik egy disznó. Aki csak azért
eszi a 2008-as évjáratú szederlekvárját, mert az frissebb, mint a
többi. Mielőtt letette volna a telefont, azt mondta, hogy
valahogy ezt is kibírjuk. Most egy darabig ő is szobafogságban
lesz, mint én, amikor ötévesen megittam a nagymamám
meggypálinkáját.
 (MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár Gere rozét,
szódával. Megbeszéltem anyámmal, hogy naponta hívjuk
egymást, de nem fogjuk, mert ilyen gyakorisággal nem lehet
arról beszélgetni, hogy nem történik semmi.)
#9 NE PAZAROLJ!

Felmértem, hogy milyen élelmiszertartalékokkal

rendelkezem. Az önkéntes remetevállalásom előtt ugyan
bevásároltam, de vigyáztam arra, hogy azt az észszerűség
keretei között tegyem. Mindezek ellenére még mindig
megbontatlanul virít a polcon az a két kiló liszt. Nem könnyű
ezt elfogadni, mert még soha nem volt egyszerre két kiló
lisztem. A járvány belőlem is a legrosszabbat hozta ki. Mert mi
történt eddig, ha elfogyott a lisztem? Vásároltam a boltból, mint
minden rendes ember. Most történt először olyan, hogy annak a
tudatában pakoltam be egy csomaggal a bevásárlókosaramba,
hogy otthon is volt egy. Ott álltam a lisztes pultnál kilenc nappal
ezelőtt, kipirult arccal, zakatoló szívvel és remegő térdekkel,
mint aki először szerelmes. Azt tudtam, hogy csak egy
csomaggal akarok venni, de az igazit kerestem. Melyik legyen?
A rétesliszt, a fehérliszt, a finomliszt? Legyen a finom. (Otthon
megkóstoltam: nem finom.)
Azt írja a csomagoláson, hogy a Nagyi Titka, de mégis szinte
minden élelmiszerüzletben megvásárolható. Nem tudom,
kicsoda ez a Nagyi, de én komoly önvizsgálatot tartanék a
helyében. Fogalmam sincs, hogy van-e neki Unokája – a
definíció szerint lennie kell neki –, de ha van, jó lenne, ha
felkeresné, mikor véget ér a járvány, és elmondaná neki, hogy a
Goodmills Malomipari Kft. nagy ívben leszarja a titoktartási
szerződésüket.
Elhatároztam, hogy utánajárok ennek a rejtélynek.
Kiderítettem, hogy a Nagyi Titka finomliszt mellett van még
Nagyi Titka grahamliszt, rozsliszt, pizzaliszt, rétesliszt,
kenyérliszt, tönkölybúzaliszt, süteményliszt és búzaliszt. Az az
érzésem, hogy Nagyinak több titka van, mint a Cosa
Nostrának…
Lett tehát egy csomag finomlisztem. Odatettem a már
meglévő teljes kiőrlésű liszt mellé, hogy legyen, ha jön az
apokalipszis. Még mielőtt az olvasó messzemenő
következtetéseket vonna le, fontosnak tartom megjegyezni,
hogy:
1. nem vagyok apokalipszis szakértő,
2. szerintem kevés világvége kezdődött úgy, hogy valaki
vett egy csomag Nagyi Titka finomlisztet.
Szóval optimista vagyok.
Közben az Index szerint a bevásárlóközpontokat elözönlötték
az emberek, és egyesek állítólag annyi lisztet vettek, hogy egy
gluténérzékeny attól is sokkot kapna, ha elmenne a kamrájuk
előtt. Én meg itthon ülök két kilóval, mint egy idióta. Borból
bezzeg sikerült eleget venni!
A 444 szerint a menők kovászt is készítenek belőle,
baktériumokkal teli, élő organizmust. Ha kijárási tilalom lesz,
sétáltatni is lehet. Én meg passzívan ülök a lisztemen, és nem
tudom, hogy mitévő legyek. Valamit lépni kell. Nélkülözhetetlen
erőforrásokat nem felhasználni pazarlás, ezért eldöntöm, hogy
ma este készítek valamit a lisztből.
„Palacsintát!” – írja az Origo.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár vörösbort,
illetve meghallgattam a The Verve Bitter Sweet Symphony című
számát. Ami a tartalékokat illeti, rohamosan fog fogyni a
lisztből.)
#10 INTÉZMÉNYESÍTSÜK AZ IVÁST!

Ahogy telik az idő, a munkanapok egyre inkább

öszszemosódnak a hétvégékkel – ma például meg kellett
nézzem a naptárban, hogy milyen nap van. Az emberek nagy
részének 180 fokos fordulatot vett az élete. A szerencsésebbek
otthonról dolgoznak. A főnökök home office-ban idióták, a
beosztottak meg kanapéjuk kényelméből küldhetik el őket az
anyjukba két Skype-beszélgetés között. A feleségem minden
pénteken leírja, hogy milyen a munka és a szabadidő közti
egyensúly az életében: most lényegében annyi, hogy a
szabadidőre a másik laptopját használja.
Dübörög a home office, és ez új lehetőségeket rejt
számunkra, a munka nélküli Felelős Alkoholisták számára is.
Tudom, hogy van, akinél nem összeegyeztethető a munka és a
sauvignon blanc, de ez a felvetés nem is nekik szól. Eszembe jut
az általános iskola. Ott még azért szurkoltunk, hogy a tanár
minket küldjön le piáért az óra elején. Bár ki tudja, a
gyerekeknek nagyon gazdag a fantáziájuk: az is lehet, hogy csak
képzeltem ezeket. Arra viszont már tisztán emlékszem, hogy a
középiskolában a portások arca mindig pirospozsgás volt, az
alagsorból előbújó karbantartók pedig kizárólag sörrel
működtek. És nem tudom elfelejteni, hogy a dékán egyszer
elaludt óra közben egyetemen. El is könyveltük magunkban,
hogy nehéz lehet a felsőoktatásban dolgozni – és mintha mi sem
történt volna, kimentünk a teremből…
Azzal, hogy járványhelyzetben a nappalinkból dolgozunk,
egy lépéssel közelebb kerültünk a kísértéshez. De mi lenne, ha
maga a kísértés lenne a munkánk? Azt mondják, hogy akinek a
hobbija a munkája, annak soha többé nem kell dolgoznia. Itt a
nagy lehetőség: intézményesítsük az ivást! Sokan már a
második hetüket töltik otthon, és ha hisszük, ha nem, az a sok
chardonnay nem fog önmagától elfogyni.
 Nem kötelező, de aki teheti, most home office-ban ihat.
Persze nem kell mindenáron kilenctől ötig alkoholt fogyasztani.
Vállalhatunk túlórákat is. Akinek nincs gyereke, bevállalhat egy-
két hétvégét. Én szívesen ledolgozom előre a nemzeti ünnepeket
is, ha kell.
Humoristák, zenészek, színészek, filmesek, táncosok – meg
tudjuk csinálni! Jöhettek ti is, kritikusok! Ne legyünk
kirekesztők, bár tudjuk, hogy a ti szakmátok máskor sem
könnyű. Most mindenkinek rossz. Persze nekünk,
humoristáknak kifejezetten rossz. Annyira, hogy mindig
szomorú leszek, ha arra gondolok, hogy Louis C.K. most
senkinek sem tudja megmutatni a farkát.
A sportolóknak sem könnyű. Olvastam, hogy egy olasz
lefutotta a maratoni távot az erkélyén. Képzeljünk el egy
embert, aki lefutott 42 195 métert a harmadikon. Kell ennél
több szürreál? Hosszú Katinka vajon fürdőkádban edz? A Tour
de France-ot szobabiciklire fogják megszervezni?
Irigylem azokat, akiknek a működését törvényileg
szabályozni lehet, ahol vannak irányelvek, eljárási mód. Mert
ott vannak a jogrendet kreatívan értelmező szellemi
szabadfoglalkozásúak. Velük mi lesz? Gondol vajon valaki a
bűnözőkre? Bele sem merek gondolni, hogy milyen nehéz lehet
betörőnek lenni, amikor mindenki otthon van. Közszemérmet
megsérteni, úgy, hogy egyedül vagy. Füvet árulni, úgy, hogy
senki nem ad körbe semmit. A zsebmetszők magányosan
robognak az üres villamosokon, a szerencsésebbek egymást
lopják meg, csak hogy ne essenek ki a gyakorlatból. A
tömegesen elkövetett garázdaság legalább annyira ritka, mint a
tömeg. Az emberrablók is szüneteltetik a foglalkozásukat, mert
mi van, ha elrabolnak valakit, és köhög? A pénzmosás pedig
már nem is annyira nagy cucc, a nagybevásárlás után én még a
bankkártyámat is lesikálom. Furcsa világ ez! Egyedül a
kényszervallatókat irigylem, mert ők biztos tudják, vagy ki
tudják deríteni, hogy hol van olívabogyó. Érdekes időket élünk!
Még a sorozatgyilkosok is home office-ban nyomják.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben elfogyasztottam egy pohár
 J gy gy p
sauvignon blancot, egy pohár chardonnay-t és egy száraz
Martinit olíva nélkül, utána pedig meghallgattam Lizzo feat.
Missy Elliott Tempo című számát.)
#11 ISMERKEDJ OTTHON!

– Ha merlot-t akarnak inni, akkor merlot-t iszunk – puhítja

Jack a haverját a 2004-es Kerülőutakban, miközben egy
vacsorameghívásnak tesznek eleget.
De Milest nem könnyű meggyőzni:
– Ha valaki merlot-t rendel, én otthagylak. Én nem iszom
kib*szott merlot-t.
Vannak ennél frappánsabb párbeszédek is, de ez kíváncsivá
tett. Ez a filmbeli szóváltás tehet arról, hogy vettem ebből a
borból. Az összes többit ajándékba kaptam, olyan emberektől,
akik már tudták, hogy milyen a merlot, s pont ezért döntöttek
úgy, hogy ha ilyen bor birtokába jutnak, akkor a lehető
legkedvesebb módon szabadulnak meg tőle. Elképzelhetőnek
tartom, hogy a világon a merlot borok száma állandó, csak
folyamatosan gazdát cserélnek. Nekem is van itthon egy
üveggel, és ma többször is eszembe jutott, hogy vajon tényleg
ennyire szörnyű lenne ez a bor, vagy csak rosszul emlékszem?
Elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak. Itt az idő, hogy
ismét megkóstoljam. Lehet olyan dolgok fognak kiderülni, amin
még én is meglepődöm.
A páromat például tizenhárom éve ismerem, és csak most
tudtam meg róla, hogy harmadiktól hatodikig tagja volt a
cserkészet-, taekwondo-, tenisz- és Barbieszakköröknek,
ráadásul pont akkor, amikor én detektív szerettem volna lenni.
Sajnos nem lettem detektív, mert abban a kisvárosban, ahol én
nőttem fel, viszonylag kevés volt a rendőrség erejét meghaladó,
felderítetlen gyilkossági ügy, s ezeknek a megoldása nem tudott
volna stabil megélhetést biztosítani számomra. Azt az álmomat,
hogy nindzsa legyek, hasonló megfontolásból vetettem el.
Újabban sokat beszélgetünk Zsuzsával. A páromat hívják így.
Gondoltam, itt az ideje, hogy a naplóban is nevet kapjon, ne
merüljön a feledés homályába, mint Columbo felesége. Vagy
ugye ott van a bibliai Lót is, akiről még azt is tudjuk, hogy kinek
az unokaöccse (Ábrahám), de a feleségéről csak annyi maradt
fenn, hogy sóbálvánnyá változott.
Szóval adott egy Zsuzsa nevű nő. Mit tudtam meg róla az
elmúlt tizenegy napban? Hogy rajong a divatért. Van 22 pár
cipője. Ennél lényegesen kevesebb lába. Illetve elítéli a
nudizmust, mert az kizárja a ruhák és kiegészítők viseletét.
Hála nekem, ő is új információkkal gazdagodott. Megtudta,
hogy a Death Stranding nevű videojátékban a főszereplő
radioaktív gránátokat készíthet a saját vizeletének a
felhasználásával. Az esküvőnk előtti jegyes-oktatáson a pap
mondott valami olyat, hogy lesznek majd nehéz pillanatok, de
akkor még egyikünk sem gondolta, hogy erről beszél.
Elkezdtük megbeszélni az álmainkat is. Ezt azzal kezdtük,
hogy szerintem időpazarlás, ne beszéljük meg, de
megbeszéltük, hogy megbeszéljük. Egyik éjjel azt álmodta, hogy
megcsalt Brad Pittel, de mikor szembesített a hűtlenség
tényével, elkezdtem fenyegetőzni, hogy én biztos nem fogom
Brad Pitt kölykét felnevelni, főleg nem egy világjárvány idején.
Arra jutottunk, hogy nem szép dolog tőlem, hogy ilyeneket
mondok álmában.
De amíg beszélünk egymással, nagy baj nem lehet. Mi pedig
folyamatosan beszélünk egymással. Például arról, hogy a
Nemzetközi Űrállomás asztronautáinak sem sokkal nagyobb a
mozgástere, mint nekünk, mégsem nyavalyognak. Ott
keringenek 400 kilométer magasságban, 90 percenként
megkerülve a Földet, jelenleg háromfős legénységgel. A nevük:
András, Oleg és Dzsesszika. Egyikük sem volt napok óta az
Auchanban. Nyugodtan végzik a dolgukat, nem esnek kétségbe,
s amúgy is, az Alien óta tudjuk, hogy az űrben senki sem hallja
a sikolyod. András, Oleg és Dzsesszika 2020. április 17-én, a
Szojuz MS–15 fedélzetén fog visszatérni a Földre, miután 271
napot töltöttek a világűrben.
– Mekkora szopás nekik – mondom Zsuzsának –, hogy
hazajönnek, s annyi nap összezártság után, mehetnek ismét
karanténba.
– Az – hagyja jóvá.
– De legalább a Földön van gravitáció.
– A gravitáció rossz dolog.
Váratlanul ér a kijelentése. Látja rajtam, hogy magyarázatra
szorul:
– Attól lesznek a ráncok.
(MEGJEGYZÉS: Kiderült, hogy a merlot tényleg rossz. Írás
közben meghallgattam az R.E.M. Man on the Moon című számát.
Ami a tartalékokat illeti, a liszt és WC-papír állományom nem
változott számottevően.)
#12 NE LÉGY HÜLYE!

Ezt a tanácsot talán kevésbé vészterhes időszakban is

érdemes megszívlelni. Olvastam, hogy van, aki
alkoholpermettel fújja be a testét, mert azt hiszi, az jó a vírus
ellen. Vajon tényleg ott tartunk, hogy rá kell írni a vodkás
üvegekre, hogy kizárólag belső használatra?
Tanuljunk a klasszikusoktól! Noé kizárólag szájon át
fogyasztotta a borát, pedig sokat esett az eső. Szinópéi
Diogenész bottal verte azokat, akik összegyűltek köré, és
hordóban lakott – ő a karantén feltalálója. James Bond vodka-
martinit iszik, rázva, nem keverve, és őszre halasztotta a
legújabb filmjének a premierét, mert most „Nincs idő
meghalni”. De ha ez nem elég iránymutatónak, akkor
kapcsoljunk a Jocky TV-re. Ha szerencsénk van, pont a Dallas
megy. Samantha szívesen megmutatja, hogy mi a teendő, ha van
a közelünkben egy vodkásüveg…
Holnaptól kijárási korlátozást vezetnek be Magyarországon,
ami azzal jár, hogy csak kivételes esetben lehet utcára menni.
Közben Olaszországban és Spanyolországban embereket
büntettek, mert kimentek befogni egy Pokémont. Ez legfeljebb
azért számíthat kivételes esetnek, mert nem gondoltam volna,
hogy vannak még emberek, akik pokémonoznak.
Szörnybefogás helyett mi lenne, ha inkább kifizetném a UPC
havidíját? Annak a UPC-nek kell utalni, ami mostantól
Vodafone. Onnan tudom, mert megírták egy levélben, hogy
nekem ezzel semmi dolgom, én csak utaljam tovább a lét
Amandának, ahogy eddig is tettem. Ellenkező esetben egy
kommandós, de legalábbis egy elit alakulat rám töri az ajtót
négy különböző irányból, váratlanul. És anélkül, hogy
megtörölnék a cipőjüket a lábtörlőben, istenőrizz lehúznák az
előszobában, bemasíroznak a médiaboxhoz, és haladéktalanul
kikapcsolják. Átutalom, ha már hivatalosan is korlátozva van a
kijárásom, így valószínűleg még többet fogok tévézni és
internezni.
Kérdés, hogy egy olyan ember, mint én, aki csak abban hisz,
amit lát vagy kikövetkeztet, hogyan fogja megszűrni azt a
töméntelen mennyiségű információt, ami ezután elárasztja?
Ráadásul úgy, hogy az egyetlen dolog, amit az ablakán kinézve
valós időben lát, az három platánfa és egy darab hangszerüzlet?
Hogyan fogom eldönteni, hogy mi hír és mi álhír?
Negyedikes lehettem, amikor először szembesültem az álhír
fogalmával. Emlékszem, hogy hetekig gyűjtöttem a zsebpénzem,
hogy megvegyek egy könyvet a Loch Ness-i szörnyről.
Lemondtam a kóláról, csokiról, sőt még a fagylaltról is, elvégre
mit számítanak ezek a pillanatnyi gyönyörök, amikor mindent
megtudhatok a monstrumról, amelyik évmilliók óta bujkál egy
skót tó mélyén? Mikor összegyűlt a pénz, kétszer is
megszámoltam, hogy biztos megvan-e az egész, tényleg
megvehetem a könyvet. Persze más könyvek is voltak a Tulipán
könyvesboltban. Indiánokról, felfedezőkről, királyokról, de
tudtam, hogy ezeket a könyvtárból is ki tudom kölcsönözni. Ám
ezt a szörnyeset ott hiába keresem. Ez túl modern.
Megvettem a könyvet, és még aznap kiolvastam. Tele volt
szemtanúk leírásával, magyarázatokkal, minden kétséget kizáró
fotókkal, radarészlelésekkel, és a szörnnyel, amiről úgy
éreztem, hogy mostantól kicsit az enyém is. Alig vártam, hogy
másnap bevigyem az iskolába, és megmutassam az
osztálytársaimnak. Bepakoltam a többi könyv mellé, és mikor
az első szünetben elővettem, tudtam, hogy én leszek a nap hőse.
Rá egy hétre láttam a tévében, hogy a híradóban bemondják,
hogy nincs is szörny a tóban, álhírek sorozatának vagyunk az
áldozatai. Mindezt csak azért találták ki a skót lokálpatrióták,
hogy felfuttassák Inverness város és a tó vidékének turizmusát.
Emlékszem egy helyi riportalanyra, aki elmondta, hogy bárkit
szívesen látnak, mindenki mehet. Hozzátette, hogy annyira jó
náluk a whisky, hogy aki megkóstolja, az bármit meglát a tóban,
még akkor is, ha nincs ott. Nagyot csalódtam. Pár napra még a
jetikbe vetett hitem is megingott.
Rossz érzés ilyen fiatalon álhír áldozata lenni, és még
rosszabb, hogy nem csupán érzelmileg sérültem, de
pénzügyileg is megkárosítottak. Mennyi fagylaltot vehettem
volna annak a könyvnek az árából! (Nyolcat.)
De ki gondolta volna, hogy a legrosszabb csak ezután jön.
Másnap bementem az iskolába, és valaki megkérdezte, hogy
nekem tényleg van szörnyes könyvem? Mint kiderült, az
osztálytársaim közül senki sem látta a leleplező riportot. Persze,
hogy van, mondtam, és ismét különlegesnek éreztem magam.
Mielőtt kölcsönadtam volna neki, közkívánatra ismét
elmeséltem a szörny történetét, ahogy ott lapul a feneketlen
tóban, és emberekkel táplálkozik – főleg skót lokálpatriótákkal.
De egyszer kijön, és elpusztítja a várost. Nem voltam büszke
magamra. Amikor hazaértem, csak arra tudtam gondolni, hogy
nem elég, hogy ennyire bepaliztak, ráadásul álhírterjesztőt is
csináltak belőlem. Egy negyedikesből?!!
Ez lehet az oka, hogy azóta is tartok az álhírektől, hoaxoktól,
összeesküvés-elméletektől. Kíváncsi vagyok, hogy 2020-ban
sikerül-e jobban választani az igaz és hamis között? Mondjuk a
Facebookon? Például bármennyire is rá vallana, Putyin nem
engedte ki a moszkvai állatkertből a tigriseket és oroszlánokat,
hogy azokkal tartassa be a kijárási tilalmat. Annak ellenére,
hogy a higiénia létfontosságú kérdés, Orbán Viktor sem
eresztette az utcákra a mosómedvéket. Bojko Boriszov bolgár
miniszterelnöknek sincs misztikus aurája, ami megvédi őt a
betegségtől, még akkor sem, ha egy jósnő erről beszélt a bolgár
állami televízióban. És a fokhagyma sem jó a vírus ellen.
Mindenki tudja, hogy azzal vámpírok ellen lehet védekezni.
(MEGJEGYZÉS: Nagy Britanniában több helyen is
felgyújtották az 5G-s telekommunikációs tornyokat, mert
egyesek azt hiszik, hogy az okozza a vírust. Minek kellett azt
felgyújtani?! Amikor egyszerűen ráküldhették volna a Loch
Ness-i szörnyet. Amatőrök!
Ma megittam egy Aperol Spritzet. Az univerzális törvény
szerint a 3:2:1 aránynak kell érvényesülnie a receptben. Három
 y y p
rész Prosecco, vagyis olasz habzóbor, két rész Aperol és egy rész
szóda alkotja a koktélt. Az Aperol Spritzet borospohárban,
jégkockával, narancsszeletekkel fogyasztjuk. Írás közben
Claudia Pasco és Samuel Uria Viver című számát hallgattam.)
#13 HAZUDJ, HA KELL!

Annyit vagyok itthon, hogy kezdem ismét gyereknek érezni

magam. Legutoljára ugyanis akkor voltam annyit itthon. Annál
persze jobb, mint amikor az összes zsebpénzem arra költöttem,
hogy többet megtudjak egy szörnyről, amit skót lokálpatrióták
találtak ki a turizmus fellendítése céljából, de nem sokkal. Ma
például, miközben kanalaztam a fagylaltom, eszembe jutott,
hogy lassan kell ennem, mert meg fog fájdulni a torkom. Pedig
már évek óta nem figyelek oda a fagylalt elfogyasztásának a
sebességére, mint egy igazi lázadó, aki vagyok, de most
beugrott. Pánikba estem, mert ez nem egy jó időszak arra, hogy
valakinek fájjon a torka, ezért annyira lelassítottam az evést,
hogy fennállt annak a veszélye, hogy két nyelés között elolvad a
fagyi. Ha meg nem szilárd halmazállapotú, akkor az már nem
fagylalt, és amennyiben felhív anyám azzal a kérdéssel, hogy
mit csinálok, ha azt mondom, hogy fagyit eszem, hazudok.
Morális dilemma előtt álltam: kockáztassak egy
torokgyulladást vagy hazudjak a nőnek, aki felnevelt?
Alaposan végiggondoltam a lehetőségeimet. Ha gyorsan
eszem a fagyit, nemcsak a torkom fog begyulladni, de a fagylalt
is hamarabb elfogy. A torokgyulladás persze köhögéssel is jár,
ha pedig elfogy a fagyim, le kell menjek a földszinten levő
kisboltba venni. Most képzeljük el azt a hátborzongató jelenetet,
amikor a kisboltban véletlenül elköhögöm magam, és egy másik
vevő rémülten, de tartva a másfél méteres távolságot, agyonver.
Mindössze azért, mert túl gyorsan eszem a fagylaltot.
Nem maradt más lehetőségem. Ha felhív anyám, és
megkérdezi, mit csinálok, hazudni fogok. Az életem függ ettől a
hazugságtól. Amúgy is szoktam neki hazudni. Persze nem
fontos dolgokban, hanem csak úgy, önmagam szórakoztatására.
Mint mikor nyolcévesen azt híreszteltem, hogy világgá akarok
menni, vagy tizenhárom évesen azt mondtam neki, hogy kezd
beindulni a detektív-biznisz, és már több gyilkossági ügy
felgöngyölítésében is a segítségemet kérték. Vagy újabban,
amikor külföldre megyünk, és tudatosan félretájékoztatom
azokról a látnivalókról, amiket lát. Barcelonában például
bemeséltem neki a jobb kezével Amerika felé mutató
Kolumbusz Kristófot ábrázoló szoborról, hogy ő a király, és a
térplasztika azt a pillanatot örökíti meg, amikor valaki
megkérdezi tőle, hogy merre van a kikötő. Párizsban meg, a
Notre Dame katedrális oldalán volt egy tábla, ami mellett
vonalkákkal jelezték, hogy nagyobb árvizek alkalmával milyen
magasra nőtt a Szajna. Ott már óvatosabban kérdezte, hogy mik
ezek a vonalak egymás alatt?
– Évente egyszer jön a pápa, és itt nézik meg, hogy mennyit
nőtt – válaszoltam…
Lementem még egy fagyiért, és bevetésre kész hazugsággal
vártam, hogy megcsörrenjen a telefon. Aztán belém villant,
hogy lehet, hogy van kiút ebből a helyzetből? Mi van, ha mások
is szembesültek már ezzel a problémával? Bepötyögtem a
YouTube keresőjébe angolul, hogy hogyan együnk fagylaltot.
Nem hittem a szememnek, de volt találat. Mi több, első
videónak azt dobta ki, hogy hogyan együnk úgy fagylaltot, mint
egy úriember. Számítottam arra, hogy találok valamilyen
megoldást, de arról álmodni sem mertem, hogy sikerül szintet
lépnem. Az pedig egyenesen sokkoló volt, hogy rajtam kívül 586
356 ember is küzd ezzel a problémával. Legalábbis ennyien
néztük meg a mai napig ezt a videót. Katarzis-élmény,
happiness! Szakértőtől fogok megtanulni fagyit enni!
Előtte kinyitom egy kicsit az ablakot. 16 fok van odakint.
Tudom: sál, sapka.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben meghallgattam Blackpink Kill
This Love című számát. Vajon még hány dalban fog elhangzani
az, hogy „rampapamm”?)
#14 TERVEZZ ELŐRE!

Jó volt megtalálni F. Scott Fitzgerald, A nagy Gatsby írójának

levelét a spanyolnátha idejéből. Azt, amelyikben elmeséli, hogy
miután kapott egy gyomrost Hemingwaytől, megkérdezte tőle,
hogy előtte mosott-e kezet? Persze tudom, hogy ez nem egy
valódi levél – olyannyira nem, hogy Nick Farriella humorista
írta F. Scott Fitzgerald helyett, de attól még szórakoztató
olvasmány.
„Felkészültünk a járványra. Van vörösborunk, whiskynk,
rumunk, vermutunk, abszintunk, meg fehérbor, sherry, gin, és
istenem, ha szükség lesz rá: pálinka is” – folytatja. És lehet, hogy
ez sokak számára csak egy irodalmi köntösbe bújtatott fricska,
de nekem több annál. Az én fülemnek ez úgy hangzik, mint egy
terv. Egy nem is olyan rossz terv. Olvastam valahol, hogy ahhoz,
hogy ne dilizz be, nem árt, ha járványhelyzetben többet
beszélsz a szüleiddel, rokonsággal, ismerősökkel, kialakítasz egy
napi rutint, és megtanulsz egy hangszeren franciául. De
mellette, ha még marad időd, miért ne innál? Miért ne
terveznéd meg előre, hogy mit fogsz inni?
Lázadás ez vagy túlélés? Tudom, most könnyű lázadozni. Én
is minden zsigeremben érzem, hogy mekkora nagy kitolás, hogy
a világegyetem másodpercenként 72,5 kilométerrel tágul, én
meg két hete 56 négyzetméterre vagyok bezárva. De minden
könnyebb, ha van egy terved.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben a CNN mentálhigiénés műsorát
néztem. Az előbbi összetett szót először úgy írtam le, hogy
„metálhigiénés”. Ami a tartalékokat illeti, a liszt és a WC-papír
állományom nem változott számottevően.)
#15 PIHENJ!

Ma reggel, kávéfőzés közben, észrevettem a mosogatókagyló

alatt összegyűlt üres üvegeket. Ott állt üresen a Gere rozés üveg,
az Aperolos nyakáról elhessegettem a muslincákat, a pezsgős az
oldalán feküdt, a sauvignon blanc és chardonnay egymás hátát
támasztva nézett farkasszemet a merlot-val, s így tovább. Ott
sorakozott a félhomályban az elmúlt két hét termése. Rossz
érzés így együtt látni ennyi üres üveget, lelkiismeret-
furdalásom lett. Kezdenem kell valamit ezzel a helyzettel. Délre
érett meg bennem a döntés, hogy ilyen többet nem fordulhat
elő. Bármennyire is kényelmetlen, ezentúl naponta le fogom
vinni a szemetet.
Persze tudom, hogy az ivást abba is lehet hagyni, de minek
válasszam a könnyebbik utat? Valamit abbahagyni csak annyit
jelent, hogy többé nem csinálom azt. A szemetet szelektíven
tárolni, majd minden reggel levinni még ki is egészíti az
ilyenkor létfontosságú napi rutint. Még jót is teszek magammal –
vonom le a következtetést. Szabadidőm amúgy is rengeteg van:
tegnap például megtanultam a YouTube-ról párhuzamosan
parkolni. Kőhalmi Zoli mesélte, hogy ő úszni tanult meg onnan.
Ismét bizonyítást nyert, hogy a legvadabb álmaink is
megvalósíthatóak.
Úgy parkolok, hogy elindítom a videót, majd az ablakból
kinézek az autómra, és elképzelem, hogy melyik tükörben mit
látok. Ez így nagyon biztonságos, mert nem megyek neki a már
parkoló kocsiknak – és nem nekimenni másoknak jó dolog.
Főleg úgy, hogy az első tanács, amit a KRESZ-könyvben
olvastam, az volt, hogy „Ne menjünk neki semminek!”. Fel lehet
lapozni, utána lehet nézni – ha ugyanolyan könyved van, mint
nekem, akkor megtalálod. Ha a szerző KRESZ helyett szexuális
felvilágosító témájú könyveket írna, akkor azzal kezdené, hogy:
„Azt dugjuk be oda!”. A hegymászóknak meg tanácsolhatná,
hogy „Menjünk fel a tetejére!”. A lehetőségek korlátlanok.
Persze tudom, hogy kicsit megúszós a dolog, mert a YouTube-
on mindig van parkolóhely, és anyámat sem emlegeti senki,
mint amikor még élőben csináltam, autóval, úttal, ahogy szokás.
Ennek ellenére a virtuális parkolásnak is vannak buktatói.
Például, amikor leállítjuk a motort, fejben mindig be kell húzni
a kéziféket. Ezt az információt észben kell tartani, mert fontos
lehet, ha újból elkezdünk fejből parkolni. Ha nem figyelünk
erre, akkor lehet, hogy nem tudunk majd legközelebb elindulni,
vagy ha igen, akkor hamarosan meg kell tanuljunk fejben
fékbetétet is cserélni. A cél pedig nem az, hogy megnehezítsük
az életünket, hanem épp ellenkezőleg. A gyakorlás vége felé,
mikor már úgy éreztem, hogy elég jól megy a párhuzamos
beállás, azzal léptem szintet, hogy enervált parkolóőrök között
szlalomoztam a helyemre. Nem vagyok rá büszke, de azt is
elképzeltem, hogy mozgássérült helyre állok be, vészvillogóval.
Minden fejben dől el…
Pár éve futott a BBC-n egy detektívsorozat Benedict
Cumberbatch főszereplésével. Ebben Sherlock Holmes kifejti,
hogy azért olyan lenyűgöző a memóriája, a deduktív képessége,
és azért tud egy esetnél annyi lehetséges variációt lemodellezni
fejben, mert van egy úgynevezett mentális kastélya.
Nekem agyi parkolóházam van.
Jövő héten megtanulok a YouTube-ról zellerkrémlevest
készíteni, s utána, ha lesz időm, uránt dúsítok.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben nem ittam, mert két kérdésben is
tanácstalan vagyok:
1. Meddig tart ez a helyzet?
2. Ha lejár, kit kérjek fel májdonornak?
Ma befejeztem James Acaster brit stand-upostól a Classic
Scrapest, amit a március eleji birminghami fellépésem után
vettem. Ami a tartalékokat illeti, még van 1,8 kg lisztem és 10
guriga WC-papírom, de a kettő között még mindig nincs
összefüggés.)
#16 IGYUNK VIZET, PRÉDIKÁLJUNK BORT

Tegnap nem ittam alkoholt.

Ott volt a lehetőség és az ital is, illetve ez az egész napló arról
szól, hogyan legyünk Felelős Alkoholisták, de nem volt kedvem
hozzá. Lehet, az is hozzájárult ehhez, hogy tegnap egész nap
parkolni tanultam a YouTube-ról, és az ember, ha vezet, nem
iszik. De most nem kifogásokat keresek. Nem tudom, meddig
fog tartani, lesz-e hatással az egészségügyi állapotomra, a
közérzetemre, a párkapcsolatomra, de most ez van. Zacher
Gábor munka nélkül marad, ha ez országos méreteket ölt.
Ha már a hasznos dolgoknál tartok: tegnap kimostam az
egyik fellépő zakómat. Három van, mindegyik sötétkék színű, és
mivel a korábbi öltönyeim is ebből a színskálából kerültek ki,
aki végignézi az interneten a Dumaszínházas fellépésekről
készült fotókat, arra a következtetésre juthat, hogy egész
életemben ugyanabban a zakóban léptem föl. Nos, ezt a
zakómat sikerül kimosnom az este, de figyelembe véve, hogy
Litkaiék most ütemezik át augusztusra az áprilisi fellépéseinket,
ez a pótcselekvés nem a ruhatisztításról szólt. Sokkal inkább az
optimizmusról. Lehet, hogy nem csupán rossz dolgokat hoz a
járvány? Lehet, hogy most gyúr át egy alapvetően pesszimista
szemléletmódot olyanná, ami már-már bizakodónak is
mondható? Annyi biztos, hogy nem voltam mindig az az ember,
aki csak az élet borús oldalát látja. Ötévesen, amikor életemben
először berúgtam a meggypálinkától, még kifejezetten optimista
voltam. A szüleim mesélték, hogy mikor hazavittek az orvostól,
még mindig tartott nálam az a spicces állapot, ezért félóránként
ők is megkértek, hogy menjek el a függönyig és vissza, lehetőleg
egyenes vonalban. Emlékeik szerint egyszer rosszul léptem, és
csak az akadályozott meg abban, hogy hátraessek, hogy
megfogtam a szék karfáját. Ezt pedig azzal nyugtáztam, hogy
„De jól megfogódzkodtam!”. Mondhattam volna azt is, hogy
„Szinte elestem”, de nem. Azt mondtam, hogy „De jól
megfogódzkodtam!”. Mi ez, ha nem optimizmus?
A hírek szerint jó dolgokat is hoz a vírus. A légi forgalom
nagy részének a leállításával például sokkal kevesebb káros
anyag szivárog a légkörbe. Szóval a levegő minősége rengeteget
javult, csak épp nem mehetünk ki beszívni. Velencébe
visszatértek a delfinek. Kínában több üzem is bezárt, így
mostantól Pakisztánban varrják fel a ruháinkra a Made in
China címkéket. Indiában kijárási tilalmat vezettek be (ez a
tehenekre nem vonatkozik), így Újdelhi évtizedek óta először
szmogmentes város. Budapesten meg végre nem b*sz meg az
ideg, ha azt írja nekünk a UPC (most már Vodafone), hogy
valamikor délelőtt 8 és este 6 között fognak kijönni.
A májam pihen, a természet újjáéled.
(MEGJEGYZÉS: Napok óta foglalkoztat, hogy a sziámi ikreknél
hogyan működik a social distancing?)
#17 SEGÍTS!

Mióta Zsuzsa home office-ban dolgozik, ott segítek neki, ahol

tudok. Az irodáját a hálószobában rendezte be, az asztal, amin
sminkelni szokott, most az íróasztala. Széket is cseréltünk, így
ezeket a sorokat a nappaliban egy roppant kényelmetlen
SKRUVSTA forgószékben ülve írom, és ez látszik is ezeken a
sorokon. A hálószoba és a nappali közötti ajtókat a
hangulatunktól függően nyitjuk vagy zárjuk, esetleg
csapkodjuk. Jelenleg nyitva vannak. A friss fehér festés és az
impozáns rézkilincs vonzza a tekintetet, odanézek. Zsuzsa
észrevesz, és válaszképpen hátradől a kényelmes JÄRVFJÄLLET
irodai székében, ami nemrég még az enyém volt, s talán
visszakapom, ha lecseng a járvány. A kezével tol egy kicsit az
ajtón, még jobban kinyílnak a szárnyak: vagy komolyan
dolgozik, és nincs takargatnivalója, vagy azt akarja, hogy még
jobban irigyeljem a szék miatt.
Épp egy videokonferencián vesz részt a fél világgal.
Megtárgyalják a nemzetközi felsőoktatás jövőjét úgy, hogy tőle
egy méterre ott lapulnak a szekrényben a durián mintás
zoknijaim. Persze a New York-i kollégájánál is ott feszítenek a
vasalt ingek az íróasztal mellett, az Abu-Dzabiból jelentkezőnek
lehet, hogy a fiókban van a fürdőruhája, isten őrizz, talán még a
szennyes- kosár is látszik a moszkvainál. Mindenki hazavitte a
munkáját, beengedte a nappalijába, hálószobájába, ebédlőjébe.
Én még állok a barikádokon. Naponta többször
végiggondolom, hogy mit tudnék még tenni a naplóíráson túl,
de mindig arra jutok, hogy bármennyire is hiányozna a
közönség, mindenkinek jobb lesz, ha a színházban találkozunk.
Az agysebész sem műt a lakásában, a kéményseprőnek sem
megoldás a home office. Így nyugtatom a lelkiismeretem
mindenféle random példákkal, több-kevesebb sikerrel.
Addig is megpróbálom hasznosan eltölteni a hátralevő időt,
és felajánlom a segítségem Zsuzsának. Mikor véget ér az online
bejelentkezése, él is a lehetőséggel. Azt kérdezi, hogyan
szólítson meg valakit hivatalos levélben, ha egy fél éve nem
látta? Én az „Add meg a pénzem, g*ci!” formulát javaslom, de
nem nyeri el a tetszését, és hosszú percekig a „Tisztelt
hölgyem/uram!” és a „Kedves kolléga!” megszólítások között
őrlődik, pedig azzal a prosztó hímivarsejtes megszólítással már
rég a következő e-mailjét írhatná.
Már 17 napja nem kérdeztem meg, hogy milyen volt a napja,
mert tudom. Ott van egész nap a másik szobában. De miben
lehetnék még a segítségére? Elméletileg a manikűr és pedikűr
sem olyan ördöngösen nehéz dolog, bár műkörmöt lehet, hogy a
Minecraftban egyszerűbb építeni. Ami a haját illeti, ott
szerencsére eszköztelen vagyok: okosabb húzás a következő
hónapokban bevállalni egy Billie Eilish-frizurát, mint
megkockáztatni, hogy az én kezembe kerüljön az olló.
Az vajon segítene, ha gyakrabban főznék ebédet? Eddig
zellerkrémlevest, padlizsán-mártogatóst, tonhalsteaket,
palacsintát és csokigolyót készítettem. A végén mindent
megszórtam egy csipetnyi liszttel, hogy fogyjon.
A házimunkában is levezethetem a fölös energiáimat: rendet
rakhatnék, mint Marie Kondo a Netflixen. Csak annyi lenne a
dolgom, hogy kidobok minden olyan tárgyat, ami nem okoz
örömöt. Nem olyan egyértelmű feladat ez valakinek, akinek
még az a pólója is megvan, amiben rákot sütött az Egyesült
Államokban. Vagy az a pólója, amiben utoljára látta fellépni a
Monty Pythont. Vagy amelyikben esküvője másnapján bulizott.
Lehet, hogy a takarítással kellene kezdenem? Felfoghatnám
meditációs gyakorlatnak, mindfullnessnek, lét-nemlét
paradigmának. Egyébként is, azt hogy porból lettünk és porrá
leszünk, ilyenkor első kézből tapasztalhatom: több szekrénynek
a tetején például annyi van belőle, mintha valakik oda járnának
meghalni. Ha pedig ezek után még mindig marad bennem
szufla, minden este kitárhatom a kristálytisztára mosott
ablakainkat, és megtapsolhatom azokat, akik ténylegesen
tesznek azért, hogy ennek mihamarabb vége legyen.
 gy g gy
Nem könnyű segíteni.
Remélem, most nem ég az amazonasi őserdő, és
abbamaradtak az ausztráliai bozóttüzek is, mert arra már
végképp senkinek sem maradt energiája.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben meghallgattam Kishi Bashitól a
Penny Rabbit and Summer Beart, és kiderítettem, hogy a
Bortársaság házhoz szállítást is vállal. A hagyományos
kiszállítást kértem, noha van expressz is. Kíváncsi vagyok, hogy
ez utóbbi mit takar? Fél órán belül hozzák ki, szirénázva? Az
áprilisi borválogatást rendeltem meg (Etyeki Sauvignon Blanc,
Ruppert Cuvée, Pannonhalmi Sauvignon Blanc, Konyári Fehér,
St. Andrea Egri Rosé, Sauska Cabernet Sauvignon) és a
vitaminboltból a májtisztító tablettát, mert egyszer élünk.
Egyébként április elseje van, most kellene kiderülnie, hogy ez az
egész csak egy rossz vicc.)
#18 TARTSD KÖZEL A BARÁTAIDAT, DE MÉG KÖZELEBB AZ
ELLENSÉGEIDET!

Rákattintottam egy hírre a macskáról, amelyik

koronavírusos lett, és ezzel hivatalosan is bejelenthetem:
kiolvastam az internetet.
Új kihívások után nézve rendeltünk Zsuzsával egy e-book-
olvasót az Amazonról, mert azt hallottuk, hogy Jeff Bezosnak
nincs elég pénze, és úgy döntöttünk, hogy támogatjuk. Két nap
alatt ki is szállították a Kindle-t, szóval úgy tűnik, hogy az
egészségügyi dolgozók mellett a futárokra is lehet számítani. Sőt
egyre gyanúsabb, hogy mennyire lehet számítani rájuk!
Gondoljunk csak bele! Ők hozzák haza az online vásárolt
elektronikai cikkeket, újabban az élelmiszereket és borokat is,
sőt így vettük a virágot, amit szintén kihoztak. Lehet, hogy
ebben a világméretű összeesküvésben, amit, ahogyan korábban
kifejtettem, a kutyák találtak ki, hogy otthon tartsanak minket –
szóval lehet, hogy a futárok is benne vannak? Vajon
körvonalazódik valahol titokban a Kutyák és Futárok Hatalmi
Tengelye, és megtörténhet, hogy ennek a szabadságunk látja
majd kárát? Lehet, hogy további korlátozások jönnek? Pár hét,
és csak futárok sétáltathatják a kutyáinkat? És amíg mi aggódva
várjuk, hogy hazaérjenek, addig ők velős csontot szopogatnak a
napsütötte Duna-parton?
Gyanús nekem ez a helyzet.
A kutyák motivációit ismerjük, de mi van a futárokkal?
Vizsgáljuk csak meg alaposabban a szakmájukat! A futárok
először a hírközlésben szereztek elévülhetetlen érdemeket
maguknak, első írásos említésük időszámításunk előtt 2400-ra
nyúlik vissza. Az ókori Egyiptomban jelent meg először ez a
mesterség, egy olyan helyen, ahol korábban nem igazán
tartották fontosnak a gyors hírközlést. Olyannyira nem, hogy
Memphiszben néhány döntő csatáról csak a Níluson leúszó
hullák révén értesülhettek. Érthető, hogy kíváncsivá tette őket,
hogy honnan jönnek a hullák, és rövidesen arra jutottak, hogy
elküldenek valakit, hogy nézze meg. Ez az ember elment,
megnézte, majd visszajött.
– Hoppá, ez működik! – állapította meg a fáraó. – Mi lenne,
ha legközelebb küldenénk vele valamilyen cuccot is?!
Így született ez a mesterség, több mint 4000 évvel ezelőtt, s
azóta is velünk van. Lehet, hogy a világjárvány nem más, mint a
futárok bosszúja? Bosszú, mert egy szakmát, ami valamikor
arról szólt, hogy az uralkodó a közbenjárásukkal juttatta el a
törvényeit a birodalom legtávolabbi zugába, lealacsonyítottunk
oda, hogy VV Aurélio velük hozatja ki a f*szkorbácsot?
Futárok, jogos a harag!
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár rozét, és
meghallgattam Kanye West No More Parties in LA című számát.)
#19 VESSZ ÖSSZE MÁSOKKAL!

Most, hogy annyira menő a társadalmi távolságtartás, a

lehető legjobb dolog, amit tehetsz, az, hogy összeveszel
másokkal. Az sem baj, ha egy barát, mert így legalább nemcsak
az lesz szar, hogy be vagy zárva, hanem az is, ha valaki távolról
utál.
Az igazán profik ilyenkor a párjukkal is összeveszhetnek, és
akkor nemcsak az van, hogy valaki távolról utál, hanem lesz
valaki, aki közelről gyűlöl. És minden alkalommal, amikor
belenézel azokba a csodálatos, gyűlölettel teli szemekbe, arra
gondolsz, hogy valaki messze ugyanazt érzi, mint ő. És ezt te
hoztad össze! Összekovácsoltál két haraggal teli lelket, és lehet,
csak egy pillanatig, de nem arra koncentrálnak, hogy mi lesz, ha
megbetegszenek, hanem arra, hogy menjek a jó édes k*rva
anyámba. És ezt nem lehet pénzért megvenni.
A szeretet, megbocsátás, szánalom könnyen jön, de a
gyűlöletért meg kell dolgozni. Mert ha csak beszólsz egy
ismeretlennek, mit csinál? Leszarja vagy le se szarja. Nem is
tudom, hogy melyik a rosszabb. De ahhoz, hogy valakinek
összeránduljon a gyomra, ha rád gondol, azt nem adják
könnyen. Abban évek munkája van. Lépésről lépésre közelebb
kell kerülnöd hozzá: megismerni, megkedvelni, időt tölteni vele,
együtt nevetni, elfogadni olyannak, amilyen, megnyílni egymás
előtt. És mikor már azt hiszi, minden rendben van, kell
mondani egy félmondatot, csak úgy, mintha semmi jelentősége
nem lenne. Mert egyedül te tudod, hogy mi az a mondat.
Minden ezért a mondatért volt. És otthagyod, hogy fúrja, nőjön,
dagadjon, mint a kovász. Nem kell mást tenni, csak várni.
És a végén begyűjteni a megérdemelt kapdbealóf*szokat.
Persze tudom, hogy az amatőrök megbeszélik egymás között
a problémáikat, kommunikálnak, figyelnek a másikra – ez is egy
iskola. Lehet boldogan is élni, ha erre van igénye valakinek.
Egyetértésben, ha van gyomrod hozzá, ízlések és pofonok
nélkül. De ez nem az én utam.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben a hűtőszekrény zúgását
hallgattam. Dua Lipa jobb.)
#20 TALÁLD MEG AZ UTAD!

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet az

én utam, és vajon miért jár annyi konfliktussal. Talán nem
ártana kibontani a témát – lehet, hogy erről kellene írjak.
Mondjuk azzal a címmel, hogy Utam? Esetleg Célom? Harcom?
Illetve nem, ez az utóbbi nagyon rossz ötlet, mert még nem
vagyok egy monomániás pszichopata, másrészt meg ott van
Karl Ove Knausgård, és ő már hat könyvet is írt ezzel a címmel.
Maradok az útnál, azt legalább Frank Sinatra énekelte meg, de
olyan beleéléssel, mintha csak a Strabag céges partiján kérték
volna fel erre, tombolahúzás után.
– Egyébként is, az utazónak jól áll az út – mondta nekem egy
taxisofőr Nagyváradon, útban az 5.45-ös vonat felé.
Szóval miért vagyok egy korlátolt, síkagyú, eszelős,
háborodott kretén? – teszem fel magamnak a kérdést.
Beírom a Google keresőbe. Ott kiadja, hogy valaki meg azt
szeretné tudni, hogy miért ennyire szerencsétlen és
életképtelen? Meg van egy hülye p*csa is, aki nem tudja, hogy
hogyan lett az. Angol nyelven még több találat van. Mikor
kezdem azt hinni, hogy egyedi vagyok, mindig kiderül, hogy
nem.
De miért is vagyok egy korlátolt, síkagyú, eszelős, háborodott
kretén?
Vajon annak születtem? Lehet, hogy ez az egész már
korábban eldőlt? Lehet, hogy a leghülyébb nyert a
hímivarsejtek közül? Sok minden történhetett útban a petesejt
felé, ami miatt az vagyok, aki vagyok. A nihilista hímivarsejtek
például el sem indultak, mert minek. A halogatók szintúgy.
Talán az előzékenység meg azért nem jellemző rám, mert egy
kedves, előzékeny hímivarsejt, amelyik a versenyben jelentős
előnyre tett szert a többiekkel szemben, úgy döntött, hogy az a
fair, ha megvárja a többieket. Aztán volt ott egy gentleman is,
aki megtorpant a pete előtt, és előreengedett egy másikat –
ráadásul pont azt, amelyikből ez a pöcs lett. Egy hímivarsejtet,
amelyik, kihasználva a másik jóhiszeműségét, úgy fúrta bele
magát az egyetlen petesejtbe, mintha nem lenne holnap.
Vagy később kezdődött?
Keveset jártam oviba, mert a szüleim megkérdezték egy
alkalommal, hogy akarok-e menni, én meg azt válaszoltam,
hogy nem, és ők tiszteletben tartották a döntésem. Egyébként is,
minek akarna valaki oviba járni? Tele volt taknyos idiótákkal,
akik még a cipőfűzőjüket sem tudták megkötni, és mivel én is
megfeleltem ennek a leírásnak, nem láttam, hogy mivel
tudnának hozzájárulni a saját fejlődésemhez. Az ember ne
szolidaritásból járjon óvodába! Arra ott a játszótér.
A kilencvenes években egy gyerek azzal játszott a
játszótéren, amit vitt magával. Lehet, hogy ott lettem idióta, bár
kétlem, hogy hülyébb lettem volna, mint az átlag. Volt például
egy fiú, aki tollaslabdaütőket kapott születésnapjára, de mindig
csak az egyik ütőt hozta le az udvarra, hogy a másik ne kopjon.
Aztán ott volt a hintázó, aki nem bánta, ha villámlik, szakad az
eső, vagy ötös erősségű hurrikán közeleg, ő hintázott. De nem
akármilyen hintázást kell elképzelni, nem amatőrrel volt
dolgunk. Az a kislány olyan szakmai alázattal hintázott, mintha
olimpiára készülne.
Az emberiségbe vetett hitem viszont az „Adj király, katonát!”
miatt ingott meg először. Tudni kell ehhez, hogy a játszótér
közepén volt egy dombocska. Nem túl nagy, mindössze öt-hat
méter magas, de az adjkirályozás közben észrevettem, hogy az a
csapat, amelyik a domb tetején van, és fentről lefele fut, sokkal
könnyebben szakítja át a láncot, mint az, amelyik a domb
lábánál áll. Elraktároztam magamban ezt az észrevételt, és
másnap, játék előtt felajánlottam az ellenfélnek, hogy leszünk
mi a dombon, ha nem gond, ők meg azt mondták, hogy nem
gond. Máig nem tudom eldönteni, hogy számító voltam-e, vagy
előrelátó. Az sem fog már kiderülni, hogy a másik csapat
nagyvonalúságról tett tanúbizonyságot, vagy csak egyszerűen
hülyék voltak, de jól van ez így, kell egy kis rejtély.
 y j gy gy j y
Az iskolát már nem tudtam elkerülni. A szüleim ismét
megkérdeztek, hogy akarok-e menni, én mondtam, hogy nem
akarok menni, de ezúttal tettek a véleményemre. Elárulva
éreztem magam, bosszút forraltam. Nem egy kifinomult
bosszút, túl fortélyosnak sem mondhatnám. Nem véletlen, hogy
nem terjedt el a közbeszédben a „Ments meg minket, Uram, a
hatéves iskolakerülők bosszújától!”.
Elhatároztam, hogy meghalok. Ez volt a terv.
Tudtam, hogy csak a saját elmúlásom, személyes nemlétem,
egyéni megszűnésem képes ráébreszteni őket arra, hogy a suli
rossz. Reméltem, hogy sírni fognak, rádöbbennek, hogy
mennyire hiányzom nekik, és mégsem fognak iskolába küldeni.
Ha valaki logikai hibát vél felfedezni az előbbi
gondolatmenetben, igaza van – körülbelül ennyit várhat el az
ember egy elsőstől, főleg, ha nagyon nem akar iskolába menni.
Annyi biztos, hogy meg akartam halni. Nem kell megijedni,
nem önkezűleg akartam véget vetni az életemnek, mert az fáj,
és én nagyon rosszul bírom a fájdalmat. Az idegenkezűséghez
meg nem voltak pénzügyi forrásaim: a zsebpénzem csokira
akartam költeni, nem bérgyilkosokra. A véletlen balesetet is
kizártam, mint opciót.
Arra a következtetésre jutottam, hogy az én problémámra
egyetlen megoldás van: a természetes halál.
Az első iskolai nap után, rögtön miután hazaértem,
lepakoltam a táskám és a könyveimet, majd lefeküdtem a
szőnyegre. Becsuktam a szemem, gondoltam, elég lesz majd
akkor visszatartani a lélegzetem, amikor bejönnek a szobába.
Hosszú percekig feküdtem a szőnyegen, valamiért nem akart
kinyílni az a rohadt ajtó. Elképzeltem, hogy mennyire
megrémülnek majd, mikor észreveszik a szőnyegen az élettelen
testem. Elsápadnak, sírnak, és mikor már minden reményt
feladva, üres tekintettel néznek maguk elé, nagyvonalúan
bejelentem, hogy élek. Ők pedig a határtalan boldogságukban
mindent megígérnek, de én rendes leszek, csak annyit kérek,
hogy ne küldjenek vissza az iskolába.
Ahogy a gondolatmenetem végére értem, egyre erősödő
 gy g g gy
hangokra lettem figyelmes: kinyílt az ajtó. Behunytam a
szemem, és próbáltam mozdulatlanná meredni. Bejöttek a
szobába, egy pillanatra megtorpantak, majd mintha mi sem
történt volna, leültek a kanapéra és tovább beszélgettek. Baljós
előérzetem támadt. Miért nem pánikolnak? Lehet, hogy nem
csinálom elég jól ezt a hullabizniszt? De hiszen csukva a
szemem, és alig veszek levegőt! Mi kell ahhoz, hogy
meggyőzzelek benneteket arról, hogy már nem élek? Óvatosan
kinyitottam az egyik szemem. Anyám valamilyen magazinnal
babrált, apám bekapcsolta a tévét, majd tovább beszélgettek.
Egy fél mondat nem sok, de még annyit sem szántak az egyetlen
fiuk élettelen porhüvelyére.
És akkor megvilágosodtam. Hát ezek nem tudják, hogy meg
vagyok halva! Annyira amatőr szülők, hogy egy ennyit nem
ismernek fel! Valahogy a tudtukra kell adjam, hogy halott
vagyok, de hogyan? Megvolt a megoldás! Diszkréten hörögni
kezdtem: ezt csak nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Válaszképpen apám felhangosította a tévét.
Szörnyű megérzés hasított belém. Az, hogy nem velem van a
baj, én egy tökéletes élettelen test vagyok, hanem velük. Nem
azért marad el a pánik, mert nem látják a szoba közepén a
hullát, hanem azért, mert megszokták. Istenem, vajon hányadik
lehetek a sorban? Hány gyereket tettek el láb alól ezek a
szörnyetegek úgy, hogy önkényesen iskolába íratták őket?! Hát
van ezeknek az embereknek szívük?
Felálltam, és kirohantam a fürdőszobába. Lehet, hogy sírtam
is. Vajon így lettem ennyire öntörvényű? Egy interjúkötetben
azt mondtam egy újságírónak, hogy alapvetően
konfliktuskereső ember vagyok, mert soha nem született még jó
vicc abból, hogy két ember egyetért.
– Öröm lehet veled élni – jegyezte meg.
Mostanában többször eszembe jut ez a mondata.
(MEGJEGYZÉS: A Solitaire most nem egy kártyajáték, hanem
egy életérzés.)
#21 MERÜLJ EL!

Jó érzés elmerülni egy játékban, főleg, ha abban te nem te

vagy, a szabályai, pedig nem a te szabályaid. Nemrég még azon
szórakoztam a kollegákkal, hogy egy honlap a következő
címmel hozott le egy cikket egy visszavonuló gémerről: „Letette
az egeret az e-sportoló”. A történetet már mi fűztük hozzá.
Szögre akasztotta a konzolt. Bedobta a billentyűt. Takarékra
tette a tetriszt. Pedig most új lehetőségek nyílnának előtte.
Lehet, hogy ő játszhatná az Európa bajnokságot, csak nem a
stadionban, hanem FIFA-n. Vagy építhetne magának egy
párhuzamos valóságot Minecraftban. A GTA-ban járhatna
bevásárolni, kizárólag kurvákkal és lopott autókkal. Ha nincs
kutyája, fojtólidérceket, flédereket és ghoulokat sétáltathatna.
Ha meg paraszt, ott a Farmville.
Ha meditatív élményre vágysz, akkor a puzzle a játékod. Én
egy 1000 darabos kirakóst kaptam a húgomtól karácsonyra, és
egy hétbe telt, amíg rájöttem, hogy az 1000 darabos puzzle nem
amatőröknek való. A dobozon feltüntették, hogy a játékot a
Schmidt vállalat gyártotta, de szerintem a CIA megbízásából, és
arra használják, hogy a guantánamói börtönben törjék meg
vele az ISIS terroristáit. Valahogy így:
– Semmit nem szedtek ki belőlem, kutyák! – ordítja Salehal-
Obaidi rossz angolsággal a vallatójának az intézmény
alagsorában.
A tiszt arca önkéntelenül is mosolyba torzul. Hátat fordít a
kamerának, mert nem akarja, hogy nyoma maradjon annak,
hogy amit tesz, örömmel tölti el. Nyugodtan, minden szót
megnyomva, adja ki a parancsot:
– Hozzák be a kirakóst!
– A kiscicásat, a világítótornyosat vagy a lovast? – kérdez
vissza a katona.
A tiszt leseper egy pihét a kabátja hajtókájáról, majd ismét
megszólal:
– A naplementést.
– De uram – szisszen fel az őr –, abban egyszerre van égbolt
és víz, ráadásul ugyanazzal a színnel!
– Pontosan.
– Lehetetlen eldönteni, hogy valami az éghez tartozik, vagy a
vízhez…
– Tudom – szakítja félbe.
– És ősz van. A falevelek pontosan olyan sárgák, mint az
épületek.
– Tisztában vagyok ezzel, katona. Ha úgy könnyebb
magának, vegye úgy, hogy csak parancsot teljesít.
– De milyen áron, uram?
– Katona, hozza be a kirakóst, vagy agyonlövetem!
– Semmiben sem vagyunk különbek, mint ők, ha ilyen
eszközökhöz folyamodunk.
A tiszt előveszi a szolgálati fegyverét, kibiztosítja, és az őr
halántékához nyomja:
– Azonnal hozza be a kirakóst! Ez parancs!
– Hozd be magadnak, te szarházi.
Lövés dördül az alagsorban. Ahogy a katona agyveleje
beteríti az asztalt, a vér tekintélyes tócsába gyűl a fehércsempés
padlón. A tiszt odasétál a digitális kamerához, és megnyomja a
TÖRLÉS gombot…
De hol is tartottam? Ja, hogy nagyon nehéz kirakni egy ilyen
puzzle-t. Az enyémen a Vatikán van a II. Viktor Emánuel híddal
és a Tevere folyóval. Januárban erre áldoztam szinte az összes
szabadidőmet. Egyszer majdnem lekéstem egy fellépést, mert
kerestem, hogy hol van a madárraj a Szent Péter bazilika fölött.
Volt, hogy egész nap faleveleket válogattam, de olyan is volt,
hogy falat. Amikor már úgy éreztem, hogy nincs remény,
kiraktam a puzzle sarkait, mert mit ér a munka, ha az ember
nem tud mellette egy kicsit lazítani? A kereszt került fel
legutoljára a bazilika tetejére, és miközben az utolsó puzzle
darabot tettem a helyére, lehet, hogy nagyobb büszkeséget
éreztem, mint azok, akik 1615-ben befejezték az eredetit. Egy
 j gy
hetet töltöttem ezzel az életemből, egy hetet, amit már soha
nem fogok visszakapni.
Ha tudom, hogy nemsokára akciós lesz az idő, megvárom
vele a tavaszt.
(MEGJEGYZÉS: Nemrég szembesültem az ivós játékok
fogalmával, és mint minden Felelős Alkoholistának, nekem is
ambivalens érzéseim támadtak ezzel kapcsolatosan. Tudniillik
én komolyan veszem az ivást. Mi több, egy egész naplót
szentelek ennek. Johan Huizinga óta azonban mindannyian
tudjuk, hogy az ember nemcsak erectus vagy sapiens, hanem
ludens is. Játékos mivoltunk, ha akarjuk, ha nem, a legnagyobb
járványhelyzetben is teret kér magának. Persze csak
fokozatosan. Kezdetben jó játék volt a kézmosás, aztán a
könyökünkön jött ki. Utána azt játszottam, hogy minden
alkalommal, amikor valaki arra buzdított a tévében, hogy
maradjak otthon, megittam egy shot Unicumot. Ez jó játék, mert
ha egy óránál többet játsszuk, annyira részegek leszünk, hogy
amúgy sem tudnánk elmenni. Most a „Ne érj a futárhoz!” a
kedvencem. Ennek az a lényege, hogy úgy veszem át a
csomagot, hogy tartom a másfél méteres távolságot. Ha igazán
profi leszek benne, akkor majd ki se nyitom az ajtót. Ennyit a
játékokról. Írás közben a PlayThatBoiZay Poison Klan című
számát hallgattam.)
#22 VEGYÉL HÚST!

Reggelire Zsuzsa zabkását készített. Miután megkóstoltam,

elmondtam neki, hogy az ilyen kaják miatt Dél-Amerikában
börtönlázadások törtek ki, teljesen jogosan, érthető
felháborodásból. De hogy ez szuperegészséges, mondja. Értem
én, hogy szuperegészséges, és még koleszterin sincs benne, de
valahogy a sonkát jobban szeretem.
– Nagyon sajnálom, de az nincs itthon – mondja kis
cinizmussal a hangjában.
– Szerintem nem sajnálod nagyon.
Mióta nincs itthon hús, azóta mindenben cinizmust vélek
felfedezni. A jelek pedig egyre aggasztóbbak. Az önirónia is
átment iróniába, és egyre nehezebb megkülönböztetni a valós
jelentést a vélttől. Ha ez így halad tovább, mindössze pár napra
vagyunk attól, hogy megjelenjen az otthonunkban a
szarkazmus, az pedig durvább, mint egy világjárvány. Tudtam,
hogy tennem kell valamit. Lépni kell, mielőtt ez aggasztó
méreteket ölt. A párkapcsolatunk egészségének megőrzése
érdekében nincs más járható út: el kell menjek sonkát venni. A
naptár szerint egyébként is nyakunkon a húsvét, az ünnep,
amikor Krisztust a sírban keresik, de nincs ott, mert senki sem
szereti a zárt tereket…
Abban biztos voltam, hogy azoknak az időknek vége, amikor
az ember csak úgy leugrott valamiért a boltba, de ami ezután
jött, arra még én sem voltam felkészülve. Az 1969-es holdra
szállást nem tervezték meg olyan körültekintően, mint azt,
ahogy én lementem a Sparba. Először is fel kellett vennem egy
légmentesen záró védőöltözetet arra a légmentesen záró
védőöltözetre, amit már amúgy is viseltem. A két ruha között
vákuumot hoztunk létre, a légüres teret Zsuzsa megtömte
antianyaggal, persze csak diszkréten, hogy ne tűnjek ducinak. A
sál, sapkát felváltotta a „kesztyű, maszk, fertőtlenítő” kombó.
Először feltettem a maszkot, majd lefertőtlenítettem a kesztyűt,
és a kezemre húztam. Itt jutott eszembe, hogy nem mostam
kezet. Le a kesztyűt, kézmosás, új maszk, új kesztyű. Tudtam,
hogy semmit nem bízhatok a véletlenre, nincs második esély.
Már csak a lista volt hátra, de Zsuzsa túlszárnyalta az
elvárásaimat. Olyan bevásárlólistát kaptam tőle, hogy egy
darabig azt hittem, mi egy tizenkét gyerekes család vagyunk,
akiknek még a vendégei is vendégeket várnak. Igaza volt:
mégsem mehettem le egyetlen sonkáért!
Hosszas előkészületek után kiléptem a lakásból. Lementem a
lépcsőn, és pár percre rá már az utcáról integettem az ablakban
álló feleségemnek. Lélekben velem volt, de telekommunikációs
eszközök segítségével is kapcsolatban álltunk. Előtte azt is
megbeszéltük, hogy ő lesz Houston, én Apollo–13, de valamiért
annyira ingerült volt, hogy féltem, ha beköpöm, hogy „Houston,
akadt egy kis problémánk”, visszaszól, hogy „Neked kellett
lemenned sonkáért, oldd meg!”.
Az üzlet közel van hozzánk – otthon hagytam a holdjárót.
Gyalog indultam, járdán. Minden alkalommal visszatartottam a
lélegzetem, amikor valaki elment mellettem. Szurkoltam, hogy
ne találkozzak ismerőssel, mert még nem tudom, hogy ilyenkor
milyen udvariassági szabályok érvényesek. Ha maszk van
rajtunk, akkor is parasztság, ha nem ismerjük fel egymást? Ha
igen, akkor érdemes megkérdezni, hogy hogy van a család?
Elsüthető-e a klasszikus „Csak egészség legyen!”? Ha nem
akarunk összefutni valakivel, a fiatalabb vagy az idősebb kell
átmenjen az út másik oldalára?
Nem sikerült kielégítő válaszokat találni a fenti kérdésekre,
mert megérkeztem a boltba. A landolás problémamentesnek
bizonyult – az üvegajtók fotocellásak voltak, így nem kellett
kilincselni, a kosarat meg lefertőtlenítettem. Mikor már
kezdtem volna felvenni a vásárlás ritmusát, tájékoztattak, hogy
mennyiségi korlátozások léptek életbe, van olyan termék,
amiből csak 10 darabot lehet venni.
Most nagyon beszopják, akik a kimérős mogyorót szeretik –
gondoltam.
Nem szopják be, mert arra nem vonatkozik a korlátozás –
gondolta az árufeltöltő.
Még csevegtem volna vele a frissen felfedezett telepatikus
képességemmel, de tudtam, hogy nem azért vagyok ott. Hirtelen
vettem két üveg japán sört és egy csomag szárított mangót,
ezzel is igazolva, hogy a nagybevásárlás nem az én műfajom, és
semmiképp sem abból áll, hogy azokat a dolgokat vesszük meg,
amiket először meglátunk. De Asahit kortyolgatni, szárított
mangóvacsora közben? Voltak rosszabb ötleteim is.
Elővettem a listát. Kézzel írott, apró betűs, néhol
olvashatatlan, de a terjedelme…! Én nem vagyok egy lista-
szakértő, de a Forbes sikerlistája a pároméhoz képest fecni.
Akkora volt, hogy egyszerűbb lett volna, ha azt írja le, hogy mit
ne vegyek. Ott volt minden az alapélelmiszerektől a
kapribogyóig – meglepően sok nassolnivalóval. Szinte érezni
lehetett a felsoroláson, hogy mikor támadt fel írójában a
lelkiismeret-furdalás. A csokikat és fagyikat brokkoli követte, a
kekszet és müzlit bébispenót.
A bébispenót elgondolkodtatott. Elképzeltem, hogy van
valahol egy paraszt, legyen a neve János. Meg egy másik, Ábel.
Ábel János mellett áll. János Ábel mellett. Egymás mellett állnak.
János a bajszát pödri, Ábel nem, mert János nem engedi neki. A
harmat apró pöttyökben csapódik a csizmája szárához,
miközben utat tör magának a spenótok felé. Az ébredő nap első
sugarai megcsillannak a kaszáján, miközben magasra emeli.
– Felkészültünk a halálra! – nyugszik bele az
elkerülhetetlenbe az Apa-spenót.
János kaszája megáll a levegőben, Ábelre néz, majd
ugyanazzal a lendülettel lesújt vele:
– Most a kölyködért jöttem.
Lehet, nem így történt, de én így képzelem el azt a
folyamatot, ahogy a bébispenót a zöldséges pultra kerül…
A kosarak hamarabb megteltek, mint terveztem. Az egyiket
leparkoltam a pénztár mellé, hogy a másikkal könnyebb legyen
a szlalomozás a többi vásárló között. Átfutottam még egyszer a
listát. A küldetésem a végéhez közeledett. Szerencsére lisztet és
WC-papírt nem kellett vegyek. Bónuszként tojásfestéket is
találtam, és büszke voltam magamra, hogy ez eszembe jutott,
pedig nem is szerepelt a listán. Arra már kevésbé, hogy a tojást
elfelejtettem megvenni.
A küldetés sikerült. A motivációs beszédekben mindig azt
sulykolják, hogy lépj ki a komfortzónádból. Ki gondolta volna,
hogy egyszer elég lesz ehhez, ha lemegyek sonkáért a boltba?
Kilenc óra előtt két perccel már a kaputelefonunk kódját
pötyögtem a terminálba, és visszatértem a biztonságot jelentő
otthonunkba. Mosolyogtam a maszk alatt.
Egy kis lépés nekem.
(MEGJEGYZÉS: Elkezdtünk Zsuzsával erotikus
szerepjátékokat játszani. Az este azt játszottuk, hogy
vendégeink jöttek vidékről.)
#23 A NEVETÉSNEK SÍRÁS LESZ A VÉGE

Bérgyilkos vagyok Egyiptomban, és van egy lovam, Ráró.

Nem, még nem őrültem meg, erről szól a játék, amit a
Playstationön játszom. Hozzá kell még tennem, hogy az ókori
Egyiptomban vagyok asszaszin, nem a mostaniban, szóval
Egyiptom jelenlegi, választott elnöke, Abdel Fatah asz-Sziszi
megnyugodhat – Ptolemaioszt keresem.
Ha valaki fontolgatja, hogy erre az útra lép, szerintem
gondolja meg még egyszer. Egyáltalán nem könnyű a digitális
bérgyilkosok élete. Például rögtön a játék elején meghalt a
digitális fiam. Ez elkerülhetetlen volt, mindig kell, hogy legyen
valaki, akit meg lehet bosszulni. Szerintem ezzel kicsit
elszámították magukat a játékkészítők, mert nem sikerült
annyira megismerni a kölyköt, hogy komolyabb kötődés
alakuljon ki közöttünk. Nem voltam ott a születésénél, nem
kellett lemondani az egyéb bérgyilkosi teendőimet, csak hogy
elmenjek neki pelenkáért, nem szurkoltam neki az első
lépéseknél, nem vittem korházba, amikor ötévesen véletlenül
megitta a nagyszülei meggypálinkáját, és soha nem hazudott
nekem arról, hogy fagyit eszik, vagy sem. In medias res – ahogy
megismertem a fiam, jöttek is a rossz fiúk, és kampec.
Mondhatni, könnyen jött, könnyen ment.
Miközben ott álltam a teteme fölött, eszembe jutott, hogy
esetleg beszélhetnék az anyjával. Tűvé tettem érte a falut, de
sehol sem találtam. Mint később kiderült, lelépett Alexandriába.
Talán üzenjek neki egy futárral? Írjak neki arról, hogy mi
történt? Megkérhetném, hogy jöjjön vissza. Én biztos nem fogok
utánamenni! Anya az ilyen? – morgolódtam magamban. Nem
elég ez a vírushelyzet, most még egy családi tragédián is túl kell
tennem magam? Élet ez? A fiam meghalt, a nejem elhagyott, és
a fáraó katonái is rám vadásznak. Szép kis slamasztikába
kerültem. Mi legyen a következő lépés?
 Rá kellett döbbennem, hogy csak magamra számíthatok.
Lássuk, mit tartogat még számomra az oázis?
Óvatosan kinéztem a kapun – kijárási korlátozás az nincs.
Esetleg elvihetném Rárót a kovácshoz, kapna új nyerget, patkót.
Remek ötlet – könyveltem el magamban –, addig sem gondolok a
történtekre. Szerencsém volt, találtam egy műhelyt a közelben.
Mit szeretnék, kérdezte a kovács. Elmondtam neki. Ki kell azt
ám fizetni, válaszolta. De nekem nincs pénzem. Menj el
dolgozni! De én bérgyilkos vagyok. Menj el, ölj meg valakit,
mint minden rendes bérgyilkos. A jó édes anyád, te
kovácsmester! – gondoltam magamban, de igaza van. Elvégre is
bérgyilkos vagyok, megyek megölök valakit. A tervet tett
követte. Lekaszaboltam pár útonállót, majd visszatértem az
oázisba.
– Na, megöltél valakit? – folytatódott a beszélgetésünk.
– Meg. Itt a pénz.
– Sajnos, ez nem lesz elég nyeregre és patkóra is, menj, ölj
meg még valakit.
– Mi lenne, ha téged ölnélek meg, te kovácsmester?
– Megölhetsz, asszaszin, de akkor ki fogja megpatkolni a
lovadat?
Hét embert kellett megöljek egy patkolásért az ókori
Egyiptomban. Jó, hogy már nem ilyen időket élünk. Bele sem
merek gondolni, hogy most hány emberrel kellene végezzek,
azért hogy kifizessek egy kuplungcserét.
(MEGJEGYZÉS: Az ókori egyiptomiak találták fel a sört, amit
eredetileg vízbe tett árpakenyérből erjesztettek, datolyával
ízesítettek, majd szűrve és szűretlenül is fogyasztottak. A
modern kori egyiptomiak muzulmán vallásúak, ezért nem
fogyasztanak alkoholt. Ilyenkor eszembe jutnak azok, akiknek
az a vesszőparipájuk, hogy régen minden jobb volt.)
#24 LESZ MÉG ROSSZABB!

Szóval most jobb, örüljek ennek.

Jó lenne, ha le tudnám élni az életem indokolatlanul
optimistán, azzal a meggyőződéssel, hogy bármi sikerülhet – de
nem vagyok amerikai, így jártam. Ahogy nézem a CNN-t,
rájövök, hogy irigylem azt a semmiben sem gyökerező
magabiztosságot, amivel a mindenkori amerikai elnök kiáll a
kamerák elé, és azt mondja, hogy az amerikai a legnagyobb
nemzet a világon. Vitatkoznék vele, de irigylem az
optimizmusát.
Nekem furcsa, hogy az az egész ország arra van
berendezkedve, hogy nyernek. Már a Hálaadásuk is arról szólt,
hogy a holland telepesek együtt ebédeltek a helyi indiánokkal,
hogy így ünnepeljék meg a bőséges termést. Bár hagy némi
kívánnivalót, hogy a holland telepesek később elvették az
indiánoktól azokat a földeket, ahonnan azt a termést
betakarították, de ne legyünk ünneprontók. Ha pedig ünnep,
akkor július negyedike a legnagyobb sikertörténetük. Egy egész
hepajt szenteltek annak, hogy az angolok bekaphatják,
márpedig ők ezentúl függetlenek. Július negyedike lenne a
britek Trianonja? Vajon az az igazi angol, akinek fáj
Philadelphia? És itt nem álltak le. Később elnököket és
polgárjogi harcosokat öletnek meg, csak azért, hogy ünnepeket
lehessen szentelni az emlékezetüknek. Washingtonban pezsgőt
bontanak, Berlinben falat. A Titanic pedig minden idők egyik
legtöbb bevételét termelő filmje lett annak ellenére, hogy arról
szól, hogy elsüllyed benne egy hajó.
Kell ennél több életigenlés?
Hollywood annyira hatékonyan sulykolta ezt az életérzést,
amiben tökéletes hajú fiúk és lányok sportkocsikkal
száguldoznak különböző szakadékok felé, és még rosszul
sikerült rablások után is kifogástalan öltönyökben menekülnek,
hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni Amerikát. Annyira
vágytam erre, hogy 2002-ben benyújtottam egy vízumkérelmet,
hogy az országba utazhassak. Elhatároztam, hogy belekóstolok
az amerikai álomba.
A közvetítő iroda volt az első, ami rávilágított arra, hogy nem
olyan rózsás a helyzet, mint amilyennek tűnik. Azt mondták,
hogy persze értik, hogy szabadságvágy, meg más kultúrák
megismerése, de üljek a seggemen, amíg meg nem ölik Oszáma
bin Ládent. Kérdeztem, hogy hol érint ez engem, hisz nem én
vagyok bin Láden, és nem is tudom, hol bujkál, mert nálunk a
kollégiumban biztosan nem – egyébként is oda csak mágneses
kártyával lehet bejutni, még nőt is nehéz felcsempészni,
nemhogy nemzetközileg körözött terroristát. Igen, csakhogy a
gépeltérítők nagy része diákvízummal érkezett Amerikába, és
én is azzal mennék, értem? Persze, hogy értem, de akkor most
mit tehetek annak érdekében, hogy a jövő nyarat az Egyesült
Államokban töltsem?
– Imádkozz, hogy addig megöljék bin Ládent – mondta az
ügyintéző.
Ez az én gyomromnak kicsit erős volt.
Oszáma bin Ládent 2011-ben, kilenc évre rá lövik le
Pakisztánban. Ha valaki utánaszámol, láthatja, hogy nem éltem
a felkínált lehetőséggel, nem imádkoztam azért, hogy valaki
eltegye láb alól. De az is lehet, hogy akkor rossz passzban
voltam a Teremtővel, aki csak azért hagyta életben a CIA Most
Wanted terroristáját, hogy engem idegesítsen. Minden
elképzelhető. Szerencsére a következő év tavaszán levelet
kaptam az Amerikai Bevándorlási Hivataltól. Megírták, hogy
annak ellenére, hogy a szaúdi terrorista még él, a gazdaság nem
állhat le, és az országnak szüksége van olyan kelet-európai
diákmunkásokra, akik elvégeznék a sportkocsikkal szakadékok
felé száguldozó, tökéletes hajú, amerikai fiúk és lányok helyett a
munkát. Visszakérdeztem, hogy a rosszul sikerült rablások után
kifogástalan öltönyökben menekülők helyett is dolgoznom kell
majd, mire azt mondták, hogy csak ha több pénzt akarok
keresni.
Így esett, hogy 2003 nyarán tengeri rákot sütöttem Ocean
Cityben, mert akkor épp ezért fizettek. Ez van! Bartók azért
ment Amerikába, hogy zenét szerezzen, én pénzt. Ha ez a
minimális pénzügyi biztonság lehetősége nem lett volna elég
ehhez az egész optimizmus-eufóriához, történt még valami, ami
mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Valami, ami az én kelet-
európai „Csak rosszabb ne legyen!” mentalitásom szöges
ellentéte volt. Tanúja lettem az igazi, zsigeri, amerikai
optimizmusnak.
De mi is történt pontosan?
Délutános voltam a 120. utcai Rippon’s Seafoodban. A
vásárlók egymásnak adták a kilincset, meglepően sokan voltak
ahhoz képest, hogy lejárt az ebédidő. Jöhettek volna vacsorázni
is, de ahhoz még korán volt. Mit lehet tudni ezeknél? Ha valamit
megtanultam az amerikaiakról, akkor az az, hogy szeretnek
enni. Az is gyanús volt, hogy mindenki elvitelre kéri, amit kér,
szóval gyorsan kellett dolgozni. Mindenki sietett. Ahogy
rácsuktam a sütőt az alaszkai királyrákokra, az egyik vendég
intett, hogy hangosítsam fel a pult fölötti tévékészüléket. Mi
történhetett? Elkapták bin Ládent? Bush megint hadat üzent
valakinek? Baseballmeccs van? Fél szememet a sercegő rákokon
tartottam, de így, hogy felhangosítottam az adást, engem is
furdalt a kíváncsiság. A műsorvezető közölte, hogy egy 5-ös
erősségű hurrikán tart felénk, de nem kell pánikba esni, volt
már ilyen. Izabellának nevezték el, mert a női neveket
mindenki komolyabban veszi, ha vészhelyzetről van szó. A
vendég biccentett, hogy ennyit akart tudni, és kérte a sült
rákokat. Ott álltam a sütő mellett, az egyik kezemben a
rákfogóval, a másikban a vajjal, és egy 300 km/h sebességgel
utazó szélvihar jött felém az Atlanti-óceán felől. A fenséges
Izabella: 16 kilométeres átmérőjű forgótölcsérrel és 20 méteres
hullámokkal.
– Amikor partot ér, viszi a kocsid, a házad – ismételte a
tévébemondó, csak hogy mindenki átérezze, itt tényleg komoly
a helyzet: nem egy véletlenszerű kocsit és házat visz el, hanem
 y gy
pont a tied, azt, amiért egy életen át dolgoztál.
Ettől kicsit megnyugodtam, mert nem volt se kocsim, se
házam. Szóltam a főnöknek, hogy kivenném az estét.
– Persze – mondta –, úgyis jön a hurrikán. Hurricanes are bad
for business. (A hurrikán nem tesz jót az üzletnek.)
Mikor az utolsó vásárló is elköszönt, fogtuk a szegeket, a
kalapácsot, és bedeszkáztuk a bejáratot. Közben megbeszéltük,
hogy jövő héten kinyitunk, ha még van mit kinyitni, de azért
inkább telefonáljak előtte. Ha kicseng, az jó jel.
Kimentem a buszmegállóhoz. Miközben vártam a buszt,
odajött egy férfi egy összehajtható asztalkával. Letette,
körbenézett, majd telepakolta feliratos pólókkal. Mindegyik
pólón ugyanaz a szöveg állt: „Túléltem az Izabella hurrikánt!”
Tette ezt pár órával a vihar előtt. Mi ez, ha nem optimizmus?
Ocean Pinesban ért utol a vihar, ahol egy iskola
tornatermében húztuk meg magunkat, józanon, borzalmas
cheddar sajtos szendvicseket majszolgatva.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy üveg Asahit, mert
újabban bejönnek a japán sörök.)
#25 TELE A TANKOT!

Úgy vagyok a vezetéssel, hogy mire megtanultam volna,

megint elfelejtettem. Pedig hétfőtől ingyenes a parkolás
Budapesten, a benzin meg soha nem volt ilyen olcsó – kár, hogy
pont nem megyek sehová. Kérdeztem Zsuzsát, de neki sem
kellett az autó. A kollégáim is otthon ülnek, senkinek nem kell,
mondjuk, 18.30-kor Gödöllőn lennie. Dugó sincs. Levonhatjuk a
következtetést: senki nem megy sehova. Egy új világvallás
születik a szemünk előtt: mi vagyunk a Sehova Tanúi. A saját
ajtóinkon kopogunk, belülről.
Rövid és felszínes önvizsgálat után megállapítottam, hogy
lázadó típus vagyok, ezért magamhoz vettem a jogosítványomat
és a forgalmit, bepötyögtem a Wazébe a legközelebbi
benzinkutat, és útnak indultam. Persze nem úri huncutságból,
hanem csak úgy szimplán tankolni, mert olvastam a Totalcaron,
hogy ha nincs tele a tankod, akkor megromlik a benzin, és ezt
mindenképp el akartam kerülni. Az én benzinem ne romoljon
meg! Akkor sem, ha nem tudom pontosan, hogy ez mivel jár.
Lehet, hogy mégsem romlik meg, csak nem lesz olyan finom?
Megpimpósodik, mint a bor? Nemes penészek tömítik el a
porlasztókat? Berozsdásodik a gyertya? Ki tudja? Nem értek a
benzinhez, azt sem tudom, hogyan készül, de állítólag
dinoszauruszok kellett meghaljanak ahhoz, hogy én behúzott
kézifékkel száguldozzak az alsó rakparton.
Teletankolom az autót, ha addig élek is! – fogalmazom meg
magamnak a kútnál. Magabiztosan, helyes zsargonhasználattal.
Tanácsnak sem utolsó.
Nem ment ez mindig ilyen könnyen. Pár hónappal korábban
még a szókincsem is hiányos volt ezekben a helyzetekben.
Röhögtek a kollégák, amikor tankolás helyett azt mondtam,
hogy álljunk meg benzint vásárolni. Péter, nem állunk meg
benzint vásárolni? Mit szólsz, veszünk pár literrel? Lehet, hogy
ez nem a legolcsóbb üzemanyag, de a minősége kifogástalan…
Ugye milyen nevetségesen hangzik? Nem hárítani akarok, de
amíg nem vezettem, nekem a benzinkút csak egy stratégiailag
kiemelt fontosságú megálló volt az autópálya mellett, ahol két
dobozos sör között pisilni lehetett. Igen, láttam, hogy emberek
gumicsöves fémpisztolyokat dugdostak az autóikba, de nem
tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Én
mindenkinek a fétisét tiszteletben tartom, akkor is, ha az
testnedvek helyett kőolajszármazékokat involvál.
Ez az egész kálvária tavaly májusban kezdődött, akkor
vettem meg életem első autóját. Tudtam, hogy milyen márkájú
autót szeretnék, mert az unokatestvérem megmondta, hogy
milyen márkájú autót szeretnék. Találtam egyet a neten.
Megkértem Szabolcsot, hogy jöjjön velem megnézni, mert ha
ketten megyünk, akkor négy szem többet lát. Odaértünk a
parkolóba, és úgy is volt. Négy szem tényleg többet látott – sőt
rengeteget láttunk, csak nem tudtuk, hogy mit. Volt egy
aranyszabály, amit korábban megfogalmaztunk magunkban:
vigyázzunk arra, hogy a lehető legkésőbb derüljön ki az
autókereskedő számára, hogy nem értünk az autókhoz. Mit nem
értünk – fingunk sincs!… Vagy gőzünk?! Esetleg a halvány lila
gőz a helyes kifejezés?! Annyi biztos, hogy valamilyen illékony
halmazállapotú cucc hiányában indultunk autót vásárolni.
Mondanom sem kell, hogy nem volt könnyű tartani
magunkat az aranyszabályhoz. Például, amikor a díler
megkérdezte, hogy a két hasonló kinézetű autó közül a dízelt
vagy a benzinest szeretném, majdnem azt válaszoltam, hogy a
kéket. Valljuk be, hogy ez jelentősen aláásta volna előtte a
tekintélyem. Persze amikor Szabolcstól megkérdezte, hogy mit
szól az autórádióhoz, ő azt válaszolta, hogy észrevette, és hogy
van, de ezt még lehet a szűkszavúság rovására írni. Utána
javasoltam, hogy keressünk karcolásokat, horpadásokat és a
rozsdát az autó felületén. A díler visszakérdezett, hogy a
karosszériára gondoltam?! Ennél a pontnál tudtam, hogy
lelepleződtünk, és már csak egyetlen dolog segíthet rajtunk: az
amatőr színjátszás. Elővettem a telefonom, és eljátszottam a
 j j
díler előtt, hogy valahol máshol van egy autó, ami ennél jobb és
olcsóbb és érdekel. Az eladó is biztos remekelne improvizációs
játékokban, mert egyből ráerősített a narratívámra azzal, hogy
mekkora szerencse, hogy nekem egy másik autó tetszik, mert
ezt pont kinézte valaki, és délután jön érte. Patthelyzet alakult
ki. Nem lepődött meg, amikor bejelentettem, hogy mégis
megvenném az autót. Miközben írtuk az adásvételi szerződést,
megpedzettem neki, hogy amenynyiben ő bevallaná, hogy nincs
másik vásárló, akkor esetleg én is könnyíthetnék a
lelkiismeretemen azzal, hogy nincs másik autó. Van másik
vásárló, mondta. Jó, akkor van másik autó is! Tehetetlenek
voltunk, karakterben ragadtunk.
Elgondolkodtam azon, hogy vajon túl sok lenne, ha azzal
búcsúznék, hogy akkor megyek megvenni a másik autót is, de
arra jutottam, hogy igen, túl sok lenne. Elvégre elértem, amit
akartam. Vásároltam egy használt autót, 132 000 kilométerrel a
műszerfalán. Sikerült. Kék színű, és ez a 132 000 kilométer nem
olyan vészesen sok. Egyáltalán nem sok. Mondhatni kevés.
Kiszámolom, hogy épp annyi, mintha valaki háromszor
megkerülte volna a Földet az Egyenlítőnél. Vagy a Föld és Hold
közötti távolság egyharmada. Így már kicsit soknak tűnik.
Lehet, hogy mégsem volt olyan jó vásár? De miért kerülné meg
valaki háromszor a Földet az Egyenlítőnél? És ez a Föld–Hold
távolság se semmi… Mennyi üzemanyagot égethet a NASA?
Lehet, hogy nagyon rossz vásárt kötöttem? De komolyan, vajon
mennyi üzemanyagot fogyasztott mondjuk az Apollo–11 Neal
Armstronggal? Sokat? Keveset? Inkább sokat, mint keveset?
Valamivel biztosan többet, mint egy Ford Focus. Csak azért
vetettem véget az önmarcangolásnak, mert villogni kezdett egy
lámpa a műszerfalon. Függetlenül attól, hogy mennyi erre a
NASA költségvetése, az én autóm műszerfala azt jelezte, hogy
elkerülhetetlen lesz a tankolás.
Megálltam a benzinkútnál, és mivel akkor még hiányában
voltam a szükséges szakzsargonnak, nem teletankoltam az
autót, hanem vásároltam 40 liter benzint. Fizetés közben
észrevettem az egyetlen rántott húsos szendvicset a pultban.
 gy p
Szóltam a benzinkutasnak, hogy azt is kérem. A kutas ránézett a
szendvicsre, majd sejtelmesen annyit mondott, hogy ő inkább
azt javasolja, hogy ne egyem meg azt a szendvicset. Nem
mondta, hogy miért, hogy esetleg többnapos, vagy romlott, csak
annyit, hogy szerinte ne egyem meg.
Miközben kihajtottam a kútról, hálát éreztem. Mert lehet,
hogy átb*szott az autókereskedő, és eladta nekem Magellánék
kocsiját, de az előbb ott állt előttem egy őszinte, jószívű,
becsületes benzinkutas. És ő azt javasolta, hogy ne egyem meg
azt a szendvicset – elvégre csak tudja, hogy mióta áll ott. Ki
tudja, lehet, hogy azontúl, hogy nem finom, még egy
gyomorrontástól is megmentett?! Mindössze annyival, hogy
rám szólt, hogy ne egyem meg? Van még jóság a világban.
Persze lehet, hogy ennél egyszerűbb a magyarázat.
Lehet, hogy ő akarta megenni.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár Márkvárt
Rosét, illetve meghallgattam a Bëlgától A gyaloglás végét.)
#26 NE VITATKOZZ RÉSZEGEN SZÁMÍTÓGÉPPEL!

A szilveszteri bulin már voltak jelei annak, hogy egy új világ

felé tartunk. Itt nem arra gondolok, hogy online rendeltük a
pezsgőt, amit magunkkal vittünk – ennyi nem lett volna elég. A
buli hangulatában változott valami. Ez volt az első olyan buli,
ahol nem egy ember fülébe ordibáltuk bele, hogy melyik legyen
a következő dal, hanem Alexától kértük. Próbáltunk a lehető
legjózanabb angol kiejtésünkkel kimondani, hogy Hey Alexa,
play Quimby, amire általában rávágta, hogy Ok, I’m playing
Queen B., majd elindított egy ismeretlen számot egy ismeretlen
előadótól.
Lehet, hogy az Amazon mesterséges intelligenciája arra
gondolt, itt az idő, hogy valami újat is megtapasztaljunk. Hogy
felfedezzünk valami mást. Mert készen állunk arra, hogy
átértelmezzük azt, amit a világról tudunk és hiszünk.
Amikor éjfélkor kimentünk a tetőre, kivittük magunkkal a
vágyainkat és a reményt valami jobbért, mint ami eddig volt.
Tűzijáték közben lenéztünk a városra, és akkor egy kicsit
mindenki elhitte, hogy nagy dolgokra hivatott. Koccintottunk a
pezsgővel, majd boldog új évet kívánva, mielőtt még teljesen
átfagytunk volna, visszatértünk a lakásainkba. Ahogy a tetők
ismét elnéptelenedtek, egyik-másikon ottmaradt egy elfelejtett
pohár, felrobbant petárdacsonk, illetve pár óhaj, terv, vágy. És
elvétve egy kis remény. Csend és béke honolt a város fölött.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben pezsgőztem. Nem tudom, hogy
azért pezsgőztem, mert a szilveszterről írtam, vagy azért írtam
a szilveszterről, mert pezsgőztem.)
#27 AZ ABLAKMOSÓ FOLYADÉK NEM A BARÁTOD

Nem vagyok az a túrázós típus, de most, hogy nem szabad,

kedvem szottyant hozzá. Az én figyelmem mindig fel lehet
kelteni egy jól irányzott tiltással. Lehet, Müller Cecíliának
legközelebb a tavaszi nagytakarítást kellene betiltania. Azt
amúgy is össze lehet kötni az otthonmaradással, meg aztán elég
ritka az olyan eset, amikor véletlenül valaki más lakását
takarítja ki.
A tavaszi nagytakarításban az ablakpucolást gyűlölöm a
legjobban, mert az az én feladatom. Mikor költözés után
Zsuzsával felosztottuk a teendőket, még nem gondoltam bele,
hogy azok a hatalmas ablakok egyszer majd mennyi
bosszúságot fognak okozni nekem. Persze hasznos, ha van
ablakod, bejön rajta a fény, kimegy a labda, de azért nem
könnyű velük. Ne értsetek félre, nem akarok gyűlöletet kelteni
irántuk, igazán nem tehetnek arról, hogy nekem kell őket
megtisztítani, de tartsanak már egy kis önvizsgálatot! Ráadásul
üvegből vannak a rohadékok, törnek, és ha ez nem lenne elég,
minden apró pötty látszik rajtuk. Távol álljon tőlem az
áldozathibáztatás, és nem azért mondom, de a falakat például
nem kell mosni, és úgy is remekül megvannak. De nem ám az
ablakok! Az ablakok különbnek érzik magukat a falnál. Őket
más fából faragták. Ráadásul csak létrával lehet elérni a
tetejüket, ezért Zsuzsa rögtön az elején leszögezte, hogy ő nem
fog ablakot mosni, mert még leesik a létráról. Szerencsére rám
nem érvényesek a fizika törvényei, az én lábam nem csúszik
meg, a gravitációt is csak hallomásból ismerem, úgyhogy ez a
feladat rám maradt.
Mostantól mindörökké.
Kedves olvasó! Ha ebben a naplóban a mai írás lenne az
utolsó, kérlek, látogass meg, mert kidőlt alólam a létra, és
gyalogkakukk módjára lebegek a levegőben ég és föld között, a
végtelen időbe fagyva.
(MEGJEGYZÉS: Ablakpucolás után, amennyiben még élek,
megiszom egy pohár Káli Kövek Sauvignon Blancot, illetve
meghallgatom Kanye Westtől a Runawayt.)
#28 MERJ VÁLTOZTATNI!

Nem fér a fejembe, hogy miért kell ahhoz kitakarítani a

lakást, mert valaki legyőzte a halált és harmadnapon feltámadt,
de szabálykövető ember vagyok, tiszta a padló, ragyognak az
ablakok. Sonkát is főztem, tojás is lett. A papok online
istentiszteleteket tartanak, a PayPal az új perselypénz, a
bűnösebbek Bitcoinban is adakozhatnak. A második
„Úrvacsoraosztás otthon” csináldmagad videóba futok bele, és
eszembe jut az a történet, amikor szinte meglincselték a lelkész
ismerősöm, mert az úrvacsorához vörösbor helyett rozét tett a
kehelybe.
A változás nem mindig zökkenőmentes. Például 1633-ben a
katolikus egyház elítélte Galileo Galileit, mert azt mondta, hogy
a Föld a Nap körül kering. Most olvastam, hogy ezt az ítéletet, II.
János Pál pápa közbenjárásának köszönhetően, 1992-ben
érvénytelenítették. Ugyanabban az évben, amikor felfedezték a
nikotintapaszt, és kijött a Reszkessetek betörők 2. – csak hogy
legyen viszonyítási alapunk. 359 évnek kellett eltelnie egy
tévedés korrigálásához! Hogy mi lenne erről Galilei véleménye,
azt nem tudom, de annyi biztos, hogy a tudós jobb kezének a
középső ujja máig megtekinthető a firenzei Tudománytörténeti
Múzeumban…
Témánál maradva, 2009-ben megnéztem a debreceni
MODEM galériában a „Messiások” kiállítást. Picassótól
Munkácsyig közel 120 szerző több mint 200 munkáját állították
ki a megváltás, a messianizmus, a vallásos és profán
találkozásáról. Láttam Krisztust Pilátus előtt Munkácsy
verziójában – Pilátus ebben nem mossa a kezeit, noha ezzel
dicsekszik. De ott volt Stankiewitz „hogyan feszítsünk
keresztre” útmutatója is, ami szellemiségében a mai „csináld
magad” videókat idézi. Nem könnyű újat mondani, és ezt Galilei
is megerősítené.
 Mindenesetre emlékszem, hogy a nagyon friss jogsis Kőhalmi
Zoltán vezette az autót, amelyikkel a kiállítás, illetve az azt
követő fellépés után visszaindultunk Budapestre. Az is tisztán
megvan, hogy végig azért drukkoltam, hogy ne történjen
valamilyen váratlan incidens az úton – például ne halljunk meg,
mert hülye érzés lenne délután megnézni a Messiásokat, este
pedig találkozni velük.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár Káli Kövek
Sauvignon Blancot, valamint belehallgattam a The Young Pope
sorozat zenéjébe.)
#29 KÉMKEDJ MAGAD UTÁN!

Azon morfondírozom, hogy most senkinek se könnyű, de

mennyire nyomorult időszak lehet ez a kémeknek és titkos
ügynököknek? Nem mintha sokat ismernék közülük. Épp
ellenkezőleg! Tudomásom szerint ez pontosan egy olyan
követelmény, aminek, foglalkozásukból adódóan,
maradéktalanul meg kell feleljenek.
– Megint nem arról írsz, hogy iszol! – szólal meg a
lelkiismeretem. Folyton csak terelsz, mellébeszélsz ahelyett, hogy
őszintén leírnád, hogy ez az egyetlen dolog, ami értelmet ad az
életednek.
– Nem ez az egyetlen dolog, ami értelmet ad az életemnek. –
vitatkozom vele.
Először is, amennyiben kém vagy titkos ügynök vagy, nagyon
nehéz követni valakit, ha nem megy sehova.
– Nem, egy f*szt! – veszi fel a fonalat.
– Mondom, hogy nem az egyetlen dolog, ami értelmet ad, és
egyébként is, most indokolt ez a nyelvezet?
– Milyen nyelvezet?
Ha a követendő személy mégis kimozdulna, életbevágóan
fontos, hogy ne vegye észre a kémet vagy titkos ügynököt.
Ilyenkor ajánlott elvegyülni a tömegben, de persze most, hogy
nincs tömeg, ez a manőver szinte kivitelezhetetlen.
– Hát nem belekeverted szegény Galileo Galileit is a tegnapi
naplóbejegyzésedbe?! Hát mit ártott az neked?
– Nem értem, miről beszélsz…
– Egy fenét nem érted! Csak azért írsz, hogy legyen kifogásod a
létezésre. Úgy tetszelegsz, mintha értékes tagja lennél a
társadalomnak. Szánalmas alak vagy!
– Jó, én akkor ezt a beszélgetést befejeztem.
– Fejezd be nyugodtan, mit érdekel az engem? A kiégés szélén
állsz, haver! Innen úgyis csak rosszabb lesz. Hány nap van még
benned? Miről fogsz legközelebb írni? Arról, hogy nehéz
betartani az újévi fogadalmakat? Hm?! Nyugi, nem kell
válaszolnod. Röhögnöm kell rajtad.
Ami a kémeket és titkos ügynököket illeti, a legfontosabbat a
végére hagytam. Az lenne a kérdésem, hogy a nukleáris
robbanófejeket irányító mikrochipet hol lehet kicserélni egy
aktatáska pénzre a kijárási korlátozás közepén úgy, hogy az ne
legyen feltűnő? Az Aldi parkolójában?
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár Dúzsi rozét,
és meghallgattam a The Blazetől a Territoryt.)
#30 FOGADJUNK!

Nem tudom, hogy mások hogyan állnak az újévi

fogadalmaikkal, de én rendkívül szarul. Biztos nem vagyok
ezzel egyedül, hisz szilveszter este még lényegesen több
elvárásunk volt az újév felé, mint ezekben a napokban. Mikor
éjfél után megfogadtam, hogy 2020-ban jobban odafigyelek a
sportra és az alkoholra, még azzal nyugtattam magam, hogy
legfeljebb majd futok a kocsmába. Lehet, hogy itt követtem el a
hibát? Az lenne a baj, hogy egynél több dologra
koncentráltam?! A szakértők azt javasolják, hogy válasszak:
vagy sport, vagy alkohol!
Akárki beláthatja, hogy nem könnyű egy ilyen döntést
meghozni. Főleg úgy, hogy nem terveztem túlzásba vinni a
testmozgást. Elég nekem egy kis futás vagy úszás, meg az, hogy
lecseréltük otthon az elektromos fogkeféinket hagyományosra.
Nehogy már egy kis elektromotor mozgassa a kefémet, amikor
van nekem saját bicepszem, 100%-os saját izomerővel. Na ugye?
Egyébként is, én a kis lépések politikájában hiszek. Például soha
nem tűztem ki magamnak olyan nagy ívű célokat, mint a beach
body. (Ha valakinek nem ismerős a kifejezés, akkor tudni kell
róla, hogy ahhoz, hogy lemenj a vízpartra, szükséged van egy
testre. Ezt előtte sanyargatni kell, hogy másképpen nézzen ki.
Ezt szakszóval edzéstervnek hívjuk.) Hasizomra sem gyúrok,
meghagyom ezt transzcendens élménynek: nem akarom, hogy
lássák, elég, ha én hiszek benne. Szálkásítani meg szálkásítson a
pisztráng.
Ami az ivást illeti, annak mindenképpen csökkenteni
szerettem volna a gyakoriságát, de az ellenkezője jött össze. Azt
terveztem, hogy jutalmazni fogom magam vele: csak akkor
iszom, ha ünneplek. És, ha hiszitek, ha nem, most rengeteg
okom van az ünneplésre. Például megér egy pohár pinot noirt,
hogy rögtön befejezem ezt a naplóbejegyzést, meg aztán
sikeresen elment az ablak alatt a 115-ös busz, és kiderítettem,
hogy miről kapta a nevét a madártej (a megnevezéssel
eredetileg egy olyan desszertféleségre utaltak, ami annyira
finom, hogy nem is létezhet: a madár tejére). Gratulálok
önmagamnak!
(MEGJEGYZÉS: Na ugye, hogy igazam lett!)
#31 FIGYELJ A TESTEDRE!

Amikor egy hónappal ezelőtt megjelentek az első videók

arról, hogy hogyan kell helyesen kezet mosni, valaki azt
javasolta, hogy utána ne felejtsünk el hidratálni. Na igen, ez
most a legfontosabb, gondoltam, az legyen a legnagyobb baj,
hogy nem pihe-puha a tenyérkénk, amikor felhelyezzük a
fiatalító ginszengpakolás után a szemránckrémet… Aztán eltelt
egy hónap, és négy és fél millió kézmosás után olyan a
tenyerem, mint egy százéves tölgy kérge, egy 2006-os Bock
Capella vörösbor, esetleg egy tetszőleges kormányzati
tájékoztató plakát. Száraz.
Lépni kellett. Zsuzsa írt egy listát arról, hogy mit hozzak a
DM-ből, és ismételten nem okozott csalódást. Ki gondolta volna,
hogy ennyi minden jó a száraz bőrre? Persze vannak krémek és
olajok, de a lista alapján úgy tűnik, hogy a müzli és falafelpor is
hidratálnak. Indulás előtt átbeszéltük még egyszer, hogy mit hol
találok, de szerintem nem bízik az emlékezőkészségemben,
mert rajzolt egy térképet is. Lerajzolta a DM-et, bejárattal,
polcokkal, és a legrövidebb útvonallal a mosószerek és a
pénztár között.
Elindultam, mint Indiana Jones a Végzet Templomába.
A bejárathoz felírták, hogy ne keresd a kézfertőtlenítőt, mert
nincs. Átszellemültem, mint Dante a Pokol bejáratánál, de
megőriztem a hidegvérem. Ki itt belépsz, hagyj fel minden
reménnyel!
Tubusokat kezdtem a kosárba pakolni, mert abból nagy baj
nem lehet. A kókuszzsírig minden rendben ment, de aztán
elbizonytalanodtam, mert kiderült, hogy kókuszból van olaj,
reszelék és tej is. Úgy tűnik, hogy mindenre jó ez a kókusz, nem
hiába hívják a diófélék svájci bicskájának. (Nem hívják.)
A gondok a főzőtejszínnel kezdődtek. Lényegében az
akasztott meg, hogy csak olyan volt, ami zabból készült. Nem
vagyok egy válogatós ember, de rögtön beugrott, hogy a zab egy
olyan növény, amit a lovak esznek. Megviselt, hogy ezután én is.
De zabból tejszínt? Mi jöhet még? Csicsókatojás?
Sárgarépasonka? Retekszalámi? Édesburgonyából készülő a
muffin? Tökből madártej? Annyira felháborodtam, hogy vettem
egy üveg Domestos Extended Power Pine Fresh tisztítószert,
eredeti klórral, ahogy a nagyi szerette.
A vitamindúsított agyagos arcpakolás sem könnyítette meg a
dolgom, de amint megtaláltam a tégelyt, három dolog futott át
az agyamon:
1. Kalcium van a csontjainkban, vas a vérünkben, és szén
a húsunkban. A maradék meg újrahasznosított csillagpor.
2. Isá por ës homou vogymuk.
3. Az anyag nem vész el, csak átalakul.
Ahogy álltam a polc mellett, az információk hirtelen közös
masszává olvadtak össze a képzeletemben, és mit mondjak,
nem nyugodtam meg. Ki tudja, hogy este melyik ősembert
fogom az arcomra kenni bőrápolás címén?! Az is lehet, hogy a
rokonom volt. Isten őrizz, talán még Ferinek is hívták! Akkor
sem fogok lelkiismeret-furdalást érezni. Pár ezer év, és lehet,
hogy engem ken valaki az arcára. Ígérem, hogy minden tőlem
telhetőt meg fogok tenni a pórusai tisztaságáért…
Ugyan fejben kicsit elkalandoztam, de a lábaim
rendületlenül vittek a hidratálókrémek felé. Az arcpakolásokkal
ellentétben ezek látható helyre voltak kihelyezve. Egyszerű
dolgom volt, csak le kellett emelnem egyet a polcról. Niveát
vettem, nem Neutrogenát, mert nem vagyok skandináv halász,
a tenyeremet nem a sós tengervíz és az északi szél marja,
hanem a túltolt járványhigiénia.
Büszkén vittem haza a zsákmányt. Végre hidratálunk!
(MEGJEGYZÉS: Otthon Zsuzsa megállapította, hogy nem
kézkrémet [handcreme], hanem testkrémet [body creme]
vettem, és az nem jó erre. A továbbiakban bebizonyítottam
neki, hogy a kéz a test része, s ebből kifolyólag a testkrém
nyugodtan használható kézre is. Este vörösbort ittam, mert az
egészséges.)
#32 ÁLMODJ, HA TUDSZ!

Nyűgösen, de feltűnően hidratáltan ébredtem. Rúzsa

Magdinál, aki februárban dupla koncertet adott a Papp László
Sportarénában, csak a kijárási korlátozás népszerűbb: most
látom a plakátot, hogy korlátlan időtartamra
meghosszabbították. Annyira nem rossz ez az érzés. Azt is meg
lehet szokni, ahogy az emberen eluralkodik a fásultság – csak
kezdi irigyelni azokat, akik kómában vannak, mert nekik
gyorsabban telik. És ha a harmadik mondatban már a kómánál
tartok ebben a könnyed hangvételű, csütörtök délelőtti
naplóbejegyzésben, akkor meg kell említsek még valamit.
Arra gyanakszom, hogy a tudatalattim szabadságra ment.
Persze megérdemli a pihenést. Nem azért mondom, nekem
mindig is nagyon elfoglalt tudatalattim volt. Az is megesett,
hogy úgy irányította a légzésem, hogy ezzel párhuzamosan a
szívverést is szabályozta. Ráadásul a verejtékmirigyeket is
kezelnie kellett valakinek, szó ami szó, éjt nappallá téve
dolgozott. Amolyan jómunkásember tudatalatti volt – ha híre
ment volna, hetedhét országból jártak volna csodájára a
pszichológusok. Hozzá kell tennem, hogy remekül ellátta a
motorikus funkcióit, de a kognitív tevékenységekben remekelt
igazán. Az absztrakció volt a forte pontja. Például, ha álmodtam
valamit, megfejthetetlen volt a metafora, tanácstalan az
álmoskönyv, jósnő legyen a talpán, aki kitalálja, hogy mit jelent
az esküvő előtt a vörös róka, ami napba néz.
Erre meg mit álmodtam az éjjel? Hogy börtönben vagyok.
Semmi metafora, hasonlat – csak annyi, hogy nem szabad
kimenni. A tudatalattimnak tele lett a töke az egésszel. Csak
késő délután vettem észre, hogy hagyott egy üzenetet a
hűtőszekrényen. Gyöngybetűkkel írta, olyanokkal amilyenekkel
írni tanulnak az iskolában:
„Elegem van belőled. Te találj ki magadnak izgalmas
történeteket REM-fázis idejére. Ja, és csak azért nem zuhansz már
megállíthatatlanul az álmaidban, mert nincs hová.”
(MEGJEGYZÉS: Zsuzsának születésnapja van. Megleptem egy
szabadulószobás társasjátékkal, mert fő a változatosság. Este
vörösbort ittunk, valamint meghallgattuk Declan McKennától a
Brazilt.)
#33 NE CSAK PÖTYÖRÉSSZ!

Most mit írjak? Egyáltalán írás ez?! Lehet-e úgy értékelhető

munkát végezni, hogy a lelkiismereted cseszeget, a tudatalattid
meg lelép? Marad-e valamid, amiből táplálkozni tudsz ezekben
az ínséges időkben? Van még értelme az írásnak? Kell írni? Az
is lehet, hogy ez már nem is írás, csak céltalanul pötyögök a
számítógépemen. Vagy pötyörészek, ahogy anyám a mindenkori
szellemi munkavégzést látja, függetlenül attól, hogy
programozóról, forgatókönyvíróról vagy callcenteresről van
szó.
Bezzeg régen nem volt home office! Bezzeg ők négykor
keltek, megfejték a teheneket, amelyeket ők ébresztettek, hogy
meg tudják fejni őket, kefélték a lovat, megfürösztötték a
malacokat, leviaszolták a kecske szakállát, és ötkor már
fütyörészve mentek a mezőre szántani, kapálni, kaszálni, aratni
egyszerre, alig bírták magukkal vinni az ekéket, kapákat,
kaszákat, sarlókat. Volt, aki a kalapácsot is elvitte, annyira nagy
kommunista volt, de hatkor már a mezőn sürgött-forgott
mindenki. De nem úgy, mint most, tessék-lássék, hanem úgy,
hogy alig hallatszott a rigófütty a nagy sürgés-forgásba. Tisztára
berekedt a rigó délig, és akkor is csak a harangszó tudta
elnyomni a tüsténkedést, de az még rendes harangszó volt,
Ferike, nem csak megnyomták a gombot, mint most, amikor
kiadták a papnak, hogy harangozni kell a templomokban az
orvosokért. Hát mit ér az? Annyit se, mint b*szni a szüzességért.
De szavamat ne feledjem, délben megettük a szalonnát
hagymával és kenyérrel. Olyan is volt, hogy nem volt szalonna,
meg kenyér. Hagymával ettük a hagymát, vagy túróval, közben
meg sütött a nap, de nem krémeztük az arcunkat meg hátunkat,
nem vagyunk mi sütemények, leégtünk, mint a rákok, az is fájt,
ha kacsintottunk, de dolgoztunk tovább, látástól vakulásig. És
mikor már nem láttuk, hogy hol ér véget a föld, és kezdődik a
lábunk, fogtuk az ekéket, kapákat, kaszákat, sarlókat, és
hazamentünk mosni, főzni, varrni, a férfiak lementek a
pincébe, hogy sántuljanak le, és soha ne tudjanak feljönni
onnan, mi meg néztük a Dallast.
Reggel négykor meg minden kezdődött elölről.
Nem pötyörésztünk egész nap a számítógépen.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy üveg Pécsi
Prémium Lagert, illetve meghallgattam Corina + Mira + Skizzo
Skillz Fete din Balcani című számát. Ha már home office, vajon a
szatírok, kabátnyitogatók és mutogatós bácsik hogyan élik meg
a #maradjotthont? Tükör elé állnak, hogy ne jöjjenek ki a
gyakorlatból?)
#34 OLVASS, ÉS SOHA NEM LESZEL EGYEDÜL

Én aztán minden könyvet végigolvasok, még a rosszakat is.

Tudom, hogy ez eszement baromság, meg közben én sem leszek
fiatalabb, és „nem az idő múlik, hanem – mi”, de arra gondolok,
hogy ennyit én is adhatok a közösbe, ha már megírta a szerző.
Nem akarta ő, hogy rossz legyen, csak hát az lett.
Tőlem mindenki kap egy esélyt. Persze David Foster Wallace
Végtelen tréfája visszaélt a jóindulatommal, és életemben
először úgy éreztem, hogy itt az idő, hogy felülvizsgáljam a
korábbi kijelentésem. Úgy ajánlották a könyvet, hogy tarts ki a
162. oldalig, és utána jó lesz, de nem lett jó. Olvastam valahol,
hogy ez a könyv megérdemli a „Legtöbbször Abbahagyott
Könyv” kitüntetést, de mivel ilyet nem osztanak, úgy döntöttem,
hogy inkább elajándékozom. Lehetőséget adtam még egy
embernek, hogy abbahagyja, majd továbbajándékozza valaki
másnak. Kicsit olyan sorsra jutott ez a könyv, mint a bor, ha
merlot.
Mióta karanténba került a világ, több lett az időm, de
drágábban mérem. Elhatároztam, hogy legközelebb biztosra
megyek. Mi lenne, ha egy időre abbahagynék mindenféle
kockázatos irodalmi kísérletezést, és helyette elolvasnék valami
olyat, amiről biztosan tudom, hogy jó?
Végignéztem a könyvespolcon, és arra a megállapításra
jutottam, hogy az utóbbi időben mintha minden
könyvvásárlással erre az áldatlan állapotra készültem volna. Mi
másért vettem volna meg a Száz év magányt, a Védett férfiakat
és a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, ha nem ezért. De nemcsak
a társadalmi távolságtartásra és az utazásokkal kapcsolatos
előírásokra készítettek fel a könyvek, hanem a hétköznapi
életre is. Bizonyíték erre a Kölcsönkért kovász, Az utolsó tanítás,
és valamiért azt hiszem, hogy ide passzol a Szíved helyén épül
már a Halálcsillag is. És olvashatom még a Beszélgetések
önmagammalt Nelson Mandelától eredetiben, miközben
Godotra várok. Remélem, hogy ez nem A játszma vége Beckettől
vagy Fukuyamától A történelem vége és az utolsó ember.
Annak szurkolok, hogy hamarosan minden olyan legyen,
ahogy Larry David szereti: Pretty, Pretty, Pretty Good.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam mindent, és
meghallgattam, hogyan váltják meg a világot hétről hétre a
Gombapresszóban.)
#35 TANULJ PORTUGÁLUL!

Ez egy remek időszak arra, hogy megtanuljunk egy idegen

nyelvet. Esetleg megtanulhatnék portugálul. Csak persze
nagyon hülyén fogok kinézni, amikor tökéletesen tudok
portugálul, de nincs, akivel beszéljem. Zsuzsa a hálószobában
van, az lett az ő irodája. Még nem tudja, de ő is meg fog tanulni
portugálul. Minden rendelkezésemre álló eszközzel
kényszeríteni fogom egy idegen nyelv elsajátítására. És ülünk
majd itthon kettesben, és gyakoroljuk a nyelvet. Közben portóit
iszunk, persze csak annyit, hogy jobban csússzon a pastel de
nata, a Spotifyról halkan fado megy, és mindent átitat a
saudade.
Egyébként is, régebben ő nyaggatott, hogy tanuljak valamit
azokon a nyelveken, ahová utazunk. Mindig mondta, hogy
legalább annyit megtanulhatnék olaszul, hogy nem beszélek
olaszul, de én bíztam benne, hogy előbb-utóbb rájönnek. Mert
olyan az olasz nép, hogy ha sokat kérdi tőled, hogy „Dov’è la
stazione ferroviaria?”, te meg egyre hangosabban azt mondod,
hogy, „Magyar vagyok”, egy idő után békén hagy.
Van az a mondás, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi ember
vagy, és rájöttem, hogy ez a skill – ez muito útil. Megvagyok vele
bine merci még kijárási korlátozás esetén is, mert három és
negyedmagammal tudok itthon cseverészni úgy, hogy egy szót
sem szólok a feleségemhez.
(MEGJEGYZÉS: Aperol Spritzet fogok ma inni, mert tegnap, az
életem kockáztatásával, vettem hozzá narancsot.)
#36 TÖRJ NYELVET!

– Most komolyan? Arról fogsz írni, hogy „mit sütsz, kis

szűcs”? – töri meg a csendet a lelkiismeretem, miután
bepötyögtem a címet a számítógép billentyűzetén.
Örülök neki, persze diszkréten, nehogy elbízza magát. Napok
óta nem hallottam felőle. Az utolsó beszélgetésünk után elég
rossz szájízzel maradtam, de értékelem a kitartását.
– Arról.
Van abban valamilyen logika, hogy pont a bőrművesek
gasztronómiai szokásaira lettek kíváncsiak a nyelvtörőkészítők.
A bőr alatt tudniillik hús van, sós hússal pedig remekül
működnek a mondókák. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ezt
a logopédiai csatát a szűcsök nyerték, a tofukészítők pedig
ismételten hoppon maradtak. Az örökkévalóság és az emlékezet
nem lesz kegyes az utóbbiakhoz.
– De találtál már valami értelmet az írásban, vagy ez is csak
olyan szánalmas maszatolás lesz, mint amikor kémekről és
titkos ügynökökről írtál? – folytatja.
– Találtam.
– És mi az? Addig se iszol, mint Bödőcs?
– Nem, én iszom.
– És?
– És ennyi. Iszom és írok. Most ez visz át egyik napról a
másikra.
– Szép.
– Jelenleg nincs jobb ötletem ennél.
– Hát mit mondjak, oltári nagy fless.
– Ez van.
– Lehet egy jó tanácsom?
– Igen.
– Ezt az egész írás dolgot azért nem kell túlzásba vinni.
– Tessék?
 – Az iváshoz azért jobban értesz.
Tudtam, hogy cikizni akart, de már nem zavart. Amikor
minden este a színpadon voltam, akkor a közönségnek és
magamnak akartam megfelelni. Amikor írni kezdtem, arra
gondoltam, hogy elég lesz, ha nekem tetszik. Most, hogy már
magamnak sem akarok megfelelni, valahogy minden könnyebb
lett. Ez lenne a szabadság?! Legszívesebben rendeltem volna
egy üveg Penfolds Grange&Aevum Saint Louis Decanter Shyrazt
a Bortársaságtól, de mikor láttam, hogy 619 199 forintba kerül,
kiszámoltam, hogy annak az árából 152 üveg Vesztergombit
lehet venni. Jó dolog a szabadság, de maradjunk az észszerűség
határain belül.
Miközben ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, a
lelkiismeretem előhalászta a belső zsebéből a telefonját, és a
következő SMS-t írta a tudatalattimnak:
„Már nem elég, hogy szart ír, de büszke is rá.”
Pár másodperc múlva csipogás jelezte, hogy válasz érkezett:
„Ez várható volt.”
(MEGJEGYZÉS: Mi lenne, ha főznék egy kávét?)
#37 TERVEZZ BOSSZÚT!

Két hihetetlen dolog is történt Ferenccel.

VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET!
VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET!
VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET!
A lelkiismeret felkapja a telefonját, és a szirénák eszeveszett
búgása közepette, villámgyorsan üzenetet küld a tudatalattinak:
„Azonnal vissza kell jönnöd! Súlyosbodott a helyzet!”
„Az történt, amire gondolok?” – írta vissza a tudatalatti.
„Igen.”
„Harmadik személyben ír magáról?” – kérdezte.
„Ki hitte volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik.”
– válaszolt beletörődve a lelkiismeret.
„Ne hibáztasd magad! A legtöbben hetekig elvannak azzal,
hogy leszarják, mit írnak, erre ő…”
„Ne húzd az időt! Gyere, ahogy tudsz!” – erősködött.
„Megnézem, mit tehetek.”
VÉSZHELYZET ELHÁRÍTVA! A VÉSZJELZÉST HÁROM
MÁSODPERC MÚLVA KIKAPCSOLJUK. HÁROM, KETTŐ, EGY.
Két hihetetlen dolog is történt velem. Az egyik, hogy több
mint egy hónapja napi rendszerességgel mozgok. A másik, hogy
soha nem gondoltam volna, hogy egyszer leírom azt a
mondatot, hogy több mint egy hónapja napi rendszerességgel
mozgok. Persze előtte is mozogtam, csak kellemesebb
mozdulatokkal. Nem kellett például ritmusra tökön rúgnom egy
láthatatlan ellenséget. Hídban fekve sem utánoztam ugráló
rákot. És valahogy a nap is felkelt, annak ellenére, hogy
sohasem üdvözöltem. Aztán jött ez az egész kijárási korlátozás,
úgy, hogy még optimisták voltunk és frissek, és azt hittük, hogy
aktívan kell eltölteni ezt az időszakot. Azaz Zsuzsa hitte, hogy
aktívan kell eltölteni ezt az időszakot – én az alkoholba fojtott
nihilizmust javasoltam, de kompromiszszumot kötöttünk.
 Ott követtük el a hibát, hogy egy virtuális fitneszalkalmazás
segítségével beengedtük a házunkba Jillian Michaelst, és Jillian
Michaels azóta is velünk él. Reggel ébreszt, elmondja, hogy mit
kellene együnk, mennyit kellene sétáljunk, emlékeztet, hogy
nem javasolja a bort az ebédhez, és szól, hogy lassan itt a napi
edzés ideje. Délutánonként pixelekből összeáll a képernyőnkön,
és elmondja, hogy ha azt csináljuk, amit mond, akkor úgy
nézünk majd ki, mint ő. Együtt izzadunk a monitor előtt,
miközben az egyik gyakorlatot végezzük a másik után. Zsuzsa
közben mosolyog, mert a mosoly kondicionál, és én is egyre
felszabadultabb vagyok, mert két fekvőtámasz között arról
ábrándozom, hogy ha ez lejár, veszek egy repülőjegyet,
elmegyek Los Angelesbe, megvárom Jillian Michaelst az
edzőterme előtt, és leütöm.
Persze, ha elég fitt leszek hozzá.
(MEGJEGYZÉS: Edzés után megiszom egy Jägert, hogy
felejtsek.)
#38 VAN, HOGY NEM KELL TARTANI A TÁVOLSÁGOT

Volt egy kis konfliktusom Zsuzsával, mert ő állítólag

mindörökké szeretni fog, én meg csak addig, amíg a halál el
nem választ. Arra gondoltam, hogy valahol csak meg kell húzni
azt a határt, nem? Nem lélegzem, nincs Valentin-nap! Hiába
kerülgetjük a forró kását, ha az embernek leáll a vérkeringése,
ne hazudjon, hogy csak a másikért dobog a szíve. Egy hulla ne
legyen gavallér! Egyébként is nehéz gálánsnak lenni, miután
beállt a rigor mortis.
Ilyen és ehhez hasonló jó kedélyű beszélgetésekkel telt a mai
napunk. Vajon ez a vég kezdete? Lehet-e ennél rosszabb?
Annyira egymásra vagyunk utalva, hogy az egyedüllét már
szubatomi szinten is megijeszt bennünket?
Aztán eszembe jutott India. Mikor ezek a sorok születnek épp
1 380 715 986 lakosa van. Saját tapasztalatból írom, hogy ott
kicsivel nehezebb magányosnak lenni. Persze lehet, hogy 2018-
ban, amikor három hetet töltöttünk ott, még más volt a helyzet.
Azok egyszerűbb idők voltak, akkor még csak 1 352 654 458
ember élt az Indiai-óceán, az Arab-tenger és a Bengáli-öböl
szorításában, de én becsszóra mindegyikkel találkoztam. Abból
az 1,3 milliárd emberből egynek a történetét fogom elmesélni.
Randzsit motoros riksás volt, és szinte egy teljes napot
töltöttünk vele Újdelhiben. Nem ezt terveztük, senki ne értsen
félre, az útikönyvek nem azt írják, hogy ha Indiába mész, akkor
tölts el egy napot Randzsittal, de így esett. A közvélekedés
szerint az emberek amúgy is azért járnak oda, hogy megtalálják
önmagukat, nem pedig azért, hogy motoros riksásokkal
barátkozzanak, de a nap végére valahogy mindkettő összejött.
Úgy kezdődött, hogy leintettük az első járművet az Indira
Gandhi nemzetközi repülőtér előtti parkolóban, bepakoltuk a
csomagjainkat, és beszálltunk az indokolatlanul sokat mosolygó
Randzsit riksájába. Mi nem mosolyogtunk, mert lekéstük a
gépünk frankfurti csatlakozását, ezért Londonban kellett
repülőgépet váltsunk, hogy onnan másfél nappal később egy Air
India járattal érkezzünk meg India fővárosába. Elhadartam a
címet, amit valamiért Randzsit szintén nagyon viccesnek talált,
és elindultunk. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy kivel
hoztak össze az istenek. Illetve jelen esetben Visnu vagy Siva.
Vagy Ráma, Ganésa, Krisna, esetleg Brahma, Káli, Mitra.
Neadjisten, Jáma. Mondtam én az elején Zsuzsának, hogy nincs
olyan isten, hogy én Indiába menjek, de kiderült, hogy van…
Ott araszolgattunk a legnagyobb kánikulában 2 km/h
sebességgel az újdelhi dugóban egy fedett motorbicikli hátsó
ülésén. A bádogból készült ülőalkalmatosságot úgy kell
elképzelni, hogy két európai csak akkor fér el rajta, ha nagyon
szeretik egymást, de később ugyanannyi helyen láttam héttagú
indiai családokat is utazgatni, szóval minden relatív.
Már a második óránkat töltöttük az egyre csak forrósodó
hátsó ülésen, miközben felverődő por és gázolaj keverékét
inhaláltuk egy tenyérbe gyűrt pólón keresztül.
– Tudunk mi nyaralni, ha akarunk – mondtam Zsuzsának.
– Megtaláltad már önmagad? – viccelődött.
– Nem. Miért, te igen?
– Én azt se tudtam, hogy el vagyok veszve.
Mikor először szembesültünk azzal, hogy az emberek azért
járnak Indiába, hogy megtalálják önmagukat, elgondolkodtunk
azon, hogy ezt miért pont egy olyan országban teszik,
amelyiknek 1,3 milliárd lakosa van? Ha én önmagamat
keresném, akkor India helyett a Zala megyei Iborfiába mennék.
Tizenkét lakossal ez Magyarország legkisebb települése – ha ott
nem találod meg önmagad, akkor sehol sem fogod.
– Akkor folytassuk a keresést! – javasoltam, majd angolra
váltva kifejtettem Randzsitnak, hogy bele fogunk halni ebbe a
hőségbe.
– Yes-yes! – válaszolta ugyanazzal a levakarhatatlan
mosollyal az arcán.
Húsz perc alatt ismét megtettünk egy szánalmas kilométert.
Ekkor Randzsit leállította a motort, odatolta a járművet egy
betontömb mellé, majd eltűnt egy PVC-lapokból összeeszkábált
útszéli viskóban.
– Itt fognak eladni a belső szerveinkért – nyugtatgattam
Zsuzsát, de ő szemmel láthatóan nem nyugodott meg. Őt csak az
érdekelte, hogy hová mehetett a pali.
Nem tudtam, hová ment, nem motoros riksásokkal
szocializálódtam, nekem is új volt ez az egész. Megtörténhet,
hogy pisilnie kellett, vagy talán ebédszünetet tart. Ki tudja,
lehet, hogy leugrott a közértbe kobráért. Vagy ez a viskó lenne a
szállodánk? Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, de nem
sokáig, mert pár perc múlva ismét megjelent Randzsit,
ugyanazzal a mosollyal, ezúttal egy barátja társaságában. A
haver udvariasan, tökéletes angolsággal bemutatkozott, majd
megkérdezte, hogy ha nem túl indiszkrét, akkor hová is
megyünk?
– Miért érdekli? – kérdeztem vissza bizalmatlanul.
– Mert Randzsit, az önök vezetője, nagyjából csak köszönni és
mosolyogni tud angolul.
Akkor esett le, hogy nem a szállodánkhoz érkeztünk meg,
hanem a tolmácshoz. Már készen álltam arra, hogy rögtönzött
kiselőadást tartsak az ázsiai munka-metodológiai
paradigmaváltás szükségességéről a kereslet és kínálat
összefüggésében, amikor Randzsit teával kínált. Szép. Elhozott a
világ végére, és most meg akar mérgezni – gondoltam.
– Egyébként mivel foglalkozik? – kérdezte a tolmács.
– Humorista vagyok – válaszoltam.
– Mondjon valami vicceset!
Csodálatos! – fűztem tovább magamban a gondolatokat. –
Nem elég, hogy túszul ejtettek, még elvárnák, hogy
szórakoztassam is őket!
– Sajnálom, de nem tehetem. Szabadságon vagyok.
– Nagyon jó!
– Ha nyaralok, kizárólag szomorú dolgokról szeretek
beszélni.
 – Pihenésképpen?
– Pontosan.
– Amúgy tudta, hogy Indiában is vannak humoristák?
Persze, hogy vannak! Mindenhol vannak humoristák!
Kezdtem elveszíteni a türelmem, úgyhogy inkább
belekortyoltam a Randzsit által felszolgált teába. Kellemes chai
masala, de persze a porlasztott gázolajnál, amit addig nyeltem,
minden jobb.
– Miért ne lennének? – kérdeztem vissza.
– Nekem ő a kedvencem – mondta, majd elővette a telefonját,
és végignézetett velem egy négyperces videót, amiből egy szót
sem értettem. Randzsittal végigröhögték az egészet, az elejétől a
végéig. Közben én faarccal bámultam magam elé.
– Persze nem ő a legismertebb – szabadkozott –, neki csak
246 millió követője van a YouTube-on. Esetleg mutatnál te is egy
videót magadról?
Tegezni kezdett. Vajon ez azt jelenti, hogy most már barátok
vagyunk? Bepötyögtem a telefonjába a Szomszédnéni Székely-
magyar csajozós szótárát. Udvariasan végignézte, majd
csalódottan megállapította, hogy kár, hogy csak kétmillióan
nézték meg a videót, pedig biztosan jó.
– Ez azért van, mert a magyarok sokkal kevesebben vannak,
mint az indiaiak.
– Miért?
Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni. Az államalapításnál
mehetett félre valami, vagy Világosnál rontottuk el, nem tudom.
Az osztrákokat is okolhatnám, de az oroszoknak is megvolt a
maguk része abban, hogy a társulatunk legnézettebb videóját
alig kétmillióan látták. Lám-lám, a turáni átok ide is elkísért
engem!
– Mindegy is – folytatta. – Hová szeretnétek menni?
Megmutattam a címet. Megnézte, majd elvonultak
Randzsittal, és perceken keresztül vitatkoztak a viskóban.
Közben lemondtam arról, hogy egyhamar megérkezünk a
szállodába, ezért ismét töltöttem a teából. Egyre jobban ízlett.
 – A barátom azt mondja, hogy van egy unokatestvére, akinek
sokkal jobb szállodája van, mint ahová ti mentek – tért vissza a
tolmács.
Ez a mi szerencsénk, néztem Zsuzsára. Azt hittük, hogy csak
szépen bemotorozunk a reptérről a városközpontba, erre meg
kiderül, hogy egész álló nap valamelyik Hilton gyerek
rokonságával furikáztunk.
– Mi azért ragaszkodnánk a mi szállodánkhoz – válaszoltam.
Újabb vita Randzsit és a tolmács között.
– Nem akartok jógamatracot venni? – folytatta.
– Köszönöm, nem.
– Gyöngyökkel kirakott elefántszobrot?
– Nem.
– Fahéjat, kurkumát?
– Azt se.
Randzsit teljesen maga alatt volt.
– Sajnálom, de meg kellett kérdezzem – adta fel a tolmács a
győzködést. – Természetesen rögtön folytatni tudjátok az
utatokat. Elmagyaráztam Randzsitnak, hová mentek. Igazán
közel van. Innen csak másfél óra, ha nincs dugó.
Nem számítottam arra, hogy ahogy kilépek a repülőtérről,
egyből szembesülni fogok a szabadkereskedelem ennyire
egyedülálló, példátlan és lehengerlő mivoltával. Rájöttem, hogy
ha Indiában leintesz egy riksát, arra is figyelned kell, hogy a
vezetője tagja lehet egy olyan korlátolt felelősségű gazdasági
társulásnak, amelyik a személyszállításon kívül szállodákban, a
jóga-forradalomban, gyöngyökkel kirakott elefántszobrokban és
a fűszerbizniszben is érdekelt. Ráadásul úgy, hogy a CEO alig
beszél angolul…
Két óra múlva Randzsit kirakott bennünket egy
körforgalomban, közel a Connaught Place-hez. Nem sikerült
megtalálnia a megadott címet, és sűrű szabadkozások közepette
feladta. Azzal búcsúzott, hogy:
– Sorry. Where are you from? (Sajnálom. Honnan jöttek?)
– Hungary – válaszoltam letaglózva.
 – Very nice mountains. (Ott nagyon szép hegyek vannak.)
Mosolyognom kellett. Ki gondolta volna, hogy egy olyan
országban, amelyik otthont ad a Himalája hegyvonulat hetven
százalékának, ilyen jó híre van a Börzsönynek. Randzsit gázt
adott, és eltűnt az éjszakában, de nem tudtam rá haragudni.
Megtanította, hogy mit jelent túlélőnek lenni egy 1,3 milliárdos
országban.
Ahogy ott álltunk a négysávos körforgalom közepén az
összes csomagunkkal a nyakunkban, arra gondoltunk, hogy
hosszú út áll előttünk. Egy napja érkeztünk Indiába, de
nemhogy önmagunkat, még a szállodánkat sem sikerült
megtalálni.
A stoplámpa zöldre váltott. Egy kerekesszékes koldus felénk
indult. A mozgóárus üvölteni kezdte, hogy az ő sült banánja a
legjobb. A járdán egy srác elővette a gitárját, és belekezdett a
Nirvana The Man Who Sold The World dalába. Tökéletes
befejezése volt a napnak, bár szerintem Kurt Cobain jobban el
tudta énekelni.
(MEGJEGYZÉS: Lábjegyzetben meg kell említenem, hogy az
egész indiai utazásunk alatt mindenki a javunkat akarta. A
szilveszter estét Keralában töltöttük, ahol kibéreltünk egy
kisebbecske hajót, azzal a feltett szándékkal, hogy a nyílt vízen
várjuk meg az újévet. Amikor a pezsgővásárlási szándékunkról
tájékoztattuk a kapitányt, az nemtetszésének adott hangot,
kifejtve, hogy egyáltalán nem ajánlja, mert be fogunk rúgni.
Mondtam neki, hogy ez a cél. Igen, folytatta, de akkor hőbörögni
fogunk a fedélzeten, véletlenül átesünk a korláton, és vagy
megfulladunk, vagy megesznek a krokodilok. Bármelyik is
lenne, ez rengeteg papírmunkával fog járni, és ugye nem
várhatjuk el tőle, hogy az új évet rendőrségi ügyintézéssel
kezdje…
Az indiai út margójára ma egy Long Island Ice Tea koktélt
készítettem, amihez kell vodka, gin, fehér rum, tequila, lime,
cukorszirup és kóla. A neve félrevezető, mert mindent
tartalmaz, de teát pont nem. Írás közben meghallgattam
Quimbytől a Sehol sem talállak című dalt.)
#39 ALUDJ OKOSAN!

elelapoztam Arianna Huffingtontól Az alvás forradalmába.

(Mosom kezeimet: Zsuzsa szokott ilyen könyveket venni.)
Kíváncsi vagyok, lesz-e folytatása? Mikor jön majd A horkolás
csodája és Az ébredés titka? De addig is ezt az alvásról szóló
könyvet olvasgatom. Mostanáig azt hittem, hogy jól alszom, de
Arianna Huffington szerint mégsem. Állítólag amatőr alvó
vagyok. Kezdő szintem űzöm a pihenést. Kókler módjára
szundítok.
Azért remek a könyv: eddig kétszer aludtam bele az első
fejezetbe. Egyetlen gondolatot emelnék ki a szerzőtől. Azt írja,
ahhoz, hogy sikeresek legyünk, aludjunk többet. Nem tudom,
mi lesz, ha ez a járvány lejár, de mi, magyarok, sikerre vagyunk
ítélve.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár rozét, és
meghallgattam Fatboy Slim Eat Sleep Rave Repeat című számát.)
#40 FILMEZZ ÁGYBAN!

Amikor 2011 májusában Karácson Tamás megkérdezte a

lányt, hogy „Filmezünk az ágyban?”, még nem sejthette, hogy
kilenc év múlva az egész világ ezt a sportot fogja űzni, beleértve
eme sorok szerzőjét is.
– Fluor Tomi egy próféta! – mondhatnám, de nem mondom,
mert közben elindítottam a Netflixen A kimenekítést Chris
Hemsworth-szel.
A filmnél talán érdekesebb lehet, hogy hogyan jutottak el
oda, hogy elkészítsék.
– Miről szól a forgatókönyv, Joe? – kérdi az első pitch után az
írót, Joe Russót Sam Hargrave rendező a kaliforniai Los Gates
egyik előkelő irodaépületében.
– Van ez a katona…
– Eddig tetszik.
– És lőnek rá…
– Aha.
– Ő meg visszalő.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Lesznek benne csavarok?
– Nem lesznek.
– Mélység?
– Egyszer beleugrik a vízbe.
– Nem szó szerint, te idióta pöcsfej! Megértem, hogy felhígult
ez a biznisz, de legalább az írótól elvárom azt az elementáris
érzékenységet, amivel a… amivel…
Joe Russo elereszti a füle mellett a sértést, elvégre 65 millió
dollárról van szó. Visszafogottan köhint egyet, majd
félbeszakítva beszélgetőtársát, folytatja gondolatmenetét:
– Beleugrik a vízbe, majd a halott családjára gondol.
– Ez valamilyen szarabb aquapark, azért?
 Joe egyre nehezebben türtőzteti magát, de megpróbál
udvarias maradni.
– Nem, ez egy tó. Egy tóba ugrik bele. Nem a víz minősége
miatt gondol a halott családjára, hanem…
– Mint a Lupa-tó? Amit megvett Gerendai?
– Nem, ez nem olyan, mint a Lupa-tó.
– Lesznek rajta ilyen felfújható, rózsaszín hattyúk?
– Azok flamingók.
– Tessék?
– Azok a rózsaszín hattyúk valójában flamingók.
– Igen, Joe?
– Igen.
– Flamingók, b*zmeg?
– Flamingók.
– Hát a fene tudta ezt eddig. Én hülye, azt hittem, hogy ma
egy forgatókönyvíróval fogok találkozni, erre ki van itt: egy
kib*szott ornitológus!
Joe érzi, hogy pillanatokra van attól, hogy robbanjon. Sam
kezdettől fogva provokálja, és úgy néz ki, hogy eléri a célját.
Arra gondol, hogy kell ez neki? Rendezőként sikeres,
megrendezte a Bosszúállók: Végjátékot, és tucatnyi más
szuperhősfilmet, szóval annyi pénze van, amennyiről nem is
álmodott. Akkor miért akar most részt venni ebben a
projektben? Miért akar most írni?
– Figyelj. Tisztában vagyok azzal, hogy itt, ebben az irodában
csak egy író vagyok, aki leszállít nektek egy faék egyszerűségű
történetet. A fókuszcsoportok is azon a véleményen voltak,
hogy nincs miért túlbonyolítani, az algoritmus sem szereti, ha
több kategóriába kell besorolnia a filmet! Egy szó, mint száz, ha
kell a story, akkor nyugodj bele, hogy abból áll, hogy egy
katonára lőnek, ő visszalő, és közben kimenekít valakit.
A rendező tudja, mi következik. Nem marad más számára,
mint megadni a kegyelemdöfést:
– A kritikusok utálni fogják.
A forgatókönyvíróból előtör az állat:
 – Ki nem sz*rja le a kritikusokat? Azt hittem, azért vagyunk
itt, hogy pénzt keressünk! Kit érdekel az a pár nyámnyila,
akinek nem maradt más célja, mint másokat fikázni. Hogy ez
nem film, hanem hullámvasút?! Meg számítógép írta ezeket a
párbeszédeket?! Ezért nem akarok párbeszédeket a filmemben,
érted? Úgy próbálj belekötni a párbeszédekbe, hogy nincsenek!
Lássuk, sikerülni fog?! S ha ez nem lenne elég, közben
locsognak, meg fecsegnek, és csak úgy árad belőlük a
kultúrsznobizmus, hogy már-már attól tartok, túladagolják
magukat vele. Ilyenekkel jönnek, hogy persze, remek a
főszereplő-választás, de én inkább a korai munkáit szeretem,
amikor az indiai Jwarish Tildával és Jurij Bszark Dorisszal
csodálhattuk meg azokban a szofterotikus commedia dell’arte
opusokban. És persze, hogy műfajilag ez is filmnek nevezhető,
de hol van ez az igazi klasszikusoktól? Hol van ez a lengyel
Zweirszák Dobrovicstól, Bwalsztek Duganicstól és a kicsi
Lajkától, az afgán gyereksztártól? Mit ad hozzá ez az egyetemes
celluloidkultúrához? Ahhoz, aminek olyan megkerülhetetlen
alakjai voltak, mint Rozgics Bulszkov Dimitri, a nagy
kamcsatkai rendező? Vagy Xi Dang, a koreai homok-animátor?
Persze, hogy az észak-koreai Xi Dang, nem is a déli, aki eladta a
seggét a Samsungnak! És ahelyett, hogy azt ünnepelnék, ami
lesz, azt siratják, ami elmúlt. Ott nyivákolnak valamilyen senki
által nem ismert második ukrán alternatív filmfesztiválról, amit
a Kryszkuv ház alagsorában tartottak. Amikor még élt a film,
mert ott volt Jurij, Olga és Dobrecs, és Grigor Maximics, aki a
hetedik művészet deszakralizációjáról tartott performanszában
levizelte a vetítőgépet!!!
A végén ordít. Mikor ismét leül a székbe, már mindketten
tudják, hogy ki a főnök az irodában.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam két üveg Sopronit.
Elképzelhető, hogy a Sam Hargrave rendező és Joe Russo
forgatókönyvíró közötti párbeszéd nem teljesen így zajlott le.)
#41 ÁLMODJ, HA MERSZ!

Több mint negyven nap telt el a legutolsó fellépésem óta, és

minden jel arra mutat, hogy a májusi lazítások nem arról
szólnak, hogy mi legyen a humoristákkal. Bármennyire rossz
érzés, de a gazdaság újraindítása nem a színházakkal fog
kezdődni. A Dumaszínház még be sem zárt rendesen, amikor az
Audi már újraindult. Lehet, mégis mérnöknek kellett volna
menjek, ahogy anyám mondta, mert anyám mindent tud, és
amit nem tud, azt megálmodja.
Lehet, hogy ezt elsőre nehéz elfogadni, de a világban minden
azért történik, mert valaki a családomban megálmodta. A 2008-
as gazdasági világválságról például egyedül apám tehet. Nem
dolgozott a Goldman Sachsnak vagy Morgan Stanleynek, de
emlékszem, hogy egy reggel néztünk egy dokumentumfilmet az
Amerikai Egyesült Államokról, és megjegyezte, hogy csődbe fog
az menni. Csak így szárazon. Mert azt álmodta. Pár nap múlva
meg összeomlott a New York-i értéktőzsde. Aztán ott van Diana
hercegnő. Fogalmazzunk úgy, hogy még élne, ha egy bizonyos
nagynéném vasárnap délutánonként nem szeretne szundikálni.
De nem akarok igazságtalan lenni, nem csak rossz ómenek
köthetők a családomhoz. Egyszer egy rokonom megálmodta,
hogy Hosszú Katinka 2016-ban olimpiai bajnok lesz. Hiába
mondtam neki, hogy ez az úszó gyerekkora óta erre készül, napi
8-10 órát edz, és már az olimpia előtt is ötszörös világbajnok
volt – ha egyszer Laci bácsi megálmodta, úgy lesz. És úgy lett.
Azt nem tudta pontosan megálmodni, hogy a 200 vagy a 400
méteres vegyes, esetleg a 100 méteres hátúszás olimpiai
bajnoka lesz-e, de azért nem rossz eredmény ez egy 62 éves
kőművestől. (Persze Katinka is ügyes volt, mindhárom
kategóriát megnyerte. De ne tévesszük szem elől egy pillanatra
sem, hogy valójában kit illet a dicséret.)
Azt még nem tudom, hogy a családból kinek köszönhetem a
járványt, de ha Pataky Attila is álmodott egy világot magának,
akkor a keresztanyámnak is összejöhet.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár Légli
Chardonnay-t, és meghallgattam The Papas & The Mamas
Dream a Little Dream of Me számát.)
#42 GONDOLKODJ AZ ÉLET ÉRTELMÉN!

Tisztelem a filozófusokat. Csodálatra méltó, hogy vannak

olyan emberek, akik elméletből élnek meg. Az életmód
tanácsadókat már nem kedvelem annyira. Remélem, hogy akik
azt szajkózták korábban, hogy jobb lesz, ha lelassítunk kicsit
ebben a felgyorsult világban, most épp agyonverik magukat
valahol a Buddha szobrukkal. De bejött a terv, mindenki
takaréklángon ég.
Én például annyira belassultam, hogy úgy pörgött le a
szemem előtt az életem filmje, hogy nem is volt halálközeli
élményem. És ha már az életem filmjéről van szó, eszembe
jutnak azok, akik azt mondják, hogy ha még egyszer
újraélhetnék az életüket, akkor mindent ugyanúgy csinálnának.
Mert ők egy annyira példamutató életet éltek, hogy ha lenne
még egy esélyük, semmin sem változtatnának. Megelégszenek
ugyanazokkal a sikerekkel és kudarcokkal, újra és újra. Fene
tudja! Szerintem dögunalmas lenne. Utálnám, ha mindig
ugyanazokat a buszokat érném el, és ugyanazokat késném le.
Abból az egyszeri gyökérkezelésből sem szeretnék szokást
csinálni. Meg ott van A kimenekítés Chris Hemsworth-szel.
Ember legyen a talpán, aki azt a filmet kétszer meg tudja nézni.
Ha újraélhetném az életem, én mindent másképp csinálnék.
De nemcsak a nagy, sorsfordító dolgokat, hanem az apró
semmiségeket is. Például nem állnék órák hosszat sorban a
Párizs melletti Disneylandben csak azért, hogy beleüljek egy
teáscsészébe. Egy olyan teáscsészébe, ami ráadásul egy
teáskanna körül forog. Úgy, hogy a családomból senki sem ült
korábban teáscsészében. Szóval hiába is mentegetőznék, hogy
apám is ezt szerette, örökletes a hajlam.
Emlékszem, hogy várakozás közben sokat gondoltam az
Őrült Kalaposra, és arra, hogy valószínűleg azért őrült meg,
mert neki is ki kellett állnia a sort.
 Mostanában sokat gondolok erre a sorra. Emlékszem, hogy
megpróbáltam hasznossá tenni az ott töltött időt. Képeket
készítettem, megettem a szendvicsemet, sőt még a teáscsésze
használati utasítását is elolvastam. Büszke voltam magamra,
hisz én tudtam egyedül a sorból, hogy „forgás előállhat” és
„pörgés megtörténhet”. Mégis hihetetlenül lassan teltek a
percek. Miközben vártam, volt időm megfigyelni azoknak az
arcát, akik a jól megérdemelt forgatás után a másik oldalon
kiszálltak a teáscsészéből. Lelkesek voltak, nevettek. Senkinek
sem jutott eszébe, hogy azt az időt, amit a sorban töltöttek, soha
nem fogják visszakapni.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár Drehert, és
meghallgattam a Monty Python Always Look on the Bright Side
of Life című dalát.)
#43 VÁLTS BÉRLETET!

Szeretem a bérleteket. Egy bérlet nálam több mint egy

társadalmi szerződés arról, hogy valamikor megtehetek
valamit. Nekem akkor kezdődik a nyaram, amikor elpakolom a
tárcámból a Városligeti Műjégpályás bérletem, úgyhogy én
mától nyaralok. Szerencsére nem kell az időt ennél bővebben
magyarázni. Tudjuk, milyen a relativitás, hisz évek óta április
van.
Lehet, hogy azért szeretem a bérleteket, mert összekötik a
teret az idővel, és ezáltal egy olyan koordinátarendszert adnak
az életemnek, amiben tudom, hogy mit lehet, és mit nem?
Például mától kezdve jobban teszem, ha nem megyek a
Városligeti Műjégpályára, mert egy tavat találok helyette, ami
igaz, hogy csak fél méter mély, de hülyén néznék ki benne
korcsolyával.
Tömegközlekedni is bérlettel szoktam, de az március
közepén lejárt. Kell ennél nyilvánvalóbb jel arra, hogy ha nem
muszáj, ne üljek villamosra?
Az is megtörténhet, hogy a Netflix és az HBO Go bérleteim
fogják megmenteni az életem. Az az ő üzenetük, hogy nézzem
újra az összes szuperhősös filmet, mert mi is hősök vagyunk,
nem csak a Hangya, a Pókember és a Fekete Özvegy. Pont jókor
jön, mert már rozsdásra néztem a Vasembert. De olyan film is
van a kínálatban, ami megelőzte korát. Thor például iszik és
hízik. Amerika kapitány depressziós. Thanosnak meg kesztyűje
van, csak ő csettint vele, nem bevásárol.
A Spotify előfizetésem sajnos mellélőtt, amikor azt írta az e-
mailben, hogy a „kedvenc előadóid, például Johann Sebastian
Bach új zenéit megtalálod a Zeneradaron”. Egyrészt Johann
soha nem tartozott a kedvenceim közé – ha választani kellene,
akkor én inkább a Team Ludwighoz csatlakoznék. Másrészt
1750-ben elhunyt, tehát én a Spotify helyében kicsit
óvatosabban bánnék az „új zenéi” kifejezéssel.
Egyedül a Bortársaságos bérletemmel vagyok száz
százalékosan megelégedve. Tudom, hogy ez nem egy
hagyományos értelemben vett bérlet, de amilyen
rendszerességgel rendelek tőlük, nyugodt szívvel ráfoghatjuk.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár Káli Kövek
rizlinget, és meghallgattam Draketől a Nonstopot.)
#44 LEPD MEG MAGAD VALAMIVEL!

Egy hete előbújt Zsuzsából a pszichológus. Először távolról

vizsgálgatott, aztán közelről kérdezgetett, és végül hangot adott
a meggyőződésének. Szerinte segítene a morálomon, ha
megjutalmaznám magam. Vegyek valamit, amit amúgy nem
vennék meg magamnak. Milyen igaza van! – gondoltam. Lássuk
csak, mennyibe kerül az az üveg Penfolds Grange & Aevum
Saint Louis Decanter Shyraz, amire mostanában rákattantam?
Pontosított, hogy ő egy pizsamára gondolt. Remek. Én meg arra,
hogy nem elég, hogy szarul vagyok, most még pizsamát is kell
keressek magamnak az interneten. Az dobja fel igazán az
ember kedvét. Madarat lehet majd fogatni velem.
Antidepresszáns helyett ajánlják majd az orvosok.
Bepötyögtem a keresőbe, hogy pizsama, de ezúttal nem a
Google-keresés gombra nyomtam rá, hanem a mellette levőre,
amin az áll, hogy „Jó napom van”. Mert jó napom van. Miért ne
lenne jó napom? Hisz éppen venni akartam magamnak egy
ruhát, amit ágyban kell viselni. Inkább az a kérdés, hogyan
tudtam eddig aludni nélküle? Kezdem azt hinni, hogy tényleg
igaza van Arianna Huffingtonnak, és kispályás szendergő
vagyok.
Mint utólag kiderült, Spanyolországból rendeltem meg. A
webshop megírta, hogy jeladó van a dobozon – amennyiben
akarom, végigkövethetem a pizsama útját a madridi központi
lerakattól egészen a budapesti címemig. Persze, hogy akarom!
Gyerekkoromban is bejelöltem az atlaszban, hogy merre jár
Phileas Fogg, amikor 80 nap alatt megkerülte a Földet. Nem
fogom kihagyni ezt a lehetőséget.
Kalandos időknek néztem elébe. Hat napja indult el a
pizsamám Madridból. Megcsodálta a királyi palotát, az
Almudena katedrálist, majd Zaragozát útba ejtve este
megpihent Barcelonában. A következő napot is ott töltötte, de
nem tudtam rá haragudni. Nehéz otthagyni a jéghideg Estrella
söröket a pálmafák árnyékában, főleg ha tudod, hogy hosszú út
áll előtted, és másnap még át kell vágnod a Pireneusokon.
Elvégre ő nem Hernando Cortez, a spanyol felfedező, csak egy
kék-fehér csíkos pizsama, 20 százalékos kedvezménnyel.
Franciaországba érve érintette Marseille-t, majd délutánra
megérkezett Cannes-ba. Nem tudom, mi célból ment oda. Lehet,
hogy vörös szőnyeges bevonulásra számított. Gondolta, elvegyül
kicsit az Armanik és Diorok világában, elvégre egy pizsamának
is lehetnek álmai. Máig rejtély, hogy mi történt ott. Csak másnap
este folytatta útját Budapest felé. Nagy ívben elkerülte Milánót,
és a társadalmi távolságtartás nagy híveként, amint tehette,
átment Szlovéniába. Rédicsnél jött át a magyar határon, ma
már Budapesten lesz.
Alig várom, hogy meghozza a futár. Izgatottan fogom
kicsomagolni, hisz nem akármilyen pizsama ez! Igazi világjáró:
egy hét alatt többet utazott, mint én egész áprilisban.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben nem ittam alkoholt, mert nem
rendeltem meg azt az üveg Grange & Aevum Saint Louis
Decanter Shyrazt, de ami késik, nem múlik. Lehet, hogy egy
koronavírus-járvány még nem indokolja, de titokban annak
szurkolok, hogy egyszer legyen egy zombitámadás vagy
ufóinvázió, és akkor majd veszek egy üveggel. Hogy könnyebb
legyen a várakozás, meghallgattam a Hiperkarma Mindenki
függ című dalát.)
#45 SAJNÁLD ÖNMAGAD!

Mikor arról beszélnek a híradóban, hogy hány ember nem

dolgozik a világjárvány miatt, mindig rám tör az együttérzés. Ne
értsetek félre, én nem arra az egyszerű, mezei együttérzésre
gondolok, ami ilyenkor mindenkire rátör. Nem szarral
gurigázom – én a haladó szintet hozom együttérzésből. Az én
lelkem úgy fürdik a szolidaritás tengerében, hogy közben az
empátia a szívemen balzsamozza a kérget. Aztán ráeszmélek,
hogy hoppá, én sem dolgozom, és attól kezdve minden sokkal
könynyebb. Ha mindenki helyett csak önmagadat kell
sajnálnod, akkor rengeteg időt spórolhatsz meg – főleg, ha van
már egy kis tapasztalatod önsajnálatból.
Zsuzsa szerint segíthet a közérzetemen, ha valamilyen
rendszert viszek az életembe. Mit mondhatnék erre?
Fenntartásokkal kezeltem a javaslatát, mert még élénken él
bennem az eset, amikor pizsamával akart javítani a
hangulatomon. De mi van, ha most igaza van? Mi lenne, ha
összekötném a kellemest a hasznossal, és ezentúl
pragmatikusan, szigorú időbeosztás szerint művelném az
önsajnálatot.
Minden reggel felkelnék, rádöbbennék, hogy még mindig tart
ez a fos, ezért pár percig sajnálhatnám magam, de nem túl
sokat, mert oda kell tennem a kávét főni. Kávézás közben, ha
nem kell levinni a kutyát, örülhetnék annak, hogy visszatértek
az őzek Budapestre, aztán meg szomorkodhatnék kicsit, mert
igaz, hogy visszatértek, de elb*sszák őket az autók a
Kálváriánál. Délelőtt kitalálnám, hogy miről írjak, illetve mit
igyak hozzá. Ilyenkor a boldogsághormonoké lenne a főszerep,
dübörögnének a dopaminok, de szerencsére ez hamar véget ér,
és utána remélhetőleg minden rosszabb lesz. Legközelebb csak
ebéd közben tudnám sajnáltatni magam, mert utána Zsuzsának
dolgoznia kell, és közönség nélkül még a szorongás sem az igazi.
Ha ez nem lenne elég, az önsanyargatást délután
turbófokozatra kapcsolnám, mert régebben ilyenkor már az esti
fellépésekre készülődtem. Esetleg megnézhetném még a
naptárban, hogy hol kellene legyek, ha nem ez lenne a helyzet –
ma például a Corvinon lépnék fel Benk Dénessel, Janklovics
Péterrel és Beliczai Balázzsal. Koraeste bonyolódna a helyzet,
mert az önsajnálat és a felelőtlenül bevállalt edzésterv iránti
gyűlölet váltogatná egymást, de legalább addig sem unatkoznék.
A vacsora nyomokban még tartalmazhat egy kis aggodalmat, de
ahogy ismét lejár egy nap, büszke lennék magamra:
megcsináltam!
Vállon is veregethetem magam: remekül sajnáltad magad,
Ferenc, így tovább!
Lehet, hogy elalvás előtt még elolvasom egyszer A nagy
Gatsbyből az utolsó előtti bekezdést, ami szerint holnap még
gyorsabban futunk, a karunkat még messzebbre tárjuk ki, hogy
majd egy szép reggelen így törjük a csapást.
(MEGJEGYZÉS: Március tizennegyedikén léptem fel utoljára
egy tiszafüredi borvacsorán. Előttünk egy sommelier borokat
ajánlott, lehet, hogy miatta bontom ki most ezt a zöld veltelinit.
Ma belelapoztam F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsbyjébe, és
meghallgattam Jay-Z-től az Empire State of Mindot.)
#46 NE AGGÓDJ!

Olyan ember vagyok, aki ha úgy érzi, hogy jó irányba tart az

élete, akkor leül, gondolkodik picit, és mindig talál valamit,
amivel ezt az érzést el tudja rontani. A mostani helyzet
szerencsére leveszi a vállamról e terhet: végre igazi baj van,
most még örülhetnék is, ha nem lennék beszarva.
Már nem emlékszem, hogy mikor aggódtam először. A
gyerekkorom viszonylag eseménytelenül zajlott, mint
mindenkinek, aki kisvárosban nő fel. Annyira kicsi volt az a
város, hogy még saját szatírunk sem volt. Ha igény volt rá, a
szomszéd település szatírja jött át szombat délutánonként,
szívességből.
A Kolozsvárra költözésemmel kezdődhetett az aggódás.
Először még nem is bennem tudatosult, hogy lépten-nyomon
szörnyű események történhetnek velem, hanem anyámban. El
fog ütni a busz, megvernek a románok, rá fogsz szokni a piára!
Ki ne nyúlna a pohárhoz, ha miután átment rajta a busz,
románok ütlegelnék a legyengült testét? Aztán elkezdődött a
„nem eszel eleget”. Mintha csak azért születtünk volna bele
ebbe a világba, hogy naponta háromszor megtömjük a
hasunkat.
A helyzet csak súlyosbodott. „Semmire sem fogod vinni,
egyedül leszel, kitérdesedett bársonynadrágokat fogsz viselni,
és porlevest eszel majd egy bérelt garzonlakásban!”
Szerencsére nem figyelt rám az Univerzum. Nem működik,
hogy amit elképzelsz, azt bevonzod, mert ha úgy lenne, most
nem írnám ezeket a sorokat.
Szerintem a színpaddal kezdődött. Ott minden este a saját
bőrömet vittem a vásárra, és abban a pillanatban, ahogy
kimondtam, rögtön kiderül, hogy a poén működik-e, vagy sem.
Az a felettébb kellemetlen ebben, amikor nem. Farkasszemet
nézel a közönséggel, és elképzelsz minden lehetséges variációt
arra, hogy miért nem nevetnek. Ez pedig rendkívül aggasztó tud
lenni.
Most, hogy nincs külső impulzus, a többség befele fordul.
Ismét van idő rácsodálkozni arra az anyajegyre, hogy milyen
gyorsan ver a szíved, hogy ismét felszedtél két kilót.
Amikor fellépünk, nincs idő magunkkal foglalkozni. A
testképzavarok elhalványulnak, a szerveink csöndben végzik a
dolgukat, a hajunk nő. Olyannyira nem foglalkozunk ezekkel,
hogy esetenként még a szókincsünk sincs meg ahhoz, hogy
lereagáljuk, ha változik valami. Egy előadás után a kollegám
megjegyezte, hogy: „Noha a fejed arányaiban nem változott,
bizonyos eltéréseket vélek felfedezni”. Magyarra lefordítva azt
kérdezte, hogy levágattad a hajad?
Mióta itthon ülök, fullba nyomom az aggódást. Mikor nem
iszom eleget, azon aggódom, hogy túl sokat iszom. És vajon a
bőrömön az egy májfolt? Mi van, ha leáll a vesém? Mindig így
nézett ki a vádlim?
Mondjuk, ezzel nem vagyok egyedül. Egy ismerősömnek
rögeszméjévé vált, hogy a szívverését hallgassa. Bevallotta,
azért teszi, mert attól fél, hogy ha nem figyel rá, egyszer csak
abbamarad. Mondtam neki, hogy emiatt nem kell aggódnia. Ha
az embernek már nem dobog a szíve, előbb-utóbb csak
észreveszi.
Szerencsére mások is aggódnak értem. Megfigyeltem, hogy
egyre korábban hívnak telefonon. Olyan is volt, aki reggel 10-
kor megjegyezte, hogy reméli, még nem vagyok részeg. Isten
őrizz, hogy reggel 10-kor! Azért van egy szint, amit tartani kell.
Sosem innék alkoholt 11 előtt.
(MEGJEGYZÉS: De.)
#47 VÁLTS PERSPEKTÍVÁT!

Mély önvizsgálatot tartottam (ellentétben a felszínes

önvizsgálattal), és megállapítottam, hogy számomra semmit
sem jelent május elseje. Ugyan miért kellene megünnepeljem a
munkát, amikor pont nincs? Van itt, amit ünnepelni lehet. A
Földnek is van napja (április 22. – nem akkor született, nem kell
ajándékot venni), meg a madaraknak és fáknak is (május 10.),
sőt a parkettacsiszolás (július 29.) és a lustálkodás (augusztus
10.) is rendelkezik ilyennel.
De nem volt mindig ilyen búvalbélelt ez a nap, mint most,
ezen a pénteken, amikor ezeket a sorokat írom. Ugyanez a nap
1463-ban vasárnapra esett.
Ezen a napon Hunyadi Mátyás feleségül vette Podjebrád
Katalin cseh hercegnőt. Az anyja persze nem rajongott ezért a
házasságért. Mátyás tiszta ideg volt, többször kifakadt neki:
– Mutter, hiába írod a levelet, hiába bőgöd tele, hiába küldöd
a hollóval, értsd már meg, hogy kell nekem ez a csaj! A
torkomban dobog a szívem, amikor belép a trónterembe,
kipirul az arcom, ha rám néz, sőt, az esküvőt még a nemzetközi
diplomáciai helyzet is megköveteli. Hát akkor ki vagyok én,
hogy lefújjam? És persze, mutter, igazad van, kicsit fiatal
hozzám, tudom, hogy te húsz voltál, amikor férjhez mentél
apához, de én akkor is feleségül veszem vasárnap Katit.
Mondta mindezt természetesen latinul.
Az egyházi esküvőre a budai Nagyboldogasszony-
templomban került sor, pontosan 557 éve. Ez a templom
jelenleg Mátyás nevét viseli. Annak nem néztem utána, hogy
hétfőn elmentek-e a polgármesteri hivatalba, hogy Katalin
megváltoztassa a családnevét Podjebrádról Hunyadira, de
biztos vagyok benne, hogy ha elmentek, másnaposak voltak. És
ahogy ott ültek a váróteremben, sorszámmal a kezükben, azon
röhögtek, hogy a tegnap este mennyire beb*szott a Pali, hogy
még a vaddisznópörköltig sem bírta. Tipikus Pali: nem tudja,
hogy hol a határ, még a csatába is két karddal rohan…
Hivatalosan május 1. a munkásosztály nemzetközi
összefogásának ünnepe. Mostantól én inkább egy roszszul
sikerült esküvőt ünneplek.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár egri
bikavért, és meghallgattam a Bëlgától a Királyok a házbant.)
#48 KEZDJ EL EGY DIGITÁLIS
TISZTÍTÓKÚRÁT!

Nem vagyok nagy rajongója a detoxnak, de ha már

szükséges, akkor a digitálisra szavazok. Arra a következtetésre
jutottam, hogy még optimális a helyzet. Most még
következmények nélkül lekapcsolódhatok a hálózatról, nem
fogják robotzsaruk, terminátorok és artúditúk rám törni az
ajtót, hogy azonnal lépjek vissza, mert ellenkező esetben rám
küldik Kovács ügynököt a IX. kerületi Mátrixból. Az
okostelefonom meg úgy okos, hogy észre sem fogja venni. Ma
például azt üzente az Egészség alkalmazása, hogy „ebben az
évben kevesebb lépést tett meg, mint az előző évben”. Neb*ssz!
Egyébként mindig magázódik, én csak azért tegezem vissza,
mert tudom, hogy idegesíti. Igazából egy alattomos kis sunyi. Az
udvariasság álcája egy kíváncsiskodó kis pöcsfejet rejt, aki az
anyagi haszonszerzés reményében egyre pofátlanabbul
próbálja feltérképezni a magánszférámat. Azt kérdezte a
múltkor, hogy „Szeretne többet megtudni az alvásról?”, majd
könyörtelenül felébresztett hatkor, hétkor, nyolckor és
kilenckor. Kíváncsi arra, hogy milyen hangosan hallgatom a
zenémet, majd beszól, hogy ennél a hangerőnél károsulhat a
hallásom. Egyszer javasolta, hogy vegyek már egy okosórát,
mert azzal a pulzusomat is követni tudja. Mit tehettem?
Elküldtem a vérbe.
Azt mondja: kevesebbet lépek, mint az előző évben. Szinte
látom, ahogy ott sunnyog a zsebemben, és közben módszeresen
azon cseszi fel az agyát, hogy lép-e eleget ez a pali? Miért olyan
gyakori a kanapé-hűtőszekrény útvonal? Volt az a nap, amikor
csak 19-et lépett! Akkor vajon mi történt? És ha ilyen keveset
lép, akkor lehet, hogy hiába adom el az adatait a Nike-nak,
úgysem fogja megvenni azt a cipőt, amit naponta kétszer
megmutatok neki az Instán?!
 Lehet, hogy túlbecsüljük az okoseszközeink intelligenciáját?
Lehet, hogy elvannak az ő kis világukban, az egyeseik és
nullásaik között, és fingjuk sincs arról, hogy most az egész világ
kevesebbet lép. Ez így nem mehet tovább! Válaszokra vár, és én
tudok neki segíteni.
Beszélni fogok a telefonommal. Elmondom majd neki, hogy
miért lépek kevesebbet, miért beszélek többet, és hogy miért
vettem meg azt a pizsamát. Lehet, hogy ez egy csodálatos
barátság kezdete? Ki tudja, talán a végén még be is kapcsolom.
(MEGJEGYZÉS: Ha már detox, Zsuzsa bejelentette, hogy készít
egy csokitortát. Azt mondta, hogy ezt-azt ki fog hagyni belőle,
hogy egészségesebb legyen. Megnéztem a receptet, nem olyan
vészes. Csak két dolgot kell kihagyni: a csokit és a tortát.
Írás közben megittam egy pohár Légli Chardonnay-t, és
meghallgattam a Rage Against the Machine-től a Wake Upot.)
#49 VAN, HOGY TARTANI KELL A TÁVOLSÁGOT

Mindössze egyszer verekedtem eddigi életem során, de nem

vagyok rá büszke. Egyrészt mert az erőszak soha nem
megoldás, másrészt meg engem vertek. Persze pofont azt
kaptam – már ötévesen is azzal hoztak vissza az életbe, miután
megittam nagymamám meggypálinkáját, de az nem igazán
számít. Ha vért vettek tőlem, utána szintén ezzel a módszerrel
adtak egy kis színt az arcomnak. A Bodies kiállításon meg,
amikor elájultam a tüdőnél, már-már frissítőként hatott a
pofon. De igazi bunyóban egyszer volt részem.
Nem mintha hiányzott volna az életemből az erőszak. Nem
fedeztem fel magamban semmiféle lappangó agresszivitást, ami
ott lapul a tudatalattimban, és csak arra vár, hogy utat találjon
magának pár Unicum után a sarki késdobálóban. Pedig az is
lehetett volna az utam. Van például egy barátom, aki annyira
pörgős életet él, hogy nincs ideje megkeresni azt a pénzt, amit
elkölt. Ő, ha eljön a hétvége, rendszeresen elindul bajt keresni
magának, és általában talál is. A legnagyobb hőstette, amikor
egyszer az éjszaka közepén gyalogolt 12 kilométert, hogy
megverjék. Én ennél sokkal kényelmesebb ember vagyok. Soha
nem gyalogolnék 8 kilométernél többet egy kiadós verésért.
De senki sem kerülheti el a sorsát, én is házhoz mentem az
öklösért.
Másodéves újságíró-hallgatóként részt vettem egy
politológusok által szervezett konferencián a Székelykő lábánál,
Torockón. Ahogy lejárt a hivatalos program, egy kisebb csapat,
aminek én is aktív tagja voltam, úgy döntött, hogy feltérképezi a
falu által biztosított alkoholfogyasztási lehetőségeket.
– Mit szóltok egy kocsmatúrához? – vetette fel valaki
napirendi ponton kívül.
– Hamar fogunk végezni – válaszoltam.
– Hogyhogy?
 – Egy kocsma van.
A szavakat tettek követték, és kis idő múlva már Torockó
legjobb vendéglátóipari egységében rendeltük a második
sörünket a csapostól. A hatfős csapatunkon kívül mindössze
egyetlen asztalnál ültek, helyiek. Hárman pálinkáztak szótlanul,
visszafogottan méregetve hangos társaságunk. Egymás után
gyújtottak rá keménydobozos bolgár cigarettáikra.
Mi elég jól elvoltunk magunkkal, vitáztunk a jóléti állam és a
demokráciadeficit összefüggéséről, elemeztük a választói
magatartás visszásságait, de még Bibó István életműve is szóba
került. Épp a világot akartuk megváltani, amikor észrevettük,
hogy lassan alig látjuk egymást a másik asztaltól felszálló,
összefüggő dohányfüst miatt. Vágni is lehetett volna, de mivel a
politológusok pragmatikusak, inkább azt javasolták nekem,
hogy nyissam ki picit az ajtót, szellőzzön a helyiség. Amint
eleget tettem a felkérésnek, ott termett az egyik törzsvendég a
másik asztaltól, és a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:
– Kinyitottad az ajtót? – kérdezte.
– Ki.
Erre lefejelt. Ahogy az orromból eleredt a vér, a barátai is
felugráltak az asztal mellől, és minden előzetes figyelmeztetés
nélkül rátámadtak a társaságunk többi tagjára. Annak ellenére,
hogy mi túlerőben voltunk, ez senkinek sem tűnt fel a
verekedés alatt. Én még mindig sokkhatás alatt voltam.
Miközben megpróbáltam elállítani a vérzést, arra gondoltam,
hogy ha én tudom, hogy a torockóiak ennyire érzékenyek a
nyílászárók működésére, akkor eszembe se jutott volna kinyitni
azt az ajtót. Késő bánat, gondoltam, amikor a támadóink közül
valaki elkiáltotta magát:
– Mocskos turisták!
Ez mindenkit váratlanul ért. Nem tudtuk, hogy miként
gyűlhetett össze a helyiekben ennyi gyűlölet a környéket
látogató természetbarátok iránt, de igazságtalannak tartottuk a
helyzetet, mert mi csak egy konferenciára jöttünk. Azt remélve,
hogy megoldódhat a félreértés, az egyik kollégám
kétségbeesetten próbálta elmagyarázni nekik, hogy nem
 g p gy gy
turisták vagyunk, hanem politológusok. Őt verték meg a
legjobban. Tanultunk mi az egyetemen a választói
magatartásról, de fene se gondolta volna, hogy az ilyen.
Annyira erősen vérzett az orrom, hogy a kezdőütés után
mindenki békén hagyott. Miközben püfölték a kollegáimat,
ráébredtem, hogy én igazából nem is tudom komolyan venni
ezt a bunyót, és felettébb szórakoztató az, ahogy a helyi erők
tulajdonképpen azokat ütik, akikből a település él: minket,
„hülye turistákat”. Csak azért nem nevettem, hogy ne menjen a
számba a vér.
A csoportunkból egy pacifista, kihasználva egy pillanatnyi
hatásszünetet két jobbhorog között, azzal állt elő, hogy magyar
magyart nem üt. A törzsvendégek nyilván más véleményen
voltak, mert a verekedés folytatódott. Az etnikai alapú
kommunikációs panelek csúfosan megbuktak. Borítékolható
volt a kudarc. Kit üssön az ember, ha nem magyart? Nagyon
nehéz szerezni abban az órában egy norvégot… Sörösüvegek
röpködtek, asztalok borultak, egy ablak is kitört. Úgy
döntöttünk, hogy menekülőre fogjuk. Bibó István korszakalkotó
mondata jutott az eszembe: „demokratának lenni annyit tesz,
mint nem félni”. Aznap este mi nem voltunk demokraták.
Mikor visszaértünk a konferencia helyszínére, mindannyian
értetlenül álltunk a történtek előtt. Miért kötöttek belénk,
ráadásul minden látszólagos ok nélkül? Mi tettünk volna
valamit, amivel megsértettük őket? Megelőzhető lett volna
mindez? Vajon ki okolható azért, ami történt?
Megannyi kérdés. Arra jutottunk, hogy ami történt, az
elkerülhetetlen volt. Váratlanul jött, és a legnagyobb
hatásfokkal zúdult le ránk, akárcsak a tenger közepén a
tökéletes vihar. Összegyűlt egy mérhetetlen erejű feszültség, és
mi voltunk a szelep.
Egyszerűen rosszkor voltunk rossz helyen.
– Tegyünk feljelentést? – kérdezte valaki.
Azért, hogy aztán órákon keresztül várjuk, hogy kijöjjön a
rendőr a legközelebbi városból, majd a fél éjszakát helyszínelés,
tanúvallomások és jegyzőkönyvek felvételével töltsük? Mikor
 j gy y
van itthon egy fél üveg whiskynk? Ráadásul úgy, hogy senki
sem szerzett maradandó sérüléseket? És természetesen
mindenkinek lesz egy története a torockói vendégszeretetről?!
– Amúgy a nagy sietségben elfelejtettük kifizetni a számlát –
bökte ki a pacifista.
Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg? Amikor a szakállas
széttörte a hátadon a széket, nem jelezted a csaposnak, hogy
akkor fizetnénk, lehetőleg külön-külön, természetesen
borravalóval? De csak annyit mondtam, hogy:
– Akkor mégsem sikerült olyan rosszul ez az este.
Megállapítottam még, hogy minden rosszban van valami jó,
és mivel más közhely már nem jutott az eszembe, hideg vizes
borogatást tettem az orromra.
(MEGJEGYZÉS: Amikor a párod nem kér hasábburgonyát,
mert az hizlal, de közben megeszi a tied, rájössz, hogy néha
otthonról is hiányzik az a másfél méteres társadalmi
távolságtartás. Írás közben megittam egy pohár Irsai Olivért a
Frittmanntól, és a Bagossy Brotherstől meghallgattam az Olyan
Őt.)
#50 MERJ NAGYOT ÁLMODNI!

Ezt az üzenetet a CTS Consolidation Transports Services

(97354 Remire, Montjoly utca 1.), egy Cannes-ban működő
szállítmányozó vállalat juttatta el hozzám. Több mint egy hete
adta fel a telephelyükön a Madridból rendelt pizsamám, nekem
címezve. Változtatás nélkül közlöm.
„A f*szom fog Budapestre menni. Már elnézést kérek, de
Madridhoz képest az egy porfészek. Egy világ omlott össze
bennem, amikor bedobozoltak, és rám nyomták a címed. Pedig
nem voltak túl nagyok az elvárásaim, elvégre csak egy pizsama
vagyok.
Mikor lekerültem a textilüzem futószalagjáról, még minden
lehetőség adott volt. New York, London, Párizs… Arról lekéstem,
hogy Hugh Hefnerhez kerüljek, de becsszóra, beértem volna
bárkivel, aki értékelni tud. Erre megtudom, hogy én leszek az
első pizsamád! Beleborzongtam a felismerésbe. Egy olyan
emberhez fogok kerülni, aki foltos, elhasznált reklámpólókban
aludta végig a fél életét. Valakihez, akit eddig nem zavart, hogy
történetesen egy fesztiválnak a logója vagy egy étterem címe
van a ruháján, amiben pihen. Majdnem elhánytam magam.
Szerencsére Marseille-ben rám mosolygott a szerencse.
Véletlenül rossz teherautóra pakoltak, és tegnap óta Cannes-ban
dekkolok. Most nézik, hogy miként orvosolhatnák a problémát,
de nem adom meg nekik ezt az elégtételt. Azt tervezzük a
szomszédos dobozok lakóival, hogy ma este lelépünk innen.
Ezért is döntöttem úgy, hogy írok neked. Nem várom el, hogy
megbocsáss, de tudnod kell, hogy miért teszem, amit teszek.
Remélem, találsz majd egy olyan pizsamát, aki megelégszik
veled, de rám új kalandok várnak. Én a szabadságot választom.
Majd ódákat zengenek arról a textilvilágban, hogy azon az estén
semmi sem állíthatta meg a pizsamát, a kalapot és a sérvkötőt.
Vaya con dios!”
 (MEGJEGYZÉS: Zöld veltelinit ittam, Pink Martinit
hallgattam.)
#51 DOLGOZZ!

Hír volt a CNN-en, hogy egy focista, most, hogy nem focizhat,
gitározással tartja a lelket az egészségügyi dolgozókban.
Meghallgattam egy dalát, és arra jutottam, hogy lehet, hogy az
egészségügyi dolgozók jobban járnának, ha focizna értük. Le a
kalappal az orvosok előtt, akik túl azon, hogy életeket
mentenek, az összes önjelölt örömzenészt is végig kell
hallgassák. Értem már, hogy a járványügyi szakértők miért
tartják indokoltnak az egészségügyi intézmények lezárását a
látogatók elől. Főleg, ha gitár is van náluk.
A suszter maradjon a kaptafánál! Ma erről beszélgettem az
egyik barátommal, de egyikünk sem tudta, mi az a kaptafa,
ezért egyetértettünk. Sejteni azért sejtettük, hogy a humor az én
kaptafám, még akkor is, ha lassan két hónapja, hogy utoljára
színpadon voltam. Még akkor is, ha az előrejelzések szerint,
amikor ez lejár, a színházak fognak kinyitni utoljára. Mert
állítólag lehet Shakespeare nélkül élni, senkinek sincs Molière-
elvonási tünete, és végre Bödőcs is pihenhet.
Ami a társulatunkat illeti, először a márciusi előadásainkat
tették át májusra, majd a májusiakat szeptemberre, és
fogalmunk sincs, hogy hol a vége. El kellett fogadjuk, hogy ez
már nem vírushelyzet, ez állapot. Ennek ellenére: maradunk a
kaptafánál.
Van egy előadásunk, ami az „Anti-motiváció” címet viseli.
Egy egész estés műsor, ami azoknak szól, akik előtt, ha
bezáródik egy ajtó, akkor nem egy ablak nyílik ki, hanem
beázik a tető is. Azoknak szól, akik nem bánják, hogy vannak
korlátaik, mert legalább van mire támaszkodni. Azoknak, akik
számára a tökéletes világ nem az, amiben mindent elérhetsz,
hanem az, amelyik minden irányba lejt. Úgy döntöttünk, hogy
az előadást adaptáljuk a jelenlegi viszonyokra . Hétfőn
kezdtünk forgatni a Dumaszínházban, egyetlen operatőrrel, és
ennél is kevesebb közönséggel. Elsőre furcsa volt, hogy nagyobb
a szereplőgárda, mint a stáb. Régen volt olyan forgatás, hogy
harmincan dolgoztak azon, hogy elkészüljön a műsor. A
Showder Klub alatt legalább három kamera vette ugyanazt az
élő műsort, egy a közönségreakciót. A közvetítő kocsiban élőben
történt a vágás, csak a hangot kellett hozzákeverni
utómunkában. És még nem is említettem a sminkeseket,
öltöztetőket, hangosokat, világosítókat, rendezőt, producert.
Most egyetlen operatőrrel dolgozunk: Lacival.
Az online előadás a Dumatévé streaming szolgáltatásán lesz
elérhető. Ha már a színpadon nem szabad, várom, hogy a neten
indítsuk útjára az „Anti-motivációt”. De addig is kitöltök egy
pohár Káli Kövek rizlinget.
(MEGJEGYZÉS: Az online premierre május 29-én került sor. A
műsorból leadott egy részletet a Comedy Central is.)
#52 ÁLDOZZ EGY PERCET A NÉVTELEN HŐSÖKNEK!

– A háztartási gépeknek sem könnyű – súgta az előbb a

kávéfőzőm. Talán nem is súgta, hanem hörögte, mint amikor
valaki az utolsó szavait préseli ki a tüdejéből. Mint a krimikben,
ahol az áldozatnak pont nem sikerül elmondania, hogy ki volt a
gyilkos. Egy utolsó halálos sóhajtás. Tanácstalan voltam, aztán
Zsuzsa felvilágosított, hogy a kávéfőző azért adja ki ezt a
hangot, mert nem tettem bele vizet.
A porszívó is többet dolgozik mostanában. Néha
bekapcsolom, lefekszem mellé a szőnyegre, behunyom a
szemem, és azt képzelem, hogy egy Boeing 737-en vagyok. Ne
legyek túl igényes, mondjuk Ryanairen. Aztán nyújtózkodom
egyet, és szertefoszlik az álom – a Ryanairnél sehol sincs ekkora
lábtér.
A kijárási korlátozások legnagyobb vesztese a vasaló. Először
hanyagoltam, majd átnéztem rajta, s most már hetek óta nem
vettem elő, pedig Zsuzsa szerint nemcsak önmagad, hanem
mást is megtisztelsz azzal, ha vasalt az inged. Hasonló
megfontolásból javasolta, mikor meglett a jogsim, hogy mindig
legyen patyolattiszta a fehérneműm, mert amennyiben súlyos
balesetet okoznék, és kórházba kerülök, legalább ezen a téren
nem kell szégyenkeznem az orvosok előtt.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy csésze kávét, ami
hagyományosan nem minősül alkoholnak, csak ahogy én iszom.
Jelenleg Vonneguttól olvasom az Éj anyánkat, mellé Jamie
Drake-től a Redwood Treet hallgatom.)
#53 BESZÉLJ HOZZÁ!

Felhív anyám, hogy mi van velem. Elmondom neki.

Aggasztónak találja, hogy a kávéfőzővel kommunikálok.
Elmagyarázom neki, hogy nem kell aggódnia, nem én beszélek
a kávéfőzőhöz, a kávéfőző beszél hozzám.
Egyébként is semmi szégyellnivaló nincs ebben.
Utánanéztem, és óriási szakirodalma van annak, hogy az
emberek háztartási tárgyakkal kommunikálnak. Biztos vagyok
benne, hogy Belle-t se cseszegette senki a Szépség és
szörnyetegből, mert egy teáskannával és a gyertyatartóval
beszélget. Tom Hanksre sem nehezteltek a Számkivetettben,
hogy egy röplabdához dumál. Joaquin Phoenix meg egyenesen
randizni jár a mesterséges intelligenciával, szóval vannak még
lehetőségek. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy a saját
mikrokörnyezetünkben is találunk hasonló példákat. Például
Zsuzsa autóvezetés közben rendszeresen összeszólalkozik
Andrissal, a Waze alkalmazás hangjával. Főleg, ha kanyarodni
kellene, de nem tudja, hogy hol, ezért a gép újratervezi az
útvonalat. Andris még nem tudja, hogy a párom érzékenyebb a
vezetés közben megfogalmazott kritikákra, mint a többire.
Egyszer nyolc kilométer után találtam meg magamban a
bátorságot, hogy javasoljam neki, hogy ha akarja, esetleg
engedje ki a kéziféket.
Aztán van, aki az evőeszközeivel diskurál. Uri Geller
mentalista hónapokon keresztül üvöltözte az RTL Klubon egy
kanálnak, hogy „Működj!”, mégsem hitték róla, hogy megőrült.
Mások meg belerúgnak véletlenül a kislábujjukkal az
ülőgarnitúra szélébe, és lássuk be, nem ember az, aki ilyenkor
csöndben marad.
– Onnan tudod, hogy régóta nem mozdultál ki, hogy a
tárgyak nem hozzád beszélnek, hanem egymással – sokkolom
anyámat telefonon.
 (MEGJEGYZÉS: Most tudtam meg, hogy Franciaországban
négy olimpiai úszómedencényi, azaz körülbelül 10 millió
liternyi sört kellett megsemmisíteni, mert megromlott.
Nincsenek szavak!)
#54 ÓVAKODJ A ROBOTTÓL!

A BBC szerint a Boston Dynamics által fejlesztett

robotkutyákat teszteltek Szingapúrban. Arra programozták
őket, hogy ellenőrizzék, az emberek betartják-e a társadalmi
távolságtartás szabályait. Amennyiben nem, le fognak játszani
egy hangfelvételt, hogy nem jó ez így, tessék befejezni.
Szerintem hatásosabb lenne, ha robotgalambokat
engednének el, és ha valaki túl közel menne a másikhoz, azt
leszarnák.
(MEGJEGYZÉS: Vannak országok, ahol ennél
hagyományosabb módszerekkel veszik fel a harcot a vírus
terjedése ellen. Kazahsztánban kiátkozták, az oroszok szerint a
forró vízzel való gargalizálás megelőzi a fertőzést, Indiában
tehénpisit isznak. Azt hiszem, én megvárom az oltást.)
#55 ÉLJ AZ ÚJ LEHETŐSÉGEKKEL!

Olvastam valahol, hogy mint minden rosszat a Földön (ami

természetesen lapos) – ezt az egész járványt is –, a Sátánnak
köszönhetjük. A szerző gondolatfüzére azzal folytatódott, hogy
amennyiben nem térünk a jó útra (legyen az bármelyik),
mindannyian a pokol legmélyére fogunk jutni, ami
rendeltetéséből fakadóan nem a legkellemesebb helyek egyike.
Úgy döntöttem, hogy elfogadom az érvelését. Van benne annyi
logika, mint abban, hogy Bill Gates találta ki a vírust.
Rendesen felvillanyozódtam ettől az új lehetőségtől. Sőt, arra
jutottam, hogy ha elfogadom azokat az ok-okozati
összefüggéseket, amelyeket felvázolt, akkor nagy az esély arra,
hogy számtalan sorstársammal együtt én is a pokolra kerülök.
Fantasztikus terv rajzolódott ki a lelki szemeim előtt. (Amelyek
persze bűnösek.)
Mi lenne, ha én írnám a Gyehennában a Járványügyi
Kisokost?
Ahogy ez kikristályosodott bennem, rádöbbentem, hogy ez
rengeteg munkával fog járni, de ugye ott az örökkévalóság, és
én szeretem az ilyen határidőket.
Következzen pár jó tanács bemelegítőnek (ha már a pokolra
jutunk):
1. Ne menj sehová! Ezt lesz a legkönnyebb betartani, mert
ha egyszer odakerültünk, onnan nincs visszaút. A
végtelenségig fognak minket tüzes vasakkal sanyargatni, és
ha az ember szenved, akkor nincs ideje holmi horvátországi
nyaralásokat tervezgetni.
2. Kerüld a szüleidet, illetve az idősebb rokonokat! Kivéve,
ha ugyanabba a fortyogó üstbe osztottak be benneteket.
3. Gyakrabban moss kezet! Természetesen, ha azon
szerencsések közé tartozol, akiknek még megvannak a
végtagjaik. Ha Belzebub csatlósai, önmaguk
 szórakoztatására, már kitépték azokat, akkor nincs semmi
tennivalód. A kezek hiánya sajnálatos módon abban is meg
fog akadályozni, hogy este nyolckor megtapsold az
egészségügyi dolgozókat.
4. Mozogj rendszeresen! Tudom, hogy az ember
elkényelmesedhet, ha sokat csücsül a tüzes vastrónon, szóval
légy aktív. A kerékbetörés után gyalog is megteheted az utat a
nyaktilóig.
5. Szedd össze magad! Ez különösen azoknak ajánlott,
akiket felnégyelnek.
6. Ne stresszelj! Erre a feladatra Lucifernek megvannak a
saját emberei. Ők hatalmas szakértelemre tettek szert ebben
a témában azáltal, hogy korábban középvezetőként
dolgoztak multinacionális vállalatoknál.
7. Kapcsolódj ki! Nincs annál jobb, mint amikor megnézel
egy jó filmet. Ott van például Al Pacinóval Az ördög ügyvédje,
de aki a hazait szereti, még mindig választhatja Szabó István
Mephistóját. Tarr Béla Sátántangóját nem ajánlom, mert a
hét és fél órás játékidejével ez a film a büntetések között
szerepel.
8. Egyél egészségesen! Már amikor épp nem forró ólmot
öntenek le a nyelőcsöveden.
9. Meditálj! Lazulj el, keresd a belső békéd! Egy idő után a
füled megszokja a szűnni nem akaró jajgatást.
10. Érezd jól magad! Elvégre is: egyszer élünk!
Természetesen ezek csak tippek, nem kötelező be-tartani
őket. Ha parancsolatokra vágysz, akkor rossz helyre jöttél.
(MEGJEGYZÉS: Az íráshoz passzolt volna egy Hell energiaital,
de nincs itthon. Be kellett érnem vodkával.)
#56 KÉSZÜLJ A LEGROSSZABBRA!

– Meddig fogsz naplót írni? És szeretnéd, ha kiadnák? – kérdi

Péter a Zoomon.
– Nem is tudom. Amikor írni kezdtem, az volt az ötlet, hogy
addig írom, amíg tart a járvány.
– És?
– Akkor még abban reménykedtem, hogy ha kiadják, ez egy
nagyon vékony könyv lesz.
– Aha.
– Most meg, hogy második és harmadik hullámokról
kezdenek beszélni, minden jel arra mutat, hogy nem lesz
annyira vékony.
– Értem.
– Mondjuk úgy, hogy ami a méreteit illeti, én inkább
Janikovszky Évát terveztem, nem Tolsztojt.
A tudatalattim berúgta maga előtt az ajtót. A hatalmas robaj
váratlanul érte a sötétben rejtőzködő lelkiismeretemet. Épp
fagyit nassolt.
– Mi a baj már megint? – kérdezte.
– Írókhoz hasonlítja magát.
– Na, b*zmeg!
– Erről beszélek.
– Nem volt elég, hogy írhat, hogy megszűnt minden
megfelelési kényszere, hogy minden sora büszkeséggel tölti el,
most meg Bukowskinak képzeli magát?
– Szinte.
– Tessék?
– Janikovszky Éva szeretne lenne.
– Ez az ember hülye!
(MEGJEGYZÉS: Zoomolás közben söröztünk, mert akkor azt
szoktuk, én meg hagyománytisztelő ember vagyok.)
#57 VÍZBEN AZ IGAZSÁG

Az ország jelentős részén megszűntek, Budapesten pedig

lazultak a kijárási korlátozások. Újra kinyitottak a
legnépszerűbb kirándulóhelyek – a Margitsziget, a Normafa, az
IKEA. Kaptunk még egy lehetőséget arra, hogy bebizonyítsuk,
hogy mi vagyunk a világ közepe. Ismét miattunk másznak fára
a mókusok, értünk fütyülnek a rigók, és nekünk akciósak a
Näbbfly díszpárnahuzatok.
Ha lenne szőlőm, most foglalkozhatnék vele, de nincs, ezért
megspórolva a kapálást, metszést, permetezést, kötözést,
szüretet, sajtolást, erjesztést, érlelést és palackozást, vettem egy
üveg Sauska Brut pezsgőt. Készen. Megúszós megoldásnak
tűnhet, hogy nem a saját véremmel és verejtékemmel öntözött
földem gyümölcsét fogyasztom, de jobb ez így: nekem is, a
földnek is és a Sauska pincészeteknek is.
Betettük a pezsgőt a hűtőszekrénybe, és elkezdtünk azon
agyalni, hogy mit csináljunk, amíg lehűl. Ha már azt
ünnepeljük, hogy ki lehet menni a természetbe, mi lenne, ha
kimennénk a természetbe?! Persze, mondta Zsuzsa, úgyis régen
láttuk a természetet, nézzük meg. Rákerestem a világhálón,
hogy Magyarországon hol van természet – kiderült, hogy a
Balaton partján és egy kicsi Zala megyében.
A tavat választottuk. Lett tehát úti cél, de ez további
kérdéseket vetett fel. Mivel menjünk, mit vegyünk fel, mit
vigyünk? Szinte bánni kezdtem, hogy ekkora fába vágtuk a
fejszénket. Leellenőriztem, hogy nem hűlt le esetleg a pezsgő,
mert az minden problémánkat orvosolná, de nem, tovább
kellett gondolkodni. És most kezdődtek igazán a bajok.
Felrémlett előttem, hogy mennyire hülye halál lenne, ha
éhen halnánk a Balaton partján. Ezt megelőzendő, elkezdtünk
szendvicseket készíteni, de nem egyet vagy kettőt, szalámisat
vagy lazacosat, hanem annyit, hogy ha ezt a mennyiséget
felajánlottuk volna Roald Amundsennek, hogy vigye magával
tápláléknak a déli-sarki expedíciójára, azt mondta volna, hogy
ez azért egy kicsit túlzás.
És a veszélyek listája csak gyarapodott. Mi van, ha leégünk?
Ezt mindenképpen el akartam kerülni, úgyhogy az utazás előtt
bőségesen bekentem magam naptejjel. Csak azzal nem
számoltam, hogy a naptej egyből belefolyik a szemembe. A
másfél órás autóút alatt végig csípte a szemem, de mindenkinek
megvan a maga keresztje: az enyém az, hogy nem olvasom el a
használati utasításokat.
A vízbefulladástól is tartottam kicsit, de amikor kiderült,
hogy a Balaton 18 fokos, be kellett látnom, hogy ez még
vodkához is kevés. Ahhoz, hogy a tavat ilyen hőmérsékleten
élvezni lehessen, nem úszószemüveg kell, hanem hajó.
A tó ott volt, ahol tavaly hagytuk. Találtunk egy partszakaszt,
amelyik üres volt, kiszálltunk az autóból, és hosszú percekig
néztük a vizet. Lenyűgöző volt. Ahogy a két hidrogénmolekula
átölelte az oxigént, színtelenül, szagtalanul – soha életemben
nem láttam még ilyen szépet. Miközben ott álltam, és szívtam
magamba ennek az 1,9 köbkilométernyi dihidrogén-
monoxidnak a látványát, arra gondoltam, hogy ennél már csak
egy dolgot várok jobban. De az még odébb van.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben meghallgattam Garry Glittertől a
Rock and Rollt, és este a pezsgő is elfogyott.)
#58 MERJÜNK KICSIK LENNI!

A feleslegesség érzése pókhálóként szövi át a

hétköznapjaimat. Annyira hasznosnak érzem magam, mint az a
lány az Egyesült Államokban, aki a társadalmi távolságtartás
idején kiállt az utcára „Ingyen ölelés” táblával.
Emlékszem azokra az időkre, amikor még nevettünk azokon,
akik a mindennapi önbecsülés adagjukat hiábavaló feladatok
elvégzésével szerezték meg. A luxusszállodák liftes fiúin,
akiknek csak annyi dolguk van, hogy megnyomják helyetted a
gombot. Az ültetőkön, akik a helyedre kísérnek. Az
addiktológusokon, akik elmondják, hogy ne igyál, de te iszol.
Pedig, ha komolyabban utánanézünk, rájövünk, hogy az ilyen
munkákhoz kell csak igazán akaraterő. Ha jó akarsz lenni
benne, akkor nem árt, ha szorgalom is párosul mellé. És
amennyiben mindezekhez hülyeség is társul, akkor megütötted
a főnyereményt. Gratulálok, egy teljesen érdektelen karrier
előtt állsz!
Amikor még vonattal jártam fellépni, az volt a kedvenc
szórakozásom, hogy idegenek párbeszédeit hallgattam ki.
Egyszer épp Nyíregyháza felé tartottam, amikor felszállt az
InterCityre két idősebb hölgy, és leültek mellém. Egy darabig
olvasást mímeltem, hátha könnyebben feloldódnak egy idegen
társaságában. Reméltem, hogy azon túl, hogy megbeszélik,
mennyibe kerül a marhafelsál (drágult), végre számomra is
érdekes témákat kezdenek el boncolgatni.
Nem csalódtam bennük. Pillanatok alatt rátértek Mónikára, a
mellettem ülő hölgy lányára, aki történelmet tanult Budapesten.
– Hát képzeld, egyetem után hazaköltözött Püspökladányra,
de nem talál munkát – mondta.
– Mi a végzettsége? – kérdezte a másik.
– Egyiptológus.
Hatalmas önmegtartóztató erővel kell bírjon valaki, aki ezek
hallatára nem kezd el kuncogni a szomszéd ülésen, de valahogy
nekem mégis sikerült csöndben maradnom. Beindult ugyanis a
képzeletem: láttam magam előtt, hogy Mónika az egyetlen lány
Püspökladányban, aki úgy keres munkát, hogy az
önéletrajzában a tapasztalatnál nem az szerepel, hogy
marketing vagy menedzsment, hanem az, hogy múmiák. És
persze sajnáltam is egy kicsit. Gyarló az ember, ezért rögtön a
szüleit kezdtem el magamban hibáztatni. Ha az életben egyszer
elvitték volna Mónikát halottak napján világítani, láthatta
volna, hogy mi, magyarok, viszonylag ritkán temetkezünk
piramisokba.
Legnagyobb meglepetésemre a nénik folytatták:
– És a pasija, Karesz még megvan?
– Meg.
– És ő mivel foglalkozik?
Abban a pillanatban észrevettem, hogy szurkolni kezdek a
fiatal párnak. Összeszorítottam az öklöm, és abban
reménykedtem, hogy Karesz nehogy sarkkutató legyen
Karcagon vagy tengerbiológus Hajdúhadházán, mert
mindketten éhen fognak halni.
A válasz nem maradt el:
– Karesz nyitott egy fodrászatot.
Így jöttem rá, hogy egyensúlyban van a rendszer, és a
világegyetemnek mindenre van megoldása. Karesz nyitott egy
fodrászatot, Mónika egyiptológus. Megvan, hogy ki fogja
csinálni Püspökladányban a Kleopátra-frizurákat.
(MEGJEGYZÉS: Martini ×2.)
#59 NE LÉGY GYEREKES!

Lejárt az első országos tesztelés: megvannak az eredmények.

8744 emberből mindössze ketten fertőzöttek, ami nagyon jó hír
8742 embernek, de elég rossz kettőnek. Kár, hogy nem tudjuk,
ki az a nyolcezer-hétszáznegyvenkettő, mert ők már
járhatnának együtt éttermekbe, színházakba, sőt még vadászati
világkiállításokra is. Ez utóbbiak hiánypótlónak bizonyulnak
majd a járvány utáni időkben, mert az őzek visszatértek
Budapestre, és nincs elég autós ahhoz, hogy hatékonyan irtsák
őket, mint abban a szerencsés esetben a Kálváriánál.
Hogy ezek a teszteredmények mit fognak hozni nekünk,
azoknak, akiket nem teszteltek le, még nem tudni. Talán ez a
legzavaróbb ebben az egész helyzetben, hogy senki nem tud
semmit.
Most már nem csak én érzem magam gyereknek. Az egész
világ úgy viselkedik. Vannak az óriásbébik, akiknek van mit
egyenek és igyanak, tető van a fejük fölött, rongyosra hallgatták
az Alma együttest home office-ban, és mégis bőgnek. Aztán a
rugdalózók, akik legszívesebben a csigabigát is visszab*sznák a
házába, „kijárási korlátozás van, hallod, tele van a tököm az
olyan kifogásokkal, hogy ég a házad, és egyébként is, inkább a
tűzoltó jöjjön ki hozzád, mint a mentő…” Meg ott vannak a
rakoncátlanok, akiknek már a könyökükön jön ki, hogy még
nem vagyunk ott, mert mindennap megkérdezik, hogy ott
vagyunk már, de nem, még nem vagyunk ott, és mikor leszünk
már ott, nem tudom, azt se tudom, hová megyünk, nemhogy
mikor fogunk megérkezni, apádat kérdezd erről, nyunyu, én
csak annyit tudok, hogy most tilos a fogócska.
A dacosak szerint meg az lesz a legjobb, ha mindenki elkapja,
mert ők biztosan nem csinálják tovább ezt a szart. A finnek is
úgy csinálták, mi sem vagyunk jobbak, mint a finnek – ha
Häkkinen és Räikkönen kibírta, Kovácsnak és Szabónak is
menni fog.
A végére csak a romantikus lázadozók maradtak, akik szerint
jobb ez így, a Föld is szusszan egyet, mi is szusszanunk egyet,
flowerpower, all you need is love. Remélem ez a járvány olyan
lesz, mint az első szerelmük. Egy nyár alatt elmúlik.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy Pécsi sört, és
meghallgattam a Run the Jewelstől a Nobody Speaket.)
#60 VIGYÁZZ A SZAVAKRA!

Talán unalomból, talán pótcselekvésként, de időközönként

kitakarítom a lakást. Ezt persze Zsuzsával közösen teszem, de ez
nem az ő naplója, hanem az enyém – ha úgy tetszik, azt írom,
hogy egyedül takarítok, legfeljebb az utókor majd úgy fog
emlékezni rám, hogy szerző, újságíró, humorista, többször
takarított lakást. Persze már akkor rossz érzésem támadt ezzel
kapcsolatosan, amikor elhatároztam, hogy veszek egy lakást.
Minek is kellett nekem lakás? Emlékszem, hogy amikor még
Zsoltnál laktam albérletben, egyszer megittam egy üveg rumot,
és utána forgott velem a szoba. Talán csak arra voltam kíváncsi,
hogy ez saját lakással is működik? Most meg ott tartok, hogy
takarítanom kell magam után, mert koszolok. Lehetne rosszabb
is.
Végeredményben most csak azt a szennyet kell eltakarítsam,
amit én okozok. Ahogyan írás közben tudatosult bennem ez a
gondolat, észrevettem, hogy kezdenek fenntartásaim lenni az
egyes szám első személy használatát illetően. Lássuk, milyen
lenne, ha visszatérnék a többes számhoz?
Végeredményben most csak azt a szennyet kell eltakarítsuk,
amit mi okozunk.
Jobb. Most megpróbálom váltogatni az egyes számot a többes
számmal:
Végeredményben most csak azt a szennyet kell eltakarítsam,
amit mi okozunk.
Szinte tökéletes, de attól tartok, hogy ezen a ponton az olvasó
azt hinné, áldozat vagyok, ami azért túlzás. Vagy mégsem? Egye
fene, nézzük meg, milyen lennék önfeláldozónak:
Végeredményben most csak azt a szennyet kell eltakarítsam,
amit ő okoz.
Jelenleg itt tartok a takarításban.
(MEGJEGYZÉS: Írás közben elfogyott egy üveg Villányi
Cabernet Franc, és meghallgattam Andrew Birdtől a Pulaski at
Nightot.)
#61 ÚSZD MEG!

Minden jel arra mutat, hogy amikor lejár Budapesten a

kijárási korlátozás, abbahagyom az ivást. Nem végleg, de egy
darabig nem fogok a pohárhoz nyúlni. Jóból is megárt a sok.
Zsuzsa azt mondta, hogy szeretné, ha együtt öregednénk
meg, és a KSH statisztikái alapján a férfiak amúgy is 7 évvel
korábban halnak meg, mint a nők. Igaza van, minek
súlyosbítsak a helyzeten? De az is lehet, hogy csak nem akar 71
évesen a Tinderre regisztrálni.
Ha már meghoztam ezt a döntést, gondoltam, utánanézek,
hogy hol tart a testem az alkohollal való küzdelmében. A rövid
távú hatásokat ismerem. Amikor az alkohol eljut az agyamig,
felszabadulnak a gátlások, de lelassul az agysejtek közötti
kommunikáció. Hülyébb leszek, de bátrabban írok. Ahogy
csökken a neuronok közti információátvitel, romlik az
egyensúlyérzékem, és búcsút mondhatok a hosszú távú
memóriámnak is. A rövid távú memóriám ilyenkor még
megvan, és ennek kocsmázás közben látom a legnagyobb
hasznát. A segítségével tudok rendelni, elnézést kérni, illetve
pisilés után visszamenni a barátaimhoz.
A hosszú távú alkoholfogyasztás már komolyabb hatással
van az emberi szervezetre.
– Észrevetted, hogy a rövid távú hatásoknál még egyes szám
első személyben ír magáról, de amikor rátér a hosszú távú
alkoholfogyasztásra, kihátrál ebből? – jelzi a tudatalattim a
lelkiismeretemnek.
– Jaja. Nem rá van „komolyabb hatással”, hanem az „emberi
szervezetre”.
– Mondtam én, hogy gyáva.
Egy idő után az italozás irritálhatja a gyomor
nyálkahártyáját, ami magas gyomorsavszinthez,
gyomorfekélyhez vezethet.
 – Mit mond? – kapcsolódik be ismét a tudatalatti.
– Hogy „irritálhatja”…, meg „vezethet”…
– Kicsit túlzásba viszi a feltételes módot.
– Adjunk neki egy esélyt, hátha…
A rendszeres toxinbevitel tönkreteheti a veséket.
– Mi van, Ferike, mi ez a „toxinbevitel”? Semmi „sörike” és
„borika”? Hallod, mit ír, „toxinbevitel”!!!
– Hagyd már egy kicsit! – csitítja a lelkiismeret.
A mértéktelen ivás okozhat magas vérnyomást,
szívritmuszavart és agyvérzést is.
– Be van szarva rendesen!
– Te is be lennél. De szálljunk le róla, azzal is segít magán,
hogy leírja.
Hosszú távon az alkoholizmus a májsejtek vérellátásának
csökkenéséhez vezethet, májzsugorodást okozva, a szívizmok
pedig egyre kevésbé lesznek képesek arra, hogy
zökkenőmentesen pumpálják a vért a test különböző részeibe.
– A „test különböző részeinél” szerinted mire gondol?
– Te vagy a tudatalattija, te tudod, hogy mire gondol!
– Jól van, na…
– Egy percig nem tudsz csöndben maradni!
– Most meg mi van?
– Semmi, csak adj neki egy percet, hogy azt csináljon, amit
akar!!!
– De én csak…
– Kuss!
(MEGJEGYZÉS: Írás közben megittam egy pohár Hungária
Dry pezsgőt, és meghallgattam az Under Pressure-t a Queentől
és David Bowie-tól.)
#62 MINDEN JÓ, HA VÉGE VAN

Írta Rejtő Jenő 1937-ben, pedig akkor nem volt jó. Most 2020-
at írunk, és ma jelentették be, hogy megszűnik a kijárási
korlátozás Budapesten. A szóvivő azt is elmondta, hogy az élet
lassan visszatér a megszokott kerékvágásba, de ehhez az
életnek is lesz egy-két szava, és már a kerékvágás sem olyan,
mint régen.
És állítólag holnaptól nem iszom.
– Tényleg leszoktál? – kérdik majd tőlem.
– Fizess egy sört, és megmondom.
Ez a búcsú, a Felelős Alkoholista utolsó naplóbejegyzése.
Miközben ezeket a mondatokat írom, kitöltök egy pohár rozét,
hogy legyen könnyű a vége. Belekortyolok. Jobb, mint amire
emlékeztem. Hétfőtől megint káros lesz az alkoholfogyasztás,
visszajön a májam szabadságról, bele se merek gondolni, hogy
mi várja. De ma még itt ez a rozé. Citrusos, szőlős illata után
érett és frissítő az íze. Légies, mégis kirobbanóan üde
boldogság.
Feltekerem a tévé hangerejét. Azt mondja a szóvivő, hogy
már nincs járvány, csak járványhelyzet. Nem is értem, hogy ez
mit jelent, amíg le nem cserélem a járványt gólra, és onnan
minden világossá válik. Nincs gól, csak gólhelyzet. Elképzelem,
ahogy ezt a magyar fociválogatott edzője mondja, és
megnyugszom. Nincs baj, de aki akarja, folytathatja az aggódást.
Összpontosítsunk inkább a lényeges dolgokra, jó? Lejárt a
kijárási korlátozás, és Mihalik Enikő szupermodellel ellentétben
én nem kaptam el a vírust, de meglehet, hogy más különbségek
is vannak közöttünk…
Bízzunk abban, hogy az elmúlt időszakban többek lettünk,
nem kevesebbek. Én például megtanultam lábbal ajtót, és
könyökkel csapot nyitni. Vannak barátaim, akik megsütötték
életük első kenyerét. Mások Müller Cecíliával keltek és
feküdtek, de olyanról is tudok, aki a függőágyából küzdött a
lustálkodás társadalmi elfogadásáért.
Ennek most vége lesz. Hétfőtől kinyitnak a teraszok, majd az
éttermek, s egyszer biztosan a színházak is. Akkor meg ismét
találkozhatunk. Soha nem fogom elfelejteni, hogy közönség
nélkül mennyire nehéz humoristának lenni.
UTÓSZÓ

Ami a találkozót illeti, a tudatalattim szkeptikus volt. Mégis

odament a megbeszélt helyre, a megbeszélt időben. A
lelkiismeretem már várta. Félszegen köszöntötték egymást,
majd hosszú percekig a semmibe meredtek, szótlanul. A csendet
a lelkiismeretem törte meg:
– Szerinted abba tudja hagyni?
– Az írást is abbahagyta, legyünk optimisták.
A FELELŐS ALKOHOLISTA TÚLÉLÉSI SZABÁLYZATA

#1 Légy zugivó!
#2 Ne ess pánikba!
#3 Ne csak a poharad emeld!
#4 A sörkorcsolya nem sport
#5 Kapcsolj ki!
#6 Kutyaharapást szőrével
#7 Ha nincs csapolt, dobozost
#8 Hanyagold a hazait!
#9 Ne pazarolj!
#10 Intézményesítsük az ivást!
#11 Ismerkedj otthon!
#12 Ne légy hülye!
#13 Hazudj, ha kell!
#14 Tervezz előre!
#15 Pihenj!
#16 Igyunk vizet, prédikáljunk bort
#17 Segíts!
#18 Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az
ellenségeidet!
#19 Vessz össze másokkal!
#20 Találd meg az utad!
#21 Merülj el!
#22 Vegyél húst!
#23 A nevetésnek sírás lesz a vége
#24 Lesz még rosszabb!
#25 Tele a tankot!
#26 Ne vitatkozz részegen számítógéppel!
#27 Az ablakmosó folyadék nem a barátod
#28 Merj változtatni!
#29 Kémkedj magad után!
#30 Fogadjunk!
#31 Figyelj a testedre!
#32 Álmodj, ha tudsz!
#33 Ne csak pötyöréssz!
#34 Olvass, és soha nem leszel egyedül
#35 Tanulj portugálul!
#36 Törj nyelvet!
#37 Tervezz bosszút!
#38 Van, hogy nem kell tartani a távolságot
#39 Aludj okosan!
#40 Filmezz ágyban!
#41 Álmodj, ha mersz!
#42 Gondolkodj az élet értelmén!
#43 Válts bérletet!
#44 Lepd meg magad valamivel!
#45 Sajnáld önmagad!
#46 Ne aggódj!
#47 Válts perspektívát!
#48 Kezdj el egy digitális tisztítókúrát!
#49 Van, hogy tartani kell a távolságot
#50 Merj nagyot álmodni!
#51 Dolgozz!
#52 Áldozz egy percet a névtelen hősöknek!
#53 Beszélj hozzá!
#54 Óvakodj a robottól!
#55 Élj az új lehetőségekkel!
#56 Készülj a legrosszabbra!
#57 Vízben az igazság
#58 Merjünk kicsik lenni!
#59 Ne légy gyerekes!
#60 Vigyázz a szavakra!
#61 Úszd meg!
#62 Minden jó, ha vége van
{1} Székács Vera fordítása
 Tartalom

ELŐSZÓ
#1 LÉGY ZUGIVÓ!
#2 NE ESS PÁNIKBA!
#3 NE CSAK A POHARAD EMELD!
#4 A SÖRKORCSOLYA NEM SPORT
#5 KAPCSOLJ KI!
#6 KUTYAHARAPÁST SZŐRÉVEL
#7 HA NINCS CSAPOLT, DOBOZOST
#8 HANYAGOLD A HAZAIT!
#9 NE PAZAROLJ!
#10 INTÉZMÉNYESÍTSÜK AZ IVÁST!
#11 ISMERKEDJ OTTHON!
#12 NE LÉGY HÜLYE!
#13 HAZUDJ, HA KELL!
#14 TERVEZZ ELŐRE!
#15 PIHENJ!
#16 IGYUNK VIZET, PRÉDIKÁLJUNK BORT
#17 SEGÍTS!
#18 TARTSD KÖZEL A BARÁTAIDAT, DE MÉG KÖZELEBB AZ
ELLENSÉGEIDET!
#19 VESSZ ÖSSZE MÁSOKKAL!
#20 TALÁLD MEG AZ UTAD!
#21 MERÜLJ EL!
#22 VEGYÉL HÚST!
#23 A NEVETÉSNEK SÍRÁS LESZ A VÉGE
#24 LESZ MÉG ROSSZABB!
#25 TELE A TANKOT!
#26 NE VITATKOZZ RÉSZEGEN SZÁMÍTÓGÉPPEL!
#27 AZ ABLAKMOSÓ FOLYADÉK NEM A BARÁTOD
#28 MERJ VÁLTOZTATNI!
#29 KÉMKEDJ MAGAD UTÁN!
#30 FOGADJUNK!
#31 FIGYELJ A TESTEDRE!
#32 ÁLMODJ, HA TUDSZ!
#33 NE CSAK PÖTYÖRÉSSZ!
#34 OLVASS, ÉS SOHA NEM LESZEL EGYEDÜL
#35 TANULJ PORTUGÁLUL!
#36 TÖRJ NYELVET!
#37 TERVEZZ BOSSZÚT!
#38 VAN, HOGY NEM KELL TARTANI A TÁVOLSÁGOT
#39 ALUDJ OKOSAN!
#40 FILMEZZ ÁGYBAN!
#41 ÁLMODJ, HA MERSZ!
#42 GONDOLKODJ AZ ÉLET ÉRTELMÉN!
#43 VÁLTS BÉRLETET!
#44 LEPD MEG MAGAD VALAMIVEL!
#45 SAJNÁLD ÖNMAGAD!
#46 NE AGGÓDJ!
#47 VÁLTS PERSPEKTÍVÁT!
#48 KEZDJ EL EGY DIGITÁLIS TISZTÍTÓKÚRÁT!
#49 VAN, HOGY TARTANI KELL A TÁVOLSÁGOT
#50 MERJ NAGYOT ÁLMODNI!
#51 DOLGOZZ!
#52 ÁLDOZZ EGY PERCET A NÉVTELEN HŐSÖKNEK!
#53 BESZÉLJ HOZZÁ!
#54 ÓVAKODJ A ROBOTTÓL!
#55 ÉLJ AZ ÚJ LEHETŐSÉGEKKEL!
#56 KÉSZÜLJ A LEGROSSZABBRA!
#57 VÍZBEN AZ IGAZSÁG
#58 MERJÜNK KICSIK LENNI!
#59 NE LÉGY GYEREKES!
#60 VIGYÁZZ A SZAVAKRA!
#61 ÚSZD MEG!
#62 MINDEN JÓ, HA VÉGE VAN
UTÓSZÓ
A FELELŐS ALKOHOLISTA TÚLÉLÉSI SZABÁLYZATA