Illyés Gyula

Beatrice apródjai
Regény
 Sötétedés, sugarakkal
– Van pénzed?

Pénzem nekem mindig volt. Pénz nélkül – Pesten – éppúgy képtelen voltam kimenni a
házból, akár – még az anyám fegyelmezésére – zsebkendő nélkül (eleredhet az orrom vére,
ahogyan gyakran el is eredt) vagy zsebkés nélkül (mindig akadhat nyesni-faragni való fa,
szelni való étel). Tiszteltem és bámultam a villamosok hatalmas ablakait. Hátha betörök
egyet, s mire jutok, ha nem tudom megfizetni? Otthon megrázó esemény volt minden
ablaktörés. Enyhén kísértő rögeszmém lett az – amit persze akkor sose értem el –, hogy
legalább egy villamosablak árát tudjam a zsebemben. Családi követelmény volt nálunk az is,
hogy fillérre tudjuk, mennyi pénz van a zsebünkben. Városrészeket gyalogoltam át, hogy a
közlekedés költségeit megtakarítsam. De az Apostol-i (Szilveszter-i) nélkülözés mélypontján
is ritka volt, hogy legalább egy hazatérő villamosút árát ne birtokoltam volna. Ennek összege
az ugyancsak lapos aprópénztárcám egyik sarkában mindig ott volt, külön újságpapírba
csavarva. Ahhoz tartozott: ingatag talaj volt nekem még a járdák világa. (Volt nálam azontúl
mindig valami zsebbe tehető olvasnivaló – leginkább az Olcsó Könyvtár kötetei –, mert hátha
marad valahol egy-két perc olvasásra, az előttem álló világirodalomból.)

A jómódú ember fölényével bólintottam hát a kérdésre igent. S mindjárt meg is

mondtam, mennyi van nálam.

– Mert olyan pénzt bíznék rád, amiből egy fillért se, de még csak egypercnyi kölcsönre
se vehetnél el.

Megmerevedtem; de a következő mondat ez volt:

– Olvasatlanul bíznánk rád.

„Bíznánk” – ennek határozott fogalma volt, bár egyáltalán nem egyéni személyeket
jelentett; még kevésbé ismerősöket.

Hébelt Ede ügyvédi várószobájában folyt a beszélgetés. Jóformán csak látásból

ismertem azt, aki odahívatott. Neveként jobbadán az élt a fejemben, hogy ő a „Nem fontos”.
Mert már az első kézszorításkor elhadart neve után azt tette hozzá – de nem az a fontos.

Ő nyilván többet ismert felőlem. Tudta még azt is, hogy görögül tanulok,
fölkészülendően máris a különbözeti érettségire. Tudott Markó utcai ételbeadásaimról. Sőt
arról, hogy jártam Varjasék nyoma után a főkapitányságon.

Így és ott, abban az elég népes ügyvédi előszobában, amelyen néha Ágoston Péterné is
átsietett, kezdődött életem egyik váratlanul megtündöklő, sajnos, nem tartósan boldog
korszaka.

A későbbi, szervezetileg is fölépített intézmény, a Vörös Segély még nem volt meg. De
a neve máris, kisbetűvel, ám attól csak hatékonyabban. (Andics Erzsébet próbálhatna
emlékezni.)

Kaptam egy irattáska bankjegyet; persze csak a szemre hatott rengetegnek: infláció
volt, a „fehér” pénzes. S hozzá egy lista lakáscímet. Az volt a föladat, hogy tanuljak meg
betéve öt-hat nevet és címet, a listát pedig lakásomon kívül rejtsem el, illetve a letudott részt
tépjem le, és semmisítsem meg.

A nevek után nem volt összeg, hanem csak római számok: I, II, III, IV, V. Nekem
kellett ott a helyszínen eldöntenem, hogy hol mennyit hagyjak a rászorultság értékrendje
szerint. Vagyis mintegy tíz, húsz, harminc, negyven, ötven kiló liszt (vagy krumpli?) árát. De
gyorsan persze, és föltűnés nélkül.

Ennek nem volt nehéz megfelelnem. Fordultam meg már proletárlakásban annyiban,
hogy tüstént a konyhába lépve – a házfolyosókról a lakások belépője az üveges ajtajú konyha
volt – a nélkülözés fokát egy-két szemmegjártatással megállapíthattam. Egy-két szippantással
is a levegőbe; mert hisz abban fél nap múlva még ott lebegett, mit főztek, ha ugyan főztek
egyáltalán. Ám kérdezősködni sokat mégsem lehetett; hátha mégsem fogad bizalom.

S ott előttük olvasni ki a nekik ítélt pénzt?

Úgy oldottam meg, hogy különböző zsebeimbe más-más összeget helyeztem el. Vagy
az egyik csomót adtam oda, vagy a másikat. Esetleg többet.

Nekem való, tizenhét-tizennyolc éves lélekhez illő föladat volt. Rejtelmes,

fontoskodóan ügyes keresztkérdésekkel derítettem föl a helyzetet, majd a könnyek és
panaszok csúcspontján az utasítás szerint gyorsan fölálltam, az asztalra tettem a pénzt, illetve
a titokzatos tartalmú csomagot vagy csomagocskákat, s már mentem is, nem állhatván meg
mégsem, hogy ne mondjak, legalább az ajtóban egy-két ünnepies mondatot, affélét, hogy a
munkásosztály nem feledkezik meg a harc közben bajba jutott fiairól; él a proletárság
nemzetközi szolidaritása; az ügy föl fog támadni.

Már az első néhány látogatás után tapasztalhattam, lehet a föladatnak kockázatos része.
Voltak, akik többet akartak, s ezt – nyomomba sietve a folyosón – még a lépcsőházban is
utánam kiáltották. Egy alkalommal rossz helyre kerültem, s ügyetlen kérdéseim után
valósággal menekülnöm kellett, hármasával szedve a lépcsőt, igazánból nem a biztonságomat
féltve és mentve, hanem a rám bízott pénzt.

E látogatások után – melyeket ugyancsak az utasítás szerint mindig sötétedés után

végeztem – ismertem meg egy Botticelli módra angyalian szép, nyílt tekintetű és ugyanakkor
a vonásaiban az ártatlanság érinthetetlenségébe zárt süldő lánykát.

Az a fajta jelenség volt, akit az első tekintetre feleségül kérne az ember; a páros nemi
kielégülést még csak áhító fiatalember.

Miért tud vajon kéj lenni a kockázat, illetve a veszély? Nemcsak a szerencsejátékokban.
Testünk milyen porcikája éhezik vajon még a baj árán is a szerencse olyan kihívására, hogy
az végzetes balszerencsére is fordulhat? Mit akar vajon főleg az ifjú test, de még jobban a
lélek, a végzet szinte hetyke sértegetésével? A legemlékezetesebb keresztatyai kobakosokat
(az arculcsapás helyett nálunk dívó, jobbadára a tarkóra osztott csapásokat) azért kaptam,
mert – noha egyáltalán nem voltam pajkos természet – ismételten bemászkáltam a bikák
elkerített állásába, és hogy a nádfalból nyilat húzhassak, villámgyorsan elfutottam a félelmes
képű, híres tenyészbikák előtt, akik almon hevertek ugyan, de orrkarikájukból ki volt akasztva
a lánc.

A nyílvessző vonzott oly mértékben? Még az is föltehető, hogy egyáltalán nem.

Fölvillantja emlékezetem – nyilván a nyíl gondolattársítása folytán – a kockázatnak, a sors
ilyen megkísértésének még egy példáját az ezerből. A búcsúfia gyönyörű zsebtükröt (melyre
úgy áhítoztam, mert nemcsak a napsugarat lehetett vele szinte tündérleányként táncoltatnom,
hanem a hátsó falán az a türelemjáték volt, hogy egy fehér golyócskát be lehetett
kormányozgatni egy szörnynémber tátott szájába) rögtön az első nap kiakasztottam az istálló
ajtajára, a ház mögött, és az ugyancsak aznap kikunyerált gumiparittyával körbe kezdtem
lődözni, akként, a késdobálók mintájára, hogy mégse érintsem. Egyre távolodva e különös
célponttól, eladdig játszottam a véletlennel, amíg egy kavicsom a tükröt össze nem törte. A
rémület és a megkönnyebbülés; a feszültségnek a posztkoitusz-szerű átváltozása. Sirámmá?
Azt nem tudom fölidézni. Kalandot keres a fiatalság? Csak úgy, mint a kalandos vikingek
vagy hazába ért magyarok egy távolibb világrészt.

Mert mi fokozhatja vajon még tovább a serdülő testben szinte a nemi örömkeresésig e
veszély ilyenfajta szerencsejátékát? A mesékből és az iskolakönyvekből ismert az a fajta
vitézi tett, amit a romantika férfiasnak sugall. Azaz úgy, ha van szemlélő. Azt a bolond
lovagot, akit Schiller várkisasszonya életveszélybe menesztett egy fél kesztyűért, s noha tudta,
hogy a tett után faképnél fogja hagyni a hisztérikát, önfeledten kockáztatta a bőrét; nézték.

Nem ígérkezett veszélytelennek az az út sem, amelynek során azzal a kis tüneménnyel

találkoztam, akinek ma már a nevére sem emlékezem, de akiért, mihelyt szeme elé kerültem, s
magamon tudtam az édeni pillantását – úgy van: a pokol kínját vállaltam volna. Halál?
Okosabbak lennénk vajon, ha emberi fogalomra válthatnánk, mit tud az a hímrovar arról,
hogy ejakulációja pillanatában fejét nősténye leharapja? Visszarettenne a maga szerelmétől?
Nem teljesítené, amit a faj ösztöne parancsol?

Buzgó tanítványaként a korszaknak és annak a baráti körnek, amelyben Pesten

forogtam, fölötte hittem magamat mindenfajta olyan testi-lelki problémának, amellyel az
emberiséget hajdan a szerelmi élet, vagyis hát (ahogy már mi is neveztük) a szexualitás
gyötörte. Sem a futurizmus, sem a kubizmus, sem az aktivizmus, vagyis a Ma címlapján
fölsorolt egyetlen modern irányzat magyar hadteste nem ismerte a szerelmi lírát. Ilyet eladdig
(s még azután évtizedekig) Kassák sem írt – olyan Ady- és Petőfi-hatás lett volna, olyan
szimbolista és népnemzeti relikvium, akár a rím vagy az ütem. Senkire sem vár annyi csapda,
mint aki fölényesen jár a csapdák közt. Lányoknak, akiknek kezét sem mertem jelentősen
megsimogatni, könnyedén beszéltem a nálunk, a szellemi világban akkor már közvitatott
Freudnak libidó-elméletéről (én helyeseltem), vagy Alexandra Mihajlovna Kollontajnak arról
az állítólagos állásfoglalásáról, hogy a csók semmivel sem más lényegű szükséglet, mint egy
pohár víz (amelyet csak részben utasítottam el).

Pest egyik legcsúnyább városrészébe gyalogoltam ki azon az alkonyaton. Végig a

Kerepesi temető szutykosbarna, s tetejébe forradalomgyalázó plakátokkal teleragasztott, vége-
hosszatlan kőfala mellett. A járdán kásás mocsok, a levegőben olajos korom, az errefelé már
eszeveszetten rohanó, csikorgó és csöngő villamosok földrázásában közvetlenül a fal túlsó
oldalán Vörösmarty csontjai és koponyája: sírja azok közé tartozott, ahol nem is rég
ugyancsak letisztelegtem, Ady fölkeresése után. Aztán a Teleki tér düledező bódéinak utcái,
cigány-, azaz néger táború, afrikai rendetlenségben, de havas esőben.

Még azután kellett lennie (ahogy fölvilágosíttattam magam) valami szabványházas

vasúti lakótelepnek. Rossz világítás, a járda méteres hézagain sáros anyaföld. Raktam a
kiskabátom jobb zsebébe a IV-es rendűeknél nagyobb összeget.

A ház belül nem volt olyan emberriasztó. A lakás előszobájául itt is az üvegajtajú
konyha szolgált.

Erős konyhaszag, de kellemes. Az áporodott törlőruhák és mosogatórongyok helyett a

friss vászon, a mosatlan csetresz helyett a vízzel jól leöblített edény illata.

A kislány a viaszosvászonnal letakart konyhaasztalnál ült, és azt a rendkívüli

teljesítményt végezte a maga drótján leeresztett égő fényénél, hogy egyszerre varrt és
olvasott.

Felnőtt, se férfi, se asszony nem volt otthon. De apja nemsokára megjön. –

Megvárhatom? – Tessék leülni.

A tűzhelyen valami lassú fövésű főzelék emelgette a födőt. A kislány ezt is szemmel
tartotta, vízzel hűtve le a habot, ha kifutóban volt. S volt még egy tennivalója. A kisebb
lángon valami gyermektápszert kavart, a fakanalat a szájához emelgetve. Mindezt úgy, hogy
ültéből fordult oda a tűzhelyhez.

De a fő gondja az a hihetetlen egyszerre végzett varrás és olvasás volt. Mindkettő

nagyon érdekelhette. Öltött egyet, s a cérna fölhúzása közben szeme a könyvre röppent.

Tőle, azon kívül, hogy jó helyen járok-e, nem volt kérdeznivalóm. – Mit olvas? – Az
esti ipariskola tankönyvében a leckét. – Ipart tanul tehát? – Valamit a bőrdíszművességben, de
hogy pontosan mit, azt nem értettem, mert a szobából épp akkor kisgyerek magányos
csacsogása hallatszott. Besietett a kavargatott tejbepapival. Becsukta a szobaajtót, s mikor jó
idő múlva visszatért, úgy ült vissza az asztalhoz, s folytatta a varrást meg a magolást, mint aki
pótolni akarja az elvesztegetett perceket.

Az utasítás szerint nem lett volna szabad ennyi ideig elülnöm egy helyen. Egyáltalán
nem lett volna szabad leülnöm. De már attól fogva, hogy azért néztem figyelmesebben a
leányra, hogy ez lesz a búcsúpillantás, mert megyek, háttérbe homálylott az utasítás, illetve a
veszély. Sőt a veszélyt valamiféle édes vállalásnak éreztem. De azért elég feszült volt bennem
a lélek. Egyszeriben kibírhatatlan lett, ahogy hátam mögött a vízcsap egy-egy csöppet a
vaskagylóba hullatott, nem szabályos időközökben.

– Elzárhatom?

– De akkor én nem tudom kinyitni, csak édesapa.

– Majd ki is nyitom, ha kívánja.

 De aztán a tömzsi ébresztőóra ketyegése vált elviselhetetlenül hangossá. Mintha az sem
egyenletesen mérte volna az időt.

Az első bolond tettem, hogy fölkeltem s szorítottam egyet a vízcsapon; aztán – mivel az
óra továbbra is ketyegett – még egyet. Olyat, hogy egyre magam sem bírtam visszacsavarni.

A fogason jó állapotú vasutassapka. A falon arrébb a nyújtódeszka makulátlanul

lesúrolva. Ne vegyek vissza mégis némi pénzt a jobb zsebemből? Másutt nyilván jobban
elkél. De a IV-es sorrend a halálra ítélhetők és az életfogytiglanosok hozzátartozóit jelentette.

Elővettem Milton Elveszett Paradicsom-ának vaskos olcsókönyvtári kötetét, s

nekieresztettem ezúttal is agyam tépőfogait az alig érthető fordításnak.

Így olvastunk – alig pillantva át egymásra – vagy háromnegyed órát. Persze azért
jobban szemügyre vettem. Tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Egyszer-kétszer még átment a
kisgyerekhez. Visszatértében az ajtótól az asztalig tartó úton ő is rám tekintett.

Nos, most jön be az emlékezetembe, az orrom tudatába: a födelét emelgető fazékban

vöröscéklarépa főtt. Kapott egy bögre vizet, s ettől áthatóbban ontotta az illatát.

Milyen szép, milyen szép, milyen szép – ismételgette a szemem. Már nemcsak az
arcára, hanem a termetére, ahogy jártából a székre leült, a tűzhelyhez fordult, valamit ismét a
kis lángra helyezve, s a fazékból kikívánkozó vizet egy bögre lottyintásával lehűtve.

Ez volt az egész valóságos esemény, amelyből az akkor olvasott Stendhal elmélete

szerint eszménykép kristályosodott, évekre szóló élmény realizálódott, a „magképződés”
értelmében. Váltottunk még egy-két mondatot, de ezeket morzsák törmelékeként sem tudom
fölidézni. Ami ott lefolyt, annak megelevenítéséhez, azaz csak hozzávetőleges
megörökítéséhez az ifjúkori eszményteremtő készség tudományos boncolása kellene,
elegendő adat alapján. Mi dolgozott Dantéban voltaképpen? Tovább olvastam, mégpedig igen
figyelmesen, s így legjobban arra emlékszem, amit a nem könnyű olvasmányból fogadott be
ott az elmém. Az Elveszett Paradicsom elnyűtt – olcsókönyvtári – kötetének épp azt a részét,
ahol az én példányomból egy ív hiányzott, de csak nyomtatásban, mert maga a szöveg apró
kézírással (hogy be lehessen illeszteni a többi ív közé) ott volt. Az amúgy is bonyolult szöveg
magyarban még bonyolultabb mondatainak kibogozásához jótékonyan biztatott a kézírás,
főleg az, hogy azt jó barátom rótta oda, a könyv első tulajdonosa, Bloch György,
önképzőkörünk diákelnöke, nekem – noha velem nem egy osztályba járt (hanem a
párhuzamos A-ba) – azért is jó folyosóbeli eszmecserélő társam, mert én meg (Lusztig
buzgólkodásából) az alelnök voltam.

Elmepihentetésül fölpillantván, észrevettem a konyhaszekrényen egy doboz dominót.

Nem a szokásos gyári dobozban, hanem valami szivarskatulyában, s így nem rendben, hanem
összedobáltan. Beillesztettem a pénzelosztás kérdéséhez, a zsebemben működő mérleg
játékába. De egyszerre csak ezt mondtam: – Nem dominóznánk egyet?

A kislány odaemelte a dobozt, anélkül hogy szólt vagy felém nézett volna.

– Varrni azért ezenközben is tud – mondtam mosolyogva.

 Megértette az olcsó szellemességet (vagy elismerést?), mert bár nézni most sem nézett
rám, de elmosolyodott ő is. Varrt közben tovább.

Milyen szép, ismételte a szemem.

Éppen csak fölállítottam a hadsort, amikor megnyílt kopogás nélkül az üvegajtó.

Megjött végre. A családfő. Vasutaskucsma, vasutasbunda, nehéz vasutascsizmák.

Társítottam ezt is rögtön a jobb zsebemben lapuló összeggel, illetve a gondolataimban játszó
mérleghez, hogy mennyit hagyjak itt azok rovására, akikhez innen még aznap készültem.

Bizalmatlanul fogadott. Mindjárt arra a szavamra, hogy elítélt fia ügyében keresem,
lányát beküldte a szobába. Azt gondolva, hogy már nem látom viszont (mert hisz a pénz
átadása után a gyakorlat szerint gyorsan távoznom kell), odaköszöntem a már küszöbön álló
lánynak, hangtalanul, de a szokásosnál talán mélyebb főhajtással, s nyilván olyan értelmű
pillantással, amely ilyenfajta viszontpillantást remél. A kislány visszapillantott rám. De az én
tekintetem tartalmának átvétele nélkül. Vagy ha volt is valami arcán abból a rezzenetből, hogy
érzelmi sugárzás éri, az láthatólag nem személyemnek szólt. Annyi lehetett, amennyit
pubertáskorú lány a nemiség áramának közeledtére még az egyén tudatosítása nélkül fölfog.
Hogy valamivel mégis hosszabban hagyta rajtam a szemét, s hogy abban kérdés is volt (ahogy
később véltem s idézgettem), az nyilván a helyzetnek szólt: nyilván nem közömbös neki, mi
hírt hallhat bátyjáról. De aztán engedelmesen kiment, azaz be a sötét szobába, apjára is
irányozva egy pillantást, olyat, amelyben egysugarú a kérdés meg a kérés.

Gyakorlatom azt sugallta, hogy itt (mint annyi helyen) szűkszavú legyek. De alig
jutottam odáig, hogy olyanok nevében teszem a látogatást, akik segíteni szeretnének a fián,
illetve hát azokon, akikre a fiáról való gondoskodás hárul, fölcsattant: – Arra semmi szükség!
– Kezdtem a következő mondatot, hogy fiának a sorsa nemcsak a vér szerinti családjának a
gondja, s ezért azok, akik gondolnak rá, szeretnék tudni, hogy élelmezése, ügyvédi ellátása
megfelelő-e, amikor már láthatólag alig fékezve magát azzal förmedt rám: – Ahhoz magának
mi köze? Egy börtöntöltelékhez? Kiféle, miféle maga? – Olyasmit mondhattam, ahogy afféle,
akik a fiát a börtön ellenére sem tartják bűnösnek, amikor már el is vesztette türelmét: –
Takarodjék innét!

– Tehát el van látva a kedves fia?

– Miféle kedves fiam?

– X. elvtárs.

A memóriairodalom igen kényes műfaj. Néha – itt például – majdnem a regénybeli

párbeszédre téved a toll. Vagyis – mivel képtelen a valóságot oknyomozói közelséggel, azaz a
szükséges mikroszkopikus hitellel fölidézni – regényesít, azaz alakít, elkerülhetetlenül. Mert
mi képes akár tíz év távolságából akár csak tízpercnyi szóváltást pontról pontra emlékezetébe
visszahozni? Lám – az X. azt jelenti – pártfogoltamnak még a nevét sem tudom (bár ezt a
korabeli úgynevezett „dokumentumokból” még kikaparhatnám).
 – Behoztam a főműhelybe, frontszabadságot szereztem neki, de lássa ő, ha fölszedte azt
a ringyót, mert az vezette a kötél alá, tudom; én csak tudom!

Ilyesfélét mondott, de már harsogva.

Csapdát érzett vajon, s játszott (azzal az ösztönnel, ami még az állatvilágban is oly
mindennapi), hogy mentse magát, tán a családját, a „helyzetet”?

Valami hirtelen kitisztult a fejemben. Miért ez a kislány eteti azt a csecsemőt, tartja
rendben ennek a zord (akkori koromhoz képest) „öregnek” a háztartását? Hol az asszony? Hol
lehet az a fiatalasszony? Börtönben az is?

Megkérdeztem.

Ismét harsogott. Hogy takarodjak onnan, mert olyat csinál, hogy majd az hozza a
rendőrséget ide! A nyomomban, az összetört pofámért.

Kilépett a kislány. Látszott, a férfi most ráokádná a mérgét, de annyi tolult a torkába,
hogy csak késve kérdezte meg, de most meg már a halksága miatt ijesztőn:

– Mit akarsz?

Azt vártam, hogy a kislány oldalazva megy el az apja előtt az asztalhoz. De egyenest, őt
csaknem súrolva lépett oda, s vette föl a varrását, a könyvét, mutatva, hogy ezért jött. Közben
persze most már jobban végigmért, s jobban viszonozta a pillantásomat. Igaz, hogy most
olyan néma kérdés volt abban, ami igazán érinthette a szívét, melegen úgy is, hogy mégsem a
vér szexuális áramától. Nyilván attól a szeretettől, ami bátyjához, s tán a kisded anyjához
fűzte.

S vitte be a varrni- és olvasnivalóját a nyitva hagyott ajtón át a sötét szobába.

Olyasmit vágtam ki, akaratlanul megszelídülve, mondhatnám megártatlanodva a lány

megjelenésétől, és aztán attól a különös melegű pillantástól, hogy nem szép elhagyni a
bajbajutottakat.

Azt hittem, nekem jön ez a testes férfi (arcát képtelen vagyok fölidézni, annyira csak a
harag villámjátéka folyt rajta).

Fölálltam a székről. Ettől mintha még jobban eszét vesztette volna.

Magam is csizmában voltam. S most ráadásul vidékies bekecsben.

– Szégyellje magát – mondta.

– Maga szégyellje magát.

Végigmért, azzal a megvetéssel, amely a pribékeknek jár ki. Láthatta, olyan fiatal arc
van előtte, amelynek még a havi egyszeri borotválkozás elég, hogy szőrtelen maradjon.
 Ez nem csökkentette az ösztönét, hogy (nyilván) detektívnek ne nézzen; igen helyesen.
A fiatalság vágyik a hatalomra, főleg az erőszak szerveire, s a hatalomban szerepet nyert
fiatalság veszélyesebben tud működni a fölnőtteknél. Odaadóbban, mert zabolátlanabbul és
még tapasztalatlanabbul. Semmi nem volt félelmetesebb, mint mikor a nyilaskereszteseknek
sarzsis egyenruháiban uraskodott „kültelki suhancok”, a szocializmus nevelőitől elvadult
inasgyerekek fogták lövésre a géppisztolyt. (S a „király rikkancsai”, akik tízszobás lakásból
szállva utcára, a valódi rikkancsoknál tüzesebben rikoltozták újságjaik és szónokaik
vezérmondatait, akár verekedésre készen.)

– Csibész! Gazember! – mondta képembe arasznyi távolságból ez a – ma sem tudom, és

elképzelni sem tudom, miért – úgy nekibőszült ember.

Éreztem, ha egy szót szólok, arcul vág. S azt is éreztem, hogy nem hagyom magam,
olyat kezdve, ami végén akkor valóban itt a rendőrség. És akkor – zsebeimben a pénz?
Bennünket, hadd ismétlem, sem anyánk, sem apánk nem csapott képen. Visszaszorítottam hát
magamban – mint életem során annyiszor – az ozorai bicskást, akire pedig, hogy így
mondjam, helyi származásilag büszke voltam; az, hogy vágj oda őrülten, bár nemcsak Ozarán,
hanem a környékén szerte valamiféle nemességi bélyeg volt, kékvérűségi kötelezvény.
Kimentem.

De a lépcsőházban most nem rohantam. Álmélkodva állapítottam meg (vagy állapítom

most meg): valami változás kezdődött bennem. Valami nagyon fontosban volt részem. Most
kezdett hatni rám olyanformán, mint a nemesebb szeszeknek finomabb – lassabbra és
tartósabbra időzített – értágító ereje, az iménti varázslat. Az a delejes sugárzás, amelyet nem
annyira a fiatal lánytól, hanem a szinte még magának való szépségtől kaptam. Pillanatonként,
a szutykos lépcső váltogatásaként csitította a vértolulást, amit a fölháborodás, a kiadhatatlan
düh keltett agyamban. Olyannyira, hogy a földszint felé már – megálltam. Elmosolyodtam, de
úgy, hogy szinte ajkamról nyaltam a boldogságot. Bizonyos voltam, hogy viszont fogom látni
a lányt (akinek nevét akkor sem tudtam, s a családban való helyzetét csak sejtettem), hisz
annyi minden fűz össze bennünket.

Visszagyalogoltam a Teleki tér szennyes, düledező bennszülöttviskó-telepéig, fürödve

szinte a tiszta örömben, hogy megtaláltam, akit annyi ide-oda nyúlkálás után végre egy életre
megtaláltam. Végigcaplattam ismét a Kerepesi temető oldalán a Vörösmarty csontjai mellett
lépésnyire őrülten csörömpölő villamosok, a járdán a város legkültelkibb prostituáltjai között.
Mondhatni egymásra vadásztak most, halásztak, mert hisz megfogytak már a gyárakból
hazasiető munkások is. Annyira a jövő felé tartottam rózsán járva azon a lucskon, hogy a
valóságra végül csak a zsebemben dagadó pénz riasztott vissza: hogy adok arról számot (a
hitemnek), ha itt leütnek? De még ez sem észleltetett velem más létvalóságot, mint ami akkor
az életem tényleges eseménye volt.

A férfiak általában, ha nem tartósítják magukban a hazugságot, szégyenkezve

gondolnak vissza szüzességük elvesztésére. Ritka eset, hogy a test és a lélek szomja
egyszerre, egy forrásból elégül ki, s így, amikor a lélek is megkapta a maga teljes kielégülését,
vagy eltörli, vagy hamis színekkel festi át azt a még állatrendű mohóságot, ahogy a test
előrefutva, akármilyen forrással beéri.
 Néhány nap múlva beszámoltam annak a nem fontos nevűnek erről az esetemről is.
Úgy döntöttem, hogy a pénzt, amit ott szándékoztam hagyni, egyelőre mégsem adom ki más
helyre, hanem tanácsot kérek, miképp lehetne mégis kikutatni azt a leszidott anyát, és az ő
révén juttatni segélyt az elítéltnek. Mert hisz, ha így gondolnak rá, ő igazán különösképpen
rászorul. Találgatásom mélyén nyilván ott lapult, hogyan juthatnék mielőbb vissza abba az
edényeivel jó illatú konyhába.

Azt a választ kaptam, én magam semmiképpen nem térhetek oda vissza. Hogy mi
indíthatta azt a vasutast olyan mérhetetlen haragra, azt majd mások derítik ki, meg azt is, ki-
mi volt, s hova tűnt el csecsemője nélkül az a fiatal anya. De én még a környéken sem
mutatkozzam, a saját érdekemben. (Azaz hát érdekünkben.)

Az utóbbit nem tudtam megfogadni. Kétszer is végiggyalogoltam a Kerepesi temető

pestises kőkerítése mellett. Órákat elcsatangoltam a szabványházak környékén, mind szűkebb
gyűrűben körözve a megjárt ház körül. A véletlenre vártam. Nem holmi lángoló szenvedélytől
hajtva. Mondhatnám, a csábító s valóban kellemes séta, a jóleső időtöltés kedvéért, abban a
nedves, még a csizmát is megszortyogtató télben. Akkor még nyilván elég jól föl tudtam
idézni a lány arcát és alakját. De mintha már nem ő lett volna a viszontlátandó. Aztán hetek
múlva még egyszer elkószáltam arratájt egy-két órát, már azon töprengve, vajon
megismerem-e. Ez nem csökkentette a vonzóerőt, hogy azon a tájon részem legyen valami
olyanféle feszültségben, amely ugyanakkor megelégültségben is részesít.

Nem Első Szerelem van – Dante nagy érzelme mintájára –, hanem Első Szerelmek.
Érzelmi lovagiasság, ha az életen át tartó szerelmi szenvedély első megtestesítőjének egyetlen
személy nevét adjuk. Dante szerencsés vagy tán inkább takarékos tollú freudista volt. Még
inkább jól szerkesztő életregényíró (olyan értelemben, hogy minden költő a sorsával is
regényt ír). Azáltal, hogy csak egy Beatricét örökített meg (mert egy történet egy hősnővel
kerekebb a művészi előadásban), a többi nő rovására, akivel még megajándékozta az élet.
„Egy élet, egy asszony” – Veres Péter és Németh László jeligéje (ami akár harci jelmondatnak
hallható) egyszerre vall ritka szerencséjű sorsra és szexuális telítettségre. Dante feledhetetlen
típust teremtett, de ki tudja, vajon hány lombárdiai szép (testi-lelki szép) teremtést szorított
háttérbe merő művészi kényelemből eladdig a nyilván ugyancsak hősi sorsra méltó asszonyig,
aki állítólag tizenhárom gyermek fogamzására nyújtott neki kéjes kielégülést (mert hisz
különben nem ismételték volna), s akinek a nevét emiatt humoros képtelenség ma már akár
csak leírni így, főképp magyarul: Danténé.

„Idealizáltam” hát írásban emlegetett alakjaimat. Azt a kedves napszámoslányt, akinek

lényét az Ifjúság című verses rajzolatomban olyan módon akartam az idő hatása ellen
tartósítani, ahogyan a festők ceruzaképeiket a fúvós fixálóval, ma is valóságosnak érzem.
Révai József nem kis örömet szerzett akkor, amidőn az Orosz Annáról készített
vázlatsorozatomról ezt nyilatkozta: a leghitelesebb mozgalmi munkásnőfigura a magyar
irodalomban.

Nem éreztem „idealizáltnak” sem Orosz Anna „figuráját”, sem azét a kis
summáslányét, akinek neve sincs. Sem azét, akinek alakja (testi-lelki szépsége) negyven éve
formálódzik – több műfajban is – írói kísérleteim során, s akit épp azért, mert van rég
halhatatlan neve, ugyancsak naptári megnevezés nélkül szerepeltetek.

Nem nehéz kiszűrni mindebből az időben, térben egymástól oly távoli „reagálási”
formából a közöset. Megvonni azt a nevezetes közös nevezőt. Amely az emberi kapcsolatban
hovatovább több emlegetést és értelmet kap, mint a számtanban. Még könnyebb lenne
megnevezni a művelet eredményét: idealizált esetem, típusom, lám – a dolgozó nő. De milyen
voltaképpen az a típus, az az eset, amelybe valóban oly törvényszerűen beleestem? S ez a
„beleesés” vajon mibe zárt bele, s miből zárt ki? Hasonlóan Dantéhoz, aki Beatricébe
burkolózva föltehetően igen szabadon, azaz szabadjára is élt. De akit valami úton mégis
Beatrice vezetett, leghívebben épp a szakadékok fölött, a szentképek palló fölött lebegő
angyalaként.

A Kerepesi temetőnek évek óta nem tisztított komor és mocskos téglafala kitűnő felület
volt a rajzos, színes falragaszok számára. Csaknem házmagasságú volt, és tán kilométer
hosszan nyílegyenes vonalú. A gúnyrajzok olyanképpen sorakoztak rajta, mint a hajdani
királyi paloták ünnepi folyosóin – például a párizsi Louvre-én – a festményremekek. A
gúnyrajzok elhelyezői értettek a festői hatáshoz. A torzképek arányos távolságban váltogatták
egymást, figuráik szerint bizonyos szimmetriában. Minden második vagy harmadik rajzon –
emlékeim kacatlomtárjában ott van készítőjük különös nevű kézjegye is: Manno Miltiadesz –
ünnepien, nagybetűkkel ez állt: Hazádnak rendületlenül! Ezt olvasni a kerítésnek azon a
helyén, amely Vörösmarty kriptájának egyben hátsó falául szolgált, a szokásosnál
viszolyogtatóbb volt. Mintha a politikai izgatásra szánt verssort magának a vers költőjének a
hátára ragasztották volna egy ízléstelen gúnyrajz magyarázatául.

Harmadszor fűzöm bele e sorokba Vörösmarty nevét.

Attól az ifjúkori hiedelemtől vezettetve, hogy egy lángelme alkotásában is

otthonosabban foroghatunk, ha volt konyhájában is megfordulunk, azaz világosabban szólva:
a tihanyi visszhanghegyet megközelítve Csokonai nagy versének csúcsait eredményesebben
(mondhatjuk, mélyebben) megközelíthetjük – a Pesttel való ismerkedés során a múzeumok
végiglátogatása közben letisztelegtem persze a hírességek szobrainál, majd egykori lakó- és
szereplési helyüknél. Itt olvasták föl a Tizenkét pont-ot! Itt is elszavaltatott a Nemzeti dal! Egy
ős Kaján-szerű boros hajnalon erre a kőoroszlánra ült föl Ady Endre! Elbolyongtam
nyugvóhelyet, sírt és kriptát nézni is.

Szegi kalauzolásával (tán már Jarnó társaságában) kerültem el a Kerepesi temetőbe:

magam is arcátlan röhejekre készülve föl eleve. Arhipenko már megcsinálta az első lukas
hasú szobrát, Le Corbusier építészeti álmai már nemcsak a levegőben lebegtek: rajzok
jelentek meg róluk. Ugyanabban az avantgarde folyóiratban, amely – elrémítőül, hogy az
ízléstelenség milyen mélypontjára jutott a „klasszikus” szobrászat és szépépítészet – a
genovai temető márványrengetegjéből közölt néhány pompázatos, de valójában elmebajjal
határos emlékműszüleményt. Kamaszpukkadozásra volt nekünk is okunk, fölfedezve a közös
szellemet, mely a Kossuth-mauzóleumot és a Tőzsdepalotát összefűzi! Hogy az asszír-babilón
stílusú Anker-palotát azonmód síremlékként föl lehetne állítani. Hogy hány évig megélt volna
Petőfi a piramisnagy sírboltjából, amelyben épp csak az ő teste nem nyugszik. És a szelleme?
De Vörösmarty sírja előtt elnémultunk. Jelképszerű volt, hogy megtalálni is csak alig találtuk
meg mindnyájunk kedvencét (Babits nagy tanulmánya nyomán). A temető falához szorítva
lapult, olyan szabvány kőlap alatt, amely egy falusi cinteremben sem állítja meg az embert.
Volt mégis, ami megindítsa az áhítatot; már affajta szívekben, mint a mienk. A kőfal túlsó
feléről olyan erővel hatott át a villamoscsörömpölés, a társzekerek csattogása a gránitkockán,
de még az ócskapiacnak a trombita- és torokrikácsa, hogy itt a sír előtt is jobb volt csak
pillantással cserélni gondolatot és véleményt. Eljövet a temetőből még kívülről is megnéztük,
hol fekszik a sír. Nem volt nehéz rögzíteni a helyet. Egy-két sírkereszt a kerítés fölé
emelkedett.

Méltó helynek tartottuk – az ország szellemi szintjére vallónak –, hogy a nemzet

„nagyszerű” halálának énekesét ilyen kegyeletben őrizze a nemzet. Lehet vajon értékesebb
jelkép arról, hogy az a „nagyszerű” halál – „nagyszerű” a vers születése korában nagyméretűt,
mindenre kiterjedőt jelentvén – immár elkövetkezett?

Amikor most (a pénzhordó utamon) a kőkerítésnek épp azon a részén két cigarettázó
prostituáltat láttam, alkalmi vendéget lesve az ócskapiac felől, a jelkép nihilizmusra hajló
elmémben tökéletessé vált: íme a nagyszerű, a világraszóló sír a hozzá tartozó
angyalfigurákkal!

Hébelt Ede tömzsi, kefehajú, ha jól emlékszem, vörösesen ragyás arcú ember volt.
Alakja nem állt ott a munkásmozgalomnak legendás és népszerű alakjai között, de most mégis
hasonló dicsfényféle övezte. Bátran védte – ügyvédként is – a börtönbe kerülteket. Szót én
alig váltottam vele, hisz nem miatta jártam népes előszobájába, elácsorogva néha félórákat.
De oda-odatársultam a csoporthoz, melyben irodájából kijőve afféle cercle-ét tartott.
„Hazudnak rendületlenül” – hallottam a sokat beszélő szónok rekedtesre kopott hangján.
Aztán ismét – már kiáltva – „Hazudnak rendületlenül!”.

Azt nem tudom már, hogy ezt már ő az akkor városszerte ugyancsak megismerhetett,
ellenforradalmi alakjaira s plakát szövegére visszavágásul mondta-e, de én már ilyenféleképp
ismételtem meg a diákoknak és ifjúmunkásoknak abban a csoportjában, amely hol a
magántisztviselők szakszervezetében, hol más-más szervezeti székházban, hetente többször
összeszivárgott. A „kultúrprogramok” után az odagyűlt fiatalok nemcsak a politikai helyzetről
tárgyaltak, hanem néha már arról, mit lehetne talán végre – tenni, bármiképpen.

Annak a már ott sikeres ötletnek szerzőségét sem merem magamnak tulajdonítani.
Ennyi volt: és ha annak a hazádnak-hazudnak torz összecsengését magukon a falragaszokon a
propaganda ellen fordítanánk? Mindössze egy betűt kellene sokszorosítani: az á fölé az u-t
odaragasztani.

De ragasztószert és ecsetet használni a csere közben: kockázatosnak tetszett. Vízzel

oldódó száraz enyv, mint a bélyegeké, meg körülményes és költséges. Szegi apjának jó
forgalmú cipészműhelye működött, négy-öt segéddel (a Szondy utca és az Eötvös utca
sarkán). Házilag gyártották a csirizt. Egyik kabátzsebben egy kis konzervdoboznyi csiriz, a
másikban egy kis köteg házilag sokszorosított u betű; akármiképp fonódott össze a kollektív
tett: most visszatekintve is ötletesnek tartom.
 De miért választottam vajon én elsőül a Kerepesi temető falát, ahol pedig már
megízleltem egy sor veszélyességi élményt? Ott a falnál már aligha találkozhattam azzal a
lánnyal. Azt sem tudtam, hol dolgozik, milyen irányból jár haza. De hogy arrafelé
választottam a veszélyt, amögött nyilván őrá is gondoltam; azzal hát valamiféleképp az ő
személyének is áldoztam. Annak az ideálnak, amelyet bennem az ő lénye keltett életre. Hisz
még el is voltam tiltva épp arról a környékről. Vörösmartynak tolnai ihletettségű sorai közül
(még bonyhádi emlékként) ez zsongott legtöbbet a fejemben; a gyermeklány Perczel Etelka
alakját mindahányszor teljes egészében azon lengetegen, szinte valóságosan szemem elé
varázsolva:

Hordta nehéz kötelét az elomló szőke hajaknak.

Noha jó ideig félremagyaráztam nyelvünknek ezt a talán legszebb hexameterét; úgy értve,
hogy azt a nehéz kötelet nem a fiatal kislány hordta a vállán, hanem a fiatal költő a szívén, az
érzelmein. A kép így nem elég világos, de ezáltal sejtelmesebb-jelképesebb: költőibb tehát az
ifjú elmék számára.

Akkor nem gondoltam rá, de most valószínűnek tartom, hogy épp ott, a tébolyult
hörgéssel rohanó villamosok, a legutolsó rangú prostituáltak és dögsovány, kopott göncű
selyemfiúk, a kétszeresen meggyalázott költő, az éjszakára csúfos fal közé zárt halál szinte
testre tapadóan szennyes aljvilágában esett jól a növendék szívnek, de szinte a mámor fokáig,
hogy veszélyes – a véráldozattal rokon – áldozatot mutasson be annak, amit ő mégis
ragyogóan tisztának érzett, a jövőnek.

A járda úgy-ahogy meg volt világítva, de a túlsó oldal homályos, a fal tövétől nézve
vaksötét maradt. Hangok hangzottak abból az irányból (bonyolítottak ott le krajcáros szerelmi
aktust is), bárki megláthatott tehát. A merész tettnek ez a színpadszerű megvilágítása, az
ellentét a sötét csavargónyomor és a partján folyó, fény veszélyeztette küzdelem között csak
fokozza az épp csak fölserdült léleknek azt a végzetmegvető, sorskihívó bátorságát, amely
nélkül – ő mégis azt hiszi – nincs jövő. Nincs az életnek olyan igenlése, amire a szerelmi élet
„nemesebb” része (a szexuális gerjedelemhez képest), az „ideális” serkent. De amelyeknek
épp a jó előrejutás érdekében tanácsos párban haladniok.

Dunántúli rémtetteinek hírével a szegedi kommunistaellenes hadsereg fázós-esős

időben vonult be a fővárosba. Hogy az utca két oldalán legalább érdeklődő közönség fogadja,
kirendelték az iskolásokat, az elemitől az egyetemig. Kirendelték – sőt eleve számon tartották
– a mi népes középiskolánkat is (az akkori Fehérvári útnak a Gellért-szállótól a kanyarig tartó
szakaszán). Lusztiggal előbb azon voltunk, hogy mi ide nem mehetünk el, sőt a többiek közül
minél többet arra kell rábeszélnünk, hogy vonják ki magukat valahogy. Viszont épp a velünk
rokonszenvező idősebbektől azt a tanácsot kaptuk, hogy ne keltsünk föltűnést, ne ilyen
alkalomból nyilvánítsunk érzelmet.

A lónak akkor még afféle kultikus szerepe is volt a társadalomban; főleg a fehér lónak.
(Napjainkig megmaradt, a gépek kiszorító rohama ellenére.) A magyar sereg fővezére
tengerész-egyenruhában és -sipkában ült lóra, méltón bevonulni Pestre; körülbelül
(történelmileg) ugyanakkor a professzor Masaryk Prágában keménykalapjában és cúgos
cipőben. Volt családi hírem arról, hogy a kíséret dunántúli lovasseregében ott fog ügetni a
dombóvári rokonság egy vagy két tagja. Tétováztam, hogy beálljak-e a járda menti első sorba,
ahova egyik újonnan jött tanárunk, a matematikát tanító, s egyben neves sportoló Hautzinger
– a később híressé vált Jány tábornok testvéröccse – engem rögtön utasított, csupán a
termetem miatt, de Lusztig, akit ugyancsak oda rendezett, fegyelmezetten ott tartott. Kerestem
B.-t is, D.-t is az antantszíjas, darutollas tisztek közt, de egyiket sem vettem észre.

Mindezt mintegy segédanyagul veti tudatomba az emlékezetem. A fehér hadsereg lovas

előhadainak bevonulása (az esőverte sapkatollak szél cibálta hajlongása) rögzíti a múltban a
napot, amikor ismét közelébe kerültem annak az egyszerre varrni, olvasni, dominózni és
tetejében még pesztrálkodni tudó gyermeklánynak. Megszegtem újból a tilalmat; elmentem a
Kerepesi úti temető falához.

Nagyon kínálkozó Ariadne-fonál lenne (épp azért annyi tévutat kínáló) az, hogy a
Fehérvári úton kapott élmény alakult át valamiféle daccá, hogy épp a rákövetkező napok
egyikén rakjak egy kis csomó u betűt a zsebembe, s menjek ki a Teleki tér környékére. Nem
voltam egyedül. Szegi, Lusztig, Normai? Vagy másvalaki az együttesből? Fölragasztottuk a
cédulácskákat ott, ahol még nem volt. Illetve, ahol letépve találtuk őket – nem gondolva arra:
ha volt valaki, aki letépje azokat, lehet, aki rajtakapja a fölcsirizelőjüket. Mentünk tovább, a
vasutasházak felé, újabb – nekünk való – plakátokat keresve.

Elkapta valaki hátulról a bekecsem gallérját.

Megállapodásunk az volt, ha bármi zavar esik: egymástól nyomban eltávolodni!

Nagyobbnak ígérkező baj esetén: futás, különböző irányban persze.

– Még mindig erre van keresete?! – csattant rám ugyanaz a harag, ami a múltkor a
vasutasházban, de rögtön olyan kitöréssel, mintha azóta azon a fokon fortyogott volna,
egypercnyi csitulás nélkül.

Nem siettem hátranézni azonnal. Megvártam, míg társam átjut az utca túlsó felére. Ott
már nem szaladt, de ugyancsak frissen surrant tova az esti hazatérők közt.

– Félreérti a viselkedésemet – mondtam, levéve galléromról a kemény tapintású,

szokatlanul nagy kezet; szembefordultam támadómmal. Fejében a vasutaskucsmával még
magasabb, harciasabb volt. A fő gond, hogy minden föltűnés nélkül minél hamarabb
elkerüljek a közeléből, s ha az nem megy, észrevétlenül megszabaduljak a cédulácskáktól. –
Véletlenül vagyok itt, megmagyarázhatom – mondtam váratlan nyugalommal.

– Majd adok én magának magyarázatot, de olyat, hogy törölheti az orráról – felelte,

szemében a múltkori száraz villámokkal; de ugyancsak visszafogva váratlanul a hangját.
Elment mellettünk egy-két járókelő.

Hogy a veszély keltette pánik rajtam bizonyos késéssel tör ki, azt már megtapasztaltam.
De ismertem már úgy-ahogy előtüneteit természetem e lassított visszahatásának. Dermesztő
közöny úgynevezett énem iránt, de oly fokú, hogy ha tűvel szúrnak meg, bőröm arra se
válaszol. Mintha valami erdei állat szelleme költözne belém: feszült éberség, de szinte
személytelen. Annyira tudaton kívüli, hogy már nem is emberi, nem engem illető.
 Igazítottam egyet a galléromon, mintha csak az lett volna a legfontosabb teendőm,
sarkon fordultam, s ott hagytam a férfit, mentem abba az irányba, amerre eredetileg tartottam.
De néhány lépés után, abban a hiszemben, hogy nyomomban jön, ismét hátraarcot végeztem.
Ott állt egy helyben, látszott, vár valakit; bevárja azt, akinek társaságából nyilván előresietett,
hogy engem utolérjen a végeznivalójával.

A lánya volt.

Odasiettem hozzájuk. Ilyenféle ostobaságot mondtam:

– Nem akartam a terhükre lenni.

Hogy ezt mondtam, azt az ő válasza rögzítette meg az agyamban. Végigmért.

– A Duna terhére legyenek az ilyen alakok.

Szólni akartam a lányhoz is, de egy hang nem jött a nyelvemre abból a rengetegből, ami
bennem volt. Feléje fordultam, majdnem esdeklő tekintettel.

Az arcra kiülő megvetés mindig csúnya. Eredendően rossz arcon sose olyan rút, mint a
szabályos vonások közt. Csaknem meghátráltató volt, amilyenre a megvetés azt az imént még
szép arcot torzította. Egy angyal képéből egyszerre ördög vigyorgott-vicsorgott ki a világra.
Azaz rám. Szinte testileg szenvedett a lány attól az undortól, ami elöntötte. Fuldokló beteg,
mielőtt feljön belőle a hányás. Mintha könny szökött volna a szemébe. De már ment is, apjába
karolva.

Én meg csak néztem utánuk, míg el nem tűntek a ködös homály már feketedőn mozgó
bokrai közt. Ekkor kezdte hatását bennem időzített bombaként a pánik, a túlfeszített idegzet
válasza. A szándék, hogy igazammal az apa és lánya után eredjek – settengjek legalább –
egyszeriben minőséget váltott: ellenkező irányban kezdtem szaporázni a lépteimet, alig bírván
féket vetni, hogy ne szaladjak, mintha ők követhettek, üldözhettek volna.

Jó ideig az az igazam foglalkoztatott, amit nem tudtam átadni; amit vak siettemben így
azon forrón magammal vittem (később, a mellékutcában, amikor már semmi nem indokolta,
pillanatonként még futásnak is lendülve). Voltaképpen a kamaszos hiúságomat égette az az
igazam, amely persze a napok múltával egyre forróbb hullámokat lökött a szívbe, az agyba.
Mit gondolhatnak rólam! Micsoda fölsülés! Szégyenbe kevertem még azokat is, akik nevében
ott szót ejtettem.

Nem beszéltem senkinek róla. Föl-fölmerült persze a kislány alakja. De jó ideig csak
azzal a gondolattársítással: milyen elragadó jelenség volt. A természetnek milyen vigasztaló
teremtménye. Mint egy kedvező talajból fölsarjadt hálás, sokat ígérő facsemete, vagy – mert a
keleti avantgarde akkor váltott át a konstrukcionizmusba – mint egy sikerült mechanikai
szerkezet: kollektív produktum, egyidőben utilisztikus és esztétikai.

Semmiképpen nem zavarta eddigi érzelmi életem „rendjét”; azt a fölötte változatos
viszonyt, amely kortársaimhoz, azazhogy iskolatársaimhoz hasonlóan körülbelül addig az
ideig engem is fűzött a lányokhoz, azaz a nőkhöz; még tüzetesebben: a „Nő”-höz. Mármint a
mozgalmon belüli, velünk egyívású, véletlenül nőnemű teremtésekhez. Mert ahogy az imént
mondtam, amiként a fiúkkal nem, a mozgalmon kívül velünk egykorú lányokkal sem volt
elképzelhető semmiféle csak fiú-lány barátkozás; olyannyira nem, hogy az ilyesmi árulásnak
minősült. Egy osztály, egy eszmerendszer elárulásának? A „mozgalomnak” nem voltak, nem
lehettek paragrafusai. Az „ügyben”, amely hűséget maga iránt maga követelt (a halállal
szemben is), benne volt (az akkori Magyarországon) mindaz a csíra, amelyből a frakciók,
csoportok, irányzatok, majd deviációk és eretnekségek máig számba vehetetlen sora sarjadt és
fonódott: hisz a sejtsarjadás és -fonódás máig tart. S az a mozgalom mégis szigorú egyház
volt, és kemény iskola. Épp azért, mert törvényen kívül állt. Mindenkinek lelkiismeretére
bízatott, hogy mi tilos, és – ez már kevésbé – hogy mi szabad. Az új törvény maga is abban a
különös sejtbomlásban, szaporodásban teremtődött. Illetve alakult: kereste határait. Mint
mindig a társadalmak (nemcsak az emberiek) hajnalán; és alkonyán.

A „Hazádnak rendületlenül”-ből „hazudnak rendületlenül”-t csinálni a tételes

törvényszék előtt nemzetgyalázás lett volna, kiáltó nemzetközi hitvallás, Vörösmarty szent
alakjának lerántása a napi sárba. De az én szívem és lelkiismeretem zsűrije előtt akkor (és
most) a hazaszeretet lávaforró megvallása volt, Vörösmarty megvédése, egy ifjú lélek
tanítványi kiállása már csak az által, hogy a vele járó kockázatot épp a szent csontok
közelében vállalta legkonokabban. Fölragasztani azokat az u betűket szinte a sírkő hátára,
afféle gyertyagyújtás volt, ünnepi áldozat a vadak módjára csikorgó, a latyakfröcsögéssel
vágtató villamosok szüntelen halottgyalázásában.

A néplélektan két fontos tényezőt hanyagol el az őskori társadalmak kötetlenebb nemi

életének vizsgálatánál, s ennek a néha csaknem teljesen gáttalan őspromiszkuitásnak erkölcsi
megítélésénél. Mennyi volt akkor az átlagos életkor? Alig több húsznál, főleg a vadászó-
csatázó férfiakat nézve. Létalap helyett szüntelen létbizonytalanság. A civilizáció rendje:
rögtöni fölélése és megélése annak, ami megragadható.

Ez a „civilizációs rend” (szociológiai műkifejezés) merül a mélyből mindannyiszor föl,

ha a társadalom fiatalkorú, és halálos veszedelemben van. Ismerjük a klasszikus, későbbi
példákat, a pestis sújtotta déli városok erkölcsének gyors – szinte higanycsőszerű –
süllyedését-emelkedését a sír leheletének közelsége szerint. A halál hígabb – magaslati –
légkörében felebarátainknak nemcsak ökreit és egyéb jószágát vezetjük el hamarabb, hanem
még hamarabb asszonyait. Már csak azért, mert az asszony, akár a jószág, kevésbé érzi a
kötöttséget: magától is indul.

A veszély, a halálos is, oly folyamatos volt, hogy a tudatra már alig hatott (mondhatni,
csak a reflexekre). Az ifjúkor sem tudatos állapot azoknak, akik még folyamatosan benne
vannak.

Így élt – serdült – a veszély és az ifjúság közegében az a mi szűkebb nemzedékünk,

mely a forradalmak idején még gyereknek számított, s ha valami jelentéktelen tettel-beszéddel
megbélyegezte magát, annak komoly következménye nemigen lett a bukás után. A bélyeget
legtöbbször úgy le lehetett törölni, akár az iskolai tintafoltot, benyálazott zsebkendővel. Hogy
milyen világnézetet választunk, az ismét majdnem annyira tőlünk függött, mint az, hogy
milyen pályát. Hisz csaknem mindnyájan az érettségi, illetve inaskodásból való fölszabadulás
előtt álltunk, szüleink nyakán éltünk.

Hogy a mózesi kőtábla parancsolatainak-rendeleteinek a lazulása, ez a különös levegőjű

erkölcsi szabadság milyen fokú szabadulást vagy szabadultságot hozott a nemi erkölcs
világában, ahhoz persze elsősorban a nemi élet akkori szokásjogait kellene kellőképp
fölidézni s egybevetni a maival – annak a napnak az erkölcsével, amikor éppen ezeket a
lapokat forgatja az olvasó. A világ egyidőben akarja leküzdeni a magántulajdon uralmát, és
kivívni azt, hogy testünk-lelkünk magántulajdonunk legyen. Vagyis, hogy mi tekinthető
emberileg árunak. Mit szemlélhetünk tárgyilagosan a közöny, s mit érzelemmel a szenvedély
határáig.

Kiabáló, zsúfolt piac és pissztelen nyomor, ez lehetne a századelő

szexuálszociológiájának két fő fejezete. A nemi nyomor olyan mélységeivel, aminőt a nyomor
más ágaiban sem látleletezhet vizsgálat.

Aki a női testpiac mai – akár párizsi, akár nápolyi – működésének mintájára tölti meg
tartalommal ezt a szót, hogy prostitúció: távoli harangszóból ítél s tájékozódik. Nem kell még
egyszer fölidézni: utcák hosszat sorakoztak Pesten is a nálunk „nyilvánosháznak” fordított
francia mintájú „maison close-ok”. Városrészeket tartottak megszállva az éppoly sután
magyarított „örömlányok”. „Exkluzív” bérpalotákban béreltek lakást nemcsak hatóságilag
nyilvántartott, de nyilvános helyeken is irigyen megbámult – itt kéjhölgyeknek nevezett –
élőhúsárusok, és így tovább és tovább, azokig a kültelki bokros telkeken heverő szomorú
mezítlábasokig, akiknek az volt az ismertető cégérük, hogy le volt bontva a hajuk, és
cigarettát tartottak a kezükben akkor is, ha nem dohányoztak.

És mindez az égvilágon semmit meg nem oldott. Mint a londoni tőzsde az indiai
éhségtájaktól, akkora volt a távolság a bőség és a hiány közt.

A test és lélek szüksége közt. Értve még úgy is: lehetett valaki testileg dúskálásig
szabad, s lelkileg mégis szárazra aszott cellarab. És fordítva. A valóság, a kézzelfoghatóság
minden kínálata fölött távolba néző; eszménykereső.

Nem az én esetem volt ez. Az a Beatrice ott a vasutasházban számomra nem égi
teremtmény volt. Még emlékét idézgetve sem. Nem szólva a dúskálás lehetőségéről.
Megvoltak: alakultak a mi kötelékeink is. A mozgalom fiatal lányai, asszonyai pedig? Ott
meg hatott még egy örökletes erkölcs, a mindenkori parasztforradalmároké, akik megvetették
a halállal – a halálos ítélet veszélyével – együtt ugyan a polgári jog és szokás minden
paragrafusát, de ugyancsak értékelték a maguk szabadságának törvényeit. Ezeket észleltük mi
is, érlelvén őket a magunk módján tovább.

Holott ugyancsak benne voltunk a saját korunk „társadalmi valóságában”. Én – a kapott

megbízatás folytán – még fiatal társaimnál is tanulságosabban.

Kaptam megrágandó leckét már csaknem kirándulásaim legelején.

Azok a pubertásból épp csak kivergődött fiatalemberek, akik barátaik húgának kezét
sem próbálták célzatosan megsimogatni, a prostituáltakkal az első próbálkozások után oly
érzelemmentesen elegyedtek szóba az utcán, hogy – ha nem volt elég pénzük – még a
szolgáltatás díját is oly tárgyilagosan tisztázták, akár egy dinnye végső árát. Akkor még
nemcsak a ruha- és cipőboltokban lehetett alkudni, hanem az élelmiszerkereskedésekben is, a
piacokon meg fokozottan. Épp azokban a hetekben kerültem olyan helyzetbe (egy sereg
véletlen folytán), hogy nem szorultam szerelmi piacra. Ezt csak annak bevezetőjéül, hogy –
hasonlóan különben az egész baráti körünkhöz – prostituáltakkal zavar nélkül tudtam
érintkezni, iparukon kívül is.
 Mégsem akartam bemenni most abba a földszintes házba. Aztán mégis bementem. A
kapu előtt állongó két-három nő, noha öregecskék, félreérthetetlenné tette a sejtelmet. Az
udvar még inkább. De hát ahogy még a Nagymező utca modern bérházában, ahol Weszely
polgárian módos szülei laktak, volt főbérlete „kitartott” nőnek, lakhattak itt ebben a
jellegzetesen „olyan” házban is nem „olyanok”. Megtaláltam az ajtószámot, melyet fejembe
véstem. (Betartva, hogy semmit le ne írjak.)

Volt az akkori Aréna út és Thököly út sarkán egy kávéház; ha majd eszembe jut,
pótlom a nevét. Az udvarbeliek oda utasítottak. Némi mérlegelés után odamentem.
Rendeltem, körülnéztem. Az egyik nagy ablaknál három nő is ült olyan kikészítésben, hogy
még a járdán elhaladók sejtelme se legyen félreérthetetlen. Unottan kártyáztak; szemük többet
az utcán, mint a lapokon.

Mi kockáztatnivaló lehetett? Rossz esetben „olyan” ismeretség keresőjének vallhatom

magam, akár a legrosszabb megfeleltetés fordulatában.

Talán tíz ével is idősebb lehetett nálam, akit a pár szavas kérdezősködés után
asztalomhoz vezettem. Véletlenül jófajta cigarettám volt; odakínáltam neki a csomagot.
Megkérdezte, vehet-e ki kettőt, esetleg hármat, bár ő most nem gyújt rá, azaz nemigen
dohányzik. – Akkor mire kell? – Továbbadom, beszámítom. – Volt még egynéhány ilyen
őszinte mondata. Fölbátorodtam, hogy ne köntörfalazzak. Tudtam, hogy férje, illetve az,
akinek nevét viselte, alig kerüli el a halálos ítéletet. Megkérdeztem, mikor látta. – Két hete. –
S mikor látja megint?

Ismertem, melyik fogházban mikor van beszélőnap, csomagbeadás. Ellenőrizhettem,

igazat mond-e. A fejében voltak a dátumok. – Adott be csomagot is? – Igen. – Leveleznek? –
Cédulával az irodán át.

Megtorpantam a döntés dolgában. Gáncsot kaptam még én is az előítélettől. Adhatok

segélyt – járhat támogatás – ennek a „könnyű keresetű” (mert hisz „könnyű életű”) nőnek is?
Nem fog vajon lármát csapni, ha kézitáskájába átteszem a zsebembe készített borítékot? És –
noha épp az imént szereztem bizonyságot, hogy ételt, ruhát, cédulát ad be – arra fordítja-e a
pénzt, amire kapja? Zavaromban azt kérdeztem, mikor beszélhetnék vele bizalmasabban? –
Akár rögtön. Itt vagyok a Garay piac mellett.

A vidéki böszmeséggel tetézett kamaszutói szemérmességen kívül engem is elsősorban

a nemi betegségek szörnyhírei tartottak távol azoktól a szegény „örömlányoktól”, akiknek az
általunk elérhető példányait biz látni sem volt, de távolról sem öröm, s akikkel közelibben
érintkezve nemcsak a szem záródott be ösztönösen, hanem szinte éppoly görcsösen a száj. S
az orr s a fül csak azért nem, mert azoknak a lélek nem tud parancsot adni, hogy védje
igényét, a bensőt, a kényszerek külső mocskaiban is. A nemi élet akkori fölvilágosító
könyveit én is még iskolai, de pad alatti olvasmányként böngésztem végig, a pubertás első
lázkorszakában. A két legtudatrombolóbb tanulságot, legzavaróbb élményt a
legtudományosabb könyvek nyújtották. Hogy a „romlott” nők szükségszerűen testileg
hasonlóképp romlottak, és rontást terjesztenek az ajkukkal érintett pohárral is. És hogy az
önkielégülés hármas következménye a gerincsorvadás, az agylágyulás, a korai impotencia. Az
orvostudomány az önkielégülés helyébe az öröklött erkölcs afféle „férfiak közt vagyunk”
igazmondásával csak a megvásárolható szeretkezést ajánlhatta. Amitől ugyanakkor mint
végzetes veszedelemtől óvott.

De még egy mai keletű betoldás, mielőtt továbbmennénk ott a múltban.

Minden életrajz – rajz. Emberi kéz, és nem gép rögzítette élmény. Bármily „hiteles”
dokumentum. A festők időnként elhátrálnak a készülő képtől, összeszűkített pillákkal
vizsgálják a képet, majd a kép tárgyát. Azért vajon, hogy vonal vonatra egyezik-e? Azért,
hogy ellenőrizzék, megjelenik-e a vásznon az, amit eleve (egy órával vagy húsz ével előbb)
beleláttak a képbe. Természetesen önmagukból.

Emlékeket idéznék ezeken a lapokon. Vonalról vonalra? Ez annyi lenne, mintha percről
percre való pontosságot volna merszem vállalni. Ez képtelenség. Hűségre törekszem. Egy
lényeg, egy-egy bennem tudatosult (vagy tudatosuló) kép „kivetítésére”: papírra rögzítésére,
mások szeme elé. Gyönyörködtetésül? Inkább okulásul, ezúttal még fokozottabban.

Beülhetnék a múzeumba, ellenőrizhetnék a „dokumentumokon” egy-két időpontot:

valójában a bevonulás végigasszisztálásának napján vagy másnapján történt-e az a kamaszos
vállalkozás, azoknak az u betűknek kiragasztásával, s valóban először a Kerepesi temető
falán, mintegy a költő hátára? Valóban a temetőnél volt második találkozásom a goromba
vasutassal, s nem közelebb a lakásukhoz? Mit érnénk ezzel a fotográfushűséggel? Odaadnánk
vajon Rembrandt arcmásait, Cézanne tájképeit a „tárgyukról” (képzeletben) készült
fényképért, vagy akár filmért? Színesért!?

Hisz igazából nem történelmet hivatott ábrázolni bármely önéletrajz, hanem történelmi
levegőt. Írója arcmásán kiváltképp.

Jóval később azzal véltem fonalát találni (mélytudatom kanyarjaiban) a váratlan

bizalmamnak az Aréna úti kávéház „könnyű nőcskéje” iránt, hogy emlékezetemben még ott
terjedhetett az a néhány becsmérlő szó, mellyel az ingerült vasutas a menyét leringyózta. Akit
az ő fia „fölszedett”, aki az ő ártatlan gyermekét az akasztófa árnyékába vezette, csábította! A
cigarettakunyeráló, élelmes szemű, érett asszony alakja mögött Szonja árnya emelkedett föl
Raszkolnyikov szalmazsákjáról, de fején már európai dicsfénnyel; a berlini metafizikusok és a
párizsi nietzscheiánusok tömjénezései folytán akkor volt mennybe menendő nálunk is. Erről
szó sem volt. Föltevésként sem lehetett. Hogy a két nőnek csillaghoni köze sincs egymáshoz,
már a kezdet kezdetén napfény-világosságú volt. Ismertem a vasutas fiának, a kávéházi
asszonyka férjének a nevét, helyzetét. De az az első pillanat különös benyomása mégis
tartósan belém ivódott, mint kiűzhetetlen, kialudhatatlan erejű szesz. Zsongító mámora testem
valamelyik zugából máig előbúvik, ördög tudja, milyen érintésre. Szóba ejtve még most is
lebecsülő mosollyal kell védekeznem a regényesítéstől, el a legmellékebb mondatokig, mert
hol vagyunk már a regényektől! Író legyen a talpán, aki hajdan oly friss légkörüket úgy hozza
vissza, hogy az olvasó ne dohosságot szimatoljon. Hogy Beatricének afféle ellenpárjául
szülne a képzelet a tudatban egy megklasszikusodott Szonját? Illetve a testileg tiszta szűz
kiegészítő párjául egy lelkileg minden mocsokban szűzen maradt tisztaságnak? A lélekfejtés
máig kínálja azt a hovatovább százéves harisnyabontást, benső szőttesünk kiszálazására. Ne
legyünk gyerekek; fehérlik nemcsak a mi szakállunk, hanem éppúgy rengeteg hetyke
fogalmazásunké.

De miért kellett volna még bizalmasabban beszélgetnem azzal az asszonnyal, avégett,

hogy a zsebemben levő csomagocskát átadjam? Miért ne magyarázhatnám meg itt neki, hogy
mire kell fordítania azt az összeget? Végül tán így lesz veszélytelenebb, és így
félreérthetetlenebb, hogy az nem az én személyes juttatásom. Nem értette meg azonnal.
Megkérdezte, kell-e valami elismervényt adni róla nekem. De most már nem tegezett, hanem
magázott.

A Gyűjtőfogház főbejárata közelében, az akkori 28-as villamos végállomásával

szemben üzemelt – nyilván a börtön megépítése óta – egy barátságtalan, de tágassága ellenére
jól fűtött vendéglő. Most a beszélőre, csomagbeadásra ugyancsak sűrűn érkezők gyülekező-
és hírcserélő helye. Nekünk már ott afféle törzsasztalunk volt. Itt ültem már elég népes
együttesben, de arccal az ajtó felé, hogy az utánunk érkezőket magunkhoz intsem. Nem várt
ismerős lépett be. Elsőül nem is én köszöntöttem, hanem nő létére ő, tartózkodó főbólintással,
megjártatva szemét rögtön a többi asztal felé. Aréna úti ismeretségem volt, de igencsak más
öltözékben: kalap helyett kendőben. Ezért nem ismertem meg azonnal, s ezért köszöntöttem
aztán túlságos figyelemmel, amikor mégis azonosítottam azzal a cigarettát is megtakarító,
akkor ott iparszerűen kifestett, most már kevésbé megviseltnek tetsző nővel. Fölálltam. Így
aztán elkerülhetetlen volt, hogy ne siessek hozzá, az ajtónál tétovázóhoz, s ne vegyem ki
kezéből az egyik, a nehezebb csomagot. Vezethettem volna vajon máshova, mint a mi
asztalunkhoz? Kiderült, hogy Jankáék – Varjas húga és sógornője – ismerik őt. De persze nem
olyan viszonylatában, mint én, ahogy rövidesen az is kiderült. Látásból ismerték, bár nevét is
tudták; asszonynevét a foglárok névsorolvasásaiból, keresztnevét pedig a sorállásokkal járó
apróbb szívességtevések révén.

A kiosztott pénzekről nem kellett elszámolnom. Annál tüzetesebben beszámolnom,

hogy hol milyen helyzetet találtam. A Hébelt-irodai ismerőssel elég hosszasan tárgyaltuk az
Aréna úti kávéház „könnyűvérű nőcskéjének” nem mindennapi esetét, rögtön ott az ügyvédi
előszobában (az irattáska következő megtöltésekor). Az eset nem volt köznapi, de rendkívüli
sem. Harcainak sikeres előretörésekor a proletariátus mindenkor és mindenhol félelmes
segédcsapatot kap a lumpenproletariátustól. Félelmeset az ellenfél számára, de félelmeset,
veszélyeset éppúgy a forradalmi sereg számára. Hogy a társadalom legmélyebbre esett
(nyomott) rétege akar rögtön legmagasabbra jutni türelmetlenül és fegyelmezetlenül, erre a
geofizika tapasztalt törvényszerűséget, már az artézi kutak első fúrásakor. Az „Éjjeli
menedékhely”-ek népe nem tud forradalmat csinálni; képtelen a maga erejéből föltörni. De ha
egyszer utat lel, feszítő ereje sokáig nem ismer más törvényt, csak a magáét; itt fönt a
világosságban is azt a lentit, az éjsötétet, a pokolian fortyogót.
 Már előbb meg kellett volna említenem, mennyire másfélének tapasztaltam én meg Pest
proletárnegyedeit és „szegény”-negyedeit. Értve az utóbbin a nyomorgók, az elesettek
településeit. Azonos társadalmi osztály népe lakta, de mégis ég és föld választotta el azt az
Angyalföldet, amelyet tizennégy évesen megismertem, attól az éppoly nyomorvidéktől,
mellyel tizenhét évesen lett találkozásom; melynek a Keleti pályaudvar, a Teleki tér, az Orczy
tér lehetett egy-egy központja. Ahol – ugyancsak szerencsétlen választásként – a Népszava
szerkesztősége is állt, mellesleg szintén egy raj bordélyház közé ékelve, a filléres prostituáltak
városszerte leghírhedtebb utcájában. Angyalföldön (és Csepelen) gyári munkások laktak egy
tömbben; a „Csikágóban” és a Népszínház utca mellékutcáiban akkor jobbadán alkalmi
munkások, kismestereknek és piaci árusoknak afféle időszaki munkavállalói, szétszórva s
ugyancsak összevegyülve a mély lumpenproletariátus elemeivel: a munkát nem is keresőkkel,
és persze a bordélyok férfitartozékaival.

A Dickenstől Zoláig terjedő nagy regények iskolájába jártam gyakorlati szociológiára;

persze foglalkoztattak ennek a világnak a lényei is: Valjeant, Nanát kerestem köztük és
éppoly rendületlenül – már-már áhítatosan – Szonját.

Angyalföldön nem volt bordélyház. A gyárak sűrű füstje, a vegyi anyagok állandó
csípős-kénes szaga abból a városrészből az utcai nőket mintegy kiciánozta. A fiatalok itt
kávémérésbe se igen jártak; a szervezetben ingyen volt a biliárd, és tágasabb a hely. Fiúk,
lányok vegyest nyüzsögtek benne. Volt köztük vajon testi érintkezés is? Ezt nem tudom.
Mindkét Jani fiú onnan nősült ugyan, szabályos udvarlás és jegyesség után. Nekem elmondták
volna esetleges utcai kapcsolatukat, már csak kérkedésből is, hogy mennyire jártasak a városi
világ minden útvesztőjében. Nagyon jól tudták, mi folyik odaát (de már Újpesten is) az efféle
utcákban. Az ebédre terített asztalról anyjuk mint valami mocskos rongyot hajította le,
valahányszor a fiúk odatették, a Népszavá-t és mind a kiadványt, amelyen azt olvasta volt
(mert jócskán olvasott), hogy készült a Conti utcai nyomdában. Tudta tehát ő is, miről híres
még az az utca, az a környék, bár maga sose járt arra. A fiúk nevették a mama különös
háborgását, mert hiszen ringyókról (hazai szóhasználattal cemendékről) bőven esett szó a
családi asztalnál így evés közben. Keresztanyám nem kifogásolta volna – sőt némely esetben
tán még szükségesnek tartotta volna –, hogy fiai ilyen nőkön próbálják ki a férfiak által
kipróbálandókat – de hogy abban a városrészben! Angyalföldnek az valóban olyan „mocsár”
volt, hogy szegény számára is köpedelem.

Hogy még a proletár Pest is ilyen két világ, az megmutatkozik a kor két igazán
proletárélményű íróján is. Kassák szemét az Angyalföld nevelte, Nagy Lajosét meg az
Oktogon–Keleti pályaudvar–Boráros tér háromszöge.

A megállapodás – helyesebben utasítás – az lett a Hébelt-iroda előszobájában, hogy az

ingerlékeny vasutas fia a jelek szerint elég jól el van látva, s így a nevét a listából egyelőre
kihúzhatjuk: annyi név kívánkozott oda egyre sürgetőbben!

Az a vasutasfiú az egyik legrettegettebb terrorcsapat tagja volt. Kassa kiürítése –

Clémenceau és Beneš gáncsvető sakkhúzása – után, a Vörös Hadseregből helyezték oda.
Olyan példásan verekedett, önként kérve már azt is, hogy frontbeosztást kapjon. Noha – vagy
tán épp azért, mert – mint fölmentettnek nem volt igazi, háborús tapasztalata. Szamuely egyik
helyi harcánál ő kezelte a gépfegyvert. Fölismerték az egyik elesett parasztgazda családtagjai.
Sorsa nem volt kétséges.

Meg-meglepett a különös feszültség, az addig nem ismert nyugtalanság, hogy

ellátogassak mégis az Aréna úti kávéházba. A lelki jelenségek, a freudi belső bozót
kocavadászának, jómagamnak is eszembe ötlött: kettős ez a furcsa izgalom. Szorongva
vágytam, hogy a vasutasház fiatal lakójának közelébe kerülhessek. De éppoly szorongva
néztem az elé, hogy annak az Aréna úti nőnek a meghitt társaságába jussak, akinek révén az
előbbi vágy teljesedését remélhettem volna.

Dobogó szívvel villamosoztam ki a Gyűjtő melletti vendéglőbe, jóval a csomagbeadás

ideje előtt. Az Aréna úti ismerős két vasárnap sem jött ki. Előbb vagy utóbb adta be az
élelmet? A tárgyalások idejére a foglyokat a Gyűjtőből átszállították a Markó utcába. Oda
került volna máris a vasutas fia? (Huszonhét éves fiatalember.) Az újságok csak emlegették a
pört, de időpontot még nem közöltek.

Torkomban vert a szívem, amikor egy délután elvillamosozva a Keletihez,

megindultam a Thököly úton kifelé, gyalog, hogy legyen időm még egyszer mérlegelni,
belépek-e a kávéházba. Vagy elég lesz-e csak bepillantanom a kirakatnagy ablakon. De a
Verseny utcánál letértem a Grassalkovich utcába. Hirtelen megcsappant a feszültség töltése a
mellemben. Visszafordultam. Most azzal vívódva, jogom van-e, jogunk van-e elejteni a
vasutas fiáról való gondoskodás gondját. Most, amikor tán az a legnagyobb próba előtt áll.

A Varjaséknál szokásos vasárnap délutáni összetalálkozások valamelyikén ott leltem

egyszer csak az Aréna úti ismerőst.

Nem késő délutániak voltak ezek az egybegyűlések, hanem csaknem déliek. Ahogy a
vasárnapi beszélőn vagy csomagbeadáson túl volt, ki-ki aszerint jött ki a különböző börtönök
folyosójáról oda a Gellérthegy utcába, hírt és vigaszt cserélni: rémhírt és kegyesen hazug
vigaszt.

„Civilben” volt persze most is a vékony és nagy keblű asszony, a szokásosnál jobban
magába húzódva; elfogódottan nyilván abban a terjedelmes, csupa csillár és aranyozott könyv
szobában.

Lánya, menye, unokahúga volt vajon Bodrogi Zsigmondnak az a fiatalasszony, aki

magával hozta, valamelyik távolibb csomagbeadó helyről? S vajon Bodrogi Zsigmondnak
adott be csomagot az a másik fiatal nő? (Akinek arcát most várom valamelyes közeledésre az
emlékek ködgomolyából.) A két asszony tegeződött, némi meglepetésemre.

A dalköltő Bodrogi Zsigmond nevét a munkásmozgalom is elfeledte. A véletlenek

különös hálószövése folytán ezzel a névvel élmények gazdag sokaságát halászhatom ki
legtávolibb múltamból.

Amikor édesanyám még énekszóval végezte nemcsak konyhai, hanem kerti, kapálgató
munkáját, egy nap új nótával tért meg valamelyik rokonlátogatásból. („Új nótát” hallgatni a
béreslányok a puszta túlsó feléről összesereglettek.) Az érzelmes nóta, nyilván mert pusztát,
béreseket emlegetett, annyit zengett aztán távoli konyhákból, kertekből is, hogy íme, azon
épségben maradt meg máig a rengeteg por alatt:
 Kint a pusztán szántok-vetek, kezem-lábam fárad.
Téged pedig az uraság viganóban járat.
Becsületed föláldoztad,
de én azért nem átkozlak,
hogy is átkoználak?
Hisz az a pénz patikára
kellett az anyádnak.

Amikor Pesten később fölfedeztem (a proletárdiktatúra valamilyen füzetes

kiadványában), hogy a verset nem egy béreslegény költötte, ahogy Rácegresen hittem, hanem
egy műköltő, Bodrogi Zsigmond írta – gondolható, milyen véleménnyel voltam a csöpögősre
érzelgősített „népdal”-ról. De mégsem a költőjéről; főleg, mikor megtudtam – már a bukás
után –, hogy az még a szociáldemokrata párttal szemben is forradalmár volt. A politikai jó
szándékot másképp néztem, mint azt a szándékosságot, melyet Goethe lebecsülőn említ.

A költő hozzátartozója (mint maga a költő) a Nefelejts utcában lakott, a Garay tér
mellett. így tehát tudnia kellett, kit hozott abba a Gellérthegy utcai (43-as számú?)
nagypolgári lakásba; ahol pedig Kohn-Kerekes Árpádnak és a négy Szamuely fiúnak
édesanyja is megfordult. Ettől – hogy más is másként tekinti a vasutasfiú feleségét, mint ami a
kenyérkeresete szerint – oldódott bennem valamelyest az elfogódottság (elfogultság): magam
is más szemmel néztem rá itt.

De nem szóltam hozzá. Alkalom sem kínálkozott; oly hallgatag volt.

A társaság fiatalabb tagjai össze szoktak állni egy-egy rövidebb kirándulásra, jobbára a
közeli Kamaraerdőbe. Ott még veszélytelenebb volt az együttlét, a hír- és eszmecsere. Szóba
esett most is ilyesmi még annak a hétnek valamelyik kora délutánjára. Janka megkérdezte a
Bodrogi-hozzátartozót.

– Én mehetnék – mondta az –, de nem tudom, Aranka ráér-e. – És barátnőjére pillantott.

Az meg reám, némi tétovázás után, oldalnézésből, alig emelve valamit a lehajtott fején.

– Örülnénk, ha ő is jönne – mondtam.

De nem jött el, a barátnője sem; illetve a társnője a börtönbejárásban.

Ismét a találkozás helye miatt lepődtem meg, amikor a véletlen megint összehozott az
öreg vasutas kitagadott menyével, vagyis annak a proletár-külvárosi Beatricének
ángyikájával. Holott voltaképpen nagyon természetes volt, hogy ő is ott járt, ahol ez a
viszontlátás megesett. Hébelt zsúfolt előszobájában ültem, már dolgom végeztével; pusztán
azért, hogy ne együtt menjünk el azzal, akivel ott megbeszélés volt. Az Aréna úti asszony
lépett ki az irodaajtón. Maga Hébelt kísérte ki, nyilván azért, hogy a következő várakozót
beszólítsa. Mindenkivel túlzottan udvarias volt; de most, ahogy telt-tömzsi termetét kétszer
fürgén meghajtotta: feltűnően udvariasnak tetszett nekem. „Nem tudja, milyen nővel beszél?”
– gondoltam; menten megröstellve magam e gondolattól. (Vagyis „közönségesen nem járt
volna ki az az udvariasság annak a nőnek”?) Ez lehetett az oka, hogy a kötelező tartózkodást
legyőzve, az előszoba kijáratához furakodva köszöntöttem az asszonyt, majd főbólintásától
fölbátorodva hozzá csatlakoztam, le a lépcsőházba, aztán kint a járdán. Fején most nem
kendő, hanem kalap. Arca színesebb, mint Jankáéknál vagy a Gyűjtő előtt, de mégsem olyan
rikító, mint az Aréna úton. Volt neki tehát egy harmadik megjelenési formája; olymód utcára
való, mint a középpolgárság – s nem a munkásság – asszonyaié.

Nem kezdett szót, megtudni, mit akarok tőle; így mindinkább nekem kellett volna
előhozakodnom a kérdeznivalómmal.

„Beatricéről” persze.

A Garay utca felé tartottunk. Már a Keleti környékén föltűnt egy-két ruhájáról is
megismerhető, „afféle” nő. De ilyenek itt világos nappal, sőt délelőtt is járkálgattak, mintegy
ügyeletet tartva, emelt fővel, kihúzott derékkal, rendőri igazolványaiknak biztonságában.
Közismerten az érkező és a távozó vidékiek szükségletét látták el, szinte a vonatokhoz
igazodva.

A mellékutcák kispiszkosaiban már folyt a ricsaj, olyan nótákkal, aminőket a részegek

is csak „olyan” nők társaságában fújnak. Hangzott ki, azaz föl női hang is, az egyik annyira
klasszikus lebujból, hogy pincehelyiségben működött: homályos lépcső vezetett le hozzá
közvetlenül a járdáról.

Ahogy szaporodtak az „erkölcsi fertőnek”, az „alja világnak” szemmel láthatóan, füllel

hallhatóan szennyes jelei és hangjai, gondolható, hogy annál angyalibbá emelkedett bennem
annak az ugyancsak szemmel és füllel észlelhetően ártatlan kislánynak a képe. A megrögzött
szavak egyenrangúan képesek játszmát kezdeni a valóság tüneteivel.

Minél jobban behatoltunk a „züllésnek” ebbe a tartományába, annál bajosabb lett

meghittebb társalgást kezdenem ezzel a kifestetlenebbül sokkal szemrevalóbb nővel. Erkölcsi
– hazulról elég igényes – nevelésem gátolt vajon benne? Nem. Az akkor már elég magasra
fordult irodalmi ízlésem, a költői neveltetés. De a bukott nők faggatása már a
szakmánynovella-gyártók csontig rágott műfaja volt. A perditadalok (nem véve ki Ady Az én
menyasszonyom-ját, no de még Verlaine Szegényke Lelian-iáit sem) számunkra ásítóbbak
voltak Szabolcska és Deroulède klapanciáinál. Fölpislogva a Kaméliás hölgy világsikerű
színpadára, írták és íratták múltjukat nemcsak nyugalomba vonult, de még gyakorló
prostituáltak, annál több olvasót szerezve (már maguk közt a prostituáltak közt), minél
„mélyebb” világ „rejtelmeit” tárták ki. A német nyelvű „munkásirodalom” idevágó
legnépszerűbb regényét, Else Jerusalem fércművét – nevezzük így az irodalmi idényárut –
Kunfi Zsigmond fordította magyarra, s a Népszava adta ki, beszédes példájául, hogy az efféle
nyitott ajtók áttörésével a nívótlanság milyen vermei várják akár a jó irányú buzgalmat.
Vagyis mennyi volt a voyeur dévoyé, a kulcslukat tévesztett boldogtalan kukucskáló; vagyis a
nemiségben a nyomorultságig nélkülöző azok közt bár, akik a lehetőségben dúskálhattak,
„szabadon az előítéletektől”. De mit kaphattam volna én szavakkal ettől az árva asszonytól?
Arcában, így kifestetlenül, a tekintet is „civilebb” volt; emberibb: emberségre áhítóbb.
Barátnőjétől – csomagbeadó társától – már megtudtam élete egy-két eseményét, beleértve a
legutóbbiakat. „Lelkéhez nyúlni” (aminek akkor szintén volt, Bécsben főleg, divatos
regényiskolája) olcsó fosztogatás lett volna; az elől nyilván ily esetben ő is valami sztereotip
hazugságba rejtette volna fájdalma kincseit, jogosan.

– Láttam a gyermekét – mondtam.

De máris kiigazítottam magam.

– Azaz csak hallottam. A nyitott ajtón át. A kis sógornője gondozza.

– Nem vehettem magamhoz – mondta ő. Aztán szintén kiigazította szavát. – Nem adták
volna. Szoptatására sem engedtek aztán oda.

„Mi után?” – kínálkozott számra a kérdés, de csak azért, hogy a vasutasékra tereljem a
szót. Ám ehelyett mégis azt kérdeztem, megfeledkezve a tilalomról, de a saját
veszélyérzetemről is, hogy nem mehetek a házuk környékére sem:

– Hozhatok hírt róla; akarja?

– Késő van – felelte, meggyorsítva lépteit úgy, mint aki hivatalba siet.

Annyira a vasutasék forogtak a fejemben, hogy először ezt a „későt” rájuk értettem:
velük a kibékülés késő.

– Szeretnék egyszer közvetlenül beszélni magával – mondtam, amikor megállt egy

kapu előtt.

– Akár most – felelte, visszahúzva a búcsúzásra nyújtott kezét. De aztán mégis

magamra hagyott.

Beültem egy valamivel távolibb – s ennek arányában kevésbé zajos – zengerájba, erre
emlékszem. Először esett meg velem – innen az emlék hozzávetőleges hűsége –, hogy
megzavartságomban rögtön időt akartam adni magamnak, mintegy pihenőt, egyedüllétet;
hogy összeszedjem – mint valami kimerítő teljesítmény után – magamat, azaz a
gondolataimat. Mintha könnyebben mehetnék vissza a rendes kerékvágású életbe, ha még itt
ebben a városnegyedben tisztáznám, hogyan nézzem ezt a hirtelen oly közelről megtapasztalt
– betűben, frázisban nemzedékemnek már unalomig festegetett – „alja világot”, azaz „legalsó
társadalmi réteget”. Az anyagi elesettség mélypontjairól volt képem, akár elborzasztó,
bőségesen. Az éhezésnek, rongyosságnak is megvan a szennye, meg még a beszédben is (ami
engem leginkább elriasztott). Itt van most, lám, a lelki bukás tengerfeneke, a hírhedt
„posványa”. Az erkölcsi piszok, a maga tetű-, poloska- és svábbogártelevényével. Az ember
legarcpirítóbb megaláztatása – a legártatlanabbjainak, mert hisz legvédtelenebbjeinek – a
lányoknak révén. („Bukott lány”, „örömlány”, „utcalány” – az a képzelem rögzült belém,
hogy csak lányok „kényszerülnek” eladni a húsukat; húsuk legékesebb részét.) S ez a
legmocskosítóbb nyomor külsőleg a szenvedésnek feleannyi jelét sem mutatta, mint az a
másik. A házak piszkosak, de hol volt ez a gyárak mögötti kalyibatelepektől, a
deszkabódésoroktól, a Tarnai-rét veremlakásaitól? Itt mindenkin cipő. Kocsma, vendéglő,
kávémérés. Elfogadható ruhák a férfiakon – a nőkön pedig épp „azokon”! Angyalföldhöz
mérten jobb közönség nyüzsgött ebben a bor- és sör- (és nem pálinka-) szagú helyiségben is.

Nem mehetek el, amíg valami lényegeset nem teszek rendbe a jövőt illetően itt, a
színhelyen. Ilyen megzavart lelkülettel nem léphetek már a következő napba sem.

Hogy az előítéleteket megvetettem (versenyezve szinte barátaimmal), abban benne volt

a „romantikus” hajlamok lefitymálása, de még az eszményeké is („mint olyanoké”) mint
idealista tévtanoké. Ami nem foglalható logikai sorrendbe, az gyanús: ha gondolat, ha –
érzelem!

Lebecsülésül, majd megbélyegzésül a nyárspolgár szót a nyugati arisztokrácia

eredetileg a polgárság maradi, úri szabadosságra nem hajlamos rétege ellen használta.
Korunkra a szó ugyancsak megváltozott. Kispolgárnak neveztünk mindenkit, aki kétellyel
nézte bár a legforradalmibb törekvést nemcsak a tényleges társadalmi mozgalmakban, de
gondolatban, érzelmekben is. Baudelaire-ék polgárpukkasztásainak eredményeként szellemi
ember alig tartott valamitől jobban, mint hogy ilyenfajta polgárnak minősüljön; mint hogy
magán a pukkaszthatóság jeleit észlelje. Nem volt tehát oly szélsőséges fölfogása sem
erkölcsnek – a nemiségre vonatkozónak sem –, amelyet nem vállaltam volna egyaránt
lelkesen és kötelességszerűen. S most mégis lelkileg – és éppúgy testileg – megzavartan ültem
már a második vagy harmadik pohár sör előtt. Egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy
visszamenjek oda, ahol azt a finom s mégis bátorító hívást kaptam azzal a búcsúzó, de
feleúton abbahagyott kéznyújtással. De hát miért, mi végett mentem volna vissza? Hogy
annak az útnak valamilyen folytatásaként eljuthassak abba a vasutasházba, valami ürüggyel
viszontlássam azt a mindinkább eszményivé alakuló gyermeklányt.

Nem volt olyan kevés, amit most már róla (és apjáról, családi helyzetéről)
összerakhattam a csomagtársnő válaszainak meg azoknak a szavaknak az alapján, melyeket
idejövet a Hébelt-irodából sógornője róla beszéd közben már kérdezés nélkül elejtett.

A frontszolgálat alól fölmentett fiú nem érezte jól magát a háború alatt a gyárban. Nem
kis részben azért, mert nagyon jól érezhette volna magát. A rengeteg hadimunkásnő között.
Szemrevaló emberpéldány volt (mint az egész család), előzékeny, vidám. Épp ezért lenézték,
gyűlölték, nemcsak a férfiak, de azok véleményét követve éppúgy a nők. A nők értékesebb-
komolyabb része: magukat alázzák meg, ha ilyen könnyű sikerű alakkal bár szemezésbe
bocsátkoznak. Így aki összeereszkedett vele, annak visszamenőleg rossz hírét terjesztették.
Volt annak mással, másokkal is olyan dolga, mégpedig úgy is! Mert nagyon egyezett
vidámság dolgában a fiúval, a műhelymester fiával, jártak együtt inni is, persze hogy a lány
kezdeményezésére! Azután is, hogy a műhelymester őt kitette az üzemből. De járt az közben
mással, azaz másokkal – eltűrte volna-e másképp, hogy gyermeke megszületése után is csak
úgy legyen a fiúval? Csak a háború végén házasodtak össze, amikor a fiút nem fenyegette,
hogy büntetésből bevonultatja a – saját apja! Mert az olyan. Tönkre fogja tenni akár az édes
lányát; verte kiskorától, amióta félárva! Hogy mégis miért erőszakolta magához a kisded
unokáját? Bosszú annak most már az édes álma is!
 Szerettem az ellentmondásokat, főleg magamban. Illetve csak magamban. Mintha két
lovam lett volna – egymást tüzelve húztak. Vagy – békésebbek esetén – mint aki magában
sakkozik. Megesett persze, hogy két kakas akaszkodott össze bennem. Annál tovább
nézhettem, mire viszik, úgy egymagamban üldögélve, félórák hosszat. Órák hosszat, efféle
csöndes sörhörpintésben. Mint akkor, abban a hetedrangú zengerájban, amely azért nem volt
(a kor szószellemessége) zongoráj, mert csak egy nádszál csüggedt cigány (vagy olasz?)
pengetett benne egy viharvert hárfát.

Jegyezgettem a füzetembe. Nem, mert annyira érdemesnek tartottam volna papírra

vetni valamit a fejemben kavargó gondolatokból (legjobb módszer, hogy holmi egyenlet
módjára fölrakjuk az ismeretlen x előzményeit), hanem hogy ne szólítsanak meg, ne üljenek
az asztalomhoz a be-betérők; lássák: ha írással bár, de foglalt vagyok; semmi olyasmire nem
várok, amire ők gondolhatnak. Végigsétáltak a söntés előtt az idő teltével egyre sűrűbben az
éjszaka pillangói; mintegy őrjáratot tartva végső elvonulásuk előtt.

A meglepetések napja volt.

Azaz most már nem is lepődtem meg nagyon, amikor az ajtón a vasutas menye dugta
be rövid szétpillantásra az arcát.

Húzta volna vissza azonnal, akár kezét ott a kapunál búcsúzáskor.

Én meg hajtottam le fejem a füzetembe, a kelleténél mélyebben. Még a ceruza is az

orrom takarta, mintha épp akkor támadt volna valami sürgős lejegyeznivalóm.

Mellém ült. Sem akkor nem volt, de most sincs fogalmam sem, mit fejezett ki
voltaképpen az a szomorú ajkbiggyesztés, amivel maga elé bámult. Annak szólt az vajon,
hogy íme mégis a közelében maradtam (szinte az ivásnak adva magam)? Vagy hogy íme,
mire jutott ő, menthetetlenül? Bólintott, most rágyújtott, rendelt a nyilván ismerős pincértől
valami ott dívó szóval elkeresztelt, előttem így ismeretlen nevű italt. Tömény szesz volt, de
borospohárban; paprikát pöccentett bele.

Ebben a rikító öltözködésében (a kalapja is másféle volt), de mostani viselkedésétől, a

látható fáradtságától sokkal jobban föloldódtam iránta.

Örültem – úgy megkönnyebbültem –, hogy mellém ült. Ujjai hegyével érintette a

kezem fejét, s ott hagyta. Ettől valósággal hálát éreztem iránta.

Aztán még jobban föllazultam.

– Sárika mondta, hogy itt látták. Gondoltam, megnézem, hogy igaz-e. Az a bicegő.

Egy igen alacsony, enyhén púpos és bicegő asszonyka szokott azzal a Bodrogi
Zsigmond-rokonságú lánnyal megjelenni a különböző csomageladási sorbanállásoknál. De hát
miképp került az is ide így, hogy még beszélgettek is, éjfél felé? És mit akart ő itt most ezzel
mondani?
 Hátradőlt a székén, azoknak a pihenést váró mozdulatával, akik csomagok naphosszanti
cipelése után ülhetnek le végre. Arcvonásai szinte ilyesféle teherledobást végeztek; a festék
ellenére visszaszemélyesedtek: „civillé” váltak.

De beszélni vele úgy, ahogy érdemes lett volna, most még kevésbé tudtam. Épp talán
(ha ugyan nem nyilván) amiatt, hogy a sörhörpintgetéssel eltelt hosszú idő közben nagyon
behatóan akartam rendet teremteni magamban és – általában – (hányadszor) abban, hogyan is
kell a társadalomnak megoldania a nemek és a nemi szenvedélyek zűrzavarát.

Kívánkozik még akár egy-két mai keletű betoldás ide, hogy kellően tájékozódjunk
abban a múltban. De ott is – hangsúlyoztam már – inkább egy alakuló lelkület adottságainak
terén, mintsem kronologikus vagy topografikus adatok – főképp nem írói adalékok – közt.

Veres Péter életrajza nyújt általánosan hiteles képet a két háború közti magyar
szegényparasztság méltán sokat vitatott, mert helyenként valóban élesen különböző
erkölcsszemléletéről. Egymást már egész életre kiválasztott életerős fiatal leány és legény
fekszik éjszaka egymás mellett – felöltözve. Hogy van másféle csók, mint a rokoni, ott
sugdossa nekik először az ösztön. Csukott ajakkal, de egy-egy pillanatra kinyújtott
nyelvheggyel illetik egymás arcát, nyilván édenkertien ártatlan érzékiességet ízlelve.

Szülőpusztámon a nők kettőt örököltek: kiszolgáltatottságot a hatalmasok irányában,

előbb rabnői megalázottsággal, majd romlottsággal; örök fenyegetettséget a sorstárs legények
részéről, de az idősebb férfiak részéről, akik számára ott a pusztai elzártságban a kielégülés
vágya alig társult lelki vággyal. A már kérkedő kamaszok történetei azt rögzítették –
ugyancsak tartósan – tudatomba, hogy szerelmi aktus másképp nyilván nem történhet, mint
erőszakosan, a gyengébb – e tekintetben és tán evégből gyengébb – fél leteperésével.
Érzésbolygató volt ez a hiedelem még túl a felserdülés után: kínozzam, akivel épp örömet
osztanék?

Ez az asszony, aki akkor ott testvérileg tartotta mind az öt ujja hegyét a bal kezemen,
naponta – nyilván aznap ugyanúgy – jó néhányszor odaadta azt a – hajdani szóhasználattal
ugyancsak külön jelentésűen tudatomba plántált – féltett és féltendő kincsét. Nemcsak önként,
hanem még részéről történt ajánlkozással. Lefejtettem mégis udvariasan, szinte kérő
mosollyal kezemről a kezét. A második gátlás még erősebben hatott. Férje börtönben volt.
Persze hogy belém villant a gondolat groteszksége. De ez az asszony ételt, ruhát hordott a
férjének, szerette hát! S azon mit változtat az, hogy az asszony „azon” a téren már amúgy is
másként viszonyul a világhoz? A tudatra a groteszkségnek ez a ráadása sem hatott a
változtatás erejével.

És a fölény? A szabad gondolkodás szárnyaival pillanatonként elérhető magaslat,

ahonnan ezt a problémát is nézhettük (mi, akkori szociális forradalmárok) oly tág
körbepillantással, aminővel a maiak sem.

Van világtörténelmi áttekintés már vajon arról, mennyire nem közömbös históriai
faktumnak sem (hát még lélektaninak), hogy egy-egy újító tömegmozgalom hangadói milyen
életkorúak? Az újkor társadalmi tömegharcainak vezetői a küzdelmek kezdetén aránytalanul
fiatalabbak, mint a későbbiek. Így természetszerűleg – a még forró egyéni élmények és
tapasztalatok folytán – figyelmük a nemi megoldandókra bensőségesebb, aprólékosabb.
Tömegeik visszhangja erre általánosabb, ahogy a jegyzetek korszakidéző kitérői mutatják. A
lírán a forradalmi és a szerelmi húr szomszédos; nemzetközi tapasztalat. Éppúgy az, hogy a
hatalom birtoklása öregít, még akkor is, ha fiatalok veszik át – ha végre átvehetik – a veterán
gárdától (már nem a napóleoni marsallbotot, hanem a kormánykerekeket). Volt századbeli
munkásvezér, akinek népszerűségét (hogy elszánt forradalmár) szinte csökkentette, hogy
példás családi életet élt: a prudencia és a prüdéria meg az elmékben szomszédos húr. Hogy
polgári ellenzéki férfiak az alföldi városokban a bordélyházszalon asztalkái körül gyűltek
össze feketézésre, szememben meghökkentő részlet lett volna a kor képén, ha nem Erdei
Ferenc szava hitelesítené. De még magáról Tisza Istvánról a századfordulón két pletykát
támogatott ténnyel a lesállásból tüzelő hírlapírás: le-leugrott a mozgó villamosról, koronás
utcai nőt látogatott a Valéró utcában.

Az ikonolátria, a szentképkultusz nem tesz jót a modern tömegek – bár Petőfi kívánta –
prófétáinak, bármi volt (s lehet) az ellenvélemény. Bálványmerevvé teszi egykor oly eleven és
még szívhez szóló arcukon kívül eszméiket is. Épp a forradalmi lelkületet ingerelvén
ikonoklastiára, képrombolásra. Semmit nem ártott Marx nagy tételeinek, sőt azokat mintegy
emberiesítette az akkor még meg-megemlegetett körülmény, hogy írójuknak a nélkülözés sok
baja közt mi gondot adott tetőzésül a törvénytelen fia, ahogyan el-elpanaszolta Engelsnek (aki
ugyancsak törvényt fumigáló viszonyban élt férfikora megható munkásleány-szerelmével).
Eltávolítottak vajon bárkit Lassalle elméleteitől Lassalle polgárilag rendezetlen érzelmi
kapcsolatai? És még annyié, vissza Dantonig? Némiképpen még költői hitelüket is növelte a
Vér és arany verseinek, hogy jó részüket hajnaltájt, éjjeli nők találkahelyén rótta papírra egy
„fertőzött” vérű kéz.

De az oly sűrűn belém szorult, hogy nyelvbénító közlendők-megbeszélendők közül

valaminek mégiscsak hangot adtam. Annyira égetett, hogy édes lányára képes kezet emelni az
a boldogtalan vasutas. (Amikor megtudtam, hogy a fiára kezet emelt.)

– Tönkre fogja tenni annak a gyereknek is az életét.

De nem tért át asztaltársam az én utcámba. Annyira csak a fiútestvér sorozatos

szenvedéseire merevült a szeme, és persze a jövőjére.

– Miért képes így bánni azzal a gyerekkel? Lerí arról az ártatlanság.

– Mert nem tagadja meg a bátyját.

– Igen?

De ő megint csak a férjéről, az „uráról” beszélt. Hogyan lehetne megmenteni. Adott az

ügyvédek hitegetésére. De mintha engem szintén olyannak nézett volna – nyilván mert valami
nagyobb segítő erő alkalmazottjának hitt –, mint akinek szava lehet a férjének minden
ügyében. Én a kislányról akartam konokan többet tudni. A helyzetéről a családban, illetve az
oly harapós apja mellett.

– Úgy gondolkodik, mint a bátyja, valóban?

– Teljességgel úgy gondolkodik.

 – Egy tizennégy éves süldő lány?

– Tizenöt éves.

– Segíteni kellene rajta.

– Hogy tudnék én őrajta segíteni? Vagy akár te?

És – látva arcemelésemet erre a váratlan tegezésre – kezem fejére tette ismét az

összefogott öt ujját.

Győztesek között
Annyiszor hallottam emlegetni apám öccsét mint a vármegye vezető emberei közt a
legtekintélyesebbet, hogy hivatali helyiségeinek terjedelmes épületére értettem:
vármegyeháza. Noha nem a megye-, hanem csak a járásszékhelyen díszlett, Dombóváron.
Nem volt mérhető a tolnai székhelynek, Szekszárdnak ódon megyeépületéhez. Viszont a
megye tényleges szíve a vasutak és vásárok jóvoltából rég nem Szekszárd volt, hanem
Dombóvár. Arról pedig, hogy Dombóvárt nagybátyám fejlesztette igazi várossá, már a
korábbi (helyi) krónikákban kinyomtatott hálás elismeréseket olvashattam. Már mióta betűt
silabizálni tudtam. Együgyű büszkeséggel bámulva újságban és füzetes kiadványokban az
övével azonos nevemet, nem kézírással, nem tollal és tintával, hanem sose látott géppel és
festékkel odavarázsolva. Ugyanúgy, mint iskolás könyveimben a hősök és a szentek nevei.

Hivatalos hintó, akár négylovas, állt meg annyi a dombóvári hivatal földszintes háza,
mint a szekszárdi emeletes ház előtt. Talpat váltogató hajdú tekintélyesítette ezt is, azt is. A
dombóvári re-zi-den-ci-a mélyen az udvarba, illetve a kertbe nyúló U alakú épület volt. Az
egyik szárnyában a hivatal helyiségei, a másikban nagybátyám lakása, középen a hatalmas,
bolthajtásos kapubejáró. Nyilván tán még első látogatásomkor vezethetett át az egyiken
nagybátyám első (ezután nemsokára meghalt) felesége ezekkel a szavakkal: ez lesz majd a te
szobád. Ha megbecsülöd magad – mondta anyám túlzott illemtudásával, így fejezve ki háláját
úri sógornője iránt, akivel – két kintről jött a tenger nagy családban – kölcsönösen kedvelték
és értették egymást, kölcsönös szűkszavúságuk ellenére.

Emlékszem a zárt hintóra – mert először láttam olyat –, amelyben ezt a városi
származású nagynénénket Dombóvárról, illetve Ozoráról kihozták a pusztára. Csipkés
párnákból készítettek neki ragyogó fehér fészket a fekete kis batárban; nyilván konflisban.

A pusztai levegőre azért jött, mert kapott, az ezernyi közt, olyan orvosi tanácsot, hogy a
tehénistállók illata, azon melegen, éjszakák hosszán belélegezve jót tesz a gyenge tüdőnek: a
csípős szag kiűzi a bacilust.

A házunkkal szembeni dombon húzódott az uradalomnak akár száznál több ökröt

éjszakáztató, hatalmas istállója.

Az illat azonban nem jött át a völgyön, vagy csak nagy ritkán, esős reggelen. A frissen
fejt tej – még a föcstej – sem használt. Gyönyörű kis dobozok és üvegcsék maradtak a
tisztaszobában. Hetek múlva is nyitogattuk a szekrényajtót. Mintha nagynénénk azon át
távozott volna, oly elevenen áradt abból az a finom illat, melyet ruháin is boldogan és büszkén
szimatolgattunk.

Nagybátyám büszke volt a városára. Hivatalos óráin kívül is gondolt vele; olyanféle
tetszelgéssel járt benne, mint aki hétköznap is ünneplőt hord.

Jóval vacsora után, vagyis számomra késő éjjel mentünk nagyapám Hunyadi téri
(búzapiaci) házából haza az Erzsébet utcába. Szemetelt az eső, de jobbadán csak a gyér
közvilágítás pisla villanylámpáinak fényében.

Tragacsot – egykerekű targoncát – toló férfi közeledett. Terhe jókora zsák. Mi utat
engedtünk neki a keskeny téglajárdán; nagybátyám megállította.

– Hallhatta elégszer a dobolást, barátom! Semmi vasalt kerék nem ronthatja a téglát.

És leküldte az embert a csupa sár kocsijáróra.

A járda szintén az ő műve volt, akár a közvilágítás, a kis park a járásbíróság és a

katolikus templom között.

Hogy milyen érzelmekkel lépdelt azon a járdán, majd ki-be abba a házba, első
gimnazistaként az egykori vadóc pusztai fi, arról még terjedelmesebb betétet elmélkedhetnék
ide. De egész Dombóvárról!

Aztán nem később, mint tavaly – 1975 őszén – Pestre visszatérőben Pécsről,
megkértem a színház velem is baráti viszonyú gépkocsivezetőjét, hogy kanyarodjunk (a
bemutató másnapjának reggelén) Dombóvár felé. Aztán a Kapos-lapályról fölsuhanva az
egykori Korona elé: lassítsunk, a templom után itt jött az egykori Erzsébet utca. De így sem
ismertem meg, a permeteg fátyolozta kocsiablakon át, hogy a múltba valósággal térdig
süppedt földszintes házak közül melyik azonos a szekszárdi vármegyeház egykori
vetélytársával, Dombóvár hajdani községházával.

Amikor 1919. szeptember elején, elég csapzott állapotban Cecére megérkeztem, anyai
nagyanyámnak még a hamarjában összeütött rántottavacsora végén az a gondolata támadt,
nem mennék-e át – nem is Ozorára, hanem – Dombóvárra. Üzentek értem: „mik a terveid?”

Anyám hallgatott.

Csapzott lehettem nemcsak külsőmben. Tiszta fehérnemű úgy került rám, ha a testen
valót úgy-ahogy magam kimostam, s éjszaka megszárítottam. Ha jó állomásokkal is, de
Szolnoktól voltaképp gyalog tettem meg azt a tizenhat éves lábnak sem rövid utat.

De mindaz, ami bensőmet megviselhette, bárhogy megrázott és földúlt az elviselésük

pillanataiban (óráiban), a késő esti másnapján már csak emlékként sajgott. Valamiféle lelki
izomláz módjára. A tizenhat éves idegzet izmai éppúgy bírják a terhet, akár a talpaké. Az meg
már a természetemhez tartozott (mint annyi kamaszéhoz), hogy ha sajnálnak, arra mosolyt, ha
féltenek és óvnak, arra hetykélkedést indítson bennem a hála. Köszönet helyébe tréfát.

Újság akkor nem járt a házhoz. Nem volt mit fölolvassak nagyapámnak. Valamikor az
volt az ürügy, hogy naphosszat egymás mellett üljünk. Kint a méhesben, amikor csak
megengedte az évszak. Még a hűvös hónapokban is, mert a rengeteg méh a téli alváskor hőt
termelt.

Nagyapám már a méheket sem látta, de azért reggeltől estig méhészkedett, soha oly
buzgalommal, mint akkor. Most élte házassága fénykorát; úgy kellene megfogalmaznom,
szerelme diadalát ötven évre visszamenően, hogy olyan lovagias volt: egy szolgálólányt
emelvén hitveséül annak legelső arravágó célzására. Ő el tudta fogadni (most vakságában) a
hálát, nagyanyám pedig nemhogy veszítgette volna a türelmét, hanem maga sem tudta, milyen
ámultatóan növelte. Naphosszat ott ült nagyapám mellett a belülről kinyitott kaptárok előtt,
söpörte ki a libaszárnnyal a halott méheket, szedte ki a herét, igazgatta a csorba lépet, férje
utasításai szerint. Befogta a neveltető kis kalitkába az anyákat. Rezzenetről rezzenetre
beszámolva, hogy mit hogyan mivel, s megkérdve, mit kell azután tennie; mintha nem tudta
volna önmagától.

– Mama végül még pipálni is fog! – mondták lányai. De akkor már nagyapám sem
pipázott, a szeme miatt szoktatták le róla. Kézi fújtatóból lövellte a maga szárította taplónak a
füstjét, pontosan oda, ahova felesége irányította.

Már a csípés se fájt neki, állította. Különben az a legjobb orvosszer a reumára.

Most engem küldtek ki a kert közepére, a méhesbe.

„Nincs itthon, már elutazott” – hallottam egyszer nagyanyám hangját, kiáltva, hogy ne
kelljen a kerítéshez mennie, elhúzni a kapureteszt. „Majd átmegy hozzátok, ha megjön.”

– Nem mennél le mégis Dombóvárra? – kérdezte egy kaptár ellenőrzésekor nagyapám

is.

Nem volt rá most már semmi hajlandóságom. Nehezemre esett volna a vita, mert hisz
azt nyilván folytatták volna. Mert hisz – ezt kellett megállapítanom – egyetlen gondolat sem
másult meg a fejemben. Sőt. S most már abban sem bíztam, hogy a rokon lányok mellém
állnának.

És még akkor, 1919 őszén nagyon az a kép és élmény élt bennem Dombóvárról (és
apám családjáról), amit akkor annak az első gimnazistának agya és szíve magába szedett, apai
nagyapám kettős portája és a „vármegyeháza” között.

Nemcsak bennem. Ez indokolja ezt a kitérőt. Egyben-másban épp Pesten viselt

dolgaimhoz.

Cecén s aztán kint Csillag-pusztán olyan szép volt a szeptember, hogy ismét kísértésbe
estem, visszamenjek-e egyáltalán valaha még Pestre. A nagyobbik Pordány lány már
Csilléryné volt. Húga, Zsófi, nem kisebb emelkedés előtt: egy ezüstsávos vasúti, a délceg
Pesti (ha nem is a borjádi Pesthyekből) járt le vasárnaponként Fehérvárról a faluba,
köztudomásúan azért, hogy délután a Pordány István borát hörpintse, Zsófi pogácsáit tördelje.
 A sok vágó szőlő, melyet néhány évvel azelőtt, még kezdő, elsőfű kamaszként, süldő
lányként oly vígan kötöztünk, mezétláb (homok csiklandozta talpon): megöregedetten is
bőségesen nyújtotta a fürtöt, a mi hajdani jókedvünket csillogtatva. A mézédes rizling
üvegesre sárgult bogyói már-már lecsöppentek a földre, a saszláról hajtani kellett a darazsat.
Már Kisasszony szüretet nyitott.

Ebédre most szárazat vittünk, de volt, hogy ki se bontottuk a kosarat. A szőlőt

mogyoróval ettük, négykézláb másztunk be a bokrok alá: a zörgő levelek alatt a csigák már
téli szállást túrni gyülekeztek.

Jóakaróimból már senki sem él. Nem csodálkoznék, ha valami csoda révén mégis
bizonyíték tárulna a sejtelmemhez, hogy nagyanyám, anyám és a Pordány porta asszonyai
közös megállapodása volt – ha hallgatólagos bár –, hogy én minél több időt ott kint Csillag-
pusztán töltsek. Volt ott a cselédház aljában egy szép fekvésű kis tó. Tolltól szemetes, sáros
kacsaúsztató. Azt terveztük, halat telepítünk bele, a Sédből vagy a Sióból.

Bricskákon és rekvirált parasztszekereken a szegedi fehér hadsereg ezen a vidéken

nyomult a Balaton felé, Siófokra, „tisztogató hatásainak” alvásűző híreivel. Csak Cecén
tizennégy embert végeztek ki, köztük a szekszárdi Cséby fivéreket, az állomásfőnököt, rögtön
augusztus elején. A környék emiatt volt már úgy-ahogy biztonságos, az elborzasztó hírek
folytán. A szekeres tisztek átvették a román hadsereg akkori (arra meg ez volt a szó:)
„pacifikáló” módszerét: tekintélyszerzés és tekintélytartás végett, úton-útfélen botoztattak és
korbácsoltak, civileket is. Illetve csak azokat, mert hisz közlegénységük mondhatni nem volt.
A civilek sorában pedig minden paraszt paraszt volt, pofonnal kezelendő már
bemutatkozásnál; akár a nagygazda, ha ellenkezett.

Ma sem visz rá a tollam, hogy megnevezzem azt az ugyancsak rég halott közeli
vérembelit, aki egy este átügetett Ozoráról. Sapkája tollát még jóval a ház előtt levette.
Érdeklődni jött, nem volna-e elsősorban vagy egyelőre csak anyám öccsének szüksége
támogatásra. Nos, csak abban, hogy visszahelyezzék a kántorságba. Senki sem kételkedett,
hogy a váratlan vendéget szívességtevés vezette (legföljebb még némi szerepjátszó
fontoskodás), de anyám már másnap csomagolt, s szólított engem is Pestre. Mert igen; mert a
szívességtevő is rólam (aki akkor épp Csillag-pusztán voltam) azt a célzást tette, nem lenne-e
helyesebb, ha legalább némi időt Ozorán vagy Dombóváron töltenék. Hisz tágas a ház, itt is,
ott is, külön szobával számomra. „De akár külön ház” – ha anyám elhatározná magát arrafelé.

Sárbogárdon – vagy Pusztaszabolcson? – már románok igazoltattak. A vonat sokáig

állt, süket rémület feszítette a dobhártyát. A kocsikat hármas patrulok járták. Nagyrészt
írástudatlanok, vagy magyarírás-tudatlanok voltak. Bizonyos pecsétet kerestek, ha az nem volt
meg, vezetőjük máris kezét nyújtotta a baksis, a szinte díjszabású összegéért, s bólintva adta
vissza a tenyérnyi, még kézzel írt községházi papirost. Ennek lényege az volt, hogy fénykép
legyen rajta, akármilyen. Cecén nem lévén fényképész, anyai nagybátyámnak azt a csurgói
diákfényképét használtam föl, amelyen még fekete atillát és Kossuth-nyakkendőt visel.
Anyám egyetlen nagylánykori képét máig ez az ő akkori igazolványa őrizte meg. Szép
vonásait mindvégig az ártatlan, a hiszékeny pusztai kíváncsiság tartotta fiatalosnak.

Az állomás épülete előtt fekete, jó termetű ifjú tisztek álltak, laza testtartásban, de a
győztesek fölényének lenéző s vidám mosolyával. A földúlt országban most már Európát
képviselték. Ők, a bukarestiek már mind átvették azt az antant-mellszíjat, melyet a szegediek
még csak próbálgattak.
 Hát ők voltak, akikről már látatlanban is a visszavonuló vöröskatonák között oly
ellentétes, de egyformán képtelennek tetsző hírek cikáztak. Hogy puhányok, fűzik és festik
magukat, de saját katonáikat éppúgy, saját kezűleg korbácsolják.

Visszás érzéssel járattam rajtuk a tekintetem. Fölidéződött bennem a vívódás amiatt

(mikor Ecsernél végül – s végre – én is kaptam jó puskát), képes leszek-e lőni rájuk. Most,
arcukat, arcokat látva, képtelen lettem volna. Holott most voltak igazán ártó ellenség. Most
működtek teljes mivoltukban. Semmisítve az eszmét, a hazát, mely enyém. Ez megzavart.

Külön azzal, hogy – egy francia tiszttel társalogtak – lám, műveltebbek nálam.
Műveltek, és mégis – állatnál kevesebbek vagyunk a szemükben. Az igazoltató katonák, a
„buta” barbárok, ők még ránk nevettek, békét bólintva.

Kerengtek róluk vad hírek már Cecén. Ezek a hírek dermesztőbbek voltak a
későbbieknél (a szegedieknél), már csak azért, mert időben megelőzték azokat. Melyik volt
félelmetesebb?

Pesten alakult ki valamiféle kép a bosszúálló bajnokok – minek is minősíthető? –

versenyéről.

Az antantszíjba előbb beöltözöttek nem a mindig tumultuózus, hosszas akasztást

gyakorolták, hanem a fegyelmezett, gyors sortüzet, kardvezényléssel. Módszeresebb kínzást
csak az egyenruhában elfogott vöröskatonákon alkalmaztak, mondhatni hadászati célzattal:
volt, hogy ötágú csillagot vágattak előzően a homlokukra.

Bármi idevágó tudatos együtt dolgozás nélkül, közösen, a tettek együttes hatásával
fordították meg rendkívül gyorsan a diktatúra alatt leplezetlenül ellenforradalmár tömegeknek
hangulatát, beleértve a Tanácsköztársaság bukását lelkesen üdvözlő módosabb rétegek
várakozását. Pest közlelkülete borzadva fordult el egyaránt ezektől és azoktól. Ha a magyar
polgárságnak lett volna némi cselekvésre képes tudata, illetve ha lett volna egyáltalán némileg
erős magyar polgárság: most foghatta volna (annyi kudarc után) zavarában ugyancsak a fejét.
Égszakadásként dőlt a barbárság, az, ami ellen ő még az „esernyők erejéig” sem jutott; egyik
napról a másikra szűnt meg azután a múlt század helyes nemzeti érzése és jogegyenlőségi
elve is. Tombolt a hazaárulás és fajgyűlölet.

A tanítás már folyt, de nem a régi iskolában. A Tanácsköztársaság alatt vidékről

besorozott katonák tanyáztak volt abban, azután jó ideig románok. „Ázsiai” szennybe
borították a modern iskolaépítkezésnek azt a fővárosi kiállítási darabját. Lévén ezek is, azok is
oly barbárok, hogy – az iskolaigazgató (későbbi) beszédeinek egyik szemléletes állítása
szerint – az illemhelyek újszerű (fedő nélküli) fajanszülőkéinek vízzuhatagát mosakodásra
használták.

Anyám az utcára sem akart kiengedni, míg el nem intézi a megkésett beiratkozásomat.
Újra terepfölderítés volt. Hisz ugyancsak rám olvasható, hogy már a tavasztól a
Közoktatásügyi Népbiztosság ifjúmunkás-előadóképző tanfolyamára jártam.
 Ez volt a szerencsém. Mindazt, amit kontómra róhattak, messze az iskolától követtem
el, oda be sem néztem.

Anyám az iskolának – mint minden hivatalos szervezetnek – valami védő erőt

tulajdonított. Ahhoz már nem nyúlnak, aki azon belül van.

Az igazgató – az iménti Vadas József – alig emlékezett rám. Hiszen már a

szénszüneteket alaposan megtoldottam azzal, hogy közben mindig vidéken voltam, késve
érkeztem vissza.

Viselt dolgaimról a tanárok sem tudtak. Nagy részüket amúgy is kicserélték.

Azaz elbocsátották vagy letartóztatták.

De azok sem emlékezhettek rám. Az egy Fülöp Zsigmondon kívül egyikkel sem voltam
egy szó erejéig sem folyosói beszélgetésben.

Fülöpöt éppúgy jobbadán távolról tiszteltem. Komoran, sértődötten adta elő a

kereskedelmi vegytant és áruismeretet. Magánkiadásban szerkesztette és jelentette meg a
Darwin című folyóiratot.

Fölfüggesztették őt is.

Hogy Varjas börtönben, azt az újságokból tudtuk. Lengyel Gyuláról az terjedt,

agyonlőtték. Népbiztos volt.

Tán második nap voltam az iskolában, mikor az egyik óraközi szünetben valaki azzal
futott föl az emeletünkre: Fülöp lent várakozik az igazgatói szoba előtt, s mindenki kerüli. De
olyan állapotú is!

Sose tudtam kifejezni a tiszteletemet iránta. Leszaladtam a földszintre. Ő sem igen

emlékezett rám. Utáltam annyira azt az áruismereti vegytant, mint ő. De most néhány percre
maga mellé ültetett a padra.

A következő óraszünetben a fiúk tőlem tudakolták, visszakapjuk-e Fülöpöt.

Ekkor ismerkedtem voltaképpen össze a későbbiekben egyik legmeghittebbé vált

osztálytársammal, Lusztig Imrével.

Vállas, markos, bikaerős fiú volt, a hátsó padok hallgatagjai közül. Szája körül azzal az
állandó lefelé görbülő mosollyal, mint aki szó nélkül többre tartja magát ugyancsak a világnál.
A többiek mögött, talán még egy kicsit hátrább is állva hallgatta válaszaimat Fülöp
Zsigmondról. És fölháborodásomat. Már miért ne vehetnék vissza: a darwini elvei miatt!?

Ő meg volt franciatanárunkat, Pollák Ernőt nemrég az Andrássy út egyik

kávéházsarkában, üres asztal előtt, magányosan látta üldögélni. Több napos borostával.

Ötleteimhez nekem mindig csak társ kellett; akkor már a kivitelükben sem voltam
kevésbé friss, mint a kisütésükben.
 Pollák Ernőt valóban megcsupált állapotban leltük meg néhány nap múlva, az Andrássy
úti kávéházakat ismételten sorra járván. Asztalán csak egy pohár víz, szomorúan ritkás
kenyérmorzsák. Ő maga piszkos szélű inggallérja fölött éppoly borostásan, kialvatlanul. Egy
éve nem láttuk. Ő rám ismert, a franciásoknak nem az utolsó sorában álltam. De nehezen
oldódott föl. Azért-e vajon, hogy mint tanárunkra, mi itt is eleve fölfelé néztünk rá? Furcsán
fordult ez a tavaly még sziklaalapú helyzet. Mi faggattuk kérdéseinkkel, s ő meresztgette
oldalt a szemét a nehezen kiadott feleletek előtt.

Így hát csak másnap álltunk elő gyakorlati ötletünkkel, hogy szeretnénk gyűjteni
számára a legkedveltebb tanítványai között.

Az igazság az volt, hagy már gyűjtöttünk. Ezt elutasította: erre nincs szüksége. De azért
eltűrte, hogy kabátja oldalzsebébe Imre belecsúsztassa azt a néhány bankjegyet, amit
csőszerűre nyomogatott, s gondolom nedvesre, az akkortájt mindig verejtékező markában.

Segítséget csak abban venne szívesen bárkitől: hogy juthatna el mihamarabb Bécsbe.
Illetve veszélytelenül Sopronba. A vonatokon, főleg a messzejáratúakon a románok és
különítményesek versenyben igazoltatnak, egyaránt külön gyanúval a „rendezetlen”
állapotúakat. Sopronban már jobban egyenesben lenne. Közel a határ, és ő ott a falvakban is
lel közvetítőt, már csak édesapja összeköttetései révén, mert Sopronban úgy főrabbi, hogy a
megyében szintén első egyházfő.

De tart attól, hogy vonatra szálljon; a pályaudvarokat akár megközelíteni is

veszélyesnek tartja. De ha kikísérnénk, legalább Kelenföldig együtt utaznánk vele, s esetleg
még tovább, s búcsúznánk el tőle a kalauz előtt, öleléssel.

– A farbarúgás helyett, amit érdemelt volna – mondta évek múlva kebelbarátom, Pap
Károly, az író, midőn neki mindezt elbeszéltem, megtudván tőle, hogy a mi volt
franciatanárunk (későbbiekben neves bécsi lapszerkesztő) neki testvérbátyja.

Faggattuk persze ott a kávéházi sarokban a többi tanártársáról. A legriasztóbbat Varjas

Sándorról tudta. Azt kétségtelenül föl fogják akasztani. Az után ítélve, hogy milyen hajszát
rendeztek elfogatására, külföldre riasztva feleségét, gyermekestül. A propaganda főbiztosa
volt, és az eszmeterjesztőket sújtják legirgalmatlanabbul.

Még aznap délután bementünk a pedellusi szobába. Varjas lakáscímét még a régibb
nyomtatványokon megleltük.

A szép kilátás akkortájt csatlakozott az élet magasabbrendű igényeihez. Buda hegyeit a

gépkocsikkal könnyebb volt meghódítani, mint lovakkal. A villákkal és kertes házakkal az
előkelő városnegyedek az Andrássy út végéről ekkortájt kezdték átvándorlásukat a
Rózsadombra és testvéreire. A szemüdítő ablak a legbecsesebb bútordarab lett. Ízlésemhez
illő, szép városi lakásban először a Varjas Sándorékéban jártam. Úgy volt gazdag, hogy jó
igényre vallóan volt választékos. A Gellérthegy utcában feküdt, mely dacolva nevével, a
Naphegy legszebb pontjáról élveztette a szemmel a királyi várat, az Alsó-Krisztinát, az
Erzsébet-hidat. Ott terült teljes festőiségével Krúdyék még ép földrésze a rác templommal, a
Tabán.

Korunkbeli, de jó, ha mellünkig érő, tömzsi süldő lány nyitott ajtót, s hátrált be rögtön
előttünk olyan ijedelemmel, amitől csúnyácska arca így még el is torzulva, már
megsimogatnivalóra vált.

Világmegvetését Lusztig Imre nemcsak némán is tartalmas ajkbiggyesztéssel tette

közzé. Medvejárását éppily célból hangsúlyozott lompossággal fokozta. A fiatal lány – Janka
– szeme mégis rajtam futkosott nagyobb ijedelemmel.

Emiatt ismét kell némi kitérőt tennem.

Mi, gyerekek, a puszta kánikulájának vastag – és nekünk oly édesen bársonyos –

porában mezétláb jártunk. A tél mélyebb havában csizmát hordtunk. Cipő csak a kettő közti
idő kedvezőbb napjain került a lábunkra. És persze nagyobb ünnepeken, főleg ha
rokonlátogatóba mentünk, vagy rokonok látogattak hozzánk. Akkor is, mihelyt lehetett,
szabadultam ezektől a szalagos, gombos – annyi babrálást kívánó – kényelmetlenségektől:
pajtásaim, a béresgyerekek köznevetsége voltam bennük.

Gimnazista koromtól fogva két pár cipővel rendelkeztem, „viselővel” és vasárnapival.

Anyám azonban ezeket aszerint váltatta velem, hogy melyik pár ázott át, s melyik száradt meg
másnapra. De a házban mindig függött valahol (a kamrai rúdon) egy pár nyugalmazott
csizma. Mihelyt ilyen megállt a lábamon, vagyis belenőttem, azt húztam föl váltásul. Cecén
télszámra a fronton levő anyai nagybátyám csizmájában dagasztottam a havat-sarat.

Így került már az első pesti őszön rám itt meg testvérbátyám csizmája.

Nem afféle parasztcsizmák voltak. Nagybátyámé adjusztált huszárcsizma; bátyáméi,

amilyenben a falusi intelligencia vadászik. Ennek, annak a bekecs a tartozéka. Került
valamelyik kamrai rúdról az is rám. Ugyancsak elnyűtt állapotban; de hát még a gazdászok,
úri vadászok körében is az ilyenfajta rövid bőrkabát minél viseltesebb, annál becsesebb:
szemrevalóbb, mert hitelesebb. Eszembe sem jutott, hogy amiként pusztai pajtásaim közt a
cipővel keltettem derültséget, városi iskolatársaim a csizmámat nézik meg úgy, hogy kinéznek
miattuk. Noha nem valószínűtlen, hogy erős vidéki kiejtésem mellett ennek külön része volt
még tanáraim elfogultságában: eleve nehézfejűnek, magasabb iskolába nem valónak tartottak.
Hisz lehet tán még azt a föltevést megkockáztatni: alapjai akkori s majd azutáni
beosztottságomnak a népi, majd a népies vonalra e fesztelenül viselt csizmákban és avítt
bekecsekben keresendők, noha az utóbbit nemegyszer próbáltam sárga cipőkrémmel
vidékietleníteni.

Janka, ahogy jóval később elmondta, pisszenni sem mert arról, hogy valóban az
vagyok-e, akinek gondolt. Annál kevésbé, mert – érthető óvatosságból – igencsak kifaggattuk
őt; tudni akartuk, kihez intézhetünk aztán bizalmasabb kérdést.

Míg a kislányt, helyesebben a kislány termetű lányt megnyugtattuk, időbe tellett. Akkor
pedig az iménti bizalmatlanság annyira az ellenkezőjére fordult, hogy már-már könnyre
fakasztotta. Betelepedtünk a karosszékbe. Tapintatosnak szánt kérdéseinkre rokonian nyílt
válaszokat kaptunk. Végigvezetett a lakáson.
 Gyönyörű lakás volt, nem árt még egyszer megmondanom.

Szememben csak a legízlésesebb, amit addig láttam. Lusztig számára, aki népes
családdal túlzsúfolt proletár udvari szoba-konyhában nevelkedett, pompázatos.

Rengeteg könyv, de nem polcra hányva, mint az iskolai vagy szervezeti könyvtárakban.
Metszett üvegű szekrényekben. A szekrények meg mind politúros, ragyogó keményfa, Kozma
Lajosnak akkor új divatú stílusában. Összhangban az állólámpával, a karszékkel. Minden
szoba, az egész lakás újkorian meg volt tervezve, és még melegen őrizte egy nemrég
kiröppent boldogság nyomait. A hálóban a franciás, nagy páros ágy, a dolgozóban a hatalmas,
de ugyancsak párosan egybeszerkesztett íróasztal; voltaképpen két asztal, két munkahely volt.
Látszott, hogy az emberpár, aki itt élt, nemcsak a paplan alatt, hanem szellemi munkája
közben éppúgy szereti egymás közelségét. Varjas felesége hasonlóképpen tanárkodott, noha
igen jómódú család lányaként.

Ennek az üdítő közösségnek levegőjét árasztotta a fürdőszoba, az asszonyi ízléssel

üvegpolcokra sorakoztatott női és férfi testápoló kellékekből. Hogy fürdőszoba lehet szép és
világos, ott tapasztaltam meg először. Ritka volt a fürdőszoba a falusi kúriákban, és ha mégis:
vaksi és lomtár egyben.

Varjas felesége – Kemény Irma – a kisfiukkal valóban külföldre menekült. A férfi

öccsét – Elemért – szintén letartóztatták. A kislány az események ilyen mennyezetszakadása
közben került föl Pestre, hogy őrizze valaki a lakást, és ellássa a börtönben levőket azzal,
amivel lehetett, azaz amire ő képes volt, s amit a szabályok megengedtek.

Ide valóban jó helyre és jó időben érkeztünk. Szabadjára engedhettük a segítő

szándékunkat, azt a (higgyük, természetes) kamasz lovagiasságot, amelyben úgy összefér az
ötletes tevékenység és a felnőtteskedő fontoskodás. No és a meggondolatlansággal rokon
merészség.

A megszeppent vidéki süldő lányt mi, a nála alig idősebb fővárosiak oly bőkezűen
biztosítottuk segítségünkről, hogy e segítés lehetőségéről hovatovább mi magunkat
meggyőztük. Mi lehetett ez a segítség?

Nem kevesebb, mint hogy Varjast minél előbb visszahozzuk ide a lakásba, mintegy a
húga kedvéért; hogy nyugodtan töltse éjszakáit!

Mi támogatta ezt a hiedelmünket? Először – bármi furcsán hangzik – ez a szép, nagy

lakás. Oly távol esett a börtönök világától! Úri ízlésével olyan biztonságot lehelt! Aztán:
Varjas senkinek sem ártott, nem követett el hát semmit. Félreértés lehet csak, hogy érte jöttek,
és gonosztevők érdemelte durvasággal hurcolták el (mellbe lökve többször a szakácsnőt). S
végül: Varjas még a főkapitányságon van, azaz még csak elfogva és nem letartóztatva.

Nincs veszélyesebb fok, mint amely a hallomást jólértesültséggé emeli. Lusztig egy
ügyvéd argumentációjával magyarázta el, hogy mi a különbség, ha valaki a rendőrség vagy az
ügyészség foglya. És én tódítottam a szavait. A rendőrségen akár egy őrmester megteheti,
amit később maga a főügyész sem.

Voltaképpen tehát a bejutás a rendőrségre a megoldandó. A kihallgató kapitányok csak

rokont engednek maguk elé, mérlegelendő, hogy adnak-e engedélyt a fogollyal való beszédre.
 A vidékről érkező rokont már a kapuőrség bebocsátja.

Ekkor tudtam meg Jankától, hogy dombóváriak. És még mindig nem födte föl, hogy
valamiképp engem szintén dombóvárinak vél.

Hogy milyen lesz Pest holnapja, baloldali-e vagy jobb (hogy summásan szóljunk), azaz
hogy milyenné jegecesedik a jövő, azokban a hetekben az még olyan zűrzavaros volt
(cseppfolyós, a szólás szerint), hogy még a mi vakhiedelmünk sem tetszett képtelenségnek:
talajra vélhettük állítani.

Nem volt-e vajon sok minden talajtalan képtelenség?

Franciatanárunk azért ült naphosszat a Japán kávéházban (az ablakon át

fölismerhetően), mert úgy tudta, hogy körözik (vagyis csak a lakásán). Az első kommunista
foglyokat a vörösőrség egyenruhásai vezették szuronyok között. Ezeréves országok következő
ezer évéről döntöttek külföldi parancsnokocskák, akik otthon a tiszti kantinban a pincérnek
sem adhattak ilyen hangon utasítást. Nemzetek szintjére a mélyből nemcsak a „kültelkek
söpredéke” merült föl, hanem a bíróságoké, papneveldéké, művészi köröké, bemocskolva,
amit ajkukra és kezükbe vettek. Tengerészek és misztikus magánbölcselők ültek – ahogy még
majd részletezem – lóra, lehetőleg fehérre, s vonultak, ahova utat kaptak.

A mi képtelenségtünetünk Lusztiggal pedig az volt, hogy ami ilyesmi az utcán szemünk

elé került, hangosan kommentáltuk, mindenki füle hallatára, sőt nemegyszer hallgatókat
keresve.

Közép-Európában tán Pest nyújtott minderről leglátványosabb képet. A nagy szállodák

előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban
– a vöröskatonák egyenruhájához képest papagájtarka francia, olasz, cseh, angol, román és
szerb tisztek álltak itt is és ott is kört. Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a
hamut, egyik lábukat oly szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán
zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát. Eszükbe se jutott, amit pedig
az öreg vénasszonyok odasandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik.
Terítettek le vajon valaha népet körvadászibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a
forradalommal védekező magyar munkásosztályt? Nem voltak polgári közgazdászok sem,
akik nem azt mutatták ki még a magyar proletárságnak a tavasszal, hogy a termőterületeitől és
természeti kincseitől megfosztott országnak épp a dolgozó rétege néz fagy- és éhhalál elé, de
hónapok leforgása alatt? Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá
a kezét a más köpenye mögül vitézkedő miniimperializmus, hogy még onnan is továbbnyúl.
Hisz annak a közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy
az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el, mert ott terem a legjobb
búza, és úgy szép a térképen az országhatár, ha folyam jelzi.

A védekezésre kényszerült Magyar Tanácsköztársaságnak annyi fegyveres ellensége

volt, hogy körhintaként kellett forognia, hogy kivédje a csapásokat. S mindennek tetejébe a
tamerláni nagajkás barbárság és a machiavellii sima fondorlat. A válasz tehát az iménti
kérdésre oly kereken egyszerű, hogy igényes irályra törő toll sem fogalmazhatja másként,
mint ott Lusztig a helyszínen: az európai történelem ilyen fondorlatos, mocskos eszközökkel
végrehajtott testvérledöfést, ennél szennyesebbet, tehát tisztázandóbbat keveset ismer.

Azok az egymást láthatóan élccel traktáló urak csapdából odavetett hullán álltak –
vettem át (lám, tartósan) Lusztig szimbolista lényeglátását.

Persze a polgárság, amelynek nemzeti tudatát ugyancsak szélsőséges irányba csapkodta

a szél, fölszabadítóként ölelgette volna őket. De látványnak mégis zavaró volt a háborús évek
alatt annyi torz rajzon ábrázolt ellenséges egyenruháknak ez a parádéja. Ha a szívnek tán nem,
a szemnek idő kellett, hogy megszokja a szépet az érdek szerint.

Ilyen gondolatokat cserélt még serdülő és ekként még vadul burjánzó elménk akkor is
Lusztiggal, mikor a főkapitányság épületét megközelítettük a Lánchíd felől. Mert itt volt az
első igazoltatás, hogy csak a Zrínyi utcába bejusson az ember.

Máris valamit a tüzetesebb tisztázásra s mentségünkre.

Az „irreguláris” tiszti különítmények rémtetteiről közöltek, bár töredékesen és

burkoltan, a hovatovább megjelenő pesti lapok is. És természetesen az emigrációs
sajtótermékek, elsősorban a bécsiek, teljes erővel bocsátva a hangot. A hadviselő és most
győztes forradalomtipró reguláris csapatok tetteiről egy betűt sem. Természetesen, ez a szó
illik megint ide. A polgári emigráció bécsi lapjai az utódállamok jóindulatára szorultak, ha
egyebet nem, előfizetői díjakat nézve. De hisz arra szorultak a határokon úgy-ahogy azok az
idegenbe menekülő forradalmárok, akik a polgári életben ott akartak kenyeret találni.
Érzékeltetni, hogy a körvadászat, a „zsákba” hajtás milyen hatalmas volt, jártak az utcán
pipacsvörös köpenyű szpáhik, kékmellényes szerecsenek is.

De Lusztig különösképpen azok ellen a friss vállszíjasok és tarka köpenyesek ellen

vicsorgott, meg-megeresztve nyelvét, már-már veszélyesen, bárhol az utcán.

– Vigyázz! Mit csinálsz, ha valaki meghallja?

– Leütöm!

Képes lett volna rá, ahogy a bikatermetéhez, -járásához bikaként fújni tudott.

Sógora és annak néhány barátja a frontról pihegőn hazafutva a rokoni rejtekhelyeken

legkeserűbben az északi front iszonyait köpködték magukból. A Szibériából hazatért (s
ellenük azonnal harcba vetett) legionisták a nem dicsőséges csetepatéik kudarcait az orosz
vörösökkel szemben itt bosszulták meg a magyar vörösökön, a foglyokon persze ők is.

A főkapitányság közelében tüzelt éppúgy Lusztig.

Korán jöttünk, várnunk kellett.

 A gépkocsik akkor még nyaranta fedetlenül jártak, mint a hintók. Az idegen
egyenruhák és csákók ezekben még jobban rikítottak. Lusztigot egyszer valósággal kapu alá
kellett vonnom, úgy fortyogott. A gépkocsiban ülők egyenes derékkal forgatták fejüket, szinte
színházi páholyból. Tetszett nekik a szomorú látnivaló, s az hozzá, hogy őket honnan látják.
Fiatalok voltak. De hát mi éppúgy.

Jött ide szintén ilyen utasokkal kocsi. Behajtott a Zrínyi utcába, igazoltatás nélkül.

Lusztig csak nem fékezte türelmetlenségét a Lánchídig kikorzózó parádézgatók láttán.

Hisz őnekik maguknak tudniok kellett, hogy távoli nagyhatalmak diplomáciája győzött itt, és
nem ők! Nem jutott eszükbe vajon, hogy ugyanolyan diplomáciajáték holnap közülük buktat
egyet-egyet a földre, s helyeztet az ő népük sebesült testére ilyen kipucovált csizmákat épp a
szomszédságból?

Azért beszélt, mert hisz – azt véltük – mindenkinek ez volt most már a véleménye. Nem
úgy, mint az első napokban, amikor még Lusztig szerint tapsot kaptak! De kiktől?!
Agyalágyultaktól!

Úgy, ahogy az olaszokat nézte emberi kíváncsisággal az utca népe. A Doberdóról az a

hír terjedt, hogy gyenge katonák, s íme, ők mentették meg a cseheket. Nélkülük Stromfeld
munkásezredei Kassától, Eperjestől egy iramban Prágáig verték volna a legionistákat, így
tudtuk. Jókedvűek voltak a digók, de ők úgy, mintha egyszeriben hőssé visszazökkent
fegyvertársaikon nevettek volna. Digó az olaszok háborús gúnyneve volt; nyilván a
mondatkezdő dicó-juk nyomán. Közlegényeik bemutatkozásul az utcán azzal böktek
magukra: digó; s nemcsak a gyerekek nevettek, az öregek velük. Garibaldi és Kossuth neve
valamiféle kézfogás emlékét idézte a levegőbe.

A románokról a szóbeszéd nem lett kedvezőbb annál, amit fegyveres ténykedéseikről

most már azok is komoran terjesztettek, akik még segédkeztek volna nekik a „rend
helyreállításában”. Azért nem járnak, csak elvétve, a vonatok, mert viszik a mozdonyokat, a
vagonokat, szerelik le az üzemeket. Ahol a munkások amerikáznak vagy ellenállnak: román
mérnökök rendelkezése szerint román munkások járnak kezére a katonaságnak. Nem volt
elég, hogy a magyar proletárállam támogatására tervezett nemzetközi sztrájk kudarcba fúlt. A
magyar proletárosztályt haldoklásában még esendőbben elárulják a nemzetközi sorstársai. Mi
hát a remény? Nem kis ellentmondásként reményünket ettől csak állhatatosabban fűztük a
nemzetközi forradalomhoz. El kell jönnie! Épp ez a rengeteg átmeneti igazságtalanság fogja
kirobbantani a végleges igazságot! Nem először csodálkoztam el a morcossága folytán
fatuskónak tetsző Lusztig tájékozottságán akár még a tudományos szocializmus kanyarjaiban.

Nem emlékszem, miért kellett délnél tovább ténferegnünk Deáknak nyugodtan

gubbasztó és Széchenyinek feszült tagokkal álló szobra körül. Mintha vitatkoztak volna. Most
aztán lett okuk rá! Ültünk egyet az Akadémia lépcsein, megnéztük apróra az árvízi hajós
féldomborművét, melynek elmagyarázásával hajdan – Pestre érkeztem első idején –
keresztanyám bámulatát kivívtam. Nem akartunk feltűnést kelteni, átmentünk Budára a
Lánchíd egyik oldalán, s a másikon jöttünk vissza. Keservünkben azon élcelődve, hogy lám,
annyi forradalmi vívmány azért megmaradt: nem kell hídvámot fizetni. Mindenki nemesi
kiváltságot kapott! Aztán a lépcsőn ültünk, napos helyen. A Duna könyörtelen közönnyel
hömpölygette a jelent a múltba. Aztán pajkosan, kimeríthetetlen fölénnyel sodorintgatta elénk
a jövőt.
 Mintha némi időre valaki hozzánk csatlakozott volna. Ő hozta a régimódi, szokatlanul
nagy zsebórát?

Arra vártunk, hogy a Zrínyi utca sarkán álló őrszemet leváltsák? Megbeszélésünk
szerint Imre hátramaradt az akkor még alacsony öntöttvas ráccsal övezett kis kertben, Szarvas
Gábor mellszobrát vizsgálgatva. Az elül-hátul hegyes katonasapka fiatal parasztarccal fordult
felém, amikor az úttesten át feléje indultam. Kabátzsebemben annyi dombóvári vonatkozású
bizonyítvánnyal, amennyit fiókjainkban csak fölkutathattam. Nadrágzsebemben ott ketyegett,
bőrön érezhetően a Lusztig szerezte óra; ha megrázták, órákig járt.

Fejemben pedig a terv, a szinte katonai teendő harcvonalról harcvonalra.

A leszúrhatatlan pesti humor akkor már jó ideje u-val és á-val ejtve, urának hívta az
órát.

Éjfél után, a belváros utcáin bár, az igazolások jóra vagy rosszra eldöntő kérdése: „Hun
urá?” – így hangzott.

Közel léptem a felém tartó, fiatal őrszemhez. Félig tenyerembe takarva megmutattam
neki az órát, s elvégeztem a leckéül kapott néma karmozdulatot (miközben tenyeremet
összecsuktam), hogy akkor adom oda, ha majd kijövök.

Minden szobában folyt kihallgatás. Több asztalnál.

Persze nem a főkapitány elé kerültem. A helyetteseinek egyik ötödrangú helyetteséhez.

Még nem döntötte el, melyik irányzathoz, illetve melyik irányzat melyik árnyalatához
tartozik. Arcjátéka éppoly összetett volt, akár egyenruhája, a láthatóan frissen fölvarrt
rangjelzéssel.

Átvette a Lusztigéknál gyártott dombóvári levelet (de eredeti dombóvári borítékkal),

hogy rokoni, vagyonügyi dologban kell Varjastól gyors választ kapnom, s vinnem
haladéktalanul Dombóvárra, mert birtokperi elmarasztalás fenyeget.

Ezt Pápai Jenő, Lusztig jövendő sógora fogalmazta, belefűzve, ahányszor csak belefért,
Varjas doktori címét, egyetemi grádusát.

Alig ismertem rá, igaz, csaknem egy év óta nem látott (illetve egyszer, autóban
véletlenül megpillantott) tanáromra. A nagy termetű őr, a magasan villogó szuronyok és
rendőrsapkák Varjast még alacsonyabbá tették. Görnyedtebb volt, gyors madárszeme
feketébb.

Ha nem borotválkozhat, nem tisztálkodhat, nincs az a fogoly, aki már egy hét múlva
nem lesz jellegzetes bűnözőtípus.

Ő azonban, ő azonnal megismert.

Fegyelmét megőrizte. Ítéletalkotása, helyzetfölfogása mutatta, hogy milyen

idegállapotba került az utóbbi hetekben.
 Kezébe adtam az Eötvös utcában készült levelet. Itt még belezökkent gyorsan a
szerepjátszásba; igaz, hogy csak igent vagy nemet kellett mondania az én előre meggyártott
szavaimra.

Meghökkentő az volt, midőn arra az aggodalmat oszlató mondatomra válaszolt, hogy

mindent megteszünk mielőbbi kiszabadulására. Úgy értelmezte, még aznap estig. Alig tudtam
hangot ejteni. Még kevésbé, mikor közvetlenül azután arra kért, vigyük vissza mielőbb a
Fővárosi Könyvtárba Wundt Völkerpsychologie című, barna bőrkötésű művét. Ezt föl akarta
íratni velem. Nem merülnek föl emlékezetemből további beszélgetésünk részletei. Én
szintúgy feszült idegállapotban voltam, már idejövet. Ki volt szabva szorosra az időnk.
Fegyelmezetten haladtam bejövet a lépcsőházban a belső udvar szűk folyosóin. A cementen, a
kőlépcső kitaposott fokain szakállas, emberietlen bűnözőtípusok várakoztak, kézzel
odabilincselve az egészséges arcú őrzőjükhöz. Volt, aki a földön ült, szabad kezével bekötött
fejét fogva. Azt hittem, mindezt csak szemem szedi magába.

Távoztomban már – ezt vettem észre – a fogamat, öklömet szorítottam: az az

elmebomlás környékezett, hogy hátha nem jutok ki innen.

Odaadtam a kis őrszemnek az órát. Összevigyorodtunk, hiszen kölcsönösen hasznára

voltunk egymásnak. Jogos volt a hálának az a pillanatnyi megtündöklése.

De Lusztiggal már azért ültünk egy kis időt a Duna-parton, a víz közelében, hogy
tárgyilagosan, higgadtan rakjuk tovább a képtelen terv tégláit Varjas kiszabadítására.
Méghozzá valóban mielőbb, míg nem adnak be ellene vádiratot.

Csak aztán mentünk őhozzájuk, megvinni a dombóvári levél kiötlőinek és

meggyártóinak az eddigi eredményt. Igen biztatónak éreztük. Kápráztató volt; igen
szemfényvesztő. Vakon hittük, ilyen lesz, ilyen egyenes a folytatás.

A ház, ahol Lusztigék laktak (az Eötvös utca 8.), a hatodik kerületi vásárcsarnokra
nézett. (Csak a ház, mert a lakás udvari volt.) A csarnoknak a Hunyadi tér felől is építettek
bejáratot. Nemcsak utam megrövidítése végett szoktam átvágni rajta; akár kerülőt végezve. A
krumplihalmok földszagot leheltek, a zöldség, a savanyú káposzta az otthoni földpincék éltető
dohosságát.

A csarnok pultjain és asztalain most már mutatkozott áru. Nem úgy, mint nyáron,
amikor olyan üresek voltak a standok, hogy sort sem kellett állni. Legjobb esetben egy-egy
darab tökért. Illetve tökdarabért, mert még abból sem jutott egész.

A leghatásosabb hangulatteremtő mendemonda a forradalom ellen az volt, hogy a nagy-

(és kis)-hatalmak „élelmiszerblokádja” okozta a város valóban keserves ellátatlanságát (ahogy
a „szénblokád” majd a téli fagyoskodást), és hogy a tanácsrendszer megszűntével áradni fog
nyugatról az áru: megrakatnak az asztalok és tűzhelyek. Nyugaton éppúgy a szükség volt az
úr, de ez a háromszorosan képtelen hiedelem ott volt még a jóhiszemű szociáldemokraták
érvei közt is. A tömegek érdekét vélték hangoztatni.

Valahányszor Imrével átmentünk a csarnokon, összepillantásunkat a fanyar

elégedettségnek az a vigyora kísérte: na tessék, itt van, megkaptátok. A bádog árusítóasztalok
már nem voltak üresek, de maga a csarnok alig népesebb, mint azelőtt. A kukoricakenyeret
csak „kék pénzért” adták, a kékpénz-nyomda pedig már az új rendszer kezében volt. Kik
lehetnek hát ritka vásárlói akár annak a nyúlós, rézsárga kenyérnek, és arrébb az oly rég nem
látott oldalszalonnáknak, rég nem hallott hápogó kacsáknak? A társadalom, mondhatni
szemnek és fülnek kiáltva, kezdett ismét osztályokra hasadni már itt lent, ebben az éppen csak
eltengődő városrészében. Most majd tanulni fognak! – mondta szájunkon az az epeként
nyelhetetlen elégedettség.

Fönt, a szoros udvari lakásban az eredmény éppúgy vakká kápráztatta a levélgyártókat,

s a közben odagyűlt várakozókat. Tervünk ifjú részeseit.

Egy-egy társadalmi osztály éppoly késve érzékeli a bár halálos sebet, éppúgy képes
még lépdelni, akár rohanni, mint a meglőtt katona.

Meg aztán: kik is voltak, voltunk mi, kamaszok, ott jelen, a „zsákba” kerített, a (több
oldalról) golyót kapott magyar munkásforradalom képviselőiül abban a sötét udvari szobában,
ahol hangosan beszélni sem ígérkezett tanácsosnak?

Pedig ugyancsak fennen folyt a szó.

Azok közül is lehettek ott néhányan – Normai, Schlézinger –, akikbe sikerrel karoltunk
bele (főleg Lusztig) az iskolafolyosói pénzgyűjtő buzgalmunkban.

És aztán Lusztig fiatal sógora (vagy sógorjelöltje), Pápai Jenő, a volt fölvidéki harcos s
annak egy még fiatalabb, ugyancsak a Fölvidéket járt vöröskatona-társa.

Ők vitték a szót, a volt „csillagosok”.

Túlszökkentünk persze hamarosan a Varjast illető megbeszélendőkön. Mert hisz vajon

mit tudhattunk volna mi ott akkor még „megbeszélni”? – Jankáék nélkül.

Viszont annyi hiedelem fűtötte itt még most a szíveket, hogy ha lett volna pontos
vonala – s a vonal alatt alapja – a „további megtárgyalandóknak”, lezökkenünk mindenképp
arról. Mintha azt már megoldottuk volna azzal, hogy: cselekedni! Akkor pedig majd sietnünk
kell föl Jankáékhoz.

Nemcsak a nyugati határzár elmúlásától várt csodát a vaksi (a puszta lehetőségektől

elkápráztatott) remény. Nem volt kevésbé gyermeki – sokak számára –, amelynek ilyen
tündérvilágot hozó csoda a keleti határzár megnyitása lett volna. Egyesülés a tavasszal már
Galíciát közelítgető orosz Vörös Hadsereggel, Lenin Moszkvájával!

(Ide tartozik, amiért jó néhány évtizedre előrenyúlok. Összeismerkedésünk után

gyorsan összemelegedtem a legnagyobb élő orosz költővel. Nagyjából egykorúak voltunk. Az
1919-es, annyi magasba s mélybe szertelenül csapó esztendejét ő Szibériában töltötte. Éhség,
vérontás és veszély: mit hoz a holnap, és: mikor lobban már föl Nyugat-Európában a
világforradalom?! Éltek magyar hadifoglyok a városban; csodákat beszéltek távoli meleg
hazájuk buja földjeiről, szabadon legelő nyájairól és falkáiról. Országutak hosszán roskad a
szőlő, kétmázsásra hízik a koca. Mikor végre ott nyugaton fellobbant a testvértűz, s elsőül
éppen az áldott Vengrijáról, a melltágító újsághír már másnap legendává tágult: a magyar
munkásezredek maguk előtt kövér kondákat és nyájakat terelve nyomulnak előre, egy
lendülettel Irkutszkig!)
 Mindmáig senki nem adott odavetőleges közérzeti rajzot sem arról, hogy a
néptestvériség milyen üdvözültségével énekelhették az Internacionálét azok a magyar
vöröskatonák, akik Késmárk fölött, a régi országhatár új oszlopainak kidöntése után, Galícia
felé már-már úgy ernyőzték tenyerükkel elkápráztatott szemüket: mikor tűnnek föl Bugyonnij
legendás lovasai. Hozva magukkal biztonságot végre, és némi kenyeret, Ukrajna világhíres
búzamezőiről, a fekete földről.

A boldogság micsoda napjai voltak azok a reménykedőknek!

Annál fogcsikorgatóbb volt a düh, ahogy Lusztig sógora, de még inkább az akkor
megismert katonatársa fordította újra s újra a szót arra: miért nem lehetett folytatása annak az
örömnek? Hogy harsogott a helyi zenekar Eperjesen, hogy áramlott a nép, dobálta a
menetelőkre a virágot! És Kassa! A zsúfolt térről úgy zúgott föl minden mondat után az éljen,
hogy Kun Béla nem röstellte ott az erkélyen a könnyét törölgetni. Ki gáncsolta el hátulról azt
a boldog testvérkarba rohanást, ki felelős azért a végzetes tőrszúrásért, illetve tőrszúrásokért?!

Alig lehetett csitítani azt a „vendégként” ott tartózkodó volt vöröskatonát, aki annyira
büszke volt egykori „csillagos” voltára, hogy sapkacsillagát még mindig kabátja hajtókája
alatt hordta. Már-már maga is sírt. Úgy idézgette épp a vígságát azoknak a napoknak. Ki nem
fogytak akkor ők a fronton a nevetésből. Még ha golyó fütyült is a fül mellett.

(Ha nem fűzöm ide, tán örökre elkallódik ez az ugyancsak ebbe a szövésbe kívánkozó,
ugyanígy – később – első kézből nyert szál. Idősb W. S. ugyanebben az időben előnyomuló
gyalogosait még aktív huszártiszt módján, lóháton vezette, mellettük ügetett. Látva a porlepte
arcokat, a pillák egyre sűrűbb verdesését, elröstellte magát, leszállt a nyeregből; a marsolók
között akart haladni, megosztandó a fáradságukat. Visszakényszerítették azzal, bízza csak
rájuk a fáradságot meg a gyaloglást: a század zöme a budapesti éttermi munkások harcba
vonultjaiból rekrutálódott. A tréfás politikai megbízott pincérkendőt csapott bal karjára, s az
altisztek a csüggedés perceiben olyan hanghordozással vezényeltek, ahogy a rendelést a
konyhába volt szokás bekiáltani. A későbbi tiszti igazolóbizottság dzsentritagjai
fölhasználható kártyalapként adták a vizsgáztató kérdéseket a nevezett parancsnoknak, hogy
maguk közé – s állásába – visszamentsék: nyilván kényszerből tette, amit tett. „Ritkán
vezettem olyan örömmel katonákat” – hangzott ártatlanul újra és újra a válasz.)

De ki felelt valóban azokért a politikatörténetben is útszéli (lesállású) hátbadöfésekért?

Úgy értve: kik nem tudták azokat elhárítani, ha ugyan egyáltalán elháríthatóak voltak? A
magyar nép egész huszadik századi szabadságmozgalma voltaképpen ott bukott el. Mégpedig
– úgy látszott – néhány ember kézközén.

Abban az Eötvös utcai udvari szobában zajlott le előttem először, ami aztán ugyancsak
zajló vitája lett a nemzetközi párttörténetnek. Szinte szemem előtt, mondhatni első
sejtmagként oszlott két részre a vélemény – és a hiedelem.

Még az asztalverés sem maradt el. Feledve, hogy kint a körfolyosón bárki odaállhatott
az ablak mellé, meghallgatni az érveket.

S akkor még jóslásokat. Az érveknek megtámogatását, oly leszögezését a lecsapó

tenyerekkel, hogy táncolt az asztalon a vizesüveg.
 Mert a vakrémületet a vakreménységgel akkor még maga a város szinte félnaponként
cserélgette. A frissen alapított hírlapok címoldalán és a rikkancsok száján ilyenek bömböltek:
„Kun Bélát megláncolva Pestre hozzák!”, „Harminc apáca fölfeszített hullája a Parlament
pincéjében!” De az olvasó kétszer szeme elé emelte valahol az utolsó lapon leskelő
haditudósításban a Pesthez egyre közelebb eső folyó nevét, ahol „az orosz vörös hordák ismét
kudarcot vallottak”.

Itt kanyargott tehát boka- és szájközelben elég kivételes szennyel a jelennek valósága, s
közben a jövőnek egy homokszemnyi valósága köré olyan stendhali kristallizációt teremtett
az a fajta világújító vágy, amely a fiatal szívekben és elmékben erősebb tud lenni a nemi
szenvedélynél. Mivel pedig az ifjú nyelveknek a logikai érvek a szerelem tüzével tudják
osztani a szót, folyt a vita, már-már a marakodásig. Kitűnt, az a most először látott katona:
bölcsészhallgató. Ilyenkor, tudjuk, merő véletlen, ki kivel kerül szembe.
Szerencsétlenségemre az eszmék kavargásának (a tömegverekedésszerű társas
gondolatcserének) egy fordulóján valamiképp egyszerre csak ellenem villogtatta elméjének
nem mindennapi élességű és sebességű kardját. Hogy a „jövő érdekében” meddig jutottunk a
felelősség „tisztázásában”, azt elfeledtem. De hogy mit kellett volna tisztáznunk, annak
igénye a jövő változatlan érdekéért, az én fejemben máig itt álmatlankodik.

Mert valóban: ki volt felelős, hogy úgy dőlt el – mert akkor és ott dőlt el, a magyar
forradalmi szabadságharc végső csatáiban – pontosan fél századra Közép-Európa sorsa?

A számba vehető megfeleltetendők egyik oldalon Kun és Bőhm, a másikon

Clémenceau és Lloyd George, meg a hátterükben Wilson és Beneš.

Vagyis itt egy harminckét éves, első mesterségére vidéki újságírójelölt, és egy
harminckilenc éves, szakmájára írógépszerelő, ott pedig… a diplomácia magasiskoláját
hétpróbásan végzett öregek. Adatszolgáltatójuk és tanácsadójuk Beneš, harmincöt éves,
mesterségre kereskedelmi iskolai tanár.

Az én jobbomban (de még inkább Lusztigéban) ez az érv villogott: nem személyek

álltak szemben személyekkel, hanem hadviselés hadviseléssel, vagyis bármily merész
vadmacska, nem is egy, de négy-öt, még véres mancsú oroszlánnal: tehát vagy előbb kellett
volna meggondolni, még márciusban, a forradalmi ujjhúzást, vagy – ha már megtörtént – állni
a harcot; akár a pesti tűzfalakig védeni, lépésről lépésre hátrálva kényszeríteni ki valami
föltételeket, nem egy kormányvezetőségnek, hanem a proletariátusnak, netán az egész
országnak. Fúltunk volna bele inkább újra egy szabadságharcba, mint 49-ben, és ráadásul,
hogy… stb. stb. Csattantak persze, s már nemcsak a bölcsész fegyverzetével, erre a
fölismerhetően cecei (Madarász József-i) ájerű kuruckodásra a csontig suhintó ellenérvek,
főleg a dolog képtelenségeit záporozva: a történelmi elkerülhetetlenségek, a sajtként
szétvágásra ért monarchia földarabolásának szükségessége, a nemzeti államalakulások a
fejlődés törvényszerűsége szerint.

Tudnék innen, az idő e távolságából, jó néhány ellenellenérvet súgni (vagyis már

igazán nem madarászi hangöblögetéssel) annak az egykori szertelenkedőnek, annak a
katonának. Mert végül ezzel torkoltuk le. Más sajtot szétosztani, mint eleven testet; meg
akárhány nemzet szabadságát egy harmadik nemzet elnyomására építeni; olyan történelmi
veremásás, amelyben semmi alapozás nem áll meg, de ugyancsak szolgálhat buktatónak.
Közép-Európa államainak az első földlökés után elkövetkezett, oly szomorú sorozatos
összedőltéért tehát az felel, aki a területekre ily alapozású terveket nyújtott be, csatolva
hozzájuk megnyerő tanácsokat és jóslatokat, gyökeres adatok helyett.

Szálljak be most már a „csillagos” mellett abba a hajdani vitába, visszaszárnyalva innen
oda, abba a robbanóra feszült, udvari szobába? Valamiféle olyan kötelezettségérzet, hogy: élj,
író, a lehetőségeiddel.

Beneš – a korabeli leírások szerint – azzal győzött, az ült ki arcára is, hogy hallatlan
szívóssága és munkabírása ráadásul szerényen bájos volt. Ez nagy elhitető erő. Nem egy
történetíró ennek tulajdonítja olyan végzetes hatású tanácsainak és „adatainak” érvényre
jutását, mint Tuhacsevszkijnek állítólag tőle eredő gyanúba keverése, a szovjet Hitler-ellenes
szövetség tervének elvetése, a gyászos emlékezetű kassai kormányprogram, mely a
Lebensraum tébolyának klinikai tüneteit mutatja. Volt s lesz szó a magyar államvezetők
fölmenthetetlen történelmi felelősségéről. Kisantantbeli versenytársaik a jövőrontásban most
csak azért érdemelnek külön figyelmet, mert kezdetben, 1919-ben, mint láttuk, ők voltak a
cselekvők, később pedig ők akartak szerezni országaiknak – bármi áron – fölényt, egyenjogú
megbékélés helyett. Az oly gyászos Clémenceau-féle sakkhúzásban, noha a kezeket ő vezette,
Beneš számára van mentő mozzanat. Ezúttal elsősorban nem az ő munka- és
mosolyképessége bírta rá arra Wilsont és Clémenceau-t, hogy a történelemnek bár
elkerülhetetlen a fordulata, időlegesen mégis kitérítsék, emberek millióit gázoltatva ínségbe és
halálba. Wilson, orvosi látlelet tanúsága szerint, már az Európába való áthajózás alatt az
ideggyöngék tankönyvi ábrája szerint viselkedett: izgalmi dadogás fogta el, ha nevezetes
pontjaira kellett volna emlékeznie, és csak kézzel integetett, hogy: el-el! Igen, a történelem
szekerét ilyenfajta integetés is kitérítheti, időlegesen ugyan, de azalatt mégis fél kontinensek
összegázolására. Clemenceau-t el-elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként
Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt meleg családi légkörbe került,
belenősült, atyja zord felhördülése ellenére. A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske,
megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő sem akarja látni ipát. A további fáma
szerint a gyermeket végül Magyarországon tették korai sírba. A tigrisnek pedig nőtt egy olyan
külön karma (a Tisza-Duna völgyére vágni), amelyről se Kun, se Bőhm nem tudott, de a
Párizsban elkészített hadfölvonulás szorgalmas térképszakértői és kéznél levő adatközlői
annál többet.

A mesteri – de hát mégsem nagy ügyességet kiváró – coup sikerült. A Peidl-kormány

lemondásával kétszeresen föladott városra csattogtak a tigristalpak. S a tán egyik
legfélelmesebb csak most emelkedett, most gyűjtötte az erőt, Siófokon.

Nos, de annak távol tartására csak lesz összeszövetkezés? Elég fegyelem mindazok
közt, akiket egyaránt fenyeget a veszély. Hogy Magyarország azzá változzék vissza, aminek
már Adyék hadat üzentek! Petőfiék! Batsányiék! És a gyárak népe éppúgy megkapta a leckét,
és azt éppen idején! Ha a nyáron még a Ganzban is már-már sztrájk követelte a napi egy liter
sört az asztalra – most, amikor leves alig kerül a tányérba –, most lesz hasznos az a lecke,
bármi lett az ára.

Szentül hittük akkor, ott, abban az Eötvös utcai kis udvari lakásban. Ebben nem volt
véleménykülönbség. Még növeltük ott egymásban az ifjúi hitszomjnak azt a – de mennyire
nem lesajnálandó – sacra simplicitását.

Mindezt annak fölidézéséül, hogyan vegyült a forró-meleg és a jéghideg, milyen – hogy

mondjam – testvéri ölelkezésben forogtak együtt képtelen gondolatok és kegyetlenül érdes
értesülések aztán Varjasék lakásában, ahova Lusztigéktól a megbeszélt időre fölmentünk,
beszámolni a főkapitányságon végzettekről. Mint mikor túlfűtőn szobába jeges léghuzatot
eresztenek, úgy járt fejemben a világ: a megtapasztalt és a megvalósítható.

Mikor érezze az ember alakíthatónak bár a lehetetlent, mint pelyhedző állú korában? S
mi üt vajon jobban férfivá, mint valamiféle kötelesség önkéntes vállalása? És tud-e
mosolygósabban belegázolni jelennek bár kloákamocsarába, mint aki a jövő képét – ezért
vagy azért – beatricei tündöklésbe kristályosíthatja?

Komolyabban tehát felnőttek sem latolgathatták volna a teendőt, mint mi, amikor
Jankának és odagyűjtött, sort álló barátnőinek megvittük az első eredményt a Gellérthegy
utcába.

Rendbe tették a lakást (a szakácsnő még megvolt), és csaknem ünnepi asztalt terítettek,
olyan ételeket készítve rá, melyek ozsonnának éppúgy megfeleltek, mint vacsorának.

Nemcsak bennünket vártak. Magát Varjast velünk.

Nemcsak ők várták. Alig telepedtünk bele a kényelmes karosszékekbe, jött még egy
nővendég. Ismerősnek tetsző arc hozta be szép mosolyát a konyha felől. Lépéseivel már
magabiztos asszony. Nem hagyott időt a találgatásra.

Dombóvár (és a megye) legtekintélyesebb vaskereskedésének nagy emeleti lakásában

nem szűnt meg annak idején a „zsúr” a nyolctól épp tizennyolc év közti, nem kis számú
Rothermer sarjadékok körül. Engemet két osztálytársam, Rothermer Artúr és Ernő, habos
kávéra járatott ide, unokatesvéremet – Hadfy Bélát – meg a nagylányoknak udvarolni:
zongorán kísérte őket, miután iskolázott szövegremegtetéssel előadta – kitűnő hangján – a
kaposvári tisztiiskola kedvelt énekeinek az évi műsorát. Ebbe az együttesbe kellett
belehelyezni a most elébem tűnt fiatal madonnaarcot.

Varjasnak ez a húga tanárnő volt. Férje ugyancsak tanár. Mindketten fővárosi

tanintézetben. Friss – diktatúrabeli – házasok lévén, a férj lehetségesnek vélte titokban tartani,
hogy egy régtől szocialista, radikalista hírű, a Huszadik Század-ba dolgozó, s most még
„hírlapilag kompromittált” embernek a sógora. Eltiltotta vajon valóban feleségét, hogy bátyja
védelmében lépést tegyen? Bár csak szót ejtsen, akár kartársi körben? Mindkettejüket
elcsaphatták volna.

Az okosan megnyerő arcú és szomorúan bájos pillantású asszony titokban jött ide.
Titoktartást kért, lányos szégyenkezéssel, tőlem szinte külön. Már ment is. De volt képzelme,
hogyan kell ellátni dél és este között vidéki úrifiúkat. Kalappal fején is búcsút bólintott,
vissza-behajolva a résnyire nyitott ajtón.

A még el- s elpiruló arcon oly szemmel látható volt az osztályharcos tétel – a
társadalomnak ismét két részre osztódása –, akár a vásárcsarnokok elárusítóasztalain.

Imre már kezdett átpislogni a szitán, hogy mi itt a háttér. Kamaszétvággyal s -

kajánsággal elégítette ki nyilván nem aznap támadt ehetnékjét annak a szinte röstelkedve
hordott díjbirkózói termetének.
 Mondjam el vajon, hogy megtárgyaltunk (később) Varjas kimentésére már akkor
szöktetési terveket? Kamaszosnak hatna, valóban képtelennek. Holott kifőztünk – sorát
kerítjük majd – ennél képtelenebbet is. Sikerrel. Mondhatnám, e tervek folytatásául.

Megbízható emberekre volt szükség. Százszázalékosan megbízhatókra, testvér!

Az elsiratott jövő
A Dunán nem jönnek át, ott már majd mi várjuk őket, és lövünk. A dunai hidakon a
siófoki hadsereg nem jöhet át Angyalföld fegyvereivel szemben. Mert azok a fegyverek
megvannak!

A Váci úton mentünk Jani Lajos unokatestvéremmel. Sötét volt, nedves hideg. A
Tizenháromház rengeteg ablakán csak itt-ott fény; pislán visszahúzódó, mintegy lesben álló.

Minden szavát elhittem.

Tavasz óta nem találkoztunk. De most, ezt követően több napot együtt töltöttünk,
reggeltől estig.

Az ő munkásszázadát annak idején a Dráva és a Mura összefolyásához vezényelték.

Harc ott nem volt, de front mégis. A szerb hadsereg is megindulhatott minden órában.

De nyár volt, a Ganzból a fiúk melegellték a vastag mundért, derékig meztelenül ültek a
vízparti gépfegyverfészekben. Meredt annyi halászbot a Balkán felé, mint amennyi
mannlichercső. Éjszakánként messziről meg-megcsobbant a víz: fürödtek. Itt is, ott is. A
merészebbek a folyó közepéig beúsztak.

Egy vasárnap reggel halászladikon átjött két zágrábi diák: Ljubljanában vörös zászlók
lengtek, a fiumei helyőrség föllázadt. Odaát, más-más távolokból, tompa harangszó támadt:
terjedt a világforradalom!

Most, december elején a két Jani fiú Cecére készült, mégpedig Rétszilasig alkalmi
teherautón.

Voltaképpen nem Cecére; közös nagyszüleinknél csak meghálni akartak s díszbe

öltözni, hogy másnap megfelelően érkezzenek ki a Vajta fölötti Tápé-pusztára. Apai
nagyapjuk, az öreg Jani Sándor ott volt, persze még ember korában, csikós számadó; és népes
családjával az a fajta törzsfő, akivel a pusztai méret szerint megtollasodott, megduzzadt
nemzetség aztán világgá oszlik. Az öreg „utójában” se költözött be a Cecén szerzett házába.
Afféle kettős fejedelemségben uralkodott – és fért meg példásan – vejével, a már csak
pusztagazda Pákolitz Vendellel.

Ez készítette most esküvőre legidősebb leányát, Pákolitz Mariskát, akivel a Jani fiúk
eszerint első unokák voltak.

Sárbogárdtól balra, le a Dunáig (Sárpilisig), ahány a falu, megannyi a szigetvár az első

őszi esőtől az első tavaszi gólyahírig. De Rétszilastól Cecéig, akár a pesti járdán, olyan
sármentesen lépdelhet az ember a vicinális talpfáin. Libasorban haladtunk, elöl Pista, ki-
kieresztve hangját a magas, hazai szelekbe; ígéretesen rángatták, rongyosították a felhőket a
nap elől.

Mindketten dalárdisták voltak. Pista ráadásul valami szólamvezető a karban.

Fel, szocialisták, sorakozzunk!…

Abbahagyta.

Egy-egy szép teljesítményüket a vidéki rokonság vigalmain is előadták, odáig eljutott a

dicséret; családi büszkeség volt.

Tudakozódtak persze, mit vigyenek nászajándékul. „Először azt, amit a torkotokban

hoztok.”

A Tápéra kivezető úttal is szerencsénk volt. Az a vidék már arra, alig

madárröpülésnyire a csupa dágvány Rácegrestől, olyan finom homok, mint a darás liszt.

A szél elsöpört már a cecei éjszaka alatt minden felhőt, s most valósággal a léptünk
előtt törölte föl a maradék pocsolyát a mézsárga útról, gyorsuló buzgalommal. A homok már
hajópadlóként fénylett, kellemesen szilárd volt. A járási kövesútról letérve kevesebbet kellett
a lábbeli tisztaságára ügyelni, mint ott.

Libasort tartottunk váltig, mintha így könnyebben fúrhattuk volna be magunkat a

mindig szemközt támadó szélbe. Így nem válthattunk szót, csak kiáltva.

Szőlők között haladtunk, paraszti vágók mentén. Nem őrizte már őket, csak a végükben
guggoló kis présház. A szüret rég megvolt, levél sem maradt a még nyáron összekötött
venyigéken; mellkasok csontvázát idézték, lefejezett törzsekét.

A szüret óta böngészők se jártak erre. A tőkéken feledt kis bilingek messziről
magukhoz rántották a tekintetet, ahogy a nap villogtatta, a szél táncoltatta őket.

Idelátszottak még a présházak mellől a földön halálsápadtra fonnyadt uborkák, a

leszedni sem érdemes, mogyorónyi paradicsomszemek; harsogó pirosra értek. Vadul
zöldelltek a még föl nem szedett zeller- és sárgarépaágyások.

Jártunk valaha így hármasban már gyerekkorunkban erre. Már akkor mindig Pista járt
az élen. A cecei unokák közt ő volt a legidősebb. Ha kínunkban belevicsorítottunk a szélbe, a
fogak azt a süvítést kapták apróban, amit nagyban a karók és a drótok.

Könnyünk töröltük előszörte, amikor a Zichyek csupa dalia fenyvesébe fölértünk.

Ültetett erdő volt, a homok megkötésére. A fák már hatalmasra nőttek, de alsó ágaikat még
nem marták le egymásról. Sima falként álltak a megkeskenyedett út két oldalán, annyi szellő
sem mozdult köztük, mint egy szobában.

Csak a gombaszag jelentkezett a múltból. A rókaszag!

 A puszta házai a következő emelkedésen silbakoltak. Az énekszó innen már
odahallatszott. Lakodalmas házhoz nótával megérkezni csak kocsin állva, szalaglobogással,
vagyis vágtatva volt igazán vőfélyes. A kurjongatva begyalogoló béreslegényeket maguk a
béreslányok lemosolyogták.

Nem kis részben azért, mert olyan megközelíthetetlen fészek volt a tanyájuk. E fölött a
Jani csikósdinasztia fölött legendák lebegtek. Már azért, mert: csikósok! Mesterfogásokkal
hátas paripákat törnek be (a hadsereg számára) veszélyesen és merészen, még az öregek is.
Homályosították még a juhász számadó nagycsaládosokat is, bár a dolgok természete miatt
megszedni magukat nem tudták úgy, mint azok.

Az egyetlen öreg gazda kivételével ezek a Jani-leszármazottak a maguk annyit

emlegetett pusztájukról sokasodva nem nyugatra, az ország belseje felé kezdtek rajozni,
hanem a Duna irányába. Vitézi tetteiknek híre arrólfelől bőven szálldosott a szélben, főleg ősz
és tél idején, amikor a rokonlátogatásokra fél napi gyaloglást megeszik a csizma.

Nem tudom, áll-e még vajon Alap község főutcájának egyik szép háza előtt, de nem az
utcán, hanem a kerítésen belül, a puszpángos kis kertben az a talapzatos kőkereszt, rajta a
jókora vasfeszülettel, amelyről egy ilyen csikósi vitéz tett az ozorai pusztákig elsugárzott? Én
még szekereztem el előtte (ha ugyan nem Pakson vagy Előszálláson), megemelve neki magam
is a kalapomat, nem annyira a Megváltó, mintsem a legenda tiszteletére.

Ezek a szabad lótenyésztés lealkonyodásával a hetyke nyergeikből a földre kényszerült

csikósok és csikósivadékok csak sisteregve olvadtak be a falvak életébe. A legendaalany Jani-
származék magával a falu plébánosával húzott ujjat, rögtön az első esztendőben. Felesége
nagy ájtatos volt, de kint a pusztán alig juthatván templomi misére, nem vette hitbeli szokásai
közé, hogy a magafajta fejkendős asszonyoknak a cingulusos papokat, ha őket álltukban
üdvözlik, kézcsókkal illendő megtisztelniük. Ennek többszöri elmulasztása után a fejkendős
olyan szavakkal s hangon kapott figyelmeztetést, hogy a rátarti volt csikós még a közönséges
dicsértesséktől is el akarta tiltani a feleségét; nem szólva a saját kalapemelésének a
beszüntetéséről. Rántásról rántásra a kötélhúzás során némely pusztai pogányokról végül
prédikáció is hangzott el, nem indokolatlanul, ahogy láttuk, s főleg látni fogjuk. A viadal
következő lépéseként – istentől való elrugaszkodásának mesterteljesítményeként – ez az öreg
Jani, aki a pusztán még csimbókot viselt – egyik kocsmai kérkedésének beváltásául – állíttatta
háza elé, közvetlenül a két ablak közé, költséget nem kímélve, a falu legdrágább kőkeresztjét.
A fogadkozás ugyanis az volt, teremt ő olyan helyzetet (örökös hadállást), amiben nem ő
köszön előre, hanem a világ minden papja végez üdvözlést, sőt keresztvetést, nemcsak az ő
személye, hanem a portája előtt, még éjjel is, amikor ő alszik! A vasfeszületet kezdetben
évente újraaranyozták. A piros kis öröklámpás olaját esténként újra kellett töltenie a minden
alkalommal lovagias elégtételben részesített, ám épp amiatt – ennek következtében haláláig –
sóhajtozó és könnytörlő Julis néninek.

Lehetnek a csikósok akármilyen nagyra, ahányan csak vannak, a lóról nem lehet
gyapjút nyírni, a kanca nem csöppent közvetlen gondviselőinek tejet, illetve túrót és vajat.
Ellentétben a juhnyájjal, a ménesnek egyetlen növendékét sem lehetséges bográcsba aprítani,
ugyancsak gondozói határozata szerint. A tápéi csikósleszármazottak már csak azért sem
simulhattak olyan szelíden, hogy úgy mondjuk, megzsírozottan a Duna felé eső falvakba és
kisvárosokba, ahogy a kaposvölgyi nagy juhászatok juhászivadékai a tolnai szőlősdomb
községeibe. A csikósfiúk és -unokák közül – a Janiakról szólva – egy sem röppent föl még
csak négy középiskoláig sem, még kevésbé a társadalmi létrának legalább a segédjegyzői,
kántortanítói fokáig. A tehetősebbje ingatag – faluvégi – kocsmát, boltot nyitott. A
gerinceskedőbbje iparos lett; az első grádicson még önálló, a másodikon már semmi, a
harmadikon üzemi munkás. A lányok szintén ilyen „nekem ne kelljen köszöngetnem”
foglalkozású családokba kerültek menynek.

Az egyik Jani lány, akibe a legtöbb szorult a rangigényes csikósvérből, de annyira,

hogy még a vékony teste mozgásán kiütközött, K. Dezsőhöz, valamelyik pesti gyárnak néha-
néha még a Népszavá-ban is megemlített, fiatal főbizalmijához ment feleségül. Ez a háború
alatt hadifogságba esett, ugyancsak megsápasztva ifjú feleségét; de hazajött, épp idején ahhoz,
hogy az ötszázas munkástanács tagja legyen, s egyben parancsnok gyárának
munkásezredében, ekkor és ezután még inkább növelve felesége sápadtságát, szeme izzását,
de semmit nem változtatva meg annak büszke derék- és nyakforgatását.

Nagy lakodalom lesz Tápén – ezzel gyalogoltunk a puszta felé. Találgatva, hogy kik
lesznek ott a rokonságból. Mármint unokatestvéreim apai, csikós rokonságából, akiket én
jobbára szóbeszédből ismertem. Velük az én apai juhász ivadékú családomnak semmiféle
kapcsolata nem volt. Noha területileg jóformán csak a Sió–Kapos választotta el őket.

A három-négy napos lakodalmak, amelyekre néha száznál több volt a hivatalos, vajon
hogyan zajlottak le telente azokban a szűk és alacsony parasztszobákban – képzelni sem
tudom.

Ebben a lakodalomban a puszta teljes népe volt a vendéglátó. A sütéshez-főzéshez az

öreg cselédasszonyok kötötték föl menyecskésre a hagyományos fehér kendőt. Az étel-ital
fölhordására, kínálgatására a legények készülődtek, már jóval előbb fölkötve – féloldalasra –
az ugyancsak hagyományos fehér kötényt.

Az enni- és innivalót – ugyanúgy a pusztai szokás szerint – jórészt a meghívottak

hozták, azaz küldték már előzően ide. Csak a szemnek hiányzott, s nem az orrnak, a ház elől a
birkapaprikást napestig rotyogtató rézüst, a gyánti cselédlakodalmak tartozéka, a
kifogyhatatlan (méregerős) zabaforrás. A faggyúillat mindig szüretet, társas munkát idéz. Itt a
meg-megégő zsír tömény szaga fogadta már messziről az érkezőt, s kószált a puszta néhány
háza között.

Szerencsére volt mivel keverednie, legalábbis ott, ahol az evésre terítettek, s ahova
terelt családfői minőségében a kvietált számadó, az öreg Jani Sándor, és ünnepies
örömapaként a veje, Pákolitz Vendel bátyánk, a mostani (már nem csikós számadó, hanem
csak) csikósgazda.

Nagy dohánytermelő hely lett az a puszta. A két legnagyobb épület a két hatalmas
dohányszárító pajta volt.

Ezek közül az egyiket kitakarították, kisöpörték, fölöntötték. A gerendák

pókhálólombozatát leszedték. A közeli erdőből fenyőgallyakat hoztak a helyükre.
 A hosszú levélsimító asztalokon folyt a terítés. Annyi hely volt, hogy abrosz s tányér
alig jutott mindenüvé.

Nagy öröm volt – nagy megbecsülés –, hogy unokahúgukról a két legtöbbre – Pestre! –
jutott Jani fiú sem „feledkezett meg”. Nagyon is szerették. Kijutott így nekem éppúgy a
kettéhajtott bajszú csókokból, az ángyok és ángyikák lelkendező és finomkodó
bólintgatásából. Kaptam még női csókot is.

Ittunk és pöfékeltünk. Jól éreztem magam. Az önhittségnek az a pimasz boldogsága,

hogy puszta jelenlétünkkel ajándékot és kegyet osztunk, jobban fejembe szállt, mint az a
sárgára ért törköly, melyet az örömapa egy csatos üvegben körbehordott, kinek-kinek saját
kezűleg töltögetve ugyanabba a szép kristálypohárba.

A menyasszony csak akkor jött ki a csikósházból, amikor már – fehér uszályát baljába
fogva – lépett is föl a féderes parasztkocsiba.

A vőlegény a következő kocsiba szállt. Most láttam először. Jó termetű, hajlékony

mozgású fiatal férfi volt, de: fehér nyakkendő és fél dinnye formájú keménykalap!

Vajtára mentek le, rögtön vágtatva, esküdni, beiratkozni.

Lalinak nem akaródzott lezötykölődni a vajtai sokadalomba. Pistának még kevésbé.

Vöröskatona volt ő is, azzal súlyosbítva, hogy Pogány József testőrségébe osztották be. Már
attól fogva, hogy az a katonatanács elnöke lett.

A visszatérőkre várakozó itt csupa férfi volt persze. Az összeházasulandók két családja
idegen volt egymásnak. Növelte az összeismerkedés vágyát, aztán a kölcsönös bizalmat, hogy
így magunkra maradtunk, mintegy összezárva.

Puszta tekintettel akartam megállapítani, melyik-másik a hőse valamelyik Jani-

legendának.

A hodályban a fátyolfinom ködrétegek módjára ingadozott a kék füst. Soha ilyen szép
és kellemes teremfüstöt.

A dohánytermelés alig állt kisebb ellenőrzés alatt, mint az arany- és a

gyémántbányászat. A hatóság elszámoló pecsétjétől egy kiló dohány nem maradhatott szűzen:
nem válhatott magánúton a test gyönyörévé. Fináncok járták párban a dohánytermő
országrészeket, olyan kopószimattal, hogy a virágcserépben nevelt plántára lecsaptak,
nemcsak a kukoricásba rejtettekre.

Szűzdohány, a legfinomabb minőségű és a házikemencében legaromásabbra pácolt

szűzdohány füstje fátyolozta s fűtötte mintegy a tágas helyiség levegőjét. A nem kis
kockázatú szabálysértést most annyira elhomályosította az ünnep, hogy mondhatni hatályon
kívül helyezte. Ha szemlész, pénzügyőr nyitja ránk az ajtót, ezúttal annak orra sem akad fönn.
A törvény szava csak azáltal respektáltatott, hogy a házilag éppoly hajszálfinomra vágott
sárga cigarettadohány és az apró kockás, a pipába való barna külön-külön szitában a hodály
elkerített sarkában illatozott, a szárítókemence mögött. No de ott meg valóságos sort álltak
azok, akik ujjuk közt eleve meghajtották a cigarettapapírt, és azok, ugyanúgy öregek
nagyrészt, akik ott ütögették tenyerükbe a kurta pipát, s tették a bagós zacskójukba a bagót.
Mert azt nem volt illetlenség kivinni a pusztáról.

Egy kivételesen szépen hengeredett cigarettával kiálltam az ajtóba. Ráhökkentem, hogy

nem tanácsos többször elfogadnom a felém nyújtott kristálypoharat. Üdítő, de már szédítő
volt a friss őszvégbe fújnom a füstöt. Nagy halkan ide elhallatszott a vajtai toronyból az
úrfelmutatási csöndítés. Most adták tehát össze az ifjú párt.

Olyan érzelgősség fogott el, hogy – noha különben nem kívántam – mégiscsak
visszamentem egy újabb kupicáért. Az egykori nagy törzsfő árnyéka, a már csak csikós- (és
puszta-) gazda vő boldog készséggel duplázta volna meg a pohárka óvatos telecsurgatását.
Még most, az ötvenen túl, beszármazottnak érezte magát a családban. Feleségének
nagyanyám Anna néném volt már lánykorában, amikor még fején vékával járt be Cecére az
oda közel fekvő alapi pusztáról. Neki meg ott virágzott a maga csordásfamíliája, azon a
birtokon, amelynek vételára annak idején Arany János megtakarított vershonoráriumaiból
kerekedett egybe.

A menyasszonyt (Pákolitz Mariskát) nem ismertem. Mégis mintha nekem is

fájdalmasan búcsúzkodnom kellett volna tőle, oly gyászosan terjengőzött bennem a
hagyomány kívánta érzelgősség az anyai nászasszony előírásos jajingálásai meg a
nyoszolyólányok éppoly műsorszerű könnytörlései láttán, noha az utóbbiak véletlenül sem
bontották meg a nagy csipkés zsebkendőiket, hanem csak a hegyes csücsökkel illették szemük
szögletét.

S ez a sok kötelező gyanús szipogás, a gyötrelemmel küzdő arcvonások rángatózása, a

reszketeg öreg fejek segélykérő csavargatása mégsem volt forgatókönyvszerű csinálmány. A
menyasszony nem használt zsebkendőt, még csak a számára legkisebb fokú rituálé, orra
törölgetése végett sem. Emelt fő, s az a fajta derült – ritka szempillantásos – arc, mely alatt
fegyelmezően feszülnek az izmok.

Kényszerházasság volt; most tudtam meg, jóformán az asztalhoz települve. Nem szülők
kényszerítette nász. Szerelem és szenvedély szerezte frigy volt. Szerelem a vőlegény részéről,
meg szeretet az egész család iránt: boldogan nősült bele. Szenvedély a menyasszony részéről,
hogy elkerüljön erről a pusztáról, szívgyötrelmeinek színhelyéről.

Mást szeretett ugyanis, egy pusztabeli, azaz erdészetbeli legényt, egy erdőkerülő-
jelöltet. A lány volt a vállalkozóbb, s a fiú elbízta magát. Részegeskedései napjain elkérkedett,
micsoda szívet hódított meg, miképp fogja ő azzal a kényét szolgáltatni, ha majd elveszi.
Most részegen kerülgette a lakodalmas házat, azazhogy a szárítópajtát. Nem a vendéglátók
italától volt a hangoskodásig kapatos. A lakodalomba őt meg se hívták. A magukét itták: mert
két-három komájával együtt tűnt föl mégis ünneplőbe öltözve már délelőtt, egyre
bizonytalanabb léptekkel végezve a magtárak körül legénykedő sétáját. A gyülekező
viharfelhők küldenek maguk előtt olyan vasízű levegőt, amilyen itt nyugtalanította azokat,
akik tudtak az előzményekről.
 Megbecsült helyre ültettek bennünket, a hosszú asztalnál, oldalvást, szembe az ifjú
párral.

A vőlegény vajmi keveset tudhatott – unokatestvéreim azon egyeztettek véleményt,

hogy egyáltalán tudott-e valamit – a dologról. Nem érzékelte a feszültséget, az kitűnt a
viselkedésén. Arcra is jó szabású legénynek bizonyult így közelibben, s gyakrabban
szemrevételezve. Trónuson ült azon a hosszú, festetlen lócán, ugyanazon, amelyen különben
dohánysimítók görnyedtek munkájuk fölé. A tanult emberek mozdulataival kínálgatta
fogyasztanivalóval néhány órás feleségét; valahányszor szólt hozzá, mindannyiszor arccal
elébe fordult, már-már közhírré ütve udvariasságát.

Ha nem sereglett volna ide arról a távolibb pusztáról az atyafisága mindenféle viseltes
göncökben, ő maga úriemberszámba mehetett volna a szépen metszett szőke bajuszkájával,
igényesen verdeső szőke pilláival. Gázgyári alkalmazott volt; nyugdíjképes gázgyári
óraleolvasó, ha ugyan nem már akkor számlakihordó. De a jó válltartása nemcsak ezt
büszkélkedte szét. Tudta, hova nősül; hogy itt az valami trónust idéz. Szülei – a megilletődött
béres és a foga helyét takargató feleség – egymásra pillantottak, amikor hordani kezdték az
ételt, s fiuk kivette az első vőfély kezéből a merőkanalat, s a szakácsné tartotta lábosból ő
töltötte meg asszonya tányérját a húsleves hosszan le-lenyúló tésztájával.

Ez persze már a későn kezdődött lakoma alatt történt. Időbe telt maga az út le Vajtára
és vissza.

Még több időbe a templomból megtérő asszonyok s lányok rituálisan körülményes első
átöltözködése, mosakodása, táncra való fölkészülése. Meg a lányvilágból kilépő menyasszony
hagyatkozása.

De hát nem népszokások megörökítéséül íródnak ezek a sorok.

A nyers dohány illata nem kellemetlen. Itt még az asztal lapja is azt lehelte magából, de
még a föld is. A kenyeret, úriasan fölszeletelve, karéjokba rakták a tányér elé. Harapásnál már
az is jobbféle, az aranyvégű cigaretták emlékét hízelegte az orrba.

Kívánom – visszaható érvénnyel –, hogy a távol asztalvégieknek ugyanolyan jó bort

adtak volt légyen, mint nekünk. Meg a még távolibb asztalokhoz zsúfolt frissen nyírt
fejeknek, áll alatt megkötött kendőjűeknek. Noha innen-onnan összehordott, de nagy
lakodalom volt. Főleg hát a népességét tekintve. A gyerekeknek nem jutott ülőhely. Ki-be
jártak, anyjuk tányérjából kapták meg az egy-egy kanál levest; a többit csak úgy kézbe meg
kenyérre. A kisebbek mind számosabban az anyjuk ölében, az apjuk térdén, ahogy hátra-
hátratekintettem.

Minden üveg bor másfajta volt – mutatta ezt a házilag bedugaszolt palack –, de ami
elénk került, az nagyon magát itató. Lentebb tarkálltak az asztalon bögrék is, de előttünk
talpas poharak kristályán csillogott át a rizlingnek hibátlan aranysárgája, a sillernek meg a
szekszárdi vörösnek világosabb-sötétebb rubintja.

Nem kaptam a még olyan jó boron sem. De mikor megforralva hozták, a cukor, a fahéj
rácsábított.
 A vőlegény is ilyen poharat fogott kézbe, midőn – másodszor – afféle légen át való
koccintást kínált felénk, abból a néhány méternyi távolságból olyképpen nyújtva magasra a
fejek fölött a bort és a mosolyát, hogy mi vegyük magunkra, mert az csak nekünk szól.

Nyújtottuk föl jó magasra mi is a poharat, várva, hogy a menyasszony éppúgy elvégzi

azt a telegráfszerű koccintást.

„Hagyd” – mondtam Lalinak, amikor az ártatlanságától szememben egyre

rokonszenvesebb vőlegény karja már harmadszorta a füst és a zaj fölé emelte poharának azt a
szemaforvörösét, anélkül, hogy ebbe a labdajátékforma köszöntőcserébe a menyasszony
beletársult volna. Én kedvetlenedtem el, noha engem legfeljebb nevemről ismert; de Lali és
Pista a menyasszonynak gyerekkori játszótársai voltak. Haragszik tehát rájuk, vagy annyira
dölyfös?

A menyasszony, vagyis az a már férje nevét viselő ifjú nő szép volt; minél tüzesebben
röpdösték körül oldalvást tapintatosan a pillantásaim, ezt kellett annál tisztábban
megállapítanom. A dac, amely vonásait összefogta, még szebbé tette, szoborszerűvé. A
szépség és a dac e gyúrmánya fölött a mirtuszkoszorú meg – azt a túl fiatal és parasztian nap
dolgozta arcot már-már fennköltté emelte.

Fél évvel ezelőtt meg akart szökni azzal a most ott kint duhajkodó legénnyel – suttogta
a fülembe még az iménti pálinkázás alatt egy borostás arc a szesz és a pletykamondás kettős
boldogságától ragyogva. Ettől – noha akkor láttam először – a szokásosnál akadálytalanabbul
fogadtam volna máris rokonszenvembe; noha vérségi rokonság kapcsa nem volt közöttünk.

Mi történhetett vele, mi folyhat most benne? – kavargott fejemben a gondolat, némileg

már nyilván bennem is a szesz üzemhajtó erejétől mind romantikusabban. Székely balladák
színpadias jelenetei villogtak, a Carmené és mind a librettó a halálra táncoltatott hűtlen
kedvesről, a bosszúálló boldogtalan harmadikról, már-már operai nyitányokat sugározva a
fülembe.

Az ajtón csak a kötényes vőfélyek és a szakácsnék jártak ki-be. A csikósházból hordták

ide sebbel-lobbal az ételt.

Valahányszor nem fehér kötény jelent meg a kapuszerű bejáróban, sok tekintet
odairányzódott, habár csak a szem sarkából. Megcsitult a csörömpölés, a zaj. Testet kapott
mintegy a feszültség.

Jól jött a zene, végre. Nem a vajtai cigányok szolgáltatták, nem a „füstösbanda”. De
nem is „trottyosok”, a németkéri réztrombitások parasztegyüttese. Annyira mégsem volt nagy
a lakodalom, a különben ugyancsak népesen kavargó seregülés.

Az ifjú asszonyt, a menyecskét, vagyis hát mégis még csak menyasszonyt, mert hisz
férjével eladdig egy percet sem töltött meghitt kettesben, táncba vitték. A násznagy kezdte,
bankókat helyezve a kikészített tálba.

Megkérdeztem Lalitól, nekem mennyit kell majd adnom. Mert hisz elkerülhetetlen volt,
hogy ők kimaradjanak, s így én nemkülönben kimaradjak a menyasszony-táncoltatásból.
 Citerások voltak, pusztaiak. Úgy értve, hogy nemcsak tápéiak, hanem a környék
pusztáiról. Ez az édesen cincogó hangszer a falvakban már nem dívott, a gyenge hangja miatt;
hogy mégis táncolni lehessen rá ilyen sokadalomban, a pengetők nem egy csoportban
játszottak. Körbeülték a táncra szánt helyet. Afféle csatárláncban, de mégis csak olyan
távolságra, hogy úgy-ahogy egy ütemre szálljon a muzsikájuk.

Szívesen tartottak szünetet, helyet adva az éneknek. Azoknak, akiknek a hangszálain

bizsergett a szerepelhetnék, a boldog ajándékozhatnék a közösség oltárára.

Nem azért túrja ez a tollbegy a múltat, mondtam már, hogy megkövesült

hagyományokat vessen napvilágra. Nem fog bővülni a világ népi lakodalmának
virággyűjteménye egy újabb színes szállal. Másfajta folklór a gond. Törmelékeiben akár más
fosszíliák.

A tánc szüneteiben megindult éneklés különben sem nyújtott semmi megörökítenivalót.

Csüggesztő gajdolás volt. Itt bátortalanul elkezdett, s elhalt, emitt erőszakosan fölcsapó,
összevissza kornyikálás. Együttesen ez a nép már nem tudott énekelni. Hogy mennyire
süllyedő ladik fenekét tömködte a két zenész ikerlángelme – megmenteni, ami még menthető
–, ez a keserves vigalom arra lehetett eggyel több adat. A bor- vagy sörivó pincékben, ha dal
kerekedik, az rögtön kórussá rendeződik – Salzburgban is. A francia s olasz kocsmákban a
közös éneklés már-már színjátszás. Az oroszok közt azonnal akad egy tercelő.

Vártam, hogy unokatestvéreim kieresszék a hangjukat. Lebecsmérlő pillantást váltottak

egymással a gajdolók kontójára.

Most már a citerások sem tartották az összhangot. Mást s mást vertek. A hodály más-
más sarkában? Közvetlenül egymás mellett.

Volt persze kurjantás. De még több örvendező kiáltás: – Te is itt vagy, komám?!
Szervusz, pajtás! Megvagy te is, testvér? Gyere ide mihozzánk, komám!

Ami aztán csak keverte a bruhahát, a tarka zsivajt.

Hosszú hónapok óta ez volt az első közvigalom itt a pusztai külvilágban. Az első
köztalálkozó.

A mi asztalrészünkhöz is léptek ismerősök.

De előbb ismét egy kis kitérőt.

A Szegedről jött rajokban Fehérvárra kocsizó, ám kényszerűségből Siófokon gyülekező

tiszti különítményesek a pusztákon megtették fokozottan a dolgukat.

Buzgóbban, hosszadalmasabban, mint a községekben. Kastélyokba szállásolták be

magukat, kastélyi kosztra. Úri és hálás fogadtatás nemcsak a gazdatisztek, hanem a
földbirtokosok és bérlők részéről. Hisz ezek mind a helyükön maradtak volt. És az esetleges
ellenállásuknak olyan hajszálnyi veszélye sem, mint a falvakban. A kivégzések
zökkenéstelenül folyhattak, szemtanúk nélkül, távol minden esetleges antantbizottságtól,
külföldi újságírótól vagy szörnyülködő paptól.

Hidegebb volt a kegyetlenkedés. És forróbb kezdetén a rémület, aztán a fölháborodás.

A néma tiltakozás, a tehetetlen gyűlölet.

A pusztákon nem volt megtorlandó kommunista cselekmény. Senki magántulajdonhoz

ott nem nyúlt, nem is fenyegették. Lázongás? A földbirtokosok és a bérlők, s ezeknek,
azoknak is a gazdatisztjei és ispánjai a különítményesek bosszúját azokra a béresekre és
cselédekre eresztették rá, akik nekik a diktatúra alatt mint termelőbiztosoknak és gazdasági
szakértőknek szájaltak vissza; hisz ők is mindnyájan a diktatúra alkalmazottjai voltak. A
környékünkig elhírlett dunapataji, kalocsai, tamási parasztzavargásokban egy pusztai cseléd
sem volt. A sorok írója messze elválasztja magát azoknak az elveitől, akik ezeket a nagyrészt
középparaszti mozgolódásokat úgy fojtották vérbe, hogy a forradalmat vélték szolgálni. Az
erre következő bosszú a parasztságnak még alacsonyabb rétegét sújtotta: a pusztai cselédeket,
a faluvégi zselléreket.

Égetthalmon a kastélykertészt akasztották föl fiával egy fára. Milyen osztályharci bűne
lehetett a grófi rózsakertben? Birkamajorban (Tüske-puszta mellett) a bognár fizetett, csupán
azért, mert mint direktóriumi elnök május elsején vörös zászlót tűzetett a kastélynak abba az
ablakába, ahol a direktórium volt, egy folyosón a bérlőével. A forradalom évkezdetén a
pusztákon nem a régi kommenció szerint volt a „fölfogadás”. Most minden cselédnek újból
kellett „helybe állni”. Ám kiről-kiről majd az év végén döntenek. Addig szolgálni volt
tanácsos írásos kommenció nélkül.

Kapták persze az asztalbontás utáni kavargásban unokatestvéreim is bőven a

hátbaverést, a fél karral végzett ölelgetést, meg a bólongatással kísért „hát te, druszám”-ot,
„hát ti, öcsém”-et. Különösen persze Pista. Ő volt a korán elhalt apja mása: csikósivadék-
pillantásában is, a ferde állású szemhéja alól.

Önként jelentkezett a világháború alatt katonának, frontszolgálatra. Ott ahelyt

valamiféle telefonosságra vitte (mint híres autószerelő). A harctérről megjőve, de még a
vonattetőről egyenest az első nemzetőr-alakulatba, onnan meg a katonatanács elnökének
testőrségébe sodródott, pusztán azzal a tulajdonságával, hogy utálta a beszédet, bárkinek
rögtön az első mondatába belevágott azzal: jó, gyerünk!

Melyik rokonban kellett vajon a poharak összekoccintása után fölismernem a hajdani

alapi papköszöntetőt? Melyikben az iskolai tankönyv Zrínyi Ilonájára emlékeztető Jani
ángyika férjét, éppoly legendás hírű hadifoglyot, aki az ötszázas tanácsban Kun Béla mellé
állt? Ő volt valóban, akivel (ebben a forgatagban) épp arról az emlékezetes utolsó
tanácsülésről beszéltünk, már négyesben?

Az egyik táncszünet után – talán épp a menyasszonytánc végén – az addiginál még

botladozóbban induló, azaz rövidesen elakadó énekpróbálgatás közben valaki a mi kis
csoportunkhoz kiáltott:

– No, fiúk! Kezdjétek!

 Unokatestvéreim nem kérették magukat. A hodály annak a részén álltunk, ahol a
szárítókemence vetette hátát a falnak, s most meleg is volt.

Arrébb léptem a fiúktól. Úgy nekihelyezkedtek a szereplésnek, szemben egymással.

Föl, szocialisták, sorakozzunk…

A mesterdarabjukkal kezdték. Aztán az hangzott el, amelyben ez van:

…a munka szent, szent küzdelem.

Már abbahagyták volna, de unszolták őket. Ismertem darabkészletüket. „Ha

férfilelkedet…” kezdetűt két hangon tudták énekelni.

Erre már taps hangzott.

– Na most ti. Folytassátok csak – szabódtak.

De az iménti próbálkozók nyilván szégyellték volna az összehasonlítást. Leintették

azokat, akik távolabb indítgattak, köszörülgettek valami kaszárnyanótát.

Az egyik vőfély poharat hozott Lalinak.

– Te vagy a nagyobb mester.

Egy hosszabb románcot énekelt most Lali egyedül, a búcsúzó katonáról, akinek a
harcok mezején az elesett bajtársak teste lesz a vánkosa, és akire végül a tavasz sem borít
majd zöldet, mert elhordja róla a síri földet a szél.

A háború emlékei – a vörös háborúé is – még közeliek voltak, mintha ott úsztak volna a
kékes füstben, oda tértek volna vissza megelevenedni.

Az asztaloknál megszűnt a páros beszélgetés.

Lali megérezte, hogy nem háborús szomorúság kell ide. Jó előadó volt, jó hangú.
Megválogatta, mivel szaporítja a boldogító, az ingyen italtól már ragyogó szemű együttesnek
örömeit. Már nemcsak a Sárbogárdon, Danaföldváron cselédeskedő pusztai lányok hoztak
haza szívgyönyörködtető helyzetdalokat, hanem a frontról a katonák is. Ezek afféle újszerű
balladák voltak, dalban elbeszélt érzelmes történetkék, elhagyott kedvesről, tragikus választás
elé került szerelmesről, a fronton harcolókról, a meghalt katonákról.

Lali ezekből válogatott, lehetőleg olyat, amely itt mégis újdonság. Amiből Doberdó
karsztbarlangjaiban viszont ő kapott feledtető zenei élményt.

Sikere volt. Újabb és újabb dalt kívánt tőle a kiabálás, meg ahogy itt-ott együtt
énekeltek vele.

Elménk, amely kiveti magából a memoriterül bemagolt Balassi-verset, az

arányszámítást, a hét főbűnt, az Ave Mariát, zsugori ragaszkodással őrzi a használhatatlan
szemétdombra valót; íme egy lapátnyi:
 Hajdanában régen
messze a vidéken
nem volt nálam úr nagyobb,
most ko-oldu-us vagyok.
Kincseimnek árán
volt egy büszke dámám,
pusztulásba kergetett,
megölte a szívemet.

Nem volt újdonság. A második versszakasz után négyen-öten, az utolsók után pedig a
fél terem zengte a refrént:

A szívem, a szívem
elvesztettem én.
Egy rongy van, egy rongy van
a szívem helyén.

Lali bizton előadhatott volna zongora mellett, dobogón, fizető hallgatóság előtt. A siker
még csinosabbá tette. Pista ehhez is tudott tercelni, a refrén végéhez:

Egy rongy, mely nem érez

és nem is dobog;
úgy érzem, nemsoká
meg is halok.

Beleillett a lakodalom hangulatába. Ha ugyan nem volt már sok; annyira a

menyasszonyra vágott. Már nem volt a teremben.

A fiatal párnak észrevétlenül volt illendő eltűnnie. Itt azonban még megvolt az a
szokás, hogy hajnal előtt vissza kellett ülniük a főhelyre, az oszlató levesméréshez. Ezt az új
asszony porciózza.
 Elhangzott még egy-két korabeli románc. Az egyiknek életunt hőse „ezüsttükrös
kávéházban üldögélvén elmélázva” a cigányprímást kínálja székkel maga mellett, hogy ő meg
kővé vált szíve keservét kiöntse.

Ezt azonban már elejétől csaknem az egész pajta együtt énekelte. Azt is, amelynek
egyik alakja, ugyancsak sorsgyötörten szenvedő alanya papírt és tollat hasztalan rendezve
maga elé, dalban vigasztal egy Bözsi nevű lányt, azt kérve tőle, hogy feledje el őt, mert –
noha hazudni fáj – a legnagyobb úr a muszáj.

Hatott a szesz a citerásokra. A maguk jószántából játszottak, egyre kevesebbet. Mind

rövidebb ideig tartott a tánc, mind tovább az énekre maradt szünet. Lali mind nehezebben
kérette magát. Próbálkoztak hát ismét a föl-fölsült csoportok.

Egyszerre jó távol ez kívánt teret magának:

Rácegresi kanális,
Föl is folyik, alá is.
Igyál belőle,
Szép leszel tőle.

Rácegres madártávlatra Tápéhoz – a Sió és a Séd fölött – tán tíz kilométer sincs. A két
puszta közt semmi érintkezés nem volt, lévén az egyik Zichy-, a másik Apponyi-országlás
alatt. Ideszállni ennek a mi gyerekkori „új nótánknak” még annyi erő sem kellett, mint a
madaraknak.

Vagy onnan is kerültek még vendégek a sokadalomba? Fölkeltem, s arrafelé lépdeltem,

megvidámultan, de már gonddal arra, hogy hibátlanul rakja a lépést a lábam.

Mi ezen a nótán mindig nevettünk. A kanális ott folyt a szemünk előtt. Naponta láttuk,
hogy visszafelé soha egy fél csöppje se indul. Hogy folyhatott volna vissza? Ki találta ki hát
ezt a bolondériát? Apánk, aki mindenre talált magyarázatot, csak azzal csitította
valamennyiünk, de főleg anyánk fölényes jókedvét: a tavaszi nagy folyókiöntésekkor, a víz
sok helyütt megfordítja a Sió irányát. De akkor sem a Sió (vagy arrébb a Séd), hanem mindig
csak a kiöntés próbálkozhatna visszafelé.

Odaléptem az éneklőkhöz. Nem láttam köztük felsőrácegresit. Tán Alsórácegresről

akadt ide atyafi? Figyelmet észlelve, most már keményen fújták, kihívóan szinte:

Rácegresi kanális,
Csalfa az én babám is…
 Évek távolából visszagondolva, ebbe a dohányszagú pajtába teszem a pillanatot,
amelytől fogva konyítani kezdtem bensőmmel a költészetnek egy másfajta világához. Ez
mélyebb s magasabb volt nemcsak a klasszikus költészetnél, hanem akár Ady szimbolista
verseinél. Mindazt az előbbit agyam rideg működtetésével értettem. Talán épp a szesz
könnyebbítette elme segített most hozzá olyannak a befogadásához, ami a köznapi logika
semmibevevésével fejez ki valami örök lényeget oly megragadóan, hogy egyben vigasztalóan.
Mert hisz amit birtokolunk, ha csak az elme megragadásával, azon mintha már egyúttal
uralkodnánk. Abban a kanálisban nem a víz folyik váltakozva hol fölfelé, hol lefelé, hanem a
szerelmi hűség, maga az emberi természet, a világ iszonyú rendje. Ezt véltem érteni. Ennek
akkori megértését vélem ma, visszahatóan.

Ihattak már jócskán a legények, de igazánból abba a boldogságba közösködtek bele,

ahogy ezt a máskülönben vállalhatatlan igazságot világgá bömbölhették. Egyszerre kihívásul
és vigasztalásul. Annak a kint kujtorgó legénynek számára éppúgy, mint ennek az ifjú
asszonynak, aki tán maga sem tudja – vagy legalábbis képtelen lett volna megfogalmazni –,
miért tette, amit tett, mi volt a maga kifejezhetetlen igazsága.

Mire visszamentem unokatestvéreimhez, a menyasszony már a helyén ült.

Koszorútlanul, fátyoltalanul, vagyis valódilag menyecskeként.

A citerások egy másik csoportja olyan dallamot kezdett verni, hogy nyelnem kellett a
lélegzés helyett.

S már jött föl-fölbukva a szöveg:

Százezerek, jajpanasza szól

országunk határiról.
Az egekig fölcsapott a láng.
Bérenchorda tört reánk!
Fegyverre hát, éhező proletár,
dönts romba mindent, ami burzsoá.
A vörösök hős serege áll.
Nem rettenti a halál.

Ez volt a Magyar Tanácsköztársaságnak az egyetlen olyan eredeti éneke, amit az utca

átvett. Rajta a bélyeg, hogy a kaszárnyáknak készült, de még inkább a lövészárkoknak, afféle
rohamra pezsdítő szellemi rum gyanánt, amelyben nem a minőség számít.

A fölvilágosító leckék során, melyeket a nemi élet működéséről a bonyhádi

gimnáziumban már tüzetesebben kaptam, különlegesen sok szó tárgyalta, melyek a nők arcán
a szeretkezésnek a nyomai, s miként lehet azokat fölismerni akár másnap, nemcsak órák
múlva. A leckék nem a katedráról hangzottak el, hanem a folyosón, az óraszünetekben,
gondolható, milyen érdeklődések közepette. Volt köztünk egy már kétszeresen osztályt
ismétlő, nálunk tehát két évvel idősebb fiú, a helybeli mészárosnak akkor díjbirkózópályára
készülő gyermeke. Ő naponta az iskolába siettében akár egyetlen szempillantással meg tudta
állapítani a szembejövő nőkről – a lányokról éppúgy –, hogy ki hogyan töltötte az éjszakát,
azaz hogy ki töltötte úgy. Révedő tekintet, egy irányba meredő nyak, szájsarokba fagyott
mosoly (mely lehet akár megvető), besüppedt alsó szemgödör, halványbarna, kékesbarna
vagy lilásbarna színezettel, az esetleges ismétlődések arányában.

Néztem a menyasszonyt.

Csatatér volt a túl fiatal, még gyermekien kedves arc. Ismét oldalvást, szemben ültünk
vele. A fejek fölött most megint poharat emeltünk szerencsekívánatunk jeléül. Az ifjú férj
tartózkodó mosollyal fogadta a légközi koccintást. A fiatalasszony most hosszabban felénk-
felénk nézett. De várta a teendője. Fegyelmezetten, emelt fővel, hibátlan mozdulatokkal mérte
az elébe sorjáztatott bádogtálakba a hajnali levesfélét. Mifélét? Nem kívántam. Abban a
hangulatban voltam, amikor a szesz hatását szesszel győzné le az ember.

Ezek az isten háta mögötti puszták, minél messzebbre estek (térben és időben) a
polgáriasodó világtól, annál több vendéget tudtak elszállásolni; annál több útra kerekedettnek
adhattak feje fölé födelet, feje alá, ha mást nem, szalmavánkost. Szénapajtában,
gabonacsűrben, magtárpadláson. Telente az istállókban. Meleg-előállítás terén az állatok
önellátók, s hálóhelyük – épp csak a sertésekét kivéve – embernek sem kellemetlen. Még ha
közvetlenül közelében rögtönözünk ágyat magunknak, a szénasaroglyában, valamelyik
mindig szabad jászolban. De ott van a sok dikó, a négy földbe vert karóra szerkesztett priccs;
abból minden „napos” (azaz éjjeli ügyeletes) béres külön állít egyet magának, holott egyszerre
csak egy tölti ott az éjszakát. Van tehát belőle fölösen.

Megkésve indultunk vissza Cecére. Magcsalt bennünket a köd; azt hittük, még messze
a reggel. Jól kialudva, kimosakodva – a hiú Pista megborotválkozva – hagytuk el a pusztát.
Nem a fenyvesek irányában. Lusta tejköd mozgott a laposokon, átcsapott egy-egy
halmocskán. Az urasági jegenyesorok most csak a legtetejükkel jelezték az utat. Leereszkedve
a hajdani ártérre, fától fáig kellett keresnünk, merre tovább.

Már a háború első esztendejétől illendőség volt a szokásos úti elemózsiánál

bőségesebben ellátni a Pestről lelátogatottakat. Nem szabódtunk, amikor a lakodalom
maradékainak hagyományos elosztogatásakor – kóstolóul az otthoniaknak – hónunk alá
nyomtak egy-egy csomagocskát, zsákocskákba, szütyőbe rendezve. Pistának akkorát, hogy a
zsák alsó két sarkára kötelet csomózott, majd rátekerte a zsák szájára: hátára csaphatta, akár
nemrég a rukkzsákját.

Lali ugyanígy vitte a magáét, s kezében meg egy jókora fonott üveget. Nekem is volt
mit hol egyik, hol másik karommal csípőmhöz szorítanom.
 Jókedvünk lehetett volna. De Pista váratlanul harapós hangulatba esett. Feszült
idegességben lépdeltünk, hol egy vonalban, hol ismét libasorban a köd két fehér fala közt.
Főleg azután, hogy mint valami ajtón, tévedésből letértünk az útról, s csak jó darab után
vettük észre, hogy kétoldalt nem jegenyék, hanem fűzfák mutatnak valami irányt.

Összeszólalkozott – nyilván már hajnal felé – épp azzal a Jani-ágú másodsógorával, aki
eladdig szemében a család legnagyobb embere volt, idősebb volta miatt tanítómesteri
tekintély. A Zrínyi Ilona-szerű Jani lánynak volt hadifogoly (és munkástanácstag) férjével
zördült össze keményebb vitában, már amennyire lehetséges olyanban, ahol az egyik fél
magázza, az pedig tegezi a másikat.

Alig oldott a morcosságon valamit, hogy most mentünkben is meg-meghúzták a fonott

üveget. No, valamit mégis. Pista legalább beszédes lett. Úgy könnyebbült, mint a
böfögményeit köpködő részeg, de mind hevesebben lovagolva be magát, hogy legyen mit
köpködnie.

Az újságok már fúlásig ontották a bukás részleteit, gyalázkodva persze; mérges

(mérgező) keserűre csócsálva, szájba rágva a tényeket.

Se kedvem, se érkezésem nyomon követni, igaz-e, hogy a katonatanács volt elnökét és

bizalmas környezetét Siófokon érte a front összeomlása. „Nyaralt!” – olvashatta Pista a sárba-
szennybe rántó tudósítás részleteit arról, milyen igényes szórakozások közepette pihent s
védekezett a nyári hőség ellen. A hírlapírói jelzők hatottak: Pista ingerültebben rágódott a
„színes” műfajnak elképzelhető darabjain most utólag befalva, mint ha kint a fronton
olvashatta volna, ahova a tiszai támadás előkészítése során a gyári ezredbe visszahelyezték a
testőrségből.

A nagybácsi korú sógor védte a megtámadottat. Mintha ott látta volna az ötszázas
tanácsnak azon a nevezetes ülésén.

– Az ötszázas tanácsban! Tanácskoztak, ötszázan! Miközben mi… – A csitító

magyarázat most fölidézve nyilván még keményebb – szabadabb – válaszra tüzelte köztünk
Pistát, mint az éjszaka az egykori üzembizalmival szemben. Nem tanácskozni kellett volna
annak az ötszáznak, hanem odajönni, ahol ők egy század román ellen öten próbáltak tartani
valami tanyaházat.

A sógor azzal érvelt, de hiszen annak az ötszáznak kilencven-egynéhány százaléka épp

azt nyilvánította ki, hogy nem akar frontra menni, Pest előtt sem.

– Attól még odajöhettek volna a Tiszához.

Cecén nekem egy télen át a Világkönyvtár kötetei voltak előkészítő tanfolyamom

forradalmi világszemléletre. Hogy mi a rangos esszé: nem kis részben e kötetek könnyed, s
mégis magvas előszavaiból sejtettem meg. Valamennyinek Pogány József, a sorozat
szerkesztője volt egyben a szerzője.

Megvédtem.
 Azaz próbáltam védeni. Pista az elvi vitákhoz nem szokott ember fokozódó dühével
(hogy nem tudta szabatosan kifejezni magát) egyre zavarosabban szikráztatta az érveit.
Hovatovább persze (törvényszerűen) a szitkait.

Lali meghúzatta vele a fonott üveget, húzott belőle maga is, és nyomban (már aközben,
hogy felém nyújtotta) jó ösztönnel énekelni kezdett.

Azzal a jó ösztönével nem egyletbeli dalra gyújtott rá (amit pedig itt a ködben akár
bömbölni lehetett volna, de még akár az Internacionálét): a románcok közül válogatott.

Valóban olyan üstgőzszerűen sűrű és fojtó volt az a köd? Vagy már – azoknak a
hónapoknak a hatása alatt – emlékezetem sűrűsíti? Hidegen kavargott, de mégis annyira olyan
volt, mint a folyosók meszelt fala, hogy mikor egyik vagy másik unokatestvérem egy-egy
rövid megállásra oldalt kilépett belőle, mintha ajtót csukott volna be maga mögött.

Mindjárt az első ének után azt mondtam Lalinak:

– Azt fújd, amiben rongy van a szívem helyén.

A futurizmus már akkor többfelé hajló árnyalatainak magyarországi elő-átplántálója

Kosztolányi és Komját Aladár volt. Kosztolányi már 1913-ban (a Modern Költők
világantológiájában) közzétette Palazzeschi emlékezetes versét, kedvelt szavalmányunkat:

Kli, kli, kli,

klö, klö, klö.
khe, khe, khe,
khö, khö, khö.
k, k, k…

– a vers számunkra nemcsak az elduguló forrást érzékeltette: egy nemzedék elduguló torkát
is.

A múlt elvetése – a múzeumok és hagyományok fölgyújtása – számunkra Komját egyik

első versében lobogott. A groteszk tiltakozás szavait adta a torzulást kívánó szájba, máig ható
csípősséggel:

Döglődöm bizony, huszonöt év éhe

göröngyöt nyomott a szemem helyébe
s emerre-amarra – juh-nyomot ki látott? –
szedegetem hullongó magamat,
mint vén némber a mákot.
 De bőg a hangom. Hegy hepe-hupája,
de a pofámat törölöm mezőkbe,
de sziklát zabálok s rá patakot iszom…

És így tovább, hogy szédültünk bele. De a meglevőnek a legtorzabb s egyben

legarctorzítóbb elutasítása az önszennyezés volt: a giccsnek, a bömbölő hazugságnak az
ajkunkra vétele; a tűrhetetlennek ez a „lássuk uram Isten, mire megyünk ketten” indulatú
vállalása. A mártíron a bohócruha azért, hogy mégis kitörhessen a jaj. Felsőfok a Dali festette
zsebóra, amely félbetörten úgy lóg le az asztalról, mint egy palacsinta. Felsőbb realizmus volt
Georg Grosz leleménye: az emberi agy tekervényei helyébe mosogatórongyot rajzolni? Úgy
megrajzolni, hogy látszódjék rajta: nemrég még eleven volt. (Járt, mint a fele részével lelógó
óra.) Amely tehát úgy legyen most az emberi mellben a helyben levő, mint a szemgödörben a
földgöröngy.

Együtt fújtam unokatestvéreimmel:

Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén,

egy rongy, mely nem érez és nem is dobog,
úgy érzem, nemsoká meg is halok.

Fülön csípni a giccset – egyik műfogása lett a már közelgő szürrealizmusnak. Kibontani
a giccs tartalmát! Vagyis megfesteni egy mosogatórongy szívdobogását – a vágyét!

Csakhogy unokatestvéreim másképp énekelték (ezúttal is) ugyanazt, amit én. Miképp?
Igen, a lelküket adták abba a vásári giccsbe. Az élő szívüket annak a szörnyeteg közhelynek a
vadkanagyaraiba, amely aztán valóban rágta-ette őket, menthetetlenül.

A köd szobaként zárta körénk a hangot; mintha szüntelenül szobát vittünk volna
magunkkal. De azon túl mindenütt félelmetes volt ez a lustán mozgó köd. Annyi mindent
kavargatott magában egy keverékké, határtalanul, azáltal, hogy a szemnek sem volt semmi
látóhatára ebben a tejpokolban, amely így amellett azzal nyomasztotta: a világ végéig terjed.

A rémhírek okozták. Azok főleg, ami bennük nem üres hír volt, ahogy kezdetben sokan
vélték, hanem a hírüknél dermesztőbb tények, ahogy hovatovább bizonyságot kaptak erről
azok is, akik sok mindenre szemet hunytak volna még, bár némi cinkossággal.

Miért is folyt annyi ártatlan vér épp a pusztákon? A kastélyokban a mágnások és a

bérlők – kezdtem szót erről az imént – megrakott damasztabrosszal és hálától ragyogó arccal
ültették asztalfőre a különítményeseket. Minden koccintásban ott volt a köszönet, ha csak egy
grófnői pillantásban, micsoda megaláztatás kínja múlt el a házról. De kik voltak, hol vannak
azok a megalázók? A pusztákon nem volt sehol ellenforradalom. Itt tehát a vörösterror, hadd
ismételjem, sem szedett áldozatot. A bosszú a falvakban történtekért miért itt folyt a
legeszelősebben? A megaláztatás fő tünetei itt az uradalmakban a visszaszájalások voltak,
meg hogy az inas nem tisztította ki a lábbelit, az udvaros nem hordott be elég vizet. Az
aranycsillagos zubbonyba és udvariaskodásba frissen beöltözött ebédvendégek nemegyszer
már vacsorakor az „affér lezárását” (korabeli szó) jelenthették. Mintegy a szíveslátás
viszonzásául, gondolhatnánk, ha nem derült volna ki („a későbbiekben”, el egész a nyilas
időig), hogy a porcelán és ezüst ékszerek finom kezű forgatóinak hangadói nagyrészt klinikai
esetű vérivók, a parasztmegvetés indulattelített eszelősei, az akkori fajvédelemnek azok az
álkuruc svádájú brigadérosai, akikkel Zsilinszky és Kozma már akkor nem ült egy asztalhoz.
Ezek kaptak itt szabad kezet. Szolgálatkészek voltak kifogyhatatlanul, nyertek teendőt
határtalanul. Mert ki nem szenvedett megaláztatást, ha az alatta három hónap alatt nem, hát az
előtt? A kasznár még csak az első bérest „mondta be” (szintén korabeli szó, idevágó
jelentéssel), a bérlő a kasznárt, mások a bérlőt, ha másért nem, mert más hitű. Ha a falvakban
félszáz holdas parasztgazdát botoztak meg azért, mert nem adott rögtön fogatot (s mert az
nem lovagló-, hanem rámás csizmát viselt), a pusztákon még gazdatiszti, sőt jószágigazgatói
lakból is léptek ki bikacsököt suhogtató (tehát végzett dolguk még kérkedéssel megtoldó)
különítményesek, mert nem kaptak ezt meg azt, vagy mert a családfő felnőtt fővel
keresztelkedett ki.

Kavargott pedig ködszerűen a közérzet is, mert – menekülni hova? Tetszett egy ideig
mentő partnak a román demarkációs vonal, eladdig, amíg nem áramlottak onnan meg ide a
biztonságot keresők.

Nem, sehol nem volt biztonság, s egyre nőtt azoknak a száma, akiktől nem az ércszavú
Klió, hanem jóval közelebbről, a saját sorsuk nemtője joggal megkérdezhetné: hol töltötték a
nyarat azon a nyárutón, azaz nem lett volna-e hasznosabb helytállni (az ösztöntéboly
sugallatával szemben, hogy tán az ellenség is nyaral), nem lett volna-e jobb akár
életveszéllyel helytállni annál a Tiszánál, ahonnan az idősebbik Jani fiú jött, vagy a Dunánál,
ahol a fiatalabb még (higgyük el) fegyverrel kiállt volna.

De csak mentünk tovább, vittük magunkkal azt a szobát, illetve cellát a ködben. Lali
hangja töltötte be, fullasztóan:

Ha eljönnél holnap a kávéházba,

beszélnék véled, te szőke gyerek.
Elmondanám, hogy minden hiába,
minden hiába, te szőke gyerek!

De abbahagyta. Meghúzta az üveget, hányadszor már, és – emlékezetem így őrzi a

rajzot – addig-addig köpdösött, hogy elsírta magát.

Babits a harmincas évek elején antológiát válogatott össze az akkor fiatal költők
verseiből. Meglepett: tőlem olyat méltatott a gyűjteménybe, amelyet magam szinte véletlenül
közöltem (nyilván csak a honoráriumért), s későbbi köteteimből kihagytam.
 Minden lány után, kit esküvőre hoznak,
nem tagadhatom, én fanyalkodva nézek.
Ájtatosan lépdel a kedves szűz. Ezt is,
no ezt is, gondolom, lecsapták kezedről.

A vers aztán a lakodalmi vacsoráról ad képet. Megkérdeztem Babits Mihályt, mit talált
azokban a szándékosan suta sorokban? Egy életkor lelkülete van bennük – mondta.

Tanár és tanítvány
Nem volt tanárom, akire akár most, az idő segítségével ugyancsak levetve már a
sikertelen diákok elfogultságát, hálával emlékeznék. Varjas Sándor sem volt az.

Történelmet tanított. Fakó hangon és túl magvasan nekünk. Tanulmányírónak készülő

történetbölcselő és bölcselettörténész volt. Egyetemistáknak is buzgón figyelniök kellett volna
az óráin.

A kigyógyíthatatlan meghűlése folyton köhécseltette, orrát fúvatta. S azzal a

zsebkendővel törölte a szemüvegét, alkalmas sarkot keresve rajta.

Mintha gúnynévként ragadt volna rá a neve. Olyan volt, mint egy varjú, annak jókora.

Az ajtón, mikor az osztályba nyitott, először a hátrahajló, a madárszerű homloka jelent

meg. Az ő karikatúráját a legrosszabb rajzoló fölrögtönözte a táblára. Dús, de keményen
lelapított fekete taréjával. A hóna alól el nem maradó könyvekkel. Ecsetre való „tudóstípus”
tehát.

Előadásait az osztályban tán egyedül én kapisgáltam. Már Jókait – a simontornyai

várfalon – voltaképpen a történelemért olvastam. Betűszomjamat aztán semmi nem elégítette
ki úgy, mint az „igaz történet”. Ennek az iskolában örvendetes hasznát láttam. Szorgalmas
történelmesnek bizonyultam.

Varjas elé kerülve már túl voltam a história eseményeinek csak regényes csábításain.
Az összefüggések, a tanulságok szórakoztattak. Varjas pedig azt nyújtotta. Történelmi
materializmust adott elő, persze. Hisz már alapvizsgázó korában szocialista volt, párttag.

Nincs olyan magas röptű tanári magyarázat, amit a diákröhöghetnék nem húzhatna le
humorának alacsony szintjére. Ha nézetei megtündökletesítésére alkalom került, Varjas
belemelegedett a szóba. Asztala elé állt, egyenesre vonta magát. Kelleténél jobban hitt abban,
hogy a történelem nagy hőseit minden esetben s „fordulatkor” (kedvenc szava volt) az
anyagiak irányítják. Elénk természetesen főleg a magyar példákat sorakoztatta. Hunyadi a
nagybirtokait védte, Zrínyi a hízottmarha-kereskedelmet; Bercsényi azt, hogy ne osztrák,
hanem lengyel módra robotoltassa a jobbágyait; Rákóczi versailles-i rangon akart élni, s ezért
Párizsban még krupiéséget is vállalt, ledér hölgyek játékszenvedélyét kihasználva. (Szekfű
izgalmasan „modern”, már-már valóban „forradalmasító” rövidlátásának vetése akkor fordult
kalászba.) Mindez az én agyamat is kellemesen forgatta. Mint megannyi bonyolultabb –
magasabb rangú – detektívhistória.

Padszomszédom, a lányosan rózsás arcú Braun József szellemes fiú volt, s azonkívül
hazamenet a Szondy utca sarkáig napi úti- és kifogyhatatlan dumatársam. Az előttünk ülő
Tóth József és Schlézinger Imre ugyanúgy, vagyis tükrözést kívánóan vidám elméjű, friss
szavú. Folyt hát az élcelődés e katedrai okfejtések kapcsán, hogy mi minden magánoka
lehetett egy-egy hősnek a történelmi tettre. Oldalt ültünk, a fal mellett, de a második és
harmadik padban. A ránk villantott megrovó pillantás, ahogy lenni szokott, csak egy percre
némította el a jókedvű suttogást.

– Csend lesz ott végre?!

Olyan jókedvűek voltunk, hogy valamelyikünk visszabólintott egy arcátlant.

Hátrafordulva Schlézinger olyasmit dobott közös jókedvünk serpenyőjébe, hogy

Krisztus mint ácsfiú törekedett a keresztre. További bedobások: Nagy Sándor elefántcsontot
akart importálni, Dobó a pincészetét óvta, Toldi Miklósnak diszkoszvető ambíciói voltak;
Kolumbusz azért indult Amerikába, mert apja fűszerkereskedő volt.

A magyarázat végén Varjas rajtunk kezdte a feleltetést. Zúgtak a szekundák. És nem

mondhatni, hogy igazságtalanul: a gyenge testbe költözött hatalomnak nem kellett ürügyet
keresnie. Én voltam a negyedik, a menthetetlen elvérzésre. A bárd azonban hiába sújtott, most
már sorozatban. Nemcsak az aznapi leckét tudtam kivételesen jól, de – említettem – egész
középiskolás pályámon a partra segítő mentőövem a történelem volt. (És a magyar irodalom.)

Varjasnak megvolt az indoka, hogy kérdéseit ne csak a napi leckéből vegye, hisz azokat
előttem már elhasználta balsorstársaimra. De hasztalan szedte a dárdát akár az előző órák
anyagából. Csúnya párbaj kezdődött, az osztály pimasz kuncogásával, javamra persze. Varjas
már-már elvesztette önuralmát (a feleltetés szabályszerűségét mégis megtartva). „Ezt maga
rosszul értelmezte! Akkor sem figyelt!”, mondta végül egy – éppoly folyékony – feleletemre,
s az osztálykönyvbe bejegyzett valamit. S mivel nem mozdultam, azon füstölögve,
kimondjam-e, hogy azt a dolgot ő a magyarázatai során sehogy sem értelmezte, fölkelt a
székről s azt kiáltotta: „Kotródhat!”

Az ilyenfajta kifejezésekre fokozottan érzékennyé váltam. Azt hittem, olyanféle

bugrisnak hatok, mint akikre az ilyen szavak gyermekkoromban nemegyszer záporoztak.

Tanárainkról, akár szüleinkről, vagy jót, vagy semmit. Rengeteget köszönhetek

pedagógusoknak (iskolán kívül). Bizonyos vagyok, árnya sem volt meg bennem a
szándéknak, hogy a neveléstanban afféle Rimbaud vagy Jules Renard váljék belőlem. Nyilván
véletlenek sorozata, hogy farkassötétségében a Munkácsy gimnázium Szilágyi (?) tanár ura
majdnem véglegesen elütött a latintól (későbbi nagy nyelvélményemtől). Egy évet voltam
német szóra cseregyerek szülőhelyem környéke egyik német településén. Hadd írjak ki még
egy nevet. Némettanáromnak, Szigeti Józsefnek (?) sikerült elriasztania Goethe világának
érdemleges megközelítésétől.

Tanár ne lépjen morózus kedvvel tanterembe. A pedagógia vagy lélekfrissítő, tehát

vidám tudomány, vagy csütörtököt mond.
 Szigeti tanár úrral esztendőszámra a gyanakvás, a szúrós szemű boldogtalanság vonult
az osztályba.

Ő volt egy időre az én magyarirodalom-tanárom is.

A pusztítóan rossz tanyai iskola után a dombóvári gimnáziumban a helyesírásból

vallottam legszégyenletesebb kudarcot. Így erre rávetettem magam, hisz azt egyedül
csinálhattam. Fél év múlva a fiúk dolgozatírás közben felém fordulva suttogták a kérdést,
hogy egy t-e vagy kettő, s mikor ly a j.

Pályáink találkozásának elején Szigeti Béla (?) a visszakapott dolgozatomban

megpirostintázta ezt a szóelválasztásomat: job-bágy.

Füzetosztás után ő maga olvastatta föl egyikőnkkel-másikónkkal a hibáit. Jogunk,

módunk volt nyilvánosságra vinnünk, ha valamit nem értettünk.

Megkérdeztem, mi hibát követtem el azzal, hogy a két b-t megosztottam.

– Összetett szó.

Leültem. De némi idő után fölálltam s megkérdeztem, miből van összetéve a jobbágy.

Szigeti (mégiscsak) József levette hüvelyk- és nagyujjával a csíptetős szemüvegét,

megnézte s azt válaszolta:

– Magának azt már a történelemből kellene tudnia!

– Nem tudtam meg.

– Leülhet.

– Kérem.

Aztán néhány perc múlva, mert az ami pimasz bandánk tudott áhítatos engedelmességül
száját is tátva bámulni a katedrára:

– Hagyja el a termet!

– Kérem.

Volt történelemóránk is aznap.

Feleltetés után Varjas szétnézett a teremben.

– Kinek volt itt fogyatékos a történeti tudása?

Nyilván fedezni akarta kartársát. De megmerevedett, látva, hogy a mi légkört zavaró

viharsarkunkból emelkedik föl valaki.
 Nem tudom visszaidézni, miképp folyt le most az a magyarázat, illetve hát a
kimagyarázkodás. Nem sokszor küldtek ki engem az osztályból. Mintha most megint ki
kellett volna kullognom. Vagy ezt az előbbivel keveri vajon össze az elég nagy távolságra
visszanyúlni kénytetett emlékezet?

Aztán hónapok múlva csaknem hasonló összeakadás, most már csak Varjassal.
Hagyományos tanári módszer úgy teremteni kapcsolatot a tanulókkal, hogy cselekvő részesei
legyenek az előadásnak. Varjas esetlenül használta, végső eszközül; amikor a hátsó sorban
már sakkoztak.

Valami „fordulat” mélyebb okairól szólva hirtelen, de elég hosszan, kitért a nemesek
általános jellemzésére. Igencsak nem tette követendővé, hogy bár emléküket valaki tisztelettel
emlegesse. Fejtegetése végén hozzá illő tréfául megkérdezte, van-e az osztályban
nemesszármazék. Előnév, predikátum? Senki sem jelentkezett.

Hátranéztem a szőke, csöndes Katona Szilárdra. És említette egyszer, hogy nekik

címerük van, mégpedig olyanféle, amilyet épp valami könyvben láttunk: kéz markolta
szablya, a hegyén turbános emberfej. De hát ő sem jelentkezett.

– Egy csöpp kék vér se hát az egész teremben?

Ismét odanéztem a vékony kis Szilárdra. Behúzta válla közé a nyakát, s most már még
az én szememet is kerülte. Én meg lustán fölálltam. Mert Varjas szeme felém villant; felénk,
helyesebben.

A nemesek meg én! Döbrögi elpáholtatásánál Matyi legjókedvűbb megtapsolója!

Kossuth bámulója, Mózes-rangra emelője éppen a jobbágyok kivezetéséért a nemesek
egyiptomi uralmából! A „Még kér a nép!” magánszorgalmú bemagolója! Apai nagybátyám a
második feleségével kapott egy Baby nevű úrikisasszonykodó mostohalányt, süldőkorút.
Láttam egyszer, hogy a nagybátyámnak szánt díszzsebkendőre ötágú koronát hímez. – Hát az
honnan kerül oda? – Ahonnan neked meg nekem ilyen gyűrű is kerülhet. – De hát ezt én az ő
egyéb nyafka előkelősködései közé raktam. A korszakot még a címkórság kábította. A háború
alatt a dzsentri katonatisztekkel a polgári tartalékos tisztek mintha ezen a téren is versenyre
keltek volna. Segédjegyzőknek, uradalmi praksziknak támadt kettős előnevű ősük.
Közhiedelem lett, hogy a név végén az y nemességet jelez.

No, de az én anyai nagybátyám és gyermekkori mintaképem még följebbvalóival is

tengelyt akasztott, mert neve végén az y-t fiatalon tüntetően i-re javítgatta, mert Jókai, Petőfi
magyar ortográfiája az irányadó! (Mely Kossuthot Kosutnak írta.)

Merő arcátlanságból – no: dacból – tápászkodtam föl. Egyrészt mintegy kis

csoportunknak, az osztályban a hetykélkedésre már-már tekintélyt nyert „fekete saroknak”
képviseletében. Másrészt válaszul arra, hogy én (a legjobb történész) a begyében vagyok, s
tudom ugyancsak.

Megkérdezte, hol végeztem addig a gimnáziumi osztályokat.

Bibit tapintott. Valahányszor ilyesmire kellett válaszolnom, enyhe görcs környékezte a

torkom. A kiejtésem miatt nyelt megszégyenülés jutott eszembe, akkor is, midőn már hitem
szerint (s persze anyám szerint) kifogástalanul beszéltem. Ennek a gombóca jött föl most
ráadásul.

Már Bonyhádnál a szemüvege fölött pillantott rám Varjas, Dombóvárnál mintha

különlegeset csillant volna a csíptetős szemüveg; finom selyemszalagocska tartozott hozzá,
tetszetősen a fül mögé kanyarítva. „Dombóvár?” – visszakérdezve úgy hangzott, mint bűntett
helye.

Így sújtott az a véletlen, hogy a középiskola alatt a történelem terén legkevesebb

ösztönzést épp én kaptam, aki ezzel a szakkal életem későbbi során osztálytársaim közül
legtovább foglalkoztam.

Hideg maradt a viszonyunk Varjassal, a szemekben a jég fényvillanásaival; az ő

részéről. Hogy az én felemről milyennel, azt persze nem láthattam. Vegyült bele nyilván
valami a neveletlen diáktekintet lövelléseiből.

Alig feleltetett. Nem lehetetlen, hogy azt hitte: kihívásként készülök föl az óráira. Ha
szólított, az osztály kajánul hegyezte a fülét. Minden alkalommal egy kis csata dőlt el. Egy
suta idegháborúban.

A gyorsírást szintén ő tanította, gondolom mint fölmentett, valami hadbavonultat

helyettesítve. Bár érdekelt minden, ami a gondolatrögzítéssel és -közléssel összefüggött, a
gyorsírás iránt se buzgalom, se tehetség nem jelentkezett bennem. Felelni tábla előtt itt
nemigen kellett; füzeteinket mutattuk be, azokra kaptunk lapszéli választ. Beadványaimra én
afféle diplomáciai jegyzéket.

Látni nagyobb stallumba való emeltetése után csak egyszer láttam Varjast. A
diktatúrának egy olyan kánikulai délutánján, amikor a pesti járdán nyomot hagy a női
cipősarok, az egyetem bejáratánál gépkocsiba szállt épp Fogarasi és Pollák Dezső
társaságában. Jól jött volna – egy kaszárnyai ügyben – a közbenjárása. Megálltam,
félrehúzódtam, hogy ne lássanak.

Varjas öccsét szintén letartóztatták, de valamelyik vidéki városba vitték. A vasárnapi

csomagbeadásokra Jankának oda kellett utaznia. Így az idősebb testvér látogatásának gondja
rám maradt.

Varjas most már a Markó utcai fogházban volt. Váratlanul szállították oda. Ez nagyobb
távlatra baj volt, de közvetlenül mégis lélekkönnyítő szerencse. A vádiratos fogoly fölött már
az ügyészség rendelkezett az ítélkező államszervezetnek roppant gépezetében, a paragrafusok
bonyolult szabályai szerint. Itt azonban megszűnt az a napi – főleg éjszakai – rettenet, hogy a
vádlottat „elővigyázatlanul” vallató detektívek halálra kínozzák; vagy kiadják „helyszíni
szemlére” olyan fegyveres különítménynek, amellyel szemben nekik maguknak sem volt
hatalmuk.

Hírlett, hogy vidéken betörtek ezek a fogházakba, de Pesten erről még nem volt
értesülés. A főkapitányság légköréhez képest a Markó utcai fogház a vihar utáni – vihar közti
– szélcsendnek azt a nyugalmát árasztotta, amelyet a távoli mennydörgés már-már védő
kerítésként övez. A csomagbeadásra vagy beszélőre várakozók órái – fél napjai –
nyugodtabban teltek: hiszen nem hasztalan! Végül mégiscsak valami eredménymorzsácskával
távozhattak. Ha csak annyival, hogy a váltásra kiadott – és azon nyomban izgatottan
megvizsgált – szennyes fehérneműn nincs vérnyom. Hogy, habár a beszélőt nem
engedélyezték, közvetve valaki látta azt, akit látni olyan üdvösség lett volna: megvan tehát, itt
van, itt, ebben a fenyegető külseje ellenére annyira szívhez nőtt – négy utcára szóló –
épületrengetegben.

A látogatók és a foglyok közt akkor még nem volt drótsövény a beszélőszobául

szolgáló helyiségekben. Szuronyos őr hozta le a foglyot, s irányította oda, ahol a fal mellett
még üres hely volt. Egy csomag cigaretta elégnek bizonyult, hogy ne közbül álljon vagy üljön
(ha pados rész jutott), és csak az öreg fali tányérórát nézze, mikor telik le a tíz perc.

Varjas szeme környéke már-már mosolyfélére tudta működtetni a ráncokat. Arcán a

borosta most már utcai hordásra is elfogadható szakállá nőtt. Mintha egy más ember ült volna
mellettem. Minél több vasárnapon láttam s beszéltem vele, ha csak tíz percig, annál inkább
más. Egy pillanatra eszembe nem jutott, hogy ez az én egykori – tavalyi – tanárom.

Közben elolvastam a saját könyvtárából kikölcsönözve néhány filozófiai közleményét,

azaz próbáltam elolvasni. Már az első lapokon hemzsegtek a hosszú matematikai képletek és
levezetések. Ő tette közzé az első összefoglaló terjedelmű tanulmányt Freud álomelméletéről,
még a háború előtti Modern Könyvtár vaskosabb füzeteként. Ezt meg túlságosan
népszerűsítőnek találtam.

Se akkor, se később Dombóvárról nem esett szó köztünk. De mellette ülve egyszer-
kétszer oldalvást végigfuttatta szemét rajtam. Erre szolgáló külön érzékünkkel megészleltem,
hogy nem arról suhangat át valami a fején, amiről beszéltem neki.

Oly komoly föladatnak hittem – s erről Jankánál Lusztiggal egyetemben oly férfias
eltökéltséggel beszéltünk –, hogy benső meggyőződéssel nyugtattam afelől: már semmi baj
nem érheti; a tárgyalás, vagyis az ítélet előtt ki fogjuk szabadítani. Kik? Akik tudják, merre
megy a világ; a fővonalban.

Sajnos az ügyvéddel már átvizsgálták a vádiratot.

– Föl fognak akasztani.

Meghökkentett, hogy ezt a legkeményebb szót használja.

– Attól ne tessék félni.

Szemembe kapcsolta a nagy, forró tekintetét.

– Félek – mondta, mikor az őr félrefordult.

S megfogta a kezem. Akkor már működtek a gyorsított tanácsok.

Fölöslegesnek tartom részletezni, mi volt az a heti hitegetés számára, de éppúgy

számomra. (Bizonyos, hogy Russell, mihelyt megkapja a levelet, ideutazik s nem tér ki az
elől, hogy egykori személyes ismerősét szállítsák át az angol missziós kórházba, onnan pedig
majd…) Az őr miatt gyorsan és rejtett értelmű szavakkal beszéltem, de épp azáltal annál
hitelesebben.
 Szó szerint emlékszem a válaszára; suttogva mondta:

– Addigra szépen megeshet az akasztás.

Nem a „szerencsétlenség”, nem a „kivégzés”.

A hangban szemrehányás lebbent, nem rovásomra persze, hanem az egész világ

számára. A koromfekete csókaszem cáfolatért égett.

Mikortól fogva nézheti az ember felelősséggel múltját? Azt hiszem, 1919 októberétől
tekinthetem magam olyan emberi lénynek, akivel ma is szót cserélhetnék; akihez mintegy
visszaszólhatnék ebből az öreges őszből, amikor eszembe jutott ezeket a sorokat papírra vetni.
Aki addig, azaz tizenhatodik évem betöltéséig nevemet és okmányaim egyéb adatait viselte,
számomra még afféle előlény: alig más, mint a madárnak a tojás, a fészekülő kora. Tudtul
vehetem cselekedeteit, sőt magyarázhatom, de nem vagyok olyan szinten vele, hogy
megfeddhetném vagy megdicsérhetném, egyszóval megfeleltethetném. Nincs hozzá
telefonhuzalom. Nem vitatkozhatunk, noha drót is van, áram is. Bármennyire összeköt vele
akár a közös gén: az esetleges szócsere alatt ő is a magáét mondaná, én is.

Akit ettől fogva ábrázolnék, az már nem lehet néma szobor, abba már beszédesebb
nyelvet kell helyeznem.

Mi egyesít? Ami elválaszt

Három évig ültem egy iskolai osztályban Lusztig Imrével úgy, hogy tán beszélni sem
beszéltem vele. Arcán sem állt meg máskor a szemem, csak mikor hátunk mögül, az osztály
mélyvizéből a katedrára, a tábla elé cammogott.

A többi osztálytársamhoz sem fűzött más barátság, mint ami az egy helyre zárt fiatalok
közt kialakul az egybetereltségük idejére. Fölületes pajtásság tehát, mintsem érzelmi kapocs.
Levelezni például egyikükkel sem leveleztem (Cecéről), noha dombóvári és bonyhádi
iskolatársaimmal nemegyszer árkusszámra gyártottuk a naplószerű beszámolót, a diákok közt
szokásos bőbeszédű eszmecserét.

Nem volt baráti köröm Pesten. Semmi azokból a vidéki bandázásokból, melyek melege
már két-három napi vakáció esetén sóváran csomagoltatta velem össze a bőröndöt, a
hátizsákot, Cecére. Ami itt Pesten a Jani fiúk hasonlóan meleg ifjúmunkás-együttesébe
vonzott.

Weszelyvel, az ő emlékezete szerint, az újra megnyílt Galilei-körben ismerkedtünk

össze, vagyis az októberi forradalom előestéjén. Szék szék mellett ültünk később a diktatúra
első hónapjaiban a népbiztosság tanfolyamán. Ez semmivel sem hozta őt akkor közelebb
hozzám, mint ahogy akkor Ignotus Pált sem, aki az előttem levő székben forgatta – hátra is –
élénk nyakát.
 Hogy milyen jó érzés a kamasz szívnek neki való bandába tartozni, azt Pesten én a
felületes, sikertelen ízlelgetés után a diktatúra bukását követő negyedévben kezdtem
tapasztalni, majd a végül Pesten is nekieredt ellenforradalom heveny tobzódása alatt. De
akkor olyan adagban, mint aki csurran-cseppen kortyolás után egyszerre dönthet magába
valami üdítő italt. Az elnyomás jó melegágya a barátságnak. Az a veszélyes, érdes erő, mely
vigaszt adó mértékben sajtol elő gyengéd érzelmeket, az nyomja össze olyan egységbe az
együtt szenvedőket, melynek kötőanyaga az önzetlenség, sőt az önfeláldozás.

A gyermekes gyűjtést Pollák Dezső számára teljesen nyíltan végeztük. A megsegítendő

nem politikus volt, csak szükséget szenvedő. Erőszakoskodtunk, ha valaki nem szedte elő a
filléreit.

De emberválogatás is volt ez a gyűjtés: vizsga a rokon érzésből. Akik Pollák mellett

letették (lám valóságosan) a garast, azok – lazán bár, de egy tábornak számítottak; egy
magnak az osztályban. Az emeleten. Másutt is, ahol Pollák tanított.

Lusztig jó bandafőnöknek bizonyult; a kor kívánalma szerint. Nem ritka a

tulajdonságoknak ez a társulása: bikaerejéhez szűkszavúsága jól párosult.

– Mi? Mi? – mondta, ha valaki, akár óvatosságból, akár elve szerint ellenkezett velünk,
s ez olyan volt, mint öklelés előtt a bika morgása. Fegyelmet tartott így. Okosabb volt, mint
ezek a mord odaröffenései mutatták.

Pollák Dezső nemcsak a mi évjáratunkat tanította, s nemcsak a mi iskolánkban. Voltak

adakozásra kiszemelhető tanítványai az alattunk és fölöttünk járók közt és a város más
iskoláiban.

Lusztig sorra földerítette őket. – Magadnak nincs egy nélkülözhető filléred se? Add ide
a lábaidat: járj utána, hogy másoktól szerezz. Addig ne kerülj elém üres kézzel, amíg le nem
kopott rólad a cipő! Mert én adom el az ócskásnak!

Az óra közti szünetekben Lusztig tárgyalt a messzebbről egyre sűrűbben jelentkező

csoportokkal. Egyre nagyobb szenvedéllyel szervezett: finom ötletességek, tapintatos fogások
jöttek napvilágra abból az (ifjan oly) behemót testből. A szigorúan erélyes arctól nem volt
idegen a kedveskedő, a helyeslő derű sem. Követeket menesztett a még föl nem derített
területekre: a családokhoz például, ahol Pollák Dezső magánórákat adott. Schlézingerre volt
kiosztva, hogy a megmosolyogtatóan szerény összegeket listába írja. Teljes kettős könyvelési
adminisztrálással csinálta, akár egy iskolai házi dolgozatot.

Szövődtek a szálak így egyre tágabb karikába. Észre sem vettük, hogy amit kezdetben a
társasjátékok jó érzésével míveltünk, hovatovább valamiféle kötelezettséget rótt ránk.

Bejött az egyik óra közti sürgölődésünkre – valamelyik alsóbb osztályos fiú

kalauzolásával – egy biztos föllépésű, de mindazonáltal ártatlanul naiv tekintetű fiatalember.
Oly választékos öltözetben, hogy Lusztig homlokredői mindvégig nyanakvásba merevedtek.
Az a fajta úrifiú volt, akik a dada tejszaga után a mama illatszerének levegőjét viszik
magukkal. A biztossága, a kerek mondatai azt mutatták, hogy jóval idősebb nálunk; a
kikészítettsége, hogy évekkel fiatalabb. Neki esztétikai leckét adott volt Pollák Dezső. És
irodalmiakat, mert jó modorú látogatónk írónak készült, ahogy – egyidőben felnőttes és
gyermekes nyíltsággal – közölte velünk.
 Az alsóbb osztályos, aki a jövevényt, Jarnó Józsefet mondhatni audienciára Lusztig elé
hozta, jómaga ugyanakkor sorakozott közénk. A bizalom, amely őt fogadta, így kiterjedt
Jarnóra. Szántó Imre, Szántó Gyula testvéröccse volt.

Szántó Gyula akkor már úton járt arra, hogy külföldön váljék a proletárköltő Hidas
Antallá. De itthoni baráti társaságában az öcs változatlanul bent maradt, mintegy
széktartóként képviselve bátyja tekintélyét. Mert ez a baráti kör meg jobbadán csupa író- és
művészjelöltekből állt. Forradalmár – illetve forradalmi művészjelöltekből persze. Élükön
most Jarnó mellett Hidasnak még kamaszkori ismerősével, Szegi Pállal. A csoport mostani
legtöbbet emlegetett tagjával. Akár Hidasnak, már neki is kiadásra kész versgyűjteménye volt.

Bizalom fogadta tehát Szegiék társaságát is, amikor elértek, elkanyarogtak egész
hozzájukig a mi „életmentő” buzgólkodásunk szálai. Mert az Eötvös utcai lakásban már odáig
ment a tervezés, hogy a tisztesség nemcsak Pollák Dezső támogatását követeli meg. Akinek
különben azokban a hetekben már sikerült szerencsésen eljutnia előbb Sopronig, majd Bécsig.

Úgy fordult, hogy rám hárult, keressem meg Szegi Pált. Érdeklődött – Szántó Imrén át
– ő maga is, kik-mik vagyunk. Szegi is átment a maga iskolájában „diktatúrás fegyelmin”, de
engedélyt kapott, hogy magánúton leérettségizzen. A mi iskolánkat választotta; itt senki nem
ismerte. Ő sem ismert senkit, révünkön akart egyet-mást megtudni.

Lenézett minden iskolás tanulást. Anyja kedvéért s anyjával dacolva vállalta mégis,
hogy továbbtanul. Különben a jól menő cipészet vezetését kellett volna megözvegyült
anyjától átvennie. Assisi Szent Ferenc himnuszát írta újra úgy, hogy maga Kassák csak
javítást ajánlott rajta. Bámultam műveltségét. Kosztolányi rábízta a könyvtára katalogizálását.
A Pardon-rovat után ő szakított a költővel.

Normai velem együtt visszatért az iskolába. De hamarosan jónak hitte elmaradni. Őrá
már a tavaszi rezsimváltozás előtt Szigeti ezzel reccsentett rá: Normai persze a pad alatt
megint Bucharin Nikolájt bújja! Ő is a Szondy utcában lakott, s ha nem megyek föl hozzá, a
járdán is összeütközhettünk volna. Napi szemtanúja voltam apja haldoklásának. Az nem
sokkal azelőtt nősült újra, igen szerencsés választással. Mostohaanyja tűzlángon át kitartott
volna az árva Normai mellett. Fölfelé néztem őrá is, noha fiatalabb volt nálam. Babits
Recitativ-ját tőle kaptam kölcsön, megvette.

Normaitól csak egy lépésre lakott Hidas öccse, Szántó Imre; ő egyelőre visszatért a
tankönyvekhez. De vele csak iskolatársak voltunk, nem osztálytársak.

Jarnó József szintén futásnyira lakott, a Benczúr utcában. Már írta (később
posztumuszként megjelent) életműregényét, de nagy verse, az Éjféli tűzoltókocsi a városon át
különb hatással volt ránk, mint Marinetti autó-ódája. Telefonja, külön szobája, saját kapu- és
kertkulcsa volt. Féltő (egészségét is féltő) mamája eltűrte szertelen hangosságunkat,
kócosságunkat. Csupa művész- és tudósnév röpködött a (tiltott) dohányfüstben, ha
dobhártyáját felénk fülelve megfeszítette.

És persze itt lakott (a Vörösmarty utcában) a harmadik Imre, Schlézinger.

És itt lakott volna Weszely, ha nem börtönlakó lett volna már akkor, tizenöt éves fővel.
Börtönnél veszélyesebb helyen őrizték, a Gellért-szálló pincéjében.
 Itt lakott Wittmann Sándor, Markos György. Ha még tovább számolnám, meg kellene
lepődnöm, hogy csak azon a néhány utca határolta kis területen milyen „fertőzet” virult még
akkor is, a levert forradalom nyomán az ellenforradalmi propaganda harsogása és e harsogás
következményei közepette; mert hisz egy utcai elszólás begyújthatta a szegényekben is a
parázslappangású szadizmust; a bosszúérzetet a sors ellen.

Normai volt az első a „százszázalékosan” megbízhatók közül, akire – Lusztig

véleménye szerint – Varjas ügyében tevőlegesen lehetett számítani. Bár hajlamos volt nem
egy konok meggondolatlanságra. Piros pártkönyvecskéje tán még ma is a lakásukhoz tartozó
padlás gerendái között porosodik. Mert olyan nincs, hogy ő azt megsemmisítse! Mert az még
februári keltezésű volt, arról a hétről, amikor a vezérkar letartóztatása után a párt illegalitásba
húzódott vissza. Mikor Szigeti már a diktatúra bukása után Buharint emlegetve dörrent rá,
Ernő rögtön gyári munkásnak akart menni; minél nagyobb üzembe, mintha az védelmet is
nagyobbat jelentett volna. Már-már az egész proletariátusét. Mostohaanyja bírta rá, hogy
villanyszerelő-inasnak álljon.

Amíg Normai velünk diákoskodott, lelke volt az iskolából hazatartó, s évek során jól
összemelegedett együttesünknek. Kettőnkön kívül még Tóth József, Braun József és
Schlachta Alajos haladt végig a Szondy utcán, s táborozott le a Bajza utca sarkán, könyveit az
ottani hentesüzlet kirakatának széles párkányára rakva. Normai kimaradásával a kis csoport
életmelege szűnt meg. Együtt raktuk még a lépést, de a barátkozás fölszínessé vált. Lelkileg
más-más útra téregettünk.

Ettől számíthatom, hogy egyidőben három baráti kör felé vihetett a vonzalom, az
érdeklődés. Ez a három kör különböző minőségű volt, s így eléggé távol esett egymástól, de
lassanként mégis szintén valamiféle együttessé alakult.

Az első kör Weszely társasága volt. A Terézváros és Erzsébetváros középjövedelmű

kereskedő- és hivatalnokcsaládjainak gyermekei. Részt vettek a diktatúra diákmozgalmaiban,
sőt néhányan már a Galilei-körben jutottak némi szerepléshez. Ez volt ifjúságuk hajnalkora;
hitték s várták a folytatást. A szocializmus tudományos irodalmát, a mozgalom mélyrehatóbb
történelmét most kezdték – már titkos irodalomként – megismerni és megvitatni. Szülői
tanács és fegyelem visszaültette őket az iskolapadba. Készültek valamennyien „polgári”
pályára, de még szakmájuk buzgó elsajátítói sem polgári társadalomban akartak pályafutást,
hanem hűségesen az eszmélődésük szerinti eszményiben.

Ebben az eszményi világban Szegi körének tagjai művészi pályán kívántak a köz javára
lenni. Forradalmian akarták segíteni a közjót: a művészet minden forradalmi kísérletével.
Akár Weszelyék körében, nagy hitele és kereslete volt a tiltott – a külföldről becsempészett –
kiadványoknak.

A Lusztigék Eötvös utcai lakásában találkozgató fiatalok idegenkedve, már-már

gyanúval nézték mindkét csoport tagjait. Imre összebarátkozó, összerokonuló ismerősei a
diktatúra bukásával kereset (vagy zsold) nélkül maradtak. Beszélgetéseiket nem a tudásszomj,
hanem a tettvágy pezsgette. A művész- és tudósjelöltekkel szemben az ő személyükben a
türelmetlen, csípős szavú díjbirkózó-jelöltek ülték körül az asztalt, ették s füstölték, amit
magukkal hoztak, semmibe véve a jámborságba töpörödött öreg szülők dohányzási és étkezési
hagyományait.

Ez a három, egymástól eszerint ugyancsak más hőmérsékletű kör rám afféle hatással
volt, mint a Rác fürdő különbözően gőzölgő medencéi. Megleptek, de természetesnek
találtam őket, egy tető alatt voltak, egy jegy árával előbb sorjában, aztán váltogatva
merülhettem beléjük, egyformán kellemes érzéssel.

Lusztig nélkülem is bejáratos volt Varjasék mindig nyílt lakásába. Normait, Wittmannt
is fölvittem. Egyszer csak Szántó nyitott ajtót. Őt nyilván az előbbiek vitték föl oda, magától
értetődően. Szegi Jarnóval jelent meg, mellékes volt, hogy melyik járt itt elsőül s melyik
számított már törzsvendégnek.

A jó gyülekezőhely szívja magához az embereket, válogatja, és egyszerre csak olyan

erjesztő, tisztító edény lesz, mint a szőlőlének a hordó.

A gazdája vesztett lakás szép helyen feküdt – Pest füsttengerében élőknek még egy kis
kirándulást is kínált. Illendő volt – mint annyi helyen különben –, hogy ne üres kézzel
érkezzék, akinek épp tellett rá.

Hogy mi minden foglalkoztat, arról anyám úgy-ahogy ezektől a barátaimtól

értesülhetett. Gondolom, Normaitól, az járt leginkább hozzánk, s őt még kérdezgetni is tudta.

Dombóvár említésére felém fordult anyám a fazeka kavargatásából, mely egymagában

melegedett (mindig lassan, a folyton füstölgő kis csikótűzhelyen). De Varjasékról – a
tervekről – kezdetben persze semmit nem tudott.

Nem akart tudni Dombóvárról sem. Sorsát mindig némán intézte. Így tetszett, hogy
amit eltökélt, saját magával sem közölte. Megvárta (elvárta?), hogy az események alakuljanak
akarata vagy csak óhaja szerint; hogy azok beszéljenek.

A kimondani is fölösleges ok, hogy apám hadbavonulása miatt számolta föl a

simontornyai nagy házat, elmúlt. De nem mozdult ki Cece sugárköréből akkor sem, mikor
már nagyanyám is megismételte – inkább szülői kötelességből, mintsem rábeszélésből –, hogy
mi várna a másik sugárkörben, az ozorai, illetve most már dombóvári központúban.

A Dombóvárral lassanként összeépült Tüskepuszta főgépészházában – külön kert s

udvar közepén – apám egyedül élt, szomorúan, de kényelmesen. Külön kis fogata volt itt is,
voltaképpen egész nap kocsizott, ellenőrizni nemcsak a mellékmajorokban, hanem más kisebb
pusztákon a mezőgazdasági gépek (s azok személyzetének) munkáját. Kalapemelés fogadta –
a gazdatisztek részéről éppúgy – nemcsak abban a Dőry-bérletben, hanem az egész Esterházy-
birodalomban. S a kert kihasználatlan, s a kommenciós négy tehéntartásra elég istálló van.

Anyám ekkortájt költözött a Bajza utcai két szobába. Oda várta, aki (gyermekei közül)
őt választja. Szüleitől nem fogadott el semmit. A mézen kívül. Ezt talán ajándék
nyalánkságnak vélte, bödönszámra bár. Igaz, hogy a mi egresi méhesünk maradék családjai
még annak idején a cecei kaptárak közé vegyültek.

Hogy mindez hova vezet, arról kettőnk között sem esett szó. A Bajza utcai lakás utcai
volt, földszintes. Eredetileg egy üzlethelyiség tartozéka volt, az ajtót arra be sem falazták,
szekrényeink takarták el. Üresen állt, de lisztszagot árasztott, s istentelen hideget. Néha egér
szaladt benne, riadalmunkra, hogy átfúrja magát hozzánk. Megemlegettük az egrespusztai
macskacsaládjainkat. Hisz kutya is csak néha három szaladgált a kerítés nélküli ház körül.

A másik szoba az udvarra nyílt. „Ez lesz a te helyed” – mondta anyám, s ez bennem
úgy idézett föl egy másik ilyen mondatot, mint ugyanannak a versnek az egyik sora a társát,
melyhez keresztrím fűzi. De aztán kiadta albérletbe. Külön bejáratú volt, úgy értve, hogy a
konyhából nyílt, de közvetlenül annak – s egyben az egész lakásnak – külső ajtaja mellől. A
hosszúkás konyhát így teljesen mi használtuk. Fürdőszoba s egyéb helyiség nem volt.

Hosszú rongyszőnyeg vezetett végig a keskeny konyhán. A cementpadozat jókora

lukjait takarta. A tüzelőfát rég nem fölaprítva árulták, hanem (mindig nedves) tuskókban.
Ezeket, mint mindenki, a konyhában baltáztuk szét. Az így keletkezett gödörkékbe a szőnyeg
alá anyánk falusi módra gyúrt agyagot tapasztott; én hoztam a Ligetből.

Az utcai szobának két magas, spalettás – behajtható fatáblás – ablaka volt. Az egyik
ablak elé anyám a régi jó Singerjét helyezte, melynek gyorsan csattogó tűje már
bölcsődalomként idegzsongítót szolgáltatott. Az édeskés tanácsokra süketnéma anyámnak ez
volt a legbeszédesebb sorstársa. Voltaképpen ennek segítségével tért külön útra. Akkor
rögzült végleg Pestre, mikor bizonyossá vált, hogy valami hadiüzemből kimeríthetetlenül
juttatnak neki otthoni varrnivalót. Kiszabott katonaköpenyegeket, majd közlegényi
fehérneműt kellett a még hozományba kapott kis Singer-gépén összevarrnia, illetve lehetett
később is, korlátlan mennyiségben. Egyenruha a forradalmak, majd az ellenforradalmak alatt
éppúgy kellett. Csak az anyag minősége változott. A szomszédból jövő liszt- és egérszaggal
végül csalánból készült szövet szaga ismerkedett. Az iramló tű nyomán finom por szállt, mint
távoli országúton a csillogó hintókerekek mögött.

A másik ablakban én ültem. A széles ablakdeszka volt az íróasztalom (akár Petőfinek,

Csokonainak, Vörösmartynak!). Könyvtáramul megkaptam az egyik éjjeliszekrényt.
Fölbecsülhetetlen kincsforrásul az egyik utcalámpa ott állt az ablak közelében, két tükör
helyes beállításával csaknem tenyérnyi darabon minden olvasnivaló jól megvilágosult, kellő
ide-oda húzogatással.

Szórakozásul (de tán pályakitapogatásul) rajzolgattam. Szemben a hatalmas elemi

iskola nemrég épülhetett. Földszinti falát jókora reliefek díszítették: csupa izomember,
Botond a bárddal, Miklós az agyoncsapott két farkassal; megannyi modell. A mellette levő
ház fűszerkereskedésének kirakata, cégtáblája színeket kínált. A kereskedéstulajdonos az
édesapja, a kiszolgáló lányok húgai, a pénztárban ülő asszony pedig édesanyja volt annak a
Sugár Tivadarnak, akit antimilitarista propagandáért (és zimmerwaldi eszméiért) a legendás
diáklánnyal, Duczynska Ilonával együtt fogtak főbenjáró pörbe, s akit azzal a legenda rögtön
jegyességbe kevert. Lám, még egy nemesen lüktető szív abból a kis városszögletből.
(Ötpercnyire attól a háztól, ahol a diák Németh László pesti esztendeit töltötte.)

Anyám jól érezte magát Pesten, bár alig járta. Jól hatott rá bizonnyal, hogy annyi ember
közepette él, és senkivel sem kell beszélnie; senki nem faggatja olyasvalakiről, akiről mit
tudhatott ő is: saját magáról. Még mindig igen szép volt; barátaim, akik ismerték, máig ezzel
kezdik róla a szót. Harmincnyolc éves volt, amikor a maga útján a világba indult. Egész nap a
lakásban forgott, a varrnivalót házhoz szállították. Hogy kenyérhez, tejhez jusson,
jelképszerűen föld alá kellett merülnie, abba a Bajza utca végén nyíló alagútba, mely a Lehel
téri piachoz vezet. Már eladó lányként hozták föl először Pestre; félárú jeggyel, a millenniumi
kiállításra. Átvéve pusztai lánytársai ámuldozását, riadozva járt a Panoptikumban: szemtől
szembe látták Zrínyi Ilonát, a majmot, akitől az ember származott. Egy fényes kiállítási
csarnok bejáratát két kivont kardú huszár őrizte. Oly mereven álltak, állták a lányok nevető
pillantgatásait, hogy azok végül zavarba estek, nem viaszbábuk-e ezek is. Anyámat mint
leggyámoltalanabbat s leghiszékenyebbet menesztették oda az egyikhez, hogy érintse meg
ujjheggyel a huszár barna-piros arcát.

Oldó melegű barátságba Pesten csak egy asszonnyal került, Weszely édesanyjával. Ezt
a történetet neki mondta el.

De semmit azontúl a múltjáról. Legkevésbé apámról. Nekem se. Tudta, hogy előttem
sem titok, milyen nagy szerelem s küzdelem előzte meg a házasságukat. Hol romlott el,
mikor? Nagy nehezen vettem ki belőle: „már az elején”. De hogy mégis mitől, azt kell
föltennem, maga sem tudta. Mert amiatt nézni „más szemmel” egy fiatal házasként
boldogságában elégedett – akár önelégedett – férfira, mert reggel az ágyban a nyitott ablakon
át kiköp az udvarra? Még akkor is, ha első állapotos felesége mellől, s egy cecei udvar
tearózsa-bokraira?

Nem mondott elfogadhatót a „nagyra volt” (nagyra lett) család ellen sem. No, egyszer
mégis, véletlenül. Rokoni esküvő alkalmából meghívták, nagy tisztelettel, menjen el a
templomba is, a gyűrűmegáldásra, a stólázásra, katolikusba tehát. „Én olyanba többé nem
teszem a lábam.” Azért, mert őt ott megalázták. A küzdelem során apám szülei nem érték be a
reverzálissal, anyám áttért katolikusnak. Vállvonva akkor, hiszen semmi vallási dologban nem
hitt. Igaz, a reformátusság a cecei házban anyai nagyapánk karakánságát, azaz, eszményi
egyenességét, szókimondását jelentette és még sok más olyan egyebet (kossuthi hazafiságot),
melyektől későbbi érzése szerint őt azzal a kitérítéssel szintén el akarták téríteni.

A házban nem volt villanyvilágítás. A lakás lefoglalásakor anyánk erre nem gondolt. A
hajdani, ugyanúgy még nászajándékba kapott lehúzós lámpa függött az asztal fölött.
Petróleummal világítottunk, ha volt: jegyre adták, amikor adtak. Fénye rácegresi
otthoniasságot varázsolt a szintén idekerült, két, szépen bekeretezett ünnepi képre: Rákóczi
kucsmás, Mátyás babérkoszorús arcmására. De tudott anyám szerkeszteni méhviaszból öntött
mécsest is. Kellemes illata volt, ugyancsak hazai aromájú.

A vízszolgáltatás el-elakadt. Az udvar ósdi fogantyús kútját rögtön tönkretette a

rengeteg lakó. Az egész óriás ház szemelfordítóan, lélegzet-visszatartóan elhanyagolt
állapotban volt, ott a különben „jobb” városrészben. Az udvari traktusban pincelakások
sorakoztak, az eléjük vont rács cellaszerűvé süllyesztette őket. Éjjeli menedékhelyi
szegénység nyüzsgött bennük, főleg az udvar legvégén. Mi is csak oldalt lépve láthattuk, a mi
lakásunk közvetlenül a kapualjtól jobbra fordulva nyílt a néhány lépcsőfok teraszocskáról.
Voltaképpen éjjelente a falon át hallottuk ennek a világnak a fegyelmezetlen hangoskodását,
főleg a házmesterrel.

Napközben a házmesternével. Élénktarka selyempongyolában, papucsban járt, a

gyermektelen iparosnék kövér lomhaságával; arca, haja is élénk, színes volt, festette.
Napközben lakásuk előtt ült. Ez a kapuboltnak bal oldaláról nyílt, ahogy a miénk jobbról,
odasütött a nap, mintha csak oda. A tán több száz főnyi lakók fölött, szinte szemnek is
szólóan, abban a napfény aranyozta színességben ez a kemény fejtartású asszony uralkodott,
percenkint nyomva vissza az anarchiát. A kormányzás néha teljesen rá maradt, mert a
hajónagy bérkaszárnyának több tulajdonosa volt, bíróságig csapó harcban egymással. A
házbért félhavonta kellett, de havonta illett fizetni. Megesett, hogy törvényszéki fölszólításra a
Klauzál térre vittük egy magányosan lakó, igen öreg asszonyhoz. Ajtaját csak a biztonsági
lánc réséig nyitotta ki, úgy vette át a pénzt. Kapuzárás utáni kimaradásaimkor anyám
voltaképpen azért aggódott, hogyan s kikkel jövök be a házba. Az első csöngetésekre nem
nyílt meg a kapu, s a csoporttá gyűlt hazatérők maguk közt összekaptak. Ha barátaim a házig
kísértek, fél lábbal valamelyiküknek összekulcsolt tenyerébe léptem, az ablakon át
belendítettem magam a szobába.

Szerencsénk volt már az első albérlővel. Nálam nyolc-tíz évvel idősebb, magányos,
szomorúan értelmes asszony – művezetőként dolgozott a Lehel úti iskola mellett, egy srapnel-
gyárrá átalakított gépkocsiüzemben. Anyámmal nagyon jól megértették egymást. Korán
elment, késen tért haza. Lefekvésig műszaki rajzokat vizsgálgatott, olvasgatott. Elkérte a
könyveimet, egyik-másik tankönyvemet is.

Ha anyám megkínálta, kettősen viszonozta. Szívmelegítő volt az a versengés abban a

szűkös helyzetben. Sok mézet ettünk, este kenyérhéjjal, a kukoricakenyér félretett héjával. A
méhészkedők feleségének van egyfajta süteményük. Bármily lisztből kigyúrható, a méztől
csokoládébarna lesz a kemencében. Kezdetben kőkemény, de aztán hetenként puhább, s így
akár évekig eláll. Anyám ezt sem háríthatta el, ha Cecéről meg-megjött egy kis ládika, vagy
ponyvadarabba varrva olyan papírdoboz, amilyenből a cecei boltos egykor a kockacukrot
árulta, s megüresedve nagyanyámnak félretette.

Vendégeskedésbe nem került még a Pestre származott távolibb-közelibb rokon

családokkal sem. Testvérnénjét, keresztanyámat szívesen fogadta, de szófukaron terítve elé az
asztalt, nehogy olyanokra forduljon a szó, amikről (s akikről) nem adta ki a véleményét.

De látható örömmel őrizte az ugyancsak megváltozott körülmények közt azt a pusztai

szokását, hogy barátaimat anyáskodó nyájassággal tessékelje be és lássa el. Rácegresen
akármekkora gyermekbandával robogtam haza, anyámat úgy látom, áll a konyha közepén,
„sikér” tányérba vagy bögrébe mézet csurgat, lekvárt kanalaz, s a melléhez szorított vékanagy
kenyérből fáradhatatlanul szeldesi a fehér karéjokat azzal a hosszú, éles késsel, melyet csak
neki volt joga kivenni a kaszlifiókból. Mintha teste-lelke azt az ösztönt őrizte volna, hogy
tizenöt gyereke legyen.

Ilyenfajta hajlammal rendezett rögtön pesti barátaim számára székeket az asztal köré,
az asztalra pedig fogyasztanivalót, akár szerény készlete kimerítéséig. Aztán magunkra
hagyott bennünket, tette a dolgát a konyhában. Nagy néha mégis megesett, hogy köztünk
maradt. Nem az asztalnál, ahova pedig kedvencei (Normai, Weszely) ugyancsak invitálták,
hanem vagy az ilyenkor be-begyújtott vaskályha közelében, vagy – nyáron – az ablak előtt,
ölében a kifogyhatatlan fércelnivalóval. Szótlan volt ilyenkor is, de csöndes
magánelmosolyodása, tréfás vagy elkeseredett fejingatásai, irányunkban végzett pillaemelései
folyamatosan jelezték, hogy követi bár legmerészebb (legbadarabb) eszmeröppentyűinket,
hiszen kétoldalúan is intelligens volt: születetten és nem közönséges olvasottsága révén.

Vitáink és nemegyszer homlokegyenest ellentétes „álláspontjaink” ellenére mi fűzte

vajon mégis össze azt a tág baráti kört úgy, hogy akárkit az mégse fogadott magába?
Kettéosztva ezáltal nemcsak a lazább ismerősök táborát, hanem az egész város fiatalságát, sőt
az országét. Nem tartanám még valamiféle tesztnek sem rossznak azt, hogy az egyik vagy a
másik táborból ki részesedhetett volna folyamatosan anyámnak bár váltakozó, de egyaránt
megértő (alig észrevehető) arcjátékaiban, és persze abban, ahogy a kukoricalisztből
süteményesre sikerített mézes gyurományait kínálgatta az ördög tudja, miből főzött, de így is
szorgosan töltögetendő teáihoz.

Ha már számlálhatatlanul dől a történelmi vád (és rágalom), egyre kisebb azok száma,
akiket okkal érinthet; de egyre növeli azok számát, akik ezeket a megvádlottakat szívükbe
fogadják. Egyszer már – nem is oly rég – papírra vetettem, fölösleges volna hát újra
fogalmaznom korosztályomnak s általában a századelő jobbjainak szellemi alakulását. A fehér
ellenforradalom nemcsak a vörös Kun Bélát és vele Károlyit lökte holmi gyehennába.
Elátkozta Ady szellemét, el az élő Babitsot, Móriczot, Bartókot, Kodályt, Csókot, Ferenczyt;
alig volt érték – hogy most csak a művészeteket nézzük –, akin nem látott pokolkormot.

Aki a forradalom hónapjaiban nem égetett magára különösebb jegyet, egy-egy szó árán
megtagadhatta ezt az amúgy sem nagyszámú sereglést, utat lelhetett az érvényesülésre. De ez
a megtagadással nyert útválasztás egyben erkölcsi válaszút volt. Magára adó szellemi ember
(s főleg fiatalember) csak azokhoz az útmutató táblákhoz igazodhatott, amelyek első sarában a
fenti nevek álltak. Ezek a táblák pedig ugyancsak széles birodalomba vezettek. Hiába
határolta el magát Babits ugyancsak éles tollal Lukács Györgytől és Balázs Bélától, vagy
Schöpflin Szabó Dezsőtől és Ignotustól (mint majdan Kosztolányi Adytól), könyveik egy
polcon maradtak, és akár ellentétesnek mondható szellemük hívei egy táborban kerengtek.
Saját belső ügyüknek tekintve a vita elintézését, egyaránt forradalmároknak vallották
magukat; még olyan gyökeres világszemléleti ellentéttel is például, hogy kezelheti a
forradalom mintegy fejlődési tényezőnek az emberi életet, azaz ölhet-e embert a győzelem
után is, vagy sem.

A fenti példa nem véletlenül merült föl vele egyenrangú száz vagy akár tíz közül. A
korszak arculatának fintorrángásaihoz tartozik, hogy a kurzusi kereszténység utcai rikoltó
lármáival egyidőben kapott ifjú kommunista intellektuel körökben is egyfajta (lágyszavú)
kereszténység, illetve – mélyértelmű megkülönböztetésül – olyan krisztianizmus, mely
Dosztojevszkij és Papini nyomán a Megváltó példáját már-már a bőrsaruviselésig vélte
időszerűnek követni. Közelebbi hitelveiket mi Jarnó közvetítésével ismertük: levelezett
magával Sinkó Ervinnel, György Mátyással! Épp a bosszú és a büntetés örök problémájáról;
közelebbről: vállalhat-e eszmei harc olyan alkatokat, mint – Cserny.

A várost nemcsak az őszi retorzióról kerengő hírek és rémhírek nyomasztották. Azok

is, melyek a nyári megtorlásokról, a parasztfölkelések elfojtásának körülményeiről csak most
terjedtek el, s lettek kemény vitaanyag a forradalommal rokonszenvező rétegekben. Anélkül,
hogy napvilágra kerültek volna akár akkor, akár később a közvetlen rezzenetei – nem véletlen
példaképp – annak a falupolitikának, melyet maga a kommunista történetírás rögtön a bukás
után a diktatúra tán legfőbb taktikai tévedésének minősített, a földkérdés körüli hibák
gyűjtőfogalma alatt. A tévedések veleje – hogy ide is vessünk pillantást – nem a nagybirtokok
föl nem osztása volt. Emiatt csak e birtokok bérmunkásai, a pusztai cselédek és a faluvégi
zsellérek lázonghattak volna. Ezek, mint láttuk, sem akkor, sem később nem árthatták
magukat semmi önálló politikai mozgalomba. A tanácskormány Budapest népéből csak a
munkásságot érdemesítette mintegy a frontszolgálatra lelkesítés, tehát alapjában önkéntesség
útján. Sorozást csak vidéken rendelt el, törvényes szankciókkal, s éppen aratás idején.
Ugyanakkor tette közzé, hogy mivel egy teljes gazdasági évre (előre kiszámítván a várható
termés alapján) az országos gabonafejadag csak pontosan 72 kiló lesz, annyit tarthatnak meg
maguk a földmívesek. Fejadagjuk a háború alatt ténylegesen ennek a háromszorosa volt. Ez
azt jelentette, hogy még a hatholdas kisparasztoknak is be kellett volna szolgáltatniok a
termést, nevetséges értékű „fehér” pénzért. Már a rendeletek hetében megvilágosult, hogy a
férfiakat a mezei munkából lehetett volna sorozásra behajtani, a termést szuronnyal a rög alól
kipiszkálni. Mindezt még végzetesebb hiba tetézte. A karhatalmi végrehajtást a helybeli
vörösőrségekre bízták. Ezek valóban helybeliek voltak, kis tekintélyűek; fegyveres
föllépésükre ezért kerültek elő a jászlak alól a még világháborús emlékként odamenekített
mannlicherek. Pesti páncélvonatok állították helyre a rendet; de nem a nyugalmat. Történt
említés a kettős veszedelemről, valahányszor a lumpenproletariátus forradalom színterére
léphet föl. Cserny nem közönséges alakja csak pillanatokra kapott kellő történelmi
sugárkévét. Itt sincs rá több idő. Intézkedő, majd ítélkező fölénnyel hozzá hasonló alakzatok
léptek ki azokból a páncélvonatokból. Nemcsak a falvakba. Tudtukon kívül az örök
történelmi mérlegjátéknak a serpenyőjébe. Abba mégpedig, amely a történelem rendelte
erőszakkal szemben másik oldalán azt a krisztiánizmust emelte föl, amelyről csak
Kierkegaard-nak már akkori magyar magyarázói tudták (mint Jarnó), hogy a kereszténységnél
merőben más.

Minden retorzióban ott van a torzió. Hogy melyik csavarás nagyobb arányú vagy
erősebb, s így kegyetlenebb: azt túl bonyolult volna mindmáig megítélnünk. Az ilyesmi soha
nem volt semmiféle ifjúság alapgondja.

Az ifjúság szeme mindig a távoli jövendőn csüng, nincs tekintete az átlépendő tócsára,
még ha az véres is, és nem is tócsa, hanem folyam.

Az 1919-ben levert magyar szabadságharc utáni haladó ifjúság változatlanul előre

nézett. A múlt tábláját már csak ezért letörölhetőnek vélte, mert arra, azt hitte, ő írhatja a
magáét, mindazonáltal. Mindezek után. Arról ítélkezett hát, amiről ösztönösen azt sejtette,
hogy annak már ő maga cselekvő részese lehet. Hogy aztán a cselekvés vajon ismét véres
lesz-e vagy keresztényien (krisztusian) önfeláldozó, tehát – pacifista?! Arról Jarnó tudósításai
nyomán köztünk ugyancsak s ugyanúgy megoszlottak a végtelenül szabad vélemények. Szinte
függetlenül a személyektől. Úgy értve, hogy aki ebben a percben ezt mondta, a másikban az
ellenkezőjét éppoly szenvedéllyel mondhatta. A szenvedély – az ifjúság – könyörtelen;
összetéveszti a kegyetlenséget a bátorsággal. A megváltás – az ember megválthatósága –
mindent megér, ezt vallja, és félelmeset mond ki lángelméivel is.

„…vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, hanem semmi nem lesz belőle. A
földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esőre, hanem koronként vérre is van
szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon megszomjazik, majd kétannyit
követel.” Petőfi mondja ezt, s szövege „csak” abban különbözik a mindenkori retorziók és
torziók rögtönítélő vérbíráinak szavától, hogy ő elsőül a saját vérét kínálta a föld
fölvirágoztatására. Helyesléssel idéztem vajon a Bajza utcai asztal szerény bögréi fölött én is
a szavait és szüntelenül visszatérő álmait a világmegváltó „véres napokról”? Már nem tudom.
Hősöm volt, lángoszlopom. Nem emlékszem, mit fűztem a végül beteljesült – a
rémálomszerűen valóra vált –, ifjúian ártatlan és gyanútlan látomáshoz. Ma már fehér
fürtösen, ezt fűzném hozzá, Segesvár felé tekintve: szegény fiam, szegény unokám. Legalább
öt nemzedéket hagytál apátlanul, fetrengtedben abban a szörnyű vérpocsolyában.

Címerpajzstan
A maga korának legműveltebb magyar költőjével, Babits Mihállyal, úgy igaz, ahogy
már megemlegettem, képtelen voltam zöld ágra vergődni abban a kérdésben, hogy vannak
társadalmi osztályok; marxi, illetve proudhoni értelmezés szerint. Vagyis aszerint, hogy az
emberiség kezdettől fogva tűz és víz, tehát vagy-vagy, mert a két tábor közt egyre mélyül a
szakadék, s folyvást magasul a barikád. Ő, az árván maradt ifjabb Babits Mihály,
élményszomjasan áttanulmányozta az egykori jogtudós bíró, idősebb Babits Mihály könyveit
és eszméit. Mélyen fogékony elméje és tiszta szíve úgy megtelt a törvény előtti egyenlőség
tételes jogrendszerével, hogy oda még egy másik jogrendszer nem hatolhatott be. Épp a fény
nem engedett bele még több fényt.

Vagy csak Tolnában volt vajon ilyen játéka a fölvilágosodás fényeinek? Nagybátyám
igencsak egyszerű pusztai juhászházban nevelkedett, s ezt mindig vállalta, mégpedig a
legékesebb módon: apját, a kiöregedett számadót a maga közéleti ragyogásának színterére
telepítette. Anyját zimankós időben a hivatalos fogatán kocsikáztatta a vasárnapi misére.
Karon fogva vezette a saját templomi díszpadjába. A hideg ellen nagyanyám a szoknyái alatt
bő szárú csizmát hordott, szalmatekercset tömött bele. Ez a tekercs egyszer épp a missa est
utáni orgonabúgásos kivonulás közben, a templomi padok közt szabadon hagyott utcácskán
fordult ki a csizmából. Nagyanyám rálépett, hátratekintett, de ment volna tovább.
Nagybátyám visszafordult, fölvette azt a szalmakoszorúcskát, amelyről ott mindenki tán még
azt is tudhatta, hogy a pusztai béresnék találmánya; egyáltalán nem rejtegetve vitte kezében a
hintóig, s annak fölhágóján maga illesztette a helyére. Én nem láttam a jelenetet, de elhittem –
mert jól elképzeltem – szemlélőjének azt a kommentálását, hogy nagybátyám soha nem volt
olyan méltóságos, mint mikor megkerülve a hintót, anyja baljára ült, elrendezte térdükön a
bikavérszínű bolyhos takarót, s fölszólt a strucctollas kalpagú kocsisnak: indulás.

Ahogy a köztisztviselői grádicsokon fölfelé haladt (beválasztották országos szervezetek

vezetőségébe, sőt volt, ahol elnökké tették), e vállalása az alsó irányban annál lentibb
rokonrétegekig terjedt. Nagyapánk a bojtárkodást a Dalmand környéki pusztákon kezdte,
onnan is nősült. Rekedt ott bojtári sorsban ugyancsak atyafi olyan, aki később a már
pusztagazda nagyapánkat úgy köszöntötte, hogy nem lépett hozzá kézfogásos közelbe, hanem
csak kalapját (süvegét) emelte, illendő távolságból, rá hagyva, megteszi-e azt a két lépést, ami
a kinyújtott kezek érintkezéséhez kellett. Nagyapánk (ahányszor én ilyen helyzetben láttam)
mindig elvégezte azt a néhány lépést, de fejedelmien, azaz egyenes derékkal. Nagybátyám a
szolgálati udvariasság fürgeségével lépett a pusztai mélységből ily mód jelentkező rokonok
legügyefogyottabbjához, a parolában a jobb kezéhez nemegyszer odatársítva a balt. Ha nála
idősebb asszony akart neki kezet csókolni, elhárította, s így a megzavarult nénikét ő csókolta
arcon. S mindezt, ha úgy fordult, vasárnap délben a katolikus templom előtt, szemben az
Esterházy jószágigazgatóságának azzal az épületével, ahol a hercegség legtündöklőbb szőrű
négyesfogatai várták a gazdáikat. Hogy a meggazdagodott egykori juhász számadó fia ily
módon volt a maga módján fejedelmi vajon? Annak az első leöntésű liberalizmusnak lehetett
neveltje és hitvallója, amelynek nyilván Babits édesapja.

Nem kikutathatatlan mélyben ezzel a viselkedéssel függött össze nyilván

filoszemitizmusa. A tolnai mezővárosokban a megye német ajkú falvaiból áradt már a múlt
század eleje óta az öntudatos, magát lelkes magyarnak (a középkori értelmű hungarusnak)
valló, de származásilag mégis természetesen összetartó iparos- és kereskedőréteg. A
századforduló táján ezzel a beszivárgással csaknem hasonló mértékben jelentkeztek a Pest
felől érkező zsidó eredetű kereskedők és szabad foglalkozásúak, jórészt ügyvédek, orvosok, a
bérleti uradalmak vezetői. Összevegyülésük azonnal sistergéssel járt, holott szemre épp nekik
kellett volna a legjobban egymásba simulniok. A Pest felől, az észak felől ideszármazottak
műveltsége, sok esetben még családi nyelve is német volt; lelkes magyarnak tudták magukat,
túljutva már a hungarus lelkiállapotán.

A sistergés városvisszhangzású helyei: a kaszinó, az önkéntestűzoltó-egylet és a

vadásztársaság.

Nagybátyám hivatali lakásának díszszobájában a botgyűjteményen kívül, melyről

később lehet szavam, két fali ékesség nyűgözte magához minden odapillantáskor a
tekintetemet. Az egyiknek mesterfaragású keretében arányosan elrendezve a középre
helyezett, s nyilván hetente újra fényesre dörzsölt rézsisak körül egy nikkelragyogású, ébenfa
nyelű csákány (a hozzá tartozó lakkragyogású bőrövvel), egy arasznyi vaskampó, egy
olyanféle szigony, mint a parasztok szénavonyója, piros selyemzsinóron egy síp, egy pár
azbesztkesztyű, egy kunkori rézkürtöcske a parancsnoki bojttal, két vagy három emlékérem,
éppúgy állandó fényesre dörzsölve, mint minden egyéb rézholmi. Mindezzel szemben egy
még díszesebb és hatalmasabb keretben a zöld posztó fölött díszművű akasztókon két dupla és
egy egycsövű puska, rézveretes vadásztáska, tölténnyel körültűzdelhető széles bőröv,
medveölő kés, egy török handzsár, kürt itt is, madárcsalogató és szarvashívó síp, nyakba
akasztható iránytű és térképtáska; egyszóval annyi kellék, amennyinél többet egy Afrika-járó
vadász sem kívánhat. Mindez őzecskeszarv, illetve koponyacsont köré rendezve.

Nincs pontos emlékem, hány ilyen társadalmi elit társulásban volt nagybátyám elnök
vagy parancsnok. Szeretett prezideálni, és tudott is. Szeretett és tudott határozatot kimondani,
és minél nagyobb szótöbbséggel elfogadtatni akkor is, ha az sajátosan csak az övé volt. Mert
az indoklás alapja szilárdan törvényszerű volt; tételesen, betű szerintien törvényszerű.

De ezt magánviselkedésében is követte. Vele is megesett az akkoriban szinte klasszikus

próba. Valami megyegyűlés szűkebb utóbankettjén az egyik beborozott szolgabíró a főispán
jelenlétében a cigányoknak egyebek végén egy felekezetgúnyoló, akkor még tán kevésbé
ismert dalt rendelt muzsikálni. A vízszabályozás fiatal főmérnöke fölállt, tétován kínos
mosollyal a főispán felé. Az nevetve bagatelle-t legyintett; nagybátyám a továbbiakban
odalépett a mérnökhöz, tegezve házába invitálta az est befejezésére, majd eltávozott vele,
noha aznap kezelt vele először. Elképzelhető ez a kivonulása is (az ott levőkből még jó
néhányan követték) s ugyanígy az, ahogy megingathatatlan véleményt hirdetett egy-egy
„kínos” vadász- és egyéb társasági tagfölvétel dolgában.

– Gyulának azt mégsem kellett volna tennie.

– Vagy ráadásul még mondania, ha már megteszi is.

 A család fölfelé nézett rá, áhítattól büszke szemmel. De lám, ilyen mondat is megragadt
a fejemben a dombóvári rokoni vacsoraasztalok lehúzható lámpái alatt. A sógorok
gondolatait, ahogy illik, az asszonyaik tették szavakba.

Apám legidősebb leánytestvérét, Teri nénénket, Ozorának (később) több segéddel

dolgozó kovácsmestere, Schneider János vette el. (S vett nyomban gőzcséplőgépet.) Az utána
következőnek, Katicának első férje Heinlein Gyula kádármester, a második pedig Trieck
János építőmester volt. A legkisebbnek, Erzsébetnek férje, Raisz Károly mint Ozora község
beszálló nagyvendéglőse önállósította magát, éppúgy a hozományból, mint vőtársai. Kellett
még egy lánytestvérnek lenni, de ez nyilván igen korán elhalt férjével együtt, mert ezeknek mi
már csak gyermekeit ismertük, mint apám első unokatestvéreit, a két délceg Wolf nagybácsit,
a jókedvű hentesmester Lajost és a várostervezésben nagy szerepet játszó Gyulát, aki
divatáru-kereskedése jó hírnevének megfelelően, déltájban mindig úgy állt ki üzlete ajtajába,
lakkcipője fényétől szép Richelieu-bajuszáig mindent tüzetesen elrendezve, mintha valóban
skatulyából lépett volna elő.

Csupa német név, mint látjuk. (És mennyi az akkortájt elharapódzott Gyula és Béla.)
De milyen német származékoké? Olyanok, hogy például a Heinlein gyerekek, ha nevüket
leírni úgy-ahogy megtanulták, kimondva az ozorai ejtés szerint hol Hánylánra, hol Hánlányra,
ha nem Hánylányra forgatták, eladdig, amíg – a volksbundszellők kezdő lengedezésekor –
meg nem magyarosították, szinte kihívásképpen, Hadfyra, a világháborús kitüntetések jogán a
vitézi rang előjele helyett a név végére csak azt a törzsökítőbb ipszilont igényelve. A tolnai
németek híre szerint szorgalmas és értelmes vők közül csak a Tevelről első ízben elszármazott
Trieck Jani bácsi beszélt németül, azaz svábul; viszont ő volt köztük megint csak a
leghatározottabban magyar függetlenségi, szemben még nagybátyám kötelező (ám hittel is
vállalt, mert törvényszerű) korabeli aulikusságával.

Visszakanyarodva mármost a társadalmi osztálytagozottságra, melyet még az éles

elméjű Babits egyfajta farkasvakságon át látott – miért is? Épp azért, mert a társadalmi
megosztottság más jeleit nagyon rikítóan szemlélhette. A farkasvakság – a hemeralopia –
lehet örökölt, de lehet rossz táplálkozás – A-vitamin-hiány – következménye.
Gyógyíthatatlan, illetve nem gyógyítják; a beteg egy életen át könnyen viseli, megszokja, sőt
azt tartja természetesnek. Nem fáj, s a tünete mindössze az, hogy szürkületkor a szem nem
érzékeli a körvonalakat. A pupilla vagy teljes fényt, vagy teljes sötétséget közvetít.

Akár pirkadásnak, akár alkonyodásnak tekintjük Babits ifjúkorának társadalmi

alakulását, abban a tolnai ég alatt, de gondolom, országosan is, seregestül volt olyan jelenség,
mely épp azért borította homályba az osztálykülönbséget, mert közben látványosan ugyancsak
villogtatott ilyet. Tündöklően és felületesen. Ki léphet be a kaszinóba, a tűzoltóegyletbe, a
dalárdába, de akár egy-egy tekéző együttesbe? Mert hisz ez nemcsak azt jelentette, hogy be,
hanem azt is, hogy föl, egy fentibb körbe.

Minden ilyen rangnyerés közt az elsők gyermekkorom Tolna vármegyéjében a

vadásztársulatok voltak.

Mert ahogy azoknak a vadásztársulatoknak a hintai a tetthely felé a kisvárosok s a

nagyobbacska falvak főutcáin hagyományos vágtában végigrobogtak, feszülésig zsúfolva
szélfútta vagy fagycsípte orcákkal, disznósörtés kalappal, térd közé fogott kettős csövű
puskákkal és főleg egyenesre húzott derékkal. Így haladtak még a féderes – a rugós ülésű –
parasztkocsikban szorongó kiváltságosok is, a nyulászat helyett ugyancsak valami ütközet
vállalásának vitézi fénykörét árasztva. De éppígy a társulatoknak még a magányosan és
gyalogosan haladó tagjai, jobb vállukon az égre meredő fegyverrel, övükben a korbáccsal, bal
csuklójukon a póráz megfeszült szíjával, melynek végén a máris lesre kész, nagy, sárga kutya
neve nem Bodri volt vagy Bundás, hanem a leffegő, óriás füleknek megfelelően Hektor vagy
Lord. Tömörülhettek vadásztársaságba falvaikban a módosabb gazdák is. Ám e kellékeket
magukra öltve azon nyomban valamiféle magasságban rótták még megszokott utcáikat is. A
falvakban még ott rezgett a száz év előtti atmoszféra: lőfegyvert külön engedély nélkül csak
nemesek birtokolhattak, sőt némely helyen kardot is.

Cecén még láttam üveg alá bekeretezett rajzos-színes ármálist, a Béry-Baloghékét,

Szluháékét; egész Ozorában csak egy ilyenen akadt meg a szemem: Sághy néni
szobácskájának falán.

Akár parasztportának, akár udvarháznak belső szobájában a biliárdposztós vadásztábla,

és előterében vagy tornácán pedig a szarvasagancs már méretével figyelmeztette a belépő
idegent, milyen társadalmi fokon áll a gazda, aki majd fogadja. Azaz kit illet meg, hogy elsőül
kezet nyújtson.

Díszoklevelek bekeretezve, noha formájuk máig azt célozza, vidéki szobafalakon

jobbadán már csak olyanok függnek, melyek minőségi fajborok, kiváló gyümölcsfélék, s
főleg tenyészbikák és csődörök rangját hirdetik. A századfordulón még szalonbeli díszkeretet
kaptak a nagyméretű, nyomtatott orvosi, ügyvédi, mérnöki diplomák, sőt a szülésznőknek és a
patkoló-kovácsoknak utcai cégérén is ott volt, hogy okl., azaz okleveles.

Nagybátyám lakásának üvegezett ámbitusán jókora sorban díszlettek az obsitszerűen

kiállított emléklapok, céllövészeti és távlovaglási versenyek díjiratai, elnökségi diplomák, a
társulati és társasági dísztagsági értesítések, nem egy a hála és az elismerés ditirambikus
mondataival. Mivel a telt idomokkal babérkoszorút nyújtó félmeztelen nők, keresztbe tett
ágyúcsövek, úrlovasokkal ágaskodó paripák között kiugratott és kicirkalmazott betűkkel saját
akkori helyesírású nevemet olvashattam, ezáltal ez – már magam sem tudnám megmondani,
miféle – nyugtalansággal töltött el; mintha valami kötelezettséget plántált volna belém.

Gyanút ugyanakkor. Nagybátyám az életben is mintha hódolóan lengő cipruslombok

alatt lépett volna Hungária asszony dicsérően kinyújtott tenyere alá. Dölyfösnek éreztem, s
ráadásul színészkedőnek. Törtetőnek; sőt árulónak, származását tekintve. Holott – később
ébredtem rá – épp ezzel volt tán legjobban hű a származásához. Ez a pusztai juhászok
jellegzetes lépésrakása, akik ellentétben a folytonos loholásra kényszerülő csordásokkal,
kanászokkal, ilyen méltóságos kimértséggel, állandó messzetekintés végett ilyen konok
nyakemeléssel ballagnak a nyáj után, királyi könnyedén magasra emelt kézfejükkel irányítva
az okos pulit. Mindez tehát még akár olyanfajta lázadás jegyét mutathatta, mikor nem egy
személy, hanem egy népréteg halad előre, tör föl a maga osztályából, látszólag egyszerre
igazolva Marxot is, Babitsot is.

A keretbe foglalt (ajándékba kapott) szokásos festői borzalmányok közt, melyek e

korban a vidéki orvosok várószobául használt szalonjaiban adtak tesztet a környék
képzőművészeti ízlésfokáról, a dombóvári orvos házában volt egy fénykép is, szemüdítő
oázisként. Magas üléses, kétfogatos homokfutót ábrázolt. Elöl parádés kocsis, hajdú, hátul két
felénk tekintő férfi a vadászni indulók minden kellékével. A kép szerény volt. Hogy
díszhelyre mégis miért helyezte a háziasszony, illetve annak édesanyja, annak okát nemcsak a
várakozó páciensek tudták és kommentálhatták, hanem éppúgy azok, akik sose fordultak meg
abban a házban. Trófeumnál, tán skalpnál beszédesebb győzelmi jel volt.

Hosszú szociográfia lenne föltárni nyílt terepi és alagúti fordulatait azoknak a

küzdelmeknek, hogy kik emelkedhettek föl, más kifejezés szerint kik törhettek be egy-egy
Tolna megyei városka úri kaszinójának vagy azzal egy szinten álló egyesületének tagjai
sorába. A két hadrend itt is, akár az őskor településeiben: a jöttmentek és a jöttmentek előtti
jöttmentek. Ez a távolról béka-egér méretű harc közelről különösen ott tudott csonttörővé
fajulni, ahol a még tegnapi jöttmentek sem rendezkedtek be, hanem most raktak volna csak
tüskekerítést az utánuk érkezők elé. Ez folyt Dombóváron. S a megye nem egy frissen
kerekülő, polgárosodó városkájában. De nem azokban, amelyek megőrizték az agrárius
jelleget, s azzal mintegy az autochtón parasztelméletet, mint Ozora, Cece s kiváltképp
Sárszentlőrinc: általában a Sárköz és a Mezőföld színmagyar falvaiban.

Történetünk idején a stuttgarti német kisebbségi intézet vezető professzora, O. A.

Isbert, tanulmányban rótta föl a feltűnő jelenséget, hogy a német ajkúak a világ egyetlen
részén sem asszimilálódtak oly gyorsan, mint a századvégi Magyarországon. Alig néhány
évtizeddel előbb Th. Herzlnek az önálló Izrael megteremtésén munkáló csoportjából pontosan
hasonló megállapítás hangzott el a magyar anyanyelvűek közt élő izraelita vallásúakról.
Mindkét vélemény helyszínen nyert élmények alapján.

El tudom képzelni, hogy nagybátyámban, a dombóvári puszták őshonos

származékában, az iskolái során beszívott hazafias igék hatására még valami házigazdai
hivatás is buzoghatott, amikor ezt a kétoldali asszimilálódást szolgálta, híven mellesleg a
törvény betűihez. Nem ment könnyen, s az akadályokat természetszerűen a már előbb helyet
lelt kereskedők és szabad foglalkozásúak támasztották. Nagybátyám nemcsak léptei
igazításában volt energikus, vagy legalább energiát mutató. Nem mindennapi a hév, ha
föllobbanásunkat a paragrafusok szentesítik.

Kaszinó, tornaegylet, dalárda – sorra meghódolt Eötvös József hitvallása előtt, akinek
nagy mondata, hogy „eszméim győzedelme legyen emlékjelem”, nagybátyám ajkán még az
én időmben is el-elhangzott. A küzdelemnek még az én időmben is voltak kínos percei, de
segítette a győzelmet, hogy a harc, szerencsés temperáltsággal, valóban csak felekezeti volt; a
konvertiták, a hitet cserélők azon nyomban teljes joggal a várfalon belül kerültek, nem egy
esetben már-már csapatvezetőnek. Legtovább ez a mai szóval valóban osztályon felüli
vadásztársaság állt ellent. A rajta vett – mintegy végső – diadalnak volt beszédes
dokumentuma az a fénykép, amelyen mindkét arc szépen egymás mellé rendezetten néz
felénk, noha a kocsi hosszában áll. A cvikkeres, némileg előrehajló arc a város jó hívű s
méltán közkedvelt orvosáé. Alelnökként vagy valami felsőbb rangviselőként került az
újonnan megalakult társaságba. Kedve ellenére, ahogy gondba merült, s már-már ott a képen
is „így van ez”-t bólintgató arcáról lerítt. A képet, ahogy hallottam, nagybátyám készíttette, s
ez méltán feltehető: ahogy lépdelni, azaz vonulni, akként tudott ő színpadian megülni is, főleg
fogaton. A kép nemcsak ott, a falakon a tiszteletdíjként az orvosra sózott, tarantellát lejtő
cigánynők, tavi naplementék és havon vágtató trojkák díszhelyén volt látható. Ott függött
nagybátyám hivatali szobájában is, mintegy a skalpnak – hogy így mondjam –
másodpéldányaként.

Idetartozónak vélem, hogy nekünk, gyerekeknek, pedig már gimnazistáknak,

fogalmunk sem volt minderről a felnőttek felsőbb világában is tompítottan folyó,
felhőkakukkvári küzdelemről. Nekem magamnak, ha megütötte a fülemet nem a szó, hanem
hangsúly: a Cece–Ozora közti felekezeti villongások műfajába soroltam félszegen és
zavarodottan, mert a család református és katolikus ágának akkor még tapintatos
összesziszegésében én nem foglaltam állást. Persze hogy anyám ágához, a ceceiekhez húztam.
Nagybátyám kedvelte anyámat. Érzékelhette annak tartózkodásában a műveltség adta
szellemi – tehát neki is megfelelő – fölényt az egykori juhászleányzók, a most már kalapot
viselő iparosnék hangoskodása közepette. Akár egyéni rokonszenvből, akár ezúttal is
törvénytiszteletből intette le a pápista pusmogást Kálvin (és Tisza István) felekezete ellen, az
ő nézetét fogadtam el abban a kötélhúzásban, mely a tolnai kaszinók és vadásztársaságok
társadalmi „fölülépítményeiben” folyt. Ismételten állíthatom, hogy merőben felekezeti s
vallási különbségtevéssel (ahogy a katolikus és református ellentét házasságokat akadályozott
meg); hajszálnyi nyomával sem annak az apartheidnek, mely később a faj és fajta fogalmát, a
búroknak és a nácizmusnak szemléletét vélte alapozni. Annyiszor, mint egy magyar író sem,
Ady Endre ez időtt vette tollára s ajkára ezt a szót, hogy fajtám, fajom. Az aztán végső fokú
rövidlátás áldozata, aki Ady (és Arany) szóhasználatában egy morzsányit lát Rosenberg
eszméiből. Mert hisz ég s föld a különbség köztük. Az egyik befogadó s fölemelő; a másik
kizáró és lenyomó.

Ahogy egy-két fogalmazványából látom, nagybátyám a diplomáciai jegyzékek olajozott

stílusával igyekezett összehangolni a maga területének sajátos felekezeti különbözőségeit.
Nem hiszem, hogy valaha kimondta, bár családi körben, másként mint okirati adatot, akár azt,
hogy zsidó, akár azt, hogy sváb.

A mindenben szabad szájú, sőt magabiztosan teliszájú Ozorán ugyancsak másképp

tárgyaltattak ezek a kérdések. Főleg abban a rétegben, amely már délelőtt fröccsel (vasárnap
csapolt sörrel) csitította szomját, az akkor Raisz-féle nagyvendéglő fehér abroszos
nagytermében gyülekezve, helyben sült perecet ropogtatva a helyben szüretelt sillerhez.
Ozorának még építészetileg nézve is szemre méltó zsinagógája volt, a még tehetős bérlők első
nemzedékének jóvoltából, akik az Esterházy- és Festetics-latifundiumokon gazdálkodtak. A
dombóvárihoz hasonló felekezeti kérdésnek futó árnyékát sem észlelhette a nyitott ajtó
félfáját támasztó kisiskolás, majd kisdiák. Pedig itt ugyancsak diplomata köntörfalazás nélkül
röpködtek a szavak; akár szemtől szembe, de mindig a kacaj harsogásával s a tréfa
melltaszításaival. Hisz a sváb nem tudta kimondani saját családi nevét, a zsidó pedig a 49-es
Kossuth (ha ugyan nem a cecei Madarász László) kuruc érveivel torkolta le s minősítette a
vele szemben állót labanc mungónak, ahogy akkor a kormány híveit nevezték. A három
vadásztársaság Ozorán is a megyei kasztörökség merevségével válogatta meg tagjait, s
rétegezte itt még élesebben a társadalmat. De épp a legelsőnek ki volt vajon az ügyintéző
lelke, s egyben legirigyeltebb snefflövője? A Mózes-hitű állatorvos. A főleg vasárnap délelőtti
friss sósperec-ropogtatáson, melyre a községháza, a patika, az esperes rangú plébánia
férfikorú tagjain kívül az uradalomnak és a méntelepnek alkalmazottjai is begyűltek,
megjelent mindig éppúgy a tudósnak számító Sommer doktor, a postán egykor árvaként
tevékenykedő Sághy Bözsikének akkor már régóta méltán irigyelt férje.

Apám is vadászott. S nemcsak mint vadásztársasági tag, s nemcsak vadászati évad

idején. A rácegresi uradalom óriási kiterjedésű volt. Főleg amikor a Strasser és Kőnig (a híres
pesti gabonakereskedő) cég bérlete alatt Alsórácegrest hozzávonták.
 A szántás még nem traktorokkal folyt; két-két hatalmas lokomobil közt száz méternél
hosszabb acélkötél vont ide-oda tíz-tizenkét pofás ekesort, majd öt-hat vasboronát. Mindezek
a határ más-más részén pöfögtek. Működésüket ellenőrzeni, fűtőik munkáját irányítani, apám
itt is kétkerekű bricskán látogatta őket naponta többször. A talaj minősítése (hogy hol, mikor,
miként kell megforgatni) ugyancsak rá hárult. A cég a puszta egész irányító gárdáját, még a
botosispánokét is, pesti cégvezetőiből és gabonafölvásárlóiból állította össze. A béreseknek
ezek tudtak parancsolni, de a földnek nem. A könnyű kocsin a hosszú ostor mindig a
nyéltartóba állítva hajladozott. A gyeplőtartástól szabad kéz megszokott útja a szolgálatkész
kis kétcsövű megragadása volt. Ott lapult gazdája háta mögött. Amikor nem én fektettem a
térdemen, ha olykor-olykor helyet kaptam a nyikorgó rugós ülésen. A gyorsasághoz szoktatott
kanca nesztelenül vágtatott a lucernások közt a fűvel benőtt keskeny úton. Durr, hangzott
nyomban, ha egy fácán fölrepült, és még egy durr, ha a madár nem szakította meg útját
azonnal a szokásos ólomszerű zuhanással. Vitéz és Mitvisz nevű kutyáink ott szaladtak a
rendesnél jóval magasabb két kerék közt.

A Sió tavaszi kiöntései a nyár teltével mind sekélyebbre apadtak. A karnyi fehér halak a
felnőtt gazban mozogtak; másutt szemmel lehetett látni gyöngyházas surranásukat. Ha minden
vadra tilalom volt, a parthoz kanyarodtunk. Tolnában a halat csak a rideg pásztorok és
cigányok ették (igaz, ők az ürgét is).

Apám fölállt a kocsiban, arcához illesztette az emberbőrre váró puskatust, s oly

célirányosan sűrített figyelemmel vizsgálva az itt zöldes állóvizet, hogy fejjel fordult oda a ló
is, lőtt, végre egy eltéveszthetetlent. A víz apró gejzírkoszorút lökött, aztán kiadta mintegy
tálcán a jókora fogast, máris mereven. A kutyák kiugrottak, csak most kezdve csaholni, de
annál veszettebbül.

Kezében akár vaddal, akár hallal szökkent le a magas ülésről apám, s akár a gépek
személyzete felé indult, akár a messzi földi summások felé, akik az őszi répaszedésig
végeztek idénymunkát, lépésrakása a bricska száguldásához képest meglepő lassú – juhászi –
volt, akár öccséé. Vadásztábla nálunk is volt, a tiszta – padlós – szobában, de egyáltalán nem
díszhelyen. Anyám ösztönös borzongással utált minden fegyvert. Még vadat is fanyalogva
sütött. A gyönyörű csukákat és süllőket, melyeket apám a halevő népeitől elkészítve hozott
haza, csak mielénk tálalta, álltában is aggódó szemmel ügyelve, nem nyelünk-e szálkát.

Mélypont
Pesten fekete karácsony volt, de Budán fehér.

Mint annyiszor, a Gellérthegyet már a zúzmara holmi havasi csúccsá avatta. Az inneni
rakodópartok sara s latyakja felől, a Ferencváros füstös-kormos háztetői alól, s barlangfekete
sikátorai közül ki ne vágyódott volna abba a tisztaságba? A történelmet faló diák a szemében
s orrában érzékelte: igen, itt húzódik a limes; ott az Alpok (meg a civilizáció)
hömpölyödésének utolsó tiszta hulláma, itt meg a szkíta sztyeppe, a Marcus Aurelius rettegte
sötét barbárság. Falhattam a Csárda romjai-t, a Tiszá-t, az Alföld-et, erőltethettem magamra
Petőfi szabadságlehelő tájszemléletét, nekem Magyarország édes kebele a Dunántúl maradt.
De volt más okom is lesni Budára a tél tartósabb megtelepedését, a vastagabb havat.
 Varjasék lakása túl nagy volt ahhoz, hogysem téli lakhatóságát akkor másképp meg
lehessen oldani, mint az egy cselédszoba fűtésével. Varjas idősebbik húgának volt egy
vaskályhája a Trombitás utcában, a padláson. Itt, a gellérthegyi ház padlásán meg volt egy
jókora szánkó. Csak az alkalmas napot kellett kivárni.

Budán elvétve jártak még lovas szánok. Voltak afféle kisiparos bérkocsisok. Ők maguk
ültek a bakon, de a kocsi, a ló az övék volt. A kerekek helyére egykettő fölszerelték, akár fél
napra, az istállóban porosodó szántalpat. A rúd elejére, a lovak nyakába finom hangú csengőt
akasztottak. Karácsonyian csilingelt a város.

Húzhattuk volna akár a villamosok vonalán a kunkororrú, úrias kéziszánt – a fiatal

házas Varjaséknak egyik társas fényképén is ott díszelgett –, de miért ne csináljunk egy kis
természetjáró kirándulást ebből az útból, legalább odamenet? Rengeteg a lejtős utca, amelyen
majd vígan lesiklunk, s ha a következő emelkedőre fölfelé kell is vinnünk a semmi súlyú
szánkót, a tetőről megint csak lesikamodás vár. Egyőnk se ismerte a járást a budai hegyekben.
De hisz ott volt világosan, most még ráadásul fehéren a szem előtt oly szépen emelkedő
félkörük, akár egy színház nézőtere. Csak az irányt kell tartani; a Dunához igazodva
gyerekjáték lesz a tájékozódás.

A vidéki Jankánál nem ismerte jobban ezt a városrészt az őshonos pesti Ibi sem, akivel
a megpróbáltatások sok izgalma-heve legmeghittebben melegített össze. Asszony volt már
Ibi, de tán Jankánál is lányosabb. Mert hát ugyancsak csinosabb, csevegőbb, fürgébb, a
szeleburdiság fokáig. Újsághírekben is emlegetett énektanár elkényeztetett lányaként ment
férjhez apja egyik őstehetség (ingyenes) tanítványához, egy nem hozzá valóan fiatal
vasmunkáshoz, akit szép hangja tett a diktatúra alatt neves katonaszónokká, majd a Marx-
laktanya alparancsnokává. Egy-két hetes házasságuk forró nászágyából került szinte egyenest
– mert nem akart menekülni – rögtön a bitófa árnyékába. De ott is, most is, a hangszálai
jövője volt a nagyobb gondja; vagyis az a jövő, hogy amikor majd – bármikor – méltó párja
lehet egykori mestere művészlelkű gyermekének (aki első leckéjétől fogva hanggyakorlatai
alá a zongorát pötyögtette).

Remekül röpültünk a napsütötte Hegyalja utcán, aztán a Csend utcán, ott még nagyrészt
iskolások zsivajában. Pompás volt a pálya a honvédtemető mellett; leszálltam, futva
taszítottam a szánkót, ha éppen megakadtunk. Az Alkotás utcán sűrű csengetéssel jött a
villamos, amikor épp jött: siklottak szánkók erre is. Északi hazáiból a síelés még nem
ereszkedett le Magyarországig, de a szánkó – pesti nevén a ródli – kielégíthető vágya volt
errefelé minden gyereknek, s akkor köszöntött be az első igazi téli nap. Pehelyfrissen terült a
hó, de máris kék gyémántszemcséket tündököltetett.

Tudtam tolni Jankát és Ibit a tabáni temető hosszán is, de fönt a Németvölgyi úton én
szökkentem megint a kormányzó helyre, és le újra a már jól lecsapatott, kifényesült pályán
oly frissen, hogy a mögöttem ülők a fordulóban két karjukat derekamra fűzve lapultak a
hátamhoz. Hogy ki éppen kettejük közül, illatuk jelentette. Janka jó hazai mandulaszappant
fogyasztott, Ibi még parfümöt is. Nemcsak öltözéke volt jó minőségű és választékos – néha
már-már föltűnően –, de a nem mindennapi kölnivíz és a bőrápoló kenőcsök ismeretlen lehe
azt sugallta, hogy a szépen szabott, finom ruhadarabok éppoly igényesen tartott testet
takarnak. Illatos szájvizet használt; minden étkezés után makulátlanra öblögette amúgy is
tündöklő fogsorát. Nem kellemetlenül vegyült mindehhez most a hó illata, meg az emelkedőre
kapaszkodásban, szaladgálásban kimelegedett testhajlatoké.
 Homlokzattal s díszes bejárattal a modern előkelő ház az úri Városmajor felé állt, mégis
előbb a Trombitás utcába fordultunk be a hegy iránt. A ház földszinti ablakai csaknem a járdát
érintették. A fiatalasszony rést hagyott a függönyön, benézhettünk, otthon van-e
dolgozószobájában a férj. Mi sem adtunk rá, hogy találkozzunk vele. Bementünk hát; de
mégis otthon volt.

A férj hallomásból már ismerte Janka barátnőjét.

– A maga urára mikor kerül sor? – kérdezte Ibit mogorván, csaknem az első mondatai
közt.

Elkezdődtek Pesten a kivégzések. A különítményesek vidéki rémtetteiről szálló hírek

rémségesek voltak olyan értelemben is, hogy rémhíreknek tetszettek. A rémület szülötteinek
tartotta őket szükségszerűen épp a józan agy, oly hihetetlenek voltak! A pesti kivégzésekről
az újságok már közöltek hírt, úgynevezett helyszíni tudósítást. Fénykép akkor a napilapokban
nem volt, annál több rajz, a kiküldött rajzolók kötelező elfogultságával: a bűnöst mindig
született bűnözőnek kellett ábrázolni.

Ibi férjét még nem állították bíróság elé, s így a mondat, hogy a maga urára mikor kerül
sor, azt is jelenthette, mikor kerül valamelyik gyorsított tanács elé.

Ibi megdermedt. Otthonosan, csicseregni készen forgott a Varjasék lakásához hasonló

választékossággal, de fénylő, biedermeier stílusú bútorral berendezett csupa szőnyeg
szobákban (akárcsak az ő szüleinek szalonja), de most nyelve, lába egyszeriben megállt, és
csak bársonyfekete szemgolyói röppentgették, keresték a jelenlevők pillantását.

A mondat, amellyel a házigazdának tán csak az volt (ösztönös) célja, hogy elhatárolja
magát sógorának világától, túlságosan keménynek bizonyult; ugyancsak elérte célját. Le sem
ültünk. Azon álltomban gomboltam vissza bekecsem füles gombjait.

A házigazda megjártatta tekintetét rajtam, le a csizmámig. Azt hittem, azt nézi,

elbírom-e a kályhát. Megnyugtattam, hogy igen; legfeljebb szétszedem, nem először felelek
meg ilyesminek.

Nem ezért nem lett kályha. Hanem mert nem volt az újrasamottozva, mert a rostélya
nincs meg, de tán az ajtaja sem. De a legfőbb hiba is hamarosan kitetszett mindez mögül: a
házigazda csak most értesült a kölcsönadási szándékról. Mert még azt is meg kell beszélni.

Megnyitottam a kotródást kifelé, de azzal a néma felhanggal (a bólingatásban): ne

magyarázza tovább. Amire válaszul (ugyancsak némán) azt a fajta búcsúzást kaptuk, mint
mikor azt észleljük, azért kísérnek ki bennünket, nehogy elemeljünk valamit.

Az már a természetemhez tartozott, hogy rögtön a kapun kívül igyekeztem pukkasztó

nevetésbe fordítani át a hangulatot. A magamét elsősorban. A Gellérthegy utcai találkozásnál
még oly bájosan nyílt, mondhatnám cinkosan őszinte arc itt, a háziasszonyi funkciójában, egy
pillanatra föl nem oldódott. Zártsága nem csökkentette szépségét; növelte, de a hidegség, a
megközelíthetetlenség irányába. Azzal a nálánál láthatóan idősebb férfival annyira azonosult
– fegyelemből, azaz fegyelmezettségből? Vagy szerelemből? Gyermektelenek voltak. A puha
vonalú szája kellemetlenség miatt, amit okoztam, az elzárkózásnak azt a formáját sugározta
(mímelte?) felém, amely már megvetés.
 De a hangulatkeltés csak nem sikerült. Átkelve a villamossíneken, a Városmajor lejtős
ligetútjain vidámító repülésbe akartam vinni a lányokat: hátulról taszítva jó nekifutással
indítottam meg a szánkót, menet közben szökkenve rá.

Ha megkapjuk a kályhát, végig a völgyben, a Krisztinán vonulunk haza. De így megint

a hegyet ajánlottam búfelejtőnek.

Szomorúan kapaszkodtunk most fölfelé a sikongó, kacagó pályákon. Lefelé ismét én

ültem elöl. Szándékosan ide-oda siklattam a hármónknak elég szűk szánkót; nem bántam
volna egy kis fölborulást, meghempergőzést sem a paplanpuha hóban.

Ahogy a tél előrehaladt, úgy csúszott a város a reménytelenségbe. Mintha a napok

rövidülése, az utcák ellucskosodása, a test didergése összefüggött volna a „közéleti légkör”
hideg elhomályosodásával, mintha ettől a szúrós fagyosságtól az agyak is összehúzódtak
volna. A halál mintegy hivatalosan megülte a várost.

December 18-án a bíróság gyorsított tanácsa egy ítélettel kivégeztette Cserny Józsefet
és tizenhárom Lenin-fiú társát. December 29-én ugyanúgy már jogászi döntések, nyilvános
perbeszédek után Korvin Ottót és kilenc társát küldték bitófára. És százak ellen készült
vádirat, ugyanilyen ítélet várhatóságával.

Ez más volt, mint a különítmények garázda működése. Tartós volt az is, de oly
felelőtlen – s felelőtlennek is bélyegzett –, hogy csak visszanyomja őket valami rend. Ezekkel
az ítéletekkel maga az eljövendő Rend mutatkozott be. S közben az „atrocitások” éppúgy
folytatódtak. Ezekben a hetekben esett áldozatul Cservenka Mihály, Bacsó Béla és Somogyi
Béla. Erre az időre esett Vrangel és Gyenyikin térnyerése Ukrajnában. A Vörös Hadsereg
visszavonult. A berekedt rikkancsok egymásba keverve kiabálták a föladott városok és a
fölakasztott forradalmárok nevét.

És ráadásul a közvetlen kilátástalanság, a kamrákat és a ruhásszekrényeket fosztogató

munkanélküliség. A gyárak nem indultak meg; a kereskedelem utcai sámlikra és kézi tálcákra
húzódott.

Mit használhattak vajon az én vigaszszavaim, jogászi és külpolitikai magyarázataim?

Fölfelé pihegtünkben egy-egy emelkedővel még nyertem egy-egy tétova bólintást,

jobbadán csak fáradt köszönetül a buzgólkodásért. De ahogy lefelé megiramodtunk, s
elkövetkezett volna részünkről is a gyerekes örömsikolyok perce, Ibi az ugratóknál
szokásosnál szorosabban tapadt a hátamhoz: mellemen összefont karjai közölték, hogy rázza a
néma sírás.

Hideg és halál, ilyen méretű téli gyász és halál – ennek hiányoltam vajon még valami
tartozékát? Ahogy a Mészáros utca aljába értünk, az első pálinkásbolt előtt rábeszéltem
útitársaimat, térjünk be egy kis fölmelegedésre. Ellenkeztek, de aztán engedtek.
 Az első halott, akit megérintettem, apai nagyanyám volt. Dombóváron halt meg a saját
hatalmas házukban, azaz egyikében a páros nagy portának, ahova a pusztáról végre
beköltöztek, az első világháború évének januárjában. Úgy illett, hogy a virrasztás éjjelére mi,
gyerekek is átmenjünk. A szobában csak két gyertya égett, a halott fejénél. A fekete
berlinerkendős siratóasszonyok már ott ültek, zsúfoltan egymás mellett, erős rozmaring- és
törkölyszagban. Velem egyidős Kata unokahúgom már a havas úton odamenet kioktatott,
hogy tenyerünkbe fogva meg kell háromszor szorítanunk a halott fölfelé álló lábujjait, hogy
ne jöjjön vissza kísérteni. Nagyanyánk szigorú asszony volt, megjelenése élő korában már
hidegséget árasztott. Épp csak átfogtam a kötött harisnyás talp-előt, de a merev ujjak rendje
bent maradt a tenyeremben.

Pálinkaszag lengte be a temetés egész napját, előbb a tömjénnek nem is egy füstölőből
bőven szétlóbált illatával elegyedve, aztán a rengeteg vadpiros marhapörköltnek szinte
szemmel látható zsírfelhőivel. Nagy temetés volt, s így nagy tort kellett adni. Nagyapánk –
említettem – ott a közeli gyulaji–tamási legelőkön, erdei tisztásokon kezdte a juhászkodást.
Ami hajdan bojtár, csősz, erdőkerülő, vadőr, de számadó és tiszttartó még élt, beáradt;
csoportokban állongtak a tágas búzapiacon. Ezeknek szüreti üstben az udvaron rotyogott az
étel, ott, ahol a koporsót beszentelték volt. A másik házban nagybátyám látta vendégül a
hivatalaiból a rangjabélieket. De az ital itt éppúgy pálinka, meleg ételhez is. Nagyapám
kezdetben minden koccintásra fölállt, egyedül ő az urak között. Nem a hajdani szolgaság
hagyományaként, hanem valami szertartásként. Aztán átment, hatalmas csizmáit már
rogyadozva cipelve a másik házba, a maga népei közé. Meg-megállt, ámultan észlelve az
árvaságot; hogy már egyedül csak botja segítette, s nem nagyanyám.

Ez adott most sugallatot egy kis pálinkára a tél s halál ellen, nem testi, hanem lelki
orvosszerül (hiszen nem szerettem a pálinkát), s Jankába is ezért erőltettem szinte egy-két
kortyot, mert ő szintén dombóvári volt.

Ibit nem kellett annyira biztatni.

Hogy az ő férjére (s Varjasra) „mikor kerül sor”, a tapintatlan mondat hatása szűnni
kezdett. Nem azért, mert nem volt igencsak valószínű, hanem azért, mert teljességgel
hihetetlennek tetszett. Hiszen ahogyan Varjas, az ő férje sem ölt, vagyis „nem csinált semmit”
– miképp gondolhatnának hát bárhol, bárkik arra, hogy megöljék? Sőt – miként Varjas – még
segített is az embereken. Tanúk vannak rá. Csak hallgassák meg őket.

Nemcsak a pálinkára, semmiféle szeszre nem hajoltam. A gyerekkori testi ellenkezést

később anyám lelkivel is állhatatosan betáplálta. Ozora kiemelkedő pontja és éke volt a
szekszárdi borvidéknek. A szőlőmívelésnek a tavasz eleji „pirkálástól” az őszvégi
„behúzásig”, a borkezelésnek a must „nyugtatásától” a harmadszori fejtésig minden csínját
úgy illett ismerni, akár gyakorlatilag, nemcsak a gazdáknak, de még a velük élő
intelligenciabelieknek, akár a disznó helyes meghizlalásának, majd földolgozásának azt a
mestertudományát, amely igény és alaposság dolgában a henteseket fölülmúlta. Anyám
rémképzelődéseiben hovatovább Ozora fölött holmi Konstantin császári jelképül borospohár
állt (a hírhedt emberölő bicska mellett). A borral készült ételekből a nagy családi ünnepek
asztalánál jó ha ízelítőt kaptunk.
 Most itt, ebbe a Mészáros utcai butikba a szánkót is bevihettük – a vendégsereg jórészt
a Déli pályaudvar fűtőházának szénhordóiból rekrutálódott; ott volt vállukon az üres zsák,
orrukon a korom. Napi munkájuk végén gyülekeztek, ricsajjal fogadva a későn érkezőket.

Magam mellé ültettem Jankát és Ibit. A pálinkaszag annak a régi halotti tornak,
ravatalnak világába vitt vissza.

Nem sokkal az után, hogy óriási csizmáit vasbilincsként emelgetve nagyapám átment
(az udvar felől) egyik dombóvári házából a másikba, apám utánament: a pusztai vegyes
rokonság addig zsivajgott, rikongott, hogy végül nótába kezdett. Ahogy nyomába magam
beléptem, visszahőköltem; valósággal tavi hullámként csapott arcomba a sűrű pálinkabűz,
amely itt a cseréppipákból pöfékelt komisz dohány füstjével volt versenyző kavargásban.

Janka az utólag rendelt császárlikőrből is fanyalogva hörpintgetett, Ibi mind ritkábban

krákogott, s mind győzelmesebben pillogott a vitézül lenyelt kortyok után. Mosolygott. Most
oldódott benne (de éppúgy bennem) a lidércnehéz nyomás, hogy kire, kikre kerülhet még sor.

Mintha elkerülhetetlenül, a piszkos kezű sorssal jutottunk volna most is, itt Budán,
valamiféle megvesztegető cinkosságba; újabb s újabb kortyra kínálva koccintást, úgy
emelgettem azt a változatlanul nemszeretem, rossz és erős törkölyt. Csillogása, mint az álnok
állatoké, a görényé, ahogy a büdössége fölényét villogtatja. Ittam, szenvedtető áldozatul, jobb
ügy szolgálatában.

Nemcsak azért kezdett derengeni bennem. Az imént a lesiklás egy fordulatában (a

Királyhágó utcán?), amikor Ibi zokogása leküzdése végett hirtelen olyan erősen szorította
magát a hátamhoz, bennem éppoly hirtelen Beatrice emléke nyilallt át. Azért mondom így, s
nem úgy, hogy Beatrice jutott eszembe, mert abban a váratlan pillanatban az egész testem
emlékezett rá. Lénye nemcsak eszembe – a fejembe – jutott, hanem villámütésként minden
porcikámba.

S most ezt a percet szerettem volna visszaidézni. Azzal, hogy Ibi ismét hozzám
szoruljon? Akár csak a karomhoz? Félreérthette volna. De hisz – miképp mondjam? – így
jómagam félreérthettem volna. Hisz valósággal visszahőköltem, ahogy karhosszat
hozzádőltem. Kísérletül, nem másképp, ahogy forró vasat megérint az ember, fél karral most
én szorítottam őt magamhoz. A hatás ugyanaz. Ilyen pajtáskodó mozdulat volt eddig már jó
néhány köztünk. Így hát ő még rám is mosolygott a vigasz hálájával.

A vasutasfiú nevét nem lelte meg szemem többszöri átböngészések során sem a
kivégzettek, sem a pörbe osztottak listáin.

Megkérdeztem asztaltársaimtól, mikor látták utolsóbban a fiú feleségét.

– Arankát? – kérdezte Ibi.

Olyan gyorsan jött ki ez a név a száján, az az érzésem támadt, naponta látja. Mindent
tud róla. Így tán még azt is, nem tud-e az a maga részéről valami újabbat a gyermekéről, a kis
sógornőjéről.
 Nem akartam minderről a süldő lány ártatlanságú Janka előtt több szót ejteni. De úgy
fordítottam a dolgot, hogy mikor Jankát hazakísértük, mi ketten már nem mentünk föl a
lakásba. Még a szánkó fölcipelését is ráhagytuk.

Nem a Horváth-kerti villamosmegállóhoz ereszkedtünk le, hanem az Erzsébet-hídihoz.

Vagyis a Tabán zegzugos utcáin át. Jól ismertem a rövidebb átvágót.

Ez a (barbárul lebontott) városrész úgy terült akkor még a domboldalon, ahogy a

törökök kiverése után a rácok – nem kisrészt dalmátok és görögök – fölépítették. Gőzölgött
belőle a regényesség, főleg most, a szállingó hóesésben; szinte macskaköveiből áradt az az
édes múlt, melybe Krúdy nyomán átjárogattak a múlt igazi értékelői a pesti írók közül. De
most ezt a tündéri üveghegyet is karikába fogták a rettegés és csüggedés hideg fellegei.
Üresek voltak, vagy teljes sötétre befüggönyözöttek az apró ablakú lebujok, melyekben
állítólag még guzlicát pengettek. Hiába hallgatóztunk. Az Erzsébet-hídnál se szálltunk
villamosra. Gyalog mentünk át a most még a szokásosnál huzatosabb Duna fölött. Fölhatolt –
az imént áhított zenefoszlányok helyett – a jégzajlásban egymásra torlódó táblák sziszegése és
hörgése.

Ibinek volt elbeszélnivalója. Olyasféle ugyancsak, amelybe kérdést, sőt tanácskérést

burkolt az ember (amíg fiatal).

Azért költözött vissza szüleihez, mert nem volt hova mennie a diktatúra alatt férjének
kiutalt lakásból (egy főúri palotában). De most ismét ott akarta hagyni a szüleit. Nem azért,
mert a régi szobája helyett „egyelőre” még mindig a cselédszobában tartották. Nem
emlékszem, hogy az énektanár apja és a zongoraművész anyja közül melyik volt a mostohája.
Nem a mostoha, hanem éppen az édes szüleje nem győzte eregetni a célzásokat az ő külön
„vörös kalandjáról”. Pénzt akart keresni. Akármilyen kis lakást berendezni, arra az időre,
mikorra férje kiszabadul.

Az a képtelen gondolat forgott a különben nagyon okosan, sőt gyakorlatiasan sürgő

fejében, hogy férje egykori munkahelyén jelentkezik; becsülték ott Gézát nemcsak a
munkatársai és mérnök fellebbvalói; még az egyik igazgató is meghívta a díszvendégei közé
(vacsora utáni éneklésre).

Jelentkezik, akár gyári, akár műhelyi munkára.

– Jártál valaha gyárban?

– Nem.

– Ismertél más munkást, mint az urad?

Vele hamarosan összetegeződtünk, noha Jankával soha. (Nyilván, mert vele

Dombóváron is soká magázódtunk volna, s néha egy életen át megmarad az első környezet
vagy érintkezés szóhasználata.)

– Tudom én, kik a munkások. Velük tartok. Szeretem őket. Mindig őket fogom
szeretni!
 Így mondta, szó szerint. Csak azért vajon, mert férjét – ahogy mondta – reggeltől
reggelig jobban megszerette? Munkásnak lenni – afféle álomkép (tehát vágykép) volt,
nemcsak az ő helyes kis koponyájában.

Tán sikerül majd megvilágítanom, hogy – mióta, és fokozódóan miért – egy egész
nemzedék fejében.

Felülről, a fehér Budáról nézve a füstösbarna Pest annál gyászosabb lett, annál
pokolfeketébb, minél beljebb hatolt belé az ember a szortyogó, piszkos utcáin. Hidegségével
gyötrő, reménytelen pokol, üdvösségtelen! Aki eljátszotta a megcsillant üdvösségét. Még a hó
– az agyontaposott – is fekete volt. Még a harisnyában is fekete volt, ahova kivédhetetlenül
beszivárgott. Az utcalámpák zsugorian, jó, ha a fejük körül, megvilágítottak egy kis kört. Ott
még gyémántosan csillogtak a pelyhek. Hasztalan ostromolták a szuroksötét járdát: azon
nyomban lucsok lett a nevük.

Ibi fázósan szedte a lábát, azaz kapkodta a pocsolyáknak azok közt a kiszámíthatatlan
csapdái közt, amelyekbe én nyugodtan belegázoltam. Karját karomba fűzte, arra támaszkodva
szökdelt élénk kis állatként (szárnyas állatként szinte), néha méternyire eltávolodva tőlem.
Előbb balettba járt, majd színésznőnek készült, s kecses kis termete – egy maláj táncosnőé –
örült a mozgási alkalomnak. Arca távol-keletien volt barna, mandulaszemű, a jókora
szőrmecsuklya ezüstös keretében. Mindez a délies könnyedség, hozzávéve a tekintet
lehűthetetlen melegét, s a bundából ki-kilibbenő, nem hazai virágillatra emlékeztető parfümöt,
ugyancsak szívszorító, de mégis szívderítő ellentétben volt a mi teleink ólmos fagyosságával.
Egy paradicsommadár Grönlandban, egyedül a rozmárok közt.

Énektanár apja és zenetanár mostohaanyja révén most persze ismét visszakerült az

opera és a színház embereinek világába. Abban a hitben élt, hogy végül férje éppúgy
visszajuthat oda. Mit mondhattak neki erről egykori színinövendék-társai? Biztatták, hisz ez
volt a vigasz. Egész közeli lehetőséggel biztatták.

Az iménti embertelen mondat taglócsapását eléggé közömbösítette a szénrakodók közt

beszürcsölgetett néhány kupica. Most a szesz hatásának múltával az ütés hatása merült elő,
most merült csak föl teljes hatásában.

– Géza oda juthat, ahova… – iszonyatot villantott a fényes szem, s így rögtön cáfolatot
kért.

Elképzelhetetlennek tartottam. De elképzelhetetlennek tartottam én az addigi

kivégzéseket még most – így kell mondanom –, a megtörténtük után is. Minden kivégzést,
bármily emberölést elképzelhetetlennek tartottam; ha másért nem, azért, mert nem tudtam
végiggondolni. De a szükséges vigaszból már kifogytam, annyit pazaroltam belőlük, Janka
rémüldözéseinek hessegetésére. Igyekeztem másról beszélni. Azt a tervét Ibinek, hogy
munkásnak áll, azaz hogy elmegy munkásnak, akár Normai esetében, én magam helyeseltem.
Forgott ilyesmi az én fejemben ugyanúgy.

Az, hogy elmenni, külön értelmet adott a gondolatnak. Több tartalmú volt annál, hogy
dolgozni megyek; annál kiváltképp többet fejezett ki, hogy fizikai munkát vállalok a
fönntartásomra: szükségből tehát, jobb híján. Egyfajta világból való elmenetelt jelentett.
Átlépést, nem csupán egy másik társadalmi rendbe, hanem egy másik időrendbe. A jövőbe.
Ezen a közvetlen jövőn túl egy ésszerűbbe. Az igaziba.
 A magam számára ennek az elmenésnek nem egy útját-módját végigábrándoztam a
kamaszkori éber álmok jól ismert szabad elmecsapongásaival, rendszeres utcai kószálásaim
közben. Egy-két útra valóságosan ráléptem. A diktatúra alatt összeakadván s rögtön
összemelegedvén Csipak Sándor harmadfokú (anyai ágú) unokatestvéremmel, méltó életcélról
lelkendezve abban állapodtunk meg, hogy tanyán tanítóskodni, az a legszebb hivatás.
Elmentünk a Mozdony utcai tanítóképzőbe: mi volna a módja oda átiratkoznunk,
osztályévveszteség nélkül. Elsőül zenéből, énekből kellett volna különbözeti vizsgát tennünk.
Elővettem még Bonyhádon, zeneleckén is nyekergetett hegedűmet. Fölhangolni sem tudtam.
Végleg kiderült: se hallásom, se hangom. És ha valami községházi teendőn át segíthetném
ügyes-bajos dolgaikban a rászorulókat? A diktatúra második felében azért töltöttem egy-egy
napot Ozorán, majd Dombóváron, a fentiekhez hasonló kudarccal.

Nem voltam egyedüli annak példázatára, hogy mindaz a sár, amit a forradalom céljaira
hányt az ellenforradalom: tisztítóan is hatott. Ahonnan az a sár zúdult, onnan el kellett
húzódni. Annál messzebb, minél többet adott az ember tisztaságra. Márpedig a
tisztaságérzetet mi kelti föl jobban annál, mint ha özönnel röpül a sár?

Nem voltam jó véleménnyel Ibi szüleinek művészvilágáról, s így Ibi egykori baráti
köréről, az után a kevés után sem, amit róluk ő – néha azért némi kérkedéssel – el-elmondott.

Elmenni hát abból a világból munkásnak, vagyis a munkások világába – ebben igazán
csak erősíteni tudtam.

Fejemen nyilván az suhanhatott át, az a tisztaságszagú vasutasházi konyha, benne az a

szinte minden testrészével okos dolgot művelő szép munkáslány, amikor ismét a szomorú
sorsú sógornőre tereltem a szót: nem lehetne-e attól tanácsot kérni?

– Hogy melyik sarokra álljak? – csattant föl Ibi. – Nem is kellene utcasarokra állnom,
megnyugtatlak!

– Nem azért kérdeztem.

– Hát miért?

– Sógornője bőrdíszművességben dolgozik. Az neked jobban megfelelne. Arra

gondoltam, hogy tanácsot kapj.

– Attól a kis csitritől?

– Hallottál valamit felőle Arankától? Kérd meg, ismertessen össze benneteket.

– Ismerem.

– Honnan? Mikor?

– Mikor vele jár.

– A sógornőjével?

– Azzal.
 – A sógornőjével? Hol?! – elállt a lélegzetem, de úgy, hogy észrevette.

– Na, remélem, nem a sarkokon.

Időbe telt, míg néhány esetlen kérdéssel tisztázhattam, hogy a kis vasutaslány sorba
állni járt a gyűjtő elé (egyszer vagy kétszer) csomaghordáskor a bátyja elűzött feleségével. De
addig firtattam, hogy abba az Aréna úti kávéházba nem járt-e vele, hogy Ibi fölcsattant:

– És az olyan nagy baj volna?!

És kaptam egy-két csípős odakanyarítást az én állítólagos vidéki nézeteimre. Amikor

pedig védekeztem: elfogultságomra, hogy ne korlátoltságot mondjunk.

A tegezésébe (az ingerültsége folytán) most az a hangsúly vegyült, mint amikor felülről
lefelé tegezünk valakit. Különösformán csendült, hogy egy kis filigrán termetből jött. Mert
ráadásul végigmért.

Néhány évtized múlva kapta meg tartalmát ez a jelenet. Amikor Ibi végre hazatért a
hideg Távol-Keletről (ahova férjét követte, s ahol attól megözvegyült), s egy nap Weszelytől
felőlem érdeklődött. – Itt lakik a szemközti házban. – S mi lett belőle? – Író.

Hogy azonos lehetek azoknak a könyveknek a szerzőjével, melyek híre még így is
eljutott hozzá – alig tért magához:

– Az a nagydarab parasztfiú?!

Az ő törékeny kambodzsai táncosnőtermetéhez viszonyítva persze.

De akkor ugyancsak eltüntette ezt a különbséget, ahogy szellemileg sarkára állt; ahogy
Arankát védelmébe vette.

Annyira megzavarta – nem a gondolataimat (mert ezek terén fölvilágosultabb voltam,

mint ő), hanem – érzelmeimet, hogy noha az elváláskor a kapujukban már ismét olyan
pajtásian jóban voltunk, hogy búcsúzásul arccsókot váltottunk, nem akaródzott
megmondanom neki, mire határoztam el magam. Hogy a napi nagy bolyongás befejezéséül
elmegyek azon nyomban abba az Aréna úti kávéházba, ahol Arankával összeismerkedtem.

Az elválás a Damjanich utcában történt. A Liget felé kanyarodtam. Lucskot taposva

mentem el a Regnum Marianum előtt, ahova még a Munkácsy utcai gimnáziumból vasárnapi
misére kellett járnom, igazoló aláírás ellenében, s ahol (nem kis részben ennek fejében) a
tételes vallásosság utolsó foszlányait hagytam. Túl a Liget is fehérben állt. Átsiettem a
villamossíneken, azt remélve, onnan megjárathatom szemem a fehér Budán. A hegyek ott a
Duna túlsó partján fehér karácsonyokat idéztek, s azokon át a gyermekkor csengős, szános,
ostorpattogásos Völgységét és Sárközét.

Egy magyar betűértő

 Mondhatták nagyanyánknak, hogy jövendő menye olyan házból való, ahol egy
parafadugót sem dobnak el – nekünk az ilyen dugót a cecei neveltetés szerint akár az utcán föl
kellett volna vennünk. Nem emiatt serkent buzgalomra egyetlen – annyira féltett – fia
házassága mellett előbb tán, mint az maga.

Egymás után két kis Lajost megszült, és még bölcsőtől eltemetett ez a nagyanyánk,
amíg a harmadik megmaradt. Azt aztán úgy óvta, hogy – családi szólás – harmincévesen
bölcsőben éjszakáztatta volna. Ezért taníttatták. Kapva a sárszentlőrinci luteránus pap szaván,
hogy tandíjmentességet tudna szerezni a jófejű és „keresztyén szívű” gyermeknek. Aki
különben már kamaszként jól nekiemberesedett. Méltó lett apjának oly nehezen elnyert
keresztnevére; becéző néven én sose hallottam emlegetni.

Babay Esztike magas, erős termetű, már hajadonként derék – ez is kettős értékű családi
szólás – leány volt, a barnapiros, kerek képéhez annyi szénfeketével a dús hajában, nagy pillás
szemében, ívelt szemöldökében, mintha a kunok – illetve hát a besenyők – csak tegnap
költöztek volna a Sárvíz menti mocsarakba. Papfamília volt; kiskorától mostoha nevelte. Nem
is egy, hanem három. A mostohaanyjának két nőtestvére gyermektelenül özvegyült vissza a
családjuk hajdani, ugyancsak elhanyagolt kúriájába, de amely aztán ugyancsak megújult,
amióta utcai homlokzatára rákerült a postahivatal mindig fehéren ragyogó táblája, közepén
zöld sallangos piros kürttel. Hogy a három aszalék öregasszony közül melyik volt a
postamesternő, rég eltörlődött. A farácsos pult mögött egyformán csapkodták a vasbélyegzőt,
nyitották-csukták a zöld (s éppúgy piros kürtös) páncélszekrényt, verték a morzegépecske
egyujjas billentyűjét, tartottak templomi fegyelmű csöndet az ügyintézésre várakozók mindig
népes seregében. Ott tevékenykedett (jobbadán hosszú szárú pipájával) valahol a kétszobás
hivatal eszközei közt Esztike nyugdíjas édesapja, de ő még jobban eltörlődve néma
végeznivalóiba. Esztike itt nem volt látható, csak telente. A családnak maradt valami kis
gazdasága, messze kint a már futóhomokos határban, a „vajtai szaharában”.

Méltán nagy vasárnap délutáni látnivaló lehetett tehát, amikor a már fiatal leányként
deli termetű Esztike imbolyogva – ahogy még én is hallottam – a szerelem varázsában,
ellépdel vőlegénye karján a főutcai házból abba a fölvégi kis rózsafa paradicsomba, amivé
nagyszüleim az egykori jobbágytelket átnemesítették.

Háborús ismeretség volt a frigy.

Nagybátyám Medináról vonult be, rögtön a frontra, de katonai szabadságai alatt persze
szüleihez járt haza; ha lehetett karácsonykor, húsvétkor. A cecei kántor öreg volt, beteg.
Nemcsak a tiszteletként küldött sódar és demizson bor, hanem a kartársi összetartás is
közrejátszott, hogy szabadsága ideje alatt az öreg orgonának kézi és lábi billentyűit
nagybátyám nyűtte; a maga élő hangjából épp csak annyit bocsátva ki, amennyi a zsoltárfúvó
vénasszonyok gégéjének nekibuzdításához, majd irányításához kellett.

Ezt se szívesen tette. Magába a templomba röstelkedve ment be, távozván a kórusbeli
legényekkel, minél hamarabb.

Babay Eszter – ahogy később elmondta – úgy szerette meg nagybátyámat, hogy
jóformán nem is látta, sőt eszerint hangját is alig hallotta. Olyanként szeretett bele, amiként
odaképzelte az orgona mögé; ahova ő pillantást alig vethetett a szószék alatti padból, vagyis
az egész gyülekezet szeme előtt.
 Némi legenda lebegett ott az orgona mögött.

Nagybátyám – ezt meg őtőle tudtam meg – már a csurgói iskolában különös elveket
szedett magába tanáraitól; mintha ott Csokonai lelke genius loci maradt volna. A
kálvinizmusban is eretnekszerű eszméket vallott. Bent maradni a nyájban. Nem ütközni ki
még egy kosfejnyit sem. Ha nem történik avégett kényszerítő rendelés.

Ez a kálomista fuzsitosság, ahogy Ozorán az ilyet nevezték, még arra is rábírta, hogy
nem jelentkezett tisztiiskolába sem, amikor hadba kellett vonulnia. Egyetlenként az
évfolyamban. Még azt a bizonyos „önkéntesi” sávot, amellyel a „tanult” embereket (az
érettségizetteket) megkülönböztették az osztrák–magyar hadseregben, rejtette azt is, szedte le,
ahogy csak tehette.

Maga sem sejtette, hogy voltaképpen mennyi előnyt szerezve. A lövészárokban ott
lakott a közkatonák fedezékeiben. Kerülve még ott is a megkülönböztetést.

Haszonnal ezt is.

A szakaszban neki volt karórája, mégpedig világító mutatókkal. Áron alul bocsátotta
áruba – legyen más az időközpont, akit még éjszaka is fölver az érdeklődés. Ezt az okot a
vásár véglegesítése előtt megmondta. Tréfakört teremtve az órának, amely aztán többször
gazdát cserélt. A katonák megsejtették benne a csöndes humorérzéket, s meg az éppígy
leplezett, alapos műveltséget. Észrevétlenül tudta terjeszteni.

Tetszett otthon a parasztoknak éppúgy a bakaruhás „tanult ember”, ez a fiaik közt

lépegető, magas termetű, csukaszürke mundér.

Nyilván tetszett Esztikének ugyancsak, illendőnek érezhette a maga termetéhez, már

távolról.

Növelhette Esztike hajadoni érdeklődését, amidőn úgy-ahogy agyjáratába is

bekíváncsiskodhatott annak a ráadásul még tetszetős arcú bakasipkás főnek. A falusi posta
több titkot tud, mint a gyóntatószék. A nagy forgalmú cecei postán puritán erkölcs tiltotta akár
a levelezőlapokra való kacsintást. De az esti vonattal érkező s csak reggel kiosztandó
újságokba a vacsora utáni pipatömés végeztével Babay papa fesztelenül bele-belepillantott
(nem járatván ezért családjának külön hírlapot). Esztike a Világ című napi közlönyről
húzogatta le oly módon az ifj. Kállay Lajos címzésű keresztkötést, hogy aztán gondosan
visszailleszthesse.

Ennek volt következménye, hogy amidőn jóval később már nemcsak tekintetet és
udvariaskodó szavakat, hanem gondolatot, sőt némi eszmét váltottak, Esztike nem kerekülő
szemmel hallgatta Jászi Oszkár és Károlyi Mihály világszemléletét, hanem otthonos
bólintással; befűzve helyeslésébe még Ady Endre nevét is, az ifjú társalgó nem ritka
szemkerekítésére. Esztike olyan erős tájszólással beszélt, aminővel akkor már a kettőző
lányok sem, s ezt abban a korban csak kevesen érezték összeilleszthetőnek haladó
mondandókkal.

Nagyanyánk a takarékosságot a tisztaság tartozékának s így már-már emelkedettebb

rétegek jellemzőjének vélte (szemben a cifrálkodó és eszem-iszom parasztgazdákkal), s így
nem csak a Babayak ismert életvitele miatt talált rögtön közös alapot ahhoz, hogy Esztikével
szót értsen. Nyilván ketten főzögették, már a frontra visszatért ifjú távollétében, hogy azt
tartósabb szabadsághoz juttassák. Végleg otthon tarthassák. Nincs kántor? Kérje tehát a
presbitérium, hogy az arra egyedül alkalmas – mert már el is fogadott – személyt mentsék föl
a katonai szolgálat alól. A presbitérium parasztokból állt.

A tervet azért kellett titokban kovácsolni, mert nagybátyám nemegyszer nyíltan

megvallotta, hogy hitetlensége és mindenféle hangadástól való irtózása elviszolyogtatja még a
zsoltárok éneklésétől is. De a parasztoknak s még inkább asszonyaiknak annyira tetszett a
fölvég és a főutca füzetes regénybe, népdalba illő összeforrása, hogy a terv végül sikerült,
három hónappal a háború vége előtt.

Így került nagybátyám Medináról Cecére, várva, mikor teheti le a kántorságot, főleg
persze a heti néha háromszori „dögönbőgést”, mert neki oda – a sírokhoz – még az iskolát is
ki kell vezényelnie. Mert hisz a tanítást hittel – néha-néha már megszállt hittel – végezte.

Szomjú ismeretszerzésében jó része volt annak, hogy kiegészíti tanulmányait –

magánúton persze – addig: tanítókat taníthasson végül, mégpedig Csurgón, a feledhetetlen
csurgói szellemben, vagyis hát Csokonai szabad világfelfogása szerint!

Föllélegezve üdvözölte a proletárforradalmat. Megszabadulhatott a kántorságtól. A

hívek közössége iránti hálából csinálta még egy ideig; aztán mégis letette. Akadt helyettesítő.

Ez csak az egyik szála lett a bajnak.

A tanév utója felé a következő tanév előkészítése végett összehívták Fehérvárra a

megye pedagógusait. A megyeháza folyosóján ahhoz a kis csoporthoz, amely a szünetben
némi magánvitát rendezett, odatársult Kunfi Zsigmond helyettese vagy titkára. Épp a cecei
küldött ejtett néhány szót.

Nagybátyám ennek tulajdonította, hogy – noha a népbiztos emberével össze nem

ismerkedett – őt állították a cecei tantestület: az egyformán államosított református és
katolikus, és az akkor még működő, igen jó hírű, mert részben német nyelvű zsidó iskola
élére.

Ezt a kiemelést, illetve a neki való jó munkát örömmel fogadta. Épp nászajándékul
kapta; 1919 nyarán lett Babay Esztike ifj. Kállay Lajosné.

Nászajándékul ő, Esztike meg azt kapta: menthette tovább, most már férjeként, a
civilruhának átszabott csukaszürkét. Voltak a katolikus egyháznak veszély idején is bátor
katonái. Nem igaz, hogy a cecei canis dei már csak a diktatúra után a misére gyűlt fehér
tisztek üdvözlésekor rázta öklét a református templom s a vele egy udvaron álló iskola felé,
hogy annak gazdája távolította el a keresztet a katolikus iskolából. Ezért felelnie kell,
nemcsak Isten előtt – dörögte Szent Domokos kései bajnoka, éppoly hevesen, noha csak
pinceszeren, már a diktatúra alatt.

Véletlen folytán a tisztek első érdeklődése, hogy hol található az ekként bűnös isten-,
faj- és nemzetáruló, épp a Babay-ebédlő esti asztalánál történt. A tiszteknek nemcsak a főutcai
ház kúriaszerűsége felelt meg; a postahivatal is. Telefonálhattak. Harsogón ismételve s
ismételtetve a rossz készüléken át a listára vett neveket. Az egyik vénlány
postáskisasszonynak volt ideje figyelemkeltés nélkül letennie az evőeszközt, és végigsietnie a
várakozásba dermedt sötét falun. Nagybátyám számára akadt éjszakázó hely a maga házán
kívül; természetesen a kálvinista mélybolyban.

A tisztek első csapatai életoltás nélkül vonultak el. Mire beszekereztek azok, akik öltek
és pálcáztak (gazdákat akár, ha húzódoztak forspontot állítani), a falu szerencsésen
kettéoszlott, ősi rend alapján. Az iskolai kereszt és pápai arcmás eltávolítása miatt fölforrt
hitbuzgalom besoroztatott az őslakók és a pápista jöttmentek szokásos szóváltásai közé. A
presbitérium öregjei a kálvini gőg maradékával védték a botcsinálta minőségben is alkalmatos
kántort; fiaik a sorukba társult csukaszürkét nem hagyhatták magára. Volt három-négy
halálosan viharszagú nap és éjszaka! Esztike behozta a hatalmas emeletes hercegi vízimalom
akkori molnárát, Czabuk-Csók vérbelit, s annak oldalán megeresztette nyelvét. Édesanyja
haldoklási hagyatékozásai közt volt, hogy ha férjhez megy, valamilyen távoli esperes rokon
eskesse össze. Ezt annak idején az ország másik végéből a most tanúként begyalogoltatott
derék molnár kerítette elő. Ki ne emlékezett volna vajon arra a harangzúgásos esküvőre – a
proletárdiktatúra kellős közepén?! Elképzelem a nemcsak minden hiten, de ellenhiten régtől
túlemelkedő nagybátyám okos arcát, miközben rátukmálták a szalonkabátot, a kabát
hajtókáján a mű-gyöngyvirágcsokrot. Az az arc most már-már hőssé jelképesedett.
Szerencsére nagybátyám tudta nélkül most is, mert nyilván rárakott volna még egy-két fanyar
vonást.

Esztike fáradtan, szomorúan halt meg, dőlt ki föladataiból, sírósra zavarodottan attól,
hogy nem tudott férje természetéhez mindvégig igazodni; elmaradt nagybátyám nem
mindennapi szellemének lendületeitől. Élete utolsó idején kopogtattam be hozzá
(Kaposvárott), délutáni pihenőre lesötétített szobájába. Nem húzta föl a függönyt. E
félhomályban az a mély tájnyelvi hangejtés, mely ajkán egy leheletnyit nem változott, azon
mód varázsolta vissza fiatalasszony alakját, ahogy azon a télen Cecén a házból riadtan
kikukkantott, majd boldogan kiszaladt elém, félretolni az utcai kiskapu reteszét, a hóhullásban
épp csak a barna berlinerét kapva meztelen karjaira.

Nehéz volt fölidéznem, hogy valamelyik borítékosztó utamon mi volt az az apró

ügyetlenségem, ami miatt a Hébelt-irodai „nem fontos” ismerősöm azt tanácsolta, álljak ki
egyelőre a szívességtevésből. Majd azt kérdezte, volna-e módom némi időre lakást cserélnem.
Amíg kiderül, van-e ok a gyanúperre, azaz lesz-e folytatása az ügyetlenségemnek. Túlzottnak
éreztem az óvatosságot, de annyiszor lejártam Cecére, hogy a némileg zordan közölt utasítást
könnyen teljesíthettem, sőt szívesen; nem magyaráztam tovább a dolgot. Anyámnak azt
hagytam, ha ismeretlenek keresnének, ne azt felelje, hogy Cecére mentem, hanem hogy
Dombóvárra. Ügyetlenséget voltaképpen ezzel követtem el, már anyámmal kapcsolatban.

Megrebbent; de akkoriban nyúltam meg, s mióta fölfelé kellett rám emelnie a szemét,
könnyült vele sok mindenben a dolgom. Szűkszavúságának volt köze ahhoz, hogy hitt a
szónak, adva, kapva egyaránt. Nem szokta meg a hazugság enyhe formáit sem. Az meg a
tisztaságérzékéhez tartozott, hogy aki csak fondorlatos volt vele, attól eltávolodott; egy ige
után akár örökre. Fél karral átöleltem, kivételesen megcsókoltam; homlokon, mert most már a
homloka esett legközelebb a számhoz. Semmi mozdulatomból nem érzett veszélyt, mert hisz
én sem éreztem.
 De azért Rétszilason úgy szálltam át, hogy Cecére sötéttel érjek. Menjek ki valamilyen
atyafi lakta pusztára? Nagyanyám éles esze nyomozóként is pompásan működött volna. Ha
pedig egyenest fölfedem neki a hátteret, éjszakai nyugalmát viszem magammal.

Megvacsoráztunk. Behoztam a füstös konyhából azt a fából fabrikált, ötletes

kézilámpát, mely – még nagyapám munkája – egy vasszög nélkül tartja össze a négy kis
ablakot, belerendeztem egy gyertyacsonkot. Cecén nem volt közvilágítás, de kutya annál több.
Ha nagybátyámék valamelyik ablakfüggönye fényt szűr, bekerülök hozzájuk a Sárvíz laposa
felől (oda szolgált a kertjük); ha nem, nem.

Anyám testvéröccse és én köztem tizenhat év volt a különbség. A különbségnek ezek

az évei a háború alatt kezdtek rohamosan kevesbedni, megnyurgulásom szerint itt is. Mióta a
frontról hazajött, lent, a falu lapálynak eső részén volt szobája abban a házban, ahova aztán
feleségét vitte. A károlyis hónapok alatt valahányszor hazakerültem, nagyszüleimnél a
vacsora utáni szertartás minden este a kézilámpa meggyújtása, egy jó pusztai kampó
előszedése volt, és leereszkedés nagybátyámhoz, oda az állomás környékére. Ott meg: a
sakktábla előszedése, az ujjnyi kis faragványok fölállítása.

Belefeledkeztünk abba a fajta játékba, melyben voltaképp a húzás szüneteit kitöltő,

tárgykörről tárgykörre csapongó beszélgetés ad szellemi üdülést.

Néha ott aludtam, ha kint tartósan elcsúfult az idő. Vagy nagyon zengtek – tengerként –
a kutyák. És Esztike nagyon aggodalmaskodott: még leszednek útközben! Erre én is képesnek
tartottam őket, ahogy belülről neki-nekivágták magukat a magas palánknak, vagy fejük mellé
két mellső lábukat föltették a garádra. Ez a kétféle kerítés változott akkor a cecei parasztházak
előtt: a vízszintesen egymás fölé erősített, hosszú szál deszkák palánkja, és az agyagos földből
paticsosan földöngölt garád. A református templom fölötti csavaros utcákban jobbadán az
utca közepén gyúrtam a sarat, nem bízva eléggé sem a nagyapai furkóban, sem a
kölcsöncsizma magasságában, ez arrafelé azért olyan különösen kemény rámájú, hogy a
kuvaszagyar át ne vágja, húsig ne jusson.

A hiba, amit Pesten elkövettem, mindössze az volt, hogy egy letartóztatott anyjának
megadtam a Hébelt-iroda címét, menjen oda ügyvédi tanácsért; erre az elárvult nénike már
másnap pénzért csengetett be. Valószínűtlennek s jelentéktelennek éreztem azt a veszélyt, ami
fenyegetne, akár ha esetleg elővezetnek. (Mert hisz valóban „nem csináltam semmit”.)
Észrevett vajon valamit viselkedésemen mégis nagybátyám? Semmit nem említettem neki
szóval sem.

A cserépkályhától kellemes, sőt jó faillatú szobán most mégis újra feszültség suhant át.
Érzékeltük magunk is, hogy milyen messzi vidéki éjszaka mélyén ülünk; körben az egyenletes
kutyaugatás biztonsággal körítette a házat, mert hisz viharos üvöltésbe csap át, ha csak egy
kocsi érkezik a faluba. Idegzetünk azonban a szokásosnál éberebb volt. Mintha ijesztően mély
tengervíz fölött ültünk volna, csónakban ugyan, de olyan törékenyben, mellyel minden perc
végezhet. Ez a feszültség szülte, szünetlen éberség az elmére oly élénkítően hatott, hogy már-
már kellemesen.

Hozzávéve az ugyancsak különös nyugalmat, melyet mély lélegzésével a messzibb álló

lámpa alá vonult Esztike jelenléte árasztott. Horgolt vagy kötött, máris pici kabátkákat és
fejkötőket. El-elszunnyadt, munkáját és moslékkeverésben is jól forgó kezét domborodó
hasán nyugtatva. Nem emelte föl már mosolygó bólintásra fejét Ady vagy Jászi neve hallatán,
s nagybátyám, gondolom, már nem is ilyesmiben várt egyetértést vagy legalább megértést
tőle.

De neki magának még fontosak voltak ezek a nevek. A Világ-ot, ha járatja is, nem
kapta volna meg. De vezércikkeit annak már amúgy sem az a Bíró Lajos írta, akinek
európaian tág szemléletét annyira értékelte, s akinek külügyminiszteri államtitkárságától
annyit várt még Kolozsvár, Nagyvárad, Arad elragadása után is. Az enyingi patikus, akitől a
Huszadik Század-ot kölcsön-kölcsönkapta, eltűnt, érdeklődni sem volt tanácsos, hova.

Hajnalig el tudtam volna nyújtani azokat a vacsora utáni sakkozás szitálta

beszélgetéseket abban a meghitt szobában, mely oly mértékben vált lakályossá, ahogy
nagybátyám kihordatta belőle Esztike móringját; a falusi intelligenciának csak hivalkodásra
készült szokásos bútordarabjait. Sorra eltüntette az arab utánzatú, nagy réztálcát, a
bambusznádból összeszerkesztett díszasztalt a bársonykötésű fényképalbummal, a
triptichonszerű, szecessziós pohárszéket, a tusnádi és pöstyéni „Emlék”-ekkel, a
leporolhatatlan műpálmát, aljában a műmohával.

Ezek a Sárvízre rúgó öreg házak a végükkel mind megereszkedtek. Lejtett enyhén
ennek a „tisztaszobának” is a deszkapadlata; a gyári faorsócska, amelyre a cérnát tekerik, ha
lehullt Esztike öléből, elbukdácsolt a konyhaajtóig.

A hiányt, hogy az életemen átvonult dandárnyi tanító, tanár, internátusi felügyelő közül
eggyel sem volt szellemi kapcsolatom, itt pótolta a sors már a háborús karácsonyi
diákszünidők, harctéri szabadságok alatt. A pihentetésül újra és újra kezdett sakkozás afféle
szemináriumom volt, mint a peripatetikusok sétaegyeteme. A két húzás között volt idő
megemlítenem a frissen hallottakat, meggondolnunk mindkettőnknek a választ, a következő
kérdést.

Fokozta a módszer eredményességét, hagy anyám öccse még álmában sem hitte, hogy
szellemi vezetőként bármi kisméretű Télemakhoszt kalauzolgat. Később, nyugdíjasként
Kaposvár kertnegyedéből le-lebotladozott az üzletnegyedbe. Annyira az én tizenhat évre
előrevetített külsőmet hordozta, hogy Kanyar József és Takáts Gyula megszólítgatták, s
elmondtak neki egyet-mást rólam. „Igen?” – válaszolta, s egészségemről, anyagi helyzetemről
kérdezősködött. Az irodalomra sem az irodalom miatt volt figyelme.

Holott sokat tudott arról is, és nemcsak a betűk révén. Még a háború végén (vagy már a
károlyis hónapok során) a reformátusok valami egyházi heti közlönye Csók Istvánnak
Párizsról és Adyról való emlékeit folytatásokban közölte, ha jól emlékszem, hitsorsosok
magunk közti rovataként. Ez a hetilap nagybátyám keresztapjának (a presbitérium
támogatójának) járt, ő hordta át fejcsóválást várva, hogy milyen társaságban forgott a Szajna
partján az ő Pista unokaöccse. Nos, nagybátyámnak nemcsak Adyról volt tárgyilagosan
értékelő védő szava, hanem Bonnard-ról, Rodinről és Zoláról, s mind az akkortájt legyalázott
modernekről. A híres Töprengő fényképe ott függött az íróasztala fölött.

Legüdvösebben a kérdéseivel nevelt. Kezdettől fogva több sikerrel, mint Varjas. Tán
már csak azért is, mert – ismétlem – nem nevelő szándékkal nevelt, nem didaktikusan tehát.
Gondját osztotta meg, s nem ellenőrzésül várta a választ, hanem maga is okulásul.
 A diktatúra bukása után voltaképpen most volt először beszélgetésre jó találkozásunk.
Ismertük egymás viselt dolgait. Nem ezt ejtettük szóba, röstellve szinte a megpróbáltatások
megalázó fordulatait. (Részemről például azt az éjszakát, melyet ő – tudtam – kukoricásokban
sétált át, hálóingre kapott kiskabátban.) Nem akarván őt sem nyugtalanítani váratlan
lejövetelemnek azzal a túlfontosított históriájával, mely engem már Pesten alig, itt pedig aztán
még kevésbé nyugtalanított. A múlt helyett a jövőt tapogattuk, mégpedig egymásban.

Jelene nagyjából most már az volt, ami annyiunké. A diktatúra alatt semmi olyant nem
mívelt, amiért bár a legszigorúbb törvény megfeleltethetné. Az új lehetőségek pályáján
szabadon választhatja – folytathatja – útját. Nemhogy rovásán volna valami, hanem… Elhúzta
száját. A nyári nagy egyházi esküvő már-már hősi fényt sugárzott. Nem őrá persze: az esperes
nagybácsira! Micsoda isten- és hazahű orációt tett az úrasztalánál éppúgy, mint a lakodalmi
asztalnál, kortyolván a bort az utóbbinál is, a statáriális szesztilalom idején!

– Te most merre nézed a világot?

Ellentétben a közhiedelemmel, az elvcsere (pályánk érdekében) nem feljebbvalóink

előtt és kartársaink együttesében nehezebb, hanem családunk előtt és meghitteink körében.

Arra a kérdésre kellett volna felelnem, szocialista módon gondolkodom-e; a

tanácsköztársaságiak táborában vagyok-e.

A kettő nem ugyanaz.

S még az erre vagy arra adott válasz is hány más és más – egymással ugyancsak nem
azonos – kérdés előzetes tisztázását kívánta!

Szellemi fejlődéséről meg-megemlékezve Lukács György hol mentegetőzve, hol

büszkélkedőn említi, hogy bécsi emigrációjáig Lenin műveiből csak egy-két hamarjában
lefordított röpiratot ismert az egy Állam és forradalom-on kívül; eszmeileg elmerülni, a
rengeteg gyakorlati teendő közepette, abban sem tudott.

Akár az egész ország.

Nagybátyámnak arra a kérdésére, hogy te most merre nézed a világot, rögtön

viszontkérdéssel szerettem volna válaszolni. A kérdés rávallott az ő tömörítő beszédmódjára:
egyaránt volt tartalmas és tréfás. Hogy „merre nézed a világot”, ez (a szokásos mire vagy
honnan helyett) azt is kifejezte, hogy miképp akarsz kilábolni abból, amiben most vagy, és
hogy menekülve-e vagy állhatatosan, azaz hátra-e vagy előre. Aki ezt kimondta, az
megmérlegelte már ezt a mondatot s nemcsak két sakkhúzás között.

Nem fordítottam vissza a kérdést, épp azért, mert oly tartalmas, oly sokágú volt. Ezt
csak szálanként lehetett megvizsgálni, megsodorgatni szinte. Az a csöndes sakkozás erre jó
alkalmat adott. A bástyát vagy a futót forgattam a kezemben, a fekete-fehér kockákat néztem,
s nyilván magam sem tudom, hogyan került nyelvemre, amit mondtam. „Stromfeldet
letartóztatták, de egy nyilatkozat fejében pör nélkül kiengedik. Állítólag a rangját is
megtarthatja, mint a többi vezérkari.”
 Letettem a figurát. Végül bátyám húzott.

– Átállt?

Majd egy következő lépés után:

– Háborút nem nyert, de egy jellemmel megajándékozta a történelmet. Már ezt a kis
útszélit, a kárpátvölgyi részeg késelések annaleseit.

Hogy „merre nézed a világot”, abban az a kérdés is benne volt, hogy maga a világ
merre fog tartani. A mondat finomsága itt azt fejezte ki, hogy nem határozott véleményt kért
tőlem. Ilyet így kérdezni tőlem botorság lett volna, mert hisz vele, a művelt férfival szemben
mit tudhattam én, a gyerekember. A sejtelmemre volt kíváncsi. De arra is, hogy voltaképpen
abban a pillanatban nem a világ érdekelte, hanem róla az én véleményem. Mert a világ
jövőjéről tisztább képe lehetett, mint nekem.

Hogy a világ „nézésére” mi volt már kész bennem, s a jövő alakulásáról –

alakíthatóságáról – mi kavargott, az akkor derült ki a magam számára is. Pesti barátaimtól
abban különböztem, hogy a jövőt illetően nem voltam olyan hamari optimista, mint ők; úgy
értve, a remények bennem nem forrtak föl oly kevés spirituszlángon oly gyorsan, mint
bennük. Ez korántsem jelentette kételyemet abban, hogy fölforralhatók, föl fognak forrni.

Kevés korabeli dokumentumot forgatnék olyan érdeklődéssel, a történész, a

szellemtörténész olyan okulni vágyával, mint azt a tananyagot, amelyet a Közoktatásügyi
Népbiztosság azon az ifjúmunkás-előadóképző kéthónapos tanfolyamán a hallgatóknak
napestig fejtegettek a náluk alig idősebb oktatók. Mégpedig mint hivatalos eszmerendszert,
mert hisz azokból vizsgázni kellett, és sikeres fölmondásukért oklevél állíttatott ki, alján
jobbról-balról hivatalos aláírással, ezek között kerek pecséttel. Legkedveltebb, mert
legfölkészültebb és leglelkesebb előadónk Litván József volt. Kurzusát Dosztojevszkijjel
kezdte, és más területek bejárása közben újra és újra hozzá tért vissza, ha másért nem,
bizonyító citátumokért, örökbecsű bekezdésért. A Bűn és bűnhődés szerzőjének művei még
csak gyéren voltak meg magyarul. Hajlékony bőrkötésű német könyvekből hangzottak el a
rögtönzött fordítások.

Rokonszenvet az orosz forradalomnak kezdetben a nyugati világban az orosz írók

szereztek, a szépírók. Más és más színt sziporkáztatva, de mégis szemgyönyörködtető
egységben röppentek föl már a világnak is újdonságként Tolsztoj, Turgenyev, Gorkij,
Dosztojevszkij.

Az előadások valami ci-devant klub székházában folytak, a Sörház utca 4. számban,

közvetlenül a Duna-parton. Nem padokban ültünk; csaknem épületnagy, igazi fauteuil-ökben,
hatalmas kerek asztal körül. Az idegen belépő holmi keleti szinódusnak nézhetett bennünket,
amíg nem pillantott borotvát még alig ismert arcunkra, a köztünk ülő fiatal lányok bodros
fürtjeire. A kifogyhatatlan tananyag Aljosa magatartásának modern értékelése volt, az egyedi
szentekre mért erkölcs eláltalánosítása, világosabban: gyakorlati átvitele a milliós tömegekre.
Azt véve alapul, hogy „csak akkor van értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának,
ha vele kivész az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztja: minden
harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg” – ahogy a szakosztály hivatalos
lapja, az Ifjú Proletár már áprilisban irányelvül leszögezte. Mert „ez teszi a proletariátust az
emberiség szociális megváltoztatásának hordozójává, teszi a világtörténelem messiánikus
osztályává”. A tanfolyam másik szabad szemináriuma az állam és a forradalom viszonyáról,
tüzetesebben az állam forradalmi elhalásáról, tehát elhaláltatásáról nyitott vitát. A fiatal
Ignotus szólt hozzá, Nyigri Imre és persze Weszely. A lányok közül Pártos Alice, Leichner
Lonci. Olvasmányaikra hivatkoztak, rég kialakított véleményükre.

Volt mivel bátyám műveltségi szintjére emelkednem. Olvasmányok híján én meg

ezeket az ott hallott fejtegetéseket ismételtem, most fűzve hozzájuk a magamét. Most
mérlegelve újra mindazt, amit pesti ideim alatt hallottam arról a világról, amit valamire nézni
kell.

Arról persze, hogy maga a világ merre megy, nem lehetett képünk, tettük bárhogy össze
az eszünk. A messianisztikus szólamok, melyeket én a pestiek hevületével ismételgettem,
bátyámban az ateizmusát ébresztették föl. Megváltás, messiási jövő – számára templomi
szavak voltak: ígéretek, melyekkel mi magunkat is félrevezethetjük. Kelletlen szemöldök
összevonása volt már a puszta szóra, hogy hit.

De hát nem volt-e maga a szocializmus szintén ígéret? És lehetséges-e bármily

forradalom hit nélkül?

Ezekről folyt nem egy este a szó, nagy szünetekkel s mégis folyamatosan, miközben
Esztike maga elé emelte azt a ruhácskadarabot, amit épp kötött, hogy jól halad-e vele, majd a
térdére fektetve kisimítgatta, elégedetten bólintgatva. Néha fölemelte fejét, s az ablak felé
tekintett; akkor is, ha a kutyák kint erősebben rázendítettek, de akkor is, ha teljesen
elnémultak, azaz valami ok miatt hirtelen viselkedést változtattak. Ő ezzel az aggodalmával
vett részt az emlegetni is veszélyesnek vélt fogalmak bontogatásában.

Hit nélkül nem lehet jövőt alakítani. De legelőször a tényeknek kell hinni, mégpedig
abban a sorrendben, ahogy egymásra következnek!

Hogy mit jelent holnap kommunistának, de akár szocialistának, de akár csak haladónak
lenni, azt maga Lenin vagy Trockij a megtörténtek tudtával és nem hitével mondhatja ki!

Nem emlékszem, hogy melyőnk melyik mondatot mondta. Mindkettőnké volt.

– De akkor hogy lehetek részese egy mozgalomnak? Hogyan tehetek valamit? A

búcsújáróknak sem lehet több hitük, mint a bármi harcba menetelőknek.

– Fogas kérdés, az bizonyos.

A kötelességben kell hinni, húzott végül gondolatai tábláján anyám öccse.

De ki iránt?

Ám azért másnap újrakezdtük ezt az agytornát is.

Voltaképpen a próba foglalkoztatta. Ki hogyan állja meg, amit a kötelessége rá ró? De

mi a kötelesség? Amit az ember évekre visszamenően helyes cselekvésnek gondolt? Amiben
már például ifjú fővel hitt – a tények mai ismerete nélkül?

Ördögi kör volt.

 Válogattam, hogy csak jobb hírt mondjak neki. Vagyis minél kevesebbet a jellemek
elvérzéséből. Ezek csüggesztőbbek voltak a valóságos elvérzések híreinél.

Olyan tervet forgatott fejében nagybátyám, hogy elköltöznek Cecéről.

– Hova mennénk? – küldött hangot tán először Esztike a félhomályból, a félébrenlétből.

Az a fajta volt, aki elfogadja mások döntését, de szavában rezeg, hogy zsörtölődni fog
ellene, ha úgy fordul, egy életen át.

Nagybátyám erdőbe vágyott; legalábbis erdő határolta faluba. Ahol munkája után
szabadon járhasson, de úgy, hogy senkivel se találkozzék.

Csak néztem, mennyire anyámra üt, bensőleg is. (Szívósság dolgában éppúgy; végül –
évek múlva – valóban fák társaságába került: a Pest melletti Kamaraerdőben lett valami
egyházi árvaház igazgatója. Miután egy rangosabb egyházfő olyasféleképp értesült
képességeiről, mint egykor a népbiztoshelyettes.)

A páskomi kiöntés megint be volt fagyva; biztattam, vegyük elő a korcsolyákat. A

bógnizás mesteribb fogásaira valaha ő tanított.

Fűrészelésre, ágaprításra is csak alkonyodással ment ki a házból. A presbitérium

csaknem díszküldöttségben kérte föl, vállalja vissza legalább vasárnaponként az orgonálást.
Udvariasan hárította el, mosolyogva. De ahogy lakása és az iskola közt naponta négyszer
végigment az utcán, a megkeményedett fejehordozása árasztotta a megsértett érzékenység
válaszát a faluba, a világba.

A tantermi keresztek eltávolításakor „istentelen” szavakat ejtett – ez volt ellene a vádak

veleje. A nyaktartása volt a válasz, hogy – noha a vád nem volt igaz – vállalja, mert hisz
titkolta-e valaha, hogy nem tételes istenhivő?

Nagyapámtól tudtam, hogy karácsonykor egymás után kétszer lent járt Medinán,
háború előtti állomáshelyén. Oda akart vajon visszatérni, vagy csak az az érzelmi ügy
vonzotta még oda, melyről még anyja is csak – megbántottan – mások révén hallott
valamicskét? Vagy mert már akkor oda, abba a nádasok kerítette, kis sárközi faluba húzódott
vissza papnak Fülep Lajos, a maga nyilával az oldalában? Sejtelmem sincs, ismerték-e
egymást. De a képzelet szívesen tenné egymás közelébe ezt az odúkereső két vadat abban a
süvöltő pusztaságban.

Négy-öt napnál aligha tartott tovább ez a mostani „cecézésem”. Mintha valamiféle

manrézában töltöttem volna olyanféle lelket gyakorlatoztató időt, mint aminőről Szent Ignác
ábrándozhatott abban a távoli spanyol faluban, ahova a maga vallásmentő hitújítóit gyűjtötte
volna. Napközben egyfolytában olvastam nagybátyám könyvtárának új darabjait s a régiek
közül Kropotkint.

Nem lenne érdektelen szellemtörténeti tanulmány, kimutatni a diktatúrabeli

brosúráknak és szocializmust népszerűsítő füzeteknek hatását a következő évek
ellenforradalmi sajtójára, közéleti, de még egyházi nyelvezetére: egy ország kapott
társadalomtudományi leckét. A takarékos Esztikének nem volt szíve megsemmisíteni ezeket,
nem sejtve, mit kockáztat, hogy a mángorló nehezékei alá, a kaptárak fatáblái mögé menti
őket. Megtakaríttatott Károlyi Mihálynak az a levelezőlap-fényképe is, mely hónapokig a
tükör rámájába volt tűzve. Most ismertem meg, milyen magvakat akartak elszórni azok az
idők. S ott volt előttem egy tapasztalt férfi, akinek eszmevizsgáló tárgyilagosságát nem
befolyásolta a kudarc.

Ez különösen tetszett nekem.

Belső természet dolgában, mint említettem, anyámra ütött. A külsőt nézve pedig, a
rokoni szemek szerint én épp akkor kezdtem egyre inkább nagybátyám hasonmása lenni. A
petróleumlámpa Esztike kézimunkájára volt irányítva, a mi sakkfiguráinknak a félhomály
megfelelt. Hátradőlve a pihentető (nagyapánk csinálta) karszékben, elmemozgató volt elnézni,
hogy az asztal túlsó oldalán a másik karszékben ülő férfi a tizenhat év múltáni hasonmásom.
Fölállt, a kredenchez lépett, álltában cigarettát töltött, erősen meghajolva, mert a dohányos
szita hozzá mérten elég alacsonyan volt. A lámpa cilinderéből szívott tüzet. Csendülni véltem
anyám, nagyanyám szavát (amit nyilván ő szintén szünetlenül hallhatott): húzd ki magad, ne
járj görbén.

Helyeseltem, hogy még a cecei alvégnél is távolabb akar húzódni a világból.

Életünk során szemtől szembe nem sokat láttuk egymást. Mire én eszméltem, ő elkerült
a pusztáról – német szóra Gyönkre, majd Csurgóra, Medinára. Az a megmosolyogtató
kapcsolatunk volt, hogy egy nyáron át dajkált. Nem szoptam. Anyám nem kis sértődésére egy
csöpp anyatej nem ment le a torkomon, még akkor sem, ha orrom befogták. A tehéntejet
viszont mértéktelenül szedtem magamba, elalvásig. Így dolog velem nemigen volt. Csak
avégett kellett felém pillantgatni, hogy egyenesen a tarkómon feküdjem, mert ha fejem oldalt
billent, úgy bugyogott ki belőlem a tej, mint akár az eldőlt pintesüvegből. Fölriadtam, szemem
kitágult, de nem a sírás könnyeire, csak riadt ámuláséra.

Ezt mondta el rólam.

Nem ismertem lelki alakulását, csak találgatásból, könyvei nyomán. De – erdőben élni!
Arról nekem is más kép villogott elém, mint Esztikének. Hol képezhetem én magam igazán
művelt emberré? Erdei csöndben, korlátlanul rakható kandalló tüzénél, egy némán kötögető-
varrogató, fiatal, takarékos, kedves, okos kis hitves mellett, aki azonközben a konyhát, az ólat,
a gyermekeket ugyanúgy ellátja, és velem együtt szorgalmasan olvas.

Teljes varázsával fölmerült bennem a puszta tervezés vágyképe, amikor Csipak

Sándorral prepáknak akartunk átiratkozni, s a Mosonyi utcába fölgyalogolva máris úton
voltunk valami tanyai iskola nebulóit oktatni-nevelni egy életen át. Igen, ez az út bezárult. Be
az hasonlóképp, amely az ozorai községháza valamelyik íróasztalához vitt volna. De volt még
egy ösvény.

Apám születési helyéül mindig azt kellett bediktálnom: Majsamiklósvár. Apám Ozora
hónaljában, Gyánt-pusztán született. Ez a Majsamiklósvár a hercegi vadászközpont, amelyet a
hatalmas uradalmi erdők közepén, a puszták „eszményi községévé” avattak, a cselédek
állampolgári adminisztrálása végett.

Két álló nap dédelgettem: ha oda bejutnék. Apámmal valamikor elkocsiztunk egyszer
oda, épp valami okmányért vagy bizonylatért. Egymástól messze álló, százados fák alatt
hajtottunk, vastag törzsük templomi boltozatként tartotta a terebélyt; a sima talajon annyi gaz
sem, mint egy palota padlatán. Szabadba helyezett szénasaroglyákat láttunk, a dámvad téli
etetőhelyeit. Apai nagybátyám oda is járt vadászni, oda a gyulaji, tamási rengetegbe, ahova
fölmenői makkoltatni egykor kondákat hajtottak. Ha ott élhetnék – szellemi életet, a
kenyérkereset mellett! De hisz élhetnék! Apám öccsének arra az adminisztrációs központra is
volt hatásköre. A latin, a francia és általában a külföldi irodalomba szerettem volna szinte
betű szerint „elmerülni”; anélkül, hogy külföldre vágyódtam volna.

Anyám öccse járt külföldön. Még Csurgón, diákkorában fölgyúlt – egyik tanárának
eszmeszikráitól: bevezetni Magyarországon a selyemhernyó-tenyésztést! – a szegénység és az
alkoholizmus leküzdésére, a műveltség, a finomultabb ízlés terjesztésére. Szaktanfolyamot
végzett; a szekszárdi gubóbeváltó hivatal Lombardiába szervezett tanulmányutat. A háború
Varsóba, Kijevbe utaztatta. Ritka „hadi szerencséje” (az idézőjel a mosolyát idézi) francia
földre elvitte, Verdun alá. Ahogy ő, én sem fűztem össze a világirodalomnak, az emberiség
szellemi teljesítményének megismerését a világjárással. Mint anyámnak, nagybátyámnak:
Czabuk István volt a keresztapja, Csók István unokatestvére. Az ambitust a Czabuk portán
végig beüvegezték. Itt mindenütt, de a szobákban, de még a konyhában is Csók István párizsi
vázlatai, festménykísérletei. Teljesen kielégítették világlátásban a szememet.

Nehezen keltem föl a sakktábla mellől, a legpedagógusibb, legéletrenevelőbb katedra

elől, mely hatással volt rám. Az bírt rá, hogy mégis visszamenjek az éjszakába, az a gondolat,
hogy a fiatal házasoknak, akiket a teendőjük napközben elválasztott, nekik szintén van
megbeszélnivalójuk. Esztike akkor már nem olvasott Adyt; egyéb ilyesmit sem.
Pillaverdesése, melyet elfojtott ásításai mentségéül végzett, nem azt jelezte, hogy szellemi
életet akar élni.

Viszolyogva léptem ki, nem az udvar vaksötétjébe, hanem az utca éjszakájába. Az

átmeneti csönd azon nyomban véget ért, robbanásszerűen.

A pusztákon csak egy-egy ökörbőgés szakítja meg, s teszi nyomában még tisztábbá a
sötétedés utáni némaságot. Annak idején a rengeteg különbözőség közt a falvakat a
legnehezebben a kutyacsahos éjszakáik miatt szoktam meg. A ceceiek különösen
emlékezetesek voltak. Fortyogott, mormolt egyenletesen, már közvetlenül a harangozás után
az óriásan szétterjedő falu, de közben-közben valóságos tengeri orkánfutamokként törtek utat
benne a kórusban tomboló ebharsogások.

Alig tettem be – halkan – mögöttem az utcai kiskaput, a felső szomszédból, noha nem
arra mentem, megadta őrjöngve a vészjelet az a kis loncsos bundájú, aki pedig napközben
mindig gyors farkcsapkodással igazolta ismeretségünket. És nem is itt a közelben, hanem a
falu túlsó sarkain.

A pusztai juhászatban a kutyák barátaim voltak; pontosabban mondva, afféle fölnőtt

korú jóakaróim. Kora hajnaltól kint dolgoztak a határban. Néha keményebben lótva-futva a
nyáj körül, mint a cséplőgép körül a masinások. Este, beterelés után, tántorogva, kiizzadva
jöttek meg az akloktól, sorban heveredtek a konyha elé; féloldalra fordulva, mondhatni
könyékre támaszkodva lefetyelték be a híg ételt, amit apai nagyanyánk bádogtányérjukba
mért, álmosan kapkodták be a szalonnadarabokat, ha nagyapánk valami hősibb
teljesítményükért megjutalmazta őket. Úgy mentek vissza éjszakai vigyázásra.

De mi dolguk volt – mi dolgot végeztek – ezek a falusi kuvaszok és komondorok, s

azok százváltozatú korcsai?

Volt tanya, ahol párosával, hármasával ténferegtek, heverésztek. Mintha kipihenni

akarnák azokat az évezredeket, amikor még hasznosították magukat az ember körül, nemcsak
vadászatnál, hanem még a jurták közt, mint a köztisztaság ellátói. Eleven pöcegödrök és
dögtemetők; ők tüntették el, ami fertőzést okozott, undort keltett még az állandó megtelepülés
századaiban is: a kert végi szükségre induló házbéliek után máris ott somfordált a kutya,
amelynek neve előtt épp azért volt világrészileg kivert és büdös. Őrt álltak a megkuporodó
disznó előtt. Öreg gazdák szájából még nem volt ritka azt hallani, ha akár saját kutyájuk dugta
kezükhöz az orrát: vidd innen, a fene tudja, épp mibe ütögetted.

Mitől csaholt olyan pokolbelien a cecei éjszakában az a tengernyi kutya? Farkastól már
rég nem kellett őrizni a házat, s a hajdani vadásztársak úgy elpuhultak, hogy a róka, a patkány
közeledtére nyüszítve hátráltak. Mintha csak rám vártak volna. Különösen az utcaközökben.
Már tíz lépéssel mielőtt odaértem, döngött a palánk, ahogy az eresztől vadul nekiiramodva, a
korhadt deszkalapoknak faltörő kosként vetették magukat, majd visszahemperedve ismét
nekirugaszkodtak, eszelősebben, mint sziklafalnak a viharverte hullám. Ha láncon voltak, s
nem értek oda, a láncukat harapták. A cerberusok a poklon kívül vicsorognak, elűzik a
közeledőt. Ezek mindenkit berángattak volna abba a maguk gyehennájába, amely üvöltette
őket.

Ahogy a református templom mögött a kis dombvonulatról visszanéztem, valóban,

mintha szenvedő tenger bőgött volna alattam, csapkodta volna tajtékos mancsait a bokám
köré. A faluba a háború óta még mindig nem tért vissza a közbiztonság, s idegen fegyveresek
éjente éppúgy rátörhettek, mint azokban az ősi időkben. A parasztokat talán nyugtatgatta ez a
szünetlen alvilági csaholás, bár épp ilyen közlármában ólálkodhatott legkönnyebben akár a
vánkosukig rabló vagy gyilkos, hisz csak egyetlen ebet kellett volna elnémítani, a házbelit.
Anyám öccse holmi szigeten hitte már magát akkor ott lent, a nyüszítésnek és hörgésnek
abban az óceánjában. Irigyeltem. Ismét nagyon közel voltam, hogy ha nem itt készítek is
magamnak egy életre fészket, de nézzem meg azt az utat, amely a gyulaji erdőkbe vezetne, a
becsületes nyájőrző kutyák világába. Bizonyosan hittem, hogy a veszély, ami miatt Pestről
lejöttem: semmiség. Mégis az kötött most Pesthez. Ott van tisztáznivalóm. Ott nyílik az út
Majsamiklósvár, azaz Dombóvár felé.

Ahova Varjas ügyéből most ismét fonódni kezdett egy-két szál. Most az a képtelen terv
kísértett: és ha valami tolnai bíróság kérné, hogy a saját körében ítélkezzék fölötte? Ehhez
azonban az kellett volna, hogy Tolnában követett volt volna el valami enyhébb politikai
vétséget. Még ha Kaposvárra sikerülne szállíttatni, az ottani börtönajtók könnyebben
nyílnának a Dombóvárról odáig hosszabbítható kezektől; főképp esetleges ézsaui kesztyűkkel.

Anyai nagyanyánknak idegzetébe vésődött, hogy bárki ismerős hagyta el bármilyen

irányban a falut, azzal ő csomagot küld, gondoskodásra vagy figyelemre méltó családtagnak.
Anyám volt a kedvence. A padláson idők kezdete óta gyűltek az ócska zsákok, szütyők, a
rokkant, de egy útra még megjárja kosarak. Hárítgattam, de megint csak fölszerelt,
teleaggatott, akár egy mozgó májusfát. Mintha csak azért buzgólkodott volna, hogy
kimondhassa:

– Azért anyád csak ráeszmélhetne, hogy a háború már véget ért.

Ez azt jelentette, hogy apám hadba vonulásakor hagyta el anyám az ozorai–dombóvári

áramkör területét, s most fülébe engedhetné az onnan jövő engeszteléseket.

– Mi abba csak ne szóljunk bele – mondta nagyapám.

Egyik vejét sem tudta megkedvelni. Igaz, hogy jóformán akkor ismerte meg őket,
amikor a lányok úgy vezették elébe a kiszemeltjüket, hogy: ezt, vagy soha senkit. Ám
azután… Az egyik, Mili nénénk férje, jóformán csak már meghalni jött ipa közelébe. A
másik, a nyalka és tüzes, de tüzesen szüntelenül féltékeny Fölvinczy László, a borjádi ispán
sokszor, de mindig éjjelente jelentkezgetett lóháton, még aznap, hogy felesége a karonülővel
az urasági hintón megérkezett volt. A kaput megzörgetni se mervén, nyeregből kiáltgatta be,
ami aztán családi szólás lett: Kállay Katica, gyere ki, mert puskával vagyok, és agyonlövöm
magam.

Úgy-ahogy még apámmal fért volna össze nagyapám. Mellette mégsem szólhatott, s
legkevésbé a családjában… Azt jelentette volna, hogy a Sió–Kapos-mentiek vagyonára és
hatalmára pislant ő is. Egyik sógorát – Jani Istvánt – apám Ozorára szerezte be jó helyre.
Fölvinczyéket meg maga mellé, Dombóvár alá. És a békevilág sok enyhületével egyre
feszesebb lett, hogy ilyen vagy olyan módon anyám családjából hálával, de végül igazi
rokonszeretettel mindenki apám felé hajolt, kivéve épp anyámat. Aki viszont olyan természet
volt – s ebben teljességgel apja lánya –, hogy a legszentebb igazság előtt hátralépett, ha
amögül érdek kandikált ki. Nagyszüleim fejcsóválva, sóhajtozva javítgatták lányaik házassági
balszerencséjét, akiket oly gondosan (majdnem modern mód szabadon) neveltek; de akiknek
sorsa nem kis mértékben mégis azért vált nehézzé, mert apjuk volt számukra a férj minta, s
olyan családi életre tartottak igényt, aminő nevelte őket.

Nyugodtan indultam vissza Pestre. A községházán még akadozott az adminisztráció.

Göncz úr örült, hogy magam írtam meg az utazási igazolványt, s neki épp csak a pecsétet
kellett odaütnie neve krikszkraksza alá, bizonyítva, hogy hónapok óta Cecén tartózkodtam.
De fölidézvén, milyen elővigyázatoskodások késztettek Pest elhagyására, elhatároztam, hogy
első éjre keresztanyámékhoz megyek.

Világváros szépségei és rejtelmei

Ahogy nézem, a végén még korunk szerintien modern regény bújik ki a tollam alól.
Vegyesen kelthet bennünk nyugtalanságot, reményt, és már-már kaján bosszúérzetet. Tétova
századunk művészetében (még mindig) semminek nincs nagyobb hitele, mint az új útnak.
Lépjünk egy rangos kiállítóterembe, üssünk föl egy valamelyest igényes hírű könyvet: mennyi
erőfeszítés, izzadt futkozás legalább egy szalagnyi új ösvény meglelése vagy kitaposása
végett. De nézzünk vissza az irodalom történetébe. Minden új út kényelmi út, időtakarító
átvágás addig szent határú vetéstáblák vagy erdős vadászterületek megkerülése helyett; az
igazán új csapás mindig a könnyebb megoldás; mint általában a legtöbb találmány és
lelemény. Föladatomul azt érezvén, hogy egy korszaknak, egy korosztálynyi időnek
valamiféle lényegét sajtoljam ki, az olvasó tán követ abban az eljárásban, hogy figyelmem
nem az időrend; hisz e merőben külsőséges rend összetörése segíti sokszor még magát a
történészt a kor valódi tartalmának kisajtolásához.

A századelő nyugati irodalmának legjellegzetesebb szellemi párbaja (majd

párbajsorozata) az úgynevezett jegenyepör volt. A hazafiságban a revanche-ig el-ellendülő
Barrès szemére vetette Gide-nek, hogy lelki gyökérzete idegen talajból, sőt talajokból
táplálkozik. Nem úgy, mint az övé, a hű lotharingiaié, aki – ellentétben Gyökértelenek című
regényének Párizsba szakadt hőseivel – oly mélybe ágyazottan áll az ősfrancia földön, akár a
szülőföldje talajából fakadt gyönyörű szál jegenyék! Gide, mint annyiszor, a sanda mészáros
köntösébe öltözve egyenest a tőre sújtott, kertészeti könyvek seregével bizonyítva, hogy épp a
jegenye csak akkor lesz sudár szál, ha átültetik, minél többször. És így ő – noha maga szintén
törzsökös francia sarj – attól vél magasodni, ha minél többet vált tápláló talajt.

Ahogy az idő egysége, olyanféleképp tört, morzsolódott körülöttem a téré, a tápláló

talajoké. Mihelyt fölmerült életemben a betűvel s az elvont tudnivalókkal való ismerkedés
szüksége, emlékezetemben körhintaként forognak a más-más falusi tantermek, katedrák,
iskolafolyosók és -udvarok, templomok és cintermek, a hozzájuk tartozó személyzettel.
Látogattam hosszabb-rövidebb ideig csak elemi iskolát Rácegresen, Varsádon, Simontornyán,
beíratás nélkül Ozorán. Gimnáziumot Dombóváron, Bonyhádon, Pesten. Mikor tizenöt éves
fejjel Varjas keze alá kerültem, számlálni sem tudtam, hány osztályfőnök előtt voltam év
kezdetén új fiú; a tanítók és tanárok milyen serege ment át a kezem alatt. Hány falu és város
formált a lelken azáltal, hogy – kapkodó szemmel – először pillantottam meg. A kirántott
gyökérzet hányszor várta – de úgy, mint hal a levegőn –, hogy ismét valamiféle elembe
kerüljön. Mind megrázkódtatással járt, mert hisz ha tőlem függ, mindmáig ott élnék, ahol
megszülettem. Testi természet szerint talajhű voltam.

De imádtam vonaton utazni. Mihelyt némi erőszakkal fölfedeztették velem, hogy van
látnivaló a mindenségben a környező puszták világán kívül, ahol a tájak és tárgyak közt
tájékozódni tanultam, ahol egy tájnyelv olyan letéphetetlenül rám ragadt, ahol az állatok
majdnem azon a fokon lettek társaim, mint az emberek, azon nyomban szenvedélyes
országjáró lettem. A Simontornya–Dombóvár, majd Dombóvár–Bátaszék, illetve Szekszárd–
Sárbogárd vasútvonal minden állomásának, bakterházának képe az agyamba raktározódott.
Ismertem valamennyi személy-, gyors- és expresszvonat indulásának-érkezésének percnyi
pontos idejét, ahogy különben a vidék minden nagyja-kicsinye, függetlenül attól, utazott-e
vagy nem. Ameddig a dübörgés csak szúnyogzümmögésnek elhatott, megyeszerte akkor még
ahhoz igazodtak az órák. A (hajdani) negyedik gimnáziumba iratkozandó érkeztem első ízben
Budapestre, vagyis csaknem tizennégy évesen, de ezúttal anyám társaságában.

Közismert volt az is országosan, hogy noha a vonatjegy ára a Keleti pályaudvarig

harmincegynéhány fillérrel drágább, mint a Kelenföldi pályaudvarig, a villamosjegy
Kelenföldtől a város bármelyik részébe csak húszegynéhány fillér. A józan elméjű utasok így
tehát mind Kelenföldön szálltak le. Hiszen legtöbbjüknek a Keletitől a lakhelyükig megint
csak villamoson kellett volna utazniok, s így a megtakarítást még az a huszonnégy fillér
növelte.

Alkonyat volt. Mire villamosra jutottunk, este. Anyámat s tetemes csomagjainkat a

kocsi belsejében hagyva, kifurakodtam a vezető mellé. Hogy minél hamarabb többet lássak!
Szemem szomjasan rögződött előre a sötétbe. Itt zajlott le világjárásomnak eladdig tán
legszívdermesztőbb élménye; alig harminc-negyven másodperc alatt.

Azt hittem, a villamosok egy sínpáron közlekednek, menet-jövet; a vonatok módjára.

Hogy milyen következménnyel jár, ha két szerelvény szembefut egymással: a krajcáros

néplapok – a Kis Újság és a Friss Újság – első oldalának parasztideget (s erszényt) célzó
rajzaiból tudtam. Az éjszakából egy tündöklően ragyogó szerelvény az elszabadult bika
rohanásával és tekintetével közelgett.

Álomszerűen dermesztő volt az is, hogy a veszélyt senki nem észlelte.

A kocsinak a külső, akkor még csak fél ajtóval – verőcével – lezárt ajtajában álltam:
átéltem az iram vascsattogásával a szélrohamot is.

Eretnek-tűzpróbán, mondhatni valóságos acélfürdőn estem át, mire kinyitottam a

szemem. Alig ocsúdtam föl, eldübörgött még egy villamosszerelvény, azaz még egy vakító
istennyila, közvetlenül a könyökömnél. Nem adtam jelét elrémülésemnek: nem lehetek más,
mint a többi utas, a többi már bennfentes, már edzett titoktudó. „Kibírom!” – az ismét tág
lélegzéssel ilyesmit szívtam magamba. Anyámmal sem tudattam az élményt; noha
visszakászálódtam hozzá.

A külső Váci út derekán, a Petneházy és Gömb utca sarkán léptem talajra. Vagyis
átutaztam, még kocsit is váltva, az egész esti Budapestet. Mint egy tündöklő tündértengert, a
fenekén. Szemembe-fülembe a fönti fények és zajok körvonalak nélkül hatoltak, nem hagytak
emlékképet.

Valójában a Gömb utcai ház kapuján kilépve merültem föl (már másnap hajnalban
persze) a lenti hazából az annyi csábító-riasztó beszédmese révén ismert székváros
tengerszintjére. Igen szerencsés körülmények között, igen kitűnő kalauzok közreműködésével.
Akiknél megszálltunk, anyám testvérnénje (s nekem egyben keresztanyám), csak néhány éve
jött föl második férjével Cecéről – nem kis családi csaták után –, s még frissen ömlött belőle a
pesti büszkélkednivaló. Egy kicsit egyéni diadalaként kattintotta föl a villanylámpát,
eresztette meg a falon a vízcsapot, s mutatta meg az egyszoba-konyhájukban mindazt, aminek
kezelésébe bevezetett bennünket. De még az árnyékszékre sem kell az udvar végére
gyalogolni (sárban, esőben); itt van a folyosó végén, külön kulcs van hozzá!

S a karmozdulat, ahogy a sűrű konyhaajtók előtt körbefutó folyosóról, az emeletről a

hatalmas belső udvart bemutatta! A csak egykapus, tehát szinte várkastélyelvű házban annyi
nép élt, mint egy kisebb grófi pusztán. De csupa jobb ember: gyári munkás, pincér,
köztisztasági alkalmazott!

Azokról a legelső napokról persze acéltűvel készítette metszeteit agyamba az

emlékezet.

El voltam bűvölve; rajongtam a szép, főleg magas épületekért. Lángelméjű

leleménynek találtam a több emeletnyi rétegződésben körkörösen függő folyosókat, ott
futkosott a gyermek, trécselt a menyecske, fejtett borsót a nagymama; s lent az udvaron meg
vak ember hegedült, szelíd hangú hajadon énekére. Hát ha még az eszükbe jutott volna az
egykori tervezőknek, hogy ezeket a szellőzködésre, nézelődésre oly alkalmas folyosókat nem
a házak udvar felőli oldalára helyezik, hanem a másikra, az utca felőlire: ott aztán mi mindent
kaphatott volna a szem és tüdő! Tudtam, hogy elkéstem ezzel a még jobbik megoldással, de
elgondoltam, s ma is közképzeletre bocsátom, milyen századfordulói Budapest (és Bécs és
Varsó, Prága) maradt volna ránk ilyen spanyolosan, olaszosan nyílt – színes és „életes” –
körutakkal, sugárutakkal, szűkebb és tágabb közterekkel; fehér zászlócskákként száradó női
és csecsemő-alsóneműt ezerszám lobogtatva!

Így néztem – ilyen ámuló és segítő szemmel – aztán kívülről már a nagy
munkásházakat. Hallottam, olvastam már különös világukról. A hírlapi köznyelv ezeket
lebecsülően nevezte bérkaszárnyáknak. De a kaszárnyákra ugyancsak fölfelé tekintett az én
képzeletem! Micsoda énekeket zengtek, s micsoda szavakat mondtak azok nagyságáról –
mesebeli ablaksorairól – a szabadságos katonák!

Valóságosan nagy és mély építészeti gyönyört addig vidéki életemben négy alkotás
adott: a tönkremenetele után is megragadó ozorai vár, főképp reneszánsz udvarával. Az ozorai
híd, a Sió fölött. Az azóta műkinccsé helyreállított simontornyai vár, melynek udvara jó
kamaszemlékeimet őrzi. A simontornyai híd a Sió fölött, amely itt már a Kapos árjaival
egyesülten oly szélesen hömpölyög, hogy kővel keresztüldobni csak jó nekifutás végén
sikerül.

Anyám a lehetőségek varázsföldjének érezte (s magyarázta nekem) a várost. De a

veszélyek dzsungelének is, ahol az óriáskígyóknál és tigriseknél nem ártalmatlanabb
teremtmények fenyegetik az embert, főleg a gyermeket. Külön tájékozódó ösztön és kellő
tapasztalat kell a behatolás próbáihoz.

Lekéredzkedtem hát korán az utcára azzal, hogy nem mozdulok el a kaputól. Hosszú
ideig álldogáltam, szedtem a szimatot. De midőn – még mindig jókor reggel – anyám és
keresztanyám kilépett a kapun, s megindultak be, a város belseje felé, magam is – megvárva,
míg el nem tűnnek szemem elől – elmerészkedtem a kaputól, hátra-hátranézve, s megjegyezve
a sarkokat, hogy visszataláljak.

Ahány az érzék- és ösztönszervünk, annyi óvatos állatka csúszott, siklott és röpdösött

előttem, szagolt és került meg minden akadályt: ezer példányban, ezer külön lényként
haladtam. Eldöntendő, hogy vajon mint kiskondás-e újkori varázsországban, vagy mint
hétköznapi megpróbáltatások földjén koldusgöncű tündérkirályfi.

Várakozásomban sem így, sem úgy nem csalódtam.

Az első élmény, amely – ahogy mondják – földbe gyökereztette a lábam, az a csak

gyalogosok számára készült, hosszú vasúti aluljáró volt, amely Angyalföld és a Terézváros
egyszerűbb – főleg munkás – népének nyújt afféle föld alatti hidat.

A legendák szerint a török időkben Ozora és Simontornya várait alagút kötötte össze.
Álmomban hányszor bejártam. És ébren hány pince főfalát megkopogtattam társaimmal: nem
itt rejlik-e vajon az út kezdete, mintegy a múlt varázsvilágába, a basák háremeinek
kincseskamrájába? Megforrt tehát, gőzt vetett a gyermekemlék a szívemben, amikor e
világfölfedező vállalkozásaim során a Lehel út egyik rövid mellékutcájának, a Bulcsu utcának
végén valódi alagút várt rám. Dübörgő vonatok, csikorgó sínek alatt: a közeli Nyugati
pályaudvarba torkolló vasúti vonalak széles deltája alatt. Szűk volt ez az alagút, rosszul
világított, nedves, dohos: pokolbüdösségű. Tudtam már, milyen utat járt Orfeusz, Dante. Az ő
szaglószervük igényével léptem a mélybe, majd léptem ismét a napvilágra, mintegy más
földrészen: Budapest akkori beau-quartier-jében.

De csak épp kidugtam itt az orromat, épp csak pillantást vetettem abba a másik – az
előbbitől szemlátomást elütő városrészbe.

Toporogtam valamelyest a tündöklő kánikulai napsütésben, aztán a villanylámpáktól

alig megvilágított aluljárón, vaksin a fénytől, visszabotorkáltam oda, ahol lemerültem. Ott
voltam megint a Lehel úton. Balra fordultam, a város felé. A sínek csattogó és füttyögő
folyamát elfedték a raktárak, de a távoli zaj úgy vezetett, mint hegyi zuhatagok hangja. És
újabb élmény, az előbbinél még lépésállítóbb.

Egy óriási méretű híd, a leghatalmasabb, amilyet addig láttam. S alatta nem víz rohant
(olyan gyors ösvénytölcséreket forgatva, mint a Sió Ozorán, s főleg – már a Kapostól
gazdagultan, Simontornyán), hanem ott is kocsik és fogatok – érkezésüket síppal jelző
gyorsvonatok, magányos mozdonyok. Fönt is emberek, lent is emberek! Vigyázzban a
fékezőfülkében, futva a váltók között. A híd fölött a mozdony füstje és gőze megszakadt, de a
másik oldalon annál tömöttebben böffent föl. Rajongva szívtam be a kénbűzt, töröltem
arcomról a gőz kormos lecsapódását, miközben pilláimat ökölként összeszorítottam, nehogy a
sziporkák szemem világát vegyék.

A Gömb utcába persze ugyancsak ebédről késetten érkeztem vissza. Anyám már rég
megtért, és tetézve átélhette mindazt az izgalmat, amivel tigrisdzsungelbe tévedt gyermekeiért
az aggodalom egy telepes szülőt meggyötör.

Hogy másnap ismét nekivágjak a „vakvilágnak”? Nem, nem – anyámat teljességgel

hatalmába kerítette a hajdani, a pusztai anyák jellegzetes gyerekféltése. Kószálhatok itt a ház
körül, de nem tágabb körben, mint ameddig a visszahívó kiáltás elér.

Szerencsére akadtak, ahogy mondtam, pártfogóim, és anyám szemében megbízható

kalauzaim nagyobb távolságra is. Keresztanyám második férje, illetve élettársa és a még első
házasságából való két fia, az unokatestvéreim. Az egyik géplakatossegéd volt, a másik
autószerelő-inas. Friss székvárosiak, de máris valamiféle gőggel oktattak ki, s barátaik, az
őslakók, persze még büszkébben: mit jelent honosnak lenni ebben a másik negyedben,
amelyet az országhatárok élességével fog össze a Lehel-piac és a Rákos-patak közt a Duna, és
az itt is annyiszor emlegetett vasútvonal.

Angyalföld!

S ahol még annyi emlegetést érdemelne várostelepülésként a Százház, a

Tizenháromház, aztán a várként körülkerített gyárak, gépraktárak. S külön
megbámulnivalóként a park nagyságú ócskavastelepek, amelyek rozsda fedte, valaha
rejtelmes célt szolgáló kis és nagy tárgyai közt az ifjú szem úgy jár ide s oda, mint Alice-é a
Csodaországban. Főleg persze egy gépészkovács fiának a vasak közt mégsem egészen járatlan
szeme.

Az ember idősödve fedezi föl, hajdani élményeit elevenítgetve, hogy hány szülőföldje
is lapul a szívében. A tolnai tájak után véletlenül kaptam ráadásul a balatonit (bekerülvén egy
tihanyi nyári házba). Ennek szépségeit nem kell nyomozni. Egyre jobban kívánkoznak
tudatomba mindannak az újfajta szépségnek elemei, a vaskos valóságnak mindaz a
meggyönyörködni- és fölfedeznivalója, amit Angyalföldről hordok magamban.

A Gömb utcai kapun ki-kilépve döbbentem rá aztán igazán fogyatékosságomra.

Eladdig, ha – nagy ritkán – állótükör elé kerültem, ösztönöm az volt, hogy hátralépjek. Oly
zavaró volt magamat tetőtől talpig látnom, oly idegenszerű. A Gömb utcai kapu még hetek
múlva is ilyenféle állótükörként kínálta elém Pestet. Leleplezett; ismétlem,
fogyatékosságaimat, már-már torzulásaimat láttam meg benne. Lelki szemeim elé kerültem.
Benne vehettem alaposabban szemügyre természetemnek nem egy olyan mélyebb
tulajdonságát, amelyről addig csak sejtelmem volt. Vagy sejtelmem se.

Később tisztázandó, hogy valóban torzító tükörbe bámult-e egy jámbor peleskei
tekintet, vagy bennem voltak olyan alapvető (peleskei) csököttségek, melyeket, észleletem
szerint máig nem nőttem ki kellőképp.

Belső fogyatékosságaim közt az egyik legkirívóbb s egyben legbajosabb

(leküzdhetetlenebb) az volt, hogy nem szerettem idegen ajtón benyitni.

Még esztendők múlva is ugyancsak megismertem annak a percnek a szívszárnyaltató

boldogságát, amikor messze külföldi város szállodaszobájában elkészül végre a
borotválkozással az ember, s még arcát simítgatva levágtat a csigalépcsőn, hogy minél előbb
kilépjen az utcára: a szellemi ismeretség után testileg megmártódjék egy idegen életben.

Ehhez iskola kellett nekem, gyakorlat. Az a kapu a Gömb utca és a Petneházy utca
sarkán, volt az első vizsgáztató hely arra, mi lakozott bennem, milyennel voltam – az akkori
tréfás szólás ideillő gyökere szerint – hazulról eleresztve; tán örökös örökséggel.

Magába Pestbe is nehezen nyitottam be. Hát még az a töméntelen külön ajtó, mely
mögött nem tudtam, ki tartózkodik. Mert hisz senki sem hívott oda. S nem nézhetett másként
rám, az alkalmatlankodóra, mint akár a koldusra.

Nagyjából mindegy volt, hogy az az ajtó vizsgálóbíróé-e vagy patikusé, fegyver- vagy
könyvkereskedésé-e, s az intéznivaló adóbevallás, kéziratleadás, útlevélkérelem, szállodai
szoba keresése-e, vagy egyszerűen csak az, hogy ide vagyunk-e hivatalosak: a kint toporgó
lélegzete nagyjából ugyanúgy gyorsul, mint hajdan e tünetek határozottabb első
jelentkezésekor.

Máig eleven bennem ez az idegenkedés az ismeretlen bejáratoktól. Az udvariassági

szokásnak, hogy a küszöbön mást magunk elé bocsássunk, senki nem hódol ösztönösebben
nálam.

Nem ügyefogyott voltam, gyanakvó sem. Alapjában működött bennem másfajta ösztön,
olyan, mint az erdő bokrai közül kilépni kényszerülő őzgidában, ahogy egyszer-egyszer a
kisszékelyi erdő felé tartva a két szememmel láttam, idegzetemmel rögtön magaménak
éreztem. Azért vajon, mert az én erdőm meg a puszta volt, az a nagybirtoki, amely a
legjellegzetesebben az emberi lényektől puszta? De bátyámé is az volt, s épp ellenkező
alaptulajdonságokkal. Apám nyilván ezekért kezelte őt kedvenceként, saját természetét vélvén
– tévesen – fölismerni benne.

Ebben az elhúzódásban anyámmal voltam afféle közös fészekben, már Simontornyán.

Rá ütöttem tehát? Nagy különbséggel, ahogy hamarosan ráébredtem fiúi bámulattal. Hisz a
társaságban így is rögtön ő lett a figyelem központja, a szűkszavú válasz és a kedélyes
okosság, sőt a szellemes mondások forrása. Női mivoltában a színésznők módjára volt
lámpalázas. Bajor Gizi kibontott egyszer előttem egy zsebkendőt. Az apró lukakat ő
marcangolta bele, már a kulisszák közt.

Unokatestvéreim már hajnalban elhagyták a Gömb utcai lakást, s jó, ha vacsorára

hazavetődtek. Az a korszak a nagyvárosban Európa-szerte a munkások szervezkedésének:
egyéni és közösségi öntudatosodásának pezsdítő tavaszideje volt. A gyárkürtök rövidebb-
hosszabb alkonyi bődülése kettőt jelentett: az üzemekben megállt a munka, a
szakszervezetekben megindultak a tanfolyamok, az értekezletek. Nem volt ritka kép: a rosszul
világított s még ritkásan beépített utcákon ötösével, hatosával fiatal munkások ügettek,
füttyszóval szólítgatva egymást az emeletről, hogy el ne késsenek valami jó kurzusról vagy
szemináriumról.

Első pesti mentorom így unokatestvéreim mostohaapja volt. Az első felnőtt városi férfi!
Minden nevelés alapja akkor a tekintély volt. A felsőbbrendűeknek kijáró várakozással
tekintettem rá.

Egy született úr
A házak és hidak kellő szemrevételezése után, ahogy bámulásra kész szememnek az
emberekre is volt figyelme, a lüktető világváros első lakosában egy darab múltat ismertem
meg. Mosolyoghatnék a történelem játékos szellemén, mert igazán nem azt vártam, hogy
ilyesmit rendez elém, épp ott és akkor. A magyar közelmúltnak egy olyan jellegzetes alakját
kaptam arcközelbe, melyen Mikszáth szeme is csak néha-néha akadt meg, noha igazán ez lett
volna a tollára való.

Keresztanyámnak e második férje Angyalföld piacának volt kofasori pénzbeszedője.

Ugyanakkor azonban e szerény külső alatt várkastélybelien „született”, azaz „vérbeli” úr,
signore, señor, tőrőlnyesett képviselője annak a Kelet-Európában mindenütt nagyszámú
történelmi embertenyészetnek, amely, noha földbirtoka egy morzsányi sincs, keserű gőggel
hiszi, hogy valamikor volt, és így tagjait nem mindennapi úrhatnámsággal tölti meg. Ennek a
kastélyt vagy udvarházat soha nem birtokolt dzsentrinek tán Eötvös Károly festhette volna
meg a donquijotéjét, saját magáról. Vagyis áttételes célzásukkal elkérkedve, hogy ők, a
voltaképpen ágrólszakadt ispánok, nótáriusok, kosták, esetleg szolgabírák lemenői milyen
atyafiságban vannak igazi birtokosokkal, valóságos rangosokig fölmenően.

Unokatestvéreim nevelőapja jóakaratú, s a maga módján kedélyes férfi volt,

leereszkedően. Képzelete teremtette rangját (több nemzedék képzelete nyomán) nem
emlegette; lehelte csupán: egy-egy gesztusával érzékeltette, de mindig némán. Irodalmunk (s
nyomán történetírásunk) sztereotípiát csinált a jobbágyság felszabadulásával létalapját
vesztett, s a modern idők iramában elsodródott hajdani címeresekről, Kossuth, Vörösmarty,
Jókai, majd Gyulai, Eötvös, Kemény önfeláldozó nemzedékéről. Tudjuk, Vörösmarty s
Kossuth, Nyáry, Klauzál családjának éppúgy nem volt akár egy ásónyi föláldozandó birtoka,
akár Klapkának, Mészárosnak vagy Szemerének.

A pénzbeszedő táskát hanyagul fél vállára kanyarítván, P. Dávid úgy lépkedett el a

Gömb utcától a Lehel térig, mint aki nagylelkűséget gyakorol, mert hisz eleinek még paraszti
forspont is kijárt! Biztonságot éreztem mellette. Zegzugos utcákon haladtunk. Néha azonban
valóságos ösvényeken, melyek a gaz fölverte telkeket vidéki módra szelték át. A hajnali hang
errefele a huszártrombita és a gyárkürt volt. Illetlennek véltem kérdezősködni. Épp azért, mert
Dávid úr önként kínálta föl előző este, hogy elkísérhetem világot látni. Ő meg – helytelen
lenne úgy mondanom, hogy engem nem méltatott szóra. A várost nem méltatta arra.
Hajnalban azért kellett kelnünk, mert a kofák már pitymallat előtt gyülekezni kezdtek.

De mi úgy haladtunk, mint akiket hajnali határ szólít.

Mert hisz ő Cecére nyilván úgy képzelgett vissza, mintha ott neki láthatárig futó
búzavetései ringtak volna egykoron. Pusztán azért, mert valahol harmad- vagy negyedízigleni
távolságban valamelyik szépapja talán mégis Bezerédj, Szluha vagy Béri-Balogh leszármazott
volt.

Változatos kanyarú életpályájának mezőföldi szakaszait P. Dávid mint cséplőgép-

vállalkozó hagyta el. A fölrobbant kazán kicsapta a fél szemét. Nagyanyám szerint, akinek
finom tekintete behatolt a férfilelkek gyengéibe, hiúságból hagyta el a falut: ne sajnálkozzék
senki őrajta, akinek deli kiállását (magatartását) eladdig annyian irigyelték. Eredetileg
bádogos vagy kovács volt, de végzett egy ideig írnoki munkát is, atyafiúi beajánlás révén,
valamelyik közeli uradalomban. Toll- és kalapácsforgatásra egyként alkalmatlannak
nyilvánítva magát, akkor fordított hátat elég terjedelmes portájának, és abban csak hangos
szavaival, s nem testi előnyeivel marasztaló hitvesének. Nagyanyánk szerint nem véletlenül
épp akkor, amidőn keresztanyám fiatalon megözvegyült: boldog házasság után vigasztalan
jövőre, két neveletlen fiúval; de még tele daccal, hogy a maga erejéből új életet kezdjen, a
lehetőségek tágabb – távolibb – területén, akár Pesten!

Helypénzszedői állás csak óvadék ellenében nyerhető el, már aki számára egyáltalán
elnyerhető. Mert hisz nyugdíjjal jár, „fővárosi alkalmaztatásban”. Új rokonunk tekintélyét ez
mindenütt méltán emelte, kivéve nagyapámékat. Protekciószaga volt, kormányi kegykeresésé,
tehát az ő Madarász-hű hitük szerint eszmeárulásé.

Elképzelhető vajon, hogy már egy piaci helypénz-beszedői állás megszerzéséhez

miniszteri beavatkozás volt szükséges? De bármily állapotban hagyta el ősi szállásterületét az
én mostoha keresztapámmá alakult sorsüldözött, a tekintélyt Pesten ez is öregbítette, s vele a
képzeletek szülte különös öntudat. A budapesti Váci út és Lehel út szögének terén 1910 és
1930 között egy hamisítatlan jobbágykori földesúr kísértete rakta lépteit a földön kuporgó
kofák vékái között, s arrébb, a szekereiket farral hibátlanul sorbaállító maglódi, fóti paraszt
kertészek tünékeny – reggelente fölépülő, esténként elröppenő – utcasoraiban. A fejet emelő
tokában a büszkeség most teljesedett ki.

A helypénzszedő táska a vállról a mellre került, illetve a hasra, mely a toka

megismétlődő motívumaként árasztotta a méltóságot. A jegykötegek és az ércpénzek
duzzasztotta bőrtáska, mely villamoskalauzok nyakában például akkoriban a szolga mivolt
afféle kutyakölönce volt, itt hatalmi jelvény: fejedelmi üzenetek s iratok, díjkiosztások
tarsolya. És az a fél szem dupla erővel villogatta: magába vette a kihűlt párja tüzét,
világítótoronyi magasságból pásztázva, hogy hova kell még helyjegy.

Elszomorítóvá, s ugyanakkor nevetségessé vált ez a prototípus, amikor már valóban

őssejtszerűen szaporodott el a két háború közti Kelet-Európa dzsentroid világában. Amikor az
említett ispánok és nótáriusok, de épp csak ármálisos csizmadiák leszármazottai némi
panamapénzhez jutván, oly megszálltan vásároltak volna vissza, ha csak egy udvarháznyi
földet az „ősi birtokból”, s eleve oly hamisítatlan urak lettek, nyeglén eltávolodván a néptől,
gyönyörrel vágyva törleszkedni akár ahhoz az arisztokráciához, amely mellesleg
Magyarországon épp jöttment volt.

De a típusnak ez az előfutára még úgy szórakoztatott engem például, hogy vonzott.

Hisz hálát érezhettem iránta. Később, még akkor is, amidőn sok év múltával egy szociológiai
szakdolgozatban a társadalmi utánzás Tarde-féle elméletéről írva őt választottam inspiráló
mintának, oly sikerrel, hogy még franciák is honi születményként ismertek rá, és szinte
beiktatták volna a Lois de l’imitation példatárába.

Uralkodott e felnőttként kapott keresztapánk az otthonában is.

Hogy miként él egy keleti kényúr, erről mások külsőségekből, a köntös hímzett
virágaiból, a vánkos selyméből nyerhetnek képletükhöz anyagot. És még átdolgozatlan, nyers
valóságból, közvetlenül.

A Gömb utcai egyszoba-konyhában semmi külsőség nem vallott a kényelemre, semmi

hivalkodó dísz. Ám lényegül minden azt szolgálta.

Túlzsúfolt igencsak. De minden alkatrésze és holmija alapjában arra volt rendelve és

elrendezve, hogy egy ember pompásan érezze magát benne.

Vajon melyik ruhadarabunk – zakónk-e, vagy még inkább cipőnk – udvarolja

kedvünket legjobban? Amelyik már hozzánk idomult: amelyik már mondhatni tárt karral vár
bennünket; amelyikben a kényelem már otthonosság.

Az üveges ajtó a gangról nyílott.

Cecének és a történelemnek megtörhetetlen száműzöttje, mihelyt ezt becsukta maga

mögött, minden hajlatában jól simuló köntösként öltötte magára azt a lakást.

Minta-szabványdarabja volt a századfordulói bérkaszárnyák munkáslakásainak. A

gyufadobozok hasonlóságával készítette ezeket tízezerszámra egy különös építkezési terv.

Keresztben szűk, de hosszában eléggé megnyújtott konyha; úgy „téglány”, hogy

valóban olyan, mint a goromba kőmívestégla, élre állítva.

Derekából nyílt ajtó a szobába. Egyben a fagyos hidegbe. Ahova mégis a népes lakók –
no meg a lakók lakói, az albérlők – szorultak.

Ez a lakástípus-terv a százezredik példányban is rossz volt.

Fantáziátlan. Azaz tervezői csak a háziurak, s nem a lakók fejével gondolkoztak.

 A szerény módúak, de főképp a szűkölködők élete világszerte, falun, városon a
konyhában folyik; az ételt és meleget nyújtó tűz körül.

Ezekben a nyilván valami idegen, tán délibb mintát követő lakások konyhájában így a
tűzhely a keskeny tégla túlsó zugába került, legtávolabb az ajtótól; a konyhaasztal, az
edénypolc mögé.

Kivéve keresztanyám konyháját.

Mostoha keresztapánk a fejedelmek építkező rendelkezésével hozatott rögtön – annak

idején – hosszabbító kályhacsövet, s helyeztette a tűzhelyet szembe a szobaajtóval, oda, ahol
eddig a falhoz tolt konyhaasztal állt, mégpedig – keresztanyánk sajnálkozó, de csak nekünk
meg-megismételt elmondása szerint – állandóan ünnepies tisztaságban, mintegy
emelkedettségben a fehér viaszosvászon terítőjével. A fölébe szögezett éppoly ragyogó
falvédővel, melyen az együgyű szálöltés burgonyaszedés után hálát imádkozó facipős
földművespárt ábrázolt. Jobbról-balról szárnyasoltár részeként magasodó két edénypolc, azaz
stelázsi színesen tündöklő fazekaival.

Stelázsi és a szentképszerű – Millet zsenijét idéző – falvédő a helyén maradt, de az

asztal bekerült a téglalap túlsó felébe, keresztben ugyan, s a kis konyhaablak alá, de mégsem
közvetlenül a falhoz. Hanem attól annyi távolságra, hogy ide kizárólagos nyugvóhelyét
állíthatta a fejedelem.

Ez a nyugvóalkalmatosság nappali pihenésül is szolgált. Megszemlélendő összetétele

volt az ágynak, a díványnak és a lócának, az istállóbeli dikónak. Nem mesterember, hanem a
használat elégített ki vele olyasféle igényt, aminőt nem sokkal később a közép-európai
polgárság már-már szűkké vált otthonában a rekamír. A napkeleti kényelem keresése e helyen
megelőzte tehát a napnyugatit. Máig utol nem ért újításokkal.

A konyhaajtón belépve egyenest a nyughely felé tartott, a kalaplevevésre,

bundalevetésre, köszönésre sem fecsérelve időt ez az újdonsült keresztapánk. Szemtől szembe
megszólítva őt: Dávid bátyánk, Dávid bácsi. De magunk közt szólva róla: úr, tüzetesebb
megjelöléssel Agarász úr – hogy ezt tegyem itt közzé zengzetes, eredeti családneve helyett,
elkerülendő az őscecei nemzetségek bármelyikének megárnyékolását, bár ha emlékben.

Olyanféleképp volt úr ez a Cecének s környezetének – a déli Mezőföldnek – állítólag

foglaláskori (s valóban a mocsaras vidék birtokba- és mívelésbe vételével összekapcsolható)
Halász, Vadász, Lovász, Madarász (de véletlenül se Kanász, Juhász vagy Tyúkász) nevű
családjai közé így sérelem nélkül vegyíthető Agarász úr, akit már az is jellemzett, hogy
lakásába megtérve nem köszön. Hanem csak – válaszul az őt fogadó rövid üdvözlésre –
köszörül egyet a torkán, olyanformán, mint aki csak később kíván szólni.

Nem dölyfében tette. Távoltartásunkra ugyan, de mégsem származási

kisebbrendűségünk éreztetéséül. Bizonyos, hogy egykori – nála is fentibb eredetű – felesége
és rokonsága számára sem volt több szava. Az ő hallgatagsága s így kifejezett tiszteletadása
az asztalnak szólt. Helyesebben az arra nyomban odavarázslandó tápláléknak.

Ezt az úrvacsorának kijáró ünnepiességgel vette magához, az egyes fogások jó

minőségét csak áhítatosan néma bólintgatásokkal dicsérve. „Ecetet” – legfeljebb ilyenek
hangzottak a templomi csöndben –, „bors”. A só és paprika ott állt katonás tisztelgésben a
tányér előtt, egy vonalban a boros- és a szódásüveggel.

Kalapját, bundáját, majd lábbelijét az asztal előtt vetette le (ezzel már-már muzulmán-
tatár-kori rítust idézve föl). Nem fogasra, hanem az ágyra rendezte őket, hivatásuk lévén
ezeknek is.

Az evést ülve kezdte, de jobbadán féloldalas fekvésben fejezte be. Értékelte, hogy a hús
azon frissen sülve kerüljön villája alá, s evégett türelmet áldozott, a várakozást egy kis
szendergéssel rövidítve. Az üveg alján szájöblítésül hagyott kortyokat teljes római fekvésben,
már csak fejét emelve csettintgette magába, ugyancsak elismerő dörmögéssel. Most már adott
hangokat, s nem csupán csettintést és dörmögést.

Feje végleges vánkosra bocsátása előtt pusztai subaként húzta magára prémgalléros
közalkalmazotti bundáját, tette szemére a sapkáját a villanyfény és a világ közömbösítése
végett, a telt hasú alvás édességének kéjében.

Eszményi családfő volt. Munkájából késő délután tért meg. A kiadós alvás, valamint
tagjainak körültekintő pihentetése fölkészítette a vacsorára, s a már rendjén-sorján következő
éjszakai álomra. Lepedő, dunyha ekkor került ágyára, melyről így csak most kászálódott le,
néhány perce, ezúttal már éjszaka megkívánta némasággal csoszogva a folyosóra, lábán még
jó vidéki csizmafejből vágott papucsában, kezében az ajtófélfáról leakasztott kulccsal. Mire
visszajött, a konyhában sötétnek kellett lenni. Keresztanyám is a szobába vonult. A lakásban
nem hatalom teremtett csöndet; a respektus és valamiféle hála. Cece hajótöröttjei, az özvegy
és az árvák fölé nem zsarnoki égbolt, hanem egy jóakaratú gyümölcsfa terjesztette boltjait.
Susogva, de nem ritkítva folyt a szó, eladdig, amíg a konyhából át nem hallatszottak az első,
fölszabadító horkantgatások.

A Gömb utca és a Petneházy utca oly éles szögben találkozik, mint egy hajóorr. A
telekspekulációval társult bérházspekuláció külsődlegesen sem mindennapi épület alkotására
bírta itt a korszak architektúráját. A magában álló, már akkor elhanyagolt, csúnya,
egyemeletes ház a Váci útról nézve olyan volt, mint hetyke kis hajó. Főleg este, amikor az
egymáshoz szorított lakásokban összezsúfolódott lakók minden helyiségben gyújtottak valami
fényt, ha csak valamicskét is. Egy bátor óceánjáró, ott, az éjszakára vaksötét raktárak és
gyártelepek között, szinte mozgásban, a jövő felé. Keresztanyám szava nem volt puszta
kérkedés, hogy ott „jobb emberek” laknak. Azok a legjobb emberek is proletárok voltak.
Proletárok! Vidéki hangok csiszolta dobhártyámat itt érintette először ez a szó. Itt elmémet
először e szó kemény tartalma.

Ez a tartalom először is történelmi jelentésű volt. Unokatestvéreim szerint ez az a tábor,

amely egy új szabadságharcra gyülekezik, de nemcsak azt a királyt űzi majd el, aki ellen
Madarász képviselő úr oly lelkes igéket dörgött a cecei piacon és nagyapánk méhesében,
hanem minden… tizennégy éves (tehát ugyancsak tollas-szárnyas) képzeletem alig tudta
követni, mi minden kis és nagy király, az osztrákoknál átkosabb urak és zsarnokok, s főleg
zsarnok erők uralkodnak fölöttünk, elűzetésre ítélve! Első hallásra csatlakoztam ezek
elűzésére is, mintegy a méhesbeli hallottak hatásának folytatásaképp.
 Kategóriákban gondolkodni veszélyesen könnyű út. A proletariátust, mint akkor már a
század legtöbb gondolkodója, természetesen magam is általánosítható logikai fogalomként:
központi kategóriaként kezdtem tudatosítani. A feudalizmus, a kapitalizmus fönntartó hadai
nyomán íme az új rend hadserege, éppoly egységesen, mint azok. Szerencsémnek tartom,
hogy a lehető legközvetlenebbül megtapasztalhattam, miből áll össze ez a tábor. Kik-mik
tömörültek egy hajónéppé abban a Gömb utcai házban, ahol maga Agarász úr egykettőre egy
lett a sok közül; tarka múltjának minden különlegességével a jelen szürke tagja. Sőt akarva,
nem akarva a jövő szolgája. Ha másban nem, abban, ahogy engem vezetgetett, már magam
sem tudom, milyen formákon túli rokonérzet sugallatára.

Milyen anyagból rázódik össze egy világváros népe? A külföldi szociológiáknak

kedvenc tárgyköre. És legtöbb helyen elég könnyű, még egy-egy városrészt tekintve is.

Az „emberanyag” szó és fogalom magyarul otromba és sértő. Elfogadhatóbb, ha úgy

mondjuk: honnan szitálódott egybe az a nép, amely Angyalföldön olyan jó anyagot adott, s
főleg adhatott volna a történelemnek? Nem lehet mosoly nélkül fölidézni Angyalföld eredeti
utcatábláit. Elhagyva a Gömb utcai kaput Pest irányában: Csongor, Csángó, Tündér, Levente,
Huba, Botond, Taksony, majd pedig Ágyú, Kartács, Janicsár, Tüzér, Mohács – ilyen neveken
álmélkodhatott az elmélkedni kész ifjú utazó, aki már a múlt és jövő kapcsolatait kereste.
Szülővidékén, ha az utcáknak egyáltalán volt nevük, így volt közismert: Sár utca, Kasza köz,
Pincejárás, Temetősor (ugyanaz ugyanakkor Cigánysor, sőt Ürgesor), kiszögelt táblán persze
sose olvashatón.

Nem ébredhetett senki oly korán a zsúfoltságában is (számomra akkor) ötletesen

beosztott lakásban, hogy Agarász úr vadvacka ne lett volna üres. Ő maga tette rendbe, azaz
rendezte el úgy, hogy megtérve minden a kívánsága szerint várja vissza.

Tudott dolog volt, s följebbvalói nem kis részben azért nézték el Agarász úrnak
alfejedelmi szeszélyeit, mert tennivalóiban is már-már szeszélyesen pontos volt, fejedelmien
szinte. Mindenki előtt naponta ott volt a piacon. A söprést is ellenőrizte. Nem röstellve
gyakorlatilag javítani rajta.

De én meghallottam a motozást, úgy emlékszem, rögtön az első vagy második pesti

hajnalomon. Csipogott fejemben egész éjszaka az élmény. Egy fennkölt bólintás és
kézmozdulat tudatta velem: jöhetsz, öltözz.

A még holtüres város megnyugtatott, fölbátorított. A mi sarokkopogásunk volt az első.

Egy patkány akkor vonult – ingerült hátra-hátratekintgetéssel az is – a nappali nyugvóhelyére.
Célunkhoz érve hallottuk a mögöttünk hagyott kaszárnyákból az ébresztőt.

Frissen, jókedvűen lépdeltem Dávid bácsi mellett; mintha valóban valami vidéki birtok
hajnalában jártunk volna.

Ha eszem van, már itt ráébredek, hogy mitől tartottam kezdettől fogva a kisvárosokban,
de akár az idegen falvakban. Igen, a lakóktól, de csak addig, amíg külön-külön meg nem
ismertem őket annyira, amennyire pusztaságban vagy erdőségben megismeri az ember az
embert. Az ismeretlen ember ott alig más, mint az ismeretlen – szabadon közelgő – kutya.

Esetlenül botladoztam egy ideig a piacon Agarász úr nyomában, holmi apródként

sütkérezve tekintélye napfényében. De ahogy sűrűbb rajokban érkeztek a kofák – hátikosárral
s nem fejre valóval, mint nálunk –, a hátraforduló egy szem azt mondta: No, hazatalálsz?

Gyerekjáték volt, csak a villamossínt kellett követnem.

De a mélyebb behatolás a város rejtelmeibe csak másnap következett.

A főváros csábjai közt, melyek Agarász urat ősei vélt szálláshelyének elhagyására
bírták, a gőzfürdő volt a legerősebb. A ceceiek irigységének hagyományos sóhajai, hogy mi
minden van nektek pestieknek, így sorakoztak: az a villamos, az a színház, az a fürdő! A
Gömb utcaiak értékrendjében a gőzfürdő állt az első helyen. Vasárnap már kora reggel, ahogy
valamikor a templomba, úgy készülődtek a férfiak a gőzbe. Unokatestvéreim a ligeti – akkor
még igen egyszerű – Artézi-fürdőbe.

Már a Lehel piaci látnivalók közül annyit forgattam fejemet a Belváros és Buda – a
budai Vár! – irányában, hogy Agarász úr szombat esti elheveredése után azzal viszonozta
elköszönésemet, másnap megint elmehetek vele a városba.

Vasárnap délelőttjeit ő a Vár alatti török fürdőben töltötte.

Megmártózkodhatom én is, majd a néhány óra alatt, amíg ő vágásra alkalmassá áztatja
tyúkszemeit, bejárhatom a Várat, s utána a fürdő sörözőjében fogom találni.

A magyar éghajlat Szent István után mindig beékel legalább egy hét zord időt a nyári és
az őszi kánikula közé.

A didergetősre ázott nyári ruhának jólesett a túlfűtött helyiségek sora, a varázslatok

labirintusa. Zsebkendőnyi kötényt kaptunk. Egy kabinban vetkőztünk le, én másodikként.

Agarász úr a folyosó fordulójában várt rám, mezétláb, ruhátlanul. Három-négy, hozzá

hasonlóan csak azzal a néger ágyékkötővel fölruházott, ővele – most ugyancsak meglátszott,
hogy mennyire egy életkorú –, egyformán nekitestesedett, nekikopaszodott és -őszült férfi
körében. Mind régi ismerőse. Ahogy a kabinosok is. Jövet lekezelt velük.

Őket követve mentem le a lentibb, a török korabeli helyiségbe: áradt belőle már
messziről a forró, vastag gőz, meg hangos, de mégis kivehetetlen értelmű kiáltozás.

A Vár látványára készülődtem föl. Azzal méltán vetekedő élmény fogadott.

Hatalmas, de homályos, kerek csarnok volt ez. Magas kupolája, akár a templomoké.
Ezen egy-két színes üvegű ablakocska, a világosságnak-szellőzésnek. Rossz viaszhangzatú
csarnok volt. De építői minek gondolták volna a hang jó terjedésével? A köhintés
puskalövésként dörrent. Vegyült még fütty is a zsivajba, melyet az a rengeteg – egymást
persze ráadásul még túlkiabáló – meztelen férfi hallatott.
 A középen a tekintélyes főmedence, sűrű gőzölgésben. A fal mentén a más-más
hőmérsékletű kisebb medencék.

Valamennyiben pirosra főtt férfifejek, állukig belemerülve a vízbe: a mennydörgő

békavartyogás kórusai. A kisebb medencék közt vörös márványpadok, rejtelmesen szűk
vasajtók.

Emberszag és szappanillat.

A fülhasogató lárma, a mellet fojtogató forróság, a gőzlő homály így együtt

ismeretlenül édes boldogság szorongató közelségét sugallta mégis, testnek, léleknek egyaránt.
Megértettem Agarász úrnak a Cecén csak gúnnyal emlegetett véleményét, hogy miért
rándulgatott ő föl Pestre, költségre nem tekintve, már legénykorában, és miért csinálta ki
bármi áron, hogy életét véglegesen a székvárosban töltse.

Nem közelítettük meg egyik medencét sem. Az egyik – cellát idéző – szűk vasajtón a
dögönyözők termébe léptünk. Agarász úr újból szétosztott néhány, egy alakban komázó és
kitüntető parolát, megállapodást kötvén, hogy ezúttal kivel gyúrassa meg magát.

A következő cellaajtót kinyitva a minden eddigieknél sűrűbb és forróbb gőznek olyan

pofonsorozatát kaptuk, amilyen a bátaszéki állomáson az indulni kész mozdonyokból szokott
váratlanul kisisteregni, messze hátrariasztva a bámész gyerekeket. Követtem Vergiliusom
lépteit tovább, a gőzkamrába.

Szorosan egymás mellett az emberek – itt kötényüket is levetve – amfiteátrumként

emelkedő, lépcsős faépítményen ültek. A felsőbb fokokon már olimposzi felhőzetbe tűnve.
De ott izzadtak csak igazán. Ki-kicsavart kötényükbe törölték a verejtéket, mely úgy folyt,
főleg arcukon, oly valóságosan, mint az esőverés az ablaküvegen.

Megjártuk, megültük minden fokán ezt a nem le-, hanem fölfelé irányuló poklot. Majd
kellemesen fagyosra zuhanyoztuk magunkat, kipróbálva azt a találmányt, amely nem a
mennyezetről a fejre, hanem a padozatból fröcsköl tűzifecskendő erejű vízsugarat. Csak
azután vettük igénybe magát a gyógyhatásáról neves voltaképpeni fürdőt, elsőül a
főmedencébe lépve, miután könyékkel helyet szorítottunk a párolgó vízbe köröskörösen
szolgáló kőlépcsőn. Zsongultan élvezve transzcendens áhítat és centrumtalan nemiség békéjét,
mint lejjebb bocsátva törzsünket a lágy közegbe, mely édenien anyai volt, s mind szívósabban
tartva arcunkat a katedrálisi kupola felé; kövér csöppekben hullt róla a lecsapódott, a
kellemesre hűlt pára.

S elképzelve a tizennégy éves kamaszelme szárnyalóképességével az elképzelhetetlent:

hogy a hét minden második napján, tehát már holnap, mindezek a medencék, dögönyözők,
gőzkamrák nőkkel vannak tele, nyilván éppily meztelenül, és éppilyen testközeli nyüzsgésben
és heverésben. A romantikusan dús képzeletű, de klasszikusan udvarias ecsetű Ingrès a maga
Török fürdő-jét csupa ifjú, üde nővel zsúfolta tele, oly elfogultsággal, mintha Törökországban,
illetve a fekete fátyol alatt sose öregednének meg az asszonyok. Az én elmém itt a helyszínen
az övénél is lángolóbbnak és lovagiasabbnak bizonyult. A Forrás serdülő szüzének alakjánál
nyúlánkabb, édesebb termetet kaptak itt mind a bájos arcok, melyeken megakadt a szemem
Egresen, Varsádon, Cecén, Ozorán, Dombóváron és Bonyhádon, sőt a Gömb utcai ház
függőfolyosóin. Annyi telt belőlük, hogy a gőz fellegeiben is ők henteregtek,
puttóártatlansággal villogtatva elő rózsás testükből nem csupán az arcot.
 Agarász úrnak itt a medencében szintén akadt ismerőse. Közvetlenül arcom fölött
nyújtottak parolát. Keze fejét ez az ismerős nekem éppúgy odanyújtotta az orrom alá. „Milyen
szagot érzel rajta?”

Firnájsz és terpentin szagát kellett volna éreznem. Ez az ismerős akként volt közeli,
hogy a Lehel piacra nyíló nagy festéküzletben kereste kenyerét. A vasárnapi medencében
hosszasan ő a heti petróleumbűzt kifürdendő időzött; hogy családja körében méltón ülhessen
az ünnepi ebédhez. Mert különóráznia kell a raktár esti rendbe tevése miatt, az anyagnak a
hordókból való kitöltése végett. Inast? – napszámost nem lehet kapni.

Megkérdeztem, hol van az az üzlet. A Váci út és a Lehel út sarkán, abban az új

ötemeletes házban, a nagy vasút fölötti híddal szemben. A ház tetején ott a nagy tábla: Olaj és
Kence.

Akkor kérdeztem meg, amikor Agarász úr a tyúkszemeit egyszeriben vágásra puhultnak

érezte, és szokásához híven gyorsan megindult, a kövéredő emberek útkezdő fürgeségével, a
lábápolók és borbélyok szakhelyisége felé.

Oda már nem követtem. Megkapván a kellő irányítást, elhagytam a fürdőt. Önállóan
vágva bele, ilyen fölavató nyitány után, Budának – a haza dobogó szívének – immár
személyes megközelítésébe. A siklón mentem föl, eszembe vésve, hogy gyalog majd merre
kell visszatalálnom a fürdő kis sörözőszobájáig. A megbeszélt találkozó idejéig két szobrot is
lerajzoltam: Szent Istvánét és Savoyai Jenőét – elsősorban a lovak kedvéért.

Villamoson tértünk haza is, ezúttal a pótkocsi hátsó peronján. Teljes biztonságban
élveztem a száguldást, a mögöttünk kétoldalt suhanó, majd széthasított vízként újra
összecsapódó várost. A villamosban akkor még illett borravalót adni; polgáriasodási rítus volt,
hogy a módosabb – a „jobb” – utasok odaajándékozzák a kalauznak a visszajáró egy-két
fillért. A méltóság örök matricája – nyomómintája – ma is emlékezetemben, ahogy Agarász úr
két könyökét háttal a leereszthető vasajtón nyugtatva, tökéletesre szőrtelenített, mester
borotválta állal, mester nyeste tyúkszemekkel, a kifli és a pohár sör növelte elégedettségében
odabólintott a jegyszedőnek, hogy „megtarthatja”; nyilván tudatába sem bocsátva, hogy
kenyérkeresete eszközéül az pontosan olyan bőrtáskát cipel a hasán, aminőt másnap hajnalban
majd ő is a nyakába kerít.

Szabadegyetem
A történelemkönyvek térképmellékletein színes határvonalak mutatják egy-egy hódító
néptörzsnek, vallásnak vagy népbetegségnek előrenyomulását és visszahúzódását, mint
például a mongolokét, az iszlámét, a pestisét.

Nem igényelne mélyebb előtanulmányt, s így kínálkozó föladat lenne megszerkeszteni

mondjuk Európának azt a történelmi térképét, hogy hol, milyen mértékben, s mikortól
meddig, milyen eszközökkel tombolt az a hajlam, hogy az emberek ütlegeljék egymást. A
délkörök szerint fölrajzolva ez a vonal keletről nyugatra mozog; filológiai nyomok, a
kancsuka, a nagajka, a bikacsök s az egyéb kínai, mongol, tatár sújtóeszközök nevének
terjedése szerint. Sík vidéken ősidőktől fogva összehasonlíthatatlanul többet vertek, mint
magaslaton: a hegy és az erdő menekülési helyet kínál. Az erre is figyelmes külföldi utazók a
Szarmata-síkságot, a Havasalföldet s a Kárpát-medencét jelölik, mint ahol a legtöbb ütlegelés
folyt. Nem csupán az urak s a felsőbb osztálybeliek verték s verették az alattuk levőket. A
szolgák éppoly irgalmatlanul püfölték egymást. A családtagok, a testvérek, a házastársak
hasonlóan.

Egyházi leiratok, prédikációs könyvek és megemlékezések tanúsítják, hogy

ugyanezeken a tájakon mutatható ki legsűrűbben a hangbeli érintkezés durvasága, az ocsmány
beszéd, a trágár szóhasználat, valamint – amit az egyház különösen fölró – a szenteknek, az
Istenanyának, de még magának az Istennek förtelmes káromlása. A protestantizmus ennek
mintha kezdetben némi időre gátat vetett volna. De aztán a szennyes ár ismét a régi erővel
zubogott, megállapíthatóan távol a keleti forrástól ez is.

Mikor a Jani fiúknak aránylag fiatal édesapjára már az utolsó kenetet föladták, apámért
küldött egy lovas embert, még akkor, legutoljára is. Apám, így fejezve ki anyám iránti
gavallériáját, kezességek halmazát írta alá e sógora megsegítésére. Azt hitte, az adósságok
ügyében hall szót, esetleg újabb adósságcsinálásról. A haldokló arra kérte, hogy fiait olyan
helyre szerezze be inasnak, ahol nem verik őket nyakló nélkül.

Apjuk halálakor, 1912-ben, az egyik tizenhárom éves volt, a másik tizenöt.

Eszmélkedéseim határáig viszonyúlva testvéreimnél is jobban ők voltak gyakorlati
irányítgatóim az életben, már odahaza Tolnában, azaz Fejér megyében, mert hisz Cece a
Sárvíz túlsó partján már abban fekszik. Tekintve a köztünk levő nagy (akkor világválasztó)
korkülönbséget, megingathatatlan tekintélyek.

Mikor én még a porban kúsztam, ők már a fára másztak. Az egyik három, a másik öt
évvel volt idősebb nálam. A pusztai rossz iskola helyett édestestvéreimet szüleim már korán
az ozorai elemibe járatták. De valamiképpen nyaranta sem voltak sokat odahaza a pusztán.
Annál többet forogtak ott nálunk ők, unokatestvéreim. Számukra megsanyarodó családi
viszonyaik, apjuk hosszú betegsége miatt történt eladósodásuk tette Cecénél – még
nevelésüket tekintve is – messze magasabb szintűvé a mi, Cecéhez különben elég közel eső
pusztánk.

Tőlük vártam hát, hogy micsoda jó együttléteink lesznek majd Pesten.

Gondolhatni, boldogan vállalták. Telve voltak hálával anyám iránt, de még inkább
apám iránt. Rácegres nekik paradicsom volt, hisz otthoni megpróbáltatásaik feledtetésére itt
még külön becézést kaptak. Aztán melyik kamaszban nem éled lángra az indián kalauzkodási
ösztön, mihelyt olyan rejtelmes földön kell utat mutatniok, melyet csak ők ismernek.

Agarász úrtól fölülnézeti képeket kaptam. Tőlük alulnézetieket. De mintha nem

ugyanazon városról.

Vittek az első szabad órájukban a Rákos-patakhoz. A Tarnai-rétre! Itt nekik minden fiú
szívbéli pajtásuk volt. De a lányok úgyszintén.

Aztán föl a vasasszervezet kis előadói termébe, olvasószobájába, széles hátsó

folyosójára, ahol – ha már minden helyiség el volt foglalva – zene szólt és tánc folyt, a
fiataloknak.

De itt már felnőtt segédek is egyenrangúan kezeltek, beszéltek, tréfálkoztak velük.

 A Dunához azért kikalauzoltak, még a hídra is fölvittek, a vasútvonal újpesti hídjára.
Alkonyat volt. Egy rákospalotai labdarúgó-mérkőzésről jöttünk. De augusztus volt, még elég
világos. A szűk hídon csak a szerelvényeknek s gyalogosoknak volt út. Ha megálltunk,
összetorlódtunk. Izgatottan folyt a mérkőzés elemzése, és ez rám is átragadt; Bonyhádon az
alsósok balcentere voltam. Ki-kihagyó légvételű áhítattal néztem hát a messze várost: már
gyulladoztak benne, tündérien, a lámpák.

Mert ők mindenüvé gyalogosan vittek, szerettem volna, ha Pest szívében, tehát a

voltaképpeni városban is ők járatnak meg. De alaposan. Lábam is vágyott az ismerkedésre,
kezem a tapintásra. Testközelből hizlalni a szemem mindazon, ami eddig csak üvegen át volt
méz.

– Mi van ott néznivaló? – kérdezték ők.

– A Petőfi-szobor!

Nem tudtak volna odavezetni. A Pilvax kávéház? A környékén sem jártak. Még azt is
én erőltettem rájuk, hogy található a városban egy olyan bazilika magasságú torony, amelynek
a tetején ezer hektoliter víz van.

Unokatestvéreimnek ritka szerencséjük volt: a gyári műhelyeken át ismerték meg

Pestet, azaz a pestieket. A Kelenföldi pályaudvartól a Gömb utcáig azt az emlékezetes
villamosutat mély tengerfenéken tettem meg, de másnap reggel már megjártam volna azt a
várost a tetején is; alig vártam, hogy nekivágjak. A Gömb utcai házból kilépve nekik az irány
rögtön (s mindvégig) jobb kézre esett, kifelé. Városi örömet és élményt nekik már Újpest
kínált.

Otthon a pusztán különösen Pistát, az idősebbiket bámultam. Gyönyöröm volt nekem is

a rajzolás. Az utolérhetetlenség érzésével, de irigység nélkül csodáltam az ő remekléseit.
Bárhol leültették, s bármilyen papírt adtak elébe, azonmód csinálta képzeletbeli, tündöklő
madarait. Hát ha még színes ceruzát kapott! A felnőttek a háta mögé álltak, s nem mozdultak
el, amíg be nem fejezte. Anyám külön az ő számára hozatott sáfrányt a postáslegénnyel a
simontornyai nagyobbik fűszerestől, a Berger-boltból. Annak a sárgája idézi a papirosra a
legtündöklőbben a napfényt.

Apám annak idején Szekszárdon tette helybe inasnak. Debulay nevű gépész
ismerősénél. Nem volt könnyű teljesíteni az ígéretet, amire haldokló sógora kérte.

Az ütlegelés történelmi hagyományának térképre szerkeszthető vonala a Baltikum–

Adriatikum merőlegesben mutat számunkra különösebben tanulságos kilengéseket. Az
inasoknak még legújabb kori ütlegelése folytán. Leghagyományosabban sorstársaik, a
segédek verték őket.

Történetünk elején még nemcsak a hírlapirodalom, de a könyvbe nyomott, úgynevezett

szépirodalom tele van az inasoknak olyan nyilallású ábrázolásával, hogy azokat annyira
szokásos, hogy már-már jogos, így tehát tanácsos ösztönösen fülön rángatni és fölpofozni. Az
élclapokban megörökített, holmi eposzi epitetonosan ábrázolt figurává (mondanom sem kell:
nem hősi, de még csak könyörületre sem érdemes figurává) emelt suszterinasnak irodalmi és
képzőművészeti sorsa úgy-ahogy megmagyarázható. Állandóan szem előtt volt, mégpedig
szemnyugtalanítóan, azaz – mint az ábrázolás mutatja – szem- és idegizgatóan. Az új és
megjavított lábbeliket ezek a serdülő gyermekek, illetve „suhancok” közvetítették a mester
cipészműhelye és a megrendelő lakása közt, s ezenközben az utcán is megjelentek,
nemegyszer futkározva-fütyölve! A lakásban pedig nekik kellett átadniok személyesen – azon
szurtosan – nemcsak a mester küldte lábbelit, hanem a kérelmét a fizetésre, az utóbbit – ha
részletekben történt – több alkalommal.

Az ingerültség szülte, konok gúny ellenük kielemezhető: duplán fölháborító, ha jogos

maceráltatást társadalmilag mélyen alsóbban állóktól kell elszenvednünk.

Ámde mi indokolta vajon azoknak a gyári inasoknak a szabványkifigurázását, akik sose

mutatkoztak e mivoltukban az utcán? Hétköznap azért, mert a munkapad vagy a gépek előtt
álltak; vasárnap pedig, mert akkor a maguk sajátos szórakozó- és gyülekezőhelyein voltak,
mellesleg akkor már mindig kifényesített cipőben, kivasalt nadrágban, összetéveszthetően
akár a hivatalnokokkal.

Inast verni: mintha ezt már nem az agy sugallta volna, hanem a tenyér. Inaspofonra a
kis kócerájokban a leggöthösebb segéd keze reflexszerűen rájárt. Sötét krejzlerájokban a
vakoskodó boltos, de még a görnyedt felesége kezéből is úgy szállt a pofon, mint a
légyhessentgetés. Minden bajukat mintha ezzel űzték volna el. Úgy értve, hogy a napjaik
folyamán őket ért sérelmeket nem tudván sem visszaadni, sem elhárítani, így az bennük
fölgyűlt, és utólag ilyen módon szabadulgatott belőlük, kifogyhatatlanul. Mert hisz a sérelem
viszont gyűlt beléjük, és feszítette őket kifogyhatatlanul.

A kisebbik fiúnak – Lajos-Lalinak – szelleme valóságosan Pesten nyílt ki. Jófejű, jó

viselkedésű fiú volt, szinte az egész gyerektáborban anyánk kedvence; – amikor a jámborsága
egyszeriben bambasággá kezdett fajulni, majd afféle málészájúságba torkollt. Az iskolában
fokonként az első padból utolsóba csúszott. Jófejű? – most arra lett mutató példa: a nehézfejű.
Nem védte más, mint az előbbi jó híre és a változatlan, sőt szinte még megnyerőbb, szabályos,
szép arca. Rajta a gyermeki szenvedés esdeklő mosolya.

Pesten a Gömb utcai házmesternének tűnt föl az ellentmondás a fiú értelmesen fürkész
tekintete és állandóan tátott szája között. A saját sápadtkozó fiacskájával együtt elvezette Lalit
a Szövetség utcai poliklinika ingyenes rendelésére.

Cinketojásnál nagyobb, szerfölött ismeretlen gombócot kotortak ki darabokban az

egyik füléből. Szentjánoskenyérmag volt, a fülzsírtól hihetetlenre duzzadva jó darab idő alatt.
Meg lehetett állapítani, mikor hoztak neki a vásárból csemegéül szentjánoskenyeret.
Játékosságból nyilván ő maga próbálgatta, s végül csusszantotta a fülébe.

Templomban, iskolában áhítattal figyelt a szóra. Ez a tulajdonsága megmaradt a füle

rendbe tevése után is. Imádott előadásokat hallgatni, óraszámra, bármiről. Pesten ebből
váratlanul nagy része lehetett. És elméje, akár a pihentetett föld, mérhetetlenül szedte
termékenyítőre a hallottakat.

Még ráadása is volt annak a szerencsének, hogy a nagyvárosi világ népeivel a Jani fiúk
az ismerkedést nem a belvárosi házsorok között kezdték, hanem a külvárosok gyáraiban, a
gépsorok közt.

Lali különösen szorongott az inasélettől, nyilván annak hatása alatt, amit még az
állandóan lüktető rossz dobhártyájával megértett az inasok elkerülhetetlennek hitt veréséről.
Számolva azzal, hogy a túlérzékeny fiúnak mindenképpen emberi helyet szerezzen, apám
külön fölutazott Pestre; a gazdasági gépek vásárlása, javítása révén voltak jó ismerősei a Váci
úti gyárakban.

De ott volt a Tápé-pusztai csikós számadó jó nyakhordozású lányának, Jani Ilonának az

ura is, az éppoly egyenes fejtartású és gondolkodású géplakatos, már akkor bizalmi férfi,
mátyásföldi gyárban ugyan; de gondolt a fiúkkal, a város másik feléből, másik külvárosából.

A fiúk le se verték magukról a port, egy újabb alagútrendszer jóvoltából máris nekik
való védelmi övezetbe kerültek. A Váci úti vasasotthon lett a táborozóhelyük. Világvárosi
élményük, jellemformáló tanintézetük; olyanforma akadémiájuk, aminőben otthont
szimatolva lépdelhettek volna annak a nevezetes athéni kertnek előadói, amelynek nevéhez az
a néhány helyiség nem lett volna így méltatlan. Ismeretközlés, eszmefejtegetés,
igazságkeresés folyt ott is, szívósan és lelkesen.

Kerülgessen bár némi hőfokú parti pris, nem hiszem, hogy elfogultság mondatja velem,
amit mégiscsak elmondok, mielőtt a szemnek is képet nyújtanék azokról a mindig népes
helyiségekről, melyekben az Akadémosz-kert virágillata helyett az olajpadló átható szaga
fogadta a tanulékony ifjakat, a szavukhihető öregeket.

Akik Cambridge-ben nevelődtek, azt vallják, elég volt oda belépni: idomította már a
lelket a levegője, a sajátos szelleme. Aki kellőképpen magába szívta, egy életen át viselte.
Ténfereghettem Cambridge tanépületei között – sorsom oda is elvitt, a nyesett sövények közé,
a zöld pázsitra, a hidacskákra. Igen, sajgón irigykedve társalogtam a tógás tanárokkal,
fogadtam köztük magam is a fekete köpenyes diákok és diáklányok üdvözlését. De ez a sajgás
annak szólt: hova tűnt a maga sajátos levegőjével és szellemével az a campus, az a különös
egyetemi környezet, kollégiumi világ, amelyet egykor még magam is szívogattam a Jani fiúk
jóvoltából? Hova lett a növendékeknek és nevelőknek az a nyüzsgő világa, amely az oda
belépőt az első tíz perc után magához rántotta, s valamiképp rögtön magához hasonította.
Cambridge-ben az sajdította meg a szívemet, amit egy élet emlékéül a Váci úti
munkásotthonban szívhattam magamba. Mélyen – ez a szó rá – magas szellemet abban az
ezerféle alacsonyságban, amely tán évszázadonként sem ismétlődő csodaként kiemelkedett.
Már azzal csodásan, hogy arról akkor ott senkinek sejtelme sem volt.

A Petneházy utcán túl kifelé még volt egy utcatábla. Düledékeny faoszlopon:
Frangepán utca. Azt elhagyva, az utcaneveket legfeljebb a kataszteri hivatal tartotta számon.
A helyszínen az ember az első lépéssel arra a rákosi szántóra tette a lábát, amelyen még
Kisfaludy dicső történelmet siratott. Homok, mocsár, egy-két földkunyhó, vihar taposta
deszkabódé. Itt-ott némi kertészet. Arrébb a Rákos-patak, néhány dűlő kukorica és búza.
Különben fehér folt a térképen. Úgy értve, hogy a városnak még azon az 1910-es térképén,
mely az úgy-ahogy lakott területeket rózsaszínnel jelöli, nincs itt más, mint fehér mezőny.

A Dunával párhuzamos Váci úton a Wörner-gyártól el a Csavargyárig csupa olyan

angol, belga, svájci tervezésű, nagy gépüzem, mint például a Shick és Nicholson. S
mindennek háta mögött, de olyan közvetlenül, hogy a salakot oda hányták és a munkások a
rövid ebédszünetben oda telepedtek ki a bögrében hozott ebédjükkel a térdükön, az a minden
értelemben sivár síkság, mely azt lehelte: a kínai falig tart. Ez volt a Tarnai. Elképzelhető,
milyen paradicsom a túlzsúfolt proletárlakások serdületlenjeinek.

De még a serdültebbeknek is. De akár még azoknak, akik az inaskodásból kiserdülve

már komoly segédként, nem mezétláb, hanem cipőben jártak ide, s nem rongylabdát rúgtak,
hanem fölfújhatót, s telente maguk fabrikálta korcsolyát kötöttek.

Unokabátyáim a Gömb utcai kapun kilépve nem balra, hanem jobb felé, ilyen világba,
ilyen sajátos nevelő telepre fordultak velem már az első alkalomkor.

Akkor már mindketten fölszabadultak, segédlevelesek voltak.

Négy év óta nem láttuk egymást (vagy csak egy-egy napra, a tágabb család nász- és
gyászeseményeinél), de a hajdani féltestvéri kapcsolatba azonmód visszazökkentünk. A régen
is oly olajozottan járó fogaskerekek most még könnyedebben, szaporábban forogtak, az ő
jóvoltukból és érdemükből. Nekik volt átadnivalójuk.

Korán mentek el, de még jókor megjöttek. A műhely nem merítette ki őket, jobban
mondva fiatal erejükből még futotta bőven azután való testi-lelki tevékenységre.

Napirendjük úgy kialakult, érezhetően már régebben, s valóban olyan volt, akár egy
okos intézet növendékeié. Megmosakodtak, s már hangzott az ablak alatt a fütty, vagy siettek
ők más ablakok alá füttyentgetni, hogy ki a rétre. A rét után meg föl az otthonba.

A Rákos-patak két oldalát nem szegélyezte oly szívnyugtató fasor s oly üdezöld pázsit,
mint a költői Cam folyócskát. Valamicske fű azért itt is akadt, akár társas leülésre. Még a
fűzfabokrok is szolgáltak célt, némi játékra és röpke csókra.

De az otthonban könyvtár volt, vitaszoba, előadóterem, és olyan elme- és jellemformáló

szellem, amely okkal idézheti azokat a híres – jellemnevelésre létesült – college-ok eredendő
légkörét.

Honnan szállt az Angyalföld e szűkebb tájára a maga külön neve, s mit határolt
pontosan ott ez a szó, hogy Tripolisz? Még a munkásmozgalmi kézikönyvek – nem szólva az
Új Magyar Lexikonról – e néven csak a föníciaiak alapította libanoni kikötőövet ismertetik.
Az angyalföldi Tripolisz az észak-budapesti proletárság nyomortelepe, s ugyanakkor
kifüstölhetetlen védvára volt. Alsó félkörében ez övezte a szarmata síkság Tornai-rét nevű
nyúlványát; ennek bennszülötteiből került ki a század elejétől fogva a gyárak és
munkásotthonok legharciasabb inasutánpótlása, majd legöntudatosabb szakmunkásifjúsága.
 A kisded halmot, mely a hatalmas rét közepe táján emelkedett, afféle donjonnak
minősítheti az emlékezés.

Az évszak szerinti sötétedés közeledtével ide sereglettek össze az addig szerteszét

kószáló ifjú népségből azok, akik hetenként legalább kétszer – de szombatonként
mindenképpen – innen a Váci úti otthonba vonultak. Mint élgárda. Egyesülni a környék más
ilyenféle élenjáróival.

Már első megjelenésem köztük, akár a réten, akár az otthonban, ahogy unokatestvéreim
mögül előkullogtam, egyenlő volt a befogadással.

– Hol dolgozol? – kérdezte legfeljebb, akinek új arc voltam.

Hogy jómagam nem vagyok inas, és hogy pestinek csak egy-két napos-hetes vagyok, s
végül, hogy diák vagyok: az sem változtatott a dolgon.

Nem volt ritkaság már négy középiskola után állni szakmába. Szaporodtak az iparágak
– a vésnököké, a műszerészeké –, ahol ez már-már föltétel lett.

Versenyt loholni a labda nyomában, aztán szerencsésen „átpasszolni”, teremt csaknem

olyan rögtöni bajtársiasságot, idegenek közt is, akár egy közös csatatéri hőstett.

Riadoztam Pesttől. Úszni úgy tanultam meg, hogy Simontornyán a bőrgyár előtt
állandóan ott lebegő tutajról pajtásaim újra meg újra belegáncsoltak a Sióba. Mennyi
prüszkölés meg szívdermedés, amíg a „talp” (ez volt az áztatótutaj neve) végétől elevickéltem
az alsóig! Most – mint a hal a halak közt! Azonnal. Még figurákat is mutatva. Főleg az estére
mindig zsúfolt otthon termeiben és folyosóin. Főleg, amikor szinte a bőrömön érezni kezdtem,
hogy… de suhanjak csak még egyszer Cambridge felé.

Magaviselet, jellem, tájékozódás: fiait minden okosan uralkodó vagy uralkodni készülő
társadalom erre neveli. A szellem, de ugyanakkor a test célirányos gyakorlatoztatásával. A
görög akadémoszok és gimnoszok ifjúságformáló alapelvei meglepő azonossággal tűnnek elő
a lovagi iskolákban, a Cluny és Citeaux szerzetestelepein (s ezek hagyományaképpen az angol
vidék kollégiumaiban). A tanítványok keze nemcsak könyvet és tollat forgat. Ugyanolyan
mértékben kopját, evezőt, szőlőkést, fűrészt és kalapácsot. A tantestületben egymás mellett
ültek a szent doktorok és a kőmívesmesterek.

A Ganzból és a Hajógyárból kiáradó fiatalság a tüdő kiszellőztetése, a lábak

megfuttatása után vonult be az otthon termeibe, hogy agyát foglalkoztassa.

Szókratész és Platón növendékeit abban a nagy hírű kertben, mely testedzést jelentő
neve után lett iskolaminta, meghívott mesterek, válogatott pedagógusok oktatták és
gyakoroltatták az ifjak fogékony elméjét. Legtöbbjük, mint tudjuk, önkéntesen, sőt áldozatot
hozva, távoli vidékekről gyűlve vagy látogatva oda.
 Itt sem volt másképp. Itt, Angyalföldnek ezen a college-nek nem üres stílusfordulatból
nevezett sajátos iskolájában. Sajátos volt sok tekintetben, a mai szemmel valóban csodálatos.
De egyedinek csak az minősítheti, aki nem ismeri az I. Internacionálé munkásművelődési
elveinek hatását a századforduló értelmiségére, főleg a diákságra. Ez valóban tüneményes
volt; egyszeri, s emiatt szem- és képzeletkápráztató.

Világszerte ugyanaz a csíra sarjadt ki, mégis más és más jellegzetességgel. A

Narodnaja Volja lobogó intellektueljei másképp „azonosultak” a nép ügyével, Bakunyin
követői másképp értelmezték a szellemi ember társadalomerkölcsi kötelezettségét, mint a
Fabian Society kerékpáros apostolai, Shaw, Wells, Beatrice Webb. Vagy a francia Romain
Rolland, Zola, Jaurès, de még Péguy és Renard is!

Nem nehéz meghatározni földrajzilag akár, hol alakul Arbeiterakademie, Labour

College, skandináv mintájú Parasztfőiskola, Université Populaire, sőt Théâtre du Peuple, és
hol titkos nyomda és még titokzatosabb bombagyártó műhely.

Az elválasztó vonal csaknem ott húzódik, ahova a fentiekben ábrázolt ütlegelési ragály
földrajzi sávját helyezhetjük. Ez a Baltikum–Adriatikum közti vonal elég nagy kilengést
végez Magyarország területén. De már aszerint, milyen erejű küzdelem folyt ellene. A
feudalizmus területein középkori, sőt hódoltság kori ádázsággal vertek, ott is, ahol (a
bérleteken) kapitalista rendszer vezette a termelést; az ütleg a munkafolyamathoz tartozott.

A szakszervezetek derekasan küzdöttek ellene. A fiatal munkások körében fő toborzó

jelszavuk volt ez a harc. Nem jött gyorsan az eredmény. És nemcsak a kis műhelyek
gazdáinak körében: a nagyüzemekben dolgozó segédek közt sem.

A szakszervezetek – a harc védvárainak – helyiségeiben melltágítóan más volt a légkör.

Különbség itt sem tűnt el gyorsan. Az inasokat mindenki tegezhette, ám ők csak egymást
tegezhették. De megszámoltatás, belső fegyelmi, de még kizárás várt arra a segédre, aki akár a
legkapkodóbb munka közben nem tudott emberséget parancsolni a kezének.

Európai szellő járt tehát a szervezeti otthonokban. Nem kis részben azoknak az
előadóknak a jóvoltából, akik a szókratészi buzgalom tisztelni való újjáéledésétől hajtva jártak
ide, minden ellenszolgáltatás nélkül, mert hiszen szívtak magukba ők is valami
megfizethetetlent ezeken a mindig zsúfolt agórákon.

Hogy honnan merültek fel vajon oly rövid idő alatt oly seregesen a valóságos életnek
ezeken az embermeleg fórumain ezek az előadók, akik úgy szolgálták tudásterjesztéssel az
igazi politikát, hogy kényesen elválasztották magukat a politika iparűzőitől? A harmadik rend
jobbjai tudták dolgukat már a negyedik rendben? A plebejusok lelték meg helyüket a
proletárságban? A polgárság haladó elemei akartak ismét a nép élén haladni, mint nemegyszer
már a múlt század fordulóin? Anatole France és John Ruskin hazájában a polgári clubok
mellett még a polgári szalonok is őriztek és élesztettek ilyen hagyományt. De hol működtek
ilyen klubok és szalonok a Közép-Duna mentén? S hol volt errefelé egyáltalán
hagyományosan haladó polgárság?

Fölidézve a magyar történelemnek azt a hajdani korszakát, szinte lázban rángatódzik a

képzeletbeli vonal, amellyel a korbácsos barbárság és az európai civitás találkozását lehetne
szemléltetni.
 A nép az Osztrák–Magyar Monarchia keleti felében még ázsiaian szenvedett az
ütlegelésre épült rendszer „rendtartásától”. De a valamivel jobb módúak már úton voltak,
hogy valamiféle polgáriasult bánásmódot harcoljanak ki és tartsanak meg maguknak. Ez
méltán hatott vonzóerővel a Monarchiától keletebbre élő, azokra a polgárosodást fokozottan
áhító, nagyrészt kiskereskedő és kisiparos néprétegekre, melyek mindennek tetejébe még
származásuk folytán szenvedtek a nem egyenlő, az emberietlen bánásmód miatt. Pogromok
rettegtettek szinte évenként. Ugyanakkor a Monarchia határai nyitva voltak. Nyelvi akadály
könnyen leküzdhető lévén, ez a minden tagjával írástudó, modern polgáriasodásra tehát
ezáltal is kész népréteg nemcsak nagyobb biztonságba jutott, hanem egyúttal kedvezőbb
föltételekhez a Monarchiában.

Elsősorban a hozzá legközelebb eső Magyarországon. Ez épp megérett arra, hogy

legalább kereskedő polgársága legyen; az Európában elsőül deklarált vallási türelemhez itt a
kálvinista biblikusság még valami megbecsüléssel tekintette a Mózes-hitűeket.
Egyenjogosításuk időpontja Angliában 1858, Németországban 1869; a magyar országgyűlés
ezt 1849-ben tette törvénnyé, s az 1867-es deklaráció voltaképpen ennek folyamatossági
elismerése. Az anyakönyvi névváltoztatás legtöbb országban csaknem áthághatatlan
procedúra. Itt papírlapnyi bejelentés volt. A fölszabaduló áramlás célja természetszerűen Bécs
maradt. Hosszú lenne fölsorolni mindazt az okot, ami folytán a fő állomás mégis Pest lett, a
vidéki tevékenységi terület pedig – egy északi sávot leszámítva – a magyar anyanyelvűek
kisvárosai, falvai. Az áttelepültek szinte egy nemzedék alatt tömegeikben nyelvet cseréltek,
illetve másodikul a magyart teljesen beszélték. Mintha az ösztön zsigereit hála tudná
működtetni, az átszármazottaknak épp a legjobbjai sajátították el az ország mélyebb lelki
formáit, igyekeztek kiszolgálni annak belsőbb szükségleteit.

Később a Huszadik Század, a Természettudományi Közlöny, az Athenaeum, de akár az

Ethnográfia köteteit lapozva nem egy név olvastán egy pillanatra a levegőbe néztem: honnan
ismerem? Az otthon, a Munkásotthon hirdetőtáblájára már a hét elején fölírták, hogy mikor ki
jön előadást tartani. Szombaton néha ketten-hárman jöttek.

Nem kevesebbért jöttek, mint azért, hogy – úgy fogva hámba magukat, akár a bárka
vontatóköteleibe a halászok – megmozdítsanak egy elesett országot; nyugatra vivő útjukon
most már ezt is magukkal húzzák.

A csomó és a kardok
Ida és Emília, a távoli pusztán is igényesen nevelődött két bognárlány Pesten nem
társult úgy össze, ahogy az idegen környezet indokolta volna. Az első idők után anyám egyre
kevesebbet járt testvérnénjéhez. Igaz, hogy máshova sem.

Mi, fiúk, annál többet láttuk egymást. Ki sem fogytunk a szóból. Én a

kérdezősködésből, ők a meghatóan kérkedő válaszokból. Hogy micsoda világ Angyalföld!
Összevetve például annak a kerületnek zsúfoltságával, levegőtlenségével, ahol mi béreltünk
lakást (a Bajza utca 42-ben). Hazamenet kölcsönösen elkísértük egymást. Nem hazáig, hanem
a nekem szüntelen bámulnivalót nyújtó hidakig. Nem lehetett betelni azzal, amit azok alatt
hömpölyögtetett egypercnyi időszünet nélkül a világ: a vasból készült világ, amelynek ők
egyre rátartibb fiai lettek.
 Bár kerülnöm kellett, mégis a föntieket választottam. Lent, a megszámlálhatatlanul sok,
hol párhuzamos, hol folyondárszerűen gubancolódó acélsíneken, fekete jégzajlásként
csattogtak, nyüzsögtek a tolató és száguldó vonatok. Magányos mozdonyok sípoltak, löktek
meg ugyancsak egyesével futó vagonokat. Fékezők ugráltak kocsiról kocsira át,
olyanféleképp, mint csónakok közt a halászok; piros zászlócskákkal integettek.

Unokabátyáim hadba, majd frontra vonulása után sem volt hét, hogy ne kopogtassanak
be a Gömb utcai konyha üvegajtaján. Unokatestvéreim rám hagyták a közös biciklijüket, azaz
a használását, a távollétük alatt. Keresztanyám leinthetetlenül kormányozta volna anyám
sorsát, kötötte volna össze a két sorsfonalat, amelyek egyike Dombóváron volt. Az Otthon
kölcsönkönyvtára szombaton este és vasárnap délelőtt volt nyitva. Szabad időm elkószálására
a Bajza utcából ott várt a Liget. Várhatott. Kitoltam a biciklit, de nem az állatkerti aluljáró
felé, hanem a Ferdinánd-híd irányában, noha ott fölfelé jó darabon kézen kellett vezetnem.
Gyalog mentem át a hídon. Nem volt elég szemem, annyi látnivalót hullámoztatott el minden
pillanat.

Ez az éjjel-nappal elevenen mozgó hatalmas folyamágy, amely sötétedés után még több
élményt adott fenti bámulóinak, a Tanácsköztársaság hónapjai alatt csaknem elnémult.
Személyvonat még befutott egy-kettő, de a tehervonatok, az élelmiszer- és állatszállítmányok
meg a külföldi expresszek egyre ritkultak, majd teljesen elmaradtak. A folyammeder kiszáradt
ebben a kánikulában. A talpfák közt katáng és vadzab virított; pipacs! Érkezett egyszer,
vagonjainak tetején nagy vöröskereszttel egy sebesültszállító szerelvény, de tolatott vissza
rögtön a Zsidó Kórházhoz.

December táján viszont áradtak a vonatok, a hegyről hömpölygő vizek gyorsaságával: a

hatalmas meder néhány nap alatt színültre telt.

A román és csehszlovák seregek megszállta területekről rengeteg magyar elmenekült

már közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Ezeket nagyobb elakadás nélkül magába
fogadta még a város. Nem annyira a hatóság, mint inkább a rokonság keresett s talált helyet
nekik.

A végehosszatlan vonatok most csupa tehervagont hoztak. Kezdetben a kocsik elég

hamar kiürültek. A vonatoknak vissza kellett térniük. Volt, hogy egy-egy vagonban három-
négy család érkezett. A vasúti személyzet segített leemelgetni a gyerekeket, az öregeket.
Aztán, már azok esetlen szorgoskodásával a batyukat, a kosarakat, néhány könnyebben
mozdítható bútort; még kalitkákat is, madárral, baromfit, lábuknál összekötve. Felnőtt férfi
kevés volt köztük. Dobálta, kergette ezeket még a történelem; ha ugyan már el nem temette.

Ott álltak – állongtak – néha félnapszám a családok a sínek mellett, sőt között,
cókmókjaikat hosszan elrendezve, a gyermekeket kézen fogva, valamicske távolságra a
rohanó kerekektől. Várták türelmesen a remény vagy az ígéret beteljesülését: a helybeli állam
vagy nagybácsi jelentkezését. Aztán kivonultak a sínpálya szélére, a zajlani kezdő meder két
partjára. Szűkös volt itt is a hely, de az előbbi óvatos szemlélettel itt már széket, zsámolyt,
gyerekkocsit rendeztek a kőkerítés tövébe; összeillesztették az addig szétszedve hozott
ágyakat, fölállították. Hosszan, ameddig ellátott a szem.

A vonatok azonban egyre érkeztek. Kényszerű utasaiknak hovatovább nem volt módjuk
elhagyni a teherkocsikat, a látható helyszűke miatt. Nyilván kedvük sem volt ehhez, a lent
tanyázók látható állapota miatt. A zsúfoltságig telt meder eldugult. A rengeteg sínpár közül
csak egyen-egyen pöfékelt mozdony, vonszolódott giliszta lassúságú kocsisor.

A barlanglakás, a pincelakás, a barakklakás csapásán megjelent a század szótárában a

vagonlakás. Világszerte; de ritka helyen annyi emlegetésre méltón, mint azon a területen, amit
a Vörös Hadsereg szétverése után a győztesek a magyar anyanyelvűek számára kiszabtak, már
akkor végleges országhatárul. Szinte egymáshoz tapasztva álltak az ember lakta vagonok;
hosszuk nemcsak a Ferdinánd-hídról vagy a ligeti gyalogfelüljáróról volt beláthatatlan.
Minden állomáson és kitérőn, de másutt is, mindenütt, ahol csak volt még egy sínpár, ott
kígyóztak el az új államok kívánta és a szovjetellenes haditerv szentesítette demarkációs
vonalakig. És még több lett volna belőlük, ha az országban több üres vagon marad. Mert hisz
sok helyen a vasúti raktárakban, sőt várótermekben tanyázott nép.

A városban, ahol pestis dúl, a mennybolt lejjebb ereszkedik; füstfelhői módjára teszi
fojtóbbá a levegőt, a lélegzést. Így sűrűsödik fojtóvá az atmoszféra abban a városban is, ahol a
létbiztonságot önkéntes bandák, önkényes bíróságok fenyegetik. Pest fölött ez a nyomasztó
fedő 1919 őszétől mind mélyebb pontra szállt. Hisz közben ráadásul nélkülözés volt, éhezés,
fagyoskodás; munkanélküliség homályosította másnap. A Clémenceau-tól remélt
élelmiszervonatok csak nem jöttek.

Szállítottak viszont a nyomornak és reménytelenségnek ebbe a fortyogó fazekába újabb

s újabb ráadás feszültséget a már otthonról ezer bajjal-gonddal – beteggel, csecsemővel,
aggastyánnal – túlzsúfolt, végehosszatlan tehervonatok.

Utasaik, bármily körülmények közt keltek útra, azt hihették, hogy testvéri megértés
fogadja őket. Családi melegség – a vágy a melegre a hideg növekedésével fokozódik; a
szeretet igénylése pedig az üldözöttség arányával.

A csöpögő hazafiság első üres szólamai és fogadkozásai után az elűzötteket

féltékenység és gyanú fogadta. A volt köztisztviselők ideát vártak az államtól, előbbi
állásuknak megfelelő elhelyezést. Ezeket a helyeket azonban már a frontról hazaértek
túlzsúfolták. Versengés indult, hogy még a rangosok közül is ki juthat megélhetéshez. S
vádaskodás. Ki méltó arra, hogy legalább egy albérleti szobába vergődjék ki a sínekről? Ki
hogyan s kinél tudja igazolni az érdemét? Ha ugyan nem a bűntelenségét.

Az országban uralkodó zavar a földönfutók között – ahogy szokott – háromszoros

erővel tébolyította az elmét, nyomta a lelket.

A nemzethűségük és magyar érzésük miatt elüldözöttek jó részének itthon még a

bolsevizmus vádja alól is tisztáznia kellett magát. Bámulni való, hogy a nemzetközi politika
finom szövevényű eszmeárulásai milyen gyorsan behatolnak a vaskalapok milliói alá.

Fegyvert, katonát, pénzt és újabb és újabb magyar területeket a jövendő kisantant

vezetői a nagytól azzal az indoklással kértek és kaptak, hogy Magyarország a szovjet
természetes szövetségese, és így minden magyar született bolsevista. A Tanácsköztársaság
leverése után a szovjet előretöréstől változatlanul rettegő nyugati politika (és hadvezetés)
tájékoztatásául a fenti indok úgy módosult, hogy az elcsatolt területekről most minden, ekként
megbízhatatlan magyart űzzenek át az önállónak meghagyott, körülnyírt Magyarországba.
Politikai manővernek ez ugyancsak alacsonyrendű volt, de tán épp azért hatott a kiűzöttekre
és a kelletlen-kénytelen befogadókra. Nem üdvözölte-e vajon falvak és városok egész raja
hangos-dalos lelkesedéssel az oda győztesen benyomuló vörös csapatokat? Pesten egy igazoló
bizottság előtt egy ide menekült tantestület ellen terhelő bizonyítékként fogadtatott el egy
fénykép, melyen e tantestület tagjai kalaplengetve, nevetve éljenzik a kommunista Stromfeld
vidám huszárait. Az eszmék és tények káosza csak közelről – azokból az évekből nézve –
látszik átláthatatlannak. Negyedszázad múlva e területek minden magyarjára mondatott ki
kormányfőtől olyan apartheid, majd genocid határozat, amely nem egy pontjában elérte az
afrikaans fajmegsemmisítő törvény pontjait. A vonal – a történelmi és „ideológiai” egyenes –
világosan mutatja az azóta fölkavart ellentmondások káoszán át is, hogy honnan s miképp
bugyogott föl a mérgező-bűzhödő forrás; miért habzott-fröcsögött kitartóan: kiapadhatatlanul,
a tisztázási kísérletek ellenére.

A kiüldözöttekről terjengő gyanúsítgatás nem volt alaptalan.

A foglyul esett, de az első őrizetből megszökött vöröskatonák közül sokan keverültek a

menekültek közé; nem volt rossz módja, hogy hazakerüljenek. De hazakerülve is köztük
maradtak, jókor megtudva, hogy itt éppúgy fogság leshet rájuk. Rengeteg volt a
rokonszenvező: mindazok, akik a vörös alakulatoktól várták a cseh és román „túlkapások”
megszűntét. Még többen hitték azt, hogy sem az osztályharc, sem a nemzeti küzdelem nem ért
véget, és összekapcsolódva fog folytatódni, a kudarc tanulságaitól csak eredményesebben. A
Székely Hadosztályt ugyan a félreértések s az ezeket kihasználó kalandorok a túloldalra
zavarták. De a túloldalról a korabeli emlékiratok és följegyzések szerint ugyanakkor folyt
mindvégig az ideáramlás. Volt miért és miből.

A Csehszlovákiához rendelt magyarországi területeken az 1910-es népszámlálás 896

271, tehát alig valami híján egymillió magyar anyanyelvűt mutatott ki. Hitelt érdemlő
statisztika a nemzeti államok kialakulása óta sehol nincs. Az 1920-as csehszlovák
népszámlálás szerint ezen a területen már csak 650 597 magyar élt. Ez az adat is nyilván
pontatlan, illetve a közben fokozottabb nemzeti vetélkedés folytán az előbbinél is föltehetően
pontatlanabb. A Romániához rendelt területen az 1910-es magyar népszámlálás 1 660 000
magyart jelez, az 1920-as román népszámlálás 1 326 000 főt. A Jugoszláviához csatolt
területek magyar lakossága 1910-ben 577 549, 1921-ben 467 658. A demográfia fontos
tényezőként kezeli a természetes szaporodást. Ezeken a területeken az évi természetes
szaporulat 8-10 ezrelék. A magyar lakosság számának csökkenését a szaporulat
elmaradásának számbavételével szokás értékelni; még az előbbi számnál is följebb emelni.

Ezeket az adatokat (e sorok írásakor) kerestem elő, s ellenőriztem az előítéletektől

mentes író tárgyilagosságával. Semmiképp sem elfogult összegezés szerint tehát hatszázezer
lehetett azoknak a földönfutóknak a száma, akik otthonukból az újonnan megvont határokon
innenre kényszerültek, alig több holmival – vagy még annyival sem –, amennyit a vasúti
fölüljárókról megfigyelhetett a szem.

Több mint félmillió földönfutó Európa közepén, Harlem feketéinél megszégyenítőbb

kivetettségben.
 Ilyen irányú „népátültetést” az újkori történelem a keresztény civilizációban csak
egyszer ismer, az örményekét. Tragédiájukra, évtizedek múlva, egy idegen szépíró terelte rá a
megdöbbenő világ figyelmét.

A Duna-völgyi földönfutóknak saját honukban sem akadt sok szemrevételezőjük

akkortájt. Tárgyilagos leírójuk? A helybeliek a maguk sorsába meresztett tekintettel jártak az
utcán. Sokan készítettek – ha csak képzeletben – saját személyüknek világfutó batyut.

Az őszi esők, majd a korai fagyok és havazások hoztak valami rendező fegyelmet, s
kézbe vették – hogy így mondjuk – ezt a megoldhatatlan ügyet.

A hideg szellők kezdetben még csak tarkábbá tették azt a keleti vásárt, amely nemcsak
itt a város szívében, a Ferdinánd-híd alatt nyüzsgött, hanem a Kőbányai pályaudvar, a
Rákosrendező-fölüljáró alatt, sőt hovatovább a fehérvári, kaposvári, veszprémi sín- és
völgyhidak alatt. A népek téli öltözéke tud igazán jellegzetesen tarka lenni. A gyerekek eddig
jobbadán mezétláb, a nők hajadonfőtt jártak. Előkerültek a varrottas ködmönök, a csallóközi
és fölvidéki subák, a vitézkötéses székely „harisnyák”, boglyamagas kucsmák, de még fűzött
bocskorok is. A vagonok rácsos ablakán pipaszerű meghajlított kályhacső nyúlt ki, s eregette
szinte kedélyesen a füstöt. Fölszívódtak a kőfalak tövében szorosan guggoló asszonyok.

Ez az óriási tömeg a maga szembeszökő színességének ellenére láthatatlanul ömölt szét

úgy az országban, hogy föloldhatatlanul. A vidéki állomások mellett, a vagonok alatt már
tyúkólak szorongtak. Ercsinél, messze a tolatópályán, olyan hosszú sorban álltak a már
falépcsővel és esőhárítóval ellátott teherkocsik, előttük a fura szóejtéssel zsivajgó
gyerekhaddal, mintha egy falusi utca kanyarodott volna oda valami idegen földrészről. De
leginkább nomád jurtákat idéztek ezek a telepek, vagy pihenőre megállt cigánykaravánokat.
Főképp ha nem hídi magasból nézte őket az ember, hanem szemtől szembe, egy síkon
közelített hozzájuk.

Ahogy idegen ajtón benyitni, olyanformán idegeneket megszólítani bajosan, csak

valami pusztai csököttség leküzdésével tudtam. De ezeket a kétszeresen hazátlanokat méltán
vélhette a természetem holmi pusztai vándoroknak. A pályaudvarnak a Felsőerdősor utcával
szemközti kiskapuján kijártak, főleg persze a fiatalabbak, az üzletek előtt ácsorogni, a Bajza
utca végén zöldellő nyilvános illemhelyre szükségüket végezni. S jövőt szimatolni. Cigarettát,
miegymást szívesen elfogadtak.

A kivonult román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől is tudjuk,
hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyílt utcáin is, őt
legjobban Brassóban. „Életem legnehezebb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár
kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövőbeli tájékoztatásául.

Ilyenféle emléket elevenített föl az a kopaszsága miatt korosabbnak látszó férfi, aki ott
a Podmaniczky utcai kapunál a nézelődő fiatalokkal szintén tett egy-két lépést, bár csak a fal
tövében. Az együtt elfüstölt második cigaretta megoldotta nyelvét az én kezdetben tán
tapintatlan kérdéseimre. Direktóriumi elnökként kötözték s korbácsolták meg nyomban, még
ott az íróasztala előtt. Nem mert hazamenni a falujába. Az utcányi vagonok lakói közt isten
csodájaként olyan katonapajtására akadt, aki – nagybátyjaként – beiktatta a családjába;
szerkesztett neki egy zugot a kocsiban.

Tőle nem akartam tudakozódni, hogy vannak-e többen hasonló sorssal abban a mozgó
városban. De gondomat elvittem a Hébelt-irodába. Ágostonné részvevően hallgatott végig.
Nem mondtam meg, milyen pártállású emberek fölkarolására gondolok: általában kellene az
egész menekülthad ügyével foglalkoznia a nemzetközi segítő szervezetnek. Hírlapi
támogatást, külföldi fölszólalást is megérdemelnének. „Okvetlenül” – intett igent Ágostonné
szép fehér kontyával. Bár a kérdést kényesnek érezte.

Nemcsak ő. A pesti liberális és szociáldemokrata sajtó már kísérelgette kommentálni, s

hellyel-közzel ábrázolni a korszak borzalmait; főleg – noha körülírva – az egyéni
„atrocitásokat” és „önkényességeket”. Erre az európai méretű önkényességre nem hívta föl
sem az ország jobbjainak, sem a világ felelőseinek figyelmét. Annyi volt az egyéb anyag –
erre nem maradt hely a laphasábokon, az olvasók amúgy is borzadó, majd fásuló idegzetében.

Harsány volt már a jobboldali lapok és szónokok hangja. A „fajvédelem” és az éppúgy

idézőjelet igénylő „hazaszeretet” szélső billentyűit verték. Erről egy igét sem. És a kormány
és a hatalom valódi birtokosa, a fővezérség, majd a kormányzóság?

A kérdésre már egy év múlva szűk félmondatokkal vagy nagyon bő fenékkerítéssel jött
volna a válasz. Akkor még arculcsapásként egyszerű és egyenes volt. A Horthy-rendszer,
hogy kellően talpra álljon, a román és a cseh hadvezérekkel, politikusokkal „ellentétes”
együttműködést keresett; az itt levő angolokkal, franciákkal, olaszokkal már-már bajtársi
szövetséget. Velük most ujjat húzni? Egy fél hadosztállyal világgá űzhették volna a siófoki
csoportosulást. Az akkor ötvenegy éves Horthy elegáns volt, jó termetű, arcán a férfierély
mintázható vonásaival. Olaszul, angolul, franciául (és magyarul) katonás, illetve tengerészi
folyékonysággal beszélt, németül anyanyelvi otthonossággal. Mindenkit megnyert egy
bizonyos rangfokozaton túl, a korabeli külföldi beszámolók szerint. A világban forgó
gentleman emelkedettségével kívánt nem szót ejteni sem a dunántúli magyar, sem a tiszántúli
román, sem a Sajón túli törvénytelenségekről. Jobb oldalán szép, ősz hajú, nagyasszony
megjelenésű feleség mosolya hitelesítette tapintatát. Dicsérték úri kézfogásait: kitüntetésként
tudta nyújtani, nála hatalmasabbaknak is. De sima is volt. Karrierjét azzal alapozta meg,
amivel belebukott: tudott meghunyászkodni.

Miért nem esett lényeget érintő szó eladdig ezekről a világgá űzöttekről még a mi ifjúi
köreinkben sem? Noha azoknak, mint láttuk, kettő volt a fő jellemzőjük: hűség a magyar
baloldal eszményeihez, és ennek alapján számba vevése minden új igaztalanságnak. Holott
nemcsak az örmény méretű „népmozdítás” volt kiáltó tragédiája a történelemnek.

A régebben eltervelt, de a bolsevik veszély hatása alatt véglegesített – sőt még

ugyancsak megszigorított – új határokon túl, az „utód”-államok népszámlálása szerint
Erdélyben 1 326 000, a Fölvidéken 650 597, Jugoszláviában 467 658 magyar anyanyelvű
maradt. Összesen tehát 2 444 255 fő.

Elfogadva azt a valóban százszor igazolt körülményt, hogy a nemzeti vetélkedés

légkörében minden népszámlálási statisztika szükségszerűen a birtokon belül levő állam
előnyére torzul, ezt a számot az európai demográfia már akkor a „hárommillióhoz”
közelítgeti.
 A csehszlovák állam népszámlálása szerint 1920-ban is hatszázötvenezernek kimutatott
magyar lakosság jellegzetesen határ menti, olyannyira, hogy mintegy ötszáz kilométer
hosszúságban szervesen az anyaország testéhez tapad. Romániában s Jugoszláviában
pontosan kirajzolható a magyar anyanyelvűek nem egy akkora tömbje, amelynél még
kisebbnek is juttatott külön államiságot a történelem. Hogy az emberi jogok védelmét saját
maguk lássák el.

Hogy sem a földönfutók, sem az idegen államiságban maradtak igazságain még a mi

megszálltan igazságkereső szemünk sem állt meg, egyszerű oka volt. A Duna-völgyi
kisebbségnek valamiféle panaszirodái az egyházak voltak. Most már az ő úgy-ahogy halló
fülük sem foghatott hangot. Elfordította szemét erről a retrográd jelenségről – hol
szemérmesen, hol ugyancsak különös „belátásból” – a magyar haladás minden tábora is, a
kommunisták kivételével; mindaddig, amíg ott is nem mást vettek tekintetbe az irányító
szemek.

Olyanféle hitben, hogy magasabbra néz, nézett el e „kérdés” fölött legfájdalmasabb

következménnyel éppen a haladás eladdig legmegbízhatóbb élcsapata. Az a polgári réteg,
amely a harcos jogérzetében forradalmat vállalt, majd a bukás után külső emigrációba
kényszerült vagy belső emigrációba vonult.

A külföldre emigráltak hírlapjai azért kényszerültek egy pissz ejtése nélkül elnézni a
Mohács utáni legnagyobb megpróbáltatás fölött, mert ha csak egy odaillő szót ejtenek –
lapjaikból egy szó nem jut el az olvasóikhoz, akikre létüket alapozták, s akik most olyan
államokban éltek, melyeket e cikkeknek – ha igazat fejeznek ki – ugyancsak bírálniok kellett
volna. Komlós Aladár elcsatolt megyéknek nevezett egyetlen alkalommal egy tájegységet.
Tanári állásának, majd szülőföldjének elhagyására kényszerült. A kinyomtatott szavakat még
tüzetesebb figyelem kísérte. És némította.

Az emigráció liberális és szociáldemokrata vezetői bizonyos fokig jobb ügy érdekében,

tán jóhiszeműen lehettek részesei egy kezdettől fogva rosszhiszeműen vezetett politikának,
tehát számukra egy végzetesen rossz ügynek. Elszánt ellenségei voltak a Horthy-rendszernek,
mely – mint láttuk – egy rövid honvédő háború kudarca után (a cseh és román túlerő s a
nyugat-európai szovjetellenes szövetség gáncsvetése következtében) vette birtokba
Magyarországot. Voltaképpen harci ellenforradalom nélkül – mert hisz uralmáért harcot sose
vívott – nyitotta meg a (még történészek szerint is) ellenforradalmi korszaknak nevezett
évtizedeket.

Az emigrációba szorult baloldali politikusok előbb hétről hétre, majd évről évre
remélték ennek a most már a szó hamisítatlan értelmében ellenforradalmi rendszernek a
bukását.

Külső erőktől remélték. Jóhiszeműen hitték magukat ezek szövetségeseinek. Helyesen

hitték, hogy általuk – ha úgy fordul: velük – térhetnek vissza Magyarországba? Ez a hiedelem
terjedt el a magyar haladás hazai és utódállami rétegeiben egyaránt. Az érdekek
azonosságába, s az így elképzelt együttműködésbe becsúszott ugyan egy hiba, de az is csak
évek múlva világult meg. Eleinte még olyan messze szolgáló tekintet is elsiklott fölötte,
amilyen Károlyi Mihályé volt. Nem szolgálnám a valóságot, ha a saját ifjúi tekintetemet
kivonnám a látóponttévesztőké közül. A magyar haladásnak széles, mondjuk Ady elveivel
keríthető tábora a reakciós, sok vonatkozásban joggal prefasisztának bélyegzett
„ellenforradalmi Magyarország” megtörésére keresett szövetségest; a kisantant akkori vezető
politikusai röviden Magyarországnak, még rövidebben annak a magyar anyanyelvű tömbnek a
széttörésére fogadtak szövetséget, amelyet mint „forradalmi Magyarországot” is pusztulásra
szántak.

Hogy a szálszövés milyen mély járatú volt, elég a mi akkori kamaszvitáinkat

fölidéznem. Voltaképpen már a gyakorlati megvalósítások körül folytak; magában a
szemléletben annyira nem volt eltérés. Tudtuk jól, hogy a pécsi bányavidéken a magyar
szocialisták önállósági törekvését – a Baranyai Köztársaságot – a belgrádi kormány nem a
Petőfi által oly szépen megszentelt világszabadságnak, még kevésbé a bányászok jólétének,
hanem csak a bányaprofitnak érdekében támogatja. Ennek ellenére újra és újra megkísértett
bennünket (az erkölcsi elkötelezettség vonalán) a teendő lehetősége: hogyan nyújtani oda
segítséget? A Tanácsköztársaság földpolitikája Somogyban tapogatott leginkább még
népszerű irányt. Hamburger és Latinca tevékenysége jó emléket hagyott, legalábbis a
Kaposvártól délre eső pusztákon – ez épp az én „gyakorlatilag is megfontolandó” hírem volt.
Ha az ottani – később éppúgy meggyötört – cselédek közé segítenénk áthozni azt a pécsi,
bármily körülmények között, de mégiscsak lobogó tüzet? Balatonig fölnyúló határral az a
köztársaság még komoly bástya lehet. „Világviszonylatban” is. A siófokiak ellenországával
szemben; azt mi ugyancsak nem azonosítottuk Magyarországgal.

Felelősek
Hogy az idő átmeneti, sose érződik úgy, mint az úgynevezett történelmi időkben. A
később korszakossá merevülő események a lefolyásuk idején a megduzzadt patakoknál
folyékonyabbak a kortársak érzékszerveiben.

Szegi született fölényéhez tartozott, hogy érdeklődésem első szavaira ő megmutatta a

verseit. Szép írása volt. A kék kockás nagy ív papiroson már a szemet is megnyerték a lila
tintával gondosan letisztázott ódák.

Az elbukott ügy mellett tettek hitet a Menschheitsdämmerung költőinek embersirató

lendületével. De Ady átkozó-áldó ragaszkodásával a magyar földhöz.

A költészetben nincs hálás tanítvány. Legkevésbé fiatalkorú. A mester kirívó vonásait

veszi át, s így akaratlanul torzképet nyújt arról a maga olvasóinak. A fiatal Szegi verseiben
szakaszonként megjelentek a vitorlások, a hajók, a bárkák, a folyók, erek, lápok, a tenger:
Ady kedvenc képei. Hatásosan, de túlzottan. Magyarország vízrendszere nyugtalanítóan
fjordszerűvé vált. A lírai szenvedély éppily túlfokozottan lobogott bennük, akár az
istenkeresés (az istenhiány), akár a hazasiratás (hazahiány) élesztette. Egyik hosszú versében
többször refrénként jelent meg ez a sor, mindig elevenre tapintva, főleg mikor élőszóval
hallottuk:
 Uram, Uram, én itt akarok maradni,
a szent magyar vizen!

Szegi sóváran vágyott Bécsbe, s onnan minél előbb Berlinbe. Azt tartotta a modern
szellem európai fókuszának. A Malik Verlag kiadványaiból – főleg Kurt Schwitters
versfüzeteiből – tanult németül. Egyikőnknek sem jutott eszébe, hogy a fenti sorok – s a hozzá
hasonlók – ezzel bármi ellentétben vannak. A virtuális Magyarországról szólt a vers.

Hogy milyen a valóságos Magyarország, arról Szegivel sem válthattam szót.

Valóságosan tapostuk – itthon – a lépésenként botlató-csúsztató talajt; még ezt is átmenetinek
éreztük.

Hogy jelenetről jelenetre miként folyt le a filmszerűen gyors dráma, amely a Duna-
völgy népeinek sorsát oly végzetes útra vitte, arról pontos képük épp azoknak nem volt, akik
azt elsőül és legkeservesebben megszenvedték.

Leszállni készültünk a villamosról. Erőszakkal kellett utat törnünk az ajtóhoz;

emberfürt mindegyik lépcsőn. A szokásos tolongás, ingerültség, a szokásos indulatszavak. De
ez új volt:

– Fogja be a száját! Vége a piszkos prolivilágnak.

Aztán fölcsattanva:

– Kuss a pimasz prolinak!

A Váci úton; a Váci út derekán.

Szerencsére nem Lusztiggal voltam, s most ismét pénz volt nálam, „olyan”, amelyért –
kinek is tartoztam felelősséggel? Elég hosszú kihagyás után kaptam újra megbízást, s hosszú,
fontoskodó óvást az elővigyázatra. Ezért hívtam magammal Szegit, anélkül hogy részleteztem
volna neki, mi végett; bár hiszen sejthette. Jóleső feszültségben voltunk mindketten.

Összenéztünk, ahogy messzebb kerültünk. Az iménti szitkozódó mellettünk sietett el,

megelőzött bennünket.

Semmivel sem volt kevésbé prolijelleg, mint akire ráförmedt volt. Tán még kopottabb
annál, ahogy keszeg termetét vitte az öreg levélhordók kacsajárásával. Igaz, aktatáskával
fordult be az Elektromos Művek kapuján.

Esteledett, a járdán szemmel láthatóan ugyanolyan a nép. Külsőre ugyanaz a „tömeg”.

Csak mintha csontját vették volna. Eltűnt egy fogalom. Őszi erdőkből múlik ki így a
madárcsivitolás; másnapos tánchelyiségekből az esti jókedv.

Azokban a keserű hetekben, mikor a szociáldemokrata párt visszavágó tüntetéseket

rendezett a kommunisták ellen, az embereket munkaruhában marsoltatta az úttesten; volt,
amikor a szerszámokat is kezükben lóbáltatta: mintha azonmód jöttek volna ki a satupadok
közül. A célzat világos volt, de a politikai fogás sikerült: mi tartjuk kezünkben a munkásság
akaratát. A rendezettebb városrészek körútjain a fölvonulás félelmetes tiszteletet árasztott. A
polgárok valóságosan, testközelből láthattak egy szimbólumot. Azt a Tömeget, amely
számunkra addig csak a naturalista színművek kulisszái mögül zúgott, s a történetírók és a
költők tárgya volt.

Ritkán lehetett így, de szinte szemmel érzékelni, mi a szerepe a szerkezetnek társadalmi

képződményben; mitől lesz valami a történelmi corpusban ható szervezet, működni képes
szellemi erő.

Mentünk Szegivel; szótlanul, de nyilván egyet gondolva. A városrész, amely a tudatban

nem oly rég csupa izom volt, legföljebb amőbamozgást sugallt.

Városszerte ültek a járdán, hátukat a házfalhoz vetve, jó termetű, néha tetejében jól
táplált férfiak, ápolt katonaruhában. Csak mellettük a két mankó, s lábuknál a koldulásra
odatett katonasipka kiáltotta az iszonyatot, mit mívelt velük valahol egy ütközet. A Váci út
szemre semmit sem változott. S valahol mégis valami rettenetes történt vele. És – sose lesz
többé a régi?

Eszembe jutott egy vers. Nem idéztem Szeginek, mert soha senkinek egyetlen versemet
sem mondtam el.

A versben a több kilométeren vonuló egyenes, két oldalán mocskos gyártelepek és

viskók szegélyezte Váci út, mint ócska, rozsdás kardhüvely hevert Angyalföld olajos-kormos
sarában, de mint olyan, melyből villogón vadonatúj pallost fog kirántani a Jövő.

Tavaly kelt a vers.

Hogy a változatlan külső alatt miképp lett csonttalan és izomtalan az az egy éve még a
világ szemében is (el Párizsig) félelmes erejű test, arról az emlékiratok ma már filmszerűen
követhető képsorozatot adnak.

Alig egy hét alatt pörgött le a forgatókönyv a tudatos és a mit sem sejtő szereplőkkel.

Július végén, a tiszai front összeomlásának napjaiban Cunningham, az angol katonai

misszió vezetője biztosította Bőhmöt, hogy ha Kun lemond, és a választásokig
szociáldemokrata kormány veszi át a vezetést, a román hadsereget nem engedik Pestig
nyomulni. A Peidl-kabinet megalakulása után a szegedi kormány Pestre akarta áttenni
székhelyét. Ismét az angolok próbálták a közvetítést. Megbízható föltevés szerint az
osztályérdeküket a szocialista, liberális koalíciótól is féltő szegedi arisztokraták gáncsolták el
a megegyezést. Közben a románok ismét megszegték az antantmisszióknak adott szót,
valamennyi eset közül most a legvégzetesebben Közép-Európa sorsára: Mardarescu
jelentéktelen gyors előcsapatokkal megjelent a védtelennek nyilvánított Budapesten.
Keresztülhúzta a demokratikus átalakulás terveit. A szakszervezetek nem támaszkodhattak
semmi hatalomtámogató erőre. De hogy a kormány még a maga védelmére sem rendelt föl
legalább egy gyárőrségnyi vasast? Tény, hogy amikor alig egy maroknyi, még csak
politikusnak sem mondható kalandor kiűzi a miniszterelnökség épületéből a náluk tán
számbelileg sem nagyobb szociáldemokrata minisztereket, a tér másik felét román gyalogság
szállta meg, gúlába rakott fegyverekkel.
 Budapest végleges eleste, a magyar demokrácia történelmien oly sorsfordító bukása
afféle beszivárgással történt, mint 1541-ben Budáé, Izabella királyné udvarának gyászos
kapkodása idején.

Történhetett volna másképp? Ugyanakkor, amidőn a szakszervezetek által delegált

kormánytagok beültek a miniszteri székekbe – bizakodó arccal, ahogy a csoportfénykép
mutatja –, a Váci úton még a Vörös Hadseregnek foszlányai vonultak a város szíve felé,
csüggedten, de nem egy szívós parancsnokkal. Egy-két nappal előbb még hátrafordulva
tüzeltek a román dzsidásokra. Amerre áthaladtak, a falvakban a tanácsrendszer kompromittált
támogatói egy-egy helyen fegyvert kérve csatlakoztak volna hozzájuk, jól megérezve – elég
rémhírt hallva –, hogy mit várhatnak ők a fordulattól.

Május elsején a gyárnegyedek talpra állása, elszánt talpra állítása mentette meg a
hadihelyzetet; a várost. Az elhatározást Kunfi foglalta elsőül szóba a jakobinusok híres
mondatának mintájára, hogy „Veszélyben a haza!”

A május elseji példát augusztus elsején már képtelenség lett volna olyan lendülettel
megismételni Angyalföldön. Ezt, bármily keserű a gondolat, vajon a szervezett munkásoknak
sem lehetett volna fölvetni? Akárhánynak közülük is volt előérzete – és híre –, hogy mi várhat
rájuk.

De van még keserűbb gondolat.

Miért volt éppoly történelmi képtelenség fölvetni a végső védekezés ésszerűségét a

polgárok közt, a városnak akár leghaladóbb rétegeiben? Noha ugyancsak működhetett bennük
az előérzet, hogy most már a demokrácia, az ő áhított életformájuk éppúgy végveszélyben
van.

A középkorban a bástyákra gyűlt a céhek polgársága akkor is, ha a küzdelem eleve

reménytelen volt a barbár hordák ellen. Pestnek rég nem voltak várfalai. De ha lettek volna is?
Az 1918. október 31-től 1919. augusztus 5-ig tartó „történelmi” idő alatt – a két „forradalom”
kilenc hónapjában – a magyar haladó polgárság még figyelemreméltóbban ment át azon a
különös folyamaton, hogy előbb üde-serény izomműködést mutatott, aztán pedig olyan
csonttalant, mint valóban az amőbáé.

Könnyű vigasz lenne a történelem kínálta vigasz: ez is, az is nem csonttalan, hanem
csak gyermekcsontú volt, gyenge még a fölnőtt cselekvésre. Még kevésbé olyan rendkívülien
nehézre, aminőre azok az idők állították a nép felelőseit, a nemzet bizalmijait. S a másik
önvigasztaló mentség – vagy csak mentegetőzés –: még azt a gyenge csontozatú, satnya
izomzatú testet is érte nemrégiben néhány megrokkantó próba. Legjobbjai ugyan Párizsig,
Londonig tájékozódtak (segítették Nyugat felé a nevezetes kompországot); de nagy
tömegeiknek a nyugati nyelv a német volt; a kispolgári államot és a szociáldemokrata
munkásmozgalmat egyaránt német mintára képzelték el. A német irányítású „Mitteleuropa”
körükből kapott legtöbb visszhangot.
 Az első világháború végén Magyarország vezetőinek – vagyis akikre a vezetés szakadt
– két hatalmas kérdéssel kellett szembenézniök. Az elnyomott osztályok sürgős joghoz
juttatásával; a nemzeti kérdés egyszerre égetően sürgető megoldásával. Ez most mint a
magyar anyanyelvűek jogvédelme jelentkezett.

Az országvezetés addigi birtoklóit nem az új rétegek ereje vagy ezek vezetőinek okos
fölkészültsége űzte el; a hadszíntéri ellenség idáig ható, alapokat rázó ágyútüze.

A kirívóan eltunyult magyar feudalizmusnak és éppoly kiválóan friss falánkságú

kapitalizmusnak ellentáborai – a polgári és a munkás-paraszt szervezkedések – nem adtak
kellő számban olyan férfiakat, akik ezeket a kérdéseket megoldhatták volna. Polgári részről
csak Jászi és szűk köre gondolta végig ezeket. De előre látni? A kudarc, még tüzetesebb
szóval a fölsülés, egyszerre volt – ne enyhítsük továbbra sem az anamnézis majdan tán még
gyógyhatású szavait – nevetséges és siralmas.

Már januárban veszélyesen eltávolodott, aminek történelmileg ikerszövetségbe kellett

volna fonódnia: a népvédelem és a nemzetvédelem; a föltörő osztályok küzdelme, és a kintről
barbár széttörésre szánt magyar etnikum bár kétségbeesett harca a becsület, az emberi
méltóság megmentésére, a jövőbe való átmentésére.

Az viszont tán nem kíván már tüzetesebb boncolást, hogy a Tanácsköztársaság

létrejöttében miként közelítette a két alapkérdés megoldása egymást. A megindult honvédő
háborúnak voltaképpeni magva, hogy a környező imperializmus követelte határok közt az
ország gazdasági működését, s vele a dolgozók emberi életét a polgári és szocialista gazdasági
szakértők egyaránt képtelennek nyilvánították. A proletár osztályharc e pillanatban emberi-
nemzeti szabadságharc lett.

A magyar haladás szellemi életében most, az augusztusi bukás után vált ketté
végzetesen – évtizedekig tartó (s romboló) tudathasadással – az, aminek pedig szorosan együtt
kellett volna maradnia.

Vagy most kellett volna megkísérelnie az összeforradást, ha eladdig csak fogyatékosan

volt meg. Ez alatt a kilenc hónap alatt az ország törvényes vezetése a haladás embereinek
kezében volt. Az elég tág körű baloldal éppoly tág együttműködésének embereire várt a
cselekvés. A Láznak ifjú seregére, Csaba új népére!

Épp csak nem azt a mezőnyt kapták meg, nem azokat az eszközöket, melyeket Ady
nemzedéke végső reményként villantgatott.

És „semmit sem tehettek” – most szakadhatott föl élményszerűen a híres verssorból a

jaj: semmit sem tehettek.

Az idő diktált. A verset, A magyar Messiások-at kétféleképp lehet érteni. Mivel

képzavar nélkül Messiás csak egy élhet, az első értelem csak az lehet, hogy Ady magyar
múltunknak arra a néhány nemzeti hősére gondolt, akik koronként meg akarták váltani ezt az
országot; de hát még kereszthalállal sem szerezték meg az üdvöt, tehát csak
Messiásvállalkozók voltak.

De Ady korszaka (mely hatás dolgában nem zárult le Ady halálával) a másik
értelmezést vállalta és hangoztatta, a képzavart. Hogy Messiás milliónyi lehet, sőt kívánatos,
de még tisztesség és logika dolga is, hogy akár milliónál több legyen, mert mindenki Messiás
itt, aki meg akarja váltani ezt a népet.

Nem váltatták meg, s most már csak az maradt (a képzavar folytatásaként), hogy
miként viselkednek az üdvtelen kereszten, mit mondanak; itt annak, aki elhagyta őket, s ott
azoknak, akik követték őket, tanítványként fölkerekedvén az igék hatására.

Azáltal, hogy a magyar progresszió jó része vak kényszerből vagy hiszékeny

számításból oly fokban hallgatott a magyar néptömegek nemzeti jogainak sérelmeiről,
pogromig fajuló üldöztetéséről, a nemzet ügyének látványos védelmét a reakció szinte
kizárólagos birtokául engedte. A természetes nemzeti érzésnek ezt a húrját a Horthy-rendszer
kezdetben egyáltalán nem érintette. Később is csak óvatosan, a húr hangját teljesen Párizs felé
irányítva: a békekonferencia tagjainak megvilágosítására s meglágyítására. Az igazság
érvényesítése lehet taktikai dolog. Az igazság képviselését, mely erkölcsi kategória, nem lehet
akár rövid időre sem szüneteltetni. A szüneteltetés itt átengedés. Ez történt.

Az emberi és nemzeti szabadságjogok védelme, amely világszerte a haladás

élcsapatának hagyománya volt, elvakult maradiaknak adott eszmei fegyvert. A magyar
klasszikus költészet bibliája, de még a jakobinus Petőfi és a jaurèsista Ady könyve a húszas
évek ifjúságának szeme előtt tépetett ketté; elég különös felosztásra. Az egyik fél csak a
nemzeti szenvedélyt harsogta belőlük világgá, a másik csak a szociálist. Mindkettő alibiként.
Miközben a némaságra kárhoztatott nép századok óta nem látott kiszolgáltatottsággal
szenvedte a most egybekapcsolódott kettős kínt, a nemzetit és a társadalmit.

Ebben a homokviharban a legjobbak is csak tapogattak. Nemegyszer a szakadék felé.

Kezdetben még olyan egyenes jellemek, a jó hagyományok olyan neveltjei is, mint Babits,
Jászi, Károlyi, porszemet kaptak a szemükbe; könnyet töröltek, hogy utat leljenek.

Érzékelhettük, milyen eredők összejátszásából – összejátszatásából – rendezkedett be,

rendezte helyre erőszakszerveit a feudális-financiális reakció; hogy milyen történelmi
gyászesemények nyomán sarjasztották ki olyan szellemi ragályok csíráit, melyeket az európai
fölvilágosodás már a föld alá taposott. Az eredőket a békekonferenciák kis és nagy eszközű
imperialistái szolgáltatták. A fertőzött levegő a magyar Vörös Hadsereg csatavesztései folytán
dőlt az országra. Ezek a csaták a magyar fölvilágosodás hadaira is, árnyalatra való tekintet
nélkül, végzetes bukást jelentettek. Kik futottak külső, s kik húzódtak belső emigrációba, az
emberveszteség azon mérhető.

„Magyarország, mely 1919-ben elsőként lett fajvédő ország”, és „a fasizmus előtt

fasiszta állam” –: az ilyen mondatok első megfogalmazóinak persze bajosan jár ki a
jóhiszeműség menlevele. Még öntudatlan terjesztőinek hevülete is leleplező elfogultságra
utal. Mert gondolhat el józan elme olyat, hogy egy ország – egy ország népe – egy nap alatt,
egy ellenséges betörés másnapján eszmerendszert cserél? És mert ki ne tudta volna akkor,
hogy a csaknem kivétel nélkül nem magyar származású „fajvédő” tábor kinek nevében
uszíthat? És hogy mi volt lényegében a fasizmus? A henyén, de a csak lazán is odavetett
mondatokból tömör, szívós rágalmak keletkeznek. Ma már tudjuk, hogy valóság helyett mit
tartalmazott például az a mondat, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt. Évekig
vetett gonosz, bűnösbélyegző bibliai átokfényt tíz-egynéhány millió emberre – kik eresztették
föl, bár ügytudatlan felelőtlenségből? A hosszú röppálya, melyet befutottak, jellemezheti,
milyen hatásúak lehettek azok a mondatok, melyek annak idején elsőként szálltak föl, hogy a
magyar anyanyelvűek közösségét a világ előtt úgy ábrázolják, mint azonost a nem külső
fondorlat nélkül rászabadított uralmi gárdával.

Mármost mentő vagy súlyosbító körülmény vajon, hogy ilyen fogalmazások a

legjobbakat megkísérthették? És idő kellett még ezeknek is, hogy saját szavaikat mérlegeljék,
egykori véleményükkel szembeszálljanak, akár hitükből eltávolítsák a hiedelmet.

De… „mit jelent egy nemzet? Semmit! Mikor a világ sorsáról van szó. Nem
hazafiságra tanít bennünket az Idő, Emberiségre tanít.”

Babits írta ezt, 1919 elején, Ady haldoklásának napjaiban, Ady lendületével: mintha az
a megnémult nyelv szólna.

„Legyünk férfiak és mondjuk ki nyíltan: igenis, vétett a nemzet az emberiség ellen!

Vétett, mert gyenge volt; mert eszközül adta magát azoknak, akik üzletből és gonosz
megszokásból az Emberek szabadsága és a népek jogai ellen szövetkeztek.” Babits a
világháborúról beszél.

Ady nem így fogalmazott volna. Nem volt költő, aki nála kegyetlenebbül tartotta
számon, s vágta valaha is a nemzet arcába fajtája hibái mellé a bűneit. Az a bénuló nyelv
megrendítő dadogásával – kell-e ismételni, mit vallott? Forradalmi lázának csillapítására
hozták a népre a háborút „sírjukban is megátkozott gazok”. Jászi hitében élt haláláig maga
Ady is. Ez a hit épp akkor omlott össze semmivé.

De mindezt Babits is szónoki kérdésként és fölkiáltásként írta le. Sok mindenért

megfeleltették, egyidőben ugyancsak ellentétes vádak alá helyezve. Nem lévén semmi
stratégiai érzéke az úgynevezett irodalompolitika bozótosában, percnyi váltással lőtték rá,
hogy klerikális, defetista, reakciós, nemzetközi forradalmár és sovén hazafi.

Ennek a cikknek alapgondolatáért kapta a legfolyamatosabb kereszttüzet. Elszánt

európaiként próbálta végiggondolni, amit fölvetett. S amit akkor már – mert e téren ő is
mesterének vallotta – Jászi sem tudott végiggondolni.

„De hát mi vétkeztünk-e igazán: mi, a nép? Lehet-e egy népet felelőssé tenni? És lehet-
e egy népet eltüntetni?”

Mert a cikk voltaképpen a Szózat Vörösmartyjának rémlátását igazítja – még

sötétebbre.

A sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körül…
 De – Babits előérzete szerint – nem gyászkönnyel a szemükben, hanem kárörvendő
vigyorral ajkuk körül, hogy mit kaparinthatnak meg.

Mi vajon Babits vigaszszava mégis a könyörtelen egyenességgel végiggondolt gondolat

végén? Logikája félelmetes.

„Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak. De nem a föld a haza! és nem szabad
abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi háborús »hazafiak« estek: akik ezrével áldozták
föl a szent magyar életeket a területekért, az élettelen földért. Nem a föld maga szent, nem a
föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben szent: az az emberek
emlékei. Ezeket pedig senki el nem veheti: mert ezek bennünk vannak! És ez a mi hazánk,
ezek a közös emlékek, ez a szellemi levegő, amelyben élünk: és nem a holt földek! Ez az, ami
lelkünk földje és otthona – nyelvünk, gondolataink és emlékeink – amelyen kívül nincsen
számunkra hely, a haza, melyben élnünk és halnunk kell… Nem meghalni kell ezért a hazáért,
hanem élni: mert a haza nem a halálunkból, hanem az életünkből él. És ha igazán
igazságtalanok velünk más népek: ezt a hazát tőlünk el nem vitatják: nincs okunk gyűlölködni
érte és bosszút koholni: mint a másik hazáért, a földért.” Szent igék. Mindenkinek ezt kell
vallania. Ha az ellenség is ezt vallja.

A catholicum egy voltaire-iánus megszállottja vallott így. A magyar haladás

törzsgárdája hitte és vallotta ezt.

Utolsó heteinek delíriumaiban a jajongó Ady nem a saját sorsát féltette, hanem – mint
tudjuk – Erdélyét. A földet tehát, az érinthetőt, a taposhatót. De most Ady gárdája is arra
tekintett, amerre Babits. Sőt Babitsnál is arrább, a nemzetköziség reményébe.

A gondolainak és hitnek az a szép épülete, melyet Babits a maga európaiságának és

erkölcsi katolicizmusának, és még hány „örök” eszményének tanítása nyomán oly logikusan
fölépített – idézzük föl, mivé omlott össze négy hónap tényei alatt? És mit temetett maga alá?

Babits maga mondja el.

Századról századra a magyar költészet csúcspontokon hullámoztatta tovább a füstölgő

romok közt bolygó Jeremiás hangját.

Babits ez évi nagy őszi verse, A könnytelenek könnyei úgy sorakozik ezekhez, hogy
még följebb viszi a szólamot. S aki ezt mondja, már ezen a maradék földön veti meg lábát,
hogy küzdjön az igazságért, nem hagyva eljussolni már az eget sem.

Valljatok magyar csillagok,

védjétek a magyart.
........................
Oh mécsünk nem világított:
házunk’ gyújtotta fel
s gyűlölet pokla lett a hely,
hol élni, halni kell.
 S azok vajon, akik elűzetve a földdarabról, hol élni-halni kell, mit vittek tovább
mécsesükben az egykori lángból, s miképp őrizték meg az idegentáji viharokban, amidőn csak
az emlékek, a gondolatok: az eszmények állnak össze valamiféle mozgó hazává? Illetve
tartományokká, mert hisz az a „szellemi levegő” éppúgy szétdarabolódott.

„Én vagyok az igazi hazafi! Nem Horthy!” – adtam már egyszer gyors tollrajzot: hol s
milyen körülmények közt s milyen mondatomra válaszul csattant így föl előttem Kun Béla oly
erővel, hogy folyni kezdtek a könnyei. Akár én, akkor már ő is tudat- és eszmezavarónak
ítélte azt a (amint érthettem, helyeslése nélkül) megfogalmazott jelszót, melyet a magyar párt
(vagy annak bécsi frakciója) a húszas évek végén kiadott a hazai revansista mozgalmak
leleplezése végett. Valóban kétségbe lehetett vonni, vajon az akkor már erősen kibontakozó
irredenta propagandának osztályelnyomó alapszándékát rögtön átlátja-e az a munkás, aki a
kezébe titkon odanyomott röplapocskán ezt olvassa: „Le a revízióval!” Hogy „tömegnyelven”
is elsősorban a szavak igazi jelentését kellene megvilágítani, vagyis hogy valaminek az újra
átvizsgálása önmagában még ellenforradalmi tett, abban Kun nem követte gondolatomat.

Abban még kevésbé, hogy akár az irredenta szóban előbb az tisztázandó, hogy mit kell
visszaadni, mikor, kinek és miképp. Ne essünk mi sem a szavak fetisizálásába, – mert mikor
jutunk el akkor a valóságtartalmuknak megvilágításához; vagyis igazi leleplezésükhöz? Ne
nézzük le a tömegeket! De hisz – éreztem – ekkor már fölösleges volt erről a vita.
Voltaképpen a volt külügyi népbiztost mint azoknak a népsorsdöntő hónapoknak (ezt ő is így
látta) szemtanúját és szereplőjét beszéltettem volna őt is. Abban közös volt a vélemény, hogy
nem egy, hanem négy-öt nép sorsa dőlt el, ha ugyan nem egész Közép-Európáé, az alatt a
háromnegyed év alatt.

A nemzeti öntudatosodás európai hulláma aránylag (más népekhez viszonyítva)

szerencsés pillanatában érte el a magyarságot. Melléktermékként egyben a népi
öntudatosodást hozta, az egyenlőség eszméivel. Széchenyiben, Bölöni Farkasban,
Wesselényiben, Eötvösben, Kazinczyban, Bacsányiban, Szalayban, Szemerében – vagyis a
nagy nyugati utazókban – nyoma sincs nemzeti türelmetlenségnek. Sőt Wesselényivel,
Kemény Zsigmonddal, majd Mocsáryval, Grünwald Bélával az akkori Magyarország nemzeti
kisebbségei pártján olyan harcosgárda alakul ki, amely nemcsak alibiként állítható szembe a
századvég sovinizmusának korlátolt türelmetlenkedőivel, vétkes erőszakoskodóival. Jászi
Oszkár méltó folytatója volt annak az Európát járt gárdának. Folyóiratát, a Huszadik Század-
ot nyugat felé tekintve keresztelte el. A Wesselényi-örökséggel nyitott új korszakot, s rögtön
egy nemzedék legjobbjai szegődtek szellemi útjára. A gyakorlati út katasztrófája, a már
nemzetiségi miniszter Jászi nevezetes aradi kudarca egy nemzedék tudatát rázkódtatta meg.
Mit szűrt le ebből legbensejében Jászi, a már csak töprengésre maradt évtizedeiben?

Csécsy Imre galileista diákként rövid ideig titkároskodott Jászi Oszkár mellett. Egy
életen át adott vigasztaló példát a hűségről, egy eszme és egy ember iránt. Közvetlenül
tapasztalhattam. Visszatértem után Magyarországra, az ő révén jutottam szerény hivatalnoki
állásba (és a Huszadik Század híveinek szűk körébe), ahol végül már csak ő vihetett hangot,
mint a születésétől fogva haldokló Századunk-nak utolsó szerkesztője és törik-szakad kiadója.
Hol nyílt, hol titkos levelezésben állt a külföldön élő Jászival. Így nemcsak arról kaptam jó
hátterű képet, hogy mit tett Jászi még itthon a nemzetiségi kérdés megoldásáért, hanem mit
még az emigrációban. Már a háború után Csécsy Imre leánya, Csécsy Magda közvetítésével
ért a megtiszteltetés, hogy Jászi eszmecserére hívott, Párizsban. Ő néhány hét múlva
Amerikába visszakészült. Magam is út előtt álltam, vissza Magyarországba, ezúttal sem
könnyű szívvel; olyan esetleges faggatások miatt, melyek célját és következményeit a
kérdezett nem tudta eleve.

Ablakával udvarra szolgáló kis szállodai szobában beszéltem Jászi Oszkárral,

életemben először és utoljára.

Ismeretlenül is a nagyon régi ismerősök meghatottságával szorítottunk kezet: világ

választott el egymástól bennünket, de gondolataink nagyon sokszor találkoztak. Fölgyújtotta a
villanyt.

Ez hát az az arc, melyről csillagsugárzást olvasott le egy kudarcaival is hősi polgári elit.
Amelytől Ady és Károlyi a tudomány jósigéit várta. Megilletődve ültem le Jászi Oszkárral
szemközt.

Maga elé irányítatta a lámpát, a keze alá: egy kis zsebnaptárszerű könyvecskét vont ki a
zsebéből. Már az a szokása, mondta, hogy beszélgetése kulcsszavait rögtön papírra veti. Nem
bízik az emlékezőképességében, viszont velem a magyar állapotokról óhajt őszintén beszélni,
pontos adatok és tüzetes véleményem lejegyzésével; tanulmány lehet belőle. Nekem még (és
már) akkortájt is hosszú szépírói fejezeteket kellett papírra vetnem, hogy egy-egy adatot és
véleményt pontosan írásba tegyek, főleg tanulmányban. Értékes embernek öregkorában is
marad férfias fény az arcán. Ritkán láttam mélyen művelt embert a gyanútlanság ilyen
magaslatán.

Volt nekem annyi kérdeznivalóm tőle, mint neki tőlem. Így a beszélgetést az ő múlt- és
jelenbeli véleményére igyekeztem fordítani. Szerettem volna megkímélni, letéríteni a
jegyezgetésről. De a kérdéseimet is följegyezte, mint jellemzőeket. Föl azt is, hogy mi érdekel
amerikai meglátásaiból. Így végül egészsége felől érdeklődtem. A szobaasszony behozta a
teát. Nem tölthette ki. Vendéglátómnak saját eljárása volt a teaágy, majd a forró vízzel
fölöntött tea elkészítése a megmelegített csészében. Ezt magyaráztattam el.

Már a búcsúvétel előfutamaiban megilletődve emelte föl fejét arra, hogy valamikor egy
Sárvíz melletti falu földes padlatú szobájában egy diák idézeteket írt ki (és kommentált) az ő
egyik (pályakezdő) könyvéből, a Művészet és Erkölcs-ből. Öregesen reszketeg kezébe vette a
kis noteszt, a ceruzát.

A hajdani könyv kapcsán terelődött a szó arra a felelősségre, amely egy eszme
akármilyen (tehát nemcsak művészi) megformálóit terheli, ha az az eszme pályát kezd, fölnő s
fölnőttként cselekszik is, önállóan. De mégsem önállóan! Mert hisz nemzőjük mégsem
engedheti teljesen szabadon. A világ elvárja tőle, hogy rájaszóljon, ha neveletlenkedik;
tagadja meg, ha elvadul. Milyen szép volt növendékeszmének a Keleti Svájc, hát még a
kossuthi konföderáció megújított terve! Micsoda társaságba keveredett! Még a „határok
spiritualizálódásának” kisütői is afféle gyámfiuknak fogadták volna. Nem kellett volna már
csak a jó hír kedvéért keményebben tisztázni a fogalmakat? – „Ön, aki a nemzeti és
nemzetiségi, sőt felekezeti torzsalkodásokat oly élesen látta és bélyegezte meg egykor… Ha
ön és önök továbbra is au-dessus de la mélée hirdetnek igét, nemcsak hazafelé (a határon
innen és túl), hanem a világ felé? Elsősorban a hozzánk legközelebb eső világ felé? Nem lett
volna-e morális föladat, hogy…”

Abba az álkérdésbe bonyolódtunk bele – pontatlan kifejezéseim folytán –, hogy az

eszmék vagy a néptömegek sorsáért érezzen-e mélyebb felelősséget a szellemi embereknek az
az együttese, amelyben a moralisták és művészek során ott vannak természetesen a
visszhanggal rendelkező politikusok és a fuvalomhalk lírikusok is.

Tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Szavak helyett ezt azzal fejeztük ki, hogy
a szokásos kézfogáshoz a második szorítás után mindketten odatársítottuk a bal kezet is.

Jegyzett ő később valamit abba a zsebnaptárba? Rám még azon az este az az írnivaló
várt, hogy a pesti Szabad Szó-nak tudósítást készítsek. Aki az akkori fejtegetéseimet ismeri,
fölidézheti, miféle eszmeközösséget képzeltem el a magyar baloldal számára. Beleértettem
ebbe Jásziék csoportját. Nem ellenségesen, hanem egy korszak összehangoló lezárásaként
akartam lejegyezni jó egynéhány olyan mondatot, mely beszélgetésünk alatt fogamzódott meg
bennem. Az ő útjukról, majd a mienkről. Az igealak először többes szám harmadik személyű
volt, azzal a kezdéssel, hogy: önök.

Már az utcán többes első személyre cseréltem ki, hisz nem volt jogom kivonni saját
magamat sem a mondatokba szorult vád alól; még kevésbé az alól, hogy ne baloldalinak
számítódjam. Hovatovább ellenérzésünk a levert forradalmak utáni magyar rezsimekkel
szemben háttérbe szorította együttérzésünket a magyar néppel. A gyűlölet nemcsak a szerelmi
szenvedélyben összehasonlíthatatlanul szárnyalóbb a szeretetnél. Ez a hulláminterferencia
azok esetében fordult végzetesre, akik megfeledkeznek arról, hogy a népbarátoknak tűzön-
vízen át a nép barátjainak kell lenniök. Majd pedig tűzön-vízen át a nép ügyszolgálóinak,
főképp, amidőn már e minőségükben eszik annak kenyerét. A gyűlölet összehasonlíthatatlanul
tartósabb is a szeretetnél. Lélektanok és egyházak kínálnak gyógymódokat az egyénnek. De
miképp érhető el, hogy egyszeriben tízezer- és tízezerszámra föloldódjék a gyűlölet, amely
egy rezsim gyűlöletéből egy nép iránti ellenszenvvé válva tartósulhat, akár tudat alattian?
Erről szólt volna az a cikk, amely végül a Válasz-ban sem jelent meg.

A korszaknak vannak írásbeli dokumentumai. Hitelességüket az igazolja, hogy az azóta

eltelt időszak röntgenfénye az események csontozatát már jól mutatja. Támogatja e
dokumentumok megbízhatóságát az a vizsgálat, amelynek alávetette őket igen fontos
intézkedéseik megtétele előtt földrészek sorsát felelősen intéző diplomácia és vezérkar.

Ránk nézve e korszak francia külügyminisztériumához küldött titkos (de a

diszkrecionális idő letelte után nyilvánosságra bocsátott) jelentések s azok értékelése a
legtanulságosabb. Főleg melyek a vörös honvédő háború megindulásának okairól és
befejezésének előkészítéséről nyújtanak valóban csontig világító képet. Legtöbb jegyzéket
Prága és Párizs cserél.

Alapjában ad ízelítőt ezekről az a mód, ahogy Károlyit jellemzik, a nyugatiaknak

bemutatják, lefestik. „Helyzetképet” készíteni ilyen iratokban igen körülményes; a helyzet
mindig homályos és változó. Egy személyről annál egyszerűbb a rajz. Azt már egy-két
mondattal élesen lehet körvonalazni, s hozzá tartósan.

Párizs és a függetlenségét visszanyert, a már demokratikus Prága közt rögtön

megteremtődik a diplomáciai kapcsolat. (Pest és Párizs közt csak a Clémenceau-jegyzékkel.)
A prágai jelentések Károlyit kezdettől fogva úgy ábrázolják, mint akivel a magyar
arisztokrácia át akarja menteni – egyenesebben kimondva – át akarja lopni oligarchikus
hatalmát. Ez a gróf csak kiadja magát demokratának: valójában osztályának ügynöke, célja
egyebek közt a nemzeti kisebbségek további elnyomása és meggyötrése.

A nevezetes belgrádi találkozót túldramatizálta népszerűsítő történetírásunk. Franchet

d’Esperay legalább helyesen ítélte meg Károlyi személyét, és a vele közölt katonai diktátumai
– bár azok maradtak volna meg! Károlyinak volt némi tekintélye Franciaországban. Hitele is:
bátor háborúellenessége, mindenkori szembehelyezkedése a német terjeszkedéssel némileg
ismertté tette nevét a publicisztikában is.

Beneš és Masaryk köre érezhetően e helyzet-tudva nyomta meg a tollat. S az ecsetet.

Mindez már a korszak másik hiteles dokumentumával kapcsolatban lesz igazán

figyelemreméltó. A kor helyes átvilágítására onnan jön a másik fény. Károlyi emlékirataiból.
A két sugár találkozása alatti kép ámulatba ejtheti a történetírót. Még inkább a szépírót.

Egy gróf, akinek a címerében a korona nem is kilenc-, hanem tizenegy ágú, mert egyik
őse némely hagyomány szerint már szentföldi keresztes háborúban is vezér volt; aki ifjan
oroszlánvadászatok, kártya- majd kardpárbajok hőse és végül regényes főúri házasságé; aki
daliásan karcsú (190 cm) termetű, érdekes arcú férfi; három európai nyelven beszél
anyanyelvi szinten, s tájékozott művészetben, tudományban egyaránt; aki egyszerre csak
majdnem százezer hold kitűnő földjét osztani kezdi (ingyen) a nincstelen parasztoknak, s
hozzá kastélyait s palotáit is a köznek ajándékozza – vajon melyik szépíró nem fordulna
Dosztojevszkij vagy Freud zsenijéhez tanácsért, mielőtt alakját papírra rögzíteni akarja?

Egy szemernyi nem volt Miskin herceg alkatából Károlyiban. A megtestesült

racionalizmus volt, a két lábon járó józanság. Vasakaratáról s a konok dacról, mellyel akár
percnyi céljához ragaszkodott, testközelből is folyton tanúságot nyújtott. Szikrázó elméjű volt,
született causeur, ő, a született beszédhibás. „Farkastorokkal” kínlódva szónokolt; egyfajta
dadogást legyőzve ontotta a szellemességet, a megfigyelés telitalálatait, az ártalmatlan humor
és a hegyes gúny nyilait. A szívbeli pacifisták biztonságával volt könyörtelen harcos.

Épp csak tán túlságosan jóhiszemű volt; fölvilágosult mostohaanyja nevelte, és kitűnő
feleség tartotta meg annak. Hetvenéves korában befejezett emlékiratainak, mivel előbb
angolul jelentek meg, mint magyarul, ezt a címet adta: Faith, without Illusions. Hit, illúziók
nélkül. Jellemzőbb lett volna talán mégis így: Hit és hiedelem.

Politikustársait – jól nevelt arisztokrataként – egyenrangúan kezelte. Többször beszélt

Masarykkal és Benešsel még 1919-ben; vagyis amikor a róla írt – az őt lefestő – diplomáciai
jegyzékeken éppen csak megszáradt a tinta.

„Masarykban megvolt a nagy ember egyszerűsége. Modora közvetlen volt és mentes

minden olyan modorosságtól, amely gyakran jellemző az alacsony sorból magasra emelkedett
emberekre. Egyszerű származását, kocsis apját maga és fia, Jan is gyakran és büszkén
emlegette. A lélek és a szellem arisztokratája volt ő, akit semmiféle társadalmi állás nem
változtathatott meg.”

„Ez a nagy européer, mint meggyőződéses liberális és demokrata, ellenezte, hogy a

tisztán magyar népességű területeket a lakosság hozzájárulása nélkül Csehszlovákiához
csatolják. Bevallotta nekem, hogy a magyar lakta Csallóközt és Komáromot az antant
kéretlenül adományozta Csehszlovákiának. A csehek ezt természetesen nem utasíthatták
vissza, Masaryk azonban kijelentette nekem: »Ezeket a területeket egyszer majd vissza kell
adnunk Magyarországnak, de nem adjuk vissza olyan reakciós rezsimnek, amely a
Habsburgok visszahozatalára törekszik.«” „Nem éreztem azt, amit Benešnél, aki ugyancsak
elismételte ugyanezt előttem, de nála pusztán ürügy volt.”

De rajzoljuk csak tovább Károlyi jellemét. Ha Károlyi válaszul erre pusztán azt kéri,
ismételje meg ezt a véleményt és kijelentést (bár célzatosan) a két politikus nyilvánosan is,
attól ő azon nyomban súlyt kap a nemzetközi politikában; Magyarországon pedig –
megtisztulva a rágalmaktól és a lefitymálástól – ismét vezéregyéniség lesz, patrióták irányító
csillaga. Olyan tábor gyűjtője, amely legsikeresebben szembeszállhatott a Habsburgok
visszatérésével. Amelytől mellesleg az akkori magyar rezsim: a Horthy-udvar féltette a maga
hatalmát annyira, mint Masaryk.

De maradjunk még csak Károlyi arcképénél. Nem első esetben adta példáját, hogyan
mívelte ő a lovagsisakos riposte-ot. Évekig nem válaszolt a mocskolódásra, mely amiatt érte,
hogy márciusban „átadta” a hatalmat, s arról még kiáltványt is intézett az országhoz. „Nem
tártam föl az igazságot ezzel a hamisítással kapcsolatban, mert attól tartottam, ártok vele
azoknak, akik az általuk elkövetett hibákért már amúgy is Horthy börtöneiben szenvedtek.”
Vagy külföldön ismét mint szociáldemokraták akartak pályát folytatni. Azért vette magára a
szégyenköpenyt még az Arbeiter Zeitung által kért cikkében is. Itt a nem nemes játszma
főszereplőjét, azt a Kunfit mentesítette, aki most az osztrák pártban haladt új lépcsőzeten. A
szabály azt kívánta volna, hogy – sakkhúzás után sakkhúzás – a cikkre most Kunfi álljon elő,
hogy a vádlottról most legalább félig ő vegye le az ódium csúf köpenyét. Milyen ügy
érdekében állta meg Kunfi, hogy ezt ne tegye? Addig állta, mígnem – ez a találgatás – ez
taszította öngyilkosságba.

Lovagi tornák vívószabálya volt: elsőbbséget adok az ütésre, és akkor ütök, ha

megkaptam rá: te következel. Károlyi minden mérkőzésben dermesztően személytelen.
Hiúságmentes önzetlensége oly fokú, hogy ennek magyarázata valóban lélektani föladat. Az
ember, aki testközelből árasztja a rendkívüli egyéniség jegyeit, a közélet arénáján mindig
személyét rejtve, az udvariasság páncélzatában jelenik meg. Láttuk, hazai ellenfelét célozva
sok emigráns végül hazáját is ádázul lövi, eredményesebben, mint a tüzér a saját faluját, ha
úgy fordul. A frankpör idején a világ minden rotációs gépe megannyi ágyúként állt az
emigráció rendelkezésére. Ki óvhatta még ilyenkor a szülőhelyét? Károlyi mindig úgy célzott
– ezt közelről láthattam –, hogy pontosan csak a nemzet ellenségeit találja és soha a nemzetet.

Azt kell hinnünk: Masaryknak és Benešnek sejtelme sem volt, ki ül velük szemben a
hradzsini szép palotájukban. Azt hitték – a tudós humanista és a remekül tájékozott, de nem
tájékozódó demokrata –, hogy átlátnak rajta, csak ködalakot látván.

De fejezzük be a Károlyiról kezdett portrét. Milyennek látták őt az emberek? Az

emigrációban se nagyon másként, mint otthon.
 „Szakadt az eső azon a februári napon, amikor birtokaimat fölosztottam. A távolból is
összegyűlt parasztok nagy esernyők alatt álltak itt, mélyen barázdált arcukról a meglepetés, a
csodálat és a gyanakvás valami leírhatatlan keveréke sugárzott felém. A kápolnai földosztás
után olyan legenda keletkezett, amelyben én valami Tolsztojhoz vagy Gandhihoz hasonló
alakként szerepeltem. Pedig erre nem szolgáltam rá. Én semmiféle áldozatot nem hoztam,
minthogy sohasem volt érzékem a tulajdon iránt. Ez az érzés inkább a burzsoáziára jellemző,
amely saját erejéből halmozta föl vagyonát. De még saját osztályom köreiben is arról voltam
nevezetes, hogy a legkevésbé sem kötődöm, ragaszkodom a tulajdonhoz. Így tehát az én
úgynevezett nagylelkűségem nem volt érdem. Mindig jobban szerettem adni, mint birtokolni.”

Hogy mit adott át, arról évek múlva, már hazaárulási peréről emlékezve ejt mellékesen
egy rövid mondatot: „Birtokaim értékét eredetileg százmillió aranyforintra becsülték.”

Megengedhető tán a föltevés, hogy ilyenfajta paraszti meglepetéssel és gyanakvással

nézte Károlyit a Hradzsin dísztermében már szemtől szembe az egyszerű kocsis fia és
főmunkatársa, az egyszerű eredetére éppoly büszke plebejusszármazék. Nyilván ők is a
hagyományos főurat látták benne, akit az arisztokrata élcek szintjén lehet orránál vezetni,
lócsiszári módon átejteni. Amilyennek Károlyit (hisz még raccsolt is) Horthy udvara
ábrázolta, de hiszen még a magyar haladás néhány köre se másként. Holott Károlyi nem volt
arisztokrata „jellem”; sajátos akaraterejével a kor egyik legkövetkezetesebb demokratájává
alakította magát, majd ennek folytatásaként Európa egyik legegyenesebb vonalú
szocialistájává. De mit láthatott ő azokban, akik ily hamarin átláttak rajta, azaz fölülről néztek
rá, mégpedig – különös ellentmondásként – azért, mert eredetileg alulról néztek rá? Aki pedig
– ezt meg már a történelem igazolta – Közép-Európa korabeli politikusai közül tudatos
képességei ráadásául kiváló ösztönnel és előérző tulajdonsággal rendelkezett, hasztalanul:
fölhasználatlanul.

A politikus Károlyinak mindazonáltal volt egy alapvető fogyatékossága. Nyilván

mágnásneveltetéséből eredt. Jó emberismerő volt, s ezt a magasrangúak közt lovagi
finnyássággal gyakorolta: nyomban fölvette a neki dobott kesztyűt; rögtön elfordult, egy
életre elzárkózott attól, akin szippantásnyi neki nem tetszőt érzett. De – ebben hibásan
értelmezve a demokráciát – lefelé a kiáltó emberi csalárdságra sincs szava, és a félrevezetőire,
a néha nagyon közönséges „átejtőire” úgy néz, mint hazudozó lovászára, burnóttolvaj lakájára
Sévigné vagy Saint-Simon valamelyik márkija. Íme, egy klasszikus hűvösséggel remeklő
tollnak emlékezeti rajza egy történelmi pillanatról.

Van még azidőtt arra is terv, hogy Károlyit moszkvai közvetítéshez kérjék, Leninhez.
„Néhány nappal később azonban Tuhacsevszkijt megállították Varsó előtt, Lengyelországgal
megkötötték a békét, és Benešnek nem kellett aggódnia a Vörös Hadsereg előrenyomulása
miatt. Nem volt szüksége a Leninnel folytatandó tárgyalásokra sem. Mi több, Beneš úgy
érezte, jobb lenne engem valahogy eltávolítania az országból, és ezért diplomatikus
udvariassággal szóba hozta, bizonyára kellemesebben éreznénk magunkat enyhébb éghajlatú
országban, annál is inkább, mert Csehszlovákiában a közelgő télen tüzelőhiányra kell
számítani.”

„Sovány ürügy volt”, minősíti szalonbeli rövidséggel a cselédlépcsői modort az, akinek
őse – mint nevelői ismételgették – Szent Lajossal Szentföldet hódított. Csak a távozás
főhajtásával közli, tudatában van, mire nézik. Károlyi emlékirati stílusa klasszikusan hűvös.
Egy betűrovást sem ejt, hogy ezúttal is milyen szándékkal ejtették át, köznapibban szólva.
Mivel az egész magyar haladó táborral ez volt a művelet: az az emlékrögzítő toll, amely
Angyalföld nyelvén is csiszolódott, sőt vett leckét bizonyos Traité du style szürrealista
mesterétől is, élhet azzal a kifejezéssel, hogy így vélték, ilyen szinten, palira venni együtt az
egész tábort. Károlyi akkor már elszánt szocialista volt. Képzett marxistaként látott a
kártyákba, midőn főúri némán elköszönt, s ment az enyhébb éghajlatú Itáliába. (Ahonnan
aztán megláncolva vezették ki nyílt utcák során.)

Károlyi emigráns politikai helyzetét sem segítette ez a levetkőzhetetlen

„disztingváltsága”, amit ellenfelei sem hallgatnak el. Szavait akkor sem mérlegelték, amikor
igazát egy élet állhatatosságával súlyosbította volna; eszméi győzelmének idején, a fasizmus
leverése után sem. Az iménti körök mint eszközt is eltolták maguktól, ezúttal erre-arra
leleplező jellegzetességgel.

Ahogy a lelőtt szarvassal a vadász, szereti lefényképeztetni magát áldozatával a hóhér

is. Nyugaton fényképek kerengtek, állítólag filmek is, kínos jelenetekről: katonák puskatussal
vernek vagonokba faluszámra magyar parasztnépet. Északi országrészek körzetének falvaiban
a piactéren deportált magyar parasztok izmát tapogatják a helybeli gazdák, hogy melyiket
találják alkalmasnak, hogy ingyenmunkára a csendőrökkel tanyájukra vezettessék. A Duna
hullákat vet partra, mindegyiken fejlövés: úszva akartak szülőföldjükre visszatérni. A Horthy-
ellenesség alapján egykor Masarykhoz húzó Jászi, Vámbéry írásban, Károlyi szóban hívja föl
az „európai visszatetszést” kockáztató kitelepítésekre a kormányt, mely ezt elrendelte, s
amelynek külügyminisztere most az a Jan volt, aki, atyjához hasonlóan, „egyszerű
származását gyakran és büszkén emlegette”. Felelet sincs, nemhogy intézkedés. A magyar
írók egy csoportja a csehszlovák írók szövetségénél kopogtatna, ha csak az ajtóig
eljuthatnának. A magyar haladás akkor legismertebb költője az akkor legynagyobb szlovák
költőhöz keres összeköttetést Párizsból. Sikertelenül; a költőtárs egyben – miniszter. Ő is
kitelepít.

Hátratekintve, ilyen távolon át bajos kibogozni, miféle rendszerű lett volna az a

szocializmus, melynek csillogó fonalait „cselekvő humanizmusukba” Beneš és Masaryk bele-
beleszőtte annak idején. Kormányzásuk pillérje volt a szociáldemokrata mozgalom; tömegeit
létérdekük volt megnyerni.

A cseh szakszervezeti mozgalom, amiként a marxista társadalmi mozgalmak, a

magyarországiakéhoz mérve közelebb jutott a nemzetközi szinthez. A cseh
bányászszervezeteket a sztrájkvezetés terén a németországiak és sziléziaiak példának
tekintették. Prága polgárságában olyan szellemek nevelődtek, mint Rilke, Čapek, Kafka.
Hašek.

Nagy történelmi pillanat volt valóban, hogy Csehszlovákia és Magyarország baloldali

erői megteremtsék, később osztrák támogatással, a közép-európai egyetértés magvát, esetleg
azét a Keleti-Svájcét, melynek Jászi tudós érvei a Monarchia határain túl is kezdtek híveket
szerezni.

A helyzet kulcsát – mindenki látta – Prága forgathatta. Személy szerint, most már ez is
világos – Masaryk és Beneš; a győztesek rájuk hallgattak. A román királyi reakcióhoz a
magyar reakció keresett utat. Megegyezni demokratikusan a magyar demokratákkal: a jövő
ezt a kulcsot is a prágaiak kezébe adja.

A demokrácia és a béke építői helyett a döntő percekben a népelnyomás és az erőszak

képviselőivel társultak. Ahhoz nem kellett történelmi távlat, hogy ékesen kiderüljön, a
nagyantant mi céllal hozta világra a kisantantot: nyugattól elzárni Szovjet-Oroszországot,
féken tartani keletről Németországot. Körülzárni a magyarságot is, harcképtelenné tenni úgy,
hogy életképtelenné. A tömb középpontja így lett annál töményebb robbanó mag, minél
jobban nyomták.

Odatársulhatott vajon ehhez osztatlanul a magyar haladás hazai tábora? Az a bizonyos

belső emigráció, melynek utánpótlása az eszmékre érzékeny fiatalság lehetett? Jöttek hírek: a
bécsi emigráció kettészakadt. Jöttek aztán csempészúton úgy-ahogy lapok és kiadványok;
ezek már nyíltan vívtak: a kommunisták a szovjet mellett, a polgáriak hovatovább a szovjet
ellen, olyan mértékben s olyan módszerrel, ahogy az utódállamok polgári lapjai. A vívásból
máris vádaskadás lett: ahonnan a vélemény jön, onnan jön a pénz. Elhangzott, hogy a Jövő és
a Bécsi Magyar Újság nemcsak az erdélyi és felvidéki előfizetőkből pénzel, hanem…! Eljött
az idő, hogy Pesten is támadhatott nacionalista sajtó a (fegyvereivel messzebb vonult) román
és csehszlovák nacionalizmus ellen. Most már ez harsogta: az emigráció és a cseh politika úgy
pendül egy húron, hogy pendül ott vesztegető arany is. A hangzavar már ocsmány is lett. A
fehérterror Pestjével szemben édesen zengett Prága közállapotának dicsérete. De zúgott még
az átok, hogy Kassa vértelen kiürítése és a tiszai véres bukás után kik segítették be Pestre ezt
a terrort. Fül kellett, hogy jól halljon az ember. „Történelmileg is!” – hangzott már az óvás.

Nem sok hatással, a kezdetén. Főleg ha az ember Angyalföldön belül, mondhatni testén
érzékelte egy osztályét is.

A szervezetekben még pangott az élet. De az utca – a Váci út? Csatavesztett arcok, ha

egy-egy ismerős fölmerült. Hol volt az a tündöklő pallos, mely itt, bár a nyomor szemete alatt,
kihúzásra várt? Kihúzták, igen, de darabokban hevert valahol messze, s ki fogja azt valaha
összekovácsolni?

Szegi idősebb volt nálam négy-öt hónappal. Önbiztonságra, tájékozottságra nézve

évekkel. Beszélgetéseink során – utcai csavargásaink alatt – jobbadán csak kérdéseim voltak.
A diktatúra után néhányadmagával, köztük Hidassal és Szántó Judittal a Felvidékre szökött.
Napszámosként vergődött egy ideig; baja akadt a rendőrséggel, visszatért. Azt fejtegette: itt
már, most már csak az irodalmon át lehet valamit csinálni. Megvalósítani valamit a hajdani, a
távoli célokból; de még a közeli tervekből is.

Félelmes finnyásság
Kivesző szokás, de serdülésem idején még országos volt, hogy fiúgyermeket sosem
keresztelnek apja fitestvéreinek nevére. Főleg nem azéra, aki magtalan. Apám öccse,
egyetértve első feleségével, mégis azt hozta hozzánk egyik látogatásakor, nem sokkal
születésem előtt, hogy ha fiú leszek – ezt mindannyiszor nevetős, vagy legalább tréfatudóan
mosolygó szájából hallottam –, az ő nevére kereszteljenek. Anyai nagyanyám elhessentgette a
babonáit, mert a terv maga állítólag nagyapám fejében hajtott csírát. Tíz-tizenkét éves
koromig hordoztam gyanútlanul a kiszemeltségnek ezt a nem jó fénykarikáját a családnak
abban a felében, melytől anyám kezdettől fogva idegenkedett. S melyből, mihelyt fölfedezte,
hogy pusztán és a környező falvakon kívül is van világ, úgy igyekezett kikerülni, valamiféle
olyan belső parancsra, mint azok a fehér vízi szárnyasok, akik tollukat kitépik, ha a foltot
másképp nem tudják eltávolítani.

Keresztanyám segített annak idején a magát pesti életre elszánt anyámnak, hogy
alkalmas lakást béreljen. Találtak, nem messze, a Lehel út és a Lőportár utca sarkán. De hogy
oda költözzünk, azt már egyre-másra késleltette keresztanyám. Nem szándéktalanul, ahogy
anyám később ráérzett.

– Miért, itt nem vagytok meg jól?

Hogy ők ketten hogy voltak meg egymást közt, azt nem tudom. Valóban működött már
vajon a csöndes családi szálszövés, hogy anyámat visszatérítsék Cecére, azaz Ozora és
Dombóvár irányába? Nem észleltem. Nagyon jól megvoltam a Gömb utcai lakásban. Főleg,
amióta kora hajnaltól késő délutánig nem ott töltöttem az időt, hanem Agarász úr meg-
megengedte, hogy elkísérjem a Lehel piacra várost látni.

Mosolygott a kíváncsiságomon, s megbecsülte. Hisz magát is megbecsülte vele: ő

elégítette ki. Nem szóval.

Szerettem volna a Gellérthegyet látni. Fölemelte nyitott tenyerét, annak rezegtetésével

fejezte csak ki, hogy „na, várj csak”; némi idő után elvezetett a piac egy pontjára, ott bal
kézzel vállamat érintve sarkon fordított, jobbjával pedig azt a kézmozdulatot végezte,
amellyel a cirkuszi szemfényvesztők nyulat varázsolnak az asztalra, az elrántott terítő alá. Ott
állt, mintegy Agarász úr parancsára szökkenve ki a múltból, teljes nagyságában, Citadellástul
a legendás hegy, ahonnan pogány eleink a püspököt legurították a Dunába.

Hasznosítottam magam. A háború derekán volt; cukor, liszt, kenyér jegyre; hosszú
sorok ott is, ahol pattogatni való kukoricát mértek. Volt, ahol csak libafejet és libalábat
árultak.

Agarász úr kezembe adott egy alkalmas kis viaszosvászon cekkert. Jóval dél előtt a
Gömb utcában kellett lennem vele.

Keresztanyám jelentősen emelgette ki anyám elé a tartalmát.

Krumpli, káposzta. Otthoni mód savanyítva, taposással, kő alatt.

Töpörtyű, hanyagul, pazarlóan kisütve.

Méz. Ez se olyan, mint a cecei. De ahhoz képest, amit János pörgettetett, érleltetett,
szakszerűen fölözve.

Nem helyeselte anyám Pesten maradását. Ő, aki Pestet választotta, s oly elszántan
vállalta.

Érvei nagy részét nem szóba öntve közölte. Hogy egy földön járó asszony miért jár jól
akkor is, ha életét egy nemcsak kora miatt nem természete kívánta férfihoz köti, azt egy
beszedés szemvillantásban és tenyere még beszédesebb széttárásában fejezte ki. „Íme!” –
kiáltották ezek a szem- és tagmozdulatok egy-egy apró, de ugyancsak beszédes olyan jelenet
után, melyek mind az ő fegyelemmel vegyes önfeláldozását, azaz okosságát igazolták.

A héjától a sövény alá menekült kotlós boldogsága volt kezdettől fogva

keresztanyánké. Noha egykettőre kiderült: nem lehetett törvényes feleség. Agarász úr honi
neje nemegyszer komolyan ágynak esett. Kitakaríttatta az Agarászok borospinceszerű
kriptáját (és nem a hasonló Hettyey-félét), vagyis: a föltámadás utánig a jogát. Nyilván ennek
is része volt abban, hogy keresztanyám valóban a harcos fajta tyúkúrnők módjára uralkodott a
fészekben, melybe a szűkös időkben is hullt égi táp a fiókák számára. Gyermekei iránt így
semmi gond és kötelezettség. S Agarász úr iránt sem, gondolom; akkor legalább képzeletem
kis zugába sem jutott mást gondolnom.

De anyám előtt magát mindannyiszor a végzet szomorú árvájának ábrázolta. Már-már

szertartásosan; az istenek megcsitításául szánt áldozatnak. Mit el nem visel apátlan fiaiért. Mi
mindent vállalnia kell egy magára maradt asszonynak. Mert mi minden várja azt a (mindig
viharfelhős) jövőben!

Büszke volt a kérkedésig újdonsült pesti mivoltára, de valahányszor anyámat abba a

pesti életbe be kellett támogatnia, a testvéri készség jelei közt csaknem mindig volt egy
harántpillantása fölfelé: kell ez neked? S irányomban egy toldalék tekintet: rá nem gondolsz?

Lazult köztük a kapocs.

Hozta kettős töltetű jó szándékát külön lakásunkba is.

Nem volt jó stratéga. „Minek neked átagyagoznod ezt a sparhelt?” S ebben az volt: erre
az időre.

Levelezett apámmal.

Van számítás még a hálaérzésben is. Kitől várhatunk legtöbb eséllyel segítséget? Aki
egynéhányszor már segített rajtunk.

A városba menet, mikor már külön laktunk, ott jártunk el a Lehel-piac szélén. Még át is
kellett vágnunk rajta, a Váci úti villamosmegállóhoz. Most bevásárlásai során is kerülte
anyám a találkozást bár Agarász úrral.

Épp azért, mert milyen hasznos lett volna. Eljött az idő, hogy már a babért, a zöldségért
sorba kellett állni. Sorba a marharépáért, úritököt hozó parasztszekereknél. A fáspincék elé
már este odatelepedtek a várakozók, a magukkal cipelt konyhaszékekre, sámlikra, egyéb
guggolókra. Hasábban árulták a fát, vállon vagy kötélen húzva vitte ki-ki haza, otthoni
fölfűrészelésre. Füstölt, forrt a tűzben, bosszúállóan szinte, rendőri följelentést sziszegve ki,
mennyi vizet öntöztek rá az áruforgalom minden fordulóján, hogy a következő mázsálásnál
több kilót nyomjon. Tej, tejföl viszont a víztől hígult; a kenyérben a búza végleg átadta helyét
a kukoricának.
 Rendőrposztok védték a kiskereskedőket: ők (a láthatók) lettek az osztályellenségek,
nem a nagyok; ezek szaporodó gépkocsijai elől morogva ugyan, de még a régi
fegyelmezettséggel ugrott a járdára a nép. Igaz, a gép sugallta a nagyobb tiszteletet. A sarat is
csak a gép fröcskölte. A gépkocsiduda még igazi duda volt, nagy gumitömb, az első ajtó külső
felénél, rangra rokona még a kanásztülöknek, a tűzoltók vészkürtjének. A sokféle
hörgéshanggal a nap minden szakában el-elrohanó rikkancsok éppoly sokfélén fülsértő
kiáltozásai versenyeztek. A külvárosokban a nép a napi hadijelentés előtt a csaknem napi
közleményt olvasta arról, mennyivel tervezik csökkenteni, vagy már határozták is el az
élelmiszerjegyek újabb adagjait. Ha egyáltalán adtak.

Mi még mindig abban az időszakban voltunk, amikor a lekváros kenyér kedvderítőbb

ebéd, mint a meleg étel. Hisz minden átmenet! Kirándulás! No nem úgy, ahogy keresztanyám
tekintetei tukmálni akarták. Úgy sem: vége lesz a háborúnak.

Úgy, hogy mindketten nagyon fiatalok voltunk anyámmal helyzetünket, megmásult

lehetőségeinket tekintve. Az életpálya olyan hegy-völgyében haladtunk, amelyen a legtöbbet
az idő gyorsít, lassít, irányít, a véletlenjeivel.

Véletlenjeit pedig ugyancsak hamar eresztgette terelésünkre az idő. A téli hideget és

homályt a jegyrendszer az iskolák fölül sem tudta elhárítani. Egy-két hétig télikabátban
szorongtunk az iskolapadban, azaz lézengtünk: a köhögés egyre több fiút tartott otthon, de
tanárt is. Járvány fenyegetett. Bezárták az iskolákat. Országosan, előbb csak hat hétre, aztán
újabb hat hétre. Aztán ismét, most már addig, amíg az osztályokba fűtést nem maga a nap
szolgáltatott a nyitott ablakokon át.

Nagyon prózaian szénszünetnek hívták azt az oktatási formát, amely a háború, majd a
forradalmak idején az ország tanulóifjúságát nevelte, valóban az életre. Széteresztésük előtt a
diákoknak kijelölték a tankönyveikben, hogy hétről hétre mit véssenek agyukba a családi
otthonban, a napi élet görgésében. Diákok voltak még, s máris rég nem iskolások. A ritka
feleltetésekkor kalkulusi kérdések gyanánt faggatni őket közvetlenül az életből illett volna.

Cecére térünk vissza erre az átmenetre, ez volt kettőnk döntése rögtön az első váratlan
vakáció kezdetén. Én még aznap indulok; anyám a pesti tervek hibernáltatásának gyors
elintézése után.

Így fordult, hogy azokban az években, noha pesti lakos lettem, valójában csaknem
annyi időt töltöttem vidéken, mint ott; csakhogy most már nem Simontornyán, de Ozorán
sem, hanem Cecén. A helycserék gyakoriak voltak, hol hidegből forróba, hol forróból
fagyosba, ahogy a középkorban az acélt itt is, ott is püfölve az edzőkalapáccsal.

Cecén volt hely; főleg remény a kelleténél is nagyobb helyre; az esetleges szűkösséget
már ez vígan elviselhetővé tette. Anyám húgának férje is bevonult. Visszaváltozott azzá a
hetyke őrmesterré, aki egy látogatás során Rácegresen fiatal nagynéném szívét – ugyancsak
szülői ellenzéssel – oly végzetesen elrabolta. Nekik is három gyermekük lett. A legidősebb fiú
egyidős velem; valami olyan református iskolai intézmény bennlakója, ahol az internátusi
diákruhához rövid kardot adtak. Most persze ő is szénszünetes. A deli huszár szülei
Dunaszentgyörgyön, azaz Bogyiszlón éltek; parasztok, de igen nagy módban, bekeretezett
ármálissal a tisztaszoba sublódja fölött. Nénénk ebből a Fölvinczy-törzsszövetség
szállásvilágából úgy vonzódott s járogatott szülei otthonába, akár anyám. Még több okkal.
Volt földjük is Cecén, méghozzá az állomás mellett, szemben az egyik Szluha család
udvarházával. S atyafiságban, „kastélyosban” azzal a Kiss „urasággal”, aki később
Alsórácegrest bérelte.

Kívánkozott hát valami nagyobb ház, közösben. Eladó ilyen hamarabb akadt, mint
parasztporta. Mentek el – s tönkre – a hajdani középbirtokos nemesek közül egyre többen.

Három-négy kúria ablakait is szövögette be a pók, törögette be a szél. Madarászéké már

összeomlott. Madarász József – aki a kerületet már a trónfosztó 49-es nemzetgyűlésen
képviselte, szétázott vályogtörmelékek közt emelgette kilencvenéves bokáit, valahányszor a
kortesgyűlésről odatotyogott, hogy fölidézze s megmutassa – mintegy elvei tartósságának
helyszíni bizonyításául – a szoba helyét, melyben László bátyjával, Kossuth rendőr- és
postaügyi miniszterével már diákfővel a respublica előnyeit tanulmányozták.

Nagyapánk a romló szemével már csak addig látott, ameddig a kinyújtott keze ért. El
kellett vezetnünk annak az elköltözött családnak a kihűlt otthonába, amelynek egykor a
méhészetét kezelte, hetente egyszer odajárván. Ismerte belülről a házat. Megállt az ebédlőben,
fejét jobbra-balra forgatva, emlékei ködébe meresztve fehéredő szemét.

A terv sokáig élt, táplálkozott falánk embrióként bennünk, de világra sose jött. „Addig
is” szokásos hirtelenségével a hajdani deli huszár egyik harctéri hazalátogatásakor bérelt
házba letelepítette a családját, szemben a katolikus templommal. Cecén ettől két otthonom
lett. Nem számítva azokat a diákgyerekes házakat, ahol délutánjainkat elvigadoztuk, majd
hovatovább átvitatkoztuk.

Anyám tétovázott, hogy Ozora közelsége ellenére ne a szülötte tájon maradjon-e: ne

szülei házában rendezkedjék önálló életre. A cecei iparosnék közt sok lánykori pajtása volt,
kávézás után együtt szabták-varrták ruháikat; anyám biztos kézzel rádlizta a kiterített kelmére
a képeslapokból a szabásmintákat. Megtette ezt a divatosságot kereső parasztmenyecskéknek
is boldogan. Csak fürge ujjait kellett forgatnia, s dőlt rá a szeretet.

A balvégzet ide is követte. Az egyik lánytestvér után a másik is Ozora mellé állt. S nem
is afféle lánytestvéri harántpillantásokkal, hanem – egy harctéri visszatérés búcsúvacsoráján –
a sógor pattogó vélemény- és tanácsosztogatásával.

Dobtak levelet ők is postaládába ozorai rendeltetéssel, dombóvári kapcsolatot keresve.

A herceg Esterházyak déli birodalmának központja Dombóváron volt. Ha akármelyik pusztán
olyan ispánra lenne szükség, akit az uradalom csak átmenetileg is fölmentethet (egyetértésben
a községgel), apám kedves vőtársa, a jó lovas Fölvinczy István, az első puskalövés óta
frontszolgálatban gyűjtve mellére nemesfém kitüntetéseket, rászoltált egy kis nyugalomra.

Nincs bajosabb, mint a lépcsőzetes választás. A nem egy alkalmi, hanem a folyamatos
döntés. A többszöri sakkhúzás a sorssal.

Apámnak is hamarosan úgy kellett választania, hogy Ozora vagy a halálveszély. A

front, vagy hogy a család kijárja neki a fölmentést. Anyám akkor került igazi választás elé,
hogy szülei védnökségébe, vagy az ángyok és sógornők uralmi körébe vonja-e magát, amikor
úgy-ahogy már megismerte, hogy Pest is lehet választás.

Senki ne avatkozzék más érzelmi ügyeibe. Legkevésbé szüleiébe a gyermek.

Nem ismertem anyám okait. Tapintatlanságnak éreztem faggatni, s ami magyarázatot a

családi mendemonda fülembe elhordott, az igencsak felületi sérelem lehetett. Hogy egy fiatal
férfi jókedvében ügyesen kiköp az ablakon az udvarra, azzal még nem szüntetheti meg maga
iránt a már meglevő szerelmet. S mit tudtam még meg közvetlenül anyámtól? A halak Cecére!

Hányszor előkerült a cecei halsütés históriája! Összegezzem hát még egyszer a

megfelelő távlat tárgyilagosságával, azt a valószínűleg 1910 nyarán vagy őszén lefolyt,
családi történetünkben sorsfordító eseményt. Kicsiben is oly nagy bonyodalmat rejtett, hogy
oknyomozása méltán foglalkoztathat még akár mélylélektanilag okulni vágyó elmét.

A Sió menti parasztság nem eszi, nem ette akkor a halat. A református része a puszta
látványától elfordult: a pápista böjti eledel szagát-bűzét árasztotta, a templomi szent
festményeik sok halcsámcsogását. A cigányok, az éhenkórászó pásztorok persze fogták –
sütötték – „amikor már az ürgéből kifogytak!” Apám nyilván még gyerekkori nyájőrzési
emlékeiként fogadta el táplálékul a hidegvérűeket. Ő tanította ki – ő tanította lelkesen –
anyámat az elkészítésükre s úgy-ahogy a fogyasztásukra. Turkált néha így a szálkák közt
anyám (messziről odaszármazott) apja is.

Apám mindvégig úgy járt ipa-napa házába, mintha azok még mindig nem egyeztek
volna bele, hogy nekik adják a lányt – annyi lelki fönntartással adták végül neki. Minden
alkalom jó volt, hogy Cecére kormányozza azt az egylovas bricskáját, melyen a határban
pöfögő szántógépeit vizitálta. Az uradalom nem az idejét, hanem végeznivalóját ellenőrizte;
ezen belül a maga ura volt.

Lényeges adat, hogy a halak nem a cecei házak lábát mosó Sárvízből valók voltak, nem
is abból a közeli, hivatalosan Nádor-csatornának nevezett sédből (melyen a Csók család
malma forgott), hanem a Sióból. A halak balatoniak voltak.

Apám azúttal is nyilván Ozora felé húzogatta a gyeplőt, a Gyánt fölötti szőlőhegyre.
Megnézni, vajon megy-e az előkészület a szüretre? Az ülés alá betette a szokásos csobolyót
(ha másért nem, egy kis mustért) és a födélre járó gyümölcsöskosarat (egy kis korán érő
szőlőért). Találkozása a halászó cigányokkal csakis a Siónál eshetett, a simontornyai állomás
fölött, az akkor még fából ácsolt hídon, nem messze onnan, ahol a Kapos a Sióba ömlik. Ott
szoktak üldögélni hosszú sorban – de egymástól kellő távolságra – emelőhálóikkal a
cigányok, valahányszor a nomád telegráfszolgálat végigadta a hírt, hogy Siófoknál kinyitották
a zsilipet, dől megint a hal.

Elképzelem, nagyanyám milyen képpel szedte elő a vakarókést, a tepsit. Aki engem
ismer, ismeri anyai nagyapám természetét. A szokásosnál is nyilván udvariasabban töltött
kupicát a maguk erjesztette mézpálinkából, majd poharát a maga kútból kiemelt
borosüvegéből, s kínálta vejének az ünnepi porcelánra tálalt csukát, süllőt és töméntelen
gardát (tehát mégis már ősz volt). Szaporán bólintgatva a váratlan vendég szapora
beszámolóira; a szálkák régtől nem akadályozták a beszédben. Még az utcaajtóban is történt
egy ráadás-kézrázás. Nagyanyám fürgén karon fogva vezette vissza férjét a gáder mentén
ültetett futórózsák alagútjában; a tetőig voltak fölnevelve.
 „Kilakattam hallal az öregeket!” – hányszor hallottam, hallottuk ezt a mondatot
magyarázatául annyi mindennek, amikre hosszú fejezet, de könyv se lenne elég (lélektant
szociológiával vegyítve); anyám fegyelmezetten, válaszra se méltatva négyszer hallotta.
Amikor apám, lábbal még a kerékagyon, lelépett a kocsiról. Este a családi vacsorán. Másnap,
összeakadva az ispánékkal és tanítóékkal. Harmadnap, amikor a vasárnapi beszélgetésre
nálunk gyűlt össze egy kis délutáni társaság. Hagyján a kérkedés. Nem szóval adott a többire
akkor sem választ anyám. Fölkelt az asztaltól, s ment ki a konyhába, kezében ürügyül valami
üres edénnyel, s arcán olyan, csak keveseknek érthető nyájassággal, mint nagyapám a rózsák
mögé a felesége karján.

Mert hisz harsoghatta volna is, amit ő aztán hitelesen tudott, hogy nagyanyám milyen
lélekkel belezhette azokat a szerinte csak pilises barátoknak és cigányoknak való nyálkás,
kígyóhideg dögöket, hogy halnemeszi apjának mibe került szedegetnie bajsza alól azokat a
tűvékony, férfiujjakra méltatlan csontokat, de még kortyolnia is abból a tüntetően, magasra
emelt kézzel behozott csobolyóból.

Még jóval később, s tréfálkozva is hiába akartam megértetni anyámnak azzal a

mindenre nyílt, mindenre fogékony fejével, hogy ellenkezése tán még a jégkorszaki
ichtyopophagiára megy vissza, vagy hogy még az őskeresztények halszimbólumától borzong,
a képrombolók atavisztikus reflexével. Túl fiatalon halt meg ahhoz, hogy ezen – a lélek
őstelevényén – mosolyogni tudjon.

Vagy azon, hogy azért a cecei jelenetért voltaképpen ő a felelős: nem lévén
személyesen ott, az egészet az ő képzelete színezte és dramatizálta olyan végzetes hatásúvá.
Pusztán néhány szó alapján! (Mert hisz nagyszüleimtől sose hallotta emlegetni.) „Az én
apámat ne lakassa ki jól senki semmivel!”

Ilyen kurta mondatokba foglalható némán nyelt sérelmének másik szövevénye is. „Őt
nem fogják a Cincához bérmálkozni!” A szólás méltán még rejtelmesebb; több lépcsője van,
olyan homályba, amely mögött magam sem tudom, mennyi a mélység.

Ezt elsőül anyám mondta, és egyik apai unokatestvérem füle őrizte meg. Azt nem
tudom, pontosan mikor hangzott el, már Pesten. Én nem voltam jelen. Megint valamelyik
szénszünet alatt éltem cecei világomat. Nem tudva azt sem, anyám egyedül Pesten milyen
szűkösen él, elsősorban a beszerzési mizériák miatt.

Ez volt az az eset, mikor egyik este épp csak kitisztálkodott a munkájából jövet, két
katona kopogott a konyha üveges ajtaján.

Egy aranycsillagos csapattiszt és a tisztiszolgája.

Hogy mi volt tüzetesebben e szócsere, arra unokatestvérem emlékezetének önműködő

gépezete sem szolgáltatott használható részleteket; később egyszer bárhogy rázogattam. A
rövid szócsere csöndesen folyt le – hogyan is folyhatott volna másképp. Unokatestvérem
ismét személyemet tette ki adunak. Anyám visszaadta a komisz mundérnak a szütyőt, az extra
köpenynek a bőröndöt, s akkor mondta, hogy nem fognak engem, illetve: engem nem fognak
a Cincához bérmálni. Nem fognak be ahhoz, hogy megbérmáljanak? Amikor már rég
megbérmáltak!? Unokatestvérem fejébe nyomta a tiszti sapkát, hűvösen főt hajtott
ángyikájának, és elvonult (további hadi érdemrendeket szerezni). Nagyjából – de a clan-i
megsértődéséhez elegendően – értette a csomókemény mondatot.
 Fonalára bontva az volt ebben a tömör (tán esztendők óta sűrűsödő) replikájában, hogy
valami gyermekrablási cselszövést vélt fölfedezni az én túl korai megbérmálásomban (is),
melyhez – így volt – még valami egyházi engedély is kellett. Anyám nem ismerte a szó
értelmét, illetve annyira csak sógornői fontoskodásából, ájtatos szószaporításából sejdített rá,
hogy elhitte: valóban azon fordul meg egy lélek jövője. Annyi üzengetéssel, levelezéssel,
rokonságcsődítéssel, újruha-csináltatással, majd sütés-főzéssel készültek a megünneplésére!
Ott a Cinca-patak partján.

Pesten az anyámnak nem sok ajtón kellett benyitnia. Lányfővel kitanulhatta a varrást –
„Simontornya legjobb szalonjában!” – hogy bár ilyen csipettel ízelítőt adjak szóforgatásából.
Tartózkodónak nevelték, s így munkája duplán beszélt helyette. A háborús egyenruha-készítő
üzemekben nem volt munkanélküliség. Még kevésbé a katonai fehérnemű-varrodákban.
Beköltözvén önálló szoba-konyhánkba a Lőportár utca és a Lehel tér sarkán, úgy
rendezkedett, mint egy boldog szigeten. Pesten először is nyugalmat élvezett. Kezdetben csak
az aggasztotta, nehogy elkószáljak a lakásból. Ismerkedjem csak ablakból a várossal. Oda
lehetett látni belőle arra a hatalmas, szép épületre, melynek tetejére szerelt nagy hirdetőtáblán
a Festék-Kence tarkította az eget.

Anyám olyan természetességgel ment munkába itt is, a rangvesztés olyan morzsányi
érzése nélkül, ahogy az egresi konvenciós kukoricaföldre, már főgépészné korában. Vállán
kapával is ő őrizte a szerény öntudatot, mi jár ki a kecsességnek, az ifjúi szemrevalóságnak.
Hallhatta elégszer, hogy koránál tíz évvel legalább kevesebbet mutat. A pusztából való
kikerülésekor, vele született vágyának teljesedésekor valóságosan is csak harminckét éves
volt.

A magunk lakásával ráadás szerencsénk volt. A szoba ablaka a Lőportár utcára szolgált,
s az utca túlsó házsorában egy kis zugmozi működött. Reggelente ébredési öröm volt
kitekinteni a nagy, színes betűs, néha képes falragaszra. A műsor hetente változott, volt, hogy
kétszer. Oda bármikor lemehettem. Lejárt velem ő is.

A kapu mellett, de annál alacsonyabban egy kis üzlethelyiségben lapult meg ez a

kóceráj rangú vállalkozás. De szünetlenül fortyogó Vezúvként ontotta magából az egész
távoli s mindazonáltal oly testközeli világ forró belső tartalmát, azon frissiben.

A varroda nem volt messze; a Váci úton. A koránkeléshez szokott várúrnő reggeli
sétaként ment oda, megjövet pihegett a lépcsőn, néha szaladt is, hogy kapjunk még jegyet az
utolsó délutáni – még olcsó – előadáshoz. A világból mindent karnyújtásnyira láttunk. Vilmos
császár egyenest felénk fordította macskabajuszát, majd apró léptekkel szaladni kezdett, mint
akit üldöznek. A görnyedt gyilkos, Ferenc József is szaladt, mintegy az aradiak szelleme elől!
A lovak előrevágtattak, de a hintók és ágyúk kerekei hátrafelé pörögtek. A szónokok gyors
szájjal hadartak, s reszketősen hadonásztak. Az emberiség eszeveszetten haladt, úgy, miként
olvasni lehetett – de hova? Az elénk táruló események nagy része katasztrófa volt: vonat-
összeütközés, malomégés, csata. Összebújtunk a sötétben; volt, hogy anyám nyújtotta
elsőként kezemhez a kezét. Borzongva és kéjesen, újabb borzongásra készen élveztük az
annyit emlegetett felsőbb létet, a nagyvárosit.

A kacér hölgy
 Ady temetésén – 1919. január 29-én kora délután – a ravatalhoz törekvő tömegben
különös csoport vonta magára a megfelelő nézőhelyhez jutottak figyelmét. A csoport tagjai
vagy heten lehettek, csupa fiatal, de sápadt, mert a borotválkozás után még a kor szokásaként
jól berizsporozott arc. Fejükben az a szokatlanul széles karimájú fekete kalap, aminőt a
carbonarik és később az olasz vándor kőfaragók tettek ismertté Európában. Gallér és
nyakkendő helyett a huszonegynéhány éves fiatalemberek azt a fajta oldalt gombolós, az
állukig fölérő inget viselték, melyet viszont Makszim Gorkij fényképein szokott meg a világ.
A polgári rajzolók ilyenféle egyenruhában képzelték el s ábrázolták a nihilistákat.
Valamennyi kalap és ing szurokfekete lévén, itt az volt hihető, hogy a csoport külföldi
gyászküldöttségként érkezett ide, s törekszik vékony és aránylag alacsony termetű, de
csaknem méltóságosan öntudatos vezetőjük nyomában a koporsóhoz, be a Múzeum
előcsarnokába.

De nem jutottak föl, a tumultus miatt. A különös együttes így félrehúzódott az egyik
szélső oszlop tövébe, elhatárolva magát némileg a tömegtől. Itt újabb fekete ingek és kalapok
csatlakoztak az előbbiekhez.

A város egész diákságát kirendelték, tanári fölügyelettel. A galileisták középiskolás

ifjúsága az Arany-szobor körül gyülekezett. Weszely mi magunkat is oda vezetett. A
tömegnyomás addigra jó néhány fiatalembert fölkésztetett Miklósnak, Juliskának, majd
magának a költőnek hátára és vállára.

Innen kiválóan szemügyre lehetett venni a lépcsőkön a karhatalmi segítséggel

előretuszkolódó hírességeket, és azt a fekete kalapos-inges, magát küszködve elszigetelő
csoportot. Weszely megmutatta, melyik közülük Kassák, Szélpál, Mácza, Péri – Barta?
Fölismert egy pici, de ugyanúgy fekete kalapos nőt: költőnőt, Földes Jolánt.

Kivártuk ott, a szobor érckarjain a teljes benti szertartást. A beszédekből ki semmi nem
hallatszott, de szájról szájra szállt, hogy bent éppen ki szónokol – Kunfi, Móricz, Babits, Bíró
Lajos, Jászi Oszkár –, s maga ez elegendő volt a türelem áhítatához. A mi fenti
csoportunkban. De nem a zsúfoltan is meg-meglóduló tömegben.

Az újonnan jöttek utat akartak törni. Pisszegés, káromlás, majd ököl fogadta őket.
Megélesedett a csontharapó januári hideg. A sűrűből távozni sem lehetett, hasztalan volt a női
sikoly. De még mindig érkezett csoportos küldöttség. Köztük a kétszáz főnyi rendezőgárda.
Addig jutottak, mint a többiek.

Keménykalapos urak segítették át egymást – hölgyeket is – a kerítés magas vasrúdjain.

A csípősebb szélroham éles kiáltást hoz a tengermozgású tömeg közepéből: Utat kérek az
özvegynek! Jó két óra múlva végre megjelent a koporsó. Jobbra-balra veszélyesen ingadozva
– mintha magától lebegett volna alá, ahogy a zuhogók habjain a sajka – a kellő utat most sem
nyitó embersűrűben.

A halottaskocsi mögött mind ritkultak a gyalogos végtisztességtevők. A menet a

Múzeum körútról jobbkézt a Rákóczi útra kanyarodott. Innen hátratekintve a kocsi mögül,
derékszögben lehetett látni, mennyi a nép. A rokon és jóbaráti gyászolók fogatokra,
bérkocsikba szálltak, de ezek még csak épp indulgattak. Mások nyilván villamosra ültek. A
Nemzeti Színház után már csaknem magában döcögött a bakacsinos batár. Közte s néhányunk
között jó távolságra egy lélek sem.
 Fanyar vidéki szólás volt: „egy kutya nem ment a koporsója után”. Fölzárkóztunk, már
az én biztatásomra, a kocsi mögé, addig, ameddig az illemtudás egyszerre rendelte és tiltotta.

Ahány temetésre a szüleimmel még a pusztáról elmentem, az mind szertartásos

ünnepség volt, nemcsak az egyház, hanem a szokás még feszesebb – jobban ismert –
rítusával. Bármily messze esett a halottas háztól a temető, a koporsót vállon vitték: férfit és
asszonyt férfiak, hajadon lányt leányok.

Ha por, ha sár fedte a kocsijárót, a rokonság – éppoly szigorú rendben – gyalog a

koporsó mögött. Elsőül az özvegy, az elhunyt legidősebb testvérével kar karban. (Ahogy
bátyám özvegyét még én is vezettem végig Ozora keservesen hosszú utcáin, aztán onnan föl a
meredek hegyi temető tetejére.)

A magas férfiról, aki Ady özvegyét ott a Múzeum lépcsején föl, majd le kar karban
irányítgatta, azt hittem, Ady testvéröccse. Még a Körúton áthaladva is azt vártuk, ők ketten
foglalják el a szomorú tiszteletbeli helyet gyalogosan.

A Körúton túl a gyászbatár meggyorsult előttünk. Sietnünk kellett, fölzárkóznunk pedig

most már gondosan azért, mert a kocsi után itt már keresztben egyenest is siettek át
gyalogjárók, sőt egy-egy konflis.

Utánunk már alig szállingózott ember, azaz szedte lábát olyan iramban, mint mi. Hogy
ne legyen félreértés, vagyis jelezzük, hogy mi is azért gyászkíséret vagyunk, kezemet újra és
újra a kocsi hátsó deszkájára tettem azzal a mozdulattal, ahogy némely játékban vagy
szabadtéri árverésen igényt jelez az ember: lefoglalva. Néha szaladnunk kellett.

A sír körül aztán ismét jégzajlásszerű tolongás, de itt már volt hely terjeszkedni. A
fogatok, bérkocsik – és persze villamosok – megelőzték a batárt; ezek utasai már helyet
fogtak. De egy fogat késve érkezett. Az özvegy szállt ki belőle a magas férfival, Hatvanyval.
A gyászhuszároknak nyomakodniok, csaknem harcolniok kellett, hogy a most is csónakként
hánykódó koporsó végül a föld alá jusson.

Beszédekből foszlány sem jutott el most sem hozzánk, noha itt is, ahány emlékmű csak
volt, fölálltunk, fölkapaszkodtunk rá. Az ének szövegét inkább emlékezetemből hallottam (a
cecei vénasszonyok magas fejhangján), mintsem dobhártyámon át: „Nincsen szívem
félelmére, Néznem sírom éjjelébe.”

A ravatalnál és a sírnál összesen tizenkét szónok mondta el a magáét, nem

szűkszavúságban múlva fölül egymást. Már szürkült. A gyászolók jó része nem várta meg a
másodszori papi áldást. Izegtek-mozogtak; sárrá taposták maguk alatt a fagyos havat. A
szénásszekérként megrakott gyászkocsikról a fekete huszárok kézből kézbe dobálták a
rengeteg koszorút, matrózügyességgel, megannyi mentőövként. Az aranybetűs szalagok
messzire lobbantak a szélben; itt a kopasz fák közt fékezetlenül nyargalt. Valaki még akart
beszélni, s tán beszélt is, de már csak az induló kabátok hátának.

„Élete együtt hanyatlott le nemzetével” – írta le Adyról, ezekben a napokban az akkor

harmincöt éves Babits. Adynak negyvenévesen állt meg a szíve. Ő volt a magyar
anyanyelvűek közösségének eladdig egyetlen jó fényt sugárzó őrlámpása; őrlelke, ahogy a
géniuszt nevezni kellett volna (a sajtóhibából született nemtő helyett). Babits félelmetes
mondatát évekkel később olvastam. Akkor, amikor már tisztán láttam, Ady halálával az az
őrlámpási végeznivaló őrá hárult.

Ezt a temetés idején senki nem érzékelte. Babits hat ével volt fiatalabb Adynál, de az,
hogy egyidőben léptek föl, s így egy nemzedéknek számítottak, testközelien egy korosztályba
iktatta Adyval. Sőt annál idősebbnek nézték pusztán azért, mert prozódiája maradibbnak
hatott: „klasszikus” volt. Úgy tetszett, az ő nemzedékük elvégezte a dolgát; annak sorsa is
elhanyatlott a nemzet sorsával.

Az a temetés, Ady testének a földbe eresztése számomra, számunkra naptárszerű, szinte

óraszerű pontossággal jelezte a nemzedékcserét. Mert itt van ez az új, melynek költői, ahogy
Kassák a Mesteremberek-ben oly szép zengéssel bejelentette, s ahogy mi már akkor lelkesen
szavaltuk, az idők új arcát éneklik. Már nem a nemzet, hanem a proletariátus előtt.

A Múzeum lépcsein most már hívei élén, fényképezhetően megjelent fekete kalapos,
fekete inges vékony ember a „proletár” mellett legtöbbször az „ifjúság” szót vallotta
zászlajának és elemének. Öregek és fiatalok közt szakadékot és fölégetett hidat ritkán vállalt s
kívánt hang oly hevesen, mint az övé. Babitscsal vitacikkben váltottak szót. Ellenlábasának
már ekkor a Fortissimo költőjét tekintette Kassák. Mintha az, a hírhedt „klasszicista” (és
„formaművész”) más században, más földrészen élt volna. Pontosan három és fél év volt
köztük a különbség. Elámulunk, ha akkor ezt valaki a fülünkbe súgja. Vagy azt, hogy a
földrajzi nevek hátterével oly szépet dördülő sor az idők új arcát éneklő költőről milyen közeli
visszhangja a Verecke és Dévény közt megzengetett új idők új dalainak.

„Vagy tán az utca tüzes szónokának Lángszavában a te lelked lakik?” A megszólított:

Petőfi. A verses kérdésben benne van a keletkezésének dátuma. Az októberi forradalom után
írtam, s bocsátottam Braun József osztálytársam rajongó biztatására iskolai önképzőkörünk
első háború utáni ülésének gyér (fagyoskodó) közönsége elé, osztatlan sikertelenséggel. Ez az
első határkő annak igazolására, hogy az ifjú lélek milyen óceánokat képes átrepülni két hónap
alatt. Közben merő félreértés folytán – zenei ismereteimet ápolandó – a Váci úti Otthon
könyvtárából kikölcsönöztem Jani Lajos unokatestvéremmel az Eposz Wagner maszkjában-t.

Ady temetéséről távoztunkban már a sírok szegélyezte sugárúton sem Adyról

beszéltünk. Megálltunk a temető kapujánál, kívül a járdán, az alkonyodással még
arckarmolóbb hidegben. Közelről akartuk látni a kivonuló hírességeket – hús-vér alakjukban,
akiket addig csak fényképeikről ismertünk. Távozni is legtöbbjük zárt bérkocsin távozott, s a
leeresztett ablakon át csak egyet-kettőt azonosíthattunk. Weszely köszöntötte Kemény
Simont. Egy házban laktak. Az mosolyogva visszaköszönt, kalapot emelt. Erre mindnyájan
odaköszöntünk, de már csak a közben arrébb gördült konflisnak emelhetve kalapot.

A kapu szűk járdáján libasorba szorult a közönség. Így vonultak ki a maisták is.
Ünnepiesen komorak voltak. Legalábbis így hatottak, nemcsak a fekete ingek és kalapjaik
miatt. Folyóirataikban, könyveikben eladdig nem jelent meg egyetlen tréfás mondat.
Expresszionista íróhoz csak tragikus arc illett. De ők, ahogy messze maradva a konflisoktól, a
polgári irodalomtól, a temetőből kilépdelve is a múltból jöttek ki. Szándékosan sugároztatták,
vagy nem, mi ezt éreztük. A föltűrt gallérú járókelők csodálkozva, furcsálló mosollyal néztek
utánuk. A már-már egyenruhaszerű viselet megzavart bennünket is, de mi jelentést véltünk
emögött. Nem leltük meg egyhamar.
 Bár nem is idő folyt le sok, hanem esemény. Csavaros útjain a kígyómozgású
történelem ismét nekiiramodott, s ugyancsak vedlette, cserélte a bőrét. De mi volt ez ahhoz
képest, ahány kígyóbőrváltás a lelkekben folyt! Valami forradalomféle most kezdett
bizseregni az országban, az Oroszországból hazaszállingózó eszmék és emberek révén. Az
utcasarkon Vörös Újság-ot lehetett kapni. Mindössze négy oldal volt, rossz papíron, rossz
betűkkel, mintha kézi nyomdán készült volna; nem versenyezhetett a polgári lapokkal. Ez is
növelte hitelét.

A világ – Pesten – most kezdett, ezekben a napokban abba a fordulatba, amelyről azt
szokták mondani, hogy száznyolcvan fokos. Annak a kis irodalmi érdeklődésű
diáktársaságnak benső fejlődését két határkő jelezheti. Az első, amikor még mi magunk
gúnyolódásra néztük a holmi csatárláncként fölvonuló aktivistákat, a szél miatt fülig húzott
kalapjukban, élükön a cingárságát vezéri léptekkel feledtető Kassákkal. A második, amikor
már mélyebben értelmezgetve az aktivizmust, mi magunk is – sorozatos ízléscsere után –
ilyen szabvány fekete ingben töltöttünk meg egy egész padsort az egyetemnek abban az
előadótermében, ahol Pauler, Hekler és Beöthy Zsolt tartott órát; magunkra vonva nemcsak
furcsálló tekinteteket, hanem végül hatóságiakat.

Weszely – ekkor váltottunk hosszabban szót egymással, bár talán már az Anker közben
láttuk egymást – odaköszönt Kassáknak is. Nem vártuk, hogy ő – Kassák! – megmozdítsa
kalapját. Figyelemre csak Földes Jolán méltatott a pisla kis szemével bennünket, ha ugyan
nem csupán Weszelyt.

A proletárdiktatúra nem nyitott az aktivistáknak olyan egyenes utat a jövőbe, ahogy

képzelték és elvárták. Annyi más pezsgethette a fiatal elméket. Mit ér az akció művészi jogát
hirdetni, amikor elönt a tennivaló?

Az utcára kivitt, a közvetlenül aktivizáló, mert a tömegek elé tárt új festészet

kevesebbet lelkesített. Uitz hatalmas, Vörös katonák előre! föliratú plakátja remeklése volt az
általa akkor meghirdetett dinamizmusnak: a széles vonalakban ott volt a forradalmi lendület.
De mi magunk is nevetve számoltuk meg, hogy a lebírhatatlan lendületű előretörésben az
egyik katona három lábbal marsol. Csábítóan lendületesek voltak Kassák manifesztumainak
elvi fejtegetései, de… ő, aki tudatosan nem engedett ki addig tollából egyetlen humoros
mondatot, most szándéka ellenére annál többet. Első novelláinak és színpadi kísérleteinek
örökletesen tiszta hangja után akkor kezdte prózáját is „aktivizálni”. Lelkesen citálgattuk
magunk közt a Mesteremberek cölöpverő ütemű sorait. De jó néhány versén az volt a
szórakozásunk, hogy sajátos fordulatai hogyan hatnának németül vagy franciául. Elismeréssel
követtük nyomon, hogy mennyire mindene a mondatzengetés, a nyelvi játék, a külsőn – a
formán – végzett bravúr, vagy a maga módján épp az a formakultusz, ami miatt Babitsot
avultnak hirdette. Prózájából is volt mit csipegetni.

Főleg hittevő deklarációiból. Egy s mást abból, melyet még a mozgalom kezdetén
intézett (az 1916-os Nyugat-ban) vitaválaszul: A rettentő nagy hamu alól Babits Mihályhoz, itt
ilyen stíluslendülettel: „Nemrég vettük észre, hogy pórusaink már majdnem összenőttek a
nagy illemben-üldögéléstől.” Ez bizony még a mi, minden újat tisztelettel fogadó bandánknak
is azt a pukkasztó képet nyújtotta, hogy néhány elszánt író egymás fenekén vizsgál és
helytelenít bőrlélegzési eltömődést. Amiként az előbbi mondat folytatását meg a Szabó
Dezső-i, Révész Béla-i bombaszt iskolapéldájaként idézgette a röhöghetnék. „A pálmaházi
hangulatok helyett fiatal fenyő-magunkat most kigyökerezzük a nagyradagadó erővel és az
égigakarással.”
 Szédítően képtelen volt; éppen azáltal szédítően csábító.

De annyi alpári röhej érte Kassákot, annyi ártó gáncs már a proletárdiktatúra alatt, főleg
annyi önhitt értetlenség! Sajtóhadjáratot kapott már a forradalmárok táborából is: a
bulvárkritika – a Pesti Futár nyomán az Ember tollnokai – záporozva küldték a nyilakat a
denunciáló kérdéssel: ez kell-e a proletárnak; ez az új művészet? Vaktában is leltek hálás
célpontot, tömegével.

Végül személyét lőtték; az volt csak a hálás céltábla. Az iskolátlan mesterlegény. A

félműveltség sose olyan arcátlan, mint mikor hadakozásban a műveltséget véli képviselni,
legalább egy érettségi bizonyítvány vértezetében. S Kassák autodidakta volt. Félelmetes –
csillapíthatatlan – önképző.

De kínált Kassák fizikai megjelenése még egy sebezhető pontot, s abba szállt csak
kezdettől fogva (mindvégig) seregestül ilyen vagy olyan szándékos célzás. Kassák azt a szót –
igen gyakori szavát –, hogy uram, urámnak ejtette. Feltűnően sokat használta, nyilván
távolságtartásból; én, a mesterlegény nem az enyéim, nem az elvtársaim között vagyok.
Dobogón, emeltebb hangon kiejtve ez az „uráim” egyszerre hatott fenyegetőnek és
megmosolyognivalónak, polgári teremben. Az „elvtársák, elvtársáim” mindig egyértelmű
otthoniasságot lövellt a munkásközösségű termekben. De seregestül voltak, akik nemzetiségi
öntudat fenyegetését hallották ki belőle: szláv elszántságot.

Ezt a „tótos akcentust” odateszik mind a mai napig (mai évekig) Kassák epithetonjai
közé tárgyilagos leírói, barátai is. Jóakaratú belátással, az ártatlanul kapott fogyatékosságnak
kijáró elnézéssel. De ugyanakkor eggyel több adatot szolgáltatva így hallgatólagosan arra,
hogy a huszadik századi Magyarországon a szóejtésnek, a nyelvjárásnak megkülönböztető
szerepét mégiscsak okkal emlegetik, akik azért emlegetik, mert bélyegként kellett viselniök.

Kassák gőggel – a nemzetközi szocialista büszkeségével – viselte mindezeket a

megkülönböztető jegyeket. Mit neki a származás, maga csinált, maga csinál embert magából.
Holott ezek az ornansok csak nyitányul szolgáltak, és eleve már hamis vonásokat raktak írói
alakjára.

Hagyján a „tót cselédlány fia”, ami, lám, még halála után tíz évre fölmerül, komoly
megemlékezésben. Jöttek a torz rajzok, melyek a kőfaragó-fejfedőt tutajoskalappal cserélték
föl, a hajat muzsik módra, az orrát szlávosra alakítva verték – nemcsak a közképzeletbe.

Két-három méterről nézhettem (először) azon az emlékezetes temetési napon Kassák

arcát. Ezt a képet az évek persze meghomályosították. De még akkor, amikor későbben
Kassákot naponta asztalszomszédként láthattam, még bennem is majdnem ott volt az a kép,
amely a „tót mosónő fiából” és a gúnyrajzok olcsó szellemeskedő vonásaiból rögződött végül
az irodalom tudatában is.

A Tett, a Ma, a Dokumentum szerkesztősége és kiadóhivatala – ahogy mind e folyóirat

utolsó oldalán hirdetve volt – egyaránt a Sziget utca 19/b. első emeletén székelt, az udvari
traktusban. Még tüzetesebben abban a sarki egyszoba-konyhás proletárlakásban, melynek sem
előszobája, sem csengője nem volt, A látogatók – jobbadán a szerkesztőség tagjai – vagy a
konyha üveges ajtaján, vagy a folyosóra szolgáló két ablak valamelyikén kopogtattak. A
félrehúzott függöny mögött a félhomályban vagy Kassák feje jelent meg, vagy édesanyjáé.
Ott a tükröződő üvegben újra meg újra összetévesztettem őket. Mintha mindkettő, még jobban
elhomályosultan, abból az egykori temetőkapuból merült volna elém. Szóejtésük ugyanúgy –
főképp az üvegajtón keresztül – a megtévesztésig hasonló volt. Sajátos á hangzóját az
édesanyjától örökölte Kassák.

Édesanyját leánynevén Istenes Erzsébetnek hívták. A „tót mosónő” szlovákul éppúgy

nem tudott egy mondatot sem, akár a fia. Érsekújvárról származtak Pestre. Mindketten azt a
csaknem hízelgően dallamos fölvidéki magyar nyelvet beszélték tehát, mely ott, a
honfoglaláskori településeken a fonetikusok szerint nyelvünk tán legősibb ejtési módját őrzi; a
közmagyar a hang a középkor folyamán alakult ki.

Bent a lámpavilágnál még különösebb volt elnézni ezt a két arcot: úgy hasonlítottak
egymásra, mint ugyanannak a régi pénznek még ép s már megkopott feje; s az egyik –
Kassáké – itthon is keményen összefogott volt, a másik pedig – tán éppen ennek
ellensúlyozásául – kedveskedő, és mosolyokkal olvadékony. Az anya szívósabb volt a fiánál
is, és főleg rátartibb; állhatatosabb a függetlenségében. Körülményéhez képest igényes.
Három gyereket nevelt föl, valóban mint mosónő, miután otthagyta kelekótya (őt magát
hűtlenséggel vádoló) férjének nemcsak házát, hanem egyúttal a városát.

A pályakezdő Kassák anyagilag a legfüggetlenebb magyar író. Újkereső

megszállottságában hálátlan és veszélyes területekre csap ki; több karmolással tér meg, mint
zsákmánnyal. De biztonságos vadodúnak ott volt éjszakára mindig anyja proletárkonyhája, ha
többel nem is, egy kis ebédről maradt sűrűlevessel. Kassáknak Victor Hugo-ian hatalmas
homloka, mosolytalanul is megnyerő szája, jellegzetesen intellektuel vonásai mögött, mint
egy fénykép mögött egy kezdetlegesebb fölvétel, ott dereng (s nemcsak számomra ez üvegajtó
mögött, hanem, remélem, majd az irodalomtörténetben is) anyjának arca. A századnak két
nagy magyar mecénása volt: Istenes Erzsébet és Nagy Julcsa, Nagy Lajos édesanyja.

Még ott a temetőkapunál is, ahol Kassákot először láttam… Hirtelen bizonytalanság
fog el: vajon valóban ott láttam-e először. A kép, mely eddig éles vonalakkal állt az emlékezet
falán, a kétely fuvallatára megremeg. Nem meghomálylik, hanem megreped. De hát ez
minden életrajzszerű visszaemlékezés veszélye. És most miképp legyünk tüzetesek, azaz
hűségesek? A tény valamiféle titkosrendőri ellenőrzésével? Vagy vállalva az
emlékezőképességnek azt az összerakó játékát, amely – de hányszor – a mozaikra tört múlt
anyagából rak össze a ténylegesnél élőbb és, az ördög tudja, milyen törvényszerűség erejével,
hűségesebb ábrázolást? A kérdés bogozgatása messze vezető szálakat adna a kézbe,
olyanokat, melyek – meghúzva – már az ábrázoló irodalom teljes egészét mozgatják.
Maradjunk tehát a résznél, vagyis… Még ott a kapunál is, ahol Kassákot az emlékezet
mélyebb pontossága szerint elvonulni láttam aktivista, futurista, kubista, posztszimultanista s
preimaginista alvezérei élén: a diákok szokásos íróbámulatánál több lopózott a szívembe.

Az „új gárdának”, a „holnap embereinek”, egy annyi nemzedék után megint „friss
nemzedéknek”, még kemencemelegen ropogós legújabb művészetnek hite áradt róluk: a
lebírhatatlanul előretörő ifjú szellemé. Nyilván tudat alattian, de tán csak annál mélyebben
táplálták ezt a benyomást az elvonulók fiatalos, önkéntes fegyelemtartása és az egyforma
fekete kalapok, melyek különösen így együtt, mintegy kettős rendben, a cserkészek
ugyanolyan nagy karimájú kalapját idézték, pusztán színben ütve el azokénak
sárgásszürkéjétől. Sose oly hiteles a fiatalság, mint mikor megkapja a kegyet, hogy komolyan
vehesse magát. Kassák megnyerő arcán ez a vezéri komolyság tette meggyőzővé, hogy lakik
benne nemcsak tehetség, hanem hivatás. Bármennyit mulattunk túlfodorított fogalmazványain
úgy, mintha az Így írtok ti esedékes függelékében olvastuk volna: mi tagadás, föltámadt
bennünk, hogy mi magunk mögéjük sorakozzunk; hatott a szándéktalan verbunk.

Kassák a mi szemünkben, ott, elevenen, a Mesteremberek elharsogójaként vonult el. Ez

a valóban újmódi, öblös vers volt az ő nyitánya, az a kürttételként zengő válasz, hogy az Ady
hozta „új időknek új dalai” után „az új idők új arcát” kik s miképp éneklik. A kapu szélesre
tárult: az ifjú szívek fölajzottan várták, hogy kik fognak most bennük élni.

A kovácsok izmos óriások – hazulról tudtam, gyermekszem élménye volt. A kalapácsos

vörös ember, a fenyegetéssel határos plakát, a hordómellével, mi más lehetett a szememben,
mint a robusztus kazánkovács.

Képzeletem ilyennek mutatta Kassákot, amikor először olvastam róla, hogy inasnak
Pestre kerülvén, a Váci úti gyárakban kazánkovácsnak tanult ki, annak szabadult föl,
munkakönyvébe ez van beírva: kazánkovács. Így járta be – kenyérkeresetként erre a
mesterségre számítva – Európát. Olyan kovács tehát, aki azzal a plakátra is fölkerült pöröllyel
kazánokat, mozdonyokat kalapál össze.

A Jani fiúktól tudtam meg, hogy nem. A kovácsok, sőt mindenfajta vasmunkások
között a kazánkovácsok a legcingárabbak, a legapróbb és legvékonyabb termetűek. A kazánt
nem kívülről, hanem belülről kalapálják legtöbbet: bele kell bújniok. Aprómunka az övék: a
szerkezet működését figyelik és javítják.

Ettől még jobban tiszteltem Kassák munkás voltát. Az iménti Herkules-nagy Vulcanus
kétkezi fürge törpe lett, de ettől csak nőtt a szememben. Bíztam ösztönében. Az útkereső,
mesteremberi, a mélységfúró daxliszimatában. Hisz azokat a pályakezdő csupa mellkas, csupa
izom verseket is belülről kalapálta össze, emelte olyan szembetűnő magasra, eltanulva annyi
szerszámkezelést a különböző műhelyekben, amennyit az eleven agyú s erre szerfölött büszke
vidéki fiú megcsodált és azon nyomban megpróbált.

De Pestről való eltávozása – elmenekülése – után Kassák alakját a megszépítő távolság

egy időre megint robusztussá tette. A kemény – a mindenkivel dacoló – forradalmár lett.
Hatalmas himnuszt írt az ifjúmunkások júniusi országos kongresszusára. A még szintén fiatal,
de már idősebb testvér szavaival köszöntötte, elsőül a kétkezi proletariátus fiait. Harsány
mondataiban a kalapácsos ember izmai feszültek. De szembeszállt magával Kun Bélával, mint
igazibb proletár.

Pesten maradt hívei ilyenféle forradalmiságot vártak az emigráns Kassáktól. Szegi

társasága látatlanban így tekintette őt az újító Ady korszerűen újító folytatójának.

Szegit mindenütt megelőzte a híre, a hírneve. Művelt és tehetséges. Tájékozott és máris

sikeres. Folyóiratokkal, írókkal volt kapcsolata.
 Szerencsésen támogatta mindezt külseje. Ovális, barnás arc, magas, domború homlok,
hullámosan hátravetett fekete haj: mint Byron és Shelley az idealizált lírikusok arcmásain.

Nyúlánk, magas termetét magányos útjain egy kicsit kacsázva vitte. De nála ez is a
rendkívüliség jegye volt, a lángelméjűség egyéni jegye. Erőltetnünk kellett, hogy legalább ezt
– a legkönnyebbet – ne vegyék át tőle már a lányok is.

Nem élt vissza útegyengető adottságaival. Illetve ő maga oly természetesnek vette
azokat, hogy természetesen élt velük; magától értetődően volt hangadó.

Már abban a körben is, mellyel általa ismerkedtünk és szövődtünk nyomban össze.

Így hatott természetesnek, hogy már élettársa volt. Ezt a kifejezést a köznyelv még nem
használta. Fogalmát mi akkor tanultuk meg – rögtön nagy tisztelettel –, Szegi és a fiatal
iparművészeti hallgató, Markos Erzsébet példájából. Hívhatták volna jegyességnek is a
kapcsolatukat. Viselkedésük egymással a társaságban nem a jegyeseké, hanem azoké, akik
már egy életre összetartoznak, s érzelmi életük csak az ő ügyük, mert hisz már problémátlan.
Magázták egymást, de úgy, mint akik közt ez a meghittség melegebb foka.

Szeginek megvoltak, saját kötésében, a Tett és a Ma régi évfolyamai. Ha náluk

gyűltünk össze, az ő Eötvös utcai (udvarra nyíló, földszintes) kis szobájában, leemeltem
ezeket a köteteket. Diamant szavalóművésznek készült, szavalt belőlük.

Betiltott folyóiratból, kiüldözött költő műveit hallani – növelte a feszültséget; a

figyelmet, de az értelmet is.

Azon a „Mi nem vagyunk tudósok” kezdetű, érchangú nyitányon túl, Kassák
honfoglaló útján jól odafülelve, alig egy-két vers felelt meg a várakozásnak. Maga a
Mesteremberek, többszöri hallásra – kinek a hangját is idézte? Whitmanét.

Aztán egy nap Szegi asztalán a Ma ismerős, piros betűs példányát láttam meg, rögtön
kettőt egymáson. Azt hittem, olyan régi számok, melyeket Szegi még nem kötött be. – Most
jöttek Bécsből.

Kassák tehát folytatta. Tudtuk, milyen körülmények között úszta meg a börtönt, az
otromba számonkérést. Ez a lap volt az igazi bizonyság, hogy túl van a veszélyen.

Leültem a példányokkal a keskeny heverőre. A figyelem és értelem növelte

feszültséghez, hogy titkos nyomdaterméket olvasok, mondhatnám személyes érdeklődés
társult. Majdnem olyasmit vártam, mint egy rejtekúton érkezett levéltől. Ritkán vettem kézbe
költői művet akkora érdeklődéssel, mint Kassák akkori verseit.

Nem ott folytatta, ahol Pesten kiütötték kezéből a tollat.

Kinek adjam ezt a könyvem, nekiszaladást az új Kassák felé,

szivem alatt fölnyitottam a mézeshordókat.
Királyunk akkor még tojásokon ült svájci kastélyában, de
 én már eljöttem ferde lámpásokkal a szemeimben,
S most tizenkét fiatal lány meszeli bennem tisztára a falakat.

Annyi csüggedetlen hangcsere, annyi útkereső nekiszaladás után Kassák most lelt végre
annyi jó tulajdonsága mellé közvetlenséget, könnyedséget; még humort is. Humort abban a
mennyezetszakadásos, csupa jajongás időben? A művészetben a kettő nem zárja ki egymást.

Híveinek és exegétáinak magyarázatai alapján nyilván maga Kassák azt hitte: az

expresszionista, kubista, aktivista (stb.) előfogatváltás után most a dadaizmus (a már-már
nyergest fogott szürrealizmus) kocsiján vágtat a modern irányzatok élén mint fölesküdött
avantgarde! Babonásan mély tartalmat tulajdonított egy-egy érdemeket szerzett szónak.

De babonásan tanulékony volt. Lelkülete tehát egyszerre fürge és merev. Tekintve,

hogy a konstruktivizmusban éppoly szentül kezdett hinni (épp abban az időben), képtelen volt
dadaistává lenni. De az európai avantgarde egyetlen hívében nem hozott olyan eredményt a
dadaista ojtás, mint őbenne. Alkata nem változott, és mégis merőben más lett: hajlékony még
tánclépésre is (a romokon).

Tzara lírai fejlődésének nem tett jót a párizsi út. Zürichben társadalmi forradalmárok
ültek a szomszéd kávéházi asztalnál; áthallatszott, hogy nekik mi közük a mindenáron való
újításhoz. Párizsban csak a művészet újítóival vitázott. A bécsi kávéházakban jó ideig nem
történt meg ez a szétválás.

Kassák talajközelibben lett korszerű, mint Tzara, akkori (nála fiatalabb) mestere. A
csalódás (a becsapottság), az úttalanság (már eszménytelenség) lelkiállapotát, a szellemiség
káoszát (a röhögni való tragédiát) emberibb (melegebb, gyermekibb) hangon fejezte ki;
szélesebb körű hatással.

Épp emiatt most kapta csak a gáncsot és a gúnyt; az ellentáborokból a pergőtüzet, saját
táborából a palotaforradalmakat. És – megint csak emiatt – a fiatalok rokonszenvét és
közeledését.

A Múzeum előtti fekete ingesek-kalaposok közül hovatovább egy sem maradt mellette.
Annál hűségesebben (s így vonzóbban) árasztotta ő az avantgarde szívós szellemét,
ragaszkodva éppúgy a külsőségekhez, az öltözködés szemvonzó furcsaságaihoz pontosan úgy,
ahogy a romantika művészbajnokai a lavallière-nyakkendőhöz, a vörös mellényhez és
ugyancsak a nagykarimás kalaphoz. Arányos, mindvégig fiatalos termetét, bármilyen vékony
volt, húsz méterről föl lehetett ismerni: ott jön a holnap, a legújabb modernség. Ilyen könnyű
volt fölismerni verseit, akár a névtelen idézetekben.

A Munkácsy utcai gimnázium folyosóján az első Ady-verset, melyet olvastam

(tankönyvünkben), a Szeretném ha szeretnének-et napokig jómagam azért nem értettem, mert
társaim mint érthetetlent boncolták előttem. Azt hittem hát, hogy a versnek van valami
mélyebb jelentése, olyan, amit az én ólomnehéz agyam képtelen fölfogni, de amit ők joggal
hiányolnak, s a szokatlan kifejezést bírói biztonsággal ítélik használhatatlannak.
 A Szegi udvari szobájában elolvasott új Kassák-versek oly kiáltó „érthetetlenségében”
hamarabb fölfedeztem, hogy írójuk meglepő egyszerűséggel épp csak azt akarja mondani,
amit mond. Ez ugyan szerfölött kevés, de ezt hitelesen mondja. Mert vajon mit lehetett akkor
arról a korról hiteles őszinteséggel mondani? Az óraszünetben, az iskola folyosóján
vitatársaimnak később azt feleltem, tegyék oda képzeletükben az érthetetlen Ady-sorok –
„Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény”
– elé ezt a szócskát, hogy „akár” vagy „hasonlóan”, s a vers azon nyomban egyszerűbbet
közöl Petőfinek annál a korai (félelmes) versénél, hogy: „Ki vagyok én, nem mondom meg, /
Ha megmondom, megismernek, / Ha pedig megismernének, / Azon nyomban fölkötnének.”
Kassák „új” verseiről (most jelentkező voltaképpeni lírájáról) vitázva, Szegi elnyűtt díványán
ilyenféle kulcsot ajánlottam én az „érthetetlenség” fölnyitásához. A „szív alatt mézelhordó”
az érzelmek édességének iskolás hasonlatát rejti; a legmerészebb, mert legtömörebb költői
kép pedig egy „mint”-tel föloldva azt mondja, lelkileg olyan újdonúj leszek, mint a szoba,
melynek tisztára meszelői ráadásul még maguk is szűztiszta hajadonok. Bármennyire
gyanítható (legalább nagynéni-unokahúgi) rokonságuk – folytattam a szentségtörő fejtegetést
– azzal a fehér asszonnyal, aki Ady lelkének ódon babonás vártermeiben bolyong. Helyeslést
kaptam, de milyet! Szentségtörők becsülték a szentségtörőt.

De mit nyitnak ki ezek a paraszti vaskossággal – profanum vulgus-i oltárgyalázással –

visszahozott mintek? Még ez a leleplező kulcs is, Kassák akkori költészetéről szólva,
káprázatos fényű birodalomba vezet. A kazánkovács plakátszerű, vörös kalapácsos alakjából,
aminek Kassák annyit mondta, hogy végül hitte is magát, egy újkori Ariel lépett elő, s
szökdelt tündérien a még izzó üszkökön s dülékeny romfalakon; amíg bírta, és hagyták
ellenfelei és követői.

Mi sem volt könnyebb, mint Kassák verseit utánozni. S mi sem lett nehezebb, mint
folytatni. Csábítottak, de a hozzájuk simulókat megnyomorították. Akár Ady költészete, az új
Kassáké csak epigonokat tűrt. Mert bármennyi volt rajtuk a fölszíni, a szakmai újdonság (új
dísz és forma), lényegükhöz csak ezen át jutott, aki a művészettől többet is remél és vár.

Szegi már a Tett első számától fogva várta Kassákéktól ezt a művészeten túli
kifejeznivalóját a művészetnek. A csoport legígéretesebb tagja akkor Kassák mellett (sőt
Kassákkal versenyezve, legalábbis termékenység dolgában) Rozványi Vilmos volt. Ajkainak
húsával is ízlelte Szegi, ahogy még utcai kószálásunk közben bele-beleszavalta a szélbe, a
csapó esőbe:

Rozványi a Tompa utcában

Nem fog butykoson tönkremenni.
Rozványi a Tompa utcában
Szent irás-patak akar lenni!

Mint minden költő. Olyanféle pályakezdő fogadkozás volt ez, mint a Mesteremberek
vagy a „mégiscsak száll új szárnyakon a dal”. Tele voltunk mi magunk ifjúi fogadkozással;
kívánkozott ki belőlünk a pályakezdő hittevés.
 Ollóval és zsákvarrótűvel már a bonyhádi internátusban csináltam egy hosszúkás,
zsebben jól hordható füzetet. Ebbe írtam esetlen zöngeményeimet. Mikor megtelt, kitéptem a
lapokat, s eldobtam, mint egy kosár megromlott almát, s tisztákat szerkesztettem helyükre.
IIyen testien otthoni, más kezébe sose kerülhető füzetbe szántam esetleges sikerülményeimet
Pesten is. Ez már nehezebben telt. De végül, amikor némi pihentetés után csak megnéztem,
mit mutat úgy egyben a termés: ezek a zöld gyümölcsök sem értek meg (egymás közelétől, a
közös keret melegétől), ahogy reméltem. Gyóni-hatás, adys kuruckodás; szocialista
vezércikk-vigaszok a népdalok ütemére lebegtetve.

Beleesvén a pubertáskornak levelezési ragályába: még egy fura tapasztalat. Ontottuk

egymásnak postán is a végehosszatlan beszámolókat. Egyre nehezebben, végül egyáltalán
nem tudtam társaim kívánalmai, majd szemrehányásai ellenére sem „igazán őszinte” lenni; a
kor találó szavával: „kiadni magam”.

A verset szintén valamiféle levelezésnek fogtam föl: a nyilvánossággal – az

„utókorral”! A leghiányosabb öltözékben ha meglepnek, ez nem töltött volna el olyan
viszolygással, mintha bárki csak megsejti, hogy versíró lappang bennem.

Még a simontornyai elemi idején Herpay Gábor barátommal a nyári kuglipálya forró
szaletlijában, ha meguntuk a rajzolást, verset irkáltunk a papírlap másik oldalára. Helyesebben
én írtam, a jámborka kis Herpay csak belebólingatott. Az iparosnék valami délutáni
közkávézásán (az iménti szaletliban) Herpayné anyai dicsekvése közben egy egész szakaszt
elmondott versírói tehetségű fia műveiből. Anyám szeme elé még akkor sem került írói
alkotásom, amikor már nyomtatásban megjelengettek.

A bonyhádi gimnáziumban annyi mégis kiderült, hogy a verselőadáshoz meglehetős

hajlamom van; a legjobb az osztály negyven tanulója közt. Tanárunk rendszerint valamelyik
diákkal olvastatta föl a taglalandó költeményt. Ez hovatovább mindig én lettem. De saját
versemet akár csak ilyenféle nyilvánosság elé bocsátani? Amikor sajnálatosan mégis
megesett, nem költői, hanem közéleti becsvágynak engedtem. Ez volt az az eset, amikor
Braun József ösztönzésére azt a Petőfi diadalát ünneplendő, már említettem versemet – „Vagy
tán az utca tüzes szónokának / Szavában a te lánglelked lobog?,” – a diák-önképzőkörben
(már Pesten) benyújtottam írásban, s nemcsak megszégyenítő kritikáját gyötrődtem végig,
hanem még jobban magát a verset, bírálóm kacsahápogású fölolvasásában.

Lusztignak, a tettek emberének csak ajkbiggyesztése volt a költészetre, még mint

tömegforradalmasító eszközre is. De hát Szegi környezetében mindenki valamiféle
tollforgatónak készült, egyre céltudatosabban, nyíltabban. Aki ott szépirodalmat olvasott, az
„foglalkozott”, mégpedig úgy, az irodalommal, hogy ha esetleg nem írogatott, készülődött
arra, hogy nyélbe üthessen méltó kívánatra egy „olyan még nem volt” regényt, kibocsásson
egy világfordító vers- vagy tanulmánykötetet.

Eszmecseréiket kezdettől fogva előre hitelezett elismeréssel hallgattam. S ilyenféle

megtiszteltetéssel, hogy terveiket elsőül ismerhetem. A századelő zsenielmélete még annyira
benne volt a levegőben, hogy a tehetséget azonosítottam a hajlammal, s azt hittem, akiben az
megcsírázik, már pályakész lélek. S így minden oka megvan, hogy biztonságot érezzen,
szentre vegye a képességet, „higgyen magában” – ahogy akkoriban még a kritika is tanácsolta
és elvárta akár a dadogva próbálkozóktól.
 Ha elképedést nem is, azt hittem, furcsálló meghökkenést keltek, ha – jó néhány
példájára – verset mondok magamtól; bár csak valami fejtegetésbe vagy történetbe fűzve,
ahogy Szegi, Ney, Hidas, Diamant, de még azok is, akik egyebet sem írtak, mint azt, amit
idézgettek.

Hogy életpályám bárminemű – művészettel kapcsolatos – tollforgatás legyen, föl se

merült a százféle kenyérkereső foglalkozás vagy akár hivatás között. Mindazonáltal volt a
szívemben egy rekesz, egy méhsejtecske azzal a halk zümmögéssel: nem lenne az sem rossz,
költővé válni. Noha költöttem eleget, s úgy éreztem, tudnék ezentúl is bőven verset írni. A
költővé válást – így visszaidézve – végül úgy gondoltam el, hogy bizonyos idő múlva egyszer
csak olyanféle verseket írok, mint az igazi költők.

Mint akik már hihettek a zsenijükben, a tehetségükben; „magukban”? Én magamban –

ha ilyesmi után kutatgattam – csak kételyt láttam. Mim hiányzott? A rengeteg bolondéria
közt, amelyet a kor a zseni tartozékának hirdetett, megfordult hiányaim közt még a szifilisz is.
Az alkoholizmusról, felelőtlen kitartottságról nem szólva.

A próza azért megkísértett.

Lusztigéknál egy este mégis ráfordult komoly formában a költészetre is a szó, persze
csak mint társadalmi szükségletre, azaz „faktorra”. Annak kapcsán, mint lehetne a „tömegek
tudatába” gyúrni: bízzanak a jövendőben.

Másnap az iskolapadban, egymás után két-három óra alatt vetettem papírra (úgy, hogy
a tanár ne vegye észre) a verset, amit aztán afféle próbadarabnak szántam. Alapeszme: az
előző napi vitánk tárgya. Versforma a népiesből összeütött 4–4–4–2, ahogy ez még a
fülemben cseng.

Siettem vele, mert még az utolsó óraközben meg akartam Lusztignak mutatni.

Mégse mutattam meg. Némi mérlegelés után – hogy elfogadhatom-e azt a helyet bíráló
fórum gyanánt – elküldtem a verset a Népszavá-nak, névtelenül. „El ne essél, testvér”, vagy
„Testvér, el ne essél” – ez volt az utolsó sora, s egyben – ha jól emlékszem – a címe. Ha
kiássa valaki a régi példányokból a verset (nevemmel való közzétételére ma is zárlat kéretik),
kellő elnézéssel csak azt olvassa ki belőle: mit érezhetett az a fiatalember, amikor saját
szövegét még nyomdaszagúan egy újságban – a világ szeme elé tárva – újra és újra átfutotta.

Volt olyan fölszabadulás, mint egy írásbeli dolgozat jó megoldásának a kihirdetése.

Egy napig. A kétely már másnap jelentkezett.

Igen, a próba, az megesett. Tudsz közölhetőt írni. Tudod – utánozni azt, amit mások
csinálnak. De hát csinálhat-e ilyet az, aki olyan verset akar írni, mint az igazi költők?

Ámde hogyan s mikor tudja meg az ember, hogy igazi költőnek hiheti magát?
Kinyomott versem első elolvasása ugyancsak megzavart. Örültem, hogy névtelenül jelent
meg, hogy nem írtam alá. Ennek ellenére különös érzések rohantak meg, előre nem látott
hevességgel, mintegy orozva.

Tardi úr, a csizmadia, vékony papírszeletkéivel hétfőn mértéket vett a lábfejről,

megmondott egy időpontot, hogy mikorra fejezi be a munkát, s nyugodtan távozott. Semmi
kételye nem volt, hogy addigra megcsinálja, amit vállalt: ezer körülmény támogatta, hogy
higgyen magában. Trieck bácsi fél évre ígérte a vállalt építkezést; képességében neki sem volt
kételye. Így számított – akár becsületszó letételével – a szabó, a kovács, az asztalos a maga
tehetségére. Megmondták előre még azt is – nem kevesebb hittel önmagukban –, hogy milyen
minőségű lesz az a készítmény. „Lehet, lehet” – bólintgattak a rendelő mégoly bonyolult
részletkívánalmára.

Hogy költő legyek vagy bármiféle író, attól hovatovább valami alku tisztázatlansága
riasztgatott.

Ma megírok egy épkézláb, vagy akár csak „elfogadható” verset, olyat, amelynek
minősítéséhez az is hozzátartozik, hogy (akkor ez volt rá a szó) belső rendelésre készül,
sugallatra.

Hogy ihlet tényleg van, már megtapasztaltam, ugyancsak szélsőséges érzelmekkel. Hisz
ha még kaptam is kortyot belőle, s az a „sugallat” vagy „rendelés” csaknem mámorosan
buzdított munkára, egyáltalán nem lehettem bizonyos, hogy „elfogadható” kerül ki a kezem
alól. Tehát, ha tegnap bár volt, ma nincs vers, és tán hetekig nem lesz. Hisz még arra sincs
megbízható alku, hogy egyáltalán kapok további érdemleges rendelést.

Így ez a legbecstelenebb szolgaság. A legmeggyalázóbb kiszolgáltatottság. Becsületre

adó ember ilyenbe nem mehet bele. Erről még le is jegyeztem valamit. Magamban hinni azt
jelenti: nem adhatok magamra – a becsületérzésemre.

A kávéházak oltárkép-nagy ablakán nem volt függöny. Az irodalmi kávéházak járdára

néző ablakai sötétedés után fényárban mutatták vendégeiket. Schlézinger Imre (nem kis
részben üzleti meggondolásból, hogy húgait majd ki tudja házasítani) drámaírónak készült.
Esti kószálásra összeverődött társaságunkat el-elkanyarogtatta az írók és művészek látogatta
nagy kávéházak elé. Mintha szakmai leckét akarna venni, hosszan elálldogált, figyelt.

Elálldogáltunk vele, mi meg afféle tapasztalati úton, dadaista fölényünkből ugyancsak

lefitymálva még a föl-fölismert hírességeket is. Szegi és Normai (aki szociológusnak volt
átpártolóban) áporodott akváriumot látott, nem díszhalakkal vagy ritkaságokkal, hanem
morzsáért tátogó, egymást lökdöső, szomorú és nyálkás mocsári pontyokat. Ezekbe ojtott
vajon egykor homlokcsókkal hivatást Melpomené, Euterpé, Kalliopé, vagy bármelyike a
kilenc állhatatlan hölgynek?

A kávéházakban mindenütt külön sarokban ültek a lírai múzsa, Polühümnia

megejtettjei. Nagyanyáink ázott tyúkjait idézték, ahogy azok estére kelve betelepedtek az
emeletes ól léceire, baljóslatokkal fejük fölött, hogy milyen sorrendben éri majd nyakukat a
gazdaasszonyi kés: kotkotoltak, már alig tojtak, hiába cicerélte végig őket napközben többször
a szorgalmas kakas. A lírikusok ott, a nagy ablak mögött, még a többiek közül is kiríttak.
Bársonykabát, csokornyakkendő (sőt sötét ing): viselték ők ugyanúgy a fölesküdött művészek
egyenruhaszomjának jegyeit. A többi írásos művész közt elég sok volt a kövérség; lévén
mivel betölteniök a kényelmes karszékeket, hátradőlve váltották a gondolatot. A „lant
eljegyzettjei” (ahogy mi is mondtuk, de dadaista hangsúllyal) soványak voltak; az asztal fölött
összedugott fővel izgatottan átkozták s keresték további átkokra, akit csak sorsukért
okolhattak, kivéve az ingatag Hölgyek legfelelőtlenebbjét, a sajátjukat. A kávéházak körül
őrségváltásként utcai nők rótták a járdát. Még azokban is több lakott hűség.
 Noha a bent ágálóktól semmi érdekbelit nem remélhettek, benéztek az ablakon, küldtek
egy-egy mosolyt, merő könyörületességből.

Emeltem le nemegyszer vasárnapi ebéd fortyogó fazekának födelét, s szívtam be

egészséges éhséggel a jó ízeknek, illatoknak azt a gőzét, amely robbanásszerűen csapott
arcomba. Hajoltam az illatát már-már gőzszerűen árasztó rózsacsokor fölé. Erre emlékeztetett,
de ezek bódításánál ezerszerte mélyebb boldogságot szívtam be, ahogy újra és újra arcom elé
vettem azt a (rossz papírra nyomott, erősen nyomdafestékszagú) lappéldányt, amelyben azt a
versemet megpillantottam. Ha volna szesz, amely egy pillanat alatt, s pusztán az aromájával
ilyen mámort nyújtana! Mert pillanatonként valóságosan megmámorosodtam, betű szerint
megfordult velem a világ, az öröm oly tömör érzése árasztott el, nyargalt, mondhatnám a
tüdőmben, vérereimben.

Semmi nem ad olyan édes isteniesülést, mint ha a világ közepének hihetjük magunkat.
Mintha nem én gyártottam volna azt a kamaszosan kiábrándító zöngeményt, hanem egy
jóságos, távoli hatalom küldte volna, mint az élet örök vigaszát. Mint mikor tehát olyan nőtől
kap részegítő csókot az ember, akinek ágyából másnap szégyenkezve lopakodik ki. Nincs az a
szerelmi beteljesülés, amely fiatal testet (tehát nemcsak a lelket) olyan egekbe emelne, mint
midőn – bár futó – kegyeiben egy múzsa részesít bennünket. Holott tudtam már akkor, hogy a
versről nem lehet nagy véleményem, s a nevem sem volt alatta. Tiszta állapotában érezhettem
tehát az önhittségnek a gyönyörét, azt a romboló kéjt, hogy „higgy magadban”. Dőlj be
annak, hogy rendkívülit tudsz teremteni, emberfölöttit, mindenhatóan istenit.

Elvarázsoltatásom e perceiben Lusztig Imre ott állt mellettem. Az ő udvari szobájukban

kaptam kézhez a Népszavá-nak ezt a számát. Alig állhattam meg, hogy meg ne mondjam neki,
az én művemet látja a még élő csillogású papíron. Elolvasta a verset, s mert helyeslően
bólintott rá, küszködnöm kellett, hogy lebírjam a kérkedhetnékemet. Nem szóltam, de egész
együttlétünk alatt szédelegtem, hogy kiadjam az egyre gyanúsabb minőségűnek érzett
büszkélkednivalót.

Másnap korán ébredtem, nyilván zavaros volt az alvásom. Csak most éreztem: helyesen
cselekedtem, illetve, hogy valami nagyon nem helyes tettet mégiscsak elkerültem. Megesett
velem, hogy a testi vágy akkorára feszült bennem, nem tudtam megmaradni a szobában,
elkanyarodtam a közeli Rózsa utca bordélyházai elé. Nem mentem be, nem utolsó okból azért,
mert kettősen szégyelltem volna anyám keresetéből adni pénzt ilyesmire. (Apáméból
könnyebben ment volna.) Hazamentem keserű győzelemmel, mert hisz a feszültség nem
oldódott föl, vagy ha igen, az is megalázó volt. Nyilván annak hatására, hogy az írói világ
fényes ablakai előtt is bordélyházi nők kószáltak, ilyenféle keserű diadalt éreztem azért is,
hogy ezt a gyanúsan zavaros vágyat visszaszorítottam; olyannyira, hogy a vers megjelenését
anyámnak sem említettem, bár bizonyos voltam, jó percet szereztem volna neki.

Azt, hogy érik bennem a képesség, nem ilyen kétséges – nem ilyen léha – módon kell
megmutatnom. Nem ilyen csúszós talajon.

Legfőképpen azonban nyilván azért titkoltam megkísértésemet legjobban épp anyám

előtt, mert akkoriban kezdtem észlelni magamon nevelésének hatását; hogy mennyire olyanná
kezdek alakulni, mint ő. Az ő erkölcse szerint érdemmel sem illett feltűnősködni,
„hivalkodni”. A művészet egyenruhai jegyeivel, lavallière-nyakkendővel, cserkészkalappal,
akár feketében, raffaellói hajvágással, fekete bársonyzubbony maista változatával
páváskodtam volna persze én is: eleve, vagyis már inasként előlegezve magamnak azt, ami
csak teljesítmény után jár. De hogy még hevenyén vagy kétely közt szült verseim
mutogatásával is kellessem magam olyan istennő előtt, akinek annyi áldozatát tartottuk
egyszerre szánalmas és nevetséges impotensnek? A hiúság segített, hogy hiúságommal
szembeszálljak, s a fenyegető zseniskedést (Nietzsche napja csak nem mozdult még a
delelőről) azok közé a szégyellt szenvedélyeim közé sorozzam, melyek ellen egyre jobban
működtettem volna a mind jobban kevesellt akaraterőt.

A mű helye
Szót ejtettem (vitaszikráztatásul, csöndes gyufalángsercentésül) abban a
fogalomcséplésünkben: a művész helye a társadalomban.

Szegi és Markos szavamon fogott, hogyan gondolom ezt. Tartsak erről kidolgozott
előadást, foglaljam össze!

A vita a városligeti hídon folyt, de az előadásnak a szabómunkások székházában az

Almássy téren, vagy az Eskü téren a magántisztviselőknél kellett elhangzania, megnyitóul.

Voltaképpen ez is csak ürügy volt az összejövetelre, meg hogy a vezetőség termet –

vagy legalább szobát – adjon. A kérdésről valójában Szeginek és Markosnak volt véleménye,
s kényelmesen, előzetes munka nélkül akarták „hozzászólásképp” elmondani. Volt tehát egy
harmadik ürügy az én beszéltetésemre.

Szorongtam, így hát nekiláttam, mi mindent gondolhatok én már alaposabban erről a

tárgykörről. Zúgott tőle már a futuristák óta az egész kelet-európai szellemi világ.

Zúgott, forrt s már oszolt is két táborra; az individualista futuristákra és a kollektivista

futuristákra, azaz a déliekre és az északiakra. Marinetti és Majakovszkij tartott egy-egy
vezérlő pálcát. Kassák még tétovázott, de remek szeizmográfidegzetének sugallatára már
kalapálgatta-kerekítgette a korszak szép faanyagából a maga vaskarikáját, a kollektív
individuumot. Hallottuk: Bécsből világkörútra indul ez is. Ebben kíván szerény csoportunk
tisztábban látni. – Állást foglalni! – mondta Normai.

Petőfi verseit akkortájt eszméinek tábora afféle tromfként idézgette: nyílnak szánta az
ellentáborba. Leírta valaha a Ma Petőfi nevét? A Nyugat se gyakran, s legföljebb
vállveregetően.

Ultramodern elméletemet az alkotó és a nép (akkor még „tömeg”) viszonyáról Petőfi

lírájából vontam ki, de tartózkodtam ezzel előhozakodni. Petőfinek a mi körünkben sem volt
jó sajtója. Ady elkapatott, ha ugyan nem kapatos sorát, melyet én akkor meggondolatlanul
nyeglének tartottam, hogy „Petőfi szavánál van szükség jobb szóra” társaim vitézi tettnek
érezték, s egyben irányításnak. E jobb szót most, Ady elnémulása után, a magukra maradó
ifjak Kassáktól és körétől várták. Elméletem magva a lírai énnek a társadalmi emberrel való
azonosulása volt. A költőnek a (köztünk közértelmű) „Massenmensch”-be való beköltözésére,
s így a Massenmenschnek a költővel való testvériesülésére nyújtott volna receptet.

Hogy Petőfi első személyben beszélteti csaknem minden népi alakját – a betyárt, a
csavargót, a szerelmes vagy mulató parasztlegényt, de még azt a konyhába beforduló
széptevőt is – az több, mint individuális hajlam „kiélése”. Ott mély „beleélési” ösztön, sőt
tudatos sorsvállalás működik: mások sorsának megosztása. Petőfi nem volt
jobbágyszármazék, még csak földmívelői sem. Miként lett mégis oly természetesen és
kétségbevonhatatlanul a legmélyebbre nyomott „póri nép” szószólója? Ez volt értekezésem
bevezető kérdése. Mert nemcsak „leszállt” a népbe, hanem úgy ott maradt, hogy mélységesen
azzá vált.

Előtte a szenvedő népről írtak; ő maga lett a szenvedő nép, végül tudatosan és így már
lázadóan, sőt már forradalmárként. Népdalt ő nem úgy írt, mint Kisfaludy Károly, hanem úgy,
mint a nép egy tagja! Azaz már szinte egyéniség nélkülien! Abban a felsőbbrendű művészi
névtelenségben oldódva föl, mint az „igaz” népdalok és népmesék alkotói – de a katedrálisoké
is! Amikor tehát első személyben szólva magát szolgalegénynek ábrázolja, nem „hazudik”,
hanem mélyen-nagyon igazat mond, mert a megtestesült igazság vértjében beszél. Így avatja
hiteles népdallá akár a „Talpra magyar!”, de akár a „Lamberg szívében kés…” kezdetű versét.

És így tovább. Eladdig a konklúzióig, hogy a modern költőnek oly fokig kell
azonosulnia a nép igazával, jogával, s végül világlátásával, hogy legvégül akár alkotásait
névtelenül adhassa át a maga közösségének!

Érdektelen, rossz előadónak sejtvén magamat, bőven készítettem jegyzeteket.

Hemzsegett bennük a Weltanschauung, az Identität és a Massenkunst.

Sajnos az utolsó napig nem dőlt el, hogy az (mint mondtam, csak az összejövetel
fedőalkalmául szolgáló) előadás (és éppoly ürügyvita) hol fog lefolyni: az Almássy téren vagy
az Eskü téren-e.

Nyilván másképp kell mindezt kifejtenem a bankfiúk, és másképp a varrólányok előtt.

Nem volt sikerem.

A szabómunkások és munkásnők heti kultúrestjeinek termét kaptuk meg, a

tánctanfolyam heti össztánca előtti órákra.

Ha zsebre vágom a kecsesen alkalmas kis Petőfi „összesemet”, és citátumokat olvasok

föl, tán sikerül világosabban megértetnem magam.

Jócskán megtelt teremben léptem dobogóra. A mieink hátul a szokásos sarokban, máris
a fő ügyet intézve: a hírcserét, a további találkozók s a tervek megbeszélését. Előttem az első
sorokban a hirtelen elcsitult közönség. Nos, ezek is megtévesztettek.

A soványka tanonclányok, szabásznövendékek kivágott, bájosan tarka ruhából

nyújtották felém hibátlan frufru és frissen göndörített huncutka keretezte arcukat. Vékony
nyakukban a még vékonyabb bérmálási aranylánc (a kis arany szívvel), fülükben tán még a
nagymama apró függője, a lencse nagyságú kék vagy piros ékkővel. A tánctermeket akkor
nem fűtötték. Így hát még hideg is volt. A megsárgult csontlegyezők zörögve – szinte
vacogva – nyíltak és csukódtak. De mindenki vidám volt, friss tekintetű. A tánctól várták a
meleget.

Meg választékosan kiöltözve persze a fiúk – a szabósegédek. Erre az alkalomra nyilván

még a kisinas is talál akármi esti öltönyt, ha másutt nem, a műhelyben, a raktárban, a
padláson. De virított nem egy kemény ing, a kötelező fekete csontgombokkal, fekete
csokornyakkendővel. És a frissen megborotvált arcok, a brillantinnal tömörre kent dús
hajzatok, a fésű szabályos, fényes kis barázdáival. A korszak a férfipiperkőcködés korszaka
volt, természetesen csak a valamiképp tehetős rétegekben. Ennél a választékosságnál különb
nem fogadhatott volna a magántisztviselők belvárosi helyiségében sem; bár annak látogatói az
igencsak előkelő nagybankokból a munka után azonmód gyűltek, olyan öltözékben, aminőket
az a városrész fokozottabban rájuk kényszerített. Hozzájárulhatott az ifjúi lámpalázhoz nem
kis részben az is, hogy ezt a meghatóan olcsó – valóban szedett-vedett – anyagból készült
eleganciát olybá vettem, mintha amott, a Belvárosban vártak volna tőlem szót. A
választékosságot választékossággal viszonoztam.

Gyűlt a terembe a közönség, s ezt az érdeklődés növekedésének érezhettem.

Az első öt percben mindenki figyelemmel hallgatta a fejtegetéseimet, s persze

tisztelettel az én szellemi ékszerecskéim, kifejezéseim szedett-vedett csillogmányai iránt.

Valamit azért mégis sikerült kifejtenem, bármily homályos (mert hisz bennem is csak
alakuló) fölfogásomból. A vita során derült ki.

Az ügyeletes rendőrtiszt addig az első sor legszélső székén ült. Nyilván azért, mert alig
értve valamit belőle, mintegy helyeslő bóbiskolással hallgatta elméletem kanyarjait. Most
azonban az előadói asztal végére telepedett. A vita fölszólalói ugyancsak az emelvényről
beszéltek.

Csúnyán – bár nem rosszindulatúan, mert hisz valamennyien jó barátaim voltak –

sarokba szorítottak. Hol lehet vajon különb alkalom, hogy ki-ki ilyen figyelem közepette
adjon hangot annak, amit eladdig az utcasarki viták pajtáskodó gondolatcseréje során, akár
csak percnyi ötletként (néha merő tréfából) fölcsillantott? Ilyen véleménycsíra mindőnk
fejében akadt, itt volt hát a kedvező fény és melegség, hogy gyorsabban, mint az ind varázsló,
virágot sarjasszon belőle.

Ötletszerű volt az én visszavágó védekezésem is, és megtörtént, ami minden

valamirevaló vita értelme: jómagam tájékozódni kezdtem a gondolataimban. Ahogy
világosabban megfogalmaztam, úgy vállaltam őket. Azazhogy most már határozottan
vállaltam, úgy tudtam szavakba önteni.

Igenis, a jövő művésze azáltal emelkedhet magasra, ha minél jobban a lentiekhez

kötelezi magát! Mert ki ne tudná, hogy a lent – a fönt? A saját érdekében is tehát. Lángelme
volt Balzac, de még több lett volna, ha nem aggatja magára elöl a nemesi de-t, hátul a c-t, ha
nem a főúri világhoz akarja kötni magát, hanem inkább lefelé, az apja jöttment famíliájához.
Akkor nem vallott volna olyan elragadtatottan a monarchiáról, és olyan bárgyúan arról, amit
parasztságnak hitt. Vagyis az elkötelezettség sorsszerű. Mert sorsot lehet választani! Ha képes
vagyok teljes azonosulásra, tőlem függ, hogy milyen osztály, nép, felekezet azonos érzésű és
szavú, vagyis összetéveszthetetlen tagja legyek, azonnal!
 – Néger például – szólt közbe Markos.

– Néger is.

A látszólagos képtelenség megnevettette a segédeket és a varrólányokat, de

különösképpen javamra; tehát elismerve, hogy alapjában mégsem képtelenséget mondtam. A
rendőrtiszt pislantgatott.

„Így kerülhet a művész abba a helyzetbe, hogy első személyben magasan szóljon a
legmélyebben szenvedőkről.” Dante sose járt a pokolban, de lám, milyen hatású a szava így
is. Hát ha nem mint utazó, hanem mint kárhozatra ítélt ad beszámolót! Tolsztoj erőfeszítése,
hogy a parasztoknak ne csak a nevében beszéljen, hanem mint hús a húsukból, vér a vérükből.

Mondataimban egyre kevesebb Identität és Bewuβtsein csillogott, s gondolom, egyre

több szenvedély, tán még találékonyság, sőt elmésség. Ahogy fejtegettem, egyre több jókedvű
bólintást kaptam az elméletre, melyet ma sem tagadok meg.

Különös pezsdítő eleme volt az eszmecserének, hogy a vita célja voltaképpen nem az
eszmecsere volt, hanem a puszta összegyülekezés. Már csak a süket nem érthette: ami a
dobogón folyt, csak ürügy volt, hogy helyiség, alkalom és idő legyen – azaz tágabb lehetőség
– olyan hírek, értesülések és vélemények kicserélésére, melyek ugyancsak talajmentibbek
voltak az eddigi vázolt magas röptű teóriáknál. A nagy eszméknek nem árt, ha néha
mellékesen kezeltetnek. Szabadabban – szigorúbban jellemezve: felelőtlenebbül –
keringhetnek. Súlytalanabbul tán, de életvidámabban.

Szikvízként gyöngyöztette a vitát – gyakori nevetésekkel –, hogy épp a mégis magvas

eszméket úgy kellett megidézni, hogy a rendőrtiszt ne leljen bennük semmi kivetnivalót. Mint
a cirkuszi szemfényvesztők kezei közt a tányér vagy a labda, úgy villogtak elvek, sőt
programok, olyanok, melyek értékét csak mi ismertük, itteni keringésük csak bennünket
gyönyörködtetett.

Első opponensem, Jarnó, még jómaga azt hitte, mellettem emel szót. Dosztojevszkijt az
utóbbi hónapokban már kóros falánksággal ette-itta, az lett volna meglepő, ha nem abból vesz
beszédkezdő citátumot ezúttal is úgy, ahogy a papok a bibliából. Nem hirdetett-e vajon néppel
való azonosulást a Bűn és bűnhődés szerzője, tételbe is foglalva felfogását az oroszság
embermegváltó hivatásáról, élete végén, ama híres Puskin-megemlékezésben?

A rendőrtiszt, aki azt hitte, egy táncmulatság ügyeletére küldték ki, fölfigyelt.
Műveltebbnek bizonyult, mintsem szunyókáló hajlama sejtette.

Dembicz ugyan ezúttal zenei, s így népdalszakértőként követte Jarnót, de nyitányul

azért Dosztojevszkij nemzethivatás-szolgálatát mint misztikus elhajlást a pánszlávizmus
erjesztő csírájának minősítette, s a néppel való azonosulási törekvés modern előharcosaként a
Háború és béke szerzőjét, majd azt a Lönnrot Illést, aki egy Kalevalá-t ajándékozott vissza
népének és az egész emberiségnek…

Ismertük társaságunk minden tagjának épp a havi érdeklődési körét. Egy-két mondata
után Szegi a reneszánsz művészi kérdéseit folytatta. Azok szintén idevágtak. Új adalékokról
tudott beszámolni. Lefordította Michelangelo búcsúzó szonettjét. A kézirat véletlenül nála
volt. Szépen szavalt, most is tapsot kapott. Főleg a második tercináért, mely ettől fogva lett
köztünk afféle szólásmondás.

Az órák száma most bizony már késő,

És nem vigasztal sem ecset, sem véső…

Még ebben is az volt, hogy kereszten most a jó ügy szenved. És ezután jött Normai
(vagy Weszely) szokásos mesterteljesítménye. Hogy – például – hol s miképp adott példát a
néppel való azonosulásra a művészeknek és mindenkinek bizonyos Uljanov, akinek
keresztneve megegyezik a Kalevala kiadójáéval ugyan, de a különbség mégis az, hogy…

És így tovább, míg meg nem telt úgy a terem, hogy bejelenthettük – ezzel aratva
legnagyobb tapsot –, hogy átadjuk az emelvényt a zenészeknek.

Átszállingóztunk az egymást addig csaknem fejfordítással és tenyérbillentéssel, de most

már fölszabadult nevetéssel és kézrázással üdvözlő fiatalok között. Hordták ki, hordtuk velük
a székeket, padokat.

Ilyentáji szűkebb találkozónk vagy Szegi udvari-földszinti szobája volt az Eötvös

utcában, vagy valamelyik környékbeli kávémérésben, vagy éppoly olcsó kávéházban.

Nem akaródzott elhagynom a termet. Az emelvényen még csak hangoltak a zenészek,

de lent egy-két türelmetlen pár nem bírt parancsolni a lábának: lejteni kezdtek. Különös
örömet szerzett ez a pantomim-néma forgásuk is, noha magam igen fogyatékosan tudtam
táncolni.

A zene robbanásszerű megszólalására a terem éppoly robbanásszerűen kezdett

olyanféle ugrándozást, mint buborékaival a megforrt víz.

Közülünk senki sem táncolt. Van országos gyászból tánctilalom, tiltanak el felekezetek
bizonyos időre táncot. Az összetartozás homályos érzései közé számított, hogy eszünkbe se
jusson dallamra ütemesen ringatni a tagjainkat. Elképzelhető, hogy shimmyre illesztgesse
derekát Babits – Kassák? A csárdás módját ismertem, bár még annak a tápai lagzinak a
menyasszonytánca közben maga a menyasszony igazított mosolyogva a ritmushoz, kedvesen
el-elhúzva a topánkáját, hogy rá ne lépjek. De ezek a türelmetlen tánciskolások már a háború
utáni új táncokra lengtek, szorosan egymáshoz simulva.

Olyan kellemes érzésem volt, de magában a testemben, pusztán csak nézni őket, hogy
szerettem volna mégis közéjük vegyülni; nem táncolni, hanem annál többre: úgy elmerülni
meleg elemükbe, ahogy egy jó uszoda tiszta vizébe vágyódik a partról az ember.

A fiúk úgy döntöttek, nem Szegiékhez megyünk, hanem abba az Izabella utcai
ötödrangú kávémérésbe, melyben külön biliárdterem volt. Ötödrangúnál kopottabb hátsó
helyiség, két agyonragasztott posztójú asztallal. Ha csak ketten csattogtatták a csontgolyókat,
akár tucatnyian betelepedhettünk a meg-megtántoruló székekbe, akár rendelés nélkül; azzal az
ürüggyel, hogy a játék nézői, elbírálói vagyunk s később majd mi magunk fogunk dákót.

– Majd utánatok megyek – mondtam annak, aki hátulról vállamra tette a kezét, hogy
indulunk.

Nem teltem be a jó érzéssel, amely a szememen át valósággal a bőröm alá áramlott.

Aztán egyszerre, mintha villámcsapás vágódott volna, nemcsak a bőröm alá.

Valami frissebb ütemre kerengtek a párok. Az egyik gyorsan elforduló táncosnő mintha
annak a kis vasutaslánynak arcát kapta volna el a szemem elől. Az arcát és a tekintetét.

Nem furakodhattam be azon a kis helyen igencsak szorosan forgó táncolók tömegébe.
Most nemcsak páronként forogtak, hanem az egész terem együttesen, ahogy a körhinták.
Tettem próbát, de visszalökött ez a boldog örvény.

De a szélen járva, néha-néha a falhoz lapítva többször körülnéztem; lábujjhegyre állva,

hogy a tömeg közepéig belássak. „Ő az!” – nyilallt át rajtam az öröm. De már futott is ki
belőlem: mégse ő volt. Megtörtént, hogy egy pillantás viszonozta az én fürkészőn csapongó
pillantásomat. Jobbomat emeltem, hogy jobban magamra vonjam a figyelmet. Kaptam
viszonzásul még tréfás főbólintást is; nyilván azt hitték, hogy csak tréfálok.

Kéz vert hátulról újból a vállamra.

– Jössz hát?

Bizonyos voltam már, hogy képzeletem játszott (ezúttal újra) velem. Mert – föl tudom
vajon idézni valóságosan még akár csak egy vonását annak a fiatal lánynak? A haja színét
akár? Hisz szemének színét is eltörölte teljesen – éppen a tekintete. Ahogy az egyidőben
végzett olvasás és varrás közben egy-egy pillanatra rám áldozott egy röpke figyelmet.

Kimentemben régebbi ismerősökbe, az itteni szervezet két ifjúmunkásába ütköztem.

– Járnak ide bőrdíszműves szabásztanulók?

– Nem, a bőrösök mindenestül a Szerecsen utcában vannak.

Megindultam az Izabella utca felé, nem csökkenő jó hangulatban, mondhatnám oly

lelki emelkedettségben, hogy a lábam a testem súlyát is kevesebbnek érezte a szokásosnál.

Mindkét asztalon szaladgáltak a kellemes hanggal csattogó golyók, föl-fölugorva a

posztó durva ragasztásain. Az eszmetisztító koncílium a rosszul világított sarokban
folytatódott kerek nagy asztal körül; összehasonlíthatatlanul kisebb számú volt rajta a talpas
kávéspohár, mint a körötte szorongó vendég.

Wittmann, a mintadiák nem állhatta meg, hogy, akár a tanári magyarázatok alatt, ne
készítsen itt is jegyzeteket. Jól ismert kockás füzete, melybe még jártában is beírt egy-egy
tartósítandó élményt vagy gondolatot, nyitottan hevert előtte. Folyékonyan, de mégis kész
mondatokban adta vitatott nézeteim konok összefoglalását.
 Rilke verseinek nemcsak életrajzi, hanem legbensőbb lírai hitelét ingatja, hogy
szerzőjük, a szegény pénzügyőr fia ősnemes lovagok árva gyermekévé ábrándozza magát, sőt
játssza ki (és el). Ám tényközlő hitele nő szememben annak az írónak, aki, noha csak egy-két
hétig volt bányász, első személyben szól – mer és tud szólni – bányászok nevében. De még ha
sohasem volt is bányász! „Vállalni!” – ez a kor szellemének szava! „Szállj mélybe”, ha
emelni és emelkedni akarsz!

Amiként „Júlia szép leány” kezdetű ballada vagy az „Áll a hajó a tenger közepében”
kezdetű katonadal szövege alatt senki sem keresi a szerző nevét, a holnap költői ugyanúgy,
kinyilvánulásául annak, hogy az emberiség tökéletes részei kívánnak lenni, tartózkodni
fognak műveinek aláírásától! Bízzák a közösségre kellő szerénységgel, hogy magáévá, azaz
köztulajdonná teszi-e azokat, vagy nem. A magántulajdon elvének hasonló elvetése kívántatik
meg a képzőművészet, a zeneművészet tagjaitól, de még a színművészektől is.

– Azért ez túlzás – mondta Szegi. – Ezt hogy képzeled?

De Markos ráérzett a lehetőségre. Így újult meg itt is a vita a próza-kórusművészetről,

illetve a tömegszínházról, Mácza János néhány idevágó tanulmánya alapján.

Tisztázandók
Meg-megjelent a fogházi beszélőre várakozók közt egy nyugtalan testmozgású, jó arcú,
meglett fiatalember; vagyis nálunk négy-öt ével idősebb. Nem lehetett elfeledni már a
bemutatkozást sem. Jobb kezét rokkantra lőtte egy háborús golyó. Könyöktől a satnya,
rövidke alsókarú kézfejét gyerekesen kicsinyre operálták. Az ujjak használhatatlannak
látszottak, de mégis bámulatosan kezelték a tollat, a kanalat, valahányszor gazdájuk a kabátujj
alól, a rejtekükből kiparancsolta őket.

Most föl-föltűnt itt a kávémérési és kiskocsmai társaságunkban is.

Családi nevét ő sem sokat emlegette, s akkor is mintha váltogatta volna. Tudta, s nem
vette zokon, hogy magunk közt Kacskának hívjuk. Nem tartozott közénk, de bizalom övezte.
Ha megszólalt, figyelmet kapott.

– Te akarod Varjast megszöktetni? – csatlakozott egyszer hozzám, ahogy oszlani

kezdtünk.

A szándékot – jellemzőül ezt is a korszakra és reánk – nem őriztük különösebben titok

gyanánt. Már azok között, akiket „megbízható embereknek” tartottunk.

De azért nem feleltem egyenesen. „Olyan nagy baj lenne?” „Kinek nem esnék jól az
ilyesmi?”

– Annak is, aki megtagadja az elveit?

Tudtam, honnan fú a szél, nem volt kedvem, hogy hessentgessem. Kezet nyújtottam
neki, úgy, amiként köztünk illemmé alakult, bal kézzel. Így, bal kézzel mindig túl erősen
viszonozta a parolát.
 A terv a sokféle találgatás (és némi kísérletezgetés) után most ismét öbölben hányódott.
Varjas ügyvédje azzal biztatott, kiviszi, sőt „garantálja”, hogy nem lesz halálos az ítélet. Ha
minden az ő védelmi elgondolása szerint alakulhat.

Nem árt – a most következendők miatt – még egyszer összefoglalni: a letartóztató

„közegek” még mindig rögtön ölhettek, a saját felelősségükre, azaz felelősség és
megfeleltetés nélkül. A detektívek a főkapitányságon már csak a vallatás ürügyén, mintegy
megérthető szakmai műhibaként.

Az ügyészségen a foglyot már csak az elrablás fenyegette; erről a különítményesek oly

emléket hagytak, hogy a szorongás még az esetek elmúltával sem oldódott föl. Csaknem testi
biztonságot az ítélet utáni börtönök nyújtottak. Ehhez persze át kellett jutni a tárgyalások
mindenkor kétséges, rejtett veszélyekkel fenyegető sziklaszorosain. Mert a halál ott is
lecsaphatott, kiszámíthatatlanul, akár a legkedvezőbb jóslatok után.

Varjas rokoni és (ifjúi) baráti köre hol késleltette, hol meg sürgette volna a pör
kitűzését. Varjas sem tudta már, mit kívánjon. Most a Markó utcában csaknem kéthetente
láthattam, bizonyosabban, mint maga Janka; a kellőképpen kiállított papírok változatlanul utat
adtak a vidékről érkezőnek.

Az addig elhangzott ítéletek értékelésének összevetésével a cellákban valóságos tőzsdei

árfolyamok terjedtek, hogy ki milyen büntetésre számíthat. Irányították ezt, akár a tőzsdei
becslést – a legtávolibb események. Varjas ügye értékelésekor a cellatársak szomorú
bólintgatásokkal néztek össze. A „lelkek megfertőzése”, a „tömegek félrevezetése”, az
„idegen ügynökök aknamunkája” – ez volt a forradalom igazi oka, nem más! Mit várhatott
hát, aki mindennek hivatalos központi irányítója volt? Már az első fogalmazású vádirat
Varjast a szellemi konkolyhintés fősátánjának ábrázolta.

Az ügyvéd rettegett a vádiratot azonmód a vádlott kezébe adni. Megkért, legyek ott,
amikor megbeszéli a védelem végleges módozatait. Én mindeddig láttam valami
reménysugarat. Nem a rögtöni szöktetés dolgában. Ez a Markóból képtelennek tetszett; a
foglyokat az emeleten ülésező bíróság elé egyenest a cellákból, megbilincselve vezették. (A
vidéki fogházakban – a váciban különösen – a helyzet annyira „békebeli” volt, hogy a
fegyenceket még konyhakerti, sőt mezei munkára kiengedték, bekerített területre, de mégis:
húszat két-három fegyőr felügyelete alatt!)

Varjas a vádirat elolvasása után úgy nyitotta ránk két nagy antracitszemét, mintha már
másnap az akasztófa alá vinnék.

De aztán a reménysugár éppígy hatott rá; attól ismét hamari eseményt várt.

Russell megkapta az üzenetet, és azt a választ küldte: cselekedni fog. És nemcsak ő.

Varjas szeme természetesre kisebbedett. A szigorú igazság ebből az volt, hogy még az első
tömeges kivégzések után Barbusse, Anatole France, Bernard Shaw, Russell (s tán még
Bergson) nyílt levéllel fordult a világ tudósaihoz és művészeihez: a kegyetlen bosszúállásnak
nem lehet folytatása, ez ellen cselekedni kell.

Valamelyik előző beszélőnk a már ismerős fegyőr jóvoltából annyi ideig tartott, hogy
Varjas még azt is szóba ejtette: saját pszichológiai megfigyelései nyomán milyen magyarázó
pótkötettel tudná ő kiegészíteni Dosztojevszkij dokumentumgyűjteményét, a Följegyzések-et
a holtak házából. Hogy mit felelhettem erre, annak emléke az, hogy Russellék
„közbelépéseit” hallva, némi gondolkodás után Varjas most azt vetette föl: volna-e értelme
Russellt, illetve az Angol Lélektani Társulatot értesíteni az ő legfrissebb tudományos tervéről.
Tanulmányt írna a börtönélet pszichológiájáról; szívesen fölkínálja az említett társaság
folyóiratának!

Okvetlenül bele kell fognia, ez lett az eléggé tanácstalan, de folyton reményt

hangoztató, s így eléggé összevissza beszélő ügyvéd véleménye is.

Varjas a tanulmányt valóban megírta, tűhegyes tintaceruzával, tenyérnyi papírlapokon;

a bolhabetűs kéziratot később Szegi juttatta ki Bécsbe Fogarasinak – ezen a vonalon tán még
föl is lelhető. Az ügyvéd akkor azt latolgatta, jelentsék-e be a tervet rögtön – akár
engedélykérés formájában – az ügyészségnek; kísérletül, hogy mi lenne annak hatása a
bíróságra, azaz elsősorban az ügyészre, a vád képviselőjére.

Amiből én azt szűrtem ki, hogy Varjas megmentésére az ügyvéd törvényesen egy
fikarcnyi lehetőséget sem lát.

Villogtak – de olyan távolian s némán, mint a száraz villámok – már akkortájt hírek,
hogy végül majd Moszkva cselekszik. De ezek elkeveredtek, s máris belehaltak azokba a
távoli hírekbe, hogy az ellenforradalmi csapatok már Moszkvát kerítik, ha ugyan el nem
foglalták. Így hát ezt meg sem említettük Varjasnak. Merüljön csak bele mind mélyebben a
pszichológiájába, messze mindentől, ami bármiképp zavarhatná.

Kérte még egy alkalommal segédletemet az ügyvéd, tán az iménti viselkedésemre

emlékezve.

– Talán maga jobban meg tudja vele értetni – kezdte.

Abban a hiszemben élt, hogy Varjas közt és köztem valami kedvenc tanítvány-imádott
mester-szerű kapcsolat volt. Megismerte persze Varjas filozófiai rangját, belelapozhatott
matematikai képletekkel teli publikációiba, és ezek alapján ugyancsak túlbecsülte az én
szellemi fölkészültségemet.

Pest házfalain itt-ott még mosta az eső a Károlyi-kormányzás propagandaszerveinek tán

leghatásosabb plakátjait. Magyarország addigi iskolai térképét ábrázolták, a megszállt négy
területet a repedés olyan vonalaival választva el a törzstől, aminők egy földre ejtett tányéron
keletkezhetnek. A térkép fölött különös fölirat. A legtöbb járókelőt ez a szöveg állította meg;
francia nyelvű volt: „Voulez vous quatre Alsace?” És alatta: „Non! Non! Jamais!”

Ezen annak idején mi jobbadán csak fanyar mód élcelődtünk. Bizonyos, hogy ezeket a
plakátokat nem Pesten és a magyar városokban, hanem Párizsban és a francia városokban lett
volna logikus kiragasztani. Az ide vezényelt néhány tucat francia tisztet akarták megcélozni?
Azoknak postán megküldhették volna.

A szöveg mégis elérte célját. Mindenki kíváncsi volt, mit mond az idegen írás, s így
megjegyezte, mondta tovább.
 Ezt a hatást most már drámai erővel fokozta ugyanannak a plakátnak a másik, már
magyar szövege. Ez így hangzott, mintegy feleletül a szomszédságában harsogó kérdésre:
Nem! Nem! Soha! S a falragasz alján, kicsiny betűkkel: Országos Propaganda Bizottság.

Amelynek már akkor Varjas volt egyik ügyintéző főnöke. Vagyis ezért a plakátért
igazánból Varjas Sándor felelt. Ez is az ő műve volt.

Az ügyvéd ezt a védelem egyik fő érvének szánta. Egyszerre kétfelé ütve, nem nagyon
következetesen. Varjas igazi hazafi, az volt már kezdetben: ő adott hangot, s minőt, az ország
fájdalmának. És hogy voltaképpen csak hivatalból csinálta (később), amit fölróhatnak neki.

Varjas tétovázott, elfogadhatja-e ezt az elég kétséges, bár hiteles anyagú mentőövet.
Csaknem minden beszélői találkozásunkon más álláspontot látott jónak.

Voltaképpen nem ő, hanem cellatársainak elég népes együttese. Az ügyvéd hovatovább

azokkal hadakozott. Az ésszerűség és a becsület volt a két pólus. És az okos megalkuvás sem
volt egyértelmű. Mert hátha az „elvtagadás” kiábrándítja a külföldi „elvbarátok” (eléggé
határozatlan vonalú) körét? Itt esett latba megint a becsület, már mint hasznossági elem. A
csak nagyrészt politikai cellatársak közt akadt egy már-már eszelős: mindenkire mártírkiállást
szabott. A többiek – nem a saját bőrükről lévén szó – a „kérdést” annyira személytől
elvonatkoztatva taglalták, hogy még Varjas tárgyilagosságát is megzavarták.

Váratlan sürgetéssel kívánta, hogy bármiképp bejussak hozzá. Elhűltem, hogy nemcsak
az én véleményem érdekli. Hanem a dombóváriaké is.

Ösztönöm ebben a kérdésben kezdettől fogva oly erős volt, hogy pillanatnyi kétségem
sem támadt, mit mondjak Varjasnak, ha véleményem tudakolásával már megtisztel. Sajnos ez
a beszélgetés igen rövidre sikerült. Az ismerős fegyőr valami fegyelmit kapott (mint később
kiderült), s így szigorúság dolgában a többin is túltett. „Végezzenek, végezzenek, nem
locsogunk!”, egy hideg kézmozdulattal eleve elhárítva, hogy a szokásos doboz cigarettát a
zsebébe csúsztassam.

Nézetem – s majd Lusztigéké – az volt, hogy Varjas határozottan vállalhatja azoknak a

plakátoknak a szerzőségét. – Ezt gondolják az otthoniak is? – kérdezte. – Miféle otthoniak? –
Most eszméltem rá: csak nem az fordult meg fejében, hogy leutazzam Tolnába, s ott valami
körkérdésbe kezdjek? – Minden ép agyú embernek ezt kell gondolnia.

Foglalkoztatta erősen a bécsiek véleménye is, de legsóvárabban újra és újra a

dombóváriakét akarta ismerni.

És megint s megint annak a roppant értelmes szemnek izzó lebbenékenysége, egyenest

a szemembe. S hogy még ő vár útbaigazítást!

– Vagyis maguk szerint azt kellene mondanom…

Milyen fájdalmasan közölte ez a „kellene” azt, hogy tán olyat kellene mondania,
aminek a helyességében nem bizonyos.

– Mondja csak nyugodtan – szólt közbe az ügyvéd.

 Az ügyvédhez fordulva feleltem azt, amit nyilván még az iskolai tisztelettudás folytán
röstelltem volna a fegyőr puskatusának közvetlen közelében csaknem feszesen álló rabnak.

– A tanár úr a lehető legnyugodtabban mondhatja a szíve szerinti véleményét. Ki kétli,

hogy nem az volt az őszinte fölfogása!

– Akkor – mondta most hangsúlyában némi daccal Varjas; hogy hű legyen az akkori
időkhöz.

S azóta mi a változás?! Ebben! Miért nem lehetne ismételni teljes lelki nyugalommal
olyasvalamit, ami tíz hónappal ezelőtt már az volt, ami ma. Az igazság – igazság; nem?

Aztán ismét az „otthoniak” véleménye lett a gondja. Szülei, nagyszülei is Dombóváron

éltek.

A fegyőr háttal elém állt, ami azt jelentette, hogy Varjasnak máris indulnia kellett
kifelé, egy lépéssel az őr előtt.

Nem valószínű hát, hogy ott, a Markó utcai rideg pinceteremben többet mondhattam
volna a vállalásnak és a nem vállalásnak erről a tárgyköréről, amelyben én magam akkor
kényszerültem először állásfoglalásra, szavakkal is. Hogy még több mondatot tennék ide (s
még mennyit azóta), annak oka, mennyit beszéltünk minderről már másnap, a következő
vasárnapi Gellérthegy utcai egybesereglésünkön; mintha ránk lett volna bízva, kamaszokra,
olyan döntés, amilyenre a kor filozófusai és történészei aggastyán idejükig késlekedtek
egyértelmű, világos magyarázattal.

A fiatalember, akit mi csupán azért hívtunk Kacskának, hogy bizonyossággal tudjuk,

kiről beszélünk, nemcsak tagjai örökké friss mozgatásával látszott pótolni, hogy legfontosabb
testrészét oly nehezen tudta használni. Ilyenképpen működtette agyát is, a szenvedélyesség
határáig. Egy érvre hárommal felelt, fokozódó nyugtalansággal.

Nem lehetett kétségem: a Gellérthegy utcai bölcsködő rögtönzéseim foszlányai jutottak

el hozzá, útjukon konkollyá minősülve, ahogy már szokott. Varjas védekezéséről nem úgy
vélekedett, mint én. De még mennyire nem! Buzgalmában, hogy ne adja át nekem a szót,
kitért olyan részletekre, melyeket én magam elfeledtem. Rokonszenves volt mégis – a
jóakarata. A szóláncolat során elejtette (nem tudom, véletlenül-e), hogy még keresett is, egy
és más tisztázása végett. Hogy világos legyen, hova tartozom. Még pontosabban, hogy
meggyőzzön, miképp kell gondolkodnom, ha igazán oda akarok tartozni, ahova vonzódom.
Elvétve válaszolgattam, már amikor rést leltem az ő okfejtésében. De ha több időt és végtelen
teret kapok, akkor sem tudtam volna szóba foglalni a gondolataimat. Még kevésbé érzéseimet.
Úgy kell mondanom: még csak a szememben éltek. De a szavak korabeli készlete is már
kusza volt. Az események hétről hétre zavarosabbá tették őket, nem egy vonatkozásban máig
váró rendbe tevésükig.

Bizonyos voltam, hogy a nyilván rokkantsága miatt oly szigorú szemléletű fiatalember
hallott valamit arról, mit mondtam én magának Varjasnak. Bár célzást sem tett rá. Hacsak
abban a mondatában nem, hogy: Te csak ne akarj senkit befolyásolni! Majd később: Nem
tudom az észjárásod követni! Ilyen hadállások közt! A világ mai alakulásában!
 Eszem járását magam sem tudtam volna követni. A logika szabályainak akkori
Ariadne-fonalán. Az érzelmekét megpróbáltam, ma már, itt először. Személyes kiindulópontot
véve ezúttal is alapul. S a talajtapogató lépések után úgy vágva csapást, hogy rajta mások is
tán előbbre jussanak, kifelé egy ingoványból, a történelemnek egyik legszomorúbb
posványából; végzetesen (de emberi közreműködéssel) elmocsarasított süppedékeséből.

Idővel enyhébbek lesznek az ítéletek! Tavasszal Bugyonnij bizonyosan lóra ülteti a

hadseregét!

Az ügyvédek közül aki tudta, halasztgatta védence pörének kitűzését.

De Varjas tárgyalása ijesztően közelgett. Úgy látszott, nem lehet megállítani az

igazságügyi őrlőgép kerekeit. Aztán mégis sikerült, kettős szerencsével; új tárgyalási
időpontot tűztek ki, s egyszersmind az ügyet más tanács elé utalták: nem a hideg szadizmusa
miatt rettegett Surgoth fog ítélkezni; az ítélet előtt vallatni és minősíteni.

De mi változatlan buzgalommal – szinte sürgősséggel – tárgyaltuk, milyen jogosultsága

lehet – s lehet-e egyáltalán – Varjasnak arra a viselkedésre majd a bírák előtt, amit az ügyvéd
egyre határozottabban követelt.

A vita magunk közt, jó ideje, „elvi síkon” mozgott, „erkölcsi vetületet” kapott, ahogy
Kacska ismételgette most már nemcsak ellenemben; Szegi teljesen az én okfejtésemet
támogatta, Jarnó tétovázgatott.

Az ifjúság könyörtelen ítélkező. Gyakorlatban is, mint tudjuk, de elvileg kiváltképp. És

főleg tágabb együttesben. Fokozza (emlékezetemben) e szellemi boncolások groteszk
emberietlenségét, hogy „legmélyrehatóbban” Varjas lakásán folytak le. Ott terpeszkedtünk
Varjas kellemesen puha bőrkarosszékeiben, Varjas társalgóasztala körül, füstöltük a maradék
dohányt, melyet Janka előkapart Varjas fiókjaiból, emelgettük szájunkhoz azokat a finom
csészéket, melyeket Ibi vasárnap délutánonként Varjasék pohárszekrényéből tiszteletünkre
rakott elénk, és ítélkeztünk zord elfogulatlansággal, tekintet nélkül a körülményekre, éppoly
zord elvek szerint.

Csonka, nevezzük inkább így a rokkant kezűt, aki még cigarettasodrásra is tudta
használni a megmaradt két ujját, Saint-Just szigorával vezette a vitát. Un pur, aki szinte
fitogtatva távolodik el attól, akit közel érez magához.

Semmi „megértés”.

Varjast jobban ismerte, mint én. A szellemét ismerte. Otthonosan vette ki a szép üveges
könyvszekrényből, s lapozgatta egykori tanárom s még egykoribb földim különlenyomatú
közleményeit. Husserl fenomenológiájáról, Bolzano, azaz Hegel univerzalizmusáról. Nem
fordított tovább ott sem, ahol egy-egy gondolat helyességét algebrai képletek sora támogatta.

A lényeget értette, s érvényesítette volna itt is. Varjas filozófiai alakját – életének
lényegét – nemcsak eszméi fejezik ki és rögzítik!; tettei éppúgy. A két manifesztáció között
nem lehet ellentmondás, legkevésbé olyan, hogy az egyik nyilvánított – exteriorizált – rész
lerontja a másikat. Ami kétségtelenül a lényeg szerves része.
 A vita magvában volt igazság. Ezt mindnyájan éreztük. Éppúgy a követelmény
jogosságát. Varjas eszerint valami újfajta nemesi rend fölesküdött tagja volt, egy most színre
lépő noblesse egyik alapítója, és ez – kötelez.

Valamiféle ügyész beszélt itt – Varjas „érdekében”.

Janka figyelemmel hallgatta.

De én már állást foglaltam ott a beszélőn. Ha ez nincs, tán követem ezeket a magasan
szálló szép gondolatokat, még ráadás ragyogtatást adva nekik egy-két ötlettel. Hisz levegő az
egész, puszta elmejáték. Hatásuk csak úgy lehet, ha Varjas fülébe kerülnek. Tennivaló akkor
lenne; azt megakadályozni.

Röstelltem volna, ha nem fedezem azt a Varjassal beszélgető alakomat. De azért

éreztem, más itt az igazság, mint ami felé hajlik oly könnyen a hangulat. A gyanúsan kéjes
fölény, hogy ítélkezhetünk. Lehet, nem teljes az igazsága annak a Varjassal beszélgető
alaknak, de valami igazság van az oldalán. Az ő oldalukon, már együtt a börtönbeli Varjassal.

Nemcsak azért tanácsolom Varjasnak, hogy vállalja szerepét annak a plakátnak a

megszületése körül, mert az mentő körülmény lehet – kezdtem ellenvetésemet Csonkával
szemben, amikor az már-már vágtában lovagolta a maga teóriáját –, hanem mert azzal a
szerepvállalással Varjas helyesen járt el. Igaza volt.

– Igaza? Abban, neki?

– Ha tagadná is, rá kellene bizonyítani. Mert az olyan bizonyíték.

A területi integritás mellett?

Veszélyessé tud lenni, ha vitánknak közönsége van. Elkerülhetetlen, hogy ne csak az

igazságot keressük, hanem a tetszést, ha másként nem, mint helyeslő bólintást. A hit bajnoka
cirkuszi gladiátor lesz.

A vita elfajult. A délután haladtával a szokásos vasárnapi találkozásra egyre többen

jöttek föl a börtön előtti sorban állók közül. Én már abbahagytam volna – hisz annyi más
megbeszélnivalót hoztak, s kezdtek is el azok az alkalmi ismerősök – de Csonkára buzdító
hatással volt a látványosság, a fiúk meg – Normai és Jarnó – tüzelték.

„A plakát mindig summáz. A rátévedt futó pillantásnak mond valami tömöret. Itt csak
egy ország földarabolása ellen tiltakozik. Nem a régi területek visszaforrasztásáról beszél.
Mert hisz Horvátország is rajta van, pedig annak visszacsatolását senki sem kívánja!”

Ez volt az én érvelésem. Ha Varjas a tárgyaláson rábólint majd az ügyvéd érvelésére,

tegye hozzá már maga az ügyvéd, hogy azt a tiltakozást Varjas csak a magyar nyelvű
területek védelmére értette. Azokat pedig bárhol megvédheti.

Mint soviniszta! Nemzetiszín kokárdával a gomblyukában!

Sokan hordtak akkor olyat. Alig tudva, mi kapcsolódik ahhoz.

 Kassán, Losoncon, Eperjesen, Bártfán csak félnapokig csüngtek az ablakokban a
rejtekhelyről előszedett vagy sebtében összevarrt piros-fehér-zöld lobogók a tisztán pirosak
mellett. A magyar hadvezetőség szedette le őket. A politikai biztosok, némi vita után a
katonákkal. A magyar Vörös Hadsereg nem Magyar Vörös Hadsereg volt, hanem csak Vörös
Hadsereg. Nem nemzeti szabadságot vitt, hanem proletárszabadságot.

Kavarogtak az érvek és ellenérvek.

A székely hadosztály – a szülőföldjükre visszaáhítozó erdélyi származású

frontharcosok egysége – volt a forradalom egyik legütőképesebb serege. Mi bírta őket
voltaképp „árulásra”? Panaszuk között végül ott volt, nem utolsóként: a román nemzeti
zászlókkal szemben az ő vörös zászlajukra legalább egy kis nemzetiszín szalagot köthessenek.
A zavar akkor már teljes volt. Az ellenforradalom monitorjai nemzeti zászlók alatt suhanva
lőtték a szovjetházat. A tiszai fronton már az előrenyomuló román seregeket várta a magyar
trikolór. A kivégzőosztag elé állított ellenforradalmárok a Himnusz-t énekelték.

Csonka most is képes lett volna követni, úgy elragadták érvei és a figyelem. Állva
beszélt, bal kézzel gesztikulálva.

Egyre megkerülte az én fő ellenérvemet, hogy emberéletről van szó! Disztingváljunk!

Más az elmélet és más az alkalmazása.

Nem más.

A legszárnyalóbb elméletek próbája, hogy tud haladni a földi talajon, gyalogolva.

Akadályt kerülve.

Letorkolt, oly diadalmasan, hogy a többiekre vetett körpillantásában is benne volt. Mit
mondhattam? Ezt mondtam:

– Rajta leszek, hogy ez az állásfoglalás ne jusson el Varjas Sándor fülébe.

– És ha én üzenem meg neki?! Ha én megyek be egyszer hozzá? Maga helyett?

Egyszeriben magázni kezdett.

– Meri vállalni a következményét? – feleltem.

– És maga azt, hogy nem, nem, soha?

– Vállalom!

Árnyaltan vállaltam, természetesen; hogy csak az igazság és a népakarat – az ígért

népszavazás – ellenére letört országrészekre áll az én tiltakozásom. De szócserénk már
plakátszerű volt.

Elhallgattam. Részemről olyan körpillantással: ez az ember őrült.

Ezt adta érte:

 – Nem hittem, hogy ennyire csalódhatunk magában.

No, erre már kijött a begyemből, bár még csöndesen:

– Kik – a Lipótmező?!

Végigmért. – Megválogathatná a szavait, hogy kikről szólva enged ki ilyesmit a száján.

Nem véletlenül fordult nyelvemre ez a szó. Ha nem találkozom már Varjas beszélőjén
ezzel, hogy mások, idegenek mit képesek elvárni egy embertől, akár a halála árnyékában,
nyilván nem ilyen erős a visszavágás. De a beszélő után már az utcán az ügyvéd előtt kereken
eszelősnek neveztem Varjasnak azt a cellatársát, aki őt – valóban ilyen beszámíthatatlan
módon – úgy földúlta, hogy álmát is elvette.

Nem akartam tovább élezni az összecsapást, főleg ilyen hallgatóság előtt. De lett
hirtelen más okom is.

A vasutasfiú felesége lépett be a szobába. Halálos ítélettel fenyegetett az ő férjének a

pöre is. Hetek óta nem láttam Arankát. Oly szerényen jött be, oldalvást, hogy tán arasznyira
sem nyitotta meg az ajtót. Éppígy oldalazott a fal mellé, a többi fogolylátogató nő mögé.

Nem akartam, hogy még kegyetlenebb szavak essenek. Hisz Varjason kívül
vonatkozhattak már mindenkire, aki bíróság elé áll. Visszavonulást fújtam. Amit mondtam,
már Arankának szántam, Aranka férjének. Meg Ibinek meg mindenkinek a jelenlevők közül,
aki félthette hozzátartozója életét.

– Amit az ember olyan helyzetben a bírónak mond, az védekezés.

– De azt nemcsak a bíró hallja. Az éppúgy számít! A világ füle még jobban számít.

– Az a vallomás visszavonható. Legyen egy kis türelme a világ fülének. Van idő, nem?

– Nincs idő! Cserny viselkedését helyre kell ütni.

– Akár egy ember élete árán?

– Másról van szó, mint egy-egy élet.

– Mert maga odadobná a saját életét.

– Meg kell mutatni, hogy nem a Cserny-félék a példa. Nem az elvtagadók, a gyávák.

Valaki megszólalt. Hogy ki, nem észleltem; oly erővel kellett gyűrnöm vissza a
hevülékenységemet.

– Vagyis példát kell statuálnunk nekünk is?!

Azt sem észleltem, mellettem vagy ellenem esett-e ez a közbeszólás.

Ezt mondtam, tagolva szinte:

 – Ajánlok valamit. Vegye magára maga azt, ami Varjast fenyegeti. Jelentkezzék
tanúnak, hogy mint világnézeti följebbvalója – politikai biztosa – maga rendelte el mindazt,
amiért most Varjasnak helyt kell állnia. Tehát azokért maga felelős. (Ahogy valóban így van.)
Oldalas tudósítást közölnek majd a lapok bizonyosan. Ez tehát még kiáltóbb példa lesz. A
világ minden elképzelhető fülének!

Megnézett magának ismét úgy, mintha körbe akarna járni a tekintetével.

– Hogy nekem mi lesz a dolgom, nem itt közlöm magával; érje be egyelőre annyival,
hogy másnak képzeltük az esze járását.

Ez az „itt” a társaságnak is szólt. Csönd támadt. Megjártattam tekintetemet a

jelenlevőkön. S újra-újra Aranka pillantását kerestem. Úgy meghúzta magát a kevésbé
meghitt idelátogatók között, hogy jobbra-balra kellett csavarnom a nyakam, míg legalább a
homlokáig láthattam. Erre teljesen visszahúzta a fejét.

A némaságot nekem kellett volna megtörnöm. A válasz sora rajtam volt, s így a kínos
csönd súlya is. Csonka hallgatott, mint aki befejezte. Várt, majd annyi idő után, amennyit az
udvariasság megkívánt, felém bólintott, s kimért körbehajlás után kiment a szobából, el
egyben a lakásból. Janka kísérte ki. Már beletanult a házikisasszonykodásba. Olyan arccal tért
vissza, hogy azt kellett hinnem, neheztel rám a jelenet miatt.

– Igaza volt, magának – mondta az előbbi hang, melyről izgalmamban nem tudtam
bizonyosan, ki mondja.

Ezt éreztem jómagam, noha pontosan az ellenkezőjét fejtegettem annak, amiben a cecei
ebvonítású éjszakában nagybátyámmal oly léleknyugtatóan megállapodtunk az elvhűségről
szólva; Stromfeld példáját magasztalva.

Lábamban benne volt az illendőség kívánta mozdulat, hogy odamenjek Arankához, s

megadjam neki a kijáró üdvözlést: nem én vezettem-e be a társaságunkba? (Éppilyen
udvariasság diktálta üdvözléssel, még a Gyűjtő melletti vendéglőben.)

Nem mozdultam, a figyelem még mindig rám irányult. Ez suhanhatott át rajtam, a

fölszínen.

Aranka nem kereste a mi társaságunkat. Nem jött közénk, csak ha távolibb cél vezette
rajtunk át. Kerülte (épp emberibb) tekintetünket. Mi éppúgy kerültük, hogy szembenézzünk –
a helyzetével. Ezt még a háta mögött ejtettük szóba legemelkedettebben. Azzal a könyörtelen
– élőt is boncoló – logikával, amellyel a fiatalok nekifognak tisztázni valamit. Olyat, aminek a
homálya egyszerre csábítja és hökkenti őket.

Egyőnk előtt sem volt titok, hogy Aranka milyen pénzkeresettel tartja fönn magát. És
látja el váltás fehérneművel, egészségmentő élelemmel a férjét! A Bűn és bűnhődés akkori
pesti olvasói, mi, már csak ezért más törvény paragrafusait tartottuk szentnek. De az e szerinti
ítéletet ezer körülményből felfüggeszthetően formálgattuk. Az első ilyen körülmény, amely az
ítélet érvényességét kétségessé tehette: „űzi-e” Aranka még ebben a pillanatban is teste áruba
bocsátását? Mert ha csak egy napja nem, merőben más még jogilag is az aspektus: a tiltás
célzata elesik, de akár még a penitencia kiszabását a nevelő jóvátételnek kell fölváltania. És
ha lenne mód, hogy ne űzze tovább!
 Van építő cinizmus. Magunkat gúnyolva állapítottuk meg: függött még attól is ez a
„szempont”, hogy alakítgattuk. Ebben Szántó tündökölt. Hogy még mi? Még mi, minden
szent fogalmak törői más-más mérlegen láttuk Aranka alakját, aszerint, hogy a fogház előtt, a
csomagbeadók közt beszéltünk róla, vagy Varjasék, vagy kiváltképp Jarnóék nagypolgári
szalonjában. „Hatottak a fénymázas bútorok, az ezüstkanalak!” És ha valamelyik józsefvárosi
pincekocsma meghitt sarkában fordult rá a szó, éjfél felé? Volt köztünk, aki arra tartalékolt
néhány koronát a zsebében, hogy hazamenet még egy utcalányba is belekaroljon.

Aranka sorstársába tehát. És ha épp Aranka kerülne az útjába?

Kerülje el, válasszon helyette mást? Kímélje meg (a megszégyenítéstől), és hagyja állni
tán hajnalig az esőben (ezáltal duplán megszégyenítve)? Szüleitől kapott zsebpénze Jarnónak
lehetővé tette, hogy regényírói iskolái során az írók látogatta bordélyházakat föl-fölkeresse. A
szalon sarkában az ifjú Hunyady Sándorral, Nagy Lajossal kávézgatva szemlélgették, majd
intették magukhoz nem egy élő klasszikus még gyakorló kegyeltjét, és szedhettek sehol
másutt nem lelhető emléket nemcsak Krúdy és Pekár, de még Sipulusz és Kiss József érzelmi
szokásairól. Valamennyien betéve tudtuk (s az ifjúság afféle hitvalló esküszövegének éreztük)
Az én menyasszonyom-at. Szonja „problematikája” (Jarnó szerint) a miszticizmusba nyitott
modern utat, egész a mártír szentasszonyok „önmegváltásáig”. Aranka példája a racionalista
erkölcsépítés világába, vagyis Nietzsche (akkoriban nálunk már szintén hódító)
eszmerendszerébe.

A tárgykör izgató volt, mert valóban tele volt fölfedést váró rejtelemmel. S a tegnapi
kamaszkíváncsiság már tapasztalatot kívánt. A kockázat pedig csak szította a vágyat.

Testi tapasztalatot, szellemi kockázatot! Nem kellett nekünk szesz, csak agypezsdítő
összekönyöklés, hogy szabadjára engedjük magunkat, jón, rosszon túl, akár ahogy Nietzsche,
akár ahogy Dosztojevszkij tanácsolta. Hovatovább valamennyien az ő – a korszak két
szellemi mesterének – érettségiztető tételeit (azt lehet mondani) bifláztuk, szomjasabban és
hiszékenyebben az előző nemzedékeknél. S mivel a történelem ténylegesen átsodort
bennünket a Jó és Rossz néhány szédítő próbáján, a Mesterek gondolatait (és tanácsait) mi
kezdtük vizsgáztatni, szentségtörően: a gyakorolhatósága felől.

Volt vajon viszonya Szonyának – Raszkolnyikovval? Az oly merész eszméket és oly

homályos érzéseket ki-kimondó Dosztojevszkij erről szemérmesen hallgat. (Szibériában már
nyilván volt.) És Raszkolnyikov társasága vajon hogyan kezelte Szonját, úgy is, mint testének
árusítóját? Illetve hogyan kezelte volna az élet szabványos folyásában? A megbántott (a
sorstól szüntelenül sérülő) Szonját mi bánthatta volna jobban az őt egyenrangúnak kezelők
részéről? Ha azok testvásárlási szükségletükkel épp csak őhozzá nem fordulnak, vagy ha
őhozzá is, sőt elsősorban őhozzá fordulnak?

Mindennek Jarnó volt a legjobb szakértője, fejezetet szánt róla a Bűn és bűnhődés-ről
írandó könyvében. A kérdés társadalmi és lélektani taglalása elvontan folyt,
általánosságokban mozgott. De mögötte mégiscsak ott állt Aranka eleven alakja, s ez az élet
feszültségét hozta a vitába.
 Köztünk volt egyszer Ibi is (a nyomdászszervezet közeli pincesörivójában, a Kőfaragó
utcában). Az eszmék a vér melegével kerengtek. Az ápoltsága és választékossága
páncélzatába zárt Ibi szabadszájúságával versenybírószéket emelt magának. Lendültek, igazán
csak most merészen, a talaj fölötti logika mutatványai arról, mi a nemek közt az igazi
kapcsolat túl a híres „jón és a rosszon”, vagyis a hagyományos erkölcs Nietzsche döntögette
korlátain. Röppentek egymás után a tündöklő nyilak, biztos irányítással pukkantották a
kispolgári előítéletek nagyra fújt léggömbjeit. Csupa hazugság volt a tartalmuk.

Tudtuk mindnyájan, de élvezetes volt ismételgetni. Jöttek persze az örök

lepuffantanivalók is. Mi az igazibb hűség: a testi vagy a lelki? S az igazibb szerelem? Nem
marad-e meg tartósabban a lélek vonzalma a kiegyensúlyozott testben? Vagyis a kielégített
szervezetben.

Ez már Ibit közelítgette. Szenved ő maga olyan rabságot, mint férje, akitől el van zárva
testileg. Adhat-e, ha csak lélegzetnyi szabadságot a szervezetének, hogy épségben maradjon
meg az egyensúly, s vele a változatlan szerelem?

Ibi nem szállt be a vitába, de jólesett neki. Nevetett rajta, valamennyiünk közt a
legjobban nekifeledkezve.

– Ki ajánlkozna partnernek?

Tréfának szánta. Hegyesebbnek, mint gondoltuk:

– Börtönbe partnernek, Géza helyébe!

Erre támadt csak kacagás.

Ilyen vonalon sistergett előre a Szonja Pestre plántált problémája, hogy képtelenségbe
robbanjon. Már nem a regénybeli Szonjáé (melyet Jarnó újra és újra mintául állított), hanem
minden olyan nőé, aki tán épp a teste prostituálása révén tud csak egy férfi mellett kitartani,
szüzeket megszégyenítő hűséggel. Így nézve a probléma már nemcsak az ilyen misztikus
Szonjákat illeti, hanem – mindenkit, aki bármi erkölcs alapján értéket becsül. És akar segíteni.
Mégpedig nem fellengősen, hanem a helyzetnek megfelelően – vagyis férfi módjára.

Diamant beszélt, ha jól emlékszem. Diamant vagy Szegi.

Az ilyen Szonjákat a társaságuk, a baráti körük pedig különösen csak úgy kezelheti
egyenlően, ha kenyérkereső mivoltukban sem szorítja háttérbe őket.

A gondolat folytatható volt.

– Az akkori pétervári társadalom csakúgy, mint mostan Európa bármely városa, a

nőtlen ifjúságnak a szerelem testi kielégítését az azzal kereskedő nők révén teszi lehetővé.
Szonja baráti köre fölvilágosultnak tartja magát, túl a Jón és a Rosszon. Emberi, baráti, de
erkölcsi, de még kényelmi és biztonsági ok diktálja, hogy kapcsolatba ne csak ők lépjenek az
ilyen nőkkel, hanem még másokat hozzájuk irányítsanak.

– Gondolva arra, hogy ily módon ők is segítik azt, akit az a Szonja segít, nem
mindennapi módon teljesítve néhány kanti kategóriát.
 Ez már egyenesen Arankára vágott, noha sem akkor, sem máskor nem mondtuk ki a
nevét.

Ez volt a másik ok, ami megkötötte a lábam, hogy már ott Varjasék szép lakásában
odasiessek a rejtezkedő Arankához, és üdvözöljem úgy, mint akkor a Gyűjtő melletti
vendéglőben, épp azért, mert oly szégyenlősen meghúzódik.

Legalább egy fejbólintásnyit odaköszönök neki, mihelyt találkozik a tekintetünk, gyűlt

össze bennem a szándék.

De már nem láttam. Csavarhattam, nyújthattam fölfelé a nyakam.

Janka a közelemben telepedett le.

– Hova lett Aranka?

– Elment. Nem akarta várakoztatni azt a kis sógornőjét itt a kapu alatt a huzatban.

Ha fölkelek, kisietek, levágtatok a három emelet lépcsőn, aztán a Krisztina lépcsőn, a

szokásos diákszökdelésekkel, a villamosmegállónál utolérhettem volna őket. De erre nem ért
meg bennem a szándék. Mert az a bizalmas baráti kör félremagyarázhatta volna vajon a
viselkedésemet? Van, amikor testi tunyaságba öltözik a lélek döntést kerülő lustasága. Ültem
csak, mint akinek nem éri meg, hogy kikászálódjék abból az édenien süppeteg, ágyszerűen,
pihentető főúri fotelból.

A következő beszélgetésen Varjas megint csak a kintiek véleményéről akart hallani, a

dombóváriakéról és a bécsiekéről, egy rangsorba helyezve a kettőt.

Az előbbiekéről szólva nyugodtan felelgettem.

Kezdett azonban aggasztani: s ha annak a Csonkának a szavai mégiscsak átszivárognak

a börtönajtókon. Varjas fülében azok Bécs elvei lesznek. S ha maga Csonka bejut Varjashoz?

Szegi mintha nálamnál közelibb ismeretségben lett volna a hibás kezű diákkal.
Mindenképpen meghittebb – közelebbi hang- és szóhasználatban – folyt köztük az
eszmecsere.

Szegi gondolata volt, intessem le ezt a túl gyors fejű Csonkát, Varjasnak egy régebbi
főiskolai tanítványával; forrófejű ugyancsak, és ugyanúgy ismerős a bécsiek közt. Sajnos az
illető – Dembicz Géza – épp Bécsben volt. De hamarosan megjött.

Szegi addig semmit nem tudott, miféle tervet szövögettünk Varjas érdekében. Erről
most se beszéltem neki. Csak arra kértem, magyarázza el előre annak a Dembicznek, hogy a
szívességnek milyen láncolatát remélném én tőle, ha nem utasítja el. Ő, Szegi, jobban érti a
szóhasználatot az ilyen eszmebennfentesekkel.
 Egy nap az emlékezet borostyánkövében
Ady temetése után egy évre – a naptári pontossággal letelt első év után – töltöttem
életemben először hosszabb időt elevenen halhatatlan ember mellett. Tóth Árpád akkor
harmincnégy éves volt. Csaknem négy óra hosszat gyalogoltam, majd álldogáltam a balján.

Lépéseihez mint testőr – testének valóságos őre – igazítottam a lépteimet. Éreztem,

hogy óriást kísérek. Köznapi neve bűvöletesen hatott a Nyugat címlapjáról.

Hogy mikor történt, percre azért kideríthető, mert Ady halálának első évfordulójára
szerveztek ünnepséget azok a fiatalok, akik úgy verődtek csoporttá, hogy arcról ismerték
egymást: a Galilei Körben láttalak? A bólintás, a kézfogás minősége volt a visszaigazolás:
csak hogy viszontláthatlak, épségben!

Makkay Miklós fölöltötte a hadnagyi egyenruháját. Ő volt a másik testőr.

Tóth Árpád a törékeny termetében a nagy tehetség mellé, lám, nagy bátorságot is
kapott. Vállalta a díszbeszédet Ady Endréről.

A jobboldali diákszervezetek röpcédulát szórtak az egyetemen: meg fogják zavarni azt

az Ady-ünneplést.

Nem Ady miatt, meg kell védenem őket. Őt nem ismerték. A rendezőket akarták
megzavarni. No és persze az ünneplő közönséget. Az előadókat kiváltképp.

A Várban, a Werbőczy utcának egy ódon házában, az első emeleten ujjal kopogtattunk
az udvarra nyíló tejüveges ajtón. Az előszobául szolgáló nagy helyiség közepén magányos
bádogfürdőkád állt. Az egyik lábát tégla helyettesítette. Semmit nem vont le
megilletődöttségünkből. Makkay lecsatolta kardját, s fogas híján a sarokba támasztotta.
Ráakasztotta a sapkáját, feszesre húzta a zubbonyát.

Tóth Árpád már a zsakettjét kefélte. Fiatal felesége másállapotban volt. –

Megnézhetnek bennünket – mondta mosolyogva, a többes számot magzatára értve. Tréfásan
meghajoltunk. Az elsők egyike vagyok a máig élő kortárs írók közül, akik Tóth Eszternek
bemutatkoztunk.

Gyalog ereszkedtünk le a Várból, kevés szóval. Tóth Árpádot fárasztotta lefelé is a

lépcső; pihegett, megállt; nem azért, hogy kifújja magát, hanem hogy teleszívja. Már a
Lánchídon szorosan kettőnk közé vettük. Megnézte Makkay csupa arany mentéjét, a
kitüntetések csillogó-villogó sorát (melyek alapján Makkay később tréfából és további alibik
végett vitézséget is igényelt és kapott), s mosolyogva kérdezte:

– Maga igazi katona?

Aztán rajtam szaladt végig az a tekintet, még fürkészőbben, azaz még faggatóbban (ezt
kellett éreznem), hogy én minek vagyok igazi. Be tudtam volna mutatkozni, föl tudtam volna
tárni, mit rejt az én külsőm: föl tudtam volna mondani elejétől végig, hogy „öreg Philoklet,
vénhedt cimborám”, meg hogy „Sötét csöbrök, olcsó székek között”. De összeférhetetlennek
éreztem, hogy személyes dolgot keverjek ebbe a közügybe; mindnyájunk emberközi
vállalkozásába, hogy megadjuk, ami Adynak jár, istentiszteletszerűen.

Tóth Árpád nyugodt bátorsága oly méretű volt, hogy – amitől mi tartottunk – a
tettlegesség veszélyének a gondolata meg sem érinthette. Díszküldöttségnek vélt még most is
bennünket; szabódott a megtiszteltetés miatt, hogy oly – már a Vigadó épülete előtt –
szigorúan utat biztosítottunk neki.

Mikor a színpadra lépett, már sivított a fütty, kezdődött a csetepaté. Föl se nézett keret
nélküli szemüvege mögül, míg be nem fejezte. Meghajolt, odajött hozzánk a kulisszák mögé.
Elfogadta gratulációinkat, s arrébb lépett. Nyúltak feléje az üdvözlő kezek.

Olyan botrány kerekedett, hogy a kijáraton túl nem teljesíthettem tisztemet,

elszakadtam Tóth Árpádtól és Makkaytól. Kardlapozás kezdődött, mert a fölforrósodott
tumultusban elhangzott a kiabálások és sikoltozások között olyan is, hogy „éljen a
forradalom!”. A rendőrök (és, mondhatni éppúgy, az egyenruhás titkosrendőrök) előbb csak a
verekedők szétoszlatásán buzgólkodtak. De most már hallva a „felforgató jelszavakat” (ahogy
az újságok másnap írták), egyenest az előadás közönsége ellen fordultak; közös
hadműveletben most már az ellentüntetőkkel. Ez most már üldöző és fogolyszedő művelet
volt. A Duna-parti villamossínek irányába hátráltunk, azaz már szaladtunk. Balra fordultam;
örök emlékkép vésődött az agyamba.

Öt-hat fiatalembert az Első Magyar Biztosító palotájához szorítottak villogó kardok.

Behúzott fejét két karjával védve, egy fiatalember ott a gyűrű közepén sivította élesen, a
fájdalom és a rémület hangján: „Éljen a világforradalom, éljen a világforradalom!” Weszely
száguldott mellettem, sportszerű gyorsasággal. Előző nap szabadult, föltételesen; apja
valamelyik misszió útján egyik, nemrégiben is hordott rövidnadrágját küldte be neki. Volt oka
hát, hogy kitörjön a bennünket fenyegető gyűrűből. Jó szerencsénkre a korzón túli sínpáron
villamos jött, lassítva, de épp csak lassítva a megállónál. Mire mi odaértünk, már annyian
fölugráltak rá, hogy fürtökben lógtak a lépcsőn. De jutott az egyik fürtben még nekem is egy
szőlőszemnyi hely. Fél lábamon álltam, de valaki a kabátgalléromat fogta. Még egy
szerencse: a kalauznő, akit csak elért, berángatott a peronra, az ott levőket meg a szolgálati
szigor hangján a kocsiba terelte.

Lógtak egypáran az ütközőn is, az ablakszegélybe kapaszkodva. Mivel a kocsi robogni

kezdett, a föloldódó ijedség azon nyomban fiatalos hetykeségbe csapott: a villamos után
törtető üldözők ökölrázását gúnyos ökölrázással viszonozta – sőt még egyéb mozdulatokkal –
az arcátlan vitézkedés.

De bevágtatott a korzóra néhány lovas rendőr. A villamos elé nem tudtak

odakanyarodni, mert a síneket öntöttvas kerítés választotta el a sétahelytől. De hisz elég, ha
csak a vezető vonalába érnek; kard (és a pisztoly) puszta látványa paranccsá teszi az
integetésüket, hogy megállás.

A következő megálló a Generali palotája előtt volt. S ha az már az üldözők birtokában

van? Hisz a hajsza nyilván a Mária Valéria utcán folyt. A megállónál jókora tömeg várt.

A nem fiatal kalauznő lecsengette a kocsit, vagyis azt a kettős jelzést adta a vezetőnek,
hogy tovább. „Tömve vagyunk” – némán ezt közölte szigorú arca a lent várakozókkal.
Szigorú szabályszerűséggel osztotta nekünk is a jegyeket.
 Valamelyikünket mégis érhette kardcsapás (ha nem Normait, akkor Weszelyt vagy
Lusztigot), mert az illető nem akart azon véres fejjel szülei elé kerülni. A Parlament és a
Margit-híd között lementünk a Duna-partra, gondolva, hogy a Duna vizében öblítjük ki a
sebet. Elég sok időt eltöltöttünk, hogy föltűnés nélkül csinálhassuk. De aztán, mikor leltünk
erre jó helyet, ott meg épp olajos, szénporos habokat leccsentett egyre a sodrás a lépcsők felé.
Hozzánk indultunk. Összeszerkesztve útközben a kellő mesét, hogy anyám meg ne riadjon.

Ha négyszer annyian tódulunk a (különben nem szűk) lakásba, anyámat furcsa mód az
sem zavarja. Tartózkodó természete nem működött a barátaim irányában. Mintha még kedvét
lelte volna a rajzásban. Hogy Ozorára az ottani jó kamaszbandáink miatt vágyakoztam
(megtoldva a rengeteg rokongyerekkel), nemegyszer tapasztalhatta; nemegyszer zokszót ejtett
erre. „Ezek illők hozzád, nem azok a növendék bicskások”, mondta a pesti együtteseimre,
elfeledve, hogy köztük több baj érheti a testi épségemet. Ezt féltette, már-már túlzottan. Még
süldőlánykori tenyeréből valaki azt jósolta neki, hogy jövendő gyermekei körül erőszakos
halál fog ólálkodni.

Rendszerető volt a beidegzettség fejcsóváltató határáig, de képes volt mosolyogni, sőt

nevetni a mi indián táborozásainkat látva ágyszélen, padlóra hányt vánkosokon. Kettőnk
vacsoráját, ha csak sovány főzelék vagy néhány szem krumpli volt is, sose lábasból tálalta
(mint keresztanyám), hanem előbb tálba átöntve (mint anyja, a volt belső szobalány). Mi meg
itt nemegyszer tenyérből ettük az omlós, barna (cecei) süteményt, telemorzsázva és -mézezve
asztalt, sőt padlót.

Nem volt nehéz nyitját lelni, hogy valójában mire működött itt egy anyai ösztön. Hogy
a Tolnában hagyott hatalmas család helyett, melyben az elemét lelt hal testi frisseségével
mozogtam, ezt az új családot szervezze fia számára életelemmé.

Ösztönöm persze tán vissza-visszaélt ezzel. De volt, amikor érzékenységem fogta fel. S
irányította a maga homályából a viselkedésemet.

Ez történt most is.

Anyám a szobába tessékelte barátaimat. Hátramaradt. Mikor én kerültem mellé,

belépésünk előtt a konyhaasztalra mutatott, rajta egy levélre. Kettőbe hajtott irkalap volt.

Azon mindössze annyi: „Fontos üzenettel, küldeménnyel az alábbi cím alatt kilencig
várlak. Utána a tízes gyorsnál a Keletiben.”

Az alig olvasható, de mégis ismerős aláírás árnyékában pedig ismeretlen név és

lakáscím, valamelyik belső körút ilyen és ilyen száma alatt, ilyen s ilyen emelet, ilyen és ilyen
ajtó.

Aki az ifjabb dombóvári rokonságból érettségit tett, az akkortájt olyan bonyolult

krikszkrakszokkal írta alá bárhova a nevét, mint békekötések pergamenjeire a fejedelmek.

Ami másnak – és bizonyára neki magának – a legjobban égette az ajkát, anyám arról
legkevésbé szólt. Fegyelmezni tudta szembogara fényjátékát is. Kéz- és ujjmozdulataiban
viszont olyan gyorsírásszótára a jelbeszédnek, amellyel csak a siketnémák versenyezhettek.
Az iménti – villámelsistergésnél nem hosszabb – csuklómozdulata az odamutatás puszta
tényén kívül még ezt közölte velem: „Teljesen a te dolgod. Dönthetsz akár az életedről, nem
szólok bele. És soha nem fogok haragudni, afelől éppúgy nyugodt lehetsz.”

Elolvasta vajon azt a pár soros üzenetet? Bizonyosan. De mindezekkel egyetemben azt
is meg kellett értenem, hogy arra ő nem fog választ adni. De tán még arra sem, hogy ki járt itt,
s ő mit beszélt vele. Mit végzett vele.

Mert ő nem befolyásol engem.

Bementem a szobába. A fiúk a szokásos dicséretekkel ízlelgették a mézes süteményt.

Bólintgattak anyám kínálgatásaira s a szűkszavú magyarázatra, hogy az apró szeletekre vágott
szivacsos tészta tetején a fehér, az nem mandula, hanem sárgabarack föltört magva. Ha
nyáron megfőzik, s lehúzzák a héját, a következő nyárig eláll.

A kutyakomédiában a föladat csak az volt, hogy míg valamelyikünk szóval tartja

anyámat, a másik a sebesültet kiviszi a konyhai vízcsaphoz, s megnézi, mi történt voltaképp
az alvadt vérrel keményre összeállt hajcsomó alatt. Nagy baj nem eshetett, a nyakba csak egy-
két csöpp szivárgott. S már az is elállt.

Esett már szó róla: még első pesti lakásunk ajtaja, a Lőportár utca sarkán egyszer afféle
színházi látványosság lett. A körfolyosós udvar két emeletének minden függönye mögül
odatapadtak a leskelő szemek. Egy délceg főhadnagy járt feszesen föl-alá az ajtó előtt.
Nyakában távcső, villanylámpa, térképtáska és még mindaz a nem kincstári kellék, amit az
igényes, de tetszelegni még szerető frontharcos a saját költségére magán hordhat, jelzendő,
hogy épp most indul előretolt lövészárokba, vagy épp most tért meg onnan. Közvetlenül az
üveges ajtó előtt idősebb közlegény támasztotta a vasrácsot. A tisztiszolgája nyilván. Mellette
szorosan a fal tövéhez helyezve, hogy a szűk függőfolyosót el ne torlaszolja, egy kék
zsírosbödön, majd egy jókora véka, melyre olyanformán volt varrva vászonbál fedő, hogy
messzire hirdették, disznóvágás töltelékei és válogatott húsdarabjai dagadnak bennük. De volt
ott még egy lőtt vadnyúl is.

Jellemző anyám jó megfigyelő- és következtetőképességére, hogy a lépcsőházból az

ajtóig vezető út fél perce alatt nemcsak ezeket a részleteket fogadta magába kitörölhetetlen
emlékül, hanem átlátta a legapróbb következtetésig, mi céllal vár reá az a néhány küldemény
és maga az a fentibb levegőt árasztó ifjú rokon; aki anyám közeledtére a cigarettáját azonnal
maga elé ejtette és eltaposta.

Anyám nem nyitott ajtót. Kezében az ajtókulccsal, és – elképzelem – ajkán éppoly

fentibb vonással hallgatta meg a látogató első két mondatát. Azt sem várta meg, hogy
voltaképpen ki küldte ezt az „emlékeztetőt”. Apám Lajos öccsének mindenki iránt nyájas –
ugyancsak más környezetből és messzibb vidékről odaszármazott – felesége küldte. Maga a
meleg hangsúllyal ejtett „emlékeztető” szó elég volt neki, a „kedves ángyinak”, hogy egy-két
szóval – mert parancsolni tudott, ha kellett – rábírja a tisztiszolgát a küldemény
összeszedésére és elvitelére a házból.
 Ez a fiatal rokon is voltaképpen a „dolgok” rendezése végett jött. Ismertem,
elképzeltem, milyen fontoskodóan jóakaratú, milyen művelt választékosságtól tekintélyesült
szavak rekedtek képzett hangszálain, midőn anyám a bocsánatkérő mentegetődzés után azt
tudatta vele, hogy nem engedheti be a lakásba (a konyhába), mert munkából megtérve most
kezdhet csak a vacsora elkészítéséhez.

Az asztalon heverő cédulán ennek a rokonnak a kézírását ismertem föl. Már az

olvashatatlanná kacskaringóztatott aláírás miatt. Még abból az időből ismertem ezt az aláírást,
amikor a kacskaringók ezt a rövidítést keretezték: fhdgy, főhadnagy.

Számon volt rögtön, hogy megkérdezzem anyámtól, hogy került ide az a füzetlap.
Küldönc hozta? Vagy személyesen megint maga az egykori daliás rokon? S ő vette át? Vagy
ő maga már a levélszekrényben találta? Végül mégis megkérdeztem:

– Ki hozta ezt a levelet?

Indult épp a szobába, háttal felém. Rezzent a feje, s úgy haladtában féloldalt felém
fordult. Készült valamit mondani. De mégse mondta ki. Feje újabb kis rezzenése (most
fölfelé) mutatta, hogy visszanyelte. Bement a szobába. Mentem utána.

Színjátszás kezdődött. Nem először kettőnk között. De soha ilyen helyzetben, annyi
idegen előtt. Vagyis kettőnk számára annyira ösztönösen, és egyúttal tudatosan. A nézőknek
sejtelmük sem lehetett, hogy egy családi dráma letompított, de annál sűrűbb tartalmú jelenetei
folynak előttük. Egy pantomim, amelyben két teremtés – méghozzá anya és fia – egymáshoz
való viszonya feszülhet szakadásig.

Ha a papírra írt címen akartam találkozni az üzenethozóval, nagyjából kászálódnom

kellett. Barátaimtól nyugodtan tehettem volna. Eltanyáztak nemegyszer nálunk távollétemben
is.

Első rossz pont a szerepvitelemben: föl-fölpillantottam a faliórára, mégpedig olyan

hosszan, hogy anyámnak észre kellett vennie. Arról hökkentem rá, hogy hirtelen valamivel
megemeltebb hangon kínálta Normait vagy Lusztigot – tréfálkozásig vidámabban, annyira,
hogy nevetést keltve, mert hisz azok tömték már magukat anélkül.

Erről szorongására következtettem. Szorongásából meg, hogy rosszul esne neki, ha

mégis elmennék. Viszont ha nem megyek el? Hogy fogadja apám, ha üzenetét – küldeményét
– annyiba se veszem, hogy érte menjek?

„Következtettem” – nem gondolatok sorakoztatásával persze, hanem teljesen az

érzelmek gomolyain át. Mert közben részt vettem barátaim eszmecseréjében, nem maradva ki
még a fölcsattanó köznevetésből sem.

Így követhettem el – merőben szórakozottságból, a szórakozás okozta

szórakozottságból – ismét azt a tapintatlanságot, hogy most már gyakrabban az órára
pillantottam.

Bámulnom kellett volna anyámat, ha először tárul föl előttem az a rendkívüli színjátszó
képessége, amely révén úgy-ahogy tájékozódni lehetett az ő lelki régióiban.
 Nem ült közénk. Abban a szobában mindig volt rendeznivaló, főleg a varrógép körül.
Sürgött-forgott, készítette össze a leadandó munkáját.

S nyújtotta közben, de még osztotta is barátaim elé a süteményeit. Előszedett egy kis
szütyő tartalék diót.

A köztünk alakuló néma dialógban anyám nem vette át azonnal a hangot. Ez nem illett
volna az ő természetéhez, közönséges lett volna, cselédsorias.

Némi idő múlva, tán a másodszori ki-befordulásakor hozta be a konyhából azt a

számomra hagyott papírlapot. Letette, amiért kiment, a korsót vagy a tálat az asztalra, a
levelet meg a könyveimre helyezte: felém küldött röpke pillantása, de még inkább
tenyérmozdulata fejezte ki (nyájasan): „hogy el ne feledd”. Kockázatot mívelt tehát, akár én
hajdan a vásárfiával.

Már kiskoromban sem volt alkalmam közelebbről összeismerkednem apámmal.

Hétköznap hajnalban ment, este jött; vasárnapja az emberbarátaié volt, a fölnőtt rokonoké.
Aztán az én távoli iskoláim, az ő bevonulása.

Soha meg nem vert. De természetesen ő volt az ijesztés: „majd kapsz apádtól, csak
megtudja!” S mert mindvégig csak fenyegetés maradt: egyre félelmesebb lett, ha egyszer
mégis kikapok tőle, a pusztában a leghatalmasabbtól. (A gazdatisztek jöttek-mentek, az
ispánoknak s pusztagazdáknak meg őhozzá nem lehetett parancsszavuk.) Egy asztalnál ültem
vele, alakját akkor is legenda övezte: az ozorai öreg szabó székre állt, csak úgy tudott a
nyakánál mértéket venni róla.

Voltak meghitt perceink. A legmeghittebb, mikor ültében térdei közé állított, s

hatalmasra gennyedett (szálkát kapott) hüvelykujjam körmét zsebkésével középen fölvágta,
levette (mint egy páncélos bogár két szárnyát), s a sebet megtisztította. Annyira élveztem a
közbámulatot, hogy tán fájdalmat sem éreztem; nem pisszentem, izsáki áhítatban.

Hogy háló fogja, lassanként észlelte a szemem. A lánytestvérei büszkesége volt;

nemcsak a család – a társaság központja Ozorán. Nyilván öntudatlan versenyben az ozorai
pusztákról messze s ugyancsak magasra került Gyula öccsével, nem állhatta meg, hogy ne
csillogtassa a fitogtatnivalót.

Áttételesen irányította tetteire a fényt, hibának tüntette föl erényeit. „Láttam a Náncsi
nénénkről, hogy lóvá akar tenni, de miért ne jusson ingyen két malachoz.” Anyám az egyenes
kérkedésnél kevésbé szívlelhette ezt az áttételest; az ő (apjától örökölt) fülének ez is pápista
szenteskedés volt.

Pedig tudta élvezni (főleg még fiatalon) férje előadásmódját. De inkább ötleteiről s nem
történeteiről szólva. Ha úgy fordult, még ő nyitott kaput apám egy-egy szórakoztató
meglátásának. A tréfákat komolyan mondta el, a nevettetőket is szentenciaszerűen. „Azt
beszéld, amit a múltkor a cigányok igazságáról gondoltál.”
 A vándorcigányok igazsága az volt, hogy ők rég tudták a titkot: az elhullott és elásott
állat húsát még hetek múlva meg lehet enni: a föld fertőtlenít, s a pecsenye még ízletesebbé,
puhábbá válik. Pusztán egy étkezési előítélettel dacolva vívtak ki maguknak olyan sorsot,
amilyenre a világ legtöbb népe csak álmában vágyakozott: hogy életüket a táncnak, a
zenének, a szerelemnek és a gondtalan utazásnak szenteljék – mert hisz minden faluban
gondosan bekerített, ingyen hentes-mészáros bolt várta őket, a dögtemető!

„Amíg csak – folytatta a kacagás első hullámának elültével – mindenféle sertésvész

elleni ojtásokkal végét nem vetnek ennek a boldog paradicsomnak! Mondtam Somodinak, a
világ legszabadabb népe ellen esküdtök össze!”

Anyám ilyenre már nem nevetett. Feszélyezetten pillantott félre. Nem tartotta illőnek
világgá kürtölni, hogy apám tegeződik az uradalom szerződtetett – nagy tekintélyű –
állatorvosával. Oldalvást pillantott az ilyen jókedvű, mert jó hatású mondatok után is: „Öcsém
sógora, a jogakadémiai tanár…” Meg: „Nem akartam bemenni a vasúti váróterembe, de maga
a püspökhelyettes szólt ki utánam, jöjjön csak be, barátom, szorítottunk mi már kezet, ne csak
nekem fűtsék ezt a kályhát.”

Az első hidegebb jelenetük, amelyre most visszatérek, jobbadán anyám későbbi

fölemlegetéséből rakódik össze a fejemben. Akkor már romlóban lehetett köztük a kezdeti
kölcsönös szenvedély, mely mindkét család ellenkezését meghátráltatta. Említettem már:
apám a nászszüleinek tett szívességekkel vélte anyám szívét, hűvösségét föloldani. Minden
ürügy jó volt neki, hogy határjáró bricskáján „útba ejtse” Cecét. A nem egy-két órás kitérő
oka ekkor az volt, hogy a Balatonból valami szerencsés vízeresztés folyt, a pálfai híd alatt
égig ható purdésikongás hirdette: mit emeltek ki a hálókból a dádék. Apám megvette az
addigi fogást.

Nyilván lelki boldogságot is érzett, hogy meglepheti nagyszüleimet. Kora délután volt,
nagyanyám rögtön sütni kezdte a halat; azon melegen a sercegő zsírjában ették, nagyapám
bort hűtött a kútvödörben. Emlékezetesen kedélyes délután lehetett. Hetek múlva apám
társaságban fejezte be így a történetet: „Kilakattam hallal az öregeket!” Anyám fölkelt az
asztaltól, némán, de az a némaság hónapokig nem ment le róla. Én is csak évtizedek múlva
tudtam meg, hogy az az ártatlanul kipattant mondat mitől fúródott mérgezett nyílként
anyámba. Nagyszüleim sem a halat, sem apámat nem kedvelték. Kilakatni, ott, idegen
fülekben azt jelentette, hogy nagyszüleim éhesen kaptak az alkalmon. Holott ők áldozták rá a
délutánjukat a kelletlen vendéglátásra. Csak azért, hogy „tisztességet tudjanak”. Mert ők
tudtak.

A fejsérülés nem bizonyult komolynak, a vérzés szerencsésen elállt, a nedves hajat

szépen rá lehetett simítani a sebre. Barátaim újra meg újra nekicihelődtek a távozásnak. S a
szokás szerint újra meg újra ottmarasztotta őket egy-egy kifogyhatatlanul sürgős
megbeszélendő (hogy mit akarnak valójában az imaginisták, s hogy tarthatják-e magukat a
szászországi spartakisták). Végre mégis fölkerekedtek.
 Anyám minden ilyen alkalommal kiment a konyhába, de még az albérletbe adott udvari
szobába is. Oly sikeresen adta értésemre, hogy nem szól bele döntésembe, hogy végül magam
is elfeledkeztem arról, mire értelmezheti, ha barátaimmal én is elmegyek hazulról.

Noha Normaihoz, Szegihez a rövidebb út a Szondy utca lett volna, kikanyarodtunk az

Andrássy útra. A lovasoknak fönntartott útsávon csak délelőttönként ügetett végig a ligeti
lovaglósétányra néhány angol katonatiszt (más siófoki tisztek társaságában). Ez a sáv ilyenkor
üres volt; hatosával-hetesével, egy vonalban haladhattunk, valóságos mozgó vitateremként.

Hogy apám mennyire ki volt szolgáltatva anyám hangulatának, vagyis hát a saját
változatlan érzelmének, az persze még később szivárgott be a tudatomba.

Már Simontornyán történt; apám magához vett a kocsira. Kisszékelyen volt egész napi
dolga. A konyhában úgy kezdtem búcsúzkodni anyámtól, hogy majd a kocsinál, az udvaron
fejezzük be, ott szokta elmondani az utolsó figyelmeztetéseit. Most nem kísért ki. Apám várt
egy ideig. Aztán csak rántott egyet a gyeplőn, s minden gyia vagy ostorpattintás nélkül
kocogtunk ki a kapun. Néma maradt az egész úton, a szaladó lovak combjainak sebes
ollómozgását néztük; ha farok alá kapták a hajtószárat, a szokásos ne-te-ne akkor sem
hangzott el.

A kisszékelyi erdőben jó darabon magasra nőtt mogyoróbokrok szegélyezték az

egycsapásos utat. Itt lépésben hajtottunk. Azért kéredzkedtem el erre az útra, mert
gumipuskának alkalmas szép Y alakú mogyorófaágat akartam szerezni, iskolapajtásaimnak is.
Így-úgy apám is velem fürkészgette a cserjést, de csak ujjal mutatta, ha ő vett észre az ágak
közt nekem valót, hangja ekkor sem igen volt. Az egyik nyesés után különös színű, magas
szárú erdei virágok közt gázoltam vissza a kocsihoz. „Szedj belőle inkább – ejtett szót végre
apám. – Vedd le azt is, amazt is. Anyád ezeket szereti.” Boldogan serénykedtem, megosztva
szinte apám szomorkás reménykedését, iszalaggal kötöttem össze a jókora csokrot. A
kocsiderékba tettem, apám oldalára. Hazaérkezve – mert azt hittem, ő megfeledkezett róla –
megérintettem a karját, hátramutattam a valóban szokatlanul szép virágokra. „Vidd csak te be
neki”, mondta.

Az Andrássy út közepén, a sétalovaglásra szánt út végén barátaimtól elköszönve jutott

eszembe az a rokoni levél, melynek aláírója a kacskaringók közé olyan lendülettel rótta
egyszer oda a fhdgy-t, mintha tollában már ezrds vagy tbnok is kész lett volna, idejére várva.

Nem első alkalom volt, hogy anyám megbékítésére, visszaszelídítésére végül engem is
föl akartak használni. Apámnak nemcsak Gyula öccse volt gyermektelen, hanem Erzsébet
húga is (Raisz Károlyné). Bátyámat a negyedik gimnázium után az Ozorához tartozó Tóti-
puszta híres gépészműhelyébe szerezte be a család. Testvérnénémet meg addig óvogatták,
hogy ne a pusztai vadságban nevelődjék, hanem az iskoláiról jó hírű Ozorán (és az egyre
nagyobb hírű ozorai jólétben), míg a szakítások idején nem kötötték végleg az apai családhoz:
a magtalan házaspár örökbe fogadta (voltaképpen a nagyapai vagyon ottani részlegének
örökébe).
 Volt okom sejteni, mi lehet az az üzenet, mely küldeménnyel megtámogatva azon a
lakáscímen várt rám. Voltaképpen folytatás volt.

Egy év választott el az érettségitől. Nem könnyű, és a tanulnivalókat illetően sem. A

kereskedelmi érettségivel egyidőben föl kellett készülnöm a különbözeti érettségire. A
Munkácsy utcai gimnáziumban váratlan akadály fogadott. A diktatúra után kicsapott diákok
magántanulóskodva próbáltak érettségihez, s azután egyetemi beiratkozáshoz jutni. Két évre
visszamenő erkölcsi bizonyítványt kellett benyújtaniok a sokféle indoklás mellé. Efféle iratok
örök forrása számomra Dombóvár volt. Testvérbátyámnak írtam.

Hogy jutott a kérelem híre a családba, s hol, miképp tárgyaltatott meg, nem tudom.
Apám húgai, kivárva egy beteglátogatás alkalmát, adták elő buzgó jóakarattal a valóban csupa
szép szándék tervet. Ne bajlódjak a pesti hercehurcákkal; a sok különbözeti magolnivalót
egyből lerázhatom. Menjek vissza csak arra az utolsó évre Dombóvárra. Egy kis összevont
vizsga után végezzem ott az utolsó osztályt. Ott van Tüske-pusztán apám kongó nagy háza,
onnan reggelente bevisz egy bricska vagy egy remonda nyerges nagyapám dombóvári házába,
s tanítás után vissza is vihet, megáll addig az istállóban. Semmi költség nem lesz tehát, s
anyámról meg nagy terhet-gondot veszek le.

Nem volt nehéz a terv hátteréig látni. Két nagyobb gyermeke után én leszek a
harmadik, a legkisebb, akivel pányvát dobnak anyám nyakába, hogy a nagy családi karámba
visszahátráltassák. De – engelsi olvasmányaim alapján (a rokoni kötelék alapjairól) –
fölébredt bennem elég fölény, hogy ne cinizmust mondjak, és át-átsuhant rajtam: miért ne?
Egy évre? Annál szabadabb leszek azután. Fölcsillant előttem csábítóan az a kép is, teljes
giccsrajzolatában: végigügetek kezdeti kudarcaim Dombóvárjának fő utcáin egy olyan
testvérien meleg ló hátán, amelyen valamikor (hat éve) nemcsak Simontornya libáit
riasztgattam föl az utcai porból, hanem a környező falvakét.

Volt még egy úgy-ahogy meleg érzéssel bugyogni kész órám apámmal. Amikor először
láttam katonaruhában.

Tanítás után, elválás előtt a szokásosnál tovább elidőztünk Braun József, Tóth József és
Schlachta Alajos osztálytársaimmal már hagyományos dumavégállomásunkon, a Bajza és
Szondy utca sarkán, a nagy hentesbolt előtt; bemélyített kirakatába, ahova oda szoktuk vetni a
könyveinket, néha még fél fenékkel magunk is odatelepedtünk.

Át-átfutott szemem, végül már némi furcsálkodással a gyűrött, megviselt csukaszürkén,

a szemben lévő járdán, az Epreskert terméskőre rakott magas vaskerítése mellett. Ha még
találkozóm lett volna vele, akkor sem gondolom, hogy ez az agyonfertőtlenített, tehát isten
tudja hány holtat kiszolgált, túl bő köpeny és megroggyant katonasapka az én apámat fedi.
Koldulni lehetett volna benne. Úgy tudtam, hogy Reichenbergben van, a somogy–tolnai
közösök csehországi kiképző központjában.

Jelenésszerű volt hát, mikor a piszkosszürke fölhajtott gallérhoz úgy odaillő szürkés
borostájú ismeretlen tán fél óra múlva azzal a nekem mindig fenségesnek tetsző mozdulattal
emelte vállmagasságba kinyújtott jobb kezét, ahogy homokfutójában fölállva jelet szokott
adni a cséplő- vagy a szántógép fűtőinek, hogy a tarlóról fussanak hozzá a dűlőútra.

Magamhoz kaptam a kirakat márványpereméről a könyveimet. „Ki az a hősi

sírtöltelék?” kérdezte valamelyik társam. Fölrántott vállal válaszoltam, hogy nem tudom, mert
még mindig nem voltam bizonyos, hogy az az ágrólszakadt vénkatona az én parancsadásaiban
oly szálegyenesre nyúló édesapám.

A harmadik-negyedik ház volt oda a mienk. Kopogott-e ajtónkon vagy nem, azt nem
említette. A házmesternétől tudakolta meg, mikortájt szoktam én az iskolából hazajutni. Dél
óta várt ott a szeles sarkon, ahonnan mind a négy irányban végiglátta az utcát.

Katonavonatjuknak mozdony- és személyzetcseréje közben volt négy-öt órája.

Gondoltam, a Gömb utcai lakás paradicsomi pihenő lesz neki, keresztanyámék a hála
boldogságával fogadják és látják el.

A tárnaszerűen szűk, sötét vasúti aluljárót végig vaslemezek borították. Alatta húzódtak
a kábelvezetékek. Aki tehette, nem rajtuk, hanem a nyirkos fal mellett haladt. Elég sokan
jártak, igyekeztem őt a cementes részre szoktatni, előtte haladtam. De csak a csúszós
acéllemezeket csattogtatta a vasalt sarkú nehéz bakancsával. Mintha egy idegenbe tévedt,
szomorú ló kocogott volna mögöttem.

Persze hogy kitett magáért még Agarász úr is. De még ez a lelkendező, csupa sürgés-
forgás hirtelen vendéglátás is szomorúságot és árvaságot övezett apám köré. Azok míveltek
vele jót, azok nyújtottak neki afféle végső segítséget, akiken egykor ő segített, bőségesen, de
mindenki tudta, hogy anyám iránti szeretetből; attól remélve valamiféle viszonzást.

Soká maradtam, elég félszeg lelkületben, de nagyon soká nem maradhattam. Anyám
aggódhatott, ha munkájából – a hadivarrodából – megtérve, nem lel otthon. – Eredj csak –
mondta apám. Gyerekkorunkban a kézcsók volt szüleinktől a búcsú. Ez az idő itt járt le
végleg. Kezet szorítottunk. Arcomba nézett. Rajtam át anyámig, ezt éreztem.

Barátaimtól elválva most, az Andrássy út felől hazaballagtomban ott jöttem el a sarki

hentesüzlet előtt, hajdani fecsegéshosszító álldogálóhelyünkön. Eszembe jutott vajon az a régi
jelenet, mikor katonaruhás apám az utca másik feléről fölemelt jobbjával megismételte azt a
még régibb hívójelet? Emlékeink nem mindig tudatunkon át árasztanak el bennünket. Így hát
nem látományszerűen, hanem érzelmekből eredően képződött meg bennem, hogy azt a
hívójelet apám most a tüskepusztai ház kietlen udvarának homályából küldi felém. Noha tudni
véltem, hogy a fhdgy-i unokatestvérre bízott üzenet (s újabb diplomáciai lépés) nem az ő
műve volt, hanem a lánytestvéreié, azoké a savanyúan öregedő párkáké, akik a család
sorsfonalait igazgatták, hideg nyállal sodorintva a szöszt.

Elővettem a kulcsomat. Jól sejtettem, anyám nem hagyta a zárban a maga kulcsát. A
szerephez tartozott: nem vár tőlem szót, ha hazaérek; akkor jövök meg, amikor akarok,
beleértve azt is, ha sohasem.

Fönt volt még, a varrására hajolva. Így váltottunk még egy-két szót. Később
föltekintett; csak egy pillantást küldött a könyveimen azóta azon mód heverő papírlapra;
ebben a villámcsapásnál nem hosszabb pillantásban volt elrejtve a kérdése, hogy hol jártam,
vagyis hogy teljesítettem-e a levélben foglaltakat.
 Miképp teljesíthettem volna, ha a levelet magammal se vittem, hogy tudjam, hova kell
mennem? Az sok lett volna, hogy a papírlapot én gyűrjem össze, s dobjam a hű kutyaként
guggoló, még hazai, széles szájú szenesvödörbe. Csak arrébb toltam az asztal letakarítandó
limlomjai, a varrnivalók kiszabásából maradt rongydarabjai közé.

Szeginek abban az időben már – mert olyan koraérett lett szellemileg – nem barátság
kellett, hanem közönség.

Semmiféle érdeklődését nem éreztem irányomban. Amit megismerhetett

gondolkodásomból s természetemből, azáltal juthatott tudtára, hogyan fogadom a verseit.

Igen magas szintűnek véltem ezeket, de mind nehezebben tájékozódtam bennük.

Tartózkodóan követte költői példaképeit. A német dadaista kiadványok nyomán eljutott a
franciákig. Az avantgarde akkor lett közhasználatú. Nem volt olyan művészeti előcsapat,
amelytől ne reméltünk volna valami térnyerést. Szegődött nyomukba maga Szegi is, újabb és
újabb, tehát más és más verseivel.

Amelyekben ugyanakkor ott volt a vezeklő Verlaine bűntudata, a faját sirató Ady
hűsége a pocsolyás ugarhoz.

Élőszóban ezt a tűz-víz ellentétet – így kell mondanom – nem lehetett megközelíteni;
nem volt még rá szótár. De hisz Kassák, Balázs Béla, Sinkó Ervin verseiben sem. De még
Lukács György előadásaiban, a lukácsisták vitáiban sem.

Hogy mindezt én nehezen tudtam összerakni, egyre feszélyezőbb púpként viseltem.

Minél több részletet bevettem az agyamba, a mozaik, amit összeállítottam belőlük, annál
csüggesztőbb lett. Lusztiggal jólesett még gorombáskodni is. Weszelyvel, Normaival
föloldottan vittem a szószaporítást akár Schopenhauer (egykori kedvencem) lefitymálásáig,
akár Weininger (az ő egykori kedvencük) közös kicsontozásáig. Szegiék körében az első
gimnazista éveim hallgatagságába húzódtam, a latin bölcsmondás tanácsa szerint. Fölfelé
néztem rájuk, de tele várakozással, fordul ez csak valamerre. Kishitűségemre ismét csak azt a
magyarázatot – és vigaszfélét – találtam, hogy lassan bomló virág nálam a szellem.
Fogyatékos bennem a művészi adottság, ezért nem látok egységet ott, ahol annyi művész –
minden művész – lát olyat. Hiányzik a kellő spekulatív szárnyalás az új filozófiai
rendszerekhez.

Az első, aki ebből kifelé segített, az a Dembicz Géza volt, akivel Varjas ügyében
akartam minél hamarabb szót érteni. Közelgett a tárgyalás. A Varjast kínzó ellentmondásokat
szerettem volna tisztázni Csonkával szemben. Olyan jól ment, hogy már első találkozásunk
során a bennem munkáló ellentmondás fölfedése elől sem térhettem ki.

Még egy betűértő, társtalanul

 A hasonló gondolkodásúaknak – azaz nem föltétlenül hasonló elvűeknek – abból a
köréből, amely Szegi szorosabb társasága volt, legjobban így Dembicz Gézával melegedtem
össze. Helyesebben mondva, leginkább az ő irányában oldódott föl bennem, hogy jelét adjam
még annak is, hogy szunnyad bennem valamiféle művészhajlam.

Legegyszerűbben így nevezhetem azt a fajta érdeklődésemet a szellemiek iránt,

melyhez, mint annyi lélekben, halvány cselekvési szándék csatlakozott: ne csak élvező
legyek. Hasznosítható is. Ha másért nem, hálaként.

Három-négy évvel volt idősebb nálam. Rögtön első találkozásunkkor oly pajtáskodóan
rázott velem kezet, baljával még karomat is megveregette, ahogy régi ismerőst üdvözöl az
ember. – Ismerjük mi egymást? – kérdeztem. – Majd kiderül! – mondta, másra terelve a szót,
bőbeszédűen, tárgyról tárgyra szökellve.

Rengeteg tudást szedett össze már fiatal koponyájába; semmit nem csökkentett
kamaszos közvetlenségén. Akkor épp lélektannal foglalkozott, a bécsi iskolával.

Feszélyezett, hogy harmadik-negyedik gondolatváltása után rögtön karomba öltötte

karját, magához vont. Az imént az én szavaimból tudta meg, hogy a mákot már február végén
vetik, sok helyen még hó alá. Arra kért, hogy majd érésük idején vagdaljam meg a
mákfejeket, gyűjtsem össze a kienyvedző szirupot. Szárítsuk meg, törjük össze, csináljunk
füstölni való ópiumot! Szeretné kipróbálni, milyen az a „mesterséges édenkert”, van-e valami
köze a zseni Baudelaire képzeletének a bódítószerek hatásához. Eltűnt a feszélyezettség. –
Benne vagy? – villantott rám nagy kék szemével egyszerre cinkosságot és gúnyt, hogy
vállalom-e a kísérletet. Már hogyne vállaltam volna; már csak a visszavágás hetykeségéből.
Noha én a mák vetésének módját csak azért említettem: lehet hó alá eszméket is vetni.

Ismeretségünk pontosan úgy kezdődött, hogy Szegi egyszer elvitt (önkéntes

csatlakozóként gyaloglásához) Genthon István lakására, a Tisza Kálmán térre. Szomorú,
bólongó fejű, lógós lónak éreztem ott magam a csinkvecsentóról folyó meghitt társalgásban;
lányok is voltak. Onnan lejövet harmadiknak társult hozzánk a borostyánkő-barnás, göndör
hajú, magas fiatalember; előrehajló nyaka is szinte olvasottságra vallott. Végzős bölcsész volt,
de a bécsi egyetemen.

Új ismerősöm részéről, úgy véltem, hogy pusztán Szegi révén áramlott rám bizalom.
Nem; máshonnan is hallott már rólam. „Sziedversz Erzsitől”.

A csomagbeadások és beszélők során barátkozott össze Janka ezzel a kis Sziedversz

Erzsivel. Szomorkásan zárkózott volt, nagyon okos arcú a vékony termetéhez képest. Külsőre
az a fajta csinoska gimnazistalány, aki negyedikbe éppúgy járhatott, mint nyolcadikba. Már a
Képzőművészeti Főiskolára járt. Börtönbeli hozzátartozója a testvérnénje volt, Sziedversz
Klára, Varjas Elemér egykori titkárnője, s most vádlott-társa az akkor annyit emlegetett
hajkefeügyben.

Dembicz Géza már első mondataiban ott a Tisza Kálmán téren megbecsült azzal, hogy
úgy kezdett tegezni, mintha egykorúak s műveltség dolgában egyívásúak lettünk volna. Varjas
ügyének mérlegelése közben egyszerre csak ezt mondta.

– Tisztáztad már magadban, mi keresnivalód van a mozgalomban? Hogy mi fűz

igazánból ezekhez a magunkfélékhez? Végiggondoltad te ezt? S hogy mennyit tudnál vállalni
értük? Úgy értve: kockázatot? S nyugodt lélekkel-e. Úgy értve: nem tartanád magad baleknak,
ha árát kellene adnod? Mert minden ezen fordul meg. Ez az első vizsga!

A dolgok etikai vonatkozása.

Bennem magamban is forogtak ilyen gondolatok; de megfogalmazatlanul, pontos

szavakba soha ezek – „a dolgok etikai oldalai” – nem álltak össze. Most mintha tükörbe
néztem volna. „Ez az én emberem” – villant át rajtam, ahogy oldalvást pillantva megjárattam
szemem a mellettem lépdelőn.

Friss ismeretségnek gondoltam, de mikor – néhány perc múlva – ismét kimondta azt a
szót, hogy „etika”, már határozottabban támadt az az érzésem: találkoztunk mi már valamikor.
Főleg a szó kiejtésének módja tetszett ismerősnek; csaknem „étikát” ejtett etika helyett.
Mintha nagy messze, a gyerekkorunkban kerültünk volna össze, s lett volna emlékbe vésődött
beszélgetésünk. De – etikáról? Hirtelen elém ötlött – anélkül hogy éppúgy rápillantottam
volna –, honnan ragadt benn emlékkép erről a sötét vörösréz-ragyogású fejről.

A helyszín világosult meg: az a Sörház utcai előkelő klubhelyiség, ahol a

Közoktatásügyi Népbiztosság azt a rövid és gyorstalpalás-szerűen eleven átképző tanfolyamát
tartotta középiskolás diákcsoportok számára. Minden ottani társamra név szerint jól
emlékeztem; ő nem volt köztük, hisz a középiskolás koron túl volt. Jöttek oda olykor afféle
tanfelügyelői minőségben olyan fiatalemberek, akik nálunk ugyan négy-öt évvel lehettek csak
idősebbek, de szemünkben persze szellemirányító szaktekintélyek voltak, újkori felnőttek.
Ilyenek voltak vizsgáztatóink is. Megkérdezhettem volna, azonos-e a jobbadán fülemben lakó
emlékképpel. Olyan lett volna, mintha bizalmába akarnék férkőzni. S ráadásul, íme, teljesen
elfúvódott róla a diktatúra-korabeli felnőttsége. (Attól, hogy belekóstolna Baudelaire ópiumos
mennyországába.)

Mintha sose láttam volna, úgy vevegettem hát végig csapongó gondolatait, viszonozva
most már, némi akadozás után, a tegeződést.

Az eszmék önfeláldozásáig menő vállalásáról, vagyis etikáról szív szerinti hangot ejteni
ritkán volt könnyebb, mint akkor; mozigyorsan adta eseményeit a történelem.

S ritkán volt veszélyesebb, mint azokban az években; minden ítéletalkotás után

szavadon foghattak a pergő események: tessék, csináld hát, amit kimondtál.

Nem voltam született „spekulatív” elme – hadd villantsam meg még egyszer a jelenetet,
amiről már mutattam pillanatnyi gyorsfényképet. Nem sokkal előbb, ha ugyan nem egyidőben
történt az itt elbeszéltekkel. Tanítás után hazatérőben néhány osztálytársammal csak nem
tudtuk abbahagyni mindenevő vitatkozhatnékunkat. Egyéb sok állítás közt, melyeket csak a
lendület fogott össze, magamévá tettem azt is, hogy a fülcimpa – nem lévén benne érzőideg –
érzéketlen. Vitatársam szabálysértést követett el, és a gondolatnak tettre váltására szólítva föl,
kabáthajtókájából egy, majd még egy jókora gombostűt nyújtott át.

Mindkét fülcimpámat átszúrtam, majd tételem további igazolásaként a vitát azon mód,
a fülemben a parázsló gombostűkkel folytattam; bár ugyancsak kisebb méretű tűzpróbának,
de mégiscsak valamiféle szent próbának profán hittevőjeként.
 Amikor bőbeszédűsége nyomán belőlem is már könnyedebben folyt a szó, pusztán
lélektani adatként mondtam el ezt a suta kalandomat Dembicz Gézának. Azt hittem,
megmosolyogtatom. – Nem ilyen fülönfüggőként hordod magadon a nép ügyének szent
dárdáit? – kérdezte olyan éles szemvillanással, amely vághatott is. S mivel erre nekem szintén
csak éles pillantásom volt, azt tette még hozzá, ezúttal már nevetve: – Ha egyszer dísz
gyanánt magunkba szúrtuk őket; amikor még nem fájt!

Van vajon, s volt-e bármikor csak egyetlen utópista író vagy bölcselő, aki az emberiség
jövőjét nem valami szocializmusban képzelte el, sőt tervezte meg? Nevüket Platónnal szokás
kezdeni. Az ő arisztokratikus állama előtt a közösségi rendszerek hosszú lépcsősora vezet
vissza a nála egy évszázaddal öregebb Konfuciuson át a napkeleti nagy tervezőkhöz s tán
azokon át a kaldeus állam első megszervezőihez.

Frontális támadást maga a szocializmus nem kapott, még a különféle szocialista (és
kommunista) mozgalmaknak már-már betegesen kegyetlen letipróitól sem. Azok mindenkor
embert irtottak; a gondolatot magát akkortájt még távolról sem érintették. Sőt. „Az elv szép” –
mondták maguk a hóhérlegények; „az eszme szent” – dörögte a gyilkosokat buzdító tábori
egyházfi. Csak ez is, az is korai volt. Nem ért meg arra még a világ. Fejlődnie kell még arra az
emberiségnek. Nem elég ahhoz a hit. Illetve épp hit kellene ahhoz, de mindenkiben. Mert más
a megvalósítás, és más az álom. Amíg mindenkinek maga felé hajlik a keze.

Egymástól alig különböző okfejtés láncolatán ezt hangoztatta, azaz visszhangozta a

maga szóhasználatával az ozorai pinceszer éppúgy, mint a pesti parlament, de hisz még a
korszak valamennyi legfilozófiaibb világkongresszusa és akadémiai ülése akár. Ennél különb
ellenvetést a pápai enciklikák sem támasztottak. Hatásuk, mint a Szent Antal-vízé. Akiknek
tudatában és érdekében eleve ilyesféle volt a kívánalom, azok ájtatosan bólintottak, s nyilván
azt hitték, hogy ettől erősödtek még keményebb cselekvésre. Akik másra vágytak, azok
lerázták, mint az esőt az eb.

De van-e vajon akár egyetlen, akár kapitalista jövőtervező, aki a termelés-fogyasztás

ésszerű megtervezésével nem jobb közösségi társadalom alapjait rakná le? Nem közösségi
uralom felé késztetne átmenetet?

Mi hát itt az etikai oldal? Mi szükség van itt még egyáltalán bármi filozófiára? Más
elmemunkára, mint amely a dolgok rendjét, az események logikáját elemzi? A leghidegebb
rációval!

Dembicznek nem ez volt a véleménye. – Ezek afféle gombostűk a füledben.

Korunk – ritka kor – a tettek korszaka.

Erről készült disszertációt írni Dembicz.

S valamit végül magam is.

 Elég terjedelmes eszmefejtegetést tudtam volna jó ideje papírra vetni, bevezetőül
ilyenféle eszmekanyaroknak. De ezek inkább tűnődések voltak, mintsem kialakult
gondolatok. S ráadásul földközelien személyesek. Valamiféle láncolatukat még a
Tanácsköztársaság leverésének őszutóján gondoltam végig.

Elmélkedésre igen kedvező, de betűvetésre semmiképp sem alkalmas helyen –

helyzetben főleg.

A vasúti személykocsik teteje nem olyan domború, mint lentről látszik. De még a
legdomborúbb közepén is elég széles; kőművespalló-szerű deszkalap húzódik végig, a tetőre
szorulók üdvösségére. Azon a pesti utamon oly kevesen voltunk a tetőn, hogy már
Sárbogárdtól fogva kényelmesen hanyattfekve, kellemesen zötykölődhettem egész
Kelenföldig.

Két tenyerem a tarkóm alatt, arccal az égnek ott még eszmecsapongásaimnak fejezeteit
is igen tetszetősen tudtam agyam lapjaira rögzíteni. Jobb is volt így. Mert hisz nekem nem
írásos tanulmány volt a szándékom.

Hogy a tiszai csatavesztések milyen frontáttörést hoztak maguk után a magyar

munkásmozgalomban, de az egész közép-európai szocializmus hadszínterén, azt az
angyalföldi Munkásotthon arcairól lehetett leolvasni. A hétről hétre ritkuló fiúk szemében. Jó,
ha még egyáltalán fölmentek az Otthonba, s az esti találkozás nem ért véget a Tarnai-réten, a
Winkler-mozi előtti ácsorgással. Nem tanár az, nem pap az, aki nem érez adós-hitelező
viszonyt azokkal, akikben valami ideával reményt keltett.

Angyalföldön, abban a napszakban, mikor a gyárak tele voltak, a kocsmák, a boltok, de

még a villamosok is üresen tátongtak.

Most a gyárak kihűlten, füsttelenül, zajtalanul álltak; de éppúgy a söntések, a

kávémérések, a mozik. A nagyüzemek előtt már a szokásos táblát sem tették ki, hogy
„Fölvétel nincs”. Már kíváncsiságból sem kanyarodott elébük ember; „munkáskülsejű”.

Hova tűnt a nép, amely valaha úgy járt ki-be a gyárkapukon s így az utcákon, de úgy
váltogatta helyét még a söntésekben is, ahogy a homok az egyszer talpán, másszor fején álló
homokórában?

A román hadsereg bevonulása – miután kiderült, hogy ellenállás még csak egy katonai
küldöttség erejéig sincs – kapkodó beözönlés volt. A kivonulás alapos terv szerint, hetekkel
előre elkezdett gondos munkával, aprólékos figyelemmel folyt.

Ahol maradt is gép, a visszatért tulajdonosok ott sem nyitották meg a kaput. Egy fillér
járandóságot sem fizettek; még a betegsegélyező sem, a nyugdíjpénztárak sem. Állt a munka a
kis lakatos- és asztalos-pinceműhelyekben éppúgy. Ki dolgozhatott volna velük? A
foltozósuszterokat, a ruhafordító kis szabókat sem háborgatta senki.

A Lehel úton szemre minden a régi volt, olyan, mint amikor az ősz vége felé először
indultam a Gömb utcába. Külsőre volt minden olyan, mint azelőtt, mert az ember mégis alig
győzte forgatni a szemét, hogy elhiggye, a tavalyi helyen jár. Hónapok múlva sem tudta
befogadni az elme azt, ami mégis más lett a bőr alatt, a csontozatban.
 Kora reggel volt, hétköznap. A villamosok itt még üresebben száguldtak. Gyorsabban,
mint másutt, mert az Aréna út és a Hungária körút közt – a kaszárnyák mentén – nem volt
megálló. A nép a járdákon szivárgott, de nem a gyárak felé, hanem be a város szíve iránt.
Munkásruha sehol, még kevésbé az az ügyes kis faládika, melyet ételhordásra mindenki
házilag maga csinált, tetejébe ötletes hordozólécet szerkesztve.

Takarítónők, tisztiszolgák, bolti alkalmazottak, alkalmi munkát keresők szedték a

lábukat, hogy el ne késsenek. Miről? Arról, hogy a Lehel piacon vagy a Nyugati pályaudvar
érkezési oldalán csomagcipelőnek, a szénkihordásnál zsákhordónak vagy lapátolónak
ajánlkozzanak. Hogy ácsorogjanak a munkaközvetítő irodák előtt türelemmel mindaddig,
amíg a hivatali óra leteltekor a tisztviselő ki nem nyitotta az ajtót azzal, hogy nem, az
üzemekből a mai napon sem érkezett egyetlen munkásigény sem.

A tüzérlaktanya hatalmas gyakorlótere szabadon a Lehel útra nyílt. A sík homokmezőn,

amelyen a háború alatt kiképzésre marsoltatott és futtatott újoncok bakancsai verték föl a port,
most két-három helyen is lovasok ügettek körbe-körbe, cirkuszian betanított és fényesre kefélt
paripákon. Sörényük befonva, rövidre vágott farkuk tréfásan csapdosott.

Megnyergelőjük közt volt ugyan egy-egy fehér zubbonyos tiszt, de nagy részük az
úrlovasok fekete keménykalapját vagy színes sapkáját viselte. Nők is vágtattak köztük, meg-
meglibbenő fürtökkel; ezek oldalvást ülték meg a lovat, fél kézzel tartva a gyeplőt s a kecses
lovaglópálcát.

Az üresen robogó villamosok, a gyalog serénykedő „munkáskülsejűek” és a nyilván jó

kondíciójuk karbantartása végett körben száguldozó mének és sportladyk együttesét oly
giccsesen rendezte összképpé a véletlen (a történelem), hogy ilyet még Georg Grosz se mert
volna rajzolni, sem egyetlen proletkultos vagy dadaista filmrendező se vászonra vetíteni. Oly
képtelen volt, hogy még Dembiczet is figyelmeztetnem kellett, rakja logikus egésszé a vak
tapintatlanságot. Mert észre sem vette. Vagy átröppent a szembogarán. Noha fölkészítettem
rá.

Nem, ebből még nihilista plakátot sem lehetne rajzolni, ezt állapítottuk meg. De miért
is?

Nem első esetben kíváncsiskodott (s kísért el egy-egy darabon) az én angyalföldi

szálaim iránt Dembicz. Első alkalommal én hívtam egy kis eleven magyar dadaizmust látni. A
Sturm – Hervard Walden berlini folyóirata – nem közölt ilyen montázsokat.

Igen, bömbölve harsogott így együtt a valóságnak ez a három darabja, de hogy miért
kellene mégis külön fül meghallani az üvöltő közlendőt? Ki hallja meg vajon a járókelők
tízezres tömegéből azt az erkölcsi (de akár művészi) parancsot, amelyet egymás mellé
helyezve egy gyémánttal villogó ékszerkereskedés kirakata és egy hurkákkal párolgó
henteskirakat kínál? Csak az, aki hetek óta éhezik bár egy falat hurkára. És mi lesz vajon az
érdes valóság oktató dörgése, s ugyanakkor a finomra csiszolt dobhártya hallóképessége, ha e
két kirakat szoros szomszédságában egy fegyverkereskedés kínálja eszközeit? Ha az az éhség
élesítette szem végül egy tekintet alá vonja a gyémánt melltű, a zsírban sült kolbász és a
tízlövetű frommer nagyon is összefüggő – társadalmi funkcióját?

– Ami egyben a legbeszédesebb szimbolizmus! – mondta Dembicz.

 Az akciók híve volt, említettem. Nem fecsegő, hanem a sok szó után végre a tettekig
fejlődött „igazi aktivista”.

Engem meg olyannak vélt, aki nálánál jobban a gyakorlat, az életismeret fia vagyok –
mert lám, még a mák vetésének idejét és módját is hazulról tudja.

Érdekelte, miféle valóságban járok én a Gömb utcai utaimon. A „cselekvőképesség”

foglalkoztatta erről szólva is. „A tudat akciókészsége, amely a történelem némely pillanatában
a tömegek helyett az egyénekre vár. A szellemi élet tudatérző egyéneire, de a proletárok
tudatosult egyéneire még inkább.”

Gondoltam, fölviszem unokatestvéreim valamelyik délutáni bandázásába. Az alkalmat

vártam rá, mikor jön el velem egyszer egészen azok kapujáig.

Ő maga hárította el az ennél közvetlenebb alkalmat.

Véletlenül elejtett szavaiból tudtam meg, nem titok előtte, hogy milyen megbízást
kapok időnként a bebörtönzöttek hozzátartozói körül. Ismerte Ágostonnét, Hébeltet. Azt
hittem, onnan valók az „értesültségei”.

Nem: magasabbról származtak, Bécsből. Kedvezőt mondhatott, hát nemigen rejtegette.

Akadt bizony ember, akinek kezén elsikkadtak vagy ugyancsak megvámolódtak a nemzetközi
gyűjtések küldeményei. – Téged egy kicsit szertelennek tartanak, de abban a dologban téged
valaki nagyon beajánlott. – Kicsoda? – Pollák Dezső. – Egy ideig ő vezette a nemzetközi – s
akkor még pártközi – akció bécsi irodáját.

Már másodszor vagy harmadszor kísért el Dembicz a Kislehelig (a Hungária körúti

alkalmi piacig); a tébolyda előtti állomáson szállt volna villamosra. Valamelyik
eszmecserénket épp a búcsúzkodás felé szűkítgettük, mikor a Winkler-mozi előtt Lajos
integetett felém; négy-öt társával üldögélt a délutánra már letakarított kofapolcok
valamelyikén.

Bemutattam nekik Dembiczet. Levette aranykeretű szemüvegét, megtörölte, de csak

második-harmadik karemelése után illesztette a helyére.

– Sajnos vissza kell mennem. Most kevés az időm.

Arrébb léptünk. – De hisz az előbb még tovább jöttél volna velem!

– Nem vetted észre, milyen pokolian raccsolok még mindig?!

– Azt veszem észre, kezdesz belebetegedni. Ilyen butaságba! – mondtam,

gorombaságba rejtve a baráti érzés boldogságát, hogy ily közel kerülhetek hozzá,
viszonozhatom pajtáskodó tréfáit. Noha lett volna valóságos okom, hogy elűzzem váratlan
kishitűségét. Ha nagyon rajta volt, csaknem folyamatosan el tudta kerülni az r hangokat.
Főleg persze a külvárosi kifejezésekben, melyeket elég sűrűn használt.

Végül is elfogadtam Dembicz kézfogásában a búcsúzkodást. Akartam még mindig

valami fontosat mondani neki. De csak az lett belőle, hogy a tekintetét kerestem. Így álltunk
egy hosszú percig. Nagy lencséjű szemüvege tükörként villogott. Átúszott egy pótkocsis
barna villamos, előbb az egyik lencsén, aztán a másikon. Hallatszott mögöttem az indulást
jelző kettős csöngetés. Jó ürügy volt Dembicznek, hogy nekiiramodjon, s elkapja gördültében
a villamost.

Egy bárka a viharban

A Jani fiúkat nem fenyegette nélkülözés. A munkanélkülieket kínzó nincstelenségnek
három lépcsőfoka van. A lakástalanság, a ruhátlanság, a kenyértelenség. Elkerülték.

Keresztanyám élettársa, a fiúknak tehát ez ideig – ahogy Pista egyszer tréfásan ki is

mondta – törvénytelen (sőt zabi) mostohaapjuk most kezdett valamiképp hiteles családapává
minősülni. Hang nélkül ezt is. Szokásai bármi megváltoztatása nélkül.

Agarász úr a Tanácsköztársaságot annyira a proletárok közvetlen művének vélte, hogy

nem vette ki közülük a Gömb utcai szoba-konyha lakászugok proletárasszonyait sem; noha
hallhatott részükről elég békétlen morgást, sőt hangos kifakadást.

Hogy magát az urak közé számítja, azt saját tudata sem könyvelte el. Ha ennek jelét
adta, azt legkevésbé maga vette észre, akár nyakának és végtagjainak mondhatni önálló
mozdulatait. Ahogy például a kofák helyét egy állemeléssel kijelölte, vagy a
villamoskalauznak egy bólintással borravalót juttatott. Légnemű úri mivolta mélyen lappangó
érzés volt. A falragaszoknak, az újságoknak (és nevelt fiainak) ez a szóhasználata, ahogyan
azok az „urakat” emlegették, szított benne valami olyan, nem mindennapi osztályöntudatot,
amely nagyon is mindennapi tud lenni a körülmények kellő összejátszásakor.

Az a mód, ahogy Agarász úr másfelé nézett, ha előtte a földesurak és gyárosok, de

végül főurak és főpapok bitorláskodását becsmérelték, az fejezte ki, hogy lelkét azok sorában
érzi. Némasága, ahogy a vitára véletlenül sem gondolt, valóban felsőbbrendű türelmet
példázott.

Így lehetett részéről az is példa a türelemre, ahogy a leveretés után már-már uralkodói
fensőbbséggel a bosszú minden indulatát távol tartotta magától. Nem megbocsátással – a
fejedelmek elnézésével, feledni tudásával fogadta a tegnapi úrgyalázók köszönését.

Tekintélyét ez csak növelte. Ahogy úri kantárba fogott, méltósággal idomított

peckességét végigvitte a bérház körfolyosójának üveges ajtai előtt: hamisítatlan hatalmat
sugárzott. Azonközben akaratlan védelmet a lakás ifjabb lakóinak, majd azok odajáró
barátainak.

Az élet – és napirend – nem változván, a lakás változatlanul eszményinek bizonyult.

Agarász úr hajnalban távozott, sötéttel érkezett. Ekkor is, akkor is a konyhai kis tűzhelyen
főnie kellett valaminek. Egész napra ott volt tehát a jó meleg; behatolt a szobába.

Oda pedig Agarász úr most sem lépett be. Csupa ágy volt ez a szoba. Tartózkodhatott
tehát ott éjszakára is vendég, ha a szükség úgy kívánta, annyi, amennyi csak elfért; végül akár
valamelyik ágy alatt. A gyárak leállása folytán elmaradtak az ágyrajárók. S keresztanyám
egyéb külön pénzforrásai. És családbővítő hajlamának alanyai. Fiai baráti táborából
toborzódtak; mosott, foltozott rájuk, kezelte a pénzüket.
 Az Otthonban az igazi otthoni élet megszűnt, mégpedig egyik napról a másikra: az első
esti igazoltatás után. A régiek előtt maga a gondnok mondta ki: nézzék meg, kivel miről
beszélnek.

Az új tagok közt meg több volt tán a spicli, mint akik miatt odaküldték őket. S a
legnagyobb baj: nem lehetett tudni, mivé alakul holnapra, kinek társává, aki tegnap még
velünk volt társ. Nem volt meg az igazi ellenőrzés: az együttlét a gyárban. A többi
szakszervezeti helyiség kezdetben a vadmentő odú képét mutatta. Ha csapzottan, ha
megritkultan is, de gyülekezni kezdett a szétvert gárda. S kiderült – s ez volt a legvigasztalóbb
–, van utánpótlás.

A termekben s főleg a folyosókon nagyrészt ismeretlen arcok. Nagyon öregek és

nagyon fiatalok. Akik a letűnt időkben a szavukat sem hallatták: nem „sározódtak be”.

Egy este kiszállt a rendőrség. Látványos cécóval, pattogó vezényszavakkal folyt az

épület bekerítése, az üres helyiségek megszállása a „meglepetésszerűség” hagyományos
mutatványaival. Mutatványos sürgéssel hozták le a házkutatás eredményét, két ruháskosár
iratot, nyalábszámra a könyvet.

„Listákat találtak” – keringett már másnap a hír.

Ez pezsdített újra vért a fiatalokban. Szokássá vált ismét a „tarnaizás”: az alkonyati

összeverődés a Rákos-patak és a bolgárkertészetek közti üres telkeken.

A szántott területeken még kepében állt a kukoricaszár; a társalkodni vágyók a

kévékből kör-ülőhelyet készítettek. Ott még a régi dolgokat lehetett énekelni. Főleg, ha
leszállt a sötét.

De a ködben is.

Kéj volt kockáztatni. Úgy tetszett, volt miért. A percnyi biztonság kicsiholta a dacot.
Ha csak addig elharsogni egy fél titkos strófát, amíg a villamos dübörgött. Keserű volt
fölidézni, hogy annyi reménység hamvadt el, nem másképp, mint egy leégett asztag, de öröm
volt tüntetni a meggyászolásával is.

Ha a Tarnairól kiszorult az élet, az eső és hideg elől a régi banda megmaradottjai a

Gömb utcai lakásba szállingóztak. Nemcsak a melegre. Került valamicske zsíros kenyér, híg
tea meg akár fazékszámra. Szemérmetlenségnek érezhette még az íny is cukrot kívánni hozzá,
de az ezerédes dobozkája ki volt téve az asztalra.

Hogy miképp folyik az élet, vagyis hogy milyen szinten áll az a vízállás, ami egy nép
standardja, azt Angyalföldön kezdettől fogva a vasárnapon lehetett mérni. A történelem a
maga rossz vagy kevésbé rossz menetével itt ilyenkor mutatta meg magát.

A nép szívműködésének erről a kardiogramvonaláról félelmes képet adtak most

különösen a vasárnap délelőttök. A konyhákból legföljebb veszekvés hallatszott ki. Alig
valami fazékcsörömpölés, zsírsercegés. Hol voltak azok a hajdani illatok, melyeket a sütőből
próbaképp kivett kalácsok, kőttes tészták, sőt negyed kacsák árasztottak ki egészen a
körfolyosókra!
 Angyalföld bennszülöttei, amikor kerestek, olyanformán táplálkoztak, mint sivatagi
útjukon a tevék. Hétköznap jóformán nem ettek emberhez méltót; embernek valót is alig.

A vasárnapok voltak az oázisok.

Már hajnalban megindult a sürgés-forgás, aztán a pici tűzhelyek túlterhelt üzemeltetése:

a vízforralás, a sütés-főzés oly bőségesen, sőt pazarlóan, akár a pusztai cselédasszonyok
szabadkonyháján kommencióosztáskor.

Az igényességgel együtt takarékosságra nevelt egykori két bognárlány anyám és

keresztanyám csak nézett egymásra annak láttán, mit vetnek itt ki a szemetesládába a
cellamód sűrűn sorakozó üveges ajtókból. A friss hagymának három-négy burkát, a
sárgarépának az egész hegyét, a salátának minden külső levelét, „mert az uram csak azt a
ropogós szívét szereti”. A káposzta torzsáját nem aprították bele az ételbe, a krumplit
vastagon hámozták! A levesben akkora darab hús főtt, hogy részletben egész héten ehették
volna. Mert a leves legyen leves, ne csak lé!

Egy ebéd alatt elfogytak a kazalnyi fánkok csörögék, bukták! Mert az ital sem
maradhatott el. A délelőtti gőzfürdőt követő spriccerezésből teli csatos üveggel tértek meg a
férfiak. De szaladtak le nagy vizeskorsókkal gyerekek közvetlenül ebéd előtt már, mert csak a
csapolt sör az igazi, frissiben. Mint a búvópatak, amikor épp a napvilágon van, így hatottak –
úgy csillogtak, pezsegtek – itt a vasárnapok.

Mintha az emberi létből csak ezeket a napokat vélték volna érvényesnek a

proletárnegyedek sivataglakói. Mintha csak ekkor lett volna élet.

Most hát a vasárnapok voltak az életszint legigazibb feszültségmérői: soha, még a

háború alatt sem mutattak ilyen alacsony fokot. Az udvarok illata, mint a sírkamráké.
Elmaradtak a keréken húzható gépzongorák, de még a kislánykák vagy kutyák vezette vak
hegedűsök is: próbálkozhattak, olcsó, de megható zeneszámaik meghallgatására sem
könyököltek ki az asszonyok a rácsra: nem volt mit jutalmul az udvar kövezetére hajítani.

Az egész ház valamennyi konyhája közül csak keresztanyáméban indult meg az élet.

És „normalizálódott” olyan mértékben, ahogy a Lehel téri árusítóhelyeken, főleg a

„guggolósoron”.

A ledőlt városok vérkeringését mindig a feketepiac biztatja működésre. A

kereskedelemnek az a maradék hősi korszaka, amikor az áruközvetítés még katonai
tulajdonságot kívánt: veszélytudást és kockáztatást.

Budapest polgármesteri hivatala pecsétes leiratban ismerte el a Lehel piac

szervezetének érdemét az árusítási rend helyreállítása terén. Ebben az iratban Agarász úr neve
ritkított gépeléssel volt föltüntetve.
 A fóti kofák, a mogyoródi szekeresek is megőrizték emlékezetükben. Úgy igaz,
elsőként hagyták abba a házalást és a kapualji cserekalmárkodást és települtek le a
szakszerűen kijelölt guggoló- és saroglyasarokba.

Nem feledték el az utat a Lehel tér és a Gömb utca között. A Gömb utcai ház
függőfolyosóján az irányt egyenest keresztanyám konyhájába.

Hála vagy előrelátás vezette-e vajon őket – megesett hetente egyszer-kétszer is, hogy
hátán háncskosárral fiatal menyecske vagy nekigömbölyödött özvegy libegett végig a
színpadszerűen látványos folyosón; azokban a rövid szoknyákban, magas szárú csizmákban,
hátrakötött tarka fejkendőkben, vastag berlinerekben, amely őket oly hasonlóvá teszi, hogy az
életkort eltörli köztük.

Mindig csodálkozás fogadta őket a ház, azaz immár a konyha asszonyának részéről. S
éppoly kézemelő tiltakozás, amikor lependerítették a „hátyit”, s rakni kezdték belőle a
krumplit, a tojást, a csupor tejfölt, a jércét megkopasztva, kibelezve.

S a szertartás úgy folyt le, akár a háború alatt. A helyzet, azaz a viselkedés egy pillanat
múltán fesztelenné vált. A megvesztegetés gyanúja tündér gyorsasággal elröppent. A friss
látogatók régi ismerőssé varázsolódtak. Aki fogadta őket, személyüket láthatóan jobban
megbecsülte, mint a nyújtványukat (ami különben a szertartások illendőségével azonnal az
ajtó melletti sarokba helyeztetett).

Keresztanyám szívélyességében egy rangját tudó várúrnő és egy minden tereferétől

boldog komaasszony modora vegyült. Kitüntető, leereszkedő jóakarattal ismerkedett a
vendégek neki idegen népviseletével, ajkát elnéző mosolyra indító vallásoskodásával; de
közben mennyire sorstársuk is volt, a paraszti asszonyügyek milyen ismerője!

Megkínálta őket; küldött még a gyerekeknek is valamit: almát, a kiürült bögrébe egy
kis befőttet; nyilván az előző napok valamelyik figyelemkosarából.

Kell mondanom vajon, hogy mindezt most sem Dávid bátyánk tudtával? Még kevésbé
tehát bárminemű cél irányításával. No de mégis céljukat érően. Vagyis rábízva kanyarjaikat a
fonalaknak arra a rejtelmes munkájára, melyek az ilyenféle ajándékozók és
megajándékozottak között telefonbiztonsággal tudatják a közlendőt.

Tételezi föl az emlékező kétely. Megtörténhetett, hogy Agarász úr valóban nem tudta,
hogy személy szerint kik részesítik ilyen sous manteau figyelemben, hogy suba helyett is
előzékenyet mondjunk.

Abban bizonyos vagyok – mert szemmel is bizonyságát láttam –, hogy Dávid bácsi
kitartóan feddhetetlen jellem volt.

Ha pici nyugdíjas állásába valóban valaki familiárisan szerezte be, és aztán eszébe
jutott esetleg tudakozódnia Agarász úr feletteseitől, hogy védence nem hozott-e szégyent rá:
bizonyára elragadtatott jelzőkkel kapta a megnyugtatást.

Ez a közalkalmazotti állás mélyebbre pillantva az aranycsillogású „nyugdíjasságával”

adminisztratilag abba a rangba tartozott, amelybe még tán a nyilvános illemhelyek kezelői és
díjszedői. Fogadott keresztapámnak ezt az állását a nyugdíj elérése nélküli halála után utóda
mélyebbre züllesztette (az ugyancsak hasonló kategóriájú) piaci kövezetlocsolók és
hulladékhordók rendjénél.

Állásának ő, Agarász úr adott évtizedes tekintélyt. A tapintatos érdeklődés fél század

múltán erről kapott véleményeket és adatokat.

Kínosan betartotta az összeférhetetlenség szabályait. A helyszínen érdes, esetenként

goromba volt, ám egyaránt mindenkivel, lefelé persze, de hát ez is egy neme a
demokráciának.

Megvesztegetni őt? Akárcsak borravalóval?

A borravaló másképp volt bedolgozva az ő reflexeibe. Tanúi lettünk, miképp osztott úri
kegyet a villamoson.

Így fogadta ő még a hálálkodó kézfogásokat is a piacon.

Ahogy lépteit ott rakta: valóban, mintha Döbrögi a saját hajdúja lett volna a döbrögi
vásárban. De ez a döbrögies tekintélyárasztás most mégiscsak jó ügyet szolgált.

Megsuhintotta ennek tudata bár csak álmában Agarász urat? Ha az az igazi érdem, mely
soha el nem veszi jutalmát, Agarász úrnak ugyancsak kijár a hála, megkésetten bár, legalább a
kései adatgyűjtő elismerésre görbülő mosolyában.

Agarász úr naponta mindössze kétszer tette meg nem sietős útját az udvar minden
részéről jól látható folyosón a lépcsőháztól a saját ajtajáig. Pusztán ez a megjelenés olyanféle
pártfogást sugárzott fölforgató hírű unokatestvéreimnek s barátaiknak, mintha valami égi
hatalom őrzőszelleme végzett volna ott ügyeleti megmutatkozást.

Agarász úr ellépdelt a házmester ajtaja előtt, minden alkalommal nem kezdeményezve,

hanem viszonozva a köszönést. A rendőrség és a többi ellenőrző hatóságok bizalmi emberei a
bérházak kialakulásának ősi ideje óta a házmesterek voltak Európa-szerte. Magyar hivatalos
nevük árulkodóan házfelügyelő volt; úgy hangzott, mint a rendőrfelügyelő.

Még egy intézmény, amely úgy eltűnik a társadalmi harcok történelméből, hogy méltó
emléküket megrögzítse akár a szociológia, akár a histográfia vagy az irodalom; ez utóbbi
hazánkban áldoz nekik még emléküknek legmaradandóbbat egy lírai költeményt (Weöres
Sándor tollából); ám oknyomozó tudomány ezzel be nem érheti.

Az elnyomatás minden élő hálózata közül az a legfélelmetesebb, amely magából az

elnyomott rétegből toborozza s képezi ki alanyait. A janicsárt, a zupás őrmestert, a detektívet,
a csendőraltisztet, a néger portást. A kévekötelet a levágott búza legmegfelelőbb (a
leghajlíthatóbb) szálaiból.

Elsőként, mint tudjuk, ama kiugrott kispap, Joseph Fouché adott példát, milyen haderő
fölött rendelkezik, aki a házmestereket ilyenformán szervezi meg a maga számára. A „nem
nélkülözhető” híres rendőrminiszter voltaképpen rájuk támaszkodva volt megingathatatlan
hatalom a Konventtől fogva thermidoron, brumaire-en, Napóleon szolgálásán, majd többszöri
elárulásán át a restaurációig; a szeminarista csuhától a hercegi palástig. Útja tehát egyenes
volt: csak köpenyt cserélt, sohasem célt.
 A házmesterek századunkban ébredtek rá, milyen – jó vagy rossz hatású – hatalmat
markolhatnak magukhoz, külön a saját kontójukra, főleg a forradalmak és ellenforradalmak
idején. Az író, aki a bolsevista veszélyből csinált elsőként világsikerű regényt, Francis Carco,
ditirambikus lapokon tanítja ki a polgárság tehetősebbjeit, miként boruljanak le a vörös hadak
esetleges közeledtének hírére először is a saját házmestereik előtt. A hitleri hadak
megjelentekor Párizsnak az a része, amely nem menekült el, fokozódó rettenettel emlékezett a
tanácsra. A levert forradalmak helyére nyomuló uralmak tápanyaga a közöny és a vér.
Azokon a hajszálereken át szívják magukhoz (már a század eleji magyar nagyvárosokban is),
amelyek a házmesterfülkék.

Hogy mi táplálja e házmesterfülkéket? Természetesen a házban kerengő rengeteg

mendemonda, s kitűnőleg a körfolyosói pletyka. A proletár bérkaszárnyákban, ahol a sűrűn
sorakozó konyhaajtók úgy néznek egymásra (s úgy is látnak egymásba), mint az erdei indián
wigwamok körtelepei, mindenki mindenkiről minden órában mindent tud.

Hogy a Gömb utcai házmesterlakásban miképp működtek volna a korabeli hírfölvevők

és susmogásközvetítők: ma már kideríthetetlen. Nem eredménnyel működtek. Legalábbis nem
úgy, mint a városnegyed más házaiban.

A Gömb utcai házmesteri lakás rekedt szavú ura a magyar történelem e válságos
átmenetei alatt sem volt egyedüli hatalom. Ha a lépcsőház alatti sötét lakásában őt afféle
hajófűtőnek képzeljük, a körfolyosón egyenes tartással végighaladó Agarász urat valamiféle
hajóskapitánynak kell látnunk. Hiányzó fél szeme miatt arcát itt feszesen mindig a világosság,
vagyis az udvar felé fordította, s ez hatott annyira, mint egy csapatszemlén elvonuló generális,
azaz admirális „fővetése”. A házmester fia pénzügyőr volt. Nem itt lakott, de mint hivatalos
közeg érintkezett a Lehel piac hivatalos közegeivel. Áthordozhatta hát bőven a hírt, milyen
tekintély Agarász úr a házon kívül is – nemcsak a piac páros rendőrellenőrei szemében, akik
elsőül tisztelegtek neki, de tán föl egész a legfelsőbb hatalmi szervekig (melyek őt
valamennyi hatalomváltozás után minden igazolás nélkül erősítették meg állásában).

A ház lakói látták persze a Jani fiúkat vöröskatona-egyenruhában (ritkán ugyan, mert
hisz csapatszolgálatosok voltak,) sőt Pistát bőrkabátban, bőr katonasipkában (amikor Pogány
József testőrségében gépkocsivezetőségig emelkedett). Láthatták e lakók annak idején
feszesen viselt egyenruhában éppúgy a fiúk egyik-másik barátját.

Ugyanazokat, akik most a folyosó végi lakásba láthatóan melegedni jártak, szaporán
szedve lábuk széljárta, vékony gönceikben. De hát ugyanabba a lakásba vitte nem sietős
léptekkel Agarász úr a maga tekintélyének két ráadás járulékát: hátán a beszedett helypénzzel
teli bőrtáskát s elöl az ismét éppoly képzeletmozgató jóktól kerekülő kappanháját. Volt még
egy ilyen fensőbbségesen kerekülő pocakocska a házban? Az egész környéken sem.

S volt még egy külön véderő, amely azt a – többitől semmiben sem különböző –
prolilakás üveges konyhaajtaját körüllebegte.

Senki előtt nem volt titok, hogy a néha-néha megjelenő, a szoknyájukat ide-oda
libbentő, fényes csizmájú fóti, megyeri menyecskék nemcsak melegedni ültek meg
keresztanyám csikótűzhelye mellett.
 Maga keresztanyám fedte föl a titkot, melyről épp csak Agarász úrnak nem lehetett
sejtelme. Hogy azok a tüntetően könnyedén viselt „hátyi”-kosarak nem üresen tették meg az
utat a lépcsőház és a folyosóvégi üvegajtó közt.

Az emelet s a földszint üvegajtainak megviselt függönyei mögül kíváncsi szemek

értékelgették tartalmukat, sóváran ugyan, de az irigységnek fölfigyelésre sem méltó minden
rezzenetei nélkül.

A pusztán is igénnyel nevelt bognárkislányok ösztönébe plántáltatott, hogy akár házon

kívüli útjaikon a parafadugókhoz hasonlóan a használható hosszúságú madzagdarabokat,
kiegyenesíthető szögeket, kiforrázható üvegcséket is fölemeljék és „megtakarítsák”.

De ugyanakkor lelkületük fokozottan hajlamosíttatott a pusztai szegénységnek arra a

dicséretes népszokására, hogy könnyű, sőt örvendező szívvel osszák meg, s nem is szűk
körben, azt a kevés és ritka jót, amihez jutottak.

Főképp amit készíthettek: a frissen sült prószát, a lekváros buktát vagy kalácsot, azon
tepsimelegen. Ha még disznóölés is véletlenült, az embernek csodálkoznia kellett, mi maradt
abból a füstölőrúdra, a család női tagjai annyi „komatálat”, két tányér közt annyi kóstolót
küldtek szét, annyi ablakukba állított „ágast” tűzdeltek tele, s nemcsak pörccel, hanem –
ahogy illett – minden töltelékből egy darabocskával.

Nevelésének ezt az ellentmondását, a földi és az égi sugallatnak ezt az ütközését, mely

tán még egy ősi hit hagyományaként izzott ki a hamuja alól, nagyanyám megpróbálta
tompítani később – későn. Keresztszüleim cecei polgáriasodási kísérlete – a faluszéli kocsma
– emiatt vallott kudarcot. Ez játszhatott közre szüleim házasságának ismétlődő zátonyra
jutásában is, anyám tájékozatlanságában, majd finnyásságában, ahogy kivonta magát az
ozorai jómódból, az elzárkózó – a már polgári erkölcsű –, sírig tartó, vagyis következetes
gyűjtögethetnék világából.

A cecei kocsma fölszámolása után keresztanyám kimeríthetetlen ajándékozási forrást

lelt Agarász úr oldalán. Vonzalmát iránta nem kis mértékben szenvedélyének – ösztönének –
e kielégülése erősíthette. A Cece faluszélén fekvő szerény külsejű kocsma ott a Vajtára vezető
út kezdetén, akár egy jó vízpartra emelt malom, olyan biztos jövedelmet őrölt minden eddigi
tulajdonosának. Jövet-menet minden szekeres ott húzott egy vödör vizet a lova elé az
udvaron, s legalább egy fröccsöt maga elé a kármentő polcán. S ráadásul a kocsma alatti
lapályon feküdt Cecének az a nincstelen falurésze, amely mindenütt a legjobb
pálinkafogyasztó.

A Jani fiúk ifjú édesapja helyes előrelátással akart magasabb társadalmi lépcsőfokra
hágni, s még felelősségét is jól működtette, amidőn odahagyta a maguk pusztáját (a Vajta
melletti Tápét). A korszak az önálló vállalkozások, kicsiben is az üzletalapítások bujameleg
idejének ígérkezett. A fürge mozgású, gyors szavú csikósivadék jó irányt választva, hamar
összeszedte a tápéi csikós számadó vérrokonságtól és a gyánti juhász számadó atyafiságtól
szerény adagokban is azt a nem jelentéktelen summát, amivel azt a Sárvíz menti kurtakocsmát
a század követelményeinek szintjére szándékozott emelni. A csöndesként, de biztos, jó
eredménnyel működő „talponállót” körömközi falatozóvá fejlesztette. A kármentő szalonnát,
sonkát, kolbászt, hurkát, pörcöt, svárklit, de még szajmókát is nyújthatott az igényesebb
betérőknek.

Ezek elkészítését, vagyis a hetente leszúrt sertés ízes földolgozását még első, édes
keresztapánk végezte. A kiszolgálás így őrá háramlott, a vállalkozást kezdettől lelkesen
helyeslő, majd támogató keresztanyánkra. Eredetileg a maga részéről parasztpruszlikok
szabását is tervbe vette. De a csikócsengő az ivó ajtaján már hajnaltól zengett-bongott, s
éjfélig nem engedett időt más munkára. A lenti (a Sárvíz felé egyre terjedő) szegényfertály
segítőül hívta a szemközti utca végén terülő, a temetőn túli putrivárost; spongyaként szívta a
folyékony árut éppúgy, mint a szilárdat, a disznóságok kifogytán a puszta kenyeret; ez
ugyancsak házi készítmény volt. A házaspár népszerű volt, a kocsma közkedvelt, el körben a
harmadik lakott helyekig, főleg persze a pusztaiakig, a faluszéliekig.

Keresztanyám mindennek a lankadatlan lelke volt; helyére – már-már üdvére – lelt

szellem. Ilyenféle helyet szerzett – szervezett öntudatlanul – magának itt Angyalföldön.
Cecének még a tragédiája, a különben sokat emlegetett első férjnek, a pusztából oly merészen
– mondhatni csikós eleinek vágtatásával – kitört fiatal férfinak halála így homályosult el mint
fájdalom. A fiatal özvegy a jóval idősebb Agarász úr oldalán is megkapta azt a szerepet, ami –
úgy tetszett – a boldogságához elsődlegesen kellett. Vagy ami a boldogság pótlásául kell a
hozzá hasonló – a véltnél sokkal gyakoribb – asszonyi természetnek. A matriarchátus kései
igazolóinak.

A házmesteri intézmény az uralkodásnak páros – király és királyné által egyenjogúan

gyakorolt – formája volt. A kiabálástól rekedt házmesterek hangja reggel és este, valamint
vasár- és ünnepnapokon tette a törvényt. Különben a házmesternék gyakorolták, nem ritkán
Nagy Katalin-i eréllyel és szeszéllyel. Akár veszélyes fokig működtetve azt a hírszerző
szomjat, amelyet még ez a kor jellegzetes női képességnek vélt.

A Gömb utcai házmesterné fülébe negyedannyi sem jutott el a házban kerengő

hírekből, mint amennyit keresztanyám kapott cserébe azokért a kóstolókért és komatatákért,
melyeket a fóti kosarakból állhatatosan készített, és gyerekkora szokásai szerint (vagyis igen
tapintatosan) szétosztogatott; hozzá kell tennem, hogy nemcsak hívei közt, hanem épp akként
az ellene pletykálkodó szűkölködők közt. A házmesternéval így afféle ellenkirálynői
viszonyba került. De nem Stuart Mária és Erzsébet, hanem a kéttányérú (gondosan le-letörölt,
s szemmel tartott) kültelki mérlegek módjára.

A korszak külvárosainak házmesterei fogantyús csengőt is használtak: lármát elfojtani,

intézkedést kihirdetni. Ezt a felségjelvényt a nem fiatal házmesterné szükségtelenül is
magánál hordozta. Övé volt a rang és a cím, de keresztanyámé a tekintély. S az alattvalók
ragaszkodása.

Szokássá vált, hogy a dolguk után járó asszonyok lakásuk kulcsát nála tették le.
Odacsapták vele egy-egy apróságukat. Nemcsak azért (gondolhatni), hogy legyen, aki
megtörli orrukat, elcsitítsa bőgésüket; hanem hogy nyomjon egy-egy falatot a szájukba. Ez is
pusztai szokás volt, s keresztanyám tán maga sem tudta, miért lop át a béressori cselédházak
világából egy kis meleget a bérkaszárnyák világába. Kiabált a kisded korú és nagykorú
védenceivel, de szívét nyilván gyermekkora emlékei puhítgatták-édesítgették; ahogy azt már
az elveszett édenek kései sugarai mívelgetik.
 Mindez a mindenkit csak jóban részesítő közszolgálat addig tartott, amíg Agarász úr föl
nem merült a lépcsőház sötétjéből, s meg nem kezdte néma elvonulását a tiszteletére rögtön az
ajtókba húzódó bennszülöttek efféle sorfala előtt.

Ennek szabott időrendje volt.

Még egy fél óra, s a folyosón megindulhatott unokatestvéreim barátainak jövés-menése.

Agarász úr menetrendszerű gyorsasággal ette meg a kései (de frissen készített) ebédet, hajtotta
föl utána egyetlen krigliemeléssel a sörét, s bocsátotta máris fejét álomra az asztalhoz
rendezett ágyán; abban a különös melegben, mellyel nem a kályhák, hanem a konyhai
tűzhelyek vigasztalják a fagyból érkezőket.

A konyha és a szoba közti ajtó egy résnyire már ezenközben nyitva felejtetett. Az
érkezőket – a konyhán lábujjhegyen átlépdelőket – kellemesen langyos helyiség várta. Az
asztalon pedig, nem vékony szeletekre vágva, az a fajta, cukor helyett némi mézzel, kenyér-,
sőt kukoricalisztből is sikeresen süthető barnás sütemény, mely a cecei recept jóvoltából annál
puhább lesz, minél tovább tartogatják.

Anyai nagyszüleim házassága azért lett a véletlen összekerülésből rögtön boldog

összetartozás, majd az idők teltével eszményi életközösség, mert jellemük idő teltével úgy
illett egymásba, mint kéz a kesztyűvel. Nagyanyám azért volt oly megszállottan gyűjtögető,
mert tudhatott nem törődni azzal, hogy amit az őserdei nomád anyák szívósságával
összekapart, azonmód füstbe megy. Örömet lelt abban, hogy eredményeit nagyapám
osztogató kedvének áldozhatja: tisztelte azt az oltárt, amelyre munkájának gyümölcseit
helyezte, s ekként lelkében mindvégig fáradhatatlanul. Ösztönével fölfogta hallgatag férje
benső különbségtevését a pazarlás és az ajándékozás között. Mert hisz ez a nagyapánk is
munkás volt és takarékos. De valamiképp magasabbra – vagy tán távolabbra – nézően.

Gyermekeikben ez a túlzott takarékosság és az anyagiak finnyás semmibevevése néha

oly szemmel láthatóan párosult, mint mikor hegyi kékeszöld és síksági sáros folyó egyesül, és
színét ez is, az is kilométerek hosszán megtartja. A pszichológusok ösztönnyomozó családfa-
tábláit világhírük delén is a csodálkozás fejcsóválásával szemlélem. De a meggyőzetés
mosolyával követtem a vonalat, amely e nagyapám felmenői közt csaknem szabályszerű
lépcsőzetben tünteti föl mindazokat, akik ilyenféle jó minőségű pazarlással hagytak magukról
kisilabizálható jellemképet.

Beleértve azokat, akik egyéb híján magukat pazarolják.

Megmosolyogtató élmény volt fölfedezni emberöltők távolságából a közös lelki vonást,

mely a föld alatt igen messze futó gyökerek, az úgynevezett csihatagok módjára hol egy
különösen türelmes, szűkszavú lápi földmívelő, vagy csak munkájával beszélgető iparos, hol
egy hírhedetten lobogó igéjű prédikátor rég holt arcán mutatta ki ezt az üdvös (és üdvözítő)
osztogathatnékot; lármás keresztanyámnak szinte szégyenlett, nyilván nem tudatos, már-már
szemérmes jószívűségét. Csaknem gorombán hárított el minden hálálkodást. Suttyomban
küldött ajándékait eggyel lehetett viszonozni. Ha pletykát hordtak neki.
 Ezt a gyöngéjét persze a közfölfogás kívánalma szerint szintén röstellte s leplezgette.
De hát lehetne fejezetet nyitni a nyomorgók pletykahajlamainak napfényre tárására, és,
mondjuk ki a szót, éppoly esedékes tisztázására. Van vajon feneketlenebb pletyka-
lerakodóhely a gyóntató pap fülénél? A Jani fiúk anyja ilyenformán volt pletykafészek.
Hasonlítva azzal szintúgy az egyház erre rendelt szolgáihoz, hogy kérdést ő maga sose tett föl.
Hallgatott, megértően bólintgatott, akár a bűnökre; a jó papokat idézve ezzel is.

Befogadó volt tehát, s nem kibocsátó. Amit magába gyűjtött, az belőle csitításként,
sajnálkozásként, fejcsóválásként, már-már égi vigaszként került ki. Tudta minden titkát a
háznak, az utcának.

Uralomváltozások idején ez a védelemnek, a védekezésnek a legbiztosabb módja;

Fouché ebből a mindenlátásból csinált előrelátást, azaz mindentudást.

Az a kis kör, amely unokatestvéreim szerencsés lakásába testi, majd lelki

megelégedésre járt, biztonságát Agarász úr folyosói őrjáratai mellett azoknak a
keresztanyámhoz befutó pletykáknak köszönhette. Azoknak a mindig à jour, sőt à l’heure, sőt
egy alkalommal à la minute értesüléseknek, melyek jóvoltából még a Tarnai-rét túlsó felén
történtek gyors lakáscserék, estek eredménytelenül rendőrségi kiszállások.

Megestek ilyenek. S nemegyszer utcai igazoltatások megvadultan, érthetetlenül, azaz

logikátlanul. A fiatalok sokszor teljességgel fölöslegesen kihívták a veszélyt. Ledőlt a végvár,
le a nyugati és a huszadik századi haladásnak tán legmerészebb (mindenképpen egyik
leglármásabb) keletre tolt hídfője, de egyre-másra jelentkeztek eladdig névtelen Dugovicsok,
és meglelték a módot, levetni magukat a mélybe azzal a szenvedéllyel, hogy lerántsák akár
haláluk árán az ellenséges lófarkos fölségjelvényt.

Hogy a lefojtott léleknek ekrazitfeszültséget ad, hogy épp a legtiltottabb szavakat bukja
ki a torokból, arra nemcsak az volt kiáltó példa, mikor a Duna-parti korzón az a fiatalember
éppen a fejére villogó rendőrkardok alatt kezdte éltetni a világforradalmat; vagy amikor az
Internacionálé-t pontosan a grófi paloták előtt, és az akkor még kurzushelyeslő Török Sophie
társaságában harsogta volna végig Szabó Lőrinc.

A külső Váci úton fülsiketítően csörömpöltek az itt is már ritkás megállók közt szabad
rohanást kapott (a néha két pótkocsival dülöngő) agyonhasznált villamosok. Föl, vörösök,
proletárok – beledalolni ezt abba a pokoli fémdörgésbe, volt olyan kéje a mégis kitörő
ellenakaratnak, amilyen egy kézitusához képzelhető. A Gömb utcai lakás látogatói (egymást
túlharsogva) mintha az ellenük fordult világot akarták volna a föld alá énekelni, olyanféle
hittel, mint ellenfelét a Kalevala főhőse.

A meleg szobából távozó kis társaság néha csak azért gázolta a sarat a Tarnai-rét
közepéig, hogy az első szótól az utolsóig kórusban elénekelhessék ezt a vörös frontról hozott
katonadalt; valamelyikőjüknek ez volt a kedvelt menetelőnótája. Ha még köd lepte vagy eső
verte is az ősz csupálta puszta rétet, hajdani gyülekezéseik terét, az volt az igazi; a
néptelenség szabadságában az egekig küldték volna:

…csillagosok, katonák!
 Nagy munka vár tireátok:
állnak még a paloták!

Lusztigék együttese vasárnaponta a budai erdőkbe járt egy kis szabad levegőt szívni. És
egy kis szabad énekszóval fölfrissíteni a tüdőt. Alig hagytuk el a Nagyrétet, hangolódtak a
hangszálak. Az erdei utat előre-hátra végig lehetett látni. A fák sűrűje biztonságot kínált;
ahányan voltunk, annyifelé oszolhattunk volna véletlen igazoltatás esetén. De hisz egy-két
okvetetlenkedővel magunk szembeszállhattunk volna; a bikajárású és nyakhordozású Imre tán
ki sem tért volna egy kis erőpróba elől.

Nem sokkal az első kirándulásunk után az egyik hegy csúcsán már az elemózsiát
bontogattuk. Alattunk a hegyoldalon dal csendült, a mienkhez hasonló dacos belevágással:

Fejét föl az égre, ki férfi, ki bá-átor,

kit meg nem ijeszt, a jövőbe, ha lát…

A Lusztig lányok valamelyikének vőlegénye ismerte az éneket. Talpra állt, jókedvűen

kieresztette a hangját.

Összeismerkedtünk. Annyiszor együtt fújtuk a közénk települőknek szintúgy isten

szabad ege alá kívánkozó énekét, hogy dallamostul máig a nyelvem környékén őrzöm,
remélem, nem sok szövegromlással:

…és zúgja, kiáltsa, üvöltse a tá-ábor

az ifju zsidók nagy eskü-dalát.
Mert esküvel s esküvel esküszünk
hűséget a könnynek, a vérnek,
mely századok óta hiába omolt:
bárhova vessen és űzzön a vé-égzet,
visszafizetjük a szolganyomort!

Az állam bajban van kezdetű dal, a galileisták alkalmi himnusza itt nem volt közismert.
Veszélytelennek tetszett tehát. Jarnó mégis majdnem lebukott miatta. Más szöveget írt rá.

A Bánk bán híres betétjére, a Ha férfilelkedet egy hölgyre föltevéd… kezdetűre meg a
háború vége felé gyártott valaki antimilitarista szöveget. Ünnepiesen volt gyarló. Ha hosszú
harc után lakodba visszatérsz… Ez volt mégis a legmegfelelőbb. Ha gyanús fülek neszelődtek
föl a hallatán, nyomban Vörösmarty szövegére lehetett visszakapcsolni.

Miért húzódoztam vajon attól, hogy Dembicz Gézát megismételt célzásai (és fokozódó
rokonérzésem) ellenére se hozzam el ide a Gömb utcai lakásba, ebbe az egyedi együttesbe,
melyet ő néhány elejtett szavam nyomán az elnyomhatatlan proletárerő valami tapintható
magvának, kifüstölhetetlen fészkének képzelt s kezdett emlegetni? Nem azért vártam ezzel,
mert raccsolt.

Robbantani akart, egyre türelmetlenebbül. Szentül hitte s hirdette, hogy a kettős

nyomás: a gazdasági és szellemi – a „szociálmateriális” meg a „pszichospirituális” –
oppresszió szükségszerűen oly töményre sűrűsíti a proletariátus átmenetileg meglazult, de
elementárisan meglevő erejét, hogy már kötelesség, bár kísérletül, szikrát dobni bele.
Okfejtése cáfolhatatlan lépcsőfokokon haladt. A logosz és az éthosz magas csigalépcsőzetén.
Szavainak nem a kiejtése, hanem papos, templomos zengése miatt feszengtem volna a Tarnai-
rét fiataljai közt, hogy másutt milyen barátaim vannak.

Mert különösképpen Dembicz ezeket a kifejezéseket legszenvedélyesebben és

legsűrűbben a legproletáribb környezetben – szakszervezeti gyülekezéseink során – használta.
Mint aki az ellenség legféltettebb arzenáljából lop ki és oszt szét hathatós, igen modern
szerkezetű fegyvereket. Nem volt egyedüli ezzel a buzgó hiedelmével. Hatott rám is: köznapi
igazságvágyat a tudomány tekintélyes kifejezéseibe öltöztetni. A ministrálásra annak idején a
pálfai fiatal plébános (a céklaorrú Szántó bácsi fia) azzal, azért tudott rácsábítani engem,
elszánt pápistafalók neveltjét, mert mindannyiszor azt éreztem, hogy a latin szöveg
hadarásával valami túlvilági beszédet sajátítgatok.

Akaratnevelés
Híre ment összetűzésemnek a rejtelmes-rejtelmeskedő Csonkával. Pillanatnyi helyzet
hozta, hogy állást foglaltam. S most – én vettem észre utolsóul – álláspontom lett.

Ezt mosta, hozta homokként alám az a zavaros tenger, ami akkor az eszmék és
hiedelmek habzó kavargása volt. Az az átláthatatlan eseményzajlás. Az emberek „fix pontra”
vágytak a szédelgő fejükkel. A talajvesztett, s mégis véresre zúzott talpukkal.

Még Dembicz is azt hitte, holmi víz alatti sziklaszálon állok. Mellettem fogott pártot.

Annyira vágyott, hogy valami rendszert találjon. Annyira abban a tévfölfogásban

leledzett, hogy az emberek csak valami rendszer alapján élhetnek (beleértve a táplálkozást, a
szerelem módját). Üzent, beszélni akar velem.

Hamarosan szelet kaptam, mire vág az ő sok faggatódzása.

 – Tehát fölfogásod az, hogy… Szerinted hát… A véleményed alapján… Mered állítani,
hogy…

Kezdetben minden új tömörülés szektásság. Minden vallás eretnekségből bugyog elő, a

világot elöntők is.

Ő – említettem – a tettek embere volt. Ezért tartottam ösztönösen attól, hogy a szintén
„na, lássunk neki” természetű Jani Pistával összeeresszem.

De nekem tetszett alapjában ez az állandó cselekedhetnék. Azt éreztem mögötte:

„szívemben, ami a számon”; erkölcsi telítettséget véltem tehát, a jó jellem aranyfedezetét.
Háromszor-négyszer is találkoztunk. A bécsiek véleményét vártam tőle.

Emlékszem egy elég hosszú gyalogakadémiánkra. Volt hallgatónk is. Ő idézte – a

kislányos Sziedversz Erzsébet – később emlékezetembe még a részleteket is! Érthető, gúnytól
sem mentes csodálkozással, ha ugyan nem feddéssel szólt ránk: – Még itt is ilyesmi jár a
fejükben?

A Markó utcai épülettömb Klotild utcai oldalán jártunk kora reggel óta föl-alá, le-
lepillantva a rácsos pinceablakokba. Lent volt a börtön konyhája s mosodája, a szürke
fegyencsapka alól néha ismerős arc emelte tekintetét felénk, sőt közölt valamit, puszta
szájmozgással.

Nem csomagbeadás kezdését vártuk, hanem tárgyalásét. Noha – kedvező eshetőségre

számítva – mindhármónknál volt valami átadnivaló. Ilyet az ablak rácsain át is le lehetett
dobni, arra alkalmas adagban persze, s kellő pillanatban: kellő sapka alóli arc föltűntén, kellő
kézügyességgel.

Őrzi még valami ennek a beszélgetésnek körülményeit, s így egy-két mozzanatát.

Gyenge oldalam volt a felsőbb – a már algebrával társuló – geometria. A különbözeti
érettséginek ez rejtette a legkeményebb magvát; csak a könyvre hagyatkozva bajosan bírtam
vele. Dembicz fejében, mint minden, amit valaha megtanult, azon portalanul volt elraktározva
a trigonometria, az integrálszámítás. Mióta egy elejtett szavamból megtudta ezt a hiányomat,
az előzékenység olyan folyamatos udvariasságával, ahogy cigarettával szolgál az ember, meg-
megkínált egy-egy magyarázattal, miután megkérdezte, van-e kedvem rá.

Hallgattam hát – szívtam a szíves mondatait. Alig véve észre, mikor kanyarodnak át
gyakorlott szavai az egyik tananyagból a másikba. A trigonometriából az esztétikába. Vagy –
legtöbbször – a minden tudnivalók afféle havasi fennsíkjára (ahova minden út vezet), az
etikába. (Mert ezután már a cselekvés szférája kezdődik: az „aktív kategóriák” világa.)

Varjas Elemér bűnperének tárgyalására vártunk. Ibi már bent volt az épületben. Leüzen
majd, ha megnyílik az ülés. Dembicz nem akart fölöslegesen hatósági szemek előtt forogni.
Valami ok miatt Sziedversz Erzsi sem.

Akaratom ellenére kidomborodó álláspontom ott volt fölépítésében ingatag, hogy

hiányzott belőle a konklúzió határozottsága, Dembicz szavával: az utasítás.

Jó eszmeboncoló volt, szerény; nem diadalmaskodni akart, hanem – megint csak az ő

sajátos tartalmú szava: megnyugodni.
 Csak mellékesen említette nézeteim ellentmondását a kínos jelenetben Csonkával. Igen,
elutasítottad az önfeláldozás szükségszerűségét, noha ugyanakkor magad is az önfeláldozás
fokával méred, hogy kiben-kiben mennyi az eszmei tartalom. A kategóriák megvalósulása!
De hát az ember hol erre néz, hol arra néz, még biztos nézőpontról is! Három dimenziójuk
van a kategóriáknak is. Értened kell magadtól!

A gyakorlatból kellett volna értenem. Ezt az egészet nem értettem.

– Majd folytatjuk!

Ibi jött szaladva.

Kezdődik a tárgyalás. A pörbeszédeké. Dembicz ezért jött ide, erre várt órák óta.

Kelletlenül indult, igazította lépteit a miénkhez, sietősre. Még a folyosón is gondolatai

menetét folytatta volna. De a teremőrök már kinyitották az ajtót.

Varjas Elemért, Varjas Sándor testvéröccsét meglepően sok vádlott-társával együtt

fenyegette szintén elég súlyosnak ígérkező ítélet. Bár az övé teljesen intellektuális pör volt,
mentes minden erőszakos cselekménytől. Ez volt az úgynevezett, akkor sokat emlegetett
„hajkefeügy”.

A korabeli ügyiratok alapján nyilván néhány sor lábjegyzet hiteles pontossága föltárná,
mi volt ez igazában. A „bűncselekményről” magáról utólag sem tudtam meg valami hiteleset,
noha szereplőit elég közelien megismertem, de már mint vádlottakat.

A diktatúra végnapjaiban valamelyik bank kommunista gárdája a páncélszekrény

dollárkészletét – önhatalmúlag vagy mások utasítására – kivette, s a mozgalom esetleges
későbbi céljaira megbízható személyeknél helyezte el. Mekkora volt az összeg, ki
rendelkezett fölötte, ez a tárgyaláson sem derült ki világosan. Az utasítás föltehetően Bécsből
jött. A fedőszerv valami külföldi fésűgyár vagy illatszercég hazai képviselete volt. A titkos
megállapodás szerint a letét kezelőinek annyi dollárt kellett átadniok, amennyit a jelentkező
befűzött ebbe a mondatba: „Ügyfelem hajlandó ennyi és ennyi tétel hajkefét bizományba
átvenni”.

Varjas Elemér a kérdéses bank egyik vezetője volt. Ő adta át felsőbb utasításra az
összegeket, s állította föl a földalatti szervezetet, titkárnőjeként Sziedversz Klárának a
bevonásával. Ő is a vádlottak padján ült, fegyveres fegyőrök közt.

Ott ült, éppúgy fegyveresek közt, egy rendületlenül nagynénis mosolyú, szép, ősz
kontyos asszony, a titkárnő nagynénje, Léderer Józsefné. Az összeg jelentékenyebb része az ő
Szövetség utcai lakásában lapult, töméntelen, valóságos külföldi kereskedelmi levelezés
halmaza alatt; férje ténylegesen egy külföldi cég pesti megbízottja volt évtizedek óta.
 A nagykabátba öltözött vádlottak teletömött padjain, melyek így most úgy sorakoztak,
mint fűtetlen falusi templom padjai, még a házmester is ott szorongott, drótkeretes pápaszeme
mögött a „semmiről sem tudok” mindentől rettegő zavarodottságával.

„Monstre pörnek” ígérkezett tehát ez is. Fényképészek, gyorsrajzolók, újságírók – még

külföldiek is – tolongtak az ügyészi szoba előtt, ahol a terembe szóló engedélyeket
osztogatták.

Elég bőkezűen. A tárgyalást majdnem olyan látványosságnak szánták, akár a

terroristákét. A tömegek bűnügyi képzeletét lehetett ismét úgy működtetni, hogy egyben
kommunistaellenes legyen. Itt azt a legendát volt mód kelteni, hogy a menekülő népbiztosok
magukkal vitték, maguk közt szétosztották az ország minden aranyát. Ahogy az Édes Anna
első lapjain Kosztolányi érzékelteti a krisztinavárosi polgárok közt szétfutott értesülést: volt,
aki szemmel látta s tanúsíthatta, ahogy Kun Béla az utolsó repülőn marokszámra gyömöszöli
zsebébe az összeharácsolt ékszereket, oly mohón és oly sietve, hogy néhány darab a Vérmező
közepére esett.

Rengeteg volt a tanú, vékaszám a perirat. Mert hisz az államkasszákban már a románok
csak filléreket találtak.

E mexikói vonatrablások izgalmát ígérő pör horizontján nem lebegett kötél. A

legsúlyosabb vádlott megúszhatónak vélte nyolc-tíz évvel. A különböző börtönökből
összegyűjtött „terheltek” hosszú – iszonyatokkal hosszított – hónapok óta most látták egymást
először. Régi ismerősök lévén, a hajótöröttek örömével üdvözölték, s mihelyt tehették,
ölelgették egymást.

Janka képtelen volt mindkét bátyját ellátni. Varjas Elemérnek már az első tárgyalására
azért mentem el én, ruhaneművel s két egész kenyérrel megrakodva, egyenest abba a szobába,
ahol a vádlottakat őrizte elég nagy számú föltűzött szurony. A dombóvári illetőségű (hiteles)
bizonyítvány és az ezúttal úgyszintén az Eötvös utcában gyártott családi levél az ajtót őrző
fegyveresre is megtette a hatását. – Varjas – kiáltott be a fulladásig zsúfolt szobába –,
rokonlátogatás!

Varjas Elemért eladdig világéletemben nem láttam, hírét sem tudtam. A Gellérthegy
utcában biztonság okáért megnéztem néhány fényképét. A legsikerültebb képén sima arcú
fiatalember, bátyja mellett ült, egy padon csaknem fő fő mellett. Itt a fogházban bozontos,
fekete szakállú óriás tolakodott ki elém a szoros csoportból. Bensőre sem a bátyjára ütött.
Végig sem olvasta a levelet, ölelt magához.

– Megvagytok?! És a nagymama? És a Leoni néni?!

Oda, a vádlottak közé a tárgyalások alatt akár naponta bemehettem. Kiváltságomat

megtapasztalván – s gondolom, valódi kapcsolatomat Varjas Elemérhez – megjelenésemet
hamarosan az egész vádlottegyüttes a színjátszók élénkségével fogadta. Végezhettem
számukra apróbb szolgálatokat, üzenetvivést, cigarettacsempészést, némi bevásárlást.

Igazán akkor ismerkedtem velük össze, amikor a hatalmas tárgyalóterem zsúfolt

padjaiban arányosan elosztva – egy fegyveres, egy vádlott – némán ültek, és csak így, szóejtés
nélkül mutatták meg természetüket: egy-egy pillantással, fejmozdulattal, mosollyal vagy
fintorral közölték véleményüket mindarról, ami köröttük folyt. Bőséges tápot adtak erre a
bírák kérdései, az ügyész és a védők összecsapásai, no meg az ugyancsak változatos
tanúvallomások.

Nem egy okos arc közölt lelkületet így velünk, a vádlottak közül. De még eszmét,
árnyalt gondolatot is.

Köztük ült a fiatal Pátzay. Csak hogy őt ekként lássa, eljött egyszer-kétszer
társaságunkból Szegi, és az ő külön köréből Genthon. Nemcsak az volt órák hosszat
lankadatlanul szemlélhető, hogy az a nyurga – ugyancsak fekete szakállas – ifjú szobrász
rajzolta a Ma minden kiadványának címerét (aminőt a Nyugat-nak Beck Ö. Fülöp csinált a
Mikes-plakettjével), s így az aktivista modernek egyik vezéregyéniségének minősült.
Valahányszor rá került akár a szó, akár a közvetlen kérdés, a terem hangulata megfeszült;
Szegi barátja előrehajolva figyelt.

A jól ismert jelszóval nagyobb értékű dollárt vett át Révai József édesanyjától. Ez az
összeg szolgált annak a még decemberben is Pesten rejtezkedő Sinkó Ervinnek a
kiszöktetésére, aki arcának egy különös ismertetőjele – betört orrnyerge – miatt halált
kockáztat, ha csak fél órára az utcára lép.

A hallgatag szobrász nem tagadta, hogy az akkor már sikeresen fölhasznált pénzt Sinkó
Ervin megmentése végett vette át, de nem volt hajlandó megmondani, hogy kinek a révén
juttatta el a különös gonddal elrejtett körözötthöz. Elfeledte! – Akinek olyan értéket a kezébe
nyomott!? – Elfeledtem.

A nyomozó hatóság, ha csak harangozásnyi hallomásból konyít valamit a korszak

művészetéhez, faggatás nélkül rájöhetett volna arra, ami már kávéházi – kávémérési –
beszédtárgy volt. Puszta következtetés eredményeként. A fiatal Ferenczy Noémi senki előtt
sem titkolta, hogy élete nagy (ideális) vonzalmának tárgya Sinkó Ervin. A halálra keresettet ő
rejtegette, ő szervezte meg a kiszöktetését. A pénzt Pátzay Páltól tehát ő vette át, vagy
ikertestvére, Ferenczy Béni: egy művésztársaság voltak. De Ferenczy Béni akkor már nem
volt Magyarországon. Miért épp akkor ment el?

Noémi nevének kiejtése egy egész vonal fölgombolyítását adja tehát a nyomozók
kezébe. A hallgatag szobrász ezt a fonalat őrizte a mozdulatlan szakálla mögött.

Mert erről a vádlott még társainak sem adott hangot.

Holott még én is sejtettem.

Annak a Dembicznek egy rövid megjegyzése után. Ezt mondta az egyik tárgyalás
szünetében, ahogy kimentünk álldogálni egyet a nagy díszlépcsőn:

– Konspirációhoz tehetség kell; legmegbízhatóbb a művészi tehetség, meg a tudósi.

A pör fővádlottját rosszul szemelték ki. A tekintélynek még ide is elható ranglistája
szerint. A bűnper tetejébe azt állították, aki a cselekmény idején a hivatalnoki létra legfelső
fokán állt. Noha az épp csak hallott a bűntényről; jobbadán annak előkészítéséről.
 Ez nem csökkentette a veszélyt, ami fenyegette. A vádlottak védekezésében a bírói
pulpituson az aranykarátos valóság is hamis pénzként peng; tagadásnak, hazugságnak
minősül.

Elő-elővezették tanúként Szamuely Lászlót. Tanúnak, vagy ebben az ügyben is

vádlottnak? Másnap már a hallgatóság sorában ült az édesanyja. Kendőt tartott arca elé;
folyton fényképezni, rajzolni akarták.

A fővádlott, Faragó (Artúr?) csak napok múlva fogta föl, hogy az ő számára a pör
mégis főbenjáró lehet. Ha rábizonyul – szavukhihető tanúk révén –, hogy már előzően
együttműködött Korvin Ottóval.

Gömbölyű termetéhez, arcához illően bőbeszédű, s beszédjét láthatóan maga is élvező,

művelt szakember volt. Könyvet írt (Kossuth pénzügyi működéséről). De az élőszó
használatában az a fajta, aki elvont fejtegetéseibe – megvilágító példázatul – szívesen fűzött
túlságosan köznapi anekdotákat, a múlt század társalgási modora szerint. „Erről jut eszembe
az a vicc…” – egyetemi előadásait élénkítgette ilyen fordulattal – köztudomásúan és
közkedvelten – még Alexander Bernát is, még Lukács György is.

A gyorsított tanácsok tárgyalásai zord kimértségükben csaknem statáriális tárgyalások

voltak. Az elnök megfelelően rendezte komorra arcvonásait és mondatait. Nem hatott rá
gondolatvilágítóan a fővádlott stílusa; kedélyoldóan sem. A második ilyenféle kitérőnek már a
kezdetén keményet kopogott a ceruzájával.

– Nem vigécvonaton ül!

A zsakett és fehér ing fölött forgó arc képtelen volt levetni azonmód a derűt, a
deríthetnéket.

– Bár ott ülnék, és…

– Vasalják meg! Vezessék el!

S mert mormogás hallatszott: – Az ülést fölfüggesztem!

A hangsúly hozzá azt jelentette abban a teremben: halál.

Mégis halál. Az ügyész asztalán a papírköteg, mely eddig a hivatali fontoskodás üres
jelképe volt, rémülettel telítődött. Olyan vádanyaggal, aminek elfogadásával a bíró mögött ott
áll már a hóhér. A pénzekhez valahol vér tapadt.

Nem ez történt. Egy nyomott hét után most, a tárgyalás utolsó napján, az ügyvédek
remekeltek. Annak minősítését kérték, hogy a bűnper egyszerű sikkasztás; nagyarányú ugyan,
de mégiscsak közjogi és nem politikai – nem államfölforgatói – vonatkozású. És az ügyész
már csak az ellen érvelt, hogy áttehető-e a közönséges perrendtartásba, azaz kivonandó-e a
gyorsított tanácsok hatásköréből. Célzatosan semmi nem idézte egyikét sem az akkor oly
félelmes tartalmú parafrázisoknak, hogy „legsúlyosabb megtorlás”, vagy „Istennél a
kegyelem”.
 A vádlottszobában az ítélethirdetés szünete alatt még a fegyőrök is mosolyogtak, de
még a szuronyok is másképp csillogtak. Fölbomlott a rend, úgy értve: lazult a fegyelem. Ki
lehetett bontani az élelmiszeres csomagokat. Faragónak valahonnan külföldről jókora tábla
csokoládét küldtek. Ott helyben elővette. Nevetve darabolta szét a megrovátkált kis
téglalapokat, egyre vidámabban osztogatta; végül még halk dal is lett a szájáról sorjázó
mosolyokból.

Én, a hajkefék királya,

Legeltetem nyájam –

A János vitéz, a messze háború előtti idők világának operettédessége áradt szét az annyi
rettegést magukba szítt piszkos falak között.

Az ítéletek sora megint jégverés volt a túl hamar kiderült égből. Tíz év, nyolc év, a
legenyhébb két és fél év.

A hallgatóságnak – a hozzátartozóknak – el kellett hagyniok a termet. De a folyosó két

oldalán még fölsorakozhattak. Hosszú kettős sor volt, elnyúlt a hatalmas belső udvar túlsó
sarkáig. Végre vezetni kezdték az elítélteket, most libasorban.

Az előttünk elvonuló arcokon a filmek folyamatosságával váltakozott a döbbenet, hogy

lám, mégis!, és a megkönnyebbülés, hogy mégse lett igazi baj; de még a hetykeség, hogy
nincs vége a játéknak. És ahogy a vigasztalás gyors arcrándulásai cserélődtek. Aszerint, hogy
ki szorult rá inkább, az-e, aki elöl-hátul fegyőr között lépdelt, vagy az-e, aki a falnál állt, és
búcsúzásra készítette vonásait, pillogta könnytelenre a szemét. Léderer Józsefné majdnem
kilépett az őrök közül, s fölzokogott, megpillantva azt, aki őt köszönteni állt a falnál, magas
termetét fegyelmezetten egyenesre igazítva. A négy Szamuely fiú anyja volt; kettőt közülük
már elvitt az erőszakos halál, a másik kettőt akkor kezdte fenyegetni. A hozzátartozók követni
akarták a menetet, de csak a folyosó fordulójáig mehettek. Egymás mögött fölágaskodva
nézték, hogyan merülnek le családtagjaik a távoli lépcsőházban, most már ki tudja, mikori
viszontlátásra; mert az elítélteket csak negyedévenként, félévenként lehetett látogatni
valamelyik vidéki város fogházában.

Mi Dembiczcel nem mentünk az elítéltek után. A hosszú folyosó másik végéről néztük
elvonulásukat, valóságos és egyben drámaian szimbolikus eltűnésüket a kanyarodóban a sötét
lépcsők felé.

Megvártam volna a hozzátartozók visszaáradását. A tárgyalótermek előtt jobbra

fordulva mentünk le mi, a főbejárati lépcsőházon. Dembicz karon fogott. Alig győzte
türelemmel, hogy továbbmondja, amit idesiettünkben félbe kellett szakítania. Valóban úgy
álltak fejében a tananyagok meg a maga keverte kisebb gondolatok, mint a patikák
faliállványainak rengeteg fehér zománctáblás fiókocskájában a gyógyszerek. Csak ki kellett
húzni azt, amelyet az imént a tárgyalás idejére betolt.
 Kezdtem hálás lenni Dembicznek, már tudatosan.

Maga sem vélte, milyen jót tett velem, mikor alig törődve azzal, hogy követem-e elég
bonyolult (és nemegyszer rosszul kifejezett) elmefuttatásait, magához illően kezelt.
Vezetgetett ki a kamaszkor bozótosából. Hogy vak vezet világtalant? Mégiscsak a felnőttkort
közelítgettem.

Ismerhettem meglehetősen Marx gazdasági tanait, Engels történelmi fejtegetéseit

(Kautsky munkájából és Szabó Ervin gyűjteményéből); töltekezhettem Schopenhauerből,
nyeldekelve hozzá már Nietzschéből: a pubertás vermeiből ilyesmi még nem segít ki. A zenei
vagy matematikai zseni gyermekbőrben éppolyan gyermek, mint aki ugyanolyan korban
zongorabillentyűzés helyett sárpogácsát sütöget.

Fő fogyatékosságom, mint annyi kamasznak, a méretek lassú fölismerésében és

kezelésében mutatkozott. Pest távolsági arányai igencsak kijátszották a vidéki – ráadásul
pusztai – szemmértékemet, tájékozódóképességemet. Az idő távlati arányai közt még több
tévelygésem és kudarcom lett.

Fölingerlődvén – még tizennegyedik és tizenötödik évem táján –, hogy a német vers

egyre csak nyithatatlan lakat a fölfogásomnak (hogy megérezzem a szöveg költőiségét),
magamra szabtam: a következő két hét a német nyelv tökéletes elsajátításáé lesz. Naponta
viszont jó, ha harminc szót magába vésett az én ólomagyam abból a hosszúkás füzetből,
melyet utcán jártomban is szemem elé emelgettem. Az alapbaj az volt, hogy a magolásra sem
tudtam ráfegyelmezni magam; szinte izmomban érezhetően a fizikumom rúgkapálózott
ellene, mint a betörhetetlen csikóé. Azt hittem, az akaraterő fogyatékossága a fő hiba; az a
faragatlan vadócság, amit vidékről hozok.

Nem sokkal az után, hogy már a város szívében egyedül is teljes tájékozottsággal
kószáltam, s kedvemre nézelődtem, a Körút és a Király utca sarka táján a Galántai-féle
lebujantikvárium kirakatában (órákat elálldogáltam a könyvkirakatok előtt) megpillantottam
egy szinte nekem rendelt könyvet.

Fehér haskötője (amelyen szerény alkalmi árát olvashattam) félig eltakarta a címoldalt:
Az akarat nevelése, írta… A szerző ismerete nélkül megvettem a könyvet. Némi
szégyenkezéssel léptem be a boltba, mert a kirakat többi könyve házassági tanácsadást, nemi
betegségek elleni védekezést, tenyérjóslást és házi horoszkópkészítést kínált.

Észak–dél irányában lazán, s ruha nélkül elhelyezkedve hanyatt bizonyos lélegzéseket

kellett volna végeznem teljes csöndben és sötétben. Elvetettem a gondolatot, hogy anyám
elalvását megvárva kikeljek az ágyból, s végigfeküdjek a padlón. Az ablakon különben is
állandóan bevilágít az utcalámpa.

A könyv ára mégsem lett kidobott pénz. Művének egyik fejezetében a szerző – Alexy
K. – adott egy akaratátvitelre megvalósíthatóbb gyakorlati tanácsot. Ez járhatóbb útnak
bizonyult. A példaként fölkínált gyakorlás, hogy a villamosban szögezzük tekintetünket az
előttünk ülő, velünk egykorú utas tarkójára mindaddig, amíg hátra nem fordul, eredményt
hozott: a kísérletre kiszemelt harmadik vagy negyedik kis hajadon egyszerre csak valóban
felém fordította a fejét. De oly ingerülten, hogy elröstelltem magam; mintha meglestem volna
ocsmány kíváncsiságból.

A gondolatátvitel gyakorlati kikísérletezését fiúbarátaimmal osztottam meg, azokkal,

akikkel az iskolából hazamenet néha órákat ellődörögtünk kifogyhatatlan peripatetikus
gondolatcserében. Erre az időre, tizenötödik évem kezdetére esik, és erre az útvonalra – az
Izabella és a Szondy utcára – szorosabb összeismerkedésem a vállalkozó szellemű, már
Népszavá-t, Nyugat-ot böngésző Normaival.

Az ő ajánlatára vonultunk le a mindig rózsás arcú kis Braun édesapjának

bádogosműhelyébe; utcai bejáratú pincehelyiség volt. Szombatonként zárva tartották. A
polcokon javításra váró fazekak és bögrék sorakoztak. Egyikünk fölment az utcára, mi lentiek
megállapodtunk, melyik lesz a bögrék közül a gyakorlat célpontja. Normai átkulcsolta a
médium csuklóját, összevonta amúgy is csaknem összenőtt dús szemöldökét, mereven a
földre nézett. Némi téblábolás után engedelmesen rámutatott a kellő bögrére a médium, a
mindig mosolygó kis Braun; majd a mindnyájunk közt legmagasabb Tóth József.

Bepillantani a titkok világába, csak egy percig volt csodaélmény. Azonmód játékot
csináltunk belőle hosszú időre. Normainak s nekem még Varjaséknál is mutatványunk volt.
Ott a hatalmas könyvtár valamelyik kötete (sőt a kötetben valamelyik kép) volt az átadandó
gondolat tárgya. Bemutattuk anyám előtt. Ördögszagot érzett. De állta: a hit kálvinista
mosolyával bízott a világ ésszerű rendjében.

Ezen túl is volt nehezítő oka, hogy verseimet körünkben – ez persze már ismét jóval
később történt – mások szeme elé bocsássam. De most feszélyezett az is, hogy a
rögtönzéseimet akár magam másodszorra – pedig gyönyörűség csábított – átolvassam.
Valamiféle szembesítéstől féltem. Még mindig azt hittem, hogy a versnek azonnal
tökéletesnek kell sikerülnie, egy csapásra, egy lázas szuszra, a Múzsa meleg lehű súgására.

A század versrajongói szerint a költőnek illett egyebek közt elsőnek, vagy legalább
párját ritkítónak lennie a pályán.

Tengeri utazó, hadvezér, gépföltaláló, orvostanár, de megyebeli bognár vagy kovács

támadhatott akár teremnyi egyenrangú. Az igaz költőnek minden hazában valamiféle csúcson
kellett állnia, a magasugrók mintájára. Prózaíró még így-úgy, több osztozhatott a hír
dobogóján, de versírás tekintetében nem volt pardon: az első hely persze hogy Petőfi itt
nálunk, amott Goethe, még arrébb Puskin és Dante.

Ezért nem volt vajon elég önbizalmam nekifutni semmiféle magassági mércének?
Ennek szépítésére kettőt hozhattam föl. Menten elfogott a lelkifurdalás a mögöttem maradtak
iránt, valahányszor elsőként kerültem be, ha csak egy iskolai távfutásban. Aztán meg azokon
a megyei vagy járási mesterember-együttesekben azt találtam büszkélkednivalónak, hogy
apámat vagy nagyapámat vele csupa egytekintélyű emberrel láttam boldogan kezet rázni.
Aztán: engedelmeskedni egy embernek – azt nem. De egy banda közös céljának – azt
bármikor kéjjel. Már kapiskáltam annyira a franciát, hogy a parvenir, az érvényesülni,
beérkezni szó mögött ott érezzem a parvenüt.
 De az sem volt természetem ellen való, hogy – épp azért, mert saját művemmel sosem
álltam elő – a többi izgágán nagyra törőnek fölötte érezzem magamat, s vitáikba a kívülálló,
hogyha nem a felülálló helyzetéből szóljak bele, mindinkább legyőzve vidékies
félszegségemet.

Még összeismerkedésünk elején Szegi mindnyájunk elragadtatására, s valóban nem

közönséges tehetséggel – expresszionista ritmusban – átköltötte Li Taj-pónak Klabund után
Balázs Béla által magyarított híres versét a bánatról. Aztán – láthatóan ugyancsak Balázs,
illetve Kodály nyomán – székely balladákból költött dallamos szabadverseket. Ekkor figyelt
föl egy-egy véletlen tájszavamra és kiejtésemre, de már úgy, hogy megdicsérte. Testvérien
megszerettem. Megszerettem volna, ha csak egy kicsit lejjebb száll hozzám.

Írtam (változatlanul) én is bőven, és épp ez a bő áradás kezdett leszoktatni az írásról.

Elkészülésük napján – napszakán – jól hatottak kisebbrendűségi (Pesten ugyancsak nekieredt)
érzésem némi csökkentésére. Tetszelegve nézdeltem bennük szabályosan szép érzelmeimet,
árnyalt eszméimet. A mód, ahogy a verset most már mint élvező a szemem elé emeltem, alig
különbözött attól, ahogy a növendék lányok nyeles kézitükrükben szépségüket keresik, s még
oldalvást is megnézegetik magukat. Másnapra a tükrök rendre megcsúfoltak.

Nemcsak hogy ellenszenves volt a kép (a lelki), amit mutattak. Épp az volt bennük
legkevesebb, amivel előző nap vigasztalódva a tükrükbe bólintottam: eredetiség. Petőfi,
Berzsenyi tűnt elém szentségtörő másolatban.

És Ady és – Gyóni. És még ki-mi, olyan is, akinek neve baráti bandákban csak
lefitymálva volt kiejthető. Csengey, a Fogoly lengyel szerzője! Lévay!

Ezt megint csak az akaraterő gyengeségének tulajdonítottam. Megriasztottak még az

átvitt gondolatok is.

Mint megannyi bűnjel, hogy kinek az országában jártam valamelyikén az előző

heteknek, sőt napoknak. Olyan születetten enyves ujjakkal, mint az, aki akkor is zsebre tesz
valamit, ha nem szándékozza.

Dembiczcel azért tudtam irodalomról beszélni, mert ő nem az irodalmon át nézte a

világot; noha benne úszott nyakig ő is abban a murci mód fortyogó-erjedő (veszélyes
szesztartalmú, édes-keserű) lében, aminek a korszak szellemi, művészi eleme
visszaemlékezve nevezhető.

Program és teendő
Testvérbátyám 1917 nyarán került sor alá. Akkoriban már megcsappant a
bicskásságukról híres ozorai legényekben, hogy szégyen, ha valaki nem dicsekedhetett:
szagolt ömlő vért a fronton is.

Az orosz harctéren már nem tűzték puskavégre a nálunk oly legendás hírű bajnétot. Az
olasz hegyekből megtérő szabadságosok beszéltek ugyan test test elleni harcokról, méghozzá
e célra szakszerűen kifent kézbeli késekkel, és rendszerint sötétben s lövészárkok mélyén, de
ezek már csak borzongatták, de nem gyújtották meg a képzeletet. Az olaszokat sem gyűlölte
senki. A háborús szenvedélyszítás ellenükben annyit sem fogott, mint az oroszok ellenében. A
mezőgazdasági munkára kapott hadifoglyaik, a digók éppoly jó komáknak bizonyultak, akár a
ruszkik, azaz csujesek. A déli front próbája a sziklán százszoros veszedelemmel robbanó,
mert a kődarabokat fröcskölő tömérdek gránát volt, meg az étlen-szomjan szorongás azokban
az ugyancsak kőzuhanással fenyegető kavernákban, ahol a leghetykébb mellben előbb-utóbb
egérlapulást dobogott a szív. No meg az albán malária.

De azért dekkoló legény nem mehetett végig vasárnap az utcán.

Feri bevált, bevonult. Dalolva ugyan, s összeölelkezve a velebeliekkel a pincehelyi

állomásra induló szekereken, de már nem pántlikásan. A virtusból csak a kötelező
szeszvedelés maradt, a részegség; a részeg hősködés túlzott megjátszása.

Meg se lehetett említeni neki, hogy a négy gimnáziumával beszerezze a család valami
írnoknak (ritka jó írása volt) a községházára, Ozorán vagy másutt, nagybátyánk tekintélyének
árnyékában.

A gimnáziumból azért maradt ki, mert meglepően fürge eszűnek, életrevalónak

bizonyult, s a család neki is Ozorán akart „biztos szituációt” teremteni, az ottani jó alapokra.
Valóban csak azért, hogy végül anyámat Ozorára vonják? Akkor már testvérnéném ott volt,
onnan járt le a pincehelyi zárdába, az apácák polgárijába.

Hogy aztán egy katonai irat bátyámat Ozoráról egyszerre csak mint „tanult gépszerelőt”
hadi munkára vonultatta át, annak hátterét már ő maga sem kérdezte, noha jól sejthette. Így is
„szolgált”, s főleg messze Ozorától. Csepelen, a lőszergyárban.

Apám családjában akkor még ridegpásztori fokon állt a hazafiság: még nagyanyám
szelleme uralkodott. Kímélni az életet, óvni a férfiakat minden veszélyes legénykedéstől. A
beszármazott vők, sógorok, azok elmehettek vitézkedni a harctérre, csörögtethették otthon a
kis- meg a nagyezüstöt. A család vérbelijeinek nagyanyám parancsolt. Nem csodálnám, ha
akaratának hatósugarai Csepelig elértek volna, a szőlőskosarak és húsvéti szentelt sonkák
révén.

Itt aztán bátyám a bicskás vitézkedés utolsó fattyúhajtásait elhullatta, tördelte már tán
jómaga. Remekül érezte, azaz „föltalálta” magát a tágas, népes műhelyben. Azonkívül főleg
itt is a velebeli fiúkkal és lányokkal. Szedett valami gépszerelői ismeretet a tóti uradalom
műhelyeiben; itt tökéletesítette. Érvényesült, kitűnt. Először mint nem mindennapi lábú
futballista, de nyomban a Munkásedző válogatottjában. Aztán mint ugyancsak remek lábú
táncos és nem kevésbé fürge mosolyú bálszervező, most már a szakszervezetben. Egy
mulatság szünetében a jól megpörgetett hálás lányok – a gyárban rengeteg fiatal lány
dolgozott – a rendezői szalagot a kabátja hajtókájára a vörös kalapácsos jelvénnyel erősítették
meg, mert meglazult. Báli emlékül tette el. S tűzte föl aztán minden mulatságon.

De egyszerre csak behívták a csapathoz.

Ám a szerencse csak nem hagyta el.

A pesti közlekedéshez még nem állt hozzá az ösztöne, a szemmértéke. Túlbecsülte a

fürgeségét, a hajlékonyságát; a villamoslépcső nagy emberfürtjéhez úgy függesztette oda,
nem tudni hányadiknak, magát, s ott legszélsőként úgy lengetőzött, hogy a Csepelről Pestre
száguldó kocsi egy áramtartó vasoszlophoz csapta, homlokkal egyenest.

A mentők szedték föl véréből, s vitték gyors operációra.

Már mint menetszázadba osztott katonát. Néhány nappal a frontra indulás előtt.

Az ozorai tisztaszobák tükrének keretéhez odatűzettek – nemcsak egy házban – az őt

ábrázoló fénykép-levelezőlapok is. Turbánnagy kötéssel a fején, ágyszélén ülve egy szobányi
sebesült katona karéjában. Kisebb, de tán még hősibb kötéssel, s már talpon, vállra vetett
huszárbekecsben, ezúttal egy sereg lábadozó harcos körében az I-es honvédkórház
főlépcsőjén. Már csak sebtapaszos hősünk a díszőrségben, a szentendrei géppuskás kiképző
iskola eskütételekor a köztársaság mellett.

Még egy szerencsét fialt az a szerencsétlenség. Ezt már nekem is.

A csepeli gyár a hadbavonultjai hozzátartozóinak továbbra folyósította fizetésük egy

töredékét, a hadisegélyeknél nem magasabb fokon. Bátyám még frontra készülődése idején
anyánkat jelentette be mint hadisegélyre jogosult hozzátartozóját. Ezt a segélyt kint a gyárban
osztották. Vasárnap délelőtt, egy kis naptárszerű könyvecske fölmutatása ellenében; a
pénztárosok minden alkalomkor négyszögletes, lila pecsétet ütöttek bele, miután a saját nagy
könyveiket fölütötték.

Ha Pesten voltam, én villamosoztam ki Csepelre.

Fekete olajjal bekent, szúrós, de újszerűsége miatt nekem nem kellemetlen illatú, nagy
teremben kellett várakozni, vasúti pénztárhoz hasonló kisablak előtt. Elég sokáig, mert noha
rengeteg volt a nép, a hivatalnokok azt hitték, takarékoskodnak az idejükkel, ha pontosan csak
tízkor kezdik a munkát; mert hisz tizenkettő után is csinálniok kellett, ha nem készültek el.

A nagyrészt csepeli várakozók viszont úgy használták föl mégis a drága vasárnap
délelőtti időt, hogy fönntartatták egymással maguknak a helyüket. Vagyis megvárták, legyen
nemcsak előttük, de éppúgy mögöttük egy-két igénylő, s azokkal rögzíttették a soron
következést. Mindig természetes belátással, sőt barátsággal.

Vagyis egyre jobban összeismerkedve, beszédbe elegyedve. Arról elsősorban persze, ki

ki után veszi föl – ahogy keserű humorral mondták – a „vérdíjat”.

Kiderült persze így egykettőre, hogy én kinek nevében nyújtogattam be azon a

kisablakon a könyvecskét.

Sütkérezhettem eggyel többször a messze járó nap rejtelmesen itt maradt fényében;
mint már a bonyhádi gimnáziumban, mint a béndególai kamaszbandákban, mint aztán még
annyi helyen.
 Bekószálhattam a gyárat. A pénzosztó iroda ugyan a telepen belül volt, de az egyes
üzemekbe behatolni, ahhoz mégis kínálkozó csavargótárs kellett. Így jártam be mindig
beszélő, hancúrozó társakkal magát a várost. Egyre többször helyettesíttettem magamat a
pénztár előtti sorban.

A fiatal férfiakat a fölmentések ellenére rendre kiszívta a háború a gyárból, a városból.

Így aztán a kószáló társaságban ugyancsak több volt a lány, mint a fiú. Úgy velünk tartottak,
hogy körülállták még a biliárdozásunkat is a gyárkapuval szemközti kis csehóban, ahogy
akkor az ötödrangú kávéméréseket nevezték ott is a kültelki nyelvújítók.

Mikor jelent meg először a magyar Vörös újság? Ennek időpontja jelzi, hogy bátyám
még mindig katona lehetett (ha másutt nem, valami Tolna megyei nemzetőri alakulatban),
mert a vérdíjért még egyre kijártam.

A helyiérdekű kocsi nyitott peronjába szemcséssé fagyott havat csapott az éles szél.
Háttal a szorongóknak, a lebocsátható vasverőcéhez lapítva olvastam a rossz nyomású lapot,
lehetőleg fél kézzel tartva, hogy a másikat meg-megmelegítsem a kabátzsebben. A gyár előtt
árulták.

A cecei szép, kék vásznú, finom papírú könyvlelet legérthetőbb fejezete, A német
parasztháborúk története akkor már jó ideje ott izzott-villogott az agyamban. Ennek a
külsejével oly választékos, fejtegetéseivel oly tudományos igazsága testvérien támogatta a
szegényes újságpapír fenyegetően hangos – szinte rekedt hangú – állításait és ajánlatait.

Amikor Buharin híres brosúráját először kézbe fogtam – annak körülményeiről

emlékezetem éppilyen képeket őriz; gyárkapu előtti újságárus, téli villamosperon,
meggémberedett ujjak, gyalázatosan rossz papiros, elsuhanó külvárosi házak és telkek –
megtoldva alkonyi éggel. Soha alkalmasabb környezet forradalmi kiáltványok olvasására. Ha
fölpillantottam a sarokból, dőltek fejembe megannyi könyvillusztrációként a valóság
magyarázó ábrái. És följebb a kora est első csillagai.

Vagyis megtörtént, hogy töltöttem egész napot Csepelen? De kikkel, azaz kiknél, sőt
kiknek az asztalánál, mert hisz akkor nyilván ott kinn ebédeltem – ilyen részleteket már nem
mutatnak az emlékezet gyorsfölvételei. Így a többi részlet pontosságát ellenőrizni kellene.
Éles téli szélben, villamosajtón kihajolva nem lehet fél kézzel újságot olvasni. Akkor hát az
emlékezetem által oly tetszetősen mutatott újságot nem ott olvastam, hanem kezem ott a
brosúrát cserélgette? Merthogy a villamosokon a kedvenc helyem mindig az a vasverőce volt,
az bizonyos, és az is, hogy azok az olvasmányok Csepelen kerültek a zsebembe, meg hogy
akkori örök olvasási lázamban ami betűhöz hozzájutottam, azt, mihelyt tehettem, a szemem
elé vettem.

Az iskolában éppoly szomjasan olvastam. Hisz annak idején Varjasnak azzal adtam
alkalmat, hogy ellenszenvét ellenem később oly istenigazából kiadja, hogy az ismételt
rajtakapás után az ő óráin hasonlóképp olvastam, a gyorsírásin is. De a csepeli emlék
rögzítése azt a hiedelmemet üti helyre, mintha a modern szocialista eszmékkel Varjas
ismertetett volna meg. Nem; ezek ott a csepeli helyiérdekű hideg peronján érintettek meg,
mint olyanok, melyek a százados igazságtalanságok ellen rögtön gyakorlatot ajánlottak.
 Csepelre kellett mennem; izgalom kerülgetett – miért is? A Hébelt-iroda előszobájában
legutóbb azt az – akár utasításnak vehető – tanácsot kaptam, hogy szokott megjelenéseimre
(egyre ritkultak) valakivel mindig kísértessem el magam. Míg én fönt vagyok, maradjon az
illető lent, némileg távolabb, de mégis a kapu látósugarában. És ne tudja ő sem, milyen
ügyben, mi ellen nyújt fedező védelmet. Jobb, ha valami családi vagy érzelmi históriát sejt.
(Mintha akadhatott volna köztük olyan gyermeteg.)

Előző nap Dembiczcel botlottam össze, a famunkásoknál. Jó ideje nem láttuk egymást.
Épp érkeztem, ő meg rohant már el. – Beszélnék veled, mikor válthatunk egy kis világot? –
Akár holnap.

De más volt az oka az izgalomnak. Jóleső izgalom volt. Homályosan bontakozó.

Emlékek alatt szunnyadt.

Dembicz sose járt Csepelen.

Én nemegyszer; gondolatban még többet.

Dembicz soha nem járt Csepelen, s a villamosból, valahányszor az úgy kanyarodott,

üvegre tapasztott homlokkal bámult a gyárkémények szálerdeje felé.

Egyetlen kéményről nem lebbent akár leheletnyi füst sem. A proletárerőnek még másfél
éve oly félelmes citadellája? Bevéve, megtiporva.

Elesettebben még, mint a második fellegvár, Angyalföld. A román kivégzőosztagok itt

ropogtatták sortüzeiket legsűrűbben s legkeményebben: a leglátványosabban. Okkal, azaz
szándékkal. Innen kanyargott ki legtöbb olyan tehervonat, melyek fékezőfülkéjében puskás
katona állt, a jellegzetes hosszú szuronnyal. A gyárból a vasúti sín a városon át vezetett. Az
emberek – jobbadán az asszonyok – az ablakokból nézték a hosszú sorban eldöcögő nyitott
teherkocsikat. Rajtuk tegnapi kenyérszerzőiket, a hatalmas szerszámgépeket, a jámbor
elefántok módjára megláncoltakat.

Így mondta el a szemközt jövő fejkendős, akivel soká tartó kószálásunk egyik
utcasarkán annyit pillantgattunk egymásra már messziről, de aztán hátrafordulva, míg
egymásra nem ismertünk.

Bármennyire számra kívánkozott, tudtam annyi fegyelmet, hogy ne kérdezősködjem,

mi történt azzal a kánikulai influenzától rákvörösen verejtékező, a fölösleges vezénylésektől
már mutáló munkásezred-parancsnokkal, aki a szolnoki visszavonulástól fogva az embereit
még Újpesten négyes rendben meneteltette.

És mit mondhattam volna vajon én, ha esetleg részleteket akar az ő érdeklődése a szinte
vízözön előtti jó táncos, jó futballista felől? Hogy legénykedő egyenruha-imádatában valahol
a Balaton környékén a rokoni tisztek nyomában fehér tollasan nyargalászva élvezi: lám,
rátermett a lovaglásra is?
 Dolgom végeztével azonnal tisztulhattunk, s tisztulnom kellett volna Csepelről. De csak
nem fogyott ki Dembicz a megtapasztalnivalókból. S az én faggatásomból. Hogy mint, miért
történt meg ez?

Mert Dembicznek azért elmondtam, mi fűzött Csepelhez még jóval az után, hogy
személyesen már nem jártam ott. Hogy ide vonult vissza a tiszai frontról tán az utolsóként
még ellenálló csoport. Mintha annak az ellenállásnak még mindig lehettek volna nyomai,
olyan pillantásokkal jártuk az utcákat.

Az elesettség mérete – hogy az államhatalom, bukása után, milyen mélyre rántja

egyedeiben is a föltörekvő proletariátust – oly látványosan erősítette az ő (akkor még csak
alakulgató) fölfogását az osztályharcról, hogy szeme már csillogva szedett még több és több
„döntő tényt” és „beszédes adatot”.

S fölpezsdült, ahogy ezeket ahelyt rendszerébe állította.

Nézetei, jobban mondva, ahogy azokat előadta, vagyis az érvelései a Tisza Kálmán téri
első találkozásunktól fogva nemegyszer bólintásra bírtak. Még akkor is, ha mosolyogtam
hozzá.

Hogy milyen szél fújta már akkor nála a malom kerekeit, akkor világosult meg előttem,
amidőn ezek az áramlatok megborzolták az én tömény üstökömet is.

Az eoluszi viharbarlang, amelyből a Dembiczre ható eszmék előkerültek, Szabó

Ervinnek az a nevezetes kis szobája volt, ahonnan a főváros közkönyvtárait igazgatta, és a
szociáldemokrata párt mindenkori ellenzékét irányítgatta a marxizmus németes útjáról a
franciásra.

Dembicz nem volt tételes szindikalista. Bajosan lehetett volna. Hisz irányát a
magyarföldi szindikalizmus sose foglalta tételekbe.

Még kevésbé politikai programpontokba. Mit nem szabad, mit kell elkerülni, mitől
szükséges óvakodni – nyugaton voltaképpen ezzel az elvhirdetéssel kísérte a Szabó Ervin-féle
szindikalizmus kezdettől fogva a munkásmozgalmat, hol támogatva, hol gáncsolva.
Gyakorlati ajánlatok helyett erkölcsi követelményekkel tehát. Szószólói semmit nem vetettek
meg úgy, mint a politikai taktikát. Burzsoá csapdának tekintették a parlamentet:
parlamenteket. Minden parlamentároskodást vagy bármiféle buzgólkodást az erőszakszervi
hatalom megszerzésére. Egy fillérnyivel több bér kiharcolása közelebb hozza a forradalmat,
mint száz szavazat megnyerése, ez volt akár gazdasági eszmerendszerüknek tápláló
gyökérzete. Az ilyen irányú forradalmi szervezkedést kell ország-, majd világméretűvé tenni,
mindenütt helyi erőből. Ez persze még több taktikát kívánt: a voksok helyett elméket kellett
nyerni. Dembicz bízott az elme mindenhatóságában, felelősségérzet-működtetésében.

Úgy fejtegette mindezt Dembicz nekem, mintha ott a piszkos csepeli viskók és égbe
nyúló kormos kémények közt (melyek az ő szavai közt még élesebben bizonyító ábrák, kiáltó
illusztrációk lettek) vitatkoznia kellene velem. Oly szívósan, hogy felém fordulva néha
megállt. Hamarosan kiderült, hogy volt barátaival vitatkozott, azokkal, akik még a háború
alatt alakítottak valamiféle csoportot a jövő eltervezése végett, Szabó Ervin gondolatai
jegyében, sőt Szabó Ervin élő szavaihoz igazodva. Mert ha az nem halt volna meg! Épp az új
lehetőségek hajnalán!
 A végeznivalóm Csepelen gyorsan és olyan módon folyt le (az anyám korú asszony,
akinek a borítékot átadtam, átölelt, megcsókolt, tejeskávéra akart marasztalni), hogy regényes
hangulat emelkedettségében léptem ki a rám várakozó Dembiczhez, s hallgattam az ő további
üdvtanát; merészségében Bolyaiéval versenyezhetett volna. Fölpezsdülve követtem a
szárnyalását.

Belém karolt újra s újra.

Hogy miben kellett mellettem ministrálnia, azt gondolom, Dembicz éppúgy sejtette,
akár Szegi vagy mindazok, akiket erre, noha segédkezésüket fölöslegesnek éreztem, hellyel-
közzel mégis megkértem.

Megálltunk a csúnyácska, stílustalan templom előtt, mely abban a hideg, csupa vas
környezetben didergő-idegenül toporgott, és – fiatal emberek tán soha nem hittek oly lelkesen
a jövőben, az emberi szenvedés elmulaszthatóságában. Pusztán azért, mert egymáshoz
illeszthették még egymástól elütő gondolataikat is.

Fölbátorodtam. – Gyerünk be a Munkásotthonba. Ott csak megmondja valaki, mi

történt azzal a Kovács nevű bizalmival, aki az egykori huszonkettes vasasezredet úgy vitte ki
a vörös frontra, hogy aki megmaradt belőlük, azt visszahozta.

Dembicz hallani sem akart a dologról – ebből gondoltam, hogy sejti, mi ügyem lehetett
itt. – Gyerünk csak, gyerünk, kerüljünk csak minél hamarabb ki innen.

S máris türelmetlenül vártuk a helyiérdekűt.

Igyekeztünk el a kockázat közeléből, mi, akik az imént oly szépen megegyeztünk az

egyéni viselkedés – vagy a bátorság – erkölcsi mindenhatóságában. Nem beszéltünk; a
némaságunk vádolt, beszédesen.

Dembicz sokszor hozott olyan híreket Bécsből, melyek jóval a közlésük után nem
könnyű megemésztésük arányában voltak hatással rám, s melyek tárgyában így jóval később
érlelődtek bennem kérdések további, további részletek végett.

Most újból ilyeneket mondott, bennfentesként; abban a meghittségben, melyet két

embernek még zsúfolt vonaton is a közösen megkönyökölt ablak nyújt.

Csepelről hazatértünkben megint csak a villamos leereszthető vasajtajára támaszkodva

beszélgettünk, szorosan összehajolva, ha a robogás zaja és szele érthetetlenre törte a már
amúgy óvatosan ejtett mondatainkat.

Elsősorban mégsem ezekre az egyébként igencsak táguló szemmel és elmével hallott

hírekre emlékszem, melyek részleteivel Dembicz ez alatt a hosszú út alatt ismertetett meg.

Talán, mert a gyakorlati szocializmus első agitációs iratát, azt a rossz papirosra nyomott
brosúrát éppilyen helyzetben, a villamoskocsi nyitott peronjának vasverőcéjéhez szorulva
olvastam, ezen a sivár kültelki úton robogva: nem csodálkoznék, ha emlékezetemben emiatt
tolakszik első helyre, amit Dembicz ezen a keservesen végigállt, igencsak megdülöngéltető
úton elmondott azokból a kusza gondolataiból, melyek inkább a lelkes, mintsem világos
előadással lehettek rám hatással.
 A mögöttünk hagyott kormos-piszkos gyárvárosnak és a szemünk előtt nyomasztó
képet sorjáztató rideg perifériának mindezek után és mindazonáltal remélhető fölemelését
hirdették – voltaképpen ezzel voltak meggyőzőek. Meg hozzá az itt lakók lelkiereje, jobb
emberi minősége révén. Nem a fölemelés tehát a helyes kifejezés, hanem – s ez „döntően
lényeges” különbség – a fölemelkedés.

Az első jól fúró gondolat, jól melegítő érv, mely Dembicz szavaiból belém hatolt: a
fizikai munkások mindenkori bérénél az úgynevezett szellemi vezetők se kaphassanak egy
fillérrel se többet a jövendő társadalmában! A legmagasabb rangú művész, tudós vagy
államférfi se részesülhessen több javadalmazásban, mint a legnagyobb fizetésű szakmunkás.
Mindenféle politikai döntésben szavazati joguk pedig csak a kétkezi dolgozóknak lehet! A
bérmegállapításnál a munka termelékenysége fölé kell helyezni a munkával járó esetleges
szenvedést! Így a csatornatisztítók például előnyösebben illetményezendők, mint a
színésznők, vagy – pillantás rám – a juhászok.

Dembicz – bár az ilyen mondatok közben kihívóan el-elmosolyodott – mégsem volt

ortodox szindikalista. Hisz ahol szavazat és államférfi van, ott szükségszerűen van már
központi erőszerv. Annak szükségszerű megszüntetése, azaz megszűnése – mert ez is
lényeges különbség – elhalasztható ugyan, de nem úgy, amiként még Hubert Lagardelle is
föltételezi!

Citátumaiba (hosszú passzusokat tudott betéve) és fejtegetnivalóiba úgy belemerült

Dembicz, hogy azt kell hinnem – már alig volt kíváncsi annak arcára, akihez beszélt. Elméje
annyival forgott sebesebben, mint nyelve, amennyivel sebesebb és erősebb a hegyi patak
annál a malomkeréknél, amelyet pörget.

Hozzám beszélt, megfogta baljával a kabátom hajtókáját, de jobb keze mutatóujjával

mellemet ütögetve újra és újra így kezdte a mondatot (ha véletlenül félbeszakítottam):
„Józsinak abban nem volt igaza…” „Jancsit ott nem igazolta az idő…” Egy pillanatnyi
ajaknedvesítése alatt megemlítettem neki az alkotó művészek (s most már mindenféle
alkotók) minden szempontból oly kívánatos névtelenségét. „Tökéletes igazság, egyenes út!
De Jancsinak, de akár Ervinnek hiába magyaráznánk!”

Mintha én is azokkal a távollevő, vele egyívású barátaival cserélnék eszmét, ez csapott

meg.

Cél és út
A forradalmak legszívósabban a legendájukkal alakítanak: hogy mit hagynak az utánuk
következő nemzedékekre. Épp ezért afféle történelmi pedagógiai kívánalom, hogy a legendák
hősei fiatalok legyenek. A gyerekember hős az igazi!

Az 1919-es események szereplői közül azok, akiknek feje körül Pestről (már az
eseményekre visszapillantva) valamiféle sugárzást láttunk, csaknem mind kiskorúak voltak;
akár Petőfi köre, akár a francia romantika Victor Hugo vezette gárdája, akár a Sturm und
Drang vezérkara. Az 1919-es magyar szellemi újítómozgalmaknak azok az itthon gyülekező
szereplői, akik még a diktatúra előtt, majd annak végső napjaiban kommunistának vallották
magukat, éppen hogy túl voltak a középiskolán. Duczynska Ilona és Sugár Tivadar húsz-,
Korvin Ottó huszonhárom évesen vezetői a zimmerwaldisták, a forradalmi szocialisták hazai
mozgalmának; Lékai huszonegy évesen sütött volna pisztolyt Tiszára, ha tudja, hogyan kell
fölhúzni; Révai és Lengyel húsz-huszonegy évesen írják s irányítják a Vörös Újság-ot; Sinkó
Ervin húszéves fővel parancsnoka a szovjetháznak. Szemükben a huszonnyolc éves Szamuely
tekintélyes, világtapasztalatú férfiú; a harminchárom-harmincnégy éves Kun és Lukács neve
köztük: az öreg. Garami és Bőhm az idült koruk miatt nem értik – nem érthetik – az idő
szavát: betöltötték a negyvenet.

Az emigráció mindezeket a legénytoll korúakat még külön magasságba emelte, a

gyorsan tornyosuló legendák felhőibe: szerepet játszottak a történelemben, s a végszót még
dehogy mondatták el. Jött is a hír, hogy noha visszakényszerültek a kulisszák mögé,
nyelvükön a további szöveg.

Természetes, hogy a mi fülünkbe az ő szavaiknak lett volna legegyenesebb bejárásuk.

Dembicz innen Pestről is ezeknek beszélt, ezekkel váltott eszmét. Amit nekem először
ott Csepelen s később másutt kifejtett, voltaképpen egykori fegyver- és vitatársaihoz intézte.
Néha ugyancsak tágítanom kellett nehezen nyíló agyjárataimat, hogy tájékozódni tudjak e
különös dialógusokban, melyek során az itteni beszélő félheves szavaiból kellett kihámoznom
annak (és azoknak) a távoli vitatársaknak a tárgyilagos igazságát. Hiszen azok egymással
szintén vitában voltak azon a távoli színpadon. Szenvedélyes vallomásokat, filippikákat
készítettek egymás ellen már a kulisszák mögött, jóval jelenésük előtt.

Különös színpad volt ez. Mert hisz a szín, ahova a szereplők kilépni készültek, s
hellyel-közzel már kiléptek, közös volt. A protagonisták ragaszkodtak egymáshoz. Dembicz,
aki némely ponton Bakunyint se vetette el, s a „nevelő tettől” (a merénylettől sem
idegenkedett, egyebek közt Lékai és Korvin közös akciójával érvelve), úgy jellemezte Sinkót,
mint aki útkereső futkosásában rég nem a két lábán, hanem a két kezén jár. Éppily ég-föld
távolságra került egymástól Révai és Sinkó, majd mindkettő Lukácstól, valamennyiüktől
pedig mondjuk Barta, Kahána, György Mátyás. Mi fűzte mégis őket egymáshoz? És
Kassákhoz? A közös nézőtér, amelyre számíthattak?

Az egykori cél vajon, amely mégis közös maradt, s amely vonzhatta őket még együttes
szereplésre, ha nem másként, mint a tragédiákban az éppolyan szerepű kifejlet, a már felsőbb
akaratú katarzis? Mindez akkor még a „mozgalom” volt. Bármily távolságra rugaszkodtak el
egymástól ezek a küzdő felek, időről időre újra összeforrtak, vagy legalább összetalálkoztak.
Működni – élni – csak azon a különös porondon tudtak.

Egy drámai szükségszerűség anyanyelvét beszélték, egyazon ananké neveltjei voltak,

azazhogy szülöttei, mert hiszen az az isteni Ananké, a Végzet, az őshiedelem szerint nő volt.

Kállay Lajos azért bizonyult irányomban kitűnő pedagógusnak, mert léptenként

fölnőttnek vett maga mellé. Dembicz, mint mondtam, kezdettől fogva. Így pajtáskodása
pedagógiai elem lett. Szabadon cserélhettem vele gondolatot, ráadásul olyan dolgokban,
melyekben a válláig sem értem. Bizalmasabban, mint nagybátyámmal, mert hisz vitázva.

Már amikor mégiscsak hozzám került a szó. De hisz így is összeillettünk. Ő beszélni
szeretett, én kíváncsiskodni. Hovatovább lexikonként kezeltem.
 Jómódú fiú volt, s ezért egy-két esetnél többször nem jártam náluk (már az
előszobájukban festmények, stílbútorok), s őt sem hívtam soha magunkhoz.

De ülve alig lehetett volna oly lendületesen, oly változatosan oly rengeteg témát
megtárgyalni. Olyan tömören, olyan szentenciaszerű lezárással. Ehhez az ő hosszú lábainak,
széles karmozdulatainak is tér kellett. S főleg a hirtelen megállásainak, amikor egy-egy
gondolatnak a végére ért, és az összefoglalást felém fordulva közölte, szemét szemembe,
finom mutatóujját (a mindig gondosan nyesett körömmel) mellemnek szögezve.

A jóakaratúak, a rosszakaratúak egyaránt túloztak, ha Dembiczet úgy emlegették, mint

Szabó Ervin másodpéldányú (esendőbb) testet öltött szellemét. Szabó Ervin hiteles szelleme
megszakítatta volna a maga módján a néha már-már izgága Dembicz magyarázatait, de
valamennyiük közt bizonyára őt vállalta volna legtürelmesebben. Szabó Ervin a magyar
munkásmozgalom kibontakozása idején, a tényleges nagy harcok előtt állította föl a maga
közismert tételeit. Dembicz most e tételeket elsöprő harcok után vette elő, s állítgatta föl ismét
ezeket a szerinte mégiscsak szívósnak bizonyult elveket.

Túlságos leegyszerűsítés lenne: Szabó Ervin olyan mértékben szervezett (szellemi)

ellenzéket a magyar munkásmozgalomban, amily mértékben annak vezetői a „német
szocializmus” útjára tértek, azaz lényegében a parlamenti hatalmat akarták megszerezni –
azaz megszereztetni – maguknak. Marx Károly országalapító hagyatéka nem olyanféleképpen
oszolt Rajnán inneni és Rajnán túli részre, mint egykor Nagy Károly frank birodalma. A
„nemzeti lelkület” sem volt oly elválasztó vonal, ahogyan a „lobogó” gall és a „hűvös”
germán szellemiség túlértékelői vélték; Jaurès és Liebknecht mozgalmi taktikája nemigen
különbözött egymástól.

Szabó Ervin voltaképpen az I. Internacionálé előtti – tehát még minden irányzatot

egységben tartani akaró – alapelvet vallotta: a tömeg és a vezetés szerves, szimbiózisos
együttműködését. A mindenkori forradalmak valamiféle klasszikus stratégiáját. Amely során,
ha úgy fordulna, a szocialista erkölcsnek hatóerő dolgában meg kell előznie a szocialista
gazdasági berendezkedést.

Dembicz szerint ez az „úgy fordulna” végzetesen elkövetkezett, alig fél évre Szabó
Ervin halála után. Hogy az 1919-es esztendő a magyar proletariátusra olyan vereséget hozott,
amelyben a győzelem föltételei is adva voltak, ezért Dembicz teljességgel a szociáldemokrata
pártvezetőséget okolta. Vakon elszakadt a legnagyobb tanítómestere óvatos irányelveitől.

Sorozatosan belérohant a parlamentarizmus kínálta csapdába! Elcsodálkoztam ezen. De

– igen! Nemcsak nem a tömegektől vezettette magát, hanem még a tömegek vezetése helyett
is politikai tárgyalásokat vezetett, kulisszák mögötti alkudozásokat irányított, nem a
munkások és parasztok tényleges, azaz helyszínen megvalósuló gazdasági előrejuttatása,
hanem a „vezetőgárda” stallumba emelése érdekében. Minél több miniszteri, államtitkári,
osztályvezetői és akár népbiztosi polc birtoklása végett. Igen, ők söpörték el a kezdetben vak,
majd riadt hatalmi szomjukkal Kun Béláékat! Mindezt nemcsak Dembicz oly gyakori
idegfeszültségének, hanem a leveretés utáni hónapok vitalégkörének ízelítőjéül. Kun Béla
gárdája a világforradalom nyugatra irányzott rohamcsapata volt; előőrs-föladata: minél több
átvetett hídfő, s a minél gyorsabb továbbtörés. Március 21-én, azon az emlékezetes
gyűjtőfogházi tárgyaláson ő csak igent mondhatott (mert hogyan mondhatott volna nemet?)
azokra az ajánlatokra, melyek eleve elfogadták az ő föltételeit. Olyanok segítették hatalomra,
akik rettegtek a hatalmától.

Dembicz nyilván csak töredékeit szállítgatta Bécsből mindannak a kenyér- majd

lándzsatörő érvcserének, amely a tragédia alapokainak kiásása körül hamarosan megindult.
Körünkben, mondani sem kell, a Ma állásfoglalása keltett legmélyebb hatást, szaporított
legtöbb szót.

Kassák haragra hajló vitázó volt, de igazsága lapjait a fegyelmezett kártyás módjára
fedte. Már csak azért, mert azok nagyrészt érzelmi eredetűek voltak. Ő már csak igazán
ismerte az okok és események forrását.

Merő véletlen folytán a Ma Visegrádi utcai helyisége épp akkor, átmenetileg,

társbérletféleképp egy lakáson osztozott a pártmozgalom első helyiségével. Ennek első
tollforgatói: Lengyel, Komját, Révai, Sinkó, de Sallai és Lékai nemkülönben, Kassák keze
alatt kezdték a fogalmazást, mégpedig mint költők. És a munkásság ügyéről a sok iskolában
tanult intellektuelek között ki szólhat illetékesebben, mint ő, a kitanult vasmunkás?

De amikor az újkori magyar történelemnek erről az igencsak sorsfordító napjáról már

jómagam személyesen beszélhettem vele, a magát fegyelmezni tudó Kassákból leplezetlenül
tört ki valamiféle személyes indulat. Az autodidakta munkás sértettsége vajon? A politika
magas játékaiba be nem vett „tömegember” ingerültsége a „boncok” ellen, akik
nagyképűsködésük csúcsán ráadásul csúfosan elvesztették a partit, odavetve felelőtlenül
igazán minden apait és anyait?

Mondatai rövidek és szárazak voltak. De szeme mindegyik után nem is egy, hanem
három fölkiáltójelet villantott. Akár a Ma nevezetes vezércikkében, amelyet a „végzetes
kanyar” második évfordulóján tett közzé. Amely azt a napot nemcsak forradalom
megszületésének, hanem egyben elbukásának „keserű dátumaként” ábrázolja. Olyannak,
amely első percével a sírba tartott.

Mert mi volt akkor a történelmi helyzet? A szovjet és a spartakista modell, a fegyveres

osztályharc helyett „egy abszolút irreális szituáció: a burzsoázia átengedi!!! a hatalmat, sőt
ennek átvételére egyenesen fölkéri!!! a proletáriátust”. Kassák továbbra is ilyen hármas izzású
szenvedéllyel fejtegeti, hogy a proletariátus vezetőitől a forradalom eszméje azt kívánta volna,
hogy „a hatalom átvételét a leghatározottabban visszautasítsák”. Mert az a fordulat olyan
kispolgároknak nyitott utat, akik, még ha kommunistának vélnék is magukat, „minden
politikai forradalmiságuk mellett egy felélt, egy gyökeréig kiégett, egy burzsoáziától kapott –
tehát ellenforradalmi!!! – érzés- és kultúrvilágot cipeltek magukban”.

Vagyis éppoly hévvel lőtte a szociáldemokrata pártvezetőséget, mint egykor Szabó

Ervin. Sőt, úgyabbul. Szabó Ervin önszántából lépett ki a vezetők sorából, igazánból sosem
kívánkozott oda. De Kassákot, aki úgy áhított oda, mint a fölnőtt fiú a családi asztalhoz,
kiakolbólították, keresetlenül, sőt gúnnyal. S ki tette nevetségessé (a „proletárok előtt!!”)?
Göndör Ferenc. – Göndör!!! – mondta szárazon Kassák, és törölt egyet az összekapott száján.

Nem mentette föl Kunt sem az alól, hogy ezekkel összeállt. Nem tágított megszűkített
pilláin Kassák akkor sem, amikor nemegyszeri beszélgetésünk harmadik tagja, ha jól
emlékszem, Déry, közbevetette, majd továbbfejlesztette a gondolatot, hogy abban a
pillanatban mi mást tehetett a fejsebeit ápoló Kun, mint amit tett?

Kun Béla valóban úgy lépte át az országnak a már akkor fullasztóra szűkített határát,
oly rohamosztagos merészséggel, a szabad cselekvés olyan célirányosságával, ahogy később a
szabadlövész csapatok törtek megvívandó területekre. A hadüzenetként kinyilvánított
világforradalom egyik partizánparancsnoka volt, körötte egy kis csapat éppoly elszántan
merész, de Magyarországtól évek óta távol élő olyan emberrel, akik már nemcsak a
forradalom győzelméért, hanem megtartásáért verekedtek. Feladatuk, hogy az ellenséges erők
kellős közepén bár rögtön nyissanak tüzet; bekerítetten is szélesítsék a gyűrűt, mert e gyűrűk
találkozása lesz a nemzetközi forradalomnak legalábbis a kontinentális megvalósulása.

Kun Bélának és a már ellenforradalmi harcot próbált gárdájának – és ezt az oknyomozó

történész se láthatja másként – módjuk, azaz szabadságuk sem volt arra, hogy – amint Kassák
abban a vezércikkben oly lendületesen írta – „a hatalom átvételét a leghatározottabban
visszautasítsák”. Nem voltak szabadok: foglyok voltak. Lehet frontkatonának olyan
álláspontja, hogy ő fogoly akar maradni? Mikor visszakaphatja kezébe a fegyvert? A taktika
azt diktálta, hogy elfogadják.

A „szituációt” az tette, s azért „abszolút irreálissá”, mert akik úgy mutatták, hogy a
fogolynak visszaadják a fegyvert, voltaképpen le akarták börtönön kívül is fegyverezni: a
maguk védőcsapatává akarták szervezni; mentőcsapattá egy olyan, valóban nehéz
helyzetükből, amelyet ők megoldhatatlannak láttak. Sőt katasztrofálisnak abban a
pánikhangulatban, melyet Kassák (nem elsőként) a „burzsoáziától eredő érzés- és
kultúrvilágukkal” magyaráz.

De amely elsősorban a tájékozatlanságukból és tapasztalatlanságukból eredt. Szemük

nem szolgált jól sem a helyben, sem a helyzetben. Ők úgy taktikáztak, ahogy a
képviselőházak folyosóin a mindenkori kormányalakítók. Víziószerűen igazolták, amit Szabó
Ervin föltett róluk.

Így tartott már a katasztrófát elkerülő első lépés katasztrófába.

Ha hihetnénk, hogy a történelmi eseményeket mindig valóban azok vezetik, akik

szerepet kapott protagonistákként nagy buzgólkodva irányítgatják, könnyű volna kikeresni a
magyar proletariátusnak már nemcsak Kassák szerint menthetetlen kispolgári gyökerű
vezetőit; azokat a szociáldemokrata pártembereket, illetve most már felelős államférfiakat,
akik a Gyűjtőbe kikocsiztak, hogy a kommunistáknak afféle „kard vagy korona”-ajánlatot
tegyenek. Akiknek jó része – mint kiderült – valóban annak tudatában írja alá az
együttműködést a kommunistákkal, hogy nem kommunista forradalmat fognak csinálni.
Menti vajon őket, hogy egyéb tájékozatlanságuk mellett arról sem volt képük, hogy milyen
lehet voltaképpen egy kommunista forradalom? Vagy egyszerűen: egy forradalom
Magyarországon.
 Azon a baj kerítette helyen, abban a szerfölött bonyolult, de nagyon egy végeznivalót
kívánó és kínáló helyzetben. Ahogy most már – bárhogy vesszük – felelősek nemcsak egy
osztály, hanem egy nép történelme előtt.

Kassák fegyelmezetten is erőszakos közösségi érzése jellegzetesen hazai, magyarföldi

volt, honi proletártalaj táplálta. Ahogy Ady a siratni való magyart, Petőfi az életerős népet,
olyanféleképpen vélte ő azonban megtestesíteni a tudatos proletárt: kizárólagosan.
Elhamarkodott lenne mégis túlfűtött szavaira azt mondani, hogy az volt most is a folyosókon
kívüliek, a tömegek véleménye.

Nemcsak vele volt gondolatcserém azokról a napokról. A hiteles-nagy íróvá lett

autodidakta proletárunk mondatai mellé bő idézet állhatna itt az éppoly hiteles-nagy íróvá lett
autodidakta parasztunk akkori gondolataiból.

„Kiáltani, országon keresztül hangzóan kiáltani szerettem volna – írja erről a fordulatról
a másik független tanú, Veres Péter –, hogy megértsék: ostobaság a háború! Elfogadni a Vyx-
féle feltételeket, melyet az antant diktált, beszüntetni a harcot, békét és munkát hozni, mert
csak a munka teremtheti meg a szocializmus világát. Félre a jelszavakkal, a világforradalmi
romantikával! Ha a nyugati munkásság nem akarja a forradalmat, mi nem erőltetjük rá!” Így
Veres Péter.

Mond ő még mélyrehatóbbakat megrendítő, minden lapján szívmeleg nagy

beszámolójában, a kor közép-európai tömegmozgalmainak egyik tán legmesterművibb
ábrázolásában. „A magyar munkásmozgalom még eddig nem termelte, nem termelhette ki
magából sem a forradalmi vezér, sem az államférfi, de még csak a párthivatalnok típusát
sem.” Vezetőit a nép nem ismerte, vallja tovább.

Nem ismerhette. Négyévi magyarországi távollét után az erdélyi neveltetésű Kun Béla
novemberben érkezett meg Budapestre. Négy hónap múlva az ország hajóhídján állt, a
közhiedelem szerint teljhatalommal a kezében. Azzal-e vajon, valóban? S ha nem, miként
történt, ami történt?

Most, a százharminchárom napos vihar után, persze hogy közös nyugvópont meglelése
nélkül folyt a szó, a néha ugyancsak kemény vita a hajótöröttek, az itt és ott, az így és úgy
partra vetettek között.

Akinek idegzetében van az írni tudás (és a vele járó valóságtudás), az akkor is
lényegeset mond, ha látszólag elszalad a tolla. „…Amikor kihirdették a proletárdiktatúrát –
írja más mondanivalóval a tollában a magyar dolgozó osztályok eddigi legpontosabb (s
egyben legművészibb, mert az eszköztelenséget már kezdettől oly magas fokon kezelő)
krónikása, a balmazújvárosi gyepsori pályamunkás –, hamarjában összeállítottunk egy
munkástanácsot, amelyben a földmunkások mellett kisgazdák, kisiparosok, tanítók,
tisztviselők, sőt a vörösgárdává változott nemzetőrség és csendőrség is képviselve volt.
Megválasztottuk a háromtagú direktóriumot.” Ennek ő, az akkor huszonkét éves, még
mundérban járó zsellérfiú a jegyzője. A hatalmas falu vezetői: Czige István, Pokrócz Ferenc,
Kis Tar Sándor, és a már évtizedek óta működött földmunkásegylet más veteránjai, akiket a
szerző emlékezéseiben is bácsizva emleget. Példás rendet tartva vezetik a falut, a hajdani
„várkonyista” agrárszocialista elvek érvényesítésével. Ez a Várkonyi (István) meg még
Batthyány Ervin, majd Áchim András iskolájában-mozgalmában alakítgatta eszméit az új
rendű világról.

A magyar szocializmus történelmének kincset osztó archeológiai végeznivalója volna

föltárni, hogyan működött Balmazújvárosban a tanácsuralom. A tanács a nép uralma akart
lenni. Néha tán nagyon jámbor jóhiszeműséggel, de azáltal tanulságosan. A fentről – a
felhőmagas Pestről – özönlő rendeleteket ezek a nehéz markú lentiek talajhoz kezesítették.

„Az elhagyott nagybérletekből három kat. holdat a család nagysága szerint a legjobb
fekete földből azonnal széjjelosztottunk.” Eltérve a központi rendelkezéstől és dehogynem
néztek a távolibb jövőbe! „A nagyháti Fürst-uradalom gazdátlan cselédei (a bérlő itthagyta a
birtokot) átvették a tanyát, a nekik járó tíz-tíz hold földdel, és Szép Szabó Sándor parádés
kocsis vezetésével közösen akartak gazdálkodni.” Át-áthúz a balmazújvárosi új világon még
az újtestamentum levegője; piruljon, aki mosolyog rajta. Esik ugyanis morranás, hogy a
Debrecenbe rendelt tantestületnek kocsikat adott a tanács. A munkástanács ifjú jegyzője, „én,
a község egyik vezetője, gyalog indultam Debrecenbe”. Nem azért, hogy holmi példát adjon.
Hogy hű legyen magához. A türelemből ad példát. S a fönti központ, mely nem helyesli a
földosztást? „… a nagybérlők fölmentek Pestre és letették a termelőbiztosi vizsgát, s pár nap
múlva visszajöttek mint termelőbiztosok a saját birtokukra.”

Hova fordult volna vajon akár abból a kanyarból a történelem, ha az a lent és fönt még
ilyen „adottságok” közepette is szót ért? Mert hisz különvéleménye ellenére Veres Péter
éppoly híven szolgálta a tanácsuralmat, akár Kassák.

A balmazújvárosi kísérlet csak májusig tartott. A román hadsereg a legújabb

demarkációs vonalat is megszegi. A fiatal gyalogtitkár nem térhet vissza frissen elvett
feleségével a zsellérsorra napszámosnak, ahogy tervezték.

Szuronyok közé kerül, majd pincecellák, várbörtönök, fogházak több évi sorozatába.
„De előbb a grófi kastélyban kihallgattak, ami körülbelül így folyt le: – Mi voltál? – kérdezi a
tiszt magyarul, hiszen azelőtt a Habsburg-hadseregben szolgált. Az embernek az volt az
érzése, mintha a saját tiszturaink előtt állna. – Bolsevik? Munkástanács? Direktórium? – Na,
nesze munkástanács, nesze direktórium – és jobbról-balról hatalmas pofont adott, hogy innen
oda buktam, s néha a másikat majd elütöttem. A többi elvtársat szintén ugyanígy. Azután
elkísértek bennünket, de útközben a hátulsókat még puskatussal meg-megoldalgatták. Én
szerencsés voltam, mert elül mentem s így nem érhettek az ütések.”

Még ilyen köznapian folyamatos előadásban is rajta lehet kapni a nagy írót, mitől nagy
író. A karátjelző mondat itt: „Én szerencsés voltam.” Ne szégyellje, aki ezen úgy mosolyog,
hogy könnyeit pillogja; a nagy tehetség és a hiteles jellem találkozása árasztja a hőt. Villan
még ilyest a következő mondatokban is a született ábrázolóerő. Ért másokat is szerencse, van
emberi könyörület. „Volt közöttünk három asszony is… De Bordás Istvánné Rokon Sárinak
megkegyelmeztek, mert akkor is pici gyermeke volt… az öreg Pokrócz pedig internálás
helyett huszonöt botot kapott.”

Kassáknak lírikus hévvel szárnyaló és Veres Péternek talajhoz tapadóan higgadt

emlékezése közt rengeteg árnyalatú volt még az övékéhez hasonló vélemény, írásban és
szóban; magánbeszédben és szónokiban. S maguk a beszédes számok: a húsz-harmincezer
csatatéri halott, a kivégzettek s megöltek ezrei, a bebörtönzöttek tízezrei, a külföldre
menekültek újabb százezrei, a munka nélküli milliók. Iszonyatos tét a hamarjában kihúzott
lapra. Mégis azok közé tartoztam, akik az alapjában együttérző Kassáknak és Veresnek (és
még hány és hány együttérzőnek) tanúságtétele ellenére sok tekintetben másképpen éreztek.
Ekörül volt vitám Dembiczcel is.

Nekem megtágult a mennyboltozat, megemelődött a talaj 1919. március 22-ének

délelőttjén. Hogy „fölemelő” megélni egy történelmi eseményt, testileg: valóságosan éreztem.
Ugyanígy azt, hogy „szédítő” lehet egy fordulat a közösség életében. Hogy vannak magas és
még magasabb csúcsai az időnek. Igaz, hogy a didergő télvégi esők után az ég ráadásul
ténylegesen megtisztult; kisütött csattanva a nap, szétrobbanva siettek a felhők ugyancsak
valóságosan, aranyos szegéllyel.

Az is fizikailag volt valóságos, hogy föllélegeztem. A lapok, a szónoklatok, a rémhírek

már hetek óta fullasztóvá sűrítették, mérgesítették, ezt kell ismételnem: a tüdőre hatóan is a
levegőt.

A határszélről áradtak a menekülők, egyik város a másik után szakadt le az országról;

szűkült agy-vértolultatóan a demarkációs vonal. Minden este nyomasztóbb holnapot ígért. A
szociáldemokraták (a szakszervezetek utcára vezénylésével) szinte szemmel láthatóan (a
látványos menetelésükkel) „föld alá taposták” a kommunista mozgalmat, de az üzemek és
kaszárnyák visszhangozták a kommunista agitáció jelszavait – a leszerelési segély mellé most
már a munkanélküli segélyt követelve: mindennap kitörhetett a testvérharc.

S egyszerre minden megoldódott.

Nyüzsgött a nép az utcán. Mintha ott azonnal megtapasztalható lett volna a

kibontakozás a rosszból; itt volt a dolgok már-már alig remélt megoldása. Még a nedves
aszfalt és makadám is ragyogott, kéklett, sőt szivárványlott, nem csupán az ég.

A falakon már déltájban megjelentek – oly frissen, hirtelen, s oly bőségben, mintha
azokat szintén a napfény hozta volna – az első plakátok. Lepedő nagyságúak voltak, a
nyomdafestéktől még nedves betűk izzó hajnalpírossal kiáltották világgá: Éljen a magyar és
orosz proletárság testvéri szövetsége! Éljen a Vörös Hadsereg!

Mintha védelmül az máris a város széléhez közeledett volna.

Mert mindaz a csodás hirtelenséggel elkövetkezett változás oly természetes volt. A két
testvérpárt, a munkásosztály két kemény izmú fia összeölelkezett, egymáshoz vetette a vállát.
Végre! Hisz rögtön ez kellett volna. A kezdetben mindent lebíró hősnek hitt Károlyi
népszerűségét a sok megaláztatás és kudarc nem csökkentette; a reménység még mindig ő
volt. S íme a megcsúfolt próféta utolszor még fölemelkedett: atyai áldását adta a testvérpártok
frigyére; akár egy szép keretű, szentképszerűen színes mélynyomaton.

Mindez azt sugallta, hogy akik a múltból kivezető utat ily csodás ösztönnel meglelték,
azok a jövőt éppoly helyesen látják: tudják, mit csinálnak.

Hinni lehet a szavuknak. Ez a robbanó változás már a világforradalom. Petőfi égi

látomása lett való. Itt a világszabadság. Ez a szent szó legzengzetesebben először itt hangzott
el nálunk. Nem lettünk méltatlanok a nagy igéhez. Annak a halhatatlan versnek
ellenállhatatlan irama buzdított, hogy – legyünk büszkék, ha katonái lehetünk.

Úgy esett, hogy másnap Kaposvárott voltam. Ugyanaz a boldog, mámoros nyüzsgés.
Végre! Talpon az ország!

Később épp akkora nagyságban és színben még egy vérbizsergető plakát, Bíró Mihályé.
Hatalmas munkásököl (a jelképpé vált kalapácsos emberé), főúri teremnek földig üveges
(franciás) ajtait bezúzva barokk diplomataasztalra csap oly erővel, hogy azt derékba
roppantja, s körüle a cilinderes, kamásnis, frakkos, öreg uracskákat a levegőbe fröccsenti:
Gazemberek, ezt akartátok? Nem kellett több szöveg: a magyar nép halálát?!

Alig van meghatóbb meseelem, mint amikor az egér megsegíti az oroszlánt, a kisbojtár
megmenti az agg király országát. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása (a véletlenül is
remekbe fogalmazó parasztíró jól meglelt szavával: „kihirdetése”) idején a nyugati
imperializmus intervenciósai, a „kisantantot” megélénkülten fiadzó „nagyantant” stratégái
már halálosnak vélték a hurkot, melyet az általa támogatott ellenforradalmi erők Moszkva és
Pétervár köré vontak. Jól jött vajon, azaz hatékony volt-e az az egérerő, ami ezt a
hálórendszert hátairól harapni merészelte? A haladó magyar történetírás ejtett erről hangot,
egyre gyérebben; a közép-európai annyit se, de a világtörténet éppenséggel nem, hisz a
megemlegetésével fölmerülhetett az a gondolat: mi hálára számíthatott a későbbi években az a
kis erő azért az önfeláldozó merészségért? Kétségtelen, hogy ez a váratlan csatasorba állás
jobbkor jött volna például egy év múlva, amikor a szovjet csapatok valóban napi járóföldre
voltak a régi magyar határoktól, és egy magyar katonai ellenállás sikeresebben elébük
törhetett volna, magával ragadva nemcsak a már elnyomást kóstolt milliós magyar
„kisebbségeket”, hanem Kelet-Európának a nacionalista uszításból ki-kijózanodó „többségi”
népeit ugyanúgy.

Duplázza persze mindez azok történelmi elmarasztalását, akik parlamentfolyosói

önhittséggel és tájékozatlansággal ebbe a fordulatba az országot belevitték, a polgári politika
játékszabályai szerint viselkedve épp azok iránt, akiknek őszintétlenül testvéri társulást
kínáltak, s akiket hamis testvérként maguktól eltaszítottak. Az előbbiről elég kerek a
vélemény. Az utóbbiról még tétova.

Károlyi tőrbe ejtése, az a csak útszélinek minősíthető gáncsvetés, ahogy tiszteletre

méltó pályáján nemcsak elbuktatták, de arról nyomban le is rúgták: a „zárt ajtók”, a repedt
kulisszák mögött szokásos aljapolgári politizálásnak oly rikító esete, hogy anatómiai,
boncolandó képként lehetne iskolafalra akasztani.

Károlyi lemondó kiáltványa otromba hamisítvány. A frigyszentesítő atyai áldás fenti

kitalálói még ráadásul tetézik: a tragédia pillanatában a bibliai jelenetet falvédőien giccses
másolatban vetítik a lenézett tömegek, a lentiek képzeletébe.

Károlyi a német, az osztrák és más mintára a választások elkövetkeztéig

szociáldemokrata túlsúlyú kormányt akart kinevezni, elszántan megtartva magának a
köztársasági elnökséget. A szociáldemokraták közt legmeghittebb viszonyban ő Kunfival volt,
néhány éve Amerikába is magával vitte; a hajóút nem egy napját közös kajütben töltötték.
Eszméik összebarátkoztatásából személyes barátság lett. Kettős bizalommal bízta hát meg
Károlyi éppen őt a kabinet megalakításával. Amikor ezt a tervét közölte vele, Kunfi már tudta,
hogy kész Károlyi mögött a verem, hisz ásta maga is. Hallgatott róla.

Amivel később menti magát, hogy a pártfegyelem kötötte, azzal rántja a maga és
döntést hozó valamennyi társa fejére egész súlyával a teljes vádat, a részleteiben máig
föltáratlan összecinkoskodásét. A keserű fintort az mélyítheti a visszapillantó történész arcán,
hogy mindezek közt Károlyi volt a legfejlődésképesebb szocialista, a legegyenesebben látó –
s majd lépő – forradalmár.

Károlyi 1919. március 2-án szinte egy szál maga megy a már nem tudni hányadik
szerződést szegő benyomulók elé. Rendezetlen még azok hada is: minél messzebbre jutnak,
annál inkább. Szatmáron, a székely csapatok előtt Károlyi – oldalán pesti támaszul csak
feleségével – ezt mondja: ha a békekonferencia a népek önrendelkezési joga ellen, vagyis a
népszavazásos határok ellen döntene, „akkor mi végszükség esetén még fegyverrel is
fölszabadítanánk ezt az országot”. Majd: „ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, amely
Magyarország földarabolását jelentené, akkor én azt mondom nektek, katonák, hogy ezt a
békét én nem fogom soha aláírni”.

Burgio pápai követ 1526-os budai jelentéseiből kellene stílust kölcsönözni, hogy
Károlyi milyen országtanácsokból jött, s milyenekbe ment. Kik álltak mögötte valóságosan?
Kiktől várhatott támaszt és férfias tanácsot abban a mohácsi pillanatban? Az iszákos után épp
eszelős volt a honvédelmi miniszter? Vagy fordítva? Az egyik párt attól tartva nem akart
olyan-amilyen hadsereget sem, mert hátha az ellenforradalmat csinál, a másik azért nem, mert
hátha mégis forradalmat. A hazafiság – népgyilkolás, a néppártiság – hazaárulás – a
néptömegek fülébe ez dörögtetett. S ez sem, az sem alaptalanul, kiáltó adatául, hova bomolhat
egy nemzet tudata; hova vezet az irányító – az értelmiségi – rétegek műveletlensége, s ami
ebből pusztítóan származik: felelőtlensége.

Mindez jó egyéves történelem volt, amikor Dembicz révén eljutott hozzánk a hír:
Bécsben nemcsak a Ma kíván mindebben úgy tisztázást, hogy egyben felelősséget emleget.
Előbb azt a tábort véltük egységesnek, mely az augusztusi vereség után volt kénytelen
menekülni vagy rejtőzni. Azután az akkor még igen tág fogalmú munkásmozgalmat. Aztán:
oszolt részekre maga az egykori őssejt is.

Dembicz – bizonyára a Bécsben meg-meglátogatott barátainak hatására – a

parlamentároskodókat mindinkább már a diktatúra alatti magatartásuk miatt feleltette volna a
maga egyéni kódexe szerint. Mi szava lett volna ehhez meg ahhoz, ekkor meg akkor Szabó
Ervinnek? De magának Marxnak?!

Az én véleményem hamarosan kialakult, nemcsak Dembiczcel bocsátkozva vitába,

hanem – szimultán sakkozók példájára – együtteseinknek csaknem minden tagjával. A
felelősségre vonó mindig bűnt keres. De meddig lehet visszanyúlni a bűnért?
 S ha megleled bár a bűnt, mi alól ment föl az – téged? Vagyis: mit vállalsz akkor
cselekvésül te, híres aktivista?

Erről szólt volna második előadásom, ez már félreérthetetlenül az Eskü téren, a

magántisztviselők egyre jobban megélénkülő szövetségében, a MOSZ-ban.

Csaknem összezördüléses baráti-pajtási vita végén vállaltam; kínlódva, keservesen

fölkészültem rá, füzetnyi iskolalapot telefirkálva. Emlékezetem lapjaira is, úgy látszik, mert
az előadást soha nem tartottam meg, s hatása csak az lett, hogy Dembicztől jó időre
elhidegültem, oly csípős megjegyzésekben részesített.

A magyar forradalmak ritkán kérdezték azt (még vezéreiktől sem), hogy készülsz-e rá,
viszed-e bele eltervelten a közösségedet? Hanem azt: vállalod-e, benne vagy-e, ami rátok
szakadt? Az 1514-es tábort az urak gyűjtötték össze, s ingerelték tettre azzal, hogy aztán szét
akarták verni. Dózsának a gyáva meghunyászkodás lett volna csak a választása, ha nem marad
meg annak, ami volt: tisztességes katonának. Rákóczi már-már futott a szerep elől; a „nem
tehetek másképp” tartotta meg a szerepében, s az, hogy a másik oldalon szégyenérzet várja.
Örök vitatárgy a rosszul föltett kérdés is: 48 szeptemberében lehetett-e mást vállalni pirulás
nélkül, mint amit a Petőfi–Kossuth–Teleki László-front vállalt, ellentétben a tisztességes nem
kockáztatókkal, a jövőmentő Deák neveltjeivel.

Akik aztán épp a jövőt vesztették el, nagyobb távlatban! Ezzel telt az a füzet.
Konklúzióul: ilyenféle volt a „választás” 19 nyarán; vagyis hogy akkor már nem volt
„választás”, csak vállalás.

– Együtt, akiket személy szerint nem vállalnál?

Ezen kaptunk össze.

– A hamiskártyásokkal, a hazugokkal, az eszelősökkel, az enyves- és véreskezűekkel, a

mindenfajta hatalmi mániás eszmeárulókkal, a… a…

Sziszegte, fröcsögte már csak a raccsolás tetejébe Dembicz azt, ami összetorlódott
benne, s most haraggá forrósodva alig érthetőbben tört ki belőle, mint a macskából a
kutyaellenség.

Nem ismertem rá. Hisz még a cinizmusa mögött is szellemességet sejtettem és

becsültem (sőt bámultam). Úgy elsápadt, hogy megdöbbentem (s megsajnáltam).

– Azokkal soha, soha, soha – mondta olyan hadüzenetes szenvedéllyel, amely nyilván
már nem nekem szólt, sem bécsi vitatársainak, hanem az egész emberi fajnak. Benyalta a
piciny nyálhólyagocskákat, melyek szája sarkából úgy gyöngyöztek, noha már nem beszélt,
akár a már üresen nyomkodott szódásüvegből.

– Hát akkor kikkel? – mondtam kisvártatva, s igen halkan, hogy észre térítsem.

Sokáig lépdeltünk egymás mellett némán. – És a forradalmárok? – nézett rám végül,

amikor pillantásra méltatott (valakit az emberi fajból, mert oly zord volt az a pillantás), és
legyintett.
 A legyintés vágott mindenre, amit csak neki szántam, tapogatózásul. Nyelvészetre
alapult bölcseletem némely meglátásából.

Forradalom szavunk sajátosan érzékletes. Olyan felhanggal idézi a tömegek fölkelését,

majd egy rendszernek hirtelen átalakulását egy más rendszerré, amelyet idegeneknek
voltaképp le sem fordíthatunk. Megmozdul a tűzre tett víz, kanyarog, buborékokat lök, aztán
sebesen bugyogva addig forr, amíg teljességgel gőzzé nem válik, vagyis már nem víz – ezt a
folyamatot idézi a forradalom. Kazinczy leleménye ez is.

Ezzel az emberi akaratból eredő forradalommal szemben a revolutio sorsszerűbb. Ez

mintha égi eredet volna. De Revolutionibus Orbium Caelestum – Kopernikusz mondatában a
revolutio a bolygók keringését jelenti; azok váratlan, de mégis törvényszerű helyváltoztatását.

Ilyesmivel kezdődtek a jegyzeteim az előadásra.

Magyarországon – évtizedek múlva is tartanám azt a fonalat – az 1918–1919-i

változások a helyzeteket igen váratlanul és mélyrehatóan alakították, de mégsem gyökeresen.
Az irányító hatalom előbb a magát radikálisnak hivő polgárság kezébe jutott, de nem a
polgárság harcának, még kevésbé forradalmi – a hagyományos, a barikádot őrző –
bajvívásnak révén. Ezt a hatalmat az égből hullajtotta egy, hogy így mondjuk, pokoli förgeteg,
a háború.

E hatalom „megragadói” a néptömegeket nem tudták semmiféle közösséggé szervezni.

Az idézőjel azt sugallja, hogy e megragadás anarchikusan egyéni irányzatú volt, a szervezés
vásári (vásárvégi) kaparintás. A következő Kopernikusz-szemléletű fordulatra, a hatalom
második cseréjére valóban mélyen jellemző a balmazújvárosi talajon álló ifjú forradalmárnak
a született író ösztönével elejtett szava: „kihirdették”. De hogy sokak számára mégiscsak
micsoda szent, vagyis egyedül üdvözítő szózatként, annak emlékét ezrek és ezrek füle őrzi. A
föladat most már végzetesen az volt: kiket gyűjtsenek maguk köré, majd szervezzenek
egységgé a további hatalom eszközeinek működtetői. S milyen legyen az az egység, azaz mit
valósítson meg tömegei számára.

A két föladat eggyé lett. Megvalósítani azt az új társadalmat, kivívni valóságosra az

alsó osztályok legújabb keletű jogait; és megvédeni egy anyanyelvű közösségnek azokat a
jogait, melyeket ősieknek is mondhatunk, hiszen magának az ősiségben keletkezett
tömegeknek keretét biztosították. A két föladat mélységesen összeforrt: izzó, a Duna-
medencében lángolóan forró idő kohójában! Egyszerre megoldani mindkettőt? Ez hatalmas
területű – nagy visszavonulásokat nyújtó – országban is képtelennek tetszett. Egyiket a másik
után tehát?

Hogyha a történelemmel emberészszerűen lehetne beszélni.

Dembicz csak a legyintéseit ismételte. Mintha legyeket űzne. Mintha nem akarta volna
érteni. Vagy valóban nem értette? Igaz, mint nemcsak rossz előadó, de tetejébe rossz vitatárs,
mindezt kuszán „körvonalazhattam” neki. Elég kócos gomoly volt ott, akár a saját fejemben
is.

Tengermélyben
 A férfiak évekig formálódnak, hogy megfeleljenek egy hivatásnak, hogy megállják a
helyüket, hogy felnőtté váljanak. A nőknek egy-két hét elég erre, ha ugyan nem egyetlen nap
(s éj): egy szerencsés házasságnak, egy szerencsétlen családi eseménynek első huszonnégy
órája. Janka tapasztalatlan, riadt bakfisként érkezett Pestre. Örvénylő helyzetbe csöppent bele.
Ahogy korabeli más lány egy viharos házasságba. Minden gond rögtön az ő fejére zuhant.

Rossz tanuló volt és csúnyácska. Ami fölbuzdulhatott volna benne nemiség, az őt

nyomban a tennivalók lelkes ellátására hajtotta. Vannak fiatal anyák, akik épp azért, mert testi
szerelemben nem volt módjuk föloldódni, rögtön akár tíz gyerekre tudnának örökös szülői
szeretetet osztani. Janka csúnyán is csinos volt, amikor Lusztiggal először rányitottunk.

Fokozódóan elhanyagolta magát. Szabályszerűen, mint a kedves menyecskék, akiknek

épp az új helyzet miatt a legkisebb gondjuk nagyobb, mint a szeretkezés. Elöl kitört egy foga.
Nem csináltatta meg.

Családjukat Dombóváron nem ismertem, de azt hiszem, a sok testvér között már ott
kijutott neki, hogy föláldozza magát. Hogy egyéni sorsával alig törődve legyen egyéniség.

Hazulról jobbadán csak tanácsokat kapott; élelmiszert – csomagot – egyre ritkábban.

Aki tudta, még mindig batyuzás révén szerezte meg az ennivalót. Kézzel cipelt
bőröndökben, úti kosarakban folyt a cserekereskedelem.

A gazdag lakás egy év múlva is aranybányának bizonyult. A szakácsnő jóvoltából.

Elment, de aztán visszaszármazott, de már nem mint cseléd. Janka, nem rossz számítással,
kiadta neki igen olcsón a volt szobáját, konyhahasználattal.

Ez a Teri elég erős és szívós volt, hogy vasárnaponként – hét közben mosni és
takarítani járt – a két kezén kívül a fején is vékával térjen meg a Mór vidéki sváb falujából.
Ragaszkodott nyilván inkább a lakáshoz, mint a világgá röppent családhoz. Megtalálta ő is a
számítását. Hol tudott volna vajon akkor új helyet találni egy választékosan főző szakácsnő?

Ő állt ekként sarkára a próbálkozó lakásigénylőkkel szemben. De akár a háziúr

ellenében. Az megpróbálkozott, hogy kiürítse a lakást, és új béren – ne a háborúban rögzített,
hanem „szabad” béren adja ki másnak.

Most láttuk – összetekintve Lusztiggal és Normaival –, milyen gyökérkanyarjai

lehetnek a felekezeti harcnak. A lakásnéző magával a háziúrnak fiával vagy vejével jelent
meg terepszemlére. Németül beszéltek. Teri ebből állapította meg, hogy a rögtön
követelődzők az eddig csak vallásként, de most már „fajként” kedvezőtlenül
megkülönböztetettek közé tartoznak. Ő maga sváb akcentusú magyar szóejtésével, de hangos
szittya kifejezésekkel közölte velük, milyen fórumhoz viszi a föllebbezést, ha azok
krisztustalankodni mernek a védtelen maradt árválkodó Jankával és vele! Nekünk később
külön megmutatta, hogyan rakta volt csípőre a kezét. A csata hírei – ha ugyan már nem a
lármája – a házmester fülébe is eljutott. S az – még a régi idők jó emlékeivel – Terihez húzott,
s tán még, mindennek ellenére, egykori, nem krajcároskodó gazdáihoz. Soha nem emelt szót a
jövés-menésünkhöz; kapuzárás utáni csöngetéssel nemigen zavartuk.

Varjas elmenekült felesége Németországból adott hírt magáról. Nem volt tanácsos,
hogy hazatérjen. Lett neki magának valami fölróható szerepe a tanácsuralom idején.
Súlyosabbnak számíthatott, hogy együtt mutatkozott férjével, annak minden nagyobb
szereplésénél.

Húgát küldte Jankához magyarázattal. S lelkiállapota föltárásával. Megértettük: hogyan

viseli el, ha – mert úgy fordulhat – utolsó búcsúvételre sem ölelheti át férjét. Megnyugtattuk:
kötelessége kint maradni, neki most ez a posztja, tartani az összeköttetést a filozófia és a
matematika világhírességeivel, azokkal, akik Varjas érdekében éppen a legveszélyesebb
pillanatban tehetnek mégis valamit, sorsfordítót.

Az üzenethozó, Kemény Irma húga (Helén, ha jól találgatom) velünk egykorú volt, a
nagyon fehér bőrű, nagyon kék szemű szép lányok fajtájából. Éppen csak hatalmas testalkaton
hordozta ezeket a jegyeket, s velük a jómód, a gazdag ifjúkor annyi tartozékát, hogy még azok
is növelték a termetét. Ott hagyta az egyetemet; a vegyészet helyett kertészetet tanult, a
Ménesi úti nagy faiskolába járt a gyakorlataira.

Világnézetet gyanítottam, hogy erre szánta magát. Szó sem volt róla. Remek izomzatát,
a jól megszerkesztett csontozatát működtetni, ebbe lelte lelki örömét is, a pipetták emelgetése
helyett. Elbámulva hallgattam: semmi politika, semmi közélet nem foglalkoztatta.

De azért eljárt közénk, s volt, amiben hozzánk illeszkedett.

A város batyuból táplálkozott, és hátizsákból fűtött-főzött. Az északi szénmedence

átmenetileg ismét a cseheké volt, a déli a szerbeké, Erdély minden erdeje és bányája a
románoké. A fa- és szénkereskedők 18 tele óta Pesten mintha örökre föltették volna
pinceboltjaik vasajtainak keresztrúdjára a lakatot. Egykori vásárlóik a budai hegyekbe jártak,
kabát alá függesztett baltával, sőt kézifűrésszel.

Ha a hőmérő a zérust kerülgette, illendőség volt, hogy a Gellérthegy utca vendégei

hozzanak valami tüzelnivalót legalább az irattáskájukban. Hogy látogatásuk előtt
fölkanyarodjanak a közeli Gellérthegy úgy-ahogy még cserjés meredekeire. Említettem már a
nélkülözésnek azt a tapasztalati rendfokozatát: éhezés, rongyosság, lakástalanság?
Valamennyit megelőzi a fagyoskodás.

A magányos didergés főleg. A börtönökben a foglyok most nem panaszkodtak, ha

méhkasként sűrűre tömött cellába nyomták be őket. Olyanba vágytak. Híre járt, hogy az egyik
terrorista, halálra gémberedve a siralomházi éjszakában, maga sürgette a kivégzését.

A kiskorú Janka koravén háziasszonykodásával a Gellérthegy utcai lakásban már-már

szertartásosra alakult ki egy majdnem társadalminak mondható életforma. És ha mégis
nagyon fáztunk, éltünk mi is azzal, amit a kor kínált.

Dembicz Géza már vitaelőadás, ha ugyan nem kinyomtatás igényével készítgette

tanulmánnyá szociológiai megfigyelését (és adatfölvevését) a zugkávéházak és a zugmozik
mértéktelen elszaporodásáról Közép-Európában.

S a gazdasági világválság minden országában! Egyidőben volt ez tünete egyfelől egy

olyan gazdasági bomlásnak, mely már a család elemi kereteit szétrombolja, másfelől egy új
közösségteremtés vágyának, amely akképpen keresi a sok külön-külön összeállását, akár a
tőkekoncentráció! Hogy az emberek a fűtetlen kis kávéházakba és kávémérésekbe csupán a
konyhából kiáradó gőz (és vigasztaló ételszag) miatt mennek? Az éppúgy fűtetlen
zugmozikba meg azért, mert már negyedórai talpjáratás, karmozgatás után saját leheletükkel
úgy bemelegítik a helyiséget, hogy végül még a nagykabátot, a sipkát letehetik?

Hisz épp ez igazolja a tételnek Proudhon szerint való megalapozottságát!

Ragályszerűen elszaporodtak a tenyérnyi kávézók és alig nagyobb mozik Pesten (is), az

valóban szemmel látható volt. Nemcsak szenespincék álltak üresen. Nem kellett, csak két
üzlethelyiség közt betörni a falat, belökni egy sor padot, falra szögezni egy lepedőt, és már
pöröghetett a film. A templomokat nem fűtötték. Itt meg az olcsó jeggyel kétszer, háromszor
végig lehetett ülni ugyanazt a műsort. A helyek nem voltak számozva. Csak az egy Szondy
utca proli részén két mozi működött: a Szív utca sarkán, az Eötvös utca sarkán. S tőlük
egysaroknyira egy az Aradi és Csengery utca találkozásánál.

A Gellérthegy utcához legközelebb volt a Krisztina körúton egy csőszerűen hosszú

helyiség; ott van még ma is. Ez néha hetente két műsort adott. Ide jártunk, a harmadik,
negyedik sorba: az olcsó helyek közt is csak azért nem a legolcsóbba, mert onnan
nyakmerevedéssel távoztak a városrész prolisrácai is. Itt szívtunk egy kis elfeledkezést; ópium
módjára némi nyugati szellemet, vadnyugati életerőt. Vagyis úgy fogadtunk el egy életformát,
hogy ne kelljen foglalkoznunk vele; csaknem beletörődve a folyamatába.

Dembicz megállapítása szerint. Még rajtunk is végzett volna vizsgálatot, listába

foglalva az anamnéziseit. Legjobban Kemény Helén „reagálása” foglalkoztatta. Ha tehette,
melléje ült.

Varjas Sándor pöre úgy folyt le, hogy mire a végzetesnek ígérkező veszedelmétől
megijedhettünk volna, már túlestünk rajta.

A Markó utcai ebédbeadások után a hozzátartozók találkozóhelye előbb a Seemann-

kávéház volt, aztán az olcsóbb és elhanyagoltabb London kávéház (csaknem szemben a
Nyugati pályaudvarral). Hárman-négyen itt kuporogtunk a szokásos sarokban aznap is, mikor
pihegve hozzánk sietett az ügyvéd, mindenekelőtt a maga fájdalmát lamentálva. Dolgozhat
egész éjjel! Még semmit nem készített elő!

A közös cellából reggel Varjast fölkísértették az ügyészségi folyosókra: kéressen be

magának fekete ruhát, fehér inget, holnap reggel már a tárgyalóteremben fog ülni;
fölkészülhet arra is, mit mond az utolsó szó jogán.

Varjas úgy készült föl – maga találta meg később a hasonlatot –, mint a beteg, akit egy
hirtelen konzílium egy perc késedelem nélkül a műtőasztalra, a kések alá küld.

Kitűnően viselkedett, tán épp azért, mert nem volt ideje kidolgozni magának bármi
szerepet, bármi tőle idegen magatartást.

Tanár volt, hitelesen tanárias, ott a főbenjáró megfeleltetés alatt is. Görnyedten is emelt
fejű, amikor magyarázatba kezdett.
 Csíptetős szemüvegét hol föltette, hol levette: nem kellett a jegyzeteibe néznie.
Történelmet adott elő, tárgyilagosan, saját ügyét csak mintegy példázati ábraként említve.

A tanács tagjai hovatovább látható érdeklődéssel hallgatták. Agyukat nyilván nem

kellett azzal foglalkoztatniok, hogy milyen döntést hozzanak. Az ítélet ezúttal bizonyára már
kész volt: itt azt csak megfelelő mondatokba kellett öltöztetni; azt meg tán a gépíró-
kisasszony ujjai elvégezhették.

Mint a sikerült operáció hírére, a föllélegzés is olyan volt, amikor az indoklások

bonyolult szóhalmazából kiviláglott, hogy nem halál.

Hogy nagyon is fenyegető volt a halálveszedelem, mi csak később értettük meg. Az

ügyész és az ügyvéd jó félórát vívott, és később megint össze-összecsapott. Egy látszólag nem
odatartozó minősítés miatt.

Hogy a Tanácsköztársaság Közoktatási Népbiztosságának tudományos és

propagandaosztálya kinek volt alárendelve, egy népbiztosnak-e, vagy a Népbiztosok
Tanácsának-e? Az utóbbi eset jelentette a halált. Varjas így maga is népbiztosnak minősül.

A másik esetben csak annak az Országos Ismeretterjesztő Bizottságnak vezetőjeképp

vádoltathatott, ahol már a Tanácsköztársaság előtt tevékenykedett.

Volt egy pillanat, amikor az ügyvéd szünetet kért. Sápadtan – teli pohár vizeket egy
hajtásra ürítgetve – lapozta a hamarjában fölhozatott törvénytárakat. Orvosságot vett be,
nyugtatót, majd idegfrissítőt.

Ebből láttuk, hogy valóban végzetesek lehetnek azok a citátumok, melyek helyét az
ügyész a maga vaskos kézikönyvében papírszeletkékkel jelölte meg, készen az ismételt
fölolvasásra.

Varjas szobormereven ült. Barnás bőrének fokozódó átszíneződése mutatta, hogy belül
azért nagyon emberi anyagú az a márvány.

Tizenkét évet kapott.

Oldalról néztem. Szájsarka nagyot rándult; aztán gúnyosan elmosolyodott.

Leült.

– Álljon föl! – kiáltott rá az egyik bíró. Maga az elnök úgy tartotta maga elé az
olvasmányát, hogy nem látott ki mögüle. Leeresztette most egy pillanatra a lapjait.

– Várjon még a vigyorgással – mondta.

Még egy utórémület. Mit kell még hallanunk azokból a papirosokból?

Az ügyész súlyosbításért föllebbezett. De ahogy az ügyvéd nagy légvételei közepette a

homlokát, a kopasz fejét törölgette, világos lett: a csata meg van nyerve. Tizenkét év után a
súlyosbítás mostani gyakorlata az életfogytiglani, s nem a halál.
 Varjas csak most – az ügyvédre tekintve – ocsúdott a legorombítottságából.
Hátrafordulva, a teremben hunyorin széttekintve fogta föl, hogy a levegőből végleg eltűnt a
kötél.

A nagy ablakon besütött a téli nap. Igen, csak most vettük észre. Mintha azon az
ablakon suhant volna ki a halál.

A bírák változatlan zordsága ránk is fegyelmet parancsolt. De mihelyt kivonultak,

egybetódultunk, már ott a pulpitus előtt összecsókolództunk.

Volt könnyezés is persze. Varjas úgy viszonozta a kézszorításokat, mintha tudta volna,
hogy Csonka is csak gratulálhatott volna neki. A tudat, hogy megállta a helyét, fiatalos
elégedettséget kevert különben biz elég koravénné gyötrött vonásai közé.

Nekem magamnak is nagy volt a megkönnyebbülésem. Már a London kávéházban a

másnapi tárgyalás hírére bennem a riadalomhoz bűntudat lelkifurdalása társult, múlta azt fölül
hamarost. Lefeküdtem, de nyomban kikeltem az ágyból. Elindultam Lusztig Imréhez. De
mégsem csöngettem be az Eötvös utcai kapun. Mit tudhatna ő többet kisütni, mint jómagam?
Vagyis azt, hogy – reggel majd meglátjuk. Milyen lesz az ítélet. S milyen Varjas testi-lelki
állapota.

A kivégzendőket vagy a Margit körúti fogházba vagy a Gyűjtőbe szállították,

rendszerint még az ítélet napján. Ott hevertek a raktárban az akasztócölöpök, ott volt a
siralomház, várószoba a papnak, hálóhely a hóhérnak és segédjeinek,

Az Eötvös utcában annak idején nagyjából elképzelődött több módozattal is a terv,

hogyan sikerülhetne a fogolyszabadítás az átszállítás alatt. Indult tapogatódzás a rabszállító
kocsi egyik lehetséges sofőrje irányában. Mindez lassúdan, a körülményeskedésbe öltöző
húzódozással. S most egyszerre tenni kellett. Valóságosan cselekedni vagy bevallani:
kamaszos locsogás tellett csak ki a fejünkből.

Az akaraterőnkből.

Felelőtlen meseszövés, a férfias szembenézés helyett a valósággal. Kihívás – mert mi

más volt az a sok halogatás? Krajcáros detektívhistóriák, ifjúsági regények hatása! Az még a
mi világunk. Kérkedés volt, rogyásig, hogy még a lányok előtt is ejtegettünk szót, mire
készülünk.

Magammal vitázva fordultam vissza Lusztig kapujától, s baktattam egyre lassúbb

léptekkel az Andrássy úton a Liget felé.

Kihez fordulhatnék?

Magam sem vettem észre: abba az utcába vitt a lábam, ahol Dembicz lakott.

Ott sem csöngettem be. Mire odaértem, olyan vontatottan jártam, mint aki terhet húz.
Egyre nehezebbre rakott hámos kézikocsit, maga után. Mintha a testi erő fogyott volna ki
belőlem, hogy kezemet fölemeljem a kapucsengőhöz.
 Mi értelme lett volna? Miben segíthetett volna akár ő? Akkor már, s olyan hirtelen?
Varjas sorsán már semmit, az nyilvánvaló. Legfeljebb rajtam könnyíthetett volna. Én
könynyíthettem volna lelkileg magamon azzal, hogy megosztom a tehetetlenségemet. A
tehetetlenségemet, a gyávaságomat, a magam becsapását, hogy elmondhassam: mindent
megpróbáltam. Hogy moshassam a kezemet. Hogy bűntudatom se legyen!

Aztán az lett úrrá bennem, ha másért nem, azért megyek föl hozzá, hogy mindezt a
gyötrődésemet elmondhassam neki.

De azt meg végképp gyerekesnek találtam.

Hazaindultam hát, kimerülten a fáradtságtól, de így is csüggedetlenül gyűjtve fejemre

az önvád és a szégyen parazsát. Öntetszelgő kamasz vagyok, szájaló és felelőtlen kölyök, aki
olyanféleképpen ad képet a felnőttes cselekvésről, mint a férfias szeretkezésről az
önkielégítők.

Reggel mégis megnyomtam a csengőt Dembicznek már a lakásajtaján azzal, hogy

éppen csak tájékoztatom, anélkül hogy bármi segítségét kérjem, mert hisz mindenhogyan
hasztalan. Hogy őt állítsam tett elé, magam helyett. Az fogott el, ami ugyancsak ritkán
környékezett meg: a teljes nyíltság készsége valaki iránt.

Nem volt otthon. Hetek óta ismét Bécsben tartózkodott.

Ítélethirdetés után Varjas lakására vonultunk. Növekvő jó hangulatban. Korogtak

nyilván már a bírósági gyomrok is, mire az elnök a hosszú indokolás utolsó papírlapját maga
elé ejtette, majd csíptetőjét orráról levéve, merően Varjasra nézett, alaposabban tán most
először véve szemügyre.

Ahogy szokás volt, a hosszú folyosó túlsó lépcsőházáig Varjast is elkísértük.

Örvendezve! Viszonzásul a mosolyaira végre nyugodtnak láttuk! Jobbra-balra tekingetve két
őre közt is úgy lépkedett, mint óra végén a tanár az utána rajzó diákjai uszályával.

A Gellérthegy utcai ház lakói bajosan tudták volna elképzelni, mi az ok az ünneplésre,

hogy valakit tizenkét évi (súlyosbított) fegyházra ítélnek.

Csaknem vidám ricsaj hallatszott fülükbe az addig ránézni már szomorú lakásból.

Reggel óta közülünk sem evett senki; az otthoni ebédről már mindenki elkésett.

Jövet szedtünk magunkhoz ezt-azt, ami a Krisztina téri templom mögötti kispiacon
bukszáinkkal vásárló viszonyba kerülhetett. A konyha felől szétterjengett a lakásban az
egyszerű főzelékekből az éhségnövelő illat. Az étel kevésnek ígérkezett. Újra és újra leszaladt
valaki még egy kis olcsó pótlékért. Még akkor is, amidőn már folyt az ebéd: a margarinos főtt
krumpli, a hevenyében szétosztott tányérokon.

Föl-alá járva ettünk: az asztaloknál nem volt elég hely.

Végehosszatlanul tartott a cigánylakoma. A tárgyalóterem közönsége széthordta az

ítélet hírét a fogház előtti sort állók között. Szállingóztak az ismerős arcok.
 Csaknem mind fiatalok. Végre egy alkalom az örvendezésre! Valami házi karnevál se
teremtett volna élénkebb forgást-nyüzsgést a tágas szobákban.

Megjelent Jarnó, Normai. Majd csaknem mind a nagyhajúak közül, akiket a

fásotthonban vagy az Almássy téren mindenki kész művésznek tartott az ing- és
nyakkendőviseletük miatt, vagy már csak azért, mert nem hordtak kalapot esőben sem.

Vártam, hogy Csonka beállít. Lehetetlen, hogy ne tudott volna a pörről. Bármily
váratlanul írták ki, a tárgyalás napokig tartott, s persze a lapok írtak róla. Valahányszor
megszólalt az előszobában a csengő, kikészítettem újra s újra arcomra a szótlanul beszélő
fölényt, ha Csonka lép be az ajtón. Ez a diadalmaskodhatnék persze ajtónyitástól ajtónyitásig
vesztett a választékos udvariasságából. Végül nem állhattam meg, hogy a frissen habzó-zajló
társalgás egy hullámszünete alatt Csonkát ne fektessem két vállra, akár távollétében, in effigie.

Most derült ki, hogy Csonka azt a vitánkat elég sok helyen megemlítette. De ahogy a
töredékes visszhangból összerakhattam, nem kapott mindenütt helyeslést.

Itt, Varjas körberakott karosszékeiben alig emlékezett valaki, hogy lényegében mi körül
folyt a mi szócserénk. Még kevésbé arra, hogy melyőnk milyen nézetek képviseletében
feszítette pattanásig a húrt. Janka fejében még olyan képet is kapott az a jelenet, hogy nem
kellett volna olyan kíméletlennek lennem. Mert mégiscsak az én rántásomtól pattant el a húr,
távozott sértetten a vendég.

A könyvtárszobából szavalás hallatszott. Végig akartam mondani az akkori nézetemet,

már csak azért, hogy a tények, lám, engem igazoltak. Igyekeztem hát ezúttal tökéletesen
megfelelni az udvariasságnak, utólag csaknem visszatéríteni az ajtóból, amely felé akkor oly
sértetten lépdelt. Valószínűnek tartottam, hogy ezek a távollétében ejtett szavak is a fülébe
jutnak. Bántott volna, ha ezek olyan színezetet kapnak: a háta mögött beszéltem.

A társaságot más érdekelte.

A figyelem a kis fekete Frankl Sándort fogta körbe. Zsebében volt az útlevél, abban az
olasz vízum: kivándorol!

Az lett a közbeszédtárgy – a fiatalok s már nemcsak a fiatalok annyi körében akkor –:

kivándorolni, legálisan is, tehát nemcsak a „politikai helyzet” miatt. A „gazdasági helyzet”
miatt? Egyszerűen a helyzet miatt.

Frankl Sándor xilofont csinált két talpas pohárból. Vízzel telitöltötte őket, s ujja bögyét
addig köröztette a peremükön, míg meg nem szólaltak.

– A búcsúdalom – mondta fanyar mosollyal.

A poharak hol kölyökmacskák, hol kandúrok hangján nyávogtak.

Az Iparművészeti Főiskola esti szakán elvégzett – még a háború alatt – egy művészi
könyvkötészeti tanfolyamot. A díszes oklevél mellé éppoly díszes ajánlólevelet kapott
Bolognába.
 Sokan irigyelték. Mennyi ötletesség, szívósság abban a csenevész fiúban, aki a
társaságban eddig jóformán a hatalmas lencséjű szemüvegével volt jelen.

Abba a tanfolyamba annak idején Szegi is beiratkozott. De nem járta ki a díszoklevélig.

Viszont a házi kis műhelyében többet gyakorolta a mesterséget, mint Frankl. A szárnyai tehát
neki is megvoltak, ha kirepülni akart. A sok előnyös adottságához még egy.

A szavalók szobájából taps hallatszott.

Varjasék megbecsülték a könyveiket. Szép, tiszta állapotban voltak azok is, melyeket
láthatóan sokat forgattak. Verset is jócskán olvashattak. A könyvlapok közé vékony
papírszeletkéket tettek. Mert ott hagyták abba az olvasást? Egy-egy könyvben – főképp a
verskötetekben – annyi volt a papírszelet, s a papírszeleten némi jegyzet (gyorsírással), hogy
filoszi munkára utalt. Nyilván azon a lapon volt valami tetszésükre vagy tanulmányírói
figyelmükre való. Ezeket persze mi is nagyobb érdeklődéssel silabizáltuk. Nemegyszer azzal
szórakoztunk, hogy ezeket társasági élvezetnyújtásul hangosan fölolvastuk. Találgatva, mi
tetszhetett nekik. Mi a férfinak, mi az asszonynak.

Hogy újra összeverődtek a tenyerek, mindnyájan odagyűltünk a könyvtárszobába, már

akik befértek. Álltunk jócskán kívül az ajtón is.

Igencsak összezsúfólódva, testtel testet érintve, fiúk és nagyrészt lányok (fiatal, de

társtalan asszonyok).

Diamant Ady merész verseit szavalta, azokat, amelyekből akkor még túlfűtött erotika
áradt. Megmelegedett a levegő. Nemcsak attól, hogy egészséges bőr szorosan és tartósan
éppoly egészséges bőrrel érintkezett. Találkoztak, s nemcsak lopva, az egészséges pillantások
is.

– Fölolvasom A szerelem Eposzá-t – mondta Diamant.

Nem először szavalta el az egész hosszú költeményt. Ez tetszett Ady (s a korszak)

legérzékkavaróbb alkotásának. Jelképek helyett kíméletlenül napvilágra tárta azon meztelenül
a dolgok velejét.

Akarom, hogy végre valaki meg merje

Mondani: nem a szív a csók fejedelme…

Vagyis a szerelem gyakorlásához nem kell érzelem. Mindnyájan ismertük. Volt, aki
kelleténél többször idézgette, bár sohasem a költői teljesítményért. Azzal a szókimondásával
győzött, amivel Az én menyasszonyom is.

Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző,

 Omló, habos szoknya, vérünket fölűző,
Parfümős kis nadrág, finom batiszt-játék,
De mindig az a cél, mindig az a szándék.

A szalonirodalmosított pikantéria el-elragadott engem is; Az én menyasszonyom

rekedtesen dörgő (már Reviczkynél művi) romantizmusával ezt állítgattam szembe; benne
fülelgettem azt a baudelaire-i, még inkább verlaine-i pihegést, amely a maga módján a
Hortobágyig elhatott.

– Mondja meg neki, hogy ne ezt mondja – szólt hozzám a kis Sziedversz Erzsi, a
verdeső pillájáig elpirulva.

Különös érzés. Az imént még boldogan vettem volna, hogy összetömörülésünk ott az
ajtó előtt az ő iskoláslányosan finom termetét szorítja a mellemhez. Most az tett éppoly
boldoggá, hogy udvariasan, s amennyire lehetett, eltávolodtam tőle. Fölemelt csuklómat
elforgatva intettem Diamantnak, hogy ne.

– Miért ne? Miért ne?! – nevettek a nők, a mindig örvendeni kész Ibit követve.

Árulásnak éreztem volna, de miért ugyan? Bizonyos voltam, hogy nem

álszenteskedésből. Bármily lutheri karlendítéssel s lábvetéssel hirdeti világgá igazabb hitét a
lírai szókimondás dolgában a kor Európájának tán a legnagyobb – tán még Baudelaire-rel is
vetélkedő – mestere: ez a vers, mint annyi más a kitárulkozók közül, szavalhatatlan, hacsak
nem kettesben. A hangosság az igazuk titkát töri össze.

Később mi mutattunk be egy-kettőt szokásos számainkból. Normai kiment a konyhába,

majd visszajött. Jobb tenyeremet bal csuklója ütőereire kulcsoltam. Nem hosszú idő múlva,
ahogy Braunék pinceműhelyében a távolléte alatt kijelölt lábast vagy bögrét, itt Varjas
könyvtárából emelt ki ismét könyvet. Ha megerőltettük magunkat, végezetül még arra a
helyre is rálapozott, amelyet azonközben jelölt ki a társaság, amíg a konyhában bekapott Teri
jóvoltából egy-egy ráadás falatot.

A nap a Krisztina moziban végződött, most öröm tetőzéséül. Az élet – ahogy a költő
hirdette – élni akar, mélyebbről; jogosan, minden örök vagy időleges joggal szemben. S nincs
oly tengermély, ahol nem lelik meg elemüket a halak, elevenen nyüzsögve, ha kell, papír-
laposan.

„Oázis!”
A főváros börtönei, de még azok dépendance-ai is (ahogy az akasztófahumorunk
nevezte) oly tömöttek voltak, hogy az ügykezelés akadozott. A kimerült hivatalnokok akit
tudtak, elítélt rabot, rögtön vidékre küldtek.

Legrosszabb híre a szegedi csillagbörtönnek volt, a legjobb a váci fegyháznak.

 Varjas alig kezdte vitatni cellatársaival, hogy a tárgyaláson a látszat, az „enyhe ítélet”
ellenére „rendesen” viselkedett, máris beszóltak neki, csomagoljon, holnap utazik. „Vácra!”

Az ügyvéd hozta a hírt. S vele a vonat indulásának valószínű idejét. Vonaton viszik
Varjast, nem rabkocsiban?!

Már látatlanban jót ígért Vác. Előzően Ibi férjét már odaszállították. Méghozzá őt sem
rabkocsiban, nem is külön vonatfülkében, hanem olyanban, ahol sok más utas volt. Akár
maga Ibi oda szállhatott volna, ha előre tudja.

Varjasért még csak nem is csendőröket küldtek; mindössze egy fegyőrt és egy
detektívet.

Ez az utóbbi ugyan úgy tette rá Varjas jobb kezére a kettős bilincset, hogy a másik
karikát a saját bal csuklójára kattintotta volt, de aztán oly békésen ültette maga mellé a
foglyát, hogy mindketten közönséges utasoknak látszottak. Sőt ismerősöknek, mert néha-néha
szót váltottak. Főleg, mikor a fegyőr fölkelt az ablakhoz tessékelt Varjas mellől, s föl-alá járt
a nagy termes kocsiban.

Simán ment, hogy az utasok váltakozásával a Varjassal szemközti padra kerüljünk.

Nem Lusztigot vittem magammal. Az ő kirobbanó természete erre sem kínálkozott

jónak. Simulékonyabb útitársat kerestem arra a szerepre, ha majd Varjas közelébe juthatunk.
A valódilag legkedvesebb tanítványára gondoltam, arra a mindig egy kicsit álmos, de mindig
minden tanári kérdésre tüzetesen és folyékonyan megfelelő osztályelsőre, aki annak idején
Varjas kezéből a dolgozatfüzeteket kivette, s nemcsak a tanáriba, hanem a lakására gyakran
fölkísérte. Elhárította már a puhatolódzásnál az ajánlatomat: szintén különbözetire s
egyetemre készült, szegény szülők gyermeke volt; nem kockáztathatta a bizonyítványa
makulátlanságát.

De olyan diák kellett, aki Varjas elé járt, akit arcról ő rögtön fölismerjen, bizalommal
legyen iránta. Kiderült, hogy mi, mostani hűségesei, valamennyien rakoncátlan tanítványai
voltunk. Kaparnom kellene emlékezetem matricáját, végül kit kértem társul magamhoz.

Akár Normai, akár Schlézinger volt, remekül oldotta meg azt a végeznivalót, aminek én
csupán szerfölött vázlatos szinopszisát képzeltem el. A darabírással, mint jó kereseti iparral
akkor már mind behatóbban foglalkozó Schlézinger lett volna? Beavattam őt is a további
tervekbe? Tisztelettel játszottam a másodszerepet a szellemes rögtönzésben, s így elsőül én
magam élveztem annak kifogyhatatlan fordulatait.

Magunkkal vittük az iskoláskönyveinket: két, vidékről bejáró diák, aki tanítás után
hazautazik, olyanformán beszélgettünk egymással. Úgy mégis, hogy azt tudassuk Varjassal,
amit akartunk. A napi leckét tárgyaltuk meg, a tanárok viselkedését, belefűzve azok
közelmúltbeli átalakulását, erre-arra kitérve úgy, hogy Varjas még azt is megtudhatta: kézirata
(A börtönélet pszichológiája) kint van már Bécsben, mégpedig az Izabella utcai iskola volt
franciatanáránál, vagyis Fogarasinál. Nagyon jónak találják, készül már az angol fordítás.
Még pénz is lesz belőle. Kiöltözködhet az aggódó hitves! A gyermek!

Dunakeszinél szálltunk le. Oly sikeresen végigcsinálva a komédiát, hogy még oda is
köszöntünk diákos meghajlással Varjasnak és őreinek. Visszabólintottak.
 – Szerencsés utazást! – mondta színjátszásunk főszereplője visszafordulva az ajtóból, s
már az egész kocsihoz intézve a szót. S még a földről is szívélyes viszontlátást integettünk az
induló vonat ablakának. Varjas az egyik ablak mögött ült. Nem intett vissza, csak eresztgette a
nagy szemére a nagy szemhéját; látszott, meleget kapott a pillái mögé. Végre egy szívbeli
perc a jó mester és a hű tanítványok hagyományos viszonyából.

Kezünket dörzsöltük a vonat elpöfögése után. Ez a siker nekem azt ígérte, minden
sikerülhet. Nem olyan kanyargós, szakadékszegélyes az út, melyet Jankáék szűkebb
együttesében magunk elé annyiszor fölvázolgattunk. Amely útra viszont most már
„ténylegesen” rá kell tenni a lábunk! Éreztük, hálával viseltetik irányunkban Varjas. Hálával
és bizalommal. Ettől valóban diákok lettünk; a viszonthálaérzet oly romantikus hangulatba
ringatott bennünket, mintha egy rabságba vetett királykisasszony megszabadítása lett volna a
sürgető föladat. Bajvívó próbánk, hogy férfi- – lovagi! – sorba léphetünk-e. Egymásra
néztünk, egymás vállára csaptunk.

Jó hírére Vác a továbbiakban sem cáfolt rá. Azt rebesgették, hogy magának a
börtönigazgatónak jóvoltából.

Még a békeidőknek, a Ferenc József-i korszaknak az embere volt, s nyugdíjazása felé

tartott – ezt terjesztették róla a fogolyvilág íratlan hírközpontjai; úgy tartott nyugdíjazásának
kikötője felé, mint mikor a kormányos már leállított gépezettel viszi a hajót a rég várt part
irányába.

Vácott töltötték le valamikor az államfogházasok az egy-két havi büntetésüket, adoma

emlegette körülmények között. A párbajvétségért elítélt arisztokraták és hivatásos politikusok
a bútoraikat, sőt volt eset, hogy inasukat magukkal vitték. A sajtóbűnperesek összeültek
kártyázni, muzsikálni, maguk közé invitálva hallgatónak magát a börtönigazgatót.

Ennek légkörére emlékezhetett – a „tanult” politikusok kezelése során – akkor is,

amikor már pályafutása végéhez közelgett.

A majd elmondandó botrány megtörténte után szállingózott olyan – mindenképpen

ellenőrizhetetlen – értesülés, hogy a hajdani viselkedésének folytatására a börtönigazgatót a
saját alantasai késztették. A helyére áhítoztak. Mert azt meg rokoni szálak védelme tartotta
azon a helyen a liberális, sőt szabadkőmíves múltja ellenére.

Tartósult valami ebből a levegőből a komor falak között.

De már a falak sem voltak olyan börtönhagyományosan komorak. Csaknem irigylésre

méltó volt a kép, ami az odakerült rabok hozzátartozói révén terjedt, nyilván túlszínezetten. A
cellák ablakai emeletek hosszat a Dunára nyíltak. Szemüket legalább a rabok nemcsak a föl-le
haladó hajókon frissíthették. A fogház és a Duna-part között gyepes, itt-ott bokros szabad sáv
terült. Beszélő- vagy csomagbeadási napon a hozzátartozók ide telepedtek, a napos gyepre:
fekhelyt csináltak, elemózsiát bontottak. Fejük alatt a karjuk, úgy figyelték az ablakokat,
sejtve (helyesen), hogy onnan ők figyelik őket.

Nyárra fordulva a foglyokat dolgozni vitték a fogház kertgazdaságába. Csoportban

vonultak ki, szuronyos fegyőrök között. A daróc rabruha, mely bent a falak közt
természetesnek, itt a napfényben még ez is kedvderítően hatott.
 A rabmenet hajnalban indult ki a városon kívülre, a szögesdróttal bekerített kertészetbe,
s alkonyatkor tért vissza. Ki lehetett számítani, hogy nagyjából mikor. Bizonytalan volt, hogy
kit mikor rendelnek (engedélyeznek) kinti munkára. A hozzátartozók közül jó egynéhányan
nem sajnálták a fáradságot: többszörte kiutaztak Vácra, hogy az utcai járókelők közé vegyülve
legalább csak egy percre pillantást válthassanak egy-egy darócruhással. Már akire jutott
rabruha. Sokan a magukéban jártak, és csak a szürke sapka jelezte, hogy rabok.

Varjast, mihelyt megérkezett, a börtönigazgató maga elé vezettette – hallott róla.

Megfeddte, de olyanféle atyai szigorral, mint egy kolostori rendfőnök. Elítélően említette a
dermesztő vérengzést, amit a megszálló csapatok Vácott is míveltek: a város egész polgári
vezetőségét kivégezték két kukoricaföld között. Ezek az idők elmúltak. Jó magaviseletükkel a
rabok megrövidíthetik büntetésük idejét. A kihallgatás végén Varjas papír és íróeszköz
használatát kérte. – Meggondoljuk – mondta az igazgató –, bár a maga sápadtságának egy kis
műhelymunka vagy kerti munka tenne jót. – Varjast csaknem megszidta, amiért sajnos nem
kapott az alkalmon. Azaz mégsem sajnálatosan, mert később ez a húzódozása könnyítette
meg, hogy mégis mezőgazdasági munkára eresszék.

Vác nekünk eleve fölszabadulás lett.

Azok a vasárnapi váci kirándulások!

Azok a még komor (kora reggel kezdődő), de aztán egyre hangulatosabb együtt
utazások a különös Vácra! Rabság helyére, de mégis szabad levegőre. A csupa nyűg és sirám
lakásokból, a hajnali félsötét városból. A tiszta ég alá!

Az utazás – már a vonatkattogás – könnyíti a gondot, mintha szitálná.

De hát volt tény is, nemcsak benyomás.

Elmaradt a halál birodalma. Hisz már az életfogytiglani ítélet is – élet!

Akinek része volt benne, tudja: a bujkálás feszültsége után a letartóztatás egyfajta
megpihenés. Bármily nagy rosszban az a tudat, hogy rosszabb már nem lehet: megnyugtat. A
váci fegyház határozottan jót tett az elítélteknek – azzal a bizonyos arcátlan
akasztófahumorral emlegettük ezt is – de úgy igaz, hogy túllenni valamin mindig jót is hoz; és
ők túlvoltak! Új, másfajta várakozás kezdődhetett. A jelennél mindenképpen jobb.

És Vác valóban tündérváros lett.

A hozzátartozóknak, csakis.

Már az összeverődés a Nyugati pályaudvarban. A kényszerű – de aztán már nem

kényszerű – mosolyok, ahogy az előbbi környezetben összeismerkedett csomagcipelők ebben
az új környezetben üdvözölték egymást. Megvidámodva egy kicsit már attól: hol nem kell
találkoznunk!
 Meghittebb lett az összebarátkozás.

És – demokratikusabb.

A pesti fogház előtt sort álló várakozók (az alkalmi nyelv szerint „csomagosok”, akkor
is, ha beszélőre vártak) csak azzal ismerkedtek, melegedtek össze, akik mellé a sorállásban
kerültek, s így azzal kötöttek barátságot, akikkel rokonszenveztek.

A terem nagyságú vasúti kocsiban mindenki mindenkivel beszédbe elegyedett – annyi

volt a közös tárgy, főleg a közös megtudandó –, és igencsak megtágult, hogy kik kikkel
oldódtak közelibb viszonyba. Beszélő csoportocskák alakultak; az egymással szembe
helyezett padok „páholyában” a fejek úgy hajoltak össze, mint a többi vagonokban a
kártyázóké; lapok helyett addig titkolt értesüléseket raktak össze, suttogva és izgatottan.

Bármennyi közös körülmény fűzte egy sorba a „csomagosokat”, Pesten élesen

elhatárolt két rendre oszoltak: a politikaiakra és a közbűntettesekre.

A vonat ezeket az elválasztó kereteket szétrázta.

A csoportokból itt is, ott is kivált valaki, s egy másik csoporthoz csatlakozott. Hát még
azok, akiknek nem jutott ülőhely (bár Göd után jóformán felére ritkult – mondhatni tisztult –
az utasok száma), vagy akik mindenképpen állva cserélték ki – mert úgy gyorsabban ment – a
közérdekű tudnivalót, a rémhírt, és persze az elfojthatatlan pletykát.

Akik nem fértek egymáshoz, távolról szólítgatták egymást, függetlenül attól, politikaiak
voltak-e vagy közbűntettesek. A hírek szerint tömörültek külön körbe. Ezekből már közösen
csapott föl persze néha még-még a nevetés is. Aki valami cukorkás zacskót bontott,
végigkínálta. Fényképek jártak kézből kézbe. Egyre fesztelenebbül, majd meghittebben,
ahogy akár a főúrian exkluzív – a népesen is zártkörű – szalonokban. Miközben elsuhantak
jobbról Alsógöd után Felsőgöd kertes házai, balról pedig a Duna-parti nyaralók, Szentendre
tornyai, a Pilis erdős csúcsai.

Ibi elemében lehetett. Volt szalon az ő lakásukban is, tágas, társadalmi rendeltetésre
való. Ebben és az énekiskola termében nyüzsgött néha annyi szmoking és kivágott estélyi
ruha, mint bárhol, ahol a szendvicseket nem maga a mama keni. Ibi, az egykori
házikisasszony, megelevenülve (visszagyerekesedve) utánozta (sikeresen) a háziasszony
szerepét ebben a vágtató szalonban, mely akár a következő órákat, akár a következő éveket
nézve igencsak kétes jövő felé robogott nem mindennapi összetételű vendégseregével.

Párizsi parfümjével, finomra manikűrözött ujjacskáival Ibi abban a kapadohányszagú

nagy vasúti kocsiban külön „gutírozta” (amely szóval újra s újra fülembe súgta), hogy hol
tölthette be egy „echt” szalondáma föladatkörét: humorérzéke a groteszk irányában működött
legszikrázóbban. Szakmai nyelvükön a kasszafúrást akkortájt kezdte az azt gyakorlók
meghittebb köre mackódöntésnek nevezni. Ibi, megismerkedvén közelebbről az egyik
mackódöntőnek hatévi szalmaözvegységet vállalt „csomagosával”, kikereste – igazán a
mintaháziasszony figyelmével – van-e még más mackódöntőhitves a „megjelentek” közt;
merő „hangulatteremtésből” tapintatosan egymás mellé ültette őket.

A vonat szétrázott bizonyos elválasztó kereteket. Viszont hamarosan újakat teremtett. A

Vácra utazó hozzátartozók közül nem mindenki szállt be abba – volt eset, hogy azokba – a
harmadosztályú tágas kocsikba, amelyekbe mi gyülekeztünk, tudva azt az illendőséget, hogy
odaillünk. Sokaknak még a harmadosztályú jegy ára is heti kuporgatásból állt össze.

Mindjárt az első kirándulások egyikén túl szépen öltözött házaspár rótta a Nyugati
indulási peronját olyan csomagokkal, melyek rendeltetését a „csomagosok” szeme első
tekintetre fölismerte.

Ismeretlenek voltak. De gondoltuk, végül csak beszélgetésbe zötyköl majd velük a

vonat. Első osztályú kupéba szálltak. Segítette föl őket a hordár.

Megjelent egy dáma. Ringó járással, de olyannal, hogy Ibinek csak többszörös
próbálkozás után sikerült utánoznia. Ridikülje csaknem bokájáig lógott. Élelmiszercsomagjai,
bármily finomak voltak, csak elárulták.

Ő másodosztályú kocsiba emelte a selyemharisnyás lábát, de a vonat elején, vagyis

vagonokkal eltávolodva tőlünk. Nagyúri prostituáltat szimatoltak benne a mi asszonyaink már
pusztán abból, ahogy távolodó rövid lépteinek, tomporának kecses működtetésével
fölöslegesen kifejezett.

Vác mindig ünnepiesen fogadott bennünket, bongtak-kongtak a harangok. A beszélők

ideje hagyományosan a vasárnapok délelőttje volt. Az utcák tisztára söpörve, a boltok
bezárva, a parasztok a díszes népviseletben.

A vonatok persze nem a csomagbeadások és beszélők órájához igazodtak. Változott a

börtönkapu kinyitásának ideje is. Megesett, hogy délig halasztották. Az esedékes vonat pedig
már kora reggel befutott.

Varjast az első beszélőn nem olyan állapotban találtuk, mint ahogy a magunk hangulata
nyomán vártuk. A nyaka teljesen behúzódott a törzsébe. Azt kellett képzelni, szíve is valami
bányamélybe kuporodva didereg. Ha bármiről kérdeztük, nyelt. Hármat, négyet nyelt, mire
egy szót kieresztett magából: abból a feneketlen sötétségből.

Kettős cellába helyezték, és társa már megtört, aggastyán bűnöző volt. A forradalmak
kiürítették a börtönöket, s a régi rabokból kevés került vissza. Ez az öreg el se ment, egy
napra sem. Úgy törődött bele régtől a rab mivoltába, hogy beletört, testileg-lelkileg.

Varjas a saját jövőjét látta benne. Úgy elvesztette hitét, hogy valaha kiszabadul:
valósággal belebambult; magamagát zárta be abba a fajta reménytelenségbe, amely már
panasztalan, kataton módon hangtalan.

Szerencsére átmeneti idegkimerültség volt. A megpróbáltatásokról most derült ki,

amikor megcsitultak, hogy mennyi életerőt fogyasztottak. Varjast az agya állította talpra. A jó
érveket az nyomban befogadta, valóságos táplálékként adta át a néma testnek, amelybe már
csak hálni se járt addig a lélek, mert hisz az idegkimerültség legkeservesebb velejárója az
álmatlanság volt.

Első beszélőnkön, amikor szóra bírtam, száját harapdálta, hogy ura legyen magának. A
halálnál szörnyűbbnek tekintette: tizenkét évet cellában! Harminchat éves volt. Most
„realizálta” (az ő szava), mit mulaszt el, s így mihez kezdhet negyvennyolc évesen; ha ugyan
megéri a gyönge tüdejével, túl érzékeny idegzetével. Tartott valami gerincferdüléstől is:
megpúposodástól.

Ez már abban az időben történt, amikor a vonatozás úgy egybemosott politikai és

közbűntettes csomagost, hogy az állomásról kiáradva sem oszoltunk szét.

Dehogy akartuk tudatosan, de aztán mégse bántuk, sőt valamiképp még tetszésünkre
esett, hogy az állomást elhagyva a kézben, vállon, sőt fejen hordott csomagjainkkal előbb a
járdán, majd a járda mellett a kocsijárón olyanféle hosszan elnyúló karavánná alakultunk,
aminőnek az egykori Szibériába gyalogló száműzöttek rabmeneteit ábrázolta a
könyvillusztrációk nyomán a képzelet. Persze hogy eszünkbe jutott. Nem esett
szomorúságunkra.

Nem nyújtottunk amúgy sem bánatos képet. Nemcsak azért nem, mert hiányzott
jobbról-balról a kucsmás-pikás kozák. Némi kihívás áradhatott rólunk, mint azokról az
asszonycsapatokról, akik azokon a könyvillusztrációkon a cári idők fogolyoszlopait követték.
Feleletül a járókelők szánakozó vagy megvető pillantásaira, valamiféle tüntethetnék
kívánkozott a tagjainkba, legjobban – ezt mondhatom – az asszonyokéba. (Ibiébe kiváltképp.)

Útjavítás miatt, ha ugyan nem rendészeti okból, az állomásról a fogházhoz vezető utca
el volt zárva. Így a Szent István tértől az Erzsébet utcán át a Rákóczi tér felé kellett
haladnunk. Onnan balra a Füredi utcán az akkor még városon kívül díszelgő hatalmas diadalív
elé. A még Mária Terézia ünnepi fogadására császárian óriás díszkapu klasszikus boltozata
alatt, a boltozat utcaszéles márványtáblájának arasznyi nagy betűs latin fölirata alatt
vonultunk a fogház északi sarkához. Ez sem hatott ránk nyomasztólag.

Jót tett ez a különös búcsújárás a foglyoknak is. A szokásos csüggedt, sőt siránkozó
arcok helyett szélfútta, dac keményítette képpel tárták karjukat feléjük a látogatók (akkor még
nem volt drótsövény a rabok és családtagok között).

Varjas tenyere csupa víz lett, csodálkozva emelte maga elé. Most már jobb állapotban
volt.

Első ízben ölelkeztünk össze. Megsimogatta a még mindig nedves, agyonázott hajamat.
– Ennyire esik odakint? – kérdezte, hogy rögtön másról beszéljen; mindenképp fölösleges volt
a szava, mert ott künn épp akkor dörrent egy kivételesen nagyot az ég. – Ki fog derülni –
mondtam, s most ennek kettős értelme volt abban a helyzetben. Kettős hitele. Varjas még
egyszer magához ölelt, bevizezve most már arcát is a csupa lucsok bekecsemtől. Nem öleltem
vissza. Eddigre alakult ki bennem az a különös – annyi forrásból tanulmányozható – tisztelet,
amelyet tanáraik iránt sokan késő aggkorukig táplálnak, de amelyre nekem megfelelő
alkalmat nem adott a sors. Ami sose voltam: a megilletődött tanítványoknak klasszikus
tiszteletével néztem Varjasra, sőt azoknak – lélektanilag annyiszor tisztázott – apakereső
szeretetével; már csak azért, mert oly törékeny és kicsi termetű volt. Kihúzta magát, mintegy a
remény vállalásául, annyi súlyos – hozzá nem illő – teher után.

Még egy nevelő

 Listát, azaz bemagolandó és fejben megtartandó névsort a segélyközvetítés dolgában
néha hónapokig nem kaptam; aztán meg oly sűrűn, hogy győzhettem a végeznivalót.

A megállapodás szerint minden hónap első szerdáján a mindenkori irodazárás előtt fél
órával kellett a Hébelt-előszobába fölmennem. Megesett már, hogy hiába mentem. A listák
egyre kurtultak, a pénzcsomók meg púposodtak; fokozódott a devalválódás. A kiosztást a
levélhordók gyakorlatával tudtam már csinálni. Olyan hivatalos rövidséggel, hogy az
érintettek csak távozásom után ocsúdhattak rá, ki-mi járhatott náluk.

Kisebbfajta zökkenők a most már jól kitervelt utaimon azért adódtak néha. Semmi
kockázatot nem éreztem. Kelletlenül – merő kötelességből – számoltam be a Hébelt-iroda
előszobájában annak a fiatalembernek, aki a találkozóra, ha megjelent, mindig pillanatnyi
pontossággal jelent meg. Pillanatok alatt végzett velem, s már távozott, különös módon
vegyítve mozgásában a sürgetettséget és – a föltűnés elkerülése végett – azt, hogy már-már
nagypolgári kényelmességgel ráér. Utasításait az nyomósította, hogy kimért gyorsasággal
ejtette a mondatokat.

Egyik zökkenőm abból a felületességemből származott, hogy a segélyösszeg

(összegecske) borítékját rosszul készítettem el. Már a boríték átnyújtása közben fogott el az a
kétely: tán rossz helyre kerül az a pénz, egy fillér nem jut el belőle a fogoly családtag
segélyezéséig. Ahelyett, hogy mindenképpen otthagytam volna, ahogy az óvatossági
szabályzat kívánta, visszatettem a borítékot, másnapra halasztottam az átadást, szerintem
tökéletes magyarázattal; tetejébe szívélyes, kézfogásos elköszönéssel.

Megrovást kaptam érte.

Az óvatossági szabályzatnak (ellentmondást kizáró gyorsasággal közölt) pontjai közé

tartozott, hogy az ilyen „zökkenők” után legalább két-három napig ne legyek megtalálható a
lakásomon. Kivárandó az esetleges jeleket: nem járt-e mégoly apró következménnyel bár ez a
zökkenő.

Nem álltam semmiféle szervezet vagy párt fegyelme alatt. Hisz, ahogy később
megtudtam, erre a végeznivalóra azért tartottak megfelelőnek, mert pártnak (még kevésbé
frakciónak) semmifélének tagja nem voltam. Sőt sokan úgy könyveltek el, Csonka például, a
szakszervezeti viták kiértékelése során, mint aki túl szabadon hangoskodik mindenféle
megkötöttség (még „eszmei keret”) ellen is. Fejet hajtottam a helytelenítésnek – a
megrovásnak – épp azért, mert nem fegyelem kötött, hanem valamiféle kölcsönösség:
rászolgálni a bizalomra.

Már iskoláskorom előttről fülembe ragadt anyám gyakori feddése, aztán másoknak tett
panaszkodása természetem egyik fogyatékossága miatt. Falra hányt borsó volt minden
figyelmeztetés, ha a tűzhöz közel mentem, az állatok hátára fölkapaszkodtam, nekifutottam
olyan pocsolya átugrásához, aminek szemmel láthatóan csak a közepére pottyanhattam.
Rosszul szolgált a veszélyérzetem. Ahogy más gyereknek esetleg a füle vagy a látása.

Arra az esetre, hogy hol húzódjam meg, ha „egy-két napig” tanácsos lesz nem otthon
tartózkodnom, némi töprengés után remek helyet találtam; jobbadán még a gyerekkori
kioktatások hatása alatt, mintsem a jó szimatommal. Le Tolnába, Cecére nem mehetek: ha
komolyan verik a nyomom, már a házmesterné megmondja, hol szoktam – hol szoktunk
anyámmal – lenni, ha a kopogásra nem nyílik az ajtó.
 De itt Pesten, a város másik felében úgy megülhetek, mint bokorban a nyúl, a Ráday
utcában; a Ráday utcai református papnöveldében! Olyan embernél, aki előtt tán
alakoskodnom sem kell. Noha alapjában véve igen szertelennek, sőt már-már kelekótyának
tartom az illetőt. És mégis – megbízhatónak? De azt meg milyen alapon? Mert a mai rendet
éppúgy semmibe veszi, mint mi? Igaz, más nézőpontból, de most még ez is a fedezék
előnyének látszott: utánam oda semmiképp nem vezet nyom. És – őneki még azt sem kell
megmondanom, mi vezet hozzá. Törődik is azzal, ha egyszer a védelmét kérem, „diszkrét”
helyzetben? Nem fogja megtagadni, sőt bizonyos, hogy még kockázattól sem fél. Pusztán
azért, mert – előttem is kimondta – rendes fiúnak tartott: érdemesnek az ő nevelésére.

Egy-két levélváltás után annak idején megszűnt minden kapcsolatom dombóvári és

bonyhádi osztálytársaimmal. Meg-meghívtak, akár azelőtt, most is magukhoz, szüleik
otthonába egy-két szünidei napra, ahogy vidéki diákok közt szokás volt. De viszonzásul vajon
én hova hívhattam őket most? A pesti bérkaszárnyai lakásba? Amelynek nemcsak kopottsága
mutatta igazán – anyám végül csak a maga pusztai bútorait hozta magával –, milyen űr hasadt
közénk.

A dombóváriak közül Bencze Jánossal és Weicherz Ödönnel még az egykori szoros

barátság szakadozó fonalán cserélődött egy-egy karácsonyi kártya. Benczéék portája az
egyetlen parasztgazdaság volt az Erzsébet utcában, ferdén szembe a nagybátyámékkal. Ide át-
átjártam. Az udvarban még ló- és tehénistálló terjesztett falusi illatot; János – az első eminens
– szénát gyűjteni is ki-kikocsizott. Három-négy házzal lejjebb a városi tisztiorvosékhoz –
Riesékhez – Weicherz Dönci (ugyancsak eminens) olyanféle unokaöccsként került le
valahonnan a Turóc megyei rokonságból, mint jómagam a pusztáról.

A tolnai diákvilágból egyetlenegy merült föl a pesti világomban, de az aztán annál

kitartóbban.

Fonó Aladár (vagy Elemér; emlékezetem később tán kitisztázza) voltaképpen nem
nekem volt diáktársam, hanem bátyámnak. De tán még nála is följebb járt valamivel. A
konviktusban asztalszomszédok voltak, s egy ideig egy „castrumban” laktak a svábsoron (az
akkori Budai utcában). A bonyhádi gimnázium rossz iskolának számított, hírneve azonban jó
volt: az alsóvárosban még ritkán hangzott a magyar szó, a diákokra az utcán ráragadt Goethe
és a közös hadsereg nyelve. A tájékozottabb szülők szívesen vettek fiaiknak parasztgazdáknál
szállást: tanulják egyben első forrásból a németet. A gazdák pedig néha két-három helyiséget
bérbe adtak. Ezek voltak a castrumok, ahol az egy bandában élő magyar fiúk legfeljebb
egymás dialektusát sajátították el; egyházi intézményű evangélikus gimnázium ritkaság lévén,
az ország legtávolibb tájáról gyűltek ide a diákok, főleg persze a stipendiumos helyekre.

Fonó (vagy Fonyó?) Aladár ilyen messzi országrész fiaként került abba a déldunántúli
gimnáziumba. A rövidebb iskolaszünetekre haza sem utazott; megesett, hogy karácsonyra
sem. Ilyenkor hozzánk jött. Talpraesett, madárszemjárású fiú volt, nagy csereberélő; nagy
verseny- és kiegészítő társa hát testvérbátyámnak.
 Az ő nyomán talált ránk Pesten. Hogy bátyám nem volt velünk, az egy rezzenetig nem
zavarta. Kivárta a vacsoraidőt, bizalmasan kiszimatolva, hogy milyen illatok jönnek a
konyhából. Vágott kenyeret mindnyájunknak, kibontotta a befőttes üveget.

Pestet főleg a csoportosulásokért kedvelte. A pestiek – gondolom, a városiak mindenütt

a világon – akkor még szerették látni egymást: ismeretlenek nagy hirtelen tömegbe gyűltek;
óraszám élvezték, hogy együtt nyüzsöghetnek. A Duna bal partján a nagy szállodák és a víz
között már reggel tízkor megkezdődött a korzó, s este tizenegyig tartott. A jobb parton – a
királyi vár kertje alatt – délután öttől. Ali (tehát mégis Aladár!) az Andrássy út és a József
körút föl-le hullámzó boldog népsűrűjét látogatta (öttől kilencig) akként, hogy váltogatta is.
Ha az egyik terület nem elégítette ki, sietett át a másikra.

Kék színe ellenére rigószerű (virgonc) szemével, róka mód firtató, de mégis
gyermekien megnyerő arcával nőt keresett magának. Helyesebben női testet. Helyesebben női
nemi szervet.

Ez volt a híre, jobban mondva a legendája. Ezt a legendát, mihelyt értesült róla, maga
éppúgy ápolta és tökéletesítette. Sem elveit nem tartotta véka alatt, sem az ezek révén elért
eredményeket.

Szegény volt – kis eklézsiájuk foltozott talárú papjának hetedik vagy nyolcadik
gyermeke – de takarékos, céltudatos és ötletes. Ahány percnek csak lehetett valami édes leve,
azt kifacsarta, de frissiben, hogy rögtön a másikhoz nyúlhasson. Imádott gyalogolni. Rögtön
az első látogatása után magával vitt a lakására.

– Szárnyam alá veszlek, fióka! Repülni fogsz, téveteg bárány!

Anyám gyanútlanul eresztett el vele, sőt bizalommal.

Végiggyalogoltuk a sáros-nyálkás várost. De hideg ködben a ritka utcalámpák a

Heszperidák kertjének almáiként aranylóan sárgálltak.

Ez még a háború előtt volt, a vége felé. Ali akkor a Ráday utcában lakott, a református
teológiának valamiféle hadiintézménnyé átalakított kollégiumában. Igen alkalmatos kis
szobája volt. Földig érő katonaköpenybe öltöztetve, fejükbe fülvédős közlegénysapkát
nyomva hordta föl a nőismerőseit.

Naponta többet. Ha hinni lehetett neki.

Hinni lehetett, azt hiszem. Elvszerűen a lényegre tört, mégpedig azonnal

megragadhatóan. Félrevezető volna úgy mondani (az ő szavát követve), hogy beérte az
„anatómiai minimummal”.

Az „anatómiai minimumot” tekintette a női lét központjának. Ez a körközpont lebegett

a szeme előtt, s az asszonyi test részét cirkulárisan olyan módon helyezte értékrendbe,
ahogyan ennek a központnak az értékességét jelezték. Lévén hogy az én tekintetem számára
akkoriban a nők – a lányok – teste a nyaktól fölfelé nyújtott részletezni- és minősítenivalót,
mindezt nem álszeméremből hallgattam sajnálkozón. A száj és a szem ígért nekem kincset: a
mosoly, a pillantás. Ha kellő a fölfogásom, esztétikai tankönyvre valót sajátíthattam volna el,
hogy milyen szépségrendbe oszthatók a női lábak csak bokától a térdig (ameddig akkor az
utcán láthatók voltak), s mit fejez ki a női lépésrakás, mégpedig hátulról. Általában a haladó
nők testmozgása. Ugyancsak főleg hátulról tekintve, huzamosabb megfigyeléssel. Mert hisz
huzamosabban csakis akként, nyomukba szegődve kaphatunk kellő mennyiségű részletet.

Ali – vagy mégis Eli? – szerint a nők ijesztően elhanyagolták – a háború hatása alatt –
sajátos kifejezőeszközeik tudományát. És hagyományait! Hogy tudtak lépdelni
Rimaszombaton még a zárdista lányok, még kettesével a templomba vonulva is! Manapság az
ajkukon megfuttatott mosolyaikkal sem képesek kifejezni annyi lelki tartalmat, mint valaha a
finoman mozgatott far nyelvtanával. Nézd a kis durcást! – ilyeneket mondott Aladár-Elemér
tizenöt méter távolságból, elölről soha nem látott ifjú hölgyre vagy cselédlányra.

A Tanácsköztársaság háborúját tüzérüteg-parancsnokként harcolta végig. Mezőtúron

végül vízszintesen irányzott ágyúkból tüzeltek a spáhikra vagy dzsidásokra. De most ismét a
Ráday utcában a teológusok közt lakott, bár ő maga orvosnövendéknek iratkozott. Valami
pénzt – zsoldot – az alakuló egyetemi zászlóaljtól remélve. Ahhoz az ugyancsak kevéshez,
amit szülei a határon túlról el-el tudtak juttatni hozzá.

Nem volt nőbolond, tán fölösleges indokolni. A női testhez vezető útjain a nőket csak a
cél elérése után vette emberszámba. Ahogy mondani szokás, lerohanta a kiszemeltjeit.

De aztán okos hódítónak, tehetséges gyarmatosítónak bizonyult. Azokat, akiktől

megkapta a jelet, hogy lehetséges velük a lényegre térni, nem előzően vitte cukrászdába, a
Ligetbe és (főképp) moziba, hanem utólag. A nők ezért, érthetően, hálásak voltak neki,
rajongtak érte. Noha megtörtént, hogy egyiktől-másiktól a meleg búcsúcsókkor kérdezte meg
a nevét. Ilyenkorra vált emberi emberré. Addig egy hentes szakszerűségével, a farkas
éhségével „dolgozott” – a saját kifejezése szerint. Jóllakottan társadalmiasodott, ahogy maga
az emberiség; ösztönös civilizátor volt.

Hogy azonközben, ha goromba bár nem, de közönséges volt, arra abból következtettem,
hogy noha felvidékiesen beszélt, a nemiség testrészeiről és aktusairól emlékezve ontotta
magából a pesti utcanyelvnek féltrágár, idevágó, burkoltan szellemes, sőt költőien célzatos
szavait.

Ilyen kettősség áradt belőle aszerint is, hogy a szobában voltam vele, vagy a szabadban.

Értelmes volt, művelt. Már érettségi előtt hol a papi, hol az orvosi pálya felé tekingetve
elég sok szakkönyvbe belenézett; a teológia és a természettudomány adatainak különös
vegyüléke pezsdítette a fejtegetéseit. Szívesen hallgattam, szívesen beszélt.

Szabadban ahelyt szavát vesztette. Nyelve helyett az a kéken is csókaszem, a róka

szimata mozgott. Hát még az utcán! Elnémult. „En garde”, ahogy a vizsláikra mondták az
ozorai vadászok.

Megindult benne, mint egy sugárbehatásra az az utódlási tartozék, s ő vitte éberen, mint
egy rábízott, valójában eredetileg tán tőle is idegen műszert. Azazhogy vezettette vele magát,
kényszernek engedve, ahogy a megfeszült póráznak a kutya gazdája. Valóban, mintha valami
egészségügyi sétára kellett volna vinnie azt a vele is zsarnokoskodó istencsapását, végezzen
az csak minél hamarabb, térhessenek csak vissza gyorsan, de gyorsan a szobatisztaságba.
 Vagyis nemcsak nőbolond, de igazánból saját férfi voltának sem volt bolondja. Noha
pazarolta arra éppúgy a találékony csibésznyelv beceszavait, hogy: ölbeli babám, hűséges
ismétlőpisztolyom, sógorocskám, okos hölgymenyétem, mártírom, megkönnyítőm, törhetetlen
dárdám, sőt…

De gyalázta közben, le-lebecsmérelve ugyancsak, leggyakrabban azért, hogy nem elég

nagy terjedelmű. Mert ha az lett volna, micsoda karriert nyitna gazdája elé, megtámogatva
annak egyéb készségétől. Fölismerésétől!

Mindezt persze már szintén csak födél alatt, megpihent, megtisztult állapotban.

Meg-megnevettetve más hallgatói közt jómagamat. Még vitára is csábítva. A

kétségbevonhatatlanul jól kilőtt szellemességeivel és ilyesmikkel:

– Hát te hol tartasz, eleid méltatlan nyájkosa? Azaz bűnöket elvevő báránya?!

Úgy kezelt, mintha még mindig a bátyámnak az a hajdani kisöccse volnék. Akinek
annak idején a kerekülő szeme még báránybámulattal hódolt az ő fölnőttes tárgyalásainak a
nőbeliekkel.

Elkövettem azt az ostobaságot, hogy – tudván persze, kinek beszélek – még Beatricéről
is ejtettem célzást előtte. Távoli példázatául annak, hogy miként nézem én a „nőt mint
olyant”, vagyis mint kiegészítő embertársat (a munkában) és eszményt (a vágyban).

Együgyűségem mentsége pedig az volt, hogy még ezt a Fonyót is meg akartam nyerni a
jó ügy számára. Helyesebben meg akartam menteni az általam is jónak csak elég hiányos
körvonalazottsággal ítélt ügy számára. Hisz megvolt benne az ép csíra! És…
kötelezettségfélét éreztem, elég furcsa mód, erre, tán azért, mert még Bonyhádról ismertem.
Ilyesmitől indíttatva írtam utoljára Dombóvárra Benczének az én Pesten bontakozó új
gondolataimról. Mintha részesíteni akartam volna abban az előnyben, amihez én itt a
civilizáció e központi helyén jutottam. Mintha kötelességem lett volna sugártörésben
továbbirányítani valamiféle üdvös fényt oda, abba a tájba, melyet innen sötétnek éreztem.

Ezúttal hosszan írtam Jánosnak. Jóval később tudtam meg, azért nem jött meg rá a várt,
post scriptum-ban is elvárt válasz, mert épp az időtt halt meg.

Fonyó internátusi szobájában egyszer-kétszer jártam. Most azon töprengve, hol

aludhatnék esetleg házon kívül, mintha súgást hallottam volna, úgy ugrott eszembe Fonyó
szobájáról a legfontosabb.

A diákok maguk végezték a takarítást, hetekig nem lépett be senki a vezetőség részéről
a szobájukba. Akármennyi ideig jó nyúlfészkem lehet tehát.

Elmentem a Ráday utcába.

Semmi változás nem esett; a szobácska eszményinek bizonyult. A folyosó félsötét

végéből nyílt, a mellékhelyiségek közvetlen szomszédságában.

Tapogatódzó kérdéseimnek már az elején Fonyó öleléssel felelt.

 – Ütköznek a szarvaid, végre! gödölyöcském!

Azt hitte, futó légyottokra kérem a szobát.

– Éjszakára!? Természetesen. Elrendezzük!

Ő majd átmegy valamelyik kolléga díványára. Csak szívességet viszonoz!

Büszke voltam az eredményemre. Lehet annál biztosabb fedezék Pesten, mint az a ház,
ahol a vidékről följövő püspökök megszállnak?

Egy ponton akadt még fönn a körültekintésem. És azok a káposztapilleként lebegő nők,
akik Fonyó körül állandóan rajzottak a maguk csillapíthatatlan, mert nagyrészt immár lelki
szomjukkal? A kollégiumba közülük csak az juthatott be, akit Fonyó a portásfülke előtt a
katonaköpenye alatt becsempészett.

De hát rendet tartott ő köztük. Nagy mozirajongó volt szintén; minden heti műsort
megnézett, az első nap délutánján, a Ferenc körúti törzsmozijában. Megesett, hogy az
előcsarnokban egyszerre három-négy nővel várakozott; annyival, ahány odajött, tudva, hogy
olyankor ott található. Valóságos cercle-t, kegyúri fogadást tartott, vagy még inkább családi
ünnepecskét. Változatlan és kifogyhatatlan udvariassággal, a védenceknek kijáró közvetlen
kegyességgel, áradó tréfaszóval (amihez még szódavizet és málnaszörpöt társított), de még
vigasztaló tanácsokkal is tartotta jó hangulatú pezsgésben a korra és szellemi szintre eléggé
vegyes társaságot. Az újon érkezőket bemutatta a már ott levőknek; ha még nem ismerték
egymást. Sőt összebarátkoztatta őket. Az együtt fölcsattanó kacagásokból erre lehetett
következtetni. Nem idegenkedett hozzájuk csatlakozni a teológia egy-egy filmkedvelő
növendéke sem. Osztoztak a nevetésben.

Alig vártam, hogy szerencsés helyválasztásomról beszámolót adjak a legközelebbi

találkozón a Hébelt-iroda szüntelenül népes előszobájában.

– Olyan helyet találtam…

A rebbenő szemű, sőt akkoriban már néha arcrángású fiatalember kezét

vállmagasságban emelte közénk. Ne ejtsem ki őelőtte sem azt a címet.

– De hát miért?

– Mi magunkban sem bízhatunk – fordulhat úgy, hogy ő maga sem bízhat saját
ellenálló erejében.

S egy kisebb sorozat rángás vette birtokba a bal szeme alját.

Megrendített a vallomása. Először ment át a fejemen, hogy valami veszélyt

közelítgetek, holmi bokaharapó csapdákat kerülgetek. Csak bonyolultan lehetne megértetnem,
hogy az első pillanatban ez egyfajta önelégültséggel, csaknem kedvpezsdítő biztonsággal
töltött el; a felnőttség előtudatával: azzal a homályos – ám a nagyképűségtől még mindig nem
mentes – sugallattal, hogy hihetek magamban.
 Egy hitvalló
A Közoktatásügyi Népbiztosság tanfolyamának végén kettős volt a vizsga. Ahogy
voltaképpen a tananyag: társadalomtudomány és – így kell mondanom – cselekvéstudomány;
közgazdaságtan és eszmetan. Marxizmus és ettől valósággal függetlenül olyanféle
erkölcsisme, amely a forradalmárnak cselekvési és magatartási katekizmust kínál.

A vizsgáztató bizottság közepén – a cirádás, de mázsanehéz, pénzfőúri hosszú

díszasztal mögött – Rothbart Irma. Fiatal, de máris tekintélyes hírű medika. Részt vett a
Duczynskáék antimilitarista szervezkedésében; a front összeomlása omlasztotta le körötte a
börtönfalakat.

A tananyag „egzakt” részéből (ha jól emlékszem) Lengyel József vizsgáztatott. Erre
biztonsággal föl lehetett készülnünk, a tankönyvek népszerű, sőt népszerűsítő nyelven voltak
írva: Kautsky összefoglalója, Bebel és Lafargue agitációs iratai, a Népszava egykori Tudás
Könyvtára című sorozatának füzetei. És természetesen a Marx–Engels-i Kiáltvány.

A másik részre, amit „ideológiának” hívtunk, jobbadán csak jegyzeteinkbe bízva

tudtunk fölkészülni. Jegyzeteinkben és emlékezőképességünkben. A legtöbb meg- s
följegyeznivaló A Nagy Inkvizítor taglalásából gyűlhetett a füzetekbe s a fejekbe.

Az 1919. május elsejei nagy ünnepen hatalmas gipsz- és papírmasé szobrok, táblán
hordható, hirtelenében megrajzolt nagyméretű képek ábrázolták az ügy előfutárait,
mindazokat, akikre a vonuló tömegek hálával tekinthettek.

A Bűn és bűnhődés szerzője nem volt köztük. Holott az akkori szellemi élet
forradalmárjainak képzeletvilágában a múltból két arc foglalta le az első helyet, ma nyilván
meghökkentő, de akkor igen természetes párosításban: Marx és Dosztojevszkij.

Fújtam Bebelt, akár szó szerint idézve A nő és a szocializmus egyik-másik klasszikussá

kalapálódott meghatározását. Lengyel a saját teljesítményükkel büszkélkedő tanárok és
állatszelídítők ráadásaképp megprodukáltatott éppúgy Engels Német parasztháborúk-jának
történetéből. Hősöm volt – ifjúkori olvasmányként – Münzer Tamás. Szerénységből vontam
össze vezérszavakká, amiről óra hosszat beszélhettem volna, ugyancsak citátumokkal és
évszámokkal.

Nyilván ennek hatása alatt tette föl a kérdéseit Rothbart Irma – miközben egy röpke
pillantást vetett csizmámra –, hogy miként értelmezem a proletárok diktatúrájának erkölcsi
jogosultságát. Nem azt tudakolta, olvastam-e A Nagy Inkvizítor-t; hanem hogy foglalkoztam-e
A Nagy Inkvizítor-ral.

Felelhettem volna igennel, mert bár nem olvastam az akkor még általam külön műnek
hitt A Nagy Inkvizítor-t, de Litván József jó két hétig foglalkoztatott bennünket vele, s a
többiek példáját követve jegyzeteltem ugyancsak bőven, bár nem olyan bólingató
buzgalommal, mint társaim.

Már a magyarázatok alapját sem értettem eléggé. Még kevésbé a szavak használatát. A
cecei Kállay ház – hatása alatt a rokoni ág minden fészke – oly természetesen volt ateista,
hogy Isten neve (mert nagyapánk a káromkodást is megvetette s megvettette) még ilyen
formában sem hangzott el: a kutyaúristenét, vagy jóistenét. De még (a vők ajkán) az is csak
halkan s lehetőleg félrevonulva: az istenit neki. Nem tudtam hova helyezni agyamba a sok
megváltást, megválthatóságot, hit adta bűntelenséget, illetve bűnbocsánatot.

Igyekeztem mégis most sem méltatlan lenni tanfolyamunk előadóihoz. Fiatal embereket
különösen fogékonnyá tesz, ha náluk csak néhány évvel idősebb tanárokra figyelhetnek,
ilyeneket ismerhetnek el tekintélynek, útmutatónak.

Rothbart Irmának még ráadás tekintélye is volt az eszme ránk osztogatott magyarázói
közt. Méltán ült az elnöki székben.

A Bácska egyik leggazdagabb gabonakereskedőjének lánya volt, egyetlen gyermek.

Pesti diákoskodása idejére apja nemcsak külön lakást: külön villát bérelt s rendeztetett be
számára; tán az anyai gondoskodás pótlásául – a szülők különváltan éltek.

Mikor a háború vége felé a Ma radikálosodó csoportja – Komját, Sinkó, Lengyel, Révai
– megtagadva Kassák vezérlő elveit megalapította az Internacionalé-t, a folyóirat s a
mozgalom költségeit Rothbart Irma szerezte meg. Névházasságot kötött egy fiatal, de máris
olyan „nagy jövőjű” (mert már akkor tanulmányokat publikáló) elektromérnökkel, hogy az
apát az elgondolhatóan gazdag hozomány tetejébe még lányának anyai öröksége kiadására is
könnyűszerrel hajlamosítani lehetett. Hogy a házasság mennyire névleges volt, március 21-én
vált nyilvánossá. A nagy jövőjű mérnök ekkor vette el a maga tényleges menyasszonyát, már
mint az új gazdasági tervek legtekintélyesebb szakembere s népbiztosa. Nemcsak tanáraim
előtt, nem akartam fölsülni Rothbart Irma előtt sem. Az olasz futurista irányzatnak Komját
Aladár tudott legreményeltetőbben sajátos magyar – s egyben szocialista – utat nyitni. A kis
termetű Rothbart Irma évek óta a daliás alkatú Komját Aladárnak volt ideálja s tán titkos
szerelme – keringett köztünk.

A vizsgáztatás ünnepi hangulatú volt. A mázsás, hatalmas asztaltól két-három méterre

ültem, egy magas támlás, olyan karosszékben, amely ügyszintén súlyával és cirádáival volt
hivatva képviselni egykori birtoklóinak társadalmi tekintélyét. Ma jómagam elismeréssel
hallgatnám, ha valami hangfölvevő megőrizte volna, hogy mi mindent tudtam előadni – főleg
az után, hogy a bájos komolysággal elnöklő kis medika, bár igen tapintatosan, csizmáimra
pillantott – Zoscsima sztarec és a rajongó szerzetesjelölt, a Litván szavai után úgy
megszeretett Aljosa gondolataiból. Társaimhoz hasonlóan hosszan tudtam értekezni a bűnös
bűntelenségéről s megválthatóságáról, visszafojtva magamba a nagyapai ház tisztaszobájának
azt a rideg levegőjét, hol még Kálvin félelmes arcmása is könyörtelen fölvilágosultságot
lehelt.

Szerencsére abból a hajdani, valóban nem rövid, mert kérdésekkel megszakított (s

nyilván irányított) előadásomból egyet mégis megőrzött más hangfelvevő: nem gépben,
hanem eleven emberi elmében működő. Rothbart Irma kitűnő szerkezetű feje, oly hosszú
éveken át, eladdig az időig, amikor azt a főt nem rozsdabarna, göndör, hanem egyenesen
simuló, őszes fürtök borították.

Amikor már kerek húsz év óta volt Sinkó Ervinnek tűzön-vízen – az emigráció minden
anyagi s eszmei hanyatlásain át – példás feleségként mindenkori eszmetársa, s legtöbbször
egyben kenyérkereső társa.

Emigrációjának egy idején sűrű levélváltásom volt Sinkó Ervinnel. Csak kismértékben
irodalmi dolgokban (hogy írásai Osvát elé kerüljenek); igazánból mélyen magánjellegű
dolgokban, szobrászművész testvérhúga sorsát érintően. Ennek kapcsán sokat közölt, majd
üzent kettejük történetének meghittebb fordulatairól.

Végre szemtől szembe, személyesen láthattuk egymást. Sajnos, igen rövid időre. Egy
túlzsúfolt párizsi hetem alatt.

A város déli határszélén az annyiak bánatára lerombolt szép erődítmények helyére

terpeszkedett boulevard Lefèbvre-n vagy folytatásán, a boulevard Brune-on laktak. Maguk
bútorozta albérletben, legfelső emeleten egy szigorú rendű bérházban, de elvtársilag jóakaratú
házfelügyelő uralma alatt. Elnézte, hogy a szobában főzzenek. A családfenntartó változatlanul
a feleség volt.

Itt most nem mint orvos, mert a franciák nem ismerték el a Bécsben szerzett diplomáját,
hanem mint – jórészt csak alkalmi – gépírónő.

A boulevard és a rue de Vaugirard sarkán levő kávéházban adtunk Sinkó Ervinnel

találkozót egymásnak. Ismertetőjel? Az a fényképein is kiáltó volt: a csonttöréses, mély
horpadás az orrnyeregben, mint a bokszolóknak; gyermekkori baleset emléke. – De különben,
a megszólításnál se szégyelljük a magyar akcentusunkat. – Összeölelkeztünk, a lépcsőkön az
utat föl a hetedik emeletig újra s újra egymásba karolva tettük meg.

Nem nyertem meg a szememben most még jobban megmagasztosult Rothbart Irma
rokonszenvét, noha legendás neve rég Micire egyszerűsödött számomra is (a levelezés
folytán). Mintha már az meghökkentette volna, a helytelenítésig, hogy az ajtón kar karban,
olyan vidám arccal (még mindig a személyes összeismerkedés örömével) léptünk be.

Ezt a helytelenítő hidegséget véltem leolvasni arcáról, valahányszor felénk fordult a

sarokból, a moszkvai szerkezetű petróleumfőzőn végzett konyháskodásából. Végre beleszólt a
beszélgetésünkbe: kölcsönös beszámolónkba, hogy mi minden történt velünk, mióta megszűnt
köztünk a levélváltás. Megvédte – a bibliát, az ótestamentumot.

Mégpedig nem valamely ott köztünk elejtett szavam miatt, hanem valahol, már alig
emlékeztem, milyen írásomnak egy mellékmondatában „csípősen” elhelyezett
„szempontomért”.

S erre jóval később ismételten visszatért, mikor a lábasból elénk tálalt paradicsomos
spagettivel végeztünk, s tényárunk szélét – francia szokás szerint – kenyérbéllel mi magunk
törölgettük a vacsoravégző camembert számára.

Erre Friedrich Hebbel – Sinkó (és Lukács György) kedvelt drámaírójának – híres, az
akkori irodalomban olyan axiómaként emlegetett mondata adott alkalmat; az, melyből a
forradalmak morálja akkor egyenest levezethető volt. „És ha Isten közém és a nekem rendelt
tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez elől magamat kivonhatnám?” Hasonló
című tragédiájában Hebbel Judittal mondatja ezt, lelkiismereti megnyugtatásul: hőstett volt,
mikor a lerészegített Holofernész nyakát lemetszette.

Az addigra rongyosra nyűtt vitában már-már unalomból nem szálltam szembe Sinkónak
még mindig lukácsi szemléletével.
 De miért nem hagytam rá a szót Rothbart Micire? A különös protestantizmus, mely
Cecen s annyi hasonló gyülekezetben a kételyt az ateizmusig vitte, tovább végezte
sejtbomlását bennem. S meglepő oldalról kapott támogatást.

Babits Mihály, amikor én már eszmeváltásig megismertem, kusza divatolvasmánynak

tartotta a bibliát; még híres régies fordítását is álmagyarosnak, mert hisz épp ott szolgaian
latinosnak, ahol legízesebben „ősi”. Nietzsche görögösségéből ő meg vajon ezt örökölte a
maga eredendően hellászivá alakult világképéhez? Betegsége komolyodásakor jó barátja, a
tudós Leopold kanonok a kezébe adta ismételten a szent könyvet. De kiben nem merülhetett
föl vajon, hogy a Jónás könyvé-t Babits nem keserű gúnyiratnak kezdte-e? Arcán kínnal
küzdő mosolyoghatnék játszott, valahányszor a torkába vágott nyílást ujjal befogva, egy-egy
részlet fölolvasására szánta el magát. A bibliából neki a humanizmus kellett; azt pedig ő csak
az újtestamentumban találta meg (a maga módján), s társította gyermekkora katolikus emlékei
mellé.

A kálvinizmus ótestamentumi alapzatú; de a reform előtti eretnekséget rendre

megtagadja. A bogumilok még csak megvetik, de az albigensek, a toulouse-i tiszták már
átkozzák és gyalázzák a Krisztus előtti kinyilatkozásokat; a Sátán diktálta szerintük azokat.
Félig-meddig már kathár olvasmányaim hatására szálltam szembe egykori vizsgáztatómmal.

– Maga már akkor rosszul értelmezte Kierkegaard-t!

Fél évvel tizenhetedik évem betöltése előtt? A Vagy-vagy és A szorongás mibenléte (s a

kétségbeesés taglalása) szerzőjét éppúgy csak Litván József nyomán értelmezhettem, akár A
Nagy Inkvizítor-ét.

Ők, a nálam négy-öt évvel idősebbek vele voltak telítve, az egzisztencializmus alapító
apostolával, már akkor, 1918–19-ben, évtizedekkel megelőzve Sartre iskoláját, ha ugyan nem
Gabriel Marcelét. Lévén az előbbi racionalista ateizmusával szemben az utóbbi valamiféle
(általa kereszténynek vélt) hitvallásra hajló.

Hogy az ifjú erkölcskeresők annak idején merre hajoltak, arról az este nem
kerekedhetett vita. Látogatásom voltaképpeni célja, hogy a művet, amelyet Sinkó az élete
főművének tartott, lakásomra vigyem, s még elutazásom előtt elolvassam. A könyv még csak
kéziratban volt meg, s nekem egyetlen éjszakám maradt a megismerésére, a kért bírálatra.

Drága lévén minden óra, fölkerekedtem hamarosan. A csaknem ezerlapnyi kézirat

vastag papírra volt gépelve, Mici kezemunkájaként persze. Mint az ágy alá tolt hatalmas
bőrönd egész tartalma. Már keserűségmentes nevetéssel húzták ki, s mutatták meg, mennyi
benne az irattömbökbe rendezett, kiadásra kész mű. Koporsónak nevezték azt a bőröndöt.

Sinkó elkísért a földalatti-állomásig. De mégsem váltunk el. Mondat közepén lévén,

elgyalogoltunk a következő állomásig. Aztán az arra következőig. Az öreg rue de Vaugirard
nemcsak egyik legöregebb, de leghosszabb utcája Párizsnak.

Gyalogoltunk jó másfél órát az elnéptelenedett éjszakában, fölváltva cipelve a regényt,

melyhez – rögtönzött előszóként – oly beható magyarázatot kaptam, hogy fölbontva a kemény
táblájú irattartót, egy-egy részletet már ott egy utcalámpa fényénél megismerhettem. Még
szállodám, a rue de la Sorbonne 8. előtt is egyre halasztottuk, hogy csengessek.
 Fölzaklatottan azonnal belekezdtem az olvasásba. Csak azért feküdtem le, hogy erőt
gyűjtsek a figyelemhez.

Sinkó Ervinnek ugyanúgy megvolt a forradalmi legendája. Bácskai volt szintén,

csaknem olyanféle család gyermeke, mint Rothbart Irma. Húszévesen Kecskemétnek – s a
Héjjasok tanyavilágának – parancsnoka, már akkor krisztusi elvekkel. A júniusi
ellenforradalom után rábeszéli Korvin Ottót, hogy a fegyverrel harcoló másfél száz ludovikást
ne haditörvényszékre bízzák, hanem az ő kezére – új lelket önt beléjük, szép szóval, mert hisz
kiskorúak, s az ember alapjában jó: üdvösségképes.

Bármennyi volt bennem a figyelhetnék, s hozzá a baráti jóakarat, az olvasást olyan agy
végezte, melynek hátterében zsibongnak az egyéb gondok, s így az épp előtte levő munkát
csak előterével képes ellátni, felületesen.

A regény színtere az 1918–19-es évek Budapestje. Szereplője rengeteg. Sok közülük

csak annak köszönheti létét, hogy egy-egy eszmét képviseljen. De engem épp a korabeli
eszmék foglalkoztattak. Számomra ezek önmagukban elevenek voltak. Izgalmasan küzdöttek
egymással, az angyalok testnélküliségével is valóságosan, véresen.

A könyv vége felé megjelenik Kierkegaard neve. Mint aki holmi Grál-lovagként a
legerősebb fegyvert forgatja, a jövőbíró kardot.

Túlvoltam már akkor a Traité du désespoir-on? Akár közvetlenül, akár tanulmányok

közvetítésével, kellően ismerni véltem a rokonszenvet keltő koppenhágai boldogtalan oly
termékeny öngyötrődéseit.

Ha Rothbart Irma még most ezekből vizsgáztatna, mire jutott vajon ő is, Sinkó is az
önemésztéssel?

Ha mást nem, a könyvnek ezt a részét agyamba vésően olvastam újra. Mert jövet az
utcai lámpák fényénél éppen ezt a részletet lapozta elém Sinkó Ervin.

Arról faggattam ugyanis a tán hat kilométernél hosszabb éjszakai sétánkon: hogyan
képzelték el ők, a magyar forradalmaknak (már érettebb) fiataljai a jövőt? Mi késztette őket
annyi önzetlen, önfeláldozó, tehát csaknem romantikusan „ideális”, s ugyanakkor érdesen
kegyetlen, mert véres nyomokat hagyó tettre? Mi oldatta meg velük ezt az ellentmondást?

– Maga Kecskeméten épp a későbbi tömeggyilkos Héjjas Iván családját is kihozta a

halállal fenyegető csávából. Nem adta át az „ügyintézést” a kiszállt terroristáknak. De június
végén, az országos tanácskongresszust megelőző pártnapon, amikor a pártszakadás már
nyilvánvaló, mert Weltner a demokratikus szabadság, Kunfi pedig a humanizmus nevében az
egész termet Szamuely ellen zúdítja, tapsviharban ítélik el Cserny „végzetes őrjöngését”. Ez a
tüntetés igazánból Szamuely ellen irányult. Maga ekkor elsőként ugrik föl azzal, hogy „Éljen
Szamuely!”, s nyit tapsot a szélsőbaloldaliak, a Kun szárnyánál még „következetesebbek”
mellett.

– Akkor jött meg a hír: Kalocsánál megyékre terjedő a fölkelés. A tanácskongresszusra

érkezők táskájában Korvin emberei pogromra uszító röplapokat találtak.
 – S az elég egy Jaspers-tanítványnak. Helyesen. De mivel tesz különbséget Cserny és
Héjjas tette közt? Hacsak erkölcs van, s nem szociológia?

A második vacsora éppoly egyszerű volt, mint az előző. Előkészítője-kimérője tán még
fanyarabb-csípősebb kedvű. De most bor is volt. Vastag, „prix unit” áruházi poharakban állt
előttünk.

– De hisz a levelekben tegeztük egymást – emelte föl a magáét Sinkó a káposztával

föladott első darab straszburgi (debreceni) kolbász elfogyasztása után.

Rothbart Irma úgy koccintott, mint akire nem érvényes a pertu.

Később valamelyest fölengedett.

Ezt már mosolyogva hallgatta.

– Egy árva kukkot sem értettem Kierkegaard-ból!

– Én sem sokkal többet.

De összeraktuk, mit kellett – lehetett – volna értenünk.

Rothbart Mici eredetileg nyelvésznek készült, magyar–német szakosnak. Egyik évközi

vakációra hazautazva valamelyik bácskai városka állomásán elakadt a vonatja. Az előttük
veszteglő szerelvényből sebesülteket raktak ki. Hogy minél hamarabb végezzenek, megkérték
a civil vonat utasait, segédkezzenek a hordágyak kihordásánál. Otthon a fiatal diáklány
félretette a finnugor jegyzeteit, úgy eltöltötte a gyógyító hivatás. Ugyanakkor a pacifizmus:
küzdeni minden vérontás, erőszakos halál ellen, a polgári halálbüntetés ellen is.

A háborúellenes mozgalomban annyi hittel vett részt, hogy életét kockáztatta, mert hisz
ez halállal büntetendő cselekménynek számított.

Egy nemzedéket indított ez a szenvedélyes békevágy – az örök béke vallása – a

forradalomhoz, a társadalom erőszakos átalakításának hitvallásához.

A mindenfajta emberölés, a bárminemű fegyverhasználat hirdetői szinte egyik napról a

másikra röpirataikban, s ahol lehetett, nyilvános szónoklataikban a tömegek fölfegyverzését,
majd a fegyverek minél hathatósabb használatát hirdették, s végül – mert a kongó szót tettel
illett hitelesre tölteni – ők maguk fegyvert fogtak. S közben a lelkes igehirdetés, sőt az elszánt
cselekvés szüneteiben legelmélyedtebb eszmecseréjük ennek az ellentétnek a föloldása volt.
Mivel a lelki alakulásnak ezt a gyors útját közülük épp a legkülönbek tették meg, a
legkülönbnek gondja lett ez a nem könnyű eszmetisztázás. Látni fogjuk, hányan forogtak
életük – nem egyszer hosszú életük – végéig a történelemnek ebben az oly gyakran megnyílt
nemesvadcsapda-vermében.

A végehosszatlan rue de Vaugirard-on Sinkó Ervin a testes kézirattal azért állt meg
egy-egy utcai lámpánál, hogy ahhoz keressen ki némely passzust, miként akarta az ő
nemzedékük annak idején ezt a parazsat és jeget használhatóan egyeztetni.
 A könyv hőse magával a legműveltebb népbiztossal közli azt a köztöprengést, mely
benne már lelkifurdalás: meg lehet-e kívánni egy-egy munkástól, hogy az ügy érdekében –
osztálya jövendő győzelméért – teljes személyes érdekét, vagyis életét föláldozza? Nyújt-e
erre elég erőt az osztályöntudat?

A népbiztos válasza nem mindennapi.

Az osztályöntudat minden elemében racionális. Önként halált vállalni azonban bármi

ügyért, az emberi ész – a ráció – felől nézve: illogikus. Ilyet vállalni tehát a tudatnál több kell.
– Micsoda? – Hit.

– Miféle hit? – ámult el a tanítvány.

A tragédiák hőseinek hite.

A mester az esztétikából húz ki tehát erkölcsi érveket. Nem tragédiai mű az, amely nem
lépi túl az ész határát. Shakespeare színpada fölé azt az elvet lehetett volna fölírni, melyet
Fichte erkölcstana vallott a filozófiának eddigi legbátrabb mondatával: Umso schlimmer für
die Tatsachen. Lássanak kárt a tények! A tények vessenek magukra! Nézze meg magát a
valóság.

Hogy olyan eredendően racionalista tan is termett önfeláldozó hősöket, mint a

marxizmus? Nem a tudás hatására! A tudás kételyt szül, a gondolat betegre halványítja az
elhatározást. A nagy példa, Hamlet, azért képtelen a tettre, mert csak tudni akar, vagyis
kételkedik. A cselekvéshez hit kell. Nem vakhit persze, nem is gyermeki. Nem jutalmat váró
sem, legyen az a hit bár túlvilági. Nem krisztusi hit tehát. Hanem prométheuszi? Azaz
sziszüphoszi? Nekifeszülni a milliomodik kudarc után a kőnek? Ellopni a lángot, nem
kíváncsiskodva, mire lesz hasznos! Ilyen hit nélkül egy ügy sem kívánhatja, hogy érte
eldobjuk azt, ami minden észszerűségünk alapja, az életünket! Bár az erkölcs igazi
megrágnivalója nem az, hogy magunkat megölessük-e valamiért, hanem hogy mi magunk
öljünk-e.

A háború alatt a katonák utcán jártukban is hordhattak fegyvert; ha mást nem,

oldalfegyvert: kardot, szuronyt, pisztolyt. Így volt ez a tanácsuralom idején is. De szaporodott,
hogy egy-egy tanácskozás asztalához ülve polgári ruhás férfiak kabátjuk alól olyan derékszíjat
oldtak le, melyhez beszédes függelékként katonai pisztoly tartozott. Érthető, hogy a fiatalok
közt ilyenféle övet viselni egy kicsit divatként terjedt. Az elszántság jelképe volt, s
ugyanakkor a hatalom köreihez való tartozásé. Akinek katonai zubbonya vagy ilyenfajta
szabású kabátja volt, az kívülre kötve viselte. Nem volt ritka fiatalabb nőkön sem. Akik fiúsra
nyíratták a hajukat, azokon szinte kereste a szem.

A második vacsora végén, melyet Rothbart Irma elénk tálalt, éppoly közvetlenül, mint
az előző napit, eltoltuk egy kicsit székeinket az asztaltól, hogy kényelmesebben – kinyújtott
lábbal -, féloldalasan az asztalra könyökölve hörpintgessük a kávét. Rothbart Irma tekintete
már enyhült valamelyest irányomban. Váratlanul, nem tudom miért – hacsak nem azért, mert
pillantását olyannak éreztem, mint mikor a csizmámon akadt meg a szeme –, ezt mondtam
neki:

– Nem hordott maga bőrövet és revolvertáskát akkor ott, a vizsgáztató bizottság

közepén?
 – Revolverem nem volt.

– De valamelyik vizsgakérdés közben elhangzott Kierkegaard neve, úgy volt?

– Nem emlékszem.

– Hebbelre sem? Hogy abból mi volt a tantétel?

– Azt Ervin ma is fölmondja magának, úgy ahogy füzetbe lejegyzetelte, még az Anna-
kápolna előtti szabad szemináriumon. Az isten szabad ege alatt tartott szemináriumban! A
mosolygó bölcsek körakadémiáján!

Az emlék megmosolyogtatta. A Szellemtudományi Társaság fiataljai jó időben a

rózsadombi Anna-kápolna előtt verődtek össze, a fűbe telepedve törökülésben. Megjelent
köztük Balázs Béla is, Lukács, Mannheim.

Sinkó Ervin rákapcsolt a tréfás hangra. Behunyta a szemét, úgy recitált, ahogy a diák a
könyvnélkülit hadarja.

Gyilkolni megbocsáthatatlan; mentő körülmény nélküli bűn; de elkerülhetetlenül

szükséges. Úgy tilos, hogy kötelező. Vagyis tragikusan mégis erkölcsöt követ, aki tudja, hogy
ölni semmi körülmények közt sem szabad.

De pillái közül azért kitekintett, hogyan hallgatom.

– Ez volt a ti hitetek?

– Nincs köze az etikához annak, aki megfut a cselekvés elől; ha az emberiség java
tragikus, azaz ésszel megoldhatatlan konfliktus elé állítja.

– Ezt most mondod, vagy akkor mondtad?

– A ti jegyzetetekben nem volt benn? A történelem is kínál olyan konfliktust; amikor a

cselekvést sápasztó gondolatból, a túlságos töprengésből származhat bűn: mulasztás. Méltán
óvta Lenin Kautskyékat, hogy ne mérlegeljék agyon – vagyis halálra – a német
proletárforradalmat. Itt még a lelkiismeret is hamletien fordul. Egy elmulasztott tett is lehet
gaztett. Hebbel cselekedteti hősét, azaz hősnőjét! Judit azért beszédes példa. Egy népet
mentett meg az életnek azzal, hogy ölt.

Sinkó Ervint a forradalmi idők egyik legjobb szónokának tartották. Társalgónak éppoly
remek volt. Gyújtóanyagként közölt elvont gondolatokat. Rothbart Irma büszkén nézett rá.
Majd elismerést váróan rám.

– Maga megölte volna Holofernészt? Tudott volna vért ontani? – kérdeztem Rothbart
Irmát.

– Az akkori hitemmel igen.

– De csalárdan? Magát prostituálva? Mert ha egyszer a bűn birodalmába lépünk!

Levágva azt a fejet, melyet előzően a keblei között babusgatott?
 Sinkó Ervin fölnevetett:

– Ha szerelmes volt bele, az volt volna csak az igazi példa! Ha számára Nabukodonozor
fővezére lett volna az egyetlen férfi!

A háziasszony forralt a primuszon még egy láboska vizet. Lefőzte vele az egyszer már
fölforralt kávét, mosollyal magyarázva, hogy más nincs a háznál.

– Arra a vizsgáztatásra annak idején maga egy rézvörös hajú, magas fiatalemberrel jött
be. Annak a derekán a széles bőrövén egy jókora steyer függött. Dembicz Gézának hívták.
Emlékszik rá? Szájában megtorlott a szó, olyan szapora beszédű volt.

Rothbart Irma most megint a férjére nézett.

– Átment Spanyolországba – mondta az, némi szünet után; de akkor úgy, hogy ültéből
fölkelt, s föl-alá járt. – Nincs róla hír, nem tudjuk, mi történt vele.

Bocsánatot kértem: – Nem tudtam, hogy ilyen fájdalmasan közel állt hozzátok.

– Hívott bennünket – mondta némi csönd után Sinkó Ervin. És ismét jó időre
elhallgatott: mintha nyálát nyelte volna.

– Nemrégiben üzent Malraux – mondta megint némi várakozás után –, hogy Mici a
szakmájában dolgozhatna akármelyik madridi kórházban. Ott elismernék a diplomáját.

Némi csönd után Rothbart Irma szólalt meg.

– Hogy volt voltaképpen Varjasnak az a megszöktetése?

– Maga honnan tud róla?

Ő maga készített róla följegyzést, már Moszkvában.

Lejövet csak egy metróállomásig gyalogoltunk el; a Convention lejáratánál váltunk el.

– Te beszélted rá Korvint, hogy a ludovikásokat még csak meg se tizedeljék. Elmaradt

egy tett. A történelem esze minek minősítené? Mulasztásnak? Van már róla véleményed?
Vagy ha nem, mikor lesz?

Szó szerint emlékszem a mondatára. Mert előzően akkorát nevetett, hogy meg is állt:

– Majd, ha örökké éltem!

Zivataros tavaszidő
Hajón mentem ki Vácra. Megállást nem ígérőn szemetelt az eső. Nem volt sok utas;
még közülük is fölvitt a magány vágya a födélzetre. Ott ültem le, az egyre hűségesebb társnak
bizonyult bőrkabát és kucsma sátoroltalmában; a nedvesség még otthonibban párologtatta
éveik illatát. A magányt szolgálta ez is. Hetek óta nem voltam egyedül.

Zsongtak, zsibongtak fejemben a gondok. Mégpedig nemcsak közönségesek, hanem

emelkedettek. Azt hittem, ha egyedül maradok velük, gondolataim megteszik azt a
szívességet, hogy önszántukból valamiféle rendbe sorakoznak elém. A kéklő ég permeteg
fátylat lengetett a visegrádi hegyek előtt; a Dobogókő szelíd Vezúvként füstölt.

Gondolataim nem tisztultak jobban, mint a tájak, melyek jobbról-balról elmaradtak

mögöttem. Vagy mint azok a történelmi események, melyekkel ugyanúgy szemközt haladtam,
pusztán azzal, hogy éltem.

Újra egy kikelet, egy időkezdés állt előttem, azaz közelgett felém: 1921 tavasza, a
nevem napja volt. A tizennyolcadik évemben! Már a tizennyolcadikban! A vízválasztó csúcs,
ahol, így képzeltem mindig, szembe kell néznem – önmagammal.

Ment előre küszködve, habot zubogtatva a hajó; sorakoztak fürgén hátam mögé
kétoldalt az iménti, fátylasan szép látnivalók. Élveztem a puszta haladást: az erőfeszítés
nélküli mozgást előre, szemben az ellenséges hullámokkal.

Az elmúlt másfél év alatt ugyancsak bőven jöttek szembe velem s vonultak mögém
jobbról-balról kemény események; „történelmiek”, világtörténelmiek!

Ha egy kicsit bár azok közé a kezdő versíráshoz értők közé tartozom, akik „hisznek
magukban”, máris szedhettem volna elő a ceruzát. Hogy rímek keretébe foglaljak egy költői
képet: ahogy itt a nagy Dunán, akként utazom a történelem nevezetes folyamán! A hegyek
vonulata, akár az események láncolata. S szemközt megyünk!

Hajón az út Vácra jóval tovább tartott, mint vasúton. De olcsóbb volt. Igen korán kellett
kelni. Rengeteg időt kellett tehát pazarolni rá. A beszélőre járók és csomagosok közül igen
kevesen választották.

Így hát ismerőssel sem kellett számolnom.

Tágas tájban szabadon mozogtam (a hajóval), s mégis helyhez voltam kötve; az efféle
rabság kellemesen működteti az agyat, a képzeletet. Együvé voltam zárva a gondolataimmal,
holmi kis menazsériaként vettek körül.

A nevezetes hajóút Párizs és Rouen között gyönyörű tájképek sorjáztatásával ringatta

Flaubert ifjú hősét az élet felé. A gondos író könyvlapok hosszán át festi a szelíd halmok
világát. Mert hisz azzal korszakot is fest. Jobbról-balról a láthatár alján békésen elnyúlva
piheg Franciaország.

A Pest és Vác közt sorjázó tájak elgyönyörködtették a szemet. De a láthatár alján itt a
történelemnek nem szelíd, hanem szörny eseményei henteregtek, s a szemlélőnek ezeket a
nem látható képeket is magába kellett fogadnia. Ha másnak nem, olyan emlékképnek, amely
majd idővel világosul meg.

Emlékezetesek voltak számomra ezek a hajóutak. Később is mentem egynéhányszor

hajón Vácra. Mindannyiszor gondolataimat s terveimet rendezgetve úsztam a régi gyártmányú
gőzösön, amely oly különösen egyesítette a rabságot és a szabadságot. Betelhetetlenül
gyönyörködtem a tisztító tájban: jobbról-balról a friss füzesek és berkek valósággal a
testemen úsztak át.

És az események? Ezek éppoly valóságosan húztak el két oldalamon, és nyilván

tudatomban – de mit láttam akkor, ott helyben belőlük? Főleg összefüggésükből?

Megint egy francia íróval példálódzom: Stendhalt az idő tájt kezdtem lapozni, már
nemcsak szórakozásból. Persze hogy nagy élmény volt nekem is az ágyúk, a rohanó szekerek
és hadsorok közt hol nyeregben, hol – lova elvesztése után – gyalog törtető ifjú Fabrice del
Dongo, aki maga is csak később tudja meg, hogy korának legsorsdöntőbb csatájában vett
részt, a waterlooiban.

És a köröttem – köröttünk – tobzódó, világméretű csatavesztés?

Éppoly gyors láncolatban, akár az erdős hegyek és ködgörgető lapok, úgy suhantak és
gomolyogtak ott el mellettem – néha ugyancsak hatalmas, színes tablókként – a népek sorsát
alakító események. Még azt sem mondhatom, hogy nem csodálkoztam rájuk. S magam is csak
később tudhattam meg, mi volt a stratégiájuk – a rendjük! Nem egyedül szenvedtem ebben a
rövidlátásban, amelyet nagy általánosan állapíthatunk meg akár a legéberebbeknél, mint
történelmi perspektívahiányt. Nem ítélhetjük el. Sőt. Aki forró szívvel-lélekkel benne él egy
korszakban, annak átforrósodik elkerülhetetlenül az agya is. Hát még a pillája! Sorozatos
lehűlések hosszú ideje kell, hogy épp saját sorsuk döntő erejű eseményeit, a szörnyeket
főképp, higgadt tekintettel szemléljük; a tárgyilagosság tudományos szabályai szerint
ábrázoljuk.

Így terítsük ki magunk elé annak a világméretű utóharcnak akkori haditérképét. S

idézzük föl egy pillanatra azok alakját, akik körötte tolongtak.

A magyar anyanyelvű népegység eladdig legvégzetesebb szétdarabolásának

békeszerződését – a trianonit –, amikor végre elkövetkezett, mindenki örömmel üdvözölte a
lelke alján. Már azok, akik a népek ügyének intézésére szerepet kaptak, vagy erre hivatást
éreztek.

Nem véve ki közülük a magyar anyanyelvűeket sem. A „törvényességért” mindaddig

veszélyek közt küzdő pesti kormányrendszer ezzel kapott világelismerésű hivatalosságot.
Megindulhattak, meg is indultak a nemzetközi banktárgyalások, az immár „utód”-államokban
maradt magyar tulajdonosú nagybirtokok, nagyüzemek jogi és jövedelmi helyzetének
szabályozása. A pesti rendszer legradikálisabb, s már emiatt külföldre szorult ellenzéke
elsősorban az ellenforradalmi rezsimet ért csapásként mérlegelte ezt a már történelmi csapást;
mint olyat, amitől az a rendszer most végleg összeomlik.

Mert abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ország így gazdaságilag is végzetesen

életképtelen.
 E Duna-menti méretű guelf-ghibellin viszály ekkori fordulópontjait néhány dátum
puszta kiejtése kiáltóan érzékelteti.

A fegyveresei őrtállásával kormányzóvá ütött Horthy 1920. április 1-én költözik át a

Gellért-szállóból a királyi várba. Visszaütésként a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség
május 27-én teljesíti az emigráció sürgetését: minden ország szakszervezetével bojkottot
mondat ki Magyarországra.

A magyar békeküldöttség halasztáskérés nélkül június 4-én írja alá Trianonban a békét.
Június 20.: a szállítómunkások világbojkottja. A pesti bíróság világszenzációs látványossággal
július 5-én kezdi meg a népbiztosok pörét. A szovjet Vörös Hadsereg most tör Lembergig. A
még mindig megbízhatatlannak denunciált Magyarországnak most már kettős indokú
bekerítésére és megbénítására sebtiben csehszlovák–jugoszláv, majd csehszlovák–román
szövetségi tárgyalások indulnak; megszerkesztődik az úgynevezett kisantant.

Bécsben a Kommunisták Magyarországi Pártja végre külön emigráns folyóiratot ad ki,

az egyetlent, mely élesen elítéli a békediktátumot. Megteremtődik ugyanakkor a „Vera
akció”, a polgári emigráció napilapját elindító pénzalap, melybe nem jelentéktelen összegek
Prágából és Belgrádból érkeznek, azzal a flastrommal, hogy „kölcsönként” (melyet majd egy
nyilvánvalóan kisantantbarát pesti kormány fog visszafizetni); Károlyi rááll, hogy ő legyen a
kezes.

Csupa remény és ellenremény tehát. Minden inog még. Az események hatására az

elvek is cseppfolyósak. Folyhat még tinta, milyen természetű volt a radikális polgári
ellenzéknek az a hiedelme, hogy Trianon lesz az a hurok, amely a valóban tántorgó
bikacsökös pesti rezsimet lerántja a lábáról. Tábor és ellentábor az egész néppel azonosította
magát, s mivel politikájuk teljesen a mához volt kötve, háttal fordultak az ország jövője felé.

Valószínű a baloldal vádja: ha Trianonban a Dunántúlról is le kellett volna mondani,

Horthyék éppúgy aláírják. Aláírván azt a békét, melyet Károlyi nem írt alá. Éppígy valószínű
azonban: ha ugyanazt a Dunántúlt a szerbek igénylik, az emigráció, mint már Pécs esetében,
melléjük áll.

S ha az ország teljes fölosztását kérik tőlük? Föltéve, hogy saját uralmuknak legalább
akkora területet megkapnak, mint a tihanyi félsziget, ezek is, azok is végül – kellő mérlegelés
után – ráállnak. A haza nem olyan dolog, amit rá lehet bízni csak a politikusokra. A nemzeti
tudat ellenőrzése nélkül. Az pedig Ady hűdéses erőlködése óta, hogy kimondja azt: Erdély,
addig akadozott, mígnem teljesen elnémult.

Más-más minőségű volt eszerint az a trianoni határozat sugallta, de a mélytudatilag

valószínűsített öröm, lelki alapjaiban egy eredőjű lehetett: ki-ki a maga múltbeli és eljövendő
igazolását látta benne, azzal a nehezen gyógyítható vaksággal, melyet annyi esetben okoz már
kisfokú erkölcsi vitaminhiány.

Minderről Dembiczcel tudtam legtanulékonyabban beszélni. Hozta válogatás nélkül – a

tárgyilagosság hűvösségével – az anyagot. De kínálta hozzá azonnal a rostát is.

Ellenségem ellensége szükségszerűen a barátom: ez a szemlélőpont is okozhat legalább

átmeneti farkasvakságot. De nem árt tán – a pör oly óriási arányú lévén – fölidézni más
hagyományos magyarázatát sem. A gyűlölet és megvetés mérlegjátékát.
 Ezt nemcsak a hagyomány tanítja. A bűntettek elkövetésének oknyomozó lélektana
annak idején (amikor én ifjan több időt szentelhettem neki) például a gyilkosság közvetlen
kipattanó szikráját a sűrűsödő gyűlölet egyféle rövidzárlatával magyarázta. Ez akár az előre
megfontolt ölésben fölfedezhető volt. Az utolsó pillanatban a tudat – ez a meghatározás –
elvakul, „eszét veszti”. Nincs erkölcspróbálóbb történeti korszak, mint amikor a gyűlölet
elszabadul, sőt tüzesítést kap. Le Bon szociálpszichológiája inkább lektűr, mint tudomány. De
tetszetős képe, hogy a tömeg szemmértéke s így ítélőképessége a gyermekekével
egytörvényű, nemegyszer elgondolkodtat. Valahányszor a tömegeket tudatosan túl primitív,
gyermekeknek való izgató anyaggal táplálják. Ez történt világméretben az első világháború
kezdetén, történelmileg eladdig páratlanul. Mert hisz alig-alig megállíthatóan.

Dembicz megnyugtatott.

Inkább fölényes, féloldalas mosolyaival, mintsem érveivel. Meg ahogy vízszintesen és

ugyanúgy féloldalasan lelegyintett: megvetően maga mögé vetett még hatalmasan gyászos
eseményt is.

Minél rosszabb, annál jobb!

Mert annál hamarabb jóra fordul! Ha nem is a világ, de egy-egy szomorú ténysorozat.

Azok közé a kevesek közé tartozott, akik Hegelt magából Hegelből ismerték. Ha ő
kimondta, hogy dialektika: bennem a szent figyelem csöndjét teremtette.

A bármily bősz eseményeknek, de az eszük vesztett imperialistáknak pedig végül a

dialektikával lesz dolguk! A történelem könyörtelen dialektikájával!

Dembicz nem hitte, hogy ez a Dialektika egyik napról a másikra a maga Szent György-i
pallosával levágja a Sárkány minden fejét.

Fölényét ez növelte; a féloldalas elhessentéseinek biztosságát.

Az események folyama fölött hitte magát Dembicz Géza. Valamiféle magas kőhídon,
melynek bazaltszilárd pilléreit hasztalan csapdossák bármily vad lökésű hullámok.

Magáról az őrjöngő folyóról az volt a nem kevésbé lefitymáló véleménye, hogy

szigorúan kiszabott mederben tajtékzik; kezdve a rég földerített forrásvidékétől egész az
előrelátható deltájáig! Mégoly szeszélyes áradásait, apadásait is szabályok határozzák meg:
már-már a természeti törvényeknél erősebb gazdasági szükségletek. Azokra érdemes csak
gondolatot pazarolni; ám csak olyan mértékben, amilyenben a mi cselekvésünk is szükséglet
lesz! De addig – csak látvány, ami folyik.

Szerettem volna elsajátítani ezt a szemléletet. Időről időre magamévá tettem. Hellyel-
közzel még Dembicz világlekezelő – színészies – kézmozdulatait is.
 Ott buktam meg a rám-rám ragadó szereppel, ahova legtöbb vigaszt akartam vinni,
Cecén. Anyám öccse föl-fölemelte szemét a sakkfigurákról. Gondolhatta, nem a saját agyam
termelte eszméket mondom; nyilván ezért szitálgatta-szűrögette oly hosszasan fejében őket.
Másfél év óta nem mozdult ki a faluból.

Szerettem volna nemcsak gondolataikkal, hanem személyükben is szembesíteni ezt a

két, egymástól oly különböző, de valamiképp mégis egymáshoz illő – rám egyformán ható –
„betűértőt”.

Megfordult a fejemben, leviszem egyszer Dembiczet olyan környezetbe, ahol mindenki

tudja, mikor vetik a mákot: milyen a „talajmenti élet”, ahogy ő (nem lebecsülően) emlegette.

Nagybátyám meghallgatta a reményeket, melyeket a Pécs–Baranyai Köztársaság

kikiáltásához fűztem: ha a Balatonig kiterjedhet, még mi is beleesünk! Medinán töltött
esztendei alatt nagyon összebarátkozott az ottani szerbekkel; a pópa lányával mendemondákra
okot adó érzelmi kapcsolatba került. Volt súlya tehát, mikor az egyik bábut ezzel tette le: a
valamirevaló szerbek szemében még lejjebb esünk. Híre terjedt, hogy a még mindig
megfékezhetetlen fehér különítményesek betörnek az Ausztriának ítélt Nyugat-
Magyarországra, népszavazást akarnak kikényszeríteni. A háború alatt elegendő fronton
szolgált ahhoz, hogy képe legyen a széthullt Monarchia népeinek tényleges haderejéről, harci
hangulatáról. Így még stratégiailag sem tartotta lehetetlennek, hogy ha Károlyi a sok
képessége és esélye mellé még egy Kemál pasa alkatát kapja: teremthetett volna olyan
egységet, amely más területeken is kiküzd valamiféle népszavazást.

Esztike testvérbátyja sárbogárdi volt, állomásfőnök. Pályafelügyelet ürügyén be-

beállított Cecére, hozogatta a többi Babayt, a velük rokon Zarubayakat, Szarkákat.
Megkedvelték a sógort, vonták volna a vadászataikba. Toborzott volna még messzibb körű
beszélő társaságot a maga feketehajú, antracitszemű atyafiságából az ifjú Kállay Lajosné.
Ráeszmélt s elég hamar, hogy férje köré gondolkodásban hozzá hasonlókat szekereztessen
össze a névnapi vacsorákra. Akadt volna a Séd–Sárvíz közben is nemcsak négy-öt összehajló
magyar. De a „miért is, miért is, miért is?” – már annyi volt, hogy sóhajtásra sem adott
kedvet. Folyt hát a társas ivászat. De nagybátyám nem szerette már a bort sem.

Anyám öccse tökéletesen olvasott németül. Első gimnazista éveit Gyönkön

cseregyerekként töltötte egy olyan német ács családjában, ahol még valamicske könyvtár is
volt.

Dembicz hóna alól egyszer egy vaskos német könyvet emeltem ki: a pedagógiai
forradalomról. Azon frissiben hozta Bécsből. Kölcsönkértem, levittem Cecére. Azon
fölvágatlanul leltem a következő látogatásomkor. Megszoktam, hogy valahányszor az
alsóvégi kiskapun benyitok, azt füleljem, honnan hallatszik fűrészelés: a színből-e vagy a
(télen melegebb) fáskamrából. Alig volt eset (akár alkonyodás után), hogy a konyhában
foglalatoskodó Esztikétől ne ezt a választ kapjam: igen, fűrészel. Szívességből ipának,
szomszédjának fűrészelt. Szekszárdon a régi barátai föl akarták éleszteni a selyemhernyó-
tenyésztést. Írtak neki, megbeszélésre hívták: hisz értette az olasz könyveket is. Azt
válaszolta, hogy már nincs ideje, a házi teendők miatt.

Hogy Dembicz gondolatai közt eléggé eligazodtam, azt nem kis részben a váci
hajóutaknak köszönhettem. Így tudtam úgy-ahogy tájékozódni azoknak a bécsi barátainak az
eszmealakulásaiban, akikkel ő oly csüggedetlenül folytatta innen Pestről árnyékbokszoló
vitáit.

Rendszerint a hajóútra maradt némi idevágó olvasás is. Varjas (és új cellatársai)
szomjasan várták a külföldi híreket; nem kevésbé a kint folyó elvi disputákról az akár
tudományos beszámolókat. Az indulás előestéjére Dembicz végül csak a kezembe nyomta az
ígért anyagot. Ha frissiben olvastam el, azon frissiben tudtam elmondani, mintegy leckeként
fölmondani, hamarosan rátérek, hogy milyen körülmények között.

Magyarországról kitiltott illegális kiadványok voltak. Leltem jó helyet, hova rejtsem

őket, amíg a fogházépületben – azaz később már a fogház külső területén – vagyok. Eljutott
egyszer hozzám az Humanité három száma. Nekifeküdtem a franciának, éjszakán át
szótároztam a politikai és mozgalmi kifejezéseket.

Az olvasmányok jó része az eseményeket festegette és magyarázta.

Láncolatuk változatlanul olyan távoli ködben lebegett, akár azok a börzsönyi és pilisi
hegyek, melyek közt az erőlködve pöfögő hajó vitt. A közvetlenül mellettünk folyó történelmi
tényeket ezek a lapok hol tomboló átkozódással, hol kifürkészhetetlenül magas (érthetetlenül
hűvös) nézőpontból tárták az olvasó elé. Minél közelebbről tapasztalta (és szenvedte meg)
őket az ember, annál szédültebben támolygott a maga waterlooi csataterén. Van már róla
hadtörténetileg hiteles harcmozgási térkép: tárgyilagosan távlati beszámoló? Már a levertek, a
menekülők okulására, utólagos megnyugtatására, hogy minden úgy volt elkerülhetetlen és –
tragédiaként akár – szükségszerű?

Könnyű dolguk volt tehát azoknak a területhabzsoló térképszabdalóknak, akik már-már

eszelős ceruzahúzásaikkal Közép-Európa eladdig egyik legszívósabb néptestét szabad – mert
hisz senki által nem védett, vagy védeni rosszul próbált – zsákmánynak tekintették. S akik ezt
a szabdalást az áldozat állandó becsmérlésével, majd sikereik arányában annak elég
alacsonyrendű nevetségessé tételével végezték – még a diplomáciai jegyzékekben is.

A napi sajtó a tömegek irányában teljesítette mesterien hivatásának azt a részét, amit a
francia szaknyelv oly érzékletesen „bourrage de crâne”-nak, agygyömöszölésnek nevez. Folyt
a sulykok sportverseny méretű elhajigálása még az igényes külsejű sajtótermékekben, az
irodalmi, sőt tudományos folyóiratukban éppúgy. Alig adva valamit a tárgyilagosságra, még a
látszat kedvéért sem.

A történetírás és a lélekvizsgálás okfejtése egyként hűvös fogalmazást kíván. A

fentieknek immár tüzetes ismeretében szoktassa vajon tollát továbbra is az író ehhez a
tárgyilagosnak hirdetett hűvösséghez? Szorítsa tehát hátra a valóságnak azokat a kifejezési
formáit, melyeket épp e tudományokkal való ismerkedésének elején sajátítgatott el,
valahányszor jó szerencséje elvezette a barátai által szerkesztett egykori Surréalisme au
Service de la Revolution szerkesztőségi megbeszéléseire? Fontolást kíván. Az Aragan–
Eluard-i stílus gyakorlata szerint semmi nem reccsenti elő úgy a valóságot a szenteskedés
felülete alól, mint a helyénvaló szentségtörés. Semmi nem időszerűsít úgy egy klasszikus
történelmi tablót, mintha Picasso újrafesti, bár csak néhány ecsetvonással.
 Groteszkségükkel bármily agymozgatók mindazok a most már nemcsak napvilágra,
hanem műtői reflektorok fényébe került körülmények – érvek és szempontok –, melyek
Trianont előkészítették, kimerítően hosszú volna csak vázlatot nyújtani róluk. Nos, kettőt
mégis, a helyzetábrázolók két klasszikus rajzhalandzsáját.

Az egyik stratégiai: Európa csak úgy tudja visszaverni a (lovasságával már akkor)
gyors mozgású Vörös Hadsereget, ha gyors hadianyag-szállításra Románia megkapja a
Szatmár–Nagyvárad–Arad vasútvonalat, a nyílegyenes cseh–jugoszláv összeköttetést. Ha a
vasútvonal annak idején nem oda épül, mind a város, és velük az irodalmilag külön is sajnált
Szalonta tán ideát marad.

Bár az a másik babona, hogy a folyók torkolatvidékére jogot tarthat az az ország, ahol
azok erednek, s így a szemnyugtató határ a Tisza volna; de ez csak északon érvényesült,
Beneš többszöri szorgalmazására. Azt ő is elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Garamot,
Nyitrát, Vágot országhatár vágja át, mielőtt a Dunához ér. Az ő tekintete különben Vácig
kívánta volna a határt: a Duna ott amúgy is délnek fordul.

Mindezt, a látványnak cáfolhatatlanul keserves humorú valóságot úgy-ahogy mégis

tárgyilagosan – beletörődően – ábrázolni? Az állapotában megszilárdult ellenforradalom nem
késett vállalni a nemzeti panaszt. A harsány nacionalizmus szógépezetét kapcsolta be. Ez elég
kongó, majd később nem egy lejtésében hamis hangon keltette a szenvedélyeket. A határon
túl maradt-rekedt tömegek anyagi és erkölcsi megnyomorítását dobolta, miközben az uralma
alatt maradt tömegeket éppoly mélyre taposta. Az ellenzék, mint láttuk, meg sem kísérelte,
hogy tárgyilagosan bemutassa, mi ment végbe, s miként, a trianoni asztaloknál. S mi azokból
vállalható. Az erkölcs és a népérdek védelmében.

S a pártatlannak tekinthető külföldiek? A nyugati szellemnek elfogulatlan, az igaz

hírközlésre annyiszor fölesküdött hang- és véleményadói? A magyar érvek szónoka az öreg
Apponyi volt. A rajzolók még fölfigyeltek rá: hosszú szakálla remek karikatúrát kínált.
Teljesítményére, hogy beszédét a francia után angolul is ő mondta el, ez röppent föl: a
tolmácsok kenyerére pályázik.

A magyar delegációt a torzrajzok a Feszty-körkép honfogialóinak kacagányaiba

öltöztették. A görbe kardos, sarkantyús, szőrmekucsmás diplomaták a francia parketten! A
magyar érvek éppily ábrázolást kaptak. Mi egyensúlyozhatta a közröhejt, amely egy lehetetlen
helyzet lehetetlen alakjait eleve fogadta? Mi ellensúlyozhatná, akár ma? Tán ha a nevetésre
fakasztó bábuk körhintáját megpörgetnénk egy kicsit úgy, hogy minden figura szem elé
kerüljön?

A nyugati szellemnek egy-egy kitűnő képviselője mégiscsak ott álldogált s járdogált a

termekben s a folyosókon. Közülük egy a megfigyelőképességével, tényrögzítő tollával
világirodalmi rangjához, s egyben a legjobbak hódolatához még Nobel-díjat is kapott. A Duna
menti viszályokról vajmi keveset tudhatott. Tekinthetjük hát mégis tárgyilagos tanúnak?
Benyomásait rögzítette.

Pusztán a páros mérlegelés céljából vessünk pillantást többszöri beszámolójának

néhány sorára. Ernest Hemingway mondatait olvassuk: „Mire ezek a beszélők befejezték a
szót és a békeszerződések alá voltak írva, kiderült, hogy Romániának odaadtak minden
világtáj felől a szomszédai országaiból minden területet, amit csak megpendített akárhol
akármelyik román.” Ő, Az öreg halász későbbi szerzője veszélyesnek tartja ezt a területi
mohóságot, noha: „Mária királynő, aki elsőrendű bridzsjátékos, másodrendű költőnő, és
egészen magas fokú bogozója az európai politika szálainak, s aki egymaga több kendőzőszert
fogyaszt, mint a többi királyi család tagjai együttvéve, minden erőfeszítést megpróbál, hogy
olyan európai szövetséget hozzon létre, ami majd megakadályozza ezt a fenyegető
széthullást.” Megemlékezik a királynő férjéről is, mert eközben: „Ferdinánd király olyan
gondterhelt ábrázatú, mint aki a választékos bajor-württembergi pofaszakálla mögé rejti a
valódi arckifejezését.”

Az író szerint van ok az aggodalomra, mert királyi uralmuk oszlopa, a hadsereg különös
képet nyújt; ezt Hemingway így írja le: „…tisztjeik ajakrúzst és arcpirosítót használnak, és
fűzőt viselnek. Ez nem túlzás. A magam két szemével láttam egy kávéházban román tiszteket,
gyalogos tiszteket, a szájukat rúzsozni. Láttam lovas tiszteket rózsaszínre rizsporozva, mint
zenés színpadon a férfikórus. A fűzőre nem mernék esküt tenni. A látszat megtéveszti az
embert.” De ne citáljunk többet – mert hisz ez a világ letűnt – mindezekből az ízlést borzoló
mondatokból. Azokból sem, amelyek kedvezőtlen megvilágításba egész uralkodó osztályokat
helyeznek, önszépítésüket és tetszeni vágyásukat, s így még múltjuk ábrázolási módját is
ilyen görögösnek minősítve.

Károlyi jóval később, amikor ráeszmél a magyarellenes indulatok féktelenségére,

méltán veti föl (akkor még csak önmagának): de hát miért nem darabolták föl teljesen az
országot? Valóban, miért nem valósult meg az a másik terv, amelynek elmaradását a kisantant
némely megálmodói újra s újra megsirattak: hogy Magyarországot nyugat felől is gúzsba
kössék, közös cseh–jugoszláv határt teremtve ott is? A legtöbb – s legizzóbb – gyűlölet
motorja a félelem. A torz humorú látványok közt díszkeretet érdemel, ha négyen-öten azon
tüsténkednek, hogy csuklóján, bokáján, térdén, derekán egy vérző hullát kötözzenek meg,
szájába pecket erőszakolva. Szoríthatták pedig ez esetben akár csonttörésig a hurkot, azzal a
logikával: ha Bugyonnij az ország területére ér, ez a magatehetetlen tetem szökik majd
melléje a világforradalom veszélyesen izmos bajnokaként! A magyar nép hullakábultan
hevert a földön; nem öntudatnak, ösztönnek sem adhatta jelét. Tán legjelesebb
történetszemlélőnk ezt a képet vetítette föl a helyzetről: mint mikor gyerekek lekváros
bödönre szabadulnak, s addig tömik magukat, míg csömört nem kapnak, és meg nem röstellik
az összemaszatolt képüket, nem egymás előtt, hanem, hátha mégis odanéz a világ.
Magyarországot az emberiség szemében egy pacsirta, egy egér nem védte, még csak riadt
fölröppenésével, elszaladásával sem.

Hogy minden visszafizetésnek fogható s fogandó föl, az csak azok nyelvén tehetett érv,
akik sem a történelemmagyarázat, sem a lélekvizsgálás mélyebb járataiba nem bocsátkoztak.
Hogy nem hatás-visszahatásról van szó, nem valamiféle ingalengésről, arra a bizonyíték, hogy
ez a fölgyűlt szenvedély hatvan év után sem csitult: a visszahatás, a visszalengés növekvően
egyirányú; a tisztázatlan indulat kielégítetlen, hasonlóan mindenféle genocídium
pszichózisához. Ennek meg az a törvénye, hogy a félelem szülte gyűlölet nem nyerhet
kielégülést utolsó áldozata utolsó csöpp vérétől sem. Hitler azért volt oly vitéz a zsidókkal
szemben, mert rettegett tőlük. Az „értsük meg”-féle érvelés tehát (hogy legyen mégis
nyugalom és csönd) a földre tepert áldozat ez esetében sem a halálos, hanem különös
tapintatosságból csupán a kéjes hörgést akarja nem hallhatóvá tenni.

Túlzás lenne egy nép bármily éles politikai kettéhasadásából holmi nemzeti
tudathasadásra következtetni. Az a viselkedés mégis, amelybe az Adyék eszmehagyományát
vállaló magyar ellenzék szorult, mélységesen megzavarta ezeken az alapokon mozgó – új
harcba sorakozó – nemzedék eszmei alakulását. Mintha aközt kellett volna választania – amit
Ady és Babits s velük a Nyugat és a Huszadik Század „legkiműveltebb fői” oly szilárdan
egyesítettek magukban –, hogy európai vagy magyar voltukhoz legyenek-e hűségesek. A
polgári külső s belső emigráció már megoldhatatlan példát adott. Visszaszerezni kormányzási
uralmát a környező államok kormányainak segítségével – önmagában már a nemzeti erőről
való lemondás útja lehetett. A környező államok egyik-másikáról (s olykor-olykor) föl lehet
tenni, hogy a magyar nép társadalmi előrejutását támogatja, segíti. Mialatt azonban
nemzetileg oly pusztítóan gáncsolja, gyöngíti?

Túlzás lenne ennek az ellenzéknek magatartását az egyénre érvényes lelki működés

szabályaival világítgatni. Noha a hangadók itt is megkülönböztethetően egyének voltak; itt-ott
még egyéniségek is.

Nemigen szállhattak vitába leendőnek elképzelt szövetségeseiknek azzal a

szemléletével, amely a magyarság gúzsba kötését világszerte azzal indokolta: bűnösnek kijáró
intézkedés.

A gyermeknevelésnek is vannak született eszelősei. Ezeknek ábrázolást kívánó

példamintái azok, akik az igazságtalan megtérdepeltetés miatt szipogó gyermeket pofozással
akarják elnémítani. S ha nem megy: „most legalább lesz okod a bömbölésre!”

Idegfeszültségi állapotában a magyar polgári ellenzék bele-beleesett ebbe a nevelési

hibába. Bele a nem polgáriak némely szárnya hasonlóképp.

Ady legtorokszorítóbb jóslatú verse a magyar nép olyan arányú hontalanná válásáról
beszél, aminő a zsidó népet sújtotta. Mert „népét Hadúr is szétszórja”. Nem, az ő megűzése
még végzetesebb lesz, még szétkorbácsolóbb. Mert „a templomot sem építettük föl”. Vagyis a
lélek szerinti egységet. Ezt minden nép számára a szellemi élet végzi. A magyar szellemi élet
– a tudatalakító – Ady halála után, a nép legsúlyosabb megpróbáltatása idején nem felelt meg
hivatásának.

Későbbi megvilágosodásra így suhantak el mellettem a tablók azokon a már nem

tudom, hányszor megtett hajóutakon. A korszak annyi ifjú hősével, majd áldozatával
egyetemben így dobálództam a félig sem értett és az oly sokszor egészen félreértett
események közt, mert azért hoztak azok bőven veszélyt is.

Gyerekjátéknak tetszett – mikor szükséges lett –, hogy Varjassal Vácott akár órákat
együtt tölthessek. Akár naponta, akár meghitt beszélgetésben.

A mezőgazdasági munkára rendelt rabokat szigorú fegyveres kíséret vezette ki a fogház

kertészetébe. Akkoriban mindig a kora déli zupa után, ha jó idő jött, ha rossz. A legzordabb
intézkedés az volt, hogy a fogházkapun kisorjáztatott rabokat megszámlálták. Éppily
tüzetesen vették számba őket kint a kertészetben a visszaindításuk előtt.

A szigor lazult, mihelyt a csoport elhagyta a várost. Az őrök szemmel tartották, hogy a
foglyok sorából senki ne lépjen ki. De el-elnézték, hogy a már néptelen dűlőúton a rabokat
bárki üdvözölhesse, egy-két percig akár szóval tartsa, hozzájuk csatlakozzék. Nem sok
csomag cigaretta kellett, hogy egy-egy őr egy-egy hozzátartozónak hosszabb együtt lépegetést
engedett.

Varjas, mihelyt meglátott, a menet szélére lépett. A kertkapunál falusi napszámosok,

iparosok is várakoztak a bebocsátásra. A kétféle csoport már itt összetorlódott. Az emberek
ismerték, köszöntötték egymást. Varjas mellé furakodtam, helyet adott a sorukban.

A kijutás fogása – és kényelmetlensége –, hogy meg kellett várnom, amíg a

munkacsoport és az őrség vissza nem tér, üresen nem hagyja a terepet. Egyetlen kockázat: s
ha nem egyezik a létszám? Akkor átkutatják a bokrokat, az én kezdetleges rejtezőhelyemmel
együtt. A területet övező kerítés nem volt akadály egy fiatal, a katonai sorozásra megfelelően
izmosodó testnek. A foglyok visszakísérése után a kerítés őrszemeit is bevonták.

Varjas vidám volt itt a szabad ég alatt. Csoda esett még a szomorú csókaszemével is, ott
a rezgő szemüvege alatt; nem győzte kapkodni s nyelni (a gyors hunyorgatásaival) a napfényt
a zöldellő lombokról. Azt hittem, a friss levegő, a másféle környezet újította meg.

Megújulásának igazi forrása: ragyogó kedvű s szellemű cellatársat kapott. Még

matematikai tudásban is olyan partnert, hogy rossz óráikban az éjszakákon át sakkozni tudtak,
tábla nélkül, a sötétben.

Új cellatársa külsőre merő ellentéte volt. Karcsú, fürge, olyan vékony csípővel s olyan
triangulumian széles vállal, amilyen az egyiptomi reliefek harcosaié; s olyan arcéllel.

Mauthner István gépészménök volt, a Műegyetemnek abból az évjáratából, amely az

atomfizikának világhírességű magyar tudósokat nevelt; egy rajzasztalnál ült Szilárd Leóval;
másokkal az egyetemi versenycsónak gurulópadján, mert sportolónak éppoly kitűnő volt.
Életkorban Varjasnak így ugyancsak öccse lehetett volna; életrevalóságban, elhatározás
dolgában a tapasztalt idősebb testvér módjára irányítgatta már akkor, amikor én megismertem
ott, a kertészet üvegháza mögött.

Mauthner István műve volt, hogy rögtön félrehúzódhattunk.

Életfogytiglanos volt, az utolsó órában kapott kegyelemből. Abban az ügyben ítélték

bitófára, amelyben a két Vadas testvért halálra kínozták. Bécsből jöttek haza, hogy a már
siralomházban őrzött Korvin Ottót kiszabadítsák, külföldre szöktessék; fegyverük volt, s
kilencezer dolláruk. A pénz miatt buktak le; azt akarta megkaparintani, aki elárulta őket a
hírhedt Csuvara.

Amikor Mauthner engem jóindulatába fogadott (képességeivel engem hasonlóképp

rögtön elkápráztatva), akkor Varjas már megemlítette neki a mi kezdeti tervünket az ő
kiszabadítására. Mauthner ezeket egyáltalán nem tartotta diákosnak.

Forgatott ő is ilyesmit a csillapíthatatlan képzeletében. Nem a rabok szokásos

álmodozásai vonalán. Már készítgette, hogyan használhatja ezúttal a szakmája fegyvereit.

Lángelméjű iskolatársainak kísérleteit melegítette föl, s alkalmazta célja

megközelítésére. Rendkívüli találékonysággal.
 Ráérezve a fogházigazgató érdeklődő természetére, fokozatosan olyan engedélyt kért:
folytathassa itt arra irányuló elektroenergetikai számításait, majd kutatásait, hogy pusztán
mágneses kisugárzással nagy távolságból robbanthasson dinamitot és puskaport. A találmány
korszakalkotónak ígérkezett: minden csöpp dinamit és puskapor, minden ágyúban és
lőfegyverben tíz, száz, de tán tízezer méter távolságban fölrobban egy gombnyomásra, innen
Pestről, azaz Vácról. Új harci föltételek elé állítva az egész hadászatot. Az egész világon.

A bemutatott kísérletekben a zsenialitás az volt, ahogy a villogó elméjű ifjú

gépészmérnök el tudta hitetni, hogy az akkor még kisebb távolságra elhelyezett gyűszűnyi
robbanóanyag pusztán az ő kis készülékének sugárlövellésére gyullad meg.

Én magam ezt a Mauthner voltaképpeni céljában mellékes körülményt csak évek múlva
tudtam meg.

A remek előadóképességű, megnyerő külsejű mérnök olyan iramban munkált rajzban,

majd gyakorlatilag a kísérlet részletein, hogy aki csak negyedórát hallgatta, beleszédült. A
kísérletek során nem lehetett nélkülözni a Műegyetem laboratóriumi berendezését. Terepet
kellett kiszemelni a nagyobb távolságú próbákra. Mindezt egy Szende nevű, ugyancsak
súlyosan elítélt matematikus igénybevételével. Ezt a matematikust később Varjas
helyettesítette.

A részletezés itt tán elmaradhat. Mauthner István első, ekként sikeres kísérlete magának
a fogházigazgatónak jelenlétében folyt le a kertészet kaszálóján. A kaszáló túlsó oldalán egy
kis vakondtúrás a levegőbe röpült. Aztán a Duna kellős közepén egy kis tutaj. Már katonai
szakértő jelenlétében.

Mauthner István akkor állhatott ki a kerti munkából, amikor akart: amikor az a

fontosabb föladata úgy kívánta. Órákig üldögélhetett Varjassal a számítgatásokba,
vázlatrajzokba merülve.

Szerencsés eredménnyel végződött a műegyetemi kísérlet is: kiengedték; igaz, két

fegyőr kíséretével, de bilincselés nélkül. Szakmabeli professzorokkal tanácskozott, míg az
őrök a folyosón ültek, elfogadva a számukra kiküldött szivart és üveg sört. Az egyik tudós
tanársegéd tisztelte meg őket, nem illett volna visszautasítani.

A terv elég egyszerű láncolatán a következő szem az volt: találni olyan ürügyet, hogy
Mauthnerrel együtt engedjék ki ilyen tudományos célra egyszer Varjast is. Lehetőleg a saját
matematikai könyvei, jegyzetei közé, a saját könyvtárába.

Ezt a tekintetével is lenyűgöző képességű Mauthner annyira elérhetőnek látta, hogy már
az ezt követő teendők tervét készítgette: miként hagyhatja el két rab minél gyorsabban és
biztonságosabban az országot.

Evégett volt szükséges, hogy hármasban össze-összeüljünk megbeszélni a

körülményeket és lehetőségeket.

Menetrend kellett; térkép a határsávnak arról a területéről, ahol az átjutás akkor

legmegfelelőbbnek mutatkozott; és igazolványok és turistaruha. Ezt az utóbbi kettőt Mauthner
ötletesen egymásba kapcsolta.
 Turistaigazolványt kell nyomatni. Tenyérnyi kartonlap is megfelel erre. Valódi
fényképet bele. Valódi körpecséttel. Volt mit fontolgatnom hazatérő hajóutaimon.
Szerencsére apróbb betűszedési munkát bármelyik kis nyomda elvállal, ilyen pecsétet
bármelyik vésnök elkészít.

Megérdeklődtem ezt is, azt is. Az igazolvány elkészítésére az első kis nyomda főnöke
igent mondott; mindössze két segéddel dolgozott a Csengery utcai pincehelyiségben. Annyira
nem csodálkozott, hogy egyelőre csak száz darabot kell majd szállítani, hogy takarékosságból
majdnem csak ötvenre kértem árajánlatot. Akadt vésnök is.

Az igazolvány és a pecsét alakját, szövegét teljes komótossággal törökülésben ülve, az

üvegház mögötti orgonabokrok alatt beszéltük meg. Mauthner még skiccet is készített. Az
összehajtható kartonlap külső oldalán az országcímer (az angyalokkal, mert a nyomdának van
ilyenre is kliséje), alatta ez a szöveg:

Gyopár

M. Kir. Belügymin: Tisztv. Turista és Tájvizsgáló Club

A felső sarokba a tüzetes Mauthner István jónak látta, ha lehetséges, színessel a

közismert jelmondatot: Mens sana in corpore sano – Horatius.

Oda is írta, rajzolta inkább, tetszetősen elrendezve.

– Juvenalis írta – szólalt meg Varjasban a tanár, s ezen mindhárman jót nevettünk. A
helyzet komikusságának hatására kapta meg a mottó a híres citátum teljes hexametersorát:
Orandum est ut sit mens sana in corpore sano.

– Így még imponálóbb lesz! – emelte szépen ívelt szemöldökét Mauthner.

Jókedvűen, a siker előlegül kapott elégedettségével tettem el a tervezetet. S vele azt a

géppel megírandó levelet, melyben Magyar Károly és Vajda Ferenc urak fölkéretnek, hogy a
Börzsöny-hegyvidék területén a minisztérium T. E./c osztálya megbízásából csoportos
sátorozásra alkalmas helyet keressenek és készíttessenek.

Varjasnak volt olyan fényképe a régebbiek között, amelyet be lehet majd ragasztani az
igazolványába. Mauthner írt néhány sort a szülei számára, engedjenek válogatni az ő
fényképei között.

Már másnap az ajtóhoz csengettem egy kis cselédlányt a Rottenbiller utcai lakásból.

Falra akasztott és falhoz támasztott festményekkel teli szobákba bejónapotozva leltem

meg Mauthner igen öreg apját. Képkereskedő volt; szakmányban festett képeket közvetített. A
keret nélküli vásznakon ugyanaz a jó alakú Jézus merengett Jeruzsálem holdsütötte, lapos
tetejű házain. Másutt több példányban ugyanaz a kisdedes Mária bájos és oly friss ragyogású
mosollyal, hogy még szaglott róla az olaj.

A bácsi sehogy sem akarta megérteni, hogy mit akarok. Az éppoly öregesen tipegő
felesége még kevésbé. Behívtak egy fiatal lányt, akinek az arcából a visszatükröző, nagy
lencséjű szemüvege miatt szinte semmit sem láttam. Nem készítettem ürügyet, hogy mi végre
kellene nekem Mauthner fényképei közt válogatnom, s ezért megmondtam: nemrég beszéltem
vele a börtönben. A lány elvezetett, ezúttal pamutgombolyaggal játszó cicák friss festményei
közt, egy következő szobába.

Fiatal nő fogadott, túl elegáns, főleg otthoni tartózkodásra, abban a környezetben.

Idegenül – hovatovább gyanakodva – nézett rám. Azonnal ráismertem. Az a járásával is

fokozott választékosságot mutató nő volt, aki Vácott a csomagosok vonatának első osztályú
kocsijából lépett ki, s tőlünk, azt éreztük, tüntetőleg elkülönülve ment végig a peronon, s
keresett magának bérkocsit az állomás előtt.

A nyomdában két mintát is készítettek az igazolványról. Maga a főnök szedte ki:

beleszeretett a megtervezésébe. A corpore és a sano nagyobb betűtípust kapott, ellentétük s
mégis összetartozásuk kiemelésére. Elkészült időre a körpecsét is. Ütöttem néhány mintát a
pecsétről a nyomtatványokra. Vittem Vácra, megmutatni, megfelelnek-e.

Még egyszerűbb volt már bejutnom a kertgazdaságba. Biztonságosabbnak tetszett már a

menet kiérkezése előtt bejutnom az addig csaknem néptelen gyümölcsösbe. Addig a
drótkerítés hosszában sem sétált őr. A drót alján rókák is feszítettek maguknak bejáratot
(rengeteg volt belőlük akkor azon a környéken, puskázták őket az őrszemélyzet altisztjei is).

Gyümölcstolvajnak minősülök, vagy kíváncsiskodó kirándulónak, ha esetleg ott lepnek.

Ez volt a legsúlyosabb kockázat. Kilétem kellő fedezéséül levéltárcámban megfelelő hitelű
dombóvári, megyeszékhelyi irat.

Volt már nekünk is valóságos vadvackunk a gyümölcsös sövénysarkában.

Átadtam a próbanyomatokat. Mauthnerban rekedt annyi humor és játékosság: még

javított is a betűtípuson. A siker előlegéül élvezte, hogy a nyomdafőnök teljesen tüdőre szívta:
a minisztérium valami szervétől nyert munkát – mit kaphat még ennek folytatásául!

Odáig terjedt a biztonságérzet, hogy még egy német nyelvű filozófiai–pszichológiai

folyóiratot is magammal vittem; Dembicz révén jött Bécsből – tán Fogarasitól; terjedelmes
tanulmányt közölt a fogolyélet klausztrofóbiájáról.

Varjas óvatos volt. Nem kívánta magánál tartani a gót betűs fedelű Monatschriftet.
Vaskos volt, és ha meglelik nála, hogyan került hozzá? A fogházi könyvcenzúra
megkerülésével? Ott helyben kezdte olvasni, úgy belemerülve, mintha az Akadémia
olvasótermében igazgatná s törölgetné hozzá a szemüvegét.

Ekkor dörrent el az első lövés.

A frontot járt Mauthner szerint: vadászpuska. Rókát lőnek tehát? Megint? De hol? Kint
a határban a parasztok?

A második dörrenésre Mauthner is elbizonytalanodott.

 Fölkelt, elmentek. Egy darabon kétrét görnyedve a sövény mellett. Aztán
fölegyenesedve, a sövényhez dűlő kerti úton pedig már vállra vetve a kapákat.

Zsebre gyűrtem a gót betűs folyóiratot, s hosszantában begurítottam magam a sövény

alá.

Ilyenkor az emberi fül a Diesel-motor pöffenéseit is fegyverropogásnak hallja.

De valóban: csónak csak a Dunán?

Ráadásul az ég is dörögni kezdett. Kékre zsúfolódott felhők ontották egyelőre csak a

villámokat.

Tisztáztam magamban, mi legyen mégis a mondandóm. Az éhező gyümölcstolvajt nem

valószínűsíti a külsőm. Még kevésbé személyi papírjaim. A kíváncsiskodó természetbarát
tehát? S ha mégsem enged el az őrség, hanem bevisznek? Hova is? Először nyilván a
fogházirodába. S ha onnan továbbadnak? A csendőrségre? A városi rendőrségre? Vidéki
kiránduló! Erre jó igazolás már a külsőm. No meg a vidéki papírok! Megnéztem, köztük van-
e a legnyomósabb. Az az egyben illetőségi-erkölcsi, amelyben van egy-két szó a
megbízhatóságomról is, apai nagybátyám aláírásával. Az igazolt és az igazoló neve ugyanaz:
ezzel már értem el – igaz, jelentéktelen ügyben – hatást. Úgy megnyugodtam, hogy már
állítgattam össze további nyomós neveket Dombóvár és Szekszárd abból a régióiból, amely
mentesít, még ha telefonáltatok is oda.

De – miért fekszem itt a bokrok alatt? Nem ésszerűbb, ha fölkelek, s magam megyek a
lárma irányába, mint aki igazánból ide tévedt?

Kutyacsaholás közeledett-távolodott, s megint az a füllel sokféleképpen magyarázható

pattogás.

Aztán csend lett. És még estig se kellett várnom.

Sípszó hangzott, többszörös.

A rabokat ezzel szokták a telep minden részéből összegyűjteni, fölsorakoztatni,

hazameneteltetni.

Megkerestem szépen, nem is túlságosan óvatoskodva a sövény mentén a drótkerítésnek

azt az átbúvóhelyét, amit a rókák vagy tán a kóbor kutyák kapartak. Ha úgy fordul, lazítok
magam olyat.

Ültem aztán valamelyes időt az árok partján, mely a kerítést kívülről övezte.
Leporoltam ruhámat, hajamat; megindultam, amerre jöttem volt, a hajóállomás felé.

Az Irgalmasok kórháza után a Városház téren bementem egy kvargliszagú kis

borozóba. Fehér köpenyes ápolókat itattak a pultnál kórházi ruhás betegek, felöltőjük alól
kilátszott a csíkos pizsama.

Ott künn most kezdett zuhogni a zápor. A helyiség hirtelen bemelegedett.

 A hajóindulásig bőven volt időm. Rántottát rendeltem, s a békés-homályos sarokban,
ahova letelepedtem, rendezni kezdtem, mi történhetett, s van-e még teendő.

És most, itt kezdett kerülgetni veszélyérzet. A próbanyomtatványok árasztották; a

levéltárcám, a belső kabátzsebem felől. Mi történt volna, ha azokat nálam lelik? Arra miféle
kimagyarázkodást kellett volna hirtelenében gyártanom?

Odanyúltam a kabátomhoz, az igazolványok helyéhez, már akkor mint valami sebhez.

A turistaigazolványok nem voltak ott.

Az volt az emlékezetemben, Mauthner a fölállása előtt mindkettőt a kezembe nyomta.

Nála maradtak mégis?

És ha nála találják meg őket?

Képtelenség. Mauthner Istvánnak volt annyi illegális tapasztalata, hogy ilyen

nyomravezető jeleket tüstént megsemmisítsen.

De ha csak eldobta őket? Számítva az én eszemre, rám hagyva a megsemmisítést.

És hátha csak széttépte őket? S összeszedik, összeillesztik a darabkákat?

Hasztalanul tapogattam, nyomkodtam már kétoldalt is a kabátomat, a testemet.

Legyömöszöltem a rántottát, leerőszakoltam a mellé adott sört a meg-megszűkülő

gégémen. Aztán kértem rögtön még egy pohárral, próbául, hogy könnyebben megy-e már az.

Fizettem. Kimentem – a némileg lesüllyesztett helyiség rossz lépesein fölmentem – az

utcára. A városi főúton igyekeztem a hajóállomás felé. Iparkodtam, noha még mindig
rengeteg időm volt.

Az utcán kevésbé éreztem oltalomban magam, mint a borivó sarkában.

Most már sütött a nap. A nedves kövekről, de egy-egy levélről is olyan vakítóan, mint a
villám.

És ha az a próbanyomat mégis bajt hozott ránk? Ha Varjast és Mauthnert máris

vallatják, sőt már megvallatták, és most keresik azt, aki vitte nekik azokat az
igazolványmintákat?

A bekecs fölöltése közben többször hozzám ütődött a külső zsebébe nyomott nagy
német folyóirat. Miatta nem tudtam kezemet zsebre dugni.

Kivettem a gót betűs Monatschriftet, hogy nekivalóbb helyre tegyem, a bal mellem
fölé, a belső zsebbe, ahonnan az imént az a szorongató éterhullám csapott ki.
 A próbanyomású kartonok a folyóiratban lapultak. Majdnem elém buktak a földre,
ahogy merő kísérletül a könyvet végigpörgettem a hüvelykem alatt.

Megzavarodtam, ugyancsak.

Meg kell szabadulnom mielőbb ezektől a bűnjelektől. Nemcsak a

próbanyomtatványoktól, hanem a folyóirattól is. Méghozzá úgy kell megszabadulnom tőlük,
hogy nyomtalanul elpusztítom őket. Egy papírdarabka nem maradhat meg belőlük; akként is
bizonyítékok lehetnek, összeragasztva bizonyítékot csinálhatnak belőlük.

Éreztem, hogy mindez már nem logikus.

„Túlzás, túlzás!” – erőltettem az agyamra. De az csak forgott, forgatta a rémképet. Mi

lesz, ha bajba kerülünk? Az kezdett kísértgetni, hogy Varjas és Mauthner máris bajban van.

Megtalálták náluk mégis a kartonlapokat.

Melyek ott voltak a kezemben.

A kezemben szorongatott gót betűs folyóirat lapjai közt.

Nem voltam még ilyen állapotban. Tán egyszer mégis, gyerekkoromban. Mikor
Simontornyán az utolsó percben kaptam el azt a lecsüngő fűzfagallyat, és noha sodort volna
magával a Sió, végül fönntartottam magam a víz fölött.

Megálltam a kórház piszkosan vedlő fala mellett. Pontosan éreztem: nem vagyok a
magam ura. Ettől zavarodtam meg igazán. Félek; a bőröm is azt tudatta velem, hogy félek.

S már-már a lélegzetem akadozott a gondolattól, hogyan is hevertem ott a sövény

aljában. A kutyák is rám bukkanhattak volna. Visszavetítve igazában most attól a veszélytől
kezdtem szorongani, ami már elmúlt; amit akkor, ott, a kerítés tövén még elháríthatónak
véltem.

Forgást kezdett lassanként a gyomrom, nyál gyűlt a számba. Mi lesz – most meg ez
jutott az eszembe –, ha itt az utcán elhányom magam; ha fulladni kezdek, kezemben ezekkel a
bűnjelekkel? Ha véletlenül megbotlok, elvágódom a földön.

Dolgozott, amit addig lebecsültem bennem, a képzeleterő.

Arrébb, a Városház téren nyilvános padot láttam. Összeszedtem magam, nyílegyenest

oda tartottam. A padon jó néhányan ültek. De hisz az első pillantással láttam, hogy ülnek
rajta. Mégis odamentem, holott tudtam, hogy nem ülhetek oda az idegenek közé. Ez volt tán a
legriasztóbb perc, a legnehezebb legyűrnivaló.

A tér túlsó sarkán terjedelmesebb kocsma állt, a nagyvendéglő. Átmentem a téren, s

megálltam, nem messze a kocsma ajtajától. Ha itt fog el az öklendezés, de ha még leterít is a
fulladás, részegnek néznek – ez ötlött az eszembe, a tudat elég szánalmas maradékából.

De a kezemben még mindig ott volt a nedvesre fogdosott folyóirat.

 Harangoztak, iszonyúan ismétlődő dörejjel.

A sör meg a rántotta csak szagát-bűzét küldte föl a számba a nyálömlésekkel.

Hovatovább csitítóan. A járókelők meg-megnéztek ott az ajtó közelében, a fiatal italosoknak
kijáró lesajnálással.

Elmentem a székesegyház elé. Nem istentiszteletre harangoztak, hanem temetésre.

A székesegyház üres volt. Beültem egy hátsó padba, s ott tépdestem gyorsan apró
darabokra a turistaigazolványokat úgy, hogy letérdeltem; jól előregörnyedve fedeztem a
kezeim munkáját.

Fáradtság lepett el; akkora súllyal úrhodott el a tagjaimon, hogy fájt, testileg. Mintegy a
tagjaim pihentetéséül maradtam ülve a padban.

A pihenés a szégyenkezésnek adott teret. Megbuktam, csúfosan megbuktam.

Hasonlított a keserűség az iskolai bukáséhoz, de ez csonttörő volt. Az élet első feleltetésén
buktam meg. Híres! – idegzeted kapcsolórendszere az első terhelésre kiégeti a biztosítékot.

Az önbizalom, amelyet a hazai környezet nemegyszer hetykélkedéssé forrósított, pesti

időm alatt erősen meglappadt; most mintha utolsó lángocskáját ellobbantotta volna. Nincs
akaraterőm? Eddig csak homlokom ráncoltam, szájam fintorgattam, most fogam szorítottam.
Sose kerülhetek Dembicz szeme elé. Én vágtam az ő szavába arról, ki az igazi aktivista! Mi a
nevelő tett, a szerintem valóan tartalmas?!

Közben az agyamban még mindig nem kaptam vissza az uralmat. Ültő helyemben is
majdnem fölálltam a gondolatra: – és a térkép? Ha azt megtalálták náluk? Az annyi
utánjárással megszerzett, nem kirándulói, hanem katonai térkép a Börzsöny keleti részeiről?

Hiába rémlett, hogy el sem hoztam hazulról magammal, s így át sem adhattam: újra és
újra kiforgattam a zsebeimet, nincs-e mégis nálam? De hisz, ha nálam lenne, mi baj volna az
is? Épp azzal háríthatnék el minden veszélyt: beteszem az egyik pad reteszébe, vagy
széttépem, s ki bizonyítja rám, hogy tőlem való?! És megint belém csapódott egy
hullámfutásnyi szorongattatás. Magam elé idéztem, most már hunyt szemmel, hogy a
Mauthnernak szánt térkép otthon az iskolai földrajzatlaszomban van. Egy pillanatnyi
nyugalom volt. Futott felém megint a hullám.

Csontom se volt, mikor végre kiléptem a padból. Kifele menet jártattam meg szememet
a megsötétült oltárképeken, a gondosan újrafestett szobrokon. Volt Mária több is:
aranykoronás, kisdeddel, bíborköntösös, piros szívvel és ezüst tőrrel. Szent Antal kávébarna
csuhában, a fehér kötéllel.

Megálltam az ajtóban, hátranéztem. Valamiféle kapaszkodókat kapott a szemem.

Elálldogáltam némi időt az előcsarnokban. Áhítatomba belekeverve végül ezúttal is a már
kifejlett cinizmusomat: íme, ők emelgetnek vissza a valóság talajára, a hiedelem árnyak,
akiknek megsegítő erejéről még apai nagyanyámnak is gúnyosan mertem példálózni.
 Szent Antal csuhája, derékkötő zsinege, fapapucsos meztelen lába a simontornyai
ferenceseket idézte; sem az ő beszédmódjuk velem, a megtérítendő félprotestánssal, sem a
klastrom sekrestyéjének miseruhaszaga nem hagyott bennem kellemetlen emléket. Még
Munkácsy utcai gimnazista koromban Hajnal Dezső osztálytársam a Regnum Marianum
vasárnapi miséje után megkért, menjek be vele a Zászlónk ugyanott működő
szerkesztőségébe. Még Erdélyben fizetett elő a lapra, megkaphatja-e itt a menekülés alatt
elkallódott példányokat. Még én is kaptam lapokat. A jól fűtött szobában – a gyermek Jézus
színes képe alatt – Izsóf Alajos maga mellé ültetett bennünket. Még egy fiatal pap forgott a
szobában, föltehetően segédszerkesztőként; jó emlékként őrizném, ha valóban Sík Sándor lett
volna. Megdicsérték irodalmi érdeklődésünket, engem se hagyva ki a menekültnek járó
vigaszokból. Más szentkép is függött a falon. Ezeket nézegettem.

S ott, a székesegyház szenteltvíztartója mellett, hogy fejemben nyugalmat teremtsek,

már-már egy kis imádkozással is próbát akartam tenni.

Afféle agymosásként; a gépiesen ismételt szöveg, tudtam, már keleti olvasmányaimból,

hipnotikumként zsongítja a tudatot, s így csitítja a benső gyötrelmet. Ismertem épp apai
nagyanyám buzgalmából – a Fájdalmas Úrangyalá-tól a Boldogságos Rózsafüzér-ig – a
katolikus rítusnak mindazt az imáját, amivel a pusztai öregasszonyok üdvösséget ízleltek.
„Immár ezen a földön!” – nyegléskedtem persze akkor még – nagyanyám füle hallatára is. De
azért a tény előtt csak fejet hajtottam (hogy ne lássák arcomon azt a fölényt, amely az ozorai
magánprédikációk hallatán már-már gépiesen jelent meg a szájam körül, s amely a család
asszony tagjait fájdalmas sóhajokig, sőt egyszer-máskor könnytörlésig keserítette).

Úgy-ahogy rendbeszedtem magam belsőleg-külsőleg, ott a szenteltvíztartó mellett.

Végigtekintettem még egyszer a ruhámon, mielőtt kiléptem. Szokásból-e, dacból-e, a

babona formájában továbbélő hitből-e, ujjamat a vízbe mártottam; a vizet mégsem
homlokomhoz, hanem közvetlenül kabátomhoz törölve (no, mégis baloldalt, a szív fölött). A
Székesegyház téren volt még egy templom.

Hogy minél előbb minél messzebb kerüljek Váctól: logikus volt, természetes ösztön.
De most, az utcán, megint bekerített a páni szorongás (az összetépett papírdarabkákkal
zsebemben). Menjek az állomásra? Vonat gyakrabban indult Pest felé. De ha figyelnek, ott
jobban rám akadnak: hamarabb „kiszűrnek”.

A hajó mellett döntöttem. Ott tágabb területet tudok szemmel tartani, van-e, aki
miattam figyeli az odaszállongó – mindig kisebb számú – utasnépet. Még mindig
„babonából”, de most még inkább mosolyogva rajta. Valóban, elég messziről találgathattam,
kik-mik azok, akik hajóvárni érkezgettek. A püspöki palota előtt valami kőlépcsőre ültem le,
miután átvágtam az ugyancsak elhanyagolt téren.

A hitbuzgó költők közt sem igen akadt, aki Mária nevét annyiszor versbe idézte, mint
Kassák. Éppily sűrűn a modern költészetbe Ady meg már az Uram, az Uramisten szót hozta
vissza; ez ótestamentum-szerűbben, reformátusabban csengett. Így hát benne voltak ezek a mi
körünk költőinasainak műveiben is; Szegi versei közül akkor csaknem valamennyiben. Soha
egy percre nem juthatott egyikőnk eszébe megkérdezni Szegitől (ahogy Kassáktól,
Rozványitól, Sinkótól sem), mit akarnak mondani ezekkel a templomba illő szavakkal. Hisz
közben legalábbis marxistának vallották magukat.

Szavuk nem Isten fényes dicsőségét hirdette tehát, hanem csak az ember sötét
nyomorúságát. Minden szép és szívfacsaró zengésükkel az emberpusztító földről szálltak föl,
siralomvölgyből, gyehennából, de irányuk nem az ég volt (legkevésbé az Ozora fölötti);
legmagasabb röptük sem túlvilági üdvösséget közelítgetve, hanem – mit is hát? A jézusi
tragédia freudi időszerűsítése (s oly népszerűsítése) nálunk akkor már kávéházi (s megint csak
kávémérési) társalgásokban bogozta volna az összegubancolódott fogalmakat. Elsőül, hogy
más egy helyzet ábrázolása és más egy cél elérhetése.

Ezt már megint a hajó födélzetén szálazgattam magamban. Beleszórva a

papírdarabkákat a vízbe, behúzódtam a kémény tövén már megszokott helyemre. A víz
egyenletes hullámzása a világ józansága felé lebegtette – ringatta szinte – a testet is, a lelket
is.

Föllélegeztem. Azt éreztem, túl vagyok a próbán. Már-már megnyugodtam. S akkor

kezdődött a vizsgáztatás – annak a váratlan idegpróbának – igazibb része. A keservesebb,
noha már nyugodtabb. Az a magasabb szintű megérettségiztetés, amelyre még kevésbé voltam
fölkészülve. Noha tananyagból eleget magamba szedtem.

„Mélységből kiáltok Hozzád!” – erre mozdult volna persze az én fiúi nyelvem, abban
az elkamaszosodott állapotban is, még ott a székesegyház padtérdeplőjén. „De profundis
clamavi!” – ennek ősélményét forgatták itt a hajón imamalom-szerűen az én gondolataim
annál leverőbben, minél jobban megcsitultan; annál kevesebb hittel. Már magamban is.

Mert ha mégis elfognak (ami még mindig nem lehetetlen), és ha csak a szokásos (akkor
szinte előírásos) módon megkínoznak: hogyan uralkodtam volna akkor – milyen akaraterő
birtokában – magamon? Az „idegösszeomlás” bármi kis tünete nélkül, beleértve a legkisebb
„köpést”? Képes lettem volna tehát (képes lennék-e) beváltani mindazt, amit megkíván
legkisebb rangú katonájától az illegális munka?

Volt a váci tömegkivégzéseknek egy idegborzongatóan legendás alakja, a

bölcsészhallgató Matejka János.

A második sortűz után sem halt meg, sőt a sebesülteket végigjáró, s lábbal meg-
megpöccintő román tiszt kegyelemlövése után is – noha arcába kapta a golyót – csak
eszméletét vesztette el. Éjjel elkúszott (a kertek felől) a menyasszonyáék lakására.
„Szerencsére” azokat a gyávaságuk heve – az ő idegpróbájuk – rögtön a rendőrségre
szalasztotta: az őrszobán pedig a rendőrorvos úgy bekötözte Matejkát, hogy rövidesen az
ügyészségre, majd bíróság elé vitték – majd végül ismét ide Vácra, „enyhítésül” tizenöt évi
ítélettel.

Mivé alakítaná az én „lelkületemet” csak egy töredéke annak, amin ő átment? Oly
érintetlenül, hogy mikor én láttam, már darócban, némi távolságból, s nyilván nem kellőképp
titkolt rémülettel rámeredtem (mert szót nem intézhettem hozzá), ő diákos félszegséggel csak
elmosolyodott, szinte mentegetődzve, hogy ilyen országos hírbe keveredett. Ez a legenda
számomra épp ettől lett kettősen is norma, szabványkövetelmény, amin alul nincs vállalás.
Olyanféle „vállalkozás” sem, amit én Dembiczcel vitázva írtam elő.
 A Kassáktól elváló bécsi fiatalok egy csoportja már lapot is alapított. A Ma új tétele, a
már erkölcsi követelményként emlegetett kollektív individuummal szemben a Testvér köre a
vallásos hit valami új fölkeltésével akarta talpra állítani az individuumot, s ezen át a
kollektívumot. Egyformán hivatkozva Nietzschére, Adyra és Lukács Györgyre.

Matejka arcán távolról is fölfedeztem (mert hisz kerestem) a kegyelemlövés-golyó

nyomát. A pofacsontot törte át, meglehetős lukat hagyva a seb beforradása után. Az a félszeg,
diákos mosoly szinte elnézést kérő is volt a különös jegy miatt. Valamiféle hittevő mosoly
volt: szerény, de annál beszédesebb.

Az elmúlt órák izgalma még bennem remegett, de már alig nyugtalanított. Mióta a hajó
haladt, üldöző nem léphetett a közelembe, nem tehette vállamra a kezét; a mozgó börtön – az
út idejére legalább – a tapintható szabadság volt; először éreztem ilyen mellre szívható
szabadságot. Az eget néztem egyre-másra, olyanokat lélegezve, hogy az már fohász volt: hála
és szívbeli köszönet! Ritka gyerekbetegségeim idején először anyai nagyanyám tapasztalta
meg azt a testi fogyatékosságomat, hogy a házi és a patikai gyógyszerek jóval később hatnak
rám, mint például testvéreimre. A fejfájást múlasztó gyökeret órákkal tovább rághattam, mint
ők. Az este beadott mákfőzettől másnap délelőtt az iskolában hunyorgattam bóbiskolásra a
pillám. Megmosolyogtatott, hogy nyilván ez a fajta késleltetettség árasztotta el bennem azt,
amit közönségesen a templomok illata, a térdeplési helyzet párologtat föl érzésvilágunkba a
gyermekkor televényéből. „És ha most imádkoznék egy kis pótlólagost?” – ment át fejemen
egy gondolatfintor.

Az épp kedvencévé avatott Ady verseit Szegi az utcán szokta kettős kószálásaink alatt
szavalgatni: lépteinket is frissítették. Nem egyet az ő élő szavaiból tanultam meg betéve. Ezt
például, az Imádság háború után címűt:

Uram, háborúból jövök én

Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Oly hitelesen szép volt, hogy eszembe se jutott nem tényként fogadni, hogy Isten
valóban a béke. De mi hitelesítette földönvalóan, emberien is a létét? A panasz hitelessége a
szépségnek abban az aranykarátos anyagában?

Két rohanó lábam egykoron

Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.
 Volt elég merészségem – és úgy látszik, esztétikai érzékem –, hogy a félelmes arányú
költői látomást személyemben is befogadjam

Lecsukódtak bús nagy szemeim

Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Soha hihetőbbet nem olvastam arról, hogy Isten valóságos személy, meglátható atya.

Én azonban soha látomásként sem tudtam elképzelni személyes istent. Még most a
hajón sem, abban a mélységben, az én – oly csúfosan végződő – ütközetem után sem. De
láthatja bárki élő személy voltában Őt?

Megrendítettek engem is Ady istenes versei, de mind csak Adyt hozták közelebb
hozzám, nem azt, akit ő is Mindenhatónak vallott. Fogyatékosságomnak éreztem ezt is; egy
tünettel több az elvont gondolkodásra, a szellemi szárnyalásra való képtelenségemnek, a
földön járó nehézfejűségemnek. De mit tehettem? Erőltessem magamra (e téren is) a közízlést
olyanféleképp, ahogy azokat a művészi „mélységeket”, melyeket – szégyelltem volna nem
érteni? Ady istenes verseit – a század legjobb vallásos líráját – egy nemzedék fogadta
magába. De vele vajon Istent is – azaz miféle istent?

Hiába küzdöttem, ezek a megrendítő üzenetű versek nekem csak a kibocsátójukat

ábrázolták, nem a címzettjüket. Nem másként, mint azok a zsoltárok és dicséretek, amelyeket
a cecei templomban a prémgalléros gazdák, és azok a litániák és könyörgések, melyeket az
ozorai búcsún a cselédasszonyok fújtak. Hátráltam attól, hogy hazudjak, hogy áhítatot
mímeljek; ezzel a belső nyakassággal ragaszkodtam az én eredendő, személyes, tehát
szemmel látható istenemhez.

Izsóf Alajos kellemes és világos szobájában ugyanazok a szentképek függtek, mint

amelyek alatt apai nagyanyám ivópohárnyi kis örökmécsese pislákolt az öregek mindig
behomályosított hálóhelyén. Azt a szép arcú Jézust, szép arcú Máriát és mind a
kopaszságukkal, fehér szakállukkal is kivétel nélkül szép arcú szentet nagyanyám aztán
igazánból valóságos személyeknek képzelte; azaz dehogy csak képzelte: érezte és látta. S
milyen szikrázó szemmel vallotta s hirdette ő is! Hogy a mennyország csupa ilyen szép arc (és
szép ruha), arról olyan valóságos kép élt benne, mint egy nyüzsgően gazdag vásárról, amit a
két szemével látott.

Barátságos, tanult embertől utoljára Izsóf Alajostól mertem volna megkérdezni abban a
világos, kellemesen meleg és illatos szobában, hogy ő is olyannak – olyképpen valóságosnak
– látja-e Jézus és Mária arcát, mint az én (különben igen éles eszű) nagyanyám, és mind a
pusztai öreg barátnéja, akikkel téli estelenként rózsafüzérezett. Illetlennek tartottam a kérdést,
ez vette el a bátorságomat, hogy előhozakodjam vele, utoljára életemben.
 Holott jól éreztem – tán szintén utoljára –, hogy számomra ezen fordul meg minden. Az
én talajhoz kötött, nehézkes agyam számára. Azért maradtam vajon néma, mert tudtam, hogy
mit válaszolhat a Zászlónk szerkesztője, már akár sorozatos faggatásomra? Hogy azt mégse
teljesen úgy kell elképzelni? Hanem hogyan? Úgy, ahogy valósággá – tapintható ténnyé –
idézni számomra Heidegger sem tudta? Világszellem! Ősjóság! Végső ok! Ezeknél a
féltudományos kifejezéseknél számomra a ministrálás rejtelmes szövege többet mondott.
Igen, képtelen voltam a gyermekkori istenigényt föladni.

Még egy tünet, ismét, amiért absztrakciókra „lomha” agyamat átkozhattam. De a

valóságnak nem megtagadását, hanem csak a kendőzését éppoly árulásnak éreztem, akár
annak a vaskos mélyparaszti környezetét, amelynek látása elmémet formálta. Egyensúlyomat
hovatovább mégis helyreállította, hogy az alpári ateizmus önhittsége a hit – még inkább a
hívők – pártjára állított. Ösztönösen vajon? A ceceieknek volt egy hit- és istenpótló alapszava:
a tisztességtudás; ez „tisztesség dolga”, az „messze van a tisztességtől”. Ezzel fedezték a
becsaphatóságukat éppúgy, mint a finnyásságukat. Homályos, de megrendíthetetlen
alapprincípium volt, mint ami a szent látomások boldogjait támogatta gyakorlati
tevékenységükben.

A cecei házban Kálvin csontsovány (nekem: mindig ellenszenves, mert szinte kéjelgően
szigorú) arca annyira a kételyt hirdette, hogy annak hatása alatt az olyan következetes
reformer, amilyen nagyapánk volt, Isten személyében is kételkedett, mintegy a hittételek
alapján.

Lefelé, Pest irányában jóval kevesebb ideig tartott a hajóút. Elringatóztam volna ott a
kémény tövében akár a Fekete-tengerig. Mintha szitálódni kezdett volna a rengeteg zavar
bennem. Ez volt az utolsó vízi utam Vácra és Vácról.

Emlékezetünk minél messzebbre nyúlik vissza, annál készségesebben rakná egységes

mozaikképpé azt a rengeteg színes követ, amit ömlesztett állapotban hordunk magunkban,
mint megannyi tarka, véletlen adta élményt. Nyilván túlzás: szemlélethez juttattak.
Világszemlélethez! De – mintegy pihenőül a sok bukdácsolás, sőt kínos bukás után – mégis
valamiféle magasabb nézőponthoz vergődtem föl, már-már valóban állásponthoz.
Álláspontokhoz, melyek távol estek egymástól, de egymáshoz kívánkoztak, egységet ígértek.

Semmi túlvilági erőtől nem várhatom, hogy rendet teremtsen bennem: biztonságot
adjon. Átmentem a próbán; ezentúl nem esek le a lábamról, nem öklendeztet meg a félelem. A
gyávaság! Magam vagyok tehát, csak magamra számíthatok. És éppily hiú remény volna,
hogy bármi isteni akarat rendet fog teremteni az emberi gyűlölködés vakjai és megszállottjai,
dühöngő bohócai közt, abban a véres őrültekházában, amivé a Duna menti népek telepei
váltak. A józan, a magára adó ember ezek közt csak magából meríthet erőt. Akármilyen
formátumú az isten, nekem nem arra kell, hogy sajnáltathassam magam.

Bármily arculatú vagy lényegű az a messzi Úr, nem azzal teszek szolgálatot neki, hogy
csak uramozzam; de úgy, hogy nem tőle várom el a teendőket; hanem úgy, ha segítem a
dolgát, a dolgot, a dolgunkat. Ahogy Cecén mondtuk.
 A cecei sakkozások bábuemelés közti gondolatmormogásokra volt mindez
határozottabb szó. Mikor arról faggattam volna anyám öccsét: milyen törvényhez igazíthatja
viselkedését az, aki sem az isteni büntető jogrendszert nem fogadhatja el, sem az egymásra
zsarnokul települt társadalmi osztályok és nemzetek (azok által sem betartott) jogszabályait?
Én akkor elég kihívóan úgy érveltem: határozott erkölcsi iránymutatás híján azt követem,
cselekedeteimmel is, amit ízlésem helyesel; pontosabban: azt nem cselekszem, amitől
undorom tilt.

Ezen most mintha továbbléptem volna. Ahhoz, hogy helyesen ítélkezni tudjak,
mindenekelőtt a bennünk – bennem – lakozó gyávaságot kell legyőzni. A velünk született
félelem a fő cinkosa a velünk született rossznak. Az igazsággal az a baj, hogy millió van
belőle. Az egészért képtelen vagyok kiállni, hisz be sem láthatom: s oly magas nézőpontra
vajon ki juthat föl? De lépésről lépésre tudhatom a tennivalómat: segíthetek hát abban a közös
teendőben is. Ha percről percre először is magamon leszek úrrá.

A Gellérthegy utcában negyedét sem mondtam el a fogházkerti kalandnak. Azt is csak

azért, ne érje váratlanul Jankát és Ibit, ha már a következményekről éri őket hír. S
megindokoljam, miért tartom helyénvalónak, hogy ne mutatkozzam nemcsak a fogházban, de
Vácott a városban sem.

De mikor Janka és Ibi a soron következő beszélgetőről azzal jött meg, hogy a riasztás a
kertészetben nem miattunk történt, s abból Varjasnak és Mauthnernak egy mondatnyi
kellemetlensége nem származott – megindult bennem a mérlegjáték, hogy mégis ott legyek a
legközelebbi szabályos beszélőn, vagyis bent, a fogház épületében.

Saját magamnak lett erre szükségem, egyre sürgetőbben. Gombócként hordtam

torkomban eszem vesztésének azt az emlékét. Le kell nyelnem ezt a szégyent, ezt éreztem, le,
gyorsan, mégpedig ott a helyszínen. Már Raszkolnyikov szelleme vezetett. Visszaódalgott ő is
a tetthelyre! Mintha mégis leltem volna valami fénysugarat. Vezető Szellemet. Olyan
értelemben véve a szót, ahogy azt Fülep Lajos és Lukács György a Firenzében szerkesztett
folyóiratuk címlapjára írták, mintegy kihívásul.

Az érettség vizsgái
A kaland izgalma a fogházkertészetben s a rá következő megzavarodottság hamar
kimúlt belőlem. Oly gyors égéssel gyúlt föl s lobbant el, hogy röstelkedtem miatta: még egy
bizonyság, milyen fegyelmezhetetlen még mindig a természetem.

Janka és Ibi hozta a hírt Vácról: nyugodtan kimehetek akár a következő havi
beszélgetésre. Valóban volt lövöldözés, kutyás riasztás azon a szerdai napon;
megszigorították a telep munkarendjét, de – szerencsés véletlenek szinte mosolyt keltő
láncolata folytán – Varjas és Mauthner, ők ketten már ismét kijárhatnak a kertészetbe. Azt
azonban, hogy engem ott „fogadjanak”, halasszuk csak el egyelőre! Hisz már nem is fontos.
Amihez együttes értekezés kellett: tisztázva elégségesen.

Mauthner nem tett le a tervéről.

 Mikéntjeit hármasban már a szokásos, a hivatalosan engedélyezett beszélőkön sem
taglalhattuk. A rabokat a fogház társalgójába – a „szalonba” – csak külön lehetett lehívatni, és
csakis a családtagoknak. Hogy Varjasnak milyen szoros kapcsolatú földije vagyok, az itt a
váci adminisztrációban csaknem rokoni kapoccsá alakult. De Mauthnerrel ott a fogházban
csak egyszer tudtam szót váltani a kiszabott negyed óra alatt; akkor meg apja és az elegáns
lánytestvére társaságában. Általuk hívatott ki, velük mentem ki Vácra.

Áhítattal bámulták a darócban éppoly finoman jó testű, jó arcú, jó beszédű Mauthnert.

Boldogan figyelték, meg-megbólogatták a mi kettőnk szócseréjét, bár egy kukkot nem
érthettek belőle. A fegyőr még annak a felét sem. Így tisztáztuk, azaz adta értésemre
Mauthner végül azt, hogy a vállalkozásához rajtam kívül még egy emberre lesz szükség (mert
hátha el kell válniok), és hogy egy fölvidéki bányászfalu fölött nézzünk átjutásra alkalmas
terepet. Az egészet úgy mondta el, mintha a történet rég – tán évek előtt – megesett volna, s
most velem csak az emlékét frissítgetné valami pótéletrajz (vagy valami hivatalos
jegyzőkönyv) számára.

Lánytestvére (az idősebbik) már előbb valamiből arra következtetett, hogy

Mauthnernak egykori rabtársa lehetek, mégpedig közbüntetéses. A látogatás után úgy
döntöttek, itt ebédelnek, Vácott.

A Városház téri nagyvendéglőbe mentünk, oda, amely előtt a hányingeremet

fegyelmeztem. Átmentünk a söntésen, aztán azon a helyiségen, ahol a vendégek az
abrosztalan zöld asztaloknál a nagy darab kenyerek mellé a vidéki kocsmák hagyományos
egytálétel gulyását kanalazták.

– Jöjjön csak velünk – mondta Mauthner idősebbik lánytestvére, s válaszom se várva

ment tovább a fehér abroszos terembe. Az öregúr, nyilván már az öregség tüneteként, csak
dadogta a magyart; német szavakkal próbálkozott, ha elakadt. Hamarosan áttértek a németre.
Volt ürügyem, hogy hallgassak.

Nem tetszett nehéznek, hogy magam mellé a vállalkozáshoz társat találjak.

Dembicz a tettek embere volt. Jani Pistának nem lehetett olyan tennivalót említeni,
hogy ne azt felelje: gyerünk! Volt választékom. De magamnál jóval idősebbet akartam.
Felnőtt arcot, ha esetleg igazoltatásra fordul a dolog.

Fölöslegesnek véltem addig szólni bárkinek, amíg pontos napot s helyet nem
mondhatok, hogy mikor jöjjenek velem, s hova.

Lusztigot – akit termete miatt megfelelőnek tartottam – ki kellett hagynom a

számításból. Amerikába készült. Régebben emlegette már, nyílhat valami (rokoni) lehetőség,
hogy áthajózzon az óceánon. Mostanában már csak valami pótpapírost várt, s ha az megjön,
indul azonnal. Dobja az érettségit: nem veszteget miatta egy hetet sem. Tisztelettel néztem rá:
a korlátot nem ismerő szabad amerikai szellem, túl van máris az európai agyak tisztelnivalóin,
előnybabonáin.
 Hogy számomra mi volt a matúra, erről nekem alig van kezelhető – kézbe vehető –
emlékem. Abban az esztendőben – 1921-ben – már tavasz végétől fogva egymással
folyamatosan és párhuzamosan annyi történés indult meg köröttem, hogy szálaznom kell,
hogyan fonódtak egybe.

Majdnem oly gyorsan, ahogy a kötélverőnek ujjai közé azok a távolról sorjázó
kendersodormányok, melyek varázslatos frissen, észrevétlenül alakulnak át megbonthatatlan
hajókötéllé. Miképp mentem át vajon már az osztályvizsgákon? Rejtelem. Áruismereti
vegytanból, üzleti német levelezésből lettem megfelelő, szaldókontó-vezetésre, kereskedelmi
számvitelre nyertem képesítést. S miből is még? Annyi érdeklődés se maradt bennem
mindezek iránt, hogy az érettségi bizonyítványt akár csak kíváncsiságból előkeressem, ha
ugyan még megvan. Mindez akkor sem foglalkoztatott; legalábbis nem annyira, ahogy más
körülmények közt történt volna. A tanyai iskola hibájából soha az egyszeregyet sem
sajátítottam el jól, és el kell hinnem, hogy matematikából éppúgy megfeleltem.

Az egymást keresztező események legemlékezetesebbje – a kötélfonódás főszála –

Vácról eredt.

Egyik napról a másikra a szöktetés ködterve megmagvasodott: megvalósításként

jelentkezett. A kamaszos könnyedséggel vállalt föladatnak meg kellett felelni, felnőtt
helytállással. Ez volt számomra érettségemnek ugyancsak sorozatos megvizsgáztatása. Vajon
idő dolgában is ténylegesen egybeesett azzal a másikkal? Erről szólva sem ez foglalkoztat;
fölöslegesnek érzem erről szólva is a papírok előkotorását. Az emlékezet szétszakíthatatlanul
összefűzte, ami lényegében összetartozott. A hetek vagy akár hónapok rendjénél
fontosabbnak ítélve azt a rendet, amelyet múltunkban a visszanézésnél igényesebben a
visszaérzés teremt.

Ha nagyon megerőltetem magam, hogy az iskolában lefolyt próbatevésekből valamit

mégis fölidézzek, helyszínek ugranak elém. A hatalmas ablakok, szemben az igazgatói és
tanári szobákkal. A széles folyosó, melyen az aznapra berendelt diákok járkáltak, várva, hogy
sorra kerüljenek, utoljára még egyszer át- s átlapozva egy-egy jegyzetfüzetet vagy tankönyvet.

Már a szóbelik folytak; ott jártam föl-alá hát én is azon a széles folyosón. Igazi
elmemunkám az volt, hogy egyelőre ez a folyosó, ez az iskola a legbiztosabb hely, ahol
tartózkodhatom: a rendőrség legutoljára itt az iskolában fog keresni, s ha még innen vezetnek
is el, ez a legjobb alibi, legalább az első napokban, visszavetni mindazt, amit rám olvashatnak.
Hisz már az előző napokban itt láthattak a diáktársaim.

Szemmel tarthattam a lépcsőház felőli bejáratot. Ha felnőtt lép be, bíztam

ösztönömben: fölismerem már messziről a detektíveket, s akkor hátul, az udvaron át tán még
mindig kimehetek. Volt már ilyen fölkészülésem, még tavaly.

Kornis Gyula volt az érettségi biztos. A tornaterem végén néhány hosszú asztalt
állítottak egyvégtébe, friss zöld posztóterítő emelte az ünnepiességét. Kornis a középen ült,
kétoldalon a vizsgáztató tanárok. A vizsgázó néhány méternyire szemben velük, magányos
széken. A terem másik végén, aki épp be akart jönni.

Kornis kérdéseire – úgy ködlik – jelesen feleltem. Hogyan, miből? – annyira más volt a
gondom, hogy ottani lényem maga ködben lebeghetett.
 Az emlékezetes valóság nyitánya az volt, hogy Mauthner kisebbik lánytestvére – a
vastag szemüveges – előző este, kapuzárás ideje felé, fel-alá sietgetve várt rám a Bajza utcai
lakásunk előtt.

Bátyja üzenetét közvetítette. „A kirándulás holnap. Vagy holnapután. Dél felé.” Ennyit
mondott s már ment.

De még megkért, ha lehet, ne említsem senkinek, hogy ő hozta a szót. Ez is a bátyja

üzenete.

Karon fogtam, haza akartam kísérni, a Rottenbiller utcába. Csak a Rózsák teréig
engedte.

Nem beszéltünk. Nem volt mit kérdeznem. Tudtam pontról pontra a dolgom.

Magamon kívül most kell tehát még valakit beszerveznem a vállalkozásba – jól a
fejemben volt Mauthnernek már összefoglaló rendelkezése, a legutóbbi (szabályos)
beszélgető virágnyelvén. Négyesben fogunk menni, de mégsem együtt. Távolról fedezve a
voltaképpeni vállalkozókat. Lehetőleg mi is turistabakancsban, turistabottal.

A kellékek előre elkészítve nálunk.

Az üzenet túlságosan gyorsan jött; a harmadik személyt kiszemeltem már, de még csak
tapogatózva vontam be a dologba.

Jani Pistának nem lehetett olyan kalandot kínálni, amire ne csillant volna föl a folyton
mozgó szeme. Egyelőre csak valami útlevél nélküli határátlépésről alakult a sejtelme,
gondolhatott illegális kiadványok csempészésére is.

Hiába mentem most este rögtön a Gömb utcába. Elüldögéltem jó időt náluk, csak nem
jöttek meg. Olyannyira, már idő se maradt, hogy majd valami ürüggyel lehívjam az utcára,
elmagyarázni neki, miféle szívességet kérek tőle.

Hazamentem, azzal enyhítgetve a mulasztásomat, egymagamban még jobban el tudom

látni azt, hogy földerítőül s egyben fedezetül szolgáljak. Nyugodt voltam. Az a váci kaland –
mint a kamasznak az első szerelmi eset. Fölényt adott.

Voltak elképesztően merész és mégis gördülékenyen sikeres szöktetések. A

Rákosrendező pályaudvar egyik mozdonyvezetője az egyik raktárépület pajtájában rejtegette a
halálra keresett fiát, majd mind többet annak barátai közül. A fegyveres ellenállásra
határozták el magukat – számuk naponta emelkedett. Mihelyt Pozsony felé megnyílt ismét a
pálya, a mozdonyvezető loppal egy marhakocsiba vezette a már negyven-ötven főnyi
csoportot, befűttette a mozdonyát, mögéje kapcsolta a kocsit. Aztán – akár az akkor divatos
robogó vonatok kalandfilmjeiben – megjátszotta, hogy egy ismeretlen őrült lelökte őt a
mozdonyról, hatalmába kerítette a gépet, és most nyilván katasztrófát keresve száguld vele –
adjanak hát neki mindenütt szabad sínt, amíg ki nem fogy a kazánból a gőz. Szobnál sem állt
meg; a pozsonyi külső vasútállomásig vitte a gőz a szerelvényt és a szökevényeket.
 Mauthner egymaga jelentkezett a Bajza utcai lakásban. A régebbi megállapodás szerint
először az utcai ablakon koccantgatott.

Kinéztem, jobbra-balra, amennyire az ablaküveg engedte: Varjast nem láttam. Beállt a

kapu alá, gondoltam még akkor is, mikor Mauthner után nem csuktam be azonnal az ajtót. –
Majd később – mondta kérdő tekintetemre Mauthner. Úgy is érthettem, hogy később felel a
néma kérdésre, s úgy is, hogy Varjas később jön. Mi történt? Erről hadd iktassak ide mégis,
hadd keressek elő írásos adatot.

Ibi ránk maradt életrajzából. Táncosnő nem lett, a pályát, amelyre készült, kirántotta
lábai alól a történelem. De a bokájában feszülő művészi készség megszorultában az írni kész
csuklója felé is utat keresett. Kitűnt, hogy Ibi ujjai közt frissen szökdelt a toll azon a néhány
száz lapon, amely már a Munkásmozgalmi Múzeum polcain is a korszak egyik
leghitelesebben emberi – és asszonyi – szemmel ábrázolt (felületén gyöngyösen csillogó,
mélyében sötéten örvénylő) képe.

Ibi aznap előbb látta Mauthnert, mint én. Járt a Gellérthegy utcában.

„…Jankával ketten voltunk a lakásban, mikor becsengetett egy fegyőr kíséretében egy
fegyenc Vácról. Azt mondta, Varjas Sándorral van együtt, ő adta a címet. Engedéllyel jött
Pestre. Megbeszélte a fegyőrrel, hogy este nyolc órakor jöjjön érte, ő addig itt lesz Varjas
lakásán, a menyasszonya is idejön. A fegyőr elment, mi persze elárasztottuk kérdéssel a
fegyházi életről, a hozzánk tartozókról. Egy ideig készségesen felelt a kérdéseinkre, majd
mind szórakozottabban. Végül azt mondta, nem jön ide a menyasszonya, máshol találkoznak.
Megígérte, hogy nyolc órára pontosan visszajön. Mi Jankával a lehető legrosszabb
hangulatban maradtunk. Hátha nem jön vissza? Mi lesz velünk?… Hosszú volt ez a délután.
Este nyolc előtt becsengetett a fegyőr. A foglya még nem volt ott. Következett az
idegfeszültséggel telített várakozás. Az eredménytelen várás. A fegyőr megparancsolta, hogy
maradjunk a lakásban. Elrohant, és nemsokára két detektívvel jött vissza, és bennünket
Jankával elvittek a rendőrségre. Két napig ütöttek-vertek bennünket, de mivel látták, hogy
semmit nem tudunk, hazaengedtek.”

Ibinek és Jankának tudnia kellett Mauthner menyasszonyáról; kidöcögött egyszer-

kétszer ő is velünk Vácra, hogy legalább távolról láthassa jövendőbelijét. Ibi ösztönösen volt
kitűnő jellem; azt kell vélnem, idegzetébe rögződött fegyelemből nem mondta meg a
detektívnek, kihez mehetett Mauthner. Ha ugyan azok egyáltalán kérdezték efelől, abban a –
nem logikátlan – föltevésben, hogy Mauthner szavaiban a menyasszony említése is csak egy
szeme volt a félrevezetés láncolatának.

Mauthner valóban Varjaséktól először a menyasszonyához ment; vele minden percben

föltűnés nélkül beszélhetett. Naphosszat az ott dolgozott a szülei mellett a Sugár-féle
fűszerkereskedés pultja vagy pénztárasztala mögött; abban a nem kicsi boltban, amely már a
Duczynskáék mozgalma idején röpiratosztásra is igen alkalmas találkozóhelyül szolgált. A
menyasszony Sugár Tivadar húga volt. A bolt pedig, mint említettem, a Bajza utcában
működött, a lakásunkkal szemközti iskolától a második házban.

Később, már párizsi beszélgetéseinkből azt az eredményt szitálhattam ki, hogy

Mauthner igazánból ott, a fűszerüzlet mögötti lakásban határozta el magát arra, amit aztán
rögtön végrehajtott; megfeledkezve, mibe keveri ezáltal a Gellérthegy utcában félig-meddig
túszként hagyott Ibit és Jankát. – A menyasszony hatására! Mert ha ő egyszer egy
menyasszony közelébe jut! – szúrta közbe mentségül is, tréfálkozó gúnyból is (már Párizsban)
Mauthner későbbi felesége, Bagossy Mara.

Való igaz, hogy mikor a fűszerüzletből hozzánk átsietett, Mauthner olyanféleképp volt
egyszerre lázasan túlfűtött s mégis fegyelmezetten vezénylést váró, akár izgatószert nyelt
versenyparipák a pályakorlát előtt.

A kiránduláshoz szánt holmi össze volt készítve. Mauthner már fölpróbálta a

turistabakancsot, de aztán egy szavamra mégis a hátizsákba tette. Itt a városban föltűnő lenne.

Megvizsgálta, magához vette a személyére szóló igazolványt. Aláírta, miután külön is

begyakorolta folyékonyra, hogy Magyar Károly. Olvasatlanul zsebrevágta azt a csekély
összeget, ami nagyrészt kölcsönből gyűjtődött össze.

– Ezeket elégetheted – mondta a Varjas fényképével készült igazolványra.

Mert Varjas úgy döntött, mégsem jön.

Hitelt ad a Csicserin-jegyzékről kerengő mendemondáknak, hogy az oroszok ki fogják

cserélni a súlyosan elítélt kommunista forradalmárokat a náluk éppoly súlyosan elítélhető
ellenforradalmár magyar hadifogoly tisztek ellenében. A fegyházmorzén még a listákat is
lekopogták. Már az első listán ott van a neve.

Mauthner minél előbb kint akart lenni a lakásból; rövid mondatokban beszélt, nyelve
helyett legkifejezőbben a szeme, a keze mozgott. Aprózva közölte a lényeget.

Ő – a halálraítélt, azaz életfogytiglanos – nem volt rajta a listán. Már csak ezért minél
előbb Bécsben kell lennie, tisztázandó, micsoda frakciózások gáncsvetése ez megint.
Moszkváig megy, ahol amúgy is már állása van az elektrotrösztben.

Nem villamoson, nem is bérkocsin, hanem gyalog akart kijutni az állomáshoz,

mellékutcákon.

Menjek mögötte harminc méter távolságra; de csak tíz percig.

Széles lépésre nyújtotta a jó izmú lábait.

Követtem, meg-megnézve az órámat. Befordult egy utcasarkon, hátratekintés helyett

csak karját lebbentve föl, előbb búcsúzásul, majd, hogy maradjak el.

Amit Bécsben tisztázni akart, mindmáig zavaros; a kinyomtatott emlékiratokban is.

Ezek egyikének szerzője odáig csapdos, hogy kalandornak nevezi: nem számolt el azzal a
kilencezer dollárral, amivel Korvint ki kellett volna szabadítania! Az egyik szekta lapja éles
célzásokkal zárta ki az emigrációból; egy másik állítólag még a pártból való kizárását is
nyilvánosságra hozta. De akkor miképp törekedett és jutott is ki ő maga Moszkvába? Párizs
után évekig ott mérnökösködött, s élt a kísérleteinek, jó házasságban az időközben meghalt
Bagossy Marának húgával, Bagossy Karolával, míg ezt is elveszítvén, át nem hajózott az
óceánon, nagyhírű osztálytársai meghívására, egy újabb házasság révébe.
 Az utcasarokról kapott búcsúintés után hazamentem. Végrehajtottam Mauthner előbbi
utasítását, eltüzeltem a fölöslegessé vált „anyagot”. Volt bőven rá időm, zavartalanságom is:
anyámat néhány napra épp akkor hívta tennivaló szüleihez. Aztán tettem én is a dolgom,
folyamatosan, kerülve minden föltűnést. Érettségiztem tovább, ha valóban épp érettségiztem.

Nyugodt voltam Mauthner felől; elvetettem a gondját.

Másnap délután Szegiék kis szobájában – a mindig véletlen adta –

összegyülekezésünkre valamelyikünk a frissen megjelent esti lapot tette az asztalra, ezzel: no,
megint!

Rikácsolta szinte a címlap is, amit a belépő szerint odakint a rikkancsok: „Halálra ítélt
kommunista szökése! Lemond a váci fegyház igazgatója?”

Egy hanggal sem vettem részt a kamaszosan lármás közörvendezésben. Mauthner már
Bécsben nyilatkozott, maga a szökés ott kapott először sajtót. Ez az itteni lap cikke egyre
inkább a hazai börtönviszonyokat (azok polgári demokrata lazaságát) támadta. A váci,
vétkesen liberális igazgató azonnali eltávolítását, az eddigi börtönvezetőség megfeleltetését
követelte. A „lapzárta előtt érkezett” hír már megnyugtatásul közölte, mintegy az ügy
lezárásaképpen, hogy az igazgató lemondott. Ez bennem is valamiféle nyugalmat keltett:
mintha ezzel a szökés ügye valamiképp szintén lezárult volna.

Szegiéktől eljövet mégis kerülgetni kezdett a szűkölés. Hazafelé haladtamban, a

Szondy utcában, sarkonként nőtt.

Nem fordultam be a Bajza utcába; az Epreskert végéről tekintgettem a házunk felé. A

Sugár-féle kereskedéshez tartozó lakás ablakaiból függönytelenül sütött ki a villany az utcára.
A szobában mozgók árnyéka az úttestre vetült. Aztán gyorsan lehúzták a tekercsre szaladó
függönyöket.

Elmegyek, ha csak kis időre, a Ráday utcába. Ha Aladár (Fonyó) otthon van, nála
alszom. Ha nem, visszajövök. Mintha addig tisztázódhatott volna valami a ház körül is,
bennem is.

Ritka fiatalember, akit nem pezsdít örömre, ha nála fiatalabbak légyottját patronálhatja.

Az életre teremtődött papfiú a jó szándékú cinkosok vidámságával fogadott. – Hol a nő,

hol hagytad a nőt? – Átölelt, leültetett, s máris az övé volt a szó, meghallván, hogy nála
szeretném tölteni az éjszakát. Miképp hozzuk föl vajon azt a nőt, akit hiedelme szerint az
utcán hagytam? – Menjünk le érte rögtön mind a ketten! – fűzte atyaian a karját a karomba.

Válaszonként bonyolódtam a hazugságba. Nincs kiért lemennünk (a katonaköpennyel),

mert a lány az utolsó pillanatban meggondolta magát. De azért én most már itt maradnék.

– Az a kis ártatlanság volt?

 Ami kapcsolatban volt a szerelemmel, az mind megragadt az ő fejében; a mások
históriái nemkülönben.

Azt hitte, azt a kis vasutaslányt akartam fölhozni. Meglepődtem, mi mindent

elmondtam neki róla. Illetve arról, amit én képzelegtem arról; az eszményi élettársról!
Visszahallottam röstelkedve sok mindent abból, amit a vasutaslány sógornőjéről s annak
környezetéről – az Aréna úti kávéház vendégeiről – elfecsegtem ennek az ilyesmikben
rókakielégíthetetlenséggel és szimattal turkáló örök diáknak.

Megvigasztalt. Nem is olyan hetescsibe való a magamféle kezdőknek.

– De hát nem őróla volt szó – mondtam még nagyobb szégyenkezéssel, hogy bár csak
így, hírbe kerülhetett miattam valaki.

Éppen ő, „Beatrice”.

Az intézeti vaságy elég kemény volt. Majd külön-külön becsavarjuk magunkat a

takaróba. Mert álmában ő forgolódni szokott.

De feküdjem én le akár azonnal. Mert ő lenéz még a Ferenc körúti korzóra, az itteni
fiúkkal. Esetleg vissza sem jön ide hozzám. Ha talál valamelyik kollégiumi szobában üres
pótágyat vagy díványt.

S kitett egy hálóinget.

Nem volt mély álmom. Ahány láb végigment a folyosón, szendergő agyamon
végigkopogott. Ilyenféle éber alvásban hallottam jóval később azt is, amikor nyílt az ajtó,
majd a vaksötétben megnyikordult az ágy vasszerkezete a mellém helyezkedő test súlya alatt.
Elfordultam, elhúzódtam a fal felé, hogy helyet adjak; inkább ösztönösen már, mintsem
tudatos udvariasságból.

Aztán arra volt félszendergési észleletem, hogy egy kéz bontani kezdi a magamra
csavart takarót, s egy test finom mozgással mellém szorul; puhán, melegen, tehát ingben csak,
akár jómagam.

A tenyér, amely aztán hátulról arcon simított, illatos volt. Még jellegzetesebb illat áradt
a hajból, melyet a kéz szándékosan a nyakamba borított. Egy nő feküdt mellettem,
fészkelődött a hátamhoz. Nálam nagyobb termetű, ez volt a bőröm észlelése. Hosszabb és
testesebb. A talpamtól a tarkómig éreztem a langyosan puha – a kalácsszerű – jelenlétét.

– Psszt, psszt – hallottam, ahogy megpróbáltam feléje fordulni. Aztán mégis feléje
fordultam.

– Sss, sss – mondta némi keresgélés után szájamra tapasztva a szagosszappan illatú
tenyerét.

Ez volt minden, amit összeismerkedésül kaptam tőle, a fülemmel. Szememmel annyit

sem. Pincesötét volt. Maradt még akkor is, amikor második – már tartósabb –
elszunnyadásomból fölrévedeztem, s már csak az összegyűrt takarót tapinthattam ott, ahol
feküdt.
 Felöltöztem, vártam, hogy Fonyó rám nyisson, s legalább a csíny utóélvezetéül
mondjon valamit, hogyan csinálta. De a kapunyitás idején túl mégse vártam.

Lementem az utcára; mentem esetlenkedni tovább, éretté válásomnak ezeken a

homályba törlődött útszakaszain.

No, vannak világos emlékképvillogások is.

Elcsapott tanáraink helyére elég szedett-vedett együttes került. Félig kész filozopterek,
nyugállományból előkapart aggastyánok váltották egymást.

Az utolsó évben a magyart ilyen tanította. Taníthatta volna, ha lett volna

fegyelmezőképessége s az első padokon túl elhat vénesen rekedt hangja. Roncs volt akként is,
hogy a háborús menekülés dobta rokonai nyakába, keserves lengyelkedésre.

Siránkozott és kérkedett. Hogy ő, a régi, neves mintaprofesszor miként áll itt nyáron a
kalucsniban, talpahagyott cipőben.

Maga költötte rigmusokat idézett. A rossz feleleteket végül csaknem minden esetben
így írta be, hamiskás mosollyal, számítva a hajdani hatásra:

Én, Balásy Dénes,

mit rovok be? Négyes!

A kis versike nemzedékek fejében őrizte a nevét. Jelentek meg költeményei

csíkszeredai lapokban.

Rá háramlott az érettségi díszünnep előkészítése. Még folytak az írásbelik, mikor

megállított a folyosón.

A diákdíszbeszéd az önképzőkör elnökére vár; nekem mint alelnöknek a műsorvégző

szavalatot osztotta ki. Vörösmartytól Az élő szobor-t.

Betessékelt egy üres tanterembe; fölolvasva, mintát adva, hogyan kell azt előadni,
milyen érzéssel.

Szobor vagyok, de fáj minden tagom;

Eremben a vér forró kínja dúl;
 Tompán sajognak dermedt izmaim;
Idegzetem küzd mozdulhatlanúl.

Nyűtt hangszálai csüggedetlenül rezegtették a hosszú verset.

Agyamban egyik őrült gondolat

A másikat viharként kergeti:
Szent honfitűz, mely áldozatra kész,
S rút hitszegés, mely nyomban követi:
S a bal szerencse minden ostora,
Mely népem érte annyi vér után;
Magas dicsőség a harc reggelén;
Inség, halál, gyalázat alkonyán.

Tömör nehézkessége ellenére régebbről becsültem a verset; nem az iskola révén. Babits
tanulmánya szerzett Szegiék ultramodern vitaköreiben is jó, már-már divatos csengést
Vörösmarty nevének.

Nem szólhatok; nyögésem néma jaj;

Szó és fohász kihalnak ajkimon.
A gondolat s az érzés ölyvei
Csak benn tenyésznek gyötrő lángimon.

Értette vajon még az öreg a verset? A különös, már-már rimbaud-i képeit? Hogy az
ölyvek lángon – tenyésznek? Tüzet esznek!

Kicsöppent arcára a könny. Orra csöppjét épp jó időben törölte el gombóccá gyúrt,
igencsak cserére érett zsebkendőjével.

Volt abban is iskolán és irodalmon kívüli számítás, hogy megtanultam (elég könnyen,
az utcán jártomban) a verset.

De a megígért szavalópróbát éppoly elhanyagolhatónak véltem, mint általában minden

tanári kívánalmat. Braun Józsefet eresztette a nyomomba az öreg, hogy legalább az ünnepély
előtt jelentkezzem nála.
 Az ő esetében is más okból fakadt, hogy a Ráday utcát magam mögött hagyva, néma
kószálás és egy kávémérésben való hosszas műteakortyolás után lépteimet mégis az iskola
felé irányítottam.

A tornateremben már gyűltek a fiúk.

Tekeregtem föl-alá a folyosón, szemlélődve, még mindig főleg a bejárat felé. Jöttek
már felnőttek is, egyre megnyugtatóbb számban: szülők, a takarítószemélyzet, valamennyi
tanár. Ezek egy kis csoportjában maga Kornis, döcögve a testes zömökségével.

Félig-meddig fedezékül arcom elé tartottam a papirost, amelyre a verset kimásoltam.

Ismételgettem, amikor épp volt figyelmem rá. Már csak azért, hogy senki meg ne szólítson.

Valaki mégis elém állt.

– Drukkolsz te is?

A műsorban volt még egy szavalat, a közepén. Ennek elvállalója szólított meg. Az
egyik párhuzamos osztályba járt: abba, amelybe Fenyő László is. Csak látásból ismertem,
akár Fenyőt.

A szereplési szorongást legjobban a szesz oldja. És már volt ideát, a szemközti

söntésben; hajtsunk le még egy-egy féldeci rumot.

– Ebben a kabátban akarsz kiállni a pódiumra?

Feketében volt. Megsétáltatta rajtam a tekintetét, s fölkínálta, mihelyt ő végez, kabátot

cserélhetünk. Egyforma termetűek voltunk. De akár nadrágot, itt a söntés mellékhelyiségében.

Nem egy, nem kettő, de tán három féldeci bennem volt, mikor a pódiumra léptem.

Az első körbepillantással az öreg nyugdíjason állt meg a szemem. Feddően, de

ugyanakkor megbocsátó biztatással csóválta a fejét.

A vers közepe táján vettem észre, hogy – mintha csak megengesztelésül – az ő első
szavalása szerint jönnek ki belőlem a sorok.

Afféle tisztelgés volt – az ő könnyeinek –, amikor csak fölemeltem a hangom.

Öntudatlanul az ő modorában.

A szavalásnak ezt a fajtáját én nem helyeseltem azelőtt sem. Nem különösen hát azon a
rövid próbán sem. Neki szavaltam, személy szerint neki. Vállaltam, de szinte harcosan, hogy
igenis, tenyészhetnek lángokon ölyvek, a gondolat és érzés ölyvei bennünk. Nem az öregnek,
hanem az öreg helyett kiáltottam most már (az ő modorában), fejemet az égnek vetve.

Emelten függ a harcra szomju kard,

De nem mozdúlnak a feszűlt karok;
 Dermedten állnak lépő lábaim,
S nagy kínjaimtól el nem futhatok.

Hatalmas vers. A magam szájából hallva futott át rajtam, milyen hatalmas ez a vers.

S te elnyomott szó hagyd el börtönöd,

Törj át a fásult nemzedék szivén,
Hogy megcsendűljön minden gyáva fül
Mennydörgésedtől a föld kerekén.

Nem; verset csak ilyet érdemes írni.

Az öreg pislogva bólogatott. Éreztem, hogy a hallgatóság holmi produkciót élvez.

Abban, amit jómagam – az ízlésem mélyén – ripacskodásnak ítéltem. Barátaim előtt
semmiféle verset nem mertem volna így szavalni. De itt belerészegedtem; segített hozzá
nyilván a rum is: valóban föloldott.

Kevés, de nagy, mit szólni akarok:

„Ember, világ, természet, nemzetek!
Ha van jog földön, égben irgalom,
Reám és kínaimra nézzetek!”

A magam nevében harsogtam. Nem hiszem, hogy a diákok ünneplőbe öltözött

hozzátartozói közt, a voltaképpeni közönség soraiban értették bár csak ketten-hárman a verset,
kezdve azon már, hogy miről szól. Miről beszél benne az a különös szobor. Egy ifjú tehetetlen
panaszkitörésének tapsoltak.

De hisz az volt.

Igyekeztem ki a teremből, hogy visszacseréljem a kabátot.

Hautzinger elém került. Megkérdezte, mi akarok lenni érettségi után. Aztán bizonytalan
vállvonogatásomra: nem gondoltam-e arra, hogy színésznek menjek. Nyeljek le reggelente
éhgyomorra egy tojássárgáját, egy hónap alatt megércesíti a hangom. Néztem rá, kérdéssel a
fejemben. Ég s föld választott el kettőnket egymástól, és mégis: ez a vers, amelyet az
elmondása után valósággal a tulajdonomnak éreztem, az ő verse is? Azt hittem, az irodalom
szétoszt. Egyesíthet is, bárkivel?
 Ha komolyan eszembe venném, amit mondott, keressem meg, ismeretségben van
Márkus Emíliával.

Aztán Schlézinger Imre lépett hozzám, nyújtotta nagy ívben fölülről lefelé a
gratulációit. Nemcsak ez volt a közlendője. – Várnak rád a kapualjban.

Ibi volt. A szokás szerint nekik is meghagyták, kellő ujjrázással, a rendőrségen, hogy
kihallgatásukról sehol senki előtt fél szavuk se legyen. Olyan könnyed vállrándítással, amely
lábai táncosnői tehetségét idézték, tette túl ezen magát Ibi itt előttem is.

A fiúktól tudta meg, hol találhat rám. Már otthon is keresett. Arcán a festék, testén a
lenge nyári ruha élénkebb volt, mint valaha, tüntetésként nyilván, a belső tiltakozás
kisugárzásaképpen.

A szavak olyan könnyed szökdeltetésével mondta el rémült óráikat a Gellérthegy

utcában, hogy már-már kiadtam, lett azoknak folytatása nálam is.

Vidám volt. A rendőrségen – azaz később az ügyészségen – a vizsgálóbírótól nagy

ajándékot kapott, kaptak mindketten. A kihallgatók egymás közti elszólásából bizonyosra
vehették, hogy a csereakció során kettejüket, őt és Jankát – sok hozzátartozóval egyetemben –
szintén kiviszik Oroszországba. Varjas valóban az elsők közt van a listán.

Karon fogott, menjek el vele bőröndöket nézni.

– Ráérsz? Leérettségiztél már?

Olyan mellékes lett, hogy felelni sem hagyott rá a fontosabb dolog:

– Mikor lesz meg a csere?

– Azt mondják, még ebben az évben! Nem mindegy most már?

Régi jó bőröndöket akart, mert viszi magával a lánykori ruháit, a táncosnői gardróbját;
nem fog röstelkedni, ha majd az orosz balettnél jelentkezik.

Annyira pörgött a nyelve, hogy gyalog indultunk a jó régi holmik piaca felé.

A Népszínház utca felől kanyarodtunk ki a Teleki térre.

Ibi bekukkantgatott az alkalmi árusok bódéiba. A bódék közti szűk utcácskákon

kinéztem a köztemető irányába. A magas téglafal hosszán előmosta, nap szárította plakátok
sarkait emelgette a szél. Az virított azon a helyen is, amely mögött Vörösmarty feküdt.
Eszembe jutott: odajárulhatnék, mintegy engesztelő koszorúként fitogtatva azt, hogy az imént
az ő versét szavaltam. De elröstelltem magamat, hogy ilyen olcsó békítgetéssel szerezzek
bocsánatot, akár csak a magam számára. Bár megindultam, visszaléptem, hallgattam Ibi
csevegő alkudozását. Saját szórakoztatására rögtönzött mutatványt, hogy úri neveltetésű hölgy
létére milyen tökéletesen bírja, mint közeli városrész lakója, a csibészek nyelvét.

Az egyik bőröndöt a másikba illesztettük, hogy gyalog hazavihessük őket a Rottenbiller

utcai, jó külsejű sarokházba. Tele lett velük a folyosóra nyíló cselédszoba, ahova Ibi máris
száműzte magát a hatalmas lakásból s a társadalomból. Úgy nyitogatta a szerzeményeket,
mint akinek sürgős a csomagolás.

Vége