Az egyetlen oltalom

A nagyterem ablakai a Nap sugarait megszínezik,

Mintha, lakodalom, s nem szörnyű bűnper zajlana ma itt…
Pedig most különösen jó lenne itt tisztán látni!
A rettenetes bűntettet méltón megtorolni!
Erre kötelezi a bírákat a szent fogadalom,
De, ó a ravatalra kitett holttestre nézni, borzalom!

A még holtában is szép ifjú csendesen fekszik,

Nyakán a rettenetes sebet nem takarja semmi.
Bezzeg délcegen áll a másik!
A vádlottaknak elkerített részen,
Könnyedén a korlátnak támaszkodik.
Nyájasan mosolyog, de, ez a mosoly, maga a borzalom!

A bírák között, középen a legdíszesebb székben

Maga Torquemada Tamás ül, magabiztosan, félelmetesen éberen.
Neki már tapasztalata van az eretnekek felkutatásában,
Azt suttogják, ahol ő ott van, megérzi a szagukat azon nyomban.
Még a többi bíra is félve néz rá, titkon
Amiket ő művelt az maga a borzalom!

- Nos, hát, mondd, leányom, -

Így szól a tanúként előállított fiatal leányhoz.
- Mondj el mindent , sorban, ahogy megesett,
Ne hagyj ki semmit, minden részlet fontos lehet!
- Nem emlékszem, felséges uram!
Szól a leány, s szemét lesüti reszketve, ránézni is borzalom!

- Lányom, lányom, ne szólj hazugságot,

Szőke hajszálaidat ott találtuk a párnádon!
Odahívtad magadhoz kedvesedet,
De nem azért, hogy szeressed, hanem,
Hogy ezzel a szőke becstelennel,
Életét elvegyétek, ó, még rágondolni is borzalom!

Elbocsátották a leányt, ott ül a padon,

Most a nyájasan mosolygó, szőke ifjún a sor,
Torquemada már előre élvezi a macska – egér játékot.
- Ugye te is ártatlannak mondod magad, barátom,
Na, ki vele, hadd lám, mi a te kibúvód,
Nem is néz fel, így nem láhatja a fiatalembert, kinek mosolya maga a borzalom!

- Dehogy vagyok én ártatlan! Szól a vádlott,

De már erre felkapja fejét Torquemada,
Ilyet még egyszer sem hallott!
- Megmondom én nyíltan, szemetekbe,
Jó volt újra ölni, egy fiatal életet derékba törni!
Torquemada és a többiek mind, a fiatalembert nézik, egyformán borzadnak!

- Szóval nem is tagadod a vádat, mondja Torquemada,

De hangja elerőtlenedett, mintha ő cipelné a vádat…
- Nem tagadom, nem én, nézzetek mind rám!
Nincs hatalmatok felettem, én ítélkezek ma felettetek!
Ti, szerencsétlen, Jézus – imádók,
Még nem találkoztatok a Sátánnal, ugye, ó mily borzalom!

És nevet, hangosan nevet, e nevetés oly rettenetes!

- És most ki veletek! Aki itt marad, az
Most azonnal lejön a pokolba velem!
A démoni kacaj betölti a termet, fut már mindenki,
Maga Torquemada az utat magának két könyökkel kiverekszi,
Nyomában ott a kacaj, mely, mintha szállna fel a pokolból, ó, mily borzalom!

Csak egy ember nem mozdul, arcán nyugalom,

Megvetően nézi a menekülőket, szemeiben semmi aggodalom.
S ekkor észreveszi őt a Sátán, arcán düh, kín,
Nem tudja mire vélni e vakmerőséget, ki ez, ki vele szembe mer szállni? !
Látja jól, ez ember felett nincs hatalma,
Ezt nem tudja, mire vélni s most az ő szemeiben a borzalom!

A pap, mert az volt, ekkor elővesz egy egyszerű, kis fakeresztet,

Felemeli, s hangos szóval kiáltja:
- Sátán! A mindenható Jézus Krisztus úrunk nevében parancsolom,
Nyeljen el most téged a mélységes pokol!
A démon szemei a kereszt láttán már ízzanak,
Érzi már a végét, teste már porladoz, nézni ezt nem borzalom!

Hűlt helye van csak a gonosznak, pernye, kénkőszag

Lepi a termet, az ajtón óvatosan bekandikálnak az emberek.
- Gyertek, gyertek! Szól a pap, és az emberek
Tétovázva, lassan beszállingóznak, csodálva nézik a papot,
Ki egészen nyugodt, odamegy, hol a Sátán volt,
Megvetően szétrúgja a hamut, arcán béke és nyugalom.