Polgár Péter

A vasszűz fogságában
„Talán nem hal meg az,
ami nem tarthat örökké
Egy nehéz korszak vár rád
amely éppen most múlik el…”

H.P. Lovecraft
A Város, melynek nem volt neve
2006 Polgár Péter – A vasszűz fogságában

VAGABUND KIADÓ
Szerkesztette: SZÖLLŐSI PÉTER

A nyomdai munkák: FETT PRINT NYOMDA

Felelős vezető: HORNOK PÉTER igazgató

Nyomdai előkészítés: Háttér Stúdió Kft. hatters@ezaz.hu

Felelős kiadó: SZÖLLŐSI PÉTER vagabund@freemail.hu

Vagabund Kiadó, 6000 Kecskemét, Akadémia

ISBN: 963 9685 09 7

 INTRO
A ‘70-es évek közepe felé egyre inkább világossá vált: valami újnak
kell bekövetkeznie a zenei életben; olyan változásnak, mely meg
határozza és megváltoztatja az emberek gondolkodását, életvitelét.
Utoljára a békemozgalomnak volt ilyen hatása. Woodstock azonban
elmúlt, s vele együtt a Nagyok is feledésbe merültek. Joplin, Hendrix,
Morrison meghalt, helyüket egy keményebb, de ugyanakkor gyökeres
változást nem hozó nemzedék vette át. Ott folytatták a zenét, ahol
elődeik befejezték. Ezt a nemzedéket olyan zenekarok fémjelezték,
mint pl. a blues ihletésű FREE, a CANNED HEAT vagy a CACTUS; a
kemény vonalon pedig a nagy hármas: a LED ZEPPELIN, a DEEP
PURPLE és a BLACK SABBATH.
Ők már érezték, hogy az életnek van sötétebb oldala is, nem csupán
a virágportól és marihuánától kábult mennyország létezik. Mégis, az ő
zenéjük inkább előremutató volt, valaminek az alapját, kezdetét
jelentette, mintsem valami hirtelen jött szélvihar, mely – miután
kellően kitombolta magát – eltűnik a semmiben.
 AZ EAST END PUNKJAI
A változás szele – mint már többször a zenetörténelem folyamán –
London felől érkezik. A város East End negyedében intenzív zenei élet
kezd kibontakozni. Az akkor felbukkanó zenekarok, tehetséges zenészek
nem is sejtik, hogy önkéntelenül is egy új mozgalom létrehozói lesznek.
Ezek közé tartozott egy STEVE HARRIS nevű 19 éves srác is, aki miután
megunta, hogy mások mondják meg, milyen zenét játsszon, úgy döntött:
saját zenekart hoz létre. 1975 decemberében megalakult az IRON
MAIDEN.
Az első felállásban egy PAUL DAY nevű fickó volt az énekes, RON
MATTHEWS a dobos, a gitárosok pedig DAVE SULLIVAN és TERRY
RANCE voltak. Steve: „Már nem emlékszem, hogy ki hogyan érkezett, de
azt tudom, hogy Terry valami popbandában játszott, és amikor meglátta a
hirdetésemet a Melody Makerben, rögtön jelentkezett. Vele érkezett Dave
is.” Dave és Terry walthamstow-i srácok voltak, az East Enden születtek
és nőttek fel, már évek óta ismerték egymást, együtt zenéltek egy
TINTED ASPECTS nevű bandában. Az Iron Maiden 1976 májusában
lépett először színpadra a poplari St. Nicks Hall pubban, majd több
koncert is következett a stratfordi Cart And Horses pubban. Az egyik este
egy furcsa telefonbeszélgetés is elhangzott a Horsesben. Steve: „Valaki
felhívott és azt mondta: ‘minket Iron Maidennek hívnak, és nem
használhatod ezt a nevet’, meg ilyesmiket. De aztán mondtam neki, hogy
ez hülyeség, mert mi vagyunk az Iron Maiden, szóval kapjátok be’. Utána
soha többé nem hallottam ezt a történetet, lehet, hogy csak valamelyik
haverom akart megszívatni.” A igazsághoz tartozik az a tény, hogy a ‘70-
es években létezett nem is egy, hanem két Iron Maiden név alatt futó
progresszív rockzenekar. Az már valószínűleg Steve szerencséje, hogy
nem értek el jelentősebb sikereket; a punkmozgalom a ‘70-es évek
közepére pedig végérvényesen kitörölte őket a köztudatból.
Ekkor következett be ‘76 másik fontos eseménye – a canningi Bridge
House-ban Steve összefutott azzal a Dave Beasley-vel, aki Steve első
zenekarának, a GYPSY’S KISS-nek szervezett koncerteket 1973-ban. A
zenekar próbahelyet keresett, Dave pedig a lakását ajánlotta fel erre a
célra. Dave és Steve jó barátok lettek, ami hosszú évekig tartó közös
munkát eredményezett. Dave: „Majdnem egy évig próbáltak nálam,
általában heti három-négy alkalommal. Én a saját bandámban voltam,
énekesként, de még neve se volt a bandának. Már akkor úgy gondoltam,
hogy Steve jó dalokat ír.” Dave később fény- és füsteffektekkel segítette a
csapatot, ezért is kapta a Dave Lights becenevet. Kezdetleges
berendezéseit saját kezűleg készítette: átalakított ablakkeretek,
villanykörték és virágcserepek alkották az alapokat. Furcsa volt ez a
kezdetlegesség, főleg, ha a mai fénytechnikai rendszerekre gondolunk, de
akkoriban a Ruskin Arms és más kocsmák színpadán sokat hozzátett
Harrisék produkciójához. A porszívókból készített füstgépek és az egyéb
pirotechnikai ötletek viszont sok kívánnivalót hagytak maguk után. Dave
robbanóeffektjei ahelyett, hogy a koncertek hangulatát fokozták volna,
rendszerint a terem kigyulladásának veszélyével fenyegettek. Dave
legjelentősebb hozzájárulása a Maiden-legenda kialakulásához „A Fej”
(„The Head”) – vagy ahogy a londoniak ejtik: „The Ead” – életre hívása
volt. A zenekar mögé felszerelt egy villogó villanykörtékkel ékesített
ablakkeretet, melybe a Maiden-logó mellé még egy álarcot is erősített. A
képzőművészeti iskolából eltulajdonított álarc az egyik diák arcát
mintázta. Dave tovább fokozta a hatást azzal, hogy az álarc szájrésén
keresztül egy akváriumból származó levegőztetővel művért pumpált ki.
Keze nyomán életre kelt Harris fantáziaálma: megszületett EDDIE.
Az első felállás nem tartott sokáig; elsőként az énekes, Paul Day hagyta
el a zenekart. Steve: „Paul jó énekes volt, de nem volt benne elég energia
a színpadon. Mindig abban reménykedtünk, hogy jobb és jobb lesz, mert
nagyon jó hangja volt, de a színpadon eléggé ideges volt, és valahogy
nem történt meg az a bizonyos mágikus dolog.” Paul helyére az a
DENNIS WILCOCK került, aki a SMILER nevű zenekarban már zenélt
korábban Steve-vel. Dave Sullivan így emlékszik a váltásra: „Elmentem
Floridába nyaralni, és mikor visszaértem, Paul már nem volt a zenekar
tagja, Danny volt az énekes. Ennek örültem, mert Dennis-nek volt
egyénisége, játszott már néhány bandában, kicsit idősebb is volt, mint mi,
és szeretett bizonyos szabályokat megfogalmazni. Mindig emlékezni
fogok rá, hogy pörgette a mikrofont a Cart And Horses-ben, hiszen
egyszer majdnem leütött vele. Akkor azt mondtam: ‘Igen, ez tényleg
más.’ „Dennis jelentősége a zenekarral kapcsolatban, személyiségében
rejlett. Mániákus KISS-rajongóként mindenképpen szeretett volna egy kis
látványosságot csempészni a koncertprogramba. A gondolat jó volt,
hiszen a kis színpados kocsmákban, amilyenek az East Enden voltak, a
közönség csak az olyan zenekarokra figyelt fel, akik valami újat vagy
látványosat nyújtottak a dobogón.
Az ötlet gyakorlati kivitelezése azonban nem mindig úgy sikerült,
ahogy azt Den elképzelte. Fő attrakciója az volt, amikor kardot nyelt az
Iron Maiden című szám alatt, s közben – egy vérkapszulát elharapva
 – vér bugyogott ki a száján. Mániája volt, hogy látványosságot hozzon
létre a színpadon. Koncerteken általában egy nagy vörös csillaggal jelent
meg, amit a jobb szemére festett. A Prowler alatt egy villogó maszk volt a
fején, amit egy korai Genesis-show-ból nézett ki, és egy nagy piszkos
esőkabátot viselt, és miközben a gitáros elkezdte a szólót, Den eljátszotta,
hogy ő egy vámpír, hátulról ráugrott és megharapta a nyakát.
Dennis-nek köszönhető DAVE MURRAY felbukkanása is. Ő ajánlotta
Steve figyelmébe a tehetséges gitárost. Dennis és Dave korábban együtt
zenélt egy Warlock (nem azonos a későbbi német Warlockkal) nevű
bandában. Steve: „Abban az időben született meg az ikergitár
alapgondolata, amit igazából Sullivan és Terry nem tudtak technikásan
eljátszani. Olyan bandát szerettem volna, ahol gyorsan tudják játszani
ezeket a részeket, és persze olyan szólókat is, melyektől az embernek
elszáll a feje. De ők nem tudták eljátszani ezeket. Akkoriban kezdtem
azon gondolkozni, hogy egy másik gitárosra lesz szükségem.” Steve
elképzelése kezdetben az volt, hogyha az új arc tényleg annyira jó, mint
ahogy Den állítja, akkor kiegészíthetné a két gitárost, és három bárdistája
lenne a csapatnak úgy, mint a LYNYRD SKYNYRD-nek. Az ötlet
azonban nem tetszett a két meglévő gitárosnak. Steve: „Szerettem volna,
ha Dave Murray bekerül a bandába, mindig úgy gondoltam, hogy nagy
gitáros, és tényleg jobban szólózott, mint bárki más, akit ismertem. Nem
lett volna semmi bajom azzal, ha hárman gitároznak a bandában, de a
többiek nem így gondolták; ők nem akartak még egy gitárost. Aztán azt
mondtam: ‘Ha nem akartok még egy embert a zenekarba, akkor menjetek
ti! Mert akkoriban már eldöntöttem, hogy ez lesz az út, amit követünk.
Aztán a hozzáállásukkal is egyre több gond volt, rendes fizető
munkahelyet találtak és nem tudtak annyit a zenekarral lenni, amennyit
kellett volna. Pedig már az elején megmondtam nekik: ‘Nem érdekel az
öcséd, a bátyád, a nővéred házasodik-e, vagy bármi történik. Hogyha
aznap este koncertünk van, akkor koncertünk van. Ez volt mindig is a
hozzáállásom.”
Steve húgának, Lindának akkoriban volt egy zenész barátja (Nick
Lideye), aki a zenekarával egy nagy, elhagyott kamion pótkocsijában
próbált, ami a szülei farmján állt Essexben. Nick felajánlotta Steve-nek,
hogy ott próbálhatnak, és meghallgatásokat is tarthatnak. Steve: „Elhívtuk
Dave-et erre a nagy sáros telekre, és feltettük a kamion platójára. Miután
befejezte a játékot, azt mondtuk neki: ‘Megkaptad a munkát’. Emlékszem,
ahogy játszotta a Prowler-t, teljesen elszálltunk tőle.” Dave így emlékezik
a meghallgatásra: „Emlékszem, ahogy keresztülmegyek egy sáros mezőn,
valamilyen autókaravánra, ahol fel volt állítva a cuccuk. Nagyon furcsa
volt számomra, hiszen nem nagyon szoktam meg a vidéki életformát, de
végigvonszoltam a gitártokomat a sáros földön, és mire odaértem, már
tiszta szar voltam. Nagyon barátságosnak tűntek, így aztán benyomtam a
gitárt, és elfújtam őket…”
Steve: „Davey beszállt, és annyira jó volt, hogy saját maga is bármit el
tudott volna játszani. Akkoriban ő volt az egyik srác a környéken, aki
tényleg jól tudott gitározni, még a fogával is, és ez része is volt a show-
nak, a fogával gitározott, aztán a háta mögé dobta a gitárt, és a hátán
játszott, pont úgy, mint Jimi Hcndrix.” Steve szeretett volna még egy
gitárost Dave mellé a harmóniák miatt. Ekkor került a képbe BOB
SAWYER, aki klubszinten már ismert arc volt. A gitárjátéka nem volt
olyan jó, mint Davey-é, de akkor a célnak megfelelt. A színpadon, a Bob
Angelo nevet viselte. Steve: „Bob egy ideig nagyon jó volt számunkra.
Néhány évvel idősebb volt, de jó gitáros volt. A probléma inkább az volt,
hogy állandóan beleszólt, hogy Dave mit csináljon, és így sokszor
összevesztek.” Az egyik ilyen veszekedés Dave Murray távozásához is
vezetett. Az egyik bridgehouse-i koncert után Bob összeugrasztotta
Dennist és Dave-et, akit ezután, furcsa módon maga Harris rúgott ki.
Dave: „Bob mindenfélével telebeszélte Den fejét, aki ettől nagyon ideges
lett, és elkezdett velem balhézni. Aztán néhány nap múlva kaptam egy
telefont, hogy találkozzak Steve-vel. Akkoriban egy lerobbant Minivel
jártam, amin nem voltak ablaktörlők. A Steve-hez vezető úton aztán
egyszer csak kigyulladt. Még szerencse, hogy tartottam egy poroltót a
kocsiban, mert sejtettem, hogy egyszer probléma lesz vele. Aztán
füstösen, olajosan megjelentem Steve-nél, aki azt mondta: ‘Bocs, hogy ezt
kell mondanom, de ki vagy rúgva. Így aztán visszamentem a kiégett
Minihez, és elvezettem. Ez egy szörnyű pillanat volt. Az, hogy kirúgnak
egy bandából, már eleve rossz dolog, de hogy a Maidenből, az igazán
fájdalmas volt. Hittem benne, és szerettem csinálni.”
Dave egy másik East End-i zenekar, az URCHIN tagja lett, ahol régi
cimborája, egy bizonyos ADRIAN SMITH volt a zenekarvezető. Nem
sokkal Davey távozása után Bob is lapátra került, az ikergitár-koncepció
ideiglenesen megszűnt, így Steve gondolt egy merészet, és az új évet
(1977) egy teljesen új felállással kezdte meg. Feladott egy hirdetést a
Melody Makerben a következő szöveggel: „AZ IRON MAIDEN
SZERETNE EGY ROCKBILLENTYÜST. NEM KELLENEK PROFIK,
ÉS NEM KELLENEK PÓZOLOK.” Ő lett TONY MOORE. A gitáros
Dennis régi haverja, TERRY WAPPRAM lett, aki egy kis helyi bandából,
a HOOKER-ből érkezett. A dobos egy őrült fazon, BARRY
‘THUNDERSTICK’ PURKINS lett, aki a több éve Steve mellett zenélő
Ron Matthewst (ekkor már Ron Rebel néven szerepelt) váltotta fel. Az új
formáció egyetlen egy koncertet adott a Bridgehouse-ban, ami olyan
rosszul sikerült, hogy Steve a buli után úgy döntött: feloszlatja a bandát.
Steve: „Barry a próbákon jó volt, de amikor a Bridgehouse-ban
játszottunk, teljesen összekevert mindent. Az egész hely elszörnyedt,
amikor a dobszólót játszotta. Annyira rossz volt, hogy az emberek már
kiabáltak. Barry megállt a szóló közepén, és kikiabált: ‘Hagyjátok abba a
pofázást, nem tudjátok végighallgatni a maestrót?’ Azt hiszem,
Thunderstick két koncertet játszott azon az éjszakán velünk – az elsőt és
az utolsót.”
Azon a koncerten a közönség soraiban volt egy DOUG SAMPSON
nevű dobos, aki korábban a Smiler-ben együtt zenélt Steve-vel.
Akkoriban egy latin-pop stílusú zenekarban, a JANSKI-ben játszott.
Doug: „Láttam őket már korábban is párszor, a régi dobossal Ron
Rebellel, nagyrészt a Cart and Horses-ben. A Maiden stílusban közelebb
állt hozzám, mint amit a Janski-vel játszottam. Elmentem erre a koncertre
a Bridgehouse-ba, és teljesen tele volt. Mindig is nagy közönséget
vonzottak, már a kezdetektől. Az egyik korai emlékem azon az estén
éppen az, hogy a Bridgehouse főnöke azt mondja nekem, hogy most
döntötték meg a helyi nézőszámot. Ez egyedülálló dolog volt akkoriban.”
A buli után Steve felajánlotta Dougnak, hogy legyen a zenekar tagja.
Akkor már Dennis sem volt a zenekar tagja, úgy döntött: elege van az
egészből, és megalakítja saját zenekarát, a V1-et.
Steve – miután magára maradt Douggal – úgy döntött: egy gitárost
keres, mielőtt énekest keresne. Miután a régi tagok közül mindenki
elment, nem volt kérdéses, hogy a gitáros csakis Dave Murray lehet.
Dave: „Egyik este egy észak-londoni kocsmában, a Brechnoch-ban
játszottam az Urchinnal, amikor megjelent Steve. Nagyon örültem, hogy
látom. Igazából soha semmi bajunk nem volt egymással. Dennis
Wilcockkal volt bajom, az ő hatására rúgtak ki. A koncert után
beszélgettünk, és Steve elmondta, hogy mindenki elhagyta a zenekart, és
szeretné létrehozni a zenekart újra velem, és néhány új arccal. Így aztán
megkérdezte, hogy szeretnék-e visszamenni a bandába, és egyből igent
mondtam.”
Miután Dave visszakerült a zenekarba, az új trió elkezdett intenzíven
próbálni. Mivel ekkor már olyan dalok sorakoztak a tarsolyban, mint a
PROWLER, IRON MAIDEN, WRATHCHILD, ANOTHER LIFE,
INNOCENT EXILE, SANCTUARY, TRANSYLVANIA, PURGATORY,
DRIFTER, el kellett gondolkozni: ki lesz az az énekes, aki majd elő tudja
adni őket. A zenekar elhatározta, hogy csak a legjobbat fogják bevenni.
Az Iron Maiden mint háromtagú zenekar egészen 1978 nyarán és őszén át
a Star Stúdióban próbált heti háromszor. Közben jöttek-mentek a jelöltek,
de senki sem felelt meg a feladatra. Doug: „Lementünk egy kocsmába, a
Red Lionba, Leytonstone-ban, hogy megnézzük a Radio Caroline
Roadshow-t, amiben sok heavy szerepelt azokban az időkben. Nagyon
furcsa volt, mert úgy tűnt, hogy a kocsmában mindenki tudja, hogy mi
egy énekest keresünk. Steve egy sráccal kezdett el beszélgetni a bárnál,
akit Trevornak hívtak. Azt mondta: ismer egy srácot, aki jó énekes
lehetne.” A srácot PAUL DIANNO-nak hívták. A zenekar ekkor már
nagyon kiábrándult volt a sorozatos csalódások miatt, de végül adtak egy
esélyt Paulnak, és megbeszéltek egy időpontot néhány héttel későbbre
(1978. november). Steve: „Paul besétált talpig bőrben, és azt mondta:
‘Ismeritek a Dealert a Deep Purple-től?’ Történetesen én nem ismertem,
de Dave igen, és megmutatta az akkordokat, és mi játszottunk. Baszd
meg, tényleg jó hangja volt. Paul hangjának van valami egyedi rekedtes
hangzása, ami egyszerűen jó hatást ad. Kipróbáltuk még néhány saját
dalunkkal is, és briliáns hatása volt azokkal is. Aztán elküldtük egy időre.
Azt mondtuk, hogy van más ember is, akit meghallgattunk, ami persze
hazugság volt. Mindenesetre szerettem volna megbeszélni a többiekkel is
a dolgot, de ők is azt mondták, hogy ő lesz a megfelelő ember.”
Paul: „Körülbelül 1977-ben hallottam először a Maidenről. Volt egy
haverom (Loopy, aki a dobtechnikusa lett később a Maidennek), aki
ismerte Steve-et. Egyszer elhatároztuk, hogy elmegyünk és megnézzük
őket. Nem igazán tetszett, amit az énekesük csinált, és két szám után
kijöttünk.”
Steve: „Paul óriási volt, és megvolt benne az eredetiség. Elég ideges
volt néha a színpadon, de ez az ideges energia jól jött ki belőle. Nagyon
más volt, mint Dennis Wilcock: mindenképpen emberközelibb. Állandóan
fekete bőrcuccokban járkált a színpadon és utána is, hiteles arc volt.”
Paul: „Amikor Steve elkezdte játszani néhány dalát, melyeken abban az
időben dolgozott, tényleg jó hangulatú dolgok voltak. Éreztem, hogy
milyen irányba indult el, és hogy van bennük valami. Akkor kezdtem
felfogni, hogy mi is az, amit csinálunk, és hogy tényleg kinőheti magát:
többé, mint egy egyszerű kocsmazenekar.”
Paul Di’Anno első fellépésére – mint Iron Maiden-énekes – a Ruskin
Arms-ban került sor, egy olyan helyen, ami tulajdonképpen a
Bridgehouse-sal és a Cart and Horsesszal az otthona volt a következő fél
év során. Dave Murray: „Attól a pillanattól, hogy kisétált a színpadra a
Ruskin Armis-ban, tudtuk, hogy összejött a dolog. Nem is lehetett volna
jobb abban az időben. Tele volt a hely, a dalok jól hangzottak, és mind
hurrikán, úgy játszottunk. Elképesztő volt.”
1979 közepére tulajdonképpen a Maiden már bejárta és bejátszotta
egész Kelet-London klubjait, a kortárs zenekarok már irigységgel
tekintettek Steve Harris új felállású bandájára, akik bárhová mentek,
mindenhol megtöltötték a helyet, illetve megdöntötték a helyi
közönségrekordot.
 A másodgitárosi poszt akkoriban kész átjáróház volt. Először egy
PAUL CAIRNS nevű fazon játszott Dave mellett, akit a többiek Mad
Mac-nek neveztek. Doug Sampson: „Már az elejétől nem nagyon
működött a dolog. Úgy gondoltuk, hogy ki fog forrni a dolog, mert jól
zenélt, de amikor felléptünk a színpadra, egyszerűen éreztük, hogy nem
jön át a hangulata.” Paul első koncertje a Bridgehouse-ban volt, s már itt
sikerült kivívnia Steve Harris ellenszenvét azzal, hogy elkésett a buliról.
Végül három hónapig volt a Vasszűz tagja. Követője, PAUL TODD addig
sem jutott, sőt még az első koncertig sem (a barátnője nem engedte),
végül 1979 szeptemberében TONY PARSONS lett a másodgitáros. Steve
Harris: „Jó gitáros volt, de nem annyira, hogy Davey ne tudta volna
tízszer olyan jól eljátszani azokat a részeket. Sok koncerten igazság
szerint csak négyen játszottunk, mert Dave annyira jó volt, hogy a saját
részeivel is kitöltötte a másiknak a feladatát. Mindig az volt a terv, hogy
beveszünk egy másik gitárost, de igazából akkoriban nem volt senki, aki
Davey-vel egyenrangú lett volna.”
A zenekar ekkor már próbált a külvárosból a belváros felé jutni a
koncertjeivel, de ez szinte lehetetlen volt. Akkoriban érte el a
punkmozgalom a csúcspontját, és olyan helyeken, mint a Marquee nem
igazán akartak hallani hosszú hajú bandákról, pláne olyanról, amit még
nem is ismertek. Steve elhatározta, hogy készítenek egy rendes
demófelvételt, és azzal próbálnak fellépési lehetőséghez jutni. Ekkor
került Steve-hez két korábbi Maiden-tag: Dennis Wilcock és Terry
Wapram közös zenekarának, a V1-nek a demója, amit Cambridge-ben
vettek fel egy kicsi, de profi stúdióban, a Spaceward-ban. Steve-nek
tetszett a hangzása a szalagnak, ezért úgy döntött, hogy a Maiden is
Spaceward-ban rögzíti első demóját. A felvételre 1978. december 31-én,
szilveszter napján került sor; azért ekkor, mert a stúdió akkor üres lett
volna, és így sikerült az árat lealkudni 200 fontra. Az akkor még négytagú
Maiden a pénzért négy dalt (IRON MAIDEN, INVASION, PROWLER,
STRANGE WORLD) rögzített. Steve: „Nem tudtuk, hogy mi lesz, hiszen
először mentünk stúdióba. Reméltük, hogy a hangmérnök elég jó lesz
ahhoz, hogy felvegyen bennünket. A dalok addigra már eléggé ki voltak
forrva, nem kellett sokat variálnunk rajtuk. Feszesen szóltak, mert ezeket
játszottuk élőben is, és tudtuk, mi a dolgunk. Az összes pénzünket akkor a
stúdióra költöttük, és nem tudtunk sehova sem menni. Aznap a felvétel
után ott ültünk a kisbuszban, havazott, és majd’ megfagytunk egész
éjszaka. Szerencsére Paul szerzett egy barátnőt az egyik kocsmából, aki
elhívott minket egy buliba, így átvészeltük az éjszakát.” A terv szerint pár
héttel később visszamentek volna a stúdióba elvégezni az
utómunkálatokat a mesterszalagon, de a stúdió ezért plusz 50 fontot kért,
amivel a zenekar nem rendelkezett. Mire meglett a pénz, addigra
letörölték a mesterszalagot, így csak az eredeti demókazetta maradt meg,
azt használták a későbbi préselésnél. A felvételek végül 1979. november
10-én jelentek meg saját kiadásban (Rock Hard Records név alatt), THE
SOUNDHOUSE TAPES (Hangházfelvételek) című kislemezen. A ma
már legendás demóból 5000 darab készült. A kislemez körüli felhajtás
akkor indult be igazán, amikor egy példányt az eredeti kazettaváltozatból
átadtak a legendás hírű londoni heavy metál lemezlovasnak, NEAL KAY-
nek. Akkoriban egy ‘HEAVY METAL NIGHT’ című műsort vezetett,
amit a Bandwagon Heavy Metál Soundhouse-ból közvetítettek, egy igazi
izzadtságszagú környékről, a Kingsbury Circle-ből. Neal Kay: „Elhozták
nekem a demójukat, én pedig mondtam, hogy meghallgatom, ha lesz rá
időm. Akkoriban rengeteg demót kaptam, ők is csak egy voltak a sok
közül, legalábbis akkor azt hittem. Aztán, amikor egyszer rászántam
magam, és belehallgattam, majdnem hátrazuhantam. Mint egy őrült, úgy
rohangáltam sikítva és ugrálva a zenére. Egyszerűen nem tudtam
abbahagyni a hallgatását. Másnap felhívtam Steve Harrist, és mondtam
neki, hogy valami óriási, amit csináltak, és ebből nagyon meg lehetne
gazdagodni. Erre ő csak röhögött rajtam, mondván, hogy csak
hülyéskedek. Valószínűleg abban az időben a lehető legjobbat hozták ki
magukból. És zeneileg is óriási volt: maga a dallam, plusz még az az
energia ami benne volt, az teljesen elképesztett engem. A kombinációja a
sebességnek, az erőnek, a nagyon jó váltásoknak és Dave Murray
melodikus gitárvonalának. Nagyon egyedi volt. Biztos, hogy a legjobb
demó, amit addig átadtak nekem.” Neal a The Soundhouse Tapes
hátoldalán található ismertetőben így írt a Maidenről. „Elég gyakran
bukkan elő egy-egy zenekar a rockvilág utcáin lévő gyakorlatlan és
ismeretlen tömegből. Az Iron Maiden – felbukkanásával elindítva egy
rockzenei stílust – csak egyike az ilyen bandáknak. Egyszeri meghallgatás
után nyilvánvalóvá vált, hogy az Iron Maiden a jelenlegi heavy metál
vezérek egyikévé válhat.” A kislemez hátoldalán látható fotók a
Bandwagonban készültek. Az egyik különösen érdekes: egy kartongitárral
léggitározó fazont ábrázol, amint a zenekarral nyomul a színpadon. A
koncertről Geoff Barton (legendás arc abban az időben) is beszámolt a
SOUNDS magazin ‘79. októberi számában. A cikkből a ‘titokzatos
gitáros’ kiléte is kiderül: „Az az igazság, hogy a Maiden már túl nagy
zenekar ahhoz, hogy a Wagonban játsszon. Mind Di’Anno és Murray
hatalmas színpadi egyénisége, mind az ambiciózus show enyhén bizarr
hatást keltett egy ilyen zsebkendőnyi helyen. A csapat azonban nem
játszotta meg magát, egyszerűen csak élvezte a bulit. Még a klub legendás
léggitárosát, Rob Loonhouse-t is színpadra invitálták, hogy jameljen
velük egyet a ráadásban. Rob a híres, kartonból kivágott Flying V gitárját
szorongatva beadbangelte, grimaszolta végig a nótát, és messze felülmúlta
a láthatóan ideges Tony Personst, az Iron Maiden új másodgitárosát, aki
épp ‘betörés alatt állt’, és emiatt csak a műsor utolsó dalainál került a
színpadra.” Paul Di’Anno így vélekedett Robról: „Rob egy kicsit lökött,
és elsőként ismerné ezt be, ha most itt lenne. Egyébként jó fej,
fantasztikusan léggitározik. Én is így csináltam otthon, csak épp
teniszütővel. Ott pózoltam a hálószobatükör előtt, és azon aggódtam,
hogy meg ne lásson valaki.”
Neal Kay a Sounds magazinban egy heavy metál listát is szerkesztett a
rajongók kívánságai alapján, a Soundhouse című műsorában pedig le is
játszotta a legkeresettebb számokat. Ezek közé tartozott a Maiden Prowler
című dala is, ami a 20. helyen indított a listán, majd az 1979. április 21-én
megjelent Sounds-ban egészen az első helyig jutott, és ott is maradt
három hónapig.
Steve Harris: „Lesétáltunk az egyik este a Bandwagonba, Paul és én
csak azért, hogy megnézzük, mi van. Úgy gondoltuk, hogy úgysem ismer
bennünket senki, tehát jól elleszünk. Aztán feltették a Prowlert, és a
következő pillanatban mindenki lerohant a tánctérbe, mindenki ugrált,
headbangelt, léggitározott: teljesen megőrültek. Nem tudtam elhinni, hogy
egyetlenegy dalunk ilyen hatással tud lenni a közönségre. Ez nagyon
furcsa volt. Paul és én egymásra néztünk, vigyorogtunk fültől fülig, és ezt
mondtuk: Hú, baszd meg, nem akármi!”
1979-ben a csapat még ‘rendes munkahelyen’ dolgozott. Harris
műszaki rajzolóként ténykedett, majd utcaseprő lett – Di’Anno azt
híresztelte, hogy a British Petrolnál (de ez nem volt igaz), Murray egy
boltban dolgozott Hackney-ben, Sampson cigarettaautomatákat javított,
Parsons pedig kirakatokat pucolt. Hamarosan azonban mindnyájan
főállású zenészek lettek. Steve így emlékezett ezekre az időkre: „Akkor
még nem volt pénzünk. Kölcsönkaptam 2000 fontot, abból vettünk
magunknak egy teherautót, amit átalakítottunk a zenekar buszává.
Elkereszteltük GREEN GODDES-nek (Zöld Istennőnek).” Dave-nek is
vannak élményei abból az időszakból: „Még pontosan emlékszem a
próbákra. Vidékre utaztunk, hogy nyugodtan tudjunk játszani, de ott az
egész talaj latyakos volt, és állandóan tehenek és birkák kóboroltak a
hangszerek között.” Visszatérve Londonba, intenzív koncertezésbe
kezdett a zenekar, hiszen ahhoz, hogy előbbre jussanak, pénzre volt
szükség, azt viszont csak a fellépésekből tudták megszerezni.
Számításaikba azonban február 2-án kisebb hiba csúszott. A Maiden
teherautóját az összes felszereléssel együtt ellopták. Szerencsére egy
hónap múlva minden előkerült, és a négy elkövetőt (élükön egy Ilkay
Bayram nevű fickóval) elítélték.
A Spaceword-demo felkeltette egy befolyásos menedzser, ROD
SMALLWOOD érdeklődését is. Steve: „Andy Waller egy haver volt,
akivel együtt dolgoztam egy ideig egy tervezőirodában; ő is műszaki
rajzoló volt, és zenerajongó. Adtam neki egyet a szalagunkból, és nagyon
tetszett neki. A srác rugbyzett is, egy csapatban játszott Roddal. Tudta,
hogy Rod benne van a zenei életben, és szólt neki erről a felvételről.”
Rod: „Már éppen be akartam fejezni a zenei bizniszt, amikor egy haverom
a kezembe nyomott egy demót. Nem nagyon érdekelt, de szívességből
meghallgattam, és abban a pillanatban megragadott, nem tudtam
abbahagyni a hallgatását, és úgy döntöttem: felveszem a kapcsolatot
Steve-vel.” Mint menedzser, és mint személyes tanácsadó, Rod
Smallwood az egyik kulcsfigurája lett Steve Harris mellett az Iron
Maiden-sztorinak. Egészen addig, míg 1979. második felében meg nem
jelent, Steve volt az, aki magán viselte a zenekar minden felelősségét és
minden munkáját. Steve: „Hogyha Rod akkor nem kerül be a képbe,
biztos vagyok benne, hogy nem lettünk volna olyan sikeresek, mint
amilyenek lettünk.” Steve telefonon elhívta Rodot egyik koncertjükre, de
Rod nem akart London rossz hírű East End negyedébe menni, inkább
szervezett két bulit a zenekarnak London nyugati részén. Az egyik egy jól
ismert kocsmában, a Windsor Castle-ben lett volna a Harrow Roadon, de
a buli végül elmaradt. Nem érkeztek meg időben a zenekar East End-i
rajongói, ezért Steve egy kis időt kért a tulajtól, ő viszont az azonnali
kezdést követelte, így Steve azt mondta nekik, hogy basszák meg,
összepakolták a cuccot, és leléptek. Rod: „Ez volt az az egópillanat,
amibe egyetlen menedzser se szeretne bele, de nekem szimpatikus volt
Steve hozzáállása. Ő megmondta szemtől szembe, hogy baszd meg, és a
mai napig megteszi, ha kell. A hely tulajdonosa azt mondta, hogy elintézi:
többet ne tudjanak játszani a környéken. Vicces, ha belegondolunk, hová
eljutott a zenekar azóta.” Steve elnézést kért Rodtól, hogy nem volt buli,
és mind a ketten a saját útjukra tértek, hogy néhány nap múlva
találkozzanak a Swanban, ahol remélték, hogy jobb lesz a hangulat. De
megint probléma adódott: Paul DiAnnót letartóztatták fegyver (kés)
birtoklásáért fél órával a bulikezdés előtt. A koncert ezúttal nem maradt
el. Rod javaslatára Paul nélkül, trióban játszottak Steve énekével. Rod:
„Sosem láttam még olyat, mint Steve és Dave együtt a színpadon. Abban
a pillanatban kiderült, hogy imádják a játékot. Imádnak színpadon lenni,
és a közönséggel abszolút kontaktusban vannak, nagyon hisznek
magukban. Abban a pillanatban tudtam, hogy bármerre mennek is,
nagyok lesznek. És akkor még nem is láttam őket énekessel.”
 Az ősz beköszöntével felgyorsultak az események. Először egy
jótékonysági koncerten léptek fel szeptember 6-án a Motörhead
előzenekaraként. Ezután önálló koncertek következtek a Swanban, majd
október 19-én az első fellépés a legendás The Marquee klubban, a Praying
Mantis után. Rod a bulira lehívta az általa ismert összes tehetségkutatót a
nagyobb kiadóktól. A CBS és Warner elutasította az ajánlatot, az EMI
hajlott a szerződéskötésre. John Darney ígéretet adott Rodnak, hogy
beprotezsálja a zenekart a főnökénél, Brian Sheperdnél, aki az EMI
tehetségkutató részlegének a vetetője volt. Később az A&M kiadó elnöke
lett. A siker érdekében a zenekar és Rod mindent megtett. A
menedzsernek még a Marquee főnökét, Jack Barryt is sikerült
meggyőznie, hogy a Maiden hadd használja a saját hátterét a koncerthez.
Ez addig még a Marquee saját, most már legendásan híres lógójával
ellátott hátterével kapcsolatban soha nem történt meg. Tíz nappal a
Marquee-buli után maga Brian Sheperd ment el a Bandwagonba, hogy
megnézze a Maident. A koncertből nem sokat látott, de az ott összegyűlt
rengeteg rajongó meggyőzte.
A The Soundhouse Tapes megjelenésével szinte egy időben, még az
EMI-szerződés előtt egy másik szerződést is kötött a zenekar a BBC
Radio 1-gyel. A rádió FRIDAY NIGHT ROCK SHOW elnevezésű
műsorában kaptak egy lehetőséget a szereplésre. A november 14-én
rögzített műsort (Iron Maiden, Runnig Free, Transylvania, Sanctuary)
még mint négytagú zenekar játszották el, mivel még a felvételek előtt
Tony Persons 3 hónapi tagság után kilépett. Eközben Rod folyamatosan
az EMI-jal kötendő szerződésről tárgyalt. Mindenképpen hosszú távú
szerződést akart és biztosítékot, hogy a zenekart nem rakja ki a kiadó az
első album után. Az elhúzódó tárgyalásokra végül 1979. november 28-án
tettek pontot. Az Iron Maiden tagsága öt lemezre (abból 3 biztos kiadása)
írt alá szerződést.
A történetet megszakítva egy kis kitérőt kell tennünk, megnézve, mi
történt az idő alatt, amíg a Maiden klubzenekarból EMI-szerződéses
banda lett a nemzetközi zenei életben. Ez azért is fontos, mert a Maiden
nemcsak részese, hanem elindítója is volt a változásokat követő
NWOBHM-mozgalomnak. Történetünk elején már szóba került az a
változásra való igény, ami a ‘70-es évek közepén ütötte fel a fejét a világ
zenei életében. 1975-ben elkezdődött a nagy körforgás. Válságba került a
Deep Purple, a Black Sabbath, a Uriah Heep, és mögöttük a második
vonal is. A zenészek – kihasználva megszerzett hírnevüket – úgy
próbálták átvészelni a nehéz időket, hogy különböző szupergruppokat
hoztak létre az anyazenekarokból. Így például a Deep Purple-ből olyan
utódzenekarok jöttek létre, mint a Rainbow, az Ian Gillan Band, valamint
a Whitesnake. Korábbi sikereiket azonban már nem tudták megközelíteni
sem.
Az igazi változást 1977-78 hozta meg, amikor Angliából elindult a
punkmozgalom. Hívei teljesen elhatárolták magukat mindenféle, addig
ismert zenei irányzattól, nemcsak zenével lázadtak minden ellen – ami
egyszerűbb és keményebb volt, mint az eddigiek –, hanem öltözködéssel,
életvitellel is. Kegyetlen nyíltsággal vágtak sutba minden, általuk
elavultnak tartott zenei tekintélyt és értéket. Olyan – ma már
klasszikusnak számító – csapatok fémjelezték ezt az időszakot, mint a Sex
Pistols, a The Damned vagy a The Clash.
Amerikában más volt a helyzet. Az ottani rocküzlet nem engedett teret
egy olyan drasztikus változást eredményező mozgalomnak, mint a punk,
inkább a meglévő, bevált formációkat próbálta megújítani. Egyrészt a
produkciókat látványba csomagolta (a KISS zenekar jó példa erre),
másrészt a markánsabb hangzást egy teltebb, harmóniadúsabb hangzássá
alakította át, mely west coast néven vált ismertté. Olyan zenekarok zenei
világában teljesedett ki ez a fajta megszólalás, mint a Boston, a Foreigner
vagy a Toto. Ebből az irányzatból nőtt ki később az AOR-stílus (Aduit
Orientated), aminek sokkal inkább szórakoztató, mint lázadó jellege volt.
A punkzene Amerikában jóval a mozgalom eltűnése, illetve ‘finomodása’
után kapott teret. Olyan – ma már meghatározó szerepet játszó –
zenekarok indultak a pályán, mint a Dead Kennedys, a Misfits vagy a ‘90-
es években is létező The Ramones.
A ‘80-as évek elejére Angliában is elvonult a vihar, amit a
punkmozgalom hozott magával. A punkok eltűnésével létrejött teret egy
új, felnövekvő nemzedék vette át, akik zenei hatásként olyan zenekarokat
emlegettek, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple vagy más nagyok.
Számukra a zene, a heavy metál még elsősorban nem pénzkereseti
lehetőség volt, hanem önkifejezési eszköz, a technikai fejlődésének
köszönhetően nemcsak hozzáállásban, hanem megszólalásban is újat
hozott az, amit csináltak. A mozgalom a NEW WAVE OF THE BRITISH
HEAVY METAL (NWOBHM) nevet kapta, ami annnyit tesz, mint az
angol heavy metál új hulláma. Induláskor olyan zenekarok képviselték az
irányzatot, mint az IRON MAIDEN, SAXON, SAMSON, DEF
LEPPARD, DIAMOND HEAD, ANGEL WITCH, GIRLSCHOOL, vagy
az akkor már évek óta lemezeket készítő JUDAS PRIEST és a
MOTÖRHEAD. Ekkor születtek meg azok a lemezek, melyek
ugyanolyan meghatározóivá váltak a későbbi zenei életnek, mint pl. a
Deep Purple zenekar Machine Head albuma.
 Új fejezet kezdődött a zene történetében, melynek szerves részeként ott
található történetünk főszereplője, az IRON MAIDEN.
 AZ ELSŐ INVÁZIÓ
A heavy metál új hulláma 1980-ban már teljes fegyverzetben ostromolta
a lemezlistákat. Az új nemzedék nemcsak a színpadokon, hanem a
nézőtereken is nagy tömegben demonstrálta jelenlétét. Bejelentette igényét
az új hősökre, az új divatra, az új zenére. A kiválasztottak között ott volt
az Iron Maiden is, ‘aki’ lemezszerződéssel a zsebében joggal hitte, hogy a
‘80-as évek komoly sikereket tartogat a számára.
Az EMI-jal kötött szerződés egyik pontja alapján az első nagylemezt
egy öttagú Iron Maiden rögzíti, így a következő feladat: találni egy új
gitárost. Steve: „Négytagúként nagyon könnyen megcsinálhattuk volna az
albumot, de nem ez volt az alapötlet. Mindig az ikergitárban
gondolkoztam, így aztán – szerződéssel a zsebben – eljött az idő, hogy ezt
a dolgot megoldjuk.” A másodgitárosi szerepet először Dave régi urchinos
haverjának, Adrian Smith-nek szánták, de az Urchin éppen akkor írt alá
egy szerződést, így aztán valaki mást kellett keríteniük. A Melody
Makerben feladott hirdetésre többen is jelentkeztek, de a végső befutó
DENNIS STRATTON lett, aki már régóta szerepelt Steve listáján mint
lehetséges gitáros. Steve: „Dennis régi zenekara, az RDB (Remus Down
Boulward) péntekenként játszott a Bridgehouse-ban. Nagyon jó kis helyi
zenekar volt. Tudtam, hogy Den jól gitározik és énekel, és a színpadon is
jó kiállású. Elhívtuk, hogy dumáljunk egy kicsit, hogy rájöjjünk, milyen
típusú srác, és hogy átlássa a szituációt, amibe a zenekar került.” Dennis
érkezésével úgy tűnt: semmi akadálya az első lemez rögzítésének, azonnal
el is kezdődtek a próbák. Nem sokkal később Steve úgy döntött, hogy
Doug Sampsonnak mennie kell. Steve döntése mögött semmilyen
személyes dolog nem volt, Doug egészségi állapota annyira leromlott,
hogy nem tudta volna vállalni az elkövetkező turnékat. Doug:
„Valószínűleg nem figyeltem magamra eléggé. A végén már nagyon sokat
turnéztunk, nagyon sok buli volt, a bulik között pedig egy kisbuszban
ültünk. Alig ettem, sokat ittam és egy kisbusz hátsó ülésén aludtam.
Lejöttem izzadtan a színpadról, beültem egy dohos kisbuszba és irány a
következő helyszín. Aztán kezdődött a betegség, először csak megfázás,
majd mindenféle vírusos fertőzés, ami teljesen kiütött. Nem is voltam
sokszor magamnál, amikor koncerteztünk, ez rányomta a bélyegét a
játékomra is.” Doug utolsó koncertje a Maidennel 1979. december 22-én
volt az oldhami Tower Clubban. Természetesen Dougie helyére új dobost
találni nehezebb dolog volt, mint a másodgitáros beszerzése. Koncertezni,
lemezt felvenni négyesben is lehet, de dobos nélkül ez nem megy. Gyorsan
újabb hirdetéseket tettek a zenei újságokba, hogy elterjedjen a hír: a
Maiden dobost keres. Napokon belül több dobos jelentkezett, mint
amennyit meg lehetett volna hallgatni. Közülük ketten maradtak a végső
meghallgatásra, CLIVE BURR (aki Dennis régi ismerőse volt) a
SAMSON-ból, valamint JOHN MYLETT szintén egy New Wave
zenekarból, a NUTZ-ból. Steve: „John technikailag talán jobb dobos volt,
mint Clive, de végül Clive-ot választottuk, mert neki megvolt az az érzéke
a doboláshoz, ami a mi zenénkhez kellett: fazonilag is rendben volt, rendes
srácnak tűnt, … West Ham-rajongó volt!

Rod: „Emlékszem, hogy Clive-nak korábban el kellett mennie a

meghallgatásról, mert valami koncertje volt aznap az egyik kocsmában.
Így aztán, miután úgy döntöttünk, hogy ő lesz a dobos, elhatároztuk, hogy
lemegyünk megnézni, hogy hol játszik, és elmegyünk erre a koncertre, és
megmondjuk, hogy az övé a munka. Clive teljesen el volt ájulva, hogy
elmentünk megnézni, meg egy kicsit égett az arca is, mivel ez egy olyan
kocsma volt, ahol seprűs dobverővel kellett játszania.” Dennis: „Az Iron
Maiden gyakorlatilag Steve zenekara volt, és én is friss ember voltam, így
nem akartam annyira erőltetni a barátaimat a zenekarba, de Steve végül
beleegyezett, hogy meghallgassuk Clive-ot. A The Phantom Of The
Opera-t kellett játszania, és nagyon jól játszotta, aztán elmenti és Steve
megkérdezte tőlünk, hogy mit gondolunk, és azt mondtuk, hogy óriási
volt.”
A stúdiófelvételek már ‘79-ben elkezdődtek – még Doug Sampsonnal a
doboknál. Négyesben egy stúdiótechnikussal, Gary Edwards-szal, egy kis
East End-i stúdióban kezdték meg a munkát. A munka elég hamar
abbamaradt, mikor meghallották, milyen hangzásra képes Gary
hangcucca. Az egyetlen dal, ami megmaradt, az a Burniung Ambition, ami
később B oldalas felvétel lett. Az Edwards-szal készült sikertelen
felvételek után Andy Scott producert kérték fel a munkára. Scott maga is
gitáros volt: a SWEET zenekar oszlopos tagja. A közös munka itt sem jött
össze, ebből a kooperációból egyetlen felvétel sem maradt. Steve: „Scott
megpróbált rábeszélni, hogy használjak gitárpengetőt, ezért aztán
elküldtem őt az anyjába.” Végül Brian Shepherd ajánlására egy veterán
rockproducer, Will Malone lett a végső megoldás. Will korábban olyan
bandák lemezein közreműködött, mint a Black Sabbath vagy a Meat Loaf.
Steve nem volt róla meggyőződve, hogy Will a jó megoldás, de mivel az
idő szorított, nem volt lehetőség a változtatásra.
A londoni Kingsway stúdióban megkezdődött az Iron Maiden
lemezfelvétele. Elég hamar kiderült, hogy Steve nem véletlenül
kételkedett. Steve: „Egy teljesen ismeretlen embert is felszedhettünk volna
az utcáról, akkor is ugyanazt a végeredményt értük volna el, mint így.
Szinte az egész anyagot mi készítettük el a helyi stúdióssal (Martin
Levan). Tudtuk, hogy mit akarunk, és Martin is jól értette a dolgát, de Will
Malone-nal nem sokat dolgoztunk. Megcsináltuk a felvételt, aztán azt
mondtuk neki, hogy ‘Mit gondolsz, Will?’, ő eközben a Country Life-ot
olvasta, a lába fent volt a keverőpulton, és nem érdekelte az egész. Aztán
egyszer csak megszólalt: ‘Ó, azt hiszem, ennél jobb is lehetne!’ Elég
nyakas ember vagyok, és csak azokat tudom tisztelni, akik bebizonyítják,
hogy érdemesek rá. Nem igazán hallgatok mások szavára, csak arra, amit
én is látok. Azt mondták, hogy ez a fickó dolgozott már a Black Sabbath
együttessel és más híres bandákkal, majd később megtudtuk, hogy csak
valami minimális munka volt az, amit ezeken a lemezeken csinált. Akkor
azt mondtam magamnak: nem érdekel, hogy kivel dolgozott eddig, nem
engedem, hogy elcsessze az albumunkat.” Paul: „Will Malone igazán
szörnyű volt. Nem tudom, hogy túl nagyra tartotta-e magát ahhoz, hogy
egy kezdő zenekar anyagával foglalkozzon, vagy pedig tényleg ennyit
tudott, de amit előadott, az siralmas volt. Nem is tudom, hogy minek jött
be egyáltalán a stúdióba.” Az album keverését végül nem is a Kingsway-
ben, hanem egy másik londoni stúdióban, a Morganben végezték el.
Dennis első konfliktusa a zenekarral is a stúdiózáshoz kapcsolódik.
Dennek volt pár zenei ötlete, és úgy döntött, hogy beépíti a Phantom Of
The Opera című dalba őket. Neki is álltak Martinnal kidolgozni az
ötleteket, miközben a többiek nem is voltak a stúdióban. A Wishbone Ash
és a Queen stílusában dolgozva, Dennis túlságosan szó szerint fogta fel a
Phantom Of The Opera címet, és így az egész úgy hangzott, mintha valami
Bohemian Rhapsody-utánzat lenne. Dennis: „Amikor elkészítettük a
harmóniagitár-részeket, a háttérvokálokat és a kórusbetéteket, én úgy
gondoltam, hogy ezek tényleg illenek a dalhoz. Nem akartam, hogy a
zenekar valami új irányba menjen, vagy valami hasonló. Tényleg úgy
gondoltam, hogy amit a dalhoz teszek, az teljesen az Iron Maiden
stílusához illik. Persze, amikor kimondták, hogy mi a probléma, akkor már
láttam, hogy bizonyos szempontból igazuk van. Nagyon is hasonlított a
Queen világához a hangzása. De hát én ilyen vagyok, engem elvihetnek
dolgok. Végül mindent letöröltek abból, amit én tettem hozzá a dalhoz,
megmaradt ugyanaz az eredeti nyers, élő Maiden-felvétel. Azt hiszem, ez
volt az a pillanat, amikor Steve és Rod eldöntötte, hogy én meg akarom
változtatni a Maiden hangzását, ami nem volt igaz. Azt hittem, hogy
hozzáteszek a dologhoz, nem pedig elveszek belőle.”
Az album megjelenéséig sem tétlenkedett a zenekar. A lemezfelvételek
közben egy másik stúdióban, az EMI Manchester Square-i stúdiójában is
tiszteletüket tették, és egy felkérésnek eleget téve, Neil Harrison irányítása
mellett felvettek két dalt egy készülő válogatáslemezhez. Az A&R egyik
fiatal tehetségkutatója, egy bizonyos Ashley Goodall úgy gondolta, hogy ő
is meglovagolja az akkor már egyre erősebb NWOBHM-vonalat, és kiad
egy válogatást csupa New Wave-es banda részvételével. A válogatás
összeállításával Neal Kay-t bízta meg, aki a dalok kiválasztásán kívül az
album publicitását is intézte. Az album címe (METAL FOR MUTHAS –
Metál az anyáknak) is tőle származik. Steve: „Azt már előre tudtuk, hogy
csak akkor fogunk szerepelni a lemezen, ha úgy csinálhatjuk, ahogy mi
akarjuk; ami azt jelentette, hogy legalább négy napot kellett kapnunk a
felvételekre. Már eredetileg két dalt terveztünk. Egyet az A, és egy
másikat a B oldalra.”
A válogatás messze legjobbja a Maiden volt, ami főleg annak volt
betudható, hogy szinte csak második vonalbeli zenekarok szerepeltek a
lemezen. Az olyan nagy bandák, mint a Saxon, Def Leppard, Diamond
Head vagy a Tygers of Pan Tang, érthetetlen módon nem kaptak felkérést
az EMI-től. Pletykaszinten még az is elterjedt, hogy a Metál for Muthas
elsősorban az Iron Maiden promóciója volt, mivel mindenki egy dallal
szerepelt, ők pedig kettővel. A kritikusok sem voltak elragadtatva a
lemeztől. Geoff Barton így írt a Sounds magazinban: „Ha azt állítjuk, hogy
a Metál for Muthas képviseli a brit heavy metál új hullámát, akkor az egy
vicc. A kilenc zenekar közül egyedül az Iron Maiden tette magasra a
mércét: zenéjük tényleg heavy metál, egy nagyon jó ízelítő a hamarosan
megjelenő albumukhoz.” Az előbb említett pletyka azért nem volt
alaptalan, hiszen az EMI Metál For Muthas néven egy 27 állomásos turnét
is szervezett, melyen mindenhol a Maiden volt a főzenekar.
 Az előzenekari posztot a szintén válogatáslemezes Praying Mantis,
valamint a Tygers Of Pan Tang és a Raven töltötte be. Az utazó cirkuszhoz
csatlakozott, persze, Neal Kay is mint DJ, és mint házigazda. A turné
február l-jén startolt Aberdeenben, és március 2-án ért véget
Birminghamben. Ez a turné volt az első igazi élő megmérettetése az új
tagoknak. Dennis: „Az atmoszféra azon a turnén egyszerűen elképesztő
volt. Mintha még soha életemben nem léptem volna színpadra. A
Maidennel egyszerűen hisztérikussá vált a közönség. Ahogy a fények
kialudtak, és elkezdődött az első dal, rögtön megőrültek. A közönség
fanatikus volt, soha nem láttam ilyet azelőtt, és a Maiden minden este
nagyon jól játszott.”
Egy kis probléma is adódott a turné utolsó hetében. Elmaradt néhány
koncert, mert Steve-nek vissza kellett mennie a Morgan stúdióba, hogy a
végső keverést elvégezzék Martin Levannal. A terv az volt, hogy az
elmaradt 7 koncertet áprilisban bepótolja a zenekar a Praying Mantis és
Neal Kay társaságában, végül egy másik turné közbeszólt, de erről majd
később.
A Matál For Muthas Tour huddersfieldi koncertjének napján, február 8-
án jelent meg az első Iron Maiden-kislemez, RUNNING FREE címmel. A
kislemez az angol listák 34. helyéig kúszott, és már az első héten eladtak
belőle 10.000 darabot. Rod: „Nagyon meglepődtem ezen. Tudtam, hogy
sokat el fognak adni belőle, mert várták a rajongók, de azt nem gondoltam
volna, hogy ilyen magasra megy a listákon.”
Az egyik legismertebb, még ma is futó zenei műsor a brit tv-ben a TOP
OF THE POPS volt; egy 30 perces heti műsor, mely a nemzeti listán
megjelenő kislemezekből válogatott. Hat lemezt választottak ki minden
héten, plusz az első helyezettet, akik lehetőséget kaptak, hogy a műsorban
előadják a dalukat. A Maiden előkelő helyezése, valamint a nézők
kívánságai, folyamatos nyomása miatt elkerülhetetlenné vált, hogy a
Maiden játsszon a műsorban. Paul Watts, a műsor akkori szerkesztője, rá
lett kényszerítve, hogy a Maident berakja a programba, pedig az elején
nem tervezte a Vasszűz szerepeltetését. Nem segített a helyzeten Steve
kijelentése sem, aki csak úgy volt hajlandó fellépni, ha azt élőben teheti.
Wattsnak nem tetszett, hogy egy kezdő zenekar feltételekhez szabja a
fellépését, hiszen akkoriban minden zenekar számára nagyon nagy dolog
volt, ha a Top Of The Popsban szerepelhetett. 1972-ben a The Who volt az
utolsó rockzenekar, aki élőben lépett fel a show-ban. Steve: „Az egész Top
Of The Pops dolog nem volt olyan nagy ügy számomra. Amikor
megtudtam, hogy meg fogjuk csinálni, felhívtam néhány embert, és
megmondtam a szüleimnek, hogy benne leszünk a tv-ben. A család
általában annyit tudott a zenéről, hogy van ez a műsor. Ha azt mondod,
hogy van egy szerződésed az EMI-vel, csak néznek rád. De ha azt
mondod, hogy benne leszel a tv-ben, akkor már rögtön tudják, hogy híres
leszel. Én igazából eléggé anti Top Of The Pops-os voltam. Sosem volt
abban a műsorban olyan fellépő, akit igazán szerettem.” Dennis Stratton:
„Élőben akartuk megcsinálni, mert mindig is a nagyon kemény, hangos
zenéhez voltunk szokva. Szerencsére sikerült úgy beállítani az erősítőket,
hogy úgy tudjunk megszólalni a tv-ben, mintha erőből szólalnánk meg
halk beállítás mellett is. Clive-nak le kellett tompítania a dobokat – és bár
Marshall erősítők voltak felrakva mögénk, és csak egy hangfal működött
közülük –, de még így is sikerült elérnünk a heavy hangzást. Emlékszem,
a következő fellépő Shakin Stevens volt, és az emberek csak nevettek,
mert mi tényleg élőben nyomtuk, nem úgy, mint ő.” Dave Murray:
„Emlékszem, hogy a Green Goddesszel mentünk át Londonon, és
hallgattuk Alan Freemant a Radio 1 műsorában, a régi gettó-
rádiómagnónkon, és vártuk, hogy odáig jusson a lista, amikor fel tudjuk
venni kazettára azt, hogy beolvassa a Running Free-t. Kétkazettás deckkel
mentünk, hogy biztosan fel tudjuk venni. Aztán bekonferálta a bemondó,
lenyomtuk a felvétel gombot, és leállíttattuk Vickel (Vic Vella road) a
kisbuszt, nehogy véletlenül rossz legyen a vétel. Aztán lejátszották, és mi
elkezdtünk üvöltözni.”
Erre az időre tehető egy másik fontos ember feltűnése a Maiden-
történelemben. Az illetőt úgy hívják: DEREK RIGGS. Rod akkor már egy
ideje kereste a megfelelő embert, aki elkészíti a megfelelő lemezborítót a
zenekar részére. Rod végül az EMI-irodában találta meg a megoldást.
Feltűnt neki egy poszter a falon, a tradicionális dzsessz-zenész, Max
Middletoné. Rod: „Nem voltam nagy Middleton-rajongó, de a poszter
hangulata annyira megfogott, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.
Ahogy beléptem a szobába, odavonzotta a tekintetem. Egyből érdeklődni
kezdtem az alkotó után, és sikerült egy találkozót is megbeszélnem vele. A
sok rajz között, amiket a találkozóra hozott, ott volt az első album borítója
is. Egy rajzfilmfigura volt: őrült kinézetű punkszörny. Ahogy megláttam,
rögtön tudtam, hogy ő az. Ott volt Eddie – úgy, ahogy elképzeltem. Az
egyetlen dolog, amit kértem Derektől az annyi volt, hogy egy kicsit
hosszabb hajat rajzoljon neki, ne legyen annyira punkos kinézete. Derek
már korábban próbálta eladni a képet lemeztársaságoknak,
punkzenekaroknak, nagylemezre, kislemezre, de nem kellett senkinek. Én
viszont azonnal rácsaptam. Emlékszem, hogy körbevittem a portfolióját a
zenekar tagjai között, és kértem őket, hogy keressenek egy albumborítót.
Mindenki azt a képet választotta ki. Annyira egyértelmű volt, hogy ott van
Eddie, mintha csak a Maiden számára készült volna eredetileg is.” Riggs
így nyilatkozott a kép keletkezéséről és Eddie születéséről: „Egyszer
átnéztem egy magazint, és megláttam egy Viet Kong tanknak a képét,
amire egy amerikai katona feje volt rátűzve. Egy kicsit összeaszott volt a
bőre – ez nagy hatással volt rám. Aztán volt egy másik inspiráció, amit a
Finsbury Parkban láttam. Egy fal volt, sárgán világító utcalámpával egy
különös úton, holdfényes éggel a háttérben. Összeraktam a két képet
némileg modern öltözékkel és épületekkel, és ott volt Eddie, aki rám
nézett.”
A Runnig Free maxin még nem akarta a zenekar elsütni a dolgot, ezért a
borítón csak Eddie teste látható igazán, arcára árnyék vetül. Egy sikátor
bejáratánál áll, kezében törött üveg, az előtérben pedig egy hosszú hajú
fiatal menekül futva előle. A falon olyan feliratokat találunk, mint: Led
Zep, AC/DC, Judas Priest, Scorpions és persze a Hammer felirat, ami
Steve kedvenc focicsapatára, a West Ham Unitedre utal.
Még mindig a nagylemez megjelenése előtt a zenekar újabb nagy
lehetőséget kapott. Március 7-étől 27-éig a Judas Priest társaságában
körbeutazták Angliát. A 19 koncert alkalmával olyan helyeken is
játszottak, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. Ilyen volt, például, a
londoni Hammersmith Odeon. A fantasztikus lehetőséget, sajnos,
beárnyékolta egy furcsa közjáték. A turné előtt Paul Dianno azt
nyilatkozta Gary Bushellnek a Soundsban, hogy ‘a szart is kinyomjuk a
Priestből.’ Ez a kijelentés felidegesítette a Júdás papokat, ami aztán
nemcsak a turnéra volt hatással, de még hosszú évekig tartó haragot
eredményezett a Judas Priest és a Maiden között. Steve Harris: „Eléggé
megnehezítette a dolgunkat ez a szituáció. A hangmérnökük végig
szemétkedett velünk. Nagyon idegesítő volt, de csak még elszántabbakká
tett minket.” Rod Smallwood: „Az egész zenekar nagy rajongója volt a
Judas Priestnek, ezért nagyon vártuk, hogy a turnén velük játszhassunk.
Sajnos, Garry Bushell provokatív stílusban Paul kijelentését nagyon
felnagyította. Később rájöttünk, hogy a Priest nagyon berágott emiatt,
érthető módon. Fel is hívtam a managerüket, Jim Dawsont, és
megkérdeztem, hogy levigyem-e hozzájuk a fiúkat egy kis sörrel, hogy
találkozzanak a próbán és, hogy rendezzük a félreértést. Megegyeztünk, és
levittem őket Willesdenbe, ahol a produkciós próbák folytak. Sajnos, a
management elfelejtett szólni a zenekarnak, így aztán azt hitték, hogy
provokálni akarjuk őket. Elég hamar közölték velünk, hogy menjünk a
francba.”
A Maiden utolsó koncertje a Priesttel Birminghamben volt, március 27-
én. Ezután következhetett csak az elmaradt Metál For Muthas bulik
bepótlása. Április 1-jétől 10-éig nyolc koncertet adtak, többnyire
Londonban. A Rainbow színház után két Marguee-fellépés következett,
majd egy fesztiválfellépés a belgiumi Kotrijk fesztiválon, utána vissza a
Bandwagonba, a Ruskin Armsba, majd két vidéki koncerttel ért véget a
rögtönzött Metál For Muthas Tour. Az utolsó grimsby-i koncerten egy kis
probléma is felmerült. Paul berekedt, teljesen elment a hangja, nem tudott
fellépni, ezért a többiek egy instrumentális blokkot adtak elő. Steve: „Egy
idő után már minden este mondta, hogy fáj a torka. Sosem tudtuk, hogy
mikor gondolja komolyan, és mikor nem. Ez komoly problémát okozott
mindenki számára. Aztán, amikor fölment a színpadra, minden rendben
volt, mindenki azonnal rá figyelt. Néhány este ott feküdt az öltözőben és
csak sírdogált, hogy ‘Nem fog sikerülni, nélkülem kell hogy
továbbmenjetek’. Akkoriban az, hogy énekes nélkül menjünk fel a
színpadra, az utolsó dolog volt, amire gondoltunk, így aztán elég sok időt
töltöttünk azzal, hogy lelkileg erősítsük, hogy minél nagyobb
biztonságban érezze magát. Aztán Grimsby nekem is betett. Azt hittem,
blöfföl, amikor a hangbeálláson elkezdte a ‘Jaj meghalok, ez nem fog
sikerülni, le kell fújni a koncertet!’ szöveget. ‘Baszd meg, akkor
felmegyünk nélküled!’ – mondtam, és fel is mentünk. Emlékszem, hogy
ott állt a színpad szélén, és nagyon sajnálta önmagát.” Paul: „Csak egy
srác voltam, huszonkét éves, és minden nagyobb turnénak a főzenekara
voltunk, és nem tudtam, hogy kell ezt elviselnem. Természetesen akkor
egy kicsit kábszereztem is, meg ezt-azt, hogy azért jól érezzem magam.
Azt hiszem, ez még jobban rontott a helyzetemen. Napokig nem aludtam,
és tényleg betegnek éreztem magam. Néhány estén tényleg úgy éreztem,
hogy nem fog sikerülni. Elment a hangom, az idegeimre ment az egész, de
hogyha felkerültem a színpadra, akkor általában jól sikerültek a bulik.” A
koncerteken az előzenekari posztot ezúttal is a Praying Mantis és a Tygers
Of The Pan Tang töltötte be, és persze Neal Kay is ott volt mint állandó
DJ.
Pár nappal később, április 14-én végre megjelent a várva várt
bemutkozóalbum IRON MAIDEN címmel. Rögtön a lemezlisták 9.
helyére ugrott, és egy hét múlva a 4. helyen érte el a legmagasabb
pozícióját. Az albummal kapcsolatos visszhangok is kedvezőek voltak. A
Recod Mirrorban a ‘heavy metál új generációjának koronázatlan királya-
ként emlegették a Maident. Különösen a csapat nyersesége, őszintesége
az, ami megfogta a közönséget és a kritikusokat egyaránt, akik beleuntak a
szupersztárallűröket felvonultató zenekarokba. Olyan jelzőkkel illették a
lemezt, mint az utca zenéje, friss, érdes, kemény,

de tiszta hangzás. Dennis Stratton: „Egyszerűen sokkoló volt, ahogy az

album betört a listákra. Egy kocsmában voltunk, és valaki az EMI-tól
átjött és mondta, hogy a negyedik helyre kerültünk. Teljesen elkábultunk a
hírtől. Visszamentünk a lemeztársasághoz, ahol már vártak minket, és
kiabáltak az EMI ablakából, a Manchester Square-en: ‘A negyedik helyre
jutottatok!’. Az album, persze, a következő héten lejjebb csúszott, de egy
hónapnak kellett eltelnie, hogy teljesen eltűnjön a listákról. Akkor már az
Iron Maiden több mint 60 000 példányban elkelt, ami az első ezüstlemezt
jelentette a zenekarnak. Steve Harris: „Tudtuk, hogy be fog kerülni a
harmincas listára, esetleg a húszasra, de sosem gondoltuk volna, hogy a
negyedik helyen lesz. Először azt gondoltuk, hogy valaki hibázott, és a
negyvenedik helyen van, vagy a legjobb esetben a tizennegyedik helyen.
De aztán elmentünk és megnézettük kétszer is, hogy biztosan igaz-e a hír,
és még akkor se nagyon akartuk elhinni.”
A lemez viszonylagos rövidsége (38 perc) nem okoz hiányérzetet a
hallgatóban, mivel nagyon egységes, erős anyagot alkot a 8 szám. Az
album első nótája – a PROWLER (Csavargó) egy korábbi verziója – már
szerepelt a The Soundhouse Tapes kislemezen. Neal Kay sokat játszotta
rádióműsorában a felvételt. Később is sokan keresték a számot, ezért is
döntött úgy a zenekar, hogy felteszi a nagylemezre is. A nagylemezes
változat sokkal érettebb, kidolgozottabb lett, mint elődje.
A ‘80-as évek nagylemezeire jellemzően a második dal egy líraibb
hangvételű szám, a REMEMBER TOMORROW (Emlékezz a holnapra).
Ez az első olyan Harris-szerzemény, ahol olyan dalszerzési megoldásokat
találunk, melyek végigkísérik Steve és a zenekar pályafutását. Érdekes,
hogy szerkezetileg a dal megegyezik a Sámson zenekar Survivor lemezén
hallható Tomorrow Or Yesterday című nóta szerkezetével.
A következő tétel a sorban a mára abszolút klasszikussá vált RUNNING
FREE (Szabadon futok), ami jellegzetes dob-basszus alapjával még ma is
fel-feltűnik a koncertprogramban. A dobrészeket még Doug Sampson
dolgozta ki, igazán tökéletes viszont Clive Burr keze alatt lett. A Doug-
féle verzió az Axe Attack elnevezésű válogatáslemezen jelent meg.
A PHANTOM OF THE OPERA (Az operház fantomja) is egy tipikus
Harris-műnek tekinthető; szerkezete és hosszúsága miatt szintén
alappillére a Vasszűz-életműnek. Irodalmi alapja is van a dalnak. Gaston
Leroux azonos című műve került átdolgozásra, amit keletkezése óta
számtalanszor dolgoztak fel. Készült belőle színházi darab, musical, film –
szinte minden műfaj hozzányúlt már az évek folyamán. Steve 1983-ban
így nyilatkozott: „A Phantom a legjobb dal, amit valaha írtam; nagyon
élvezem játszani is. Egy jó példa arra, amit akkoriban sikerre akartam
vinni.”
A lemez B oldalát egy instrumentális tétel nyitja, a TRANSYLVANIA
(Erdély). Eredetileg egy kész szövegre, dallamsorra íródott a zene, de
amikor játszani kezdték a próbákon, kiderült, hogy instrumentálisán jobb,
ezért elhagyták a szöveget.
Ismét egy lírai dal, a STRANGE WORLD (Idegen világ) következik,
amit már a The Soundhouse Tapes idején is rögzítettek, de akkor nem
került kiadásra. A lemezes verzióban Dave megváltoztatta gitárszólóit. S
ha már Murray-nél tartunk, a következő tétel (CHARLOTTE THE
HARLOT – Charlotte, a szajha) azon kevés Iron Maiden-dal közé tartozik,
melynél szerzőként szerepel. A címben szereplő Charlotte személye
valóságos: utcalány volt az East End-en.
A lemezt minden idők legklasszikusabb Maiden-szerzeménye, az IRON
MAIDÉN (Vasszűz) zárja – a dal, ami nélkül még nem volt Iron Maiden-
koncert. A Vasszűz kifejezést Harris egy 1939-ben készült THE MAN IN
THE IRON MASK (A vas álarcos ember) című filmből vette. Maga a szó
egy középkori kínzóeszközre, egy koporsó alakú, emberi testet formázó,
szögekkel kibélelt ládára utal, amit – az áldozatot belefektetve – az
inkvizíció egyik leghatásosabb eszközeként használtak. A névválasztásban
közrejátszott még egy másik klasszikus horrorfilm is: az 1922-ben készült
NOSFERATU.
Ennek az albumnak a borítóján debütált Eddie valódi mivoltában.
Sokkolóan hatott a közönségre tépett frizurájával, aszalódó arcával, ahogy
beleüvölt az emberek képébe. Mint a Maiden, úgy Eddie is elindult a
felfelé vezető úton.
Sok idő viszont nem maradt az ünneplésre, hiszen a megjelenés
másnapján már indult a közel 50 állomásos angliai turné első része. Az
első koncert május 15-én volt Lincolnban, az előzenekar ezúttal is a
Praying Mantis.
A turné támogatására az EMI kiadott egy újabb kislemezt,
SANCTUARY címen. A lemez május 23-án, a cambridge-i koncert napján
jelent meg, és lekörözve a Running Free-t, a 29. helyre küzdötte fel magát.
Valószínűleg feljebb is ment volna, ha újra szerepelhettek volna a Top Of
The Popsban, de technikai problémák adódtak a BBC-nél, így elmaradt a
fellépés. A kiadványon helyet kapott egy stúdió-, és két koncertfelvétel
közül egy sem szerepel a nagylemezen; a közönség mégis ismerte őket,
hiszen folyamatosan szerepeltek a zenekar repertoárjában, a Sanctuary egy
korábbi verziója pedig a Metal For Muthas válogatáson is helyet kapott. A
két koncertfelvételt április 3-án – nem sokkal a nagylemez megjelenése
előtt – rögzítették a Marquee Clubban. Az első koncertnóta (DRIFTER)
stúdióváltozata a második Maiden-nagylemezen szerepel, így arról majd
később teszek említést. A koncertverzióról viszont annyit mindenképpen
érdemes megemlíteni, hogy kibővítve játszotta a zenekar. Egy
közönségénekeltető rész szerepel még benne, ahol Paul egy, a The Police
nevű zenekartól „lopott” yo-yo-zást énekeltet a publikummal. A második
felvétel az I’VE GOT THE FIRE, egy klasszikus Montrose-nóta a zenekar
második lemezéről. Az igazi feltűnést (vagy botrányt) a kiadvánnyal
kapcsolatban a borító hozta. A festményen Margaret Thatcher – az akkori
angol miniszterelnök asszony – látható a sikátorban a földön fekve, felette
pedig véres késsel Eddie. Maggie bűne – amiért erre a sorsra jutott –, hogy
letépett a sikátor faláról egy Maiden-plakátot. A botrány talán még
kedvezett is a zenekarnak, hiszen a lapok címlapon foglalkoztak az esettel.

Rod: „Abban az időben Maggie, a volt Szovjetunióban járt, és mivel

elég keményen bánt velük, ezért elég sokan úgy hívták, hogy ‘Iron
Maiden, azaz Vasszűz. Ez a kifejezés később Iron Ladyre (Vas La-dyre)
változott. Eddie-nek, persze, ez nem tetszett, az meg pláne nem, hogy
plakátokat tépkedett. Mielőtt kiadták a kislemezt, mondtam az EMI-nak,
hogy jó lenne, ha a szemét valahogyan eltakarnánk, mert akkor legalább az
újságírók nem vennék észre a hasonlóságot.” A Daily Mirror bemutatta a
cenzúra nélküli verziót azzal a felirattal, hogy „Ez gyilkosság, Maggie-t
megtámadta a Rock…. Margaret Thatcher-t meggyilkolták egy
rockzenekar lemezborítóján” – mondja a Mirror a hangzatos
szalagcímben. Az eset még a parlamentben is téma lett, az egyik képviselő
így nyilatkozott: „Nem igazán szeretnénk, ha így látnánk viszont,
valószínűleg ő sem örülne neki.” Ugyanez megjelent egy skót
testvérújságban is, a Daily Recordban, ahol a fiatal skót konzervatívok
ízléstelennek találták a borítót, és azzal vádolták a zenekart, hogy ezzel
akar magának hírnevet szerezni.
A zenekart azonban nem érdekelték ezek a vádak, hiszen a turné már
javában folyt. Az egyik legjelentősebb fellépés június 20-án a londoni
Rainbow Theater-ben volt. A Maiden első főzenekari fellépése volt ekkora
koncertteremben. Július elején pedig négy koncert erejéig beköltöztek a
híres Marquee klubba egy érdekes felvétel miatt. Az ITV hétvégi zenés
műsorában, a 20th Century Boxban Danny Baker a NWOBHM-ról
készített egy műsort, persze, az Iron Maidennel a főszerepben, mintegy
bemutatva a mozgalom legnagyobb reménységét. Részleteket adtak le a
Marquee-koncertekről, megszólalt a műsorban Steve Harris, Paul Dianno,
Neal Kay, Geoff Barton, valamint Rob Loonhouse is, a Bandwagon
legendás léggitárosa. A felvétel augusztus 17-én került adásba, egy New
Wave Metal elnevezésű kutatóprogram részeként.
Mivel a Maiden az utolsó egy évben mindenhol fellépett Angliában,
ahol csak lehetett, a következő logikus pillanat az lehetett volna, hogy a
zenekar megpróbáljon befutni Európában, ahol az első nagylemez
különösen jó kritikákat kapott, és az eladási mutatók is biztatóak voltak.
Ekkor került a képbe egy esetleges európai KISS-turné. Oda bekerülni
mint előzenekar nemcsak létkérdés volt a zenekar számára és egy óriási
siker Rod számára, akinek sikerült a leheteden: rávenni az EMI-t, hogy
finanszírozza a turnét. Rod: „Nem volt igazán pénzünk, hogy magunk
finanszírozzuk ezt az egészet; addigra már minden pénzt, amit kerestünk,
visszaforgattuk a zenekarba: hangosítási berendezésekre, hangszerekre,
erősítőkre, és a tartozásokat is vissza kellett fizetni. Segítségre volt
szükségünk, nagyon nagy összegre – kb. 30.000 fontra. Nagy turnéról volt
szó, kb. 250.000 ember előtt játszhattunk volna, ezért meg kellett tennem a
szükséges lépéseket. Addigra már Brian Sheperd elment, és az új főnök,
Terry Slater nem nagyon értette, miért kellene segítenie a Maident. Így
aztán egy kicsit más módszereket kellett bevetnem. Felvettem a
kapcsolatot mindenkivel az EMI-nál, akit csak ismertem, hogy
megnyerjem őket az ügy érdekében. Persze, volt, aki egyből mellettünk
állt, mint pl. Charlie Watson, a produkciós managerünk, aztán Martin
Haxby, aki már az elejétől támogatta a zenekart, aztán ott volt Richard
Littleton, aki addigra már a nemzetközi részlegnek volt a főnöke.
Elmondtam nekik, hogy mi a helyzet, és mindannyian belelkesültek, és
segítségükkel végül meglett a szükséges pénz.” Richard Littleton: „Első
munkanapom volt az új munkahelyemen Londonban, és a legelső üzenet
az asztalomon Rod Smallwood üzenete volt. Nem tudtam, hogy ki ez a
Mr. Smallwood, de felhívtam azt a számot, amit otthagyott. Elmondta,
hogy menedzsel egy zenekart, amit nem is olyan régen szerződtetett a
kiadó, és azon az estén a Marquee-ban lépnek fel. Elmondta, hogy szerinte
a legjobb zenekar, amit jelen pillanatban a kiadó a magáénak tudhat, és ha
én ezt szeretném eldönteni, akkor menjek el, és nézzem meg őket.
Elmentem, és igazi kulturális sokk volt számomra, amit a Marquee-ban
láttam. Az egész hely tele volt emberekkel, a padló ragacsos volt a sörtől,
egy igazi atmoszféra uralkodott ott, és a zenekar tényleg darabokra szedte
a helyet. Emlékszem, már a koncert elején volt pár srác, akik teljesen
elájultak az első sorban; a tömeg egyszerűen felemelte a testüket, és a
fejek felett kiadogatták őket oldalra a biztonsági embereknek. Sosem
láttam még ilyet korábban, nagyon meglepett, és nagyon tetszett. Másnap
Rod elmondta a KISS-turné lehetőségét, és anyagi segítséget kért. Azt
mondtam neki, hogy meggondolom és visszahívom. Felhívtam Martin
Haxbyt, és megkérdeztem a véleményét. Azt mondta, hogy jelenleg
nincsenek új arcok a kiadónál, szóval lehet, hogy érdemes lenne
belefektetni. Harmincezret adtunk Rodnak és a zenekarnak.” A KISS-
turné előtt azonban még egy nagyon fontos koncertet adott a Maiden.
Október 23-án a legendás Reading fesztivál speciális vendégeként léptek a
deszkákra közvetlenül az Egyesült Királyság (akkor) legnagyobb hard
rock zenekara, az UFO előtt. Steve Harris számára külön nagy dolog,
hiszen lehetőséget kapott, hogy egy színpadon léphessen fel gyerekkori
hőseivel. Az UFO basszerosa, Pete Way fiatalkorának az egyik
legnagyobb példaképe volt. „Na, nézzük az Iron Maident ezután!” –
mondta gúnyosan a kanadai énekes, Pat Travers, miután lejött a readingi
színpadról. Nagy hiba volt ilyet mondani. Ahogy Robin Smith leírta
később a Record Mirrorban: „Az Iron Maiden bebizonyította, hogy ők
voltak a szombat este hősei, utánuk még az UFO-nak is keményen meg
kellett dolgoznia a gázsiért.” Dennis Stratton: „Néhány dal után Paulnak
szüksége van egy kis italra, ilyenkor oda szoktam menni a mikrofonhoz,
és elmondom a közönségnek, hogy milyen nagyszerűek. A Reading
fesztiválon viszont odasétáltam a mikrofonhoz, és azt mondtam Dave
Lights-nak (fénytechnikus), hogy kapcsolja fel a fényeket, amiket mindig
csak a koncert végén szokott megtenni, amikor a közönséget is bevontuk a
műsorba. Felkapcsolta, és megláttam azt a hatalmas tömeget (40 ezer
ember), és elszállt az agyam.” Dave Murray: „Nem hiszem, hogy valaha is
idegesebb voltam, mint az előtt a koncert előtt. Akkoriban már csináltunk
egy-két nagyobb bulit európai fesztiválokon, de ez a saját otthonunkban
volt, és azt is tudtuk, hogy ezt nemcsak meg kell csinálnunk egy jó
bulinak, hanem briliánsán kell játszanunk.”
A koncert másnapján a zenekar Portugáliába utazott, hogy első
fellépését adja Lisszabonban, a KISS-turnén. A monstre turné a következő
két hónapban 33 helyszínre jutott el 9 országon keresztül. Hatalmas
stadionokban, sportcsarnokokban, több száz ezer ember előtt kapott 45
percnyi lehetőséget a Vasszűz.
A KISS nagyon jó turnézópartner volt. Gene Simmons az első koncert
elején bement az öltözőbe, és elmondta nekik, hogy mennyire tetszik neki
az első album. „Szerintem te nem is hallottad” – vágta rá egyből Paul,
mire Gene felsorolta az összes dalcímet az albumon hallható sorrendben.
Mr. Simmons később újra meglátogatta őket az öltözőben; ekkor már egy
Iron Maiden-pólót kért. Ismét Paul volt a válaszadó: „Minek az neked,
úgysem hordanád sose?” „Ez igaz, nem nagyon látsz rajtam KISS-pólón
kívül mást, de egy olyat szívesen hordanék, amin egy olyan zenekar neve
van, amelyik a csúcsra fog jutni.” Megkapta a pólóját.
Sajnos, a KISS-turné egy jelentős problémát is a felszínre hozott. A
problémát úgy hívták, hogy Dennis Stratton. Steve: „Problémák voltak
Dennisszel. Azt hiszem, már az elejétől fogva, de igazából a KISS-turnén
derült ez ki. Nem a játékával, hanem inkább a személyiségével volt a
probléma. Eleinte jól megvoltunk: ő is West Ham-rajongó volt, de Rod
már az elején megmondta, hogy nem ő a megfelelő ember. Néhány hónap
elteltével be kellett látnunk, hogy igaza volt. Dennis zenei világa elég
messze volt a Maiden zenei világától. Én, például, hangbeálláson szívesen
játszottam volna Black Sabbath-ot vagy Montrose-t, ő viszont The Eaglest
játszott volna. Nem azt mondom, hogy nem szerette a Maiden zenéjét, de
nem volt százszázalékosan a szívügye. Nagyon sok dolgot
megkérdőjelezett, amiben mi hittünk, vagy meg akartuk csinálni. Egyre
érthetőbbé vált mindenki számára – nem csak számomra –, hogy úgy
beszélt, mintha egy másik irányba szerette volna elvinni a zenekar
zenéjét.” A turnén az ellentétek aztán úgy jelentkeztek, hogy Den egyre
többet volt a KISS társaságában, mint a saját zenekarával. Még a
technikusokkal is szívesebben utazott, mint a Maidennel. Stratton, persze,
máshogy látta a dolgot, de a Maiden tagjai tudták, hogy Dennis sorsa
végérvényesen eldőlt. Dennis: „Mivel a korábbi zenekarommal, az RDB-
vel már turnéztam a Status Quo társaságában, tudtam, milyen a turnén
lenni. Olyan sokáig vagy összezárva a többiekkel, hogy egy idő után már
eleged van a látványukból, és próbálsz nem velük lenni. Zenész vagyok, és
szeretek sokféle zenét hallgatni és játszani. De a turnébuszban mindig csak
heavy metál zenekarok szóltak. Voltak, persze, jó dolgok is, de nonstop
egy kicsit fárasztó. Néha elhallgattam volna más jellegű zenéket is. Így
aztán leszálltam a buszról és inkább a roadokkal utaztam. Szerettem a
társaságukat, a saját cuccomat mindig én vettem le a kamionról, és én is
raktam fel. Nagyon gyorsan össze tudok haverkodni bárkivel. Így volt a
KISS-szel is; elmentem velük iszogatni, együtt ebédeltünk meg ilyenek.”
A helyzet végül odáig fajult, hogy Rod kérdőre vonta Dennist a
viselkedése miatt. Dennis: „Rod és Steve rosszul értelmezte a dolgot. Ők
úgy gondolták, hogy el akarom hanyagolni őket, de ez nem volt igaz.
Aztán Rod beszélt is velem az egyik KISS-show alatt. Nem nagyon
tetszett neki, ahogy viselkedtem. Megpróbáltam elmondani neki, hogy mi
a helyzet, de ő hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy együtt kell utaznom a
zenekarral, és kész. Nem értettem, miért kell erőltetni; az én hozzáállásom
az volt, hogy ameddig ott vagyok és zenélek, addig mi a probléma? Végül
finoman közölte, hogyha nem utazom a zenekarral, akkor hamarosan véget
ér a szereplésem. Nem mondta ki nyíltan, de én tudtam, hogy ez áll
mögötte.” Dennis ezután megpróbálta elkerülni Rodot, és továbbra is azzal
utazott, akivel ő akart. Ez volt számára a vég kezdete. Dennis utolsó
koncertje a Maidennel október 13-án volt Oslóban, a KISS-turné utolsó
estéjén. Den: „Mivel ez volt a turné utolsó estéje, hatalmas hangulat
uralkodott a színpadon. Paul Stanley (KISS) bejött a buli alatt, és leöntött
egy vödör vízzel, aztán az ő bulijuk alatt én is megtettem ugyanezt.
Emlékszem, jöttem le a színpadról, és azon gondolkodtam, hogy milyen jó
volt, és hogy milyen boldog vagyok. Aztán, ahogy visszaértünk a hotelba,
az egyik road mondta, hogy valószínűleg kirúgtak. Akkor jöttem rá, hogy
túlléptem a határon.” Stratton valódi kirúgása azonban még egy kicsit
váratott magára, mivel a zenekarra egy fontos munka várt, rögtön a KISS-
turné befejezése után. Novemberben még egy rövid UK-körút várt a
bandára, amit a kiadó egy új maxival akart megtámogatni. A zenekar nem
akart több dalt a nagylemezről, így a kiadó azt tanácsolta, hogy
készítsenek egy feldolgozást. Steve nem igazán örült az ötletnek, de a
zenekar – életében először és utoljára – engedett a kiadói nyomásnak, és
megcsinálták a kért feldolgozást. Az EMI háttércége, a Zomba javaslatára,
az Angliában teljesen ismeretlen ausztrál banda, a SKYHOOKS hazájában
nagy sikerrel játszott WOMAN IN UNIFORM című slágere lett a
kiválasztott dal. A munkálatok a Zomba saját stúdiójában, a Batteryben
folytak TONY PLATT producer közreműködésével, aki korábban már az
AC/DC-vel is dolgozott. A tervek szerint ő producelte volna a következő
Maiden-albumot is. Steve: „Amikor először hallottam, nem nagyon
tetszett az eredeti verzió a Skyhookstól, nagyon más volt. Végül
megpróbáltuk, átírtuk egy kicsit, és elég kemény lett a végeredmény. A
Zomba viszont egy slágeres számot szeretett volna, ezért nem azt mondták
Tony Plattnek, hogy próbáljon meg dolgozni velünk, hanem azt, hogy
készítsen egy slágert. Ha ezt tudtam volna, eleve nem engedtem volna,
hogy vele dolgozzunk, de mivel már dolgozott az AC/DC-vel, úgy
gondoltam, nem fog kommersz dolog felé vinni minket. Szóval
megpróbált valamiféle kommersz hangzást kihozni a zenekarból, és egy
olyan kibaszott mixet készített, ami egy teljesen más stílus felé vitte el a
zenekart; az eredeti keverés sokkal keményebb volt. Amikor
meghallottam, nagyon ideges voltam, mondtam is neki: ‘Nem tudsz
semmit erről a bandáról. Idejöttél, hogy megcsináld ezt a munkát, mivel
azt mondták, hogy csináld meg ezt a kibaszott munkát. Semmi közöd
ehhez a zenekarhoz, szóval menj a picsába!” Pár nappal később Steve
visszament a stúdióba és újrakeverte a dalt. A maxi végül október 27-én
jelent meg, WOMAN IN UNIFORM címmel. A kiadvány legmagasabb
listás helyezése a 33. hely lett, ami messze alulmaradt a kiadó
várakozásaitól. A B oldalra egy régi szerzemény került – az INVASION.
Eredeti változata a Soundhouse-demón található. A Prowlerhez hasonlóan
ez esetben is az akkori kis példányszámban megjelent demó késztette a
zenekart arra, hogy újra felvegyék és kiadják a dalt. Az Ep változaton
szerepel még a Phantom Of The Opera, amit 1980. július 4-én rögzítettek
a londoni Marquee Clubban.
A Woman In Uniform borítóján igazságos volt Derek Riggs, és megadta
a lehetőséget a Sanctuary borítóján olyan kegyetlenül lemészárolt Maggie-
nek a bosszúállásra. Egy saroknál rejtőzve, géppisztollyal a kezében várja
Eddie-t, aki egy ápolónő és egy diáklány kíséretében közeledik. Az első
Iron Maiden-klip is a Woman IN Uniformhoz köthető, ami egyben Dennis
utolsó fellépése is volt a zenekarral. Akkoriban ez nagy dolognak
számított, pláne egy rockzenekar esetében. A Queen Bohemian
Rhapsodyján, és a Judas Priest Breaking The Law-ján kívül nem nagyon
készült rockvideoklip. A mű Doug Smith rendezése mellett a londoni
Brixton Academyn lett rögzítve. Dennis: „Úgy tűnt, mintha egy élő
koncertet vennénk fel: minden cucc fel volt rakva, a fények is, de
közönség nem volt. Háromszor-négyszer elj átszőttük a dalt, mikor
észrevettem, hogy nincs egy kamera se rám irányítva. Akkor jöttem rá,
hogy ez az utolsó fellépésem mint Iron Maiden-gitáros.” Dennis valódi
kirúgása 1980. november l-jén érkezett el. Den: „Kaptam egy telefonhívást
Rodtól, hogy menjek be az irodába. Elmentem, Steve is ott volt, és Rod
elmondta ugyanazokat a kifogásait, amiket korábban már elmondott
nekem. Hiába érveltem, már eldöntötték a dolgot.” Dennis akkor még nem
tudta, hogy kirúgásának időpontjában már megvolt a lehetséges utód is,
egy bizonyos ADRIAN SMITH személyében, akinek már Dennis belépése
előtt is felajánlották az állást, de akkor saját zenekara, az Urchin miatt
nemet mondott. Azóta azonban sok minden megváltozott. Az Urchin
feloszlott, Adrian egy Broadway Brats-formációval próbálkozott
eredménytelenül, a Maiden viszont már rajta volt a siker útján, és nem is
akart onnan letérni. Adrian: „Emlékszem, sétáltam hazafelé, mert nem volt
pénzem buszra; esett az eső is, szóval egészen depressziós hangulatom
volt. Egyszer csak összefutottam Steve-vel és Dave-vel az utcán. Olyan
volt, mint maga a végzet. Elkezdtünk beszélgetni, és Steve megkérdezte,
hogy nem akarok-e a Maiden másodgitárosa lenni. Egyszerűen nem
akartam hinni a fülemnek. Olyan volt, mint azokban az idétlen filmekben,
ahol megjelenik a jótündér az utcán. Habozás nélkül igent mondtam.
Később felhívtak és mondták, hogy menjek el egy meghallgatásra. Ezen
nagyon meglepődtem, hiszen ott volt Dave, aki többet tudott a játékomról,
mint saját magam. Aztán úgy gondoltam, azért, mert Dave ismeri a
játékomat, még nem biztos, hogy a többieknek is ez kell.” Amit Adrian
nem tudott – és nem is tudhatott –, az volt, hogy Dennis Stratton
nyomdokaiba lép, és Steve – de főleg Rod – most nagyon odafigyel, hogy
aki bekerül a bandába, százszázalékosan benne legyen. Adrian: „Rod
nagyon gyanakodott, mert az első alkalommal, Dennis belépése előtt
nemet mondtam. A Maiden akkoriban már nagyon jó banda volt,
egyértelmű volt, hogy számomra ez egy lehetőség, amit nem szabad
kihagyni. A szememben ők nem voltak sztárok, csak egy másik banda az
East Endről, akikkel együtt nőttem fel. Amikor megtudtam, hogy bevettek
a zenekarba, az olyan volt, mintha egy családba kerültem volna, nem
pedig egy bandába.”

Adrian első megmérettetése egy tévéshow-ban történt. A német ZDF

csatorna ROCK AND POP című műsorába kaptak meghívást. A november
8-ai felvételen a Running Free-t játszották. Adrian: „Korábban sosem
csináltam még ilyesmit, de szerencsére az ilyen műsoroknál nem kell sokat
agyalni: belépsz, megcsinálod a számot, aztán kilépsz, és kész – végig se
kell gondolnod.” Három nappal később egy újabb tv-fellépés következett:
az angol TOP OF THE POPS. A zenekar ismét élőben játszott, ezúttal a
Woman In Uniform-ot, az új maxi támogatásaképpen. Az előadás azonban
katasztrofálisra sikeredett. Steve: „Megint élőben játszottunk, és minden
jónak tűnt eleinte. Délután próbáltunk, és azt mondták: úgy játsszunk,
ahogy mindig is tettük, de amikor bekerültünk az élő adásba, egyszerűen
lekeverték a hangerőt. Akkor eldöntöttem, hogy soha többet nem lépünk
fel náluk.”
Adriannel megerősödve megkezdődtek az előkészületek a következő
Maiden-lemezre. A munkát csak egy rövid, 13 állomásos miniturné
szakította meg, aminek az volt a célja, hogy a lemezfelvétel előtt egy kicsit
összeszokjon az új felállás. Az első koncert november 21-én volt
Uxbridge-ben, a Brunel Universityn. Ez volt egyben Adrian első hivatalos
koncertje is – mint Maiden-gitáros. Adrian: „A Brunel egy kb. kétezer
férőhelyes csarnok, és tele volt. Sosem játszottam előtte ekkora tömeg
előtt. Nagyon ideges voltam és úgy gondoltam, mielőtt felmegyünk a
színpadra, kimegyek és beszélek egy kicsit a közönséggel. Emlékszem:
egy fickó odajött hozzám és azt mondta, ‘Te vagy az új gitáros? Ajánlom,
hogy jó legyél!’ Mondom magamnak: ‘Ú, baszd meg! Mibe keveredtél?’„
A turné utolsó állomása a legendás RAINBOW színházban volt. A
show rögzítésre került egy későbbi videó kiadásához. A koncert alatt egy
kis technikai probléma adódott, melynek következtében két dalt (Iron
Maiden, Phantom Of The Opera) nem tudtak rögzíteni. Paul bejelentette,
hogy a felmerült probléma miatt a koncert után újra el kell majd játszani,
és ha valaki szeretne maradni, maradhat. Persze, senki sem ment el,
amikor a zenekar végigjátszotta ezt az előre nem tervezett ráadást.
Ekkor már megkezdődtek a lemezfelvételek a londoni Battery
stúdióban. Ott, ahol a Woman In Uniform is rögzítve lett. A nagy kérdés
már csak az volt, hogy a kirúgott Tony Platt helyét ki veszi át a produceri
székben. A választás MARTIN BIRCH-re esett, aki akkor már olyan
zenekarokkal dolgozott együtt, mint a Fleetwood Mac, Wishbone Ash,
Deep Purple, Black Sabbath, Whitesnake, Rainbow és a Blue Öyster Cult.
Steve: „Amikor először felmerült a neve, rögtön elvetettük. Túl nagy név
volt ahhoz, hogy egy ilyen kis kaliberű zenekarnak, mint a Maiden, a
producere lehessen. Aztán rájöttünk, hogy sok olyan bandával is dolgozott
már, akik nem számítottak nagy névnek, ilyen volt például a STRAY nevű
banda. Nem nagyon érdekelte, hogy egy zenekar mennyi lemezt adott el,
vagy milyen státusa van. Csak az érdekelte, hogy neki tetszik-e, amit
csinál az adott banda, vagy nem. Teljesen ledöbbentem, amikor azt
mondta: nagyon szerette volna, ha már az első lemezünkön ő lehetett
volna a producer.” Mivel a rögzítésre kerülő dalok teljesen ki voltak
dolgozva, Martinnak nem volt más dolga, mint a lehető legjobb hangzást
kihozni a zenekarból. Martin: „A korai napokban nagyon nyersek voltak.
Úgy gondoltam, az lenne a legjobb, ha a lehető legoptimálisabb szituációt
biztosítjuk a felvételekhez, ezért beállítottam őket a stúdió közepére, és azt
mondtam nekik: látsszátok a dalokat úgy, mintha egy koncerten
játszanátok! Mindig érdekelt, hogy egy zenekar, hogyan szól a stúdióban,
ha egy élő szituációban kerül rögzítésre. Már az első pillanatban kiderült,
hogy Steve a főnök, de a többieknek is megadta a lehetőséget; volt
beleszólásuk, de a végső szót mindig ő mondta ki.”
GYILKOS BANDA
Visszapillantva: az 1980-as év nagyon fontos volt az Iron Maiden
számára. A ragyogó első album, a sikeres fellépések a KISS és a Judas
Priest vendégeként, telt házas önálló turné, kedvező tv- és
sajtóvisszhangok, a szereplések mind-mind azt mutatták, hogy a zenekar
jó úton halad, és kivívott magának egy masszív pozíciót a New Wave
zenekarok rangos táborában. A szigetország behódolt, azonban Európa,
Japán és főleg Amerika meghódítása még a jövő nagy feladatai közé
tartozott.
Az előző év decemberében zajlott lemezfelvétel után nem sokat váratta
rajongóit a Maiden: 1981. február 2-án már meg is jelent a következő
sorlemez, ami a KILLERS (Gyilkosok) nevet kapta a keresztségben. A
megjelenés után nem sokkal felkerült a UK-lista 2. helyére, felküzdötte
magát a Bilbourd-lista 60. helyére, majd ott is maradt 17 héten keresztül.
Kiadásának évében 200 ezer példány fogyott belőle Angliában, ami
háromszor több, mint amennyit az első lemezből értékesítettek akkoriban.
Az egész világon dicshimnuszokat zengtek az albumról, kivéve Angliát.
Csaknem minden zenei folyóiratban rossz kritikát kapott. Ösztönzés
hiányában szenvedő zenészek által készített, pocsék lemeznek nevezték a
Killerst. A Sounds magazin – ami azelőtt lelkesedve írt a csapatról –
középszerűnek tartotta, és határozott bukásként könyvelte el az új lemezt –
hozzátéve, hogy a Maiden nem juthat tovább a karrier útján. Elég nagyot
tévedtek, bár a kritikáknak mégis volt némi valóságalapjuk, hiszen az a
tény, hogy szinte a teljes lemezanyag már régóta ismert volt a rajongók
körében, sokaknak a kreativitás hiányát juttatta eszébe, de a zenekar a
rajongók véleményét tartotta elsődlegesnek, ők pedig a dalok mielőbbi
megjelenését követelték. A hangzással kapcsolatban is némileg igazuk volt
a kritikusoknak. Sajnos, az első angol kiadásnak tényleg rossz volt a
hangzása, ami a préselés közben keletkezett technikai hiba következménye
volt. A későbbi példányok már a valódi hangzással jelentek meg. A
negatív kritika valódi oka azonban az volt, hogy az angol sajtó támadást
intézett a lecsengőben lévő NWOBHM-mozgalom ellen, így minden olyan
bandát (a Maident is) lehúztak, aki a mozgalomhoz volt köthető. A lemez
mindezek ellenére sikeres lett: világszerte több mint 1 milliót adtak el
belőle.
A sikerben nagy szerep jutott Eddie-nek is, és alkotójának Derek
Riggsnek, aki új dimenziókat nyitott teremtménye számára. A kezében
baltával áldozatára lesújtó Eddie (Dave Ligths ötlete) nemcsak Derek
kedvenc képe volt, de később az USA-ban rekordmennyiséget adtak el a
Killers-képpel ellátott ajándéktárgyakból, és még ma is az egyik
legkedveltebb borítók közé tartozik. Derek ezt a rémálomszerű jelenetet a
Manor parkban ábrázolja, az egyik legdurvább East End-i részen, ami a
zenekar korai életében nagy jelentőségű volt. A képen Eddie mögött
látható a Ruskin Arms, ahol a Maiden sokat játszott, és a Kinky Sex Shop,
ahol Charlotte a vörösen megvilágított ablak mögött öltözik. Derek:
„Eddie kitalált figura volt, és a zenekar mindig szeretett volna valamit
belecsempészni a borítókba a saját igazi, valós életéből. Sosem jártam
azokon a helyeken, így az ő elmondásuk alapján próbáltam meg
elképzelni, milyenek lehettek arrafelé az utcák.”
Az albumot egy közel kétperces, intróként is felfogható tétel nyitja, a
THE IDES OF MARCH (Március idusa). Koncerteken valódi intróként
funkcionált. Kevesen tudják, hogy a SAMSON zenekar ‘80-as Head On
című lemezén található THUNDERBURST nóta a The Ides Of March egy
korai változata, Paul Sámson és Steve Harris közös szerzeménye.
A WRATHCHILD-dal (Haraggyerek) indul be igazán az album,
melynek egy másik verziója már szerepelt a Metál For Muthas
válogatáson, és ezért nem került fel az első lemezre. Adrian érkezésekor
újra elővették, és át is írták. Új gitárrészek kerültek a dalba, amiket az
újdonsült gitáros, Adrian Smith írt. Ez volt a ‘felvételi munkája’, mellyel
bizonyította rátermettségét.
A folytatásban egy újabb irodalmi klasszikus került Harris
boncasztalára: Edgar Allen Poe azonos című detektívregénye, a
MURDERS IN THE RUE MORGUE (Gyilkosság a Morgue utcában).
Többek között ez a mű is hozzájárult, hogy Poe-t a detektívregények
kitalálójának tekintik.
Ezek után három olyan dal következik, melyek nem érték el a klasz-
szikus státust, és a ‘80-’90-es években teljesen feledésbe merültek: az
ANOTHER LIFE (Másik élet) és az instrumentális GENGHIS KHAN,
amit a legendás mongol vezér, Dzsingisz kán személye ihletett, és az
INNOCENT EXILE (Ártatlan száműzetés). Az Innocent ráadásul egy
nagyon régi darab, az első Maiden-számok közé tartozik. Keletkezése
idején még az ENDLESS PIT (Feneketlen verem) címet viselte.
 A lemez címadó dala, a KILLERS (Gyilkosok) viszont már
klasszikusnak számít. Korábban más volt a dal szövege, közvetlenül a
felvételek előtt lett megváltoztatva. A Live At The Rianbow videón még
az eredeti verzió hallható.
A lemez leghosszabb és legérdekesebb szerzeménye a PRADIGAL
SON (A tékozló fiú). Nyugisabb, akusztikusabb megközelítésével abszolút
kilóg a Maiden-repertoárból. A dalszöveg egyértelműen a Bibliából ismert
tékozló fiú története alapján íródott, de mégsem a tragédiát meséli el,
hanem a fiú érzéseit és félelmeit mondja el egy Lamia nevezetű
teremtménynek, aki Hermész által gyönyörű lánnyá változtatott
boszorkány volt.
A folytatásban is a Biblia kerül az előtérbe. A PURGATORY
(Tisztítótűz) eredeti változata még Steve Maiden előtti zenekarában, a
Smilerben íródott. Akkor még FLOATING (Lebegés) volt a címe, más
volt a középrésznél a szövege, és néhány gitárrész is eltért a maidenes
változattól.
Zárásként egy régi ismerőst köszönthetünk. A DRIFTER (Sodródó) egy
korábbi koncertverziója már szerepelt a Sanctuary maxin. A korai évek
állandó koncertdala volt, és később is előkerült néha.
Az első hivatalos világ körüli turné, a Killer World Tour nem sokkal a
Killers megjelenése után, február 17-én startolt Ipswichből. A zenekarra
közel nyolc hónap távollét és 113 koncert várt a világ minden táján.
 Az európai diadalmenet közben, részben a turné támogatására megjelent
egy új kislemez TWILIGHT ZONE (Szürkületi zóna) címmel, ami rögtön
a UK-lista 31. helyén landolt. A kiadvány dupla A oldalas kislemezként
lett beharangozva, ami azt jelentette, hogy acímadó A oldalas felvétel, a
Twilight Zone nem szerepel a nagylemezen, a bónuszfelvétel, a
Wrathchild viszont igen, ráadásul a klip is a Wrathchildhoz készült –
felhasználva az előző év decemberében rögzített Rainbow színházas
felvételt. Érdekes, hogy az amerikai kiadású Killersen megtalálható a
Twilight Zone, mivel ott nem jelent meg a kislemez. Steve: „Nem volt
pénzünk egy új klip forgatásához, így aztán kiadtuk dupla A oldalként.
Akkor indultunk turnéra és tudtuk, hogy szerepelhetünk a Top Of The
Popsban, és így legalább volt egy felvételünk arra az esetre, ha a felkérés
megtörténik. A vicc az, hogy a Wrathchild felvétele nem került be a
műsorba, a technikai személyzet sztrájkja miatt az egész műsort
pihentették. Akkor ez minket már nem érdekelt, csak a turné volt a
fontos.” A Twilight Zone egyike azon kevés daloknak, amit Dave Murray
jegyez, persze, nem teljesen egyedül. Dave írta a gitárrészeket és a
dallamsort, a szöveget pedig Steve. Azonos címmel egy többrészes
fantasztikus filmsorozat is készült, ahol a részeket olyan nagyságok
rendezték, mint Steven Spielberg, George Miller és John Landis.
A borító a korábbi botrányok után elég visszafogottra sikerült – első
látásra. A festményt egy tükör előtt szépítkező lány uralja, aki maga
Charlotte, a szajha. Eddie csak a tükörben látszik, ahogy közeledik a lány
felé, mint valami szellem. Eddie halott, és megpróbál kapcsolatba kerülni
barátnőjével a másvilágról. Megpróbálja behívni a saját halott világába,
hogy ő is a pokolra kerüljön. Ezen a képen jelenik meg először Doctor
Death (Doktor halál) is, mint később visszatérő motívum, valamint –
szintén visszatérő szereplőként – a fekete macska. A lány asztalán egy
bekeretezett Eddie-kép is látható ezzel a szöveggel: Charlotte-nak
szeretettel, Eddie. Derek ezt mondta a képről: „Az egyik legnehezebb kép
volt, amit valaha csináltam. Csak három napig készült, de megszenvedtem
vele. Volt egy rosszfajta rajztáblám, ami azt jelenti, hogy a festék úgy
csúszott rajta, mint a zsír. Végül egy festékszóróval javítottam ki.”
A Killer World Tour mindenhol hatalmas tömegeket vonzott, egykét
kivételtől eltekintve mindenhol hatalmas koncerttermekben léptek föl
hőseink. Az utolsó brit buli helyszíne a legendás Hammersmith Odeon
volt. A turné ezen szakaszában a franciák büszkesége, a TRUST volt az
előzenekar. Ez azért fontos, mert akkoriban egy bizonyos Nicko McBrain
püfölte a bőröket a Trustban. A következő 7 hét alatt bejárták egész
Európát, turnébuszban aludtak, és szinte minden este játszottak. Annyira
kemény volt a mindennapi játék, hogy egy idő után azt sem tudták, hogy
melyik országban vannak, és hogy milyen nyelven beszélnek a helyi
emberek. Az egyik koncerten például Paul franciául köszöntötte a
közönséget. A baj csak az volt, hogy akkor már Olaszországban játszottak.
A turné egyik legérdekesebb fellépésére április 29-én került sor a brémai
Beat Clubban. A hely egy diszkó volt a maga sajátos díszlet- és
fénytechnikájával. A fellépésről tv-felvétel készült, így egy rövidített
programot játszottak Harrisék. Ha valaki véletlenül ráakad a felvételre a
kalózpiacon, le fog döbbenni a látványtól. Egy erőtől duzzadó Maiden
teljes erővel zúz egy számára teljesen idegen környezetben – egy teljesen
közömbös közönség előtt. Kuriózum! Az európai körutazás végül május 3-
án Hamburgban fejeződött be. Rövid szünet következett, majd a csapat
elutazott Japánba, hogy május 21 – én élete első koncertjét adja Tokióban.
A japánok akkoriban már nagyon lelkesedtek a heavy matal zenéért. A
turnék szerves részévé vált Japán; nem lehetett kihagyni, mint korábban.
Az ottani rajongók mérhetetlen étvágyát nehezen lehetett kielégíteni
azokkal a kiadványokkal, amik máshol is megjelentek. Rendszerint olyant
követeltek, mely némileg csak az övék. Ezért adta ki annak idején a Deep
Purple a Made In Japán koncertlemezt, valamint a Maiden a Maiden
Japán-t.
Ezekben a napokban jelent meg a már említett LIVE AT THE
RAINBOW videó, ami az 1980. decemberi Rainbow-fellépés felvételének
egy töredéke. A rögzített anyagból 30 perc látható a videón a következő
számokkal: Intro (The Ides Of March), Wrathchild, Killers, Remember
Tomorrow, Transylvania, Phantom Of The Opera és az Iron Maiden, ahol
Eddie-maszkot viselő roadok jelennek meg reflektorokkal a kezükben,
hogy a közönséget riogassák. Egy speciális Eddie-kép is készült borító
gyanánt. Ed bátyó kezében gitárral támad a meglepett rajongókra.
Japán után, június 3-ától augusztus 2-áig a turné Amerikában és
Kanadában folytatódott. Mivel ott még nem játszott a zenekar, csak egy-
két önálló koncertet adtak, a többi fellépésen a Judas Priest, az UFO és a
Whitesnake vendégeként léptek fel. Steve így emlékezett az első amerikai
fellépésre: „Az első koncert Las Vegasban volt, és emlékszem, azt
gondoltam: a rohadt életbe, ha egész Amerika olyan, mint ez, két hónap
alatt meg fogok halni! Annyira őrült volt. Olyanok voltunk, mint a
kölykök az édességboltban. Az emberek, ott a show-n, sosem hallottak
azelőtt rólunk. Felmentünk és szembetaláltuk magunkat velük. Nagyszerű
volt.”
A turné közben – június 15-én – jelent meg a következő maxi, a
PURGATORY. Az egyik legrosszabbul fogyó maxik közé tartozott.
Angliában is csak az 52. helyig jutott a listákon. A gyenge szereplés oka
egy kiadói baki: a Purgatory lemezváltozatán kívül csak a Genghis Khan
hallható a korongon, ami szintén nagylemezes nóta. Érthetően a rajongók
nem akartak kétszer fizetni ugyanazért. Csak a borítóért pedig luxus
megvenni a maxit (!). Derek alkotása körül is bonyodalmak voltak. Az
eredetileg elkészített festményt ejtették, és egy újat kellett készítenie. Ez
lett a félig ördög-, félig Eddie-fej, ami – utólag nézve – előfutára volt a
későbbieknek.
Augusztus 2-án a Long Beach Arénában fejeződött be a turné. Ezután
már csak egy fesztiválfellépés következett augusztus 16-án, a híres
Summernight fesztiválon, ahol olyan nagyságok léptek fel, mint a
Foreigner, a Blue Öyster Cult, a Kansas, a 38 Special és a Motörhead.
A sikeres világ körüli turné lezárásaképpen jelent meg a már említett
MAIDEN JAPAN Ep szeptember 14-én. A nagoyai Kosei Nenkin Hallban
rögzített koncertről négy dal szerepel a lemezen, sorrendben: RUNNING
FREE, REMEMBER TOMORROW, KILLERS, INNOCENT EXILE. Az
amerikai-kanadai kiadáson egy bónusznóta is helyet kapott, a
WRATHCHILD.

Derek Riggs egy egyszerű, és talán éppen ezért hatásos lemezborítót

készített, melyen Eddie-t egy szamurájkarddal a kezében találjuk a
reflektorok kereszttüzében. A képnek létezik egy alternatív verziója is,
ahol hősünk egy emberi fejet tart a kezében. Ez a változat a venezuelai
kiadványon látható. A Maiden Japán borítója ismert lett, a lemez viszont
nem aratott nagy sikert: csak a 43. helyig jutott a listákon. Az Ep-t
Torontóban keverték, a Nimbus-9 stúdióban. A produceri székben ezúttal
nem Martin Birch ült, hanem a zenekar koncert-hangmérnöke, DOUG
HALL. Japánban a lemezt átkeresztelték HEAVY METÁL ARMY-ra,
mivel nem volt megfelelő nyelvi fordítás az angol szójátékra.
Ebben az időben terjedt el a pletyka, hogy Paul Di’Anno elhagyja a
Maident. A híresztelés végül valósággá vált. Paul szeptember 10-én egy
rögtönzött „búcsúkoncerten” lépett fel utoljára Lund városában mint Iron
Maiden-énekes. A hír sokkolóan hatott, mégis várható volt. A sorozatos
problémák (koncertek elmaradása) mind-mind előrevetítették az
elkerülhetetlen szakítást. Elérkezett a pillanat, amikor a zenekarnak
döntenie kellett Paul sorsáról. A hivatalos közlemény szerint zenei és
személyes nézeteltérés miatt történt a szakítás, de a valóság más volt. Paul
nem törődött nagy értékével, a hangjával. Sokat ivott, dohányzott, élte a
rock ‘n’ roll életet. A turné okozta stresszt pedig drogokkal próbálta
enyhíteni, a kokain viszont őt győzte le. Minél jobban benne volt, annál
jobban gyengítette a méreg mind lelkileg, mind fizikailag. Steve így
nyilatkozott később: „Paulnak egyszerűen kevés önbizalma volt, és
hiányzott az állóképessége a színpadon. Ez rengeteg problémát okozott. A
szakítást nehezen viseltük, de végül világossá vált, hogy nincs más
lehetőség. Sajnálom Pault, mert jó énekes, de akkoriban nem használta ki
tehetségét. Nem hiszem, hogy vele eddig eljutottunk volna. Rod
megkérdezte tőlem, amikor a zenekarhoz került, hogy van-e bármilyen
előre látható probléma, ami előjöhet a közeljövőben, amiről tudnia kell. Én
azt mondtam, hogy Paullal még lehetnek gondok. Igazam lett. Ahogy
egyre sikeresebbek lettünk, egyre rosszabb lett a helyzet. Valószínűleg
neki túl gyorsan jött a siker. Sokszor előfordult, hogy miután lejött a
színpadról, úgy tett, mint aki összeesik. Állandóan elájult. Emlékszem: az
egyik koncert után vissza kellett mennünk ráadást adni, és akkor Paul
elájult az öltözőben! Én még soha nem láttam embert, aki ilyen gyorsan
össze tudott esni. Akkor odamentem és adtam neki egy pofont. Mondtam
neki: Hé, állj fel, te szarházi! Erre kinyitotta a szemét, és ezt mondta:
Semmi szimpátiád nincs irántam? És akkor mondtam neki: Nincs, gyerünk
vissza a színpadra! Aztán a milánói koncerten telt be nálam a pohár.
Minden jegy elkelt, körülbelül háromezer ember még kint is maradt, a
promoter egyszer csak azt mondta, hogy egy délutáni koncertet is kellene
adnunk, mert különben lázadás lesz. Nem volt választási lehetőségünk.
Amikor Paul megtudta, nem akarta végigcsinálni, mondván, hogy a hangja
úgysem bírná. Mondtam neki: Paul, csak vedd lazára! Ne énekeld túl ki
magad! Csak lazán a délutáni bulit, és akkor meg tudod csinálni az estit is.
Végül megcsináltuk a délutáni bulit, aztán az estit, és eljött a ráadás ideje.
Visszamentünk, és akkor megint összeesett. Akkor döntöttem el, hogy
váltanunk kell.” Paul: „Eléggé ki voltam ütve azon a turnén. A Maiden
akkorra már nagyon híres lett. Sok munka volt elénk állítva, hónapokkal,
sőt évekkel előre be volt táblázva az életünk. Ez túl sok volt számomra.
Sokan kérdezték már azóta, hogy mi az, amit – ha visszamehetnénk az
időben – másképp csinálnék. Nos, azt hiszem, semmit sem változtatnék
meg. Nem hibáztatom őket; azt tették, amit kellett. Nagyon keményen kell
dolgozni ahhoz, hogy úgy haladjatok, ahogy ők haladtak.
Paul távozásával nehéz helyzetbe is kerülhetett volna a zenekar, de
Steve és Rod már régóta érezték, hogy eljön ez a pillanat, ezért
folyamatosan nyitva tartották a szemüket, hátha felbukkan egy esetleges
énekesjelölt. A potenciális utódot már a nyár folyamán megtalálták egy
bizonyos BRUCE DICKINSON személyében, aki egy kortárs
NWOBHM-zenekarban, a SAMSON-ban énekelt. Bruce először 1979-ben
találkozott a Maidennel a Gilford City Hallban, ahol a Maiden, a Samson
és a Saxon adott közös koncertet. Dave Murray-vel kapcsolatban van is
egy érdekes sztorija Bruce-nak: Rögtön feltűnt csodálatos játéka, a show
után egy bárban beszélgettünk. Dave nagyon meglepődött, mert
emlékeztem rá korábbról, mikor is az akkori zenekarom (Shots) gitárosi
posztjára pályázott. Játszott is velünk, de a többieknek nem tetszett a
játéka. Persze, Dave nem szívesen emlékezik vissza erre a kis
kalandozásra, hiszen akkoriban már a Maiden tagja volt, és erről nem
mesélt Steve-nek. Bruce második találkozása a zenekarral 1980-ban
szintén egy fesztiválon volt, Birminghamban, amire később így
emlékezett: „A koncert után hosszasan beszélgettem Paul Di’Annóval, aki
rengeteg kérdést tett fel, főleg az énektechnikámmal kapcsolatban. Utána
hosszú időre szem elől tévesztettem a Maident. Akkoriban indultak
turnéra, és én is tettem a dolgom a Sámsonnal.” A harmadik és egyben
döntő találkozás 1981 nyarán, a Reading fesztiválon volt. Steve Harris és
Rod Smallwood direkt azért repültek Franciaországból, a turnéról
Angliába, hogy megkérdezzék Bruce-t, akar-e a Maiden énekese lenni.
Bruce így nyilatkozott: „Kezdetben okozott pár álmatlan éjszakái,
elgondolkodtam azon, milyen lenne, ha én lennék az énekesük. Minél
többet gondolkoztam, annál jobban megbarátkoztam a gondolattal. Az
igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkor már nem ment olyan jól a
Sámsonnak, mint korábban. Paul Sámson a banda irányvonalát a ZZ Top
felé szerette volna elvinni.”
Bruce-nak 6 dalt kellett volna megtanulnia a próbaéneklésre, ő viszont
legalább 15-öt tudott. Ezután stúdióban is kipróbálták hősünket. Három
dalt (Wrathchild, Twilight Zone, Killers) rögzítettek. Ha valaki a
kalózpiacon hozzáfér a felvételekhez, megtudhatja, miért pont ő volt a
tökéletes választás. Bruce élete egyik legjobb formáját nyújtotta azon a
három felvételen. Steve: „Amikor Bruce beszállt, olyan volt, mint egy
gyógyító kúra. Rengeteg energia és lelkesedés volt benne, amivel az
együttesen belüli összes problémát egy pillanat alatt lesöpörte az
asztalról.” Végül nézzük meg, hogyan vélekedett maga Dickinson az
elődjéről: „Paul külsőre egy első osztályú rocksztár volt; olyan, amilyet az
ember elképzel magának: fekete bőrben, napszemüvegben – ahogy kell.
Azonban úgy gondolom, nem volt elég erős a személyisége ahhoz, hogy
egy rockzenekarban elviselje a felelősséget. A hosszú turnékon jelentkező
stresszhelyzetben nem tudott erős maradni. Ha olyan rockzenész vagy, aki
egy ilyen helyzetben nem stabil, akkor az út a drogokhoz vezet.”

Bruce Dickinson hivatalos bemutatása előtt a Maiden csinált 5 tesztbulit

Olaszországban, hogy élőben is kipróbálják Bruce-t. Az első koncert
október 26-án, a helyszín Bologna. Az utolsó pedig 30-án Milánóban.
Bruce: „Korábban egyértelműen Steve volt a banda legfőbb dalszerzője és
főnöke. De már a harmadik közös koncertünkön megváltozott a helyzet. A
korábbi énekes, Paul mindig egészen nyugodtan álldogált a mikrofon
állványa mögött, Steve pedig frontemberként mozgott elöl, a színpad
szélén. Az az álláspontom, hogy egy banda énekesének automatikusan fel
kell vállalnia a frontember szerepét, különben túl unalmassá válik. Ezért
ezeken a koncerteken állandóan taszigáltuk egymást Steve-vel. A
harmadik bulinál annyira felbőszültem, hogy durván oldalba löktem.
Utána az öltözőben jól összekaptunk ezen. A többiek fogtak le minket,
különben összeverekedtünk volna. A helyzet végül megoldatlan döntetlen
lett.”
Ezután következett Bruce hivatalos bemutatása november 15-én, a
londoni Rainbow színházban. A különleges alkalomra különleges show-t
talált ki a zenekar. A Charlotte The Harlot-nál például hatalmas
durranással felrobbant néhány bomba, azok tartalma (fehér hab) pedig
óriási csövekből a nézőkre ömlött. De volt ott minden: hatalmas fények,
füst- és egyéb effektek, és a történelem folyamán először, a sétáló Eddie is
megjelent a Killers alatt.
December 23-án újabb érdekes koncertet adott a zenekar. Visszatértek a
kezdeti idők egyik fontos helyszínére, a Ruskin Armsba, hogy GENGHIS
KHAN álnév alatt megünnepeljék Dave Murray 23. születésnapját.
A vidám hangulatot csak fokozta, hogy az év végére a KILLERS
bekerült a Top 10-be Angliában, Franciaországban, Japánban,
Németországban, Svédországban és Belgiumban. Az USA-ban pedig
bekerült a Top 80-ba. Aranylemez lett Angliában, Kanadában, Japánban,
és dupla arany Franciaországban.
Hosszú évek kemény és kitartó munkája után, a sorozatos problémák és
sikerek közepette elérkezett a zenekar az igazi áttörés, a valódi világsiker
küszöbére. 1981 végére egy erőtől duzzadó zenekar várta, hogy
megmutathassa a világnak az IRON MAIDÉN igazi értékeit.
BESTIA SZÜLETIK
 Az előző év sikerei még le sem ülepedtek, a Maiden-gépezet újra
mozgásba lendült. 1982 februárjában bevonultak a londoni Battery
stúdióba, hogy rögzítsék a soron következő albumot. A felvételek ezúttal is
Martin „Farmer” Birch irányítása mellett folytak. Hat hét állt
rendelkezésükre, de már három és fél hét alatt elkészültek. Ez alatt a rövid
idő alatt azonban érdekes dolgok történtek a stúdióban. Valamilyen
természetfeletti erő hatására a fények elkezdtek maguktól lekapcsolódni, a
felvevő felszerelés rejtélyes módon darabokra tört, a tárgyak egymáshoz
ütődtek az éjszaka folyamán, a zenekar felszerelése érdekes hangokat
hallatott. Mindezeket tetőzte Martin Birch balesete. Egy éjszaka, úton a
stúdió felé összeütközött egy másik autóval, amit állítólag egy nagyon
vallásos ember vezetett. A javíttatás 666 fontba került. Martin inkább 667-
et fizetett. Sokan a gonosz művének könyvelték el a történteket.
Mindenesetre érdekes, hogy mindez akkor történt, amikor az új lemez
koncepciója a gonoszra épült.
A nagylemez előzeteseként február 12-én jelent meg RUN TO THE
HILLS címmel az aktuális kislemez. Ez volt a Maiden első, Top 10-ben
végzett kislemeze. A UK-listák 7. helyéig jutott. Bónusznótat is tartalmaz a
maxi TOTAL ECLIPSE (Teljes Napfogyatkozás) címmel. Azonos címmel
létezik egy könyv is, amit John Brunner írt, valamint egy film, de a
kettőnek semmi köze a dalhoz. A kislemezborító rajza már a gonosz
jegyében fogant. Derek nagy küzdelemben ábrázolja Eddie-t, amint éppen
az ördöggel hadakozik mindenféle szörnyek társaságában. A Run To The
Hillshez klip is készült. A képanyagot a Brixton Akadémián filmezték’81
decemberében, David Malett rendezésében. A rögzített anyag régi Buster
Keaton-börleszkfilmrészletekkel lett színesítve.
A BEAST ON THE ROAD elnevezésű turné az angliai Dunstable-ben
kezdődött február 25-én. A show ezután 18 országba látogatott el közel 180
koncerttel. Az előzenekari posztot kezdetben a The Rods, majd a Blackfoot
töltötte be, végül a francia Trust társaságában fejezték be az európai
körutat. Az egyik legfontosabb koncertet március 20-án a londoni
Hammersmith Odeonban adták. A bulit több kamerával rögzítették, de a
felvételek olyan rosszul sikerültek, hogy a The Beast Over Hammersmith-
video végül nem került kiadásra.
A franciaországi fellépések alatt, március 29-én jelent meg a harmadik
Iron Maiden-nagylemez,THE NUMBER OF THE BEAST (A bestia
száma) címmel. Az énekesváltás ellenére a rajongók megrohamozták a
boltokat. Megjelenésének hetében szinte berobbant a UK-lista 1. helyére,
és olt is maradt egy ideig. A Billboard-lista 33. helyéig jutott, és 8 hónapon
át bent maradt a TOP 100-ban. A rajongók minden idők második legjobb
albumának szavazták meg a Kerrang magazinban. Mindenhol túlszárnyalta
a Killers eladásait. A UK-ban több mint 350 ezret adtak el belőle, ami azt
eredményezte, hogy ‘82 nyaráig meghaladta az 1 milliós határt világszerte.
Derek Riggs alkotása ismét telitalálat. Eddie-t a pokol óriás
uralkodójaként ábrázolta, aki az ördögöt bábuként mozgatja. Azonban –
hogy a kép teljes legyen – az ördög, hasonló módon, egy kis Eddie-t
irányít. Érdekes, hogy a festmény eredetileg a Purgatory maxihoz készült,
de akkor elvetették és újat csináltattak Riggsszel. A kép azóta (mint ahogy
a lemez is) klasszikus lett. A borító szerepelt a Morons From The Outher
Space (Idióták a távoli űrből) című film bizonyos jelenetében is. Az egyik
szereplő megőrül, egy másik felmutatja a Number-képet, rámutat Eddie-re,
majd az őrültre, és megpróbál párhuzamot vonni közöttük.
Az albumot egy igazi heavy metál nóta, az INVADERS (Betolakodók)
kezdi, ami egy korábbi dal, az Invasion folytatásának tekinthető. Nemcsak
zeneileg, hanem tartalmilag is rokonságban állnak egymással. A brit földet
fenyegető norvég hadak elleni csata lefolyását ismerhetjük meg.
A nagy invázió után egy líraibb hangvételű Harris-dal következik, a
CHILDREN OF THE DAMNED (Elátkozott gyerekek). A művet egy
1963-ban készült azonos című film inspirálta. A film olyan, telepatikus
képességekkel rendelkező gyerekekről szól, akiket londoni tudósok
kísérleti alanyoknak használnak.
Adrian első Maiden-dala következik a sorban, amit Harrisszel írt
közösen, a THE PRISONER (A fogoly). A művet egy azonos című, 17
részes angol kémfilmsorozat ihlette. A filmben egy brit titkosügynök
feladja a hivatását, és haza akar menni, de ehelyett A Falu nevű helyen
ébred, ahol fogva tartják, és ahol az emberek nevét számokkal helyettesítik.
A főhős a 6 számot kapja. A dal elején hallható intro is a filmből való, a 2-
es számmal jelölt börtönigazgató és a 6-os párbeszéde. Ehhez viszont meg
kellett szerezni az engedélyt a színész producer Patrick McGooham-tól.
Rod Smallwoodra hárult a feladat, aki meglehetősen ideges volt emiatt, de
végül felhívta őt és elmondta neki a részleteket. „Mondd még egyszer, mi a
zenekar neve!” – kérdezte McGooham. „Egy rockzenekar?” – tűnődött
Patrick, aztán kiadta a parancsot: „Csináld!”
 „Megkérdeztem Rodtól, miért volt olyan ideges, amikor felhívta a
színészt”- mondta Steve. – „Mert ő igazi szupersztár, nem úgy, mint ti,
seggfejek!” Bruce: „Amikor kicsi voltam, néztem ezt a tv-sorozatot, és
először nem értettem az egészet. Akkoriban úgy éreztem, nem tartozom
sehová, de aztán amikor a 6-os megfordul és ezt mondja: Én nem egy szám
vagyok, én egy szabad ember vagyok – úgy éreztem, hogy igen: ez vagyok
én. A dal maga Hackneyben, egy próba során született. Clive kiment teázni,
gondoltam, beülök a dobok mögé (Bruce dobosként kezdte pályafutását, de
elég hamar átváltott énekre), és elkezdtem dobolni azt az elég egyszerű
ritmust, ami a The Prisoner elején hallható. Adrian elkezdett játszani hozzá
egy riffet, mire Arry bejött, hogy milyen jó volt ez a riff, és csatlakozott
hozzánk” – meséli Bruce.
Az ismert refrénnel még Beavis és Butthead, a két rémes rajzfilmfigura
is poénkodott. Az egyik epizódban egy börtönbe látogattak el, ahol
találkoztak két sráccal a cellában. Az egyikük egy Iron Maiden-tetoválást
viselt a bal karján. Beavis ezt nagyszerűnek találta. A srác is megjegyezte:
Igen …. a Maiden a király, majd elkezdett ugrálni, léggitározni és énekelni
a Prisoner refrénjét: „Not a prisoner. I’m a free man” – egy fájdalmasan
szörnyű Beavis és Butthead-vokállal kísérve. A 22 ACACIA AVENUE
(Akác fasor 22.) szintén Adrian-szerze-mény olyannyira, hogy a nóta korai
verziója már Adrian Maiden előtti zenekarának, az Urchinnak a
repertoárjában megtalálható volt.
 Adrian: „Egy dal, amit 18 évesen írtam, aztán el is felejtettem. Hat vagy
hét évvel később, mikor már a Maidenben voltam, Steve azt mondta, hogy
ott volt azon a fesztiválon, ahol játszották azt a dalt. Játsszuk el mi is!
Végül platinaalbum lett a lemezből, amire felkerült. Hihetetlen!”
A lemez címadó dala, az Iron Maiden után a másik olyan nóta ami nélkül
nincs Maiden-koncert. Abszolút klasszikus. Az intrója is híres, a Jelenések
Könyvéből hangzik el egy idézet:

„Jaj Neked, óh Föld és tenger

Haraggal küldi Pokolra a vadat,
Mert tudja, hogy kevés az idő.
Hagyd őt, kinek értelme van,
Számlálja meg a fenevad számát,
Mert annak száma emberi sokaság,
Szám szerint hatszázhatvanhat!’
Jelenések Könyve 14/18

A fáma szerint Steve Harris álmodta meg a dalban leírt eseményeket, de

a legendás OMEN II című film is hatással volt Harrisre a mű
keletkezésekor.
A folytatás is egy klasszikus: az első kislemeznóta, a RUN TO THE
HILLS (Fussatok a dombokhoz) szintén szerves része a
koncertprogramoknak.
 Az egyetlen olyan Maiden-dal, ahol Clive Burr neve fel van tüntetve a
szerzők között az a GANGLAND (Bandaföld). Az Invaders után a másik
olyan dal a lemezen, ami soha nem került bele a koncertrepertoárba.
Eredetileg ez a dal került volna a Run To The Hills maxi B oldalára, és a
Totál Eclipse a lemezre, de állítólag a lemeztársaságnál véletlenül
felcserélődött. Bruce szerint viszont Steve Harris áll a dolog mögött, aki
Dickinsonnal ellentétben úgy érezte, hogy a dal túlzottan eltér a Maiden
megszokott stílusától, ezért a zenekar tudta nélkül elintézte a cserét. Bruce
végül, némileg kárpótolva lett – a Totál Eclipse felkerült a Beast On The
Road set listájára. További érdekesség a Ganglanddel kapcsolatban, hogy a
stúdióban elfelejtették rögzíteni Adrian szólóját közvetlenül Bruce sikolya
után, aki később így foglalta össze a történteket: „Túl részegek voltunk a
stúdióban”.
Az albumot végül egy tipikus Harris-mű, a HALLOWED BE THY
NAME (Szenteltessék a te neved) zárja, ami ugyancsak egyik alappillére a
Maiden-életműnek. Kihagyhatatlan koncertdarab.
A The Number Of The Beast minden idők legjobb és legnagyobb hatású
lemezeinek egyike. Generációkon átívelő remekmű. Bruce: „Amikor az
asztrológusok a bolygók együttállását firtatják s azt, hogy ugyanez
legközelebb valószínűleg csak évszázadok múlva fog ismét bekövetkezni –
nos, a The Number Of The Beast esete nem más, mint ugyanennek a zenei
megfelelője”.
Bruce Dickinson neve sehol nincs feltüntetve a szerzők között, aminek
az az oka, hogy a Sámson kiadója, a GEM Records megtiltotta 1 évig
Dickinson-dalok megjelentetését. Bruce bevallása szerint viszont több
dalban is segédkezett.
Rod Smallwood speciális image-t gondolt ki a lemezhez. Bruce később
így kommentálta a dolgot: „Rod úgy gondolta, hogy mindnyájunknak fehér
tornacipőt, farmert, fehér inget és bőrdzsekit kellene hordanunk, mert
szerinte a Robin Hood-mellényemben a Run To The Hills klipben úgy
néztem ki, mint egy vándor.”
A beast turné közben, márciusban a zenekar fellépett egy klasszikus,
szombat reggeli, gyermekeknek szóló tévéshow-ban, a TISWAS-ban. líddie
is elment, de még ő sem tudta elrettenteni a kölyköket attól, hogy
hozzávágjanak néhány tortát a Maiden tagjaihoz.
Március vége a franciaországi koncertekkel telt el, na és egy-két
problémával. Az első incidens a Lille-ből Párizsba vezető úton történt.
Lerobbant a busz, és mivel a roadok előrementek a fővárosba, nem volt
más választás: a zenekar kiszállt és eltolta a buszt egy közeli szervizig. A
koncert helyszínére is éppen csak odaértek. De ezzel még nem volt vége. A
metróvállalat úgy döntött, hogy rockkoncertek idején nem üzemelteti a
metrót, így közel 5000 rajongó döntött úgy, hogy a koncert után tönkreteszi
a metrókocsikat. Az ügy nagy sajtóvisszhangot kapott annak idején.
Bruce mellkasi fertőzése miatt három koncert elmaradt a francia
Riviérán, és csak a felépülése után folytatódhatott a turné Svájcon,
Németországon, Hollandián és Belgiumon keresztül a francia TRUST
társaságában.
Az európai turné végén jelent meg a következő maxi THE NUMBER OF
THE BEAST címmel. A B oldalon a Remember Tomorrow élő változata
hallható, amit a borító szerint Olaszországban rögzítettek még ‘81-ben,
Bruce első koncertjeinek egyikén. A valóság azonban más. A felvétel
stúdióban készült, zenei része a Maiden Japán lemez Rememberje,
Di’Anno éneksávját pedig lecserélték Bruce-éra.
Derek Riggs közben eldöntötte az ördög és Eddie közötti csatát. A
borítón sokunk kedvence az ördög levágott fejét tartja a kezében. A dalhoz
készült videoklip a zenekart mutatja be koncert közben, felvonultatva a
Beast On The Road összes látványelemét. Feltűnik egy versenytáncos
páros 6-os sorszámmal, vasvillával fenyegetőző ördögök (az egyik ördög
szerepében Nicko McBrain), és legendás, 3 m magas, sétáló Eddie is
megjelenik. A felvételt 1982. március 10-én rögzítették a Newcastle City
Hallban. A rendező, David Malett, a Run To The Hills klipjéhez hasonlóan
ezúttal is felhasznált fekete-fehér filmrészleteket. Egy 1958-ban készült
horrorfilm (How To Make A Monster?) részleteit vette kölcsön.
Európa után Amerikában folytatódott a Beast On The Road. Az első
fellépés a Michigan állambeli Flintben volt május 11-én. Mivel az
Államokban még mindig nem tudtak főzenekarként turnézni, az első három
hétben a Rainbow vendégei voltak, ami főleg Dave-nek és Bruce-nak volt
nagy élmény, akik nagy rajongói Richie Blackmore-nak. Bruce túl sokat
headbangelt ezeken a koncerteken, ezért egy ideig kénytelen volt egy
nyaktartó gallért hordani, amit csak a koncerteken vett le.
 A Rainbow után a 38 Special társaságában folytatódott a turné júniusban,
az Államok délkeleti részén. Az egyik legemlékezetesebb fellépés június
11-én volt Memphisben. Ezen a napon volt Donnie Van Zant (38 Special)
születésnapja, és ebből az alkalomból Eddie az ő fellépésük alatt is kiment
bohóckodni a színpadra.
Az USA-turné első főzenekari fellépését a New York-i Palladiumban
adta a Maiden, június 29-én. A bulit a helyi rockrádió élőben közvetítette.
A buli hangulatát csak az rontotta el, hogy egy rajongó feldobott egy
petárdát a színpadra, ami fejen találta Dave gitártechnikusát, Bill Barclayt.
Szerencsére megúszta kisebb sérülésekkel; rögtön kórházba szállították, és
pár nap múlva visszatérhetett az utazó csapathoz.
Az amerikai körutazás alatt már kezdett elharapódzni az Eddie-mánia.
Újabb és újabb képek árasztották el a piacot attól függően, hogy éppen hol
lépett fel a zenekar. Kaliforniában egy cápás szörfdeszkán szörfözött,
Texasban armadillót rágcsált, New Yorkban pedig az Empire State Building
tetején tűnt fel King Kong társaságában. A palladiumi fellépéshez is készült
egy kép. Eddie Ozzy Osbourne levágott fejét tartotta kezében, utalásképpen
Ozzy egy évvel azelőtti amerikai fellépéseire, ahol galamb- és
denevérfejeket harapott le. Don Arden, Ozzy főnöke betiltatta a képet.
Júliusban Kanada következett, majd a Scorpions és a Girlshool
társaságában ismét Amerika. Mivel a skorpiók’ is nagy focirajongók,
elkerülhetetlen volt egy Iron Maiden-Scorpions rangadó. A kemény
küzdelem végül 0:0-s döntetlennel ért véget.
 A nyári fellépések alatt a Moral Majority és a God Squad elnevezésű
szervezet tagjai kisebb hadjáratot indítottak a Maiden ellen. Azt akarták
elérni, hogy a ‘Number’ lemezborítójára ragasszanak egy figyelmeztető
címkét, mert szerintük sátánista szövegeket tartalmaz az album. Nem érték
el a céljukat.
Augusztus végén újabb kitérő következett. Ezúttal az angliai Reading
fesztivál kedvéért szakította félbe amerikai körutazását a Vasszűz. 1980-
ban speciális vendégekként már felléptek a fesztiválon, most viszont már
főzenekarként szerepeltek. Meg is ijedtek a lehetőségtől, de végül minden
simán ment, még a végén jameltek is egyet a színpadon a blackfootos
Ricky Medlocke-kal. A ZZ TOP klasszikusát, a Tush-t játszották együtt.
Szeptember 12-én volt az utolsó koncert a Scorpionsszal Portlandben.
Klaus Meinéék a Drifter alatt felmentek a színpadra, és összekötötték
Bruce kezét, hogy ne tudja megtapsoltatni a közönséget. A Maiden tagjai
válaszképpen a Scorpions-szett végén törülközővel a fejükön jelentek meg
– szemük elé villát tartva –; utalva ezzel a Blackout lemezborítójára. Az
amerikai turné hátralévő részét október közepéig a Judas Priest
vendégeiként játszották végig. Ezután egy kisebb pihenő következett: nyolc
nap Honoluluban, amiből hat napon át esett az eső.
 November 7-én kezdődött az ausztráliai körút, ahol korábban még nem
járt a zenekar, sőt a Rainbow 1976-os turnéja óta a Maiden volt az első
külföldi rockzenekar, aki a földrészen játszott. Ennek ellenére a Number az
ottani lemezlistán is bekerült a Top 10-be, és több mint 80 ezret adtak el
belőle.
A kenguruk földje után egy 10 állomásos japán turnéval ért véget a Beast
On Ihe Road, december 10-én, Niggatában. Ez a koncert egyben Clive Burr
utolsó fellépése mint Iron Maiden-dobos. Személyi okokra való
hivatkozással kivált a zenekarból. Akkor sem, és azóta sem derült ki a
valódi ok. Mindenesetre a barátság megmaradt közte és a zenekar között.
Az újságok már korábban is cikkeztek egy bizonyos NICKO MC’BRAIN-
ról, aki feltűnően sokat mutatkozott a Reading fesztivál VIP-sátrában a
maidenes tagokkal. Nicko már ismerte a Maident, hiszen a Trust, ahol
játszott, már évek óta turnépartnere volt a Vasszűznek. A pletyka ennek
ellenére igaz
A zavartalan munkavégzés érdekében január 8-án az egész stáb öt hétre
Jerseybe utazott. Az ottani Chanel-szigeteken kibérelték a Le Chalet hotelt.
Jó döntés volt ez a fajta elszigetelődés, az 5 hét elteltével egy teljes
lemezanyaggal a zsebükben vonulhattak be a Bahamákon lévő Compass
Point stúdióba, Martin ‘Marvin’ Birch irányítása alatt. Martin ekkor már
főállásban dolgozott a Maidennek, semmilyen más munkát nem vállalt. A
felvételek rekordidő (4 hét) alatt elkészültek, bizonyítva ezzel is a zenekar
remek formáját. Ezután már csak a keverés volt hátra az Electric Lady
Sound stúdióban, New Yorkban.
Az előzetes maxi április 11 – én jelent meg FLIGHT OF ICARUS
(Ikarus repülése) címmel. A B oldal ezúttal egy feldolgozást tartalmazott, a
Montrose zenekartól az I’VE GOT THE FIRE-t. A Sanctuary maxin már
fellelhető volt a dal, de a stúdióhangzás és Dickinson hangja új
megvilágításba helyezte a dalt, ‘fémesebbe vált a korábbi – punkosan nyers
– változathoz képest. Ez volt az első maxi, amit kiadtak az USA-ban is.
Mérsékelt sikert aratott, viszont Angliában a 11. helyet érte el a listákon.
Derek a címadó dalhoz igazította a borítót. A kép Ikarust ábrázolja, amint
égő szárnyakkal a mélybe zuhan, az előtérben pedig tragédiájának
okozóját, Eddie-t láthatjuk lángszóróval a kezében.
A dalhoz készült videoklip az első igazán művészi munka a zenekar
pályafutása során. A rendező, Jim Yukich a felvételt a lemezfelvételek alatt
a Compass Point-ban és környékén filmezte. A videón láthatunk egy
csuklyás figurát is egy szikla szélén. Nickónak jutott ez a ‘megtisztelő’
szerep. Órákig állt a viharban arra várva, hogy le tudják filmezni, amint
éppen villámlik. Hiába vártak.
Egy április 28-ai titkos olasz buli után, hivatalosan május 2-án az angliai
Hull városában kezdődött a harmadik, világ körüli turné, a WORLD PIECE
TOUR a Grand Prix nevű előzenekarral. Ettől a turnétól kezdve állandó
főzenekari státusba lépett az Iron Maiden. Az új évre való felkészülést már
Nicko társaságában kezdte meg a Maiden.
A Number lemez korábban elérhetetlennek tűnő magasságokba emelte a
zenekart. Az örökké éhes rajongókat nem lehetett sokáig váratni, ezért az
1983-as év is intenzív munkával kezdődött. Az Iron Maiden belekerült a
lemez-turné-lemez-turné körforgásba, véglegesítve helyét a legnagyobbak
között.
ÉRTELEM A MEGSZELÍDÍTETT FÖLDÖN
A zavartalan munkavégzés érdekében január 8-án az egész stáb öt hétre
Jerseybe utazott. Az ottani Chanel-szigeteken kibérelték a Le Chalet hotelt.
Jó döntés volt ez a fajta elszigetelődés, az 5 hét elteltével egy teljes
lemezanyaggal a zsebükben vonulhattak be a Bahamákon lévő Compass
Point stúdióba, Martin ‘Marvin’ Birch irányítása alatt. Martin ekkor már
főállásban dolgozott a Maidennek, semmilyen más munkát nem válalt. A
felvételek rekordidő (4 hét) alatt elkészültek, bizonyítva ezzel is a zenekar
remek formáját. Ezután már csak a keverés volt hátra az Electric Lady
Sound stúdióban, New Yorkban.
Az előzetes maxi április 11-én jelent meg FLIGHT OF ICARUS (Ikarus
repülése) címmel. A B oldal ezúttal egy feldolgozást tartalmazott, a
Montrose zenekartól az I’VE GOT THE FIRE-t. A Sanctuary maxin már
fellelhető volt a dal, de a stúdióhangzás és Dickinson hangja új
megvilágításba helyezte a dalt: fémesebbé vált a korábbi – punkosan nyers
– változathoz képest. Ez volt az első maxi, amit kiadtak az USA-ban is.
Mérsékelt sikert aratott, viszont Angliában a 11. helyet érte el a listákon.
Derek a címadó dalhoz igazította a borítót. A kép Ikarust ábrázolja, amint
égő szárnyakkal a mélybe zuhan, az előtérben pedig tragédiájának
okozóját, Eddie-t láthatjuk lángszóróval a kezében.
A dalhoz készült videoklip az első igazán művészi munka a zenekar
pályafutása során. A rendező, Jim Yukich a felvételt a lemezfelvételek alatt
a Compass Point-ban és környékén filmezte. A videón láthatunk egy
csuklyás figurát is egy szikla szélén. Nickónak jutott ez a megtisztelő
szerep. Órákig állt a viharban arra várva, hogy le tudják filmezni, amint
éppen villámlik. Hiába vártak.
Egy április 28-ai titkos olasz buli után, hivatalosan május 2-án az angliai
Hull városában kezdődött a harmadik, világ körüli turné, a WORLD PIECE
TOUR a Grand Prix nevű előzenekarral. Ettől a turnétól kezdve állandó
főzenekari státusba lépett az Iron Maiden.
A várva várt nagylemez a sheffieldi koncert napján, május 16-án jelent
meg PIECE OF MIND (Az értelem része) címmel. Megjelenésének
hetében a 3. helyre került a listákon, majd a rajongók minden idők legjobb
heavy metál lemezének szavazták meg a Kerrang magazinban.

Derek is nagyszerű képet festett az album számára. A kopaszra borotvált

Eddie sikertelen szabadulási kísérletét láthatjuk kényszerzubbonyából,
valamint a nyakára erősített fémbilincsből. Mindnyájunk kedvencét
megszabadították az agyától, két különálló fejrészét összecsavarozták. A
borító hátoldalán ismét a Jelenések Könyvéből található egy idézet: „És
Isten letöröl minden könnyet a szemetekről, és nem lesz többé halál. Sem
bánat, sem sírás, és nem lesz többé sírás. A régi dolgok eltávolodnak a
messzeségbe.” Az eredeti szövegben az ‘agy’ szó helyett ‘kín’ szerepelt, de
kicserélték, ezzel is arra utalva, hogy hősünket megszabadították a
tudatától, és bezárták a diliházba.
Az albumot egy intenzív Harris-dal nyitja, a WHERE EAGLES DARE
(Ahová a sasok merészkednek). Egyértelműen Alistair MacLean azonos
című könyve alapján íródott. Film is készült a történetből Clint
Eastwooddal és Richard Burtonnel a főszerepben. Nálunk a könyv és a film
is Kémek a Sasfészekben címmel futott. A film elején hallható zenei
aláfestés a World Piece Touron intróként is szerepelt. Külön ki kell emelni
Nicko munkáját. Az egész lemezen, de főleg ebben a dalban hihetetlen
dolgokat művel. Szinte végigszólózza az egész számot. Későbbi
dobbemutatókon előszeretettel idézte meg a tétel egyes részeit.
Bruce ezen a lemezen már kiélhette dalszerzői képességét. Első önálló
dala a REVELATIONS (Jelenések) címet kapta. A tétel első versszakát a
G. K Chesterton által írt angol himnuszból emelte át.
A folytatás is Bruce nevéhez fűződik, de ezúttal Adrian is besegített
neki. A FLIGHT OF ICARUS-t (Ikarusz szárnyalása), egyértelműen
Ikarusz története ihlette. Az ókori görög mitológia szerint Kréta szigetén élt
egyszer egy Minósz nevű király. Az athéniak megölték az egyik fiát, mire a
király átkot hozott a királyságra egy félig ember, félig bika szörny képében,
akit Minotaurusznak hívtak. Minósz elrendelte, hogy minden 9. évben hét
athéni ifjút és hét szűzt kell küldeni Krétára, akiket felfalatnak
Minotaurusszal, aki egy labirintusban lakott. A labirintust egy híres építész,
Daedalus építette, aki Minósz foglya volt, így nem tudta tovább adni a
labirintus titkát. Ikarusz Daedalus fia volt. Abban az időben Daedalus
megpróbált kiszabadulni börtönéből, ezért szárnyakat készített: a tollakat
viasszal ragasztotta össze. Az egyik szárnyat magának, a másikat pedig a
fiának csinálta, aki vele menekült. Apa és fia elrepültek Krétáról, de
Ikaruszt elragadta a lelkesedés, túl magasra repült, túl közel a Naphoz. A
hő felolvasztotta a viaszt, a tollak széthullottak, és a fiú belezuhant az
óceánba.
A DIE WITH YOUR BOOTS ON (Csizmában halj meg!) szintén egy
Dickinson-Smith szerzemény, kiegészítve Harris ötleteivel. Erőteljes
koncertnóta, abszolút klasszikus.
Nála már csak a THE TROOPER (A lovas katona) című Harris-mű a
klasszikusabb. Kihagyhatatlan koncertprogram. Alapja a krími háború
legnagyobb és legvéresebb csatája, a balaklavai ütközet. Egy téves parancs
miatt közel 700 angol lovas katona vesztette életét az orosz ágyútűzben. Az
esemény sok írót, festőt megihletett az idők folyamán. A leghíresebb talán
Lord Alfred Tennyson műve, a Change Of The Light Brigade (A
könnyűlovasság támadása), 1864-ből. Azonos címmel több film is készült.
Az első 1936-ban, a magyar származású Michael Curtiz (Kertész Mihály)
rendezésében, Erről Flynn főszereplésével. A The Trooper klipjében is
ebből a filmből láthatunk részleteket. A másik angol filmet Tony
Richardson rendezte 1968-ban. Ő rendezte A hosszútávfutó magányossága
című filmet is, de erről majd később.
Dave Murray utoljára a Twilight Zone esetében szerepelt mint dalszerző.
Most ismét írt egyet, STILL LIFE (Csendes élet) címmel és Steve
közreműködésével. A dal egy olyan srácról szól, akit mágnesként vonz a tó
vize, arcokat lát a víztükörben, hangokat hall, és rémálmai vannak. Végül –
barátnőjét is magával rántva – beleugrik a tóba. Az alapot Ramsey Campell
műve, a The Inhabitant Of The Lake (A tó lakója) insprirálta. Still Life
címmel később Shaun Hutson írt egy horrornovellát a Maiden
lemezborítókról. Egy érdekes szöveg vezeti be a dalt: két, visszafelé
játszott üzenet, egyik a másik után. Az első mondat: „What ho sed de thing
wid de three boncé”, ami ezt jelenti: „Mi az, hé? – mondta a háromfejű
szörny”. A második: „Dont meddle wid things you don’t understand”. A
jelentése: „Ne dugd bele az orrod olyasmibe, amihez nem értesz.” A
Maiden ezt azért csinálta, hogy legyen min törniük a fejüket azoknak, akik
sátánista zenekarnak állították be a Maident. Amúgy mind a két mondat
egy-egy átejtés, melyek egy ‘70-es évekbeli rádióshow-ból valók, Idi
Amintól. A show-ban egy angol színész, John Bird (Idi Amin
megszemélyesítője) tökéletes ugandai kiejtéssel megmagyarázta, hogy az
eltűnt ugandai minisztereket felküldtek a Plútóra. Az anyagot Alan Corenn
írta, aki kitűnő humorista, és a Punch szerkesztője is volt egy időben. A
rádióadás anyagát egy lemez is tartalmazza, aminek a címe: Collected
Broadcasts Of Idi Amin (1975). A Still Life végén – ha feltekered a
hangerőt –, az utolsó hang után hallani lehet Nickót, amint azt mondja:
„Yeah, ez kib….tt jó volt!”
A következő Harris-szerzeményt, a QUEST FOR FIRE-t (A tűz
keresése) az Oscar-díjas rendező, Jean-Jacques Annaud azonos című filmje
inspirálta, ami pedig J. H. Rosny regénye alapján készült. A történet 80.000
évvel ezelőtt játszódik. Az ember már két lábon járt és megkezdte
erőfeszítéseit a fennmaradásért. Van egy törzs, melynek tagjai szinte
évszázadokkal megelőzik kortársaikat, ők már ismerik az életet adó tüzet,
és tudják: birtoklása minden kincset megér. Egy nap azonban a törzstől
ellopják a tüzet, és három önkéntes vállalkozik arra, hogy megpróbálja
visszaszerezni.
Egy újabb utalásokkal telepakolt Smith-Dickinson nóta következik, a
SUN AND STEEL (Nap és acél). A mű Miyamoto Musashiról szól, aki
egy legendás japán kardvívó volt. A dalszöveg utalásokat tartalmaz
Musashi könyvére, melynek címe – A Book of the five rings (Az öt gyűrű
könyve). A szerző 13 évesen gyilkolt először, amikor legyőzte ellenfelét,
egy szamuráj harcost. 16 éves korában küzdött másodszor, és azt az
ellenfelét is megölte. Erről szól a dal első versszaka. Musashi könyve öt
részből áll, ezek: Earth (Föld), Water (Víz), Fire (Tűz), Wind (Szél), Void
(Űr). Erre utal a második versszak első két sora. A maradék három sor
szintén egy olyan mozzanat, amit Musashi írt le könyvében. A történet
ezenkívül összhangban van még Kejutsu könyvével is, melynek címe: The
Japanese Art Of Swordsmanship (A kardvívás japán művészete).
 Ha valakinek még nem lenne elég az utalásokból, annak a záróeposz, a
TOTAME A LAND (Megszelídített föld) megértéséhez is film- és
könyvismeretre lesz szüksége. Frank Herbert híres sci-fi regénye, a Dűne
ihlette meg annyira Harrist, hogy a címet, valamint intróként egy idézetet is
át akart venni a könyvből, de Herbert ezt nem engedélyezte. A történetből
több filmadaptáció is készült. Steve sok könyvbéli szereplőt és helyszínt
megemlít a szövegben, melyeknek szerepét érdemes tisztázni. A Dűne nem
más, mint az Arrakis bolygó másik neve. Itt találhatóak azok a hatalmas
méretű, mindent elnyelő homokférgek. Anyagcseréjének terméke a fűszer,
az az életfontosságú kivonat, amire mindenkinek szüksége van. A
Fremenek az Arrakis lakói közé tartoznak, ők a sivatag kalózai. A Muad
Dib név egy, a sivatagi életmódhoz tökéletesen alkalmazkodott ugróegér
fajt jelöl, amit a Fremen Föld szellem mitológiája a bolygó második
holdján található folthoz társít. Ez a lény csodálat tárgya a Fremenek
között, mert dacol a sivatag minden veszélyével. Muad Dib szülőhelye a
Caladan, a Delta Pavonis harmadik bolygója. Itt él a genetikai úton
létrehozott Kwizatz Haderach is, aki mentális erejével át tudja hidalni a
teret és az időt. Az ő feladata, hogy megszerezze a Gom Jabbart, ami egy
mérgezett hegyű tű.
 A Piece Of Mind méltó folytatása lett a Number lemeznek, melyben
jelentős érdemei vannak Bruce Dickinsonnak, aki kulturált szövegeivel
sokat hozzátett az album sikeréhez, és persze Nicko jelenléte is új
dimenziókat nyitott meg a zenekar előtt.
A World Piece Tour a telt házas (a Hammersmith Odeonban 4 egymást
követő este) angliai körutazás után, júniusban már a Rock Goddes
társaságában folytatódott Európa többi részén. A zenekar először járt olyan
helyeken, mint Finnország és Luxemburg, de érintették Belgiumot,
Hollandiát és a többi skandináv országot is.
Egy nappal az USA-tour előtt, június 20-án jelent meg a következő maxi,
a THE TROOPER. A kiadvány a Flighthoz hasonlóan a TOP 30-ban
kezdte, és egészen a 21. helyig tornázta fel magát. Bónusznótaként Harris
egyik kedvencétől, a legendás Jethro Túlitól dolgozták fel a CROSS EYED
MARY-t (Kancsal Mary). A borító már a kopasz Eddie-t mutatja egy véres
csata túlélőjeként – kezében karddal és a brit zászlóval. Visszatérő
motívumként a háttérben megjelenik a halál kaszása (Doctor Death) is. A
kép az évek folyamán legalább akkora klasszikus lett, mint maga a dal. A
videoklip kedvéért külön felépítették a World Piece Tour alkalmával
használt díszletet, hogy egy koncertnek tűnő felvétel készüljön. A
filmbevágások a már említett 1936-os The Charge Of The Light Brigádé
című filmből valók.
Az első, teljesen főzenekari USA-tour június 21-én indult Casperben, a
Fastway és egy másik NWOBHM-legenda, a Saxon társaságában.
 A túra támogatására, az EMI videovállalata, a PMI egy videót is kiadott
VIDEO PIECES címmel. A viszonylag rövid (18 perces) anyag az utolsó
két nagylemez promóciós klipjeit tartalmazza.
Augusztusban a Saxont a Coney Hatch nevű banda váltotta az
előzenekari poszton, szeptember végétől pedig a Quiet Riot volt a
nyitózenekar a Vasszűz előtt.
A sikeres turnét egy furcsa per árnyékolta be. Augusztus 15-én, a
buffalói koncerten a színpadra invitáltak egy Suzette Kolaga nevű hölgyet
(a helyi ‘Miss Heavy Metál’ verseny győztesét), hogy egy korbácsot
csattogtatva erotikus táncot lejtsen Dickinson körül. A koncert után a lány
azt állította, hogy Bruce provokálta, inzultálta, lökdöste, majd letépte a
fürdőruhája felső részét. A State Supreme Courtnak benyújtott perben 150
ezer dolláros általános kártérítést követelt a zenekartól, Dickinsontól és a
menedzsmenttől. Állítólag a felek peren kívül megegyeztek.
A World Piece Tour In USA legfontosabb fellépésére október 8-án került
sor a legendás Madison Square Gardenben, 18 ezer ember előtt. A
koncertre külön póló is készült Eddie-vel, amint a Madison fölé magasodik,
melyből egy agy türemkedik ki. A diadalmenet végül október 25-én, St.
l,ouise-ban ért véget.
Közel kél hót pihenő után, a turné zárószakasza ismét európai
koncertekből állt. A többnyire Németországra koncentráló körút (két hónap
alatt 18 német koncert) november 7-én startolt Hannoverben, a Michael
Schenker Group vendégszereplésével. A Maiden nagyságát jelzi, hogy az a
Michael Schenker melegítette be a közönséget Harriséknek, aki Steve
bálványozott zenekarában, az UFO legjobb korszakában nyűtte a hathúrost.
A nyolc hónapon át tartó, közel 150 koncertet jelentő túra végül
Dortmundban, a ZDF fesztiválon ért véget, ahol a négynapos rendezvényen
olyan bandák léptek még fel, mint a Judas Priest, Scorpions, Def Leppard,
Quiet Riot, MSG, Krokus és maga Ozzy Osbourne is tiszteletét tette.
Európa szinte minden tv-csatornája (köztük a miénk is) közvetítette az
eseményeket. A zenekar úgy döntött, hogy az utolsó koncerten véget vét
Eddie uralmának. A ‘bűntettet’ az Iron Maiden című dal végén követték el.
Bruce egy óvatlan pillanatban elkapta a gyanútlanul sétáló Eddie fejét,
kitépte az agyát, majd lerántotta a földre. Ekkor a többiek is
bekapcsolódtak. Harris a West Hamat megjárt rúgásaival járult a dologhoz,
Dave pedig az előzőleg összetört Fenderjével vetett véget Eddie
szenvedéseinek. Sokak kedvence eltávozott az élők sorából. (R.I.P.)
 Ez a szomorú esemény zárta az évet, ami ismét az Iron Maidentől volt
hangos világszerte.
HÓRUSZ SZEME
Rod Smallwood 1984-ben sem engedélyezett sok pihenőt a zenekarnak,
hiszen január végén az Iron Maiden-legénység újra a Le Chalet hotelben
találta magát, hogy megírja és begyakorolja az új dalokat. Gyorsan haladt a
munka, márciusban már a Compass Point stúdióban rögzítették az anyagot,
Martin ‘Pool Bully’ Birch vezetésével. Mialatt Martin New York-ban a
lemez keverését végezte az Electric Ladyland stúdióban, addig a zenekar
szabadságot kapott. Dave – régi álmát teljesítve – Egyiptomba utazott,
hogy megnézze a piramisokat, majd a Nílus mentén az összes megmaradt
ókori látványossághoz ellátogatott. Adrian Dél-Írországba ment horgászni,
Steve pedig New York-ban maradt Martin mellett, ellenőrizni az album
utómunkálatait. Bruce újra űzni kezdte régi kedvenc sportját, a vívást, és
Los Angelesbe utazott edzeni. Nicko pedig visszament Jerseybe, hogy
kedvenc elfoglaltságának – a különböző bárok felkutatásának és
megismerésének – hódoljon.
 Júniusban aztán újra összejött a csapat, hogy egy négyhetes intenzív
próbával készüljön fel a következő, minden addiginál nagyobb erőpróbára.
Augusztus 3-án tartották a főpróbát Hannoverben, ahol felépítették a
színpadot, a fényberendezéseket, a show-elemeket. Mindent, ami minden
idők leglátványosabb és legnagyobb Iron Maiden-turnéjához kellett.
Étvágygerjesztőként augusztus 6-án jelent meg az előzetes maxi, a 2
MINUTES TO MIDNIGHT. A B oldal ismét egy feldolgozást tartalmazott
a Beckett nevű zenekartól, a RAINBOW’S GOLD című dalt. Érdekes
adalék, hogy Adrian és Dave ‘70-es évek elején létezett sulizenekarával, az
Evil Waysszel is feldolgozta ezt a számot. Az akkori változat a
RAINCLOUDS címet viselte. Extrabónuszként egy MISSION FROM
‘ARRY című tétel is szerepelt a kiadványon. A szerzők Harris és McBrain,
a hangmérnök pedig maga Dickinson volt, és az egész nem más, mint egy
meglehetősen éles hangú vita. A veszekedés 1983. augusztus 18-án
Allentownban tört ki a koncert után. Az előzmény egy, a koncerten történt
esemény volt. Nicko épp szólózni kezdett, amikor Steve basszuscucca
kiment. Harris ekkor szólt egy roadnak, hogy menjen és mondja meg
Nickónak, hogy próbálja meg kicsit megnyújtani a szólóját, amíg rendbe
hozzák a hibát. A baj az volt, hogy a road elkezdett integetni Nickónak,
akit ez annyira megzavart, hogy elrontotta a szólót. A buli után dühében
leütötte a srácot, ami hatalmas veszekedést eredményezett Steve és közte.
A feszültséget még jobban fokozta Bruce megjelenése egy diktafonnal,
aminek végül a felvételt köszönhetjük. Nicko később úgy kommentálta az
esetet, hogy akkor nagyon közel került a zenekar elhagyásához.
Derek egy politikai hangvételű borítót készített, amin Eddie mint a
háború rémével fenyegető fegyveres katona tűnik fel. A háttérben egy
atombombafelhő és a nagyhatalmak zászlói láthatóak. A címadó dalhoz
készített klip Tony Halton munkája. A zenekar szereplése szinte minimális
a videón. Egy-két koncertjellegű bevágástól eltekintve egy remekül
összerakott történet uralja az egész felvételt, amit a hannoveri főpróba
idején rögzítettek.
A WORLD SLAVERY TOUR augusztus 9-én indult az akkor még
létezett vasfüggöny mögött, a lengyelországi Varsóban. Akkor nagyon nagy
eseménynek számított, hiszen ritkán járt nyugati zenekar a keleti régióban.
A banda egy videóstábot is vitt magával, hogy dokumentálják az
eseményeket. Az öt, lengyelországi koncerthez külön Eddie-kép is készült,
ahol hősünk egy fal tetején ül kezében a lengyel és a brit zászlóval. Bruce
így emlékezett vissza a lengyelországi kirándulásra: „Sosem felejtem el
Joseph-et, a lengyel biztonsági felelősünket, aki egyik nap – miután
bedobott néhány vodkát, amitől tartósan laza hangulatba került – elmesélte,
hogyan lehet egy lány egyszerre négy férfival úgy, hogy közben Strauss
Kék Duna keringőjét dúdolja. Azóta ezt jelenti nekem a kelet-európai
folklór.”
Ezután Bécs következett, ahol szintén nem járt még a csapat, majd
augusztus 17-én az első magyarországi fellépés az akkor még létező
Budapest Sportcsarnok parkolójában. Az előzenekar a P. Box volt. Olyan
nagy eseménynek számított akkoriban a Maiden fellépése, hogy még a
Híradó is beszámolt róla. A nagy érdeklődést mutatja az is, hogy több mint
25 ezer ember zsúfolódott össze a színpad előtt, de a lezárt környéken
állítólag közel 50 ezer ember próbált részese lenni az eseménynek.
Többekkel találkoztam azóta, akik nem is voltak igazán rajongók, de úgy
érezték: ott kell lenniük ezen a népünnepélyen. A World Slavery Tour
díszlete volt az addigi leglátványosabb és legnagyobb, amit a Maiden
használt. Az egyiptomi díszletet talán még azóta sem tudta túlszárnyalni a
zenekar. Ennél a turnénál kezdték el használni a máig alkalmazott festett
háttérvásznakat. Szintén ettől a turnétól kezdve változott meg a koncert
csúcspontjának számító Iron Maiden-dal látványvilága is. Eddig a sétáló
Eddie jelentette a fő attrakciót, de itt már a háttérben mozgatott hatalmas
múmia Ed jelentette ezt. Persze, a sétáló Eddie is tiszteletét tette, de nem
kelhetett versenyre a fáraó Eddie díszlet mögül előbújó, füst- és
pirotechnikai effektekkel kísért szörnnyel. Az előző turnén már volt egy
próbálkozás erre, de akkor a Piece Of Mind-os Eddie fejét mintázó
háttérdíszlet végig jelen volt a koncerten, a fő attrakció még mindig a sétáló
Ed volt. Bruce a turné kedvéért egy maszkot is csináltatott, hogy a
Powerslave alatt abban riogassa a nagyérdeműt. Budapest után, a volt
szocialista országok közül még Jugoszlávia részesülhetett a Maiden-show-
ból, majd az utazó cirkusz Olaszország felé vette az irányt, hogy
meghódítsa az olasz, francia, spanyol és portugál rajongókat.
 A madridi koncert napján, szeptember 3-án jelent meg a régóta várt új
lemez, a POWERSLAVE. A kiéhezett rajongók a UK-lista 2. helyére
juttatták a korongot. A borító ez esetben különösen nagyszerű lett. A
Dortmundban meggyilkolt Eddie-t fáraóként ábrázolta, amint a neki épített
piramisba temetik. A hátoldalon még egy szarkofág is található, amibe
Eddie tetemét helyezték. Egy szellemalak is látható a szarkofág mellett:
Anubisz, a sakálfejű isten, aki a temetők és a balzsamozás istene volt az
egyiptomi mitológiában. Tőle jobbra a falon egy részlet látható a Halottak
Könyvéből, a szívmérlegelés. A halott szívét mérlegre teszik, míg a másik
serpenyőbe az igazság istennője, Maat tolla kerül. A szívnek nem szabad
súlyosabbnak lennie a tollnál. A mérlegelést Anubisz végzi. A borítón
látható piramist Derek II. Ramszesz sziklapalotájának bejáratáról másolta,
felhasználva még a Kheopsz-piramis-ról készült felvételeket. A belső
borítón látható fotó nem egy eredeti sírkamrában, hanem egy fotóstúdióban
készült Los Angelesben. Riggs elmondása szerint a festményt az Indiana
Jones filmtrilógia inspirálta. Ezzel kapcsolatban egy rejtett üzenetet is
található a képen. Az egyik sírkamra fölött ez áll: „Itt járt Indiana Jones!
1941”. Vele szemben pedig egy vicces figura, alatta egy felirat: „Micsoda?
Nincs Guinness”. Van még két rejtett üzenet, amit tényleg eldugott a mi
Riggs barátunk. Az egyik egy „Bolloks” (Marhaságok), és egy „Wot a load
of crap” (Mennyi baromság) felirat. Mindkettőt a hieroglifák között kell
keresni. Az itt felsorolt rejtett üzeneteket viszont csak az keresse, akinek az
eredeti bakelitverzió van meg, a CD-s nemzedék ne is próbálkozzon! Bruce
egy interjúban elmondta, mi inspirálta a zenekart az egyiptomi hangulat
létrehozására: „Az ötlet tőlem származik, de még sosem jártam
egyiptomban. Egyedül Dave járt már ott, és egészen hihetetlennek találta.
Eddie-re gondoltam, aki hiányozni kezdett mindnyájunknak. Ekkor támadt
az az ötletem, hogy miért ne támaszthatnánk fel ismét Napistenként, mint
egy fáraó?”
Csakúgy, mint minden eddigi LP-nél, egy Harris-dal indítja a lemezt, az
ACES HIGH (Ászok a magasban). A dal a II. világháborús angol pilótákról
szól. Ők vezették be az ász kifejezést: amelyik pilóta öt igazolt légi
győzelmet aratott, megkapta a megtisztelő ász címet. Harris legnagyobb
bánatára a II. világháború leghíresebb ásza nem angol volt, hanem egy
Erich Hartmann nevű német pilóta 352 légi győzelemmel.
A folytatásban Adrian talán legklasszikusabb Maiden-nótája, a 2
MINUTES TO MIDNIGHT (Két perccel éjfél előtt) következik. A dal
alapja Stanley Kubric klasszikus filmje, a Dr. Starngelove.
A korai lemezek után a Powerslave is szolgál egy instrumentális
darabbal. A kissé különös című LOSFER WORDS (BIG ‘ORRA) nótával.
A furcsaság magyarázata, hogy az irodalmi angol használata helyett a
szavakat a kelet-londoni (East End-i) kiejtés szerint fonetikusan írták le.
Ennek megfelelően a Losfer Words a Lost For Words, azaz a kifogyva a
szavakból kifejezésből alakult ki, míg a Big ‘Orra a Big Horror (nagy
horror) kifejezést rejti. A magyarázat helyességét az is alátámasztja, hogy
egy instrumentális darabról van szó, tehát Steve tényleg kifogyott a
szavakból, és pusztán a zenével tárja elénk érzéseit. Ezek az érzések pedig
meglehetősen sokszínűek, amit a rengeteg ikergitárbetét és bonyolult
ritmusváltás ékesen bizonyít.
Bruce kardvívói szenvedélye több dalban is tetten érhető, az egyik ilyen,
a FLASH OF THE BLADE (A penge villanása). Elfogult vagyok a dallal,
mert ez az én kedvenc Maiden-dalom, de sajnos a lendületessége ellenére
soha nem került a koncertprogramba. Viszont hallható egy filmben. Dario
Argente a Phenomenia (Jelenség) című filmjében az egyik üldözéses
jelenetnél a Flash Of The Blade-et használja fel zenei aláfestésként.
A folytatásban ismét a kardé a főszerep, de ezúttal Harris tollából. A
THE DUELLISTS (A párbajozok) alapja a ma már világhírű Ridley Scott
azonos című filmje, mely Joseph Conrad könyve, a The Duel (A párbaj)
alapján készült.
Ismét egy Smith-Dickinson dal következik, a BACK IN THE VILLAGE
(Vissza a Faluba). Már a címből egyértelműen következik, hogy a dal
egyenes folytatása a ‘82-es Prisonernek. Akkor a főhőst egy Falu nevezetű
helyen tartották fogva, és számmal helyettesítették a nevét. Most Bruce úgy
gondolta, bosszút kell állnia fogva tartóin, ezért hősünk, a 6-os vissszatér és
elpusztít mindenkit.
A címadó dalhoz, a POWERSLAVE-hez (Rabszolgaerő) nem
kapcsolódik semmilyen alkotás, hacsak az ókori Egyiptomról szóló igen
tartalmas leírásokat nem tekintjük annak. A dal könnyebb megértéséhez
azonban két ókori személy kilétét tisztáznunk kell. Oziriszről és Hóruszról
van szó. Ozirisz volt egy személyben a termékenység istene és a halott
király megszemélyesítője. Ez a kettős szerep kombinálódik az egyiptomi
dogma- és hitvilágban. A halott fáraó Ozirisszé, az alvilág urává változott,
fia pedig azonossá vált Hórusszal, az ég urával. Bruce így magyarázta a
dalt: „Egy fáraóról szól, aki egész életében abban a hitben élt, hogy ő egy
isten a földön, és mindenható. Most, hogy meg kell halnia, ráeszmélt, hogy
egész életében hatalmának volt a rabszolgája, most pedig a halálé. Amikor
eltemetik, az egész udvartartásának követnie kell őt a halálba, és ez ellen
semmit sem tehet.”
A lemezt a Maiden-történelem eddigi leghosszabb (13:45 perces)
szerzeménye zárja, a THE RIME OF THE ANCIENT MARINER (Az öreg
tengerész története). A mű alapja egy ugyancsak gigantikus költemény,
Sámuel Taylor Coleridge azonos című eposza. Szabó Lőrinc jóvoltából
magyarul is olvasható a mű, sőt a középiskolás irodalmi tananyag része.
Harris két versszakot is felhasznált az eredeti műből.

A Powerslave minden idők legfémesebb Maiden-albuma,

kompromisszumoktól mentes, a végletekig kimunkált és a műfajhoz képest
sokkal intelligensebb heavy metál album.
A World Slavery Tour a nagylemezzel megerősödve egy hónapig hazai
környezetben folytatódott, érintve az összes fontos szigetországi várost a
Waysted kíséretében. A Waysted basszusgitárosa, Steve egyik példaképe
Pete Way, aki korábban az UFO-ban ténykedett. A angliai koncertek
csúcspontja, a londoni Hammersmith Odeonban adott négyestés
koncertsorozat volt, október 8-12-éig. A koncertek rögzítésre kerültek egy
esetleges koncertlemezhez. A következő egy hónap ismét európai bulikkal
folytatódott. Az előzenekari posztot ekkor már a Mötley Crüe töltötte be.
Az utolsó európai koncert a svájci Basel városában volt, november 14-én.
A német túra alatt, október 22-én jelent meg a következő maxi, az ACES
HIGH. A B oldal ezúttal is tartalmaz egy feldolgozást a Nektár zenekartól,
a KING OF T WILIGTH című dalt. A dal eredetije a Nektár Tab In The
Ocean című lemezén található. A Maiden által játszott verzió
középrészénél egy éles zenei törés hallható, aminek az az oka, hogy
valójában két számot dolgoztak össze (Cryin In The Dark, King Of
Twilight), és csak a King Of Twilight címet használták. Ráadásnótaként a
The Number Of The Beast egy koncertváltozata szerepel még a korongon.
A borítón Eddie pilótaként tűnik fel, amint éppen megsemmisít egy-két
ellenséges gépet. A maxi hátoldalán is van egy kép Eddie gépéről. Az
angol pilóták kereszttel vagy valamilyen egyéb jellel jelölték a lelőtt
ellenséges gépek számát a pilótakabin alatt. Eddie gépén is ez látható, de
keresztek helyett az addigi nagylemezek Eddie-fejeit láthatjuk, áthúzva.
Az Aces High klipje a 2 Minutes To Midnight videójával egy időben
készült Jim Yukich rendezésében. A dal előtt hallható idézet Winston
Churchilltől való, amit 1940. június 4-én mondott: „Kitartunk a végsőkig.
Küzdeni fogunk Franciaországban, küzdeni fogunk a tengeren és az
óceánokon, küzdeni fogunk növekvő önbizalommal és növekvő erővel a
levegőben. Meg fogjuk védeni a szigetünket, bármi történjen is. Küzdeni
fogunk a partokon, küzdeni fogunk a szárazföldeken, tereken és utcákon,
küzdeni fogunk a hegyek közt. Sosem adjuk meg magunkat.” Az idézetet,
valamint a dalt II. világháborús filmhíradó részletek kísérik. Intróként a
turnén is felbukkant.
A 11 koncertből álló kanadai turné november 24-én indult Halifaxban a
Twisted Sisters társaságában. A World Slavery Tour december 10-én lépett
az USA területére, Seattle-ben. Az év utolsó koncertje december 21-én volt
Chicagóban.
Az ünnepek miatt megszakított turné január 3-án folytatódott az USA-
ban, Cincinattiben. Az előzenekar még mindig a Dee Snider vezette
Twisted Sister. Bruce így emlékezett az ott töltött téli hónapokra: „Délen
januárban szerettünk volna turnézni, mivel ott akkor enyhe az időjárás.
Ehhez képest, amikor megérkeztünk, az ottaniak minden idők
legkeményebb telét élték át. Olyan helyeken utaztunk át, ahol addig még
sosem láttak havat, és hirtelen ott tornyosult előttük kétméternyi”.
Január 11-én – megszakítva az amerikai fellépéssorozatot – a zenekar
Brazíliába repült, hogy felléphessen az első Rock In Rio fesztiválon mint
főzenekar. Bruce-nak erről is vannak élményei: „Az egészet úgy éltük meg,
mint a Beatles a sikerei csúcsát. Rajongók ezrei sikítoztak és üldöztek
minket, ahol csak voltunk. Nekünk ez egy kicsit sok volt. Éjjel-nappal
négy-ötszáz kölyök tartózkodott a hotel körül, és lestek az alkalmat, hogy
bejuthassanak a szobáinkba”.
Rio után visszatértek az államokba, és két bemelegítőkoncert után New
York-ban vetették meg a lábukat egy egész héten át. Január 17-24-éig hét
estén keresztül játszottak volna a Radio Music Hallban, de végül Bruce
vírusos betegsége miatt az utolsó két estét le kellett mondaniuk. A
koncertekhez egy speciális Eddie-kép is készült. Az előzenekar szerepét
csak ezen az öt koncerten a Queensryche töltötte be.
A következő jelentős helyszín Los Angeles, ahol március 14-17-éig négy
telt házas koncertet adtak a legendás Long Beach Arénában. A bulik itt is
rögzítésre kerültek, mivel kiderült, hogy a Hammersmith-ben rögzített
anyag nem nem lett olyan, amilyet a zenekar akart. A négy bulin a
W.A.S.P. volt az előzenekar.
Az USA-turnét – egy időre – a hawaii koncert zárta március 31-én,
Honoluluban. Ezután két hét szünet következett a japán fellépések előtt,
ami április 14-én négy koncerttel két helyszínen, Tokióban vette kezdetét.
Bruce – kihasználva a többnapos tokiói tartózkodást – ellátogatott egy
japán küzdősport-iskolába, és egyetlen külföldiként órákat is vett. „Az
tiszta őrület volt!” – mesélte Bruce – „Minden egyes mozdulatnál
hatalmasat ordított csoportunk 40 résztvevője. Képzeljük el, hogy
egyidejűleg több csoport ugyanabban az épületben különböző
gyakorlatokat végez. A mi fülünknek ez úgy hangzik, mintha emberek
százait ölnék meg egyszerre: a hangzavar elképzelhetetlen.” A tréning után
az iskola vezetője vendégül látta Bruce-t a házában, ami egészen ritka
megtiszteltetés volt. Bruce: „Ő nem tudott angolul, én meg japánul. Egy
közös vacsora után megmutatta a ház rejtett zugait, ahol mintegy 50
üvegnyi különböző fajta skót whiskyt tartott a jobbikból. Meg is bontottunk
egyet. Késő éjszaka már ott tartott, hogy egy további titkot is elárult
nekem: volt egy gitárja, és énekelni is tudott. Évente egyszer koncertet ad a
tanítványainak, ahol Elvis Presleyt játszik.” A mulatozás végül azzal
fejeződött be, hogy a két ittas ember a House Of The Rising Sun-t és más
dalokat énekel teli torokból éjjel kettőkor egy kis házban, Tokió szívében.
Japán után, május elejétől egy hétállomásos ausztráliai körutazás
következett. A május 10-én adott utolsó koncert (Brisbane) után a zenekar
kapott egy kis pihenőt, így a csapat hazarepült, ami viszont nem ment olyan
simán. Bruce: „ötórás késésben voltunk, mert repülőgépünk szárnyának
egy részét újra kellett festeni – repedéseket fedeztek fel rajta. Mire
megérkeztünk Új-Zélandra, a hátsó ajtót nedves kendőkkel kellett tömíteni,
mert szökött a levegő a kabinból, és az alacsony légnyomás miatt alig
kaptunk levegőt. Hawaii-on volt egy kis közbenső leszállásunk, hogy
megtankoljunk. Emiatt elveszett újabb 4 óra. Amikor végül megérkeztünk
Los Angelesbe, pontosan 36 órát töltöttünk a repülőgépen. Mivel szünet
következett, rögtön hazarepültem Angliába. Londonba érkezésemkor úgy
néztem ki, mint egy zombi.”
Mielőtt a zenekar visszatért volna az Államokba, a turné zárószakaszára,
megjelent a kelet-európai koncertek eseményeit bemutató videó BEHIND
THE IRON CURTAIN (A vasfüggöny mögött) címmel. A turné kezdő
mozzanatával indul a film: a zenekar megérkezik a varsói repülőtérre, majd
elmennek a szálláshelyükre, a Victoria szállodába, ahol a rajongók népes
hada várja őket. Ezután az Aces High hivatalos klipje következik, majd egy
rövidebb bejátszás, mely Nicko, Steve, Bruce és a testőrük látogatását
mutatja be egy éjszakai mulatóhelyen, a Remount Student Clubban. Lodz a
következő állomás a Hallowed Be Thy Name élő felvételével. A dal
közben bevágásokat láthatunk a Jégmezők lovagja című filmből, valamint
arról, hogy Bruce és Nicko meglátogatnak egy környékbeli várat. A turné
hétköznapjait bemutató kisfilm után a 2 Minutes To Midnight promoklipje
következik, majd a Run To The Hills budapesti felvételével zárul a videó.
A kalózpiacon beszerezhető a kiadvány vágatlan verziója is, ami alapján
érthetetlen, hogy miért nem az a verzió terjedt el. A vágatlan változatban a
hivatalos klipek nem szerepelnek, viszont pluszként kapjuk az Aces High
élő változatát Varsóból, Lodzból a The Troopert, Wrodawból a The
Number Of The Beastet, valamint a pesti buliról a 2 Minutes To
Midnightot. Ezenkívül a turnét bemutató kisfilmek száma is jelentősen
több, mint amit a rajongók végül megkaptak. Helyet kapott egy
lengyelországi focimeccs, ahol Nicko kivételével a teljes Maiden-
legénység a pályára lépett. A lengyel esküvőn előadott Smoke On The
Water is teljes egészében itt van, valamint a pesti koncerttel kapcsolatban is
kapunk pluszbejátszásokat. Érdemes kutatni a vágatlan verzió után; sokkal
jobb a kiadottnál.
 A megérdemelt pihenő után, május 23-án, Portlandben kezdődött el a
World Slavery Tour zárószakasza, a német Accept társaságában. Szinte
megszakítás nélkül beutazva újra az Államokat, a nyár közepéig tartott a
körutazás. Július 5-én, a kaliforniai Laguna Hills-ben tartották az utolsó
koncertet.
A monstre turné az egész zenekart mind fizikailag, mind szellemileg
kiszipolyozta. A majd’ egy évig tartó turnén 25 országban, közel 200
koncertet adtak és több, mint 100 ezer kilométert utaztak földön, vízen,
levegőben.
Dave újdonsült feleségével, Tamarral Hawaii-on maradt. Vettek ott egy
házat. Hat hétig maradtak, majd hazautaztak Londonba. Steve is új helyre
költözött. Londontól nem messze vett egy kastélyt hatalmas kerttel. A
rezidencia Essex grófjáé volt valamikor. Talán a legérdekesebben és
legtartalmasabban Bruce töltötte a szabadságát. Justin nevű barátjával úgy
döntöttek, hogy beutazzák Európát. Voltak Antwerpenben, Párizsban,
Bonnban és egy német kisvárosban, Bad Durkheimben. Bruce így
emlékezett a történtekre: „Szeretem az utazást és a hajózást. Másképp nem
találkozhattam volna a száműzött dél-amerikai kecskefarmerrel. Vagy egy
marokkói nővel és az eladó kastélyával, vagy a két neonácival, akik egy
Michelinben autóztak, és egy kis fekete könyvecskét vezettek. Néhány
kutyacsempésszel, akik úgy pózoltak, mint a kövér balett-táncosok. Ezeket
az embereket ott találod, ahol a komp átszeli a csatornát hajnali négykor,
egy üveg Jack Danielsszel, és egy megkezdett Mars csokival a kezedben!”
 Adrian – személyiségéből adódóan – elég nyugisan töltötte szabad idejét.
Egy interjúban aztán hosszasan elmesélte, mi is történt vele azokban a
hónapokban: „Az utolsó koncert után a barátnőmmel Kanadába utaztunk,
közel Albertához, a Sziklás-hegység lábához. Kezdetben úgy terveztem,
hogy két hétre megyünk Kanadába, de végül közel másfél hónapot
töltöttünk ott. Nagyon szeretek horgászni, és ott végre alkalmam nyílt rá.
Évekig csináltam korábban, de a banda elfoglaltságai miatt egyre kevesebb
időm jutott rá. Beszéltem egy fickóval, aki elvitt minket repülővel egy apró
kis terület belsejébe, amit úgy hívtak, hogy kanadai belföld. 40 mérföldre
volt a legközelebbi kisváros, és csak repülővel volt elérhető. Ahova
mentünk, egy fennsík volt tele tavakkal, és a fickó saját építésű
kunyhójával, fenn a hegyekben. Be kellett ismernem: egy nagyon kemény
helyet találtam. Saját fogású halunkat főztük meg, öreg gázlámpákat
használtunk, semmi modern élet. A turné után úgy döntöttem, hogy nem
játszom egy darabig, de azért egy akusztikus gitárt magammal vittem, és
elő is került egy idő után. Jött pár fickó, akik öreg cowboyok voltak.
Esténként olyan volt, mint a westernfilmekben. Körbeültük a tábortüzet,
kávé forrt a tűzön, és az egyikük régi cowboydalokat énekelt. A másik
elővett egy whiskys üveget, ami elkezdett körbejárni. Ott ültünk a
magaslaton a sötétben, csak a tűz adott némi fényt. Megkértek, hogy
játsszak, de nem ismertem semmi jó cowboynótát. Így aztán ott ültem,
pengetve a húrokat, és apránként kidolgoztam egy-egy finom
cowboydarabot.” Meghosszabbított kanadai tartózkodása után Adrian
visszatért Londonba, a pihenő Iron Maiden-kompánia mellé.
Nicko McBrain – ellentétben a többiekkel – attól készült ki, hogy nem
játszhatott tovább. Nicko: „Nem tudok mit kezdeni magammal, ha nem
játszom. Elismerem, először rendben volt minden, de ha nem kezdek el
játszani, hamarosan egészen őrültté válok.” Először az EMI
lemeztársasághoz fordult segítségért, ha bármilyen sessionről hallanak,
szóljanak neki. Ez a próbálkozása nem jött be, ezért októberben felkereste
Harry Mohant a Sanctuary Musicnál, hogy foglaljanak le neki egy
próbaszobát az E-ZEE-HIRE stúdióban, Londonban. A játékhoz már csak
társakra volt szükség. Első, aki szóba jött, Adrian volt, aki a már említett
kanadai pihenésből hazatérve nem tudta magát hasznossá tenni. Az
eseményre – amiért a Maiden zenészei Londonba utaztak – október 14-én
került sor, amikor megjelent az első hivatalos koncertlemez LIVE AFTER
DEATH címmel, és ennek kapcsán fogadást adtak újságírók, fotósok,
lemeztársasági emberek és barátok számára. A dupla album pályafutása
alatt a 2. helyet szerezte meg a listákon, amivel felkerült a legjobb
koncertlemezek közé, így a Deep Purple Made In Japan és a Scorpions
World Wide Live albumai mellé. Mint ahogy azt már korábban említettem:
a terv az volt, hogy a Hammersmith-ben adott koncert lesz kiadva, de mivel
nem voltak megelégedve az eredménnyel, egy másik koncertet is
rögzítettek. Végül mind a videót, mind pedig a koncertlemezt a Long
Beach Arena anyaga teszi ki. A koncertlemez 4. lemezoldalára öt
hammersmith-es nóta is felkerült, de később a CD-változaton már nem
kaptak helyet. A videóváltozatra bonuszként felkerült a Sanctuary felvétele
is. A hanganyag keverése 1985. június 8. és augusztus 3. között történt a
Los Angeles-i Record Plant stúdióban, Martin ‘Live Animál’ Birch
irányítása mellett.

Az album borítója különösen jóra sikeredett. Derek ‘R.I.P.’ Riggs

kirobbantotta Eddie-t a sírjából, miközben a háttérben a várost hatalmas
villámok rombolják porig. Az égen megjelenik, mint visszatérő motívum, a
kaszás (Doctor Death). Ha jobban megnézzük a képet, ismét találhatunk
rajta egy-két érdekes üzenetet, rejtett utalást. Eddie sírkövén egy idézet
található H.P. Lovecraft The Nameless City (Névtelen város) című
novellájából. Az 1921-ben írt történetben Abdul Alhazred
Necronomiconjára volt felírva ez a szöveg, melynek magyar fordítása a
következő:

Meghalni nem halhat meg az,

mi örökkéig áll,
számtalan korok során
 enyészik a halál.
(Fordította: Kornya Zsolt)

A hátsó borítón több érdekes sírfelirat is látható. HERE LIES DEREK

RIGGS R.I.P. (Itt fekszik Derek Riggs nyugodjék békében.) A sír mellett
található vörös rózsa azt jelenti, hogy még él. A szintén ennél a sírnál
található fekete macska is visszatérő Riggs-motívum. A többi feliratot
valószínűleg csak Derek tudná igazából értelmezni. Nézzünk néhányat!
HERE LIES FAUST IN BODY ONLY: Itt fekszik Faust csak testben. JIM
METÁL LIVES: Jim, a metál él. LIVE WITH PRICE: Élő büszkeséggel.
FREEDOM OF ROCK R.I.P.: A rock szabadsága nyugodjék békében. LET
IT R.I.P.: Hagyd békében nyugodni.
A képnek létezik egy vidámabb változata is, de a ténylegesen felhasznált
sokkal hatásosabb.
A Live After Death kapcsán két maxi is megjelent. Az első még a
nagylemez előtt, szeptember 23-án RUNNING FREE címmel. A B oldalon
a SANCTUARY és a MURDERS IN THE RUE MORGUE élő felvétele
hallható. A címadó Running Free vágott verziója és a Sanctuary a Los
Angeles-i bulit képviseli, a Murders pedig a londonit. Különös módon a
kiadvány borítóján nem Eddie díszeleg, hanem egy koncertfotó.
A másik maxi december 2-án jelent meg RUN TO THE HILLS címmel.
A B oldalas felvételek (PHANTOM OF THE OPERA, LOSFER WORDS)
a londoni Hammersmifh-bulin lettek rögzítve. Egyedül a címadó dal
képviseli a Long Beach Arénát. A borítón, ez esetben már újra feltűnik
Eddie, de a kép itt sem áll össze rendesen, hiszen a borítóról az operaház
fantomjaként riogat minket Eddie bátyó, ezért a maxi címéhez kevés köze
van.
 A kisebb kitérő után térjünk vissza ahhoz a ponthoz, amikor a hiperaktív
Nicko és Adrian egyesítette erőit egy kis jamelés erejéig. Az akcióhoz
viszonylag hamar megtalálták a megfelelő embereket. Nicko először régi
haverját, Mark Connellyt hívta fel, aki a basszusgitáros szerepét töltötte be.
Utána jött Adrian két volt urchinos zenésztársa: Dave Colwell és Andy
Barnett, majd a végére előkerült az a Kenney Mountain is a beckettes
időkből, aki társírója volt a Maiden által is eljátszott Rainbow s Gold című
dalnak. A jamnek indult akció annyira jól sikerült, hogy intenzív
próbálásba csapott át a játszadozás. Innen már egyenes út vezetett egy
esetleges fellépéshez. A kitűzött dátum december 21., helyszín pedig a
londoni Marquee Club. Nickóék úgy döntöttek, hogy ne csak egy
alkalomra szóljon a dolog, ezért pár nappal a Marquee-fellépés előtt
SHERMAN TANKERS álnéven Gravesenben a Red Lion Clubban
játszottak egy bemelegítő bulit.
A Marquee estélyen már a THE ENTIRE POPULATION OF
HACKNEY nevet használták, hogy ezzel is titkosítsák a fellépést. A
rajongókat azonban – akik fél óra leforgása alatt elkapkodták az összes
jegyet – nem lehetett becsapni.
A buli mindjárt a Juanita egy érdekes változatával indult, s már itt
szembesültek a rajongók azzal a ténnyel, hogy Adrian barátunk kellemes
hanggal is rendelkezik azonkívül, hogy kiváló gitáros. A folytatásban egy-
két régi urchinos dal mellett olyan nóták kerültek elő, mint a Reach Out és
a That Girl (a közönség ekkor még nem is sejtette a dalok fontosságát), a
Silver And Gold (ami szintén több okból fontos lesz majd a későbbiekben),
valamint Alice Cooper Shool’s Day című klasszikusa is terítékre került egy
remek Nicko-szólóval spékelve. Az igazi csemegézés ideje azonban a
koncert utolsó szakaszában érkezett el, amikor a színpadra lépett a teljes
Iron Maiden-legénység, valamint Pete Way (Steve nagy példaképe) az
UFO-ból, hogy eljátsszanak közösen néhány örökzöldet. A közönség
megvadult, főleg amikor a nagyzenekar belekezdett a Minutes To
Midnightba, majd folytatta a Losfer Words előadásával. Zárásként a ZZ
TOP Tush című klasszikusa, valamint a Thin Lizzy Rosalie című dala
hangzott el. Ragyogó koncertet láthatott az a kevés szerencsés, aki bejutott.
Méltó befejezése volt ez az évnek, jelezve egy új korszak közeledtét.
Itt lezárult egy korszak a Vasszűz életében. Tíz év telt el azóta, hogy
Steve Harris álma testet öltött az Iron Maiden képében. A kezdeti
nehézségek után a kitartó munka meghozta gyümölcsét: a ‘80-as évek
közepére az Iron Maiden megérkezett a csúcsra, ahonnan már nem lehetett
tovább menni, csak másfelé.
 VALAHOL ESSEXBEN
A ‘80-as évek elejéhez képest 1986-ra gyökeresen megváltozott a zenei
élet. Az évtized elején szinte egyeduralkodó heavy metál meglehetősen
felhígult. Los Angelesben a KISS zenekar nyomdokain olyan bandák
kerültek reflektorfénybe, mint a Mötley Crüe, a Poison, a Warrant, a
Dokken vagy a Ratt, hogy csak a nagyobbakat említsem. Ezek a zenekarok
egy erőteljes image segítségével robbantak a köztudatba, ami azelőtt csak
olyan előadók esetében került szóba, mint a korai Hanoi Rocks, David
Bowie korai korszaka vagy a már említett KISS. A stílus kezdetben a glam
rock nevet viselte, ami aztán később különféle stílusirányzatokra hullott. A
heavy metál zászlaját csak kevesen vitték tovább, de a túlélők – mint
például az Iron Maiden is – egyre slágeresebb zenét kezdtek írni.
Gondoljunk csak a Judas Priest Turbo lemezére, ami bajosan mérhető össze
a Defender The Faith fémességével. Történetünk hőse, a Maiden is új
utakra tévedt a Powerslave után.
Ez idő tájt szintén Amerikában, San Franciscóban és környékén egy új,
minden addiginál agresszívabb műfaj, a trash metál és irányzatai kezdtek
kibontakozni. Főleg a Bay Area-i trashbandák váltak legendásokká. Ezt a
vonalat olyan zenekarok képviselték, mint az Exodus, a Testament, a
Forbidden, a Dark Angel, a Death Angel; Európában pedig a német Kreátor
és a Sodom. Ebben a változó közegben kellett a Maidennek érvényesülnie.
1985 véglegesen a porba hullott. Az új év egy minden tekintetben
megújult Maident mutatott. A kimerítő World Slavery Tour fáradalmait
kipihenve a gépezet újra beindult, hogy ismét meghódítsa a világot. 1986
februárjában a csapat az előző évekhez hasonlóan Jerseybe utazott, hogy a
már bevált körülmények között megírják a soron következő albumot. A
lemezfelvétel is az előző éveknek megfelelően, a Compass Point stúdióban
kezdődött el, Martin ‘Masa’ Birch irányításával. A Bahamákon azonban
csak a dob- és a basszusrészeket, valamint egy új hangszer, a
basszusszintetizátor részeit rögzítették. A gitár, az ének és a
gitárszintetizátor felvételei a holland Hilversum város Wisseloord
stúdiójában készültek. A stúdiómunka egészen júniusig tartott, majd Martin
az elkészült anyaggal megszokott módon New York-ba repült, az Electric
Ladyland stúdióba a megfelelő hangzás létrehozása érdekében. A
maszterizálást – mint mindig – ezúttal is George Marino végezte, szintén
New York-ban.
Az új album előfutáraként szeptember 6-án jelent meg az aktuális maxi
WASTED YEARS címmel. A UK-lista 18. helyéig jutott. Két B oldalas
felvételt is rejt a kiadvány. A REACH OUT már hallható volt ‘85
decemberében, Adrian és Nicko közös titkos koncertjén. A felvétel
érdekessége, hogy minden gitárt (beleértve a basszust is) maga Adrian
játszott fel, sőt még ő is énekel. Bruce Dickinson csak a refrén alatt segíti
ki társát egy kis háttérvokállal. A másik bónuszdal a SHERIFF OF
HUDDERSFIELD (Huddersfield seriffje) címet kapta a keresztségben. A
dal alapjai már Adrian urchinos időszakában készen voltak, de akkor még
LIFE IN THE CITY volt a címe. Egy tipikus Maiden-poénkodás a
menedzser, Rod Smallwood rovására. A zenekar egyébként is elég gyakran
kipellengérezte a menedzsert. Ez alkalommal az váltotta ki a zenekar
tagjainak rosszallását, hogy Rod Los Angelesbe költözött, ezáltal hűden lett
hazájához. A maxi borítója elég különös, egy kicsit előrevetíti az album
hangulatát. Eddie szinte fel sem tűnik, hiszen az ő szemszögéből látjuk a
környezetet. Egy időgépben ül, egyedül csak annak műszerfalán tükröződik
vissza hősünk arcképe. A képernyő fölött látszik az az időzóna, melybe
repülve működésbe lép az időgép. A Wasted Years videoklipjének vázát
alkotó képanyagot ‘86 júniusában forgatták Frankfurtban a próbák alatt. A
rendező Jim Yukich.
Pár nappal a maxi megjelenése után, szeptember 10-én nagylemez nélkül
indul útnak a Maiden család, hogy 9 hónap múlva, teljesítve küldetését,
újra megpihenjen.
A Somewhere In Tour bevezető szakasza ezúttal is Kelet-Európában
zajlott, a Pete Way vezette Waysted társaságában. Az első koncertek a régi
Jugoszláviában voltak. Belgrád, Zágráb és Ljubljana után két koncert
erejéig Ausztria következett, majd szeptember 17-én, már másodízben,
ismét Magyarország vendége volt a Vasszűz. A helyszín ezúttal az MTK-
stadion. Okulva az előző turnéból, a Somewhere In Tour már sokkal
szellősebben lett tervezve, hogy a zenekar minél jobb formáját tudja
mutatni minden este. Ennek köszönhető, hogy a Maiden már a koncert
előtti napon Budapesten élvezte a magyar vendégszeretetet. Ellátogattak a
Halászbástyához, ahol Ross Halfin (1979 óta fotózza a Maident) még egy
fotósorozatot is készített a csapatról.
Hazánk után egy hatállomásos lengyel körutazás következett,
Katowicétől egészen Varsóig. Az utolsó koncert a híres Torwarban volt,
szeptember 25-én. Már mindjárt a turné elején egy hét szünet következett: a
show hazaköltözött Angliába, a Maiden pedig megünnepelte, hogy végre
szeptember 29-én megjelent a hatodik Iron Maiden-lemez SOMEWHERE
IN TIME (Valahol az időben) címmel. Az új lemez esetében először a
borítót kell hosszasan ecsetelni, ami igazi csemegének számít. Derek
‘Master Of The Universe’ Riggs remekművet alkotott. A kép inspirálója a
Bladerunner című film (nálunk Szárnyas fejvadász címmel vetítették), ami
ma már kultuszfilm, és nagy hatással volt a ‘90-es évek Cyber-mozgalmára.
A festmény telis-tele van utalással a Maiden addigi történetére. Órákig
lehet böngészni, és mindig újabb és újabb érdekességekre bukkan az ember
– feltéve, ha rátalál. Egy-kettő ugyanis nagyon furfangosan van feltüntetve.
Akinek csak CD-méretben van meg a kép, az eleve csak törtrészét
fedezheti fel az érdekességeknek.

A
Az alaphelyzet mindjárt egy utalás a Sanctuary borítójára, amin Eddie
önkényesen kivégezte Maggie-t, amiért letépett egy Maiden-plakátot a
falról. A helyzet itt is hasonló, csak a körítés változott meg egy kicsit. A
hús-vér Eddie helyett egy félig ember, félig robot Cyborg Eddie látható, aki
ez esetben nem késsel, hanem egy hatalmas sugárfegyverrel végzett
áldozatával, egy másik cyborggal, aki az Akác fasoron (22 ACACIA
AVENUE) lehelte ki az elektronjait. A falon egy megtépázott Maiden-
plakát, ami jelzi vesztének okát. A háttérben a Maiden tagjai figyelik az
eseményeket. Nicko pilótakabátot és szemüveget visel – utalva arra, hogy
megszerezte a pilótaengedélyt, valamint egy ‘IRON WHAT?’ feliratú
pólót, amit ‘83-ban viselt előszeretettel. Bruce egy agyat tart a kezében,
utalva a Piece Of Mind lemezre. A Maiden-tagok fölött a MAGGIE
REVENGE felirat pedig a Woman In Uniformra utal.
A cselekmény helyszíne az UPTON PARK, ami köztudottan Steve
kedvenc focicsapatának, a West Ham Unitednak a székhelye.Talán e
legrejtettebb utalás egyenesen az alkotóra vonatkozik. Eddie jobb combja
mögött, az áruházban találunk egy fordítva írt feliratot: Ez egy nagyon
unalmas festmény
 (THIS IS VERY BORING PAINTING). Az üzenet fölött található a
BRADBURY TOWERS HOTELS INTERNATIONAL felirat, ami utalás
lehet a népszerű sci-fi íróra, Ray Bradburyre. Az Eddie mögött álló épület
tövében látható (visszatérő motívumként) a glóriás fekete macska.
Ugyancsak itt található egy villanyoszlop kukával. Ilyen látható az első
Maiden-album borítóján is. Eddie füstölgő fegyvere mellett a ház tetején
látható egy neonreklám, ami Hórusz szemét ábrázolja, utalva a Powerslave
albumra.

A kép másik fele szinte ontja magából az utalásokat. Találunk jelzéseket

a Maiden korábbi fontos koncerthelyszíneire, mint a LONG BEACH
ARENA, a RAINBOW, a RUSKIN ARMS és a MARQUEE. Itt található
az ACES HIGH BAR, a SAND DUNE NIGHTCLUB (To Tame A Land),
és a PHANTOM OPERA HOUSE. Itt van még a PHILIP K. DICK mozi,
ami arról az íróról kapta a nevét, aki a DO ANDROIDS DREAM OF
ELECTRIC SHEEPS? (Az androidok elektromos birkákkal álmodnak?)
című mű írója volt, ami később a Bladerunner alapjául szolgált. A mozi
műsorán a LIVE AFTER DEATH és a BLADERUNNER megy éppen. A
felüljárón található az ANCIENT MARINER SEAFOOD RESTAURANT
(The Rime Of The Ancient Mariner), egy focieredmény: WEST HAM-
ARSENAL 7:3, a pontos idő: 23.58 (2 Minutes To Midnight), és egy
különös HERBERT AILS felirat. Ez már rafináltabb. Az AILS ez esetben a
WHAT AILS YOU? = Mi bajod van? kifejezést rejti, a HERBERT pedig
Frank Herbertet, aki nem engedte meg, hogy a Maiden használja a Dűne
kifejezést dalcímként.
Több ismert személy is jelen van a borítón. A Ruskin Arms fölött
Charlotte-ot (Charlotte The Harlot) láthatjuk egy szobában üldögélve,
Ikaruszt (Flight Of Icarus), ahogy a Bradbury Towers oldalánál égő
szárnyakkal a mélybe zuhan; Batman is látható a felüljárónál, az Eddie
fejét összekötő kapocs mellett, valamint Doctor Death is tiszteletét teszi. A
denevérember fölött található egy HAMMERJACKS felirat, ami utalás
lehet a zenekar egyik kedvenc bárjára az USA-ban. Alatta található a
TEHES BAR felirat, ami pedig azért érdekes, mert ez volt az a hely, ahol
először mehettek fel a rajongók a színpadra a Heaven Can Wait alatt.
Végül nézzük meg, mit tartalmaznak a kép távoli részei! A Philip K Dick
mozi mellett az EMI-székház oldalában található a SANCTUARY MUSIC
SHOP, ami ezúttal nem az azonos című dalra utal, hanem a Maiden-
manager, Rod Smallwood cégére, a Sanctuary-re. Láthatunk egy
BOLLOCKS AGAIN AND AGAIN feliratot, ami a Powerslave rejtett
‘Bollocks’ üzenetére utal. Szintén erre a lemezre utalnak a piramisok a
háttérben. Közvetlenül a felüljáró alatt látható egy koncerthirdetés, mely
szerint az este folyamán a GYPSYS KISS fog fellépni a METAL Cl,UB-
ban. Steve Harris első zenekara viselte ezt a nevet. A háttérben feltűnik a
TYRELL CORP (a Bladerunnerben övék volt a hatalom), valamint az
Asimov Alapítvány (Aszimov híres sci-fi író, főműve az Alapítvány címet
viseli) épülete is. Végezetül az egész festményt behálózzák a különféle,
japán nyelvű feliratok. Erre két magyarázat is lehet. Az egyik egyértelműen
a Maiden Japánra vezethető vissza, a másik a Bladerunnerre, ahol a
jelenetek nagy része a japán negyedben játszódik.
A futurisztikus koncepcióhoz igazították a lemez dalait és azok
hangzását is. A változás már a nyitó Harris-mű, a közel 8 perces CAUGHT
SOMEWHERE IN TIME (Elakadva valahol az időben) esetében
felfedezhető, mivel egy szintetizátorokkal feldúsított gitártémával indul. Ez
akkoriban furcsának tűnhetett, hiszen a kőkemény Powerslave után kevesen
vártak ilyen modern megszólalást a csapattól. Persze, a zene ettől még
ugyanúgy maidenes maradt, de már egy érettebb zenekar új korszakának
kezdetét jelezte. Áttételesen koncertalbumnak is nevezhető, hiszen
korábban soha nem kapcsolódott össze ennyire a zene, a borító, a
dalszövegek és a hangzás, mint a Somewhere lemeznél. Egy igazi utazás
térben és időben.
A kislemezes Adrian Smith-nóta, a WASTED YEARS (Elfecsérelt évek)
jellegzetes gitárrészével, valamint dallamos refrénjével az évek során
klasszikussá nemesedett, Adrian névjegyévé vált, és későbbi munkái is a
Wasted Years árnyékából nőttek ki.
A folytatás is Adrian nevéhez fűződik. A SEA OF MADNESS (Az
őrület tengere) egy dinamikus nóta, és annak ellenére, hogy Adrian a
szerző, erőteljes Harris-sound uralja, amit csak a lelassult középrész old fel
egy kicsit, ami szintén tipikus Adrian-megoldás.
Abszolút klasszikus Harris-mű zárja a lemezoldalt, a HEAVEN CAN
WAIT (A mennyország várhat), mely 1986-tól hosszú évekig műsoron volt
a koncerteken, leginkább a közönségénekeltetős rész miatt, amikor a
szerencsésebb rajongók, technikusok, családtagok, barátok a színpadra
mehetnek egy kicsit vokálozni.
A folytatásban ismét Steve-é a főszerep. A THE LONELINESS OF THE
LONG DISTANCE RUNNER (A hosszútávfutó magányossága) akár a
címadó dal testvérszáma is lehetne, annyira hasonlítanak egymáshoz mind
szerkezetileg, mind pedig hangulatilag. A dal alapja Allan Sillitoe azonos
című könyvéből készült, azonos című angol film. A főhős egy futó, aki
börtönbe kerül. A futás az egyetlen, ami kiutat jelent számára a
reménytelen rabságból, a cél azonban messze van.
Egy újabb kislemezes nóta következik a sorban, ismét Adrian tollából, a
STRANGER IN A STRANGE LAND (Idegen egy idegen földön). Azonos
címmel létezik egy Róbert Heinlein-könyv is, az inspiráló ez esetben mégis
inkább egy megtörtént repülőgép-szerencsétlenség. Adrian találkozott az
egyik túlélővel, és az ő története ihlette meg.
 Hogy ne csak Adrian- és Steve-dalokból álljon a lemez, Dave Murray is
aktiválta magát, és – Harrisszel – közösen írt egy dalt, ez lett a DEJA-VU
(Ilyen már volt). Mint ahogy a cím is elárulja: a szám azt a témát dolgozza
fel, amikor olyan – sokszor megmagyarázhatatlan – dolgok történnek,
melyekről úgy gondoljuk, hogy egyszer már átéltük; ismerősnek tűnnek
olyan helyek, ahol korábban még sohasem jártunk; de gyakorlatilag bármi
– egy mozdulat vagy illat is – kiválthatja ezt az érzést.
A végére egy tipikus Harris-mű került, méltó folytatása olyan daloknak,
mint a The Rime Of The Ancient Mariner, vagy a To Tame A Land. A címe
ALEXANDER THE GREAT (Nagy Sándor). A címből egyből kiderül,
hogy a nagy hódító életét dolgozza fel a dal. A nóta elején hallhatunk egy
idézetet Nagy Sándor apjától, Fülöptől, Makedónia királyától:

„A fiam másik királyságot akar magának

Mert amit rá hagytam,
Az túl kevés neki”

Az angol nyelv elferdítette a történetet, és egy mesterkélt változatot

hozott létre. A valódi történet szerint Fülöp királynak volt egy lova, amit
egyetlen férfi se tudott betörni. Sándor, aki 13 éves lehetett akkoriban,
felugrott a lóra, és megszelídítette. Ekkor a király felnevetett és azt mondta:
„A királyságom nem lesz elég nagy Neked”.
 Érdekes módon a Somewhere In Time egyetlen Dickinson-dalt sem
tartalmaz. Ennek okáról így nyilatkozott: „Én is írtam több dalt, melyekre
azonban a Maidennek nem volt szüksége. Az anyag inkább a Jethro Tull
repertoárjához áll közelebb – fuvolával, mandolinnal adható elő. Ez az
anyag a World Slavery Tour utóhatása volt. Hazaérkeztem, fogtam a
gitáromat, és új heavy metál dalokat akartam írni. De a hangos zenére nem
tudtam ráhangolódni. Fogtam hát egy akusztikus gitárt, és Neil Young-féle
dalokat játszottam. Így születtek meg ezek a kompozíciók.”

A Somewhere On Time Tour – Kelet-Európa után – október elején hazai

földön folytatódott a Paul Samson’s Empire társaságában. A szigetország
összes nagyvárosát érintette a körút, több helyen két-három koncertet is
adott a Vasszűz. A brit túra végül egy speciális, ötestés (november 3-8.)
koncertsorozattal ért véget a londoni Hammersmith Odeonban. Az utolsó
buli különösen érdekes volt. Egy speciális koncertet adtak Harriszék a
NEMZETI ÖSSZEFOGÁS A GYERMEKEK ELLEN ELKÖVETETT
ERŐSZAK MEGELŐZÉSÉRE (National Society For Prevetion Of Cruelty
To Children – NSPCC) nevű szervezet támogatására. A koncert után a
teljes bevételt (25.000 font) átadták a NSPCC képviselőjének. A
segélyakció már a koncert napjának délutánján elkezdődött. Steve és
felesége, Lorraine a Hammersmith színfalai mögött egy gyerekpartit
rendezett hátrányos helyzetű gyerekek részére. A koncert is szolgált némi
meglepetéssel. Az előzenekar szerepére a BAD NEWS nevű
paródiazenekart kérték fel, akik olyan nagyságokat hívtak meg egy kis
jamelésre – szintén vendégként –, mint Jimmy Page és Brian May.
Pár nap pihenő után, november 12-én Helsinkiben folytatódott az
európai turné (előzenekar a W.A.S.P.) a skandináv országokon és
Németországon keresztül egészen november 29-éig, amikor Párizsban
lezárult egy újabb szakasza a Somewhere On Tournak. Itt essék pár szó a
koncertek látványáról, ami a már említett cyber image-hoz lett igazítva. A
koncertintro a Bladrunner főcímzenéje lett, ami Vangelis nevéhez fűződik.
A színpadi díszlet és a hozzá szorosan kapcsolódó sajátos fényhídrendszer,
a háttérben elhelyezett háttérvásznakkal egyedi koncertlátványt biztosított.
Bruce egyedi tervezésű ruhát és egy szintén egyedi (vékony neoncsövekkel
telerakott) kabátot is csináltatott magának. Persze, most is tiszteletét tette a
sétáló (Cyber) Eddie, akivel ezúttal Bruce vívott csatát egy lézerágyú
segítségével. A legnagyobb látványosság azonban az volt, amikor az Iron
Maiden című dal alatt egy hatalmas, felfújható Eddie jelent meg Nicko
dobcucca előtt, és a két oldalon mintha ő tartaná a színpadot. A sedista is
tartogatott meglepetést. A The Rime Of The Ancient Mariner után egy
közel 5 perces gitárpárbaj hangzott el. Adrian és Dave egymásnak
felelgetve szólóztak, majd Nicko is beszállt a végére. Még a híres Walking
In The Air dallama is elhangzik, ami a Snowman című karácsonyi rajzfilm
zenéje. Érdekes, hogy a tudatosan felépített szólópárbaj (mindig ugyanazt
játszották) soha nem tűnt fel hivatalos kiadványokon, az évek során teljesen
feledésbe merült.
A turné támogatására, november 22-én az EMI kiadott egy újabb maxit,
STRANGER IN THE STRANGE LAND címmel. A B oldal két
feldolgozást rejt. A THAT GIRL egy Andy Barnett-nóta még az FM-es
időkből, a JUANITA pedig egy, a ‘80-as években létezett brit banda, a
Marshall Fury felvétele. A Reach Outhoz hasonlóan mindkét szerzemény
elhangzott azon a koncerten, amit Adrian, Nicko és barátaik álnéven adtak
1985 decemberében. A maxiborító a már említett koncepció jegyében
született. Eddie-t egy bárban láthatjuk kalapban, nagykabátban, mint
valami modern westernhős, aki készen áll a leszámolásra. A hátsó borítón
egy idézetet is lelünk ezzel kapcsolatban:

,A névtelen Android besétált a zsúfolt

Űrkikötő bárba, nyolc láb magas,
hideg, android szemeiben a halállal
végiglépkedett a szobán. Kis zöld
lények tértek ki az útjából, ijesztő
marcona harcosok kerülték tekintetét
és a levegő megfagyott, mikor megszólalt
 sötét, karcos hangján:
‘Egy pint sört kérek, haver!’

A Stranger In A Strange Landhez nem készült külön klip, hanem a brit

turné során Sheffielben rögzített felvételt használták fel klip gyanánt.
A maxival megtámogatva december l-jén, Barcelonában indult el az
európai körút befejező szakasza. Spanyolország után Portugália,
Franciaország, majd végezetül Olaszország következett. Az év utolsó
Maiden-koncertje december 21-én volt Padovában.
A gigantikus World Slavery Tour véglegesen megszüntette a sorlemezek
évenkénti megjelenésének folytonosságát. Ennek következményeként –
1985-höz hasonlóan – ‘87-ben is stúdióalbum nélkül kellett átvészelniük a
rajongóknak az évet.
A Maiden-gépezet január 7-én újra mozgásba lendült. Hamptonban
megkezdődött a négy hónapos, közel 80 koncertből álló USA/CANADA
tour. Az előzenekar szerepét Yngwie J. Malmsteen és csapata töltötte be, de
később, egy-egy fellépés erejéig a Vinnie Vincent Invasion és a Waysted is
felbukkant.
Amerika után több mint egy hét szünet következett a Somewhere On
Tour befejező, japán szakasza előtt. 11 nap alatt 7 koncertet adtak 3
városban. A turné utolsó koncertje május 21-én volt Osakában.
A csapat ezután pihenőre vonult, és egészen októberig mindenki élte a
saját életét. Októberben aztán újra összejöttek, hogy megünnepeljék a
következő Maiden-kiadvány megjelenését, a 12 WASTED YEARS (12
elfecsérelt év) videót. A kiadvány, ahogy azt a címe is jelzi, a zenekar
történetét foglalja össze. A videó a Stranger In A Strange Land klipjével
indul, majd időben visszanyúlva egészen a kezdetekig időrendi sorrendben
épül fel a történet. Steve Harris ellátogat a korai évek egyik meghatározó
helyszínére, a Ruskin Armsba, ahol szemlátomást nosztalgiával meséli e
régi idők koncertjeinek eseményeit. Ezt dokumentálandó előkerül néhány
ritka felvétel is, mint a Charlotte The Harlot Ruskin Arms-os felvétele 1980
áprilisából, valamint egy-egy részlet a Drifterből és a Phantom Of The
Operából egy másik fontos helyszínről, a Marquee Clubból, szintén 1980-
ból. A korai időszak fontos személyei is megszólalnak a videón: Keith
Wilfort (Iron Maiden Fan Club vezetője 1981-1997), Vic Vella (Steve
barátja, a korai években sofőr, roadie), valamint Neal Kay (Dj a
Bandwagonban). Megszólal még Charles Wabster, az EMI
marketingmanagere, Rod Smallwood manager, Dave Murray, Doug Hall
(‘81-től koncerthangmérnök), valamint Pete Bryant, aki 1976-81 között a
Maiden roadja volt. Ebből az időszakból van még két érdekes felvétel: az
egyik a Running Free előadása a Top Of The Popsban 1980-ból, valamint
az első Maiden-klip, a Woman In Uniform. Ezt követően jönnek az új
arcok. Megszólal Adrian, akitől láthatunk egy ritka, 1977-ből származó
felvételt is, melyen első zenekarával, az Urchin-nal előadják a She’s A
Roller című dalukat a Brecknock Pub közönségének. Őt követi Bruce
Dickinson bemutatása, és ezzel kezdetét veszi egy új korszak, egy új fejezet
a videón. A már többször említett, 82-es Hammersmith-kon-certről 5 dal
(Murders In The Rue Morgue, Children Of The Damned, Total Eclipse,
Sanctuary, The Prisoner) látható. A ‘83-as dortmundi
ZDF fesztivált két nóta (Iron Maiden, 22 Acacia Avenue) képviseli, és a
Live After Death videóról (The Trooper, The Number Of The Beast),
valamint a Behind The Iron Curtain videóról (Run To The Hills) is
láthatunk felvételeket. Feltűnik a már említett tortadobálós rész a TISWAS
gyerekműsorból, valamint megszólalnak a kor fontosabb háttéremberei,
mint Andy Taylor menedzser a Sanctuary Musictól, Martin Birch (1981-
1992 Maiden-producer), Nicko McBrain, Dickie Bell (produkciós
menedzser), Derek Riggs grafikus és Dave Lights (1975-1987 Maiden-
fénytechnikus). A Somewhere On Tour Japán szakaszáról is láthatunk
egyveleget. Van itt koncertrészlet, fotózás, interjú, dedikálás, valamint egy
bejátszás Dickinson vívóedzéséről.
 A Maiden pályafutásának ritka epizódját, egy playback fellépést is
megismerhetünk. A zenekar a Wasted Yearst adta elő egy német tv-show
vendégeként, miközben viselkedésükkel egyértelművé tették a hasonló
jellegű produkciókról alkotott véleményüket. A szervezőkben minden
valószínűség szerint megfagyott a vér, amikor Bruce átvette Dave gitárját,
Steve pedig átvállalta Dickinson szerepét, majd később Bruce-szal
hátrament dobolni, hiszen Nicko ekkor már Steve basszusgitárjával volt
elfoglalva. Csak Adrian nem vett részt a mókában, láthatóan kicsit
feszélyezve érezte magát, mivel attól tartott, hogy a bolondozás negatívan
befolyásolhatja a Maiden németországi megítélését.
A videó zárószakaszában interjúkat láthatunk John Jacksonnal a Fair
Warningtól (a turnékon ők szállítják a Maiden felszerelését), Howard
Johnson újságíróval, Ross Halfin fotóssal és Tony Wigens
turnémenedzserrel. Zárásként feltűnik a már korábban említett
lengyelországi esküvőn készült felvételből is egy részlet.
Az 1987-es év hátralévő részét pihenéssel töltötte a zenekar, egyedül
Bruce és Nicko keresett magának egy kis elfoglaltságot. November 5 – én a
Wembleyben koncertezett a Fish vezette Marillion. A koncert vége felé
Bruce és Nicko is csatlakozott, hogy együtt játsszanak el néhány
klasszikust. Egy Thin Lizzy (The Boys Are Back In Town) és egy Mott The
Hopple (AH The Young Dudes) dal után két Marillion-nóta (Little Help
From My Friends, Gimme Somé Lovin) került terítékre. A fellépés további
érdekessége, hogy a Fish gitárosa akkoriban egy bizonyos Janick Gers volt.
Ahogy azt már említettem: a Somewhere In Time egy új korszak
kezdetét jelentette, újabb sikerek lehetőségét hordozva magában. A csapat
zeneileg magasabb szintre lépett, és ereje teljében készült arra, hogy
ismételten valami maradandóval lepje meg rajongóit.
A HETEDIK FIÚ KÁLVÁRIÁJA
Közel hét hónap szünet után, 1988 januárjában a Vasszűz végre stúdióba
vonult, hogy rögzítse soron következő hetedik albumát. Előzetesen semmit
nem lehetett tudni a készülő anyagról, mégis sokan úgy vélték, hogy a
Vasszűz valami nagy dobásra készül. A feltevést némileg alátámasztotta az
a hír, hogy a lemez ezúttal nem a Compass Point stúdióban készül, hanem
Németországban, a müncheni Musicland stúdióban. A producer ezúttal is
Martin ‘Disappearing Armchair Birch volt, aki a zenekarral ellentétben már
többször dolgozott a Marylandben. A rögzített felvételeken George Marino
végezte el az utolsó simításokat New York-ban. Ezzel minden készen állt a
varázslatra.
Persze, mint mindig, először az előzetes maxi érkezett meg CAN I
PLAY WITH MADNESS címmel, március 26-án. Bónusznótaként két dal
is szerepel rajta. A BLACK BART BLUES egy Harris-Dickinson
szerzemény. Bruce különös párbeszéde egy torzított hanggal, valamint
Nicko remek dobolása teszi értékessé ezt a felvételt. Black Bart egy
vadnyugati bandita volt, aki csuklyában postakocsikat rabolt. A másik nóta
egy feldolgozás: a Thin Lizzy MASSACRE című klasszikusa került
terítékre. A maxi legérdekeseb része azonban mégis a két dalt összekötő
Nicko-show. Mr Laposorr a dalok kezdése előtt mindig mormol valamit,
majd pedig beszámol. A stúdióban is ezt tette, mit sem sejtve arról, hogy
bohóckodását rögzítik. Derek ezúttal egészen furcsa képet festett. Eddie-t
testetlenül ábrázolta, amint egy kéz kirobbantja az agyát. A dalhoz készült
videoklip is különösre sikeredett. Az első olyan alkotás, melyben a zenekar
nem szerepel, csak korábbi koncertbevágások szintjén. A klipben egy
rajztanár megleckéztetésének történetét követhetjük nyomon, aki magára
haragítja Eddie-t, és ezután különös dolgok történnek vele. Majd elbukik,
miközben a látnók minden mozdulatát figyeli egy kristálygömbön
keresztül. A tanár szerepét Graham Chapman (ex- Monty Python) játszotta,
aki akkor már súlyos beteg volt, és a forgatást követően nem sokkal meg is
halt. A maxi a slágerlisták 3. helyéig jutott, ami jó előjelnek számított a
nagylemez megjelenése előtt.
A zenekar Münchenből Kölnbe tette át székhelyét, és intenzív
próbálásba kezdett a közelgő turnéra. Ezen próbák alatt jelent meg az Iron
Maiden hetedik nagylemeze április 23-án, SEVENTH SON OF A
SEVENTH SON (A hetedik fiú hetedik fia) címmel. A különös cím
érdekes alkotást takar. A zenekar történetében először egy koncertalbum
született, melynek dalai külön-külön is megállják a helyüket, együtt nézve
viszont komoly történetet mesélnek el: a hetedik fiú életét – születésétől a
bukásáig. A történet megértése nem könnyű, a Biblia ismerete nagy
segítség lehet. Bruce így vélekedett erről: „Sokan úgy tartják, hogy a heavy
métáinak anarchikusnak kell lennie, és nem teszik nekik, hogy a szövegek
túl mély gondolatokat tartalmaznak, tele vannak vallási utalásokkal; úgy
vélik, hogy a rajongók ezt nem tudják megemészteni. Ez szerintem
hülyeség, mert attól, hogy a lemeznek van bizonyos szerkezete, még nem
veszíti el az energiáját, az erejét. Sőt én úgy érzem, hogyha erősítjük a
szövegek jelentőségét, abból újabb pusztító erejű energia származik.”
Derek ezúttal is dupla borítót festett, amin Eddie-t egy zord jégvilágban
láthatjuk. A kép erősen szürreális hatású, főleg Dali jelenléte egyértelmű.
Lebegő faldarabokon lógó lámpák, egy szintén lebegő alma Eddie mellkasa
alatt, a befagyott víz, ami ennek ellenére hullámzik, a lebegő jéghegyek, és
maga a lángoló fejű, alsótest nélkül, félig csontvázként ábrázolt Ed, mind-
mind a szürrealizmust juttatja eszembe. Mindenki kedvenc Eddie-je itt mint
a hetedik fiú szerepel, kezében tartva magzatburkában rugdalózó,
megszületésre váró hetedik fiát. A kép távolabbi részein korábbi
nagylemezes megjelenési formái léthatók jéggé fagyva. A teljes képhez
még egy szellem Eddie-fej is tartozik a telihold fölött, ahogy figyelemmel
kíséri az alant zajló eseményeket.

Riggs barátunk igencsak elemében volt ennél a lemeznél. Korábban soha

nem készített annyi képet, mint a Seventh Son esetében. Belső borítóként
már egy emberibb Eddie-t alkotott, aki egy kristálygömb előtt ül, és az
abban látottakat egy nagy könyvbe jegyzi le. A háttérben Doctor Death is
feltűnik. A bakelittulajdonosok a kép leegyszerűsített változatával is
találkozhatnak, akinek viszont CD-n van meg a nagylemez, egy Iron
Maiden-feliratot átharapó Eddie-fejjel lesz gazdagabb. A turnéfüzethez is
készült néhány Eddie-kép, és a Donington fesztiválplakátját is Derek
festette. A gömb magában is megjelenik egy másik ábrázoláson. A kör
alakú kép egy sajátos Jin-Jang ábrázolás, ahol a végleteket ezúttal a jó és a
rossz jelenti. A gömb felső részén – a mindent látó szem fölött – a
csecsemő hetedik fiú, alul pedig egy Eddie-fej látható, homlokán a nyitott
harmadik szemmel. Ed feje mellett egy lerombolt város képe fokozza a
baljós hangulatot. A kép óraként is funkcionál. A pontos idő: 23:58.
Az eddigi nagylemezekkel ellentétben Steve átengedte a nyitódal
megírásának lehetőségét. Így történhetett, hogy a közel 6 perces
MOONCHILD (Holdgyermek) Adrian és Bruce nevéhez fűződik. A dalt
Aleiter Crowley azonos című könyvéről nevezték el. Crowley a század
leghíresebb szertartásos varázslója volt, a lehető legrosszabb hírnévvel.
Alapként szolgál még két másik könyve is: a Preliminary Invocation Of
The Goetia és a The Barbarous Names Of Evocation. A varázsló művében
találunk egy részt, ami nagyon hasonlít a Seventh Son bevezetőjére mind
szerkezetében, mind pedig tartalmában. A Moonchild elején szereplő
Skarlát Szajha kifejezés is tőle származik. Scarlet istenség volt Crowley
panteonjában, valamint a babiloni kurva a Jelenések Könyvében.
A Maiden által megzenésített történet elején Lucifer tudomást szerez
arról, hogy hamarosan meg fog születni a megváltó, ezért még a szülés
előtt megpróbálja hatalmába keríteni az anyát. Ő viszont nem hátrál meg,
ezért a Gonosz megátkozza. Megkezdődik a harc a jó és a rossz között a
kiválasztott hetedik fiú lelkének megszerzéséért. A dal végére a jó
részleges győzelmet arat, de a harcnak még nincs vége.
Az INFINITE DREAMS (Végtelen álmok) már Steve keze nyomát
viseli, ennek megfelelően összetett eposzról van szó. Lucifer fenyegetése a
Moonchild végén itt beteljesedik. Az anyát vég nélkülinek tűnő éjeken
véget nem érő rémálmok gyötrik.
A kislemezes CANI PLAY WITH MADNESS (Játszhatok az őrülettel) a
történet következő láncszeme. A dalt a Smifh-Dickinson-Harris trió alkotta,
de a zene alapján elsősorban Adrian jelenléte érezhető. Az anya rémálmai
után a születendő kiválasztott apjának párbeszédét (aki maga is hetedik fiú)
ismerhetjük meg a látnokkal. Születendő fia iránti felelősségérzete,
valamint önnön bűnei mázsás súlyként nehezednek a vállára; a látnoktól
vár segítséget, aki végül meg is jövendöli sorsát.
A jóslat a mára már klasszikussá vált THE EVIL THAT MEN DO (Az
emberi gonoszság) során válik valóra. Az apa bűne hűtlenség, amiért
bűnhődnie kell. A szerző ezúttal is Smith-Dickinson-Harris. A dal címét
egy Shakespeare-drámából vették át. A kifejezés eredetileg Marcus
Antonius monológjában (harmadik felvonás 2. szín) szerepel a JULIUS
CEASAR-ban.
Elérkeztünk a mű csúcspontjához, a kiválasztott hetedik fiú
megszületéséhez. A közel 10 perces Harris-eposz, a SEVENTH SON OF A
SEVENTH SON hasonló szerkezeti felépítéssel rendelkezik, mint a Rime
of The Ancient Mariner. Ugyanúgy három részre tagozódik, és a középső,
sejtelmes rész is hasonló hangulatú.
Egy Murray-Harris szerzemény, a THE PROPHECY (A jóslat) nyitja a
történet zárószakaszát. A hetedik fiú immáron felnőtt ember, aki látnoki
képességével meglátja a szörnyű jövőt, a pusztulást. Figyelmezteti az
embereket, de azok nem hisznek neki, és amikor a tragédia bekövetkezik, a
nép a látnók ellen fordul. Őt okolják a történtekért, mondván: ő hozta rájuk
a rontást. Hősünk elbukik, győz a Gonosz.
A THE CLAIRVOYANT (A látnók) című dalban a hetedik fiú
önvizsgálatba kezd. Látomások gyötrik múltról, jövőről és a saját haláláról.
Az egész album kiindulópontja volt ez a dal. Harris: „Volt egy dalom, ami
Doris Stokes médium haláláról szólt. Neki állítólag megvolt a képessége,
hogy a jövőbe lásson. Feltettem magamnak a kérdést: vajon a saját halálát
is előre látta-e? Ez volt az alapötlete a dalnak. Ez az egész szoros
összefüggésben állt a Seventh Sonnal kapcsolatos elképzeléseimmel.
Amikor Bruce-szal elbeszélgettem erről, tökéletesen egyetértett velem és
úgy vélte, csinálnunk kellene egy egész albumot a témáról.”
A záró tétel, az ONLY THE GOOD DIE YOUNG (Csak a jók halnak
korán) Harris és Dickinson nevéhez fűződik. A hetedik fiú önvallomása az
életről és bukásról.
Végül visszatér a Moonchild előtt hallható bevezető annyi változással,
hogy ‘az utad elkezdődött’ mondat helyett gúnyos nevetés hallatszik.
Zárásként álljon itt Bruce hitvallása a jó és a rossz harcáról: „Az csak
látszat, hogy a gonoszok örökké élnek. Vannak olyan emberek, akik hosszú
időn át hazugságokkal tartják féken a népeket, akiken látszólag nem fog az
idő, akik elpusztíthatatlannak tűnnek. Akik becsületesen élnek, azért halnak
meg hamar, mert haláluk mindig megrázó. A lényeg az, hogy az ember
felül tudjon emelkedni minden külső és belső zűrzavaron, hogy élvezze az
életet, lássa meg annak apró örömeit, hogy sohase kerülhessen bele a mai
világ villamosszékébe.”

A kölni próbák lezárásaként, még a hivatalos turné előtt (április 28-29.),

a Maiden fellépett a helyi Empire klubban. A két, titkosított koncerten a
zenekar CHARLOTTE THE HARLOTS álnév alatt lépett fel mindenféle
látványosság, díszlet nélkül, még Eddie is szabadságot kapott.
A megszokottól eltérően a SEVENTH TOUR OF A SEVENTH TOUR
nem Európában, hanem a tengerentúlon, a kanadai Monctonban kezdődött
május 13-án. Az előzenekar szerepét a Guns ‘N Roses töltötte be. A májusi
10-ei kanadai show után a banda május 31-én lépett az USA területére
Spokane városban. A Guns ‘N Roses csak június elejéig nyitott a
Maidennek, mivel Axl Rose torokproblémái miatt lemondták a turné
hátralévő részét. Egészen június végéig turnépartner nélkül folytak a
koncertek. Utána a Megadeth, az Ace Frehley’s Comet és a Killer Dwarfs
is feltűnt rövidebb-hosszabb ideig a Maiden előzenekari posztján. A közel
50 koncertből álló amerikai körutazás utolsó előadása Hampton városában
volt, augusztus 10-én.
 Amerika után a show átköltözött Európába, de a hivatalos kezdés előtt
egy újabb titkos bulit adott a Maiden a londoni Queen Mary College-ban.
Ezúttal is a Charlotte The Harlots nevet viselték. A koncert dátuma:
augusztus 20.
Közben az EMI augusztus 13-án egy újabb kislemezt dobott a piacra az
európai koncertek támogatására. A THE EVIL THAT MEN DO
úgynevezett B oldalas szerzeményei elég meglepőek. Az első Maiden-
lemez két klasszikus felvételének (PROWLER, CHARLOTTE THE
HARLOT) újra felvett,’88-as verziójáról van szó. A hivatalos álláspont
szerint erre azért volt szükség, mert a zenekar nem elégedett az első
albumon található felvételekkel. Azt hiszem, ilyen alapon akár az egész
első lemezt újra rögzíthették volna.
Derek Riggs ehhez a maxihoz is különös borítót készített. Eddie egy
füstfelhőből tűnik elő lángnyelvek, kígyók, valamint Lucifer társaságában.
Az első európai koncert a legendás doningtoni Monters Of Rock
fesztiválon volt, ahol a Maiden mint főzenekar újra csúcsra ért. Dave
Murray így emlékezett Doningtonra: „Mindig ideges vagyok a koncertek
előtt, de ez rendes körülmények között a színpadra lépést követő néhány
perc alatt el szokott múlni, és csak a zenével vagyok elfoglalva. Donington
esetében még akkor is ideges voltam, miután lejöttem. Néhány kemény
itallal csillapítottam le magam.” Dave izgatottsága nem volt alaptalan,
hiszen a fesztivál történetének addigi leglátogatottabb éve volt a ‘88-as,
több mint 100 ezer látogatóval. A Maiden előtt fellépők listája is
tekintélyes neveket vonultatott fel. A nyitóbanda a Helloween volt a
negyedik német zenekar, mely valaha is fellépett a fesztiválon. A
következő pozíció a Guns ‘N Rosesé, akik már a turné kezdő szakaszában
is a Maiden előtt játszottak. A keményebb műfajt a Dave Mustaine vezette
Megadeth jelentette, az előkelő harmadik helyet pedig a Van Halen egykori
énekese, David Lee Roth és csapata szerezte meg. A ‘80-as évek elején a
Maident a KISS előzenekaraként ismerte meg Európa, most pedig Gene
Simmons és csapata melegítette a közönséget a Vasszűz számára. A KISS
egyébként nagyon jó műsort adott elő, de mint kettes számú fellépő, és a
tőlük megszokott show-elemek nélkül alulmaradtak sokak várakozásainak.
A Maiden viszont nem tudott rossz helyre lépni. Viharként söpörtek végig
Doningtonon. Minden idők legnépszerűbb és legsikeresebb Monsters Of
Rock fesztiválját, sajnos, tragédia kísérte. A két haláleset – amit a színpad
előtti terület túlzsúfoltsága okozott – az első ilyen volt a fesztivál
történetében. Többek között ez a koncert is hozzájárult ahhoz, hogy később
kidolgoztak egy biztonságosabb közönségelhelyezési rendszert. Dave
Murray: „Nem mondták meg nekünk a show alatt, hogy mi történt, mert a
hatása pusztító lett volna. Hogyan tudtuk volna folytatni annak tudatában,
hogy két rajongó halott? Mikor a fellépés után elmondták nekünk, olyan
volt, mintha életünk legnagyobb magaslatáról a legnagyobb mélységbe
zuhantunk volna. Megdöbbentünk.”
Donington után a Seventh Tour átalakult Monsters Of Rock turnévá, ami
21 koncertet foglalt magában Európa-szerte. Szerencsére Magyarország
sem maradt ki. Augusztus 31-én Budapesten is volt Monsters Of Rock
fesztivál. E név alatt három banda: a Maiden, a Metallica és a KISS
látogatott el hazánkba, de furcsa módon különböző időpontokban és
különböző helyszínekre, nem pedig egy nagy fesztivál keretében. Ennek
okát a Multimédia akkori vezetője, Hegedűs László így magyarázta:
„Egyrészt a csapatokat néhány külföldi bulin hatalmas összegekkel rá
tudják bírni, hogy együtt játsszanak, mi pedig jelentősen az ottani árszint
alatt vásároltuk meg őket. Másrészt a Metallica egyenesen az amerikai
M.O.R.-turnéról érkezik, a pesti az első európai bulijuk az idén. A Maiden
viszont ekkor már európai turnén vesz részt. A KISS pedig máshol
koncertezik a Maiden-koncert időpontjában.”
1986 után 1988-ban is az MTK-stadion adott otthont a rangos
eseménynek. Az előzenekar az akkor már feljövőben lévő OSSIAN volt.
Maróthy Zoltán gitáros így emlékezett később az eseményre: „Nagyon
közvetlenek voltak. Végighallgatták műsorunkat, és valószínűleg tetszett is
nekik, mert gratuláltak. Kölcsönösen megajándékoztuk egymást, többek
között pólókat cseréltünk, de kaptunk gitárhúrokat is. De nem csak a
zenészek voltak rendesek, hanem a technikusok is. Jól szóltunk, eszükbe
nem jutott lekeverni minket. Szóval nagy élmény volt.” Galántai Zsoltnak,
az akkori dobosnak is vannak élményei: „A zenekari RIDER-ben az
szerepelt, hogy az Iron Maiden koncertje alatt senki sem tartózkodhat a
színpad mögött. A programunk után a zenészek megengedték, hogy onnan
figyeljük őket. Nicko McBrain dobszerkója mögött álltam Steve-vel (Steve
Gadd – a szerző), a személyi roadjával. Egyszer csak magával húzott a
színpad bejáratához. Nem értettem, mit akar; nem válaszolt a kérdéseimre,
csak kacsingatott, aztán a dal (Heaven Can Wait – a szerző) egy bizonyos
részénél bevitt a színpadra, s több technikussal együtt vokáloznunk kellett.
Mit mondjak, nagyon boldog voltam!”
A túlszárnyalhatatlannak tűnő World Slavery Tour díszlete után ismét
egy hihetetlenül látványos díszlettel örvendeztette meg híveit a Vasszűz. A
színpad minden egyes része a lemezborító fagyos jégvilágát juttatta eszébe
a szemlélőnek. Újra előkerültek a pirotechnikai megoldások, és Eddie is
többször megjelent a színen. A show első csúcspontja a lemez címadó
dalánál érkezett el, amikor a háttérben megjelentek Eddie jégbe fagyott
változatai, valamint a belső borítón látható Látnók Eddie is a lángoló
ördög-angyal gyertyatartók kíséretében. A második csúcspont, persze, az
Iron Maiden című dal alatt következett be, amikor a lemezborítón látható
hatalmas Eddie jelent meg a háttérben, kezében a hetedik fiúval. A korábbi
évekkel ellentétben viszont nem volt sétáló Eddie.
Magyarország után a Monsters Of Rock cirkusz Innsbruckban
folytatódott, majd francia, olasz, görög, spanyol és ismét francia helyszínek
következtek, lezárásképpen pedig Skandinávia. A M.O.R.-turné utolsó
állomása Drammer városban volt, október 5-én.
 A Seventh Tour befejező szakasza előtt a Maiden egy hosszabb pihenőre
vonult. Az EMI ezalatt egy újabb maxit dobott a piacra THE
CLAIRVOYANT címmel. A november 7-én megjelent kiadvány (a UK-
lista 6. helyéig jutott) három koncertfelvételt tartalmaz (The Clairvoyant,
The Prisoner, Heaven Can Wait). A dalok a Donington fesztiválon kerültek
rögzítésre, ami megmagyarázza a maxi megjelenését – tisztelgés egy
emlékezetes koncert előtt. A kiadvány borítója talán a legszürreálisabb
alkotás, amit Derek valaha is készített. Eddie megsokszorozódott fejét
láthatjuk összenőve, valamint az alsó állkapocsnál különváltam Egy hosszú
fúróhegy tartja egyben az egész lángoló fejegyüttest. Az egészet csak még
hátborzongatóbbá teszi az Eddie feje felett látható szétrobbanó szemgolyó.
Hosszú várakozás után, végre, az anyaország is szemtanúja lehetett a
nagy eseménynek, amikor az Iron Maiden november 18-án Newportban, a
Killer Dwarfs társaságában megkezdte a viszonylag rövid (közel egy hónap
alatt 7 városban 16 koncert) angliai portyáját. A két (november 27-28)
birminghami koncertet rögzítették egy későbbi kiadványhoz. A turné utolsó
5 buliját Londonban adta a Vasszűz. Hármat a Hammersmith Odeon-ban,
kettőt pedig a Wembley Arénában. A Seventh Tour OF A Seventh Tour
utolsó show-ja december 12-én volt a Hammersmith-ben. Érdekes módon a
turné ezúttal nem látogatott el a korábban kihagyhatatlannak tűnt Japánba
és Ausztráliába.

Rod Smallwood bevallása szerint ennek a körútnak az volt a célja, hogy

megszilárdítsa a Maiden pozícióját az Államokban. Rod kijelentését az a
tény is alátámasztja, hogy a korábbiakhoz képest jóval rövidebb (95
koncert) turné kétharmada a tengerentúlon folyt. A koncert után pár nappal
a menedzsment bejelentette, hogy az Iron Maiden 1 éves szünetet tart, és
legközelebb csak 1990. második felében várható újabb Maiden-invázió.
Annak ellenére, hogy a Maiden hivatalosan szabadságra ment, az 1989-
es év korántsem telt eseménytelenül. Pár hónap pihenés után a csapat tagjai
mozgolódni kezdtek; igaz, javarészt a saját, és nem a Maiden zászlaja alatt.
Elsőként Adrian, majd Bruce játszott el a szólólemez gondolatával, végül
pedig Nicko is munkához látott Dave Murray segítségével. Egyedül Steve
maradt hű a Maidenhez – egy tervezett koncertvideó rendezésével és
vágásával töltötte pihenőidejét. A szólópróbálkozásokról részletesebben a
„Profilban” fejezetben olvashattok.
Az első, Vasszűzzel kapcsolatos eseményre elég sokat kellett várni.
Amiért Steve olyan lelkesen dolgozott a birtokán kialakított vágóstúdióban,
az november 6-án vált kézzel fogható valósággá, amikor megjelent a
MAIDÉN ENGLAND koncertvideó, valamint az ehhez tartozó maxi,
INFINITE DREAMS címmel. Steve Harris új oldaláról mutatkozott be, és
elmondható: jól vizsgázott. Arányosan megszerkesztett, emberközpontú
filmet készített, de mindeközben a show látványelemeit is központi
szerephez juttatta. A Maiden England magas minőségéhez, persze, szükség
volt a 25 ezer lelkes rajongóra is, akik a Birmingham NEC falai között
mindent megtettek a cél érdekében. A videó egyik érdekessége, hogy
Adrian Smith egy OSSIAN-pólót visel a koncert alatt, amit még a
budapesti koncert alkalmával kapott Paksi Endrétől.
A videóhoz kiadott maxi 3 felvételt (INFINITE DREAMS, KILLERS,
STILL LIFE) tartalmaz a koncertről. Mindenki kedvence, Eddie ezúttal –
Derek Riggs szürrealista korszakának lecsengése után – újra hús-vér alakot
öltve jelenik meg: motoron száguld, kezében a Union Jackkel.
Ezzel le is zárult egy szakasz az Iron Maiden történetében. Egy újabb
csúcsponthoz érkeztünk, ahonnan várhatóan följebb már nem vezet út, csak
másfelé. Úgy, ahogy az a Powerslave után történt.
HALDOKLÓ IMA
 A ‘90-es évekre a zene világában minden a feje tetejére állt. Rengeteg új
stílus került be a körforgásba, évről évre megváltoztatva a zenei divatot.
Eltűntek a műfaji határok, megkezdődött a szabadrablás. Ez a folyamat
bizonyos tekintetben jót tett, de ezzel együtt rengeteg rosszat is hozott
magával. A rajongókat megzavarta a nagy változás, nem tudták többé
beskatulyázni kedvenceiket, nem tudták hová tartoznak. Mire ezt sikerült
eldönteniük, addigra a – korábban nagyjából egységes, fémzenét hallgató –
fiatalság csoportokra bomlott, eltávolodtak egymástól az egykoron
összetartó zenehallgatók. Ez még mindig nem lenne túl nagy baj, de sokan
elfelejtették (és itt zenekarokra is gondolok), hogy honnan jöttek;
megfeledkeztek a gyökereikről, és elkezdtek divatot teremteni. De addig is,
míg ez bekövetkezik, tekintsük át, mi történt az Iron Maidennel a ‘90-es
években.
Az év elején már lázas találgatás folyt arról, hogy mi várható a Vasszűz
műhelyéből. Mielőtt ez kiderült volna, az EMI úgy gondolta, jó lenne
megünnepelni, hogy 10 éve, 1980-ban jelent meg náluk az első Maiden-
kiadvány, ezért február 16-ától 10 héten át, párosával újra kiadták a
Vasszűz kislemezeit. A kiadványok a THE FIRST TEN YEARS (Az első
tíz év) cím alatt futottak. Külön érdekességként minden maxi végén,
LISTEN WITH NICKO cím alatt a banda mókamestere, 6-8 percben
elmesélte az adott dalok történetét. Aki addig azt hitte, hogy Nicko
normális, az a felvételek meghallgatása után biztos más álláspontra került.
A dupla lemezek mellett azonos címmel egy videó is megjelent a zenekar
összes klipjével.
A First Ten Years megjelenésével egy időben a zenekar is munkához
látott. Már javában folytak az előkészületek a stúdióba vonuláshoz, amikor
meglepetésszerűen közleményben közölte a Maiden-menedzsment, hogy
Adrian Smith 9 év közös munka után elhagyni készül az Iron Maiden
kötelékét. A hír sokkoló volt, hiszen Adrian még Paul Di’Anno idejében
érkezett, végigjátszotta az aranykort, és most hirtelen egy hosszú évek óta
stabil felállásban játszó Maident hagy magára. Ráadásul Dave-vel szinte a
kezdetektől együtt játszottak: együtt kezdték pályájukat még az Evil
Waysben. Steve Harris a következőképpen kommentálta Adrian távozását:
„Már korábban is éreztük, hogy nem minden OK nála. A Seventh Tour előtt
meg is kérdeztük tőle, hogy akarja-e folytatni. Egy-egy iszonyatosan jól
sikerült buli után is szomorúan ült az öltöző sarkában és azt hajtogatta,
hogy a gitár hangzása nem volt elég jó. Mindnyájan megértjük, hogy
menynyire rossz érzés, ha a hangszer néha nem szól jól, de Adrian sosem
volt elégedett a hangzással. Az utolsó turnén már nem csináltunk beállást a
koncertek előtt, annyira profin ment minden, de Adrian mégis minden
egyes buli előtt soundcheckelt a színpadon. Egyszerűen nem tudtuk, hogy
milyen hangzást szeretne, de gyanítom, ezzel akarta ellensúlyozni azt, hogy
nem volt elégedett a dolgok állásával. A turné előtt azt mondta, persze,
maradni akar, de éreztük, hogy nem 100%-os intenzitással csinálja.”
Adrian szólólemeze ekkor már megjelent, s mivel az anyag jóval lágyabb
stílusú lett, mint a Maiden zenéje, várható volt, hogy Adrian inkább a
szólópályát választja. Steve: „Bruce egyszer azt mondta neki: Figyelj, ha az
én lemezemből elfogy 2-3 millió, akkor is maradok a Maidenben. Ha a tiéd
jól fogy, te is maradsz? Adrian nem válaszolt rendesen a kérdésre. Azt
mondta, gondolkodnia kell a dolgon. Aztán megkérdeztük, hogy ha egy
A.S.A.P. stílusú banda hívná, elmenne-e. Erre sem kaptunk rendes választ.
Azt vártuk volna, hogy: ne legyetek ekkora barmok, persze, hogy nem
megyek sehova a Maidenből! De nem mondott semmi hasonlót, és ez
aggasztó volt. Volt egy-két kínos beszélgetés közte és a csapat között, majd
egyszer felhívott, hogy 90%-ig egyetért a Maiden irányvonalával. Mire én:
Adrian, az nem elég! Itt 200% a minimum! Tőle függött az egész. Ha akkor
azt mondja, hogy rendben, teljes szívével a Maidené, akkor még ma is itt
lenne köztünk.”
Ezek után csak olaj volt a tűzre Bruce szólólemezének megjelenése.
Rögtön elindultak a pletykák Bruce kiválásáról; olyannyira, hogy sokan
tudni vélték, hogy Micheal Kiske, a Helloween akkori frontembere lesz
Bruce utódja. A hír, persze, nem volt igaz, de érdemes megnézni néhány
véleményt a dologról. Steve Harris: „Féltem, hogy esetleg kiszáll, ha
nagyon sikeres lesz a lemeze. Azt hiszem, egy új énekest nem viselne el a
banda. Persze, Bruce megmondta, hogy esze ágában sincs kiszállni a
Maidenből, és nem is annyira fontos számára szólólemeze.”
Michael Weikath (Helloween): „Én nem tudok semmi ilyesmiről. Steve
Harris valóban megdicsérte egyszer Kiske hangját, de ennél többről nem
volt szó.”
Végül maga Kiske: „Soha, egyetlen pillanatig sem gondolkodtam a
dolgon. Mindig is szerettem a Maident, nyilván a nótáikat is el tudnám
énekelni, de a művészeti elképzeléseimmel nem vág össze, hogy beszálljak
egy ilyen markáns zenei világgal rendelkező bandába. Egy ilyen csapatban
csak nagyon keveset adhatnék magamból.”
A Maiden még Bruce szólóturnéja előtt elkezdte rögzíteni az új albumot.
A kérdés csak az, kivel. A választ úgy hívják, hogy JANICK GERS.
Játékát utoljára pont Bruce szólólemezén lehetett hallani; már akkor
kiderült, hogy ő a megfelelő ember. A próbákra 4 dalt (The Trooper, The
Prisoner, Iron Maiden, Children Of The Damned) kellett megtanulnia egy
nap alatt. Az első közös fellépésre Bruce turnéján került sor, amikor június
28-án a londoni Astoria színpadán hirtelen ott termett Steve, Dave és
Nicko, hogy közösen játsszák el a Troopert.
Eredetileg áprilisban kezdődtek volna a lemezfelvételek a londoni
Battery stúdióban, Martin Birch irányításával, de olyan hamar elkészültek a
dalok, hogy a csapat úgy döntött: nem várnak a felvétellel. Steve birtokán
az egyik pincében felállítottak egy Rolling Stone mozgóstúdiót, amit
koncertlemezek felvételéhez szoktak használni. Steve így vallott a
felvételekről: „Korábban adóügyi szempontok miatt vettük fel a lemezeket
külföldön, de ezúttal úgy gondoltuk, hogy kényelmesebb lesz itthon
dolgozni. A szabadnapokat így mindenki a családjával tudta tölteni. A
helyiségnek nagyon jó volt az akusztikája, és ráadásul majdnem mindent
első vagy második nekifutásra vettünk fel. Bruce egyetlen nap alatt négy
dalt énekelt fel. Persze, mi szeretünk gyorsan dolgozni. Ha valamit
hatodszorra veszel fel, akkor oda a spontaneitás. Régebben, ha nem ment
azonnal valami, akkor másnap frissen nyomtuk fel. Most még legtöbbször
erre sem volt szükség, Janick is szereti azonnal feljátszani a részeit,
különben nem sikerül igazán.” Nicko is elégedett volt a helyválasztással:
„Megfogtuk a hely varázsát. Mikrofonokat helyeztünk a mennyezetre, és
ezzel sikerült élővé tennünk a hangszereket. A dob valahogy jobban élt,
mint bármikor azelőtt. Hasonló érzés töltött el, mint amikor John Bonham
dobhangzását figyeltem azelőtt. Természetesen az én dobjaim másképp
szólnak, de a hangulat nagyon hasonló.”
Az említett mobil stúdiót korábban is használta már a zenekar a
doningtoni fellépés és a Maiden England videó-hanganyagának rögzítésére.
A felvételek nyár elejére elkészültek, már csak azt kellett megvárni, hogy
Bruce befejezze szólóturnéját, ami augusztus 16-áig tartott. Ezek után
minden készen állt egy újabb invázióra.
 Ennek az első mozzanata egy maxi volt, HOLY SMOKE címmel, mely
szeptember 10-én jelent meg. Rögtön a UK-lista 3. helyén landolt. A
címadó felvételen kívül két B oldalas dal is helyet kapott. Az ALL IN
YOUR MIND a Stray zenekar klasszikusa, a KILL ME CE SOIR pedig a
Golden Earring nótája volt eredetileg. A Holy Smoke a tv-evangélistákról
szól, ehhez igazodva Derek Riggs a borítón Eddie-t égő tv-készülékek
lángjában állva ábrázolja. A dalhoz klip is készült, méghozzá elég
rendhagyó módon. A felvétel nagy részét Steve birtokán maga a házigazda
filmezte; ő volt a rendező és a vágó is egyben. Bruce: „Nagyon vigyáznunk
kellett, mert a humorral átszőtt klipek hamar átfordulhatnak önparódiába.
Maga a nóta szövege elindíthatja a képzeletet. Ha ezt látvánnyal is segíteni
akarnánk, az könnyen cikissé válhatna. Rengeteg pénzt kellett volna
beleölni ahhoz, hogy rendesen nézzen ki a szöveg megjelenítése. Különben
a rajongók is jobban örülnek egy vidám klipnek. Ráadásul azt is tudtuk,
hogy a tv-adók bojkottálni fogják a nótát, így nem volt értelme túl sok
pénzt fordítani rá.” Bruce jóslata bevált: a Holy Smoke-ot tényleg nem
sugározták a tv-adók; az indoklás viszont felháborította Bruce-t:
„Képmutatás és álszentség az egész. Azzal utasították vissza a klip
vetítését, hogy bizonyos részei lealacsonyítják a női nemet. Persze,
Madonna szoftpornóhoz közelítő jeleneteit vagy Prince videóit – ahol
negyven férfi táncos dörgölődzik egymáshoz – minden aggály nélkül
játsszák. De ahogy mi felöltöztettünk egy negyvenéves producert (Martin
Birch – a szerző), és négy csajjal simogattatjuk a mellkasát – persze,
nyilvánvalóan gúnyból –, az azonnal lealacsonyítja a női nemet.”
A hosszú szünet után a zenekar ki volt éhezve egy kis koncertezésre.
Talán ennek tudható be, hogy nagylemez nélkül egy bemelegítő turnéra
indultak, ami a UK INTERCITY EXPRESS TOUR név alatt futott. A
villámtúra szeptember 19-én indult egy titkosított bulival Milton
Keynesben, ahol a Maiden HOLY SMOKERS álnév alatt lépett fel. Két
nappal később Oxfordban már a saját nevükön nyomultak Harrisék, majd
egészen október 18-áig folytatták, amikor is Londonban, a Hammersmith
Odeonban ért véget a szigetország nagyvárosait bejáró bemelegítő turné.
Az előzenekar a Blaze Bayley vezette Wolfsbane volt ezen a 21 bulin.
Október 1-jén, a prestoni koncert napján látott napvilágot a Maiden 8.
nagylemeze, NO PRAYER FOR THE DYING címmel. Derek Riggs
nagyszerű képet festett az album borítójához. Eddie-t egy névtelen sírból
kirobbanva láthatjuk, amint rögtön elkapja megtalálóját (egy sírrablót
talán?). Rengeteg találgatás látott napvilágot arról, hogy a Seventh Son
után milyen zenét fog játszani a Maiden. Mivel ők maguk is tudták, hogy
abba az irányba már nem lehet tovább haladni, hagyták, hogy magától
kialakuljon az album. Nicko: „Egy együttest sok dolog befolyásol: a
zenészek, a környezet, a lemeztársaság és az aláírt szerződések. Én úgy
érzem, az Iron Maiden első korszaka a The Number lemezzel fejeződött be,
ott érte el első csúcspontját. Aztán jött a második korszak, ami egészen a
Seventh Sonig tartott. A banda folyamatosan fejlődött, mind jobb és jobb
körülmények között dolgozhatott. A harmadik korszak most kezdődött. Az
új albummal visszatértünk a gyökereinkhez, és ez nem megtervezett lépés
volt. A sors akarta így. Ismét fiatalnak érzem magam, alig várom, hogy
minél többet turnézzunk. Bár tudom azt is, hogy két hónap múlva semmire
sem vágyom majd jobban, mint egy kis pihenőre.”
A visszakanyarodás egyben azt is jelentette, hogy keményebb hangzású
dalok születiek. A fémesebb hangzás legjobb példája a lemeznyitó Harris-
Dickinson nóta, a TAILGUNNER (A faroklövész). Bruce így nyilatkozott
róla: „A címötlet egy anális szexet bemutató pornófilmből jött, aztán úgy
gondoltam, hogy mégsem írhatok erről szöveget, így hát az igazi
faroklövészekről írtam. Régebben igazi halált jelentett ott fent lenni a
levegőben. De most egyáltalán nincsenek tüzérek a gépeken:
számítógépekkel működtetik a rakétákat. Akkor legalább ember küzdött
ember ellen, de ma gép harcol gép ellen.”
A sokat vitatott HOLY SMOKE is kényes témát feszeget. A szerzők ez
esetben is Harris és Dickinson. A dal egyértelműen a tv-evangelistákról
szól, akik hazugságokkal becsapják, manipulálják az embereket. A hit
erejét használják fel a hívők pénzének kicsalására. A dalban szerepel egy
név, JIMMY REPTILE (Féreg Jimmy). Ő az Államok leghíresebb tv-
evangelistája. Bruce Dickinson THE MISSIONARY POSITION című
könyvében.
A címadó NO PRAYER FOR THE DYING (A haldoklónak nem jár
ima), Steve szerzeménye, s ennek megfelelően tele van változatos
tempóváltásokkal, szerkezetileg és hangulatilag pedig nagyon hasonlít a
Children Of The Damnedre.
Dave Murray újra aktivizálta magát, ami ez esetben két dalt
eredményezett. Az első a PUBLIC ENEMA NUMBER ONE (Az első
számú közellenség) címet viseli, és Bruce segítségével született meg.
Bruce: „A zöldek képmutatásáról szól. Egy fickóról, aki elhagyja a
füstködbe burkolódzó várost otthagyva a félelemtől síró gyerekeket.
Mindent a háta mögött hagy, és a túlzsúfolt városban – ahol a fegyvereké a
hatalom –, úgy tűnik, minden elromlott. A politikusok csak hazudoznak,
hogy mentsék a saját bőrüket, kockázatos lenne valami jó dolgot
cselekedniük. A kalifornai álom olyan, mint a Föld halálsikolya. Az
emberek csak beszélnek a környezetvédelemről, de nem tesznek érte
semmit.”
A Public után rögtön a másik Dave-szerzemény, a FATES WARNING
(Végzetes figyelmeztetés) következik. A dalszöveget ezúttal Steve írta, és
arról a nyugtalanító érzésről szól, ami akkor keríti hatalmába az embert,
amikor az élete csak egy cérnaszálon függ.
A folytatásban két tipikus Harris-nóta következik: a különös ritmusú
THE ASSASSIN (A bérgyilkos), majd egy epikusabb hangvételű dal, a
RUN SILENT RUN DEEP (Járj csendben, és merülj alá). A Run Silent
szövegét Dickinson még a Somewhere In Time idején írta, de akkor nem
készült hozzá dal. A szöveg a tengeralattjárókról szól. Ezt a témát Bruce a
szólóalbumán is kidolgozta egy jóval egyszerűbb felépítésű dalban (Dive!
Dive! Dive!), és a Tattooed Milionaire klipje is jórészt egy tengeralattjárón
játszódik. A dal alapja egy azonos című angol (mi más?) film. A
dalszövegben szerepel egy Davy Jones nevű személy. Agatha Christie
Bűbájos gyilkos című könyvében a következőket olvashatjuk: „Davy Jones
egy mesealak, a tenger gonosz szelleme, aki ködfelhőbe burkolózva érkezik
a hajófenékről.”
 A No Prayer albumon egyedül a HOOKS IN YOU (Horgok a testedbe
mélyesztve) viseli magán Adrian Smith keze nyomát. Ehhez mérten egy
Wasted Years típusú nóta, fogós refrénnel. A meglepő címet és a szöveget
Bruce a következőképpen magyarázta: „Ez egy bizalmas dologhoz
kapcsolódik. Én és Paddy (Bruce második felesége) elmentünk megnézni
egy házat, hogy megvegyük, és három homoszexuális srác lakott ott.
Körülnéztünk, és az egyik szobában megláttuk azokat a hatalmas ipari
horgokat a plafonba csavarozva. Visszariadtunk belegondolva abba, hogy
mire is használhatják őket. Hazamentünk, és megírtam a dalt.”
A BRING YOUR DAUGHTER… TO THE SLAUGHTER (Hozd el a
lányod… a mészárlásba) zeneileg és szövegileg is kilóg a sorból, aminek az
az oka, hogy Bruce eredetileg a Nigthmare On The Elm Street 5. részéhez
készítette. Tulajdonképpen az egész szólólemez megírása ezzel a dallal
kezdődött, de végül csak a filmzenei albumra került fel. Viszont Harrisnek
is megtetszett a nóta, így a Maiden is elkészítette a saját változatát. Steve:
„Amikor először mutatta meg nekem Bruce a nótát, azt mondtam neki,
hogy ez egy óriási szám, jól állna a Maidennek. Persze, akkor még csak
arra gondoltam, hogy élőben kellene játszanunk, mert a rajongóinknak
nagyon tetszene, aztán végül a lemezre is felkerült.” Bruce: „Az egész egy
serdülő lány félelmeiről szól: a menstruációval járó fájdalmakról. Arról,
amikor egy fiatal lánynak megjön az első havivérzése, ráadásul ez éjszaka
történik meg, és fél elaludni. Ez nagyon borzasztó időszak a számára, és a
Rémálom az Elm utcában pont ezt a félelmet célozza meg. Az igazi
mészárlás a Freddie-filmekben, amikor a lány elveszíti a szüzességét. Elég
mocskos gondolat áll az egész mögött, de azok a fajta rémfilmek ezt
hozzák elő.”
Az albumot Steve epikus hangvételű műve, a MOTHER RUSSIA (Orosz
Anyaország) zárja. Az epikus szó akkor is igaz, ha figyelembe vesszük,
hogy a szám csak 5 és fél perc hosszúságú. A szláv dallamokkal átszőtt
darab egyes részei még a Seventh Sont is megidézik. Steve: „Ez egy
hatalmas ország tragédiájáról szól, ami hihetetlen időszakon ment
keresztül. Évszázadokon át folyt az emberek mészárlása, és a dal azt
mondja, hogy ennek vége lesz, ha Oroszország végre össze tudja fogni
önmagát, és megpróbál békében élni.”

A lemez hivatalos turnéja, a NO PRAYER ON THE ROAD (a

Wolfsbane helyett az Anthraxszel kiegészülve) október 21-én indult
Barcelonában. Az eddigiektől eltérően mindenféle díszlet nélkül vágtak
neki az útnak. Újra láthatóvá váltak a Marshall ládák, a zenekar tagjai
pedig farmerekre cserélték a spandexnadrágokat. Persze, azért nem tűnt el
minden látványelem. Ettől a turnétól kezdve válik igazán bevett szokássá a
számonként cserélődő festett háttérvászon használata, és Eddie többször is
tiszteletét tette a színpadon. Egyszer a szokott sétáló Eddie-ként, majd az
Iron Maiden alatt, Nicko mögött bukkant elő egy hatalmas koporsóból.
Bruce egy interjúban elmondta, milyen további változásokat hozott ez a
turné a Maiden-koncertek menetében a korábbiakhoz képest: „Janick Gers
érkezése sokat segített abban, hogy még jobbak legyünk élőben. Korábban
mindig úgy éreztem, hogy állandóan rohangálnom kell, mert különben nem
történik semmi a színpadon. Az éneklésemre, persze, ez rányomta a
bélyegét. Mivel a futástól sokszor nem kaptam levegőt, a magas hangokat
néha nem énekeltem ki, és sokszor erőltettem is a hangomat. Ma azonban
jobban tudok koncentrálni az énekre, mert tudom, Dave és Janick is
rengeteget mozog.” Az alapjában véve csendes szerény Jan a színpadra
lépve teljesen megvadul. Aki Bruce turnéján látta (vagy a Dive, Dive Live
videón), az tudta, mire számítson, aki viszont a No Prayer turnén
találkozott vele először, azt teljesen megdöbbentette a gitáros vad színpadi
előadásmódja. Janick: „Ha már fenn vagyok a színpadon, elmúlik minden
félelmem; csak odáig eljutni nehéz. Ideges vagyok a koncert gondolatától,
de mindez elmúlik, amint elkezdődik a buli.” Nicko is elégedett az új
kollégával: „Nagyon örülök, hogy eldugva ülök hátul.
Hihetetlen intenzitással megy a buli elöl. Ott aztán nem lehet elbújni. A
mozgást korábban csak Steve és Bruce hozta, de most Janick még Dave-et
is megfuttatja. Adrian sem volt a legdinamikusabb előadó, de Dave még
nála is kevesebbet mozgott. Korábban csak állt egy helyben, becsukta
szemét, felemelte fejét, és mosolygott. Janick pedig kihozta belőle a
vadállatot.”
 Az előzetes turnédátumokat nézve örülhetett a hazai rajongótábor, hiszen
ott még az állt, hogy november 17-én Magyarországra is ellátogat a
Vasszűz, de végül szervezési gondok miatt elmaradt a buli. Az említett
napon Bern városa ünnepelhetett Budapest helyett.
Az európai turné utolsó állomása Frankfurtban volt, december 21-én. A
koncert Karácsonyi Heavy Metal Fesztivál néven zajlott, de tulajdonképpen
nem volt más, mint a megszokott Maiden/Anthrax show a texasi King’s X-
szel kiegészülve, akik az egész német turné alatt betöltötték az előzenekar
szerepét.
Az évtized záróakkordjaként – és mintegy karácsonyi ajándék gyanánt –
december 24-én megjelent egy újabb maxi, a BRING YOUR
DAUGHTER… TO THE SLAUGHTER, ami egy kis csel segítségével
rögtön a karácsonyi listák élére került. Bruce: „Az történt, hogy Cliff
Richard vezette a slágerlistát valami karácsonyi dallal, de mi kirúgtuk. Ez
volt a legkevesebb, amit a hazánkért tehettünk karácsonykor. Képzeld el,
hogy az angyalkás nóta helyett ez szólt szenteste. Mindenkinek a torkán
akadt a pulykacsont. A kislemez megjelenése előtt turnén voltunk, és
minden este úgy búcsúztam a rajongóktól, hogyha a megjelenés napján
lemennek és megveszik a lemezt, akkor elsők leszünk, és megszabadítjuk
őket Cliff Richardtól. Hétfőn reggel 40 ezer ember rohamozta meg a
boltokat. Nem hittem el. Életemben nem röhögtem annyit, mint akkor. A
rádióállomások először nem akarták játszani, de aztán kénytelenek voltak.
Angliában nagyon szigorú szabályok vannak. Ha egy szám a listára kerül –
főleg, ha listavezető lesz –, nincs mese: a rádiónak le kell játszania. A lista
tele volt popbandákkal, és akkor a műsorvezető megszólalt – elhaló hangon
–, hogy akkor most következzen a listavezető, az Iron Maiden.”
A számhoz kapcsolódó klip is a nyolcvanas évek Maiden-klipjeit idézi.
A UK Express turnén lett filmezve, majd a felvételeket kiegészítették egy
régi, fekete-fehér horrorfilm részleteivel. A rendezői székben ismét Steve
Harris.
Derek Riggs kitett magáért: a maxihoz három festményét is
felhasználták, sőt az egyik limitált példányszámú kiadványhoz még az
albumborító egy részletét is felhasználták. A legelterjedtebb kép az lett,
amelyiken Eddie – egyik kezében baltát fogva – a Paradise Club előtt áll,
és éppen Charlotte-ot ölelgeti. Körülöttük démonok és mindenféle szörnyek
nyüzsögnek, a falon pedig egy plakát hirdeti, hogy aznap Maiden-koncert
lesz a klubban. A Paradise Club ábrázolása nem véletlen. Létezik egy tv-
sorozat ezzel a címmel. Az egyik rész főhőse maga Bruce Dickinson mint
rocksztár (mi más?). Az epizódban Bruce szólózenekara is feltűnik, mint a
filmbeli főhős zenekara. A sorozat egy másik részében pedig Nicko
szerepel egy kis ideig, mint a klubban fellépő egyik zenekar dobosa.
Egy másik képen Eddie a kaszás képében áll a temető közepén. A maxi
speciális változatán pedig olyan képet láthatunk, ami eredetileg a Hooks In
You-hoz készült. Eddie épp egy gyanútlan rajongót végez ki kampókezével.
A No Prayer lemez kapcsán a már említetteken kívül rengeteg Eddie-
festmény készült. Az amerikai promolemezként kiadott Tailgunner kapcsán
készült egy Aces High típusú kép (kétféle). Ebből az időből származik még
a brit zászlóval száguldozó őrült motoros, a kegyelmet nem ismerő bíró,
Eddie a Fémkalapáccsal (a Metál Hammer magazin megrendelésére), vagy
a szakadt télapóruhás Ed, ami speciálisan újévi üdvözlőkártyának készült,
egy izgalmas új esztendő ígéretét hordozva magában.

Az új gitáros, Janick Gers hazai pályán és Európában is bizonyított. Az

új évben viszont Amerikának és Japánnak kellett bebizonyítania, hogy
érdemes az Iron Maiden posztjára.
A zenekar nem kapott sok pihenőt, hiszen január 13-án Halifax
városában elkezdődött az észak-amerikai No Prayer On The Road.
Elsőként Kanada nagyobb városait járták be, majd január végétől jöhetett
az USA. Az előzenekari pozíciót ezúttal is az Anthrax töltötte be. Két
hónap és 44 buli után, március 19-én Salt Laké City jelentette az utolsó
amerikai állomást. Ezután ismét egy kis szünet következett a turnézáró
Japán szakasza előtt. A legutóbbi nélkülözés után újra örülhettek a japán
rajongók még akkor is, ha csak 6 koncertet adott a Vasszűz. A No Prayer
On The Road világ körüli turné április 5-én ért véget Tokióban.
 A zenekar ezután pihenőre vonult, de nem pihenhettek sokáig, mivel a
managementhez befutott egy felkérés, miszerint az Iron Maident szívesen
látnák a franciaországi Toulon mellett elhelyezkedő Bol Dbr-ban
megrendezésre kerülő Awayday fesztivál főbandájaként. Rod Smallwood
úgy gondolta: ha már úgyis fellép a Maiden a fesztiválon, ne csak az az egy
koncert legyen, ezért leszervezett még négyet a rangos fellépés elé,
bemelegítésnek. Az első koncert a szintén rangos Roskilde fesztiválon volt
június 29-én, ahol a The Almighty, a Primus és a Winger volt a Maiden
előzenekara. Ezután két svájci koncert következett (Bern, Winterthur),
majd szeptember 21-én az Awayday fesztivál. A rangos esemény központi
programját az évente megrendezésre kerülő motorverseny jelentette, ami a
híres Paul Richárd körpályán zajlott. Bruce Dickinson azt a megtisztelő
feladatot kapta, hogy ő indíthatta el a rajtzászlóval a mintegy 70 motorost.
Bol Dbr tőszomszédságában egy kisebb sörfesztivál fokozta a rendezvény
hangulatát, vidámpark jellegű és méretű kirakodóvásárral, sztriptíztáncosok
felvonultatásával, bungee jumpinggal, és egyéb kiegészítő programokkal.
A hét vége egyik különleges programjaként Toulon kikötőjében Nicko,
Janick és Rod Smallwood manager meglátogatta az amerikai hadiflotta
büszkeségét, az épp ott állomásozó WASP repülőgép-hordozó anyahajót. A
kellemes hétvégén végül egy fergeteges Maiden-koncert búcsúztatta a
fesztivált, s egyben az évet is.
A FÉLELEM KORA
A ‘92-es év legnagyobb kérdése mindenképpen az volt, hogy Janick
dalszerzőként vajon milyen hatással lesz a Maiden stílusára, mennyire tudja
belevinni a saját ötleteit a zenébe. Az már egyértelmű volt, hogy a
koncerteken pótolni tudja Adriant, s a rajongók többsége azt várta tőle,
hogy a fellépések során tapasztalt energiával veti bele magát az új dalok
megírásába is.
A zenekar remek formában, még ‘91 novemberében hozzálátott a
következő lemez elkészítéséhez. A helyszín ezúttal is Steve otthona, de
nem a mobil stúdió, hanem Steve vadonatúj, saját, Barnyard nevű stúdiója.
Steve Harris így nyilatkozott a stúdió létrehozásáról: „Tulajdonképpen a
Def Leppard-os Joe Elliot javasolta, hogy csináljak egy stúdiót. Azt
mondta, hogy olcsóbban ki lehet hozni, mint gondolnám, és két-három év
alatt megtérül az ára. Így is kalkuláltam, és valóban úgy tűnik, hogy a
jövőben minden Maiden-lemezt itt veszünk majd fel. Most aztán nem kell
majd egyik stúdióban felvennünk az anyagot, aztán átmennünk egy
másikba, elvégezni a keverést. Sokkal kényelmesebb a saját
szabályainkhoz igazodni, mint valami nagy stúdió időbeosztásához.” Az
igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Martin Birch bejelentette, hogy a
felvételek után nyugdíjba vonul. Arry, aki társproducerként már többször
segédkezett a stúdióban, úgy tervezte, hogy Martin távozása után az
örökébe lép.
A felvételek január végére el is készültek, kezdődhetett a keverés,
amiben Steve szintén segédkezett. Amíg ők dolgoztak, a többiek promóciós
körútra indultak, hogy a tv-, rádió- és egyéb interjúk segítségével felhívják
a figyelmet a 9. Iron Maiden-lemezre. Janick és Dave Ausztráliába, majd a
Távol-Keletre repült, Bruce és Nicko New Yorkba, Mexikóba, majd Dél-
Amerikába utazott. Steve, miután befejezte a munkát, társaihoz hasonlóan
útra kelt. Az ő területe Európa volt.
A reklámkörút után az első fontos dátum április elseje volt, amikor az
EMI hivatalos partin mutatta be az új lemezt a lemeztársaság embereiből és
újságírókból álló, közel 500 fős vendégsereg előtt. Az összejövetelnek a
Porchester Hall adott otthont.
A szórakozás után újra a munka következett. Április 3-án és 5-én a
zenekar a kelet-londoni dokknegyedbe utazott a lemez első klipjének a
forgatására. A munka végeztével Nicko hazarepült Amerikába, Steve újra
útra kelt Európában, a többiek pedig Norwichbe utaztak, hogy átadják a
díjakat a Radio 1 Friday Rock Show című programja által rendezett
verseny győzteseinek. Az est zárásaként Bruce csatlakozott a Taste nevű
zenekarhoz, hogy együtt lenyomják az Elected című Alice Cooper-
szerzeményt és a Tattooed Millionaire-t.
Az előzetes maxi végül április 13-án jelent meg, BE QUICK OR BE DE
AD címmel. A kiadvány a 3. helyen debütált a listákon. Derek Riggs az
előző lemezhez készített rengeteg kép után most csak egy képet készített, a
Be Quick borítóját. A képen Eddie profilból ábrázolva látható, amint éppen
új áldozatát (feltehetően egy politikust) fojtogatja. A kép hátterét
(újságcikkekből összevágott montázs) pedig Mike Prior készítette. A B
oldal két dalt is tartalmaz: az egyik egy Maiden-poén-nóta, a NODDING
DONKEY BLUES (Bólogató szamár blues), a másik pedig egy Montrose-
klasszikus, a SPACE STATION NO. 5 (5. számú űrbázis). A maxi speciális
változatán a dal 12 perces verziója kapott helyet, ami nem más, mint maga
a nóta, kiegészítve egy poénkodással, ami ismét Rod Smallwood bőrére
történik. Az előadók: Bruce és Jan, utóbbi egy egyszerű bluesalapot játszik
Bruce ökörködése alá, aki Rod kiejtését utánozva végigkáromkodja az
egészet, a manager kedvenc kifejezését (bloody – rohadt) ragasztva
mindenhez. A dalhoz készült klipet Wing KO és E. Matthies rendezte.
A maxi és a nagylemez megjelenése közötti időt a zenekar próbákkal
töltötte, hogy felkészüljenek a világ körüli turnéra, különös tekintettel a
doningtoni Monsters Of Rock fesztiválra, ahová négy év elteltével újra a
Maident hívták meg főzenekarnak.
Közel két év várakozás után, végül május 11-én jelent meg a következő
nagylemez, a FEAR OF THE DARK. A lemez a listák első helyére került,
ami korábban csak a The Number és a Seventh Son esetében fordult elő. A
zenekar jó formáját mutatja, hogy korábban még soha nem készült ilyen
hosszú (59 perc), és ennyi dalt (12) tartalmazó album. Dupla lemeznek is
mondhatnánk, de mivel ‘92-ben már a CD volt a vezető hanghordozó, ez a
kijelentés nem olyan jelentős, mint amilyen akár 2-3 évvel korábban lett
volna.
Már említettem, hogy Derek Riggs ezúttal csak a Be Quick maxihoz
készített képet, így megszakadt egy hosszú sorozat. A Fear Of The Dark az
első lemez, aminek borítóját nem Derek, hanem MELVIN GRANT nevű
festő készítette. Hatásos képet készített, ahogy hősünk egy göcsörtös fa
törzséből előbújva riogatja az arra járókat, de a megszokott Eddie-ábrázolás
új megvilágításba került. Steve így kommentálta a grafikusváltást: „Azért
döntöttünk Melvyn képe mellett, mert az övé volt a legjobb. Derek is
készített egy festményt, de ez esetben Mel jobbat alkotott. Úgy gondolom,
azért hat a kép annyira erősnek, mert Mel olajfestéket használ, Derek
viszont általában vízfestéket. Ettől függetlenül a jövőben is Derekkel
fogunk dolgozni, de ez alkalommal mást is ki akartunk próbálni.”
Arra a kérdésre, hogy milyen hatással lesz Janick játéka a Vasszűzre,
mindjárt a nyitó BE QUICK OR BE DEAD (Légy gyors, vagy meghalsz)
Gers-Dickinson nóta megadja a választ. A lendületes, agresszív szám tele
van olyan gitárváltásokkal, amit a Maiden korábban nem alkalmazott. A
dalszöveget Bruce a politika és a gazdaság összefonódásáról, a tömegek
kizsákmányolásáról írta. Bruce: „A címet a feleségem találta ki.
Tulajdonképpen nem is volt még meg a dal, amikor ez a címötlet először
megfordult a fejünkben. Akkor még gőzöm sem volt, hogy miről szól majd
a szöveg.”
Steve Harrisé a folytatás a sikervárományos FROM HERE TO
ETERNITY-vel (Innen az örökkévalóságig). A dal egyszerűsége még
zenésztársait is meglepte. Bruce: „Nagyon meglepődtem, amikor először
hallottam a dal alapjait. Ez egy olyan AC/DC-s téma. Nagyon szeretem ezt
a fajta zenét, nem voltam felkészülve, hogy egyszer Maiden-lemezen is
hallhatok hasonlót. Erre mi történik? Steve egyszer csak beállít egy ilyen
nótával.” A dalszöveg a motorozás élményéről szól, de az egész
álomszerűén és pokolian van előadva.”
Az AFRAID TO SHOOT STRANGERS (Félünk idegeneket lelőni)
ismét Steve műve, de itt már a jól bevált módszer szerint dolgozott – lassú
kezdés, fokozás, gyors középrész, ikergitár, végül visszatér a kezdő
motívum.
A Gers-Dickinson szerzőpáros második nótája, a FEAR IS THE KEY
(Félelem a kulcs) a keleties dallamaival szintén újszerű elem a Maiden
zenéjében. A dal alapja Alistair MacLean azonos című műve.
A CHILDHOOD’S END (A gyermekkor vége) szintén egy Harris-
remekmű. Azonos címmel a híres sci-fi író, Arthur C. Clarké írt regényt.

A lemez legkülönlegesebb dala egyértelműen a WASTING LOVE

(Pusztító szerelem), ami szintén a Gers-Dickinson műhely terméke. A kis
jóindulattal lírai számnak is nevezhető dalnak még a címe is idegen volt
eddig a Maiden világától. Zeneileg leginkább Bruce szólólemezére
hasonlít, de itt azért a gitárok rendesen megdörrennek. Bruce: »Úgy
gondoltuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, amikor Steve-nek megmutatjuk
a nótát, hiszen ez csupán egy nagyon nyers és őszinte, lassú rocknóta.
Biztosak voltunk, hogy nem bírja ki, hogy a középrészen ne rakjon bele
valamilyen fikcsit. Nagy meglepetésünkre, nem így történt. Azt mondta,
hogy ez úgy jó, ahogy van.”
A lemez hangzását is jelentősen megváltoztatták: mélyebbre lettek
hangolva gitárok, és Nicko is új dobsoundot kapott. Ennek legjobb példája,
a THE FUGITIVE (A szökevény) című Harris-mű. Harrison Ford
főszereplésével készült egy azonos című film is, de a kettőnek semmi köze
egymáshoz.
A Fear lemezhez Dave is aktivizálta magát, és két dalt is leszállított: a
CHA1NS OF MISERY (A szenvedés láncai) és a JUDAS BE MY GUIDE
(Júdás, légy a vezetőm). Mindkét esetben Dickinson volt a szövegfelelős.
Gers nemcsak Dickinsonnal alkotott kiváló szerzőpárost, hanem
Harrisszel is sikerült kélt dalt összehoznia. A THE APPARITION (A
jelenés) egy bonyolultabb, kísérletezősebb darab, míg a WEEKEND
WARRIOR (Hétvégi harcos) egy könnyedebb dal, ahol először tűnik fel
Steve focimániája. A dal a futballhuligánokról szól.
A lemezt záró Harris-mű, a FEAR OF THE DARK (Félelem a
sötétségtől) szinte rögtön bekerült a Maiden-klasszikusok közé, és azóta is
állandó programja a koncerteknek.
Az utóbbi két turné gyakorlata szerint ezúttal is egy titkos buli nyitotta
meg. Az eseményre június 3-án került sor a norwichi The Oval nevezetű
rockkocsmában, amit Steve egyik haverja üzemeltet. 350 szerencsés
rajongó élvezhette végig a THE NODDING DONKEYS álnév alatt
muzsikáló Maident.
A FEAR OF THE DARK TOUR végül Izlandon kezdődött el,
hivatalosan, június 5-én. A koncert érdekessége az volt, hogy korábban
még nem járt arra a Vasszűz-kompánia. A management nem titkolt
szándéka az volt, hogy ‘88 után ismét az amerikai piacra koncentrál,
valamint olyan helyekre, ahol még korábban nem jártak Harrisék. Így
fordulhatott elő, hogy az amúgy sem túl hosszú (64 koncert) turné
egyharmada folyt csak az európai földrészen.
Izland után az Államokba utazott a Maiden. Június 8-án New Yorkban
indult a 25 állomásos USA-tour, kezdetben a Dream Theatre, majd a
Corrosion Of Conformity és a Testament társaságában.
Az amerikai túra támogatására június 29-én megjelent egy újabb maxi,
FROM HERE TO ETERNITY címmel. A kiadvány csak a 21. helyet érte
el a listákon, pedig a kiadó mindent megtett a siker érdekében; még egy
nagyszerű, de méregdrága klipet is készített a londoni Pineawood
stúdióban. A Mad Max című film látványvilágát és hangulatát idéző mű
rendezője Ralph Ziman volt. A borítóról már másodízben hiányzik Eddie,
helyette a klipből látunk egy fotót. A B oldalas számokra viszont nem lehet
panasz. A ROLL OVER VIC VELLA (Hajts keresztül Vic Vellán) Chuck
Berry legendás Roll Over Beethovenjének fémesített változata. Vic Vella
Steve barátja, a kezdeti időkben road, majd zenekari sofőr volt. A Berry-
nótát két koncertfelvétel kíséri: a PUBLIC ENEMA NUMBER ONE, és a
NO PRAYER FOR THE DYING. Mindkettő 1990. december 17-én lett
rögzítve a Wembleyben. Ha valaki a kiadvány picture-változatához is
hozzájut, akkor egy extra felvételhez is. Egy ausztrál banda, a Budgie
daláról, az I CAN SEE MY FEELING-ről van szó.
 Az EMI a siker érdekében még a First Ten Years videót is kiadta. Újra
csak az Államokban kiegészítve a Fearhez készült klipekkel, FROM
THERE TO ETERNITY címmel. Az amcsik viszont nem haraptak rá a
dologra, a listás helyezések is ezt mutatják. Az Államokban egyébként sem
voltak túlzottan kelendőek a Maiden-maxik. Korábban meg sem jelentek
arrafelé.
Észak-Amerika után Dél-Amerikában folytatódott volna a turné,
Chilében, de az ottani katolikus egyház megakadályozta a fellépést.
Kihirdették a tv-ben és a helyi sajtóban, hogy a zenekar sátánista és
istentagadó, és a rockzene ártalmas a chilei fiatalokra. A brit nagykövetség
próbált közbenjárni, hogy megpróbálja lecsillapítani az indulatokat, de a
nagy nyomás miatt a chilei kormány három nappal a koncert előtt lemondta
azt. A turné így július 25-én az argentin fővárosban folytatódott a Thunder
társaságában. Azelőtt még nem játszott arra a Vasszűz, így a 40 ezres
Ferrocarril stadion teljesen megtelt. Buenos Aires után Uruguay
következett, ahol szintén nem játszott még a Maiden korábban. A koncert
helyszíne egy vasútállomás volt Montevideóban. A vágányokat lefedték, és
a színpadot a vágányok végére építették fel. A helyszín egyben vasúti
múzeum is volt öreg tehermozdonyokkal, aminek főként Bruce örült, mivel
gyerekkora óta lelkes rajongója minden, vasúttal kapcsolatos dolognak.
Végül három brazil koncerttel augusztus 4-én véget is ért a dél-amerikai
túra.
A turné hazautazott Európába, a 18 koncertből álló Monsters Of Rock
fesztiválturnéra. Az első helyszín augusztus 15-én a mannheimi Super
Rock fesztivál volt, ahol a Maiden előtt olyan zenekarok léptek fel, mint a
The Almighty, Testament, WASP, Helloween, Slayer és a Black Sabbath.
A körút legfontosabb fellépése, persze, a doningtoni Monsters Of Rock
fesztivál volt, ahol ‘88 után már másodízben lépett fel főzenekarként a
Vasszűz. A fellépők névsora annyiban változott, hogy a Testament, a
Helloween és a Slayer helyett a Thunder, a Megadeth és a Skid Row
szerepelhetett a rangos eseményen. Az európai diadalmenet végül
szeptember 19-én ért véget a spanyolországi Saragosában.
Az Amerika-központú üzletpolitika következő láncszeme egy újabb
maxi,a WASTING LOVE megjelentetése volt szeptember l-jén, ráadásul
csak az Államokban. Eddie-t most is szabadságolták a borítóról, ezúttal is a
klipből lett átemelve egy kép. Magát a klipet egyébként a londoni The
Pumphouse-ban filmezték, Sámuel Bayer rendezésében.
 A maxin a Wasting love rövidített verziója mellett három
koncertfelvételt (TAILGUNNER, HOLY SMOKE, THE ASSASSIN)
találunk, a már említett ‘90-es Wembley-buliról.
Európa után a zenekar visszatért Latin-Amerikába, hogy megtegye első
látogatását, a Puerto Ricó-i, a mexikói és a venezuelai koncerttermekben.
Sajnos, a caracasi show alatt Dave Murray egy hirtelen mozdulat miatt
térdszalagszakadást szenvedett, így a turné hátralévő részét egy merevítősín
társaságában kellett végigjátszania. Ez összesen 10 koncertet jelentett:
egyet Új-Zélandon, kettőt Ausztráliában, majd pedig zárásként 7 koncertet
Japánban. A Fear Of The Dark Tour Tokióban fejeződött be, november 4-
én. Ezt követően mindenki szabadságra ment, egyedül Steve Harris
dolgozott tovább. Egy készülő koncertlemezhez válogatta a közel 20
rögzített show anyagát, essexi rezidenciáján.

1993. február 22. gyásznappá vált a Maiden-rajongók körében. Ezen a

napon jelentették be hivatalosan, hogy Bruce Dickinson 12 év után
elhagyja az Iron Maiden kötelékét. Az időzítés nem volt a
legszerencsésebb, hiszen a zenekar éppen egy koncertlemez kiadása és a
hozzá tartozó turné előtt állt, amikor az énekes közölte döntését. Elsőként
Rod Smallwood menedzser értesült a hírről, majd ő mondta el a
többieknek. Steve Harris csak valamivel később tudta meg, mivel éppen
akkor a koncertlemez keverésén dolgozott Miamiban, és Rod úgy gondolta:
jobb, ha személyesen mondja el neki, mint telefonon. Steve: „Nagyon
megrázott a dolog, de ugyanakkor arra is emlékszem, hogy már néhány
évvel ezelőtt is beszéltem Roddal, mert időről időre úgy éreztem, hogy
gondok vannak Bruce Maiden iránti elkötelezettségével.” Bruce
távozásáról már korábban – 1990-ben –, szólólemeze kapcsán is sokat
lehetett hallani, de akkor csak alaptalan pletykának bizonyult a dolog.
Steve: „Amikor Adrian elment, nagyon úgy éreztem, hogy Bruce is
hasonlóképpen érez, de biztosított arról, hogy nem tervez ilyesmit. Azért
mélyen, legbelül már régóta éreztem, hogy egyszer elérkezünk a
fordulóponthoz, amikor Bruce bejelenti: elég volt, szeretné a saját dolgait
csinálni. Olyan széles érdeklődési körrel, mint ami Bruce-nak van, elég
nehéz egy olyan sokat dolgozó csapatban játszani, mint a Maiden.”
Az együttes nagyon nehéz helyzetbe került az énekes távozásával. A
zenekar jövője is kétségessé vált. Steve helyzetét még egy válás is
nehezítette: „Számomra nagyon rosszkor jött ez a váltás. Volt egy pillanat,
amikor úgy éreztem: bassza meg, talán most jött el az ideje, hogy
befejezzük még addig, amíg megy a szekér. De aztán másnap felébredtem
és azt mondtam: egy nagy francot! Még mindig sok minden áll előttünk,
sok kihívással kell szembenéznünk, és az összes kihívás közül ez a
legnagyobb. Mindettől függetlenül én még mindig hiszek az Iron
Maidenben.”
Az köztudott, hogy Bruce és Steve között már a kezdetektől fogva harc
folyt, de ezeket a konfliktusokat sikerült kompromisszumokkal megoldani.
Sokan Bruce távozásának okát ebben látták, de ő ezt megcáfolta: „Nem
személyi problémák vezettek ehhez a döntéshez. Tudom, jó néhányan
szeretnék, ha így lenne, de ez nem igaz. Egyszerűen az az oka, hogy valami
mást szeretnék csinálni. Valami olyasmit, amit nem lehet összeegyeztetni a
maidenbeli szerepemmel. Egy olyan radikális irányváltás, mint amit én
tervezek, súlyosan visszahatna a Maidenre és, persze, rám is. Senki sem
venne komolyan. A Maiden mindig is ugyanazt az ösvényt taposta. Persze,
rendkívül magas szinten, de lényegében ugyanazt csináltuk a kezdetektől.
Ezt felismerve úgy érzem: nem akarom magam még négy vagy öt évig
ugyanannak a zenének szentelni.” Bruce is cáfolta azt a hírt, hogy már a
Tattooed Millionaire kiadásának idején el akart menni: „Még csak fel sem
merült bennem, hogy elhagyjam a Maident. Azt a szólólemezt már akkor
tervbe vettem, amikor még sem én, sem Janick nem voltunk a Maiden
tagjai.”
A legmeglepőbb viszont az, hogy Bruce már a ‘80-as évek közepén
elgondolkodott a maidenbeli jövőjéről: „Először csak azt hittem, hogy
lelohadt a lelkesedésem, és arra gondoltam, hogy idővel visszatér majd.
Már a Powerslave idején megfogalmazódott bennem néhány gondolat.
Aztán a Somewhere időszakában nagyon közel kerültem a kiváláshoz.
Elsősorban zenei nézeteltérések miatt akartam távozni, mivel én a
Somewhere lemezt teljesen akusztikus albumnak képzeltem el. Meg kell
mondanom, hogy a Somewhere és a Seventh Son időszaka nem tartozik a
kedvenc időszakaim közé. Ám először mindezt annak tudtam be, hogy
fáradt vagyok. Mondtam magamnak, hogy csak menj ki, és énekelj.”
Bruce úgy döntött, hogy nem hagyja cserben a rajongókat, és csak a
turné után távozik a Maidenből. Ennek szellemében a zenekar a portugáliai
Faróba (ott található az Eddie’s Bar) utazott, ahol befészkelték magukat a
helyi Barracuda diszkóba, hogy összepróbálják a turné anyagát.
Miközben Faróban folyt a munka (és a sör), március l-jén megjelent a
tervezett koncertlemez előzetes maxija, a FEAR OF THE DARK LIVE. A
kiadványon két dal is szerepel a majdan megjelenő koncertlemezről: a
címadó az 1992-es helsinki buliról, valamint a BE QUICK OR BE DEAD
az augusztus 15-ei, mannheimi Super Rock fesztiválról. A kiadvány
digipack változatán a Be quick helyett a BRING YOUR DAUGHTER…
TO THE SLAUGHTER szerepel, szintén Helsinkiből.
Az egyetlen pluszt a HOOKS IN YOU élő változata jelenti a már
többször említett ‘90-es, wembleyi buliról.
A Fearnél nélkülözött Derek Riggs visszatért. Eddie-t ezúttal Steve
Harris kedvenc koncertpozíciójában ábrázolta: ‘Arry hófehér Fenderével a
nyakában.
A kiadványhoz kapcsolódó klip nem a helsinki bulin készült, hanem
Doningtonban. A rendező Samuel Bayer.
 Pár nappal a turné kezdete előtt, március 22-én érkezett meg a
koncertlemez. Nagy várakozás előzte meg az eseményt, hiszen 8 év telt el
azóta, hogy a legendás Live After Death megjelent. Ali dalt tartalmazó
album az A REAL LIVE ONE címet kapta. Szinte minden felvétel más
helyszínről való, amit Steve azzal magyarázott, hogy Janick érkezésével
kaotikusabbakká váltak a koncertek, és ezért több bulit is rögzíteni kellett,
hogy a legjobb verziók kerüljenek fel a lemezre. Az A Real Live One a
‘85 utáni időszak dalaiból válogatott, és már akkor lehetett tudni, hogy az
év vége felé várható a koncertlemez folytatása A Real Dead One címmel,
ami viszont a ‘85 előtti időszakot fogja bemutatni. Az album produceri
teendőit ezúttal már Steve-nek egyedül kellett elvégeznie.
Riggs mester ezúttal egy egészen agresszív, dühös, habzó szájú Eddie-t
festett, aki dacolva az elektromossággal széttép egy-két áram alatt lévő
kábelt.
A 40 állomásos A REAL LIVE TOUR bemelegítő szakasza március 25-
én startolt a farói Kadoc Clubban a The Almighty társaságában, akik az
egész turné alatt betöltötték ezt a szerepet. Az előzetes turnéterv szerint
ezután Párizs, Amszterdam, Berlin, három moszkvai show következett
volna, de az orosz politikai helyzet miatt át kellett rendezni a dátumokat.
Ennek leginkább a spanyol rajongók örültek, mert az elmaradt orosz
koncertek helyett spanyol helyszínek következtek. 1990 és 1992 után ez a
turné is elkerülte hazánkat; a honi rajongók legközelebb Pozsonyban vagy
Bécsben csíphették el a Vasszüzet. Aki így döntött, szembesülhetett azzal
ténnyel, hogy Bruce az ígéretek ellenére messze szint alatt teljesítette a
turnét. Többször előfordult, hogy éneklés helyett szinte csak szavalta a
dalok szövegét, vagy éppen hosz-szabb részeket ki is hagyott. Amikor
pedig nem volt konkrét szerepe, lesétált a színpadról – nemcsak a zenekar
többi tagjának, hanem a rajongók nagy részének is csalódást okozva ezzel.
Pedig az előző turnéhoz képest egy gyökeresen megváltoztatott setlistával
indultak útnak. Olyan, hosszú évek óta nem játszott klasszikusok
csendültek fel a koncerteken, mint a Prowler, a Transylvania, a Where
Eagles Dare vagy a Remember Tomorrow. A turné nagy nyertesei a
spanyolok mellett az olaszok voltak, akik rekordmennyiségű (10)
koncertnek örülhettek.
 Az elmaradt orosz bulikkal fejeződött be Bruce búcsúturnéja. Nagy
esemény volt az orosz rajongóknak, hogy hőseik végre hozzájuk is
ellátogattak. Harrisék három telt házas koncerttel mutatkoztak be a 45 ezer
férőhelyes moszkvai Olimpia stadionban. Az utolsó koncert június 6-án
volt.
A megszokott menetrend szerint mindenki szétszéledt, csak Steve
folytatta a munkát. Bevette magát házi stúdiójába, hogy összeállítsa a Real
Live album folytatását.
Ezzel egy időben a hivatalos Iron Maiden-rajongó klub felhívást hozott
nyilvánosságra, melyben bejelentették, hogy az Iron Maiden várja
mindazok jelentkezését, akik szeretnének pályázni a megüresedett énekesi
posztra. Valamint kihirdették, hogy augusztus végén egy speciális show
keretében búcsúznak el Bruce-tól, melyen elsősorban a rajongói klub
tagjai vehetnek részt.
Augusztus elején a zenekar összegyűlt Steve Harris házában, hogy
begyakorolja a programot a koncertre. A show előkészületei augusztus 24-
én kezdődtek. A banda beköltözött a londoni Pinewood stúdióba, hogy
végigcsinálja az ilyenkor szokásos procedúrát: interjúk, fotózások,
hangbeállás- és produkciós próbák hosszú sora következett, hiszen egy
egészen különleges show-ra kellett felkészülniük. A koncert alatt SIMON
DRAKE horrorilluzionista szórakoztatta a 600 szerencsés, kisorsolt
rajongót. Néhány trükk túl veszélyes volt ahhoz, hogy csak a koncert
napján adják elő, ezért Bruce-szal előfilmezések is zajlottak. Egy nappal a
buli előtt nyílt főpróbát tartottak közönség részvételével, amit filmre is
rögzítettek arra az esetre, ha másnap valami probléma adódna.

Végül augusztus 28-án érkezett el Bruce utolsó Maiden-koncertjének

napja. A különleges eseményt szinte világszerte élőben közvetítették
műhold segítségével, bár egyes helyeken Simon Drake véres akcióit
kivágták a programból. A nézők egy páratlan és egyedülálló előadást
láthattak, egy páratlan és egyedülálló énekes maidenbeli pályafutásának
záró mozzanatát.

A Bruce búcsúturnéját dokumentáló koncertlemez előzetese maxija, a

HALLOWED BE THY NAME október 4-én jelent meg. A címadó dal a
moszkvai bulin lett rögzítve, a kísérődal, a THE TROOPER pedig még
‘92-ben, Helsinkiben. A kiadványon két B oldalas felvételt is találunk. Az
egyik klasszikus Adrian-nóta, a WASTED YEARS egy ‘93-as német
buliról, a másik pedig a WRATHCHILD Helsinkiből. A helsinki buli
kapcsán szisztematikusan rossz dátumot tüntettek fel a kiadványokon, már
a Fear Of The Dark Live óta. Június 5-én Reykjavíkban játszott a zenekar,
nem Helsinkiben.
A maxi borítója kegyetlen, de találó: Eddie éppen a bűnös Bruce
Dickinsont juttatja a pokol legmélyebb bugyrába, hogy ott bűnhődjék
döntése miatt. Az alkotó ezúttal is Derek Riggs, a címadó dalhoz készült
klip pedig szintén a doningtoni videóról való.

Nem sokkal a maxi után, október 18-án megérkezett az A REAL DEAD

ONE is, és az előkelő 2. helyet foglalta el a UK-listán. A dalok ezúttal is
több helyről valók, de Steve ez esetben nem Janickre hivatkozott, hanem
Bruce-ra, mondván, hogy szinte csak az ő teljesítménye határozta meg,
melyik változat jelenjen meg, a zenekar többi tagja mindig a maximumot
teljesítette.
A koncertlemezekkel Derek Riggs megint révbe ért. Ismét több képet is
készített. A Real Dead One borítóján a Killers-pólót viselő Eddie-t mint
vad lemezlovast láthatjuk, amint a 666 Radio Hell DI-ként sugározza
ördögi műsorát a pokolból. A képnek létezik egy gyengébb változata is,
valamint egy keverőpultos kép, ami szintén ekkor készült. A kiadványhoz
tartozik még egy különös kép is, amin három kéz széttép egy Eddie-fejet.
A legérdekesebb kép viszont a turnéfüzet elején található. Eddie-t mint
egy gonosz kamionsofőrt láthatjuk. A képötletet egyértelműen Spielberg
egyik korai filmje, a Párbaj adta, melyben egy gonosz kamionsofőr,
valamint egy békés autós halálos küzdelmét ismerhetjük meg. Ha valaki a
videotékában ráakadna a filmre, borítóként ugyanezt a képet találná, Eddie
nélkül. A kép hordoz magában rejtélyt is. A kamion elején láthatunk hat
rendszámtáblát látszólag fiktív feliratokkal. Ha azonban valaki
figyelmesen megnézi őket, akkor összefüggő szöveget kap: üzenetet
Eddie-től. A megfejtést nem árulom el. Mindenki fejtse meg maga…
Bruce kiválása után az volt a legfontosabb feladat, hogy a zenekar új
énekest találjon. A felhívásra több mint 2000 felvétel érkezett, így a csapat
idejének legnagyobb részét ezek meghallgatásával töltötte. A médiában
közben folynak találgatások, hogy ki lesz az új énekes. A brit szaksajtó
egyik esélyesként a Wolfsbane frontemberét, Blaze Bayleyt kiáltja ki, aki
nemcsak brit születésű – megfelelve ezzel Steve Harris egyik
kritériumának –, hanem hasonlít Bruce korai image-ére is. Viszont ellene
szól, hogy énekstílusuk teljesen különböző, valamint, hogy Blaze
mániákusa saját, nem túl sikeres csapatának. A másik sajtójelölt a korábbi
Anthrax-énekes, Joey Belladonna. Viszont ő amerikai, ami rontja esélyeit.
Egy hét intenzív demohallgatás után a banda lecsökkentette az
esélyesek számát 3-ra. Eljött az idő a meghallgatásra. Az eseményre Steve
stúdiójában került sor. Három szerencsés elmondhatta, hogy az Iron
Maidenben énekelt pár klasszikus szám erejéig, ráadásul szalagra is
rögzítették a produkciókat, hogy később visszahallgatva derüljön ki, hogy
ki a megfelelő ember.
Némileg elvonta a figyelmet a válogatásról egy újabb Maiden-kiadvány,
a LIVE AT DONINGTON videó, mely november 8-án jelent meg. A jeles
eseményt megörökítő anyag remekül sikerült, köszönhető Samuel
Bayernek, aki jó érzékkel vágta össze a fekete-fehér felvételeket a színes
képekkel. A hangminőségért Steve Harris a felelős, és az ő Barnyard-ja. A
videóval egy időben CD-n is megjelent az anyag. A két koncertlemez után
túlzásnak tűnhet egy újabb, ráadásul dupla koncertlemez, de a kiadvány
eleve limitált példányszámban jelent meg. A háromlemezes vinilváltozat,
például, csak 5000 példányban került forgalomba. A visszafogottságot
jelzi a kiadvány külleme is: teljesen egyszerű borító, semmi fotó, csak a
legfontosabb információk.
 A hosszú várakozás után, karácsonyi ajándék gyanánt, december 20-án
sajtótájékoztatón jelentették be, hogy az Iron Maiden új énekese: BLAZE
BAYLEY. Ezzel a pletykák beigazolódtak. Érdekes, hogy Blaze már a
pletykák felröppenésekor cáfolta, hogy a Maidenbe készülne: „Nem
tudnám elfogadni az Iron Maiden ajánlatát. Büszke vagyok arra, hogy a
Wolfsbane-ben zenélek; nem tudnám magam másutt elképzelni. Létezik
olyan szoros kötődés, amit az ember nem tudna csak úgy megbontani. Ha
megtenném, nem lennék képes önmagammal szembenézni.” Úgy látszik,
mégis sikerült neki – ráadásul távozásával a Wolfsbane sorsát is
megpecsételte. Jase Edwards gitáros így nyilatkozott: „Úgy vélem,
alaposan át lettünk baszva a palánkon, Blaze ugyanis nem volt igazán
őszinte hozzánk. Soha nem említette, hogy lement próbálni a Maidennel.
Jelenleg úgy néz ki, hogy a zenekar nem folytatja tovább pályafutását.”
Steve Harris így nyilatkozott Blaze-ről: „Blaze-t már korábbról
ismertük, hiszen ‘90-ben a Maiden előzenekara volt a Wolfsbane. Amikor
kiderült, hogy énekesre van szükségünk, azonnal eszünkbe jutott. Innen
származtak a pletykák akkoriban, de mindenképpen körül akartunk nézni.
Meghallgattuk a kazettákat, és háromra szűkítettük a kört. Volt egy olyan
tervünk, hogy élőben igazi koncerten is kipróbáljuk mindhármójukat, de
aztán ezt elvetettük, és végül Blaze kapta meg az állást.” Az igazsághoz
tartozik, hogy Blaze nem küldött demokazettát, őt csak egyszerűen
behívták. Blaze a meghallgatásról: „Éppen erősen havazott, és emiatt
késtem a megbeszélt időponthoz képest. Útközben fel is hívtam őket,
nehogy megsértődjenek. Eléggé be voltam szarva, de azzal nyugtatgattam
magam, hogyha nem jön is be a dolog, legalább elmondhatom, hogy a
Maidennel jameltem együtt. Aztán hazamentem, és tövig rágtam a
körmöm, hogy csörögjön már az az átkozott telefon.” Négy dalt kellett
énekelnie a próbán: Fear Of The Dark, The Trooper, Hallowed Be Thy
Name és természetesen az Iron Maiden. Blaze így nyilatkozott arról, hogy
miért döntött úgy korábbi nyilatkozatával ellentétben, hogy elhagyja a
Wolfsbane-t: „Egy olyan csapat voltunk, akikkel tele volt az angol sajtó,
de látni, hallani nem lehet őket. Hiányzott mögülünk a lemezvásárlói
bázis. Volt ugyan fanatikus táborunk, de nem tudtunk tovább fejlődni.
Kilenc éven keresztül gyűrtük a bandát, de pénzt sosem kerestünk. Épp
hogy csak fedezni tudtuk megélhetésünket. Kedvező sajtónk miatt
mindenki rocksztárnak tartott bennünket, és közben alig tudtunk a
felszínen maradni. Mindnyájan tudtuk, hogy kilátástalan a helyzetünk, de
mivel a Wolfsbane volt az életünk, egyikünk sem akarta ezt beismerni.
Nem volt szerződésünk, nem volt menedzsmentünk; senkit sem érdekelt a
banda jövője. A Maiden viszont egy állandóan mozgásban lévő óriási
gépezet, melyen folyamatosan kapaszkodni kell. Tiszta őrület az egész. Ez
itt nem a megyei selejtező, hanem a kibaszott profi liga. A Maidenbe
lépésemnél abszolút nem a pénz számított, hanem az, hogy nem kell
felhagynom a zenéléssel; újra van egy banda, ahol a maximumot
nyújthatom.”
Megvan hát az új énekes: új fejezet kezdődik az Iron Maiden
történetében.
BLAZE, AZ X TÉNYEZŐ
 A Bruce által keltett feszültségeket némileg feloldotta Blaze jelenléte: a
tudat, hogy a Vasszűz újra egységes zenekart alkot. A kérdések, persze,
még így is ott motoszkáltak mindenki fejében. Milyen lesz az új lemez?
Hogyan tud Blaze megfelelni az elvárásoknak? stb…. A Maiden számára
is nagy a kihívás még akkor is, ha munkásságuk során soha nem vették
figyelembe, hogy mit vár el tőlük a közönség, a média vagy az EMI. Azt
Steve is tudta, hogy nem lesz könnyű elfogadtatni Blaze-t, nem is annyira
a közönség, inkább a média miatt, de az akkor is bekövetkezne, ha nem
Blaze, hanem valaki más lett volna a választott.
A Blaze érkezésével keletkezett médiavihar elcsendesedésével hírzárlat
következett, átláthatatlan, sűrű köd ereszkedett Steve Harris essexi
kastélyára. Megkezdődött a felkészülés az új Maiden-korszakra. Az
intenzív munka csak nyáron állt le, két hónapra. Július elején Nicko
hazarepült Floridába, Dave Hawaiira, Steve pedig családjával a portugáliai
Faróba utazott. Steve az Eddies Báron kívül egy nyaralót is vásárolt
arrafelé, hogy legyen hol megpihennie, ha éppen arra jár. Egyedül Blaze és
Jan maradtak Londonban.
Két hónappal később egy igazi Maiden-esemény miatt gyűlt össze a
csapat. RAISING HELL címmel kiadásra került Bruce utolsó koncertje
videón, majd nem sokkal később az Államokban DVD-n is, a Simon
Drake-show-val együtt. Az anyag addigra némileg aktualitását vesztette,
de fontossága vitathatatlan. A kiadvány egyetlen negatívuma, hogy a már
többször felhasznált, basszusozó Eddie-kép lett újra felhasználva borító
gyanánt. Úgy látszik, Derek Riggs is szabadságra ment.
A zenekar ezután újra munkához látott, elkezdődtek a tényleges
felvételek Steve házi stúdiójában. A munkálatokat csak egy szerencsétlen
baleset állítja le rövid időre. Október 8-án Blaze, új Triumph motorjával
balesetet szenvedett. Lakásához közel az egyik barátjához ment, amikor
egy rosszul belátható kanyarhoz ért. Gyorsan kanyarodott, emiatt
átsodródott a másik sávba, ahol egy autó jött vele szemben. Blaze még
időben leugrott a motorról, de az ütközés már elkerülhetetlen volt. A
Triumph totálkáros lett, Blaze megúszta egy térdtöréssel.
Felépülése után egészen karácsonyig tartottak a felvételek, majd újabb
szünet következett. A zenekar újra pihenőre vonult, hogy megünnepelje a
karácsonyt, és belépjen egy új, kihívásokkal teli, fontos évbe.

1995 legfontosabb kérdése: milyen lesz az új Maiden-lemez? Hatalmas

a várakozás. Ennek súlyát a zenekar is érzi. Maratoni hosszúságúra
nyúlnak a felvételek, semmit sem bíznak a véletlenre. Júliusban fejeződik
be a lemezfelvétel, ami azt jelenti, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal
1 évet töltöttek a stúdióban. A produceri munkákat ezúttal Steve egyedül
látta el, segítője pedig az a Nigel Green, aki a ‘80-as évek elején már
dolgozott a Maidennel mint segédhangmérnök, a Killers és a The Number
Of The Beast lemezeken.
Amíg Steve és Nigel a lemez keverésével volt elfoglalva, a csapat többi
tagja kéthetes interjúhadjáratba kezdett: Chile, Dél-Amerika, Japán és
Európa volt az útirány. Hosszú idő után újra aktív a Maiden-gépezet.
Az év első fontos dátuma augusztus 29. Ekkor tartották a harmadik
Maiden-konferenciát az Iron Maiden Fan Club szervezésében, a londoni
Astoriában. A közel 500 fanclubtag itt hallhatta először az új albumot. Két
nappal később megismétlődött az esemény – újságírók, barátok és egyéb
vendégek számára. A helyszín ezúttal a Porchester Hall.
A mulatozás után újra a munkáé volt a főszerep. Elkezdődtek a próbák a
következő turnéra; az első klipforgatás is lezajlott, valamint Blaze első
fellépése is, a legendás Top Of The Pops műsorban.
Végül elérkezett az idő egy kis turnézásra. Jóval az új lemez
megjelenése előtt, szeptember 22-én, a Maiden-kompánia Tel-Avivba
repült, a turné első állomására. A helyszínválasztásnak két oka van. Az
egyik, hogy még soha nem jártak a Közel-Keleten, így össze lehetett kötni
egy kis kirándulással. A másik ok pedig az, hogy Blaze-t nem akarták
egyből a mély vízbe dobni, neki sem okoz akkora stresszt a feladat, ha
szűz területen mutatkozik be. Az első nap sajtótájékoztatóval és in-
terjúzással telt, majd másnap a legendás Masada-erődhöz látogatott a
csapat, fotózás kedvéért, Ross Halfinnal. A helyszín varázsa annyira
lenyűgözte őket, hogy úgy döntöttek: alternatív videoklip-változatot is
készítenek az első kislemeznótához.
Szeptember 25-én meg is érkezett az új album felvezető maxilemeze,
MAN ON THE EDGE címmel. Az énekesváltás bekerült a Top 10-be, ami
jó előjelnek számított. A címadó dalon kívül három dal szerepel a
kiadványon. A THE EDGE OF DARKNESS szintén a nagylemezről való,
a két bónuszdal viszont nem feldolgozás, hanem a lemezről maradt le. A
JUDGEMENT DAY Bayley-Gers szerzemény, a JUSTICE OF THE
PEACE pedig egy tipikus Dave Murray-nóta, amit Harris
közreműködésével hozott össze. A kiadvány limitált picture-változatán
újabb B oldalas szám is helyet kapott, I LIVE MY WAY címmel. A
szerzőpáros ezúttal is a Bayley-Gers kettős.
A Man On The Edge-hez készült videoklip a londoni Monumental
stúdióban lett rögzítve. A zenekart mutatja játék közben, valamint
bevágásokat lehet látni, ahol emberek zuhannak a mélybe a
felhőkarcolókról. A rendező az a Wing Ko, aki a Be Quick… klipjét is
jegyzi.
Rövid holt-tengeri látogatás után elérkezett az első koncert ideje. Blaze
Bayley debütálása szeptember 28-án, a jeruzsálemi Sing Sing arénában
zajlott. Blaze: „Nem tudom, hogyan írhatnám le a legjobban azt az érzést,
hogy milyen az Iron Maiden tagjaként a színpadon állni, vagy azt, milyen
érzés a legnagyobb slágereket először elénekelni közönség előtt. Képzeld
el a valaha létezett leghangosabb sztereóberendezést. Ez egyenesen össze
van kötve az agyaddal, és amíg játszol, nincs pardon. Ez a valaha létezett
legtökéletesebb kábítószer. Felnézel, és emberek ezrei hallgatják ugyanazt
a kib…..ott sztereóberendezést. Egész életed lepereg előtted; minden
pillanat olyan, mintha a kedvenc lemezed kezdődne, és senki sem
mondhatja azt, hogy kapcsold le.”
Másnap a banda ott maradt Jeruzsálemben városnézésre, fotózásra, majd
elutaztak Haifába, a következő show helyszínére. A koncert ott is remekül
sikerült, több mint 6000 lelkes rajongó előtt. Két nappal később Tel-Aviv
következett, majd a buli után irány vissza, a Masada-hegyre, a már említett
klip forgatása miatt. Steve Lazarus (Im FC-vezető), a klip rendezője
mondta: „A végére totálisan kimerültem, ugyanakkor teljesen mámoros
állapotba kerültem. Most már tudom, hogy Steve Harris mit ért azon,
amikor azt mondja, hogy egy adrenalinlökés keresztülvisz mindenen. Ez
volt az első alkalom, amikor a csapat – miközben filmeztem a show-t –
kizárólag csak előttem játszott, és nem a rajongók ezreinek.”
Ezzel be is fejeződött a bemelegítő koncertek sora, jöhetett az új
nagylemez. Több mint 3 év után, október 2-án jelent meg az új album,
THE X FACTOR (Az X tényező – Az ismeretlen tényező) címmel.
Steve: „A felvételek alatt addig nem nyugodtunk, amíg elő nem jött a
nótákból ez a meghatározhatatlan plusz. Hiába stimmelt technikai
szempontból minden, ha még hiányzott ez a bizonyos valami; ilyenkor
újra nekifutottunk a nótának, és amíg nem lett tökéletes, addig mindig a
kukába dobtuk a felvételeket.” A másik ok a névválasztásra, hogy az X
Factor, a Maiden tizedik stúdióalbuma, és az X a római számoknál 10-et
jelent. Az a verzió is felmerült mint magyarázat, hogy az X jelentheti
Eddie kivégzését is (eXecution of Eddie). Ezt a felvetést támasztja alá a
borító, ahol hősünk elég kilátástalan helyzetbe került. A borítón – szakítva
az eddigi hagyományokkal – nem festmény, hanem egy fotó szerepel. A
zenekar felkérte Hugh Syme-ot, hogy alkosson egy Eddie-szobrot. Az
eredmény ragyogó lett: egyszerre két Ed is készült. Az egyiken
megcsonkítva láthatjuk, amint a boncasztalon saját kínzását irányítja. A
másik modell egy egész alakos Eddie, aki szintén nincs jó helyzetben,
mivel egy villamosszékben tölti élete hátralévő részét. Ez a változat
egyben alternatív albumborítóként is funkcionál, mivel várhatóan a
cenzúra és egyes CD-bolt-hálózatok bojkottálják az albumot, a nem éppen
vidám borító miatt. Nagyobb helyeken, főleg áruházakban működött is ez
a rendszer.

A rekordhosszúságú, 71 perces albumot, elég merész módon egy 11

perces Steve Harris-eposz indítja, a SIGN OF THE CROSS (A kereszt
jele). Eredetileg – meglepő módon – ez a dal került volna fel az előzetes
maxira, mondván, hogy úgysem játsszák a rádióállomások a Maiden –
számokat, akkor meg mindegy, milyen hosszú: 5 vagy 11 perc. Végül
nyert a józan ész, vagy inkább az EMI? A remekmű Umberto Eco híres
regénye, az II Name Della Rosa (A rózsa neve) alapján készült. A
bonyolult és nehéz olvasmányt az a Jean-Jaques Annaud filmesítette meg,
aki a Quest For Fire-t is rendezte. A középkori egyház sötét világát
bemutató történethez hűen egy gregorián énekkel indul a Sign Of The
Cross, amit a The Xpression Choir ad elő.
Janick Gers ezen a lemezen rendesen kivette a részét a dalírásból. Ennek
első jele a LORD OF THE FLIES (A legyek ura). A címből kiderül, hogy
ez esetben William Golding azonos című regénye volt az inspiráló. A
sikeres történetet elsőként Péter Brook filmesítette meg 1963-ban, majd
1990-ben elkészült az amerikai változat is, Harry Hook rendezésében.
A kislemezes MAN ON THE EDGE (Ember a tűrőképesség határán)
esetében is találunk filmes utalást. Joel Schumacher filmje, a Falling
Down (nálunk Összeomlás címen futott) az inspiráló. A dalt a Bayley-
Gers szerzőpáros jegyzi.
A folytatásban egy közel 8 perces Harris-alkotás következik, a
FORTUNES OF WAR (Hadiszerencse).
A Bayley-Gers-Harris szerzőtrió 4 dalt írt erre a lemezre, ebből
következik kettő: a LOOK FOR THE TRUTH (Keresd az igazságot),
valamint a THE AFTERMATH (A következmény), aminek egy 1957-es
film az alapja, a Dicsőség ösvénye Kirk Douglas főszereplésével.
Ezek után két Harris-nóta következik. Az első a JUDGEMENT OF
HEAVEN (A mennyország ítélete) üde színfoltnak számít kiváló
énekdallamával, refrénjével, dúdolható ikergitárbetéteivel pozitív
hangulatot sugároz, ami ritka ezen a lemezen. Szerintem kiváló kislemezes
nóta lehetett volna.
Steve a BLOOD ON THE WORLD’ S HANDS (Vér a világ kezein)
esetében megmutatta, hogy még mindig ő a legjobb a szakmában. Ehhez
mérten az első, közel másfél percben csak őt hallhatjuk bűvészkedni a
korábban általa nem használt akusztikus gitáron.
A szinte az egész lemezen végigvonuló borongós hangulat a THE
EDGE OF DARKNESS (A sötétség pereme) esetében teljesedik ki. A
legfigyelemreméltóbb adaptáció ehhez a dalhoz kapcsolódik. Az inspiráció
ez esetben ugyanis Francis Ford Coppola legendás filmje, az Apokalypse
Now (Apokalipszis most) volt. A monumentális kultuszfilm alapjának
pedig Joseph Conrad Heart Of Darkness című novellája tekinthető. Sok
társához hasonlóan keretnóta ez is. A dal elején hallható helikopterzúgás is
a filmes jelenlétet erősíti.
A 2 A.M. (Hajnali 2 óra) a lemez lírai felvételének tekinthető annak
ellenére, hogy a gitárok itt is megdörrennek rendesen. Leginkább Jan
jelenléte érezhető a dalban, de a keretszerkesztés azt jelzi: Steve sem volt
olyan messze, amikor a dal készült.
A lemez végére egy igazi csemege került, a 8 perces THE
UNBELIEVER (A hitetlen). Nagyon különös dal. Tele váltásokkal,
bonyolult, furcsa ütemekkel. Az első 3-4 perc olyan, mintha nem is a
Maiden játszana. A középrésznél bukkannak fel az első vasszüzes jegyek.
Azt hiszem, aki az újszerűséget hiányolja a Maiden zenéjéből, az ennél a
dalnál megtalálja, amit keres.
Ennyi tehát a The X Factor lemez, amire 3 évet kellett várni. Sok
rajongó – és főleg sok kritikus – elfordult a zenekartól az albumot
hallgatva. Ennek főként Blaze jelenléte volt az oka, aki – meglehet – nem
ér fel Bruce zsenialitásával, de nem is mérhető össze a két hang, hiszen két
teljesen más hangfekvés. A Maiden zenéje ezúttal Blaze mélyebb
hangjához lett igazítva, ami zenei változást is eredményezett. Nagyon
precíz, kidolgozott album az X Factor, hallatszik a másfél éves munka.
Egyedül a hangzás nem a legtökéletesebb. Szépen szól minden, csak az
arányokat nem találta el jól Harris bácsi, amit később maga is elismert.
Ezek után nem maradt más hátra, mint a turnén bizonyítani a lemez
erősségét, valamint, hogy Blaze a megfelelő ember a Maiden számára.
Három izraeli koncert után még mindig szűz területen, a dél-afrikai
Johannesburgban folytatódott a THE X FACTOUR, október 5-én. A
három afrikai buli után Bejrút következett volna, de a libanoni vezetés
visszavonta vízumokat, így a brit nagykövetség közbenjárása ellenére,
elmaradt a koncert.
A turné európai szakasza október 14-én indult Athénban. A Seventh
Son óta nem járt arra a zenekar, így nagy volt az öröm. Mint ahogy
Bulgáriában és Romániában is hatalmas volt a fogadtatás, hiszen korábban
nem játszott még arrafelé a Maiden. A bukaresti Skip Rock fesztivál után
viszont végre a magyar rajongók is örülhettek, hiszen a hazafelé tartó
Maiden – hogy a cucc ne utazzon hiába – közbeiktatott egy budapesti
koncertet, október 20-án. Ez volt az eredeti terv. Aztán a program annyira
felduzzadt, hogy belefért egy visegrádi kirándulás, és egy Nicko-dobshow
is. Eredetileg 19-én lépett volna fel McBrain a jazzfőiskolán, de a
bemutató végül a koncert napján lett megtartva. Nicko barátunk az ő jól
bevált nem normális stílusában celebrálta a show-t, ahogy az a dobvideón
is nyomon követhető. Persze, a főszerep a dobolásé volt. Saját szólóján és
egyéb dobtémáin kívül két Hendrix-nótát is eljátszott a Felkai Blues Band
kíséretével. A show után fotózás, dedikálás, majd irány a koncert. A
szervezők óvatosak voltak, nem tudták mire számítsanak a Maidennel
kapcsolatban, ezért történhetett meg, hogy a stadionokhoz,
sportcsarnokokhoz szokott zenekar a Petőfi Csarnokban találta magát, ami
meg is telt rendesen. Az előzenekar a Moby Dick volt. Kiválóan szóltak,
rendes fényt is kaptak, plusz még egy háttérvásznat, amin egy nagy piros
X volt látható. Utánuk jött a Maiden, és tarolt. Blaze érkezése felrázta a
csapatot; rég nem látott intenzitással játszottak, meggyőzve minden
kétkedőt arról, hogy még mindig van helyük a zenei életben, ráadásul a
legjobbak között. A bulin, persze, Eddie is megjelent. Egyszer mint sétáló
Ed, majd az Iron Maiden alatt Nicko szerkója mögött, egy
villamosszékben rángatózva.
A keleti blokkból Zilina, Prága és Varsó kapott még az invázióból, majd
pár nap szünet után Skandinávia és Anglia következett a My Dyind Bride
zenekar kíséretében. A hazai, remek fogadtatás után a zenekar november
közepén visszatért Európába, egészen karácsonyig. Az utolsó koncert
december 23-án, Dave Murray születésnapján volt a hollandiai Zwolle
városában.

Az otthon töltött karácsony után a zenekar maga mögött hagyta a hideg

Nagy-Britanniát, és Görögországba utazott, hogy január 12-én megkezdje
a The X Factour ‘96-ra eső részét, a Dirty Deeds társaságában. A tavalyi
athéni buli volt az egyik legjobb, ezért esett a választás újra
Görögországra, ráadásul mindjárt két koncerttel. Athén után a Maiden
először látogatott el Máltára, majd Európa többi nagyvárosa következett,
egészen február elejéig. Az utolsó európai koncert február 2-án volt, a
nottinghami Rock Cityben. A buli külön érdekessége, hogy az előzenekar
Adrian Smifh új bandája, a Psycho Motel volt.
A koncert napján jelent meg a következő maxi is, a LORD OF THE
FLIES. A B oldalas felvételek ezúttal feldolgozások: a The Who-tól a MY
GENERATION, és az UFO klasszikusa, a DOCTOR DOCTOR. A dalok
kiválasztásában érezhetően Steve Harris akarata érvényesült, hiszen a Who
esetében az egyik kedvenc basszusgitárosáról van szó; UFO-fanatizmusa
pedig köztudott. A maxi körül ezúttal nem csaptak nagy hírverést,
Angliában meg sem jelent. A borítót sem vitték túlzásba. A már említett
villamosszékes Eddie szerepel újra két hatalmas légy társaságában. A
videoklip a The X Factouron lett filmezve, a rendező Steve Lazarus.
Európa után az Államokban folytatódott a túra. Közel két hónap alatt 42
koncert várt a Maidenre Kanada és az USA koncerttermeiben, a Fear
Factory társaságában. Négy éve járt Maiden-turné a tengerentúlon. Ez alatt
az idő alatt gyökeresen megváltozott a zenei élet arrafelé. A Nirvána sikere
elindított egy lavinát, amiben a korábban sikeres zenekarok rendre
elbuktak. A szervezők nem tudták, milyen fogadtatása lesz a Maidennek
egy ilyen metalellenes közegben, ezért a korábbiakhoz képest sokkal
kisebb helyszínekre kötötték le a koncerteket. Az ottani rajongók viszont
nem felejtenek, így több helyen is előfordult, hogy sokkal nagyobb helyre
is kerülhetett volna a koncert. Sokan lemaradtak emiatt Blaze amerikai és
kanadai debütálásáról. Az utolsó amerikai koncert április 5-én volt, Los
Angelesben.
Eredetileg a turné ausztráliában és Új-Zélandon folytatódott volna, de
szervezési problémák miatt elmardtak ezek a bulik, így már csak 6 japán
koncert maradt a végére. A The X Factour április 18-án fejeződött be,
Tokióban.
Pár hét lazítás után a csapat újra összejött Steve farmján, hogy
megírjanak, összepróbáljanak és felvegyenek egy új dalt az őszre tervezett
válogatásalbumhoz.
 A bandának, úgy látszik, nem volt elég a közel 110 koncertből álló X
Factour, hiszen júniusban újra útra keltek. A SUMMER FESTIVAL
TOUR, ahogy a nevében is benne van, szinte csak fesztiválfellépéseket
takar.
Az első buli június 22-én, a finnországi Nummirock fesztiválon volt. A
Maiden előtt olyan bandák léptek fel, mint a Sepultura vagy a Deep
Purple. A következő helyszín Belgium és a Graspop fesztivál. A fellépők
listája itt is figyelemre méltó: Skin, Type O Negative, Slayer, Fear Factory,
Sick Of It Ali, valamint a rendezvény főzenekara, az Iron Maiden.

A dániai Midfyn fesztivál az egyik legrangosabb európai rendezvény. 21

éve rendezték meg először, hasonlít az angol Reading bulikra. Blaze a
koncertről: „Janick a 2 Minutes To Midnightot kezdte el a The Evil That
Men Do helyett. Ránéztem Steve-re, aki próbált valamit mondani Dave-
nek, aztán arra gondoltam, hogy végül mégis meg lett vágva a szett, és
nem fogjuk játszani az Evilt. Mit csinálunk? Mi a következő szám? Mi
folyik itt? Aztán rájöttem, hogy nem lett megvágva a szett, egyszerűen
csak Jan megzavarodott, és rossz dalt kezdett el. Igazából nem volt ok
pánikra, de ez megadta a nap alaphangulatát, és vicces volt nem tudni,
hogy mi lesz a következő dal. A koncert után mindnyájan elmentünk egy
jazzbárba, és Nicko jamelt egyet az ott fellépő bandával. Janick pedig
hozzálátott szokásos tevékenységéhez: megpróbált egy hajtásra meginni
egy teljes pint Newcastle Brownt.”
 A banda legközelebb július 13-án lépett fel a kétnapos Bospop fesztivál
második napján mint főzenekar. Aznap hőseink előtt fellépett még a Dirty
Deedsa, a Skin, a Helloween, Joe Satriani és a Motörhead. Blaze-nek erről
a buliról is van élménye: „A sétáló Eddie nem nézett ki valami jól. Épp
hogy csak bedülöngélt a színpad közepéig, aztán le is dülöngélt onnan.
Vagy beteg volt, vagy részeg.”
A Summer Fest ezután már igazi turnéjelleget vett fel. Augusztus 9-étől
17-éig 5 spanyol és 2 francia koncertet bonyolított le a Vasszűz a
Helloween és a Dirty Deeds társaságában.
Európa után Brazília következett. Ott játszani nem csak Blaze számára
(aki először járt arra) nagy esemény, hanem a többieknek is, hiszen több
mint 10 éve jártak utoljára arrafelé. Az első fellépés rögtön egy Sao Pauló-
i Monsters Of Rock fesztivál volt 50 ezer rajongó előtt. A fesztiválon a
Maidenen kívül fellépett még a Skid Row, a Motörhead, King Diamond, a
Helloween és a Mercyful Fate. Sao Paulo után még 3 brazil koncert
következett a Motörhead és a Skid Row társaságában.
1992-ben elmaradt a chilei koncert, a rajongóknak még négy évet kellett
várniuk, hogy végül 1996. augusztus 29-én köszönthessék kedvenceiket.
Sajnos, nem mindenki így gondolta, és akadt egy pár fős társaság, akik azt
hitték, úgy tudják meghálálni a Maiden-látogatást, hogy megköpködték a
zenekart. Már az első pillanatban elkezdték a „szeretetnyilvánítás” eme
formáját. Blaze akkor még figyelmeztette őket – kevés sikerrel, így a
Trooper után elszabadultak az indulatok. Steve Harris gitárját ledobva,
kikelve magából kis híján a tömegbe veti magát, hogy elégtételt vegyen,
de végül nem teszi, inkább hagyja, hogy a közönség haragja intézze el a
dolgot. A koncertet a chilei tv közvetítette, így sajnos (vagy szerencsére)
megmaradt az utókor számára ez a kis közjáték.
Blaze bemutatkozó turnéja végül 2 argentin és 3 mexikói bulival ért
véget. Az utolsó koncert szeptember 7-én volt, Monterreyben. Blaze:
„Most, a fantasztikus fagadtatás után, amit kaptam a rajongóktól
világszerte, minden, amit érzek, az az izgalom. Alig várom, hogy
felvegyünk egy új albumot, és elinduljunk a turnéra, hogy mindenkit újra
láthassak. Látni és érezni a Maiden-rajongók lelkesedését, rajongását,
fanatizmusát és hűségét világszerte – a legjobb dolog, ami történhet egy
énekessel.”
A munka azonban még nem ért véget. Hazatérve a turnéról a zenekar
egyeneaen egy londoni stúdióba ment, hogy fellépjen a híres Top Of The
Pops műsorban. Blaze ebben debütált’95-ben, most pedig újra itt van.
Ahogy ő mondta: „ A kör bezárult.”
 A fellépés apropója egy újabb maxi (megjelenés szeptember 2.) a
májusban rögzített új dalhoz, melynek címe: VÍRUS. A 6 és fél perces mű
elkészítésében Nickón kívül mindenki részt vett; igazi csapatmunka
eredménye. A dalhoz készült klip jelentős része a nyári dél-amerikai
koncerteken lett rögzítve. A rendező ezúttal is Steve Lazarus. Készült egy
alternatív klipverzió is még júliusban, Steve farmján, a leeresztett
medencében. Ennek a változatnak az elkészítésében Lazarus mellett Steve
Harris is segédkezett. Az úgynevezett B oldalas felvételek ezúttal igazi
csemegék. Többféle verziója is létezik a maxinak, így a B oldalak is
változnak. A szimpla CD-verzión a ‘80-ban megjelent Metál For Muthas
válogatás két Maiden-dala (WRATHCHILD, SANCTUARY) szerepel,
míg a 12”-es verzión a The Soundhouse Tapes demó két felvétele: a
PROWLER és az INVASION található. Egy speciális boxban pedig a Lord
Of The Flies esetében megismert MY GENERATION-t, és a DOCTOR
DOCTOR-t találjuk. A borítók is eltérőek. Mint kép a Derek Riggs-féle
terjedt el, melyen egy Eddie-fejet látunk, amint elektronokká alakulva
behatol egy elektromos rendszerbe, mint egy vírus. Ez a kép csak a
bakelitverzió esetében található meg. A CD-bo-rító még az X Factor
szellemében készült. A képet Hugh Syme készítette. Érdekes, hogy
évekkel később a képet átalakítva (Eddie helyett a lánya képe került rá),
újra eladta borítónak a Nevermore zenekar This Godless Endeavor
albumához, ami aztán az év lemezborítója is lett több metalos újság év
végi szavazásán. Mint kép egy harmadik is létezik, melyen hősünk
különleges közegben kavarog, mintha valami mérgező folyadék része
lenne.
Egy maxi mindig valamilyen kiadvány előfutára. A Virus esetében is
így van. A főmű ezúttal egy dupla válogatásalbum, BEST OF THE
BEAST címmel, ami szeptember 23-án jelent meg. A válogatáslemez
apropója, hogy megünnepelje a Maiden 20. születésnapját. Ez a tény
viszont némileg téves, ugyanis 1975 decemberében már létezett az Iron
Maiden, tehát ‘95 decemberében kellett volna ünnepelni, akkor viszont az
X Factour volt a legfontosabb feladat. A másik magyarázat pedig: bár
igaz, hogy ‘75 végén már mozgolódott valami, a Maiden tényleges
beindulása 1976 májusára tehető.
A kiadvány mind tartalomban, mind külalakban méltó az eseményhez.
A limitált dupla box változat pedig egyenesen pazar. Nézzük először ezt.
Az egész egy kemény fedeles könyvből áll, ami ragyogó külleme
mellett rengeteg fontos információval szolgál. A füzet gerincét a dalok
szövege és az ahhoz tartozó képek, Eddie-rajzok alkotják. Ezt egészíti ki
az adott időszak legfontosabb történéseit naplószerűen bemutató leírás,
egy viszonylag korrekt diszkográfia, valamint a Real Dead One esetében
megismert családfa.
A dupla CD 27 dalt tartalmaz, négyet a Blaze-időszakból, ötöt Paul
Di’Anno-tól, a többi Dickinson által énekelt dal. Többnyire a kisle-mezes
nóták szerepelnek, de vannak kivételek is, mint a The Rime Of The
Ancient Mariner koncertváltozata. A már ismert felvételek között több
közönségcsalogató is helyet kapott. Itt van mindjárt az Afraid To Shoot
Strangers élő változata Blaze Bayley előadásában, vagy a már említett új
nóta, a Virus. A legnagyobb ritkaság azonban a legendás első demo, a The
Soundhouse Tapes két felvétele (Strange World, Iron Maiden), ráadásul a
Strange World akkoriban nem is lett kiadva, tehát itt szerepel először. A
borító különösen jó lett. Derek Riggs ismét nagyot alkotott! Korábbi
nagylemezek, maxik Eddie-jeinek sokaságát láthatjuk, amint koncentrált
támadást mérnek a nézőre.
A szimpla CD-változat már jóval visszafogottabbra sikeredett. Itt csak a
dalok szövegeit, és a hozzájuk tartozó képeket találjuk. A dalok
sorrendjében is eltűnik a rendszer, ráadásul ez a változat, a Víruson kívül
mentes minden exkluzív felvételtől, szigorúan a kislemezes nótákra
koncentrál. Di’Anno egyetlenegy dallal sem szerepel. A két CD-s verzió
később újra megjelent, de akkor már műanyag tokban, nem pedig a box
változatban. Ezzel viszont még nem volt vége. Október 9-én megjelent a
Best Of vinilváltozata. A négy lemezből álló csoda a box nagyobbított
változata: mindent tartalmaz, amit a box, csak hatványozottabban.
Pluszként még a füzetben egy többoldalas történeti leírás, valamint 7 olyan
dal – Killers, Remember Tomorrow, Seventh Son Of A Seventh Son, The
Prisoner, Prowler (The Soundhouse Tapes), Invasion (The Soundhouse
Tapes), Revelations –, mely nem szerepel a box változatban sem.
Ennyi különlegesség után jöjjön egy igazi csoda! A Best Of legjobban
felturbózott változata igazi ritkaság, lévén, hogy promokiadvány,
kereskedelmi forgalomba nem került. Az általam csak varázsdoboznak
nevezett kiadvány egy lemeznagyságú fekete doboz, a box fekete
füzetéhez hasonlóan. Az exkluzív megjelenésű promocsomag tartalmazza
a két CD-s box-ot, a Best Of The Beast videót – aminek a megjelenését
végül elhalasztották – és egy dupla Steve Harris-interjú-CD-t.
A válogatáslemezzel egy időben egy MELT nevű számítógépes játéknak
is meg kellett volna jelennie, aminek maga Eddie lett volna a főszereplője.
A megjelenést végül technikai okok miatt későbbre halasztották. Ma már
tudjuk, hogy sem a Melt, sem a Best Of videó nem valósult meg.
Hát ennyit a csodákról, és ennyit 1996-ról.
 1997 egyetlen eseménye egy kiadvány, ami az IN PROFILE (Profilban)
címet viseli. A Maiden kiadója, az EMI ‘97-ben ünnepelte 100 éves
fennállását, és ebből az alkalomból a fontosabb zenekaroktól
megjelentettek egy ünnepi kiadványt. A Maiden esetében ez egy, a zenekar
történetét bemutató, zenével kísért interjú-CD. A narrátor Mike Hurst, az
interjúk során pedig olyan emberek szólalnak meg, mint Steve, Janick,
Rod Smallwood és Blaze Bayley. A 31 dalrészlet az adott időszakhoz
kapcsolódva hangzik el, az első lemeztől egészen az X Factorig. A történet
öt részre (Early Maiden Days, Groundworks, Ascendancy, Supremacy,
Legends) van felosztva, de ezt csak a CD számlálóján lehet észlelni, a
szöveg folyamatos. A kiadványhoz tartozó könyvecske tartalmazza még a
Best Of-ban található diszkográfiát, valamint a már több helyen szerepelt
Pete Frame-féle családfát.
A borító ezúttal a Be Quick Or Be Dead maxi borítóján látható,
profilban lévő Eddie-fejet vette kölcsön, a picture CD-n pedig a Tailgunner
képe látható.
Az In Profile jubileumi kiadvány az örökké éhes Maiden-rajongóknak.
VIRTUÁLIS FOCICSAPAT
A The X Factor lemez, majd az azt követő turné bebizonyította, hogy az
Iron Maiden Bruce Dickinson nélkül is képes fennmaradni, sőt sikereket
elérni. A turné az utóbbi évek legsikeresebb Maiden-körutazása volt, és a
kedveződen, sőt ellenséges visszhangot kiváltó nagylemezből is több mint
1 millió fogyott, ami az akkori metalmentes időkben jelentős rajongói
bázist jelent. Már csak a kérdés maradt: Hogyan tovább?
A siker a zenekar tagjaira is hatással volt. Jóval rövidebb idő alatt, és
felszabadultabb hangulatban készült az új anyag.
Az év elején már felröppentek a hírek, hogy az új Maiden-album
felvezetése szoros kapcsolatban lesz a franciaországi focivébével,
legalábbis a focival mindenképpen.
A hírt a március 9-én megjelent felvezetőmaxi, a THE ANGEL AND
THE GAMBLER erősítette meg, melynek hátoldalán és a hozzá mellékelt
poszteren megjelent egy különös focicsapat képe. Steve Harris:
„Megpróbáltunk felkérni néhány jó játékost, hogy csatlakozzanak hozzánk
egy fotózás erejéig. Ez lett volna a Virtuális XI. Mivel mindnyájunknak
más volt az időbeosztásunk, nem tudtunk mindenkit egy időben, egy
helyen összegyűjteni, így Ross Halfin körbeutazta az országot, hogy
külön-külön lefotózza őket zöld háttér előtt. Aztán a Synthetic Dimensions
számítógéppel összevágta egy képpé a felvételeket.” A Dream Teamet a
zenekaron kívül olyan nemzetközi focinagyságok alkotják, mint Paul
Gascome (Glasgow Rangers), Ian Wright (Arsenal), Patrick Viera
(Arsenal), és Marc Overmars (Arsenal). A csapat hivatalos meze a West
Ham után természetesen piros-kék lett. A maxihoz mellékelt poszter
hátoldalán dátum szerint feltüntették a fontos események listáját, ami a
zenekarral kapcsolatos dolgokon kívül a franciaországi vb fontosabb
meccseinek időpontját is tartalmazza.
A kiadvány négyféle verzióján összesen két bónuszdal kapott helyet,
valamint két multimédiás videoklip. A két B oldalas felvétel, a BLOOD
ON THE WORLD’S HANDS és a THE AFTERMATH koncertváltozatai
1995. november l-jén lettek rögzítve Göteborgban.
Borító is többféle készült. A legelterjedtebbet a Synthetic Dimensions
jegyzi, s mintegy előrevetítése a visszavont Melt játék helyett készülő új
játéknak, amit szintén ők készítenek el. Derek Riggs is készített képéket,
az ő változatai az egyéb verziókon kaptak helyet. Az egyiken Ed barátunk
frakkban, cilinderben, halálfejes bottal a kezében invitál minket a Voodoo
Queen nevű hajón található Captain Edwards Casinóba, egy jó kis
pókerpartira. A képet minden bizonnyal a Maverick című film inspirálta,
ahol egy hasonló hajón diadalmaskodik a világraszóló pókerversenyen
Mel Gibson. Eddie hajóján még a jó öreg kaszás is helyet kapott. Egy
másik maxiverzión ugyanez a cilinderes Eddie látható, de már a
kártyaasztalnál, játék közben.

A The Angel And The Gambler klipje szintén figyelemre méltó. Ezúttal
szakítva minden addigi hagyománnyal, a modern technikát hívták
segítségül, amit a már sokat emlegetett számítógépes cég, a Synthetic
Dimensions készített. Teljes virtuális világot alkottak, melyben megjelenik
Eddie, a készülő játék egyes figurái, helyszínei, valamint maga a zenekar.
Blaze: „A felvétel nagyon hosszú időt vett igénybe, kb. 16-szor mentünk
végig a dalon, de rengeteg dolgot csináltunk még, például kártyáztunk,
vagy csak járkáltunk egy bárban, ami valójában nem is volt ott, csak egy
halom zöldre festett doboz. A hátteret utólag adták hozzá a képhez.” A
klip fő eseménye egy pókerparti Steve, Blaze, Janick, Nicko és Eddie
között. Ed barátunk, persze, megpróbál csalni, de végül Steve nyeri a
partit, pont úgy, ahogy Mel Gibson nyer a Maverickben. Eddie viszont
nem szeret veszteni, ezért hőseinknek menekülniük kell a dühöngő szörny
elől. A maxi egyik változatán a Masada-hegyen forgatott Man On The
Edge klipje is feltűnik.
Az ilyenkor szokásos promóciós körutazás helyett a csapat úgy döntött,
hogy egy fociturné keretén belül népszerűsíti a közelgő nagylemezt. A
virtuális fotón látható csapat természetesen nem tudott felállni, hiszen a
profi labdarúgókat nem engedték el a klubjaik. A sztárok helyett Steve
elhívta néhány játékostársát abból a csapatból, ahol hétvégenként játszani
szokott, valamint néhány, ex-sztárfocista is vállalta a felkérést. Nem
kisebb nevek, mint Tony Woodcock, Paul Mariner, Terry Butcher, Neil
Webb, Paul Walsh és Ian Bishop.
1998 tavaszán az Iron Maiden focicsapata elindult meghódítani Európát.
Öt meccset játszottak három hét alatt. Az összeállítást Steve és Mark
Abery teammanager jelölte ki. Az ellenfelek a különböző országokban
szintén felvonultatták az ünnepelt sztárjaikat, mint például Andreas
Limpar, Gentile, Cabrini, Glen Hysen és Didier Senac.
Az első meccset március 9-én, Steve saját pályáján játszották egy olyan
csapat ellen, mely az EMI Records, az FHH és a Four Four Two magazin
újságíróiból állt. Kemény csata után a Virtual XI 3:l-es győzelmével ért
véget a mérkőzés.
A hazai megmérettetés után Franciaországban, Spanyolországban,
Svédországban és Olaszországban is győzedelmeskedtek. Egyedül a
portugál Benfica-öregfiúk tudták megállítani a V Xl-et: Lisszabonban a
Fény Stadionjában 10:l-re verték Steve Harris csapatát. Az élő fut-ball-
legenda, Eusebio sajnos nem tudta vállalni a mérkőzést, de jelenléte így is
emelte a meccs fontosságát.
Március 23-án, az olaszországi focimeccs napján jelent meg a
következő nagylemez, VIRTUAL XI (Virtuális tizenegy) címmel. A
tizenegy szó egyértelműen utal a focira, viszont arra is, hogy ez a Maiden
tizenegyedik nagylemeze. A virtuális szó pedig a jelentésén kívül arra is
utal, hogy lassan elkészül a Maiden új virtuális játéka is, a visszavont Melt
után. A címet jól alátámasztja a borító is, ahol egy gyerek számítógépes
head-settel a fején irányít egy képzeletbeli meccset, ahol a brazil és az
angol válogatott küzd egymás ellen. Persze, Eddie is feltűnik mint virtuális
látomás, amint saját kreálmányára támad. A képet ezúttal ismét nem Derek
Riggs festette, hanem a Fear Of The Dark albumnál már megismert
Melvyn Grant. Az album CD-verziója limitált példányszámban 3D-s
borítóval is megjelent, amit a Syndicom Dimension készített a CD-hez
tartozó füzettel együtt.
A Virtual XI nyitódala, a FUTUREAL (Valós jövő) a maga 3 percével a
nagylemez legrövidebb dala. A szerző Steve Harris, ami azért furcsa, mert
nem szokott ilyen Man On The Edge, Be Quick Or Be Dead típusú rövid
nyitódalokat írni. A dalszöveget Blaze írta.
A folytatás viszont már tipikus Harris-mű. Az első kislemeznóta, a THE
ANGEL AND THE GAMBLER (Az angyal és a szerencsejátékos) a közel
10 perces játékidejével viszont csak keretszerkezetében hasonlít Steve
korábbi monumentális témáihoz. Zeneileg egy egyszerű dal, The Who- és
UFO-hatásokkal. A szám egyetlen negatívuma: a fogós refrén szinte
végtelennek tűnő ismétlése. A maxin hallható 6 perces változat, valamint a
klip 4,5 perces verziója sokkal élvezhetőbb ebből a szempontból. Steve:
„Később tudtam meg, hogy az angyal kifejezés állítólag azokat az
embereket jelenti, akik a játékhoz szükséges pénzt kölcsönzik a
szerencsejátékosoknak.”
A nyelvtörő LIGHTNING STRIKES TWICE (Kétszeres villámcsapás),
Dave és Steve közös szerzeménye. Az album egyik legerősebb tétele, ahol
kiválóan erősíti egymást dalszöveg és zene. Steve egyik legjobb szövege
ez, ami nem csoda, hiszen gyermekkori élménye az inspiráló.
A kilencperces THE CLANSMAN (A klántag) szintén Harris mester
kreálmánya, így ennek megfelelően rendelkezik minden olyan
megoldással, ami egy Arry-féle monumentumot jellemez. A dal filmes
adaptáció. A ‘90-es évek közepén Mel Gibson rendezésében és
főszereplésével készült Braveheart (nálunk Rettenthetetlen címen
vetítették) több Oscar-díjat is kapott. A film, így a dal is a skótok angol
elnyomóik elleni függetlenségi harcáról szól a XIII. században. A történet
hőse a skót történelem legnagyobb személyisége, William Wallace, aki
cselekedeteivel a legtöbbet tette hazája, Skócia függetlenné válásáért. A
dalhoz Derek Riggs még egy Eddie-t is készített tipikus skót öltözékben, a
filmből ismerős arcfestéssel és skót zászlóval a kezében. A kép végül nem
lett lemezborító, a Fan Club füzet címlapja lett, de mint kép azóta legendás
utat járt be: az újabb kori Maiden-történelem legismertebb Eddie-képe. A
dal is rögtön klasszikus lett, évekig szerves része volt a
koncertprogramoknak. A 2000-ben kiadott Rettenthetetlen DVD-
változatának főmenüje alatt is a The Clansmant hallhatjuk aláfestő
zeneként, de a dal külön menüpont alatt teljes egészében is
meghallgatható, két verzióban.

Van egy másik film is, amelyik hatással volt Steve-re a dal megírásakor.
Ez a Rob Roy, ami szintén a skót-angol viszályról szól. Steve:
„Megpróbáltam olyan atmoszférát teremteni, elképzelni, hogy milyen
lehetett az élet a skót felvidéken akkoriban. A magányosságot, aztán a
dühöt és az agressziót akartam bevinni a dal egyes részeibe. Arról szól,
hogy milyen lehet egy közösséghez tartozni, amit megpróbálsz felépíteni,
és aztán harcolnod kell, hogy ne szakítsák el tőled. Zeneileg az egész a
fényről és az árnyékról szól.”
A lemez másik filmes adaptációja a WHEN TWO WORLDS COLLIDE
(Amikor két világ összeütközik) című dalhoz kapcsolódik. Ihletője az
1951-ben készült, szintén Oscar-díjas, azonos című film. Érdekes, hogy
néhány hónappal a lemez megjelenése után került vetítésre a film
legújabb, modern változata, Deep Impact címmel. A kiválóan hangszerelt
dalt Dave és Steve írta, Blaze pedig a szöveget hozta.
A THE EDUCATED FOOL (A tanult bolond) közel 7 perces
önvallomás: Steve egyik legszemélyesebb hangvételű dala, amit édesapja
elvesztése inspirált. Steve: „Ez a dal arról szól, ahogy idősebbé válsz,
rájössz, hogy más fontos dolgok léteznek a világon, mint amivel eddig
foglalkoztál. Található benne utalás az apámra: találkozni akarok az
apámmal odaát. Ez arról szól: ahogy idősebb leszel, mindenki azt várná,
hogy bölcsebb leszel, de hiába tudsz többet, mert közben egyre több a
megválaszolatlan kérdés is.”
A folytatás szintén egy Harris-mű. A több mint 8 perces DON’T LOOK
TO THE EYES OF A STRANGER (Ne nézz az idegenek szemébe) mind
szövegében, mind pedig hangulatában a Fear Of The Dark lemezt, illetve
dalt idézi. Steve: „Ez a dal a gyermekeimről szól, és a félelmeimről a világ
miatt, amit örökbe hagyunk nekik, ahol meg kell tanítanod a gyermekeidet
arra, hogy ne higgyenek az embereknek. Ez igazán szomorú. Amikor én
voltam gyerek, a szüleim mindig azt mondogatták nekem, hogy ne
beszélgessek idegenekkel. Az akkori biztonságosabb világban nem féltem
9-10 évesen buszra szállni, és elmenni megnézni a West Hamet, egyedül.”
A Virtual XI zárótétele, a COMO ESTAIS AMIGOS (Hogy vagytok,
barátaim?), az album lírai felvételének is tekinthető, de azért itt is
megdörrennek a gitárok. A zenét Janick írta, a dalszöveget pedig Blaze,
akit a The X Factour alkalmával tett argentin látogatás ihletett meg. Blaze:
„A dal eredete Buenos Aires-be vezet, ahol felkerestem a falklandi háború
áldozatainak hősi emlékművét. A dal címe innen származik. Sajnálatos
tragédia volt ez Britannia és Argentína között a ‘80-as évek elején. Ennek
ellenére nagyon kedvesek voltak hozzánk az ottani emberek, a
fogadtatásunk is a turné legforróbb hangulatú koncertjei közé tartozott. A
szövegben szó nincs győzelemről, politikáról. Egyszerűen csak arról a
reményről írok, hogy a két ország között soha többé nem lesz hasonló
konfliktus.”
Összességében a The X Factorhoz képest egy könnyedebb, mégis
remekül hangszerelt, pozitív hangulatú album a Virtual XI, a Blaze-
koncert újabb fontos állomása. A teljesség kedvéért meg kell említeni,
hogy az album billentyűs részeit Michael Kenney mellett három dalbari
(The Clansman, The Angel And The Gambler, Dórit Look To The Eyes Of
A Stranger) maga Steve Harris kezelte.
 A VIRTUAL XI WORLD TOUR titkosított koncerttel kezdődött április
22-én, az angliai Norwichben. A zenekar aznap a The Angel And The
Gambler álnevet használta. Április 26-án a francia Lille városában adták a
turné első hivatalos koncertjét Iron Maiden néven a Dirty Deeds és a
Helloween társaságában. A 25 show-ból álló európai turné utolsó állomása
május 30-án volt Máltán, ahol korábban még nem járt a Vasszűz.
Ezután hosszabb szünet következett, mivel az amerikai túra csak június
26-án startolt Chicagóban. A turnépartner ezúttal is a Dirty Deeds volt, a
Helloween helyét viszont Ronnie James Dio és csapata váltotta fel. Az
előzetes tervek szerint 29 koncert várt hőseinkre az Államokban, de sajnos
Blaze vírusos torokgyulladása miatt 13 bulit le kellett mondani. Két hét
kényszerpihenő után augusztus elején folytatódhatott a portya. Az utolsó
USA-buli augusztus 4-én volt San Diegóban.
A Maiden nem feledkezett meg Európáról. A májusi villámturné után
szeptemberben újabb, 21 állomásos turnétervvel érkezett az öreg
kontinensre. A portya két görög koncerttel kezdődött szeptember 4-én,
majd két török buli következett, ahol korábban még nem játszott a Maiden.
A magyar rajongók legnagyobb örömére, szeptember 11-én, a zenekar
történetében immáron ötödször látogatott el hazánkba a Vasszűz. Sajnos a
koncertet egy szervezési hiba árnyékolta be. A Petőfi Csarnok lett
meghirdetve a buli helyszíneként, de két héttel az esemény előtt váratlanul
a jóval kisebb E-klub lett a rendezvény helyszíne. A koncert szervezője, a
Multimédia és a PeCsa között csak szóbeli megállapodás volt a
koncertrendezésre, ezt a csarnok felmondta, és a Microsoft
rendezvényének adta át a nagytermet. A váratlan helyszíncseréről így
nyilatkozott az E-klub vezetője: „Próbáltunk segíteni, hogy megfelelő
helyszínt találjanak, de senki sem vállalta a koncertet. Így került hozzánk.
Erre az estére már meghirdetett programunk volt, de a Maiden-koncert
megmentését szívügyünknek tekintettük. Elismerem: a koncert nem volt
jól szervezett, de az nem a mi hibánk, mi csak a helyet adtuk.
Megpróbáltuk a szervezést a klubhoz méltóan megoldani, de már
elővételben több jegy kelt el, mint amennyi a klub befogadóképessége. Ez
azt eredményezte, hogy sokan, köztük vidékről és külföldről érkezettek is
kint maradtak.”
Blaze a koncert előtt így nyilatkozott: „Most, hogy a szervező hibájából
így alakultak a dolgok, két lehetőségünk maradt: elfogadni a
kényszerhelyzetet, vagy lemondani a bulit. Mi az előbbit választottuk.
Jóllehet, el kell hagynunk a show-elemeket, és nélkülöznünk kell Eddie-t
is. Ez ugyan rossz érzéssel tölt el, viszont sajátos hangulatú koncertnek
nézünk elébe, hiszen ilyen méretű klubokban már nem lépünk fel.”
Az biztos, hogy aki bejutott, az nagyszerű és különlegesen egyedi
Maiden-koncert szem- és fültanúja lehetett. Semmi cicoma, csak a
zenekar, a közönség és a zene. És ez nem túlzás, hiszen ekkora tömeg még
nem volt az E-ben, de így összepasszírozva is hatalmas élmény volt. Az
előzenekar (Dirty Deeds) nem is lépett fel, hogy a nagy tömegnek minél
kevesebb időt kelljen eltöltenie a katlanban. Furcsa érzés lehetett a
Maiden-tagoknak is, hiszen másnap már Katowicében léptek fel egy 8000
ezer embert befogadó csarnokban. Lengyelország után Prága következett,
majd német, skandináv, svájci, spanyol és francia városok következtek
egészen október közepéig. Ezután egy nyolcállomásos UK-turné
következett. Az utolsó európai koncert október 28-án volt, az angliai
Portsmouth városában.
Az európai turné támogatására még szeptember 7-én egy újabb maxi is
megjelent, a FUTUREAL. Sokan a The Clansmant várták, mivel Steve
Harris több interjúban is elmondta, hogy azt szeretné. Derek Riggs is
készített hozzá képet, ahogy azt már említettem, végül az EMI
megváltoztatta a tervet. A kiadvány koncepciójában teljesen megegyezik a
The Angel And The Gambler maxival, ugyanúgy 4 verzió, digipack
csomagolás, B oldalként koncertfelvételek, videók. Ez esetben a THE
EVIL THAT MEN DO és a MAN ON THE EDGE koncertváltozata
szerepel, szintén a ‘95. novemberi göteborgi koncertről. A multimédia rész
ezúttal a The Angel And The Gambler és a Futureal klipjét tartalmazza.
Borító is ugyanúgy többféle készült, mint az Angel esetében. A
legismertebb verzión a Somewhere In Time Eddie-jét láthatjuk digitális
változatban. Ezt a verziót a Synthetic Dimension készítette. Derek Riggs
ezúttal csak a Picture változathoz készített képet. Nagyon különös digitális
képet alkotott, létrehozva a Powerslave XXI. századi verzióját. A kép
poszterként a digipack verzióban is megtalálható. A Futurealhez készült
klipet az FC-főnök, Steve Lazarus rendezte, és van egy összevágott
egyveleg is a Virtual XI turnéjáról. Létezik egy focibevágásokkal
teletűzdelt verzió is.

A rajongókat szeptemberben a maxi megjelenésén túl egy másik kiadói

tevékenység is lázba hozta. Az EMI úgy döntött, hogy újra kiadja a
nagylemezeket, egészen a Live At Donington koncertlemezzel bezárólag.
Ez még magában nem esemény, de ez esetben eszelősen felturbózott
változatokról van szó. Ott kezdődik a csodák sora, hogy mindegyik
kiadvány egy 24 oldalas füzetet kapott, melyben a dalszövegeken kívül
rengeteg fotó, Eddie-grafika, valamint információk találhatók az adott
korszakról. Az első három lemez egy-egy pluszdalt (Sanctuary, Twilight
Zone, Total Eclipse), három másik (Iron Maiden, No Prayer For The
Dying, Live At Donington) pedig új borítót kapott. A Live After Death 2
CD formátumban jelent meg, ami azt jelenti, hogy végre a teljes
lemezanyag CD-minőségben élvezhető. A Real Live One és A Real Dead
One közös kiadványként jelent meg, a cím A Real Live Dead One-ra
változott. A sorozat legnagyobb értéke viszont a multimédiás rész. Itt
meghallgathatjuk a lemezt, megnézhetjük a videoklipeket, van fotóalbum,
találunk teljes turnéleírást, egyéb információkat, Eddie-képeket,
diszkográfiát, internetes játékot, s ráadásul mindezt kiváló grafikai
közegben. A sorozat csak akkor lehetett volna még jobb, ha az összes B
oldalas felvétel is helyet kapott volna. Persze az EMI egy hónappal később
így is megfejelte a dolgot azzal, hogy novemberben az egész 12 CD-ből
álló sorozatot egy úgynevezett EDDIE HEAD BOX-ban újra kiadta,
hozzácsapva az In Profile CD-t. A kissé elhamarkodottnak tűnő csillogó
szemű Eddie-doboz azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Steve Harris sem volt elragadtatva: „Én is szívesebben láttam volna
minőségi munkát, de így is kapkodva készítették el, és mire megláttuk,
már nem lehetett mit tenni. Ez tényleg nem rajtunk múlt. A cég egyébként
csak annyival reagált a kritikákra, hogy akinek nem tetszik az egyszínű fej,
az az interneten talál egy kifestett változatot, mondván, hogy akinek nem
tetszik az eredeti, az fesse ki maga. Azt mondták, hogy csak kézi festéssel
lehetett volna kifesteni, az viszont nagyon megdrágította volna magát a
fejet. Egyetértek azzal, aki elégedetlen. Én sem mosolyogtam, amikor
megláttam.”
Ez után a kis kitérő után térjünk vissza a turnéhoz, ami Európa után,
november közepén átköltözött Japánba, 4 koncert erejéig. A japán bulik
után újabb pihenő következett, a felszerelést átszállították Dél-Amerikába,
a turné zárószakaszának helyszínére. A első koncert Rióban volt december
3-án, és már itt elkezdődtek a problémák. A csapat történetében először a
buli végén nem adtak ráadást. Steve: „Az Iron Maiden után levonultunk a
színpadról, hogy kiabálásra buzdítsuk a hallgatóságot, de furcsamód
csendben voltak. Vártunk, ahogy mindig is szoktunk, hogy felerősödjön a
közönség hangja, de ez nem történt meg. Volt ugyan egy erőtlen Iron
Maiden-kántálás, de aztán az is elhalt, így tovább vártunk. Mivel továbbra
is csendben maradt a közönség, úgy döntöttünk, jobb, ha nem megyünk
vissza; nem is mehettünk volna, ha egyszer a közönség nem hívott.”
 A következő brazíliai koncerten már volt ráadás, akkor viszont a bulin
történt egy kis baleset. Steve: „Dave és én összefejeltünk a színpadon:
hirtelen hátravágta a fejét, nem tudva, hogy mögötte állok, és pont orron
talált. Tiszta vér lett a gitárom, és egy darabig csillagokat láttam. Dave
később azt mondta nekem, hogy pár ezer koncertbe és 20 évébe került,
hogy most végre egyszer megkapjam tőle a magamét.” A 4 brazil koncert
után Chile következett volna, de az Anglia és Chile közti veszélyes
politikai helyzet miatt a december 10-ére tervezett koncertet le kellett
mondani. Nem szerencsés helyszín Chile, hiszen az addigi 3 koncertből
kettő elmaradt, amit pedig megtartottak, botrányba fulladt egy többfős,
viselkedni nem tudó csapat miatt. A Virtual XI World Tour így december
12-én az argentin Buenos Airesben ért véget.
A kiválóan sikerült turné ellenére elterjedt a hír, miszerint Blaze és a
zenekar között nézeteltérés van, és sokan már egy új énekes lehetőségét
emlegették. Hivatalosan semmilyen hír nem érkezett ezzel kapcsolatban,
így a rajongók megnyugodhattak, hogy csak pletyka az egész.
ED VADÁSZ ÉS AZ ÚJJÁALAKULÁS
 Az Iron Maiden legénysége hivatalosan megérdemelt pihenőidejét
töltötte, ám a felszín alatt élénk mozgolódás kezdődött. Az örökké éhes
Maiden-rajongók az interneten kutatva valami újdonság után, egy furcsa,
addig még nem látott képre bukkantak. A fotón a zenekar volt látható,
azonban Blaze nem volt rajta, ráadásul a képen hat ember szerepelt,
amiből kettőnek csak a sziluettje volt látható, benne egy nagy kérdőjel.
Rögtön elkezdődött a találgatás. Vajon mégis igaz a pletyka, és Blaze
kivált a zenekarból? Ki az a hatodik alak? Még az is elterjedt hirtelen,
hogy az ex-Rainbow-énekes, Doogie White lesz az új frontember.
A megdöbbentő válaszokra azonban nem kellett sokat várni. Február
10-én hivatalosan bejelentették, hogy Bruce Dickinson és Adrian Smith
visszatérnek a Maiden kötelékébe. A hab a tortán, hogy hatodik tagként
Janick Gers is marad a Maidenben. A kezdeti döbbenet után rögtön az a
kérdés ugrott be mindenkinek: Miért? A találgatások helyett jöjjenek a
tények.
A sokat támadott blaze-es Maiden kiállta a próbát, bebizonyította, hogy
Bruce nélkül is ütőképes a csapat, mégis az utolsó dél-amerikai turnéról
már olyan hírek érkeznek, miszerint megromlott a viszony Blaze és a
banda többi tagja között. Ezt némileg alátámasztja a már említett brazil
koncert, ahol a Maiden nem adott ráadást. Blaze szerint hibás döntés volt,
emiatt heves szóváltásba is keveredett Steve-vel.
Bruce eközben többévi kísérletezgetés után utolsó két szólóalbumával
újra az Iron Maiden alapú heavy metalt nyomta, ráadásul Adrian Smith
társaságában. Ekkor már több interjúban is beszélt arról, hogy ő,
függetlenül attól, hogy milyen viszony van közte és Harris között, nem
tartja elképzelhetetlennek, hogy egy-két koncert erejéig újra összejöjjön
régi kollégáival. A menedzsment is látott esélyt erre, fel is vette a
kapcsolatot Bruce-szal.
A turnéról hazatérő zenekart már az újjáalakulás ötlete tagadja. Az
ötletből azonban január 25-én lett valódi elhatározás, amikor Rod
Smallwood házában találkozott Bruce, Steve, Dave, Jan, Adrian és Nicko,
hogy megbeszéljék a lehetőségeket.
Az első fotó-session, valamint az első interjúk mind azt sugallták, hogy
mindenki jól érzi magát, teljesen természetes dolognak tartják a
történteket! Tényként meg kell jegyezni, hogy szinte a bejelentéssel egy
időben, február 8-án Eddie betört a Wall Streetre. Az Iron Maiden több
millió font értékben kötvényeket bocsátott ki jövőbeni jogdíjaira. Egy
ilyen tranzakciónak biztos fedezetet jelent ez a visszarendeződés. A
felhőtlen jókedv mögött érezhetően komoly megállapodások, tisztázások
húzódnak, főleg Bruce és Steve között. Steve: „Pár héttel, pár hónappal
ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam mindazt, ami történt. Magamban már
régen lezártam a Dickinson-történetet, és ezért is mondtam, hogy Bruce
már sosem lesz a Maiden frontembere. Nem volt könnyű döntés; sok
álmatlan éjszakába került, rengeteg mindent mérlegelnünk kellett, de aztán
leültünk, és megegyeztünk a részletekben. Először engem is meglepett,
hogy Bruce visszatérne. Miért akarna most visszajönni, amikor annak
idején sem kergette el őt senki? Másrészt sosem szerettem visszafelé
kacsingatni, engem a jövő érdekel, és nem a múlt. De aztán
elgondolkodtam a dolgon, és úgy láttam: ha már váltunk, akkor jöjjön
valaki, akit ismerünk, akiről tudjuk, mire képes.”
Bruce: „Jól tudjuk, hogy Steve nem köntörfalazó típus, mindig őszintén
megmondja, ami a szívét nyomja. De ez már a múlt. Sok idő eltelt azóta,
hogy kiléptem. Amikor kiszálltam a Maidenből, nem azért tettem, mert a
csapat rossz volt. Friss levegőre volt szükségem – olyan feladatokra,
melyek újra kihívást jelentenek. Most úgy érzem, hogy egy új Maiden-
lemez készítése a legnagyobb kihívás mindnyájunk számára.”
A rajongók és a szakma körében futótűzként terjedt a hír az
újjáalakulásról. A bejelentés utáni pár hétben több mint 1 millióan
látogatták meg az interneten a hivatalos Maiden-oldalakat. A pozitív
fogadtatás ellenére a fanatikusok között akadtak jó páran, akik kicsit
keserű szájízzel követték az eseményeket. Tény, hogy annyi köpködés után
igen simán rendeződtek a dolgok. Bruce köpönyegforgatásán már senki
sem lepődött meg, a csalódást sokak szemében Steve Harris korábbi
elveinek, kijelentéseinek feladása jelentette. Azt hiszem, nem kell őt
bántanunk, hiszen a Maiden rajta is túlnőtt, neki is be kellett hódolnia a
közös cél érdekében. 1993-ban Bruce távozásával ‘Arry csatát nyert. Nem
volt senki, aki terveit magakadályozta volna. Ő lett a producer a saját
stúdiójában, egy olyan énekessel, aki örült annak, ha a megfelelő irányba
terelték. Az újjáalakulás fő vesztese azonban egyértelműen Steve. A
Barnyard stúdió a múlté, és ‘Arry is csak legfeljebb a Beast Records-os
zenekarainak lemezén lehet producer, de nem az új Maiden-lemezen.
Ráadásul az új producer a Bruce által sokat emlegetett Dream Theater
korai lemezeinek producere, KEVIN SHIRLEY lett. Ezt a csatát most
Bruce nyerte.
A változások másik vesztese Blaze Bayley. Azt, hogy valójában miért
kellett távoznia, valószínűleg még jó ideig nem fogjuk megtudni, ugyanis
a zenekar és közötte megállapodás született, hogy nem beszélnek a
miértekről. Amikor Dickinson elment, az ő feladata volt feltüzelni a
többieket, és neki kellett megküzdenie mindennap azzal a ténnyel, hogy
Bruce helyét kell betöltenie. Hatalmas lelkesedése, energiája sikeresnek
bizonyult: maga mellé állította a Maiden-tábor nagy részét. Csendben,
mindenféle felhajtás nélkül tűnt el a képből. Egyetlen nyoma távozásának
egy levél, amit az FC közölt le egyik füzetében.

Ebből álljon itt egy részlet: „Öt nagyon kitűnő évet töltöttem az Iron
Maidenben, ez idő alatt két, két világ körüli turnén szerepeltem.
Albumokat adtunk ki, kislemezeket, melyek listákra kerültek mindenhol a
világon. Aranylemezeket kaptam egy csomó országból, olyan helyekről,
ahol azelőtt sosem jártam. A koncertek óriásiak voltak, a rajongók pedig
mindenhol nagyon támogattak. Az egyik legnagyobb dolog abban, hogy a
Maidenben lehettem, amellett, hogy nagyon lelkesek voltak a rajongók,
maga a dalszerzés volt. Az, hogy együtt dolgozhattam a Heavy Metál
legnagyobb zenészeivel.” Blaze szólókarrierbe kezdett, ami azt hiszem,
sokkal rögösebb út, mint amilyenen a Maidenben kellett járnia. S ha már a
szólópályánál tartunk. Sokan attól tartottak, ha Bruce visszamegy a
Maidenbe, megszakad az a jó sorozat, amit ‘97-ben elkezdett. Bruce
viszont mindenkit megnyugtatott, hogy nem hagyja abba a szólólemezek
gyártását.

Az újjáalakulás kapcsán egy valakiről még nem szóltam, ez pedig

Adrian Smith. Az ő esete más, mivel a legnagyobb barátságban váltak el
útjaik 1989-ben. Utána is folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Talán kevés
embernek tűnt fel, de ez a felállás ‘92-ben Doningtonban már egyszer
játszott együtt, igaz, csak egy szám (Running Free) erejéig. Adrian Psycho
Motel névre hallgató csapata ‘95-ben előzenekarként is fellépett a Maiden
notinghami koncertjén. Maga Steve ajánlotta, hogy Bruce mellett Adrian
is jöjjön vissza. Annak idején csendben távozott, és most ugyanolyan
csendben tért vissza; amellett, hogy még egy sajátos stílussal rendelkező
gitáros érkezett a Maidenbe, Adrian személyében kiváló dalszerzőt is
üdvözölhetünk.

Az újjáalakulás promóciós körútja után a zenekar elutazott a portugáliai

Faróba, és rögtön belekezdett az új dalok megírásába. Hogy ez az időszak
se teljen eseménytelenül, május 17-én megjelent a régen várt és ígérgetett
ED HUNTER számítógépes játék. A játéknak volt előzménye is, a már
korábban említett MELT. Azt a játékot a londoni illetőségű VIRTUAL
STÚDIÓS készítette 18 hónap alatt. Csakúgy, mint az Ed Hunter esetében,
itt is az Iron Maiden szolgáltatja a háttérzenét, de a két játék sztorija
meglehetősen különböző. A Melt Eddie-je 11 kapszulába rejtette
energiáját, amiket a játékosoknak időn és téren átvándorolva össze kellett
gyűjteniük, majd pedig legyőzniük Eddie-t, mielőtt az egyesítené erejét a
Föld elpusztításához. A játékba való minden egyes belépéskor
megváltoztak az útvonalak, a kapszulák rejtekhelyei és a szereplők
tulajdonságai is, ami azt jelentette, hogy a játékos sosem tudhatta, hogy az
addig barátságosan viselkedő lény ezúttal nem tör-e az életére. A játék
kiadási időpontját többször megváltoztatták, végül 1997 októberében
bejelentették, hogy a zenekar nem elégedett az eredménnyel, ezért
felkértek egy másik céget, a SYNTHETIC DIMENSIONS-t, hogy
készítsenek egy új játékot.
Az Ed Hunter kiadvány 3 CD-t tartalmaz. Az első két CD-n a rajongók
által, az interneten megszavazott 20 legjobb Iron Maiden-dal található
digitálisan feljavított változatban. A harmadik disc tartalmazza a játékot. A
játékos maga testesíti meg az Ed Huntert, a fejvadászt, aki irodájában talál
egy neki címzett borítékot, a borítékban levél és egy halom pénz. A levél
tartalma: „Van valaki, akit meg kell találnod nekem. Ezt a személyt egy
intézetben tartják fogva. Ki kell szabadítanod, és követned kell őt, akár a
világ végéig is, ha úgy döntene, hogy odamegy. Ne hagyd, hogy bármi is
megállítson, ő nem akarja majd, hogy kövessék, és talán megpróbál majd
megállítani. Védd magad, de ne feledd: ő nem az ellenséged. Küldtem
némi pénzt a kezdéshez, de ez csak az első részlet. Ha úgy döntenél, hogy
nem vállalod a feladatot, akkor is megtarthatod a pénzt, de ha egyszer
belekezdtél, nincs visszaút. Meg fogod kapni az igazi jutalmadat a
vadászat végén. Ahhoz, hogy megtaláld és kövesd Eddie-t, minden
elkötelezettségedre és kezdeményezőkészségedre szükséged lesz. Valami
gonosz hatalom rád uszította az őrülteket, és az emberek, akikkel
találkozol, és akikről azt gondolod, hogy a barátaid, azért vannak ott, hogy
megállítsanak. De emberek-e ők egyáltalán? Csak akkor fogod megtudni,
ha túléled a rémálmot.”
Ez a játék lényege: menni és lelőni mindenkit, aki rád támad. A 8
szintből álló pálya helyszínei az egyes Maiden-lemezborítók 3 dimenziós
megjelenítései, a hozzá illő támadókkal.
Az Ed Hunter megjelenésének időpontja nem véletlen. Mivel már ekkor
tudni lehetett, hogy a Maiden a nyár folyamán az USA-ban, az ősszel
pedig Európában egy rövid bemelegítő turnén vesz részt. Összekötötték a
turnét a játék promóciójával, így lett a turné neve is ED HUNTER TOUR.
A júniusi próbák után, július 11-én, a kanadai St. Johnsban indult a 19
állomásos USA/Kanada tour. A fogadtatás frenetikus. Az érdeklődés
hatalmas. New Yorkban, például, egy újabb koncertet is be kellett iktatni,
mivel pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket. Hatalmas színpadon, 10-15
ezer embernek játszanak minden alkalommal.
 A show legnagyobb meglepetése, hogy több 10 év után visszatértek a
programba a pirotechnikai elemek. A setlista igazi best of program az Ed
Hunter, rajongók által megszavazott listája alapján. Ennek köszönhetően
olyan, régen játszott dalok is felcsendülnek, mint a Powerslave (Dickinson
még a korabeli maszkot is magára öltötte), Killers, Stranger In A Strange
Land (csak az első 4 bulin), Wasted Years vagy a Phantom Of The Opera.
Tiszta nosztalgiahangulat uralkodik mind a színpadon, mind pedig a
nézőtéren. Már a kezdés is retró: a Transylvania hangjaira levetített Ed
Hunter kisfilm után Churchill beszéde borzolja a kedélyeket, ami után
csak az Aces High érkezhet, jön is. Érdekes módon a Blaze-korszak sem
lett elfelejtve. Bruce előadásában 3 dal (Futureal, Man On The Edge, The
Clansman) is felcsendül a sokak által támadott korszakból.
A turné a nagy siker ellenére, sajnos, szomorú eseményektől sem
mentes. Adrian két koncertről (Boston, Toronto) is hiányzott: hazautazott
édesapja temetésére. Július 30-án, Los Angelesben pedig egy kisebb
baleset is történt a színpadon: Dave Murray bal kisujja megsérült, amikor
Bruce a nyakába akarta venni (úgy, ahogy azt a World Slavery turnén is
tette) Dave-et, de elvesztette egyensúlyát, és elestek. A körút amerikai
helyszínein több előzenekar (Voivod, Clutch, Monster Magnet, Soulfly,
Puya, System Of A Down) is feltűnt, szinte minden bulin más-más. A
diadalmenet végül augusztus 8-án ért véget, Dallasban.
 Amerika után egy hónap szünet következett, majd szeptember 9-én
Párizsban elkezdődött az Ed Hunter Tour európai szakasza. A fogadtatás
itt is frenetikus, a 12 ezer rajongó egy emberként énekelte végig a bulit,
ami persze nem annyira meglepő, hiszen ők mindig így csinálják. A
koncertre külön póló is készült, amin Eddie éppen az Eiffel-tornyot dönti
romba. Az előzenekari pozíciót az egész európai szakaszon a Megadeth
töltötte be. Párizs után Rotterdam, Hamburg, majd a skandináv országok
fővárosai következtek. Azután vissza: Németország, Olaszország, végül
Spanyolország és Görögország zárta a sort. A 12 koncertes európai
szakasz, és egyben az Ed Hunter Tour utolsó állomása Athénban volt,
október l-jén.
Bruce és Adrian szenzációsra sikeredett visszatérése után újra a munkáé
lett a főszerep, hiszen a zenekar tovább folytatta a májusban félbehagyott
munkát a következő Iron Maiden-albumon. Minden találgatás vagy keserű
szájíz ellenére azzal mindenki tisztában van, hogy a Vasszűz nagy
lehetőség előtt áll. Az 1999-es év legnagyobb metaleseménye a Maiden
újjáalakulása volt, és nagyon úgy néz ki, hogy a következő év is az Iron
Maiden és a Maiden-rajongók éve lesz.
SZALMAEMBER AZ ÚJVILÁGBAN
Az 1999 novemberében megkezdett stúdiómunkálatok 2000 januárjára
már zárószakaszába érkeztek; csak az volt hátra, hogy Kevin Shirley –
Steve Harris közreműködésével – elvégezze a keverési és utómunkálatokat
a felvételeken. Kevin ötlete alapján az album rendhagyó módon – az
eddigiektől teljesen eltérő technikával – került rögzítésre. Bruce: „Több
producerrel is tárgyaltunk, elmentünk velük ebédelni, hogy nagyjából
kipuhatoljuk, mik az elképzeléseik. Kevin mellett szólt például, hogy
előzőleg megnézett minket élőben, és amikor egy finom ebéd mellett
elkezdtünk beszélgetni a hangzásról, a felvételi technikákról, csak annyit
mondott, hogy nálunk nem kell semmit kitalálni; azt kell rendesen
felvenni, ami a színpadon, koncert közben hallatszik. Ez pofonegyszerűen
hangzik, de elég nehéz megvalósítani, legalábbis sokaknak beletört már a
bicskájuk. Mondtuk is neki, hogy teljesen élőben úgysem tudjuk felvenni a
lemezt. Nem technikailag van akadálya, hanem úgysem sikerülhet úgy,
ahogy szeretnénk. De ő csak győzködött minket, hogy igenis van értelme.
Végül beadtuk a derekunkat.”
A megvalósításhoz Franciaországban találták meg a megfelelő stúdiót.
A párizsi Guillaume Teli stúdió régebben színházként funkcionált, így
megoldható volt, hogy egy teremben, de üvegfalakkal hangszerenként
elkülönítve, egyszerre játsszon a zenekar. Minden egyes dalból átlagosan
4-5 verzió született, és a legjobb változatok lettek felhasználva az
albumhoz.
Az utómunkálatok befejezésével a csapat tagjai promóciós körútra
indultak. Közben február végén Amerikában, a Los Angeles melletti
Burbankban leforgatták az új videoklipet Dean Karr rendezésében, aki az
egyik legfelkapottabb név a szakmában. A fárasztó promóciós körút után –
áprilisban – a csapat Antwerpenbe utazott, hogy megkezdje a zenekari
próbákat a turnéra. A felkészülési időszakot csak egy tv-fellépés, a Top Of
The Pops német változata zavarta meg.

Az új albumhoz tartozó első kislemez május 8-án jelent meg THE

WICKER MAN címmel. A kiadvány – a felfokozott érdeklődés miatt –
rögtön bekerült a Top 10-be, és pár hét alatt az utóbbi tíz év legjobban
fogyó Iron Maiden-kislemeze lett. A kislemez különféle változatain
összesen négy B oldalas dalt (FUTUREAL, MAN ON THE EDGE,
POWERSLAVE, KILLERS) találunk a ‘99-es Ed Hunter turnéról. A
borítóról nem derül ki, de valószínűleg a szeptember 23-ai milánói buliról
származnak a felvételek. A blaze-es nótákat hallgatva megállapítható,
hogy Bruce – a számára mély hangfekvés miatt – nem sokat tudott
hozzátenni a dalokhoz. Megfigyelhető az is, hogy a három gitár előnyeit
hogyan használja ki a csapat: nemcsak vastagabb lett a hangzás, hanem
olyan megoldásokra is lehetőség nyílt, melyeket korábban két gitárral nem
tudtak véghezvinni. Ilyen momentum, például, Dave és Janick közös
szólója a Futurealben, vagy amikor Dave a Man On The Edge-ben hosszan
kitartja szólója végén; teheti, hiszen a többiek már játsszák helyette a
folytatást. A másik két felvétel is nagyon jó, de én jobban örültem volna a
The Clansmannek vagy a Stranger In A Strange Landnek, az Ed Hunter
turnéról. A Wicker Man-dal egy filmes adaptáció, ami a klip történetét is
nagyban befolyásolta. Bruce: „A Wicker Man eredetileg egy 1973-ban
készült brit horrorfilm volt, Christopher Lee Edward Woodward és Britt
Ekland szereplésével. Woodward egy rendőrtisztet alakít, aki egy eltűnt
fiatal lány után kutatva elvetődik egy titokzatos skót szigetre. Pogány
szektát talál ott, amit a sziget tulajdonosa, Lord Summerisle vezet. A
szekta minden évben emberáldozatot mutat be az isteneinek.
Tulajdonképpen a klip sztorija egészen hasonló a filméhez, csak éppen a
filmben sem az Iron Maiden, sem Eddie nem szerepel. Itt viszont
soktucatnyi Eddie bukkan fel, sőt egy igazi Eddie is, akit Dean Karr
haverja alakított. A srác egy igazi óriás, magasabb, mint egy telefonfülke.
A Guinness-rekordok szerint hivatalosan neki van a legnagyobb lába a
világon. Egy profi maszkmester pedig tökéletes Eddie-t faragott belőle. A
filmben szerepel még egy hatalmas Wicker Man is, aminek a mását
megépítettük a kliphez. Ahogy a filmben is teszik, mi is felgyújtottuk ezt a
jó tízméteres Wicker Mant, ami elég látványos lett.”
A kiadványhoz többféle borító is készült. A legelterjedtebb a
fotóváltozat, amin a banda látható a Wicker Mannel a háttérben. A
fényképet Dean Karr készítette a videoklip forgatásának helyszínén. A
többi változaton egy festmény látható. Ezen Eddie mint egy hatalmas
Wicker Man (Rőzseember) ég el a pogány szekta állatmaszkokat viselő
tagjainak gyűrűjében. A képet nem Derek Riggs festette, hanem egy új
ember, MARK WILKINSON. Riggs ugyan több képet is készített a
kislemezhez, de az utóbbi években korántsem rendhagyó módon mégsem
az ő változatai kerültek felhasználásra. Mark Wilkinson neve a
felkészültebb Maiden-rajongóknak már ismerős lehet, mivel ő készítette az
újra kiadott Live At Donington lemez borítóját, sőt a ‘96-os brazil
Monsters Of Rock fesztivál plakátját is ő alkotta, de híresek a Judas
Priestnek és a Mariliionnak készített képei is.
 A kislemez megjelenésének idején már javában folytak a produkciós
próbák a világ körüli turnéra. A zenekar iránti érdeklődés hatalmas volt;
olyan sok jegy elkelt elővételben, hogy több városban már hónapokkal
előre nagyobb helyszínre költöztették a koncerteket. Ekkorra már teljes
volt a hírzárlat, az új Maiden-lemez az egyik legjobban titokban tartott
lemeznek számított a piacon. Olyannyira, hogy még különböző
feltételezések terjedtek el a lemez címét illetően. Több német újság is
tudni vélte (az egyik még hirdette is a katalógusában), hogy az új lemez a
Majesti Of Gaia címet viseli, az első kislemez pedig a Heavehs Gate lesz,
amin a Deep Purple klasszikusa, a Highway Star lesz a B oldalas felvétel.
Nem lett igazuk – bár a Purple-feldolgozás nem is olyan rossz ötlet.
Végül hosszú várakozás után május 29-én megjelent a tizenkettedik Iron
Maiden-nagylemez, a BRAVE NEW WORLD.
A nyitódal, a THE WICKER MAN (A rőzseember) Adrian Smith
szerzeménye, amit Steve és Bruce is kiegészített némileg. A dal vége felé
hallható közönségénekeltető rész egyértelműen Bruce szólókarrierjére
utal. A dal alapja a már korábban említett azonos című angol film.
Érdekes, hogy a dal kezdő riffje kísértetiesen hasonlít a Judas Priest ‘78-as
Running Wild című dalának kezdő riffjére.
A GHOST OF THE NAVIGATOR (A navigátor szelleme) tipikus
Janick-dal, ami ezúttal is Steve és Bruce hathatós segítségével készült el.
Bruce: „A Jan által hozott riffről eszembe jutottak a vikingek. Ahogy
keresztülhajóztak az ismeretlen tengereken a nagy hajóikkal. Aztán a
navigálásra gondoltam. Elbűvölőnek találom, hogy az emberek korábban
úgy választottak célpontokat, hogy nem volt semmilyen navigációs
segédeszközük. A szöveg egy nagy tengeri utazásról szól, amit én
metaforaként alkalmaztam, így az utazás maga az élet, és mi vagyunk a
navigátorok. Steve hozott hozzá egy nagyon jó középrészt. Nem tudom,
hogy egy hullámhosszon voltunk-e, de számomra ez úgy hangzott, mint
egy nagy vihar. Már láttam, ahogy a navigátor odakötözi magát a
kormányrúdhoz, hogy el ne vonják a figyelmét a sziklákon lévő szirének
és a többi navigátor szelleme, tudatalattijának szellemei, meg nem valósult
vágyai és a félelmei, hogy az egész értelmetlenné válik, amikor eléri célját.
Azért teszi, mert muszáj megtennie; ez az egyetlen igazi lehetséges válasz,
amit adhat.”
A lemez címadó dala, a BRAVE NEW WORLD (Szép új világ)
egyértelműen Aldous Huxley azonos című könyve alapján íródott. A ‘90-
es években film is készült az 1932-ben megjelent műből, de a Maiden
esetében a könyv az inspiráló. Huxley műve körül még ma is viták vannak,
hiszen az általa elképzelt fogyasztói társadalom a ‘30-as években még
tiszta science fiction volt, azóta viszont sok, a könyvben leírt tudományos
és fiktív momentum valósággá vált. Bruce: „Mielőtt megírtam volna a
dalszöveget, még egyszer elolvastam a könyvet, és meglepett Huxley
előrelátása. Jóslatai találóbbak voltak, mint amire emlékeztem. Egy
klasszikus tragédia mély igazságtartalommal.”
A BLOOD BROTHERS (Vértestvérek) az első saját Harris-szerzemény,
ehhez mérten meghaladja a 7 percet. A Virtual XI albumra írt The
Educated Fool után ez a dal is az édesapja elvesztése után kialakult
érzéseiről szól. Bruce: „Ez Steve legszemélyesebb dala. Róla és elhunyt
édesapja kapcsolatáról szól, és arról, hogyan öröklődnek át a bűnök és
hibák apáról fiúra. Steve az örökségével nap mint nap szembesül, ami a
Vértestvérekben az apa szellemével jelenik meg. Én azt hiszem, hogy
ezzel a témával nemcsak a banda tagjai, hanem mindenki azonosulni tud.
Egy bizonyos fokig keserédes, nagyon sok szeretet és ugyanakkor
melankólia található benne, zeneileg pedig van egy kis kelta íz.”
A folytatásban két Harris-Gers nóta következik. A THE MERCENARY
(A zsoldos katona) tipikus Trooper / Die With Youre Boots On típusú dal,
a DREAM OF MIRRORS (Tükörálmok) viszont egy 10 perces epikus
darab. Bruce: „Ez a dal képviseli a progresszív rockot az albumon.
Szerintem ez az egyik legjobb refrén, amit Steve valaha is írt, és az egyik
legjobb szöveg is egyben. Steve-nek vannak néha ilyen álmai, déja-vu
dolgai és testen kívüli élményei.”
A THE FALLEN ANGEL (A bukott angyal) ismét egy Adrian-nóta,
amit Steve Harris segítségével hozott össze. A fülbemászó dal eredetileg a
második kislemez lett volna, de aztán az utolsó pillanatban
megváltoztatták a tervet. Adrian a két Psycho Motel lemezen egy egészen
új gitárhangzást használt. Az ott használt mélyre hangolt gitárhangzást
sikerült neki átültetnie a Maiden zenéjébe is, ezzel is színesítve a
lemezanyagot.
A folytatásban egy újabb monumentális darab következik: a több mint
kilencperces THE NOMAD (A nomád). A szerzők ezúttal Dave Murray és
– persze – Steve Harris. A dal a sivatagi beduin harcosokról szól. A nóta
alapjául egy 1962-ben készült angol kalandfilm tekinthető, az Arábiai
Lawrence (Lawrence of Arábia).
Az OUT OF THE SILENT PLANET (A csendes bolygón kívül)
esetében is film az ihlető: egy 1956-ban készült sci-fi klasszikus, a
Forbidden Planet (Tiltott bolygó). A dal a Gers/Dickinson/Harris trió
szüleménye.

A lemez végére egy újabb csemege került. A közel kilencperces THE

THIN LINE BETWEEN LOVE AND HATE (A vékony vonal szeretet és
gyűlölet között) ismét egy Murray/Harris darab, ami az egyértelmű UFO-
hatások mellett tele van progresszív elemekkel. Kiváló lezárása a Brave
New Worldnek. Bruce: „A vokállal elég szokatlan dolgot műveltünk
benne, hiszen egy hard rock ritmus vonul végig a dalon, de mi beletettünk
egy harmóniát is, amitől egy, a Maidentől merőben szokatlan hangzás jött
létre. Alapvetően a karmáról szól. Más szavakkal: megtörténik, aminek
meg kell történnie, és ahogy vetsz, úgy aratsz. Ha megtetted, amit meg
kellett tenned, akkor reménykedhetsz; egyébként a pokol legmélyebb
bugyra vár rád.”
 A lemez borítója is Huxley regénye nyomán készült. A jó pár éve új
utakra tévedt, és új technikával dolgozó Derek Riggs ezúttal újra
mesterművet alkotott a számítógépes grafika segítségével. Steve Stone
Londonról készült fotójába (előtérben a Tower Bridge) remek érzékkel
futurisztikus épületeket, járműveket épített bele. Az így született jövőkép
fölé magasodik a felhők közül vészjóslóan letekintő Eddie.
Talán kövesen tudják, hogy Kevin Shirleynek nem a Brave New World
az első munkája a Maidennel. 1999-ben, az Ed Hunter idején a Vasszűz
friss amerikai kiadója, a Portrait/Columbia kiadott egy promo CD-t, amin
a Wrathchild Kevin által újrakevert felvétele található. A változat
jelentőségét növeli, hogy a kiadvány kedvéért Bruce újra felénekelte a
dalt. A promo hangzása ugyanolyan lüktető, élettel teli, mint a Brave New
Worldé, így valószínű, hogy a tulajdonképpen felesleges hanganyag
egyfajta tesztelése is volt az új producernek.
A világ még fel sem ocsúdott az új lemez megjelenése után, amikor a
Maiden-gépezet már úton volt. A BRAVE NEW WORLD TOUR kezdeti,
európai szakaszát METÁL 2000 TOUR-nak nevezték el, ami főként annak
tudható be, hogy a Vasszűz egy-két kivétellel mindenhol fesztiválokon
lépett fel főzenekarként. Ez is a Maiden iránti hatalmas érdeklődést
mutatja.

A sort a franciaországi Strasbourgban rendezett Artefact Festival

nyitotta június 2-án, majd másnap a legendás Dynamo fesztivál
következett Hollandiában. Ezután néhány helyszín erejéig
fesztiválmentesen – csak a Dirty Deeds társaságában – folytatódott a turné
Közép-Európán át. Prága és Besztercebánya után a magyarok legnagyobb
örömére a Metál 2000 Tour minket is elért, június 7-én. Eredetileg a Petőfi
Csarnok szabadtéri színpadára tervezték a koncertet, de a hatalmas
érdeklődés miatt helyszínváltoztatásra volt szükség. Az utolsó héten a
rendezvényt áttették a Kisstadionba, ahová közel 10 ezer ember látogatott
el, hogy láthassa kedvenceit. A magyar rajongók 1988 óta nem láthatták
ekkora színpadon, ekkora show-val a Vasszűzet. Minden együtt volt a jó
szórakozáshoz, csak a hangerő hiányzott. Ettől függetlenül a Maiden
tarólt, még úgy is, hogy a várakozások ellenére nem egy Best of
programmal, hanem pályafutásuk talán legmerészebb dallistájával álltak ki
a színpadra. Azon senki sem lepődött meg, hogy a Wicker Mannel
kezdtek, hiszen már jó pár éve mindig az aktuális lemeznyitó dal egyben a
lemezhez tartozó turné kezdődala is. A folytatásban viszont még két dalt
kaptunk az új lemezről, majd egy-két régebbi dal mellett újabb három friss
szerzemény is elhangzott. A legnagyobb meglepetést viszont az szerezte,
hogy olyan gigantikus eposzok is felkerültek a listára, mint a bayleys The
Clansman, és az abszolút meglepetés, a The Sign Of The Cross. Persze,
voltak hibái a show-nak. Ilyen volt, amikor az egyik háttérvászon megadta
magát, és félig leszakadt, vagy amikor Dave gitárja bemondta az unalmast,
és a gitáros – tőle szokatlan módon – mérgesen kihajította a
technikusoknak. Ezektől az apróságoktól eltekintve mindenki megkapta,
amiért jött. Volt ismét pirotechnika, sétáló Eddie, a koncert
csúcspontjaként, az Iron Maiden alatt hatalmas Wicker Man Eddie
sikoltozó Vesta-szüzekkel, sőt még Dickinsont is keresztre feszítették a
The Sign Of The Cross alatt.
A szlovéniai Izola után a monzai Gods Of Metál fesztivál következett,
majd a kijevi RocKiev fesztivál, végül a The Almighty társaságában két
francia koncert. A turné egyetlen hazai fellépése június 16-án, a londoni
Earls Court-ban volt. A koncert előtti napon tartották meg a hivatalos Iron
Maiden rajongói klub szokásos éves összejövetelét, ahol a klubtagok
találkozhattak kedvenceikkel. A Convention a Hi On Maiden tribute
zenekar fellépésével ért véget, ami szintén tartogatott meglepetést. A
Ghost Of The Navigatort Nicko dobjátékával élvezhette a közönség.
A londoni buli után két lengyel show, majd két újabb fesztivál
következett: a lipcsei With Full Force június 23-án, majd a belga Graspop
fesztivál június 24-én. Az Entombed társaságában érkezett a Vasszűz a
Skandináv-félszigetre. Oslo és Stockholm után a híres dán Roskilde
fesztivál következett, ahol 1991-ben már játszott a Maiden. Az északi túra
a finn Ruisrock fesztivállal fejeződött be június 30-án.
Az észtországi Sony fesztivállal indult a turné júliusi szakasza.
München és a svájci Rock Circus fesztivál után a tragikus mannheimi
koncert következett július 8-án. A fellépés már a vége felé közeledett,
amikor a The Number Of The Beast alatt Janick rosszul érkezett egyik
ugrásából, és leesett a színpadról. Jan viszonylag olcsón megúszta az
esetet: agyrázkódás, zúzódások, egy összevarrt szemöldök és egy
megrepedt kulcscsont szerepelt a listán. 14 ezer ember nézte a koncertet,
így a show-nak folytatódnia kellett, de a záró Sanctuaryre már nem jött
vissza a csapat. A baleset miatt három buli (Essen, Szófia és az athéni
Rockwave fesztivál) elmaradt. A zenekar Portugáliában lépett újra
színpadra július 16-án.
A Metal 2000 Tour egy ötállomásos spanyol turnéval zárult. Az utolsó
koncert Barcelonában volt július 23-án. Mivel az európai koncertek nagy
része fesztivál volt, lehetetlenség lenne felsorolni mindazokat, akik
felléptek a Maiden előtt mint előzenekar, így csak néhányat sorolok fel:
Slayer, Dream Theater, Spiritual Beggars, Motörhead, Entombed,
Testament, Korn, Him, Stratovarius, stb.
A világ leigázása Európa után Amerikában folytatódott 39 koncerttel,
most már BRAVE NEW WORLD TOUR néven. Az Ed Hunter Tour
bebizonyította, hogy sokan kíváncsiak még a Maidenre odaát, így a
korábbi évekéhez képest nyugodtabb körülmények között folyt a bulik
szervezése. Az előzenekari posztra két patinás név került: a Queensryche,
és a Judas Priest-énekes vezette Halford. Az augusztus-szeptemberben
lezajlott USA-Kanada turné minden várakozást felülmúlt. Több mint 300
ezer ember látta a show-t, ami kiváló teljesítmény egy média által nem
támogatott bandától. A csúcspontot mindenképpen a New York-i Madison
Square Garden-beli koncert jelentette, amire 2 óra (!) alatt elfogytak a
jegyek, így egy második koncertet is be kellett iktatni.
Az Államok után októberben egy 8 állomásos japán turné következett.
Az október 29-én adott tokiói buli lett volna a turné utolsó koncertje, de
novemberre leszerveztek még 5 koncertet. Egy skóciai és két angliai
koncert után a Janick balesete miatt elmaradt koncertek pótlásával ért
véget a Brave New World Tour. November 6-án Essen, majd két nappal
később Athén örülhetett, hogy a Vasszűz nem feledkezett meg róluk. Az 5
koncert során Rob Halford és csapata volt az előzenekar.
Még a japán túra közben, október 23-án egy újabb kislemez jelent meg,
az OUT OF THE SILENT PLANET. A címadó szám a maga hat és fél
percével nem igazán volt kislemezes nóta, így itt egy négyperces
változatát hallhatjuk. Az eredeti verzió első egy percét egy az egyben
elhagyták, és utána is jelentős átcsoportosítások történtek a dal
szerkezetében. A kiadványon bonuszként két dal található: WASTED
YEARS és az ACES HIGH koncertfelvétele a mar említett, 1999-es
milánói buliról. A három gitár jelenléte itt is észrevehető változást hozott,
különösen a Wasted Years esetében, ahol jóval erőteljesebbé vált a dal az
eredeti verzióhoz képest. A kiadványon szerepel még a címadó dalhoz
készített videoklip is, amit a BNW-turné rögzített koncertfelvételeiből és a
turné legemlékezetesebb momentumairól készült felvételekből vágtak
össze. A rendezőszékben két ember: David Pattenden és Trevor Thompson
ült.
A kislemez borítóját az a Mark Wilkinson készítette, aki a The Wicker
Man picture-változatához is szállított festményt. Eddie ezúttal egy
sajtótájékoztató főszereplőjeként jelenik meg, háttérben egy képzeletbeli
univerzummal. Olyan verzió is létezik, melyen a turnéfüzet Derek Riggs
által készített képe látható.
A ‘99-es év végén mondott jóslatom bevált: az ezredfordulós év
egyértelműen a Maiden diadalmenetéről szólt, a Vasszűz-rajongók
legnagyobb örömére.

Az otthon töltött karácsonyt és újévet követően hamar beindult a

Maiden-gépezet. 2001. január 6-án és 7-én a londoni Shepherds Bush
Empire-ben koncerteztek. A bulik gyakorlatilag ajándéknak tekinthetők a
Fan Club tagjai számára, hiszen a terem befogadóképessége mindössze 2
ezer fő, és az első négy jegyárusítási napon csak a rajongói klub tagjai
vásárolhattak belépőket. A két londoni bulin a Dirty Deeds volt az
előzenekar.
Néhány nappal később már Dél-Amerika vendége volt a csapat. Január
9-én Mexikó Cityben, 14-én Buenos Airesben, 15-én pedig Santiagóban
(Chilében) léptek fel. Mindezek azonban csak bemelegítést jelentettek a
turné abszolút csúcspontjára, a harmadik ROCK IN RIO fesztiválra. Több
mint 50 ezer rajongó kérésének engedve, az Iron Maiden lett a rendezvény
metalnapjának főzenekara, 2001. január 19-én. Előzenekarként Rob
Halford és csapata, a Sepultura, a Queens Of The Stone Age és két brazil
csapat, a Pavilhao 9 és a Sheik Tosado szerepelt.
A zenekar a siker érdekében a fesztivált megelőző fellépéseken bérelt
felszerelést használt, hogy a saját cuccuk biztonságban megérkezzen
Rióba. A Maiden különleges vendégeként Jimmy Page, a Led Zeppelin
legendás gitárosa is megjelent a fesztivál színhelyén. A sajtótájékoztatón a
Vasszűz tagjai megajándékozták a gitárost egy dedikált Fender gitárral. A
hangszert aztán elárverezték, és az érte kapott 4000 dollárt az otthontalan
brazil gyermekek megsegítésére ajánlották fel.
A tv- és rádiócsatornák által világszerte közvetített show-ra 250 ezer
rajongó volt kíváncsi. Fantasztikus volt a hangulat, a zenekar is a legjobb
formáját mutatta. Meglepetést is tartogattak a végére: a normál szettlistát
követően a nap zárásaként még eljátszották a Run To The Hillst is, ami a
chilei koncerten is elhangzott. A két londoni, valamint a mexikói és az
argentin bulin viszont a Fallen Angel és az Out Of The Silent Planet
jelentette az eltérést a Brave New World tour szettlistájától. Az esemény
nagysága és jelentősége adta a helyzetet, hogy az megörökítsék az
utókornak. Dean Karr és Steve Lazarus vezetésével több forgatócsoport is
dolgozott egészen a londoni indulástól a koncert utáni fogadásig. Janick:
„Nem is tudom elmondani, milyen érzés 250 ezer ember előtt játszani. Az
valami irdatlan nagy tömeg! Már rég nem szokott lámpalázam lenni a
bulik előtt, de most rendesen cidriztem én is. Nem is attól féltem, hogy
nem nyomjuk majd jól a nótákat, vagy tévesztünk, vagy ilyesmi, hanem –
mondjuk – előáll valami olyan technikai probléma, ami teljes leégést okoz.
De szerencsére nem volt semmi gond, óriási formában voltunk mi is; a
közönségről nem is beszélve. A brazil srácok teljesen őrültek: túléneklik a
legnagyobb hangfalakat is.” Bruce: „Rio életem egyik legfárasztóbb
koncertje volt, mivel mind fizikailag, mind pedig szellemileg sokkal
kimerítőbb volt, mint bármelyik fellépésünk, amit a Maidennel
véghezvittünk. Több oka is volt annak, hogy végül ennyire intenzívre
sikerült: a hatalmas embertömeg, a hajnali két órái kezdés, plusz a CD- és
a DVD-felvétel által ránk nehezedő nyomás, valamint a háromnapos
feszült várakozás mind-mind közrejátszott abban, hogy végül ekkora
energiakitörés lett a végeredmény.”
A dél-amerikai diadalmenet után a zenekar hazautazott, hogy
megkezdje jól megérdemelt pihenőjét. Március 15-én azonban egy újabb
jótékonysági akció keretében Bruce, Janick és Adrian kopaszra
borotváltak hat önként jelentkezőt, hogy támogatókat szerezzenek a
rákbetegek otthoni kezelését végző orvosok és nővérek részére.
A zenekar tagjai legközelebb május 25-én, a londoni Grosvenor
Hotelben tűntek fel. Itt tartották meg a 46. Ivor Novello-díj-kiosztót, ahol a
Maiden megkapta a legjobb nemzetközi előadónak járó díjat, amit Bruce,
Adrian és Janick vett át a zenekar nevében. A díjat a zenekar régi jó
barátja és rajongója, Pat Cash adta át. Az egykori profi teniszező
elmesélte, hogy a nagy világversenyeken sokszor azért igyekezett minél
gyorsabban legyőzni egy-egy ellenfelet, nehogy lekésse az aznapi Maiden-
koncertet.
Az előbb említett két eseményen kívül csönd volt a Vasszűz háza táján;
egyedül Steve dolgozott. Dean Karr társaságában a riói képanyagot
szerkesztette, majd Kevin Shirley producerrel a hanganyagon dolgozott.
Ám – hogy a rajongóknak se legyen hiányérzetük – 2001 decemberében
az Eagle Rock kiadó megörvendeztette az Iron Maiden-rajongókat egy
olyan DVD-vel, mely a Klasszikus Albumok Sorozat részét képezi, és
témája a THE NUMBER OF THE BE AST album. A közel 80 perces
dokumentumfilm a klasszikus album megszületésének körülményeit,
hátterét mutatja be – megszólaltatva minden olyan személyt, akit érintett
az album elkészítése. Megszólal az egykori dobos, Clive Burr, akiről
megtudjuk, hogy súlyos beteg, sclerosis multiplexben (krónikus
idegrendszeri betegség) szenved.
Megszólal a nyugalmazott producer, Martin Birch, Rod Smallwood
menedzser, valamint olyan újságírók, akik folyamatosan figyelemmel
kísérik a Maiden pályafutását. Érdekességképpen megnézhetjük, ahogy
Bruce ellátogat a Prisoner film egykori forgatási helyszínére Portmerionba,
valamint Adrian is tart nekünk egy rögtönzött gitárleckét, és egy szál
gitárral ad elő kisebb-nagyobb részeket a Number dalaiból.
A végén egy aktuális felvételt is megnézhetünk. Étvágygerjesztőnek a
Hallowed Be Thy Name koncertvideóját kapjuk a készülő Rock In Rio
DVD-ről.

A 2002-es évet pihenéssel töltötte volna a Maiden, de amikor

megtudták, hogy Clive Burr beteg, elhatározták, hogy megpróbálnak
segíteni egykori kollégájukon. Létrehoztak számára egy alapítványt
(CLIVE BURR MS TRUST FUND) a dobos megsegítésére. Az alapítvány
létrehozásával egy időben a menedzsment meghirdetett három
jótékonysági koncertet, melyek teljes bevételét Clive gyógykezelésére
ajánlották fel. Erre az időre esett a Rock In Rio koncertlemez beharangozó
kislemeze, a RUN TO THE HILLS LIVE kiadása is, melynek teljes
bevétele szintén az alapítvány számlájára vándorolt.
A kislemez többféle verzióban is megjelent. Clive Burr tiszteletére az
eredeti 7 perces kislemezt is kiadták az eredeti B oldallal, a Totál Eclipse-
szel. A címadó Run To The Hills riói koncertfelvétele mellett a B oldalak
is a régi, legendás ‘82-es évet idézik, hiszen két dalt (CHILDREN OF
THE DAMNED, TOTÁL ECLIPSE) hallhatunk a ‘82-es Hammersmith
Odeonban adott koncertről, valamint kettőt (22 ACACIA AVENUE, THE
PRISONER) a szintén ‘82-es Reading fesztiválról. A Hammersmith-
felvételeknél Martin Birch, a readingi daloknál pedig Tony Wilson végezte
a produceri teendőket.
A kiadványokon multimédiás rész is található, ahol a Run To The Hills
élő változata, valamint az eredeti klip, amiben a Buston Keaton-
némafilmrészleteket Eddie-rajzfilmbetétekkel helyettesítettek. Az
animációkat a Camp Chaos Ltd. animátora, Bob Cesca készítette.
A ROCK IN RIO dupla koncertlemez nem sokkal a maxi után, március
25-én jelent meg. A teljes koncert mellett multimédiaként a Brave New
World szerepel a koncertről, valamint A DAY IN THE LIFE címmel
ellátott kisfilm, ami a londoni repülőre szállástól kíséri végig a zenekart
egészen a koncert másnapján adott partiig.
 A koncert DVD-változatát áprilisra ígérték, de Steve Harris
maximaiizmusa miatt a kiadás elcsúszott június 10-ére. A dupla DVD
viszont mindenkit kárpótolt a késés miatt. Tökéletes dokumentációt
kapunk a gigantikus embertömeget megmozgató, gigantikus színpadon,
kiváló formában játszó Iron Maiden pályafutásának legnagyobb és
legfontosabb koncertjéről. A koncerten kívül kisfilmeket is találunk az
egyes tagokról, melyekből megtudhatjuk, mivel töltötték azt a pár napot
Rióban. Steve (természetesen) focizik, majd Janickkel a Maracana
stadionban megnézték a focibajnokság döntőjét. Adrian horgászni megy,
Dave és Nicko golfozik, Janick a sétálóutcán csatangol a bazársorok közt,
Bruce pedig vív és repülőgép-szimulátorozik. Ezekből a kisfilmekből
kiderül, hogy Dave miként téved el a golfkocsival, miközben a megbeszélt
golfpartira igyekszik. Láthatjuk, hogy Bruce milyen harci sérüléseket
szenved vívás közben. Megtudjuk, hogy Adrian horgászás közben
kizárólag a horgászásra gondol, és hogy Janick számára milyen jól jöhet az
ajándékba kapott amulettmaszk, mely távol tartja a gonosz embereket a
háztól. Helyet kapott a DVD-n a már említett A Day In The Life film is. A
szemfülesebb rajongó a Smile Eddie megjelenésekor további rejtett vicces
extra kisfilmeket nézhet. Érdemes egymás után többször rámenni a jelre,
mert több helyen is több kisfilm lett elrejtve, amik véletlenszerűen
jelennek meg. A DVD-tulajdonosok további extraként egy Ross Halfin-
fotóalbumot is megnézhetnek a fotós kommentárjával.

A már említett Clive Burr-segélykoncertekre márciusban került sor a

londoni Brixton Akadémián. Kezdetben csak két koncertet hirdettek meg
(március 19. és 20.), de a jegyek olyan gyorsan elkeltek, hogy harmadik
koncertet (március 21.) is be kellett iktatni. A koncerten a Brave New
World Tour díszleteit, valamint szettlistáját használták azzal a
különbséggel, hogy Clive tiszteletére a klasszikus Children Of The
Damned is bekerült a programba. A harmadik koncertet egy nyolckamerás
stáb is rögzítette, és a Virtue Broadcasting Ltd.–nek köszönhetően az
interneten is nyomon követhető volt az esemény. A buli végén maga Clive
Burr is megjelent a színpadon, hogy megköszönje a rajongóknak és a
zenekarnak a segítséget.
A koncertek után hosszú csönd következett a zenekar történetében. Az
örökké éhes rajongóknak viszont nem kellett sokat várniuk egy újabb
Maiden-kiadványra. Amit kaptak, arra viszont még ők sem számítottak.
Az EMI két hullámban ostromolta a rajongókat: először november 4-én
EDWARD THE GREAT címmel egy Greatest Hits válogatást jelentettek
meg azoknak, akik újonnan léptek be a Maiden világába. A kiadvány nem
tartalmaz extra felvételeket, csak a legnagyobb slágereket a The Number
Of The Beasttől a Rock In Rio-ig. Érdekes, hogy a Di’Anno-korszakot
teljesen mellőzik, és a Fear Of The Dark lemezt is csak a címadó dal
képviseli a riói buliról. A szépen kivitelezett válogatás borítóját új művész
készítette, TOM ADAMS, aki főként könyvborítókat készít.
Azért, hogy a fanatikus rajongók se legyenek szomorúak, pár nappal a
Greatest Hits megjelenése után, november 7-én megjelent egy exkluzív,
limitált példányszámú box EDDIE’S ARCH1VE címmel. A speciális
dombornyomású fémdoboz igazi kincseket rejt magában. A szett három
dupla CD-t tartalmaz. Az első a THE BBCARCHIVES címet viseli, és
ahogy a címében is benne van, különböző, a BBC által közvetített Maiden-
fellépéseket tartalmaz. Kezdésnek mindjárt egy ritka felvételt hallhatunk.
1979-ben, még az első lemez előtt mint négytagú zenekar lépett fel a
Maiden a BBC Radio 1 Friday Night Rock Show-jában. Mind a négy
elhangzott dal helyet kapott a lemezen. A folytatásban 10 dal csendül fel a
‘82-es Reading fesztiválról. Két dal (22 Acacaia Avenue, The Prisoner)
már korábban megjelent a Run To The Hills Live maxin.
 A 2. CD-n ismét Reading fesztiválos dalokat hallunk, de a dátum ezúttal
1980. A kiadványt egy szintén legendás fesztiválfellépés zárja. Nyolc dalt
hallgathatunk meg a ‘88-as Donington fesztiválról. Borítóként egy
régebbi, ismert, Derek Riggs által készített Eddie-képet láthatunk, amin
hősünk egy Union Jackkel porig rombolja a BBC épületét. A képnek
többféle változata is létezik aszerint, hogy Ed éppen melyik intézményre
haragszik.
Az Iron Maiden 1982-es Beast On The Road turnéja mitikus a Maiden-
rajongók számára. Ez volt az a turné és album, ami a bandát világszerte
bevitte a rock- és metalköztudatba. A Hammersmith Odeonban adott
koncertet videón szerették volna kiadni, de technikai problémák miatt
elmaradt a kiadás. A koncert teljes hanganyagát tartalmazza a 2. dupla CD,
BEAST OVER HAMMERSMITH címmel. A lemez borítója és a benne
lévő füzet, stílusosan, a korabeli turnéfüzet alapján készült.
A 3. dupla CD a BEST OF THE B SIDES címet viseli, amiből egyből
kiderül, hogy a B oldalas felvételeket gyűjtötték csokorba, de hogy a
maxitulajdonosok se szomorkodjanak, nem kapott helyet minden B oldalas
felvétel; jó néhány értékes darab lemaradt a válogatásról. A kellően
gusztustalan és provokatív borítót az a Mark Wilkinson tervezte, aki már
több képet is készített a Maiden számára. Maga a fémládika mintázata is
az ő tervei alapján készült.
A zenén kívül a rajongók egy Eddie-fejes poharat, és egy Pete Frame
által készített, sorszámozott, papírtekercsen lévő családfát is találnak, amit
speciális Eddie-gyűrű fog össze.
Ez a két kiadvány tartotta a lelket azokban a rajongókban, akik nehezen
viselték, hogy a zenekar tudatosan 3 éves ciklusra állt be, azaz 3 évenként
adnak ki sorlemezeket. 1992-től már e szerint a szisztéma szerint
dolgoztak, amit csak a Brave New World tört meg némileg, hiszen akkor 2
év telt el a Virtual XI óta, de aztán a rendszer újra visz-szaállt a 3 éves
ciklusra.
HALÁLOS TÁNCLÉPÉSEK
A közel 1 éves pihenő után a 2003-as év már intenzív munkával
kezdődött a zenekar számára. Január 9-én a londoni SARM stúdióban
megkezdődött a 13. Maiden-lemez felvétele. A munkálatokat – csakúgy,
mint a Brave New World esetében – Kevin Shirley vezette. Hasonló
módszerrel dolgoztak, mint legutóbb, azaz most is igyekeztek élő
felvételeket készíteni, a csapat tagjai egyszerre, egy időben játszottak, ahol
pedig szükséges volt, hangszigetelő üvegfallal választották el őket
egymástól. A produceri munkából Steve Harris is kivette a részét, ahogy
azt már jó ideje megszokhattuk tőle. Kevin: „Steve-nek jók a megérzései,
és majdnem 25 éve vezeti sikeresen ezt a bandát, így hajlok rá, hogy
figyelembe vegyem, neki mi tetszik.”
Már a stúdiózás alatt elterjedt a hír, hogy az új lemez előtt a Maiden egy
Best of programmal turnézással tölti a nyarat. Az eseményt új kiadvány
megjelenésével kötötték össze. Régi tartozását rendezte a Maiden azzal,
hogy június 2-án megjelentette a VISION OF THE BEAST dupla DVD-t.
Még 1996-ban, a Best Of The Beast idején ígértek egy azonos című
kiadványt a zenekar addigi összes klipjével. A kiadás időpontját többször
eltolták, majd véglegesen visszavonták. 1998-ban aztán új verzióval
próbálkoztak, ezúttal már Visions Of The Beast címmel. Abból se lett
semmi annak ellenére, hogy a Fan Club már bemutatta a borítóját. Bruce
és Adrian visszatérése után újra előkerült a téma, a zenekar tagjai több
interjúban is úgy nyilatkoztak, hogy most már tényleg meg fog jelenni a
DVD, de végül továbbra se történt semmi. 2002-ben aztán felröppent a hír,
hogy Steve Harris egy új DVD készítésével múlatja szabad idejét. A hír
igaz volt, a hosszú várakozás meghozta az eredményt. A kiadvány külseje
igen mutatós, de a béltartalom se kutya. Már a kezdő animáció is jelzi,
hogy a kiadó nem spórolt a pénzzel. A két lemezen összesen 31 hivatalos
videoklip található a Woman In Uniformtól egészen a Rock In Rio-ról
származó Brave New Worldig. Az első lemez négy bonuszt is tartalmaz: a
Fear Of The Darkot a Rock In Rio-ról, a Futureal csak focibevágásokkal
összeállított verzióját, valamint az Aces High és a The Number Of The
Beast Camp Chaos-verzióját. A második lemezen bonuszként három
Camp Chaos-verzió (Run To The Hills, Flight Of Icarus, The Wicker
Man), valamint egy nagyszerű, csak a nagylemezeket bemutató
diszkográfia található. A kiadvány két rejtett extra felvételt is tartalmaz,
melyhez csak némi munka árán lehet hozzáférni. A rejtett extrákat a The
Trooper Camp Chaos-verziója, valamint a Man On The Edge
börleszkjelenetekből összeállított verziója jelenti. Mindkét CD-n
háromszor egymás után meg kell nézni a 6. nótát ahhoz, hogy elinduljon a
megfelelő animált menü. Eddie a szobájából lesétál az utcára, a szomszéd
ház (a 666. szám) kaputelefonján beüti a 666-os számot, és ezt követően
elkezdődik a bónuszklip. A második disc esetén is így cselekszik, de
válaszként csak Nicko hangját hallja, aki a szomszédba (azaz a 664.
számhoz) küldi át. Akkoriban a zenekar tagjai előszeretettel hordtak egy
pólót, amin a „666 a Bestia száma, 664 a szomszéd száma” felirat volt
olvasható.
Némi kritikát is meg kell fogalmazni a DVD-vel kapcsolatban. A borító
szövege szerint a Visions Of The Beast az Iron Maiden komplett
videotörténetét rejti, de szerintem ez így nem egészen igaz. A hivatalos
programból kimaradt a Running Free és a Run To The Hills a Live After
Death-ről, a Run To The Hills a Rock In Rio-ról, és a Futureal 1999-es
turnéverziója. Bonuszként pedig elfért volna még a 2 Minutes To Midnight
és a Man On The Edge bejátszások nélküli változata, a Virus turnéverziója,
valamint a Masada-hegyen készült Man On The Edge klip is.

A DVD-kiadással összekötött 29 állomásos GIVE ME EDJTILL I’M

DEAD elnevezésű turné május 23-án indult a spanyol La Coruna
városában. Két spanyol és két francia koncert után a legendás Donington
Park következett május 31-én. A híres fesztivál azonban már nem a
Monsters Of Rock nevet viseli, hanem DOWNLOAD fesztivál néven éledt
újjá többévi kihagyás után. Donington után egy lengyel buli, majd a
magyarok legnagyobb örömére Budapest következett. A Summer Rocks
fesztivál főzenekara volt a Maiden. A helyszín ismét a Kisstadion – az
eredetileg meghirdetett helyszín, a Petőfi Csarnok ezúttal is kicsinek
bizonyult.
A helyszínre érkezve a rajongók nagy ezüstszürke busszal
találkozhattak először, aminek az oldalán egy hatalmas Iron Maiden-felirat
jelezte, hogy jó helyen járnak. Sokan azt hitték, a zenekar buszával
találkoztak, de a megoldás sokkal érdekesebb. A zenekar már évek óta
többnyire Bruce repülőjével utazik, így az övék nem lehetett. A busz azt a
háttércsapatot szállította, akiknek az volt a feladatuk, hogy minden
helyszínen lehetősége legyen a Fan Club-tagoknak, valamint a sajtó
képviselőinek arra, hogy belehallgassanak a szigorúan őrzött új lemez első
négy dalába. A busz hátulját egy különös kép is díszítette, amiről akkor
még senki sem gondolta, hogy az új album borítójának egy részletét
ábrázolja.
A Maiden előtt két magyar zenekar (Demonlord, Wisdom) is fellépett,
majd a turné speciális vendégeként az a Stray nevű zenekar következett,
akitől a Maiden feldolgozta annak idején (1990) az Ali In Your Mind című
dalt. A közönség meg is hallgathatta az eredeti verziól, bár nagy sikert
nem aratott. Mindenki a Vasszüzet várta, akik a The Number Of The
Beasttel, mindenféle cicoma nélkül meg is érkeztek a színpadra. Akik nem
ismerték a szettlistát, már itt meglepődhettek, hiszen egy ráadásnóta került
a kezdő pozícióba. Sok vád érte Harriséket, hogy nem elég változatosak a
szetdista kialakításakor. Azt hiszem, ezen az estén mindenki megkapta,
amit várt. Olyan dalok (Die With Youre Boots On, Revelations, 22 Acacia
Avenue) kerültek elő, melyek nagyon régóta nem szerepeltek már a
programban. A közönségénekeitetős Heaven Can Wait vagy a The
Clairvoyant is újra bekerült a műsorba, és a No Prayer For The Dying
lemez is előkerült – igaz, csak egy dal (Bring Your Daughter…To The
Slaughter) erejéig. A Blaze-korszakot a ‘98 óta folyamatosan műsoron
lévő The Clansman képviselte, de a legnagyobb meglepetést az új dal, a
WILDEST DREAMS jelentette.
Látványban sem volt hiány: a már megszokott háttérvásznakon kívül a
színpad minden egyes részét Eddie különböző megjelenési formái
díszítették, még Nicko dobfelszerelése is tele volt az ő képével. Láthatóan
minden róla szólt ezen az estén. Többször is megjelent a színpadon,
először sétáló Eddie-ként, az Edward The Great válogatás borítóján látható
királyi palástban koronával, majd a már megszokott csúcspontként az Iron
Maiden alatt. A háttérben megjelenő hatalmas Eddie egyszer csak kinyílt,
és 20 év után hősünk visszakapta az agyát. Ez a momentum egyértelműen
a Visions Of The Beast DVD záró animációjára is utalt, de ez két nappal a
DVD megjelenése után, azt hiszem, kevés emberben tudatosult.
Budapest után két német fesztivál következett: a Rock Am Ring és a
Rock Am Park, majd a magyar rajongók újabb örömére a szomszédos
Bécs vendége volt a Vasszűz. A visszafogott sógoroknak szerencséjük
volt, hogy jelentős számú magyar különítmény is érkezett, így a hangulat
ott is elérte a felső határt.
A turné jelentős helyszíne volt még az imolai Heineken Jammirí
fesztivál, a hollandiai Waldrock fesztivál, a belga Graspop Metál Meeting,
valamint a dán Roskilde fesztivál, ahol már harmadszor lépett fel a Maiden
mint főzenekar. Az európai diadalmenet július 12-én ért véget a spanyol
Metal Mania fesztiválon.
A Give Me Ed. Tour 10 nap múlva, július 21-én, az amerikai
Worchesterben folytatódott a Motörhead és a Dio társaságában. A 29
állomásos USA/Canada tour legfontosabb állomása Los Angelesben volt
augusztus 25-én, a híres Long Beach arénában. Augusztus 30-án
Sacramento volt az utolsó állomás, ami azt jelenti, hogy Japán, Ausztrália
és Dél-Amerika, ‘99 után ebből a nosztalgiakörből is kimaradt.
Idő sem lett volna rájuk, hiszen nem sokkal a turné után, szeptember l-
jén megjelent a következő Iron Maiden-sorlemez előzetes maxija, a
WILDEST DREAMS. A maxi két, egymástól teljesen eltérő formában és
tartalomban jelent meg. A hagyományos verzión a címadó nótán kívül egy
PASS THE JAM elnevezésű tétel és a BLOOD BROTHERS komolyzenei
elemekkel felturbózott változata kapott helyet. Kevin Shirley internetes
naplójából tudni lehetett, hogy a stúdióban, a lemezen kívül rögzítettek pár
jam-sessiont is. Ezekből az egyik a Pass The Jam.
A Wildest Dreams maxi másik változata egy DVD, amin a dal klipje
látható-hallható 5.l-es hangzással. Bonuszként két dal (THE NOMÁD,
BLOOD BROTHERS) Rock Mix verziója hallható. A DVD-n helyet
kapott még egy DANCE OF DEATH-BEHIND THE SCENES elnevezésű
kisfilm is, ahol bepillanthatunk a lemez készítésének kulisszatitkaiba.
A két verzió különböző borítóval látott napvilágot, de mindkettő a
Wildest Dreams klipjéből való. S ha már a klipnél tartunk, ez az első, teljes
egészében számítógéppel készült animációs Maiden-videó, amit Howard
Greenhalgh rendezett.
A beharangozó kislemez után a nagylemezre sem kellett sokat várni.
Szeptember 8-án jelent meg a 13. Iron Maiden-album, DANCE OF
DEATH címmel. A felfokozott várakozás meghozta az eredményt,
megjelenésének hetében a 3. helyre került a listákon.
A Haláltánc egy tipikus Adrian-nyitódallal, a nyári koncerteken is
játszott WILDEST DREAMS-szel (A legvadabb álmok) kezdődik. Az
aránylag egyszerű felépítésű, lendületes rocknóta Steve Harris
közreműködésével készült.
Mint ahogy a következő, RAINMAKER (Esőcsináló) című tétel is.
Ennél a dalnál Dave Murray a fő dalszerző. Bruce: „Ez tipikusan olyan
nóta volt, ahol nagyon megszenvedtem Steve szövegeivel, és az általa
elképzelt énekdallamokkal. Néha egyszerűen az énekelhetőség kedvéért jó
lenne módosítani egy kicsit, de Steve ilyesmire csak nagyon ritkán
hajlandó. És nemcsak a szöveghez ragaszkodik, hanem a dallamhoz is,
néha az utóbbihoz még jobban. Amúgy nagyon erős a dallam, és ebben
Steve-nek igazat kellett adnom.” A dalnak semmi köze az azonos című
John Grisham-regényhez, és a szintén azonos című Vanden Plas-dalhoz
sem.
A folytatásban tipikus Harris-eposz következik, a közel 8 perces NO
MORE LIES (Nincs több hazugság). Bruce: „Ez klasszikus Steve Harris-
téma, ilyenre csakis ő képes. Lassú kezdés, fokozatos építkezés, a végén
pedig súlyosság, keménykedés – ez nagyon jellemző Steve-re. Aki ismeri
a hetvenes évek progresszív rockbandáit, az bizonyára érzi Steve ilyenfajta
epikusabb témáiban a hatásukat.”

A lemez egyik legintenzívebb dala, a MONTSÉGUR következik,

melynek az alapját Janick írta, majd Steve is hozzátette a magáét, végül
Bruce szövegével lett teljes a dal. A Montségur egy helységnév
Franciaországban, mely szorosan kötődik az egyik középkori
eretnekmozgalomhoz, az albigens eretnekek, más néven katárok
történetéhez. Illyés Gyula drámája, a Tiszták nyomán mi, magyarok is
hallhattunk róluk. A katár szó eredetileg görög kifejezés, ennek a jelentése
az, hogy tiszták. Montségur vára volt a tisztahitűek egyik legjelentősebb
központja, a spirituális táplálék tárházaként, az igazi Grál-kastélyként
kezelték. Mivel a mozgalom az idő előrehaladtával egyre jobban
veszélyeztette az egyház domináns szerepét, Róma számára Montségur
volt a Sátán Zsinagógája. Amikor az egyház keresztes hadjáratot hirdetett
a katárok ellen, Montségur volt az ellenállás utolsó bástyája. A közel egy
évig hősiesen védett vár eleste (1244) után 225, hitét megtagadni nem
hajlandó katárt égettek el a máglyán. A legenda azt tartja, hogy az ostrom
alatt titokban sikerült kiszöktetni és elrejteni a katárok azóta is hiába
keresett kincsét. Sokak szerint a kincsek között volt a Szent Grál is, ami
aztán a templomosokhoz került, akik ugyan szimpatizáltak a katárokkal,
de nem avatkozhattak be. Az eretneküldözés végül őket is utolérte, de az
általuk felhalmozott hatalmas kincsnek is nyoma veszett. Érdekes adalék,
hogy a Maiden történetében többször is feltűnik (The Number Of The
Beast klip, From Here To Eternity maxi, 2005-ös Early Days turné)
Baphomet alakja, aki egy feltételezett bálvány neve volt, melynek
imádásával a templomos lovagrend tagjait vádolták. A dal alapjául szolgál
még James Wasserman könyve, a The Templars Of The Assassins is. Ha
valaki ellátogat Montségur várába, és tüzetesen átnézi a vendégkönyvet,
talál benne egy bejegyzést, amit maga Bruce Dickinson írt bele.
A címadó DANCE OF DEATH (Haláltánc) a maga 8 és fél percével a
lemez leghosszabb, legösszetettebb dala, ami szintén egy Janick-té-mából
fejlődött ki, amit aztán Steve fejlesztett tovább és fejezett be. A Dance Of
Death nem a középkori Haláltáncra utal, hanem az USA déli részeinek
mélyére vezet minket, ahol a Voodoo uralkodott, és a mai napig is fontos
szerepe van. A sztori helyszíne az Everglades, ami egy mocsaras vidék és
nemzeti park Florida déli részén, nem messze attól a helytől, ahol Nicko
McBrain él, bár semmi nem utal arra, hogy a dobos ihlette volna helyszínt.
A Voodoo-rituáléknak, furcsa és gonosz hagyományaikkal az a céljuk,
hogy a halottakat hívják. Az eredeti ceremóniák során sok táncos táncol
együtt, és a résztvevők transzba juttatják magukat, ahogy a dalban is
szerepel.
A Lord Of The Flies stílusú dal, a GATES OF TOMORROW (A holnap
kapui) szintén egy Gers/Harris közös téma, aminek Bruce írta a szövegét.
A holnap kapui kapcsán felmerül annak a három görög istennőnek a neve,
akik az emberi élet fonaláért felelősek: Clotho, aki szövi az élet fonalát.
Lachesis, aki mozgatja őket, és eldönti az emberek végzetét, valamint
Atropos, aki véletlenszerűen elvágja a fonalakat, és így a korai halál
szimbóluma.
A folytatás egy igazi történelmi pillanat, hiszen a NEW FRONTIER (Új
határ) szerzője maga Nicko McBrain. Segítségére volt Adrian és Bruce is,
de a dal jelentős része tőle származik. Tudva Nicko viszonylag új keletű
vallásosságáról, nem meglepő a témaválasztása: olyan őrült tudós képét
vetíti elénk, aki túllépi az etikai korlátokat, és embert kiónoz. Nicko ezt
úgy írja le, mint Isten és ember közti háború veszélyét. Szerinte a klónozás
szörnyet alkotna, egy lélek nélküli embert. Steve: „Teljesen megírta a
basszusgitárrészeket! Pontosan lejátszottam neki, amit kért, és
meglepődtem, mert teljesen úgy hangzott, mintha én írtam volna. Ezt meg
is mondtam neki, mire azt válaszolta: „Mi a f..szt vársz 20 év együttlét
után?!” (nevet). Nagyon vicces volt.”
A lemez másik monumentális tétele a PASCHENDALE. Adrian írta a
mű alapjait, amit aztán Steve egészített ki. A Paschendale szintén
helységnév, a mai Belgium területén fekszik. Az I. világháborúban véres
csata színhelye volt. 1917 nyarán az angolok flandriai offenzívára
készültek Ypres-nél (10 km-re Paschendale-től), melynek keretében a
tengerpart és a német tengeralattjáró-állások elfoglalása volt a céljuk. Az
offenzíva Paschendale november 6-ai elfoglalásával ért véget. Paschendale
a szörnyű körülményekről volt hírhedt, és ezért tartják bevételét a háború
egyik legnagyobb hőstettének. Az akciót számos betonbunkerrel
megerősített domb nehezítette. Ez volt a németek legjobban kiépített
frontvonala. A bunkerek előtt szögesdrót és lövészárkok húzódtak,
ráadásként az egész területet mocsár vette körül. A csata komolyságát
leginkább az mutatja, hogy a harcokban több mint 500 ezer ember
vesztette életét. A téma több filmben is feldolgozásra került, a
legismertebb az Ali Quiet On The Western Front című, amit nálunk
Nyugaton a helyzet változatlan címen ismerhet a közönség.
A folytatásban szintén egy Adrian-dal következik, a FACE IN THE
SAND (Arc a homokban), amit ismét Steve és Bruce segítségével hozott
össze. Bruce: „Egy nagyon hangulatos bevezetővel indul a nóta, megint
csak a klasszikus progrock hagyományoknak megfelelően. Annak idején a
Pink Floyd tudott ilyeneket írni. Maga a szöveg mindazokhoz szól, akik
csalódottak, akik kiábrándultak a modern életből. Nyilván ez a borzalmas
iraki háború is hozzájárul, hogy így gondolkodjam. A modern kor embere
szereti azt hinni, hogy mennyire felvilágosult, mennyire bölcs, közben a
propaganda az orránál fogva vezeti. A másik aspektus pedig az, hogy
nincsenek állandó dolgok. Amit annak hiszünk, arról vagy még a mi
életünkben, vagy valamivel később, de biztosan kiderül, hogy ugyanúgy
eltűnik, mint minden más.”
A Rainmaker után a lemez másik Dave Murray-nótája, az AGE OF
INNOCENCE (Az ártatlanság kora), amit Steve fejezett be, Steve:
„Csendes kezdésű, nagyon erőteljes nóta. Az én személyes véleményem
arról, ami az Egyesült Királyságban folyik manapság. Nem a politikára
értem, hanem kisebb dolgokra gondolok, amiket elveszítünk az idő
viharában. Ezért olyan dühös a nóta. A refrén engem a Journey Escape
albumára emlékeztet, amit nagyon szeretek. Az összekötő rész ugyanakkor
egy kicsit The Who-s.”
A Dance Of Death lemezt igazi különlegesség zárja: az első akusztikus
Iron Maiden-dal, a JOURNEYMAN (Vándor). Hasonló próbálkozás már
volt a Maiden történetében, a Pradigal Son képében, de ott csak
részleteiben volt akusztikus. Bruce: „A nóta eredetileg akusztikus
gitárokon született, majd lett egy torzított gitáros verzió is, és azt szántuk
az albumra. Végül azonban a lemezes verzió egy érdekes, slide-gitáros
változat lett, szimfonikus dolgokkal megspékelve. Kezdetben az egész
nóta csupán refrén volt, amit Adriannel találtunk ki, aztán jött Steve a
verziókkal meg miegyébbel. Maga a refrén annyira markáns, annyira erős,
annyira himnikus volt, hogy Adriannel nem is tudtunk mit kezdeni vele.
Steve-nek aztán sikerült elvinnie egy ilyen elszállós, álmodozós,
progrockos irányba. Maga a szöveg arról szól, hogy az egész élet nagy
utazás, amit úgy érdemes végigcsinálni, hogy az ember közben a szívére
hallgat. Még akkor is érdemes azt az utat választani, amit a szív diktál, ha
az akkor és ott komplett őrültségnek tűnik.”
Az albummal kapcsolatos egyetlen kritikát a borító kapta. Sosem volt
még olyan Iron Maiden-lemezborító, mely már az album megjelenése előtt
ilyen nagy vihart kavart volna. Rajongók ezrei követelték a kép
megsemmisítését, átrajzolását; fenyegetőztek alternatív, saját készítésű
borítók használatával, vagy egyszerűen csak nem hitték el, amit látnak.
Végül az album megjelenése őket is kész tények elé állította, de egészen
addig szinte izzott a website „üzenőtáblája” a beérkező kritikáktól. A
történet még a nyári Give Me Ed turnén kezdődött, amikor a már említett
Iron Maiden feliratú busz hátulján megjelent egy különös kép, amin egy
fehér farkas volt látható, melynek hátán maszkos csecsemő üldögélt.
Akkor még senki sem tudta, hogy a következő album borítójának egy
részletét látja. A számítógépes grafikával összehozott borító aztán sokkolta
az igényes borítókhoz szokott Maiden-rajongókat. A kép készítője nincs
feltüntetve, aminek az az oka, hogy állítólag az alkotó nem járult hozzá,
hogy feltüntessék a nevét. A pletyka szerint a képet a készítője eredetileg
csak vázlatnak szánta, ami alapján elkészül majd a végleges változat, de a
csapat már erre a verzióra is rábólintott.
Bruce: „Kiváló album született most, mindnyájan hihetetlen lelkesek
vagyunk. A legutóbbi lemeznél igazából mi sem tudtuk, hogy vajon
képesek leszünk-e együttműködni. Persze nagy volt az öröm, hogy újra
együtt dolgozhatunk, de egyrészt jó pár évet kihagytunk a közös
munkából, ráadásul olyan felállás jött össze, amelyik soha korábban nem
létezett, egyáltalán nem lehettünk biztosak abban, hogy a dolog beválik.
Végül minden jól alakult. Ezúttal az volt az óriási különbség, hogy volt
időnk összerázódni, és mindenki jobban felkészülhetett a feladatra. Kevin
Shirleyvel sem dolgoztunk előzőleg, most viszont már régi ismerősként
köszönthettük. Ha semmi mást nem nézünk, csakis a dalok minőségét,
színvonalát, akkor ez egy óriási lemez. Nyugodtan odatehető akár a Piece
Of Mind, akár a The Number Of The Beast mellé. Meggyőződésem, hogy
ilyen albumra csakis ez a zenekar képes.”
A 2003-as év piros betűs év a magyar Maiden-rajongóknak, hiszen a
nyári Summer Rocks fellépés után kiváló albummal a tarsolyban az
történt, ami még soha – nem évek, hanem hónapok teltek csak el két,
magyarországi Maiden-koncert között. A helyszín ráadásul nem Budapest,
hanem a debreceni Főnix csarnok. Hab a tortán, hogy az október 19-ére
meghirdetett koncert a DANCE OF DEATH WORLD TOUR kezdő
állomása, amire szintén nem volt még példa. Fel is bolydult a cívis város
rendesen. A városba érkezve egyből retró érzésem támadt: a megboldogult
‘80-as évek, amikor egy Maiden-koncert össznépi eseménynek számított.
Láthatóan a város büszke volt arra, hogy őket érte a megtiszteltetés.
Mindenki tudta, miért nevezetes az a nap. Az újságos, a buszsofőr, a sarki
trafikos, a kocsmáros – mindenki tudta, hogy milyen rangos esemény
színhelye lett szeretett városuk. Az utcákon mindenhol Maiden-pólós
rajongók, akiket a villanyoszlopok közé kifeszített hatalmas molinók
igyekeztek eligazítani. Egy helyi fiataltól megtudtam, hogy már hetekkel a
koncert előtt elárasztották az utcákat a Maiden-koncertre invitáló
szórólapok. Önkéntesek tucatja hordta szét őket a lakótelepekre. Szinte
mindenhol lehetett jegyet kapni – még a trafikokban is. Régen tapasztalt
lázban égett a város, és nem csak a rockzene iránt elkötelezettek.
Az impozáns Főnix meg is telt rendesen: 8500 fanatikus várta, hogy
megkezdődjön a mise. A magyar Maiden-koncertek, egy kivétellel (1995)
mind szabadtériek voltak; Bruce Dickinsonnal még nem látthatta hőseit a
hazai közönség egy igazi fortyogó katlanban.
Az este sok meglepetést tartogatott, hiszen első koncert lévén
semmilyen információ nem állt rendelkezésre sem a show-t, sem a
szettlistát illetően. Sokaknak az első meglepetést az előzenekar jelentette.
A Gamma Ray az első 10 koncerten nyitott a Vasszűznek.
Egy dolog tűnt csak biztosnak – a nyitódal a Wildest Dreams lesz, mivel
már jó ideje minden koncertet az aktuális lemez első dala nyit. Ez be is
jött, az intro után Adrian kislemezes dalával kezdődött a koncert, a
folytatásra azonban senki sem számított. A Can I Play With Madness
utoljára a Fear Of The Dark turnén hangzott el, felbukkanására kevés esély
volt. A koncert első csúcspontja a Dance Of Death alatt jött el, amikor
Bruce köpenyben, arca elé álarcot tartva celebrálta a dalt királyi trónból,
majd a dal vége felé egy hosszú kapucnis köpenyben lejtett látványos
táncot. A Powerslave-díszlet óta nem látott méretű várdíszletben színházi
előadás körvonalazódott. Ezt erősítette a dal elején bejátszott idézet is, ami
Shakespeare Hamlet című drámájában olvasható.

„Több dolog van a Mennyekben és a Földön, mint a filozófiád

ábrándjában.”

Az újabb katarzis a Paschendale alatt következett be, amikor komplett

csatatérré változott át a színpad. Bruce is katonai kabátban és sapkában
jelent meg az egyik szögesdrótálláson, hogy sajátos fény- és füsteffektek
kíséretében adja elő az I. világháború legvéresebb csatájának történetét. A
bevezetőben itt is elhangzott egy idézet, ezúttal egy fiataton elhunyt angol
költő, Wilfred Owen Anthem For A Doomed Youth című költeményéből
hallgathattunk meg egy részletet Bruce előadásában. Ezután következett a
második meglepetésdal, a Lord Of The Flies. Érdekes volt hallani, ahogy
Bruce saját képére formálta a blazes darabot.
Első koncert lévén némi hiba is csúszott a programba. A No More Lies
helyett Steve a Hallowed első hangjait kezdte el, amin aztán jól
elpoénkodtak. Aztán jött a No More is, és mindnyájunk kedvence, a sétáló
Eddie. A buli abszolút csúcspontja (mint mindig) az Iron Maiden alatt
érkezett el. Eddie ezúttal a lemezborítóról ismerős Halál Kaszásaként tűnt
fel, és mutatóujjával a közönséget pásztázva tudatta velünk az Maiden-
alapigazságot, miszerint bárhová is bújnánk, az Iron Maiden elkap minket,
és végünk. Hát tényleg vége volt mindenkinek, régóta nem volt már
ennyire hatásos Eddie a koncerteken, csak a Scream For Me Debrecen
hatott egy kicsit furcsán. Amikor már mindenki azt hitte, itt már nem lesz
több meglepetés, tévedett. A ráadás első dalaként a Journeyman hangzott
el akusztikus gitárokkal, ülve. Történelmi pillanat egy történelmi estén.
A turné hátralévő részében bekerült a szettlistába a Wrathchild is, így
Debrecen egy számmal kevesebbet kapott. A 35 koncertből álló európa
turné mindenhol telt ház előtt zajlott. Igaz, Bruce megbetegedése miatt a
november 4-ei frankfurti buli után 3 koncert elmaradt, amiket aztán
decemberben pótoltak. A turné november 12-én Koppenhágában
folytatódott. Az utolsó három körút alkalmával Anglia meglehetősen
mellőzött terület volt, ami főként az angol sajtó ellenszenvének volt
betudható. Egy-egy koncertet adott csak hazai környezetben a Maiden, azt
is szinte csak Londonban. Ezúttal szerencsésebbek voltak a hazai Maiden-
rajongók, hiszen decemberben 8 koncertet adott Steve Harris és csapata a
szigetországban.
Már a turné alatt elterjedt a hír, hogy a turnéból DVD készül. A
kiszemelt helyszín Dortmund lett, ahol a bulit a ZDF TV amúgy is
rögzíteni akarta, így összekötötték a két dolgot. A Westfallenhalle amúgy
is legendás helyszín. Komplett forgatócsoport a teljes turnén elkísérte
hőseinket, rögzítve minden fontos momentumot.
Az év, és egyben az európai turné utolsó koncertje december 21-én volt,
Helsinkiben.
Az európai turné támogatására egy újabb maxi is megjelent,
RAINMAKER címmel. A koncepció megegyezik a Wildest Dreams-nél
alkalmazottal – két teljesen különböző formátumban jelent meg november
24-én. A CD-verzió bónuszfelvételei közé ismét egy jam került, a MORE
TEA VICAR, valamint a DANCE OF DEATH komolyzenei változata. A
DVD-változaton a Rainmaker klipje mellett két koncertfelvétel (THE
WICKER MAN, CHILDREN OF THE DAMNED) hallható a 2002-es
brixtoni Clive Burr-segélykoncertről, valamint egy fotógalériát is
megnézhetünk a klipforgatásról. A klip rendezését ezúttal is Howard
Greenhalgh-ra bízták, de ezúttal animáció helyett a zenekar is szerves
része a videónak, csak az időnként feltűnő Eddie emlékeztet a Wildest
Dreams klipjére. A mű szeptemberben lett rögzítve a londoni Roundhouse
stúdióban. Borító ezúttal csak egyféle készült, bár a CD-verzión látható
kékes kép a DVD-n barnás árnyalatot kapott.
A Dance Of Death Tour január 11-én folytatódott Dél-Amerikában.
Buenos Aires után Chile, majd két brazil show következett. A túra során a
korábban elkényeztetett Amerika is tiltólistára került. Kanadában és az
USA-ban összesen 7 (ebből 3 a New York-i Hammersmith Ballroomban)
koncertet adott a Vasszűz az Arch Enemy társaságában. Japán sem lehetett
boldog, náluk csak 3 koncert volt. A turné utolsó állomása február 8-án
volt, Tokióban. Az utolsó két turnén 9 hónap alatt 1,5 millió ember előtt
játszott a Maiden, 28 országban, 4 különböző földrészen.
A Dance Of Death lemez, de főleg a hozzá kapcsolódó turné
látványvilágával kapcsolatban meg kell említeni egy filmet, melynek címe
VIDOCQ. Talán sokaknak nem tűnt fel (a Maiden sem emlegette), de Pitof
sajátos látványvilágú filmje jelentősen hozzájárult a lemez- és a
turnédizájn kialakításában. A filmben szereplő gonosz Alkimista csuklyás
köpenyéhez hasonlót viselt Eddie a lemezborítón, és Bruce a turnén.
Dickinson a Dance Of Death szám közbeni tánca, és ahogy a köpenyével
bánt, az Alkimista mozgásához volt hasonlatos. Az elátkozott Temple-
negyedben, a bűnök utcáján haladva láthatunk a CD-borítón szereplőkre
emlékeztető álarcos nőket. A CD-bookletben felbukkanó, a zenekar tagjait
körbetáncoló meztelen női szellemalakokhoz hasonlók is láthatóak egyes
jelenetekben. Az Invalidusok palotájának szabályos geometriai mintával
díszített padlójáról is mindig a lemezborító jut eszembe. A perdöntő
bizonyíték pedig nem más, mint a film nyitójelenetében – Vidocq és az
Alkimista küzdelme alatt – hallható, Declamation című Chris Payne-
szerzemény, amit a Maiden a Dance Of Death turnéja során a koncertek
intrójaként használt.
 A Vasszűz pihenőre tért, de a rajongóknak nem kellett sokat várniuk,
hogy új Maiden-kiadványt tartsanak a kezükben. Március 22-én az EMI
kiadta a Dance Of Death lemez audio DVD-változatát 5.1 surround
hangzással. A kiadványhoz készült stílusos menü is, ahonnan elérhető a
különböző hangzások beállítása, a dalszövegek, valamint a bonuszként
szereplő két promoklip (Wildest Dreams, Rainmaker) is szintén 5.l-es
hangzással. Steve: „Hat zenészt belepakolni két hangfalba egyre nehezebb,
ezért fantasztikus ez az új technológia. Szerintem az eredeti sztereo verzió
is jó, de az 5.l-es mixtől mindenki elszáll majd. Amikor először hallgatja
valaki, érdemes beállítani hozzá az oldalsó és a középső hangszórókat,
mert egy zenei CD máshogy szól, mint egy film, de ez csak ízlés kérdése.
Én személy szerint azt szeretem, ha a szöveg egy picit hangosabb a film
nézése közben. Három 5.l-es rendszerem van otthon, és mindegyik
máshogy van beállítva. Nagyon érdekes összehasonlítani a különféle
hangzásokat.”
A DVD után pár nappal, március 29-én jelent meg a Dance Of Death
lemezhez tartozó harmadik kislemez, NO MORE LIES címmel. Az EP
igazi számozott, gyűjtőknek való darab ezüst-piros színű dobozba
csomagolva, amibe egy ajándék Woven Jacquard IRON MAIDÉN
csuklószorító és egy 12 oldalas színes füzet is került. Az Iron Maiden
ezzel a kiadvánnyal a legutóbbi turnékat, valamint az új lemez és a
kislemezek iránti nagy érdeklődést kívánja megköszönni a rajongóknak. A
maxi tartalma is figyelemre méltó. Bonuszként a PASCHENDALE
komolyzenei változatát, valamint a már korábban említett
JOURNEYMAN verziója is helyet kapott. Ha valaki türelmes, és a
Journeyman vége után hagyja tovább menni a CD-t, akkor igazi kuriózum
birtokosa lehet. Történt ugyanis, hogy a zenekar a stúdióban Bruce
távollétében kezdte összepróbálni az Age Of Innocence című dalt, de túl
nehéznek találták vokál nélkül eljátszani. Ekkor Nicko – némi alkoholos
befolyásoltság hatására – hirtelen megragadta a mikrofont, hogy majd ő
énekel Bruce helyett. Az eredmény itt hallható. Ráadásként a multimédiás
részben a No More Lies hangulatos koncertvideóját is megnézhetjük,
Matthew Amos rendezésében.
Akinek még ezután sem volt elég, az novemberben újabb Maiden-
dózisnak örülhetett. November 8-án az EMI (25 évvel azután, hogy a
csapat a brit kiadóhoz szerződött) megjelentetett egy dupla DVD-t THE
HISTORY OF IRON MAIDÉN – PART 1, THE EARLY DAYS címmel.
A kiadvány részben a ‘87-es kiadású 12 Wasted Years videó bővített
változatának tekinthető, mivel több olyan felvétel is helyet kapott az Early
Daysen, ami már ott is megtalálható volt, csak szerényebb terjedelemben.
A fő különbség viszont az a két termék között, hogy az Early Days csak
1983-ig tárgyalja az eseményeket.
Az első discre korabeli koncertfelvételek kerültek. A LIVE AT THE
RAINBOW az első hivatalos Maiden-videó 1980-ból. A BEAST OVER
HAMMERSMITH, a már sokat emlegetett ‘82-es Hammersmith-beli
koncert 45 perces kivonata, zárásként pedig a szintén többször említett
‘83-as dortmundi fesztiválkoncert szintén 45 percben, LIVE IN
DORTMUND címen. A két utolsóból már szerepeltek részletek az említett
12 Wasted Years videón. Érdekes, hogy a DVD-re nem került fel a
dortmundi Eddie megsemmisítése.
A második disc gerincét másfél órás dokumentumfilm képezi, THE
EARLY DAYS címmel. A rendező a No More Lies esetében megismert
Matthew Amos. A hihetetlenül alaposan elkészített filmben szinte
mindenki megszólal, aki számít; olyan régi tagok is, akik még soha nem
lettek megszólaltatva a Maiden kapcsán. Az 1975-ös felállásból is találunk
itt interjúalanyokat. Egészen hihetetlen. Kár, hogy az első két énekes, Paul
Day és Dennis Wilcock, valamint az áttörés előtt rövid ideig másodgitárosi
posztot betöltő Tony Parsons nem szerepel.
A12 wasted Years videón láthattunk részleteket egy 1981-ben adásba
került tévéműsorból, a 20TH CENTURY BOX-ból. A DVD-re felkerült a
teljes program. Láthatjuk a sokat emlegetett Rob Loonhouse-t végre,
léggitározás közben. Érdekes kordokumentum.
A kiadvány legkülönlegesebb felvétele a LIVE AT THE RUSKIN cím
alatt található házikoncert-videó 1980-ból. A koncertről eddig csak a
Charlotte The Harlot volt ismert, most 45 percet kapunk a buliról. Akinek
ez még nem lenne elég, az megnézheti a tárgyalt korszak összes hivatalos
klipjét, valamint három tv-fellépést, amiből csak a Top Of The Pops-os
Running Free volt ismert. Kuriózum a német tv-fellépés, ami azért fontos,
mert ez volt Adrian Smith első fellépése mint Iron Maiden-gitáros.
 Ezt a hatalmas mennyiségű látnivalót pihenésképpen egy giga
mennyiségű fotóalbum nézegetésével dolgozhatjuk fel. Van itt minden:
borítóképek, lapozható turnéfüzetek, stage pass-ok, Steve naplójegyzetei,
turnédátumok, diszkográfia és egy regiment (150) korai, sosem látott fotó
– gyanítom, Steve magángyűjteményéből. A jó öreg Harris bátyó, úgy
látszik, körülnézett a pincében. A The Early Days nagyon precízen
összerakott dokumentációja a korai éveknek, hibátlan mű. Ha mégis meg
kellene fogalmazni némi kritikát, akkor az csak az lehet, hogy Steve a
padláson is körülnézhetett volna, hiszen még jócskán vannak olyan
felvételek, melyek belefértek volna, de lehet, hogy azokat meghagyták az
olyan elvetemülteknek, mint amilyen én is vagyok. Talán majd egyszer.
Akik az utóbbi években nem voltak teljesen elégedettek a Maiden-
kiadványok borítójával, azok ezúttal biztos fülig érő mosollyal rohangáltak
föl-alá, hiszen az Acacia Avenue sarkánál álló, korai időket idéző hús-vér
Eddie, valamint a képen elhelyezett ötletes utalások tökéletes elegye
minden várakozást felülmúlt. A képet az a Peacock nevű cég jegyzi, akik a
Vision Of The Beast szintén színvonalas designját létrehozták.
A The Early Days csak az első része egy sorozatnak, ami az
elkövetkező években folytatódik majd. A második rész az 1984-1987
közötti időszakot dolgozza majd föl. Kevin Shirley elkészítette a Live
After Death videó 5.l-es hangsávját, így a legendás videó is kiadásra kerül
majd, jelentősen felturbózott verzióban.
Akik azt hitték, lesz egy kis idejük felkészülni a következő Maiden-
kiadvány fogadására, tévedtek. Az EMI a The Early Days sikerének
megünneplésére 2005. január 3-án kiadta a legendás THE NUMBER OF
THE BEAST maxi felturbózott változatát. Az eredeti Riggs-festménnyel
ellátott maxi korlátozott példányszámban jelent meg, speciális
katalógusszám (EM666) alatt, korábban kiadatlan élő felvételekkel (THE
NUMBER OF THE BEAST, HALLOWED BE THY NAME) kiegészítve
a 2002. márciusi Clive Burr-segélykoncertről. A multimédiás CD-re
felkerült a The Number Of The Beast Camp Chaos-os videoklipje,
valamint a brixtoni koncertváltozata. A limitált 12 perces verzión az
eredeti B oldalas dal, a REMEMBER TOMORROW is helyett kapott.
Miközben a Maiden legénysége (kivéve Steve Harrist, aki a Dance Of
Death turnét dokumentáló DVD-n dolgozott) hivatalos pihenőjét töltötte, a
háttérben élénk mozgolódás kezdődött. Nem sokkal a Number maxi
megjelenése után nyilvánosságra hozták, hogy a Maiden – 2003-hoz
hasonlóan – fesztiválturnéval tölti a nyarat. A koncertek apropóját a The
Early Days adta, ami azt is jelentette, hogy a turné szettlistája csak az első
4 lemezre épül majd. Ez a hír lázba hozta a Maiden-rajongókat, azonnal
megkezdődtek a találgatások a lehetséges dalokról.
A válaszra nem kellett sokat várni, a produkciós próbák után, az EDDIE
RIPS UP THE WORLD TOUR elnevezésű turné május 28-án indult,
Prágában. Másnap a lengyel Mystic fesztivál következett, majd két nappal
később a szomszédos Ausztria, de nem Bécs, hanem Graz, ahol 1987-ben
járt utoljára a Maiden. Sajnos, a 2003-as Maiden-túltengésnek eljött a
böjtje: az eleve limitált számú (európában 20 koncert) helyszínre
meghirdetett turné ezúttal elkerülte hazánkat, így a magyar Maiden-
fanoknak az előbb említett három helyszín valamelyikére volt érdemes
elzarándokolniuk. Jómagam Grazot választottam. Aki ott volt a turné
valamelyik állomásán, jól tudta, hogy valami olyan dolog részese, ami
nem fog többször megtörténni. Olyan dalok kerültek elő ezen a túrán,
melyeket 10-15-20 éve játszott utoljára csapat, és melyek valószínűleg jó
ideig újra nélkülözve lesznek.
A közönséget már az intróként felcsendülő The Ides Of March sokkolta.
Akit véletlenül nem, azt a kezdő Murders In The Rue Morgue/Another
Life/Prowler hármas biztosan. A már megszokott dalok látványvilága is
újra lett gondolva. A Troopert Dickinson a maxiborítóról is ismert piros
katonazubbonyban énekelte végig, de a The Number Of The Beast új
show-elemeket kapott – erről majd később. Akik már korábban
beszerezték az információt a szettlistáról, azok a Remember Tomorrow
után egy ideig csak kapkodták a fejüket, ugyanis az első két koncerthez
képest komoly átcsoportosítások történtek. A grazi közönség (később
kiderült, hogy az egész további turné) bánatára lekerült a listáról a
Charlotte The Harlot (ezt vártam a legjobban; érthetetlen, miért vették le a
műsorról), és a további négy dal sorrendjét is megváltoztatták. Eszerint
egy lövöldözős intro (ez pedig az első két koncerten nem volt) után Nicko
kedvenc Maiden-darabja következett, a Where Eagles Dare. Az intróba
még egy kis párbeszédet is belecsempésztek a dal alapjául szolgáló
filmből.
Néhány egyértelmű dal (Run To The Hills, Revelations, Wrathchild (a
Charlotte helyett), Die With Your Boots On) után a Phantom Of The Opera
jelentette a következő meglepetést, majd jött a már említett The Number
Of The Beast, ahol több látnivaló is jutott egyszerre. 2003 után ismét
megjelent a 666-os szám, ismét voltak hatalmas tüzek, de most egy óriási,
világító szemű Baphomet is megjelent a színpad jobb oldalán, valamint 5
lenge ördögöltözetű hölgy, akik vasvillájukkal riogatták a zenekar tagjait,
majd a közönséget is. Ez a látványosság a későbbiekben csak ritkán került
elő, majd teljesen elmaradt. A kötelező Hallowed Be Thy Name után az
est csúcspontja következett, az Iron Maiden. Stílusosan az első
lemezborító jelent meg a háttérben, de Eddie nélkül, ami persze a dob-
basszus kiállás után megérkezett felfújt alakban. Ebből az Eddie-ből is
többfélét használtak a turnén. A hátralévő koncertek jelentős részén a
2003-ban használt agyvisszakapós Eddie lett használva, amit szintén nem
értek. A ráadásban a Running Free és a Sanctuary mellett a Drifter
felbukkanása jelentette a meglepetést, és persze a sétáló Eddie is előkerült,
amiből szintén többfélét használtak a turnén. A színpadi látvány
koncepciója megegyezett a 2003-as Give Me Ed koncepciójával, de itt a
The Early Days korabeli Eddie-ábrázolásaié volt a főszerep. Talán nem
mindenkinek tűnt fel, de még a fényhídrendszer is a retró jegyében fogant.
A háromszög formájú alakzatok a World Piece Tour és a World Slavery
Tour alkalmával voltak láthatóak. Akkoriban a Revelations alatt használtak
egy több lámpából álló forgólámpát, ami ezen a turnén is feltűnt, szintén a
Revelations alatt.
Ausztria után a német Rock Am Ring, másnap a Rock lm Park
következett, majd néhány kivétellel szinte az összes jelentős fesztivál
(Gods Of Metál, Spirit Of Music, Lorca, Graspop, With Full Force,
Bospop). Voltak jelentős saját bulik is, mint a párizsi, vagy az európai
szakasz utolsó koncertje, a göteborgi Ullevi stadionban adott show, ahol
55 ezer ember várta hőseit. Az eseményt a tv élőben közvetítette.
Az Eddie Rips Up Tour július 15-én az Észak-Amerikai Mansfieldben
folytatódott, de nem önállóan, hanem három koncert kivételével az
OZZFEST különleges vendégeként. Mivel a Black Sabbath volt a fesztivál
főzenekara, a Maiden Európához képest rövidebb programot játszott. Az
amerikai diadalmenetet az utolsó koncerten egy csúnya atrocitás
árnyékolta be. Június 20-án San Bernardinóban a fesztivál botrányba
fulladt. A Maiden műsora alatt többször elment az áram, a hangfalakból
időnként Ozzy! Ozzy! kántálás hangzott fel, a közönség egy (a biztonsági
emberek által a többi embertől védett) csoportja tojásokkal dobálta meg a
Maiden tagjait, és a The Trooper alatt egy meztelen felsőtestén Dont fuck
with Ozzy! (Ne baszakodj Ozzyval) feliratot viselő férfi is megjelent a
színpadon, USA-zászlót lobogtatva.
Minden a szervezők által előre megtervezett akcióra utalt, hiszen
egyébként lehetetlen lett volna annyi tojást keresztülvinni a biztonsági
ellenőrzésen. Később kiderült, hogy Ozzy felesége és menedzsere Sharon
Osbourne már napokkal előtte megpróbált minél több embert és zenekart
beszervezni a tojásdobálásos akcióba, de ezt a legtöbben kategorikusan
visszautasították. A koncert után Sharon felment a színpadra, és kibaszott
patkánynak nevezte Bruce Dickinsont, aki szerinte folyamatosan ócsárolta
Ozzyt és a fesztivált, annak ellenére, hogy nem kevés pénzt fizettek a
Maidennek a fellépésekért. Tény, hogy Bruce tett megjegyzéseket a The
Osbournesszal, az Ozzy és családja életét nyomon követő tv-showval
kapcsolatban, amit maga is elismert, de ez a fajta elintézési mód, amit
Sharon választott, egész egyszerűen gyerekes volt, nem illett egy ekkora
fesztivál rendezőjéhez. Mellesleg Sharon később külön panaszkodott arra,
hogy szerinte durva dolog nem az amerikai, hanem a brit zászlót
lobogtatni a The Trooper alatt, amikor valaki az USA-ban játszik. A
kérdés csak az, hogy vajon hol voltak amerikai katonák a krími háborúban.
Sharon gyerekes bosszúja nem igazán sikerült: a csapatot feltüzelte a
düh, és nagyszerű koncertet adtak, a hangfalakból felcsendülő Ozzy!
Ozzy! kántálást szinte azonnal elnyomta a rajongók Maiden! Maiden!
válasza, a Vasszűz fellépése után pedig sokan elhagyták a helyszínt, így a
Black Sabbath jóval kisebb közönség előtt játszott.
Amíg a sajtó a Sharon és Bruce között dúló háborúval volt elfoglalva,
addig a rajongókat újabb Maiden-kiadványok foglalkoztatták. Először
július 12-én megjelent egy dupla Best Of Maiden CD az Államokban,
THE ESSENCIAL IRON MAIDÉN címmel. A feleslegesnek tűnő
kiadvány évek óta tartó The Essencial sorozat része, amiben szinte minden
híres előadó képviseltette már magát, így megtiszteltetés, hogy a Maiden is
bekerült ebbe a körbe. Azért, hogy a fanatikusabb rajongó is elinduljon a
lemezboltok felé, egy extra felvétel is helyet kapott a válogatáson. A
készülő koncertlemezről kimásolt Iron Maiden című nóta jelenti az
étvágygerjesztőt.
A rajongók gyomra viszont nehezen emésztette meg az EMI húzását,
aki úgy döntött, hogy szinte a The Essenciallal egy időben, újra kiadja az
Edward The Great válogatás átdolgozott változatát. Újonnan három dalt
került fel: a Wildest Dreams, a Rainmaker és a Fear Of The Dark a készülő
koncertlemezről, a The Clairvoyant, az Infinite Dreams és a Holy Smoke
helyett.
Akinek még ez sem volt elég, az augusztus 15-én beszerezhette, a már
többször említett dupla koncertlemez előfutárának számító THE
TROOPER maxit. Az eredeti Trooper-képpel ellátott kiadvány szintén
nem rajongóbarát, hiszen minden változatán más és más B oldalas felvétel
található. Az eredeti The Trooper mellett a dal koncertváltozata jelenti a
kiadvány gerincét, extraként a különböző változatokon három
koncertfelvételt (PROWLER, ANOTHER LIFE, MURDERS IN THE
RUE MORGUE) hallhatunk a 2005. június 7-én adott reykjavíki buliról. A
CD-változat multimédiás részében megnézhetjük a The Trooper eredeti
klipjét, valamint a koncertváltozatot a készülő DVD-ről.
 Az amerikai túra alatt a zenekarral is történt egy érdekes esemény. A
Maiden tagjai otthagyták kéznyomukat az amerikai Rockhírességek
Utcájának kövezetén, a Sunset Boulevard-on, olyan hírességek után, mint
Elvis Presley, John Lennon, az AC/DC, a Queen, Jimi Hendrix, Jimmy
Page vagy James Brown. Eddie kezének lenyomatát Rod Smallwood
menedzser adta a többiekéhez.
Az Eddie Rips Up Tour a szerencsétlenül végződött Ozzfest után
visszatért Európába négy koncert erejéig. Az első augusztus 26-án volt a
Leeds fesztiválon, majd két nappal később a legendás Reading fesztivál
következett, végül dublini koncerttel ért volna véget a turné, de az utolsó
pillanatban egy londoni koncert beiktatásával szeptember 7-én fejeződött
be a nosztalgiaturné, a londoni Hammersmith-ben. Clive Burr állapota az
utolsó segélykoncert óta romlott: tolószékbe kényszerült, ezért került
megrendezésre a londoni show, hogy az ott befolyt bevételt Clive házának
akadálymentesítésére fordítsák. A koncert végén, mint eddig minden
segélykoncerten, megjelent maga Clive is, de ezúttal már csak tolószékből
tudta megköszönni a segítséget. A Maiden Fan Club is szervezett egy
segélykoncertet még márciusban, a Ruskin Armsban, és egy dedikált gitár
is kalapács alá került egy internetes aukción.
2005. augusztus 29-én Európában az EMI, az USA-ban pedig a
Sanctuary Music gondozásában jelent meg a már régóta várt dupla
koncertlemez, melynek DEATH ON THE ROAD (Halál az úton) a címe.
A kiadvány a csapat 2003. decemberi, dortmundi fellépését tartalmazza a
Dance Of Death turné európai szakaszáról. A koncertlemez kapcsán ismét
a borító kapta a leghangosabb visszhangot és a legnagyobb kritikát. Aki a
The Early Days után azt hitte, hogy vége a szörnyű borítók korának,
tévedett. A megvadult lovas hintón vicsorgó kaszás Eddie képe már a
nyári koncerteken is borzolta a kedélyeket, amikor a kivetítőkön
bemutatták, pedig a képet az a Melvyn Grant készítette, aki a Fear Of The
Dark és a Virtual XI borítóit is.
Akik nem vették meg a koncertlemezt arra számítva, hogy majd a
szeptemberre ígért DVD-re költik a pénzüket, rosszul taktikáztak, mivel a
megjelenést először októberre, majd bizonytalan időre elhalasztották.
Sokan az EMI taktikázásának tartották az elmaradt megjelenést, de a
háttérben a valóságban Steve Harris maximalizmusa állt. A várva várt
pillanat végül 2006. február 6-án jött el. A három DVD-ből álló impozáns
csomagolású DEATH ON THE ROAD DVD-re – azt hiszem – megérte
ennyit várni. A három discből kettőn a koncert található 5.l-es, illetve 2.0-s
hangzással, a harmadik korong pedig az extrákat rejti. A Dance Of Death
lemez készítését, illetve a hozzá tartozó turnét négy dokumentumfilm
mutatja be, összesen 165 percben. Olyan háttér-információkat tudhatunk
meg a tagokról, díszletről, turnééletről, stb. melyeket eddig nemigen
hathattunk a Maidentől. Megszólal szinte mindenki, aki valamilyen szinten
része ennek a hatalmas gépezetnek. Rendhagyó módon az albumkészítésbe
is bepillantást nyerhetünk, amiből részleteket már lehetett látni a Wildest
Dreams maxi DVD-változatán. Akinek ez a hatalmas mennyiségű
információ nem lenne elég, egy mindenre kiterjedő fotóalbumot is
megnézhet, valamint a Wildest Dreams és a Rainmaker klipje is
megtekinthető. Hibátlan kiadvány még akkor is, ha az esemény és a kiadás
között közel három év telt el.
Ezzel el is érkeztünk a jelenhez, ami a jövőre nézve biztató híreket
hordoz. Az év elején megírt új dalokkal márciusban vonult a londoni Sarm
West stúdióba a Vasszűz, hogy Kevin Shirley irányítása alatt elkészítse 14.
stúdiólemezét. A felvételek májusban fejeződtek be.
Az új mű a hangzatos A MATTER OF LIFE AND DEATH (Élet és
halál kérdése) címet kapta, és 10 dalt (DIFFERENT WORLDS, THESE
COLOURS DONT RUN, BRIGHTER THAN A THOUSAND SUNS,
THE PILGRIM, THE LONGEST DAYS, OUT OF THE SHADOWS,
THE REINCARNATION OF BENJAMIN BREEG, FOR THE GREATER
GOOD OF GOD, LORD OF LIGHT, THE LEGACY) tartalmaz. A
rekordhosszúságú (72 perc) lemez fő témája a háború. A The Longest Day
a normandiai partraszállásról szól. Az első maxi a titokzatos The
Reincarnation Of Benjámin Breeg lesz (megjelenés augusztus 14.), B
oldalán 2005-ös rádiófelvételekkel.
Miközben Kevin és Steve a lemez keverésén dolgoztak, a menedzsment
már meg is hirdette a szeptember 4-ére tervezett lemezkiadás utáni LIFE
AND DEATH WORLD TOUR dátumait. Azt, hogy milyen sikerszériában
van a Maiden, az jelzi a legjobban, hogy már májusban a meghirdetett 26
koncertből 8 helyszínen elfogytak a jegyek, és újabb koncerteket kellett
beiktatni. Sajnos, hazánkat újra elkerüli a Maiden – kompánia.
Ezek a kész tények, de a Maiden nem lenne Maiden, ha egy-két
meglepetés ne érné a rajongókat a jövőben is. Mivel a zenekar 2005
decemberében volt 30 éves, ezért az évforduló kapcsán várható valami
extra esemény, valamint a The Early Daysszel megkezdett History DVD
következő darabja is esedékes kell hogy legyen. Bármi jöjjön is, egy
biztos: mi, rajongók biztosan jól járunk.
ÉLET ÉS HALÁL KÉRDÉSE
Az év elején megírt és összepróbált dalokkal márciusban vonult a
londoni Sarm West stúdióba a Vasszűz, hogy Kevin Shirley irányítása alatt
elkészítse a soron következő nagylemezt. Az előzetes tervek szerint 3
hónapig tartottak volna a felvételek, de az alapos felkészülésnek
köszönhetően rekordidő alatt (8 hét) elkészült a mű. Kevin: „Nagy
megtiszteltetésnek veszem, hogy jelen lehettem ennek az albumnak a
megszületésénél. Egész karrierem során csak néhányszor fordult elő, hogy
a teljes lemezfelvételi folyamat ilyen tökéletes legyen, mint ennél a
lemeznél.” A zenekar tagjai is elégedettek az eredménnyel. Steve: „Ez volt
az egyik legkönnyebben elkészített lemezünk. A dalírás és a felvételek
fájdalommentesen zajlottak le. Megint egy kicsit tovább feszegettük a zenei
határainkat. A hangzás nagyon erőteljes lett, most találtuk meg a módját,
hogy a lehető leginkább élő hangzást hozzuk létre a stúdióban.”
Az előző két lemezhez hasonlóan, élőben vették fel a dalokat, de a
korábbiaktól eltérően abban a sorrendben, ahogy a lemezen szerepelni
fognak.
Miközben Kevin és Steve a lemez keverésén dolgoztak, a menedzsment
már meg is hirdette a szeptember 5.-re tervezett lemezkiadás utáni turné
dátumait. Az, hogy milyen sikerszériában van a Maiden, az jelzi a
legjobban, hogy már májusban a meghirdetett 26 koncertből 8 helyszínen
elfogytak a jegyek, és újabb koncerteket kellett beiktatni. Mivel hamarabb
készült el a lemez a tervezettnél a turnétervek is megváltoztak. A 2007
elejére tervezett észak-amerikai és japán koncerteket áttették 2006
októberére, így hosszú évek után újra az USA-ban startol az aktuális
Maiden körút.
 Az első hírek az új lemezről június 19-én érkeztek a rajongókhoz,
amikor felkerült a hivatalos Maiden weboldalra a lemez címe, a dallista,
valamint a borító. Rögtön megkezdődött a találgatás az album tartalmát,
koncepcióját illetően. Sokan úgy vélték, hogy koncept lemez készült,
egyesek egyenesen a legendás Seventh Son folytatását olvasták ki a
dallistából. Egy valami tűnt biztosnak, a fő téma ezúttal a háború, ezt nem
csak egy-két dalcím, de a borító is alátámasztotta. A kép ezúttal is
megosztotta a rajongókat, úgy ahogy a Death On The Road és a Dance Of
Death borítói is. A régi rajongóknak bele kell törődniük, hogy azok a
Derek Riggs-es idők már nem jönnek vissza, amikor órákig lehetett
nézegetni egy-egy Eddie festményt, még akkor sem, ha a képen látható
tank parancsnokaként feszítő Eddie egészen úgy néz ki, mint a 2 Minutes
To Midnight Eddie-je. Az új generáció, akik már a képregényeken nőttek
fel, minden bizonnyal örülnek a képnek, amit mellesleg egy híres
képregény rajzoló, Timothy Bradstreet készített. Az ő nevéhez fűződik
elsősorban a kultikus The Punisher képregény, amiből aztán film is
készült.

A következő meglepetés egy hónap múlva érte a rajongókat, amikor

július 19-én váratlanul felkerült a hivatalos Maiden oldalra az első
kislemeznek szánt, rejtélyes című The Reincarnation Of Benjámin Breeg
videója. A dalból és a klipből sem derült ki, hogy ki az a Benjámin Breeg,
így a rajongók ismét vad találgatásba kezdtek. A legvadabb teória szerint
Benjámin Breeg nem más, mint maga Paul DiAnno. A jó öreg DiAnno ha
tudná mibe keverték! Pár héttel később ez a talány is megfejtődött, de erről
majd később.
Már mindenki az augusztus 14.-re meghirdetett maxi megjelenést várta,
amikor váratlanul augusztus 10-én újabb dal került fel a weboldalra az új
lemezről. A Different World feltűnése nem volt olyan meglepő, hiszen már
pedzegették Harris-ék, hogy „őt” akarják a következő maxinak, de azt már
senki sem tudta megmagyarázni, amikor másnap (aug 11.) a Brighter Than
A Thousand Suns című darabot is letölthetővé tették a Maiden honlapon.
Mindenki már azt hitte, hogy felkerül az egész lemez, de a sorozat nem
folytatódott. A folyamat ettől persze még különös, hiszen korábban nem
volt példa arra, hogy hivatalosan ennyire betekintést kapjanak a rajongók a
megjelenés előtt.
Ekkor már azt is tudni lehetett, hogy a korábban beharangozott
időponthoz (szeptember 5.) képest Európában már augusztus 28.-án
megjelenik az új album, Amerikának és Japánnak viszont meg kell várnia
a szeptembert.
A The Reincarnation Of Benjámin Breeg maxi megjelenése
egyensúlyba billentette a borítók körüli mizériát. A retro hangulatú Eddie
láttán, aki egy csákánnyal készült kiásni Benjámin sírját, mindenkinek
elégedett mosoly kúszott az arcára. A képet az a Melvyn Grant alkotta, aki
a sokat támadott Death On The Road borítóját is készítette, de az ő
nevéhez fűződik a Virtual XI és a Fear Of the Dark borítója is.
A belső borító aztán tovább fokozza a hangulatot. A különös, színes
kavalkádban egy homályos Eddie fej bontakozik ki, a megdöbbenés
viszont akkor jön el, ha megnézzük a kép alkotójának szignóját – B.Breeg.
De ki az a Benjamin Breeg?
Pár nappal a maxi megjelenése előtt már felkerült az internetre a titok
megoldása. Benjamin Breeg állítólag 1939-ben született Londonban,
szülei már egészen korán, 8 éves korában meghaltak, amikor leégett a
házuk. Benjámin sértetlenül megúszta a tragédiát. Különös gyerek volt,
paranormális képességekkel. Tehetsége volt a művészetekhez, festett,
rajzolt és szeretett utazni. Az árvaház elhagyása után több országban is
megfordult, végül a 70-es években, Angliában kapott állást az
International Institute Of Paranormal Investigation-nál (Nemzetközi
Paranormális Tevékenységet Kutató Intézet). A hetvenes évek végén
Romániába utazott, ahol aztán 1978-ban rejtélyes körülmények között
eltűnt. A maxin ezért szerepel a sírkövén 1978 és a román nyelvű sírfelirat.
A kérdés az, hogyan készítette az Eddie-t ábrázoló képet, amikor 1978-ban
maghalt?
B oldalas számként ezúttal csak a Hallowed Be Thy Name felvételét
hallgathatjuk meg, amit még 2005 szeptember 13-án rögzítettek a BBC
Radio 1 Legends című műsora alkalmával, a BBC stúdiójában, élőben. A
maxi limitált 10 inches bakelit változatán még két dal (Run To The Hills,
The Trooper) található abból a rádióműsorból.
A hatalmas érdeklődést mutatja, hogy a maxi több országban is a
slágerlisták TOP 10-es listájába került, Spanyolországban és
Svédországban pedig egyenesen az első helyig jutott.
Egy új Maiden lemez mindig is az egyik legjobban védett lemezek közé
tartozott, ennek ellenére már a megjelenés előtt, augusztus 24-én a teljes
album felkerült az internetes fájlcserélő programokra.
Az Iron Maiden 14. stúdióalbuma a hangulatos A MATTER OF LIFE
AND DEATH (Élet és halál kérdése) kapta. A rekord hosszúságú (72 perc)
lemezt az utóbbi évek szokása szerint egy Adrian dallal indul. A
DIFFERENT WORLD (Különböző világok) akár tipikus Smith/Harris
dalnak is nevezhető, de jóval dallamosabb elődeinél, erős Thin Lizzy
hatással.
A folytatás is az előbb említett szerzőpáros terméke, de a THESE
COLOURS DON’T RUN (Ezek a színek nem futnak el) esetében már
Dickinson is feltűnik, mint szerző. A közel 7 perces darab az újkori
Maiden legjobb hagyományait követi. Itt már megjelenik a háború témája
is. Bruce: „Azokat az embereket próbáltuk itt megszemélyesíteni, akiknek a
háború a munkájuk. A téma a lojalitás, az elvhűség, valamint önmagad
feláldozása egy olyan ügyért, amely picit sem önző.”
Újdonságot először a majdnem 9 perces BRIGHTER THAN A
THOUSAND SUNS ( Fényesebb, mint ezer nap) hoz, ami súlyos
gitárjaival cseppet sem tipikus Maiden. Adrain Psycho Motel-es múltja
abszolút rányomta a dalra a bélyegét. Bruce is sokat átmentett ebbe a
tételbe szólókarrierjéből. A dal témája az atombomba.
A Gers/Harris szerzőpáros első dala a lemezen a THE PILGRIM (A
zarándok) viszont egy tipikus Maiden, ami egészen a Piece Of Mind/
Powerslave időkbe repíti a hallgatót. Klasszikus. A keleties betétek
különösen hatásosak.
A Dance Of Death Paschendale-je után itt is kapunk egy háborús,
epikus darabot, szintén a Smith/Harris/Dickinson szerzőcsapattól. A THE
LONGEST DAY (A leghosszabb nap) a normandiai partraszállásról szól.
 Az OUT OF THE SHADOWS (Ki az árnyak közül) kis túlzással a
lemez lírai dala. Ehhez képest elég dinamikusan indul, majd egy nagyon
hangulatos lírába vált át. A refrén akár a Dickinsonos Tears Of The
Dragon testvére is lehetne, ami nem csoda, hiszen maga Bruce a dal
szerzője.
A lemez egyetlen Dave Murray dala a kislemezes THE
REINCARNATION OF BENJAMIN BREEG (Benjamin Breeg
reincarnációja), ami a több mint 7 perces hosszúságával nem egy tipikus
slágernóta. Ha valaki véletlenül hozzájut a BB maxi promo verziójához,
akkor egy közel 2 perccel rövidebb, úgynevezett ROCK CLUB verzióhoz
is hozzájuthat. A dal talán az egyik legegyszerűbb tétel a lemezen, de
nagyszerűsége pont abból adódik, hogy egy fogós riff uralja szinte az
egész számot.

Harris mester egyetlen saját dala a FOR THE GREATER GOOD OF

GOD (Isten hatalmas jóságáért) a maga 9’25 másodpercével a leghosszabb
darab a lemezen. A dal minden olyan elemet tartalmaz, amiért egy Steve
Harris féle epikát szeretni lehet, a témája is igen komoly. Steve: „A vallás
kérdésében egyik oldalon sem állok, de az tény, hogy mindannyiunk
hétköznapjaiban ott a vallás, akár tetszik, akár nem. Egy csomó borzalmas
dolog történik pusztán azért, mert egyes emberek másképp képzelik el az
életet. Ez a dal csak a ‘Miért?’ kérdést teszi fel”
A LORD OF LIGHT (A fény ura) is hasonlóan epikus darab, klasszikus
megoldásokkal. Maiden galopp a XXI. században.
Az albumzáró THE LEGACY (Az örökség) a legprogresszívebb,
legmágikusabb tétele a lemeznek. Janick legjobb és legkomolyabb
munkája ez, amióta a Maiden család tagja lett. Nem lehet mit írni róla,
hallani kell!
Szerintem a 6 tagú Iron Maiden legjobb teljesítménye az A Matter Of
Life And Death. Tökéletes dalok, tökéletes hangzás, mindenki
maximálisan teljesít. Külön ki kell emelni Nicko játékát, aki már régen
nem dobolt ennyire tudásához illően. A lemez erősségét jelzi az is, hogy a
megjelenés napján aranylemez (15 ezer darab) lett Finnországban, a UK
listákon a 3. helyen indított és a többi európai országban is jelentős
eladásokat produkált. Aki időben odaért a kedvenc lemezboltjába, az a
lemez limitált DVD-s extra verziójával lehetett gazdagabb. A szerencsések
közel 50 perc plusz anyaghoz jutottak ezáltal. A DVD gerincét egy 30
perces dokumentumfilm alkotja, ami a lemez készítésébe enged
betekintést. A Matthew Amos rendezte filmből többek között az is kiderül,
hogy a Different World maxi B oldalára szánt feldolgozásdalok közül az
egyik a ZZ TOP Tush című dala, amit 1985 decemberében Nicko és
Adrian titkos londoni buliján, a koncert ráadásában már előadott a Vasszűz
legénysége.
Ezzel el is érkeztünk a jelenhez. A zenekar jelenleg promóciós körúton
van, majd megkezdődnek a produkciós próbák az október 4-én, az
amerikai Hartford-ban startoló A MATTER OF LIFE AND DAETH
WORLD TOUR-ra.
Ali állomásos USA/CANADA turné után rendhagyó módon Japán
következik 4 koncerttel. Európában először a dánok élvezhetik a showt
november 11-én. A 28 állomásos európai körút sajnos elkerüli hazánkat. A
turné Dave Murray születésnapján, december 23-án ér véget a londoni
Earls Court-ban.
Az eredeti tervek szerint 2007-ben pihenőt tartott volna Harris és
csapata, de a legújabb hírek szerint januárban dél-amerikai koncerteket
kezdett szervezni a menedzsment. Újra felmerült a Rock In Rio szereplés
lehetősége, s talán egy rövid kanyar erejéig Európa is újra bekerül a
naptárba. Ami biztos az, hogy a 2004-ben megkezdett History DVD
sorozat folytatódik. A folytatásban végre DVD minőségben élvezhetjük
majd a legendás LIVE AFTER DEATH videót. A kiadványt 2008-ban egy
nagyszabású turné is követ, ahol a tervek szerint újra felépül a World
Slavery Tour legendás piramis díszletének modern változata.
Bármit is hozzon a jövő, egy biztos, mi rajongók biztosan jól járunk.
Kezdődjön a következő harminc év! UP THE IRONS!

A teljes Iron Maiden diszkográfia és az In Profilé file a közeljövőben

ingyenesen letölthetővé válik a kiadó honlapjáról.