Vallas Mint Gyogyito Folyamat

Gyermekpszichológiai konzulens
VALLÁS, MINT GYÓGYÍTÓ FOLYAMAT

Best-Work
Vallás, mint gyógyító folyamat
Szerkesztette:
Spiller Mariann PhS., pszichológia szakos tanár
Kisvarga Teodóra, teológus
Tördelte:
Halasi Zoltán, grafikus
Kiadta:
Best-Work Kft., 2017.
Tartalomjegyzék
Bevezető 5
1. Bevezetés a keresztény lelkigondozásba 6

2. A segítő kapcsolat és kommunikáció jellemzői 11
3. Kommunikációs alapok 19
4. A segítőbeszélgetés 23
5. A keresztény lelkigondozói beszélgetés 31
6. A lelkivezetés 54
Melléklet 76
Feladat 78
Bibliográfia 79
Best-Work | Vallás, mint gyógyító folyamat 5
Bevezető
A segítő hivatásban dolgozó emberek, csoportok egymásra vannak utalva, ha munkájukat ered-
ményesen akarják végezni. Ezért szükséges, hogy feladataikat, illetékességi területüket minél pon-
tosabban meghatározzák, a határaikat kijelöljék, a közös pontokat feltérképezzék, a különböző
területeken és más-más diszciplínák alapján tevékenykedő szakemberek ne egymás ellenében,
hanem egymást támogatva tudjanak dolgozni.
Magyarországon jelentős eredményeink és lemaradásaink is vannak e téren. A rendszerváltás
előtt erősen korlátozott volt a segítő foglalkozásúak eszmecseréje. E „40 évi pusztai vándorlás”
után mindmáig hatnak olyan beidegződések, gondolkodásmódok, amik egy elnyomó rendszer
termékei. A pszichológia és a lelkipásztorkodás az ember lelkéért felelősséget vállaló két nagy
szakterület szabad országokban kölcsönösen egymást gazdagítva tudtak gyümölcsözően együtt-
működni. Célom, hogy a lelkivezetés, lelkigondozás lényeges, időszerű kérdéseire rávilágítsak.
Fogalmak tisztázása
Pszichológia: lélek-tan.
Mentálhigiéné: lelki egészség.
Lelkivezetés
Az a személy, aki lelkivezetést kér, ezt hite miatt és a hitén keresztül kéri egy olyan vezetőtől, aki
Ugyanazt a hitet tapasztalja meg életében, és erről szavaival, személyiségével tanúságot tesz. A
lelkivezetésben is szó esik problémákról, krízisekről, de nem ez az elsődleges célja. Célja:
- megtapasztalni, elfogadni Isten szeretetét, önmagamat és a másik embert;
- megtapasztalni a Szentlélek ajándékát, az igazi szabadságot;
- egyre érzékenyebbé válni Isten szava iránt;
- mélyíteni a felelősségvállalást életem rendezéséért, életstílusomért;
- fejleszteni kezdeményező és döntőképességemet;
- felfedezni, ki vagyok én, önazonosságomat megélni;
- megtanulni, miként lehet a lelkeket megkülönböztetni (belső irányultságokat);
- hűség Jézus iránt a mindennapokban;
- növekedni hitben, reményben, szeretetben;
- viselkedésem felülvizsgálata;
- törekedni, hogy mindenben megtaláljam Istent.
Lelkigondozás
Az életkérdésekről folytatott beszélgetés. Természetesen mögötte ott van a hit tartalma. A lelki-
gondozó abban segíti a gondozottat, hogy problémái, kérdései kapcsán saját belső energiáit moz-
gósítva találjon megoldást. Másrészt segíti, hogy a gondozott rátaláljon saját Isten-élményére, ez-
által hite erősödjön. A gondozott-központúság jellemzői:
- hallgatás – meghallgatás;
- empátia;
- non-direktivitás;
- nem vállalja át a felelősséget a gondozott döntéseiért;
- hitelesség;
- élő Isten kapcsolat.
6 Vallás, mint gyógyító folyamat | Best-Work
1. Bevezetés a keresztény lelkigondozásba
Humanisztikus pszichológia és lelkigondozás – „pszichospirituális” lelkigondozás

Tekintsük át azokat az irányzatokat, amelyek megalapozták, és hosszú évtizedeken át meghatároz-
ták (meghatározzák) a lelkigondozás gyakorlatát. Az elején tisztáznunk kell a kiindulási alapokat. A
következőkben a segítségnyújtás alapjának az Evangéliumot tekintjük, hiszen keresztény lelkigon-
dozásról lesz szó. Isten Fiának megjelenése a világban – a Megtestesülés – az Isten „leghumánu-
sabb” tette.
Mi a vallás (esetünkben a keresztény hit gyakorlása) szerepe a lelki segítésben?

A hit nem fogható fel, mint valami „csodatapasz”, amit felteszünk, ha valami bajunk van, vagy ma-
gunkkal hordunk, hogy elkerüljenek a veszedelmek. Dr. Tringer László pszichológus professzor így
fogalmaz a pszichológia és a transzcendens világ lehetséges kapcsolatáról: „Attól, hogy valaki
keresztény, nem mentesül a betegségektől, még ha egyébként a hitélete teljesen rendben is van. A
vallás nem terápia. Más kérdés, és ezt a mai kutatások bizonyítják, hogy a hívő embernek a hit
gyakorlása, az ima többletsegítséget jelent. Kimutatták, hogy akikért imádkoznak, azok jobban
gyógyulnak, még akkor is, ha nem tudnak róla.” Pillanatnyilag nem tudjuk, milyen mechanizmusok
zajlanak le ilyen esetekben, de valamit észrevettünk ezen a területen. A keresztény lelkigondozás
egyik dilemmája, vagy inkább kihívása, hogy felismerje kompetenciája határait. Ez azt jelenti, hogy
ne keverje a teológiát és a természettudományt, ne használja fel egyiket a másikkal szemben, illet-
ve egyiket se alkalmazza valamiféle pótléknak.
A pszichológiában a lélek nem Isten képmásaként jelenik meg, hanem a test egyszerű tényke-
déseként. Ezért „lélek-nélküli pszichológiáról beszélünk. A mai pszichológiában a lélek nem rendel-
kezik lényeggel (ontológiával). És amikor a pszichológia a lélek betegségéről beszél, egyszerűen az
ember pszichológiai kiegyensúlyozatlanságát vagy korábbi életének különböző, megrázó tapaszta-
latát érti alatta. A humansztikus pszichológiában a terápia ugyancsak a lélek belső energiáinak
kiegyensúlyozása, míg a keresztény teológiában a terápia összefügg az ember Istennel való egysé-
gével. Istenlátásával, az átistenülés elérésével, amit az Isten-látással azonosítanak. Az antropo-
centrikus pszichológia nem tesz különbséget a teremtett és a nem teremtett energiák között; más
szavakkal, hogy egy betegség kimerültség vagy birtoklás következménye; de nem fogadja el a te-
remtetlen kegyelem működését sem. A pszichológia nem hisz a gonosz létezésében, és a legna-
gyobb mértékben tagadja Isten teremtetlen kegyelmeinek hatásait.
Az egyoldalúan „természettudományos” és determinista irányzatú viselkedésterápiával szem-
ben a XX. század közepén kezdtek erőteljesen fellépni olyan irányzatok, mint az ún. humanisztikus
és a személyközpontú pszichológia elméleti és gyakorlati felfogása. Kiemelkedő Carl R. Rogers
személyközpontú pszichológiája, vagy Ruth Cohn témacentrikus interakció elgondolása, illetve
Jacob L. Moreno pszichodrámája.
Ez a pszichológia és a pszichoterápia „harmadik útjának” nevezett irányzat a következőkben fo-
galmazza meg alaptörvényeit:
1. Az ember több mint alkotóelemeinek összege.
2. Az ember alapvetően emberi vonatkozásokban létezik.
3. Az ember tudatosan él.
4. Az embernek választási szabadsága van.
5. Az ember célokért él.
Ebben az időben indult el a – főként amerikai protestáns lelkigondozói eljárásban honos – „ki-
nyilatkoztató lelkigondozó” felfogással szemben egy új irány. Ebben – anélkül, hogy megfeledkez-
tek volna a kinyilatkoztatás tartalmáról, főként az emberek élethelyzetének összevetését vették
alapul. A lelkigondozást inkább kisérésként fogták fel. A katolikus gyakorlatban – a II. Vatikáni Zsi-
nat szellemében – a pasztorálás a közösség feladata. A humanisztikus pszichológia és a lelkigon-
dozás kölcsönösen hatottak egymásra.
A teológusok és lelkigondozók egyaránt érdeklődtek a humántudományok iránt, főként a
pszichológia és pszichoterápia megfontolásait értékelve (kritizálva is). Ebből a dialógusból szület-
tek azok a felismerések (dimenziók), amelyeket a lelkigondozásban alapul kell venni.
A lelkigondozás pszichológiai alapjai
A következőkben sorra vesszük azokat az irányvonalakat, amelyek a hiteles és eredményes lelki-

gondozás követelményei.
Ki az ember? – a személyes dimenzió

Mind a „testi” gyógyításban, vagyis az általános orvosi eljárásban, mind a lélektanban mélyen gyö-
keret vert az embert tárgyként, szervek összességeként, azok biokémiai funkciójának szintjén „ke-
zelni”. Mivel a betegségek (főként keringési, idegrendszeri) jelentős százaléka lelki eredetű, a gyó-
gyító gyakorlat zátonyra fut igyekezetével: csak a következmények felszámolására, eltüntetésére
korlátozódik. Az ember beteg: teljes valóságával, ahol nincsenek határvonalak, mert egyetlen egy-
sége megbomlása kihat minden valóságára. A természettudomány „mindenhatóságának” tévhite
legalább olyan súlyos zavarokat keltett és kelt a mai napig, ami mind a gyógyítókat (orvos, ápoló),
mind a gyógyulni kívánókat félrevezeti. Az egészség (salus), vagyis a lét teljessége végtelenül több
mint a tünettelenség, a szervek működése, a bőr ránctalansága, vagy a halál dátumának hátrébb
piszkálása. Ami pedig éppen a meghalást illeti: az egészséges gondolkodásmód szerves részét kell,
alkossa. A halál-tudatot nem kiirtani kell, hanem beépíteni világ- és énképünkbe. A halál tudása
teszi az embert szabaddá a világ „önabszolutizáló” dolgaitól (eseményektől, emberektől, tárgyak-
tól). „Az egész emberi valónk alapjában véve a két végső pont között játszódik: a tudjuk, hogy meg
kell halni, és a nem akarni tudni arról, hogy meg kell halni. Nem szabad beleesnünk abba a csap-
dába, hogy e két véglet közül valamelyiknek foglya legyünk, mert az életművészet éppen azt jelen-
ti, hogy megmaradjunk e kettő között, egyensúlyban. Éppen ezért az ember az egyetlen teremt-
mény, aki tudja, hogy meg kell halnia. Ez intelligenciája forrása.” Az embert tárgyiasító felfogással
szemben a perszonalizmus (találkozáspszichológia) az ember személyiségét hangsúlyozza: ki az
ember? Ez a gyakorlati pszichiátriában és lelkigondozásban azt jelenti, hogy minden „eljárás” talál-
kozás, személyes kapcsolat. Ez radikális módon éppúgy kérdésessé teszi a szokásos diagnosztizá-
lást és kezelést, mint a moralizálást és kioktatást, és (ellentétben a szakértőséggel és a hierarchi-
kus értelemmel) az emberek alapvető egyenrangúságát és a cselekvés kölcsönösségét helyezi a
középpontba.
A személyközpontú pszichológiában aktualizáló tendenciának nevezik a mélyen bennünk lévő
„konstruktív magot”. A keresztény gondolkodásban ez a gondolat találkozik azzal a meggyőződés-
sel, hogy mindannyian megváltottak vagyunk: tehát szó sem lehet arról, hogy egymást „megvált-
suk”, jóra tanítsuk, és egymást óvjuk attól, hogy ragadozó bestiákká váljunk. Csak arról lehet szó,
hogy bízzunk egymásban, egymást támogassuk és kölcsönösen segítsük, „magunkat a konstruktív
életirányban, illetve a Szentlélekben bízva kibontakoztassuk. Az ember ilyetén felfogásához tarto-
zik a szabadságába és ezzel a felelősségébe vetett hit, de ugyanakkor e szabadság sokféle akadá-
lyának és határainak ismerete is.

A keresztény közösség maga a lelkigondozás hordozója, vagyis a lelkigondozás az Isten nép-
ének feladata. A lelkigondozás kölcsönös segítség és kihívás a keresztény életre. A pszichológiának
és pszichiátriának komolyan kell venni az ember vallásos dimenzióját – amennyiben komolyan
akarják venni az egész embert.
A különböző – főként „népszerűsítő” – tanácsadások gyakran megelégszenek azzal, hogy
pszeudo-vallásos formákat ajánlanak (jórészük fogalmi zavarokkal, kiismerhetetlen zagyvaságokkal
fűszerezve), amelyekben a lényeg az újdonság! Ezek a látszat-vallások – a New Age-től a megválto-
zott tudatállapotokon át a távol-keleti meditációs gyakorlatok formáiig, melyek a legjobb esetben
is csak a kvázi-lelkiség megnevezésre szolgálnak rá – kizárják az egzisztenciális hitkérdéseket, vak-
vágányra terelik a személyiség fejlődését. Az elidegenedés forrásává lesz ez a „vallás-gyakorlat”,
hiszen nem párbeszédben talál választ, hanem önmagával akarja elhitetni, hogy minden rendben
van, az emberség csak technikák kérdése.
Test-lélek ember – a megtestesülés dimenziója

Az emberről szóló gondolkodásban a test és lélek kettős felfogásának (dualizmusának) megszünte-
tése az ember egységes – teljes – felfogását eredményezte. A keresztény teológia a megtestesülés
és a test feltámadása dimenzióját központi kérdésként éli meg. „A tudat, hogy mi emberek mind
test- és vérből vagyunk, és éppen testünk által kapcsolódunk környezetünkhöz és kortársainkhoz,
hatással volt a pszichoszomatikától (a beteglét új értelmezésével) a keresztény élet mélyebb szent-
ségi megragadásáig. A test, lélek és szellem integrálására tett kezdeményezések következtében
cselekvésünkben, érzésünkben és gondolkodásunkban újra előtérbe került, hogy gyógyítani,
egészségesnek lenni és szentté válni (heilen, heil sein, heilig werden) szorosan összetartoznak.
A keleti (ortodox) gondolkodásban a lelki gondozás és gyógyítás a lélek fogalmának tisztázásá-
val kezdődik. „Az ember az atyák szerint Isten képmására teremtetett. Nem csak saját életéért
felel, hanem Istennek is elszámolni tartozik. Krisztus Isten képmása, ahogy Pál apostol mondja:
„Aki a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), és az ember Krisztus képmásaként jelenik meg. Így az
ember a Kép képmása. Az ember Isten képmására teremtetett, és el kell jutnia a Hozzá való hason-
lósághoz. Szent Maximosz tanítása értelmében az Istenképiség „létezésbeli” és az „örök létezés-
ben”; és az Istenhez való hasonlóság a „bölcsességben” és „jóságban” nyilvánul meg. Mondhatjuk,
hogy a „létezés” és az „örök létezés” megvalósítják az ember természetét, míg a „bölcsesség” és a
„jóság” a „személy” megjelenése. Így, amikor az ember lelke nem Isten hasonlósága felé halad –
ami az átistenülés –, amikor nem Istennek tetsző módon él; amikor nem birtokolja magában a
Szentlélek energiáját, akkor halott. Nemcsak betegségtől szenved, hanem halott.”
A világmegvetés, az ember testi valóságának elutasítása, lealacsonyítása a keresztény gondol-
kodásban mindig „eretnekségnek” számított. A keresztény gondolkodás alapvető meggyőződése,
hogy „a világ és az ember, s ezért az ember lelke úgyszintén a Teremtő Isten pozitív alkotása.” Ami
a lélek betegségeit illeti, érdemes elgondolkodni az imént idézett a keleti keresztény hagyomány
megközelítésénél. Szent Maximosz a lelket a szenvedélyek szempontjából vizsgálva azt tanítja,
hogy három szempontot ajánlatos figyelembe vennünk, ha gyógyítani kívánjuk. Éppen ezért fel-
oszthatjuk értelmi, érzelmi és akarati energiákra. „A lélek természetének Háromságos egységét
vizsgálva beszélünk noetikus, értelmi és érzelmi energiákról. És amikor a lelket az önmaga felé for-
dulás és Istenhez való felemelkedés szemszögéből vizsgáljuk, beszélünk értelemről (nous), ismeret-
ről (gnózis) és szeretetről (eros). Akármelyik esetben, ezek a triádok mutatják, hogy a lélek a Há-
romságos Isten képmása, és Nélküle az nem gyógyítható.” A lelki betegségek ezek szerint az Is-
ten-kapcsolat hiányából fakadnak. Minden „pótlék” csak mélyíti az űrt, fokozza a nyugtalanságot
és mindez nyilvánvalóvá lesz valamilyen testi tünet megjelenésében. A bajt tetézi, hogy az embe-
rek a tünetet akarják „eltüntetni”, az orvoslás, pontosabban az egész-ség (teljesség) gyökere mé-
lyebb rétegek rendezését kívánja.
„A szentatyák tanítják, hogy az Istenben való hit hiánya miatti szenvedélyek, az eretnekség,
büszkeség stb. uralják az értelmi energiát; az élvezetek és a kapzsiság szenvedélyei az érzelmi ké-
pességekben fejlődnek; végül a harag, düh, rosszindulat szenvedélyei az akarati erőkben alakulnak
ki. Különösen Palamasz Szent Gergely tanítja, hogy a törtetés a lélek értelmi részének eredménye;
a birtoklás szeretete és a fösvénység a lélek érzelmi energiájának sarja; és a falánkság a lélek aka-
rati erejéből fakad. Mind az érzelmi, mind az akarati energia a lélek szenvedő oldalához tartozik.”
Az emberi lét egységének valósága – általánosságban – „nem probléma”, azonban sok részkérdés
megítélésében súlyos ellentétek vannak, máskor óvatos agyonhallgatást tapasztalunk.
A szexualitás terén sem a humanisztikus pszichológiának nincs olyan mondanivalója, ami előbb-
re vinne akut kérdések megoldását, sem az erkölcsteológia nem képes felelősen túllépni olyan
megközelítéseken, amelyek ma már nyilvánvalóan nem helytállók. Az „emberi élet szexuális oldala-
ival való, emberhez méltó és kielégítő bánásmód” megfogalmazása mind a pszichoterapeuták,
mind a lelkigondozók számára nagy segítséget jelentene. „A lelkigondozók éppúgy elvárnák a
pszichológia segítségét, mint ahogy a pszichoterapeuták helyesen követelik, hogy a tabuizá-
lás/tabuként kezelés a kettős erkölcs a pszichés egészség nevében ne csak a teológiai irodalomban,
hanem az egyházak napi gyakorlatában is véget érjen.” A segítő (akár terapeuta, akár lelkisegítő)
magán „jó szándéka” még nagyobb zavart kelthet az amúgy is bűn-komplexussal küzdő személy-
ben. Elegendő itt gondolni a maszturbáció keltette bűntudatra, amelynek megítélése más a
pszichológia (orvostudomány) és más a morálteológia szempontjából.
A terápia, mint találkozás és a találkozás, mint terápia – a diakóniai dimenzió

A segítés módszereinek sokféleségében egyre világosabb, hogy a személyes találkozásnak van
alapvető jelentősége az ember életében. „A segítés nem felülről lefelé irányuló tevékenység, ha-
nem az élet problémái előtti alapvető közösségen és szolidaritáson alapul.” Mindez nem zárja ki a
segítésre való alapos felkészültséget, bizonyos módszerek (technikák) felelősséggel való alkalma-
zását. Alapvetően arról van szó, hogy a segítés soha nem lehet „hatalomgyakorlás”, hanem szolgá-
lat (diakonia).
A szolgálatként való értelmezésben az alapmagatartás a nagyrabecsülés és beleérzés. A meg-
becsülés (viszonyulás) azonban nem eszköz, hogy eljussunk a másikhoz. A két személy (segítő és
segített) közötti kapcsolat a „tulajdonképpeni segítés”. „A lelkigondozás ebből kifolyólag diakónia-
ként legmélyebben és mindenekelőtt eredeti és tulajdonképpeni átfogó értelmében Jézus követé-
sében ragadható meg – amint ’az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem, hogy
szolgáljon’ (Mk 10,45). A diakonia ebben az értelemben szerető választ jelent a szeretet megta-
pasztalására, és ezzel azon emberi tapasztalati tény kifejezésé, hogy a megtapasztalt szeretet arra
indít, hogy továbbadjuk. (...) Ennek az önértelmezésnek ugyanis következetesen egy új, már nem a
felsőbbség felé irányuló tekintély-értelmezéshez kell vezetnie – amely azután nem az egyiknek a
másik feletti uralmában rejlik, hanem abban, hogy egymás számára kölcsönösen tekintéllyé vál-
nak. A hiteles cselekvésből következő mindenkori személyes szavahihetőségről van szó, és a párbe-
szédről.”
A találkozásnak terápiaként való felfogását két veszély fenyegeti. Az első a már említett „ha-
talom gyakorláshoz” való menekülés. Ez igen gyakran nem tudatosan, hanem kifinomultan, rej-
tetten működik. A segítőnek/terapeutának nincs teljes önmagára látása, ezért elengedhetetlen az
egyházi lelkisegítő szolgálatban is komolyan venni a lelkigondozók felügyeletét. A supervisor a se-
gítők kiégésének megelőzését éppúgy szolgálja, mint a segítő/segített kapcsolatának egészséges

fejlődését.
A másik veszély az intimizmus téveszméje. Itt nem arra utalunk, hogy a segítő és segített kö-
zött valami „nem kívánatos” kapcsolat jön létre. A segítőkapcsolatot éppúgy, mint minden emberi
kapcsolatot ma szívesen „csúsztatunk” az érzelmek területére – személyesség címén. Amit a kö-
vetkezőkben mondunk – első olvasatra – teljesen ellentmondani látszik az eddigieknek. Nézzük,
miről is van szó! A lelkisegítés minden formájának figyelembe kell venni, hogy akár az egyén, akár
az emberiség maga, élete nagyobb részét bizonyos értelemben, magányban tölti. Valerio Albisetti
professzor hívja fel a figyelmet erre a fontos tényezőre: „a mai kultúra a boldogságot (beteljese-
dést) – mint elérendő legfőbb célt – a kielégítő személyközi kapcsolatot jelöli meg. A személyközi
kapcsolatoknak ez az idealizálása – különösen, ami a házastársi kapcsolatot illeti – a házassági krí-
zisek leggyakoribb oka. Ha nagyobb realitással indulnánk, amikor affektív és érzelmi kapcsolatain-
kat kialakítjuk, igen sok válást megelőzhetnénk. Az téveszme, hogy a boldogság a szexuális öröm-
ből ered.
A lélektan éppen arról tanúskodik, hogy minél inkább képtelen egy személy a kommunikációra,
annál gyakrabban él a szexszel. Társadalmunkban az intimitásnak olyasmit tulajdonítunk, amivel
nem rendelkezik. Valamikor a boldogság, öröm fogalma nem kötődött az affektív érzelmi kapcsola-
tok minőségéhez. Ma, ezzel szemben, egész létünk az érzelmi kapcsolatok körül forog, és hogy
aggodalmaink, feleslegesség érzetünk, elégtelenségtudatunk lényegében abból erednek, hogy
képtelenek vagyunk kielégítő kapcsolatot fenntartani másokkal. Szerintem az élet igazi célja az,
hogy megismerjük és elmélyítsük saját bensőségünket, saját szívünket, saját lelkünket. A segítő-
kapcsolatban említett „találkozás” nem oldja fel annak a kötelezettségét, hogy a résztvevő szemé-
lyek elmélyüljenek a teljesebb önismeretben, gazdagodjanak személyiségükben. A másik nem
„megoldás” a bennem lévő hiányokra, hanem bátorítás, felelősségre indítás.
Életterv – eszkatológikus dimenzió

A legtöbb mélylélektani vizsgálat retrospektív (regresszív is egyben): a múltban átélt traumákat,
konfliktusok okozta deformációkat, „maradványokat” veszi számba; mintegy „visszamegy értük” a
múltba. A humanisztikus és keresztény felfogásban a jövőnek nagyobb teret kell szentelni. A múlt
sebei közötti túl sok turkálás nem csupán a fájdalmat mélyíthetik és a sebet „mérgesítik, hanem
kilátástalanná teszik a jövőt, sőt elintézettnek tartják azzal, hogy esetleg „keservesen megsiratják
magukat”.
2. A segítő kapcsolat és kommunikáció jellemzői
„Ha vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe esik.” Ez a nagyon régi bölcsesség arra int, hogy a
segítésnek, vezetésnek személyi feltételei vannak. Fontos, de nem elegendő kellék a jó szándék.
A tudatlanság, bizonytalanság, vagy éppen téves felfogás súlyos következményekkel járhat mind a
vezetett, mind a vezeti számára. A pszichológia ismeretek azonban csak a felkészültség és alkal-
masság egyik összetevője. A személyi érettség az a másik pillér, amelyre maga a segítő és a segí-
tett biztonsággal támaszkodhat. Minden segítésnél felmerül a kérdés: vajon én vagyok-e az, aki
ezen az illetőn tud segíteni? Az ismereteket alkalmaznia kell a segítőnek a saját életében. Leg-
alábbis komolyan törekednie kell rá. A személyi kongruencia az a követelmény, amely azt jelenti,
hogy ismereteim és életvitelem egységet alkotnak. Birtokában vagyok magamnak és az általam
gyakorolt hivatás megkövetelte értékrendet a sajátomnak tudom, életemben érvényesítem. Az
vagyok, aki vagyok: nem csak tanácsot osztogatok, meghallgatok, hanem saját tapasztalatból tu-
dom mit jelent a növekedés kínja, kudarca. Nem lehet, hogy valaki „bort iszik, és vizet prédikál”!
Vagyis miközben másokat önmérsékletre ösztökélek, addig a magunk korlátairól nem veszünk tu-
domást, és a kimerültségtől roskadozunk, elhanyagoljuk kapcsolatainkat, stb. Nagy veszélynek te-
szi magát és páciensét az a segítő, aki egy sor „elvarratlan” érzelmi konfliktust őrizget magában, s
mások terheit magára véve akarja ezek „olybá venni”.
A segítő kapcsolatra való felkészülés nem „luxus” foglalkozás: mindenkinek szükséges tisztában
lenni önmagával. Csalódásaink, majd összeomlásunk oka legtöbbször mi magunk vagyunk. „Én
mindent kibírok” – szokták mondani a magukat mártírszerepben képzelő személyek, s közben te-
lepanaszkodják környezetüket azokról, akik a családban, munkahelyen „lelketlenül kihasználják
nagylelkűségüket”. Mások meg éppen az ellenkezőt gondolják magukról: „nem bírom, hogy foly-
ton mindent rám terheljenek”. Éppen ezért nem csinál semmit az önsajnálaton kívül, s ha végre
valaki szemébe mondja az igazságot, vérig sértődik.
A segítés azzal a rizikóval jár, hogy igénybe is vesznek bennünket. Minden emberi kapcsolat két-
irányú. Nem csupán elfáradunk, míg másokat meghallgatunk, vesződünk dolgaikkal. Hangulatuk,
személyiségük minden kínja bennünk is nyomot hagy. Sőt bennük lévő harag, indulat, ítélet „gőze”
bennünket is megcsap. A segítségért folyamodó bennünket kémlel, s különösen, ha már sok eluta-
sításban volt része, igen hamar észreveszi a mi titkos rezzenéseinket, ellenszenvünket és elutasítá-
sunkat is.
A segítő szerepre soha nem lehet teljesen felkészülni: folytonos növekedésre, indítékaink, ér-
zelmeink tudatosítására és, ha kell, tisztázására van szükségünk.
A segítő szerep jelentése, jellemzői
Az érett segítő szerep

A segítőszerepre fel kell nőni. Érettségről beszélünk, ami azt jelenti, hogy az elméleti alapok elsa-
játítása mellett nagyon sok gyakorlatra kell szert tennünk. Ebben nagyon sokat segít, hogy rend-
szeresen beszámolunk önmagunk állapotáról, rezdüléseiről egy olyan személynek, aki elméleti és
gyakorlati téren nagy tapasztalattal rendelkezik, s akiben valóban megbízunk. Az érett, elmélyült
segítői kapcsolatra jellemző, hogy
- a segítő elégedetten, kiegyensúlyozottan vesz részt a konfliktusok, kritikus élethelyzetek
megoldásában;
- ebben a szerepben a segítőnek az a szándéka, hogy segítsen a másiknak személyisége kifej-

lesztésben, érlelődésében, hogy az képes legyen jobban funkcionálni, az élet nehézségeivel meg-
birkózni.
Az egészséges, érett személyiség
- tevékeny, ura környezetének, helyzetének; képezze magát, legyen tanulékony;
- személyisége bizonyos fokig egységes: saját értékrendjét élje félelem nélkül; vállalni merje
önmagát; tudatosan formálja saját gondolkodását, legyen tisztában érzelmeivel, cselekedeteinek
indítékaival és azok hatásával;
- képes arra, hogy pontosan észlelje mind a világot, mind önmagát; ehhez járul, hogy különb-
séget tudjon tenni a hibás magatartás és ember között (elfogadó magatartás alapja); ne rossz és jó
kategóriájában gondolkozzék, hanem az érettség és éretlenség szempontjából: igen sok emberi
megnyilvánulás nem személyes döntés, hanem személyi érettség szempontjából közelítheti meg
helyesen. Ez természetesen nem szünteti meg az illeti erkölcsi felelősségét.
Az a segítő, akinél mindezt tapasztaljuk, „szilárdan meg tud állni a maga lábán”. Mivel a segí-
tőnek a saját személyisége a legfontosabb munkaeszköze ismerni illik annak minden csínját-bínját
megteremtve ezzel azt a biztonságot, amely énjének kiterjesztéséhez szükséges.
A segítés középpontjában a segített érzelmeinek felismerése, megértése, elfogadása, a sze-
mélyiségébe való integrációja áll. Ha fel is tárul előttünk a segített múltja, tudnunk kell, hogy azon
már nem váltóztathatunk. Az illetőt segíteni kell, „kiköltözni múltjából”. Ez lehet egy korai sérelem
éppúgy, mint valami veszteség, amelyet még nem zárt le (nem engedte el az őt elhagyó személyt).
Ez a kapcsolat elsősorban a jelenre és a jövőre koncentrál. A segítő kapcsolat fókusza tehát nem a
segített konkrét problémája, hanem a selbstje, teljes személyisége, szerepeinek összessége.
A segítő személytől megkívánt jellemvonásokat a következő pontokban foglalhatjuk össze:
- jó elméleti felkészültség és szüntelen önképzés (intellektuális kompetencia);
- erőnlét, vagy másként fogalmazva „helyén van a szíve”: testi-lelki-kapcsolati működések
egészséges működése;
- hajlékonyság, rugalmasság (a kliens problémája határozza meg a teendőket, nem a segítő
„mihez értése” (módszertani jártassága);
- „nem módszer specifikus” humán segítő tényezők nyújtani tudása (együttérzés, támogatás,
megerősítés, személyesség, odaforduló figyelem, „jelenlét”, légkör, biztonságnyújtás, együtt-
gondolkodás). Jóindulatú alapattitűd;
- önismeret: intra-, interperszonális személyi(ségű), valamint módszertani technikai kompeten-
cia egyensúlya (személyesség - személyiség és tudományosság – felkészültség egyensúlya).
Szindrómás segítő szerep

Z. kimerült, elkeseredett, belefáradt „munkájába”: egy híres pszichiátriai intézetben dolgozik évti-
zedek óta. Z. határozott egyéniség. „Tudja: én vagyok a család mosónője. Mindenki nálam mossa
ki a ’szennyesét’; amolyan lelki ’szemetesláda’ vagyok. Ha hazajönnek a gyerekek, akkor menyeim
is nekem panaszkodnak meg a gyerekeim is. A munkahelyen is ez van: nem elég a betegeket végig-
hallgatni, de ott vannak a kollégák is. Még rosszabbak, mint a betegek. De nekem ebből már ele-
gem kezd lenni. Mindegyiket én intézzem el. Persze, mert én tudok az emberekkel beszélni. De ve-
lem mi lesz, nekem soha nem lehet panaszom? Hiába kezdem el mondani a férjemnek, az csak le-
gyint és kimegy a kertbe. Ez így van gyerekkorom óta. Én nem sírhattam, ha valami fájt: az öcsém-
re kellett felügyelni, mert anyám órákat adott, s ő nem szerette, ha ’kicsi’ sír. A ’kicsi’: minden a
kicsi, mert neki csak a kicsi létezett! Mert az fiú. Most is csak számít. Ha elmegyek hozzá – mert én
gondoskodom róla igazán – nem azt kérdezi, hogy vagyok, hanem, hogy ’a kicsikről (öcsém és csa-
ládja) mit tudsz?’ De hát a drága kicsi csak két-háromhavonta képes a mamához eljönni, pedig itt
van a szomszéd városban.”
Látszólag erős énnel rendelkezik, ezzel azonban saját gyengeségét leplezi. Megtanulta, hogy ne-
ki nem szabad gyöngének lenni. Állandóan igyekszik másokon segíteni, saját szükségleteit viszont
nem képes felismerni, tudatosítani és kielégíteni.
Jellemző rá a kényszeres és depressziós karakter-jegy, amelynek gyakran élettörténeti háttere
van:
- az elutasított gyermek;
- a felettes énnel való azonosulás;
- rejtett nárcisztikus szükségletek;
- az indirekt agresszió;
- nem adekvát bűntudat, a másik hibáját a maga bűnének érzi (miattam mérges);
- a kölcsönösség kerülése (neki csak adni szabad, kapni nem (nem érdemlem), rejti magát, ne-
hogy kitudódjon, hogy neki is lenne igénye, vágya.
Önmagunk struktúrájának megismerése

Hiszteroid struktúra:
- spontaneitás, élénkség, elevenség;
- minél több a munka, annál jobban érzi magát;
- könnyen alakít kapcsolatot, lelkesedik;
- gyors kimerülés, fáradás, csalódás; személyes kudarcnak él meg mindent; nem veszi figyelem-
be a realitásokat; túlvállalja önmagát.
Kényszeres struktúra:
- türelmes, megbízható, kitartó; következetes a tevékenységben, alapos munkájában;
- a „törvény, szabály, elv” pontos betartásának rabja: hiányozhat a spontán cselekvés szabadsá-
ga; az ötletesség, kreativitás hiányzik;
- elhanyagolják személyes igényeiket.
Skizoid struktúra:
- távolságtartók: önmaguk és mások érzelmeit lehetőleg távol tartják maguktól. Intuíciójuk
megbízható, precízen érzékelik a részleteket, határeseteket. Kiváló diagnoszták- s gyenge terapeu-
ták. Távolságtartásuk „megvédi” őket a túlterheléstől. Mivel érzelmileg „hidegen” hagyja őket a
kliens, ezért túl sok feladatot raknak rájuk;
- nem erősségük az empátia.
Depresszív struktúra:
- „született segítő” típus; önfeláldozó, elkötelezettség és végtelen türelem jellemzi;
- átlagosnál nagyobb empátia-készség;
- alkatukból eredően nagyon sebezhetők: beleélik magukat a segített személy helyzetébe;
- kapcsolataikat nagyon szorosan alakítják. - határtalan identifikáció (azonosulási) hajlam;
- hagyják magukat kihasználni, túlterhelni.
A segítő szolgálatban tevékenykedőknek nem szabad táplálni magukban azt a téveszmét, hogy
nekik „nem szabad” fáradtnak, kimerültnek lenni. A mérték nélküli szeretet nem azt jelenti, hogy
az egészséges önkontrollt mellőzni kell. Mindnyájunknak szükségünk van kollégáink rendszeres
visszajelzéseire!
Az emberré váláshoz szükség van bizonyos érzelmek feldolgozására, bizonyos normák elsajátí-
tására. Az önmegvalósításában gátolt, esetleg sérült segíti számára lehetőség nyílhat arra, hogy
segíti szindrómájának elemeit önismereti és szupervíziós csoportokban feldolgozza. A segítő sze-
reppel történi teljes azonosulás adott esetben lehet az én-gyengeség jele is, amely magával hoz-
hatja a személyiség szerepbe merevedését. Cél, hogy a segíti támogatást, biztonságot adó csoport-
légkörben gyengeségeit vállalva emberibb emberré váljon, így fordulva önmagához: mindent meg
kell tennem annak érdekében, hogy olyan segítővé váljak, amilyen részben már vagyok, és ami-
lyen, remélem, egészben leszek.
A kiégettség
Már a segítői szerep betöltésének követelményénél jeleztük, hogy önmagunk nem ismerése, vagy
az önkontroll, visszajelzés rendszerességének hiánya előbb-utóbb „kiboruláshoz vezet. Minél telje-
sebben szenteli magát valaki szenvedi (különösen pszichés) embertársai segítésére, annál nagyobb
az esélye annak, hogy teljesen belekeveredik a másik élete gubancaiba.
Óhatatlan, hogy ne hasson ránk érzelmileg a másik szenvedése, tehetetlen vergődésének kínja.
A segítésben – bármennyire szívből, önzetlenül végezzük is (sőt így még inkább), biztos, hogy néha
megfáradunk: elegünk lesz az életből éppúgy, mint annak a személynek, akivel bajlódunk. Látszó-
lag egy ideig jól kezdenek alakulni a dolgok, minden kitisztul, rendeződik.
Aztán egy napon azt látjuk, hogy minden igyekezetünk összeomlik. Az illető, akiért küzdöttünk
semmit nem akar folytatni abból, amire nagy sokára sikerült rávennünk; visszalopóztak a régi kap-
csolatok, visszaesik fejlődése (testi-lelkiegészségi állapota). De nem csupán a kudarc okoz össze-
omlást, hanem a siker csúcsára érve, amikor igazán erősnek érezzük magunkat, valami kis dolog
meglegyint bennünket, s elemi erővel tör ránk gyöngeségünk, törékenységünk tudata.
Nincs az a szekér, amire még egy szalmaszálat ne lehetne tenni! És mégis: betelik a pohár: a sok
kicsi SOKKra megy! Az „elnyűhetetlen, kötélidegzetű, birkatürelmű” kiborul. Valami olyat tesz,
vagy mond, amit soha nem szokott. Éppen ez a legszörnyűbb: szembesülne saját gyengeségével,
azzal a ténnyel, hogy éppen olyan sérült ember, mint akit gondoz. Sőt: irgalomra és megbocsátásra
szorul. A segített megbocsátására és szeretetére.
A „burnout”-szindróma
A kiégettség olyan állandósult kimerültség, amelyet az érintettek a szokásos módon már nem
tudnak megszüntetni. Kiégettség: olyan állapot, amelyet képtelenek vagyunk elhinni, hogy velünk
(is) megtörténhet. Mint a leégett erdő: csak a hatalmas üszkös facsonkok meredeznek az égre.
Minden jóvátehetetlennek, helyrehozhatatlannak tűnik. Az érintett ember, mint az adott normák
megvalósítására törekvő csoport (család, társadalom) tagja egy személyben a veszélyes állapot
okozója és a veszélyeztetettség alanya – az „okozat”.
Tünetek
A feladatok sűrűsödése, folytonos elfoglaltság eltereli magunkról a figyelmet. Igen gyakran a kör-
nyezet észrevesz ugyan valamit, de „mindenkinek meg van a maga baja”, így nem tulajdonítanak
különösebb jelentőséget olyan jelzéseknek, amelyek pedig arról árulkodnak, hogy valami nincs
rendjén. Az illető a legkevésbé figyel ezekre, mert az élet „természetes velejárójának” tekinti, hogy
feszültségekkel jár munkája, egyre kevesebb ideje marad szórakozásra, magánéleti dolgaira.
A kiégettség két alapvető forrásból indulhat el (igen gyakran mindkettő szerepel):
- az egyik a munkahely, feladatkör sajátossága (súlyosan terhelt, nehéz esetekkel való foglalkozás;
- a másik maga a segítő személyisége: túlérzékenység (szenzibilitás) mások szenvedése iránt,

rendezetlenné váló magánélet, kioldatlan görcsök, félelmek, stb.
Egy adott munkakör jellegéből sokféle stressz keltő körülmény adódhat. Minden munkahelyi
pozícióhoz szerepelvárások társulnak, amelynek a munkavégzés során meg kell felelni. A munkahe-
lyi környezet, az információ megfeleli áramlása vagy megakadása bizonyos szinteken, a vezetés
gyakorlati megvalósulása szintén lényeges stressz keltők lehetnek.
Az egyén számos tulajdonsága, személyiségjegye szerepelhet stressz forrásként. Bizonyos em-
berek könnyen frusztrálódnak, állandóan magas a szorongás-szintjük. Mások a pozitív gondolkodás
hiányával megnehezítik a megfeleli csoportlégkör kialakulását, rontják a csoportmunka hatékony-
ságát. A stressz kialakulásának tehát nagyon nagy jelentősége van mind közösségi, mind pedig
egyéni szinten.
1. Pszichés tünetek: először nem veszi észre őket az ember, majd egy rövid ideig megrémül tő-
lük: ez nem lehetek én! Majd jön az önfegyelmezés: én nem lehetek ilyen: fáradt, ingerlékeny.
- emocionális (érzelmi): reménytelenség, tehetetlenség érzése;
- az érzelmek kontrollálása felborul: agresszió, dühkitörés – mindez semmiségekért!;
- az intellektuális képességek zavarai: csökken a koncentrációs képesség és az emlékezőtehet-
ség.
2. Fiziológiai tünetek: „áldozattal jár az élet” – nyugtatja magát. Sőt, aki rosszul ismeri a helyze-
tét, még bátorítja is: ezt vállalnunk kell, ha ezt a hivatást választottuk. Féligazságok ezek, hiszen
valóban az élet velejárói, de nem elegendő a megállapítás: a következtetést is le kell vonni. Önma-
gunk helytelen túlértékelése: csak én tudom ezt a feladatot ellátni; nem engedhetem meg ma-
gamnak, hogy most lazítok. Határozott és felelős külső kontroll nélkül az ember elítéli és felmenti
önmagát egy személyben. A testi valóságunk figyelmen kívül hagyása hamar megtermi gyümölcseit:
- állandósult testi feszültség;
- a testi ellenálló képesség (immunitás) csökken;
- fiziológiai reakciók fellépése (magas vérnyomás).
3. Magatartásbeli tünetek: a másokra való hallgatás, állapotunk őszinte kontroll alá helyezése
hiányában igen gyakran kerülünk kontrollálatlan magatartásunk okozta kellemetlen helyzetekbe.
„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”: a költő kifejezését alkalmazva az
illető panaszkodik mindenkinek, ahelyett, hogy azoknak tárná fel helyzetét, akik segíteni tudnának.
Igen gyakori, hogy a betegek előtt tör ki kollégáira, feletteseire, akik „mindent tőle várnak el”. Az a
tény, hogy egyre inkább több gondot okoz magának, magatartásában is megnyilvánul:
- gyakori, kontrollálatlan agresszió, dühkitörés;
- teljesítőképesség, szakmai érdeklődés csökken;
- csökken a kezdeményezőképesség, „felső utasításra” várnak.
4. Szociális magatartás elváltozásai: nem bajt érzékel, hanem, hogy a „világ” eltávolodik tőle”.
Egyfajta felsőbbrendűséggel nyugtatja magát: nem ér rá holmi egyéni, kispolgári ügyekkel pepe-
cselni. A kollégáit – bizonyos mértékig – lenézi: bezzeg ők „ráérnek” szórakozni, de ő minden idejét
betegeinek szenteli. Így válik „indokolttá”:
- visszahúzódás, a kollegiális kooperatív kapcsolatok csökkenése;
- baráti kör elhanyagolása;
- korábbi hobbyk elhagyása.
5. Problematikus viselkedésformák: az illető már „észrevette magát”, pontosabban érzi, hogy
kudarcot vall „áldozatkészsége”, ezért megfordítja a fegyvert. Indokolni szeretné, hogy miért nem
érdemes „ezekkel” foglalkozni, „ésszerűtlennek” látja hivatásáért tovább feláldoznia magát. Ez
néha igen durva formákat ölthet:
- elhatalmasodó cinizmus, közömbösség, negatív beállítottság a kliensekkel szemben (sértő,

megalázó megjegyzéseivel úgy tünteti fel a segítendő személyt, mint fejlődésre képtelen valakit,
akire kár fecsérelni az időt);
- a korábbi elkötelezettség elvesztése („dehumanizáció” jelensége: „ezek” nem érdemlik meg...
inkább papagájt gondozok).
Tipikus viselkedési formák

A túlterheltség nem egyik pillanatról a másikra lép fel. Lassan jön rá az illető arra, hogy mindaz,
amiért eddig küzdött – hiábavaló volt. Legalábbis ez lesz végső konklúziója. Ez az „élmény” külön-
féle módon jelenik meg. A segítőbeszélgetésben leggyakoribb megjelenési formái:
1. Az együttérzés és értelemvesztés: ezek nem érdemelnek meg engem! Sajnálja azokat, akiket
gondoznia kellene, s ez azt jelenti, hogy vagy értelmetlennek találja (eredménytelenség miatt) a
velük való vesződést, vagy mert nem kap semmiféle elismerést, pozitív visszajelzést munkájáért.
2. A siker és sikerkényszer elviselhetetlen terhe (Illés-szindróma) egy idő után kétségbe ejti:
úgy érzi, hogy tőle mindig azt várják, hogy „fent legyen”, sikeres legyen. Nem lehet csak egyszerű-
en jó, hanem neki jobbnak kell lennie.
3. Megértés van, eredmény nincs: a folytonos küzdelem, mindig elölről kezdeni monotóniája
felőrli türelmét. A „százszor megmondtam” és mégis ott vagyunk, ahol három hónapja kezdtük. A
labilis pszichéjű személyek egy idő után nem tudnak „semmi újat produkálni”. A gondozás, segítés
jogosultsága nem csupán az, hogy biztosan kijuttatunk valakit egy adott pszichés állapotból. Fel-
adatunk, hogy kísérjük azokat, akik egészen biztosan nem fognak tudni megszabadulni gyötrelme-
iktől, de segítségünkkel emberibb, elviselhetőbb életet élhetnek.
A veszélyeztetettség és az elhárító mechanizmusok

A kiégettség olyan állapot, amely hosszú időn át, lassan, de folyamatosan alakul ki. A túlerőltető
célok lassan felmorzsolják az illető testi és lelki erejét. Állandósuló stressz, fáradtság – amelyet egy
idő után természetesnek vesz! Az elhárító mechanizmusok pozitív szerepe: védik a testi-lelki belső
egyensúlyt. Negatív (diszfunkcionális) az elhárítás: a valós veszély felismerésében, segítés elfoga-
dásában gátol.
Az elhárító mechanizmusok megjelenési formái:
- elfojtás: nem veszünk tudomást a valóságról (kimerültek vagyunk);
- eltolás: nem érek rá pihenni...;
- projekció: bűnbakot keres (ő kénytelen más helyett dolgozni);
- fantáziálás: a változás helyett álmodozik;
- szelektív emlékezés: csak a neki tetszőre emlékezik;
- reakcióképződés: elfojtott vágyait ellentétes viselkedésmóddá változtatja át (pihenni szeret-
ne, de átvállalja más munkáját).
A kiégés megelőzése, kezelése, pszichohigiénia

A lelki egészségre vonatkozó elmélet és gyakorlat A munkát meghatározó normáink és a foglalko-
zással járó mindennapi megterhelés gyakran annyira megszokottá válik, hogy azt tudatosan már
alig értékeljük. Alapvető követelmény: aktuális helyzetünk feltérképezése, hogy legyen fogalmunk
önmagunk állapotáról!
1. A tartós feszültség (idegesség) megelőzése:
- előzetesen megállapított napirend: meggátolja, hogy a feladatok feltorlódjanak, időzavarba
kerüljünk;
- minden nap hagyjunk időt a lazításra, a hétvégeket töltsük pihenéssel;

- hét közben iktassunk be aktív pihenéssel járó tevékenységet: rövid kirándulás, látogatás;
- rendszeres mozgás (séta, kerékpározás, kocogás);
- ne hanyagoljuk el barátainkat, rokoni együttléteket, beszélgetéseket.
2. Jelek, amelyekből tudhatjuk, hogy valami nincs rendjén:
A kiborulás oka: vesekő-szindróma: a vesekő irritálja („szúrja”) a vesét, mire az önkéntelenül
„rágörcsöl” a kőre... a szorításra a kő még jobban szúr, a vese még inkább szorít.
Lazítani:
- lelki-szellemi feltöltődés;
- merni kiengedni a kezünkből, ami megsebzett!
Depressziós tünetek:
- hangulatom tartósan rossz;
- a korábbi örömöt jelentő dolgokban nem lelem örömömet;
- semmihez nincs kedvem;
- sokat sírok, reménytelennek találom helyzetemet;
- bűntudattal, önváddal küszködöm;
- alvásom, étvágyam jelentősen megváltozott;
- indokolatlanul fáradt, kimerült vagyok;
- iskolai, munkahelyi teljesítményem romlott;
- halállal vagy öngyilkossággal kapcsolatos gondolataim vannak.
Nem kell szégyellni, hogy néha segítségre szorulunk. A normális élethez is hozzátartozik a han-
gulat bizonyos ingadozása, lehetnek rossz napjaink, az élmények sokasága ér minket. Néha ezek az
élmények túl nagy terhet jelentenek: úgy érezzük, összeroppanunk. Segítő kézre van szükségünk.
3. Önmagunk karbantartásához:
- beszéljük meg azt valakivel, aki számunkra fontos és bizalmas ember;
- aki képes meghallgatni és együtt érez velünk;
- nem baj, ha nem tud tanácsot adni;
- nincs olyan dolog, amit teljesen egyedül, magunkra hagyva kellene megoldani!
Ha úgy érezzük, nem tudunk valamit egyedül megoldani, minél előbb keressünk baráti, rokoni
vagy egyéb segítséget. Ha úgy érezzük, környezetünkben nincs senki, akihez fordulhatnánk, fordul-
junk a legközelebbi tanácsadáshoz:
- lelkész , pszichológus;
- családorvos, diáktanácsadó, mentálhigiénés tanácsadó;
- olyan érett gondolkodású személy, akiben megbízunk.
Pozitív élmények:
- örömszerző, kikapcsoló, lelki egyensúlyt biztosító tevékenység: merjünk elszakadni a munká-
tól, a kudarcot okozó körülménytől;
- kell egy bizonyos távolságot venni, hogy „rálássunk” valós helyzetünkre, a sikertelenség (kibo-
rulás) okaira;
- a pozitív élmény visszaadja a belső békét, derűt, a reális gondolkodást.
4. A munkahelyi kiégés megelőzésének feladatai:
A megelőzés fontos lépései:
- az idő szorításának feloldása jobb időbeosztással;
- a felelősség megosztása a munkaközösségben;
- a reális célok kitűzése, ami lehetővé teszi a hatékonyság megítélését és a megfelelő visszajel-
zést;
- a jobb munkakörülmények és autonómia biztosítása;

- kölcsönös támogatás és bátorítás: család, munkahely és a saját fejlődésünk által ránk rótt fel-
adatokkal;
- megfelelő szakmai fejlődés és előrejutás lehetőségeinek megadása, ha azt a dolgozó igényli;
- a rekreációs idő kihasználása pihenéssel, kikapcsolódással;
- relaxációs technikák, rendszeres testgyakorlás;
- a célok meghatározása és az idővel való helyes gazdálkodás: a célok meghatározásának siker-
telensége kielégületlenséghez és elégedetlenséghez vezet;
- csak annyit vállalni, amennyi kényelmes és el kell fogadni, hogy van olyan eset, amikor nemet
kell tudni mondani;
- támogató társas kapcsolatok a munkahelyen és azon kívül;
- határt szabni a munkahely és a privát szféra közt;
- a munka megváltoztatása: ha csökkentjük a felelősséget, a túlterhelést, a nem egyértelmű
munkahelyzeteket és konfliktusokat;
- esetmegbeszélések, Bálint-csoport, rendszeres szupervízió, illetve gondozás.
3. Kommunikációs alapok
A lelkisegítés igénye
A lelki segítést – általában – valami zavar, belső nehézséggel, konfliktussal kapcsolatban igénylik az
emberek. A segítésnek két tényezője van: a rászoruló (aki nem tudja megoldani gondját) és a segí-
tő (aki – feltehetően – ismeri a megoldást, vagy a hozzá vezeti utat). Azonban ez nagyon leszűkíti a
lelki segítés jelentését. De menjünk sorjában.
A segítés-igény indítékai
1. Egyedül nem boldogulunk: a lelki zavarok okait keresve korábban így fogalmazták meg: a lelki-
ismereti konfliktusok (rossz lelkiismeret). Ez annyit jelent, hogy az illető szembefordult önmaga
értékrendjével, hitéből fakadó erkölcsi renddel.
Ma a lelki zavart meglehetősen a következmények oldaláról közelítik: lelkiismereti tanácstalan-
ság. Ez az értékrendjét gyakran változtató világban igen súlyos válságokat jelent: divat kérdése az
erkölcs, vagy ami még ennél súlyosabb: a hatalom kényszerítő ideológiájának áldozata az egyén.
Nem csupán az önkényuralmi politika kimondott „hivatalos” ideológiájának (fasizmus, kommuniz-
mus) áldozataira gondolunk, hanem a pénz és birtoklás ideológiájának világméretű rombolására is.
Amikor az abszolút értéknek kikiáltott hatalomról kiderül, hogy becstelenség, hazugság, akkor an-
nak összeomlása igen sok akarva-akaratlanul behódolt embert temet maga alá.
Az izolálódás (elidegenedés, gyökértelenné válás), kapcsolatteremtésre való képtelenség éppen
az előbbinek gyümölcse: csak akkor és úgy vagy ember, akkor érsz valamit, ha ezt megveszed, ezt a
hatalmat szolgálod. Az ember nem találja meg önmagában értékét, sem a személyes kapcsolatban,
hanem az anyagiak vagy a hatalom birtoklásában. Mivel a hatalomhoz nem juthat mindenki, ezért
meg kell elégednie a hatalmasok kegyeinek birtoklásával. Kiszolgáltatott lesz: elhiszi, hogy csak
akkor ér valamit élete, ha elismerik. Mint a bábszínház figurái csak akkor és addig „élnek”, amíg a
láthatatlan szálakon fenntartják és mozgatják őket. Ez nem emberi kapcsolat, hanem függés.
2. A teljes élet feltétele: a lelki segítés lehet kölcsönös kapcsolat. Természetesen itt már valami
másról van szó, mint a köznapi értelemben vett lelki segítésről. Az igazi segítséget az jelenti, ha
valaki egy olyan közösségbe épül, ahol valódi kommuniót (közösséget) teremt az egymással való
kommunikáció. Nem kiszolgáltatottak a résztvevők és nem is kiszolgálók, hanem „osztoznak” ab-
ban a kincsben, amelyet együtt vallanak, élnek. Ez a keresztény közösség lényege: kommunió,
amely éltet.
A segítőszolgálat nehézsége, hogy „kívülről jön”, míg a kommunió azt jelenti, hogy annak az
életnek a gyümölcse, amely a teljes odaadásban születik. A keresztény lelki segítés akkor eredmé-
nyes, ha elvezeti az illetőt erre az életre. Az odaadás feltételezi a másik feltétel nélküli elfogadá-
sát. Ez csak abban az evangéliumi szemléletben lehetséges, amelyet Jézus mond: Amit e legkisebb
testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek (Mt 25,40). Nyilvánvaló, hogy itt a gyökerekhez
jutottunk: kríziseink, kudarcaink, meghasonlásaink forrása éppen az a másik, akivel nem tudunk
mit kezdeni. Legalábbis így gondoljuk: ő az én boldogulásom, békém akadálya. A kommunió nem
jön létre, amíg nem keresünk egy olyan kódot, amely képessé tesz bennünket a szavak nélküli pár-
beszédre, kommunikálásra. „Bármit teszek az emberekkel – akár legnagyobb semmirekellővel, aki
e világon van – azt Jézusnak teszem, vele kommunikálok, vele lépek közösségbe. Ez teszi a bennünk
lévő éjszakát világossá. Igen, aki valamiért nekem nem tetszik, mégis méltó a szeretetre.” Csak ez a
kommunikáció képes nem csupán megszabadítani a feszültségeiktől, hanem megszüntetni ben-
nünk a konfliktusok forrását. Ez nem más, mint az a szemléletváltás, amellyel lehántjuk elvárásain-
kat, előítéleteinket, másokról alkotott terveinket, stb.
Természetesen ez nem egyszeri elhatározás kérdése, hanem a mindennapos azonosulás keresé-
se Jézussal, a Neki megfelelés folyton fokozódó igényével és igyekezetével. Így a másik személy
nem eszköz lesz számunkra, hanem társ. Bajainkat gyakran tárgyiasítjuk – ebbe a zsákutcába terel-
get a média reklámáradata –, vagyis bizonyos dolgok birtoklásától, vagy éppen hiányától szenve-
dünk. Nem közömbösíthetjük magunkat a körülöttünk folyó történésektől, sem attól, hogy van-e
mit ennie szeretteinknek, ki tudjuk-e fizetni a közüzemi díjakat. A kérdés az, hogy mindezt hogyan
fogjuk fel, fel tudjuk-e dolgozni egy egészen más szempontból szemlélve? Mint ahogy nem lehe-
tünk közömbösek, a bennünket ért sértések, megaláztatások hatására: nem kell felvennünk vala-
milyen sztoikus álarcot! Ebben a fájdalomban és megalázottságban keserűvé válunk, vagy „átvál-
toztatjuk” Krisztussal egyesülve: szeretetté válhat minden gyötrelem. Ahogyan a malomkövek
szétzúzzák a gabonaszemet és finomliszt lesz, majd kenyér; ahogyan a gyötrő prés alatt születik a
bor, mint a „szőlő” vére. Így, ebben az őrlődésben, gyötrelemben leszünk kenyérré és borrá em-
bertársaink asztalán. Enélkül izolált, magunkban molyosodó és töppedő magok, szemek maradunk,
akik folyton harcban állunk egymással: miattad olyan rothadt ez az élet – vádoljuk egymást, holott
magunkban nem váltunk azzá, amikké lennünk kellene.
Nagyon elébe mentünk mindannak, amit a keresztény élet beteljesedéséről kell majd elmonda-
ni. Azonban a lelki segítés csak toldozgatás-foltozgatás, ha nem látjuk a teljességet. Nem szabad
illúziót kelteni sem magunkban, sem másokban: a nyugtalanságot, az elszigeteltséget sokféle mó-
don megszüntethetjük – ideig-óráig. Ezek felszíni kezelések, hiszen maga az ember megoldatlan
marad legnagyobb dilemmájával, s elszigetelődésének okával: mihez kezd az életével?
A magának való élet a leggyötrelmesebb: szüntelen konfliktusokkal küzd. A kommunió nélküli
élet konfliktusa ez. Az ilyen ember kommunikációja a folytonos perlekedés önmagával és a világ-
gal. A magyarázat igen világos: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad,
de ha elhal, sok termést hoz (Jn 12,24).
A kommunikáció
Tulajdonképpen mindig is tudtunk a kommunikáció törvényszerűségéről – csak éppen azt nem

tudtuk, hogy tudunk róluk.
A kommunikáció jelentése: kapcsolat, közlés Az ún. kibernetikus gondolkodásmód szerint a kü-
lönböző rendszerek (biológiai, fiziológiai, pszichikai) struktúrájukban hasonlóan működnek. A ki-
bernetikus gondolkodásmód tételei:
- Minden organizmus és rendszer állandóan a homeosztázis létrehozásán fáradozik: az egyensú-
lyi állapot kialakításán.
- Az egyensúlyi állapot a regulációs körök által alakul ki, szilárdul meg: a halál a szervek közötti
kölcsönhatás megszűnése. „Az emberi organizmus részei egy kört alkotnak. Így minden rész egy-
ben kezdet és vég.” (Hyppokratesz).
- A homeosztázis megvalósulásának, a regulációs körök hatásának biztosítása a visszakapcsolás
(feedback) révén történik.
A kommunikáció alapelvei
Ezek az elvek emberi kapcsolataink megjelenési formáit próbálják rendszerezni. A mindennapi
életben nemigen figyelünk rájuk, pedig közléseink eredményessége függ tőlük:
1. Nem lehet nem kommunikálni: a magatartásunk, hallgatásunk is „közöl”. Megjelenésünk

„üzen”: lehet fenyegető, félelmet keltő, vagy bátorító, bíztató. A kisgyermek – bár még nem érti a
beszédet, de anyja hanghordozását, gesztusainak, a léptei által keltett zörejnek a „minőségéből”
megnyugvást vagy félelmet, elutasítást vagy elfogadást fog fel.
2. Minden kommunikáció tartalmi és kapcsolati részből épül fel (az utóbbi meghatározza az
előbbit).
3. A kapcsolat természetét a kommunikáció során alkalmazott tagolás (interpunkció) határozza
meg.
4. A kommunikáció digitális (szavakból felépülő) és analóg (hanghordozás, mimika, testtartás)
módozatokból áll.
5. A kommunikáció szimmetrikus vagy komplementáris: a partnerek vagy egyenrangúak, vagy
az egyik fél elesettségét hangsúlyozva annak kompenzálására készteti a másikat.
A kommunikáció alkotóelemei
A kommunikáció készsége, megjelenési módja mind a közlés, mind a befogadás területén velünk
együtt fejlődhet, gazdagodhat. Magunkat közöljük minden megnyilvánulásunkban, illetve a ma-
gunk érték- és igényszintjén várjuk, fogadjuk és értelmezzük a hozzánk érkező közléseket. Érzelmi,
értelmi és egész emberi valóságunk lemérhető abból, ahogyan és amit közlünk: mit tartunk fon-
tosnak, hogyan mondjuk el (mit emelünk ki, milyen jelzőket, hasonlatokat, színeket használunk),
mire mennyi időt szánunk stb. Ugyanígy belső értékrendünk mutatkozik meg abban is, hogy egy
kapott közlés (információ, tapasztalat) mely része érint meg, hogyan rögzül bennem. Korosztá-
lyonként vizsgálva látjuk, hogy változnak a kommunikáció elemei.
Ezek az alkotóelemek az adott életkorban „lényeges” vagy felfogható dolgok, amelyek szerint
eljut hozzánk a külvilág, illetve amelyek alapján adunk visszajelzéseket:
- embrionális korban: vegyi, mechanikai ingerekre és hőhatásra reagál;
- újszülött, csecsemőkor: külső ingerekre való reakció tanulása;
- kisgyermekkor (2-5 év): kommunikáció egyidejűleg egy (főleg ismert) személlyel;
- gyermekkor (5.12 év): egyidejűleg több személlyel (elsősorban egykorú, egynemű partnerek-
kel) kommunikál;
- serdülőkor (12-18 év): másik nemhez tartozó partnerekkel, kapcsolatteremtési kísérletek nem
egykorúakkal;
- fiatal kor (19-29 év): komplex kommunikáció: az „utasítást kapó” fél pozíciójából (például kez-
dő szakember);
- felnőttkor (30-45 év): komplex kommunikáció fiatalabbakkal, gyermekekkel, „utasítást adó”
pozícióból;
- késői felnőttkor (45-65 év): komplex kommunikáció információadás, tanítás, vezetés, tapaszta-
latátadás formájában;
- nyugdíjas kor (65-80 év): aktuális események filozofikus, szimbolikus, általános reflektálása;
- magas kor (80 év felett): visszatekintés az életútra, egyéni tapasztalatok feldolgozása.
A kommunikációt befolyásoló tényezők

A kommunikáció alkotóeleme a cirkularitás (körforgásosság): a jó kapcsolatban mindenki kimond-
hatja véleményét. Ez – különösen gyermekkorban – az egészséges személyi fejlődés nagyon lé-
nyeges eleme. A gyermek akkor tanulja meg önmagát félelem nélkül „használni”, ha megpróbálja
azt, s ennek az elsajátításához a család nyújthatja az első és legbiztosabb gyakorlóteret. A felnőtt-
kori kommunikációs zavarok jó része oda vezethető vissza, hogy az illető nem sajátította el a pár-
beszédet. Ha ez a családban az erőfölényen alapuló „leközlés”, utasítás, megfellebbezhetetlen pa-

rancs volt, akkor a gyermek vagy nem meri kimondani igazi érzéseit, véleményét, vagy eleve az
agresszió valamelyik útját választja. Aki állandóan attól tart, hogy a másik becsapja, az képtelen
dialógust folytatni. A fenyegetettség érzésétől szenvedő emberek tragédiája, hogy félszük miatt
valóban nem tudnak különbséget tenni csalás és igaz megnyilvánulás között, s besétálnak a leg-
primitívebb csapdába.
A nem-verbális kommunikáció nagyon jelentős életünkben. Ezek: a mimika, tekintet, hangszín,
hangerő, gesztusok, testtartás (kinezika), távolságtartás (proxemika), stb. A látható jelek is lehet-
nek hamisak, azonban éppen a kommunikáció gyakorlata segít abban, hogy a szóbeli és nem-
szóbeli jelzéseket és tartalmakat összeolvassuk. Ezek együtteséből hamar kicseng a hamis hang, a
megtévesztésre irányuló igyekezet.
A kommunikációt nehezítő gyakori magatartások:
- kettős kötés: ordibáló ember kijelenti: „Nem vagyok dühös!” Önellentmondást hordoz, zavart
kelt;
- kulturális és szociális környezet: nehezíti a közlést a nagy korkülönbség (a serdülőt csak idős
emberek veszik körül); alárendeltség, anyagi kiszolgáltatottság.
A segítés során (is) elengedhetetlen az őszinte magatartás: ne mondjunk mást, mint amit való-
ban érzünk. Ha kínos kimondanunk is, hogy most terhünkre van az illető, meg kell mondanunk
olyan módon, hogy az illetőt segítse. Ennek az őszinte beszédnek a módjára kell figyelni, s arra,
hogy mi tartozik az illetőre.
4. A segítőbeszélgetés
A segítőbeszélgetés alapjai
Ne beszéljünk! Hallgassunk, hogy hallhassunk. Üresnek lenni a másik számára. Azzal az őszinte
alázattal közeledjem a másik felé: fogalmam sincs arról, mit kezdjek veled, de itt vagyok, hogy hall-
gassalak. Nincsenek eszközeim, terveim, bevált módszereim, amelyekből ínséges pillanatokból
előkapunk valamit, mint a mélyhűtőből, vagy a spájz polcáról. Nincs semmim. A másik: Istennek
fenntartott hely.
A következőkben nagyon egyszerű követelményeket veszünk sorra. Látszólag csupa magától ér-
tetődő dolog, azonban mind nekünk, mind a hozzánk fordulóknak biztonságot, segítséget fognak
jelenteni. A bajban hozzánk fordulót egyszerűen csak a páciens szóval jelöljük. Nem akarjuk sem
tárgyiasítani az illetőt, sem pedig valami pszichiátriai kezelő sorszámmal egymás után következő
„ügyfeleiként” kezelni. Csupán az egyszerűbb szóhasználat, illetve a lényegre való összpontosítás-
ról van szó.
A kapcsolatfelvétel módja: az illető mit akar?

Nem kell azonnal „tanácsolni”: esetleg csak tájékozódik az illető. Még akkor sem ajánlatos rátör-
nünk, ha tudjuk, hogy valami nyugtalanítja. Hagyjuk, hogy ő fogalmazza meg. Lehet, hogy nem is
velünk akarja megosztani gondját. Mindezt a várakozást be kell tartanunk, amíg nem áll fenn an-
nak veszélye, hogy az illetőt valóban a végső összeomlás fenyegeti. Ha az illető valóban segítő be-
szélgetést igényel, akkor felajánljuk, hogy alkalmas helyen és időben kerülhet rá sor. Ez mellékes
dolognak (mások szerint fontoskodásnak) tűnhet, azonban többről van szó. Az illető maga is át-
gondolja, megfogalmazza kérdését, s igen sokszor már ez önmagában nagy békét jelent számára.
Arra rákérdezhetünk, hogy volt-e már másnál (nem kell tudnunk, hogy kinél) gondjával, s azt is,
hogy milyen eligazítást kapott. Nem egyszer keresnek meg bennünket olyanok, akik végigjárnak
egy sor „tanácsadót” s ugyanúgy folytatják életüket. Ha ilyesmit tapasztalunk, akkor nyugodtan
mondhatjuk: mielőtt újabb segítséget kér, próbálja ki a gyakorlatban a kapott eligazítást. Mi nem
oldhatjuk meg helyette a gondját. Igen gyakori, hogy az illető társtalan, s ki szeretné magát beszél-
ni. Semmi baj ezzel, csak rendezetten menjen: a megbeszélt időben, helyen és időtartamban. Az
illetőt segítjük, hogy összeszedje szétfolyó életszálait.
A felvetett gondokból vonjuk le a következtetést: illetékes vagyok-e, vállalom-e? Nem kell
azonnal válaszolni a felvetett kérdésre: nyugodtan gondoljuk végig a hallottakat. Ha egyértelmű,
hogy hosszú gondozást, rendszeres és odafigyelő segítséget igényelnek tőlünk, s erre mi nem va-
gyunk képesek vállalkozni, nyugodtan mondjuk meg. Akkor is meg kell ezt tenni, ha olyan súlyos
vagy számunkra átláthatatlan ügyről van szó, ami meghaladja felkészültségünket, erőnket. Küldjük
az illetőt egy olyan személyhez, akit ismerünk, magunk is megbízunk. Azt is mondhatjuk, hogy ke-
resünk ilyen személyt, illetve megbeszéljük az illetővel, mikor tudná fogadni a segítségre szorulót.
A válaszért megadott időben visszatérhet. A korrektség, egyenes beszéd messze többet ér, mintha
valaki egy idő után mondvacsinált ürüggyel „lerázza” magáról a pácienst.
Megállapodás: hely és időpont

A beszélgetésre olyan időpontot ajánljunk fel, amikor legalább egy órát nyugodtan tudunk beszél-
getni. Ehhez azonban tartsuk magunkat: világosan mondjuk meg, hogy ennyi idő fog rendelkezé-
semre állni, s akkor valóban ne csináljunk mást. Akkor is zárjuk le a beszélgetést, ha az illető „jól
elvan”. Háromnegyed óra múltán látjuk, hogy mire jutottunk. Inkább ajánljunk fel más időpontot,
minthogy folyton az óránkat nézzünk, másokat várakoztassunk: ilyenkor már nem ott vagyunk tel-
jes figyelmünkkel! Egy órán túl nem tudunk intenzíven a másikra figyelni. Ezt előre is közölhetjük
anélkül, hogy ez sértené az illetőt. Az összeszedettséget, gondolatai rendezését segítjük. Annak
semmi értelme, hogy végtelen órákat, kési éjszakába nyúló parttalan szószaporítást folytassunk.
Előfordulhat, hogy az illető olyan „eset”, hogy hosszabb időt kell vele egyszerre eltölteni. Ezt a
gyakorlott lelki segítő már a felvetett kérdésből, az illeti lelkiállapotából az elején megállapítható.
Ez ritka és nem szabad, hogy – különösen ugyanannál a személynél – rendszeressé váljon! Tehát a
beszélgetések időtartamát meghatározni, s ehhez ragaszkodni kell! Ezt az időpont megbeszélésé-
nél egyszerűen közöljük.
A hely megválasztása: ha rendszeres lelkisegítő szolgálatról van szó, akkor fontos, hogy az má-
sok által is ismert, arra alkalmas hely legyen. Ez lehet egy külön bejáratú szoba, amely világos, vagy
jól megvilágított, tiszta levegőjű, a legszükségesebb bútorokkal ellátva.
Segíti a beszélgetést a rend, egyszerű, figyelmet nem zavaró tárgyak. Sem bútorraktár, sem va-
lami sivár helység. Két-három szék, egy alacsony asztal, amely köré ülünk, ruhafogas, polc néhány
könyvvel, valami virág, kép.
Zavarja a nyugodt beszélgetést, ha az a helység „átjáróház: folyton beleskelődnek, benyitnak
„csak egy pillanatra”. A munkatársak, ott élők tudják, hogy ha az ajtót becsuktuk, akkor oda csak a
legnagyobb szükség esetén nyissanak be. Ezért jó, ha olyan üvegezett ajtó van, amelynek áttetsző
az üvege, vagy ilyen függönnyel látták el. Látható, hogy vannak bent, de az arcok nem azonosítha-
tók, sem a beszéd nem hallatszik ki. A sötétség („misztikus félhomály”) gyanút, bizalmatlanságot
kelt és gyanúsítás forrása lehet. Ne legyen bent semmilyen telekommunikációs eszköz: telefon,
rádió, televízió. Nem helyeslem az előtérbe helyezett „szent tárgyakat”: asztalra helyezett szent-
képek, feszület, égő gyertya stb. Ha bűnbánat szentségéről van szó, ám legyen, de ott is diszkré-
ten. A kereszt nem „díszlet”. Maga a helység miliője legyen egyszerű, lényegre segítő. Ne vonjuk el
aláfestő zenével, illatosított gyertyával, füstölő pálcával az emberek figyelmét. Nem beszélve arról,
hogy egyeseket kifejezetten irritál az ilyen „direkt kegyes holmi.” A mobilt kapcsoljuk ki: nem va-
gyunk elérhetők. Képtelenség elmélyülten figyelni, sem a páciens nem fog nyugodtan beszélni, ha
minden öt-tízpercben felkapjuk a készüléket. Kifejezetten megalázza páciensünket az ilyenkor szo-
kásos szövegünk: „Majd nemsokára visszahívlak. Folytassa nyugodtan”. Magyarul azt mondtuk:
nemsokára be fogja fejezni, már erre várok.
Egy alacsony asztal nekünk és a másiknak is megadja a tisztes távolságot és a kapcsolatot egy-
aránt. Ugyanakkor biztosítja, hogy lássunk és lásson a páciens bennünket (gesztusokat, mimikát). A
beszélgetésre kihat, milyen távol ülünk a pácienstől (60-90 cm ajánlott). A túl közeli nyomasztó,
kínos (vallatás), és félreérthető helyzetet teremthet. A túl nagy távolság: hideg, érdektelen „ügyin-
tézés”. Fontos, hogy láthassák egymás arcát, de ki is lehessen térni a másik tekintete elől.
A beszélgetés kereteinek meghatározása

Biztosítani a pácienst a teljes diszkrécióról: ami ott elhangzott, teljes titok. Még akkor sem beszé-
lünk róla, ha az illető – állítólag – üzeni, hogy „nyugodtan elmondhatom” egy harmadik személy-
nek. Mondja el a páciens maga, személyesen, ha akarja. Mi nem tudjuk soha visszaadni úgy a be-
szélgetést, ahogyan az elhangzott! Az illető sem lesz erre képes, mert a kibeszélés által már távolra
került belső eseményeitől, más rálátása van a dolgokra. Soha nem menjünk bele ilyen közvetíté-
sekbe. Ha a beszélgetésben felmerültek olyan elemek, amelyek gondot okoznak, vagy tanácsra
szorulunk, akkor – a teljes diszkréció megőrzésével, névtelenül – forduljunk gondunkkal olyan szu-
pervizorhoz, lelki tanácsadónkhoz, aki segít helyzetünket, a felmerült kérdést átfogni, megoldani.
A páciens okozhat olyan „meglepetést” a segítőnek, amely félelemmel, elbizonytalanodással

töltheti el. Olyan területen jelez gondot, amely magának a segítőnek is tudatosan vagy nem, rejtett
nehézsége, érzékeny pontja: nem szívesen foglalkozik vele, sőt előfordulhat, hogy igyekszik „olybá
venni” a dolgot. Ezt a szupervízióban mindig fel kell tárni, hiszen könnyen veszedelmes csapdába
kerülhet a segítő: menekül, elzárkózik, vagy éppen tévútra vezeti a pácienst. Itt csupán jelezzük ezt
a témát, a segítőszolgálatra vállalkozóknak azonban a rendszeres képzésen szembe kell nézni vele.
A páciensnek tudnia kell, hogy mennyi időt tudunk együtt tölteni, még mielőtt a beszélgetésbe
fogunk. Ezt már az időpont egyeztetésnél jó tisztázni. Ha sikerült feltárni a gondot, megtenni a
megoldáshoz vezeti első lépéseket, világossá válik, hogy kell-e ezt a beszélgetést folytatni vagy
sem. Minden esetre az illetőt kérdezzük meg, hogyan látja most a helyzetét, jövőjét. Diszkréten
felajánljuk további segítségünket. Ha igényt tart rá, akkor újabb időpontot adunk számára. Soha ne
kötelezzük el magunkat távoli időre: „ezután mindig kéthetenként jöjjön”. Bízzam rá, hogy jönni
akar-e, illetve együtt értékeljük, hogy van-e értelme a beszélgetéseknek.
A segítő beszélgetés lezárása

Nem győzzük elégszer hangsúlyozni: tartsuk be a beszélgetés kijelölt idejét. A parttalanság nem
vezet sehová. Az utolsó 10 percben segíteni az új felismerések elmélyítésében. Ne mi összegez-
zünk, hanem igyekezzünk megfogalmaztatni, amit a partner különösen fontosnak tart. Mielőtt
bármit is tanácsolnánk, kérdezzük meg, hogy a most feltárt helyzete ismeretében:
- mit szándékozik tenni?
- mit vár ettől az elhatározástól?
- milyen eszközökkel rendelkezik (milyennek ismeri önmagát, képességeit, kitartását)?
- próbálta-e már valaha és ha igen, milyen eredménnyel ezt a megoldást?
- kikre támaszkodhat ebben a helyzetében?
Mindezek realitása vagy túltervezettsége jelzi, hogy az illető a való világban éli-e életét, vagy il-
lúziói előkészítenek egy újabb összeomlást. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk jó szándékát, diszkré-
ten világossá tesszük számára, hogy mely pontokon nem reális az elképzelése.
A beszélgetés kiértékelése
Egy-egy beszélgetés után hagynunk kell magunknak legalább egy negyedórányi regenerálódási
időt. A segítő gondolja át, hogyan jött létre, hogyan folyt le a beszélgetés.
Értékelje a találkozást: hogyan érezte magát, hogyan viselkedett (hogyan reagált a partner, ez
hogyan hatott rá), mi a további feladata? Amennyiben a beszélgetés más alkalommal folytatódik,
ez a visszatekintés nagyon sokat fog segíteni. Ugyanakkor már itt jelezzük: sose kezdjük számonké-
réssel az új beszélgetést: beváltotta-e az ígéretét? Hagyjuk, hogy ő beszéljen erről. Ha „megfeled-
kezik” ígéreteiről, egyértelműen jelzi, hogy kerülni akarja a kudarc egyenes feltárását. Erre előbb-
utóbb úgyis sor kerül, amikor beszámol állapotának alakulásáról. Ne vegyük le a felelősséget senki
válláról erőszakkal. Neki kell megismerni, tudatosan szembenézni állhatatlanságával, irreális elvá-
rásaival, önmagáról alkotott hamis képzelgéseivel. Egy alapos „fejmosás” által elintézettnek veszi a
dolgot, s nem fejlődik felelős felnőtté.
A lelkigondozás kommunikációs elemei
A rendelkezésre álló információk rendezése

Már a segítőbeszélgetés igénylésekor kiderül, hogy milyen lelki állapotban van a „partner”? Igazi
mélységében azonban majd csak az első beszélgetés tárja fel – valamennyire – azokat a mélysége-
ket, amelyek lelki gyötrelmeit, félelmeit táplálják. Ne siessünk a „diagnosztizálással”, valamilyen
skatulyába gyömöszöléssel. Mindannyian abban hasonlítunk egymásra, hogy különbözőek va-
gyunk. A bajaink külső megjelenése hasonlíthat, de az egyén, aki azt hordozza egyedüli.
Amikor az illető feltárja magát, kiderül, hogy milyen (irreális) elvárások, vágyak, követelések ál-
tal zárja el magát a valóság tudomásulvételétől? Nem kell minősítenünk világképét, hanem segíte-
ni, hogy szembesüljön ezek használhatóságával. A világkép alatt értjük önmagát, ahogyan az adott
környezetében él, ahogyan annak jelzéseit felfogja.) Van, aki a lelke mélyén nagyon is tisztában
van a saját adottságaival, azonban menekül önmaga elől, s felépít egy álom-ént: ilyennek álmodom
magam a világban – tehát ilyen vagyok és ilyen a világ. Nem mindenki „ébreszthető” azonnal a
valóságra. A segítő feladata annak megállapítása, hogy a partnere számára milyen mértékben
hasznos és ajánlatos jelenleg a realitás érzékeltetése (terhelhetőség).
A beszélgetés során figyeljük meg, hogy milyen kommunikációt zavaró tényezőkkel kell szá-
molni ennél a személynél (hogyan lehetne megelőzni)?
A beszélgetés-vezetés lehetséges jellegének megállapítása

A tájékoztató-felvilágosító beszélgetés (elvont kérdésről) bizonytalanság, felmerült kérdés meg-
beszélését jelenti. Igen gyakran a segítő tapasztalata, életbölcsessége, elméleti és gyakorlati isme-
retei a „főszereplők”. Ezek a kérdések nem annyira a belső, tehát személyiséget, hanem hivatással
járó feladatok, helyzetek megítélését érintik.
A támogató-vigasztaló beszélgetést főként a személyt érintő – érzelmeket is mélyen felkavaró
– események teszik szükségessé. Veszteségek (magány, válás, gyász, súlyos megpróbáltatás) elvise-
léséhez kevésnek érzi magát az illető. Támaszt keres a beszélgetésben: elsősorban meghallgatást.
Különösen a válás okozta trauma esetében nem azt várja az illető, hogy melléje álljunk, hanem,
hogy meghallgassuk. A tanácsadás nem jelent sem „pártolást”, helyeslést, sem pedig a másik fél
elítélését. A vigasztalás mindenek előtt a mi csendünk, amelyben zaklató kérdések, kíváncsi és
kritikus faggatózás nélkül kitárhatja magát. Ha véleményünket kéri – főleg a másik tetteiről – an--
nyit tehetünk, hogy rákérdezünk: milyen súlyosnak ítéled tettét? Vajon belátja, amit önnel tett?
Hogyan fog ezután viszonyulni hozzá? Mivel nem mi éltük át a szakadás tragédiáját, nem ismerjük
a másik szempontjait, nem vagyunk illetékesek ítélkezni. „Valóban úgy látja, hogy becsapta önt
házastársa? Úgy érzi, hogy gyermeke hálátlan, önző?” Néha a válasz meglepi: „Nem ítélem el, mert
mindig is ilyen felszínes volt a gyermekem”. Vagy: „A férjem egészen másként gondolkodik, neki
nincsenek olyan gátlásai, mint nekem, s ezért sokat bosszankodott!”
A konfliktus-megelőző (felindultságból eredő, irreális döntési szándék veszélye esetén) lehe-
tünk határozottan utasítók is: „Ha ezt teszi (bosszúállás, akkor súlyos következményeket és a tel-
jes felelősséget magára rántja.” Vagy megmondhatjuk kereken: ha így cselekszik, ne jöjjön hozzám
tanácsért! Ritkán utasítunk, de azt tegyük egyértelmű határozottsággal, s csak lényeges dolgokban.
Különösen, ha saját vagy mások életét veszélyeztető kalandokra készül, erélyesen fel kell lépnünk.
Mindig kérdezzünk rá: mit akar ezzel elérni, s mi lesz a következménye az ő számára? Sőt még azt
is: azt a következményt, hogy fogja elviselni, ha már a jelen helyzetben is bizonytalan.
Segítség előkészítését jelentő beszélgetést inkább „stratégiai”, tájékozódó megbeszélésnek
mondhatnánk. Itt is nagy jelentősége van a hallgatásnak, a diszkrét kérdezésnek. Ilyenkor próbál-
juk kideríteni, hogy vajon mi is az illeti baja.
Izolációból eredő kapcsolatkeresés aktuális konkrét ok nélkül: igen gyakori az ilyen segítségké-
rés. Nem tanácsot, eligazítást keres, hanem olyan valakit, aki meghallgatja. Az sem ritka, hogy az
ilyen „nem is tudom miért is keresem fel önt” magatartás mögött határozott igény van: segíts ki-
mondani a nyomorúságomat. Az önmagunkkal való szembesülés néha olyan, mintha egy vadálla-
tot eresztenénk ki ketrecéből. Félünk önmagunk valóságától, félünk vágyaink, indulataink megfo-
galmazásától. A szó az idő teste – szokták mondani. Amíg csak bennünk kavarognak érzéseink, fan-
táziánk szüleményei, addig csak miénk. Mihelyt kimondjuk azokat, könnyen megsebeznek ezek a
vágyak, vagy mások „uszítják” őket ránk. A magányos embereken csak úgy tudunk segíteni, ha
kapcsolatba hozzuk őket olyan kortárssal, kortárs csoporttal, amely kész a befogadásra. Kisközös-
ségek, karitatív vagy lelkiségi csoportok tagjai segítenek nem csupán feloldani, hanem igazi érték-
kel megtölteni azok életét is, akiket feleslegesnek ítél a társadalom, vagy egyszerűen koruknál,
helyzetüknél fogva kisodródtak az emberek érdeklődési köréből.
A lelkigondozás nem változtatja meg az embert, hanem lehetővé teszi, hogy megváltozzon!
A segítő beszélgetés elemei
A segítő részéről a kommunikációt veszélyeztető intervenciós formák

Argumentálás: az érzelmekről az intellektuális síkra terel – „tulajdonképpen önnek ezt a gondját
az okozza, hogy...” Az „észérvekhez” folyamodás a segítő részéről lehet a menekülés jele, hogy
nem akarja (nem meri) megismerni az illeti érzéseinek valódi mozgatóerőit.
Bagatellizálás: lebecsül – összezavarja az illetőt, vagy azt az érzést kelti, hogy nem veszik komo-
lyan. „Emiatt a kis semmiség miatt nem kell akkora hűhót csapni! Felejtse el. Aludjon rá egyet, s
máris túl van az egészen!” A baj-érzése nem az anyagi érték nagyságától függ. A veszteség a kívül-
álló szemében lehet csekély jelentőségű, de a kliens számára mély érzelmi szálak, biztonságérzetek
szakadását jelentheti.
Diagnosztizálás: megmagyaráz, ahelyett, hogy hagyná a partnert megtalálni a diagnózist. A sie-
tős segítő jellegzetes magatartása: megállapít, ítél, tanácsol. A segítés eredményessége függ attól,
hogy az illetővel kimondassuk azt, ami szívét nyomja. Lehet, hogy először olyan megállapításokat
tesz, amelyek nem a lényegre utalnak, de ő maga fogja ezeket lassan korrigálni.
Dogmatizálás: nekünk hinni kell! Főként vallási beállítottságú kérdésekben nagy a kísértés a ki-
oktató „bátorításra”: „Higgyen Isten gondviselésében! Ne adja fel a reményt!” De hiszen éppen az
a baja, hogy „úgy érzi, nem képes senkiben sem hinni”. Istenképe omlott össze. S ezért az istenké-
pért nem kár: lehet az gyerekes, funkcionalista elgondolás. Olyan elgondolással élt, hogy őt Isten
mindenből kihúzta, „hiszen én soha nem ártottam senkinek”. Ne tereljük vallási síkra azokat az
emberi tényezőket, amelyért neki kell tenni: életmódján, mások iránti magatartásán változtatni.
Generalizálás: „ma ilyen a világ” – a partner figyelmét eltereli magáról. Csak a konkrét, szemé-
lyes felelősséggel és részvétellel oldhatja fel az illeti nyomasztó érzéseit, kilátástalanságát.
Interpretáció: egy pontra szűkít, s azt magyarázza. Kiragadunk egy nekünk tetszetős témát:
„mozogjon sokat az emberek között”. Ilyesmit ajánlani egy visszahúzódó, szemlélődésre hajlamos
embernek, nem éppen szerencsés. Egyik tanácsadó folyton sportoltatta a pácienseit: első kérdése
ez volt: „Sportolt valamit? Nem? Na látja, ez hiányzik magának: a mozgás, a rendszeres mozgás!”
Egy világ életében háziasszonyi munkát végző személy nem igényli a sportolást. Másik ilyen furcsa-
ság: minden lelki gyötrelmet a hatalomvággyal magyaráz: addig gyötri, faggatja a pácienst, míg
„rábizonyítja”, hogy hatalomra vágyik. „Az önben nem teljesült hatalomvágy miatt nem tud meg-
nyugodni férje halála miatt. Nem őt siratja, hanem azt, hogy most már nem parancsolhat nekik.”
Másik esetben: „Ön azért nyugtalan gyermeke miatt, mert fél, hogy elveszti felette hatalmát.”
Moralizálás: erkölcsi feladatot ad, amire éppen képtelen az illető: „nem szabad békétlenkedni”
Tudja meg, hogy bűnt követ el, ha nem bízik Istenben”.
Saját példánkra hivatkozás: a partner figyelmét önmagáról eltereli. Ilyenkor a partner látszó-
lag megnyugszik: áhítattal hallgatja a mi sikeres példánkat. A baj az, hogy ekkor ébredhet fel benne
a kétségbeesés: én erre úgysem vagyok képes, én ezt (sem) tudom. Vagy még jobban elkeseredik,
vagy egyszerűen kimenti magát: ő erről nem tehet, nincs is értelme semminek.
Tanács, utasítás: a segítő akarja megoldani a kérdést, nem engedi az illetőt saját megoldáshoz.
Megelőzzük az illetőt: úgy gondoljuk, hogy ezzel segítünk, valójában kiemeljük őt saját életéből.
Elhatározásaival, azok teljesítésével neki kell elszámolni. Ha nem jut el a teendőinek, lehetőségei-
nek felismeréséhez, akkor hogyan tud következetes lenni önmagához?
A kommunikációt segítő intervenciós formák

A fentiekből már sok minden kiderül, így most szinte csak az összefoglalásra szorítkozunk. Némely
dolgot nem győzünk elégszer hangsúlyozni, mert bármilyen magától értetődők ezek a követelmé-
nyek, mégis könnyen megfeledkezünk róluk. Miért? Egyrészt egy súlyos helyzetben lévő személy
bennünket is felkavar érzelmileg, s mert segíteni szeretnénk, „belefeledkezünk” magunk is az
esetbe. Máskor éppen távol akarjuk tartani magunktól annak hatását, s szeretnénk szabadulni a
bennünk is felkavarodott érzésektől: gyors következtetéseket teszünk az illető számlájára.
Összefoglaljuk azokat a „közbeavatkozási” formákat, szabályokat, amelyeket alkalmazhatunk
beszélgetéseink során:
Figyelő meghallgatás: csak akkor és úgy beszélgessünk, ha egész szívvel jelen tudunk lenni. Ne
arra gondoljunk, hogy mi volt előbb, vagy milyen program vár ránk. Szabadnak, mondhatnánk
„tisztának” kell lenni.
Nem megszakítani az elbeszélést: ha a partner önmagába tekintve kísérli meg szavakba önteni
érzelmeit.
Megszakítani az elbeszélést: ha külsőségek leírásába elvész. Ilyenkor nagyon egyszerű kérdé-
sekkel – tapintatosan – visszatereljük a lényegre. Olyan esettel is találkozunk, amikor ezek a mel-
lékvágányok sejtetik meg, hogy nem is az az illető igazi gondja, amiről elkezdett beszélni az elején.
Türelemmel várjuk ki, hogy az illető összeszedje bátorságát a lényeg kimondásához. Máskor nem a
bátorság, hanem valóban a saját gondjainak valós látása hiányzik. Nem önismeret hiányára kell
gondolnunk, hanem gyakran annyi összetevője van egy lelkiállapotnak, hogy magunk sem tudjuk,
hogy mi az ok és mi az okozat. Összefüggéstelen, látszólag jelentéktelen elemeket is fontosnak
tartani: gyakran ezek rejtik az igazi gondokat.
A segítő saját élményeivel ne zavarja a másikat önmaga megismerésében. A magunk példája
elsősorban bennünket nyugtat: én már legyőztem ezt a nehézséget. A saját gondjára, eshetőségei-
re és feladatára koncentráljon partnerünk.
A múltról a jelenre irányítani a partner figyelmét: a múltban gyökerező bajok jelenlegi hatásá-
tól szenved. „Ha akkor nem hallgatok arra az emberre, másként alakul az életem. Miért is adtam
hitelt pillanatnyi érzéseimnek, s nem az eszemre hallgattam. Ha tudtam volna, hogy ide juttat!” A
múltat le kell zárni. Akár nosztalgiával, akár haraggal tapadunk a múltra, olyan erőfeszítéseket te-
szünk, amellyel a már végbement eseményeket szeretnénk újra lejátszani – természetesen úgy
átalakítva, ahogy ma látni szeretnénk. Az ilyen „mi lett volna ha” fantáziálásokból a partnert vissza
kell hozni a valóságba: ez történt: a mostani ismereteit a jelen helyzetére alkalmazhatja.
Beszélgetésünk során nagy jelentősége van a kísérő jeleknek. A verbális és nem verbális kifeje-
zésmód összhangjára, ellentmondásosságára figyelni, de nem szóbahozni! Egy esemény elmondá-
sánál jóval nagyobb érzelmi töltés jelentkezik a vártnál, vagy súlyos dolgokat szinte „tünetmente-
sen” mond el. Máskor a véletlenszerű kellemetlenségek miatt mutat nagy felindulást, míg szinte
átsiklik azokon, amelyekért ő a felelős.
A beszélgető partner jelen érzéseire irányítsuk figyelmét. Mi valójában jelen gyötrelme: féle-
lem a múlt napfényre kerülésétől, vagy valóban a mellőzése gyötrelmei oka? A múlt sérelmeibe is
menekülhet valaki a jelen felelőssége elől.
A segítőnek igen „kényes” feladata a beleélés a másik konfliktusaiba. Azonban ez nem jelent-
heti a konfliktus és következményinek (felelősségének) átvételét! Nem oldhatom meg a partne-
rem élethelyzetét. Mélységesen megrendíthet egy élettörténet, de nem élhetem az ő életét. Igen
gyakori, hogy bennünk is váratlan érzelmi reflexiók lépnek fel. Nem a mi érzéseink fontosak! Ref-
lektáljunk a partnerünk elbeszélésére: úgy érzi, nagyon megpróbálta az élet? Mit érez most magá-
ban ezek után? Vagy, ha kifejezte már valamilyen érzését, akkor ezt kérdés formájában megismé-
telhetjük: „úgy gondolja, hogy az illeti kihasználta magát?” Segíthetünk a partner érzelmeinek
megfogalmazásában, azonban ezt soha ne tegyük meg helyette. Fontos, alapvető követelmény a
segítő személyét illetően az akceptáció (elfogadás). A segítő olyannak fogadja el a hozzá folyamo-
dó személyt, amilyen az illető a maga állapotában. Ez nem jelent helyeslést, jóváhagyást, hanem
tudomásul vételt. Ezért nem helyes az ilyen hozzáállás: „Önnek sürgősen meg kellene változni!
Hagyjon fel mielőbb ezzel a lamentálással.”
Ábrahám rabbit vendégszerető emberként ismerték messze vidéken. Egyik alkalommal beállí-
tott hozzá egy ágrólszakadt vándor. A rabbi – szokása szerint – megmosta vendége lábát, majd
asztalt terített számára. A vendég, ahogy kezdte otthon érezni magát, furcsán kezdett viselkedni.
Egyre szemtelenebbül kezdett káromkodni, Isten és a vallás ellen beszélni. Végül a legdurvább is-
tenkáromlással hőzöngött. Ábrahám – jámbor ember lévén – nem állhatta az efféle beszédet, s
kihajította az ocsmánykodó vándort: aki az Örökkévalót szidja, annak az én házamban semmi ke-
resnivalója!
A Mindenható éjjel álmában megjelent a rabbinak. „Miért verted ki a házadból a szerencsét-
lent?” – kérdi az Úr. „Nem tűrhettem, hogy már egy órája csak fröcsög belőle a neved káromlása!”
– így a rabbi. „Ugyan! – szólt a Seregek Ura – te alig egy órácskát hallgattad őt, s nem bírtad elvi-
selni. Nézd, én már évek óta hallgatom, s mégis meg vagyunk egymással.”
Nem mindenki szorul tanácsra, hanem sokkal inkább egy bizonyos támogatásra (szupportív-
lelkigondozás). Különösen a lelkiélet kezdetén, vagy különösen nehéz, megpróbáltatásokkal teli
életszakaszokban szükséges megbeszélni gondjainkat. Ilyenkor a beszélgetés során tudjuk rendez-
ni, áttekinteni az eseményeket, kapcsolatokat. Biztosítani tudjuk partnerünket, hogy megkereshet
gondjával, imádságainkban megemlékezünk róla.
Változtathatatlan élethelyzetekben a partner ne maradjon egyedül, hanem találjon kísérő társat
(halálos betegnél). Az előbbi támogatás sajátos pillanatai ezek. Fontos az őszinte, kíméletes szó és
megbízható jelenlét. Nem tagadjuk és hazudtoljuk meg a szenvedő érzéseit, hanem szolidaritást
vállalunk vele. Ilyenkor különösen nagy szükség van arra, hogy imádságból erőt merítsünk ahhoz,
hogy igaz módon viselkedjünk embertársunkkal. A mi istenközelségünk, békénk ad biztonságot és
bizalmas Istenhez fordulást a szenvedőnek.
Nem létezik csak „egyetlen megoldás”. A segítő beszélgetés során többször szükség van az al-
ternatívák keresésére. A legjobb szándék és akarat is csődöt mondhat: nem várt újabb esemé-
nyek, nehézségek keresztülhúzhatják terveinket. A segítés jelentős eleme, hogy az újrakezdéshez,
az új megoldások kereséséhez segítők vagyunk. Az új értékrend, életszemlélet kialakítása nem
egyetlen elhatározás gyümölcse, hanem sok-sok próbálkozás, küzdelem során alakul ki. Élethosszig
tartó tanulás: maga az élet.
A megismert, szavakba foglalt konfliktusból kivezető alternatívákat közösen keressük. Nem a
segítőnek kellenek új ötletekkel előállni, mert ebbe a „kísérletezésbe” partnerünk hamarosan be-
leun. Bármilyen meglátás mindig csak egy szeletkéjét mutatja meg a kiútnak, ahonnét tovább kell
lépni. Úton vagyunk. Szent Ágoston mondását egy kicsit átalakítva alkalmazhatjuk a segítő és a
partner feladatára egyaránt: „Menj az utadon; az út csak a te lépteid által létezik.”
Valaki így fogalmazta meg a segítő szerepét: bábáskodva segíteni. Ez azt jelenti: aktívan segíteni
az új élet megszületését, de nem veheti át a szülés munkáját, sem nem vállalhatja magára a szüle-
tendő gyermek nemét!
5. A keresztény lelkigondozói beszélgetés
A mai emberről – hol pozitív, hol negatív értelemben – megállapítják, hogy „szerfölött vallásos” –
ahogyan Pál apostol látta annak idején Athén polgárait. Olyan vallásosság ez – igen gyakran –,
amely sokféle „istennek” állít oltárt. Nem csupán a pénz, az élvezetek imádatáról van szó. Szó-
használatában lépten-nyomon „imádja” ezt vagy azt az ételt, műsort, zeneszámot, vagy éppen
előadót. Fogalmi zavarok egész sorával találkozunk. Mindezt tetézi (vagy éppen ebből következik?)
az a különös ellentmondás, hogy ha „tudományosságról” van szó, akkor abszolút biztonságot érez
(vár el), önmaga dolgaiban pedig telve bizonytalansággal éli napjait. A vallási tételekkel szemben
bizonytalan, máskor pedig nem engedi magához a tisztázó ismereteket: eltelt önmagával, „jól in-
formált” – különösen az egyházzal kapcsolatban. A tömérdek információ elhiteti az emberrel, hogy
ő „jobban tud” mindent, holott ezek félismeretek, illetve pillanatnyi szellemi élmények, amelyek-
nek tudományos értéke alig éri el a dajkamesékét. A lelkigondozás gyakorlatában többször találko-
zunk olyan személyekkel, akik összeolvastak (és hallgattak) indiai bölcsességet, ezoterikus előadá-
sokat és részt vettek „spirituális” szeánszokon, varázserejű kristályokat és talizmánokat hordanak.
Megjelennek lelki tanácsért: szabadulni akarnak valamitől, és valóban látszik, hogy hatalmas terhet
cipelnek magukkal. A keleti atyák kifejezésével élve az „ész jólétének” terhétől szenvednek.
A keresztény lelkigondozás, gyógyító szolgálat – az egyház ősi hagyományait figyelembe véve –
két alapfeltétellel indul. Az első feltétel a szegénység. Szent Niketász Sztethatosz szerint a sze-
génység nem az anyagiak nélkülözését jelenti csupán, hanem az „ész jólétének” megtagadását is.
Az „ész jóléte” éppen azoknak a „vallási” és erkölcsi berögzüléseknek a béklyója, amelyet az ember
neveltetése, környezetének elvárása során magára aggat, s amely hatására kialakít önmagában egy
biztonságot és békét (szerencsét) szolgáló istenképet: teremt magának – önmaga képére és hason-
latosságára – egy istent, akitől megválását várja. Az életvitelünk egyfajta „tudást” jelent, amelytől
nem könnyű megszabadulni. A gyógyulásnak éppen azért az első feltétele, hogy az ember megsza-
baduljon attól a „tudástól”, amelyre a test szerinti életében tett szert. Ez a tudás érzékeink, érzése-
ink, szenvedélyünk kielégülését jelenti. Igen gyakran keveredik valamiféle filozofikus eszmefutta-
tással, sőt az ember szinte kinyilatkoztatás-szerű állapotként fogja fel, amely önteltté, fellebbezhe-
tetlen önelégültséggé fajul.
A második feltétel a gyógyuláshoz az atyák szerint az igazi bűnbánat. „Az igazi bűnbánat Isten
teremtetlen kegyelmének belépése az ember szívébe; felégeti a szenvedélyeket és az embert a ki-
nyilatkoztatás hordozójává teszi.” A lelkigondozás részleteiben látjuk mindennek a gyakorlati meg-
valósítását. Annyit már most megjegyzünk: a helyes istenkép kialakítása nélkül az ember könnyen
beleszédül önmaga nyomorúságának örvényébe! A bűn, a rossz szemlélése még soha senkit nem
tett jóvá, egészségessé, hanem gyötrődő szerencsétlenné.
A bűn tagadása legalább ilyen felelőtlen és álmegoldás. A korábbiakban a lelkigondozásnak ún.
„terápiás” változatáról szóltunk. A keresztény, vagy lelkipásztori lelkigondozásnak van egy sajátos
dimenziója: az Istennel való helyes kapcsolat kialakítására törekszik. A lelkigondozói kapcsolat
struktúrájának és néhány gyakran előforduló nehézségének megvilágítására Carl R. Rogers szerinti
beszélgetésvezetési „technikáját” használjuk fel. Rogers ui. nem rendszerelméletet alakított ki,
hanem egy sajátos eljárási módot, amely a terapeuta és a kliens közötti jó kapcsolat kialakításá-
nak segédeszköze. Tehát Rogers figyelmének középpontjában a kapcsolat áll: a pszichoterapeuta
figyelme, nyitottsága, bizalma és szeretete az egyik oldalon, s a páciens reakciója a másikon. „A
konzultációs kapcsolat, amely a konzultáns elfogadó melegsége révén, bármiféle korlátozás vagy
személyes kényszer nélkül lehetővé teszi a kliens számára érzéseinek, attitűdjeinek és problémái-
nak legteljesebb kifejezését.” – írja Rogers a saját módszeréről. Majd így folytatja: „A teljesebb
emocionális szabadságnak ebben a sajátos megtapasztalásában, jól meghatározott keretek között
lehetővé válik, hogy a páciens olyan szabadon ismerje és értse meg pozitív és negatív impulzusait
és képzeteit, mint semmilyen más kapcsolatban”. A pasztorális lelkigondozást nem kívánjuk a terá-
piás „konzultációra” (counseling) szűkíteni, azonban felhasználhatjuk ezeket a felismeréseket, ta-
pasztalatokat a segítő beszélgetéseink folyamán. Rogers módszerének legalapvetőbb követelmé-
nye, hogy a terapeutának „non-direktívnek” kell lennie a pácienssel való kapcsolatában. Tehát
kerülni kell azt a gyakran alkalmazott – elhibázott – eljárást, amelyben a terapeuta „diagnosztizálja
és interpretálja a tüneteket”. Rogers elutasítja azokat a terápiás kapcsolatokat, amelyben a tera-
peuta a tanácskérőt „páciensként” és tárgyként kezeli. Ugyancsak elutasítja a moralizálást vagy a
dogmatizmust: a tanácskérőnek felelősnek kell maradnia saját életéért.
A pasztorális lelkigondozás sajátosságai
A lelkigondozó
A keresztény, vagy pásztori lelkigondozásnak van egy sajátos dimenziója: az Istennel való helyes
kapcsolat kialakítására törekszik. Ez nem más, mint annak a belső elfogadását, hogy a tanácsot
kérő személy Isten fényében áll. Bibliai szövegekre támaszkodva világítjuk meg a lelkigondozás
jelentését és az abban érvényesülő alapvető szempontokat:
- „Elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot!” (Mk 1,15)
- Jeremiás próféta prédikációja az Úr házának kapujában: „Halljátok az Úr szavát, Juda népe;
mindnyájan, akik beléptek e kapukon, hogy az Urat imádjátok! Ezt üzeni a Seregek Ura, Izrael Iste-
ne: Javítsátok meg utaitokat és tetteiteket, akkor majd veletek lakom ezen a helyen.” (Jer 7, 2-3)
- Az Úr vigasztaló üzenete, amit Izajás 40. fejezetében olvasunk: „Vigasztaljátok meg népemet,
vigasztaljátok meg!” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki:
Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr
keze minden bűnéért.” (Iz 40,1-2)
A bibliai szövegek a lelkigondozás három területét jelentik: felszólítás a megtérésre, figyel-
meztetés, a megbocsátás és vigasztalás ígérete. A valódi lelkigondozásban a segítő próféta vagy
lelkipásztor, aki számára a másik (a segítséget kérő) nem tárgy, akit megítél, hanem személy, aki-
hez, mint felelősségteljes partner beszél, megszólít. A „megszólított” szabadon döntheti el, hogy
hallgat-e a szóra vagy elutasítja azt. A próféta tehát feltárja Isten útját, de a nép (a segítségért,
tanácsért hozzá forduló személy) választ, hogy akar-e ezen az úton járni, vagy sem. A próféta nem
meggyőz, hanem hirdet.
A prófétai vagy a lelkigondozói kapcsolat tehát személyes kapcsolat. A próféta (pásztor) nem
mindentudó, mindenhez (jobban) értő, aki „felülről diktál”, parancsol, intézkedik, hanem az, aki
teljesen együtt él a többiekkel. A lelkigondozói beszélgetés mindig egyén és egyén közötti kapcso-
lat szintjén mozog. A tárgyiasítás egyik veszedelmes formája az, amikor „ezzel az esettel már talál-
koztam”, s személytelenül beskatulyázzuk az illetőt. Ilyenkor a segítő már nem arra figyel, mi a
másik sajátos „hangszíne”, hanem az adandó (sablonos) válasz.
A diagnózis és interpretáció magatartását Rogers alapjában utasítja el. Azonban itt egy kiegészí-
tésre szorul Rogers aggodalma. Egyrészt elkerülhetetlen ugyanis, hogy a segítő lelkipásztor ne al-
kosson véleményt az előtte lévő emberről. Másrészt a diagnózis és az értelmezés bizonyos, a
pszichoanalitikus terápiában alkalmazott módjára szükség van, használatuk azonban a pásztori
lelkigondozásban nem játszhat lényeges szerepet.
Moralizálás
A pásztori (de a terapeuta is) magatartásban kerülni kell a „moralizálást”. Rogers ezen „az ügyfélről
bizonyos típusú értékelő (morális) ítélet magatartást” ért: „a terapeuta funkciója nem az ítélke-
zés, hanem a kliens alapvető motivációjának tisztázása és tudatosítása”. Az ítélkezés esetén a má-
sik személy úgy érzi, hogy a lelkipásztor nem mellette, hanem vele szemben áll, és ezáltal elutasítja
őt, tárgynak tekinti. Másként fogalmazva: hogyan képviselje a lelki segítő az evangéliumot, ha nem
nyilvánítja ki véleményét az illető magatartása felett? Használható-e itt az az orvosi magatartás,
amely figyelmen kívül hagyja a beteg személyét, s csak a betegségre koncentrál?
„Krisztus kifejezetten a bűnösökhöz, a vámosokhoz és az utcalányokhoz fordult. Nem tett morá-
lis különbséget bűnös és nem bűnös között; ellenkezőleg, bizalmatlan a magukat morálisan tisztá-
nak látókkal szemben. Minden esetben elfogadja a bűnöst, nem azért, mert közömbös bűneivel,
hanem azért, mert őt is az isteni szeretet fényében szemléli. Isten nevének mélyebb értelmében
fogadja el őt. Úgy tűnik, mintha a morálisan helyes cselekedetre intő páli tanítást ellenérvként
hozhatnánk fel. Azonban közelebbről nézve, mégsem ez a helyzet. Pál tanítása arra emlékezteti a
közösséget, hogy ők megvilágosultak és erről nem feledkezhetnek el. Itt Rogers nézetét kell elfo-
gadnunk. Ha lelkipásztorként felülről, személytelenül ítélkezünk a közösség tagjai felett, akkor lel-
kigondozásunk kudarcot vall. Elutasítjuk, ahelyett, hogy Isten nevében elfogadnánk őket. Ezáltal
valamilyen morális sablonba préseljük az embereket, ahelyett, hogy észrevennénk problematikus
magatartásukat az isteni fénnyel szemben, amely világítani szeretne életükre.” Ez nem jelenti azt,
hogy a moralitásnak semmi köze a hithez! Sőt, ellenkezőleg! De azt is fontos szem előtt tartania a
lelkipásztornak, hogy mi a fontos és mi a „specifikus” feladatunk az evangélium – és nem a tör-
vény! – szolgáiként. A helyes erkölcsi magatartás feltételezi azt az értékrendet, amelyre az ember
lassan, az isteni hívásra adott válaszok hosszú során át tesz szert. Nem egyetlen elhatározás – leg-
több esetben – a megtérés sem. A döntő elhatározást végtelen sok döntésnek kell követni, vagyis
az élet sokféle kihívásában érvényesíteni azt az egyetlen szempontot, amely nem egy szabály, vagy
dolog, hanem egy Személy: Isten. A keresztény élet: párbeszéd. Ez a dialógus az élet minden kö-
rülményét átjárja: „akár esztek, akár isztok”. Ezt a párbeszédet mindannyian személyesen sajátít-
juk el, és senki nem teheti meg helyettünk. Aztán még egy fontos dolog: a helyes moralitásról való
értelmi meggyőződés csupán a dolgok egyik oldala! Az illető belső, érzelmi biztonsága még ettől –
igen gyakran – távol van. A hozzánk fordulóknak meg kell adni a lehetőséget, hogy ők „kerítsék”
be maguknak saját szavaikkal azt a megnevezhetetlen fenevadat, ami eddig uralta őket. Ennek
jelentősége messze nagyobb, mint ahogy azt gondolnánk! A névtelen, meg nem nevezhető abszo-
lút hatalomként addig uralja az embert, míg nem ad neki nevet: „alkoholista vagyok”, „meleg va-
gyok”, „gyűlölöm a gyerekemet” stb. Nem véletlen, hogy Jézus megkérdi a vakot: „mit akarsz, hogy
tegyek veled?” „Uram, hogy lássak!” Mondd ki, hogy vak vagy, süket, béna.
A segítő feladata, hogy legyen kísérője a segítséget kérőnek azon az úton, amikor elindul,
hogy valódi énjével találkozzon. Ne ítéljen, hanem jelenléte adjon bátorítást: ne félj, itt vagyok a
közelben.
„Dogmatizmus” és lelkisegítés
A dogmatizmus azt jelenti, hogy a másik vallásos kijelentéseiről ítéletet mondunk, ezáltal valami-
féle felsőbbrendűségi tudattal faképnél hagyjuk őt. A dogmatizmus nem csupán a hittételekkel
való dobálózás, hanem az a vallási színezetű merevség, amellyel Isten nevében könyörtelen köve-
telményeket támasztunk másokkal szemben. „Istennek ez tetszik”, „Isten ezt megköveteli”, „Isten
ilyet nem tűr”, stb. Pedig tetszik neki, tűri, már sok ezer év óta, mert szereti az embert.
Gyakran előfordul, hogy vallási vitába keveredünk a másikkal – különösen, ha úgy érezzük, hogy
„más hitűként” igaztalan megállapításokat tesz az én vallásomról. A lelkisegítő beszélgetés csak –

esetleg értelmi síkon – adhat némi felvilágosítást vallási kérdésekben. Ez azonban nem a legjobb
alkalom a hitbeli felvilágosításra! A „hitvitává” fajuló beszélgetés vagy elfordítja az illetőt az igazi
bajainak a feltárásától, vagy éppen megerősíti őt tévedésében.
Ennek lélektani alapja nagyon egyszerű: már eleve „sebzett” emberként jön hozzánk. Ha még
hitében is legyőzik (a meggyőzés egyfajta sebet ejt a meggyőzött személyen!), akkor elmegy a ked-
ve, hogy belső világát tárogassa.
A pásztori kapcsolatban éppúgy, mint a terapeuta magatartásban meg kell hagynunk a másik
szabadságát és felelősségét saját egzisztenciájáért. A diagnózis és értelmezés révén nem tárgyként
kezeljük a másikat, hanem személyiségként állunk vele kapcsolatban. Az elfogadó magatartás az
első lépés a segítésben. A lelkipásztori segítőnek tudnia kell, hogy ő Krisztus szolgája és ez prófétai
megbízatás: feladata a meghívás és kihívás.
A lelkigondozó „pozitív” szerepe

Eddig többnyire a terápiás kapcsolat negatív oldalát szemléltük: mit ne tegyen a segítő. A segítő
személy speciális feladatát Rogers módszere alapján a „visszatükrözés” szóval szokták összefoglal-
ni. A „reflexió” jelentése igen gazdag. Ha a terapeuta vagy lelkipásztor nem akar „direktív” lenni,
„hanem a másik mellett akar állni úgy, hogy annak az legyen az érzése, hogy szívből, teljes egészé-
ben elfogadják és megértik, akkor ezt úgy érheti el, ha az illető számára újra fogalmazza az önma-
ga által gyakran homályosan észlelt és kifejezett ellenállással fogadott érzéseit.”
A visszatükrözés tehát az, amikor egy számunkra homályos érzést valódi, egyúttal azonban tá-
volságtartó együttérzéssel „visszatükrözték”. Nem fogalmazható meg pontosan, mi történt ve-
lünk abban a pillanatban, de ily módon és abban a kapcsolatban elejtettük azt az igényünket, hogy
védekezzünk vagy mentegetőzzünk; mertünk szembesülni a hibáinkkal és azokat elismerni, sőt
szükség esetén még ki is mondtuk őket. Ezzel segítettek, hogy ne gyermekként, hanem „felnőtt-
ként” reagáljunk, mint akik felelősek tetteikért. Rogers terápiájának lényegét éppen ebben látja:
„A terápiás tapasztalatban saját motivációnkat, zűrzavarunkat, ambivalenciánkat, érzéseinket és
képzeteinket a másik segítségével az érzelmi komplikációktól mentesen, pontosan megfogal-
mazva észlelhetjük, saját magunkat objektíven látjuk. Ez előkészíti az utat ahhoz, hogy mindezeket
az elemeket önmagukba integráljuk, mivel most már világosabban észleljük őket. Így segít önma-
gunk újjászervezésében és viselkedésünk nagyobb fokú integrációjában.”
A segítőbeszélgetés lehetőségei
Felpörgetett ritmusú világunk jelensége a „telebeszélni a másik fejét”: a reklámok és hírek be-
mondói elképesztő gyorsasággal beszélnek, nem engedik gondolkodni és megnyílni a másikat. A
személyes konfliktusok forrása a másik meghallgatásának hiánya: a másik még el sem mondta a
gondjait, máris kész vagyok a válasszal („megoldással”). Minden segítségnyújtás elemi feltétele a
másik meghallgatása: alkalmat adni neki, hogy kibeszélje magát. Igen gyakran ez a „beszédes
csend” a másik részéről azt a légkört biztosítja, amelyben a gondokkal küzdő rendezni tudja gon-
dolatait. A gondok megfogalmazása, kimondása az események és a kiváltott érzések, az ok és oko-
zati összefüggések átláthatatlannak tűnő zavarában segít átlátni a szövevényeket. A kibeszélés
segít szert tenni bizonyos távolságtartásra: a kudarc, veszteség nem jelenthet bennünket, nem
vagyunk azonosak egy hibánkkal, becsapottságunkkal éppúgy, mint elkövetett ballépésünkkel.
Nem a felelősséget vetjük le, hanem a bennünket elvakító érzelmek (harag, gyűlölet, kétségbe-
esés, önmagunkkal való meghasonlás) lebénító hatása alól vonjuk ki magunkat.

„Egy ilyen beszélgetés közben néha a másikból érzelemhullám tör ki. A lelkésznek azonban tá-
volságot kell tartania és nem szabad megengednie, hogy a másik magával ragadja érzéseivel. (…)
Elsősorban nem a feszültségek lereagálásáról és nem is az érzelmi terhétől való szabadulásról van
szó. Ennél sokkal több történhet. (…) A kibeszélés végén szükséges, hogy a lelkipásztor és a beszél-
getőpartner közösen kíséreljék meg a nehézségeket Isten fényében átgondolni, ezzel Isten elé
járulni, talán imádság formájában. Ha megelégszünk annyival, hogy a másiknak alkalmat adunk
önmaga feltárására, az ugyan értékes lehet számára, de nem elegendő, azért ne hagyjuk el a lelki-
gondozást sem.”
Az első beszélgetés alkalmával a segítőnek nem feltétlenül kell „mindent” megtudnia” a páci-
ensről. A részletekbe menő kérdezgetés faggatózásnak (kíváncsiságnak) tűnik, s az illető nagyon
könnyen magába zárkózik. Néhány szó elég a segítő (lelkész) részéről, hogy előbbre vigye az eset-
leg megrekedt, vagy teljesen mellékes dolgokba csúszott beszélgetést.
Szuggesztió és a szuggesztív elem

A szuggesztió a pszichoterápia sajátos módszere. Azt az eljárást értjük alatta, amikor a terapeuta
egy többször ismételtetett mondattal a kliens gondolkodásmódját és érzelmét meg akarja vál-
toztatni. Gyakorlatilag egy lelki folyamat elindításáról van szó anélkül, hogy a kliens önállótlanság-
ra, függőségre, engedelmességre és alárendeltségre való igényét, hajlamát veszi igénybe. Tehát a
kliens részéről nincs szó sem szabad, sem pedig személyes együttműködésről. Nincs párbeszéd;
inkább kényszeríti, alárendelő monológról beszélhetünk.
„A szuggesztió eredményességét első pillanatban könnyen hatékonynak véljük. Habár ez gyak-
ran csak látszat. Többször utaltak a szuggesztív megnyugtatás jelentőségére, amikor a félelem és a
bűntudat érzésének csökkentéséről, a túl nagy emócióktól való távolságtartásról, a gyógyuláshoz
megkívánt nyugalom eléréséről stb. van szó. Ennek lehet valami igazság-magva, ami indokolttá
teszi bizonyos helyzetekben a szuggesztió alkalmazását. Pedig a mélyreható félelmi és bűntudatér-
zésekkel szemben egy esetben sem érhető el semmi maradandó: sem tartós ellazulás, sem javulás,
sem megnyugvás. Ismerünk például embereket, akik egy „ébredési mozgalom” igézetébe kerülve
olyan lelkipásztorral találkoztak, aki erősen szuggesztív lelkigondozóként lépett fel. Az emberek
lelkesen mentek tőle haza és azt hitték, hogy megszabadultak félelmeiktől, feszültségeiktől, bűntu-
dat-érzéseiktől. A szomorú valóság azonban, hogy kis idő után ezek az érzések újra visszatértek.”
A lelkipásztor – „hivatalánál” fogva – bizonyos szuggesztív hatással van ma is sok emberre: Is-
ten igéjét hirdeti, a Legszentebbel kapcsolatos szolgálatot végzi. Mindezt fokozza (joggal elvárható)
jellemessége, pártatlan embersége, stb. A akár bajbajutott ember, akár csupán lelki fejlődésében
támaszt kereső személy fordul hozzá, feltételezi a pásztori kompetenciát: nem csupán egy hivatalt
tölt be, hanem azt egészében éli, személyes életének legmélyebb indítékaiban éppúgy, mint kö-
zösségi megnyilvánulásaiban tanúsítja. Mindez együttesen „szuggesztív tényezőként” fogható fel:
a pásztor olyan valaki, akinek hatalma van a szó legnemesebb értelmében. Itt a hatalom nem kül-
sőséget, felsőbb megbízást jelent csupán. Sőt: ennek kell legkevésbé látszania! A hatalom: akiből
erőszaknélküli erő, fölényeskedés nélküli biztonság, együttérző gyógyítás árad. Mindezt úgy te-
szi, hogy ne ő legyen a központban, hanem a hozzá forduló személy: hatékonyan képes megnyitni
a másikban rejlő forrásokat. A „tekintély alapon” való megnyugtatások néha mellékútra terelhetik
a kapcsolatot: nemkívánatos függést (lelki infantilizmus) hoznak létre.
A lelkigondozásban előkerülő szuggesztív elemeket három nagy csoportba sorolhatjuk:
1. Szuggesztivitásunkat ne használjuk fel arra, hogy egy felelősségteljes lelki beszélgetés elől ki-
térjünk.
2. A szuggesztív lelkigondozói befolyás az evangélium szellemében történjen. Ne álljunk Isten és

az illető közé: ha valaki súlyos bűnt követett el, ne bagatellizáljuk tettét, hogy „segítsünk” lelkiis-
mereti konfliktusát feloldani.
3. A szuggesztív elem használata (annak mértéke) függ a hozzánk forduló személytől.
Perszuázió (meggyőzés) és a rábeszélési elem

A perszuázió a pszichoterápiában éppúgy, mint a lelkigondozásban „mozgatóerőként” szerepel. A
lelkigondozó és a hozzáforduló közötti folyamatos együttműködést kíván, és az önismeretre apel-
lál. A gondozó/terapeuta megbeszéli páciensével neurotikus életfelfogásának értelmetlenségét
és értelmes belátásra bírja.
Ezzel az eljárással kapcsolatban kell megemlíteni a pszichagógiát, mint a pszichoterápiában
használatos módszert. „A pszichagógia rendszerező, aktivizáló, ezáltal dinamizmust kiváltó, a fejlő-
dés nyújtotta lehetőségekre összpontosító kezelési módszer. Célja: nevelés az önnevelés által,
amikor a pácienst a külső és belső valósággal konfrontálják. A perszuáziótól a következőkben kü-
lönbözik: a perszuázióban arról van szó, hogy a páciens vegye át a terapeuta látásmódját, aki ér-
telmes érvelés segítségével arra törekszik, hogy a páciens ráébredjen, hogy az élettel szembeni
neurotikus magatartásában mi indokolatlan, mi értelmetlen. A pszichagógiában ellenben az a cél,
hogy a pácienst úgy aktivizáljuk és tegyük dinamikussá, hogy önerejéből jusson el olyan belátásra,
ami egy önmaga által meghatározott új magatartáshoz vezet.” A lelkigondozásban mindkét eljá-
rást alkalmazzuk: a lelkigondozó gyakran felszólít (a „megintés” bibliai fogalma is ezt sugallja). A
felszólítás (apellálás) használatánál figyeljünk, hogy mire apellálunk: az illető pszichikai erőire, jó-
akaratára, vagy Isten jóságára, az illető keresztény mivoltára. Az akaraterő mozgósítása – igen
gyakran – megalapozatlan: „Legyen bátorsága, magán múlik, hogy megszabadul ettől a kapcsolat-
tól!” Éppen az erő és a bátorság hiányzik... Sok ember azt sem tudja, mit akar, vagy akarja-e igazán
azt az utat járni: sodrásban érzi magát. Másoknál „túl sok az akarás”: tele van görcsökkel.
Ha az evangélium, Isten parancsa iránti engedelmességre szólítunk fel, csak akkor tehetjük, ha
előzőleg már ezek az értékek (normák) az illető számára valósággá, értékké váltak! Főleg pszic-
hotikusokkal kapcsolatban kell óvatosnak lenni az ún. vallásos felszólításokkal. „Legyünk rendkívül
elővigyázatosak a vallásos felszólításokkal!” – írja H. C. Rümke. „Ezek néha kegyetlenek lehetnek.
Gyakran teljesen megakadályozhatják a beteget abban, hogy vallásos élményhez jusson. Olykor ezt
a hasonlatot használom: Értelmetlen és embertelen, ha olyasvalakit hívok magamhoz, aki le van
láncolva a szoba sarkában.”
Isten: az igazodási pont
Az ember istenképe
„A próféták és általában a rabbinikus hagyomány Istene – úgy tűnik – leginkább a maga dicsősé-
gével törődött, mint akit inkább félni, mint szeretni lehet. Nem vette jó néven, ha az emberek túl-
ságosan bizalmasan közeledtek hozzá, sokat emlegetve nevét (vö. Kiv 20,7); sőt azt sem engedte
meg, hogy valaki anélkül közeledjék hozzá, hogy előbb a porig hajolt volna (vö. Kiv 3,5). A szent
szerzők szívesebben beszélnek a büntetésekről, amelyekkel Isten kész lesújtani a törvényét meg-
szegőkre, mint az Ő irgalma megnyilvánulásáról. Ha pedig, végül is, nagylelkűnek mutatkozik Izrael
fiaihoz, ugyanezt nem tanúsítja nemzetek iránt.” Igen nehéz összeegyeztetni az isteni irgalommal
azt a magatartást, amely kegyetlenül lesújt arra a segítőkész emberre, aki a Szövetség Szekrényét
akarja megóvni a földre zuhanástól.
A „történet” – igen szerencsétlen módon – arra oktatja a népet, hogy csak a felszentelteknek és
nem „profán” népnek megengedett a „szent dolgok” érintése. A dolgok, emberi személyek „szent-
ségesítése” eltorzította az emberek Isten-fogalmát: Őt csak messziről, beavatottak (személyek,
tárgyak, helyek) közbejöttével lehet megközelíteni. Ezért „jogos” a szamariai asszony kérdése Jé-
zushoz: vajon hol imádják, hol kell imádni Istent? (vö. Jn 4,20). Jézus válaszával az Isten-ember kap-
csolat alapmagatartását tárja elénk: „igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát” (Jn 4,23).
Jézus rövid „nyilvános” működése során nem arra törekszik, hogy elmélyítse hallgatói lelkében
Jahve nagyságának és mindenhatóságának tudatát, hanem hogy felfedezzék jóságát és az embe-
rek iránti együttérző szeretetét – akkor is, ha ezt nem érdemlik meg. Az emberek szegények (bű-
nösök), törékenyek; telve félelemmel és rettegéssel az Úr előtt. Jézus arra tanítja őket: úgy visel-
kedjenek, mint egy készséges, gyöngéd apa előtt. Isten nem azért teremtette az embert, hogy
szolgaként a porban csúszva dicsőítsék Őt, hanem gyermekeiként örvendjenek mindannak, amit
nekik készített öröktől fogva. A törvénytudók folyton azon fáradoztak, hogy vádat emeljenek a
bűnösök ellen: senki büntetlen nem marad! Jézus Istene: apa, aki tudja, hogy visszajön fia. Ő isme-
ri, hiszen az övé marad akkor is, amikor elcsavarog (Lk 15,11-24).
Máté által lejegyzett örömhír Jézus tevékenységét négy igében jeleníti meg: körüljárni (pe-
raghein), hirdetetni (keryissen), tanítani (didaskein), gyógyítani (therapeuein). Gyakorlatban ez
annyit jelentett, hogy elment az emberek közé, segített azokon, akik testben vagy lélekben valami
nyomorúságot hordoztak. Egyetlen gondja: enyhíteni – különösen a szegény emberek terhein.
Hallgatóiban sohasem a „beérkezett”, a „neki minden lehetséges” benyomását kelti, hanem mint
egy közülük; sőt: mint akinek „nincs hová lehajtania a fejét” (Mt 8,11; Lk 9,57). Jézus továbbviszi –
az Első Szövetségben megnyilvánuló – „köztünk lakó Isten” magatartását. Jahve, aki „szenvedi a
szolgaságot” népével Egyiptomban, sátorlakó a vándorlásban. Nem kívánkozik – a pogányokhoz
hasonló – erőd-templomba vonulni, mint ahogy nem leli kedvét az égőáldozatok füstjében sem.
Isten az Ószövetségben: vándor. Folyton úton van, mint az ember. Jézus „tökéletes Isten-képe”
sem más: kalászt szedeget az éhes vándorokkal; a tikkasztó hőségben megtett út után leül egy kút
kávájára, s elbeszélget a vízhordókkal. Együtt vacsorázik barátaival (szegényekkel, lenézettekkel), s
hogy „belülről” is lemossák az út porát, megiszik velük néhány kupa bort. Ez az Isten, aki szeret –
és szereti, ha őszinte szívvel szeretik: ezért fogadja el a „bűnös asszony” gyöngédségét.
A tökéletes, vagy inkább a teljes életre való törekvésnek éppúgy, mint minden emberi magatar-
tásunknak alapkérdése: kit vagy mit tart az ember élete legfőbb mércéjének? Ki/mi az az Érték,
amelyhez magunkat, terveinket és tetteinket mérjük, illetve amely ítéleteink, értékeléseink
támpontja. Más szóval: „ki a te Istened?”
Visszatérő gondja az embernek, hogy Isten mit „kíván”, mit vár el tőle? Ez a töprengés, kutatás
végigkíséri az emberiség és az egyén történetét, még akkor is, ha tiltakozik Léte ellen. A keresés
nem csupán annyit jelent, hogy létezik-e Isten, hanem mi dolgom vele és viszont.
A kinyilatkoztatás elmondja, mit tegyünk, mit ne tegyünk, és miért. Elmondja Isten mit vár el tő-
lünk, és megmutatja, hogyan javítsuk ki hiányosságainkat. A kinyilatkoztatás a legalapvetőbb kézi-
könyv, egy olyasvalakinek készült vezérfonal, aki majd használni fogja azt – mi magunk, emberek.
Isten a teremtő, mi vagyunk a teremtmények, és senki nem ismeri jobban a teremtés átfogó ter-
vét, mint a Teremtő.
Vajon meg van engedve az alkalmazottaknak, hogy megtervezzék a saját munkaköri leírásukat,
kötelességeiket, és kárpótlási csomagjaikat, ahogyan ők megfelelőnek látják? Meg van engedve
minden állampolgárnak, hogy megírja a saját törvényeit? Nem? Nos, akkor miért lenne nekünk
megengedve, hogy megírjuk a saját vallásainkat? Ha bármire is megtanított minket a történelem,
akkor azok a tragédiák, amelyeket az emberiség önnön személyét követve okozott. Hányan van-
nak, akik zászlójukra tűzve a szabad gondolkodást, vallásokat terveztek meg, amelyek magukat és
követiiket rémálmok mellett kötelezték el a földön és kárhozatra az azután következőkben?
Szóval miért nem elegendő csak jónak lenni? És miért nem elég mindenkinek a maga módján
imádni Istent? Kezdjük azzal, hogy az emberek definíciója a „jó” fogalmáról elég különböző. Néhá-
nyak számára a legfelsőbb morált és tiszta életet jelenti, míg másoknak őrültség és öncsonkítás.
Ugyanígy különböznek azok az elképzelések is, hogy hogyan szolgáljuk és dicsőítsük Istent. Sok-
kal fontosabb, és lényeghez tartozóbb, hogy senki sem sétálhat be egy áruházba, vagy egy étte-
rembe és fizethet egy másik pénznemmel, mint amit a kereskedi elfogad. Ugyanígy van a vallással
is. Ha az emberek azt akarják, hogy Isten elfogadja szolgálatukat és dicsőítésüket, abban a pénz-
nemben kell fizetniük, amit Isten megkövetel. És ez a pénznem az engedelmesség az Ő kinyilatkoz-
tatása iránt.
Az istenkép, a kinyilatkoztatás mindig magán hordja egy kultúra „nyelvezetét”. Ezeket az emberi
vonásokat nem lehet lehántani, hiszen – az isteni sugalmazással együtt – az ember belső felfogá-
sának megjelenítői. A Végtelenről, a Túlról az ember csak véges fogalmakkal beszélhet; az ember
„innen” van, éppen ezért szavaink a Más-világról az E-világ fogalmaival beszélhet. Minden kifejezés
távolabb visz inkább Tőle, mint közelebb hozna. Ahogyan F. Varillon írja: „Veszélyes folyamatosan
és mellékesen beszélni, olyan Istenről, aki csak Szeretet.”
A kapcsolatunk Istennel sokkal mélyebb, mint ahogy – igen gyakran – mi emberek felfogjuk. A
felszínen mozgunk: tesz-vesz dolgainkban; akkor „vagyok kapcsolatban” Istennel, amikor imádko-
zom, jót cselekszem, stb. Létezésem Benne gyökerezik, belőle él: „Benne élünk, mozgunk és va-
gyunk” (ApCsel 17,28). Isten kegyelmében élünk ebben a világban (v.ö. 2 Kor 1,12). A cél ismerete
nagyon fontos, hiszen az emberhez méltó élet alapja.
Az élet céljának ismerete nélkül az emberi lét elveszíti minden értelmét, következésképpen el-
vesztegetettnek tűnik, és az örök élet és boldogság jutalma a következő életben teljesen meg-
semmisül. Ezért bír rendkívüli fontossággal, hogy az ember helyesen válaszolja meg a kérdést:
„Miért létezem? Mi célból vagyok itt a Földön?” „Isten végeredményben nem tesz semmit, csak
ragályosan létezik, és megalapoz más létezőket. Ez abban a tényben nyilvánul meg, hogy mellette
lehetetlen belenyugodnunk a középszerűségbe. Ez a lelki nemesség ragálya.” Az igaz Istennel eltelt
személy nem pedáns, rendkívüli gesztusaival vonzó, hanem éppen egyszerűségével. Egyszerű,
mint maga Isten. A torz istenkép mindig bonyolult, kiismerhetetlen.
Nem csupán a magát hívőnek mondó embernek lehet torz istenképe. A magát ateistának valló
ember legtöbbször olyan „istent” tagad, aki valóban nem létezik. Sajnos igen gyakran hozzájárul az
istentagadáshoz a „hívők” által védelmezett istenkép, amelynek semmi köze Istenhez. Az „istente-
lenekre” szórt átok, fenyegetőzés, ígérgetés mintha semmit nem veszített volna intenzitásából.
Ennek egyik félelmetes megnyilvánulása a „vallás-” vagy „istenvédelme” címén indított kegyetlen
háborúk (mind a mai napig), másik – hétköznapibb – a másként gondolkodók iránti megvetés, gyű-
lölet, Isten büntetésével való fenyegetés. Jézus egy pillanatig sem bizonygatta Isten létét.
A Benne való hit Isten ajándéka, amit mindenkinek felkínál. Hogy ki hogyan „használja, az más
kérdés. A „hívő” és „hitetlen” magatartás azonban abban közös, hogy mindkettő egy tisztulási fo-
lyamat. A cél ugyanaz, csak a z út más: az egyik az igenlésében, a másik a tagadás által tisztul. Csu-
pán egyetlen követelmény van: a becsületesség: bevallani, hogy igenünk még nem egyenlő az
Igennel; a tagadásunk nem egyenlő a Nemléttel.
A lelkisegítés első pontja valójában: az illető legyen tisztában azzal, milyen Istenképpel ren-
delkezik. Igen gyakran találkozunk a félelem, az igazságszolgáltató képpel. Isten, bizony távol van a
valóságtól: egy kor gondolkodásának a képe! Jézus éppen azt az Istent mutatja be, aki örül, ha
gyermekeinek sikerül valamire vinni (Mt 25,14-30; Lk 19,11-27). Az evangélium többször is utal
arra, hogy Jézus a „Lélektől vezetve” cselekszik. Ezzel jelzik, hogy az Isten Lelke az, aki által benső-
séges közösséget él meg az Atyával. Máté (1,18-20) és Lukács (1,35) emlékeztetnek arra, hogy Jé-
zus „a Szentlélek erejéből fogant”, jelezve ezzel annak a bensőséges kapcsolatnak a fokát, amely
öröktől fogva (benne megtestesülését, földi pályáját) átjárta. Amikor megkezdi nyilvános tevé-
kenységét, a názáreti zsinagógában így jelenti be küldetését: „Az Úr Lelke van rajtam, mert fölkent
engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18).
Jézus tevékenysége során – Márk evangéliuma tanúsága szerint – alapvetően erre irányul: olyan
istenkép kialakítása, amely megtisztult a harag, bosszú és áldozatokkal manipulálható Isten fogal-
mától. Jézus korának embere – a vallásos és kevésbé – túl sokat hallott, beszélt Istenről. Jézus las-
san, lépésenként vezeti rá tanítványait: aki a „Szabadítóval” akar találkozni, az „itt van, aki veled
beszél”. Ezeknek a lépéseknek a feladata az volt, hogy átéljék a Krisztussal való találkozás jelenté-
sét. Tehát a Tizenkettő útja fokozatosan jut el Isten titkainak megismerésére vagy kifejezetten „tit-
kának”, a húsvéti titoknak megismerésére.
A személyes közelség, a bensőséges együttlét az Úrral mind azt szolgálja, hogy értsék az Ország
titkait. Nem könnyű igazi értésre jutni: nem elméleti, hanem megélt értésről van szó. Nem úgy
vezet a Tizenkettő útja, hogy bűnbánattal indul, aztán fölfedezik, hogy milyen Jézussal lenni, ha-
nem először kapják a hívást, hogy Jézussal legyenek, aztán az elmélyült együttlét során rájönnek,
menyire sok hiány van még bennük, ahhoz hogy hűségesek tudjanak lenni.
Betegséget okozó és gyógyító Isten-képek:

- bíró-isten;
- halál-isten;
- könyvelő-isten;
- hajcsár-isten;
- rendőr-isten.
Gyógyító Isten-képek:
- irgalmas és szerető Isten;
- élet Istene;
- jó Pásztor;
- termékenység Istene.
Az Isten-titok
Jézus nem erkölcsi parancsok taglalásával, magyarázatával foglalkozik, amikor tanítványait oktatja.
Isten iránti érzékre neveli övéit, mert ez a döntő személyiségük, lelkületük fejlődésében. Ugyanak-
kor feltűnő, hogy Márk szinte alig mondja ki Isten nevét direkt módon. Jellemző, hogy a márki „ka-
tekumenek evangéliumában” az Isten szó vagy az Atya – a többi evangéliumhoz képest – milyen
kevésszer fordul elő. Azért van, mert a pogány környezetben még túl sokat emlegették az istene-
ket: „Sok mindent mondanak istennek, akár égen, akár földön. Sokat tartanak isteneknek, uruk-
nak”. Pál apostol Athénban tett megállapítását – „Szerfölött vallásosak vagytok” – többféleképpen
értelmezik. Egyesek egy kis iróniát látnak benne: a túl sok isten a semmibevevéshez, a közönyhöz
és elközönségesedéshez vezeti a vallásosságot! Lépten-nyomon szájukon hordták, de nem a szí-
vükben.
Mások szerint Pál jól tudta, hogy a város tele van bálványokkal, mégsem azzal fordult az ott ál-
lókhoz, hogy hitük tökéletlen, hanem elismerte vallásosságukat. Sőt, mivel oltárt emeltek az „is-
meretlen istennek”, egy fogódzópontot talált, hogy ezt az ismeretlen istent hirdesse nekik: Jézus
Krisztust. A törekvés mindenképpen arra irányul, hogy hallgatóiban felkeltse a vágyat Krisztus meg-
ismerésére. Márk tudatosan szűkszavú, amikor Istenről beszél. Nehéz akkor Istenről beszélni, ha
rosszat értenek alatta. Inkább indirekt módon tanít: először is építhettek az Ószövetségre, főleg a
Zsoltárokra (mindennapi imádságaik). Ezek kitűnően alkalmasak az Isten utáni érzék nevelésére.
Meg is tanították őket imádkozni. Maguk az újszövetségi írók is gyakran idézik a zsoltárokat. Nem
Istenről kell sokat beszélni, hanem Istennel! Imádkozva ismerjük meg Istent, nem róla vitázva.
Ha most végigvesszük vázlatosan a Márknál előforduló utalásokat, ezekből láthatjuk, hogy mit
vártak el a katekumentől az Istentől vallott felfogás és vele szembeni magatartás dolgában. Abból,
amit Jézus kinyilatkoztatott a Tizenkettőnek, látni, hogy Ő milyen képet ad, milyen vonásokat emel
ki, tart fontosnak Isten felé haladva ahhoz, hogy eljussanak a vele való bensőséges együttlétre.
Előzetes, alapvető szempontok: Mk 1,2-3; 1,10-11. Számunkra a szövegnek ezt a csoportját szin-
te le kell fordítani, hogy Isten kilétéről megtudjunk valamit. Például nézzük meg azt a rejtélyes szö-
veget, amelyet Márk bevezetőül idéz: „Íme elküldöm angyalomat színed előtt.” Istent nem nevezi
meg, csak föllépteti, bemutatja, mint aki a titokzatos kezdő lépést megteszi – de ez pontosan meg-
határozhatatlan. Isten itt érkezőben van, és valaki előtte jár, mint a korabeli nagyoknál volt szo-
kásban. „Készítsétek az Úr útját!”: ez egyszerre érthető és érthetetlen. Íme az önközlő Isten és aka-
rata. „Látta a meghasadt eget”: íme: „Atyátok a mennyben”. És hogyan lép kapcsolatba velünk?
Hogyan érintkezik, és közli magát? „Hang az égből: Te vagy az én szeretett fiam, Benned telik a
kedvem.”. Tehát a kapcsolat a Fián át létesül. Szűkszavú és mégis hatalmas: Mk 3,14.
Éppen ezért Márk leírásában a bűnbánat nem az evangélium elején, hanem a végén található, a
szenvedés próbájával együtt (annak ellenére, hogy Keresztelő János bűnbánatra hívásával kezdő-
dik az Evangélium). 1 Kor 8,5. Várakozást kelt az emberben, mely a katekumen számára ebben van:
Értsd meg: Isten jön! Téged választ, veled kezd valami hallatlan nagyot. A titokzatos kezdeménye-
zés Tőle jön. Fogadd be, figyelj.
Lépések a tisztázáshoz:
- 1,14: Jézus Galileába jött, hirdetve Isten evangéliumát: - tehát Isten az evangélium Istene.
- 1,15: Eljött az Isten Országa – tehát Isten az Ország Istene. Mai nyelven: Isten jó hírt hoz. Hely-
zeted jobbra fordul. Aztán: Isten rendet, Országot jelent. Biztonságot hoz: nála a helyükön vannak
a dolgok. Nem a zűrzavar Istene. Isten nagyszerű, mindent megújító hírrel lép be az ember életé-
be. Örömmel teli hírrel. Eljön újrarendezni dolgainkat. A válaszunk: várakozás és készület = helyet
adok neki magamban, befogadom.
- 1,35: Jézus kora reggel elhagyatott, magányos helyre megy és imádkozik: Isten valaki, akit Jé-
zus imád; Ő, a Krisztus, a szeretett Fiú, akivel megegyeznek, akit hallgassunk Isten felőli dolgokban.
Magatartásunk: figyelem a megnyilatkozóban lévőre!
- 2,7: Ki bocsáthatja meg a bűnöket, ha nem egyedül Isten? – Vajon nem az a jó hír, amivel ér-
kezik?
Talán már látjuk, hogy a pogány mentalitás teljes áttörése valósul meg itt. Ott az isteneket az
ember rendelkezésére állóknak gondolták vagy legalább olyanoknak, akiket manipulálni lehet,
hogy azt tegyék, amit az ember akar. Megadják, amit az ember kíván, csak áldozatot kell nekik be-
mutatni. Ezzel szemben itt az ember az érkező, örömhírrel közelítő, Országot hozó Isten felé pas--
szív, várokozó figyelő magatartást tanúsít. Nem az ember veszi be Istent az országába (hatalmába,
akaratába), hanem fordítva: Isten az embert. Feltűnő, hogy Márk második fejezetétől kezdve kevés
szó esik Istenről. Miért? Mert Jézus működéséről van szó ezután. Az Ő személyén át történik a ki-
nyilatkoztatás Isten országáról, föltéve, hogy az ember az Ő rendelkezésére áll, hogy követi Jézust.
Ő megtisztít minden hamis elképzeléstől, amit Istennel szemben hordunk. Megadja, hogy igazság
szerint ismerhessük meg.
Az itt következő két szöveg döntő a keresztény gondolkodás kialakításában:

- 14,36: „Abba, számodra minden lehetséges. Távolítsd el tőlem ezt a kelyhet! Mégse az legyen,
amit én akarok, hanem, amit te akarsz!” E szavak mögött az az Isten áll, aki számára minden lehet-
séges, mint azt az Ószövetség mutatja: el tudná távolítani a szenvedést, de nem teszi. Tehát? Töké-
letesen rá kell hagyatkozni, mert föltétlenül rendelkezik velünk, érthetetlen utakon vezet, titokza-
tosan, mint Krisztust. A katekumennek túl kell jutnia az antropomorf (emberek formálta) istenké-
pen: mintha szolgálatunkba állíthatnánk, ha pedig nem lehet, otthagyjuk. Az ilyen istentisztelet
pogány. Isten a kezdeményező, egyedül Ő tudja, kit merre vezet.
- 15,34: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ezzel zárul Márk szűkszavú utalásainak so-
ra: a kinyilatkoztatás csúcspontja. – Isten, akinél minden lehetséges, akinek a kezében van minden,
akire teljesen ráhagyatkozunk, nem köteles azt tenni, amit tőle elvárunk. Ő „kifelé” teljesen el-
hagyhat minket, mint ahogyan Fiával tette. A Fiúban ott van a teljes bizalom annak ellenére is,
hogy elhagyja őt Isten, hogy a teljes gyötrelem, keserűség, vigasztalanság és elhagyatottság jel-
lemzi.
A katekumennek tehát figyelnie kell: az út, amelyre lép, nem könnyű. Isten nem biztosít rajta si-
kert siker után. Maguknak a tanítványoknak egy érdekes belső fordulatáról számol be Márk evan-
géliuma. Itt csupán csak arra van módunk, hogy jelezzük: az evangélisták sorra megjegyzik: a kö-
rülállók mind félreértik Jézusnak ezt a felkiáltását, és kijelentik: „Illést hívja!”. Itt nem nyelvi értet-
lenségről volt szó! Nagyon is jól értették, hogy Jézus mit mond. Amit nem fogtak fel, az a tartalom:
Jézus az elhagyatottság, ugyanakkor a legteljesebb bizalom imádságát kezdte el mondani. Nem a
kétségbeesés ez, hanem a legszeretőbb vallomás. Az Atya előtt kimondja mindazt a fájdalmat, ke-
serűséget, amiért jött: hogy magára vegye, magára öltse a legsötétebb fájdalmat, a mi fájdalmunk
legszörnyűbb érzését: Istentől való elhagyottságunkat. A Lélek ihlette ima képes csak elmondani
ezt: még a saját szavát is átadja a Léleknek, annyira egyesül az Atyával (a Szentlélek ihlette zsoltá-
rok szavait imádkozza). A Szentháromság legteljesebb szemlélését jelenti ez számunkra! A követ-
kező pillanatban feltárul a válasz is ugyanettől a Lélektől, mert így folytatódik az ima, amelyet a
kereszten mondani kezdett: „Mégis te vagy a Szent, aki Izrael szentélyében lakik.” Majd később:
„Nevedet hirdetni fogom testvéreim előtt... a tiéd a dicséretem a nagy közösségben, azok előtt,
akik félnek téged... Leborul előtte a pogányok minden törzse, hiszen az Úré a királyság, ő uralkodik
a népeken.” (Zsolt 22)
A teljes dicséret majd a feltámadásban tárul fel. Ezen az úton, vagyis Jézus nyomában eleinte a
sikerek jelentkeznek: mindenki csodálja Jézust. ők is büszkék, tudják, jó mestert választottak. De
aztán egyre csak nehezül a helyzet: mintha Jézus nem értené őket. A kenyérszaporítás után Jézus
nyíltan rájuk kérdez: „Nem értettetek a kenyérből?”
A 8. fejezetben ismét visszatér a kérdés: „Miről beszéltetek az úton? Hogy nincs kenyeretek?
Hát még mindig nem értitek?” Újabb szemrehányások. Újabb értetlenség: „Ezek (a Tizenkettő)
azonban nem értették a beszédet, és féltek őt megkérdezni.” (9. fejezet) A hitújonc mindenkori
felfedezése: először nagy lelkesedés, aztán a kiábrándulás: minden másként van! Semmi romanti-
ka! Kívül vagyunk az evangéliumi üzenet közepéből. Valamit fogunk homályosan, zavarosan, de
magát a „misztériumot” nem. Jézus ugyan a kezdetkor mondja: „Nektek adatott a titok (misztéri-
um) ismerete.” (4,11) – De ezt a misztériumot addig nem érti az ember, míg a Márknál jelzett utat
végig nem járja.
Tudatlanok vagyunk: Istent nem úgy ismerjük, ahogyan kellene. Az örömhírt meghallani, befo-
gadni, nagyon nagy dolog: átváltozni gondolkodásmódunkban: megszabadulni a rossz szemtől
(2,25: kalászszedés). A szabály-merev vallásosság, de az embertárs iránt hideg szeretetlenség
(mindenből tizedet ad a templomnak, de embertársán keresztüllép); az „intelligens kritikák”: akik
soha nem mernek kockáztatni semmit, de másokat folyton bírálnak: „maguk nem teszik, másoktól
elzárják az utat”.
Mindaddig távol vagyunk Isten Országától, amíg nem hat be életünk minden eresztékébe az
evangélium jó híre. Ehhez idő kell, kitartás, hogy lépésről lépésre elsajátítsuk az új gondolkodást,
érzést. Jézus pedagógiájából csupán egy szeletkét vázoltunk fel ezekben a sorokban. Látjuk, hogy
az első közösség nem intézményekkel volt elfoglalva, hanem a felnőttek formálásával (életmódot,
gondolkodást, ítélet- és értékelésmódot sajátítottak el). Mindennek az alapja az az Isten-kép,
amely Jézusban jelent meg.
Jézus Istene
Jézus nem azért jött, hogy félelmetes „isteni jelekkel” ámulatba ejtse az embereket, hanem hogy
megtérésre szólítsa őket. Amikor a farizeusok „égi jelet” kérnek tőle, hogy „próbára tegyék” (Mt
8,11), nem enged kérésüknek: a hatalom mítosza, a teljesítmény, a látványosság nem az Ő útja. Az
eszköztelenség az első lépés az Ő követésének útján. A nagy struktúrák, intézményi rendszerek
gyakran azt az érzést keltik, hogy ezek nélkül nem boldogul, nem megy előre az Evangélium ügye:
Jézus világossá teszi már működése kezdetén, hogy nem ámulatba kell ejteni a világot. A látvány, a
hatalom megnyilvánulásai nagyon félrevezetők lehetnek: az önigazolás, önfelmagasztalás eszközei!
A szegények félnek hozzánk közelíteni, ha hatalmasok vagyunk. Mindannyiszor, amikor a történe-
lem során akár a keresztény közösségek valamelyike, akár maga a keresztény ember átveszi a „vi-
lág” hatalmi tetszelgését, érdektelenné, taszítóvá válik. A keresztény lét egyetlen jogosultsága: ha
éli Jézus életét.
Életprogramja a Hegyi Beszéd. „Az emberi és hívő én, a keresztény személyiség születésére vár
bennünk. Ennek lényeges eleme, hogy az ember decentralizál. Ez azt jelenti, hogy önmagán kívül –
tehát Istenben és az embertársakban – látja és akarja élete értelmét.” Ehhez folytonosan a Mes-
terhez kell magát igazítani és nem a világhoz! „Egy olyan kereszténységre, amely a világ után sán-
tikál, hasonlítani akar hozzá, nincs szüksége a világnak. A világ elégedett, el van telve önmagával, s
ha a keresztények saját önteltségüket állítják vele szembe, senki nem jut sehova” – írja Georg
Schmid svájci evangélikus lelkész, a zürichi egyetem vallástörténeti professzora. Majd így folytatja:
„Aki lemond önállóságáról, s csak utánozni szeretne, azt megvetik, annak véleményét nem veszik
komolyan. A világhoz simuló kereszténység hatástalan, semmi szükség sincs rá.” Amíg a farizeusok
a törvények betűjének ismerői, a jog és az Istenről való tudás bennfentesei, addig Jézus – prófétai
magatartással – mint a Magasságbeli bizalmasa és barátja mutatkozik.
Amikor Jézus arról beszél, hogy Isten „atya”, akkor jelezni akarja azt a bensőséges kapcsolatot,
amelyet létre akar hozni az emberrel. Vö. Gal 4,5; Rm 8,23; Ef 1,5). Ez a bizalmas kapcsolat sejteti.
Valójában Jézus keveset beszélt Istenről – és saját magáról is. Sokkal inkább azon fáradozott, hogy
Isten valósága, kiléte – amennyire az emberi tekintet képes befogadni – az emberek számára fel-
fogható legyen: „Aki engem lát, látja az Atyát”. És mit „látnak”, akik vele vannak: osztozik életük-
ben, magáénak tudja fájdalmaikat, örömüket; nem beszél sokat az irgalomról, hanem gyakorolja
azt (nyíltszívű a bűnös asszonyhoz éppúgy, mint a vendégbarátságát felajánló farizeushoz).
Az ember mindig hajlamos az általa fontosnak tartott „rendet” kivetíteni Istenre. Ez a „rend” a
magunk kényelme, biztonsága. Az a meggyőződés ver gyökeret bennünk, hogy Isten is azt akarja
(azt kell akarnia), amit mi elgondoltunk. Mindez hajlamosított (hajlamosít) arra, hogy csak a mi
kultúránkat, vallásunkat, gazdasági rendszerünket tartsuk lehetségesnek. Ennek végzetes túlhajtá-
sai azok az igyekezetek, amelyek uniformizálni akarják a világot: a boldogságnak, kiteljesedésnek
(vallási, politikai, gazdasági téren) csak azt az útját, modelljét fogadják el „törvényesnek”, amit ők
annak tartanak. A vallásos hit, még inkább Isten (és „törvénye”) nem szolgálhatja érvényesülésün-
ket mások felett.

A jelen koremberének egyensúlyzavarát éppen az okozza, hogy úgy akarja (lelki, szellemi és
anyagi) javait használni, hogy egyrészt kisajátítja, másrészt összezilálja harmóniáját. „A történelem
embere három világot élt meg, jóllehet nem voltak mindig sem békében, sem jól egymással, mégis
az emberi egyéniség alkotói voltak. Létezett az Istenek világa, az emberek és dolgok világa; vagyis
az isteni, az emberi és a földi valóság. Mindegyik rendelkezett egy sajátossággal, törvénnyel, és
sajátos móddal, ahogy közelítettek az Istenek végzéséhez, az emberek szeszélyéhez és a természet
ismeretlen világához.
Vallás, politika és technika: az élet három nagy művészete. A modern ember megalkotta a „ne-
gyedik világot” azt a mesterséges világot, amelyből az istent kizárta, az embert háziasította és az
anyagot leigázta. Ha Isten létezik, akkor alá kell vetnie magát a második termodinamikai törvény-
nek; ha az ember továbbra is fenn kíván maradni, alá kell vetnie magát a technológia elvárásainak;
ha dolgok létre kívánnak jönni, akkor mesterséges lényekké kell válniuk: élelemmé, amit elfogyasz-
tunk, ruházattá, amellyel befedjük magunkat, építőanyaggá, hogy házunkat alkossák, hogy védje-
nek minket.” A világ és minden létező eszközszerűsítése az első elidegenítő lépés. A második: maga
az ember is csak eszköz: a gyenge az erős kezében, a szegény a gazdag kezében, a legyőzött a ha-
talmas kezében. Ez az igyekezet tovább veti hullámait: gondolkodás nélkül birtokolni.
A fogyasztói magatartás beszüremkedett a vallásosságba is. „Az Európában élő emberrel való-
színűleg az történt, mint azzal a beteggel, aki hosszabb időn át ellenőrzés nélkül fogyasztott gyógy-
szereket. A gyógyszer idővel elveszti hatékonyságát. Az európai kultúrában élő ember minden gond
nélkül fogyasztotta és fogyasztja a kereszténységet, iskolai oktatásban, irodalmi alkotásokban, az
istentisztelet során, akár még baráti körben is, de életstílusára mindennek semmi hatása nincs. A
kereszténységet túl sokáig használtuk gondolkodás nélkül.” A hit nem lehet egyike azoknak az esz-
közöknek, amellyel magunkhoz szelídítjük a világot. Akik az emberek segítésére vállalkoznak, óva-
kodni kell a „kézenfekvő” istenkedésektől, kegyes szövegeléstől. A könnyen kimondott „vigasztalá-
sok gyakran inkább megaláznak, s ahelyett, hogy bizalmat keltenének, Isten ellen fordítanak. „Az
istenkérdés a döntő. Az, hogy ennyi iszonyú nyomor láttán miként lehet egyáltalán abban hinni,
hogy a gondviselés irányítja a világot” – írja Helmut Krätzel püspök Isten nem egyenlő a vallási
élményeinkkel.
Élmény-isten: „érezd magad jól”, felpörögve, feldobva, sikeresnek, stb. A lelkisegítésben dolgo-
zó éppúgy, mint bárki a mai világban azt tapasztalja, hogy „Isten? Nem probléma!”. Ez nem annyit
jelent, hogy hitével minden rendben, hanem az egész Isten-kérdés – számára – nem kérdés, nem
érdekes: nem érdekli! „Isten elpárolgott a mai emberek tudatából, az isteneszme alig játszik szere-
pet a társadalom életében, egyre kevesebb ember tesz fel kérdéseket vele kapcsolatban. Úgy tűnik,
a mindenható Istenből eltűnt Isten lett. Látszólag elérhetetlen messzeségbe került, nem csupán
azok számára, akik vallástalannak vagy az egyháztól távol levőnek nevezik magukat. Vallásos em-
berek, az egyház életében részt vevő nők és férfiak is mondják, hogy Isten hívő elfogadása nehéz-
séget jelent számukra.”
Isten emberképe
Az ember emberképe
Az ember folytonos törekvése, hogy „rendet” tesz a teremtésben, elsősorban saját sorai között. Az
ember – minél kevésbé éretlen - a személyisége megoldatlan vonásait, nyugtalanító hiányát kivetí-
ti a másikba. Az érettség alapfoka, hogy ne csak annyit ismerjen fel, hogy itt él mellette egy másik,
hanem hogy ez a valaki más. Ez azt jelenti, hogy nem elegendő Őt megfigyelni és megismerni, mint
valami tárgyat, hanem olyan valakit, aki különbözik a mi kategóriáinktól.
Ha az ember nem „fogja fel” önmaga jelentőségét, még kevésbé a másikat. Így képtelen lesz a
párbeszédre (kommunikációra). Ennek az a tragikus következménye, hogy a párkapcsolatban a
kommunikálást megelőzi a szex: nincs mondanivalójuk sem magukról, sem a másik „ezen túl” nem
fogja érdekelni.
Az ember csak akkor lehet „békében” a világgal, ha belsőleg is rendben van. „A kozmikus har-
mónia függ minden létező belső harmóniájától. Ha a belső béke csak egy egyéni lelki béke (pax
privata) lenne, valójában nem lenne béke. A béke nem magántulajdon, s nem csupán lelki, hanem
testi és társadalmi valóság is. Minden kiveszi részét a két irányultságból: a teremtésből és a meg-
őrzésből (creatio, conservatio), a rombolásból és az egyetemes békéből”.
Az ember harmóniájának megteremtésében sorra épít zsákutcákat, ha csak a külső rendezge-
tésben akarja békéjét lelni. Mint ahogy világméretű abszurditás az az igyekezet, miszerint a világ
békéjének, az emberek elidegenedésének megoldását a globalizációtól várják. A „pánekonómia”
felfogása szerint minden a gazdasági kérdések (hatalmasok által diktált) megoldásától függnek. Az
életnek ez a számszerűsítése nem veszi figyelembe, hogy az embert nem lehet „egységesíteni”.
Attól, hogy a kínaiak és az afrikaiak is farmernadrágot hordanak, nem oldódnak fel egyedisé-
gükből adódó feszültségeik. Amíg az ember eszköz lesz a gazdagodáshoz, addig tovább mélyül bol-
dogtalansága. Éppúgy, mint a béke: amíg a béke csak eszköz (a háború hiánya), hogy az emberek
mind többet „fogyasszanak”, addig mindez újabb háborúk forrása.
Azért említjük a békét, mert nem csupán az ember legalapvetőbb vágya, hanem manipulálásá-
nak is évezredes eszköze. A szent háborúktól kezdve (erőszakkal „üdvözíteni”) a törvényesített
népirtásig: „békeharc” címén munkatáborba hajszolt tömegek, a „haladás, a nép ellenségeinek”
kikiáltott ellenzék bebörtönzése. A temetők csendje is béke: a halálé. Akik hozzászoktak egy dikta-
túra, elnyomó rezsim „rendjéhez” nehezen viselik el a demokráciával járó véleménynyilvánítás,
ellentmondás miatt felmerült feszültségeket. „Nyugalmat akarok, nem szeretem a veszekedést!” –
mondják sokan. A véleménykülönbségek, nézetek mind megannyi kihívás az ember számára: a
dialógust csak úgy sajátíthatjuk el, ha megküzdünk önzéseink, kényelemszeretetünk veszedelme-
sen álszent csábításával. „Békességet akarok”, ami annyit jelent: „hagyjatok tespedni”. Aki nem
tanulja meg kezelni a feszültségeket, hanem elfojtja azokat, az a maga és környezete számára nem
akarja a fejlődést. Nem csupán arról van szó, hogy valami újat hozzunk létre, hanem arról, hogy a
fejlődés feszültségéről lemondani, mint visszafejlődni, degradálódni.
Emberképünk nem merülhet ki múltbeli (gyermekkori) „szép élményeink” ápolásában, nosztal-
gikus visszakívánásában. Aki folyton a múltat siratja, az soha nem él, mert nem éri meg saját maga
jelenét.
Az ember reménye
Nehézségeinket, szenvedésünket nem elnyomni kell, hanem értelmet adni nekik. Más jelentést
kell adni számukra, mint azt a negatívumot, hogy „ennek semmi értelme”. A nehézségek, bajok a
legalkalmasabb „talaj”, melyen lelkiségünk fejlődhet. Ilyenkor átértékelhetjük dolgainkat: mihez és
miért ragaszkodunk? Mit érnek a nagyon féltve őrzött „kincseink”, amelyekhez úgy tapadunk! A
szenvedés átalakíthatja gondolkozásunkat, az emberekről, eseményekről alkotott felfogásunkat.
Mi az, ami megmarad, amit betegség, katasztrófa nem pusztíthat el? Még a halál sem. „Ha szenve-
dünk, nem kell szégyellni magunkat. Azért, hogy szenvedünk sem értéktelenek, alacsony rendűek,
csúnyák, rosszak nem vagyunk! Ellenkezőleg: éppen emberi valóságunk legmélyét, valós természe-
tünket tapasztaljuk meg. Nagy felfedezésünk: törékenyek, valaminek hiányában vagyunk – ugyanak-
kor hordozzuk magunkban azt az isteni valóságot, hogy Isten gyermekei vagyunk, akiket Krisztus meg-
váltott. Ez azt jelenti, hogy alkalmasok vagyunk az átalakulásra, az újjászületésre. Halhatatlanok.”
Társadalmunk – sok közül – egyik hazugsága: akkor érsz valamit, ha formában vagy, aki mindig
aktív, aki mindig győz. Ugyanakkor gyakran érezzük, hogy semmi kedvünk, gyengék vagyunk, min-
dig hiányzik valami és mindig mások győznek. Nem tudjuk minden kívánságunkat, vágyunkat meg-
valósítani, bármilyen sokáig is éljünk. A belső növekedés nem gyors, főleg nem könnyű. Olcsón
csak illúziókat szerezhetünk. A remény nem ábránd, hanem a megküzdött jelen tapasztalatából
születik. A veszteségek, vereségek, sebesülések rengeteg erő, készséget rejtegetnek számunkra.
Nem a veszteségek a kérdés, hanem hogyan reagálunk rájuk. Nekünk kell meghatározni a reakció-
ink természetét: jóra vagy rosszra vesszük őket. Minden szolgálhat növekedésünkre vagy leépülé-
sünkre.
Kétségtelen, hogy a szenvedés földhöz verhet, leteperhet egy megrázó esemény, de nem kell
bezárkózni fájdalmunkba, sértődött énünkbe. Nyíljunk meg Isten felé, hogy az Úr belépjen hoz-
zánk. Imádságom szeretet vallomás lesz, a legbensőbb és egyedül álló pillanata életemnek: Te, aki
egy lettél sötétségemmel, átölelted magányomat és vereségemet, most eljöttél ebben a fájdalom-
ban, hogy egészen átélhessem a Veled való egységet.
Ahogyan a zsoltáros imádkozza:
„Dicsőítlek, Uram, mivel megmentettél,

nem engedted, hogy ellenségeim ujjongjanak.
Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, s te meggyógyítottál,
Uram, a lelkemet kihoztad a halál országából,
megmentettél attól, hogy a sírba szálljak.
Ti, akik szeretitek, dicsőítsétek az Urat, magasztaljátok emlékét!
Mert haragja csak egy pillanatig tart,
jósága azonban az egész életen át.
Ha este sírás látogat is meg,
reggel visszatér az öröm.
Így szóltam magamban bízva: Nem ingok meg soha,
mert jóságod, Uram, szilárd hegyre állított.
De amikor elrejtetted arcodat, megrendültem.
Uram, akkor hozzád kiáltottam,
Istenemhez könyörögtem irgalomért:
Mi haszon származna véremből, hogyha sírba szállnék?
Dicsőíthet a por, hirdetheti nagy hűségedet?
Hallgass meg, Uram, és könyörülj rajtam,
légy az én segítőm, Uram!
Panaszomat öröménekre változtattad,
leoldottad vezeklőruhám és örömmel öveztél körül.
Hogy énekeljen neked és ne hallgasson soha.
Uram, Istenem, mindörökké dicsőítelek!”
(Zsolt 30)
Ha bizalommal hagyatkozunk Istenre, a szenvedés új távlatokat nyit meg számunkra, átalakítja

egész emberségünket. Nem azt jelenti, hogy valami segítséget kérünk: „hátha megsegít”. Teljes
odaadásról beszülünk: jobb kezekben nem lehetek, mint az Övében, így egészen átadom magam.
Másként mutatkoznak a dolgok: távlatot nyernek, megmutatkozik igazi nagyságuk (kicsinységük és

jelentéktelen voltuk). Isten nem eszköz boldogulásunkhoz, hanem a boldogságunk: Benne élünk,
mozgunk, vagyunk. Nem lesz közömbössé számunkra a világ, hanem minden lehetőség arra, hogy
szeressük embertársainkat és így Istent. Megmarad a fájdalom, de nem ostoba és céltalan vergő-
désként, amitől minden áron szabadulni kell, hanem életünk szerves része. Egy vonása énünknek,
amely hasonlóbbá tesz Hozzá, aki „minden teremtmény elsőszülötte: Krisztushoz.
Jézus az elhagyatottságban, amikor – úgymond – egyszerűen csak embernek látszik, testvé-
rünkké lett; de mivel Ő Isten, az emberi közösség életét a természetfölötti testvériség szintjére
emelte: eggyé tett minket önmagával: Én őbennük, te énbennem, hogy így legyenek tökéletesek
az egységben (vö. Jn 17,23). „Hiszen egytől van mindkettő: a megszenteli és a megszentelt is. Ezért
nem szégyelli, hogy testvéreinek hívja őket” (Zsid 2,11).
Mi is gyakran felfigyeltünk arra, hogy Jézus a feltámadás után testvéreinek nevezi tanítványait.
„Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába” (Mt 28,10). A
szenvedésben való egység Krisztussal a feltámadásban való egységet is és egyesülést is jelenti. Ha
a szenvedésben befogadjuk Őt, akkor befogadtuk a feltámadását. A keresztény – bár még a fájda-
lom és halál jeleit hordozza magán külsőleg – bensőjében egy minden múló gyötrelemnél nagyobb
bizonyosságot hordoz: a feltámadásét. Talán a legszebb vallomása ennek a találkozásnak az, amit
Chiara Lubich fogalmaz meg abban az imádságban, amely keresztény mivoltunk legmélyebb titkát,
élteti forrását érinti: „Egyetlen Jegyesem van a földön: az elhagyatott s Jézus; nincs más Istenem
rajta kívül. Benne ott az egész Mennyország a Szentháromsággal és az egész föld az emberiséggel.
Ezért az az enyém, ami az Övé és semmi más. És az Övé az egyetemes Fájdalom, és így az enyém is.
Járom a világot, Őt keresve életem minden pillanatában. Ami fáj nekem, az az enyém. Enyém a
fájdalom, amely most letör. Enyém a mellettem lévő lelkek fájdalma (ez az én Jézusom). Enyém
minden, ami nem békesség és öröm, ami nem szép, nem kedves, nem derűs... egyszóval, ami nem a
Mennyország. Mert nekem is van Mennyországom, de ez az én Jegyesem szívében van. Másikat
nem ismerek. Így lesz ez hátralévő éveimben: szomjazom a fájdalmat, a szorongást, a kétségbe-
esést, az elválást, a száműzetést, az elhagyatottságot, a kínt... mindent, ami Ő és Ő a Bűn, a Pokol.
Így kiszárítom a gyötrelmek tengerét sok mellettem dobogó szívben és a – mindenható Jegye-
semmel való közösség révén – a távoliakban is. Haladok mint a Tűz, mely megemészt mindent, ami
esendő, és csak az igazságot hagyja meg. De olyanná kell lennünk, mint Ő: elhagyatott Jézusnak az
élet jelen pillanatában.” Ezt a döbbenetes mélységű vallomást szerzője kiegészíti, hogy megértsük
mit is jelent a szeretetnek ez az örvénye (a kereszt esztelensége -.vö. 1 Kor1,23): Azt írtam, hogy
„Ő a bűn, a pokol”.
P. Evdokimov így ír: „A Szentlélek már nem köti össze a Fiút az Atyával, és a Fiú érzi ezt a törést,
az elhagyatottságot. Ez a magány a Szentháromságon belül, Isten szenvedése, Isten pokla...” H. U.
von Balthasar szerint az elhagyatott Jézus a pokol és a nem pokol: „(...) Jézus természetesen meg-
tapasztalja a bűnös állapot sötétségét, de ez nem lehet azonos azzal, amit a bűnösöknek (az Istent
gyűlölőknek) kellett volna megtapasztalniuk (...), mégis ez mélyebb és sötétebb annál, mert a hi-
posztatikus isteni kapcsolatok mélységében történik, melyet a teremtmények elképzelni sem tud-
nak.”
Az embernek nem adhatunk reményt anélkül, hogy szembe mernénk nézni a fájdalom, kudarc
és halál tényével. Jézus Krisztus nélkül nézni a bűn és a halál örvényébe a legkockázatosabb és leg-
embertelenebb dolog. Csak az evangéliumok – szinte gyermekien egyszerű – szövegei a Szentlélek
vezetésével tárják fel előttünk a járható utat. Az első keresztény közösségtől fogva napjainkig őriz-
te a kereszténység ezt a forrást, amelybe időnként próbálnak mindenféle tetszetős maszlagot be-
ledobálni. Az Evangélium Jézus Krisztusa maga a forrás: nincs szükség ezt a forrást sem „édesíteni”,
sem „illatosítani” valamiféle keleti varázsfüvekkel.

Minden Isten-közelítésnek megvan a maga útja, s azt nem kell keverni másokkal. Divatos histó-
riák özönét zúdítják az emberekre, amikor Jézus személyét kikezdve arról harsog a média, hogy
nem halt meg a kereszten, hanem csak tetszhalott volt, aztán fölébredt, Indiába ment. A keresz-
ténység lényegét nem értik ezek a személyek. Mások végletekig menve, „átértelmezik” utolsó kiál-
tásának jelentését: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” (Mk 16,34, Mt 27,46).
Ez a fájdalmas kiáltás egyben vallomás, amely a 22. Zsoltárban bontakozott ki:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el,

miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől?
Szólítlak nappal, Istenem, s nem hallod,
szólítlak éjjel, s nem adsz feleletet.
Mégis te vagy a Szent,
aki Izrael szentélyében lakik.
Atyáink benned reménykedtek,
reméltek, s te megszabadítottad őket.
Hozzád kiáltottak és megmenekültek,
benned bíztak és nem csalatkoztak.”
(Zsolt 22,2-6)
A fentebb említett Chiara Lubich említi, hogy egyszer felkérték, hogy tartson előadást. „És miről
fog beszélni?” – kérdezte tőlem (a felkérő). „A szeretetről” – válaszoltam. „És mi a szeretet?” –
tudakolta kíváncsian. „A keresztre feszített Jézus” – feleltem. Sem Jézus Krisztus személyét, sem a
történelmet nem érti, aki megmásítja a kereszt halálos drámáját. Szeretni ennyit jelent: élni Jézus
Krisztust. A remény sem más: élni Jézus Krisztusban. Ő az ember múltja, jelene és jövője. Csak Is-
ten képes egyesíteni, ami „szétszóródott” létünket.
Ezért életünk, sőt az egész történelem nem más, mint Krisztus-esemény, az üdvösségünk törté-
nete. Csak ez a szemlélet ment meg az atomizálódástól, széteséstől, amely önmagunkkal való
meghasonlásához vezet.
Páratlan és páros
A következőkben nem a házasságról lesz szó, még ha egy sajátos szempontból is közelítjük meg az
ember önmagáról alkotott felfogását. Másokhoz tartozás igénye, a társkeresés elemi vágyunk.
Azonban nem mindegy, hogy milyen módon éljük meg másokkal való kapcsolatunkat.
Szeretni annyit jelenti, mint lélekben növekedni. A lelkiélettel kapcsolatban gyakran elhangzik a
kérdés: a házasság gátolja, vagy erősíti a lelkiéletet? Azt hiszem, nem egészen jól közelítjük meg a
dolgokat. Ha a házasságra azért gondol valaki, mert az egyedüllétet nem bírja elviselni, ott valami
hiba van. Azért kötni össze életemet egy másik személyével, mert így kényelmesebb, könnyebb
elviselni az élet gondjait-bajait, még messze van attól, ami a házasság igazi feladata.
N. Későn szánta rá magát a házasságra. „Tudja olyan rossz volt, amikor munka után hazamen-
tem abba a nagy üres lakásba. Hiába kapcsoltam be rádiót, televíziót. Egyedül féltem. Szerettem
volna valakinek vacsorát készíteni, megkérdezni, fáradt-e? Érti? Ne csak a magam csoszogását és
sóhajtását halljam. Féltem is már egyedül: hamar kifigyelik, hogy itt egy magányos nő él, s ahhoz
hamarébb betörnek. Na meg telnek az évek: hirtelen rosszul leszek, s az sincs, aki orvost hívjon.
Napok múltán törik rám az ajtót.” Csupa „logikus érv” – egy bejárónő, inas alkalmazása mellett, de
nem a házasságra. A párkapcsolatban az első megtorpanást éppen a saját korlátaink felismerése
jelenti. A másik kérdései, elvárásai konkretizálják és néven nevezik – igen gyakran akaratlanul -
gyengeségeinket, lehetőségeink határait. A párkapcsolat növeli bölcsességünket és ismeretünket –
elsősorban a magunk életével kapcsolatban. Mindez rizikót is jelent: nem tudok kibújni valósá-
gomból, vállalnom kell valóságos magamat – s ezt a létező ént kell elfogadnia. Azért párkapcsola-
tot említünk, mert itt jut el két személy egymás ismeretének azokba a mélységeibe, ahol egy idő
után felfakadnak énünk legmélyebb szálait alkotó indítékaink, érzéseink mozgatói.
„Házasságban élni annyi, mint kitárulkozni, nyílt kártyákkal játszani” – írja Albisetti doktor,
majd így folytatja: „Miközben a világ arra tanít, hogy rejtsd el igazi érzéseidet, főként gyenge, nem
szép, negatív oldaladat, ezzel szemben az én felfogásomban a házastársaknak hitelesnek kell lenni:
felajánlják egymásnak gyengeségüket, keresve hogyan tudnák ezeken túllépni. Az én elgondolá-
som szerinti szerelemben nincsenek megalkuvások, zug-járatok. Persze mindez azzal a kockázattal
jár, hogy sebesülünk, vagy éppen elárulnak bennünket. De megéri.” Tegyük hozzá: csak így lehet-
séges szeretet-kapcsolatról beszélni. Nem a másik tökéletességeit, hanem azt a törekvését becsü-
löm, amellyel vállalva önmagát nem sebeibe temetkezik, nem hazudja azokat, hanem kész meg-
osztani mintegy gazdagságát.
A szeretet méltóságot, teljességet jelent abban az értelemben, hogy nem azt kívánja, hogy a
másik szolgalelkűen fogadja el őt, hanem egy cselekvő magatartást vár tőle: a kapcsolatuk általi
kölcsönös kiteljesülést, érést. A párkapcsolatban a szeretet nem csupán elfogad, hanem választ;
nem a benne lévő ürességet tölti be a szexuális kapcsolat, hanem jelenti a saját és a másik tisztele-
tét. Aki képtelen magát tisztelni, elfogadni, az a maga ürességét fogja kárhoztatni és követelni a
másikkal való kapcsolatában. Gyakran összekeverünk alapfogalmakat: a gyerek kívánsága nem
egyenlők a jogaival. A szexuális vágy nem jelenti, hogy valaki érett a szeretetre. Amíg valaki nem
ismeri önmagát, addig képtelen megtanulni szeretni másokat: csak eszköznek tartja azt.
Egy fiatalember vallomásából: „Képtelen lennék egyedül lenni. Ha vége egy kapcsolatnak, akkor
nekem azonnal szükségem van egy másikra. Egyedül elviselhetetlen vagyok. Ha van mellettem va-
laki, akkor megnyugszom: van értelme az életemnek.” Nem próbálta még, hogy néhány hónapra
egyedül maradjon? – kérdem. „Nincs értelme. Olyankor vadállat vagyok. Nem találom a helye-
met!”
Mi az oka, hogy egy, másfél évnél tovább aligha bírják a legszebb kapcsolatai sem? „Nők egy idő
után zárkózottá válnak, önzővé. Én művész ember vagyok. Nekem tér kell, mozgás kell. Sok ember-
rel kerülök kapcsolatba. A kapcsolataim ettől mennek tönkre: egyik nő sem képes megmaradni
rugalmasnak: szeretnék, ha egy idő után otthonülő lennék.” Minden hivatás végső döntése előtt –
így a házasság előtt is – legalább egy félévet, évet magányban kellene tölteni az embereknek.
Próbálja ki: el tudja-e önmagát viselni? Aki önmagának elviselhetetlen, az mást sem tud hosszan
hordozni. Naiv ostobaság, hogy a házasságok tartósságát, vagy éppen krízisét folyton a fizikai or-
gazmus képességében, funkciózavaraiban keresik ma folyton az ún. szakemberek. A szexuális kap-
csolat éppúgy, mint a kedvenc étel undorító, dühítő lesz, ha mi éppen nem vagyunk magunknál. Az
emberi kapcsolatok csak akkor elviselhetők, ha önmagunkkal rendben vagyunk. A patologikus
egyének őrjöngnek, ha egy rendezett teret látnak: addig nem nyugszanak, míg szét nem vernek
mindent. Aki önmagának hazudik, azt nagyon zavarja a másik ember tisztessége.
„Vajon találok magamnak rendes társat?” – kérdezte valaki. Inkább így tegye fel a kérdést:
„Van-e bennem annyi emberség, hogy tudom őt szeretni?” A személyes növekedés tesz bennünket
képessé, hogy bármilyen szinten normális kapcsolatokat hozzunk létre. A házassághoz kapcsolatuk
a szeretet jelentésének kifejtését. Szeretnénk eloszlatni azt a tévhitet, hogy a szeretet az ösztönös
vonzódás fellépésével egyenlő. „Nincsenek elhibázott férfiak és elhibázott nők – mondja Albisetti –
Az lehet elhibázott, hogy milyen szinten választunk, cselekszünk, élünk. Csak az értelmünk vagy
csak a testünk vett részt a döntésben. A kiindulópont ez: szembesülök önmagammal, elismerem
neurózisaimat, igyekszem azokat átformálni, felülmúlni. Csak ezen az úton fogom megérteni, hogy
mit jelent szeretni”.
Az érett személyiség jellemzője, hogy tudja, hogy szenvedés nélkül nincs élet. A szenvedés a
növekedés feltétele. Természetesen igen sok gyötrelmet okoznak elhibázott viselkedéseink, bete-
ges képzelgésünk, irreális elvárásaink. De ez is mind mi vagyunk. Megszerzett értékeink egy idő
után megkopnak, még a legtisztább élményeink sem tartósak: valahogy egy idő után minden színét
veszti. Mi is lenne, ha mindent meg tudnánk tartani. Igen: veszteségeink új utakra hívnak, gazda-
godásra, próbálkozásra. Nem barátainkat, kapcsolatainkat kell lecserélni, hanem a megszokásból
való tetteinket, gesztusainkat kell új tartalommal megtölteni. Ne az élményeinkért aggódjunk, ha-
nem a másik személyért.
„Tudja, mindig olyan jót imádkoztam, amikor hajnalban felkeltem. Valahogy úgy éreztem: csak
Isten van és én. Néhány éven át úgy éltem, hogy Isten a tenyerén hordott. Most minden sivár: Isten
lefordította tenyerét. Úgy érzem, hogy csak én kapaszkodom belé, ragaszkodom hozzá. Nincs íze az
imádságnak: nem igaz, amit mondok. Mintha fűrészport forgatnék a számban.”
„A legkisebb gyerekünk négy éve házasodott. Egyedül maradtunk, s nem is bántuk párommal.
Mindent újra rendeztünk otthon. Olyanok voltunk, mint valami új házasok. Nagyszerű volt minden.
Egy ideje azonban egyre többet zsörtölődünk. Folyton útban vagyunk egymásnak. Olyan ideges
leszek, amikor már meghallom, hogy a férjem reggel felkel és kimegy a fürdőszobába. Minden kez-
dődik elölről: neki soha nincs a helyén semmi. Én is útban vagyok neki. Bevallom, sokszor ugyanezt
érzem, s nagyon szégyellem magam.”
A két fenti vallomás – látszólag – egészen más területet érint. Látszólag! Ami az Istenkapcsola-
tot illeti: folytonos növekedésre hív. Imádkozni – később bővebben látjuk – nem lehet úgy, hogy
élményeinkre hivatkozunk. Semmiféle személyes kapcsolat nem állhat meg a bennünket betöltő
örömélmény szintjén. A szeretet, a személyi kapcsolat nem statikus, hanem élő, folytonos változá-
sokon átmenő valóság. Tűz, amely égni akar, hogy éltessen.
Lélekben való lelki segítés
Azzal is kezdhetném, hogy igen kényes témához érkeztünk. A Lélekben való megújulásról szólva – a
különböző keresztény közösségekben – többekben valamiféle kínos ellenkezés, szégyenkezéssel és
tiltakozással vegyes érzések merülnek fel. Minden rossz élmény, tapasztalat – különösen vallási
téren – nagyon érzékeny sebet hagy bennünk. Nem kívánok a Lélekben való megújulás jelentéséről
szólni. Itt csupán a különböző lelkiségi közösségekben gyakorolt lelkisegítés gyakorlatához kívánok
segítő szempontokat nyújtani.
Élmény és valóság
A lelki közösségek lényege nem más, mint amit Jézus mond: „Ahol ketten vagy hárman együtt
vannak nevemben, én ott vagyok közöttük”. Ezt a közösséget alkothatja egy család, vagy néhány
Isten szeretetében találkozó ember. Jézus köztünk való jelenléte már a Lélek megnyilvánulása,
hiszen az apostol mondja: csak a Lélekben mondhatja ki bárki, hogy Jézus az Úr. Nem szabad Isten
lelkét kisajátítanunk, hogy csak a mi csoportunkban lehet jelen. Nagyon jó lenne, ha a csoportok
vezetése körbejárna, hogy mindenki megélhesse a „családfő” szerepét. Segítsünk felnőni másokat
is, s ne kössük egy emberhez ezt az egyszerű és mégis nagyon szép szolgálatot.
A Lélekben való együttlét önmagában erőt ad, bátorít. Azt azonban nem szabad elfeledni, hogy
emberek vagyunk, s mindannyian hordozunk nem könnyen elviselhető gyengeségeket és nagysze-

rű értékeket. Ezek a sajátosságok gyakran összeütköznek mások „hozományával”.
Nem csupán a szegénységeink jelentenek gondot egy csoportban, hanem a gazdagságaink is.
Képzettségünk, jártasságunk tudatában feljogosítva érezzük magunkat, hogy másokkal összevitat-
kozzunk, keményen kimondjuk nézeteinket. Minden egészséges közösségben helye van a tisztes-
séges, másokat nem sértegető véleménynyilvánításnak. Ugyanakkor ez az alkalom, hogy gyakorol-
juk Krisztus által adott életprogramot: „Senkinek nincs annál nagyobb szeretete, mint aki életét
adja barátaiért”. Amikor nézetemet, meglátásomat feltárom a közösségben, akkor merjem azt
„odaadni”, vagyis lemondani is róla. Ha mindannyian így teszünk, mintegy meghalunk magunknak,
hogy Krisztus éljen közöttünk. Ez segít túl az érzelgősségen, a sértődékeny duzzogáson, érvényesü-
lésvágyon. Krisztus érvényesüljön közöttünk.
Ha csak azért jövünk össze, hogy valamelyikünk akarata érvényesüljön, mondhatunk akármit, az
nem a Lélek műve lesz. Isten nem egyenlő a lelki élményekkel. Jelenlétét nem az elragadtatott ima
bizonyítja vagy biztosítja! A garancia nem más, mint az Ő maga, ha Nevében vagyunk együtt. Ne-
vében együtt lenni pedig nem más, mint ráhangolódni teljesen az Ő szavára, magatartására. Min-
dig egyszerű, nyitott szívvel. Szegényen: nem valamit akarunk (adományokat, élményeket), hanem
Őt magát. Mint Assziszi Klára, amikor felkereste Ferencet, aki megkérdezte tőle: „Mit akarsz, lá-
nyom?” Klára csak ennyit mondott: „Istent!” Ne érjük be kevesebbel mi sem. Imádkozzuk a zsol-
tárt: „Istent, az éli Istent szomjazza lelkem!” Azt az Istent, aki van és nem azt az istent, akit kitalál-
tam, vagy zsebben hordozok, mint valami talizmánt. A lelkibetegségek gyökere a hamis istenkép. A
vallások közötti veszekedés amiatt van, hogy folyton a másik tévedéséről beszélünk. Ha Isten sze-
retetéért könyörgünk, ha hozzá igazodunk, képesek leszünk normális párbeszédre. Nem kell a val-
lásokat összekeverni, egymást áttéríteni. Keresd Istent azon az úton, amelyen megismerted. Sze-
resd Őt még jobban, s szeresd felebarátodat még jobban. Ez vezet Isten igazi ismeretéhez.
„Nem érzem Isten jelenlétét – panaszolta valaki, majd így folytatta –, pedig megtérésemkor
minden lángolt körülöttem bennem. Elhagyott? A csoportvezetőm azt mondta, higgyek jobban.” A
hit Isten ajándéka. Ha valaki azért szenved, mert „nem tud hinni” az már a hit kezdete. Nagyon
veszedelmes valakit szemrehányással illetni, mert nem elég erős a hite.
Különösen olyankor hangzik el ilyen vád, ha valaki kér valamilyen ajándékot, s nem nyeri el.
„Nincs elég hited” – kapja a szemrehányást a gyógyulásáért hiába esedező beteg. Hiába? Minden
igazi gyógyulás az ember legmélyéből indul el. Helytelen látványos változásokra terelni az emberek
figyelmét.
A pszichés zavarokkal küzdő vagy túlérzékeny személyek hajlamosak a szélsőséges megnyilvá-
nulásokra. Számukra az „átélés” fizikai tapasztalat, élmény keresésére irányulhat. Erőszakkal (és
kétségbeesetten) igyekeznek ugyanazt megélni, amit másokon tapasztaltak. A rendkívüli megnyil-
vánulásokat inkább fékezzük, tegyük diszkrétté, mintsem erre kerüljön a hangsúly.
Alázattal és tisztelettel közelíts

A Lélek ott fú, ahol akar. Ezt minden lelkiségi vezetőnek, csoportvezetőnek, szolgának tudnia kell.
Ne erőszakoskodjunk másokkal a Lélek nevében! Pál visszaküldi „gazdájához” a szökött rabszolgát,
Onezimuszt. Sokan háborogtak már ezen, sőt a kereszténység szemére vetik, hogy szentesítette a
rabszolgaságot azzal, hogy engedelmességet hirdetett. Ostobaság.
A felszabadulásra szolgának és úrnak egyaránt meg kell érni. A legtöbb forradalom azért bukott
el, mert a forradalmárok – bár „jót akartak” – nem vették figyelembe, hogy a tömeg még nem
érett meg a gyors változásokra. A választott nép negyven esztendeig vándorolt a pusztában. Nem
voltak alkalmasak – még Mózes sem – az Új Ország benépesítésére, még telve volt lelkük a fáraó
országával. A fogság évszázadai alatt beléjük ivódott a szolgaság lelke, mindaz, amit Egyiptom je-
lentett: istenek, varázslatok, erőszak. Isten tiszteletben tartja az ember szabadságát, ezért ember
se vegye át a másik akaratát, döntését.
K. istenkereső, egyszerű munkásember. Készséggel kapcsolódott egy megújulási csoporthoz. Ő
Istent kereste, nem valami élmény után vágyott. Szerette volna hitét komolyan megalapozni. Egyik
összejövetelen eléje állt a csoportvezető két társával: „Akarod-e elnyerni a nyelveken való beszéd
adományát?” K. meglepődött az ajánlaton, s csak ennyit mondott: „Nem érzem magam felkészült-
nek ilyen tapasztalatra”. A vezető keményen megrótta: „Te elutasítottad a Szentlelket!” Azóta ke-
rüli a csoporttal való találkozást. Kétségei vannak: emberek rendelkeznek a Szentlékek felett?
Súlyos sérülést (traumát) okozhat az ostoba beszéd, fenyegetés, ha az illető személyt már kü-
lönben is megtörte az élet. Ki jogosít fel bennünket arra, hogy fenyegetőzzünk, isteni ítéletet hir-
dessünk? „Megtört nádszálat nem zúzza össze, a füstölgi mécsbelet nem oltja ki” – mondja már a
prófécia az eljövendő Szolgáról. Jézusban ez teljesült. A Lélek szolgálatra hív és fel kell hagyni a
térítésnek azzal a visszataszító magatartásával, amely annyira idegen az evangélium szellemétől.
Jézus nem engedte, hogy tanítványai megfenyítsék az őket be nem fogadó falvakat.
Nagyon fontos, hogy a lelkiségi csoportok vezetését autentikus személyek végezzék. Autentikus
nem az, aki önmagát felruházza valamiféle hatalommal. Nem az, aki – valós vagy vélt – lelki ado-
mányban részesült! Legyen hiteles vallásismerete, legyen tanulékony és engedelmes abban a kö-
zösségben, amelyhez tartozik. A Lélek adományának célja Krisztus testének építése. Aki bomlaszt,
ellenségeskedést szít, nem lehet Istentől! Az ilyen ember maga is megbomlott bensőjében: a ha-
talmat, önmagát akarja érvényesíteni. Az ilyenek akartak varázsló erőt vásárolni az apostoloktól.
Aki nem képes engedelmeskedni a közösségben, tanulni a Lélek azon adományaiból, amelyet az
Egyházban kiárasztott, az ilyen ember képtelen maradandó közösséget építeni. Zavart támaszt:
összekeveri a maga belső indulatait, „jóhiszemű haragját” Isten üzenetével. A lelki betegség szülő-
je, ha félelmeket gerjesztünk másokban azáltal, hogy a bennünk lévő megoldatlan és feldolgozat-
lan nehézségeket kivetítjük Istenre.
Z. folyton a fiatalok szexuális aberrációi miatt harsog „az Úr nevében”. Az Úrtól kapott „üzene-
tekben” Szodoma és Gomorra kénköves poklát idézi. Beszéde haraggal, gyűlölettel teli. Látszólag
persze mindez „Isten figyelmezeti üzenete”, aki már alig tudja magát türtőztetni a diszkókban és
máshol folyó szörnyűségek miatt. Z. világ életében félt a szexualitástól: szennynek tartotta. Köte-
lességből nősült: „amikor ott volt az ideje” az apja kijelölte a jövendőbelit. Családi élete hideg,
számító. Vasfegyelmet tartott: az érzelemnek nem volt helye. Gyermekei, mihelyt lehetett ott-
hagyták a családi otthont. Apjuk vallását megtartották, mert azzal fenyegette meg őket, hogy ha
nem vesznek részt az általa vezetett összejöveteleken, kitagadja őket a – jelentős – örökségből.
Istenképe: zsarnok, türelmetlen, fenyegető. Személyisége: kényszeres felszín, de lehetséges, hogy
valójában egy elrejtett skizoid emberrel van dolgunk. Erre utalnak mélyre temetett, de időnként
felszínre törő homoszexuális attitűdjei.
A homoszexuálisokról (az ő próféciájában „mocskosokról”) szólva részletesen ecseteli a rájuk
váró pokolbeli kínokat. Gyermekkori komplexusát éli ki ezekben az üzenetekben: nevelőapja meg-
tűrte mint „zabigyereket”; folyton megalázták, ha sírt, megverték. „Hálával gondol apjára, aki na-
gyon megverte, amikor őt kamasz korában rajta érte azon a mocskos bűnön” (maszturbált). Így
„nevelték”.
A kimondatlan és elnyomott érzések, vágyak könnyen felszínre törnek vigyázatlan pillanatok-
ban. Közösségi, szabad imádkozás kioktatássá, üzengetéssé torzul, ha a csoportvezető nem eléggé
figyelmes. Egyik összejövetelen „imádság” formájában mondták el a helybeli egyházi vezetők vélt
és valós hibáit, máshol pedig „az Úr mondja a közösségnek” beszélték ki egyik-másik tag intim dol-
gait. Azonnal le kell állítani az ilyesmit. Egyrészt méltatlan akár Istenhez szólni ilyen módon, akár
Nevében lerángatni mások rongyait. „Amit a legkisebbnek tesztek, nekem teszitek”. A cél nem
szentesíti az eszközt. S ha már itt tartunk: a magunk nyomorúságáról is diszkrét módon beszéljünk.
A lelkiségi találkozásokon szokásos tanúságtétel nagyon fontos: az Úr iránti hála kifejezése és báto-
rítás, hogy Isten a nagy nyomorúságban is hűséges hozzánk. Erről és ne személyekről, a bűneink
aprólékos részletezéséről szóljon a beszéd. Egyszerűen, hálaadással szóljanak.
A tanúságtételek hangneme már többeket megrémisztett: mi lesz, ha nekem is ki kell állnom, s
elmondanom viselt dolgaimat. Soha ne erőltesse a csoportvezető, vagy bárki az ilyen kitárulkozást.
Bizonyos lelki alkatú emberek iszonyatos kínt állnak ki, ha mások elé ki kell lépniük. Könnyen sok-
kos állapotba kerülnek a kétségbeeséstől. A szorongásos személy kezéből csöpög a veríték, ha tud-
ja, kezet kell fognia majd valakivel. A lelki összejövetelen való erőszakoskodás, Isten nevében való
erőltetés nagyon rossz hatást vált ki. Tartsuk tiszteletben az illető gyógyulásának ritmusát.
A tanúságtételek legyenek spontán, rövid és egyszerű hálavallomások, s vegyük elejét a maga-
mutogató (exhibicionista) és szinte már patológiás kitárulkozásoknak. Egyik összejövetelen a hála-
adást addig nem fejezték be, amíg mindenki nem mondott imádságot. A csoportvezető – jó példá-
val presszionálta a résztvevőket – már vagy ötször mondott lelkendező allelujákkal teli dicséretet.
Még mindig volt 2-3 ember, aki nem vette észre, hogy addig innét nem szabadulhat, amíg nem
mond hálát „ezért a csodálatos, nagyszerű” élményért. Két órán át gyötörték a népet. A húszegy-
néhány résztvevőből a következő találkozón már alig jelentek meg tízen: elegük volt a tortúrából!
A csoportvezetőnek kellő lelki érettséggel (és érzékenységgel) kell rendelkeznie, hogy a jelenlévők
alkalmasak-e a nyilvános szereplésre, valóban „jelen” vannak, vagy csupán ott vannak.
Gyakran egy-egy összejövetel semmitmondó, üres szócséplés. Mindenki el van telve önmagá-
val. „Gazdagok”: nincs szükségük semmire. Csak a szegényt töltheti el az Úr. A szegény az, aki tu-
datosítja nincstelenségét, eszköztelenségét. Ez a csoportvezetőre is vonatkozik. Persze ez soha
nem jelentheti azt, hogy készületlenül, folytonos rögtönzéssel vezetünk csoportot.
Avilai Szent Teréz óv a buta, tanulatlan lelkivezetőktől. Aki nem képes tanulni, nem mélyül el
azoknak a tanításoknak a gazdagságában, amellyel Isten megajándékozta népét, hogyan fog máso-
kat tanítani? Ne hárítsunk Istenre emberi üresfejűséget és korlátoltságot. Néha megkérdem egyik
másik csoportvezetőtől, hogy mit szokott olvasni? Nagy részük vagy semmit, vagy csak szirupos
lelki ömlengéseket, vagy kétes értékű fércműveket. Bibliát alig, komolyabb lelkiségi írásokat, nagy
misztikusok, szentéletű teológusok írását alig. „Engem a Lélek tanít, nincs szükségem mások fir-
kálmányaira. – mondta valaki nagy öntudattal. Azt elhiszem, de ön sikeresen ellenáll neki – mond-
tam – hiszen még a Bibliát sem szokta kezébe venni, csak a saját kis brosúráját”.
A tanulékonyság hiánya szűklátókörűvé teszi a csoport tagjait: a csoportvezető követői lesznek,
s nem Istené. Lehetséges, hogy bibliai idézeteket hadarnak, de ezek önmaguk nézetének igazolását
szolgálják, s nem hagynak teret magának a Léleknek. Az ilyen magatartás félelmet, elzárkózást –
óhatatlanul – kirekesztődést szül. „Az én bibliámban ez van” – mondta valaki egy kis füzetkét mu-
tatva: az Írásból kiragadott, „alkalmazott” idézetek válaszoltak mindenre. Képtelen bármiféle pár-
beszédre. Isten szavára hivatkozva zárkózik el a józan ész követelményei elől. A nagy baj, hogy
ugyanakkor gonosznak, bűnösnek ítél mindenki mást, aki nem úgy veszi az utat, mint ő. Ez a lelki-
szellemi beszűkülés leépíti az illetőt és közösséget.
Hogy mégis sokakat vonzanak ezek a kizárólagos csoportok? Az ok igen egyszerű: a materialista
felfogásnak igen kedvez: néhány definícióba, gyakorlatba belepréselhető a vallásosság. Ezek elvég-
zése „biztosítja” az üdvösséget. A szabadság sokakat zavar, mert az felelősséggel jár, mindig újabb
kihívást jelent. Sokan úgy gondolják, hogy „Istennek eleget kell tenni”, s ha bizonyos gyakorlatokat
elvégeztek, akkor minden rendben van. A vallásban olyan biztonságot keresnek ebben a gyorsan
pergő világban, ahol – észrevétlenül – Isten eszközzé válik kezükben. A vallásgyakorlatok a meg-
nyugvás, az önelégültség (önvédelem, biztonság) eszköze, amely felett Isten őrködik. Csakhogy ez
az istenkép semmiben sem különbözik egy biztosító intézet programjától: Istent az ember „kötele-
zi” boldogsága védelmére. Persze csak azok élvezhetik ezt, akik a csoport tagjai.
Visszaérkeztünk a kezdeti kérdéshez: a lelki egészség alapja az az istenkép, amelyről a Biblia
mondja: „az élő Isten”. Minden hamis, manipulált és manipuláló magatartás visszaüt az emberre. A
helytelenül értelmezett, csak érzelmekre, élményre koncentráló vallásosság reménytelenségbe,
kétségbeesésbe vezet.
Az isteni dolgokkal foglalkozva is meg kell maradnunk emberségünk ismeretében és tudatában.
Ez a csoportvezetőknek nagy felelőssége. Ezt szem előtt tartva kell Isten ezernyi módon felkínált
gazdagságából meríteni tanulékony, nyitott szívvel. Bármely lelkiségi csoportról van szó, soha nem
szabad azt kizárólagosnak tekinteni: ha valaki úgy látja, hogy az az út, amelyen én örömmel járok,
neki is megfelel, akkor jöhet velem, velünk. Semmi erőszak! Segítünk, ha igényled, de érezd maga-
dat szabadnak.
Isten gyermekeinek szabadságát ne vegyük el senkitől, hiszen ebben születik a hit igazi öröme.
6. A lelkivezetés
A lelkivezetést nagyon sokan ma már csak hírből ismerik. Talán túlzásnak hat ez a kijelentés, de ha
megkérdezünk vallásukat gyakorló embereket, igen sokan csak annyit tudnak róla, hogy valami
lelki segítség, tanácsadás. Számosan vannak, akik – bár magukat hívő embernek tudják – igencsak
negatív ítéletet fogalmaznak meg: különcködés, a „szép lelkek” hobbija, stb.
Csak mások közreműködésével válhatunk önmagunkká. A szeretet csak akkor gyullad fel a
gyermek szívében, ha valaki szeretettel hajol föléje. Bármekkora sikereket ér el valaki hivatása
gyakorlásában, igazán boldog (beteljesedett) akkor lesz az ember, ha megérzi, hogy értékeit elfo-
gadják. A személyiség kibontakozásában elengedhetetlen szerepet játszik, hogy létünk kezdetén
befogadó vagy elutasító, biztonságot nyújtó vagy folytonos bizonytalanságot (változást, személyte-
len „ellátást”) sugallnak azok a személyek, akik körül vesznek minket.
Az én-tudat a te-kapcsolatban születik meg. A vallás is közösségben fejlődik ki, és közösséget te-
remt. A későbbi egészséges vallási fejlődés is feltételezi a rendszeres és felelős külső visszajelzést,
ami nem a „terapeuta és páciens”, hanem a szó legmélyebb értelmében vett „atya és gyermek”
kapcsolatot jelent.
A lelkivezetés jelentése, célja
Mit várhatunk el a lelkivezetéstől? Először is: igen hasznos, de ne várjunk tőle csodákat. A lelkive-
zető és maga a vezetés nem oldja meg egy vezényszóval, utasítással gyötrelmeinket. Aki ilyesmire
vár, az csodatevőt, varázslót keres. Nem mások oldják meg nehézségeinket, amelyek megoldásá-
hoz nekünk kell felnőni, éppen azáltal, hogy bátran szembenézünk azokkal a nehézségekkel, fel-
adatokkal, amelyekben Isten akarata bontakozik ki előttünk. Mivel egyedül törékenyek, gyengék
vagyunk, szükségünk van mások tanácsaira, bátorítására, tisztázáshoz segíti kérdésére. Lehetséges,
hogy a lelkivezető nem mond semmi olyat, amit mi magunk is ne tudnánk. Mégis szükség van je-
lenlétére, hogy legyőzzük kételyünket, félelmünket, vagy éppen helyére tegyük értékrendszerünk
zavarait.
Valaki így fogalmazta meg a lelkivezető szerepét: a lelkivezető egy nagyobb testvér, aki veze-
tettjével megosztja az utat, hogy az felismerje megkülönböztetni a Lélek munkálkodását és elhatá-
rozni magát a válaszadásra a saját személyisége természetfölötti hivatása beteljesítésében.
Történelmi háttér – istenkeresés a pusztában

Ahhoz, hogy megértsük a lelkivezetést, fontos együtt vizsgálni mind kialakulását, mind jelentésé-
nek eredeti mélységét. A továbbiakban Thomas Merton lelkivezetésről szóló könyvére támaszko-
dunk. „A lelkivezetés monasztikus fogalom – írja Merton, majd így folytatja – (a lelkivezetés) gya-
korlata szükségtelen volt mindaddig, amíg az emberek vissza nem vonultak a keresztény közösség-
ből, hogy remeteként éljenek a pusztában. Az őskeresztény közösség rendes tagja nem szorult kü-
lönleges személyes irányításra a szó hivatásos értelmében. A püspök, a helyi egyházat megalapító
apostol élő és látható képviselője Krisztus és az apostolok nevében beszélt, és papjai segítségével
gondot viselt nyájának minden lelki szükségletére. A közösség egyes tagjait ez a közösség életében
való részvétel ’alakította’ és ’vezette’; az útbaigazítást mindenekelőtt a püspökök és a papok ad-
ták, azután pedig, közvetlen figyelmeztetéssel, a szülők, barátok és keresztény testvérek.”
Az első keresztény remeték pusztába való visszavonulásának okairól itt nincs módunk bővebben
szólni. Minden esetre egyfajta elkülönülés volt a keresztény közösségtől. Ez az elkülönülés, ami a
tökéletesség keresésének jegyében történt súlyos veszedelmeket (sőt ellentmondásokat) is hor-
dott magában. Az első ellentmondás éppen az elkülönülés volt: Krisztust a magányban keresi az
illető, aki viszont ott van jelen, ahol „ketten vagy hárman együtt vannak az ő nevében”. Az is igen
súlyos veszedelmet jelentett, hogy a remeteéletet választó, teljes magányba vonult személy éve-
ken át semmiféle szentségi forráshoz nem járult. Fiként az Eukarisztia, az Élet Kenyere, Krisztus élő
és éltető Teste nem táplálta. Merton megállapítja, hogy bár ők voltak az „első szerzetesek”, mégis
„az ő határozott visszavonulásuk a látható. Egyház rendes életétől igen veszedelmes lelki kaland
volt, és ilyenfajta újítás ma sokak szerint szóba sem jöhetne. E kaland során föltétlenül lényegesek
voltak bizonyos biztosítékok; a legközönségesebb és legjelentősebb ezek között az volt, hogy az
újoncot egy ’lelkiatya’ képezte ki és vezette. Ebben az esetben a lelkiatya a püspököt és a papot
helyettesítette Krisztus képviseletében. És mégis különbség volt a kettő között, mert az ő szerepe
nem volt hierarchikus, hanem tisztán és egyszerűen karizmatikus. Biztosítéka az atya személyes
életszentsége volt. Az egyiptomi és szír puszták legnagyobb ’apátjai’ rendszerint nem voltak pa-
pok.” A mai ember magánya egészen mása pusztai remeték egyedülléte. Amíg a remete valójában
fizikai egyedüllétével közösségben él, addig a városi tömegben sodródó ember az erkölcsi magány-
tól vergődik.
A városlakónak ahhoz, hogy kiszakítsa magát az egyedüllétből, nem elég belevesznie a névtelen
tömegbe. A mai ember helyzetének tragikuma és elhagyatottsági komplexusának fő oka sokkal
inkább abban rejlik, hogy nincs igazi lelki közössége, nincs beszélgetőtársa. A sivatagi remete Is-
tennel él szoros közösségben, imádsága és gondolatai által kapcsolatban áll mindenkivel, aki ked-
ves számára, sőt a föld minden lakójával is, ha elég nagy a szeretete ahhoz, hogy az emberiség
egészét felölelje. Az a magányos városlakó azonban, akiről itt szó van, senkivel sincs kapcsolatban,
és gyakran képtelenné válik bárminemű lelki párbeszédre, sőt, nem is érzi annak szükségét.
Talán különösen hangzik, amikor a tökéletességre való törekvéssel kapcsolatban veszedelmek-
ről szólunk. A „pusztába vonulás” – akár fizikai, akár lelki értelemben vesszük – a kiszolgáltatottsá-
got, a bizonytalanságot, oltalom és menedék nélküli létet jelent. Valóban „veszedelmes vállalko-
zás”. „A puszta szép. Mégis, aligha van veszedelmesebb vidék nála. Ami itt történhet, az túl nagy,
túl riasztó és rettenetes az ember számára. Mint a hófödte magas hegyek között vagy a viharos
tengeren, az ember úgy érzi, hogy teljesen ki van szolgáltatva a természetnek. Nincs semmi, ami
figyelmen kívül hagyhatna, ami vonzaná, barátságosan hívogatná. Tehetetlennek érzi magát az
óriási hatalommal szemben.”
A fizikai, szó szoros értelemben vett puszta sokakat megigéz romantikájával: végtelen távlatok,
csend, béke. De ez a „távlat” néha iszonyú teherrel nehezedik az emberre: nincs senkid és semmid;
hiányoznak a legelemibb eszközök, a megszokott dolgok, amelyekkel valahogy elterelhetted a fi-
gyelmed attól, ami benned kezd feltámadni: ürességed, kicsinységed. Aztán – és ez az igazi pusztá-
ban igen gyakran előfordul – hirtelen elemi erővel törnek fel a természeti erők: a tomboló szélvi-
har száz méter magasra emeli a homokot, és mindent, ami mozdítható. A szél üvöltése, a fűszálba
csapó villám és özönvíz-szerűen ömlő eső (a kevés bokrot is csupaszra szaggató jégeső!) azt az ér-
zést kelti: mindennek vége kívül és belül. Az éjszaka sötétje nem megnyugvást, hanem félelmet,
elhagyatottságot sugall: minek jöttél ide, mit akarsz? Az ember szembesül mindazzal, amit eddig
valahogy a mindennapok lármájával, tevés-vevésével sikerült önmaga elől is eltakarni. Ugyanezt
átélheti az ember egy nagyváros sivatagában: millió emberrel körülvéve, mégis „embertelenül”,
egyedül.
Maga Jézus is feltette a kérdést hallgatóinak: „Miért mentetek ki a pusztába? Hogy széltől len-
getett nádat, vagy puha ruhába öltözött embert lássatok?” A magány keresése akkor éri el célját,
ha az ember nem áll meg saját békéje, nyugalma élvezeténél: a puszta (bibliai értelemben is) utat
rejt magában. Ezen az úton átmenni azt jelenti, hogy megtisztulni. Jelenti a lelki élet mélységeit.
Jelenti a Krisztussal találkozást: az üdvösség a „pusztán” keresztül közelít. Puszta (sivatag): az Is-
ten-találkozás félelme és vonzása, rettenete és szépsége jelenik meg benne.
„Hogy mennyire félelmetes a puszta, azt különösen naphosszat tartó gyaloglások során tapasz-
talhatjuk meg. Soha máskor nem éltem át annyira a puszta mérhetetlen kietlenségét és azt az el-
lentétet, amely közte és az élet között feszül. Hiába vetjük bele minden erőnket a gyaloglásba, úgy
érezzük, hogy egy helyben topogunk, mert ha a sivatag sík terület, akkor a látóhatár mit sem vál-
tozik, hegyes, sivár, sziklás vidéken viszont a vibráló levegő s a vele együtt járó délibáb annyira csa-
lóka, hogy a kitűzött cél látszatra folyton távolodik. Ehhez járul a hőség, a szomjúság és a fáradt-
ság. Hiába, az ember kicsi a pusztához. A puszta félelmetes számára. De mindkét tapasztalatunk,
hogy a puszta szép – a puszta félelmetes, és veszedelemmel teli, szorosan összetartozik. Nem kép-
zelhetik el egymás nélkül. Emiatt válhat a puszta, mint földrajzi fogalom szimbólummá és figyel-
meztetéssé, emberi életünk képévé, amely szintén úgy zajlik, hogy összefonódik és egymásba folyik
benne „nagyság és nyomorúság” (Pascal), védettség és kiszolgáltatottság, siker és kudarc.”
Az evangéliumi élet, Krisztusnak szentelt teljes odaadottság kiszolgáltatottságot jelent: „add el
mindenedet, oszd szét a szegényeknek, aztán kövess”. Ez a hármas követelmény egyrészt a teljes
talajtalanságot jelenti: az eddigi biztonságot minden területen elveszti az ember; másrészt az ab-
szolút kiszolgáltatottságot Istennek. Az „oszd szét” jelenti, hogy neked nem marad biztonsági tar-
talékod. Ez persze nem csupán anyagi támasz, hanem a magabiztosságod elvesztését; az egész
őrültségnek tűnik (eladni mindent, hogy azt a darab földet megvegye: csak ő tudja, hogy ott az
elrejtett kincs); sőt néha még arról is le kell mondani, hogy a lelkiélet majd rendbe hoz mindent: a
pusztában jól kisírom magamat... Ehelyett bosszúság és kétségbeesést talál az illető. A „követni” a
végső kívánság: megtanulni hallani azt a hangot, amit az illetőnek mond a Lélek. Nos itt van a lelki-
vezető szerepe: segíteni hallgatni a Lélekre. Nem folytonos utasítást, beszédet jelent.
Akkor beszélhetünk lelkivezetésről, amikor a hívő a keresztény élet teljességének keresése köz-
ben olyan lelki segítséget kap, amelyik megvilágítja, fenntartja és segíti, hogy az életszentség el-
éréséhez megtalálhassa Isten akaratát. „A lelkivezetés nem rendkívüli dolog. Keresztény követel-
mény. Joggal írja tehát Ch. Bernard: ’tágabb értelemben lelkiatyaságról beszélünk mindenkor,
amikor valaki (püspök, pap, hívő) lelki tanítással továbbítja, és növekedni segíti az isteni életet’.
Olyan értelemben sem rendkívüli, hogy csak a papok végezhetnék. A történelem tanúsága szerint a
kereszténység kezdetétől fogva nem egyszer laikusokat választottak lelkivezetőnek a tökéletesség-
re törekvők.”
A lelkivezető az Isten akaratának felismerésében támogatja a vezetettet.
A lelkivezetés feladata
A lelkivezetés célja megrajzolja azokat a feladatokat, amely a vezető és vezetett előtt állnak: „ál-
landó formálás és vezetési folyamat ez, amelynek során a keresztény irányítást és bátorítást kap
sajátos hivatásában, hogy a Szentlélek kegyelmeinek hűségesen megfelelve elérhesse különleges
célját, és eljuthasson az Istennel való egyesülésre. Ez utóbbi nemcsak Isten mennyei látását jelenti,
hanem – Cassianus meghatározása szerint – azt a tökéletes szívtisztaságot, amely már a földön is a
szentség lényege, és eljuthat a mennyei dolgok homályos megtapasztalására.”
Röviden összefoglalva a lelkivezetés feladatát a következőket mondhatjuk:
- a vezetett a tökéletesség útján felismerhesse a tévutakat;
- meg kell különböztetnie a jó és rossz hívogató szavát;
- minél szabadabban, azaz minél tisztább indítékoktól mozgatva feleljen a kegyelem hívó szavára.
A lelkivezetés és a tanácsadás, illetve a vezetés és pszichoterápia közötti különbség éppen a lel-

ki tartalomban nyilvánul meg. Tehát nem csupán etikai, szociális és lélektani művelet, hanem lelki
tevékenység. A lelki szó mindennapi értelemben egy sajnálatos szűk területre való korlátozást je-
lent: „ez egy lelki ügy”, vagyis valami belső történésünket érinti dolog; még a „lelki ember” kifeje-
zés is kap néha olyan értelmezést: elvont, nem ezen a földön járó felfogású illetőt értenek alatta. A
lelkivezetés és a lelki gondozás keresztény értelme éppen ennek az ellenkezője!
A lelkivezetés az egész embert, a teljes személyiséget illeti. A lelki valóságunk meghatározza az
önmagunkkal, környezetünkkel, a világgal (jelen, múlt és jövi) való viszonyunkat. „A lelkivezetőnek
a teljes személyiséggel nem egyszerűen, mint emberi egyénnel van dolga, hanem mint Isten fiával,
Krisztus másával, és arra törekszik, hogy helyreállítsa teljes hasonlóságát Krisztusban és Krisztus
Lelke által.” Mivel a teljes embert érinti a vezetés éppúgy, mint maga a keresztény élet, ezért „in-
tegráló” tevékenység: az Istennel való közösség éppen a „teljes ember” kialakulását jelenti, amit a
bőn megosztott. A megosztottság ugyanis nem csupán Isten és ember között van jelen, hanem
magában az emberben is. Éppen az okoz igen sok nehézséget az emberi élet minden megnyilvánu-
lásában: „látom a jót, és mégis a rosszat követem”.
Lelkivezetés: együtt haladni Isten felé, az evangélium szerint, az egyház közösségében. Nem va-
lami világtól elszakadás, „magánszám”, amely előbb vagy utóbb szektásodásba, majd megcsömör-
lésbe vezet. A lelkivezetőnek segíteni kell éppen közösségben maradni, hiszen a keresztény tökéle-
tesség nem önmagáért való, hanem önmaga és mások megszentelésére. Éppen a közösségben
való részvétel lesz a „próbája” az igazi fejlődésnek: képes lesz gyümölcsöt teremni mások számára
is.
A lelkivezetés gyakorlata
Mielőtt a lelkivezetés gyakorlati teendőiben elmélyülnénk, érdemes néhány félreértést tisztázni.

Bár az előzőekben már érintettünk néhány fogalmat, a lelkivezetés teljes tartalmának elmélyítésé-
hez meg kell tennünk még néhány megjegyzést. A tökéletességre való törekvés „keskeny útja”
egyaránt jelent veszélyt a vezetőnek és vezetettnek. Az első éppen az elnevezések körül jelentke-
zik.
A vezetett kifejezés könnyen félreértheti, mert manipulációt, kényszert jelenthet. Sokan éppen
amiatt a – feltételezett – jelentéstartalom miatt viszolyognak tőle, sőt elutasítják, mint valami
evangéliumi szabadsággal összeegyeztethetetlen cselekvést. Ezzel szemben a valóságos jelentés
egészen más: a Lélek szabadságában kapott „rendkívüli és személyes karizma”, amit a lélek ad ki-
nek-kinek, feltételezi, hogy valaki él a „rendes karizmákkal”, vagyis azokkal az eszközökkel, amelyet
Isten Lelke éppen az egyházi szolgálatokban ajánl fel a hívőknek. „A lelkivezetés egész célja az,
hogy behatoljon egy ember életének a felszíne alá, eljusson a világ felé mutatott konvencionális
gesztusainak és viselkedéseinek kulisszái mögé, és felszínre hozza belső szabadságát, legbensőbb
igazságát, vagyis azt, amit krisztushasonlóságnak hívunk lelkében. Ez teljességgel természetfölötti
dolog, mert a belső ember megváltása a gépiességtől mindenekelőtt a Szentlélek műve. A lelkive-
zető egymagában nem tehet ilyet. Az ő szerepe az, hogy megállapítsa, mi igazán lelki a lélekben, és
azt fejlődésre bíztassa.”
Tehát a lelkivezető nem veszi át a „vezetést”, hanem segít felismerni a Lélek irányítását. A veze-
tés tehát inkább „ráhangolás” a Lélek hullámhosszára. Ahogyan Keresztelő János nyilatkozik a ta-
nítványoknak: nem ő a Messiás, hanem csupán a „vőlegény barátja”, aki előkészíti a találkozást a
Vőlegény és Jegyese között.
Kétségtelenül, mind az első keresztény közösségek gyakorlatában, mind pedig későbbi száza-
dokban is élt olyan gyakorlat, ahol a lelkiatya és tanítványa kapcsolata valóban az „élet elsajátítá-
sát”, mintegy másolását jelentette. Az újonc egy cellában lakott a lelkiatyával, éjjel-nappal azt tet-
te, amit ’atyjától’ látott, s közben beszámolt neki minden gondolatáról, érzéséről és szándékáról.
Az atya rögtön adott útbaigazítást, tanácsot. „Betű szerint beitta, és saját életében újraalkotta
’Krisztusban atyjának’ életét és szellemét”. A keresztény lelki segítésre való felkészítésnek éppen
ebben van felbecsülhetetlen szerepe és feladata: az ember teljes valóságát tudja figyelembe venni.
Tehát nem csupán a „lelkét” gyógyítja, vagyis pszichikai kínjait próbálja megszüntetni, felülmúlni,
hanem segíti „túl látni” a korlátokon, a „végső” szempontok szerint tekinteni önmagát, az élet
adottságait. „A lelkivezetés az egész embernek szól, életének konkrét körülményeiben, bármilyen
egyszerűek is azok.”
A lelkivezetésnek, vagy lelkiatyaságnak különböző formáit megtaláljuk a keleti vallásokban: a
mester, a guru személyében. A mester személyisége a garancia arra, hogy a tanítvány hiteles sze-
mély. A jóga igazi mélységeit a gurutól lehet elsajátítani, hosszú, nehéz gyakorlatokat végezve.
Egyben ő az isteni életnek is képviselője, sőt a megvilágosodáshoz feltétlen „eszköz”.
A keleti kereszténységben a szentatyák, az orosz ortodox világban a sztarecek segítették a lelki-
életben elmélyülésre vágyókat. Akár kolostorokban, akár pusztai magányban éltek ezek a szent-
emberek, szegények és gazdagok, egyszerű és tudós emberek egyaránt felkeresték őket, hogy
gondjaikra-bajaikra eligazítást kapjanak.
A gurut, legyen az nő vagy férfi, hajóskapitánynak tekintik, aki híveit átvezeti a földi kísértések
óceánján, s közben egyengeti útjukat a spirituális megváltás felé. Guru Nának (Nának Dév) szerint
a gurunak nem csupán a kiválasztott kevesek, hanem az egész emberiség javát kell szolgálnia. Szü-
letésre, nemre, kasztra, bőrszínre vagy vallási meggyőződésre való tekintet nélkül mindenki számá-
ra útmutatást kell adnia.
A katolikus karizmatikus megújulás programjában így foglalja össze a lelkivezetés mibenlétét és
a vezetést igénylőknek ajánlott magatartását: Az egyház történetének elmúlt századaiban a lelki-
vezetés mesterei a szerzetesek voltak. Ugyanakkor mélyen hívő világiak is gyakorolták a lelkiveze-
tést, már az első századoktól kezdve. „Amikor Priszcilla és Aquilla meghallották (Apollót beszélni)
magukhoz hívták, és behatóbban elmagyarázták neki az Isten tanítását.” (ApCsel 18,26)
Nyilvánvalóan hangsúlyozott a pap vezető szerepe, teológiai tudása és lelkipásztori gyakorlata
miatt. Egy kisebb imacsoport tagjai mindannyian hozzá mehetnek lelkivezetést kérni. De ha a cso-
port nagyobb és a pap-vezetőnek nincs lehetősége foglalkozni mindenkivel, akkor meg kell keresni
a módot, hogy tapasztalt, imádságos lelkületű világiak is gyakoroljanak lelkivezetést. Természete-
sen csak ott beszélhetünk lelkivezetésril, ahol adottak az alapfeltételek: az előrehaladás és vezetés
igénye, alázat, szelídség, figyelem a vezetést igényli részéről. A vezetés akkor lesz hatékony, ha
meghatározzuk a vezetés alaptémáit (napi imádság, bibliaolvasás, szentmisén való részvétel, gyó-
nási előkészület, rossz szokások és bűnök legyőzése). A vezetés legyen rendszeres, havonta, vagy
kéthavonta. A világi vezető némely esetben ne féljen kimondani, ha valamit nem tud és vezetettjét
irányítsa a papvezetőhöz tanácskérésre.
A világi vezető jellemtulajdonságai: szeretet, kedvesség, következetesség, alázat, szelídség, tü-
relem, vágy a tökéletesség után, a kritizálásnak és felülbírálás szellemének legyőzése, őszinte hit,
bizalom.
Szeretnénk javasolni, hogy a vezetővel való találkozás előtt gondolja végig mindenki, hogy mit
szeretne megbeszélni, mi volt az elhatározása az elmúlt időre, hogyan tapasztalta meg az Úr jósá-
gát és a Szentlélek irányítását. Lehetőleg írásban is rögzítsük mindezt, hogy el ne felejtsünk vala-
mit, ami esetleg lényeges lenne.
A lelkivezető nem „problémamegoldó” készülék, aki mindenre tud valami jót mondani. Naiv el-
várás, ha azt gondoljuk, hogy valami különleges távolbalátással, hatalommal rendelkezve kibogoz
minden „gubancos” helyzetet, kiegyenesít minden görbe utat. Találkozunk „guru természetű” lel-
kivezetővel: az ilyen magára irányítja a figyelmet, a vezetett személy lelki törekvését; személyi va-
rázsa kábítja el követőit. A keresztény hagyományban a lelkivezető nem guru, aki megmondja, mit
kell tenni a vezetettnek! Nem magához kell kötni az embereket, hanem Istenhez.
A guru és tanítvány kapcsolatát így fogalmazza meg Svami B. R. Œridhar: „A tanítvány olyan,
mint a vízen ringó lótuszvirág. A lelki tanítómester a tó, mely táplálja és oltalmával körülveszi. A
legfelsőbb Úr, Kr#s#n#a az égen lángoló Nap. Amíg a virág e tó felszínén lebeg, éltetik a nap suga-
rai. Ám, ha elillan a víz, a Nap heve a gyönge lótuszt felperzseli. Vagyis víz híján Isten áldott Napja
csak kiégeti a lótuszt. A mester oltalma és segítsége nélkül a tanítvány elveszett.” Magát a lelkive-
zetőt, lelki tanítómestert a legnagyobb tisztelet illeti: „A lelki tanítómester Isten legmeghittebb
szolgája, ezért a legfelsőbb Úrnak kijáró tiszteletben kell részesíteni. Ez a kinyilatkoztatott írások és
a tiszta hívek véleménye.” A lelkivezetés mesterei – éppen a hiteles tanítás megőrzésének biztosí-
tására – egymással egyetlen éli láncolatot alkotnak: „A transzcendentális tudomány elsajátításához
olyan hiteles tanítómesterhez kell fordulnunk, aki tagja a tanítványi láncnak és szilárd az abszolút
igazságban.” A keresztény lelki-atyaság fogalma is feltételezi, hogy a lelkivezetőnek is kell rendel-
kezni vezetővel, hiszen maga is rászorul, hogy életét folyton revideálja, ítéleteit, lelki fejlődését
olyan személy elé vigye, aki hitelesen segít mérlegelni, a továbblépésben segíteni. Minden lelkiség
elemi követelménye, hogy tanulékonyan használja mindazokat a kincseket, amelyeket a Lélek
adományozott a történelem folyamán azok által, akik Isten szeretetében kívántak elmélyülni. A
lelkivezető: Isten szegénye. Segíti megérteni a Lélek vezetését, éppen ezért teljes szabadságot biz-
tosít annak, aki segítségét kéri. Akkor kísérem a másikat az igaz úton, ha Krisztus közösségében
maradok, s tudatában vagyok, hogy az ő Lelke szerint kell segítségére állnom. Nem a lelkivezető
választja a vezetettet, hanem fordítva. A fogalmak tisztán látásához szükséges megjegyezni, hogy a
lelkiélet mesterei kiemelik a lelkiatyaság fogalmának sajátos jelentését.
André Louf trappista lelkivezető írja: „A lelkiatyaság kapcsolata a szív olyan átláthatóságát
eredményezi, olyan lelki – ám a szeretet szabadságával fogadott – hatalmat kölcsönös, hogy ha
alaptalanul feltételezzük, katasztrófához vezet. Van úgy, hogy aki gyakorolja, nem is tud róla. Van
úgy, hogy valakit tudtán kívül egy életre lelkiatyjának választott valaki más. A másik személy az,
aki tudja, mivel elsősorban az ő saját hite nyert meghallgatást.”
Ezért az ilyen kapcsolat kizárólagos és nem tűr meg más, hasonló jellegű kapcsolatot. Csak
egyetlen személyről mondhatjuk el, hogy atyánk volt. Ez egyébként olyan gyümölcs, amelyről fel-
ismerheti, hogy a kapcsolat valódi volt-e. Nem is az a hivatása, hogy örökké megmaradjon vagy
megismétlődjék. Ez tökéletesen hiábavaló is lenne, amennyiben a kapcsolat valóban lelki születés-
hez vezetett: döntő átmenethez az Istenben való élet felé. Ha eljön a nap, amikor az „atya” eltűnik
a látóhatárról, nem kell másikat keresni. Meg kell tanulni meggyászolni, ahogy egy nap minden fiú
meggyászolja saját apját, s aztán újrakezdeni, ezentúl az emlékekéből élni, titkos szeretetéből, és
főként a Lélek kenetéből, amelynek segítségét a szívünk mélyén kell felfedezni. Ez a Lélek ezentúl
„mindenre megtanít” (1Jn 2,27) és mindenre elég.
A lelki kísérés több mint teológiai, vallásismereti felvilágosítás, vagy lelki tanácsadás. Aki lelki kí-
sérőt keres, gyakran nem tudja, mit is szeretne. Igen gyakran elméleti teológiai, vagy filozófiai kér-
déseket tesz fel, mert nem tudja megfogalmazni igényét. A mélyen átélt evangéliumi életre való
vágy nehezen szorítható szavakba. Valahol a „megszületés”, vagy újjászületés vágyával tudná
meghatározni önmagát. A lelki kísérővel kapcsolatban annyi a sejtése, hogy az „képes a világra
segíteni ezt a benne szunnyadó életet”. Egyetlen Mesterünk van, Jézus Krisztus (vö. Mt 23,8).
A tökéletességre törekvésben nem kerülhetjük el a csalódásokat, önbecsapásokat: ezek a növe-

kedés velejárói. Nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki ismer, s Isten elittő felelősséggel „visszaje-
lez”. Az ember hajlamos a túlzásokra: hol mindent akarunk egyszerre, hol pedig elveszítve kedvün-
ket, képesek vagyunk feladni értékeinket. Az Egyetlen Mesterhez való ragaszkodást, s a Lélek veze-
tésének felismerését kívánták elsajátíttatni a rendalapítók. Karizmájuk alapja, hogy Isten Szavának
egy-egy kijelentését különös fontossággal látták aláhúzva. Nem Új kinyilatkoztatást kaptak, hanem
az egyetlen Szó kapott sajátos hangsúlyt, jelentést, amely életprogramot jelentett számukra. Éle-
tük így annak az igének „megtestesülése” lett.
Szent Benedek Regulája elején így bátorítja társait: „Mi lehetne édesebb számunkra, szeretett
testvéreim, az Úrnak e minket hívó szavánál? Íme, így mutatja meg jóságosan az Úr az élet útját.
Övezzük fel hát derekunkat hittel és a jó cselekedetek gyakorlásával, és az evangélium vezetésével
járjuk az ő útjait, hogy méltók legyünk meglátni azt, aki országába hívott minket.” A szerzetes (és
minden keresztény) hivatása tehát, hogy a Szentírás egy-egy mondatának a megvalósulása legyen.
Ezzel kapcsolatban vonta le valaki a következtetést: a keresztényeknek úgy kell élni Isten Igéjét, ha
netán valami katasztrófa következtében a világon lévő összes szentírási könyv elpusztulna, akkor
az ő életükből – mint a Megvalósult Evangélium egy-egy mondatából össze lehessen olvasni az
egész isteni üzenetet.
Könnyen összekeverjük a fontos és kevésbé jelentős dolgokat; máskor pedig hajlamosak va-
gyunk „isteni” sugallatnak mondani azt, amit indulataink, telhetetlenségünk és tehetetlenségünk
diktálnak. A lelkivezetés legelső feladatai közé tartozik éppen a jó és a rossz hajlamok, indítások
megkülönböztetésének elsajátíttatása. A kinyilatkoztatás mind mélyebb ismerete nélkülözhetetlen
az előrehaladáshoz.
Lelkivezetés és lélektan
A lelkivezetés gyakorlatának első, egyik igen kényes pontjához értünk: ki miért jön hozzánk, vajon
van-e értelme az egésznek, hiszen számos olyan személlyel kell foglalkoznunk, akik olyan terheket
cipelnek (sőt: próbálnak a vállunkra „csempészni), amelyektől igazából soha nem szabadulnak meg
teljesen. A lelkivezetés és segítés igen gyakran összefonódik. Az első lépés: próbáljuk átlátni és
beláttatni a hozzánk fordulókkal: miért jön hozzánk? Az indítékok tisztázása a lelkivezetés első lé-
pése.
A lelkivezetés igénylése mögött többféle motívum állhat. Fontos feladata a lelkivezetőnek, hogy
a vezetettben (is) tudatosuljanak indítékai. Mindemellett igen sokszor jelentős befolyást gyakorol-
nak döntéseinkre a tudatalattiak. Benkő és Szentmártoni professzorok a következő gyakori indíté-
kokra hívják fel a figyelmet.
Perfekcionizmus: a tökéletesség bűvölete: legtöbb ember avval okolja meg, hogy miért keres
lelkivezetőt: tökéletes akar lenni. A kívánság helyes indítékot fejezhet ki. Minden emberi képessé-
günket a lehető legjobb módon Isten szeretete felé fordítani, teljesen neki szolgálni és érte, benne
embertestvéreinket. Rudin azonban rámutatott arra, hogy igen könnyen neurotikus motívum: a
„perfekcionizmus” is meghúzódhat mögötte. Itt már nem Isten szeretete áll ténylegesen a köz-
pontban, hanem a képtelenség emberi gyengeségeink elismerésére, elfogadására. A perfekcionista
neurotikus, mert embertelen merevséggel védi saját magát, árnyoldalait. Tagadja a tényleges hely-
zetet, saját hibáit, és kíméletlen másokkal szemben.
Gyakran lép fel ilyen vonás a kezdőknél, a novíciusoknál. Akkor válhat végzetessé, ha a lelkive-
zető nem ismeri fel, és nem sikerül a helyes „középútra” vezetnie a rábízottat. A helytelen motí-
vumok „letörése” éppúgy félresikerülhet, mint a megalkuvás. Az első maga is perfekcionista kísér-
letet takarhat: azonnal, mindjárt, gyökerében kiirtani a hibás magatartást. A második pedig nyil-
vánvalóan elégtelen. A helyes utat és időpontot az a lelkivezető találja meg, aki mindjobban törek-
szik saját motívumainak tisztázására. Aki elfogadja, hogy neki is megvannak a gyenge oldalai, és
mégsem nyugszik bele, hogy minden maradjon a régiben. Módot talál, hogy a vezetettet alkalom-
adtán szembesítse különböző motívumaival, anélkül, hogy saját magának szüksége lenne „sikerél-
ményre”, vagy anélkül, hogy „gyáváskodna”.
Menekülés a felelősség elől (az áthárítás igénye): lehetséges, hogy valaki azért kéri a lelkiveze-
tő támogatását, mert nem meri magára vállalni a felelősséget Isten előtt, nem mer dönteni. Pót-
lelkiismeretet keres a lelkivezetőben. Így az eszköz, amelyik haladásához segíthetne, lelki kiteljese-
désének akadályává lehet, függőség-igényét palástolja, melengeti.
Menedékkeresés: még kényesebb a helyzet, amikor „lelkibeteg” keres támogatást a lelkiveze-
tőnél. Tudatosan használtuk a régies kifejezést. Emlékeztet arra, hogy az öncsalás, a meg nem bánt
bűn is komoly lelki szenvedés okozója lehet. Főleg azonban utal arra, hogy igen sokan csak a lelki
zavart, a pszichés nyugtalanságot érzik magukban. Nem tudják meg különböztetni sem fokait (neu-
rózis, pszichózis, vagy csak átmeneti krízis), sem pedig okait (exogén, endogén). Ezért nem is tud-
ják, kihez kell segítségért fordulni: orvoshoz, pszichológushoz, paphoz. Esetleg talán sejtik, de ke-
vésbé költségesnek és kevésbé megalázónak tartják a „lelki orvost”, a lelkivezetőt.
Igen sok lelkibeteg mentődeszkaként kapaszkodik abba, akiről úgy véli, hogy emberi méltóságát
tiszteletben tartva megértően bánik vele, aki minden fogyatékossága ellenére is időt szentel neki.
A lelkivezetőnek ilyen magatartást kell sugároznia mindenki felé. Ezzel azonban, akarata ellenére
is, csalóka vágyat ébreszthet a pszichés betegben. Olyasmit is remélhet a vezetőtől, amit nem ad-
hat meg neki: pszichikai problémáinak megoldását. Vagy legalább is nem képes ezt megadni a ren-
des körülmények között és küldetése következtében. A beteg helytelen motivációját a legjobban
úgy szerelheti le, ha kezdettől fogva világosan körülhatárolja működését, és ezt szeretettel, de
érthetően a vezetett tudomására hozza. - „Az igazság megszabadít' elve itt is jó eredményt fog
teremni.
Nehéz esetek: lelkibetegek között a depressziósok mellett az ún. paranoiás típus közeledik elő-
szeretettel a lelkivezetőhöz. Mindenben normális embernek látszik. Értelmi képessége fejlett,
munkateljesítménye jó, sőt kiváló. Gondolatmenete rendszeres, kivéve a beteges terepet. Gyakran
„különcnek” könyvelik el. Az a meggyőződése, hogy üldözik – ő a szenvedő alany. Vagy pedig ő
pereskedik, veszekszik állandóan – ő szenvedtet másokat. Igazát, az igazságot védi, s nem veszi
észre, hogy a legnagyobb igazságtalanságok árán. Túlfeszített „logikával” jut el erre a pontra, ahol -
a szélső esetekben - mások testi épségére is veszedelmes lehet. Miért keresi a lelkivezetőt? Rész-
ben, mert mint embernek, neki is megvannak a lelki igényei.
A betegség nem öli ki az Isten utáni vágyat a szívéből, a láng ég benne, bármennyire is kormoz.
Részben pedig megerősítést keres igazára. Kinél remélhet biztosabb támogatást, mint annál, aki
maga is vallásos, becsületes, aki másokat is segít ezen az úton: a lelkivezetőnél? – A motívumok
még kevertebbek lehetnek, ha a vezető képzett és a közéletben is elismert személy. Vagy ha a be-
teg azért is keresi egy vallásos ember támogatását, mert ellenlábasa hitetlennek hirdeti magát.
Két-három beszélgetés biztosan elég, hogy a paranoiás kép kirajzolódjék. Pontosan kiépített
gondolatmenet, makacs ismétlésekkel, szerénykedő utalásokkal, és főleg merevség. Ha a lelkiveze-
tő kezdettől fogva nem találja meg a megfeleli hangnemet, türelmetlenné válhat, kijelentve (leg-
alább is önmagában), hogy ez „bolond”. Mintha ezzel el lenne intézve a másik lelki segítése, illetve
nem-segítése. Isten a „bolondoknak” nem hirdette örömhírét? Jézus jól tudta, hogy betegek va-
gyunk, ezért jött gyógyítani a megszállottakat, a holdkórosokat. Aki a paranoiásnak be akarja bizo-
nyítani, hogy nincs igaza, az maga is a feketelistára kerülhet.
Frontális támadással nem lehet bevenni bástyáját. Ösztönösen is ellentámadásba megy át, ami-
vel minden befogadó képesség lehetősége megszűnik. A lelkivezető azt sem mondhatja: igaza van,
szomszédja (rokona, felettese, stb.) valóban igazságtalan önnel szemben. Igen könnyen igazságta-
lanul járna el a harmadik személyt illetően. Mindenképpen olajat öntene a beteges képzelődés
lángjára. Arra se vállalkozzék, hogy „majd én kivizsgálom a kérdést”. Nem bírónak tették meg test-
vérei között, és ne is akarjon kétoldali pergőtűzbe kerülni.
A keresztény szeretet elemi követelménye, hogy a pszichózisban és a kijegesedett neurózisban
szenvedőket megfelelő kezelésre küldje, pszichiáterhez, illetve pszichológushoz. Mivel azonban
ezeknek a szakembereknek tevékenysége nem érinti (önmagában!) a természetfeletti síkot, a lel-
kivezetőnek továbbra is gondoznia kell a vezetettet.
Ha a beteg elsősorban gyógyszereket kap, a lelkivezetőnek csak a betegség fajtáját kell figye-
lembe venni. Rendelkezzék tehát annyi ismerettel, hogy meg tudja különböztetni a neurózisok és
pszichózisok fontosabb fajtáit. Testvéreink szolgálatában című könyvünkben vázoltuk a főbb típu-
sokat és a velük kapcsolatos lelkipásztori feladatokat. A lelkipásztori tanácsadás technikája képesít
a beteg megértésére, „követésére”, s egyúttal a kellő „távolság” megtartására. Azaz ne akarjuk
vizsgálni, analizálni, kezelni, hanem hitbeli növekedését segíteni.
Nagy körültekintéssel kell eljárni, ha a beteg pszichoterápiás kezelést kap. Hasznos lehet, ha a
pszichoterapeuta és a lelkivezető, a vezetett beleegyezésével, meg tudja beszélni eljárásmódját.
Elejét veszik így annak, hogy a kliens érzelmeit átvigye az egyik „kezelőről” a másikra, ami mind-
kettijük munkáját zavarhatja.
A terapeuta a lelkivezetőnél jobban fel van készülve arra, hogy függetlenítse tevékenységét kül-
ső behatásoktól, más személyek befolyásától. A lelkivezetőnek külön is ügyelnie kell tehát a pszic-
hoterápiát végző vezetett segítésénél. Tudnia kell, hogy a terápia sok mindent tudatosít a kliens-
ben. Ez a folyamat kritikussá teheti eddig vallásos gyakorlataival szemben; a megszokott egyházi
kifejezési formákat elvetheti – legalább is egy időre. Gyakran megesik az is, hogy a kliens érzelmi
kavarodottsága miatt nem fest objektív képet a terápiáról, a terapeutával folytatott dialógusokról.
Harcban áll önmagával: meg akar szabadulni neurotikus vonásaitól, de egyszersmind fél új életet
kezdeni. Öntudatlanul is a lelkivezetőre akar támaszkodni, hogy szövetséges legyen – a változás
ellen! Úgy állíthatja be tehát a terapeutát, mint aki akadályokat gördít lelki (értsd: természetfölöt-
ti) rendeltetésének útjába, jóllehet csak a jogos változást kívánja előmozdítani. A legtöbb neuroti-
kus akaratlanul is „keveri a kását”. A fontos, hogy a lelkivezető ne engedje magát ebbe beleránta-
ni.
Előfordul, hogy a lelkivezető nem tudja, kihez irányítsa a beteget. Világszerte hallani a panaszt,
hogy még mindig nincs elég szakember (pszichiáter, pszichoterapeuta) a neurotikusok és pszic-
hotikusok gyógyítására. Az is megesik, hogy aki a közelben működik, talán öntudatlanul is, a vallás
ellen dolgozik. Végül pedig nem egyszer a beteg semmiképpen sem hajlandó terápiás kezelésre
járni. A komoly lelkivezető ilyen esetekben sem hagyja el a hozzáfordulókat. Soha se felejtse azon-
ban, hogy a szoros értelemben vett lelki betegek kezelésére nincs szakképzettsége. Helyzetét ah-
hoz a betegápolóéhoz hasonlíthatjuk, aki olyan körzetben dolgozik, ahol nincs orvos, nincs kórház.
Még ilyen esetekben sem végezhet műtéteket, írhat recepteket. Elegendő képzettség nélküli aktív
beleavatkozása a másik halálának közvetlen oka lehet. Elégedjék meg avval a sok jóval, amit az
általános egészségügyi szabályok betartásával és betartatásával tehet.
A fent említett paranoiás típus jó például szolgálhat, hogy miként is járjon el a gyakorlatban,
hogyan alkalmaz hatja a lelkipásztori tanácsadás elveit vele szemben. Mindenekelőtt próbálja tük-
rözni a vezetett érzelmeit. Közölje vele: megérti, hogy bosszankodik, ha igazságtalanságot tapasz-
tal mások részéről. Evvel sem el nem ítélte, sem igazat nem adott neki. A beteg esetleg tiltakozik,
hogy nemcsak érzelemről van itt szó, hanem tényekről, ez a valóság. Ekkor megértően fejtse ki:
elfogadja, miszerint a beteg valóban így is látja a helyzetet. De i, a lelkivezető, nem akar ítélni eb-
ben az ügyben, nem akar bíró lenni. Azaz törekedjék függetlenségének megőrzésére. Használja ki
az alkalmat a helyes lelkipásztori kapcsolat körülhatárolására. Remélheti, hogy a beteg maga is
relativizálja a kérdést.
Végül okosan terelje a beteg figyelmét Jézus szenvedésére. Ő megbocsátott ellenségeinek,
imádkozott üldözőiért. Vagyis tágítsa a beteg lelki horizontját, próbálja erősíteni a természetfeletti
motívumok hatóerejét. Ha ez sikerül, a beteg pszichés energiái megosztanak: Isten felé fordulva
csökken üldözési mániája. S így „lelki” egészségét is szolgálta. Talán fonákul, de megmarad Krisztus
követésében, háttérbe szorítva a maga igazáért folytatott harcot. Főként pedig növelje benne a
bizalmat Isten és az emberek iránt.
A fejezet végén külön pontot szentelünk egy konkrét – főként fiatalok számára – ajánlott lelki-
vezetői program bemutatására.
Lélektani megfontolások – iskolák

A lelkivezetés személyek közötti folyamat, amelyikben két ember együtt dolgozik az Istenhez való
mélyebb, kifejezettebben bensőséges és kölcsönös viszony eléréséért. A következőkben Szentmár-
toni Mihály – Benkő Antal: A lelkiélet lélektanához című könyvét idézzük a lelkivezetés lélektani
kérdéseinek bemutatásához. Együtt haladni Isten felé, az evangélium szerint, az egyház közösség-
ében, - így foglalhatjuk össze a lelkivezetés mibenlétét. A vezető fő feladata, hogy biztosítsa, meg-
könnyítse ezt a haladást. Ebben a munkájában oroszlánrész jut az akadályok leküzdésének. Nem-
csak annyiban, hogy a bűn kerülését szorgalmazza. Tovább megy és a vezetett mellett áll a meg-
szokott, megrögzött magatartásból eredő nehézségek leküzdésénél.
Minden felnőtt ember, de elsősorban a tökéletességre törekvő érzi, hogy eddigi életformái
nemcsak a jó felé vezetik. Síkos, csúszós utak is, amelyek szinte ellenállás nélkül gördítik, begyöke-
rezett rossz hajlamai rabjaként. Meg van győződve, hogy új magatartást, új beállítottságokat kell
felvennie. Ugyanakkor érzi, hogy ez a lépés elbizonytalanítja. El kellene hagynia mankóit, amelyek
– jól vagy rosszul – szolgálták, de nem meri megtenni. Át kellene építeni eddigi struktúráit: „ez
karakteremhez tartozik”, „én már ilyen vagyok, mióta eszemet tudom”. De hogyan is fejlődtek ki
benne ezek a „jellemvonások”? Mennyire tudatosak? Mert rengeteg olyan tulajdonságunk van,
amiket magunk észre se veszünk. Csak mások tudják – előre! –, hogy milyen feleletet várhatnak
tőlünk meghatározott körülményekben.
A kérdés az, hogyan gyarapíthatjuk önismeretünket, hogyan csökkenthetjük a vak foltokat, hogy
aknázhatjuk ki az ismeretlen lehetőségeket? Mert ezek a sötét árnyoldalak alkotják akadályaink
gyökereit. Isten szeretete teljes szívet-lelket, egész embert követel. Éppen ezért a vezetett egész
személyiségét kell a tökéletesség útján segíteni. Régi tételt ismétel tehát Wulf kijelentése: a lelki-
élet, a vallásosság nem puszta felépítmény a humánumra.
A lelkivezetés döntő feladatai

Elvezetni az önismeretre, előmozdítani önmagunk elfogadását, segíteni, hogy megszabaduljunk
énünktől, és együtt keresni Isten konkrét akaratát. Tanquerey, az aszketika és misztika egyik legis-
mertebb kézikönyvének írója ugyanezt egy hasonlattal szemlélteti: „az Istenhez vezető utat két
mezsgye szegélyezi: a magát kinyilatkoztató Isten tanítása és a konkrét, húsból-vérből álló egyén.
Az első az elveket adja meg, a második alkalmazza, „számot vetve temperamentumával, karakter-
ével, nemével, társadalmi helyzetével.” A lelkivezetés gyakorlatához egyszerű és könnyen áttekint-
hető programot foglal össze Margaret Ferris C. S. J. Az ún. „Carkhuff-Gazda modell”a segítőbeszél-
getés számára is alapvető ismereteket nyújt.
A „Carkhuff-Gazda modell” összefoglalása (szint/szándék szükséges segítői készség)
A segítést megelőző állapot:

1. fizikai odafigyelés;
2. pszichológiai odafigyelés;
3. olyan légkör megteremtése, amely elősegíti a (problémák) megosztásához elvezető nyitott-
ság létrejöttét.
Első szint:
1. empátia;
2. tisztelet: a mélyebb önfeltárás elősegítése;
3. gondoskodás.
Második szint:
1. konkrét fogalmazás/specifikusság;
2. hitelesség: az önmegértés elmélyítése;
3. önfeltárás.
Harmadik szint:
1. konfrontáció: a cselekvés elősegítése;
2. közvetlenség.
A fentieket lelki dimenzióval kiegészített modell (szint/szándék szükséges segítői készség)
A segítést megelőző állapot:

1. Fizikai odafigyelés: a környezet, térbeli viszonyok fejezzék ki, hogy tiszteljük és értékeljük az
ember spirituális dimenzióját.
2. Pszichológiai odafigyelés: jelen van a kliens számára pszichológiailag is. Ne akarjuk áttéríteni
a klienst a saját lelkiségi formánkra. Olyan légkör megteremtése, amely elősegíti a (problémák)
megosztásához elvezeti nyitottság létrejöttét.
3. Spirituális odafigyelés: a fizikai és pszichológiai meghallgatási képességeink mellett Isten
mindegyikünkben benne lakozó Lelkével is figyelünk.
Első szint:
A mélyebb önfeltárás elősegítése: a segítséget kérő nem azonnal tudja megfogalmazni és feltárni
igazi gondját. Egy folyamatra van szükség, hogy a fő kérdések világossá váljanak.
1. Empátia (az Istenhez való hasonlóság alapján): el kell ismerni azt az alapvető méltóságot és
jóságot embertársunkban, Isten őt a „saját képére és hasonlatosságára teremtette – és Isten látta,
hogy mindez jó” (Ter 1,31).
2. (Az együttérzésben gyökerező) tisztelet: az együttérzés nem jelenti azt, hogy elveszítenénk
tárgyilagosságunkat. Mások örömének és szenvedésének spirituális tudatosítása teszi képessé a
segítőt arra, hogy ne csupán a másik ember elméjébe és érzéseibe, de a szívébe is behatoljon. Az
Istenhez való hasonlóság minősége az a közös alap, amelyen igazán találkozhatunk, és együtt lehe-
tünk a többi emberrel.
3. (A szeretetből fakadó) törődés: ha valakivel empatikusan foglalkozunk, nagyon mélyen meg-
értjük őt, s ez általában azt is jelenti, hogy megszeretjük az illetőt. Ha szeretünk valakit, sokkalta
könnyebb empatikusan bánni vele.
Második szint:
1. Konkrét fogalmazás/specifikusság: az általánosításokból eljutni a konkrét gond megismerésé-
hez.
2. Hitelesség: a segítő nem akar valamiféle sztereotip lelkigondozói vagy lelkivezetői szerepbe il-
leszkedni: „megőrizni objektivitását” azzal, hogy érzéketlen marad a másik nagyon súlyos gyötrő-
dése iránt. Nem tilos a megfelelő érzelmek kimutatása, ha az nem zavarja a segítés folyamatát.
3. Önfeltárás: kellő tapintattal tegyük ezt. Nem kell a kliens minden gondjára a magunk élettör-
téneteivel előhozakodni. A segítő csak akkor tárulkozzon fel, ha tapasztalata valóban fontos segítő
elemet tartalmaz! Az önmegértés elmélyítése: ez a készség segít önmagunk megértésében.
4. Imádság: ahhoz, hogy hatékonyan használhassuk az imádságot, annak a segítő élete részévé
kell válnia. Csak akkor építsük a beszélgetésbe, amikor a beszélgető fél is megérett arra. A spontán
ima lehet az illető reflexióinak összegzése.
Harmadik szint:
A cselekvés elősegítése: a felismert helyzet, út cselekvésre szólít.
1. Konfrontáció – szembesítés (igazság a szeretetben): amikor valaki szembesül önmagával, éle-
tével, ezeket könnyen támadásnak fogja fel. A konfrontáció az igazságra vonatkozik: a gyengéd-
ségnek őszintének kell lennie. Nem lehet mesterkélt, és nagymértékben függ a kliens reakciójától.
Azok az emberek, akik nem túl sok melegséget tapasztaltak életükben, megrémülhetnek a hirtelen
feléjük áradó túl nagy gyengédségtől. Az érintéssel kifejezett gyengédség az időzítés és ítélőképes-
ség különleges pontosságát kívánja meg. (...) G. Gazda szerint a két legfontosabb szem előtt tar-
tandó tényezi a két ember közötti bizalom szintje, illetve az, hogy a másik személy szexuális jelzés-
ként érzékeli-e az érintést. A megfelelő módon alkalmazott érintés a segíti kapcsolat rendkívül erő-
teljes eszköze. Minél inkább növekszünk Isten ismeretében, annál élesebben rajzolódnak ki azok a
magatartások, értékrendek, amelyek ellentétben állnak ezzel a szeretettel.
2. Közvetlenség: a beszélgetés során figyelünk a partner érzelmeire, indulataira. Azt jelenti,
hogy a segítő felfogja azokat a jelzéseket, amelyek talán a kliensben sem tudatosak. Mindez nem
jelentheti, hogy átvesszük az ő szerepét, kitaláljuk gondolatait.
3. Támogatás (a keresztény közösség bevonásával): tájékoztatjuk a klienst a lelki életét támo-
gató programokról, segédeszközökről, lelkiségi csoportokról. Ahhoz, hogy az illető megálljon a ma-
ga lábán, fontos elsajátítania az önálló keresést, önmaga gazdagodását jelenti forrásokat (közös-
ség, lelkigyakorlatok). A program főbb kulcsszavait emeltük ki, hogy némi képet nyerjünk a segí-
tés/vezetés állomásairól. „Idővel és a folyamatos továbbképzés nyomán minden keresztény segítő
rátalálhat a számára megfelelő módszerekre és technikákra.” A tanulékonyság és az imádságos
Istenkapcsolat a lelkivezető elengedhetetlen követelménye. A vezetéssel megközelítjük azt a Jelen-
létet, amelyhez csak valóban levetett saruval szabad közelíteni, hiszen az ember Isten temploma.
„Isten temploma szent, s ti vagytok az” (1 Kor 3,17).
A lelkivezetés forrásai
Miként járjon el tehát a lelkivezető? Hová nyúlhat vissza irányításért? Egyik támpontját az ún. lelki-
ségi iskolák kincsestára alkotja. Ezek egy-egy rendkívüli egyéniség – Szent Benedek, Szent Ferenc,
Szent Teréz, Szent Ignác – tapasztalatára épülnek. Ismertetik, milyen úton haladt ő Krisztus felé.
Sajátos ötvözetbe fogják a teológiai tanítást és a tökéletességre törekvő személytől elvárt maga-
tartást.
A szorosan vett pszichológiai kutatás csak a múlt század második felében kezdődött. Rendszere-
sen és kísérleti módszerekkel próbáltak fényt deríteni a pszichikai világ minden területére. Azt
gondolhatnánk, hogy a lelkivezetők örömmel üdvözölték az új tudomány vívmányait.
Kezdetben éppen ellenkező viszony alakult ki. Mintha váratlan vetélytárs jelent volna meg a
színtéren, nem pedig szövetséges. A pszichológia olyan területeket is vizsgálata alá vett, amelyek-
ről legtöbb lelkivezető azt hitte, hogy kizárólag az ő hatáskörébe tartozik: az imádság lefolyása,
bűntudat, misztikus jelenségek stb. Igen sok pszichológus agresszíven viselkedett minden vallási
megnyilvánulással szemben, vagy módszerét a lelkivezetés helyébe kínálta föl. Gondoljunk csak
Freudra és első követőire. Gyakran még azoknál is kétely merült föl, akik nem követték ezeket a
szélsőséges álláspontokat. A lélektani, pszichoterápiás módszerek nem alkalmasabbak a vak foltok
kiküszöbölésére, mint a régi, klasszikus lelkiségi rendszerek?
A kapcsolatok és határok csak lassan tisztázódtak. Lindworsky 1934-ben megjelent tanulmánya
az aszketika és a pszichológia viszonyáról felhívta a figyelmet, hogy az akaratot nem lehet egy síkra
helyezni az izomgyakorlatokkal. Tagadhatatlan, hogy a lelkivezetőnek ismernie kell azt, akit kísérni
akar útján. A pszichológia ebben is sokat segíthet. A tipológiák, karakterológiák tele vannak hasz-
nos utalásokkal, adatokkal.
Újabban inkább a személyiség-elméletek és rendszerek foglalják el helyüket és szerepüket. De
éppen a modern pszichológia óva int a „másik” egyoldalú megismerésének sürgetésétől. Nem
azért akarja valaki annyira „megismerni” a másikat, hogy magamagát érezze nyeregben? Hogy a
másikat jobban tudja manipulálni? Főként a lelkivezetésnek nem lehet a célja a másik ismerete. A
lényeges az Istennel való kapcsolat! A másik ismerete, bármennyire hasznos is, csak eszköz. Ami-
kor tehát kizárólag, vagy túlságosan a másik ismerete kerül a központba, fennáll a veszély, hogy a
vezető saját biztonságát keresi, saját tervei megvalósítására törekszik. Tudatosan valószínűleg til-
takozni fog, hogy semmiképpen sem akarja ezt. De a gyakorlatban a súlypont eltolódott az emberi
síkra, s ezen belül is a vezető személyiségére.
A modern lélektan fontos lépéseket tett a vezető magatartásának, a vezetetthez való viszonyá-
nak ismeretében. A pszichoterápiás módszerek kidolgozása éreztette meg, hogy micsoda dina-
mizmus megy végbe a kliens és a pszichiáter, pszichológus között. Később a társadalmi és ipari élet
egyéb kapcsolatainál is felfedezték ezeknek a dinamizmusoknak a fontosságát. Önkéntelenül is
felmerült a kérdés: nem kellene ilyen kiképzést adni a lelkipásztoroknak, a lelkivezetőknek is? A
kérdésfelvetés annál jogosultabbnak látszott, mert az ötvenes évek elején úgy tűnt, hogy a
pszichoanalízist mintegy visszájára lehet fordítani, vagyis helyesen értelmezve a mélylélektant,
Istenhez vezető útra bukkanunk.
Helytelen az a feltételezés is, hogy az egészséges ember szükségképpen vallásos lesz. A felnőtt
szabadságához tartozik, hogy Isten ellen is fordulhat. Ádám bizonyosan egészséges volt, és még-
sem akart az Úrnak szolgálni. Még inkább áll ez Luciferről. Neurotikus, beteges vonások nem szük-
ségképpen ellenkeznek az igazi életszentséggel, mint magával a pszichikai egészséggel sem. Vak
foltjainkat, emberi korlátozottságainkat sohasem tudjuk egészen kiküszöbölni. Megítélésüknél az
összképet kell tekintetbe venni: az alaptörekvések dinamikáját és harmóniáját. A legsikeresebben
pszichoanalizált személy sem ismer meg minden rejtélyt életéből, nem is küszöböl ki minden fé-
lelmet és szorongást. Csak megtanulta, hol „húz félre”, mire kell ügyelnie, hogy a helyes úton ma-
radjon, hogyan fejlődhet harmonikusan a jövőben. Bár neki is megvannak a fonákságai, mégis pró-
bálhat másokon segíteni, mert tudatosításukkal már sok hibának veheti elejét. Ugyanígy a szentek
is hősiesen élték a szeretetet, jóllehet maguk is érezték korlátozottságaikat, és mások is vettek
észre bennük hibákat.
A lelkivezetést és a pszichoterápiát két körhöz hasonlíthatjuk, mindegyiknek középpontja a
másikon kívül esik, de területük egy része mégis csak fedi egymást. Középpontjukban, lényegükben
különböznek, mert céljuk és alap beállítottságuk más, és részben más eszközöket, módszereket
alkalmaznak.
A lelkivezető a személy Isten felé fordulását akarja előmozdítani. A vak foltok csak annyiban ér-
deklik, amennyiben a vezetett esetleg ezek miatt topog egy helyben, vagy tér el végső céljától.
Hasonlóképpen az eddig fel nem ismert és ki nem használt jó oldalak feltárására azért hívja fel a
figyelmet, hogy gazdagíthassa Isten és emberek iránti szeretetét. - A pszichológus arra törekszik,
hogy a kliens tisztábban lássa önmagát, jó és rossz oldalaival; megbékélve önmagával új életet tud-
jon kezdeni. De hogy milyen irányba is indul majd a kliens, ez már nem a pszichológus feladata.
Nem is terelheti kifejezetten a kliens figyelmét ilyen kérdésekre, mert könnyen belegabalyod-
nak filozófiai és teológiai vitákba. Vagy a pszichodinamizmus vizsgálata helyett moralizálásba ful-
ladnak. Módszereik sem teljesen azonosak. A pszichológus, bármennyire is vallásos, terápiás dialó-
gusaiban nem imádkozik együtt kliensével. Kifejezetten arra sem törekszik, hogy együtt ismerjék
fel a Lélek sugallatát, és keressék, hogy milyen irányelveket mutat hasonló esetekre az egyház taní-
tása, hagyománya.
Röviden: a pszichológus a horizontális, a lelkivezető a vertikális síkon mozog. Semmiképpen sem
áll tehát, hogy a pszichológia idejét múlttá tette a lelkivezetést. Van azonban közös területük is.
Mindkettő benső énünk dinamikájának felismerését és rendezését is célozza. Éppen ezért a
pszichológus és a lelkivezető magatartásában több közös vonást találhatunk. Mindkettő igyekszik
beleélni magát a rábízott személy lelkivilágába. Követni akarja érzelmeit, élményeit, indítékait és
kifejezésformáit, hogy megértő feleleteinek tükrében önmagára ismerhessen, és vállalja a követ-
kező lépést. Mind a jó pszichoterapeuta, mind a jó lelkivezető szentnek tartja a személy szabadsá-
gát, s arra törekszik, hogy a rábízott mindjobban felnőtt módra használja ezt a drága ajándékot. A
pszichológus elsősorban az emberi, természetes szintre összpontosítja módszerét, a lelkivezető
pedig a szabadság Isten felé vezető útját igyekszik erősíteni. S ezzel ismét eljutottunk a már előbb
említett gondolathoz: bár van közös területük, még ezen sem teljesen egyformán dolgoznak, ép-
pen, mert van sajátos céljuk is.
A lelkipásztori tanácsadás módszereinek, alap beállítottságának felhasználása a modern
pszichológia egyik legjelentősebb hozzájárulása a lelkivezetéshez. De a lelkivezetőnek még itt sem
szabad megállnia. Kifejezetten is Istenre kell irányítania a vezetettet; segítenie kell, hogy az Úrhoz
való bensőbb kapcsolatában növekedjék.
Ahhoz, hogy valaki rendesen dolgozzék, vagy hogy igazán szeresse feleségét, nem kell külön
pszichológiai tanulmányokat végezni. Ugyanígy nem szükséges különleges lélektani kiképzés és
tapasztalat az istengyermeki, a Lélek szerinti élethez sem – állapítja meg M. Bellett pap és
pszichoanalitikus.
Két esetben azonban, folytatja, nem takarékoskodhatunk vele: amikor pszichotikusokkal és ne-
urotikusokkal van dolgunk, és amikor valaki kifejezetten is mások vezetésére szenteli magát. Ha
tehát nem akarunk vak módjára világtalanokat vezetni, ismernünk kell a lelkivezetés teológiai és
lélektani útjelzőit.
Csapdák, mellékutak a lelkivezetésben

A lelkivezetés a vezetőtől is megköveteli a folyamatos önkontrollt. Mivel senkinek sincs teljes ön-
ismerete, szükséges egy „harmadik személy”, aki a vezetőt jól ismeri, s akinek – névtelenül – be-
számol éppen a vezető-segítő szolgálat során felmerülő feszültségeiről, kételyeiről és félelmeiről. A
következőkben ismertetünk néhány alapvető jelenséget, amelyek igen gyakran kísérik a lelkisegí-
tés tevékenységét.
Védekezési mechanizmusok
Mind a vezetett, mind a vezető igyekezetét zátonyra vihetik az ún. védekezési mechanizmusok,
amelyekkel (tudattalanul) meg akarjuk őrizni magunkat a fájdalmas, kellemetlen élményektől. Erre
a mechanizmusra szükségünk van a mindennapi életben, hiszen igen gyakran nincs időnk arra,
hogy tudatosan felmérjünk egy helyzetet, csupán belső indításnak engedve elutasítunk dolgokat.
Felléphet azonban a lelkivezetésben – vezetőben és vezetettben – egyaránt olyan elhárítási eljá-
rás, amely tévútra vezet:
Racionalizálás: látszólag „ésszerű” okokra hivatkozik, holott cselekvésének, megnyilvánulásának
mások a motívumai (önmaga belső rendezetlensége miatt a vezető nem megy bele konkrét kérdé-
sek tisztázásába; a vezetett tabuként őriz magában valami „emléket”, amivel nem akarja untatni a
lelkivezetőt, ezért kerüli annak tisztázását).
Elfojtás: „kényes” kérdésekre kitéri, választ ad; ami még rosszabb: „ez nekem nem probléma”
(szexualitással kapcsolatos kérdések tisztázása, másik nem iránti kapcsolat). Úgy gondolja, ha nem
beszél róla, akkor az nem is jelent többé gondot.
Infantilizmus (gyerekes viselkedés), regresszió (visszaesés): a gyerek úgy akarja biztosítani anyja
gondoskodását, ha újszülött testvéréhez hasonlóan ismét cumizni kezd, elfelejti a szobatisztaságot.
Lényeg: törődjenek velem! Lelkivezetésben is előfordul, hogy a döntés, felelős lépés megtételtől
menekül valaki. Igen gyakran előfordul, hogy a jelentkezi nehézségekkel szemben kevésnek talál-
juk erőnket, s ilyenkor menekülni próbálunk: a bennünk fellángoló szenvedélyekért másokat te-
szünk felelőssé, s veszélyesnek tartjuk őket. Kivetítünk, tagadunk, stb. A vezetőnek is tisztában kell
lennie szegénységével, törékenységével, amit a lelkivezetőjével kell megosztania.
Érzelmi átvitelek
A lelkivezető, lelkisegítő sokféle érzelmi töltéssel rendelkezi személlyel találkozik. A lelkivezető
feladata nem az, hogy mindig pozitív érzelmeket keltsen a vezetettben. Bármenynyire is igyekszik
tárgyilagos (semleges és nem közönyös) maradni, időnként erős érzelmi kitörések céltáblájává lesz.
Maga a vezető is igen széles skáláját hordozza az érzéseknek. A vezetőben lévő negatív érzések jól
mutatják a benne lévő gátlásokat, riadalmakat, amelyek valahogy benne is régi (tudatosan, vagy
nem) elfelejtett gócokat piszkálnak. Ha a vezetett például arról beszél, hogy anyja zsarnoki termé-
szetét képtelen feldolgozni. A vezetettnek eszébe jut, hogy valamelyik főnöke iránt érzett haragját,
neheztelését hosszú évek óta hordozza magában, mert az „vérig sértette” őt.
Nemegyszer a lelkivezetőt túl szigorúnak tartja a vezetett: a kliens a vezetőre vetíti gyermekkori
érzelmeit: amit akkor kapott (boldogságot, szeretet, vagy ennek ellenkezőjét), azt most, a lelkive-
zetői (terapeutikus) beszélgetésre átértelmezi. Tudatalatti manipulációról is szó lehet az érzelem-
átvitel során: rajongásával „lekenyerezni” a lelkivezetőt. De ellentétje is előfordul: a születől el-
szenvedett szigort, elutasítást érzi a lelkivezető határozottságában.
Igen gyakran lép fel érzelmi átvitel a vezeti és vezetett között. A túlzó rajongás, makacs érzelmi
megnyilvánulások jelzik az átvitel jelenlétét: a gyermekkorban, házasságban, munkahelyen elszen-
vedett érzelmi sebek „kárpótlása”. Ez azt jelenti, hogy a vezetett a lelkivezetőre vetíti (annak en-
gedékenységét kihasználva) azokat a különben normális megnyilvánulásokat, amelyeket a maga
helyén nem tudott megélni: a szülő iránti bizalom, a párkapcsolatban vágyott biztonság, intimitás,
a munkahelyi vezetőktől várt elismerés stb. Ha a lelkivezető „keménykedik”, mereven rendreuta-
sít, akkor vagy teljesen elriasztja (kétségbe ejti) a vezetettet, vagy azt az érzést kelti, hogy még
jobban ki kell nyilvánítania érzéseit. Ha valaki nem tud Isten előtt megnyílni, akkor a lelkivezető iránt
is zárkózott marad, csak a felszínes cselekedetek szintjén mozog vallási életében. Fontos, hogy a vezető
ne tegye magát függővé a vezetett érzelmeitől: igazságban, az evangélium egyszerű szavával szóljon.
A lelkivezető mégsem lehet olyan „abszolút értelemben neutrális”, mint egyes pszichoanalitiku-
sok. Mint a közösség tagjának kell testvére mellett állnia. Legyen tehát emberi, melegen megértő
és őszintén hiteles a vezetettel szemben. Ugyanakkor tárgyilagosságát, s evvel segítő képességét
csak akkor őrizheti meg, ha lelki megnyilvánulásaira, Istenhez való viszonyára figyel, valóban a ve-
zetett és nem saját érzelmeit helyezi központba. Ne próbáljon tehát sem „atyáskodni”, sem pedig
„cimboráskodni”. Gyakran kérdezze meg magától, hogy milyen hatással van a vezetettel való kap-
csolata annak Istenhez való viszonyára? Vállalja-e, hogy vezetettje szabadon találkozzék Istennel?
Esetleg olyan utakon is, amelyek számára ismeretlenek, de nem állnak ellentétben Krisztus tanítá-
sával, sem a Lélek sugallata ellen nem vétkeznek? Egyszóval: ne akarja átvinni saját felfogását, sa-
ját örömeit és félelmeit a vezetettre. Elcsúszna az ellenátvitel sikamlós talaján.
Az érzelmi átvitel egyik sajátos megnyilvánulása a lelkivezető, terapeuta, szociális gondozó te-
vékenységében az ún. ellenátvitel. Ez annyit jelent, hogy a vezetettre vetítjük a saját „elvarratlan”
attitűdjeinket, amelyeket – legtöbb esetben a családból hoztunk: szüleink, testvéreink iránti fe-
szültségeket, féltékenységet (kisebbrendűségi érzést).
Az érzelmi átvitel ismertetői:
- az érzelem aránytalanul nagy a kiváltó okot tekintve;
- félrecsúszott érzelem: az egyik fél megnyilvánulását a másik ellentétesen értelmezi (sértésnek,
bántásnak érzi a tréfás megjegyzést);
- ambivalens (megosztott) érzelmek: egyidejűleg szeretjük és gyűlöljük a másikat.
Emiatt elfogadjuk ugyan az illetőt, de agresszív módon bánunk vele. Nem tudjuk, hogy a másik
elfogad, vagy elutasít, lenéz, vagy megbecsül. Ennek következménye a szeszélyesség: egyik pilla-
natban így, a másikban ellentétesen viselkedünk az illetővel szemben.
A segítői szindróma
Rejtett erőink és erőtlenségeink

A másokkal való kapcsolat – különösen, ha az mélységeket érint – mindkét félre hatást gyakorol. A
lelkiélet mesterei ezért nevezik a lelkivezetést „szövevényes kapcsolatnak”: mindkét félben felszín-
re hoz rejtett pozitív és negatív vonásokat (védekezési mechanizmusokat, szunnyadó sebeket).
Feltárul gyengeségünk, szegénységünk, szánalomra méltó kicsinyességünk éppúgy, mint nemeslel-
kűségünk, hűségünk, szeretetreméltóságunk. Egyszerre vagyunk képesek gyógyítani, s ugyanakkor
gyógyulásra szorulunk. Más szóval: irgalmat gyakorlunk, de irgalomra, megbocsátásra is szorulunk.
„Akkor vagyok erős, amikor gyenge vagyok” – vallja Pál apostol.
Mások megsegítése, a rászorulókról való szociális gondoskodás, a pszichikai-személyi fejlődést
segítő szolgálatok a legnemesebb emberi megnyilvánulások. A mások megsegítésére irányuló, ön-
zetlen igyekezetünk azonban nem oltja ki egyéb indítékainkat: ön- és fajfenntartási ösztöneinket,
önmagunk kiteljesedésének (hatalmi, birtoklási vágyaink) legkülönbözőbb igényeit. A segítő-
készség is ölthet magára beteges formát, hordozhat nem kívánatos vonásokat.
Ezek igen gyakran rejtve maradnak a segítő előtt, csak egy „harmadik szem” fedezi fel ezek je-
lenlétét. A segítő szindróma jelenléte azt jelenti, hogy ezek a nem kívánatos motívumok veszik át
az irányítást. „Olyan személyiség tünetcsoportja, akinél már lelki szerkezetté vált; hogy képtelen
egyéni érzelmei és szükségletei kifejezésére, ugyanakkor pedig kifelé mindenhatónak és megtá-
madhatatlannak látszik a közösségi szolgálat terén. Mindennapi nyelven úgy is mondhatnánk,
hogy ő a mindenáron segíti. Az, aki semmi körülmények között nem képes nemet mondani, még ha
a másik java kívánná is ezt. Aki hangoztatja az önzetlenséget, de bizalmas körben kifakad, hogy
„hozzám mindenki eljön és kiönti a szívét, de rajtam senki sem segít”. Vagy pedig: igazán önzetle-
nül segítettem százakon, és most hálátlanul senki felém se néz.
Nem kell mélylélektani kutatást végezni, hogy megállapítsuk: aki például úgy érzi, hogy mint a
mézre a legyek ragadnak rá az emberek problémáikkal, az maga kínálja magát erre a szerepre.
Szükségét érzi annak, hogy segítő legyen, de egyszersmind kielégületlen marad. Benne ismert
mondása szerint „megjátssza ezt a játszmát”. Észre sem veszi, hogy világmegváltó szeretetkészsé-
gével tulajdonképp milyen előnyöket akar magának elérni. Nem anyagi téren, hanem pszichikailag.
Vagyis egyéb indítékok mozgatják, a másik segítése cégér lett. - Végzetes körben forog. Betegesen
kevert motívumai hatására tudatalattian csalogatja magához az embereket, hogy segítséget keres-
senek nála. Gyökerében azonban neki van szüksége arra, hogy „megmentő”, „siratófal”, „lelki
szemétgödör” legyen. De mivel nem tud kellő távolságot tartani, érzelmi függetlenségét nem ké-
pes megőrizni, kizsákmányoltnak érzi magát. Másokra fordított áldozataival „önmagának tartozik”!
Ezért nem képes áttörni a végzetes kört.
Nem arról van tehát szó, hogy segítsünk-e másoknak vagy sem. A válasz csak igen lehet. Keresz-
tény hitünk és emberi természetünk követelménye ez. A kérdés a hiteles miértre és az igazi ho-
gyanra vonatkozik. Az evangélium nyelvén azt mondhatnánk, hogy a segítői szindrómás segítő „el-
felejti”, nem képes megélni a szeretetparancs második felét: mint önmagadat. Mert hitelesen és
építően csak azt tud a másikon segíteni, aki elfogadja önmagát, úgy, ahogy van. Jó és rossz oldalai-
val, sikereivel és csalódásaival. Aki tudatában van annak, hogy a legáldozatosabb segítésnek is
vannak határai, mint magának az életnek. Aki megtalálta saját szabadságát, s ezért képes a másikat
szabadságának gyakorlásában növelni. Aki feltette magának a kérdést - mégpedig nemcsak felszí-
nesen, hanem minden álarc nélkül -, hogy mi is vezeti segítőkészségében? Aki elmeri fogadni, hogy
bizonyos „haszna” neki is van ebből, mert neki is vannak igényei, szükségletei.
A segítői szindrómás segítő nem fogadja el saját magát, nem mer szembenézni jó és rossz olda-
laival, úgy él, mintha neki nem lennének igényei, nem lenne senki segítségére szüksége. A lelke
mélyén azonban szenved, elégedetlen – kielégületlen.
Igen gyakran előfordul, hogy gyengeségünkkel valami váratlan „helyzet” folytán szembesülünk.
Aki azt tudja magáról, hogy „három vagon birkatürelemmel” rendelkezik, egyszer csak valami
semmiség miatt „felrobban”, kitör: elég volt! A hűséggel kiszolgált személyt pofon vágja, nyomaté-
kul pedig úgy beteszi az ajtót, hogy kihullnak az üvegek. Aztán? Itt két lehetőség marad. Az egyik
(ez a szerencsés): belátja, hogy ő maga is sebezhető, segítségre, megértésre, vigaszra szoruló sze-
mély. Szüksége van pihenésre, töltekezésre, megosztása (munkatársaival megosztani szegénysé-
gét). A másik magatartás a menekülés: képtelen elviselni kudarcát, ezért úgy gondolja, hogy jobb,
ha „lelép”. Igen gyakran ezt úgy magyarázza, igazolja önmaga (és mások) előtt az illeti, hogy „ezek-
kel” nincs értelme foglalkozni: javíthatatlanok, értelmetlen és haszontalan vesződés az egész! A
menekülés mögött azonban valami sokkal mélyebb ok húzódik: az illető nem tudja elviselni, hogy ő
maga is elért arra a pontra, amikor el kellene ismernie saját sebzettségét, korlátait. Önmagát
olyannak képzelte el, mint aki folyton képes valamit alkotni, képes sikert termelni. Belső világát
elhagyva önmagán kívül élte életét. Nem könnyű elfogadni egy súlyos fogyatékkal élők közötti se-
gítőszolgálatban, hogy maga a segítő is ápolásra, megbocsátásra szorul.
Ezek után érdemes sorra venni a segítő szindróma kialakulásának okait, körülményeit és folya-
matát:
1. A segítő személy önmegvalósításra törő alapigényét nem tudta elegendően betölteni. Vagy
azért, mert nem kapott elég szeretetet környezetétől, vagy pedig azért, mert a túlzott babusgatás
szinte fékezhetetlen éhséget ébresztett benne. Mivel úgy érezte, hogy nem – vagy nem eléggé –
fogadták el, maga sem tudta magát elfogadni úgy, ahogy van.
2. Ugyanakkor észrevette, hogy környezete nagyra értékeli önzetlen segítőkészségét (altruiz-

mus). Megsejtette tehát, hogy legalább ezen az úton elfogadtathatja magát. Ideáljának tűzte ki
mások segítségét. Ez az életcél valójában önmagáért való: önigazolás, érvényesülés eszköze, hiszen
környezete megbecsülését kereste. A másik segítése eszközzé vált, hogy valamiképpen megvaló-
síthassa saját magát.
3. Ez a konfliktus visszafojtatta saját érzelmeinek és igényeinek őszinte kifejezését. Bensőjében
kívánja, hogy ő is kapjon, de tudatosan méltatlannak tartja magát erre. Egyoldalúan úgy érzi, hogy
mindig csak adnia kell. Saját élményvilágának befagyasztása képtelenné teszi mélyebb emberi kap-
csolatok fenntartására.
Kialakulása, illetve a gyökere ennek a magatartásnak a korai gyermekkorban keresendő. Az
anyától való függés olyan erős az ilyen személynél, hogy igényeit a vele való identifikációban akarja
kielégíteni. Az ő tulajdonságait vetíti magába, ezekkel azonosítja magát. „Mindenható anyaszere-
pet” játszik. Ez felettes énjévé lesz: a segítés „kötelessége” nem enged elegendő teret egyéni ér-
zelmeinek. Ennek következtében nincs valódi partner-viszonya az emberekhez: felsőbbrendűnek
érzi magát, akinek a többiről gondoskodni kell.
A segítői szindrómás nemcsak azt nem képes elfogadni, hogy neki is vannak benső szorongásai,
hiányai, hanem azt sem, hogy valami jót tett, valami igazán jól sikerült. örömérzést sem engedhet
meg magának. S végeredményben érzelmileg senkit sem enged magához közel. Ezzel elismerné,
hogy ő is éppen olyan, mint a többi: szeret kapni és adni, csalódásai is lehetnek, és rászorul a más-
ikra. Ezért csak akkor fordul a másikhoz segítségért, amikor már összeroppant. Az a benyomás tá-
madhat bennünk, hogy a lelki életben, a lelkivezetésben semmi szerep nem jut szabadságunknak.
Legszentebb erényeinket, a szeretet gyakorlását is ennyi tudatalatti, védekezési mechanizmus és
átvitel fogja be? Hol találhatjuk meg a kiutat? Hogy növelhetjük felelősségteljes vállalásunkat?
Hogy segíthetünk vezetettjeinknek?
A modern lélektanban hiába keresünk traktátust az alázatosságról. De ha nyílt szemmel olvas-
suk analíziseit, felfedezhetjük, hogy sok anyagot szolgáltat ehhez az olyan fontos erényhez. Szét-
foszlatja az önmegváltás örök kísértését. Hirdeti, hogy önmagunkba zárkózva, önerőnkben bízva
még eléggé tárgyilagos képet sem szerezhetünk magunkról. Mintegy visszhangozza a régi filozófu-
sok állítását: anyagi mivoltunk megakadályoz bennünket, hogy teljesen áttetszik lehessünk önma-
gunknak.
Családban is kialakulhat ilyen félreértett szerep: az altruista családtag azt gondolja, hogy neki
csak adni szabad, kapni sohasem, mert az önzés. Azzal, hogy mindenben kiszolgálja a többieket,
kialakítja önmagáról azt a képet, hogy ő az egyetlen, a nélkülözhetetlen.
A terápiás munka azonban azt is hirdeti, hogy az ember nem szükségképpen vész bele ebbe a
süppedékes talajba. Lehetséges a kiút, csak vegye fel a kapcsolatot a másikkal, nyíljék meg neki. Ez
az első lépés a horizont kitágítására, önmagunkról alkotott helyesebb kép megteremtésére. A hívő
ember elfogadja ezt az intést. S egy döntő elemmel továbbviszi. Az igazi Másikban, Krisztusban a
végtelen Te felé nyílik meg. Benne keresi a megváltást. Evvel lehetőséget nyer arra is, hogy a hala-
dáshoz nélkülözhetetlen önvizsgálat, a „lelkiismeretvizsgálat” ne legyen köldöknézés, becsavaro-
dás önmaga körül. Mindezt a szerető Te jelenlétében végzi. Ezért sürgette már Loyolai Szent Ignác
is, hogy a lelkiismeretvizsgálatot hálaadással kezdjük. Éljük át, hogy Isten valóban szeret; vizsgáljuk
meg, hogy mennyi jót kaptunk tőle ma, az elmúlt napokban, években! Az ő szerető jelenlétében
(vagyis nem önmagamra hagyatva!) kitárul a szívem, s meg merek nyílni neki és saját magamnak.
Így legyőzzük önismeretünk legnagyobb akadályát: a félelmet, hogy önmagunkkal találkozzunk.
Nem vagyok egyedül ezen az úton, ő áll mellettem. Lelkével erősít, megvilágít. Istengyermeki
hivatásunk átélése új horizontot nyit meg önismeretünknek, önmegbecsülésünknek. A Krisztusban
új életre támadt ember azonban tudatában van annak is, hogy a megváltás teljességében csak Is-
ten népéhez, az egyházhoz csatlakozva részesülhet. Ez pedig lelki, de látható közösséget is jelent.
Részt kell vennie ennek a testnek életében. Nemcsak annyiban, hogy saját erőit, talentumait má-
sok rendelkezésére bocsátja. Hanem úgy is, hogy elfogadja intését, segítő jobbját, vezetését.
Mindezt az egyház a „másik” közreműködésével nyújtja. Csak az ő segítségével nyerheti el a kien-
gesztelődés pecsétjét Istennel, a többiekkel és önmagával szemben. Minél inkább kíván mások
szolgálatába állni, mások vezetésében közreműködni, annál inkább kell elfogadnia, hogy ő is segít-
ségre, az egyház vezetésére szorul.
Amit a lelkivezetéstől várhatunk – és amit nem
Fentebb már említettük, hogy nem a lelkivezető ajánlkozik vezetésre, hanem a leendő vezetett
keres magának olyan személyt, akit ő alkalmasnak talál önmaga számára. A szakember szerint – ez
már pusztai atyák idejében is így ítélték – ha valaki megért arra, hogy kísért legyen, akkor találni
fog magának lelki kísérőt, vagy ha úgy tetszik lelkivezetőt.
A spirituális kísérés lényegi feltétele az őszinte keresés, amely mindig meghozza a várt eredményt.
Igaza van a hindu mondásnak: „Ha a tanítvány kész, megjelenik a mester.” Egy híres apoftegma
hasonló igazságot hordoz: „Egy sivatagi atya megkérdez egy másik atyát: Miért nincs mondaniva-
lójuk a mai szerzeteseknek? (Vagyis: miért nincsenek ma már jó lelkiatyák?) – Válasz: Mert a fiak
nem képesek meghallgatni őket.” Ha igazán keresünk, ha készek vagyunk a meghallgatásra, akkor
támadnak majd spirituális kísérők is.
Amit a lelkivezető megtehet

Minden segítőkapcsolatnak, úgy a lelkivezetésnek is megvannak a lehetőségei, vagyis igen sokat
segíthet az egyén fejlődésében, de nem művel csodákat. A lelkivezető nem „oldja” meg a szemé-
lyiség minden nehézségét, s főleg nem váltóztatja át adottságait. Mint már többször is hangsúlyoz-
tuk a segítőbeszélgetésekben: a segítő, lelkivezető nem „diktátor”, vagyis, aki (rendre)utasít, min-
den nehézségen átlát, s egyetlen (parancs)szóval helyére tesz dolgokat.
Vannak, akik gyakran váltogatják lelkivezetőjüket, mert olyas valakit keresnek, aki minden baju-
kat orvosolja (anélkül, hogy nekik ezért bármit is kellene tenni). Az ilyenek „nem vezetőt keresnek,
hanem csodatevőt” – mondja Thomas Merton, majd így folytatja – „Valójában igen gyakran fordu-
lunk máshoz olyan problémák megoldásáért, amelyeket magunknak is meg kellene tudnunk oldani,
nem annyira a saját bölcsességünkkel, mint azzal, hogy nagylelkűen szembenézünk Istennek ránk
vonatkozó akaratával az ezt képviselő tényekben és kötelezettségekben. Az emberi természet
azonban gyönge, és az olyan ember figyelmes támogatása és bölcs tanácsa, akiben megbízunk,
gyakran segít tökéletesebben elfogadni azt, amit homályosan már úgyis tudunk és látunk. Lehet,
hogy a vezető semmi olyat nem mond, amit már ne tudnánk, de nagy szó az, ha segít legyőzni ha-
bozásunkat, és megerősíti nagylelkűségünket az Úr szolgálatában. Sokszor viszont olyan dolgokat
tár fel előttünk, amelyeket eddig képtelenek voltunk meglátni, pedig majd kiütötték a szemünket.
Bizony ez is nagy kegyelem, hálásnak kellene lennünk érte.”
Amit nem érhet el a lelkivezetés

„Nem varázsolja egy kézmozdulattal valósággá a mi határozatlan, nem öntudatos óhajtozásunkat
a tökéletesség után. Nem fog képessé tenni mindannak megszerzésére, ami után ’kívánkozunk’,
mert a lelkiélet nem a tökéletesség ’kívánásán’ fordul. Az emberek igen gyakran azt gondolják:
mindössze egy lelkivezető megerősítésére van szükség, és a ’kívánság’ máris ’Isten akaratává’ ala-
kul. Sajnos az alkímiának ez a fajtája nem hat, és aki ezzel próbálkozik, az csalódni fog.”
A lelkiélet – benne a lelkivezetés – „komoly dolog”. Ugyanakkor a lelkiélet komolyságát, más-
ként fogalmazva: az evangéliumi életet nem téveszthetjük össze a komolykodással, főként nem a
komorsággal. Jézus szabadságának semmi köze a farizeusok magamutogató, sanyarú képmutatá-
sával. Az Isten-keresés örömének, szegénységünk bánatának nem az arcunkon kell megjelenni,
hanem szívünkben. A lelkiélet komolysága nem a világ szépségének, örömének folytonos lekicsiny-
lése, mart könnyen kialakulhat a „savanyú a szőlő” lelkület: „amit nekem nem szabad, annak a
másik se örüljön”. Gyakran megtörténik, hogy ún. „jámbor lelkek” helytelen komolysággal fogják
fel „lelkiéletüket”.
A másik félresiklás a folytonos önmagunkkal való bíbelődés: haladtam-e, mennyit haladtam elő-
re, stb. Az ilyen személyek gyakran a lelkivezetőtől azt várják, hogy valami elismerőt mondjanak
fejlődésükről. A fejlődést Isten adja és ő látja. Szemmel nem látható; vagy ha igen, akkor az nem
az!
A harmadik – talán egy kissé erős kifejezéssel élve – a „lelki pattanás-vadász”. Van, aki él-hal a
hibátlanságért. Folyton az arcát vizsgálja, nyomkodja a létező és nem-létező pattanásait, amitől
folyton foltokkal teli a bőre. Nos ilyenek, akik állandóan meg akarják magukat fosztani valamitől:
lemondani valamiről, hogy ezzel bizonyítsák (biztosítsák) Istenszeretetüket, s főként tökéletesedé-
süket. Jézus együtt evett-ivott (jóízűen) a vámosokkal (bűnösökkel), kétes erkölcsűnek tartott sze-
mélyekkel. Nem „csak úgy lelkileg”, hanem teljes valójában: örült nekik, s azok viszont. Az önma-
gunk tökéletességével való folytonos foglalkozás eltávolíthat másoktól – és magától Istentől! Istent
nem kell „meggyőzni” szeretetünkről – Ő előbb szeretett bennünket –, hanem nekem kell erről
meggyőződnöm és teljesen átadni magam embertársaim szolgálatának (szeretetének). A magunk
tökéletességén való folytonos kínlódás odavezet, hogy Isten csupán eszköz lesz ahhoz, hogy hibát-
lanokká váljunk.
A tökéletlen lelkivezető
Az alcímnek ez a kissé erős kifejezése „kétértelmű”. Nézzük az első jelentését. A lelkivezető: em-
ber. Mint minden személy – bármennyire is jól képzett, gyakorlatilag felkészült, rendelkezik egy sor
emberi jellemvonással. Ezek mind jelen vannak ítéleteiben, gondolkodásában és megnyilvánulása-
iban. Senki sem tökéletes. Természetesen a lelkivezető nagyon súlyos felelőssége, hogy ne a veze-
tetten akarja bevasalni mindazt, amire ő nem volt képes; ugyanakkor arra is kell figyelni, hogy nem
ő a mérce és a tökéletesség csúcsa. Ez azt jelenti, hogy ne magához mérje a vezetett lelkiéletének
fejlődését, hanem Jézus Krisztushoz és az ő evangéliumához. Előfordulhat, hogy a lelkiéletre törek-
vő vezetett komoly törekvése, Istentől kapott sajátos adományai szinte zavarba ejtik magát a veze-
tőt. Ilyenkor őszintén szembe kell néznie a ténnyel: alkalmas-e a további vezetésre, vállalhatja- e
továbbra is ezt a feladatot, illetve szolgálja-e valóban az i személye ennek a személynek a fejlődé-
sét? Mindezt nagyon fontos, hogy tisztázza egy érett lelkivezetésben járatos személlyel. Kétségte-
len azonban, hogy a vezető alázatos imádsága és törekvése a lelkiéletben nagyon nagy ajándék a
vezetett számára éppúgy, mint a saját hivatása betöltésében.
A másik jelentést – részben már tisztáztuk az előzőekben. Itt csak néhány gyakorlati tisztázást
kívánunk tenni. A lelkiéletre való indítást, annak bizonyos konkrét feladatait a rendszeresen szent-
gyónást végzők megkapják a gyóntató paptól. Ezek általános, inkább a felmerült hibákkal, bűnök-
kel kapcsolatos jelzések. Ezek többnyire „személytelen” jellegűek, hiszen a gyónás alkalma nem
teszi lehetővé a hosszas és személyre szóló megbeszélést. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy ez a
forma „nem tökéletes” lelkivezetés. A lelkivezetés alapvonása a személyesség, az illető pontos
ismerete, a lelkiéletről (nem csupán a bűnökről, tökéletlenségekről) részletes és rendszeres be-

számolás. Visszatérve a gyónáshoz: az ott elhangzó vezetés, amit inkább lelki indításnak nevez-
nénk, nagyon fontos.
Sokat segíthet ebben a kérdésben két nagyon egyszerű gyakorlati szempont. Az első szempont
felkészülés a gyónásra: legyen egy alapszempont minden gyónásnál. Ehhez igen hasznos az önis-
meret alapján egy olyan erényt választani, amiben igen sokszor hiányosak vagyunk. Ennek az
erénynek a szempontjából vizsgáljuk meg magunkat. Nem kell minden alkalommal minden apró-
ságról beszámolni. Természetesen a valós bűneinket bevalljuk, de nem haladunk semmit, ha foly-
ton – és egyszerre – az összes tökéletlenségünkkel akarunk leszámolni.
Ehhez kapcsolódik egy másik gyakorlati „segédeszköz”: az evangélium szempontjából elindulni:
a gyóntatóknak éppúgy, mint a gyónóknak nagy segítséget jelent, ha minden hónapra választunk
egy evangéliumi mondatot, amelyhez „mérjük” magunkat. Ez ma már több templomban kifüg-
gesztve olvasható. Bizonyos lelkiségek (például fokoláréknál az „életige”) a mozgalom tagjai szá-
mára havonta adnak egy szentírási támpontot, amely átfogja egész életüket. A cél valóban az, hogy
Isten Igéjét, amely bennünket szólít, meghalljuk mindennapjainkban. A lelkivezető, a gyóntató így
elkerüli az általánosságokat.
De ennél is fontosabb: a hívő megtanulja „hallani” a bensőjében” őt szólító Urat. A cél ugyanis
az, hogy a lelkivezetés a Lélek vezetése legyen. A keresztény felnőtté válás ez: eltelni Isten Lelké-
vel, tanúságot tenni Jézusról mindenütt.
A lelkivezető főbb vonásai

Leginkább Mózes szerepéhez hasonlíthatnánk a lelkivezető személyiségét:
- Isten küldöttje legyen. Ez alapállásban nem jelent mást, mint olyan személy, aki maga is Isten-
nek adta át magát. Lehet „hivatalból megbízott (spirituális, lelkivezető), akit az egyház bíz meg
ilyen szolgálattal.
- Istennek engedelmeskedjen, s ne legyen személyválogató: ne keresse senki ezt a feladatot,
hanem inkább keresztként fogja fel. Soha ne ajánlkozzunk még személyes viszonyban sem lelkive-
zetésre! Ha mások kérik, akkor alapos megfontolás után vállaljuk el. Mindig gyanús, aki ilyesmire
nagyon ajánlkozik!
- Mint Mózes: sohasem tudja, hogy Isten hová fogja vezetni. Az ő feladata: a megkülönböztetés
és Isten szavának közvetítése az illető számára. Nem annyira vezető, mint eszköz. Érdekes kifeje-
zést használ Maurice Bellet: a lelki kísérő hallgatásával helyet enged a másik szabad cselekvéséhez.
A kísérő jelen van a másik életében, de jelenléte annyira áttetsző, ám valós, hogy ez biztonsággal
való megnyilvánulását segíti elő: ez az „evangéliumi program” akkor segít igazán, ha tudatosan
épüli: figyelembe veszi a liturgikus időt, átfogja – lépésről lépésre – a keresztény élethívatás teljes
jelentését. Ha az egyházközségben nincs ilyen program, akkor legalább az ott tevékenykedő lelki-
pásztornak elemi kötelessége, hogy rendelkezzék ilyennel. A rögtönzés elkerülhetetlen következ-
ménye az önismétlés, az általánosítás, amiből nehezen lesz lelki fejlődés!
Bizonyos, hogy a meghallgatás több mint aminek egyszerűen gondoljuk. Meghallgatni azt jelen-
ti, hogy benne vagyunk – a talán rendkívüli – drámában, amelyet a jelenlévő átél; úgy vagyunk
benne, mintha nem lennénk. Meghallgatni azt jelenti, hogy helyet engedünk. Mindebben a meg-
hallgatás több mint egyszerű meghallgatás, s a meghallgató olyan kalandban találja magát, ahol az
számít, hogy ő kicsoda. Ez a valaki cselekszik, mind elfogadó csendjével, mind pedig meghallgató
szavával. A spirituális kísérő nem ura tehát mindannak, amit elébe tártak. Mindez bizonyára nem is
tudatos benne. Ez magától történik. Erről a partról adhat jelt – éppen hallgatásával –, hogy el-
mondja: az átkelés lehetséges.
- Esetenként lehet kemény, egy jottányit sem engedve az alapvető követelményekből. Ne féljen
attól, hogy emiatt elvetik, esetleg „felmond” neki a vezetett. „Az nem szeret téged igazán, aki ne-
ked mindig igazat ad” – mondja egy régi bölcsesség. Isten előtt közbenjáró a rábízottért, a vezetett
előtt azonban szilárd. „Inkább bölcs legyen, mint szent” – ajánlja Avilai Szent Teréz. A józan, meg-
fontolt gondolkodást ne „helyettesítse” keneteskedéssel.
- Egy igazi próféta jeleit mutatja, vagyis amit mond, az megállja a helyét, komolyan kell venni
azt. Nem zárja ki azonban, hogy tévedhet.
- Amit mond, annak összhangban kell lenni az Egyház tanításával; Isten Igéjét hirdesse, ahogyan
azt az Egyház érti, nem pedig az ő egyénieskedő értelmezésében. Szeresse az Egyházat, elfogadva
annak emberi adottságit. Ne polemizáljon egyházi vezetéssel, intézkedésekkel, olyan alternatívák-
kal csillogva a vezetett előtt, amelyekről önmagának is tudnia kell, hogy nem rá tartoznak ezek a
változtatások.
- Legyen, mint Keresztelő János: Krisztus növekedjék és ő világosítsa meg az illetőt. Ne magához
kösse az embereket, hanem segítse, hogy egyre szabadabban és önállóbban járják Isten útját.
Imádkozzék, s a Lélek Világosságánál értékeljen mindent.
- Érett személy, aki örömmel éli hivatását. Egészséges személyiség: pszichikai, vallásos és erköl-
csi tekintetben, aki egészséges humorral (belső szabadság) és felelős komolysággal látja el szolgá-
latát. Ingyen tegye szolgálatát, nem várva és fogadva el semmit szolgálata fejében. Még ha a veze-
tett valamiképpen „hasznosíthatja” is magát a lelkivezető körében, akkor sem szabad ennek a ve-
zetésben, tanácsadásban érvényesülni. Egyedül Isten akaratára figyeljenek, és azt kövessék, még
ha ez például azt jelenti, hogy a vezetett emiatt el fog távozni a vezetőtől. Például a lelkivezető
csoportjának valamilyen „oszlopos” tagjáról van szó, aki felismerve Isten akaratát valami olyan
pályára lép, hogy nem fog tudni – különben szinte nélkülözhetetlen – segítő kezet nyújtani a to-
vábbiakban. Nem szabad a vezetőnek manipulálni, ”hasznossági szempontok érvényesítésével”
befolyásolni a vezetett személyt. Az ilyesmi iszonyú következményekkel járhat: kisiklott életút,
meghasonlások. Ha a lelkivezető egyben pap is, akkor fokozottan ügyeljen a belső és külső fórum
megkülönböztetésére!
Az egyház sok évszázados gyakorlatában igyekezett a kétféle szolgálatot (lelkivezetés és gyónta-
tás) szétválasztani. Két különböző dologról van szó: a bűnbánat szentségében újjászületünk, a bo-
csánattal újra élettel telünk el, megindul gyógyulásunk. A lelkivezetés elindít, hogy a Lélekre hall-
gatva megtanuljunk járni Isten útján.
Melléklet
Teszt az őszinteségről – önismeret
Mindnyájan azt hisszük, hogy legalábbis önmagunkat teljes mértékben és objektíven Ismerjük. Úgy
véljük, önmagunkkal szemben egyenesek, tárgyilagosak, őszinték vagyunk. Ez persze nem igaz:
valamennyien rózsaszínű szemüveget viselünk, és elsősorban saját magunkat, mint hozzánk legkö-
zelebb álló, legkedvesebb személyek egyikét ítéljük meg elfogultan. Hogy mennyire ezt segít tisz-
tázni az alábbi teszt.
Különösebb gondolkodás nélkül, gyorsan válaszolj igennel vagy nemmel valamennyi alábbi kér-
désre!
1. Megtörtént-e már hogy adott szavát, ígéretét nem tartotta meg?  Igen  Nem
2. Előfordul, hogy elveszti türelmét, és ingerülten viselkedik?  Igen  Nem
3. Vannak néha olyan gondolatai, amiket nem szívesen mondana el másoknak?  Igen  Nem
4. Önnek csakis helyes és jó szokásai vannak?  Igen  Nem
5. Szokott néha pletykálni?  Igen  Nem
6. Bevallana-e minden árut a vámnál akkor is, ha biztosan tudná, hogy nem  Igen  Nem
fogják Önnél megtalálni?
7. Elkésett-e valaha életében munkából vagy randevúról?  Igen  Nem
8. Van-e olyan ismerőse, akit kifejezetten utál?  Igen  Nem
9. Szokott néha olyan dolgokról is beszélni, amelyekhez igazából nem ért?  Igen  Nem
10. Gyermekkorában mindenkinek ellenkezés nélkül szót fogadott?  Igen  Nem
11. Szokott időnként elégedetlenkedni, morogni, zsémbeskedni?  Igen  Nem
12. Örült-e valaha életében a más kárán?  Igen  Nem
13. Teljesen mentes minden babonától, előítélettől, elfogultságtól?  Igen  Nem
14. Szokott néhanapján kicsit dicsekedni?  Igen  Nem
15. Ha levelet kap, mindig azonnal válaszol?  Igen  Nem
16. Elhalaszt néha másnapra dolgokat, amiket ma is megtehetne?  Igen  Nem
17. Hazudott már valaha életében?  Igen  Nem
18. Igazából közömbös Önnek, hogy nyer, vagy veszít játékban, kártyában,  Igen  Nem
sportban, szerencsejátékban (hiszen játék)?
Kiértékelés
Kitöltés után számolja össze pontjait: a 4, 6, 10, 13, 15 és 18 kérdésre az „igen” válasz, a többire a
„nem” válasz ér 1-1 pontot. Adja össze pontjait, ez az összeg a végeredménye.
Értelmezés
0-3 pont: Ön a lehetőségek határáig objektív, tárgyilagos önmagával szemben, ezért valószínűleg
hasonlóan ítél meg másokat is. Kíméletlen egyenes, ember, akit mások olykor emiatt meg is rónak,
illúziók nélkülinek talán még cinikusnak is tartják. Sokra tartja a tényeket, fontosnak a tárgyilagos-
ságot, de talán kevesebbet törődik az emberek érzéseivel. Inkább tettekkel, mint szavakkal próbál
érvényesülni.
4-6 pont: kissé hajlamos a szépítésre, a valóság kedvezőbb színben való feltüntetésére önmaga
előtt. Emlékezetében, gondolkodásában szeret kicsit „igazítani” a dolgokon, hogy azok jobban be-
leférjenek a saját magáról alkotott képbe. Ez még nem lépi át az úgynevezett „valóság” kereteit, de
olykor észreveszi, hogy mások Önről alkotott véleménye nem teljesen egyezik azzal, ahogyan Ön
látja saját magát.
7-8 pont: Önnek már határozottan rózsaszínű a „szemüvege” átfesti azokat az élményeit, ame-
lyek ellentmondanak a saját magáról rajzolt pozitív képnek. Magyarán: inkább hajlamos szépíteni,
füllenteni, igazítani egy kicsit a dolgokon, mint tudomásul venni, hogy sem Ön, sem a többi ember
nem olyan, amilyennek azt hinni szeretné. Nagyon szubjektív világban él ezt már valószínűleg észre
is vette.
9-11 pont: az Ön világa orvosi szóval „katathymiás”: nem azt látja, ami Ön előtt van, hanem ab-
ból csakis azt, amit látni akar. Előre kialakított képe van saját magáról és másokról. Ebből nem sze-
retne engedni, ezért inkább a valódi tényeket igazítja a vágyaihoz, nem pedig megfordítva. Való-
színűleg többször hallotta is már, hogy Ön nem tárgyilagos, hanem elfogult ember, akinél az érzé-
sek fontosabbak a tényeknél. Vigyázzon, ez Önben olyan mértékű lehet, hogy ellentmondásba ke-
veredhet a „valósággal”, más emberekkel. Akár szavahihetőségét is kétségbe vonhatják.
12 pont vagy ennél több: ha valóban így van, ez már veszélyes mértékű elfogultság és szubjek-
tivitás, legyen óvatos! Senki nem olyan valójában, mint ahogy Ön saját magát látni igyekszik. En--
nyire hibátlan, tökéletes ember, akinek mindig igaza volna, valószínűleg nem létezik. Ön kénytelen
a való világ sok tényét persze tudattalanul megmásítani, meghamisítani, hogy ilyen képet tarthas-
son fenn saját magáról. Ez nem csupán jelentős fáradtságot és állandó résenlevést igényel Öntől,
de kedvezőtlen színben tüntetheti fel azok előtt, akik Önt megbízhatatlannak, makacsul önfejűnek,
ugyanakkor fellegekben járónak, vagy akár szavahihetetlennek is tartják. Ideje volna mindezzel
szembe néznie.
Feladat
Kérjük, hogy a feladatokat külön lapon dolgozd ki kézzel írottan, vagy gépelve nyomtasd ki, vagy a
lecke@pszichologuskepzo.hu e-mail címre, elektronikusan továbbítsd. Minden esetben tüntesd fel
a neved, a csoportszámod és a tantárgy nevét! (E-mail esetén a tantárgy megnevezését a „Tárgy”
mezőben is tüntesd fel!)
Kérlek, emeld ki a munkafüzet lényegét!

Bibliográfia
Kötelező irodalom
Csanád Béla: Keresztény valláspedagógia (Jel Kiadó, Budapest, 2004.)
Ajánlott irodalom
Csanád Béla: A keresztény nevelés általános alapjai (Jel Kiadó, Budapest, 2004.)

Vallas Mint Gyogyito Folyamat

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Vallas Mint Gyogyito Folyamat

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Gyermekpszichológiai konzulens

VALLÁS, MINT GYÓGYÍTÓ FOLYAMAT

1. Bevezetés a keresztény lelkigondozásba 6

1. Bevezetés a keresztény lelkigondozásba

Humanisztikus pszichológia és lelkigondozás – „pszichospirituális” lelkigondozás

Mi a vallás (esetünkben a keresztény hit gyakorlása) szerepe a lelki segítésben?

A lelkigondozás pszichológiai alapjai

A következőkben sorra vesszük azokat az irányvonalakat, amelyek a hiteles és eredményes lelki-

Ki az ember? – a személyes dimenzió

lyának és határainak ismerete is.

Test-lélek ember – a megtestesülés dimenziója

A terápia, mint találkozás és a találkozás, mint terápia – a diakóniai dimenzió

gítők kiégésének megelőzését éppúgy szolgálja, mint a segítő/segített kapcsolatának egészséges

Életterv – eszkatológikus dimenzió

2. A segítő kapcsolat és kommunikáció jellemzői

A segítő szerep jelentése, jellemzői

Az érett segítő szerep

- ebben a szerepben a segítőnek az a szándéka, hogy segítsen a másiknak személyisége kifej-

Szindrómás segítő szerep

Önmagunk struktúrájának megismerése

- a másik maga a segítő személyisége: túlérzékenység (szenzibilitás) mások szenvedése iránt,

- elhatalmasodó cinizmus, közömbösség, negatív beállítottság a kliensekkel szemben (sértő,

Tipikus viselkedési formák

A veszélyeztetettség és az elhárító mechanizmusok

A kiégés megelőzése, kezelése, pszichohigiénia

- minden nap hagyjunk időt a lazításra, a hétvégeket töltsük pihenéssel;

- a jobb munkakörülmények és autonómia biztosítása;

Tulajdonképpen mindig is tudtunk a kommunikáció törvényszerűségéről – csak éppen azt nem

1. Nem lehet nem kommunikálni: a magatartásunk, hallgatásunk is „közöl”. Megjelenésünk

A kommunikációt befolyásoló tényezők

beszédet. Ha ez a családban az erőfölényen alapuló „leközlés”, utasítás, megfellebbezhetetlen pa-

A kapcsolatfelvétel módja: az illető mit akar?

Megállapodás: hely és időpont

A beszélgetés kereteinek meghatározása

A páciens okozhat olyan „meglepetést” a segítőnek, amely félelemmel, elbizonytalanodással

A segítő beszélgetés lezárása

A lelkigondozás kommunikációs elemei

A rendelkezésre álló információk rendezése

A beszélgetés-vezetés lehetséges jellegének megállapítása

A segítő beszélgetés elemei

A segítő részéről a kommunikációt veszélyeztető intervenciós formák

A kommunikációt segítő intervenciós formák

5. A keresztény lelkigondozói beszélgetés

A pasztorális lelkigondozás sajátosságai

„más hitűként” igaztalan megállapításokat tesz az én vallásomról. A lelkisegítő beszélgetés csak –

A lelkigondozó „pozitív” szerepe

esés, önmagunkkal való meghasonlás) lebénító hatása alól vonjuk ki magunkat.

Szuggesztió és a szuggesztív elem

2. A szuggesztív lelkigondozói befolyás az evangélium szellemében történjen. Ne álljunk Isten és

Perszuázió (meggyőzés) és a rábeszélési elem

Isten: az igazodási pont

Betegséget okozó és gyógyító Isten-képek:

Az itt következő két szöveg döntő a keresztény gondolkodás kialakításában:

ket mások felett.

„Dicsőítlek, Uram, mivel megmentettél,

Ha bizalommal hagyatkozunk Istenre, a szenvedés új távlatokat nyit meg számunkra, átalakítja

Másként mutatkoznak a dolgok: távlatot nyernek, megmutatkozik igazi nagyságuk (kicsinységük és

sem „illatosítani” valamiféle keleti varázsfüvekkel.

„Istenem, Istenem, miért hagytál el,

Lélekben való lelki segítés

emberek vagyunk, s mindannyian hordozunk nem könnyen elviselhető gyengeségeket és nagysze-

Alázattal és tisztelettel közelíts

A lelkivezetés jelentése, célja