Altináj

I összesen Altináj
Kiss Attila
Móra (2022 szept)

Címke: gyermekkönyv iskolásoknak, történelmi regény, Őstörténet

gyermekkönyv iskolásoknakttt történelmi regényttt Őstörténetttt

A keszi törzs több mint ezer évvel ezelőtt a Don-Donyec vidéki

pusztában élt, szövetségben hat másik törzzsel. Közöttük nő fel Csábán, a
pásztorfiú. Apja egy kiscsikót ajándékoz neki, Altinájt, aki csodálatos
paripává cseperedve megnyeri a Nagy Vásáron rendezett lovasversenyt. Az
apa eladja a lovat, mire Csábán a keresésére indul. Egy öreg sámán óvja
lépteit, egy boszorkány a szolgálatába fogadja, s Korkutáj, a
medvekoponyás rémalak is többször keresztezi útját. Csábán végül
lótolvajok fogságában akad rá Altinájra, és úgy tűnik, hiába tette meg a
hosszú utat…
 Mostanában sokat gondolkodom a régi időkről esténként, és még így,
öreg fejjel is tisztán emlékszem azokra az évekre. Talán életem legszebb
évei voltak.
Megpróbálok elmondani nektek mindent, amit fontosnak és érdekesnek
tartok. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy ma is érthető legyen.
Hallgassátok olyan üzenetként a történetem, ami a múlt ködén átsejlik, de
egyre tisztábban szól hozzátok, és ha figyeltek, visszaröppentek általa a
múltba, ha a szívetekbe zárjátok, jövő lesz belőle.
Abban az időben a Kék Folyó, vagyis a Kök Etil partján éltünk, melynek
vize olyan kék volt, mint az Ég vagy a tenger. A törzsünk Keszinek nevezte
magát, és szövetségben élt hat másik törzzsel. Már kisgyerekként tudtam a
törzsekről, de nem láttam őket, míg el nem jutottam a Nagy Vásárba,
amelyet a téli szállásra költözés előtt rendeztek. Erre a sokadalomra eljöttek
más idegen népek is, fegyvereket, szöveteket, lovakat, rabszolgákat adtak-
vettek.
Hétéves fejjel értettem meg, mit jelent a türk, az ugor és a szkíta. A
nagyapám nem tudta, hogy az ugorok honnan származnak, szerinte a
szkíták délről, a Nagy Havasokon túlról, a türkök keletről, a végtelen
pusztákról. Azt is mesélte, hogy régen az öltözetükről is meg lehetett
különböztetni őket, de az én gyermekkoromban már csak a nyelvük alapján.
Sokat tanultam az én kedves nagyapámtól.
A Keszi törzsben sokan többféle nyelvet is beszéltek, és ez a világ
legtermészetesebb dolga volt, soha senkit nem csúfoltak ezért. Mi egyre
inkább e nyelvek sajátos keverékét használtuk, ami felnőtt koromra minden
törzsben elterjedt, mostanában pedig mindenki csak ezt beszéli.
A legtöbben gyerekfejjel úgy gondoljuk, hogy a szüleink keveset
törődnek velünk, esetleg nem szeretnek minket, csak azért, mert nem
játszanak, nem beszélgetnek velünk akkor, amikor mi erre vágyunk. A
felnőttek sok dologban másképp gondolkodnak, mint a gyermekek, mert ők
bölcsebbek és tapasztaltabbak. Néha mégis tévednek… Előfordul, hogy
hallgatnak, mikor a fiaik faggatják őket, de ez csak azért van, mert titkaik,
gondjaik vannak.
Én is félreismertem az apámat, de rá kellett jönnöm, hogy ő az egyik
legnagyszerűbb ember a világon.
Történetemben emléket szeretnék állítani első lovamnak. Most is nap
mint nap lovon ülök; több száz csodálatos lovat lovagoltam életem során,
de egyik sem volt olyan felejthetetlen és hűséges társam, mint Altináj, az
Arany Hold, az én gyönyörű sárga lovam.
Most becsukom öreg szemem, gondolataim a múltba röpítenek. Gyertek,
röpüljetek velem!
 A telihold
A csillagok a legtöbb ember számára csak világító pontok a fekete
égbolton – minden jelentés nélkül.
A pusztai embernek viszont segítenek a tájékozódásban, a pontos idő
meghatározásában. Még a csillagképek nevei is a mindennapi életre
utalnak: a sátorra, a lovakra, a fejésre… Titokzatos történetek, dalok
szereplői, mesék helyszínei.
Akkus felpillantott az Égre, megkereste a „Keletre Menő Embert”,
megszámlálta csillagait, egészen kicsire húzta össze a szemét, majd
elrikkantotta magát. Kiáltása hasonlított a farkas vonyítására, de leginkább
a harcoló csődörök ordítására.
Kezét lazán a nyeregkápára tette, nagyot sóhajtott, aztán még egyszer
rikkantott. A hangja sólyomként szárnyalt dombokon, völgyeken át;
szétáradt a pusztán, és válaszra várt.
Akkus hallgatózott. Elmosolyodott, mikor halk, de egyre erősödő
patadobogást és füle számára oly kedves nyerítést hallott.
– Jó reggelt, gyönyörűim! – mondta, és megfordította vércsederes
hátasát. – Csú – súgta neki, mire az vágtatni kezdett a sötétből felbukkanó
hatvan lóval a nyomában.
A ménes egész éjjel kint legelt a pusztában, csak reggel hajtották haza az
aulba, hogy a kancákat megfejhessék, és kiválogassák a felnyergelendő
vagy betanítandó lovakat.
Akkusnak több csikósa is volt, valamennyien az aul közös ménesénél
dolgoztak, de kedvenc állatait mindig maga hajtotta. Nem jelentett neki
gondot, ha egyedül kellett terelnie.
A férfi jóvágású, középtermetű ember volt, harmincöt évvel a háta
mögött. Itt a pusztán hamar ráncosodnak az emberek, de ő pár esztendővel
fiatalabbnak látszott, csak néhány szarkaláb húzódott a szeme sarkában.
Világosbarna haját hátul két fonatban viselte, és mint minden keszi férfi, a
feje búbját tarra borotválta, csupán a homloka fölötti üstökét hagyva
hosszan. Ezt az üstököt szintén befonta, és hátravetve a másik két fonat
mellé kötötte a tarkóján. Száját bajusz keretezte. Jellegzetes, hosszú köntöst
viselt, melyet selyemövvel fogott össze a derekán; nadrágot és puha talpú
bőrcsizmát hordott.
Az Ég feketéje szürkére váltott, a mesés csillagok még tündököltek. A
Hold kereken világított, színe egyre inkább aranyszínűvé vált.
 – Hej, hej! – kiáltotta a férfi. Vércsederesével a ménes mögé került,
hogy ostorával gyorsabb vágtára bírja őket.
– Gyerünk, az asszonyok már várnak! – motyogta.
Ekkor vette észre, hogy az egyik sárga kanca igyekezete ellenére nem tud
lépést tartani a többiekkel, mert vemhes. „Nem lesz belőled farkaseledel!” –
gondolta. Hurkot vetett a kanca nyakába, mellé került, és óvatos ügetéssel
folytatták útjukat a karámokig.
A ménes hamar megtalálta a helyét, a kanca az egyik ház mögé vonszolta
magát.
A jurtákból asszonyok szaladtak elő bőrvödrökkel a kezükben. Igen jót
kacarásztak valamin.
1
– Kiszralar keldiler – szólt oda nekik Akkus.
– Késtél, most már a juhokkal kezdünk – felelt neki egy nagyszájú
menyecske. – Szépen kösd meg a csikókat, aztán jövünk!
Mire a férfi végzett a kötözgetéssel, néhány asszony átjött a juhoktól, és
hozzáfogtak a csikóik mellett álló kancák fejéséhez. Tompán kopogtak a
tejsugarak a bőrvödrök alján, aztán, mikor gyűlt, már csobogó hangot adott.
Akkusnak eszébe jutott a kanca. Sietős léptekkel a ház mögé ment.
Gyönyörű látvány tárult a szeme elé: egy egészséges kiscsikó álldogált ott,
rogyadozó lábakkal, miközben anyja a magzatvizet nyaldosta róla.
– Gyere, kicsi – mondta a férfi, és az anyja tőgyéhez támogatta a csikót.
Míg az újszülött a tejet ízlelgette, ő felnézett az Égre. Az égbolt egészen
kivilágosodott, de a Hold olyan aranyszínben izzott, mint egy óriási pénz.
Akkus felemelte a csikó farkát.
– Kanca – mondta. – Altináj lesz a neved, vagyis Arany Hold. Kadin,
2
tajimir túldu! – kiáltott boldogan a feleségének.
– Aztán milyen nevet találtál ki neki? – nézett ki egy mosolygós arcú
asszony az egyik kanca mögül.
– Altináj – felelt a férfi.
– Ez egy női név – mondta az asszony villámló szemekkel.
– Hát kanca, azért – legyintett Akkus. Megcsóválta a fejét, és az egyik
jurtához lépett. Az ajtót egy óriás ragadozó madár, egy Alpkarakus képe
díszítette. Ez volt az aul legszebb ajtója. A férfi megérintette a festett madár
fejét, aztán benyitott. Odabent félhomály fogadta, mert a tető
tündüknyílását nem nyitották ki.
– Csábán – suttogta Akkus –, ébredj, hasadra süt a nap!
 A nemeztakarók alól kócos fej bukkant elő, aztán két váll. Egy
hétévesforma kisfiú ült fel, majd csodálkozó szemével körbepillantott a
jurtában.
– Mi történt, apa? – kérdezte.
– Megszületett a lovad.
– Ugye nem tréfálsz?
– Az a kanca lemaradt az elléssel, de olyan gyönyörű csikója lett,
amilyet még soha nem láttam. Altinájnak neveztem el, ami anyádnak nem
igazán tetszik.
– Altináj – mosolygott a fiú. – Szép név!
– A Hold aranyszínben izzott, mikor megszületett… És kancacsikó.
A fiú gyorsan magára kapkodta ruháit, és apja nyomában kilépett az
ajtón. Akkus a lovakhoz sietett, de Csábán még állt egy darabig, és a fülledt
benti levegő után a csodálatos tavasz illatával ismerkedett. Látta a tejet
töltögető asszonyokat, a nyájat, a ménest, a felkelő Napot, és igazán
gyönyörűnek talált mindent. „A lovamat meg se nézem?” – gondolta, aztán
gyorsan keresni kezdte a frissen ellett kancát bizonytalan léptű csikójával.
Csábán ekkor még nem tudta, hogy ettől a reggeltől kezdve az élete
fokozatosan új fordulatot vesz, ez a csikó mindent megváltoztat majd.
Egyelőre azonban Altináj csak a járást próbálgatja, igyekszik biztonságot
jelentő anyja után botorkálni, és ha mégis lemarad, kétségbeesett nyerítéssel
hívja egyetlen támaszát.
A fiú kortársainál valamivel alacsonyabb volt, arcvonásai alapján is
kisgyermekesebb, de felnőttes gondolatai egy érett férfinak is becsületére
váltak volna. Értelmes, barna szemével sokszor a távolba merengett, és az
őt nézőnek úgy tűnt, mintha látna valamit, amit mások nem látnak.
Barna haja válláig ért, feje búbját még nem borotválták tarra, amiért a
vele egyívásúak totyogó kisgyerkőcnek csúfolták.
A Csábán nevet apja adta neki. A szó nomád pásztort jelent, és Akkus
mindennél jobban vágyott arra, hogy fia soha ne legyen harcos, csak békés
gazda.
Csábánnak volt egy kutyája: Bátor. Egy farkasölő szuka kölyke. Az anyát
agyonrúgta a vezércsődör, ezért nyolc kiskutyája a jurtába került. Hetet
Akkus gyorsan elajándékozott, mondván: „Bajlódjon velük más!” De a
legkisebbet, a könnyes szeműt Csábán megtarthatta magának. És mivel a
kölyök még egy lepkétől is megijedt, ezért elnevezte Bátornak, hátha a neve
majd hatással lesz rá.
 Hát, ha bátor nem is lett, de szemtelen annál inkább. Étvágya kielégítése
érdekében a legnagyobb arcátlanságra is képes volt, de ha valaki csúnyán
nézett rá, nyüszítve menekült.
Bátor egyéves volt Altináj születésekor, és igyekezett éreztetni a
csikóval, hogy ő került előbb a családhoz. Első találkozásuk csak egy félénk
összeszagolás lett, aztán a csikó az anyjához, a kutya Csábánhoz futott.
– Szégyelld magad – nevetett a fiú, és szeretettel túrt bele kutyája fehér
bundájába. – Gyere, elmegyünk nagyapához, ő mindig ad neked valami
finom falatot.
Az aul mintegy húsz jurtából és néhány házból állt, egynapi lovaglásra a
Keszi törzs székhelyétől, ahol a nagyúr lakott. Akkus családjának négy
jurtája volt, ami már majdnem gazdagságnak, bőségnek számított. Akkust
Bőnek szólították. Bővelkedett is jószágokban: majdnem száz lovat,
négyszáz juhot, harminc marhát számlált. Csikósai, juhászai, szolgái lesték
utasításait, de ő bármit is kért tőlük, velük vállvetve dolgozott. „A
példáddal válsz igazi úrrá!” – szokta mondani az apja, Boila, aki ezenkívül
rengeteg mondást tudott, amelyek mindig a legmegfelelőbb pillanatban
jutottak eszébe.
– Atya! – kiáltott Csábán egy kopottas jurta mellett. – Nem lehet messze,
hisz a lova itt áll a karónál – mondta Bátornak. A kutya pislogott.
A fiú megkocogtatta az ajtót, pedig tudta, hogy nincs benn senki.
3
– Csin kütűsi künál kirszen konaga biradi – hallotta a háta mögül.
– Atya! Megszületett Altináj! – újságolta a fiú boldogan.
Az öreg tágra nyílt szemmel rámeredt.
– Testvéred lett? Nem is tudtam, hogy az anyád gyermeket vár.
– Jaj, egy csikóról beszélek, nagyapa. Apám nekem ígérte, még mielőtt
meglett.
– Apád mindig jó kancaneveket talál ki. Biztos az ifjúkori szerelmeiről
jutnak eszébe – nevetett Boila, és felült a lovára.
A fiú az öreg lábába csimpaszkodott.
– Láttad hajnalban a Holdat? Arról nevezte el. Vigyél magaddal,
nagyapa! – kérlelte.
Boila lehajolt a nyeregből, megsimogatta Csábán fejét, majd így szólt:
– Messzire megyek, fiú. Majd megnézzük, ha hazaértem – kacsintott,
aztán megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott.
– Milyen fontos dolga lehet? – gondolkodott hangosan a fiú. – Biztos a
többi öreggel találkozik, hogy elnyerje a csontkockáikat.
 – Futás! – kiáltott Bátornak. – Versenyezzünk! Én vagyok Altináj.
Futásnak eredt, a kutya utána. Sebesen rohant a sajtszárító állványok
között, és közben tényleg valami utolérhetetlen versenylónak képzelte
magát. Bátor mögötte futott, nem igazán értette a játék lényegét.
Közben befejeződött a fejés. A kancatej a szabákba vagy a köpülőkbe
került. Az asszonyok kevergetni kezdték a hófehér folyadékot, türelmesen,
nagy hozzáértéssel. A jurták bejáratánál helyezték el a tartályokat, hogy a
ki- és bemenők mindig kevergessenek benne egyet, így a tej szinte állandó
mozgásban marad, s mire a csészékbe kerül, enyhén bódító, savanyú ital:
kumisz lesz belőle. A nomádok szent itala.
A juhtej is feldolgozásra várt. A sajt elkészítése nem kis szakértelmet
kívánt az alvasztástól a szárításig. A nomádok ezt látták apró gyermek
koruk óta, s mire felnőttek, a kisujjukban volt az egész művelet.
Csábán a dombtetőig futott, ahol lihegve megállt. Innen az egész ault
belátta, de kutyáját szem elől tévesztette, mivel az feladta a versenyt, és
eltűnt egy árnyékos helyen.
Egy kislány ballagott fölfelé virágcsokorral a kezében. Barna haját
egyetlen fonatban fogták össze, amit kicsi bronzkorong díszített. Szeme
villámló pillantásokat vetett. Aranysárga selyemköntöse, piros bőrcsizmája
és büszke fejtartása előkelő nagyasszonnyá varázsolta a fiúval egyidős
kislányt.
– De kiöltöztél, kerek szemű! – kezdte gúnyolódva a fiú.
– Megígérted, hogy nem hívsz többet kerek szeműnek – keseredett el a
kislány.
– Jól van, Árikán, de ma olyan tréfás kedvem van. Képzeld, megszületett
a csikó, amit apám nekem ígért. Olyan gyönyörű! Ha látnád…
– Nekünk meg kiskutyáink születtek.
– Hogy hasonlíthatsz kiskutyákat egy lóhoz?
– Nézzük meg, most! – kérlelte Árikán.
A két gyermek egészen kicsi kora óta együtt játszott. Úgy megértették
egymást, mintha ikrek lettek volna.
Árikán egy kazár nagyúr unokája volt. Származása ellenére a családja
nem volt olyan gazdag, mint Csábáné, de soha nem számolgatták,
melyiküknek hány lova van. A kislány azzal szerzett elismerést magának,
hogy ötesztendős korában agyonvert egy farkast.
Az anyja büntetésből küldte el a szolgákkal szárított trágyát szedni.
Árikán egyáltalán nem örült a dolognak, kelletlenül botorkált a többiek
után, kosárral a kezében, s közben azon gondolkodott, hogy milyen
igazságtalanok vele, mert ő igazából semmi rosszat nem tett.
A valósághoz hozzátartozik, hogy a kislány kedvenc szórakozása az volt,
hogy mindig belekotyogott a felnőttek beszédébe, pont a legfontosabb vagy
legbizalmasabb részeknél. Ez alkalommal kazár rokonokkal beszélgettek a
szülei a tűz körül, amikor a kicsi Árikán visítva közbeszólt, hogy az egyik
csontbabája szerelmes lett a másikba.
Egyszer csak ott találta magát a pusztában, kosarával a kezében, és a
napon szikkadt lógombócokat szedegette.
Az egyik szolga visítására figyelt fel: „Farkas, farkas” – ordított szláv
nyelven. Eldobta a trágyával teli kosarat, és rohanni kezdett. A farkas
üldözőbe vette a futó szolgát, és igyekezett a lábánál fogva elrántani.
Valamelyikük kosarából előkerült egy ólmozott végű hajítófa, amit pont
farkasok ellen használtak. Ezt kapta fel Árikán, és hátulról ütötte-verte vele
a farkast, amely a földön fekvő szolgát marcangolta. A vadállat annyira
megtébolyodott a vér ízétől, hogy eszébe sem jutott védekezni. Ott múlt ki a
szolgán a kislány ütéseitől.
Az öregek szerint ez valami égi jel volt, annál is inkább, mivel a farkas
nem támad csak úgy az emberre.
Ettől kezdve Árikánt tisztelettel köszöntötték a felnőttek, és talán egy
kicsit elnézőbben tűrték, hogy beleszóljon a beszélgetésükbe.
– Nagyon aranyos! – áradozott a lány a csikót nézve. – A lábai viszont
szörnyen ormótlanok.
– Nagy ló lesz, ez azt jelenti… és jó futó – büszkélkedett Csábán.
Altináj a gyermekekre pillantott, talán nem is látta őket tisztán, de
jobbnak találta, ha anyukája mögé bújik előlük.
A gyermekek, miután megnézték a csikót, hazatértek; az innen-onnan
szállingózó ételillat éhségükre figyelmeztette őket.
Csábán belépett a jurtájukba, lábát gondosan átemelve a küszöbön. A
nomádok mindig vigyáztak, hogy lépésükkel ne háborgassák a küszöb alatt
lakó szellemet.
Odabent az anyja szép rendet rakott: összehajtogatta a nemeztakarókat,
és megterített. Az edényeket egy gyönyörű perzsaszőnyegre tette. A
szőnyeg közepén egy tálban kásaszerű étel gőzölgött, mellette kis fatálon
lapos kenyerek sorakoztak, a csészékben kétnapos kumisz.
Csábán leült az őt megillető helyre, vagyis a főhelytől eggyel jobbra, a
férfiak oldalán. A női részen egy báránybőrön szunyókált kétesztendős
kishúga: Boglár. Csábán nagyon szerette a kicsit, talán azért is, mert a maga
hét esztendejével óriásnak, bölcs öregnek érezte magát mellette.
Atyáskodott fölötte, tanítgatta, rengeteget birkózott vele.
Kádin az edényeket igazgatta a terítéken, majd odaszólt a fiúnak:
– Apádat nem láttad? Ő sem evett reggel, és persze te sem.
– Nem láttam – felelt a fiú. – Biztos azt a csődört tanítgatja, amit a
nagyúrnak visznek.
Az asszony kiállt a jurta elé, csípőre tette a kezét, és elkiáltotta magát:
– Akkus, gyere enni!
A férfi hamarosan megjött, s miután ő is letelepedett, felemelte a
kumisszal teli csészét, hogy áldást mondjon. Két ujját a szent italba
mártotta, az Ég felé pöccintett, aztán a földre löttyintett néhány cseppet.
– Áldott legyen az Ég és áldott legyen a Föld!
Evés közben Csábán arról faggatta Akkust, mikor lehet Altinájt először
felnyergelni, és hogy az apja tényleg versenyt nyert-e. A férfi azonban
mogorván felelgetett. Látszott rajta: valami aggasztja, nincs kedve a fiúval
csevegni. Aztán a feleségével halk beszédbe elegyedett, és Csábán csak
néhány szót csípett el a beszélgetésből, hogy „meghal”, „varázslat”,
„orvosság”…
Próbálta a gondolatokat összerakni, és rájött, hogy az aulban a mai napon
nem Altináj születése a legnagyobb esemény, hanem az, hogy Akdzsila, a
táltos nagybeteg, és nagyapa nem a szerencsejáték miatt ment az öregekhez,
hanem a hegyek közé lovagolt egy bizonyos gyógyfűért. Szülei valami
gonoszról is suttogtak, amit már nem hallott egész pontosan.
„Nem baj – gondolta magában –, majd nagyapa mindent elmond.”
A következő néhány nap nagyrészt a kiscsikó simogatásával és Boila
hazavárásával telt. A gyermekek többször is felszaladtak a dombra a
nyírfához, ahonnan messzire lehetett látni, és lesték, mikor érkezik a
magányos lovas, akit Árikán is nagyapjaként szeretett.
A Hold pedig fogyott, fogyott, és hajnalonként már nem világított olyan
gyönyörű aranyszínben, mint annak a bizonyos napnak a kezdetén.
 A táltos halála
A fiúk gyakran összegyűltek a dombon, és ügyességi játékokat játszottak.
Az egyik kedvencük a hajítófa volt. Ezzel a karhosszúságú kezdetleges
fegyverrel tíz-húsz lépés távolságról egy lókoponyára tett juhkoponyát
kellett eltalálniuk. Nagyon szerették a célba lövést is. A kisebbek faágból
készült íjjal, a nagyobbak igazi íjakkal lőttek, és akadtak olyanok, akik
lóhátról is meg tudták csinálni ugyanezt. Tompa hegyű nyilaikkal szintén
ló- vagy juhkoponyára lőttek; legjobbnak azok számítottak, akik a
szemüregbe találtak.
Ilyen játékokkal gyakorolták a hadviselést, hogy felnőtt korukban igazi
hadjáratokon vehessenek részt, és gazdag zsákmánnyal megrakodva
térhessenek haza. Az apák büszkén nézték fiaikat nyilazás közben, és
tudták, hogy a keszik jövője az íjakon, lovakon és a vitézek erején múlik.
Csak egy ember nem nézte szívesen fia harci gyakorlatait: Akkus.
Egyszer, mikor látta Csábánt ágíjjal célba lőni, eltörte a „fegyvert”, és azt
ordította: „Ezt még egyszer meg ne lássam a kezedben! Elég neked a
hajítófa a farkasok ellen, hogy megvédd a jószágot. Te csábán leszel, és
nem harcos!”
Akkus gyűlölt mindent, ami harccal vagy fegyverrel kapcsolatos, és
Csábán ezt egyáltalán nem értette, mert ő úgy tudta, hogy a nomád férfi
békeidőben a jószág védelmezője, de ha a nagyúr elküldi a véres kardot,
akkor minden keszi férfi hadba vonul. Ilyenkor előkerülnek a csomagok
mélyéről a vértek, szablyák, íjak, a nyílvesszőket rejtő tegezek, és a
jószágok mellett csak az asszonyok, az ifjak és az öregek maradnak – néha
hónapokig is.
Persze ez Csábán életében még egyszer sem történt meg. A fiú senkitől
sem kapott választ, amikor az apja mélységes harcundoráról és fegyverek
iránti gyűlöletéről faggatózott. Még a nagyapja se szólt semmit, pedig ő
mindent megbeszélt kedvenc unokájával. Ha ez a téma előkerült, csak
ennyit mondott: „Ne akarjuk, hogy a folyók visszafelé folyjanak.” Csábán
nem fogta fel, mit ért ezen az öreg, de legalább százszor biztosan hallotta
ezt a mondást a szájából.
A hét esztendő körüli, vagyis az öv nélküli fiúk közül Csábán és Áldár
dobta legjobban a hajítófát; hol egyikük, hol másikuk nyerte a versenyt.
Csábán tényleg játéknak tekintette az egészet, de Áldár belebetegedett, ha
nem ő nyert. Ez odáig fokozódott, hogy valóságos ellenségei lettek
egymásnak. Áldárnak előnyt jelentett, hogy ő a nyíllövőversenyeken is részt
vehetett. Folyton gúnyolta a társát:
– Na mi van, kisfiú, a nagyok játékára te nem jöhetsz?
– Ez a szerencséd, Áldár. Legalább ilyenkor te lehetsz a legjobb!
Áldár majdnem Csábán torkának ugrott, de a gyerekek közéjük álltak,
hogy szétválasszák őket.
– Csábán nem sokat lőtt íjjal, de mégsem fogsz a nyomába érni soha! –
visított Árikán.
– Azért, mert az apja gyáva, és nem ért a fegyverekhez, a kölykének sem
szabad gyakorolni? Hogy harcolsz majd felnőttkorodban? – folytatta a
rosszindulatú Áldár.
– Na jó – jött ki Csábán a sodrából –, küzdjünk meg egymással
fegyverek nélkül. – Már le is vette a piros selyemövet a derekáról, és
tengerkék köntösét is a földre dobta.
– Kérlek, Csábán, ne verekedjetek! – próbálta csillapítani a kislány, és
gyönyörű barna szemével aggodalmasan pillantott körül. – Ne hagyjátok,
hogy birkózzanak! – kérlelte a többi kíváncsiskodó suhancot.
– Miért ne? – kacagott az egyik maszatos képű fiú. – Ha már fegyvert
nem használhat, legalább hadd verekedjen! – Összecsapta kezét, és biztatni
kezdte a haragosokat: – Gyerünk, össze!
Addigra már Áldár is ledobta köntösét. A két fiú nadrágban és gyerekek
által használt bőrbocskorban állt egymással szemben. Sovány felsőtestükön
megfeszült a még fejletlen izomzat, borzos hajukat a szél is meglibbentette,
mintha bátorítaná a harcolni készülőket. A körülöttük állók már ordítva
biztatták őket.
Mikor összeugrottak, Csábán egyből alulra került, de hamar kibújt a
szorításból, aztán megint megfordultak; egyáltalán nem törődtek a nomád
birkózás szabályával, mely szerint aki először földre esik, az elveszítette a
küzdelmet.
Hosszú percekig dulakodtak. A gyerekek visongva buzdították őket.
Árikán zokogva rejtette arcát a tenyerébe. A verekedőket körbevevő
porfelhőből egyszer Csábán véres háta, majd Áldár eltorzult arca bukkant
elő.
Aztán csend lett.
A gyereksereg szétrebbent. A két fiú felállt. Boila ügetett feléjük, és se
szó, se beszéd, karjánál fogva megragadta unokáját, a nyeregkápa elé, a ló
marjára ültette, majd megindult a jurta felé. Árikán rohant utánuk, futás
közben piszkos kezével a könnyeit maszatolta, hóna alatt a barátja köntösét
és selyemövét szorongatta.
– Na, meséljetek! – mosolygott rájuk az öreg a jurta félhomályában.
– Az a nagyképű Áldár megint csúfolta Csábánt a nyíllövés miatt,
aztán… aztán összeverekedtek – csicseregte Árikán.
– Én a csikóra gondoltam – mondta Boila.
Csábán szeme felcsillant, hogy végre az ő lovacskájára terelődött a szó.
– Annak a tar sörényű sárga kancának és Beknek a csikója – magyarázta
lelkesen.
– Tudod te, milyen kincsnek vagy a birtokában? Az a világ két
leggyorsabb lovának az ivadéka. Azért a csődörért egy egész ménest fizetne
akár a Kündü is, de szerintem Akkus még neki sem adná oda. – Az öreg
elgondolkodott egy kicsit. – Sárga kancának és sárga csődörnek a csikója is
egészen biztosan sárga lesz. Aranysárga, mint a telihold hajnalban…
Altináj… találó név.
– Atya, kérlek, mondd meg nekem, apa miért haragszik, ha íjat veszek a
kezembe! Múltkor azért is szájon vágott, mert a harc szót kimondtam,
aztán…
– Biztos gyerekkorában átélt egy háborút – vágott a szavába Árikán.
– Nem szeretnék erről beszélni – zárta le Boila a kérdezősködést.
Lehajtotta a fejét, nagyot sóhajtott, és ráncos kezével birizgálni kezdte a
mellkasára lógó ősz hajfonatát. – Más gondok vannak… A táltos
nagybeteg. A hegyek közt jártam néhány napig, hogy egy csokor
sárkánygyopárt hozzak neki. A sziklák közé másztam föl érte. Talán
mindannyiunk jövője múlik ezen… De ez túl hosszú történet.
– Kérlek, Boila, mondd el nekünk! – könyörgött a kislány.
– Atya, mesélj – kérlelte a fiú is –, mi már nagyok vagyunk, megértünk
mindent!
Az öreg elmosolyodott, de ezt a mosolyt a gond árnyéka hamar letörölte
arcáról.
– Valamikor réges-régen, amikor még igen kevés ember volt a világon,
élt egy Alabas nevű táltos. Ő volt az első és leghatalmasabb varázsló.
Tudjátok, hogy a táltos soha nem választja hivatását, hanem teherként veszi
magára. Vagy a szellemek választják ki őt, vagy őseitől örökli tehetségét.
Alabast maga Isztengri, vagyis Isten választotta ki, és tanított meg neki
mindent, ezért lett ő a leghatalmasabb. Fehér táltos, vagyis a jó erők
szolgálatában álló ember lett. Isten minden jó varázslatot megengedett neki,
egyedül a teremtést nem.
– Teremteni csak Istennek szabad? – kérdezte Árikán.
Csábán a történet hallgatása közben a jurta berendezését bámulta. Az
építmény oldalát alkotó keregerácsot vérpirosra festették. Fegyverek,
tegezek, pajzsok, kantárok lógtak rajta. A tetőrudak némelyikén rovásjelek
virítottak, melyeket a gyerekek még nem tudtak elolvasni. Fent a tündük
karika – melybe a rudak beletorkolltak – egészen feketére színeződött az
évek óta felszálló füsttől. Ez a karatündük a nomádok számára az otthont
jelképezte. A nyíláson át fény tündöklött be, de a körben üldögélőkhöz érve
eltompult, és titokzatos félhomály lett belőle.
Az öreg bólintott, majd folytatta:
– Abban az időben élt egy bő, vagyis gazdag ember, akinek nem lehetett
gyereke. Kérlelte Alabast: teremtsen neki gyermeket. A táltos eleinte
visszautasította, de a bő hatalmas vagyont ígért a varázslatért, mire Alabas
beadta a derekát. A testet könnyen létrehozta, de a lélek nehezebben ment.
Hetvenhétféle virágszirmot gyűjtött össze, és ezekből alkotta meg a
gyermek lelkét.
Árikán és Csábán tátott szájjal figyelt, feszülten várva a történet
folytatását.
Boila felállt, a keregerácson lógó tarsolyához lépett, kivette belőle
tűzgyújtó szerszámát. A tűzhely mélyedésében lévő, félig elszenesedett
fadarabokat próbálta lángra lobbantani.
– A tűz mellett életre kelnek a mesék – mondta.
– Ez egy újabb mondás, nagyapa? – nevetett a fiú.
– Mondás, de elég régi mondás. Szegény megboldogult apám szájából
hallottam utoljára. – Csábánnak nagyon tetszett, de tudta jól, hogy az öreg
most találta ki. „Ha megtanulom a rovásbetűket, lejegyzem nagyapa
mondásait” – gondolta magában.
– Egy szép napon – folytatta Boila – Isztengri elküldte szárnyas
hírvivőit, hogy nézzenek körül a földön. Mindent rendben találtak… Vagy
mégsem… Észrevették az engedély nélkül teremtett gyermeket, akinek a
lelkét magukkal is vitték a Hetedik Égbe. Alabas erre a dobját táltos
paripává változtatta, és hátán az eltűnt lelkek birodalmába repült, de ott nem
találta a gyermek lelkét. Hosszú időn át kereste, mire rábukkant a Hetedik
Égben, és az Istentől kapott egyik képessége segítségével elrabolta, majd
visszavitte a fiú testébe.
 – Hogy kerül a történetbe a mi táltosunk? – sürgette Csábán az öreget.
– Isten életben hagyta a fiút, de Alabast szörnyen megbüntette.
Mérhetetlenül hosszú életet adott neki, egészen haláláig egy kőszikla tetején
kell ugrálnia, míg a teste el nem kopik. Ha a lába elkopik, akkor a világban
élő táltosok nem tudnak többé messzire menni a lelkek után. Ha a keze is
elkopik, a táltosok nem tudják többé kezükkel kitapintani a betegben rejtőző
nyavalyát. Ha a szíve is elkopik, akkor az összes táltos gonosszá válik, s ha
teljesen elfogy, kihalnak a világból a táltosok, így nem marad senki, aki a
betegeken segítsen. Azt beszélik, ha valahol egy táltos utód nélkül hal meg,
akkor kopik el Alabas szíve. A mi javasunk azért akar életben maradni,
mert a szellemek még nem jelölték ki az utódját. Ezért kellett neki a
sárkánygyopár, mert ez az egyetlen növény, amelynek főzete
meghosszabbítja az életét.
Ezért járnak-kelnek a felnőttek oly aggodalmasan, mert félnek Alabas
szíve miatt. Több gyermek is szeretne Akdzsila helyére kerülni, de az lesz
az utód, akit a szellemek kiválasztanak, és általában olyat választanak ki,
aki nem akar táltos lenni. A gonosz erők azon munkálkodnak, hogy ne
legyen utód.
– Valójában mi a baja Akdzsilának? – kérdezte a kislány.
– Egyszerűen öreg. Lejárt az ideje – mondta Boila. – Ha a szellemek
jeleznek neki az utódról, akkor nem issza meg többé a sárkánygyopárból
készült főzetet, és nyugodt lelkiismerettel távozik a másvilágra.
Árikán további kérdéseket akart feltenni Alabasról, de akkor kinyílt az
ajtó, egy töpörödött öregasszony rohant be rajta, és egyenesen a tüzet
élesztgető Boilához lépett. A fülébe súgott valamit; a gyermekekre
mutogatva magyarázott, aztán amilyen hirtelen jött, úgy ki is suhant az
ajtón.
– Akdzsila látni szeretne – állt fel az öreg –, és akárhogy is tiltakozik ez
a boszorka, ti is velem jöhettek.
Boila egyedül élt jurtájában, mert felesége – Csábán kedves nagyanyója –
két esztendeje meghalt. A fiú még emlékezett a finom mazsolás-mézes
kumiszra, amit ő készített a legjobban. Négy gyermekük közül egy a
bizánciak ellen vívott harcban esett el; három pedig – két férfi és egy nő –
itt élt az aulban. A két férfi: Akkus, Csábán apja, a másik Botond bácsi, az
asszony meg Ené, az íjkészítő felesége.
Az öreg sokszor összehívta gyermekeit családostul, mert, mint mondta:
„A testvéreknek halálukig össze kell tartaniuk.” Ez meg is valósult akarata
szerint. Büszke volt gyermekeire. Akkus a lovak szeretetét örökölte tőle, de
ez a szeretet olyan szakértelemmé fejlődött, hogy ő nevelte a harci méneket
a keszik nagyurának, és még a szövetséges törzsekből is felkeresték, akik jó
lovakat akartak vásárolni.
Botond, Boila másik fia ötvösként olyan csodás övvereteket és
hajfonatkorongokat készített, melyekről az Égigérő Fa képe majdnem életre
kelt. Ő festette testvére ajtajára Az Alpkarakust, az óriási fekete madarat is.
Ené pedig, az íjkészítő hűséges felesége, példás háziasszony, öt gyermek
anyja volt. Ő így érezte teljesnek az életét.
A táltos jurtája előtt egy hosszú karón lókoponya lógott, figyelmeztetve
az arra járót a szellemek jelenlétére.
Boila már rég bement, amikor a két gyerek még mindig azon tanakodott,
vajon jó ötlet-e, ha ők is belépnek. Ahogy itt huzakodtak, a jurta mögött egy
sötét árny suhant el – Csábán megesküdött volna, hogy az előbb még a
borítónemez alatt leskelődött.
Belépve egyből az öreghez fordult:
– Atya, egy furcsa alak leselkedett a nemez alatt!
– A fekete erők is talpon vannak – hallatszott valahonnan a félhomályból
Akdzsila hangja.
A beteg táltos egy rongyos nemeztakaró alatt feküdt, és suttogva
beszélgetett Boilával.
Ez a hajlék legalább olyan titokzatos volt belülről, mint a híre. A
keregerácson rongybabák, piros és kék szalagok, festett koponyák lógtak.
Középen egy rovásbetűkkel teleírt ágas-bogas fa állt, mely felért egészen a
tündük karikáig, az Égigérő Fát jelképezve. A révülések során erre szokott
felmászni a táltos, mikor egy beteg lelke után ered a másik világba.
Csábán gondolatban egy borzasztó szertartást idézett fel, amelyen
egészen kicsi gyermekként vett részt. Az anyja ölében ülve nézte az
eseményt, és majd’ belehalt a félelembe.
Már reggel óta dübögött a dob: a hangja, mint egy elképzelhetetlenül
hatalmas, óriás szív dobogása, az emberek csontjáig hatolt. Az aulban
mindenkin erőt vett valami megmagyarázhatatlan idegesség, mert a táltos
egy olyan dologra készült, amire tíz évben egyszer kerül sor.
Egy Baján nevű avar férfi hajnalban a lova hátsó lábát akarta
megvizsgálni, amikor az állat megijedt, és fejbe rúgta gazdáját. Az illető
véres fejjel terült el. Futva hozták Akdzsilához, aki megállapította, hogy a
csont egy helyen betört, a szilánkok az agyat nyomják, és csak úgy lehet
Bajánt megmenteni, ha meglékeli a koponyáját. Ezt a műveletet egy őrült
emberen végezte utoljára, ugyanis azt mondta, hogy egy gonosz szellem
költözött az illető fejébe, és koponyalékeléssel lehet csak szabadjára
engedni az ártó erőt.
Akdzsila segédje átvette a dobot. Ugyanabban a ritmusban püfölte
tovább. A táltos feltűrte az ingujját, majd egy kövön köszörülni kezdte a
kését. Bajánt már jól leitatták, mégis két megtermett férfira volt szükség,
hogy lefogják. A jurta előtti térségen került sor a műtétre, mert bent a
jurtában nem volt elég fény az apró csontszilánkok megkereséséhez.
Az asszonyok forró vízzel teli üstöt hoztak, egyikük elvette a lékelőkést,
hogy a tűzben fertőtlenítse. A táltos meg csak imádkozott, aztán félelmetes
hangon énekelni kezdett. Csábán egy szót sem értett az énekből, melynek
minden versszaka sikítással végződött. A dob megállás nélkül dübörgött.
Akdzsila fogta a kést; intett a két embernek, erre azok valósággal
belenyomták Bajánt a földbe.
Velőtrázó ordítás szállt fel, mikor a penge a koponyacsontot karcolta.
„Érdekes, hogy Baján még most is jól van – gondolta Csábán –, csak egy
fémlemezt hord a süvegében.”
Most azonban a csodatevő orvos feküdt a takarón, mint egy gyámoltalan
újszülött, kiszolgáltatva a szellemek kénye-kedvének.
– Hét nap múlva meghalok – törte meg a csendet Akdzsila. – Utána hét
napra rá kiderül, ki lesz az aul új táltosa.
– Mik a rendelkezéseid? – kérdezte Boila.
– A testemet csavarjátok a takarómba, úgy vigyetek fel a havasra. Ott
készítsetek egy állványt a százesztendős nyírfa tövében… – Köhögés
szakította félbe mondandóját.
– Ismerem azt a helyet – nyugtatta az öreg –, oda szoktuk vinni a piros
szalagot és a medvekoponyákat.
A táltos bólintott.
– Az állványt úgy készítsétek el, hogy minél előbb összedőljön. A
mulandóság ellen nem kell harcolni.
– A dobbal mi legyen?
– Szakítsátok be a bőrét! Az én paripámon ne utazzon többé senki! Ha
ez megtörtént, akasszátok a nyírfára a tollas fejdíszemmel együtt. A férfiak
az újholdi vadászaton elejtett egyik farkast nyúzzák meg, és a bőrét szintén
tegyétek a nyírfára!
– És az utód? – kérdezte Boila. – Miről ismerjük fel?
 – Azt még én sem tudom.
A két gyerek csöndben figyelte a halk párbeszédet. A jurta női oldalán az
eszelős képű boszorka üldögélt, bizalmatlan pillantásokat vetve rájuk.
– Ez mindjárt felfal minket – súgta Árikán.
– Biztos megakadnál a torkán – tréfált a fiú.
A táltos még néhány szót lehelt Boila fülébe, aztán intett, hogy
menjenek.
Mikor kiléptek az ajtón, a sötét égbolton a csillagok már élesen
világítottak.
– Engem biztos agyonütnek a szüleim – mondta a lány, és búcsút sem
intve elfutott az otthona irányába.
– Szeretnél elmenni az újholdi vadászatra? – kérdezte Csábántól a
nagyapja.
– Tudod, hogy ez minden vágyam, de apa biztos nem enged el.
– Ki mondta, hogy fegyvert kell fognod? – kacsintott hamiskásan az
öreg. – Hajtókra is szükség van. Lovagolnod csak szabad!
– Hát azt szabad – mosolygott a fiú.
– Most menj aludni! – mondta Boila, és búcsúzóul összeborzolta Csábán
haját. Mintha még mondani akart volna valamit, mégsem szólt, csak
homlokára billentette süvegét, és eltűnt a jurták között.
Csábán ugyan lefeküdt, de még sokáig nem jött álom a szemére. Egymást
kergették a fejében a gondolatok. Az elmúlt napok eseményei áradatként
zúdultak gyereklelkére. Altinájra gondolt, aki már gond nélkül futott anyja
után, de egyelőre sem őt, sem az anyját nem hajtották ki a ménessel a
pusztába… Aztán elaludt egy kis időre. Azt álmodta, hogy ő Alabas, és
ugrálnia kell azon a bizonyos sziklán. Minden ugrása olyan fájdalommal
jár, amit ember nem képes elviselni. A fák közül pedig az a sötét alak
figyeli, aki leskelődött a táltos jurtájánál. Azt várja, hogy kopjon el Csábán
szíve, és akkor ő lehet a világ leghatalmasabb javasembere, de képességeit a
jó elpusztítására használná fel.
Aztán felriadt. Verejtékben úszott a homloka. Felült, és azt figyelte, hogy
a kishúga milyen békésen alszik, majd a szüleit nézte. Akkus is rosszat
álmodhatott, mert eléggé hánykolódott.
Csábán a vadászatra gondolt. A nomádok minden harmadik újholdkor
lovas vadászatot rendeznek, aminek lényege nem is a zsákmány, hanem az,
hogy a férfiak összegyakorolják a hadmozdulatokat: a bekerítést, a színlelt
menekülést, melyet a háborúban is alkalmazni szoktak. Az aulból húsz
férfit várt a keszik serege, vagyis pontosan két tizedet – a nomád hadi
felosztás szerint.
A fiú jól lovagolt, pedig csak a nyolcadik esztendejének elejét taposta.
Az apja tizennégy esztendős tarka heréltjén vágtázgatott eddig. Tarka – így
hívták a lovat – füttyszóra megállt, és hiányzott belőle a tüzességnek még a
szikrája is, ezért nem kellett attól félni, hogy megbokrosodik, és elragadja
fiatal lovasát.
„Apám biztos megint nem jön – gondolta Csábán –, de legalább engedne
el!”
Aztán újból elaludt. Teljes fegyverzetben látta magát Altináj hátán. Lova
elrugaszkodott a földtől, és a felhőkön át vágtatott. Csábán a süvegéhez
kapott, nehogy a szél lesodorja. Egyenesen a keszik seregének élére állt,
hogy a bizánciak ellen vezesse őket. Végigtáncoltatta gyönyörű hátasát a
vitézek előtt. Neki, mármint Csábánnak a balján íjtegez, jobbján
nyílvesszőtegez, hátán kopja. Elővette felajzott íját, hogy harcosait buzdítva
megfeszítse azt. Ekkor a seregből egy ősz hajú vitéz léptetett elő rozzant
vércsederes lován, majd kikapta kezéből az íjat, és elordította magát:
– Nem mondtam, hogy ezt ne lássam még egyszer a kezedben?! –
Ezután eltörte az íjat, darabjait pedig behajította a lovasok közé. Akkus
volt, az apja.
Ezután Csábán nem álmodott semmit.
A vadászatra való készület izgalmait tompították a táltos körüli
események. A férfiak egy része csak legyintett, hogy babonaság, de az
asszonyok és az öregek nagyon odafigyeltek, és számolgatták az Akdzsila
életéből hátralévő napokat; a hozzá közel állók pedig igyekeztek teljesíteni
mindent, amit kívánt, hiszen: „Nem szabad esélyt adni a gonosz erőknek” –
mondták.
Hét nap elteltével a táltos szép csendesen kilehelte lelkét. Az emberek –
bár tudták, mi a teendőjük – az első pillanatban tanácstalanul keringtek a
koponyás jurta körül, míg végül egy öregasszony zökkentette ki az ault
kábultságából.
– Ne várjuk meg, míg oszlani kezd a holttest! – kiáltott éles hangon.
Erre az öregek megkezdték a nemeztakaróba bugyolálást, közben
borókaágakat füstöltek – a gonosz ellen. A dobot beszakították, ahogy
Akdzsila rendelkezett.
– Egy élet nem elég, hogy a szellemek világát kiismerjük – ingatta a
fejét Boila, miközben összehajtogatta a varázsruhát. A fejdíszt fölvette a
földről, megigazította a tollait, és arra gondolt, hogy ezeket a dolgokat miért
nem örökölheti más, mint egy csizmát, köntöst vagy egy süveget. Eszébe
jutott, hogy gyermekkorában a bátyja, sőt a nővére ingét húzták rá, pedig az
alja majdnem leért a földig.
Aznap szinte teljesen megbénult az aul élete, még a kumiszkeverők
kopogását is alig lehetett hallani. A temérdek állatra a csikósok, bojtárok
vigyáztak, a bők és az asszonyok ünneplőruháikat igazgatták, mert a
temetésre készültek. A férfiak felvették veretes övüket, brokátköntösüket,
őzprémes süvegüket. A nők ékszereiket, aranyozott hajfonatkorongjaikat,
gyönyörű selyemkendőiket öltötték fel, de mindannyiuk szívében szorongás
lapult, amit még a nomád pompa sem leplezett igazán.
A férfiak már napokkal ezelőtt összetákoltak egy hordágyszerűséget,
amelyet most a táltos tetemével együtt négy vitéz vett a vállára, és indult
vele a havas felé. Az emberek némán követték.
Csábán az apja és anyja között ballagott – a húgára egy öregasszony
vigyázott otthon –, s közben arra gondolt, vajon mi járhat a gyászolók
fejében. Hányan pályáznak a táltos szerepére, nem gondolva az óriási
felelősségre, csak a gyógyításokért kapott fizetségre. Mindig mondta a
nagyapja: „Ha betegek az állatok, meghíznak a kutyák, ha betegek az
emberek, meghízik a táltos.”
De szerencsére a szellemek döntenek, és ők nem az emberek önző
agyával gondolkodnak.
A hegy tetején, az öreg nyírfánál elkészítették a rozoga állványt, arra
helyezték a hordágyat. A beszakított dobot, a varázsruhát és a fejdíszt a
felszalagozott fára tették. A férfiak levették süvegüket, láthatóvá vált
leborotvált fejbúbjukon át hátravetett üstökük is. Csak álltak ott némán, egy
pisszenés nélkül. A szellő meg-meglibbentette az ágakon áldozatként
elhelyezett színes szalagokat, a fejdísz tollait, és a dob beszakított bőrét
furcsán megrezegtetve titokzatos, túlvilági zenét játszott, amitől
mindenkinek a hideg futott végig a hátán.
Csábán a naplementét nézte. Vörös háttérrel, mint egy óriási vértócsával
tért nyugovóra a Nap. A fiú arra gondolt, hogy sötétben nehéz lesz
hazabukdácsolni.
Ekkor az egyik öreg énekelni kezdett; a többiek először bátortalanul,
aztán lelkesen csatlakoztak hozzá. Az ének a tejillatú pusztákról, vágtató
ménesről, vadászsólymokról, majd bölcsőről és koporsóról szólt. Ahogy a
végére értek, elgondolkoztak rajta, utána a férfiak feltették süvegüket, és
mindannyian elindultak a hazavezető úton. Olyanok voltak, mint a juhászát
veszített nyáj.
A következő hét napon minden visszatért a rendes kerékvágásba: az
állatok legeltek, ontották a tejet; az emberek dolgoztak, készült a sajt, a
kumisz; a gyerekek játszottak, de valahogy a vidámság kihalt mindenkiből.
A helyét félelemmel teli várakozás foglalta el.
***
A hetedik nap reggelén Boila – mivel ő állt legközelebb Akdzsilához –
felnyergelte lovát, hogy felbaktasson a havasra, megnézni a szent helyet,
hátha hagytak valami jelet a szellemek.
– Aztán jól nyisd ki a szemed, öreg! – szólt oda neki egy asszony.
– Köszönöm a tanácsod – rázta a fejét Boila.
Az út lóháton már jóval rövidebb és kényelmesebb volt, mint gyalog. Az
öreg jobb kezében fogta a kantárszárat, baljában lovaglókorbácsát tartotta,
de nem kellett használnia, mert hátasa eléggé iparkodott, mintha ő is
kíváncsi lenne a fejleményekre.
Amit Boila odafönt látott, attól elállt a szívverése. Még a lova is
felágaskodott rémültében. A fáról eltűnt a dob, a ruha és a fejdísz, az
állványon nem volt ott a holttest, hanem helyette egy hatalmas
vadászsashoz hasonló ragadozó madár ült, csőrében a táltos nyakláncával.
Amint az öreg legyőzte félelmét, közelebb akart léptetni a madárhoz,
hogy jobban szemügyre vehesse, de a ragadozó meglibbentette szárnyát, és
elröppent a falu irányába.
„Ő lenne az Alpkarakus?” – tette fel a kérdést magában az öreg, de aztán
megsarkantyúzta lovát, és fergeteges vágtában megindult hazafelé. Az aulba
beérve sem lassított, hanem körbe-körbe vágtázott a jurták közti téren, az
emberek úgy ugráltak félre előle.
– Eltűnt a holttest – kapkodott levegő után Boila –, a dob is meg a ruhák
is, csak egy madár ült az állványon Akdzsila láncával a csőrében. Ahogy
közeledtem hozzá, felszállt, és egyenesen iderepült. Nem láttatok semmit? –
kérdezte, és körülhordozta tekintetét az emberek döbbent ábrázatán. Azok
csak a fejüket ingatták.
A kínos csendet egy fülsiketítő ordítás törte meg. Az egyik jurtából riadt
tekintetű fiú rohant elő; úgy rázta magát, mintha vöröshangyák lepték volna
el a bőrét. Futás közben a háta felé kapkodott, majd a földre vetette magát.
– A hátam! – kiabálta. – Ég a hátam.
 A felnőttek odaugrottak hozzá, és villámgyorsan lerángatták róla a
köntöst, közben erősen tartották a gyereket, nehogy kitépje magát a
kezükből. Ahogy a csupasz test napvilágra került, a legközelebb állók
arcára kiült a megrökönyödés.
A kölyök hátán sebhely virított, olyan alakja volt, mint egy kiterjesztett
szárnyú madárnak. Ez okozta a szinte elviselhetetlen fájdalmat.
Boila elmosolyodott, és boldogan, győztes tekintettel közölte:
– Az új táltosunk megszületett. Öltöztessétek fel!
Az emberek boldogok voltak; hősként üdvözölték a szegény fiút, de
mindannyian tudták, hogy még rengeteg megpróbáltatás vár rá. Hamarosan
megmagyarázhatatlan betegségbe esik. Úgy tűnik, hogy meghal; hiába
tesznek érte bármit, nem tudnak segíteni rajta. A teste mozdulatlanul
fekszik, nem érezni sem a lélegzetét, sem a szíve dobogását.
Közben a leendő táltos lelkét elviszik a szellemek egy sötét erdőbe, ahol
a régen elhunytak lelkei élnek. Itt hosszú időn át vizsgálják a testét,
mégpedig úgy, hogy darabokra tépik, mert keresnek benne valamit. Egy
csontot keresnek, ami más emberben nincsen – egy fölösleges csontdarabot.
Ha nem találják, akkor megölik vagy nyomorékká teszik a jelöltet, ha
viszont meglelik a csontot, akkor megtanítják őt a szellemek minden
tudományára.
Amikor visszatér az emberek világába, már érti az állatok nyelvét, a szél
hangját, látja azt, amit mások nem láthatnak. Képes magára venni a betegek
szenvedését és fájdalmát; és neki nem okoz gondot, hogy átröppenjen az
egyik világból a másikba, de ezt nem szórakozásból vagy a varázserő
birtoklásáért teszi, hanem az emberekért.
Így történt, hogy az utolsó pillanatban mégis kijelölték a szellemek
Akdzsila utódját, s mivel nem szakadt meg a folytonosság, nem érte
károsodás a még mindig ugráló elátkozott Alabas szívét.
 A farkasvadászat
– Csábán, miért bűvölöd annyit azt a csikót? – kérdezte egyik reggel
Akkus a fiától. – A többiek már a vadászatra készülnek. Vagy mégsem
akarsz elmenni?
A fiú kerekre nyílt szemmel bámult az apjára, miközben egy szárított
almát dugott Altináj szájába. Miután a csikó megcsócsálta a falatot, gazdája
köntösét kezdte nyalogatni, mert érezte rajta az alma illatát.
Csábán csodálkozott az apja szavain, hiszen Akkus mindig ellenezte,
hogy a fia valamilyen háborúval kapcsolatos dologgal foglalkozzon, és a
farkasvadászat pont a hadműveletek gyakorlása volt.
– Elviszed Tarkát? – kérdezte Akkus.
– Ha odaadod.
– Vigyázz vele a hirtelen fordulatoknál – oktatta fiát –, mert egy kicsit
kemény a szája! Ha egy bokor felé közeledsz, ne hagyd a kanyarodást az
utolsó pillanatra, mert az ágak között kötsz ki! Figyeld a kürtjeleket!
Bármekkora vágyad támad hősködni, nem szabad a parancsokkal
szembeszegülni! A puszták fiai azért félelmetes harcosok, mert
engedelmeskednek vezéreiknek, és összehangolják minden mozdulatukat.
Ne feledd, hogy a farkasok is falkában támadnak!
– Apa, de én csupán hajtó leszek – hűtötte le Csábán.
– Jól van na, csak azt akartam, hogy tudd – szégyellte el magát Akkus.
Hogy zavarát leplezze, szigorúan folytatta: – A kékfarkasjátékban nehogy
részt vegyél! Az nem neked való.
– Igen, apa – bólintott a fiú.
– Aztán, ha olyan nagynak érzed magad, nyergelj és kantározz, ott van a
ló a szőrkötélre kötve.
– Köszönöm, apa! Tudtam, hogy jó szíved van – ugrott apja nyakába a
fiú, lelökve Akkus szürke nemezsüvegét.
– Elég legyen, kölyök – próbált szigorúnak látszani az apa. – Ne feledd:
nem akarom, hogy harcos légy, csak azért engedlek el, hogy megismerd a
farkasokat, és meg tudd védeni tőlük az állatokat… De most már tényleg
nyergelj!
Csábán egy régi, de könnyű nyerget kapott, melyről a bőr nyeregszárny
már leszakadt, így jól láthatóvá vált a pusztai nyergek jellegzetes
szerkezete: a két ívelt talpat összekötő, függőleges első és dőlt hátsó kápa.
 A fiú egy felfordított bőrvödörre állt, hogy elérje a ló hátát. A
kantározásnál szintén szüksége volt erre a segítségre, de néhányszor
felborult, mire sikerült Tarkát teljesen felszerelnie. A heveder szíját Akkus
húzta meg, hiszen egy hétesztendős gyermeknek nincs elég ereje hozzá.
A jurták közötti térségen gyülekeztek a lovasok: a vadászok mintegy
húszan, a hajtó gyerekek tízen. A vadászok két tizedet alkottak, tizedenként
egy vezérrel; a hajtok tizedét egy serdülő legény vezette. A két felnőtt vezér
Botond bácsi és egy Aba nevű férfi volt. Éppen a kürtjeleket beszélték meg:
– Egy fúvásra előretörünk, kettőre visszafordulunk – mondta Aba.
– Ahogy szoktuk – helyeselt Botond –, de a kölyköknek is el kell
mondani mindent. – Aztán a kürtösökkel beszéltek, hogy fújják jó erősen,
és figyeljenek a vezérekre. A hajtók irányítóját is alaposan felkészítették, de
még nem indultak, mert néhányan hiányoztak.
Hajnalban az ajtón kilépve mindannyian fejhajtással köszöntötték az
Újholdat. Az öregek megáldották a vezéreket, mondván: „A keszik ősei
járjanak előttetek a vadászaton!” A vezérek erre így feleltek: „Köszönjük az
áldást, atyák, méltók leszünk az előttünk járókhoz.”
Mire a szertartásnak vége lett, a Holdat már nem lehetett látni, helyét a
Nap vette át az Égen ezen a gyönyörű, kora nyári reggelen.
A hajtók lovaikat próbálgatták, de egytől egyig esetlenek voltak, hiszen
apjuk valamelyik öreg kancáján vagy heréltjén ültek, és ezek a viharvert
jószágok nyomába sem léphettek egy harci ménnek, amely combérintésre
vagy akár szóra is engedelmeskedett.
A fiúk közül a nyolcesztendős Áldárnak – Csábán haragosának – volt
egyedül saját lova: egy négyéves egérszürke paripa. Büszke is volt rá az
ifjú, és gúnyos megjegyzéseket tett, szeme sarkából Csábánt nézve:
– Egy hónapos csikón még nem lehet lovagolni! – sziszegett
visszataszító hangján.
– Hozzám beszélsz? – kérdezte Csábán.
Válaszra sem méltatta az előbbi, hanem tovább folytatta a piszkálódást:
– Egy férfi sosem lovagol kancán. Az csak arra való, hogy csikókat
hozzon a világra, és tejet adjon. Hallom, apádtól kiskancát kaptál. –
Miközben így gúnyolódott, megpróbálta egy kézzel irányítani hátasát, mint
a nagyok, de az egérszürke – úgy látszik, még nem állt az engedelmesség
csúcsán – érezve a gyenge kéz tartását, ügetni, majd kis körben vágtatni
kezdett. Eleinte Áldárnak tetszett a dolog – így harciasabbnak tűnhetett –,
de a ló végül annyira felhevítette magát, és oly kicsi körben vágtatott, hogy
lábai kicsúsztak alóla, és lovasával együtt elvágódott.
Áldár vagy kétlépésnyivel repült arrébb, pont Tarka lába elé.
Fölkászálódott, közben serényen porolta köntösét.
– Mennyivel többet ér egy nyugodt kanca, mint egy botlós paripa –
nézett le rá nevetve Csábán, és vele kacagtak a hajtók is, mire Áldár
szégyenkezve bicegett oda lovához, amelyet egy vadász tartott
kantárszáron.
– Akkor löklek ki a nyeregből – fenyegetőzött –, amikor a farkasok
között leszünk.
– A bikaborjak összecsapnak – csóválta a fejét Botond bácsi. Majd így
folytatta: – Odakint félreteszünk minden ellentétet, egy test, egy lélek
leszünk mind, közös szívdobbanással. Csak így győzhetünk.
Megszólalt a rideg marhák kétarasznyi egyenes szarvából készült kürt,
méghozzá egyszer.
– Indulás! – intett Aba.
– Utánam! – harsogta Botond.
A kis csapat ügetni kezdett, és már majdnem elhagyták az aul utolsó
házát is, amikor egy vékony gyerekhangot vitt feléjük a szél.
– Csábán, Csábán – kiáltott Árikán.
A fiú megfékezte Tarkát, kicsit lemaradva a többiektől.
– Hozok neked egy farkasbőrt – nagyoskodott a lány felé fordulva.
– Vigyázz, mert a farkasnak a vérében van a harc, és te még kicsi vagy!
– Ezt anyád mondta?
A kislány elszégyellte magát. A köntöséből egy farkasfogas láncot vett
elő, és a fiú kezébe nyomta.
– Vedd fel! Szerencsét hoz… Vigyázz magadra!
A fiú a nyakába vette a láncot, rámosolygott Árikánra, aztán egy szó
vagy köszönet nélkül a többiek után vágtatott.
A kislány könnyes szemmel nézte a távolodót, miközben arra gondolt,
Csábán milyen kicsi, és alig látszik a ló hátán. A láncot az édesanyja
készítette az agyonvert farkas hatalmas szemfogaiból.
Aba és Botond lószerszámának vereteit hadizsákmányként hazahozott
idegen pénzekkel díszítették. A csikósok vagy a gyerekek lovainak
egyszerű nyersbőr kantárjaik voltak. A zablához három szár csatlakozott:
kettő az irányítást, egy a kikötést szolgálta. A vitézek nyeregkápáit csont
vagy fém domborművek díszítették, melyek legtöbbször az Égigérő Fa
leveleit, néha az Alpkarakus madarat ábrázolták. A kengyelek körte alakúak
voltak, hajlott talprésszel, melybe jól belesimult puha bőrcsizmájuk.
A puszta fiai olyan művészi fokon lovagoltak, hogy vágta közben akár
egy virágot is fel tudtak venni a földről, a kékfarkasjátéknál pedig egy
kifejlett farkas tetemét emelték fel, amelyet az ellenfél játékosa őrült
vágtában próbált elragadni az előbbi lovas kezéből.
A hajtók késen kívül más fegyvert nem vittek magukkal. A vadászok
viszont hét nyílvesszőt tettek tegezükbe, ezenkívül volt náluk egy íj és egy
kelevéz. A nyergük vérszíjára egy kulacsot akasztottak, megtöltve kétnapos
kumisszal, és egy bőrzsákocskát húsporral vagy szárított túróval megrakva.
A Kék Folyó a távoli dombokról csak vékony csíknak látszott. Az Égen
pusztai sas körözött. „Lehet, hogy apa küldte utánam a vadászsasát, hogy
megnézze, mit csinálok” – gondolta Csábán, és magában nevetett ezen a
képtelen ötleten.
Egész álló nap lovagoltak. Apró lovaik fáradhatatlanul szedték lábaikat.
A lovasok homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, szájuk kiszáradt, de
egyikük sem akart elsőként az innivalóhoz nyúlni, nehogy kinevessék a
többiek, és puhánynak nevezzék.
Este egy bozótos mellett táboroztak le. Tüzet nem gyújtottak, nehogy
másnap a farkasok messziről megérezzék a ruhájukba szívódott füstszagot.
Őröket állítottak, és a felnőttek fegyverrel a kézben aludtak, mint a
háborúban; lefekvés előtt pedig halkan csak néhány szót szóltak.
– Halljátok, hogy vonyít a farkas? – kérdezte Aba a hajtóktól. – Mintha
harcolni hívna.
A gyerekeknek hideg futkározott a hátukon.
Csábán az izgalomtól nem tudott elaludni. Fejét a földre tett nyergen
nyugtatta, miközben a csillagokat szemlélte: a Göncölt meg a Nyílhegyet.
Eszébe jutott az anyja arca. Patakzottak a könnyei, mikor búcsúztak.
„Kadin, ne sírj, nem harcolni mennek!” – nevetett Akkus. „Még nyolcéves
sincs, és elmegy…” – zokogott az asszony. „Igen, három napra” – nyugtatta
a férfi.
– Nem tudsz aludni? – suttogta a mellette fekvő fiú, akit Tömörnek
hívtak.
– Nem – felelte Csábán.
– Félsz?
– Egy kicsit… talán.
 – Apám azt mesélte – kapott kedvet a beszédhez Tömör –, hogy az ő
gyerekkorában az egyik hajtónak leharapta a kezét egy farkas.
– Köszönöm a megnyugtatást. Az én apám meg azt mesélte… Ez
borzasztó lesz… Folytassam?
– Tudod mit, inkább ne!
Ettől kezdve hallgattak, de még sokáig bámulták az éjszakai égboltot. A
csillagok fénye visszatükröződött kerekre nyílt, riadt szemükben. A távoli
farkasüvöltéshez ezernyi más ismeretlen eredetű zörej, titokzatos hang
csatlakozott, ami az újdonsült „vadászok” számára még félelmetesebbé tette
az első pusztában eltöltött éjszakát.
– Ébresztő! – rázta a fiú vállát valaki. – Mindjárt csatasorba állunk.
A vadászok már javában nyergeltek. A hajtók gyorsan felugráltak, és ők
is hozzáfogtak lovaik felszerszámozásához. Az idősebbek segítettek nekik.
Az éjszaka a végét járta; a Göncöl és a Nyílhegy csillagkép az égbolt
másik felére került. Hideg szellő fújt, összeborzolva a lovak sörényét.
– A Farkasok Völgyéhez megyünk – ismertette a tervet Botond. – A
vadászok két tizede elöl, a völgy túlfelén áll lesben. A hajtók felénk űzik a
farkasokat. Kürtszóra támadunk. Mindenki figyeljen a kürtösre! Aki nem
engedelmeskedik, azt a végén ló és fegyver nélkül itt hagyjuk.
– Mi nem lőhetünk? – tette fel az egyáltalán nem ideillő kérdést Áldár.
– Mindenki a maga beosztása szerint vesz részt az összehangolt
vadászaton – válaszolt idegesen Botond. – A hajtó hajt, a fegyveres pedig
lő. Te mivel lőnél, fiam?
– Hát… – vonta meg ostobán a vállát Áldár – csak úgy kérdeztem.
– Azt senki se feledje, hogy a háborúban az engedetlennek vagy a
gyávának halál jár.
Mindenki bólintott, bár néhányan még Áldár ostobaságán mosolyogtak.
A vadászok két tizede két oldalról nagy ívben megkerülte a Farkasok
Völgyét, és az egyetlen lehetséges kijáratnál lesben állt. Mire elindultak a
hajtók, eléggé kivilágosodott. Minden kisfiú a serdülő legényt figyelte, aki
ügetésre biztatta lovát. Ők is ügetni kezdtek. A tíz fiú nem libasorban,
hanem egymás mellett, néhány lóhossznyi távolságra haladt, szándékosan
jó nagy zajt csapva.
Csábán a szeme sarkából figyelte a többieket, vigyázott, nehogy
lemaradjon, vagy túlságosan előrehaladjon. A többi hajtó is ugyanúgy
ügetett. Legtöbben nyolc év körüliek voltak, de akadt köztük tizenkét éves
fiú is, aki már többször vett részt az újholdi vadászaton.
 A lovacskák a fejüket rázták, vagy tágra nyílt orrlyukakkal horkantottak,
érezve a veszélyt, ennek ellenére engedelmesen vitték kicsi lovasaikat.
Vadászó bagoly röppent el előttük, és mintha bajtársait üdvözölné,
elrikkantotta magát. A serdülő fiú elmerengett egy pillanatra, aztán
korbácsával meglegyintette lovát.
Legtöbbjüknek régi vadásztörténetek jutottak eszébe, amelyeket szüleik,
nagyszüleik meséltek. Gondolataikban legendás hősök és pórul járt vitézek
jelentek meg, akiket titokzatos vadak mocsarakba csalogattak, ahol a halál
várt rájuk, vagy a Csontok Völgyébe tévedtek, s ott a holtak énekét
hallgatták. Aki a holtak énekét meghallja, annak a fülében cseng élete
végéig, és egy csepp nyugalmat sem hagy neki.
Csábán egyre jobban izgult, mégis igyekezett leplezni érzéseit.
Arra gondolt, hogy nagyapja első hajtása egy bölényvadászaton volt, ami
jóval veszélyesebb a farkasvadászatnál, hiszen a sebzett bölény úgy fellöki
a lovat, mint egy rongybábut. Ráadásul Boiláék messze az otthonuktól,
ellenséges területen vadásztak, ami növelte a veszélyt.
Már mélyen bent jártak a völgyben, amikor meglátták az első szürke
bundás ordast egy bokor tövében, jóval előttük.
Kivillantotta fehér fogait, aztán felfogva helyzete reménytelenségét,
futásnak eredt. Később több farkast is láttak a völgy kijárata felé futni. A
támadás meglepte őket, mert most tértek haza az éjszakai portyáról.
Néhány fiút elkapott a vadászszenvedély, és vágtára ösztönözte hátasát,
de a serdülő legény szúrós pillantást vetett rájuk, majd intett, hogy
lassítsanak. Az összehangolt, fegyelmezett munkában nincs helye az egyéni
indulatoknak. Tehát maradt a nyugodt ügetés, a bokrok zörgetése, a
farkasok kimért futása.
Közeledett a völgy kijárata, ahol a puszta kezdődik, és a nyílt térségen
kétoldalt lesben állnak a vadászok. Ahogy gyérültek a bokrok, egyre inkább
láthatóvá váltak az ordasok. Legtöbbjük már a nyári bundát viselte, de
néhányuknak még hosszú szőrcsimbók lógott az oldalán. Nyugodtan, sőt
büszkén futottak, nem sejtve, hogy mekkora bajban vannak, hiszen a gyűrű
még nem zárult be. A pusztára kiérve talán nevettek is magukban, hogy itt
végre elmenekülhetnek a kocogó lovak elől, aztán hirtelen összezavarodtak,
amikor észrevették a vadászokat.
Aba és Botond lófarokzászló-lendítésekkel jelzett egymásnak az előre
megbeszéltek szerint. Meglendültek a kopjanyélre erősített hosszú
szőrszálak, nemsokára két rekedtes kürtszó hasított a levegőbe. A hajtók
nem kis döbbenetére Aba tizedének lovasai sarkon fordultak, és elvágtattak.
Erre a fiúk vezére, a serdülő kölyök megálljt vezényelt. Mindannyian
meghúzták a szárat, hátradőltek a nyeregben, s csaknem egyszerre
megálltak. Botond tizede továbbra sem mozdult.
A farkasok örvendtek, hogy az elvágtató lovasok nyomában ismét út nyílt
a szabadság felé. Az örömük nem tartott sokáig, ugyanis kürtszó harsant, a
vadászok hirtelen visszafordultak, és az előkészített íjakból nyílzáport
zúdítottak rájuk, szinte célzás nélkül. Négy-öt farkas felbukott, a többi
visszafordult, és megint a völgy felé futott. Abáék nyugodtan ügetve a
nyomukba eredtek.
Csábán türelmetlenül várta a visszacsörtető vadakat. Bal kezében
görcsösen szorította a nyersbőr szárakat, jobbjával Tarka sörényébe
markolt. Majd’ megszakadt a szíve a farkasokért. Hirtelen elöntötte a vágy,
hogy vágtára ösztönözze lovát – de ez a gondolat az összes fiúcska
képzeletén végigsöpört.
„Nem szabad – húzta össze szemöldökét a gyermek –, mindannyian
egyek vagyunk, nem számít, hogy én mit akarok.”
Néhány pillanat múlva Botond lovai fordítottak hátat a falkának, és az
előbbi jelenet újból lejátszódott a visszavonuló vadászokkal, fellélegző
farkasokkal, a váratlan nyílzáporral. Az egész „hadművelet” terv szerint
zajlott, s az emberek mintha egy óriási élőlény különböző szervei lettek
volna, melyek közül mindegyik tudja, mi a pontos szerepe az élőlény
életben maradása érdekében. Ha kell, vár, ha kell, halad, ha kell, öl, de
egyfolytában figyeli a másikat, és a saját szakállára nem tesz semmit.
A gyönyörű Nap már teljes kerekségében előtűnt a dombok mögül. A
Farkasok Völgye melletti pusztán porfelhőt, suhogó nyilakat, menekülő-
felbukó farkasokat, tüzes vitézeket, álmélkodó hajtókat láthatott.
Ekkor egy váratlan dolog zavarta meg a vadászatot.
A puszta felől hűvös szellő csapta meg Csábán arcát, aztán a szellőből
hideg kerekedett. A fiú látta, amint a Napot hófehér köd takarja el, aztán ez
a fehérség egyre lejjebb süllyed, és végül rátelepszik az egész tájra,
eltakarva mindent.
A lovak megálltak, az íjak megpihentek; egy paripa horkantását és a
vadászok lihegését lehetett hallani, semmi mást.
Mindenki várt. A hajtó fiúk a tizedesük utasítását várták, a serdülő fiú a
zászló- vagy a kürtjeleket, a vadászok Aba és Botond parancsát. Ők pedig
valami csodát talán, amitől eltűnik ez az átkozott köd, és újból láthatóvá
válik az ellenség.
– Gonosz varázslat – súgta oda Botond a mellette lévő zászlósnak.
Valóban mindannyian azt gondolták, hogy valami ártó erő borította rájuk
ezt a megmagyarázhatatlan eredetű ködfátylat a farkasok védelmében és az
ő ártalmukra. A hideg a csontjukig hatolt, a pára lecsapódott a süvegükre,
orrukra, bajuszukra, a nyílvesszők tollaira.
Az egyik fiúcska sírni kezdett, Csábán pedig – talán, hogy saját félelmét
elűzze – Altinájra gondolt: puha orrocskájára, izgő-mozgó ajkára, mellyel a
csemegét habzsolta gazdája tenyeréből, ormótlanul hosszú lábaira. Annyira
félt, hogy majdnem ő is elpityeredett. Bár lenne valami, amiből erőt
meríthet! „Isztengri, kérlek, segíts! – motyogta magában. – Tudom, hogy
rosszat teszünk, amiért lelőjük a farkasokat. Nagyapa azt mondta, hogy a
türkök ősét egy anyafarkas nevelte fel, mégis ősidők óta szemben állunk
egymással, mert a nyájainkat pusztítják. Az ő dolguk a hasuk megtöltése, a
mienk, hogy megvédjük bárányainkat, esetleg ellenük vonuljunk. Ők
bölcsek, óvatosak, jó a szaglásuk, de nekünk fegyvereink vannak. A köd
nekik kedvez.” Akkor eszébe jutott az Árikántól kapott farkasfog nyaklánc.
Reszkető kezével köntöse alá túrt, megmarkolta a farkasfogakat, de olyan
erővel, hogy csikorogtak a tenyerében, és akkor egy pillanatra úgy
gondolkozott, mint egy ordas. Igen, az ordas, aki falkában támad, és mindig
a gyenge pontot keresi.
– Minket fognak megtámadni! – ordította Csábán, felállva a kengyelben.
– Faroltassuk össze a lovakat, álljunk körbe! A farkas a hátsó lábaktól
támad! Ne fordítsunk nekik hátat!
– Halljátok? Körbeállni! – parancsolta most már a serdülő fiú is.
A gyerekek minden erejüket latba vetették, hogy körbe rendezgessék a
megszeppent hátasokat.
Közben a vadászok vágtában igyekeztek a fiúk védelmére, de a köd
szinte lehetetlenné tette haladásukat, ketten össze is ütköztek, lovaik
felborultak.
– Csábán, hol vagytok? – kiáltott Botond.
– Itt, valahol a ködben – felelte a fiú.
– Segítsetek! – bőgött egy másik gyerek.
És akkor bekövetkezett, amitől féltek. Egy rettenetes visítás jelezte, hogy
a farkasok támadásba lendültek. Egyszerre ketten ugrottak fel Tömör
lovára, lerántva a fiút, aki el is tűnt a ködben. Aztán a kör másik felén
ágaskodott fel egy ló, mert a lábába haraptak. Az ágaskodásból hatalmas
esés lett, a riadt jószág maga alá temette lovasát.
– Mindenki vegye elő a kését! – parancsolt a serdülő tizedes. – Másik
kézzel mozgassátok a zablát, nyugtassátok a lovat!
Alig fejezte be mondandóját, egy hatalmas, kopott bundájú farkas ugrott
neki a combjának, fogait a húsába mélyesztve. Ő azonban nem késlekedett,
késével a vadállat nyakába szúrt. Vér fröccsent a lova sörényére; a farkasé
vagy az övé, az nem számított, de megmenekült.
Ezen a fiúk felbátorodtak, látták, hogy a titokzatos ellenség sem
halhatatlan. Markolták késüket, és várták a következő támadást a ködből.
Nem kellett sokáig várni, egyszerre több farkas ugrott neki az egyik
szürke ló nyakának; szegény pára félelmében kifordította a szemét, és a
lovak halált jelző visítását hallatta. Aztán elvágódott. Gazdája a ködbe
veszett, néhány pillanat múlva mégis előbukkant, támolyogva,
gyalogszerrel.
„Áldár” – ismerte fel Csábán a gonosz fiút, de tudta, hogy ilyenkor nem
számítanak az egyéni ellentétek. – Áldár, ide! – kiáltotta. A lovát veszített
fiú Csábánhoz bicegett. – Gyorsan mássz fel mögém! – sürgette.
Áldár a kengyelbe, társa lábába, kezébe kapaszkodva araszolt fel Tarka
hátára, aki először megijedt – farkasnak vélve a fiút –, aztán békésen tűrte
mindkét lovasát.
– Azt akarod, hogy hálás legyek? – súgta Áldár megmentője fülébe.
– Visszadobhatlak – felelte Csábán.
– Most ne! – markolt Áldár társa köntösébe.
A farkasok újból támadtak, de ismét kés villant az egyik fiú kezében.
Nyerítés, vonyítás, szitkozódás, ordítás hallatszott a ködből, aztán csend
lett.
Lassan újból láthatóvá vált minden.
A fiúk szeme elé megdöbbentő kép tárult. A földön két véres holttest,
néhány döglött ló és farkas feküdt.
Mire a vadászok rájuk bukkantak, a veszély elmúlt. A köd felszállt.
Csábán számára nyilvánvalóvá vált, hogy bármennyire is megterveznek
egy csatát, mindig közbejöhet valami, amire az ember nem számít, és
ilyenkor készületlenül is helyt kell állni. Gyorsan fel kell ismerni a
helyzetet, és megpróbálni az ellenség fejével gondolkodni.
A döglött farkasokat megnyúzták, a bőröket föltekerték, és a
nyeregkápák elé vagy mögé, a vérszíjakra erősítették. Az egyiket hazafelé
az Akdzsila sírja melletti nyírfára helyezték. A tetemek közül csupán egyet
hagytak meg épségben, amit Aba erősített nyerge vérszíjára.
A két halott fiút két vadász tette a nyerge elé, óvatosan, mintha még
fájhatna nekik valami.
Csábánnak olyan furcsa volt, hogy előző este még beszélgetett Tömörrel,
és most csak a teste van jelen: tehetetlenül, sápadtan. Ilyen gyors a halál.
Nem is kell megöregedni, hogy elérje az embert. Eszébe jutottak nagyapja
szavai: „Mi itt a pusztában azért vagyunk bölcs emberek, mert együtt élünk
a születéssel és a halállal. A születésnek örülünk, a halált pedig elfogadjuk.”
A hazatérő vadászokat illő módon fogadták. A halottak hozzátartozóit
mindenki sajnálta, de még a gyerekek is tudták, hogy aki harcban vagy
vadászaton bátran hal meg, az egy boldog életet kezd a földi világ
tükörképében, valahol a csillagokon túl.
„Amikor gyászolunk, igazából magunkat sajnáljuk” – gondolta Csábán,
miközben néhány falat sajtot gyűrt a szájába családi jurtájukban.
– Kicsi fiú – terelte vissza gondolatait Kadin hangja –, ne bánkódj!
Büszkék vagyunk rád. Botond mesélt rólad.
Nem esett jól az étel a fiúnak, pedig már estefelé járt, és aznap még
semmit sem evett. Hanyatt feküdt a nemeztakarón; a ködre, a farkasokra, a
lovak visítására gondolt.
– Anya! – szólalt meg halkan.
– Mondjad, kicsim.
– Kimegyek Altinájhoz.
– Nem mész már sehova!
Csak ketten voltak a jurtában. A húga még játszott valahol, Akkus a
lovaknál dolgozott. A tündük nyílásán már beköszönt az első csillag: a
Csábán Ata, a Pásztorok Atyja. A felhajtott nemez alól hűvös levegő suhant
be.
– Anya, mesélsz?
Kadin elmosolyodott:
– Ezt már nagyon rég nem kérted, vitéz.
– Apa nem akarja, hogy vitéz legyek, csak csábán.
– Ezért is nevezett így. Talán a név varázsa irányítja az életedet. A
vitézek csak meghalnak.
– A csábán is meghal, ha az állatait védi – vágta rá a fiú.
– Mind meghalunk – gondolkodott el az asszony, aztán vidámabban
folytatta: – Miről meséljek?
 – Kencséről, a táltosfiúról – mondta határozottan Csábán, mintha előre
eltervezte volna.
– Mindig ez volt a kedvenc meséd – mosolygott az asszony. – Ó,
hányszor el kellett mondanom neked! Előfordult, hogy egymás után kétszer
is. Aztán egész nap táltosfiúsdit játszottál: sebesült állatokat hoztál haza,
ápolgattad őket, mert Kencse is segített rajtuk annak idején.
Csábán mosolyogva emlékezett vissza ezekre a dolgokra, s tényleg, még
sokszor álmában is ő volt Kencse, a táltosfiú.
– Na, figyelj! – kezdett bele Kadin. – Egyszer volt, hol nem volt, a
végtelen tengeren is túl élt egy kán, akinek a jurtája mellett állt a világokat
összekötő Égigérő Fa.
Egyik nap forgószél támadt, ami a kán lányát elragadta, és a fára
röpítette.
Jöttek híres vitézek, kánfiak, hogy utánamenjenek, de senkinek sem
sikerült a lehetetlen.
Volt a kánnak egy csikósa: Kencse, az öreg csikós legkisebb fia, aki
annyira kicsinek és gyámoltalannak látszott, hogy társai szóba sem álltak
vele. Kencse titokban szerelmes volt a kán leányába, ezért ő is vállalkozni
akart a famászásra, de tudta, hogy ez nem közönséges feladat.
Fáradtsága ellenére Csábán tátott szájjal hallgatta a mesét.
– Egyik nap egy kis csikó dörgölődzött a lábához, és megszólította, s
mivel Kencse ismerte az állatok nyelvét, megértette a csikó szavait, melyek
szerint fel kéne áldozni egy aranyszőrű ökröt, s annak a bőréből vastag
lábbelit és köntöst készíteni – több váltást is. Ezekkel meg lehet mászni az
Égigérő Fát.
Kencse jelentkezett a kánnál, aki ugyan kinevette a legényt, de megbízta
a feladattal, mert nem maradt más választása.
Csábánt legyőzte a fáradtság, és elszunnyadt, de felébredt annál a résznél,
mikor a sárkány darabokra tépte a fiút, a lova azonban egy kicsi kígyótól
kapott fűvel életre keltette.
– Hogy a gyors táltost megszerezze, egy rézorrú boszorkányhoz indult a
világ végére. Útközben megmentett egy kacsát, egy rókát és egy halacskát.
Mindhárom állat a barátja lett. A kacsa egy tollal, a róka egy tépetnyi
szőrrel, a hal egy pikkellyel jutalmazta, melyekkel aztán a fiú segítségül
hívhatta őket, amikor szorult helyzetbe került.
Csábán arca megnyugodott, mint egy kisgyermeké, anyja meg egyre
inkább belefeledkezett a mesélésbe. Pedig még rengeteg dolga volt a
tejsavó szűrögetésével, és a jurtát takaró nemezt is le kellett volna hajtani a
hűvös miatt, de ő csak mondta a történetet.
Csábán végképp elaludt. Gyereknyi lelke már messze járt. Mikor Kadin
észrevette, csak dünnyögött:
– Jól kifáradt, szegény.
Felkapta fából készült merőkanalát, beledobta az egyik cserépfazékba.
Az ajtóhoz érve néhány erőteljes mozdulattal megkeverte a kumiszos tömlő
tartalmát, aztán kiment, hogy lehajtsa a jurta nemezét.
Csábán másnap kiáltozásra ébredt. Odakint az apja vitatkozott valakivel.
– Na, kocogj el innen! – mondta Akkus.
– Nincs nálad jobb lovas az aulban, Akkus – felelte az illető.
– Nem vadásztam, nem is játszom. Na, szervezkedj máshol!
A fiú tudta, hogy a kékfarkasjátékra csalogatják az embereket, és azt is
tudta, hogy az apja odavan ezért a játékért, valamiért azonban mégsem
nevez be.
– Jó reggelt, apa! – lépett ki Csábán az ajtón.
– A farkashúzásra hívtak – mondta Akkus köszönés helyett. – A déli
kancafejés után kezdik. Nehogy beszervezzenek, fiam!
– Ne félj, apa, elment a kedvem a farkasoktól – legyintett a fiú. – A
hideg futkos a hátamon, amikor megérzem a bűzét.
– De legalább már ismered. Hallottam, hogy bátor voltál, de tőled is
szeretnék hallani valamit.
Leültek a jurta mellett lévő lókoponyákra, és a fiú elmondott mindent
töviről hegyire. Miközben beszélt, apja a szemöldöke emelgetésével jelezte
egy-egy részlet fölötti döbbenetét. A kevésbé érdekes eseményeknél lelógó
bajuszát pödörgette, vagy szürke nemezsüvegét igazgatta.
– És a holtakat hazahoztuk – fejezte be lehorgasztott fejjel a fiú.
– Ma el is temetik őket. Már feláldozták a lovakat – mondta Akkus.
– De ők csak gyerekek voltak – csodálkozott Csábán.
– Mégis felnőtt vitéznek való temetés jár nekik: lóval, fegyverrel.
Bátran, vadászatban haltak meg.
– Én nem szeretnék ott lenni. Inkább megnézem Altinájt.
– Ha anyádnak nem kell segíteni… Én kilovagolok a csikókhoz. A
kürtszóra figyelj! Akkor kezdődik a játék.
– Ott leszek, apa – ígérte a fiú, de már futott is a karámhoz, ahol csak a
fejős kancákat tartották csikóikkal. A használatban lévő hátasok kötelekre
erősítve várakoztak a jurták mellett, a ménes pedig a pusztában legelt a
csikósok felügyelete alatt.
Csábán egyből megismerte a sárga kancát, Altináj anyját. A csikó éppen
szopott.
– Altináj, Altináj – kiáltott a fiú. A csikó azonban önfeledten nyelte a
tejet, nem törődött semmivel. – Ej, te falánk!
Megsimogatta a kancát, körüljárta, borzolgatta a sörényét egy ideig, mire
a csikó abbahagyta a szopást. Csábán letörölte a fehér cseppeket a ló
szájáról. Altináj az orrával finoman bökdösni kezdte a fiú köntösét, hátha
kap valami csemegét.
– Nem hoztam semmit. Elfelejtettem. – Az apja magyarázta neki, hogy a
gyors lovat arról lehet felismerni, hogy a fara magasabb a marjánál.
Megpróbálta ilyen szemmel nézni az állatot, de csak ormótlan ízületeit,
aránytalanul hosszú lábait, ostoba, gyerekes fejét látta. Még a szőre is
csikószőr volt, végleges színét sem nyerte el. „Le kéne menni a folyóhoz” –
gondolta a fiú. A karám oldaláról leakasztott egy otthagyott kötélkantárt,
amely kicsi volt a sárga kancára, mégis felpréselte rá. A karám kapuját
kinyitva, kivezette az anyát. A csikó is kilépett utána. Mivel a karámban
lévő többi ló a kapu felé ügetett, Csábán gyorsan visszatette a rudakat,
nehogy kiszökjenek. Megpróbált felugrani a kancára – de hiszen még
nyolcéves sem volt, nem érte fel a marját. Odavezette a karámhoz, és a
keresztrudakról végre sikerült lóra szállnia. Néhány lépés után ügetésre
ösztönözte a kancát, de így szőrén ez meglehetősen kényelmetlennek
bizonyult, ezért egy saroknyomással vágtára gyorsított.
Csábán azért szeretett szőrén vágtatni, mert így a lábán érezte a ló
izmainak mozgását.
Altináj a füvet kóstolgatta, lemaradt az anyjától, s mikor észbe kapott,
kétségbeesett nyerítésbe kezdett vékony hangján. A kanca, ahogy
meghallotta csikója hangját, vágtából egyből megállt. Csábán kis híján
lecsúszott róla.
– Gyere, kicsi, mindjárt odaérünk – kiáltott vissza. A kanca is nyerített
egyet, mintha az emberi szavakat tolmácsolná a lovak nyelvére.
A domb tetejéről eléjük tárult a Kék Folyó széles, kavicsos partjaival, kis
szigeteivel. Egy nyíllövésnyire feljebb lovakat fürdettek, valamivel arrébb
szolgák görnyedeztek: vizestömlőket töltöttek. Nyáron a víz sekély volt,
ezért is látszott olyan szélesen a kavicsos sáv. Ősszel, mikor a madarak útra
kelnek téli szállásukra, a folyó felduzzad, s olyankor a hatalmas fűzfák –
melyek most messze vannak a víztől – a folyóba hajlítják lelógó ágaikat.
A sárga kanca – hátán a fiúval – nyugodtan ereszkedett le a partra.
Altináj azonban riadtan horkantott, orrlyukait tágította, hiszen élete két
hónapja alatt ilyen tengernyi vizet még nem látott. Rázta a fejét, elszaladt,
de amikor messzire futott az anyjától, keserves nyerítésbe kezdett. Aztán
újból az anyjához futott.
Csábán elmerengve nézte a játékos állatot. Arra gondolt, az apja vajon
honnan tudja, melyik kancát és melyik csődört kell pároztatni, hogy sárga
vagy pej színű csikó szülessen. A keszik nagyura számos testőrrel
rendelkezett, és minden vitéze sárga színű lovat használt, így a csatában
könnyen megkülönböztethették őket a lovuk színe alapján.
A hét törzs fejének, a Kündünek ezer lovas testőre volt, és mind az ezer
világosszürke vagy hófehér lovon lovagolt. Ezt a lószínt csak ők
használhatták, sőt némelyik állat farkát égszínkékre festették. A Kündü, az
Ég Fia, akinek az igazi nevét senki se tudta, egész nap sátorpalotájában
tartózkodott feleségeivel és táltosaival. Reggel, mikor a napkorong
felbukkant a láthatáron, előjött, és népes testőrséggel kísérve, a Nap
járásának irányában, hófehér csődörön ülve tett egy kört. A kör végén
fejhajtással köszöntötte a Napot. A körmenet során a Nap jelvényét vitték
előtte, ami aranyból készült. Valamennyi testőre a Nap jelét viselte a
tegezén és a süvegén. Ezek a jelvények aranyból vagy aranyozott ezüstből
készültek. Ő a fő fejedelem vagy kán, mint ahogy a Nap a fő égitest. Igaz,
hogy háború vagy béke dolgában nem hozott döntést, de az ő lététől függött
a törzsszövetség léte. Ha a Kündü utód nélkül halna meg, a törzsszövetség
felbomlana. Mikor ez a szent fejedelem megöregszik, és kijelölték már az
utódját, egy selyemkendővel megfojtják, hogy szelleme és ereje az utódjába
költözzön.
A hét törzs háborúiban igazi döntése a dzsilának volt. Az ő neve a türk
nyelvben fáklyát jelent, és jelképe az ezüst. Nem az Ég kiválasztottja, csak
egy közönséges vezér, a legnépesebb törzs nagyura, akit hadi tapasztalatai
alapján a nagyurak választottak meg, s aki minden komolyabb döntése előtt
elment a Kündühöz, és áldását kérte.
Kisebb hadjáratokat a törzsek nagyurai külön-külön is
kezdeményezhettek, mondjuk, ha szolgákat akartak zsákmányolni az
oroszoktól, de a hét törzset érintő háborúba csak a dzsila vezetésével
indulhattak.
 Csábán a nagyapja elbeszéléseiből tudta, hogy valamikor tíz törzs
tartozott hozzájuk, de három nagyúr úgy döntött, hogy népeivel dél felé
vándorol. A hét törzs azonban készen állt újabb csatlakozók befogadására
is.
Egyszer a dzsila úgy határozott, hogy háborúba mennek Bizánc ellen. Ez
akkora vállalkozásnak tűnt, hogy követeket küldött a keletebbre élő, szintén
nomád kangarokhoz, és velük kiegészülve hatalmas erővel támadtak a
görögökre, rengeteg kincset és szolgát zsákmányolva.
A kangarok, vagy ahogy másképpen nevezik őket: besenyők, Boila
szerint jóval keletebbről érkeztek a szomszédságba. Nyelvük az ugortól
eltérő, de a bolgár-türkhöz hasonló, eléggé érthető. „A kangarok
nyughatatlan, folyton rabolni akaró emberek. Velük még meggyűlik a
bajunk” – mondta Boila, mikor egyszer szóba kerültek.
Csábán gondolatait a csikóját hívó sárga kanca nyerítése szakította félbe.
Altináj a kavicsos parton a fürdő lovak felé ügetett. Kicsinyke patáival néha
belelépett a vízbe, de megrémült a hullámok hideg érintésétől. Horkantott
egyet, majd bakugrásokkal a szárazon termett. Anyja hangját hallva sebes
vágtában jött vissza.
A fiú a vízbe vezette a kancát, levette róla a kötélkantárt, és szabadon
engedte. Altináj az anyja után már bátrabban merészkedett a vízbe. A kanca
ivott a folyóból, a csikó szopni kezdett. Csábán a tenyerével vizet csurgatott
a csikó szőrére, az először felkapta a fejét, aztán – mivel jólesett neki a víz
hűvöse – folytatta a szopást.
A Nap megmutatta erejét. A fiú, miután lemosta Altinájt, levette ingét, és
a kantárral együtt a partra hajította. A vízbe vetette magát, s hanyatt fekve,
a felszínen lebegve az Eget bámulta. Látta azt a néhány hófehér
bárányfelhőt, ami véletlenül a Tengernyi Kékbe tévedt, látta a
partifecskéket, ahogy a rovarokra vadászva bemutatták neki
repülőtudományukat. Összerezzent, amikor valami furcsaság ért a
homlokához. Altináj az ajkával Csábán arcát, majd haját birizgálta.
– Te, mit csinálsz? – állt talpra a fiú. – Elkaplak – nevetett, és vizet
fröcskölt a csikó fejére, mire az menekülni kezdett, aztán hirtelen megállt.
Úgy viselkedett, mint Bátor kutya, amikor incselkedve játszani hívja a
gazdáját.
– Fussunk versenyt? Úgyis én győznék.
És akkor távolból felharsant a kürt. Hangja tehénbőgésre emlékeztetett.
Aztán újból hallatszott.
 Csábán felkapta az ingét, a kantárt gyorsan a kanca fejére erőltette, de
nem tudott a hátára ülni. Egy nagyobb kőhöz vezette, felállt rá,
elrugaszkodott, átvetette lábát, és már fent is volt.
– Na, gyerünk, kedvesem – mélyesztette csupasz sarkát a ló oldalába.
Vágtában érték el a karámot. A fiú villámgyorsan ledobálta a rudakat,
beengedte a jószágokat, és már rohant is a jurtához, hogy felvegye a
köntösét és a selyemövét, valamint puha bőrcsizmáját.
– Hol voltál, te gazember? – kiáltott rá az anyja. – Elvitted a kancát, és
nem tudtuk megfejni. Most sétálhatok ki hozzá külön.
– Ne haragudj, anya! Segítek, ha akarod – engesztelte a fiú.
– Eredj csak a játékra! Tudom, hogy kíváncsi vagy.
– Apa miért nem játszik?
– Apád egy különc – mondta Kádin, és legyintett. – A maga tömör feje
után megy, senkire nem hallgat. Én még ilyet nem láttam. Pedig úgy
lovagol, mint egy vitéz.
– Futok, nehogy elkéssek – mondta Csábán, és egy ormótlan csomót
kötött a selyemövére. „Majd ott megigazítom” – gondolta, és rohant az aul
melletti rétre, ahol az ősi nomád játékot, a kékfarkast rendezték.
A rétet legalább száz ember vette körül. Az élet megállt a faluban,
mindenki a kékfarkast akarta látni. A legtöbben lóháton ültek, néhányan
gyalog tébláboltak, vállalva a veszélyt, hogy egy ló eltapossa őket.
Akkus is a tömegben várakozott Turul nevű heréltjén.
– Csábán, itt vagyok – intett a fiának, de már ügetett is elé, nehogy egy
lovas fellökje.
– Felülsz? – kérdezte.
A fiú bólintott, mire apja a szájába vette ostorát, lehajolt, lendületből
felkapta Csábánt, és a nyerge elé ültette. – Innen jobban látsz – mondta.
A fiúnak nyomta a hátát a kápa, mégis szerette, ha az apja elé ülhetett a
lóra: kisebb korára emlékeztette, amikor még nem tudott lovagolni.
Füttyszó, taps és kurjongatás fogadta a játékosokat, akik fejükön süveg
helyett – attól függően, melyik csapathoz tartoztak – piros vagy fehér
kendőt viseltek hátul megkötve. Mindkét csapatban tízen voltak, ami nem
ígért óriási forgatagot, de ebben a kis faluban csak ennyien jöttek össze, és
ez egyáltalán nem zavarta a nézőket. Csábán hallotta az apjától, hogy a
Nagy Vásáron, mikor a törzsek összegyűlnek, akkora kékfarkasjátékot
rendeznek, hogy akár száz ember is lehet egy csapatban.
 A játéktér két részre oszlik. Mindkét térfél legtávolabbi végében áll egy-
egy oszlop. Ennek a tövébe kell ledobni az ellenségtől megszerzett
farkastetemet. Amelyik csapat megszerzi és ledobja a dögöt, az győz. Ha a
mérkőzés hosszú és fordulatokban gazdag, az első ledobásnál vége a
játéknak. Ha azonban túl hamar kerül a farkastetem az oszlop tövébe, akkor
újabb menet következik.
A kékfarkasjáték, a vadászathoz hasonlóan, a nomád harcosok
összhangjának iskolája. Ha az egyik lovas megszerzi a tetemet, őrült
vágtában igyekszik a saját csapatának oszlopa felé, míg kétoldalt társai
biztosítják, hogy az ellenfél lovasai még a közelébe se kerülhessenek. Nem
szeretik, ha valaki egyéni dicsőségre tör, de bátorságra akkor is szükség
van.
A játékvezető a játéktér közepére lovagolt. Mindenki jól látta a nyerge
előtt keresztbe fektetett farkast. Felemelte ostorát, ezzel intette csendre a
nyüzsgő közönséget. Közben a játékosok felsorakoztak tőle jobbra és balra.
– Emberek! Keszik! Összejöttünk, hogy a farkasvadászatot egy
kékfarkasjátékkal ünnepeljük. A szabályokat mindenki ismeri, kíméljétek a
fiatalokat! A játék ne feledtesse veletek a vadászat áldozatait! Sírunk értük,
de örülünk is, mert tudjuk, hogy ők a tükörvilágban, a csillagokon túl az
ősökkel játszanak kékfarkast – erre a tömeg tapsolni kezdett. – Jó játékot! –
kiáltott a játékvezető, és ledobta a farkast a játéktér közepére, majd
hátraléptette lovát. Mindkét csapatból a legjobb játékos állt a tetem mellé,
fél szemmel a földön heverő állatot, fél szemmel pedig a játékvezetőt
nézve.
A csapatokban ott volt Botond, Aba, Áldár apja, a serdülő fiú, aki a
hajtókat vezette a vadászaton, de még idősebb emberek is beálltak, akiket a
koruk ellenére is hajtott a szenvedély. A nézők között főleg férfiak,
gyerekek tolongtak, de akadt egy-két nő is. Csábán a pálya túloldalán
felfedezte Boilát, aki ugyanúgy hódolt ennek a harcias játéknak, mint
Akkus, a fia.
A játékvezető felemelte ostorát, majd néhány pillanat múlva
megsuhintotta.
A két játékos nyergéből kibillenve villámgyorsan lehajolt a földre a
tetemért. Egyikük a hátsó lábait, másikuk a nyaka bőrét ragadta meg.
Fölemelkedve mindketten vágtára ösztönözték lovukat, és megkezdődött a
hajsza. A két ló őrült iramban száguldott körbe a pályán, miközben lovasaik
a farkast húzták, de olyan odaadással, hogy a nyergük külső oldalán lógtak.
 – Amelyik most elengedi, az le is esik – mondta Akkus. – Húzzátok! –
kiáltott izgatottan.
A két ellenfél még mindig húzta a tetemet, szájukban szorítva az ostort és
egymás szemébe nézve. A többiek a nyomukban vágtattak, hogy ha leesik a
farkas, azonnal felkaphassák.
A közönség kiabált, visított, fütyült. Néhányan a pályán kívül föl-le
száguldoztak, és úgy korbácsolták lovaikat, mintha maguk is játékosok
lennének.
Közben az egyik játékos elengedte a farkast, mire a másik a térde alá
szorította zsákmányát, és saját csapatának oszlopa felé vette az irányt, a
közönség tombolásától kísérve.
Öröme nem tartott sokáig, mert Botond vágtatott mellé, és kirántotta
térde alól a tetemet, de nem fogta eléggé, így nem tudta magához ragadni: a
földre ejtette. A közönség felhördült.
Az összes játékos mint egy falka ragadozó, a tetemre vetette volna magát,
de a húsz ló nem fért el a kicsiny farkashulla körül. Ebből lett aztán
kavarodás. A közönség pár percig csak a porfelhőt látta, ami a tolakodókat
körülvette. Ezalatt csak néha bukkant elő egy kendő, korbács vagy egy
lófej.
És akkor, a nagy zaj ellenére, Csábán fülét halk, csengő hang ütötte meg.
Nem tudta, tényleg hallja-e, vagy csak képzeli. Altatódalt hallott, amit a
kislányok szoktak énekelni csontbabájuknak. Egyből felismerte a hang
gazdáját, Árikánt, de nem látta.
– Apa, leszállok – mondta Akkusnak.
– Jó, ugorj, de szaladj innen, mert széttaposnak a lovak! – szólt az apja,
miközben a játék fejleményeit nézte.
A fiút már nem érdekelte a farkashuzigálás, a kislányt kereste. Árikán az
egyik földkunyhó mögött üldögélt, és tényleg a játék babáját altatta, de
olyan halk dúdolással, hogy a fiú nem hallhatta meg a tömeg zsivaján át.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a fiú, mikor rátalált.
– Látod, játszom – felelt félvállról Árikán.
– Haragszol valamiért?
– Éppen nem haragszom, de mégsem értek valamit. Hazajössz a
vadászatról, ahol néhányan meg is haltak, és be sem köszönsz hozzánk.
– Fáradt voltam – mentegetőzött Csábán.
– Jaj, ne, azóta lovat fürdettél a folyóban. A lovadra van időd, a
barátodra nincsen?
 – Ne haragudj, Árikán – kérlelte a fiú.
– Jól van, csak aggódtam, és tudni akartam, mi történt.
– Visszaadom a láncot – mondta Csábán, és már majdnem levette, de a
kislány nem hagyta.
– Tartsd meg, még jól jöhet!
A fiú nem árulta el, mert szégyellte, hogy a füzéren lévő farkasfogak
ereje segített neki a vadászaton.
Árikán újból altatni kezdte a babáját, mire Csábán mosolyogva
megjegyezte:
– Jól alszik a kicsi!
– Figyelj, Csábán! – kezdte a leány egy nagy lélegzetvétel után. – Ha
felnőttek leszünk, elveszel feleségül? Lehetnének gyerekeink is.
A fiú tágra meredt szemmel nézett a csontbabára: „De ronda!” –
gondolta, azonban a világért sem akarta megbántani a kislányt.
– Én azt hittem, hogy csak barátok vagyunk – felelte bambán Csábán.
– Ó, a fiúk milyen buták – nevetett Árikán, és a fiú nem értette, mi olyan
mulatságos.
Közben vége lett a játéknak. A közönség széledezni kezdett. Mindenki
arról tárgyalt, hogy melyik játékos volt a legjobb, ki mit hibázott el, és ők
mit csináltak volna, ha játszottak volna.
Az emberek visszatértek napi munkájukhoz, újból dolgoztak a köpülők,
kongtak a fazekak, az aul népe hangyamódra szorgoskodott tovább, de alig
várták az estét, hogy a tűz mellett újból átbeszélgessék a nap eseményeit és
a régmúlt idők nagy játékait.
Altináj, miután szopott, szorosan az anyja mellé állt. Gyenge szálú
sörénykéjét szellő lengette. A nagy, félelmetes vízre és arra a kisfiúra
gondolt, aki mindig olyan kedves hozzá.
 A Nagy Vásár
Bő két esztendő telt el a farkasvadászat óta, amelyen Csábán először
került szembe a halállal. Ezalatt a kisfiú sokat tanult apjától, Akkustól a
lovakról és a többi állatról, nagyapjától, Boilától pedig az emberi szív
rejtelmeiről. Rengeteget komolyodott azóta, sok mindent másképp látott,
mint hét- vagy nyolcesztendős korában.
Altináj gyönyörű kancává fejlődött, és a nyár utolsó napjaiban nyereg
került a hátára. Hiába morgott Boila, hogy korai még, Akkus csak
legyintett:
– Ez a ló olyan gyors, hogy ilyet sosem láttam. Ősszel indulnia kell a
versenyen – mondta, és a fiára kacsintott. – Megnyerjük, hidd el!
Csábán vágyott a győzelemre, de nem akarta egy verseny miatt
meggyötörni élete első lovát, akit úgy szeretett.
Közeledett az ősz. Reggelente egyre csípősebb levegő érintette meg a
jurtából kilépőket, egyre ritkábban hajtották fel az oldalsó nemezborítást.
Ilyenkor a nomádok tervezgetni kezdik a téli szállásra költözést. Ez a
hely csak kétnapi járóföldre van a nyári legelőtől, de a folyó hegyektől
védett szakaszán. A hideg téli szélviharok itt megszelídülnek, nem borítják
fel a jurtákat, és nem gyötrik annyira az állatokat.
Egy csoport már útra kelt, hogy ellenőrizze az ott lévő kőépületek
állapotát. A nyár folyamán néhányan megfordultak a téli szálláson, hogy a
télre kaszált szénát szekerekkel odaszállítsák. Azt mondták, hogy a falak
állnak, az indulás előtt mégis mindent ellenőrizni kell.
A költözés mellett egy másik esemény is foglalkoztatta az embereket: a
Nagy Vásár.
Ahol a Kék Folyó a tengerhez közelít, és szinte átláthatatlanná
szélesedik, áll egy kísértetváros: Aktaslar. Türk nyelven a szó „fehér
kövek”-et jelent. Senki nem lakik ebben a városban – azt mondják, még
hajdan a hunok pusztították el –, földje átkozott, ugyanis mindenki meghalt,
aki le akart telepedni ódon falai között.
Aktaslar mégis életre kelt minden esztendőben tíz napra. Erre az időre
megszűnt az átok, a fehér kövek környékén ezer és ezer ember nyüzsgött,
tarkabarka vidám forgataggá varázsolva a halott várost.
A Hét Törzs Szövetsége nem jöhetett el az utolsó emberig, hiszen el sem
fért volna, de minden törzsből eljött az, akinek akadt eladni- vagy vásárolni
valója, és ami a legfontosabb, megjelent a hét nagyúr is.
 A romok között és a falakon kívül mindenütt jurták fehérlettek; szekerek
százai várakoztak; lovak, juhok, marhák ezrei tébláboltak.
Mindenki felkapta a fejét, mikor a vízparti őrtoronyból kiáltás harsant:
„Hajók! Jönnek a hajók!”
Ezek a hajók egy távoli, titokzatos világot hoztak el a pusztára: mesés
országok mesés kincseit, kelméit, fegyvereit, ételeit és szavait.
Szatócsok, csercsik, kereskedők és szolgáik szálltak partra, hogy
megkezdjék a kirakodást.
Jöttek napnyugatról, a vízen épült városból, Velencéből bársonnyal,
gyöngyökkel, arannyal megrakottan, arab kereskedők gyönyörű lovakkal,
édességekkel, gyémánttal, perzsaszőnyegekkel, de jöttek oroszok
zöldséggel, disznóval, vászonnal. Akadt néhány kínai is selyemmel,
fűszerekkel, lakkozott csecsebecsékkel.
A kereskedőket főleg a nomádok által kínált lovak, sajtok, nyers gyapjú,
nemez, vágómarha és rabszolgák érdekelték. Adtak-vettek, cseréltek, s a
végére mindenki jól járt, mert olyasmihez jutott, ami a saját földjén
ritkaságnak, keresett cikknek számított.
A nagyurak a legtöbb időt egy gazdagon díszített tanácskozójurtában
töltötték, ahol megbeszélték törzseik ügyeit, a hadjáratokat; meghallgatták a
dzsila tanácsait. Az összejövetelek végén egy híres táltos dobolt nekik, az
Ég áldását kérve szövetségükre.
A vásár idején az egyszerű emberek meglátogatták rég nem látott
ismerőseiket, rokonaikat. Éjszakába nyúló beszélgetéseik során
megkóstolták egymás kumiszát, s ezen fellelkesedve elmesélték, hogy hány
bárányuk született, miért soványak a tevék idén, és hogy a szürke gyapjúból
milyen nehéz nemezt készíteni.
Ami igazán lázba hozta őket, az a birkózóverseny, íjászverseny, a
kékfarkasjáték és a fiatal lovak versenye volt. Ez utóbbira egész éven át
készültek a törzsek, s akik nem tudtak eljönni, azok nemegyszer elküldték a
lovaikat, hogy valaki más indítsa őket.
Akkor ősszel, amikor Altináj két és fél éves lett, Csábán pedig
tízesztendős, a vásár nyitónapja előtti délután érkeztek meg Akkusék
Aktaslarba. A jurták, nyájak, lovak jó részét a nyári szálláson hagyták a
csikósokkal, juhászokkal, csak az eladásra szánt árut és állatokat vitték a
romokhoz.
– Nézd, Akkus – mutatott Boila a távolba –, a keszik még kevesen
vannak.
 – Mi már nem késünk el – jegyezte meg Akkus, és ő is a sárgára festett
lófarkas zászlókról felismerhető keszi szállás felé pillantott. Látta, hogy
csak néhány jurta áll, és az eladásra hozott lovak létszáma is elég gyér.
Csábán Tarka hátán kocogott, Altinájt egy kötélen vezette. Néha rá kellett
kiáltania, mert egyfolytában az öreg ló szügyébe akart harapni – csak úgy
játékból –, néha pedig meglódult, hogy odaszaladjon az előttük ügető,
eladásra szánt harci ménekhez. A fiúnak nem kis erőfeszítésébe került
visszatartani a játékos kancát.
– A versenyen mutasd meg, mit tudsz, ne itt rakoncátlankodj! –
mormogta, miközben rántott egyet a kötélen.
Mögöttük és tőlük balra lovagoltak még néhányan az aulból, de sokan
lemaradtak, mert nem tudtak idejében összecsomagolni. Leghátul gurultak a
szekerek, rajtuk asszonyok, gyerekek és rengeteg áru.
Családi jurtájukat hamar felállították a számukra kijelölt helyen. Gyorsan
ment a munka, hiszen együtt dolgozott Kadin, Boila, Báltirján, Botond
felesége (Botond a nyári szálláson maradt), Igine, a lánya és Szabolcsu, az
íjkészítő, Csábán nagybátyja. Még a kicsi Boglár is hordta a rudakat, hisz ő
is az ötödik évét taposta, volt hozzá ereje.
Csábán a juhok és marhák, Akkus a lovak elhelyezésével tusakodott. A
fiú tudta, hogy az ökrök és a juhok jól elférnek egymás mellett, ezért egy
fehér falmaradványokkal körbevett, három-négy jurtányi térségbe hajtotta
őket, és ostorával elállta a kijáratot. A marhák rögtön tépdesni kezdték a
füvet, a juhok viszont bégetve rohangáltak körbe-körbe – hiszen nem
szoktak a bezártsághoz. Aztán rájöttek, hogy nincs vész, és nekifogtak
legelni.
– Atya, segíts! – kiáltott a fiú a nagyapjának, mire az öreg megbökte
Szabolcsut, intett neki, és ketten odatoltak egy szekeret, eltorlaszolva az
állatok esetleges menekülési útvonalát.
– Na, elmehetsz – mondta Boila. – Segíts apádnak!
A kancákat mindjárt megérkezéskor kikötötték a jurták leendő helyénél,
a harci méneket azonban jóval arrébb rögzítették, nehogy galibát
okozzanak.
– Csábán, fiam, hozz még egy kötelet a szekérről! – szólt Akkus, és az
utolsó csődört kötőféken fogva várt, amíg a fiú visszaért a kötéllel. – Nem
akarom, hogy elszabaduljon, és megmutassa a vásárosoknak, milyen harci
lovat nevel Akkus.
– Akkor tényleg jól kösd meg, apa, nehogy megtudják! – nevetett a fiú.
 A jurta felépült, még egy-két szőnyeget, ládát, prémet kellett a helyére
tenni.
Csábán segített az anyjának a sajtok elhelyezésében és Szabolcsunak az
íjak lerakásában, átöltöztette a húgát (aki egyedül is felöltözött, ha kellett,
de mindent fordítva vett fel), és mikor már senki nem kérte meg semmire,
odament Altinájhoz.
A kanca, mikor meglátta gazdáját, kitágította orrlyukát, felemelte jobb
mellső lábát, és a lovak jellegzetes kérő nyerítését hallatta.
– Mindjárt szerzek vizet – nyugtatta a fiú, és megpaskolta a nyakát.
– Csábán, gyere, nézzünk körül! – hívta Boila, miután megitatták az
állatokat.
Gyalog mentek, de az öreg mégis magával vitte ostorát, mert szerinte:
„Az igazi lovas ember mindig kamcsival, vagyis ostorral jár.” Ezt a
mondást Csábán magában megváltoztatta, de eddig nem mondta el az
öregnek, vagyis: „Az igazi lovas ember mindig lóval jár.”
A keszik szálláshelyén Boila szinte mindenkit ismert. Régi barátként
köszöntötték, és a legtöbb jurtába be akarták hívni, de ő nem ment,
mondván: „Lesz még idő.”
– Nézzünk körül a törzseknél! – mondta. Ez az ötlet tetszett a fiúnak.
Először a Nyék törzs jurtáit keresték fel. A nyékek között nagyon sok
ugor élt, csupán a vezetőik voltak türkök. A fejük tetejét nem borotválták le,
csak a szakállukat, de a hajukat ők is több fonatban hordták.
A tarjánoknál az üllők és kalapácsok csattogásától alig hallották egymást.
Új szablyák, kések készültek. A fiút ámulatba ejtette a vörösre izzított fém,
hiszen azelőtt sosem látott ilyet. A kalapáló emberek ritmusra verték a
megmunkálandó darabot; tüzes vas illata szállt a levegőben.
– Sok ötvös és fazekas van köztük. Majd ha övveretet vagy tarsolyt
veszel, gyere a tarjánokhoz.
A Gyarmat törzs szálláshelyére egyelőre kevesen érkeztek meg. Éppen a
jurtavázakat és nemezeket rakosgatták le a szekerekről.
– Érdekes, a gyarmatok a harcba is késve érkeznek – nevetett a nagyapa.
– Azt tudod, hogy a törzsek pont így helyezkednek el a csatában és az
elfoglalt területen is? Középen a legnépesebb törzs: a madzsar, aztán tőlük
jobbra és balra a többiek.
– Miért a madzsarok vannak a legtöbben? – kérdezte a fiú.
– Ez nagyon egyszerű: a madzsarok nagyura Ücsek, a dzsila, ezért
körülötte van a legerősebb sereg. Az egyszerű emberek szívesen
csatlakoznak hozzájuk, ha ilyen sereg védelmezi őket. A Madzsar törzs is
nagyrészt ugorokból áll, de a vezetőik a hun uralkodók leszármazottai.
Ücsek a turult tekinti ősének, mint Attila kán.
– A keszik le tudnák győzni őket? – kérdezte Csábán.
Az öreg tágra meredt szemmel nézett unokájára.
– Miért akarnánk legyőzni őket? A népeink olyan szent szövetségben
vannak ősidők óta, hogy senki nem tudna összeveszíteni minket. És
különben is, a Kündü áldása van a dzsilán. Az Istent haragítja magára, aki
ujjat húz vele. Egy kis szünet után folytatta: – Azt tudod, hogy a pusztában
a törzsszövetséget a legnépesebb törzsről nevezik el? A kangarok
dzsetimadzsarnak, vagyis hétmadzsarnak hívnak minket, pedig csak az
egyik törzsünk a madzsar.
– Mi viszont kangarnak nevezzük őket, pedig csak az egyik törzsük
Kangar – szólt hozzá a fiú.
– Na, átlátod a dolgot – mosolygott az öreg. – Nézd csak, a
tanácskozósátor is a madzsaroknál van!
– De gyönyörű! – álmélkodott a fiú, látva a szép hófehér nemezborítású
építményt. Az alapszínre láthatatlan kezek tűzpiros mintákat varázsoltak. A
bejáratnál két láncinges, marcona őr állt. Csúcsos sisakjuk tetejét vörösre
festett lófarokszőr díszítette. Meredten néztek maguk elé, mintha nem is
élnének.
A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és egy fejkendős, kerek fejű
nénike kandikált ki rajta. Pillantása a fiúra, majd az öregre vetődött.
Egyszer csak széles mosoly gyulladt az előbb még közömbös arcán.
– Boila, te semmit nem változtál! – kiáltott az öregre.
– Tyű, az anyját – kacsintott a nagyapa. – Hát persze, én ilyennek
születtem – ölelte meg a vele egykorúnak tűnő asszonyt. – Várj egy kicsit,
fiam, mindjárt jövök – szólt Csábánnak, és belépett a jurtába, a néni pedig
becsukta a fiú orra előtt az ajtót. Az őrök meg sem moccantak.
Csábán alaposan szemügyre vette az övékénél jóval nagyobb jurtát,
melyet négy vörös színű lófarokzászló vett körül a négy égtájat jelképezve.
„Milyen lehet a dzsila sátra, ha ez ilyen gyönyörű?” – gondolta.
Ahogy itt nézelődött, egy vele egykorú fiút vett észre, aki éppen egy ló
sörényét fonta. Az állat gyönyörű piros pej színű volt, de üstöke és két füle
fehéren világított, úgy nézett ki, mintha kalap lenne a fején. A fiú annyira
belemerült munkájába, hogy nem vette őt észre. Szokásos puha bőrcsizmát
viselt, köntöse azonban brokátselyemből készült, és nem oldalt záródott,
mint a kesziké, hanem középen. A táltos ruháján lévő bordamintákhoz
hasonló kapcsok tartották össze. Ezüst mellkorong is volt rajta, melyet egy
turuldombormű díszített. Ehhez hasonló, de jóval kisebb, szintén
madármintás korong csillogott őzprémes süvegén is. Egyszóval látszott
rajta, hogy nem egy közönséges csábán gyerek.
– Mit bámulsz, ogul? – kérdezte, mikor észrevette az őt bámuló fiút.
– Csak a lovadat nézem – mondta Csábán zavartan.
– Egy kicsit kicsinosítom a versenyre – folytatta az előkelő fiú. Látszott
rajta, hogy bánja az előbbi udvariatlan megszólítást.
– Az én lovam is indul.
Az idegen fiú szeme felcsillant.
– Megmutatod?
– Ha akarod…
– Én Álmis vagyok, téged hogy hívnak?
– Csábán. A lovam pedig Altináj.
– Az enyém Kalpag – mondta az előkelő fiú, miközben végighúzta kezét
hátasa pej szőrzetén. – Holnap kijössz a partra futtatni?
– Ha apám elenged.
– Készülnöd csak kell.
Két láncinges, ezüst mellkorongos testőr jelent meg, és valamit kérdezett
Álmistól, Csábánra mutatva. Álmis mosolygott, de a fiú nem értette, amit
felelt.
– Holnap nem mehetek, csak holnapután – mondta aztán Álmis. – Még
addig biztos találkozunk.
Ez a találkozás egy igen felkavaró eseményhez kötődött, mely
Csábánnak nem kevés fejtörést okozott.
Késő este a jurtájuk szomszédjában egy rejtélyes, Keszi törzsbeli férfi
telepedett le, aki két, ketrecbe zárt fekete párducot hozott a vásárba. „Egy
bizánci görögnek hoztam megrendelésre” – mondta. Még jurtát sem állított,
szekere alatt húzódott meg éjszakára.
A vadállatok ordítottak, miközben a ketrecet taszigálták.
Akkus lovai nyerítettek, horkantottak, a juhok és ökrök sem nyughattak.
– Hé, barátom! – szólította meg reggel Akkus az illetőt. – Nem tudnál
máshol letelepedni? Világgá szaladnak az állataink a párducaidtól.
– Ne idegeskedj! Megszokják – felelte az ember.
– Jó lenne, ha megerősítenéd azt a ketrecet, mert mindjárt szétesik.
Remélem, téged kóstolnak meg először.
 – Ne aggódj, szomszéd, ezek teljesen szelídek!
– Adsz nekik enni egyáltalán? – faggatta Akkus.
A férfi végighúzta ostorát a ketrec rácsain, mire az egyik fenevad
elordította magát, és mancsával az ostor felé kapkodott.
– Esznek eleget, hidd el!
– Ez az ember megőrült – jött vissza Akkus az övéihez.
Csábán délelőtt Altinájt futtatta a homokos vízparton. Csodálatos
formában volt a kanca. Néha még szertelenkedett, ahogy azt a csikók
szokták, de a fiú hamar rendreutasította. Egy hónappal ezelőtt az első
felülés nem okozott gondot, ugyanis Csábán rengeteget játszott a csikóval
kicsi kora óta. Amikor a játék vége felé többször óvatosan a hátára
nehezedett, Altináj először még oda-odakapott. Aztán megbarátkozott az új
helyzettel.
Mikor Csábán először a hátára ült – persze nyereg nélkül, hogy ne essen
olyan nagyot –, az volt a gond, hogy Altináj egyensúlya megváltozott, és ez
annyira zavarba hozta, hogy meg sem moccant. A fiú türelmesen nógatta,
mire megtette első bizonytalan lépéseit. Olyan volt, mint aki akkor tanul
járni. Az első nap lépéssel telt. Másnap próbálták az ügetést, majd a vágtát.
Aztán felkerült a nyereg. A szárak húzására egyből a kívánt irányba fordult
az okos állat, de még rengeteget kellett tanulnia.
Mostanra viszont úgy vágtatott a parti homokon, hogy messzebbről úgy
tűnt, mintha repülne.
Csábán az első kápára akasztotta a szárat, felállt a kengyelben, széttárta
karját, hagyta, hogy a ló maga válassza meg a sebességét.
– Hej, hej, hej – vijjogott, és a légáramlatokat meglovagló ragadozó
madárnak képzelte magát. – Repülj, gyönyörű táltosom! – kiáltotta.
Altináj pedig vágtatott, hiszen élvezte a futást; a vágta volt az élete.
Belehalt volna, ha egy másik ló megelőzi.
A köves partszakaszhoz közeledve Csábán megfékezte lovát, a bal szár
húzásával megfordította, és visszafelé végigvágtatta vele az előbbi szakaszt,
aztán újból és újból. Altináj ahelyett, hogy elfáradt volna, egyre gyorsabban
futott, pedig már szakadt róla a víz; a nyaka két oldalán a szárak hófehér
habot vertek. Fiatal eszével azt gondolta, hogy lehagyhatja a madarakat, a
felhőket, a Napot, az egész világot. Csábán ismerte a lova gondolatait, és
azon fáradozott, hogy hitében ne törje meg senki.
Halkan dúdolt; a szárakat hosszúra engedte. Hagyta, hogy Altináj
kinyújtsa nyakát, lehajtsa fejét, és szagolja a homokot. Így baktattak
hazafelé. Nagyapja intő szavai jutottak eszébe: „Korai még ezt a lovat
versenyeztetni, ki se fejlődött rendesen.” Az apja szavait is felidézte:
„Apám, tudom, mit csinálok. Ennek a lónak futnia kell!”
Épp a meredek parti kaptatón kapaszkodtak fel, mikor Csábán a jurtájuk
felé tekintve Álmist pillantotta meg. Pej lován a szekereik között léptetett,
talán éppen őt kereste.
És akkor Csábán olyasmit látott, amitől megfagyott ereiben a vér.
***
Akkus nem alaptalanul aggódott a párducketrec miatt, ugyanis a
folytonos rázkódás, csapkodás miatt szétnyílt, és az egyik fenevad
kiszabadult belőle. Mivel gyötörte az éhség, rögtön valami zsákmány után
nézett. A legközelebbi ehető élőlény, akit észrevett, a lóháton ülő Álmis
volt. Lelapult, de a következő pillanatban izmai megfeszültek, és ugrott.
Karmai végighasították a ló hátsó combját. Kalpag a hirtelen fájdalomtól
eszeveszett ugrálásba fogott, mintha kínzó fájdalmától akarna szabadulni.
Egy csapásra tiszta vér lett minden. Álmis egyensúlyát vesztve kibillent a
nyeregből, és elterült a földön. A sebesült állat ordító nyerítéssel elvágtatott,
majd jóval odébb reszketve összeesett.
A párducot most már csak a fiú érdekelte, aki felült, de a döbbenettől
mozdulni sem tudott. Süvege leesett, így láthatóvá vált felnőttesen borotvált
fejbúbja. Nem sírt, nem kiáltott segítségért, hanem a vadállat szemébe
nézett, és várta a halált. Tudta, hogy testőrei messze vannak, senki nem
segíthet rajta.
Ekkor lépett ki a jurtából Akkus, aki a ló halálüvöltésére lett figyelmes.
A váratlan mozgás egy pillanatra a férfira terelte a párduc figyelmét, de
végül úgy ítélte meg, hogy a kisebb ember könnyebb zsákmány lesz. Már
be is mérte ugrásához a távolságot. Izmai újból megfeszültek, és
nekirugaszkodott.
Mikor a párduc Akkusra nézett, a férfi villámgyorsan felkapott Szabolcsu
íjai közül egyet a jurta előtt leterített perzsaszőnyegről, és a húrra helyezett
egyet a kovácsoltvas hegyű próbanyílvesszőkből. Megfeszítette, de addigra
a párduc már a levegőben volt. Mint egy vadászsólyom, úgy repült ki a
vessző, és nem tévesztve a röppályát, egyenest a vadállat szívébe csapódott.
A párduc holtan puffant Álmis lába elé.
Akkus ledobta az íjat, és a fiúhoz futott.
– Jól vagy, fiú? – kérdezte.
– Jól, köszönöm – pihegett a gyerek.
 – Bátor vagy – mondta a férfi.
– Te meg jól lősz – felelt Álmis.
– Arra kérlek, ne mondd el senkinek!
– De egynéhányan láttak minket.
– Igen, de te Ücsek fia vagy, és a szavad súlyosabb ezekénél – zárta le a
témát Akkus.
Csábán mindent látott, de nem hitt a szemének. „Ez nem lehet az apám,
mert ő nem is tud lőni” – gondolta.
Akkus felült a jurta elé kikötött Turul nevű lovára, eloldotta a kötelet,
majd felkapta és nyerge elé ültette Álmist, hogy a dzsila jurtájához vigye.
Egy darabig vitte, de mégse ment el odáig.
– Tőlem bármit elmondhatsz – oktatta ki a fiút –, de engem nem láttál,
nem ismersz!
– Jótett helyébe jót várj! – mondta Álmis.
– Én nem várok semmit! Na menj, és gyógyítsd meg a lovadat!
Álmis még a távolodó férfi után nézett, nem értette az egészet. Most,
hogy senki nem látta, kitört rajta a félelem: a keze reszketni kezdett, és egy
könnycsepp gördült le az arcán. Egy vitéznek, főleg a hadvezér fiának
keménynek kell lennie, de ő akkor is csak egy tíz év körüli gyermek volt. A
következő pillanatban letörölte könnyét, és belépett a vezéri jurta ajtaján.
Mikor Csábán a döglött párduchoz lépett, Akkus még nem ért haza.
Keszi törzsbeliek vették körül a tetemet, volt, aki a szétnyílt ketrecet
vizsgálgatta.
A fiú a beszélgetésből csak egyetlen mondatot szűrt ki, de ez százszor
visszacsengett a fülében: „Akkus még mindig a régi.”
„Miért, ki ez az Akkus? – gondolkozott Csábán. – Tíz éve ismerem, ő az
apám, egy nomád bő, aki reggeltől estig dolgozik a juhokkal, marhákkal, de
főleg a lovakkal, aki utálja a fegyvereket, a harcot. És most kiderül, hogy
mégsem ismerem. Létezik egy másik Akkus, aki csak úgy véletlenül,
kapásból lelő egy ugró párducot.”
A fiú mindig érezte, hogy valami rejtély lengi körül az apját, de
kérdéseire senkitől sem kapott választ. „De talán most – gondolta –,
nagyapa biztosan beszélni fog.”
A vásár idején egy jurtában lakott rajta kívül az apja, anyja, húga,
nagyapja, nagynénje, nagybátyja és egy unokatestvére, de mikor belépett az
ajtón, szerencsére csak a nagyapját találta ott. Keresztbe vetett lábbal ült a
félhomályban, és egy madártollat forgatott.
 – Már vártalak, Csábán – kezdte az öreg a fiú nem kis döbbenetére.
– Atya, mit jelent, hogy: „Akkus még mindig a régi”? – kérdezte Csábán
reszkető hangon. – Tudod, mi történt odakint?
– Tudom – bólintott Boila. – Apád megmentette a dzsila fiának az életét.
– Micsoda? – kapta szája elé a kezét a fiú. – Álmis… Te jó ég, én
beszélgettem vele, és nem tudtam, hogy kicsoda.
– Rendes fiú, és ő is csak egy ember – mondta az öreg.
– Akkor azért féltették úgy a testőrei – folytatta csodálkozva Csábán. –
Én láttam rajta, hogy nem egy közönséges valaki. És a mellkorongján meg
a süvegén a madár képét viselte.
– Igen, a turul – helyeselt Boila – a családjuk őse, ahogy mondtam. –
Egy kis idő után folytatta: – Ezzel a lovával biztos nem indul a versenyen…
– Igazából azért jöttem, hogy apáról beszéljünk – kezdte elszántan
Csábán. – Fordulatból lelőtt egy ugró párducot, pedig nem is tud lőni.
Valaki pedig azt mondta, hogy: „Akkus még mindig a régi.” Miért nekem
kell a saját apámat utoljára megismernem?
Látszott az öregen, hogy sajnálja a fiút, de eltökéltsége győzött a sajnálat
felett. Egy pillanatra hunyorított, halántéka ráncai így jóval mélyebbnek
látszottak. Elgondolkodott.
– Mit vársz tőlem?
– Az igazat, nagyapa! – mondta a fiú.
– Nagyfiú vagy már, biztosan megértesz. Tudom az igazat, de nem
beszélek.
– De miért nem? – kérdezte Csábán.
– Mert amit kérdezel, az a múlt, és most a jelen van.
– Nagyapa, egyszer azt mondtad, hogy a múltat sosem szabad letagadni.
– Nem is tagadjuk le. Tudod, még nincs itt az ideje…
A fiú sírni kezdett, de csak úgy csendesen, és hogy a nagyapja ne lássa,
kirohant a jurtából.
Kedves lova a bőrkötélhez kötve álldogált. Csábán odalépett hozzá, és
minden bánatát kiöntötte neki. Úgy gondolta, hogy a ló érti a szavait. „Ó,
bár itt lenne Árikán – gondolta –, ő biztosan segítene kideríteni az igazat!”
– Csábán! – szólt valaki a háta mögül. A fiú hátrafordult. Boila állt a
jurta előtt, most már süvegesen. – Mindannyiunknak rossz lenne, ha
kiderülne az igazság. Ugye tudod, hogy nálunk az összetartás, a közösség
milyen fontos. Most úgy érzed, hogy NEKED jó lenne, ha ismernéd a
múltat. Hidd el: a családnak nem lenne jó. Te csak figyelj Altinájra, hogy
jól fusson! A gondokat hagyd a felnőttekre!
Csábán egész kicsi kora óta, ha úgy érezte, hogy igazságtalanul bántják,
egy álomvilágba menekült. Ez a világ neki nagyon is valóságosnak tűnt.
Fokozatosan építette fel magának, hogy itt elbújhasson, ha szomorú.
Hosszú idő óta most először érezte szükségét a menekülésnek. Elszakított
minden kapcsolatot a földi valósággal, nem szomorkodott, nem bánkódott,
nem szenvedett.
Kantárt dobott Altinájra, de nyerget nem. Felpattant a hátára. Még maga
is csodálkozott, hogy elsőre sikerült.
– Menjünk el innen! – mondta a lónak.
Aktaslar nyüzsgését hamar a hátuk mögött hagyták. Nem volt számukra
éhség, szomjúság vagy fáradtság, csak a sebesség.
Egy tevekaraván igyekezett a vásárba. Csábán a lován úgy vágtatott el a
kereskedők mellett, hogy azok jóformán csak a porfelhőt látták.
Mikor hajdanában a puszták első urai, a szkíták a görögökre támadtak,
lovastudásukkal elkápráztatták ellenségüket. A görögök azt hitték, hogy
félig ló, félig emberi lények törtek rájuk, hiszen ló és lovasa szinte eggyé
olvadt az összhangban.
Az Aktaslar melletti dombon nem egy kisfiú és egy csikó száguldott,
hanem egy mesebeli lény, melynek négy lába, de emberi felsőteste van.
Csábánnak Kencse jutott az eszébe, aki táltos lovával bejárja az Égigérő
Fa ágait, vagyis a világ rétegeit, akár egészen a legfelső Égig, ahol Isten,
azaz Isztengri lakik. Gonosz szellemek, boszorkányok próbálják tőrbe
csalni, de a hőst lova mindig figyelmezteti, és mikor a sárkány darabokra
szaggatja Kencsét, a ló szerez neki csodaírt, és ő rakja össze az emberi
testet, hogy folytathassák útjukat.
A táltos ember egy dobbal is képes elvágtatni az Ég rétegeibe, és az a
tárgy, amit az emberek csak dobnak látnak, az ő világában egy táltos paripa,
amelynek a parázs ad erőt a száguldáshoz.
Altináj a folyóparton már kiloholta magát, de még mindig volt benne erő.
Sárga farka és sörénye lángként lobogott, lábai gyorsan röpítették. Élvezte,
hogy nincs nyereg a hátán, és a hevederszíj nem akadályozza légzését, még
a mozgása is szabadabb.
Csábán a combján érezte a ló izmainak ütemes munkáját. Nyereg híján
csupán egyensúlyára hagyatkozhatott, és térdével kapaszkodott, hiszen
hiányzott a két kengyel talpat ölelő segítsége.
 Amikor azt hitte, hogy már maga mögött hagyta az egész világot, lassan
húzni kezdte a szárakat. Altinájt a zabla okozta nyomás figyelmeztette:
vége a száguldásnak. Gazdája azonban jól tudta, hogy egy ilyen hosszú
vágta után nem szabad egyből megállni, hanem előbb ügetni, majd lépni
kell, hogy a ló fokozatosan lassuljon és hűljön le.
Egy régi dal jutott az eszébe, amelyet még szegény nagyanyótól tanult.
Fordulj, kedves lovam
naplemente felé!
Tudom, sosem jövünk
erre visszafelé.
Tiszta szívéből fújta az éneket, nem érdekelte, hallja-e valaki.
Mikor visszaértek Aktaslarba, egy kereskedőhajó érkezett, ami újból
felbolygatta a halott várost. Szatócsok árasztották el a romok közötti
térséget, hogy újabb és újabb portékák cseréljenek gazdát.
Még jóval a keszik szállása előtt egy gazdagnak látszó, két szolgával
sétáló férfi szólította meg a fiút tiszta, ugor szavaktól mentes bolgár–türk
nyelven:
4 5
– Atig szúlu, oglan – kezdte. – Kelenimi angladig-é?
– Hogyne érteném – felelte Csábán.
– Te miféle vagy? – kérdezte ostobán a férfi. – Milyen fajtájú?
Csábánnak nem volt kedve magyarázni a törzsekről vagy az ugorokról,
de úgy általában sem volt kedve csevegni, ezért foghegyről válaszolt:
– Keszi.
– Mindjárt gondoltam. És ki a császárotok? – folytatta az idegen. Az
egyik szolga egy fehér valamire lúdtollal feljegyzéseket készített.
– Nekünk nincs császárunk – mondta a fiú –, de miért nem érdeklődsz
egy felnőttől, ő biztosan jobban tudja ezeket a dolgokat.
Csábán elhatározta, hogy nem kérdez az apjától semmit, és nem
durcáskodik nagyapával sem, hiszen úgyis hiába.
Mire visszaért a jurtához, a párducos ember eltakarodott onnét egyetlen
megmaradt állatával. Az elejtett párduc bőre azonban ott lógott egy póznán.
– Na, megjöttél, Csábán? – kérdezte Akkus, mintha mi sem történt
volna.
– Egy kicsit futtattam Altinájt a versenyre – felelte a fiú hasonlóképpen.
– Nagyon óvatosan kell etetni és itatni, mert csak öt nap van hátra.
Semmiképpen ne legeljen, mert a zöld fű csak növeszti a hasát, és renyhíti
mozgását.
 – Ha nem legelhet, akkor mit egyen? – kérdezte Csábán.
– Szereztem a kálizoktól magpogácsát. Ez nagyon tápláló, de nem
lassítja a lovat. A vízből pedig csak egy vödör reggel, egy vödör este.
Futtatni sem lehet ész nélkül, csak egyszer egy nap, és nyolcvan
nyíllövésnyi távot, mint a versenyen – a pályánál nehezebb terepen. Az első
harmadban visszatartod, hogy tartalékolja az erejét, a másodikban hagyod
futni, a harmadikban aztán hajtsd, de csak akkor, ha kell. Visszafogni azért
fontos, mert a csikó képes halálba futni magát, fokozatosan elhagyja az
ereje, és a tapasztaltabb lovak lehagyják. Tehát vigyázz az erejére!
– Úgy lesz, apa – felelte a fiú.
Este húst ettek, mintha ünnep lenne. Csábán nem érezte a sült megszokott
ízét.
– Ez milyen hús, anya? – kérdezte.
Kádin és Akkus összenézett és nevetett.
– Disznó! – felelt az asszony.
– Olyan levegőíze van – mondta a kicsi Boglár.
– Igaza van – helyeselt Csábán.
– Az oroszoktól vettem – mondta Kádin –, nem olyan finom, mint a juh
vagy a kecske, de hamar megpuhul.
– Nagyapa, ma mész valahova vendégeskedni? – kérdezte Csábán.
– Ma nem – felelt Boila.
– Kilovagolsz velem?
– De nem Altinájjal – szólt bele Akkus.
– Mikor mehetünk? – állt fel az öreg.
Csábán megtörölte a száját, az oldalascsontokat (mert a gyerekek
többnyire az oldalast kapták) odadobta Bátornak majd felelt:
– Akár most is.
– Én is akarok – sivított Boglár.
– Mindjárt jövök – mondta kedvesen a fiú, és megsimogatta kishúga
arcát.
Kilovagoltak a város melletti dombra. Ha az Ég felé néztek, a csillagok
százezreit, ha a földre, akkor Aktaslar tüzeit látták.
– Már minden csillagképet ismersz? – kérdezte Boila.
– Hát mindet nem, de elég sokat ismerek – felelt a fiú.
– Akkor mutasd meg a Sánta Lányt!
A fiú megmutatta, aztán így szólt:
– Mikor elvágtattam, azt hittem, nem jövök többé vissza.
 – Aztán kiszellőzött a fejed… – folytatta mosolyogva az öreg.
Hűvös fuvallat borzolta a lovak sörényét.
– Eszembe jutott az a dal, amit nagyanyótól tanultam. A Lovas Hős
énekli, mikor elindul az Égi Künhöz, a Nap Kánhoz, hogy kiszabadítsa. Te
mit gondolsz, hol van most nagyanyó?
Az öreget meglepte a kérdés.
– Nem tudom, Csábán, de az biztos, hogy a lélek halhatatlan, az is
biztos, hogy nagyanyó lát minket, engem pedig vár, hogy újra együtt
legyünk.
– De nagyapa, ez nem korai? – kérdezte indulatosan a fiú.
– A halálunk idejét nem mi választjuk meg. Én a haláltól nem félek.
Harcoltam az avarokkal a frankok ellen, a bolgárokkal a bizánci görögök
ellen, a kangarokkal szövetségben, de a kangarok ellen is. Láttam annyiféle
halált, hogy… És arra is rájöttem, hogy nem az a legnehezebb harc, amit a
csatában, hanem amit önmagad ellen vívsz. – Csábán érezte, hogy ezek a
szavak neki szólnak. – Akkor vagy igazán győztes, ha magadat is képes
vagy legyőzni, ha kell.
A fiú most másra terelte a szót:
– Úgy vágtatott Altináj, mint Kencse táltosa.
– És te Kencsének képzelted magad – találta ki Boila.
– A képzeletem világában nem érnek utol, és nem fenyeget semmi
veszedelem.
– Vigyázz, fiú, a képzelet világával! – intette az öreg. – Ha bezárkózol
ebbe a „te világodba”, hasonlítasz ahhoz az emberhez, akinek gondjai
vannak, és a megoldás helyett jó sok kumiszt iszik. Erre egyből azt hiszi,
hogy megoldott mindent. Létezik másik világ, de nem arra való, hogy a
megoldások elől oda menekülj, mert ezzel magadat csapod be.
Csábán Tarka sörényét piszkálta, s közben a hallottakon gondolkodott:
– A táltos is átlép a másik világba…
– De nem a veszélyek elől menekül oda, hanem a veszélyek közé veti
magát, hogy megmentsen valakit.
Mikor hazaértek, a többiek már aludtak. Bátor összegömbölyödve feküdt
a küszöb mellett. Lépteik zajára rájuk pillantott, de mikor látta, hogy
ismerősök, tovább szunyókált.
***
Másnap Akkus eladott két pej harci lovat a dzsila testőrségének. Több
láncinges, vörös lószőr kopjás vitéz jött vásárolni. Akkus felpattant az egyik
felszerszámozott lóra, és így szólt:
– Ez a ló nem egy közönséges hátas. Ilyenekkel csatát lehet nyerni jóval
erősebb hadsereg ellen is.
– Karcsúbb lovak ezek, mint a mieink – mondta az egyik marcona testőr.
– Ez a jövő. Nem a nagy fejű, buta tekintetű pára. Finom fej, értelmes
tekintet, végtelen kitartás. Ezeknek a lábainál hever majd a napnyugat
összes legyőzött kánja – mondta Akkus.
– Na, mutass valamit! – intett a fejével az egyik.
Akkus csomót kötött a szárra, és laza, de magabiztos mozdulattal az első
kápára dobta. Valamit súgott a lónak, mire az ügetni kezdett, ő maga pedig
csípőre tette a kezét, ezzel hangsúlyozva, hogy a csődört szárak nélkül is
lehet irányítani: a térde és lábfeje mozdulataival fordította a kívánt irányba.
– Most vágtában! – szólt az egyik vitéz.
Akkus, szinte jelzés nélkül, a gondolataival vágtára ösztönözte a lovat.
Lassú, kimért ütemben végrehajtotta az iménti feladatokat a
legbonyolultabb kanyarokkal.
– Na, ezt figyeljétek! – kiáltott lihegve. Alig látható mozdulattal sebes
vágtára váltott. A ló orrlyukai kitágultak, sörénye és farka eszeveszetten
lobogott. Mikor már szinte repült, Akkus elkiáltotta magát: – Csárin! – mire
a ló úgy lefékezett, hogy hátsó lábai becsúsztak a hasa alá. Ezután Akkus az
egyensúlyát balra helyezte, megütögette a ló nyakának jobb oldalát, erre az
eldőlt, és úgy lelapult a fűben, hogy tíz lépésről alig látszott.
– Ez gyönyörű! – álmélkodott a testőrök vezetője. – Közben a kezedet
egyáltalán nem is használtad? – kérdezte hitetlenkedve.
– Láttad! – tárta szét a karját Akkus.
– És mi van a félelemmel? – kötözködött egy másik.
– Dobjatok egy ostort!
Valaki dobott egyet, de a repülő ostortól sem ijedt meg a ló. Akkus
közvetlenül a csődör füle mellett pattogtatott, az persze meg se rezdült.
A madzsarok összedugták a fejüket. A ló tetszett nekik, de féltek az
árától.
– A másik is ilyen? – kérdezte a főnök.
– Ezeket a lovakat, mivel pej színűek, egyenesen a dzsila testőrségének
neveltem. Ha Ücsek úgy kívánja, három hónapon belül tíz ilyen lovat
küldök neki.
– Így senki nem tud betanítani egy lovat, csak Akkus – mondta valaki az
odasereglő bámészkodók közül.
 Végül létrejött a megállapodás, áldomást is ittak a jurtában, aztán elvitték
a lovakat.
Ez a délelőtt kedvezően alakult a család számára vásározás
szempontjából, ugyanis Boila is eladott egypár ökröt, Kadin pedig egy
ládányi sajtot.
Délután Csábán és Akkus kilovagolt a városból.
Az apa Turul hátán, Csábán természetesen Altinájjal. A fiatal kanca a
heréltre pillantott, majd nekilódult, mintha versenyezni hívná; ezt
néhányszor megismételte, míg a rétre kiértek.
– Ez a ló versenyre született – mondta Akkus.
Csábán ebben nem volt annyira biztos. Szeretett lovagolni, de egyre
inkább az az érzése támadt, hogy apja túlságosan erőlteti ezt a versenyzést.
Ő is kíváncsi volt Altináj teljesítményére, de sokkal jobban féltette lovát.
A távot az apa jelölte ki, persze nyíllövések nélkül, csupán becslés
alapján. Lépésben oda-vissza végigjárták az utat; minden gödröt, bokrot és
követ megszemléltek, nehogy lesántuljon a ló valamitől.
Indulás előtt Altináj pörgött és ágaskodott az idegességtől. Csábán tudta,
hogy ez nem előny a többi lóval szemben.
Nyílként lőtt ki a két állat; lovasaik felálltak a kengyelben.
– Fogd vissza egy kicsit! – kiáltott Akkus.
Csábán megfeszítette a szárakat. Altináj rázta a fejét, nem tetszett neki a
dolog, hiszen eddig a fiú sosem akadályozta a futásban.
– Lassíts már! – sziszegte a fiú.
– Még lassíts – ordított az apa –, félúton kidől, ha így rohan!
Nagy nehezen sikerült egy kicsit visszafogni a szenvedélyesen száguldó
forrófejű csikót. Akkus szándékosan megelőzte egy fél lóhosszal, hadd
szokja, hogy másik ló fut előtte, hátha ez még inkább fokozza a dühét és
győzni akarását.
– Jól van, engedd! – kiáltotta a fiának.
Csábán lazított a szárakon, mire Altináj egy-két pillanat alatt lehagyta
Turult, de még mindig volt benne tartalék erő, amit az utolsó szakaszban
hozott ki belőle a fiú.
A célba éréskor Akkus és lova úgy lemaradt, hogy csak kisegérnek
látszott Csábán szemében.
A hátralévő napokban délutánonként egyszer versenyeztek. Altináj egyre
okosabban futott, és a fiú is tudta már, hogyan ossza be lova erejét. Egy
dologtól tartottak csupán: a próbafutásokon ők ketten vettek részt, az igazi
versenyen száznál is többen, de lehet, hogy kétszázan. Vajon mit szól
Altináj a tengernyi idegen ló jelenlétéhez?
A verseny előtti estén a család vendégségbe ment egy rokon családhoz.
Csábán, Boglár és Bátor kutyus otthon maradt. Altináj a jurta elé kötve
pihent, fűről és vízről álmodott. Mellső lábaival elég mély gödröt kapart
éhségében és szomjúságában. Estére azonban ebbe is beleunt.
Csábán az izgalomtól nem tudott aludni, ugyanúgy, mint a
farkasvadászatok előtt. Az apja titkára gondolt, aztán – mivel elhatározta,
hogy ezen nem rágódik – üres tekintettel a jurta mennyezetét bámulta. A
tündükön át nem láthatta a csillagokat, mert Kadin rögzítette a
takarónemezt, mielőtt elmentek.
Lassan az álom felé sodródott, mikor Altináj kérő nyerítését hallotta
odakintről. Tudta, hogy a ló csak akkor nyerít így, ha ismerőst lát, aki enni
vagy inni adhat neki. A következő pillanatban Bátor ugrott fel, a jurtaajtó
felé mordult, fülelt, szimatolt, majd csóválni kezdte a farkát, tehát odakint
nem ellenség járt.
A sötétből egy középtermetű, de inkább alacsony, megfontolt mozgású
alak bukkant elő. Láttára Altináj ijedségében felhorkant, aztán inni kért. Az
alak odalépett hozzá, megpaskolta a nyakát, valamit súgott neki, aztán
felemelte a bal első lábát, a patáját babrálta, majd letette. Mormogott
valamit, aztán eltűnt a fehér romok között. A csikó még egy ideig nézett
utána, aztán újból lelógatta a fejét, és folytatta a pihenést.
***
Kadin kora hajnalban lehúzta a tündüktakarót, jelezve, hogy mindenki
ébredjen. Csábán már az arcát mosta egy vödör vízben, amikor a többiek
még nyújtózkodtak.
– Adj a lónak egy kis vizet! – szólt Akkus a takaró alól. – Aztán kész,
többet nem ihat.
Altináj mohón szürcsölt, a többszörösét megitta volna annak, amit kapott.
A fiú sajnálta, de tudta, hogy a verseny előtt nem adhat neki többet. „A fene
egye meg a versenyt” – gondolta, miközben kedves lova bánatos szemébe
nézett. A kanca kaparni, majd nyeríteni kezdett, jelezve, hogy még kér.
– Nem lehet, kicsike, ne haragudj! Nem engedik.
Most már biztosan tudta, hogy nem akarja ezt a lófuttatást, de amit
elkezdett, azt végigcsinálja.
A hármas viadal első napján rendezték a lóversenyt, a második napján a
birkózást, a harmadikon az íjászversenyt.
 Óriási tömeg nyüzsgött a város melletti dombokon, mindenki igyekezett
jó helyet találni magának, fákon, kőrakásokon, főleg a cél közelében. Az
idegen kereskedők is kicsődültek, bár nem igazán értették, miért hozza
lázba a türköket egy ilyen lófuttatás. A kereskedők közül egyedül az arabok
érezték át, mit ér egy jó ló, tudták, hogy ez az egyik dolog, ami egy férfi
szívét megdobogtatja.
A közeli aulokból még az utolsó pillanatban is érkeztek versenyzők.
Valamennyi induló tíz év körüli gyermek volt; akadtak közöttük a
törzsszövetségen kívüliek is, és valóban, számuk megközelítette a kétszázat.
Csábán szép sárga brokátselyem köntösbe öltözött, mint az összes kisfiú,
derekán veretes övvel, de a süvegét az anyjánál hagyta. Altináj dühösen
nézegette az idegen lovakat, és a tömeg sem tetszett neki. Forgott, hátrált,
szinte alig lehetett a kívánt irányba hajtani. Akkus egy ideig mellettük
lovagolt, és egyfolytában szórta a tanácsait. A fiú bólogatott, de az
izgalomtól már se nem látott, se nem hallott, aztán az apja magára hagyta.
Farkasnyakláncát a köntöse fölé fektette, hátha szüksége lesz rá. A hófehér
fogak meg-megzörrentek, ahogy ügetett. Csábán Árikán kerek szemére
gondolt.
Altináj furcsán lépkedett, mintha ringatná gazdáját.
– Csábán, Csábán! – hallatszott a kiáltás egy közeli dombról. Két
marcona láncinges testőr között egy másik pej lovon Álmis integetett felé.
A dzsila fia Csábán felé vágtatott, a testőrök utána, nyilván azért követték
olyan szigorúan, nehogy megismétlődhessen még egy párducoshoz hasonló
eset.
– Nem tudtam, hogy Ücsek fia vagy – mondta Csábán.
– Mit számít – rántotta meg a vállát Álmis. – A lovamat, Kalpagot
megmentette a táltos, de versenyezni nem tudok. Hallottad, mi történt?
– Ezt mindenki hallotta – mondta a fiú, de elhallgatta, hogy az ő apja
volt az, aki lelőtte a párducot.
– Szeretném, ha te győznél! – mondta a dzsila fia.
– Miért pont én? – csodálkozott a fiú. – Indulnak madzsarok is.
– Nem is ismerem őket, és tudom, hogy ha lett volna időnk, barátok
lettünk volna.
– Köszönöm, Álmis! Igyekszünk – mosolygott Csábán.
Álmis, nyomában a testőrökkel, elvágtatott, hogy helyet foglaljon a jó
rálátást kínáló halmon.
 Az indulók nem tudtak szabályosan egy vonalban felsorakozni a rajtnál,
hiszen rengetegen voltak. Mindenki tudta, hogy kiáltás és egy lófejes
szövetzászló lendítése lesz az indító jel. A rendezők a nézőket, a
lótulajdonosokat és a hozzátartozókat kiterelték a pályáról.
Altináj egyre ringatóbban lépkedett, de Csábán nem csodálkozott rajta.
A közönség ordított, fütyült, sokan a törzsek különböző színű lófarkas
zászlóit lengették.
Csábán fülében a hangok összefüggő morajlássá olvadtak, ezért nem
hallhatta apja ordítását sem.
Akkus integetett és kiabált, de a fiú nem vette észre. A zászlótartó ember
megmarkolta a nyelet, lendíteni készült, mégis várt, mert a közönség
soraiból néhányan bevágtattak a versenyzők közé. Egyikük Csábán apja
volt, aki megunta a hiábavaló kiáltozást.
– Sántít a ló! – ordított.
– Nem vettem észre – mentegetőzött a fiú.
– Szállj le! – kiáltott a férfi, miközben ő is a földön termett.
A fiú leugrott, és megfogta Turult. Akkus a sárga csikó lábait vizsgálta,
miközben az egyik rendező odaért, és ráförmedt:
– Takarodj a pályáról, mert felnyársallak!
Szavai elröppentek a férfi füle mellett. Tenyerét végighúzta Altináj inain,
megtapintotta patáit, hogy nem forrók-e, de semmi rendellenességet nem
észlelt. Öklével erőteljesen megnyomkodta a lapocka- és a combtájékot, itt
sem talált semmit. Ezek után felemelte a lábakat.
A bal első patában, egészen a nyírbarázda sarkában egy éles, fekete
kavicsot fedezett fel, ami alig látszott. „Ezt odatették, ez nem lehet
véletlen” – gondolta.
A rendező komolyan gondolhatta a felnyársalást, mert kopjáját
megmarkolva Akkus felé bökött, mire a férfi elkapta a fegyvert, és egyetlen
taszítással kilökte a nyeregből a lovast.
Sikerült a követ kipiszkálni, de a ló még mindig bicegett.
– Ez már csak a helye – mondta a férfi. Lóra kapott, és elhagyta a pályát.
Mire a földre pottyant rendező felkászálódott, Akkus elvegyült a tömegben,
és Csábán is rég visszaült.
Kiáltás harsant:
– Hej, hej, heeeej! – Aztán meglendült a zászló.
A tömeg morajlását elnyomta a vágtató lovak patadobogása. Néhány ló
egyből felbukott, az utánuk jövők megtorpantak, egy-két lovas leesett.
 Csábánt szerencsére nem szippantotta be ez az örvény; ügyesen
megkerülte az egymásra torlódókat, és kiért a nyílt térségre. Apja tanácsát
követve igyekezett visszatartani Altinájt, de a kanca nem hozta megszokott
formáját: a kő helye még mindig sajgott, ezért úgy vágtatott, hogy a fájó
patájára kevésbé nehezedjen. Igyekezete ringóvá tette futását, ami a fiút is
zavarta. „Akkor előbb lépünk a második szakaszba” – gondolta, és lazított a
szárakon.
Altináj gyorsítással viszonozta lovasa kegyességét, s ahogy sebesebben
szedte lábait, egyre kevésbé érezte a fájdalmat. Bosszantotta az a sok előtte
vágtató ló, de szinte reménytelennek tűnt lehagyni vagy utolérni őket.
Életének ménesben eltöltött időszaka jutott az eszébe, amikor egész fiatal
csikóként szorosan anyja mellett futott, hogy az utánuk jövők ne
taposhassák le.
Ahogy távolodott a város, közeledett a puszta, a kanca megérezte a fű, a
virágok és talán a víz illatát. Éhsége és szomjúsága még sebesebben hajtotta
előre.
Sorra lemaradtak a nemrég még előttük futók, de még így is legalább tíz
lovat kellett volna lehagyniuk, hogy az élre törhessenek.
„Nem ostorozom, azért se!” – gondolta Csábán. Sosem verte meg
Altinájt. Egyszer ugyan orrba vágta, mikor a lábára lépett, de azt is
megbánta, és egy marék mazsolát adott neki.
Két madzsar fiú versenyzett előttük, tőlük jobbra egy arab lovas hófehér
leplekben, turbánnal a fején, gyönyörű karcsú almásderesen, aztán előttük
még egypáran.
A versenyzők mellett vágtató, hajrázó tömeg hamar lemaradt, a
lassúbbak vagy kevésbé kitartó lovasok szintén lemorzsolódtak.
Az egyik madzsart sikerült lehagyniuk, így az élen haladók csoportjában
csak négyen maradtak: egy madzsar, az arab, egy hollófeketén száguldó,
meztelen felsőtestű tarján törzsbéli és negyedikként Csábán Altinájjal.
– Repülj, gyönyörű lovam! – kiáltott a fiú. Most már győzni akart. Ha
már ennyit küzdöttek, edzettek, jó lenne a dicsőségbe belekóstolni. Nem
tudta, hogy a győzelem vereséggel jár, csak azt tudta, hogy a három lovat le
kéne hagyni valahogy.
Altináj futása megint lassult, pedig majd’ szétvetette az erő, de
elkeserítette, hogy idegenek vágtatnak előtte. Talán húsz nyíllövésnyi
szakasz volt hátra. Már látszott a célnál összegyűlt nézősereg, és a bekísérő
lovasok is elindultak eléjük. Ha Altináj ember lett volna, sírva fakadt volna
a dühtől és a reménytelenségtől. Ezeket a fogalmakat nem ismerte, de tudta,
hogy az előtte vágtató villámgyors testvéreit soha nem érheti utol. Egy
pillanatra minden porcikáját heves fájdalom járta át, és meg akart állni.
Megállni és kifújni magát, aztán tépkedni egy kis füvet, majd leheveredni és
meghemperegni, ha kell, nyergestül. Úgy gondolta, a verseny befejeződött
számára; már csak megszokásból futott.
Csábán már érezte a kumisz ízét a szájában, hiszen a negyedik lovast is
megkínálják majd. „Nem lehetek negyedik, mit szól majd Árikán, ha
elmesélem, és különben Álmis, Ücsek fia is az én győzelmemet várja!” –
gondolta.
– Gyerünk, Altináj! – kiáltott a fiú. – Mindjárt hazamegyünk, érted?
Hazamegyünk legelni meg inni.
A kancacsikó nyilván nem értette a szavakat, de a fiú lelkesedéséből
megérzett valamit, és fásultsága ellenére elővette utolsó erőtartalékait. A
patájába ismét belehasított a fájdalom, de ő ezzel sem törődött, sorra
megelőzte a madzsar pejkóját, a tarján feketéjét és az almásderes telivért.
Előnyét már nem veszíthette el. Mellé szegődött a bekísérő lovas, és az
utolsó nyíllövésnyit együtt tették meg. Beérkezve se álltak meg, hanem egy
darabig ügettek még, ahogy Akkus tanította.
Csábánt az emberek majdnem fölborították lovastul. Csókolgatták Altináj
habos nyakát, de még a lábát is.
– Éljen a győztes táltos! – kiáltott valaki.
– Áldott legyen, aki ilyen lovat nevel! – hangzott máshonnan. A fiút kis
híján leemelték a nyeregből, annyira dicsőítették, aztán a kumiszoscsészék
is előkerültek, és hullott rájuk az ital mindenfelől. Itatták is, mondván, hogy
megérdemli.
Akkus homlokon csókolta Altinájt, majd így szólt a fiához:
– Az életben mindenben győznöd kell – többször is. Ez volt az első.
Kadin nem szólt, csak zokogott, és ölelte a fiút. A kishúga is sírt, de ő
csak az anyukáját utánozta.
Csábán hiába kereste nagyapját, nem látta sehol.
Másnap reggel Boila és Akkus hangosan vitatkozott valamin, aztán az
öreg összecsomagolta a holmiját, egy lóval meg egy málhással
felkerekedett, és egyedül tért haza a nyári szállásra. A többiek csak a
birkózó- és íjászverseny után szedték fel a sátorfájukat.
Csábán nem látta többé Álmist.
 A tél
A téli szállásra költözés rendben megtörtént, mint már annyiszor. Indulás
előtt szokás szerint föláldoztak egy világosszürke, majdnem fehér lovat,
amelyet erre a célra neveltek. Mindenki tudta, hogy a halál az élet
velejárója, mégis a finomabb lelkűek elfordították tekintetüket, amikor a
fiatal táltos eltépte az összekötözött állat ütőerét, hogy ne szenvedjen,
felvágta a mellkasát, és kitépte a szívét. Isztengrinek, vagyis az Istennek
ajánlották a ló lelkét, hogy a költözés simán menjen, hogy a tél ne legyen
szigorú, és ha hideg lesz is, se az állatoknak, se nekik ne történjen bajuk.
A téli szálláson többen félig földbe ásott meleg kunyhókba költöztek,
ugyanis nem volt elég nemezük a jurtaborítás megvastagításához. Akinek
viszont akadt bőven anyaga, az még egy réteg nemezt borított a hajlékára,
hogy a bent termelt meleget megőrizze, ne engedje megszökni, a hideget
pedig kint tartsa. A gondosabbak még földhányást vagy vesszőkerítést is
emeltek a jurtájuk köré az esetleges szélviharok ellen.
Az állatok számára szélvédő szárnyékokat, a korán ellő juhoknak fedett
menedékeket építettek már évekkel ezelőtt, melyeket évről évre csak
javítgatni, felújítani kellett.
Az aulbeli fiúk még sokáig emlegették Csábán győzelmét. Akadtak
irigyek is, de a legtöbben büszkén beszéltek róla, hiszen kétszáz versenyző
közül pont egy Keszi törzsbeli és ráadásul közülük való szerezte meg a
lófejes zászlót.
A verseny után egy hónappal az is kiderült, min vitatkozott Boila és
Akkus, mielőtt az öreg elhagyta Aktaslart.
– Csábán – mondta egyik nap nagyapa a fiúnak –, este gyere be a
jurtámba… de Árikán nélkül!
Mikor Csábán belépett, Boila hellyel és kumisszal kínálta. A kumisz
értéke ilyenkor késő ősszel megnőtt, ugyanis a legtöbb kanca abbahagyta a
tejelést, hiszen csikóik nem szoptak már.
– Egy igen súlyos dolgot mondok most neked – kezdte az öreg,
miközben a tűzhelyen lévő parazsat élesztgette, és néhány darab szárított
lótrágyát dobott rá. A fellobbanó lángok megvilágították a sátorrudakon
lévő rovásbetűket és nagyapa arcán a ráncokat. – Azt a kavicsot én tettem
Altináj patájába.
Ezután hosszas csend következett: az öreg a fiú válaszát várta, Csábán
pedig nem talált szavakat döbbenetében. Végre mégis megszólalt:
 – Te gonosz vagy, nagyapa?
– Talán nem vagyok gonosz – felelt Boila.
– Akkor miért tetted?
– Sok meggondolatlanságot cselekedtem már életemben, és ígéretet is
szegtem. Egy gyereknek tett ígéretet megszegni a legsúlyosabb bűnök közé
tartozik. Viszont az igazságot feltárni se mindig helyénvaló, én mégis
megteszem. Azt akartam, hogy a lovad ne győzzön, és így megmaradjon
neked.
– Ezt nem egészen értem.
– Apád azért viselte a szívén ezt a versenyt, mert a győztes lováért egy
egész ménes árát megkaphatja.
– Apa sosem adná el Altinájt, hiszen már akkor nekem ígérte, amikor
még a csikó meg sem született.
– Bár sosem adná el! – sóhajtott az öreg.
– Beszélj, nagyapa, mit tudsz!? – sírta Csábán.
– Figyelj, fiam, ha okos vagy, és nem veszíted el a fejed, megmenthetjük
a lovat, de akkor azt tedd, amit mondok.
– Igyekszem – szipogott a fiú.
– Először is, ne mondd apádnak, hogy sejtesz valamit. Kálizoknak ígérte
Altinájt, de csak tavasszal tudnak eljönni érte. Én szerzek egy füvet, amitől
olyan betegnek látszik majd, hogy a vevőnek biztosan nem kell.
– Apa minden lóbetegséget ismer.
– Ezt biztosan nem ismeri – nyugtatta Boila. – Most menj szépen, és ne
beszélj senkinek ezekről a dolgokról.
A fiúnak jólesett a késő őszi hideg levegő. Nagyot lélegzett, és arra
gondolt, hogy nehéz lesz az apjával együtt dolgozni, enni, beszélgetni ezek
után. Nagyapa terve mégis reményt adott neki, nem hitte, hogy Altinájt
elveszítheti.
Reggelente dér lepte a tájat, és egyre később tűnt el; a tarkabarka őszi
színeket inkább az egyhangú hamuszürke váltotta fel. Ilyen hamuszürke az
őzek és szarvasok téli bundája, pontosan azért, hogy a tájba olvadva
menedéket leljenek a ragadozók és a vadászok elől.
A napok pedig tovább rövidültek. Az öregek szerint ilyenkor Erlik, a
sötétség ura Künt, a Nap Kánt fogságában tartja, és csak rövid időre engedi
világítani. Ez egészen a téli napfordulóig tart, amikor a Lovas Hős legyőzi a
sötét Erliket, és kiszabadítja a Nap Kánt.
 És lehullott az első hó, ami hamar elolvadt, de a második hosszú időre
tejfehérbe öltöztetett mindent. Az állatok a hó alól kapirgálták ki maguknak
a legelni valót, mert a szérűben tárolt szénakészlethez egyelőre senki nem
nyúlt. Tudták az emberek, hogy a tél neheze még hátravan, nem szabad a
szénát túl hamar elprédálni.
Fejni csak a teheneket és a kecskéket kellett, a nyájat és a ménest a
szélvédett völgyben legeltették, a férfiak őrtüzeket gyújtottak a farkasok és
a medvék ellen. A családok élete jórészt a jurtákban és a kunyhókban
zajlott: éjszakába nyúló vendégeskedések, varázslatos történetek szárított és
füstölt hús, szárított sajt, árpakenyér, köleskása, borókafüstillat mellett.
A nyári könnyű, vékony köntösöket prémmel befelé fordított
ködmönökre cserélték, melyeket az Égigérő Fák mintája ékesített gyönyörű
fekete bőrből. A férfiak öltözéke kevésbé cicomás, a nőké gazdagabban
díszített volt. A nyári nemezsüvegek helyett fülvédős nemez- vagy
báránybőr süvegeket hordtak. A fülvédőket többnyire hagyták szabadon
libegni, csak akkor kötötték össze az álluk alatt, amikor már
elviselhetetlenül hideg lett.
Az asszonyok között akadt néhány süveges, de a legtöbb vastag kendőt
hordott; veretes nyári csizmáikat szintén vastagabbak váltották fel.
Csábán hallgatagon ugyan, de segített apjának a lovak betanításában,
egyszerű feladatokat ő is el tudott végezni. Olykor édesanyja is megkérte,
hogy hozzon be a jurtába egy-egy jókora kosár szárított trágyát a veremből,
vagy tűzifát, esetleg vizet a folyóról. Ilyenkor Boglár és Bátor is elkísérte.
Testvére egész úton csicsergett, mire ő elrévedve „Igen, igen, ejha, ne
beszélj” szavakkal felelgetett, de az esze egészen máshol járt.
Ha összefutott nagyapjával, összenéztek, mint akiknek közös titkuk van,
ami igaz is volt.
Ahogy közeledett a téli napforduló, vagyis a Kün Jügüncs, a Nap
Ünnepe, a füstölt és szárított húskészletek egyre inkább megcsappantak; a
családok a nagy ökörvágásra készültek. Erre néhány nappal az ünnep előtt
került sor, hogy a jeles napokon bőven legyen étel a terítéken.
Az e célra kiválasztott ökröt jól meghizlalták, hiszen ilyenkor a zsíros
étel fűt leginkább. A levágandó állat színe, az aranysárga is a Nap színére
emlékeztetett.
A tort családonként rendezték. Vendégül hívták a rokonokat, barátokat,
akik néhány nap múlva, a náluk rendezett toron viszonozták a meghívást.
 Az ökörvágás egy kicsit áldozat is volt az újjászülető Napnak, de inkább
a húskészletek pótlása. Az állatot nem táltos ölte meg, hanem bárki, aki
értett hozzá, és a szívét sem tépték ki, csak egyszerűen letaglózták, és
elvágták az eret a nyakán.
Csábán szerette az ökörvágást a velejáró nyüzsgés, a jókedv miatt, de az
ökröt sajnálta: a jurtában lapult, amíg az állat kiszenvedett, és csak a
nyúzásra, darabolásra jött elő.
Aznap reggel korán keltek, a fiút is felrázták, csak Boglárt hagyták
aludni. Először feltettek a tűzre kétüstnyi vizet, az egyiket szabadtéren, a
másikat a főzőjurtában.
– Jó reggelt a gazdáknak! – köszönt Botond bácsi, aki feleségével,
Báltirjánnal jött, de hamarosan megérkezett Szabolcsu és Ené is.
– Gyertek, gyerekeim, igyunk egy kis bátorítót – mondta Boila, és
betessékelte őket Akkusék jurtájába.
– Nem inni, dolgozni jöttünk – felelte Szabolcsu.
– Figyeljétek a vizet, és szóljatok, ha forr! – szólt Kadin a két orosz
szolgának. Kendőjét hátrakötötte, és kipirosodott arccal intézkedni kezdett,
hiszen ő volt a háziasszony, az egész ökörvágás fő felelőse.
– Na, tényleg fáradjatok beljebb! – erősítette meg Boila szavait.
A vendégek beléptek, és helyet foglaltak: a férfiak a férfioldalon, a nők a
nőin. A terítéken apró csészék sorakoztak, közöttük egy pálinkásedény
illatozott átlátszó tartalmától.
Akkus a főhelyre ült, és teletöltötte a csészéket, majd fölemelte az
egyiket, belenyúlt a középső ujjával, szokás szerint az Ég és a Föld felé
pöccintett, és elmondta az áldást.
Kadin kiosztotta az italt. Mindenki megemelte a csészéjét, mielőtt ivott
volna. Az erős pálinka szinte égette a nyelőcsövüket, aztán a gyomrukat, és
azt éreztette velük, hogy meleg lett.
– Többet nem kérünk, mert bent maradunk – nevetett Ené, aztán felállt.
– Nem is adnék – kacagott Kadin is –, de ülj vissza, mert a víz még nem
forr. Majd ha szól a szolga.
Ené visszaült, de nem fogadott el több pálinkát. Senki sem kért többet.
– Honnan van ez az ital? – kérdezte Botond.
– A vásárból hoztam; az oroszoktól vettem.
– Vett mást is – nevetett Akkus.
– Jaj, disznóhúst is vettem, de nem ízlett senkinek; Boglár azt mondta,
hogy levegőíze van.
 Botond hatalmasat nevetett, a többiek is csatlakoztak hozzá.
– Azt mondják, hamar megfő – mondta Báltirján.
– Igen, a levegő hamar megfő – nevetett Szabolcsu.
Csábán csak ült, ritkán szólt, de itta magába a felnőttek beszédét; nevetett
is, ha kellett, és valóban jól érezte magát.
Az egyik szolga beszólt az ajtón, hogy felforrt a víz, erre mindannyian
felálltak, Boila magához vette a késeket és a fenőkövet.
A benti meleg után frissítően csapta meg őket a téli dermesztő hideg. A
férfiak bajuszára ráfagyott a pára, leheletük fehér ködként gomolygott,
csizmáik alatt ropogott a hó.
Szabolcsu és Botond elővezette az ökröt a szarvára kötött kötélnél fogva;
erősen szorították, nehogy ökörvágás helyett ökörüldözésre ébredjen az aul.
Boila letett egy kést az előre odakészített fatönkre, de a legélesebbet
magánál tartotta.
– Itt van az edény a vérnek? – szólt az asszonyokhoz.
Kadin közelebb vitte a tálat. Akkus feltűrte a köntöse ujját (a hideg
ellenére sem vettek fel ködmönt, csak elnyűttebb köntöst viseltek, amiért
nem kár), tenyerébe köpött, és felemelte a taglózó baltát, megcélozva a
marha homlokát, majd lesújtott. Az állat egy hang nélkül összeroskadt, mire
Boila elvágta az eret, amelyből a vér sötéten zubogott egyenesen a Kadin
tartotta tálba. Báltirján egy fakanállal keverte a vért, nehogy megalvadjon.
Csábán kiosztotta a késeket, de nem kezdtek a nyúzáshoz, míg biztosan el
nem távozott az élet az ökörből. Amikor már meg sem moccant, néhány
ágat dobtak a tűzre, hogy fellobbanó lángjánál jobban lássanak, és nehogy
kivágják a bőrt.
Mindenki tüsténkedett, még Csábán is. Tudták, addig kell lerántani a
bőrt, amíg meleg. Egyedül a lábak végét nem húzták le. Ezeket parázsba
tették, hogy a szőr leperzselődjön róluk, később pedig pörköltbe rakták. A
perzselt, de már köröm nélküli lábvégek rendkívül finom ízt adtak az
ételnek.
A has- és a mellüreg felbontását Boila végezte, a férfiak kétoldalt
tartották a bordákat, hogy ne legyenek útban. A levágott állatnak
valamennyi részét felhasználták, semmi sem veszett kárba.
Akkus a vérből egy csöppet a földre, majd a tűzbe öntött, megköszönve
azt, hogy ilyen szép állatai lehetnek. A Föld adja a füvet, a Tűz mint
közvetítő a füstön keresztül az Égbe juttatja az áldozatot Isztengrihez.
 A kivágott belső szervekkel és belekkel az asszonyok rohangáltak be a
főzőjurtába, ahol minden a megfelelő helyre került.
Kadin a legelső kikanyarított húsból egy csíkot a tűzre dobott, szintén
áldozatul, aztán a többiből főzni kezdett, hogy a segédkezőket mielőbb
megvendégelhesse.
Az egyik szolga tálcán sajtot és árpakenyér-darabkákat kínált körbe, majd
forró teát, ahogy ők mondták, „csáj”-t.
Fektében vágták fel az ökröt, a darabokat egyből a főzőjurtába vitték,
ahol megkezdődött a további darabolás és a húsok osztályozása. „Kadin, ezt
hová?” – kérdezték az asszonytól, felmutatva neki a kérdéses részt. Ő
megnézte, és megmondta, hogy a kolbászba vagy füstölni, esetleg
fagyasztani kell-e.
Báltirján és Ené a jurta mögött alaposan kimosta a beleket és a hólyagot.
Később fűszerezett húsokat, főtt májat tüdővel, esetleg ízesített vért
töltöttek beléjük. Ezekből lett a hurka, a kolbász és a gömböc. A hurkát
rövid ideig főzték, majd később sütve fogyasztották, a kolbász a füstre
került, a gömböc pedig egy rúdra a főzőjurtában, jó magasra, nehogy a
kutyák elérhessék.
Mikor elkészült az étel, megpihentek a dolgos kezek. Ismét helyet
foglaltak a jurtában. Kadin körbehordozta a húsostálat, bőségesen mérve a
falatokat. Boglár is fölkelt már, és kicsi kezébe egy húsos csontot kapott,
hadd szopogassa.
– Anya itt van? – nézett be az ajtón Igine, Báltirján lánya. A háziasszony
elkapta a ködmöne szegélyét, és beljebb húzta:
– Ne állj ott kint, gyere, egyél!
– Jaj, nénje, nem is segítettem! – szabadkozott a lány.
– Hát akkor segítesz az evésben – hívta Akkus is.
Báltirján helyet csinált maga mellett a nemeztakarón, mire a lány beljebb
lépett, levéve a kendőjét, és ködmönét az egyik ládára dobta. Kapott egy
fatálat, s abba hamar egy jó zsíros húst, mellé egy darab árpakenyeret.
– Ezt megkaptam – nézett tágra nyílt szemekkel az ölébe rakott óriási
adag láttán. Nevetett egyet, de aztán falatozni kezdett.
– Szabolcsu, emlékszel arra a vágásra a tónál? – kérdezte nevetve
Botond.
– Azt nem lehet elfelejteni – fogta a fejét Szabolcsu.
Botond letette tányérját, zsíros kezét dolgozóköntösébe törölte,
megköszörülte torkát, majd belekezdett:
 – Együtt voltunk Szabolcsuval a kéreknél, aztán megkértek, hogy
vágjunk le egy ökröt, mert a bő már jól berúgott…
– Nem is vette észre – vágott a szavába Szabolcsu.
– Azt, hogy részeg? – kérdezte Ené.
– Ő akart csinálni mindent, de a lábán is alig állt. Annyira erőszakos
volt, hogy a végén ráhagytuk a dolgot, csak a köteleket fogtuk. Amikor
sújtott a taglóval, mindketten félreugrottunk…
– Nehogy minket vágjon fejbe – szólt közbe megint Szabolcsu.
– Jól is tettük, hogy elugrottunk.
– Úgy melléütött a bő, hogy az ökör szarva letört. Akkorát bődült a
nyomorult, hogy majdnem megsüketültünk. Aztán futás, ki merre látott.
Mindenki nevetett.
– Ha ezt tudom, hogy csak úgy elengeditek a kötelet, biztosan nem
titeket kérlek meg, hogy fogjátok – nevetett Akkus.
– Egy darabig az ökör üldözött minket, aztán mi kergettük az ökröt. A
végén mégis mi vágtuk le, mert a bő elterült, és csak akkor kelt fel, amikor
már kialudta magát. Aztán kereste az ökröt, mert semmire sem emlékezett –
fejezte be a történetet Botond.
– Jövőre már a fiú taglóz – mondta Boila Csábánra mutatva.
– Azt nem hiszem, ő sajnálná – szólt Kadin, és megsimította a fia fejét.
– Biztos nem vállalnám – mosolygott szerényen Csábán.
– Szerintem folytassuk a munkát! – állt fel Botond. Erre mindannyian
szedelőzködni kezdtek, megköszönték az ételt, és átmentek a főzőjurtába.
Hozzáfogtak a hús kolbászba, hurkába való aprításához, majd a belek
megtöltéséhez. Aznap a faluban még két család vágott ökröt; küldtek is
egymásnak kóstolót.
Ötször kelt fel és nyugodott a Nap a Kün Jügüncsig. Ez az idő a
kolbászok, húsok füstölésével telt, meg további ökörvágásokkal
Botondéknál és Szabolcsuéknál. Náluk Csábánnak nem akadt semmi dolga,
ezért több ideje maradt, hogy Altinájjal foglalkozzon.
A kancacsikó a verseny óta nem mehetett ki a ménessel; egy külön
karámban futkározhatott csupán, s legfeljebb a karám rúdjain keresztül
tartotta a kapcsolatot a többi lóval. Csábán lovagolhatott rajta kedvére, de
arra kérte az apja, hogy messzire ne menjen. Altináj hosszú, bozontos szőrt
növesztett a többi lóhoz hasonlóan, hiszen éjjel-nappal kinn volt a téli hideg
levegőn.
 A Kün Jügüncs előtti nap csodálatos rendet raktak a jurták és a kunyhók
környékén – szinte egy eldobott szénaszálat sem lehetett látni –, az ünnep
hajnalán pedig boldogan, varázslattal teli szívvel ébredtek. A használatban
lévő lovak sörényébe és farkába kék és vörös szalagokat fontak: az Ég és az
áldozat színeként. A felkelő Napot mindenki az otthona előtt állva
köszöntötte.
Aznap a ménesre, nyájra a csikósok és a bojtárok vigyáztak, a gazdák a
vendégeskedéssel voltak elfoglalva. A kisfiúk csoportba verődtek egy
háborúban megsérült sánta, öreg zenésszel, és regösénekekkel járták a
jurtákat, ahol jókívánságaikért édességet és pár falat kolbászt kaptak.
Egy nagyobbacska fiú kopogtatta meg botjával a madárdíszes ajtót.
Valamit hátraszólt a kicsiknek és a zenésznek. Az ajtó kitárult, a nagyfiú
rákezdett:
– Szabad-e bejönni a regösöknek az új Napot köszönteni?
– Szabad – mondta Kadin kedvesen. – Gyertek beljebb!
A zenész rákezdett, pengette a kobozt, miközben utolsónak nyomult be
az ajtón. Az otthoniak a helyükön ültek, a regösök a bejáratnál félkörben
álltak, csörgősbotjukkal ritmusra ütötték a földet, és kobozkísérettel együtt
fújták:
Hej regö rejtem,
hej hej regö hej.
Amott kerekedik
egy fekete felhő.
Abban tollászkodik
csudafejű szarvas.
Hej regö rejtem,
hej hej regö hej.
Csudaszarvas, ősi törvény
hej hej regö hej.
Aranyökör régi törvény
hej hej regö hej.
Agancsának ezer ága-boga,
ezer ága-bogán
ezer fényes csillag.
Ezer fényes csillag
oltatlan aludjék,
gyújtatlan gyulladjék.
 Hátán által hatvan kolbász,
annak fele regösöké,
másik fele a gazdáé.
Füle teli aprópénzzel
annak fele regösöké,
Másik fele a gazdáé.
Ezután forogni kezdtek csörgősbotjuk körül, a kobzos dallamot váltott.
Adjon Isztengri a gazdának
göndör juha alatt
száz csengős báránykát,
szép sárga kancájának
szilaj kiscsikókat,
egy tehén tejéből
száz köpü vajat!
Hej regö rejtem,
hej hej regö hej.
És végül zene nélkül egyszerre kiáltották:
Eljött a Kün Jügüncs,
Új Nap születik,
Új Nap születik.
Hej regö rejtem,
hej hej regö hej.
Másnap Kadin szülei jöttek át a szomszéd aulból, úgyhogy tovább folyt a
lakomázás; a sok vendégeskedés s eszem-iszom után szinte már hiányoztak
a szárított húsos, eseménytelen hétköznapok.
Aztán ezek is eljöttek. Az idei tél nem bizonyult túl keménynek: egy-két
beteg juh kivételével nem pusztult el egy állat sem, a széna a tervek szerint
fogyott, a lovak nem soványodtak le túlságosan.
Az első hóolvadáskor tudták az emberek, hogy a tavasz még messze van,
mégis jólesett az enyhébb idő: a ködmönöket, vastag süvegeket és a
kendőket átmenetileg félre lehetett tenni.
A meleg szellő előcsalt Boila fejéből egy ötletet.
– Hé, fiú! – szólította meg Csábánt egyik reggel. – Eljössz velem
vadászni?
– Farkasra? – kérdezte mosolyogva Csábán.
– Madárra, madárral.
– Én megyek, ha elengednek.
 Csábán majd’ kiugrott a bőréből örömében, hiszen még soha nem volt
sassal és sólyommal vadászni. A röptetést már kipróbálta, de élő
zsákmányra még nem röptetett. Akkusnak volt egy szirti sasa, amit a
főzőjurtában tartott. Ritkán vadászott vele, inkább Boila mozgatta meg
néha, nehogy elfelejtse a tudományát. Az öreg viszont két sólymot tartott,
és elég gyakran vadászgatott velük. Sokszor magyarázta a fiúnak, hogy
azért jobb a sólyom, mint a sas, mert okosabb és fürgébb, sassal viszont
farkast vagy őzet is nyakon lehet csípni. De vadászatra most hívta először a
fiút.
Sajnos az idő viharosra fordult, a hófúvások és újabb kemény hidegek
egy holdfordulóval elodázták az indulást.
A következő enyhülés a sasnál találta Csábánt. Nézte erős, hegyes karmát
és tépni kész csőrét, de tudta, hogy ő csak sólymot vihet, mert a sast nem
bírná el.
– A farkasölőt nem hozod? – kérdezte tőle Boila.
– Árikánra gondolsz?
– Ki másra?
– Ha téged nem zavar, és elengedik, szívesen elhívnám. Ügyes lány,
biztosan nem lenne gondunk vele. Úgy lovagol, mint egy vitéz.
– Tudom, azért ajánlottam fel. Majd én beszélek az apjával.
– Köszönöm, atya!
Két-három naposra tervezték a vadászatot, ennek megfelelően
csomagoltak szárított húst, sajtot meg takarókat.
– És hol alszotok? – kérdezte aggódva Kadin.
– Az Isszik Üngür barlangjában – nyugtatta Boila –, ott biztos nem
fázunk meg.
– Vigyázz rájuk, atya!
– Kacsákra és ludakra röptetni nem olyan veszélyes dolog.
– Annak idején, a farkasvadászat előtt is ezt mondtátok: „Ó, csak
hajtónak megy a fiú.” Aztán ketten odavesztek.
– Most én is ott leszek. Vigyázunk, hidd el!
Csábán szíve szerint Altináj hátán ment volna, de Akkus lebeszélte. A fiú
tudta, miért, de az apa arra hivatkozott, hogy Tarka hátán azért jobb a
vadászat, mert az öreg ló már látott egyet s mást, ő nem ugrik meg olyan
hamar, mint a csikó, biztonságosabb rajta a vadászat. S különben is: Altináj
a felé repülő sólyomtól biztos megrémülne, hiszen nem szokott hozzá.
Ebben talán igaza volt.
 Az eget vörös sávosra festő napfelkelte már a falutól távol érte őket.
Boila és Csábán süveget emeltek, mikor a napkorong felbukkant a
látóhatáron. Árikán kendőt viselt, ezért ő fejet hajtott.
Nagyapa lovagolt elöl, a két gyerek mögötte egymás mellett.
Vezetéklovat nem vittek, hiszen csak néhány napra mentek, nem kellett
annyi felszerelés. Boila két íjat hozott leeresztve bőrtokban, kéttegeznyi
nyílvesszőt, ami a nomád harcosoknál általános volt, viszont ő nem a
szokás miatt hozott mindenből kettőt. Ahogy elhagyták a falu mellett
bóklászó ménest, az öreg lecsatolta az egyik íjat, tegezt, és átadta a fiúnak.
– Tudsz vele bánni, igaz? – mosolygott Boila.
Csábán elpirult:
– Egy kicsit… talán – mondta, és összenézett Árikánnal. Akárhogy is
tiltotta az apja, titokban gyakorolt egy íjjal, amit Árikán szerzett, és
legalább úgy lőtt, mint a vele egyidős fiúk. Amikor csúfolták, hogy
„fegyvertelen”, akkor csak hallgatott, és arra gondolt magában, hogy
egyszer eljön az idő, amikor megmutathatja, mit tud.
Nagyapa a sast vitte, az első kápájára szerelt támasztékon pihentetve a
madarat tartó kezét; az egyik sólymot Árikán, a másikat Csábán –
támaszték nélkül.
Jó ideje csendben haladtak, mikor Árikánból előtört a kíváncsiság:
– Igaz, hogy az Isszik Üngürben alszunk éjszakánként? – kérdezte.
– Mit tudsz róla? – állította meg lovát Boila.
– Először is azt, hogy az én lovam biztos nem megy be oda, meg azt,
hogy ott meleg van, és egy réges-régi kánt oda temettek.
– Szinte mindent tudsz – mosolygott az öreg.
– A halottal alszunk egy barlangban? – húzta el a száját Csábán, és a
gondolatra is hideg futkározott a hátán.
– Inkább egy halott, ha jól megférsz a szellemével, mint az éhes farkasok
odakint – mondta nagyapa. – Meglátjátok, nem is olyan borzasztó. –
Elindította lovát, a gyerekek igyekeztek a nyomában maradni.
A madarakat jobb kezükön tartották, a lábukra kötött bilincsnél és
bőrszíjnál fogva. Mindhármukat vastag madarászkesztyű védte az erős
ragadozókarmoktól. A sas és a két sólyom tomogókalapot viselt, ami
eltakarta a szemüket, ezt utazáskor és vadászat előtt tették egy gyors
mozdulattal a madár fejére, és csak akkor vették le, ha a zsákmányért
küldték. A tomogókalapot vékony bőrzsineg húzta össze, hogy ne essen le,
és egy másik zsineg nyitotta szét. A rögzítésnél és a levételnél foggal és a
szabad kézzel kellett a bőrzsineget meghúzni.
– Egy dolgot sose felejtsetek el! – állította meg újból a lovát Boila. – Ha
madár nélkül vadásztok, csak íjjal, akkor egyből felajzott fegyverrel
induljatok, készenléti tegezben, mert lehet, hogy már az aul közelében
vadra bukkantok. Ha akkor kell az íjat felajzanod, megette a fene az
egészet. Egyszer régen, mikor még fiatal voltam, Akkus meg talán
ötesztendős, gyalog indultunk vadászni. Ő a nyakamban ült, az íj leeresztve,
ilyen bőrtokban. – Fegyverére mutatott. – Gondoltam, majd az erdőnél
ráérünk előkészíteni. Alig mentünk fél nyíllövésnyit, a kis pataknál, a nádas
mellett egy gyönyörű vörös rókát láttam meg, ami annyira elfoglalta magát
a békászással, hogy se nem látott, se nem hallott. Mi egyből hasra
vágódtunk. Szegény apád hirtelen nem tudta, mi történt, ahogy lehajítottam
a nyakamból. Egy szó, mint száz, nekifogtam fekve felajzani az íjat. Zörgés,
csörgés, csattogás… és a róka – bármilyen figyelmetlen volt – megneszelt
minket, aztán bottal üthettük a nyomát. Azóta, ha vadászni megyek, csak
felajzott íjjal indulok el.
– Most a madár a fegyverünk – mondta Árikán.
– Jól beszélsz – folytatta az öreg –, csak a tomogót kell lekapni róla, és
mindjárt a zsákmány nyomába ered. – Egy kis szünet után folytatta: –
Rögtön a tavacskához érünk, ahol megnézzük a kacsákat.
Az egyik sólymot Szellőnek, a másikat Reménynek, a sast Nyílnak
hívták. A tavat megközelítve, tekintetükkel a zöld fejű madarakat kutatták,
de nem láttak semmit.
– Mi lesz, ha nincs kacsa? – kérdezte Csábán.
– Olyan nincs, hogy nincs – ez a vadász fő jelszava. Most szépen
szétválunk: én balról, ti pedig jobbról kerülitek meg a tavat. Tudjátok,
hogyan kell a tomogót levenni? – A gyerekek bólintottak. – Ha kacsát vagy
bármilyen nádi madarat láttok a levegőben, a kalapot leveszitek, és
dobjátok a sólymot. Ő egyből észreveszi a zsákmányt. Ha viszont a vízen
láttok valamit, akkor ne dobjátok, mert ezek a sólymok csak repülő madárra
csapnak le.
Szétváltak. A gyerekek egy ideig még látták Boilát, aztán a nádas
eltakarta előlük.
– Mi lesz, ha a sűrűből előugrik egy farkas vagy valami? – kérdezte
aggódva Árikán.
 – Hát egy kézzel nem tudom felajzani az íjamat, a sólyom pedig nem
elég a farkas ellen.
– Akkor jobb lesz, ha elvágtatunk.
Ahogy így tanakodtak, három kacsát láttak húzni a tó felett; valószínűleg
Boila zavarta fel őket, a sast azonban nem látták. Előre megbeszélték, hogy
egyszerre csak egy sólymot engednek el, ezért Csábán próbálta levenni a
tomogókalapot, de reszkető kezével egyre csak rázta a madarat, nem tudta
elkapni az oldózsinórt.
– A fenébe, elmentek – dühöngött a fiú.
– Én leszek a következő – mondta a lány. – Engem nézz majd meg!
– Remélem, nem csak ez a három kacsa van a világon – morgott tovább
a fiú. – Hogyan lehetek ilyen ügyetlen?
Ismét felbukkant az előbbi hármas kacsacsapat, de megint nem maradt
idő a kalap levételére, mert egy idegen sólyom vijjogása hallatszott, és a
kacsák azonnal leszálltak a vízre. A vijjogással egy időben egy vaktában
kilőtt, céltalan nyílvesszőt láttak, amely a nádas mellé zuhant.
Már feltűnt Boila, ezek szerint megkerülték a tavat – eredménytelenül.
Amint közelebb értek az öreghez, szemük tágra nyílt a csodálkozástól.
Boila a lovát egy fához kötötte, az első kápa támasztékán ült a sas, az öreg a
földön állt, kezében pedig ott lógott a három elejtett kacsa.
– Na, ezt hogy csináltad, atya? – kérdezte Csábán.
– Én csak a dolgomat végeztem – mosolygott az öreg. – Miért, ti nem
fogtatok semmit?
A gyerekek összenéztek.
– Mi most kezdjük – mondta Árikán. Erre mindannyian elnevették
magukat.
– Nem láttatok a levegőben egy nyílvesszőt? – kérdezte Boila.
– De láttunk – álmélkodott a fiú. – Csak nem azzal öltél meg egyszerre
három kacsát?
Az öreg előhúzott a tegezéből egy érdekes nyilat, amelynek a hegye fölé
csontsípot erősítettek. Ebbe a sípba nem kell belefújni, mert röptében sípol.
– Ez a zengő nyíl – magyarázott a nagyapa. – A sólyom hangján szólal
meg, mire a kacsák leszállnak a vízre, mert tudják, hogy a sólyom inkább a
levegőben veszélyes. És akkor én előveszem ezt – mutatott egy másik
nyílvesszőt, amelynek nem olyan hegye volt, mint a többinek, hanem
tompa, súlyos. – Ez nem roncsolja szét a madarat, csak agyonüti.
 – De az első lövés után nem fogott gyanút a másik kettő? – kérdezte a
lány.
– A nyílvessző csak surran, mint a szél, nincs akkora hangja, hogy
megijessze a többieket.
– Mi is láttuk ezeket a kacsákat, de arra sem volt időm, hogy levegyem a
tomogót.
– Nem baj, gyerekek, majd belejöttök – mondta, és a zsákmányt
felkötötte nyerge bal hátsó vérszíjára. Az íját nem ajzotta le, hanem a
nyeregre erősített készenléti tegezbe tette, aztán fiatalos mozdulattal
felszállt a lovára.
– Megyünk még egy kört – mondta, majd a sas bőrkötelét a kesztyűjére
csavarva kezére léptette a madarat.
Csábán nyugalmat erőltetett magára, hátha a következő helyzetben nem
reszket majd. Sajnos a kalapot nem lehet előre levenni a vadászmadárról,
mert akkor mindent lát, ideges, és előfordul, hogy el szeretne röppenni
olyankor is, amikor a gazdája nem akarja. Igaz, a bőrszíj visszatartja, de
zavarja a vadászatot.
És ekkor feltűnt egy magányos kacsa. Ismét Csábánon volt a sor. Most
sikerült a lazítószíjat meghúzni, jobb kezével megragadta a tomogó tetején
lévő bőrbojtot, és lerántotta. A madár megrázta fejét, s mikor megszokta a
fényt, észrevette a kacsát. A fiú elengedte a bőrszíját, és a zsákmány felé
dobta Szellőt. Villámgyorsan az Ég felé tört a sólyom, a kacsa fölé repült,
és lábával valósággal lerúgta áldozatát.
A rúgás után hagyta zuhanni, de mielőtt a földre huppant volna, újra
rácsapott, így együtt értek le. Szellő büszkén, győztesen ült az élettelen
madáron.
A gyerekek vágtában érkeztek a helyszínre. Csábán leszállt a lóról,
Árikán kezébe adta Tarka kantárszárát, a sólymot egy előre elkészített nyers
húsdarabbal csalta el, és leléptette a kacsáról. A zsákmányt büszkén emelte
a magasba, majd nyergére erősítette.
– Köszönöm, Szellő – mondta. A tomogót egy gyorsnak szánt, de mégis
bizonytalan mozdulattal visszatette madara fejére, meghúzta a bőrzsineget,
majd lóra szállt. – Bocsáss meg, kacsa! – mormogta.
Mire mindez meglett, Boila is megérkezett, ezúttal üres kézzel. Tetszett
neki, hogy a gyerekek sem maradtak zsákmány nélkül.
– Mára elég lesz ennyi, közeledik az este, és még oda kell érnünk Isszik
Üngürhöz.
 A barlang felé vezető úton beszéd nélkül, gondolataikba merülve
haladtak, illetve a hófoltos, még alvó tájat szemlélték. Tudták, hogy ma már
nem röptetnek többet, tekintetük mégis a húzó kacsák után kutatott.
Árikán ugyan személy szerint nem fogott semmit, de büszkén gondolt
barátjára, Csábán pedig csodálta sólymát.
Egy hatalmas, a tájból feltűnően kiemelkedő domb oldalában bukkantak
rá Isszik Üngürre, ami türk nyelven forró barlangot jelent. Ezenkívül
Üngürnek nevezték a szellemet is, aki a barlangokat, üregeket őrizte.
A bejárat tág volt, völgyszerűen kezdődött, ahová még be lehetett
lovagolni. Itt leszálltak, lovaikat a falból kiálló gyökerekhez erősítették, és
lenyergeltek; a madarakat szintén a gyökerekhez kötötték, ők viszont a
szűk, jurtaajtónál alig nagyobb nyíláson át beljebb léptek.
– Itt alszunk – mondta Boila, ledobva nyergét és takaróit –, mert itt már
meleg van, de innen még szemmel tarthatjuk a lovakat… Azért körülnézünk
beljebb is.
– A farkasok nem támadhatják meg a lovakat éjjel? – kérdezte aggódva
Csábán.
– Ezt a helyet meg sem közelítik a farkasok – felelt titokzatosan
nagyapa. – Félnek Üngür haragjától.
A gyermekeknek hideg futott végig a hátán, de az öreg látszólag
egykedvűen tett-vett: tarsolyából előkereste tűzgyújtó szerszámát, és
meggyújtott egy faggyúba mártott botot, melyet otthonról hozott. A láng
egy csapásra bevilágította az üreg rideg kőfalait.
– De érdekes – lelkendezett Árikán a faggyús bot láttán.
– Az oroszok ezt fáklyának hívják. A faggyú ég, de a bot nem. Így
nagyon sokáig világít. Hoztam egypárat. – Magasba emelte a lángot. – Na,
gyertek utánam!
Puha talpú bőrcsizmájukban csendben haladtak, mégis minden lépésük
mennydörgésnek tűnt a szűk üregben. Aztán egy nagyobb terembe értek,
ahol elhalkultak a zajok. Ahogy beljebb mentek, egyre melegebb lett a
levegő, ezért ködmöneiket letették egy kőre.
– Oda nézzetek! – kiáltott Árikán a barlang falaira mutatva. Hangját
többszörösen visszaverték a sziklák: – …nézzetek, nézzetek, nézzetek! – Ez
annyira ijesztően hangzott, hogy a gyermekek nem szólaltak meg egy
darabig.
– Üngür visszakiabálja a szavainkat – suttogta Boila –, hogy újból
halljuk, és átgondoljuk, jót mondtunk-e. Így tanít Üngür.
 – Üngür, üngür, üngür – suttogta a barlang.
A köveket titokzatos jelek borították, melyek egy részét bevésték, más
részét különböző színű festékkel odafestették. Egy-két egyszerű
emberalakot is lehetett a jelek között látni.
A gyermekek próbálták a betűket értelmezni, jobbról, balról olvasni, de
sikertelenül.
– Nagyapa, ez nem a mi rovásírásunk – mondta Csábán.
Az öreg elmosolyodott:
– Ezek nagyon régi jelek. Néhány betűt még használunk belőlük, de a
legtöbb már feledésbe merült. A mostani írásunk is változik, mint ahogy a
nyelvünk is változik. Amikor én gyerek voltam, másképp beszéltünk és
másképp írtunk. Ebből a sok írásból néhány szót meg tudok fejteni. Ez itt –
mutatott a jelekre – egy név: „Bilge”. Ez a szó: „őrizze”, ez pedig: „szíve”.
Sajnos, ennyiből nem fejthető meg az egész üzenet, de a lényeget tudom
kívülről.
Csábán és Árikán tágra nyílt szemmel szemlélte a rovásírást; csodálatba
ejtette őket a múlt üzenete, amit viszont a jelen embere már nem érthet.
Bilge, őrizze, szíve; ez a három szó kavargott a fejükben.
Egy újabb szűk nyíláson kellett belépniük a következő terembe, ahol
megfagyott ereikben a vér.
Összeszáradt arcú, díszesen felöltöztetett holttest ült büszkén, a falnak
támasztva egy kő szélén. A lába előtt – mintha csak aludna – összeaszott
lótetem hevert, szintén díszesen.
A két gyermek az öreg mögül kikandikálva nézte a jelenetet.
– Te jó Ég, ez Üngür, a barlangok őrzője – mondta Árikán.
– Ne félj, nem Üngür, hanem Bilge kán, és már nem él! – csitította
mosolyogva Boila.
– Ez megnyugtat – reszketett a lány.
– Hogy maradhatott meg ilyen épségben? – kérdezte Csábán.
– Elmondom majd a történetét. Üngür őrizte meg ezzel az érdekes
barlangi levegővel. Nézzünk jobban körül!
A fáklya fényénél láthatóvá váltak a kán fegyverei: íja és a tegezéből
heggyel fölfelé előkandikáló hét nyílvessző. Öltözete a keszikéhez hasonló,
oldalt záródó, álló nyakú köntös, derekán gazdagon díszített veretes öv,
rajta tarsoly, fején aranysisak. Ilyet a gyermekek még nem láttak. A sisak
alól kilógtak ősz hajfonatai. A lovon jellegzetes nomád nyereg, persze
arannyal gazdagon berakva, a kantár hasonlóképpen. A maradványok előtt
félkörben farkas- és medvekoponyák hevertek, valamint vörös szalagok
tucatjai, melyek egy részének színét az idő elfakította.
A fáklya pislákolni kezdett, ezért gyors léptekkel visszatértek a külső
üreghez, ahol takaróikat hagyták. Egy kendőn gyorsan terítéket
rögtönöztek, összekulcsolt lábakkal körbeülték, és majszoltak egy kevés
szárított sajtot és árpakenyeret.
– Atya, mesélsz nekünk a kánról? – kérdezte Árikán, miután ivott a
kulacsából.
Az öreg megpödörte lefelé lógó ősz bajuszát, megvakarta borotvált
fejbúbját, majd belekezdett:
– Valamikor régen, talán száz esztendővel ezelőtt messze keleten a nagy
Türk Birodalom kánjainak volt egy tanácsadója, akinek a nevére már nem
emlékszem. Mindig arra akarta rávenni az uralkodót, hogy indítson
hadjáratot a szomszédos népek ellen. A kán hallgatott is a tanácsára:
elindította a seregeket. Ámde egyszer furcsa álma volt: meghallotta a Föld
szívének dobbanását, illetve a Földanya sírását, majd panaszát. „Annyi vért
ontanak a türkök, hogy pórusaim nem győzik már felinni; annyi holttest
hever mindenfelé, hogy már nem vagyok képes befogadni. Elég a
háborúból, állítsátok meg a hadakat!” – Boila meggyújtotta a harmadik
fáklyát, melynek fényénél a gyermekek jól látták a múltba révedő tekintetét.
Így folytatta:
– A kán üzent tanácsadójának: „Maradj helyben, ne mozdulj tovább,
állíttass szigorú őrséget, vigyázz, rátok ne támadjanak!” Közben a
hadvezérhez is küldött egy üzenetet, hogy semmiképpen se hallgasson a
tanácsadóra, vagyis ne harcoljon.
A tanácsadó, akinek a lelke izzott a gyilkolásvágytól, személyesen
indította el a türk seregeket, és az öldöklés folytatódott.
A kán elkeseredett; mióta a Föld megszólította, egészen más ember lett:
már nem akart uralkodni sem. Összeszedte háza népét, és nyugatabbra
költözött. Hát ő volt Bilge kán, aki itt nyugszik. A Föld – jutalmul, hogy
hallgatott intésére – mutatott neki egy helyet, ahol a teste nem porlad el, és
az utókor láthatja a kánt, aki nem akart háborúzni.
– Apa mesélte, hogy vannak olyan rablók, akik a halottak ékszereit is
elrabolják. A kán aranyait miért nem viszik el? – kérdezte Csábán.
– A Föld Üngürre bízta a hely őrzését, ő pedig megöl vagy elűz
mindenkit, aki aljas szándékkal közelít a barlanghoz. Éjjel még egy titkot
felfed nekünk a barlang.
 – Félelmetes? – kérdezte Árikán.
– Nem túlságosan – nevetett Boila. – A történetből még van egy
cseppnyi. A kánt haláláig „bögücsnek”, vagyis bölcsnek szólították az
emberek, és messze földről is fölkeresték, hogy a tanácsát kérjék. Keleten
egy másik kán lett az uralkodó, aki folytatta a hadjáratokat, ez pedig oda
vezetett, hogy a nagy Türk Birodalom felbomlott. A túlélők más
törzsszövetségekbe olvadtak, a legtöbben pedig nyugatra költöztek.
– Ők a mi őseink? – kérdezte Csábán, akit a múlt eseményei rendkívül
érdekeltek.
– Ők is – felelte a nagyapa. – Nálunk a pusztában úgy keletkezik egy
törzsszövetség, hogy befogadja az előző törzsszövetségek kivált tagjait
vagy egész törzseit. Ezek szerint nem csak a türkök vére folyik ereinkben.
Hová lettek a hajdani szkíták? – kérdezte az öreg, de már felelt is. –
Csatlakoztak az utánuk jövőkhöz. És a hunok is beolvadtak az őket
követőkbe. Ezért a szkíták is és a hunok is az őseink.
– Ez lesz a mi sorsunk is, nagyapa?
– A Hét Törzs Szövetségére gondolsz?
– Arra – bólintott a fiú.
– A pusztai népeket valami mindig napnyugat felé hajtja. Ott pedig
idegen népek tengerébe ütköznek. Ezek nagyon sokan vannak, és egészen
mások, mint mi. Láttad a kereskedőket? A pusztai népek harcolnak ellenük,
de a túlerő előbb-utóbb felmorzsolja őket. Maradékaik visszatérnek a
pusztába, és beolvadnak az utánuk jövőkbe. Szerintem a fennmaradásra
csak egyetlen lehetőség van: ha békét kötünk a nyugatiakkal, és mi is
olyanok leszünk, mint ők.
– Pfuj, puhány disznóhúsevők? – húzta el a száját a fiú.
– Nem is olyan rossz az a disznó. A kazárok is tenyésztenek disznót.
– A nyugatiak azt se tudják, milyen az igazi ló, lovagolni sem tudnak.
– Azért nem kell őket alábecsülni – folytatta Boila. – Én harcoltam
ellenük az avarok oldalán. Amikor a nehézlovasság elindult, a gyalogság
elbújhatott a föld alá.
– Ez igaz, de nekünk nincs gyalogságunk, és a könnyűlovasaink kitérnek
előlük – vetette ellen a fiú.
– Jól mondod. Azért a mi harcmodorunknak is vannak gyengéi: ha az
egyik szövetségesünk elárul, vagy megáznak az íjaink, esetleg mocsárba
ragadnak a lovaink. Egy háborúban minden megtörténhet. Látjátok, itt van
Bilge kán: a békét akarta, és a Föld nem emésztette el.
 – De mégis meghalt – szólalt meg Árikán is.
– Olyanok leszünk, mint a nyugatiak? – ingatta a fejét Csábán.
– Csak látszólag. Ha a lelkünkben megőrizzük a múltat, nem feledjük el
a származásunkat, nem tagadjuk le őseinket, sosem leszünk teljesen
6
olyanok, mint ők. Ertni benegene bolaszi dzsok. De ezt már sokszor
mondtam nektek.
Boila jót húzott a kulacsából, nyergére tette a fejét, és betakarózott.
– Nagyapa, már alszol is? Magunkra hagysz a szellemekkel? – aggódott
a fiú.
– Holnap is helyt kell állnunk, ehhez pihenni kell. Oltsd el a lángot, légy
szíves!
A gyermekek összenéztek; Csábán egy kevés vízzel eloltotta a fáklyát.
Ők is, az öreghez hasonlóan, nyergüket használták párnának, de úgy
betakaróztak, hogy még a fejük se látszott ki, nehogy véletlenül meglássák
Üngürt vagy a körbejáró Bilge kánt. Azonnal elaludtak, nem tudták meg a
barlang másik titkát.
Reggel korán keltek, de nem a tó körül, hanem egy mocsaras réten
cserkésztek, vadludak után kutattak. A délelőtt folyamán Árikán sólyma,
Remény két ludat rúgott le, Nyíl, a sas egy nyulat fogott. Egészen másképp
vadászott, mint a sólyom: áldozata fölött repült, és amikor biztos volt a
dolgában, lecsapott, valósággal belenyomva a nyulat a földbe. Ezután emelt
fővel, széttárt szárnyakkal várta, hogy Boila nyers hússal a kezére léptesse.
Nagyapa tanácsára Csábán is felajzott íjjal indult el, hátha sikerül lőnie
valamit.
Amikor egy sűrű bozótos mellett lovagoltak, megreccsent egy gally a
bokrok közt, és az ágak közül hamuszürke bunda kandikált elő. A fiú bal
vállára léptette a sólymot, aztán halk, de gyors mozdulattal előrántotta íját;
egy nyílvesszőt helyezett a húrra, meg sem nézte a nyílhegy alakját.
Feszített, célzott…
– Engedd le az íjat, fiú! – tette vállára a kezét Boila. – Mit láttál a
sűrűben?
– Egy őzet – felelt zavartan Csábán.
– Nem csak egy kis szürke foltot?
– De, csak annyit – szégyellte el magát a fiú.
– Akkor várj, és figyelj!
A bozótból egy szarvastehén lépett elő, szomorú tekintetét feléjük
fordítva.
 – Te jó Ég! – rémült meg a fiú. – De jó, hogy nem lőttem. A Szent
Szarvasanya!
– Ha egy keszi szarvast lő, örök átok sújtja, hiszen ősünk a szarvas, aki
megmutatja az utat. Az igazi nevét ki se mondjuk. – Boila rosszallóan
ingatta a fejét. – Amíg nem győződsz meg arról, mit látsz a bokorban, addig
ne lőj, hiszen az egy vadásztársad is lehet. Egyébként madárlövő heggyel
nem lehet őzet lőni. Nem mindegy, milyen nyilat teszel a húrra.
Már a barlang felé indultak, mikor Boila egy valódi őzbakot pillantott
meg, ahogy gyanútlanul kutatott a fagyott fűben.
Levette a sas tomogókalapját, talán egy kicsit túl korán, hiszen a
zsákmány nem mozdult, ezért Nyíl rossz irányba indult, s mire az őz
futásnak eredt, behozhatatlan hátránnyal röppent utána. A zsákmány eltűnt
a sűrűben, a sas fölfelé húzott, hogy más vad után nézzen, de nagyapa egy
éles füttyszóval és némi nyers hússal a kezére csalta.
– Ez elment – motyogott Árikán.
– Még nem – reménykedett az öreg. – Még találkozunk vele. Ilyenkor
úgy kell gondolkodnod, mint az őz; képzeld magad az állat helyébe! – Ezt
Csábán is megtette annak idején a farkasvadászaton. – Mit tennél, ha te
lennél az őz?
– Én úgy elfutnék, hogy a lábam se érné a földet – mondta a kislány.
Boila nevetett.
– Nem ijedt meg annyira, mint gondolnád. Hamar megnyugszik a sűrű
biztonságában, de nem marad ott. Kijön, de nem ebbe az irányba, hanem az
ellenkezőbe, a túloldalon.
– Ez biztos, nagyapa? – kérdezte Csábán.
– Semmi sem biztos. Ha találkozik néhány másik őzzel, a csapat a
biztonság érzését adja neki, és lehet, hogy erre jön vissza, ezt nem tudom.
De ha egyedül van, arra megy ki.
– És mi lenne, ha nomád hadicselhez, a bekerítéshez folyamodnánk? –
javasolta a fiú.
– Ezt hogy gondolod?
– Először is megbeszélnénk, ki lenne a figyelemelterelő, és ki a lövő. Az
elterelő meghajtja az állatot, a lövő előre odamegy, ahol várhatóan kijön.
– Tetszik az ötlet – mosolygott a nagyapa. – Te leszel a lövő, mi ketten a
hajtók. Várunk, amíg megkerülöd a bozótot, és akkor kezdünk zörögni. De
csöndben menjél, nehogy te legyél a hajtó, és elzavard a zsákmányt. A
széliránnyal nem kell törődni, mert a lószag eltereli az őz figyelmét.
 Csábán átadta Szellőt Boilának, és húrra helyezett nyílvesszővel indult a
bozót megkerülésére. Tekintetével a sűrűt fürkészte, ugyanakkor arra is
figyelt, hogy Tarka a zsombékos talajon lépkedjen, így zajtalanul
haladhattak.
Ahogy visszafojtott lélegzettel a bokrot szemlélte, három gyanútlanul
közeledő hamuszürke őzet pillantott meg. „Tehát találkozott a társaival –
gondolta Csábán. – Igaza volt nagyapának. Csak most ne hajtanának a
többiek! Igyekeznem kell, mielőtt zörögni kezdenek.”
Az állatok mintegy harminc gyereklépésnyire voltak tőle, ez pedig
kedvező táv a biztos lövéshez. Tarka fegyelmezetten, nesztelenül állt, így
továbbra is észrevétlenek maradtak. „Csak oldalt fordulna” – gondolta a fiú.
Szíve hevesen kalapált, de a vadak szerencsére ezt nem hallották.
Végre az egyik őz kedvezően fordult a lövéshez, láthatóvá vált testének
bal oldala.
Csábán egészen zavarba jött, hogy egy igazi, hús-vér élőlényre céloz,
nem pedig szalmabábura. Mikor ebbe belegondolt, szinte beleremegett.
Végül visszafojtotta lélegzetét, megfeszítette íját, pontosított, és lőtt. A
nyílvessző tompa puffanással csapódott az állat testébe, mire az futásnak
eredt. Társai veszélyt sejtve követték. Ott nyargaltak el Boiláék előtt, de a
meglőtt őz nem győzte a futást, lemaradt a többiektől, végül összerogyott.
Mire Csábán odaért, már nem volt benne élet.
– Azt hittem, csak megsebesült – lihegett a fiú.
– Tüdőlövés – mondta az öreg –, ezzel még rohan egyet. Fiú, ez
csodálatos: elejtetted életed első zsákmányát! Csatlakozhatsz Árikánhoz,
hiszen neki már van egy farkasa.
Ezen mindhárman nevettek. Ezután bocsánatot kértek az őztől, amiért
elpusztították, majd a Földtől és Isztengritől is. Csábánnak könnyek szöktek
a szemébe, de a többiek nem látták. A tetemet Tarka nyerge mögé
erősítették, és elindultak a barlang felé.
A szokásos helyen telepedtek le, és néhány falat étel elfogyasztása után
hamar álomba merültek.
Egyedül Csábán nem tudott aludni. Gondolatban többször átélte a
vadászatot, néha büszkén, néha az őz elpusztításán sajnálkozva idézett fel
minden mozdulatot.
Messze volt még a reggel, mikor különös zajra lett figyelmes. Mintha
táltosdob hangját hallotta volna a barlang mélyéről. Ütemesen, először
halkan, aztán egyre hangosabban dobogott valami. Elöntötte a félelem, és
legszívesebben felébresztette volna a nagyapját, de attól tartott, hogy csak
képzeli az egészet, és akkor Boila kineveti. Megpróbált aludni, de a hang
egyre erősödött. „Ez lenne a barlang másik rejtélye, amiről az öreg
beszélt?” – tanakodott magában a fiú.
Telt-múlt az idő, a zaj erősödött, de Csábán már nem félt tőle, sőt
megnyugvással töltötte el a dobolás üteme. Azért mégis, hogy kérdéseire
választ kapjon, felrázta Boilát.
– Ébredj, nagyapa – suttogta az öreg fülébe –, ébredj!
– Mi történt, miért nem alszol?
– Hallod ezt?
Boila elmosolyodott:
– Ez a barlang másik titka. Félsz tőle?
– Az elején féltem, de már inkább megnyugtat.
– Hát ez a Föld szívének dobogása.
– A Földnek is van szíve? – csodálkozott a fiú.
– De még mennyire, hiszen él, mint te vagy én. De ezt csak azok értik
meg igazán, akik együtt élnek vele, és nem pusztítják. Keltsük fel a lányt,
hadd hallja ő is!
Árikán először megrémült, aztán rajta is úrrá lett a nyugalom, hiszen a
szívdobogás üteme az édesanya szívhangjára emlékeztet, és nincs ennél
megnyugtatóbb dolog a világon.
A közelgő tavasz illata lengte körül a hazatérő vadászokat. A pacsirták
éles hangon énekeltek a Naphoz, biztatva, hogy végre melegítse fel a
világot.
A két gyermek nem is az elejtett zsákmányt tekintette igazi kincsnek,
hanem az Isszik Üngür titkait, melyeket mélyen elraktároztak a lelkükben.
– Nagyot néznek az otthoniak, ha meglátják az őzet – mondta Árikán,
mikor a távolban feltűnt az első jurta.
– Azért a ludakhoz is lesz néhány szavuk – egyenlített Csábán, a kislány
zsákmányát méltatva.
Egyedül Boila hallgatott, és összehúzott szemöldökkel vizsgálta a
nyomokat.
– Mit szól apa, ha megtudja, hogy én lőttem az őzet? – kérdezte a fiú.
– Mondjuk azt… fogjad csak rám! – okoskodott a lány.
– A farkasod után ezen sem csodálkozna senki. – Csábánnak feltűnt
Boila viselkedése. – Nagyapa, miért hallgatsz?
 Az öreg csak a földet nézte. Úgy olvasta a nyomokat, mint más a
rovásbetűket. Arca elsápadt, alsó ajkába harapott, és meg nem szólalt volna
semmi pénzért se. Tudta, hogy nem olyan régen tevék és lovak távoztak az
aulból. Rossz előérzete támadt.
Aggodalma a fiúra is átterjedt, bár ő nem tudta, miért kellene aggódnia.
Egyedül Árikán fecsegett még, de minden szava elszállt társai füle mellett.
Végre az egész falu a szemük elé tárult: az összes jurta, kunyhó,
szárnyék, juhakol, karám és ló – kivéve egyet.
– Hol van Altináj? Nincs a karámban. – Csábán levegő után kapkodott;
szívverése felgyorsult.
– Biztos patkolják, vagy fonják a sörényét – nyugtatta a lány.
– Gyerünk, Tarka, vágta! – kiabált a fiú. A faluba érve kesztyűstül,
tomogóstul lehajította a sólymot, és benyitott a festett madaras jurtaajtón.
Akkust odabent találta, kantárszárat font nyersbőr szalagokból.
– Milyen volt a vadászat? – kérdezte mosolyogva az apa.
– Hol van Altináj? – ordított a fiú köszönés vagy válasz helyett.
– Meg kell értened, Csábán, a kálizok nagyon jó árat fizettek érte.
– De apa, az én lovamat adtad el! – sírt a fiú.
Közben Boila és a lány is belépett.
– Hamar elfelejted, nem tart sokáig – mondta Akkus.
– El sem tudtam köszönni tőle – suttogta Csábán.
És abban a pillanatban minden eltűnt, ami körülvette: a színek, a hangok,
az illatok. Nem látta már Árikánt, nagyapát, a jurtát, senkit és semmit; nem
hallotta, amit Boila halkan az apjának mondott: „Te nem vagy apa, de
ember se vagy”, és Árikán hangját sem hallotta, ahogy utánakiált: „Csábán,
Csábán, várj meg!”
Futott, futott, ahogy a lába vitte, hiszen nem volt már lova. Azelőtt egy jó
vágta Altináj hátán elfeledtette vele minden bánatát, de most épp őt vették
el tőle: Altinájt.
Könnyei patakokban folytak le az arcán, lélegzet után kapkodott a
futástól és a sírástól, de az sem érdekelte volna, ha megfullad.
– El sem tudtam köszönni tőle – zokogta. – Kedves kicsi lovam…!
Úgy érezte, hogy ő hordozza most a világ leghatalmasabb bánatát, és jó
volna, ha meghasadna a mennybolt, hiszen úgyis vége mindennek.
És akkor megdördült az Ég, pedig ebben az évszakban nem szokott; erős
szélvihar kerekedett. Isztengri haragudott, mert szenvedni látott egy
gyereket.
 Csábán hátán végigfutott a hideg, amikor felidézte apja szavait: „Hamar
elfelejted, nem tart soká.”
Tavasszal életre kel a puszta: sarjadni kezd a fű, virágok nyílnak,
hazatérnek a költöző madarak, otthon bárányok, csikók, gidák, borjak
születnek. Új világ keletkezik, de egy kisfiúnak most szűnik meg a világ –
az ő világa. A lelkében megfagy minden, elpusztul a nevetés, a jókedv, a
játék, elhallgatnak a mesék.
Fölért a hegyre, a kedvenc helyére: a nyírfához, melynek alsó leveleit
még Altináj rágta le; fölállt a sziklára, háttal a fának, hogy semmi ne
emlékeztesse a lóra. Széttárta karját, mint az egerészölyv a szárnyát. Szállni
szeretett volna, minél messzebb erről az átkozott földről. Már sírni sem
tudott, könnyei elapadtak, úgyhogy ez a menedék is elveszett. Arcát az Égre
emelte és felkiáltott:
– Segíts, Isztengri! Elvették tőlem, amit a legjobban szerettem. Már csak
benned bízom. Segíts!
A fiú szavai gyorsan szálltak az Ég rétegein át a felső világba, és a válasz
sem késlekedett sokáig: eleredt az eső. Az Ég együtt szomorkodott a fiúval,
s mivel Csábánnak már nem maradtak könnyei, a felhők pótolták a hiányt.
Szakadt az eső. Pillanatokon belül minden vizes lett; a hegyről kis
erecskék hömpölyögtek alá a völgybe, ahol sártengerré vált minden.
Csábán még mindig a sziklán állt elázva, nem menekült fedett helyre,
hagyta, hogy a víz szinte a csontjáig hatoljon. A nomádok szerint, ha valaki
bőrig ázik, az megszabadul valami gondjától.
Másnap reggel akadtak rá a szikla mellett; alig látszott ki a sárból. Még
akkor is aludt, mikor hazaértek vele.
 Szökés
Megszületett az első kisbárány. Soványka, kicsi, koraszülött teremtmény,
az anyja tőgyét sem találta meg, szeme begyulladt. A falu összes kisgyereke
körülötte tolongott, mindenki etetni akarta. Aztán született még egy, utána
pedig tucatszámra jöttek a világra a kicsik, és a gyereksereg eloszlott.
Csábán a jurtában feküdt, és kibámult a tündüknyíláson. Bánata egy
cseppet sem enyhült, úgy érezte, soha nem múlik el.
Kishúga rohant be az ajtón, és rávetette magát:
– Csábi, gyere, nézd meg a bárányokat! – mondta, majd csókolgatni
kezdte bátyja arcát.
– Szeretlek, Boglár – mosolygott a fiú, és magához ölelte a kicsit. –
Figyelj, hugi, tudod, mi az a titok?
– Amit nem szabad elmondani senkinek.
– Hát én most mondok egy igazi titkot neked. Ígérd meg, hogy még
apának és anyának se mondod el!
– Nem mondom el.
– Inkább meg se szólalj, csak ne árulj el!
– Megígérem, hogy meg se szólalok.
Csábán nagyot sóhajtott:
– Elmegyek – bökte ki végre.
– Hova mész? – kérdezte Boglár.
– Megkeresem Altinájt.
– Csábi, hadd menjek veled! – kérlelte a kislány, pedig fel sem tudta
fogni, miről van szó, hiszen neki az aul jelentette a világot.
– Nem jöhetsz, de megígérem, hogy hamar visszajövök. Tudod, ő volt a
legjobb barátom, és nem hagyhatom, hogy bármi baja essen.
– Jobban szereted, mint engem? – kérdezte a kicsi.
– Ez más, te a testvérem vagy, ő meg a lovam. Érted is elmennék, ha
valaki elvinne – mosolygott a fiú.
A kislány elgondolkodott, s mivel beleképzelte magát Altináj helyébe,
megértette bátyja elhatározását.
– Akkor siess, Csábi, nehogy baja legyen Altinájnak! Nem mondalak
meg – súgta, és pici ujját a szája elé tette.
– Legyél jó, Bogi – simogatta meg a fejét a fiú, majd feltápászkodott,
hogy megkeresse Boilát. Tanácsot akart tőle kérni.
 Az öreg egész nap a juhok körül serénykedett az ellések miatt, ezért csak
este nyílt alkalom a beszélgetésre.
Csábán az öreg jurtájában várt, míg a nagyapja megkötötte és lenyergelte
lovát, ezalatt a rudak és keregelécek rovásbetűit böngészte. „Tényleg sokat
változott az írás” – gondolta, mert a régebbi rovásokat nemigen tudta
megfejteni, az újabbakat viszont könnyűszerrel elolvasta. Az egyik lécen ez
állt:

„Hóolvadáskor indult el a fiam.”

– Vajon melyik fiáról van szó? – tanakodott Csábán, mikor Boila belépett.
Csizmáját letette az ajtónál, és helyette egy vastag szürke nemezcsizmát vett
fel, majd elfoglalta helyét a tűzhely bejárattal szemközti oldalán. Fülvédős
süvegét maga elé tette.
– Halljuk, mi a terved! – pöndörített ősz bajuszán. – Gondolom, nem
törődsz bele a dolgokba.
– Én úgy… – nehezen kezdett bele – …én úgy döntöttem, hogy
utánamegyek. – Lesütötte tekintetét, mintha szégyellné magát.
– Jól van, fiú, de merre indulsz el? – nézett rá kérdőn a nagyapa.
– A Kék Folyó mentén haladnak a tengeröböl felé, útközben más
aulokban is időznek, a Nagy Havasok lábánál szállnak hajóra, és a tengeren
folytatják az utat – vágta rá a fiú katonásan.
– Látom, felkészültél – nézett mosolyogva unokája arcába Boila –, de
mindezt végigcsinálni nem kisgyereknek való.
– Nagyapa, mit tegyek, megint bújjak el az álmaim közé; feküdjek a
jurtában és képzelődjek Altinájról? Te mit tennél a helyemben?
– Mint nagyapád azt mondom, hogy ne menj el, mert bajod eshet, de én,
ha én így szeretném a lovamat, biztosan megkeresném; ha kell, az alsó vagy
a felső világba is utánamennék.
– Mint Kencse – gondolkodott el a fiú.
Hosszas csend következett, Boila megrakta a tüzet – lehűlt a levegő.
Ezután felállt, és a keregerácsnál lévő ládához lépett, felnyitotta a fedelét,
belehajolva keresgélt valamit. Egy íjat és egy nyílvesszővel teli tegezt vett
elő, a fiú kezébe adta, majd így szólt:
– Én azt mondom, ne csak álmodd, hogy hős vagy, hanem tényleg legyél
hős. Ehhez viszont cselekedned kell, talán pont akkor, mikor nincs kedved
hozzá. Fázol, éhezel majd… félsz is, meg is halhatsz, és lehet, hogy a
dicsőség akkor sem lesz a tiéd. De te mégis hős vagy.
– És ennek mi értelme, atya?
– Semmi. Így semmi. Sosem önmagadért, mindig valakiért kell hősnek
lenned. Ez az értelme.
– Köszönöm a tanácsaidat és az íjat is.
– Ezzel lőtted az őzet. A tegezben tizenkét nyílvessző van, három
madarászhegyű.
Csábán hosszasan a tűzbe nézett, majd elszántan kijelentette:
– Tudom, hogy visszaszerzem.
– Inkább higgyél és remélj! Ha sikerül, még egy csatát meg kell vívnod:
apáddal.
– Ne is beszélj róla, megszegte az ígéretét! Becsapott.
– Nem rossz ember, hidd el, de a lelkén van egy hatalmas forradás, ami
néha sajog, és ezért olyasmit cselekszik, amit más nem cselekedne. –
Nagyokat sóhajtott. – Mikor indulsz?
– Most éjjel. Nincs már maradásom.
– Adok még három nemeztakarót, kösd a nyereg mögé, és vidd el
Reményt, a sólymot! Élelmet szerez neked, míg ő alig eszik valamit. Mindig
legyen egy kicsit éhes, akkor lelkesen vadászik.
– Köszönöm, atya – állt fel a fiú –, de mindent itt hagyok, bejövök érte,
amikor indulok.
Az öreg bólintott.
Csábán úgy tett, mintha ez az este is olyan lenne, mint a többi.
Hallgatagon vacsorázott, szülei kérdéseire „igennel” és „nemmel” válaszolt,
és Boglárt egész este az ölében fogta. Lefekvéskor édesanyját erősen
megölelte.
Már evés előtt megitatta Tarkát, az öreg lovat, ami örökké a szőrkötélre
kötve várakozott Turul mellett. A nyerget és a kantárt a ló közelében a földre
tette, mintha csak ott felejtette volna.
Árikántól sem köszönt el, mert nem hiányzott neki az elérzékenyülés és a
búcsúzkodás.
Magára húzta takaróját, de szíve olyan hevesen dobogott, hogy ha akart
volna, se tudott volna elaludni.
Mikor mindenki az igazak álmát aludta, felkapta az ajtó mellett letett
ruhát, kilopódzott, és csak odakint öltözött fel. Nesztelenül nyergelte fel a
lovat, még arra is vigyázott, nehogy megcsörrenjen a zabla. Míg a nagyapa
jurtájához ért, Bátor a nyomában sündörgött, mintha érezné, hogy gazdája
hosszú útra készül.
Csábán megkötötte Tarkát, és belépett a jurtába. Boila a tűznél állt,
lábánál a takarók, bal kezében a fegyverek, jobbján a sólyom.
– A tegezeket csatold az övedre, mint a harcosok. Felkötjük a takarókat,
és ha felültél, feladom Reményt.
– Ég veled, atya! Te vagy a legjobb nagyapó – mondta Csábán, és
megölelte az öreget.
– Tőlem mindenki csak elmegy – bólogatott szomorúan Boila.
– Azért vissza is jönnek.
– Nem mindenki.
A fiú még visszaintett, aztán eltűnt a ködben.
– Isztengri legyen veled! – mormogta az öreg, majd egy idő múlva
hozzátette: – Pont olyan, mint az apja.
Csábán ismerős dombok, fák között haladt. Biztosan tudta az irányt. Dél
felé kellett haladnia. Mikor ismeretlen helyre ért, a köd megnehezítette a
dolgát: egyetlen szem csillagot sem látott, és a táj (már amennyi látszott
belőle) ismeretlen volt számára. „Csak nehogy eltévedjek, és véletlenül
hazakeveredjek – gondolta. – Az egész falu rajtam nevetne.” Tudta, hogy ha
elengedné a lovat, Tarka hazatalálna a legnagyobb ködben is.
A hideg ellenére verejtékcseppek folytak le az arcán. Semmi
kiindulópontot nem talált, ami alapján elindulhatna. „A folyót kellene
megkeresni, és a part mentén haladni” – gondolta, de a folyót nem találta.
Kadin nyugtalanul hánykolódott a takarója alatt. Gyerekkora óta
visszatérő álom gyötörte, amely egy valós élményből táplálkozott: bolgár
lovasok jönnek, és gyerekeket rabolnak a bizánci rabszolgapiacra. Égnek a
jurták, sikítozó emberek futnak mindenfelé. A férfiak nem segítenek, ők
ugyanis a kangarokkal szövetségben éppen a bizánciak ellen harcolnak, távol
az otthontól. Az öregek szórják a nyilakat, próbálnak megtenni mindent, de a
túlerő ellen semmi esélyük. Még az asszonyok is íjat ragadnak, és úgy
harcolnak, mint a párducok; a bolgárok is hullanak, mint a legyek. Kadin
álmában Boglár nem szerepel, és Csábán még egészen kicsi gyerek. Sír-sír a
lángoló jurta mellett, és kiabál: „Anya, anya, hol vagy?”
És akkor egy csúnya, fogatlan ellenséges harcos felfigyel a síró gyerekre,
felé fordítja fújtató harci csődörét, és vágtában kapja fel a kicsit. A kisfiú
egyre messzebbről kiált vissza: „Anya, anya, édesanya!” Kadin pedig fut,
ahogy csak a lába bírja, de elcsúszik a sárban, és ott zokog. Nem tudja
megmenteni a gyermekét.
Ez réges-régen valóban megtörtént, Kadin lánykorában, amikor a
bolgárok a kis testvérét elrabolták.
Az asszony verejtéktől csapzottan riadt fel, és örült, hogy ez az egész csak
egy buta álom volt. Magához akarta ölelni Csábánt, de nem látta a sötétben.
Tapogatózott, mire megérezte Boglár kicsi fejét és hátát, de a mellette lévő
fekvőhelyen nem talált senkit. A tűzhelyhez lépett, néhány ágacskát
dugdosott a szén közé, hátha meggyullad. Várt, amíg a gallyak
átforrósodnak, aztán fújni kezdte a parazsat. Fellobbantak a lángok, mire
néhány újabb ágat tett az éledező tűzre.
Most már egész biztosan látta, hogy Csábán nincs a jurtában. Egy
pillanatra eszébe villant az iménti álma. Gyorsan vállára kapta ködmönét,
csizmát húzott, majd csöndben kilépett az ajtó elé.
A szőrkötélen férje Turul lova várakozott, Tarka helyén csak az üres hurok
lógott. „Fölkeltem Akkust” – gondolta, és benyitott a jurtába. Az ajtóra
festett Alpkarakus madár kérdőn nézett rá – legalábbis ő úgy látta.
– Akkus, Akkus, ébredj! – rázta a férfi vállát. – Eltűnt a fiú.
– Mi van, ki tűnt el? – kérdezte félálomban az ura.
– Csábán eltűnt, és Tarka sincs a kötélen.
– Biztos megint kalandozik azzal a gyerekkel vagy apámmal – mondta
Akkus, majd másik oldalára fordult, a takarót pedig a fejére húzta.
Az asszony kendőt kötött, a ködmönét begombolta, és átszaladt Boila
jurtájához; látta az ajtó mellett megkötött lovat, mégis benyitott, hogy
megbizonyosodjon arról, tényleg otthon van-e az öreg. Erőteljes horkolás
ütötte meg a fülét, ebből tudta: otthon van. Nem keltette fel, hanem
átbaktatott a patak mentén a három nyíllövésnyivel feljebb lévő jurtákhoz,
melyek egyikében Árikán családja lakott. A kislány nagyanyja rossz alvó
volt, gyakran járkált odakint. Szerencsére éppen kilépett az ajtón.
– Hát te, Kadin, mit mászkálsz itt hajnalok hajnalán?
– Itthon van Árikán? Mert a fiam eltűnt!
– Majdnem felbuktam benne, mikor kijöttem – felelt az öregasszony.
– Azért nézd meg, kérlek, hogy tényleg ő volt-e! – könyörgött Kadin,
mire az öregasszony visszament, és néhány pillanat múlva a kislánnyal jött
vissza.
– Nem tudok róla semmit – mondta csodálkozva Árikán. Hosszú barna
haja kibontva lógott hófehér ingére. Vacogott.
 – Menj be, mert megfázol! – hessegette be Kadin, majd így folytatta: –
Bocsánat, hogy zavartalak, majd utánanézünk, hol lehet.
Csábán még mindig a ködben bolyongott, idegesen forgatta lovát, a kezén
lévő Remény meg-megbillent a mozgatástól. Egy pillanatra, mikor csend
lett, furcsa, nyílsuhanáshoz hasonló hangot hallott a feje felett. Fölnézett, és
látta, hogy kacsák húznak egy bizonyos irányba. Tudta, hogy az aultól délre
semmiféle tó nincsen. „Ez csak a folyó lehet – gondolta. – Biztos a folyóhoz
repülnek.” A kacsák mutatta irányba fordította Tarkát, és egy kis idő múlva
már látta a folyót szegélyező fűzfák téliesen kopasz ágait. „A mesében
Kencse segítői a róka, a vadkacsa, a hal és a kígyó” – gondolta a fiú. A folyó
menti réten vágtára ösztönözte lovát, hogy mire felszáll a köd, és világos
lesz, már messze járjon.
***
Az aulban korán keltek az emberek, de nem a fejés miatt, hanem azért,
mert Csábánt keresték. Vagy tíz férfi pattant lóra, és Akkus vezetésével
próbált a fiú nyomára akadni.
– Nem mehetett messzire a ködben – mondta valaki.
– Ügyes gyerek ez – felelt Botond –, még a föld alatt is eligazodik.
Akkus csak hallgatott, féloldalasan ült a lován, és az összevissza
patanyomok közül Tarka lábnyomát próbálta kihámozni, de sikertelenül.
Szíve kemény volt, nem érzett semmi megbánást, amiért fia lelkébe gázolt,
sőt egyáltalán nem értette Csábán viselkedését. „Apám biztosan tud valamit
– gondolta –, hazamegyek, és kiszedem belőle.”
– Higgyétek el, ez a Csábán gyerek jóban van az égiekkel – mondta az
egyik férfi a többieknek –, még a köd is őt védi.
– Forduljunk vissza, ennek semmi értelme – szólt Akkus –, majd
visszajövünk, ha eloszlott a köd. Szerintem nem juthat messzire. Az is lehet,
hogy már rég otthon van, csak ránk ijesztett egy kicsit.
Csupán Baján és egy kamasz csikós maradt kint, hátha rábukkannak a
fiúra; a többiek hazatértek.
Csábán úgy érezte, mintha valaki követné vagy figyelné; mintha egy
ragadozó loholna a nyomában. Többször hátranézett, de nem látott semmit,
mígnem az egyik pillanatban egy fehér kutyát vett észre, ahogy pont a
nyomaikon fut, a földet szimatolva. Csábán bevárta a kutyát:
– Bátor, te mit keresel itt? – szólította meg rosszallóan, mire a hűséges
állat szédítő gyorsasággal csóválni kezdte a farkát, és örömvakkantásokat
hallatott. Csábán nagyot sóhajtott; örült Bátornak, csodálkozott a kitartásán,
de tudta, hogy nem viheti magával, hiszen hiányzik belőle a
fegyelmezettség. Ha veszélyes helyzetbe kerülnének, biztosan elárulná az
ugatásával vagy a feltűnő fehér bundájával. – Nem jöhetsz velünk, Bátor –
mondta a fiú –, takarodj vissza!
Majd’ meghasadt a szíve, amikor hű kutyája értetlen tekintetét látta, de
erőt vett magán, és lovával üldözőbe vette.
– Nem hallod, tűnj el, kedves kutyám! – kiáltotta, és már vágtában űzte
szegény állatot, amely nyüszítve menekült visszafelé a nyomában dübörgő
lópaták elől. Miután kellőképpen ráijesztett, megfordult, és lépésben
folytatta az utat. Közben gondolkodott: „Lenézem apámat, mert csúnyán
elbánt velem, de én különb vagyok? Azért, mert elszakítottak a legjobb
barátomtól, otthagytam a szüleimet, a testvéremet és az ault, ahová tartozom.
A második legjobb barátommal, Árikánnal nem osztottam meg a titkomat, és
a harmadik legjobb barátomat, Bátort elűztem magam mellől.”
Már majdnem elpityeregte magát, amikor bal keze felől két lovast látott a
ködből kibontakozni. Az emberek a földet bámulták, nyilván a nyomokat
böngészték.
Csábán a jobb szárral hátracsavarta Tarka fejét, közben erőteljesen balra
dőlt, mire az okos ló összerogyott, és elnyúlt a magas fűben. A sólyom
megbillent a fiú kezén, amikor kilépett a kengyelből. Csábán a ló nyakára
feküdt, és a fülébe suttogott:
– Nyugodj meg, okos vagy, jól van. – Igazából magát nyugtatta, hiszen
Tarka öreg, tapasztalt állat lévén tudta a dolgát. Akkus jól betanította annak
idején.
Csábán a lélegzetét is visszafojtotta, mikor az őt keresők közelebb jöttek.
„Ez a lyukasfejű Baján, az avar, és egy csikós” – gondolta.
Már egészen a nyomaik közelébe értek, mikor a hátuk mögül egy róka
ugrott elő, és a nyílt térség felé rohant.
– Na, ezt elkapjuk! – mondta Baján a csikósnak, mire mindketten
megfordították lovukat, és helyből sebes vágtában üldözőbe vették a rókát. A
fiú még látta, ahogy az avar előrántja íját a készenléti tegezből.
„Semmi esélyük” – nevetett hangosan, majd felállította Tarkát, és
nyeregbe szállt. Miközben lassú ügetésben kocogtak a partot szegélyező fák
mentén, Csábán azon gondolkodott, hogy vajon ki az, aki ilyen feltűnően
segíti őt. „Nagyanyó az Égből vagy maga az Isten?” Tudta, hogy a kacsák
nem véletlenül húztak el fölötte, és a róka sem véletlenül csalta el Bajánékat.
 A köd csak késő délután oszlott el, akkor viszont a sötétség lepte be a
tájat. Csábán egy part menti homokfal tövében húzódott meg.
A sólymot egy ágra kötötte, levette a madár tomogóját, ennivalót azonban
nem tudott neki adni.
– Majd holnap vadászol, jó? – mondta. A lovat is rögzítette, de nem
nyergelte le; a fák tövében talált gallyakból tüzet rakott. Ennivaló híján csak
gondolni tudott a finom falatokra. Kibontotta a nagyapától kapott takarók
összekötő szíjait, s mikor a nemezeket kigurította, egy bőrzsákocska esett a
földre. „Na, ezt atya benne felejtette” – gondolta. Kikötötte a száját, majd a
takaróra borította a tartalmát.
Boila titokban kenyeret, kolbászt, egy darab füstölt húst és egy egész
guriga száraz sajtot csomagolt neki.
Mohón ette a kenyeret, a kolbászt, de a húshoz és a sajthoz nem nyúlt.
Remény éhesen toporgott az ágon; irigykedve bámulta a falatozó fiút.
– Ne nézz, Remény, ilyet te nem ehetsz! – mondta neki Csábán.
Mikor jóllakott, összecsomagolta a maradékot, a zsákot egyből a nyeregre
kötötte – hátha menekülni kell –, felajzott íját és a nyílvesszőtegezt keze
ügyébe tette. Még megrakta a tüzet, aztán takaróiba burkolózva
elszenderedett, és a zord idő ellenére elég jól aludt.
Hajnal felé kínzóan hideg levegő zúdult végig a folyó mentén, ami
felébresztette a fiút. A tűz rég kialudt már, de a szén még füstölgött egy
kicsit.
Csábán gyorsan összeszedte holmiját, tegezeit övére csatolta, kesztyűjére
léptette Reményt, és lóra szállt.
Vágtában haladtak, hogy előnyük tovább növekedjen. Látta a fiú, hogy
tiszta idő lesz, ezért csak a távolság lehet a menedéke.
„A Balukcsi gázlónál valahogy össze kéne zavarni őket” – gondolta, de
még nem tudta, hogyan.
Odakinn a pusztában van egy csodálatos zene: a rigók zenéje. Ez a hang a
tavasz igazi hírnöke. Amikor Csábán a folyó mentén lovagolt, már a
szélvédett, de napsütötte helyeken kipattant egy-két rügy, és a sárga
hírmondó, a rét első virága is kinyílt, a rigók énekét azonban még nem
lehetett hallani. Ezek a kicsi madarak nagyon bölcsek: nehéz becsapni őket.
Ha az idő melegebbre fordul a tél végén, ők akkor is tudják: még nincs itt az
önfeledt énekszó ideje, hiszen bármikor jöhet egy csúnya fagy, ami újból
télivé változtat mindent. Nehéz becsapni őket, de képesek az embert
megtréfálni. Egyetlen kicsinyke rigó akkora zajt tud csapni a bokorban, hogy
egy egész szarvascsorda zajával felér.
Csábán vágta közben a rigók hajnali énekére gondolt, és eszébe jutott,
ahogy ezek a fekete madárkák a gilisztákat nyeldesik. „Nem ártana valami
zsákmány után nézni, a sólyom is éhes lehet” – gondolta.
Az idő melegre fordult, ezért a fiú levette ködmönét, és a takarókhoz
kötötte, süvegét pedig az övébe gyűrte.
– Gyere, Remény, vadászunk egy kicsit – mondta a madarának.
Eltávolodott a folyótól, nem akarta, hogy a sólyom a víz túloldalán
szálljon le a zsákmánnyal.
Némi cserkészés után sikerült is fogatnia egy ludat, de nyers hús híján
elég nehezen szedte le Reményt a földön heverő tetemről. Amikor látta,
hogy a lúd biztosan elpusztult már, levágta egyik combját, és úgy tollastul
adagolni kezdte a sólyomnak, de nem hagyta, hogy degeszre egye magát,
hiszen akkor elveszíti vadászkedvét.
A zsákmányt nyerge vérszíjára kötötte, és továbbállt.
Már nem jártak messze a Balukcsi gázlótól. Ez a hely volt a Keszi és a
Kér törzs területének egyik határa. A kérek igen jó barátaik voltak, és nem
haragudtak, ha egy keszi kacsára vadászott a vidékükön, de azért egymás
területét tiszteletben tartották.
A kéreken túl, dél felé terült el az alánok földje, azután magasodtak a
Nagy Havasok, azon túl pedig az arabok országa volt. A kereskedők a kérek
felkeresése után biztosan hajóra szállnak a folyón, egyrészt mert a
hegyekhez közeledvén kazár őrjáratokba botolhatnak, akiknek hiába
magyarázzák, hogy ők nem kémkedni jöttek, csak jámbor büszürmen
kereskedők, és nem érdekli őket a kazár–arab ellentét. Másrészt a hegyekben
élnek a „karakcsi”-nak nevezett rablók, akik könyörtelenül kirabolnak
minden karavánt, ami az útjukba akad.
A Kér törzs szállásaitól keletre húzódott a nagy Kazár Birodalom, amely
sokáig békében élt a dzsetimadzsar törzsszövetséggel, azonban az utóbbi
időben ez a viszony megromlott. A kazárok is pusztai népek voltak, de egy
részük városlakóvá vált, és a nyugatiakhoz hasonló életet élt. Egy
birodalmon belül ritka a teljes béke és nyugalom, sokszor ütik fel fejüket
lázadások. A kazár kagán erős seregei leverik a lázadást, és a bukott felkelők
hová menekülhetnének máshová, mint eggyel nyugatabbra, a Hét Törzs
Szövetségéhez, mert itt minden érkező menedékre talál. A kagán üzenetet
küldött Ücseknek, a dzsilának, hogy adja ki a lázadókat, de ő visszaüzent,
hogy a nomád szokáson, mely szerint a vendég a vendéglátónál védelmet
élvez, nem változtat. Erre a kazár uralkodó megfenyegette Ücseket, mire ő
hadakat vont össze a délkeleti határnál, és a kazárok két földvárát letörölte a
föld színéről, s mivel a kagán ereje megoszlott az őket fenyegető arabok,
besenyők és bolgárok miatt, ezért inkább összehúzta magát, és nem morgott
többet.
Csábán terve az volt, hogy a Kér törzs területén utoléri a kereskedőket,
hiszen itt még biztonságosan haladhat, de ha hajóra száll, kénytelen belépni
a háborús övezetbe vagy a vérszomjas karakcsik területére.
A fiú a gázló közelében egy harminc lóból álló ménest pillantott meg,
melyet egy vele egyidős forma csikós őrzött. A lovak igen soványak, borzos
szőrűek voltak, mintha errefelé zordabb lett volna a tél. Közeledtükre a
legelésző állatok felkapták a fejüket, némelyek nyerítve üdvözölték Tarkát,
mire ő kedvesen visszanyerített.
– Adj’ isten! – köszönt Csábán, a csikós csak biccentett. – Hová valósi
vagy, ogul? – kérdezte.
A csikós az egyik irányba mutatott, mire a fiú megkérdezte:
– Te néma vagy, esetleg fáj a szád?
– Innen jöttem Sehonnáról, a keszik utolsó szállásáról. Az már ott a Kér
törzs vidéke – szólalt meg végre a fiú.
– Miért olyan soványak a lovak?
– Mit tudom én, mert nem ettek eleget.
– Nem láttál erre arab szatócsokat tevékkel meg lovakkal?
– Voltak nálunk az aulban – felelt a csikós, s mintha a fiú következő
kérdését kitalálta volna, hozzátette: – Két nappal járnak előtted, a kérek
területén át egyenesen Bulcsú szállására mentek.
– Hová? – kérdezte riadtan Csábán.
– Hallottad, Bulcsú szállására.
– Az az utolsó aul délkelet felé.
– Ott már a katonáink őrjáratoznak, várják Ücsek parancsát, hogy
lecsapjanak a kazárokra, akikkel azelőtt olyan jóban voltunk. Bulcsú
szállásáról a folyóhoz mennek, ahol hajók várják őket.
– Nem volt velük egy sárga kancacsikó? – kérdezte remegő hangon
Csábán.
– Dehogyisnem. Többen meg akarták venni az aulban, de nem adták el –
felelt a csikós.
– Hát ő az én lovam: Altináj. A világ leggyorsabb táltosa.
 – Őt keresed?
A fiú bólintott.
A csikós nem szólt, de lelke mélyén felnézett Csábánra, aki gyerek létére
nekivág a világnak, hogy a lovát megkeresse.
– Apám a nyomomban van. Ő adta el nekik – mondta a fiú, aztán rövid
hallgatás után így szólt a csikóshoz: – Gyere, nézzük meg, ki a gyorsabb, a
te ménesed vagy az én Tarkám!
A csikós szeme felcsillant, kezében megbillent az ostor. Nem sejtette,
hogy a fiú csak azért találta ki az egészet, hogy összekuszálja a
patanyomokat.
– Akkor rajta! – kiáltotta, és megindította a ménest. A saját, csont és bőr
hátasa is nehezen lódult neki, és a csapat többi tagja sem akart rohangálni, de
az ostor türelmetlen csattogása végre vágtára bírta szegény párákat. Csábán
Tarkája kacagva győzött volna, a fiú azonban visszatartotta, hiszen nem
győzni akart, hanem sok-sok nyomot hagyni. A csikóslegényt úgy elkapta a
versenyláz, hogy még kurjongatott is, miközben név szerint szólongatta a
gebéket.
Mindkét irányba futottak egy jót a folyó partján, olyan nyomtengert
hagyva, hogy abból senki emberfia ki nem hámoz semmit.
– Hóha! – fékezte meg Csábán Tarkát, és lihegve szólt oda a csikósnak: –
Soványak ugyan a lovaid, de azért kapkodják a lábukat.
– Meghiszem azt – felelt a csikós. Ő is szaporán szuszogott. – Hallod-e,
fiú, nem mehetnék én is veled? Unom már ezt a lóőrzést.
Csábán megdöbbent az ötlettől, egyből készen állt a válasszal, hiszen az ő
ügyében semmiféle társra nem volt szükség.
– Maradj csak itthon – felelte.
– De én is tudok lovagolni meg birkózni is.
Csábán nevetett.
– Tudod, az én nagyapám azt szokta mondani, hogy az igazi hős a
hétköznapok hőse. Ez azt jelenti, hogy nem attól leszel nagy, ha itt hagysz
mindent, és elmész birkózni, hanem ha kitartasz a mindennapi munkád
mellett, és nem sárkányokat meg óriásokat győzöl le, hanem saját unatkozó
önmagadat.
A csikós rámeresztette szemét a fiúra.
– A nagyapád egy bölcs? – kérdezte, nem is sejtve, hogy az előbb
elhangzott gondolatok Csábántól származnak, nem a nagyapjától.
– Igen, bölcs, egy nagyon nagy bölcs – felelt a fiú, és Boilára gondolt.
 – Nekem nincs nagyapám, de szüleim sincsenek – szomorodott el a
legény. – Anyám meghalt a születésemkor, apám meg harcban esett el. A
nagybátyáméknál lakom.
– Milyenek hozzád?
– Elég jók, de ők is szegények. Ezek egy bőnek a lovai, nem a mieink.
Nekem nincs semmi reményem… – legyintett.
Csábán megsajnálta a fiút, és valamit adni akart neki, aminek hasznát
veszi, de hirtelen nem tudta, mit adhatna ő, aki épp menekül otthonról.
– Figyelj, ogul, azt mondta a nagyapám, hogy a szerencse forgandó, és
mindig van remény. – Már tudta is, hogy mit ad. – Fogadd el tőlem ezt a
sólymot.
– Mit beszélsz? Egy vadászsólyom akár hét ló árát is megéri! – döbbent
meg a legény. – Nem adhatsz nekem ekkora értéket.
– Figyelj, már zsibbad a kezem, ahogy tartom. Az én bölcs nagyapám
adta az útra, hogy élelmet szerezzen nekem, ugyanakkor tengernyi élelmet
csomagolt egy zsákba. Egyszer eszem egy nap, időtlen időkig elég a
készletem. – Miközben beszélt, átléptette a madarat a csupasz kezére. A
tomogó miatt bizonytalanul egyensúlyozó sólyom mélyen Csábán bőrébe
vájta karmait, de a fiú nem törődött vele. Levette a kesztyűt, átadta a
csikósnak, majd hátrafelé átléptették a madarat az ő kezére.
– Sosem kaptam ekkora ajándékot – hatódott meg a csikós. – Mit kérsz
érte cserébe?
– Most mondtad, hogy ajándék. Azért nem kérnek semmit cserébe, jól
fogjad a szíjakat, így… – igazította meg a legény ujjai közt a bőrzsinegeket.
– A tomogó csak szállításkor és vadászat előtt legyen a fején. Nyers húson
kívül mást nem eszik. Egyszer nézd meg, mennyi étel fér bele, és annyit sose
adjál neki, mert egyedül akkor vadászik, ha éhes. De biztos van az aulban,
aki megtanít bánni vele.
– Köszönöm, ogul! – hebegett még mindig a legény.
– A neve: Remény. Vésd az eszedbe: Remény – nézett mélyen a szemébe
Csábán.
– Minden szót megjegyeztem, amit mondtál.
– Merre legeltetsz még mostanában? – kérdezte a csikóstól a fiú.
– Csak itt, a Balukcsinál, de miért?
– Ha keresnek, mondd azt nekik, hogy átkeltem a folyón, mert a
kereskedők arra mentek.
– Ezt úgysem hiszik el.
 – Tudják, hogy mindenre képes vagyok, az árhullám pedig még nem ért
ide.
– Mikor lehet számítani rájuk?
– Két napon belül. A madarat hagyd otthon, mert megismerik.
Csábán tiszta szívből örvendett, hogy megajándékozta a szegény csikóst.
„Ezzel a sólyommal megalapozhatja a szerencséjét” – gondolta, és úgy
döntött, hogy indul, mert túl sokat időzött már.
– Én mennék is… – mondta. – Használd fel jól a Reményt! –
Megsarkantyúzta Tarkát, és vágtában indított, hogy ne kelljen hosszasan
búcsúzkodnia.
– Hé, ogul, a nevedet sem tudom – kiáltott utána a csikós –, mert én Bota
vagyok, a tevecsikó.
Csábán már hallótávolságon kívül járt; a patadobogás egyébként is
elnyomta a felé röppenő szavakat.
Elhatározta, hogy erőltetett menetben halad, hiszen a nomád ló bírja, és
vele sem lesz gond. Így a kétnapi útból, ami Bulcsú szállásáig hátravan, akár
fél napot is lefaraghat.
Bulcsú szállása a dzsetimadzsarok, vagyis a Hét Törzs Szövetségének
utolsó aulja délkelet felé, olyan határtelepülés-féle volt. Névadója, Bulcsú
egy réges-régen élt hun vitéz, aki bátorságával és harciasságával vált híressé.
Mikor családot alapított, elsőszülött fiát is Bulcsúnak nevezte. Azóta minden
nemzedékben a család fiai közül egynek az ősapa nevét adják. Ez a fiú örökli
a hajdanában élt hős bátorságát. A Csábán idejében ismert Bulcsú vitézt a
dzsila egy vegyes népességű sereg vezetésével bízta meg, és a kazár–alán
határra helyezte, ahol kamatoztathatta harci vágyát.
Bulcsú szállásán az emberek, akik több törzs fiaiból tevődtek össze, a
mindennapok életét élték, legeltették az állatokat, művelték a földet,
ugyanakkor a háború szaga járt át mindent. Senki nem feledkezett meg arról,
hogy bármikor fordulhatnak úgy a dolgok, hogy menekülniük kell. Persze az
aulon túl még a katonák előretolt táborai voltak, így a település népe nem a
közvetlen harci övezetben lakott.
A tarkabarka népességnek köszönhetően vásári hangulata lett Bulcsú
szállásának, hiszen különböző törzsek, egymástól eltérő viseletek, szokások,
érdekes emberek gyűltek itt össze.
Amikor a sötét miatt már lehetetlen volt gyorsan haladni, a fiú megállt,
egy védett helyet keresett, és most először lenyergelte Tarkát. Szegény állat
reszkető lábakon, csatakos szőrrel álldogált; jólesett neki, hogy a gyerek
kioldotta hevederét. Csábán úgy kötötte meg, hogy legelhessen, hiszen neki
is ennie kell néha. A fű ugyan nem ért az Égig, de ilyenkor tél végén be
kellett érni ennyivel. Tarka egy nagyobb nemeztakarót is kapott a hátára. A
fiú, miután evett, úgy feküdt le, hogy szándékosan nem takarózott be, hátha
a hideg idejében felébreszti majd.
Így is történt. Az enyhülő idő ellenére az éjszakák még igen zordnak
bizonyultak, főleg itt a folyó közelében. Csábán olyan mélyen aludt, hogy
semmit nem álmodott, és a fel-feltámadó hideg szél hamar felébresztette.
Tekintetével egyből a Göncöl csillagképet kereste, s elégedetten vette
tudomásul, hogy a csillagok helyzete alapján még messze van a reggel.
Az este elfogyasztott falatok és megivott víz elég táplálék volt a fiú
számára. Az igazi erőt valami megmagyarázhatatlan makacsság vagy
kitartás adta neki. Nem érzett sem fáradtságot, sem éhséget. Napközben
néhányszor meghúzta vizeskulacsát, a pihenőnek szánt időt is lóháton,
lépésben töltötte. A ló kitartott az éjszaka legelt kevéske fűvel és az indulás
előtt ivott vízzel, nem hozva szégyent a fajtájára. Csábán is méltónak
bizonyult szkíta, hun, türk és ugor őseihez, akikről tudták az ellenfeleik,
hogy nem adják föl egykönnyen.
Többször gondolt Kencsére, a táltos fiúra, és eszébe jutottak nagyapja
szavai: „Ne csak álmodd, hogy hős vagy…”, meg „Cselekedned kell, talán
pont akkor, amikor nincs kedved hozzá. Fázol, éhezel majd, félsz is…”
Mintha az öreg előre látta volna az utat, amit meg kell tennie.
A táj az indulás óta szinte semmit nem változott. A folyó menti ártéri
erdőket néha ingoványos rétek váltották fel, aztán vadakat rejtő nádasok
mellett haladtak hosszasan. Kelet felé egy-két dombot és oldalukon hófehér
jurtákat, földszínű kunyhókat lehetett látni – ezek nyilván a kérek szállásai
voltak. Emberekkel Csábán ritkán futott össze. Először két vadásszal
találkozott, majd egy rőzsét szedegető öregasszonyt kérdezett meg, merre
lehet Bulcsú szállása.
Tudta, hogy hamarosan el kell távolodnia a folyótól kelet felé, így
útiránya bizonytalanabbá válik, jobban kell figyelnie a napkeltét és -nyugtát
a pontos tájékozódás érdekében.
Estefelé, mikor a csillagok már élénken világítottak, egy dombtetőre
léptetett, majd megállt. Visszafordította Tarkát, és az eddig megtett útra
gondolt. Az édesanyja jutott az eszébe, aki biztosan szomorú. „Most éppen
vacsorát melegít, vagy mesét mond Boglárnak, esetleg apát hívja enni, de
lehet, hogy csak sírdogál” – gondolta. Kencse egyik dala jutott eszébe;
dúdolni, majd énekelni kezdte:
Ha felmegyek arra magas nagy hegyre,
Föltekintek a csillagos egekre.
Csillagos Ég, merre van az én hazám?
Merre sirat engem az édesanyám?
Könnyek gyűltek a szemébe, de összeszorította a fogát, legyőzve a
gyengeségét.
– Lehet, hogy most korbácsolják Altinájt – mondta hangosan, és
megfordította lovát.
Egyre gyakrabban látott őrtüzeket, és egyszer járőrbe botlott. A katonák
alaposan kifaggatták. Elcsodálkoztak, hogy tízesztendős létére ilyen
messzire keveredett otthonról, és a sötétben is lovagol, hiszen ilyenkor egy
ekkora gyermeknek az anyja jurtájában a helye. Csábán megtudta, hogy
pillanatokon belül megérkezik úti céljához. A katonák viszont nem tudtak
semmit a kereskedőkről.
Egy kiadós vágta után valóban feltűntek a település fényei. A fiún erőt
vett a fáradtság, és egy aulszéli üres bőrkötélre kötvén Tarkát, a ló mellett
leroskadt a fűbe.
Mikor felébredt, a Nap már magasan járt. Fekvőhelye mellett
elszenesedett fadarabokat látott, és észrevette, hogy valaki lenyergelte a
lovat, még szénát is dobott elé, őt pedig betakargatta. „Kik laknak itt,
tündérek?” – gondolta, és szégyellte magát, amiért csak úgy lerogyott, mint
egy részeg.
Körülötte pezsgett az aul élete: bárányos anyajuhokat, lovakat hajtottak el
mellette, tömlőkkel felmálházott lányok igyekeztek a folyóhoz, láncinges,
szigorú tekintetű vitézek lovagoltak valahová. Arab kereskedőket egyelőre
nem látott.
„Hová menjek most, kit kérdezzek meg?” – tanakodott magában, mikor
egy lókoponyával megjelölt jurta mellől megszólította valaki.
– Hé, te ott…! – integetett felé egy öregember, s mivel Csábán nem látott
mást maga mellett a lovon kívül, biztosra vette, hogy ez neki szól. Takaróit,
nyergét bal kezére vette, és hozzálátott Tarka kötelének kibogozásához,
amikor az öreg így szólt:
– Hagyd ott! Gyere, majd visszamész érte később. Nem viszi el senki.
– Adjon isten! – köszönt a fiú. Odament a jurtához.
– Neked is, sok jót – felelt az idegen –, már vártalak.
 – Engem? – értetlenkedett a fiú.
– Lépj be hozzám, majd elmondok mindent – tessékelte be a jurtába a fiút
a furcsa ember.
A füstnyílástakarót levették, így a tündükön beáramló fénynél Csábán
alaposan szemügyre vette az öreget, aztán a hajlék belsejét.
A sovány, ráncos apó nem köntöst, hanem bő táltosruhát viselt, lábán
nemezcsizmát. Fedetlen fején ősz haját nem borotválta le, és kora ellenére
sem kopaszodott. Hét hajfonat lógott a vállára, hátára, arcán lelógó bajuszt
és gyér szakállat viselt.
A jurta belsejét, mint annak idején Akdzsiláét, titokzatos bábuk, piros és
fehér szalagok, koponyák ékesítették, melyek nem díszként, hanem a
szellemek megjelenítőjeként vagy áldozatként szolgáltak.
Csábán tudta, hogy egy táltos-bűbájos ember hajlékában van.
– Egyik éjjel álmomban Kencse, a legkisebb fiú jött el hozzám tarka
lovon. Nagyon fáradt volt. Épp valakinek a kiszabadításán fáradozott, ahogy
szokott. Egy régi barátom, a Keszi törzsbeli Boila küldte hozzám azzal, hogy
segítsek neki – kezdte az öreg.
– Boila a nagyapám – szólalt meg döbbenten a fiú –, én viszont Csábán
vagyok, és a lovamat szeretném visszaszerezni.
Az öreg elmosolyodott:
– Sok világot bejártam, de mindig azt hittem, csak a mesékben
lehetséges, hogy egy ekkora fiú elindul világgá. A gyermekeket ilyen
regével altatják el, és aztán erről álmodnak, de egyikben sincs akkora erő,
hogy valóra váltsa az álmait. Most viszont találkoztam egy ilyen kisfiúval. –
Elgondolkodott, majd folytatta: – Hogy van az én barátom, Boila?
– Jól – felelt a fiú –, bölcsebb, mint valaha.
– Tudod, fiú, a bölcsességhez élettapasztalat kell, hogy sok mindent
megélj, de ez még nem elég, a szívedbe kell zárnod, amit megéltél. Van
olyan sokat látott ember, aki hatvan év alatt sem szerez több bölcsességet,
mint egy csecsemő, viszont akad olyan, aki akár tíz-húsz év alatt is megtölti
a szívét. Sokat tanultál a barátomtól?
– Igyekeztem – felelt szerényen a fiú.
– Akkor azt is tudod, mi a világ első három kérdése?
Csábán zavartan emelte fel szemöldökét, és a táltos szemébe nézett:
– Most hirtelenjében nem tudom.
– Honnan jössz, hová mész, és mi értelme az utadnak. Ez a három kérdés.
Egy életet építhetsz fel rájuk! Ezekre mindig keresned kell a választ.
 – Tudok még egy fontos kérdést – mondta a fiú. – Téged hogy hívnak,
atya?
Az öreg táltost annyira zavarba ejtette a fiú kérdése, hogy legszívesebben
a föld alá bújt volna.
– Na, Csábán, te minden bölcset felülmúlsz – mosolyodott el végül. –
Mielőtt két idegen okoskodni kezd, előtte illik bemutatkozniuk egymásnak.
Te már megtetted, én, az öreg elfelejtettem. Buldur vagyok, Bulcsú szállás
táltosa, aki igyekszik felvenni a harcot Erlikkel, a sötét világ urával és
segítőivel – hol sikerrel, hol kudarccal. Itt a végeken mindig akad valami
testi vagy lelki foltozni való. Ma este egy lányt próbálok meggyógyítani, aki
búskomor lett, mióta elveszítette az apját.
– Atya, nem láttál itt arab kereskedőket tevékkel meg lovakkal?
– Tudtam, hogy valami nyugtalanít – mondta Buldur –, de mostanában
nem érkeztek ide ilyesfélék. Náluk van a lovad, gondolom.
A fiú bólintott.
– Erőltetett menetben jöttem a Kök Etiltől, hogy itt elcsípjem őket.
– Ha ez az úti céljuk, akkor még nem értek ide. Amíg megjönnek, addig
legyél a vendégem. Gondolkodtál azon, miképpen veszed vissza a lovadat?
– Még nem.
– Megoldjuk valahogy. Mesélj róla! Gondolom, apád, Akkus
csodálatosan betanította.
Csábán szeme felcsillant.
– Ismered apámat?
– Ismerem, de régen láttam már.
A fiú reménykedett, hátha kiszedhet valamit Buldurból az apja múltjáról.
– Tudod, atya, apám adta el az én gyönyörű sárga kancacsikómat:
Altinájt. Ilyet egy rendes ember nem tesz a fiával.
– Egy gyermek nem ítélheti el az apját.
– Ez igaz, én nem ítélem el, annál is inkább, mert nem ismerem őt.
Vagyis nem tudom, mi jár a fejében; a múltjáról sem tudok semmit. Nagyapa
szerint azért tett ilyet, mert a lelkén van egy forradás, ami néha hasogatja, és
fájdalmában cselekszik ilyesmiket. – A fiút elragadta az indulat, a titkok
kutatásának vágya. – Egészen kicsi korom óta tiltott a fegyverektől, soha
nem vehettem íjat a kezembe, vadászni is csak sólyommal engedett el. Erre
nemrég a Nagy Vásáron, Aktaslarban a saját szememmel láttam, amint egy
pillanat alatt szíven lőtt egy ugró párducot.
– Azért, mert téged tilt a fegyverektől, ő maga még lehet igazi mergen.
 – Soha nem vesz részt a farkasvadászatokon, az íjászversenyeken, de még
a kékfarkasjátékon se. És hiába faggatom nagyapát, mélyen hallgat, és azt
mondja: „Még nem jött el az ideje.” Te biztosan tudsz valamit.
– Tudok, de nem beszélek.
Csábánt mélységes elkeseredés öntötte el, mint aki üldöz egy vadat, meg
is közelíti, és éppen a végső lövés előtt szalasztja el.
– Sajnálom – hajtotta le a fejét a fiú.
– Nekem hamarosan mennem kell, de előbb adok valami harapnivalót.
Amíg megterítek, addig hozd közelebb a lovat és a holmidat. Ugye nincs
harag, mert nem beszélek? – borzolta össze a fiú haját Buldur.
– Nincs, már megszoktam.
A Nap épp a delelőről nézte a földet, és igazi tavaszias meleget árasztott a
tájra, életkedvet oltva az emberekbe.
Csábán kacarászó lányok csoportjába botlott. Végignézett magán, hogy
mit nevetnek, de nem talált semmi kacagni valót. „Ezek mindig ilyenek, ha
összeverődnek néhányan” – gondolta, majd ijesztő arcot vágott, mire a
lányok még jobban nevettek.
Tarka hálásan nyerített, mikor meglátta; távol az otthontól neki is jólesett
egy ismerős arc.
Mire a fiú visszatért Buldur jurtájába, már bőséges teríték várta. Eszébe
jutott, amit nagyapó mondott a sok beteg és a táltos ember gazdagságának
összefüggéséről.
– Ezt csak a te kedvedért szedtem így össze – mondta Buldur, mire
Csábán szörnyen elszégyellte magát, és úgy érezte, az öreg olvas a
gondolataiban.
Reggel főleg tejtermékeket fogyasztottak, napközben ettek valami
húsfélét, kolbászt vagy hurkát (ha éppen volt), de a táltos vegyesen terített,
hadd pótoljon be mindent a fiú, hiszen a reggeli idejét átaludta.
Szó nélkül falatoztak. Juhtejet is ittak, amin Csábán csodálkozott, náluk
ugyanis ilyenkor nem fejnek, mert a bárányok még szopnak. A bárány
nélküli anyák tejét (ha elpusztult a kicsinye) egy másikkal szopatják ki.
Jólesett a fiúnak az étel, s külön az, hogy a falatokat nem sebtiben kellett a
szájába dobálnia, hanem nyugodtan, ráérősen ehetett. Mikor jóllakott, egy
csupor tejjel leöblített mindent, majd megköszönte Égnek, Földnek és
Buldurnak.
Néhány régebbi és újabb beteget keresett fel az öreg, a fiú mindenhová
követte, s minden hajlékban megkérdezte, nem jártak-e errefelé kereskedők.
 Csábán örült, hogy megelőzte az arabokat, mégis a lelke mélyén
szorongott, hátha nem is erre jönnek, s akkor végképp elveszíti Altinájt.
Szorongását a hite nyomta el; hitt az útja sikerében, hiszen eleve csodásnak
tűnt, hogy ideért, és továbbra is úgy gondolta, hogy valaki vagy valakik
segítik őt.
A sok beteget látván így szólt a fiú Buldur táltoshoz:
– Hogy bírod ezt a rengeteg nyomorúságot?
Az öreg elmosolyodott, a gyermek vállára tette a kezét, és így szólt:
– Az emberek szenvedése ad nekem erőt, hogy bírjam, és továbbmenjek.
Talán sosem hallottál az indiai hercegről, akit az apja, a kán elzárt az
emberek nyomorúsága elől, hogy semmit ne tudjon se öregségről, se
betegségről, se halálról. Egyszer a herceg a városban járva nyomorék
aggastyánokat vett észre. Megszökve testőreitől végigment a város
nyomornegyedein, és alig kapott levegőt a döbbenettől. A szenvedésből
kiindulva világosodott meg az értelme, s lett belőle Buddha, egy új vallás
alapítója.
Csábán tátott szájjal hallgatta.
– Sosem hallottam róla – mondta.
– És Krisztusról hallottál-e? – kérdezte az öreg.
– Nem.
– Azt mondják róla, hogy Isztengri fia, és csak azért született a földre,
hogy az emberek nyomorúságában osztozzon, magára vegye a világ minden
fájdalmát, és a lelkeket Isztengrihez emelje.
– Gondolom, nagyon hálásak voltak érte az emberek.
– Persze, azok végezték ki, akiket meggyógyított – mondta az öreg –, így
a halhatatlan még a halálban is osztozott az ember sorsában.
– Atya, te rengeteget tudsz! – csodálkozott a fiú.
– Ha itt laknál nálunk, ahol az égtájak emberei találkoznak, te is tudnál
mindent. Nem nagy dolog.
Az aulban járkálva Csábán látta Bulcsú vezért. A könnyűlovasok
legegyszerűbb köntösét viselte, és csak a mellkasát védte az ezüstkorong,
vállát a láncing. Övéről baloldalt szintén ezüsttel, a Hold és a csillagok
színével kirakott szablya csüngött. Tekintete nem tűnt vérszomjasnak,
inkább érdeklődőnek. Ahogy lovagolt hét vitéz kíséretében, mindent
megnézett, még az utolsó korcs kutyát is, és ahogy mellettük elügetett,
mosolyogva biccentett Buldurnak és a fiúnak.
 – Na, Csábán vitéz, közeledik az este, előkészülök a szertartásra. Segítesz
majd nekem?
– Mit tudok én segíteni? – kérdezte a fiú, miközben belépett az öreg
jurtájába.
– Amíg én utazom, te ütöd a dobot.
– Jaj, atya, én biztosan félek majd.
– Otthagytad a családodat, nekivágtál a világnak, és a szellemektől félsz?
– nevetett a táltos.
– Attól félek, amit nem ismerek – Csábán zavartan morzsolta bal fülét.
– Már korábban akartam kérdezni valamit – váltott témát Buldur. –
Amikor melletted állok, egy furcsa erőt érzek, ami ragadozó állat
szellemének közelségét jelzi. Mi ez, fiú?
– Nem tudom – vont vállat csodálkozva Csábán. Aztán hirtelen rájött,
mire gondol a táltos. – Talán ezt érzed – mondta, és a köntöse alól
előkotorászta a farkasfogas nyakláncot.
Az öreg óvatosan, egyenként ujjai közé vette a fogakat, s csukott szemmel
zümmögött valamit.
– Ez egy különleges farkas volt, tudod-e? – törte meg a csendet, és olyan
sejtelmesen nézett, hogy a fiúnak reszketni kezdett a lába.
– Tudom.
– Honnan szerezted?
– Van egy jó barátom, Árikán, aki egész kicsi korában agyonütött egy
farkast, amikor az megtámadta egyik szolgájukat.
Ahogy az öreg a kisfiú szavait hallgatta, megemelte szemöldökét, fokozott
érdeklődését kifejezve.
– Ennek a farkasnak a fogaiból készült – fejezte be Csábán.
Elcsöndesedve, lelkifurdalással gondolt Árikánra.
– Hiányzik a barátod?
– Minden otthoni hiányzik, de ő biztosan szomorú, mert jóban-rosszban
örökké együtt voltunk, és én nem is köszöntem neki, amikor eljöttem. Még a
tervemről sem beszéltem. Annyira bánt…
– Ne búsulj – vigasztalta az öreg alig látható mosollyal az arcán –,
hamarosan találkozol ezzel a farkasölővel, sokkal hamarabb, mint
gondolnád!
– Nem hiszem – legyintett Csábán.
– Te vagy a táltos, vagy én? Na, nézz csak ki!
 A fiú értetlenül lépett ki a jurta ajtaján, és majdnem elszédült a
döbbenettől, amikor a lemenő Nap fényében egy kócos, piszkos, beesett arcú
kicsi lovast pillantott meg az aul szélén, ahogy tanácstalanul tekinget körbe,
nem tudva, merre induljon.
Csábánt olyan mérhetetlen boldogság öntötte el Árikánt látva, hogy
legszívesebben bukfenceket vetett volna. Úgy érezte, örömében a szíve
óriásira nő, és belülről szétfeszíti a mellkasát. A nevetés is környékezte, de
aztán, mivel tudta, hogy egy nevető, bukfencező emberkét mindenki
bolondnak nézne, visszafojtotta vágyait, és csak egyszerűen odakiáltott a
lánynak:
– Hé, Árikán, hé, kerek szemű!
Árikán arcára széles mosoly ült, visszaintett, majd lovacskájával a fiúhoz
ügetett, meg sem kötve az állatot leugrott, s Csábán előtt termett.
Barna haját most is fonat fogta össze, de az utazástól, a fésülködés
elmulasztásától egyre több hajszál szabadult ki a rendből, és kezdett önálló
életet. A kislány a meleg ellenére nem vette le, csak kigombolta ködmönét,
amely alól kikandikált színevesztett sötétpiros köntöse. Még fegyvereket is
hozott, de nem az övére, hanem a nyereg oldalára csatolta íját és tegezét.
– Hogy kerülsz ide, ahol a madár se jár? – kérdezte a fiú még mindig
mérhetetlen örömmel, persze az érzését mélyen eltitkolva, közömbös arccal.
– Csak egy dolog miatt jöttem utánad, hogy jól összeszidjalak, amiért
nekem semmit sem mondtál el! – Összehúzta szemöldökét, amitől olyan
fájdalmas vagy komoly lett az arca, mint egy gondterhelt felnőtt nőé. Ezt az
arcjátékot többször alkalmazta, és Csábánnak nagyon tetszett így; ilyenkor
legszívesebben megsimogatta volna az arcát, de most meg se merte őt
közelíteni. Árikán csak néhány pillanatig bírta a sértett feleség szerepét,
aztán a fáradtsága és az öröme legyőzte duzzogását: megölelte a fiút, és sírt.
– Ha tudom, hogy ilyen soká talállak meg… akkor is eljöttem volna! – Most
már mindketten felszabadultan nevettek.
– Hogy bírtad ezt az utat? – kérdezte aggódva a fiú.
– Ahhoz képest, hogy csak néhány marék mazsolát ettem, elég jól.
Találkozásuk előtt Csábán magában büszke volt a teljesítményére. A tény,
hogy Árikán is megtette az utat, jót tett a szerénységének.
– Az otthoniak nem keresnek? – kérdezte a fiú.
– Anyád az eltűnésed reggelén nálunk járt, onnan tudtam, hogy elmentél.
A férfiak elindultak, de a ködben az orrukig se láttak.
– Tudom, majdnem rám léptek.
 – Amikor hazajöttek, én akkor indultam el. Szerintem még most is
tanakodnak, hogy mitévők legyenek. A nagyapádat faggatják, de ő csak a
vállát vonogatja.
– Anya mit csinál?
– Gondolhatod: sír, és persze apádat szidja, amiért eladta Altinájt.
Tényleg, majdnem elfelejtettem, üdvözöl Bota, a tevecsikó.
A fiú értetlenül nézett Árikánra.
– Hát az meg kicsoda?
– A csikós a gázlótól. Azt üzeni, hogy tarts ki. A kis ostoba át akart
irányítani a folyón, azt hitte, én vagyok az üldöződ. Aztán nagy nehezen
kibökte, hogy Bulcsú szállására indultál.
– Velem akart jönni, de én leráztam szegényt.
– Be sem mutatkoztál neki. Utánad kiabálta a nevét, de te mentél, mint
egy megszállott. Mondtam, hogy te vagy Csábán, úgyhogy mindenki tud
mindent. – Mély levegőt vett, megszédült az éhségtől és a fáradtságtól. –
Milyen hely ez?
– Nem egy közönséges aul. Minden törzsből vannak itt, rengeteg a
katona: olyan határőrtelepülés-féleség.
– Itt ki lakik?
– Buldur táltos, nagyapa régi barátja. Nagyon kedves. Előre tudta a
jövetelem és a tiédet is.
– Ahhoz képest nem jöttél elém – nevetett Árikán.
Mikor beléptek, az öreg rég megterített, s miközben a kislány mohón
falatozott, egyfolytában azt dünnyögte, hogy a kesziknél miféle
csodagyerekek teremnek. Az evés után rendet raktak, ugyanis gyógyító
szertartásra vártak egy beteget, a hozzátartozóit és néhány érdeklődőt.
– Atya, te egyedül élsz? – tette fel Árikán a kérdést, amit Csábán is
megfogalmazott magában, de sosem bökött ki.
– Most igen, de már foglalt vagyok, ha erre gondolsz – nevetett; a
gyerekek is vele kacagtak –, a feleségem a testvérénél van, de a napokban
hazajön. Két gyermekem él az aulban családostul, majd bemutatom őket.
Buldur élesztgette a már korábban meggyújtott tüzet. Felvette szertartási
ruháját, amelyen különböző színű szalagok és fémcsörgők lógtak. Fejére
tette a gyerekek által otthonról is ismert jellegzetes táltossüveget, melyet
agancsok, tollak díszítettek. Elöl, a homlokrészről vastagon lógtak a rojtok,
eltakarva viselőjük arcát.
 Buldur átöltözve megváltozott: már nem a kedves öregember volt, hanem
a világok vándora, szellemek társa, gonosz erők ellenfele, titokzatos,
hallgatag harcos.
A táltos ágakat készített a tűz mellé, majd összetett lábakkal leült a
bejárattal szemben. A tűzifára borókaágakat is tett, melyeket fokozatosan
adagolt, így jellegzetes füstillat áradt szét a helyiségben. A dobját, csörgőjét
és a dobverőjét is maga mellé rakta. A dob bőre laza, szinte ráncos volt.
A gyerekek az öreg jobbján, egy kicsit hátrébb foglaltak helyet; Csábán
úgy ült le, hogy elérhesse a dobot.
Hamarosan megérkezett két érdeklődő, akik a jurta bejáratánál húzódtak
meg, aztán még jöttek néhányan, de a betegre és a hozzátartozóira még várni
kellett.
Nemsokára nyílt az ajtó, egy hat-hét év körüli kislányt támogattak be. A
gyermek riadt nyuszikához hasonlóan ijedten nézett körbe a jurtában,
tekintetét végighordozva a koponyákon és a bábokon. A beteget egy párnára
ültették, közel a tűzhöz és Buldurhoz.
A táltos várt, azt akarta, hogy megszűnjön a járkálás, és teljes csend
legyen. Mikor minden az elképzelései szerint alakult, fölvette dobját (a
csörgőt egyelőre otthagyta), jobb kezébe vette a dobverőt. A dobot a tűz
parazsa fölött forgatta, hogy életre keljen, mint a táltos paripa. Vagyis a
melegtől megfeszüljön a bőr, és használhatóvá váljon. Néhány dobbantással
ellenőrizte a feszességet, de mivel még nem találta megfelelőnek, tovább
körözött vele a parázs fölött.
Csábán már korábban észrevette, hogy Buldurnak nincs Égigérő Fát
jelképező fája a jurtában, mint az otthoni táltosoknak. Kíváncsian várta,
miképpen oldja meg az öreg az elutazást. Eszébe jutott, mekkora dobolást
rendezett náluk a megboldogult Akdzsila táltos, mikor a húga megszületett.
***
Kadin az egyik javasasszony jurtájában szült, s mielőtt a kicsit hazahozta,
igyekeztek összezavarni az újdonsült élet elpusztítására készülő szellemeket.
Az asszony nem egyenesen haza ment, hanem először egy öregasszony
otthonába, onnan pedig egy gyermektelen házaspárhoz. Négy-öt jurtában
körbehordozta a csecsemőt, mire a saját otthonukhoz ért, de ott sem ment be
simán az ajtón, hanem háromszor megkerülte a hajlékot, hátul a
takarónemezt felemelve, a keregerács fölött adta be a gyermekét.
Odabent Akdzsila megtisztította a helyiséget, és megtévesztő szertartást
végzett, mintha valaki meghalt volna: dobolt, jajgatott, siratta az elhunytat.
Olyan jól megrendezték az egészet, hogy az ötesztendős Csábán sem tudta
már, hogy testvérkéje született, vagy meghalt valaki. Nem csoda, hogy a
szellemek is összezavarodtak. A biztonság kedvéért egy egész esztendeig
nem nevezték nevén a kislányt, csak Nemlévőnek hívták.
Mikor a dob bőre megfeszült, Buldur háromszor megfordult maga körül,
és szellemsegítőit híva az Ég és a Föld felé dobolt, majd a kislányt is
körbedobolta, akit most a búbánat helyett a félelem töltött el.
A táltos elváltozott hangon egészen furcsa dallamú énekbe kezdett,
amelyből emberi fül alig szűrhetett ki valami értelmeset. Továbbra is a
szellemeket hívogatta, s kérdezte a kövek, vizek, fák és a hegyek őrzőit,
hogy ki az, aki a gyermek gyenge lelkét bántja, de nem kapott választ.
A jurtában lévők tudták, hogy Buldur most elutazik, mert ebben a
világban nem lelt rá a megoldásra.
A táltos leült, s a ló lépéséhez hasonló ütemben dobolt, majd ügetésre
váltott, nemsokára pedig vágtára. Behunyt szemén át nem a jelenlévőket
látta, hanem távoli tájakat, ahol nem emberek, hanem jó vagy rossz
szellemek élnek, és ebben a hatalmas összevisszaságban kellett egy parányi
lelket megtalálnia.
Egyszer csak megszűnt a dübörgés, a táltos találkozott valakivel.
Érthetetlen nyelven beszédbe elegyedtek, aztán állati eredetű hangokat
lehetett hallani, amitől a jelenlévőknek hideg futkosott a hátán.
Csábán Árikánra pillantott, akin a félelem helyett inkább a fáradtság vett
erőt. Fejecskéje előrebukott, és egyenletes szuszogása jelezte, hogy az
igazak álmát alussza. A fiú megbökdöste, nehogy hangos horkolásba
kezdjen, és tönkretegye a szertartást. A lány mérgesen meresztette szemét
Csábánra, de erőt vett magán, és igyekezett bekapcsolódni a feszültséggel
teli várakozásba.
Buldur továbbvágtatott, amit az újból megszólaló dob üteme jelzett, aztán
megint találkozott valakivel, amiből egy egész komoly,
megmagyarázhatatlan hangokkal járó harc keletkezett, majd a táltos elterült
a földön. Dobja egyenesen Csábán lába elé esett. A fiú felvette, és az ütőért
nyúlt. A jurtában lévők értetlenül néztek hol az öregre, hol a fiúra.
Csábán bal kezének ujjai rákulcsolódtak a dob kopottas fogantyújára, a
jobbjában lévő ütő szinte magától közelítette meg a kifeszített lóbőrt. A fiú
akaratlanul is a szívdobogás ütemére kezdte püfölni a hangszert. Úgy vette át
a dobot, mint a harcosok a halott zászlós kezéből kihulló zászlót, hiszen
addig nincs vége a csatának, amíg akad valaki, aki a sereg jelképét
továbbviszi.
Buldur egy kis ideig teljesen élettelennek látszott, majd keze és lába
rángatózni kezdett, aztán újból mozdulatlanná dermedt.
Senki sem tudta volna megmondani, meddig tartott mindez, hiszen a jurta
félhomályában, az idegen világok zajai közt teljesen értelmetlenné vált az
idő.
A fiú csak dobolt, dobolt. Mintha valaki vagy valami azt súgta volna neki,
hogy gyorsítsa az ütemet. Így is tett: a szívdobogás megélénkült. Csábánnak
hirtelen az Isszik Üngürben tapasztaltak jutottak eszébe.
A táltos feltápászkodott, egyensúlyát keresve forgott; szinte a tűzhely
parazsába zuhant, ruhájának csörgői eszeveszetten szóltak. Valamit hozott
magával, de nem lehetett látni, hogy mit. A kislányhoz lépett, láthatatlan
szerzeményét a gyermek mellkasára szorította, és az arcára fújt, utána
megsimogatta a fejét. Néhány ágat tett a parázsra, visszakérte dobját, s
dallamos, érthető szövegű dalba kezdett, melyet mindannyian ismertek. A
Napba röppenő sas énekét néhányan dúdolták is. A tűz életre kelvén
bevilágította a jurtát, s benne a táltost, a két kicsi vándort, a reménykedő
embereket és a kislányt, akinek az arcán hosszú idő után először halvány
mosoly jelent meg.
 Bolyongás
A kereskedők késlekedésének okára hamarosan fény derült, amikor a
szertartást követő nap délelőttjén a katonák egy véres ruhájú, zilált külsejű
arab férfit cipeltek Bulcsú vezér jurtájába. Tolmácsot kellett hívni hozzá,
mert egy szavát sem értették. Egyfolytában óbégatott, és a tolmács
megérkezéséig azt hajtogatta, hogy: „Dzsemi-ahom mátú…”
Ráparancsoltak, mire összeszedte magát, és belekezdett mondandójába,
amit gyakori „já iláhi szá-idni” kiáltással szakított félbe.
Kiderült, hogy a férfi tevehajcsár, és a kereskedők, akikkel dolgozott,
Bulcsú szállására készültek, de egyikük kitalálta, hogy előbb még délnyugat
felé keressenek fel egy másik települést, ahol állítólag olcsón lehet
szolgákat venni. Kereskedés helyett azonban a halál várt rájuk: karakcsik
támadtak rájuk, s mindenkit megöltek az ő kivételével, az árut pedig
elrabolták.
– Karakcsik errefelé? – kérdezte értetlenül Bulcsú, majd odaszólt a
tolmácsnak: – Kérdezd meg tőle, hogy biztos azok voltak-e, nem pedig
alánok!
– Etemekenú min-el te-arufi ala-el száriki – felelte az arab a tolmács
kérdésére.
– Felismeri a rablókat – fordított a tolmács.
– Sokan voltak? – kérdezte Bulcsú.
– Kánú kethirin?
– Hawáli isrín – felelt a hajcsár.
– Vagy húszan.
Bulcsú összevonta szemöldökét, gyér szakállát simogatta. Arra gondolt,
hogy ezek a mindenre elszánt rablók, akik sokféle nép számkivetett
bűnözőiből verődtek össze, többnapi járófölddel délebbre, az alánok
országán túl, a Nagy Havasok völgyeiben és barlangjaiban élnek, ilyen
messzire soha nem merészkednek. Azért számítanak nehéz ellenfélnek,
mert a rablás után eltűnnek, mintha ott se lettek volna, nem lehet legyőzni
őket. A hegyek megmászhatatlan falai, völgyek útvesztői menedékül
szolgálnak a számukra.
Hamarosan az egész aul a támadásról beszélt. A gyerekek is megtudták,
hogy mi lett a kereskedők sorsa. Csábán kiszedte a túlélőből, hogy a
karakcsik Altinájt is magukkal hurcolták.
 A fiú mélységesen elkeseredett, hiszen kereskedőktől visszalopni egy
lovat nem nagy teljesítmény, de a rablókat megközelíteni: öngyilkosság.
„Hiábavaló az egész szökés, az út, amit idáig bejártam; nem tudok mit
tenni, haza kell mennem” – gondolta magában.
Árikán vigasztalta, de Csábánt nem lehetett csak úgy megvigasztalni.
Bulcsú összeszedett egy századot, hogy kiküldje a környék átfésülésére.
A vitézek örültek a feladatnak, mert alig bírták már a tétlenséget. Némi
félelem is volt bennük, hiszen ez a vállalkozás olyannak tűnt, mintha
szellemek ellen indulnának.
A két gyermek Buldur jurtája előtt üldögélt, és a készülődő harcosokat
nézte, amikor egy alacsony, könnyű öltözetű vitéz sétált el előttük, pej lovát
vezetve, fegyvereit igazgatva.
– Hozzátok vissza a csikónkat, amit elvittek! – szólt oda neki Árikán.
Még maga is elcsodálkozott, honnan jött ez az ötlet.
– Itt nem egy nyomorult csikóról van szó! – förmedt rá a férfi.
– Ez nem nyomorult csikó! – háborodott fel a lány. – Ezt a keszi
törzsbeli Akkus nevelte, Boila fia. Ő pedig a barátom, Akkus fia. Övé volt a
ló – mutatott Csábánra.
A fiú mérgesen nézett a lányra. Miért vezeti le egy idegennek az ő
családfáját?!
A vitéz lóra szállt, de mielőtt a századhoz vágtatott volna, feléjük
fordította hátasát.
– Ismertem egy keszi törzsbeli Akkust, de nem hiszem, hogy még él. Az
nem lovakat nevelt, hanem igazi mergen volt, aki még a repülő fecskét is
lelőtte a nyilával. Soha nem láttam hozzá hasonlót. Együtt szolgáltunk
évekkel ezelőtt a Kündü testőrségében. Aztán olyasmit tett, amivel hatalmas
átkot zúdított magára. Talán ő volt az egyetlen halandó, aki ujjat mert húzni
a Kündüvel. Az úr évekig kerestette, és a fejét követelte.
Csábán fürkészően nézte a férfi arcát, a szavai mélyen a lelkébe hatoltak.
Ez az Akkus azonos lenne az ő apjával?
– Hogy nézett ki ez az Akkus, akiről beszéltél? – kérdezte, de a vitéz
csak ennyit szólt:
– Két lába volt és egy feje. – Megsarkantyúzta lovát, és felzárkózott a
századhoz.
– Szemtelen! – kiáltott utána Árikán.
Csábán nem tudta biztosan, hogy az ő apjáról van-e szó, de a vásárbeli
jelenet erre vallott. „Mit követhetett el apa a Kündü ellen?” – kérdezte
magában, de egyelőre nem volt senki, aki a kérdésére választ adjon.
Ettől az újabb hírtől a lelke még inkább felkavarodott, de szerencsére
nem roppant össze, hanem megerősödött, mint a rét füve egy tűz után. Már
nem szomorkodott, hanem a megoldást kereste. „Kiszabadítom Altinájt,
még ha a föld alá kell is utánamennem” – gondolta.
– Döntöttem, utánamegyek – bökte ki végül.
– Megyünk, megyünk – mosolygott a lány. – Tudtam én, csak vártam,
hogy kimondd végre.
Csábán döbbenten nézett a lányra, mire az jellegzetes árikános
szemöldökmozdulattal folytatta:
– Most mit bámulsz, azt hiszed, csak te lehetsz bátor? Jó, de csak akkor
megyek veled, ha nem hívsz többet kerek szeműnek.
A fiú nevetett.
Buldur megpróbálta lebeszélni a gyerekeket az útról, de nem járt sikerrel.
– Otthonról eljönni idáig csak utazás, most viszont hadjáratra készültök.
Két tízéves gyerek elindul, hogy – ha esetleg a száz vitéznek nem sikerül –
legyőzze a világ legelszántabb rablóit, a karakcsikat. Csípjetek meg!
Álmodunk, vagy ez a valóság?
A gyerekek nevettek. Az öreg rosszallóan ingatta a fejét, és így folytatta:
– Ha a nagyapád megtudja, hogy elengedtelek, leszedi a fejemet.
Mindjárt egérré változtatlak benneteket!
– Az jó lesz – mondta Árikán –, legalább észrevétlenül férkőzhetünk a
közelükbe.
Tudta az öreg táltos, hogy semmiképpen nem tudja visszatartani őket –
ennek így kell lennie.
Induláskor egy kicsi bőrtarsolyt adott a fiúnak.
– Ezt akaszd a nyakadba a farkasfogak mellé, és mindig tartsd
magadnál! Egyik este a hétfejű sárkányon nevettünk. Tényleg létezik, de
nem úgy néz ki, mint a mesében, mert ő maga a gonoszság, s a
gonoszságnak hét arca van. Egyszer az egyik mutatkozik, máskor a másik;
előfordulhat, hogy egyszerre több is, ha már felismeritek, az nagy dolog.
Olyankor le kell vágni a fejét, bár úgyis kinő újból. Lehet, hogy életetek
során százszor levágjátok, és százszor nő vissza, de akkor is van értelme
harcolni ellene.
Hallgatagon hagyták ott Buldurt és Bulcsú szállását. Útjukat a század
nyomában délnyugat felé vették, de semmi elképzelésük nem volt a
továbbiakról.
 Altináj reszkető lábakkal állt egy fához kötve. A rablók csak sárga
ördögnek nevezték, mert alig lehetett bírni vele. Az egyik haldokló arab
utolsó szavaival elárulta, micsoda gyors ló, de nem tudták kipróbálni, mert
mindenkit levetett a hátáról, ezért rengeteget verték. Ütötték, ahol érték, és
talán csak az tartotta vissza őket az agyonverésétől, hogy szép pénzt
reméltek érte.
A rövid kötél miatt csak keveset tudott legelni, vizet pedig nagyon ritkán
ihatott. Mikor látta, hogy a többi lovat itatják, kérő nyerítést hallatott, erre
kapott egy ütést valami doronggal. Szomjúságában kapart, erre
összekötötték a mellső lábait.
Kicsi gazdájára gondolt, aki mazsolával és almával szokott kedveskedni
neki; a gyors szabad vágták is eszébe jutottak, amiket együtt futottak, és ha
ember lett volna, biztosan sírva fakad. A lovak azonban nem tudnak sírni.
***
Csábán még az indulás előtti este, mint a harcba készülő felnőttek,
átnézte a fegyvereket. Ellenőrizte a nyílhegyeket, megvizsgálta az íjhúrok
állapotát.
Kisebb korában gyakran bámészkodott nagybátyja, Szabolcsu jurtájánál.
Hosszasan nézte, ahogy a férfi összerakta az íjakat. Minden műveletnél
előadást tartott a segédeinek és Csábánnak az alkotórészek egységéről, az
összhangról.
A rugalmas faalapot forró gőz fölött meglágyították, majd kemény
faszorítóba tették, mely a kívánt formájúra alakította az anyagot. Ez
többnyire nem sikerült elsőre, ezért többször meg kellett ismételni. A
rugalmas fa hetekig a szorítóban maradt.
– Látod, milyen érdekes? – mutatott a fiúnak Szabolcsu egy félkész
darabot. – Megnézheted, hogy ragasztom rá az inakat.
Az egyik segéd enyvet melegített, melyből egy kicsinykét a fa domború
ívére cseppentett. Szabolcsu elkenegette a ragasztót, ezután a lóínlemezkét
a helyére illesztette; ezt a műveletet megismételte a másik domború íven is.
– A szarut is ragaszd fel! – biztatta türelmetlenül a kisfiú.
– Nem úgy megy az, barátom – oktatta mosolyogva a férfi. – Az íj az
emberhez hasonlóan fejlődik. Te sem leszel egy pillanat alatt felnőtt.
Mindennek eljön az ideje. Most felraktam az inakat, rögzítettem, és
elteszem száradni, aztán legközelebb ragasztom rá a szarut.
Elővett egy másik darabot, melyről leszedegette a zsinórt és az ínlemezt
szorító peckeket.
 – Ez megragadt – mondta a fiú.
– Na látod, erre felragaszthatjuk a szarulemezeket. Mutasd meg, hová
tegyem! – vonta be a munkába oktatólag a gyermeket Szabolcsu.
Csábán az íj belső, homorú, az ínnal ellentétes oldalára mutatott:
– Ide tegyed.
– Okos vagy – mondta a férfi, és ismét vett az enyvből egy kenetnyit.
Felemelt egy, már kívánt alakúra hajlított szarulemezt. – Látod ezt a
darabot? Ezzel nem lehet vadászni, és a másikkal sem – mutatott az egyik
ínlemezre –, de még az üres fával sem. A részek külön-külön
használhatatlanok, együtt viszont csodákra képesek.
A fiú egy kész íjra pillantott, és arra gondolt, hogy ennek az eszköznek
van a legszebb alakja a világon.
– Sokára készül el ez az íj? – kérdezte Csábán.
– Hát ez, ami nálam van, hamar kész lesz, de amíg egy ágból, egy marha
szarvából és a ló inából kész fegyver lesz, a Hold legalább ötször változik.
Miután felragasztotta a szarulemezeket, átadta kötözgetésre valamelyik
segédnek, és kezébe vett egy olyan íjat, amiről már csak a nyírfakéreg
hiányzott.
– Nézd ezt az egységet! – mutatta a kisfiúnak. – A szaru is, a fa is
belesimult az íjba, most már egy íj, ami használójának szolgál. Nem
csodálatos?
– Bár én is íjkészítő lehetnék! – sóhajtott a kisfiú.
– Biztos megunnád – legyintett Szabolcsu –, a lovak után nyargalászni
sokkal érdekesebb elfoglaltság.
Ezt persze nem gondolta komolyan, hiszen hiába készítette az íjakat évek
óta, az újonnan megszülető darabot mindig úgy vette a kezébe, mintha egy
csecsemőt fogna, akit ő segített a világra.
***
A gyerekek biztonságban érezték magukat az előttük vonuló katonák
miatt, a tájékozódásban is az ő nyomaikra hagyatkoztak.
A vitézek, dél felé véve az irányt, átúsztattak a megáradt folyón, amit a
legvakmerőbb határőrző harcosokon kívül más biztosan nem tett volna
meg. A rablók mégis megtették, nyomaik ugyanis pontosan dél felé
vezettek; zsákmányukkal az alánok országán át, a hegyek felé igyekeztek.
A kicsiny sereg bátran lépett be az idegen földre, ugyanis a Hét Törzs
Szövetsége békében élt az alánokkal. Kereskedtek velük, sőt az északibb
nomádok közül több család áttelepült ide, dúsabb legelők reményében,
ugyanakkor az alánok közül többen a szövetséghez csatlakoztak.
Ez a nép is hasonló életmódot folytatott, mint a hét törzs: jurtában laktak,
téli és nyári szállás között vándoroltak állataikat legeltetve és földet
művelve.
Az alánok magas termetű emberek voltak; sok világos hajút lehetett látni
közöttük.
A harcban rendkívül elszántan, sokszor inkább állatok, mint emberek
módján viselkedtek.
Délebbre, ahogy a Nagy Havasok hegyláncai közeledtek, és megváltozott
a levegő, dúsult a fű, a nomád életmódot már a hegyi állattenyésztés és
földművelés váltotta fel. A tömérdek takarmány miatt nem szorultak rá a
téli és nyári szállás váltására, hiszen ahol az állatok lelegeltek mindent, ott
néhány napon belül újranőtt a fű.
Az alánok nyelve eltért a bolgár-türktől és az ugortól is, mint a szkítáké
annak idején, a hét törzsbeliek mégis sok szavukat értették. Kánjuk
igyekezett békében élni a kazárokkal, a bizánci görögökkel és a
dzsetimadzsarokkal egyaránt.
A gyermekek egy bolgár hajós segítségével jutottak át a déli partra, aki
elmondta nekik, hogy rengeteg dzsetimadzsar és bolgár él itt, tehát nem
lesznek nyelvi nehézségeik.
Az egyre melegebb idő miatt végképp elrakták ködmönüket, süvegüket, s
mindketten köntösben, fedetlen fejjel utaztak. Egy lánynál ez nem volt
feltűnő, Csábán esetében viszont igen, mivel a nagyobb fiúk és férfiak
mindig süvegesen jártak.
Az első estét egy télről ottfelejtett szénakazal tövében töltötték, elalvás
előtt mindketten a csillagokat bámulták.
Hajnal felé Árikánt a fiú mormogása, hánykolódása ébresztette.
– Hé, Csábán, mi van veled, rosszat álmodtál? – rázta meg a vállát.
– Hű, de jó felébredni! – mondta Csábán, és érezte, hogy a verejtéktől
teljesen átázott az inge. Megdörzsölte szemét, igyekezett teljesen
visszatérni ebbe a világba. – Téged nem ijesztgettek Korkutájjal, amikor
kicsi voltál?
– Dehogynem. Húzd a fejedre a takarót, mert jön Korkutáj, és elvisz!
Most is reszketek, ha rá gondolok. Még jó, hogy nem létezik.
– Buldur azt mondta, hogy nem mesealak, hanem valóban létező
személy, és nemrég látták errefelé. Igaz, csak éjjel jár, nappal elbújik
valahol, az őrjárat mégis látta alkonyatkor, mikor útnak indult.
– És ha nem ő volt az? – reménykedett a lány.
– Egész biztosan ő volt. Medvekoponyát viselt, és úgy suhant, mint az
árnyék.
– Azt hiszem, mi jól belecsöppentünk a közepébe: a rablók, Korkutáj, a
rém… Istenem, segíts! – nézett az Égre.
Csábán elkacagta magát, de a lelke mélyén ő is félt.
– Álmomban egy fekete süveges, fekete köntösű, medvekoponyát viselő
harcost láttam fekete lovon. Az arcát nem mutatta.
– Szerencsére – szólt bele Árikán. – És mit csinált?
– Kitalálod? – kérdezte Csábán, de már felelt is. – A mi lábnyomainkat
fürkészte, és csak jött-jött utánunk.
– Ó, uram, Isztengri, szabadíts meg ezektől az álmoktól! – imádkozott a
lány.
– És ha nem csak álom?
– Na jó, beszéljünk másról! Altinájról nem álmodtál?
– Most nem – szomorodott el a fiú.
Mikor Csábán egyedül utazott, nem sok időt fordított az evésre, de mióta
Árikán mellé szegődött, úgy gondoskodott róla, mint egy feleség, ami a
fiúnak jólesett, néha azonban kicsit bosszantotta is. Úgy gondolta,
gyorsabban haladnának, ha nem terítene meg a füvön naponta háromszor, és
az evést menet közben, lóháton intéznék el.
Fél nap lovaglás után összetalálkoztak Bulcsú katonáival, akik épp a
hazatéréshez készülődtek. A százados azért döntött így, mert a rablók
annyira eltávolodtak a hét törzs területétől, hogy nem látta értelmét a
további hajszának.
Csábán tekintetével az alacsony vitézt kereste, aki ismerte az apját, de
nem látta sehol. Megkérdezni mégsem merte, hogy: „Hé, százados, nem
hiányzik egy embere?”
– Azt mondom, gyertek vissza velünk! – javasolta a láncinges, büszkére
vékonyított bajuszú férfi. – Nehogy aztán a karakcsik markába fussatok.
Két ilyen épkézláb gyerekért jó pénzt kapnának a rabszolgavásáron.
Csábán vállat vont:
– Azt is meg kell egyszer nézni.
A vitézek belátták, hogy a két gyermek külön utakon jár, s mivel
szólította őket a kötelesség, elbúcsúztak a kis kalandoroktól.
 A fiú és a lány sokáig nézték az egyre távolodó lovasokat, s tudták, hogy
végképp elszakadtak a hazájuktól.
Az áldott Nap csodálatosan ragyogott, pacsirták tucatjai versengtek,
melyikük tud magasabbra röppenni és szebb éneket fújni az aranyló
korongnak. Boldogok voltak a kicsi madárkák, hiszen telerakták a begyüket
apró magocskákkal, már fázniuk sem kellett, és egyébként is mindent olyan
szépnek láttak. Erre, délebbre a tavasz korábban köszöntött be: a fű zöld
szőnyegként borította a tájat, néhány fa virágdíszbe öltözött, s úgy
feszengett, mint egy csinos menyasszony. A serényen ügető lovacskák lábai
mellől mezei nyúl ugrott fel, de csak az utolsó pillanatban, egészen addig
vakon bízva rejtőszíne adta menedékében. Mikor biztonságos távolságba
ért, felegyenesedett, és fülét mozgatva bámulta a tovasiető lovasokat.
Szerencsére elég élelmet hoztak magukkal a gyermekek, ezért nem
kellett vadászattal időt vesztegetniük; nyugodtan szelhették a távolságot.
Haladási irányukat csupán megérzés alapján határozták meg, ugyanis
semmiféle nyomot nem láttak, és a harcosok sem haladtak már előttük.
Egy kiadós vágta után, lovaikat pihentetve, hosszú szárat adtak nekik,
hadd sétáljanak, de mikor fűcsenegetés céljából megálltak, továbbhajtották
őket, mondván, még nincs itt a pihenés ideje.
– Te gondolsz néha az otthoniakra? – törte meg végre a régóta tartó
csendet a kislány.
– Gondolok – bólintott a fiú.
– Én nagyon sajnálom a szüleimet, hiszen meg sem bántottak, mégis
ekkora szomorúságot okoztam nekik.
– Ha megtaláljuk a lovat, nyílegyenesen hazamegyünk.
– Előre félek a találkozástól – rázkódott meg Árikán.
– Kapsz két-három pofont, aztán magukhoz ölelnek.
– Tudod, nem is a pofonoktól félek, hanem anya tekintetétől, ahogy rám
néz majd.
– Ezzel én is így vagyok.
– Apádra haragszol? – kérdezte a lány.
– Lehet, hogy már nem.
– Mégiscsak az apád. Mindig jó volt hozzád, szeretett, ez volt az első
rossz lépése.
– Na, hagyjuk ezt! – zárta le a témát a fiú, és újból némaságba
burkolózott. Felszedegette Tarka kantárszárait, és élénk ügetésre biztatta
hátasát.
 Csábán hallgatott ugyan, de fejében csapongtak a gondolatok. Amióta
elindult otthonról, már többször is átgondolta apjához, Akkushoz fűződő
viszonyát. Eleinte rettenetesen haragudott rá, még az is eszébe jutott, hogy
nem az édesgyermeke szüleinek, csak úgy találták, hiszen az
édesgyermekével nem tesz ilyet egy apa. „Hamar elfelejted, nem tart soká”
– tértek vissza minduntalan a rettenetes szavak. „Már születése előtt nekem
adta Altinájt, velem nőtt fel, tudta minden titkomat, együtt nyertük meg a
versenyt a vásáron. A verseny előtt apa tudta már, hogy eladja, és ilyen aljas
módon megszervezte az egészet” – mondta magában. Ugyanakkor felidézte
nagyapa szavait is: „A lelkén egy hatalmas forradás van, ami hasogatja,
emiatt cselekszik meggondolatlanságot.”
Csábán azért is neheztelt az apjára, amiért titkolja előtte a múltját. „Egy
jó apa mindent elmond a fiának” – gondolta. Más pillanatban az aranyos
Akkust látta maga előtt, aki lelkesen nézi a kékfarkasjátékot, miközben az
ölében tartja őt, máskor pedig szeretettel magyaráz neki a lovak
tulajdonságairól, s tanítgatja a különböző hurkok megkötésére.
A mérge ilyenkor elpárolgott, sőt lelkiismeret-furdalása támadt, a végén
pedig úgy érezte, a hibát saját magában kell keresnie. „A megoldás nem az,
hogy elhagyom az otthonom, és nekivágok a világnak.”
A második éjszakát egy kicsi domb sziklás oldalának menedékében
töltötték. A csillagokat nem számlálhatták, mert az eget fátyolszerű
felhőréteg borította, melyen csak az óriásira növekedett telihold fénye
tudott áthatolni.
Az éjszaka kellős közepén mindketten a lovak ijedt horkantására
ébredtek. Gyorsan lefektették az állatokat, s reszketve lesték a veszélyt,
amire a lovak felfigyeltek. Szerencsére este nem gyújtottak tüzet, így a
parázs és a füst eltüntetésével nem kellett bajlódniuk.
Csábán arra gondolt, hogy ha menekülni kell, inkább itt hagyják a
nyergeket és a takarókat, a fegyvereket viszont semmiképp sem. Közelebb
húzta tegezeit, de fektében nem tudta felcsatolni, ráadásul Árikán íja és
nyilai a nyergen lógtak.
Hosszú ideig semmit nem hallottak, a lovak is megnyugodtak, és már
majdnem fölkeltek, amikor valahonnan egy ág reccsenése és egy fémtárgy
csendülése hallatszott. E két nesz úgy hasított bele a csöndbe, hogy
valóságos mennydörgésnek tűnt mindkettő.
A gyermekek szinte egybeolvadtak lovuk testével, és azon imádkoztak,
nehogy valamelyik elnyerítse magát. Még az éjszakai madarak sem
hallattak semmi neszt, talán ők is megdermedtek a félelemtől.
Most egy ló horkantását hozta feléjük a szellő. Csábán tudta, hogy a
felnőtt harcosok is így lapulnak, ha közeledik az ellenség, s nem azért
rejtőznek, mert félnek, hanem azért, hogy megtévesszék a feléjük haladót,
és váratlanul csaphassanak le rá. A fiúnak azonban minden porcikája
remegett; most biztosan nem tudott volna nyilat tenni az íjhúrra, nemhogy
célozni vagy lőni. Koponyára gyakorolni könnyű, hisz az nem lő vissza.
Még őzre vadászni sem veszedelmes, de egy emberrel szembenézni egészen
más, ráadásul fokozza a rémületet, ha az ellenség nem látható. „Talán itt a
varázslat többet ér, mint az íj” – gondolta a fiú. Tegezeit elengedve, a
nyakában lógó fogakat és a Buldurtól kapott kicsiny tarsolykát markolászta.
Árikánra pillantott, s még így rettegve is majdnem elkacagta magát.
A lány úgy lapult, hogy még az arcát is a földre nyomta, azt gondolva,
hogy amit nem lát, az nem létezik.
Némi várakozás után ismét zaj hallatszott. Végre láthatóvá vált az
ellenség, de a látvány, ahelyett, hogy megnyugvást hozott volna, újabb
hideg borzongással töltötte el a fiút.
A dombtetőn, a Hold fényében egy csúnya, kosfejű ló körvonalai
rajzolódtak ki, s a lovon büszkén, a sötétbe bámulva ült a keszi gyermekek
réme: a medvekoponya-díszes, éjszaka járó fekete harcos.
Csábán megrázta Árikánt. A kislány szintén a dombtetőre pillantott.
– Látod, ő az: Korkutáj.
– Segíts, édes Isztengri! – fohászkodott a lány.
– Nem minket keres, hagyjuk, hadd menjen.
A mese szerint Korkutáj valahol a besenyők közt született, de olyan rút
arccal jött a világra, hogy a gonosz szülők eldobták maguktól; kitették az
erdőbe a vadállatok közé, és loptak egy szép gyermeket maguknak.
A csecsemőt meg akarta enni a róka, a farkas, a párduc, de mindegyik
megijedt tőle, amikor meglátta az arcát. Végül a medve is odament hozzá,
de nem bántotta, hanem örökbe fogadta, ugyanis aznap ölték meg egyik
bocsát a vadászok.
A kis Korkutáj a medve tejét szopta, mostohatestvérével verekedett, s
végül lélekben olyan lett, mint egy medve: vérszomjas és gyilkos, a hallása
kifinomult, szaglása megerősödött, beszélni viszont nem tudott. Sosem
derült ki, kik voltak az igazi szülei. Aztán valahogy visszakerült a besenyők
közé, ahol megtanult bánni a fegyverekkel, de a beszédet csak egy nagyon
kicsit sajátította el.
 Néha felforrt benne a medvelélek, olyankor elindult valamerre gyilkolni,
s csak akkor nyugodott meg, ha kellő mennyiségű vért ontott. A lélek
azonban egyre több és több vért követelt a nyugalma érdekében.
A gyermekek eddig szándékosan kerülték a településeket, a Korkutájjal
való találkozás óta azonban éjszakára igyekeztek egy aulba vagy legalább a
közelébe kerülni. Az itt lakóktól nem kellett tartaniuk, mert sem az alánok,
sem az itteni bolgárok nem tekintették őket ellenségnek.
Végül egy, a szövetségből való kürt törzsbeli családnál szálltak meg, de
nem jól választották meg a szálláshelyet, ugyanis a háziak gyászoltak.
Bánatukat félretéve szeretettel fogadták a vándorokat, annál is inkább,
mivel hajdani hazájukból érkeztek.
Elmondták, hogy sokan élnek a környéken a dzseti-madzsarok közül, és
az északról jövő utazóktól kapnak hírt a szövetségről. S mivel Aktaslar nem
esik innen messzire, néha a Nagy Vásárba is eljutnak. Hallották, hogy az
őszi versenyt egy keszi törzsbeli fiú nyerte valami gyönyörű sárga kancával.
Mikor megtudták, hogy Csábán az a fiú, a házigazda pálinkát hozott, és
kedvesen kínálgatta a hőst, de a fiú nem fogadta el.
– Kiégetné a torkomat – mondta.
Az is kiderült, hogy a környékbeli csábánok láttak egy dél felé tartó,
megpakolt tevékkel és lovakkal vonuló népes karakcsi csapatot.
– Nem féltek tőlük? – kérdezte Árikán.
– Ezeknek a rablóknak mi szegények vagyunk – felelte a férfi. – Ritkán
járnak errefelé. A magas hegység az igazi otthonuk. A pusztában nem
tudnak harcolni, csak a völgyek, a szakadékok és sziklák között.
Csodálkozom is, hogy ilyen messzire merészkedtek. Jó gazdag lehetett az a
karaván.
– Hát az én sárga lovam velük van – mondta Csábán.
– Az alánok többször véget akartak vetni a karakcsi rajtaütéseknek, de
ők is nomádok, s a nomád a sziklák között, ahol már le kell szállni a lóról,
nem tud harcolni.
– Korkutájról nem hallottak? – kérdezte Árikán; Csábán hátulról
megrántotta a köntösét, hogy mit kotyog annyit, de addigra a kérdés már
kiszaladt a száján.
– De igen, este az ő nevére aludt el a kicsi. Hiába mondtam, hogy fogja
már be a száját, ő csak énekelt, és a testvéreit költögette. Aztán mondom
neki: „Hívjam Korkutájt?” Erre úgy elhallgatott, hogy még most is aludna,
ha reggel nem keltettük volna fel.
 A két gyerek összenézett.
– A mese, az csak mese – mondta Csábán.
A vendéglátók elmondták, hogy az idős családfő távozott az élők sorából,
s mivel fiatalkorában nagy harcos volt, öreg lovát is feláldozták a
temetéskor. Az alkalomra eljöttek a környékbeli dzsetimadzsarok,
függetlenül attól, hogy a szövetségen belül a kér, a keszi, a kürt vagy a
madzsar törzsből származtak-e. Itt idegenben nagyon összetartottak. Ősi
szokás szerint a lovat először nem temették az öreg mellé, csak a nyerget
tették a feje alá. (Fegyvereit mellkasára rakták, de pontosan fordított
sorrendben, mint ahogy itt a földön használta, hiszen a csillagokon túli
tükörvilágban minden fordítva van.)
A halotti toron a lóhúst elfogyasztották, a lenyúzott bőrt, melyben benne
hagyták a fejet és a négy lábszárat, egy ferdén az Ég felé álló,
gémeskútszerű állványra akasztották a sír fölött.
A ló ezen maradványát negyven nappal később temették a halott lába
mellé, hiszen akkor indul el a másvilágra, s akkor paripája lelkére is
szüksége van.
A halott nevét egy darabig nem vették a szájukra, nehogy a kimondott
név visszatartsa az eltávozót.
A gyermekek érkezésekor a toros ételek rég elfogytak már, de pusztai
szokás szerint a messziről jött vendéget méltó fogadtatás illeti, ezért a
háziasszony szólt az egyik szolgának, hogy vágjon le egy idei bárányt,
nyúzza meg, s minél előbb fusson vele a főzőjurtába.
Egy másik szolga a gyerekek lovait vette kezelésbe: vizet, szénát adott
nekik, s leszedte a nyergüket.
A jurta berendezése pont olyan volt, mint az otthoniaké. A keregerácsot
szőnyegek, nemezlapok takarták, előtte körben helyezkedtek el a család
holmijait tartalmazó ládák és a bőrzsákok. A fő helyen a családfő
felszerelése mellett azonban nem színes lókoponya vagy valamely ős
szellemét ábrázoló rongybaba, hanem egy díszes kereszt lógott. Csábán
még sosem látott ilyet. A keszik táltosai használták ugyan ezt a jelet
ruháikon vagy eszközeiken, de erre a keresztre egy emberalakot is festettek.
– A házi oltárt nézed? – kérdezte a férfi, akit, mint a bemutatkozáskor
kiderült, Boncsoknak hívtak. – Az ott Krisztus, hallottál róla?
– Hallottam – bólintott Csábán.
A férfi elcsodálkozott:
– Nálatok is jártak bizánci papok?
 – Kik azok a papok?
– Akik erről a Krisztusról tanítanak.
– Nem, én egy táltostól hallottam róla. Ő Isztengri fia, aki a
halhatatlanságot elhagyva még a halálban is osztozott az emberekkel.
– Na látod, egy ilyen kereszt alakú fán ölték meg, de egy-két nap múlva
feltámadt, és most is él.
– Gondolom, bosszút állt a kivégzőin.
– Tévedsz, fiú, ő nem a bosszú, hanem a megbocsátás. Idegen a
fülednek, mi? A bizánci papok azt is mondták, hogy ha igazán szeretjük
Krisztust, felhagyunk az ősi szokásokkal: a lóáldozattal, az égitestek
köszöntésével. A téli napfordulókor ne a Kün Jügüncsöt, hanem Isztengri
fiának a születését ünnepeljük. Tudod, nekem az az érzésem, hogy ez már
nem Krisztus akarata, hanem ezeké a papoké.
– Akkor eljött Krisztus, de maradtak a szokások?
– Egyelőre így valahogy. A bizánciak új nevet is adtak nekünk, mikor az
egyház tagjai közé fogadtak minket, de nem használjuk.
– A nagyapám azt mondta, hogy a név az ember.
– Azért kaptunk új nevet, mert új emberré kell válnunk. Ez jó dolog, de
ezek a nevek idegenek a számunkra. Biztosan a mi buta nomád fejünkkel
van a baj.
– Én még gyerek vagyok, nem érthetek mindent, de szerintem többet
kellene megtudnod erről a Krisztusról, ha tényleg kíváncsi vagy, mit vár el
tőled.
– Száz szónak is egy a vége, ő a halált életté változtatta, és ez tetszik
nekem. Már őseink is azt mondták, hogy Isten nem a halál, hanem az élet
ura.
Témát váltottak, és az állatállományt, a legelőket, a rokonokat mind-
mind átbeszélték. Egy idő múlva megérkezett az étel.
Árikán a főzőjurtában csevegett a háziasszonnyal, míg a hús elkészült. A
család négy gyermeke egyfolytában rajtuk lógott. Most azonban sorra
beszállingóztak, helyet foglalva a teríték körül.
Csöndben ettek. A kedves családnál eltöltött este alatt Csábánnak és
Árikánnak többször is eszébe jutott az otthon, lefekvéskor pedig a kislány
sírt is, de csak titokban, hogy a fiú ne lássa.
Reggel összecsomagoltak, és a reggelit meg sem várva útnak indultak.
– Isten veletek! – integetett Boncsok.
 A gyerekek főleg Árikánt búcsúztatták, megígértetve vele, hogy
visszafelé is benéz hozzájuk, és játszik velük.
Nem sokkal később Korkutáj nyomaira bukkantak, melyekből kiderült,
hogy a fekete lovas nem céltalan öldöklésre indult, hanem határozottan tart
valamerre. A kis vándorokat az bosszantotta leginkább, hogy a haladási
irányuk megegyezett.
– Honnan szeded, hogy ezek az ő nyomai? – kételkedett Árikán.
– Ilyen ostoba alakú patája csak az ő lovának lehet, és nézd csak –
mutatott a kökénybokor ágaira –, fekete lófarokszőr.
– Jaj, ez bárhonnan kieshetett.
– Persze, egy rigóból! – csattant fel a fiú.
– Lehet, hogy két éve járt itt egy fekete ló, és az a szőr azóta az ágon lóg.
– Ugye, ezt te sem gondoltad komolyan? Érzem, hogy ő az, de egyelőre
jól állunk, mert nem ő követ minket, hanem mi követjük őt.
– És szerencsére kerüli a lakott helyeket – mondta a lány.
– Minket viszont nem ő érdekel, hanem Altináj.
– És mi van, ha Korkutáj is a rablókat üldözi, mert elloptak tőle valamit?
– Az meglehet, akkor viszont Isten legyen irgalmas a karakcsikhoz.
Egész nap pihenés nélkül haladtak. A tájat egyre inkább dombok és
völgyek tarkították, bár a Nagy Havasoktól még messze jártak. Lóháton
étkeztek. Mióta elindultak otthonról, még vadászniuk sem kellett, eltekintve
a sólyommal fogatott lúdtól. Buldur is csomagolt nekik, Boncsokék is adtak
két árpakenyeret, úgyhogy a Boila által bekészített étkekhez még alig
nyúltak. Csábán látta, hogy az egyik kolbászt fehéres penész borítja.
Letörölgette, mert tudta, hogy ettől még nincs semmi baja. Az otthoni sajt
induláskor sem volt túl puha, de mostanra kővé keményedett.
– Ezzel hajigáljuk agyon a karakcsikat – mondta Csábán.
– És kolbásszal kötözzük meg őket – nevetett Árikán.
Altináj bordái egyre jobban kilátszottak. Alig-alig evett valamit. Ereje
azonban még bőven akadt, így folyton bosszantotta fogva tartóit.
Ágaskodott, rúgott, harapott, mikor a közelébe értek. Csak az egyik
karakcsi fia közelíthette meg. Ő bogozta ki a köteleit, és itatta meg, amikor
lehetősége nyílt rá. A fiú sosem bántotta, sőt sajnálta. Altinájt Csábánra
emlékeztette, ezért nem harapta meg soha.
A sárga csikó hátán, farán sebek éktelenkedtek, arasznyi hurkák húzódtak
a legújabb ostorcsapásoktól.
– Le kéne vágni ezt a dögöt – mondta az egyik rabló.
 – Elment az eszed? Ez egy vagyont ér – felelt a másik.
– Így félig agyonverve semmit sem ér.
– Be kéne vinni a te boszorkány anyádhoz, hogy hizlalja fel egy kicsikét
– mondta az előbbi.
– A te anyád boszorkány – emelte fel baltáját a sértett, és majdnem
összecsaptak, de egy termetes kutyaképű rájuk mordult:
– Elég legyen, állatok! – Ő volt a vezér. – Igaz, beadjuk a sárga ördögöt
a boszorkány anyádhoz. Egynapi járóföldre van innen, és úgyis van nála hat
lovunk. Csak a bolhái ne másszanak át erre a kancára is – mondta, és
gusztustalan röhögésbe kezdett, melyből fuldokló köhögés lett.
***
A gyermekek egy gyors sodrású folyócskához értek, mely a hegyekből
igyekezett a tenger felé. Több folyón átkeltek már, de valamiért ennél
megálltak. Megitatták a lovakat, és körülnéztek a part mentén. Mindketten
éreztek valami megnyugtatót. A félelmük azt súgta: menjenek tovább, de a
kíváncsiság ott marasztalta őket.
A part menti nádasból halk motoszkálás hallatszott, a száraz nádak
zászlócskái lassan elmozdultak a helyükről. A gyerekek a lovak fedezékébe
léptek, mindketten elővették íjukat, és kipattintották a tegezük fedelét. A
veszélyhelyzet néha olyan erőt és bátorságot ad az embernek, amivel
nyugodt időben nem számolhat. Árikán lány létére egy rezzenés nélkül
helyezte nyílvesszőjét az íjhúrra, és Csábán is mindenre elszántan várta, ki
jön elő a nádasból.
A szarvastehén, amellyel szembenéztek, megbámulta az érdekes
jövevényeket, majd cseppet sem félve, táncos lépésekkel vízbe vetette
magát, a túlparton pedig csöpögő bundával kocogott el a távolba.
A gyerekek nagy sóhajtással engedték le íjukat.
– A Szent Szarvasanya már egyszer megtréfált téged, emlékszel? –
mondta Árikán.
– Nem véletlenül jelenik meg – gondolkodott el Csábán. – Akkor arra
tanított, hogy ne lőjek, amíg nem látom rendesen a célpontot. Most viszont
nem tudom, mit akar.
– Azt akarja, hogy menj bele a vízbe – fordította vidámra a szót Árikán.
– Igazad van – mosolygott a fiú, és kioldotta az övét, majd levette a
köntösét.
– Neked elment az eszed, nincs még olyan meleg!
 – Dehogy nincs – mondta a fiú, és már az ingét is ledobta, ami után a
csizma következett.
– Legalább csinálok egy nagymosást. Már majdnem rám keményedett a
ruha.
– Ez lesz csak a mosás – ingatta a fejét Árikán, de a tisztaság gondolata
őt is csábította.
– Nem is olyan hideg – kiáltotta a fiú, miután a folyóba vetette magát. A
víz derékig ért.
– A fenébe is – mormogott a lány, és ő is bogozni kezdte selyemövét,
mely a köntösét összefogta. – Azt nem bírnám elviselni, ha tisztább lennél,
mint én.
A bokánál összehúzott, bő szárú nadrágot mindketten magukon hagyták,
pedig nem igazán melegített a hideg vízben.
Árikán, miután csizmáját is levette, lépésről lépésre araszolt a hullámok
közé.
– Csak addig rossz, míg bele nem merülsz – csalogatta a fiú, és kezével
eltakarta a száját, mert erősen vacogott.
Miután mindketten nyakig merültek, csak nézték egymás arcát, de meg
nem szólaltak volna a világért sem. Végül a kislány törte meg a csendet:
– Neked már kék a szád.
– Mindjárt a tied is ilyen lesz.
– Mekkora marha vagyok, hogy mindenhova utánad megyek – mondta
dideregve Árikán.
– Te vagy a legjobb barátom a világon… meg Altináj – tette hozzá a fiú.
– Ha nem jöttem volna utánad, otthon megevett volna a fene.
– Szóval, csak azért jöttél, hogy ne egyen meg a fene.
– Nem, hanem azért, hogy felpofozzalak.
– Ezzel még tartozol, na, tedd meg most! – mondta Csábán, de közben a
víz alól valami elszabadult zsombékcsomót szedett elő, és a lány arca előtt a
vízbe csapta.
– Na, megállj, te gonosz! – kapta fel a zsombékot a lány, és visszadobta,
de az ő dobása jobban sikerült, és arcon találta a fiút.
– Ezért még megfizetsz! – nevetett a fiú, és visszadobta a málladozó
csomót.
Csábán tréfájából óriási önfeledt játék kerekedett, ami nem is ártott,
legalább megmelegedtek egy kicsit. A zsombékcsomó közben ezernyi
darabra szakadt, s végül, mikor már nem volt mit hajigálni, Árikán békét
ajánlott.
– Hogy pecsételjük meg a békét? – szuszogott a fiú.
– Ahogy a vezérek. Szétvágunk egy kutyát, és azt mondjuk: így járjon,
aki megszegi a szerződést! – nevetett a lány.
– Jó, de nincs kutya – mondta a fiú.
– Hát kutya híján egy puszival is beérem.
– Ej, a becstelen nő, mit nem akar – csóválta a fejét a fiú, de a béke
kedvéért egy egészen lassú csókocskát nyomott a kislány bal arcára. –
Ugye, a pofon elmarad? – kérdezte ezután.
– Persze, elmarad – pirult el Árikán.
A játék után kiöblögették sebtiben levetett felsőruháikat, melyeket ezután
a nádra terítettek száradni.
Amíg a napsugarak a ruhákat simogatták, ők nemeztakaróikban
melegedtek. Árikán kibontotta gyönyörű haját, amit Csábán mindig
megcsodált.
– Sosem láttam ilyen csodálatos hajat – hízelgett a fiú.
– Köszönöm – mondta a lány, és megrázta még nedves hajzuhatagát. –
Tényleg, te miért nem borotválod le a fejtetődet, mint a felnőttek? A veled
egykorú fiúknak már felnőttes hajviseletük van.
– Nem attól leszek felnőtt, hogy a felnőtteket utánzom. Majd
leborotválom, ha hazamegyünk.
Szorosan egymás mellé húzódtak, és néma csendben ültek, átengedve
magukat egy újonnan megtapasztalt érzésnek.
A nádas mellett forgószél kerekedett, felkapta és megpörgette a száraz
leveleket, fűszálakat, és zsákmányával körbejárt a kis folyó partján.
– Ugor nagyanyám azt mondta – szólt Csábán a jelenségre mutatva –,
hogy a forgószélből kifoghatok egy szellemet, ami nekünk szolgál.
– Az most jó lenne, legalább idehozná a ruhánkat.
– Ahhoz egy vesszőkosár is kéne. Ha pont a forgószélre borítanám,
alatta teremne egy törpe emberke.
– „Miben állhatok a szolgálatodra?” – kérdezné. – „Légy szíves, hozd
ide a ruhámat!” – mondanám neki.
– Jól van, idehozom – nevetett Csábán, s mivel teljesen meztelen volt,
csak úgy nemeztakarósan odament a nádashoz, és felnyalábolta Árikán
megszáradt ruháit.
A forgószél elült. Mindketten felöltöztek.
 Fent északon, a hegyek lábánál lévő téli szálláson már sorban megellettek
a kancák, de idén Akkus nem fogadta olyan csodálattal az újszülött
csikókat. Nem lelte örömét a munkájában, nem találta helyét sehol. Érezte,
hogy el kéne mennie megkeresni a fiát, aztán a napi gondok másfelé
terelték a gondolatait.
Mintha két ember harcolt volna benne. Az egyik azt mondta: „Indulj,
hiszen bajban van a fiad.” A másik: „Ne törődj vele, magának kereste a
bajt.”
„Talán mégsem kellett volna eladnom azt a csikót” – gondolta, és ez a
belátás a részéről nagy dolognak számított. Tévedését csak úgy önmagában,
a lelke mélyén látta be, egyelőre nyíltan nem vallotta be senkinek.
Boilát, az apját messze elkerülte, mintha az öreg az ő lelkiismerete lett
volna, és mikor véletlenül összefutottak a nyájnál, nem mert a szemébe
nézni. Úgy érezte magát, mint gyerekkorában, mikor valami rosszat
követett el. Tudta, hogy az apja belelát a gondolataiba, ezért igyekezett
elkerülni. Szégyellte előtte ballépését, de ennek a belátását is szégyellte.
A felesége, Kadin folyton rágta a fülét: „Szólj Botondnak és
Szabolcsunak, hárman csak visszahozzátok. Semmiképp se juthatott
messzire!” Akkus ilyenkor haragosan válaszolt: „Igen, és teljesen kiürül az
aul egy átkozott ló miatt. Ez nevetséges.”
Az asszony szelíden folytatta: „Nem a ló, a fiad miatt.”
Egyik reggel Kadin újabb ötlettel állt elő.
– Ha te nem mész, szólok apádnak. Nem megy a fiatal, elmegy
szégyenszemre az öreg. Pár nap alatt megtalálja, és hazahozza.
– Kadin, te nem ismered ezt a fiút. Egy tucat férfit félrevezetett, mikor
ellovagolt. Másnap Botonddal a nyomába eredtünk, jó sokáig követtük,
egészen a Balukcsi gázlóig. Ott egy fiú azt mondta, hogy átkelt a folyón. És
tényleg eltűntek a nyomai.
– Ti miért nem úsztattatok át? – feleselt az asszony.
– Még az árhullám előtt ment át, mi már nem tudtunk.
Az asszony sírva fakadt.
– Tíz napja már, hogy nincs itt…
– Jaj, ne sírj már, hidd el, hazajön – nyugtatta a férfi. – Én is ilyen
voltam gyerekkoromban, és én is mindig hazamentem.
– De ő még csak tízéves.
– Vele van a lány is.
 – Na, az nagy segítség… egy lány. Az ő szülei meg már nem is
köszönnek, mintha mi tehetnénk arról, hogy Árikán a fiunk után szökött.
– Ne búsulj, kitalálok valamit – mondta a férfi, majd felállt, eligazította
köntösét, fejére tette tavaszias szürke nemezsüvegét, szokásához híven a
szemöldökére billentette, és kilépett az ajtón.
Alig tett pár lépést, szemtelen gyerekcsapat szegődött a nyomába.
Néhány napja folyton felbukkantak, a férfi pedig úgy érezte, hogy még az
egérlyukból is csúfolódó gyerekek áramlanak elő.
Akkus, Karakus,
ha nincs fegyvered,
ide fuss!
Ezt a gúnyversikét ismételték, és kezükkel hívó mozdulatokat tettek.
Talán a szüleik biztatták fel őket, vagy néhány szemtelen kamasz
terjesztette róla, hogy azért nem megy a fia után, mert nincs is fegyvere, és
gyáva.
Akkus, Karakus,
ha nincs fegyvered,
ide fuss!
Szólt a versike, és visszhangzott a jurtából, a kunyhóból, ugatták a
kutyák, bégették a juhok, nyerítették a lovak.
Akkus felpattant Turulra, és elvágtatott a méneshez. A gyerekek
lemaradtak, de gúnyolódó szavaik egész nap a fülében csengtek.
Este, mikor Kadin és Boglár a főzőjurtában volt, a férfi odalépett az
egyik kerege mellett álló dísztelen ládához, nagyot sóhajtott, majd
felnyitotta fedelét. Ezt a ládát senki sem merte felnyitni. Csábán százszor
eltervezte, hogy titokban belekukkant, de az apja annyit rémisztgette gonosz
szellemekkel és ehhez hasonlókkal, hogy sosem volt bátorsága felfedni a
titkot.
A ládában legfelül egy finom kidolgozású, arany mellkorongos láncing
hevert, mellette csúcsos, tarkóvédős harci sisak, tetején kék lószőrdísszel.
Akkus olyan óvatos mozdulatokkal vette ki a tárgyakat, mintha attól félt
volna, hogy mindjárt porrá törnek.
Ezután egy nemezdarabka következett, amelyet felhajtott, és csak
hosszas megfontolás után emelte ki az alatta rejtőző kincseket: egy
aranyozott napdíszes, üres készenléti és egy nyílvesszőtegezt.
Utoljára egy alaposan becsomagolt, időtlen idők óta leajzott íjat vett elő,
amelyet akkora tisztelettel vagy inkább félelemmel tartott a kezében, mint
valami vallási ereklyét. Kimért mozdulatokkal csomagolta ki, és egy ideig
áhítattal nézte, majd hirtelen, mérgesen hajította a szőnyegre.
Kezébe temette az arcát, még könnyezett is. Így tépelődött egy ideig,
aztán mindent visszahajigált a ládába, és a tetejét olyan lendülettel csukta
le, hogy szinte elhasadt.
 Korkutáj
A gyermekek késő délután indultak tovább a folyótól, s mivel az este
rohamosan közeledett, igyekeztek szállás után nézni.
Mielőtt elindultak volna, Csábán hosszasan töprengett a Nap állását
nézve, majd úgy döntött, hogy eredeti haladási irányukat megváltoztatja. A
lány érdeklődésére csak annyit felelt: „megérzés”, de Árikán jól tudta, hogy
a fiú a szarvast követi.
Alig lovagoltak vagy három nyíllövésnyit, egy ménest pillantottak meg,
de embert nem láttak sehol. A lovak békésen legelésztek, közeledtükre
felfigyeltek, de miután szemügyre vették őket, tovább legeltek. A ménes
túlfelén állt a csikósok nádból készült csúcsos kunyhója, mellette ék alakú
szárnyék a lovak számára – szintén nádból. Az építmények túloldaláról
békés füst szállt az Ég felé, és csábító ételszag terjengett.
– Éppen jókor jöttünk: készítik az ételünket – mondta Csábán.
– És ha ez a rablók ménese?
– Húsz karakcsiból csak megláttunk volna egyet, de itt egy sincs.
Lassan közeledtek a szárnyék felé, mely valójában nádsövény volt, és arra
szolgált, hogy szélvihar idején a lovak behúzódjanak mögé – ha már fölülről
nem védi őket semmi, legalább a széltől védve legyenek. Csábán látott már
ilyet feléjük is.
Azon mindketten csodálkoztak, hogy lovaik miért fújtatnak olyan
idegesen, és a fújtatásra miért nem fut eléjük egy-két kutya, hiszen ők
lennének a szállás őrzői, akik elsőként figyelnek fel minden gyanús neszre.
A kunyhó mögül felszálló fehér füstöt bolondos szellő kerítette hatalmába.
Úgy gondolta, eljátszadozik vele egy kicsit. Lökdöste, dobálta,
megcsavarintotta, végül szétoszlatta mindenfelé.
A tűz fölött bogrács lógott, benne leves főtt, de a csikósok nem
kavargatták. Pihent a fakanál, aludtak a csikósok, sőt a kutyák is.
A gyerekek összenéztek.
– Jó fáradtak lehetnek – súgta Árikán.
Csábán leugrott Tarkáról, a megkötő szárat a lány kezébe nyomta.
– Adjon isten, jó estét! – köszönt, de az alvók nem mozdultak.
– Ébresztő, megfőtt a pörkölt! – Odalépett a bográcshoz, és a láncba
tűzött fakanalat elővéve kavarintott egyet az ételen.
– Nehogy megkóstold – intett a lány –, hátha attól alszanak!
 – Kérsz egy kis mérgesgomba-pörköltet? – tréfált a fiú, de szíve egyre
hevesebben dobogott. Rosszat sejtett. – Árikán, ne ijedj meg, de szerintem
ezek halottak. – Ahogy ezt kimondta, a lány lova forogni kezdett, majd
felágaskodott; most már biztosan érezte a halál jelenlétét. Árikán kezéből
kicsúszott Tarka kikötő szára, a fiú lova a méneshez vágtatott. A lány ügyes
lovas lévén meg sem billent a nyeregben, de nem tudta lecsillapítani toporgó
hátasát.
– Gyere, Csábán, tűnjünk el innen! – kiáltott.
– Várj, megnézem őket közelebbről!
Három férfi feküdt a tűz körül, szépen összekuporodva, mintha aludnának.
A kutyák hasonlóképpen. A fiú felcsapta tegeze fedelét, kivett egy
nyílvesszőt, előhúzta íját. Felkészült a lövésre. A kunyhóhoz sétált, óvatosan
kinyitotta az ajtaját, de semmi különöset nem látott odabent.
A halottakhoz lépett, lábával meglökte az egyiket. Elborzadt a látványtól.
A férfi arca vérben úszott, csupasz mellkasán hatalmas mancsok
karomnyomai éktelenkedtek. A másik holttest hasonlóképpen nézett ki, a
harmadikat meg sem nézte. Csábán látott már halottat, de nem ilyen vérbe
fagyottat, és ez a látvány annyira felkavarta, hogy majdnem elhányta magát.
– Gyere már, könyörgök! – ordított a lány, de nem kellett többet
mondania, a fiú valahogy fölkapaszkodott mögé a lóra, bal kezével továbbra
is az íját és a nyílvesszőjét szorítva. Tarka után eredtek, aki éppen a ménes
lovait szaglászta. A fiú megfogta, átült rá, és ezután őrült iramban vágtattak
valamerre, fogalmuk sem volt az irányról, csak minél messzebb ettől a
borzalmas helytől.
Éjszakára fűzbokrokhoz kötötték a lovakat, ők jóval arrébb, egy üregben
kucorogtak, de szemhunyásnyit sem aludtak, és egy szót sem szóltak
egymáshoz. Tudták, hogy úgyis a halottakról beszélnének, így aztán inkább
nem beszéltek semmiről, magukban imádkoztak mindenhez, ami szent.
Reggel felé elgémberedve kászálódtak ki a lyukból. Felszabadultan
nyújtották ki végtagjaikat, de az előző esti látványtól kicsi lelkük nem tudott
szabadulni.
A lovak összevissza tördelték a fűzbokrokat; a kikötő szárak az ágakra
csavarodtak, szegény jószágok végül moccanni sem tudtak. A felkavaró
élmény hatására sem változtatták meg a szarvas által megjelölt irányt, ami
déliről délkeletire módosult.
Jól tudták, hogy a csikósokat nem a karakcsik ölték meg, mert azok még a
ruhát is lehúzták volna a halottakról, illetve elhajtották volna a ménest. A
tettes csak Korkutáj lehetett. Erre utaltak a testeken lévő, medvekarom
okozta sebek, s mivel igazi medve nem jár errefelé, csakis a rém ölhette meg
a csikósokat.
Csábán azon gondolkodott, hogy mi lehet ennek a gyilkosságnak az
értelme, hiszen szegény emberek csak az ételüket főzték, de Korkutáj még
azt sem vitte el. Csak az élet kioltásának öröme vagy az élőlények iránt
érzett gyűlölete? Esetleg, mint a mese mondja, a medve vére hajtja őt, és
csak akkor nyugszik meg, ha gyilkolhat. Igen ám, de a medve sem gyilkol ok
nélkül.
Az bosszantotta leginkább a fiút, hogy a fekete lovas is délkeletire
módosította haladási irányát, ezek szerint továbbra is ugyanarra mennek.
A karakcsik tiszta szívből örvendeztek, hogy megszabadulnak a sárga
ördögtől, vagyis Altinájtól. Csak a kisfiúnak fog hiányozni, mert egész jól
összebarátkozott a lóval. Az ő lelke még romlatlan volt, talán olyan, mint
amilyennek Isten megteremtette. Amikor a sovány, sebesre vert állatra
pillantott, szomorúság töltötte el, és folyton azon törte a fejét, miképpen
segíthetne rajta. Magában örült, hogy a kegyetlen gyilkosok kezéből
legalább átmenetileg az öregasszonyhoz kerül, aki nem ütlegeli, és
felhizlalja valamelyest.
– Aztán vigyázz arra a lóra, boszi – károgta a karakcsik vezére, cseppet
sem udvariasan –, mert ha valami baja esik, vagy eltűnik, a te fejeddel fogok
gurigázni! – Hatalmasat köpött, melynek fele a ruhájára hullott. – Tudod,
hogy én nem sokat gondolkodom, ha le kell nyisszantanom egy fejet.
– Hű, de megijedtem – nézett rá gúnyosan a töpörödött, fejkendős,
fejőruhás vénasszony. A száján vette a levegőt, jó kerekre tátva, mintha
egyetlen megmaradt fogával akarna büszkélkedni. – Nálam még egyik lónak
sem lett semmi baja. Két hónap alatt úgy felhizlalom, hogy levághatod.
– Ez nem vágóállat, boszi – mordult rá a vezér –, ez egy versenyló.
Úgyhogy szeretném, ha néha felpattannál rá, és megmozgatnád egy kicsit! –
Fuldokló röhögésbe kezdett. A rablók a fűben hevertek, a legyeket
zavargászva bűzös ruháikról. Ketten a zsákmányolt tevéket igyekeztek
lefektetni, kevés sikerrel.
– Ha leborul a zsákmány, szétverlek mindkettőtöket! – kiáltott oda nekik
egy alacsony termetű, kerek fejű ember. Szintén valami főnökféle lehetett.
– Azért van a karám, hogy mozgassa le magát – folytatta az előbbi
beszélgetést a vénasszony.
 Altináj, aki már nagyon régen nem hallotta senkitől a nevét, kedves hangú
gazdájára gondolt, és igyekezett nem odafigyelni ezekre a türelmetlen hangú
emberekre, pedig tudta, hogy róla beszélnek. Bal hátsó lábát pihentetve
tartotta, nyakát előrenyújtotta. A látszat alapján most senki nem mondta
volna meg, micsoda nagyszerű ló.
A gyerekek már sehol nem érezték magukat biztonságban, hiszen
Korkutáj a lakott helyeket is felkeresi, de a rejtettebb zugokban is
felbukkanhat. Az álmatlanul töltött éjszaka után menet közben is el-
elszunnyadtak, szerencsére egyikük sem fordult le a nyeregből.
– Hol lehetnénk tőle biztonságban? – gondolkodott hangosan a kislány. –
Ha igazi medve volna, hatalmas tüzet gyújtanánk, és akkor nem merne a
közelünkbe jönni.
– Igen, de Korkutáj nem fél a tűztől. Arra gondoltam, hátha valami
varázslat segítene – okoskodott a fiú.
– Az ötlet jó, de mi nem tudunk varázsolni.
Csábán némi gondolkodás után előhalászta köntöséből a bőrzsinegre
akasztott kicsi tarsolyt, amelyet Buldurtól kapott. A nyugodtan lépkedő
Tarka szárait a kápára akasztotta, két tenyerén tartotta a titokzatos ajándékot.
– Még meg sem néztem, mi van benne.
Árikán kíváncsian bámult. Olyan közel ballagott egymás mellett a két ló,
hogy könnyen át lehetett volna szállni egyikről a másikra.
A tarsoly bőrfedelét egy Égigérő Fa díszítette, melyet a készítő ügyesen
belekalapált az anyagba. A fedél hurokba bújtatott fapecekkel záródott.
Csábán óvatosan húzta ki a fadarabot a hurokból, de a fedelet még nem
emelte fel, mintha attól félne, hogy valami világot felfaló sárkány röppenhet
ki alóla.
– Na, nyisd már ki! – sürgette a lány.
A tarsoly tartalmát a fiú a bal tenyerébe ürítette, és csalódottan bámulta.
Az öreg táltos egy halpikkelyt, egy kis csomó vörös állatszőrt, egy áttetsző,
levedlett kígyóbőrt, egy tollat és egy átlátszó kövecskét tett a tarsolyba.
– Hát ezekkel nem sokra megyünk – lombozódott le Csábán.
– Valamit üzenni akart – mondta Árikán, és nyújtotta a kezét, hogy ő is
megnézze a tarsoly tartalmát, de a fiú gyorsan eltette, és a tokot
visszaakasztotta a nyakába.
Egy ideig gondolkodtak, vajon mit akart üzenni Buldur.
– Figyelj, Csábán! Kencse, a táltosfiú a megmentett kacsától egy tollat, a
rókától egy csipetnyi szőrt, a haltól egy pikkelyt kapott ajándékba, és a kígyó
is felbukkan, mert ő mutatja meg a füvet, amivel a hőst életre lehet kelteni…
a kőről nem tudok semmit. A tarsolyra is az Égigérő Fa mintáját tették.
Csábánt nem lelkesítette a megfejtés, mert a jelen helyzetben nem
segítettek a táltos által ajándékozott állati maradványok. A kő jelentésén
gondolkodott. Nagyapa szokta mondani, mikor látta az unokáját kavicsokat
gyűjteni, hogy „a kő a megszilárdult idő; ha egy kicsi követ fogsz, az időt
tartod a markodban”. Ezt pedig úgy értette az öreg, hogy az emberi élet
elröppen, de a kövek maradnak. A tarsolyban lévő kavics nem hasonlított a
régen gyűjtögetett kavicsokra, ugyanis teljesen átlátszó volt, mint egy
jégdarab. Mikor Csábán a tenyerén tartotta, olyan érzése támadt, mintha
semmi nem lenne ott.
– Hé, Csábán, ne aludj, mert leesel! – szólt rá a lány, de neki is majd’
leragadt a szeme.
Az elmúlt napok dombosabb tájait újra síkság váltotta fel. A fű makacs
életerővel törekedett felfelé, de még messze elmaradt a nyári méretétől. Az
Égen sötét fellegek kavarogtak, de egyelőre késlekedett az égi áldás, melyre
a növényeknek igen nagy szükségük volt ilyenkor.
A kicsi vándoroknak most nem hiányzott az eső, hiszen nem találtak
menedéket sem lakott, sem lakatlan helyen.
Odafönt két ölyvpár keringett, furcsa jeleket rajzolva a levegőbe. „Héj-
héj” kiáltásokkal szólongatták egymást. Ügyesen kihasználták a
légáramlatokat, és így, kiterjesztett szárnnyal szinte erőkifejtés nélkül
repülhettek.
Csábán félálomban az apjára gondolt. Eszébe jutott, hogy Akkus mindig
szigorú, de igazságos apa volt. Előfordult azonban, hogy felnőtt mércével
próbálta őt megítélni. Egyszer, mikor Csábán ötéves lehetett, és még nem
igazán tudott lovagolni, Akkus rábízott egy tíz öreg anyajuhból álló
csoportot, hogy őrizze – úgy gyalogosan. A kisfiú korának megfelelően
igyekezett teljesíteni a feladatát, de az őrzés közben el-elbambult. Kicsi
botot tépett magának egy közeli bokorról. A juhoknál elég, ha az egyik
megindul, magával húzza a többieket is. Ráadásul a magas, tavalyi
maradványokkal tarkított fűben Csábán nehezen mozgott. Az ág
reccsenésére az egyik ostoba anya futásnak eredt, a társai utána. A kisfiú
rémülten kiabált: „Hé, állj, álljatok meg!” Csörtetett a nyomukban, de a
száraz fű zörgése még inkább megzavarta a riadt állatokat.
Jókora futás után az öreg anyák bekeveredtek a néhány száz fős nyáj közé,
de mielőtt szétválogatták őket, Akkus egy husánggal megkergette a kisfiút,
aki most igazán gyorsan futott, és édesanyja karjában talált menedéket.
– Ne bántsd! – mondta az asszony.
– Nézd meg, mit csinált! – lihegett a férfi. – Most keresgélhetjük azt a
tízet… a fenébe!
– Hogy is bízhattad rá, még csak ötéves – ölelte Kadin a zokogó kisfiút,
aki fejecskéjét anyja köntösébe rejtette, hogy ne lássa, mikor az apja
darabokra szedi őt.
Akkus dühe hamar elszállt, megsajnálta a gyermeket, és fogott neki egy
néhány napos kisbárányt, hogy simogassa. Csábán már akkor is hamar meg
tudott bocsátani. Bal kezével a bárányt simogatta, jobbjával az apja nyakát
ölelte.
– Bocsáss meg, kicsi ogul! – mondta Akkus, és rengeteg csókot nyomott
fia homlokára.
– Te miért mosolyogsz? – hozta vissza Árikán a jelenbe a fiút.
– Régi dolgokra gondoltam.
– Én is. Emlékszem, amikor kicsi korodban ápolgattad a sebesült
állatokat. Mindig olyan akartál lenni, mint Kencse: nyakadba venni a
világot, veszélyek közé vetni magad, hogy megments valakit. Ezért adta
neked Buldur azt a tarsolyt.
– Most jól megkaptam a nagyvilágot és a veszélyt is.
– Megbántad, hogy nekivágtál? – kérdezte fürkésző tekintettel Árikán.
– Azt akkor látom meg, ha megtalálom, amit keresek.
– Te mindig megtalálod, amit keresel. Minden ember álmodozik
valamiről, végül úgy hal meg, hogy az álom álom marad, de te elgondolsz
valamit, azután hopp, már meg is teszed.
– Ezt bárki megtehetné.
– Igaz, de nincs hozzá bátorságuk. Egyszerűbb álmodozni, mint
cselekedni… meg kényelmesebb is.
– Ezt nagyapa is mondta.
– És arra emlékszel, hogy Áldár fegyvertelennek csúfolt téged, meg
álmodozónak, végül a többiek fegyvertelen álmodozónak hívtak? Mennyit
sírtam, mikor bántottak!
– Az első farkasvadászat óta Áldár soha nem csúfolt. Igaz, barátok sem
lettünk, de nem volt többé egy rossz szava sem.
Sorra előhalászták azokat az emlékeket, amelyeket eddigi rövidke életük
folyamán átéltek. Az emlékezés tartotta őket ébren, és a múlt felidézgetése
közben még enni is elfelejtettek.
 Már délután volt, mikor egy feléjük tartó csapatot pillantottak meg. Egy jó
pár ökör vontatta óriási szekér közeledett, melyen jurta állt, és a furcsa
tákolmány körül vagy tíz-húsz fegyveres ügetett. Ruhájuk alapján alánok
lehettek. A csapat látszólag egykedvűen baktatott, tudomást sem véve a
közeledő gyermekekről.
Mikor összetalálkoztak, a fegyveresek vezetője hatalmasat kiáltott, mire
emberei körülvették a kis vándorokat. A főnök alánul ordibált, megállás
nélkül dőltek belőle a szavak; élénk kézmozdulatokkal kísérte a beszédét, és
közben az íjára mutogatott. Egyre közelebb jött, erre a fegyveresek is léptek
egyet. A gyűrű már annyira szoros volt a gyermekek körül, hogy levegőt
sem tudtak venni.
„Nem érhet ilyen ostoba véget az utazásunk – gondolta Csábán. – Nyilván
most foglyok vagyunk. Elvisznek a kánhoz, aztán kivégeznek.”
– Azt hiszik, hogy kémek vagyunk – mondta Árikán.
– Érted, amit mond?
– Dehogy értem, csak gondolom.
A katonák középen záródó köntöst viseltek, mint amilyet a madzsarok, és
mindegyikük fémsisakot hordott a fején. Fegyvereik hasonlítottak a
keszikéhez, de lovaik valamivel magasabbak voltak. A hajukat fonatban
hordták, és a gyermekek látták, hogy akad közöttük néhány szőke is.
A főnök beszéde igen hosszúnak tűnt, és talán soha nem ért volna véget,
ha a jurtából nem jön elő egy tekintélyes, pocakos ember. Brokátselyem
köntösén és egyéb ékszerein látszott, hogy van mit a tejbe aprítania,
valójában miatta van az egész felfordulás. Nyilván egy alán nagyúr lehetett.
A jószágok, illetve a többi jurta hiányából a gyermekek arra következtettek,
hogy valami tanácskozásra igyekszik.
A főnök és a nagyúr suttogott néhány szót, majd az utóbbi akadozva, türk
nyelven szólt a gyermekekhez:
– Hová mentek?
– A karakcsikat követjük – felelt Csábán –, elvitték a lovamat.
A nagyúr hitetlenkedve nézett:
– Két gyerek a karakcsik ellen?
– Nem akarjuk legyőzni őket, csak a lovamat visszalopni.
– A szüleitek hol vannak?
– Fenn északon – kapcsolódott be Árikán.
– Mifélék vagytok?
– Keszi törzsbeliek. Békében élünk az alánokkal – mondta Csábán.
 A nagyúr alánul beszélt a fegyveresek vezetőjéhez, aki idegesen
válaszolgatott neki, a gyerekekre mutogatva.
– A vezérem azért haragszik, mert éjjel valaki combon lőtte az egyik
katonámat, méghozzá mérgezett hegyű nyíllal.
– Mi nem lehettünk – mentegetőzött a fiú –, hiszen nincs is ilyen nyilunk,
és mi észak felől jövünk, nem találkozhattunk.
Szándékosan nem említette Korkutájt.
– Elmehettek – intett a nagyúr, s egyetlen kézmozdulatára szétnyílt a
fegyveresek gyűrűje; a vezér is hátrébb léptetett, de még mindig tüzes
pillantásokat vetett a gyerekekre.
A nagyúr körbehordozta tekintetét a tájon, mintha minden az övé lenne,
aztán köszönés nélkül visszabújt a jurtába.
Az ökrök nekilódultak, és recsegve, nyikorogva megindult a tákolmány a
fegyveresekkel a nyomában.
A gyermekek fellélegeztek. Nem sokkal az alánokkal való találkozás után
megeredt az eső. Mindketten fedetlen fővel utaztak, mert otthonról téli
süveggel indultak el, ami már túl melegnek bizonyult. Most azonban
előhalászták a takarók mélyéről, a fejükbe csapták, és még a fülvédőt is
lehajtották, hogy védjen valamelyest.
A nyári meleg esőben úgy tesz-vesz a pusztai ember, mintha csak száraz
idő lenne, de a gyerekek most hűvös zuhatagot kaptak a nyakukba, mely
egykettőre átáztatta a ruhájukat. Némileg megnyugtatta őket, hogy téli
ködmönük ott lapul a nemeztakarók mélyén, így éjszakára fel lehet venni
valami szárazat. Ehhez azonban fedett helyre kell menniük.
A távolban egy erdőt pillantottak meg. Célba vették, hátha a fák alatt nem
éri őket annyira az eső. Az ágakon csak most nyújtózkodtak az első
levélkék; nem sok menedéket nyújthattak az eső elől menekülőknek.
– Na ez aztán a fedett hely – morgott Csábán. – Menjünk egy kicsit
beljebb a sűrűbe!
– Csábán, ne! – mondta vacogva Árikán. – Korkutáj… – Nem fejezte be
mondandóját.
– Válasszunk: félünk vagy fázunk!? Én most inkább száraz helyen félnék
– mondta a fiú.
Az eső csak szakadt-szakadt, a felhőréteg végtelennek tűnt, sehol egy
tenyérnyi tiszta égbolt. A komor idő miatt hamarabb sötétedett. Igyekezniük
kellett.
Az erdő sűrűjében mintha valami megvillant volna.
 – Láttad ezt, Árikán?
– Láttam hát. Biztos a fekete lovas egy emberlábat sütöget nyárson.
– Miért kell mindig a legrosszabbra gondolni? – ingatta a fejét a fiú.
A fény újból felvillant egy pillanatra.
Úgy döntöttek, hogy megkötik a lovakat, gyalogosan, csöndben
lopakodva közelebb merészkednek, s ha egy barátságos kunyhóra
bukkannak, odaviszik majd minden holmijukat.
Óvatosan lépdeltek, bár néha sikerült elreccsenteni egy földön heverő
száraz gallyat. Fegyverük kizárólag a kés volt, íjukat letakarva a nyergen
hagyták, ugyanis a szakadó eső használhatatlanná tette volna azokat.
A gyermekek örömére egy magányos jurta körvonalai rajzolódtak ki, és a
jurta túloldalán, úgy ötven lépéssel arrébb egy kikötött ló álldogált.
Azt mindenesetre furcsállták, hogy se egy kutya, se egy juh vagy marha,
egy fia jószág sincsen sehol.
Csábán ismerte a fákat, de ilyeneket, mint ebben az erdőben, nem látott
soha. Az ágak levágott emberkezekre emlékeztettek, és a kérgek feketék
voltak. A feltámadó szél sikításhoz és sóhajhoz hasonló hangot adott. Az eső
mintha alábbhagyott volna.
A száraz falevelek közt minden lépést külön meg kellett tervezni, nehogy
a zizegés elárulja őket.
Egy mély vízmosáshoz értek, melyen mindenképpen át kellett kelniük a
jurta megközelítéséhez. Olyan meredek és omladékos volt a vízmosás fala,
hogy csak gyökerekbe kapaszkodva tudtak leereszkedni. Mikor leértek, a fiú
halkan megszólalt:
– Rossz az előérzetem.
– Mi mindig a legádázabb helyzetbe kerülünk – hümmögött Árikán. –
Néha olyan érzésem támad, mintha nyílzáporban sétálgatnánk.
– Jó, de még nem talált el egy sem – vágott a szavába Csábán. –
Különben is, honnan tudod, milyen a nyílzápor? – kérdezte, de csak azért,
hogy a lány szavait kiforgassa.
– Igazából nem tudom, de megpróbálom elképzelni.
– Na, kimászunk valamerre? Csuromvizes rajtunk minden. Nem
fagyhatunk meg itt a vízmosásban.
– Másszunk, de merre? – állította választás elé Árikán. – Arra vagy
vissza?
– Csakis előre – bólintott a fiú.
 – Azt ugye tudod, hogy ha a szarvas nem bukkan fel, soha nem érünk
ebbe az erdőbe? Teljesen másfelé mentünk volna.
– Látod, pontosan ezért másszunk ki a jurta felé, mert az a szarvas
üzenete, hogy megtudjuk, mi van odabenn – döntötte el a kérdést Csábán.
Gyökerekbe kapaszkodva kúsztak fel a túloldalon, s mire felértek, tetőtől
talpig sárosak lettek. Az eső azonban elállt. A jurtáig szinte csak egy
karnyújtásnyit kellett haladniuk, mikor Árikán közvetlen közelről a fiú
fülébe suttogta:
– Ez a jurta nem csak az este miatt sötét.
Csábán is alaposabban szemügyre vette az építményt, és látta, hogy
tényleg fekete nemezzel borították a favázat.
A nomádoknál kizárólag fehér vagy szürke gyapjút használtak a jurták
borítónemezeinek készítéséhez, és minden pusztai ember tudta, hogy csak
egyetlen fekete jurta van a világon: Csuturé, a leggonoszabb táltosé, aki egy
olyan erdőben lakik, ahol minden fa egy holttestből nőtt ki.
A gyermekek értelme csak akkor nyílt meg, mikor meglátták a
szorítószíjra aggatott emberkoponyákat. Hirtelen nem tudták, mit tegyenek;
a felismerés bénítólag hatott rájuk. Elfutni nem mertek a zörgő avar miatt, de
a rettegés szinte szétmarta a lelküket.
Aztán egyszer csak, mint már annyiszor, nem a menekülő mókus, hanem a
harcolni akaró farkas ösztöne kerekedett felül bennük, és szinte egyszerre
indultak el a hajlék irányába.
A túloldalon kikötött ló kapálni kezdett a mellső lábával, és undorító
hangokat adott ki.
A jurtához érve mindketten hasra vágták magukat, már úgysem lehettek
csatakosabbak. Közvetlenül az avar fölött felhajtották a fekete nemezt, de
nem láttak semmit, ugyanis a kerege túloldalán valami szőnyeg lógott. Ezzel
elbajlódtak egy darabig, mert nem találták a szőnyeg szélét. Mindezt olyan
óvatosan csinálták, hogy még maguk is elcsodálkoztak rajta.
Odabent élénkvörös lángú tűz égett. A főhelyen egy táltosruhás és
fejdíszes ember, Csutur ült, a tűz túloldalán, a szerénykedő vendég helyén,
vagyis közvetlenül az ajtónál egy termetes alak gubbasztott, de őt nem látták
tisztán. Mindketten hallgattak.
A tetőrudakon szintén emberi koponyák és lenyúzott hajas fejbőrök
lógtak, melyek között akadt szőke, barna, hosszú és rövid hajú egyaránt. A
nomádok hite szerint a lélek a fejben lakik, és ha valaki birtokolni akar egy
lelket, meg kell szereznie a fejét. De ezt csak frissen, a lélek másvilágra
távozása előtt lehet megtenni. A koponyák száma alapján Csutur rengeteg
lelket birtokolt.
A gonosz táltos egy emberkézszerű ággal megpiszkálta a tüzet, s dobott is
rá néhány gallyat. Világosabb lett, de a gyerekek még mindig nem látták
tisztán a vendéget.
A jurták jellegzetes, otthonos gyapjúillata helyett áporodott szag
csavargatta az orrukat, mintha egy ezer éve lezárt kurgán sírt nyitottak volna
fel.
– Tudom már a megoldást – szólalt meg végre a táltos, akit a gyerekek
Csuturnak gondoltak. – Jól figyelj, minden szavam fontos!
A táltos idegen hangzású türk nyelven beszélt. A gyerekeknek erősen
figyelniük kellett, hogy megértsék, mit mond.
– Akiket állatok nevelnek fel, azok soha nem tudják, melyik világban van
a helyük. Ha bekerülnek az emberek közé, az állatcsaládot már idegennek
érzik, de az emberek világában sincsenek otthon. Háborgó lelküket gyakran
kiontott vérrel csillapítják. Ilyen vagy te is, Korkutáj.
Amikor a gyerekek meghallották a nevet, összenéztek. Árikán felhúzta
szemöldökét, de Csábán most a félelemtől nem tudott gyönyörködni benne.
Az előbb említett nyílzáporra gondolt, ami biztosan jobb lehet ennél a
helyzetnél.
Árikán azon törte a fejét, hogy a végén Korkutáj megöli-e Csuturt is,
végül eszébe jutott: hiába erős a fekete lovas, a táltost megvédi
gonoszságának az ereje.
– Azt mondd meg, mit tegyek! – szólalt meg Korkutáj olyan mély, öblös
hangon, mint a mennydörgés.
– Várj, azt is elmondom! – intette türelemre Csutur.
A gyerekek attól féltek, hogy a táltos, ha nem hallja is meg őket,
megérezheti jelenlétüket, s akkor bolhává változtathatja mindkettőjüket.
– Beszélj már! – dörgött Korkutáj. Csak a körvonalait lehetett látni a
felhajtott nemez és a szőnyeg alól.
– A medvéktől a besenyőkhöz kerültél, most már közéjük tartozol. A
besenyők pedig délnyugat felé, a dzsetiogur szövetség felé kacsingatnak,
annál is inkább, mivel keletre az úzok igen-igen mozgolódnak. Szóval a
dzsetiogur szövetség, vagy ahogy újabban mondják, a dzsetimadzsarok
nagyon biztonságos helyen élnek. Ez a föld kéne a besenyőknek, hogy az
úzok ellen védekezni tudjanak. De a dzsetimadzsarokat nem elég nyugatra
űzni, mert ha megmaradnak, csak nyugatabbra költöznek, veszélyt
jelenthetnek a besenyők számára. Erős varázslat védi őket, mely a szarvastól
és a turultól származik. Csak egy módon lehet végképp elpusztítani e
törzsszövetséget. Az erejük letéteményese a Kündü. Te fogod megölni őt,
Korkutáj – mutatott Csutur a fekete alakra. – Ha a hét törzs Kündüjének
megiszod a vérét, és megszerzed a fejét, végleg megnyugszik háborgó
lelked. A koponyájából ősi szokás szerint készíts ivócsanakot, csatold az
övedre, és mindig hordjad magaddal! Ha megölöd a Kündüt, a lelkét fogva
tartod, a hét törzs elveszti erejét, a szövetség felbomlik, és ellepi őket a
népek tengere. Egyvalamire azonban jól vigyázz, Korkutáj! Te sem vagy
sebezhetetlen. Igaz, hogy a testi erőd felér tíz emberével, de van egy dolog,
ami nagy veszélyt jelenthet a számodra. Az ugorok őse Aju Ana, a Medve
Anya, ezért a mellkasukban medveszív dobog. Egy ilyen medveszívű ugor
könnyen megölhet téged; a dzsetimadzsarok között pedig rengeteg ugor él.
Óvakodj tőlük!
Amikor a veszélyt említette Csutur, Korkutáj nevetni kezdett. Először
halkan, aztán egyre erősebben és erősebben, végül teljes erejéből kieresztette
lehetetlenül mély hangját. Zengett a jurta vele, zengett a föld, az Ég, az erdő,
megremegett az egész világ.
Csutur a tüzet élesztgette, s mikor a fekete alak abbahagyta a nevetést,
folytatta a beszédet.
– Vedd komolyan a veszélyt, itt nemcsak rólad van szó, hanem a néped
sorsáról is!
– Miért érdekelnek téged a dzsetimadzsarok? – kérdezte Korkutáj.
– Én gyűlölöm a jót, és bennük van valami jó. Van bennük valami, ami a
többi nomád népből hiányzik, nem is tudom, minek nevezzem. Ha az
erejüket nem vesszük el, újból feltámadnak, még ha csak tíz ember marad
belőlük, akkor is.
– Engem csak a saját ügyem érdekel.
– Látod, most a mi érdekeink összetalálkoznak. A Kündü halála az ár a te
lelki nyugalmadért és az enyémért.
A gyermekek ereiben megfagyott a vér, a külső hideget már nem is
érezték. Tudták, ha most észreveszik jelenlétüket, ezernyi darabra szaggatják
őket, hiszen olyan dolognak voltak a tanúi, ami évszázadokra
megváltoztathatja a történelmet a pusztán.
„Valahogy el kéne innen menni” – gondolta Csábán, de egyelőre nem mert
moccanni. A leskelődőnyílást visszafedték már, hiszen láttak, hallottak
mindent, ami fontos lehetett. Árikán lába annyira elzsibbadt, hogy alig tudta
megmozdítani, mintha a makacs végtag külön életet kezdett volna. Hosszas
tépelődés után végre talpra álltak, s úgy, ahogy jöttek, lassú, óvatos léptekkel
elindultak a vízmosás felé. Hátra sem mertek pillantani, hátha Korkutáj most
helyezi mérgezett hegyű nyilát az íjhúrra, vagy Csutur küldi utánuk átkait.
De nem történt semmi.
A vízmosás mélyén egy cseppet fellélegeztek. A hallottak akkora súllyal
nehezedtek fejlődő elméjükre, hogy egy szót sem tudtak szólni egymáshoz.
A jurtánál alig mertek lélegezni, most viszont úgy szuszogtak, mint a
versenylovak, és szívük olyan hevesen vert, hogy szinte kiugrott
mellkasukból.
A vízmosásból kimászva nagyon nehezen bukkantak rá lovaikra, mert
időközben olyan sötét lett, hogy egymást is alig látták. Csábán felbukott egy
emberi lábhoz hasonló gyökérben, estében jól megütötte a karját, de most
nem törődött a fájdalommal.
A lovak egykedvűen álldogáltak, még a takaró sem esett le a hátukról. Az
áldott nemez felfogta az esőt, a nyereg, a többi takaró, a fegyverek szárazak
maradtak.
A gyermekek lóra szálltak, s az iránnyal mit sem törődve, heves vágtában
távolodtak el a rettenetes erdőtől.
A pusztaság kellős közepén aludtak el, lovaikat szélnek eresztve, még a
fegyvereiket is a nyergeken hagyták.
Mindkettőjüket borzalmas álmok gyötörték.
Árikán Csutur jurtájában volt. Egy nagy üstben ült, miközben a gonosz
táltos a tüzet élesztgette, majd egy hatalmas fakanállal kevergette a vizet.
Korkutájt várta vendégségbe, aki hamarosan megérkezett. A kislány most
látta először a fekete rém arcát: medveképe volt. Szájából kilógott sebes
nyelve, és fogait alvadt vér borította.
Csábán a törzsszövetség szomorú sorsáról álmodott. Látta, amint Korkutáj
felhasítja a Kündü sátorpalotájának hófehér nemezfalát, és beugrik a lyukon.
A Kündü épp egy faragott széken üldögél, és ellenállás nélkül tűri, hogy a
fekete rém levágja a fejét. Korkutáj lassú, megfontolt kortyokkal issza a vért,
a levágott fejet büszkén, ordítva mutogatja fel az odakint öldöklő
besenyőknek.
Majd zavaros álomképek következtek; utána a jövőt látta. A családja
meghalt a harcok során, ő pedig egy besenyő harcos rabszolgája lett, aki
pont Korkutáj szomszédságában lakott. A Kék Folyó partján mindenütt
besenyők éltek fekete jurtákban. A kesziknek már emlékük sem maradt. Az
álomban éppen annyi fény derengett, mint abban a borzalmas erdőben a
gyerekek megérkezésekor.
Csábán szolgaként a szárított trágyát rakosgatta a kezével, miközben a
besenyő harcos jött-ment, és mikor elhaladt mellette, jót rúgott a fiú
oldalába. Fájt a rúgás, de őt inkább a tehetetlenség bosszantotta. Szeretett
volna elszabadulni innen, mindent visszacsinálni, de valami visszatartotta.
Nem tudott elmenekülni, pedig meg sem kötözték.
A besenyők mind olyan rémesen mély hangon beszéltek, mint Korkutáj
Csutur jurtájában – még a gyerekek is.
Egyszer csak a fekete rém otthonából ordítás, csapkodás hallatszott.
Csábán tudta, hogy Korkutáj veri a feleségét, akivel sosem elégedett. A zaj
eltartott egy darabig, aztán csönd lett. Nyílt az ajtó, és Árikán jött elő véres
arccal, megszaggatott ruhában, gondoktól gyötörten. A tekintetük egy
pillanatra összetalálkozott, majd a leány is egy ganéjrakáshoz ballagott, és ő
is rakosgatni kezdte a trágyát, melyből néha emberi végtagok bukkantak elő:
legyilkolt keszik maradványai.
Szerencsére, mielőtt valamelyik hozzátartozója levágott fejét megtalálta
volna, Csábán felébredt.
Árikán már ébren üldögélt.
– Rosszat álmodtál? – kérdezte.
– Elég rosszat – bólintott a fiú, és egy hatalmasat tüsszentett.
A lány szipogott.
– Megfáztunk – mondta Árikán.
Ez a beszélgetés csak időtöltésül szolgált. Mindkettőjüknek bőven akadt
mondanivalója, de nem mertek rátérni a lényegre, inkább hallgattak.
A kislány ennivalót vett elő, és gyorsan megterített a füvön. A falatok nem
szereztek örömet egyiküknek sem, úgy érezték, mintha fakérget vagy követ
ettek volna. Az előző este megázott ruhájuk még mindig vizesen tapadt a
testükre, s mindketten sűrűn tüsszögtek.
Reggeli után vizes ruháikat kiterítették, és ködmönben üldögéltek, száraz
nemeztakaróba csavart lábbal. Dél felé járt az idő, de még mindig nem
beszéltek. Csábán mélységesen megtörten a távolba meredt, de nem azt látta,
amit nézett, hanem a képzeletében megjelenő képeket.
Árikán is szomorú volt, de ő inkább a fiút sajnálta.
Ezen az éjszakán nyilvánvalóvá vált, hogy az egész vállalkozás értelmét
vesztette, hiszen haza kell menni, hogy figyelmeztessék az otthoniakat.
„Igaz, de mi lesz Altinájjal?” – gondolta magában a fiú.
 Csábán csupán tízesztendős volt, mégis annyi súlyos döntést kellett már
meghoznia, mint egy öregnek. A mostani döntés egy hadvezérnek is fejtörést
okozott volna, nemhogy egy gyereknek.
Árikán, mintha kitalálta volna társa gondolatait, a félnapos hallgatás után
végre a lényegre tért.
– Mindig tudtam, hogy Isztengrinek terve van veled – kisimította arcából
huncut hajtincseit. – Sokat gondolkodtam ezen. Az egész dolog Altinájjal
csak azért történt meg, hogy ehhez a fekete jurtához kerüljünk, és
megtudjuk, amit megtudtunk.
– Nagyapa azt mondta, hogy Istennek mindenkivel terve van. Ha a
holttestemből növő gyümölcsfáról jóllaknak az utánam jövők, már érdemes
volt megszületnem.
– Ennél komolyabb küldetésed van: megmented a népet, sőt az egész
szövetséget.
– Megmentjük – helyesbített Csábán.
– Igaz, én is itt vagyok.
– Én akkor is a lovamért megyek, Korkutáj még Csuturnál időzik.
– Két-három napig még eltart, amíg gonosz bűbájjal megerősíti őt a
táltos, de aztán egyenesen északnak veszi az irányt, a Kök Etil felső
folyásához, a Kündü jurtájába. Lehet, hogy mi tíz vagy húsz nap múlva
találjuk meg Altinájt, de lehet, hogy soha.
– Tudom, hogy megtalálom – makacskodott a fiú.
– Jó, meglesz, boldogan lovagolsz hazafelé, és otthon csak hamut találsz
és holttesteket.
Ez mélyen gondolkodóba ejtette a fiút. Még így gyerekfejjel is fel tudta
fogni, hogy most többről van szó makacskodásnál és gyerekes bizonyítási
vágynál. Bárhogy is szerette Altinájt, el kellett ismernie, hogy a család
fontosabb egy lónál. Az egész nép sorsa előbbre van a vágyainál. Már a
szökése sem illett bele az összetartó nomád gondolkodás rendjébe. Hányszor
hallotta, hogy „közös akarattal kell cselekednünk, nálunk nincs helye az
egyéni hősködésnek”.
– Nem tudom, mit tegyek – ingatta a fejét Csábán, és tüsszentett egyet.
– A férfiak mindig olyan okosnak tartják magukat, pedig a nők adják a
tanácsokat a háttérből.
– Neked könnyű, mert nem a te lovadról van szó! – csattant fel a fiú, de
rögtön meg is bánta, amit mondott.
– Te tudod. – Fájt a lánynak ez a döfés.
 Ő is ugyanúgy megszökött, egyedül tett meg jó néhány napi utat, mire
összetalálkoztak, és azóta is minden veszélyben osztozott a fiúval. – Én csak
segíteni akartam – zárta le a vitát Árikán, és a gyötrődést átengedte a fiúnak.
– Ne haragudj – suttogta Csábán –, teljesen összezavarodtam. – Némi
csönd után végre kimondta: – Nem tétlenkedhetünk sokáig, ha megszáradtak
a ruhák, elindulunk hazafelé.
A lány nem szólt semmit, csak jóságos kerek szemével egy meleg
pillantást vetett a fiúra, aztán a füvet nézte.
Csábán újból elaludt, s Árikán ezt látva megsimogatta békésen szendergő
arcocskáját.
A fiút most nem gyötörték rémálmok. Olyan mélyen aludt, hogy nem
álmodott semmit.
Gyönyörű rigófüttyre ébredt. Felnyitotta a szemét, s egyből a kék Eget
pillantotta meg. Felült, hogy körülnézzen. Látta a békésen legelésző Tarkát,
a holmiját, Árikánt azonban nem látta sehol. Se leány, se ló.
A bal karja sajgott az erdőbeli eséstől; fel is dagadt kissé, de most nem
figyelt rá. Még nem tért egészen magához, pedig nagyon igyekezett, hogy
felfogja, hol lehet a lány. „Miről beszéltünk, mielőtt elaludtam?” – kérdezte
magában. Felállt, és valami nyomot keresett. „Mi van, ha elrabolták?” –
gondolta, de ezt az eshetőséget hamar elvetette, mert ebben a helyzetben
teljesen észszerűtlennek tűnt.
És akkor egy földbe szúrt nyílvesszőt pillantott meg, mely Árikán
tegezéből származott. Barna toll volt rajta, a tollazás alatt pedig egy piros
kör. Minden nyílvesszőjén ez a jel virított, otthonról hozta őket. A piros sáv
alatt Csábán karcolgatást fedezett fel, s mikor közelebbről megnézte, látta,
hogy a kislány a késével, ügyetlenül ugyan, de rovásbetűket vésett a nyíl
testébe. A jelek a szabályok szerint jobbról balra haladtak, és ahogy kellett, a
rovó elhagyott néhány betűt. A fiú a következőt olvasta:

„Keresd a lovat, én hazamegyek.”

Csábán hirtelen annyira összezavarodott, hogy nem tudta, mitévő legyen.
Pattanjon lóra, és eredjen a lány után, hátha még nem jár messze, vagy mit
csináljon?
„Csak Bulcsú szállásáig ne történjen baja, ott Buldur biztosan ad mellé
kísérőt” – gondolta. Így tanakodott: „Nem, nem hagyhatom magára a
társamat.”
 A lány akarata az volt, hogy hazatérjen, és figyelmeztesse az otthoniakat a
készülő veszedelemre, Csábánnak azonban folytatnia kell az utat, hogy
eredeti küldetését befejezze.
A fiú az egyik pillanatban haragudott Árikánra, mert megkérdezése nélkül
döntött, és magára hagyta, ugyanakkor mélységes hálát érzett, mert megtette
helyette, amit a szövetség elvárt minden tagjától, vagyis hogy egyéni érdek
helyett a hét törzs sorsát tartsa szem előtt.
Az alán pusztán egy magányos lovas vágtatott észak felé. Fakó, szíjalt
hátú paripája szaporán szedte lábait, mintha érezte volna, hogy neki most
nagyon fontos küldetése van.
A lovas barna hajából kiszabadult szálacskák vadul lobogtak.
Összeszorított szájjal, összevont szemöldökkel, elszántan nézett előre, de
szabályos arcán könnypatakok folytak. Kicsi szíve majd’ széthasadt a
bánattól, amiért barátját magára hagyta, ugyanakkor tudta, hogy jót tesz vele,
mert megszabadítja a kötelessége bilincsétől, és önmagára csatolja azokat.
Egy kicsi büszke mosoly is bujkált a szája sarkában, amikor arra gondolt,
hogy a fiún kívül egyes-egyedül ő tudja a titkot, ami a dzsetimadzsarokat
megmentheti.
Csábán, miután helyretette gondolatait, felcsatolta fegyvereit, lóra szállt, s
némi tájolás után a szarvas által megjelölt délkeleti irányt választva folytatta
útját, hogy Altinájt megkeresse.
 A sárga ördög
A vénasszony elég jól bánt a rábízott lovakkal, néha ugyan végigvágott
rajtuk, amikor elöntötte a düh, de legalább nem hajszolta őket, legelészhettek
egész nap. A hétből négy kanca és három herélt volt, a kancák közül az
egyiket fejnie kellett. Érdekesnek találta, hogy így csikó nélkül sem hagyta
abba a tejelést. A kancák általában elapasztják a tejüket, ha elválasztják
tőlük a csikót, a fejést úgy lehet csak elkezdeni, ha valaki tartja mellettük a
kicsit, mert enélkül nem adják le a tejet. Ezt a kancát naponta ötször is
megfejte, és egy mocskos köpülőben készítgette a kumiszt. Mikor jónak
látta, megitta, vagy megkínálta a karakcsikat, ha néhanapján arra vetődtek.
A hetedik lovat, a sárga ördögöt azért nem szerette, mert úgy nézett rá,
mint egy ember; mintha értené, amit egyedül motyog, és néha úgy tűnt,
mintha olvasna a gondolataiban.
A sárga ördög, vagyis Altináj érezte, hogy az asszony gonosz, pedig eddig
nem tett vele semmi rosszat.
A többi lóval hamar összebarátkozott. Az első alkalommal
körbeszaglászták egymást; akadt némi rugdosódás is, de végül befogadták a
jövevényt. Az egyik nagy sárga herélt, melynek hóka volt az orrán, néha
még megkergette a legelőn, bele-beleharapva a farába – de a többieket is
kergette. Mivel ez a ló élt legrégebben a boszorkánynál, mint a legelő
őstulajdonosa bizonyos jogokat tartott fenn magának.
A legtöbb ló csak ideiglenesen állomásozott itt, míg egy kicsit összeszedte
magát, kikerekedett, aztán a karakcsik eljöttek érte, és a Nagy Havasok
túloldalán eladták egy arab vásáron.
A nagy heréltet sosem vitték el.
Az öregasszony nem tudott lovagolni, így nem tudta hajtani vagy terelni a
parányi ménest. Másképpen tartotta kordában a lovakat. A karakcsik
rendszeresen loptak neki árpát valahonnan, ebből a csemegéből kétvödörnyit
leöntött a földre a karám egyik pontján. Az etetést minden nap ugyanakkor
végezte, így az állatok már maguktól jöttek, s ha az asszony elfelejtette az
árpát, vagy késett, ők ott kapartak, követelve a nekik járó eledelt. Amíg
eszegettek, addig az öregasszony rájuk csukta a karám ajtaját, így éjszakára
bent is voltak a lovak. Tehát ő egészen más rendszerben legeltetett, mint a
pusztai emberek. Így egyedül, gyalogosan másképpen nem tudta megoldani.
Eső idején egy náddal fedett, oldalak nélküli tákolmány alá húzódtak a
lovak, ahol szárazon vészelhették át a csapadékos időt.
 Az öregasszony nem jurtában, hanem kunyhóban lakott, amelyhez
hasonló a jurtás aulokban is akadt szép számmal. Kicsit földbe mélyesztették
az alját, és a deszka- meg ágszerkezetét trágyával kevert sárral
betapasztották.
A kunyhótól vagy tízlépésnyire egy másik építmény is állt, amely olyan
volt, mint az előbbi kicsinyített mása. Egyszer az asszony rabló fia két
malacot hozott, hogy az anyja nevelje fel őket. Azoknak tákolták össze a
kicsi ólat, mely a malacok levágása óta üresen állt, csak néhány zsák árpa
meg egy-két vödör foglalta benne a helyet.
A boszorkány néha, úgy két-három naponta főzött valami kásafélét
magának, s amíg az el nem fogyott, addig semmi dolga nem akadt a kanca
fejésén meg a kumisz kevergetésén kívül. Ilyenkor kedvenc kedvtelésének, a
halászatnak hódolt. A közeli folyócskában halászott, ahogy errefelé szokás:
egy nyeles keretre feszített, elkeskenyedő végű zsákhoz hasonló hálót –
úgynevezett farkashálót – használt, mellyel a vízbe gyalogolt, a kávát folyás
elleni irányba fordította, aztán egy bottal megzavargászta a folyó alján lévő
zugokban lapuló halakat. A megriasztott halak néha a háló száján beúszva az
elkeskenyedő farokrészbe szorultak. Előfordult, hogy visszaúszva
elmenekültek, ezért aztán az asszony a lábának nyomta a kávát, hogy a
befutó zsákmány rezdítését megérezze, ilyenkor kiemelte a hálót, és partra
dobta a halat.
Ha fogott valamit, egyből kibelezte, megtisztította, és néhány ág
összekaparászása után nyárson megsütötte.
A sárga ördög már vagy két napja nála volt, amikor egy érdekes ember
vetődött felé. Egy vak.
A jövevényen látszott, hogy még szokatlan neki ez az állapot, mert
mindennek nekiment, elesett. Lerítt róla, hogy nagy bajban van.
A vak szakadt köntöst viselt, melyet dísztelen bőröv fogott össze, az övről
egyetlen szablya csüngött. Hajfonatai kibomlottak, s borotvált fejtetejét már
jócskán ujjnyi haj borította, vagyis egy ideje nem került borotva közelébe. A
harminc év körüli alacsony férfi szeme teljesen épnek látszott.
Az öregasszony beszélte az alán és a türk nyelvet is, a vak külsejét
megfigyelve az utóbbi mellett döntött:
– Hahó, itt vagyok, nem látsz?
– Nem látlak, de hallom a hangod – felelt a férfi.
– Nemrég vakultál meg, igaz? – kérdezte az asszony, mire a férfi
bólintott.
 A boszorka mindjárt mérlegelni kezdte, hogy a jövevény a hasznára vagy
a kárára lehet-e, és eszerint bánik majd vele. „Egy ételpusztító szájra nincs
szükségem, segíteni biztosan nem tud a lovak körül, hiszen semmit sem lát –
gondolta magában. – De amíg kiszedek belőle néhány hírt, addig elviselem.”
– Pihenj meg nálam, itt jó helyed lesz! – bökte ki végül jóságos hangon.
– Áldjon az Isten, néne! – hálálkodott a szerencsétlen ember.
Az asszonynak az is eszébe jutott: hátha tetteti magát az idegen, és
valójában lát, csak megjátssza magát, hogy a közelébe férkőzhessen, aztán
ellopja a lovakat. Esetleg rajta keresztül akarja a karakcsikat kézre keríteni.
A gyanúja akkor oszlott el, mikor a jövevény tarkóján meglátta azt a
hatalmas, alvadt vérrel borított sebet, ami talán a vakságát okozta. A köntöse
háta is alvadt véres volt.
– Van itt egy kicsi kunyhó – mutatott a disznóólra, mintha látná az illető
–, abban elalhatsz, amíg rád akadnak a tieid. – Kacagott egyet, és bátran
kivillantotta egyetlen fogát, hiszen a vak úgysem látja. – Aztán nézek valami
ételt is neked – tette hozzá.
– Az jó lesz, mert már igen régen nem ettem – mondta a férfi.
– Talán akad egy kicsi kásám.
– Mondom, hogy mindegy. Előbb adj, kérlek, egy csepp vizet, mert majd’
meghalok a szomjúságtól!
A vénasszonynál állt egy gémeskút, de semmire sem használta, ugyanis a
lovak a folyóhoz jártak inni, ő is onnan merített a korsójába, s mivel
sohasem mosakodott, ennyi bőven elég volt neki egy napra. Így a kút vize
bealgásodott, elszíneződött, s már a békák is elhagyták, mert nem felelt meg
nekik. Ebből itatta meg.
Miután a vak ivott és evett, az asszony faggatni kezdte:
– Mi történt veled, hogy elvesztetted a szemed világát? – kérdezte.
– Egy őrszázad tagja vagyok Bulcsú szállásáról. Azért léptünk át alán
földre, mert karakcsikat kerestünk, akik elég messze az otthonuktól a mi
területünkön garázdálkodtak.
A vénasszony szeme kikerekedett, mikor a rablókról hallott.
– Folytasd, folytasd! – biztatta a férfit.
– Mindjárt az első éjjel történt. Mikor őrségben álltam, valaki hátulról
fejbe vágott. A tüskés bokrok között ébredtem, de hiába forgattam a fejem
mindenfelé, nem láttam semmit. Azt sem tudtam, mi történt, a szememet
tapogattam, dörzsöltem, de semmit nem éreztem rajta. A fejem majd’
széthasadt a fájdalomtól, és annyira szédültem, hogy egy jó darabig nem
tudtam felállni. Szerencsére az övemen lógott a kulacsom tele vízzel, így
legalább ihattam. Kiabáltam a társaimnak, de senki nem felelt. Egyedül
maradtam. Katona vagyok, nem félek a harctól, de mit érek a szemem világa
nélkül?
– Aztán mi történt? – kíváncsiskodott az asszony.
– Négykézláb vergődtem mindenfelé, estem, buktam, de máig sem
tudom, merre járok. Jól belázasodtam a sebem miatt, és nem láttam a füveket
sem, hogy tegyek rá valamit. Még most is lázas vagyok, de közel sem
annyira, mint akkor. Látomások gyötörtek, néha azt hittem, hogy a
másvilágon vagyok, aztán a fájdalom magamhoz térített.
– Akkor szerencséd van, mert rám akadtál.
– Csak megpihenek, és folytatom az utat.
– Gondolkozz, hova mennél!? Jól elkeveredtél otthonról. Tudod, milyen
messze van innen Bulcsú-szállás? Vagy négynapi járóföldre, de lehet, hogy
többre. Gyógyulj meg, erősödj meg, aztán csak lesz valami!
Miközben beszélgettek, a lovak megriadtak valamitől, és felemelt
farokkal, tágra nyílt orrlyukakkal vágtattak egy kört, de mikor látták, hogy
nincs semmi vész, újból nekifogtak legelni.
– Kivel élsz itt? – kérdezte a férfi. – Hallom, vannak lovaitok.
– Egyedül vagyok. A fiam kereskedő, s mivel folyton utazik, én vigyázok
a lovaira.
– Lovakkal kereskedik?
– Lovakkal is meg mindenfélével. Néha, mikor erre jár, megpihen nálam,
eszik, iszik, lovat cserél, aztán továbbmegy.
– A karakcsiktól nem félsz, néne?
– Á, dehogy – vágott furcsa képet az asszony –, tőlem nincs mit elrabolni.
A férfi nagyon gyenge volt, alig tudta tartani a fejét, és a láza is
emelkedett, ahogy közeledett az este.
– Végezd csak a dolgod, velem ne foglalkozz! – mondta.
– Főzök neked farkasfüvet, iszogatod a lét, és kimosod vele a sebedet. Én
ugyan nem tudlak ápolni, mert sok a dolgom, de ez a főzet helyrehoz. Az is
lehet, hogy újra látsz majd, hiszen a szemed ép. Adok mindjárt kumiszt is.
Mire az asszony kihozta az italt, a vak már aludt. Aztán jóval később,
mikor a láz erősen gyötörte, fölriadt, és ivott a farkasfűfőzetből.
A boszorkány nem jóindulatból segített a férfin, csupán a hírek forrását
próbálta életben tartani.
 Ezen az estén is bejöttek a lovak, pont, mint máskor. Altinájnak kevés
jutott az árpából, mert a régiek elmarták az etetőhelyről, de azért
szemfülesen vissza-visszafurakodott, és csenegetett néhány falásnyit. Nem
bízott az öregasszonyban, mégis jól érezte magát ezen a helyen a többi ló
között, az otthonát azonban nem tudta feledni.
Az öregasszony napi beosztása nem változott, mióta a vak jövevény nála
lakott. Reggel ugyanúgy kinyitotta a karám kapuját, mire a lovak
szétszéledtek a legelőn. A fejős kanca magától odaállt a cölöphöz, ahol az
asszony megfejte. Annyira szelíd volt, hogy még megkötni sem kellett.
A jövevény tényleg nem tudott segíteni semmiben, csak a disznóól előtt
feküdt naphosszat, élvezte a tavaszi napsugarat, hallgatta a madarak énekét –
mi mást tehetett volna.
Amikor a szédülése és fejfájása engedte, vakságán gondolkodott.
Mélységesen elkeseredett, amiért nem láthatta a Napot, a madarakat, a
színeket. Lelke mélyén azonban reménykedett, hátha ez csak átmeneti
állapot.
– Van családod? – kérdezte egyszer az öregasszony.
– Nincs se feleségem, se gyerekem. Nem volt időm ilyesmikre, hiszen
harcos vagyok. Régen a Kündü testőrségében szolgáltam, mostanában pedig
Bulcsú seregében.
– Sok katona van Bulcsú szállásán? – kérdezte egyszer az asszony.
– Az nem igazi aul. A dzsila által odarendelt és összeállított hadosztályok
katonái meg a családjaik élnek ott különböző törzsekből.
A boszorka egyre mohóbban kérdezgetett, a férfi pedig egyre kitérőbb
válaszokat adott, mintha rájött volna, hogy mire megy ki a játék. Így aztán
semmi fontos nem derült ki a Bulcsú vezér által vezetett, a Szövetség,
Kazárföld, illetve Alánország határán állomásozó hadak erejéről.
Az öregasszony nem adta fel. Valóban farkasfűfőzetet adott a vaknak, de
később bele-belekevert egyéb dolgokat is, hogy megoldja a sebesült katona
nyelvét. A pacsirtafű szerényen megbújik a rét feltűnőbb növényei között, de
aki ismeri, az tudja, milyen nagy erő birtokosa. Ha valaki a főzetét megissza,
rögtön beszélni kezd, és minden titkát elfecsegi; folyamatosan cseveg, mint a
röpködő pacsirták.
A vak nyelve megoldódott a létől, de elméje irányítani tudta szavait,
úgyhogy nem arról fecsegett, amiről a boszorka várta volna, hanem
mindenféle badarságról, de annyit, hogy az asszonynak nagyon elege lett.
Többet nem is adott neki pacsirtafűfőzetet.
 A férfi ráébredt, hogy az asszony csupán a haderő felmérése érdekében
eteti és tartja őt, ezért folyton a szökést tervezte, bár felmérte ennek minden
nehézségét. Még a vakon született ember is nehezen tájékozódik egy
dimbes-dombos, fás, bokros helyen, nemhogy a nemrég megvakult.
Gondolta, elköt egy lovat, mert így messzebbre juthat, aztán ezt a tervet
elvetette. Nem volna képes irányítani, ugyanis nem lát, ha viszont az állatra
bízná magát, az biztos visszatérne a társaihoz.
Egyik reggel a vénasszony kását vitt a vaknak, aki még nem bújt elő a
disznóólból.
– Ébredj, ember! – verte az ajtót. – Na, mi lesz már, hoztam neked finom
ételt.
Nem jött válasz, ezért benyitott. Senki sem volt odabent. A férfi elment, és
a takarót is magával vitte. Az asszony mérgesen csapta be az ajtót, aztán
kárörvendő röhögésbe kezdett, gondolván, hogy úgysem jut messzire a
szerencsétlen.
– Minden kőben hasra esel – motyogta hangosan –, a fáknak nekimész,
aztán jól felzabálnak a farkasok. Meg is érdemled, dögölj meg!
Aznap újabb látogatója érkezett északnyugat felől. Tarka lovon jött, és
ahogy közeledett, az öregasszony látta, hogy a termete alapján csak törpe
lehet – vagy esetleg gyermek. „Micsoda forgalom van itt” – gondolta
magában. Megállt a kunyhója előtt, kendőjét megigazította, és leporolta
mocskos fejőruháját, amelyet évek óta le sem vett magáról.
– Adj isten, öreganyám! – köszönt a fiú, mikor a kunyhóhoz ért.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Mit keresel erre, ahol a
madár se jár?
Csábán körülnézett, mintha tényleg a madarakat kutatná.
– Keresek valakit – felelte.
– Csak nem egy vakot?
– Nem hiszem. – Szerencsére a fiú nem árulta el, hogy kit keres
valójában. – Mit csinálsz itt egyedül, néne?
– Vigyázok a lovaimra, halászgatok, és pont egy ilyen magadforma
csikóst keresek.
– Én nem időzöm, sajnos, mert sietnem kell – utasította el az asszony
ajánlatát.
– Azért pihenj meg egy cseppet, igyál egy kicsi kumiszt!
A fiúnak felcsillant a szeme. Jó ideje nem fogyasztott ilyesmit.
– Már fejed a kancákat? – kérdezte Csábán.
 – Csak egyet, mert elpusztult a csikója – mondta az asszony. Azt bezzeg
elhallgatta, hogy a csikót a fiáék vágták le és ették meg.
A kumisz csábítása maradásra bírta a fiút, legalább egy-két csésze idejére.
Leszállt, levette Tarka kantárját, és szabadon engedte a lovat. Keresztbe
vetett lábbal leült a földre. A vénasszony a kezébe nyomott egy csészét, amit
alaposabban is elmoshatott volna. A fiú, mellőzve az udvariasságot,
beleköpött az edénybe, és a köntösével megtörölgette.
– Így mindjárt jobb lesz – mondta, és a boszorkára kacsintott, aki
teletöltötte a csészét.
– Idén még ez az első?
A fiú bólintott, és ujját az italba mártva az Ég felé pöccintett:
– Áldott legyen az Ég. – Majd egy csöppet a Földre löttyintett: – És áldott
legyen a Föld. – Ezután megszagolta a kumiszt, és minden kortyát külön
ízlelgetve megitta. A távolba pillantva az otthonára gondolt, ahol még
biztosan nem fejik a kancákat, a csikók talán meg sem születtek.
– Honnan jöttél, fiú? – kezdte a munkát az asszony.
– Északról, a kesziktől.
– Kit keresel, ha szabad kíváncsiskodnom?
– Nem szabad – zárta le Csábán a témát. Mindig udvariasan beszélt az
idősebbekkel, ahogy kiskorában megtanulta, a vénasszony azonban egy
cseppet sem volt rokonszenves neki. Kérdéseivel az elzavarhatatlan legyekre
emlékeztette.
Ahogy üldögéltek és iszogattak, Tarka minden füvet lelegelt mellettük,
amit kedvére valónak talált, s mivel észrevette a réten bóklászó lovakat,
néhány lépést tett feléjük, majd harsány nyerítéssel üdvözölte fajtársait. Az
állatok felfigyeltek, visszanyerítettek, de utána tovább falatoztak – egyet
kivéve.
A sárga ördög még mindig bámult. Farkát magasra csapva fülelt, mintha
újabb köszönést várt volna.
Tarka ismét nyerített, bár jóval rövidebben, mint az előbb. Feltűnt neki a
sárga kanca, aki újból visszaköszönt a számára olyan ismerős hangon. Az
öreg herélt a rétre vágtatott, hogy közelebbről szemügyre vegye a kancát.
Összeszagoltak, majd visítva kapáltak az egyik mellső lábukkal. Ezt
megismételték néhányszor. A viszontlátás öröme csodálatos vágtára indította
őket. Szinte repülve futottak körbe a réten, sörényük, farkuk lobogott, ahogy
fej fej mellett haladtak. Ezután egymás felé fordulva felágaskodtak, és
mellső lábaikat összeérintették.
 Játszottak egy jó ideig, majd békés legelésbe kezdtek.
Csábán észre sem vette Altinájt.
– Ez a te tarkád szerelmes lett a kancámba – mondta a vénasszony.
– Szeret játszadozni – felelt egykedvűen a fiú.
– Vannak otthon lovaitok?
– Akad egy jó pár. Apám harci csődöröket tanít be, és eladja a
nagyuraknak. Nagyon jól betanítja őket – mondta, s olyannyira
elgondolkodott, hogy a csésze tartalmát majdnem a köntösére öntötte.
Megtörölgette a száját: – Még azt is eladja, amit nem kéne – tette hozzá.
Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és a csészét visszaadta az
asszonynak.
– Ne menj még, fiam! Fogadd el az ajánlatom! – kérlelte ravaszul a
boszorka. – Ha szolgálsz nálam egy holdfordulatnyit, azt a lovat
választhatod magadnak, amelyiket akarod.
A fiú elkacagta magát:
– Ezt te sem gondolod komolyan. Tartsd csak meg a gebéidet, nekem
nagyon kell sietnem… Tarka, Tarka! – hívogatta hátasát. Az felfigyelt a
hívásra, de a rég nem látott baráttal nagyon élvezte a legelést, ezért nem jött
közelebb. – Tarka, gyere ide, mert pörköltet csinálok belőled! – tréfált
Csábán, de mivel a ló nem mozdult, kicammogott a rétre, az övére akasztott
fegyvereiben botladozva.
– Gyalog kell továbbmenned – röhögött az asszony –, a lovad, úgy
látszik, itt marad.
A fiú lehajolt, szedett egy csipetnyi füvet, s azzal próbálta közelebb
csalogatni Tarkát. A makacs állat azonban ahelyett, hogy odajött volna,
megfordult és tovalépkedett.
A sárga kanca viszont bevárta a fiút, sőt üdvözlő nyerítést hallatott, aztán
úgy höhögött, mintha hívna vagy kérne.
Csábán már majdnem oldalba vágta, hogy menjen az útból, mikor a kanca
néhány lépést tett felé, és bólogatni kezdett. A fiú agyába ekkor hasított a
felismerés. Örömében legszívesebben elordította volna magát: „Altináááj!”,
hogy a világ összes rétege remegjen meg a boldogságtól. A keze, a lába, még
a füle is reszketett jókedvében, de csak ennyit tudott kinyögni halkan:
– Altináj, kedves Altináj, hogy nézel ki?
Azt hitte, álmodja az egészet. Az útja során ezerszer is úgy gondolta, hogy
soha többé nem látja viszont a lovát, inkább a makacsság hajtotta előre, mint
a remény. És most itt áll Alánország kellős közepén egy réten, és mindjárt
megsimogatja, akiért ezt a hatalmas utat végigjárta.
Tenyerét óvatosan közelítette a kanca nyakához, mintha attól félne, hogy
szertefoszlik ez a gyönyörű álomkép. Nem történt semmi, a ló valóságos
volt.
– Altináj, merre jártál, te csavargó jószág? – kedveskedett neki.
Boldogságában majdnem sírva fakadt, de a boszorka miatt visszafojtotta
könnyeit. Végigsimogatta a kancát tetőtől talpig, és érezte rajta az ütések
nyomait, melyek közül néhányat messzebbről is lehetett látni.
Altináj a fiú hóna alá dugta fejét, mint a kisgyermek, aki édesanyjától
remél oltalmat a világ minden veszedelme ellen. Szimatolta Csábán
köntösét, arcát, haját, szinte fürdött az illatban, amire oly sokat gondolt
távolléte során.
– Az a kanca ismer téged?! – kiáltotta csodálkozva az asszony. – Eddig
meg se lehetett közelíteni, téged meg összevissza nyal.
– Honnan ismerne, néne? Engem így szeretnek a lovak – füllentette a fiú.
Szerencsére nem látszott az arca, mert az biztosan elárulta volna. –
Döntöttem, mégis maradok, ha tartod az ajánlatodat.
– Melyik ajánlatomat?
– Azt mondtad, ha szolgálok nálad egy holdfordulatnyit, azt a lovat adod
nekem, amelyiket óhajtom.
– Ezt mondtam volna?
– Pontosan.
– Na jó, akkor így is lesz. Gyere közelebb, beszéljük meg a részleteket,
ne kelljen kiabálnom!
Csábán egyre csak a kancát nézte, aztán a füvet, a fákat, az Eget, mert
még mindig félt, hogy csupán képzeli az egészet. Olyan valóságosnak tűnő,
mégis zavaros álmai voltak mostanában… Ahogy az öregasszonyhoz
közeledett, Altináj a nyomában lépkedett.
– Na, lovacska, menj vissza legelni – hessegette a fiú. – Nem kell régóta
ismerni, csak szelíden kell közeledni hozzá. Ő is vágyik a szeretetre, mint az
emberek – mondta az asszonynak.
– Szeretet – legyintett az asszony. – Szeretem, amit megeszem – mondta,
és egyetlen fogát nem szégyellve, harsány kacajra fakadt.
– Az más, de hagyjuk. – Csábán nem akart vitába szállni a boszorkával. –
Mi lenne a dolgom, néne?
 – Reggel kihajtod a lovakat, a fejőst napjában ötször megfejed, este
becsalod őket, és rájuk zárod a karámot. A kunyhó körül is akad tennivaló.
– Ebbe talán nem halok bele. Enni mit adsz, öreganyám?
– Finom árpakását, meg fogok halat is.
– Megjárja – ingatta a fejét a fiú. Igazából nem érdekelte az ennivaló,
hiszen eddig sem foglalkozott túl sokat az evéssel, ami meg is látszott rajta;
alkudozásával a felnőtteket akarta utánozni.
– Hihetetlen, ahogy megszelídítetted ezt a sárga ördögöt. A fiam
kereskedő, ő hozta valahonnan, de alig bírt vele.
– Látom, ütötte is rendesen, hogy a Magasságos Ég áldja meg a kedves
kis kezét!
– Vigyázz, hogy beszélsz a fiamról, te kölyök! Az egyetlen
hozzátartozóm a világon.
– Szeretem, amit megeszem – idézte szemtelenül a fiú a boszorka nemrég
kimondott szavait öregasszonyos hangon. – Őt nem eszed meg, ugye?
– Ha szemtelen vagy, fel is út, le is út, elmehetsz.
– Én nem átkoztam a fiad, hanem áldottam.
– Áldott jó gyerek az én fiam, és nagyon ügyes. Kereskedő. Mindenfélét
ad, vesz, továbbad. Vásárokra jár.
– Gyakran jön hozzád? – puhatolózott Csábán.
– Megjelenik néhányszor. Nemsokára újból eljön néhány lóért. Valahol a
közelben van. Látod azt a farakást? – mutatott egy négy cölöpön álló nádtető
alatt összerakott kupacra. – Ha azt a fát meggyújtom, pillanatokon belül itt
terem. Ezt mondta.
– Akkor tényleg nincs messze – mondta sajnálkozva a fiú.
Tudta, hogy az eset nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Nem
lesz könnyű ellopni a lovat, ha a boszorka állandóan itt van, ráadásul csak
egy kis parázs kell erre a száraz fára, s egykettőre akkora lánggal meg füsttel
kezd égni, hogy még északon, a Kék Folyónál is meglátják.
Csábán legszívesebben letörte volna a rablók kezét, amiért Altinájt
ütlegelték, de inkább azt kívánta, hogy soha ne is lássa őket.
– Hol lesz a szállásom? – kérdezte.
– A kisebbik kunyhóban – mutatott az asszony az ólra.
– Vagyis az ólban – helyesbített Csábán.
– Nem tetszik?
– Tökéletes – mondta, tegezeit lecsatolta, és a tákolmány mellé dobta.
Bármerre ment, Altináj követte a tekintetével, mintha félne, hogy
elveszítheti kedves gazdáját, de mintha ő is titkolná az igazságot, már nem
lépkedett folyton a nyomában.
Csábán Tarkát az ól melletti karóhoz kötötte, és leszedte a nyerget minden
holmijával együtt.
– Engedd el a lovadat – tanácsolta az asszony –, hadd legeljen a
többiekkel! Messziről jött, sokat futott, ráfér az evés.
– Nálunk az emberek szinte mindenhová lóháton mennek. A hátasok a
jurta mellett várnak, bármikor szükség lehet rájuk – felelt a fiú.
– Mindenre van valami válaszod. Hány esztendős vagy?
Valamiért soha nem szólította nevén a fiút, pedig Csábán már az elején
bemutatkozott.
– Tíz.
– Még otthon kellene játszanod a testvéreiddel lovacskásdit.
– Látod, én itt játszom lovacskásdit – mondta Csábán, és sokat sejtető
fintorral nézett az asszonyra, majd kinyitotta a rozoga ólajtót.
Odabent néhány egérrágta árpával teli zsákon kívül nem látott semmi
érdekeset. Csak annyi hely volt, hogy fekve elférhetett, de még így is beljebb
kellett a zsákokat nyomkodni.
Az asszony csak állt az ajtónál, és bámulta, hogy a fiú mit csinál.
– Állandóan így bámulsz, néne? – kérdezte Csábán a reménytelen
zsáktaszigálástól idegesen. – Nincs semmi dolgod?
– Nincs – kacagott a boszorka –, te mindent elvégzel.
– Reggel kezdődik a szolgálatom, addig megnézem, mit kell csinálni.
A vénasszony még mindig kacagott, aztán szerencsére sarkon fordult, a
saját kunyhójához ment, úgyhogy a fiú végre fellélegezhetett, és nyugodtan
körülnézhetett.
Olykor a legelőre pillantott, hogy Altináj tényleg ott van-e, és szinte
minden gondolatát a mérhetetlen öröm járta át, de a boszorka jelenlétében
ezt nem akarta mutatni. „Altináj biztosan azt várja tőlem, hogy felpattanjak
rá, és egy hatalmasat vágtassunk a pusztában – gondolta –, de nem lehet az
asszony miatt.” A szökésen is törte a fejét, de még semmiféle megoldást nem
talált. Innen nem lehet egyszerűen elvágtatni, hiszen ha az asszony
meggyújtja a fát, a füstre a rablók hamar megjelennek, és még ha elvágtat is,
egy-két napon belül utolérik. Valami okosabbat kellett kitalálnia.
Megéhezett, s mivel nem szívesen evett volna az asszony férges kásájából,
az útra csomagolt maradékból ropogtatott el néhány száraz, penészes falatot.
Árikánra gondolt. Sokat imádkozott érte, hogy érjen haza szerencsésen.
Részben a lány miatt aggódott, de Korkutáj terve miatt az egész nép sorsa
aggasztotta. „Minél előbb ki kell játszanom a boszit, és gyorsan elindulni
hazafelé! Otthon a helyem.”
Ahogy az ól előtt falatozott, a tákolmány kúpszerűen összefutó
tartógerendáit nézte. Mikor az öreg fákról lehántják a kérget, napvilágra
kerülnek a kicsi szúk és más farontó férgek járatai. Amikor hirtelen rájuk
pillant az ember, írásnak látszanak, aztán ha jobban megfigyeljük,
észrevesszük, hogy nem írás, csak holmi kanyargós járatok sora.
Ezeket a járatokat bámulta Csábán is, de érdekes módon mégis mintha
betűket látott volna kirajzolódni. Közelebb hajolt, és látta, hogy a fán nem
szújárat, hanem rovásírás van. A jeleket nagyon bizonytalan kezű rovó véste
be: vagy hiányzott az ügyesebbik keze, vagy nem tudott írni, csak szolgaian
másolta a betűket valahonnan.

Megszületett a megfejtés: „Istenem, segíts, nem látok!” Nem a sok

kihagyott „e” betű okozta Csábánnak a legtöbb fejtörést, hanem az
egymással összefolyó, ügyetlenül bevésett jelek, melyeket a sokféle
rovásírás közül pont a Hét Törzs Szövetségénél használt, viszonylag új
írással írtak.
„Ki járhatott itt előttem?” – tette fel magában a kérdést a fiú, s ahogy
közelebbről megvizsgálta a vésést, egész biztos lett benne, hogy nem is
olyan régen került a gerendára, s ha a vénasszony látta is, nem tudta
elolvasni.
– Hé, öreganyám – kiáltott Csábán. – Milyen disznó lakott az óljában?
– Miért, büdös van?
– Nem, csak úgy kérdezem.
– Két disznó volt, de már régen levágták a fiamék.
– Azóta nem volt lakója?
– Hacsak az egereket nem számítjuk, senki. – Maga sem tudta, miért
titkolja el az igazságot, talán csak azért, mert jólesett neki a hazugság. Nem
tudhatta, hogy hamarosan fény derül mindenre.
Néhány nappal később Csábán Tarka hátán feltérképezte a környéket. Az
egyik bokor tövében hason fekvő alakot pillantott meg, s mivel már volt
szerencséje Korkutáj áldozataihoz, szinte nyugodtan léptetett hozzá
közelebb.
 Az illető nem volt halott, hiszen megmozdult, bár ezt a mozgást alig
lehetett észrevenni.
– Hé, te ott! – szólt rá a fiú.
A fekvő ember nem felelt, de Csábán jól látta, hogy mozog.
Leszállt a lóról, és igyekezett megfordítani a tehetetlen testet. Ha a férfi
nem lendít magán, biztosan nem sikerült volna.
– Ki vagy te, valami törpe? – kérdezte a sebesült, aki nézett ugyan, de
nem látta, ki talált rá.
– Gyerek vagyok, és segítek rajtad, ha tudok – mondta megnyugtatólag a
fiú.
– Nincs vized? – kérdezte szinte suttogva a férfi.
Csábán a kulacsát a szerencsétlen ember szájához emelte, hozzáérintette,
de hagyta, hogy az megfogja, és egyedül igyon. Eszébe jutottak az ól falán
lévő betűk.
– Nem jártál mostanában egy lovas öregasszonynál? – kérdezte.
– Persze hogy jártam, néhány napot nála voltam, de valami átkozott lével
itatgatott, amitől állandóan csak beszéltem. Nem látok.
– Ő tette ezt veled?
– Nem. Nem tudom, ki volt.
Csábán a sovány, szakadt, kibomlott hajú vak emberben most ismerte fel
az alacsony vitézt, aki a rablók keresésére indított századból eltűnt. A
megoldás lassan kezdett kibontakozni a fejében.
– Emlékszel rám, vitéz? Nem ismersz meg a hangomról? Bulcsú
szállásán egy nagyszájú lánnyal voltam, mikor a századdal elindultál.
– Hogyne emlékeznék – mosolyodott el a férfi –, arról az Akkusról
kérdeztél. Valami lovat kerestetek.
A fiú bólintott, mintha a férfi látná.
– Majd mindent elmondok a lóról, csak ne beszélj annyit, nagyon gyenge
vagy.
A férfi halkan, egy-két szóban elmondta, miképpen veszítette el a szeme
világát, és azt is, hogy reménykedik, hátha egy táltos segít rajta. Csak haza
kéne jutni valahogy.
– Biztosan hazajutunk, vitéz – táplálta benne a reményt Csábán –, nekem
van két lovam, csak az egyiket még el kéne lopni valahogy.
– Mi a neved, fiú?
– Csábán.
 – Én Tas vagyok, de hiába jelent követ a nevem, most nagyon puhának
érzem magam.
A fiú felsegítette és a lovához vezette a férfit, aki ügyetlenül tapogatta ki a
nyereg kápáit, de végül erősen megfogta. Csábán ekkor elmesélte Altináj
történetét. Elmondta a Csutur fekete jurtájában hallottakat is, azt, hogy
micsoda veszedelem fenyegeti a törzsszövetséget, és hogy a hírt a vele
egyidős Árikán viszi haza.
– Ilyenkor kell nekem megvakulnom – sóhajtott a férfi –, amikor otthon
szükség van rám! Na és miért nem loptad el Altinájt?
– Nem olyan egyszerű. Van a boszinál egy farakás, amit meggyújt, ha
bajban van, és a lótolvajok ott teremnek. Biztos hamar utolérnének, mert
jobban ismerik a környéket.
– Öntsd le a fát vízzel! – tanácsolta Tas.
– Már erre is gondoltam – mondta Csábán –, de több hordó olaja van a
piszoknak. Ha rálöttyint a fára egy kis olajat, még feketébb füstje lesz, azt
meg az ördög is meglátja.
– Ne búsulj, kieszelünk valamit. Mindkét lóra szükségünk van a
szökéshez.
Az út hátralévő részében hallgattak, s mikor a disznóólhoz értek, Csábán
segített a vaknak, nehogy leszálláskor elessen.
– Hát megkerültél, kedveském – csapta össze a tenyerét az öregasszony,
mikor meglátta a férfit.
– Rossz pénz nem vész el – mordult oda Tas.
– A két türk jómadár egymásra talált.
– Hogy ki itt a jómadár, azt ne vitassuk, néne, inkább főzz nekünk valami
finomat, és adjál kumiszt!
– De ne keverj bele semmit! – szólt közbe a férfi.
– Van még árpakása a tegnapelőttiből, míg az el nem fogy, addig nem
főzök újat – tiltakozott a boszorka.
– Több féreg van már abban, mint árpa – mondta Csábán. – Inkább fogj
nekünk halat! Mindig csak te eszed meg, amit fogtál, nekünk meg azt a
ragacsos kását kínálod.
– Te aztán jól helyreteszed a boszit – súgta a férfi a fiúnak.
– Jól van, fogok valamit, de nem sütöm meg, azt rátok bízom – adta be a
derekát az asszony, és elment a farkashálóért.
– Jobb is, ha nem ő készíti el, mert szerintem a beleket biztosan benne
hagyja – mondta a fiú.
 – Úgy örülök, hogy rám találtál – mondta a vak –, bár neked nem
hiányzik egy kolonc.
– Nem szeretek egyedül menni, én is örvendek. Én leszek a szemed, te
pedig a hadi tanácsadóm.
Az elcsigázott férfi elnevette magát:
– Én, hadi tanácsadó? Így vakon azt sem tudom, hogy karakcsik jönnek-
e, vagy csak egy rigó zörög az avarban.
– Tas vitéz – kezdte Csábán a mondandóját egy hatalmas sóhajjal –,
mesélsz nekem apáról? Majd este, jó? Mikor az asszony már horkol!
– Hát nem egy mindennapi történet, fiú. Soha nem tudnám elfelejteni.
Már mondtam neked, hogy Akkus mergen előtt és utána se mert senki a
Kündüvel ujjat húzni…
– Majd este – állította le Csábán –, most pihenj! Átmegyek a boszorkához
kumiszért, mert úgy látszik, elfelejtette.
Az áldás elmondása után a hazai pusztákra emlékezve kortyolgatták a
szent italt, ami most még jobban esett nekik, tudván, hogy egy ideje a fiú
mossa el az edényeket.
Csábán iszogatás közben fél szemmel Altinájt nézte, és igazán boldog
volt, bár tudta, hogy tengernyi viszontagság áll még előtte: a szökés, a
hazaút, és persze az, hogy otthon majd a szülei elé kell állnia. Talán az
utóbbitól tartott leginkább.
A sárga kanca békésen legelt, sokkal nyugodtabban, mint a fiú érkezése
előtt. Eleinte furcsállta, hogy kis gazdája kevesebbet foglalkozik vele, mint
otthon, és még a hátára sem ül fel, aztán rájött ennek is az okára. Amikor a
vénasszony halászott, vagy a kunyhójában horkolt, Csábán egyből nála
termett, és ízletes fűcsomót vitt neki kedveskedésül, de ahogy az asszony
felbukkant, a fiú azon nyomban magára hagyta.
Csábán semmiképpen nem akarta a boszorka tudomására hozni, hogy
Altináj az ő lova, és egyenesen azért érkezett, hogy megtalálja. Kétszer
annyira figyelte volna, s talán a karakcsikat is odahívta volna, nehogy a fiú
egy óvatlan pillanatban elkösse a lovat.
A vénasszony látta, hogy Csábán megzabolázta a sárga ördögöt, de nem
tulajdonított ennek nagyobb jelentőséget, hiszen a türkök értenek a lóhoz:
lovon születnek, és lovon halnak meg, még a gondolataikat is ismerik.
Egyszer kis híján gyanakodni kezdett, amikor a fiú néven szólította a kancát,
de elég jól kimagyarázta magát. „A színe miatt szólítottam Arany Holdnak,
mert olyan sárga, mint az arany, és így hívják az egyik rokonomat” – mondta
a fiú.
Tas vitéz őszintén sajnálta, hogy nem láthatja Csábán lovát, amiért ezt a
sok kalandot vállalta.
– Valami csodálatos táltos lehet, ha kétszáz versenylovat győzött le ilyen
fiatalon – mondta.
– Ha olyan lenne, mint egy szamár, akkor is szeretném – felelte a fiú. –
Tudod, a szemem előtt nőtt fel, és ő az első lovam; ha eladta az apám, ha
nem, én továbbra is annak tekintem.
A vénasszony négy mocsárszagú kárászt fogott nekik, a fiú egykettőre
megtisztította, besózta és nyársakra szúrta őket. Előbb árpával becsalta a
lovakat, majd rájuk csukta a karám kapuját, megfejte a kancát, s csak ezután
állt neki a halak sütögetésének.
A boszorka teljesen kimerült a halászattól. Hamar visszahúzódott a bolhás
kunyhójába, és éktelen horkolás jelezte, hogy elaludt.
A csillagok tisztán, élesen világítottak, az este hűvös volt, de a két
jövevény barátságos tüzet rakott, s ennek a melegénél és fényénél a múltba
tekintett, hogy egy titkot kiderítsen.
– Vagy tizennégy esztendővel ezelőtt történt, azt hiszem, Kün
Jügüncskor. Vagyis nem, mert az télen van, inkább a Napköntösű
Boldogasszony ünnepén, amikor a legkövérebbek az állatok, a legtöbb a
kumisz, aratják az árpát, és igazán csodálatos minden. Akkor kerültünk a
Kündü testőrségébe mindhárman: Akkus, Csák, én meg még jó páran.
Tas vitéz nem látott ugyan, de gondolataiban tisztán felbukkantak a sok-
sok évvel ezelőtt történtek.
 Akkus mergen
A Hét Törzs Szövetségénél általános szabály, hogy ha új területre
költöznek, két nagy folyó vidékét szállják meg. A nyugatibb folyó és
környéke a dzsila, vagyis a hadvezér fennhatósága alá tartozik. Itt telepedik
meg a vezértörzs és a hozzá közelebb álló törzsek. A keleti folyó felsőbb
szakaszán él a Kündü, a testőrsége, a hadserege, mely utóbbi különböző
törzsek harcosaiból tevődik össze. Ők családostul élnek a Kündü
szálláshelye környékén, a testőrség tagjai azonban magányos, egyedülálló
férfiak, akiknek az életét a katonáskodás tölti ki. Ezren vannak, és
mindegyiküket valamilyen rendkívüli képesség alapján veszik fel soraikba.
Akkus, szülei akarata ellenére, valósággal megszökött otthonról, s mivel
úgy bánt az íjjal, ahogy talán senki a világon, hamar bevették a
testőrezredbe mergennek, vagyis mesterlövésznek. Talán húsz-harminc
mergen élt a Kündü szállásán, de egyik sem ért Akkus nyomába, aki alig
múlt húszesztendős, és azt gondolta, hogy az egész világ a lába előtt hever,
ha akarja.
Sokat gyakorlatoztak, hiszen mindig harcra készen kellett állniuk. Ők
őrizték a Hét Törzs legdrágább kincsét: a Kündüt, aki igazából nem
osztogatott parancsokat, nem küldözgette sehová a hadsereget, csak úgy
egyszerűen: volt. A törzsszövetség valamennyi tagja tudta, hogy ő az Üd
Küntől, a Szent Naptól kapja az erejét, és ez az erő a törzsszövetség létének,
fennmaradásának a forrása. A Kündü seregét a dzsila vezérelte, aki csak a
Kündü áldása után kezdhetett bele bármilyen hadjáratba.
A szent uralkodó arcát nagyon kevesen láthatták, ugyanis a táltos
fejdíszéhez hasonló süveget viselt, melyről a homlokrésznél aranyláncok és
-függők lógtak, állandó takarásban tartva a szemét, orrát, száját.
A hadgyakorlatokat az ezred parancsnoka személyesen irányította. A
mergeneknek néha gyalogosan, de főleg lóhátról kellett parányi célpontokat
nyilaikkal eltalálniuk. A kötelező gyakorlatokon kívül egészséges versengés
is folyt közöttük, amelynek során a mércét egyre magasabbra tették.
A feldobott süveget mindannyian eltalálták, az almát talán öten-hatan, a
pénzérmét egyedül Akkus. Mikor az ezred parancsnoka meglátta a
mutatványt, azt mondta, hogy ez nem létezik, ez csak képzelődés, és
nemsokára bemutatja a tehetséges ifjút magának a Kündünek.
Akkussal egy időben került a testőrséghez Tas és Csák a kér törzsből, de
ők nem a mergenekhez, hanem a szablyásokhoz tartoztak. A szablyásoknak
is részt kellett venniük a kötelező nyíllövési gyakorlatokon, de náluk a
szablyaharc volt a legfontosabb.
A két kér törzsbeli szablyás hamar összeismerkedett a szintén újonc
Akkussal. Szabadidejük jó részét együtt töltötték: rengeteget beszélgettek,
ugratták a vízért járó lányokat, s közben azon tanakodtak, hogy
melyiküknek ki tetszik.
Gyönyörű volt az a nyár. A puszta a meleg ellenére megőrizte üde zöld
ruháját, hajnalonként ezernyi madár dala ébresztette a testőrség vitézeit. Az
árpa már sárgult, az almák közül a korábban érők piroslottak, a köpülők
dobogtak, a jurták körül hófehér sajtok száradtak, tényleg mindenből
Isztengri életereje sugárzott.
A Kündü szállásán az ünnepre készülődtek.
A Napköntösű Boldogasszony égi asszony, Isztengri jegyese; a
termékenység, az érés és betakarítás jelképe volt. Az ünnepén, úgy, mint a
téli Kün Jügüncskor, hatalmas felvonulást rendeztek, melyen részt vett a
legkisebb gyermek és még a járni képtelen ember is.
A Kündü legelső feleségét beöltöztették gyönyörű aranysárga
selyemköntösbe, a derekát égszínkék övvel kötötték át, az arcát
lefátyolozták. Az asszony helyet foglalt egy rudakra szerelt hordozható
széken, s a körmenet során négy markos legény a rudaknál fogva a vállára
emelte, és a tömeg előtt vitte. Útközben friss kancatejet hintettek rá, a
felvonulás után pedig jó ideig úgy hajlongtak előtte, mintha valóban a
Boldogasszony ülne a hordozható széken.
A Napköntösű Boldogasszony ünnepe és a téli napforduló mellett még a
tavaszünnep számított nagy eseménynek a nomádok életében, s amit az
egyszerű aulokban tiszteltek, azt a Kündü szállásán százszorosan
ünnepelték meg.
A jeles napok után minden visszatért a rendes kerékvágásba: folytak a
gyakorlatok, az újoncok egyre több ismeretet sajátítottak el, de igazi
harcokban még nem vettek részt.
Akkus számára azonban mégis elkezdődött egy sajátos harc, amit
önmaga ellen kellett megvívnia.
A nomád férfiaknak általában egy feleségük volt, de a Kündünek hét, a
hét törzs jelképeként. A legfiatalabb lány, a hetedik nemrég került hozzá, és
még az ünnep táján sem tudott mindent, amit a többi feleség már régóta
tudott.
 Az uralkodó közvetlen környezetében szinte minden szertartásosan,
szigorú rend szerint zajlott, amit meg kellett tanulnia az újonnan
idecsöppenőnek.
Az első három feleség soha nem mutatkozhatott a szálláson, és mindig
lefátyolozott arccal ültek férjük mellett, ha valaki kihallgatásra vagy
áldásért jött hozzájuk.
A többi feleséget a Kündü szintén a tulajdonának tekintette, de ők
szabadabban járhattak-kelhettek a szálláson, persze csak társalkodónőik
felügyelete alatt. Felkereshették a kézművesek műhelyeit, csecsebecséket
választhattak maguknak, beszélgethettek az emberekkel, kilovagolhattak
virágot szedni, de felügyelőiken keresztül férjük szeme állandóan rajtuk
volt.
A legújabb feleséget, mivel már születésekor az uralkodónak szánták,
Hatunnak, vagyis kánfeleségnek nevezték.
Akkus és Csák az ötvösök műhelyénél bámészkodott. Tas most éppen
túlságosan komolyan vette a katonáskodást, és szabadidejét is a testőrök
szállásán töltötte.
A két vitéz hosszasan elnézegette, ahogy az ügyes kezű ötvös pici
kalapácsával egy tarsolylemez mintázatát alakítja. A legparányibb részletet
is kidomborítja, minden vonást, levélkét, erecskét.
– Mi van, legények, tetszik? – kérdezte a kézműves.
A vitézek bólintottak, s tátott szájjal bámulták a gyönyörű Nap-jelképet,
melyet az Égigérő Fa ágai fogtak közre.
Csák átment a tárkánhoz, aki műhelyében szablyákat, nyílhegyeket,
késeket gyártott, de Akkus inkább itt maradt.
A feleségek nagy csiviteléssel érkeztek, főleg a hetedik, aki úgy
szólongatta társalkodónőjét, mintha ő lenne a Kündü főfelesége.
Hatun férfiszemmel talán nem számított a leggyönyörűbb nőnek, de azért
szép volt, és a megjelenésében, hangjában volt valami, ami felkeltette
Akkus érdeklődését.
A mergen nem tudta, hogy ez a nagyszájú lány a Kündü hetedik felesége,
bár sejtette, hogy az uralkodó köreihez tartozik. Megszemlélte Hatun csinos
ruháját, de először az arcán, majd a haján pillantott végig.
– Néne, megnézem a fülbevalókat – mondta a társalkodónőnek. Csillogó
szemmel bámulta a szebbnél szebb ékszereket, egyet-egyet fel is
csippentett, megforgatta a kezében, s csak miután minden oldalról
megvizsgálta, akkor tette vissza az asztalra.
 Világosbarna haját kibontva viselte, ellentétben a többi feleséggel, és
több tincsét is égszínkékre festette az Ég jelképeként. Ez utóbbit a többi
asszony is gyakorolta.
Akkust valakire emlékeztette ez a nő, de nem jutott eszébe, kire, s mikor
alaposan megnézte, magánál idősebbnek gondolta, pedig jóval fiatalabb
volt nála.
Hatun egy gyors pillantást vetett a mergenre, és megszólította:
– Nem te vagy a Kündü lovásza?
– De, én vagyok – mosolyodott el Akkus. – Miből gondolod?
– Láttalak a harci csődörök körül – folytatta Hatun, de közben az
ékszereket nézegette.
Akkus tudta, hogy ismeretségüknek nincs jövője, talán sosem találkozik
többet a magas rangú hölggyel, ezért feleslegesnek tartotta elmagyarázni, ki
is ő valójában. Sarkon fordult tehát, és köszönés nélkül kilépett az
ötvösműhelyből. De úgy látszik, mégsem tudott szabadulni, mert az
asszony utánakiáltott:
– Szép jó napot, vitéz!
Akkus csak intett, és a tárkán műhelyéhez sietett a barátja után.
Másnap megnézte a szablyások gyakorlatait: vágtató lóról hasítottak
ketté különböző magasságban elhelyezett tököket. Az egyszerű nomád
harcosnak nem is volt szablyája, ezek a vitézek azonban olyan kitűnően
bántak a fegyverükkel, hogy Akkus csak hüledezett.
Egy vágtában kétszer kellett ugyanazt a tököt elvágni, először a
nyeregből kiemelkedve, messze előrenyúlva, másodjára a fokéllel visszafelé
húzva. A legügyesebbek háromszor is odacsaptak a szerencsétlen töknek,
de ezt csupán egy-két legény tudta végrehajtani.
– Akkus mergen – szólította meg az ezredes, a mingbasu –, holnap szedd
rendbe a ruhádat, nyálazd meg a csizmádat, mert a reggeli napköszöntés
után a Kündü látni akar, és talán a tudományodat is megtekinti.
Az ifjú egy cseppet sem félt, bárki előtt nyugodtan lőtt. Nem érdekelte,
ha nézik, még maga az uralkodó is bámulhatta, neki nem számított.
Másnap valóban megigazgatta köntösét, kifényesítette csizmáját. A
mergenek legközelebbi parancsnoka, a dzsüzbasu jött érte, és kísérte a
pompás jurtaegyütteshez.
A Kündü nem egy közönséges, különálló jurtában lakott, hanem
méhsejtekhez hasonlóan összetapadó építményegyüttesben. A szállás
főépülete egy óriási jurta volt, amelyhez négy kisebb tartozott. A nagy
helyiségből a kerege megszakításainál ajtó nyílt, és ezen keresztül a négy
kisebb jurtába lehetett átsétálni. A falakat mindenütt gyönyörű szőnyegek
borították, melyek távoli, mesés tájakról származtak, de akadtak hazai
nemeztakarók is. A csodálatos színekben pompázó kelméken a kék és az
arany árnyalatai bukkantak fel leggyakrabban.
A nagy jurta fő helyén gazdagon faragott szék állt, mellette két láncinges
testőr. A széken a testőrökhöz hasonlóan mozdulatlanul foglalt helyet a
Kündü, a Hét Törzs titokzatos uralkodója.
A falak mentén még vagy tíz testőr álldogált, de olyan rezzenéstelen
arccal, mintha csak szobrok volnának. Nem mozdultak ugyan, de mindenki
tudta róluk, hogy habozás nélkül a testükkel védenék meg a Kündüt
bármilyen veszedelemtől.
Az uralkodó széke előtt félkörben hét táltos ült keresztbe tett lábakkal,
dobbal a kézben. Ők voltak a hivatalos közvetítők az égi és földi hatalmak
között.
A hét feleségből csak három tartózkodott itt a női oldalon elhelyezett
hímzett párnákon, egy-egy társalkodónővel. A másik négy valamelyik
mellékjurtában hímezgetett.
Akkus egy cseppet sem megilletődötten ballagott a dzsüzbasu után, s
közben azt nézte, milyen felemásak a százados csizmái. Majdnem
megkérdezte, hogy miért nem egyformák a lábai? Aztán, mivel
megérkeztek a bejárathoz, inkább magába fojtotta a kérdését.
Az épület előtt a mingbasu, vagyis az ezredes várta őket.
– Hajolj meg előtte, és csak akkor egyenesedj fel, ha szólok. Ne beszélj,
csak ha kérdeznek. Értetted, mergen?
Az ifjú bólintott.
Az ajtóban szintén két láncinges állt, mellettük két lófarkas zászló tört
fölfelé, színével beleolvadva az Ég tengerébe.
A Kündü egy szót sem szólt, gondolatait a táltosokon keresztül közölte
az érkezőkkel.
– Állj fel, ifjú! – szólt az egyik táltos, akinek állát gyér, hófehér szakáll
keretezte.
– Állj fel! – erősítette meg a felszólítást az ezredes.
– Hallottuk, hogy rendkívül tehetséges mergen vagy, és szeretnénk, ha
bemutatnád nekünk a tudományodat.
Akkus hallgatott, ugyanis ezt a parancsot kapta az imént.
 Az öreg táltos is megszólalt, az ő arcát viszont nem lehetett látni a
Kündüéhez hasonló függőktől:
– Mindig arra a pajzsra lőj, amelyiket felemeli a csöüsz! Érted a
feladatot?
Az ifjú bólintott, majd elővette felajzott íját, felpattintotta
nyílvesszőtegeze fedelét, és egy nyilat mindjárt a kezébe vett.
Az egyik szolga tőle kicsit balra előre, a táltosok sora mellett ált, a másik
jobbra mögötte, mindkettő néhány lépésre a jurtában tartózkodóktól. Akkus
a mögötte álló csöüszt csak a szeme sarkából látta. Tudta jól, hogy itt nem a
pajzs eltalálása lesz a gond, hanem az idő. Ki tudja, milyen gyorsan
emelgetik a szolgák a pajzsokat, a hátsóhoz ráadásul még fordulnia is kell.
A gyors betöltést nemigen gyakorolta eddig, a tegezben heggyel felfelé
elhelyezkedő nyílvesszők nem is engedték ezt meg.
Szerencsére az előtte álló szolga emelt először. Akkus meg sem várta,
míg a pajzs a magasba ér, megfeszítette íját, és célzás nélkül, ösztönből lőtt,
majd gyorsan újabb nyilat helyezett az idegre, szerencsére idejében, mert a
jobbra mögötte álló csöüsz is felemelte a célpontot. A második lövése is
talált.
Akkus gondolt egyet, és a tegezében maradt néhány nyilat egyetlen
mozdulattal ujjai közé vette, aztán az idegre helyezett egyet, s újból a
mögötte álló szolga felemelkedő pajzsába lőtt, majd újabb lövés következett
előre. Ujjai közül gyorsabban tudott tölteni, amire nagy szüksége volt,
ugyanis most mindkét pajzs egyszerre emelkedett a levegőbe. Először
meglőtte a balra lévőt, mikor az épphogy csak megmozdult, így maradt
ideje az újabb vesszőt előrántani és eltalálni a mögötte lévő célpontot.
Az ifjú mergen homlokán gyöngyözött a verejték. Összehúzott
szemekkel várta az újabb mozdulatot.
Akkusnak úgy tűnt, mintha megállt volna az idő: a pajzs csak nem
emelkedett.
A jurtában tartózkodók arca kővé vált, ők sem mozdultak, még a
szőnyegen lévő molylepke is meredten nézte a mesterlövészt.
Az ifjút egy cseppet sem zavarták a rászegeződő tekintetek. Nem a
Kündütől való félelmében szedte össze minden tehetségét, csupán a
bizonyítás vágya hajtotta, vagy inkább csak maga a lövés: a húr pendülése,
a toll rezdülése és a nyílvessző csattanása a becsapódáskor, valamint az az
érzés, hogy sikerült ezt a fadarabot célba juttatnia, pont oda, ahova akarta.
 A pajzsok, úgy látszik, végleg megpihentek, aminek a szolgák örültek a
legjobban.
Az öreg táltos tapsolt egyet, majd kiküldte a szolgákat.
– Jól mondtad, mingbasu, ez a mergen egyedülálló, rendkívüli erő
birtokosa. Megkaphatja a láncinget és még valamit. – Dobja alól egy
nyílvesszőt húzott elő. – Gyere közelebb, ifjú!
Akkus odalépett az öreg elé, közben a Kündü rezzenéstelen alakjára
pillantott.
A nyílvessző majdnem olyan volt, mint a többi, de a hegyét nem
kovácsoltvasból, hanem aranyból készítették.
– A Kündü ajándéka, fiam – mondta a második táltos. – Fejleszd a
képességeidet, és állítsd a törzsszövetség szolgálatába! És most fogadd az
uralkodó áldását!
Megrezdültek a széken ülő titokzatos lény függői. Felállt, széttárt karját
áldásra emelte, miközben a hét táltos halkan dobolt, és valami fura dalt
dúdolt.
– De vigyázz, ifjú mergen, mert az áldás átokká válik, ha szembeszállsz
a Kündü akaratával! Ezt jegyezd meg, és most menj!
A mingbasu és a dzsüzbasu egyaránt meghajolt, Akkus követte
példájukat. Kifelé menet visszadugta íját a tegezbe, az ajtónál pedig
megkapta kilőtt nyilait.
A Kündü szállásának élete egy vásári forgatagnál is pezsgőbb volt. A
követjárás szinte állandó volt, s ilyenkor a helybéliek megcsodálhatták az
idegen földről érkezők ruháit, fegyverzetét, viselkedését. Ha nem jöttek
követek, akkor is zajlott az élet, hiszen az ezer testőr, a tisztek, a szolgák, a
külső hadsereg be-beszállingózó tagjai akkora nyüzsgést teremtettek, hogy
az egész szállás feltúrt hangyabolyhoz hasonlított.
Az uralkodó jurtaegyüttesét a testőrség száz jurtája vette körül, ezen a
körön kívül álltak a kézművesek és a hadtáposok építményei. Ez utóbbiak
mészárszékek, kifőzdék voltak, melyek töméntelen ember ellátásáról
gondoskodtak, vagyis ingyen szolgálták ki a testőrség tagjait és valamennyi,
a Kündühöz tartozó személyt.
Egy ilyen kifőzdénél futott össze másodszor Akkus mergen és a kicsi
Hatun.
A három vitéz húspogácsáért álldogált valamelyik üst mellett, amikor
megérkezett az uralkodó legújabb felesége az elmaradhatatlan
társalkodónővel, szintén valami ízletes harapnivalóért.
 – Na, igyekezz, emberke – szólt oda Tas az üst körül sürgölődő óriási
szakácsnak, akinek a vitéz csak a derekáig ért –, mindjárt gyakorlatra
megyünk!
– Mondd a húsnak, hogy előbb süljön meg! – mordult vissza a
nagydarab férfi, közben kanalával a sercegő zsírban úszkáló gombóckákat
taszigálta.
Az illat az üsthöz csalta Hatunt is. Az asszony kíváncsian belekukkantott,
de nem tolakodott a vitézek elé, pedig megtehette volna. Az ifjak
meghajoltak a hölgy előtt, és félrehúzódtak, ahogy illett.
– Menjetek csak, ti voltatok itt előbb – mondta –, én nem megyek
gyakorlatra! – Elkacagta magát, s következő szavait Akkushoz intézte: – Te
megeszed a húst?
– Miért ne enném meg? – kérdezte csodálkozva a vitéz.
– A büszürmenek és a karaiták válogatnak a húsok között, Krisztus
követői bizonyos napokon böjtölnek, Buddha követői pedig egyáltalán nem
esznek húst.
– Hát én nem tartozom egyikhez sem, megeszem bármit, ami ehető. De
miért kérdezted?
– Olyan furcsa vagy, nem olyan, mint a többi katona – mondta elpirulva
az asszony.
Akkus gyorsan végignézett saját ruházatán, megigazította sisakját, lelógó
bajuszát megpödörintette.
– Ezt még senki nem mondta.
Az asszony még mindig pirult, de nem szólt többet. Félrevonult, és
középkorú társalkodónőjével váltott néhány szót.
A legények megkapták, amire vártak, és a közeli fatuskókra telepedve
falatozni kezdtek.
– Mi a fenét akarhat tőlem ez az asszony? – kérdezte Akkus a társaitól.
– Nyilván tetszel neki – ugratta Csák, és nevetett.
– Elment az eszed, ő a Kündü felesége – ingatta a fejét Akkus.
– A hetedik – tette hozzá Tas –, akire csak azért van szüksége, hogy a
szám teljes legyen. Mit gondolsz, szereti?
– És a nő szereti a férjét? – kérdezte Csák.
– Azt nem tudom, de az uralkodó úgy tartja szegényt, mint egy színes
madárkát, elhalmozza mindennel, a világ legpompásabb ruháiban járhat, de
nem lehet soha szabad. Én nem lennék a Kündü felesége.
– Szerintem nem is kellenél neki – nevetett Akkus.
 Mindhárman kacagtak, és a témát nem boncolgatták többet.
Aki megkapta a testőrségnek járó láncinget, már nem tartozott az újoncok
közé. Akkus az uralkodó elkápráztatása utáni napon magára öltötte ezt a
páncélzatot, amelyhez egy csúcsos, nyakvédős süveg is tartozott, és a
tetején kék lófarokdísz illegett-billegett; a vért mellkorongja a Napot
mintázta. A legény nagyon örült, hogy alig egy hónapnyi itt-tartózkodás
után ilyen kegyben részesült. Jurtájában a takarón fekve az aranyhegyű
nyílvesszőt nézegette esténként. Forgatta az ujjai között, s gyakran eszébe
jutottak a táltos szavai: az áldás átokká válik, ha tulajdonosa szembeszáll a
Kündü akaratával.
Akkus tiszta szívéből sajnálta az uralkodót, aki valamikor kisgyermek is
volt, mint bárki más: játszott, futkározott, elesett, felhorzsolta a térdét. Neki
is vannak emlékei, vágyai, és talán szeretne róluk beszélni valakivel, de
nem teheti, mert ő a kán, az égi Kün fényének földi visszatükröződése, aki
naphosszat a székében üldögél, és csak napkeltekor jár egy kört odakint.
Nyilván ő is beszélget a táltosaival, a feleségeivel, a nagyurakkal, ha
felkeresik, vagy a dzsilával a hadjáratok előtt, de mégsem mondhatja,
mondjuk neki, Akkusnak, hogy: „Gyere, mergen barátom, igyunk meg
egypár csésze kumiszt, aztán meséld el, milyen jó lovai vannak otthon az
apádnak, meg azt is, hogy anyád mi jókat főz.”
A következő napokban azt rebesgették, hogy a dzsila elküldte a harcba
hívó véres kardot a törzseknek, ugyanis háború készül a bizánci görögök
ellen. A hadjárathoz csatlakoznak a bolgárok és a kangar besenyők is; már
komoly megbeszéléseket folytattak a követeikkel.
Az ezredes felszólította az újoncokat, hogy készüljenek, mert a testőrség
ugyan helyben marad, de ők mennek, mert a harc élményét, a halál
közelségét meg kell tapasztalniuk. Hiába lövik le ugyanis a feldobott
süveget, vagy hasítják szét a tököt, egészen más érzés szemben állni egy
valóságos hadsereggel és belenézni az ellenség szemébe.
Aztán a hadjárat elmaradt. Azt beszélték, hogy a bolgárok lepaktáltak a
bizánciakkal, mások szerint a nagyurak nem akartak háborúzni.
Eljött az ősz, az idő hűvösre fordult, ilyenkor már a dzsila sem
szorgalmazta a háborút. Majd tavasszal vagy nyáron.
A Kündü szállása télre nem költözött máshová, de a környéken sátorozó
nomádok, akik a külső hadsereget alkották, felszedelőzködtek, és a folyó
mentén egynapi járófölddel arrébb telepedtek le.
 Akkus egyre többször találkozott Hatunnal, aki sokszor járt gyalog, pedig
a nomád nők gyakran lovagoltak.
Az ifjú mergen egyszer azon kapta magát, hogy az asszonyon jár az esze.
Próbálta gondolatait más irányba terelni, de csak Hatun járt a fejében.
Felidézte minden szavát, mozdulatát, mosolyát. Tudta, hogy a nomádok
családszerető, hűséges emberek, otthon a szülei is boldog házasságban
élnek, de valahogy a Kündü és Hatun viszonyát nem tudta házasságnak
tekinteni. „A hetedik feleség. Csak azért kell neki, hogy a szám teljes
legyen” – idézte fel Tas szavait. Egyértelműen látszott az asszonyon valami
titkolt boldogtalanság. A szavai szerint minden szép, jó, de lelke mélyén
elégedetlen a ketrecbe zárt madárka szerepével; szabadságra és szerelemre
vágyik.
Rövidke találkozásaik során Akkus igyekezett minél többet megtudni
róla, és önmagáról is sok mindent elárult. Elmondta, hogy nem lovász,
hanem mergen, és már rég megkapta a testőröknek járó láncinget, sőt még
egy aranynyilat is.
– Megtaníthatlak célba lőni – kedveskedett az asszonynak.
– Tudok lőni, megtanultam gyerekkoromban – felelt cserfesen Hatun.
– Azért akad néhány dolog, amit nem tudsz.
– Várj csak – gondolkodott el az asszony –, Akhatunnak, a hatodik
feleségnek van egy öccse, akit tanítani kéne. Elvállalod?
– Ha a parancsnokom megengedi, szívesen.
– Én elintézem neked.
Néhány nap múlva a százados hívatta Akkust, és közölte vele, hogy
felmentést kap néhány gyakorlat alól, mert a Kündü egyik hozzátartozóját
kell oktatnia.
– Aztán ne hozz szégyent a mergenekre! – intette a tiszt.
– Eddig sem hoztam – felelt az ifjú.
– Na, így legyen ezután is!
A réten három szalmazsákot állítottak fel, ezekre kellett lőni, s mikor
meghozták a fiút, Akkus egy kicsit megrémült. A tanítvány szellemileg
sérült volt, s ezt a tényt Hatun nem közölte vele.
„Nekem mindegy, kit tanítok – gondolta magában –, vágjunk bele.”
Türelmesen elmagyarázgatta a fiúnak az íj részeit, még készítésének
módjáról is szólt néhány szót. Aztán különböző hegyű nyilakat mutatott, és
elmondta, melyiket mire lehet használni.
 A fiúnak volt egypár furcsa szokása: ok nélkül kacarászott, majd dalra
fakadt, de ettől eltekintve Akkus elég értelmesnek látta. Tudta, hogy
lassabban sajátítja el a fogásokat, mint az átlagos gyermek, mégis
eredményeket remélt.
Az oktatás végén a tanítvány vállba veregette, és a világ legjobb
tanítójának nevezte. Akkus mosolygott, tudta, hogy ez nem igaz, mégis
jólesett neki a tény, hogy előcsalogathat valakiből egy olyan képességet,
ami jóval mélyebben rejtőzik benne, mint más emberekben.
Néhány nap múlva kinevezték tizedesnek, s a dzsüzbasu úgy gondolta,
hogy tavasszal beállítják az újoncok kiképzői közé.
Társai tiszta szívből örvendtek a sikereinek.
– Ilyen fiatalon tanító lettél, és néhány hónap alatt kiképző, ez szép
teljesítmény – mondta Csák.
– Hogy halad a fiú? – kérdezte Tas.
– Lassan, de biztosan. Te talán nem vennéd észre, de én napról napra
látom rajta a fejlődést, és ez jólesik. Nagyon szeretek tanítani, jobban, mint
lőni.
– Pedig a háborúban nem tanítani kell, hanem lőni – mondta Csák, és
próbálta helyrepofozni süvegét, amellyel örökké elégedetlen volt. – Jól
elmaradt ez a Bizánc elleni hadjárat. A vezérek elhatároznak valamit,
minket felfűtenek, aztán itt a semmi.
– Örülj neki, legalább még gyakorolhatsz! – mondta Akkus.
– Már elegem van a tökökből – morgott Csák.
– Az legalább nem üt vissza – nevetett Tas.
– Harc kell nekem, igazi harc – szónokolt Csák, majd előrántotta
szablyáját, és suhogtatni kezdett a levegőben. A penge éles, sivító hangot
adott.
– Hé, bujruk – hallatszott a hátuk mögül. A százados ügetett arra, és
homlokát ráncolva nézett rájuk. – Tartogasd az erődet, ne szabdalkozz
hiába!
Csák csúfondáros pofával a századost utánozta, persze csak úgy, hogy az
ne lássa, közben visszatette hüvelyébe fegyverét.
A dzsüzbasu ellovagolt.
– Mi van azzal a Hatunnal? – kérdezte Akkustól Csák. – Úgy viselkedik,
mintha akarna tőled valamit.
Akkus nem szeretett erről beszélni.
 – Szerintem rosszul láttad. Nem akar semmit – mondta, és fülig pirult. –
Neki is kell beszélgetnie valakivel.
– De miért pont veled, egy névtelen mergennel? Ott van a társalkodónője
meg a férje, beszéljen azokkal! – mondta Tas.
Akkus vállat vont.
– Nem tudom.
Eljött a tél, közeledett a Kün Jügüncs, a téli napforduló, a fény
újjászületésének ünnepe. Az előkészületek az egész szállás mindennapi
életét megváltoztatták. A testőrök egyre kevesebbet gyakorlatoztak, inkább
az ökörvágásokon segédkeztek, közben az otthonukra gondoltak.
A hazai szokásokkal ellentétben itt feláldoztak egy gyönyörű
világosszürke, majdnem fehér lovat, és mivel napünnepről volt szó, teljes
odaadással, lelkesedéssel ünnepeltek.
A tél hideggel, sok hóval telt el, de szerencsére a testőrség jurtái tartották
a meleget, odabent nem kellett fázniuk a vitézeknek, legfeljebb az
őrjáratokon vagy a gyakorlatokon.
Akkus a hideg ellenére is folytatta a fiú tanítását. A célba lövés sokszor
beszélgetésbe torkollt, a tanítvány ugyanis elmesélte az elmúlt napok
eseményeit a „világ legjobb oktatójának”. Az ifjú mergen szívesen
hallgatta, bár a fiú többször is megismételte ugyanazt a történetet, és néha
lódított is, amit egyből észre lehetett venni. „Én ezt nem tudom” – mondta
szegény egy-egy lövése után, de talán csak megszokásból, mert tényleg
egész jól lőtt. Sokszor mondta Akkusnak, hogy ő is olyan lesz, mint az igazi
mergenek, és vágtató ló hátáról lő majd célba. Ez a külső szemlélő számára
lehetetlennek tűnt, de tanára a lelke mélyén elképzelhetőnek tartotta.
A fiú az oktatás végén soha nem akart hazamenni: belekapaszkodott
Akkusba, és csak hosszas rábeszélésre vagy erőteljesebb fellépésre volt
hajlandó kísérőivel távozni.
A tavasz első hónapja hűvössel és sok esővel érkezett, a lovak a sarat
dagasztották, de szerencsére a déli szelek felszárították a földet, a meleg
pedig nemsokára győzedelmeskedett.
Tíz újonc érkezett. Igaz, hogy csak három mergen akadt közöttük, mégis
mindet Akkusra bízták. Egytől egyig talpraesett nomád fiúk voltak, akik
úgy lovagoltak, mint valami mesebeli hősök, és a földön állva íjukkal
hatvan lépésről eltaláltak egy emberalakot. Lóháton azonban elpárolgott a
tudományuk. Akkus kapta azt a feladatot, hogy a lovastudást összehozza a
nyíllövés tudományával. Naponta kilovagolt velük a közeli, ligetekkel
tarkított rétre, és egyenként sorra véve őket elmagyarázta, miként lehetne a
két dolgot összehangolni.
– Az lesz az, állj fel a kengyelben, ne zötyögjön a felsőtested – mondta
az egyiknek –, és ne a lóval törődj, most csak a célpontot nézd!
A zabolátlan pusztai legények napról napra tökéletesebb harcosokká
váltak.
Ahogy melegebbre fordult az idő, ismét felbolydult és egyre elevenebben
pezsgett a szállás élete.
Hatun is gyakrabban mutatkozott odakint, Akkus szíve pedig olyan
hevesen kalapált, amikor meglátta, hogy szinte kiugrott a mellkasából. Még
a nyelve is botladozott, mikor beszélt hozzá, s ahogy kinyíltak az első
gólyahírek, szedett egy csokorral, s az asszony kezébe nyomta. Meg sem
várta, mit szól hozzá, elvágtatott.
Egy másik alkalommal így kezdte:
– Nem lovagolsz ki velem a rétre, kicsi Hatun?
– Hogy tehetném? – pirult el az asszony. – A Kündü kitekerné a nyakam,
ha megtudná.
– Nem akarok semmi rosszat, csak beszélgetni egy kicsit – erősködött a
vitéz.
– Tudom, hogy nem akarsz rosszat, de akkor sem lehet.
Hatun gyakran sétált az uralkodó gyermekeivel, ilyenkor messziről
integetett Akkusnak, aztán zavartan pillantott körül, hátha meglátta valaki.
– Holnap, mikor a Nap a legmagasabban áll, gyere ki a rétre a
gyerekekkel, én is ott leszek – mondta egyszer Akkus az asszonynak, és
gyorsan elvágtatott, nehogy Hatun tiltakozni tudjon.
Egész délelőtt az újoncokkal bajlódott, s csak az utolsó pillanatban tudott
szabadulni. Egyfolytában a Napot nézte. „Ott lesz, ott lesz, ott lesz” –
mondogatta magában, és őrült vágtában száguldott a megbeszélt helyszín
felé. Mikor megpillantotta a gyerekekkel sétáló asszonyt, azt mondta
magában: „Kicsi Hatun, te vagy a legnagyszerűbb nő a világon.”
Lovát meg sem állította, úgy ugrott le a hátáról.
– Aranyos vagy, hogy eljöttél – mondta Akkus, és legszívesebben
megölelte volna az asszonyt, de a gyerkőcök miatt nem tehette.
Szorosan egymás mellett sétáltak; a vitéz kantárszáron vezette csatakos
lovát.
Ilyen hosszan még egyszer sem beszélgettek. Gyermekkorukról volt szó,
a Kündü fiairól, de az asszony és az uralkodó közti viszonyra nem tértek rá.
Akkus sorra föltette a gyerekeket a lovára, és vezetgette őket egy kicsit.
Hatun maradt volna még, de a vitéz tudta, hogy nem hiányozhat sokáig,
ezért búcsút intett:
– Magukra hagytam az újoncokat, mennem kell – mondta, és szürke
nemezsüvegét a szemöldökére billentve elvágtatott. Aztán a legelső
facsoportnál meggondolta magát, és az öreg füzeket megkerülve
visszafordult.
– Valamit elfelejtettél? – kacagott az asszony.
– Igen, köszönni. Isten veled, kicsi Hatun!
– Mintha csatába mennél.
– Az is lesz.
Hazafelé a szárat a nyeregkápára dobva hagyta, hogy lova szabadon
vágtasson, hiszen úgyis tudja az utat. Akkus mellkasát majd’ szétfeszítette
valami mindent elsöprő érzés: a szerelem. Tudta, hogy az asszony soha nem
lehet az övé, de azzal is megelégedett volna, ha titokban szeretik egymást.
„Örökre itt maradok testőrnek, így mellette élem az életem” – gondolta
magában.
A legközelebbi találkozón Akkus hiába várt, Hatun nem jött el.
Szomorúan lovagolta végig a múltkor együtt bejárt helyeket, majd
felléptetett egy áldozati dombra, ahonnan az egész szállást beláthatta. Várt,
hátha az asszony csak késik. „Félreértettük egymást? – kérdezte önmagától.
– Pedig még kajszivirágot is hoztam.”
A fák között egy gombát keresgélő öreget pillantott meg az unokájával,
de nem merte megkérdezni, hogy látták-e a Kündü feleségét errefelé néhány
gyerekkel.
Az ifjú mergen csalódottan száguldott haza, csaknem a halálba hajszolva
hátasát. Útközben egy otthon tanult dalt énekelt:
Szomorú az idő,
nem akar változni.
Nagy átok van rajtam,
mért tudlak szeretni.
– Nem látod, hogy csak játszik veled? – mondta neki Tas. – Mindene
megvan, amire egy asszony vágyik, nem kell neki egy jöttment.
– Szerelemre vágyik, és azt nem kapja meg – dünnyögte Akkus,
miközben a földet bámulta.
Néhány nap múlva találkozott Hatunnal.
 – Sajnos nem tudtam eljönni – mondta –, mert követek érkeztek a
Kündühöz, és mind a hét feleségnek jelen kellett lennie.
Akkus látta a szemén, hogy nem mond igazat, mégsem firtatta a dolgot.
Eljött a Tavaszünnep, a természet újjászületésének ünnepe, amikor a
rügyeket, virágokat, születő állatokat ünnepelték. Ilyenkor a nyírfák tövét
meglocsolták, vagy a lányokat zúdították nyakon egy-egy vödör vízzel,
termékenységet kérve az Égtől; és tojásokat festettek. A tojásból kikelő
madár a születést, az új életet jelképezte.
Akkus szomorúan vette tudomásul, hogy szokás ide, szokás oda, ő nem
köszöntheti Hatunt, nem öntözheti meg vízzel, hiszen nem szabad lány,
hanem már más felesége – még ha csak a hetedik is.
Közeledett a nyár, a hadsereget alkotó nomád családok visszaköltöztek a
földvár körüli legelőkre.
Újból szóba került a hadjárat. Úgy látszik, sikerült megegyezni a
bolgárokkal és a besenyőkkel, mert a tisztek felszólították a testőrség
háborúban még nem járt tagjait, hogy nézzék át a felszerelésüket, mert
nemsokára indulniuk kell.
Az ifjú mergen azóta többször is találkozott az asszonnyal, és minden
alkalommal érezte a szívét szétrepesztő érzést.
– Holnap reggel gyere ki a földsánc mögé – mondta Hatunnak egy
alkalommal –, adok neked valamit!
Egész éjjel azért imádkozott, hogy eljöjjön az asszony, ugyanis tudta:
néhány napon belül háborúba indul. „Nem akarok úgy meghalni, hogy nem
köszönök el tőle” – mondta magában.
Nagy kő esett le a szívéről, mikor másnap reggel meglátta kicsi Hatunt a
megbeszélt helyen. Az asszony megint gyalog jött.
– Gyere, ülj fel a lovamra! – mondta a vitéz.
– Mit beszélsz, meglátnak – vonta össze szemöldökét az asszony. –
Lovagolj arra az ösvényre, ott a tölgyfáknál! Mindjárt ott leszek.
Valóban, ez jobb helynek tűnt. Az asszony hamar odaért.
– Na, szállj fel, gyere, felveszlek! – kérlelte Akkus.
– Nem lehet – szabadkozott Hatun, és aggódva nézett körül; látszott
rajta, hogy akarja, csak fél.
– Gyere, nem lesz baj!
– Na jó, de csak egy kicsit.
A vitéz felkapta az asszonyt, és féloldalt a nyerge elé ültette, így nagyon
közel kerültek egymáshoz.
 – Csak azért hívtalak, hogy elköszönjek. Néhány napon belül háborúba
megyünk. Ha esetleg nem térnék vissza…
– Miért ne térnél vissza? – nézett rá haragot tettetve az asszony.
– Önként elvállaltam valamit: az elsők elé vágtatok, egyenesen az
ellenség sorai közé, és lelövöm a bizánciak hadvezérét.
– Neked elment az eszed! Miért keresed mindig a bajt magadnak?
– Ilyen fajta vagyok – mosolygott Akkus. – Nem félek semmitől, sajnos
már Istentől se.
– Nem ártana neked egy koponyalékelés, hátha eltávozna ez a rossz
szellem a fejedből – nevetett az asszony.
Akkus most annyira gyönyörűnek látta, szebbnek, mint bármikor.
– Egyvalamitől mégis félek: hogy nem látlak többé.
– Akkus, én leszállok, ebből baj lesz.
– Várj, ne menj még! Hiszel a varázslatokban?
– Persze hogy hiszek.
Az ifjú a tarsolyából egy kicsi ezüstkorongot vett elő, amely egy
hátrafelé nyilazó lovast ábrázolt. Több mergen is hordott ilyet. Egy ősi
minta alapján domborította az ötvös.
– Ez mindig legyen nálad! Ha egyedül vagy, esetleg megbánt valaki,
csak szorítsd a tenyeredbe, és én lélekben ott leszek veled.
Az asszony zavartan tartotta ujjai közt a korongot.
– Köszönöm – suttogta.
– Ha most megcsókolnálak, biztosan pofon vágnál.
Hatun nem szólt. Akkus átölelte, és lassan magához vonta.
– Nem akarom! – tiltakozott az asszony, de végül engedett.
Nem tudták, mennyi ideig voltak összefonódva, mert számukra az idő
akkor nem létezett.
– Most már tényleg megyek – mondta egyszer csak Hatun, és eltolta
magától Akkust. Leugrott a lóról, majd futni kezdett az ösvényen a szállás
irányába. Az ifjú mergen nem ment utána. Csak jóval később jutott eszébe:
„Nem is mondtam neki, hogy szeretem.”
A Kündü testőrségéből érkezők nem hozták magukkal a napjelképekkel
díszített láncingeket és sisakokat, hanem egyszerű köntösben és
nemezsüvegben sorolódtak be a többi közvitéz közé, fegyvernemüktől
függetlenül. Láncinget csak a századosok és a náluk rangosabb tisztek
viseltek, illetve a dzsila testőrségének tagjai, de ők turulmintás
ezüstkoronggal díszítve, és nem kék, hanem vörös lószőrökkel.
 A derékhadat a hét törzs harcosai, az oldalszárnyakat a bolgárok és a
besenyők adták.
A bolgárok csúcsos fémsisakot, a besenyők a dzsetimadzsarokéhez
hasonló nemez-, illetve bőrsüveget hordtak.
A mergenek nem alkottak külön szakaszokat, hanem a többi katona közé
keverték őket. Az ő feladatuk a csata forgatagában az ellenség tisztjeit
figyelni és lelőni. A mergeneknél több nyílvessző volt, hiszen részt vettek a
közös nyílzáporzúdításban, de a külön feladatukhoz is szükségük volt
néhányra.
A csata helyszínét a pusztai sereg választotta, olyan egyszerű módon,
hogy a bizánciakat egy hatalmas nyílt mezőre csalták, ami a
harcmodoruknak inkább kedvezett.
A nomád harcosok nem féltek a haláltól, tudták: aki bátran hal meg, az a
csillagokon túli mennyei seregben is helyet kap. A halál csak átugrás egyik
csapatból a másikba.
Akkus elrendezte felszerelését, és összehúzott szemmel nézte a rét
túloldalán gyülekező hatalmas bizánci sereget.
A Nap ontotta a meleget. A katonák ruhája alatt verejtékpatakocskák
folytak, megcsiklandozva a bőrüket. A lovak közül néhány kapálni kezdett
a mellső lábával – bosszantotta őket a tétlenség, csakúgy, mint az
embereket.
Az ifjú mergen a jobbján várakozó vitézre sandított, aki türelmetlenül
rágta a szája szélét, a balján lévő pedig dúdolt valamit magában. Akkus az
édesanyjára gondolt: eszébe jutott, mennyire sírt, mikor elindult világot
látni. Aztán apja, Boila arcát idézte föl, ahogy a régi csatákról mesélt. „Harc
közben egyik szemeddel az ellenséget nézd, a másikkal a saját zászlósodat,
a füleddel pedig a kürtök hangját keresd! Ha a sereged visszafordul, és te
ott maradsz, az ellenség darabokra szed” – mondta egyszer. De csapongó
gondolatai mindig visszatértek Hatunhoz, akitől nem kapott semmit, amit
most a tenyerébe szoríthatott volna – egy kendőt vagy tollat, esetleg virágot.
„Ó, Istenem, sosem mondtam neki, hogy szeretem.”
A bizánci sereg már nyíllövésnyi távolságra közelített. Akkus sosem
látott ilyen furcsa kinézetű katonákat. Néhány zsákmányolt páncél alapján
tudta, milyenek a tisztek, és a hadvezér külsejéről is alapos ismertetőt
kapott.
A dzsetimadzsarok egyelőre nem mozdultak, csak a két oldalszárny
lovasai lendültek neki: a görögök serege előtt vágtattak keresztül-kasul,
majd kürtszóra lőni kezdték az ellenséget.
A bizánciak pajzsot emeltek, de mivel nem kaptak egyéb parancsot, csak
tűrték, hogy a nomádok, mint valami vasfullánkú darazsak, körülöttük
repkedjenek, és néha beléjük csípjenek.
Ez így folytatódott szinte időtlen időkig.
Az ifjú mergen a vágtató besenyőket nézte: szíve felpezsdült az ügyes
nomád fiúk ellenségre zúdított nyilaitól.
Amikor az összezavart bizánci sereg megindult feléjük, az oldalszárnyak
visszatértek a helyükre.
Az ellenség többezernyi lovasa élénk ügetésben közeledett a nomád
derékhad felé.
Zászló lendült, kürt harsant, a dzsetimadzsar sereg középen kettévált, a
lovasok őrült vágtába kezdve nyomták arrébb az oldalszárnyak kangarjait.
A katonák hirtelen nem tudták, mire volt jó mindez, aztán látták a vágtató
bizánciakat, akik óriási ékként fúródtak a nomád sereg közepébe, s mikor
észrevették, hogy csapdába estek, leállították a vágtát.
Néhány pillanatnyi csend következett, majd lendültek a lófarkas zászlók,
érckürt búgott mélyen, és máris feszültek az íjak, ezrével indítva a halált
hozó nyílvesszőket.
Akkus, az előre megbeszéltek szerint, az előbbi nyílzápor után elhagyta
csapatát, és az ősi nomád összmunkából kilépve saját útjára indult, hogy az
ellenség vezérét megkeresse. Fürge csődörén először egy nagy kört
vágtatott a csatatér szélén, hogy feltérképezze a harcosok elhelyezkedését,
majd mikor tisztán látott mindent, a bizánciak közé vetette magát.
Összeszorította a fogát, úgy lőtte a nyilakat, elpusztítva mindenkit, aki
megpróbálta megközelíteni őt. Mivel szablya és dárda nélküli mergen volt,
nem bocsátkozhatott kézitusába senkivel.
„Nem halhatok meg még, nem halhatok meg – ismételgette magában. –
Nem mondtam neki, hogy szeretem.” Felidézte a tölgyfák melletti utolsó
találkozást, szinte érezte az asszony kezét, ahogy a köntöséhez ér.
A csata jó fél napig tartott. A bizánci sereg teljesen összezavarodott;
hatalmas veszteségeket szenvedve menekülni kényszerült. A nomádok csak
aprították őket, és nyergükön lévő zsákjaikba pakolták a zsákmányolt
ékszereket.
Akkus hiába próbálkozott, a görögök száznál is több katonából álló
gyűrűvel védték a hadvezért, majd látva a csata rosszra fordulását, hamar ki
is mentették a helyszínről.
 A dzsila tevés százada okozta a legnagyobb meglepetést a bizánciak
körében. A hatalmas állatok lósebességgel vágtattak, és megjelenésükkel
halálra rémítették az ellenség lovait, akik félelmükben ledobták lovasukat,
majd elszáguldottak a nyáladzó szörnyetegek elől.
A csata hevében Akkus látott néhány auljabeli vitézt, de feladata
végrehajtása közben nem mehetett oda hozzájuk megkérdezni: mi van az
otthoniakkal.
Táborhelyükre érve vette észre, hogy jobb térde sajog, s mikor le kellett
szállni a lóról, nehezen tudta megmozdítani a lábát. Eszébe villant: mikor
egész közel férkőzött a hadvezér testőrgyűrűjéhez, egy görög gyalogos
eltalálta a baltája fokával, de akkor nem törődött vele. Szerencsére nem a
fegyver élével kapta az ütést, így csak feldagadt a térde, de seb nem
keletkezett rajta.
Büszkén haladt a győztes sereg. Hazai földre érve a nagyurak vezetésével
valamennyi törzs a saját területére vonult, a katonák pedig zsákmánnyal
megrakodva érkeztek otthonaikba.
A Kündü testőrségéből való századnyi ember egy dzsüzbasu vezetésével
tért haza.
Akkus nem zsákmányolt semmit. Felfordult a gyomra a gondolatra, hogy
egy halott nyakából levett lánccal kedveskedjen szerelmének.
A csata után még hosszú ideig fájt a térde, és hiába titkolta, jól láthatóan
bicegett.
Hazatérte után néhány nappal látta először titkos szerelmét, ahogy a
Kündü gyermekeivel lovagolt. Középen ment egy hófehér kancán, mellette
kétoldalt három gyerkőc apró, bozontos tarka lovacskákon.
– Kicsi Hatun! – kiáltott Akkus messziről, nem törődve azzal, hogy
megláthatják.
Az asszony megállt, felé fordította lovát, és megvárta, míg a mergen
odaér.
– Látod, mondtam, hogy visszatérsz – mondta látszólag egykedvűen.
Akkus tudta, hogy az asszony nem ugorhat boldogan a hazatérő hős
nyakába, de valamivel több lelkesedést remélt.
– Mi van veled, szomorú vagy? Talán beteg? – kérdezte aggódva.
– Nem, nincsen semmi. – Néhány pillanatnyi csend után halkan
folytatta, nehogy meghallják a gyerekek: – Azt tudod, hogy az emberek
beszélnek rólunk? Szerencsére még nem jutott a Kündü fülébe a dolog.
– Én csak téged féltelek, nem magamat – mondta Akkus.
 Az asszony halványan elmosolyodott.
– Vigyáztam az érmére – súgta, majd hangosan folytatta: – Most
mennünk kell!
Ellovagoltak.
Akkus sokáig nézett utánuk, majd vágtában utolérte őket, és odaszólt
Hatunnak.
– Mondták már, hogy nagyon szép vagy?
Az asszony fülig vörösödött.
A vitéz elfordult a kis csapattól, és a testőri jurtához lovagolt. Megkötötte
szürkéjét a többi ló mellé, és belépett a dísztelen ajtón. Odabent Csák és Tas
szablyát élezett. A felhajtott borítónemez alatt játékos szellő surrant be,
kellemes hűvöst teremtve az egyébként rekkenő hőségben.
– Jó, hogy jössz, Akkus – kezdte vészjósló hangon Csák. – Már a tisztek
is beszélik, hogy van egy bujruk, aki jóban van a Kündü feleségével, de
nem tudni, ki, és nem tudni, melyik asszonnyal. Vigyázz, mert ezentúl
nyitva lesz a szemük.
Akkus csak vállat vont, és lerogyott a nemeztakaróra.
– Ne mondd, hogy nem érdekel! – folytatta Tas. – Ekkora ostobaságot
még sosem hallottam… Pont az az asszony kell neked, amikor annyi
gyönyörű lány van a világon. Ha kiderül, felnégyelnek.
– Érdekes fickó vagy te, Akkus – vette át az oktatást Csák –, mintha a
mesék világában élnél: „Az egyszerű csikós beleszeret a kán lányába, de
egy világ választja el őket egymástól, a legény azonban mégis kitart.” És
Hatun ráadásul nem is a lánya, hanem a felesége.
– A kora alapján a lánya is lehetne – szólalt meg végre Akkus.
Könyökére támasztott fejjel feküdt, és egykedvűen rágcsált egy fűszálat.
– Ébredj fel, ember! A mese, az mese, a valóság, az valóság. Nem lehet
összekeverni a kettőt.
– Apám azt mondta, hogy akkor leszek teljes ember, ha megvalósítom az
álmaimat.
– Nagyon okos ember a te apád. Jó, valósítsd meg: élve hazatérsz a
háborúból, a zsákmányból lovakat veszel, letelepedsz a családod legelőin,
feleséged lesz, gyerekeid, és nemsokára Akkus bőnek szólítanak az
emberek. Ez egy szép álom, amit valóra lehet váltani.
– Tényleg szép – felelt a mergen –, csakhogy én most nem ezt álmodom.
Tas és Csák összenézett.
– Szerintem nincs remény a gyógyulásra – mondta Csák.
 – Akkus, ne játssz a tűzzel! – figyelmeztette Tas.
– A világ leghatalmasabb tüze sem érdekel. Beleugrom a kellős
közepébe, ha akarok – zárta le a vitát Akkus.
Néhány napig nem látta kicsi Hatunt, s mikor összefutottak, az asszony
szinte levegőnek nézte a férfit, ami rettenetesen fájt neki.
„Miért teszi ezt? – kérdezte magában. – Azért, mert fél a besúgóktól,
vagy azért, mert nem szeret? Én úgy futok utána, mint egy kiskutya, ő pedig
már undorodik tőlem.”
Aztán Hatun ismét kedvesen mosolygott a vitézre, és újból eljött a titkos
találkozóhelyükre: a tölgyfák melletti ösvényre, ahol nem láthatta őket
senki.
A vitéz megkötötte lovát, és a fűre telepedett az asszony mellé.
– Kicsi Hatun, én szeretem az egyenes beszédet. Mondd, hogy ne
kerülgesselek, hagyjalak békén, de kérlek, ne nézz levegőnek, mert az
rettenetesen fáj nekem!
– Kedves Akkus, tudod, hogy a lelkem mélyén vonzódom hozzád, de az
eszem mást sugalmaz. Mi a jövője ennek az egésznek? Semmi. Én az
uralkodó felesége vagyok. Előbb-utóbb gyermekeket kell szülnöm neki.
Milyen érzés lesz neked, hogy nem a te fiaidat hordom a szívem alatt,
hanem a Kündüét?
– Még azt is kibírnám, csak a közeledben lehessek. Ha reggelente látlak
a napköszöntésen, már jó lesz a napom, és ha még váltunk is néhány szót,
én leszek a legboldogabb a világon. De nem is a saját boldogságom érdekel,
hanem a tiéd. Ha neked az a jó, én most rögtön lóra pattanok, és hazatérek,
mert nem szeretnék a terhedre lenni. Nem akarom, hogy bujkálnod kelljen
előlem.
– Ne menj el, Akkus! – mondta őszintén az asszony. – Hiányoznál!
– Úgy, mint egy kismacska, amit széttépett a Kündü kutyája, vagy mint
egy elveszített kendő?
– Nem, úgy, mint Akkus mergen – súgta az asszony, és közelebb hajolt a
vitézhez.
Akkus megcsókolta, majd újból megcsókolta.
– Szeretlek, kicsi Hatun, tiszta szívemből, akkor is, ha én csak egy
jöttment mergen vagyok, te pedig a hét törzs egyik legrangosabb
nagyasszonya, a Kündü felesége. Ha ötven gyereket szülsz neki, és
ötvenesztendős, kövér néne leszel, akkor is szeretni foglak. Most viszont
menjünk, nehogy meglássanak!
 Ahol az ösvény a szekérútba torkollik, elváltak egymástól. Hatun
hátrafordult, és mosolyogva intett a mögötte lovagló mergennek, aki
visszaintett.
A találkozó után néhány eseménytelen nap következett, amikor a
gyakorlatozáson kívül semmi nem történt, Akkus mégis valami veszedelmet
sejtett.
– Akkus mergen! – szólt be egyik este a mingbasu a testőri jurtába. –
Szedd rendbe a ruhádat, mert kihallgatásod lesz a felséges Kündünél!
Azonnal.
A jurtában a tíz lakóból heten tartózkodtak, mert hárman, köztük Csák is,
szolgálatban voltak.
Akkus övére fűzte tegezeit, íját felajzva vette magához, ahogy ilyenkor
illett. Napkorongos láncingét is fölvette, és a kék lószőrös testőri sisakot
tette a fejére. Kilépett az ajtón.
– Vigyázz magadra! – szólt utána Tas.
Az ezredes és két szolgálatos testőr kísérte az ifjú mergent az uralkodó
jurtaegyütteséhez. Útközben Akkus föltekintett a nyári égboltra, és
csodálatba ejtette az apró csillagok megszámlálhatatlan sokasága. Otthon,
mikor a ménesre vigyázott, gyakran bámulta az Eget, melyen szinte minden
csillagképet ismert.
Kísérői némán lépdeltek a nyomában. A Kündühöz érve a mingbasu
előrement. A két testőr az ajtón kívül maradt.
Főhajtással köszöntötték az uralkodót, aki pont ugyanúgy ült némán a
csüngettyűi mögött, mint amikor Akkus az áldás nyilát kapta.
Az óriási jurtában rajtuk kívül a hét táltos és a testőrök is ott
tartózkodtak. A mingbasu, ahogy jött, meghajolva és hátrálva távozott.
Néhány pillanatnyi csend következett. A mergen az uralkodót figyelte, de
nem tudott a szemébe nézni, mert a függők eltakarták az arcát. Akkus
azonban érezte a bőrén a tekintete tüzét. Még mindig nem fogta föl igazán,
mekkora bűnt követett el azzal, hogy szereti a Kündü feleségét; jelenleg
még Isztengrit is párbajra hívta volna.
– Tudod-e, mergen, mi a vád ellened? – törte meg a csendet az
agancsfejdíszes, ősz szakállú főtáltos. – Hogy mersz ujjat húzni a felséges
Kündüvel? Szemet vetsz a feleségére!?
Dermesztő csend következett. A Kündü jurtájában egyébként is rejtélyes,
túlvilági érzés fogta el az embert, most azonban a sejtelmes hangulathoz
valami jeges sercegés is társult. Az ifjú mergen úgy érezte, mintha Erlik
kán, az alvilág ura színe előtt állna, de még ettől sem rettent meg.
Hosszasan hallgatott, és felegyenesedett, ami már eleve illetlenségnek
számított. Elöntötte az indulat. A szerelem adott neki erőt, vagy inkább
vette el az eszét. „Most már úgyis mindegy” – gondolta, és így szólt,
egyenesen a Kündühöz intézve szavait:
– Felséges kánom, minden tiszteletem a tiéd, fegyveremmel téged
szolgállak itt a fényes szállásodon, de otthon, a szürke jurtánkban élő
egyszerű apám azt mondta egyszer: „A szerelmet nem kell hívni, az úgy
jön, mint a tavaszi áradat a Kök Etilen. Mindent elborít.” Engem is
elborított a szerelem kicsi Hatun iránt, és ezért még az életemet is
odaadnám. Neked hét feleséged van, számodra a hetedik csak annyit jelent,
mint az én tegezemben a hetedik nyílvessző. De tudod mit, felséges Kündü?
Ajánlok neked egy jó vásárt: add nekem kicsi Hatunt, és én odaadom a
hetedik nyílvesszőmet!
Erre felpattant az uralkodó, megcsörrentve fejdísze és ruhája összes
láncát és zörgettyűjét. Az arca nem látszott ugyan, de biztosan majd’
szétvetette a düh vörös tüze. Már majdnem megszólalt, mikor az egyik
táltos felkiáltott:
– Mit merészelsz, te senkifia! Átkot vonsz magadra, amely a túlvilágon
is kísérni fog.
– Nem félek én az átoktól sem – feleselt Akkus –, továbbra is azt kérem,
felséges kánom: engedd el a ketrecedbe zárt fogoly madarat, még így is
marad neked hat másik!
Ekkor parancs harsant:
– Elfogni a kutyát és felnégyelni!
Ilyenkor a bűnös térdre rogy, és az uralkodó bocsánatáért esedezik: sír-rí,
mielőtt lecsapna rá a gyilkos fegyver. Akkus azonban körülnézett, gyorsan
felmérte a helyzetet, és egy cicomás, aranyozott ládára ugrott, így egy egész
embernyivel magasabban állt mindenkinél. A jurta belső őrei kizökkentek
mozdulatlanságukból, és dárdájukat rászegezve körbeállták néhány lépés
távolságról.
Addigra az ifjú mergen már a baljában fogta íját egy nyíllal a húrján.
– Senki ne jöjjön közelebb, mert lövök! – kiáltotta.
A tíz kopjás őr nem mozdult. Parancsra vártak.
– Elfogni! – ordított a vezetőjük.
Az első lépésre már röppent is a nyílvessző, az egyik testőr a karjához
kapott, fegyvere a földre hullott.
 Akkus nem akart ölni, csak sebesíteni. Olyan gyorsan küldte a nyilakat,
hogy teljesen összezavarta támadóit, miközben egy másik díszes ládára
ugrott, újabb előnyt szerezve magának.
A Kündü szoborrá merevedve állt, a táltosok is felálltak, úgy nézték az
összecsapást.
Néhány pillanat leforgása alatt harcképtelenné váltak a testőrök. A
mergen a falon lógó aranyozott tegezből egy maréknyi nyílvesszőt vett
magához, és várta újabb elfogóit. Mivel egyelőre nem érkeztek, a ládáról
leugorva néhány lépést tett az uralkodó felé. Igyekezett mélyen a szemébe
nézni, de a függők nem engedték.
– Látod, kánom, most megölhetnélek, de nem teszem. Sajnállak téged.
Te csak egy szánalmas rab vagy, mint minden Kündü, aki előtted élt, és
majd utánad következik. Itt töltöd az életed, miközben a pusztán szilaj
ménesek száguldanak, mint a szél, utánuk kócos csikósok, akiknek talán
még egy feleségük sincsen, de nem veszi őket körül földsánc, mert
szabadok. Érted? Szabadok. Most olyan vagy, mint a bő fia, akitől az
ágrólszakadt kisfiú el akarja kérni a sokadik falovacskáját, mert neki egy
sincs…
Nem tudta folytatni, mert tőle balra nagy robajjal bedőlt az óriási jurta
oldala, szőnyegestül, díszestül a földre zuhant, és a résen testőrök
megszámlálhatatlan sokasága özönlött be a helyiségbe. Az ifjú azonban
nem volt rest: szórta a nyilakat, de már nem óvta az életet, csak lőtt, lőtt.
A testőrök ismerték Akkus mergen tudását, ezért remegve közelítettek
felé, tudták, hogy az első megmoccanó halálos nyilat kap. Hátulról a
vezetőjük próbálta előrehajtani őket.
– Na, mire vártok, elfogni! – ordította.
Az első mindjárt a földre bukott, a második keresztülesett rajta. Akkus
nem várta meg az újabb rohamot, közéjük lődözte a nyilait, s mivel náluk
csak kopja és szablya volt, tehetetlenek voltak vele szemben. Néhány dárda
röppent felé, de elhajolt előlük.
Egyetlen nyila maradt: az áldás nyila. Tudta, hogy mindennek vége: az
életnek, a szerelemnek.
Ekkor a háta mögött újabb rés támadt a jurta falán, és egy testőr ugrott be
rajta. A mergen nem habozott, húrjára helyezte az aranyozott hegyű
vesszőt, és fordulatból mellkason lőtte támadóját. A nyíl pont a napkorong
mellett ütötte át a páncélt. Ha Akkus más szögből lőtt volna, a nyílhegy
elcsúszott volna a vérten, de így lyukat ütött rajta. A testőr szinte a lába elé
zuhant, és estében leesett a fejéről csúcsos sisakja. Akkus ráismert
áldozatára:
– Csák, barátom! Mit tettem veled? – kiáltotta, és már nem törődve
támadóival, lehajolt, barátja fejét a kezébe vette, s valami csodában
reménykedett.
A testőrök megtorpantak. Némán nézték a jelenetet. Ők is csak emberek
voltak.
– Ne törődj velem, Akkus, menekülj innen – suttogta erőtlenül a földön
fekvő Csák vitéz. – Nem tudtam, hogy a szerelem ilyen erős… – Hangja
elhalt, de még néhány pillanatig nézte barátját, aztán egy mosollyal
kilehelte a lelkét.
Akkus megrázta, hátha még visszatér.
– Csák, ne menj még, Csák! Bocsáss meg!
A tisztek egy mergenekből álló tizedet vezényeltek a helyszínre, hiszen
Akkus ellen csak nyíllal lehetett harcolni.
Mikor az első néhány nyílvessző elsuhant a füle mellett, barátja testét
gyorsan a szőnyegre engedte, és kiugrott a kisebbik résen. Mivel minden
erőt a főbejárat és a nagyobbik rés felé irányítottak, így errefelé nem látott
senkit. Övén lógó tegezei akadályozták a futásban, ezért kezével mindkettőt
eltartotta magától.
A kötelekre fűzött lovakhoz futott. Mindjárt a szélsőt ragadta meg, amely
egy betanítatlan, követségi ajándékként érkezett kétéves sárga csődör volt.
Kötelet kötött az orrfék oldalára, sietős mozdulatokkal átvezette a ló száján,
az alsó állkapcsán áthurkolta, és a maradékot a kezében tartotta. Így egy
szára lett, ami kétségessé tette a csikó irányíthatóságát, de hirtelen nem
tehetett mást.
Az uralkodó jurtája irányából testőrök rohantak felé. A mergenek
vaktában nyilaztak a sötétben.
– Lóra, lóra, minden bujruk lóra! – ordítottak a tisztek.
A vitézek a hátasokhoz futottak. A szolgálatosoknak nem kellett
kantározniuk, sem nyergelniük, mert az ő állataik készenlétben álltak, de a
jurtákból előrohanók először a felszerelésüket keresgélték.
Akkus csikója megrémült a hátára nehezedő súlytól és az oldalát
csapkodó tegezektől, ezért néhány bakugrással igyekezett megszabadulni a
veszedelemtől, aztán, mikor ez nem sikerült, fergeteges vágtával akart
kiszaladni a világból, ami a szökevénynek éppen kapóra jött. Az ifjú
mergen ilyen gyors lovon még sohasem ült. Már emlékezett rá: kazár
követek hozták. A katonák csak Beknek hívták, mert olyan erős volt, hogy
minden kötelet eltépett, ha rosszkedve támadt. Mivel kizárólag szürke vagy
fehér lovakat használhattak, Beket csak arra tartották, hogy majd
továbbajándékozzák, ha alkalom nyílik rá.
Akkus Hatunra gondolt. „Mit tettem, Istenem! Érdemes volt? Szeret
egyáltalán?” – záporoztak a kérdések.
Valóban, az asszony olyan volt, mintha két lelke lett volna. Egyszer
szenvedélyes, szerelmes pillantásokat vetett a mergenre, máskor viszont
keresztülnézett rajta, sőt úgy tűnt, mintha menekült volna előle. Talán csak
azért viselkedett így, mert félt a besúgóktól és a Kündü haragjától, de az is
lehet, hogy nem szerette Akkust igazán.
„Megöltem a barátomat, véres a kezem, és azt sem tudom, szeret-e
igazán, akiért mindezt megtettem” – gyötörték a kétségek az ifjút.
Egy lovas őrjáratba botlott, de szerencsére ők még nem értesültek a
szálláson történtekről. Futárnak vélték a vágtató lovast, és csak intettek
neki.
Üldözői messze elmaradtak tőle. Nem is jó felé indultak, Akkus ugyanis
a rakoncátlan csikó miatt félkörívben megkerülte a földsáncot, így nem az
eredetileg tervezett irányba menekült.
„Megbújok valahol egy ideig, aztán visszamegyek érte. Nyílvesszőket
kéne szereznem!” – gondolta magában, és vágtatott, vágtatott a sárga színű
Bek hátán, egyre messzebb a szerelemtől.
A vak vitéz lassan a történet vége felé közeledett. Csábán két tenyerén
támasztotta fejét, úgy hallgatta, és minden szót mélyen a lelkébe zárt,
hiszen az ő rejtélyes, sokszor furcsán viselkedő édesapja volt ez a híres
Akkus mergen, aki a szerelemért még az égi hatalmakkal is szembe mert
szállni.
– Senki sem tudta, hová tűnt Akkus mergen. Hatunt megkötözték, és
szintén az uralkodó elé vezették. Pontosabban vezettük, mert én tartottam a
köteleit. Biztosan nem hiszed el, de égette a tenyeremet, mint a tüzes vas.
Legszívesebben kiszabadítottam volna az asszonyt, de nem volt bátorságom
hozzá, és a többi testőrnek sem. Akkus mergen kivételes volt, ő biztosan
megtette volna.
– Mi történt Hatunnal? – kérdezte türelmetlenül a fiú.
– Úgy sírt szegény! A fülébe súgtam: „Ne sírj, mert Akkus visszajön
érted, és kiszabadít!” Láttam, hogy valamit szorongat a tenyerében. „Ezt
add oda neki!” – mondta halkan. Elvettem tőle. Egy ezüstérme volt, amire
egy nyilazó lovast domborított az ötvös. Jó, hogy odaadta, mert kis idő
múlva egyszerűen lefejezték. Utolsó szavaival is Akkust emlegette:
„A Kündü sokadik felesége voltam. A bűnöm, hogy megtaláltam az
igazit, akit valóban szerettem. – Szavai felröppentek, mint a vadászsólyom,
és csapongtak odafönt, aztán sebes zuhanással estek le minden jelenlévő
szívébe. – Ha újból születnék, akkor is mindent ugyanígy tennék. Bár
sosem tudtam megmondani neki, de teljes lényemből, minden porcikámból
szeretem Akkus mergent, és a túlvilágról is szeretni fogom.”
Az érmét és a Csákot megölő aranyhegyű nyilat a bolond fiúnak adtam,
akit Akkus lőni tanított. Egyedül benne volt elég bátorság ahhoz, hogy
titokban ellovagoljon, és megkeresse a lázadót. Rá is bukkant valahol, és
átadta neki a két emléket, ami a szerelem pusztító erejére emlékeztette
Akkust.
A Kündü nagy erőkkel kerestette egy esztendeig, de nem akadtak a
nyomára. Azt gondoltuk: meghalt.
Elfogytak a szavak, mint a Hold. A vak vitéz ennyit tudott Akkus
múltjáról, élete további folyásáról semmit.
A fiú a tűzbe bámulva hallgatott. Csak ő tudta, mi kavarog a lelkében.
Nem szólt, még akkor sem, amikor a tűzből vöröslő parázs maradt csupán.
– Mondj valamit, fiú! Ő az?
– Az a sárga csődör hogy nézett ki?
– Karcsú kis kétéves, szilaj természetű, és egy kicsi fehér jegy volt a
homlokán. Igen, emlékszem: nem csillag, hanem inkább félholdszerű.
– Ez a csődör még megvan, Tas vitéz. A sárgám apja. Talán ezért is
akarta eladni apám Altinájt? Tényleg, hiszen eddig a csődör minden
csikóját eladta! Ha nem kellenek neki a csikói, miért nem heréli ki, és kész?
– Először azt akarja, hogy szülessen újjá, aztán meggondolja magát, és
szabadulni akar tőle. Ki tudja, mi játszódik le ott bent a lelkében. Az biztos,
hogy olyan bátor vitéz volt, amilyet még sosem láttam. Van kire
hasonlítanod, Csábán mergen.
A fiú elmosolyodott, de nem szólt többet. Sajnálta apját, és azt kívánta,
bár itt lehetne, és akkor megvigasztalhatná, vagy a múltja terhének egy
részét magára vehetné.
 A karakcsik
Csábán, aki már jó ideje tervezgette, hogy ellopja a csikót, ezek után egy
napot sem akart időzni tovább. Tas hűtötte le forrongó indulatait.
– Ha elkapkodjuk, fél napon belül utolérnek, én pedig csak teher vagyok
számodra, ahelyett, hogy segítenék.
– Segítesz, te hozod az egyik lovat – vigasztalta Csábán.
Felszerelésüket készenlétben tartották, mert érezték: a kedvező pillanat
nem várat sokáig magára.
A vénasszony kora reggel már a hálóit bűvölte: kötözgette, bogozgatta.
– Nagy halászat lesz, öreganyám? – faggatta Csábán, mikor a reggeli
lótejet a tömlőbe öntötte. – Megint megbuggyant a kása?
– Törődj a magad dolgával! Azért kapod meg majd a jussodat! – mordult
vissza az asszony.
A rigók csodálatosan énekeltek. A fiúnak úgy tűnt: a világ összes kis
fekete madárkája összegyűlt, mert akkora zenebonát csaptak, hogy nem
lehetett nem figyelni rájuk. S mikor a fiú jobban odafülelt az énekükre, ezt
szűrte ki belőle: „Menni, menni, menjetek, menjetek!”, máshonnan pedig:
„Indulás, indulás!” A végén már majd’ szétrobbant a feje a zsivajtól.
A lovak békésen legelésztek, Altináj a legelő távoli szegletében lépdelt,
és elégedetten csippentgette a sarjadó tavaszi füvet. Talán éppen nem is
gondolt másra, csak az evésre és a jóllakásra, hiszen tudta, hogy kicsi
gazdája, akiben annyira bízik, itt van a közelben, s a gondokat ő viseli.
A vénasszony végre befejezte a háló javítgatását, a folyóhoz ballagott,
ami vagy nyolcvan nyugodt lépésnyi távolságra volt a száraz farakástól. A
halakat zavargászó botot mindig a víz partján hagyta, keresni sem kellett,
onnan emelte fel, ahol utoljára kilépett a vízből.
– Nekünk is fogjon párat, öreganyám! – kérlelte a fiú.
– Ha lesz elég, akkor kaptok – felelt az asszony, és feltűrte ruháját,
bocskorát letette, majd felszerelését magasba emelve, borzongva lépett a
hideg vízbe. Miután a lába hozzászokott a hideghez, lassan a kedvenc
helyére lépdelt, és görbe botjával bökdösni kezdte az iszapot, de előtte a
farkashálót már gondosan elhelyezgette a lába között.
– Mit csinál? – kérdezte az ól előtt ülő Tas a fiútól.
– Végre nekifogott – felelte a fiú. – Az a baj, hogy a szeme sarkából
minket bámul. Mire idecsalom Altinájt, ő rég a farakásnál van, és akkor
hamar felcsapnak a lángok.
 – Ne kötözzük egyszerűen össze?
– Én nem bírok vele, te pedig nem látod – vetette el az ötletet a fiú. –
Különben is mindig kés van nála.
Csábán a vénasszonynál talált ócska kötélkantárt megjavítgatta, szárat is
kötött rá, úgyhogy mindkét lóra jutott egy-egy kantár, nyereg viszont csak
egy volt, azt Tarkára tette. A vaknak szüksége lesz rá, hogy az első kápában
megkapaszkodhasson.
– Egyszer, gyerekkoromban olyan buta játékot játszottunk a barátaimmal
– révedt a múltba a világtalan Tas vitéz –, hogy a pihenő lovak nyakán
lépdeltünk keresztül. A nagyapám nem kötélre kötötte a fejős kancákat,
hanem egy hosszú rúdra. Ezen a rúdon lépkedtünk, aztán átemeltük a
lábunkat az állatok nyakán. Ez addig jól ment, míg a kancák nyugodtan
álltak, de ha az egyik felkapta a fejét, akkor zuhanás lett belőle.
Emlékszem, egyszer pont a ló hátára estem.
– Mi meg azt játszottuk, hogy a szekér rúdján kellett végigsétálni. Ebből
mindig esés lett. Anyám meg tisztogatta a sebeket a térdünkön.
– Úgy látszik, mindketten kedveltük a veszélyeket – nevetett Tas. – Most
aztán jól benne vagyunk. Anyánk pedig nincs itt, hogy kimossa a
térdsebeinket.
Ahogy így emlékezgettek, a vénasszony már két-három halat hajított a
partra. Szegény állatok vergődve kapkodtak levegőért a fűben.
– Mikor egészen kicsi voltam – mondta Csábán –, a nagyapám elvitt
halászni. Amit kifogott, azt én visszadobáltam a vízbe egytől egyig.
Szegény nagyapó rázta az öklét, és megfogadta, hogy soha többé nem visz
magával. Aztán újból elvitt, én meg ismét visszadobtam a halakat – nevetett
a fiú.
– Nem lehettél jó gyerek – kacagott Tas.
Egyszer csak éktelen üvöltésre lettek figyelmesek. A lovak felkapták a
fejüket, és a karám felé vágtattak. A rigók elhallgattak.
– Segítség, ááá, segítsetek! – ordított a boszorkány. Elhajította a botot, a
hálót, és úgy bólogatott kínjában, mint egy baktató teve.
– Ezt meg mi lelte? – kérdezte Tas.
– Nem látom – mondta Csábán –, de biztosan a lába fáj. Tüskébe lépett
talán?
Hamarosan kiderült, miért ordít a vénasszony, aki fájdalmában hanyatt
vágta magát a vízben, úgy, hogy lába a levegőbe lendült. Csábán a forgatag,
valamint a fröcsögő víz ellenére jól látta a boszorkány lábujjába
kapaszkodó csukát.
– Nem hiszed el, Tas! Egy csuka bekapta a lábujját – mondta dermedten
a fiú.
– Ó, Istenem, csak egy percre add vissza a látásomat! – sóhajtott fel a
vitéz. – Mondjad, mit látsz!
– Ott vergődik a vízben, de a hal nem engedi el! – Aztán néhány pillanat
múlva így szólt: – Szerintem most egyhamar nem ér oda a farakáshoz.
– Induljunk, fiú, eljött a mi időnk! – mondta a vak, de Csábán már nem
volt mellette. A kötélkantárral a kezében a lovakhoz futott.
– Altináj, Altináj! – szólongatta a lovát.
A sárga csikó fülelt, és neve hallatára kecses ügetéssel a fiúhoz futott.
Egykettőre a fejére került a kantár, de Csábán nem tudott felmászni rá, ezért
a disznóólhoz vezette. A felszerelés és a fegyverek már Tarka nyergén
voltak. A fiú először segített Tasnak a felszállásban, majd egy tuskóról
elrugaszkodva ő is lóra pattant. Rég lovagolt már nyereg nélkül, de amit
megtanul az ember, azt nem felejti el egyhamar.
Már vágtattak is, vissza sem pillantva a vízben vergődő asszonyra. Tarka
kikötőszárát Csábán tartotta, Tasnak csak a nyeregkápát kellett fognia.
Hagyták, lovaik hadd fussanak kedvükre, hogy jó távol legyenek, mire a
csuka elengedi az asszony lábujját.
Csábán a kilovaglásokról már jól ismerte a környéket, és szerencsére a
Nap is hét ágra sütött, segítve a tájékozódásban.
Vágta közben a fiúnak a Bek hátán menekülő apja jutott eszébe.
Elképzelte, mit érezhetett: félelmet semmi esetre, inkább bánatot – az
otthagyott kicsi Hatun miatt.
Mikor a lovak kedvükre kifutották magukat, hagyták, hadd lépjenek, bár
Altináj nehezebben fáradt ki, ezért Csábánnak folyton csitítania kellett,
hogy a lassúbb Tarka lépést tarthasson vele.
– Jó tett helyébe jót várj – szólalt meg hosszú hallgatás után Tas.
– Ezt mire mondod? – kérdezte értetlenül a fiú.
– Nem én mondom, a hal mondja Kencsének a mesében, mikor a fiú
visszadobja a vízbe. A csukának köszönhetjük, hogy megszökhettünk. Jó,
hogy kiskorodban visszadobtad a halakat.
Csábánnak eszébe jutott a Buldur táltostól kapott tarsoly.
– Ó, a halpikkely – kapott a fejéhez, és szép sorban elmondta a férfinak,
hogy járt a kacsákkal, majd a rókával a ködben, aztán a táltostól kapott
tarsoly tartalmáról beszélt.
– Az átlátszó követ én sem értem – csóválta a fejét Tas.
Miután a lovak kifújták magukat, ismét vágtára váltottak, és mint a szél,
úgy suhantak észak felé.
A vénasszony hosszas küzdelem után végre megszabadult a csukától;
káromkodva köpködte vérző lábujját. Még egy jó ideig sajnálta magát a
parton, majd egyik bocskorát felvéve, fél lábon ugrált a disznóól felé. Mivel
már rég elmúlt húszesztendős, ez a mutatvány nehezen ment neki.
Benyitott az ólba, ahol semmit sem talált; a türkök is szőrén-szálán
eltűntek, ráadásul magukkal vitték a sárga ördögöt.
– Átkozott gazemberek! – ordított. – A fiam elevenen megnyúz
mindkettőtöket.
A kunyhójához ugrált, de útközben esett egy hatalmasat, s az is eltartott
egy jó ideig, mire újból talpra állt. Eközben egyfolytában motyogott
valamit.
A kunyhóban a tűzszerszámát kereste, de nem találta. Felforgatott
mindent, még a zsákjait is arrébb taszigálta, ahogy tudta, végül a küszöb
mellett bukkant rá a földön. Volt neki egy kis bödön avas zsírja is, még a
régi disznóból maradt. Ezt is magával vonszolta.
A farakáshoz érve felborította a hevenyészett tetőt, és a zsírt a kupacra
löccsintette. Rengeteg időt veszített. Félt, hogy a szökevények ezalatt oly
messzire jutnak, hogy a karakcsik nem érik utol őket.
Összekapart néhány vékony ágacskát, s a tűzszerszám csiholta szikrával
lángra lobbantotta. A kicsiny tüzet a zsírra dobta, aztán hátrahőkölt, nehogy
a felcsapó lángok megégessék.
Sercegett a szétfolyó zsír, aztán a száraz fahasábok is lángra lobbantak, a
közöttük lévő korhadt darabok pedig fekete füstöt okádtak, mely
vészjóslóan tört az Ég felé.
A karakcsik száznál is többen voltak, de csak egy harmincfős csapat
merészkedett ilyen messzire a Nagy Havasoktól. Közülük néhányan a
vénasszonynál időztek, míg a többiek még északabbra vonultak, keresztül
az alánok országán, a hét törzs földjére. Ott bukkantak a gazdag karavánra,
amit megsemmisítettek, majd a zsákmányukkal visszahúzódtak dél felé.
Míg az ellopott sárga csikót a vénasszonynál hagyták, a közelben egy
gazdag alán kereskedőhöz mentek, akinek eladtak néhány értéket a
zsákmányból.
 Itt a csapat újból kettévált. Egy részük a kereskedőt nyaggatta, hogy
vegye meg a tevéket, másik csoportjuk egy földműves falu kifosztására
indult. Miután ez sikerült, a két csapat egyesült.
Ekkor pillantotta meg egyikük a fekete füstöt a vénasszony kunyhója
irányából.
– Jelez a boszi – mondta. A többiek eleinte nem hittek neki, de végül ők
is meggyőződhettek az igazáról, mert a füst egyre terebélyesebbé vált, és
egyre feljebb szállt.
Felkerekedtek, és vágtatva siettek a jelzés irányába, de néhány
nyíllövésnyivel előbb megálltak.
– Te és te – mutatott a vezér a vénasszony fiára és egy másik fickóra –,
nézzétek meg, mi a baja! Aztán gyorsan, mert nyakunkon az alán hadsereg!
A két rabló a boszorkányhoz érve azt látta, hogy nem történt semmi baj.
– Mi van, anyám, szórakozol velünk? – kiáltott felháborodottan az
anyjára a „jóságos” fiú. – Villám csapott a farakásodba?
– Két türk járt nálam, és elvitték a sárga ördögöt. Két aljas disznó! –
zihált az asszony.
– Hogy néztek ki? – kérdezte a másik rabló.
– Az egyik egy kis kölyök, a másik egy vak – felelt az asszony.
– Jól van, anyám! Egy csecsemő meg egy vak is túljár az eszeden? A
vezér leszedi a fejedet. Merre mentek?
– Azt nem láttam, mert egy csukával harcoltam.
A két rabló összenézett.
– Anyám, én komolyan félek tőled!
– Egyszer mindent elmondok, de most eredjetek utánuk, mielőtt végképp
eltűnnek. Gondolom, északnak tartanak, a dzsetimadzsarok földje felé.
A rablók visszatértek a csapathoz, ahol elmondták, hogy két türk ellopta
az értékes sárga ördögöt, és észak felé tartanak vele.
– Túl sokat ér az a ló – mondta a vezér –, nem hagyjuk annyiban.
Utánuk megyünk.
– Fél nap előnyük van – mondta a vénasszony fia.
– Behozzuk – vágta rá a vezér, aki most nem gondolt az alán csapatokra.
Rengeteget rabolt életében, de tőle soha semmit nem vettek el. A szerzés és
birtoklás érzése mámorította, de valaminek az elveszítését nem tudta
elviselni. Ha sejtette volna, hogy egy tízesztendős fiú és egy vak vitéz a
tettes, biztosan szétrobbant volna a dühtől.
 Csábán és Tas úgy döntöttek, hogy éjszaka néhány órára megpihennek,
majd mikor a Göncöl egynegyed fordulatot tesz, ismét folytatják az utat.
Mindketten könnyen elaludtak. Tas ébredt fel először, de mivel nem látott,
felrázta a fiút.
– Csábán, hogy állnak a csillagok?
A fiú néhány pillanat múlva, mikor visszatért álmából, feltekintett.
– Indulhatunk, Tas vitéz!
Nemsokára tőlük jobbra az Ég feketéje elhalványult, majd a Napkorong
is felbukkant, bearanyozva a világot.
– Fölkelt a Nap – mondta a fiú.
Mindketten fejet hajtottak felé.
– Egyszer talán én is meglátom.
– Ne csüggedj! Miért ne látnád?
– Tudod, miért sárga a keszik színe? – kérdezte Tas.
– A felkelő Nap miatt. Mert mi vagyunk a legkeletebbre élő törzs. És a
kéreké miért épp a zöld?
– A dús, zöld legelőink miatt – felelt a kér törzsbeli Tas. – Ó, de rég
jártam otthon! Szinte egész életemet a seregben töltöttem; szolgáltam a
Kündüt, aztán a dzsila testőrségéhez kerültem. Fegyelem járta át a
mindennapjaimat.
– A kangarok ellen harcoltál? – kérdezte Csábán.
– Nem, soha, de velük szövetségben többször is. Jó harcosok, pont, mint
mi, viszont van egy nagy hibájuk: a zsákmányt tízszer jobban kedvelik,
mint bárki más a világon. Nemrég érkeztek mostani lakhelyükre, és ott
folyton zaklatják őket a keletebbre élő úzok. Sokszor fölkerekednek, és
idegen földre járnak háborúzni. Azt viszont nem hinném, hogy Korkutáj
ellenünk tudja fordítani az összes besenyő törzset. Ha valami csoda folytán
mégis képes lenne megölni a Kündüt, talán felbátorodnának eddigi
szövetségeseink, és lerohannának minket.
– Remélem, Árikán szerencsésen hazatért! – sóhajtott fel a fiú. – És
remélem, hogy otthon hisznek neki!
– Hazaérni hazaért, ha olyan ügyes lány, mint ahogy elmondtad, de hogy
hisznek-e neki, azt nem tudom. Korkutáj és Csutur beszélgetése nagyon
meseszerűnek tűnik.
A fiú és a vitéz is tudta, hogy csak Korkutáj lehetett, aki baltájával tarkón
vágta Tast, azonban egyikük sem beszélt róla.
– A besenyő nemes ellenfél, de a karakcsiktól a hideg futkos a hátamon.
 – Az biztos, hogy elég fura népség. A mi seregünk fegyelmezetten
harcol, és az együttes küzdelem viszi győzelemre, de a karakcsik csak
rajzanak, mint a sáskák. Az esztelen rablás hajtja őket. Minden nép selejtje
megtalálható közöttük. Akit a törzse kivetett magából, az a karakcsiknál
még helyet talál. Akad alán, bolgár, keszi, kér, kangar; s a szerzésvágy a
tolmácsuk. A Nagy Havasok völgyeiben és barlangjaiban tanyáznak, és a
hegyvidék az igazi harci területük.
Csábán nyílegyenesen észak felé vette az irányt, ellentétben az idevezető
úttal, amikor egy nagy kerülőt tettek Árikánnal. Ez a vidék ismeretlen volt a
fiú számára, de a Nap járása egyértelműen mutatta az utat.
A rablók kora délután érték őket utol. Tízszeres számbeli fölényük
valójában jóval nagyobb túlerő volt, hiszen egy kisfiút és egy vakot kellett
legyőzniük.
A tegezek Tarka nyergén lógtak, a fiú pedig annyira meglepődött a
karakcsik felbukkanásán, hogy íja és nyilai eszébe sem jutottak.
– Az anyád nem mondta, kik az ellenfelek? – kérdezte a vezér a
vénasszony fiától.
– Mondta, de elfelejtettem – felelt a másik.
– Ha tudom, hogy egy kölyök meg egy vak, csak a lovamat küldöm
utánuk. Elbánna velük az is. – A foglyok felé fordult. – Hogy jut eszetekbe
mások lovát ellopni? Szégyelljétek magatokat!
A rablók röhögtek.
A foglyok hallgattak. Csábán a szökés esélyeit latolgatta: megszámolta a
karakcsikat, felmérte a fegyverzetüket, még a lovaik állapotát is szemügyre
vette, miközben az egyik fickó gúzsba kötötte a kezét.
A tegezeket leszedték Tarka nyergéről, elvették a nemeztakarókat, a
közéjük göngyölt, otthonról hozott téli ruhákat, még Tas szablyáját is
elkobozták.
– Nagyon örülök, hogy összefutottunk – mondta a vezér. – A vakot
eladjuk a sóbányába, a kölyök is elkel valamelyik rabszolgapiacon.
Indulhatunk is.
A foglyokat közrefogták, és elindultak dél felé, a Nagy Havasok
irányába.
Tas mélységesen elkeseredett. A sóbányák rabszolgáira gondolt, akik élő
szerszámként tengődnek, s a legnagyobb örömet az evés és az alvás okozza
nekik.
Csábánt majd’ szétvetette a düh.
 A karakcsik egymás közt alánul beszéltek, ugyanis rájöttek, hogy
foglyaik nem értik ezt a nyelvet. Ha terveikről vagy útvonalukról volt szó,
mindjárt alánul folyt a párbeszéd.
A vezér sötétkék ruhát és hasonló színű büszürmen turbánt viselt, az
oldalán kardot és két kést. Tekintetét gonoszul hordozta végig a tájon,
mintha mindenütt a mozdítható és ellopható dolgokat keresné. Senki nem
tudta, honnan származott, jól beszélte a türk, az alán és az arab nyelvet.
Tekintélyét testi erejének és gyorsaságának köszönhette, és ezeket az
adottságokat a társaival szemben is alkalmazta. Közelharcban szinte
verhetetlen volt, és az íjjal is elég jól bánt. Emberei között szép számmal
akadtak jó harcosok, akik nem rettentek vissza semmitől. A vezérnek
azonban volt egy nagy hibája: a harcban nem tudta összetartani és irányítani
az embereit, így mindenki a saját erejére támaszkodva tusázott.
Karavánokat megtámadva, esetleg békés falvak ellen lehetett így harcolni,
de egy szervezett nomád sereg még kisebb létszámban is legyőzte volna
őket.
A rablók között akadt, aki köntöst és süveget viselt, de volt néhány
fémsisakos, vasvértes viking és turbános káliz is. Válogatás nélkül helyet
kapott soraikban minden fegyverforgató férfi, aki szeretett rabolni, és
képtelen volt beilleszkedni egy békés társadalomba.
Az út során a foglyok sem ételt, sem italt nem kaptak, első éjjel pedig
lovon kellett aludniuk.
Csábán megpróbált elszenderedni, de a félelem nem engedte. Attól
rettegett, hogy egy tengerentúli rabszolgapiacra viszik, valami olyan
országba, ahol a nyelvet sem érti, s ahonnan sohasem talál haza. „És mi lesz
Altinájjal?” – gondolta.
Majd’ leragadt a szeme, de aggodalmai meg-megrohanták, nem hagyva
egy csepp nyugtot sem neki.
Ahogy a fáradtsággal és a jövő rémképével küzdött, egy árnyat látott
elsuhanni a közelben. Egy csosszanást sem hallott, mégis megesküdött
volna rá, hogy egy sötét alak ólálkodik a rablók körül.
Korkutáj gondolatára borsódzott a háta, aztán jót kacagott magában,
mikor elképzelte, hogy a fekete rém és a rablók lemészárolják egymást, ők
pedig szabadon elfuthatnak. „Biztosan az éhségtől van” – gondolta, s nem
sokkal rá el is aludt.
Másnap reggel leszállhattak a lóról, míg a karakcsik felszedelőzködtek.
Jólesett megmozgatni végtagjaikat, de a szabadság nem tartott sokáig: újból
lóra szálltak, és a kötelek visszakerültek a lábukra.
– Tas, szerintem valaki figyel minket – súgta Csábán a vaknak.
– Láttál valamit?
– Talán láttam, de inkább érzem.
– Korkutáj?
– Nem tudom. Hallgassunk, mert jönnek! – figyelmeztette Csábán a
társát.
– Mit suttogtok, kutyák? – förmedt rájuk az egyik őrző.
– Szoros a kötelem – szólt Tas.
– Legalább nem szöksz meg – nevetett a rabló.
Aznapi útjuk eseménytelenül telt, eltekintve az éhségtől, szomjúságtól,
végtagjaik fájdalmától. A fiú a fogva tartóit nézte, és azon gondolkodott,
hogy milyen gyermekkoruk lehetett. Aki tisztességes családban nő fel, és
szüleitől, nagyszüleitől megtanulja az élet szabályait, az tudja, mit szabad
tenni, és mit nem, abból az emberből nem lehet ilyen, karakcsikhoz hasonló
rablógyilkos.
Az éjszakát ismét lovon töltötték, s mivel Csábán napközben szunyókált,
most képtelen volt elaludni. Minden neszre és árnyra felfigyelt, de már nem
félt – még Korkutájtól sem.
Kora délelőtt érkeztek a Halálvölgybe, melyről sokat hallottak ugyan, de
még egyikük sem járt itt.
A hely egy régi csata színhelye volt; már senki nem tudta, kik csaptak itt
össze, de biztosan sokan lehettek, ugyanis a földet mindenütt hófehér
csontok, koponyák borították. Ezenkívül az elnevezés származhatott abból
is, hogy egy cseppnyi fűszál sem nőtt itt, vörös por borított mindent, és
vörös sziklák hevertek szerteszét. Ahogy a lovak patája dobbant, úgy szállt
föl a tűzszínű por, titokzatos hangulatot árasztva.
Csábánnak a Csontmező jutott eszébe, amelyről annyi mesét hallgatott
kiskorában, ahol dúdolnak a csontok, s aki ezt a zenét meghallja, annak
egész életében vissza-visszatér a dallam a fejébe, és ebbe beleőrül az ember.
Ilyenkor csak a koponyalékelés segít, hogy a lyukon eltávozzon a halottak
zenéje.
Itt azonban mélyen hallgattak a csontok, pontosabban meg-
megkoccantak, amikor valamelyik ló rájuk lépett vagy beléjük rúgott.
Ilyenkor felhorkant az állat, s riadtan nézett az emberi maradványokra. Igaz,
ő nem fogja föl a halált, mégis érzi, hogy valami elmúlással kapcsolatos
dologra lépett rá.
 – Mi ez a csönd és furcsa kocogás? – kérdezte Tas.
– A Halálvölgyben vagyunk – felelt a fiú.
– Apám a kazár seregben szolgált, mint a mieink közül annyian, és az
arabok ellen harcolt sok évvel ezelőtt. Amikor erre járt, a csontok már
akkor is itt hevertek.
– Érdekes, hogy egy kés, egy kard vagy fémsisak sem maradt meg.
– Néhány száz év alatt mindent összeszedtek a hullarablók.
– Iszik-Üngürben jártál már? – kérdezte Csábán.
– A kérek szállásától messze esik – rázta a fejét Tas –, de ismerem Bilge
kán történetét.
– A sírrablók sosem mertek kezet emelni a maradványaira. A saját
szememmel láttam. – Egy kis időre elhallgatott, mert a kötelek szorítása
fájdalmat okozott neki. Még gyermek volt, jajgathatott volna, de szégyellte
Tas előtt, s fogva tartóinak sem akart örömet okozni. Erőt vett magán, és
folytatta: – Aranysüvege, az öve aranyveretei, a kantár aranyai, a nyereg, a
fegyverek, mind-mind épek, érintetlenek. Bárki elvihetné, de nem meri.
Üngür elpusztítaná a rablót abban a pillanatban, ahogy mocskos kezével
hozzáérne. – A karakcsikra gondolt.
Ezután hosszasan hallgattak, elmerülve képzeletükben, melyet nem lehet
gúzsba kötni; az ember szabadon szárnyalhat, akár hazatérhet, és átölelheti
szeretteit, kacaghat, sírhat anélkül, hogy bárki észrevenné.
A rablók sem beszéltek, a felszálló vörös por fojtogatta őket, lecsapódott
mosdatlan, verejtékező homlokukon.
A csontok meg csak kocogtak, a koponyák gurultak. A hallgatag lovasok
nem tudhatták, hogy hajdan melyik koponya kié volt, milyen ember agyát,
arcizmait, bőrét, haját és gondolatait hordozta. Talán egy csupa szív
emberét, aki soha nem akart harcolni, de a történelem rákényszerítette,
elszakítva családjától, hogy végül ebbe a vörös porba zuhanjon bele a
lováról, hideg, éles dárdaheggyel a szívében. Az otthoniak talán sosem
tudják meg, mi lett vele, hogy már csak a csontjai vannak meg, azok is
összekeveredtek mások csontjaival, az „ellenségével”, akit a harcos nem is
ismert, s talán békeidőben jó barátok lettek volna.
Már majdnem kiértek a völgyből, mikor az előttük lévő emelkedőn egy
lovas állta útjukat. Nem tudták alaposan szemügyre venni, mert a Nap a
szemükbe sütött. Az illető egykedvűen üldögélt a lován, hátasa is úgy
tartotta a nyakát, mintha pihenne.
A csapat megállt. Vezetőjüket zavarba ejtette az idegen viselkedése.
 Aztán megszólalt a lovas:
– Engedjétek el a foglyokat! – Türk nyelven beszélt, és hangjából nem
érződött egy csepp indulat sem.
Kérése megdöbbentette a vezért. „Ki az, aki ujjat mer húzni velünk?” –
gondolta.
– Ki vagy, idegen? – kiáltott oda neki.
– Megmondom, de kérem a foglyokat! – felelt a lovas.
A vezér alán nyelvű utasításokat adott embereinek, hogy kerítsék be és
fegyverezzék le az illetőt.
A férfi villámgyorsan felpattintotta tegeze fedelét, egy mozdulattal kivett
néhány nyílvesszőt, majd jobb keze ujjai közé fogta. A következő
pillanatban a karakcsik csak annyit láttak, hogy egy magányos ló vágtat
feléjük.
– Vigyázz, ott bújik az oldalán! – kiáltott valamelyik, de tévedett, mert a
lovas eltűnt, nem lógott a ló oldalán.
A rablók üldözőbe vették az állatot. Teljes fejetlenség lett úrrá köztük,
Tarkát és Altinájt is elengedték. Csábán kihasználta az alkalmat,
megsarkantyúzta lovát, és odakiáltott Tasnak:
– Ne ijedj meg, a lovad utánam jön, eltűnünk innen!
Arrafelé vágtattak, amerre az idegen felbukkant az előbb. Mikor a
karakcsik ezt észrevették, néhány nyilat küldtek utánuk, azonban a
következő lövést már nem tudták leadni, mert valahonnan egy titokzatos
íjász célba vette őket, s holtan rogytak le a földön heverő csontok közé.
A vezér hiába ordítozott embereivel, azok nagy része továbbra is a lovat
üldözte. Végül maga indult a két menekülő fogoly után. Vágta közben
elővette íját, és rájuk lőtt, de mivel célt tévesztett, megismételte a lövést.
Második nyila eltalálta a vakot, aki azonban továbbra is a lovon maradt,
mert a lábát összekötő gúzs nem engedte lefordulni. Ekkor a vezér pajzsába
csapódott egy nyíl.
A magányos ló, miután egy jókora kört futott, visszatért kiindulási
helyére, ahol a szikla mögül előugró idegen egy szempillantás alatt
visszaült a hátára.
Csábán és Tas még mindig vágtatott, de a vak ereje fogytán volt. Hátából
a vezér nyila állt ki. Keze és lába zsibbadt.
– Csábán, engem csúnyán eltaláltak – mondta a fiúnak.
– Tarts ki, vitéz, megbújunk a szikla mögött, aztán leszállunk valahogy!
Ez a fickó jól megadja nekik.
 A titokzatos idegent utolérő rablók visszahőköltek, mikor annak lova
felágaskodott, és mellső lábával kapálva megsebesítette a hozzá
legközelebbi két ló fejét, mire azok is két lábra álltak, majd hanyatt esve
maguk alá temették a rajtuk ülőket.
A férfi szédületes gyorsasággal szedte elő és lőtte a nyilait, melyek alig-
alig tévesztettek célt. Egyszerűen nem lehetett megközelíteni. Lova szinte
magától tudta, merre kell vágtatnia, hiszen gazdája hozzá se nyúlt a
szárhoz, talán a gondolataival irányította. A felszálló vörös portól alig
látszott.
„Ez egy átkozott kísértet, ilyet még nem láttam” – gondolta a vezér, majd
zihálva, reszkető kézzel újabb nyilat tett a húrra, feszített, lőtt, de az
észveszejtő vágtával száguldozó embert képtelen volt eltalálni.
Az összecsapás során a Halálvölgy vörös pora egyre csak kavargott, a
száguldó lovak patáitól szállt fel, és megtöltötte a harcolók orrát, szemét,
száját. Patakokban folyt a verejték mindenkiről.
A két fogoly a hatalmas szikla mögé érve fellélegzett egy cseppet. Tas az
első kápára dőlt. Már annyi ereje sem maradt, hogy kiegyenesedjen. „Ó, bár
segíthetnék rajta!” – sóhajtott magában a fiú, és rángatni kezdte a csuklóját
szorító köteleket.
A rablók egyre fogytak, és velük az idegen nyilai is, de nem szállhatott le
nyergéből, hogy a hullákból kiszedegesse azokat. Folyamatosan cikáznia
kellett, hiszen ez volt egyetlen előnye a túlerővel szemben: a
megközelíthetetlenség. A karakcsik nem tudhatták, melyikük lesz a
következő áldozat. Vaktában lődözték, néhányan üldözőbe vették, de a
vércsederes ló úgy kerülgette a sziklákat, hogy képtelenek voltak lépést
tartani vele. Azon is csodálkoztak, hogy a hirtelen fordulatok nem billentik
ki a nyeregből a férfit.
Az idegen egyszerű köntöst, puha bőrcsizmát és szürke, dísztelen
nemezsüveget viselt, mely alól hátul világosbarna hajfonat lógott ki.
Készenléti íjtegezének veretei mintha a Napot mintázták volna. Arcát a
pusztai szél barnára cserzette, szája két oldalát lelógó bajusz keretezte.
Sem szablyát, sem kopját nem hordott. Az íj volt az egyetlen fegyvere.
Miután csak három vesszője maradt, felvágtatott egy magaslatra, és
megállt. Lova zihált a futástól, orrlyukai kitágultak; nyakoldalán és két
hátsó combja között hab fehérlett.
A férfi a tarsolyából tűzszerszámot vett elő, és meggyújtott a lova lába
mellett egy száraz bokrot. Tegezéből hosszú nyílvesszőt vett elő, végét a
tűzbe tartotta, majd ferdén az Ég felé fordítva, kelet felé kilőtte. Sebesen
szállt a nyíl, magával ragadva a lángot, aztán erejét vesztve, ahol már nem
látszott, becsapódott valahová.
„A fenébe, ez jelez valakinek – gondolta a vezér. – Meg kell ölni, és
gyorsan eltűnni innen.”
Ekkor az idegen egy újabb nyilat tartott a tűzbe, és keskenyre szűkített
szemhéja között a tekintetét egyenesen a vezér szemébe szúrta, majd
megsarkantyúzta lovát. Vágta közben féloldalt lelógott lováról, hogy
növelje esélyeit, majd a kellő közelségbe érve célzott és lőtt.
A vezér az utolsó pillanatban rántotta maga elé pajzsát, melybe éles
csattanással csapódott a tüzes nyílvessző, egyből lángra lobbantva azt. A
karakcsi kétségbeesetten próbálta kioldani alkarjára csatolt lángoló pajzsát,
s mire sikerült, szépen leperzselte szakállát és szemöldökét.
– Átkozott kutya, megdöglesz! – ordította, de az idegen egy csöppet sem
izgatta magát. Utolsó nyílvesszőjéért nyúlt, aztán meggondolta magát.
Visszatette tegezébe, melynek fedelét visszapattintotta, és őrületes
mutatványra szánta el magát. Vágtató lováról lehajolva akarta fölkapni az
egyik, földön heverő nyílvesszőt.
Hűségesen száguldott a vércsederes, amikor lovasa azonban pont a földig
hajolt, hogy a nyilat felvegye, hatalmasat botlott – gazdája kibillent a
nyeregből, és íját elejtve fejjel egy kőnek csapódott.
Csábán a szikla mögül kimerészkedve végignézte a jelenetet. „Minket az
összetartás vitt mindig győzelemre” – mondta magában, és
megsarkantyúzva Altinájt, a földön heverő férfihoz vágtatott, hogy ha kell,
testével védelmezze, míg magához tér. Tarka is utánuk futott alélt lovasával.
– Kölyök, menj onnan, mert megöllek! – ordított rá a vezér. – Na
gyerünk, nem hallod!?
A fiú nem mozdult. Altináj mellső lábával a földet kapálta. A férfi még
mindig ájultan feküdt.
A vezér megfeszítette íját, a fiú mellkasára célzott. Lőtt.
Ahogy elpendítette a húrt, a sárga kanca felágaskodott, így a Csábánnak
szánt halálos nyíl a fiú combjába fúródott. A vezér újabb vesszőt helyezett a
húrra, de nem lőtt többet.
Két karakcsi ugrott a földön fekvő harcoshoz, egyikük néhány jókora
rúgással megfordította.
Csábán könnyein keresztül a férfi arcára pillantott, és akkor hasított
elméjébe a felismerés:
 – Apa – kiáltotta –, apa, te jó Isten! Ne bántsák az apámat!
A két rabló összekötözte Akkus csuklóját, s mivel a vércsederes lovat
nem tudták elfogni, Tarka nyergéhez kötötték a szíjakat. A férfi a ló mellett
lógott, míg magához nem tért. A fiú többször is szólongatta.
– Megkerült az apa is – gúnyolódott a vezér. – Ha a vak elpusztul, ő
megy helyette a sóbányába, de előbb meg kell vakítanunk, amiért annyi
emberemet megölte.
A húsz karakcsiból kilenc halt meg, és három megsérült. A hullák
fegyvereit elvitték, még jobb ruháikat is lerángatták, semmit nem adtak meg
nekik, amit a halott iránti tisztelet megkövetelt volna.
Akkus magához tért, talpra állt, de hiába rángatta szíjait, nem tudott
szabadulni. Szédült egy kicsit, mégis igyekezett megőrizni a lélekjelenlétét.
Körülnézett, s látta, hogy a fia él. Ez megnyugvással töltötte el. Látta,
hogy a karakcsik fele harcképtelenné vált, és akik megmaradtak, azok
éppen a leggyávább harcosok. Egyedül a vezér számít még komoly
ellenfélnek. „Csak érne ide az öreg! – gondolta magában. – Nem lehet
messze, és talán a jelzésemet is meglátta!”
A lovon ülő sebesült vitézre pillantott, de egyelőre nem ismerte meg régi
bajtársát.
– Apa, jobban vagy? – kérdezte a fiú. – Hogy találtál rám?
– A farkasölő lány mondta, hogy merre jártatok, de így is nehezen
akadtunk rád. Nagyapád is itt van a közelben. Te hogy vagy?
– Kaptam egy nyilat a lábamba. Nagyon fáj, apa.
– Most nem tudok segíteni, fiam. Gondolj másra! Talán ideér az öreg, és
aztán kieszelünk valamit. Látom, megtaláltad a lovadat. – A fiú bólintott.
Ha nem ilyen helyzetben találkoznak, Csábán biztosan az apja nyakába
ugrik örömében, de a kötelék ezt nem engedte, a combját ráadásul kínzó
fájdalom hasogatta.
– Nem ismered ezt az embert? – kérdezte Csábán.
– Nem.
– Tas vitézre emlékszel?
– Hogyne emlékeznék – kapta fel a fejét Akkus. – Istenem, mi van vele?
– Korkutájtól kapott egyet a tarkójára, azóta vak. Most pedig hátba
lőtték.
– Hé, bujruk, térj magadhoz! – szólongatta Akkus a sebesültet.
A férfi az ismerős hang hallatán erőt vett magán, de képtelen volt
kiegyenesedni.
 – Ki vagy te? Olyan ismerős a hangod! – suttogta.
– Nézz rám, nyisd ki a szemed! Akkus vagyok.
– Megvakultam!
– Próbáld meg, Tas vitéz!
– Fogd be a pofád! – ordított rá a vezér, majd egy véres nyílvesszővel
Akkus hátára húzott.
A foglyok elhallgattak. Elindult a karaván a halálba, a bizonytalanságba.
Tas halottnak látszott, de néha felemelte a fejét, a távolba meredt, mintha
látna. Talán látomásai voltak: megjelentek a vitéz ősök, és hívták: „Gyere,
testvér, gyere, hagyd ott a földet, repülj, repülj!” Az élők csak annyit
észleltek mindebből, hogy a férfi egyre sápad, ahogy az élet távozik belőle.
De Tas még maradt. Akadt valami dolga idelenn.
Alkonyatkor megálltak, mert az egyik sebesült rabló elvérzett.
Levetkőztették a hullát, és elvették a fegyvereit.
– Tas burjuk! – szólította meg Akkus hajdani bajtársát, aki neve hallatára
tekintetét a nyereghez kötözött férfira szögezte, és megpillantotta Akkus
mergent.
– Ez már a másvilág? – kérdezte.
– Sajnos még nem az – felelt a férfi.
– Akkor újból látok, látok! – örvendezett szegény. Most végre
felegyenesedett, és meglátva a fiút, neki is odaszólt: – Látok, fiú! – Nevetni
kezdett.
– Ne kacagj, Tas, inkább pihenj! – csitította Akkus.
– Ó, testvér, olyan jó, hogy újra látlak! A fiad éppolyan bátor legény,
mint te. Sokat elintéztél ezekből a disznókból?
– A felét. Mindjárt folytatom, csak pihenek egy kicsit.
Tas elmosolyodott, és összeszedte utolsó erejét, hogy még egyszer
körülnézzen.
– Milyen gyönyörű kék az Ég, és nézd, az ölyvek, hogy keringenek
odafönn! Ó, de szép is ez a világ! – mondta utoljára, majd szép csendesen
kilehelte a lelkét.
Szerencsére élete utolsó pillantásai elkerülték a saját emberük hulláját
fosztogató rablókat.
– Na, úgy látom, megdöglött a vak – mondta az egyik fickó.
Elvágta köteleit, és testét a földre lökte.
– Én azt mondom, induljunk, emberek! – kiáltott a vezér. – Nem
szeretnék az alánokkal találkozni.
 – Hadd égessem el a társam testét! – szólalt meg Akkus.
– Mit beszélsz? Neked itt nincs szavad. Téged is megvakítunk, hogy ne
lődözz többet! Nem égetünk el senkit.
A nomádok a hadjáratok során, mikor idegen földön harcoltak, nem
tudták rendesen eltemetni a halottaikat, ezért elégették a testeket, hiszen a
tűz segít átjuttatni a lelkeket a tükörvilágba.
– Ezért kétszer öllek meg! – sziszegte Akkus.
– Te nem ülsz lóra, hanem így maradsz, és futsz mellette!
– Legalább hadd lássam el a fiú sebét!
A vezér nevetett.
– Indulás! – intett.
Altinájt és Tarkát egy-egy rabló vezette. Akkus igyekezett lépést tartani a
lóval. A vércsederes eltűnt, senki nem tudta, merre vágtatott el.
Csábánt éles fájdalom kínozta. Nem nyeregben ült, csak úgy szőrén.
Minden döccenés óriási szenvedést okozott neki. Később Akkus felülhetett
a lóra, gyalog nem bírta volna ki a hosszú utat.
A rablók Altinájt és Tarkát nem engedték közel egymáshoz, hogy apa és
fia ne beszélgethessenek. Ó, pedig mennyi mondanivalójuk lett volna!
Több, mint bármikor életük során: magyarázat, bocsánatkérés, kérdések
százai. A kezüket gúzsba kötő zsinegek nem okoztak akkora fájdalmat,
mint ez a kényszerű némaság. Néha egymásra pillantottak, szikrázó szemük
beszélt helyettük, tekintetükben ott fénylett minden, ami a lelküket nyomta:
a múlt titka, a lelkifurdalás, a viszontlátás öröme, az elvesztett bajtárs
siratása, a jövő miatti aggodalom – és persze a remény.
Akkus tudta, hogy Tas mindent elmondott Csábánnak. Éveken keresztül
készült a pillanatra, amikor fia előtt is feltárhatja a múltat, melyről csak
néhány ember tudhatott. A Kündü ellen elkövetett vétke olyan óriási és
soha el nem múló félelmet keltett benne, ami miatt az álmai is nyugtalanok
voltak. Nem a haláltól félt, hanem az Ég haragjától, mely a másvilágon is
üldözi az embert. Attól rettegett, hogy évek múltán is keresik, és nyomára
bukkanva elszakítják családjától, esetleg szerettein állnak bosszút.
Gyűlölte az íjat, amellyel kioltotta barátja életét; nem gyakorolt, nem
vadászott, s fiát is tiltotta a harcias játékoktól. Ahogy telt-múlt az idő, egyre
kevésbé mint eszközt gyűlölte az íjat, hiszen az egy élettelen tárgy.
Használója ad „életet” neki, ő pendíti el a húrt; a bűn az övé. Önmagát
gyűlölte. Teljesen összezavarodott. Meg akart szabadulni a múlt emlékeitől,
mégis őrzött dolgokat, amelyek azokra az időkre emlékeztették.
 Csák életének kioltásán kívül Hatun cserbenhagyásának gondolata is
kínozta. Az azóta eltelt tíz-egynéhány év alatt minden egyes napon eszébe
jutott, mit tett volna másképp. Az ő ostoba érzelmei miatt kellett
szerelmének meghalnia. Tehetetlenségében legtöbbször ordítani szeretett
volna, amiért nem tudja visszaforgatni az időt, és észszerűbben alakítani az
eseményeket.
Lelke még nyugtalanabb lett, miután eladta a csikót. A fiával most
mindketten foglyok, Csábán sebesült, és a világ legocsmányabb rablói
cipelik őket egyre messzebb az otthonuktól. Mindez azért, mert eladta
Altinájt, fia első és legszeretettebb lovacskáját. „Ennyi bűnre már nincs
bocsánat – gondolta –, akár beállhatnék karakcsinak, egy cseppet sem
vagyok különb, mint ők.”
A lovak csak lépdeltek, a lovasok gondolataikba mélyedtek, egy szó sem
hagyta el az ajkukat.
Akkus képzelete tovább szárnyalt. Felidézte Tas halálának minden
mozzanatát. Oly sok év telt el, mióta utoljára látta. Jólesett volna
elbeszélgetni vele: kivel mi történt az eltelt idő alatt, miben változtak, egy
kicsit közelebb hozni a Kündü seregében együtt töltött hónapokat. „Hirtelen
elhagytál, testvér – gondolta a férfi. – Oda az utolsó barátom is, aki a
fiatalságomra emlékeztetne.” Felidézte megismerkedésüket, az első
napokat, mikor újoncok voltak, és szilaj csikókként, tele erővel, tettvággyal
nehezen szokták meg a fegyelmet. Lovukkal, fegyverükkel már akkor is jól
bántak, de ott annyira más volt minden, és Csák… Ennél az emléknél
inkább visszatért a jelenbe. „Nem azon kéne siránkozni, ami elveszett,
hanem meg kellene menteni a fiamat. Ő a jelen, és én annyira rossz voltam
hozzá” – gondolta. A sebesült fiút nézte, és majd’ meghasadt a szíve, ahogy
látta kicsi arcán a fájdalmat.
 Nagyapa
Boila nem sokkal az összecsapás után érkezett a Halálvölgy végére, és
örömmel látta, hogy sem Csábán, sem Akkus nincs a halottak között.
Az összekötött kezű pusztai harcos holttestét alaposan szemügyre vette,
megvizsgálta a hátából kiálló nyílvesszőt. Tudta, hogy nem a fia lőtte le.
– Te közénk tartoztál, vitéz – mondta hangosan Tas testének.
Száraz ágakat rakott rá. Nem először csinált ilyet, hiszen évekig a
háborúkat járta, tudta, mi a teendő ilyenkor.
Röpke pillantást vetett a halott turulmintás, ezüst övveretére. „Utoljára a
dzsila seregében szolgált” – gondolta. Miután jókora halom fát
összehordott, tűzszerszámával szikrát csiholt, lángra lobbantva az egészet.
Szállt a fekete füst, s vele Tas lelke, hogy elfoglalja helyét a csillagokon
túli mennyei seregben.
A rablók és foglyaik néhány nap erőltetett menet után megérkeztek a
Nagy Havasok lábához, aztán egyre feljebb vonultak a magasabb hegyek
közé. Az egyik meredek völgy hatalmas barlangjában vertek tanyát,
amelyet régóta szállásnak használtak.
A két összekötözött foglyot egymás mellé ültették a barlang egyik
melléküregében, ahová a fény alig-alig hatolt be. Miután a szemük
hozzászokott a sötéthez, jól láthatták egymás arcát.
Altinájt a többi ló között rögzítették, összekötötték a lábait, a fejét
lehúzták a mellső lábához.
Csábán combjából apja eltávolította a nyílvesszőt, de a karakcsik nem
engedték, hogy kitisztítsa vagy bárhogy kezelésbe vegye a sebet. A fiú
belázasodott, és többször elveszítette az eszméletét. Akkus, félretéve
minden harcosi büszkeségét, könyörgött fogva tartóinak, hadd lássa el a
sebet, de azok semmi irgalmat nem mutattak.
Csábán arcán verejtékcseppek gurultak végig, apja pedig tehetetlenül
nézte. Szerencsére elöl kötötték össze a kezét, ezért meg tudta simogatni a
fiát. Közelebb csúszott hozzá, és szorosan mellé feküdt.
Csábán nem érezte a lábát szaggató fájdalmat, mert ő már messze járt; és
ha a testet meg lehet is kötözni, a gondolatot nem. Lelke ki-kitört
legyengült testéből, és Tas lelke után törekedett a csillagokon túlra, de még
valami, egy vékony szál visszatartotta.
A fiú egy sziklás hegyoldal felé vette útját, ahol olyan hófehér kövek
hevertek mindenütt, mint Aktaslar falainál. Ahogy elérte a hegyet, mászni
kezdett fölfelé. Egyszer-egyszer könnyűnek érezte magát, ilyenkor két-
három sziklát kihagyva feljebb röppent, néha pedig elnehezedett a lába, és
hiába igyekezett, képtelen volt továbblépni. Megpihent egy sziklán.
Lenézett a völgybe, ahol a karakcsik barlangja volt. Tudta, hogy ott van az
apja és Altináj is, de nem akart visszamenni hozzájuk. Fölfelé pillantva
hatalmas sast látott körözni. Egy pillanatra azt gondolta, hogy az
Alpkarakus jött érte, hogy az Égbe vigye, de a madár nem jött, csak siklott a
kék Égen, neki pedig másznia kellett.
Tovább folytatta útját. Ahogy egyre magasabbra hágott, a térdén elkopott
a nadrág, aztán a bőr, de a kövek a tenyerét sem kímélték. Felhorzsolt bőre
alól kikandikált a hús, és véres nyomokat hagyott a hófehér sziklákon.
Egyre fáradtabbnak érezte magát, mégis hajtotta valami fölfelé. Még
mindig látta a sast, de a völgyet annál kevésbé: vékony vonallá szűkült a
látóterében.
Odafönt semmi különöset nem talált, csak egy magányos nyírfát. Ezen el
is csodálkozott, mert azt gondolta, hogy ilyen magasan egészen más
növények élnek.
Ez a nyírfa megszólalásig olyan volt, mint az, amelyik a téli szállásuk
közelében lévő hegyen állt. „Hogy került ez ide?” – gondolta magában. A
következő pillanatban egy ősz öregembert fedezett fel a fa túloldalán, aki
egykedvűen üldögélt, talán éppen őt várta.
Csábán odaállt elé, és megszólította:
– Jó napot, öregapám! Te vagy Isztengri?
Az öreg elmosolyodott.
– Nem én vagyok, Isztengri hatalmas, nincsen teste. Minden élőben és
élettelenben jelen van.
– Akkor ki vagy? – kérdezte a fiú.
– Én egy nagyon öreg ember vagyok, még a nagyapádnál is öregebb.
– Táltos vagy?
Az öreg nem felelt. Ruhája bőrből készült, nem hasonlított sem a táltosok
bő, szalagokkal díszített ruhájára, sem a köntösre. Hófehér haját nem fonta
be; arcát az ezernyi ráncon kívül gyér bajusz és szakáll díszítette.
– Elfáradtál? – kérdezte a fiútól, miközben bátorítóan mosolygott.
– Mit keresek én itt?
– Ezt neked kell tudnod, fiú.
– Nem tudom, öregapám.
 – Akkor nézz ide! – mondta az öreg. Lábánál egy kicsi tavacska termett,
amelyből ezüstös hal dugta ki a fejét; a parton pedig egy vörös róka
üldögélt, mellette zöld fejű vadkacsa. – Ők a te segítőid. De egy még
hiányzik. Tudod-e, melyik?
– A kígyó – felelt a fiú.
– Így van, a kígyó, aki a szájában visz neked valamit. Arra van
szükséged, amit visz! Most, hogy mindent tudsz, menj vissza a völgybe!
– Nem szeretnék visszamenni! Nagyon jól érzem itt magam!
– Menned kell, Kencse, hogy a kígyóval találkozz! Sok dolgod van még
odalenn.
– Én nem Kencse vagyok – kapta fel a fejét a fiú –, ő csak a mesében
létezik.
– Mese vagy valóság! – legyintett az öreg. – A mesék a valóságból
születnek, és a mesék valóra válhatnak. Menj, menj!
Csábán már majdnem elindult, mikor eszébe jutott az átlátszó kő, amit
Buldurtól kapott. Előkotorászta a tarsolyát.
– Atya, kérdeznék még valamit – öntötte tenyerébe a tarsoly tartalmát.
– Kérdezz, kicsi fiú!
A fiú szeme tágra nyílt erre a megszólításra.
– A szüleim hívtak így, mikor kicsi voltam. Honnan tudod ezt?
– Innen fentről sok mindent látni és hallani. Kérdezz, kicsi fiú!
– Bulcsú szállásán egy Buldur nevű táltostól kaptam egy tarsolyt,
melynek a tartalmán nagyjából eligazodom, de az átlátszó kő jelentését nem
értem. Mit jelent ez a kő, Atya?
Az ősz öreg kezébe vette a követ, ráfújt, és hirtelen mintha magát a
Napot tartotta volna. Aztán újabb fújásra Holddá változott a kő, majd
csillaggá, végül ismét átlátszó kő lett.
– A világon a jó és a rossz folyton küzd egymás ellen. Igazából sosem
lehet teljesen elválasztani a két erőt.
– Ezt hogy érted?
– Nincs olyan ember, aki bármilyen jó, ne tenne néha rosszat, és nincs
olyan, aki bármilyen rossz, teljesen hiányozna belőle a jónak legalább a
halvány fuvallata. A sötétségben is van némi fény, és a fényben is akad
sötétség. Ez a kő egy darabka fény. A Nap, a Hold és a csillagok erejét
tartalmazza. Hatalmas erőt adott a kezedbe Buldur táltos. Azért adta, hogy
sose feledd: inkább a fényhez tartozz, mint a sötétséghez, inkább a jóhoz,
mint a rosszhoz.
 Csábán visszavette a követ, és megilletődve forgatta az ujjai között.
– Ez lenne a fény? – gondolkodott hangosan.
– Csak egy darab belőle – helyesbített az öreg. – Nagyon vigyázz rá,
kicsi fiú!
A következő pillanatban eltűnt az öregember, eltűnt vele a tó és a hal, a
róka és a vadkacsa is. Csak a nyírfa álldogált magányosan.
Csábán szikláról sziklára lépve elindult lefelé a hegyről. Ahogy lejjebb
jutott, újból hasogatni kezdett sebesült lába, s mire a völgybe ért, már alig
tudott mozogni.
– Csábán, Csábán, kicsi ogul – szólongatta egy kedves hang. A fiú azt
hitte, hogy az iménti öregember az, de szemét kinyitva apját látta a
félhomályban, aki elmosolyodott. – Azt hittem, meghaltál. Ne ijesztgess!
– Apa! – mondta alig hallhatóan a fiú. Szavai úgy hangzottak, mint a
haldokló utolsó szavai. – A nyakamban van egy tarsoly. Vedd ki belőle a
követ!
Akkus sietve engedelmeskedett, mintha tényleg a fia utolsó kívánságait
teljesítené.
– Itt van a kő – mondta elcsukló hangon.
– Tedd a szám elé!
A férfi úgy tett, ahogy a fiú kérte, bár összekötött kezét nehezen
mozgatta. Csábán ráfújt a kőre, mire az világítani kezdett. Akkus
csodálkozásában majdnem eldobta, aztán erőt vett magán, és a magasba
emelte. Fény árasztotta el a kis barlangüreget.
– Hamarosan megjön a kígyó – suttogta a fiú. – Tedd a sebemre, amit
hoz.
Akkus azt gondolta, hogy a fiú félrebeszél, de nem akarta megbántani a
világért sem.
Hosszú idő telt el. Csábán elvesztette eszméletét. A férfi letette a követ.
Néhány pillanat múlva azonban alig hallható nesz ütötte meg Akkus
fülét. Újból felemelte a világító követ. Az üreg bejáratánál erdei siklót
pillantott meg, ami egy zsákmányolt békát hozott a szájában, és a szokatlan
fénytől egy pillanatra megdermedt, majd folytatta útját befelé. Úgy látszik,
nehéznek találta terhét, mert letette, és zsákmánya nélkül csúszott tovább.
A férfi az eszméletlen fiúra nézett, majd újból a békára, és csodák
csodájára nem is béka feküdt a kövön, hanem egy sötétzöld, szaggatott
levelű, alvadtvér-szín virágú növényke. „Az előbb is ez volt, csak rosszul
láttam” – gondolta magában. A fényforrást egy magasabb sziklapárkányra
helyezte, hogy felvegye a növényt. A leveleiből leszedett néhányat, a
szájába vette, rágni kezdte. Nagyon keserű volt, de nem törődött vele. Az
összerágott leveleket a fiú sebébe helyezte, aztán rágott egy újabb adagot,
amit szintén odatett. A maradékot a köntösébe rejtette. Ezután a követ a fiú
homlokára helyezte, majd elaludt. Összevissza álmodott mindenfélét régi
dolgokról; nyugtalanul hánykolódott, s mikor felébredt, egyből a fiúra
pillantott. A kő még mindig a homlokán volt, de már nem világított.
Csábán fölnyitotta a szemét.
– Nagyon fáj a lábam! – mondta alig hallhatóan.
– Elmúlik, ne aggódj! – nyugtatta az apja.
– Ha meghalok… – mosolygott Csábán. Arca annyira sápadt volt, hogy
ha Akkus rendesen látta volna, biztosan megijed tőle.
– Nem halsz meg, Csábán.
– Mi van a lovainkkal? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom, rég nem voltam odakint, de biztosan megvannak. Ha
nagyapád megtalál minket, elintézzük ezt a néhány rablót, és Altinájt is
kiszabadítjuk.
– Apa, te is jól tudod, hogy a karakcsik több százan vannak. Ez csak egy
kis csoport. A többiek sem lehetnek messze.
– Csábán, te nem ilyen voltál. Te mindig reménykedtél valamiben, most
meg mindennek a rossz oldalát nézed.
– Úgy látszik, halála előtt az ember elveszíti a reményt.
Akkus a fiú mellett térdelt, és összekötözött kezével megsimogatta a
homlokát.
– Tudod, mit bánok? Hogy kicsi korodban nem játszottam veled eleget.
Idefele egész úton ezen törtem a fejem. Hányszor jöttél hozzám azzal, hogy:
„Játsszunk, apa, játsszunk, apa!”, én meg csak rohantam az állatokhoz.
Hidd el, nagyon sok dolgom volt. Folyton azzal küldtelek el, hogy játssz a
gyerekekkel, hiszen annyian vannak az aulban, miért pont engem
választasz. De neked egy felnőtt kellett.
– Aztán nagyapa játszott velem.
– Igen, és most már tudom, ha felnősz és te is apa leszel, a gyermekeid
pedig lógnak majd rajtad, csak küldd őket hozzám! A nagyapák már nem
sietnek, ráérnek játszani az unokákkal.
Csábán Altináj eladására gondolt, de nem akarta az apja szemére hányni
a történteket.
– Anya és Boglár hogy vannak?
 Akkus tudta, hogy a fiú már kérdezte az ideúton, de türelmesen elmondta
még egyszer.
– Anyád folyton sír, Boglár pedig egy szót sem szólt, mióta elmentél,
még annyit se, hogy igen vagy nem.
Csábán elmosolyodott.
– Édes, kicsi húgom – mondta. – Én kértem meg, hogy ne szóljon
senkinek, hogy Altináj után mentem, inkább egy szót se szóljon.
– Gyűlölsz a ló miatt, fiam?
– Hogy gyűlölhetném az apámat?
– Elég nagy gonoszságot tettem veled, amire nincs bocsánat. Csak egyet
akarok mondani, hogy nem a ló áráért tettem.
– Mindent tudok, apa. Tas elmondta az egészet.
Akkus tágra meresztett szemmel nézett a fiára, aki előtt teljesen világos
az annyit titkolt múlt. Talán szégyellnie kéne magát? Hiszen oly sokan
meghaltak már miatta.
– A történetet talán ismered, de nem tudod, mi játszódik le nap mint nap
itt bent – mutatott a mellkasára a férfi. – Az én lelkem egy rongyos
zászlóhoz hasonlít.
– Az a baj, hogy sosem beszélsz róla. Talán neked is könnyebb lenne.
– Sokszor elcsodálkozom rajtad. Ilyen korú társaid még a juhokat sem
tudják megszámolni, beléd meg annyi bölcsesség szorult, mint egy öregbe.
– Boila a nagyapám – mosolygott a fiú. – Mesélj kicsi Hatunról! –
beszéltette az apját Csábán.
– Nagyon fáj, kicsi fiú, nagyon fáj.
– Próbáld meg, apa!
– És nem csak ő, Csák, a barátom is. – Köntöse alá túrt, és egy
hajszálvékony bőrzsinegen lógó érmét vett elő. – Ez a szerelemre, az
aranyhegyű vessző pedig a barátságra emlékeztet. Én mindkettőt
feláldoztam.
Csábán látta a kicsi korongon a hátrafelé nyilazó lovas alakját, és eszébe
jutott az apja története, amit a szegény vak Tas mesélt el neki.
– Az aranynyíl ezeknél van. Nem lőttem ki, én ostoba. Ha kilövöm, talán
most nem ülünk itt ilyen szerencsétlenül.
– Ha tudtam volna, hogy így lősz, annyit dicsekedtem volna a
gyerekeknek! Azért csúfoltak, mert az apám nem vesz íjat a kezébe, és
nekem is megtiltja – mondta a fiú.
 – Mindent megtettem volna, ha elfelejthetem az egészet, de még a
tavasz, a virágok, a Nap is, minden a múltamra emlékeztet.
– Meg Altináj, a sárga kanca, amelynek a bal hátsó lába kesely, és egy
félhold van a homlokán, éppen, mint Beknek, az apjának, amelynek a hátán
elmenekültél a Kündü szállásáról.
Akkus lehajtotta a fejét.
– Szeretlek, apa – mondta egészen halkan a fiú.
– Én is téged, kicsi ogul – mondta az apa. – Nem hagyom, hogy bármi
bajod essék.
– Pedig Tas szerint az átok akkor múlik el rólad, ha egy családtagod az
életét adja érted.
– Még egy élet? – keseredett el Akkus. – Elég volt. Meggyógyulsz,
megszökünk, és sietünk haza.
– Mert most szükség van két jó íjászra – mosolygott a fiú. – Mi hír a
besenyőkről?
– Mozgolódnak.
– És Korkutáj?
– Ha nem látták volna mások is, talán senki sem hisz Árikánnak, de így a
hír gyorsan elterjedt. A Kündüt olyan mergenekkel vették körül, akiknek
ugor vér folyik az ereikben, hiszen csak ők tudják megsebezni a fekete
rémet. – Elgondolkodott, majd így folytatta: – Ez a farkasölő Árikán sem
egy félős gyerek.
– Pedig annyit jajgatott nekem az úton. Be nem állt a szája. Bezzeg,
mikor Csutur sátránál hallgatóztunk, meg sem pisszent.
– Nagyon ragaszkodik hozzád. Mikor találkoztunk, azt mondta, hogy ne
haragudj, amiért otthagyott, és vigyázzak rád, meg hozzalak haza minél
előbb!
Kintről alán szavak hallatszottak, aztán röhögés. A karakcsik Akkusért
jöttek. Durván megragadták a karjánál, felrángatták, és kivonszolták az
üregből.
– Visszajövök, Csábán – kiáltotta a férfi. – A követ visszatettem a
tarsolyba. – Az utolsó szavak alig hallatszottak.
Odakint összegyűltek az életben maradt rablók. A vezér egy görbe arab
tőrt forgatott a kezében.
– Nézd meg még egyszer ezt a rohadt világot, mert most kiszedem a
szemedet – mondta gonoszul.
Akkusnak hideg futott végig a hátán.
 Boila végképp elveszített minden nyomot.
Az összecsapás helyszínétől egy álló napig követte a rablókat, de a
csoport gyorsabban haladt, mint gondolta, ezért lemaradt tőlük. Ráadásul a
karakcsik jókora szakaszon egy sekély folyó vizében baktattak, és olyan
helyen jöttek ki a partra, amit az öreg nem talált meg.
Többször végigjárta a folyó mindkét partját, szinte minden tenyérnyi
helyet átvizsgált, mégsem akadt a rablók nyomára.
Leemelte süvegét, megtörölte izzadó fejbúbját, visszatette fejfedőjét,
majd kopott korbácsa érintésével elindította lovát.
– Nem adom fel – mondta hangosan.
Eszébe jutott a frankok elleni hadjárat, amely igazából az avarok
háborúja volt, de a keszik segédcsapatokat küldtek nekik, melyek egyikében
ő is jelen volt.
A nyugatiak ellen jó harcolni, mondogatták a vezérek, mert sosem
tanulnak a hibáikból, és a régi pusztai cselekkel újra és újra be lehet csapni
őket. Ráadásul a lovagjaik nem mindig engedelmeskednek a feletteseiknek,
ami újabb gyenge pontjuk.
Abban az időben rosszul állt az avarok szénája. A frankok egyre inkább
kiismerték a hadicseleiket, és előfordult, hogy azokat ellenük alkalmazták.
A kánjuk összefogta a nyugati népeket, és egy olyan egységes, erős sereget
állított fel, mely jóval felülmúlta az avarokét. Ez utóbbiak pedig elkövettek
egy nagy hibát: a meghódított szlávokat bevették a katonáik közé.
A szlávok szorgalmas földművesek voltak, régóta együtt éltek az
avarokkal, mégis mintha lelkük mélyén a nyugatiakhoz húztak volna.
Előfordult, hogy a csata sorsdöntő pillanatában megfutamodtak. Az avarok
a megbízhatatlan szlávokat akarták pótolni, mikor pusztai harcosokat kértek
a hét törzs fejedelmeitől. A dzsila éppen a bolgárok ellen gyűjtögette
seregeit, ezért a követeket a nagyurakhoz, vagyis a törzsfőkhöz irányította,
mondván, kérdezzék meg tőlük: maradt-e néhány vitéz, akit nélkülözni
tudnak. Egyedül a kesziknek maradt egy fiatal, tapasztalatlan, de lelkes
harcosokból álló ezredük, amelyet az avar kán rendelkezésére bocsáthattak.
Ennek az ezrednek a tagjaként került Boila a Kárpátok gyűrűjében
elterülő avar földre. Nem sok ideje maradt gyönyörködni a tájban, ugyanis
megérkezésük napján egyből besorozták őket, és azonnal indulniuk kellett a
nyugati határszélre. Észrevette, hogy az avar seregből hiányzik az igazi
vasfegyelem, ami náluk még megvolt. Talán a nyugatiak vagy a szlávok,
esetleg a letelepedés hatására. A hadjárat csúfos vereségbe fulladt. A keszik
még harcoltak volna, de a kürtösök a visszavonulás jelét fújták. A sereg
hatalmas veszteségekkel tért haza. Nyilvánvalóvá vált, hogy az avarok csak
úgy maradhatnak fenn, ha békét kötnek a nyugatiakkal.
Már vagy harmadszor járta végig Boila a folyó partját, és a korára
jellemző nyugodtságát épp elveszítette, mikor a közeli dombon egy őt
figyelő, felszerszámozott, de lovas nélküli lovat pillantott meg. A nomádok
lovat hívó kiáltását hallatta, mire az állat odavágtatott hozzá.
– Turul, hát megszöktél? – mondta, boldogan ismerve fel fia vércsederes
heréltjét, amely harsány nyerítéssel üdvözölte Boila hátasát, majd ismét
elfutott, de egy szűk vágtányi távolságra újból megállt. Bólogatott, és kapált
a mellső lábával. – Jól van, hiszek neked, vezess! – szólt az öreg, és a
paripa nyomába eredt.
Akkust szorosan megkötözték, a földre fektették, de mivel a vezér nem
akarta összemocskolni a kését meg a kezét, még egy darabig tanakodtak,
hogy ki végezze el a piszkos munkát. A fogoly közben összeszorította a
fogait, és bárhogy is rettegett, megfogadta, hogy egy jajszót sem ejt, s így
nem szerez örömet kínzóinak.
Gondolatban visszaröppent gyermekkorába, és eszébe jutott a vak
Csanak bátyó, aki az övén fityegő ivócsanakról kapta a nevét. Szinte
minden régi időkről szóló hőskölteményt vagy dalt ismert, és jurtáról jurtára
járva elénekelte azokat, ha teletöltötték ivóedényét kumisszal vagy
pálinkával. Az aul regöse volt. Egyetlen hibája, hogy szörnyen hamisan
énekelt, ezért sokan kifejezetten dallam nélkül kérték tőle a múlt
felidézését. Egyszer azt mondta az öreg az őt faggató fiúknak, akik között
ott volt Akkus is: „Tudjátok, miért örülök a vakságomnak? Mert nem kell
látnom a bamba pofátokat.” A fiúk csak nevettek.
„A sóbányában nem lesz ivócsanakom” – gondolta a megkötözött Akkus.
Végül az egyik karakcsi (aki a legtöbb pálinkát itta) elvállalta a fogoly
megvakítását.
– Ezt nézzétek, így kell csinálni! – mondta, de elejtette kését, mire a
többiek harsányan röhögtek. Felvette a kést, és a földön fekvő fogoly mellé
térdelt. – Ne haragudj, ha véletlenül az orrodat is levágom – sziszegte
Akkus fülébe, s a görbe arab pengével a fogoly arcát simogatta, hogy
lelkileg megtörje. Végigkarcolta a férfi száját, fülét, orrát, miközben
kegyetlen képet vágott, s mikor megunta a lelki kínzást, lassan, élvezettel
belehasított a bőrébe egy ujjnyival a szeme mellett. Néhány pillanatig
fehéren tátongott a seb, majd megjelent az életet hordozó vörös vér,
elborítva a fogoly arcát.
– Csak ennyit tudsz? – mondta szemtelenül Akkus.
A karakcsit elöntötte a düh, felemelte fegyverét, és éppen szúrni készült,
mikor surrogó hangot adó nyílvessző röppent, mely a bal szemébe
csapódott. A férfi egy hang nélkül összecsuklott. A nyíl a szemüregen
keresztül az agyát érte.
A rablókat megdöbbentette a váratlan támadás, s mivel nem láttak senkit,
a nyílvessző kiindulási irányába tekintgettek. A következő csapás az
ellenkező irányból jött, és egy másik karakcsit terített le.
Altináj és Tarka nyerített az ismerős lovak jelenlétét érezve, de pontosan
ők sem tudták, melyik ponton bukkannak fel a barátaik.
Akkus felpattant a földről, és egy éles sziklán igyekezett elvágni a kezét
összekötő gúzst. Most senki nem törődött vele. A gúzs keménynek
bizonyult, mert a legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerült elvágnia, de
nem adta fel, csak reszelte és reszelte.
Végre engedtek a kötelek. Szabad kezével a lábát már könnyen
kiszabadította. Az egyik rabló rálőtt, de szerencsére a kapkodásban
pontatlanul célzott; a nyíl oldalával egy kőnek ütközött, és eltört.
Akkus felkapta a vessző hegyes felét, s jobb híján ezzel védekezett a felé
rohanó karakcsi ellen, akit sikerült is leterítenie.
Az ismeretlen lövész még mindig sakkban tartotta a rablókat, de egyre
többet hibázott, hiszen arra törekedett, hogy több támadó látszatát keltse, s
különböző helyekről lőjön, ehhez pedig célzás nélküli lövésekre és
eszeveszett futásra volt szüksége.
A karakcsik hamar rájöttek a cselre, de ez az idő épp elég volt Akkusnak
a szökéshez. A vezér lovához futott, amelynek a nyergén az ő tegezei
lógtak. Gyorsan előkapta íját és egy marék nyílvesszőt, ez utóbbiakat hátul
az övébe tűzve felpattant Altináj hátára. Ő nevelte a csikót, és Csábán
kérésére minden olyan műveletet megtanított neki, amit a harci mének is
elsajátítottak: szár nélkül irányítás, szóra indítás, megállítás.
– Most megmutathatod, mit tudsz, Altináj – mondta hangosan a lónak, és
„Csú!” felszólítással elindította.
***
Boila, az ismeretlen mergen, nyílvesszőit elhasználva kézitusára
kényszerült a karakcsikkal. Szerencsére szablyát is hozott magával, s most
megmozgathatta régi fegyverét.
 A vezér biztatta elbátortalanodó embereit, akik pánikba estek, mikor
látták a különböző irányból becsapódó nyílvesszőket és összeroskadó
társaikat.
– Csak egyetlen vénember lövöldözött. Vágjátok le minél hamarabb,
már nincsenek nyilai! Ti hárman – mutatott néhány emberére –, ti kerítsétek
be azt a bolondot ott a sárga ördögön! Hogy a fenébe szabadult ki? –
ordította.
A vezérrel együtt csupán öt harcképes karakcsival kellett a két vitéznek
megküzdenie, a többiek vagy holtan, vagy sebesülten hevertek.
– Apa, a fiú a barlangban van, figyelj rá! – kiáltott Akkus Boilának.
– Rendben! – válaszolt az öreg, és az üreg bejárata felé nyomult, s mivel
az ő mergen fia is beszállt a harcba, már csak egy emberrel kellett
megvívnia.
Eközben Csábán, hallva a lármát, erőt vett magán, és láza meg fájdalmai
ellenére a barlang szája felé kúszott. Mikor meglátta a nagyapját,
legszívesebben odafutott volna hozzá, de moccanni sem tudott.
– Itt vagyok, nagyapó! – kiáltotta.
– Maradj bent, fiú! – intette le az öreg.
Ellenfele karddal és harci baltával támadta őt, Boila éppenhogy
védekezni tudott, de gyengébbnek bizonyult fiatal, két fegyverrel
rendelkező ellenfelével szemben. Hatalmas ütést kapott a mellkasára,
amitől összeroskadt, mint a letaglózott állat.
– Ne! – kiáltott a fiú.
Akkus nem tudott apja segítségére sietni, mert éppen három ellenfele elől
menekült.
Boila fektében is szorította szablyája markolatát, s mikor fölé hajolt a
legyőzője, hogy megadja neki a végső döfést, az öreg felemelte fegyverét,
és szíven szúrta a fickót, aki ráesett.
– Nagyapó, jól vagy? – szólongatta Csábán.
– Jól éppen nem vagyok, de élek – mondta Boila, ahogy előmászott a
holttest alól.
– Menjetek be a barlangba! – ordított Akkus, miközben elvágtatott
mellettük a nyereg és a kantár nélküli Altináj hátán. Nyilak suhantak el
mellette.
Boila köhögött. Szörnyen fájt a mellkasa, de a fiúhoz vánszorgott, és
betámogatta a barlangba.
– Emlékszel Iszik-Üngürre? – kérdezte.
 – Bár ott lennénk! – sóhajtozott Csábán. – Olyan jó, hogy megtaláltál
minket!
– Nem volt könnyű. Ha Turul nem segít, még mindig a nyomokat
keresgélem. – Elgondolkodott, majd így folytatta: – Azt bánom, hogy
megkötöttem a lovakat. Apád a sajátján jobban harcolna, mint ezen a
kancacsikón.
– Atya, ne becsüld le Altinájt!
Akkus érezte, hogy a kanca értelmes; mindent megjegyzett abból, amit
tanított neki, és a hosszú kihagyás ellenére is engedelmeskedik szavainak és
lába szorításának.
A kancákat soha nem tanították be ilyesmire, Altinájt csak a fiú kedvéért
lovagolta így be. Most viszont ez mentette meg az életét.
Egy csúnya vágást kapott a bal karjára. Alig tudta tartani az íjat, ezért
pontatlanul lőtt, elpazarolva jó néhány vesszőt, pedig a Kündü lövészeit úgy
képezték ki, hogy minden lövésük biztos találat legyen. Az arcsebéből
szemébe folyó vér zavarta a látását.
– Kapjátok el – ordított a vezér –, már nem tud célozni! – Lihegett a
harctól vagy talán a halálfélelemtől. Turbánja félrecsúszott a fején, a
fáradtságtól egyre nehezebben emelgette arab kardját, verejtéke homlokát
csiklandozta. Ruhája ujjával oda-odakapott, hogy megtörülje, de csak egy
pillanatra, mert attól félt, ha nem figyel, halálos lövést kap. Bal kezén az
elégett pajzs helyett újat tartott.
Akkus összeszedte magát, félretéve a karjában hasogató fájdalmat. Négy
nyila maradt, abból egy az aranyhegyű, amit nem akart használni. Lova
ügyesen kerülgette a sziklákat, de a terep nem felelt meg egy pusztai harcos
elképzeléseinek a helyszűke miatt. Inkább a menekülést, mint a támadást
választotta, s mikor egyik üldözője kellő közelségbe került mögötte,
hátrafordulva mellkason lőtte.
A vezér feljajdult, mintha ő kapott volna találatot. Már csak ketten
voltak, és nem tudta, az öreg él-e, esetleg meghalt vagy csak megsebesült.
Boila köhögött, mellkasán vértől ázott a köntös, de nem nézte meg a
sebét, inkább a fiú lábát vizsgálta. A félhomályban nem látta igazán jól, de
kezével kitapintotta és érezte, hogy a gyulladás oszlani kezd.
– Nagy szerencséd van, Csábán – dünnyögött –, egy ilyen sebbe
belehalhat az ember.
– Apa kitisztította valahogy, és őszi vérfüvet tett rá – mondta a fiú.
– Az nincs ilyenkor.
 – Szerintem az volt.
Boila elcsodálkozott. Tudta, hogy az őszi vérfű csak nyár vége felé
virágzik a pusztákon, de itt a hegyek között nem is terem.
– Hogy fertőződhetett el ennyire? – kérdezte.
– Sokáig nem engedték, hogy kezeljük, pedig apa eleget könyörgött
nekik.
– Óvjon meg Isztengri az ilyen mocsok ellenfelektől! – sóhajtott.
Nagyon csúnyán köhögött.
Akkus esélyei megnőttek, miután csak egyetlen ember állt vele szemben,
a vezér, akinél pajzs és kard volt, nála egy íj és az aranynyíl. „Ezt nem
lőhetem ki” – gondolta magában.
A karakcsi felkapott egy földből kiálló hajítódárdát, nagy lendülettel a
vitéz felé dobta, miközben kardját a fogai közé szorította. Jól kiszámított
ívben szállt a kelevéz, kis híján elérte célját, de Akkus félredőlt előle. A
vezér arcán megrándult egy izom. Ismét kezébe vette a görbe arab kardot, s
mivel látta, hogy ellenfele kifogyott a nyilakból, rohamra szánta el magát.
A két ló egyvágtányi távolságra állt szemben egymással. A két férfi
farkasszemet nézett. Akkus egy bokorra akasztotta íját; csupán Tas
szablyája maradt, amivel küzdhetett.
Vágtában csaptak össze. A vezért a pajzs is védte ellenfele csapásaitól.
Többször megütköztek, de nem tudtak dűlőre jutni.
A barlang bejáratánál megjelent Csábán és Boila, bár egyikük sem volt
olyan állapotban, hogy Akkusnak segíthessen. Szánalmas látványt
nyújtottak: a fél lábon ugráló kisfiú és a hétrét görnyedő, véres mellkasú
öregember.
A vezér, mikor elvágtatott mellettük, feléjük suhintott a kardjával, de
nem tudta megvágni egyiküket sem.
– Ha férfi vagy, velem küzdjél, ne az öreget meg a gyereket vagdossad!
– mondta Akkus.
A karakcsi nem ismerte a lovagiasságot; a végsőkig elkeseredett volt.
Minél nagyobb testi-lelki fájdalmat akart okozni ellenfelének, amihez
hozzásegítette volna az is, ha levághatja a szeretteit. Ismét a sebesültek felé
suhintott a karddal, de a penge egy sziklának ütődött, és szikrákat szórt.
Csábán és Boila beljebb húzódott.
A vezér most őket akarta.
– Nem hallod, velem küzdj, te mocsok! – kiáltott Akkus ismét, most már
vérben forgó szemekkel, de mivel a karakcsi nem hallgatott rá, leakasztotta
a bokorról az íját, és jobb híján az aranyhegyű vesszőt helyezte az idegre.
Sérült bal karjával alig tudott némi erőt kifejteni, szédült is, és szeme előtt
kis karikák táncoltak. „Biztosan nem tudom eltalálni” – gondolta magában.
Altináj is eléggé mocorgott alatta. A sok futástól bemelegedett, s most már
mást sem akart, csak futni, futni.
A karakcsi lehajolt a barlang szájánál, hogy beférjen lovastul. A két
sebesült beljebb húzódott.
Akkus tudta, ha most nem lő, a rabló eltűnik a szeme elől, és odabent
megöli a fiút és az öreget.
7
– Tur! – szólt rá dühödten Altinájra.
A ló ismerte ezt a parancsszót, de feltüzesedve az előbb nem
engedelmeskedett neki. Most viszont lovasa olyan hangsúllyal szólt rá,
hogy szinte kővé dermedt.
Az egykori mergen célzásra emelte az íját.
– Idenézz! – kiáltott éles hangon, mire a vezér ösztönösen megfordult és
ránézett.
Mint a zsákmányára csapó sólyom, úgy zúdult be az aranynyíl a barlang
száján, és egyenesen a vezér homlokába csapódott, akinek keresztbe állt a
szeme egy pillanatra, majd hangtalanul csusszant le a lováról. Az állat
megriadt, és ugrálva kirohant a fényre.
Akkus felsóhajtott. Úgy érezte, mintha nem is egy nyilat, hanem a
lelkéből egy darabot lőtt volna ki. Egy olyan darabot, ami régóta szúrta,
bosszantotta, fájdalmat okozva neki. Az áldás nyila, amit annak idején a
Kündütől kapott, átokká változott, mikor szembeszegült az uralkodó
akaratával. Az aranynyíllal ölte meg, igaz, akaratlanul, a legjobb barátját,
Csákot, most viszont ez a nyíl mentette meg a szerettei életét.
– Gyertek elő! – kiáltotta, és leszállt a lóról.
Altináj csatakvizesen állt, orrlyukai kitágultak; ő is a barlang szája felé
lesett, kicsi gazdáját várva.
– Fiam, a lovainkat megkötöttem a domb mögött – mondta Boila, mikor
elővánszorogtak. Igyekezett támogatni az unokáját, de igazából ő is
segítségre szorult. A mellkasán balta ütötte seb tátongott, de inkább odabent
roncsolódott össze valami. Boila azonban nem törődött a fájdalommal,
hiszen elérte a célját: Akkussal együtt megtalálta és megmentette az
unokáját.
Kis idő múlva megérkezett Akkus a két lóval.
 – Úgy rohangásztak a karakcsik, mint a bogarak – mondta –, egyedül az
a turbános ért valamit. Ha pusztai harcosok lettek volna, biztos nem
győzünk le ekkora túlerőt.
Az öreg bólintott:
– Most induljunk, mert akad még pár gazfickó a hegyekben!
– Nézted már a sebedet, apa? – kérdezte Akkus, miközben megkötötte a
lovakat.
– Nem érdekes – felelt az öreg, de folyamatosan visszatérő köhögése
mást mutatott.
– Nézzük meg, nagyapa! – kérlelte Csábán.
– Az én sebem az én sebem – makacskodott Boila; és összeszedve
magát, a lehullott nyilakat gyűjtögette. – Mindenki törődjön a sajátjával –
morogta.
Hogy ne kelljen átnyergelni, Csábán Tarkára ült. Eleinte a nyereg nyomta
feldagadt lábát, később azonban megszokta, és már nem figyelt rá.
Altinájt Akkus vezette, hiszen az ő sérülése volt a legkevésbé súlyos.
Tegezeit újból felerősítette, íját eltette, de az aranynyilat nem húzta ki a
vezér fejéből. Otthagyta a hegyek között az élete egy kicsiny, de
meghatározó darabjával együtt.
Indulás előtt Csábán odabicegett szeretett sárga lovához, megvakargatta
füle tövét, és megköszönte neki, hogy győzelemre segítette az apját. A ló
csak állt, közelebb nyomta a fejét a fiúhoz: jólesett neki a vakarás.
Kiscsikókorára emlékeztette.
A Nap a delelőn járt; erőteljesen melegítette a hátukat. Csábán hűséges
útitársai, a pacsirták most is folytatták énekversenyüket, de ma
valamennyien a győzelemről énekeltek, hogy három északról jött pusztai
ember legyőzött egy halom karakcsit, hogy visszaszerezzen egy ellopott
lovat.
– Szegény Tas, ha ezt megérhette volna! – sóhajtott a fiú. –
Hazamegyünk, hazamegyünk.
Bár nagyon messze volt még a haza, és útközben rengeteg veszély
leselkedhetett rájuk, Csábán úgy gondolta, hogy Akkus mergen, az ő
édesapja a világ minden veszedelmét képes elhárítani. Pedig a halál jön,
fekete lován érkezik, és egy mergen nyilai sem képesek megállítani.
Boila többször fékezte lovát, amíg köhögött, a mellkasát összehúzó
fájdalom meggörbítette az amúgy egyenes felsőtestét.
 – Apa, álljunk meg, és tisztítsuk ki a sebet! – kérlelte Akkus az öreget,
de ő hajthatatlan maradt.
– Majd otthon megnézzük, most menjünk minél messzebb a hegyektől!
– mondta.
Csábán aggódott nagyapjáért, de ezt az aggodalmat egyelőre elnyomta a
győzelem mámora, az egymásra találás, a hazatérés öröme és az apja miatt
érzett büszkeség. Az ő apja, akit az aulban gyávának, fegyvertelennek
csúfoltak, úgy harcolt, mint egy oroszlán, és legyőzött egy halom rablót.
„Ilyen harc csak a mesében létezik” – gondolta. Bár lázálma ősz
öregembere megmondta, hogy a valóság alapján születnek a mesék, és a
mesék néha valóra válhatnak.
Alánok jurtáit látták a távolban, de nem tértek be a faluba, mert a nomád
vendégszeretet miatt egy fél napot biztosan elveszítettek volna. Csak
szelték, szelték a távolságot észak felé.
Éjszaka egy bokros helyen aludtak. Boila belázasodott, s a köhögés is
gyötörte.
Korán ébredtek, a közeli patakban megitatták lovaikat, majd
továbbindultak.
Még nem járt dél felé az idő, amikor az öreg kérte, hogy álljanak meg
egy kicsit.
Leszállt, lova szárait unokája kezébe nyomta, és keresztbe tett lábbal
leült a még harmatos fűbe.
A többiek szintén leszálltak, megkötötték lovukat, majd Boila mellé
telepedtek. Akkus leterített egy nemeztakarót, hogy lefektesse apját. Boila,
megérezve a gyapjú illatát, elmosolyodott:
– Ó, kedves nemez, rád fektettek, mikor megszülettem, és most is, mikor
meghalok.
– Ki beszél itt halálról? – húzta össze szemöldökét Akkus.
– Ha beszélünk, ha nem beszélünk, a halál elkerülhetetlen – oktatta fiát
Boila, majd heves köhögés szakította félbe mondandóját. – Tudjátok, van
szép halál és csúnya halál. Az enyém a szépek közül a legszebb, egy olyan
harcban esem el, aminek van értelme: megmentettük Csábánt. Ennél többet
nem kívánhatok.
– És megmentettél engem – mondta Akkus.
Boila bólintott.
– Ugye nem halsz meg, nagyapa? – mondta a kisfiú, de már ő is érezte,
hogy ezek a szavak teljesen fölöslegesek.
 – Tudod, fiú, nagyanyó vár engem mazsolás kumisszal. Mióta készülök,
hogy találkozzam vele! – Mosolygott, és az Eget nézte.
Fia és unokája sem tudott megszólalni. Lehajtott fejjel hallgatták az
öreget. Annyira természetes része volt az életüknek a bölcsességeivel, a
tréfáival, hogy el sem tudták képzelni, mi lesz, ha elveszítik. Az aulban
mindennapos dolognak számított betérni az öreghez, ha tanácsra volt
szükség, ha felmerült egy kérdés a régi időkkel kapcsolatban. Akkus tőle
tanulta, amit a lovakról tudott, aztán persze saját tapasztalatai alapján
továbbfejlesztette tudását. Csábán kicsi korában egy-egy finom falatért,
édességért kereste fel nagyszülei jurtáját – akkor még nagyanyó is élt –,
később az édesség helyett bölcsességre éhezett. Első őzvadászatára is Boila
vitte el, és titokban, hogy Akkus ne tudja, céllövésre oktatta.
A bölcsességek tárháza, a kedves mindentudó nagyapó, aki a világot
bejárta, most egy másik világba készült.
– Örülök, hogy eljöttem veled, fiam – mondta Akkusnak. – Amikor a
Kündü kerestetett téged, és te soványan, csapzottan hazatértél végre,
megfogadtam, hogy többé nem engedlek el egyedül. Tudtam, hogy makacs
és forrófejű vagy, nekimennél egymagad az egész bizánci seregnek. A fiad
pontosan rád hasonlít. – A kezét Csábán térdére tette. – Téged, fiam, az
égiek vezetnek, ebben egészen biztos vagyok. Nemsokára én is csatlakozom
hozzájuk. – Köhögött, majd hallgatott egy darabig. Akkus megitatta a
kulacsából. Még mindig hitt benne, hogy apja csak pihen egy kicsit, aztán
folytatják az útjukat, de Boilát egyre inkább elhagyta az erő, s mikor
köhögött, vér jött a száján.
Csábán könnyezni kezdett.
– Te mit csinálsz, fiú? – kérdezte haragosan az öreg.
– Mi lesz a bölcsességeiddel, nagyapa?
– Ott vannak már a te fejedben. Aztán, ahogy nősz, teszel hozzájuk
újakat, továbbadod a gyermekeidnek és az unokáidnak. Így működik ez.
Miattam ne sírj! A fájdalom rosszabb a halálnál, a fájdalmat pedig nap mint
nap érzi az ember. A halál csak egy ugrás a másik világba. Ha sírsz, magad
miatt sírsz, mert hiányozni fogok neked. Most magadat sajnálod, vagy
engem?
– Apa, ne beszélj, pihenj! – csitította Akkus. – Teszek őszi vérfüvet a
sebedre, a fiút is ez gyógyította meg.
– Az őszi vérfű másik neve: „Csábán íre”, vagyis Csábán orvossága.
Nekem már nincs szükségem rá. A fiút Isztengri gyógyította meg.
 A lovak békésen legeltek, a pacsirták szüntelenül trilláztak, a Nap ontotta
aranyfényét, és igazi tavaszillat lengett a levegőben, ami egy kicsit
emlékeztetett a tenger illatára. A másvilágon biztosan örökké ilyen illatot
lehet érezni.
Akkus egy másik összetekert takarót tett Boila feje alá. A Nap az öreg
szemébe sütött. Eleinte hunyorgott, de aztán, mintha megszokta volna,
belenézett egyenesen a közepébe.
– Lehet, hogy a Nap a kapu, amelyen a lelkek átlépnek a tükörvilágba?
– Nem tudom – ingatta a fejét Akkus.
– A lovamat nem viszem, gyalog szeretnék menni. Lassan, hogy minden
rögöt alaposan szemügyre vehessek. – Egy ideig hallgatott, köhögött, aztán
így folytatta: – Nem búsulok, hogy el kell menni. Az életem teljes volt.
Éltem háborúban és békében is, láttam jót, rosszat, szépet és csúfat; elértem,
amit elérhettem, jó gyermekeket és unokákat hagyok hátra!
– Én viszont búsulok, apa, mert nem voltam elég jó fiad. Sokat aggódtál
miattam.
– Ez a szülők dolga több ezer éve. Te sem voltál rosszabb, mint más. –
Egyre halkabban beszélt. Közelebb kellett hajolni hozzá, hogy minden szót
értsenek. Továbbra sem engedte, hogy a sebét megnézzék. Arcán a
nyugalom kisimította az élet szántotta ráncbarázdákat.
– Köszönöm, hogy annyit tanítottál – mondta Csábán.
– Add tovább az embereknek… és vigyázz a lovadra! – Ekkor
elmosolyodott. – Legközelebb nem jövök, hogy kiszabadítsalak.
A fiú lesütötte a szemét.
Boila nem szólt többet, csak nézte, nézte a Napot, és szép csendesen
elszenderedett.
Akkus, a kemény harcos könnyezett, hiszen az elválás mindig olyan
nehéz, de tudta, hogy az öreg már jól van. „Magadat sajnálod vagy engem?”
– jutottak eszébe apja imént mondott szavai.
A holttesttel megtették azt, amit a hadjáraton lévő nomád harcosoknál
szokás, de a lovát itt tartották, ahogy Boila rendelkezett. Miután végeztek,
nehéz szívvel kerekedtek fel újra, hogy észak felé véve az irányt, mielőbb
hazaérjenek.
Ahogy haladtak, egyre ismerősebbé, hívogatóbbá vált a táj, még a
virágok színe és illata is barátságosabb lett. Akkus és Csábán egyre
kevesebb pihenőt engedtek maguknak és lovaiknak, mert tudták, hogy az
időközben nyári szállásra költözött aul már várja őket. A jóságos Kadin, a
szótlan Boglár, Árikán, Botond, Szabolcsu és a többiek. Az élet pedig
visszatér majd a rendes kerékvágásba a gyapjúillatú jurtában és a tejillatú
pusztán. A korai ébredés, a fejés, a ménes, nyáj, csorda terelése, a széna
összeszedése, aztán a vásár, az ősz, a tél, az ünnepek…
Hazai földre érve Altináj táncos léptű ügetésbe kezdett, mintha
fiatalságát és szépségét egy széles közönségnek kellene bemutatnia. Rázta a
fejét, pajkos volt és jókedvű. Hangulata előbb-utóbb a többi lóra is átragadt,
aztán a két lovasra is.
Csábánnak eszébe jutott Kencse dala, amelyet indulásakor szomorúan
énekelt. Legszívesebben hangosan elfújta volna, most már örömében, de
szégyellte az apja előtt, ezért csak halkan, odabent a lelkében dúdolta:
Ha felmegyek arra magas nagy hegyre,
feltekintek a csillagos egekre.
Csillagos Ég, merre van az én hazám,
merre sirat engem az édesanyám?
 Szómagyarázatok
Aba (név) – báty (török)
Akdzsila (név) – fehér fáklya (török). A szó összefügg a ma használt
Gyula névvel. Egyes altaji török nyelvekben a sámánhit szerint annak
a léleknek a neve, amelyik elhagyhatja a testet
Akkus (név) – fehér ragadozó madár (török). Ma Ákos alakban él
Alabas (név) – ősz fejű (török)
alánok – a jászok vagy oszétek ősei, kelet-iráni nép
Áldár (név) – csaló (török)
Álmis (név) – vett, vásárolt (török). A Hét Törzs Szövetségének
fejedelme, Árpád apja. A dzsilahatalmat nem közvetlenül örökölte
Ücsektől, mert a hatalom a pusztai népeknél nem apáról fiúra
öröklődött. Valószínűleg a kündühatalom is rá szállt. A nevet
babonaságból adták a gyermeknek, hogy a szellemeket megtévesszék:
vagyis a gyerek nem saját, hanem csak vették
Alpkarakus – hős fekete madár, egyes török népek griffmadara
Altináj – arany hold (török)
Árikán – bizonytalan eredetű név
aul – nomád szállás és annak lakói (kipcsák-török, vagyis kun).
Nyelvünkben az „ól” szó őrzi emlékét
Baján (név) – gazdag (török)
Báltirján (név) – a bojtorján növény török elnevezéséből származik
Balukcsi – halász (török)
Bek (név) – erős (török)
besenyők – nevük először a VIII. században bukkan fel egy tibeti
nyelvű ujgur hadijelentésben. Nyelvük köztörök lehetett
Bilge kán – a keleti türkök uralkodója a VIII. század elején
Boglár – név, jelentése vitatott: csomók, kötegek (török)
Boila (név) – méltóságnév a bolgár-törökben
Boncsok (név) – bojt (kínai)
Botond (név) – tevecsikó (török)
Bulcsú (név) – bocsánat, bűnbocsánat (török)
büszürmen – muzulmán. Így nevezték a magyarok az iszlám hitre
tért volgai bolgárokat. A későbbi magyar nyelvben „böszörmény”-ként
maradt fent
 Csábán – pásztor, juhász (török)
Csák (név) – idő, kor (török)
Csanak (név) – fa ivócsésze (török)
Csutur (név) – faragatlan, durva (török)
dzsetimadzsar – (török) hétmagyar. A sztyeppei népek névadási
szokásainak megfelelően a törzsek számát és a vezető törzs nevét
használták fel és alkalmazták a többi törzsre is. Valószínűleg a
forrásokban előforduló Dentü-mogyer névvel függ össze. (Béla király
jegyzője). A IX. század elején a Don–Donyec vidékén élő hét törzs
csupán törzsszövetség és nem egységes nép volt. Nem az azonos
nyelv, hanem a hasonló lovas nomád kultúra és a közös származás
tudata tartotta össze őket. Nyelvük bolgár-török lehetett, iráni hatással,
a szkíták maradékai révén, és az ugor nyelvi hatás egyre inkább
meghatározóvá vált benne a madzsar törzs erősödésével
párhuzamosan. A magyarok neve a török és mongol forrásokban
madzsarként maradt fönn, a regényben szereplő madzsar változat a
800–900-as években használt feltételezett állapotot rögzíti
dzsila – fáklya (török). A hét törzs harci fejedelmét nevezték így,
mai nyelvünkben Gyulaként maradt fent
dzsüzbasu – százados (török)
Ené (név) – anya (török)
Erlik – a sámánista világképben a világ három részre oszlik: alsó,
középső és felső világra. A középső az emberek világa, a felső
világban a segítő, az alsóban az ártó erők laknak, de ők a betegségek
gyógyításában segíteni tudnak. Az alsó világ ura Erklig/Erlik, a nagy
erejű. Az ismeretlen eredetű ördög szavunk is ehhez kapcsolódhat. A
felső világ, az egek (tengeri) ura az altajiaknál Ülgen, amelynek köze
lehet a kün (nap) török szóhoz
Hatun (név) – kánfeleség (török)
Igine (név) – a tű török elnevezéséből származik
Iszik-Üngür – meleg barlang (török)
Isztengri – eredete bizonytalan, a tengri szóból származhat,
amelynek jelentése: ég, menny. Mivel a törökök az éghez
fohászkodtak, így az egyik istenségük nevévé vált. A magyar Isten szó
eredete is bizonytalan, de a legújabb kutatások szerint egy észak-
kaukázusi nyelvből, a hattiból ered, és az alánban is megtalálható
 jurta – nemezborítású, kör alaprajzú, faszerkezetű sátorféle; a
sztyeppevidék nomádjainak otthona, akik nemezháznak nevezik
Kadin (név) – asszony (török)
káliz – arab
Kalpag (név) – kalap (török)
kangarok – valószínűleg egy besenyő törzs neve (török)
karaita – zsidó szekta, amely csak a tórát fogadja el, és a próféták,
rabbik tanításait (talmud) nem. A kazárok karaita zsidó hitre tértek, de
a Krími Kánságban is éltek karaiták (karaimok), akik később
Litvániába és Ukrajnába költöztek
karakcsi – rabló (török)
kazárok – Nyugatra költözött bolgár-török törzsek alkotta nép.
Birodalmat hoztak létre a Kaukázustól északra, amely szövetségese
volt a Hét Törzsnek, de kapcsolatuk később megromlott. A VII–IX.
században politikailag jelentős tényező volt
kékfarkasjáték – a mai nomád kazakok kökböri tartuw-nak nevezik,
és farkasbőrrel játsszák, perzsa fordítása buzkasí (kecskegidahúzás),
ugyanis farkas helyett kecskegidát használnak. A török szó „köböre”-
ként maradt fenn a kunsági magyar tájnyelvben
Kencse (név) – legkisebb fiú. A mongolban kendzsének nevezik az
ősszel született bárányt vagy a későn született gyermeket
Korkut (név) – ijeszd! (török) Korkutáj a besenyők egyik vezére
kündü – a kettős fejedelemség egyik uralkodója, a nép erejének
letéteményese
Kün Jügüncs – napimádat, napfohász (török), a jükün meghajol,
imádkozik szóból ered
mergen – mesterlövész, jó vadász (mongol)
Nagy Havasok – Kaukázus
nemez – birkagyapjúból tömörítéssel készült posztószerű anyag
ogul – fiú (török)
pej – lószín
rézorrú boszorka – a vasorrú bába török változata
rovásírás – a székelyek által megőrzött rovásírás eredete homályba
vész. Egyes vélemények szerint az általunk ismert legrégibb formája is
csupán a Kárpát-medencében alakult ki a magyar nyelv létrejöttével.
Néhány jele azonos a türk íráséval, de a cirill betűkből is kölcsönöz. A
IX. század elején a hét törzsnél valószínűleg többféle rovásírást is
használtak, ami inkább a türk íráshoz állhatott közel
szaba – kumisz tárolására és keverésére szolgáló bőrtömlő (mongol)
Szabolcsu (név) – ismeretlen eredetű név, ma: Szabolcs
szarvas – a pusztai népek közül többen szent állatnak tartják, sőt ún.
totemállatnak, amelytől származtatják magukat. Nevét ki sem ejtették.
Így tűnt el a szarvas, a farkas, a medve eredeti neve a nyelvünkből.
Hunor és Magyar mondájában is felbukkan a szarvas mint új útra
vezető állat
táltos (magyar) – különleges képességekkel rendelkező személy, e
világ és túlvilág közötti kapocs. Szerepe a pap, az orvos és talán az
énekmondó ötvözete. Ugor eredetű szó, vö. hanti tolt (varázserő, láz)
tarján (törzsnév) – a török tarkan szóból ered, amelynek jelentése
„kovács”, illetve az ebből következő „kiváltságos nemes”, hisz a
kovácsok egyfajta sámánok voltak
Tas (név) – kő (török)
Tonjukuk – Bilge kán tanácsadója a VIII. század elején. Történetét
rovásírással teleírt síremlékéről ismerjük
Tömör (név) – vas (török)
tündük – a jurta szerkezetének része, török nyelven tetőnyílást,
füstnyílást jelent
türk – magyar megfelelője: török. A magyarokat nevezték így a
korabeli források. A török egy nagy nyelvcsalád, amelynek bolgár-
török alakját ismerték az ősmagyar törzsek
vércsederes – lószín
vérszíj – a nomád nyereg talpán lévő bőrhurok vagy szíj. Kun
nyelven kangyika. Ilyen formában benne van a magyar népnyelvben
 Megjegyzések

[←1]
Megjöttek a kancák (bolgár–török)

[←2]
Kadin, csikónk született

[←3]
Az igazi nomád csak naplemente után jár vendégségbe

[←4]
Vizes a lovad, fiú

[←5]
Érted, amit mondok?

[←6]
Aki letagadja a múltját, annak jövője sincs

[←7]
Állj!
 Tartalom
A telihold
A táltos halála
A farkasvadászat
A Nagy Vásár
A tél
Szökés
Bolyongás
Korkutáj
A sárga ördög
Akkus mergen
A karakcsik
Nagyapa
Szómagyarázatok
Megjegyzések