Keresd a szerző novelláit:

https://alomgyar.hu/kategoria/novellak

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Tiéd a főszerep (Tiéd a főszerep-sorozat 1.), 2020
Miénk a pillanat (Tiéd a főszerep-sorozat 2.), 2020

Copyright © Károly Melinda 2021

Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Komor Kata
Olvasószerkesztő: Bardi Erzsébet
Tördelés: NovaBook
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021
Felelős kiadó: Károly Melinda
Elérhetőségeink:

+36 30 487 3552

admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5700-66-0
„Ha a poklon mész keresztül,
csak menj tovább!”
WINSTON CHURCHILL
 ELSŐ FEJEZET

JILLIAN

Az én történetem is nagy álmokkal kezdődött. Viszont hiába

nyúltam utánuk és törtem értük magam, soha nem voltam
képes arra, hogy akár egyet is megvalósítsak közülük. De ne
legyünk pesszimisták, hisz sosem tudhatjuk, mi vár ránk
holnap… vagy akár a következő percben.
Az biztos, hogy gyerekként egyáltalán nem így képzeltem
el a jövőmet. Egy klub felső, eldugott irodájában ültem, alig
három négyzetméteren, és a monitoromat bámultam,
miközben elvesztem a számok birodalmában. Nagyon meleg
volt, de ide fentre nem szereltek be légkondicionálót, mert
valószínűleg ezt a helyiséget nem szánták semmire. Így én
lettem az a senki, aki a semmibe került. Bármennyire is
utáltam annak lenni.
Mindennap, amikor beléptem ide, emlékeztettem magam,
hogy miért is vagyok kénytelen itt dolgozni, és arra is, hogy
már nem kell sokáig kibírnom.
Kifújtam az arcomból egy szemem elé lógó tincset, de a
vizes homlokomra tapadtat kézzel kellett kisöpörnöm onnan.
Merthogy az izzadtságtól gyöngyözött a homlokom, a
vékony ruha alatt lévő alsóneműk pedig magukba szívták a
sós párát, amit a testem kibocsájtott.
Kinyithatnám az ajtót, hogy egy kicsit hűvösebb levegő
jöjjön be, de akkor a beszűrődő zaj zavarna a
koncentrálásban. Azt pedig még véletlenül sem szeretném.
A falak nem voltak vastagok, és így is több idegesítő hang
érte a fülemet a kelleténél. Utáltam a morajlást, ami
beszűrődött. A dübörgő zenét, a hangos kacajokat és az
idegen férfiak beszédét. Vagyis inkább úgy fogalmaznék,
hogy az udvarlási stílusuktól fordult fel a gyomrom.
Merthogy könyvelő voltam egy sztriptízbárban. Illetve, egy
menő klubban, ahol lányok táncoltak. Szerintem az előző
megnevezés jobban illett volna rá, mert a vetkőzésen kívül
egyéb szolgáltatásban is részesültek a férfiak, de Tanner – a
főnököm – kényesen ügyelt rá, hogy még véletlenül se
azonosítsák ezt a helyet azzal a tevékenységgel. Pedig egy
rohadt kupleráj volt! Még most is megcsóválom a fejem, ha
eszembe jut az arckifejezése, amikor meghallotta a számból
ezt a szót.
– Ez egy éjszakai bár – mondta, kioktatva engem. –
Vannak extra szolgáltatásaink, azt elismerem. De a
vendégkör annyira impozáns és felsőbb körökből való, hogy
ha legközelebb is ezzel jössz nekem, kereshetsz magadnak
új munkát!
Lesütöttem a szemem, és kicsit feljebb toltam az orromon
a szemüvegem. Nem tehettem mást, mint elrebegtem egy
rendben t.
Jogosan merülhet fel a kérdés bárkiben: Hogyan kerültem
ide? Rengetegszer feltettem magamnak ezt én is… Sőt,
akárhányszor megláttam ezt az épületet, és felé sétáltam,
egyfolytában ez a kérdés visszhangzott a fejemben. Ilyenkor
emlékeztettem magamat arra, hogy vannak szükségleteim,
amiket csak pénzzel lehet megoldani. Ezek csupa alapvető,
létszükségletű dolgok, mint például az étel, az ital és a
rezsiköltség. Szóval ahhoz, hogy megéljek és fenn tudjam
magam tartani, ennek a bárnak az ajtaján kellett belépnem
minden egyes nap.
A nővérem segített itt elhelyezkedni, mert ahogy ő
fogalmazott, okostojást kerestek az irodába. Ő is itt
dolgozott, de velem ellentétben nem ezen az emeleten.
 Nem is tudtam pontosan, mi az, amit ő csinál. Táncol?
Kiszolgál? Vagy talán mást? Sosem mertem megkérdezni.
Nem azért, mert féltem, hogy megbántom vele, hanem mert
nem akartam tudni róla. Amennyit láttam az életéből, amíg
együtt laktunk, az is sok volt. Egymást érték a férfiak,
rengeteg pénzt hagyva neki. Ám ennek a pénznek az
elköltése sosem okozott hosszan tartó boldogságot
számára, és az erkölcsét sem billentette a helyére.
– Gyere velem! – szólt a főnököm, kitárva az ajtót, és
idegesen toporogni kezdett, amikor látta, hogy kérdőn
bámulok rá.
Mi lehet az, ami miatt egy könyvelőnek azonnal mennie
kell?
Lehet, hogy bizalmatlanabb vagyok az átlagnál, de
szerintem nem alaptalanul aggódtam egy ilyen felszólítás
hallatán egy kupiban.
– Csak papírmunka az egész, ne legyél így beszarva! –
tette hozzá, és beljebb lépett, hogy felsegítsen a székről.
Konkrétan felhúzott a könyökömnél fogva, és magával
vonszolt, le, egészen a földszintig.
Ezt az emeletet jól ismertem, hiszen itt volt a bejárat, ahol
mindennap beléptem az épületbe. Az ajtóban álló biztonsági
őr is döbbenten méregetett, szerintem őt is meglepte, hogy
itt talál napközben. Soha nem hagytam el az irodának
csúfolt helyiséget, nem jártam ki a teraszra dohányozni és
csacsogni, mint a legtöbb lány. Csak dolgoztam bezárkózva
és a feladatomra koncentrálva. De most, ahogy egyre
beljebb haladtunk az épületben, az én lábaim ólomsúlyúak
lettek, és minden porcikám megfeszült, tiltakozva az ellen,
ami történni fog. Vagy történhet. A jövő elkövetkezendő fél
órája nagyon baljósnak tűnt!
Megálltunk egy ajtó előtt, és még mielőtt beléptünk volna
rajta, Tanner végigfuttatta rajtam a szemét. Nem hinném,
hogy tetszett neki a látvány, mert élesen kifújta a levegőt,
és idegesen megszorította a szemzugát. Utáltam, amikor ezt
csinálta.
Ilyenkor nagyon hülye ötletei támadtak, és sejtettem,
hogy most sem úszom meg ezek nélkül.
– Át kell öltöznöd, így nem jöhetsz be! – közölte
mindenféle bevezető nélkül.
Na ugye!
A tekintetem az ajtóra siklott, amit már a pokol
bejáratának képzeltem.
Mégis, mi a jó franc ez az egész?
– Mi bajod a nadrágommal? – kérdeztem vissza cselekvés
helyett, de ő már intett egy lánynak, aki tőlünk távolabb, a
folyosón állva cigarettázott. Amint meglátta, hogy a főnöke
kéreti, elnyomta a cigit, és kelletlenül elindult felénk. Kecses
járása volt, és elképesztően hosszú lába. A dekoratív szót
valószínűleg egy ilyen nőről találták ki, mert minden
porcikája tökéletesnek hatott. Dús keblek és gyönyörű arc.
Mosolynak viszont nyomát sem láttam. Szépséges, de
megkeseredett. Ahogy itt mindegyik lány.
– Igen? – búgta a főnököm fülébe, ahogy átkarolta őt, és
közben engem méregetett. Nem volt barátságos a
pillantása, és ez még inkább növelte a bennem lévő
feszültséget.
– Keress neki valami ruhát, és tegyél rá némi sminket! –
utasította Tanner kapkodó stílusban. – Ő lesz velem Brittany
helyett.
Brittanyt ismertem. Ő volt Tanner lánya, aki két napja
lebetegedett. Kedves lány, rendszerint ő tartotta velem a
kapcsolatot, hiszen az apja minden papírmunkát vele
intéztetett. Kissé megnyugodtam, hogy őt kell
helyettesítenem, mert akkor tényleg csak adminisztrációs
feladattal fognak ellátni – reméltem, hogy helyesen
következtetek.
Ismét hosszan vizslattak, ezúttal már ketten.
– Nincs ilyen méretű ruhánk – jegyezte meg a nő, amire
Tanner végképp kiakadt.
– Akkor csinálj a függönyből egy szoknyát, vagy bánom is
én!
De legyen kész tíz perc múlva, mert nem egy rohadt
apácát akarok magammal vinni a különterembe!
– Jól van, jól van, megoldom! – válaszolt a nő, és az egyik
kezét kinyújtva a szemközti szobaajtó felé mutatott. – Oda
megyünk!
Követtem a helyiségbe, majd hagytam, hogy rám
aggasson egy olyan testhez simuló ruhát, amilyet csak
ritkán húztam magamra. Azért egyeztem bele, mert az
anyag mindenemet kellőképpen eltakarta. Ráadásul illett a
cipőmhöz, ami nem utolsó szempont, ugyebár. Az arcomra
tett némi alapozót, a szememet kiemelte egy kis
szemhéjpúderrel, majd kirántotta a hajamból a hajgumit, és
ezzel a vállamra hullott hosszú, barna hajam.
– Szép hajad van – mondta, megtörve ezzel a régóta tartó
csendet.
Mosolyogtam, de nem köszöntem meg a dicséretét.
Feszült voltam és alig vártam, hogy túl legyek ezen a
feladaton, és mehessek vissza könyvelni. Elég makacs nő
tudok lenni, de ebben a helyzetben nem láttam értelmét a
tiltakozásnak.
Tanner bizonyára néhány üzletemberrel fog tárgyalni,
nekem pedig majd jegyzetelnem kell közben, gondoltam.
Reméltem, hogy számokról lesz szó, ezért esett rám a
választása.
Pár perc múlva már idegesen toporogtam az ajtónál, majd
nagy levegőt vettem, és beléptem rajta. Csakhogy ez nem
egy teremre nyíló ajtó volt, mint ahogy számítottam. Egy
lépcsősor tárult elém, amelyet halványan megvilágított
néhány falilámpa.
Elindultam lefelé a vörös bársonnyal burkolt lépcsőn,
miközben valami furcsa remegést kezdtem érezni a
gyomromban, majd az egész testem reszketni kezdett.
Mindössze tíz lépcsőfok. Ennyi kellett ahhoz, hogy
meglássam a mély bariton hang tulajdonosát, akinek
köszönhettem ezt a furcsa érzést, ami megremegtetett. Egy
egész helyes pasi telefonált az utolsó lépcsőfok aljánál,
hanyagul a falnak dőlve.
Ahogy meghallotta a lépéseimet, rám emelte a tekintetét.
Először a lábaimon futott végig a szeme, majd lassan és
alaposan megfigyelte testem minden egyes porcikáját, míg
elért a szememhez. Szerencse, hogy meg tudtam
kapaszkodni a korlátban, mert egy pillanatra az
egyensúlyomat is elvesztettem, és nem akartam fenéken
csúszva érkezni a lábai elé. A képességeimet ismerve
sejtettem, hogy nem lett volna túl elegáns a landolás.
– Várj egy percet! – mondta az ismeretlen alak a
telefonba, de rólam nem vette le a szemét. – Segíthetek? –
kérdezte tőlem, és kinyújtotta a kezét, hogy azzal biztosítsa
számomra a gondtalan haladást. Nem sokáig gondolkodtam
az elutasításán, mert le akartam lohasztani az arcáról azt a
magabiztos mosolyt.
Bizonyára sejtette, hogy mitől szédültem meg.
– Megvagyok, köszönöm.
Elléptem mellette, de nem kerülte el a figyelmemet,
ahogy ráncba szaladt a szemöldöke a meglepettségtől. Az
ilyen férfiak valószínűleg nem szoktak hozzá az
elutasításhoz.
Leengedte a karját, és egy majdnem-mosolyra húzta a
száját.
 Pontosan úgy, mint akinek tetszik az engedetlenségem.
Ahogy ezt felismertem, szerettem volna elfutni, ehelyett
teljesen bizonytalanul léptem párat, hiszen egyáltalán nem
ismertem ki magam az alagsorban. Szerencsére a főnököm
épp kidugta a fejét egy ajtón, így magabiztosabban
folytattam az utam a folyosón. Tanner, ahogy észrevett,
kettőt pislogott, mert nehezen hitte el, hogy amit lát, az a
valóság. Elég szembetűnő lehetett az átalakulásom.
– Tökéletes! – vigyorgott rám, és szélesre tárta előttem az
ajtót.
Mielőtt beléptem rajta, egy pillanatra megfordult a
fejemben, hogy hátranézek, de cselekvés helyett gyorsan
elnyomtam magamban a kíváncsiságomat. Nem nézhettem
vissza, hiszen az a férfi egy nagyon vonzó idegen volt.
Vonzó, de sugárzott
róla, hogy veszélyes. És mivel meg volt a véleményem az
ilyen kupiban boldogságot kereső pasikról, hamar el tudom
majd felejteni azt a szürkéskék szempárt, és azt a helyes,
férfias, borostás arcot… legalábbis ezt gondoltam.
 MÁSODIK FEJEZET

COLTON

– Itt vagy? – kérdezte a vonal másik végén Sam, mire

nagyot sóhajtottam.
– Persze, csak közbejött egy… – próbáltam megfelelő szót
találni arra a nőre, aki ellépett mellettem, de ahelyett, hogy
folytattam volna a megkezdett mondatom, csak bámultam a
formás kis seggét, és szomorúan nyugtáztam, hogy
távolodik tőlem. A visszautasítása meglepett, pedig
kizárólag a jó szándék vezérelt. Igaz, ha ilyen helyen üres
kézzel nyúl egy férfi a nő irányába, csakis visszautasításra
számíthat. Márpedig az enyémben csak segítőkészség volt.
Nem is kért belőle. Nem hiába… Így jár, aki kurvával kezd.
Figyelmeztetnem kellett magam, hogy miért jöttem el ide:
munkaügyben.
Tehát a könnyen és pénzért kapható lotyók most nem
érdekelnek. Mégse vettem le róla a pillantásomat, bár
egyszer sem nézett vissza rám. Nem kacérkodott, és nem
szentelt nekem semennyi figyelmet, eltekintve attól az egy,
rémült pillantásától.
Mindegy is!
Keserűen elhúztam a szám, és legyintettem a dologra.
Nem lehetek mindenkinek az esete! És ami az én ízlésemet
illeti… nekem se felel meg a legtöbb nő. De ez itt… eléggé
megfelelne.
Nagyon is.
Mondhatni iszonyatosan.
Ismerős érzés száguldott át a testemen, és el kellett
nyomnom magamban a késztetést, hogy utána iramodjak.
 Nem fogom megbaszni. Soha – próbáltam elhatározni
magamban. De tudtam, hogy ez egy késői és elég gyatra
próbálkozás a részemről. Mert egy pillantása elég volt
ahhoz, hogy megszállottá tegyen. Hogy befészkelje magát
az agyam azon részébe, amely innentől kezdve nem tud
már leállni. És tudtam, hogy ez a megszállottság hova fog
vezetni. Nedves és kibaszott szűk helyekre. A szájába, a
puncijába és a csodás kis seggébe.
– Colton? – hallottam újra Sam hangját.
– Majd visszahívlak! – böktem oda neki, és kinyomtam.
Franc akar most társalogni egy férfival, amikor félig áll a
farkam!
Élesen kifújtam a levegőt, majd mélyen beszívtam a
következőt. Akkor, induljunk dolgozni!
HARMADIK FEJEZET
JILLIAN

– Fogd meg ezt! – fordult felém Tanner, alighogy becsuktam

magam mögött az ajtót, és egy tabletet nyomott a
kezembe. – Ebben a táblázatban fogsz dolgozni, az
ajánlatokat kell feljegyezned.
– Ajánlatokat? – kérdeztem idegesen, és a táblázatban
szereplő neveket vizslattam. – Jézusom, ő nem a… – fogtam
bele a kérdezősködésbe, mire Tanner kikapta a kezemből a
készüléket, majd mérgesen rám nézett.
– Ami itt fog történni, az szigorú titoktartást követel.
Megbízom benned, de tudnom kell, hogy tartani fogod a
szádat.
Ezek az emberek most magánemberként jelennek meg
nálunk, és hiába ismerjük őket, hiába tudjuk a nevüket,
mégis anonimitást élveznek, rendben?
Bólogattam, de egyre több ellenérzésem volt a dolog
iránt. De nem tettem fel kérdéseket, mert nem akartam rá
válaszokat kapni. Bőven elég a legminimálisabb tudás
ahhoz, hogy ne kerüljek bajba.
– Értem, csak feljegyzem a számokat.
A főnököm elégedett mosollyal adta vissza a tabletet, és
magyarázni kezdett. Elmondta, mit, hogyan és hova kell
írnom, mindegyik ügyfélnek adott egy számot, így még a
nevükre sem
volt szükség.
– Aztán a végén odaírod mellé a lányok nevét.
– Hogy mondtad?
Úgy nézett rám, mintha teljesen hülye lennék.
 – Ők lányokra fognak licitálni? – tetéztem egy újabb
kérdéssel.
A szemét forgatta.
– Hát nem is cukorkára, cseszd meg! Szerinted mit árulok?
Még neki áll feljebb?! Na, jó.
Ledobtam a kezemben lévő táblagépet az asztalra.
– Felejtsd el! Ehhez én nem asszisztálok!
– Hé, várj már egy pillanatot! – kapott a karom után, és
nem engedett el, amíg rá nem néztem.
– Tanner, én könyvelő vagyok. Ami itt folyik az alagsorban,
ahhoz semmi közöm! Én nem fogok asszisztálni ehhez az
emberkereskedelemhez! Ez abszolút illegális, ugye tisztában
vagy vele?
Nevetni kezdett. Már-már azt hittem, meg is fog fulladni,
annyira kitört belőle a röhögés.
– Illegális? Jézusom, te honnan jöttél? – kérdezett vissza,
mintha évtizedekkel le lennék maradva a normától.
– Eszkortlányok, érted? Ők csak kísérők lesznek, semmi
lánykereskedelem. Szerinted börtönbe akarok jutni? –
fújtatott.
– Hát nem vagyok ennyire ostoba. Ezek a lányok
szabadok. Saját akaratukból dolgoznak nekem, és nyugodt
lehetsz afelől, hogy tudják, mire vállalkoztak.
– Szerinted én beveszem ezt a süket dumát?
Farkasszemet néztünk.
– Kénytelen leszel. – Ellentmondást nem tűrően újra a
kezembe nyomta azt a rohadt tabletet, és betuszkolt az
ajtón. – Kapsz majd egy kis bónuszt.
– Szarok a bónuszra! – sziszegtem a fogam között, és
idegesen néztem szét a sötét szobában, ahová
megérkeztünk.
A kör alakú terem közepe erősen meg volt világítva, és a
peremén, a sötétben ültek az „ügyfelek”. Egyáltalán nem
láttam őket, csak sziluetteket, de eszem ágában sem volt
jobban szemügyre venni bármelyiket is.
Leültem egy asztal mögé a főnököm mellé, aki
magabiztosságot színlelve mosolygott a jelenlévőkre. Én
csak a tablet kijelzőjét bámultam, és vártam, hogy történjen
végre valami. Hogy elinduljon ez az egész őrület, és a
befejeztével elfelejthessem örökre. Megfogadtam, hogy
soha többé nem leszek ennyire irányítható. Azért, mert
Tanner a főnököm, nem rángathat bele semmi ilyesmibe!
Ezért is vonakodtam annak idején elfogadni ezt az állást.
Féltem, hogy bajba kerülhetek, de a nővérem
megnyugtatott, hogy semmi gond nem lesz, mert teljesen
elszeparálva fogok dolgozni, mentesülve a hely valódi
természetétől.
Eddig nem is volt ezzel gond. Hónapok óta csak a
padlástérben ültem, és könyveltem. A számok nem
taszítottak, és nem voltam zavarban a társaságukban.
Egész jól lefoglalták a figyelmemet, így most is erre
kényszerítettem magam. Csakis a számokra koncentráltam,
amelyek az első lány bemutatkozása után elhangzottak.
Az a lány vezényelte le az eseményt, aki nem olyan rég
rám adta ezt a ruhát, és felkészített erre az egészre. Vörösre
rúzsozta az ajkát, és a foga vakítóan fehérnek tűnt, amikor
mosolygott.
Úgy látszott, mégiscsak tud mosolyogni, csak
megválogatta, hogy kinek mutatja meg.
Próbáltam kizárni mindent, és csak bepötyögtem a
számokat.
Hihetetlen összegek hangoztak el, némelyik szám
leírásakor a szemöldököm magasra szaladt, és elég sokáig
ott is maradt. Volt olyan lány, akinek le kellett vetkőznie.
Hiába nem néztem fel, azért volt térlátásom, így hát
felkönyököltem és megtámasztottam a fejemet a
homlokomnál, hogy teljesen eltakarjam a meztelen test
látványát. Tudtam, hogy tíz lány kerül „eladásra”, és a
nyolcadik után már idegesen doboltam a lábammal, mert
már több mint egy órája ültem ezen a nem kívánatos
helyen.
Amint lelépek innen, biztos, hogy magamba döntök
valamit!
Nem hiszem, hogy máskülönben el fogom tudni felejteni
mindazt, ami itt történt. Azt, ahogy egyesével jöttek be a
lányok, különböző fantázianévvel felruházva.
A résztvevők folyamatosan kérdezgették őket, amiből
kiderült az életkoruk, valamint a csípő- és mellméretük. Volt
olyan, aki arra volt kíváncsi, hogy dohányzik-e a kiszemeltje.
De a legmegdöbbentőbb az volt, amikor egy fazon
közelebb hívta magához az egyik lányt, és megszagolta. Ott.
Pont mellettem történt az egész, és voltam olyan hülye,
hogy odanéztem. A férfi vett egy mély levegőt, aztán egy
halk morgást hallatott. Csukott szemmel élvezte a lány
puncijának illatát. De azzal is furcsa volt szembesülni, hogy
a lány minden gond nélkül felkínálta magát.
Én viszont azt éreztem, hogy minden férfit gyűlölni fogok
az életem hátralévő részében. Ez a megaláztatás nekem
volt kellemetlen.
– Nem írtad be – szólt rám a főnököm, kicsit megbökve az
oldalamat, amivel visszahozott a valóságba. Már ha ezt
annak lehetett nevezni.
Gyorsan beírtam Mr. Davis – azaz a hetes számú ügyfél –
neve mellé az összeget, amit mormogott, és behunyt
szemmel sóhajtottam egyet. Az utolsó lány után
összesítettem az adatokat, és a főnököm felé nyújtottam a
tabletet.
Elégedetten nézett rám, majd az összeget meglátva
széles vigyor jelent meg az arcán. Felálltam, és úgy vettem
célba a kijáratot, mint egy rabságból szabadult áldozat.
Csakhogy az utamat egy pillanat alatt elállta egy alak, én
pedig nekiütköztem a mellkasának. Átkozott kemény
mellkas volt, meg kell hagyni, ami mellé egy nyers, de
nemes illat társult. Egy meglehetősen ismerős férfié.
Felemeltem a tekintetemet, és bosszúsan néztem az
előttem álló alakra, akivel korábban a lépcső aljánál
futottam össze.
Szóval ő is licitálni jött. Akkor ő is egy rohadék. Egy erős
és érzéki illatú rohadék.
– Elnézést! – mondtam kimérten, ahogy kifurakodtam
mellette, de a folyosón a kezem után kapott, és maga felé
perdített.
– Mi is a neve? Nem emlékszem rá – közölte, és a
tekintete a szemem és a szám között vándorolt.
– Valószínűleg azért nem emlékszik, mert nem
mutatkoztam be – válaszoltam kimérten.
– Akkor megtenné? – erősködött, pont, mielőtt hátat
fordítottam volna neki, hogy otthagyjam, mert
észrevehetően nem zavarta az undok viselkedésem.
Lenéztem a felém nyújtott
kezére, de nem állt szándékomban megfogni azt, hogy
kezet rázhassunk.
– Okkal tartom meg magamnak – szóltam kurtán.
– Egy perc alatt kiderítem.
Ó, a fennhéjázás nagymestere!
– Akkor ne is bajlódjon velem tovább.
Itt volt az a pont, amikor tényleg otthagytam. Tettem
néhány lépést a folyosón, amikor újra meghallottam a
hangját.
– Magát választom! – kiáltott utánam.
Megálltam. Tudom, hogy el kellett volna engednem a
mondatát a fülem mellett, de akkor már képtelen voltam
több dolgot figyelmen kívül hagyni. Legfőképp azt, hogy egy
rohadt ribancnak néznek.
– Mit mondott? – kérdeztem vissza, ahogy megfordultam,
és ő közelíteni kezdett felém.
– Jól hallotta.
Lassú, ráérős lépteitől nagyot kellett nyelnem, hogy a
félelemgombócok lemenjenek a torkomon. Itt most nem
lehetett meghunyászkodni. De valamiért mégis azt éreztem,
hogy pont az ellenállásommal vonzom még közelebb
magamhoz.
– Én nem azért vagyok itt, hogy kitegyem magam ennek…
– kerestem a szavakat, miközben a terem irányába
mutattam – … ennek a szégyennek. – Felszegtem az állam,
és a szemébe néztem. – Én könyvelő vagyok.
Megrándult a szája, pont úgy, mint a lépcsőnél. Mintha
elégedett lett volna azzal, amit hallott. Közelebb hajolt
hozzám, miközben ezt mondta:
– Felőlem az elnök első embere is lehet. Maga ma este
velem jön.
Bárcsak ne lettem volna libabőrös a szavaitól… Azonban a
belőle áradó erőteljes kisugárzás másféle érzéseket keltett
bennem, mint amilyet szerettem volna.
– Biztos, hogy nem – szögeztem le határozottan.
Mély levegőt vett.
– Hívja ide a főnökét!
– Ő is ugyanezt fogja mondani.
Az állam alá nyúlt, megemelte a fejem, aztán egyenesen a
szemembe nézett.
– Meglátjuk.
Erre fogtam magam, és visszasiettem a terembe
Tannerhez, remélve, hogy kiment engem ebből a
kellemetlen szituációból.
 Alig láttam a tompa fényben, mert lekapcsolták a terem
közepét megvilágító lámpákat, de Tanner kezében még
mindig világított a tablet, így könnyen rátaláltam. Egy
ember állt mellette, akivel épp egyezkedett, de én
megállíthatatlan voltam.
– Van itt egy arrogáns seggfej, akit le kell koptatnod rólam
– mondtam mindenféle bevezető nélkül, ahogy odaértem
eléjük.
Tanner bocsánatkérően a mellette álló férfira nézett, majd
a könyökömnél fogva odébb vonszolt. Feljegyeztem
magamnak, hogy ezért a viselkedéséért extra végkielégítést
kell kérnem, ha elhúzom innen a csíkot. Másik állás kell. Ez
ma végképp eldőlt.
Nem halogathatom tovább.
– Miket beszélsz? – kérdezte felháborodva. Szavai
suttogva üvöltöttek.
– Nézd, szarok arra az emberre! – mondtam dühösen az
előző beszélgetőpartnerére mutatva. – Meg arra is, aki meg
akar vásárolni.
Kikerekedett szemmel nézett rám.
– Mennyiért?
Most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek.
– Oké, csak vicceltem! – tette hozzá gyorsan, majd
megnyugtatott. – Persze hogy nem adlak el. Mindjárt
elrendezem.
Idegesen összefontam a karom a mellkasom előtt. Még
hogy nem ad el?! Mióta vagyok a tulajdona, bassza meg?
Csak arra kértem, hogy szabadítson meg attól az embertől,
aki végszóra belépett a szobába.
A főnököm nyögött egyet.
– Jaj, ne… – súgta, és erre minden riasztó szirénázni
kezdett bennem, óriási pánikot keltve vele. Az elegáns, jó
illatú, dögös és arrogáns tuskó pedig kezet nyújtott
Tannernek, aki negédesen elmosolyodott. Legszívesebben a
körmömmel kapartam volna le az arcáról a vigyorát.
– Gondolom, a hölgy már tájékoztatta, hogy miért jöttem.
– A szeme sarkából rám sandított, amire még inkább
kihúztam magam. Egyre erősebben éreztem, hogy ki kell
állnom magamért. – Mennyit kér érte? – kérdezte a
főnökömet.
Csak így. Ennyi. Minden felvezető nélkül. Mint egy rohadt
piacon. De én nem vagyok eladó, hékás! – kiáltottam
magamban, és a pillantásom is pontosan ugyanezt a
felháborodást tükrözte.
A főnököm azonban nem válaszolt. Nem szólt egy rohadt
szót se.
– Tanner?! – próbáltam a neve hangsúlyozásával
figyelmeztetni arra, hogy mondja ki azt, amit az előbb
megígért nekem. Utasítsa el ezt a mocskot.
– A ma legtöbbet ígért összeg kétszeresét adom –
győzködte az ismeretlen férfi, akit teljesen hidegen hagyott
minden ellenkezésem.
Lesápadtam és magamban azért könyörögtem, hogy
nyíljon meg alatta a föld, és nyelje el a pokol ezt az embert.
Tanner bólintott. Nem hittem el, amit láttam. A főnököm
rábólintott?
– Rendben – mondta, nekem pedig minden erő kiment a
végtagjaimból. Úgy lezsibbadtam, hogy alig bírtam talpon
maradni. A fülem zúgott, a látásom kezdett elhomályosodni.
– Tessék? – kérdeztem elgyengült hangon, és a szememet
már a könny égette.
Az idegen férfi rám nézett, és szenvtelen hangon közölte:
– Estére legyen kész, várom a házamban.
– Engem ugyan nem! – kiáltottam utána. A tekintetét látva
rögtön rájöttem, hogy ez mekkora nagy hiba volt.
 Odalépett hozzám, és megragadta az állam. Az arcom elé
tolta a telefonját, és szinte összeszorított foggal így szólt:
– Az összeget most utaltam át, nézze. – A kijelzőre
pillantottam, amin ott díszelgett a hatalmas összeg, amit
teljesen feleslegesen fizetett ki értem. Ahogy a szemébe
néztem, elvette az arcomból a telefont, és az államat is
sokkal gyengédebben fogta. – Fogadja el a vereséget!
– Soha – súgtam.
Erre az államról átsiklott a keze a tarkómra úgy, hogy
közben a hüvelykujjával megcirógatta az arcom.
Megborzongtam az éles váltástól. Váratlanul ért a
leheletfinom simogatás, ahogy az is, hogy a következő
pillanatban megragadta a hajam. Közelebb vont magához,
és a nyakamba szagolt. Éreztem a leheletét a bőrömön, és
nagyon nem tetszett a testem reakciója. Mert egy pillanat
alatt elpárolgott minden félelmem, és eddig ismeretlen
izgalom lépett a helyébe.
– Hm… Elég sok dolgom lesz magával – mondta, és
megcsókolta a fülem alatti érzékeny bőrt, amitől őrjítő
erővel futott végig rajtam a borzongás és a fájdalom a
gyönyörrel párosítva. Méghozzá tökéletes összhangban.
Gyűlöltem őt! Gyűlöltem, ahogy irányította a testemet és
az érzéseimet. És azért is, mert ennyire engedelmeskedett
neki minden porcikám.
Elengedett és intett egy srácnak, aki szolgálatkészen
felpattant, és követte őt kifelé.
A főnökömre néztem, aki megszűnt emberként létezni
számomra.
– Te normális vagy?! – támadtam neki, és meglöktem a
mellkasánál. – Miért csináltad ezt? – üvöltöttem felé.
– Tudod, ki volt ez az alak? – mutatott az ajtóra, ahol az
előbb távozott az az istencsapása. – Ha híre megy, hogy
nem adtalak oda neki, bezárhatom ezt a kócerájt!
 Nem hittem el, amit hallottam.
– Leszarom! – kiáltottam hisztérikusan, majd a fejemet
fogva nyüszítettem. – Istenem, hogy lehettem ilyen idióta,
hogy eljöttem ide dolgozni?
Már a kétségbeesés irányított. Tétován léptem a székek
felé, hogy leüljek, de aztán meggondoltam magam. Ennek
az alaknak fogalma sincs, hogy mit csinált! Akaratom
ellenére eladott egy idegennek. Kiszolgáltatott. Megalázott.
Kihasznált!
– Megyek a rendőrségre – jelentettem ki határozottan,
mire szinte felém ugrott.
– Várj! – kért Tanner már más hangnemben. – Tedd el a
telefonodat, kérlek, és gondold át a dolgot! – győzködött. –
Az éves fizetésedet megkeresheted egy hónap alatt. Meg
aztán mindent megtarthatsz, amit kapsz. Ruhák, ékszer,
pluszpénz – sorolta, hogy meggyőzzön. Nagyon el van
tévedve, ha azt hiszi, hogy ezzel hatással lehet rám. Ha
olyan sokra becsültem volna a pénzt, már rég a testvérem
útját járnám.
– Úgy látom, két füled van, de nekem mégis el kell
mutogatnom, amit mondtam: nem! – csóváltam meg
látványosan a fejem.
– Nézd… – Közelebb lépett, és ráfogott az egyik karomra,
gondolom, hogy ne futhassak el. Ebben is tévedett. Nem
vagyok az a lány, aki elfut, ha bántják. Megtanultam kiállni
magamért.
– Lehet, hogy te élvezed, hogy az éhhalál küszöbén állsz,
de engem ne sodorj oda! – fenyegetett.
– Jézusom… – Lehajtottam a fejem, mert az
idegrendszerem kezdte feladni a szolgálatot. Rugdosni és
kapálózni lett volna kedvem. Üvölteni és szétmarni, ahol
csak érem. De meg tudta fejelni az előző mondatát is.
– És nem kell lefeküdnöd vele.
 Felhördültem.
– Feltételezem, tisztában vagy azzal, hogy azokat a
lányokat nem csak díszes kiegészítőnek vásárolták meg,
igaz? Te képes voltál odadobni engem annak az embernek?
– Hidd el, ha buzi lenne, felajánlottam volna magam
cserébe, de mint látod, a nőket kedveli – próbálta egy rossz
viccel oldani a hangulatot. Hiábavaló kísérletnek bizonyult.
Látta rajtam ő is, mert egyáltalán nem nevettem.
– Seggfej – vágtam oda, és elindultam kifelé, mielőtt bárki
meglátja a kétségbeesés könnyeit a szememben.
– És ha a lányodat akarta volna? – kérdeztem mégis
visszafordulva, mert nem hagyott nyugodni a dolog. – Őt is
eladod neki?
Tanner megrántotta a vállát.
– Őt még senki sem akarta megvenni. Veheted ezt
kitüntetésnek!
– Te nem egy seggfej vagy, hanem egy hulladék! – zártam
le a témát, de még hallottam a megjegyzését.
– Két hónapig ne is lássalak! Használd ki a szabadságod!
Nem fordultam vissza. Ahhoz már nem volt elég erőm.
Nem hittem el, hogy egy ilyen szemétládának dolgozom. A
visszavágás helyett inkább azon munkálkodott az agyam,
hogy kiutat találjon ebből a helyzetből. Mert nem tehetnek
velem ilyet.
Ha kell, a végsőkig elmegyek, de én nem leszek senkinek
a rabszolgája!
NEGYEDIK FEJEZET
JILLIAN

Nem lepődnék meg, ha egy regényben ez a történet

másként folytatódott volna, de abban biztos vagyok, hogy
nem itt, a rendőrségen. Csakhogy ez nem egy lányregény,
hanem a kibaszott valóság! Az életem! Ezért nem mentem
haza, hogy szorongva várjam, hogy megérkezzen értem egy
autó, ami elvisz ahhoz a férfihoz, aki megvásárolt magának.
Helyette a kapitányságra mentem, és arra vártam, hogy
végre vallomást tehessek. Nem kapkodták el a dolgot, mert
miután elmondtam, hogy mit szeretnék, megkértek, hogy
foglaljak helyet, amíg nem szólítanak. Ennek már lassan két
órája. Még az is megfordult a fejemben, hogy mindezt azért
teszik, hogy feladjam és haza menjek. Valószínűleg nem
tűntem úgy, mint aki halálos veszélyben forog. Csupán
időpocsékolás lehettem a szemükben.
Felesleges papírmunka.
Már akkor tudtam ezt, amikor átléptem a küszöböt, és a
pulthoz léptem. Az egyenruhás férfi alaposan végigmért,
majd miután elmondtam neki, hogy azért vagyok itt, mert
az akaratom ellenére eladtak, látványosan a szemét
forgatta.
Ekkor esett le, hogy át kellett volna öltöznöm. A saját
ruháimban komolyabban vettek volna. De siettem kifelé a
klubból, ahogy csak tudtam, és egyenesen idáig meg sem
álltam.
Lejjebb húztam a szoknyámat, és nagyot sóhajtottam.
Nagy volt a nyüzsgés körülöttem, sokan ültünk a váróban. A
legtöbben a telefonjukat nyomkodták, bár voltak olyanok,
akik unalmukban a mellettük ülővel társalogtak. Idegesen
az üvegajtóra pillantottam, és szomorúan vettem
tudomásul, hogy a rendőr, aki az embereket szólította, most
sem az én nevemet mondta. Aztán, amikor már kezdtem
elveszíteni a türelmemet, végre az én nevemet mondták. Az
ajtó felé pillantottam, a hétköznapi ruhát viselő férfira.
– Miss Carter? – kérdezte tőlem újra, amikor találkozott a
tekintetünk. Gyorsan bólintottam, és felpattantam a
székből, hogy kövessem.
– Két emeletet fogunk lépcsőzni – közölte, majd szaporán
szedni kezdte a lépcsőfokokat. Igyekeztem tartani vele az
iramot, de a magas sarkúmban nem igazán tudtam.
Elmormoltam egy káromkodásfélét az orrom alatt, és az
eljárás menetén bosszankodtam. Pedig még csak odáig
jutottam, hogy hajlandóak voltak velem foglalkozni. Végre-
valahára.
A folyosó, ahol ugyancsak futólépésben mentünk, nagyon
hosszú volt. Majdnem a legvégén lévő ajtónál álltunk meg,
amikor a nyomozó – legalábbis feltételeztem, hogy ez a
beosztása – benyitott és betessékelt, miközben én egyik
gombócot nyeltem a másik után. Szinte egész
vattapamacsokat.
A helyiség, ahová beléptünk, olyan volt, mint az NCIS
bűnügyi sorozat egyik forgatási helyszíne. Konkrétan egy
sötét kihallgatószoba. Egy asztal árválkodott középen,
oldalán egy-egy székkel, a velem szemben lévő falat pedig
tükör borította. A világítás halvány volt. Azt hittem, egy
irodába megyünk, és amíg ő a számítógépébe jegyzetel, én
addig elmondok neki mindent. De marhára nem ez volt a
helyzet.
– Foglaljon helyet! – szólt a nyomozó, vagy a fene tudja,
ki, mert bemutatkozni még mindig nem állt szándékában.
 Megtettem, amit kért, majd lecsapta az asztalra a kezében
lévő aktát, és alighogy helyet foglalt velem szemben, lusta
mozdulatokkal lapozgatni kezdte.
– Nos, Ms. Jillian Carter, így hívják, igaz?
– Igen – rebegtem alig hallhatóan.
– Miért szeretne panaszt tenni?
– Emberrablásért.
– Hm… – morgott, és az előtte lévő papírt olvasta. – Árulja
el nekem, hogy mégis kit raboltak el?
– Engem. – Kikerekedett a szeme, ezért pontosítottam. –
Fognak… még… még nem tették meg, de megvásárolt
magának egy férfi.
– Kicsoda? Tud róla érdemi információt?
Mély levegőt vettem.
– Tudok adni személyleírást, de a nevét nem tudom. Ő volt
a hatos ügyfél, de nem emlékszem, hogy hívták.
A nyomozó szeme kikerekedett. Tudtam, hogy nem jól
fogalmaztam. Nem hiába, a várakozás és a napi izgalom
megtette a hatását, mert alig tudtam összeszedetten
gondolkodni.
– Hatos ügyfél? – kérdezett vissza a nyomozó. – Meséljen
erről nekem! Hol használják ezt a megnevezést?
– Egy sztriptízbárban.
A velem szemben ülő férfi hátradőlt a székében, és
hangosan kifújta a levegőt. Valahogy ez az egész párbeszéd
nem jó irányba haladt. Siettem is javítani a száraz tényeken,
hogy ne ítélkezzen hamar.
– Könyvelő vagyok, és higgye el, semmi közöm ahhoz, ami
ott folyik.
Megint le akartam nyelni egy rohadt vattapamacsot, de a
nyelvem olyan száraz volt, akár egy fa kérge.
– Miért, mi folyik ott?
 – Hát… én azt pontosan nem is tudom, csak sejtem, de
igazából most nem azért jöttem, hogy bemutassam
magának azt a helyet.
Kezdett elegem lenni abból, hogy a falhoz szorít minden
egyes kérdésével.
– Nézze – folytatta kimérten. – Pontosan tudom, kicsoda
maga. Az ilyen nőcskék általában nem elég bátrak ahhoz,
hogy a rendőrségre fussanak, de maga mégis megtette.
– Mi a fenéről beszél?
Közelebb hajolt, és a szemembe nézett.
– Eladták magát? Miért? Gondolom nem egy könyvelőt
keresett a hatos ügyfél…
– Colton! – kiáltottam hirtelen, ahogy beugrott a neve.
Nem tudom, honnan hoztam elő ezt az információt, de
nagyon örültem, hogy kezdett az agyam munkába lendülni.
A nyomozó ebben a pillanatban a tükörrel borított falra
pillantott, majd vissza rám. – És ne azonosítson holmi
nőcskékkel. Nagyon el van tévedve, ha azt hiszi, hogy
árultam magam – folytattam a védőbeszédemet, mert
helyre akartam igazítani. – Könyvelő vagyok. És áldozat.
A velem szemben ülő férfi tekintete már egyáltalán nem
volt barátságos. Gondolom, nem tetszett neki a
felháborodásom.
Pedig muszáj volt arrogánsabban fellépnem és
kijavítanom, mert egészen másként láttuk ugyanazt a
dolgot.
– Szóval… – kezdte, és a tekintetét mélyen az enyémbe
fúrta. – Azt állítja, hogy egy furcsa véletlen sodorta ebbe a
helyzetbe?
– Pontosan! – vágtam rá nagy elánnal. Boldog voltam,
hogy végre kapiskálja, miről beszélek.
– Ne etessen, kérem!
 Hogy baszódjon meg! Ez a fazon nem kapiskál semmit. Ez
egy előítéletes barom! Mi a fene folyik itt? Mindenki ellenem
fordult?
– Kezdjük elölről – javasolta, amire most én forgattam a
szemem. – Hol dolgozik pontosan?
– A Basementben.
Az arcára kiülő döbbenetet biztos, hogy nem csak
megjátszotta. Miami egyik legfelkapottabb night-clubjáról
beszéltünk, tudtam én is, ha másból nem, a bevételből. És a
nővérem is az egekig dicsőítette, amikor elkezdett
Tannernek dolgozni. Sztárok és hírességek fordultak meg
ott, nem beszélve azokról, akik nem éltek nyilvános életet,
mégis nagy hatalommal és vagyonnal bírtak. Szóval nem
egy lepratelep volt a munkahelyem, csupán csak én láttam
annak. És mintha ezt tudta volna a zsaru is, mert a szeme
élesen rám villant.
– Szóval, az egyik legszínvonalasabb klubról beszélünk.
Biztos, hogy hallotta a gondolataimat!
– Igen.
– A következő, amit tisztáznunk kell, és amit még mindig
nem értek… Magának fogalma sincs arról, ami – ahogy
fogalmazott – lent történik, mégis hogyan került olyan
helyzetbe, hogy eladták magát?
Izzadni kezdett a tenyerem, észrevétlen beletöröltem a
szoknyámba, és nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy az
igazság az én oldalamon áll. Nem akartam hazudni azért,
mert ez az ember nem akarja hallani az igazat.
– Belerángattak egy üzleti dologba, és a jelenlévők közül
az egyik férfi azt hitte, hogy engem is megvásárolhat.
Tudtam, hogy bele fog kötni a szavamba, és megint nem a
lényeget hallotta meg.
– Üzleti dolog? Kérem, fejtse ki bővebben!
– Eszkortlányokra licitáltak a jelenlévők.
 – Úgy… – dörzsölte meg a borostáját. – Szóval maga részt
vett egy ilyen üzletkötésben?
Ha pontos akarok lenni, tízben, de tartottam a számat.
Mert még mindig úgy éreztem magam, mint egy
gyanúsított.
– Tudja, ugye, hogy ezzel törvényt sértett?
– Én sértettem törvényt? Már ne is haragudjon, de engem
kényszerítettek! És nem győzöm hangsúlyozni, hogy el-ad-
tak! – Muszáj voltam szótagolni ennek az idiótának.
– Na ide figyeljen! – pattant fel, és közben az asztalra
csapott mindkét tenyerével.
Nem számítottam erre a reakcióra, meglepett vele, és
őszintén szólva meg is ijesztett. Egyre inkább azt éreztem,
hogy szorul a nyakam körül a hurok. Ám, még mielőtt
tovább fröcsögött volna, valaki átkopogott a tükörrel borított
fal túloldaláról. A felém tornyosuló férfi odafordította a fejét,
majd nagy sóhaj kíséretében lehajtotta, és az asztallapot
bámulta. Pár másodperc alatt lehiggadt és kiegyenesedett.
Összehajtotta az asztalon heverő mappát, és a hóna alá
csapta, majd elindult kifelé a szobából. Nem szóltam utána,
hogy megkérdezzem, hová megy, mert igazából örültem a
távozásának. Félve a tükör felé pillantottam. Szóval ezt az
egészet valaki felügyeli a fal mögötti helyiségben?
Remélem, hogy ő legalább hisz nekem.
Kimerülten az asztalra borultam, és finoman elkezdtem
beleverni a homlokomat. Visszhangzott a koppanás az üres
helyiségben. Saját magamat is pontosan ilyen üresfejűnek
éreztem. Ez egy nagyon ostoba döntés volt! Soha többé
nem jövök segítségért a rendőrségre! Ez a pasi mindenáron
belém akarta beszélni, hogy én tehetek arról, ami velem
történt. Mintha megérdemelném ezt a büntetést. Már rég el
kellett volna hagynom ezt a várost! Utáltam Miamit! Mások
nyaralni jártak ide, és a luxusszállodákban élvezik az Atlanti-
óceán partját, de én a mindennapjaimat élem itt, és
korántsem olyan fényűzően, mint ahogy azt a
prospektusokban látni. Én tudtam, mi van a csillogás
mögött. Az egyik utca tele van bárokkal és a
dúsgazdagokkal, ahol nyugodtan sétálhatsz, de pár utcával
lejjebb már könnyen lelőhetnek. Szóval, ha egy ember rossz
környékre téved, könnyen bekerülhet az esti hírekbe. És
jelenleg a saját helyzetemet sem mondhattam rózsásnak.
Ha innen ki is engednek anélkül, hogy ne varrnák az egészet
a nyakamba, biztos, hogy Tanner fog elkapni. Vagy
valamelyik embere, aki elvégzi a piszkos munkát. Egy
biztos: így is, úgy is végem.
Ahogy ez a mondat tudatosult bennem, kivágódott az ajtó,
és belépett rajta rémálmom őrzője. Az az ember, aki miatt
ide jöttem. Az az ember, aki pofátlanul megvásárolt. Az, akit
rohadéknak hívtam magamban. Felpattantam a székből és
hátrálni kezdtem, de ő egyre csak közelített felém. Ahogy
elfogyott a hely, és a hátam a hideg tükörnek préselődött, a
hányinger már erősen kerülgetett. Megállt, felült az
asztallapra, és elfojtott egy halvány vigyort. A nadrágja
övénél egy pillanatra láthatóvá vált a jelvénye, és mintha
egy fegyver is lett volna mellette. De már nem voltam
biztos abban, hogy hihetek-e a szememnek, és nem csak
képzelődöm.
– Nos… – kezdte, és keresztbe fonta a karját maga előtt. –
Beszélgessünk, csak mi ketten.
A bezáródó ajtóra kaptam a tekintetem, a mozdulatomat ő
is követte.
– Nem fog tudni kiszökni. – Kattant a zár. – Ez már biztos.
– Hogy kerül maga ide? – kérdeztem az utolsó
lélegzetemmel.
Hanyagul megvonta a vállát.
– Itt dolgozom.
 Itt a vég. Éreztem, ahogy a végzet testet öltve megölel, és
leránt magával. Nem is bírtam sokáig talpon maradni, mert
lassan leereszkedtem a földre. A zokogás úgy tört fel
belőlem, mint még soha. Levegő után kapkodtam, és egyre
erősebben rázkódtam.
– Azért ennyire nem kell kiborulni – szólt a hatos ügyfél, és
leguggolt elém, majd elhúzta a kezemet az arcomról, hogy a
szemembe tudjon nézni. – Én magával vagyok.
 ÖTÖDIK FEJEZET

COLTON

Gyönyörű kék szemek bámultak rám, miközben a nő kezét

fogtam. Istenemre mondom, hogy még szebb volt
könnyáztatta arccal és kisírt szemmel.
Bassza meg! Ez így nagyon kemény menet lesz! Hogy
legyek kimért és higgadt, amikor a nadrágomban dudorodik
farkam?
Hihetetlen, hogy beindít ez a nő! És ehhez elég csak rám
néznie.
Könyörgöm, ne már! Nem lehetek ennyire esendő!
– Mit akar tőlem? – kérdezte suttogva.
Ó, ha azt tudná! Kifektetném, kikötözném, kipeckelném
azt a gyönyörű száját, és addig szenvedne a gyönyörtől, míg
én meg nem engedném neki, hogy elélvezzen.
Nos, kurvára ezt akartam. Amióta csak megláttam a
lépcsőn.
Csak álltam és bámultam rá, ő pedig gyanútlanul lépdelt
az elkerülhetetlen jövője felé. Abban a pillanatban tudtam,
hogy minden elrendeltetett. Ő volt az én prédám, aki életre
keltette a legsötétebb gondolataimat. Hiszen gyönyörű nő
volt, és olyan ártatlan… Pont egy olyan gazfickónak való,
mint én.
A kérdésére nem tudtam őszintén válaszolni, mert amit
akartam tőle, az sokkal bonyolultabb volt, mint ahogy azt ki
tudtam volna fejezni. Jelenlegi állapotában nem is hittem,
hogy fel tudná fogni. Ezért maradtam rendőri beosztásom
mögé bújva, és annak megfelelően kezeltem a helyzetet. A
másik?
 Nos, az a helyzet még várhat magára.
– Kér esetleg egy pohár vizet? – kérdeztem, mire megrázta
a fejét.
– Csak… válaszoljon.
Mély levegőt vettem.
– Jól van – egyeztem bele, és én is leültem mellé a földre.
Nekidőltem a tükörnek, és beszélni kezdtem.
– Régóta dolgozunk egy bűnhálózat leleplezésén. Az a bár,
ahol maga dolgozik, kulcsszereppel bír a nyomozásban.
Kétségbeesetten rám nézett, miközben én hanyagul a
térdemre támasztottam a könyökömet.
– De Tanner ismeri magát…
– Mindenki ismer a városban. – Dermedten meredt rám,
de folytattam. – Legfőképp a bűnözők.
– Maga egy korrupt zsaru? Mert attól nem igazán félnek
errefelé a gengszterek.
Nem tudtam visszafogni a mosolyomat. Olyan édes és
ártatlan volt ez a nő!
– Higgye el, hogy az, akinek kell, retteg tőlem.
Megremegett a szája, és gyorsan bontotta velem a
szemkontaktust, majd a padlót kezdte bámulni.
– Lassan már semmit sem értek.
– A tudatlanság áldásos is lehet.
Újra rám pillantott.
– Én viszont nem akarok boldog tudatlanságban meghalni!
Mondja el, mit keresek itt! Miért vagyok magával? És
miért árult el nekem bármit is?
Megnyalta az ajkát, és a mozdulatával egy időben az
enyémet vizslatta.
Ó, igen. Egyre gondolunk, cicám, de azt nem lehet!
Az ő történetében nem a herceg lennék fehér lovon. Attól
nagyon eltérő személyiségem van.
 – Az a maga szerencséje, hogy bejött a kapitányságra. Ha
nem így cselekszik, akkor bűntársként szerepelt volna a
nyomozati anyagban.
– Jézusom! – nyögte, és a térdére hajtotta a fejét.
– Folytassam?
– Mindenképp – sóhajtotta. – Szeretném tudni, mi vár rám
ezek után.
– Mivel tisztáztuk, hogy ki-kicsoda, ezért egy fontos
szerepet szánnék magának. Érdekli?
Nem válaszolt. Még a levegővételét sem hallottam.
Megdermedt a teste, és hosszú másodpercekig kellett
várnom a válaszára.
– Kellenek a könyvelési adatok – suttogta, s ezzel
bebizonyította, hogy sokkal okosabb, mint reméltem.
– Meg tudná szerezni őket?
Felemelte a fejét, de csak annyira, hogy az állát a térdére
támaszthassa, úgy nézett át a szoba másik végébe.
– Mivel gyanúsítják a főnökömet?
– Jobb, ha nem kérdez ilyeneket.
Vágott egy fintort, mire felálltam, és felé nyújtottam a
kezemet, hogy felhúzhassam a padlóról. Vonakodva fogadta
el, de végül a kezembe csúsztatta a tenyerét, és hagyta,
hogy felsegítsem.
– Szóval ön lenne a jófiú, aki rosszfiúnak álcázza magát?
A félmosollyal az arcomon többet árultam el, mint
akartam.
– Lehet, hogy épp fordítva.
Egy pillanatnyi kétségbeesést láttam rajta átsuhanni.
Tudtam, hogy teljesen összezavarom a válaszaimmal. Simán
lehettem volna a rosszfiú, aki jófiúnak álcázza magát.
– Amennyiben igent mond a dologra…
– Van más választásom? – vágott a szavamba, és kérdőn
megemelte a szemöldökét. Úgy láttam, kezd magához térni.
Túl hamar ítélkeztem vele kapcsolatban. Sokkal több rejlik
ebben a nőben, mint azt gondoltam. Nem kizárt, hogy végig
ő manipulált engem…
– Vagy ez, vagy a börtön – szögeztem le határozottan,
mire elhúzta a száját.
– Sejtettem, hogy nem lesz köztes megoldás.
Kicsit durcásan az asztalhoz sétált, és leült a székre.
– Mondja el, hogy mi a terve. Mit kell tennem?
– Maradunk az eredeti verziónál, miszerint maga az én
tulajdonom.
Szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a
pillantásommal megakasztottam a beszédben. Istenem, de
tanulékony! Nem kellene ilyennek lennie. Rohadtul nem…
– Szóval, ma este nálam alszik.
– Hogy?!
– Jól hallotta.
– Kizárt.
Mellé léptem, és felemeltem az állát, hogy felnézzen rám.
– Másként fogalmazok. Ha életben akar maradni, akkor
velem jön.
Ismét egy könnycsepp gurult le az arcán, amit a
hüvelykujjammal letöröltem. Nyilván tisztában volt a
lehetőségeivel. Amikor átlépte a rendőrség küszöbét, tudnia
kellett, hogy mibe sétál bele. Egy dolgot mindenki megtanul
Miamiban. Az pedig a túlélés. Mivel nem válaszolt, lezártam
a beszélgetést.
– Akkor megegyeztünk – mondtam, és két lépéssel az
ajtónál termettem. – Nemsokára visszajövök magáért, és
indulunk.
Nem válaszolt.
Már majdnem bezárult az ajtó mögöttem, amikor
meghallottam a kérdését.
– Mindenképp magánál kötöttem volna ki ma este, igaz?
 Igaz. Megkerestem volna.
– Már lényegtelen, hogy önként vagy kényszerítés
hatására jön.
– És mit tett volna velem? Akkor is beavatott volna?
– Beavattam volna, igen. De egy teljesen más dologba.
Megmutattam volna, hogy mit érdemel az, aki eladja
testét.
A tekintete haragossá vált, ami úgy gyújtotta lángra a
szalmaszálon lógó ellenállásomat, hogy másodpercek alatt
csak a hamuja sistergett alattam.
– Maga… – sziszegte a foga között, és ökölbe szorította a
kezét.
– Igen, én. Ne is kételkedjen bennem, mert pontosan
olyan vagyok, amilyennek gondol!
Ezzel becsuktam az ajtót, és magára hagytam.
 HATODIK FEJEZET

JILLIAN

Öt perce ültünk az autójában, és vitatkoztunk. Már eleve az,

hogy be kellett szállnom a sötétkék Chevrolet Camaróba,
teljesen kiborított. Hiszen tudtam, hova vezet az az út,
amire ráhajtunk, és már előre forgott a gyomrom az
egésztől.
Szerettem volna visszakapni az életemet. Újraélni a ma
reggelemet, hogy ki tudjam javítani a hibáimat. Mert akkor
be sem mentem volna dolgozni. Soha többé. És akkor most
nem kellene ezzel a fazonnal veszekednem, amiért nem
hajlandó hazavinni, hogy átöltözzek és összepakoljak pár
cuccot arra az időre, amíg nála leszek. Hiszen sejtettem,
hogy nem egy napról lesz szó…
– Akkor mondja azt az átkozott címet! – szólt rám, hogy
lezárja a veszekedést, és beindította a motort. Nem tudtam
leplezni a mosolyomat, ami az első győzelmemet hirdette.
Szerintem ő is látta, de nem foglalkozott vele, mert a cím
elhangzása után akkora gázt adott, hogy belepréselődtem
az ülésbe.
Húszpercnyi őrült száguldozás után kedvem lett volna
megcsókolni az aszfaltot, amire ráléptem, alighogy leparkolt
a lakásom előtt. Ő is gyorsan kipattant az autóból, és
követett a lépcsőház bejáratáig.
– Nem kell felkísérnie, itt biztonságban vagyok.
Kissé felmordult, és jelentőségteljesen szétnézett az
utcán.
Nos, valóban jogosan ellenkezett, mert nem a
legbiztonságosabb környéken laktam, de legalább mindenkit
ismertem, és annak ellenére, hogy lepukkant házak
szegélyezték az utcát, még véletlenül sem bűnözők lakták.
Csupán csak szegények.
– Pedig higgye el, hogy az egyetlen ember, aki veszélyes,
az itt áll mellettem – bizonygattam az igazamat.
– Addig örüljön – válaszolta, és kitárta nekem a
lépcsőházajtót, hogy beléphessek. A lakásomhoz érve
azonban ledöbbentem. Amikor be akartam dugni a kulcsot a
zárba, akkor vettem észre, hogy valami nincs rendben.
Ugyanis az ajtómat résnyire nyitva találtam. Meglöktem,
mire kitárult, és a látvány, ami fogadott, szinte sokkolt.
Colton azonnal félrelökött, és előkapta a fegyverét, majd
beljebb lépett, és leellenőrizte azt a harminc négyzetmétert,
amit az otthonomnak tudhattam. Remegve léptem be és
láttam, hogy leengedi a kezében lévő fegyvert.
Szemrehányóan nézett rám.
– Akkor ennyit a kurva biztonságról. – Elrakta a fegyverét
és a felfordulást vette szemügyre. – Mert gondolom, ennyire
nem rendetlen – utalt a szanaszét heverő ruhákra, a
felborított asztalra, a tárva-nyitva álló szekrényajtókra és a
törött tárgyakra, amik a padlót borították. Nem volt olyan
dolog, amihez ne nyúltak volna hozzá. Az összes holmimat
átkutatták.
– Mi… mi a fenét kerestek nálam?
Colton felhúzott szemöldökkel nézett rám.
– Engem kérdez? – mutatott magára. – Őszintén mondom,
hogy fogalmam sincs – válaszolta, a tekintete azonban
megakadt egy fekete alsóneműn, mert a betolakodó a
fehérneműs fiókom tartalmát is a földre borította. Hogy
rohadjon meg!
– Bár az ott… – mutatott Colton az aprócska csipkebugyira
–, jó, hogy előkerült. Rakja be a bőröndbe azok mellé,
amiket hozni akar!
 Heves mozdulatokkal odaléptem a ruhakupachoz, és
felmarkoltam, majd visszadugtam a fiókba. Colton hangosan
felnevetett.
– Remélem, nem most akar rendet rakni – szólt rám, és az
órájára nézett. – Sietnem kell.
– Akkor menjen! – kiáltottam ingerülten, és az ajtóra
mutattam.
Elsötétült a tekintete, de szó nélkül hagyta a kiborulásom,
és előkapta a telefonját, hogy hívást kezdeményezzen.
Mindeközben szétnéztem magam körül, és próbáltam
átlátni a szanaszét heverő holmijaimat, valamint rájönni
arra, hogy mi tűnt el.
– Nemsokára itt lesz a sofőröm, aki segít rendbe rakni ezt
a…
– mutatott körbe, majd befejezte a mondatát: – …lakást.
Ahogy a zárat is. Amint végeztek, eljön hozzám. Ott
biztonságban lesz.
Ha nem hangsúlyozta volna így a szavakat, még el is
hittem volna, hogy nem gúnyolódik.
– Nagyon kedves, köszönöm. Alig várom, hogy a foglya
legyek.
Gyorsan hozzám lépett, és kivette a kezemből a
farmernadrágomat, amit maga mögé dobott az ágyra.
Szigorú tekintetével rabul ejtett.
– Volt választása, igaz?
Résnyire nyitottam a számat, mert az orromon keresztül
nem jutott elég levegő a tüdőmbe.
– Nem sok lehetőséget kaptam – válaszoltam erőtlenül,
mire megfeszült az állkapcsa. Láttam, ahogy fel-le ugrálva
mozog benne az ideg, és ezzel bizonyította számomra, hogy
rettentő önuralomra kényszeríti magát. Csak azt nem
tudtam pontosan, miért volt rá szüksége. Azért, mert meg
akart ütni, vagy talán másért? Valami olyasmiért, amit én is
éreztem? Mert a fene egye meg, hiába gyűlöltem minden
pillanatot, amit vele töltöttem, mégsem tudtam elszakadni
tőle. Akartam, hogy rabul ejtsen, de a szemébe nézve
rettegtem. Annyira fürkésző és átható volt a pillantása, hogy
attól tartottam, a lelkem legmélyéig lát vele. Oda pedig
senkinek sem engedtem betekintést.
– Tessék, egy újabb lehetőség – mondta. – Itt hagyom
magát, és soha többé nem keresem. Egyedül kell
megoldania mindent.
Ezt itt – mutatott körül újra a lakásomban. – És mindazt,
amit maga körül kavart.
Ellépett mellőlem, és az ajtóhoz ment.
– Vagy? – szóltam utána.
– Vagy elfogadja végre a segítségemet.
Nagyot sóhajtottam.
– Azt ugye tudja, hogy ha nem akar megvásárolni, nem
tartanék itt…
Minden ott romlott el. Ezt nem tudtam figyelmen kívül
hagyni. Ha nem jött volna utánam, semmi gondom nem lett
volna.
Mély lélegzetet vett a válasza előtt, ami rossz előérzetet
keltett bennem. Pont úgy, mint amikor az ember a
zsigereiben érzi a baj közeledtét.
– Azt tudom, hogy semmit nem ért. Azt hiszi, magát sose
kínálták volna fel azoknak a faszoknak? – Éreztem, ahogy
minden egyes szava után nehezebben lélegzem. – Nem
hiszem el, hogy ennyire naiv! Maga ugyanolyan játékszer,
mint mindenki más abban a kupiban. Amit mi sem igazol
jobban, mint az, hogy gondolkodás nélkül eladták nekem.
Igaz ez? Lehet, hogy őrült vagyok, de ez a nap valamit
megtanított nekem. Azt, hogy ne bízzak senkiben. Most
mégis az ösztöneimre hallgattam, amik azt súgták, hogy
rossz emberrel vagyok bizalmatlan. Talán ő az egyetlen,
akire számíthatok jelen helyzetben.
Tudtam, hogy ki kellene nyögnöm valami hálafélét. De
képtelen voltam megszólalni, hiszen a viselkedése nem
érdemelt hálát. Viszont amit tett, az igen. Úgy néz ki, hogy ő
fog kihúzni a szarból. Csak még azt nem tudtam, hogyan.
Valamiért minden csak egyre bonyolódik. Ez a betörés is…
kinek jutott eszébe ezen a környéken pont az én lakásomba
betörni? Hiszen semmim sincs, ami másnak értékes volna.
Egyedül a becsületem, amit viszont nem a fiókban
tartottam. És már azt sem tudom, meg lesz-e még valaha,
ha együttműködöm Coltonnal. Fogalmam sincs, mi a terve
velem, de az garantált, hogy olyan dolgokra leszek
rákényszerítve, amiket nem szeretnék. Olyan szavak
jutottak eszembe, melyeket szívből utáltam.
Hazugság.
Csalás.
Színjáték.
És reméltem, hogy kimarad a felsorolásból az egyetlen,
amitől félek.
Áldozat.
Míg én ezen agyaltam, Colton elment. Csak akkor vettem
észre, hogy mennyire eltelt az idő, amikor egy idegen férfi
halkan kopogott a kitárt ajtón.
– Ki maga? – kérdeztem, mellőzve az udvariasságot.
– Afféle mindenes – jött a válasz egy pimasz vigyor
kíséretében. – Most éppen zárszerelő és takarítószemélyzet.
Később pedig lehetnék a sofőrje.
A szememet forgattam, mire közelebb lépett, és
barátságosan kezet nyújtott.
– Joseph Edgar vagyok – mondta, majd miután még
mindig nem tudtam intelligenciával rendelkező emberként
viselkedni és bemutatkozni, folytatta: – Ön pedig Miss Jillian
Carter, ha nem tévedek.
– Csak Jill – javítottam ki.
– Csak Josh – kontrázott rá.
Amikor látta, hogy felengedett a jégpáncélom, már
lazábban viselkedett.
– Szóval, Jill, most maga a főnök. Mondja, hogy mit
csináljak!
Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, annyira
jólestek a kedves szavai.
– Talán tényleg a zárat kellene elsőnek megjavítani.
– Remek ötlet! – Odaugrott az ajtóhoz, a
szerszámosládájából elővett néhány célszerszámot, és
munkához látott. Én közben megpróbáltam mindent az
eredeti helyére visszapakolni, és viszonylag hamar
végeztünk is mindennel.
– Már csak lezuhanyozom és… – szóltam Joshnak, aki
aggódva nézett rám. Már a kezében volt a bőröndöm, amibe
pakoltam pár ruhát.
– Attól tartok, arra nincs időnk.
– Tiszta ragacs vagyok – magyaráztam. – És koszos.
Josh megint megrázta a fejét. Pár másodpercig
farkasszemet néztünk.
– Indulnunk kell – szólt határozottan, és elindult az ajtó
felé, majd amikor látta, hogy nem mozdulok, hozzátette: –
Mindkettőnk érdekében.
Csak egy pillanatra akartam behunyni a szememet,
amikor az autó ülésébe süppedtem, de sikeresen elaludtam,
így fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, amikor arra
ébredtem, hogy megállt alattam az autó.
– Megjöttünk – szólalt meg Josh, és a visszapillantó
tükörből rám nézett.
 A ház felé pillantottam, és tátva maradt a szám. Félve
szálltam ki az autóból, és ugyanilyen bátortalanul indultam
el a bejárat felé. Josh mellettem lépdelt, mégis nagyon
egyedül éreztem magam. A ház szépségét még a sötét
éjszaka sem tudta eltakarni, sőt a kerti világítás még inkább
kiemelte. Nem is volt kérdéses számomra, hogy melyik
negyedben vagyunk.
Maradjunk annyiban, hogy nem tíz percet autóztunk, és
abban is biztos voltam, hogy az óceán alig pár méterre lehet
csak tőlünk. A morajlása némileg csillapította a bennem
üvöltő kételyek hangját. Feledtette azt az érzést, ami
kezdett rajtam eluralkodni: a félelmet. Mert rohadtul féltem,
mi vár rám.
Josh bátorítóan rám mosolygott, mielőtt kitárta volna a
bejárati ajtót előttem. Olyan típusú embernek tűnt, akit
bárki rögtön megkedvelne. Barna szeme mindig melegséget
sugárzott, akárhányszor rám nézett. Fiatal, helyes arca volt,
és sportos testalkata. Afféle fiúnak gondoltam, aki minden
nőt megnyer magának. Ha mással nem, hát a
kedvességével és a humorával. Nekem például ezek a
tulajdonságok jobban tetszettek a külsejénél, viszont az sem
volt elhanyagolandó. A ruházata ugyanazt a lazaságot
tükrözte, mint amilyen a viselkedése volt.
– Erre! – mutatott kinyújtott karral az előszoba vége felé.
Lenéztem a cipőmre, amit azonnal le akartam rúgni a
lábamról. Ez idáig fel sem tűnt, hogy még mindig a
„kurvaruhában” vagyok, és a magas sarkúm gyakorlatilag
hozzá nőtt a lábamhoz, mert kár szépíteni: beledagadt a
lábfejem. Alig tudtam lefejteni róla a cipőm. Nem tudtam,
hogy hova tehetném őket, olyan rend uralkodott odabent.
Mindent elpakolhattak, mert se egy kabát, se egy cipő,
semmi nem volt szem előtt.
– Csak hagyja ott, és jöjjön!
 A hang tulajdonosától megremegtem. Colton állt ott az
előszoba falának dőlve, és engem vizslatott. Lassan kortyolt
egyet a kezében lévő pohárból, melyben rozsdaszínű ital
látszódott. Örültem, hogy nem kizárólag nekem szenteli a
figyelmét, így amíg ivott, én elsuhantam a vendéglátóm
mellett.
Josh nem követett, hanem letette a csomagomat, és
kilépett az épületből. Megfordultam, hogy én is elköszönjek
tőle, de nem az ő tekintete volt az, ami megfogott.
 HETEDIK FEJEZET

COLTON

Marhára nem kellene itt lennie. Pontosan tudtuk mindketten.

Éreztem, hogy tart tőlem, és be kellett ismernem, hogy
joggal teszi. Nem vethetek szemet egy ilyen védtelen nőre,
mégsem tudtam betelni a látványával. A ruhája alig takarta
a fenekét, és elég volt a combjára néznem, máris arról
fantáziáltam, hogy miként szorítana vele, miközben
keményen dugom. Csoda, hogy megint áll a farkam?
Sürgősen le kell hűtenem magam.
Nagyot kortyoltam az italomból, és próbáltam valami
semleges dologra gondolni. Nem pedig a combjára meg
egyéb testrészeire, amit hiába takart ruha, az úgy ráfeszült,
hogy pontosan kirajzolta előttem az alakját. Nem kellett
nagy képzelőerő, hogy tudjam, milyen méretekkel van
megáldva.
Gömbölyű fenék, keskeny derék és nem túl nagy mellek,
viszont annál kerekebbek. Nem mondom, ráfért volna még
pár kiló, de ahogy elnéztem, elég sokat foglalkozhatott a
testével. Nem hinném, hogy ilyen adottságokat örökölhet
bárki, és nem kell tennie a formás lábakért, a feszes
fenékért és az izmos karokért.
Pont annyira voltak megformálva, ami a nőiességét
kiemelte, nem pedig elnyomta.
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, mert az előttem álló
nőről való képzelgésem nem épp az a semleges dolog volt,
amire koncentrálni akartam.
Nem is emlékszem, hogy mikor éreztem ilyen vágyat
utoljára.
 Mikor volt az, hogy egy nő puszta látványa ennyire
megbabonázott.
– Kér egy italt maga is? – kérdeztem tőle, amikor utána
indultam. A karommal a nappali felé mutattam, hogy tudja,
merre kell mennie. Ő közben óvatosan körülnézett, de
próbálta a zavarát leplezni. Pár bizonytalan lépés után
megtorpant.
– Inkább szeretnék lezuhanyozni és átöltözni.
– Az ráér – szóltam rá, de nem foglalkozott velem, hanem
fogta magát és visszament az előszobába.
Nos… dacból nincs hiány. Nem baj. Majd rájön, hogy
felesleges az ellenállása, mert úgyis letöröm. Hiába építi
újra, mindegyik ellen van fegyverem.
Besétáltam a nappaliba, és kényelembe helyeztem
magam.
Alig tettem le a poharamat, ő máris megállt mellettem.
– Hol a bőröndöm?
– Bizonyára a szobájában – válaszoltam higgadtan.
– Még szinte be sem léptem a házába, de máris eltűnt
minden, amit magammal hoztam.
– Nem tűnt el – paskoltam meg magam mellett a kanapét,
és közben tovább magyaráztam. – Most pakolja ki
Genevieve.
Üljön le! És lazítson.
Pár pillanatra elgondolkodott.
– Nyugtasson meg, hogy Genevieve nem egy láthatatlan
házi manó, hanem a házvezetőnője – fújtatott, és leült
velem szembe.
– Mert én senkit nem láttam elsuhanni a cuccaimmal.
Megmosolyogtatott. Nemcsak a megjegyzésével, hanem
azzal is, hogy a helyiség legtávolabbi pontját választotta,
hogy leüljön.
Félt.
 Okkal.
– A jó személyzet észrevehetetlen, mégis tökéletesen
ellátja a feladatát.
Kinézett a hatalmas ablakokon át a kert végében lévő
móló felé. Az odáig vezető út földbe szúrt lámpákkal volt
kivilágítva, mely a stégen is folytatódott, az óceán felé
nyúlva, fényei a vízben tükröződtek. Egészen a végénél
ringatózó hajóig el lehetett látni. A hatalmas kert a ház
mellett mindkét oldalon gazdagon tele volt ültetve különféle
növényekkel és pálmafákkal, megőrizve az otthonom
intimitását. Így ki tudtam zárni a külvilágot az életemből. Ez
volt a lelkem oázisa.
Hamarabb vontam el a tekintetemet az ablaktól, és amíg
ő tovább bámulta a kertet, töltöttem neki is egy konyakot.
Odasétáltam hozzá, és felé nyújtottam a poharat.
– Köszönöm – súgta, és szinte kikapta a kezemből, ügyelve
arra, hogy még véletlenül se érjen az ujjaimhoz. – Huh, hát
ez…
– kereste a szavakat, ahogy meghúzta az italt, és
látványosan vett egy nagy levegőt, miután lenyelte a
kortyot. – Erős – állapította meg.
– Igen – helyeseltem, és visszaültem a korábbi helyemre.
Nem akartam a velem kapcsolatos ellenérzését tovább
növelni.
– Uram, kész a hölgy szobája! – Genevieve hangja törte
meg a csendet. – Készíthetek önöknek valamilyen vacsorát?
A velem szemben ülő nőre néztem.
– Éhes? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Ez esetben mára ennyi lesz, Gen.
– Értettem – mondta, és hallottam, ahogy távolodik. Jillian
gyorsan lehúzta a poharában maradt konyakot, és
felpattant.
 – Akkor én megyek is – toporgott, és várta, hogy felálljak
és elnavigáljam a szobája felé. De én nem mozdultam. Csak
végigmértem őt fentről lefelé, aztán lentről felfelé.
– Ha nem veszi rossz néven, szeretnék mihamarabb
megszabadulni ettől a ruhától, és le… – egy pillanatra
elakadt a mondandójában, mert bizonyára rájött, hogy
nagyon rosszul kezdett bele a magyarázkodásba. Egy
idegen férfinak arról beszélni, hogy lemezteleníti magát és
beáll a forró víz alá… tényleg megértem, hogy elhallgatott.
– Tudom, le szeretne zuhanyozni – segítettem neki, de így
is teljesen elvörösödött az arca.
– Pontosan! – mutatott rám, és elindult a konyha felé.
Mosolyogtam rajta, ahogy dühösen kifordult onnan.
– Franc ebbe a házba! – morgott, majd a szemembe
nézett. – Megmutatná, merre találom a szobát?
– Azt hittem, sose kér meg rá. – Felpattantam, és
elindultam az emeletre. – Jöjjön! – mondtam, Jillian pedig
szorosan követett.
– Ez itt… – benyitottam az egyik ajtón, de ő meg sem
várta a mondatom végét, máris gyorsan belépett a szobába,
szinte félrelökve engem, majd újra megtorpant. Hamar
rájött, hogy hova furakodott be. – Szóval ez itt az én hálóm.
– Már hangosan nevettem.
– Most szórakozik velem? – kérdezte csípőre tett kézzel.
Ösztönösen változott meg a tekintetem. Ez jó játszma
lesz!
Becsuktam magam mögött az ajtót, mire nagyot nyelt, és
hátrálni kezdett, míg én egyre közeledtem felé. Ma már
sokadszorra menekül előlem.
– Nem szórakozom, nem szokásom. – Az ablakig jutott, de
csak másodpercekre nyert egérutat. Remegett a
közelségemtől, pedig még hozzá sem értem, csak
megálltam előtte. De ezúttal nem a félelem bújt meg a
tekintetében.
– Csak azért mutattam meg, mert tisztázni szerettem
volna, hogyha ide belép, annak milyen következményei
lesznek. – A mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, az
állát mégis dacosan megfeszítette. – De maga annyira
türelmetlen…
– Megígérte nekem, hogy… hogy itt biztonságban leszek.
– Adtam okot, hogy kételkedjen?
Alig volt pár centi közöttünk, ő pedig folyamatosan a
számat figyelte, ahogy formáltam vele a szavakat. Majd
határozottan a szemembe nézve válaszolt: – Miért érzem
mégis úgy, hogy ebben a játszmában én vagyok az, aki
biztosan veszíteni fog?
Szóval mindketten ugyanígy érzünk. Mert minél több időt
töltöttem Jillian társaságában, annál inkább vesztésre álltam
magammal szemben. El kell nyomnom a fene nagy
irányításmániámat, és dühített, hogy ezért a nőért milyen
könnyen megteszem. Visszafogottan közelítettem felé.
Pedig annyira akartam őt, hogy az már elviselhetetlenül
kínzott. Lehet, hogy meg kellene fektetnem. Akkor
lenyugodnék és rájönnék, hogy semmiben sem különbözik a
többi nőtől. Rájönnék, hogy a körülmények tették ilyen
vonzóvá. Az, hogy nem érinthettem meg. Nem lehet ő a
gyenge pontom, hiszen akkor könnyű célponttá válok az
ellenségeim számára. Kibillenthet az egyensúlyomból, pedig
már nagyon közel járok a célom megvalósításához. És nem
mellesleg… eléggé bizalmatlan vagyok Jilliant illetően. Mi
van, ha csak egy ellenem irányuló terv része?
Mi van, ha nem véletlenül találkoztunk mi ketten? Mi van,
ha pontosan azt csinálja, ami a feladata? Ha ő is Tanner
egyik kurvája, aki eljátssza nekem a szende szüzet?
Mégis, minden aggályom ellenére rettentően akartam őt.
 Mert a szemében nem azt a nőt láttam, aki képes lenne
ilyen álságos viselkedésre. Egy olyan nőt láttam, akinek a
legfőbb vágya, hogy elmeneküljön előlem.
Viszont ezzel lesz egy kis probléma. Nem fog tudni.
Mert sajnos a legsötétebb énem nem engedi el addig,
amíg meg nem érintem őt. Úgy igazán. Ahogy az ösztönöm
követeli magának. Míg meg nem kóstolom minden egyes
porcikáját.
Kibaszottul csak ezen járt az eszem.
 NYOLCADIK FEJEZET

JILLIAN

Szükségem lenne egy percre ahhoz, hogy összeszedjem

magam.
Hogy rájöjjek, miért vagyok itt, hogy kerültem ebbe a
helyzetbe.
És azt sem tudom, hogy miért nem állok ellen ennek a
férfinak.
Gyűlölnöm kellene, ellökni magamtól, de nem teszek
semmit azért, hogy növeljem a köztünk lévő távolságot. Egy
nap alatt elérte, hogy vágyjak rá. Micsoda ostoba
gondolatok! Bizonyára a kiszolgáltatottság tett ilyen
esendővé. Vagy a fáradtság. Mert eszem ágában sem volt a
karjaiban zárni ezt a mai napot.
Menekülnöm kellene. Gyorsan. Ehelyett az egyedüli dolog,
amitől félek, az nem ő, hanem saját magam. Félek az
érzésektől, amiket keltett bennem. Elfeledtette velem, hogy
mennyire kiállhatatlan ember. És azt is, hogy utálnom
kellene. Szépen lassan minden elmosódott körülöttem, és
csak őt láttam tisztán. Az egyedüli embert, akibe
kapaszkodhattam. A „valóságot”. Azt a valóságot, amelyet ő
teremtett nekem, és amibe önként besétáltam. A szeme, a
pillantása, a testének melege, mind-mind hívogatott.
Túlságosan fáradt voltam, hogy ellenálljak. Elveszett
minden. Őt mégis annál jobban akartam.
– Ha én játszani szeretnék magával, abban biztos lehet,
hogy nem így kezdeném – mondta Colton, és ezúttal nem
rejtette el a reakcióit. Nagyon is éreztem, mert úgy
vándorolt közöttünk egy lobbanékony energia, hogy attól
tartottam, a legkisebb mozdulattól is lángra kaphatunk.
Csak feszített és feszített minden egyes másodperc, mintha
kötéllel húznánk. De a kötél két végén mi álltunk. Anélkül
kerültünk egyre közelebb egymáshoz, hogy megmozdultunk
volna. Mohón vándorolt a tekintete rajtam, kiéhezett volt
minden pillantása, és én engedtem, hogy kutakodjon
bennem. Hagytam, hogy lássa, amit akar. És ő látta.
Mindkét tenyerével megragadta az arcom, és
megcirógatott a hüvelykujjával. Éreztem, ahogy forró ujjai a
tarkómig érnek, és a szája közelíteni kezdett hozzám.
Megcsókolt a fülem tövénél, ahol az előbb a keze járt, majd
lefelé haladt a nyakamon, én pedig a fejemet oldalra
biccentve engedtem, hogy csókokkal halmozzon el.
Érzékeny bőrömet karcolta a borostája, de a nyelve simítása
minden dörzsölésnyomot begyógyított.
Megragadta a tarkómat, majd a másik fülemnél is
eljátszadozott velem. Behunyt szemmel vártam, hogy a
számra találjon. Az állam vonalán haladt végig az ajkával, és
egy sóhaj hagyta el az enyémet. Résnyire nyitottam a
számat, vártam a csókját, de ekkor halk, reszelős hangon
megszólalt:
– Még nem.
Olyan közel volt hozzám, hogy szinte megcirógatott a
leheletével. De nem csókolt meg, haladt tovább, miközben
már erősebben ráfogott a hajamra. Kicsit meghúzta, ezért
hátrébb hajtottam a fejem, hogy tompítsak a fájdalmon.
Kinyitottam a szemem és ránéztem. Ő is engem figyelt, és
nem tudom, mit láthatott, amivel ilyen ámulatba ejtettem.
Résnyire nyílt a szája, mintha szólni akarna, de nem
hagyta el egy hang sem a torkát. Ebben a pillanatban
rájöttünk: ugyanabba a csapdába estünk mindketten. Ő is
képtelen volt szabadulni tőlem, és tudtuk, hogy csak úgy
menekülhetünk meg, ha nem állunk ellen a kísértésnek. Ha
nem küzdünk ellene.
Mire a szája az enyémre tapadt, már kiéhezetten vágytam
rá.
Nem volt durva, viszont annál határozottabb. Én pedig
hazudni kezdtem magamnak. Hazudtam, hogy csókoltak
már így.
Hazudtam, hogy el fogom felejteni, és azt is, hogy nem
kívánom őt. Ezt az ismeretlen alakot, akinek még a tekintete
is perzselte a bőrömet. Igen, a nyaka köré fontam a
kezemet, és hagytam, hogy mélyítsen a csókon. A
nyelvének érintése és simogatása életre keltett bennem
minden sejtet. Bizseregtem, reszkettem és elképesztően
élveztem. Túlságosan is ahhoz, hogy abba tudjam hagyni.
A keze megragadta a fenekemet és magához vont. A
hasamnak nyomult ágaskodó férfiassága, és forróság
áramlott belőle. Felnyögtem. Vadabb lett a csókunk. Még
mélyebb, még szédítőbb.
És a realitásom küszöbén, amikor épp csúszni kezdtem
egy érzelmi spirálon egyre lejjebb, bele a gyönyörű
ismeretlenbe, váratlanul elakadtam. Mindennek egy
csapásra vége lett, mert ellépett tőlem, én pedig zihálva
kapkodtam levegő után.
Figyeltem a testtartását, a mozdulatait, de teljes
higgadtság és koncentráltság jellemezte. Maga volt a teljes
érdektelenség. A közöny. Mintha az előbb nem is ugyanez az
ember érintett volna. Egyedül a szeme árulkodott, de az
sem mutatott többet, mint amit eddig láttam. Kiéhezettség
rejtőzött a tág pupillái mögött. Mikor észrevette, hogy
vizsgálom, bontotta a szemkontaktust, és elfordult tőlem,
majd lerántotta magáról a hosszú ujjú pólóját.
Az értetlenségemre nem kellett választ keresnem. Jogosan
éreztem magamban a tanácstalanságot, ahogy Coltont
figyeltem.
– Menjen – szólt oda kurtán, de már nem nézett rám. – A
maga szobája a szemközti.
Léptem volna, de valamiért csak nem akart mozdulni a
lábam. A felsőtestét bámultam, és meglepődtem mennyi
tetoválás van rajta. A felkarját, az alkarját, a csuklóját
különböző motívumok díszítették, és még a bordáinál is
felfedeztem egyet. Nem gondoltam volna, hogy ki van
varrva, de ettől csak még mohóbb lett a szemem, és
igyekeztem jóllakatni az elém táruló látvánnyal. Colton teste
izmos volt, a bőre napbarnított. Mégsem keltette azt a
tipikus, izmos jópasi-benyomást, ha ránéztem. Közel sem
volt olyan helyes és annyira tökéletes, mint egy magazinban
szereplő modell. És talán ez volt a legnagyobb bajom vele.
Mert utáltam volna, ha mindene tökéletes lett volna. De ez a
férfi itt, előttem, a tetoválásaival és a furcsa viselkedésével,
valamint az acélkék szemével, egyre jobban imponált
nekem. A kelleténél jobban érdekelt, hogy milyen, amikor
igazán játszik, és nem egy ilyen csókkal kezd bele.
Úristen, miket beszélek? Gyorsan ki kell rohannom innen,
és elmenekülni valahová, hogy soha többé ne érhessen
hozzám!
Ezzel ellentétben a valóságban mi történt? Csak álltam
földbe gyökerezett lábbal, a felsőtestét vizslattam, és arra
vártam, hogy megint a karjába zárjon. Olyan, mintha
minden ellenérvem, amit felsoroltam magamban ellene, egy
csapásra megsemmisült volna. Az érvek pedig, amik
amellett szóltak, hogy engedjek az ösztönös vágynak,
hirtelenjében egész szimpatikus gondolattá nőtték ki
magukat az agyamban. Egészen addig, amíg Colton meg
nem szólalt.
– Vagy azonnal levetkőzik, és hagyja, hogy kedvem szerint
eljátsszak magával, vagy fusson, de azonnal! – förmedt rám,
amitől észbe kaptam, és végre abbahagytam a pásztázását.
Kicsit lejjebb húztam a ruhát magamon, és elindultam.
Meg kellett szaporáznom a lépteimet, mert annyira
gyengének éreztem a lábam, hogy azt hittem, menten
összerogyok. Ahogy Colton mellé értem, váratlanul elkapta
a karomat, és maga felé pördített. Az előbb még kizavart,
most meg nem enged. Ki érti ezt az embert? Egyetlen szó
nélkül álltunk, és a tekintetünk megint egybeolvadt. Nem
tudtam, mit akar, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire
megszólalt.
– Ne akarjon engem.
– Egy percre se higgye! – tiltakoztam fennhangon.
– Hazudik – közölte, majd enyhített a szorításán. – Fogjuk
fel az iméntit egy jóéjtpuszinak – közölte a csókunkra utalva.
– Puszinak? – emeltem magasra a szemöldököm. Az
biztos, hogy annak semmiképp sem hívnám, de ő meg tudta
magyarázni.
– Csókolni máshol és máshogy szoktam. Ritkán tapadok
egy nő szájára.
Hogy az istenit neki!
Már megint csak felszínesen lélegeztem. Lélegeztem? Hát
azt a pihegést aligha lehetett annak nevezni.

– Kíváncsi rá, milyen érzés? – nézett rám kérdőn. Nagyon

élvezte, ahogy szórakozik velem. Adott, majd elvett, és
féltem beismerni magamnak mennyire megvezetett. Hova
tűntem el, és ki ez a nő itt a testemben? Mert soha nem
voltam ilyen könnyen kapható, és most sem állt
szándékomban odavetni magam neki.
Ezt gyorsan közölnöm kellett vele. Tehát a kérdése az volt,
hogy kíváncsi vagyok-e rá? És mindarra, amit művelne
velem?
Igen. Vagyis nem!
Megráztam a fejemet, hogy ő is lássa, mi a véleményem a
dologról. Kirántottam a karomat a kezéből, úgy válaszoltam.
– Nem. És soha többé ne érjen hozzám!
– Nem hinném, hogy legközelebb is kellene az engedélye.
Ezzel letolta a nadrágját, és még mielőtt teljesen
meztelenre vetkőzött volna, kisiettem a szobából, nem
felejtve el becsapni az ajtót magam mögött.
Hát ez remek! Alig pár órája ismerem ezt a férfit, aki
dühít, akitől elönt a rettegés, és megvetem a
viselkedéséért. Ehhez képest, amint rám néz, rögtön
elfelejtem az összes okot, amiért gyűlölöm, és hagyom,
hogy megcsókoljon. A pokolba vele!
Pokolba az ellenállhatatlan rosszfiúkkal!
Reggel arra ébredtem, hogy betűz a nap a szobába.
Rémülten ültem fel az ágyban, és hunyorogtam az erős fény
hatására.
Mennyi lehet az idő?
A szememmel egy óra után kutattam, amikor elért
hozzám a valóság, és rájöttem, hogy hol is vagyok
pontosan. Ezek szerint a tegnapi napom nem egy rossz
álom volt…
Feltápászkodtam és a hatalmas ablakokhoz léptem,
melyek az óceán felé néztek. Idebent kellemes idő volt,
köszönhetően a légkondinak, de tudtam, hogy kint a
szabadban fülledt meleg van. Az óceán közelében sokkal
elviselhetőbb volt a sós pára, mint a belvárosban az utcán
bolyongva, ahogy általában tapasztaltam. Az aszfaltból
áradó meleg és a párás levegő nem volt a kedvenc
párosításom. De most valahogy az egész hozzáállásom
megváltozott. Mielőbb ki akartam lépni a szabad levegőre. A
város ezen részén, az elszeparált part mentén sokkal
nyugalmasabb volt minden. Rengeteget ültem már a szabad
strand partján a horizontra meredve, de egyszer sem
nyűgözött le ennyire. Talán azért, mert soha nem voltam
ilyen egyedül, miközben a végtelen víz tükrét bámultam.
Nem szívesen, de megfordultam, és a szobát vettem
szemügyre. Minden úgy hatott, mintha egy szállodában
lettünk volna. Semmi személyes holmi, vagy bármi, ami arra
utalna, hogy lakik itt valaki. A minimalista stílus illett a
berendezésre és a színekre is egyaránt. Fapadló volt a
lábam alatt, fehércsokoládé-színe volt a falnak és bézs színű
bútorokkal volt berendezve. Elég gyorsan el is ment a
kedvem ennek az egyhangú képnek a bámulásától.
Kinyitottam az erkélyajtót és kiléptem a teraszra. A buja
növényzet és a móló sokkal kellemesebb hangulatot
árasztott.
Ekkor lettem figyelmes a ház mögötti medencére, és a
benne úszó férfira. Ki ez az ember? – találgattam
magamban. Honnan van ennyi pénze, hogy ilyen luxusban
éljen? Nem hiszem, hogy rendőrként ennyit kereshet. Talán
tényleg korrupt. Vagy egy beépített ember. Annyi variációt
fel tudtam volna sorolni, hogy végül jobbnak láttam
befejezni a találgatásokat. Idővel minden úgyis kiderül.
Felkönyököltem a korlátra, és csak bámultam, ahogy
Colton megállás nélkül rótta a hosszokat. Egészen elvoltam
ezzel a látvánnyal, míg ki nem emelkedett a vízből, hogy a
medence szélénél kijöjjön belőle. Mert abban a pillanatban
őrült szívdobogás kapott el. Meglepett a meztelenségével,
mert az az úszónadrág nem sokat takart a testéből. Sok volt
ez hirtelen. Az izmos karja, amin megtámaszkodott, a vizes
teste és az a mozdulat, ahogy az elázott tincseibe beletúrt,
hogy hátraigazítsa őket. Ekkor találkozott a pillantásunk.
Nem tudtam, mitévő legyek, hogyan reagáljak rá. Nem
akartam integetni neki, és ő sem tett hasonló mozdulatot.
Berohanni sem akartam, mert az eléggé nevetséges
viselkedés lett volna egy harminc felé közeledő nőtől. Így
maradt az a megoldás, hogy bontottam a szemkontaktust,
elnéztem az óceán felé, és végül visszaléptem a szobába,
de nem sietősen, hanem ráérős léptekkel.
A küszöböt átlépve viszont az ágyig rohantam, és hasra
vetettem magam rajta.
– Úristen, Jill, mibe keveredtél? – kérdeztem magamtól
hangosan, ahogy a párnába fúrtam az arcom. Alighogy
elhallgattam, halk kopogásra lettem figyelmes, így
kinyitottam a szobám ajtaját.
Genevieve állt velem szemben.
– Jó reggelt, kisasszony! – kezdte. – A reggelit a teraszon
szolgálnám fel, ha nem bánja. Mr. Moran már várja önt.
– Köszönöm, Genevieve! De kérem, szólítson Jillnek.
– Nagyon kedves, de inkább Ms. Carternek szólítanám. Mr.
Moran nem szereti, ha a személyzet közelebbi kapcsolatba
kerül a vendégeivel, és még véletlenül sem haragítanám
magamra.
Annyira szerettem volna megkérdezni, hogy mégis hány
női vendég fordul meg nála, de tartottam a számat. Nem
akartam Genevieve-et kényelmetlen helyzetbe hozni azzal,
hogy faggatózom, ezért inkább csak barátságosan
rámosolyogtam.
– Rendben.
Végignézett rajtam, és újabb kérdést tett fel.
– Mennyi idő múlva csatlakozik Mr. Moranhoz?
– Öt perc és lent vagyok.
 Most már ő is megengedett magának egy aprócska
mosolyt.
– Türelmetlenül várja.
Ezzel hátat fordított és elindult lefelé a lépcsőn.
Becsuktam az ajtót, és kifújtam egy mély lélegzetet. Irány
az elkerülhetetlen sors!
 KILENCEDIK FEJEZET

COLTON

Nos, volt mit átgondolnom az este. Szart se aludtam, és

ennek eredményeképp eléggé morcos hangulatban keltem.
Dugnom kell, nem vitás.
– Jó reggelt!
Felnéztem a hang tulajdonosára, és rögtön tudtam, hogy
ki miatt érzem magam ilyen pocsékul, és azt is, hogy kit
akarok mindennél jobban megfektetni. Jillian vékony nyári
ruhába bújt, átütött rajta sötétkék bikinije . Hát, ha ez a nő
most beugrik a vízbe, én vagy utána ugrok, és a
medencében kúrom halálra, vagy elvonulok a szobámba, és
még egyszer kiverem a farkamat.
– Jó reggelt! – köszöntem vissza, és figyeltem, ahogy
helyet foglal velem szemben. Zavartan rám pillantott, és
várta, hogy mondjak valamit. Nos, mondtam volna! El se
hinné, mennyi mindent. Alig bírtam befogni a számat, de
kénytelen voltam, mert minden gondolatom mocskos és
rohadt perverz volt. Vajon egy ilyen kék szemű ártatlanság
mit szólna hozzá, ha beavatnám a vágyaimba? Sokkal
jobban remegne, mint tegnap. Vagy talán elfutna.
– Nem éhes? – kérdezte.
Dehogynem. Kedvem lenne felfalni valamit, ami a lábad
között található.
Mély lélegzetet vettem, és az előttem heverő ételre
néztem.
Jobb, ha megragadom a valóságot, és kijövök a
képzeletbeli combjai közül, mert rettentően nyomasztanak a
gondolataim.
 Mi az istenért kellett nekem ideköltöztetnem? Normális
vagyok?
Direkt kínzom magam? Sose voltam még ilyen nyomorult
helyzetben. Általában az a nő, aki nálam vendégeskedett,
mindig az ágyamban aludt el egy oltári nagy kefélés után.
Most meg lesem a rám váró falatot, és herélt kutyaként
csóválom a farkam.
Ez egyre faszább.
– Ami azt illeti, majd éhen halok – válaszoltam a feltett
kérdésre, és a tányéromra raktam a rántottából egy
keveset, majd válogattam hozzá sült kolbászt és némi
zöldséget. Ő velem ellentétben a péksüteményeket
részesítette előnyben, és töltött magának egy kávét.
Csendben falatoztunk. Túlzás lenne azt állítani, hogy
mindketten közömbösen viselkedtünk. Én teljesen frusztrált
voltam, majd szétvetett az ideg, míg ő feszülten figyelt
mindenre, csak rám ne kelljen néznie. Szuper párost
alkottunk!
– Meddig kell itt maradnom? – kérdezte, és a tekintete már
egyenesen felém irányult.
– Kell? – kérdeztem vissza. – Én csak egy lehetőséget
biztosítottam a maga számára.
– Nem kértem meg rá.
– Nem is kényszerítettem.
– Akkor… – fogta magát és felállt az asztaltól, gondolom,
távozni készült. Majdnem kinevettem, de végül egy
mosollyal nyugtáztam a makacsságát.
– Viszont megállapodást kötött velem – szóltam utána,
mire megfordult. – És aszerint mi ketten szoros
kapcsolatban állunk.
– Nagyon szépen fogalmaztam, de így is sikerült teljesen
lesokkolnom. Mégis folytattam. – Valamint ígéretet tettem,
hogy biztonságban lesz. Azt viszont csak így tudom
garantálni.
– Így? Hogy maga mellett tart?
– Pontosan.
– Mikor mondja el, hogy mi a terve velem?
– Mindent elmondok a maga idejében.
Látványosan forgatta a szemét.
– Szóval, ha jól értem, teljesen ki vagyok szolgáltatva
magának, cserébe, hogy védelemben részesüljek.
– Nagyjából.
– És még mindig azt állítja, hogy nem viselkedik úgy
velem, mintha egy kurva lennék?
Erre már az asztalra dobtam a szalvétámat, és felálltam,
hogy komolyan vegyen. Elöntötte az agyamat az ideg.
Odaléptem hozzá, és megragadtam az állát, amit olyan
dacosan felszegett.
– Ne akarja, hogy bebizonyítsam, miként bánnék magával,
ha kurvának nézném.
Állta a pillantásomat, és éreztem, ahogy a kezem alatt
megfeszíti az állkapcsát. Küzdött. Csak még fogalma sem
volt, ki ellen.
– Ha tetszik magának, ha nem, fogadja el, hogy ez a
valóság.
Két hónapig azt fogja csinálni, amit mondok. Az, hogy
ilyen kivételes bánásmódban részesül, csak azért van, mert
megállapodtunk. Ne provokáljon. Ne idegesítsen. És ne
bassza fel az agyam még egyszer!
Elengedtem az állát, és elléptem mellőle, de még
hátravetettem neki: – Semmi kedvem egy kukából kihúzni a
holttestét.
 TIZEDIK FEJEZET

JILLIAN

Egészen estig a stégen ültem, és az óceánt bámultam.

Néhány hullám magasra csapott és a talpamat simogatta,
de ezen kívül semmilyen más inger nem ért. Éhes voltam és
annyira szomjas, hogy azt elmondani nem lehet. Mégsem
vitt rá a lélek, hogy visszamenjek a házba, és úgy tegyek,
mintha minden rendben volna. Sosem hittem, hogy egyszer
ilyen életem lesz. Hogy egy ilyen képtelen helyzetben
találom magam. Mert innen nincs menekvés. Csak itt tudok
elbújni, hisz Colton lett az álcám. Vagy vele maradok, és
alávetem magam az akaratának – bármi is legyen az –, vagy
viselnem kell az árulásom következményeit. Bár kétlem,
hogy Tanner vagy bárki más, aki érdekelt ebben az ügyben,
életben hagyna. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele,
hogy mit takar egy bűnhálózat leleplezése, amiről Colton
beszélt. Akaratomon kívül sodródtam ebbe a helyzetbe. Azt
tettem, amit helyesnek véltem. Hittem a törvényben, amely
most fogva tart.
A gondolattól megint émelyegni kezdtem. Ekkor éreztem,
hogy a szám kiszáradt és keserű ízű lett. Borzasztó volt,
akár a helyzetem.
– Így meg fogsz fázni.
Josh állt ott mosolyogva, majd rám terített egy pokrócot,
és lehuppant mellém a stégre. Visszamosolyogtam, de
lehet, hogy csak elhúztam a számat. Josh lazán a térdére
támaszkodott, és úgy rágózott, mint egy tinédzser, aki azt
hiszi, ez a világ legmenőbb dolga.
 – Miért nem a hajón üldögélsz inkább? Sokkal
komfortosabb, mint ez a szar fapadló.
Csak kicsikart belőlem egy mosolyt.
– Oda csak pisilni mentem be – válaszoltam őszintén, mire
hangosan felnevetett.
– A főnök miatt vagy így elkeseredve?
Válasz helyett inkább visszakérdeztem.
– Neked lehet tegeződni?
Ráncba szaladt a szemöldöke.
– Nem. – A távolba meredt, és hanyagul hozzátette. – De
most senki nem hall minket. Zavar?
Megráztam a fejem.
– Örülök neki.
Rám nézett, és pár pillanatig az arcomat fürkészte.
– Tudod már, hogy miért törték fel a lakásodat?
– Fogalmam sincs.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy valamit kerestek.
– Hát, semmilyen értékes holmim nincs. Szerintem a
betörő el is sírta magát, amikor erre rájött.
– Nem tudom – rázta a fejét értetlenül. – Ez nekem akkor
is furcsa. Kell, hogy legyen nálad valami, ha így felforgatták
a lakást.
– Túl régóta dolgozol egy rendőrnek – állapítottam meg, és
nem is állta meg mosolygás nélkül.
– Lehet, hogy igazad van.
– Biztos – erősítettem meg. – Hidd el, nincs semmim.
– Ó, hát azért ezt nem mondanám – kacsintott rám, majd
felállt mellőlem, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. –
Gyere velem!
– Hová?
– Sétáljunk egyet, közben pedig mesélhetnél az életedről.
– Abból nem séta lesz, hanem alvás.
– Hogy érted?
 – Döguncsi.
– Hát, ha itt kötöttél ki, nem hiszem, hogy az.
– Pedig hidd el. Tegnap reggelig biztos voltam abban, hogy
az unalomba fogok belehalni.
– Várj egy percet! – kiáltott rám, aztán néhány gyors
lépéssel a lehorgonyzott jacht fedélzetére ért, majd
pillanatok alatt egy üveg piával tért vissza.
– Mondd, hogy szereted a vodkát, mert ez volt a
legközelebb a bárpulton.
Nevettem rajta.
– Bánatra bármi jó.
Megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
– Akkor ezt a bánativást én állom!
Felém nyújtotta az üveget, és úgy meghúztam, ahogy azt
egy nőnek nem illik. Josh elismerően bólintott.
– Hát lehet, hogy a másik üveget kellett volna
felmarkolnom, mert abban több pia volt! – mondta, majd
csípőre tette a kezét, és várta, hogy belekaroljak. –
Indulhatunk? – kérdezte, mire válaszul átkulcsoltam a kezem
az övén, és a part mentén célba vettük a kikövezett utat.
Közben faggatózott, és szinte csüngött minden egyes
mondaton, ami elhagyta a számat. Úgy tűnt, tényleg
őszintén érdeklődik, és nem csak udvariasságból hallgatja,
hogy ki vagyok valójában.
Elmeséltem neki, hogy a szüleim már kiskoromban
meghaltak, egy őrült bolti tolvaj keze által. Még mindig
megvisel, ha arra gondolok, hogy gyerekként mennyire
csalódtam az életben. És Miamiban. Csak bevásárolni
mentek aznap a szüleim, de sosem tértek haza. Valaki úgy
gondolta, hogy tüzet nyit a vásárlókra, és majdnem húsz
ember életét oltotta ki, köztük az én szüleimét is. A
nagymamám próbált helytállni, és mindent megadni
nekünk, de sajnos tinédzserkoromban el kellett búcsúznunk
tőle is. A nővérem lett a gyámom, és szinte mindent neki
köszönhetek. Ő volt az, aki eltartott és fizette az
iskoláztatásomat. A szegénység ellenére nagyon
összetartottunk, és mindig kitartottunk egymás mellett.
Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy távolodni kezd
tőlem.
Napról napra messzebb került, és hiába könyörögtem
neki, nem tudtam megállítani. Elege lett a szegénységből,
és elege lett abból, ahogy éltünk. Gyönyörű nővé érett, és
kihasználta, hogy a jómódú férfiak milyen sokra értékelik a
szépségét. Minden megvolt benne, amit csak kívánhat egy
férfi. És sajnos nagyon is kívánták őt. Odáig jutott, hogy
több szeretőt tartott egyszerre, de egyikben sem a
szerelmet kereste. A pénzük tette őt boldoggá, ő pedig a
pénzért őket. Kihasználták, megalázták és eldobták. Persze
ezt sosem vallaná be magának. Végül pedig Tannernél
kötött ki, és úgy láttam, ez a munka tényleg boldoggá tette.
Nem tudom, mennyi ideig sétáltam Joshba karolva, és azt
sem tudtam megmondani, hogy mennyi vodkát ittunk meg
közben, de az biztos, hogy mire a ház elé értünk, én már
nem voltam szomjas. Viszont kimerült annál inkább. Így hát
hamar elköszöntem Joshtól, és betántorogtam a házba. A
medence felől igyekeztem bejutni, egyenesen a nappaliba,
és megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor sikerült
kinyitnom a hatalmas erkélyajtót.
Beléptem, és elindultam a márványpadlón, de két lépés
után rájöttem, hogy túl hangos a cipőm sarka, ezért
megpróbáltam levenni. Fél lábon egyensúlyoztam a
sötétben, és nagyon imbolygónak éreztem a padlót.
Kinyújtottam a kezem, hogy megkapaszkodjak valamiben,
de csak a levegőt markoltam meg, ami nem segített a
stabilitásban. Mi több, azzal a lendülettel majdnem arccal
előre estem, de ekkor egy erős kar megtarott, mielőtt
megcsókoltam volna a padlót.
– Jézusom! – vihogtam, fittyet hányva a helyzetre és a
megmentőmre. Pedig tudtam, ki az. Az illata rögtön elárulta.
– Kiszórakoztad magad? – kérdezte Colton.
Ismét kuncogni kezdtem, mire elengedett.
– Nem látlak, de biztos vagyok benne, hogy nagyon pipa
vagy rám.
A kezemmel előrenyúltam, és megtapogattam az arcát.
Ahogy sejtettem. Teljesen komoly arc, mosolynak semmi
nyoma.
– Talán, ha kinyitnád a szemed, az sokat segítene.
Mi? Be van hunyva? Mikor kezdtem el így szorítani a
szemhéjam? Talán akkor, amikor azt hittem, szétfejelem a
padlót.
Kinyitottam hát, és hunyorogva néztem Colton
félhomályban úszó arcára. Teljesen megsemmisültem a
szemrehányó pillantásától.
– Így se jobb – közöltem szárazon.
– Mi történt veled?
– Pfff!
Kifújtam a levegőt, és elléptem tőle. Megigazítottam a
hajam, és kisimítottam magamon a fehér ruhám. Mintha
számított volna, hogyan áll rajtam. Abban a pillanatban csak
az számított, hogy mielőbb kitérjek Colton tekintete elől.
– Ezért megölöm Josht.
– Ne! – kiáltottam hangosan, és meglepett, mennyire
vehemensen tiltakoztam. Talán azért, mert képesnek
tartottam ezt az embert arra, hogy gyilkoljon. Csoda, hogy
féltem tőle?
– Nem az ő hibája volt – védtem meg halkan. – Csak meg
akart vigasztalni…
 Nagyot nyeltem, majd felsikítottam, amikor Colton elkapta
a karomat, és megszorította.
– Még két szó, és senki nem fog megakadályozni benne!
Az arcomat fürkészte, miközben elengedte a karomat.
– Mit műveltetek?
– Ittunk.
– Azon kívül?
– Sétáltunk.
Összeszűkült szemmel vizslatott.
– Hozzád ért?
– Mi? Dehogy!
– Az a kurva nagy szerencséje – közölte, és felkapott az
ölébe, majd elindult velem a lépcsőn felfelé.

– Tudok járni – tiltakoztam, bár őszintén szólva kellemes

érzés volt a mellkasához bújni… Beszívtam az illatát és
behunytam a szemem. Bánja a franc, ha cipekedni akar!
Legalább kiélvezem ezt a pár másodpercet.
Az emeleten ledobott az ágyamra.
– Holnap lefektetünk egypár szabályt – közölte kifelé
menet.
Felhorkantam.
– Ebben a házban nincs is más a szabályokon kívül. Ez a
szoba is… – nyögtem és elfordultam, hogy ne lássa az
arcomat. –
Mint egy börtön.
 Hallottam, ahogy felém lépdel. Az ágyra nehezedett,
éreztem, ahogy besüpped a matrac mögöttem. Vártam,
hogy mi fog következni, de csak a mély hangját hallottam a
fülemben.
– Hozzam a bilincset?
Fagyos rémület lett úrrá rajtam. Meg sem mertem
mozdulni, alig vártam, hogy magamra hagyjon. Ahogy
becsukta az ajtót maga mögött, felkeltem, besiettem a
fürdőszobába, gyorsan levettem a ruháimat, majd beálltam
a forró víz alá. És akkor, ahogy kezdtem végre ellazulni és
némileg magamhoz térni, potyogni kezdtek a könnyeim. Úgy
éreztem, hogy életemben először kisírom a lelkemet.
Másnap reggel alighogy kinyitottam a szemem,
megpillantottam a mobilomat az éjjeliszekrényen. Tudtam,
hogy elhoztam! Két napja nem találtam, pedig feltúrtam
minden cuccomat, de így már értem, hogy miért nem.
Valószínűleg Colton az oka, mert nem hinném, hogy
Genevieve vette kölcsön. Bizonyára átnézte.
Kétlem, hogy talált benne bármi érdekeset, talán ezért
kaphattam vissza. A nővérem legalább százszor hívott, és
rengeteg üzenetet írt. Rögtön tárcsáztam a számát.
– Mondd, hogy élsz! – szólt a telefonba aggódva, alighogy
kicsörgött.
– Élek – mosolyogtam.
– Halálra aggódtam magam miattad! Ez a rohadék Tanner
semmit sem hajlandó elárulni rólad. Hol vagy? Mit csinálsz?
Kérlek, tudnom kell, hogy nincs bajod!
A hangjában kétségbeesés és félelem bujkált.
– Itt vagyok Key Biscayne szigetén.
– Hogy a francba kerültél oda?
Az ablakhoz sétáltam és tudtam, hogy hazudnom kell
neki.
 Nem mondhattam el az igazat, mert azzal csak bajba
sodornám.
– Megismerkedtem valakivel.
– Ó, jézusom, csak nem? – kérdezte meglepetten. – Ki az?
Ismerem? Ha az egyik vendégünk, akkor biztos, hogy
ismerem – hadarta.
– Hát… ööö…
Basszus, erre nem voltam felkészülve. De azt gondoltam,
nem lesz baj, ha a nevét elárulom.
– Colton.
Csend lett a vonal végén.
– Ne… – nyögte. – Colton Moran?
Már a számat harapdáltam az idegességtől. Holly ismeri
őt?
Akkor bizonyára gyakori vendég a klubban.
– Ő az – erősítettem meg.
– Baszd meg, Jill, ezt nem hiszem el! – nevetett. – Még egy
lányt se vitt haza a klubból! Mesélj róla! Perverz? –
faggatózott.
– Várj, ezt biztosan tudom! Van egy ismerősöm, aki mesélt
róla.
Állítólag nagyon durva volt vele az ágyban.
Nem fogott el pánik, miután ezt elmondta. Inkább arra
gondoltam, hogy ha Colton hallaná, hogy kibeszéljük,
mennyire kiakadna. Mert valóban durva ember, de
legfőképp a stílusát jellemezném ezzel a szóval. Viszont
nem úgy csókolt, ahogy vártam. Egyáltalán nem úgy, ahogy
azt egy olyan érzéketlen seggfej tenné, akit Holly lefestett.
– Nem feküdtem le vele – böktem ki végül.
– Akkor javaslom, tedd meg! Lehet, hogy soha nem lesz
még egy ilyen pasid – szögezte le, és látszólag csöppet sem
érdekelte, hogy mennyire megbánt ezzel. – Meddig leszel
nála? Minden részlet érdekel! Mi ketten mikor futunk össze?
Pezsgőt fogok bontani, hogy végre bepasiztál.
Nem állok nagy férfifaló hírében, az tény, de azért voltak
barátaim. Csak általában eltitkoltam őket Holly elől, mert
amint bemutattam neki bármelyiküket, valahogy mindig az
ő ágyában kötöttek ki. Persze ezen nem csodálkoztam,
hiszen sokkal dekoratívabb nő volt nálam, de azért ez mégis
szemét húzás volt tőle.
– Fogadhatsz látogatókat?
– Nem hinném.
Le se tagadhatná magát. Bármennyire szerettem Hollyt,
ezt az oldalát szívből gyűlöltem. Most is csak annyit fogott
fel az egészből, hogy Miaminak egy olyan részén vagyok,
amit dúsgazdagok laknak. Az, hogy miként kerültem ebbe a
helyzetbe, már csöppet sem izgatta. Számára ez
mindennapos dolog volt.
– Mindegy is, úgyse tudnék most odamenni. – Tagadhatja,
hogy csalódott, a hangja árulkodóbb volt nála. – Elutazom
Európába. Craig, tudod, már meséltem róla, elvisz magával
az üzleti útjára.
Craigről már sokat hallottam, ő volt az egyetlen, aki
kitartott mellette, annak ellenére, hogy tudta, Holly milyen
életet él.
Szerintem fülig szerelmes a nővérembe, aki csak akkor
foglalkozott vele, ha épp nem akadt más. Más, aki
gazdagabb.
– Örülök – mondtam.
– Igen, én is, állati jó buli lesz!
– Abban biztos vagyok.
Holly neve volt a garancia rá, ugyanis imádott bulizni.
Mindig is tudta, hogyan kerüljön a középpontba.
– Sok sikert neked Mr. Fagyos Moranhez!
Elhúztam a számat.
 – Neked pedig jó utat!
– Még kereslek.
– Rendben! Szia!
– Szia!
Ezzel bontottam a hívást, és nagyot sóhajtva az ágyra
dobtam a telefonomat. Nem sokkal később lebotorkáltam a
földszintre.
– Jó reggelt! Kérhetnék egy aszpirint és egy pohár vizet,
Genevieve? – kérdeztem a bejárónőtől, alighogy beléptem a
konyhába. Bár már dél is elmúlt, de nekem még reggel volt,
lévén, hogy nemrég keltem fel. Kedvesen rám mosolygott és
hellyel kínált.
– Természetesen – válaszolta, majd egy szempillantás
alatt letette elém. – Készítettem levest.
Minden fájdalmam ellenére rá tudtam mosolyogni.
– Ezer éve nem ettem levest.
– Sejtettem.
Ezzel megfordult, szedett egy tányérral, majd elém rakta.
– Mr. Moran üzeni, hogy csak este érkezik, de akkorra
készen kell lennie.
A meglepetéstől kikerekedett a szemem.
– Készen? Mire?
Genevieve megvonta a vállát.
– Gondolom, elmennek valahová, mert nemsokára
megérkezik Joseph a ruháival, amik közül választania kell.
Megállt a kezemben a kanál. Biztos voltam benne, hogy
nem arról beszél, hogy a tisztítóból kapom vissza a
ruháimat.
– Genevieve, én tényleg nem akarok jobban
kíváncsiskodni a kelleténél, de kérem, mondja el nekem,
amit tud!
A bejárónő leült a mellettem lévő székbe, és alaposan
végigmért.
 – Mr. Moran jó ember. Lehet, hogy nem mutatja ki, de
szerintem nagyon odavan magáért.
Megráztam a fejem, hogy tiltakozzak. Nem pont erre
voltam kíváncsi, hanem arra, hogy mi fog velem történni, de
annyira azért nem bántam, hogy Coltonra terelte a szót.
– Nem is ismerjük egymást.
– Néha… egy pillantás is elég, hogy tudjuk, kit sodort
felénk az élet.

Ezzel fogta magát, felállt, majd folytatta a dolgát, én

pedig csak szürcsöltem a levest, és próbáltam megfejteni,
hogy Genevieve milyen üzenetet rejtett el a sorok között.
Késő este volt már, mire elkészültem, és lent várakoztam
a nappali hatalmas ablaka előtt, és a kivilágított medencét
bámultam. Kicsit fújt a szél odakint, aminek következtében
apró hullámok jelentek meg a víz felszínén. Csodálatos volt,
alig tudtam levenni a szemem a látványról. Elméláztam
magamban, egyszerre több dolog is foglalkoztatott.
Bármennyire meglepő, már sokkal jobban éreztem magam
itt, és nem csak amiatt, mert elmúlt a fejfájásom.
Félretettem a sértettségem Coltonnal szemben, és egészen
más perspektívából tekintettem az ittlétemre. Próbáltam
nem elmerülni az önsajnálatban, és igyekeztem a
pozitívumokkal felszínen tartani magam. Például még arra is
képes voltam, hogy megkedveljem ezt a házat. Mert tetszett
az egyszerűsége, a kifinomult stílusa. Tetszett, hogy egy
karnyújtásnyira volt az óceán, és szerettem a morajlására
elaludni. És minél otthonosabban mozogtam a
helyiségekben, annál inkább nőtt bennem a biztonságérzet.
Azt hittem, rám fog kényszeríteni bizonyos dolgokat, de
Colton nem ért hozzám azóta a csók óta… Akaratlanul is
felelevenítettem magamban azt a pillanatot, amikor
kiéhezetten rám tapadt. A nyelvének simítását és a szája
ízét. Nem akarok teljesen ellentmondásosnak tűnni, és még
mindig nehezen bocsájtom meg neki, amiért megvásárolt,
de az tagadhatatlan, hogy vonzódtam hozzá. Tudtam, hogy
már sosem leszek az, aki azelőtt voltam, hogy találkoztam
vele. Soha nem nézett még így rám senki. Sistergett a
bőröm a tekintete alatt, és lobbanékony lettem, mint egy
gyufaszál, aki arra vár, hogy szikrát kapjon.
Csakhogy a gyufa lángja hamar hamuvá lesz, és én nem
akartam ilyen sebességgel megsemmisülni. Nem szabadott
elfelejtenem, hogy semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy
akart engem. Bár ez utóbbi nem is olyan visszataszító
tulajdonság, ha azt nézzük, hogy egy igazi alfa-hím
keringett körülöttem, és csak arra várt, hogy adjak egy jelet.
Hiszen ez némi hatalommal ruházott fel. Mert amíg nem
mozdultam, ő sem lépett.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

COLTON

Megálltam az ülőgarnitúra szélénél, és meg kellett

állapítanom, hogy remek volt a kilátás. Bár engem nem az
éjszakai fények nyűgöztek le, mint Jilliant, hanem pont ő
volt az, aki elakasztotta a szavam. Elképesztően nézett ki,
nem hittem, hogy ennyire le fog nyűgözni a megjelenésével.
Egy olyan ruhát öltött magára, amely tökéletesen kiemelte a
bájait. Megmutatta az alakját, de csak egészen
visszafogottan. Szerettem benne, hogy kedveli az egyszerű
dolgokat. Én magam sem bírtam a bonyodalmakat. Bár ez a
fenék, ami kirajzolódott előttem, nagyon is bonyolulttá tett
mindent.
– Vacsorázni viszem – törtem meg a csendet. Megrezzent
a hangomtól, de nem nézett rám. Úgy kérdezett vissza,
hogy továbbra is kifelé bámult.
– Most megint magázódunk? – kérdezte. A hangsúlyba
több gúnyt vitt bele, mint amennyit az én fülem elbírt.
Néhány lépéssel odaértem mellé.
– Úgy sejtem, még mindig nem sikerült megbarátkoznod a
helyzettel.
– Sosem fogok.
– Nézz rám! – parancsoltam neki ingerülten. Nem is
ellenkezett, tette, amit mondtam neki. – Mikor fogod már fel
végre, hogy felesleges küzdened ellenem? Mi ketten
összetartozunk, és nem te vagy az egyedüli, aki megbánta
ezt az egész szart.
Kétségbeesett tekintettel nézett rám. Lehet, hogy nem
kellett volna így lerohannom, de rég basztam már egy jót,
szóval volt bennem némi felgyülemlett feszültség.
Bármennyire is nem akartam rajta kitölteni a mérgem,
mégis őt büntettem, hiszen ő volt az oka mindennek.
Mivel még mindig nem jutott szóhoz, lemondóan
sóhajtottam magam elé.
– Istenem, tényleg egy kibaszott kurvát kellett volna
elhoznom, az legalább tudná a dolgát, és azt is, hogyan kell
viselkednie a társaságomban.
– Elnézést, hogy nem vagyok rutinos művelője az ilyen
kapcsolatoknak.
A szeme szikrákat szórt, és valljuk be, jogosan volt ilyen
dühös rám. Valahogy mindig elvesztem a fejem a közelében.
– Csak… – kezdtem bele, és felemeltem a kezem, hogy
ezzel elhallgattassam. – Egyszerűen felidegesít, hogy nem
fogod fel a helyzetet. – Talán itt az ideje elárulni neki pár
dolgot, hogy ne kételkedjen bennem ennyire. – El kell
döntened végre, hogy kinek hiszel. Ha mindenkiben
kételkedsz, azzal nem jutsz előre.
Hinned kell nekem, és össze kell dolgoznunk. Ne felejtsd
el, hogy két hónapra a szövetségesem lettél.
– Nagyon szépen megfogalmaztad, hogy megvettél erre
az időre, hogy azt csinálhass velem, amihez csak kedved
van.
– Igen, mindenki így tudja – erősítettem meg. – És ennek
így is kell maradnia. Képes leszel rá, hogy eljátszd ezt a
szerepet?
Mély lélegzetet vett.
– Fogalmam sincs, hogyan kell eljátszani egy ilyen
szerepet!
Most rajtam volt a sor, hogy vegyek egy nagy levegőt. A
helyzetünk nem túl rózsás. De legalább tüske sincs benne.
Megfogtam a kezét, hogy nyomatékossá tegyem a
mondandómat.
 – Csak rám figyelj! Ne foglalkozz senki mással, és nem
lesz gond. Értetted?
Bólintott.
– Mellettem biztonságban leszel, bárhová megyünk is.
Most csak vacsorázni viszlek, hogy megmutassam, velem
vagy, és eleget tettél a szerződésben foglaltaknak.
– Milyen szerződés? Én nem írtam alá semmit!
Elmosolyodtam. Olyan kétségbeesett, és még mindig
olyan naiv!
– Nem te írtad alá, hanem én.
Végre leesett neki.
– …és Tanner.
– Pontosan.
Kihúzta a kezét az enyémből, és újra a kivilágított kert felé
irányította a figyelmét.
– Ha elmenekülnék innen messze… – kezdte elfúló hangon
– …akkor se tudnék elbújni, igaz?
– Már nincs menekvés.
A szavaim hatására olyan fájdalmassá vált az
arckifejezése, mintha minden egyes betű gyomron vágta
volna.
– Nem értem, ez hogyan lehetséges… én nem csináltam
semmit.
– Volt egy hibás döntésed.
Megint megragadta a tekintetem. Várta, hogy kifejtsem,
és nem is tartottam magamban az indokot.
– Elmentél Tannerhez dolgozni.
Erre már kibuggyant a szeméből két könnycsepp, de
alighogy legördültek az arcán, gyorsan letörölte őket. Félt
gyengének mutatkozni előttem, pedig nálam vigaszra
találna. Megértettem őt. Megértettem a helyzetét, de
ugyanakkor felbosszantott, hogy magától nem jött rá, mibe
keveredett azzal, hogy elvállalta a Tanner által felkínált
munkát. Fel nem foghatom, mit keresett egy jólelkű, szolid
nő egy kuplerájban? Értem én, hogy csak könyvelőként
dolgozott ott, de azt tudnia kellett, hogy egy bűnözőnek.
Meg sem fordult a fejében, hogy illegális dolgokhoz
asszisztál? Ahhoz, hogy a segítségével legalizálják a hely
bevételét?
Egyébként ma már minden valamire való cég
könyvelőirodával dolgoztat. Csak a maffia emberei
foglalkoztatnak önálló könyvelőt. Ha mást nem, ezt tudnia
kellett volna.
Biztos vagyok benne, hogy soha nem szabadult volna
onnan.
Tanner kezében volt, és nem is sejtette, mennyire. Ahogy
én sem sejtettem, hogy tulajdonképpen megmentettem őt
azzal, hogy megvásároltam. Épp idejében érkeztem, szinte
már félelmetes ez a sorsszerűség. Aznap este elég volt csak
rám pillantania.
Tudtam, hogy kell nekem. És meg is szereztem. Nem is
volt kérdés, hogy onnantól kezdve a védelmem alatt állt.
Senki nem nyúlhat hozzá és nem bánthatja, mert abban a
pillanatban megölöm az illetőt. És ezen az estén ezt a
tudtára akartam hozni mindenkinek.
Először el akartam őt rejteni, de azzal csak felhívtam
volna rá a figyelmet. Úgy akartam kezelni, ahogy más,
értéktelen nőket szoktam, hogy ne tudják, mennyire fontos
nekem. Higgyék csak azt, hogy birtoklási vágyból
ragaszkodom hozzá ennyire.
Legyintsenek csak, azt gondolva, hogy egy értéktelen
fruska. Elég, ha én tudom, mennyit ér ő valójában.
– Hogy bízzak meg benned, amikor elraboltál? – kérdezte
halkan.
– Nem – helyesbítettem –, én fizettem a társaságodért.
 Makacsul felszegte az állát. Másnak nem tűrtem volna el
ezt a fajta viselkedést, de vele egész engedékeny tudtam
lenni.
Főképp, amikor ilyen durcás ábrázatot öltött. Felkeltette a
bennem szunnyadó állatot, aki legszívesebben elfenekelte
volna emiatt.
– Akár az ablakon kidobott pénz – utalt az előző
mondatomra.
– Felesleges volt ennyit költened rám.
Elmosolyodtam és odaszúrtam neki:
– Már a puszta látványért megérte.
Teljesen ledöbbent, de nem folytattuk tovább ezt a
szócsatát, mert belépett Josh, és közölte, hogy az autó
indulásra készen vár minket a bejáratnál. Észrevettem, hogy
Jillian szeme barátságosan csillogott a sofőröm láttán, és ez
egyáltalán nem tetszett. Bár Josh tekintete nem árulkodott
semmiről, azt nem bírta megállni, hogy ne pásztázza végig
a testét. Épp ökölbe szorítottam a kezem, amikor Jillian
belém karolt, és együtt ültünk be az autóba, hogy
vacsorázni induljunk.
– Ide jöttünk? – kérdezte Jillian, alighogy Josh leparkolta az
autót az étterem bejárata előtt.
– Jártál már itt? – érdeklődtem, mire felhorkant.
– Ezt a kérdést majd kifelé menet tedd fel, mert akkor már
egy igennel fogok tudni válaszolni.
Most először mosolygott rám. Nem hittem, hogy örülni fog
annak, ha elhozom, de nem bántam, hogy így döntöttem.
Kiszálltam, és megkerülve az autót, kinyitottam neki az
ajtót.
Kinyújtottam a kezem felé, mire belecsúsztatta a tenyerét
az enyémbe. Óvatosan megszorítottam a kezét, és
segítettem neki kilépni a Jeepből.
 – Köszönöm – súgta, és mielőtt bezártam volna az ajtót,
elmerültünk egymás tekintetében. Körüllengett az illata,
ahogy fogtam a kezét, és csak bámultuk egymást. Ez a
pillanat nem volt mesterkélt. Inkább a meghittség
jellemezte. Jillian őszintén beszélt hozzám, holott egy szó
sem hagyta el a száját. Ez a szempár azt mondta, hogy
köszönöm. És azt is, hogy bízik bennem. Az enyém pedig azt
válaszolta: soha nem hagylak el.
– Colton! – üdvözölt a tulajdonos, alighogy beléptünk a
part menti étterembe. Odajött és barátian megölelt, majd
kezet csókolt Jilliannek.
– Jó estét, hölgyem! – mosolygott rá negédesen, és
láttam, hogy mennyire remeg Jillian keze.
– Van asztalod? – kérdeztem gyorsan Antontól, aki hamar
kihúzta magát.
– Természetesen – mutatott a különterem felé, de
megráztam a fejem.
– Most nem hozzájuk jöttem – utaltam az ott ülő
személyekre.
– Csak vacsorázni hoztam a hölgyet. Az üzlet most ráér.
– Értem – vette tudomásul, és egy félreeső asztalhoz
kísért minket a főteremben. Kihúzta Jilliannek a széket, és
miután helyet foglaltunk, intett az egyik pincérnek, aki
szolgálatkészen odaugrott. Megkaptuk az étlapot,
meghallgattuk a séf ajánlatát, és rendeltünk.
Végre kettesben maradtunk. Jillian a szája szélét rágta, és
félve nézett szét az emberek között. Hiába volt mellettünk
hatalmas ablak csodálatos panorámával, most csak az
érdekelte, hogy ki figyeli őt. Azonban azok, akik ilyen nyíltan
megbámulták, mind ártalmatlan faszfejek voltak. Nem
mondom, hogy én másként tettem volna, ha most látnám őt
először, de mint tudjuk, ettől azért rámenősebb vagyok.
 – Miért nem szereted ezt a várost? – kérdeztem tőle,
miközben az italomat kortyoltam. Nagyot sóhajtott.
– Tudom, nagyon buta dolog egy várost hibáztatni az
elcseszett életemért, de én akkor is ezt teszem. Sokkal jobb
Miamit utálni, mint magamat.
– Fejtsd ki, kérlek!
A pohárért nyúlt, de mielőtt válaszolt volna, megnyalta az
ajkát. Persze hogy megrándult a farkam.
– Azt se tudom, hol kezdjem… semmi jót nem tudok
mondani, ami itt történt velem – mondta szomorúan, majd
hozzátette: – A gyerekkoromon kívül.
– Sosincs késő változtatni a dolgokon.
– Igen… – húzta el keserűen a száját. – Csak az a baj, hogy
ez a változtatás még szarabb dolgokat hozott.
Ezt elegánsan elengedtem a fülem mellett.
– Mondd, miért dolgoztál Tannernek?
– A nővérem intézte el. Hülye voltam, hogy elhittem neki,
amit a helyről mondott. Meggyőzött, hogy minden rendben
lesz.
– A nővéred is ott dolgozik?
Bassza meg! Ez kezd bonyolódni.
– Igen, Hollynak hívják.
– Mi van? Ti testvérek vagytok?! – Elgondolkodtam. Már
utánanéztem Jilliannek, de nem emlékeztem erre a névre az
aktájában. – Ez a valódi neve? – faggattam tovább.
– Nem. Ezt ő adta magának. Az eredetit sose szerette.
Így már értem. Vagyis nem, mert elképzelni sem tudom,
hogy lehetnek ők testvérek. Utáltam azt a pénzéhes
ribancot.
Állandóan rám akaszkodott, pedig többször az értésére
hoztam, hogy nem érdekel. Megdöbbentő, hogy különbözhet
ennyire két ember!
 – Szóval ismered… – bólogatott Jillian, és megint kortyolt
egy nagyot a vörösborból.
– Ahogy ott minden lányt. Kivéve téged.
Fájdalmasan elmosolyodott.
– Én a padláson kuksoltam.
Mekkora szerencse!
– Jó, hogy lejöttél.
Jillian kezében megállt a pohár, és rám bámult. Nem
tudom, milyen gondolat suhant át az agyán, de azt igen,
hogy ledöbbent.
– Colton… – súgta, de ekkor az asztalunkhoz ért a pincér,
és letette elénk a tányérokat, megrakva ínycsiklandó hússal
és körettel. Bár kételkedtem benne, hogy Genevieve főztjét
bármelyik felül tudná múlni. Az a nő csak isteni ételeket
tudott készíteni.
– Valamit akartál mondani – szóltam a falatozó Jillianre,
mert kíváncsi voltam. Úgy éreztem, hogy valami fontosat
akar közölni.
– Nem számít – próbálta elbagatellizálni a dolgot, és
ezúttal engedtem, hogy megtegye. Lesz még alkalmunk
megismerni egymást, és akkor úgyis megtudom. Meg aztán
nem akartam, hogy érezze, mennyire fontossá vált
számomra. Így hát megvontam a vállamat, és ettünk
tovább.
Az egész vacsora alatt halk zene szólt, az ablakon át
láttuk, ahogy hullámzik az óceán, és az egész olyan idillinek
hatott, amíg meg nem szólított egy ismerős hang.
– Colton Moran – mondta ki a teljes nevemet, de a szeme
villámgyorsan a velem szemben ülő nőre siklott.
– Jó estét, hölgyem!
Miután Marco alaposan megnézte Jilliant, vigyorogva
felém fordult, és leült a mellettem lévő üres székre.
– Miért nem csatlakozol hozzánk? – kérdezte.
 – Látod, kivel vagyok elfoglalva – mutattam Jillianre.
Legyintett egyet.
– Nem fog megsértődni.
Nevettem. Közben Jillian elfordította a fejét, és kinézett az
ablakon, de a poharában maradt bort egy húzásra megitta.
Szemlátomást az alkohollal próbálta magát megnyugtatni.
Nagyon rossz a technikája, mert az alkohol minden, csak
nem nyugtató. Teljesen máshogy oldja az emberben a
feszültséget.
Reméltem, hogy emlékszik rá, mit mondtam neki
korábban, és hamar elfelejti, amit most csinál. Bíztam
benne, hogy jól az eszébe véste, hogy csak rám kell
figyelnie, senki másra. Ki nem szarja le, hogy ez a majom
mit beszél?
Ránéztem Marcóra és felszisszentem.
Félhangosanodaszóltam neki:
– Bemegyek üdvözölni őket, de nem maradhatok. Kell
nekem ez a punci – próbáltam Jilliant tárgyiasítani.
Marco felnevetett. A mellettünk lévő asztalnál mindenki őt
nézte. Sose volt a tapintatosság és a visszafogottság
mintaképe, és most sem moderálta magát.
– Hozd őt is! – Jillian arca lángvörössé vált, amikor Marco
egy ujjával megcirógatta a csupasz karját. – Biztos jól
érezné magát.
Felálltam és begomboltam a zakómat.
– Remek ötlet!
– Én… – nyögte Jillian, és tanácstalanul rám nézett. –
Kimennék előtte a mosdóba.
Összevontam a szemöldököm. Reméltem, nem tervez
semmi ostobaságot.
– Szaladj, cicám! – vihogott Marco, és a fenekére csapott,
alighogy Jillian felállt az asztaltól. – Kenj magadra egy kis
rúzst!
 Jól fog mutatni a farkamon.
Jillian megvető pillantással nézett rá. Szinte biztos voltam
benne, hogy előtör belőle a vadmacska, és beolvas
Marcónak.
De én sajnos ostobább voltam, és megelőztem őt.
– Még egy ilyen – mutattam rá, egész közel a nyomorult
arcához –, és a kezeddel a seggedet se fogod tudni kitörölni.
Marco szeme elkerekedett a meglepődéstől, majd hamar
igazított az ábrázatán, és megszívta a fogát.
– Értem, baszd meg. Elég, ha szólsz, hogy nem dobod be a
közösbe!
Intettem Jilliannek, hogy húzzon el. Szinte szaladt a
mosdóig.
Amikor már eltűnt az ajtó mögött, megragadtam Marco
mellkasán a ruhát, és felrántottam a székből.
– Ha még egyszer tiszteletlen leszel, kinyírlak, te
szarfaszú! – fröcsögtem az arcába, mire megadóan
felemelte a két kezét, és ellépett tőlem. Megigazította a
ruháját, és az őt bámuló emberekre kiáltott.
– Vége a mozinak! Enni jöttetek, nem? Akkor tömjétek a
fejeteket!
Ebben a pillanatban megjelent az apja, és megállt
mögötte. Ő volt a legnagyobb gengszter a városban.
Mindenben benne volt a keze, legyen szó üzletről vagy
gyilkosságról. Annak a maffiának volt az első embere, amit
mindenkinél jobban gyűlöltem, és akiket mielőbb rács mögé
akartam juttatni. Vagy a pokolba.
– Fiam – szólt oda, amiből mindketten értettük, mit akar
mondani.
Marco csak oldalra fordította a fejét és úgy bökte oda
neki: – Ez most magánügy.
– Azt nem így rendezzük.
 Marco ideges pillantást vetett rám. Tudtuk mindketten,
hogy engednünk kell.
– Fáradj velem – szólt mázosan, és kinyújtotta a karját a
különterem irányába. – Apámnak igaza van, ezt majd
máskor elintézzük.
Benyúltam a zsebembe, és kidobtam pár százast az
asztalra a vacsoráért.
Ez az este most lett elbaszva. De nagyon.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
JILLIAN

Istenem, Jillian, mozdulj már meg végre!

Képtelen voltam kilépni a mosdóból, annyira remegtem a
félelemtől. Egyfolytában az visszhangzott a fülemben, hogy
ez az ember be akar dobni a közösbe.
Megint a mosdókagyló felé hajoltam, és öklendezni
kezdtem, de nem jött ki semmi a gyomromból. Nem is
csodálom, napok óta nem sokat ettem, gondolom, ezt a kis
ételt meg akarja tartani a szervezetem magának.
A tükörképemet bámultam. Megpróbáltam letörölni az
elkenődött sminkemet az alsó szemhéjam alól, és nagyokat
lélegeztem. Nem maradhattam ott sokáig, tudtam, hogy
már így is eléggé elhúztam az időt. Nem hiányzik, hogy
valaki rám rontson. Bármennyire is nem akartam, tudtam,
hogy ki kell mennem. Újra beszélni kezdtem magamnak:
Levegő beszív, kifúj. Beszív, kifúj.
Működött a dolog, mert már nem fojtogatott a sírás. A
kilincshez nyúltam, és kényszerítettem magam, hogy
lenyomjam és kilépjek végre a helyiségből.
Lassú, bátortalan léptekkel haladtam a különterem felé,
mert tudtam, hogy Colton ott vár rám, mivel eltűnt az
asztalunktól.
Reméltem, hogy nem fogok elájulni, ha belépek oda.
A szóban forgó rész valójában egy tolóajtóval elválasztott
helyiség volt az étteremben, és ahogy közelítettem a szürke
ajtó felé, Josh odaugrott és elhúzta, hogy be tudjak lépni.
Eddig nem is vettem észre őt. Bátorítóan rám kacsintott, és
azt tátogta, hogy ne aggódj! Próbáltam, de nem tudtam
visszamosolyogni rá. Mindenesetre azért
megkönnyebbültem, hogy felbukkant.
Lehet, hogy mindvégig ott volt ő is a vacsora alatt, csak
teljesen láthatatlan volt.
A különteremben egyetlen hosszú asztal állt, aminek
mindkét oldalán ültek, férfiak és nők vegyesen. Aki fel is
figyelt az érkezésemre, az mindössze unott arccal
végigmért, de nem tulajdonított nekem több figyelmet.
Sosem örültem még ennyire annak, hogy szinte láthatatlan
vagyok.
Volt viszont valaki, aki magához húzott a tekintetével:
Colton.
Eddig bármikor, ha ránéztem, nehezebben lélegeztem, de
most azt éreztem, hogy egy csöppnyi oxigén sincs a
levegőben.
Egyszerre könnyebbültem meg és estem kétségbe.
Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és arra kértem
volna, hogy öleljen meg. Arra vágytam, hogy ez az ember,
akit mindenkinél jobban gyűlöltem, karoljon át és szorítson
magához. Mert már tudtam, hogy nem tőle kell félnem.
Rohadt szemét módon viselkedett velem, de ott Tannernél
többet tett értem, mint eddig bárki más. Azzal, amiért
megvetettem őt.
 Nem állt jogában megvásárolni, de tudtam, hogy nem
akar bántani. Ez a megvilágosodás pedig óriási érzelmi
lavinát indított el bennem.
Egyszer azt mondta nekem a nagymamám, hogy
nincsenek véletlen találkozások. Mindenki okkal lép be az
életünkbe. Csak még nem jöttem rá, hogy Coltonnak mi az
oka.
Odamentem hozzá, és helyet foglaltam mellette.
Megragadtam egy pezsgőspoharat, és belekortyoltam. Ő
ezalatt a kezét a székem támlájára tette, és ez a mozdulat
olyan volt, mintha engem ölelt volna át.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
Aggódott. Teljes joggal. Mert ekkor már én is aggódtam
magamért. Közel akartam hozzá kerülni, azt akartam, hogy
rejtsen el. Szerettem volna behunyni a szemem, és eltűnni
innen.
– Mi a neve, kisasszony?
Egy érces férfihang zökkentett ki a gondolataimból. Egy
hatvanas éveiben járó férfi ült az asztalfőn, és fürkésző
ekintettel vizslatott. Kelletlenül válaszoltam.
– Jillian.
– Hm… – morgott az öreg. – Bájos név egy ilyen bájos
hölgynek.
– Köszönöm! – mondtam, bár nem tudtam eldönteni, hogy
tényleg dicséretnek szánta-e.
– Vacsorázzon velünk! – mutatott az asztalra, ami
roskadásig volt pakolva mindenféle étellel.
Magam elé húztam egy tálat, és elvettem róla néhány
szem burgonyát és egy kis húst. Hiába voltam dugig, nem
mertem nem eleget tenni a kérésének. Az asztalnál ülők
már mind engem figyeltek, onnantól kezdve, hogy az öreg
megszólított.
 – Úgy – bólogatott és tovább beszélt. – Meséljen nekünk,
kicsoda maga?
– Senki – vágtam rá, és a tekintetemet a tányéron
tartottam.
Colton ekkor felém nyúlt, és egy ujjával az állam alá ért,
hogy felemelje a fejem.
– Nyugodtan válaszolhatsz – mondta, amire többen
vinnyogva felnevettek. Tiszában voltam vele, hogy azt kérte
tőlem, hogy játsszam el a kurváját, de nagyon nehezemre
esett könnyek nélkül elviselni ezt a megaláztatást.
– Tanner egyik beosztottja vagyok.
Ezzel tulajdonképpen igazat mondtam. Colton leengedte a
kezét, de alig érezhetően megcirógatta az arcom a
mozdulata közben. Az érzékeim annyira ki voltak élezve
mindenre, hogy ez az aprócska mozdulat is óriási
jelentőséggel bírt számomra.
Éreztette, hogy itt van, irányított, mutatta, hogy mit kell
tennem.
Bíznom kell benne. Hiszen ezt kérte.
A válaszomat halk morgás követte, az öreg szemében egy
pillanat alatt kihunyt az érdeklődés aprócska szikrája.
– Mindig szívesen látjuk Tanner beosztottjait –
hangsúlyozta az előbb használt szavamat.
Aztán valami mégis megváltozott. Szinte éreztem a
bőrömön a pillantását. Óvatosan felé sandítottam és láttam,
hogy leteszi a poharát, és int nekem.
– Jöjjön ide!
Ledermedtem.
Rögtön Coltonra akartam nézni, de nem mertem. A
tekintetem most sok mindent elárult volna, és nem akartam,
hogy mások is lássák. A kétségbeesést, ami egy
szívdobbanással szétterjedt a testemben. Ám az a szerep,
amibe kényszerítettek, engedelmes viselkedést követelt. Így
hát felálltam, és odaléptem a hatvanas éveiben járó
férfihoz. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy
ne lássa, mennyire izgulok. Egyfolytában azt ismételtem
magamban, hogy most egy prosti vagyok. Egy prosti pedig
nem viselkedik szemérmesen. Örül, ha felkelti egy ilyen
nagy ember figyelmét.
– Forduljon körbe! – parancsolt rám, és én tettem, amit
mondott.
Felmordult, és látványosan megnyalta a száját.
– Mennyit adtál érte? – kérdezte Coltontól, de továbbra is
engem vizslatott.
– Kétszer annyit, mint amennyit ér.
Az öreg felnevetett. Intett nekem az ujjával, és kelletlenül
közel léptem hozzá.
– Ne féljen! – dünnyögte. – Nem harapok – majd kis szünet
után hozzá tette: – …nagyot.
Megint hiéna módjára visítva röhögtek páran, mintha ez
annyira poénos lett volna. Csak én álltam fapofával,
ledermedve. Tudtam, hogy ha most ez az alak hozzám ér,
nekem hagynom kell magam. Pont úgy méregetett, mint
azokat a lányokat, akiket tényleg megvettek néhány napja a
klubban.
Megnézte a mellem, lefelé a hasam, majd a combomat
méregette, és újra felfelé kúszott a tekintete. Talán látta,
mekkorát nyeltem, miközben felkészültem arra, hogy ez az
undorító alak megszagolhat vagy hozzám érhet. De az élet
ez egyszer kegyes volt velem.
– Ne használd el nagyon, lehet, hogy majd én is eljátszom
vele.
Tudtam, hogy nem szabadna, de a kezem ökölbe
szorítottam és a körmöm szinte bevájtam a tenyerem
bőrébe. Ez a fájdalom azonban semmit sem enyhített azon a
szégyenérzeten, amit keserű epe kísért. Majdnem
elhánytam magam, pedig hozzám sem ért. De az a
kiéhezett, kéjenc tekintete ilyen hatással volt rám.
– Remélem, jól fogja magát érezni a társaságunkban! –
mondta végül, majd a többiekre nézett, és mindenkinek jó
étvágyat kívánt.
– Visszamehet – vetette oda kurtán. Talán Colton miatt
nem lépte át a határvonalat. Talán csak azért, mert nem
akarta kivívni a haragját. Coltoné voltam, és az öreg ezt
tiszteletben tartotta a maga módján.
Leültem az asztalhoz, és úgy nyeltem le minden egyes
falatot, mintha fűrészport ennék. Nem tudtam normálisan
viselkedni, szinte megállás nélkül izzadt a tenyerem és
zsibbadt a szám.
Hogy a többi testrészemet ne is említem.
A vacsora nem nyúlt túl hosszúra, és legnagyobb
megkönnyebbülésemre nem faggattak többet. Colton
viszont annál bőbeszédűbb és aktívabb volt. Mindenféle
témát szóba hozott, a sporton át a részvényekig. Eléggé
hangosan vitatkozott a többiekkel, ha nem értettek egyet
vele, miközben én próbáltam minél kisebbre összehúzni
magam a székben.
Üzletről egy szó sem esett, aminek kifejezetten örültem.
Már csak az kellett volna, hogy megtárgyaljanak egy
kokainszállítmányt vagy ilyesmit! De nyilván nem voltak
ostobák, hogy ilyeneket előttem hozzanak szóba.
A vacsora végeztével egyből hazaindultunk, és én egy
árva szót sem szóltam a mellettem ülő férfihoz. Colton sem
erőltette a dolgot. A házba lépve egyből a lépcsőt céloztam
meg, és azzal együtt a szobámat. El se köszöntem, annyira
zaklatott voltam.
Az egyedüli vágyam az volt, hogy kisírhassam magam.
Alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, a földre
rogytam.
 A tegnapi bőgésem semmi volt a mostanihoz képest. Alig
kaptam levegőt, olyan roham jött rám. De ezek a könnyek
nem hoztak megkönnyebbülést, csupán csak még
mélyebben belemartak a lelkembe. Fájt a levegővétel, fájt a
szívem és fájt élni.
– Jill? – Colton tenyerét éreztem a hátamon. Lehajolt
hozzám és felemelt a földről. – Sajnálom – súgta. – De ezen
túl kellett esnünk.
– Rohadj meg! – hüppögtem az ingét markolva.
Óvatosan az ágyra tett. Lefeküdt mellém, és egy
határozott mozdulattal magához húzott. Semmi erőm nem
maradt, amivel el tudtam volna tolni. És ebben a
kétségbeesett helyzetben ő volt az egyetlen, akit
magamhoz tudtam ölelni. Szorosan tartott, és vigasztalni
próbált. Az biztos, hogy sokkal könnyebb volt így sírni.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

JILLIAN

Sós ízt éreztem, ahogy megnyaltam a számat. Teljesen

kiszáradtam, azonnal vizet akartam inni.
Fel kellene állnom. Talán az asztalon ott van még az a
kancsó víz, amit Genevieve hozott nekem tegnap délután.
Ki kell nyitnom a szememet. De olyan jó itt… Coltonnak
olyan finom illata van! És az egyenletes légzése olyan
nyugtatóan hatott rám. Éreztem, ahogy a bőrömet
simogatja a levegő, amit kifúj. A kezem alatt a mellkasa
forró volt és csak most vettem észre, hogy mennyire
belesimultam a karjába. Mindkét kezével átfogott alvás
közben, én pedig a vállán feküdtem. Kintről a holdfény
megvilágította a szobát, és hallottam, ahogy a partot
csapdossák a hullámok. Kicsit fészkelődni kezdtem, de
ahogy Colton megérezte, hogy megmozdulok, még jobban
magához húzott.
Jól van, értékelem ezt a védelmező mechanizmust, de
lélegeznem azért nem ártana!
Megpróbáltam lefejteni magamról a karját, ám az
sziklaként birtokolt engem. Másik menekülési útvonal
kellett. Apró mozdulatokkal próbáltam kicsúszni a kezei
közül, tekeregtem, de ezúttal a hangja állított meg.
– Hová mész?
Megálltam a mozdulat közben, majd miután éreztem,
hogy nem nehezedik rám, felültem.
– Vízért.
Morgott egyet.
– Gyere vissza!
 Megrántotta a karomat, és magára húzott.
Megtámaszkodtam a mellkasán, úgy néztem a szemébe. A
félhomályban is tökéletesen láttam őt. Ahogy azt is éreztem,
hogy a mellkasa lassan emelkedik és süllyed. A szíve pont a
tenyerem alatt dobogott, és majd kiszakította a mellkasát.
Én pedig erre a pár percre lélegezni is elfelejtettem, mert
csak feszülten vártam, mit fog velem csinálni.
– Jillian – szólt érdes, mély hangon, ami elindult a
dobhártyámon át, és megrezegtette az egész testemet.
Egyik kezével kisimította a hajamat az arcomból a fülem
mögé, és megragadta a tarkómat.
– Ne hagyd, hogy megcsókoljalak.
Már csupán a feltevés miatt tiltakoznom kellett volna,
bizonygatni, hogy nem vágyom rá, ehelyett némán
könyörögtem neki. Könyörögtem, hogy ne akarjon
hazugságra bírni. Nem akartam magamat becsapni. Mert
akartam, hogy megcsókoljon. Vágytam rá. Igaz, hogy féltem
tőle, de most másként remegtetett meg. Nagyon sok
minden vonzott hozzá.
Ezek pedig eluralkodtak a testemen, és mágnesként
húztak felé.
Ott volt a vágy minden egyes pillanatban, minden elakadt
lélegzetemben. Ő is tudta. Én is éreztem.
– Küzdeni fogsz ellenem, értetted?
Bólintottam.
– Mondd ki! – kérte, de közben a hüvelykujjával
megsimította a résnyire nyílt számat.
Halkan felnyögtem. Lehunytam a szemem, és erőt
gyűjtöttem.
Nem véletlenül kért meg erre. Bizonyára aggódott. Tartott
attól, amit velem akar tenni. És sajnos tudta, hogy milyen
könnyen el tudok gyengülni. Most sem voltam képes
ellenállni.
 Benedvesítettem az alsó ajkam, kissé megérintve a
nyelvemmel az ujja hegyét, és úgy lihegtem:
– Nem.
Éreztem, ahogy a férfiassága mereven az ölemnek feszül.
– Nem, mi? – kérdezett vissza.
Nagyot sóhajtottam. Úgy látszik, nem menekülök, amíg az
arcába nem üvöltöm. Erőt vettem magamon, és a szemébe
nézve hangsúlyoztam:
– Nem adom meg magam! – mondtam. – Tessék. Ez
kellett?
Egy szekundum alatt maga alá gyűrt. Alighogy az ágyat
érte a fejem, máris fölém tornyosult.
– Te kellesz.
Nem tiltakoztam, pedig egy másodperce ígértem meg
neki.
Hagytam, hogy a nyelve megízleljen. Megkóstolta a
nyakamat, majd a fülemet, és végül a számra tapadt. A
nyelve őrjítő táncra hívta az enyémet, és éreztem, hogy
miközben ki-be jár a számba, egyre szorosabban fogom a
tarkóját, és húzom magamra. Lenyúlt a kezével a
csípőmhöz, majd megsimította a combomat, és erősen
rámarkolt, hogy minél közelebb tudjon húzni magához.
Eközben egy pillanatra sem maradt abba a csókunk.
Nyögések, sóhajok kísérték a mozdulatainkat, és alig bírtunk
a feltörő vággyal. A fenekem alá nyúlt, és a csípőjét
szorosan az enyémhez nyomta, hogy érezzem a vágyát.
Forróság öntött el, és csak azt tudtam, hogy mindenhol
érezni akarom őt. Nem érdekelt, kicsoda, honnan jött és mit
akar. Csak tegyen boldoggá! Olyan régóta nem éreztem ezt!
Kihűltem és magányos lettem. Magam sem tudtam, mikor
zárkóztam el így az élettől, de megtörtént, és Colton lett az,
aki felhívta erre a figyelmemet. Megtörte az egyhangú és
szürke életemet, ráadásul tetszett ez az új szín, amit hozott.
Tetszett, ahogy rám nézett, és tetszett, amit a szemében
láttam. Kár lenne tagadni.
Mégis jobb lett volna, ha nem mellette jövök rá, hogy
vakvágányon fut az életem. Vagy ha normális körülmények
között találkozunk, és nem így akart volna megszerezni
magának. Ez a történet viszont egy ilyen főhőst állított
elém, aki egy ilyen találkozással került az utamba. És
mindezek ellenére ő volt a legtökéletesebb férfi, akit valaha
ismertem.
– Ne… – nyögte, és egyre mélyítette a csókunkat – …
hagyd – fejezte be a mondatot.
Kissé megtoltam a mellkasánál, mire zihálva elhúzódott.
Én is levegő után kapkodtam. Felpattant és elindult az ajtó
felé.
Elképedtem, milyen könnyen ki tud józanodni.
– Miért kell félnem tőled? – szóltam utána.
Lehajtotta a fejét, majd mély levegőt vett, és úgy
válaszolt.
– Hidd el, nem akarod megtudni.
Ezzel becsukta az ajtót, és otthagyott.
Na nem!
Felültem az ágyban. Elegem volt már ebből.
Utánamentem, és benyitottam a szobájába. Épp az ingéből
bújt ki. Majdnem megvakultam a világítástól, na meg a
látványtól.
– Megmondtam, hogy ide nem jöhetsz be! – szólt rám
dühösen.
– Miért? Különben mit teszel velem?
Kivárt a válasszal, de az elég ütősre sikeredett:
– Meg foglak baszni.
Huh! Most kellene bedobni a kesztyűt, feladni, és szépen
kilépni a ringből, hogy otthagyjam a küzdőteret.
Kellene…
 – Akarod? – kérdezte tőlem, de már csak egy alsónadrág
volt rajta.
– Nem… – válaszoltam, de a buja énem kiegészítette: –…
tudom.
Odalépett hozzám, és felemelte az állam.
– Mondok neked valamit. Ami nem teljesen igaz, az
egyszerűen nem igaz. Szóval ne bonyolítsd a helyzetet,
mert ez nem ennyire komplikált. – Megfeszítette az állát. –
Még nem vagy rám kész. – Elindult a keze a nyakamon
lefelé, egészen a mellemig, majd miután megsimította,
folytatta. – A tested már tudja, mit akar, de te… – Elhúzódott
tőlem. – Még bizonytalan vagy.
Teljesen átlátszónak éreztem magam. A testem
felforrósodott, a mellbimbóim ágaskodtak. Tagadhatatlanul
igaza volt.
– Annyira utállak! – szűrtem a fogaim közt.
Félmosolyra húzta a száját.
– Igen, ezt elég meggyőzően mondtad. – Megragadta az
állam, és közel hajolt hozzám. – Alig várom, hogy
megneveljem a szádat.
Összeszorítottam az ajkam, és sok mindent kívántam neki
az elkövetkezendő időre. Reméltem, az egyik valóra válik, és
szépen beledöglik.
Kiviharzottam a szobából, és természetesen erős
önmarcangolásba kezdtem. Mert azt leszámítva, hogy
mennyire megalázott, a másik dologban egyetértettem vele.
Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, és mit akarok. És azt
sem tudtam, hogy mi van velem. Pár napja kikértem
magamnak, hogy nem vagyok olyan nő, akit meg lehet
venni, most meg azért sértődtem meg, mert nem úgy bánt
velem. Semmi kétség, hogy bennem nagy káosz uralkodott.
Ideje volt tisztáznom magammal bizonyos dolgokat. És ezzel
az árulkodó testemmel!
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

COLTON

Lássuk csak, mikor lettem ilyen elbaszott fickó? Mikor

érdekelt engem, hogy mit fog érezni egy nő azután, ha
kikeféltem belőle a lelket? Marhára nem kellene, hogy most
érdekeljen. Már rég be kellett volna akasztanom neki. Így
csak minden bonyolódik. Be akarom törni, de mégis tetszik,
ha ellentmond nekem. Azt akarom, hogy az enyém legyen.
De nem kényszerítve. Ez már rég nem arról szól, aminek
indult. Talán sose szólt arról. Hiszen a kupiban sem azért
mozdultam rá, mert könnyen kapható nőcskének néztem.
Tetszett nekem. Megigézett. A magaménak akartam tudni.
Persze a sors abban a pillanatban kiegyenlítette a számlát,
amikor Jillian megjelent a rendőrségen. Mert rögtön tudtam,
hogy nem vethetek rá szemet. Biztossá vált számomra,
hogy olyan ember, aki becsületes, és harcol az igazáért.
Nem viseli el a megaláztatást, és keményen ellenáll. Ezért
fordítottam a játszmán, és bevettem a nyomozásba. Hogy
ne kelljen elengednem. Vagy a franc tudja, mi okból! Nem
mondom, kellenének a könyvelési adatok, de nélküle is meg
tudom szerezni azokat. Már egyáltalán nem tenném ki
annak a veszélynek, hogy odaküldöm kémkedni. Már
fontosabb az, hogy biztonságban tudjam.
Az elmúlt pár napban azon dolgoztam, hogy megoldást
találjak az eltüntetésére. Valahogy segítenem kell neki, ki
kell rántanom a pokolból. Nem érzi még, de belesétált a
közepébe. Ezért is fontos, hogy ellenálljak neki. Nem lehet
úgy az enyém, mert célponttá válik. Akkor nagyobb
veszélyben lenne, mint amiben most van.
 Létezik kiút számára, viszont abban a tervben nem
szerepelhetek.
Ezért nem vehetem el tőle, amire vágyom. Ha beleőrülök,
akkor sem.
Pedig istenem, annyira megkúrnám mindenét!
Akárhányszor csak ránézek, elszáll az agyam. Akarom őt.
És félek, ez felül fogja írni a terveimet. Pár napja ismerem
csak, és még egy kedves szava sem volt hozzám, de
egyvalamivel bizonyított nekem. Őszinte.
És ezért nem tiporhatok a lelkébe.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

JILLIAN

Az elkövetkezendő napok végtelen hosszúra nyúltak, és

nagyon üressé váltak. Coltont már öt napja nem láttam,
azóta nem találkoztunk, hogy összevesztünk. Hiába
döntöttem el, hogy hűvös és kimért leszek vele, ő
megoldotta a szituációt azzal, hogy láthatatlanná vált.
Egyáltalán nem volt könnyebb így a helyzetem. Túlságosan
rám talált a magány, és túl sok időm volt gondolkozni.
Rájöttem például arra, hogy mennyire egyedül vagyok a
világban. Nincs egy barátom, se egy családtagom, a
nővéremen kívül. Ha bármi történne velem, még segítséget
sem tudnék kérni. Amíg dolgoztam, ezekről elterelődött a
figyelmem.
Tudtam én akkor is, hogy milyen nyomorult életet élek, de
valamiért nem foglalkoztatott annyira, hogy változtassak
rajta.
Most pedig egyfolytában azon jár az agyam, hogy
gyökeresen megváltoztatom az életem, ha mindennek vége.
Jó messzire futok ettől a helytől, és bízom benne, hogy senki
nem talál rám. Igen. Ez egy jó terv. Úgy hívják, menekülés.
De azon voltam, hogy átváltoztassam ezt a szót arra, hogy
újrakezdés.
– Mi a helyzet? – kérdezte tőlem Josh, alighogy kiléptem a
medencéből.
Elvettem tőle a törülközőt, amit felém nyújtott. Ő elég
közel állt ahhoz, hogy a barátomnak hívhassam. Mindennap
gondoskodott róla, hogy legalább egyszer elmosolyodjak. És
mindennap elment a lakásomhoz, hogy megnézze, minden
rendben van-e. Tényleg megkedveltem. Ma reggel még futni
is elkísért, és sejtettem, hogy nem azért teszi, mert neki is
kocogni támadt kedve. Ő vigyázott rám, ha Colton nem volt
itthon. Ami az elmúlt napokban kivétel nélkül így volt.
Próbáltam faggatni Josht, hogy mit csinál a főnöke, de
mindig lerázott azzal, hogy dolgozik. Nem feltételeztem,
hogy hazudott, csak vágytam valami konkrétumra. Kellett
nekem egy rohadt fogódzó, amibe kapaszkodhattam. Tudni
akartam, hogy mikor láthatom újra.
Egyfolytában ő járt a fejemben. Hiányzott. Annak ellenére,
hogy meggyötört.
Tudtam, hogy több érzelem rejtőzik benne, mint amit
kimutat. Akart engem, de mégsem engedett a vágynak.
Genevieve azt mondta róla, hogy jó ember. Márpedig azt a
nőt nem hiszem, hogy félre lehet vezetni. Bárkinek a szeme
állásából képes volt olvasni. Az is ezt igazolta, hogy a minap
megkérdezte, miért vagyok bánatos. Azt válaszoltam, hogy
hiányzik a munkám. Erre felvont szemöldökkel
megismételte a kérdést, de hozzátette, hogy ezúttal
őszintén válaszoljak. Sose tudtam jól hazudni, és ezek után
nem is erőltetem a dolgot.
Ezért nem tudtam, mit válaszoljak Joshnak arra a
kérdésére, hogy mi a helyzet. Túlságosan árulkodó lett volna
minden szavam. Mert a helyzet az, hogy kimerültem.
Elfáradtam a harcban, amit magammal vívtam. Egyik nap
úgy keltem fel, hogy eldöntöttem, elmegyek innen, vállalva
minden kockázatot, és folytatom az életem úgy, ahogy
Colton előtt éltem. Aztán másnap már úgy keltem, hogy
nem lehetek gyáva, és nem futamodhatok meg. Hogy ezt
végig kell csinálnom. Ilyenkor nem akartam ugyanazt az
életet élni, mint amit korábban éltem. Nem akartam
megszürkülni és hamuvá válni, akit oda fújhat a szél, ahová
csak akar. Küzdeni akartam. Harcolni magamért. Jobb életre
vágytam. Erre is csak ebben a gyötrelmes egyedüllétben
jöttem rá. Mert ha Colton megjelent, a világom azonnal
díszes pompába öltözött. Olyan szavakat hozott magával,
mint az ámulat, bizsergés és vonzalom. Attól féltem,
szívtájéki problémáim lesznek, ha eszembe jut, mennyire
hiányzik.
– Tudom, mi a bajod! – szólt ismét Josh, akinek még
mindig nem válaszoltam, csak csendben lefeküdtem mellé a
napozóágyra. – Elviszlek este szórakozni!
– Lehet nekem olyat? – kérdeztem gyanakvóan.
Megvonta a vállát.
– Nem vagy házi őrizetben, ha jól tudom.
– Jól tudod.
– Akkor lehet – vigyorgott rám.
Tulajdonképpen azok a szabályok, amiket Colton
emlegetett, sose voltak lefektetve, tehát fogalmam se volt,
mit engedhetek meg magamnak, és mit nem.
– Szórakozásra nem vágyom, de már szívesen elmennék
valahová.
Joshnak szinte minden foga kivillant, olyan mosollyal
reagált.
– Bízz bennem, ez az este szuper lesz! És a főnök csak
holnap este ér haza, ezért nyugodtan elengedheted magad.
– Nem izgulok miatta.
– Nem, persze…

– Mondom!
 – Én pedig azt, hogy elhiszem…
– Nem tartom jó ötletnek, kisasszony. – Genevieve még
igyekezett visszatartani, mielőtt kiléptem a házból.
De nem tudott.
– Csak egy kicsit kikapcsolódunk. Ne aggódjon miattam!
Nem akartam következetesen gondolkodni. Egy cseppet
szét akartam hullani. Utána majd ráérek mindent megbánni.
Bepattantam Josh mellé az autóba, aki azonnal gázt adott.
Megegyeztünk, hogy nem visz messzire, nem megyünk
olyan helyre, ahol Colton megfordult, és nem fog magamra
hagyni egy percre sem.
Az öltözékemet nem variáltam túl, mások hétköznapra
húznak ilyen ruhát, ami ennyire visszafogott: ujjatlan volt,
bézs színű és a térdemig ért. Hosszú, sötétbarna hajamat
egyenesre szárítottam, és a sminkem is elég visszafogottra
sikeredett. Mert hát nem készültem kirakatba, vagy ilyesmi.
– Nyílt egy új hely a part mentén – törte meg a csendet
Josh, miközben a part melletti úton hajtottunk. – Igaz, elég
sok a turista, de legalább a helybéli nagymenők elkerülik.
– Jól hangzik.
Beleolvadtam az ülésbe, és feltekertem a hangerőt az
autóban. Josh mosolyogva bólogatott az ütemre, és úgy
megrúgta a gázpedált, hogy szinte repültünk Miami utcáin.
Üdítően hatott rám a fiatal és bohókás énje, de azért meg
tudtam volna fojtani az autóban lévő pedálok használata
miatt.
Későn nyomta meg a féket, hamar a gázt, ráadásul tövig.
Biztos fasza gyereknek képzelte magát, de engem eléggé
idegesített a vezetési stílusa. A belváros peremén állt meg.
– Itt is vagyunk – hadarta, majd kioldotta a biztonsági
övét, és megkerülve az autót, kinyitotta az ajtómat. Én
viszont nem mozdultam.
 – Ez nem egy új hely, és nincs is itt a part. Nem erről volt
szó.
Színpadiasan megcsóválta a fejét.
– Nem, ide csak beugrunk pár haverhoz – győzködött. –
Bemelegítünk egy kicsit.
– Aha.
– Aj, ne baszakodj már, Jill, gyere be velem egy pillanatra!
Utána elmegyek veled unatkozni a partra, de most
átkozottul rám férne egy kis lazulás.
Ebben a minutumban esett le, hogy miért is vagyok itt.
Vele.
Mert ő nem jöhetett ide nélkülem, hiszen huszonnégy
órában vigyáznia kellett rám. Egy pillanatra elgondolkoztam.
Josh egész héten a kedvemben járt, beszélgetett velem, és
megpróbált jókedvre deríteni. Meghallgatta a
nyavalygásaimat, futni jött velem, és a felsorolásnak itt
korántsem volt vége. Azt éreztem, nekem is illene
törlesztenem egy kis szívességgel. Valahol megértettem őt,
hogy szórakozni vágyott, de azt, hogy kijátszott, nehezen
tudtam lenyelni.
– Rendben – böktem ki végül, és Josh ujjongása közepette
kiszálltam az autóból. Belekaroltam, ő meg nyomott egy
hatalmas puszit az arcomra.
– Nem fogod megbánni! – súgta oda nekem a bejárathoz
érve.
Azt én is remélem!
Kint is lehetett hallani a zenét, és hiába állt tömeg a
bejáratnál, Josh előrefurakodott, de ahogy a biztonsági
ember észrevette, egyből intett nekünk, és beléphettünk az
E11LEVEN nevű szórakozóhelyre.
Voltam már itt a nővéremmel, igaz, akkor végigálltuk a
sort, és kicsengettük a drága belépő árát, ám most is
ugyanannyira ledöbbentett a látvány, mint akkor. Ha valaki
Miamiba utazik, ezt a helyet biztos, hogy felírja a látnivalók
közé. Ez az a hely, ahol világsztárok lépnek fel, ahol
egyedülálló hangtechnika biztosítja a minőségi zenét, és
híresebbnél híresebb DJ-k vonulnak fel, hogy a közönséget
szórakoztassák. Egy alkalommal például Post Malone
ötvenezer dollárnyi pénzesőt szórt az emberekre. Merthogy
nemcsak fellépni, hanem szórakozni is járnak ide a világ
minden pontjáról a gazdagok.
Meg is tehetik, mert könnyen és biztonságban
elrejtőzhetnek a VIP-részlegen, vagy a különtermek
egyikében, ahol a nővérem már vendégeskedett.
A LED-fények átszőtték a táncparkettet, és a mozgó fejű
lámpák is rásegítettek a lenyűgöző látványra. Fura
borzongás futott végig rajtam. A dobhártyámban dübörgött
a ritmus, körülöttem megannyi ismeretlen ember tolongott,
és Josh keze szorosan fogta az enyémet, miközben maga
után húzott a bár felé. Elkapott egy hangulat, amely régóta
elnyomva pihent bennem. Táncolni akartam. Ugrálni.
Sikoltozni és bulizni.
Húzott a tömeg magával.
– Ezt már szeretem! – kiabálta Josh a fülembe, alighogy
megálltunk a bárpultnál. Belecsípett az arcomba, hogy
tudassa, mire gondolt. Tény és való: fülig ért a szám.
– Mit iszol? – kérdezte, de közben már fel is emelte az
ujját, és a jelre azonnal odaugrott a pultos. Meglepődtem,
milyen bánásmódban részesül.
– Konyakot kérek – mondtam neki hangosan.
Erre csak odamutatta a pultosnak, hogy kettőt. Laza volt
minden mozdulata, számomra ez egy megnyerő tulajdonság
volt. Mindig is irigyeltem azokat, akik így tudnak viselkedni,
ellenben velem, mert állandóan olyan zavarban voltam,
mintha karót nyeltem volna.
– Egészségedre! – nyújtottam Josh felé a poharamat.
 – Hát ne is menjen kárba! – kiáltotta, és lehúztuk a
tartalmát.
Rögtön jelzett, hogy töltsék újra.
– Be akarsz rúgni? – tudakoltam.
– Én ma mindent akarok! Gyere!
Megint megragadta a kezemet, és a másikkal a pulton
lévőpiát. Egy bokszba vitt, ahol már ültek páran. Nagy
örömmel fogadtak minket, és hamar le is vágódtunk a
padra.
– A barátnőm – mutatott rám Josh, mire mindenki
odaintett nekem köszönés gyanánt. Nem bonyolította túl a
dolgokat, bár jobb, mintha úgy mutatott volna be, mint a
főnöke legújabb házi cicáját, aki leginkább csak nyávogni
szeret. Ezért nem is vitatkoztam vele.
Pár perc után mindenki oldottan beszélgetett, és meg kell
hagyni, jó volt ilyen vidám társaságban lenni. Gyorsan telt
az este, sokat nevettünk és táncoltunk. Na meg persze
ittunk.
Meglepő módon most nem éreztem meg a fejemben az
alkoholt, de valószínűleg ez annak volt köszönhető, hogy
ásványvízzel kísértem le, és rengeteget mozogtam. Josh
néha eltűnt a szemem elől, de szerencsére nem hosszú
időre. Ilyenkor vagy egy üveg sörrel tért vissza, vagy két
röviddel. A barátai elég kedvesek voltak, nem rekesztettek
ki, de én is tettem azért, hogy jó társaságnak bizonyuljak.
Kivéve a mosdóban. Ott nem voltam partner a dolgokban,
és eléggé meg is lepődtem az egyik lányon.
Kihúzott a zsebéből egy üvegcsét, amiből a kézfejére szórt
egy kis fehér port, majd befogta az egyik orrlyukát, és a
másikkal felszívta az egészet. Bizonyára ingerelhette a
nyálkahártyáját a szer, mert utána rögtön megdörzsölte az
orrát, és szipogni kezdett.
 Nem voltam teljesen hibbant, tudtam, mit csinál. De attól
még úgy bámultam rá, mint aki most lát ilyet először. Talán
mert ez igaz is volt.
– Kérsz? – kérdezte. Bizonyára azt hitte, azért nézem
annyira, mert várom, hogy megkínáljon.
Megráztam a fejem, és a mosdókagyló felé fordultam.
Kezet mostam. Immáron másodjára, de legalább a csaj
szemében nem tűntem teljesen hülyének, mert már nem
bámultam tátott szájjal. Egyre inkább azt éreztem, hogy egy
gyorstalpalón veszek részt az élet iskolájában. Mondjuk nem
bántam, hogy ezekben a dolgokban ilyen tapasztalatlan
voltam.
Alighogy kiléptem a mosdóból, Josh megfogta a
derekamat és felemelt, majd körbeforgott velem. Két kör
után letett a földre, de úgy, hogy szorosan tartott, és
hagyta, hogy a testem súrolja az övét. Amikor a talpam alatt
megéreztem a talajt és farkasszemet néztünk, megkérdezte:
– Jól érzed magad?
Zavartan bólintottam. Nem számítottam arra, hogy ilyen
módon fog közeledni hozzám. Nem nagyon érintkeztünk ez
idáig. Furcsállottam is ezt az egészet, de betudtam annak,
hogy elvitte a mámoros hangulat.
– Szupeeer! – nyújtotta el a válaszát, majd illedelmesen
hátrálni kezdett, és a táncparkett felé mutatott. – Még egy
tánc?
De most rendesen meg kell ráznod a feneked!
Nevettem rajta, majd elfogadtam a felém nyújtott kezét,
és hagytam, hogy elvezessen a tömeg közepébe. Amikor
már kezdtem fáradni, és többször leültem, szólt, hogy
nézzük meg a fenti részt, ahol ejtőzhetünk egy kicsit.
A klub felső emelete galériás volt, természetesen
bárpulttal, ahol lehetett italt fogyasztani, ám itt a zene nem
tódult annyira az ember agyába, mint odalent a tánctéren.
Leültünk az egyik bőrszékre az üvegkorlát mellé, és
iszogattunk. A tánctér láttán elmosolyodtam, mert
elképzeltem, hogy pár perce még én is ott ugráltam
leizzadva.
– Még mindig menni akarsz a nyugdíjas klubba?
A szememet forgattam.
– Nem bírtad megállni, hogy ne szólj be, ugye?
– Ez nem igaz – vigyorgott. – Nagyon sokszor megálltam.
Sértődötten hátravágtam magam a széken.
– Nem kötelező velem lenned.
Hevesen bólintott.
– De igen!
Erre már elnevettem magam én is.
– Még két szó, és megöllek!
Megadóan felemelte a kezét.
– Szerintem akkor se tudnál, ha nem védekeznék.
Kicsit előrehajoltam, és felkönyököltem a kis körasztalra.
Próbáltam drámai hangnemet megütni.
– Lehet, hogy nem ismersz eléggé.
Összeszűkült szemmel válaszolt.
– Lehet, hogy szeretném, ha rossz lennél.
– Lehet, hogy akkor nem kedvelnél.
– Lehet, hogy annál jobban.
Meglepetten néztem rá, de a zavaromat sikerült
lepleznem, mert a közeledő pincérre kaptam a tekintetem.
Letett elénk egy kis sós mogyorót, két röviditalt, egy
ásványvizet és egy sört.
– Én ezt már nem iszom meg – közöltem a velem szemben
ülővel. Josh válaszul legyintett, majd megfogta a poharát,
koccintott az asztalon maradt poharammal, és leküldte a
torkán az italt.
– Egy percre itt kell hogy hagyjalak – szólt, majd felállt.
 Bólintottam, mert azt hittem, ismerőshöz siet, vagy talán
a mosdóba, de a velem szemben lévő keskeny folyosó felé
lépett, ahol függönnyel elválasztott kabinok voltak. Eltűnt az
egyikben.
Próbáltam nem azon agyalni, hogy mit művelhet ott, de a
szemem folyamatosan a táncparkett és a folyosó között
ingázott. Lepelként hullott rám a magányosság érzése, mely
beterítette az egész testem. Idegesen doboltam a
lábammal, és igyekeztem kerülni az arra sétáló emberek
tekintetét. Ott ültem a VIP-szektorban, de egyre inkább
elkívánkoztam onnan. Nem azért, mert rossznak tűnt a
társaság, inkább azért, mert egyáltalán nem illettem
közéjük. Josh mellett nem zavart ennyire ez a díszes és
hangos bagázs, de most minden kacagás és beszéd
bántotta a fülemet.
Megint a folyosót fürkésztem, és megkönnyebbülésemre
elhúzódott az egyik kabin nehéz anyagból készült függönye.
Reméltem, hogy Josh lép ki onnan, de sajnos ez a remény
abban a pillanatban elillant, ahogy Marco szemébe néztem.
Ő volt az a férfi, aki néhány napja a rúzsomat a farkán
akarta látni. És akinek az apja szintén lefoglalt magának.
Mindketten elhitték, hogy egy lotyó vagyok.
Káromkodtam egyet magamban, és egyből elfordítottam a
fejem a tánctér irányába.
Már csak ez hiányzott!
Reméltem, hogy nem vett észre, és örültem, hogy a hajam
kiengedve hagytam, mert úgy tudtam igazítani, hogy félig
eltakarja az arcomat. De mindez semmit sem ért, mert
éreztem, ahogy Marco két ujja megragadja az állam, és
maga felé fordítja a fejemet.
– Helló, szépségem! – mosolygott rám. Mosolya nem talált
viszonzásra, és nem kísérte egy barátságos pillantás sem. –
Vársz valakire?
 Bólintottam. Végre levette a kezét rólam, és a folyosó felé
nézett egy nagy sóhaj kíséretében.
– Colton mindjárt jön, most elfoglalt – jelentette ki, majd
újra felém fordult. – Csúnya dolog tőle, hogy kihagyott a
partiból. Én biztos, hogy téged húztalak volna a farkamra.
Sorra vettem magamban a mondatai értelmét, és a
legnagyobb pánikot az keltette bennem, amivel arra utalt,
hogy Colton itt van. A többi sértő szava lepergett rólam.
Ebben az egyben fejlődtem. Már tudtam, hogy ki vagyok.
Leszartam, ő minek néz.
Felálltam.
– Talán majd legközelebb – közöltem Marcóval, és
elindultam a folyosó felé.
Futólag még láttam az arcán a mosolyát, amivel
elégedetten nyugtázta, hogy nem tiltakoztam. Álmodozzon
csak arról, hogy egyszer megkaphat. Mert inkább lennék
halott, mintsem az övé.
Nem is hagyta válasz nélkül.
– Már alig várom! – kiáltott utánam, de nem fordultam
meg.
Szedtem a lábamat, a kabinok felé siettem. Itt már nem
dübörgött a zene, még a cipőm sarkának a kopogását is
hallani lehetett.
Nagyon gyorsan meg kellett találnom Josht, mielőtt Colton
találna meg minket.
– Josh! – szóltam félig suttogva, félig könyörögve magam
elé.
A második kabin függönyét két másodperc alatt kirántotta
valaki. Az első ember, akit megláttam a kabinban, az egy
férfi volt, akit épp a nadrágjától akart megszabadítani egy
meztelen nő, míg egy másik a mellét dugta az arcába. Aztán
újra a függöny került a szemem elé. És Colton.
 Összeakadt a pillantásunk, és máris úgy éreztem magam,
mintha kirántották volna a gerincoszlopomat, és
tehetetlenül estem volna össze a padlón. Hosszú napok
teltek el úgy, hogy arra vártam, hogy lássam őt. Most mégis
azt kívántam, bárcsak eltűnhessek a szeme elől.
Ebben a pillanatban a mellette levő kabin függönye is
kihúzódott, ahonnan Josh lépett volna ki, de megtorpant.
– Ó, bassza meg… – nyögte, ahogy meglátta Coltont, majd
engem.
Félve néztem az előttem álló férfira, aki nem sokat
bíbelődött a szavakkal.
– Te velem jössz! – mutatott rám, majd Joshra nézett. – Te
pedig ki vagy rúgva!
Egyikünk se mert vitatkozni vele. Aggódva néztem Joshra,
majd éreztem, ahogy Colton megragadja a karomat, és
elkezd húzni a folyosón. Tartottam vele a lépést, és
próbáltam nem a tudtára adni mindenkinek, hogy mi
történik. A folyosó végéhez érve egyre sötétebb lett, a
lámpák itt már nagyon halványan világítottak. Amint
meglátott minket egy jókora termetű biztonsági, rögtön
felpattant a székéből, és kihúzta magát.
– Mr. Moran – biccentett a mellettem álló férfinak, és
megnyomta nekünk a lift gombját. Ahogy megjött a felvonó,
Colton berántott a belsejébe, és rávert egyet a kijelzőn lévő
lefelé mutató nyílra, mire az ajtó mozgásba lendült.
Te jó ég! Te jó ég! Ismételtem magamban, de egy hang
sem hagyta el a torkomat. Hozzátapadtam a hideg fémhez,
amely szinte körülölelt. Belül mégis lángoltam. Fullasztó
hőség járta át a testem, és csak egészen apró lélegzetet
tudtam venni.
– Csak szórakoztunk – szóltam halkan. Colton rám emelte
a tekintetét, mire folytattam. – Tényleg kirúgod ezért Josht?
Colton állkapcsa megfeszült.
 – Totál be volt állva, bassza meg! – Élesen szívta be a
levegőt.
– Inkább annak örülj, hogy nem nyírtam ki!
Megállt velünk a lift. Kiléptünk egy újabb sötét folyosóra.
Láttam, hogy a végénél ott világít a zöld EXIT felirat egy
ajtó felett. De Colton alig két lépés után nekitámasztott a
falnak.
– Mégis mi a szart kerestél itt?! Főleg a kabinok előtt. Oda
csak a kurvák mennek, vagy a drogosok!
Közel állt hozzám, kimért volt a hangja, ugyanakkor rekedt
és fáradt is, mégis nagyon fenyegető.
– És te? – kérdeztem vissza. – Melyiket kaptad meg a kettő
közül?
Alighogy befejeztem a mondatot, a fülemhez hajolt, és
úgy kérdezett vissza:
– Szerinted?
Eközben a szájával felfedezőútra indult a nyakam vonalán.
Elnyomtam a nyögésemet, amit a fellobbanó vágy váltott
ki belőlem, és eltoltam magamtól. Úgy tűnt, ma este
mindketten kérdéssel válaszolunk a kérdésre, ami még több
kérdést vetett fel bennem. Egyre azonban volt válaszom.
– Akkor javaslom, tőle kérd a ráadást – feleltem, azzal
elléptem mellőle, de a kezem után kapott és megpördített.
Közel voltunk egymáshoz, de nem ért össze a testünk. Nem
volt más köztünk, csak szemkontaktus. A halvány fényben
figyeltük egymást. Váltakozva járt a tekintetem a szeme és
a szája között.
Élesen szívta be a levegőt, és vezényelte ezt a néma
csatározást.
Majd hirtelen megmozdult. Megfogta a derekam, és
magához húzott. Most már nem bírtam ki nyögés nélkül.
– Minden okkal történik.
– Ezt hogy értsem?
 – Akárhányszor dugni támad kedvem, megjelensz.
– Lehet, hogy én vagyok mindig rossz helyen.
Elmosolyodott.
– Viszont jó időben… – egészítette ki, s ezzel megcsókolt.
Igaz, a tenyeremmel nekifeszültem a mellkasának, de a
nyelvének hagytam, hogy a számba nyomuljon. Istenem,
hogy tudott csókolni!
Erősebben magához vont, és eltűntem a karjában.
Beleolvadtam a pillanatba, és behunyt szemmel
viszonoztam a csókját. Lebénult az agyam, és csak egy szót
ismételgettem magamban.
Még.
Még.
Még.
Colton sem bírt leállni, és egyre vadabb lett, úgy
tapogatott, markolt, mintha mindent egyszerre akarna
megkapni. Én pedig oda akartam neki adni. Túlságosan
kívántuk egymást. Ezt a sóvárgást nem lehetett tovább
elnyomni.
 TIZENHATODIK FEJEZET

COLTON

Bassza meg!
Ziháltam, mint aki egy maratont futott le éppen. Viszont
én nem futottam. Azon igyekeztem, hogy önmagam
maradjak, és ne essek állat módjára ennek a nőnek.
Éreztem az ízét a számban, a testét markoltam, és egyre
inkább szét akartam szedni. Szart se ért, hogy napokra
eltűntem, mert valójában egy percre sem távolodtam el
tőle. Csupán csak kiéhezettebbé váltunk mindketten.
Mi a faszért nem bírok magammal? Miért ő kell nekem?
Pár perccel ezelőtt lett volna alkalmam egy rendeset
kefélni.
Bármit megtettek volna nekem azok a nők. Ehelyett mi
történt?
Mind a két kurvát lelöktem magamról. Nem akartam
érezni őket. Gyűlöltem az émelyítő parfümüket, nem
tetszett a felajánlkozásuk, és taszított a vihogásuk. Pedig én
tényleg kefélni akartam! Lenullázni végre magam.
Korábban ez a módszer remekül működött. Bárhol
megkaptam, amit akartam, úgy, ahogy akartam. Aztán
viszontlátásra! Aki jó volt, jöhetett még néhány körre.
Mikor lett ebből múlt idő?
Nem kellett rajta sokat gondolkodnom. Alig pár nappal
ezelőtt fordultam ki önmagamból. Megszállott lettem.
Egyfolytában Jillian után sóvárogtam.
Aztán pár perce, amikor meghallottam a hangját, azt
hittem, képzelődök. Aztán már abban bíztam, hogy nem.
Hiszen rá vágytam. Őt akartam érezni. A finom bőrét és a
reszketeg testét.
Látni akartam ezt a tekintetet. Tudtam, hogy mennyire
vívódik ő is. Pont annyira húzott magához, amennyire el
akart lökni. Ő sem tudta, merre billenjen a mérleg nyelve,
amin a józan ész egyensúlyozott, szemben a bódító
szenvedéllyel. Én viszont döntöttem. Hiszen a hosszas
mérlegelés nem az én műfajom volt. Az csupán csak arra
volt jó, hogy bonyolultabbá tegye az életet. Hiszen ez a
dolog kettőnk között végtelenül egyszerű, de annyit
agyaltunk rajta, hogy lassan megoldhatatlanná formáltuk.
És különben is! Csak kefélünk. Attól meg mi változik?
Kielégítjük a vágyainkat és annyi. Csak ma. Most. Itt.
Elegem volt már abból a kibaszott önmegtartóztatásból.
Jillian sincs porcelánból. Nem fogok benne kárt tenni. Nem a
szívét kúrnám szét, hanem a punciját. Azt pedig könnyen ki
fogja heverni, ha el kell válnunk. Mert nem vagyok hülye,
hogy mindent felrúgjak, de kezdem feladni az ellenállásom.
Hiába feszülök meg, nem megy.
Hiába tudom, milyen következményei lehetnek ennek,
mégis vállalom a kockázatot. Nem fogok vele szerelmesen
összebújni ezután sem. Nem érzelmeket akarok.
Csak szexet.
Megragadtam az arcát, és kényszerítettem, hogy rám
nézzen.
Látni akartam, mennyire van magánál, próbáltam
megtippelni, mennyit ihatott, vagy ne adj isten szívott abból
a szarból.
Bíztam benne, hogy Josh nem kínálta meg semmivel,
amitől ő beállt.
– Mi az? – kérdezte Jillian, némi félelemmel a hangjában.
– Tudnom kell, hogy teljesen önmagad vagy-e.
Egyből felhorkant a mondatomra.
 – Nem azért hagyom, hogy megcsókolj, mert ittam, te
barom!
Nem engedtem, hogy elfordítsa a fejét.
– De én annál sokkal többet akarok.
Nagyot nyelt, mire folytattam.
– Ez az a pont, amikor még megállíthatsz. Később már
nem fogsz tudni.
Nem válaszolt.
Egy. Rohadt. Szót. Sem.
De valójában nem is kellettek ide a kimondott szavak.
Elég volt a tekintete válaszul. Vagy a résnyire nyílt ajka,
amely kissé megduzzadt a csókunktól.
A keze a mellkasomról lassan a tarkómra csúszott, és
nekem nem kellett több, hogy cselekedjek. A szájára
tapadtam újra, hevesen csókoltam. Nem akartam a
mélygarázs folyosóján megdugni, sőt, egyáltalán nem
akartam őt megdugni. Persze ez hazugság. Mert mindennél
jobban meg akartam dugni, de nem akarhattam. Azonban
azt, ami azután történt, csak késleltetni tudtam. Eddig
váratott magára az a perc, az a csodálatos pillantás, amivel
közölte, hogy az enyém lesz.
Megkaptam.
Azt sem tudtam hirtelen, mit kezdjek vele. Mohó voltam,
csókoltam, nyaltam a nyakát, megmarkoltam a mellét, és
közben beszívtam a lélegzetét. Mindene kellett. A nyögése,
a tekintete, a vágya, a teste, és legfőképp a gyönyöre. Látni
akartam, ahogy elélvez a farkamon! Azon az istenverte
kőkemény rúdon, ami majd szétfeszítette a gatyámat.
Lenyúltam a szoknyarész aljához, és felhúztam a ruháját
egészen a csípőjéig. Az ujjaim hamar visszataláltak oda,
amit most mindennél jobban óhajtottam. A csipkebugyi
teljesen átázott, és én elégedetten felmordultam.
 – Teljesen kész vagy rám – mondtam Jilliannek, és
félrehúztam a bugyiját, majd a csupasz punciját kezdtem
simogatni. Fel-le jártak az ujjaim, szétkentem mindenhol a
finom kis nedvét, majd a csiklóján kezdtem körözni vele.
Vonaglott a kezem alatt. A vállamba fojtotta a hangos
nyögését, és a karomba kapaszkodott, hogy ne rogyjon
össze. Őszintén szólva, már bennem sem volt túl sok erő.
Minden idegszálammal rá koncentráltam, és
megrészegültem az érzéstől, amit keltett bennem. Mielőbb
ki akartam tölteni a testét. Arra vágytam, hogy a hüvelye
szorosan körülöleljen, és a magaménak tudhassam. Amikor
megengedtem magamnak, hogy róla fantáziáljak, nem ilyen
együttlétet terveztem. Meg akartam semmisíteni, és utána
órákon át akartam kényeztetni.
De itt, most, ez nem olyan lesz. Ez egy nagyon kemény és
gyors menet lesz.
Kiszabadítottam magamat a nadrágomból, és egy
határozott mozdulattal felemeltem Jilliant. Belém
kapaszkodott, miközben háttal a falnak támaszkodott, és
lábát a derekam köré fonta. A feneke alá nyúltam, és a
pihekönnyűnek tűnő testét egy kézzel megtartottam, a
másik kezemmel pedig besegítettem magamat oda, ahol a
mennyországot reméltem. Jillian teste megfeszült, és
lélegzet-visszafojtva várta, hogy elmerüljek benne.
Lassan toltam be a farkam, mert iszonyatosan szűk volt a
hüvelye. Nem lehettem túl vad, mert azt akartam, hogy ő is
élvezze. Miközben az arcát fürkésztem, láttam, ahogy
beharapja az alsó ajkát, és csak akkor engedte el, amikor
már tövig benne voltam.
Nem mozdultam.
Átkozottul jó volt őt érezni. Benne lenni. Sajnos még jobb
volt, mint azt elképzeltem.
 Aztán mozogni kezdtem. Ki-be. Egyre erősebben, és egyre
mélyebben. Megragadtam Jillian állát, és a falhoz toltam a
fejét.
Még durvábban döfködtem. Alig bírta a tempót, de a
szemét mindvégig nyitva tartotta, és mélyen elveszett az
enyémben.
Pont úgy, mint én őbenne.
– Annyira… – nyögtem, miközben kíméletlenül mozogtam
benne. – Kibaszottul… – folytattam – …gyönyörű… vagy…
Nem tartott sokáig, hamar elélveztünk mindketten.
Lihegve borult rám, és mindketten verejtékben úsztunk.
Hagytam neki, hogy magához térjen és rendeződjön a
légzése, és csak utána engedtem le az ölemből. A karomnak
már úgyis mindegy volt.
Úgy bedurrant, hogy azt hittem, leszakad.
Jillian lehúzta magán a ruhát, és megpróbálta a tincseit
elrendezni az ujjaival. De még mindig lehajtott fejjel állt.
Becsatoltam az övemet, és a kezemmel felemeltem az
állát.
Lehajoltam hozzá, és hosszan megcsókoltam. Belenyögött
a számba, pont olyan kétségbeesett sóhajjal, amilyet én is
hallattam. Imádtam a száját. Szívesen tapadtam rá, mert
finom volt, vastag és nagyon kívánatos.
– Sajnos ez nagy hiba volt – közöltem vele, ahogy elvált az
ajkunk.
Értetlenül nézett rám, mire kiegészítettem: – Már nem
fogsz tudni megszabadulni tőlem.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

JILLIAN

– Mikor voltál utoljára férfival?

Colton hangja kijózanítóan hatott rám. Az autójában
ültem, és a kivilágított várost bámultam, ahogy hazafelé
gurultunk.
Tökéletes csendben. Erre bekérdezett egy olyat, amitől a
gyomrom rögtön összerándult, mert az első gondolatom az
volt, hogy biztos azért tette fel nekem ezt a kérdést, mert
rettentő béna voltam a szeretkezésünk alatt. Igyekeztem,
hogy ne lássa rajtam a kétségbeesést.
– Hm… nem tudom.
Résnyire zsugorította a szemhéját, és gyanakvón nézett
rám.
És persze hogy ekkor pirosat kaptunk. Felém fordult.
– Nem tudod?
Megráztam a fejem.
– Pár… – tanakodtam hangosan – …hónapja?
– Olyan rég volt, hogy nem emlékszel rá? – nevetett.
– Most mi bajod van? – emeltem fel a hangom. –
Fogalmam sincs, na! Nem értem, miért kell ilyen nagy
jelentőséget tulajdonítani a szexnek?
Döbbenten nézett rám.
– Mert elég fontos dolog.
Kinek? Nekem aztán nem. Mármint azelőtt nem volt az,
hogy
Coltont megismertem. Mert onnantól meglehetősen fontos
lett nekem is. Főleg, amikor ránéztem.
 – Indulhatsz – közöltem vele, mert zöldre váltott a lámpa.
De ő nem lépett a gázpedálra. Csak bámult rám. Felé
sandítottam.
– Miféle szerencsétlen barmok értek hozzád eddig?
Elhúztam a számat. Ha tudnád! Mert még olyat, mint amit
Colton mellett, még soha nem éreztem. Nem nézett így rám
egy férfi sem, és sosem éreztem magam ilyen kívánatosnak.
Coltonnak nemcsak a szeme volt árulkodó, hanem minden
mozdulata. Akárcsak a hangja. Szerettem, amikor rekedtté
vált.
Olyankor tudtam, hogy mennyire elfojtja magában a
vágyat, amit irántam érzett. Szerettem kinyílni, és
megmutatni neki magam. Szerettem látni rajta azt az
elégedettséget, amit a tekintete tükrözött.
Ekkor ránk dudáltak.
Aztán megint, hosszan.
– Nem indulsz?
– Majd kikerül.
– Hol? – kérdeztem idegesen. – A szembe sávban? Mert
szerintem hamarabb fog bekopogni az ablakon.
– Akkor nem lesz szerencséje.
– Istenem… – fogtam a tenyerembe az arcomat. –
Megérdemelnéd, hogy egy óriás legyen.
Felnevetett.
– Nem a méret a lényeg.
Mosolyra húztam a számat.
– Mondják a férfiak…
Felcsillant a szeme, és végre hajlandó volt rálépni a
gázpedálra.
– Nocsak! – szólt hangosabban. – Ez érdekes téma! Talán
elégedetlen vagy?
Anyám! Úgy elpirultam, mint egy kettévágott
görögdinnye, amelyik szép pirosra érett. Nem is tudtam mit
mondani. Egyik válaszomból se jöttem volna ki jól, és az
egóját sem akartam hizlalni.
– Miért nem nézel rám? – kérdezte mosolyogva.
– Következő kérdés? – lőttem vissza, de továbbra is az
ablakon bámultam kifelé.
– Kínos a farkamról beszélni?
– Beszélhetünk róla – vágtam vissza gyorsan, és kihívóan
néztem rá. Viszont a mosolyomat nem sikerült visszafojtani.
– Mármint, ha nem zavarnak a jelentéktelen dolgok – tettem
hozzá.
Magamban már visszaszámoltam, de Colton agya nem
robbant fel, mire az egyhez értem. Ellenben nyomott egy
satuféket, majd félreállt az úton. Felém fordult, közelebb
húzódott és megcirógatta az arcomat.
– A szádat… – kezdte, és az egyik tenyerébe fogta az
arcomat, majd átsiklott az ajkaimon a hüvelykujjával – …
most már biztos, hogy meg fogom nevelni.
Ez a könnyed mozdulat és kimértség sokkal jobban hatott
rám, mint eddig bármi. Úgy tudott fenyegetni, hogy meghűlt
bennem a vér, pedig nem bántott se szavakkal, se tettekkel.
És mindezek mellett még azt is elérte, hogy akarjam a
büntetést.
– Hogyan? – kérdeztem vissza a szám megnevelésére.
Mert hát, érdekelt a dolog…
Egy pillanat alatt tűnt el belőle a játékosság. Láttam,
ahogy megváltozik a tekintete, a tartása, a légzése. Meghűlt
a levegő körülöttünk, miközben izzón parázslott a talaj
alattunk.
– Megtanítom neki, hogyan váljon hasznossá – felelte,
majd odahajolt és megcsókolt. Mélyen. Majd a dudorodó
nadrágjához húzta a kezem.
– És te hagyni fogod nekem, hogy ledugjam ezt a
jelentéktelen dolgot a torkodon, amíg el nem tűnik benne az
egész. Kíváncsi leszek, hogy akkor milyen jelentőséggel fog
bírni.
Nagyot nyeltem. A kezemmel érezve se volt kicsi, és
elképzelni sem tudtam, hogy a számban meddig jutna vele.
Biztosan megfulladnék, ha bele akarná tolni tövig.
Mivel nem válaszoltam, elhúzódott. Kitette az indexet, és
pár másodperccel később újra az úton voltunk.
– Könnyű téged felhergelni – állapította meg.
– Igen, neked rekordidő alatt sikerül.
Bárhogy is értette, igazat adtam neki.
– Örülök, hogy elismered. De attól még kurvára
megbaszlak.
Jesszus!
Ez a szó… annyira trágár! Utálom. Ennek ellenére az ő
szájából úgy hangzik, mint valami ajzószer. Kimondja és
bumm! Azonnal robban a testem. Megrémít ez a reakció. És
meg is őrülök tőle.
Nem volt sok a hazaútból, mégis lassan teltek a percek.
Már nem beszéltünk többet. Ő vezetett, én pedig csendben
ültem, és figyeltem az utat. Még a zene se szólt, igaz, nem
is hiányzott. A szemem előtt emlékképek villannak fel.
Nemrég Colton karjában élveztem el. Nyögve. Majdhogynem
könyörögtem, hogy tegyen boldoggá. És ő azzá tett. Ha csak
percekre is, de megkaptam őt, és csak az enyém volt.

Ő is ugyanolyan kétségbeesetten kapaszkodott belém,

mintha attól félt volna, hogyha nem fog erősen, ha nem
markol meg, eltűnök, és velem együtt elvész ez a sok érzés,
ami bennünk volt. Talán ezért vagyunk most ilyen csendben.
Talán mindketten kétségbeestünk, hiszen átléptünk egy
határt. A baj viszont nem ezzel volt. Hanem azzal, hogy újra
megtenném.
Colton rám nézett, alighogy leparkolt.
– Megbántad? – kérdezte a semmiből. Mindig meg tudott
döbbenteni.
– Mit?
– Engem. Ami történt. Mindent.
Hevesen megráztam a fejem.
– Én… – mondtam halkan, de nem tudtam folytatni. Olyan
sok minden kavargott bennem, hogy nem tudtam rendezni a
gondolataimat. Colton lehajtotta a fejét, és egy pillanatra
elgondolkodott.
– Rendben. Nem faggatózom tovább.
Fáztam.
Hallottam a vad szelet, ami a kertben süvített. Ahogy a
stéget elnyelő nagy hullámok hangját is.
Felültem az ágyban, és éreztem, hogy teljes testemben
remegek. Átizzadt pólóm rámtapadt, a lepedőm is csurom
vizes volt. Azt éreztem, hogy hiába kapkodok levegőért, a
tüdőmet nem tudom megtölteni vele. A szívem pedig
hevesen zakatolt a mellkasomban. Erős ütemet diktált, és
csak lüktetett és lüktetett, mire odakaptam a kezem, és
próbáltam megnyugtatni.
Mi történik velem?
Felálltam, de egy pillanatra megszédültem. Bizonyára a
kimerültség vagy az alkohol felelős ezekért a tünetekért. A
falnak támaszkodva az ajtó felé léptem, és kinyitottam azt.
Szinte a sötétben tapogatóztam, de hamar megtaláltam
Colton hálójának a kilincsét. Nem érdekelt, mit fog szólni, ha
meglát, csak az, hogy biztonságban tudjam magam.
Éreztem a pánikot eluralkodni a testemen, amit a tüneteim
váltottak ki, és úgy éreztem, kell valaki mellém, aki
megnyugtat, ha rosszabbodna az állapotom.
Félig felült az ágyban, ahogy meghallotta, hogy beléptem.
– Jillian? – kérdezte álmosan. – Valami baj van?
– Igen – nyögtem, és ahogy az ágyához értem, bebújtam
mellé.
– Mi történt?
– Csak egy kicsit meg kell nyugodnom.
Visszafeküdt ő is, és magához húzott. Nem kérdezett
többet.
Nem is csodálkoztam. Rászolgáltam erre a némaságra.
Sosem adtam neki normális választ. De nem küldött el.
– Jézusom, hiszen te reszketsz! – suttogta a fülembe, és
még szorosabban ölelt. Éreztem, ahogy a hátamat elönti a
meleg, ami a testéből áradt, és hallottam, ahogy élesen
beszívja a levegőt, majd lassan kifújja. Csak rá
koncentráltam. Őt figyeltem. Vele együtt lélegeztem.
Már sokkal jobban voltam. Már nem fáztam.
Colton keze szorosan átölelt. És már nem voltam
egyedül…

– Jó reggelt! – mosolygott rám Genevieve, alighogy

beléptem a konyhába.
Colton ágyában ébredtem, de ő nem volt mellettem.
Fogalmam sem volt, mikor hagyott magamra, de nagyon
furcsa előérzetem támadt. Talán amiatt, ahogyan a tegnap
esténk végződött. Elmaradt a beteljesülés. Lehet, hogy én
voltam az, aki megakadályozta ezt az érzést, vagy csak
egyszerűen elutasította azt. Mert attól féltem, hogy elnyel,
és nem fogok tudni kiszabadulni belőle. Ami kettőnk között
történt, az több volt, mint testi kielégülés. Ha csak annyiról
szólt volna, már régen megtörtént volna. De mi kerültük
egymást, mert féltünk engedni a vágynak. Pontosan amiatt,
ami tegnap történt. Nem csak a testembe engedtem be
Coltont. Oda is bejutott, ahová még senkit sem engedtem
be, és olyan hevesen dobogtatta meg a szívemet, amilyet
még nem éreztem előtte.
– Jó reggelt! – próbáltam mosolyogni a házvezetőnőre, de
félek, nem hatott túl őszintének.
– Kér egy kávét?
– Igen, köszönöm – hálálkodtam, és leültem az asztalhoz.
– Úgy látom, kár volt aggódnom a tegnap este miatt –
szólt, és letette a csészét elém. Azonnal belekortyoltam.
– Gen, ma késő este érek haza… – kaptam fel a fejem
Colton hangjára. A nappaliból lépett be éppen, és
ugyanolyan meglepetten nézett rám, amikor észrevett, mint
én őrá.
Pólóban, rövidnadrágban volt, teljesen leizzadva, a haja is
csapzott volt. Biztos edzett, mert a karjában az erek eléggé
ki voltak dagadva, és látszólag a kétszeresére nőttek az
izmai.

Aztán kimértebb hangon folytatta:

 – Ne várjon a vacsorával, és Josht se keresse, mert már
nem áll az alkalmazásomban. Bármelyik autót használhatják
a garázsban lévők közül, ha szükséges.
Felhörpintette a kávéját ő is, és távozott.
Genevieve szeme megakadt rajtam. Észrevette, hogy
mennyire remegett a kezemben a csésze.
– Úgy látom, mégis jogosan aggódtam a tegnap este
miatt.
Bólintottam, és nagy levegőt véve visszatartottam a
könnyeimet. Genevieve odalépett hozzám, a vállamra tette
a meleg kezét és megszorított vele.
– Készítek egy finom reggelit.
A teraszon ettem meg a Genevieve által felszolgált ételt,
és vártam, hogy Colton csatlakozzon. Az előbb futottunk
össze és megkért, hogy üljek le itt kint, mert beszélni
szeretne velem.
– Lenne pár kérdésem – kezdte, alighogy levágódott
mellém a székre.
– Hallgatlak.
– Mit tudsz az apádról? – tette fel az első kérdést, majd
rögtön a másodikat. – Mire emlékszel vele kapcsolatban?
Összeszűkült szemmel néztem rá. Mindenre számítottam,
csak erre nem.
– Nem sok emlékem maradt róla.
– Kérlek, hogy mondj el nekem mindent!
– Miért?
Mély levegőt vett.
– Lehetne, hogy kivételesen válaszolsz nekem, nem pedig
visszakérdezel?
A tekintete olyan szigorú és parancsoló volt, hogy minden
sejtem ledermedt tőle. A hangneme utasító volt, de már
nem annyira, mint amikor megismertem. Gyorsan
elgondolkodtam és felidéztem azokat az emlékeket,
amelyeket jó régen elrejtettem magamban.
– Sokat dolgozott – kezdtem bele a válaszomba. – Mindig
akkor ért haza, amikor már ágyban voltam, de soha nem
aludtam el nélküle. Ő volt az estimese-felelős.
Felnevettem, pedig fájt erről beszélnem.
– Mire vagy kíváncsi pontosan? – tudakoltam, mert
fogalmam se volt, mi a célja ezzel a faggatózással.
– Nem tudom. Mondd tovább, ami eszedbe jut, hátha
rájövök valamire.
A tekintetem az óceán felé siklott, és újabb múltidézésbe
kezdtem.
– Nyugodt ember volt, és szeretett minket. Egyedül azt
sajnáltam, hogy kevés időt töltött velünk, de mivel anyu
nem dolgozott, így gondolom, két ember helyett tette.
– Mivel foglalkozott?
Nagyot sóhajtottam.
– Fogalmam sincs. Irodai alkalmazott volt, ennyit tudok.
Mindig rengeteg papírmunkát hozott haza.
Colton is elmerengett egy pillanatra.
– Ez nem sok.
– Sajnos ezt én is tudom. De még gyerek voltam, amikor
meghalt. Nem volt alkalmam őt jobban megismerni.
– Melyik volt a kedvenc meséd?
Elmosolyodtam.
– A Pinokkió.
Ő is mosolygott.
– Azt én is szerettem.
Pár percre csend telepedett ránk, miközben némán
néztünk a távolba. Fogalmam se volt, miként viselkedjek.
Kusza volt mindaz, ami köztünk kialakult. És ezek a
kérdések is gyanakvóvá tettek. De ha már ilyen témákra
terelődött a szó, én is bátrabban kérdeztem arról, ami
engem foglalkoztatott.
– Mikor kell visszamennem a klubba a könyvelési
adatokért?
Ha lejár a két hónap?
– Soha.
Hát ez a nap kész meglepetés!
– Hogy érted? Hiszen abban állapodtunk meg, hogy…
Nem hagyta, hogy befejezzem.
– Az a megállapodás már nem él. – Feszülten figyelt,
nézte, hogy mit reagálok. – Nem kell oda menned, túl
veszélyes.
– Miért? Rájött valaki, hogy ez az egész csak egy
színjáték?
Most ő vonta össze a szemöldökét, és némi döbbenet ült
ki az arcára.
– Nem azért.
– Ezt nem értem…
– Akkor elmondom úgy, hogy megértsd – kezdte
ingerülten, de láttam, ahogy próbálja nyugalomra inteni
magát, és változtatni a stílusán. – Fogalmam sincs, hogy
miért, de úgy döntöttem, segítek neked kimászni ebből a
szarból. Szóval ezt az időt arra fogjuk fordítani, hogy
továbbra is fenntartsuk a látszatot, és közben igyekszem
elintézni mindent a magam erejéből.
Ma már sokadjára lepett meg.
– Nem kell tanúskodnom Tanner ellen, és nem kellenek az
adatok sem, de nekem mégis menekülnöm kell?
– Azért, mert benne vagy a körben.
– A körben? – kérdeztem vissza, de a reakciója meglepett.
– Jill, ne baszd fel az agyam! – hördült fel. – A kibaszott
maffiának dolgozol! Fogd már fel végre! Szerinted
elengednének élve?
 – Bassza meg… – súgtam magam elé, és megszorítottam
a szemzugomat két ujjal. – Bassza meg, bassza meg! –
ismételtem egymás után, kétségbeesetten.
Ez így kimondva nagyot ütött. Jobb volt homályosan látni
a dolgokat. Szerettem volna, ha sosem kell ezzel
szembesülnöm.
Én, ostoba liba! Szépen belesétáltam a mocsokba. És én
lettem az, aki patyolatfehérre mosott mindent. A maffiának
könyveltem. Tanner közreműködésével.
– Jill? – Colton megfogta a kezem. Teljes testemben
remegtem.
Olyan elveszettnek láttam a jövőm, amilyennek még soha.
–
Tudnod kell, hogy Tanner ugyanolyan bábu, mint te. Őt is
sakkban tartják. Azonban a mohósága egyedülálló.
Mindenből kérne egy szeletet, de ezúttal túl messzire ment.
Ellene elég bizonyítékot szereztünk, hogy örökre rács
mögött legyen, de még nincs meg mindenki, akivel üzletelt.
Ezért kellettek volna a könyvelési adatok. Nem a számok
érdekelnek, hanem a nevek.
– Azokért nem kell bemenni az irodába – mondtam, majd
tovább bizonygattam az ártatlanságomat. – De én csak
legális dolgokat számláztam. Teljesen átlagos tételeket.
– Te azt láttad, amit akartak. – Colton tekintete
megváltozott. –
Várj! Te tudod a cégek nevét?
– Mindet.
– Baszki. – Idegesen beletúrt a hajába. – Ezzel nem
számoltam.
Kezdtem én is átlátni a dolgokat végre. Kimondtam, amit
ő nem akart.
– Csak hivatalos úton lehetek a forrásod, igaz? Akkor
pedig tudni fogják, hogy én köptem. Ezt akartad elkerülni?
 – Találok rá megoldást, hogy ne derüljön ki.
Szomorúan bámultam magam elé.
– Akárhogy csavarjuk a dolgokat, csak az biztos, hogy
nekem befellegzett.
– A sorsunkat mi magunk alakítjuk.
A csészéről Colton szemére vándorolt a tekintetem.
Hosszúra nyúlt a pillantásom, és benne volt minden
gondolatom.
– Valóban? – kérdeztem. Pont ő mondja? Hiszen az első
perctől fogva irányít engem.
– Amit én csinálok, az más.
– Miben? – ellenkeztem, mire haragossá vált a tekintete.
Sötét lett, és csak úgy sütött belőle a csalódottság. Utáltam,
hogy ilyen hatást értem el nála, de már nem tudtam
visszaszívni, hiába bántam meg, hogy kétségbe vontam a
szavát.
– Jól van. Indítsuk veszekedéssel a reggelt! – Hátravágta
magát a széken. – Ha nagyon érdekel, elmondom – kezdte,
és ezúttal ő nézett mélyen a szemembe. Annyira, hogy már
szúrt a tekintete. – Ha ugyanúgy bánnék veled, mint azokkal
a nőkkel, akikkel rendszerint elütöm az időmet, nem
ülhetnél az asztalomhoz.
Elkerekedett a szemem, de folytatta a felsorolást, hogy
még jobban sokkoljon.
– Egy dolgod lenne csak. Annak pedig semmi köze a
reggelihez. És akkor nem lennék veled gyengéd.
Megbasználak, ahogy a kedvem tartja. Ott és olyan
helyeken, amitől sikítanál.
De még az sem hatna meg. Kikötöznélek, megfosztanálak
minden akaratodtól, és eljátszadoznék veled. Aztán
mehetnél innen, ahová akarsz. Nem érdekelne, hogy ki
kapna el, és milyen módon juttatna a pokolba.
 – Elég lesz – szóltam halkan. Szaporán emelkedett és
süllyedt a mellkasom. Közel voltam ahhoz, hogy elbőgjem
magam. – Ilyen ember vagy? Kihasználod a nőket?
Gúnyosan elmosolyodott.
– A kurvákat.
– Nem hiszek neked.
Ismét közelebb húzódott hozzám.
– Nem fogok hazug szavak mögé bújni, mert neked fáj az
igazság – fújta ki a levegőt. – És azért, mert téged többre
tartalak bármelyik nőnél, ne hidd, hogy nem tudnálak
bántani.
Felállt és az asztalra dobott egy fényképet. Egy idősebb
férfi látszódott rajta.
– Ismered ezt az embert? – kérdezte.
Megráztam a fejem.

– Biztos?
Most már bólogattam. Két másodpercig nézett rám, majd
eltette a képet és elsétált. Csak ültem ott, magam elé
meredve, és sokáig még levegőt se mertem venni. Az
agyam próbált súgni nekem, de egy idő után
megelégelhette a mozdulatlanságomat, és egyre
hangosabban parancsolta: „Fuss!”
A tegnap esti viharnak nyoma sem volt, teljes nyugalom
jellemezte a tájat. Már csendben pihent minden, a fejemben
mégis nyugtalanul hánykolódtak a gondolatok. Igyekeztem
lefoglalni magam, próbáltam elnyomni a késztetést, hogy
világgá fussak. Annyira haszontalanná váltam! Eddig
legalább a munka kizökkentett az egyhangúságból, de most
oda sem mehettem. Ha ez így fog folytatódni, be fogok
kattanni. Már odáig jutottam, hogy kutakodni kezdtem a
házban. De sehol semmilyen személyes holmira nem
bukkantam. Tényleg, olyan volt a berendezés, mint egy
szállodában. Minden dísztárgyat, amit találtam, alaposan
megvizsgáltam. Nem is tudtam, mit keresek. Vagyis tudtam,
csak még magamnak sem vallottam be.
Információt akartam Coltonról. De abban a házban még
egy rohadt villanyszámla se volt! Beleolvastam pár könyvbe
is, de egyik se tudott lekötni. Azt vettem észre, hogy a sorok
között merengek, és a gondolataim elnyomják a könyv
mondanivalóját. Jobb híján segítettem Genevieve-nek főzni
és rendet rakni, bármennyire is tiltakozott ellene. Így végre
eltelt a nap nagy nehezen. Már estére járt, amikor a
medencében úsztam a hosszokat. Addig tempóztam a
vízben, amíg semmi erőm nem maradt. Ki akartam
fullasztani magam. Elfáradni, de annyira, hogy se mozdulni,
se gondolkodni ne legyen erőm.
Csak arra koncentráltam, hogy minél tovább bírjam, és
minél jobban kimerüljek. Gyorsan el akartam aludni.
A medencéből kilépve megtorpantam, ahogy megláttam
Coltont, amint a teraszajtónak támaszkodva állt. Sötét volt
kint, de a szeme ettől még mélyebb színt öltött. Öltönyben
volt, a nyakkendője hanyagul állt rajta, és az ingét is
kigombolta a nyakánál. A keze csak lógott mellette, de egy
pohár italt markolt. Lusta mozdulattal a szájához emelte a
poharat, és kortyolt egyet. Mindeközben le sem vette a
szemét rólam.
Néhány lépésből elértem a napozóágyhoz, amin a
törülközőm pihent, és villámgyorsan magam köré tekertem.
A hajamból kicsavartam a vizet, és elindultam felé. Az a
kevés erőm, ami maradt, pont idáig tartott. Megálltam
előtte, és ő szó nélkül felém nyújtotta a poharát. Elvettem
tőle, és jó nagyot kortyoltam a konyakból. Jól ismertem az
ízét, mert a legelső éjszaka is ezt ittuk. Alighogy
leengedtem a számtól a poharat, máris megragadta a
tarkómat, és a számra tapadt. Csókolt és csókolt, úgy, hogy
alig kaptunk levegőt.
– Mióta állsz itt? – lihegtem a szájába.
– Túl régóta – felelte, és kioldotta a törülközőt rajtam.
Lehullott rólam a nedves frottír, és már csak a bikini
takarta a testemet.
– Ez sem kell – mondta, és egy mozdulattal megfordított,
kikapcsolta a bikinim csatját, majd lehúzta a vállamról a
pántot, és közben belecsókolt a nyakamba. Készségesen
oldalra billentettem a fejem, melyen felbátorodva még
jobban kóstolgatott. Éreztem, ahogy a nyelve siklik a
bőrömön, majd belém mélyedt a foga. Teljesen libabőrös
lettem az érintésétől, a meleg leheletétől és az azt felváltó
hűvösebb levegőtől. Mindkét mellemet megragadta és
megszorította. Pont annyira, hogy ne fájjon. Alig bírtam a
lobbanással, amit a testemben okozott, csupán ezzel az egy
érintésével. Magam sem értettem, hogy miként csinálja ezt
velem. Képtelen voltam ellenkezni az akaratával. Ilyenkor
kifogytam azokból az érvekből, amelyek ellene szóltak, és
előtérbe kerültek azok az indokok, amik mellette.
Lehet, hogy sebet ejt rajtam. De a félelmet csakis úgy
küzdhetjük le, ha szembenézünk vele. Ha vállaljuk a
fájdalmat, amit okozhat. És ha ezekért a pillanatokért
fájdalommal fizetek, én akkor sem fogom megbánni. Nem
hittem, hogy ilyen hatással lesz rám ez a férfi. Nem hittem,
hogy valaha a kedvében akarok majd járni. Hogy önként
odaadom magam, és hagyom, hogy mocskos dolgokat
műveljen velem.
 – Jill – suttogta a fülembe a nevem, ami az úgy hangzott a
szájából, mintha könyörögne. Benyúlt a bikinialsómba, és
megérintette azt a pontot, ami elviselhetetlenül várt már rá.
Várta az ujjait, amik tegnap kínzó gyönyört okoztak neki.
Teljesen forró voltam és nedves. Halkan felnyögtem,
amikor simogatni kezdett. Vonaglottam a keze alatt, és alig
vártam, hogy kitöltse a testem.
– Ma este – hallottam a hangját – megadok neked
mindent.
Elvette a kezét, majd maga felé fordított, hogy lássa a
szememet.
Sajgott a testem a keze hiányától.
– Mit szeretnél? – kérdezte mély, reszelős hangon. Azon a
hangon, ami azonnal feltüzelt. De nem várt válaszra,
helyette megfogta a kezem, és a nappaliba vezetett.
Lenyomott a kanapéra, mire nagy levegőt vettem. A
dudorodó nadrágját fürkésztem, és odanyúltam, hogy
kioldjam az övét, de megragadta a csuklómat.
– Ne – szólt, és értetlenül néztem rá.
– Azt hittem, hogy… szeretnéd… ha… – magyaráztam
halkan.
– Ha bekapnád? – kérdezett vissza a maga lehengerlő
stílusában. – Igen, imádnám a szádat a farkamon érezni,
de mint az előbb mondtam, most te fogsz megkapni
mindent. – Letérdelt elém, és lehúzta a bikinimet. Így már
teljesen meztelenül ültem előtte.
– Csodálatos vagy – súgta, és apró csókokkal borította a
lábam, a vádlimtól elindulva, egészen a combomon át a
kitárulkozásom felé. Széttárt lábbal és lélegzet-visszafojtva
vártam, hogy mit tartogat számomra.
– Halljam – utasított, miközben finoman harapdálta a belső
combom érzékeny bőrét. – Mit akarsz?
 Képtelen voltam megszólalni. Erre megérintett a
nyelvével.
Ott. A testem ívben megfeszült, és a gyönyörért
könyörgött. De néhány mozdulat után abbamaradt a
kényeztetés. Lenéztem rá.
– Várom – mondta szemtelenül, miközben engem
vizslatott.
– A nyelvedet akarom! – ziháltam félholtan.
Elmosolyodott.
– Itt? – kérdezte, majd folytatta a csiklóm kényeztetését. A
testem megint megfeszült, és hátravetettem a fejem.
– Nyaljam ki a puncidat?
Vörös arccal néztem rá. Legszívesebben megpofoztam
volna, amiért szórakozik velem.
– Igen – válaszoltam fojtott hangon.
És ő megadta végre nekem, amire vágytam. A szája, a
nyelve, az ujjai mind azon dolgoztak, hogy pillanatok alatt
elrepítsenek.
Nagyon intenzív volt az egész. Mindenhol éreztem őt, és
minél közelebb jutottam az orgazmushoz, annál jobban
húztam a fejét magamra. Nem kellett sokat várnom, hogy
elérjek a csúcsra… és talán azon is túlra.
Olyan hangok hagyták el a számat, amilyeneket még sose
adtam ki magamból. Nyögtem, lihegtem, és volt egy
pillanat, amikor azt kívántam, inkább mégse érezzek, mert
ez az édes kín kiszívja minden erőmet. Alig ocsúdtam fel, ő
máris a mellbimbómat vette a szájába. Minden
idegvégződésem egy pontra összpontosult. Oda, ahol már
egyszer elért az orgazmus.
De újra felpezsdült a vérem, és vágytam a folytatásra.
Colton viszont nem sietett el semmit. Egészen addig
harapdálta és szopta a mellem, amíg újra a határra nem
sodródtam. Aztán, amikor az ujját is betolta a hüvelyembe,
már féltem a folytatástól. Kapaszkodtam belé, miközben
próbáltam visszafogni a feltörő hangokat.
– Bassza meg… – lihegte, miután megcsókolt. – Ha így
fogsz nyüszíteni, elélvezek így, szárazon. – Majd ezzel a
mondatával egy időben kihúzta belőlem az ujját és kettőt
dugott be helyette.
– De veled – folytatta, és befúrta a nyelvét a számba,
miközben az ujjai ki-be jártak bennem – még sok dolgom
van.
Sok? Hát már ezt is alig bírom ki ájulás nélkül! Soha nem
élveztem még el ilyen rövid időn belül kétszer. De Coltonnak
ez sem volt elég. Kényeztetett, simogatott, keményen
megdugott, és minden pózban megdolgozott. Állati kemény
szexet kaptam.
Nem túlzott, amikor azt mondta, hogy megkapok mindent.
Nem volt szemérmes, egész testem bejárta a nyelvével.
Olyan helyeken okozott örömöt, ahol még senki sem ért
hozzám.
Olyan pontokat talált a testemen, amik érintetlenül vártak
a felfedezésre. Nem hittem, hogy képes leszek ennyiszer
elélvezni egy este alatt. Ahogy azt sem hittem, hogy egy
ilyen férfitól fogom megkapni mindezt, mint Colton.
– Jill? – kérdezte tőlem, amikor már félálomban a
mellkasán pihentem. – Menjünk fel a szobába.
– Mmm… – válaszoltam lustán, de nem mozdultam. Ő
viszont az ölébe kapott, és felvitt a lépcsőn. Az emeletre
érve azonban megtorpant. Kimerült voltam, szinte aludtam,
de ez a megtorpanás egy pillanat alatt felrázott. Világos
volt, miért hezitál. Nem tudta, mitévő legyen, melyik
szobába vigyen.
Gyorsan talpra ugrottam.
– Innen már menni fog, köszi – szóltam kurtán, és elléptem
mellőle, de a hangja megállított.
 – Sajnálom, de nem fektethetlek az ágyamba, mert akkor
minden csak bonyolódna.
Gúnyosan elnevettem magam.
– Colton, én most is a te ágyadba fogok lefeküdni. Csak
épp nem leszel mellettem.
Nem hagytam neki időt a válaszra, mert beléptem a
szobámba, és az ágyra vetettem magam. Nem azért, hogy
sírjak.
Képtelen voltam keseregni egy ilyen este után. Azért
zuhantam bele, hogy tovább tudjak álmodni.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

COLTON

Mi az, amit nem veszek észre?

Jillian lakásának közepén álltam, és erősen koncentráltam
a körülöttem lévő dolgokra. Fogalmam sem volt, hogy mit
keresek, de abban biztos voltam, hogy más sem találta még
meg. A szomszédok hívtak fel azzal, hogy a lakásból zajok
szűrődnek ki. Mire ideértem, már senki sem volt a lakásban.
Betörésnek semmi nyomát nem láttam, egyedül a
szétdobált tárgyak utaltak arra, hogy ismét felforgatták a
lakását.
A dolgok elkezdtek bonyolódni. Már biztos voltam benne,
hogy csak egyvalamiért jöttek vissza. Valamiért, amit én
sem látok. Túl sok a homályos folt Jillian életében. Számos
kérdés megfogalmazódott bennem, és minél tovább
nyomoztam utána, annál több lett belőlük. Az apjáról is
azért faggattam, mert semmilyen érdemi információt nem
találtam róla a rendszerben. Mintha kitörölték volna a fél
életét.
Ekkor meghallottam, hogy a zárba dugnak egy kulcsot.
Villámgyorsan a falhoz léptem, és előkaptam a fegyverem.
Kitárult az ajtó, és egy ismerős hang ütötte meg a
fülemet.
– Mi a franc? – kérdezte Jillian, és gyorsan beljebb lépett.
Az ajtó magától becsukódott, és ezzel a fedezékem eltűnt.
– Jesszus! – kapott a mellkasához Jillian, alighogy
észrevett. – Meg akarsz ölni?! Majdnem megállt a szívem! –
kiáltotta dühösen, majd rémült tekintettel követte a
mozdulatom, ahogy eltettem a fegyvert.
 – Mit keresel itt? – kérdeztem tőle.
Kikerekedett a szeme.
– Hogy én mit keresek itt? – hüledezett. – Ez az én
lakásom! – Közben a szemével már a káoszt fürkészte. – Ezt
te csináltad?
– Igen – válaszoltam. – Hobbi szinten betörök ide-oda. –
Közelebb léptem hozzá, és a durcás arcába csíptem. – De
sehol nem találtam azt a fekete csipkecsodát, amit a
múltkor begyűrtél a fiókodba.
A szemét forgatta.
– Talán azért, mert most is azt viselem.
Komoly arccal válaszoltam. De kétségkívül megmozdult a
farkam amiatt, hogy elképzeltem abban a falatnyi
anyagban.
– Még egy ilyen mondat, és lerántok rólad mindent.
Farkasszemet néztünk. Pár másodpercig fürkészte az
arcom, mire elmosolyogta magát. – Hidd el – simogattam
meg az arcát –, nem fogsz így mosolyogni.
– Szemét vagy! – lökte meg a mellkasomat.
Ellépett mellőlem és ő is a rendetlenséget fürkészte.
– Szóval már megint betörtek – mondta halkan, inkább
csak magának, és szomorúan elhúzta a száját. Sajnáltam őt,
viszont meg kell hagyni, remekül terelt. – Elsőre nem fogták
fel, hogy nincs itt semmi értékes? – csóválta a fejét. – Ez a
hely az otthonom volt, most pedig idegennek érzem magam
benne. Ez ijesztő. – Lehajolt egy díszpárnáért, és az ágyra
dobta. – Mintha nem is az enyém lenne ez a sok holmi,
amiért jöttem.
– Hogyhogy?
– Elviszek innen mindent, amire szükségem van –
magyarázta, mire felhúztam a szemöldököm. – Te magad
mondtad, hogy el kell mennem. Gondoltam, akkor
összepakolok. – Megint lehajtotta a fejét. – És már kicsit
hiányzott a valódi életem.
– Ez már a múltad – szúrtam oda neki, és az ablakhoz
léptem.
Kiszúrtam, hogy az egyik kocsim az út szélén parkol.
Benne az egyik emberemmel.
– Tim veled van?
– Ne beszéljünk arról az arrogáns seggfejről! – bukott ki
belőle felháborodottan. – Nem tudtam, hogy van nálad
elviselhetetlenebb ember ezen a Földön, de ő
bebizonyította, hogy igenis létezik.
Mosolyra húztam a szám a mondatai után.
– Miért nem maradhatott Josh mellettem? Vele jól kijöttem
– mondta tovább a magáét, miközben pakolászott. – Ez a
Tim majdnem fegyvert tartott a fejemhez, amikor el
akartam hagyni a házat. Állítólag azt a parancsot kapta,
hogy nem mehetek sehová kíséret nélkül.
– Így van.
Rám sandított.
– Úgy látom, lassan a seggemet is más fogja kitörölni –
zsörtölődött tovább.
– Szerintem bármelyik emberem örömmel vállalná.
Megállt pakolás közben, és rám bámult. Nem tudtam
teljesen komoly maradni, és ő is elnevette magát.
– Jézusom, te mindent készpénznek veszel? – kérdezte.
– A segged igenis komoly téma.
– Felejtsd el! – legyintett felém.
– Sosem fogom.
Összeakadt a tekintetünk. Most azonban másként, mint az
előbb. Nem volt benne játékosság, és eltűnt a felhőtlen
vidámság is, a miatt az egyetlen szó miatt: felejtés.
Szétáradt bennem a feszültség és az aggodalom. Nyugtalan
lettem amiatt, hogy el kell őt engednem. Hiszen számos
dolgot birtokolok, kezemben van a hatalom, a pénz,
megkapom a tiszteletet, de az az egy, amit igazán
szeretnék… sosem lehet az enyém.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

JILLIAN

Délután elszunyókáltam a nappali ülőgarnitúráján, és amikor

kinyitottam a szemem, láttam, hogy Colton velem szemben
ül és engem figyel. Gondterheltnek tűnt.
Felültem, és még mielőtt hozzám szólt volna,
megborzongtam egy pillanatra. Nem a hűvös levegő volt az
oka, hanem a bennem életre kelt félelem.
– Mondhatsz nemet a következő kérdésemre – kezdte
kimérten.
Összefontam a karomat magam előtt, és úgy vártam,
hogy feltegye.
– Velem jössz?
– Hová? – kérdeztem vissza suttogva, bár mindegy volt,
mit fog válaszolni, mert igent akartam mondani neki.
Mindenre.
– Mutatni szeretnék neked valamit – nézett ki az üvegajtón
az óceán felé. – Nemsokára kihajózok.
– Hogy mondhatnék erre nemet? – mosolyogtam
megkönnyebbülten.
Nem válaszolt, hanem felállt és elindult kifelé.
– Tíz perc múlva legyél a fedélzeten!
A szobámba rohantam és bedobáltam pár ruhát a
táskámba, futólag megmostam a fogamat, beletúrtam a
hajamba fésülködés gyanánt, és pillanatok alatt a móló
végénél voltam.
Egy számomra ismeretlen férfi lépett a fedélzet szélére,
kinyújtotta felém a kezét, és segített a beszállásban.
 – Üdvözlöm, Miss Carter! – köszönt barátságosan. – A
személyzet tagja vagyok. A nevem James – mondta, ahogy
felléptem mellé. Gondolom, leolvasta az arcomról, hogy
szükségem van némi információra. – Mr. Moran a
koktélbárban várja.
Kezet ráztunk, de mivel tudta a nevemet, a bemutatkozást
mellőztem. Igaz, voltam már a jacht fedélzetén, tehát nem
volt teljesen ismeretlen, mégis tétováztam, hogy merre
induljak.
– A tetőteraszon – segített ki, és a lépcső felé mutatott. –
Felkísérhetem?
– Megtalálom, köszönöm – mosolyogtam, és a kezemet a
krómszínű korlátra tettem. Két szinttel feljebb érve teljesen
elnyúlt a szám a luxus láttán. Ez a csoda így kivilágítva még
lenyűgözőbb volt. Csillogott minden. Fapadlón lépdeltem, de
azon kívül minden hófehérben pompázott. Egyedül a
diószínű fa törte meg az egyhangúságot. Már ha
egyhangúnak lehet nevezni egy modern berendezésű
háromszintes jachtot.
Ahogy a tetőteraszon a jacht végébe sétáltam, képtelen
voltam becsukni a számat. Itt, a hátsó végen egy kis
körasztal állt, körülötte négy székkel. A hajó belsejébe
lépve, egy fedett jakuzzi mellett elsétálva, a szalonban
találtam magam, ahol természetesen egy bár is helyet
kapott. Colton ott ült a keskeny, de hosszú ablak előtt, egy
gigantikus méretű ülőgarnitúrán.
Elegáns öltözéke hanyagul állt rajta. Az egyik karja az
ülőgarnitúra háttámláján pihent, míg a másikban egy pohár
italt tartott. Intett a fejével a bárpult mögött álló fiatal
férfinak, aki azonnal töltött nekem is egy pohárral, és mire
Coltonhoz értem, már le is tette elém a magas fényű fehér
asztalra.
– Köszönöm – mondtam, és leültem én is.
 – Neked ez már hányadik? – kérdeztem Coltont, fejemmel
a félig üres poharára bökve. Nemtörődöm arckifejezéssel
elhúzta a száját.
– Nem számoltam.
Én is kortyoltam egyet az enyémből, és felé sandítottam.
– Mégis feszültnek tűnsz. Elmondod, mi a baj?
Letette a poharát, és egy pillanat alatt az ölébe húzott.
Halkan felsikkantottam. Nem is tudtam ellenkezni, olyan
gyorsan és határozottan fogott meg, hogy az ölébe
ültessen.
– Hiányoztál – mondta a szemembe nézve, miközben
megragadta a tarkómat, és magához vont, hogy
megcsókoljon.
Erősebb, követelőzőbb volt ez, mint amilyet adni szokott.
De nem bánt velem durván. Mélyen, érzékien és őrült
vággyal vette birtokba a számat. A nyelvének érintésére
még mindig nyögéssel reagáltam, amire válaszul
belemarkolt a hajamba, és erősen ráfogott. A csípőmet
kicsit előrébb csúsztattam, és megéreztem a vágyát.
Merevedése a combjához simult, és én már nem féltem
megérinteni. Igaz, a kezem remegett, de megsimogattam
vele kőkemény férfiasságát, és amikor rámarkoltam, már ő
sem bírta ki hang nélkül.
– Örömmel hallom – súgtam a fülébe arra válaszul, hogy
hiányoztam neki.
– Én nem – sóhajtotta, és megint találkozott az ajkunk. –
Rohadt szar érzés – tette hozzá, és nem engedte, hogy
válaszoljak, mert folytatta a csókot. – Mintha függő lennék –
mormolta rekedten, majd rövid szünet után újra a számra
tapadt.
– Elindultunk? – kérdeztem elfúló hangon, mert éreztem,
ahogy megmozdult a hajó alattunk.
– Már nincs kiszállás – mosolygott.
 Félve hátrapillantottam, hogy megnézzem, ott áll-e még a
személyzet, de a srác eltűnt a pult mögül.
– Tudja a dolgát, ne aggódj – közölte Colton, és a nyakam
puha bőrét kezdte cirógatni a nyelvével, majd csókokkal
halmozta el az államat.
Elkezdtem kigombolni az ingét, és amikor szétnyitottam
rajta, a mellkasát simogattam a tenyeremmel. Finom, meleg
volt a bőre, alatta pedig minden izom nagyon kemény.
Egyik-másik megrándult, amikor hozzá értem. Aztán egyre
lejjebb csúszott a kezem, amit lélegzet-visszafojtva figyelt.
Már nem akart irányítani, inkább csak széttárta a kezét, és a
kanapé háttámláján pihentette. Kiszolgálhattam magam,
kedvemre érinthettem, csókolhattam őt. Nagyon tetszett ez
a felállás.
Colton teste a legszebb férfitest volt, amit valaha láttam.
Nem kevés munkája lehetett benne, de úgy volt izmos, hogy
közben nem tűnt kétajtós szekrénynek. Inkább sportosnak
mondtam volna. Egy állatira szexi, sportos fickónak. Aki az
enyém volt.
Megkaptam, és ki is akartam használni ezt az alkalmat.
Kiszabadítottam a férfiasságát, és lassan megsimítottam a
kezemmel bársonyos bőrét. Gyorsan reagált rám.
Érzékeltem mindent. Élesen beszívta a levegőt, kezét ökölbe
szorította.
Bátrabbá váltam és marokra fogtam, majd lassan fel-le
mozgattam rajta a kezem. Most én hajoltam oda hozzá egy
csókért, miközben finoman izgattam tovább.
– A kurva életbe! – nyögte abban a pillanatban, amikor
letérdeltem elé, és mindenféle hezitálás nélkül tövig
betoltam a számba. De nem siettem. Szerettem volna
megkínozni, ahogy korábban ő tette velem. Azt akartam,
hogy ugyanúgy őrüljön meg értem, és mindennél jobban
vágyjon a megkönnyebbülésre.
 Szorosan fogtam körül az ajkammal, miközben a nyelvem
sem lustálkodott. Igyekeztem a legjobb tudásomat beleadni,
annak ellenére, hogy nem voltam túl gyakorlott a témában.
– Tudtam én… – szólt és megragadta a hajamat. – Tudtam,
hogy ilyen kibaszott jó leszel.
Megfogta a fejemet, és teljesen rátolt a farkára. A torkom
alig bírta befogadni, elzárta a levegőt előlem, de mielőtt
tiltakozni kezdtem volna, lazított a mozdulatán és kissé
megkönnyebbülhettem. De Colton ezzel csak ízelítőt adott
arra, mi vár rám. Mert innentől kezdve ő diktált. Erősen
markoltam a combját, miközben a fejemet ritmusosan tolta,
majd a hajamnál fogva húzta. Soha nem bántak még velem
így, és soha nem hittem, hogy ennyire fel lehet izgulni ettől.
De Colton annyira élvezte, amit nyújtottam neki, hogy az
engem is teljesen megőrjített. Folyamatosan dicsért és
biztatott, én pedig még többet akartam adni neki. Eltűnt
belőlem az a gátlás, ami megakadályozott volna abban,
hogy mocskos dolgokat műveljek. Nem éreztem magamat
rosszul, hogy így bánt velem, sokkal inkább éreztem magam
kivételesnek, amiért engem választott. Olyan nő akartam
lenni, aki boldoggá teszi. És ha ő így ér el a csúcsra és
ebben leli a legnagyobb élvezetet, én megadom neki.
Engedtem, hogy elveszítse a kontrollt. Hagytam, hogy
önmaga legyen, és ilyen módon durva. Készségesen álltam
a vágyai szolgálatába. Nem mellesleg ugyanannyira
élveztem, mint ő. Kár volna tagadnom, mert a testem úgyis
elárulna.
Aztán amikor azt hittem, hogy elélvez, elvont magától.
Hangosan lihegtünk mindketten.
– Ezért nem leszek hálátlan – mondta, és megragadta az
állam. Megvárta, amíg ránézek. Még mindig előtte
térdeltem, és alig bírtam a szívem zakatolásával. – Viszont
most rá kell ülnöd, mert megőrülök, ha nem merülhetek el
benned.
Felálltam, és lehúztam magamról a bugyit. Rádobtam a
mellkasára, erre ő elmosolyodott és felemelte.
– Á, a kedvenc csipkecsodám! – mondta és megszagolta. –
Jillian, neked olyan illatod van, hogy félholtan is rongyosra
kefélnélek! – Elkapta a karomat, és közelebb húzott
magához. –
Hát még így… – ezzel ráültetett a farkára. Lassan
engedtem magamba egyre mélyebbre és mélyebbre, pedig
a testem már alig várta a beteljesülést. Colton se akart
sietni, finoman harapdálta a nyakam, majd lehúzta rólam a
ruhát, és a mellemet kényeztette. Minden mozdulat
könyörgött az utána következőért. Szenvedtünk a ráérős
mozdulatoktól, miközben őrült vágy tombolt bennünk.
Fojtott nyögések és fojtott szenvedély várt arra, hogy
kitörhessen belőlünk.
– Még ne! – szólt rám, amikor érezte, hogy gyorsítani
akarok a mozgásomon. A fenekem alá nyúlt, és segített
tartani a ritmust.
Megkapaszkodtam a vállában, és próbáltam visszafogni
magam, de túl gyengének bizonyultam a sóvárgással
szemben.
– Kérlek… – nyögtem.
– Mindjárt – szólt vissza, és az egyik kezével újra rámarkolt
a mellemre. A mellbimbóm égett a tenyere alatt, és
mindkettő ágaskodva várt rá. Bekapta az egyiket,
szopogatta, majd finoman a foga közé vette és felsikítottam
az érzéstől. Tudtam, hogy meghalok, ha nem élvezhetek el.
– Annyira szorítasz! – mondta, de képtelen voltam reagálni
rá.
Lenyúlt közénk, és a hüvelykujjával izgatni kezdte a
csiklómat. Erre már látni véltem a mennyország kapuját
kinyílni. Nyöszörögtem, köröztem a csípőmmel, erősen
dörgölőztem ügyes ujjához, majd az orgazmus peremén már
csak kapkodtam a levegőt.
– Élvezz! – hallottam, ahogy rám parancsol, és én abban a
pillanatban a darabjaimra hullottam. Olyan erős és intenzív
orgazmus ért el, hogy remegve adtam át magam neki.
Megfeszültek az izmaim, és azt éreztem, hogy szét fogok
robbanni tőle. Csak jött és jött, és teljesen leterített.
Fáradtan omlottam Colton nyakába, aki még mindig
bennem volt, viszont teljesen mozdulatlanul, mert amikor a
legnagyobb hullám elért, engedte, hogy az érzés kitartson
és magával ragadjon. Rásegítés nélkül.
– Jillian… – szólt rekedten, és finoman megragadott a
kezével.
Éreztem a tenyerét a fülem alatt elsiklani, éreztem, ahogy
megcirógat az ujjával, de nem volt erőm megmozdulni.
Lehajtott fejjel lihegtem, csapzott hajam az arcomba
lógott.
– Te vagy, aki kárpótol mindenért – folytatta és szorosan
megölelt. – És te vagy, aki mindent el fog venni tőlem.
Felnyögtem, mert újra mozogni kezdett bennem, majd
felkapott, hogy az asztalra ültessen.

– Nem kértem semmit – súgtam, miközben finoman

mozgott bennem és figyeltem, ahogy egyesülünk. Erre
mélyen belém tolta magát, és a szemembe nézett.
– Mégis neked adom.
 Aztán a számra tapadt, és elfojtotta vele a
kíváncsiságomat.
Már nyílt az ajkam, hogy tovább faggassam, de képtelen
voltam rá, mert újra bekebelezett minket a szenvedély, és
hagytuk, hogy elvigyen bennünket a valóságból egy sokkal
csodálatosabb helyre.
Később a jacht egyik hálószobájában feküdtünk. Nem
tudom, mióta szelhettük a vizet, mert teljesen elveszítettem
az időérzékemet.
– Hova megyünk? – kérdeztem Coltont hozzábújva,
miközben a karomat cirógatta.
Behunyt szemmel válaszolt.
– Egy szigetre.
Felemeltem a fejemet, és az államat a mellkasára
támasztottam.
– Esetleg valami konkrétum?
Nagyot sóhajtott.
– Pihenni akarok egypár napot. Zavartalan környezetben.
A Bahamákra megyünk. Voltál már valamelyik szigeten?
Kikerekedett a szemem a meglepetéstől.
– Gyerekként gyakran töltöttük a hétvégét Biminiben.
Apám szeretett horgászni, számára ez a hely igazi
horgászparadicsom volt.
– Ráadásul elég közel van Miamihoz – tette hozzá.
– Igen, bár én az egész utat menetrendszerűen
végighánytam.
Nevetett rajtam, amitől belelendültem a mesélésbe.
– Arra emlékszem, hogy erősen fújt a szél, és a hullámok
dobálták a hajót, amivel utaztunk. Minden alkalommal ez
volt.
Szerencsére már elmúlt a víziszonyom. Nem tudom, mit
szólnál hozzá, ha egész úton a hajó végében állnék, és
kilógatnám a fejem a korláton túlra.
 – Én semmit. Neked lenne kellemetlen.
– Az biztos. Bár vannak már rá jó gyógyszerek.
Megint a mellkasára hajtottam a fejem, és kis szünet után
újra kérdezősködni kezdtem.
– Colton?
– Hm?
– Ki vagy te?
Hirtelen megállt a keze, nem cirógatta tovább a karomat,
és szinte az egész teste lemerevedett.
– Hamarosan megtudod – válaszolta, és elhúzódott tőlem,
majd felült az ágyon. Ránézett az éjjeliszekrényen lévő
karórájára, és közölte, hogy nemsokára odaérünk.
– Felmegyek a kapitányhoz, addig pihenj, vagy ha ennél
valamit, menj az étkezőbe, és kérj valamit Genevieve-től!
Felragyogott az arcom, de ő nem láthatta, mert háttal állt
nekem.
– Ő is itt van?
– Igen.

– Hát ez fantasztikus!
Colton felállt, és futólag vetett rám egy pillantást.
– Később látjuk egymást.
Ezzel kiment a szobából.
– Mi ez, Genevieve?
– Karib csirke – mosolygott rám, és figyelte, ahogy
magamba tömöm a tányérra rakott ételt.
– Már most imádom a bahamai konyhát!
 Genevieve elment, és egy kancsó jeges gyümölcslével jött
vissza, benne rengeteg egzotikus gyümölcsdarab úszkált.
Töltött belőle egy pohárba, és letette azt is a tányérom
mellé. Talán még a saját anyám se kényeztetett el ennyire,
mint ahogy ez a nő teszi.
– Köszönöm! – hálálkodtam, és a számhoz emeltem a
poharat.
– Én is szeretem ezt az ízvilágot, de nem sok köze van a
helyi gasztronómiához – magyarázta és leült mellém. –
Gondoljon csak bele, elhurcolták innen az őslakosokat, majd
a spanyolok távozása után hosszú időre néptelenné vált a
sziget. Később meg Kubából és az Államokból jöttek ide a
rabszolgák letelepedni. Szóval, amit mi bahamai konyhának
nevezünk, nem más, mint a karibi konyha egyik változata.
Számomra pedig csak annyit jelent, hogy valamilyen
déligyümölcsöt tartalmaz az étel.
Mosolyogtam rajta és azon, hogy mennyire leszólta a saját
főztjét, ami egyébként isteni finomra sikeredett. Az sem
kerülte el a figyelmemet, hogy most először bizalmasabb
hangnemet ütött meg. Már nem úgy kezelt, mint egy
vendéget.
Szükségem is volt erre a kedvességre, mert Colton nem
volt az a kényeztető típus. Ritka, ha bármit is kimutatott
felém. Csak akkor árult el nekem bizalmasabb dolgokat,
amikor szeretkeztünk. Egyébként magába zárkózott, és csak
találgatni tudtam, miféle gondolatok foglalkoztathatják.
 HUSZADIK FEJEZET

COLTON

Kiléptem a stégre, és egy pillanatra magamba zártam a

látványt.
A kivilágított kikötőt és a Jillian szemében tükröződő
fényeket.
Felette a sötét égboltot ezernyi csillag borította. Miami is
elég pazar tud lenni éjszaka, de a természet a maga
letisztult valóságában sokkal nagyobb hatást ér el az
embernél. Jillian lerántotta magáról a cipőjét, és futni
kezdett a homokban.
– Úristeeeen! – kiáltotta széttárt karral, és az ég felé
emelte az arcát. – Ez hihetetlenül gyönyörű!
– Várj, majd ha meglátod ugyanezt nappal – szóltam oda
neki mosolyogva.
Annyira jó volt látni, ahogy megtelt élettel, és szinte
sugárzott belőle a boldogság, amit én keltettem benne.
Ahogy az én boldogságom forrása is ő lett. Elég volt csak
ránéznem, és elgyengültem. Túlságosan közel engedtem
magamhoz.
Belefészkelte magát a gondolataimba: megjelent előttem,
ha behunytam a szemem, és ott volt, ha fájt a szívem.
Kedveltem őt, el kell ismernem. Fontos lett nekem.
Fontosabb, mint bármi.
És mindez észrevétlenül történt meg.
A parti ház felé vezető úton haladva a facölöpökön lépdelt,
és megfogta a kezem. Összefonódtak az ujjaink, és úgy
sétáltunk tovább. Genevieve felhorkantott mellettem, és
igyekezett elnyomni a mosolyát.
 Az átkozott boszorkány!
Jobban ismert bárkinél, és most is pontosan tudta, milyen
tehetetlen vagyok. Kellett nekem Jillian, de nem akartam
neki olyan életet, mint amilyen mellettem várna rá. Hiszen
az én nyakamat már egy kígyó körülfonta, és bármelyik
pillanatban dönthet úgy, hogy megfojt. Nem választhattam
mást, én ilyen átokkal születtem. Ezért nem akartam soha
családot.
Zsarolhatóvá váltam volna, és ép elmével nem lehet
kibírni a folyamatos aggódást. Ebben az elhatározásban
éltem az életemet. Úgy alakítottam a körülményeket, hogy
ne essek csapdába. Azonban a sorsom másként
rendeltetett. Ez idáig csak hadakoztam vele, megvédtem
magam az olyan helyzetektől, amelyek visszahúztak a
tervemben. Mert nekem küldetésem volt. Elvakultan
vágytam a bosszúra, ami hatalmas hajtóerő tud lenni,
ugyanakkor ki is szívja az ember erejét.
Talán azért is nyitottam Jillian felé, mert elfáradtam. Nem
tudok tovább küzdeni minden jó ellen, amit akadályként
elém gördít a sors. Tudom, hogy mindenáron jó embert akar
faragni belőlem, de nem fog tudni. Nem, amíg a pokol üres,
és a gonosz köztünk van.
Ha korábban találkozom Jilliannel, valószínűleg el tudtam
volna lökni magamtól. Akkor még azonos sorsra jutott volna,
mint az őt megelőző nők, akikkel dolgom volt. Nem lett
volna ő sem más, mint egy tökéletes kielégülés a
farkamnak. És pont.
Nem több, mint egy szép női test. Aznap este is ilyen
célból csaptam le rá. Kellett nekem egy punci. Azonban a
szeme egyből megfogott. Hiába nem akartam látni, túl sokat
mutatott belőle.
Mesélt a szívében rejlő fájdalomról, a keserűségről és a
lemondásról. Nélkülem talán elveszett volna a közönyben.
 Mégis kényszerítenem kellett, hogy velem legyen. Aztán
nem volt szívem eltiporni. Akartam és gyűlöltem is
egyszerre.
Gyűlöltem, amiért előhozta azt az oldalamat, amit nem
fedett fel még senki.
Ellen kellett volna állnom. Ehelyett bebizonyítottam neki,
hogy hiába lennék képes bántani, nem fogom. A szeretet
egyik alapelve ez a viselkedési forma. Nincs ettől nagyobb
dolog, ami elgyengíthetne.
A ház bejárati ajtaját szélesre tárták, és a helyi személyzet
mosolyogva üdvözölt minket. Egy házaspár vigyázott a
házra, a szomszédban éltek, de én adtam nekik munkát.
Szépen karbantartották a házat, és gondozták a kertet. Nem
sok időt töltöttem itt, általában két-három hetet egy évben.
Viszont ez nem jelentette azt, hogy nem terveztem vele a
jövőre nézve.
Szerettem ezt a szigetet, amely az Exuma nevet viselő
szigetcsoport tagja. Sokat hajóztam már a szigetek között,
és mindig lenyűgözött a táj szépsége. Hihetetlen, hogy a
természet milyen csodákat képes alkotni. Nem véletlenül
volt ez a hely a világ legkedveltebb nyaralóhelye. A
helybéliek kedvesek, barátságosak és idegesítően
érdeklődők. De a hatszázkilencven szigetből mindössze
huszonkilenc lakott, így annak, aki magányra vágyik, van
hol elbújnia. Én is felderítettem már pár érintetlen kisebb
szigetet, ahová turista nem teszi a lábát.
Beléptünk a cölöpökön álló faházba, és nagyjából
megmutattam Jilliannek, hogy mit merre talál.
– Ez a hálóm – tártam szélesre a szobám ajtaját.
Bólogatott, de szinte be sem nézett a helyiségbe.
– Az enyém merre lesz? – kérdezte leplezett
szomorúsággal.
 – Nos… – húztam az időt. – Kénytelen leszel ezzel beérni,
vagy a nappali kanapéját tudom felajánlani helyette.
Kikerekedett a szeme. Igen, tényleg arra kértem, hogy
aludjon velem.
– Jó lesz a nappali, köszi!
Ezzel hátat fordított, és ellépett tőlem. Úgy álltam ott,
mint akinek ledermedt minden izma.
Mi a faszom?
Ez a nő most szívat engem?
Néhány lépés után visszajött, és bement a szobába.
– Csukd be a szád, nagyfiú, csak vicceltem! – szúrta oda,
alighogy ellépett mellettem.
A karja után kaptam, és magamhoz rántottam.
– Ez komoly retorziót von maga után – fenyegettem.
– Ó, csak kibírok egy seggre pacsit! – nevetett, de bennem
túl gyorsan úrrá lett a vágy, hogy elnáspángoljam.
– Fájni fog – közöltem, és az ölembe kaptam, majd az
ágyra dobtam. Visszamentem becsukni az ajtót, és felé
fordultam, miközben kihúztam a nadrágomból az övet. A
száját rágcsálta idegességében. – Vetkőzz! – parancsoltam
rá, mire engedelmesen levette a ruháját. Lassan lehúzta a
melltartója pántját és kikapcsolta magán, de amint lehullott
az anyag, a kezével eltakarta a gyönyörű domborulatait.
Kínzott. Pontosan tudta, mivel lehet felhergelni, és nagyon
is működött a dolog. Mire az ágyhoz értem, már
elviselhetetlenül kemény volt a farkam. Mégis kimért
tudtam maradni. Ehhez a játékhoz nagyon értettem.
Szerettem dominálni, bár sosem hittem, hogy egy ilyen nő
aláveti magát nekem. De sajnos azt is tudtam, hogy ez mit
jelent.
Megbízik bennem.
És ennek még lesznek következményei.
 De ezúttal kizártam a fejemből a következményekre utaló
gondolatokat, és csak a jelenre koncentráltam: Jillianre, aki
riadt tekintettel vette tudomásul a közeledésemet. Mégse
mozdult, nem menekült. Készen állt rám.
Mély lélegzetet vettem, és eltökéltem magamban, hogy
megmutatom neki, milyen, amikor a fájdalom keveredik az
élvezettel.
– Hasra! – parancsoltam rá, és némi hezitálás után hasra
feküdt. Istenem, segíts! – fohászkodtam magamban,
alighogy megláttam a fenekét. Még rajta volt a bugyija, de
ez csak még inkább beindította a fantáziámat.
– Háromszor fogok rád csapni – mondtam neki, hogy fel
tudjon rá készülni. – Tedd a karod a fejed fölé, és tedd szét a
lábad. Ha megfordulsz, abbahagyom. Te döntöd el, hogy
meddig mehetek, rendben?
– Rendben.
Talán fogalma sem volt, milyen játékot űzünk.
A lába közé nyúltam, és gyengéden megsimítottam a
bugyiját.
Az ujjam nedves lett tőle, amit elégedett morgással
nyugtáztam.
Ficeregni kezdett az érintésemtől, és tudtam, hogy
mennyire szétveti a gyönyör. Pedig az csak most fog jönni!
– Fontos tudnod, hogy fájni fog, de ki fogod bírni, értetted?
Bólogatott.
– Válaszolj!
– Értettem – mondta erőtlenül, és láttam, ahogy
megfeszült a teste. A maga módján tiltakozott, de nagyobb
volt a vágya, ami miatt mégsem szaladt el. Nem is
szándékoztam nekiesni, mint egy barom. Megvan ennek a
módja és a technikája. Keveseknek sikerül jól dominálni,
mert képtelenek a legfontosabb dologra: a legapróbb
jelekből is tudni kell olvasni. Könnyen okozhatunk lelki sebet
a másikban, ha csak a saját élvezetünkért cselekszünk. Én
nem vagyok a brutalitás híve. Nem akarok senkit kinevelni,
hogy a legvégsőkig megalázva megtegyen nekem mindent,
amit a mocskos fantáziám elbír. Nem megyek el messzire,
engem pusztán a játék izgat, mint a legtöbb férfit.
Nálam a szexualitásnak egy jelentősége van: addig
élvezni, ameddig mindkét fél számára örömet nyújt. És úgy
láttam, az a tény, hogy Jilliant elfenekelhetem, nem csak
engem izgatott mérhetetlenül.
Ha jól fogja viselni, számos dolgot mutatok még neki, és
garantálom, hogy olyan orgazmust fogok neki okozni,
amilyet még soha nem érzett.
– Hangosan számold – mondtam, és rácsaptam a szíjjal a
fenekére. Felszisszent a fájdalomtól, pedig alig adtam bele
erőt.
Ökölbe szorította a kezét, de nem mozdult.
– Halljam! – parancsoltam rá.
– Egy… – préselte ki magából a szót.
Máris kipirosodott a feneke, de hamar húztam mellé még
egy csíkot.
– Jillian, ha nem számolsz, kénytelen leszek azt hinni, hogy
nem érzed – mondtam neki higgadtan, mire a fejét a
párnába fúrva kiáltotta: – Kettő, te rohadt állat!

Erre vártam. A harmadik volt a legerősebb csapás, de

ahogy végeztem, máris mögé kerültem, két lába közé
térdeltem, majd megemelve a csípőjét, felhúztam a térdére.
Remegő lábbal pucsított előttem, letéptem róla a bugyit, és
élvezettel nyaltam bele a kitárulkozásába. Mindkét
farpofáját megmarkoltam, és éreztem, mennyire remeg
mindene. Pillanatok alatt elélvezett.
Sikított a gyönyörtől, amit a párna alig tudott tompítani.
Megfordítottam, hogy lássam az arcát. Fölé tornyosultam
és megcsókoltam.
– Három – lihegte elégedetten, mire elmosolyodtam és
beléhatoltam.
– Csodálatos nő vagy – mondtam neki, miközben
csókoltam a nyakát, és a száját faltam. – Egyszerűen
tökéletes.
Mi a jó francot művelek?
Kifelé bámultam a szobámban az ablaknál állva, és
sejtettem, hogy az óceán nem fog válaszolni a kérdésemre.
Nagyon jól tudtam a választ, de nem akartam tudomásul
venni. Nem akartam elhinni, hogy ilyen felelőtlen vagyok.
Reményt adok ennek a nőnek, és ezzel a legrosszabb dolgot
teszem vele, amit csak tehetek. Egy önáltató barom lennék,
ha nem ismerném el, hogy mennyire akarom őt szeretni.
Viszonozni azt a sok jót, amit kaptam tőle. Azt akarom, hogy
hozzám tartozzon. Már a puszta tudata megőrjít annak,
hogy elveszítem.

Lehajtott fejjel ostoroztam magam, és utat engedtem a

fejembe toluló feltevéseknek. Túl sok kérdés fogalmazódott
meg bennem, és sehogy nem találtam választ rájuk. Nem
akartam megválaszolni egyiket sem. Jillian és köztem nem
lesz semmi. Ez a két nap, és vége. Nekünk ennyi
boldogsággal kell megelégednünk.
Már mindent leszerveztem. Jillian új életet kezdhet.
Ő még menthető. Nekem pedig a legfőbb célommá vált,
hogy rendezzem a sorsát. Azon voltam, hogy egy szebb
jövőt kaphasson. Hogy neki megadasson az, amit
megérdemel. Egy esélyt a boldog életre. Nélkülem.
Jobb, ha felfogom mindezt és befejezem a feltevések
gyártását. byEnoi
Nekünk nincs közös jövőnk, vagy ha lenne is, hamar
megsemmisülne.
Az előző esti morfondírozásom ellenére másnap
homlokegyenest másként cselekedtem. Jilliannel reggel
motorcsónakba pattantunk, és elvittem őt valahová, amit
még senkinek nem mutattam meg.
A szigetemre.
Még évekkel ezelőtt vettem magamnak egy privát
szigetet, és azon kezdtem el építkezni. Mostanra már
teljesen elkészült volna, ha a Dorian hurrikán nem tépázza
meg a helyet. De ez sem akadályozott meg a tervem
megvalósításában. Jilliant is rabul ejtette a látvány, alighogy
partot értünk.
Nos, igen.
Még én is büszkén tekintettem a szigeten fekvő házamra.
Pontosabban az épülő házamra. Pár héten belül elkészül.
Utána jön a parkosítás és a berendezés. Elég régóta várok
már arra a napra. Fogalmam sincs, mi vezérelt, hogy
belefogjak ebbe.
Sosem terveztem nagyon előre, de valamiért ez a hely
megfogott, és azt éreztem, hogy talán itt lehetne egy
normális életem. Elzárva a külvilágtól, mégis elérhető
távolságra tőle.
 Majd egyszer.
Vagy talán soha.
Az esélyt mindenesetre megadtam magamnak.
A másik házat, ahol megszálltunk, Genevieve-nek
szántam, mert imádott itt lenni.
– Nem tudom, mit mondjak… – ámuldozott Jillian az
épületbe lépve.
Figyeltem a reakcióit. Azt, ahogy eltátotta a száját, amint
beléptünk az ajtón, a csodálkozó tekintetét és az elakadt
lélegzetét.
Óriási belmagasság fogadott minket, jelenleg még csak
vakolt fallal, de valójában az volt benne az igazán megkapó
és elbűvölő, hogy a küszöböt átlépve máris kilátást
kaphattunk a partra. Mindent úgy terveztem, hogy az ember
azt érezze, egy jachton él, mert bármelyik helyiségbe lépve
az óceán nézett vissza ránk.
A mai napig emlékszem arra, amikor megvásároltam a
földet.
Órákig csak bámultam a partrészt, és elmélkedtem.
Határozott elképzelésem volt mindenről. A kikötőről, a
hatalmas, félig fedett teraszról, a medencéről és arról, hogy
ez a ház majd megváltoztatja az életemet. Hisz bármilyen
fárasztó is legyen a munka, utána a teraszon üldögélve,
kezemben egy jófajta itallal nézhetem majd a naplementét.
– Tetszik? – kérdeztem tőle, bár ránézésre feleslegesen.
Jilliant odaszögelte az ablakhoz a látvány.
A nappali szinte csak üvegből álló falát teljesen ki lehetett
nyitni, ezzel eltüntetve a határvonalat a kinti és a benti világ
között.
– Itt lesz egy bár – magyaráztam. – Ide terveztem még egy
pihenősarkot, oda egy étkezőt, és a nappali azon részére
egy biliárdasztalt… – mutogattam a helyiségekre.
 – Colton, ez csodálatos lesz! Már… – a fejét forgatta, hogy
feltérképezze a tereket. – Nekem már ez is elég beszédes. –
Kicsit beljebb lépett. – Ez a konyha?
Bólogattam.
– Igen… Én ide tenném az étkezőt – mutatott az ablak
előtti helyiségre, amit eredetileg pihenősaroknak terveztem.
– Itt egy kicsit megmaradhatna az intim hangulat –
magyarázta tovább, amit fülig érő mosollyal hallgattam. –
Viszonylag elzárt rész a nagy nappalitól, de talán így jobban
lehet figyelni a másikra.
Ahogy kimondta, rám nézett és várta, hogy mit szólok az
ötletéhez. Nehezen vontam el felőle a tekintetem, mivel
olyan csodálatosan beleillett a képbe.
Közelebb léptem hozzá, és fürkészve bámultam az
említett teret. A könyvespolc és a kényelmes olvasófotel
helyét.
– Elgondolkodtató…
– Tényleg? – derült fel az arca.
– Pedig – kezdtem, és a karomba zártam – engem azért
elég nehéz meggyőzni az elképzeléseim
megváltoztatásáról…
Finoman megcsókoltam a száját, és kifelé húztam magam
után. Már alig vártam, hogy lássa, mi az, amiért valójában
ide terveztem a jövőmet. Az udvar. A kert. A növényzet. A
természet. A csend. A levegő. A nap.
– Oké-oké! – emelte fel a kezét. – Valamit tisztáznunk kell.
– Ma ezt… – kereste a szavakat, miközben a házat és a
kilátást fürkészte – …az álompalotát még megemésztem, de
több dolgot nem vagyok képes befogadni. Szóval ennyi.
Leült a leendő, jelenleg üresen álló medence lépcsőjére.
– Innentől nem vagyok képes több szépséget elviselni.
Leültem mellé, és én is a háborítatlan óceánt bámultam,
ami alig pár méterre tőlünk terült el.
 – Ez egy privát oázis… – súgta.
Bólogattam.
Igen, annak terveztem.
– Éhes vagy? – kérdeztem Jilliant.
– Nagyon!
– Akkor menjünk, nézzük meg, hogy Gen mit pakolt
nekünk útravalóul.
Megfogtam a kezét, és együtt sétáltunk a csónakhoz,
majd a fedélzeten lévő kosárért nyúltam.
– Hol szeretnél enni, Jill? Bent a házban, vagy terítsük ki
ezt a pokrócot a homokba?
Szélesen elvigyorodott, majd közelebb lépett és úgy
válaszolt.
– A romantikusabb verzióra szavazok.
A szememet forgattam.
– Csak ma. Csak itt – szögeztem le.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

JILLIAN

– Mi a baj? – kérdeztem Coltont, akivel már megreggeliztünk

és a napsütést élveztük. Bikiniben ültem a parton, egy
törülközőn, és a kezemmel a púderszerű homokba
markoltam.
– Fogalmam sincs, hogy kezdjek bele abba, amit el akarok
neked mondani – válaszolta olyan kimérten, hogy a meleg
ellenére meghűlt bennem a vér.
Colton továbbra is a vizet bámulta, és percekig azt hittem,
hogy nem is fogja folytatni, amíg el nem kezdett mesélni.
– Anyámat megerőszakolták, amikor még tinédzser volt.
Rákaptam a tekintetem, mire folytatta.
– Épp hazafelé tartott, amikor megtámadta egy banda.
Ide-oda dobálták maguk között, és el akarták vágni a torkát.
Talán a szépsége mentette meg a kínhaláltól, bár a poklot
így is megjárta. Mert azok a nyomorult férgek úgy
döntöttek, életben hagyják, és szűz lévén felajánlják a
vezérüknek. – Itt egy pillanatra elakadt a szava, de lélegzet-
visszafojtva vártam, hogy tovább mondja. A szívem hevesen
vert és ettől a pár mondattól gombóc nőtt a torkomban. – A
férfinak nem volt ellenére.
Anyám hónapokig úgy élt mellette, mint egy
szexrabszolga.
Két kezét ökölbe szorította, láthatóan próbálta a dühét
leplezni. Becsültem, hogy képes volt ennyire megnyílni, és
mindezt elmondani nekem.
– Anyám azt mondta, hogy tervezte a halált, és csak a
lehetőséget várta. Úgy hitte, nincs más kiút számára. Aztán
amikor minden készen állt arra, hogy kioltsa a saját életét,
rádöbbent, hogy terhes. Én lettem az, aki miatt lemondott a
halálról, és onnantól kezdve a szökését tervezte. – Keserűen
elhúzta a száját. – Sikerült kikerülnie onnan, és menedékre
talált. Pár hónappal később pedig világra hozott engem.
Küzdöttem a könnyeimmel, de nem sikerült visszafognom
őket. Sorra gurultak le az arcomon, és azt éreztem,
megszakad a szívem.
– Nem is értem, hogy tudott így szeretni… – Lehajtotta a
fejét, hogy ne lássam a fájdalmát. – Nem lett volna szabad
életet adnia nekem.
– Colton… – súgtam és letöröltem a könnyeimet. – Inkább
te adtad vissza az ő életét.
Most először nézett rám. Nem szólt, csak bámult rám.
Amíg élek, nem felejtem el ezt az tekintetet. Soha nem
láttam még olyan sötét pupillát és olyan emésztő fájdalmat,
mely a legmélyén lapult.
Közelebb húzódtam hozzá, és az ölébe borultam. Azonnal
cirógatni kezdte az arcom, mintha én lennék rászorulva a
vigasztalásra. Lehet, hogy ő már megbékélt a múltjával,
engem viszont teljesen felkavart.
– Egyébként csodálatos gyerekkorom volt. Akkor még
kalandként fogtam fel az állandó költözködést, nem tudtam,
hogy folyamatos menekülésben vagyunk. Végül Genevieve-
nél kötöttünk ki. Ő a nagynéném.
Egy pillanatra felemeltem a fejem, és döbbenten néztem
Coltonra.
– Miért nem mondtad el hamarabb? Eddig azt hittem,
hogy a bejárónőd!
– Pszt! Ezért ne érezd magad rosszul – próbált
megnyugtatni.
– Valójában senki sem tudja, hogy rokonok vagyunk.
Ehhez ő ragaszkodott, hiszen fizetést kap, amiért
megdolgozik. Nem akar alamizsnán élni, ahogy fogalmazott.
Makacs egy nőszemély.
Nevettünk, majd újra fagyos csend állt közénk. Megint
visszarepültünk a múltba.
– Egy nap arra keltem, hogy egy férfi veszekszik
anyámmal.
Kimentem a konyhába, ahonnan anyám azonnal ki akart
zavarni, de túl késő volt, mert az idegen észrevett. Rögtön
tudta, hogy a fia vagyok, pedig egyáltalán nem
hasonlítottam rá. Hála az égnek! El akart vinni magával,
ordítoztak, dulakodtak, végül előkerült egy fegyver is.
Genevieve volt az, aki fegyvert szorított apám
halántékához, és elmondta neki, hogy merre van a kijárat.
– Úristen…
– Képes lett volna lelőni őt! És ekkor jött a fordulat. Apám
kicsavarta a kezéből a fegyvert, de nem állt bosszút.
Szerelmet vallott anyámnak, egy jobb életet ígért neki, de
mindhiába. Egy olyan emberben, akinek a jöttét rettegés
kísérte, képtelen volt megbízni. Így apám kénytelen volt
hátat fordítani nekünk. Bár szerintem mindvégig rajta múlt,
hogy élhettünk. – Megint pillanatnyi csend lett. – Onnantól
fogva már én is éreztem a félelmet, és tudtam, hogy
menekülünk. Ahogy azt is tudtam, hogy figyelnek
bennünket. – Colton megint szünetet tartott, és maga elé
meredt. – Anyám halála után egyetlen célom lett: bosszút
állni.
Jól tudtam, mi játszódhat le benne. Nem is féltem
rákérdezni.
– Meg akarod ölni az apádat?
– Számomra ő már most is halott.
– Akkor?
Colton hangja megváltozott. Kemény lett és határozott.
– Ennyi információ legyen elég.
 – Nem az. Tudnom kell, hogy a vesztedbe rohansz-e!
– Jillian, én már nem rohanok, hanem benne vagyok! –
válaszolta erélyesen. – Próbáltam törvényes úton elintézni
az ügyet, de folyamatosan falba ütköztem. Így változtatnom
kellett a stratégián, hogy elérhessem a célomat. A jó és a
rossz között ingázok, és fogalmam sincs, ki vagyok
valójában. Csak azt érzem, hogy amióta velem vagy, egyre
messzebb kerülök a kijelölt utamtól. De amibe belekezdtem,
megvár. Én már ott vagyok a part szélén, ugrásra készen.
Engem el fog lepni a mocsok, de téged nem húzhatlak
magammal!
– Mit akarsz ezzel mondani?
Colton letörölte az előbuggyanó könnyeimet.
– Tudod te.
Felültem, hogy összeszedjem magam. Nagyokat
lélegeztem, és azon igyekeztem, hogy ne boruljak ki.
– Azt hittem, hogy… – hüppögtem – …hogy te is érzel
valami hasonlót, mint amit én. Mert akkor nem utalnál arra,
hogy köztünk mindennek vége.
Arcvonásai megkeményedtek.
– Ne keverd össze a testi vonzalmat az érzelmekkel.
Gondolkodás nélkül pofon akartam vágni, de rögtön
elkapta a kezem, és erősen megszorította.
– Nem akarlak, mert nem lehet. Fogd fel, az istenit!
Kirántottam a kezemet az övéből.
– Felfogtam! – kiáltottam ingerülten és felpattantam. – És
gyűlöllek! – Ezzel futásnak eredtem. El akartam menekülni.
Nem akartam, hogy lássa, mennyire megsebzett. Nem
hittem el, hogyan lehet valaki ennyire érzéketlen! Idehozott
a paradicsomba, hogy közölje, ne is álmodozzak róla. Pont
akkor, amikor az egész életemet szebbnek láttam. Pont
akkor, amikor neki akartam adni magam teljesen. Mert már
egyáltalán nem érdekelt, hogy kicsoda. Amit éreztem, azon
nem tudott változtatni. Hogy kérhet arra, hogy
szexpartnerként gondoljak rá? Le se feküdtem volna vele,
ha nem érezném azt, amit most legszívesebben kitépnék a
szívemből.
Utánam jött, elkapta a derekam és felemelt, hogy
visszavigyen. Hiába kapálóztam, ütöttem a karját, semmit
nem értem el vele. Nem hatotta meg, hogy sírva
könyörögtem neki azért, hogy engedjen el. A hajóhoz érve
letett a földre, és azonnal magához húzott. Nem vigasztalni
akart, tudtam nagyon jól. Ezzel csak annyit akart elérni,
hogy megnyugodjak és fogadjam el, amit az előbb mondott.
Hogy mondjak le róla.
A mellkasa óceánillatú volt és meleg. Viszont tudtam,
hogy egy fagyos szív rejtőzik benne, amelyet semmi sem
fog tudni felolvasztani. Még a könnyem se, hiába áztattam
el vele az ingét.

– Nem ízlik az étel? Készítsek valami mást?

Genevieve aggódva pillantott rám és a tányéromra, amit
csak piszkáltam a villával.
– Nem, én… az étel nagyon finom, köszönöm, csak nincs
étvágyam.
Rosszallóan nézett rám.
– Tudom, hogy a szomorúságra nem orvosság néhány
falat étel, de tudom javasolni a karamellszószos
kukoricapudingot – mutatott a távolba, a konyhapulton
pihenő tortaformájú édességre. Éreztem a karamell illatát,
és nagyot nyeltem, de nem hittem, hogy akár egy falat is le
tudna csúszni belőle a torkomon. Túlságosan elszorult.
Megráztam a fejem.
– Vaaagy – folytatta a felsorolást – szívesen
meghallgatom, mi nyomja a szívét.
Ezzel leült mellém, belőlem pedig hosszú töprengés után
kiszakadt a következő mondat: – Colton elmondta, hogy mi
történt az édesanyjával.
Genevieve arca egy másodperc alatt elkomorult. Nem
tudta, de nem is akarta leplezni a reakcióját.
– Dios Santo… – tört ki belőle spanyolul. Mindenféle
spanyol nyelvtudás nélkül is tisztában voltam vele, hogy a
„Szent Isten” hagyta el a száját.
– Fontos lett neki – szögezte le és megölelt. – Tudtam én,
éreztem! – Elhúzódott és keresztet vetett. – Hála az égnek!
Azt hittem, hogy senki se töri meg az átkát.
– Attól félek, én sem fogom – válaszoltam fojtott hangon. –
Ma közölte velem, hogy nem érez irántam semmit.
– Badarság! – csattant fel Genevieve lendületesen. – Mit
képzel ez? Talán azt hiszi, mindenki vak körülötte? –
Fejcsóválások közepette felállt, és tovább mondta a magáét.
– Adok én neki olyat, csak érjen haza! Majd én beszélek a
fejével!
– Kisétált a konyhába, de még hallottam, ahogy motyog az
orra alatt. – Mekkora balfácánt neveltem, el sem hiszem!
A tenyeremet a számra szorítottam, hogy ne hallja a
nevetésem, ami ki akart törni belőlem. Ez a nő csupa
meglepetés volt! Lassan ismertük meg egymást, és annál is
lassabban fogadott a bizalmába. Viszont most határozottan
azt éreztem, hogy szurkol nekünk. És a kiborulása sokat
javított a ramaty hangulatomon.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
COLTON

– Gen, ha nem hagyod abba a prédikációt, én esküszöm,

kizárlak a házból!
Alig értem haza a horgászatból, a nagynéném máris
nekemesett, és szinte levegővétel nélkül szórta rám a
szitkokat.
Dühösen hadonászott a kezében lévő késsel, amivel a
halnak akart nekiesni.
– Nem fogsz te semmit tenni! – szúrta oda. – Ahhoz túl jó a
szíved, mikor hiszed el nekem végre?
– Pont neked nem kell magyaráznom az okokat. – Leültem
és próbáltam lehiggadni. Hiába kampányolt olyan érvekkel,
amik Jillian mellet szóltak. Én is végigmentem minden
érven, és a döntésem végleges volt. Kimondtam hát újra,
hangosan: – Nem ránthatom magammal a mélybe.
Genevieve nagyot sóhajtott és leült mellém. Elkeseredve
meredt maga elé.
– Van út lefelé, ezzel nem ellenkezek. Tudom, mit fogadtál
meg, és azt is tudom, milyen áldozatot hoztál, hogy elérd a
célod. De sose gondoltál arra, hogy mi lesz azután? Nem
üldözhetsz árnyakat egy életen át! Mert ahol állsz, az csak a
félút, kedvesem. – Megszorította a kezem, amivel elérte,
hogy rá emeljem a tekintetem. – Meg kell tanulnod felfelé
nézni. – Egy ujjával az ég felé mutatott. – Jillian is húz téged,
nem csak te őt. Viszont az az út nem lefelé vezet.
 Nagyot kortyoltam a kezemben lévő gyöngyöző, hideg
sörből, majd felálltam és elindultam a háló felé. Genevieve
hangja elkísért odáig, mert részéről még nem volt lezártnak
tekinthető a beszélgetés.
– Bánj vele tisztességesen, ha már jól nem tudsz!
Válasz nélkül nyitottam be a hálóba, ahol Jillian már aludt
az ágyon. Kintről beszűrődött némi fény, ami megvilágította
az arcát és a félig betakart alakját. Gyorsan elvontam a
tekintetem tőle, és a fürdőszobába siettem. Ledobtam
magamról a ruháimat, és a vízpermet alá álltam. Hosszú
percekig mozdulatlanul hagytam, hogy áztassa a bőröm,
majd elkezdtem magamon szétkenni a tusfürdőt. A
Genevieve-vel való beszélgetés visszahangzott a fejemben.
Az a nő kurva pontosan tud célozni! És most sem vétette el,
mert elgondolkodtam a szavain, amik úgy találtak el, mintha
lövedék fúródott volna belém.
Miután végeztem a zuhanyzással, leültem az ágy szélére,
és azon járt az eszem, hogy mennyire örülnék, ha minden
estém Jillian mellett tölthetném. Igaza van Gennek. Egy
ponton nem látok túl. Pedig eljött az ideje, hogy
megtegyem.
Reggel a telefonom hangjára ébredtem. Hunyorogva
nyúltam a készülékért, és ingerülten szóltam bele.
– Nem várhat?
Sam nagyot sóhajtott a vonal túlsó végén.
 – Attól tartok, nem.
Felültem, és pillanatok alatt kiment az álom a szememből.
– Mi történt?
– Be kell jönnöd a kapitányságra.
– Sam, baszd meg, mondtam, hogy csak holnap megyek
haza!
A tenyeremmel megtöröltem az arcomat. Most láttam
csak, hogy egyedül vagyok az ágyban.
– Nem, barátom. Most kell indulnod.
Ezzel megszakította a hívást. Aggódva dobtam az ágy
melletti éjjeliszekrényre a mobilt. Ennek a fele sem tréfa.
Valami komoly dolog történt, amiről tudnom kell. Olyan,
amit nem mondhatott el a telefonba. Vagy fejlemény van az
ügyemben, vagy egy újabb haláleset történt.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

JILLIAN

Colton kiviharzott a házból, és egyenesen felém lépdelt.

Rögtön elámultam meztelen felsőteste látványától, de nem
tarthatott sokáig, mert menet közben magára kapta a
pólóját.
Fájón az ajkamba haraptam. Le kell vennem a szemem
róla.
Már az is felkavar, ha ránézek.
Ma korán keltem és kijöttem a szabad levegőre, hogy ki
tudjon tisztulni az agyam. Szükségem volt a magányra,
hogy át tudjam gondolni a rám váró dolgokat. Hogy el
tudjam fogadni a jövőm. Vagy talán azért, hogy megoldást
találjak arra, amiről csak halvány sejtésem volt. Nem
akartam innen elmenni. Nem akartam, hogy mindez
elmúljon. Képtelen voltam elfogadni a valóságot. Nagyon
fájt, ahogy tegnap arcul csapott vele.
– El kell mennem – szólt, ahogy odaért hozzám. Nagyon
idegesnek tűnt. – De sietek vissza.
Dermedten bólintottam.
Colton az arcomat fürkészte, de a türkizkék vízbe veszett
a tekintetem. Képtelen voltam ránézni.
Tett felém még egy lépést és a tenyerébe fogta az
arcomat.
– Ha megjöttem, beszélünk a jövőnkről.
A remény olyan elemi erővel szállt vissza a testembe,
hogy majdnem leterített. Colton a hüvelykujjával simogatni
kezdte az arcomat, és elmosolyodott.
– Feltéve, ha akarsz még engem.
 Megremegett a szám, a szemem megtelt könnyel. De
megint csak bólintani tudtam.
– Este látlak.
Ezzel hátat fordított nekem és elindult a jacht felé.
– Colton! – kiáltottam utána, és odaszaladtam hozzá. A
karjába vont, és szorosan megölelt. A szája pillanatok alatt
az enyémre tapadt, és gyengéden megcsókolt. Minden
feszültségem ellenére képes voltam kitárt szívvel fordulni
felé.
Úgy csókolt, hogy abban benne volt egy szép ígéret. Egy
kis megnyugvás a szívemnek.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

COLTON

– A kurva életbe! A rohadt kurva életbe! – ismételtem

folyamatosan. Sam az irodájában várt rám, és lesújtó
hírekkel szolgált. Még jó pár másodpercig képtelen voltam
újra ránézni az előttem heverő képekre. Két ujjal
megszorítottam a szemzugomat, majd nagy levegőt vettem.
– Hol történt? – kérdeztem Samtől.
– Hamburgban.
– Ki értesített?
– Az ottaniak, miután azonosították mindkét holttestet. A
nő ujjlenyomata benne volt az adatbázisban. – Belenézett az
aktába és olvasni kezdte. – Fogyasztói mennyiségű heroin
birtoklása, prostitúció, ittas vezetés – sorolta. – A férfi tiszta
volt. Valami helyi üzletember, aki gyakran vendégeskedett a
Basement klubban, a nő utolsó ismert munkahelyén.
Kénytelen voltam jobban szemügyre venni a szóban forgó
személyeket. A helyszíni fotók különös kegyetlenséggel
elkövetett emberölésre utaltak. A férfi torkát mélyen
elvágták, gyakorlatilag esélye sem volt a túlélésre. Azonnal
kivégezték. A szőke nő pedig… nem hittem a szememnek,
miközben kiterítettem a fényképeket, hogy minél többet
megtudjak a haláláról. A boncolási jegyzőkönyv elolvasása
nélkül is tudtam, hogy a halál oka fejlövés volt. Csakhogy
előtte még alaposan megkínozták. Az egyik kezéről letépték
a körmét. Megvagdosták a mellét, és több csontját eltörték.
A sorrendben nem voltam biztos, de az nyilvánvaló volt,
hogy vallatták. A különböző kínzótechnikákat pedig azért
alkalmazták, mert az illető nem szolgált nekik érdemi
információval. Vagy ellenállt, vagy nem tudott semmit.
Nagyon valószínű, hogy az utóbbi lehetett.
Az arca nem roncsolódott, a golyó pont a homloka
közepén érte. Az egyetlen, ami elcsúfította, a lőtt sebből
kicsurgó vér. De így is felismertem.
Újabb mély levegőt kellett vennem.
Hogy fogom ezt elmondani Jilliannek?
A nővére halott.
– Két napja történt, a szállodában végezték ki őket,
feltehetően délután hatkor – folytatta a tájékoztatást Sam.
– Szemtanúk?
Sam megrázta a fejét.
– Senki.
– A szállodai kamerák felvételei?
– Kikértem őket, de a helyiek már leellenőrizték, és nem
találtak rajta használható információt. Talán a személyzeti
bejáraton jutottak be.
– Gyanúsított van?
Sam tekintete a fényképekre vándorolt.
– Egyelőre ez az álláspont. Se ujjlenyomat, se
töltényhüvely, se behatolásnyom. Pontosak voltak, és
tudták a dolgukat.
– Profi munka.
– Az, hogy bassza meg! – Sam most már engem vizslatott
idegesen. – A lány még veled van?
– Igen.
– Szüksége is lesz a védelmedre! Ezek itt nem viccelnek!
Dühösen az asztalra csaptam az öklömmel.
– Hogy bassza meg a kurva élet! Mi a fasz folyik itt?
Sam hátradőlt a székében, és egy távolabbi mappáért
nyúlt, majd azt is letette elém az asztalra.
– Kutakodtam egy kicsit, ahogy kérted – biccentett
jelentőségteljesen a mappa felé. – Ez pedig… – húzott elő a
fiókjából egy borítékot, és a mappa mellé dobta – az új
személyazonosságot igazoló okmányok. Bankkártya, útlevél,
az összes dolog, amit kértél.
Elvettem mindkettőt és felálltam.
– Nem leszek hálátlan.
Sam is felállt, és kezet fogott velem.
– Tudod, hogy nem tartozol érte semmivel. Az adósod
voltam.
– Most mennem kell.
Kiléptem az irodából, és istenemre mondom, rohanni
szerettem volna! Feszülten lépkedtem a liftig, hogy a
mélygarázsba vigyen. Az autómban azonban a kormány
szenvedte meg a dühkitörésemet. Addig ütöttem az
öklömmel, amíg nem éreztem némi megkönnyebbülést. Az
agyam turbó fokozatra kapcsolt, és lapozni kezdtem Jillian
apjának mappáját. A szemem gyorsan átfutotta a sorokat,
amíg meg nem láttam benne egy nevet. Azon megakadtam,
és nem tudtam továbbhaladni.
A kurva életbe!
Gyorsan beindítottam az autót, és gázt adtam.
Mielőbb Jillianért kell mennem! Azonnal el kell tűnnie.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

JILLIAN

A ház teraszán álltam, amikor egy hajó tűnt fel a horizonton.

A szívem szaporán kezdett dobogni.
Colton!
Már alig vártam, hogy megérkezzen, de nem hittem, hogy
ilyen hamar látni fogom. Letettem a kezemből a fapadlóra a
Goombay Punch üdítőmet, amit nemrég nyomott a kezembe
az itteni házvezetőnő. Genevieve elment George Townba,
hogy a helyi piacon vásároljon friss hozzávalókat a mai
vacsorához. Én pedig itt maradtam Timmel, aki a házban
bújt el a hőség elől.
Hogy utálhatja bárki is a napsütést?
A hajó hihetetlen sebességgel közeledett a parthoz, és
alig ért a kikötő végéhez, máris kiugrott belőle egy ismerős
alak. Nem Colton volt, és nem is az ő jachtja. A tenyeremet
a szememhez tettem, hogy árnyékoljon és jobban lássak.
Nem hittem el, amit látok!
Vigyorogva szaladtam le a lépcsőn, és megöleltem Josht,
aki felkapott és megpörgetett a levegőben.
– Josh! – kiáltottam boldogan. – Hát te? Dolgozni jöttél,
vagy pihenni?
Letett a földre és körbejáratta a tekintetét.
– Egyik sem – mosolygott rám, de nem hatott őszintén.
Idegesen figyelte a ház bejárati ajtaját. – Csak a
végkielégítésemért jöttem.
Tim ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban, és azonnal
előkapta a fegyverét, amint meglátta, kivel vagyok, de nem
volt ideje tüzelni, mert a fülem mellett sokkal hamarabb
süvített el egy golyó.
– Neee! – kiáltottam, ahogy Tim összerogyott, és a
következő másodpercek történései filmkockáról filmkockára
peregtek le a szemem előtt. Mintha kívülről láttam volna
mindent. A rémült tekintetem, amely találkozott Josh
gyűlölködő pillantásával, miközben a fegyverével még
mindig a házra célzott. Tim nyögése, ami óriási fájdalomról
árulkodott. A fadeszkát elöntő vér látványa, amitől felfordult
a gyomrom. Láttam a sűrűn lehulló vörös cseppeket,
amelyek a padló rései közül indultak útnak, hogy a fehér
homokba vessék magukat. Éreztem az adrenalint, ami
átvette a testem felett az uralmat, és futásra bírt. Alig
jutottam pár lépésnyire, Josh a hajamnál fogva lerántott a
földre.
– Van még valaki a házban? – fröcsögte az arcomba.
– Nincs – sírtam, és könyörögtem neki a tekintetemmel,
hogy higgyen nekem, mert tudtam, hogy a házvezetőnő és
a férje is bent tartózkodik.
Josh mellett megjelent négy ember, intett nekik és
berontottak a házba. Mindegyiknél fegyver volt, és maguk
elé tartva birtokba vették a helyiségeket.
– Ha hazudtál, meghal mind! – súgta Josh a fülembe.
Remegtem a fájdalomtól, a félelemtől, és teljesen
összezavarodtam. Nem volt még részem ilyen brutalitásban.
A szemem előtt lőttek le egy embert, akinek a haláltusáját
hallgattam. Hagyták szenvedni a hasba lőtt férfit, akiért
imádkozni kezdtem.
Sorra jöttek ki Josh emberei az épületből, és mind a
fejüket rázták, jelezve, hogy a ház üres. Tudtam, hogy nem
sóhajthatok fel megkönnyebbülten, de egy pillanatra
lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Nem bírtam
volna ki, ha a szemem láttára ölik meg őket is.
 – Állj fel! – parancsolt rám Josh, és felrángatott a
homokból, amiben térdeltem. Hiába adott nagy erőt a düh,
nem akartam nekirontani, mert azt úgysem éltem volna túl.
Bár jelenleg a halál gondolata nem tűnt annyira
borzalmasnak, mint az az ember, aki a hajója felé lökdösött.
A fedélzetre érve azonban még durvábban bánt velem, és
egy hatalmas pofonnal ültetett le. Már ettől az egy ütéstől is
csillagokat láttam, és a számban vér íze keveredett a sós
könnyemmel.
– Mit akarsz, Josh? – kérdeztem erőtlenül.
Nevetni kezdett.
– Nem téged, hidd el! – nézett rám undorodva. – Te csak
kapóra jöttél a tervemhez. – Lehajolt hozzám, és
megragadta az állam. – Te vagy a csali.
Ezernyi feltételezés suhant át az agyamon, mire
megszólalt.
– Most pedig befogod a szád, és alszol egyet!
Fejével intett az egyik emberének, aki odalépett és egy
fecskendővel közelített a karomhoz. Hiába fogott le,
vergődni kezdtem, ficánkoltam és heves mozdulatokkal
tiltakoztam, mire Josh újra akcióba lendült. Lerántott a
földre, a hátamra támaszkodott a térdével, miközben a
földhöz préselte a fejemet, és a másik kezével kitekerte a
karomat, amibe belevágták a tűt.
Két lélegzetvételnyi idő után elkezdett elmosódni a világ.
A gondolataim eltűntek, az izmaim elernyedtek és azt
éreztem, hogy belefolyok a padlóba.
Aztán már a hangok morajlása is elcsendesült. Néma
sötétség borult rám, és én ott reszkettem valahol a szélén,
egyedül és elveszetten.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

COLTON

– Gen? – kaptam fel a telefont. A rossz előérzetem nem

csalt. A nagynéném hangja kétségbeesésről árulkodott, de
próbált tárgyilagos maradni.
– Elvitték Jilliant!
Behunytam a szemem, és ezzel együtt ökölbe szorult a
szabad kezem. Elkéstem.
– Mondj el mindent! – kértem, majd a jacht kapitányához
siettem, és mutattam neki, hogy forduljunk vissza. Közben
Gen információkkal árasztott el. Elmondta, hogy Tim
valószínűleg bele fog halni a lövésbe, ami a hasán érte, s
bár a helyi orvos még küzd az életéért, rengeteg vért
veszített. Már intézkedtek a kórházba szállításáról, és
nemsokára megérkezik érte a mentőhelikopter. A helyiek
elmondása szerint (akik időben kimenekültek a házból, és
elbújtak a támadók elől) Jilliant elhurcolták, és egy hajóra
vitték. Gen szerint a homokban dulakodás nyomai vannak,
de vért nem látott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Legalább annyit
tudunk, hogy életben van.
– Van fogalmad arról, hogy ki tette? – kérdezte tőlem
aggódva.
– Pontosan tudom – feleltem, és elsétáltam a fedélzet
végébe, a végtelen víz felé suttogva ígéretemet: – Ahogy
azt is, hogy ezért meg fog halni.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

JILLIAN

Ez már a valóság?
Az érzékeim tompák voltak, ahogy kezdtem magamhoz
térni.
A szememet nem tudtam kinyitni, annyira elnehezült a
szemhéjam. A végtagjaim hasonlóképp lebénultak. Az
egyetlen dolog, amit tenni tudtam, hogy halkan
nyöszörögtem tiltakozásul, mert éreztem, hogy valaki
fájdalmasan markolja a mellem. A levegőben erős
alkoholszag terjengett, amit valaki leheletéből éreztem. Egy
kéz a combomhoz ért és felhúzta a ruhámat, majd
megragadva azt, széttárta a lábam.
A lebénult testem fogja voltam, ami képtelenné tett a
védekezésre. Nyelni akartam, de a kiszáradt torkom azt sem
engedte. Hiába harcoltam az érintések ellen, hiába
kapálóztam, hiába sikítottam. Az agyam már éber volt, de a
testem még szunnyadt.
– Állj már le, te beteg állat! – kiáltotta Josh, és vélhetően
odébb lökte a fölém tornyosuló embert. A
megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemembe.
– Azt mondtad, megkapom! – hallottam annak a hangját,
aki az előbb egyértelműen meg akart erőszakolni.
Felismertem.
Marco volt. Felnyögtem és elhánytam magam.
– A kurva életbe! – kiáltotta és hátralökte a lelógó fejem. –
Ez undorító!
 Josh is odalépett, mert éreztem, hogy megüti az arcom,
mire összerándultam.
– Hozd ide azt! – utasított valakit, majd papír zörgésére
lettem figyelmes. Aztán megragadta a karomat és belém
nyomott egy tűt.
Megint elnyelt a sötétség.
– Jó reggelt, cicuskám!
Marco szólítgatott. Nem mozdultam. Nem tudom, hogy
azért-e, mert képtelen voltam, vagy azért, mert nem
akartam életjelet adni magamról.
Először Josh, majd Marco jelenik meg?
Végigfutott rajtam a borzongás. Kettejük közül Marcótól
féltem jobban, és eszem ágában sem volt kinyitni a
szemem, hogy szembesüljek a valósággal. Ő azonban
megragadta az állam és megrázta a fejem. Azonnal
belehasított a fájdalom, mire felnyögtem.
– Ez az – vigyorgott, amikor felnéztem rá. Kedvem lett
volna az arcába köpni, de visszafogtam a kitörni vágyó
indulatot.
Előbb fel kell mérnem a helyzetem.
Minden végtagom fájt és elzsibbadt. Végignéztem
magamon, és azonnal megértettem, mi az oka. Egy széken
ültem, teljesen megkötözve. A karom hátrafeszült úgy, hogy
a vállam majdnem kiugrott a helyéről, és ekkor minden
fájdalmat egyszerre éreztem meg. A szám felrepedt, a
végtagjaimon zúzódások nyomai, az agyam pedig csak úgy
lüktetett. Még mindig nem tudtam mozogni, hiába nem
voltam már kába. Idegesen próbáltam kiszabadítani a
hátrakötött kezemet, de a tehetetlenségem és ez a teljes
kiszolgáltatottság csak a zokogásomnak engedett utat.
– Na – emelte fel az állam Marco, és tettetett
elérzékenyüléssel ezt mondta: – Nem kell így sírni,
nemsokára szabad leszel – vigyorgott, majd elengedte az
állam, mire a fejem erőtlenül előreesett.
– Ugyanolyan puhány vagy, mint a nővéred.
Erre felkaptam a fejem. Nem kellett sokat várnom, hogy
folytassa, mert Marco nyelve megeredt.
– Bár veled egészen másként akarok elbánni – kacsintott
rám.
– Ő sajnos nem vonzott, hiába próbálta magát azzal
menteni, hogy megtesz nekem bármit. – Felnevetett, ahogy
visszagondolt az emlékeire. Aztán a kétségbeesett arcomba
vágta: – Megöltem!
A kegyetlenség felemlegetésétől teljesen megváltozott az
arca, és könyörtelenül folytatta a részletekkel, hiába
könyörögtem, hogy hagyja abba.
– Csak előtte eljátszadoztam vele – guggolt le elém, és a
combomat kezdte cirógatni beszéd közben. Azt éreztem,
hogy az ujja, a finom mozdulat ellenére, pengeként vág a
bőrömbe.
– Jobb lett volna, ha nem kell betapasztanom a száját –
szívott bele élvezettel a levegőbe. – Sokkal jobban szeretem
a sikoly hangját. – Rám emelte sötét tekintetét. – Te viszont
nem fogsz nekem csalódást okozni, ugye?
Álltam a tekintetét. Tudtam, hogy csak arra vár, hogy
sikítsak.
Istenem, azt is akartam tenni! Hiszen ez a beteg állat
teljesen megrémisztett. Ki akartam ordítani magamból a
félelmet, és talán a lelkemet is. De nem adtam meg neki. A
sokk, ami a nővérem miatt ért, nem is tette ezt lehetővé. A
gyász egyre inkább eluralkodott rajtam, és hiába tombolt
bennem a félelem, a Holly miatt érzett fájdalom elég erős
volt ahhoz, hogy elnyomja azt. Mindkettő egyszerre
kavargott bennem. Még erősebben tört rám a rettegés, és
egyre inkább eluralkodott rajtam a gondolat, hogy ugyanúgy
fogom végezni, mint ő.
Marco kegyetlenségében nem kételkedtem. Elsápadtam,
ahogy eszembe jutottak a szavai. Holly könyörgése…
Mit művelhetett szegénnyel?
Képtelen voltam elhinni, hogy meghalt. Nem akartam
egyedül maradni a világban. Nem akartam olyan halált,
mint az övé volt.
Hideg levegő érte a hátamat, és hallottam, hogy
mögöttem kinyílt egy ajtó. Marco rögtön felegyenesedett és
ellépett tőlem.
Azonnal elkezdtem felmérni a helyiséget. Egy
raktárépületben lehettünk, valamiféle csarnokban. Alig
szűrődött be némi fény a keskeny ablakokon, de nem kellett
sokáig hunyorognom, mert felkapcsolták a lámpát.
Marco alázatos hangon köszönt valakinek, aki kimért
léptekkel közelített felém, a nyomában pedig szapora
lépések hallatszottak.
Nagyot nyeltem, és vártam, hogy mellém érjen. Kellemes
parfüm illata előzte meg a férfit, aki a vállamra tette a
kezét.
Minden rossz érzésem ellenére melegség öntött el az
érintésétől, és az egyik ujját díszítő gyűrűről az arcára
vándorolt a tekintetem. Pillanatokra voltam attól, hogy
elájuljak.
– Ki ez a nő? – kérdezte Marco apja mély hangon,
miközben a könnytől áztatott arcomat fürkészte. Már csak
ez kellett, hogy az örege is megjelenjen!
 – Már találkoztatok – válaszolta Marco mögülem.
Az apja összeráncolta a szemöldökét, erősen
gondolkodott, de látszólag nem jött rá, hogy honnan lehetek
neki ismerős. Én viszont minden szavára emlékeztem. A
pillantására, és arra is, hogy mennyire rettegtem tőle.
– Hm… – dörmögte az idősebb férfi, majd tovább lépdelt
és leült a velem szemben álló asztal mögé, egy kényelmes
székbe.
Két kezét összekulcsolta az asztallapon, szemét
végigfuttatta a helyiségen.
– Miért hívtatok ide? – kérdezte Marcót, és az aranyszínű
órájára nézett.
Nem tudtam elvonni a szemem róla. Hatvanas éveiben
járhatott, és minden mozdulatában volt valami, ami azt
sugallta, hogy nagy hatalmú ember, akinek a társaságában
még Marco is izgatott lett.
Az asztal mögé lépett két fegyveres, és megálltak a falnál,
onnan kémlelték a helyet. Bizonyára az öreg testőrei voltak.
Nyugtalanul fészkelődni kezdtem, próbáltam a kezemet
megmozgatni, amivel sajnos felhívtam magamra a
figyelmet, erre Marco visszakézből pofon vágott.
– Maradj nyugton! – szólt rám vicsorogva, és újra a férfira
meredt a tekintete.
– Josh miért nincs itt? – kérdezte tőle az apja.
Marco lehajtotta a fejét válasz közben.
– Mindjárt megérkezik.
Az apja kelletlenül elhúzta a száját.
– Halljam, mi az oka, hogy halálra ítélted ezt a nőt?
A szavait lassan tudtam csak felfogni. Újra kicsordult a
könnyem.
Nekem annyi. Nem jutok ki innen élve.
– Ő Steve Cartel lánya.
 A férfi szeme elkerekedett, és érdeklődve vizsgált engem.
Én közben egyre nagyobb fenyegetettséget éreztem.
– Ajándéknak szántuk. A nővére kikotyogta az egyik
emberünknek, hogy az apja hatalmas vagyont hagyott
rájuk, de nem találja a papírokat. Az a pénz pedig minket
illet, és feltételezzük, hogy ennél a nőnél van – biccentett
felém.
A férfi hátradőlt a székben, de nyugtalanná vált.
– Miért van még nála?
Marco lesütötte a szemét.
– Mert nem találjuk.
A férfi felnevetett, a hangja gúnyosan visszhangzott a
hatalmas csarnokban.
– Akkor mit keres itt? Talán a bőre alatt rejtegeti, és meg
akarjátok nyúzni?
– Nálam nincs semmi! – kiáltottam. – Azt sem tudom,
miről beszél!
Marco felemelte a kezét, hogy újból lesújt rám, de az apja
egy mozdulattal megállította. Felállt, és megkerülve az
asztalt, nekidőlt a bútornak. Karba font kézzel nézett rám.
– Esküszöm… – súgtam remegve – semmit sem tudok.
– Az nagy kár – válaszolta. – Talán emiatt van még
életben.
Ebben a pillanatban belépett Josh, és határozottan,
egyenes tartással megállt az öreg előtt.
– Miattam van még életben, apám.
Apám?
Azt hittem, rosszul hallok. Ez biztosan valami rossz vicc.
Vagy egy rémálom. Nem a valóság, abban biztos vagyok.
– Ő Colton Moran nője.
A férfi arcáról egy pillanatra eltűnt a szigorú tekintet, majd
még zordabbá vált.
 – Mit tettél?! – csattant fel ordítva. – Minek hoztad ide ezt
a nőt?
Josh hátat fordított neki, és elindult felém. A férfihoz
beszélt, de nyílegyenesen a szemembe nézett.
– Pontosan tudod, hogy miért! Elegem van már, hogy a
csicskása legyek! Évekig tűrtem szó nélkül, hogy ezt a
szerepet osztottad rám. Azért, mert engem egy kurva szült,
még ugyanúgy a fiad vagyok! A család tagja! Nem tudom
tovább elviselni, hogy mellette kell állnom, miközben
ellenünk dolgozik. – Megállt mögöttem, mintha egy végítélet
lenne, aki lesújtani készül. – Minden tiszteletem a tiéd,
apám, de túl sok időt hagytál neki. – Hátulról megragadta a
nyakamat. – Ez a nő pedig veszélyes.
Az idős férfi ökölbe szorította a kezét, és bőszen kifújta a
levegőt. Látványosan önuralmat erőltetett magára.
– Azonnal engedd el, bassza meg! – Félelem csendült a
hangjában, miközben Josh keze egyre erősebben szorította a
nyakam, és egyre kevesebb levegő jutott a tüdőmbe. –
Ereszd el! – szólt rá parancsolón még egyszer.
Josh végre ellépett tőlem. Én már hörögve vettem a
levegőt.
Marco volt az első, akire ránéztem, alighogy felemeltem a
fejem. Gúnyosan mosolygott. Biztosan élvezte a rohadék,
hogy szenvedni lát.
– Most pedig volna szíves felvilágosítani valamelyikőtök,
hogy valójában mi a fene folyik itt? Mire fel ez az egész? Mi
értelme van ennek?
Josh nagy levegőt vett.
– Nála vannak a könyvelési adatok is, apám. Ha Colton
kezébe kerülnek, lebukunk, és nem az lesz a legnagyobb
problémánk, hogy a rendőrség ránk száll. Ha kiderül, hogy
kettős könyvelést csináltattál és sikkasztottál a maffiától,
minket levadásznak a felsőbb körökből.
 – Kussolj! – pattant fel az öreg. – Fogd be a szád! –
Idegesen a hajába túrt. – Annak már majdnem húsz éve.
A feszültség kézzelfoghatóvá vált. Én is aggódva figyeltem
a társalgást, és igyekeztem észrevétlenül levegőhöz jutni.
Még lélegezni sem mertem.
– Egy éve, öt éve, húsz éve, mit számít? – ellenkezett Josh.
–
Sikkasztottunk. Eltitkoltuk a bevétel egy részét, és saját
birodalmat kezdtünk kiépíteni. Olyan üzletekkel
kereskedtünk, amiről nem tud senki. Nem kockáztathatjuk,
hogy kiderüljön.
Szerettem volna befogni a fülem, hogy ne halljam, mert ez
még egy indok lehet arra, hogy megöljenek. Bár a helyzet
az, hogy szerintem az én sorsom felől már jó előre
döntöttek.
– Meg kell ölnünk – szólt közbe Marco, és biztos voltam
benne, hogy rám értette.
– Nincs semmilyen bizonyítékotok arra, hogy van nála
bármi is, ami ellenünk szól – válaszolta az apja kimérten.
Marco kezdte elveszíteni a józan eszét. Már amennyire
valaha is volt neki olyan.
– Kit érdekel? Már teljesen mindegy! Idehoztuk, és
végeznünk kell vele.
– Ha megölöd, azzal megidézed az ördögöt! Ránk
szabadítjátok a poklot! Istenem – mondta, és arcát a
tenyerébe temette, majd megdörzsölte, és a két fiára
nézett. – Miért nem szóltatok, mielőtt cselekedtetek volna?
Nagy hiba volt ezt a nőt iderángatni – sóhajtotta és
megcsóválta a fejét. – Végzetes hiba.
– Csak nem tőle félsz? – fröcsögött Josh. – Attól a
mitugrásztól? Hiszen a szervezet tiltja a rendőrökkel való
kapcsolattartást! Te pedig ahelyett, hogy megvetnéd őt,
hagyod, hogy királyként járkáljon közöttünk!
 – Azért, mert az apja a király! – szakította félbe a fiát az
öreg, immár üvöltve.
Josh lemondóan elhúzta a száját.
– Rossz úton jársz, apám. Nem hódolhatsz be csak így.
Az apja szeme elkerekedett.
– Miért? Te talán szembeszállnál a szervezet vezérével?
– Add át a hatalmat nekem, és kiderül.
– Soha nem lennék olyan ostoba, hogy bármelyikőtökre is
ráhagyjam.
– Akkor kire fogod? Arra a nyomorult zsarura, aki
egyfolytában azon dolgozik, hogy leromboljon mindent, amit
felépítettünk? Mi vagyunk itt az urak, miénk a város, és nem
fogjuk tálcán kínálni másnak!
Az öreg intett az embereinek, hogy induljanak el a kijárat
felé, és ő is felállt.
– Ennek a beszélgetésnek itt most vége – mondta kurtán.
Egyszerre nagy zűrzavar keletkezett. Emberek tűntek fel a
látóteremben, és egyre többen töltötték meg a raktárt. Úgy
tűnt, Josh és Marco saját hadsereget toborzott, szemben az
apjuk embereivel.
– A kurva életbe! – kiáltotta Josh, és fegyvert rántott, majd
lőni kezdett, és ezzel elindult a lavina. A döbbenettől alig
ocsúdtam fel, amikor golyók százai kezdtek süvíteni
körülöttem.
Maradt bennem némi ösztön, ami az életben
maradásomért felet, így eldőltem oldalra a székkel. Talán
fekve kevésbé leszek jó célpont. Minden erőmmel azon
voltam, hogy kiszabadítsam magam, de a kötelek szorosan
tartottak. Behunyt szemmel vártam, hogy vége legyen
ennek az egésznek. Szorítottam a szemhéjam, és azt
ismételtem magamban, hogy ez csak egy álom… csak egy
rémálom. Felkelek. Mindjárt vége.
 És hamarosan tényleg vége lett. Nemsokára nyögések és
szitkozódások hangja váltotta fel a pisztolyok hangos zaját.
Rövid ideig tartott az összecsapás. Kinyitottam a szemem,
és próbáltam szétnézni. Sokan feküdtek a földön, voltak,
akik még az életben maradásért küzdöttek. Borzalmas
látvány volt, alig bírtam zokogás és sikoltozás nélkül
elviselni. Ugyanakkor fáradt voltam még ahhoz is, hogy
megtegyem. Annyira kimerültnek és gyengének éreztem
magam, hogy ha nem lettem volna a székhez kötözve, akkor
se tudtam volna elfutni.
Marco az asztalhoz cipelte a sérült apját, és leültette egy
székre. Az öreg hörgött és vért köpött.
– Nos, hogy ezt tisztáztuk – csapta össze a tenyerét Josh,
aki sajnos túlélte ezt az összecsapást. Az élet nagyon
igazságtalan. – Jöjjön a ráadás!
Felém lépdelt és felállította a széket, ami rabságban
tartott.
Lehajolt hozzám.
– Örülök, hogy túlélted – súgta a fülembe, majd
rámosolygott a testvérére. – Innentől a tiéd.
Marco kivett az övére fűzött bőrtokból egy kést, és
megindult felém. Nem volt hosszú a pengéje, de elég
élesnek tűnt ahhoz, hogy halálos fenyegetésnek érezzem.
– Ordítson! – szólt még oda Josh, és Marcónak felcsillant a
szeme.
A combomba vágta a kést, egész a markolatig
belemélyedt a húsomba. A fogam összeszorítva hörögtem.
Talán azért nem sikítottam, mert a sokk, ami érte a testem,
le is bénított. Éreztem a pengének minden milliméterét, de
nem kísérte fájdalom. Nem akartam ilyen keményen
küzdeni, de megleptem vele a körülöttem lévőket is.
– Mégis keményebb vagy a nővérednél – vigyorgott Marco,
de már éreztem, hogy megint hányni fogok. Az epe keserű
íze marta a torkomat.
– Talán a torkát vágtad el, hogy nincs hangja?! – üvöltött
felénk Josh, mire Marco kirántotta belőlem a kést, és
felemelte, hogy újra belém bökje. Nem tudtam behunyni a
szemem, hogy elkerüljem a látványt. Felkészültem az újabb
fájdalomra, szinte megroppant az állkapcsom amiatt, ahogy
a fogamat szorítottam. De a következő pillanatban egy
lövést hallottam, ami eltalálta Marcót, és majdnem
leszakadt az alkarja tőle.
Felordított. Majd újabb lövés hallatszott, de az már
végzetes volt Marco számára.
Az ájulás már erősen kerülgetett. Lenéztem a lábamra,
ami most kezdett el irgalmatlanul fájni. Bugyogott a vér
belőle, és éreztem, ahogy egyre jobban gyengülök.
– Végre! – Josh szinte felpattant, és diadalittasan széttárta
a karját. – Ideértél!
Intett az embereinek, hogy tegyék le a fegyvert. Még egy
pillantásra sem méltatta a halott testvérét.
– Azonnal engedd el őt!
Colton hangja úgy hatott rám, mint egy adrenalinlöket.
Sírásban törtem ki, és alig kaptam levegőt, úgy elszorult a
torkom. A szívem hevesebben vert, mint eddig bármikor, de
közben szemernyi erőm nem maradt, hogy reagáljak rá.
Csak zokogni tudtam.
– Szolgáld ki magad! – mutatott felém Josh.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

COLTON

Jillian kapkodó levegővétele és a zokogása hamar elterelte a

figyelmemet a körülöttem fekvő holttestek látványáról, és
gyorsan felé léptem. Felvettem a földről Marcus kését, és
elvágtam vele a kötelet Jillian kezénél, majd a többi helyen
is, ahol a székhez rögzítették.
Szerettem volna azonnal magamhoz ölelni, de óvatosnak
kellett lennem. Azért jöttem, hogy megmentsem. Egyelőre
nem szegeződött rám egy fegyver sem, bár mindenki
idegesen követte a mozdulataimat. Nemsokára itt lesz az
erősítés, de addig is Sam védelmét élveztem, aki megbújva
a raktár szűk ablaka mögött, tüzelésre készen állt.
Felmordultam, amikor Jillian combjára néztem. Kurvára
reméltem, hogy nem ért ütőeret a szúrás, mert akkor
nemsokára elvérzik. Letéptem a ruhája aljából egy jókora
darabot, és a sebre kötöttem az anyagot, elszorítva vele a
vérzést.
Felszisszent a fájdalomtól.
Reméltem, hogy kibírja, és nem fog a vérveszteségtől
elájulni.
Bár nagyon gyengének tűnt.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle. Bólogatott, de tudtam, hogy
mennyire szenved. – Fel kell állnod – folytattam, és
segítettem neki.
– És most mi a terv? – unszolt Josh tovább kérdezgetve. –
Azt hiszed, hagyom, hogy kisétáljatok?
Úgy álltam, hogy Jillian remegő testét védjem a
sajátommal.
 Elrejtettem a velem szemben álló bűnözők elől. Az sem
érdekelt volna, ha kilyuggatnak, csak ő élve kijusson innen.
– Ő most elmegy – feleltem ingerülten.
Josh felnevetett.
– Parancsot én osztogatok!
– De nem nekem.
Josh gúnyosan elnevette magát, de az öreg közbeszólt.
Minden fájdalma ellenére tartotta magát. és tisztességgel
viselte a sérülést.
– Engedd őt elmenni, fiam.
A döbbenet kirajzolódott az arcomra. Az asztal mögött ülő
idős férfira bámultam.
– Meglepődtél, mi? – kérdezte Josh, és kihúzta magát. –
Nem csak te tudsz beépülni, amint látod. Nekem is remekül
megy.
Bassza meg! Ez a szarházi, akit ki akarok belezni, az öreg
fia?
Hogy a jó büdös francba tudták ezt eltitkolni előlem?
Mindenkit ellenőrzök, aki az alkalmazásomban áll. Szóval
engem is figyelemmel kísértek… Méghozzá testközelből.
A következő percben visszarángattam magamat a földre,
és a dühömet is sikerült csillapítanom. Nem billenthet ki
most senki és semmi. Annak a nőnek az élete múlik rajtam,
aki a vállamba fúrja a fejét.
– Ki kell menned innen – mondtam gyorsan Jilliannek,
miközben eltoltam magamtól, és a kezébe nyomtam a
kocsim kulcsait. – Menj az autóhoz! Ott vár valaki. Vele
biztonságban leszel.
Könyörgő tekintettel nézett rám, és erőtlenül
megszorította a karomat. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű,
de rá kellett vennem, hogy elmenjen innen. Amilyen
gyorsan csak lehet.
 – Nem lesz baj – mondtam, és lefejtettem magamról az
ujjait.
– Menj! – parancsoltam rá keményen, és ahogy megtett
néhány bátortalan lépést, Josh felé fordultam, hogy
magamra irányítsam a figyelmét.
– Annyira nyomorultak vagytok! – nevetett. – Úgysem fog
tudni elmenekülni előlem.
– Neked nem ő kell – válaszoltam higgadtan. Minden
idegszálam azon munkálkodott, hogy ne veszítsem el a
fejem.
Eredetileg tárgyalni jöttem ide, de amikor megláttam,
hogy Marco mire készül, gondolkodás nélkül lőttem. Alig
bírtam Jillian látványát mészárlás nélkül elviselni. A
fájdalomtól remegő testét és a nyögései hangját. Azonnal
cselekedtem. A második lövést azonban nem én adtam le,
hanem Sam. Hátba lőtte azt a szerencsétlent, aki kínozta a
nőmet. Pedig nálam volt, amit Marco Jilliantől szeretett volna
megkapni. Az akta, amit Sam átadott, felnyitotta a
szememet. Kiderült, hogy Jillian apja Marco családjának
könyvelt, és a közreműködésével rengeteg pénzt
sikkasztottak.
De Jill apja nem úgy halt meg, ahogy ő említette. Nem
bevásárlás közben lőtték le, hanem foglyul ejtették. Az apja
fájdalmak közt és könyörtelen kínzás után adta fel az
életéért való küzdelmet. A feleségét a szeme láttára
végezték ki.
Talán azért kellett meghalnia, mert szeretett volna egy új
életet, és el akart menekülni a maffia karmaiból. Szép
vagyont halmozott fel, de a pénznél fontosabb volt, hogy a
könyvelését dokumentálta. Mindent egy adathordozó
lemezre mentett, amit elrejtett valahová, és hosszú évekig
senki nem találta meg. Arra, hogy miért hagyták életben a
gyerekeit, nem tudtam rájönni. De még most is értetlenül
állok, ha eszembe jut, milyen tanácstalan voltam Jillian
lakásában napokkal ezelőtt. Hogy akkor nem jutott eszembe
az egyetlen dolog, ami kettőjüket összekötötte.
Mielőtt visszaindultam a Bahamákra, átkutattam Jillian
dolgait.
Ahogy a kezembe fogtam Pinokkió történetét, tudtam,
hogy jó nyomon járok. Jillian egyetlen emléke az apjáról az
esti mese volt. A régi, megsárgult lapokat egy újszerű borító
fedte.
Bizonyára újrakötötték a könyvet, és amint feltéptem a
kemény kartont, beigazolódott a gyanúm, ott lapult a lemez.
Nem volt lehetőségem átnézni és lementeni az adatokat, de
nem számított. Odaadtam volna Marco apjának Jillianért
cserébe.
– Fiam – szólalt meg még egyszer az öreg. – Ne kezdj
háborút!
Josh agya egy pillanat alatt eldurrant, és magából kikelve
üvölteni kezdett.
– Fogd már be! – kiáltott rá, majd megfordult, és a
fegyverét kitartva egyenesen az öreg fejére célzott. Az apját
megváltásként érte a halál, de borzasztó volt látni, ahogy
élettelenül az asztallapra borult.
– Mindez miattad történt! – kiáltotta Josh felém. – Ha nem
alázkodott volna meg előtted, nem kellett volna így
végeznie! Eddig mellette álltam, készen arra, hogy
átvegyem a hatalmat!
– Látom – mondtam gúnyosan, és az apja felé
sandítottam.
– Te csak ne ítélkezz! Semmit se tudsz a családunkról!
Sosem voltál a része. Egy fattyú vagy!
Undorodva végigmért, de egyáltalán nem hatott meg
vele.
 Ugyanígy néztem a tükörképemre minden kibaszott
reggel.
Apám az öt család egyikének vezére volt, akik egész
Amerikát irányították. A fiaként mutatott be Marco
családjának. Tudták, hogy rendőr vagyok, de azt hitték,
hogy apám parancsára épültem be oda. A helyzet azonban
az, hogy ez pont fordítva történt. Anyám elvesztése után
apám eljött hozzám, és felajánlotta az engem megillető
helyet a családban. Tudtam, hogy el akarom pusztítani őt és
az egész világot, ami körülvette.
Tökéletes tervnek tűnt, hogy elfogadjam a felkínált
lehetőséget, és ezzel belülről láthassam a működésüket.
Egy időzített bomba voltam, apám tudta nagyon jól,
mégsem tett semmit ellene.
Talán azért kivételezett velem, mert én voltam az
egyetlen ember az életében, aki őszintén érzett iránta. Még
ha ez nem is olyan érzés volt, mint amilyenre vágyott.
Mert én valóban gyűlöltem.
Tudtam, hogy azért, amit tenni akarok, rám is büntetés
vár.
Azt viszont sosem hittem, hogy Josh fogja
megszemélyesíteni a végzetet.
Közelebb lépett, gúnyos vigyor ült a képén.
– Megölöm őt – mondta és tudtam, hogy Jillianre utal. A
gyenge pontomat kereste. – Ki fogom zsigerelni. Úgy fogom
meggyalázni, hogy közben a halál lelje. A kínjai közben
fogok elélvezni.
Rámarkoltam a fegyveremre. Úgy szorítottam, hogy
kifehéredtek az ujjaim. Josh szeme a kezemre irányult, és
diadalittasan szívta be a levegőt. Mintha a győzelem illatát
érezte volna maga körül.
Kirántotta a fegyverét, és ugyanígy tettem én is. Erre
mindenki megmozdult mögötte, és tudtam, hogy hiába
lennék gyorsabb, ennyi golyó elől nem tudnék elfutni.
Itt a vége.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

JILLIAN

A lábaim hamar feladták, és összerogytam a raktár

végében. De talán nem is a fizikai gyengeség volt az ok, ami
miatt nem bírtam továbbmenni. Végig hallottam a két férfi
szóváltását, és elég erős késztetést éreztem, hogy
visszafussak Coltonhoz. Nem akartam egyedül hagyni, de én
sem akartam így végezni.
Homályos tekintettel néztem vissza feléjük.
Josh közelebb lépett Coltonhoz. Fél szemével rám
sandított, mert látta, hogy képtelen vagyok mozdulni. Aztán
előrántotta a fegyverét és célba vette a szerelmemet, ahogy
Colton is őt.
Teljesen ledermedtem a látványtól. Tudtam, hogy ez
mindkettőjük számára tragikus lesz. Nem akartam Josh arcát
látni, mégis az ő mocskos képe nézett vissza rám. A pokolba
is!
Hisz levegőt se mertem venni! A gonosz ott állt velem
szemben, és kész volt arra, hogy megölje az egyetlen
embert, akihez tartoztam. Akit szerettem.
A gondolataim hatására fulladozni kezdtem. Vagy talán
amiatt, mert az érzés szorította a torkomat.
Josh meghúzta a ravaszt, és Colton mellkasába lőtt.
– Neee! – sikítottam, és oda akartam futni hozzá, de nem
tudtam megmozdulni. Josh kicsit megtántorodott, úgy tűnt,
őt is eltalálta egy golyó. Lenyúlt a szíve alá, és hörögve
nevetni kezdett. Colton is imbolygott, majd a falnak dőlt, és
a sebére szorította a kezét.
 Josh ekkor engem vett célba, de kapott még egy lövést,
amitől kiejtette a fegyverét a kezéből. Colton fegyvert
markoló karja mereven mutatott rá. Josh arca most először
vált rémültté.
– Lőjetek! – kiáltotta hátra, és a parancsára
fegyverropogás rázta meg a helyszínt. – A fejét célozzátok,
bassza meg! – mondta, de már nem bírt a lábán állni, és
térdre rogyott.
Mögöttem betörték az ajtót, és tompán hallottam, ahogy
azt kiáltják:
– Rendőrség! Mindenki a földre!
De hiába volt minden, mert Coltont már több találat érte
és láttam, ahogy a falhoz préselődik a teste, majd lassan
magatehetetlenül lecsúszik és eldől a földön.
– Nem! – lihegtem és vonszolni kezdtem magam a földön.
A lábamból ömlő vér átáztatta a kötést, és csíkot húzott a
betonon.
Colton mozdulatlan, vérző testét látva egyre inkább azt
éreztem, hogy meg akarok halni. Képtelen voltam
továbbhaladni, és a betonra hajtottam a fejem, úgy
zokogtam kétségbeesésemben.
Éreztem, ahogy egy erős kéz a hónom alá nyúl és felhúz a
földről. De a testem elernyedve lógott, és az utolsó kép
belém égett, mielőtt behunytam volna a szemem: Colton
testét láttam magam előtt, ahogy elterülve fekszik a földön.
Én pedig nem értem el, hiába nyúltam felé. Egyre
távolabb kerültem tőle, és egyre reményvesztettebb lettem.
 Halvány fény. Talán egy lámpa…
Próbáltam kinyitni a szememet, de nem ment. Valaki az
ujjával megemelte a szemhéjam, és vakító fénnyel
belevilágított a szemembe.
– Magánál van? – kérdezte egy idegen mély hangon, és
egy nő
válaszolt neki.
– Nincs, még időre van szüksége.
Aztán már semmilyen fényt nem láttam.
– Nem! Biztos, hogy erre nem adok engedélyt!
– El kell innen szállítanunk, nincs idő megvárni, amíg
magához tér.
Sóhajtás hallatszott.
– Itt marad, és a döntésem végleges. Én felelek a
betegért, nem maga!
Próbáltam jelezni a körülöttem lévőknek, hogy hallom
őket, de a szám valamiért nem akart megmozdulni.
Éreztem, hogy teljesen ki van száradva, de képtelen voltam
a nyelvemmel benedvesíteni. Nem mozdult semmim.
Zokogni kezdtem, de nem voltam biztos benne, hogy
valójában megteszem. Utáltam a testem börtönében lenni,
utáltam, hogy megint ezt kell megélnem. Ez a
kiszolgáltatottság olyan elkeseredetté teszi az embert!
Féltem, hogy örökre így maradok.
 Hangos, sípoló hang rázott fel a sötét gondolatokból, majd
halk neszre lettem figyelmes, és egy meleg kéz ért a
csuklómhoz. A sípoló hang megszűnt, majd egy nő szólt
hozzám:
– Tartson ki, Jillian!
Forró könnycseppek gördültek le az arcomon, és
legszívesebben azt válaszoltam volna neki, hogy nincs erőm
kitartani.
Fel akarom adni.
Fáj a lábam.
Fáj a lábam!
Fáj… – tudatosítottam magamban.
Sosem örültem még ennyire a fájdalomnak! Aztán már azt
is éreztem, ahogy a szívem hevesebben kezd dobogni.
Megköszörültem a torkomat, és hallottam a hangom,
ahogy rekedten és erőtlenül felcsendül. Résnyire nyitottam
a szám, és mély lélegzetet vettem. Éreztem, ahogy a levegő
a szájüregemen lefelé haladva megcsiklandozza a torkomat.
Még egyszer belélegeztem, mélyen leszívtam és élvezettel
fújtam ki.
Az ujjaim engedelmeskedtek. Bár a karom és a lábam
elképesztően nehéz volt, mégis megmozdult. Lassan
kinyitottam a szememet és belehunyorogtam a fénybe.
A megkönnyebbüléstől szédülni kezdtem. Próbáltam
felülni, de a fejem alig tudtam megemelni. Majd az ajtóra
kaptam a
 tekintetem, mert kivágódott, és egy nő lépett oda
hozzám. Eddig fel sem tűnt, hogy sípol a gép mellettem,
annyira lefoglalt az élet újbóli megtapasztalása. A nő állított
rajta valamit, és aggódva rám pillantott.
– Csak óvatosan – mondta kimérten, és a homlokomra
tette a tenyerét. – Hozok vizet és megemelem a háttámlát.
Amikor visszatért, az ágy megmozdult, és végre ülő
helyzetbe kerültem. A pohárért nyúltam. A kezem
borzasztóan remegett, és attól féltem, hogy el fogom ejteni
a poharat.
– Kis kortyokat igyon! – hallottam a fehér köpenyes nő
utasítását. Élvezettel nyeltem a vizet, majd megint az
ápolóra néztem.
– Hol vagyok? – kérdeztem rekedten, mert szinte minden
egyes szó kaparta a torkomat. Nagyon megerőltető volt
beszélnem.
– A Mount Sinai Medical Centerben.
– Miamiban?
A nő barátságosan elmosolyodott.
– Természetesen – felelte, azzal elvette a poharamat és
letette az asztalra. Az orromba dugott műanyag csövet
tapogattam. A nővér rögtön felvilágosított pár dologról. – Azt
ne vegye ki, oxigén van benne, segíti a légzésben. – Majd
azt hittem, hogy folytatja az állapotom ismertetését, de
nem tette. – Nemsokára itt lesz az orvosa, aki elmond
magának mindent, de addig, kérem, legyen türelemmel. – A
falon lévő tévére mutatott. – Kéri a távirányítót?
– Nem – ráztam meg a fejem. Eszem ágában sem volt
tévét nézni, amikor az foglalkoztatott, hogy mi történt
velem, és mennyi ideje fekszem itt. Válaszokat szerettem
volna kapni a kérdéseimre. Főképp arra, ami a legjobban
gyötört: Hol van Colton?
Nagyon reméltem, hogy mielőbb kiderül.
 HARMINCADIK FEJEZET

JILLIAN

Sosem voltam türelmes típus, de most, amikor szinte

mozdulatlanul vártam az orvosra, minden percet végtelen
hosszúnak érzékeltem. És ez már két órája tartott. Minden
egyes másodperc ezernyi gondolattal párosult, és szinte
mindegyike kérdésekből állt.
Megőrjített a tehetetlenség és az, hogy az ágyhoz voltam
kötve. Az összes zajra és hangra felkaptam a fejem, ami a
folyosóról beszűrődött, de sajnos egyszer sem nyílt ki az
ajtó, hogy megkönnyebbülhessek az orvosom láttán.
Hallottam, hogy valaki a folyosón lépdel, de lemondóan az
ablak felé bámultam.
Nem akartam egy újabb csalódást megélni, miközben arra
vártam, hogy belépjen valaki, de az csak elmegy a kórterem
előtt anélkül, hogy rám nyitna. Szinte észrevétlenül kattant
a zár.
– Túlélte.
Hallottam az ajtóban álló férfi hangját. Odakaptam a
tekintetem, és idegesen nyugtáztam, hogy az ágyamhoz
közelít.
Ösztönösen a karomra támaszkodtam, hogy feljebb
tudjam magam tolni, és igyekeztem, hogy ne lássa rajtam,
mennyire megrémített.
– Sam vagyok – mondta inkább kimérten, mintsem
barátságosan, és ahogy a szemébe néztem, rögtön tudtam,
ki ő.
– Ismerem magát – közöltem. – Már találkoztunk.
A férfi alig észrevehetően elmosolyodott.
 – Igen, én hallgattam ki, amikor besétált a rendőrségre.
– Maga zsaru?
A férfi elmosolyodott.
– Eltalálta.
– Hol van Colton? – kérdeztem egyből, de a tekintete
elsötétült, és az arcizma megfeszült.
– Előbb beszéljünk a maga helyzetéről – mondta, de
reszkető kézzel mutattam, hogy arról szó sem lehet. Az
ujjamat bámulta, amivel nemet intettem, beléfojtva a szót.
– Nem érdekel az én helyzetem. Élek. Ez a lényeg –
tiltakoztam. – Engem az érdekel, hogy Coltonról
elmondható-e ugyanez.
A férfi lehajtotta a fejét, és nagy levegőt vett.
Jézusom!
Az ösztöneim hiába súgták, hogy ne faggatózzak, mégsem
tudtam megnyugodni addig, amíg nem hallottam a válaszát.
De ahogy az ágyam mellett álló férfit néztem, aki épp erőt
gyűjtött ahhoz, hogy meg tudjon szólalni, már nem akartam
hallani egy szavát sem.
A fülem zúgni kezdett, és az egész szoba forgott velem.
De nem engedhettem, hogy elgyengüljek. Még nem. Előbb
tudnom kellett az igazat.
– Mondja, hogy még életben van… – kértem suttogva, és
ekkor vettem csak észre, hogy egész testemben remegek. –
Az nem lehet, hogy meghalt! – kiáltottam, mire Sam végre
rám pillantott.
– Sajnálom – mondta szomorúan és fél szemmel a
fejemnél lévő készülékre pillantott. – Kérem, nyugodjon
meg, a vérnyomása az egekben van!
Nyugodjak meg?
Nyugodjak meg?!
Minden voltam, csak nyugodt nem! Utolsó erőmmel
felültem, és a karomból kilógó infúziós csövekhez nyúltam.
Kitéptem belőle és lerántottam magamról a takarót. Majd a
mellkasomról is leszakítottam a vérnyomásmérő tapaszokat,
mire a mögöttem lévő gép rögtön jelezni kezdett. Fel
akartam kelni az ágyból, és igyekeztem nem ordítani a
fájdalomtól, amit a karomban éreztem. Mindez egy pillanat
alatt történt. Sam reakciója meglehetősen gyors volt, annak
ellenére, hogy milyen elszánt voltam, és az állapotomat
meghazudtolóan fürge.
Ki akartam menni a szobából. Azonnal. Benézni
mindenhová Colton nevét kiáltva, mert reméltem, hogy
meghallom a hangját valamelyik kórteremből kiszűrődni.
Nem halhatott meg! Nem mehetett el! Ezt egyszerűen nem
fogadom el!
– Úristen, mit művel? – kérdezte Sam, és az ágyon tartott.
Addigra már hisztérikus sírásban törtem ki, és ütni
kezdtem a mellkasát. Erőtlen kezeimet aligha érezte, de
nem is fogta le.
Hagyta, hogy ész nélkül püföljem őt, és azt ordítsam, hogy
engedjen el.
Mennem kell. Meg kell találnom! Nem hiszek ennek az
alaknak!
Coltonnak élnie kell!
Beszaladt egy nővér, nyomában egy zöld köpenyes nővel.
Azonnal az ágyba nyomtak és lefogtak.

– Mi a fenét csinált vele? – kérdezte a doktornő

felháborodottan Samtől, aki ellépett az ágyamtól, és aggódó
tekintettel követte az eseményeket.
A karomba pillanatok alatt visszakerült az infúzió, és
láttam, hogy egy fecskendőbe felszívnak valamit, majd
belém nyomták azt is.
– Ettől majd jobb lesz – magyarázta a doktornő, és próbált
nyugtatóan nézni rám. – Pihenjen!
Lassan megráztam a fejem tiltakozásul. Olyan nehéz volt,
hogy alig tudtam mozgatni.
– Nem akarok – nyögtem, de a nyugtató gyorsan ellazított,
és nem voltam elég erős, hogy felülkerekedjek a hatásán.
Néhány nappal később az ágyam szélén ültem, és a
padlót bámultam lehajtott fejjel. Annyi nyugtatót kaptam az
elmúlt időszakban, hogy még a mozgás is nehezemre esett.
Úgy éreztem, mintha minden végtagom sziklából lenne
kifaragva, és alig bírtam cipelni a súlyokat. A legnagyobb
súly viszont, ami rám nehezedett, nem fizikai volt. A gyász
olyan mértékben tartotta fogva a testem, hogy alig maradt
bennem erő a túléléshez. Nem tudom, miért tartottam ki
mégis, de talán a remény volt az, ami táplálta a lelkem. A
remény, hogy csak egy rossz álomból ébredtem.
Az orvosnő közölte, hogy kiengednek a kórházból, mert a
lábamat ért szúrt seb megfelelően, ahogy ő mondta:
„Résmentesen, minimális hegszövettel gyógyul.” De
amiatt aggódott, hogy a lelkiállapotom instabil. Mentálisan
nem voltam jól, folyamatosan ellenőrzés alatt tartottak, és
gyakorlatilag gyógyszerekkel próbálta tompítani a szívem
fájdalmát. Kaptam is kétdoboznyi nyugtatót, és külön
kiemelte, hogy keressek fel egy pszichológust. Elmondta,
hogy normális esetben az ilyen helyzetben lévő pácienseket
még megfigyelés alatt tartják, de a rendőrséget eddig tudta
hivatalos keretek között távol tartani tőlem.
– Elkészült? – Sam hangja hallatán összeráncoltam a
szemöldököm.
 – Mit keres maga itt?
Rezzenéstelen maradt az arca, de a tekintetén láttam,
hogy mennyire zavarja a gorombaságom.
– Velem kell jönnie. Elviszem magát egy biztonságos
helyre.
– Nem megyek magával sehova. Vigyen haza.
Sam nagyot sóhajtott, és leült mellém az ágyra. Ügyelt
arra, hogy ne érjen hozzám, de ahhoz elég közel jött, hogy
érezzem az auráját.
– Bevettük a tanúvédelmi programba – magyarázta. – De
amíg a hivatalos eljárás befejeződik, el kell vinnem magát
egy biztonságos helyre, ahol garantálni tudom a védelmét. –
Egy pillanatra elakadt a beszédben és a rendőrből átváltott
hétköznapi emberbe, majd folytatta. – Lehet, hogy nem hiszi
el, de én maga mellett állok, mert ez a dolgom és így
helyes.
Ránéztem. Barna szeme melegséget tükrözött. Átfutott az
agyamon, hogy talán tényleg igazat beszélt, pedig nem
akartam megbízni benne. Már az első találkozásunkkor
megmutatta, hogy milyen véleménnyel van rólam és
egyáltalán nem volt segítőkész. Vajon mi változott?
– Miért? – kérdeztem tőle.
– Mert ígéretet tettem.
A hangja szomorúan csengett, és nem kellett sok idő,
hogy rájöjjek, mi az oka.
– Coltonnak? – kérdeztem.
Bólintott.
– Még azelőtt megkért rá… – megköszörülte a torkát,
mielőtt folytatta volna –, szóval az volt a terve, hogy
eltünteti magát, és engem kért meg, hogy segítsek neki
ebben.
– Nem bízom magában.
Sam elmosolyodott.
 – Az jó – helyeselt. – Ne is bízzon meg senkiben.
Csend lett.
– Nem tudok innen elmenni Colton nélkül.
Sam megint sóhajtott.
– Higgye el nekem, én lennék a legboldogabb, ha most ő
ülhetne itt helyettem. Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék
magának abban, hogy feldolgozza az elvesztését.
Nagyot nyeltem.
– Láthatom őt? Úgy értem… tudja. A testét. – Istenem, de
nehéz volt kimondanom ezeket a szavakat! Úgy beszélni
Coltonról, hogy nem él, talán a legfájdalmasabb dolog volt,
amit eddig éreztem. És anélkül, hogy ne bizonyosodnék
meg róla, nem is tudtam elhinni.
Sam riadt tekintete találkozott az enyémmel.
– Szeretnék elbúcsúzni tőle – indokoltam.
Sam felállt mellőlem és kihúzta magát.
– Attól tartok, ezzel elkésett. Már… – kereste a szavakat –,
már gondoskodtak róla.
Kikerekedett a szemem.
– Eltemették?
– Azt nem tudom, de már elszállították a családjához.
– Istenem! – A tenyerembe temettem az arcomat. –
Képtelen vagyok elhinni, hogy halott!
Sam nem válaszolt, én pedig utat engedtem a
könnyeimnek.
– Van valamilyen holmija, amit magával akar hozni? –
kérdezte, más irányba terelve a beszélgetést. Látszólag neki
is ugyanolyan fájdalmas és kényelmetlen volt ez a téma.
– Nem akarok magával menni. Vigyen haza – ismételtem
önmagam.
Megrázta a fejét.
– Nincs más választása – szólt szigorúan. – Így megkérem,
hogy válaszoljon a kérdésre. Van valami magánál?
 – Nincs semmim – mondtam gépiesen és felálltam. Úgy
éreztem magam, mintha kiszívták volna belőlem az életet.
Sam pedig arra próbált rávenni, hogy ilyen sivár állapotban
létezzem tovább.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

JILLIAN

Kuba. Viñales.
Túlságosan elcsépelt jelző jutott róla eszembe, ahogy a
kanyargós úton haladunk és a tájat bámultam, a közel
négyszáz méter magas sziklák mellett elhaladva. Festői
szépségű volt, nem tudtam máshogy kifejezni. A látványt
fokozta a sziklákon burjánzó rikítózöld karibi növényzet,
pálmafákkal tűzdelve.
Havannáig hajóval jöttünk, majd ott egy félig roncs, régi
típusú amerikai autóba ültünk, és ráhajtottunk a hepehupás,
betonszelvényes útra, hogy eljussunk Viñalesbe, az
átmeneti otthonomba.
Sam nem sokat beszélt, mondjuk az autóban nem is volt
erre lehetőség, hiszen a hangos kocsizörejtől alig hallottam
volna valamit a mondanivalójából. Így nem erőltettük a
dolgot.
Ehelyett a természet szépségében vesztem el, és
elképedtem a látványtól. Karcsú pálmaligetek, félkész
állapotú hidak és sehová sem vezető elágazások tárultak a
szemem elé.
Fogalmam sem volt, mi várhat itt rám, mert sosem jártam
még Kubában, annak ellenére, hogy mindössze kilencven
mérföldnyire fekszik a floridai Key Westtől. Egyáltalán nem
vágytam erre a szigetre, és nem csak a sztereotípiák miatt.
Olyan volt itt minden, mintha megrekedt volna az élet az
1950-es években, de az emberek arcán nem láttam
elégedetlenséget emiatt. Büszkén ültek az oldtimerekben,
és lazán szivaroztak a színesre festett apró házaik teraszán
a hintaszékben. Nem éreztem azt a fajta feszültséget, mint
otthon, talán pont amiatt, mert itt nem maradt le az ember
semmiről. Legfeljebb néhány kupica rumról. Elégedettnek
tűntek azzal, ami van, és nem arra koncentráltak, ami nincs.
A falu végén álltunk meg egy viszonylag kieső részen.
– Ez lesz az – mondta Sam, és fejével az épületre bökött.
Követtem a tekintetét, és gyorsan kiszálltam az autóból,
hogy szemügyre vegyem az új otthonomat.
A kicsi, emeletes faépület pirosra volt festve, kis terasz is
tartozott hozzá, ami az utcára nézett, mint a legtöbb házhoz
Kubában. A két hintaszék láttán pedig meg sem lepődtem.
Úgy látom ez kötelező tartozék az élethez.
A házból rögtön kilépett egy középkorú nő, aki
mosolyogva indult el felénk, és azonnal megölelt, majd
spanyolul kezdett hozzám beszélni. Egy szavát sem
értettem, csak bámultam rá, ő pedig úgy viselkedett,
mintha egy rég látott rokonát üdvözölné.
Megcsípte az arcomat és darálta a szavakat, miközben
végigpásztázta a testemet a szemével.
– Annaluisa a neve – nevetett mellettem Sam, és
megcsókolta az asszony homlokát, majd magához húzta és
megölelte. – Ő a szállásadója, és véleménye szerint magára
férne pár kiló.
A nő bólogatott, mint aki érti Samet. Lenéztem magamra,
mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy igaza van-e.
Pedig pontosan tudtam, hogyan nézek ki. Sokkal
pocsékabban, mint az, akire ráférne néhány kiló.
– Remek – húztam el a szám, majd kinyújtottam a kezem,
hogy bemutatkozzak. – Üdvözlöm… izé… hola. – Úgy
emlékeztem, így kell köszönni Kubában. – …a nevem Jillian.
Annaluisa megragadta a kezem és hevesen megrázta,
majd folytatta a mondandóját és a ház felé mutatott.
 – Komolyan gondolja, hogy itt hagy, amikor egyetlen
szavát sem fogom érteni? – szóltam oda halkan a
csomagomat felkapó férfinak.
Sam szája mosolyra húzódott.
– Hamar bele fog tanulni, azt garantálom. Ne féljen
semmitől, az emberek itt barátságosak, és ennél jobb
helyen el sem tudnám rejteni.
A házba lépve még mindig zsörtölődtem.
– Nekem viszont egyáltalán nem tetszik.
Sam letette azt a kevéske ruhát, amit elhozott nekem a
lakásomból, és megragadta a karomat.
– Ha valamire szüksége lesz, hívjon! Miami nincs messze,
és sokszor fogok jönni, hogy meglátogassam. Ha bármi
különöset tapasztal, azonnal csörögjön. Nem számít, milyen
apróságról van szó, keressen! Vannak itt a faluban olyan
emberek, akiket azonnal tudok mozgósítani. Annaluisa pedig
gondoskodni fog magáról. A felső emeleten lesz a szobája és
a fürdő.
Felnéztem a szűk lépcső tetejére, ami a szobámhoz
vezetett.
Remek lesz fájó lábbal megmászni.
– Rendben – bólogattam, hogy Sam tudtára adjam,
értettem, amit mond. Vagy legalábbis hallottam.
– Hagyok itt magának elég készpénzt, és adok egy
bankkártyát is.
Mivel nem nyúltam érte, ezért letette az egyik asztalra.
Közben Annaluisa hozott nekünk jéghideg limonádét,
aminek mindketten megörültünk. Nagyon meleg volt még
ilyenkor is, késő délután. A magas páratartalomról nem is
beszélve. Igaz, jólesett a friss levegő a szmogos nagyváros
után, de ezt a klímát meg kellett szokni.
– Lassan indulnom kell – nézett Sam az órájára. Aggódva
pillantottam rá, és megfordult a fejemben, hogy könyörögni
kezdek neki, hogy vigyen vissza magával. Nem akartam ott
maradni, egyedül az ismeretlenben, ahol fogalmam sem
volt, mi várhat rám. Kuba számomra egyet jelentett a
bűnözéssel, a kokainnal és az elnyomással. Mégis, hogy
jutott eszébe, hogy pont ide hozzon? És én miért egyeztem
bele ilyen könnyen?
Miért hagytam, hogy helyettem döntsenek? Mert bizony
én döntést nem hoztam, csak rábíztam magam egy
idegenre. Mert Colton így akarta volna. Sam volt az, aki
teljesítette a kérését, én pedig kötelességemnek éreztem,
hogy tegyem, amit mond. Hogy túléljem, amit nem lehet.
A hiányát.
Mély levegőt vettem, és hangosan egy hálafélét rebegtem
a távolodó férfinak, aki az ajtóból megfordult és
barátságosan rám mosolygott.
– Minden rendben lesz – szólt búcsúzóul, és néhányszor
még megismételte, mintegy kántálva ezt a mondatot. De a
helyzet az volt, hogy engem nem lehetett vele
megnyugtatni.
Néztem, ahogy Annaluisa kikíséri Samet, és eltársalognak
az autónál. Átkaroltam magam, mert megint rám tört az a
fránya remegés. Előkerestem a táskámból a nyugtatót, és
bevettem két pirulát, majd megpróbáltam uralkodni a rám
törő pánikon.

Úgy éreztem magam, mint egy szemét, amit kidobtak

útközben, hogy ne zavarjak senkit. És talán az volt a
legrosszabb, hogy nem akartam, hogy ez igaz legyen.
Hunyorogva keltem, mint minden egyes istenverte napon
ebben a szobában.
Milyen nyavalyás életösztön felelős azért, hogy túléljem a
napokat?
Az ágyam már órák óta fényárban úszott, én pedig a
pokolba kívántam a napsütést. Az ablaknál lévő klíma
gyakorlatilag semmit sem ért, folyamatosan egy szaunában
éreztem magam, és elegem volt az itteni életből. Annaluisa
mindennap kedvesen fogadott, főzött rám, rendbe tette a
szobámat, próbált mindent megtenni, hogy jól érezzem
magam. Még az üveges tekintetem és a teljes
érdektelenségem se tudta a kedvét szegni. A mosolyára
sosem reagáltam, étel helyett nyugtatóval tömtem magam,
és eszem ágában sem volt kilépni a kis házból.
Napok teltek így el, talán hetek.
Nem számoltam, mennyi ideje zárkóztam el a világtól.
Egybefolytak a napok, és minél több naplementét éltem
meg, annál jobban vágytam arra, hogy ne lássam többé
felkelni azt az átkozott égitestet. És ez az érzés csak
fokozódott. Túl sok ember hagyott itt engem, nem találtam a
helyem a világban nélkülük. Holly, bármennyire is nem tűnt
jó testvérnek, mégis szoros volt a kapcsolatunk és nagyon
szerettem őt. Beleőrültem a gondolatba, amikor eszembe
jutott, milyen erőszakos halála volt. Marco kellően
bebizonyította, mennyire kegyetlen ember, ezt mindketten
megtapasztaltuk. De csak az egyikőnk élte túl a kínzást.
És ott volt Colton…
Akárhányszor lehunytam a szemem, őt láttam. Az utolsó
emlékem az volt róla, ahogy a falnak dőlve levegőért
kapkodott.
Magam előtt láttam azt a sok vért, ami a testét borította.
A karomat, amit hiába nyújtottam felé, nem ért hozzá, hogy
megölelhessem. Nem tudtam tőle elbúcsúzni. Nem tudtam
vele meghalni.
Sokkal jobb lett volna, mint ez a szenvedés. A fájdalom,
amely a belsőmet égette, ki akart szakadni belőlem, és csak
feszített és feszített, de nem találta a kiutat. Talán én nem
engedtem, hogy a felszínre törjön. Vagy talán a sok
nyugtató, amit magamba nyomtam. Szerettem elrejtőzni a
kábulatban, amit okozott. Mert képtelen voltam elfogadni,
hogy Colton elment, és nem láthatom többé. A nyugtató
hatása pedig megakadályozta, hogy teljesen felemésszen a
bánat. Pedig tudtam, hogy csak késleltetem a gyötrődést.
Elnyújtom vele az elengedés folyamatát, mert görcsösen
kapaszkodom az emlékeimbe, azt remélve, hogy újra
megelevenednek. Mélyen, belül mégis tudtam, hogy sosem
leszek már boldog. Azzal, hogy bezártak egy ismeretlen
helyre, egy kubai falu kis házába, csak rosszabb lett a
helyzetem. Annaluisával még közös nyelvünk sem volt.
Senkihez se tudtam szólni, nem mintha egyébként
akartam volna. Így maradtak az üres nappalok és a
rémálmokkal teli éjszakák. Utáltam a saját verítékemben
ébredni. És utáltam a sós könnyeimet lenyelni.
– Jönni ki! – mondta nekem Annaluisa, törve a nyelvet,
miközben a reggelimet néztem a konyhában, és egy falatot
sem tudtam lenyelni belőle. Örülnöm kellett volna, hogy
Annaluisa próbált velem beszélni, ehelyett csak bámultam
rá, miközben a teraszra nyíló ajtóra mutatott.
Megráztam a fejem és elvontam a tekintetemet róla.
– Nem fogok kimenni és hanyatt dőlni a hintaszékben,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne – válaszoltam
neki, bár tudtam, hogy egy szavamat se érti.
Felém lépett, és a tenyerébe fogta az arcom.
– Jönni – bólogatott, hogy rávegyen arra, mozduljak ki. A
szemébe nézve láttam az aggodalmat, amit irántam érzett.
De képtelen voltam megmozdulni.
– Nem tudok – válaszoltam és éreztem, hogy a könnyeim
sorra gurulnak le az arcomon. Annaluisa elengedett, és
szomorúan nézett rám.
– La vida, cuanto más vacía, más pesa („Minél üresebb az
élet, annál súlyosabb”) – mondta, és ellépett tőlem.
Nem szerettem csalódást okozni az embereknek, de
reméltem, hogy felhagy a nyaggatással. Szemernyi erő sem
volt bennem, a lépcsőzés is kivette az összes energiámat.
Felérve a szobámba azonnal behúztam a sötétítő függönyt,
és bezuhantam az ágyba.
Újabb napok teltek el a magányba burkolódzva és azzal,
hogy elmerültem az önsajnálatban. Tudtam, hogy csúszok
lefelé a leejtőn, de nem maradt bennem erő ahhoz, hogy
megkapaszkodjak valamiben. Inkább csak összegörnyedve
vártam, hogy leérjek a gödör aljára, és minél kevesebb
sérüléssel ússzam meg ezt az egészet.

Túl erős volt a fájdalom, én pedig túl gyenge, hogy

ellenálljak neki. Nem volt meg bennem a máskor rám
jellemző makacsság. Dacolnom kellett volna és küzdeni,
még ilyen reményvesztett állapotban is.
De azok a szavak, mint a remény, a hit és a bizakodás
már elkoptak bennem. Ezt a küzdelmet feladtam. És még
csak nem is haragudtam magamra emiatt.
Reggel van?
 Kinyitottam a szememet. Kintről nem szűrődött be fény,
vélhetően hajnalodott. Kitapogattam az éjjeli lámpa
kapcsolóját, és szememmel az órát kerestem.
Hajnali négyet mutatott. Nemsokára napfelkelte.
Még alig szűrődtek be hangok kintről. Nem hallottam se
autó zaját, se egy ló patájának a dübörgését. Mert bizony az
itt élő emberek gyakran pattantak lóhátra, hogy a
termőföldekhez ügessenek rajta. Sokszor láttam az ablakból
őket, ahogy elhaladnak a ház előtt. Hallottam a hangos
beszélgetésüket, azt, ahogy üdvözölték egymást, és ha nem
lettem volna ilyen állapotban, még én is mosolyogtam volna
a boldog arcuk láttán.
Úgy tűnt, itt mindenki elégedett és sokra értékeli az
életet.
Na igen. Volna mit tanulnom tőlük.
Kinyújtottam a kezemet és a táskámért nyúltam. Tudtam,
hogy melyik zsebében vannak a gyógyszereim, de hiába
kerestem, nem találtam meg egyik dobozt sem. Idegesen
kiráztam a tartalmát magam mellé az ágyra. Átnéztem a
holmijaimat, de csak a fájdalomcsillapítót találtam meg. Az
éjjeliszekrényt pásztáztam a szememmel, de ott sem volt a
nyugtató.
Felpattantam az ágyról és benéztem alá. Gondoltam,
hátha beesett oda valahogy. De semmi. Gyorsan átfuttattam
a szemem az aprócska szobán, de a tökéletes renden kívül
nem láttam mást.
A fürdő! Jutott eszembe, és besiettem oda. Legutóbb a
mosdókagyló peremére tettem le a tablettákat, ám azok
eltűntek. Körbeforogtam a helyiségben, de ekkor már
éreztem, hogy zsibbadni kezd a két karom. Az arcomra
kétségbeesés ült ki, és gyorsan a mosdó felé fordultam,
majd hideg vízzel megmosakodtam. Legalább a sápadt
bőröm kicsit kipirult a hatására.
 A tükörképemet meglátva viszont elképedtem. Az arcom
beesett volt, a szemem alatt sötét karikák díszelegtek, a
tekintetem homályossá vált és egyáltalán nem voltam
ismerős önmagamnak.
Megváltoztam.
Kétségtelenül az arcomra volt írva az, amilyen irányba
haladt az életem. Vagyis pont az élet hiányát véltem
felfedezni rajta.
Teljesen elszürkültem.
– Annaluisa! – kiáltottam reszketve, és lefelé igyekeztem a
lépcsőn.
Az idősebb nő felkapcsolta a villanyt, és kilépett a
szobájából.
A szemét hunyorítva nézett rám, miközben a köntösét
megkötötte magán.
– Annaluisa, hol vannak a gyógyszereim? – kérdeztem,
ahogy egyre közelebb értem hozzá.
A fejét rázta, amire még jobban elöntött a pánik.
– Nem érti, vagy nem tudja? – kérdeztem újra, és
hallottam, ahogy a hangnemem megváltozik. Szinte
könyörögtem neki, hogy válaszoljon. Szóljon hozzám és
mondja, hogy nyugodjak meg, mert ott van a konyhában.
Vagy a szekrényben. Mindegy, csak nyugtasson meg.
– No entiendo – válaszolta, amit olyan sokszor mondott
már nekem. Azt jelentette, hogy nem érti.
– Ó, istenem, csak ezt ne! – szorítottam a fejemet két
oldalt a tenyeremmel, és azon voltam, hogy egyben
tartsam, mert szét akart robbanni. A vérnyomásom az
egekben lehetett, mert éreztem a halántékomnál lévő eret,
ahogy lüktet. Annyira erősen, hogy szinte fájt.
– Azonnal hívjon ide valakit! – kiáltottam szegény nőre, és
a telefonjára mutattam. – Hívjon ide valakit, mielőtt
meghalok!
 Annaluisa némán nézett rám, és olvasott rólam. Figyelte a
viselkedésemet. Nem volt nehéz dolga, hiszen remegtem a
félelemtől. Szükségem van a gyógyszerekre. Azonnal!
– Most hová megy? – kérdeztem, amikor az ajtó felé lépett
és kinyitotta azt. Halkan válaszolt valamit, aztán fogott egy
elemlámpát és elment.
Leültem a konyhában, miután átnéztem azt a néhány
szekrényt, amiben nem volt más, csak konyhai eszközök.
Kedvem lett volna kidobálni az összeset belőle, hogy
csillapítsam a bennem dúló haragot. Biztos voltam benne,
hogy nem én raktam el a gyógyszereimet. Némán ültem a
széken.
Azonban pár perc várakozás után az asztalra hajtottam a
fejemet, és keservesen nyöszörögni kezdtem. Már ez a kis
idő is elég volt ahhoz, hogy elöntsön a kétségbeesés. Mit
fogok csinálni, ha nem lesz meg a gyógyszer? Ha
szembesülnöm kell a valósággal?
– Miss Cartel? – hallottam egy fiú hangját az ajtó felől.
Felnéztem a tinédzserre, aki rémült tekintettel állt meg az
épület bejáratánál. – José vagyok – mondta, és zavartan
gyűrögette az inge alját. Többször lesütötte a szemét, majd
Annaluisa beljebb tuszkolta és hadarni kezdett neki valamit
spanyolul. A fiú bólogatott és rám nézett. – Señora Campos
azt kéri, hogy nyugodjon meg!
A tekintetem Annaluisára irányult, és úgy válaszoltam,
mintha neki mondanám.
– Hová tette a gyógyszereimet?
A fiú gyorsan lefordította, és Annaluisa nagy levegőt vett.
Csak mondta és mondta a magáét, a fiú pedig vörös
arccal hallgatta, miközben a testsúlyát hol az egyik, hol a
másik lábára helyezte.
– Nos? – kérdeztem tőle, amikor csend lett.
– Ööö… – hezitált a válasszal.
 – Ne aggódj, nyugodtan mondhatod.
A fiú is nagy levegőt vett. Biztos voltam benne, hogy a
töredékét fogom csak hallani annak, amit valójában
mondania kellene.
– A señora nem szeretné, ha tovább szedné azokat, ezért
kidobta.
A szemem majdnem kiugrott a helyéről a döbbenettől.

Felpattantam.
– Mégis mi a fenét képzel?! – kiáltottam, miközben José
halkan tolmácsolt közöttünk.
– Ha így folytatja, meg fog halni.
– Ha nem adja vissza, akkor halok meg!
– Nem az fogja meggyógyítani a szívét.
A tenyerembe temettem az arcomat.
– Úristen, ennek a nőnek fogalma sincs, miket beszél –
nyögtem artikulálatlanul. – Semmit sem tud rólam.
Erre Annaluisa közelebb jött és megfogta a kezemet, hogy
elhúzza az arcomtól és a szemembe tudjon nézni.
– Pontosan tudom, min megy keresztül. Hagyja, hogy
segítsek! – fordította José a szavait. – Ne bújjon el, mert a
bánat úgyis megtalálja. És minél tovább altatja magát,
annál fájdalmasabb lesz az ébredés.
Nem válaszoltam semmit. Az aggodalmas tekintetébe
vesztem, és a düh, amit korábban éreztem, elpárologni
látszott.
 Csak sajnos egy sokkal rosszabb érzés kerített hatalmába.
Az elkeseredés.
– Amint lehet, felhívom Samet és megkérem, hogy vigyen
el innen! – mondtam, és kirántottam a kezem az övéből,
majd a lépcső felé indultam.
– Viszlát, José! – köszöntem a fiúnak, aki spanyolul kívánt
nekem jó éjszakát.
Képtelen vagyok megmozdulni. Megint lekötöztek. Alig
láttam a homályban a felém közelítő alakot.
Hol vagyok? – kérdeztem magamtól, de nem tudtam
rájönni.
Aztán mégis bevillant valami. Túlságosan ismerős volt ez a
feketeség. Megint megtalált. Próbáltam a lépteit szaporázó
alakot kivenni a sötétben, de amint megláttam, ki az,
sikítani kezdtem.
Josh állt előttem, kezében egy késsel, és váltogatta a
tekintetét köztem és a kezében lévő tárgy között. Gonosz
mosolya mintha azt mondta volna, hogy ez rád vár.
– Szeretem ezt a hangot – szólt valaki a hátam mögül, és
elkapta a nyakamat. Éreztem a bőrkesztyű szagát, hallottam
a sercenő hangját, ahogy a gigám köré fonódik, és egyre
erősebben szorít.
– Sikíts! – parancsolta Marco közvetlen közelről a fülembe,
és én csak hörögni tudtam. Egy árva hang sem jött ki a
torkomon, akárhogy erőlködtem.
Josh keze magasra emelkedett és lesújtott rám. Belevágta
a combomba a kést, és a penge érzése olyan ismerősnek
hatott, mintha otthonra találtam volna a fájdalomban. Aztán
kirántotta belőlem, és éreztem a forró vért lecsurogni a
meztelen bőrömön. Hallottam, ahogy a földre csöppen.
Újra. És újra.
Csak ez visszhangzott a fejemben.
 A két férfi – látva a szenvedésemet – felnevetett, de ekkor
egy női hang elkezdte elnyomni a kárörvendő vihogásukat.
Olyan szépen csengett!
Próbáltam erre koncentrálni a fájdalom helyett, és meg
voltam róla győződve, hogy egy angyal énekét hallom.

Hűvös levegőt éreztem, amely megcirógatta a testemet,

és próbáltam kinyitni a szememet, amit ez idáig csukva
tartottam.
Végre.
Végre kinyithatom és nem kell félnem.
Annaluisa ült az ágyam szélén, és halkan dúdolt nekem,
miközben a hajamat simogatta.
– Lo siento. Lo siento mucho („Sajnálom. Nagyon
sajnálom.”) – súgta és tovább énekelt, de egy percre sem
hagyta abba a simogatást.
– Gracias… – nyögtem, és megint álomba zuhantam.
Ezúttal olyanba, ahol már nem kergettek az árnyak.
José halkan nevetett mellettem.
– Mi az? – hunyorogtam rá a napsütésben.
Tovább hintázott a mellettem lévő székben, és
elégedetten kortyolgatta a limonádéját.
– Minden turistának ilyen arca van, amikor meglátja a tájat
– próbálta leutánozni az ámuló arcomat, majd mindketten
hangosan felnevettünk.
– Mert ilyen elképesztő! – védekeztem, és a tekintetem
megint az utca túloldalára siklott, ahol beleveszett a
természet szépségeibe. A mogoték – így hívják a földből
kiemelkedő pár száz méteres sziklákat – sokaságába, a
dohányföldekbe, az ananászültetvényekbe és alig bírtam
betelni a látvánnyal. Egy-két barna tetejű viskó állt csak
elszórtan a földeken, ahol szorgosan dolgoztak az emberek.
Épp az alacsony ültetvényt kapálták.
Én is ittam a limonádéból, majd behunyt szemmel hátra
dőltem a himbálózó karosszékben. A nap betűzött az
aprócska teraszra, és fullasztó meleget árasztott magából.
Ám most nem bántam, hogy szétáradt bennem a forróság.
Rég éreztem ennyire élőnek magam. Jó volt kicsit ellazulni a
fárasztó éjszakák után.
Nem tudtam, mikor lesz vége a rémálmaim sorának, de
estéről estére kevesebbet álmodtam. Annaluisa végig velem
volt, és amikor kellett, fogta a kezemet. Együtt lélegeztünk,
együtt éreztünk. Nem akartam, hogy osztozzon velem a
fájdalomban, de azt mondta, hogy az ő dolga átsegíteni a
nehezén.
Azonban az éjszakákon át tartó gyötrődést eleinte a
nappal sem enyhítette. Sok idő telt el, míg sikerült
elnyomnom a gyógyszerek iránti sóvárgást. Az volt a
menedékem, ugyanakkor az volt, ami elvette tőlem a
menekülés reményét. A gyógyulás lassúnak tűnt, a
gyógyszer pedig gyorsan hatott. De rájöttem, hogy van
időm. Nem kell azonnal jól lennem. Nem kell rapid módon
csillapítani a fájdalmat. Nem kell kétségbeesnem.
Mert nem kell, hogy a magány felemésszen. Hiszen nem
voltam egyedül.
Csak a szívem.
Amely még mindig erősen pulzálva várt valakire. Nem is
engedtem, hogy meghallja az ész hangját. A valóság nem
való egy szerelmes szívnek, ha nincs már kiért dobognia.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
JILLIAN

– Miradol de Los Jasmines – mondta José a kilátó nevét, ahol

álltunk, mert felcsapott az idegenvezetőmnek, és eltökélte,
hogy megmutatja nekem a közelben lévő leglényegesebb
helyszíneket.
Feltételezem, Annaluisa fizette meg őt, hogy velem töltse
az idejét. Hiszen mi más oka lenne egy tizenhat éves fiúnak,
hogy a társaságomat keresse? Viszont a becsületére váljék,
egyáltalán nem mutatta, hogy teher lennék a számára. Vagy
munka. Teljes odaadással beszélt a hazájáról, a termékeny
földekről, a családjáról. Döbbenten hallgattam, hogy az
ötvenhét éves apja legnagyobb álma, hogy egyszer majd
biciklit vehessen magának, és azzal közlekedhessen a
faluban. Eddig is tudtam, hogy alig van valamijük az
ittenieknek, de ennél a beszélgetésnél megszakadt a
szívem. Mert José nem úgy mesélt, mint aki tudatában lenne
annak, hogy mennyire alapvető dolgokért küzdenek nap
mint nap. A dohányföldjük termésének kilencven százaléka
az államot illeti. És José szerint jól van ez így, mert a
maradék tíz százalékkal azt csinálnak, amit akarnak.
Nem hittem a fülemnek!
Aztán elmesélte, hogy a testvére a Pinar del Rió
szivargyárában dolgozik üzemi munkásként. Állítólag olyan
ütemben sodorja a szivart, hogy naponta közel százötvenet
tud elkészíteni. Azaz hárompercenként egyet.
– Vennék egypárat – mondtam Josénak, akinek felcsillant a
szeme. – Mármint apádtól, ha van eladó.
 – Bármennyit hozok! – válaszolta boldogan, és megígérte,
hogy elvisz a földjükre, ahol megnézhetem a szivargyártás
útját a földekből kibújó növényektől egészen a kész
termékig.
Miután kinézelődtük magunkat, dobtam a földön heverő
kalapba némi pénzt a kilátó melletti bárban zenélő
embereknek, majd igyekeztünk vissza a buszhoz.
– Van itt egy kiváló szálloda – mondta José séta közben, és
az épület felé mutatott. – A medencéjét néhány pesóért
lehet használni olyanoknak is, akik nem a szálloda
vendégei.
Mivel látta, hogy nem nagyon érdekel a dolog, még hozzá
tette:
– A legszebb kilátás onnan nyílik – mondta mosolyogva.
Így másnap újra eljöttünk ide, és élveztük a medencében
a napsütést, a sört és az emlegetett kilátást. Nem voltak
sokan rajtunk kívül, aminek kifejezetten örültem. Órákon át
süttettük magunkat, és a víz tetején lebegtünk egy
matracon, amikor José nem tudta leplezni a kíváncsiságát,
és feltette azt a kérdést, amire nem voltam felkészülve.
– Miért jött ide, señorita?
Hosszan tűnődtem a válaszom előtt.
– Azt még nem tudom – mondtam őszintén.
José szeme résnyire szűkült.
– Felejteni?
Bólogattam.
– Az jó volna.
– Remélem, hamar elfelejti azt a férfit, aki miatt ilyen
szomorú.
Nem tudtam haragudni rá ezért a mondatért, hiszen csak
jót akart nekem.
– Köszönöm, hogy aggódsz értem – válaszoltam. – De ez
nem a te dolgod, José. Túl sok időt töltesz a társaságomban
és félek, hogy nem vagyok rád jó hatással.
A fiú szemében hirtelen félelem tükröződött, és talán
kétségbeesés.
– El akar küldeni?
– Nem, dehogy! – vágtam rá határozottan, mire
megkönnyebbült. – Neked jó ez? Nem lógnál inkább a
barátaiddal suli után?
Hevesen csóválta a fejét.
– Szeretek magával lenni – sütötte le a szemét beszéd
közben.
– És sok pénzt kapok érte. Többet, mint amit az egész
családom megkeres.
– Nehogy azt hidd, hogy nem tudok róla.
– Tudta? Honnan? Annaluisa megtiltotta, hogy elmondjam!
Nevettem.
– Nem vagyok hülye, José. És nem is haragszom miatta.
– Nem?
– Persze hogy nem.
Hogy is haragudhattam volna? Az itt töltött idő alatt
megismertem, milyen szegénységben élnek az emberek,
annak ellenére, hogy igyekeznek erről tudomást sem venni.
A helyzet az, hogy a semmiből teremtenek vacsorát, és a
meleg víz is luxus. A mosolyuk viszont mindezek ellenére
őszinte.

Dolgoznak, jókedvűek, mindig van egy kedves szavuk a

másikhoz, és szeretnek beszélgetni egy pohár rum mellett,
miközben jó pár szivart elpöfékelnek.
A falu központja péntek este megtelik élettel, és hajnalig
szórakoznak hangos zene kíséretében. Aztán szombaton
megismétlik. Több életszeretet van bennük, mint azokban,
akiknek nem kell nélkülözniük. Itt egyformán szegény
mindenki, és megpróbálják a semmit csodává varázsolni.
– Este eszünk pizzát? – kérdeztem Josét, akinek újra
fényesen csillogott a szeme. Korábban mondta nekem, hogy
mennyire szereti, annak ellenére, hogy borzalmas pizzát
lehet itt kapni.
– Nagyon szeretném! – mondta.
Nekem sok pénzem volt a helyi viszonylatokhoz képest. Az
amerikai dollárt mindenhol szerették, ahová mentem. Bár
kétlem, hogy anélkül másféle elbánásban részesültem
volna. Az eladó ugyanolyan kedvesen fordult a boltban az
utánam következő vásárló felé, mint előtte hozzám, annak
ellenére, hogy az ő kosarában csupán csak néhány zsemle
volt.
Este, lefekvés előtt sétálni indultam. Nem tudtam elaludni,
és úgy gondoltam, hogy jót fog tenni egy kis mozgás. A
hőmérséklet kellemes volt, és sétára teljes mértékben
alkalmas.
Nem volt nehéz és párás a levegő, mint napközben.
Meglehetősen közel volt a házunkhoz a kilátó, így azt
tűztem ki célul. Alig másfél kilométert kellett megtennem,
elemlámpával a kezemben, mert közvilágítás nem volt.
Tökéletes csend honolt, és meglepő módon egyáltalán nem
féltem. Már jártam ott, ahol mások a poklot hiszik. Nem volt
újdonság az engem körülvevő sötétség.
A kilátóban még tartott az esti élet, az asztaloknál
üldögéltek páran, és a helyi zenészek játékát hallgatták. A
földön lévő kalapban alig lapult néhány apró, ezért
benyúltam a zsebembe és dobtam bele némi papírpénzt.
Dicséretes a kitartásuk, hogy egész nap talpon vannak,
táncolnak és énekelnek. Ráadásul nagyon tetszett az
előadásuk, nem volt „hakni” jellege.
A korláthoz mentem és hátat fordítottam a társaságnak,
mert belebámultam a sötétségbe. Nem kellett látnom, fejből
tudtam, merre vannak a pálmafák, hol milyen alakú sziklák
emelkednek ki a földből, és a völgy ezernyi zöld árnyalata is
bevésődött az agyamba. Szerettem itt lenni, csak bámulni
kifelé a fejemből, de ez a feketeség túl hívogató volt
számomra. Hiába szólt vidám zene, az én gondolataim
meglehetősen lehangoltak voltak.
Haza akartam menni. Coltonhoz.
Mélyet sóhajtottam, majd azon tűnődtem, hogy miként fog
az életem folytatódni. Hova fogok még eljutni, és leszek-e
valaha boldog? Mert az én mosolyom üres volt. Csupán csak
a környezetem megnyugtatása miatt mosolyodtam el
időközönként. Nem akartam, hogy ennél is többet aggódjon
értem bárki. Annaluisa mindig felébredt a sikoltásomra és
rohant, hogy mellettem lehessen. Igaz, egyre kevesebb
rémálmom volt, de ami mostanában gyötört, az rosszabb
volt bármelyik eddiginél. Coltont kerestem éjjelente az
elmém legmélyén. Ott, ahol még része volt az életemnek,
és magamhoz ölelhettem. Majd a vége ugyanaz volt
mindegyiknek. Eltűnt, és hiába kiáltottam, hiába kerestem
mindenfelé, nem találtam sehol. Féltem, hogy nem találom
meg őt soha többé. Hogy búcsú nélkül indult útnak, ahová
én nem kísérhettem el.
– Nyugtasson meg, hogy nem fog leugrani.
A mély hang hatására hirtelen megfordultam, és a közeli
asztalnál ülő férfira néztem. A bárpult ki volt világítva, és
némi fény az asztalokhoz szűrődött. Próbáltam fókuszálni,
de nem láttam sokat az ismeretlen arcából.
 – Nem fogok – válaszoltam kimérten, mire elmosolyodott,
és beleszívott az ujjai közt lévő szivarba, majd kortyolt egyet
a kezében lévő pohár rumból.
– Ez esetben meghívhatom egy italra?
– Köszönöm, nem – válaszoltam, pedig éreztem, hogy rám
férne egy ital.
– Miért nem hiszem el magának?
A férfi megint beleszívott a szivarba, majd a bárpult felé
intett anélkül, hogy odafordult volna.
– Miért olyan jó emberismerő itt mindenki?
– A nevem Dario – mondta, és a vele szemben lévő üres
padra mutatott. Illetlenül sokáig gondolkoztam, hogy
leüljek-e hozzá, de végül helyet foglaltam a felkínált
ülőalkalmatosságon.
Valamivel meggyőztem magam, hogy ez így helyes. Talán
a férfi határozottsága hatott rám.
– Jillian – mutatkoztam be, és kezet ráztunk. Dario keze
meleg volt és nagyon ápoltnak tűnt. Semmilyen nyomát
nem éreztem a kétkezi munkának. A tenyere puha volt,
sehol egy bőrkeményedés. Biztos voltam benne, hogy ő
nem azok közül való, akik a földet művelik, vagy azok közül,
akik a szivargyárban sodorják a dohányleveleket.
A pincér az asztalunkhoz lépett két pohár itallal, és
gyorsan letette elénk.
– Rumot iszunk?
– Mást is kérhet – mondta Dario, és közelebb hajolt. –
Bármit.
Nem láttam a tekintetét, de a hangja pengeéles volt.
Valamint nyomatékos és rémisztő.
– A rum jó lesz – feleltem, és egyetlen korttyal lehúztam a
poharam tartalmát. Erre fogta és elém tolta a másikat is,
amit neki hoztak.
 – Látom, szomjas. – Megint felemelte az ujját, mire az
előző pincér máris ott termett. Spanyolul mormogott neki
valamit, a pincér erre illedelmesen hajbókolt, elvette a felé
nyújtott pénzt, majd villámgyorsan egy üveg rummal tért
vissza. – Kísérőt is kér?
– Csak vizet.
– Okos döntés.
Majdnem elnevettem magam. Helyette csak hangosan
kifújtam a levegőt.
– Nem jellemző rám, hogy okos döntéseket hozzak, de
köszönöm. byEnoi
– Ne becsülje le magát!
– Ez nem egy vélemény volt magamról, hanem tény.
Bizonyított tény – nyomatékosítottam.
Letekerte a rumosüveg kupakját, majd töltött belőle a
poharamba.
– Most is csupa rossz döntéseket hozok. Italozok egy
idegennel az ismeretlenben – súgtam inkább csak
magamnak, mielőtt újra a számhoz emeltem a poharat,
hogy belekortyoljak az alkoholba. Erős volt, de nem kaparta
a torkomat. Meglepett, milyen selymesen csúszott le rajta,
és csak a finom, fűszeres utóízét éreztem, amit a számban
hagyott.
– Kérdezze meg, hogy ki vagyok – szólt ekkor Dario.
Összevont szemöldökkel néztem rá, mire hozzátette: – Az
előbb azt mondta, hogy idegen vagyok. Csak úgy tudok
ezen változtatni, ha beszélgetek magával és elmondok
magamról pár dolgot. Mi érdekli, Jillian?
Ahogy kimondta a nevemet, mindenem ledermedt. Olyan
különösen csengett a szájából. Mintha ízlelgetné.
Barátkozna vele.
– Ki maga? – kérdeztem gyorsan. – Mivel foglalkozik?
 Kezével a mögöttem lévő tájra mutatott, miközben
válaszolt.
– Földeket birtoklok, és azokon termesztek mindenfélét.
– Mint például?
Felnevetett, mire én is mosolyogtam, pedig nem állt
szándékomban jól érezni magam. De úgy látszik, tudta,
hogy mire vagyok kíváncsi. Olyan embernek néztem, aki
nem riad vissza a piszkos ügyektől.
Mint például a kokainkereskedelemtől.
– Kávét, dohányt, és van valamennyi banánültetvényem
is.
Kicsit távolabb pedig cukornádtermesztéssel foglalkozom,
ahol rumot is gyártok.
– Ez is a magáé? – emeltem fel a poharamat, és
meglötyögtettem a benne lévő italt.
Kihúzta a hátát.
– Remélem, ízlik magának és jogosan lehetek rá büszke.
– Nem vagyok nagy rumszakértő, de ez határozottan
finom.
Ekkor eszembe jutott az a finom konyak, amit egyszer
Coltonnal ittunk, és a hangulatom egy csapásra
megváltozott.
Elsötétedett a tekintetem, és szomorúság tükröződött
benne, amit valószínűleg a velem szemben ülő férfi is
észrevett, mert azt mondta:
– Ne hazudjon, Jillian.
– Nem… én nem hazudtam, csak cikáznak a gondolataim,
elnézést érte.
– Semmi gond – ivott ő is egy kortyot.
Pillanatnyi csend telepedett közénk. De nem volt terhes,
inkább megnyugtató. Jobb volt egy idegennek ülni és érezni
az ital lazító hatását, mint otthon a plafont bámulni és várni,
hogy elnyeljen az álom.
 – Szeretné, ha hazavinném? – kérdezte Dario percekkel
később.
– Fáradtnak látszom?
– Ha nem veszi sértésnek, erre egy igennel válaszolnék.
– Milyen kifinomult modorral bír – állapítottam meg, mire
közelebb hajolt.
– Csak kivételes esetekben viselkedem ilyen illedelmesen.
Résnyire szűkült szemmel vizsgáltam az arcát, de az
merev volt és érzelemmentes. Semmit nem tudtam
leolvasni róla, és abból a kevés vonásból, amit a halvány
fény látni engedett.
– Inkább gyalogolok – hazudtam, hiszen a lábam már
idefelé megfájdult a terheléstől. Az izmaim még nem
működtek úgy, ahogy szerettem volna.
– Fél tőlem? – kérdezte azonnal.
– Nem félek magától.
Teljesen ledöbbent a válaszomon. Mintha még nem
mondtak volna neki ilyet. Talán félnem kellene?
Zavartan megköszörülte a torkát.
– Akkor ne utasítson vissza. Öt perc alatt a házához érek.
Felálltam, de meg is torpantam.
– Honnan tudja, hogy hol lakom?
– Mindenki tudja a faluban – közölte szárazon. – Ahogy azt
is, hogy kicsoda maga.
Sikerült még jobban meghökkentenie.
– Maga is?
Bólintott.
– Akkor be sem kellett volna mutatkoznom.
– Nekem viszont illett. – Kinyújtotta a karját és a kilátó
kijárata felé terelt. – Jöjjön! Még a végén megfázik.
Dario figyelmét aztán semmi nem kerülte el. Tényleg
remegtem, de nem azért, mert fáztam. Ekkor már féltem.
 Az autója közvetlenül a kijáratnál állt, és gyorsan
kinyitotta nekem az ajtót, hogy be tudjak ülni.
Rohadt nagy felelőtlenség ez a részemről, de már
mindegy. Nem tudok elfutni előle. Sem elbújni. Lélegzet-
visszafojtva vártam, hogy beüljön mellém, és történjen
valami. Induljunk el, és legyünk túl ezen az öt percen minél
hamarabb.
– Ezzel tudja az ülésfűtést bekapcsolni – mutatott egy
gombra, amit azonnal megnyomtam, és a legmelegebb
beállításon hagytam. Nem volt húsz foknál hidegebb, szinte
nevetségesnek éreztem magam, amiért vacogok.
Az autó belső világítása alatt azonban pár másodpercre
szemügyre tudtam venni Dariót. Férfias, markáns arca volt,
gondosan ápolt borostával. A korát ötven körülinek
tippeltem, de a fiatalos öltözéke, a sportos testalkata sokat
csalhatott a megítélésemben. Barna bőre, barna szeme és
majdnem fekete haja volt.
Kicsit várt, majd gázt adott, én pedig megkönnyebbülten
kifújtam a levegőt.
– Ha gondolja, és nem veszi tolakodásnak, valamelyik nap
megmutatnám magának a vidéket.
– Ez igazán… kedves – nyögtem ki, de ő folytatta.
– Remélem nem fog elutasítani – mondta, és azon voltam,
hogy ne vegyek tudomást a fenyegető hangneméről.
– Szándékomban áll.
– Meg tudom győzni valahogy, hogy mégse tegye? José is
velünk tarthat. A szüleit is jól ismerem.
– Ahogy mindenkit.
– Majdnem mindenkit. Magáról csak hallottam pár dolgot.
Kérdő tekintettel fordultam felé.
– Mint például?
Elmosolyodott. Ebben a pillanatban tényleg nem tudtam
volna megtippelni a korát. Jól állt neki a mosoly, egészen
megfiatalította az egyébként kifejezéstelen arcát.
– Annyit mondhatok, hogy a külsejét illető jelzőkkel
egyetértek. Kivéve azzal, hogy szép a szeme. – Elvonta a
tekintetét az útról, és a pillantása elnyelte az enyémet. Nem
tartott tovább két másodpercnél, de úgy éreztem, a fél
életemet kiolvasta belőlem. – Túl sok bánat tükröződik
benne – indokolta, miért nem tetszik neki.

– Az már része az életemnek.

– Elvesztett valakit?
A kérdése váratlanul ért. És pontosan célzott vele. Oda, a
szívem közepébe, hogy felhasítsa azt, és elnyeljen a
fájdalom.
– Nem tartozik önre.
– Elnézést, ha megsér… – kezdte, de nem hagytam, hogy
befejezze, mert alighogy megállt a faház előtt, ami az
átmeneti otthonomként szolgált, kiugrottam az autótóból.
– Jillian! – kiáltott utánam az autóból kipattanva.
– Magának senki! – kiáltottam vissza. – Csak egy senki!
Felejtsen el!
Besiettem a kapun, és benyitottam a házba. Tudtam, hogy
ez az ajtó, amit magamra zártam, semmitől nem véd meg.
Amitől valójában rettegtem, azt nem hagytam faképnél.
Az a dolog itt van bent.
A házban.
A testemben.
És a lelkemet fogja felemészteni. Hetek óta kínoz engem.
 Reggel arra ébredtem, hogy zsibbad a lábam. Kinyitottam
a szemem, és rögtön megtudtam az okát. Annaluisa az
ágyam melletti széken aludt, ráhajolva a combomra.
Az őrangyalom.

Sajnos nem töltött el teljesen a jó érzés, mert tudtam,

hogy miért van nálam. Bosszantott, hogy állandóan
készenlétben áll, és nem tudom lebeszélni arról, hogy
feljöjjön ide, ha rémálmok gyötörnek. Mert szükségem volt
rá. Egyedül talán sose lettem volna túl ezen.
Megérezte, hogy megmozdítottam a lábam, és gyorsan
felpattant, mintha puskából lőtték volna ki. Elmondta a
szokásos reggeli áldását, elhúzta a függönyt, majd a helyére
tette a széket, és lement, hogy reggelit készítsen.
Genevieve jutott róla eszembe.
Istenem, hogy hiányzik az a nő!
Szívesen beszélgettem volna vele, de nem mertem
felhívni.
Sam azt mondta, hogy senkit sem kereshetek, még
telefonon sem. Mégis elhozott egy olyan faluba, ahol még a
vendégmunkás is tudja a nevemet, mert úgy terjed itt a
szóbeszéd, mint a futótűz. Igaz, azt is mondta, hogy csak
addig maradok itt, amíg minden papírmunkát el nem intéz.
Ehhez képest nem láttam, mióta itt hagyott. Kétszer
telefonált, de azóta semmi.
Felhúztam a lábam, és átkaroltam. A térdemre
támasztottam a fejem, és úgy próbáltam elnyomni a
késztetést, hogy elfussak innen.
Nem találom a helyemet a világban. Kell valami, ami leköti
a gondolataimat, mielőtt teljesen megőrülök.
– José, van nálatok felvétel? – kérdeztem a kis barátomat,
alighogy elindultunk az utca túloldalán lévő földjükre.
– Nincs – mondta határozottan.
– Nem pénzért.
Megrázta a fejét.
– Úgy sincs.
– De én szeretnék segíteni.
– Nem hölgynek való munka.
Remek, még egy tizenhat éves fiút sem tudok meggyőzni.
– Majd beszélek az anyukáddal.
Lehet, hogy őt könnyebben rá tudom majd venni, hogy
adjon célt az ittlétemnek.
José nem válaszolt, mert mindketten a felénk közeledő
lovast néztük. Gyönyörű fekete ló ügetett a földúton, rajta
egy igazi filmsztárnak kinéző lovas ült, fején barna színű
cowboykalappal. Sosem bírtam a westernfilmeket, ezért
nem is értem, miért ámultam el a közeledő férfi láttán, aki
úgy nézett ki, mintha tényleg a mozivászonról lépett volna
le, hogy üdvözöljön bennünket. Ahogy közeledett és a
kalapja árnyékában lévő arcát megláttam, rögtön
megragadtam José pólóját, és úgy kérdeztem tőle:
– José, az apádat Dariónak hívják?
A fiú majdhogynem megrémült attól, hogy a nyakánál
marokra fogtam a ruháját, és nem engedtem el, amíg nem
válaszolt nekem.
– Neeem – nyekeregte. – Ő nem az apám.
– Huh! – fújtam ki a levegőt, és elengedtem a pólóját, ami
rendesen összegyűrődött.
– Szép napot! – üdvözölt minket Dario, ahogy megállt a
lóval előttünk.
 José spanyolul üdvözölte, és váltottak pár szót, addig én
igyekeztem nem bámulni őket.
– Hallom, kilátogat az ültetvényre – szólított meg újra
Dario.
– Így igaz – válaszoltam, de nem néztem rá közben.
– Szívesen felajánlanám, hogy elviszem, de tisztában
vagyok vele, hogy el fog utasítani – nézett rám lemondóan,
de némi reménnyel.
– Nagyon jók a megérzései – válaszoltam.
Dario szeme élesen rám villant, és José is idegesen
toporgott a mondatom után.
– Még találkozunk! – mondta és meghúzta a kantárt, hogy
megfordítsa vele a lovát, majd elvágtatott.
– Arra várhatsz! – mondtam félhangosan, mire José
megcsóválta a fejét. – Mi az? – kérdeztem tőle.
– A señor jó ember. Nem tudom, miért ilyen mérges rá.
– Megvan rá az okom.
– Nagy tiszteletben áll, az itteniek sokat köszönhetnek
neki. A legtöbb embernek ő ad munkát, apámnak földet,
hogy művelhesse – magyarázta, miközben tovább haladtunk
a poros úton.
– Tőle vettétek a földet?
– Nem – csóválta a fejét. – Nekünk adott egy kis területet,
hogy gondozzuk.
– Szóval egy szent?
José nem értette a hangomban megbújó iróniát.
– Igen. A señor gondoskodik rólunk.
Vagy épp kihasznál titeket – de ezt nem mondtam ki
hangosan. Nem ítélkezhetek addig, amíg csak feltételezek
dolgokat. A fiú megváltóként tekintett Darióra, én pedig
csak egy gazdag, hataloméhes férfit láttam benne. Igaz,
engem sem bántott meg még egy szóval sem, ezért a „jó
ember” jelzővel nem nagyon vitatkozhattam. Mindenesetre
elhatároztam, hogy messzire kerülni fogom, mert nagyon
zavart a kíváncsiskodása, és az is, hogy látott engem. Mert
Dario nemcsak nézett, hanem belém is látott. Mindent
észrevett.
José szülei nagyon szívélyesen fogadtak, hamar étellel,
itallal kínáltak, és örültem, hogy tudok velük beszélgetni,
mert nem volt nyelvi akadály közöttünk. Érdekelt a
munkájuk, ezért nemcsak általános dolgokról beszélgettünk,
hanem ragyogó arccal meséltek a dohánytermesztésről és -
készítésről is. A barna tetejű viskó, amit az ablakomból
láttam, nem a házuk volt, hanem az a hely, ahol a dohányt
tárolták. Szárítópajtának hívják, és a méretét tekintve is
helytelen szót használtam rá, mert elég nagy volt egy
viskóhoz képest. José apja elmondta, hogy tűvel fűzik fel a
leveleket, majd felaggatják. Különböző színű levelek
sorakoztak lelógva, mint megtudtam, azért, mert a
dohánylevél időrendi sorrendben fejlődik ki, és ennek
megfelelően érik be. Tehát nem egyszerre szedik le az
összes levelet a tőről, hanem ahogy beérik, abban a
sorrendben.
Megmutatták, milyen egy érett levél, és megnézhettem
azt is, miként fest a teljesen kiszáradt dohány.
Alig győztem raktározni az információkat! Úgy éreztem
magam, mintha egy múzeumba látogattam volna, ahol
testközelből mutatják be a hagyományos szivarkészítési
eljárást. Merthogy José apja az inge bő zsebéből pillanatok
alatt előhúzott pár dohánylevelet, leült egy aprócska asztal
mögé és nekilátott, hogy készítsen nekem egy szivart. Nem
árultam el neki, mert nem akartam lelombozni, hogy még
egy cigire se gyújtottam rá soha. A szivarról pedig
köztudott, hogy sokkal erősebb. Az asztallapon kisimította a
barna levelet, és óvatosan kettéhajtotta, majd a levél
közepén található főeret egy szakértő mozdulattal kitépte
belőle.
– Azt miért kell kiszedni? – kérdeztem tőle.
– Mert rengeteg nikotint tartalmaz – magyarázta,
miközben már a következő levélen dolgozott. – Ebben
koncentrálódik a dohány nikotintartalmának a hetvenöt
százaléka. Magában a levélben is elegendő mennyiség van,
ha ezt is benne hagynám, az nagyon sok lenne.
Bólogattam és figyeltem a szivarkészítés menetét. Négy-
öt barna levelet széttépett és szépen egymásra rakta őket,
majd fogta, letépte a csokor két végét, és az asztalon
sodorni kezdte, akár a gyurmát. Nem tört meg a levél,
hanem szépen egybeállt, és hamar hengerformát öltött.
– Vannak töltő és összekötő levelek, de a végén, ebbe a
bársonyos levélbe csomagolom az egészet – mondta, és egy
halványabb színű levelet kezdett simítani, majd a széleit
kihúzta, és egy késsel formára vágta, hogy szakszerűen
betekerhesse a szivart. Ezután ismét előkerült a kés, és a
kész hengeralak két végét levágta, majd rést vágott az
egyik végébe és felém nyújtotta.
– Köszönöm – mosolyogtam rá. – Innen nézve elég
egyszerűnek tűnt – mondtam szemtelenül, mire felnevettek.
– A gyárban is így készül a szivar? Vagy ott már gépek
csinálják?
– Nem, nem! Ott is kézzel gyártják, csak használnak
préselőgépet és egyéb dolgokat, hogy felgyorsítsák a
folyamatot, de ilyen szivart csak a helyiek készítenek.
Az ujjaim közt sodorgattam a selymes tapintású szivart, és
nem tudtam megállni, hogy ne szagoljam meg.
– Fantasztikus illata van!
– Kipróbálja?
Megráztam a fejem.
 – Elteszem emlékbe, ha nem bánja. Ez az első szivarom,
és sajnálnám elégetni.
Felnevettek körülöttem.
– Akkor készítek magának egy másikat, és rágyújtunk
mind – nézett a feleségére. – Tarthatnánk egy kis pihenőt.
Az asszony bólintott, és amíg elkészült a következő szivar,
főzött egy kávét, amit kitöltött egy csorba kis pohárba, és
felém nyújtotta. Az illatfelhő, ami körüllengett, nagyon
kellemes érzéssel töltött el. A dohány illata keveredett a
kávéval, bennem pedig életre kelt a szeretet érzése.
– Kérhetek én is abból az isteni kávéból? – Dario mély
hangjára elemeltem a számtól a poharat, hogy megforduljak
és ránézzek. A szeme rögtön találkozott az enyémmel, és
halványan elmosolyodott. Az inge ujja fel volt tűrve, és a
mellkasánál egy nagy V alakú izzadságnyom éktelenkedett.
Az illata viszont friss volt és férfias.
José anyja azonnal töltött neki is a kávéból egy másik
csorba kis pohárba, majd szabadkozott, amiért nincs rendes
csészéje, de a férfi pár kedves szóval eloszlatta benne a
szégyent, amit a szegénysége miatt érzett.
– Szivarozni fog? – kérdezte tőlem Dario, és a kezemben
lévő, frissen tekert dohányra bökött.
– Nem. Ezt ajándékba kaptam.
José apja rögtön felém nyújtotta a következőt, és
hozzátette:
– Ezt fogja megkóstolni. – Majd Darióra irányította a
tekintetét, és alázatos hangnemben folytatta: –
Megtisztelne, ha velünk töltene pár percet, miközben
készítenék önnek is egy kiváló minőségű szivart.
– Legyen – válaszolta, mire José apjának felragyogott az
arca.
Ilyen nagy dolog lenne, hogy ez az alak elfogad egy
kézműves szivart? Ki a fene ez a Dario? Remélem, nem egy
maffiózó, mert mostanság kijárt nekem belőlük bőven.
Ahogy ez a mondat eljutott a tudatomig, máris
megborzongtam az emlékektől.
Gyorsan blokkoltam az agyam, amihez elég volt Dario
szemébe néznem.
– Szokott dohányozni? – kérdezte tőlem.
Megráztam a fejem.
– Az első slukkot egy tökéletesen égő szivarból a legjobb
szívni – mondta Dario, és kinyújtotta a tenyerét, hogy
elkérje a szivaromat. – Megengedi, hogy meggyújtsam?
– Minden segítséget elfogadok – mosolyogtam hálásan,
mire elővett egy pálcaszerűséget, amit meggyújtott, és
utána a szivart a láng fölé tartotta.
– Fidibusz a neve – mondta Dario a gyújtószerszámára,
hogy oktasson egy kicsit. – Egy szivart semmiféleképpen
sem szabad öngyújtóval vagy gyufával meggyújtani, mert
teljesen elrontja az ízét.
Miközben beszélt, én a kezét néztem. Alacsony szögben
tartotta a láng fölé a szivar végét, és lassan forgatta körbe,
amíg egy izzó gyűrű nem alakult ki a peremén. Ezután a
szivart az égő végével fölfelé tartotta, és gyengéden ráfújt,
mire a karika belseje izzani kezdett.
– Jöhet az első szívás! – nyújtotta felém, és gyorsan
elvettem tőle, nehogy elaludjon. – Nem szabad tüdőre
szívni, csak pöfékeljen!
Tettem, amit mondott. Lassan, élvezettel szívtam bele a
finom illatot árasztó szivarba, és igyekeztem, hogy ne
tüdőzzem le túl mélyen.
Behunytam a szemem, és kipöfögtem az első slukkot. Az
íz, amit a számban éreztem, nagyon különleges volt.
Mondhatni finom.
Pár másodperc után kinyitottam a szemem, és láttam,
hogy mindenki engem bámul.
 – Ne hagyja kialudni! – szólt rám Dario, majd utána José
anyjától kérdezett valamit spanyolul. A nő gyorsan a pajta
végében lévő szekrényhez sietett, és egy üveg itallal tért
vissza, amit odaadott a férfinak.
– Üljünk le és adjuk meg a módját, mit szól hozzá? –
kérdezte, és a kinti ütött-kopott karosszékek felé mutatott.
Meg sem várta, hogy válaszoljak, máris elindult, és vele
együtt én is, de észrevettem, hogy a többiek nem követnek
minket.
– Csak ketten? – kérdeztem.
– Ha nem bánja.
– Remélem, hogy nem fogom! – mosolyodtam el, és ezzel
nem voltam egyedül.
Leültünk kint az árnyékban és szivaroztunk, üvegből ittuk
a minőségi rumot, és az egész olyan békés volt. Talán már
túlságosan is. Hosszú hetek kellettek hozzá, hogy egyáltalán
kitegyem a lábamat a házból, de nem bántam meg, hogy
idáig jutottam. Annaluisa tudta, hogy erre van szükségem,
nem pedig a bezártságra. Sem az elnyomásra.
– Magának nagy befolyása van az itteniekre? – kérdeztem.
– Mire gondol pontosan?
Nagy levegőt vettem. Utáltam szívességet kérni.
– El tudja intézni, hogy itt dolgozhassak?
Elkerekedett a szeme a csodálkozástól.
– Az ültetvényen akar dolgozni?
Bólogattam.
– Szükségem van rá, hogy hasznosnak érezzem magam –
magyaráztam.
– Mikor akar kezdeni?
– Holnap.
– Akkor reggel nyolcra legyen itt.
Darióval még sokat beszélgettünk a növényekről, a
politikáról, a helyiekről és egyéb általános dolgokról. Került
minden személyes kérdést, és már kezdtem elszégyellni
magam, amiért tegnap olyan goromba voltam vele és nem
kevésbé elutasító. Nekem ez a hely átmeneti menedékként
szolgált, ahol elbújhatok a maffia szeme elől és ahol
gyászolhatok. Nem szerettem volna közelebbi kapcsolatba
kerülni senkivel. Ezzel szemben most azt éreztem, hogy
szükségem van valakire, akivel megoszthatom a
gondolataimat.
– Már megint ez a fátyolos tekintet – mondta.
A dohányültetvény hosszú sorai között sétáltunk, a nap
már lemenőben volt. Nagyot sóhajtottam, majd a vörös
talajra szegeztem a tekintetem.
– Tudja, tegnap, amikor találkoztunk… – kezdtem
bizonytalanul. – Én tényleg elgondolkodtam azon, hogy a
mélybe vetem magam. Persze nem tettem volna meg –
hadartam gyorsan –, de volt valami hívogató abban a sötét
csendben. Talán a nyugodtság érzése.
Némán bólogatott, kereste a szavakat, majd az
ültetvénysor végénél a szemembe nézve azt mondta:
– Sosem kapunk olyan terhet, amit ne bírnánk el.
– Meglehet. De ezt egy életen át fogom cipelni.
Nagyot sóhajtott, és átnyújtotta a kezében lévő
rumosüveget.
Amíg ittam az italból, ő is megosztott velem valamit.
– Tudom, miken megy most keresztül. Mondanám, hogy
idővel jobb lesz, de nem fogom átverni. Az ürességet, amit
érez, egyre nagyobbnak érzi majd. Rátelepszik a
gondolataira, a szívére – bökte meg a mellkasát az egyik
ujjával, amiből rögtön tudtam, hogy már a saját fájdalmáról
beszél.
– Maga is…? – kérdeztem félénken. – Elvesztett valakit?
Visszavette a rumot, és jó pár kortyot legurított a torkán.
 – Egyetlen öleléséért feladnám a hátralévő életemet –
felelte, és ezúttal ő sütötte le a szemét. – Sosem szerettem
más nőt rajta kívül.
Megértően bólogattam. Talán én sem fogok soha úgy
érezni más férfi iránt, mint Colton iránt éreztem.
Egy dzsip várt minket nem messze a földúton, amibe
bepattantunk, és pillanatok alatt a szállásomhoz fuvarozott
minket a sofőr. Röviden elköszöntünk egymástól Darióval, és
a ház felé vettem az utam.

Annaluisa a teraszon szivarozott a hintaszékben, és

mosolyogva üdvözölt. Bent finom illatok keringtek, és
tudtam, hogy a pulton lévő zsemle nemrég sült ki.
Olyan éhséget éreztem, amit hetek óta nem. Gyorsan
nekiálltam a szendvicskészítésnek, és a vendéglátómnak is
vittem ki belőle.
Először nem tért magához a döbbenettől, majd elvette a
felé nyújtott tányért, és mosolyogva megköszönte. Majd
miután jóllaktunk a friss levegőn, lenyúlt a hintaszéke mellé,
és egy pohár vörösborral kínált.
Nem akartam többet inni, mert így is éreztem az alkoholt
a fejemben, de nem szerettem volna visszautasítani.
Koccintottam vele, és most először láttam, milyen az,
amikor őszintén mosolyog rám. Fesztelenül.
Másnap korán keltem és elgyalogoltam az ültetvényre.
José apja már messziről meglátott és elém jött, hogy
üdvözöljön.
 Izgultam.
Hoztam magammal enni- és innivalót, valamint kényelmes
ruhát vettem fel. Tegnap megfigyeltem José anyját, hogy mi
van rajta, és ahhoz igazítottam én is a mai viseletemet.
Azaz felvettem egy ujjatlan pólót és egy térdnadrágot. A
hajamat copfba fogtam, és Annaluisa adott nekem egy
szalmakalapot, ami akkora volt, hogy egy elefánt is elfért
volna az árnyékában.
José apja elégedetten végigmért és a földhöz vezetett,
majd a maga melletti sorra állított és magyarázni kezdett.
– Ma betakarítjuk az érett leveleket – mondta szigorúan. –
Általában négy-öt törést tudunk végezni egy ágon.
Tegnap megtudtam, ez azt jelenti, hogy egy szárról ennyi
levelet lehet letépni.
– Nézze – mutatott a kettőnk közötti növényre. – A levél
színe halványabb zöld, a levéllemez fodros és a hegye
lehajlik. – Majd egy határozott mozdulattal leszedte a
szárról. – Könnyen letörhető, és nem marad a végénél
bajusz. – Vagyis vékony szálrész, fordítottam magamban.
– Menni fog?
– Igen – mondtam határozottan.
– Akkor az a sor a magáé. Ha nem biztos benne, szóljon és
együtt eldöntjük, hogy leszedhető-e a levél.
– Rendben.
A hosszú sorra néztem, és nagyot nyeltem. Azt akartam,
hogy legyen célja az ittlétemnek? Megkaptam. Bár ezt
inkább kihívásnak nevezném, de mindegy.
– A növény beszél magához – mondta José apja, de a keze
már a leveleket törte. – Megmondja, mit kell tennie, csak
hallgassa meg!
Összevont szemöldökkel néztem rá, majd a zöld növényre.
Lehajoltam és odasúgtam a leveleinek:
– Figyelek.
 José apja kinevetett, majd gyorsan elnézést kért.
– Ezt Alejando Robaina mondta, aki a kubai szivar
keresztapja. – Miközben beszélt, én is munkához láttam. Bár
négyszer annyi ideig vizsgáltam egy levelet, mint ő. –
Régen, amikor még a cukornádültetvényen rabszolgák
dolgoztak, a dohányt akkor is kizárólag szabad ember
gondozhatta. Annyi törődést és odafigyelést igényel, hogy
azt csak a szabadságot élvező emberre lehet bízni.
Nagyot sóhajtottam.
Szabad ember. Az elmúlt időben minden voltam, csak
szabad ember nem. Érdekes, hogy itt találtam rá egy
nyugodt és hozzám közel álló életre, amire mindig is
vágytam. Azt hittem, kidobtak egy szemétdombra, de
rájöttem, hogy igazi kincsre leltem. A természet közelsége,
az emberek kisugárzása és ez a sok pozitív energia elég volt
ahhoz, hogy örökre maradni akarjak.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

JILLIAN

A hét utolsó munkanapjához érve már szinte vonszoltam

magam, miközben a pajtában José anyjának segítettem
pakolni.
Fáradt voltam, de mégis elégedett. Jó érzés volt
mindennap ilyen elernyedt állapotban ágyba bújni és
pillanatok alatt elaludni. Az összes izmom sajgott, szinte
tiltakozott a munka ellen, de keményen helytálltam.
– Mára végeztünk – mosolygott rám melegen José anyja. –
Holnap találkozunk az utcabálon? – kérdezte.
Megcsóváltam a fejem.
– Nem megyek.
Az asszony kicsit elcsüggedt a válaszom hallatán.
– Ha mégis úgy dönt, garantálom, hogy jól fog szórakozni
– mosolygott, és oldalvást rám sandított. – Tudok egy-két
férfit, aki szívesen megtáncoltatná.
Nos, engem se a salsa, se a szórakozás nem érdekelt,
hogy a férfiakat ne is említsem. Mégis próbáltam
mosolyogni, és elköszöntem tőle.
Dario autójának a lámpája világította nekem az utat.
Gyorsan felé lépdeltem, mert ragaszkodott hozzá, hogy
munka után hazavigyen. Örültem neki, mert bármennyire
biztonságosnak hatott ez a környék, egyedül a sötétben,
egy elemlámpával a kezemben, elég könnyű célpont
lehettem volna bárkinek. És azok után, hogy átmentem már
néhány lelki megrázkódtatáson, a biztonság mint érzés
eléggé fontos lett számomra.
 – Jó estét! – köszöntem neki, és most is, mint mindig,
próbálta felmérni a hangulatomat.
– Hogy telt a napja?
Hosszan kifújtam a levegőt, és fáradtan hátradőltem az
ülésben.
– Ma már volt egy pont, amikor imádkozni kezdtem a
csillagos égboltért – vallottam be őszintén.
Elmosolyodott és kinézett az ablakon.
– Úgy látom, megkapta.
– Igen, de jöhetett volna hamarabb is.
Gázt adott, majd néha felém pillantott. Nem volt teljesen
csukva a szemem, de elég nehéznek éreztem a szemhéjam,
és nem sok kellett, hogy elaludjak. Szerencsére pár perc volt
csak a hazaút.
– Jillian! – szólt utánam Dario, amikor elköszöntem tőle, és
a ház felé indultam. Megfordultam, és láttam, mennyire
tétovázik. Az autó ajtaja nyitva volt, ő pedig ott állt az autó
és az ajtó között.
– Igen? – kérdeztem, hogy sürgessem egy kicsit.
– Holnap eljön velem lovagolni?
Teljesen megdöbbentem, amit bizonyára látott rajtam,
mert gyorsan válaszolt helyettem.
– Nem. Nem baj… csak gondoltam… – habogta, és
idegesen a hajába túrt. – Mindegy. Felejtse el.
– Még sosem lovagoltam – válaszoltam, amikor beült az
autóba.
 – Hogy mondta? – kérdezett vissza, és megint szélesre
tárta az ajtót. Odaléptem hozzá, és a szemébe nézve
ismételtem meg.
– Szívesen kipróbálnám.
Most rajta volt a sor, hogy ledöbbenjen, bár hamar
megtalálta a hangját és rendezte az arcvonásait.
– Nem fogja megbánni! – mondta, és mielőtt becsapta
volna az ajtót, még hozzátette: – A Valle del silenciót fogom
megmutatni.
A Csend Völgye. Hallottam már róla. Minden helyi szerint
ez a legszebb része a vidéknek.
– Jillian, húzza a gyeplőt jobbra! – kiáltotta Dario
mögöttem, de az én lovam figyelmen kívül hagyott minden
utasítást, és makacs üzemmódban haladtunk arra, amerre
az állat gondolta.
Szerencsémre nem vágtatott, de azért elég gyorsan
nyargalt az egyik termőföld irányába. Mire végre
megértette, hogy merre szeretnék menni, Dario mellém ért,
megfogta a gyeplőmet, majd közölte:
– Nem értem, mi baja van, eddig sosem csinált ilyet. –
Lepattant a saját lováról, és megsimogatta az enyém
nyakát, majd a fejét. – Hozzá van szokva a turistákhoz.
– Lehet, hogy elege lett a poroszkálásból – nevettem, mert
ez idáig csak ballagtunk az úton.
– Mehetünk arra is – mutatott Dario a pár száz méteres
sziklák irányába, mintha az előbbi mondatból azt a
következtetést vonta volna le, hogy én is arra vágyom, hogy
letérjünk a kitaposott útról. – A mogoték között
vadregényesebb a táj.
A lovam prüszkölt egyet.
– Ez a részéről igent jelent? – kérdeztem Dariót a fejemmel
az állatra bökve.
 Elmosolyodott.
– Igen, ez az elégedettség jele.
Felpattant a lovára, és én is megmarkoltam a gyeplőmet.
Azt sokszor hallottam már a lovakról, hogy megérzik az
utasuk lelkiállapotát, de nem gondoltam, hogy ez ilyen
szinten működik. Mert tényleg az járt a fejemben, hogy
mennyire jó lenne kicsit közelebb kerülni a sziklákhoz, és
megnézni, hogy milyen kincsek lapulnak a tövében.
Dario nem hazudott, amikor a vadregényes szót használta
a tájra. Ahogy egyre beljebb haladtunk a völgyben, csak
tátottam a számat. Az eddig csupán távolról látott
mészkődombok csodás látványt nyújtottak. A kedvencem az
volt, amikor két szikla közötti szurdokon vágtunk át, és
utána kiértünk egy olyan részre, ahol kristálytiszta patakon
kellett átkelnünk.
– Ne féljen! – mondta Dario, és átvezette a lovamat a
sebes vízen, ami majdnem az állat szügyéig ért.
Elámultam a hófehér vízililiomok láttán. Varázslatos
helyen kötöttünk ki, miután dohányföldek, kávé- és
banánültetvények mellett haladtunk el. Dariótól
megtudtam, hogy csaknem százharminc éve a spanyolok
szőlőt akartak termeszteni a völgyben, de hamar rájöttek,
hogy jobban járnak a fekete dohánnyal, mert abból a
legfinomabb itt terem a vidéken.
Megálltunk a helyieknél, akik friss kávéval és gyümölccsel
kínáltak minket. Dario pedig nem hagyta ki az alkalmat, és
vett egy tízes köteg eredeti, banánlevélbe gondosan
becsomagolt szivart. Nekem adta ajándékba.
– Csak José apja meg ne tudja – mosolyogtam, miközben
eltettem a „doboz” szivart.
Dario nagyot nevetett rajtam.
– Óriási különbség van szivar és szivar között – mondta,
amikor ismét lóhátra pattantunk, hogy hazafelé vegyük az
irányt. – De ezen a vidéken nem kap az ember rossz
minőségű szivart. Havannában azonban már óvakodni kell
az utcai árusoktól, mert azok átverik a gyanútlan turistákat.
– Dario, kérdezhetek valamit?
Tudta, hogy nem a szivarról fogom tovább faggatni.
– Természetesen – válaszolta, de minden arcizma
megfeszült.
– Miért ilyen barátságos velem?
Próbált mosolyogni.
– Itt az emberek összetartanak – mondta. – Magának
gyógyulnia kell, én pedig megpróbálok a hóna alá adni két
mankót. Valamint… – egy pillanatra elhalkult, majd folytatta.
– Szerettem volna megismerni.
Megborzongtam egy pillanatra. Talán az őszinteségétől,
vagy talán a helyzetem felismerésétől. Egész életemben
arra vágytam, hogy ilyen életet éljek. Mégse tudtam
teljesen kikapcsolni és élvezni a dolgokat, mert a
szomorúság mindig bekúszott a gondolataimba. A nővérem
és Colton elvesztése olyan sebet ejtett rajtam, hogy
képtelen voltam valódi gyógyulásra. Napról napra
hazugságokkal nyugtattam meg magam. Reggel nem
figyeltem a szívemre, amikor azt éreztem, hogy meg akar
szakadni. Nem vettem mély levegőt, hogy
megkönnyebbülten kifújhassam. Elnyomtam a fájdalmat,
amely minden egyes lépésnél belenyilallt a lábamba. Mert
nem akartam emlékezni.
Csak túléltem a napokat.
Egyszerűen ennyi történt.
És ebben a túlélésben segítettek nekem az itt lakók és
Dario, aki biztonságot nyújtott nekem. Lehetőséget kaptam
arra, hogy visszataláljak önmagamhoz.
– Nagyon elcsendesült – szólt Dario, bizonyára valamiféle
reakciót várt azután, hogy elmondta, miért van most is
velem.
De ennél jóval mélyebb gondolatot osztottam meg vele.
– Sok dolog történt velem az elmúlt hónapokban –
mondtam magam elé. – Nem hittem volna, hogy az életem
így meg fog változni, holott mindennél jobban vágytam rá.
Nagy levegőt vettem, és erőt gyűjtöttem a folytatáshoz.
– Szerelmes lettem – szakadt ki belőlem a vallomás. – De
a boldogságot nem nekem találták ki. Gyerekkorom óta a
veszteség érzésével kell együtt élnem, és nem tudom,
hogyan gyászoljam meg azokat, akiket elveszítettem. Nem
megy az elengedésük. Itt élnek bennem, és félek, ha csak
egy percre is elfelejtem őket, örökre eltűnnek.
Nem érkezett válasz a mondataimra, csak némán
haladtunk tovább. Figyeltem a lovam, ahogy lépett a
kemény földúton, ami porzott a lába alatt. Hallottam a
patáját kopogni, ahogy azt is, milyen mélyet sóhajtott Dario
mellettem.

– Túlságosan ismerős érzésekről beszél nekem –

mondtavégül, megtörve a csendet. – Nálam a harag előzte
meg a fájdalmat. Olyan dühöt, mint akkor, sose éreztem. –
Élesen beszívta a levegőt, mintha még most is uralkodnia
kellene felette. – Tomboltam – mondta keményen. – És
nagyon megbántam, amit akkoriban tettem. Viszont a
múltat senki sem tudja megváltoztatni. Csak egyet tehetünk
– most először nézett a szemembe. – Teremtünk egy szebb
jövőt.
 Otthon Annaluisa várt rám, és izgatottan kapkodott
mindenfelé.
A haja tele volt csavarókkal, miközben a fiókokban
kutakodott.
Magában szitkozódott éppen, és láttam, hogy a ruhája,
amit nemsokára fel fog venni, egy vállfán lóg. Minden
pénteken és szombaton ez volt a program. Lázasan
készülődött, és csak hajnalban ért haza a mulatságból.
Sokszor rácsodálkoztam már, hogy mennyire csinos és a
korát meghazudtolóan jól néz ki.
Kerek idomai voltak ugyan, de csak azokon a helyeken,
ahol a férfiak szívesen elidőznek a szemükkel. Nem is
tudom, miért élt egyedül, de udvariatlanság lett volna, ha
rákérdezek nála, viszont abban biztos voltam, hogy akadt
udvarlója. Mi másért lenne ilyen lázban egy nő, mielőtt
elindul szórakozni?
Mosolyogva elsétáltam a lépcsőhöz, amikor José lépett be
utánam a házba.
– Hola, Jillian! – köszönt és szégyenlősen elmosolyodott.
Annyira imádtam ezt a fiút! – Maga is velünk jön? –
kérdezte.
– Az utcabálra?
Hevesen bólogatott.
– Nem, José, én nem megyek.
Erre Annaluisa felkapta a fejét, és odaszólt Josénak, aki
lefordította az üzenetét, miszerint gyorsan öltözzek át és
„csinosítsam ki magam”.
– José, engem senki nem fog elvinni bulizni. Tudom, hogy
csak jót akartok, de én most szeretnék egy kicsit egyedül
lenni.
José egyébként itt lakott a szomszédban és az apja,
valamint Annaluisa testvérek voltak.
 Aggódó tekintetek gyűrűjében indultam el felfelé a
lépcsőn, és otthagytam őket, hogy a szobámba mehessek.
Fáradt voltam ahhoz is, hogy magyarázkodni kezdjek.
Nem akartam megindokolni nekik, hogy miért vagyok
képtelen felhőtlenül táncolni és mosolyogva örülni az
életnek. Pontosan tudták ők is.
Mire lezuhanyoztam, már elmentek, és megkönnyebbülten
ültem le az ágyra. Majd hálóingbe bújtam és az ablakhoz
léptem. A nap épp nyugodni készült, de az utolsó sugarak
még narancsos színnel megvilágították a zöldellő tájat.
Nem is tudtam elszakadni a látványtól, és amíg a
szürkület nem vette át a hatalmat, ott álltam, mintha
szoborrá váltam volna. Aztán lementem a konyhába, és
töltöttem magamnak egy finom vörösbort, majd az
étkezőasztalon lévő mécsesen felejtettem a tekintetem.
Annaluisa minden este meggyújtotta, és imádkozott felette.
Most viszont égve hagyta, úgy ment el.
Odaléptem, hogy elfújjam, de meggondoltam magam.
Csak néztem a lángcsóvát, ahogy magasra nyúlt, és vékony
füstcsíkot hagyott maga után. Coltonra gondoltam közben.
Nem akartam, hogy eszembe jusson, de ezúttal nem tudtam
kizárni a fejemből.
Ahogy az emlékek elárasztottak és megjelent előttem az
arca, már a sírás fojtogatta a torkomat.
Hallani akartam a hangját. Át akartam ölelni. Békére
vágytam.
Nem tudom, meddig ültem a konyhában, és azt sem, hogy
mikor vettem magamhoz Annaluisa telefonját, de azt
pontosan tudtam, hogy mit akarok tenni. Sorra nyomkodtam
a számokat, és remegve emeltem a fülemhez a kagylót.
Vártam.
A lélegzetemet visszatartva hallottam, ahogy kattan a
vonal, és végre kicsengett.
 Csak csengett és csengett és csengett.
Végtelennek tűnő percekig.
Aztán bekapcsolt az üzenetrögzítő, és egy gépies hang
elmondta, hogy a sípszó után hagyhatok üzenetet, mert a
hívott fél nem elérhető.
Ahogy meghallottam a sípszót, néma zokogásban törtem
ki.
Nem is tudom, miben reménykedtem… Abban, hogy
Coltont fogom hallani? Nem olyan férfinak ismertem meg,
aki rábeszél az üzenetrögzítőjére. Mégis nagyon
elkeseredtem. Azt hittem… hogy talán még utoljára
hallhatom… de nem. Szerettem volna elmondani neki, hogy
hiányzik. És szerettem volna elköszönni tőle. Azt akartam,
hogy hallja, hogy elbúcsúzom tőle. Ehelyett csak a
könnyeimet törölgettem, és halkan belesúgtam egy
vallomást:
– Szeretlek.

Majd megszakítottam a vonalat. Elfújtam a gyertyát, és

erőtvettem magamon, hogy fel tudjak menni a szobámba.
Ott azonban rám szakadt minden. A nehéz érzelmek szinte
az ágyba préseltek. A párnámba zokogtam, és alig bírtam
abbahagyni a sírást. Most először tudatosult bennem, hogy
milyen magányos vagyok. Hogy arra az emberre várok, aki
már soha nem lehet velem. Jobb lett volna, ha nem jön a
raktárba, hogy megmentsen. Ha hagyja, hogy elvérezzek.
Mert egy pokol lett az életem nélküle.
 Az este folyamán felriadtam. A nyitott ablakon keresztül
hűvös levegő libbentette meg a függönyt, és a hold
világított az égbolton. Nem akartam megmozdulni, de
fáztam. Odaléptem az ablakhoz, hogy bezárjam. A
belvárosból egészen idáig lehetett hallani a zenészek
hangos játékát és az emberek énekét.
Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
Én a halálról álmodom, miközben ezek az emberek a rossz
körülményeik ellenére is élvezik az életet. A kubaiak
életigenlő, teherbíró mentalitását soha nem fogom
elfelejteni!
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

JILLIAN

Annaluisa egész vasárnap aludt. Nem csodálkoztam rajta,

hiszen valamikor hajnalban ért haza. Hallottam, mert
mielőtt lefeküdt, főzött magának egy kávét, és gondolom,
elszívott egy szivart a teraszon, ahogy szokta.
Egyedül nehezebben telt el a nap, és a végéhez közeledve
én főztem vacsorát abból a kevés maradékból, amit a
hűtőben találtam. Ma nem volt nyitva az a csemegebolt,
ahol lehetett is vásárolni valamit, nem csak az üres polcok
sorakoztak benne, mint a legtöbb üzletben. Bár igyekeztek a
turisták tetszésének elnyerése miatt több élelmiszerrel
szolgálni, de még így is nagyon szegényes volt a kínálat.
Ehhez képest, ha szórakozásról volt szó, bezzeg előkerültek
a mozgó árusok, és elfoglalták az utcákat, hogy millióféle
koktélt készítsenek és egyéb harapnivalókat, hogy az
élőzene mellé meglegyen a nagy eszem-iszom is!
Mosolyogtam magamban, miközben odatettem egy
bögrényi rizst főni. Annaluisa remek grillételeket csinált, de
most elterveztem, hogy meglepem egy kis peccadillóval,
amit én rizses húsnak hívnék. A kis adag darált marhahúst
kolbásszal és vöröshagymával pirítottam le, majd adtam
hozzá paradicsomot és egy kevéske vörösbort. Annaluisa
gazdagon fűszerezett mindent, így én sem fukarkodtam
velük. Már majdnem készen voltam mindennel,
megterítettem az asztalt és épp a rizst szűrtem le, amikor
meghallottam a hangját. Köszönt nekem, de ahogy
meglátta, mit csinálok, rögtön rászorította a szájára a
tenyerét, és kibuggyantak a könnyei.
 Zavartan körülnéztem a konyhapulton, és próbáltam
rájönni, hogy miért kesereg.
A felismeréstől lesápadtam.
Biztos a hús! Lehet, hogy nem lett volna szabad
hozzányúlnom?
– Perdón – kértem elnézést szemlesütve, mire megrázta a
fejét, és odalépett hozzám, hogy hosszan megöleljen. Olyan
erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. Gyorsan hadarni
kezdte a mondatokat, majd lázasan pakolni kezdett. A
kezembe nyomta a tál rizst, majd fedőt tett a húsra, és
elindult vele az ajtó felé. Intett nekem, hogy kövessem, én
pedig csodálkozó szemmel lépkedtem a nyomában. Meg se
álltunk José szüleinek a házáig, ahová kopogás nélkül nyitott
be. José apja hátul volt a kertben, de kikiáltott neki, mire a
férfi szapora léptekkel felénk sietett. Látszott rajta az
aggodalom, amit a nővére keltett benne a hangjával. Csak
kapkodtam a fejem kettőjük között, miközben beszélgettek.
Hiába értettem már néhány szót spanyolul, Annaluisa olyan
gyorsan mondta őket, hogy egyetlenegyet se tudtam
kivenni belőlük. Az sem segített a helyzeten, hogy José és az
anyja is csatlakozott hozzánk, és így már négyen
társalogtak körülöttem. Aztán mind felém néztek, és José
anyja rám mosolygott.
– Annaluisa rendkívül büszke magára – mondta, és hellyel
kínált az asztalnál, amire letették az ételt. – Mind meg
fogjuk kóstolni – magyarázta.
Ó, istenem, lángvörös lett az arcom!
– Nem főztem nagy adagot… – mondtam, de addigra már
mindenki előtt tányér volt, és elkezdtünk szedni az ételből.
José anyja abból is tett elénk, amit ő főzött, és némi
desszertet is varázsolt hozzá a hűtőből.
Mindenki elégedetten bólogatott, ahogy ették az általam
készített rizses húst, majd ki se láttam a hosszú
dicséretekből, amivel jellemezték.
Ettünk még egy kis ropa viej át is, ami nekem az egyik
kedvencem. Ez nagyjából egy pácolt, tépett húst jelent, ami
ropogósra van sütve, és dinsztelt hagymával, valamint
chilivel tálalják. Az isteni ízű ételek után pedig kaptam abból
a mérhetetlenül erős kubai kávéból egy csészével, amibe
löttyintettek egy kis rumot is. A szivarozást most mellőztem,
de kiültem a családdal a teraszra, hogy élvezzem a
társaságukat.
Ahogy egyre több pohárnyi rum fogyott és nem kevesebb
dohány égett el közben, azt éreztem, hogy kezdek elfáradni.
A nap már megint lemenőben volt, és jobbnak láttam, ha
elköszönök mindenkitől, mielőtt elalszom a hintaszékben.
Annaluisa még maradt, de azért megfogta a kezemet,
mielőtt elindultam, és elmondta a szokásos áldását.
Mindenki lehajtott fejjel hallgatta a szavait, majd
elbúcsúztunk egymástól.
Alig vártam, hogy ledőljek az ágyamba, mert nagyon
szédültem, és ennek nem kizárólag az a két pohár rum volt
az oka. Ahogy beléptem a házba, a konyhában ittam egy
pohár hideg vizet, amikor halk neszre lettem figyelmes.
Megálltam az ivásban és ledermedtem. Nem mertem
megfordulni, vagy egyáltalán megmozdulni, mert tisztán
hallottam, hogy valaki lefelé lépdel a lépcsőn. A szívem
olyan gyorsan és erősen kezdett verni, hogy azt hittem,
elájulok tőle. Az adrenalin szétáradt az ereimben, és
képesnek éreztem magam arra, hogy szétrobbanjak a
hatására. Pumpált, csak pumpált a szívem, amikor egy
gyors mozdulattal megfordultam, és a lépcsőn álló alakra
meredtem.
A döbbenettől a kezemben lévő pohár azonnal a padlóra
esett, miután kicsúszott az elgyengült ujjaim közül, és
összerezzentem a hangra, amikor nagy csattanással
széttört. De egy pillanatra sem vettem le a szemem a felém
lépdelő alakról.
Meghaltam.
Vagy az is lehet, hogy megőrültem.
Hallucinálok – magyaráztam magamnak, és remegve a
pulton lévő késhez nyúltam, hogy véget vessek a
látomásnak.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

COLTON

Jillian úgy nézett rám, mintha a legrosszabb rémálma

lennék.
Megragadott egy hosszú pengéjű kést, és remegve felém
tartotta. Az arca teljesen elsápadt, és ahogy próbált egyet
lépni, hallottam a talpa alatt ropogó üvegszilánkokat. Egy
pillanatra azt sem tudtam, hozzá merjek-e szólni, mert
látszólag sokkot kapott.
– Menj innen! – nyögte felém könnyes szemmel, és még
egyet lépet, mire hátrálni kezdtem. Nem akartam letámadni
és kitekerni a kezéből a kést, de tudtam, hogy szükség lesz
rá.
– Jillian, tedd le a kést, én vagyok az.
Megrázta a fejét és a kézfejével durván letörölte a
könnyeit.
– Nem lehetsz itt – mondta remegő hangon. – Meghaltál!
Teljesen megdöbbentem a szavaitól. Szóval ez az oka a
rémületének! Tényleg nem hisz a szemének, számára csak
egy látomás vagyok.
Gyorsan cselekedtem, amivel őt is megleptem. Egy
pillanat alatt kiragadtam a kezéből a kést, és elkaptam a
derekát, mert éreztem, hogy összecsuklik a karomban.
– Jillian! – szóltam rá, és magamhoz szorítottam a gyenge
testét. Olyan vékony volt! Szinte pihekönnyű.
Mit tettek vele? Hogyan él itt? Bele se mertem gondolni.
Felkaptam az ölembe és felvittem azon a pár lépcsőfokon,
hogy lefektethessem az ágyra. Felém nyúlt, és mindkét
kezével megfogta az arcomat.
 – Itt vagy? – kérdezte kábultan.
– Itt bizony – csókoltam bele a tenyerébe. – És nem
megyek nélküled sehova.
– Nem haltál meg… – súgta. – Éreztem.
Lefeküdtem mellé és szorosan átkaroltam.
– Amint jobban leszel, elmegyünk innen. Itt nem vagy
biztonságban.
Riadtan a szemembe nézett, de mielőtt megszólalhatott
volna, folytattam.
– Sajnos ez a hely nem az, aminek látszik. A maffia tart
fogva most is, Jill. Hetek óta kereslek.
– Az nem lehet – könyökölt fel az ágyban. – Ezek az
emberek kedvesek velem és gondoskodnak rólam.
– Mert megparancsolták nekik.
Megrázta a fejét. A tekintete zavarosnak tűnt, látszott
rajta, hogy ájulás környékezi.
– Nem igaz. – Lenézett rám. – Ahogy az sem, hogy itt vagy.
– Lágyan megsimította az arcomat. – Talán én haltam meg,
és azért látlak.
Megszorítottam a kezét, hogy tudassam vele, mekkorát
téved.
– Jillian, nem haltál meg, és én is élek – mondtam, és a
szívemre tettem a tenyerét, hogy érezze a dobogását. –
Tudom, hogy milyen megrázkódtatásokon mentél keresztül,
de ígérem neked, hogy amint kijuttatlak innen, vége lesz
ennek a tébolynak.
Halványan elmosolyodott, majd lefeküdt az ágyra és
behunyta a szemét.
– Maradj velem még egy kicsit! – súgta alig hallhatóan.
– Most pihenj! – mondtam végül, pedig nem akartam még,
hogy elaludjon. Viszont a lelkiállapotát nem hagyhattam
figyelmen kívül. Össze kell szednie magát, mert most nincs
elég jól ahhoz, hogy útra keljek vele.
 Megsimogattam az arcát, és erősen küzdöttem az
érzéssel, ami elárasztott. Csak néztem őt, figyeltem, ahogy
egyre ütemesebben veszi a levegőt, és képtelen voltam
megmozdulni.
Nagyon hosszú hetek teltek el úgy, hogy nem láttuk
egymást.
Hónapok! És én semmit nem hallottam felőle. Eltüntették
a szemem elől. Miután kioperáltak belőlem minden golyót,
és félholtan feküdtem a kórházi ágyon, csak ő járt a
fejemben.
Tudtam, hogy Sam kivitte a raktárból, de aztán
mindkettőjüknek nyoma veszett. Engem a kiérkező rendőrök
találtak meg, és azonnal mentőt hívtak hozzám. Nem
hittem, hogy túlélem, de éreztem, hogy van még dolgom az
életben, és talán ennek köszönhetem, hogy itt lehetek.
Hogy újra foghatom Jillian kezét és láthatom őt.
Nem tudom, mennyi ideig ültem az ágya szélén, de
hallottam, hogy kinyílt a bejárati ajtó és meg kellett
néznem, ki jött be rajta. Elővettem a fegyveremet, és
óvatosan lépdeltem lefelé a lépcsőn.
A konyaasztalnál egy alak várt rám. Hanyagul hátradőlt a
székben, és egy üvegből rumot töltött magának. Amikor
meglátott, a szeme se rebbent. Higgadt volt, és pont olyan
fagyos tekintetű, mint amilyenre emlékeztem.
– Miért nem lepődöm meg? – kérdeztem tőle, alighogy
levágódtam a vele szemközti székbe.
A fegyveremet az asztalra tettem, a csöve felé nézett,
amit szándékosan csináltam így. Az apám először nem is
nézett rám, tekintete elidőzött a fegyveren, majd sóhajtva
rám pillantott.
– Hogy találtad meg? – kérdezett vissza.
Egyértelmű volt, hogy kire gondol.
– Felhívott telefonon.
 Az apám morgott egyet, és ivott a rumból.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Ne pazaroljuk az időt udvariaskodással – válaszoltam, és
magamhoz vettem az üveget, hogy én is meghúzzam az
erős italt. Égette a torkomat az alkohol, de most kifejezetten
tetszett ez a fájdalom. A kaparó érzés a garatomban, majd a
testemet elöntő forróság. Nem tudtam, hogy meddig leszek
képes elviselni ezt a helyzetet. A hideg futkosott a hátamon
az apámtól.
– Vigyáztam rá – közölte, mire azonnal eldurrant az
agyam.
– Vigyáztál rá? – kérdeztem vissza fennhangon. – Itt? –
tártam szét a kezemet. – Ebben a koszfészekben, amit úgy
imádsz?
Apám mély levegőt vett, és nem kerülte el a figyelmemet,
hogy ökölbe szorította a kezét, majd újra kinyújtotta az
ujjait.
– Azt hittem, hogy meg fogod érteni.
– Hogyne, én aztán mindent megértek – feleltem
gúnyosan. – Megértem, hogy egy gyilkos az apám,
megértem, hogy miatta egy pokol az életem, megértem,
hogy elhurcolta a nőt, akit szeretek! – Ez utóbbit már szinte
kiabáltam. – Elhitetted vele, hogy meghaltam? Hogy voltál
képes ezt tenni?
Apám arca kemény lett, akár a szikla.
– Muszáj volt. Különben nem jött volna el Miamiból, és
csak itt tudtam garantálni a biztonságát.
– Mintha számítana neked bárkinek is az élete!
– Fiam!
– Ne hívj így!
Behunyta a szemét, és megszorította a szemzugát. Egy
darabig így maradt, hogy uralkodni tudjon magán. Ismertem
őt jól. Tudtam, mivel lehet megbántani. És azt akartam,
hogy fájjon neki minden egyes szó, ami elhagyja a számat,
és örüljön, hogy nem tekerem ki a nyakát. Hogy rohadjon
meg!
– Pontosan tudod, hogy ide egy légy sem tud berepülni
anélkül, hogy ne tudnék róla, szóval ne vond kétségbe a
szavaimat! – emelte fel a hangját ő is.
– Hogy vetted erre rá Samet? – kérdeztem tőle.
– Nem kellett rávennem. Az egyik legkiválóbb emberem
volt.
Igyekeztem, hogy ne lássa, mennyire megdöbbentem.
Samnél jobb zsarut nem ismertem.
Bassza meg! Bíztam benne, és ha fel is merült bennem
bármilyen gyanú vele kapcsolatban, mindig el tudta oszlatni
a kételyeket. A barátommá vált a hosszú évek alatt. Szépen
lassan kiderült, hogy minden ember, akivel kapcsolatban
álltam, a maffia tagja volt, vagy az irányítása alatt állt.
Áldom az eszem, hiszen sosem árultam el semmit magamról
és a terveimről.
Kivéve Samet. Ő más volt. A társam, a bizalmasom és…
apám egyik fizetett embere.
Apám szeme összeszűkült. Tudta, hogy meglepett.
– Egyetlen feladata volt csak – magyarázta. – A te
biztonságodat garantálni. El sem tudod képzelni, mit
éreztem, amikor közölte velem, hogy mi történt. – A
szemembe nézett, úgy folytatta. – Puszta kézzel akartam
megölni, amikor megtudtam, hogy nem téged mentett meg,
hanem azt a nőt! – mutatott az emelet felé.
Megcsóválta a fejét, és egy halvány mosolyt láttam
átsuhanni az arcán.
– Akkor jöttem rá, hogy már nem az én parancsaimat
teljesíti, hanem a tiédet.
Furcsa volt ezt hallani, de nem tudtam vele vitatkozni.
Tény és való, megparancsoltam Samnek, hogy Jilliant
mentse meg, ha a helyzet úgy alakul. És amikor kettőnk
közül kellett választania, ő úgy cselekedett, ahogy elvártam
tőle. Jilliant vitte kórházba, hiszen tudta, hogy engem is
hamar el fognak látni. De azóta egyiküket se láttam. A
kórházban úgy őriztek, mint az elnököt. Senki sem léphetett
be a szobámba, nem fogadhattam látogatókat. Na nem
mintha tudtam volna bárkinek is szólni, hogy ugorjon be
hozzám egy pizsamával meg némi gyümölccsel…
– Így hát – folytatta apám – a helyzetre való tekintettel
felajánlottam Samnek a segítségemet, és meggyőztem róla,
hogy hozza ide Jilliant.
Eltűnődtem. Azzal, hogy Marcus családja meghalt,
tulajdonképpen Jillian élete már nem volt veszélyben. Talán
Tanner tehetett volna még kárt benne, de nem hinném,
hogy lett volna hozzá elég mersze. Szerintem inkább csak
megörült, hogy eltűnt a könyvelője. Mindenesetre már
örülök, hogy ez az egész mégis így alakult és Jillian itt kötött
ki. Sam bizonyára mérlegelt, mielőtt belement ebbe, és
belátom, nem hozott rossz döntést. Csak sajnos nem volt
elég körültekintő.
– Samet pár hete megölték.
– Igen, tudom.
– Te voltál?
Apám mérgesen az asztalra vágta a poharát.
– Miféle szörnyetegnek nézel te engem?
– Nem látlak másmilyennek, mint amilyen valójában vagy.
Apám arca egy pillanatra olyan fájdalmat tükrözött,
mintha kést vágtam volna belé.
– Colton?
A vékony hangra mindketten odakaptuk a fejünket, és
egyszerre pattantunk fel a székből. Jillian a lépcső alján állt,
és minket figyelt könnyes szemmel. Úgy láttam, még mindig
nem hisz a szemének, de már sokkal inkább magánál volt,
mint amikor felvittem a szobájába.
– Mi ez az egész? – kérdezte kétségbeesetten.
A francba!
Remélem, nem sokat hallott a beszélgetésünkből.
– Csak tisztázok egy-két dolgot az apámmal – válaszoltam,
mire kikerekedett a szeme. Erősen megmarkolta a vékony
korlátot a keze alatt.
– Dario az apád? – hüledezett.
Bólintottam, mire közelebb jött, és vádlón az apám
szemébe nézett.
– Szóval ismeritek egymást – állapítottam meg a
nyilvánvalót, hiszen a nevét is tudta.
– Mondja, hogy nem tudott semmit Coltonról – szólt
apámhoz, aki állta a tekintetét.
– Sosem hazudnék magának – válaszolta az apám.
Jillian adott neki egy pofont.
Úristen!
Meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. Soha senki nem
mert kezet emelni az apámra. Hiszen mindenki tudta, hogy
meghalna, mielőtt az arcán csattanna a pofon. Az öregem
pedig rezzenéstelen arccal tűrte.
– Én megbíztam magában! – mondta neki Jillian elfúló
hangon. – Ki a fene valójában?
– Na, gyerünk, mondd el neki! – szóltam közbe dühösen. –
Mert gondolom, azt elfelejtetted megemlíteni, hogy egy
kegyetlen gyilkos vagy. – Már attól elöntötte a szar az
agyamat, hogy megtudtam, hogy az apám kapcsolatba
került Jillel. És ahogy elnéztem, a kettejük közötti kapcsolat
nem volt épp felszínes. Ideje, hogy Jillian is képben legyen
vele, milyen ember az apám.
Jillianre néztem.
 – Kérdezd meg tőle, hogy hány ember vére tapad a
kezéhez!
Jillian arca falfehér lett, de az apámé is elszürkült.
– Nem tagadom meg a múltamat. Sok embert megöltem,
és máig érzem a vérük szagát a bőrömön. Sose fogom tudni
lemosni magamról a mocskot – vallotta be, majd rám nézett.
– De egyszer sem kérdezted meg, hogy miként váltam
ilyenné.
Nagy levegőt vett, mire csak a szememet forgattam.
– Jézusom, el ne kezdj itt mentegetőzni nekem!
Az apám kemény tekintettel rám nézett.
– Nem szokásom mentegetőzni. De úgy gondolom, most
szükségessé vált, hogy elmondjak neked néhány dolgot. –
Mivel nem reagáltam, ezért folytatta. – Engem a
születésemtől fogva arra neveltek, hogy a következő
generáció gengszterévé váljak. Megtanították, hogyan kell
gyilkolni, lopni, csalni és hazudni. Megtanították, hogy a
család mennyire fontos, kivéve azt, amiben éltünk. Az
egyetlen ember, akitől szeretetet kaptam, az édesanyám
volt, akivel a szemem láttára végeztek. Az apám – miközben
kimondta ezt a szót, a tekintete szúróssá vált, a keze ökölbe
szorult – nem a kegyelemről volt híres. Az anyámat
kurvának hívta, ha elsózta a vacsorát, kurvának hívta, ha
nem volt tiszta ruhája, és kurvának hívta, amikor felkínálta a
barátainak. Lekötöztek, és végig kellett néznem, ahogy
sorra meggyalázták és megverték őt. Hogy megtanuljam,
mit érdemel egy szófogadatlan nő. Tehetetlen voltam, és
hiába szorítottam össze a szemem, amikor már nem bírtam
látni a sok szörnyűséget, rájöttem, hogy a fülemet nem
tudom bezárni.
Behunyta a szemét és felidézte magában a múltat. Mi
közben döbbenten hallgattunk. Soha nem beszélt nekem
erről az apám, és még korántsem volt vége.
 – Hallottam az ütések hangját, amik a testét érték,
hallottam, amikor vért köpött, és hallottam a fájdalmas
nyögéseit. A sóhaját, mielőtt a lelke végleg elhagyta a
testét.
Jillian könnyes szemmel vigasztalóan apám karjához ért,
hogy megszorítsa, de ő elhúzta tőle.
– Alig tudtam magam összeszedni a történtek után –
folytatta halkan. – De elérték a céljukat, mert egy kegyetlen
gyilkológéppé váltam. Megöltem mindegyiküket – gyújtott rá
egy szivarra. A tekintete úgy izzott, mint a kezében lévő
dohány.
– Különböző módon kínoztam meg őket, egészen addig,
amíg nem könyörögtek a halálért. – Beleszívott a szivarba és
kifújta a füstöt. – Apámat hagytam a legvégére. Teljesen
beleőrült a várakozásba. Amikor megjelentem, szinte
megkönnyebbült. – Itt abbahagyta a mondandóját, mintha
elfojtaná magában a többi szörnyű emléket. – A halála után
rám szállt a birodalom, és mindenki hősként ünnepelt.
Nagyot sóhajtottam.
Nem mondom, hogy nem érintett meg, amit mondott, ám
mégse tudtam sajnálni őt. Talán megvolt az indoka a
gyilkolásra, de gyilkossá ő akart válni.
– Ami pedig édesanyádat illeti…
– Kérlek, ne boríts ránk több szennyet azzal, hogy
elárulod, mit tettél vele!
Nagyot húztam a rumból, majd idegesen lecsaptam az
üveget az asztalra.
– Szerettem őt – mondta.
– Baszki, megkértelek, hogy ne beszélj róla! – Az aggódó
tekintetű Jillianre néztem. – Főképp ne előtte.
– Én… – nyögte Jillian – felmegyek, hogy tudjatok beszélni.
– Nem szeretném, ha elmennél – mondtam annak
ellenére, hogy szinte könyörgött a szemével, hogy hagyjam
elmenni.
– Ez az utolsó, amit tisztáznom kell veled, utána ígérem,
hogy elmegyek, és soha többé nem látsz.
– Bassza meg! – Dühösen hátravágtam magam a székben.
A legutolsó dolog, amire vágytam, hogy apám gyónását
hallgassam. Nem fogom feloldozni őt. Soha. Tőlem aztán
örökre a pokol tüzében éghet.
– Az egyetlen vétkem az, hogy túlságosan türelmetlen
voltam vele. Nem vártam meg, amíg ő is belém szeret.
– Megerőszakoltad őt! – szűrtem a fogaim között.
– Soha nem voltam vele erőszakos. Önként egyezett bele
– sütötte le a szemét. – Később jöttem csak rá, hogy azért,
mert ezt az egy utat látta a meneküléshez. Miután elszökött,
majdnem beleőrültem a hiányába, és amikor megtudtam,
hogy gyermeket vár… – akadt meg a hangja, az arca egy
pillanatra felderült, majd újra szomorúvá vált –,
megfogadtam, hogy meg foglak védeni titeket mindentől.
Hagytam, hogy szabadon éljen.
Éreztem, hogy a torkom elszorul.
– Világ életében menekült előled.
– Nem, fiam. Nem előlem.
Belekortyolt ő is a rumba.
– De senki sem jutott hozzátok közel.
– Mondd, mi a célod ezzel?
– Hogy érted?
– Mit vársz tőlem? Hogy majd megölellek és megbocsátok
mindenért? Vagy azt szeretnéd, ha átvenném a birodalmad
irányítását? Erre megy ki ez az egész?
Apám elnyomta a szivart.
– Soha nem akartam, hogy a nyomdokaimba lépj. Azt
akartam, hogy neked megadasson minden, amit én nem
kaphattam meg.
Álltam a pillantását.
 – Én csak az apád akarok lenni. Magamhoz szeretném
ölelni a majdani unokámat. Része akarok lenni az életednek.
Megdörzsöltem az arcomat.
Jézusom, ha tudom, hogy ez vár rám, azonnal lőttem
volna, amint meglátom. Most már haragudtam magamra,
amiért hosszú éveken át gyűlöltem őt anélkül, hogy tudtam
volna, milyen ember is valójában.
– Nem tudok mit mondani – böktem ki, mire bólintott és
Jillianre nézett, hogy elbúcsúzzon tőle. – Remélem, nem
rémítettem el teljesen, és higgye el, nem akartam magától
elvenni a reményt. Amikor ide hozattam, még kétséges volt,
hogy a fiam túléli-e a támadást, és úgy őrizték a kórházban,
hogy képtelen voltam bejutni hozzá, vagy bárki olyat
bejuttatni, aki felvilágosíthatott volna az állapotáról –
csuklott el a hangja.
– Amíg várakoztunk, segíteni szerettem volna magán,
hogy talpra álljon. – Nagyot sóhajtott. – Nem tudtam, hogy
mikor engedték ki onnan, ahogy azt sem, hogy milyen
állapotban. Az egyetlen forrásomat megölték, és Colton
életében először eltűnt a szemem elől. Abban bíztam, ami
most megtörtént. Idejött magáért. Ezért nem bánom, amit
tettem, mert így láthattam őt, és azt is megtudtam, hogy jól
van.
Az ajtóhoz ment, de mielőtt kilépett volna rajta, még
visszaszólt.
– Az egész birtok a tiéd, fiam. Ide bármikor hazajöhetsz.
Néma csendben ültünk, miután kiment. Se Jillian, se én
nem találtam meg azt a szót, ami illett volna a pillanathoz.
De talán nem is kellettek a szavak. Elég volt az, amit
mindketten éreztünk. És az a darab, amit az apám itt
hagyott magából emlékbe.
– Colton – szólalt meg végül Jillian, amire elvontam a
tekintetem a poharamról. Észre sem vettem, hogy megállás
nélkül forgatom az asztalon, csak most, hogy leálltam a
mozdulattal.
– Odamehetnék hozzád… megengeded?
Felnyögtem.
– Jillian, baszki. – Felálltam és felé léptem én is, majd az
asztal végénél találkoztunk. Szorosan magamhoz öleltem. –
Hetek óta nem láttalak, fogalmam sem volt róla, hogy hol
vagy, és te megkérdezed, hogy idejöhetsz-e?
– Csak azt hittem, szükséged van egyedüllétre a történtek
után.
– A jó francokat! – mondtam, és még szorosabbra fontam
köré a karomat. – Eleget voltam egyedül.
Kicsit elhúzódott tőlem, és fel-le járatta a szemét rajtam.
– Hol lőttek meg? – kérdezte aggódva. – Megvan
mindened? – Meg se várta, hogy válaszoljak, megint a
mellkasomhoz simult.
– Istenem, el sem hiszem, hogy itt vagy!
Mélyen beszívtam az illatát. Olyan jó volt érezni őt végre!
Lassan lehajoltam hozzá, és mielőtt megcsókoltam volna,
az ujjammal megcirógattam a száját. Elöntött a forróság és
megtöltött élettel. Soha nem vágytam még ennyire rá, hogy
érezzem a száját, ugyanakkor féltem is attól, hogy
megtörténik.
Fogalmam sem volt, nem csuklik-e össze a kibaszott
lábam a megkönnyebbüléstől.
Érzékien megérintettem az ajkát, nem akartam lerohanni,
majd miután mindketten elhittük, hogy a pillanat, amit
átélünk, nagyon is létező, szorosabban magamhoz húztam
és elmélyítettem a csókunkat. Utána még sokáig öleltük
egymást.
– Egy-két tetoválást helyre kell hozni rajtam, de ezt
leszámítva nincs nagyobb bajom – mondtam neki válaszul
arra, hogy vagyok.
 Halkan elkuncogta magát.
– Akkor jó – nyugtázta, és megint megszorított. – Az jó.
Nagyon jó – ismételgette megkönnyebbülten.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

JILLIAN

Nehezen búcsúztam el a helyiektől. A kofferem ugyanakkora

volt, mint amivel ideutaztam, de a szívem és a lelkem
sokkal többet kapott útravalóul, mint amit elbírt. Minden
emléket jól elraktároztam magamban, és reméltem, hogy
örökké ki fognak tartani. Hogy boldogan fogok emlékezni az
itt töltött percekre, és azokra az emberekre, akiket
megismertem.
Még… Darióra is.
Igen. Őt is a szívembe zártam.
– Pár óra múlva a Bahamákon leszünk – közölte Colton az
autóban, majd elvette a kormányról az egyik kezét, és
végigsimította vele a combomat. – Amint jobban leszel,
megbeszéljük, hogyan tovább – folytatta, mire kérdőn
megemeltem a szemöldököm.
– Hogy érted?
– Megszereztem mindent ahhoz, hogy új életet tudj
kezdeni. Új személyazonosságod lesz, szabad emberré
válhatsz.
Ó, szentséges isten! Pontosan tudtam, mi a francról
beszél.
Neki a szabad élet egyet jelentett azzal, hogy örök
magányra ítél.
– Colton, állj meg!
– Eszemben sincs! Várnak minket, és különben is, minél
hamarabb ki akarok jutni ebből a koszfészekből.
– Miről beszélsz? – kérdeztem emelt hangon, ahogy a
szemem az előttünk lévő útra tévedt. A falu központjában
jártunk, és nagyon nem tetszett a jelző, amit használt rá.
– Állj meg, mert az biztos, hogy én nem megyek veled a
Bahamákra!
Gyors pillantást vetett rám, de nem törődtem a haragos
tekintetével.
– Soha többé nem akarok oda menni! Ne kényszeríts rá,
mert nem bírom a gondolatát sem, hogy oda menjek!
Végre beletaposott abba az átkozott fékpedálba, és
félrehúzta a kormányt az úton. Csak úgy porzott a föld
alattunk.
– Jillian – mondta ki a nevem némi ingerültséggel a
hangjában. – Nem akarok veled vitatkozni.
Én viszont vitatkozni akartam!
– Tényleg ezért jöttél el értem? Hogy elvigyél innen
máshová, ahol még magányosabb leszek?
Colton mély lélegzetet vett a válasza előtt.
– Mellettem sosem lennél biztonságban. Én csak próbálok
helyes döntést hozni.
– De én nem a biztonságra vágyom, Colton, hanem rád! –
néztem rá párás szemmel, de nem engedtem, hogy akár
egy könnycsepp is legördüljön az arcomon.
Colton csak meglepetten bámult rám. Nem szólt egy
átkozott szót sem.
Hát tényleg nem érti? Azt hiszi, attól félek, hogy bajom
esik mellette? Pont akkor vagyok a legsérülékenyebb, ha
nincs velem.
– Nem – rázta meg a fejét, bizonyára azért, hogy kirázza
belőle a mondataimat, és visszatérjen a megrögződéseihez.
– Én ezt azért teszem, mert meg akarlak védeni. Nézd meg,
mi lett velünk! – mutatott magára. – Engem meglőttek,
téged megszúrtak! – Fájdalmas arckifejezés váltotta fel a
haragját. – Ilyen életet akarsz? Mert velem minden egyes
percben küzdened kellene az életben maradásért! És nem –
csóválta meg a fejét –, nem vagyok olyan idióta, hogy ezt
hagyjam. Nem fogom végignézni még egyszer, hogy… –
bicsaklott meg a hangja, és nagyot sóhajtott –, bassza meg,
ki se tudom mondani – folytatta, majd összeszedte magát és
rám nézett. – Hogy bántanak.
Lehajtott fejjel válaszoltam.
– Akkor te se tedd – figyelmeztettem szomorúan. – Mert
én már elfáradtam, Colton. Nem fogok még egyszer elutazni
sehová, hogy új életet kezdjek. Főleg nem nélküled.
– Jillian, meg kell értened…
– Nem, Colton, te nem értesz meg engem! – vágtam a
szavába.
– Én nem vagyok egy bábu, amit ide-oda lehet rakosgatni.
– Jill…
– Nem, ezt te is tudod, hogy így van. Te, Sam, az apád
mind úgy érzitek, hogy a biztonságom érdekében döntést
hozhattok felettem. Ezt nem szabadságnak hívják, Colton.
Egypár másodpercig csend ült közénk. Zakatolt a szívem
és vártam, hogy mit reagál az elhangzottakra.
– Szeretlek – mondta halkan, és lélegzet-visszafojtva
vártam a folytatást. – De nem lehetek melletted, hogy
megmutassam, mennyire, mert pontosan emiatt vagy
veszélyben.
Colton szerelmet vallott nekem. Úgy, hogy közben a
szívemet tépte ki vele. Kinyitottam az autó ajtaját.
– Először arra kényszerítettél, hogy veled legyek, most
meg arra, hogy ne. De engem többé nem kényszerítesz
semmire.
Kiszálltam az autóból, és hiába kiáltott utánam, futni
kezdtem a göröngyös, macskaköves utcán, ami a házak
közé vezetett. Jól ismertem már a helyet, tudtam, hová
bújjak Colton elől, akinek a lépteit magam mögött hallottam.
Mivel már nagyon sötét volt, elég nehezen lehetett
tájékozódni. Az a kis fény, ami kiszűrődött a házakból, nem
segített sokat annak, aki nem ismerte betéve az egész falut.
Talán ennek köszönhettem, hogy Coltont elhagytam, mert a
léptei zaját egyre távolabbról hallottam.
Nekidőltem a szűk sikátorban egy ház falának, és zokogni
kezdtem. Micsoda képtelen helyzet, istenem! Nem érzem a
megkönnyebbülést a szívemben amiatt, hogy Colton életben
van.
Csak még hidegebb fájdalom vágta bele magát. Lehet,
hogy gyerekesen viselkedtem azzal, hogy elbújtam, de
képtelen voltam tovább hallgatni őt. Ha nem akar velem
lenni, elfogadom. Viszont azt nem, hogy megmondja, miként
kell élnem ezután.
Szorosan átkaroltam magam, ahogy leültem a földre. Nem
tudtam másra gondolni, csak az ürességre. Egy üres szívre
és egy üres életre vágytam. Viszont az enyém csordultig
volt érzéssel. Csalódottsággal és méreggel. Mihamarabb el
kell felejtenem a múltam. Fel kell fognom végre, hogy nem
lehetek együtt Coltonnal. Nem akar engem.
Sokadszorra mondta ki.
Talán ideje lenne hinnem neki.

– Sötét utca és sötét gondolatok – hallottam meg Dario

hangját, és felé fordítottam a fejem.
– És egy sötét alak, ha jól látom – mondtam neki, mire a
szájához emelte az ujjai közt izzó dohányt, és beleszívott.
Ahogy a szivar vége megvilágította az arcát, egészen
félelmetesnek tűnt. Valamiért mégsem tartottam tőle.
Közelebb lépett és kinyújtotta felém a kezét, hogy
felsegítsen.
– Jöjjön velem! – mondta.
Megráztam a fejem, és reméltem, hogy látja.
– Nem megyek senkivel sehova – válaszoltam, mert csak
nem engedte el a kezem. – Elegem van az utasítgatásokból.
Dario nagyot sóhajtott, majd lágyított egy kicsit az előző
mondatán.
– Kérem – hangsúlyozta –, jöjjön velem!
– Van magánál ital? – kérdeztem, mintha nem hallottam
volna az előző mondatát.
– Ahová viszem, ott van. De ezentúl az eszembe vésem,
hogy mindig tartsak magamnál, hátha szükség lesz rá.
Tudtam, hogy elmosolyodott közben, és nekem is
majdnem sikerült. Hogy nem vettem észre a fia és a közte
lévő hasonlóságot? Bár teljesen másképp néznek ki, Colton
mégis hasonlít az apjára. A hangnem, a beszédstílus, a
testalkat és nem mellesleg a kisugárzás az, ami
mindkettejüknél egyforma.
Megfogtam hát a kezét, és hagytam, hogy felsegítsen.
– Hogy talált meg?
Olyan gőgösen fújta ki a levegőt, hogy szinte kikérte
magának a kérdést.
– Előlem nem lehet elbújni, Jillian.
A szememet forgattam, miközben mellette lépkedtem,
majd amint beültem az autójába, rögtön témát váltottam.
– Colton elment.
Hamiskás mosollyal válaszolt, miközben beindította az
autót.
– Kizártnak tartom – jelentette ki.
 – Olyan makacs ember! – panaszkodtam. – És utálja ezt a
helyet – hitetlenkedtem. – Hogy lehet utálni ezt a csodálatos
vidéket?
– Ne haragudjon rá emiatt. Amikor kisgyerek volt, az
édesanyjával sokáig bujkáltak itt. Egy kis viskóban
sínylődtek, és alig tudtak megélni abból a kevés pénzből,
amit az anyja keresett.
– Colton itt élt? – kérdeztem vissza, mert nem hittem a
fülemnek.
Dario bólogatott.
– Genevieve-nél húzták meg magukat.
– Komolyan mondja?
Rosszallóan nézett rám. Befogtam hát a számat, és
vártam, hogy folytassa.
– Amikor rájuk találtam és megláttam, hogy milyen
szegénységben élnek, majdnem az egész vidéket
megvettem a fiamnak, hogy soha többé ne kelljen éhezniük.
De az anyja nem fogadott el tőlem egy árva pesót sem.
Coltonnak a születésekor nyitottam egy számlát, amihez
neki is hozzáférése volt, de nem tette. Inkább éheztek és
küzdöttek, minthogy az én mocskos pénzemen vásároljanak
bármit is maguknak. – Ahogy beszélt, szinte lángolt a
tekintete. – Azt gondoltam, hogy a földet elfogadják, de
inkább elutaztak innen, nem akartak abból élni.
Őszintén megsajnáltam ezt az embert itt, mellettem. Nem
úgy ismertem meg őt, mint Colton. Én nem a gengsztert
láttam benne, hanem azt a megtört embert, akit a sors
nevelt ilyen kegyetlenné. Azt, aki hiába vágyott a
szeretetre, elfogadta, hogy sosem kaphatja meg. Mégse
tudott felhagyni a reménnyel.
Istenem…
Egy maffiózó iránt érzek szánalmat.
 Tényleg kisiklott az életem. Összemosódott a jó és a rossz
fogalma bennem, és nem hagyatkozhattam másra, mint az
ösztöneimre.
Dario a házához vitt, és ahogy beléptünk az ajtón,
hallottuk, hogy hatalmas robajjal megáll a kapu előtt egy
autó. Egy perc sem kellett, hogy Coltonnal találjam szembe
magam, aki a telefonját tette le éppen.
– Jillian – nézett rám megkönnyebbülten, és elindult felém.
Dario elsétált, hogy kettesben hagyjon minket, de még
halkan odaszólt nekem: – Ugye megmondtam?
Nem tudtam nem észrevenni a félmosolyt az arcán, de
most sokkal jobban érdekelt az a szürkéskék szempár, ami
engem figyelt.
– Mégis hova a francba futottál? – kezdte Colton a maga
stílusában. Mit ne mondjak, szépen kér bocsánatot!
– Nem fogok veled veszekedni amiatt, mert nem tartom
jogosnak a döntésedet, és mert elegem van az értelmetlen
kifogásokból.
Kikerekedett a szeme.
Na igen. Nehezen lehet őt meglepni, de nekem párszor
sikerült, ahogy most is.
– Értelmetlen kifogás? Így hívod a biztonságos életet? –
kérdezett vissza.
– Ha szeretünk valakit, néha el kell mennünk a
legvégsőkig. És ezt nem a két ember közötti távolságra
értem.
Colton tekintete mélyen belém fúródott, és ahogy
közeledett felém, úgy sorolta az érveit.
– Ismersz engem – tett felém néhány lépést. – Mindent
tudsz rólam – mondta halkan, és már olyan közel ért, hogy
meleg lehelete cirógatta a számat. – Mindezek ellenére
akarsz engem?
 Könnyes szemmel bólogattam, majd halkan odasúgtam: –
Csak téged.
Elégedett mosoly suhant végig az arcán, de még mindig
nem hitte el.
– Lehetetlen.
– Igen – helyeseltem. – Innen kell kezdenünk.
Már nem a szemem nézte, hanem a szám. Lassan
formáltam a betűket, és ő szinte belélegezte azokat. Aztán
egy ponton túl már nem várt tovább, rám tapadt és finoman
megcsókolt. Annyi kétségbeesett kutakodás után, amit az
emlékeim közt végeztem, hogy felidézzem a szája
érintését… részegítően hatott a valóság .
Soha többé nem akarok egy napot se megélni anélkül,
hogy meg ne csókolna.
Nem akartam elgyengülni, de tudtam, hogy a karjai tartják
az egész testsúlyomat. Szorosan ölelt és csak csókolt, csak
csókolt, én pedig nem álltam neki ellen. Még akkor sem,
amikor alig jutottam levegőhöz. Ha kell, neki adom a
lélegzetem, vagy bármit, amit szeretne, csak soha többé ne
kelljen nélküle léteznem.

Azonban Colton továbbra sem akart Kubában maradni.

Dario, amint megtudta, hogy Miamiba készülünk, azonnal
lázasan telefonálni kezdett, és rendelt egy helikoptert
magának, hogy előttünk érjen oda.
– Mit tervezel? – kérdezte tőle Colton idegesen, amikor
rájött, hogy mit tervez az apja.
 – Elintézem, amit te nem fogsz tudni törvényes úton.
Colton megragadta a karját, ahogy el akart menni
mellettünk.
– Ne csináld!
Dario egyetlen arcizma se rándult.
– Én már régóta nem csinálok semmit, fiam, mindössze
annyit, hogy innen irányítom az embereket, de most
gondoskodnom kell a dolgokról. Hatalomhoz juttatom az
egyik szarházi bandát, hogy kiirtsák a többi kártevőt. Nem
úgy fogok rendet tenni, ahogy azt te képzeled.
– Közvetve vagy közvetlenül, nem mindegy? Mégiscsak
újra megteszed.
– Igen – bólogatott. – Amíg élek, azt teszem, ami a
dolgom, és azokkal az eszközökkel, amelyek a
rendelkezésemre állnak. Ez tartott titeket életben.

Majd fogta magát, és kisétált az ajtón. Colton rám nézett.

– Most már érted, hogy miért nem dagad a mellem a
büszkeségtől?
Megcsóváltam a fejem.
– Nekem meghalt az apám, Colton. Nem tudom, milyen
érzés, amikor vigyáznak rám. Sajnálom, ha most csalódni
fogsz bennem, de én nem vetem meg az apádat.
Hosszúra nyúlt másodpercekig csak nézett rám, majd
anélkül hogy reagált volna, elővette a telefonját és kiadta az
utasítást az embereinek, hogy készüljenek fel a
fogadásunkra és biztosítsák a házat, majd értesítette a jacht
kapitányát, hogy mennyi idő alatt érünk oda, és meghagyta
neki az úti célt.
Csak mosolyogtam magamban.
Pont olyan, mint az apja.
Aztán az előttünk álló útra gondoltam. És Miamira.
Vissza a kezdetekhez.
A jacht széléhez sétáltam, s önkéntelenül átkaroltam
magam, annyira fáztam. A hideg szél az arcomba vágott,
belekapott a hajamba, de én mozdulatlanul tűrtem. Minden
egyes mérföldnyi távolságot éreztem. Olyan volt, mintha
mindegyiknél elhagynék egy darabot azokból a mázsás
súlyokból, amik a lelkemet nyomták. A testem egyre
könnyebbé vált, és reméltem, hogy a terhek elég mélyre
süllyedtek az óceánban. Soha többé nem akarok akkora
fájdalmat érezni, mint az utóbbi hetekben.
Ahogy szeltük a vizet, és a jacht orra kissé
megemelkedett a sebességtől, az én vénáimba is úgy tért
vissza az erő.
Szélsebesen.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

COLTON

– Jillian! – szólítottam hangosan, de a szeme csukva volt, és

egyre erősebben sikított. A nevemet ismételte újra és újra,
miközben a kezével hadonászott álmában. Óvatosan
megráztam a vállánál, és megint megszólítottam. – Itt
vagyok – mondtam neki, amikor kinyitotta a szemét.
Azonnal könnycseppek hullottak belőle. – Itt vagyok –
ismételtem gyengédebben, és kisimítottam a haját az
arcából.
Rám nézett, majd megfogta az arcom és felült, hogy
megcsókoljon.
– Megint rosszat álmodtam? – kérdezte, de az aggódó
tekintetemet látva nem is várt válaszra. – Remek.
Megfogta és lerántotta magáról a pólóját, ami
csuromvizes lett az izzadságtól. El kellett fordítanom a
fejem, hogy ne lássam a meztelen testét, mert a bennem
szunnyadó állat fékezhetetlen erővel követelte őt magának.
Kiéhezetten. De nem engedtem kitörni. Nem engedhettem.
Jill még nem épült fel teljesen, és attól féltem, hogy ha
úgy közelednék hozzá, csak rontanék a helyzetén.
Kerítettem neki egy pszichológust, aki szakszerűen
foglalkozik vele, de a teljes gyógyulás még odébb volt. A
lépések, amivel haladnak, aprók, a felépülés útja pedig
hosszú.
Ráadásul az sem segített a helyzetén, hogy eltemettük a
nővérét. Még visszagondolni rá is borzasztó. Az egyetlen
rokonát, aki megmaradt neki, kegyetlen módon
megkínozták és megölték. Reméltem, hogy nem fog sokat
gondolni arra, hogy mit élhetett át a nővére. Tudtam, milyen
módszerrel végeztek vele, de eszem ágában sem volt
megosztani Jillel a részleteket.
Megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, de néha
annyira tanácstalan voltam vele kapcsolatban! Nem voltam
benne biztos, leszünk-e még úgy, mint azelőtt. Vártam már,
hogy a tüzes énje, amit úgy szerettem, újra fellángoljon.
Számtalanszor éreztem azt, hogy egy átok vagyok az
életében, de amikor az egyetlen reményeként emlegetett,
ez az érzés szépen elmosódott és boldogan lettem a
támasza. Persze nem vagyok idióta, tudom, hogy én
kevertem ebbe az egészbe, ezért feladatomnak éreztem,
hogy ki is húzzam belőle. Jillian erős nő, tudtam, hogy
magára fog találni, de azért kurvára aggódtam.
Ami pedig az apámat illeti…
Azt rebesgették, hogy a „Kalapács” megjelent Miamiban.
Ezt a nevet akkor ragasztották rá, amikor többek szeme
láttára léket ütött egy faszi fejébe. Talán így már érthető,
hogy miért nem vagyok az a büszke gyermek…
Ami viszont előttem is világossá vált, hogy akár apám,
akár valaki más tette, de elkezdték megtisztítani a várost.
Sorra tűntek el az öreg helyére pályázó pitiáner bűnözők,
úgymint Tanner. Egynéhány holttest előkerült már, de azt
gyanítottam, hogy a legtöbb az aligátorok gyomrában
végezte a lápos vidéken. Nem volt újdonság.
Megmondtam apámnak, hogy ha hibázni mer, én magam
zárom rá a cella ajtaját, ahol élete végéig fog rohadni. Igaz,
a munkát mellőztem egy ideje, de az ő kedvéért újra
szolgálatba álltam volna.
Tagadhatatlan, hogy némi megkönnyebbültséget éreztem
amiatt, hogy elsőként azoknak veszett nyoma, akik ismerték
Jilliant és árthattak volna neki. Apám a gondoskodást kicsit
máshogy értelmezte, mint az átlagemberek. Számára a
törvény csak egy kikerülendő fogalom volt. Ő az áthágás
mestere is volt egyben.
Fogalmam sincs, mikor fogok megenyhülni az irányába.
Tartok tőle, hogy soha. Olyan régóta gyűlölöm, hogy nem
tudok más érzéseket táplálni iránta. Az idő a mi esetünkben
nem gyógyította a sebeket, hanem pont hogy még jobban
felszakította. Mára pedig már olyan mély volt, hogy a
lelkemben tátongó hasadékot nem tölthette ki semmi abból,
amit adni kívánt. Hiába a gondoskodás.
Hiába a szeretet. Nekem túl makacs fejem van.
Nem tagadhattam, hogy hálával tartoztam neki, amiért a
gondját viselte Jilliannek Kubában, illetve ezzel a
tisztogatással is jót tett. Florida mindig is az ő
felségterületéhez tartozott, nem volt kétségem afelől, hogy
ő fog rendet tenni itt. Persze jönnek majd új emberek, akik
betöltik a régiek helyét, de azok mind hűséget fognak
fogadni apámnak. Egyelőre némi levegőhöz jutottunk, amit
igyekeztem kihasználni. Az elsődleges cél a felépülés volt,
de azért erősen dolgoztam pár meglepetésen Jillian számára
is.
– Megyek, lezuhanyozom – mondta Jillian, és besietett a
fürdőbe, majd hallottam, ahogy megnyitja a csapot, és a víz
csobogását. Kis idő múlva azonban más hang is megütötte a
fülemet. Olyan volt, mintha…
– Jillian! – kiáltottam, és lehajoltam, hogy felsegítsem a
hideg csempéről, amin összekuporodva ült és zokogott. – Mi
történt? – kérdeztem aggódva, és magamhoz öleltem,
amitől csuromvizes lett a ruhám. De nem érdekelt. Csak az,
akit a karomban tartottam, és két szipogás között kinyögte
végre, miért sír ilyen kétségbeesetten.
– Nem kívánsz már engem – hüppögte és elzárta a csapot.
Azt hittem, kiesik a szemem a döbbenettől.
– Mi a francról beszélsz?
 Elhúzódott tőlem, és a szemembe nézve folytatta.
– Colton, hozzám se értél… mióta… istenem! – eltakarta
az arcát, és szégyenkezve fejezte be a mondatot: – …csak
mondd ki!
Mi a jó eget…?
Azt, hogy legszívesebben az égbe kúrnám a farkammal?
Te jó ég, valamit nagyon félreértettünk mindketten. Ezek
szerint ő ugyanúgy vágyott rám, mint én őrá, csak éppen
elfelejtettük a másik tudomására hozni?
– Mindig elfordítod a fejed, ha meglátsz meztelenül –
folytatta.
Na, jó.
Akkor tegyük csak szépen helyére a dolgokat!
– Azt hiszed, azért, mert nem bírlak látni?
Lesütött szemmel bólogatott. Az álla alá nyúltam, és
megvártam, amíg rám emeli a tekintetét.
– Most azonnal bizonyítsam be, hogy mennyire… –
Megfogtam a kezét, és a nadrágom fogságában lévő
farkamra tettem. Kikerekedett a szeme, ahogy megérezte,
mennyire kemény. – …hogy mennyire kívánlak? – fejeztem
be a megkezdett mondatot.
– Tudod mit? – mosolyogtam rá, és egy mozdulattal
lerántottam magamról a pólómat. – Ne is válaszolj!
Végre elmosolyodott.
Majd nem fog így örülni, ha ellátom a baját, az
hétszentség! Az az állat, akit kordában tartottam, már
izgatottam dübörgött bennem.
Lerántottam a nadrágomat és megnyitottam a vizet, hogy
Jillian ne reszkessen tovább. Bár kizártnak tartottam, hogy
fázik, de a forró víz most nekem is jól jött. Segített, hogy
könnyebben ellazuljunk. Beálltam hát én is a permet alá, és
azonnal megcsókoltam az ajkát.
 Jesszusom, de finom volt a szája, a nyaka, az illata!
Imádtam minden porcikáját, minden reakcióját. Belenyögött
a számba, majd erősen megmarkolta a fenekem, és belém
mélyesztette a körmét.
A kis bestia!
Megragadtam az állát, miközben ezt mondtam neki: –
Nem leszek finom. Most nem fog menni.
Lehajoltam, és a számba vettem a mellbimbóját, de nem
időztem vele sokáig. Majdnem felsikított, amikor
végighúztam a fogam rajta, miközben eleresztettem. Majd
felemeltem az egyik lábát, és szemből belehatoltam. Hozzá
se értem a puncijához, de az már teljesen kész volt rám.
Nedvesen és szűken várt. Pont, ahogy szeretem. Nem is
kellett sok, hogy tövig magamra húzzam.
– Édes istenem… – nyögtem, ahogy megéreztem magam
körül.
A legjobb helyen voltam a világon.
Jillian erősen kapaszkodott a vállamba, és élvezettel
fogadta minden egyes mozdulatomat. Pedig nem volt benne
semmi más, csak ösztön. Nyers ösztön. Olyasfajta, amit
nem lehetett feltartóztatni. Ütemesen mozogtam benne,
miközben a tekintetünk összefonódott. Enyém lett teljesen
és mindörökre.
Megfogadtam, hogy soha többé nem leszek olyan ostoba,
hogy elüldözzem magamtól! Ő volt az én menedékem,
benne találtam magamra.
És ahogy éreztem, ez nagyon is igaz volt.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

JILLIAN
Néhány héttel később
– Meg fogsz fázni – mondta Colton, és rám terített egy
plédet, amit megmarkoltam a vállamnál, hogy ne csússzon
le rólam.
Ismét a jachton voltunk, de ezúttal nem tudtam az úti célt.
Colton nagyon titokzatos volt, szeretett volna meglepni,
és nem akartam elrontani az örömét azzal, hogy faggatózok.
Velünk tartott Gen is, aki percenként kínált minket
ennivalóval. Ha rajta múlt volna, már mindketten gurulnánk,
akkorára hizlalt volna bennünket.
– Hol jársz gondolatban? – kérdezte Colton.
Hamiskásan mosolyogtam, majd lábujjhegyre álltam, hogy
csókot lopjak tőle. Mindössze azt felejtettem el, hogy
Coltontól nem lehet csak úgy ellopni semmit. Még egy
ártatlannak tűnő csókot sem.
– Gyere csak vissza! – nyúlt utánam, ahogy el akartam
lépni, majd magához rántott.
– Mi volt ez? – kérdezte, és megölelt.
– Hívjuk egy puszinak.
– Puszinak?
Úgy vigyorogtam, mint egy fogpasztareklámban.
– Emlékszel még, hogy mikor mondtad ezt nekem?
– Pfúúú – fújta ki a levegőt. – Az első csókunkra gondolsz?
Emlékszik!
– Azt hittem, elájulok, amikor az életem legjobb csókját
leminősítetted.
Most neki húzódott szélesre a szája.
– Életed legjobb csókja volt?
 A szememet forgattam.
– Mit vársz, hogy tovább bizonygassam?
Megrázta a fejét.
– Nem-nem. Most én fogom bebizonyítani, hogy nem az
volt a legjobb.
– Colton… – nyöszörögtem, ahogy a fülem alatti érzékeny
részt csókolgatta, és egyre közelített a szám felé.
– Így hívnak – mondta, de a nyelve máris megkereste az
enyémet, hogy eljátsszon vele. Finoman érintette, majd
erősebben követelte magának. Kicsit megszívta az alsó
ajkam, majd a foga közé vette, hogy egy apró fájdalmat
okozva elengedje. Felnyögtem a bennem feltörő érzéstől.
– Akarlak. Most – szögezte le.
A szavai hatására olyan lázas izgalom lett rajtam úrrá,
hogy majdnem beleszédültem a borzongásba. Behúzott
magával a társalgóba, kizavarta a bárpult mögött ácsorgó
fiút, aki villámgyorsan távozott.
– Tenyeret a kanapéra! – utasított Colton, mire
megfordultam és kérdőn néztem rá. Megragadta magán a
felsőt és egy rántással lehúzta. Miközben elhajította a ruhát,
és a meztelen
felsőtestén megrándult pár izom, megismételte az előző
mondatát szépen, lassan, tagolva:
– Tedd. A tenyered. A kanapéra!
Nagyot nyeltem, majd az átható tekintete kíséretében
odaléptem az ülőalkalmatossághoz, lehajoltam és
megtámaszkodtam rajta.
Kirántotta a nadrágjából az övét, és felém lépett.
Megsimította a fenekemet, majd a ruhám alá nyúlt, és
beakasztotta az ujját a bugyim szélébe.
– Ide érzem az illatod – mondta, és lerántotta a bugyimat
a bokámig.
– Lépj ki belőle és tedd szét a lábad!
 Tettem, amit kért. Igaz, remegett minden porcikám, de
attól még tetszett ez a játék. Imádtam a játékszere lenni.
Végighúzta az övet a combomon és bennem a vágy egy
pillanat alatt fellobbant. Tudtam, mire képes azzal a
bőrszíjjal a kezében. Jól emlékeztem, milyen édes a kín,
amikor lesújt rám vele, és megcsípi a bőrömet.
– Úgy látom, felvillanyoz téged ez az érzés – mondta
Colton, és elégedetten felmordult, amikor kijjebb toltam a
fenekem, de ütés helyett letérdelt és belenyalt a
kitárulkozásomba. Olyan mélyen, hogy majdnem
felsikítottam. Váratlanul ért ez a mozdulat, egyáltalán nem
erre készültem, viszont a térdem majdnem összerogyott.
Colton erősen megragadta a lábam, és atyaég! Amit a
szájával művelt odalent, attól pillanatok alatt elvesztem. Az
a csók, amit emlegetett… azt most kaptam meg. Odalent.
Nagyon nehéz volt a tenyeremet az ülőgarnitúrán tartani,
miközben ennyire intenzív érzések kavarogtak bennem.
Hamar az orgazmus határára sodródtam, de nem mertem
hozzáérni, hogy magamra szorítsam a fejét, és minél
hamarabb elélvezhessek. Tudtam, hogy pontosan arra vár,
hogy megtegyem. Mert amint remegni kezdett a lábam és
megfeszült az egész testem, azt remélve, hogy ellep a
gyönyör hulláma, ő mindig lassított és finomított a
mozdulatain. Tudta, hogyan kell kényeztetnie, és újra meg
újra a csúcsig vinni, de nem adta meg nekem a várva-várt
megkönnyebbülést.
– Colton… – lihegtem, és figyeltem, ahogy a lábam közé
bújva örömöt okoz nekem.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

COLTON
Krisztusom…
A legfinomabb dolog az életben az, amit most habzsolok.
Jillian minden porcikája megbabonáz, de ez az édes kis
punci… Ha megízlelem, szinte elmegy a józan eszem.
Hallottam, ahogy a nevemet nyögi, de nem tudtam
reagálni rá. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy
elhúzzam a gyönyörét mindaddig, amíg nem könyörög
nekem. Hallani akartam, ahogy szenved a vágytól! Mert
minden egyes sóhaja, nyögése az elégedettséget növelte
bennem. Tudta, hogy mit kell tennie, és láttam, mennyire
szenved attól, hogy nem emelheti fel a kezét a kárpitról. Az
ujjai már elfehéredtek, olyan kétségbeesetten markolta az
anyagot.
Gyengéd voltam vele, de mégis kegyetlen kínzásnak
vetettem alá. Pedig nem így terveztem magamévá tenni. De
hiába volt szorosan a kézfejemre tekerve az övem, képtelen
voltam azzal nekiesni. Ahogy megláttam a fenekét és a lába
között azt a finom kis húst, elment a kedvem a
játszadozástól. Hirtelen farkaséhes lettem, és csak a
nedvessége tudta csillapítani azt.
Lesz még alkalmam kiélni rajta minden titkos vágyam.
Lesz ő még kikötözve, fogom még hallani a nyögését,
amikor elnyeli a fájdalom, és örömmel fogom átjuttatni abba
a dimenzióba, ahol felfoghatatlan gyönyör vár rá. Sokkal
nagyobb, mint amit most érez.
 Jillian nyöszörgött, próbálta magát a számra nyomni, hogy
elélvezhessen végre, majd eljutott egészen addig a pontig,
amikor már feladta. Az egyik kezével a fejemhez nyúlt, és
rászorított arra a pontra, ami a nyelvem alatt duzzadt.
Engedtem neki, hogy irányítson. Erősebben nyaltam, majd
amikor rászívtam a csiklójára, felsikított és remegve
elélvezett az arcomon.
Alig bírt megállni a lábán, amikor kijöttem alóla.
– Még tarts ki! – mondtam neki, és egy határozott döféssel
benne is voltam. Megragadtam a haját, és a fejét
hátrahúzva egyre mélyebbre dugtam a farkamat. Egy
csodálatos nőt tettem a magamévá, és magamban már el is
terveztem, milyen büntetést fogok rá kiszabni, amiért nem
várta meg, hogy én döntsek az orgazmusa felől.
Ami pedig a jelent illeti… most megkapja a magáét, az
biztos.
Amikor partot értünk és Jillian meglátta a ránk váró autót,
amelyből egy spanyol ajkú, barna bőrű férfi ugrott ki, hogy
fogadjon minket, azt hittem, menten elájul.
– Kubában vagyunk? – kérdezte csillogó szemmel, mire
bólintottam.
– El sem hiszem! – ujjongott. – Colton, én annyira boldog
vagyok! – A nyakamba ugrott és szorosan megölelt. – Miért?
– kérdezte.
– Ugyan miért? – mosolyogtam rá, és a taxis kezébe
nyomtam a poggyászunkat. – Állandóan erről a helyről
beszélsz. Hogy úgy mondjam, vettem az adást.
Boldogan felnevetett és adott egy csókot.
– Köszönöm! – mondta, majd bevágódott a taxiba.
Nagyot sóhajtottam a fülledt levegőt beszippantva, majd
némi megkönnyebbülést remélve kifújtam.
Remélem, nem fogom megbánni ezt az egészet!
– Én ülök előre – előzött meg Genevieve, és bepattant a
taxis mellé, aki néhány szó után rögtön szivarral kínálta.
Ó, bassza meg!
Most bántam meg ezt az egészet!
A fejemet csóválva ültem be Jillian mellé a dohányfüstös
roncsba, hogy eljussunk Viñalesbe. Először beköszöntünk
Jillian szállásadójának, aki főzött nekünk egy bitang erős
kávét, és annyit beszélt, hogy hülyét kaptam tőle.
Genevieve személyében természetesen partnerre talált, és
egymást túlharsogva kommunikáltak.
Néha összemosolyogtunk Jilliannel, aki látta rajtam, hogy
erősen szenvedek.
Szerencsémre hamar megszánt, és megragadta a
kezemet, hogy legyek a kísérője a közeli termőföldekre. A
két lepcses szájú nőszemély pedig a házban maradt, amit
egyáltalán nem bántam.
Egy tinédzser fiú rohant elénk, amint meglátott minket
Jilliannel az alacsony növények felé lépdelni. A levegő nem
volt forró, inkább csak nehéz a párától, de a nap sunyi
módon égette a bőrömet.
– Miss Cartel! – ragyogott a fiú arca, és mosolygás közben
kivillantotta hófehér fogait. – Hát visszajött? – kérdezte, és
hosszan megölelte Jilliant. Velem férfiasan kezet fogott, és
illedelmesen meghívott bennünket egy italra. A szülei a
közelben lévő szalmatetejű házban voltak, épp hatalmas
zsákvarrótűk segítségével varrták össze a dohányleveleket.
 Amint megláttak minket az ajtóban, rögvest felpattantak,
hogy üdvözöljenek.
Nem voltam én az ilyesfajta ölelgető, kedveskedő
stílushoz szokva, de megerőltettem magam, és igyekeztem
méltón viszonozni a köszönést. A viskóban kötegekbe
csomózva, rúdra felfűzve lógtak a dohánylevelek. Némelyik
sor zöld színben sorakozott, de volt olyan, amelyik már
erősen megbarnult.
Olyan erős illat vett körül minket, mintha egy dohányillatú
parfümmel fújták volna be a helyiséget.
– Megkóstolja a szivarunkat, señor? – kérdezte a fiú apja,
amikor észrevette, hogy a dohányt vizslatom.
– Én elfogadom – szólt azonnal Jillian, és én is bólintottam.
Amíg elkészültek a szivarok, előkerült egy üveg ital is, és
körbeadták az üveget. Amikor a kezembe fogtam a palackot,
erős késztetést éreztem, hogy anélkül adjam tovább, hogy
meghúzom, de végül meggyőztem magam azzal az örök
érvényű igazsággal, miszerint az alkohol fertőtlenít.
Legalábbis nagyon bíztam benne. Ám ahogy lenyeltem egy
nagy kortyot az italból, tudtam, hogy nem hoztam rossz
döntést, mert amellett, hogy nagyon finom volt, erős
alkoholtartalomról árulkodott.
Kellemes meleg futott végig a testemen, és éreztem,
ahogy a feszültség kipárolog belőlem.
Kimentünk a pajtából, hogy a közeli fa árnyékában
pöfékeljük el a szivarunkat. Mosolyogtam, amikor Jillian a
szájához vette a vastag dohányrudat, és Columbo felügyelőt
megszégyenítő mozdulattal beleszívott. Én is rágyújtottam,
és élvezettel fújtam ki a füstöt. Sokszor szivaroztam már, de
ilyen kiváló minőségű áruval ritkán találkozni.
– Megfelel önnek? – kérdezte a vendéglátónk.
Az ujjaim között lévő szivarra néztem, és mielőtt
válaszoltam volna, szívtam belőle még egyet. A rum utóíze
és a szivar finom aromája keveredett a számban.
– Tökéletes – mondtam a férfinak, aki büszkén kihúzta
magát, és nem tudta leplezni a mosolyát.
– Meddig maradnak nálunk, señor?
Erre a kérdésre Jillian is felém kapta a tekintetét.
– Pár napig – válaszoltam.
– Akkor lesz ideje szétnézni nálunk – tette hozzá, majd
megerősítette, hogy bármikor szívesen lát minket.
A tekintetem a távoli tájra siklott. Alig emlékeztem rá,
milyen volt gyerekként itt élni. Nekem Kuba egyet jelentett
az állandó éhséggel és a hosszú, sötét éjszakákkal. A kis
viskóval, ahol meghúztuk magunkat. A szépségeire
egyáltalán nem emlékeztem. Már csak azért sem, mert
életemben először itt találkoztam az apámmal. Ezen a
helyen fordult meg a világ, mert attól a naptól fogva, hogy a
szemébe néztem, tudtam, hogy soha nem fogok tőle
szabadulni. Hogy nem felejtem el a tekintetét, amely
mögött megannyi érzelem lakozott. A tétova mozdulatait,
amivel közelített felém, hogy megöleljen. Elbújtam előle
anyám mögé. Nem akartam, hogy hozzám érjen, hiszen
éreztem anyám félelmét, ami ösztönösen az én félelmemmé
is vált. Ugyanúgy remegtünk mindketten, és behunyt
szemmel azt kívántam, hogy tűnjön el. Hagyjon minket
békén.
Sokáig azt hittem, hogy az ördög látogatott meg aznap.
Később pedig rájöttem, hogy ő még annál is rosszabb.
– Az ott…? – mutatott Jill egy közeledő porfelhőre, és
próbálta kitalálni, hogy ki közeledik felénk lóháton.
– Az apám – szóltam, és gyorsan lefertőtlenítettem a
torkomat még egy deci rummal. Egy húzóra, bassza meg.
– Dario! – kiáltotta neki Jill, amikor lepattant a lóról és
megölelte őt.
 – El sem hiszem, hogy itt vagytok! – mondta apám, majd
rám nézett. – Megleptél.
Vágtam egy fintort, és megint meghúztam az üveget.
Igen. Ma a meglepetések embere vagyok. Még saját
magam számára is.
Apám felém lépett és… bassza meg, megölelt engem!
Rövid, de annál határozottabb mozdulattal. Több mint
harminc évet várt rá, hogy megtegye, de képtelen voltam
visszaölelni őt.
Bizonyára érezte, hogy milyen mereven állok, ezért nem
nyújtotta hosszúra. Viszont megfosztani sem akartam tőle,
aminek az okát még kutatnom kellett magamban.
– Köszönöm, fiam – morogta halkan az orra alatt, és
ellépett tőlem.
Jillian közelebb húzódott hozzám, és egy gyors puszit
nyomott az arcomra, elfeledtetve velem az előző érintés
okozta megrázkódtatást. Elkaptam a derekát és
beleszagoltam a hajába. Az ismerős illat beszivárgott a
testembe és megnyugtatott.

– Ma este vendégül látok mindenkit a házamban – mondta

az apám a körülöttem lévőknek, akik meglepetten néztek
egymásra. – Hívják meg az összes ismerősüket! – tetézte a
mondókáját. – Ma ünnepelünk!
Az fasza lesz!
A korlátnak támaszkodtam apám házának tornácán.
Mögöttem hangos zene szólt, a meghívott vendégek
italoztak, táncoltak. A nap már lemenőben volt, és a tájat
néztem, amire az utolsó sugarait vetette. Alattunk egy völgy
terült el, ami fölé benyúlt a terasz, hogy még közelebb
érezhesse magát az ember a természethez.
Rácsodálkoztam, hányféle zöld színben pompáznak a
növények, és milyen kellemes hangulatot árasztanak.
Lassan kezdem megérteni Jillian lelkesedését. Több van
ezen a helyen, mint amit elsőre gondolna az ember. Árad
belőle a nyugalom, amit ha megérez valaki és magába
engedi, pillanatok alatt szétárad a testében.
– Búcsúzni jöttetek, igaz? – kérdezte apám, alighogy
mellém lépett. Letette a korlátra a poharát, és rágyújtott
egy szivarra.
Előtte megkínált engem is, de visszautasítottam. Nem
néztem rá, továbbra is a távolba meredtem, de
elgondolkodtam rajta, hogy hogyan ismerhet ennyire,
amikor csak párszor találkoztunk.
– Jillian is tudja? – kérdezett újra.
– Még nem.
Megfordultam és a szóban forgó nőre pillantottam, aki épp
Genevieve-vel társalgott. Ahogy megérezte, hogy nézem,
egyből összefonódott a pillantásunk és rám mosolygott.
Olyan boldognak láttam, és kiváltképp elégedettnek. Egy
nap talán végleg elfelejtjük azt a sok borzalmat, amit
átéltünk, és csak a sötét foltja marad az elménkben. Nagyon
bíztam benne, hogy nem fogok egy örökkévalóságig
emlékezni arra, amikor a székhez kötözve kínozták.
– Eladtam mindent – közöltem apámmal. – Új életet
kezdünk.
Nagyot sóhajtott és rám nézett.
– Hol?
Megráztam a fejem.
 – Fogalmam sincs. Arra gondoltam, hogy bejárjuk a
világot, és ahol megtetszik nekünk, letelepedünk.
Apám arca rideg lett, de próbálta titkolni a csalódottságát.
– Akarod, hogy segítsek valamiben? – kérdezte végül, bár
szerintem tudta, hogy mit fogok rá válaszolni.
– Nem kell, mostantól mindent én fogok intézni.
– Értem.
Csend telepedett közénk. Nem egészítettem ki az előző
mondatom, de nem is volt rá szükség. Tudta, hogy mit
akarok közölni vele. Látszólag megpróbált beletörődni, hogy
mostantól nincs szükségem a védelmére, bár kételkedtem
benne, hogy valóban el tudja fogadni.
– Meglehet, hogy jövünk még erre – tettem hozzá nagy
nehezen, mire élesen beszívta a levegőt.
– Ez azt jelenti, hogy…? – kezdte apám, de nem fejezte be
a mondatot.
– Fogunk még találkozni – kortyoltam bele az italomba –,
mert bármennyire is gyűlölöm azt, aki vagy, mégis úgy
döntöttem, adok egy esélyt az apámnak.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

JILLIAN

A nagy álmokkal sokszor az a baj, hogy nem jövünk rá,

milyen kis részekből tevődik össze. Mindig csak arra az
egyre koncentrálunk, miközben az igazán lényeges dolgok
elfutnak mellettünk. Észre sem vesszük az élet csodáit,
amelynek mozaikdarabkái szétszóródva kerülnek az
utunkba.
Kuba nekem pont egy ilyen darabka lett az életemben.
Egy apró csoda, amelyet örökre a szívembe zártam.
Ahogy néztem Coltont, és többször összeakadt a
tekintetünk, tudtam, hogy perceken belül otthagyja az apját,
hogy velem lehessen. A körülöttem lévő emberek szóval
tartottak, gyakran elvonták a figyelmemet róla, de
folyamatosan magamon éreztem a pillantását. Túlságosan
tökéletes volt minden. A táj, a levegő, a rum, valamint a
szeretet, amely lágy szellőként simogatott minket.
Képtelenség volt nem érezni mindezt.
– Mire vagy kapható ma este? – kérdezte Colton, ahogy
mögém lépett és hozzám simult. Nem tudtam megfékezni a
mosolyomat, amely az örömömről árulkodott.
– Nem is tudom – válaszoltam eltűnődve. – Vannak
ötleteid?
– Ami azt illeti, eszembe jutott egy dolog… – mondta, és
szorosabban fonta körém a karját, hogy még jobban hozzá
préselődjek. Nem is volt kérdéses számomra, hogy milyen
dolog jutott eszébe, hiszen pontosan éreztem a vágyát a
fenekemhez nyomulni. Hátrahajtottam a fejem a vállára, és
a mozdulatomra válaszul csókolgatni kezdte a nyakamat.
 – Hagyd abba… – kértem, de nem tudtam a nyögésemet
visszafogni.
– Mi a gond azzal, ha kényeztetlek? – mosolygott, majd
megharapta a fülcimpámat.
– Au!
– Fájt? – kérdezte, és éreztem, hogy elmosolyodik. –
Szívesen meggyógyítom.
Alighogy kimondta, a nyelve máris gyengéden végigsiklott
rajta.
Gyors mozdulattal megfordultam, hogy a szemébe tudjak
nézni. Megleptem vele.
– Mégis mi a francot csinálsz? – kérdeztem tőle félig
suttogva, de a pimasz vigyorát látva rájöttem, hogy minden
tiltakozásom csak fokozza a vágyát. – Te beteg vagy –
állapítottam meg mosolyogva.
Megint elkapta a derekamat és magához rántott.
– Igen. Bele vagyok betegedve, ha elválik a testünk
egymástól.
– Colton, nem lehet állandóan szeretkezni.
– Aha. Mindjárt át fogod te ezt gondolni.
Pár pillanatig tartottuk a szemkontaktust, mire
megcsókolt.
Úgy tudott velem játszani… Biztos kézzel vezetett az
érzelmek labirintusában, és tudtam, hogy ami felé tartunk,
az csodás lesz.

EPILÓGUS

JILLIAN
– Colton, te normális vagy? Mit csinálsz? – kérdeztem,
amikor egy ház elé értünk, és majdnem kézifékkel
kanyarodott a feljáróra. Egyébként nem volt problémám
azzal, ahogy a gázt taposta, de most sikerült teljesen rám
hozni a frászt.
– Parkolok – vigyorgott. – Miért, minek néz ki? – mutatott
elénk, és várta, hogy felnyíljon a garázsajtó. Vizsgálódóan
néztem rá.
– És hová hoztál engem? – faggatóztam tovább. – Azt
hittem, az apádhoz jöttünk.
Nem is figyelt rám, olyan izgatott volt, és éreztem, hogy
nekem is remegni kezd a kezem. Átvettem a rezgését, de
ezúttal csöppet sem örültem ennek. Eléggé furcsán
viselkedett egész nap, alig fért a bőrébe, és alighogy
kikötöttünk, erősen sürgetett, miközben készülődtem. Most
meg ez a tempó?!
Megragadta a kezem, és magával húzott, amint
kipattantunk az autóból. Nem bántam, hogy kényelmes cipő
volt rajtam, mert az tuti, hogy magas sarkúban felnyaltam
volna a padlót.
Ezt a tempót a rövidtávfutók nyomják, a szentségit!
Igazából már hozzászokhattam volna, magyaráztam
gyorsan magamnak. Az elmúlt pár hónap nagyon
mozgalmasan telt.
Gyakorlatilag a jacht lett az otthonunk, és azon utazva
bejártunk jó pár helyet az óceán mentén. De nem lettem
szerelmes egy országba sem. Még Európában sem. Pedig ott
aztán töményen kaptunk a számomra ismeretlen kultúrából
és mentalitásból. Az egész olyan volt, mintha nyaralnánk,
de tudtam, hogy Coltonnak más céljai vannak, és a leendő
otthonunkat keresi. Csakhogy az én szívembe már
beköltözött egy kis falu, amit képtelen volt bármilyen festői
szépségű táj vagy homokos tengerpart felülmúlni.
 – Íme! – tárta szét a kezét Colton, ahogy benyitott a
házba.
Rávigyorogtam. Még csak őt láttam magam előtt, mégis
tetszett az egész.
– Colton, áruld már el, hogy hova hoztál!
Igazából sejtettem, de hallani akartam a szájából. Nem
mertem örülni, amíg nem mondja ki.
– A házunkba – válaszolta lazán, és beljebb léptünk az
impozáns nappaliba. Egyből a szemközti hatalmas ablakhoz
siettem, és kinéztem rajta.
– Ez elképesztő! – súgtam, és a látványba vesztem. A sík
területen egymást érték a mészkőképződmények. Némelyik
kopár volt, ám a legtöbb mogotén élénk színű növényzet
burjánzott. Tudtam, milyen ültetvények terülnek szét a
vörös földeken, és szinte az orromban éreztem az illatukat.
Főképp a dohányét.
Egy pillanatra behunytam a szemem.
Istenem, mennyire hiányzott ez a vidék!
Míg sok turista a körülmények miatt panaszkodott, én a
földi édenkertnek láttam.
Nagy nehezen elvontam a tekintetem az ablakról, és
megfordultam, hogy a házat is szemügyre tudjam venni.
– Várjunk csak! – léptem be a konyha melletti kis
helyiségbe, ami étkezőként funkcionált, és csak utána
lettem biztos a megállapításomban. – Ez pont olyan, mint a
házad a Bahamákon – mondtam végül.
Colton helyeslően bólogatott.
– Mivel én ott terveztem az életem, te pedig itt,
gondoltam, találhatnánk egy köztes megoldást. Szóval
megépíttettem ugyanazt a házat, csak a kilátást cseréltem
sokkal… – nézett ki az ablakon – zöldebbre.
Odaléptem és szorosan megöleltem őt.
 – Azért nem leszünk majd állandóan itt, azt tisztázzuk le jó
előre. – Nagyot sóhajtott. – Néha szükségem lesz a modern
világra és a kék színre.
– Rendben – suttogtam a vállába.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, megérte minden
küzdelem, minden szenvedés, amit át kellett élnem. Colton
mindamellett, hogy önmaga maradt, felém tudott nyitni.
Megmutatta, hogy igenis képes szeretni, annak ellenére is,
ami vele történt. Már nem mérgezte a lelkét a bosszúvágy,
de messze voltunk még attól, hogy normális viszonya
legyen az apjával. Ennek ellenére rászánta magát, hogy a
közelébe költözzünk. Mert engem akart boldoggá tenni.
Gyönyörű házat építtetett. Bár ha egy egérlyukban kellett
volna összebújnunk, nekem az is megfelelt volna. De Colton
le akart nyűgözni. Mindent meg akart adni nekem.
– Hihetetlen vagy… – bújtam ki az öleléséből, hogy tovább
tudjak gyönyörködni a házban, és elindultam, hogy
megérintsek, megnézzek mindent, amit találok benne. A
nyomomban volt, mellettem toporgott.
– A legjobb lakberendezőkkel dolgoztattam – avatott be a
részletekbe. – De cseszd meg… – vakarta a tarkóját –, annyi
kérdésük volt közben…!
Az emeletre vezető lépcsőre mutatott.
– Ott fent még minden üres. Rád vár – szögezte le.
Felmentem, és megálltam a folyosón. Még szín sem volt a
falon, hófehéren világított minden. A faajtók színét remekül
kiemelte, de Colton nem hazudott, kongott az ürességtől.
Lent a lakóteret teljesen berendeztette, ahogy a konyha is
teljesen felszerelt volt. Viszont itt a lehetőségek tárháza várt
rám.
Kiélhetem rajta a kreativitásomat!
– Ezek itt a vendégszobák – mutatott a tőlünk balra, az
utcára néző ablakokkal ellátott helyiségekre. – Ez pedig itt –
fordult a jobb oldali ajtókhoz, és sorba rájuk mutatott:
– Gyerekszoba egy, gyerekszoba kettő, gyerekszoba
három.
– Tessék? – kerekedett ki a szemem. – Három?
Megvonta a vállát.
– Mit mondhatnék? Egyke vagyok.
Elgondolkodtam. Erősen eltűnődtem a dolgon.
– Gyerekszoba egy – mutattam a legközelebbire, mire
felragyogott az arca. – Gyerekszoba kettő… – néztem a
következőre, és ekkor már kivillantak a fogai. –
Dolgozószoba.
Kinyújtotta a kezét, megfogtam és kezet ráztunk.
– Megegyeztünk – mondta és megcsókolt.
Könyvajánló
 Prológus
Egy ember sohasem az, aminek látszik. Egy test. Egy
tökéletes burok, ami mögé ki kell érdemelni a bebocsátást.
Csak nézed őt. Magával ragad és elsodor. Nem tudod,
mennyi emléket rejt a mosolya, mennyi elmúlást suttog a
tekintete, mennyi könnycsepp száradt a bőrére. Nem tudod,
mit tett, mi van mögötte, ahogy azt sem tudod, mi vár rá.
Csak őt látod.
Vágysz rá és akarod.
Én sem tudtam, mi vár rám, de akartam. Mindennél
jobban.
Elértem. Megkaptam.
Habár keményen meg kellett küzdenem érte. Feladtam
egy embert, hogy valaki más legyek. Talán az voltam én, ő
tett azzá, aki most vagyok. Emelkedtem és zuhantam.
Kúsztam a sárban.
Ütöttek és nem kérdeztek. Akarat szállt szembe az
engedelmességgel. Nem voltam ember, csak egy gép, akit
egy dolog hajt. Emberré válni. Olyan emberré, akire mindig
szüksége lesz. Én leszek a pajzs, amely megvédi. A napfény,
amely beragyogja életének legsötétebb napjait. Szél leszek,
amely kisöpri az életéből a könnyeket. Annyira jó akartam
lenni neki. Pontosan olyan jó, mint ő nekem.
Végül nem lettem.
Hiába a sok áldozat, hiába minden, végül mégiscsak gép
maradtam, aki nem érez, nem szeret, és nem remél. Nem
lehettem az a férfi, aki boldoggá teszi. Nem lehettem az,
akire vágyott, és nem kaptam meg azt, amire én vágytam.
Elveszítettem.
A lelkem darabokra hullott, és most a lábam alatt ropog.
 Minden egyes nap megtaposom, hogy érezzem, még
ember vagyok. Azt hittem, ezek a darabok lassan
elenyésznek, hogy soha többé nem lesz már egész.
Tévedtem.
Ez a test újra életre kelt, és ez a szív újra érezni kezdett
azon a napon, amikor ő ismét belépett az életembe…
 Na aniel
Ahogy belépek a terembe, néhány szem azonnal rám
szegeződik. Főleg a recepciós csajé, aki alig várja, hogy
végre benyúljak a bugyijába. De nem teszem. Szó szerint
két alkalmazottamat basztam már így el. Mindkettő annyira
ácsingózott a farkam után, hogy végül megkapták. Dugtunk
egypárszor. Jó volt. Sőt! Több a jónál. A nők rendszerint
túlkombinálják a dolgot.
Egyszerűen nem tudják különválasztani a testiséget az
érzelmektől. Úgy gondolom, attól még lehet jó a szex és
működhet a kémia két ember között, ha nem szeretik
egymást. A szerelem csak bonyolítja a dolgokat.
Mindig.
– Jó reggelt, Nathaniel! – csicsergi a kis barna a pult
mögött.
Ha most elé állnék, és azt mondanám, térdelj le,
megtenné.
Szó nélkül. De nem mondom, csak ennyit:
– Jó reggelt, Emily!
Bemegyek a pult mögé, kiveszek a hűtőből egy izotóniás
italt, majd újra felé fordulok. Egy ideig bámul, akár egy
ínycsiklandó falat húst, végül megszólal.
– Az asztalodra tettem a múlt havi jelentést.
– Köszönöm – válaszolom kurtán.
– Akarod, hogy megmutassam?
– Az asztalomat? – kérdezem felvont szemöldökkel, mire
felkuncog.
Persze hogy nem azt. A kis Emily mást szeretne mutatni
nekem.
– A jelentést. Hátha nem egyértelmű valami. Ha lenne
kérdésed…
Elé állok, majd a pultra teszem a kezemben lévő üveget.
 Felnéz rám, a tekintete annyi mindenről mesél. Vágyról,
izgalomról, olyan dolgokról, amikhez nagy kedvem lenne
nekem is. De nem fogom gerincre vágni akkor sem, inkább
előveszem a flegma stílusomat, azt úgysem szeretik a nők.
– Tudok olvasni. Te tudsz írni. Igaz?
– Igen.
– Akkor végeztünk. Ha szükségem lesz rád, hívlak.
– Rendben – suttogja remegő hangon.
Miközben magamhoz veszem az üveget, azon tanakodom,
vajon nedves-e a puncija. Csak a bugyijába kellene
nyúlnom, és máris megkapnám a választ. Mert, ahogy
engem méreget, ahogy a száját harapdálja, biztos vagyok
benne, hogy igen.
Lenézek rá, egyenesen a mellei közé, amelyek izgatóan
hívogatnak.
Baszd meg, Emily! A farkam tökéletesen illene az ikreid
közé.
Megharapom a szám belsejét, majd előveszem a kártyát,
és bemegyek a terembe, még mielőtt meggondolom
magam az ikrekkel kapcsolatban.
Jobb oldalon van az irodám, amiből egy kisebb zuhanyzó
nyílik. A góré az góré még egy konditeremben is, így
természetes, hogy jár neki a külön zuhanyzó, mindenféle
extrákkal. Diadalittas mosolyra húzódik a szám, ha eszembe
jut, mennyi nyögést nyeltek már el a zuhanykabin falai.
A külön iroda bizony kiváltság…
Ledobom a táskámat, majd átöltözöm. Lesz ma két
edzésem, plusz benéz hozzám az öcsém is, Dylan, aki
legalább úgy falja a nőket, ahogy én. Bár nem ugyanaz az
okunk rá.
Dylan az én szöges ellentétem, mégis sok mindenben
hasonlítunk. Amíg én testépítéssel foglalkozom, addig ő
modellkedik. Furcsálltam ezt az ambícióját, de elfogadom.
 Mellette MMA-zik, persze csak úgy, hogy közben vigyáz
arra a szép kis pofikájára, amire olyan rohadt büszke.
Mintha két elcseszett ember küzdene benne. Egy harcos, aki
győzni akar, és egy selyemfiú, aki illegetni akarja magát.
Ahogy átveszem az edzőcuccomat, kimegyek a terembe,
hogy bemelegítsek. Az edzés nálam nem csak életforma.
Inkább azt mondanám: létforma. Szükségem van arra a
fáradtságra, amit adni tud, de leginkább arra, hogy kiadjam
a bennem lévő feszültséget. Nos, igen, vannak olyan
gondok, amelyeket még a nők sem tudnak feledtetni.
– Szia, Nathaniel!
– Helló!
Két csaj köszön rám, akik az ellipszis tréneren formálják az
alakjukat.
– Hölgyeim! – Tisztelettudóan feléjük bólintok, mire
összenevetnek.
A lányok régi vendégeim. Egyszer felajánlották, hogy mit
szólnék egy édes hármashoz. Ugyan csábító volt a gondolat,
de nemet mondtam. A termemben nem szedek fel nőket.
Vagyis… már nem szedek. Nem akarom, hogy azért legyen
gyenge a forgalom, mert sorra dugom az összes
vendégemet. Nem mintha panaszkodhatnának. De mint
mondtam, a nők mindig túlgondolják a dolgokat. Az összes
pénzem benne van ebben a buliban, amit nem akarok
elbaszni. Nőt szerezni nem nehéz.
Elég bemenned az egyik klubba vagy krimóba, és máris
akad a farkadra legalább három.
Megállok a tárcsák előtt, megkeresem a nekem valót,
majd felteszem őket a rúdra, és egykezes emeléseket
végzek. Jobb és bal. Lassan. Nem lendületből kell csinálni a
gyakorlatot, hanem izomból. Az emberek el sem hinnék,
mennyi balfasz jár ide.
 Nem nézek le senkit, félreértés ne essék, de amikor bejön
egy nyüzege kölyök, aki úgy tesz, mint Schwarzi, na, az
kurva gáz.
Gyúrni nem lehet ész nélkül. Fontos, hogy lépésről lépésre
haladjon az ember. A testet folyamatosan kell edzeni, az
izmokat is fokozatosan kell erősíteni. Mióta az eszemet
tudom, ezt csinálom. Kellett az erő ahhoz, hogy…
– Szeva, Nate! – Dylan jelenik meg mögöttem, és jól hátba
vág.
– Látom, gyúrsz.
– Csak töltöm az időt.
– Jah, látom. Mi a helyzet?
– Semmi. Téged vártalak. Lesz még két edzésem. Aztán a
múlt havi jelentést kell átnéznem.
– Emily segít! – Újra hátba vág.
– Képzeld, van agyam.
– Vágom én, de a kis Emily biztosan segítene neked.
Tudod, hogy jobban menjen a koncentrálás. Vagy már
megfarkaltad?
– Nem! És nem is fogom.
– Nah, akkor az enyém lehet?
– Kis pöcsfej! – Próbálom megütni, mire eltáncol előlem.
– Papi, nem megy az már úgy – gúnyolódik, közben meg
úgy tesz, mintha öreg lenne. Igaz, elmúltam már harminc,
de azért nem temetem még magam. – Gyere, pakolj fel! –
Maga elé emeli a kezét, majd keringeni kezd körülöttem.
Úgy teszek, mintha nem érdekelne, és mikor leengedi a
karját, megragadom és a háta mögé csavarom, majd a
következő pillanatban a földre teperem.
– Hé, nem Emily vagyok, öreg. – Hangosan felröhög.
– Mint mondtam, pöcsfej! – A mellkasára térdelek, mire
megütögeti.
– Jól van, G. I. Joe! Nyertél – nyöszörgi a lábam alatt.
 – Soha ne becsüld le az ellenfelet. – Felállok, közben
magam után rántom az öcsémet is.
– Jogos.
– Javaslom, hogy keménykedés helyett inkább eddzünk.
Az egyik pad mellé lépünk, majd feltesszük az újabb
súlyokat.
– Az a két pipi nagyon nézeget téged.
Dylan a két csaj felé bök a fejével, akik még mindig az
ellipszis tréneren vannak.
Tipikus ringyók, akik szemérmetlenül flörtölnek bármelyik
pasassal. Dugtam már egyszerre két nővel. Nem nagy szám.
Az egyiket basztam, a másikat nyaltam. Tapasztalatszerzés,
vagy inkább valami újdonság volt az amúgy is sivár
életemben. Semmi több.
– Tudom – válaszolom érdektelenül.
– Nem semmi a két bige. Jó világod van neked itt, tesó. De
ezt már mondtam. – Felröhög, közben a vállamba bokszol.
Nos, igen, nincs panaszra okom. Több popsit és mellet
látok, mint bármelyik férfitársam. Mázlista vagyok. Ez tény.
– Ne a szád járjon, hanem a kezed.
A pad felé mutatok, amire Dylan lefekszik, majd leemeli a
súlyzót.
– Mennyit raktál rá? – kérdezi erőlködve, ahogy leemeli a
rudat.
– Nyomjad, nyomjad!
Dylan arca eltorzul, ahogy újra és újra belenyom a súlyba.
– Még hármat!
Mögé állok, a kezem készenlétben van, ha esetleg
segítenem kell neki visszatenni a rudat. Az utolsót nehezen,
de kinyomja.
– Hallod, tesó, szerintem elfelejtetted, hogy én nem te
vagyok.
 – Felül a padon, majd megtörli izzadságtól nedves
homlokát. –
Azt hittem, az utolsónál beszarok.
– Keménykedni akartál.
– Kapd be! – Feláll, majd körbenéz a teremben. –
Nincsenek sokan.
– Tudom – válaszolom csalódottan.
Az elmúlt időszakban kicsit visszaesett a forgalom. Meg
gondolom az sem segített, hogy pár utcával arrébb egy
faszkalap rám nyitott.
– Kéne egy kis turbó.
– Mire gondolsz?
– Egy kis reklám. Tudod, félmeztelen pasik, dögös csajok a
plakátokon.
– Gondoltam rá már én is.
– Na. Nincs más dolgod, mint keress egy profi fotóst meg
egy marketinges szakembert. Tudok segíteni.
– Nem kell. Megoldom.
– Segítek. Van egy csaj, néha beugrik, amikor a rendes
fotós nem ér rá. Olcsóbban dolgozik, mint Gilbert, és
rohadtul ért a melóhoz.
– Jól van, add meg az ipse számát, aztán majd felkeresem.
– Csaj.
– Jó, nem baj.
– Oh, dehogynem.
– Mi baj van vele? Azt mondtad, jó.
– Az a baj, hogy állítólag kegyetlenül dögös. Én még nem
találkoztam vele, sajnos – teszi hozzá csalódottan. – A
többiek mondták, hogy olyan mellei vannak, öregem. És
olyan segge… –
A kezével próbálja megformázni az előbb említett
testrészeket.
 – Nem dugópajtást keresek, hanem szakembert. Add meg
a csaj elérhetőségét. Meglátjuk, hogy dolgozik, és hogy
valóban olyan dögös-e, mint amilyennek leírtad.
Miután végre lezavartam az edzéseket, bevonulok az
irodámba, hogy nekilássak a rohadt papírmunkának.
Rühellem csinálni, de legalább ezzel is spórolok. Nem kevés
hitel van a nyakamon, amit életem végéig nyöghetek, ha
nem találok ki kurva gyorsan valamit. Amúgy legalább
hasznát veszem a többéves egyetemi tanulmányaimnak, ha
magam oldok meg bizonyos dolgokat. Igen, nem egy kigyúrt
izomagy vagyok, akinek csak az egója és a farka nagy.
Eszem is van, amit mégis sutba vágtam évekkel ezelőtt. Ha
akkor másképp döntök…
– Hamarosan zárhatunk – libben be Emily az ajtón, majd
megáll előttem karba tett kezekkel, aminek nyilvánvalóan
egy célja van: hogy a formás mellét kitegye a kirakatba.
Szívem szerint rávágnám erre a kibaszott asztalra, és úgy
megdugnám, hogy másnap nem bírna bejönni dolgozni.
Talán ha betörném, ha megadnám neki, amit akar, lekopna
rólam.
Vagy elveszítenék egy jó munkaerőt. És a jó alatt nem azt
értem, hogy a kis Emily dögös, hanem azt, hogy valóban jól
dolgozik.
– És mi tart vissza? Számold le a bevételt, aztán töltsd fel
a hűtőket! – utasítom érdektelenül, ami nemhogy elvenné a
kedvét a játszadozástól, hanem még jobban feltüzeli.
– Mindennel kész vagyok. De úgy látom, neked még sok
dolgod van. – Elindul felém, mire hanyatt dobom magam a
székemben.
Nem dughatom meg ezt a csajt is!
Ezt hajtogatom magamnak, miközben Emilyt nézem,
ahogy lassú léptekkel felém közelít. Minden pólusából árad a
szexualitás. Felkínálja magát, csak el kell vennem. Könnyű
préda.
– És te ebben tartasz fel – közlöm tárgyilagosan.
Mellém lép, ujjait végigfuttatja a bicepszemen.
– Segítek, ha akarod.
– Nekem, vagy a papíroknak? – kérdezem felvont
szemöldökkel, miközben végignézek rajta.
Olyan rohadt dögös ebben a feszülős tréningruhában,
hogy összefut a nyál a számban. Megragadom a kezét, és
magamhoz húzom. Pontosan annyira, hogy a pólója alá
láthassak. Annyira, hogy a szánk majdnem összeérhessen.
– Szeretnéd, ha ráérősen megbasználak, igaz?
– Igen – nyögi a választ szinte zihálva.
– Ha ezt megteszem…
– Igen?
– Akkor nem kell többet bejönnöd dolgozni. – Erre a
mondatra összeráncolja a homlokát. – Mit akarsz jobban? A
farkamat vagy a munkahelyedet? Válassz, Emily!
– Én, én… – Egyre vörösebb arcára döbbenet ül, majd a
következő pillanatban elhúzódik tőlem. – Szükségem van a
munkára.
– Akkor, azt hiszem, ezt megbeszéltük. – Elengedem a
kezét, mire tesz egy lépést hátra.
– Megyek és befejezem…
– Menj csak! – Az ajtó felé biccentek, mire minden további
szócséplés nélkül távozik.
Mi lett volna, ha nem a meló a fontos neki? Megmarkolom
egyre keményebb farkamat, és megigazítom.
Baszd ki, Emily! Itt hagytál álló farokkal.
Próbálom kiverni a fejemből a vonagló alkalmazottam
testét, és végre a melóra koncentrálni szex helyett. Ahogy
magam elé veszem a papírtömeget, kicsúszik közüle egy
cetli, amit Dylan adott.
 Rhea Archer

0049 12 123 879

Rhea Archer… Ki vagy te?
Nézegetem a kezemben lévő fecnit, jelenleg ez minden,
amit tudok az állítólagos dögös fotós csajról, aki elvileg
rohadt jó abban, amit csinál. Kíváncsi vagyok rá, ezért
felnyitom a laptopom fedelét, hogy rákeressek a
Facebookon. Belépek, majd beírom a keresőbe a nevét.
Bassza meg, mennyi Rhea! Vajon melyik az a lány, aki
segíteni fog nekem? Ez zsákutca… Fel
kellene hívnom. Az órára nézek, rohadt késő van már.
Talán majd holnap. Vagy ha rendbe tettem magam körül ezt
a kupit.
Az asztalomon lévő papírhegyekre nézek.
Rhea Archer! Még várnod kell rám…
 Rhea
Ahogy hazaérek, lepakolom a cuccomat, vigyázva a drága
gépekre a bőröndömben, majd ledobom magam a kanapéra.
Egyre több megbízást kapok, aminek nagyon örülök. Két
évvel ezelőtt azt hittem, éhen fogok pusztulni. Fotós
vagyok, amiből nem olyan könnyű megélni. Talán a fodrász
szakmához tudnám hasonlítani. Amíg nem alakul ki egy
saját vendégköröd, illetve nem terjed el a neved, a
munkásságod az emberek között, addig láthatatlan vagy.
Nos, egy jó évig láthatatlan voltam. Egészen addig, amíg két
évvel ezelőtt megismertem egy lányt, aki segített nekem.
Voltak kapcsolatai, igyekezett beprotezsálni ide-oda. Ez a
lány azóta a legjobb barátom lett. Nem, nem csak egy
szimpla barát. Az egyetlen biztos pont az életemben. Egy
olyan életben, ami három évvel ezelőtt teljesen
megváltozott.
Alkalmazkodnom kellett. Magam mögött hagyni egy olyan
lányt, aki már nem én vagyok…
Ez részben sikerült.
Vannak éjszakák, amelyek nehezek. Eszembe juttatják,
hogy ki voltam, kit hagytam magam mögött, ki vagyok
most, kivé váltam. Mikor feladtam volna, mert nem akartam
az új életemet, berobbant az életembe Cheryl. Egy kisebb
baleset hozott minket össze. Épp munkába indultam, persze
az autóm szokásához híven alig akart beindulni, majd
amikor sikerült, és kikanyarodtam, Cheryl belém hajtott.
Ahogy kipattant a tűzpiros autójából, olyan volt, akár egy
vihar, ami alig várja, hogy porrá zúzzon a haragjával. Az
eset után még találkoztunk kétszer, majd közölte velem,
hogy szimpi vagyok neki, ezért lehetünk barátok, ha
gondolom. Ez aztán a meglepő fordulat!
 Hiszen előtte pár nappal még meg akart ölni. Így a
békejobbot elfogadva, mert nagyon nem akartam ujjat húzni
vele, belementem a barátkozásba. És milyen jól tettem.
Néhány ember okkal lép be az életünkbe. Hiszem, hogy
Cheryl is pont ilyen. Ha ő nincs, talán még ma is a szar
életem mélységes bugyraiban dagonyáznék.
Hangosan felsóhajtok, amikor megszólal a telefonom.
Előhúzom a farzsebemből, hogy megnézzem, ki keres. Az
előbb említett vihar itt bolyong körülöttem.
– Szia! Hazaértél végre?
– Igen.
Hanyatt vágom magam a kanapémon, amelyet együtt
választottunk ki Cheryllel.
– Este kiruccanunk, mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy fáradt vagyok. Most értem haza a melóból.
– Akkor majd este lazítasz. Hamarosan zárok én is, aztán
megyek haza készülődni.
– Mi lenne, ha ma ezt offolnánk?
– Szó sem lehet róla – csattan fel erélyesen.
– Jobb volt, amíg némán bámultad a seggemet. –
Hangosan felnevetek.
Ha nem veszem fel a telefont, most csendben lapulna a
viaskodó barátnőm a jobb farzsebemben. Cheryl érti a
poént, tudja, hogy a gatyámban tartom a telefonomat.
 – Emeld fel azt a kerek farodat, és menj öltözni! Két óra
múlva ott vagyok érted. Addig van időd kádba ülni,
elszopogatni egy pohár bort, vagy amit akarsz. A lényeg,
hogy este legyél dögös.
– Cheryl…
– Igen?
– Mi igen?
– Nem te, egy faszi pont zárás előtt akar csináltatni egy
giga csokrot. Most leteszlek, hamarosan ott vagyok. Puszi.
Időm sincs reagálni, mert a következő pillanatban elnémul
a vonal. Talán bíznom kellene benne, hogy olyan
megrendelést kap, ami el fog húzódni, így lőttek az estének.
Viszont a barátnőmet ismerve tuti meg fogja oldani a
dolgot.
Este bulizni megyünk…
Cheryl nem késett. Nem bizony. Alig két óra elteltével az
ajtómat verte. Tudtam, hogy megoldja a csokorkérdést.
Persze hogy meg, hiszen ügyes kezű. Van egy szép
virágboltja, amit a nagyapjától örökölt pár évvel ezelőtt. El
akarta adni, azt mondta, őt aztán nem érdeklik a virágok.
Tudom, hogy ezt azért mondta, mert a szíve mélyén nagyon
is szereti, csak félt visszamenni, félt az emlékektől. Viszont
a nagyapja utolsó kérésének mégsem tudott nemet
mondani. Kislány korában nagyon sokat segített a
virágüzletben, amíg a szülei dolgoztak.
Amolyan gazdag családból származik. A szülei nagyon
sokat utaznak a mai napig, ebből adódóan sokszor
passzolták le
Cherylt az imádott nagypapájához. És innen a kötődés.
Viszont nemcsak boltot kapott, hanem egy igazán nagyszájú
alkalmazottat is. Gregoryt. Kevés olyan ember van, aki
meglepetést tud okozni. Nos, neki az is sikerül. Mindig.
Cheryl, Gregory és én, igazi kis triót alkotunk. És hogy
hogyan fér meg két nő és egy férfi egymás mellett?
– Azt hittem, jobban bedobod magad. – Gregory a
fenekemre csap, amire egy valamirevaló nő valószínűleg
pofonnal válaszolna. Én mégsem teszem. – Így nem fogsz
pasit fogni – teszi hozzá dohogva.
Szóval miért nem vágom pofán? Azért, mert Gregory
meleg.
– Szerintem semmi baj sincs a cuccommal.
Gyorsan végignézek magamon. Koptatott farmergatya van
rajtam fekete pólóval és sportcipővel. Voltam már magas
sarkúban bulizni. Isten ments, hogy még egyszer úgy
tegyek.
Két napig nem éreztem a lábamat.
– Jaja, cucc, drágám. Még ezeken az olcsó lotyókon is jobb
ruha van, mint rajtad. – Lenézően végigmér egy ötfős
csoportot.
– De most komolyan! – Nagyot sóhajtva felém fordul. –
Mikor mászik be valaki a bugyidba?
– Tudod, mi van, Gregory.
– Nem, nem tudom.
– Hagyd már, tudod, hogy szigorú cölibátusban él. –
Cheryl Gregory karjába kapaszkodik, majd hangosan
összenevetnek.
– Tudjátok, mit? Kapjátok be!
– Nem téma, csak mutasd meg, ki az áldozat. – Gregory
újabb nevetésben tör ki.
Na, igen. Ha valaki, ő tud élni. Minden héten más férfit
cibál haza.
– Nézd azt a pasit a pultnál – kurjant fel Cheryl.
– Melyiket? – A tekintetem gyorsan körbejárja a klubot,
hogy megkeressem, kire gondol.
 – Ne legyél már ennyire vak, te nő! Azt az izmos szőkét,
ott – mutat maga elé, egyenesen a bár felé –, amelyik a sört
issza.
Tetoválás van a karján végig – hadarja, majd kalandozó
tekintetemet jobban az ismeretlen felé fordítja. – Látod már?
– Na, baszd meg. Neki bekapnám – horkant fel Gregory.
– Látom, szóval nem kell kitörni a nyakam – pufogom a
barátaim felé, miközben a magányos farkast nézem
előttem.
Ja, nem, nem farkas, egy igazi oroszlán, aki, lefogadom,
olyan csajokat fogyaszt el vacsorára, mint én. A pasinak
széles háta van, és olyan karja, hogy dobálni tudna a
levegőben, ha akarna.
A lába széles terpeszben, az egyik a földön, a másik lazán
a széken pihen. Az arcát még nem látom, mert nekem háttal
ül, de hogy hatalmas, az tuti.
– Menjünk oda – biztat a barátnőm.
Szerinte tényleg cölibátusban élek, így elsődleges
feladatának érzi, hogy összehozzon egy ismeretlen
seggfejjel.
Tulajdonképpen bármelyik idegen férfi ágyába képes lenne
belökni, csak hogy végre pasival lásson.
– Dehogy megyek. Hülye vagy? – Erélyesen felcsattanok
és felé fordulok. – Az a pasi szerintem olyan csajokat eszik
reggelire, mint én.
– Kétséged se legyen! – Hangosan felnevet.
– Az tuti, csajok. Lennék a reggelije. Vagy a vacsija. Biztos
nem meleg. A francba! – Gregory drámaian felsóhajt,
miközben a pultnál üldögélő ismeretlent fürkészi.
– Miből gondolod? – kérdezem kíváncsian.
– Most komolyan? – veti vissza szinte visítva, aztán
lebiggyeszti az ajkát. – Az a pasi igazi alfa-hím. Olyan férfi,
aki szeret a jó végén állni a dolgoknak.
 – Te is szeretsz a másik végén állni – vág közbe hahotázva
Cheryl.
– Érted, hogy értem, ribi. Az a pasi igazi vadász. Süt róla.
A melegek nem sugároznak ennyi tesztoszteront. Ez tény.
– Akárhogy is, jobb, ha nem megyünk.
– Jogos, kétlem, hogy ebben a ,,cuccban” – erőteljesen
megnyomja ezt a szót – felfigyel rád.
– Tegyünk egy próbát! – Cheryl megragadja a karomat és
a pult felé rángat, nyomunkban Gregoryval, aki hangosan
sóhajtozik.
– Két tequilát kérünk – közli Cheryl a csapossal, majd
szemtelenül végignézi az ismeretlen szőke pasit mellettem.
–
Azt a kurva – robban ki belőle, de persze olyan
hangerővel, hogy csak én halljam.
Vagyis… remélem, hogy csakis én hallottam.
– Mi van? – Finoman oldalra fordítom a fejemet, hogy
közelebbről is megnézzem a szőke hegyomlást, aki maga
elé bámul, miközben szopogatja az üveg sörét.
Mást is szopogathatna…
Megfogalmazódik bennem a felismerés, miszerint nagyon
guszta, ahogy az ajkai az üveg szájához érnek. Próbálom
feltérképezni oldalról férfias arcvonásait, mire egyszer csak
hirtelen felém fordul, és sötétkék szeme az enyémbe
fúródik.
Uramisten! Soha nem láttam még ennyire kék tekintetet.
Résnyire húzza mandulavágású szemét, olyan szúrósan
néz végig rajtam, hogy belém fagy még a szó is. Mintha
kutatna rajtam valamit. Mintha arra próbálna rájönni, ismer-
e. Talán találkoztunk már? Megannyi kérdés kavarog most
bennem, miközben az arcomat tanulmányozza. Szó szerint
köpni-nyelni nem tudok. Soha életemben nem láttam
ennyire szép férfit.
 Egyáltalán, egy férfi lehet szép?
Idióta nő! Persze hogy nem.
Szőke haja rendezetlenül meredezik az ég felé, arcát
sötétszőke borosta borítja, ami erős élt ad amúgy is férfias
vonásainak.
– Szia! – dünnyögöm, ahogy csodálatos arcát bámulom.
Hümmög egyet, majd feláll, és magamra hagy. Gregory
pukkadozva felnevet.
– Szia? Ez most komoly? Ennyit bírtál kinyögni neki? –
kérdezi Cheryl szemrehányóan.
– Mégis mit vársz tőlem? Mit mondjak neki? Figyelj már,
kedves idegen, tök régóta nem voltam pasival, volna kedved
megdugni?
– Ja, valami ilyesmire gondoltam, csak persze kicsit
burkoltabban.
– Hát ez tényleg elég béna volt – hajol be Gregory közénk,
ezzel közrefogva minket.
– Nem fogok könyörögni egy idegennek, hogy keféljen
meg.
Eltolom magamtól a barátaimat, akik miatt hülyét
csináltam magamból. Nem fogok itt remegni. Nem. Még
akkor sem, ha olyan dögös a pasi, mint ez. Amúgy meg egy
barom lehet, még
annyi tisztelet sem volt benne, hogy legalább
visszaköszönjön.
– Igyuk meg az italokat, aztán menjünk táncolni! Azt
hiszem, a néma szőke bukta. De tényleg. Lehet, hogy néma
szegény, nem?
– Nem igazán érdekel. Menjünk inkább táncolni, ha már
magaddal citáltál.
Lecsapjuk a tequilákat, majd elvegyülünk a tömegben.
Vadul riszáljuk magunkat a zene ritmusára, Gregory sem
fogja vissza magát. Ő elfogadta, hogy ilyen. Most másokon a
sor, hogy így tegyenek.
Becsukom a szemem, próbálom átélni a zene lüktető
ritmusát. Kellően ellazulok, egyszer csak a semmiből
megérzek a csípőmön egy erős szorítást. Azonnal kipattan a
szemem, a barátaimra nézek, akik döbbenten bámulnak
rám.
Mi van? Csak nem George Clooney áll mögöttem?
– Jól csinálod. – Egy mély és érzéki hang suttog a fülembe,
amitől a testem minden sejtje megmozdul. Mi? Egy hangtól?
Na ne már! – Egész izgató.
Lassan hátrafordulok, majd egy erős és izmos mellkasba
ütközöm. Felnézek, és meglátom az iménti néma, szőke
pasit, ahogy engem bámul azzal a ragyogó kék szemével.
– Nem vagy néma? – kérdezem gúnyosan. – Még ilyet…
– A szám hihetetlen dolgokra képes, kétséged se legyen! –
válaszolja szemrebbenés nélkül. – Ha dugni akarsz,
megadom neked, amire vágysz. A kérdés csak az, hogy bírni
fogod-e. –
Erősen a csípőmbe markol, nyomatékot adva ezzel az
előbbi kijelentésének.
Tessék? – sikítok fel magamban.
– Már elnézést…
Kicsit eltolom magamtól, de csak annyira sikerül,
amennyire ő akarja. Hatalmas keze továbbra is a csípőmön
pihen, és erősen szorít. Talán túl erősen. Annyira intenzív ez
a pillanat, olyan nyers, ami behódolást követel. Én azonban
nem hódolok be senkinek. Az előttem álló férfinak meg
pláne.
– Azt hiszem, te nagyon benéztél valamit, szöszi. – Kissé
lenézően végigmérem, hogy érezze, én nem az a nő vagyok,
akit csak úgy megdugunk egy koszos sikátorban. – Honnan
veszed, hogy dugni akarok veled? – kérdezem kissé
megemelkedett hangon.
Mégis mit képzel, mi vagyok én? Egy fehérmájú dög?
Igaz, pókhálós vagyok odalent, de nem ugrom rá öt perc
után senki farkára, még akkor sem, ha a pasi egy félisten.
Egy bunkó, beképzelt félisten.
– Onnan… – Közelebb lép hozzám, egészen közel. Nagyon
férfias illata van, olyan friss, amire az érzékeim azonnal
vigyázzállásba vágják magukat. – Onnan, hogy nem tudod
levenni a szemedet rólam. Onnan, hogy a szádat
harapdálod, miközben elképzeled, hányféle módon duglak
meg.
Micsoda? Mi ez? Gondolatolvasó? Egy szemtelen és szexi
gondolatolvasó – nyugtázom magamban. De azért ne
legyen már ennyire elszállva magától.
– Hé, nagyfiú! Én nem képzelek veled kapcsolatban
semmit –
vágom ki katonásan a hazugságot minden szemrebbenés
nélkül.
Dehogynem. Olyan régóta nem voltam pasival, hogy most
kocsonyaként remegek ez előtt az ismeretlen előtt. Merő
pocsolya vagyok, amin úgy gázol át, ahogy csak akar.
Gondolatban valóban dugunk, annyiféleképpen, ahány
módon csak lehetséges. Úristen, nem vagyok normális.
Valójában el kellene küldenem a fenébe. Mindig is
óvakodtam az ilyen nagyképű nőcsábászoktól. Azoktól, akik
csak kihasználják a nőket, azoktól, akik azt hiszik magukról,
hogy ők a világ közepe.
Mondjuk, ez a pasi tényleg a világ közepe, de nem az én
világomé.
– Valóban? Akkor, ha megcsókollak, nem fogod hagyni
nekem? – Lassan fölém hajol, nem látok mást, csak egy
világító kék szempárt, ami kutakodva fürkész. Hófehér
fogsort, ami finoman villan ki csókolni való ajkai közül.
Érzem forró és vágytól átitatott leheletét az ajkamra
csapódni, erős ujjait a derekamba mélyedni. Szedd össze
magad, te lány. Vissza tudod utasítani! – Túl régóta…
– Meg se próbáld! – Erőteljesen eltolom magamtól,
jelezve, hogy nem megyek bele a játékba. Akármilyen dögös
is. –
Tudom, mire utazol. Tudom, hogy mit akarsz.
– Akkor nem kellenek a felesleges körök. – Közelebb lép
hozzám, mire automatikusan hátralépek.
Furcsa fény villan a szemében. Nem tudom, hogy őrület
vagy vágy, ami kavarog abban a háborgó kékségben.
Akármelyik is, engem mégis magához vonz.
– Soha nem állnék le veled. És most menj el! – utasítom
keményen, mire az arcára csalódottság ül, de az a fajta, ami
haraggal társul.
Akármennyire vonzó, akkor sem állok le vele. Az előttem
álló férfi pontosan az a fajta, aki rohadt ügyesen tudja
összetörni a női szíveket. Bár… ami az enyémet illeti, az
már amúgy is törött…
– Sokáig úgysem menekülhetsz a sorsod elől – dörmögi,
majd sarkon fordul, hosszú, öles léptekkel elindul, és
magamra hagy.
Figyelem, ahogy leül az előbbi helyére a pult mellé, majd
folytatja a magányos ivászatot, miközben végig engem néz.
Farkasszemet nézek egy olyan férfival, aki a puszta
tekintetével képes meztelenre vetkőztetni még a lelkemet
is.
Még hogy nem kerülhetem el a sorsomat? Oh,
dehogynem. Ha valamiben, abban nagyon jó vagyok.
– Mi volt ez, anyukám? – kérdezi nevetve Cheryl, ahogy
mellém áll.
– Kösz, hogy jöttél.
 – Nem voltál bajban egy percig sem. Kíváncsi voltam, mire
mentek egymással, de ahogy látom, semmire.
– A pasi nem komplett.
– És nem néma. Ja, és rohadtul dögös. – Gregory a száját
harapdálja, miközben a szexi szöszit gusztálja, aki
folyamatosan engem bámul.
– Rhea, csak szex. Ki ne hagyd már ezt a pasit!
– Juj, esküszöm, utána futok és beleharapok abba a
kemény seggébe.
– Nem is ismerem. Valami nem okés vele.
– Túl sokat agyalsz. Nézd már meg! Nincs vele semmi baj.
Ő egy ragadozó, aki téged akar. Élned kell, Rhea! Egy
idegen. Semmi bonyodalom. Látod azt a lotyót két székkel
arrébb? Mindjárt odamegy hozzá. Menj, és cserkészd be!
Cheryl meglök, hogy menjek oda ehhez a gátlástalan
szexistenhez, aki megdugna, ha akarnám. Most komolyan
dugjak vele? Olyan régen nem voltam már férfival. Talán
egy estére félre kellene tennem a szabályaimat, amelyek
ugyan megvédenek, ugyanakkor meg is fosztanak az élettől.
De basszus, azt kérdezte, hogy fogom-e bírni! Mégis miért?
Mondjuk, az én kis hatvan kilóm eltörpül az ő hatalmas
teste mellett. Biztos isteni az ágyban. Egy ilyen férfi csak az
lehet.
Szenvedélyes, vad és zabolátlan. Megpróbálom. Annak
ellenére is, amit a szemében láttam. Mert az a villanás
engem nem taszít, hanem vonz. Végül is mi baj lehet? Egy
szenvedélyes éjszaka egy idegennel. Egy szexi idegennel.
Elindulok felé. Határozott vagyok. Biztosan csak azért,
mert most nem engem néz. Mire mellé érnék, az előbb
említett lotyó mellette terem, és simogatni kezdi a combját.
A szöszi felé fordul, majd azonnal vastag lábai közé rántja.
Erős keze a nő fenekére tapad, teljesen beborítja. Itt állok,
mint egy idióta, és nyálcsorgatva bámulom őket. Igen,
nyálcsorgatva, mert a vágy elhatalmasodott bennem.
Elgyengültem, mert én is akartam ezt a férfit. Én lehetnék
az a nő, akit letaperol, akinek a nyakába csókol. De nem
vagyok. Csalódottan elfordulok, és megkeresem Cherylt, aki
egy pasival táncol összesimulva. Elnéz a válla fölött, intek
neki, hogy maradjon. Nem akarom elrontani az ő estéjét is.
Jobb lesz, ha hazamegyek.
– Hova mész, csajszi? – Gregory ront mellém egy pohár
itallal a kezében.
– Hazamegyek – közlöm csalódottan.
Igen, minek tagadjam? Csalódott vagyok. És ez szar érzés.
– A szöszi miatt? Hagyd a fenébe! – legyint egyet. – Látod,
neki tök mindegy, melyik lyukba dugja bele.
– Nem miatta. Nincs kedvem itt maradni.
– Oké, veled megyek.
– Nem kell. Tényleg. Érezd jól magad!
– Szó sem lehet róla – válaszolja durcásan.
– Azt ne mondd, hogy nem vetted észre a pultnál ülő
pasit, aki téged bámul, mióta csak megérkeztünk! –
mondom felvont szemöldökkel.
– Dehogynem. De látod, hogy puhapöcs. Nem mert
odajönni hozzám.
– Lehet, hogy nem vágta le, hogy meleg vagy.
– Édesem, most komolyan. Nem süt rólam, hogy meleg
vagyok?
– Hát…
Az igazság az, hogy amikor megismertem Gregoryt, én
egyből észrevettem, hogy furcsa. Előtte még nem
találkoztam homoszexuális emberrel, így nem volt
viszonyítási alapom.
Viszont ha végignézek az előttem álló férfin… Ahogyan
öltözködik, beszél és közben gesztikulál, az elárulja. Mióta őt
ismerem, azóta felismerem, ha valaki homoszexuális.
 – De, igen.
– Ha neked feltűnik, akkor egy meleg férfinak pláne fel kell
hogy tűnjön.
– Adj neki egy esélyt.
– Balfasz. Nem.
– És ha még az elején van? Érted, hogy értem. Ha még
csak nemrégen fedezte fel a másságát.
– A fene abba az okos fejedbe! – A vállamra csap,
miközben kedélyesen felnevet. – Tuti? Egy faszi sem ér
annyit, mint egy barát. Ha kellek, vagyok. Ha nem… – Egy
pillanatra a válla mögé sandít, és végigméri az őt bámuló
férfit.
– Nem nekem kellesz, mókuska. – Rákacsintok, mire újra a
vállamra csap.
– Oké, te harcos amazon.
– Megleszek.
– Tudom. Csörögj, ha hazaértél, okés?
– Rendben. Vigyázz magadra!
– Vigyázzon a pultnál ülő némaság. – Gregory látványosan
a hajába túr, majd két puszit nyom az arcomra. – Majd
dumázunk.
– Menj már! – Finoman meglököm, majd mosolyogva a
ruhatáros csaj felé fordulok, kikérem a cuccaimat, és
elindulok haza.
A hazafelé vezető úton a magas szőkére gondolok.
Felidézem karakteres arcát, rikító kék szemét, ami úgy
siklott végig rajtam, hogy még most is beleremegek, ha
csak rágondolok. Magamon érzem erős érintését, a
fülemben cseng érzéki hangja. Elég! Már valószínűleg annak
a nőnek adja meg azt, amit nekem kínált fel.
Amit én buta módon nem fogadtam el.
Van, hogy elszalasztunk valamit, amiről érezzük, hogy
nem kellene. Félünk, illetve gátolnak az elveink, amik inkább
zárnak gúzsba, semmint szabadságot adnának.
Mindegy, gondolom, úgysem látom többé. Egy újabb férfi,
aki nem lett az enyém, mert féltem.
 Na aniel
Biztos, hogy csak az elbaszott képzeletem szüleménye,
hogy őt láttam. Az nem lehet, hogy ő volt. Elhagyott. És én
elengedtem.
Azt hittem, túl vagyok rajta, de az élet kőkeményen pofán
csapott, majd a képembe ordította: még nem! Mert életed
szerelmét nem lehet csak úgy elfelejteni. Azt a lányt, aki
kifordított önmagadból, hogy valaki más legyél. Azt a lányt,
aki szeretett, majd végül elhagyott, nem hagyva mást maga
után, csak a mérhetetlen szenvedést.
Becsukom a szemem egy pillanatra. Újra magam előtt
látom.
A szeme, a hangja, a szája.
Bassza meg!
Megszorítom a kezem alatt lévő mosdókagylót. Pontosan
olyan volt, mint az emlékeimben. Szexi, dögös, makacs és
kihívó…
Kurva sokat ittam. Régen basztam be ennyire. De amikor
megláttam, majd miután eltűnt, vedelni kezdtem a piát.
Csak lazítani akartam. Egy sima péntek este minden
bonyodalom nélkül. Nos, ez rohadtul nem jött be. Már ami a
bonyodalmat illeti.
Aztán jött az az olcsó kurva, aki fél óra múlva már a klotyó
falának dőlve szopta a farkamat. Ki akartam törölni az
emlékeimből, ahova engedélyt nem kérve lopakodott be
újra.
Az a lány nem ő.
Kinyitom a szemem, majd újra a szoba felé fordulok. Az
ajtónak támaszkodom, közben az ágyamban fekvő csajt
nézem.
Igen, a vadul szopó kis nőcskét végül hazahoztam. Az
éjszaka annyiszor dugtam meg, hogy arra sem emlékszem,
hányadik menet után dőltem ki. Rohadtul be voltam állva.
Semmi mást nem akartam, csak kikefélni magamból az
emlékeimet. Nem voltam gyengéd, talán már azt sem
tudom, mit jelent az a szó.
Közelebb lépek hozzá, ekkor veszem csak észre a csípőjén
és a combján éktelenkedő foltokat. Én tettem. Bántottam.
Még akkor is, ha nem akartam. Egy olcsó kurva, akiben
kedvem leltem.
Semmi több. De nem vagyok állat. Csak felejteni akartam.
Egy olyan álmot elűzni, ami újra és újra visszatér. És ez a
lány segített nekem. Megadta azt az illúziót, hogy csak ő
van, és én.
De a ma reggel kínzó valósága először szíven talált, majd
arcon köpött. Ő nem az, akit keresek. Az ágyamban lévő nő
csak egy újabb trófea. Semmi több.
– Hmm! – Halk dünnyögés, majd a barna hajú lány felém
fordul. A szeme álmos, a haja kócos, a tekintete kutakodó. –
Helló, nagyfiú! – Lehúzza magáról a takarót, felfedve
előttem meztelen testét. Hatalmas mellei vannak, amik az
éjjel puhán és nedvesen fogták közre a farkamat. Minden
módon megbasztam ezt a nőt. Használtam. Úgy, ahogy ő
használt engem. Élveztem.
És ő is élvezte. – Nem fekszel vissza? – kérdezi kacéran,
majd felül az ágy szélére, ügyelve arra, hogy a lábai széles
terpeszben legyenek.
Csupasz puncija szinte magához hív, hogy még egyszer
merüljek el benne.
– Dolgom van.
– Én vagyok a dolgod.
Egyik kezével simogatni kezdi magát, barna mellbimbóit
az ujjai közé veszi és morzsolgatni kezdi, eközben a
másikkal ujjazni kezdi magát. Nézem egy ideig, ahogy a
teste vonaglik, ahogy vékony ajkai elválnak, hogy
kiszorítsák a mögötte burjánzó sóhajokat. Keresek valakit. A
nőben, a mosolyban, a mozdulatokban. De nem találom.
Üresség van.
– Öltözz fel! – utasítom keményen, miközben az ágy mellé
lépek, hogy összeszedjem a szétszórt ruhákat.
Nem válaszol, nyögdécselve tovább ujjazza magát, hogy
magára, illetve duzzadt csiklójára terelje a figyelmemet.
Jól van, kislány. Elérted. Rád figyelek.
Ledobom a kezemben lévő ruhákat, majd elé állok, mire
felnéz rám. Végignyalja az alsó ajkát, közben az ujjai egyre
mélyebbre hatolnak nedves puncijában. Letolom a
nadrágomat, megragadom a tarkójánál fogva, és közelebb
rántom magamhoz, hogy keményen ágaskodó farkamat a
szájába tömhessem.
– Szopni fogsz. Keményen – morgom a torkom
legmélyéről, miközben az előttem ülő nő olyan vadul szopja
a farkamat, hogy szinte beleszédülök.
A kezemet a hajába vezetem, irányítom minden
mozdulatát.
Kéjesen nyögdécsel, egyik keze engem szorít, a másik a
lába között mozog. Nem fogom újra megdugni. Egyszerűen
csak a szájába élvezek. Mert ő nem egyenlő az álmaimban
létező nővel.
Document Outline
Borító
Címoldal
Copyright
Mottó
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Epilógus
Könyvajánló
Kiadói utószó
Kiadói reklám
 Tartalomjegyzék
ELSŐ FEJEZET
JILLIAN
MÁSODIK FEJEZET
COLTON
HARMADIK FEJEZET
JILLIAN
NEGYEDIK FEJEZET
JILLIAN
ÖTÖDIK FEJEZET
COLTON
HATODIK FEJEZET
JILLIAN
HETEDIK FEJEZET
COLTON
NYOLCADIK FEJEZET
JILLIAN
KILENCEDIK FEJEZET
COLTON
TIZEDIK FEJEZET
JILLIAN
TIZENEGYEDIK FEJEZET
COLTON
TIZENKETTEDIK FEJEZET
JILLIAN
TIZENHARMADIK FEJEZET
JILLIAN
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
COLTON
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
JILLIAN
TIZENHATODIK FEJEZET
COLTON
TIZENHETEDIK FEJEZET
JILLIAN
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
COLTON
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
JILLIAN
HUSZADIK FEJEZET
COLTON
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
JILLIAN
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
COLTON
HUSZONHARMADIK FEJEZET
JILLIAN
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
COLTON
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
JILLIAN
HUSZONHATODIK FEJEZET
COLTON
HUSZONHETEDIK FEJEZET
JILLIAN
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
COLTON
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
JILLIAN
HARMINCADIK FEJEZET
JILLIAN
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
JILLIAN
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
JILLIAN
HARMINCHARMADIK FEJEZET
JILLIAN
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
JILLIAN
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
COLTON
HARMINCHATODIK FEJEZET
JILLIAN
HARMINCHETEDIK FEJEZET
COLTON
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
JILLIAN
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
COLTON
NEGYVENEDIK FEJEZET
JILLIAN
EPILÓGUS
JILLIAN
Könyvajánló