Az ókeresztény művészet kialakulása

(rövid összefoglaló)

„A művészet se nem valóság, se nem utánzat. (...) A művészet nem egyéb, mint a valóság kitalálása.”
/Pilinszky János/

A vallásnak, a kor ideológiájának, vallásfilozófiájának, a társadalom szocio-kulturális szintjének

esztétikus kifejezésmódja, mintegy tükörképe: a művészet. Nem valós képe, csupán tükörképe,
hiszen a szemlélő általi megfigyelés már önmagában is némiképp (jobb esetben csak kis
mértékben) módosítja, (meg)változtatja a mű által közvetített tartalmat. Tudományos
magyarázattal élve: a szuperpozíció állapota a művészetekben is érvényes – amikor így vagy
úgy, de megtekintjük az adott művet, netalán elemezzük is, abban a pillanatban aposztrofáljuk a
művet saját eddigi tapasztalataink, esztétikai érzékünk, világnézetünk által, mely értékítélettel
együtt tudjuk csak azt a jövőben szemlélni. Ennek az emberi tulajdonságnak köszönhetően, a
művészeti alkotások (és azok „értelmezése”) kitűnő lecsapódási felületet biztosítanak a
különböző társadalmi–vallási nézeteknek: kirajzolódik bennük az aktuális (néha irányított)
társadalmi–szellemi állapotkép, hiszen figyeljük csak meg: az őskori barlangrajzoktól kezdve, a
formailag, külalakjában tökéletes görög istenek ábrázolásán át, egészen a mecénások által
támogatott fenséges főméltósági portréképekig, vagy az impozáns, (túl)díszített templomok
épületéig, minden (világ)nézet megjelenik, a szakrális művészetben pedig kifejezetten jellemző a
vallás aktuális helyzetének/állapotának ábrázolása.
A keresztények underground mozgalmának művészete a katakombák falain maradt fenn, míg
ugyancsak korábban képtilalom volt az Ószövetségi Istent imádó zsidók körében, akik a
Kivonulás könyvében írtak alapján elítélték a „bálványimádást”, a bálványokat (elilim), faragott
képeket (peszel), oszlopot (macceva), rajzos köveket (even maszkit), ahogyan a kánaáni
istentisztelet magas helyeit vagy ugyanennek istenfiguráit/szobrait is – annak ellenére, hogy
némelyik a Biblia szövegrészeiben is feltűnik. Emellett, a zsidóság vállfajai sem voltak
egységesek, hiszen a judaizmus képiségének egy példája a Dura Europos díszített falai, míg a
palesztinai zsidóság zsinagóga-mozaikjai is a megjelenítés erejéről tanúskodnak.
Arra, hogy a keresztények valójában mikor is kezdték el valamilyen művészeti formába önteni
vallásukat, a bizánci–frank (kép)vita óta keresik a választ. Némelyik megjelenési formát – főleg,
ennyi idő elteltével, igencsak nehéz értelmezni és néha lehetetlen egyértelműen beazonosítani,
már csak a pogány és más vallási rítusok egybe-/összeolvadása miatt is. A görög–római
társadalom többsége kifejezetten képcentrikus volt, a társadalmi berendezés szinte megkívánta a
fenséges ábrázolást, a művészetet egyáltalán (annak ellenére, hogy vallásfilozófiai berkekben
igencsak megkérdőjelezték az istenek formába öntését/ábrázolását, ld. Xenophanész, Platón stb.),
míg a keresztények, akik lényegesen szegényebb rétegből összeállt emberek csoportját képezték,
nem igen viseltettek/érdeklődtek a különböző művészeti formák iránt, épp ebből kifolyólag,
feltételezhetjük, hogy az (ó)keresztény művészet első próbálkozásai inkább tanító, ábrázoló
jellegűek lehettek (pl. történeti ábrázolás, majd korai Biblia-illusztrációk) a javarészt írástudatlan
emberek felé, ezzel is bizonyítva az ember – megértéshez is szükséges – vizualitási igényét (jel–
jelölt kapcsolat), egyúttal közvetítői jelleggel is bírtak, hiszen magát a vallásban megjelenő
aktust is kifejezték – „felfelé” vagy „lefelé” irányuló erővel (felfelé: imádság Isten felé, lefelé:
kegyelem, védelem az ember felé), emellett pedig, természetesen a hit tárgyát valódibbá,
megfoghatóbbá tette. Az ókeresztény művészetet tehát sokféleképpen (félre)értelmezhetjük,
legyen szó korai graffitikről („Alexamenosz az istenét imádja”), területi eloszlásról: pl. az ikonok
imádata a bizánci művészet/vallás jellemzője, hiszen a latin kereszténységben a képek/ikonok
helyett, inkább az ereklyék tisztelete vált divatossá. Óriási vallásfilozófiai problematikát
teremtett a határ megszabása: meddig és hogyan lehet ábrázolni, hogy az ne legyen
bálványimádás? Fetisizmus? Daimon – démon? Szimbólum?
Ami már az ókori egyiptomiaknál is megjelent – a másvilágra kíséret módja: a temetés. Az
ókeresztény művészetben is felmerülnek (valószínűleg innen eredeztethetően) díszített
szarkofágok, sírládák (pl. Két testvér-szarkofág vagy a bibliai jelenetekkel díszített márvány-
szarkofágok, San Ambrogio-szarkofág, róma prefektusának – Junius Bassusnak a szarkofágja,
stb.)
A későbbiekben a keresztény egyház nehezen tehette volna meg, hogy teljesen eláll a képiség
használatától, hiszen több más vallásban felmerül, s úgy tűnik megfoghatóbbá, hihetőbbé
tette/tehette azokat, nem beszélve a mártír-történetek ábrázolásakor, melyeknél nem
elhanyagolható az ún. érzelmi funkció, azaz az ábrázolás érzelmekre gyakorolt hatása, sőt
később, Nagy Konstantin idejében még zarándoktemplomok is épültek (a zarándokhelyekre
bizonyos tárgyakkal érkeztek az emberek, ezeket a tárgyakat díszítették, pl. tartóedények), s a
tárgyi, megfogható alkotások újra átvették a hatalmat – mint tudjuk, néhány tárgy átvette az
ereklye funkcióját, majd a tárgyhoz is járultak a hívők, annak csodatévő hatása miatt. Egyik
leggyakrabban használt szimbólummá, ereklyévé lesz a kereszt, majd megjelennek a püspök-
portrék is (sőt, trónon ülő püspökként ábrázolják Krisztus is), az angyalábrázolások – melyek
különösen vitaképes képteológiai/vallásfilozófiai területet jelentettek