JANKÓ OLGA

AZ ELMARADT TÁNC

Teleki Blanka leányneveldéjéből Bérczy Veronikát, a tizenhat éves hajadont édesanyja

hazaviszi, majd továbbutaznak Pozsonyba, Besztercebányára. A leányt megrendíti első
szerelmi csalódása, de aztán annál gyöngédebb szívvel ápolja Sándort, a sebesült
honvédtisztet. Ugyanis mindez 1848 tavaszán történik, a várva várt báli vigasság elmarad az
események forgataga miatt, viszontagságos hónapok és évek következnek. A két fiatal
szerelme mégis beteljesül, összeházasodnak, gyermekük születik; addigra azonban a
szabadságharcot leverték már, a kalandos sorsú, vitéz Sándornak, Görgey egykori
futártisztjének bujdosnia kell. Hogyan sikerül egymásra találniuk az elnyomatás komor
időszakában? Erről szól ez a kedves, szép regény.

MÓRA KÖNYVKIADÓ
 JANKÓ OLGA

Az elmaradt tánc
RÉNYI KRISZTINA RAJZAIVAL

© JANKÓ OLGA, 1985

 I. RÉSZ

AZ INTÉZETBEN

A szőke, barna és fekete leányfejek összehajoltak. Balogh Erzsike tartotta a kezében a papírt,
a többiek az ő vállán keresztül próbálták kibetűzni az írást több-kevesebb sikerrel.
− Nem látok semmit – panaszkodott az apró termetű Zsuzsika –, mutassátok már nekem
is!
− Fordíthatok?
− Jaj, még ne! Még csak az első versszakkal sikerült végeznem…
− Lányok, ne tépjétek szét a papírt. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha Erzsike felolvassa.
− Nagyszerű, nagyszerű – lelkesedett Zsuzsika –, akkor legalább én is hallom.
− Jó – egyezett bele a szőke leány –, de akkor ne álljatok úgy körül, mert nem kapok levegőt.
Körülnézett a figyelmes arcokon, csillogó szemeken, majd folyékonyan, gondosan
hangsúlyozva olvasni kezdte a verset:

Beszél a fákkal a bús őszi szél,

Halkan beszélget, nem hallani meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejőket.
Dél s est közt van az idő, nyújtózom
A pamlagon végig kényelmesen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

− Ó, milyen gyönyörű! – sóhajtott fel Zsuzsika, de Róza rögtön letorkolta:

− Miért szólsz közbe? Hát nem tudod sosem befogni a lepénylesődet?
− Azért, mert azt mondtam, hogy szép, még nem kell velem veszekedni! – sértődött meg a
kisleány.
− Így nem lehet felolvasni – nézett Erzsike a két vitatkozóra –, majd ha befejeztétek,
szóljatok.
− Folytasd csak nyugodtan – avatkozott a vitába Orsóczy Kata –, és aki még egyszer
közbevág, az fizet tíz krajcár büntetést.
A zsivaj elült, és Erzsike folytatta:

Egyik kezemben édes szendergőm

Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 − Kisasszonyok! Mi történik itt?
A leányok meglepve kapták fel a fejüket. Egészen elmerültek a versben, észre sem vették,
hogy Fejér tanár úr belépett a tanulóterembe. Erzsike zavartan tartotta a kezében a papírt, és
a legszívesebben elsüllyedt volna, Zsuzsika vörös lett, mint a pipacs, Róza a helyére akart
surranni, de a feleúton megtorpant. A többiek csak álltak, mintha gyökeret vert volna a lábuk.
Szégyellték magukat, hogy elfelejtkeztek a történelemóráról, és nem várták a helyükön a
tanár urat. Pedig a fiatal tanár nem haragudott. A kezét nyújtotta a papír felé.
− Mutassa, kérem – mondta Erzsikének, majd érces szép hangján ott folytatta a felolvasást,
ahol a leány abbahagyta:

Arany csal s ostor kerget tégedet

A zsarnokért megvívni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, a ki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jó kedvvel veszen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

− Tudják-e, kérem, hogy ki írta ezt a verset?

− Hogyne tudnók! – kotnyeleskedett Zsuzsika. – Petőfi Sándor!
− És azt tudják-e, hogy Petőfi kicsoda?
− Nagy költő, aki sok szép verset írt.
Fejér tanár úr elmosolyodott: tehát az a nagy költő, aki sok szép verset ír?
− Nem, nem, Garay kisasszony. Szép verset írni más is tud. Petőfi Sándor azért nagy költő,
mert igazat ír. Ő ezrek helyett érez, s érzelmei azért égnek lángokban, hogy ezek lobogásánál
milliók keble fölmelegedjék. S amely költő ezt képes tenni, csak néhány napig vagy percig is,
az eleget élt, az ne rettegjen a haláltól, az jótevője a síró emberiségnek. Ő széthinti a magas
eszméket, az életelveket milliónyi kebelbe, és ezek az elvek és eszmék gyümölcsözni fognak a
boldogabb unokák életében. Ő szíveket teremtett oda, hol eddig csak emberek voltak, és
embereket oda, hol csak növényi életben tengő lények éltek. A költők hivatása az, hogy a
teremtés munkáját folytassák!
A fiatal tanár arca kipirult, szeme tűzben égett, és lelkesedésének visszfénye ott tündökölt
a kigyulladt leányarcokon.
Fejér Pál hirtelen feleszmélt. Visszaadta a verset Erzsikének, és végigtekintett a felhevült
leányseregen.
− Menjenek, kérem, a helyükre. Megkezdem a mai órát. Ma a végvári magyarok harcairól
fogunk tanulni.

A történelemóra után Orsóczy Kata és Bérczy Veronika kart karba öltve sétáltak fel és alá a
folyosón. Egy szobában laktak, és elválaszthatatlan barátnők voltak.
− Tudod, amikor a tanár úr az egri nők hősiességéről beszélt, egy pillanatra arra gondoltam,
milyen jó lett volna akkor élni és segíteni a férfiaknak, hogy megvédjék a várat – magyarázta
Kata Veronikának.
− Ó, én mindig abban a korban szeretnék élni, amelyikről a tanár úr beszél.
 − De aztán végül mégis örülsz annak, hogy most élsz, különben nem lehetnél itt Teleki
Blanka leányneveldéjében, és nem hallgathatnád Fejér tanár úr történelemóráit – kacagott
fel Kata.
− Igaz – hagyta rá nevetve Veronika.
Zsuzsika lépett oda hozzájuk.
− Tessék, itt van Petőfi költeménye. Erzsike küldi nektek. Ha akarjátok, másoljátok le ti is.
− Köszönjük szépen – mondta Kata, és belepillantott a versbe. – Észrevetted te is, a tanár
úr mennyire elpirult, amikor ezt olvasta?
− Tudjátok-e, hogy a tanár úr Petőfi Sándor barátja? – szólt közbe Zsuzsika.
− Valóban?
− Erzsike a bátyjától hallotta, aki eljár a Pilvax kávéházba, és odajár Petőfi is, meg Jókai,
meg Fejér tanár úr is. De ott nem Fejér Pálnak hívják, hanem Vasvári Pálnak.
− Vasvári? – csodálkozott Veronika. Ezt a nevet már hallotta az unokabátyjától, csak azt
nem tudta, hogy az ő tanáruk az. Kálmán is el-eljárt a Pilvaxba, és ismerte látásból Petőfit meg
a többieket, akik ott szokták megtárgyalni a haza sorsát. – Mondd, bizonyos vagy te abban,
hogy Fejér tanár úr Vasvári Pál?
− Egészen bizonyos! – Zsuzsika mindig mindenben egészen bizonyos volt.
A leányokon kellemes izgalom lett úrrá.
− Meg kellene kérni, hogy hozza el egyszer magával Petőfit látogatóba! – lelkesedett Kata.
– Képzeljétek el, milyen csodálatos lenne, ha Petőfi Sándor maga szavalná el nekünk a verseit.
Talán még írna is egyet, külön a mi számunkra.
− Kötve hiszem – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Róza –, nem engedné a felesége. Petőfi
csak Szendrey Júliához írhat szerelmes verseket.
− Ki mondta, hogy szerelmeset? Csak valami szépet, mindegy, hogy miről.
− Bérczy kisasszonyt várják a társalgóban – jelentette az ajtóból az intézet öreg kapusa.
Veronika sajnálkozva hagyta ott az érdekes beszélgetést, de egynéhány lépés után eszébe
jutott valami, és hátrafordult.
− Katókám, légy olyan szíves; és másold le nekem is a verset.
− Hogyne, természetesen, csak menj nyugodtan.
A társalgó ajtaja előtt Veronika megállt, hogy egy kicsit rendbe hozza magát. Helyrehúzta
a ruháját, lesimította a haját, hadd lássa Kálmán, hogy ő már komoly felnőtt hölgy, nem
kisleány többé.
Ám a társalgóban nem az unokafivére várakozott rá, hanem az édesanyja. Veronika
egyszerre elfelejtette a komoly nagyleányságot. Átfutott a szobán, és az anyja nyakába borult.
− Nem írta meg, drága anyuska, hogy Pestre látogat.
− Érted jöttem. Veronika.
− Hazavisz karácsonyra? – derült fel a kisleány arca.
− Nemcsak karácsonyra. Végleg.
Veronika ijedten és meghökkenve nézett maga elé.
− Soha többé nem jöhetek vissza? De hiszen az nem lehet… – A hangja sírósra fordult.
− Ülj ide mellém, kisleányom, és hallgass végig. Tizenhat éves vagy. Tudsz szépen
zongorázni, beszélsz franciául és angolul, és sok más dolgot is tanultál az alatt az egy év alatt,
amióta itt vagy az intézetben. Én elhiszem neked, hogy nehezedre esik a válás. De most már
felnőtt hölgy vagy, és itt az ideje, hogy bevezessünk a társaságba. Édesapáddal megbeszéltük,
és ő is így látja jónak. Most hazajössz velem, otthon töltöd a karácsonyt, elviszünk egy-két
bálba, aztán felmegyünk Pozsonyba, apád után. Ott most nagyon előkelő társaság gyűlt össze,
nem árt, ha azokkal is megismerkedsz. Nyárra meg Irén nénéd hívott, hogy látogassunk el
hozzájuk. Kálmán bizonyára boldog lesz, ha megmutogathatja neked a birtokot…
− És mikor indulunk? – kérdezte sápadtan Veronika.
− Néhány nap múlva. Előbb még bevásárolunk, mert Pesten sokkal szebb holmikat lehet
kapni, mint Komáromban, otthonról nem is beszélve. Odahaza aztán majd megvarratjuk.
Addig itt maradsz, és elbúcsúzol a barátnőidtől. Ha valamelyik nagyon a szívedhez nőtt, azt
majd meghívhatod a tavasszal mihozzánk.
Veronika kezdett megvigasztalódni. Sok szép új ruhát kap, bálba megy, és megláthatja
Pozsonyban az országgyűlés üléseit, meghallgathatja Kossuth Lajost. Kata majd eljön hozzájuk
látogatóba, és Zsuzsika is. A legjobban a történelemórákat sajnálta. De hát a leányok majd
mindent megírnak részletesen. Mindennap levelet küldenek majd egymásnak.
De jó is lesz újra otthon! Már alig várta, hogy elmesélhesse a barátnőinek a nagy újságot.

Este volt, a szobákban már eloltották a lámpákat, de a három leány még nem aludt. Veronika
felhúzott lábbal ült az ágyban, a takarót jó szorosan maga köré tekerte, hogy ne fázzék.
− Utolsó estéd közöttünk, Veronika. Nem sajnálod, hogy el kell menned? – kérdezte Kata.
− Ó, én nagyon boldog lennék, ha hazamehetnék – szólt közbe Zsuzsika.
A három leány az ország különböző vidékeiről került az intézetbe: Zsuzsika dunántúli volt,
Kata a Bácskába való, Veronika pedig felvidéki. Hármuk közül Orsóczy Kata a legidősebb. Ő
már tizenhét éves elmúlt, de édesanyja halála után édesapja másodszor is megnősült, és aztán
ottfelejtette a nagyleányát az intézetben. Zsuzsika még kis csitri, alig tizennégy éves, szeles,
izgága teremtés, aki mindent tudni akar, és mindenbe beleszól. A szülei azért adták a
leányneveidébe, mert azt remélték, hogy ott kissé megkomolyodik.
Veronika, amióta az intézetbe jött, mindig is Katával lakott egy szobában, Zsuzsika pedig
csak az idén került hozzájuk harmadiknak, amikor Zsófia elment. Zsófi azóta már férjes
asszony, és boldogságtól repeső leveleket írogat régi szobatársnőinek. Veronika arra gondolt,
lehet, hogy fél év múlva már az ő fejét is bekötik, de valamiképpen mégis hihetetlennek
tetszett. Pedig tudta, a szülei azért viszik haza, hogy férjhez adják. Megpróbálta elképzelni
magának a férfit, aki majd az ura és parancsolója lesz. Talán délceg fiatalember, jó táncos,
vakmerő lovas, aki tüzesen teszi a szépet? Vagy álmodozó ifjú, aki verseket ír hozzá? Esetleg
komoly, megfontolt, idősebb férfi, országgyűlési képviselő, akinek már őszül a haja, de
csodálatos beszédeket tud mondani, és mindenki őt fogja irigyelni, amikor a karzaton ül, és a
férjét hallgatja?…
Ránézett a két barátnőjére, és elhessegette ábrándjait.
− Nagyon, nagyon jó volt itt, és én sajnálom, hogy el kell utaznom. De ígérjétek meg, hogy
minden héten írtok, és híven beszámoltok arról, ami történt, meg hogy Fejér tanár úr miről
beszélt…
− És te is írj meg mindent, hogy mit csinálsz otthon, kik a táncosaid, és hogy Pozsonyban
mit láttál és hallottál.
− De jó neked, hogy látni fogod Kossuth Lajost!
− Én már láttam egyszer – dicsekedett Zsuzsika. – Amikor Pest megye megválasztotta
képviselőnek. Kocsiban ült, a kalapját lengette, de alig tudott előrejutni, annyian vették körül.
Voltak, akik virágot dobáltak, de nálam, sajnos, nem volt egy szál sem…
− Az én édesapám is ellenzéki képviselő – dicsekedett Veronika. – Most azért küzdenek
Pozsonyban, hogy mindenkinek kelljen adót fizetnie. Kálmán azonban azt mondta, hogy ezt
bizony nehéz lesz kicsikarni, mert hiába beszél Kossuth Lajos akármilyen szépen, a magyar
nemes nem adózik.
 A leánynevelő intézetbe, bármennyire elzárták is a világtól, beszivárogtak a politikai élet
hírei. Vezetője, Teleki Blanka felvilágosult nő lévén, hazafias és haladó szellemben nevelte a
gondjaira bízott leányokat. Aztán ott tanított Fejér tanár úr, a Pilvax kávéházi fiatalság Vasvári
Pálja, aki lelkes beszédeivel felébresztette tanítványai szívében a hazaszeretet lángját. És
azonkívül a látogatók: a fivérek és unokafivérek, akik értesüléseikkel rendszeresen
tájékoztatták a növendékeket. Veronika természetesen ugyanazért lelkesült, mint az
unokabátyja, Kálmán, és az édesapja, Bérczy Károly országgyűlési képviselő.
Az ajtó halkan kinyílt, és Leövey Klára, a felügyelő tanárnő nézett be rajta.
− Ti még nem alusztok, leányok? Pedig már itt az ideje, hogy nyugovóra térjetek. Fejezzétek
be a csevegést.
Veronika a takaró alá bújt. Kis ideig csönd volt a szobában, majd a fiatal leány halkan
suttogva megszólalt:
− Fogadjuk meg egymásnak, hogy mindig jó barátnők maradunk! Akármi történik is velünk,
nem fogjuk egymást elfelejteni soha. Megígéritek ti is?
− Igen – hallatszott a másik két ágy felől.

OTTHON

A hideg pirosra csípte Veronika arcát, különösen az orra hegyét. Barna kabátkában, prémes
sapkácskában ült a kocsiban, nyakig meleg pokrócokba göngyölve. Mellette az édesanyja,
velük szemben Kálmán. A lovagias ifjú vállalkozott arra, hogy hazáig kíséri a hölgyeket. Jó, ha
egy férfi is van a társaságban, hátha farkasok vagy rablók támadják meg a kocsit; és ha nem,
hát Kálmán kedves, okos fiú, akivel kellemesen el lehet társalogni útközben.
Veronika már alig várta, hogy megérkezzenek. Amióta elindultak Pestről, megfeledkezett
az intézetről, a barátnőiről, és valami sürgető vágy hajtotta hazafelé, a drága otthon felé. Úgy
érezte, csodálatos élmények várnak ott reá. Miért is döcög olyan lassan ez a kocsi?
Ránézett Kálmán okos, csúnya arcára, és elmosolyodott. Egyetlen gyermek lévén, a
testvérbáty szerepét unokafivére töltötte be az életében. Kálmán idősebb, mint Veronika,
négy nővére mellett az egyetlen fiú. Szüleinek a Csallóközben van birtokuk, de a fiatalember
Pesten jurátuskodik, és most örömmel vállalkozott arra, hogy kis kuzinját és a nagynénjét
elkíséri Besztercebányára. Visszafelé aztán egy vargabetűvel betér a szüleihez is.
− Nem fázol, Veronika?
− Dehogy – rázta meg a fejét a kisleány –, úgy bebugyoláltak, hogy mozdulni se tudok.
− Sebaj, legalább nem mocorogsz annyit…
− Mondd, soká tart még, mire hazaérünk?
Kálmán kikémlelt az ablakon. Előttük az országút, körülöttük a kopár őszi táj, felettük a
vigasztalan szürke égbolt. Nem, ilyen időben valóban nem kellemes az utazás! Bár ő maga a
világ végére is elmenne Veronika társaságában.
− Otthon leszünk, még mielőtt besötétedik – felelte megnyugtatóan.
Valóban, kora délutánba hajlott az idő, amikor végre feltűntek Besztercebánya házai. A
kocsi végighajtott az ismert utcákon, el a városháza előtt, majd a főtérről balra fordult, és már
ott is állt a Bérczy-ház előtt. Veronika és az édesanyja Kálmán és Miska segítségével valahogy
lehámozták magukról a sok pokrócot, és beléptek a házba,
A szolgálóleány ott várta őket, és ügyetlenül sürgött-forgott körülöttük. Veronika nem
ismerte ezt a kis cselédet; a régi szolgálóleányuk, Ancsurka, most az ősz elején ment férjhez,
és ő azóta nem járt itthon. Kék szemű, szöszke hajú, piros arcú tót leány volt az új szolgáló is,
akárcsak a régi. Veronikának egy pillanatra megsajdult a szíve Ancsurkáért. Hiszen ő is az
otthonához tartozott, és most hiányzott kedves, cinkos mosolya.
Ancsa két évvel volt idősebb Veronikánál, gyermekleányként került a Bérczy-házba.
Kettejük között valami titkos pajtásias viszony fejlődött ki. Veronika ki-kiszökött a konyhába,
hogy Ancsurkával sugdolóddzék, és a tót leány sok mindent elmondott a nemeskisasszonynak;
a szülők nem is álmodták, mi mindenről tud a leányuk. Ancsurka beszélt Veronikának először
a szerelemről. Természetesen a magáéról. Mindig akadt valakije, akihez esténként kiszökött,
hogy csacsogjanak és kacarásszanak. Legutóbbi kedvese két évig tette a szépet, míg végre
rászánta magát, és elvitte Ancsát haza, feleségnek.
Ez az új leány fiatalabb lehetett, mint Veronika. Nagy, kissé színtelen kék szemével
csodálkozva és ijedten bámult kis úrnőjére, akit most látott először. Veronika elviharzott
mellette, ki a konyhába, ahol cuppanós csókot nyomott Kati néni arcára, majd be, végig a
lakáson. Örömmel és mérhetetlen megelégedéssel tekintett végig minden régi kedves
bútoron. Igen, itt vannak mind. Az öreg komód, az arany gyertyatartók, a dédapa képe a falon,
az asztalterítőn az élénkebb színű folt – tavaly kellett rávarrni, amikor ő kiégette a gyertyával.
Szerette volna magához ölelni az egész házat.
− Veronika! Merre jársz, kisleányom? Mosakodj meg, öltözz át rendesen, és gyere enni!
− Igenis, anyuska, mindjárt jövök!
A kis szolgálóleány jött be, és meleg vizet hozott a konyháról. A kék virágmintás, mázas
mosdótál mellett nagy darab szappan és friss törülköző. A kályhában vidáman pattogott a tűz.
Veronika gyorsan ledobta magáról az útiholmit, megmosdott, és kinyitotta a szekrényt, hogy
ruhát válasszon magának.
A polcról Jutka baba merev arca mosolygott feléje. Jutka baba! Amikor egy évvel ezelőtt
elvitték az intézetbe, Jutkát is vinni akarta magával, és kétségbeesetten zokogott, amikor nem
engedték. Milyen ostoba fruska volt még akkor! Felemelte a babát, és merev porcelán arcába
nézett. Aztán hirtelen érzéstől megragadva magához ölelte.
Rögtön utána elszégyellte magát, és visszatette a játékot a polcra. Elővette a kék-fehér
csíkos háziruháját – tudta, jól illik a szeme színéhez, és gyorsan belebújt. Aztán kibontotta és
kikefélte dús barna haját, majd ismét két vaskos varkocsba fonta.
Egy pillantás még a tükörbe, egy mosoly – ez Veronika kisasszony szépségének szólt –, és
már ki is perdült a szobából az ebédlő felé.
Kati néni feladott az asztalra mindent, amiről tudta, hogy kis úrnője szereti. Jó forró
tyúkleves, borjúsült, ropogósra pirult libamell, mézes sütemény és az ünnep tiszteletére egy
gyűszűnyi bor. Az ebéd vagy vacsora – nem lehet tudni, melyik, hiszen délután öt óra felé járt
az idő – után nagy tál aszalt szőlő és dió került az asztalra.
Este Veronika kiszökött a kertbe. Úgy érezte, nem érkezett addig igazán haza, amíg minden
régi kedves helyet be nem jár. Maga köré tekerte a kendőjét, mert hűvös szél fújt, és a félhold
sápadt fényénél végigbotorkált a lugason. A szőlőlevelek már lehullottak, és most a
faszerkezet, mint valami groteszk csontváz meredt a félhomályban”. Veronika kezét meleg
nyelv nyalta végig. Bundás cammogott mögötte az úton. A leány lehajolt, és magához ölelte
az állatot. A kutya most már az arcát kezdte nyalni.
Ez nem tetszett Veronikának. Elfordította magától a megtermett jószág fejét, és
felegyenesedett.
 − Gyere, Bundás! – szólt oda a kutyának, és hűséges kísérőjével végigsétált a keskeny kerti
úton, melynek a végében asztalka állt, két oldalán paddal. Veronika leült, és arcát két kezére
támasztotta. Hányszor bújt meg itt meleg nyáridőn vagy tavasszal és ősszel, a kellemes árnyú
lombok alatt, és olvasott, vagy a babájával játszott, vagy a naplóját írta. Igen, valamikor
naponta följegyezte gondolatait, élményeit. Aztán megunta, és abbahagyta. Most úgy
döntött, hogy újra fogja kezdeni.
Megborzongott. Hiába, hideg van már ahhoz, hogy itt kint ejtőzzék. Felugrott, és folytatta
sétáját a kertben. Úgy találta, hogy a virágoskert most néma és kihalt. Aztán bekukkantott a
gyümölcsösbe, végigment a zörgő ribizlibokrok mellett, majd visszafordult a ház felé. Az
ablakból kivilágító sárga fény hívogatóan integetett feléje. Belekapaszkodott Bundás
bozontos szőrébe, és futni kezdett. Ott bent világos van és jó meleg. A nagyszobában őrá vár
Kálmán és az édesanyja. De jó újra otthon!

Veronika összefogta a szoknyáját, és úgy ugrált előre az úton a víztócsák között. Most már
bágyadtan sütött a késő őszi napsugár, de egész éjszaka, sőt a délelőtt folyamán is sűrűn
hullott az eső. Nem baj, ha nyakig sáros lesz, ezért nem mond le arról, hogy még ma láthassa
legjobb barátnőjét, Mariant.
A Weber család szép, nagy, tágas házban lakott a főutcában. A családfő, mint magas rangú
bányatisztviselő, tekintélyes vagyont gyűjtött, és Marianne Weber tisztes polgári jólétben
nőtt fel. Veronikával apró gyermekkoruk óta játszótársak voltak. Az utóbbi időben kissé
elszakadtak egymástól, hiszen Veronika Pesten élt, intézetben, Marian pedig hosszabb időt
töltött távoli rokonainál Bécsben.
Veronika kisleányos örömmel készült a találkozásra. Szerette és csodálta Mariant, és a
közösen eltöltött gyermekkor emléke újra feléledt benne. Dobogó szívvel verte meg a
kopogtatóval a kaput.
Marian, a cingár és sápadt csitri, a tizenhetedik életévében érdekes, furcsa szépséggé
fejlődött. Az alakja még most is véznának látszott, és egy kissé túlságosan magasnak is, de
márványszépségű fehér arcát dús ezüstszőke haja, mint ragyogó holdsugárkoszorú fogta
körül. Titokzatos, hűvös, zöldeskék szempárja akaratlanul is magára vonzotta az emberek
tekintetét. Marian tudta magáról, hogy különös jelenség, és a legfőbb becsvágya az volt, hogy
szépségét a legvégsőkig kiaknázza. Hideg céltudatosság jellemezte minden mozdulatát.
Veronika rajongó örömmel borult rég nem látott barátnője nyakába. Alig várta már, hogy
újra együtt lehessen Mariannal, s kissé megütközött, amikor a szőke kisasszony nem fogadta
olyan viharos szeretettel, mint ahogy ő üdvözölte.
Marian a kanapéra ültette vendégét, és a két hajadon nemsokára élénk csevegésbe merült.
Veronika természetesen Teleki Blanka leánynevelő intézetéről akart beszélni, a leányokról,
akikkel ott együtt élt, és Fejér tanár úrról, akinek a történelemóráiért mindnyájan úgy
rajongtak. Marian azonban nemigen hagyta szóhoz jutni. Bécsről lelkendezett, a ragyogó
császárvárosról, amelyhez képest szürke kis vidéki városka Pest, az előkelő bécsi társaságról,
amelyhez foghatót Veronika még nem is láthatott, és a saját sikereiről, amelyeket ebben a
fényes körben aratott.
Veronika csodálkozva hallgatta. Minden szavát elhitte. Eszébe sem jutott, hogy kételkedjék
szép barátnőjében, aki bizony néha eltért az igazságtól, úgy igyekezett, hogy külhoni sikerei
még nagyobbnak tűnjenek.
Marian katonatiszt bátyja Bécsben szolgált, az ő barátai versengve csapták a szelet a fiatal
leánynak, és telebeszélték amúgy is hiú fejecskéjét azzal, hogy ő a legszebb leány az egész
világon. Még kérője is akadt, de Marian többre vágyott. Számító természete volt, a
szerelemmel nem sokat törődött, ő jó partit akart csinálni. Neki gazdag férj kellett, aki minden
szeszélyét ki tudja elégíteni, és aki felemeli őt azokba a magasabb körökbe, ahova mindig
kívánkozott.
Bécs után idehaza nem érezte jól magát. Szinte még gyermekként vesztette el édesanyját,
és akkor ő lett a ház úrnője. Két éve azonban az apja újra megházasodott, és Marian ki nem
állhatta a mostoháját. Szelíd, kedves, félénk asszony volt Stephan Weber második felesége,
ám lett volna akármilyen, Marian akkor is gyűlölte volna, mert az ő helyét foglalta el
otthonában.
A szőke leány megmutogatta a ruháit meg az ékszereit, és Veronika egészen
elszontyolodott. Mariannak mennyivel szebb holmija van, mint neki! Pedig ő hogy örült az új
ruháknak, és azt hitte, azoknál nem lehet semmi takarosabb széles e világon. De hát Marian
ruhái Bécsben készültek, Veronikáé pedig Pesten vagy idehaza, Besztercebányán. Ám
csakhamar elfelejtette bánatát. Az eljövendő bálokról kezdtek beszélni, amelyekre mind a
ketten olyan nagy reményekkel eltelve készülődtek. Veronika még soha nem volt bálban,
Marian azonban tavaly már végigtáncolt egy-két éjszakát. Most ezekről csacsogott, és örült,
hogy megint elkápráztathatja kis barátnőjét. Veronika őszintén csodálta Mariant. Szépségét,
okosságát, a világban való jártasságát, hódításait; ezek szerinte kétségkívül megillették. Már
kicsi gyermek koruk óta ezen alapult barátságuk; Mariannak mindig szüksége volt valakire, aki
fenntartás nélkül csodálja, Veronika pedig hűséges bámulójaként mindenben alávetette
magát zsarnoki hajlamú leánypajtásának. Irigységnek nyoma sem volt benne. Ő úgy érezte,
hogy Mariannak minden kijár az élettől, és saját magát soha nem mérte volna hozzá. Most is
őszintén gyönyörködött finom vonású arcában, ragyogó fényű hajában, csodálatos színű
szemében. Marian már felnőtt hölgy, ő meg még esetlen gyermek mellette. Elhatározta, hogy
búcsút mond hosszú copfjának – mint sötét kígyó folyt alá a hátán –, és felcsavarja ő is a haját,
mint Marian.
A másik szobában zaj támadt. Marian egyéves kishúga felébredt, és most kihozták a
nappaliba. Nevetés, visongás hangzott be a leányokhoz. Veronika nem bírta sokáig. Kiszaladt,
hogy megnézze a kis Lottét. Marian fanyalogva követte. Ő nem szerette a babát, csak nyűgnek
tekintette a házban.
A boldog fiatal anya felkapta a kicsit, és úgy mutatta meg Veronikának. A leány kérve
nyújtotta felé a két karját, és örömmel szorította magához az apróságot. Neki nem volt
testvére, és mindig úgy szeretett volna egyet. Gyermekkorában a bátyját irigyelte Mariantól,
most a kishúgát. Milyen jó is lehet annak, akinek testvére van!
Marian nem nyugodott bele sokáig, hogy Veronikát más foglalja le, nem ő. Visszacibálta a
szobájába. A két leány finom uzsonnát kapott, és közben tovább beszélgettek.
− A bátyám azt írta, hogy ö is hazajön karácsonyra, és a farsang egy részét itthon tölti –
újságolta vígan Marian, és Veronika is megörült a hírnek. Toni Webert éppen úgy csodálta,
mint Mariant.
Este, amikor a besötétedett utcákon hazafelé igyekezett Weberék szolgája után, aki f>
lámpást vitte előtte, arra gondolt, milyen jó is lesz, ha majd elmegy élete első báljára, és
Marian meg Toni is ott lesz.
 A SZERELEM

Odakünn néma est borult a tájra, de Veronika nem tudott aludni. Két kezét dobogó szívére
szorította, és a sötétbe bámult. Gondolatban újra átélte az elmúlt napot és a csodát, amely
vele történt.
Toni Weber, Toni Weber, mintha minden ezt muzsikálta volna körülötte. Marian bátyja
hazajött Bécsből, és amikor belépett az ajtón, és először pillantott rá zöldeskék fényű
szemével, Veronika szívébe belehasított a boldog felismerés: ez Ő! Igen, ez Ő, akire úgy várt,
de akinek eddig nem tudott alakot és nevet adni. '
Toni Weber. Világosszőke hajú és kék szemű, mint a húga. Középtermetű, és bár alakja első
pillanatban talán túlságosan karcsúnak és törékenynek tetszik, a keze fogása acélos. Hangja
halk és kissé fátyolos, Veronika számára azonban mennyei zenének hangzott.
Amikor belépett az ajtón, egy pillanatra meghökkent, hogy nem egyedül találta a húgát.
Kérdően nézett Veronikára, aztán megismerte és elmosolyodott. Ó, az a mosoly! Ilyen mosoly
nincs is több a világon. Ragyogó, csodálatos, elmondhatatlan! Veronika szíve fölmelegedett
ettől a mosolytól, és az arca kigyúlt, mint a bazsarózsa.
Verena – senki más nem szólította így Veronikát, csak ő. És az ő ajkán valami különös fényt
kapott ez a név. A leány úgy örült neki, mint valami drága ajándéknak. Verena – milyen más,
mennyivel szebb, mint az, hogy Veronika. Az közönséges és mindennapi, ez új és csodálatos,
mert Toni mondta.
− Fräulein Verena, örülök, hogy újra látom. – Veronika lelkében ott csengtek a szavak, és a
kezét égette a csók, az első kézcsók, amelyet tőle kapott. Most, a sötétben az arcához emelte
a kezét, és rászorította az ajkát. Aztán elpirult, mert csak utána jutott eszébe, hogy így lelopja
róla Toni csókját.
Gyermekkorában egyszer megcsókolta a fiú. Kint játszottak az orgonabokrok között, és
Marian valamiért beszaladt a házba. Akkor Toni váratlanul odaugrott hozzá, megcsókolta, és
nevetve elszaladt. Veronika most zavart örömmel gondolt arra, hogy talán még ő is
visszaemlékezik erre a csókra.
A délután úgy elröpült, mint egy pillanat. Attól kezdve, hogy Toni belépett a szobába,
Veronika számára más nem létezett, csak ő. Milyen szép férfi, istenem! Veronika látott
egyszer egy festményt, arra hasonlított.
Néhány szót beszéltek csupán. Toni megkérdezte, hogy eljön-e a bálra, és amikor Veronika
igennel felelt, felajánlkozott a táncosának. Első bál és Toni Weber! Mindez együtt olyan szép,
hogy ki sem lehet bírni!
A fiatalember nemsokára magukra hagyta a leányokat, és Veronika késő estig ott ült, mert
azt remélte, hogy visszatér. De nem jött, és neki végül is haza kellett indulnia.
Idehaza alig tudott vacsorázni, olyan izgatott és nyugtalan lett. Most pedig már órák óta ült
az ágyban, és nem jött a szemére álom. Mindenütt Toni Webert látta, a sötétből feléje
csengett a hangja.
Holnap újra találkoznak.
És holnapután újra!
Istenem, milyen messze van még a bál! De egyszer majd eljön az is, és akkor ő kilibben a
bálterem közepére Toni karján, és mindenki őket fogja nézni, és minden leány őt fogja
irigyelni. Toni pedig mosolyogni fog, és a mosolya az egész világon egyedül csak neki fog szólni.
 Az ábránd erősebb, mint az álom. Akit egyszer a hatalmába kerít, azt nem egykönnyen
engedi szabadon. Már erősen hajnalodott, amikor Veronika végre elaludt.

– Hová, hová, kisleány?

Veronika egész testében megremegett, és hirtelen hátrafordult. Valóban ő állott mögötte,
Toni Weber, szőkén, frissen, ajkán azzal az utánozhatatlan, csodálatos mosollyal. A császári
tisztek fehér frakkját viselte, ebben még karcsúbbnak látszott.
− Csak nem ijedt meg tőlem?
A leány a fejét rázta. Szólni nem tudott, és olyan vörös lett, mint a pipacs. A fiatalembert
láthatólag mulattatta a leány zavara.
− Merre megy? Elkísérem.
Veronika végre ura lett a szavának, és kinyögte, hogy Marianhoz indult.
− De hiszen az nagyszerű! Akkor nálunk folytathatjuk ezt a kellemes beszélgetést.
Veronika színét sem látta Toninak, amióta hazajött Bécsből. Rendszerint eljárt hazulról,
vagy ha otthon volt is, bezárkózott a szobájába. Veronikára hirtelen szakadt ez a boldogság,
nem is tudta, hogy viselkedjen. Hát igaz lehet az, hogy ő itt megy az utcán, és mellette Toni,
álmainak királya?
Lopva a férfira pillantott. A fiatal tiszt elgondolkozva nézett maga elé, de amikor észrevette,
hogy Veronika figyeli, szórakozottan rámosolygott.
Vajon ő is érzi-e ugyanazt, amit én? – töprengett Veronika. – Az előbb olyan kedves volt,
most meg észre sem vesz. Ugyan, mi lakik abban a titokzatos szívében? Talán valami bánata
van? Az ajkát úgy összeszorítja, mint apa szokta, ha valami bántja. Vajon mi baja lehet?
Veronika úgy szerette volna elsimítani a gond felhőit a homlokáról, és megmondani neki,
hogy mindenben együttérez vele. Ehelyett azonban csak hallgatott, és némán ment a férfi
mellett.
− Olyan hallgatag, Verena. Mire gondolt most?
Veronika összerezzent, és újra elpirult, mint akit tetten értek.
− Ó, semmire – suttogta zavartan.
− Nem meri megmondani. Nos, úgy is jó. Hiába titkolózik, én mindent tudok. Az
orrocskájára van írva.
Veronika zavarában és szégyenében a legszívesebben elszaladt volna. De a férfi csak
nevetett.
− Jöjjön – mondta, és a leányba karolt. Veronika érezte karjának szorítását, amint
egymásba kapaszkodva mentek előre az úton. Csak sejtette, hogy Toni őt nézi, de ő makacsul
lehajtotta a fejét, és nem mert rá visszapillantani sem. A léptei azonban könnyűek voltak,
szinte nem is sétált, hanem repült boldogságában. Ilyen boldogságról álmodni sem mert.
Magában imádkozott, hogy soha ne érjen véget ez az út.
Döbbenetesen hamar ott termettek Weberék háza előtt. Odabent azonban Toni nem
vonult el a szobájába, ahogy szokta, hanem leült a leányok mellé, és szórakoztatta őket.
Veronika a mennyországban érezte magát.
A délután elszállt, mint egy pillanat. Odakint besötétedett, és Toni vállalkozott rá, hogy
hazakíséri Veronikát.
− Karoljon belém – mondta a leánynak, és Veronika szó nélkül engedelmeskedett. Az esti
félhomályban kívülük senki nem járt az utcán. A fiatalember olyan szorosan fogta a leány
karját, hogy alig tudott lépni. Toni hirtelen maga felé fordította.
− Nézzen rám, Verena! Milyen szép a szeme. Nappal olyan kék, mint az égbolt, most meg
fekete, és két csillag ragyog benne…
 Hirtelen lehajolt, és megcsókolta Veronika száját. Amikor érezte, hogy semmi ellenállásra
nem talál, szorosan magához ölelte a leányt, és újra megcsókolta. Aztán, mint akkor,
gyermekkorukban, minden ok nélkül fölnevetett.
− No jöjjön! Még meglát valaki itt az utcán.
A kapuban tökéletes udvariassággal búcsúzott el Veronikától. A leány a tekintetét kereste,
de a sötétben nem láthatott semmit. Alig üdvözölte az édesanyját, már szaladt is be a
szobájába, és levetette magát az ágyára. A könnyei folytak örömében.
− Szeret, szeret, szeret – suttogta, és úgy érezte, nála boldogabb hajadon nincs széles e
világon.

Végre elérkezett a bál napja. Veronika egész éjjel nem bírt aludni az izgalomtól, már korán
reggel felkelt, és felpróbálta az új báli ruhát. Valóban olyan csinos-e, tetszeni fog-e benne
Toninak?
Napközben egy értelmes szót sem lehetett váltani vele. Édesanyja a fejét csóválta, de csak
mosolygott. Ő is volt egyszer fiatal, és ő is készült az első báljára.
Este Veronika díszbe öltözött, valóságos ruhakölteménybe, elégedetten nézett a tükörbe.
A haja egész nap fel volt csavarva, és most gazdag loknikban omlott alá a vállára. Amióta Toni
megcsókolta, végleg búcsút mondott a copfnak, hadd lássa a férfi, hogy ő nem kisleány többé.
Odakint már jócskán besötétedett, mire kocsira ültek. Veronikát az édesanyja és Kálmán
kísérte. A fiatalember tegnapelőtt érkezett, éppen idejében, hogy unokahúgának gavallérja
legyen élete első bálján.
A kivilágított bálteremből a zene már messziről hallatszott a csendes éjszakában. Kálmán
asztalt szerzett, és leültek. A tánc még nem kezdődött meg.
Veronika, amióta beléptek a terembe, csak egyvalakit keresett, de Weberék még nem
érkeztek meg. Kálmán elmondott ugyan valami érdekes történetet, de csak a mama
szórakozott. Veronika egész lelkével az ajtót leste.
A zene tust húzott. Megjött a bányaigazgató és a díszvendégek serege, kezdődhetett az
ünnepség. A párok kezdtek felsorakozni a megnyitó tánchoz. Kálmán meghajolt Veronika
előtt, és a leány kelletlenül fogadta el a karját. Titokban azt remélte, hogy az első táncra Toni
Weber kéri fel.
Már a nyitótánc közepén járhattak, amikor megjelentek Weberék. Veronika azonnal
észrevette őket, és ki is zökkent a tánc ritmusából. Toni a díszegyenruháját viselte, vakítóan
fehérlett a gyertyák fényében, Marian is fehérbe öltözött, és fehér virágot tűzött a hajába. A
két testvér együtt libbent be a táncolók sorába. Jól mutattak együtt, mind a kettő nagyszerűen
táncolt. Veronika sóvár szemmel nézett rájuk. Kálmán, szegény, hiába próbálta szórakoztatni.
A leány most nevetségesnek érezte az unokabátyját, nyurga, esetlen alakját, csúnya arcát és
igyekvő, de ügyetlen mozgását. A legszívesebben sírva fakadt volna.
− Menjünk helyre – kérte, és Kálmán a megkönnyebbülés elfojtott sóhajával asztalhoz
vezette. Hiába, soha nem volt kenyere a tánc. Tudta magáról, hogy kissé esetlen, és ez
feszélyezte. Sokkal inkább elemében érezte magát, ha beszélni kellett. Szellemes társalgó
hírében állt, és a hallgatósága mindig méltányolta is. De ma valahogy ezzel sem volt
szerencséje. Veronika nem figyelt rá, csak tűnődőn meredt maga elé.
Marian már nem a bátyjával táncolt. Egy korosabb férfi forgott vele, és elragadtatott
szemmel bámulta. A leány hűvösen mosolygott.
Toni egy asztal mellett állt, és beszélgetett. Fehér frakkja már messze kitűnt a sok sötét
ruhás férfi közül. Most végre megfordult, és megindult errefelé. Veronika szíve a torkában
dobogott. A fiatalember azonban nem jött oda hozzá. Észre sem vette. Összeakadt valami
ismerőssel, és társalogva kimentek az ajtón.
A kisleány a könnyeivel küszködött. Nem így képzelte el ő a mai estét. Hiszen Toni
megígérte, hogy táncolni fog vele. Miért nem jön ide? Nem látta meg? De akkor miért nem
keresi? Hiszen tudnia kell, hogy ő is itt van.
Amióta megcsókolta a kapuban, a magáénak tekintette a férfit. Biztosra vette, hogy Toni
szereti, és el fogja venni feleségül. Most nem tudta mire vélni az érdektelenségét.
Kálmán újra felkérte, és az édesanyja is unszolta, hogy ne üljenek állandóan az asztalnál.
Veronika nehéz szívvel állt fel.
Tánc közben újra meglátta Tonit. Egy érdekes arcú, fekete hajú asszonnyal táncolt, az egyik
bányamérnök feleségével.
− Nem jól érzem magam – panaszkodott Veronika, és valóban ijesztően elsápadt. Olyan
fehér lett, mint a frissen meszelt fal. Kálmán ijedten kísérte helyre.
− Ne menjünk inkább haza? – kérdezte, de a leány csak a fejét rázta. Nem, nem, mindjárt
elmúlik, csak pihen egy kicsit.
Dehogy ment volna haza! Még mindig reménykedett, hogy Toni odajön hozzá, és akkor
minden jóra fordul. A szíve mélyén azonban már tudta, hogy hiába vár.
Újra táncra kérték. Édesapjának egy barátja állott előtte. Mennie kellett. Azután mások
következtek. Veronika azt sem tudta, kik. Gépies mozdulatokkal lejtett velük.
Végre sikerült megszöknie. Nem törődött azzal, hogy az édesanyja és Kálmán keresik.
Meghúzódott egy elhagyott folyosón, és szívében csak egy kérdés zakatolt: Miért? miért?
miért?
A folyosó végéről hangok hallatszottak. Veronika szívébe belemart valami. Megismerte
Toni hangját.
− Kérem, ne bolondítson tovább! Azt ígérte, ma éjjel…!
− Ne legyen olyan ostoba! Olyan feltűnően viselkedik, hogy már a férjem is gyanút fogott.
− Őrülten szeretem, Helen. Nem tudok másra gondolni…
− Csacsikám! Hiszen jól tudod, hogy én is szeretlek.
− Csak egy csókot! Itt nem láthat senki!
Kis idő múlva megint a női hang szólalt meg:
− Menjünk vissza. Feltűnő lesz, ha ilyen sokáig távol maradunk.
− Helen, csak egy szót még! Mikor találkozunk?
− Majd üzenek, ha jöhet. Csak a legnagyobb titokban, mert ha a férjem megsejt valamit,
abból nagy baj lesz. Féltékeny vadállat!
− Megölöm, ha téged csak egy ujjal is bántani merészel.
− Jó, jó, csak gyerünk!
− Nem tudom elviselni, hogy annak az embernek joga van hozzád! Szökj meg velem!
A nő felnevetett.
− Ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha is mondott. Ebből látszik, hogy még milyen
gyerek.
− Imádom!
Újra csend támadt, amíg azok ketten csókolóztak, aztán távolodó lépteik neszét hallotta
Veronika. A szíve megdermedt. Első pillanatban gondolkodni sem tudott. Nem hitt a saját
fülének. De amikor végre rádöbbent, mit hallott az imént, keserves zokogással borult a falra.
Így talált rá Kálmán. Nem tudta mire magyarázni Veronika eltűnését, és már mindenfelé
kereste. Amikor meglátta a kisleányt ilyen állapotban, nagyon megijedt.
− Veronika, az istenért, mi történt veled?
 A leány a nyakába borult, és fulladozva tovább sírt.
− Kálmán, vigyél magaddal! Én nem akarok tovább itt maradni. Én nem akarok tovább élni.

Veronikára szomorú napok virradtak. A szíve fájt, nagyon fájt. Elhagyták, megcsalták,
becsapták. Nem tudta magának megmagyarázni a férfi viselkedését. Ha azt a másik nőt
szerette – márpedig azok után, amit a folyosón hallott, nem kételkedhetett abban, hogy azt
szerette –, akkor minek bolondította őt? Miért mondott neki bókokat, és miért csókolta meg?
Mire volt jó mindez, ha nem szereti, ha nem akarja feleségül venni?
Nem tudhatta, hogy Toni sértett büszkeségből foglalkozott vele azon a délutánon.
Összeveszett Helennel, és bosszút akart állni az asszonyon, meg magának is be akarta
bizonyítani, hogy akad még nő a világon, aki boldog, ha ő rámosolyog. Veronika ezt nem
sejtette, s talán jobb is, még megalázottabbnak érezte volna magát!
A csalódás fájt. Nem is annyira az, hogy Toni mást szeret, inkább a felismerés, hogy hitvány
ember. Nem az a csodálatos, ideális férfi, akinek ő képzelte, hanem hazug, áltató. Csúnyán
ámította legszentebb érzelmeit! Bűnös szerelem fűzi egy férjes asszonyhoz! Abból a néhány
szóból, aminek akaratlanul a fültanúja lett a folyosón, Szodoma és Gomorra leheletét érezte
kicsapni.
Az álmait siratta, és korholta magát ostoba hiszékenységéért. Ünnepélyesen megfogadta,
többet nem csapja be egy csinos arc, néhány ügyes, de üres bók, egy hódításhoz szokott férfi
begyakorolt mosolya. Soha többé! Ez az egy lecke elég! Ha egyszer férjhez megy – ebben a
pillanatban még úgy érezte, hogy ezek után nem megy férjhez soha –, akkor csak a belső
értékeket fogja nézni, és a külsőre ügyet sem vet.
Közben erősen készülődtek a pozsonyi utazásra. Bérczyné észrevette, hogy a leányát bántja
valami, és gyanította, hogy szerelmi csalódás. Annál inkább siettette az utazást. A sok új és
érdekes élmény hatására Veronika bizonyára hamarosan elfelejti minden bánatát, és
ugyanolyan vidám és gondtalan kisleány lesz, mint régen.
Mielőtt elutaztak, csúnya botrány kavarta fel a bányavároska életét. Helen férje felfedezte,
hogy a felesége megcsalja, és párbajra hívta ki a csábítót. A város mellett egy kis erdőben
találkoztak, és a segédek háromszori golyóváltásban egyeztek meg. A fiatal tiszt tetemes
fölényben volt az esetlen bányamérnökkel szemben, akinek még soha életében nem volt
fegyver a kezében. Második lövése az ellenfél tüdejét érte, és a férfit életveszélyes állapotban
szállították be a városba. A közvélemény a csábító ellen fordult, aki most immár gyilkossá is
vált, és Toni Webernek sürgősen el kellett hagynia Besztercebányát, ha nem akarta, hogy a
felháborodás tettlegességgé fajuljon, és a felzúdult polgárok elverjék az utcán.
Ezzel a diszharmonikus záróakkorddal ért véget Veronika első szerelme.

POZSONYBAN

A halvány, de mind erősebbé váló fény beszivárgott az ablakon. Veronika felült az ágyban, két
karjával átfogta a térdét, és körülnézett a szobában. Első pillanatban nem is tudta, hogy hol
van, de aztán elmosolyodott: hát persze, itt van Pozsonyban, az édesapjánál! Tegnap érkeztek
anyuskával és Kálmánnal. Apa olyan fiatalos örömmel futott a kocsi elé, mintha huszonkét
éves lenne, nem pedig ötvenkettő. Veronika egyenest a nyakába ugrott. Nagyon szerette az
édesapját, és most boldog volt, hogy újra láthatta. A karjába kapaszkodva lépegetett fel a
lépcsőkön, ide, ebbe az ismeretlen lakásba, amely most hetekig, sőt talán több hónapon át az
otthona lesz.
Este sokáig társalogtak és tréfálkoztak – apuska szeretett élcelődni –, míg végre a szülői
hatalom véget vetett a jó hangulatnak, és ágyba küldték a kétségbeesetten tiltakozó
Veronikát. Anyuska is lefeküdt vele együtt, de Kálmán meg édesapa fennmaradtak még, és
Veronika sokáig hallotta a hangjukat a másik szobából. Nem lehetett kivenni, hogy miről
beszélnek, de Kossuth neve többször is megütötte a fülét. Aztán elaludt.
Most reggel volt, ólmos sápadtságú februári reggel. Veronika felugrott, lábát a két kis
meleg papucsba bújtatta, fésülködőköpenyét a nyakába kapta, és az ablakhoz futott.
Félrehúzta a függönyt, és kibámult a havas téli világba.
Pozsony!
Ez hát Pozsony. A város, ahol valaha, pici gyermek korában megfordult már, olyan régen,
hogy nem is emlékszik semmire. Kíváncsian kémlelt kifelé, de csak a latyakos utcát és a hóval
fedett háztetőket látta. Kevés járókelőt látott. Egy idősebb férfi botra támaszkodva bicegett
végig az ablak alatt. Aztán egy nő jött, sietős léptekkel, kosárral a karján.
− Veronika! Miért álldogálsz ott az ablaknál? Még megfázol!
Veronika összecsapta a függönyt, átszaladt a szobán, és bebújt anyuska mellé az ágyba.
− De jó, hogy itt vagyunk Pozsonyban! Ugye, ma elmegyünk az országgyűlésbe?
− Ha lesz ma ülés. Előbb meg kell kérdeznünk édesapádat.
− Lesz, lesz! Én már tegnap megtudakoltam.
A másik szobából dörmögő férfihangok hallatszottak. Veronika kidugta a fejét az ajtón.
− Jó reggelt, Kálmán! Te már fent vagy?
− Már régen. Sétáltam is egyet.
− Igazán? – szontyolodott el Veronika. – Én pedig azt reméltem, hogy reggeli után velem
jössz…
− Ha akarod, nagyon szívesen. Még van rá időnk. Csak gyorsan öltözz fel, és gyere enni!
Édesapa és Kálmán már az asztalnál ültek, amikor Veronika belépett, üdén, frissen. Bérczy
Károly elmosolyodott, amikor megpillantotta.
− Korán keltél, kisleányom!
− Ó, én ma nem tudok aludni. Olyan izgatott vagyok! Mondja, édesapa, fog ma beszélni
Kossuth Lajos?
− Kossuth? Alkalmasint fog. Parázs napra van kilátás. Ma szavaznak az adminisztrátori
kérdésben.
Anyuska is bejött a szobába, és asztalhoz ültek. A párolgó kávé és a foszlós kalács mellett
édesapa és Kálmán hosszú jogi fejtegetésekbe estek a mai nap várható eredményéről, de
Veronika hiába hegyezte a fülét, nem sokat értett belőle.
Reggeli után Veronika jó melegen felöltözött, és sétára. indult Pozsony utcáin Kálmánnal.
Most már nem volt kihalt a város. Sőt! Az országgyűlés ülésszakának idejére rengetegen
költöztek Pozsonyba, köztük nagyon sok fiatal, akik majdnem mind ismerték és köszöntötték
Kálmánt. Veronika kezdett büszke lenni az unokabátyjára.
A levegőben valami meghatározatlan izgalom remegett. Mindenki a szavazás esélyeit
latolgatta. Veronika nem bírta tovább.
− Te – szorította meg az unokafivére karját –, mi az az adminisztrátori kérdés? Mindenki
arról beszél, és én egy kukkot sem értek belőle.
− Az adminisztrátori rendszer a bécsi kormány egyik leggyalázatosabb intézkedése. Olyan
megyékben, ahol túlságosan magyar érzelmű és az ellenzék felé hajló volt a főispán, ott
egyszerűen leváltották, és adminisztrátort neveztek ki a helyére. Ez az alkotmányos rend
legdurvább megsértése, és amikor tiltakoztunk ellene, és az eltörlését követeltük, a király egy
leiratban válaszolt, amelyben elmagyarázta, hogy az adminisztrátori rendszer miért
szükséges, biztosított afelől, hogy csak átmeneti jellegű, de az azonnali eltörléséről egy szót
sem írt. Ezt a királyi leiratot tárgyalják a mai ülésen, és a szavazatok döntenek, ki mögött áll
az országgyűlés: a Kossuth vezette ellenzék vagy a kormánypárt az erősebb?
Veronikának a torkában dobogott a szíve, amikor Kálmán helyet szorított neki az
országgyűlési terem karzatán. Káprázó szemmel nézett körül a teremben, és az édesapját
kereste. Ott állt a többiek között, és nagyon elmerült a beszélgetésben, mert azt sem vette
észre, hogy a kisleánya kiabál és integet fentről. Kálmán sorra megmutogatta Veronikának az
országgyűlés nevezetesebb embereit. Köztük volt Széchenyi is, aki főnemes létére
megválasztatta magát képviselőnek Moson vármegyében, hogy az alsóházban nézhessen
farkasszemet Kossuthtal, Pest vármegye követével, az ellenzék vezérével. Veronika véletlenül
hallotta egyszer, amint édesapja szűk körű, baráti társaságban említést tett arról, hogy
Széchenyi nem helyesli Kossuth politikáját, titokban pártot próbál szervezni ellene, és meg
akarja buktatni híveivel együtt. Meglehet, ennek a küzdelemnek egyik hadmozdulata ez a mai
szavazás.
Kossuthot nem kellett megmutatni Veronikának. Megismerte abban a pillanatban, amikor
belépett a terembe, pedig még soha nem látta. Érezte, hogy elpirul, és őt is hatalmába keríti
az a delejes erő, amellyel Kossuth a tömegeken uralkodik. Most még csak a hírneve hatott rá;
hanem amikor elkezdett beszélni, és meghallotta behízelgően meleg és mégis férfiasan érces
hangját, amely kérlelt, rábeszélt és parancsolt egyszerre, Veronika hirtelen megértette, mi a
varázsa ennek az embernek, aki csodálatos ékesszólásával magával ragadta a hallgatóságát. A
karzat tombolt. Kálmán égő arccal kiabált. Most elfeledkezett arról, hogy Veronikával van. De
a leány is elfeledkezett minden egyébről, és lelkesen lobogtatta a zsebkendőjét.
Az összegyűlt rendek soraiban sápadtan, összeszorított szájjal, lesütött szemmel ült
Széchenyi István. Pedig ez a nap az ő diadalát hozta. A szavazásban Kossuth indítványát egy
szavazat többséggel elvetették. Igaz, az ülés eredménytelenül ért véget, végzés nélkül. A
karzaton kitört a vihar, és Kossuth elsápadva ugrott fel.
− E szavazat következtében az országgyűlésen többé béke nem lehet. Legyen tehát harc…
és lesz harc az utolsó percig!
Veronika a konyhában kuporgott a zsámolyon, és három macskakölyköt dajkált az ölében.
Az öreg macskamama féltékenyen figyelte a sarokból. A macskakölykök közül kettő cirmos
volt, mint az anyjuk, a harmadik tiszta fekete, egyetlen fehér folttal a pofácskáján. Ez a fekete
kiscica volt Veronika kedvence. Simogatta, becézgette, és a csöpp állat dorombolva bújt a
kezéhez.
Kálmán robbant be a konyhába. Izgatott volt, lihegett a futástól, fekete haja rendetlenül
hullott a homlokába.
− Párizsban kitört a forradalom! – kiáltotta lelkesülten.
Veronika felugrott, és a három cica háromfelé potyogott az öléből.
− A forradalom? – ismételte unokabátyja szavait.
− Az! Lajos Fülöpöt elűzték, és kikiáltották a köztársaságot!
− Mondd, Kálmán, ez nekünk most jó vagy rossz?
− Hát persze hogy jó! Ezek után nincs megállás, a kormánypártnak engednie kell, és az
ellenzék elérheti a célját.
Veronika visszaült, és az ölébe vette újra fekete kedvencét.
− Nálunk is lesz forradalom? – kérdezte.
− Nálunk? – hűlt el Kálmán. – Hogy jutott ez az eszedbe?
 − Hát, úgy gondoltam, ha a kormánypárt mégse enged, akkor itt is kitör a forradalom…
− Lehet, hogy igazad van. De én nem hiszem. Forradalom nálunk? Az inkább a franciák
szokása. Amíg az országgyűlésben is el lehet intézni a dolgokat, minek addig forradalom? És
Kossuth ki fogja használni a helyzetet, majd meglátod! Holnapután beszél az
országgyűlésben… kíváncsi vagyok, mit fog mondani…
Március 3-án izgatott légkörben nyílt meg az országgyűlés ülése. Még soha ennyien nem
tolongtak a karzaton, mint most. Veronika alig kapott levegőt, de azért hűségesen kitartott
Kálmán mellett. Az elmúlt hetekben majd minden nap itt volt, végighallgatta a rendek
végeérhetetlen vitáit, és lelkesedett Kossuth Lajosért.
Eddig csak hírből ismerte. Odahaza, a szülői házban sokat beszéltek róla. Apuska fiatal
korában lelkesen ünnepelte az országgyűlés karzatáról az akkori nagyokat: Széchenyit,
Wesselényit, Kölcseyt, Felsőbüki Nagy Pált és velük együtt a haladás eszméjét. Ekkor jelent
meg Kossuth először az országgyűlésen, és nemsokára az egész ország megismerte a nevét. Ő
vállalta magára a feladatot, hogy a vármegyéket tudósítja az országgyűlés eseményeiről és a
küldöttek felszólalásairól. Ezek az Országgyűlési Tudósítások tűzbe hozták az egész országot,
és indulatba a bécsi minisztériumot. Be is tiltották hamarosan a veszedelmes újságot, de ekkor
Kossuth cikkei kéziratban terjedtek tovább, nem hírlapokként, hanem levelekként. Bérczy
Károly is lemásolt egyet-kettőt, és odahaza őrizte a családi ereklyéi között. Veronika
gyermekként ismerte már Kossuth nevét, és olyannak képzelte, mint a jóistenkét az égben.
Aztán amikor nagyobb lett, apuska egyszer a térdére ültette, és elmesélte, hogy Kossuth
Lajost csúnya bácsik elvitték otthonról, és börtönbe csukták. Akkor ő elkezdett sírni, annyira
sajnálta szegény Kossuth bácsit. Már komoly iskolás leány volt, amikor Kossuth Lajos
kiszabadult, és akkor elkezdett járni a házukba a Pesti Hírlap, amelynek ő volt a szerkesztője.
Apuska tréfásan megkérdezte, tud-e szépen olvasni, és amikor Veronika bizonygatta, hogy
igen, a kezébe nyomta az újságot: tessék, olvassa fel a vezércikket. És ha meg volt elégedve a
felolvasással, adott érte egy fényes rézkrajcárt. Ez volt Veronika első keresete, vagyonát még
ma is féltékenyen őrzi odahaza. Azután jött egy időszak, amikor mindnyájan, anyuska is, ő is,
de még a szolgálóleányok is pettyes kartonruhát viseltek, mert Kossuth kiadta a jelszót, hogy
pártolni kell a honi ipart.
Igen, Veronika már eddig is sokat hallott Kossuth Lajosról, de mi volt mindez ahhoz képest,
hogy most őt magát hallotta! Eddig csak tisztelte, most már rajongott érte. És nemcsak ő;
apuska és Kálmán éppen úgy Kossuth lelkes hívei voltak, mint Veronika. Esténként az asztalnál
megvitatták a napi eseményeket, a felszólalók beszédeit, Kossuth terveit, és ilyenkor a
kisleány is beleszólt a két férfi beszélgetésébe. Egyedül Bérczynének nem tetszett, hogy
Veronika ennyire belemelegedett a politikába. Apuska azonban a pártját fogta, és ezért
továbbra is eljárhatott az országgyűlés karzatára Kálmánnal.
Ezen a napon Kossuth döntő felszólalásra készült. Amikor Győr megye küldötte után
szólásra emelkedett, mindenki elhallgatott, még a légy röptét is hallani lehetett volna a
hatalmas teremben. Kossuth érces hangja megzendült:
− …jóslatot mondék: hogy az leszen a Habsburg-ház második alapítója, ki a birodalom
kormányrendszerét alkotmányos irányba reformálandja, felséges háza trónusát hű népeinek
szabadságára fektetendi le rendületlenül.
…E szavak óta híres, bölcsességgel támogatott trónusok dőltek öszve, s népek nyerték
vissza szabadságaikat, miknek ily közel jövőjét három hónap előtt alig sem álmodták Én tehát
arra szólítom fel a Tekintetes rendeket, emeljük fel politikánkat a körülmények színvonalára…
 Ezen körülményeket… rajzolni nem akarom, mert közönségesen tudvák, de kimondom erős
meggyőződésemet, miként a birodalombeli nyugalom bomladozásának s ebből eredhető
minden balkövetkezéseknek valódi kútfeje a bécsi kormányrendszerben fekszik…
Dinasztia iránt, mely népeinek szabadságára támaszkodik, keletkezni fog mindég
lelkesedés, mert szívből hű csak szabad ember lehet; akit nyomnak, az csak szolgálni fog, míg
kénytelen… erős meggyőződésem, hogy dinasztiánk jövendője a birodalom különféle
népeinek egy szívben-lélekben egyesüléséhez van csatolva, ezen egyesülést… csak az
alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg…
Továbbá arról beszélt még Kossuth, hogy szükséges az alkotmányok képviseleti alapon
fejlesztése, a honvédelmi rendszer átalakítása, a pénzügyi kezelés felelőssé tétele. Minden
reformnak alapföltétele azonban a kollegiális kormányrendnek magyar felelős
minisztériummá átalakítása.
Óriási lelkesedés fogadta Kossuth beszédét. Mindenki megérezte, hogy ezzel a beszéddel
valami új kezdődik.

Ebédnél ült a Bérczy család. Az asztalnál, mint mindig, a politikáról folyt a szó.
− A főrendiház feloszlott. A főurak egy része hazament, vagy elutaztak Bécsbe, udvarolni a
királynak. Nem lehet Kossuth feliratát tárgyalni.
− Nem is kell. Ha a főrendek nem merik vállalni a felelősséget, hát ki kell őket hagyni és
megküldeni a feliratot egyenesen a királynak.
− Felelős magyar minisztérium! Kossuth végre ki merte mondani a szót, amelyre olyan
régen vártunk. Ha van saját minisztériumunk, nem lehetünk többé a bécsi kormány
játéklabdája, amelyet tetszése szerint dobálhat ide-oda.
− És ki lesz a miniszterelnök? Kossuth?
− Nem hiszem, hogy elfogadja. Az ő személyébe semmiképpen sem egyeznék bele az
udvar…
Az utcáról lárma hallatszott be. Veronika az ablakhoz szaladt. Egy csomó diák vonult el a
ház előtt, éltették a szabadságot, a bécsi népet, és szidták Metternichet.
− Mi történik itt?
Az összevissza kiabálásból azonban nehéz volt kivenni, hogy mit is mondanak. Kálmán
felugrott.
− Majd én megtudom, mit jelent mindez! – mondta, és lefutott az utcára. Néhány perc
múlva lihegve, de ragyogó arccal tért vissza.
− Bécsben kitört a forradalom! Elűzték Metternichet!
Erre a hírre már Bérczy Károly is felugrott. Ő is, Kálmán is a kabátját kezdte húzni.
− Hová mentek? Nem fejezitek be az ebédet? – kérdezte megrökönyödve Bérczyné.
− Most nem érünk rá. Gyere, Kálmán!
− Én is jövök! – kiáltotta kipirult arccal Veronika.
− Te nem mész sehova! Még valami bajod történik. Hiszen hallottad, hogy Bécsben kitört a
forradalom. Hátha itt is lövöldözni fognak? Okosabb volna, ha apád is itthon maradna…
− Ne félj semmit, Margit. Itt nem fognak lövöldözni, mert nincs miért lövöldözni.
Veronikára majd vigyázok én. Öltözz gyorsan, kisleányom, velünk jöhetsz.
− Jaj de jó! Köszönöm szépen! – ujjongott Veronika, és elszaladt, hogy köpenykéjét
előhozza a másik szobából.
Az utcán rengeteg ember tolongott. Mindenki izgatottan tárgyalta az eseményeket.
Örültek Metternich bukásának, és remélték, hogy most már semmi akadálya sem lesz a felelős
magyar minisztérium megalakulásának.
 Kossuth az alsótáblán ismét beszédet mondott:
− Megrázkódott a világ, és nekünk roppant feladat jutott. Azon feladat, hogy a megindult
mozgalmaknak hazánkban is mutatkozó terjedésére nézve a gyeplő kezünkben maradjon;
mert míg ez így lesz, addig a mozgalmak alkotmányos kerékvágásban és ösvényen
maradhatnak, és a szabadságnak, törvényszerű jognak kikerülhetetlenül kivívandó diadalát
polgárvér s belnyugtalanság nem fogja fertőztetni… Ne engedje tehát magát senki által
túlragadtatni a kellő vonalon; de e vonalon innen se habozzék… hanem tegye meg rögtön,
amit tennie kell…
A feliratot a rendek és főrendek egyhangúlag elfogadták, és elhatározták, hogy egy
küldöttség viszi fel Bécsbe, Ferdinánd királyhoz. Maga a nádor vállalta, hogy a küldöttséget
vezetni fogja, és megfogadta, hogy egész személyes és hivatali tekintélyét használni fogja,
hogy a siker el ne maradjon.
Aznap este Kossuthot fáklyás zenével ünnepelte Pozsony népe. Erről persze Veronika se
maradhatott el. Kálmán karjába kapaszkodott, hogy el ne sodorják őket egymás mellől, és
addig kérlelte, amíg unokafivére a kezébe adta a fáklyát. Olyan büszkén vitte, mintha ki tudja,
milyen nagy kincset kapott volna. A fáklyák fényében izgatott, kipirult arcokat látott
mindenfelé. A roppant zsivajban csak kiabálva beszélgethetett Kálmánnal. Aztán egyszerre
felzúgott mindenki; Kossuth Lajos jelent meg a Zöldfa fogadó erkélyén. Felemelte a kezét, és
a hatalmas tömeg elhallgatott, és áhítatos csendben figyelte, mit mond bálványozott vezére.
Kossuth megköszönte az ünneplést, arról beszélt, hogy reméli, a küldöttség, amelynek ő is
tagja, sikerrel jár el a királynál a felelős magyar minisztérium ügyében, és bemutatta a
mellette álló Batthyány Lajost, mint leendő miniszterelnököt. Erre újra felzúgott az éljen.
A fáklyák már egymás után kialudtak, de a tömeg még mindig nem mozdult a vendéglő
előtti térről. Mikor végre nagy nehezen oszladozni kezdtek, lelkesedésük lángját szétvitték
magukkal a városba.
Másnap elindult a küldöttség Bécsbe. Veronika édesapja és Kálmán közt állt a Duna-parton.
Kipirult arccal integetett a távozó hajó után. Bérczy Károly magához ölelte a leányát.
− Kisleányom – mondta meghatottan –, ha Isten is úgy akarja, most meg fog születni a
magyar szabadság!
 II. RÉSZ

MEGSZÜLETETT A MAGYAR SZABADSÁG

Az óra tizenegyet ütött, aztán finom, fátyolos hangon egy menüettet kezdett játszani.
Plim-plim-plim – szólt a zene, és két porcelán figura, egy leány és egy legény, táncolt, forgott
az óra előtt. Az egyszerű kis melódiának vége lett, és a két baba ismét mozdulatlanná
dermedt.
A szobában ketten ültek – a két porcelán figura, csak negyven évet öregedve. A táncoló
legény és leány, mint ősz hajú nagyapó és nagyanyó.
Nagyapó felállt, átcsoszogott a szobán, és kibámult az ablakon a sötétbe. A fekete égen
sehol egy csillag. Az egész világ mintha kihalt volna. Eső kopogott halkan az ablaktáblákon.
− Senki – mondta nagyapó, és visszacsoszogott a karosszékéhez. Néma csendben ült
tovább a két öreg. Végre nagyanyó felkapta a fejét.
− Mintha lépteket hallanék!
Mindketten füleltek, de csak az óra tiktakolt tovább egykedvű nyugalommal.
Mi történhetett azzal a gyerekkel? Már régen itthon kellene lennie! Korán reggel elment,
azóta nem is látták. Délelőtt a szomszédasszony furcsa hírekkel jött. Azt mondta, hogy Pesten
forradalom van. Forradalom? Nagyanyó nem hitte el. A forradalom valami nagyon csúnya
dolog – ilyen Pesten nem történhetik. Igaz, Sándornak furcsa nézetei voltak a forradalomról,
és nagyanyó szíve összeszorult, ha arra gondolt, hogy az unokája veszélybe keveredhet. Ez az
egyetlen gyerek maradt meg nekik késő öregségükre – az apját fiatalon elragadta tőlük a halál
–, és úgy féltették, mint legdrágább kincsüket. Mi lenne belőlük, ha Sándort is elveszítenék?
Nem maradna többé értelme és tartalma az életüknek.
Ebédre hiába várták, Sándor nem jött haza. Délután elindult nagyapó, hogy híreket
szerezzen. Óbuda csendes volt, de azért itt is, ott is látni lehetett egy-egy csoport embert, akik
összedugták a fejüket, és az újságokat tárgyalták. Pesten valami rendkívüli történt. A diákok
meg a jurátusok, szabadelvű fiatal költőkkel az élükön, eltörölték a cenzúrát, népgyűlést
tartottak, és valami több pontból álló követelést állítottak össze arról, hogy mit kíván a magyar
nép.
Nagyapó nyugtalanul tért haza. Békés, nyugalmas természetű ember volt, és mint minden
öreg, irtózott a változásoktól. A világ jól van úgy, ahogy van. Minek azon változtatni? Csak a
fejét rázta, ha Sándor haladásról, reformokról, szabadságjogokról beszélt. Mire jó mindez?
Hát nem elég, hogy megvan az otthona, a mindennapi betevő falatja, a rendes ruhája? De
Sándor olyan, mint az apja. Annak is ilyen hóbortos eszmékkel volt tele a feje – Isten
nyugosztalja szegényt –, és az is ilyen bolondul vakmerő volt.
Nagyapó és nagyanyó reszkettek unokájuk életéért. Ismerték eléggé, hogy tudják, ott van
ő is, azok között a lázongó fiatalok között, nemhogy még a tájékát is elkerülné annak a
helynek, ahol ilyesmi történik. Mi lesz, ha a helytartótanács a tüntetők közé lövet? Vagy
összefogdossa őket, és elviszi valami sötét börtönbe, vagy, ami legalább olyan rossz,
besorozza őket katonának, és elküldi egy távoli garnizonba Galíciába vagy Itáliába.
Egész délután az ajtót lesték. Nagyanyó azon sopánkodott, hogy éhen hal az unokája,
hiszen nem is reggelizett rendesen, úgy rohant el itthonról. És meg fog fázni, hiszen egész nap
kitartóan esett az eső.
 Estefelé a népmozgalom átterjedt Budára is. Nagy tömeg jött át a hajóhídon, és feltódult a
Várba, ahonnan nagy zajjal és éljenezve tért vissza. Az utcán egy ember azt mondta, hogy a
várbörtön foglyait szabadították ki, és ezentúl senkit sem lesz szabad lecsukni semmiféle
bűnért.
Pest egész este nyüzsgött. Ám Óbudára leszállt a csend. Az öreg órásmester és a felesége
behúzódtak a szobába, és az ajtót lesték. Elmúlt kilenc óra, tíz, tizenegy – és Sándor még
mindig sehol.
Végre sietős léptek zaja hangzott fel a kis utcában. Aztán valaki feldobogott a lépcsőn, az
ajtó felpattant, és ott állott az eltűnt gyermek; magas, karcsú, szőke hajú fiatalember. Átázott
köpenyét egy székre dobta, megrázta nedves haját, majd néhány lépéssel átfutott a szobán,
felragadta nagyanyót a karosszékből, háromszor körbefordult vele a szobában, és
örömujjongva felkiáltott:
− Nagyanyó! Megszületett a magyar szabadság!
Nagyanyó levegő után kapkodott. De addigra Sándor már nagyapóval járta a diadaltáncot.
− Édes fiacskám, hol maradtál ennyi ideig? Úgy aggódtunk miattad! – sopánkodott az
öregasszony.
A fiatalember csengő hangon felnevetett.
− Történelmet csináltunk, nagyanyó!
− Valami bajod történhetett volna…
− Ugyan! Ki törődött ma azzal!
− Nem vagy éhes, fiacskám?
− Mint a farkas. Egész nap csak egy darab kalácsot ettem, amit egy fiatalasszony a kezembe
nyomott.
− Miért nem jöttél haza ebédelni?
− Nem értem rá.
− Olyan fontos dolgod volt?
− A lehető legfontosabb! De már nem tudnám megmondani, hogy mi. – Sándor nevetett.
– Nagyanyó, ez a mai nap úgy múlt el, hogy észre se vettem, és már este lett. Eszembe se
jutott, hogy éhes vagyok. Csak most érzem, hogy lyuk van a gyomrom helyén.
− Mindjárt hozom a vacsorádat, fiacskám. Csak előbb fel kell melegítenem.
− Inkább valami hideget kérek, nagyanyó. Éhen halnék, amíg felmelegszik a vacsora.
Nagyanyó kiment a konyhába, és behozott egy csupor tejet, friss, fehér cipót, hozzá
szalonnát és szárazkolbászt. Sándor nekiült a vacsorának. A két öreg gyönyörködve nézte,
hogyan tüntet el pillanatok alatt mindent a tányérról. Aztán megitta az egész csupor tejet,
megtörölte a száját, és rámosolygott nagyanyóra.
− Ez nagyon jólesett!
− De hát mit csináltál egész nap? – tört ki nagyapóból a visszafojtott kíváncsiság.
− Eltöröltük a cenzúrát, kinyomtattuk a Nemzeti dalt és a tizenkét pontot, elvittük a
helytartótanácshoz, kiszabadítottuk Stancsicsot a börtönéből, és este díszelőadáson voltunk
a színházban, utána meg járőrben vigyáztunk az utcán, hogy rend és fegyelem legyen –
hadarta el Sándor egy szuszra.
− És ha valami bajod lesz ebből, fiam! – aggodalmaskodott nagyanyó.
− Ne féljen, abból többé nem lehet senkinek semmi baja, hogy tüntetett a magyar
szabadságért.
− De lőhettek volna rátok…

Sehonnai bitang ember,

 Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete!

− szavalta színfalhasogató hangon Sándor.

− Mi az? Mit beszélsz? Miféle vers volt ez? – Nagyanyó nehezen értette a magyar verset.
Ők odahaza mindig németül beszéltek, idegen volt a fülének a magyar szó az unokája ajkáról.
− Petőfi Sándor verse, amit ma írt. Gyönyörű! Hallgassák csak! – És kiállt a szoba közepére,
mint egy színész, egyik kezét a magasba lendítette, és mennydörgő hangon elszavalta a verset.
A két öreg nemigen értette a szavakat, de a vers értelmét kiolvasták unokájuk tekintetéből.
Nagyanyó sírni kezdett, nagyapó hümmögött:
− De most már mondd el végre, hogy mi is történt a mai napon, mert eddig csak összevissza
beszéltél!
Sándor ledobta magát egy székre. Nemcsak hogy nem evett egész nap, hanem egy
pillanatra sem ült le. Most nyomta le a kimerültség. De csak testileg volt fáradt. A nagy nap
eseményei annyira felvillanyozták, hogy reggelig tudott volna mesélni róluk.
− Tegnap este Végváryéktól hazafelé jövet Jenőbe botlottam, és ő mondta, hogy az
Ellenzéki Kör együtt ül a Pilvaxban, nagyon lelkes a hangulat, és talán holnapra, azaz mára
történik valami. Megbeszéltük, hogy reggel ott találkozunk. Mire odaértem, már sokan voltak
együtt, és arról beszélgettek, hogy tegnapelőtt kitört Bécsben a forradalom. Mi hát mire
várunk? Egyszer csak megjöttek Petőfi, Jókai, Vasvári meg Bulyovszki, és mindenki nagy
üdvrivalgással fogadta őket. Irinyi József felállt egy asztal tetejére, és onnan tartott
szónoklatot, azután felolvasta a tizenkét pontot… tetszik tudni, abban van összegyűjtve, hogy
mit kíván a magyar nemzet: sajtószabadságot, felelős minisztériumot, törvény előtti
egyenlőséget, nemzeti őrsereget, közteherviselést, a politikai foglyok szabadon bocsátását és
az uniót Erdéllyel. Utána Petőfi szavalta el azt a verset, amit az előbb elmondtam… –
Megpróbálta több-kevesebb sikerrel lefordítani nagyanyóéknak a Nemzeti dalt. – Közben
egyre többen lettünk, sokan az utcán tolongtak, mert nem fértek be a kávéházba. Isten tudja,
honnan, de magyar zászlók is voltak a tömegben. Azokkal együtt indultunk el az egyetemre.
Az orvosok, bölcsészethallgatók örömmel csatlakoztak, a mérnökök is, csak a jogászok egyik
igen tisztelt professzora próbálta megakadályozni, hogy behatoljunk az egyetemre. Az
aulában elénk állt azzal, hogy: „Urak, a törvény nevében…” de befejezni nem tudta szegény,
mert a diákjai elsöpörték. Nagyanyó, én még ilyet nem láttam! Az emberek otthagyták a
munkájukat, és jöttek mind velünk. És ismeretlenek szorongatták egymás kezét örömükben…
Megivott egy pohár vizet, és izgatottan folytatta:
− Ekkor Petőfi azt ajánlotta, hogy gyerünk a Landerer és Heckenast-nyomdába, és
nyomtassuk ki a tizenkét pontot meg a Nemzeti dalt. Senkinek se jutott eszébe, hogy a
cenzorhoz menjen, aki ezt különben sem engedélyezte volna. A nyomdatulajdonos ugyan
okvetetlenkedett, de ekkor a nép nevében lefoglaltuk a gépeit, és fél tizenkét órakor megvolt
az első röpcédula. Attól kezdve a gyorssajtó ontotta a lapokat, és én is segítettem kiosztani a
nép között. Azután beszaladgáltuk a várost, és minden utcasarokra kiragasztottuk a tizenkét
pontot meg a Petőfi-verset, hogy azok is fel tudják olvasni, akik délelőtt nem voltak velünk…
Elhallgatott, aztán csöndesebb hangon beszélt tovább:
− Délután a Múzeum kertjében gyűltünk újra össze, Petőfi elszavalta a Talpra magyart,
Jókai ismertette a tizenkét pontot, azután elvitték a városházára, ahol Pest város tanácsa
rögtön elfogadta, a polgármester aláírta, rátették a város pecsétjét, és úgy mutatták ki az
ablakon, hogy mindenki láthassa. Nyáry Pál küldöttségben vitte át Budára a nemzet
kívánságait tartalmazó okiratot, és mi mind utána. Csodálom, hogy nem süllyedt el a hajóhíd,
annyian nyüzsögtünk rajta. Budavár fokáról szembenéztek velünk az ágyúk, mellettük füstölgő
kanóccal a tüzérek. De nem mertek lövetni ránk…
− Édes gyermekem – suttogta nagyanyó, de Sándor csak mosolygott rajta. – Drága
nagyanyó, ha ma valaki fegyvert mert volna emelni ránk, kicsavartuk volna a kezéből, és a
saját puskájával lőttük volna agyon. De ez senkinek még csak eszébe sem jutott! Vagy ha jutott
is, nem merte megtenni. Sok-sok ezren voltunk, és a mi fegyverünk mindennél erősebb volt:
az igazság és a lelkesedés. Ha ott lettek volna! Annyi ismerőst láttam a tömegben! Még a
principálisom is, az a zsörtölődő, mogorva vénember is a nyakamba borult, amikor
felszaladtam hozzá, és adtam neki is a nyomtatványokból. Arra is megkért, hogy segítsek
kiakasztani a legszebb szőnyegét az ablakba… pedig zuhogott az eső, és bizonyára pocsétává
ázott… De hol is tartottam? Igen, ott, hogy átjöttünk Budára, és aláírattuk a helytartótanáccsal
is a tizenkét pontot. Zichy gróf beleegyezett a cenzúra azonnali eltörlésébe, és kinyittatta
Stancsics börtönét. A szegény öreget kocsiba ültették, de lovak helyett diákok húzták, és
fáklyás diadalmenetben vittük a pesti városháza elé…
A nagyszülők aggodalmas szemmel hallgatták Sándort, aki egyre lelkesebben beszélt:
− Utána siettünk a színházba. A Bánk bán előadása csodálatos népünnepélybe torkollott. A
nézők együtt szavalták a színészekkel: „Meghalt a cselszövő!” Aztán a Nemzeti dalt követelték,
és Egressy Gábor kiállt a színpadra, és elszavalta, sokkal szebben, mint én az előbb. Azután a
Rákóczi-indulót és a Marseillaise-t játszották, meg Vörösmarty Szózatát énekelték. Jókai újra
beszélt, meg még mások is, míg végre kilenc órakor mindenkit hazaküldtek, mert azért a
legszebb ünnepet sem lehet a végtelenségig nyújtani… Mi még egy darabig maradtunk, és
megbeszéltük a járőrszolgálatot, mert most már a mi dolgunk, hogy a rendet és a
közbiztonságot fenntartsuk. Nekem holnap reggel hat órakor kell újra jelentkeznem…
Tizenkét óra már jóval elmúlt. Sándor az órára nézett és felugrott.
− Istenem, milyen késő van már! Én meg csak beszélek, és nem hagyom aludni
nagyanyóékat. Pedig bizonyára nagyon fáradtak már. Feküdjenek le. Én ma úgysem tudok
aludni.
− De azért csak feküdj le te is, kisfiam. Holnap korán kell kelned.
− Nem vagyok álmos – tiltakozott Sándor.
Öt perccel később azonban már az igazak álmát aludta az ágyában. De nagyapó és
nagyanyó nem aludtak. Bár nem beszéltek egymással, mindketten tudták, hogy a másik is
virraszt. A szorongás tartotta ébren őket. Féltették az unokájukat, ezt a csupa tűz,
meggondolatlan, lelkes fiút.

Franz Bruder régi órásfamíliából származott. Órás volt az apja, nagyapja, dédapja, és még Isten
tudja, hányan a felmenő rokonságból. Természetesnek tartotta, hogy a fia is az lesz. Vele
azonban megszakadt az órásmesterek sora. Öt gyermeke született, három fiú és két leány, de
három még csecsemőkorában meghalt, a negyediket, egy kisleányt tizenegy éves korában
vitte el a torokgyík. Egy gyermeket sikerült csak felnevelni, a legidősebb fiút. Franz Bruder és
Klára asszony minden szeretetüket és gyengédségüket erre a megmaradt gyerekre pazarolták.
Johann egy szép napon azzal lepte meg a szüleit, hogy bejelentette, tanulni akar. Az
órásmester csak hümmögött, a fejét csóválta, megpróbálta jobb belátásra bírni, de hiába, a
fiú ragaszkodott elhatározásához, és az apa semmit sem tudott megtagadni rajongva szeretett
fiától.
Johann, azaz János latin iskolába került, majd az egyetemre, és mindenütt kitűnő
eredménnyel végzett. Ügyvéd lett, az urak közé keveredett, gazdag és előkelő barátai voltak,
akik megszerették a kedves és nyílt polgárfiút. Szeretett gyermeke társadalmi sikerei
megvigasztalták és büszkévé tették az apát. Ha Johann szerencséjére gondolt, már nem fájt
annyira, hogy nem hagyhatja a saját vérére a régi műhelyt és az órásmesterséget.
Bruder János fiatalon nősült. Feltűnően szép nemesleányt vett el feleségül, egy bihari
földbirtokos leányát. A leány apja persze nem volt elragadtatva Katalin választásától, de nem
akart a fiatalok boldogságának útjába állni. Az esküvő után János lakást bérelt Pesten, és a
fiatal pár boldogan és anyagi gondok nélkül élt. A férj jól keresett, szeretetre méltó modora
közkedveltté tette mindenfelé, szinte vállalni se tudta, annyi pöre akadt. Olgyay Katalin nem
bánta meg, hogy a szívére hallgatott. Sok barátjuk volt, nagy társadalmi életet éltek, amíg a
fiatalasszonyt visszavonultságra nem késztette kisfia születése, aki anyai nagyapja után a
Sándor nevet kapta, és csakhamar az egész rokonság szeme fénye lett.
A boldog családi életnek borzalmas tragédia vetett véget. Pestről Budára csak nyáron
lehetett közlekedni a hajóhídon vagy csónakon; igen szigorú teleken pedig gyalog, amikor
beállt a Duna vize, és a vastag jégpáncél elbírta az emberi test súlyát. János jó fiú volt; gyakran
látogatta a szüleit, de ősszel, ha felszedték a hajóhidat, el volt vágva tőlük a következő
tavaszig. Ő azonban nem nyugodott bele a féléves elválásba. Kimerészkedett csónakon a zajló
jégtáblák közé, vagy átsétált a jégpáncél tetején, nem törődve azzal, hogy beszakadhat alatta.
Az igazat megvallva, eszébe se jutott, hogy valami baja eshetik. Bátor, ügyes férfi volt, és
világéletében a szerencse kegyeltje. Míg aztán azon a februári délutánon megroppant a jég.
János éppen Óbudán volt, a szüleinél, és ők könyörögtek neki, hogy ne induljon útnak, mert
hirtelen felengedett az idő, és nem járható többé a Duna jege.
János azonban csak nevetett. Haza kell mennie, otthon várja a felesége és a kisfia. Nagyon
megijednének, ha nem jönne meg estére. Azonkívül a pereit sem hanyagolhatja el. Ha most
nem indul neki, esetleg hetekig, sőt hónapokra is itt reked Óbudán. Elbúcsúzott apjától és
anyjától, és a leszálló alkonyatban elindult utolsó útjára. Senki nem látta többé. Még a
holttestét sem vetette ki a víz.
A kétségbeesett fiatal özvegyet az apja hazavitte magával Biharba. A két lesújtott szülő a
fiával együtt az unokáját is elvesztette. Úgy érezték, életük napja örökre leáldozott. Néhány
nap alatt éveket öregedtek.
A kis Sándor a bihari birtokon töltötte gyermekéveit. Pestre és az apjára már nem is
emlékezett. Emlékei ott kezdődtek a mezőkön, amelyeket lován beszáguldozott, az udvarház
kertjében, ahol minden fát megmászott, és a levendulaillatú szobában, ahol édesanyja a
zongoránál ült, és szomorú dalokat játszott, vagy könnyes szemmel bámult a messzeségbe.
Sándor kétéves volt, amikor elvesztette az édesapját, és hét, amikor meghalt az édesanyja.
Utána Sándor nagyapa lett a gyámja. Nem sokkal anyja halála után megjelent Biharban Bruder
nagyapó, és kérte, hogy adják neki az unokáját. Sándor nagyapa azonban hallani sem akart
arról, hogy a leánya fia egy órásműhelyben nőjön fel. Ezért nagyapó dolgavégezetlenül tért
vissza Óbudára, Sándor Biharban maradt. Égetni valóan rossz kölyök volt; nem tudta
megzabolázni senki. Talán csupán az édesanyja könnyei hatottak rá, de mióta elvesztette őt,
mindent a saját feje után csinált. Sándor nagyapa szinte naponként elfenekelte, de minden
eredmény nélkül. Egyszer azzal rémítette meg a családot, hogy eltűnt, elszökött a cigányokkal,
és csak harmadnap találtak rá. Máskor meg leesett a cseresznyefa tetejéről, és napokig
mozdulatlanul kellett feküdnie, úgy összetörte magát. Tanulni meg nem akart az istennek se.
Hiába verték, megszökött a tanító elől, és inkább a jobbágygyerekekkel játszott és verekedett.
Nagyapjának mégis ő volt a kedvence. Szerette benne még a komiszságát is, de leginkább azt,
hogy szép gyerek volt, és ha akarta, mindenkit meg tudott hódítani.
 Amikor Sándor nagyapa meghalt, újra eljött érte nagyapó. És a nagybátyja nem
ragaszkodott hozzá, hogy ez az eleven ördög az ő nyakán maradjon, rontsa a saját fiait, és
esetleg osztozkodni akarjon az örökségen. Boldogan odaadta a fiút az öreg órásmesternek.
Sándor Óbudára került, és a két kedves öreg között kissé lehiggadt. Szerette őket, és a
kedvükért még tanulni is megpróbált. Jó feje volt, de nem állott meg a kezében a könyv. Csak
akkor szedte elő, amikor már nagyon szorult a kapca, és előfordult, hogy akkor már későn
volt. Mégis elvégezte a gimnáziumot, sőt az egyetemet is, tűrhető eredménnyel. A nagyszülei
nem is próbálták rábeszélni az órásszakmára, bár nagyon örültek volna, ha kedvet érez
magában hozzá. De hát mit is szóltak volna a nemesi rokonok?
Sándor nyaranta, a szünidőben haza-hazalátogatott Biharba. Egyaránt otthon érezte magát
a gazdag földbirtokos családban és az óbudai polgárok között. Az apja szeretetreméltóságát
örökölte, de annak szorgalma nélkül. Bakó Gáspár bácsi, akinél gyakornokoskodott, kedvelte
a mindig mosolygó szőke fiút, de néha azt kívánta, bár mást vert volna meg ezzel a tűzzel
bélelt ifjú emberrel a Teremtő.
Nagyapó és nagyanyó sehogy se tudtak lépést tartani az unokájukkal. Nekik már a fiuk is
túlságosan forradalmár volt. Elhagyta az ősi családi foglalkozást, Johann Bruderből Bruder
Jánossá változott, nemeskisasszonyt vett feleségül, és felesküdött a haladás hívének. De
Sándor úgy lobogtatta előttük a francia forradalom történetét, mint valami zászlót, amely
diadalra vezet. Eljárogatott barátaival a Pilvax kávéházba, onnan hozta magával ezeket a
veszedelmes eszméket. És lám, most megtörtént a baj. A két öreg szemére nem szállt álom.
Csendesen imádkoztak kis unokájukéit, aki a nap eseményeitől elfáradva mélyen aludt a másik
szobában.

A Ferenc-rendiek templomának tornyában megszólaltak a harangok. Odabent véget ért az

ünnepi mise, és a nép megindult kifelé az ajtón. Sándor, aki eddig a falhoz támaszkodott, most
előbbre lépett. Együtt voltak mind a hárman, az elválaszthatatlan jó barátok: Végváry Bandi,
Ghéczy Jenő és Bruder Sándor. Vállukon fegyver, karjukon nemzetiszínű karszalag, kalapjukon
kokárda. Szolgálatban voltak, de mivel csak azt kapták feladatul, hogy az utcákon cirkáljanak,
hát úgy intézték a dolgot, mire a mise véget ért, éppen a Ferencesek terére jutottak.
A templomból kitóduló fiatal nők megnézték a három fiút – ezekben a napokban a
nemzetőrök nagy népszerűségnek örvendtek –, de ők nem törődtek a rájuk tapadó kíváncsi
és lelkesült tekintetekkel. Ők másra vártak.
Végre kilépett a két leány a kapun. Bandi megindult feléjük, és a két barátja követte.
Végváry Erzsike vette észre őket előbb, és integetni kezdett. Erre a másik leány is feléjük
fordult.
Kornélia magas, karcsú fekete leány volt. Végváryék távoli rokona, aki egynéhány hétre
látogatóba jött hozzájuk Pestre. Művelt, szép, okos fiatal teremtés, akibe mind a három
fiatalember rövidesen beleszeretett.
Bandi volt a legcsinosabb hármuk közül. Széles vállú, magas férfi, az arca komoly, szép
vonású, szeme sötét és tüzes, a haja és lágyan göndörödő körszakálla gesztenyebarna. Alakja
nem mindennapi testi erőt árult el. Sándor is volt olyan magas, de sokkal karcsúbb és
hajlékonyabb. Fiatalabb korukban, ha huzakodtak, meglehetősen egyenlő esélyekkel vágták
egymást földhöz, mert Sándor ügyessége és ruganyossága kiegyensúlyozta Bandi
kétségtelenül nagyobb testi erejét. Bár egykorúak voltak, Bandi mégis évekkel idősebbnek
tetszett. Sándor élénk, változékony, gyakran nevető arcával kamaszfiúnak látszott mellette.
 Jenő jó fél fejjel kisebb volt a barátainál, zömök, kurta lábú fiú, akivel szépség tekintetében
meglehetősen mostohán bánt a természet. Az arca túlságosan szögletes volt, a szeme
szürkészöld, a haja se szőke, se barna és olyan kemény szálú, mint a sörte.
Kornélia mosolyogva köszöntötte mind a hármukat. Ezen a vasárnapon különösen
ragyogott. Szürke szoknyát és karcsú alakjára simuló zöld kabátkát viselt, fekete haja vastag
varkocsban hullott a hátára, és a végébe nemzetiszínű szalagot font. Erzsike a bátyjába
csimpaszkodott. Észrevette, hogy nézik őket. Büszke volt rá, hogy ez a jóképű fiatal nemzetőr
az ő testvére.
Bandi az ajkába harapott, mert közben Sándor megelőzte, és most ő kísérhette végig
Kornéliát az utcán. Jenő hűségesen kullogott utánuk. Ő már megszokta, hogy mindig
létszámfeletti legyen. Ez azért nem akadályozta meg abban, hogy éppen úgy rajongjon
Kornéliáért, mint két szerencsésebb barátja.
− Gyönyörű volt! – lelkesedett Erzsike. – Képzeld el, a mise után a templomi kórus a magyar
szabadságról énekelt.
Erzsike már napok óta a lelkesültség mámorában élt. Neki minden nagyon tetszett,
mindent látni akart, mindenben részt akart venni. Most a bátyja karjába kapaszkodott, és
csacsogott, csacsogott. Bandi szórakozottan hallgatta, és közben az előttük haladó Kornélia
sötét copfjára szegezte a tekintetét. Vajon miről beszélgethetnek? A féltékenység kínjai
gyötörték.
Fekete fejkendős öregasszony jött velük szembe az úton. Amint meglátta a nemzeti
színekkel ékes fiatalokat, összecsapta a kezét:
− Ó, boldogságos Szűzanyám, hogy ezt is megérhettem! Sokszor gondoltam már arra,
minek vagyok én még a világon, de most örülök, mert Isten megengedte, hogy megérjem ezt
az ünnepet.
Sándor lehajolt hozzá, és kokárdát tűzött a fekete kabátjára.
− Tessék, nénike, ezt viselje. A mai naphoz nem illik a sötét szín. Ma ne gyászoljon senki!
Hirtelen megcsókolta az öregasszonyt mind a két arcán, és nevető szemmel lépett vissza
Kornélia mellé. A leány olyan tekintetet vetett rá, hogy Bandi szíve belesajdult.
A városháza előtt a két leány elbúcsúzott, és hazafelé indult. A fiatal nemzetőröket másfelé
szólította a kötelesség. Ők feleltek azért, hogy a forradalmi mámorban úszó városban
továbbra is fennálljon a rend és a közbiztonság.
A házak mindenfelé fel voltak lobogózva. A fekete-sárga zászlók meg a kétfejű sasok
eltűntek mindenhonnan. Piros-fehér-zöldben úszott a város. Egyesek még a kapukat is
befestették. Az Emich-könyvesbolt felett Petőfi hatalmas arcképe lógott, alatta a francia
forradalom magyarrá változtatott jelszavával:
Szabadság, egyenlőség, egyetértés!
Jó volt ezen a napon nemzetőrnek lenni. Amerre a fegyveres, nemzetiszín karszalagos
fiatalemberek végigmentek az utcán, a tömeg megéljenezte őket. Sándor őszintén sajnálta,
hogy letelt a szolgálati ideje, és le kellett adnia a fegyverét.
Bandi sietve búcsúzott tőlük. Tudta, galádság, amit tesz, de nem hívta a két barátját, hogy
jöjjenek vele. Nem tudta elfelejteni, hogyan nézett Kornélia ma délelőtt Sándorra.
− Ráérsz? – kérdezte Jenő Sándortól, amikor magukra maradtak.
− Ne haragudj, ma sietek haza. Szegény nagyanyó a lelkemre kötötte, hogy le ne késsek az
ebédről. Már napok óta hiába főzött, nem mentem haza. De ma megígértem, hogy idejében
otthon leszek.
 Sietve indult a hajóhíd felé. De útközben mégis megállt, hogy megbámulja az épülő új, nagy
hidat. Szerette nézegetni, hogyan halad előre a munka. Most valaki egy piros-fehér-zöld
zászlót tűzött ki a pillér és a lánc közé, és azt ott lengette és lobogtatta a friss tavaszi szél.
Már az utcájuk sarkán járt, és látta nagyapó házát, amikor valaki utána kiáltott:
− Sándor!
A fiatalember megfordult. Eliza sietett mögötte, az arcát pirosra csípte a hideg. Sándor
megvárta, amíg a leány utoléri.
Eliza a szomszéd pékmester leánya volt. Amikor Sándor Óbudára került, rögtön
összebarátkoztak, és sokat játszottak együtt. Ezer apró emlék kötötte őket össze. Egyszer a fiú
átmászott a magas kerítésfalon a kisleány labdájáért, és elszakította a nadrágját. Nagyon
megszeppentek, hogy mi lesz ebből, és Eliza gyorsan összevarrta a hasadást. Nagyanyó csak
mosolygott, és a fejét csóválta, amikor meglátta az ügyetlen gyermeköltéseket. Fel kellett
fejteni és újra megvarrni. De Sándor nem kapott ki, nagyapó és nagyanyó soha nem verték
meg. Még csak össze sem szidták komolyabban.
Eliza akkor még copfos kisleány volt, ma már komoly, felnőtt hölgy. Most már nem vadultak
együtt az utcán, rémületben tartva az egész környéket. Ritkábban is találkoztak. Sándort
elfoglalták a barátai, a Pilvax kávéházi eszmék, és ha leány körül járt az esze, az Kornélia volt,
nem Eliza.
Liz néha az ablakból megleste hajdani játszótársát, amint nyurga, hosszú lépteivel hazafelé
siet, és ilyenkor azt kívánta, bár lennének még gyerekek, hogy leszaladhatna hozzá az utcára,
és újra együtt tölthetnék az egész délutánt.
Eliza a nagynénjénél volt látogatóban, és most onnan jött hazafelé, amikor megpillantotta
a sarkon előbukkanó Sándort. Utána kiáltott, és a fiatalember mosolyogva fordult felé.
− Régen nem láttalak… bocsánat, régen nem láttam, Eliza kisasszony.
− Tegezzen csak nyugodtan. Hiszen olyan régóta ismerjük egymást.
− Azóta megnőtt, Liz, nem a régi rövid ruhás kisleány többé.
− Bárcsak még az lennék! – sóhajtott fel a leány.
− No mi az? – hökkent meg a fiú. – Nem örül annak, hogy már felnőtt?
− De igen. Csak… – hirtelen elnevette magát. – Ostobaság! Hát persze hogy örülök neki. De
azért olyan szép volt a gyermekkorunk.
− Liz! Megengedi, hogy segítsek? – Sándor kivette a leány kezéből a kosárkát.
− Róza néni küldi az édesanyámnak. Alma van benne, meg sütemény. A tanti nagyon finom
kalácsot süt ám…
− Emlékszem – nevetett Sándor.
A leány akaratlanul is lelassította a lépteit, hogy meghosszabbítsa az együttlét perceit.
Lopva a fiatalember arcába nézett. A hajdani komisz kisfiú – gyermekkorának bálványa –
milyen szép, daliás férfi lett! Ó, istenem, mit mondjon neki, amivel meg tudná nyerni az
érdeklődését?
− A Cirmos cicának hat kis kölyke született… Emlékszik még a Cirmos cicára?
− Igazán? – mondta közömbösen Sándor. Eliza érezte, hogy ez nem jó beszédtéma. Másra
terelte a szót:
− Hallotta, hogy Lotte menyasszony? Orvos a vőlegénye.
Ki az a Lotte? – tűnődött Sándor, miközben udvariasan újra csak az előbbi semmitmondó
szót ismételte:
− Igazán?
Eliza elkeseredett. Már alig választotta el őket néhány lépés a kapujuktól. Akkor pedig
Sándor elbúcsúzik, és Isten tudja, mikor találkoznak újra.
 − Pestről jön? – kérdezte elszántan. – Mondjon már nekem valamit arról, hogy mi történik
odaát.
Ez volt a varázsige. Eliza maga is meglepődött a hatásán. Sándor beszélni kezdett – és áradt
belőle a szó, mintha soha nem akarná abbahagyni. A leány elragadtatott tekintettel figyelte.
A felét sem értette annak, amit mond, de boldog volt, hogy a hangját hallja, lelkes arcát
láthatja, és minden idegszála élvezte a fiatalember közelségét. Ott álltak a kapuban, mintha
odacövekelték volna őket.
Sándor egyszer csak föleszmélt:
− Te jóságos ég! Hiszen megígértem, hogy pontosan hazaérek ebédre!
Sietve elbúcsúzott, és hazafelé indult. A leány, kezében a kosárkával, a távozó után bámult.
Sándor hirtelen megfordult, és visszaszaladt hozzá.
− Tessék, ezt kegyednek adom – mondta, és a kezébe nyomott egy piros-fehér-zöld
kokárdát.
Eliza a szívéhez szorította az ajándékot. Nem tűzte fel – az ő számára a nemzetiszín nem
jelentett semmit, és a szülei talán meg is haragudtak volna érte –, de amikor felért a
szobájába, a legkedvesebb kincsei közé rejtette.

A MACSKAZENE

Az éj sötétjében négyen találkoztak. Bandinál volt a lámpa, a többiek fazekakkal és

vaskanalakkal szerelték fel magukat.
− Készen vagytok? – suttogta Sándor. – Akkor indulás a Várba!
− Nem lesz ebből baj? – aggodalmaskodott Tamás, a hármas társaság kültagja. Úgy szökött
meg otthonról titokban, mert édesapja, Müller Károly építész ugyancsak meghökkent volna,
ha a tudomására jut, hogy féltve őrzött egyetlen fia mire készül a barátaival.
− Ugyan! – nevetett Sándor. – Mi bajunk lehetne? A legrosszabb esetben megvernek.
Tamást ez a felelet nemigen nyugtatta meg. Vékony szőke fiú volt, gyerekkorában sokat
betegeskedett, és a szülei még a széltől is óvták. Ezért is nem lett építész, mert ahhoz erősebb
testalkatra lett volna szüksége, és így apja a jogi egyetemre küldte. Együtt tanult Sándorral és
a másik két fiúval, és szívesen lett volna a hármas társaság negyedik tagja, de félénksége és
szülei túlságosan aggódó szeretete megakadályozták, hogy mindenben velük tartson. Most
azonban megszökött otthonról, hogy a készülő macskazenében részt vegyen. És ha félt is egy
kissé, rendkívül boldog és büszke volt, hogy a másik három fiúval együtt lehet.
Ez a macskazene voltaképpen politikai tüntetésnek készült. A Délvidéken egyre
gyakoribbak lettek a szerb zavargások, és a magyar minisztérium fegyverbe szólította a
nemzetőrséget – azazhogy csak szólította volna, de a fegyverek báró Lederer Ignác budai
főparancsnok hatalmában voltak, és ő megtagadta, hogy kiszolgáltassa őket a magyar
kormánynak. Erre az ifjúság elhatározta, hogy macskazenével tiszteli meg. Esti tíz órára
beszélték meg a találkozót a budai Szent György téren. Oda igyekezett most a négy jó barát
is.
Bandi a készülő tüntetést komoly politikai tettnek ítélte, Sándor azonban csak tréfás
diákcsínynek tekintette: ez a huszonkét éves fiatalember mindig készen állott arra, hogy ilyen
kétes kalandokban részt vegyen. Tamás izgatott volt, mint egy gyerek, Jenő nyugodtan és
egykedvűen nézett az események elébe.
 A Szent György téren már sokan voltak. Az ismerősök suttogva köszöntötték egymást, és a
tömeg elrendeződött a hadparancsnok ablakai alatt. Adott jelre istentelen zenebona tört ki.
Vaskanalakat vertek fazekak oldalához, fedőket ütöttek össze, valaki egy ócska kereplőt
nyekergetett, és még ki tudja, miféle szerszámokat használtak, amivel zajt lehetett csapni.
Közben nyávogás, ugatás, kakaskukorékolás, bégetés, nyerítés hangzott, vagy csak
közönséges visítás – ki-ki a művészi adottságai szerint vett részt az éjjeli zenében.
A házban kivilágosodtak az ablakok. Odabent ugyancsak idegesek lehettek.
A fülsértő zajból egyre inkább kezdett kiválni a pfuj kiáltozás.
− Mi van a fegyverekkel, Lederer? – üvöltötte egy öblös hang.
− Adj nekünk fegyvert, Lederer! – ismételgette egy szavalókórus.
Sándor váratlan fordulattal a fazék helyett Jenő fenekére csapott a vaskanállal. A másik fiú
sem volt rest, visszaadta az ütést, és parázs verekedés kerekedett, amelyben a kanál volt a
fegyver és a fazék a pajzs.
A körülállók nevetve vették tudomásul a küzdelmet, csak Bandi botránkozott meg.
− Hogy viselkedhet két felnőtt férfi ilyen gyerekesen?
A tömeg hirtelen megbolydult. Izgatott kiáltás futott végig rajta:
− Jön a katonaság!
Valóban, a fő hadikormányzó szállása körüli épületekből gránátosok törtek elő szuronyt
szegezve a tüntetőkre. A fegyvertelen nép káromkodva és pfujozva hátrált. Ekkor felnyíltak a
fegyvertár ajtajai, és lovasok támadták hátba a tüntetőket. A két tűz közé szorított tömegben
felbomlott a rend, és mindenki menekült, amerre látott. A három jó barát is elszakadt
egymástól. Csak Tamás kapaszkodott Sándorba, mintha tőle várná, hogy megmentse. A
fiatalember eldobta a kanalát és a fazekat, és most az általános kavarodásban a házfalhoz
igyekezett húzni megrémült társát.
Kiabálás, jajgatás zaja töltötte be a teret. És ebbe a zűrzavarba hirtelen beledördült egy
puska, majd egy másik és egy harmadik. A katonaság tüzelt a tömegre. A sötétben látni
lehetett a lőpor lobbanását.
Tamás megtántorodott és felsikoltott. Sándor átnyalábolta, és a fal mellé állította.
− Megsebesültél? – kérdezte,
− A karom… – nyögte elhaló hangon a másik.
− Kapaszkodj belém – biztatta Sándor a sebesültet, és eléje állt, hogy testével fedezze.
A tér lassanként kiürült. A lovasság kardlappal hajtotta szét a tömeget. Sándor is kapott egy
ütést. Ha a fejét éri, kiveri a szemét; de sikerült idejében az arca elé emelni a kezét, és az
felfogta a csapást.
A menekülők zaja már a szomszéd utcákból hangzott. A gyalogság szabályos rendben
vonult visszafelé, az üldözést a lovasságra bízva.
A tömeg átmenekült Pestre, s ekkor félreverték a harangokat. Összegyűltek a nemzetőrök,
fegyveresen. Kevésen múlt, hogy nem került fegyveres harcra sor a császári katonaság ellen.
A téren elszórtan sebesültek és halottak hevertek. Sándor körülnézett, és velős
káromkodást kanyarított Lederer báróra. De nem maradt ideje hosszasabban kifejteni a
véleményét, mert nekik is menekülniük kellett.
− Tudsz jönni? – kérdezte Tamást.
− Menjünk! – könyörgött a fiú, aki sokkal jobban megrémült, mint ahogy a sebe fájt, és
szeretett volna mielőbb minél messzebb lenni innen. Sándor átölelte, és eltámogatta az egyik
sötét utcáig.
Alig mentek néhány lépést, lovasok jöttek visszafelé. A fiatalember újra a fal mellé húzta a
barátját, és farkasszemet nézett a katonákkal. De azok nem bántották őket.
 Tamást egy ideig űzte a félelem, de azután letört.
− Nem bírom tovább! – suttogta.
Sándor leültette egy út menti kőre, és mellé térdelt, hogy támogassa.
− Most mi lesz velem? – siránkozott a fiú. – Meg fogok halni?
− Ördögöt fogsz meghalni! Ha idáig kibírtad, akkor nem lehet komoly bajod. Egy karlövésbe
még senki se halt bele. Egy-két hét múlva már emlékezni se fogsz rá.
− Gondolod?
− Biztos vagyok benne!
Egy kis ideig csend volt, aztán Tamás újra kezdte a siránkozást:
− Szeretnék otthon lenni!
− Akkor próbálj meg felkelni. Elvégre egész éjjel nem ülhetünk itt!
− Hazáig nem bírok menni…
− Nem is kell. Majd én szerzek kocsit. De előbb elviszlek valahova, ahol jó helyen vagy, mert
itt az utcán megfázol, meg a katonák is megtalálhatnak.
Az utóbbi érv hatott. Tamás feltápászkodott, és tovább folytatták éjjeli vándorútjukat.
Sötét kis utcában jártak, amerre Tamás még soha nem járt, de Sándor láthatólag jól kiismerte
magát, és meghatározott cél felé igyekezett.
Egy egyemeletes házacska előtt álltak meg. Sándor bezörgetett. Háromszor kellett
kopognia, míg végre egy résnyire kinyílt a kapu, és egy öreg, dörmögő hang hallatszott:
− Ki az?
− Én vagyok, Brunner bácsi. Bruder Sándor. Engedjen be, az Isten szerelmére kérem, a
barátom rosszul van.
Hans Brunner, a budavári órásmester Franz Bruder barátja volt, és Sándort apró gyermek
kora óta ismerte. Amikor meggyőződött arról, hogy valóban ő áll az utcán, szélesre tárta a
kaput, és betessékelte a nem várt vendégeket.
A házban már mindenki aludt. Brunner bácsi maga hálóköntösben és hálósapkával állott
előttük. Kedves élete párja is megjelent egy pillanatra az ajtóban, hasonló viseletben, csak
hálósapka helyett főkötővel a fején, majd ijedten tűnt el, és csak akkor jött elő véglegesen,
amikor már teljesen felöltözött.
Tamást karszékbe ültették, és Sándor röviden elmondott mindent, ami aznap este történt.
Azután vizet és kötözővásznat kért. Az időközben megjelent Brunner néni már hozta is. Sándor
lehúzta a barátja kabátját, és megvizsgálta a sebet. Csak az izmot ütötte át a golyó, csontot
nem ért. Gyorsan lemosta az alvadt vért, és bekötötte.
− A golyót nem rakhatod el emlékbe, mert elveszett – mondta Tamásnak.
A fiú közben maga is kezdett megnyugodni, hogy nem lehet semmi komolyabb baja, és
most rámosolygott Sándorra. De hirtelen ijedten felkiáltott:
− Mi van veled? A szemed…!
Sándor a homlokához nyúlt, és meglepetve látta, hogy véres lett a keze.
− Úgy látszik, felrepedt a szemöldököm, amikor rám ütöttek a karddal.
Felhúzta a kabátja ujját, és megmutatta a dagadt, lila hurkát, amely az ütés helyén maradt.
Tamás elszégyellte magát. Sándor is megsebesült, és mégse csinált akkora cirkuszt, mint ő.
Elhatározta, hogy keményen és bátran fog viselkedni a továbbiakban.
Közben Brunner bácsi pálinkát hozott, és megkínálta a fiúkat. Brunner néni süteménnyel
traktálta őket. A Brunner család többi tagja is előkerült a szobájából, és körülülték a
vendégeket.
Sándor hirtelen feleszmélt.
− Nekem kocsit kell kerítenem!
 − Nem kell kocsi, Sándor. Elég erős vagyok, haza tudok menni gyalog is.
− Akkor indulhatunk!
Elbúcsúztak Brunneréktől, és nekivágtak az éjszakának. Tamás valóban bátran tartotta
magát. Nem siránkozott, nem panaszkodott, csak egyszer kérte, hogy pihenjenek egy kicsit.
Amikor hazaérkeztek, a kapu előtt Tamás megborzongott. Sándor megfogta a kezét, és
érezte, hogy forró. A sebláz – gondolta –, még szerencse, hogy már itt vagyunk!
A Müller-házban ugyanolyan kép fogadta őket, mint a budavári órásmesternél. Müller papa
maga nyitott ajtót, és ugyancsak megrökönyödött, amikor a fiát találta a kapu előtt egy másik
fiatalember társaságában. Ő azt hitte, hogy Tamás az ágyában van. Hanem amikor megtudta,
hogy mi történt, megszorította a fiú kezét.
− Sosem hittem volna, hogy ennyi bátorság szorult beléd, fiam!
És Sándornak megköszönte, hogy vigyázott Tamásra.
Az ebédlőben Müllerné szaladt eléjük hálóruhában.
− Kisfiam! – kiáltotta.
− Mama! – szakadt fel a boldog sóhaj Tamás ajkáról, és az anyja kitárt karja közé vetette
magát.
Sándor érezte, hogy az ő további jelenléte felesleges. Elbúcsúzott Müller úrtól, a többieket
nem akarta zavarni. Megígérte, hogy másnap meg fogja őket látogatni, és a csendes budai
utcákon hazafelé indult.

MUZSIKA SZÓL, VERBUVÁLNAK

Sándor megállt Végváryék ablaka alatt, és a Rákóczi-indulót kezdte el fütyülni. Barna leányfej
jelent meg az ablakban, de rögtön azután el is tűnt: Erzsike. Nemsokára újra megjelent, de
most már nem egyedül. Kornélia is ott állott mellette. A két leány nevetett és integetett.
− Mindjárt leküldöm Bandit! – kiabálta Erzsike. Jól tudta, hogy a két barát között a
megbeszélt hívójel a Rákóczi-induló.
A két leány eltűnt az ablakból, csak a függöny lebegett még egy darabig. Sándor elmerült
szemmel figyelte, hátha megpillantja még egyszer Kornéliát, de hiába.
Nemsokára leért Bandi. Kissé zavartnak látszott, de Sándornak nem tűnt fel, mert ő is
nagyon izgatott volt. Karon ragadta a barátját, és magával cipelte.
− Olvastad a falragaszokat? – kérdezte.
Bandi csak hümmögött.
− Tíz önkéntes zászlóaljat állítanak fel. A szolgálati idő három év. Mi Jenővel jelentkezünk.
Ugye, te is velünk tartasz?
Bandi hallgatott. Sándor megrökönyödve nézett rá.
− Te… nem akarsz…?
A fiatalember lesütötte a szemét.
− De igen. Csakhogy…
− Csakhogy?
− Nem tehetem meg!
− Hogyhogy nem teheted meg? Mi tart vissza?
− Ne haragudj rám, Sándor, de egy vallomással tartozom neked. Én megházasodom…
Most már Sándor is sápadt lett. Csak nagy sokára tudta kinyögni:
− Kornélia?
 − Igen.
Egy ideig szótlanul mentek egymás mellett. Végül Bandi kezdett el beszélni:
− Tudod, én már gyermekkorom óta ismerem Kornéliát. Sokszor játszottunk együtt, és
valahogy mindig úgy képzeltem, hogy ha felnövök, ő lesz a feleségem. Soha más leánnyal nem
törődtem, számomra ő volt az egyetlen. Tudom, nektek is tetszett. Talán szólnom kellett
volna, talán figyelmeztetni kellett volna titeket. De köztem és Kornélia között egyeden szó
sem esett még a dologról, és én nem akartam őt lekötni. Válasszon közülünk, akit ő akar… Ma
reggel, amikor megláttam a falragaszokat, én is azzal az elhatározással tértem haza, hogy
beállok katonának. Amikor elmondtam a szándékomat, Kornélia elsápadt, felugrott, és az
ablakhoz szaladt. Utánamentem, és láttam, hogy könnyes a szeme. Tovább nem tudtam
uralkodni magamon, bevallottam neki, hogy szeretem. Felragyogó arccal nézett reám. És
akkor már én is tudtam, hogy engem szeret. Megkértem a kezét, és ő igent mondott. Úgy
határoztunk, hogy még a nyáron összeházasodunk. Belátod, ugye, hogy ezek után én nem
jelentkezhetek katonának?
− Értem – suttogta Sándor.
− Sajnálom, hogy éppen most kell elválnom tőletek. Hiszen megfogadtuk, hogy mi hárman
soha nem hagyjuk el egymást. De Kornélia többet jelent a számomra, mint az egész világ.
Bocsássatok meg nekem.
Sándor a kezét nyújtotta.
− Legyetek egymással boldogok – mondta rekedten. Elkeseredés és fájdalom vonaglott az
arcán. Bandi megsajnálta.
− Sándor! – próbálta vigasztalni, de a fiú elhárította.
− Most ne! Hagyj magamra, Bandi. Délután eljövök hozzátok, de most hagyj magamra.
Isten áldjon.
Céltalanul bolyongott végig az utcákon. Kornéliát látta, az emlékeit gyűjtögette, és egyben
el is búcsúzott tőlük. Hiszen a fekete hajú szép leány már másé.
Dacosan megrázta a fejét. Ha Kornélia Bandit választotta, ő nem fog búsulni utána. Bandi
jó fiú, derék, becsületes ember. Kornélia boldog lesz vele. Ő meg majd talál mást. Hiszen nem
Kornélia az egyetlen leány a világon.
Megállt egy falragasz előtt, és újra végigolvasta. Veszélyben a haza! Minden igaz hazafi
kötelessége, hogy jelentkezzék katonának. Hát őreá nem várnak hiába! Amikor az eljövendő
katonaéletre gondolt, szinte teljesen elfelejtkezett már Kornéliáról.

Jenőt is erősen feldúlta Bandi hirtelen házasságának a híre. Álnok barátnak nevezte, aki
kihasználta azt az előnyt, hogy egy helyen lakik Kornéliával, és elvette tőlük a leányt.
Sándor megrökönyödött. Ő soha nem tételezett fel senkiről rosszat, és szentül meg volt
győződve Bandi becsületességéről.
− Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Azért Bandi még igazán nem gazember, mert Kornélia őt
akarta és nem téged vagy engem. Kornélia szabadon választhatott hármunk közül.
Jenő csak a vállát vonogatta. Ő sokkal keserűbben csalódott, mint Sándor, mert
nehezebben gyúlt lángra, és nehezebben is lohadt le. Úgy érezte, soha nem tudja
megbocsátani Bandinak, hogy azt a leányt veszi feleségül, akit ő is szeretett. Hiába hívta
Sándor, hogy jöjjön el vele Végváryékhoz, ő elkeseredetten rázta a fejét.
− Abba a házba én többé be nem teszem a lábamat!
− Ostobaság! Azért gyűlöljem Bandit, mert Kornélia őt szereti és nem engem? Hiszen ez a
mi kettőnk barátságán nem változtathat semmit sem!
 De hiába érvelt, hiába magyarázott, Jenőt nem tudta megingatni. A jó barát makacsul
kitartott elhatározása mellett, és Sándornak egyedül kellett elmennie Végváryékhoz.
Kornéliát még soha életében nem látta ilyen szépnek. A szerelmes hajadon boldogsága
sugárzott róla. Sándornak belefájdult a szíve. Hiába, friss volt még a seb. De azért mosolygó
arccal minden jót kívánt a leánynak. Kornélia elpirult.
− Még nem tud róla senki. De ön olyan jó barátja Bandinak… és nekem is… Higgye el,
nagyon jólesik, hogy így együtt örül velünk. Én olyan nagyon boldog vagyok!
Bandi szerelmesen ölelte magához, és a leány hozzásimult. Sándor őszintén kívánta, hogy
boldog legyen ez a szép pár. Csak azt sajnálta, hogy nem lehet majd ott az esküvőjükön, mert
ő akkor már katona lesz.
Az egész délutánt ott töltötte Végváryéknál. Közben bejött Erzsike és a kisebb leányok is,
körülugrálták a vendégeket, izgatottan tárgyalták meg a nagy eseményt, és tiszteletteljes
borzongással csodálták meg Sándort, amikor bejelentette elhatározását, hogy beáll
katonának. Egyenként elbúcsúzott mindenkitől; a kisleányok a nyakába ugrottak és
megcsókolták, még Erzsike is félve megérintette az ajkával az arcát, és közben olyan piros lett,
mint a pipacs. Kornélia a kezét nyújtotta.
Bandi elkísérte egy darabon.
− Jenő? – kérdezte tőle.
− Megsértődött. Nem tudja neked megbocsátani, hogy nőül veszed Kornéliát.
− Nem tehetek róla. Majd megengesztelődik. És ha nem… hát akkor se tudok csinálni
semmit. De te igazán derék jó barát vagy.
Sándor nevetett.
− Ugyan! Hiszen ez csak természetes.
A két barát egy utca sarkán kezet rázott.
− Isten veled – mondta Bandi. – Sok szerencsét kívánok neked. Aztán néha értesíts minket
is arról, hogy megy a sorod.
− Írni fogok – ígérte Sándor. – De válaszoljatok ám…
Ebben megegyeztek. Bandi visszatért szerelmes menyasszonyához, Sándor pedig hazafelé
indult az esti szürkületben. Most jutott csak az eszébe, reá még egy nehéz feladat vár:
megmondani nagyanyónak és nagyapónak, hogy jelentkezik katonának.

Müller Tamásnak már igazán semmi baja nem volt, csak a túlzott szülői aggodalom szögezte
még oda egy jó puhán kibélelt karosszékhez az ablak mellett. Tamás most, túl az első
ijedségen, már büszkélkedett a kalandjával, és kigyulladt arccal hallgatta Sándort, aki arról
beszélt neki, hogy Lederer báró Bécsbe szökött, mert nem merte vállalni a felelősséget a
vérengzéséit. A budavári macskazenének három életveszélyes sebesültje maradt, és egyikük,
egy Burger József nevű, nagyváradi származású orvostanhallgató május 29-én belehalt
kardvágástól származó fejsebébe.
Sándor valójában búcsúzni jött Tamáshoz. Az elmúlt napokban minden délután
meglátogatta sebesült pajtását, és valami mélyebb barátságféle kezdett kialakulni a két fiú
között. Tamás őszintén csodálta Sándort, és a fiatalembernek, mi tűrés-tagadás, jólesett ez a
csodálat, bár magában kissé mulatott is rajta. Ő egyáltalán nem látott semmi különleges
hősiességet Szent György téri viselkedésében.
De nemcsak Tamás látott hőst Sándorban, hanem az egész család is. Müller néni azt sem
tudta, hogyan hálálkodjék a fia megmentéséért. És Iluska, Tamás kishúga olyan rajongó
pillantással nézett fel a bátyja barátjára, mintha maga Szent György lovag tisztelte volna meg
szerény szállásukat a látogatásával.
 Most is ott ült a kisleány egy apró széken Tamás mellett, és szótlan elragadtatással figyelt
a nagyok beszélgetésére. Sándor ránézett. Milyen szép ez a gyermek azzal a nagy fekete
szemével!
A két testvér meglepően hasonlított egymásra. Ugyanaz a bársonyos tekintet és
aranyszőke hullámos haj. Csak míg a fiúnál a törékeny termet és a finom, érzékeny arcvonások
a férfiasság rovására mentek, a gyermeklánykában az eljövendő szépség ígéretét rejtették.
Sándor beszámolt a barátjának arról az elhatározásáról, hogy Jenővel együtt beáll
katonának. Tamás felsóhajtott. Ő nem örült ennek a hírnek. Hiszen ekként elveszíti újonnan
szerzett barátját! Mert arra még gondolni sem mert, hogy ő is elmehetne katonának.
Iluska arca azonban kigyulladt.
− Kegyelmed igazi hős! – suttogta.
Sándor álmélkodva nézett rá. A kisleány eddig nemigen mert megszólalni az ő jelenlétében.
− Tessék? – kérdezte. De a leány nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Hirtelen olyan piros lett,
mint a pipacs.
Sándor kedvtelve nézte, és valami melegség lopakodott a szíve köré. Milyen szép ez a
kisleány! – gondolta újra.
Tamás faggatni kezdte, és ő ímmel-ámmal válaszolgatott. De közben lopva Iluskát nézte.
Azon csodálkozott, hogy eddig nem vette észre. Gyermeknek tartotta, de most érezte, hogy
több, mint csitri leány. Bimbózó hajadon. Vajon kinek nyílik ez a bimbó?
Be kellett számolnia Tamásnak Bandi leánykéréséről is. Miközben beszélt, tisztán
kiolvashatta a fekete leányszemből a gondolatot: „Hogy lehet mást választani és nem téged?”
Hirtelen neki is melege lett. Kornélia soha nem nézett így reá. Kornélia?… Ugyan, ki törődik
már vele?! Kornélia Bandié, és neki többé semmi köze hozzá. Iluska! Édes kis Iluska!
Müller néni jött be a szobába. Iluska felállt, mint egy kék-fehér pillangó átlebbent a szobán,
és eltűnt. Sándor elbűvölten bámult utána.

Jókora csokor virággal tért vissza legközelebb Müllerékhez. Iluska az ajtóban fogadta. A
kezébe nyomta a virágot. A kisleány zavartan, kigyúlt arccal állott előtte.
− Mindjárt hívom az édesmamát – suttogta.
− Ne menjen el! – kérlelte Sándor. – A virágot kegyednek hoztam.
− Nekem? – Iluska nem akart hinni a fülének. Neki eddig még senki nem hozott virágot. De
amikor felnézett, olyan fényt látott meg a fiú szemében, amely lázas dobogásra késztette a
szívét.
− El akartam búcsúzni, kis Iluska. Ugye, gondolni fog néha rám?
A leány nem válaszolt, csak a virágok közé rejtette égő arcát. Sándor nézte, és a szívében
ott muzsikált a neve: Iluska! Édes, drága kis Iluska!
Némaság nehezedett rájuk. De nem is volt szükség szavakra. A leány felnézett, és a
szeméből ki lehetett olvasni a választ. Az álomszerű, csodálatos pillanat varázsát Müller néni
törte meg. Rájuk nyitotta az ajtót.
− Mi az, Iluska? Ki jött?
Sándor udvariasan üdvözölte a ház úrnőjét, és engedélyét kérte, hogy Iluskának egy csokor
virágot ajándékozhasson. Müller néni gyanakodva lézett a két fiatalra, de nem volt semmi
ellenvesse. Sándor kezet csókolt az asszonynak és a kisleánynak – neki kissé hosszabban –, és
hazafelé indult. Körülötte rózsaszínben káprázott a világ. Az ablakból Iluska hangját hallotta.
Felnézett. A kisleány egy rózsát dobott le neki. Magához szorította az illatos virágot, és egy
pillanatra elmosolyodott. Hány éves is lehet Iluska? Tizennégy vagy tizenöt. Mire letelik a
katonai szolgálata, éppen eladó leány lesz. Az ördög búsul Kornélia után! Hiszen Iluska a
legszebb rózsaszál széles e világon.

A VADDISZNÓ

A síkságon végig, ameddig a szem ellátott, máglyák lobogtak az éjszakában. A fővezér

gyújtatta őket, hogy ezzel jelezze a bécsieknek: közel a segítség.
Sándor a köpenyébe burkolózott, és a tűzbe bámult. Aludnia kellett volna, mert holnap
alighanem csata lesz, és szüksége lett volna a pihenésre, de elkerülte szemét az álom.
Még nem járt ütközetben. Tavasszal, amikor lelkesedéssel telve katonának jelentkezett, azt
várta, hogy egynéhány hét elteltével indulhat a déli határszélre, a harctérre. De nem így
történt. A kaszárnyában csak vesztegették az időt, senkinek sem volt sürgős, hogy az
önkénteseket harcba küldje. Aztán, amikor végre sor került volna rájuk is, Bonta százados,
édesanyja nagybátyjának a veje kineveztette hadnagynak, és visszatartotta a kaszárnyában.
Sándor nem tudta, örüljön-e a kinevezésnek, vagy bosszankodjék-e, hogy a barátai mind
elmentek a harctérre, ő meg továbbra is Pesten maradt. Iluska volt a vigasza. Mint tiszt,
kijárhatott a laktanyából, és majdnem az egész szabadidejét Mülleréknél töltötte. Elhalmozta
virágokkal kicsi Tündér Ilonáját, ahogy a kisleányt elnevezte. Mint tanú részt vett Kornélia és
Bandi esküvőjén is.
Nyár végén levelet kapott Jenőtől. A jó barát már átesett a tűzkeresztségen, és némi
lenézéssel írt a régi diáktársnak, aki ugyan tiszt, de ellenséget még nem látott. Sándor úgy
érezte magát, mint aki puskaporos hordón ül. Bonta Karcsi nyakára járt, hogy küldjék már
végre el valamelyik harcoló alakulathoz. Ehelyett a pesti polgárok sáncépítő munkálataira
felügyelhetett. Jellasics valahol Székesfehérvár körül járt már, innen egyre riasztóbb hírek
érkeztek, a nádor megszökött, Lamberg altábornagyot megölték – most már mindenki érezte,
hogy ez élethalálharc, a magyar nép léte vagy nemléte forog kockán. Ekkor végre elindították
a Pesten vesztegelő újonc katonákat is a nyugati határszél felé.
Ha Sándor azt hitte, hogy ütközetbe jött, akkor megint csalódnia kellett. Bécsben felkelés
tört ki, március óta a második – és a magyar politikusok egyre azon tanakodtak, hogy
átléphetjük-e a határt vagy sem. Móga főparancsnok nem kapott határozott utasítást. Hiszen
ha megtesszük, nyílt lázadókká válunk a királlyal szemben, ha nem, elveszítjük a forradalmi
osztrák főváros támogatását. A hadseregben sok volt a régi tiszt, akik felesküdtek valaha a
fekete-sárga lobogóra, és katonai esküjüket nem akarták megszegni. Az új tisztek mentek
volna, őket nem kötötte semmi sem, és tettekre sarkallta a forradalmi lendület, de bennük
senki se bízott. Hogy is állhatnák meg a helyüket a csatatéren ezek a fiatal jurátusok, tanárok,
mérnökök vagy a vármegyékből idesereglett nemesurak, akik még soha életükben nem
szagoltak puskaport?!
Cifra hadsereg gyűlt itt össze a Lajta mentén. A régi sorkatonák sárga zsinóros fehér
egyenruhája elkeveredett a honvédek piros zsinóros kávészín atillájával, a huszárok zöld, kék
és piros öltözetével, köztük a nemzetőrök félig civilben és árvalányhajas, gatyás, kaszás
népfelkelők. Ebbe a táborba érkezett meg Kossuth, hogy a habozókat tettre serkentse, és a
kételkedőkbe lelket öntsön. A tisztek lemondása állandó folyamat lett – de mit számított az?!
Az egész sereg fellélegzett. Végre tudták, hogy mi vár rájuk. Nincs többé bizonytalanság. Meg
kell ütközni az osztrákokkal, meg kell verni őket és felszabadítani Bécset. Másnap reggel
megindultak.
 És most, a csendes éjszakában, köpönyegükbe burkolva aludtak, vagy virrasztottak a
lobogó máglyák körül a honvédek. Sándor szívét furcsa sejtelem szorította össze. Holnap talán
meghalok – gondolta. Nem félt, csak a drága jó nagyanyót meg nagyapót sajnálta. Eszébe
jutott a búcsú – ó, nem sírtak, de amikor rájuk nézett, majdnem ő sírta el magát. Szegény,
szegény öregek! Mennyire szeretik őt. Mi lesz velük, ha ő meghal?
És Iluska? Drága kicsi Tündér Ilona, megsiratja-e vajon?
Ha holnap meghal, elföldelik valahol a csatatéren, még a sírját sem találhatják meg azok,
akik szeretik. Akárcsak az édesapja! Azt elvitte a Duna, őt meg majd egy golyó vagy
szétrobbanó gránát.
Eh, mi történt vele? Micsoda ostobaságokon gondolkodik? Vagy mindenki így van ezzel
élete első komoly csatája előtt?
Felkelt, és elindult a tábortüzek között. Bonta Karcsit ébren találta.
− Mit gondolsz, mi vár ránk holnap? – kérdezte a rokon.
− Majd meglátjuk! – vont vállat Sándor.
− Látom, te se tudsz aludni.
− Nem! Mindenféle ostobaság megfordult a fejemben, gondoltam, kiszellőztetem egy
kicsit.
− Neked könnyű! Gyerek vagy még. De nekem feleségem és kisleányom van.
− Nekem meg ott a nagyanyám és Iluska. Tudod, én mindig arra vágytam, hogy végre én is
harcolhassak a szabadságért, most meg olyan furcsa – hirtelen elnevette magát –, azért
nagyon szeretnék már szerencsésen túl lenni az egészen.
− Ilyenkor a katonák meg szokták kérni egymást, hogy amelyikük életben marad, vigyen
hírt…
− Ugyan, ne bohóckodj!
− De igen! Ígérd meg, ha meghalok, elmégy a feleségemhez, és megmondod neki.
− Ígérem.
− Vidd el magaddal az órámat meg a gyűrűmet és egy tincset a hajamból. Egy levelet is
írtam, itt van a szívem felett, azt vidd magaddal.
− Légy szíves, hagyd már abba a végrendelkezést. Lehet, hogy holnap nem is lesz semmi.
Már kétszer is átjöttünk a határon, aztán megint szépen visszasétáltunk. Hátha ez lesz a
harmadik séta?
− Nem lesz több séta. Itt van Kossuth!
Igen, itt van Kossuth. Az egész tábor felett ott lebegett a szelleme.
− Tudod, mi történt tegnap a haditanácsban? Móga nem merte vállalni a felelősséget, ha
megütközünk az osztrákokkal, a Vaddisznó meg kifejtette Kossuthnak, hogy a sereg
gyakorlatlan, rosszul felfegyverzett, és nem elég fegyelmezett. Erre Kossuth megkérdezte
tőle, hogy mennyire becsüli a lelkesedés hatását, amelyet ő fel tud kelteni a seregben.
− És?
− És erre a Vaddisznó azt felelte, hogy az a beszéd után igen nagy, de az ütközetben semmi.
Bár az önkéntesek testi épségéről gyors lábuk kezeskedik, ez annál nagyobb baj a rendes
sorkatonaságra nézve.
A két fiatalember összenézett. Ez igen, ez a Vaddisznóra vall! Semmire se becsüli az
önkénteseket. Neki csak a régi katona a katona. A többit legszívesebben hazaküldené. És
milyen sértő a modora!
Semmit se tudtak erről a fiatal ezredesről azon kívül, hogy kvietált császári tiszt, aki azzal
szerzett magának hírnevet, hogy mint a Csepel-sziget katonai parancsnoka felköttette Zichy
Ödön grófot hazaárulás vádjával, azután összetűzött a felettesével, Perczel ezredessel – hozzá
nem értéssel vádolta mire Kossuth áthelyezte ide, Móga tábornok alá, aki megtette az elővéd
parancsnokának. Itt nyerte a kitüntető Vaddisznó nevet. Szentmiklóssy, a gömöriek őrnagya
kikérte magának azt a hangnemet, amit az ezredes úr vele és társaival szemben alkalmazott,
és párbajra hívta ki. Mire Vaddisznó kijelentette, hogy kész valamennyiükkel egymás után
megverekedni, egyelőre azonban, a legnagyobb sajnálatára a párbajt el kell halasztaniok a
béke boldogabb idejére. Most háború van, a harc engedelmességet és fegyelmet követel,
különben a nagy nemzeti epopeiából silány bohózat lesz. Addig is, ha az urak nem szégyellik
magukat, a zászlóalj lelki nyugalma érdekében hajlandó bocsánatot kérni.
Elgondolható, hogy ez a szónoklat nemigen növelte a Vaddisznó népszerűségét a tisztek
között. Sándor hiúságát az sértette, hogy ez az ember nem bízik meg benne. Ő otthagyta
otthonát, családját, és eljött ide, harcolni a hazáért, az ezredes úr meg azt mondja, hogy
jobban tette volna, ha otthon marad, mert itt úgysem lehet használni semmire. Hát csak azért
is megmutatja neki…
Keleten már felderengett a hajnal. Az ébresztő trombita hangja végigszállt a táboron.
Sándor felugrott, és elbúcsúzott a sógorától, hogy visszatérjen a katonái közé. Karcsi hirtelen
megszorította a karját.
− Nézd, a Vaddisznó!
A hajnali szürkületben Görgey ezredes lovagolt végig a táboron.

Egy óra múlva már úton volt a sereg. Sándor a távolból puskaropogást hallott, de körülöttük
még csendes volt minden, csak a menetelő lábak dobogása hangzott. A fiatal hadnagy
hátranézett az embereire. Újoncok valamennyien, akárcsak ő.
Vajon mit éreznek ebben a pillanatban?
Őt magát könnyű kis izgalom kerítette hatalmába. A hajnali borúlátása teljesen elmúlt. Már
nem gondolt azokra, akiket otthon hagyott. Minden idegszálával arra várt, ami történni fog.
A puskaropogás erősödött, és felmorajlott egy ágyú is. Az elővéd már harcban állott.
Görgey ezredes lovagolt el mellettük. Az arca komoly, sőt komor volt. Sándor újra csak arra
döbbent, hogy nem szereti ezt az embert.
Hűvös, október végi nap volt. De azért senki sem vette észre, hogy fázik. Lesz itt még
melegünk is – gondolta Sándor –, majd ha elkezdődik!
De mikor kezdődik már el? Most már a bal oldalról is heves puskaropogás hallatszott, és
valahol, messze elöl, vastag füstoszlop gomolygott az ég felé. Ott egy falu ég.
Szemben a síkságon emberek tűntek fel. Apró emberkék fehér uniformisban.
Az osztrákok!
Ott vonultak fel a szemük előtt, és egyre többen és többen lettek. Most már egészen jól ki
lehetett őket venni szabad szemmel is.
Görgey szeméhez emelte messzelátóját, és végignézett a felvonuló sorokon. Azután
mondott valamit a mellette álló tisztnek. Abban a pillanatban futár érkezett a fővezértől azzal
az utasítással, hogy Görgey várja meg a közép felvonulását, addig ne támadjon.
Megálltak hát, és vegyes érzelmekkel szemlélték, hogyan lesznek azok a fehér kabátos kis
katonák ott a túloldalon egyre többen és többen.
Most már a közvetlen közelükben morajlottak fel az ágyúk. Jól láthatták a torkolattüzeket
s a nyomukban bodoruló füstpászmákat, majd a becsapódás helyét is, ahol a gránát felvágta
maga körül a földet.
− Ágyúkat is hoznak – suttogta valaki mögötte a sorban. Valóban, velük szemben, a síkon
tüzérség vonult fel.
− Lesz ebből haddelhadd! – dünnyögte Sándor. – Miért nem támadunk már?
 Ekkor lángot vetett a velük szemben felállított ágyúk torka. Fülsiketítő dörej hallatszott, és
valahol a közelben csapódtak be a lövedékek, Sándor érezte, hogy a hátán végigfut a hideg.
Más az ütközet előtt elhatározni, hogy nem leszek gyáva, és más az, amikor a halál aratni kezd.
Az ágyúk szakadatlanul tüzeltek. Felmorajló öblös hangjukba halálsikolyok vegyültek. Balról
lovasság tört rájuk.
Mi is történt voltaképpen? A magyar jobbszárny (ez egészen a Dunáig terjedt) és a közép
sikeresen nyomult előre, az osztrákok viszont túlerővel támadtak a balszárny ellen. Ide a
magyar hadvezetés erősítéseket indított, amikor a jobbszárnyon hátul, a komáromi
nemzetőrök egy köztük robbant bombától rendetlenül hátrálni kezdtek – s ez általános
menekülésbe csapott át.
Sándor egyszerre csak azon vette észre magát, hogy fut a többivel együtt. Rettegő, sápadt,
vörös, izzadságtól csillogó arcok tűntek fel mellette. Valaki torkaszakadtából ordított. Egy
katona eldobta a fegyverét, hogy jobban tudjon futni. A puska Sándor előtt vágódott a földre,
és egy pillanatra megakasztotta a futásában.
Most nézett körül először. A rendetlenül, megzavarodottan menekülő emberek között
megpillantotta Görgeyt, aki hasztalan próbálta megállásra bírni a futó tömeget. A fiatalember
nem hallhatta, hogy mit kiabál, de így is el tudta képzelni. Hirtelen elszégyellte magát. Élete
első csatájában megfutamodott. Megrémítette néhány ágyúgolyó, noha igencsak messze tőle
csapódtak be. Hát a szent elhatározás, a fogadkozás, a „majd én megmutatom”?
Görgeynek igaza volt, rongy ember vagyok! – gondolta. – És utolsó gyáva csürhe vagyunk
valamennyien.
Sarkon fordult, és megpróbálta feltartóztatni az áradatot. Hiú törekvés! Ha az ezredesnek,
aki lóháton ült, nem sikerült, hogyan sikerült volna neki, a gyalogosnak? A rohanók magukkal
sodorták, ide-oda lökték, egy ütést is kapott a homlokára, olyat, hogy megtántorodott belé.
Életében soha többé nem felejtette el ezt a néhány percet. Járt utóbb sok ütközetben,
golyózáporban, amikor csak egy hajszálon függött az élete, de lidérces álmaiban ez a
megfutamodás kísértett, amikor a dicsőség helyett a szégyen pírja borította homlokát.
Ordított, káromkodott, kérlelt, fenyegetőzött, az emberek pedig csak özönlöttek vele
szemben, a földre lökték, még szerencse, hogy nem gázolták le.
A düh és a szégyenkezés könnyei égtek a szemében, amikor feltápászkodott. Egyedül
maradt, a futó tömeg elhagyta. Körülnézett a csatatéren. Nagy nehezen megtalálta, akit
keresett. Görgey nem futott meg. Alakja kimagaslott egynéhány katona közül, akik körülötte
gyülekeztek. Sándor hirtelen elszántsággal levagdosta ruhájáról a tiszti rangjelzést, felvette a
puskát, amit egy menekülő hajított el – szuronynak több hasznát veheti a csatában, mint a
kardnak! –, és arrafelé futott, ahol az ezredesét látta.

A magyar sereg átkelt a Fischa folyón – az osztrákok nem üldözték. Amikor végre újból
összeverődtek, csüggedten ülték körül a tábortüzeket, úgy töprengtek azon, vajon mit hoz a
jövő.
Bonta Karcsi a feleségére és a kisleányára gondolt. Miért kellett neki eljönnie otthonról?
Persze, haza, szabadság – szép szavak, ő is lázba jött tőlük, és harcolni akart a zsarnokság ellen.
De hogy milyen a háború, azt csak most tudta meg, és többé nem kért belőle. Még egy
ütközet, és az osztrákok úgyis szétverik őket. Ha olyan szerencsés, és nem hal meg, mi vár reá
aztán? Fogság? Vagy még rosszabb?… Átkozta azt a napot, amikor magára húzta az
egyenruhát.
− Hát te még élsz? Már azt hittem, valami bajod történt, úgy eltűntél!
 Sándor azonban egyáltalán nem viszonozta lelkes örömét. A tűz rőtes fényében is sápadtan
fehérlett az arca. Észre sem vette Karcsi felé nyújtott kezét.
− Görgeynek van igaza – mondta rekedten –, egy hajítófát sem érünk. Megfutamodtunk az
első ágyúlövésre.
A százados megdöbbenten meredt rá.
− De Sándor! Hiszen legalább ötször annyian voltak, mint mi!
A fiatalember felkapta a fejét.
− Akkor sem kellett volna az első lövésre elfutni.
− Úgyis vége van már ennek a háborúnak.
− Ki mondja ezt? – csattant fel Sándor lángoló szemmel.
− Mindenki, aki végiggondolja a helyzetünket. Kevesen vagyunk. Az osztrák meg a világ
egyik legjobb ármádiája.
− Elhallgass, máskülönben feljelentlek, hogy zülleszted a hadsereg erkölcsét! Okosabban
tennéd, ha lemondanál, és hazamennél a családodhoz. Ilyen emberekre, mint te, nincs
szükségünk!
− Ezt te mondod nekem?
− Igen. A gyávaságot még csak lehet mentegetni, de a hitetlenséget nem!
− Gyávának mersz nevezni?
− Futottál, nem?
− Mindenki futott. Te talán nem?
− De igen, én is futottam. Le is köpöm magam érte.
− Hát akkor miért nem adod be a lemondásodat?
− Beadom.
− Hazamész?
− Azt már nem! Én felesküdtem a zászlóra, én halálomig kitartok mellette!
− De hiszen azt mondtad, hogy kvietálni akarsz.
− Lemondok a hadnagyi rangomról, mert nem vagyok tisztnek való. Mint közhonvéd
akarom tovább szolgálni a hazát.
− Megbolondultál!
− Nem! Csak megtanultam valamit. Nem elég ahhoz, hogy valaki jó tiszt legyen, az, ha valaki
a laktanyában el tudja harsogni a vezényszavakat. Görgeynek igaza volt. Barátságból nem válik
egyszeribe jó hadnagy. De közlegénynek talán jó leszek. A barátaim mind közkatonák, lent
harcolnak a déli határszélen. Méltó akarok lenni hozzájuk.
− Egyszeribe de pártját fogod a Vaddisznónak!
− Ő ott maradt a csatatéren!
− Talán még szereted is?
− Megtanultam becsülni. Az ember a csatatéren tudja meg, hogy kiben mi lakik. Görgey
nagy ember. Ha kell, az életemet adnám érte.

A FŐHADISZÁLLÁS

Görgey Artúr november 1-én, tehát két nappal a schwechati csata után lett
hadtestparancsnok, s mint a fel-dunai hadtest fővezére végiglovagolt a győri sáncok előtt.
Mikor a nyugati határszélről hátráló seregét ezen a ponton vonta össze, el volt szánva arra,
hogy Győrt legalább nyolc-tíz napig védeni fogja. Megtekintette a sáncokat – Kohlmann
ezredes bevehetetlennek kikiáltott remekművét és tüstént látta: éppen kétszer annyi ember
kellene megszállásukhoz és védelmükhöz, mint amennyivel rendelkezik. A város tehát
tarthatatlan. Hacsak nem akarja megismételni Guyon ezredes nagyszombati bravúrját:
ezerötszáz emberrel állt ki tizenötezer ellen, körülkerítették, de átvágta magát. Nyolcszáz
harcosa azonban odaveszett.
Dicső haditett – gondolta Görgey keserűen –, méltó arra, hogy Kossuth a beszédébe szője,
de ha én így tennék Győrnél, akkor egyszeriben vége szakadna az égész hadjáratnak. A
háborúk alapigazsága, hogy csak addig van hazánk, ameddig seregünk van.
Győr kiválóan alkalmas arra, hogy a városba zárkózott sereget megfogják benne, mint
valami egérfogóban. Kohlmann ezredes sáncrendszerének kiterjedését a város nagysága
szabta meg. A folyók befagytak, és ez is erősen segítette Győr védettségét. Görgey eltökélte,
hogy amelyik napon Windischgraetz megjelenik a város egyik oldalán, ő elhagyja azt a
másikon. Csak így mentheti meg a seregét.
Állandó lovasjárőr-szolgálatot tartott fenn, hogy az ellenség észrevétlenül meg ne
lephesse, körül ne keríthesse. Az egyik járőr éppen most érkezett be, és amikor a tábornokot
megpillantotta, elébe ugratott, hogy jelentést tegyen.
Görgey meglepődve nézett a fiatal katonára. Gyalogostiszti ruhát viselt, de rangjelzés
nélkül, és lovon ült. Ez meg miféle csodabogár? – tűnődött a fővezér, aki nemigen óhajtotta
megszokni, hogy egy forradalmi seregben minden előfordulhat.
A jelentés azonban kimerítő volt és szabatos. Görgey biccentett, és továbblovagolt. Csak
este jutott az eszébe a különös tiszt, aki mégsem tiszt, gyalogos, mégis lovon ül. Elhatározta,
hogy utánajár a dolognak.
Kmety György – aki később, 1849 januárjában dandárparancsnok lett – adta meg a kért
felvilágosítást. A fiatal hadnagy – pesti jurátus különben, aki soha nem volt katona – a
schwechati ütközet után jelentkezett nála, hogy visszaadja a hadnagyi rangját, mert nem
tartja magát érdemesnek rá, és mint közkatona kíván továbbszolgálni. Amikor a Hanságban
lappangtak, ez a fiatalember kerített valahonnan egy lovat, és önként vállalt felderítő
szolgálatával segítséget nyújtott bajba jutott társainak. Ekkor győződött meg róla, hogy
milyen jó lovas, azonfelül értelmes is, ügyes és főleg szerencsés, ezért itt, Győr alatt is
járőrszolgálatra osztotta be.
Görgey eltűnődött azon, amit hallott. Egy pesti fiskálispalánta – hemzseg tőlük a sereg, csak
nincs mindegyiknek annyi önkritikája, hogy lemondjon a rangjáról. De ez az egy, úgy látszik,
használható ember. Majd gondja lesz rá.
Aztán annyi más intéznivalója akadt, hogy kiment a fejéből az egész eset.

Néhány nappal karácsony után csikorgó hideg támadt. A honvédsereg a Vértesben táborozott.
A hegyek, amelyeket védeniük kellett volna, könnyen járható dombocskának bizonyultak,
bevehetetlen hegyszoros sehol. A fatorlaszok, amelyeket az ellenség feltartóztatására
építettek, legföljebb csak arra jók, hogy felgyújtsák őket.
Sándor közelebb húzódott a lángokhoz, hogy melengesse elgémberedett tagjait. Az elmúlt
napok szinte emberfeletti megerőltetései kimerítették a sereget. Hiszen ha nem fáztak volna
annyira! Csakhogy nem látták el őket téli hadjárathoz szükséges felszereléssel.
A helyzet nem volt valami rózsás. A határtól idáig futottak. Vajon szembeszállnak-e
Windischgraetzcel Pest-Buda védelmében, vagy pedig harc nélkül feladják az ország
középpontját? Ki tudná azt megmondani, mi jár Görgey fejében?
Sándor azon tűnődött: lehetséges, hogy néhány nap múlva Budára érnek. Kicsi Tündér
Ilona! Melegség bizsergett a szíve körül. Viszontlátja a leányt…
 Az édesanyja és nagyanyó haj fürtje mellett az ő aranyszőke hajának néhány szálát is
őrizgette. Búcsúzáskor adta neki Iluska, és ő semmi pénzért nem vált volna meg tőle.
Tündér Ilonám! Érzed-e, hogy a közeledben vagyok? Sejted-e, mennyire szeretlek?
Ábrándozásából katonás hang riasztotta fel. A főhadiszállásra hívatják.
Sándor megdöbbent. Mit akarnak tőle? El nem tudta képzelni. Tüstént indult, bár nehezére
esett otthagyni a tábortüzet és a szép álmokat.
Görgey asztalnál ült, és Kossuth levelét tartotta a kezében. Kossuth csatát követelt tőle.
Mit képzel ez az ember, varázsló vagyok én? Amit ő megálmodik, azt én váltsam valóra? Lehet,
hogy kiváló ötletei támadnak a hadvezetésről, hiszen egyre-másra küldözgeti a jótanácsokat,
de hát akkor valósítsa meg terveit maga, és ne hárítsa minden kudarcért másokra a
felelősséget. Igazán csodálnám, ha a nemzet még bíznék bennem. Néha már azt hiszem, hogy
a seregem és magam számára már nem marad más hátra, mint becsületes halál a csatatéren,
Buda előtt. Hiszen még az elemek is ellenünk vannak…
Gondolataiból a segédtisztje rezzentette fel. Mellette magas, szőke, a hidegtől lilára fagyott
fiatalember. A győri hadnagy-közlegény. Feszesen tiszteleg, és várja, hogy megszólítsák.
Görgey tetőtől talpig végigmérte, és keserűen gondolt arra, hogy ennek a fiúnak is milyen
hiányos a téli öltözéke.
− Bruder Sándor?
− Igenis, tábornok úr!
− Mától kezdve a főhadiszállásra osztom be, mint futártisztet, hadnagyi rangban.
Látta, hogy a fiú szeme felragyog. És egy pillanatra ő is visszamosolygott rá.
 KICSI TÜNDÉR ILONA

Sándor futólépésben sietett végig a jól ismert kis utcán. A szíve hallhatóan dobogott. Még
néhány perc, és Iluskánál lesz!
Feledve volt minden, ami az elmúlt napokban történt. Feledve a harc, a hátrálás, a
nélkülözések, még az öröm és büszkeség is, hogy Görgey mellett lehet. Egyvalami fontos
csupán: az a szőke hajú kisleány, akinek olyan csodálatos fekete szeme van.
Végre odaért a ház elé. Lélekszakadva szaladt fel a lépcsőkön, és megrángatta a csengőt. A
kis harang vidáman himbálódzott, mintha az is örülne.
Sándor dobogó szívére szorította a kezét. Néhány pillanat türelem még, és aztán…
Odabent néma csend. Nem hallották volna meg? Sándor újra csengetett. De most már
valami halvány nyugtalanság költözött a szívébe.
A csengetésre most sem jött ki senki ajtót nyitni. A fiatalember két ököllel esett az ajtónak,
bár most már tudta, hogy úgyis hiába.
Fent, a lépcső fordulójában megjelent valaki. Idősecske asszony, egyszerű ruhában.
− A Mülleréket keresi? Elutaztak.
− Elutaztak? – ismételte hangtalanul Sándor. Valami éles fájdalom hasított a szívébe, hogy
az ajtónak kellett támaszkodnia. De aztán összeszedte magát.
− Hová mentek? – kérdezte.
Az asszony a vállát vonogatta.
− Azt hiszem, Nagyváradra – felelte. – Ott élnek a rokonaik.
− Mindenki elment? – kérdezte Sándor, és rögtön érezte, hogy ostobaságot mondott. Csak
nem képzelte, az lesz a válasz, hogy nem, a kisasszony itt maradt?!
− Mindenki – legyintett az asszony, és felcsoszogott a lépcsőn.
Sándor fejét az ajtónak támasztotta. Drága kicsi Tündér Ilonám, elhagytál – gondolta. – Én
mindig csak rád gondoltam, és úgy siettem ide, mint a földi paradicsomba, szinte még
üdvözölni is elfelejtettem nagyanyóékat… te pedig elmentél, talán soha többé nem is
láthatlak.
Hogy tud az ember szíve fájni! A hős katona, Görgey ordonánca, most itt sír egy kisleány
ajtaja előtt.
Sándor felkapta a fejét. Nem, nem hagyhatja, hogy a csalódás úrrá legyen rajta. Igaz, ilyen
keserűen még nem csalódott talán soha életében, de azért férfi, hogy kibírja.
Vajon neki is fájt, amikor el kellett hagynia Budát, vagy már elfelejtett engem? – tűnődött.
Hirtelen az az ötlete támadt, hogy Iluska üzenetet hagyott neki. Mit nem adott volna néhány
sorért, amit az ő keze vetett papírra. De hiába kutatta át az ajtó környékét, sehol nem talált
semmit.
Végül is nehéz szívvel lefelé indult. A kapuból még egyszer feltekintett az ablakokra. Onnan
dobta le Iluska a rózsát. A szegény virág szirmai lehullottak már, és így peregnek az ő reményei
is. Hiába, fájdalmas a tanulság, de most már tudja: aki katona, az ne gondoljon a holnapra.
Nem szabad tervezgetni, nem szabad várni semmire, akkor nem csalódhat. Csak a percnek
kell élni, hiszen lehet, hogy a következő óra a halált rejti magában. Iluska! Szertefoszló
ábrándkép! Lehet, hogy még egyszer, egy boldogabb időben találkozunk! Kicsi Tündér Ilona,
az ég veled. Légy boldog!
 Amikor befordult utcájukba, Eliza állott előtte. Prémes bundácskában, a hidegtől pirosra
csípett arccal, ziláltan, lihegve, hajadonfőtt. Látszott, lélekszakadva szaladt le a házból. Sándor
megtorpant. A leány zavartan lehajtotta a fejét, és nem mert felnézni.
− Mi baj, Liz?
Elizából kitört a zokogás. Sándorba kapaszkodott, és fejét a vállára ejtette.
A fiatalember megrémült.
− Teremtőm, mi történt?!
− Félek! Ne menj el, Sándor! Megölnek! És akkor mi lesz velem?
Sándor megrendült. Most értette csak meg Elizát. Magányában vigaszt és erőt adott a leány
aggódó szerelme. Magához ölelte.
− Kedves jó Liz! – suttogta. – Isten áldjon!
És megcsókolta a remegő szájat.
 III. RÉSZ

IRÁNY: A BÁNYAVÁROSOK!

– Hogyan lehet elhagyni a zászlót? – töprengett Sándor hangosan. A hadseregben a régi tisztek
egymás után adták be a lemondásukat, és jelentkeztek Windischgraetznél, teljesítve annak
korábbi parancsát.
− Te ezt nem értheted, Brüderlein – felelt a nem neki szánt kérdésre Iványi Albert
főhadnagy, akivel az utóbbi napokban Sándor barátságot kötött. – Te soha nem voltál császári
tiszt, te nem esküdtél fel az uralkodóra. De én igen. És rajtam kívül nagyon sokan. Tudod,
annak, amit mi most itt csinálunk, nagyon esküszegés látszatja van, és ezt nem mindenkinek
veszi be a gyomra.
Ezekben a napokban nemcsak Sándor és Albert, hanem az egész sereg erről beszélt. Görgey
tudta, mi bántja a tisztjeit, hiszen valaha ő is hordta a császár mundérját, megértette az
embereit. Hanem ez így nem mehet tovább. A legjobb tisztjei elhagyják. Hogyan tartsa vissza
őket?
Így született meg a váci kiáltvány, amely leszögezte, hogy a fel-dunai hadtest hű marad
esküjéhez és az V. Ferdinánd király által szentesített törvényekhez, s ennek védelmében
szembeszáll minden külső és belső ellenséggel tehát a köztársasági törekvésekkel is. A hadtest
csak azon parancsoknak engedelmeskedik, amelyek a felelős magyar királyi
hadügyminisztertől vagy annak helyettesétől származnak. Az ellenséggel folytatott bármely
egyezkedést csak akkor ismeri el, ha az biztosítja Magyarország alkotmányát és a hadtest
katonai becsületét.
− Fából vaskarika – jelentette ki Sándor, amikor végigolvasta a kiáltványt. – Hogyan
lehetünk mi hűek ahhoz a királyhoz, akinek a hadserege ellen harcolunk?
Csakhogy az a király, aki a magyar alkotmányt szentesítette, és arra az esküt az összes
magyarországi csapattestekkel letétette, V. Ferdinánd volt, akit a családi tanács szépszerével,
erőszak nélkül lemondatott, s minden intézkedését semmisnek nyilvánították. Aki pedig
Windischgraetz herceget Magyarország ellen küldte, az már az új király volt, Ferenc József.
− Eljössz ma este Porvayékhoz? – kérdezte Albert. – Porvay Karcsi hívott, hogy látogassuk
meg a rokonait, akik itt laknak Vácott.
− Engem nem invitált.
− Ugyan, ne butáskodj! Lelkemre kötötte, hogy vigyelek téged is.
Este díszbe vágta magát a két fiatalember, és beállítottak vendégnek a Porvay házba. Mire
odaértek, a szalon már hemzsegett a tisztektől, köztük, mint harmatos virágok, egy-egy
városbeli szép leány.
Albert hamar elsodródott Sándor mellől, és a fiatal hadnagy egy magas fekete leány mellé
ült le, aki Kornéliára emlékeztette.
Kornélia! Vajon mi lehet velük? Amikor Pesten állomásozott a sereg, el se ment hozzájuk,
annyira elkedvetlenítette a csalódás Iluska miatt.
Miért volt most a búcsú sokkal nehezebb nagyanyóéktól, mint az első alkalommal? Talán
azért, mert most minden olyan reménytelennek rémlett? Hiszen utánuk bevonult Budára és
Pestre az osztrák sereg! Ki tudja, mikor láthatja viszont a két kedves öreget? Ők meg csak
mennek, Isten tudja, hová, Isten tudja, meddig? De hinni akart Görgeyben.
 A hangulaton különben nem látszott meg, hogy egy futó sereg tisztjei szórakoznak itt.
Mindenfelé hangos beszéd, pohárcsörgés.
Aztán elcsöndesült a terem, mert a házikisasszony leült a zongorához. Kellemes alt hangján
elég szépen énekelt, de a zongorajátéka bizony némi kívánnivalót hagyott maga után.
Egy másik kisasszony is elrebegett egy dalt, aztán valamelyik tiszt eresztette neki öblös
baritonját.
Valahonnan egy cigány is előkerült, és egymás után húzta a nótákat a hölgyek és urak
fülébe.
Sándornak veszett kedve támadt – elég sűrűn nézegetett a pohár fenekére –, elkérte a
nyirettyűt, és ő folytatta a muzsikálást. A cigány ugyan sokkal ügyesebben cifrázta, Sándor
azonban így is zajos közönségsikert aratott, különösen, amikor a zenész kalapjával körbejárt,
és cigányul kéregetett. Végül a hegedű és a pénzzel teli fejfödő visszakerült a gazdájához, aki
hálálkodva köszönte az ifjú úrnak.
Hazafelé menet Albert nevetve kérdezte meg a barátját:
− Hát te hol tanultál meg cigányul?
− Gyerekkoromban sokszor jártam ki egy közeli cigánytáborba. Egyszer el is akartam szökni
velük, de visszahoztak, és a nagyapám istentelenül elvert.
− Azt elhiszem. De nagyszerűen csináltad. Hegedülni is a cigányoktól tanultál?
− Nem, sajnos, azt egy pajtásomtól az iskolában. Hát gyalázatosan is nyekergek…
− No, azért néhány pohár bor után el lehet valahogy viselni…
Darab ideig hallgattak. Aztán Sándor megjegyezte:
− Ez volt az utolsó esténk Vácott. Holnap indulunk. Irány: a bányavárosok!

– Te nem készülsz a bálra? – kérdezte Albert. Sándor az ágya szélén ült, és maga elé bámult.
Görgey a tisztikar kérésére bált engedélyezett, és most mindenki, feledve fáradtságot és az
állandó életveszélyt, boldogan készülődött a bálra. Talán a legénység is megvigasztalódik,
hogy nem lehet olyan rossz a hadihelyzet, ha a tiszt uraknak vigadni van kedvük.
Csak Sándornak nem akaródzott sehogy sem. Ez a mai délelőtt keserű szájízt hagyott
benne.
Pedig minden olyan nagyszerűen indult. Kinevezték főhadnagynak, és ezt a mai napi
jelentésben olvasták fel a legénység előtt. Aztán jött a zendülés. Görgey a fegyelemsértőkre
botbüntetést mért ki, és a 10. zászlóalj tiltakozott a lealázó botozás ellen. Egy fiatal önkéntes
kiugrott a sorból, és felkiáltott:
− Inkább lőjenek főbe, de megbotoztatni nem hagyom magam!
Görgey hidegen végigmérte.
− Ez meg is fog történni önnek az akarata szerint.
És elrendelte az ítélet azonnali végrehajtását, amihez a Besztercebánya felé vezető útra
vonultatta ki a zászlóaljat. Erre kitört a zendülés. A fővezér azonban nem hátrált.
− Hát katonák vagytok ti? Úrfiak és vénasszonyok vagytok! Parancsolni, azt mindenki
szeretne, de engedelmeskedni egy sem. Éltetni a hazát tudjátok, de engedelmeskedni érte és
meghalni nem. Szégyelljétek magatokat!
A zászlóalj halálos csendben vonult ki a rétre. A halálraítélt nagyon sápadt volt, és
igyekezett úrrá lenni a reszketésén. Még most sem értette, hogy mi történt vele.
A fegyverek eldördültek, és a fiú a hóba bukott. Ezután a vétkes katona megbotozása
következett. Görgey ezután még néhány szót mondott, majd visszalovagolt a városba. De
Sándor most nem tudott a tábornokára nézni.
 Hiszen nem először látott vért, ezen a megrázkódtatáson már túl volt. De az a vér csatában
omlott, ahol a katonának kötelessége, hogy sebeket osszon és kapjon. A reánk tört ellenséget
megölni jogos. De valakit a mieink közül? Aki ugyanazért az ügyért fogott fegyvert, mint mi?
Hiszen nem követett el főbenjáró bűnt, csak nagy volt a szája. És ezért az életével kellett
fizetnie. Sándor most szinte gyűlölte Görgeyt: a régi tiszteket szó nélkül elengedte, az
önkéntes honvédet meg agyonlövette…
Nem, ezen az estén nem kíván mulatni. A gyomra forog, ha csak rágondol arra a délelőtti
jelenetre. Ha behunyja a szemét, mindjárt maga előtt látja azt az ijedt, tétova arcot és rajta a
szánalmas igyekezetet, hogy bátornak lássék.
− Miért nem felelsz? – sürgette Albert.
− Nem megyek el!
− Mi ütött beléd?
− Fáradt vagyok.
− Te? Ugyan már, ez csak kibúvó. Most mondd meg, mi a baj. Történt valami?
Sándor kapkodó, izgalomtól remegő hangon beszélte el a délelőtti kivégzést. Albert maga
elé meredt.
− Ne vedd a szívedre. Katonáéknál így szokás. Ha Görgey hagyja, hogy visszafeleseljenek
neki, a fejére nő a sereg. Fegyelmezetlen emberekkel pedig nem lehet háborút viselni. Inkább
pusztuljon egy, mint fegyelem hiányában az egész sereg. Most pedig öltözz! Ha ez gyötör, erre
a legjobb orvosság a bál. A sok szép fiatal leány között majd elfelejted a mai délelőttöt.

A BÁL

A báltermet éppoly fényesen kivilágították, mint akkor, csaknem egy esztendeje, de most
polgári ruhás férfit alig lehetett látni, csak néhány fekete kabátos öregúr gardírozta a leányát.
A terem zsúfolásig telt honvédtisztekkel, akik erre az egy éjszakára el akarták felejteni, hogy
háború van, és bele akartak felejtkezni egy-egy elbűvölő leányszempárba, mint régen, a béke
boldogabb idején.
Sándor is felderült, amint belépett a bálterembe. Albertnek igaza volt: a szorítás engedett
a szíve körül, és most már csak szórakozni akart.
− Szépek a besztercei leányok – jelentette ki, amint végigpillantott a kipirult arcú
hölgykoszorún. Aztán valakin megakadt a tekintete. – Te, nézd azt! – szorította meg Albert
karját.
− Melyiket? – meresztette szemét a jó barát.
− Ott a sarokban, kék ruhája van és barna copfja. Lila ruhás asszonyság áll mellette.
− Látom már. Mi van vele?
− Megkérem Lajos bácsit, mutasson be neki.
Lajos bácsi besztercebányai születésű volt, és a fiatal tisztek most majd szétszedték, hogy
mutassa be őket ennek vagy annak a hajadonnak.
Végre Sándor is sorra került, és megállott a hölgyek előtt.
− Bruder Sándor főhadnagy.
− Bérczy Károlyné tekintetes asszony.
− Bérczy Veronika kisasszony!
A leány Sándorra emelte égszínkék szemét, és kissé elpirult. A fiatalember meghajolt.
− Megengedi, hogy táncba vigyem?
 Veronika az anyjára pillantott, aztán bólintott. Sándor a karját nyújtotta, és a táncolók közé
vezette.
A leány vegyes érzelmekkel jött el erre a bálra. Azóta a fájdalmas és örökké emlékezetes
bál óta nem táncolt. És most attól félt, hogy minden újra feléled benne, amit már sikerült
elfelejtenie, ha meglátja ezt a termet. De nem úgy történt. Csak a terem volt azonos, de
minden annyira más, hogy egyáltalán nem emlékeztette a múltra. Mindenfelé nemzetiszínű
zászlók, szalagok lógtak, és a cigányok is magyar nótákat húztak.
Érkezésükkor édesanyjával megállt a sarokban, ahol anyuska az egyik öreg szomszédjukkal
kezdett beszélni. Veronika ráért bámészkodni. Örült a körülötte zajló tarka forgatagnak. Csak
azon botránkozott meg, hogy a közismerten osztrákpárti családok is el mertek jönni, sőt egyik-
másiknak még ahhoz is volt képe, hogy nemzetiszínű kokárdát tűzzön fel.
Aztán megszólalt a zene, és ő ott maradt táncos nélkül a sarokban. Ez kissé fájt. A lába
bizsergett, és most még Kálmánnal is beérte volna, csak lenne, aki megtáncoltatná. Szegény
Kálmán! Vajon merre jár most? Irén néni zokogva panaszolta el nekik, hogy a fia elment
katonának.
A forgatagból egyszerre Lajos bácsi került elő, és mellette egy magas, szőke katonatiszt.
Veronika megkönnyebbült, hogy nem kell tovább petrezselymet árulnia. A férfi átkarolta –
és már suhantak is végig a termen.
Veronika szeme csillogott. Így még nem táncolt vele senki. Az intézetben csak leányokkal
táncolt, Kálmánnak két bal lába volt, a többiek meg, akik azon a régi bálon felkérték – már
nem is emlékszik rájuk, hiszen a könnyek fojtogatták, és csak gépiesen rakta a lábát. De most
– mintha repült volna. Mindent feledett, úgy magával sodorta a tánc forgataga. Felpillantott
a fiatalemberre, de amikor látta, hogy az őt nézi, elkapta a tekintetét.
− Miért nem néz rám? Fél talán? Pedig olyan szép szeme van. Kék, mint az ég.
Veronika megrezzent. Valaki már mondta ezt neki, valaki, akire nem akart emlékezni.
Egyszerre sötét lett előtte a bálterem.
− Haragszik rám? Igazán nem tudom, mivel bántottam meg. Csak nem azzal, hogy azt
mondtam, szép a szeme?
Veronika felnézett. Kedves, mosolygós arcú ez a fiatalember, igazán nem tehet róla, hogy
ugyanazokat a szavakat használta. Ezért nem neheztelhet rá!
− Én nem haragszom – suttogta.
Tovább siklottak a táncolók között.
− Kérte már valaki a következő táncát?
− Még nem.
− Akkor én szeretném.
− De… – ijedt meg Veronika.
− Semmi de! Csak azt fogadom el kifogásnak, ha nem szívesen táncol velem. Feleljen:
nekem adja a következő táncot?
− Hát… igen.
− No látja. Akkor már nem is fél tőlem!
− Én? Nem is féltem!
− Hiszen ez nagyszerű!
 A fiatalember nevetése magával ragadta Veronikát is. Most már szembe mert nézni vele.
Az ő szeme is kék – gondolta –, de egészen más színű, mint Tonié. És a haja is sötétebb.
A zene elhallgatott, és Sándor a karját nyújtotta, hogy helyre vezesse Veronikát.
− Azt tudja, hogy kegyed a legszebb leány az egész teremben?
− Ez sajnos nem igaz – tiltakozott Veronika –, vannak itt nálam sokkal szebbek is!
− Például?
− Például Marian – mutatott Veronika szoborszerű barátnőjére.
− Csak nem akarja azt a száraz kórót magához hasonlítani? Hiszen akkor kegyed nem tudja,
hogy mi a szép!
Odaértek anyuskához, és az érdekes vita megszakadt.
− Jól érzed magad, kisleányom? – kérdezte Bérczyné.
− Jaj, nagyon jól! – Veronika a táncosára nézett, és elkapta a tekintetét. Az arca vörös lett.
Sándor nevetett. Tetszett neki ez a kisleány. Bájos arcú, és olyan üde, mint egy mezei virág.
Milyen szerencse, hogy éppen őt kérte fel táncolni.
Egyszerre csak Albert jelent meg mellettük. Sándor bemutatta, és most már négyesben
folyt tovább a beszélgetés.
A zene újra megszólalt, és Albert táncba hívta Veronikát. A kisleány zavartan szabadkozott,
de Sándor félretolta a barátját.
− Elkéstél, öregem! Ez a tánc már az enyém.
− Akkor a következő.
− Igen – bólintott beleegyezően Veronika, míg Sándor megfenyegette:
− Meglásd, ebből még párbaj lesz!
− Csak nem mondta komolyan? – ijedt meg Veronika.
− Dehogynem. Kettéhasítom a fejét, ha táncolni mer kegyeddel! – De amikor látta, hogy a
leány valóban komolyan veszi a szavait, elnevette magát. – Csak tréfáltam. Albert a legjobb
barátom.
Veronika fellélegzett. De miért kísért mindig újra a múlt?
Ez a keringő, úgy rémlett, még az előzőnél is rövidebb. Veronika sajnálta, hogy olyan hamar
vége lett. Iványi főhadnagy már jelentkezett is, hogy most ő a soros.
− Mit mondott Sándor? Bizonyára arról beszélt, hogy kegyed mennyire tetszik neki.
− Nem – suttogta Veronika, de az arcára volt írva, hogy füllent.
− Ne higgyen neki! Minden leánynak ezt mondja.
Veronika hirtelen elvétette a lépést. Minden leánynak ezt mondja?! Ó, milyen ostoba
vagyok!
Én meg majdnem elhittem neki, hogy komolyan gondolja.
Minden jókedve elmúlt. Hát mindenki hazudik? Minden férfi egyforma? Egynek se lehet
hinni?
Olyan hideg és merev lett, amikor Sándor újra táncra kérte, mint egy darab fa. A szemét
elfordította róla, és tüntetően a levegőbe bámult.
− Most mi baj van? Albert feketített be?
Veronika összeszorította a száját, és nem válaszolt.
− Úgy látszik, mégis el kell látnom a baját. Mondja meg, miféle szörnyűséget állított rólam.
− Azt… azt, hogy ne higgyem el egy szavát se. Minden lánynak azt mondja, hogy a legszebb
a világon…
Sándor akkorát kacagott, hogy mindenki feléjük nézett.
− Hát csak ez a baj? És tudja-e, mi az igazság? Csakugyan mondtam már másnak, de
senkinek sem annyi joggal, mint kegyednek.
 Veronika nem hagyta magát könnyen megvigasztalni. Sándor azonban ellenállhatatlan
tudott lenni, ha akart, és most nem nyugodott, amíg vissza nem csalta a leány ajkára a
mosolyt.
− Lám, ezt már szeretem!
Veronika hiába akart duzzogni, nem sikerült. Végül együtt nevetett Sándorral.
Az éjszaka úgy elszállt, mint egy álom. Veronika rengeteget táncolt, majdnem az egész
tisztikarral, de a legtöbbet mégis Sándorral. Alig akarta elhinni, hogy már hajnal van, és vége
a mulatságnak.
A havas utcákon Sándor és Albert kísérte hazáig.
− Cseppet sem vagyok álmos – csodálkozott Veronika –, igazából nincs is kedvem most
aludni.
− Hát mi nem is fekszünk le – nevetett Sándor –, félóra múlva kezdődik a szolgálat.
A kisleány nagy szemmel bámult rájuk. Már szinte elfelejtette, hogy háború van, és ezek a
fiatal tisztek nemcsak kedves, udvarias gavallérok, hanem katonák is, akik nap mint nap az
életüket kockáztatják a szabadságért.
A ház előtt a két fiatalember elbúcsúzott, és hazamentek, hogy megmosakodjanak, mielőtt
újra szolgálatba állnak.
Veronika sokáig hevert nyitott szemmel az ágyban. Úgy érezte, még soha életében nem
volt ilyen boldog, mint ezen az éjszakán. Amikor apuska elment, és oly sok rossz hír érkezett
mindenfelől, Veronika napjai örökös aggodalomban teltek. Nem volt senkije – Marian teljesen
elzárkózott előle, bizonyára császárpárti családja beszélte rá –, anyuska meg nyugtalankodott,
nem tudta, hogy mit tegyen. Egyszer a bátyjához akart menni, másszor meg Pestre, a férje
után, majd megint úgy döntött, hogy marad. Veronika az újságokat bújta – elég gyéren
jutottak el hozzájuk –, és egyre jobban megrémült. Mi lesz velük? Bárcsak itt volna apuska, ő
meg tudná nyugtatni, mellette nem félne semmitől.
Aztán meg arra gondolt, hogy apuska képviselő, neki Pesten a helye, Kossuth Lajos mellett,
és ő, Veronika, akkor lesz méltó az édesapjához, ha nem siránkozik, hanem törhetetlenül hisz
abban, hogy még minden jóra fordul. És ilyenkor úgy érezte, hogy neki kell vigasztalnia az
édesanyját is.
Végül megérkeztek a magyar csapatok. Veronika kiszaladt eléjük az utcára, és összeszorult
a szíve, amikor látta, hogy milyen hiányosan vannak öltözve, és milyen elcsigázottak.
Tegnap reggel Kiss hadnagy, akit náluk szállásoltak el, bejelentette, hogy este a honvéd
tisztikar bált rendez, szívesen látják a hölgyeket – ő, sajnos, nem lehet ott, mert távol tartja a
szolgálat.
Veronika nem örült a bálnak. El se akart menni, végül is Kiss hadnagy vette rá. Honleányi
kötelessége, hogy ott legyen, bizonygatta a fiatalember, és erre ő nem mondhatott nemet.
Ez a bál! – ó, a halála napjáig emlékezni fog rá! Mennyit táncolt, hány bókot suttogtak a
fülébe! És az a szőke fiatal főhadnagy egész este csak vele táncolt! Figyelte, látta, hogy más
leányt nem kért fel. Iványi Alberttől megtudta, hogy nem hivatásos katona, a civil életben
jurátus volt, de az egyik legjobb lovas a seregben, és olyan vakmerő, mint kevesen rajta kívül.
Veronika ezt örömmel hallotta.
Elábrándozott, és gondolatai egy sejtelem körül keringtek.
Szerelmes lennék? – döbbent meg. – Nem, nem! Elég volt egy csalódás. Azért, mert
valakivel jól éreztem magam, még nem vagyok szerelmes belé. Kálmánnal is mindig jól érzem
magam, pedig hát… nevetséges ötlet! Ez a fiatalember nagyon jó táncos, kellemesen el lehet
vele beszélgetni, semmi több. És ha továbbmennek, úgysem látom többé!
Vajon mit érezne, ha nem láthatja többé? Kissé sajnálta.
 − Nem szabad ostobának lennem! – suttogta. – Egy katona, aki minden városban más
leánynak udvarol, és ezt nem is tagadja!
Az utcán kardcsörgés és léptek zaja hangzott fel. Veronika kiugrott a paplan alól, és az
ablakhoz futott. Kilesett a zsalugáteren. Nem, nem ő volt. Kiss hadnagy érkezett haza. A leány
fázósan bújt vissza az ágyba.
Azért mégiscsak kár, hogy elmegy – gondolta, mielőtt elnyomta az álom.

A NAGY VISSZAVONULÁS

Görgey a térkép fölé hajolt. Vele szemben Bayer százados, vezérkari főnöke a szakállát
simogatta. A többiek mélyen hallgattak.
Aulich hadosztályával a főseregtől elvágva Körmöcbányán tartózkodott. A két járható úton
ellenség állt, délen, a Garam völgyében Csorich, északon, a Turóc völgyében pedig Götz. Szép
kis egérfogó! De ki kell hoznia onnan Aulichot minden áron, hogy itt Besztercebányán végre
egyesíthesse a fel-dunai hadtest négy hadosztályát.
A térképet bámulta, hátha talál valamerre egy utat, amelyen át kimentheti a katonáit. De
mindenfelé csak hegyek. Megmászhatatlan havas ormok, amelyeknek istenkísértés lenne
nekivágni lovakkal és ágyúkkal. Vagy csak az embereket mentse? Ezt nem teheti meg. A
felszerelésre feltétlenül szükség van. Támadja meg Csorichot? Felesleges idő- és
emberveszteség, amikor neki Kassa felé kellene vonulnia. De Aulichot nem hagyhatja cserben!
A legjobb hadosztálya!
Végignézett az arcokon. Azokon ugyanazt a tanácstalanságot látta, mint amit magában
tapasztalt. Még Bayer is hallgatott. Neki kell hát döntenie.
Újra az eshetőségeket latolgatta. Nekiindulni a hegyi utakon – szinte biztos kudarc. Pedig
más választása nincs.
Ekkor hirtelen mentő ötlete támadt. Van ott valahol egy alagút – azt meg kell nézetnie.
Hátha használható. A fáma azt mondja, hogy a kuruc-labanc háborúban egy, az övéhez
hasonló esetben a fejedelem ezen az alagúton át szökött meg a seregével együtt. Azóta
Rákóczi alagútjának nevezi a nép.
Ha Rákóczinak jó volt, jó lesz nekem is! – döntött Görgey. – Ha ez az alagút használható,
azon áthozhatom a sereget, és ezzel megkímélem embereimet attól, hogy az ágyúkat
felvontassák a hegy csúcsáig…
Utászokat kell vinnie magával, hogy járhatóvá tegyék az utat és az alagutat, amennyire
egyáltalán lehet! De akkor azonnal el kell indulnia, mert minden perc késedelem szorosabbra
vonhatja a gyűrűt Aulich körül.
Felegyenesedett.
− Magam megyek Aulichhoz. Kempelen, te velem jössz. Hozd magaddal Bruder
főhadnagyot és egy szakasz utászt. Szemügyre vesszük a Rákóczi alagútját.
A többiek döbbenten néztek össze.
− De hiszen… – próbálkozott valamelyikük, Görgey azonban a szavába vágott:
− Ez az egyetlen lehetőség maradt, semmi több. Meg kell kísérelnünk.

Különös, hátborzongató és rettenetes volt ez az éjszakai menet. Aulich hadosztályának az

1500 méteres Szkalka-hegységet kellett megmásznia. A környékbeli lakosság, ha ezt az utat
választotta, szétszedte a szekereit, és darabokban hordta át a nehéz hegyi ösvényeken. A
honvédeknek pedig ágyúkat kellett átvontatniok az úttalan utakon, és mindezt úgy, hogy az
ellenség neszét ne vegye, és hatba ne támadja őket.
Az éjszaka mintha még hozzá akart volna járulni az amúgy is nyaktörő vállalkozás
borzalmaihoz. Havazott, és velőkig ható hideg szél fújt a hegyek felől, szemébe vágva a
menetelőknek a havat.
Fáklyák vörös fénye világította be az éjszakát, és ennél a bizonytalan derengésnél indultak
neki a meredek sziklaösvénynek a honvédek.
Sándor utóbb úgy emlékezett erre az éjszakai menetre, mint lidérces álomra. A jeges szél
áthatolt ruháin, és megdermesztette ereiben a vért. Végignézett a várakozók sorain – mert a
szűk ösvényeken csak egyesével-kettesével mehettek az emberek –, és látta, hogy a didergő
katonák arcát meg ruháját lassan belepi a hó. Hátrébb a lovasok álltak, és szegény paripák
orrából gőzfelhő tört elő, valahányszor szusszantak egyet.
Először az ágyúkat kellett felvontatniok a nyaktörő ösvényen. Görgey több száz gyalogost
rendelt oda, hogy segítsenek a tüzéreknek, tolják meg a kerekeket.
Az ágyúk mintha gonosz mesebeli szörnyetegek lettek volna, akik elhatározták, hogy csak
bajt okoznak ezen a rettenetes éjszakán. Beleragadtak a hóba, nem indultak meg az istennek
sem, hiába káromkodtak a honvédek, és hiába feszítették meg minden erejüket. Aztán meg
mintha külön élet költözött volna beléjük, megcsúsztak a jeges sziklákon, és magukkal
sodorták azokat, akik felfelé taszigálták őket. Az út egyik oldalán a hegy volt, a másikon a
mélység. Aki eltévesztette a lépést, és lezuhant, az nyomorultul ott pusztult, mert senki nem
tudott a segítségére sietni.
Az éjszaka meg egyre hidegebb lett, és az emberek úgy érezték, nem bírják, nem bírhatják
ki tovább. Egy huszár leugrott a lováról, és kantárszáron fogva a remegő állatot, megindult az
ágyúk között felfelé. Pillanatok alatt vagy húszan követték a példáját.
Erre megmozdult a gyalogság is. Sándor kétségbeesetten rohant oda, de a megzavarodott
embereket nem bírta megállítani. Azok mind menni akartak.
Eszébe jutott a schwechati csata; ott szintén szembeszegült a futókkal, és a földre
döntötték. Most nem lökték fel – lóháton ült –, de rendet csinálni már nem tudott. Ment
mindenki a saját feje után.
A szél sivított, a fáklyák rőten pislákoltak, és Sándor úgy érezte, rémképekkel küzd. Órák
múltak el vagy csak percek?… Egyszer csak megszűnt a zavarodott futkosás, és a sereg megint
rendben és fegyelmezetten vonult felfelé.
A tárna bejáratánál Görgey állt, fáklyával a kezében, és ellenőrizte az átvonulókat. Utászai
a környékbeli favágók segítségét igénybe véve, megfeszített munkával tették járhatóvá
Rákóczi alagútját. Megtisztították az omladékoktól, a kétes biztonságú helyeken gerendákkal
aládúcolták, és most libasorban, egyesével vonult rajta végig a menekülő sereg.
Sándor utolsónak jött fel a hegyi úton a tárnához, és jelentette a fővezérnek, hogy már
senki sincs hátra.
Görgey bólintott, majd a fiatal főhadnaggyal együtt ő is belépett az alagútba. Különös robaj
hatolt a fülükbe: sok száz ember vonulása a szűk, föld alatti úton. A fáklya lebbenő fénye
groteszk árnyékokat rajzolt a falra.
Egyikük sem szólt. Nyomasztóan hatott rájuk a keserves éjszaka és a föld mélyében vezető
rejtekút.
A túlsó oldalon Kempelen, Görgey segédtisztje várt, és jelentette, hogy minden rendben.
A sereg megkezdte a leereszkedést a hegyről.
Az időjárás mintha valami újabb nehézséggel akart volna szolgálni, hirtelen melegre
fordult. A hó elolvadt, az út térdig lucskossá változott, és az ágyúk beragadtak a sárba.
 Másnap délelőtt, tizenhat órai erőltetett menet után Aulich hadosztálya átázva és átfázva,
még teljesen a borzalmas éjszakai út hatása alatt, szánalmas rendetlenségben vonult be
Besztercebányára. Így egyesült újra a fel-dunai hadsereg.

Veronika összehúzta magán a kabátkáját, és se jobbra, se balra nem nézett, úgy sietett végig
az utcán. Nagyon sok dolog várt rájuk ma délután, és anyuska a lelkére kötötte, hogy
igyekezzék haza.
Az égen súlyos felhők feketélltek, és borús félhomályt borítottak a tájra. Bármelyik
pillanatban megindulhat a havazás. Veronika máskor gyermekes örömmel várta a pilinkélő
pihéket, de most azért imádkozott, hogy ne legyen sok hó, mert az elzárja az utakat. És akkor
hogy mennek el innen?
A kék ruhámat magammal viszem – döntött –, abban még táncolni is elmehetek, ha lesz
hova. – A bálra gondolt, és édes emlékek zsongtak fel a lelkében.
Hirtelen köszöntésre rezzent fel álmodozásából. A szőke főhadnagy! – ismerte fel örömmel
a lovast.
Sándor megállította a lovát, és lehajolt Veronikához.
− Hová, hová, kisasszony?
− Hazafelé – bólintott Veronika.
− Örülök, hogy találkoztunk. Engedje meg, hogy elbúcsúzzam kegyedtől. Holnap indulunk
tovább.
− Mi is.
− Hová? – hökkent meg Sándor.
− A sereggel. Anyuska nem akarja bevárni az osztrákokat, mert fél tőlük. Azt mondja,
bajunk lehet abból, hogy apuska képviselő, és Debrecenben van. Most mi is odamegyünk,
Debrecenbe.
− De hisz ez nagyszerű! – kiáltotta Sándor,. – Akkor nem kell elválnunk egymástól. Én még
nem tudom, Görgey hova rendel, de majd igyekszem időt szakítani, feltétlenül meglátogatom.
Közben megindult a havazás. Nagy, szinte valószínűtlenül nagy hópelyhek szállingóztak az
égből. A leány sugárzó arccal nézett a fiúra.
− Sietnem kell haza! – jelentette ki, de azért nem mozdult, mintha odacövekelték volna az
utcához.
− Ha megengedi, elkísérem egy darabon…
Sándor leugrott a lóról, a kantárszárat hanyagul a karjára akasztotta, és Veronika mellé
lépett. Szótlanul mentek egymás oldalán a sűrűn pergő hópelyhek enyhe kavargásában.
Sándor a leány arcát kémlelte. Enyhén pisze orr, kissé szabálytalan vonások, kék szempár, a
főkötőcske alól kikandikáló gesztenyebarna haj – egészében véve nagyon bájos. Jó, hogy ők is
a haddal jönnek! Eddig haragudott a sok menekültre, akik uszályként követték a sereget, és
csak bajt és kellemetlenséget okoztak. De ha Veronika is köztük lesz, az más. Azon tűnődött,
mit tegyen, hogy a polgári lakosság szekerei mellé osszák be kísérőnek.
Észre sem vették, máris a ház elé értek.
− Isten vele! – suttogta a leány. Sándor a kezébe vette Veronika kicsiny, meleg kezét, és
néhány pillanatig a tenyerében szorongatta. Aztán lehajolt, és könnyű csókot nyomott rá.

A táj vigasztalanul fehér lett, és az útnak nem akart vége szakadni. Hányadik napja utaznak
már: negyedik, ötödik? Veronikának meg kellett erőltetnie az eszét, ha vissza akart gondolni.
Mintha már egy örökkévalóság óta járták volna a havas téli világot, és mindaz, ami azelőtt
történt, egy másik életben lett volna.
 Mennyire örült ennek az utazásnak! Összeszorult ugyan a szíve, amiért el kellett hagynia
az otthonát, végeredményben mégis boldogan indult útnak, mert apuskához indultak, és ez
az egész szekerezés olyan érdekesnek és olyan izgalmasnak ígérkezett.
Azóta tudja, hogy ez az út sem nem érdekes, sem nem izgalmas, hanem unalmas és
fárasztó.
Minden tagja fájt már, hiába öltözött nagyon melegen, mégis szakadatlanul fázott, a hideg
beleette magát a csontjaiba, még a fűtött szobában sem állott ki belőle a didergés.
Előttük kocsisor, utánuk kocsisor. Menekülők, akárcsak ők. Ki szegényebb, ki gazdagabb,
de egyvalamiben azonosak. Otthagyták biztonságos otthonukat, nekivágtak a bizonytalannak,
Isten tudja, mi vár rájuk. Meglehet, az ellenség elfogja őket, hiszen Görgey előrevonult a
seregével, a szekérkaravánt uszályként húzta maga után, nehogy a sok menekülő zavarja
csapattesteinek mozgását.
Meleg étel? Legföljebb este jutottak hozzá, amikor az egész napi fárasztó rázkódás után
megpihentek. És az éjjeli nyugalom? Az attól függött, kinek hol sikerült szállást szereznie.
Néha négy-öt család is összezsúfolódott egy helyen, és a női szemérem ellen bizony sok vétség
esett, mert a férfiak is ott aludtak, ugyanabban a szobában. A nők ágyban – ha ugyan
egyáltalán akadt, a férfiak meg szalmán. Veronika azonban emlékezett olyan éjszakára is,
amikor anyjával együtt ők is szalmára szorultak, és le sem vetkőztek a farkasordító hideg
miatt.
A szél végigsüvített a tájon, felragadta a havat, megforgatta, és a vonulók arcába szórta.
Veronikáék zárt kocsiban ültek, de a fedél alá is behatolt a hó, és lerakódott az ülésekre, a
kabátokra, a szempillájukra…
A leány megrázkódott. Keserűség szorongatta a szívét. Nem ilyennek képzelte ő ezt az
utazást.
Visszagondolt otthonára, amelyet talán soha többé nem láthat viszont. A jó puha és meleg
ágyra, amelyet nem tudott kellőképpen értékelni, ameddig benne alhatott. A konyhára, ahol
Kati néni az ő kedves ételeit főzte. Hogy zokogott szegény, amikor eljöttek otthonról! Most
minden apróság az eszébe jutott. A porcelán cica a zongorán, a terítő a kisasztalon, rajta a
sötétebb folt, Jutka baba merev arca. Érezte, hogy az arcán könnyek peregnek végig.
Hirtelen anyuskára nézett, észrevett-e valamit, és lopva letörölte a könnyeit. Az asszony
mereven és mozdulatlanul bámult maga elé. Ő még nehezebb szívvel hagyta el az otthonát,
mint a leánya, és az utazás fáradalmait is nehezebben viselte. Százszor, ezerszer feltette
magának a kérdést, helyesen cselekedett-e, amikor nekiindult vaktában a nagyvilágnak. Ha
tudta volna, mi vár rá, bizonyára nem tette volna.
Veronika a kezében szorongatta zsebkendőjét. Hiába küzdött ellene, a könnyek újra és újra
tolakodóan a szemébe szöktek. A kertre gondolt, a kis asztalra a lugasban, ahol annyi boldog
és meghitt percet töltött. Ahol titokban szőlőt csent, és gyermeki torkossággal nyeldeste a
savanyú és éretlen szemeket. Fog-e még csendes nyári délutánokon a kedvenc könyvébe
mélyedni, hogy megfeledkezzék maga körül az egész világról?
Mindez most milyen messze tűnt! Itt nincs más, csak hó, csak szél, csak hideg.
− Drága szép otthonom! – sóhajtott fel Veronika.
Eszébe jutott a búcsúzás. Amikor már felkászálódtak a kocsira, Bundás rohant elő a kertből,
és mindenáron fel akart ő is ugrani Veronika után. Amikor elzavarták, vonított, fájdalmasan,
ahogy csak egy kutya tud üvölteni, és ott loholt a kocsi után, amíg ki nem értek a városból.
Akkor el-elmaradozott, majd újra utánuk iramodott, felbámult a kocsira, mint akinek nem fér
a kutyaeszébe, hogy a gazdái most hova mennek, míg végül végleg lemaradt egy útkanyarnál,
és nem látták többé.
 Veronika most kimondhatatlanul vágyott Bundás után. Szerette volna magához ölelni,
borzas szőrébe fúrni az arcát, és kisírni magából minden bánatot és honvágyat. De mindez
messze elmaradt mögötte, és neki nem szabad sírnia, mert megfájdítja vele anyuska szívét.
Nem akart bánatot okozni neki. Tegnap este látta: lopva törölgeti a szemét, és nagyon
megrendítette, hogy a felnőtteknek is ennyire fájhat a szívük.
− Jó reggelt, kisleány! – köszöntött rá egy vidám hang. Veronika felkapta a fejét.
− No, csak nem sírt? – kérdezte Sándor. – Hát ennyire nekikeseredett?
A leány megpróbálta mosollyal leplezni a könnyeit.
− Szegény kicsim! – szólt közbe Bérczyné. – Nem kellett volna elindulnunk erre az útra.
− Nemsokára vége lesz – biztatta Sándor. – Ha Kassára érünk, onnan már kellemes séta esik
Debrecenig.
Kassára! Hol vannak még Kassától? És közben ott van Schlick, akit előbb le kell győzni.
− Kegyelmednek nem fáj a szíve, hogy elhagyta az otthonát? – kérdezte Veronika.
Sándor elborult.
− De igen – vallotta be őszintén –, azért igyekszem nem gondolni reá.
− Én is. Csak nem mindig sikerül.
A két fiatal egymásra nézett. Talán még soha az életben nem érezték ilyen közel magukat
egymáshoz. Sándor biztatóan rámosolygott a leányra.
− Bátorság, Veronika! Minden elmúlik egyszer. Még ez az út is. Ha Debrecenbe ér az
édesapjához, majd nevetni fog az egészen.
Hát igen, ha mindig itt lenne mellettem, akkor nem búsulnék – gondolta Veronika, de ezt
hangosan nem mondta ki. Sándor valamilyen különös tehetséggel felvidította maga körül az
embereket. Veronika már-már nem is értette, miért is akart sírni az imént. A férfi mulatságos
történetekkel szórakoztatta a katonaéletből, és kissé még Bérczynét is felderítette.
A kisleány őszintén sajnálta, amikor Sándor elbúcsúzott, és egyenes, karcsú alakja eltűnt a
szekerek között.
Bérczyné újra hallgatásba süppedt. De most más gondok gyötörték, mint az előbb. Ki ez a
fiú? Veronika túlságosan érdeklődik utána. Valami óbudai órásivadék. Túlságosan hetyke,
magabiztos. Talán afféle könnyelmű, megbízhatatlan ember? Ki tudja?… Annyi szent, nem
ilyen férfinak szánta ő az egyetlen leányát. Arról ábrándozott, hogy a megbízható Kálmán lesz
Veronika párja – akkor a „gyerek” visszakerül az Ihász famíliába. Büszkén gondolt a családjára,
és Veronika számára nem tudott jobb házasságot elképzelni: legyen az unokafivérének
felesége. Minden olyan szépen alakult eddig. Most meg fölbukkan ez a fiatal tiszt, és
összezavarja az ő terveit. Bérczyné elhatározta, hogy résen áll.
 AZ ELMARADT TÁNC

Sándor örömmel látta, hogy a lőcsei utcán Veronika jön vele szembe. Mennyit kereste!
A kölcsönös üdvözlések után nekiszegezte a kérdést:
− Eljön-e este a bálra?
− Hát lesz? – ragyogott fel a leány szeme.
− Bizony. A kávéház nagytermében. Görgey születésnapját meg kell ünnepelnünk…
− Jaj – habozott Veronika –, hátha anyuska nem engedi meg, hogy elmenjek.
− Igazán nem lehet olyan kegyetlen. Kérje meg szépen.
− Én megteszem. De ő bizonyára azt mondja, hogy menekültek vagyunk, nem illik hozzánk
a vigalom.
− Mi is földönfutók vagyunk, de ez még nem ok arra, hogy búsuljunk. Higgye el, Veronika
kisasszony, minden elveszett percért kár. Addig kell örülnünk az életnek, amíg lehet.
Veronika felnézett a férfira, és eszébe jutott, hogy katonával áll szemközt, akit bármelyik
pillanatban utolérhet a harcosok sorsa. De nem, nem tudta elképzelni ezt a kedves és
mosolygós fiatal arcot halottnak. Ilyen szörnyűséget nem engedhet meg az ég!
− Ott leszek a bálon – ígérte.
− És nekem adja az első táncot?
− Ha csakugyan kívánja…
− Nagyon szépen megkérem. Akár le is térdelek ide a hóba, a lába elé, ha óhajtja.
− Nem, azt nem – nevetett Veronika.
− Jó, akkor a másodikat is nekem adja!
− Mást nem parancsol?
− De igen. A harmadikat is és a negyediket is. Azt szeretném, ha egész éjjel csak velem
táncolna.
− Azt azért mégsem lehet.
− Miért nem? Csak akarni kell, és minden sikerül. Ugye, holnap nekem adja minden táncát?
− Nem!
− Letérdeljek?
− Ne!
− Hát akkor? Adja szavát, hogy mással nem táncol, csak velem. Megígéri?
A leány nevetett. A szíve könnyű lett a boldogságtól.
− Talán – válaszolta, majd megfordult és elszaladt.
Sándor utána bámult. Édes kisleány – gondolta –, milyen jó lesz újra a karomban tartani.
Tegnap érkeztek Lőcsére, kimondhatatlan nehézségek között, a hegyeken keresztül, de
Sándor már feledte a fáradtságot és a veszélyeket. A holnapi bálon járt az esze.
Odahaza Albert ezzel fogadta:
− Eredj Görgeyhez! Már kerestetett.
Sándor zsörtölődött.
− Remélem, nem akar elküldeni a világ végére. Megígértem Veronikának, hogy holnap este
táncolok vele.
− Mondd, mit akarsz te azzal a leánnyal?
− Én? Semmit.
− Olyan hévvel udvarolsz neki, hogy azt hittem, komoly a szándékod.
 − Ugyan! Katona vagyok, nem csinálhatok terveket a jövőre. Veronika édes kisleány,
örülök, ha látom, semmi több. Másra nem akarok gondolni. És most sietek Görgeyhez, ne
várjon hiába.
A fővezért tenyerébe hajtott fejjel találta. Görgey nehéz töprengés után szánta el magát
erre a lépésre. De ha át akar törni Eperjes felé, el kell foglalnia Branyiszkót, amelyet
közeledésének hírére Schlick ugyancsak megerősített. Aki ezt az ágyúkkal megrakott
természetes erődítményt megrohamozza, arra csaknem biztos pusztulás vár. Egyik
hadosztályát fel kell áldoznia. Az pedig csak Guyon lehet. Nem tehetett róla, nem szerette az
izgága dandárparancsnokot. Próbálja meg ő az istenkísértő rohamot, úgyis szeret fejjel
nekimenni a falnak.
Azért mégis nehéz volt a szíve. Pedig nem várhat, mert különben összezárul körülötte a
gyűrű. Guyonnak holnap indulnia kell. És ha neki nem sikerül, holnapután jön a következő. De
Branyiszkón át kell törni!
Sándor lépett a szobába. Görgey összehajtotta és lepecsételte a levelet.
− Ezt elviszi Guyon Richárdnak!

Sándor az órájára nézett. Tíz óra múlt néhány perccel. Február 5-e van. Odakint megszólaltak
az ágyúk. Guyon felállt az asztal mellől.
− Kezdődik – mondta nyugodtan, mintha az elkövetkezendő néhány óra nem életről vagy
halálról döntene. Sándor tisztelettel vegyes csodálkozással nézte. Látta a hegyet, amelyet meg
kell rohamozni, látta az ágyúkat, amelyek onnan fentről néztek a völgyben álló magyarokra,
és tudta, milyen istenkísértő vállalkozásba fognak. Guyon azonban előre megíratta jelentését
Branyiszkó elfoglalásáról, mintha már befejezett tény lenne.
− Vigyen el az ördög, ha keresztül nem megyek rajta! – jelentette ki, és számára ezzel az
ügy el volt intézve. Branyiszkót el kell ragadnia az osztrákoktól, és ő valóra váltja szándékát. A
többi már csak részletkérdés.
Reggel Corneidest egy utászzászlóaljjal, a huszártrombitásokkal és két ágyúval balra küldte,
hogy nagy ívben kerüljenek az ellenség oldalába. Mikovinyi őrnagy a Harakóci-völgyön át
támad oldalról, Földváry a szántóföldeken át, Pethő Vilmos az országút felől kísérli meg a
rohamot. Kompolthy őrnagy vezeti a jobbszárnyat.
A zászlóaljak teljes csendben és rendben foglalták el a helyüket, és további parancsra
vártak. Úgy látszik, az osztrákok észrevették őket, mert megszólalt az ágyútűz. Az út mentén
álló 33. zászlóaljat vették célba.
Guyon a vezérkarával kilépett a kocsmából, amely főhadiszállásul szolgál. Sándor
hunyorgott. A szoba halványan pislogó gyertyafénye után vakította a hirtelen világosság,
amelyet többszörös erővel tükröztek vissza a fehér hegyoldalak. Csípős, hideg szél fújt,
felkapta a havat, megforgatta a levegőben, és a katonák arcába vágta. Azok már ügyet se
vetettek rá, megszokták. Sándornak azonban nem tetszett ez. Az éjjel friss porhó esett,
befedte a keményre fagyott hegyoldalt, és még csúszósabbá tette. És ezen a síkos lejtőn kell
felmászniok!
Őrültség, amire mi készülünk! – villant az eszébe, de tudta, hogy meg kell lennie. Ez Görgey
parancsa, és Guyon végre fogja hajtani.
A hadosztályparancsnok futárt küldött Mikovinyihez, hogy induljanak. Nemsokára
felhallatszott jobbról, a völgyből a rohamozó honvédek csatakiáltása. Onnan fentről ágyú
dördült feleletként.
 Sándor szíve összeszorult. Végigpillantott a meredek hegyoldalon, amelyet az osztrákok
tartottak megszállva, és önkéntelenül is az a gondolat tolakodott az agyába: vajon túléli-e
valaki közülünk ezt a napot?
Odaát a csatakiáltást az iszonyat ordítása váltotta fel. Guyon sarkantyúba kapta a lovát, és
elvágtatott, hogy visszazavarja embereit a csúszós lejtőkre.
Aztán visszavágtatott az országút mentén várakozó zászlóaljhoz, és csatába indította őket
is.
Sándor a hadosztályparancsnokra nézett. Arca vörös volt, izzadt, de látszott rajta, hogy
elemében van. Szeme ide-oda siklott nyugtalanul, kereste, hol van szükség segítségre. Majd
ismét elvágtatott, hogy előreküldje az országúton késlekedőket.
A honvédek megindultak az úton és a havas mezőn a hegy felé. Az osztrák ágyúk ismét
felbömböltek. Az előbb még oly tiszta égboltot sötét felhők kormozták be, és a fehér havon
piros vér folyt. A levegő szinte reszketett a folytonos puskaropogástól és ágyútűztől.
Sándor még nem látott ilyen csatát. Most segíts meg, Istenem! – gondolta, és ő is
sarkantyúba kapta a lovát.
A meredeket rohamozók meginogtak. Szuronnyal ágyúk ellen? Nagyon egyenlőtlen
küzdelem. Különösen, ha azok az ágyúk fent állnak, és az alant rohamozók lába minden
lépésnél megcsúszik a jeges havon. Sokan hevertek már a földön: halottak, sebesültek vagy
olyanok, akik csak elcsúsztak, és most néhány pillanatig pihennek, hogy kissé kifújják magukat.
Az elöl járók megtorpantak, egyesek vissza fordultak, és futni, gurulni kezdtek lefelé a
lejtőn.
Guyon elkáromkodta magát. Angol lévén, alig beszélt egy-két szót magyarul, de szitkozódni
mindig ezen a nyelven szokott. Leugrott a lováról, kirántotta a kardját, és maga állt a zászlóalj
élére.
Gyilkos ágyútűz ritkította a rohamozó magyarokat. Guyon azonban kétszáz lépés után mély
árokba vezette az embereit, ahol kifújhatták magukat, és felkészülhettek a következő
rohamra.
Sándor ebben a pillanatban határozott. Felnézett a hegyoldalra, ahol a pokol torka ásított
rá, és föltetszett előtte egy arc: fiatal leány arca. Kék szemében ártatlan kacérság villan, azt
mondja nevetve, hogy „talán” – és elszalad, két barna hajfonata libbenve száll utána. De aztán
nem gondolt már semmire és senkire, leugrott a lováról, és futott a többiek után.
Guyon közben már továbbsietett, és a huszárait indította támadásba az osztrák ágyúk
ellen. Kartács csapott közéjük válaszul, és a támadás megakadt.
Sándor kilesett az árokból. Most! – gondolta, és végignézett a vörös, sápadt, magukból
kikelt arcokon. – Guyon pálinkával itatta az embereit – villant az eszébe, de nem ért rá
töprengeni.
− Utánam! – kiáltotta, és kardját fogai közé kapva felkapaszkodott az árok meredek, síkos
partján. Fél szemmel látta, hogy követik. Akkor hát előre!
Ő maga egy kortyot sem ivott, és az agya félelmetesen tiszta volt. Tudta, hogy esztelenség,
amit csinál, de így akarta. Ha Guyon nem kíméli magát, ő sem lehet gyáva! A hegy elfoglalása
áldozattal jár, és ő sem vonhatja ki magát alóla, csak mert ő csupán Görgey üzenetét hozta
ide. Mint futár, nyugodtan nézhetné alulról az ütközetet, de ő ezt árulásnak tekintené
bajtársaival szemben.
Káprázó szemmel, és az állandó ágyúzásba belesüketült füllel futott. Néha elcsúszott, és
ilyenkor kapaszkodnia kellett, néha úgy érezte, a szíve kiugrik a helyéről, és ilyenkor meg
kellett állnia, hogy levegő után kapkodjon. A katonák ott hullottak el körülötte; látta őket
összecsuklani, látta, mint markolnak támasztékot keresve a levegőbe, mint pördülnek meg,
és hullanak alá, és jaj annak, aki alattuk kapaszkodik, mert azt is magukkal rántják. Hallotta a
sebesültek halálordítását, hallotta az elcsúszók káromkodását, és hallotta a saját idegenszerű,
akaratától független kacagását is, amikor látta, hogy az ellenség fölfelé menekül.
Szeme előtt vörös karikák táncoltak, az izzadság végigfolyt az arcán, szabad kezével fák és
gallyak után kapkodott, és ha felhúzta magát, hátát a törzsnek vetve nézett farkasszemet az
ellenféllel.
Hányan vannak még vele azok közül, akikkel elindult? Vajon Guyonnak sikerült-e a többi
zászlóaljat is rohamra vezetnie? Mit tudta ő! De ebben a pillanatban nem is törődött vele.
Most csak egyvalami fontos: fölfelé törni, fölfelé, ameddig csak bír. Még ha egymaga marad
is, mire fölér. Akkor is, ha soha nem jut föl, hanem szintén ott marad a hóban, mint annyi más
bajtársa.
Hirtelen elfogyott az erdő. Sándor hunyorogva bámult az elé táruló szabad térre. Ott fent,
a hegy tetején még osztrákok lapultak, és gyilkos golyózáport zúdítottak az ostromló
magyarokra. Senki sem mert kilépni a nyílt térségre. Aki mégis megkockáztatta, az néhány
lépés után véresen csuklott össze. A honvédek a fák mögé húzódtak, és onnan tüzeltek vissza
az ellenségre.
Ekkor balról felhangzott a huszártrombita riadója. Még viharosabb puskaropogás felelt rá.
− Megjött Corneides! – kiáltott fel Sándor. – Most kell általános támadást indítanunk. –
Utánam! – ordította, és megindult előre a szabad mezőn. A honvédek követték a példáját.
Még látta, hogy az erdő mindenütt megmozdul, katonák ugrálnak elő a fák mögül, és végső
rohamra indulnak a hegycsúcs ellen. Még látta fent az osztrákok fehér egyenruháját, a puskák
felvillanó fényét, még látta egy pillanatra a fehér havat és a kék eget, aztán ütést érzett a
mellén, mintha valaki meglökte volna. Két karjával támaszték után keresett, de csak a puszta
levegőbe markolt. A világ furcsán megfordult: most a fehér hó került felülre, a kék ég alulra,
aztán érezte, hogy zuhan, zuhan a fekete semmibe. Kettőt bukfencezett, és ott maradt
elterülve a hóban.

Amikor magához tért, már csend volt. Az első pillanatban nem tudta, hol van. Mozdult volna,
de olyan kín hasított a vállába és a mellébe, hogy majdnem újra elvesztette az eszméletét.
Megsebesültem – vélekedett. Kis ideig nyugodtan feküdt, de akkor érezte, hogy
rettenetesen fázik. – Nagyon hideg lehet. Ha itt maradok, rövidesen megfagyok.
Újra megpróbált feltápászkodni, de most már óvatosabban, mint az imént. Felemelte a
fejét – ez aránylag elviselhető fájdalommal járt –, és körülnézett. Körülötte halottak hevertek.
Az egyiknek éppen az arcába látott. A nagy bajuszú idősebb férfi torz vigyorral meredt rá, és
üveges szeme ijesztően csillogott. A szája félig nyitva maradt. Nyaka alatt vörösen csillant a
hó.
Az ütközetnek vége – számítgatta magában Sándor. – Alighanem mi nyertük meg. Guyon
elküldheti a jelentését Görgeynek. De nem velem!
Most ébredt tudatára annak: nem lett volna kötelessége harcba keveredni Branyiszkónál.
De nem bánta meg. Örök életében furdalná a lelkiismeret, ha lentről nézte volna végig,
hogyan pusztulnak a többiek.
Vajon összeszedi-e valaki a sebesülteket? – gondolta. Nem akart meghalni. Az életerő
hevesen dolgozott benne.
Ha itt maradok, megfagyok. De vajon valahogy el tudok-e mozdulni innen?
Igyekezett kinyújtani a jobb karját. Sikerült.
Amikor a ballal próbálkozott, vállába hasított az éles sajgás.
− Úgy látszik, eltörött a bal vállam – nyögte halkan. – Ez nagyon megnehezíti a dolgot.
 Lába mozgott, csak mintha ólomsúlyokat zörgetett volna.
Ha megfagyott, és amputálni kell, hogyan élek tovább láb nélkül?
Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy behunyja a szemét, és megadja magát a sorsának, de
azután eszébe jutott nagyapó és nagyanyó és az óbudai otthon.
− Nem szabad szomorúságot okoznom nekik. Ők visszavárnak. Haza kell térnem!
Kell! Ez a szó átjárta egész lényét. A jobb karjára támaszkodva szeretett volna fölemelkedni.
Valami nehéz súly nyomta a mellét. Odanyúlt, hogy lelökje, de nem lelt ott semmit. Csak a
keze lett vörös.
Itt ért a lövés. Kötés kéne rá. De hogyan? Erre nincs mód. Előbb el kell jutnom valamilyen
kötözőhelyre. De miképpen?
Lassan, óvatosan a jobb oldalára fordult. Sikerült. Még egy vonaglás, és a hasán feküdt.
Ekkor meg kellett pihennie. Alélt fáradtságot érzett. Lázas arcát a hó kellemesen hűsítette.
Pihenni, meghalni! De nem! Nem adhatja fel a harcot az életéért. Összeszedte minden erejét,
hogy előrecsússzék.
Néhány métert juthatott előbbre, amikor újra halálosan kimerült. Arcát ismét a hóba
ejtette.
Valahol egy sebesült jajgatni kezdett. Tehát van még élő rajta kívül ezen a halottakkal
borított mezőn. Most nem ért rá törődni vele. Minden erejét lefoglalta, hogy a saját életét
mentse.
Újra mászni kezdett. A válla kíméletlenül sajgott. És a sebe felszakadt. Látta, hogyan vérzi
be maga alatt a havat.
Két-három méternyi megfeszített küzdelem, azután az eszméletlenséghez hasonló
pihenés, így soha nem fog a kötözőhelyre jutni. Ha nem jön senki, elveszett.
De ha elhagyja magát, megfagy. Nem lesz öngyilkos! Amíg az életnek egyetlen parányi
szikrája van benne, nem enged!
Tovább vonszolta testét a rőt foltos havon. Egyre gyöngébbnek érezte magát.
− Nem, nem és százszor nem!
Apjára gondolt: keményen viaskodhatott ő is a jég és a víz ellen egy sötét éjszakán.
Meghalt, senki nem találta meg a nyomát sem. Ki tudja, milyen küzdelmet vívott a néma
elemekkel? Ám bizonyos, hogy nem adta meg magát. Sándor úgy érezte, az apja ereje száll
belé, és ő segíti halállal tusakodó fiát élete legnehezebb perceiben.
− Tovább, tovább, előre! Lehet, hogy nincs cél, talán minden hiába, de abbahagyni nem
szabad. Mert ha abbahagyom, az azt jelenti, hogy feladom a harcot.
Égő arcát a hideg hóba szorította. Tikkadt nyelvével nyaldosta a havat, hogy enyhítse a
belsejében dúló tüzet. Mit nem adott volna most egy pohár hideg vízért!
Mennyi idő múlt el? Ki tudja. Egyszer csak hangok hallatszottak. Sándorban fellángolt a
reménység. Minden erejét megfeszítve feltámaszkodott, és segítségért kiáltott. Aztán
eszméletét vesztve visszaroskadt a hóba.
Ágakból eszkábált hordágyon tért magához. Két katona óvatos léptekkel vitte a halottak
között. Sándor megnyugodva látta, hogy magyarok.
− Megmenekültem! – ujjongott fel. – Hála neked, Istenem…
És szemével a föléje boruló végtelen kékséget kereste.
Veronika kiszedte hajából az összetekert papírcsíkokat, amelyekre még reggel feltekerte
fürtjeit. A kék ruháját viselte, és izgatottan forgolódott a tükör- előtt. Kefével még igazított
itt-ott a haján, és a tükörbe bámult.
Elég szép vagyok-e? – kérdezte magától, de képmása nem adott választ. Azt egy
férfiszempárból kell majd kiolvasnia.
Anyuska lépett be a szobába.
− Készen vagy már?
− Mindjárt! – Veronika nem bírt elszakadni a tükörtől. – Mit tegyek, hogy szebb legyek? –
tűnődött, de semmi se jutott az eszébe. Végre felvette prémes kabátkáját, a fejére húzta a kis
szőrme fejkötőt. – Jaj, tönkre fogja tenni a frizurámat!
És édesanyjával együtt kiléptek az utcára.
Odakint már sötét volt, és hideg szél fújt. Az éles, friss levegő pillanatok alatt pirosra csípte
Veronika arcát. Nem kellett kérdezősködniük, hogy merre menjenek; mindenki a kávéház felé
tartott.
A kisleány boldog volt. Amióta eljöttek hazulról, talán először. Visszagondolt arra a másik
bálra, a zenére, a föléje hajló mosolygó fiatal arcra, a röpülésre a tánctermen át, hogy az
ember úgy érezte, csak száll, csak száll, föl, egészen a csillagokig.
Elfelejtette az elmúlt napok minden nyomorúságát. A bizonytalan és kétes jövőre nem
gondolt. Nem volt számára más jelenvaló, csak ez az éjszaka és az a régi, amelyet most újra át
akart élni. Még nem sejtette, hogy ami egyszer elmúlt, azt soha többé föl nem lehet
támasztani, és az élet gyakran csalja meg a legszebb reményeinket.
Alighogy beléptek a terembe, tekintetével nyomban Sándort kereste. Nem látta sehol. Ez
rosszul esett Veronikának. De tudta, hogy egy katona nem a maga ura, és türelmesen várt.
Azért nem maradt gavallér nélkül.
A teremben egyre többen lettek. De Sándor csak nem jött. Jönnie kell! – bizonygatta
magának Veronika. – Az nem lehet, hogy ő is megcsaljon, mint az a másik.
Közben megszólalt a zene. Veronikát táncra kérték, de ő visszautasította. Az első táncot
már elígérte valakinek.
Ám az a valaki nem érkezett meg, és Veronika magára maradt a sarokban. A szemét
könnyek égették. Összeszorította a fogát. Így is jól van. Ha te így, akkor én úgy! Pedig milyen
kedvesen könyörgött, hogy adja neki minden táncát ma este.
Csak nem fog sírni? Kije, mije neki az a fiú? Közömbös ismerős, semmi több! A Toni-eset
még egyszer nem ismétlődhetik meg. Tud ő vigyázni a szívére!
A második táncot már végigtáncolta. A harmadikat is. De az a boldog, felszabadult jókedv,
amit várt, csak nem akart megjönni. Fél szemmel az ajtót leste. Mi lehet vele? Miért nem jön
el? Ó, Istenem, csak nem történt valami baja? De most nem volt semerre ütközet, az nem
lehet. Vagy megfeledkezett volna az ígéretéről? Az sem lehet.
Végre összetalálkozott Iványi főhadnaggyal. Albert felismerte a kisleányt, akinek a barátja
udvarolt, és táncra kérte.
Veronika nem bírta magában tartani a kérdést:
− A… a… Bruder főhadnagy nincs itt?
− Brüderlein? Görgey valami paranccsal még tegnap Guyonhoz küldte, és azóta nem jött
vissza… – De amikor meglátta, hogy a kisleány arca elborul, gyorsan hozzátette: – Nemsokára
megjön, mert nagyon siet haza. Mondta nekem, hogy kegyeddel szeretne táncolni.
Veronika örült, hogy Sándor beszélt róla a barátjának. Tehát ő is készült erre az estére. De
mi lehet vele?
 A bálteremben egyre vidámabb lett a hangulat. Veronika táncolt, beszélgetett, nevetett,
de a szíve mind riadtabban szorult össze. Mi történhetett Sándorral? Talán megölték? Azt
rebesgetik, tót népfelkelők bujdosnak a hegyekben. Ó, Istenem, add, hogy ne legyen igaz!
Ott is tarthatta Guyon. Talán valami nagyon fontos dolgot bízott rá? Nem szabad, hogy baja
történjék!
De azért csak nem bírt megnyugodni. És ha már nem él? Ha valahol sebesülten fekszik, és
senki sem siet a segítségére? Mit is mondott ez a fiatalember? Ugyanolyan kék szeme van,
mint neki. Oda kell figyelnem, amit kérdeznek. Még azt hiszik, megbolondultam.
A zene tovább szólt, és Veronika tovább táncolt.
Nem halhat meg! Az nem lehet, hogy többé ne lássam! Nem tudta elképzelni azt r nevető
kék szempárt merevnek és holtnak. Rémeket látok. Holnap már magam is nevetni fogok rajta.
Ó, csak jönne már!
Ebben a pillanatban felpattant az ajtó; Görgey jelent meg a teremben, sápadtan, de
ragyogó szemmel. Egy mozdulattal leintette a zenét, és a középre sietett.
− Uraim, örömhírt jelentek! Guyon Richárd ma délután elfoglalta Branyiszkót. Mindenki
induljon a csapatához! Hölgyeim, sajnálom, a bál félbemarad.
Az általános mozgolódás zaja elnyomta Veronika sikolyát.

Másnap indult a szekértábor Eperjes felé. Görgey hadserege már hajnalban elvonult Lőcséről,
és átkelt a hegyen, amelyet Guyon csapatai tisztítottak meg az ellenségtől.
Szép, napfényes idő járta, de Veronika didergősen gunnyasztott a kocsiban. Egész délelőtt
sírt, a könnyei elfogytak már. Égő szemmel bámult maga elé.
Nem tudta elképzelni, hogy Sándor halott. De akkor miért nem tért vissza? Az üzenetet ő
vitte Görgeytől Guyonhoz, de nem ő hozta. Közben történt vele valami! Bizonyára részt vett
a csatában. Borzalmas ütközet lehetett! És Sándor nem olyan természet, aki tétlenül nézi,
amíg mások harcolnak. Amilyen vakmerő, odarohant, ahol a legjobban lőttek. Megsebesült
vagy meghalt.
− Ó, Istenem, add, hogy még éljen! – fakadt fel a fohász Veronika lelkéből. – Csak még
egyszer láthassam őt. Még egyszer belenézhessek kék szemébe, még egyszer hallhassam a
hangját… Ó, add, hogy csak sebesült legyen! Nem szabad, hogy meghaljon. Én Istenem,
mentsd meg őt!
A kocsisor lassan döcögött előre. Elérték a hegyet, amelyért annyi vér folyt. Hosszú sorban
kígyóztak fel a parasztszekerek és úri hintók a meredek szerpentinúton. A halottakat már
összeszedték, de a feltúrt hó helyenként az elesettek vérétől vöröslött. Veronika föltekintett
a magasba, és megszédült. Hirtelen minden reménye kihunyt. Aki ezt a hegyoldalt ezer meg
ezer puskacsővel szemben megrohamozta, az nem élhet már. A kopár lejtőt pásztázó
golyózáporban meg kellett halnia. Mindennek vége!
Sápadt, meggyötört arcán lassan szivárogtak végig a könnyek.
A kocsik pedig mentek, döcögtek, visszacsúsztak, újra nekiindultak, és lassan felértek a
hegy gerincére.

Veronika lélekszakadva futott végig Eperjes főutcáján.

− Iványi főhadnagy úr! Iványi főhadnagy úr! Az égre kérem, várjon meg!
A férfi megfordult. Meglátta a leányt, és hirtelen arra gondolt, hogy jobb lett volna, ha nem
áll meg, hanem elfut innen jó messzire. Látta Veronika elgyötört arcát, karikás szemét, és
sokért nem adta volna, ha most nem neki kellene megmondania, mi történt Brüderleinnel.
− Főhadnagy úr – suttogta a leány –, mi történt Sándorral? Tud róla valamit?
 A férfi elfordult. Veronika megrettenve nézett rá.
− Kérem, mondja meg az igazat. Meghalt?
− Nem.
− Megsebesült?!
Albert bólintott. Szembenézett a leánnyal, és látta riadt, kétségbeesett tekintetét. Az ő
szíve is elszorult.
− Súlyos az állapota? – kérdezte Veronika.
− Az orvos azt mondta, hogy még van remény.
Veronika a hóra bámult. A szája széle remegett. Albert attól tartott, hogy mindjárt kitör
belőle a zokogás. Félt a női könnyektől. Őt is éppen eléggé megrázta a barátja szerencsétlen
sorsa.
A leány azonban nem sírt. Amikor felnézett, a szemében szilárd elszántság égett.
− Kérem, vigyen el hozzá.
Albert megijedt.
− Azt nem lehet, Bérczy kisasszony!
− Miért? Nincs itt Eperjesen?
− De igen.
− Csak nem hiszi, hogy terhére lennék?! Nem! Ígérem, hogy nem fogok jajveszékelni. Még
egyszer látnom kell őt.
Albert habozott. Nem szívesen vinné magával a kisasszonyt, mert csak megrémülne a
sebesülttől. Közelebb van szegény Sándor most a halálhoz, mint az élethez… De hogyan
magyarázza meg ennek a lázas szemű gyermeknek, hogy csak mindkettőjüknek árt, ha enged
a kérésének? A leányt szájára veheti a város, a fiú állapotát pedig csak súlyosbíthatja a
látogatás. Talán meg is hal… Miért izgassa fel magát ez a leány?
− Nem felel. Hát nem akar megérteni? Nekem most mellette a helyem.
− De Veronika kisasszony, gondolt már a következményekre?
− Nem gondolok semmire. Csak azt tudom, hogy Sándor meghalhat, és akkor már késő,
soha nem láthatom viszont.
Albert a leányra nézett, és megszánta. Hirtelen a pártjára állt. Háborúban nem lehetünk
tekintettel az illemszabályokra. Veronikának joga van hozzá, hogy még egyszer az életben
láthassa a kedvesét.
− Jöjjön – mondta a leánynak.
− Ó, köszönöm! – rebegte Veronika.
Sándort az orvos házában helyezték el. Váczy doktor és a felesége önfeláldozóan vállalták
a súlyosan sebesült fiatal tiszt ápolását és gondozását. Nekik, bármennyire szerették is volna,
nem volt gyermekük. Elszálltak felettük az évek, és most már belenyugodtak, hogy nem is lesz
soha. Az idegen beteg fiút gyöngéden gondozták. Sándor jobb helyre igazán nem kerülhetett
volna.
Egyelőre azonban nemigen tudta, hogy hol van. Lázasan hánykolódott az ágyban, és
többnyire félrebeszélt. Ritka világos pillanataiban igyekezett néhány szót váltani Váczyékkal,
de a beszéd túlságosan nehezére esett, és csakhamar visszasüppedt abba a félig alvó, félig
eszméletlen állapotba, amely a megmenekülése óta úrrá lett fölötte.
Az orvos két golyót szedett ki belőle. Az egyik nem ütött veszélyes sebet, de a másik…!
Ahogy Sándor lezuhant a lejtőn, a kulcscsontja eltörött, és két bordája megrepedt. Ezenkívül
a keze és a lába több helyen megfagyott. Még az a szerencse, hogy jó néhány métert kúszott
a hóban, különben a végtagjait már nem lehetett volna megmenteni.
 Az orvos felesége fogadta a két látogatót. Iványi főhadnagyot már ismerte, a fiatal leányról
pedig sejtette, hogy mi szél hozta ide. Megpróbálta lebeszélni Veronikát a szándékáról, mert
tudta, hogy a viszontlátás milyen megpróbáltatást fog neki jelenteni, és meg akarta kímélni
ettől a felesleges szenvedéstől. Majd ha jobban lesz, akkor beengedi a beteghez, addig nem.
Veronika azonban meghatóan kérte. Végül is Emma asszony engedett, és bevezette a leányt
és a főhadnagyot az elsötétített szobába.
Veronika szíve a torkában dobogott. Alig látta a félhomályban az ágyon fekvő alak
körvonalait.
Az asszony az ablakhoz ment, és félrehúzta a függönyt. A nappali világosság elöntötte a
szobát. A sebesült megmozdult az ágyon, és szembefordult a belépőkkel.
Sándor arca belső láztól tüzelt, a szája cserepes volt, haja izzadtan tapadt a homlokára, és
a szemében valami idegenszerű fény izzott. Nem ismerte még a fekhelye előtt állókat.
Albert a pokolba kívánta magát, amiért engedett a leány könyörgésének. Lopva Veronikára
nézett, és látta, hogy falfehér az arca. Mindjárt elájul – gondolta, és ugrásra készen várt, hogy
elkapja, ha netán összeesik.
Ám a leány erősebbnek bizonyult, mint hitték. Lassan, szinte öntudatlanul közelebb ment
az ágyhoz, és a szemét nem vette le egy pillanatra sem a férfi arcáról.
− Veronika! – suttogta Sándor.
A leány már mellette állott. Mögötte Albert és az asszony. Sándor azonban csak Veronikát
látta. Furcsa köd fogta körül, ezen csak a leány arca derengett át. Úgy érezte, újra ott van a
lőcsei utcán, Veronika ránevet, és fülébe hangzott incselkedő szava: „talán”.
Talán! Táncolniok kellett volna a bálon, de nem lehetett. Miért is nem? Fáj a feje, olyan
nehéz gondolkozni. Igen, azért nem táncolhattak, mert fáj a feje. Itt kell feküdnie az ágyban.
És Veronika most itt van, hogy kérdőre vonja.
De hiszen ő megsebesült! Fel kellett rohannia a havas hegyoldalon. Dörögtek az ágyúk,
ropogtak a puskák, és körülötte úgy hullottak a honvédek, mint ősszel a legyek. Aztán minden
megfordult körülötte, és egyszer csak felülre került a föld és alulra az ég.
Veronika! Miért van itt? Mit akar tőle? Persze, meg kell mondania, hogy most nem
táncolhat vele.
Most? De hiszen most nincs is bál, az már elmúlt. Vagy csak még most lesz?
A leányarc egy pillanatra szétfoszlott a ködben, és Sándor megijedt, hogy elveszti. De nem.
Mar újra látta. A szemében könny csillogott. Fényes, apró csepp, amely lassan nőtt, és
végigpergett az arcán.
− Veronika – mondta Sándor, valamivel hangosabban, mint az előbb –, Veronika, a mi
táncunk elmaradt.
Hiába volt minden hősies elszántság, erre a néhány szóra Veronika elkezdett zokogni.
Emma asszony átölelte, és úgy vezette ki a szobából.
− Édes kisleányom, nem szabad annyira kétségbeesnie. Meg fog gyógyulni. Már az is nagy
haladás, hogy kegyedet felismerte.
Albert a barátjához lépett. Sándor ránézett.
− Miért sírt? – kérdezte. – Megbántottam?
− Téged sajnál. Gyógyulj meg minél hamarabb!
− Hogyan?
Sándor fejében megint kezdtek összezavarodni a fogalmak. Albert megigazította a
takaróját, leeresztette a függönyt, és a két nő után ment.
Veronika a kanapén ült. Már nem sírt. Albert gyors pillantást váltott az asszonnyal.
− Hazakísérem – ajánlotta fel.
 − Köszönöm – bólintott Veronika. – Ugye, eljöhetek holnap is? – kérdezte az orvos
feleségétől. – Kérem, engedje meg.
− Természetesen. De nem akar egy kicsit pihenni?
− Nem. Hazamegyek.
Odakint hidegen kéklett az ég. Veronika pillantása a magasba szállt.
− Add, hogy meggyógyuljon! – fohászkodott, és megint könnycsepp futott végig az arcán

Sándor félig lehunyt szempillája alól figyelte Veronika arcát. Jólesett így csendben feküdni és
szemlélődni. A lázát mindenféle orvosságokkal lenyomták, és a sebe sem sajgott túlságosan.
Délelőtt jól aludt, most már nem volt álmos. De nem árulta el, hogy ébren van. Ha Veronika
ránézett, lehunyta a szemét, de ha tovább kézimunkázott, újra figyelte, mintha örökké az
emlékezetébe akarná vésni az arcvonásait.
Hogy megsápadt, hogy lefogyott szegényke! Ahogy a kézimunka fölé hajolt, a kinti fény a
fél arcát megvilágította, a másik felét árnyékban hagyta. Hová lett a bájos, mosolygós
kisasszony? A szeme bágyadt, a szája sarkában valami ismeretlen, szenvedő vonás.
Megcsúnyult. Miattam! – hasított Sándor szívébe a fájdalom. – Miattam veszítette el a
gyermekkorát…
Szent fogadalmat tett, hogy ha Isten engedi és felgyógyul, vissza fogja varázsolni Veronika
arcára kislányos mosolyát.
Albert lépett a szobába. A leány felugrott, és eléje futott.
− Csendesen! Alszik.
A férfi idegesen nézett maga elé.
− Búcsúzni jöttem.
− Mit mond?
− Indul tovább a sereg.
Veronika megdöbbent. Tudta, hogy ez be fog következni egyszer, de hogy ilyen hamar?
Sándorra nézett. Az közben felébredt.
− Elmentek? – kérdezte.
− Nem maradhatunk tovább. Egyesülnünk kell Klapkával, hogy beszorítsuk az egérfogóba
Schliket. Ha nem indulunk, kicsúszhatik a kezünkből.
− Igen, természetesen – motyogta Sándor –, ide meg bejönnek az osztrákok.
− Nem vihetünk magunkkal.
− Hadifogoly leszek.
A két férfi egymásra nézett. Albert nagyon kényelmetlenül érezte magát:
− Isten veled, Brüderlein. Remélem, még találkozunk. Ha megnyerjük a háborút, ti is
szabadok lesztek.
− Ha addig életben hagynak! De nem szabad lázadoznom. Örülhetek neki, hogy nem
hagytam ott a fogamat Branyiszkón. A jövőben meg majd csak lesz valahogy. Nektek tovább
kell mennetek. Sok szerencsét, Albert. Harcoljatok helyettem is.
A két barát kezet szorított. Sándor szeme tovább siklott az ágy mellett álló leányra.
Veronika! Ő is elmegy. Hirtelen elszorult a szíve.
Albert a leányhoz fordult.
− Nem zavarok tovább. Búcsúzzanak el.
Veronika fejét rázta.
− Én nem utazom el. Itt maradok Sándor mellett.
 Albert elámult. Sándor lázas arca pedig még vörösebben izzott. Szíve olyan vadul kezdett
dobogni, hogy majd kiugrott a helyéről. Szíves örömest leborult volna a leány lába elé, hogy
megcsókolja a cipőjét.
− Veronika, nem tudja, hogy amint mi elhagyjuk a várost, tüstént bejönnek utánunk az
osztrákok? – kérdezte Albert.
− Tudom – bólintott a leány.
− Hát nem előlük menekültek Besztercebányától idáig? Hiszen úgy tudom, Debrecenbe
akarnak menni.
− Nekem ott a helyem, ahol Sándor van.
− Veronika, nem fogadhatom el az áldozatát – szólt közbe a beteg. – Menjen el a sereggel,
és keresse meg az édesapját. Nem maradhat itt. Majd ha meggyógyulok, igyekszem magam is
átszökni Debrecenbe. Még találkozunk.
A leány csendesen ingatta a fejét.
− Maradok!
Albert fejcsóválva nézte őket. Érezte, hogy itt valami olyasmi történt, amit ő, a kívülálló
harmadik nem érthet meg. Hirtelen lehajolt, kezet csókolt Veronikának, és kisietett a
szobából.

A leány szorongó szívvel ment haza. Tudta, hogy nehéz harca lesz az édesanyjával, aki azt sem
akarta megengedni, hogy naponta meglátogassa Sándort. Ezt a vitát azonban vállalnia kellett.
Elszántan lépett be a szobába.
Anyuska éppen csomagolt. A padlón térdelt, és egymás után rakosgatta be a ruhákat az
utazóládába. Az ajtónyílásra feltekintett, és meglátta a leányát.
− Jó, hogy jössz! – mondta neki. – Gyere, segíts csomagolni. Sietnünk kell, mert rövidesen
indulunk.
Veronika megnyalta kiszáradt szája szélét.
− Anyuska, maradjunk itt – kérte alig hallhatóan.
Bérczyné felkapta a fejét.
− Mit mondtál? – kérdezte.
− Azt, hogy ne menjünk el a sereggel – felelte Veronika hangosabban.
− Elment az eszed? – háborodott fel az asszony.
− Szeretnék itt maradni.
− De hát miért? Csak nem a miatt a fiú miatt?
− De igen.
− Szó sem lehet róla! Hogy képzeled? Azonnal öltözz át, mert nemsokára indulunk.
Veronika a földet nézte.
− Én nem megyek! – suttogta.
Bérczyné nem akart hinni a füleinek. Veronika, az ő szelíd, engedelmes kisleánya beszél
így? Mi történt ezzel a gyermekkel? Valóban elment az esze!
− Nem azért jöttünk el Besztercéről, hogy Eperjesen várjuk be az osztrákokat. Én apádhoz
megyek Debrecenbe, és te is velem fogsz jönni!
− Nem!
A két nő összenézett. Veronika hirtelen elkezdett zokogni.
− Ha apuska itt lenne, ő bizonyosan megértene – hüppögte.
Bérczyné szíve elfacsarodott. Hiszen rég sejtette már, hogy a leánya jobban szereti az apját,
mint őt, de ilyen nyíltan még soha nem mondta ki. Ő is sírva fakadt.
Veronika az anyjához bújt.
 − Anyuska, drága, ne haragudjék rám, de nekem itt kell maradnom. Ne hagyjon el,
maradjon velem. Hiszen a szívem szakad meg…
Bérczyné a karjába zárta a leányát, és együtt pityeregtek tovább. Nagy sokára az asszony
felegyenesedett, és maga felé fordította Veronika arcát.
− Maradjunk, kisleányom. Tudom, hogy ez őrültség, de te akarod, és én az édesanyád
vagyok, vigyáznom kell rád.
− Anyuska! – ragyogott fel Veronika szeme. – Ó, köszönöm, köszönöm! – És az édesanyja
karjába borult, hogy csókokkal köszönje megértő jóságát.

A SZÖKÉS

Veronika az ablak mellett állt, és kibámult a téli világba. Az utcán osztrák katonák meneteltek.
A leány elfordult, és a sebesültre nézett.
− Veronika – hangzott az ágy felől. – Adna nekem egy pohár vizet? Megszomjaztam.
Nem volt igaz. Sándor csak azt akarta, hogy Veronika odajöjjön hozzá. A leány az asztalhoz
lépett, fogta a kancsót, és megtöltötte Sándor poharát. Aztán bal karjával alátámasztotta a
beteg fejét, és megitatta. Ügyes betegápolónak bizonyult.
Mióta az édesanyja beleegyezett, hogy Eperjesen maradjanak, nem tiltotta többé
Sándortól sem. Annyi időt tölthetett az ágya mellett, amennyit akart. Bérczyné csak az éjszakai
virrasztásba nem egyezett bele, erre azonban már nem is volt szükség. A seb szépen gyógyult,
Sándor többnyire csak azért mutatkozott gyöngélkedőnek, mert örült, ha Veronika
szorgoskodott körülötte.
Szerette a leányt, és a betegszoba kizárta életéből a külvilágot. Nem törődött azzal, hogy
háború van, nem gondolt arra, mit hoz a holnap.
Veronika visszatette a poharat az asztalra. Megfordult, és rámosolygott a fiúra. Szavak
nélkül is megértette, és odahúzta a székét az ágy mellé. Ahogy leült, háttal a világosságnak,
az ablakon beömlő fény glóriát rajzolt a feje köré.
Sokszor kuporgott már itt. Nagyokat hallgattak, vagy halkan beszélgettek. Szerette ezeket
a meghitt hallgatásokat vagy a mindennapi apróságokról való beszélgetéseket.
Most némán nézték egymást.
A szomszéd szobából hirtelen zaj hallatszott: csizmaropogás és német beszéd. A leány
összerezzent, és az ajtóra bámult.
Egy osztrák tiszt lépett be. Veronikára ügyet sem vetett, egyenesen az ágyban fekvő
férfihoz lépett.
− Ön a felkelő sereg tagja? – recsegett a hangja.
− Magyar katonatiszt vagyok – válaszolta Sándor nyugodtan.
− Neve?
− Bruder Sándor.
− Rangja?
− Főhadnagy.
− Főhadnagy úr a foglyunk. Holnap reggel indul a hadifogoly-szállítmánnyal Pozsonyba.
− De kérem, én súlyosan megsebesültem, az életemet veszélyeztetik, ha elmozdítanak
innen.
− Azt majd a mi orvosunk állapítja meg. Ha valóban nincs szállítható állapotban, akkor
ideiglenesen itt marad házi őrizetben. Ellenkező esetben holnap reggel indul.
 Veronika eddig szótlanul és halálra rémülten figyelte a jelenetet. Most hirtelen előreugrott.
− Meg akarják ölni? Nem látják, hogy még lábadozik?
Az osztrák tiszt feszesen meghajolt.
− Megbocsásson, kisasszony, de háború van. Ilyenkor nem lehetünk tekintettel senkire és
semmire.
Emma asszony is beavatkozott a beszélgetésbe:
− Az uram szerint Bruder főhadnagy úrnak feltétlenül nyugalomra van szüksége ahhoz,
hogy felépüljön.
− Kérem, asszonyom, még ma délután idejön Karger ezredorvos, ebben a kérdésben ő
dönt. Bocsánatot kérek, amiért zavartam, de kötelességem volt. Kezüket csókolom.
Összeverte a sarkantyúit, újra feszesen meghajolt, és távozott.
Veronika és Sándor egymásra meredt.
− Istenem, mi lesz velünk? – suttogta a leány kétségbeesetten. Izgalmában észre sem vette,
hogy többes számban beszél.
− Ne féljen. Most csak az a fontos, hogy el ne vigyenek innen. A többin majd ráérünk később
is gondolkozni.
− Meg kellene kérni az orvost. Talán csak nem vadállat…
− Nem! Ez ostobaság. Ezzel kiszolgáltatjuk magunkat. Inkább valami mást. Elő tudja keríteni
nekem Lajos bácsit?
− Megpróbálom. Majd Emma néni is segít.
− Neki talán van olyan szere, amitől rosszabbul leszek. – És látva, hogy a leány megretten,
szilárdan tette hozzá: – Most nem lehet habozni. Ez élet vagy halál kérdése. És nekem
maradnom kell!
A leány bólintott.
− Megyek.
Sándor összeszorított szájjal bámult a leány után. Ó, ha nem sikerül a terve, és elhurcolják!
Most nem arra gondolt, hogy tehetetlen beteg, akinek valóban az életébe kerülhet az utazás,
nem arra gondolt, hogy Pozsonyban a börtön vagy talán éppenséggel a hóhér kötele várja,
csak az járt az eszében, hogy elszakíthatják Veronikától. És ez borzalmasabb volna a halálnál
is.
Közben a leány lélekszakadva szaladt végig az utcán az orvos után. Kabátkáját összefogta
magán, és nem törődött az arcába csapódó széllel. Csak azért imádkozott, hogy még idejében
érkezzék, Lajos bácsi tudjon segíteni rajtuk, és minden úgy történjék, ahogy Sándor kitervelte.

A következő napok állandó izgalomban telték. Karger ezredorvos ugyan megállapította, hogy
Sándor pillanatnyilag nincs szállítható állapotban, de ez legfeljebb csak néhány nap haladékot
jelenthetett, és azután könyörtelenül elhurcolják Pozsonyba.
A fiú elszánta magát a legvégsőkre. Tudta, hogy egyedül és betegen nincs sok reménye a
szökésre, mégsem akarta megadni magát balsorsának. Bízott a szerencséjében. Ha
Branyiszkónál megmenekült, nem bukhat el Eperjesnél. De mi lesz Veronikával? Jól tudta,
hogy a leány őmiatta maradt az ellenségtől megszállt városban. Galádság lenne, ha elhagyná,
hogy a maga bőrét mentse. Igaz, a leány akkor is magára marad, ha őt elhurcolják Pozsonyba.
Ám ha sikerül átjutnia a magyar oldalra, tovább harcolhat a hazájáért és Veronikáért. Meg kell
kísérelnie a szökést. Veronika meg fogja érteni. Bármennyire fáj is a szívük, most el kell
válniuk, de ha vége lesz a harcnak, visszajön érte, és nem hagyja el soha többé!
A kelő nap sugarai megvilágították a szobát. A leány még nem érkezett meg. Az orvosék
már felkeltek, Sándor hallotta, amikor Lajos bácsi elment otthonról. Emma néni bizonyára
kávét főz a konyhában, A fiatalember elérkezettnek látta az időt a kísérletéhez. Óvatosan
felült az ágyban, a két lábát letette a földre, és megpróbált felegyenesedni.
Szédülés fogta el, és meg kellett kapaszkodnia az ágy sarkában, de aztán úrrá lett a
rosszullétén, és egyre biztosabban állt a talpán. Elengedte az ágy támláját, és megindult az
ablak felé.
− Egy, kettő, három, négy… – számolta a lépéseket. Lába remegett, alig bírta egyenesen
tartani magát. A sok fekvés meg a láz legyöngítette, azonfelül a fagyások sem gyógyultak meg
még teljesen.
Végül elérte az ablakot, és megkönnyebbülve kapaszkodott bele. Kis ideig pihent, aztán
következő célpontul az asztalt tűzte ki. A szoba közepén járhatott, amikor belépett Emma
néni. Az asszony majd leejtette a tálcát, amelyen a reggelit hozta, amikor meglátta, hogy a
betege mivel foglalkozik.
− Mit csinálsz? – kérdezte elszörnyedve. – Elment az eszed, édes fiam, hogy itt sétálgatsz?
Vissza akarsz esni?
− Az erőmet próbálom ki, drága Emma néni. Én itt nem maradhatok sokáig. Át kell szöknöm
a magyarokhoz.
Az asszony gyorsan letette a tálcát az asztalra, úgy reszketett a keze.
− Te akarsz átszökni a harcvonalon? Hiszen még egy lépést se tudsz tenni segítség nélkül.
− Már tudok. Elmentem az ablakig és vissza. Ez még nem sok, de majd gyakorolni fogom.
Nem várhatom meg, amíg elhurcolnak a vágóhídra.
Az asszony nagyot sóhajtott. Tudta, hogy a fiúnak igaza van. Amint az osztrákok neszét
veszik, hogy jobban van, rögtön viszik Pozsonyba. De télen nekivágni a debreceni útnak még
békében és egészséges embernek is istenkísértés, nemhogy ilyen súlyos sebesültnek!
Ráadásul az ellenséges vonalak között kell átszöknie… Megrázta a fejét.
− Ezt nem engedhetem meg! A biztos pusztulásba rohansz.
− Akkor is az vár rám, ha itt maradok!
Emma asszony felkapta a tálcát, és rászólt a betegére:
− Eredj vissza az ágyba, és egyél. Amit pedig most mondtál, megbeszélem az urammal, ő
talán tud jótanácsot adni.
− Köszönöm – mondta Sándor, és engedelmesen visszavánszorgott az ágyba. Hiába tagadta
volna, jólesett újra a párnák között, ahol nem kellett minden lépésért megküzdenie. A kezébe
vette a bögrét, és megitta a friss, meleg tejeskávét.
Emma asszony fejcsóválva ment ki a szobából. Aggasztotta Sándor szándéka. A fiú egyedül
maradt. A fehér mennyezetet bámulta. Mit mondjon Veronikának? Hogy magyarázza meg
neki, hogy ennek így kell lennie?
A leány az édesanyjával jött. Sándor nem akart beszélni Bérczyné előtt. Csak amikor végre
egyedül maradtak, hívta oda az ágya mellé Veronikát.
− Nekem innen el kell mennem.
− Hogyan?! – lepődött meg a leány. Az első pillanatban nem értette, Sándor mire gondol.
− Át kell szöknöm a magyarokhoz. Ha itt maradok, visznek Pozsonyba, és haditörvényszék
elé állítanak.
− Lehetetlenség!
− Meg kell kísérelnem.
− Ilyen állapotban nem teheti meg.
− Sokkal jobban vagyok, mint gondolja. És ha erre rájönnek…
− De mégis, hogyan képzeli? Hiszen gyalogolni nem tud!
 − Valahonnan kocsit vagy lovat kell szereznem, és valamilyen álöltözéket. Talán Lajos bácsi
tud jótanácsot adni.
Veronika tanácstalanul bámult maga elé.
− És én? – kérdezte halkan.
− El kell válnunk. Erre az útra nem vihetem magammal.
− Miért nem?
− Veszélyes. Minden pillanatban az életemmel játszom.
− Nem félek…
− De én féltem kegyedet, Veronika.
A leány leült, és a ruhája redőivel kezdett játszani. A szája széle remegett.
− Ha sikerül átjutnom, üzenek – ígérte Sándor. Veronika nem felelt. Még mindig a
szoknyájával babrált.
− Ne haragudjék rám. Soha nem hagynám el, ha… Nem kellett volna itt maradnia, Veronika.
El kellett volna menniük a sereggel.
A leány felnézett. Hirtelen Sándor karjára tette a kezét.
− Együtt megyünk – mondta –, ilyen betegen nem vághat neki egyedül. Ne féljen, nem
fogom hátráltatni. Felöltözöm parasztleánynak, jól beszélek tótul, senki nem fogja sejteni,
hogy ki vagyok.
− Őrültség!
− Miért legyek én kevésbé őrült, mint ön?
Egymásra néztek. Sándor hirtelen megragadta Veronika kezét, és megcsókolta.

Mindenki képtelenségnek tartotta tervüket. Hát hogyisne! Ezt józan ésszel nem lehetett
megérteni.
Elsőnek Lajos bácsi támadott:
− Mondd, te féleszű, te kelekótya, igaz-e, amit a feleségem állít, hogy te neki akarsz vágni
gyalog a téli világnak?
− Hát, inkább kocsival…
− Kocsival. Szóval kocsival. Hát ide figyelj, te félnótás! Először is: fel fog szakadni a sebed.
Másodszor: újra eltörik a kulcscsontod. Harmadszor: meg fogsz fagyni. Negyedszer: el fognak
fogni, és fel fognak kötni, mint szökevényt…
− Ezzel kellett volna kezdened, édes bátyám. Ha már lógok, a másik három baj igazán nem
zavar.
Az orvos dühbe gurult.
− Sándor, veled nem lehet értelmesen beszélni?
− Én éppen ezt szeretném, mert egymagamban nem megyek semmire.
− Mit akarsz voltaképpen?
− Átszökni a magyarokhoz.
− Így? Sérülten? Hát abból semmi sem lesz. Orvosi hatalmamnál fogva megtiltom…
− Akkor tiltsd meg az osztrákoknak is, hogy elszállítsanak innen. Mert az a szándékuk, hogy
kocsira tesznek, és visznek Pozsonyba. Közben felszakad a sebem, eltörik a kulcscsontom,
megfagyok, és a tetejébe még fel is kötnek…
− Sándor, ne gúnyolódj!
− Eszem ágában sincs. Ez az igazság. Jól tudod te is, Lajos bátyám, hogy ez bármelyik
pillanatban bekövetkezhetik. Én nem akarom megvárni. Tudom, mit kockáztatok. Ha sikerül
átjutnom, megmenekültem. Felgyógyulva újra harcolhatok a hazámért.
− Beszélnem kell Veronikával. Ő az egyetlen, aki le tud beszélni erről az esztelen tervről.
 − Veronika is velem jön.
Váczy Lajos levegő után kapkodott.
− Elment az eszed?! Nem elég, hogy a magad életét a vakszerencsére bízod, még azét a
gyermekét is tönkre akarod tenni? Most még inkább beszélek a fejével.
− Hiába, édes bátyám. Mindent megtárgyaltunk. Velem akar jönni, és én elviszem
magammal.
− Soha! Érted? Soha!
− Kedves bátyám, te ehhez nem értesz. Hogyan várhatok én kegyelmet az osztrákoktól?
Most talán nem fognak bántani. A hadi jogot talán annyira még tisztelik. Majd szépen
felgyógyítanak, és aztán haditörvényszék elé állítanak. Bitófa vagy valami sötét és dohos
börtön vár reám, ahol úgyis elpusztulok. Ezt várjam meg? Inkább a szabadság vagy a halál.
Amit a sors hoz. De nem adom meg magam harc nélkül.
− És az a leány? Azt is magaddal akarod rántani?
− Neki nem eshet baja. Egy ártatlan nőt talán az osztrákok sem bántanak. És én nem leszek
olyan ostoba, hogy lövöldözéssel veszélyeztessem az életét.
− Te tudod. Én mindenesetre nem tenném. Hátha van még valami más mód.
− Nincs.
Váczy Lajos a fejét vakarta. Van valami abban, amit Sándor mond. Ideig-óráig még
elhúzhatják a lábadozást, de mi lesz aztán? A haditörvényszék? Valóban nem a legrózsásabb
jövő. Talán mégis igaza van a fiúnak abban, hogy át akar szökni a magyarokhoz. Egyedül soha
nem sikerülne neki, de hát azért van ő, Váczy Lajos, hogy segítsen rajta. Hanem a leányt nem
engedi! Hogyisne, hogy valami baja történjék az úton! Őt itt semmi veszély nem fenyegeti,
nyugodtan Eperjesen maradhat. Hiszen örökké csak nem tart ez a világ. Egyszer majd
visszajönnek ide a magyarok, és akkor újra találkozhat Sándorral. De hogy vele tartson – ez
őrültség! Erről sürgősen lebeszéli.
Veronika nyugodtan végighallgatta az orvos érveit. Még mosolygott is hozzá. De végül a
fejét rázta.
− Drága Lajos bácsi, nekem ott a helyem, ahol Sándor van. Ha beteg: az ágya mellett. Ha
szökni akar: az oldalán. Ha elfogják, és Pozsonyba viszik: megyek utána. Ott fogok ülni a börtön
ablaka alatt, hogy közel legyek hozzá. Vagy végig fogom kilincselni a hivatalokat, és kezet
csókolok még az utolsó szolgának is, hogy megszabadíthassam. És ha minden hiába, ha meg
kell halnia, arra fogom kérni az Istent, hogy nekem se kelljen sokáig élnem!
Az orvos hallgatott. Szemébe meleg könnycsepp tolakodott. Aztán magához ölelte a leányt.
− Nem tartom többé vissza. Ha ennyire szereti azt a fiút, menjen vele. A kegyed szerelme,
kisleányom, meg fogja menteni mind a kettőjüket.

Fásszekér állott be Váczy doktorék udvarára. Két legény ugrott le róla, és nekiláttak, hogy
lerakják a kocsiról a fát. Az udvar sarkában félrelapátolták a havat, és odahelyezték szépen
egymásra az egyenes keményfatörzseket. Amikor befejezték a munkát, bementek melegedni
a konyhába.
Ott terített asztal várta őket. A kocsis már ott ült, és elégedetten falatozott. Időnként jót
húzott hozzá a pálinkásbutykosból.
A két legény is leült, és némán enni kezdtek. Amikor befejezték, elbúcsúztak a háziaktól, és
újra kocsira szálltak. Most azonban már nem hárman voltak, hanem négyen. A kocsis felült a
bakra, a három legény felkapaszkodott hátul az üres szekérre. Csak aki jobban odafigyelt,
láthatta, hogy egyikőjüknek segíteni kellett a mászásban.
 A kocsi nagy zörögve elindult. Végigment a havas utcákon, szembetalálkozott egy katonai
járőrrel, de az nem sok ügyet vetett rá. Fát szállítanak, engedéllyel járkálnak be a városba.
A házak lassan hátramaradtak, és a szekér kiért a sík mezőre. Az út mentén két nő taposta
a havat. Nagykendős parasztok. Az egyik idősebb asszony, a másik fiatal leány. Amikor
meglátták a szekeret, a leány integetni kezdett. A kocsis visszafogta a lovakat, és rövid
beszélgetésbe kezdett a két nővel. A beszélgetés eredménye az lett, hogy az idősebbik nő
felkapaszkodott a bakra, a kocsis mellé, a fiatalabbik meg hátul a szekérre, a legények közé. A
kocsi döcögött tovább.
A leány lekuporodott egy zsákra, és kis motyóját maga mellé tette. Hátratolta a
nagykendőt, és alóla bájos, finom arcocska bukkant elő.
Két legény az utat bámulta, és úgy tettek, mintha semmit sem látnának abból, ami
mellettük történik. A harmadik megfogta a leány kezét.
− Bátorság, Veronika! Eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás.
A két fiatal egymás szemébe nézett. Ebben a tekintetben minden benne volt: remény,
bizalom, az egymásrautaltság és összetartozás érzése. Kár lett volna több szót vesztegetniük.
Bérczyné a kocsi elején didergett. Érezte, hogy összekoccannak a fogai, pedig nincs is olyan
hideg. Az elmúlt napokban keserves csatát vívott a leányával, de Veronika maradt felül.
Nem ismert rá csendes, kedves, szófogadó gyermekére. Veronika a fejébe vette ezt az
esztelenséget, és nem tágított tőle. Kénytelen-kelletlen vele jött. Mindenüket otthagyták
Eperjesen, csak a pénzt meg az ékszereket hozták magukkal batyuba kötve a legszükségesebb
holmival együtt. Rettenetes ez az utazás! És ha elfogják őket?! Erre még gondolni is rossz! De
hát Veronikával nem lehet értelmesen beszélni. Csak itt lenne az apja! Arra talán hallgatna.
Vagy talán Károly ebben is a leánya pártját fogná, mint már annyiszor, amikor különböző
véleményen voltak?
A meleg nagykendőbe burkolódzva is didergett, vacogott a foga. Istenem, mi lesz ebből?
Jézus, segíts!
A kocsi nyugodalmasan zötyögött a hófödte hepehupás úton. Egyszer csak osztrák katonák
fogták körül. Megállították a lovakat, és faggatni kezdték a kocsist, honnan jön, hová megy,
mi dolga volt Eperjesen. Az egyikük felfedezte, hogy fiatal nő van a kocsin, és megindultak a
pajzán célozgatások. Veronika arca lobbot vetett. Lopva Sándorra nézett, és látta, hogy a férfi
csak nehezen türtőzteti magát. Hirtelen felugrott, és tótul visszafeleselt a katonáknak.
Ancsára gondolt, a régi kis cselédlányukra, akitől megtanult egyet-mást, és igyekezett úgy
viselkedni és úgy cserfeskedni, mint tőle látta hajdanán.
A katonák ugyan nem értették, mit mond a leány, de tetszett nekik, körülállták, és németül
feleltek. Veronika szíve a torkában dobogott. Érezte, hogy most neki kell helyt állnia, mert ha
nem tudja megvédeni magát a katonák szemtelenségétől, Sándor beavatkozik, és elárulja
magát.
Nevetett, pörölt, maga sem tudta pontosan, milyen vaskos sértéseket vág a fejükhöz.
Egyszer csak Sándor mögüle szintén odakiáltott valamit a katonáknak tört németséggel –
olyasmit, hogy ez a leány az ő kedvese, hagyjanak neki békét –, és nyomatékul átölelte
Veronikát, majd megcsókolta az arcát. A leány hirtelen megpenderült, és úgy csapta képen a
férfit, hogy az hátratántorodott.
A katonák torkuk szakadtából hahotáztak. Gúnyolták a megszégyenített legényt, és
eszükbe sem jutott, hogy mindez, amit maguk előtt látnak, csak komédia. A kocsit
továbbengedték.
Veronika leroskadt a zsákra. Egész testében remegett. Most, amikor már túljutott az
egészen, most tört ki rajta a rettegés. Hisztérikusan zokogni kezdett.
 Sándor a kezét simogatta, és megpróbálta vigasztalni.
− Ne sírjon, Veronika. Hiszen nincsen semmi baj. Csodálatosan viselkedett. Csak most
szedje össze magát, kérem.
A leány zokogása csendes pityergéssé enyhült, majd az is abbamaradt. Félve nézett fel a
fiúra.
− Nem haragszik, hogy arcul ütöttem?
Sándor nagyot kacagott.
− Az mentett meg. Bár az igazat megvallva, erre nem voltam felkészülve, és majdnem
lefordultam a szekérről.
− Még soha senkit nem pofoztam meg! – suttogta a leány.
Sándor a kezét csókolta meg válaszképpen.
Bérczyné az egészből nem értett semmit. Az ő Veronikája vajon az a vászoncseléd, aki úgy
feleselgetett a katonákkal, mint holmi szolgáló? Ő cserdítette nyakon azt a férfit, akit úgy
imád? Nem értette azt a keserves, életre-halálra menő játékot, amelyet azok ketten folytattak
a megmenekülésükért. Egyáltalán azt sem értette, miért van ő most ezen a szekéren, paraszti
gúnyában, amely annyira nem illik rá, miért hagyta ott a biztonságot jelentő Eperjest egy kétes
kaland kedvéért, miért nem volt elég ereje visszatartani Veronikát és megmagyarázni neki,
hogy mindez merő őrültség…?
A kocsi tovább bukdácsolt. Másik osztrák járőrrel is találkoztak, de azok a piros orrú,
kimerült hadfiak nem sok ügyet vetettek rájuk. Több izgalmas kalandjuk nem akadt.
Veronika fázott, de nem törődött vele. Sándort figyelte. A férfi arca egyre sápadtabb lett,
homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek.
− Rosszul van? – kérdezte Veronika.
− Kicsit – vallotta be Sándor, pedig pokoli fájdalmak gyötörték. A szekér minden egyes
zökkenésére úgy érezte, mintha tüzes fogókkal tépnék a vállát. Az agya lüktetett, és egész
testét kiverte a forróság. Ő azonban nem panaszkodott. Egyenesen tartotta magát, míg csak
össze nem zavarodott szeme előtt a világ.
Veronika a férfi arcába nézett, és felsikoltott. Sándor eszméletlenül hullott a leány ölébe.

Halvány faggyúgyertya pislákolt az egyszerű falusi szobácskában, még igen alacsony

mennyezetét is elnyelte a félhomály. Sándor az ágyon feküdt. Visszanyerte már eszméletét,
de minden furcsa ködben gomolygott körülötte. Látta, Veronika ott szorgoskodik, megigazítja
a párnáját, betakargatja, orvosságot hoz, és kéri, hogy vegye be, támogatja, amíg iszik, mert
a fejét sem bírja tartani, olyan elesett.
Veronika halvány arcán szakadatlanul peregtek a könnyek. Sándor kinyújtotta a kezét, és
csak akkor nyugodott meg, amikor a leány hűvös ujjait forró tenyerébe fogta.
− Szerelmem – suttogta.
A leány nem válaszolt. Némán virrasztott a szenvedő mellett.
Bérczyné a szoba sarkában húzta meg magát. Ha most meghal, Veronika megszabadul tőle!
– gondolta, de rögtön el is szégyellte magát. – Szegény kisleányom, hiszen szereti. Hogy tudná
elviselni a halálát?
A szobában csak a beteg ziháló lélegzetvétele hallatszott. Éjfél felé lassan megnyugodott,
és mély álomba merült.
Bérczyné a leányához ment.
− Alszik – suttogta. – Feküdj le te is, Veronika.
A leány csak a fejét rázta. Virrasztani akart. A fáradtság és a sok izgalom hatására végül is
elnyomta az álom. Fejét az édesanyja ölébe hajtva, elszunnyadt.
Három nap múlva indultak tovább, Debrecen felé.

DEBRECENBEN

A tavasz lehelete ott érzett a levegőben, megmozdult minden kis rügy, megduzzadt az élet
nedvétől, és felpattantva burkát, kitárulkozott az éltető fény felé. A földből mindenfelé
növények dugták elő a fejüket, gyönge sárga kis csírák, majd néhány nap alatt megerősödtek,
és üde zöld színt öltöttek. Debrecen, a nagy alföldi parasztváros, amely máskor vagy poros,
vagy sáros, most megszépült az áprilisi napsugár fényében.
Az egyik kertben hat-hét éves forma, szöszke, nagy szemű fiúcska játszott. Rövidre nyírt
haja tüskésen meredt az ég felé. Nemcsak a cipőjére, hanem a térdére is nyirkos rögök
tapadtak. Egészen belemerült a játék gyönyörűségébe, nem látott és nem hallott maga körül
senkit és semmit.
Vára az orgonabokor volt, amely buzgón bontogatta apró levélkéit valamilyen belső
parancsra. A gyermek képzeletében kővé változott, magas bástyatoronnyá, s mögötte szilajon
villogó szemmel lapul ezer sötét lelkű török harcos.
− Hajrá, magyarok! – vezényelte Jancsi, és megrohamozta a bokrot. Vékony botjával a
fakadó levélkék közé ütött, és az alig napfényre kelt kis zöld életek nem tudták, miért kell
elpusztulniuk.
− Megvertük a törököt! – ujjongott a kisfiú, és mámoros hangon kiáltotta bele a világba: –
Éljenek a magyarok!
Egy magas, szőke férfi a kerítésre könyökölve már régóta mosolyogva figyelte a lurkót.
Most közbeszólt:
− Miért a török ellen harcolsz? Hiszen az messze van. Akad most ellenség közelebb is.
A gyerek meglepetve kapta fel a fejét, és ránézett. A pálcát leengedte, és a száját kitátotta.
Végignézte az ismeretlen férfit tetőtől talpig, csak azután kérdezte meg:
− Te ki vagy?
− Bruder Sándornak hívnak. És téged?
− Tóth Jancsinak. Még soha nem láttalak.
− Mert csak rövid ideje vagyok itt Debrecenben, és ma keltem fel először, hogy sétáljak.
− Te miért nem vagy katona?
Sándor elnevette magát.
− De hiszen az vagyok!
− Nem igaz. Azok más ruhában járnak.
− Hja, azért nem járok uniformisban, mert én csak amolyan rokkant katona vagyok.
− De hisz neked megvan a kezed meg a lábad! – tiltakozott a fiúcska.
− Az meg. Ám a fejem majdnem odaveszett. Nagy ütközet volt, csak úgy szálltak mindenfelé
az ágyúgolyók; hát egyszer látom, hogy az én fejem is röpül ám. Vitte az egyik golyóbis.
Szerencsére idejében utánakaptam. Először ugyan az ágyúgolyót fogtam meg, és tettem a
helyére, de még jókor észrevettem a tévedést, és gyorsan a fejemet illesztettem a nyakamra.
Képzeld el, hogy festenék most golyóbissal a fejem helyett!
A gyerek elnevette magát, de aztán elkomorodott.
− Ez nem igaz – mondta.
− Ej, most meg nem hiszel nekem! Minek mesélek akkor én itt neked? Inkább elmegyek.
 − Ne menj el! – kiáltotta kérve a kisfiú.
− Hinni fogsz nekem?
A gyerek bólintott, közelebb jött a kerítéshez.
− Lovad van? – kérdezte.
− Hát persze.
− Hol?
− Otthon, az ágyamban alszik, úgy elfáradt szegény.
− Lovakat nem szokás ágyba fektetni.
− Te már megint nem hiszel nekem!
− De igen – sietett a válasszal a kisfiú, mert attól félt, hogy új barátja elmegy.
Sándor végigsimított Jancsi égnek álló szöszke haján.
− Pedig neked van igazad. Nem vitte el a golyóbis a fejemet, csak puskagolyó talált, de
nekem az is elég volt. A lovamon meg csak az Isten tudja, ki lovagol most.
− Mesélj még! – könyörgött a gyerek, és a fejét, mint a doromboló cica, Sándor keze alá
tolta. Sándor mesélt volna is szívesen, de ebben a pillanatban könnyű, sietős lépteket hallott
a kerti úton, és mögötte állott Veronika.
− Hogy mert felkelni és kijönni a kertbe?! – sopánkodott a leány. – Így nem fog
meggyógyulni soha!
− Csakis így állok talpra! Nyugodjék bele, Veronika, így gyorsabban felépülök.
A kisfiú kikerekedett szemmel figyelte őket.
− Elmész? – kérdezte elszontyolodva.
− Nem maradhatok tovább, de holnap újra találkozunk itt a kerítésnél.
− Jó – bólintott beleegyezően a gyerek.
A férfi és a leány a ház felé indultak.
− Levél? – kérdezte Sándor.
− Nem jött.
A levelet Veronika édesapjától várták. Amikor a fáradságos és viszontagságos út után
megérkeztek Debrecenbe, megtudták, hogy Bérczy Károlyt kormánybiztosként a Délvidékre
küldték. Ennél rosszabb hír nem is igen várhatta volna őket. Debrecen zsúfolásig telt
menekülőkkel – szobát sehol nem lehetett kapni. Az élelmiszer hihetetlenül drága lett, nekik
pedig nem volt egyetlen rendes ruhájuk sem, hiszen mindenüket ott hagyták Eperjesen. Az
úton valaki mindig akadt, aki segítette őket. Favágók, parasztok, vidéki nemesurak, mindenki
szívesen adott szállást. Ám Debrecenben rengetegen nyüzsögtek, senki nem ért rá törődni a
más bajával. A két nő tehetetlenül nézett egymásra. Abban bíztak, hogy most végre
hazaérkeztek, és minden további gond már apuskáé, távollétének híre villámcsapásként
hatott rájuk.
A szerencse azonban mégis pártjukra kelt. Összetalálkoztak egy fiatal firkásszal – Kálmán
valamelyik barátjával, akit Veronika még Pozsonyból ismert és a fürge ifjú felajánlotta, hogy
segítségükre lesz. Hosszas futkározással szobát szerzett Bérczyné és Veronika számára, és
mivel Sándornak már sehogyan sem bírt szállást keríteni, felajánlotta, hogy lakjék őnála,
Gádor néniéktől bérelt „lakosztályában”, majd csak elviselik valahogy egymást.
Megyeri Feri álnéven írt, a valódit nem volt hajlandó elárulni – vidám, bohém természetű
fiú lévén, hamar összemelegedtek Sándorral. Feri kellőképpen csodálta Sándort vitéz
haditetteiért, a fiú meg ugratta a szárnyaló képzeletű újságírót, hogy csak a papíron nagy hős
– ezen néha össze is kaptak, de azért alapjában véve jól megfértek egymással.
Veronika elég messze lakott – Debrecenben hatalmasak a távolságok! –, de azért
mindennap meglátogatta Sándort. Lassanként berendezkedtek. Vettek egy-két ruhaneműt és
egy csomó apróságot, ami nélkülözhetetlen a háztartásban. A háziak is kisegítették őket
eggyel-mással. Az első dolguk persze az volt, hogy levelet menesztettek Bérczy Károly után.
De kérdés, hogy megérkezett-e az a levél a címzetthez, és ha igen, tud-e rá válaszolni. Nem
sok reményük lehetett a válaszra, mégis mindennap várták.
Sándor és Veronika megkerülték a házat, és felmentek a verandára. Feri már ott ült, és
pipázott.
− Mi újság? – kérdezte Sándor.
Feri, mint afféle hírharang, tudott minden pletykát, és olyan tájékozottan nyilatkozott a
harctéri eseményekről, mintha ő irányította volna az ütközeteket. Most még pöfékelt egyet,
a nagyobb nyomaték kedvéért, és csak aztán mondta:
− Görgeyék puccsal eltávolították Dembinskit, és ezzel sem Szemere, sem később Kossuth
nem szegült szembe. Görgey lett az ideiglenes fővezér.
− No, hála Istennek! Az a tökkelütött öregúr még a pusztulásba vitte volna az egész magyar
sereget. De végre jó kézbe került a fővezéri pálca.
Feri csak morgott.
− Persze, mert szeretve tisztelt vezéred senkit sem hajlandó maga fölött elismerni. Ő tette
lehetetlenné Dembinski helyzetét is.
− Dembinski maga tette lehetetlenné a saját helyzetét. Annyit sem ért a hadvezetéshez,
mint én. Semmi szükségünk idegenekre! Idejönnek, és mindjárt fővezérséget akarnak.
Kossuth pedig jobban bízik mindenféle jöttment külföldi kalandorban, mint abban, aki már
nemegyszer bebizonyította, hogy tehetséges, bátor és becsületes.
− Hm! – dörmögte a bajusza alatt Feri.
− Akartál valamit mondani? – fortyant föl Sándor élesen.
− Csak annyit, hogy a te Görgeyd egy szép napon idejön Debrecenbe, de nem az ellenséget
veri ám, mint jó hadvezérhez illik, hanem Kossuth székébe óhajt felkapaszkodni, hogy kívüle
senki se parancsolhasson ebben az országban.
− Esze ágában sincs! – pattant fel a fiatal tiszt. – Csak azokat távolítja el útjából, akik
akadályozzák a hathatós hadviselést!
Ezek a viták mindennaposak voltak köztük. Ilyenkor aztán úgy össze tudtak veszni, hogy
órákig dúltak-fúltak, és nem beszéltek egymással. Veronika megérezte a vihar szelét, és
gyorsan közbeavatkozott:
− Feri, elkísérne engem a postára? Kíváncsi vagyok, jött-e levelünk.
− Ó, hogyne, nagyon szívesen.
Az újságíró már ugrott is. Sándor elképedve bámult utánuk. Rosszul esett neki, hogy
Veronika elmegy. Mikor lesz már olyan állapotban, hogy ő kísérgetheti a városban?
Gádorné, Feri szállásadónője jött ki a verandára.
− Már megint civódtak? – kérdezte.
− Nem, dehogy, édes Mari néni. Csak néha vitatkozunk egy kicsit.
− Mint két kakas, ha összekap a szemétdombon – dünnyögte az asszony, de hangosan nem
szólt.
Sándor odébb húzta a karosszékét – Gádor bácsié volt valamikor, és most a nagybeteg
örökölte, mert abban lehetett a legkényelmesebben pihenni délutánonként –, és úgy állította,
hogy rálásson a kertkapura. Veronika visszatértét leste.

Jancsi felvett egy göröngyöt, és megcélozta az ablakot. A göröngy elröpült, és Jancsi hallotta,
hogy megkoppan odabent a szobában. Néhány pillanat múlva Sándor feje jelent meg az
ablakban.
 − Várj egy kicsit. Most öltözöm.
A gyerek leült a virágok közé. Rövidesen jelentkezett a barátja.
− Jöhetsz – mondta, és félrerakta a virágcserepet az útból. Jancsi belekapaszkodott Sándor
kezébe, egy rántás, és már fent guggolt az ablakdeszkán. Onnan nevetve ugrott be a szobába.
− Megbolondultatok? – mordult fel Feri az ágyban. – Kora hajnalban ilyen lármát csapni!
− Nyolc óra múlt, tisztelt szerkesztő úr – nevetett Sándor. – Nem kellett volna dorbézolni
az éjszaka…
Feri a cipőjét kezdte keresni az ágy alatt, hogy hozzávágja, de Sándor kimenekült az ajtón.
Jancsit maga után húzta.
− Gyerünk innen, mert a sajtókirály még lenyakaztad
A verandán Gádorné az asztalt igazgatta.
− Az egyik terítéket nyugodtan elrakhatja, Mari néni – nevetett Sándor –, Feri nem kel ma
fel délelőtt.
Leült, és elkezdte kenni a kenyerét vajjal.
− Kérsz? – mutatta a gyereknek.
Jancsi buzgón bólogatott. Odahaza úgy kellett belediktálni az ételt, de a szomszédban
mindent megevett, amivel kínálták. Sándor testvériesen kettéosztotta a kenyerét, és a felét a
kisfiúnak nyújtotta.
− Mikor láthatom a puskádat? – kántálta könyörgő hangon Jancsi.
− Nincs nekem…
− És kardod?
− Az sincs.
− Hát akkor mivel harcolsz az ellenséggel?
− Ha visszamegyek a sereghez, ott kapok újra fegyvert.
Sándor kinézett a kertbe. A reggeli nap verőfénybe vonta a zöldbe borult fákat és bokrokat.
Zümmögő méhek csapata vonult a gyümölcsös felé.
Hogy múlik az idő! Már nincs szüksége Gádor bácsi karosszékére, hogy abban üldögéljen
naphosszat. Újra frissnek és egészségesnek érezte magát.
Kiitta a tejet, és intett a gyereknek.
− Gyere le a kertbe.
Versenyt száguldottak a virágágyak között. Jancsi ujjongott. Sándor felkapta, és a vállára
ültette.
− Most te vagy a magasabb!
Észre se vették Veronikát, aki elképedve nézte őket. Alig akart hinni a szemének. A nagy
ugrándozásban Sándor végre arrafelé fordult, és meglátta a leányt. Hirtelen lecsúsztatta a
kisfiút a földre, és hátulról meglódította.
− Eredj haza, bikfic, nekem most más dolgom van.
Veronika nem szólt semmit, csak szemrehányóan nézett rá. Szótlanul mentek vissza a
házba.
 − Elment az esze? – kérdezte a leány.
− Csak kipróbáltam az erőmet. A vállam még sajgott egy kicsit, de különben nincs már
semmi bajom.
Veronika arcán ijedt rándulás futott végig. Az ablakhoz ment, és kibámult. A szobára
dermedt csend szállott.
Végül Sándor mozdult meg elsőnek, és a leány után ment.
− Véget ért a szabadság, Veronika. Vissza kell térnem a sereghez.
A leány nem válaszolt. Nem is fordult vissza. Mintha valami nagyon érdekes dolgot nézett
volna a kertben.
− Ha Isten megsegít, visszajövök – mondta rekedten Sándor.
Veronika nem mozdult. A férfi a leány hátát nézte, az olcsó kék ruhát, amelyet itt varrattak
Debrecenben, és amelyen meglátszott, hogy ügyetlen kezek csinálták. Mit bámult rajta, hiszen
ismerte jól, Veronikának csak két ruhája volt, azt hordta felváltva.
A szél besuhant az ablakon, és meglebegtette a függönyt. Sándor megfogta a leány vállát,
és maga felé fordította. Veronika behunyta a szemét, halvány arcán könnyek peregtek végig,
lefolytak az állán, és lecsöppentek a ruhára.
− Hát ennyire fáj a szíved? – kérdezte Sándor. Veronika nem felelt.
− Nézz rám! – kérlelte a férfi, és mivel a leány nem engedelmeskedett, felemelte az állát,
és kényszerítette, hogy szembenézzen vele. Veronika a könnyein keresztül látta Sándor
rásugárzó kék szemét.
Egyikük sem szólt. Ilyenkor fölöslegesek a szavak. Csak nézték egymást, mintha nem
tudnának betelni egymás látásával.
Sándor vigyázó kézzel hátrasimította Veronika homlokából a haját, és lecsókolta arcáról a
könnyeket. Aztán, mintha az oltárt érintené az ajkával, megcsókolta a száját.
− Összeházasodunk. A föld alól is, de megszerzem hozzá az engedélyeket.
− Kedvesem – suttogta a leány, és arcát a férfi mellére rejtette. Sándor magához ölelte.
Feri nyitotta rájuk az ajtót. Még pislogott az álmosságtól. De ez a látvány felébresztette. A
szája is nyitva maradt, de aztán nyomban tapintatosan vissza akart vonulni. Sándor azonban
már észrevette.
− Ne menj el! – kiabált utána, és az újságíró újra megjelent az ajtóban.
− Gratulálhatsz – biztatta Sándor –, Veronika a menyasszonyom.
Feri őszinte örömmel szorította meg a barátja kezét, és kezet csókolt a leánynak. Veronika
pipacspiros lett. A vőlegényébe kapaszkodott, mintha mindig összetartoztak volna.
− És most a te segítségedre van szükségünk. Te sok embert ismersz, talán a te kedvedért
szóba állnak velem is. Veronika kiskorú, és arra nem várhatunk, amíg az édesapja beleegyezik
a házasságba, hiszen azt sem tudjuk, hol keressük, nekem meg néhány nap múlva vissza kell
térnem a sereghez. Ugye, nem hagysz cserben?
Feri elgondolkozva nézett maga elé.
− Majd meglátom, mit tehetek az érdekedben. Várj, mindjárt felöltözöm rendesen, és
akkor megbeszéljük a dolgot.
− Azért előbb reggelizzél meg. Annyira nem sürgős.
Ezen aztán mind a hárman nevettek.

Veronika az ablaknál állt, és kibámult az utcára. A vőlegényét várta. Sándor a városban

szaladgált, hogy megszerezze kettőjük házasságához az engedélyt.
A dolog nem volt olyan egyszerű. Veronika nem mehetett férjhez szülői vagy gyámi
beleegyezés nélkül; ez alól legfeljebb a püspök adhatott felmentést. Sándor hát a püspökhöz
folyamodott. Még szerencse, ő már tizennyolc éves korában nagykorúsíttatta magát, és neki
nincs szüksége nagyapó aláírására, hogy megnősülhessen. De mint honvédtiszt, köteles a
katonaságnál jelentkezni, és ott bejelenteni, hogy házasodni akar. Mindez napokat vehet
igénybe, és kérdés, hogy sikerül-e.
Veronika nem akart arra gondolni, hogy szép reményeik kudarcba fulladhatnak. Hiszen
olyan jól indult minden. Délelőtt Sándor eljött anyuskához, és apuska távollétében őtőle kérte
meg nagy ünnepélyesen a leánya kezét. Veronika félt a választól, mert tudta jól, hogy az
édesanyja nem szereti Sándort, és mindig is óvta tőle. Éppen ezért nagyon meglepte, amikor
anyuska magához ölelte mind a kettőjüket, és sok szerencsét és boldogságot kívánt nekik.
Azt persze nem tudta, hogy Bérczyné már rég várta ezt a lépést. Sándor túlságosan hírbe
hozta a leányát, azaz pontosabban mondva, Veronika túlságosan hírbe hozta magát ezzel a
fiatal tiszttel, semhogy azt másként, mint házassággal jóvá lehetett volna tenni. Bérczyné szíve
fájt, ha Kálmán öccsére és a vele kapcsolatos tervére gondolt, főként önmagát hibáztatta.
Túlságosan engedékenyen bánt a leányával, nem tudott parancsolni neki, és mindenben az
történt, amit Veronika akart. Ha ezt a szerelmet nem tudta bimbójában elfojtani, most már
nem tehette meg. Bele kellett nyugodnia, hogy egyetlen, féltve őrzött leánya egy óbudai
órásivadék felesége legyen. De hát ha szereti, nem állhat a boldogsága útjába. Különben is
elég gazdagok ők, hogy Veronikának ne kelljen nélkülöznie eljövendő életében. Ha vége lesz
a háborúnak, Károly majd a hóna alá nyúl a fiúnak, és csinál belőle valakit. Az egész
vagyonukat úgyis Veronika örökli majd, hiszen nekik, sajnos, nincs több gyerekük.
Most inkább azon törte a fejét, hogy miből rendezzen fényes esküvőt a leányának, olyan
szépet és gazdagot, mint amilyen a sajátja volt. Veronika azonban hallani sem akart semmiféle
költekezésről. Ő nem a nagyvilágnak megy férjhez, hanem magának. Sándor elveszi akkor is,
ha csak az az egy szál ruhája van, amiben a pap elé áll. És az igazat megvallva, sokkal több nem
is igen akadt. Veronika ruhatára részint Besztercebányán, részint Eperjesen maradt. A fehér
esküvői ruha drága, nekik pedig nincs fölösleges pénzük, hiszen az élet nagyon költséges
Debrecenben. Már így is eladták az ékszereik nagy részét.
Bérczyné azonban nem akart belenyugodni, hogy a leánya úgy menjen férjhez, mint a sarki
koldus gyermeke. Az ősi név kötelez. Ezen aztán egész délelőtt elvitatkoztak.
Veronika piros arccal fordult el az ablaktól. Meglátta Sándort az utca végében, és most
kifutott a házból, hogy elébe siessen. A férfi feltűnően izgatott volt.
− Azonnal velem kell jönnöd, Veronika!
− Hova? – lepődött meg a leány. – Csak nem a templomba?
− De igen, a templomba. No, nem esküvőre, mert ott még, sajnos, nem tartunk. De Kossuth
beszél a Nagytemplomban.
Veronika csalódott arcot vágott. Miért beszél neki a vőlegénye Kossuthról, amikor őt
egészen más érdekli? A férfi azonban folytatta:
− Egészen nagy dolgok fognak ma történni. Kossuth most jelenti be a trónfosztást. Tegnap
Feri említette ugyan, de Isten látja lelkemet, én teljesen elfelejtkeztem róla, csak akkor jutott
az eszembe, amikor az utcán láttam, hogy mennyi nép tódul a Nagytemplom felé. Erről mi se
maradhatunk le.
Veronika durcás arca újra kiderült. Bár minden figyelmét lekötötte a saját jövője, azért nem
maradt érzéketlen hazája sorsa iránt sem, és át tudta érezni a történelmi pillanat nagyságát.
Megragadta a vőlegénye kezét.
− Menjünk!
Aztán eszébe jutott, hogy anyuskának is szólni kellene. Besiettek a házba.
 Bérczyné maga is szívesen velük tartott volna, de bokros teendői nem engedték. Ezért csak
ketten indultak útnak. Veronika valahonnan nemzetiszínű szalagot kerített, két kokárdát varrt
sebtiben, és Sándor ruhájára meg a magáéra tűzte.
Észre sem vették, már ott álltak a Nagytemplom előtt. Sándor megpróbált befurakodni
Veronikával, ami némi nehézséggel sikerült is. Rossz hely jutott már csak nekik, hátul, de
mégis bent szorongtak az ünneplő tömegben, és szem- és fültanúi lehettek a történelmi
eseménynek.
Éppen idejében érkeztek. A képviselők akkor vonultak át a református kollégiumból a
templomba, hogy mai ülésüket ott tartsák meg több ezer lelkesült ember jelenlétében.
− Én Pozsonyban hallottam Kossuth beszédét, amikor azt mondta, hogy „…az leszen a
Habsburg-ház második alapítója, ki a birodalom kormányrendszerét alkotmányos irányba
reformálja” – suttogta Veronika.
− Azóta bizony sok víz lefolyt a Dunán – felelte Sándor, és arra gondolt, hogy lám, ő maga
még nem hallotta soha Kossuthot.
A leány Pozsonyra gondolt meg az országgyűlésre. Mennyi minden történt azóta! Mintha
évszázadok múltak volna el közben. Akkor még nem ismerte Sándort!
Felnézett a férfira. Az ránevetett.
− Kapaszkodj belém, nehogy elsodorjanak egymástól!
És átölelte, hogy megvédje a lökdöséstől.
Pozsonyban Kálmán kísérte… Most már ő is katona. Vajon mi lehet vele?
Veronika gondolatait hirtelen éljenzés szakította félbe. Kossuth Lajos lépett a templomba.
Almási Pál, a képviselőház elnöke megnyitotta az ülést, és átadta a szót Kossuthnak, akit
eleinte alig lehetett érteni. Betegségére hivatkozott, és csendet kért, hogy mindenki hallja
Később azonban a hangja erősebbé vált, és csodálatos, érces zengésével betöltötte a
templomot.
− És én nemcsak a hitnek szent hitével, hanem az észnek meggyőződésével mondom:
elérkezett a perc, midőn Magyarországnak szabaddá, függetlenné kell lennie; elérkezett a
perc, midőn Magyarországnak s különösen a nemzet képviselőinek kötelessége Isten, a világ,
Európa és a nép előtt kimondani, hogy szabadok, függetlenek lenni akarunk.
A nép örömrivalgással fogadta bejelentését. Ezután Kossuth a képviselők elé terjesztette
indítványát. Azt kívánta, mondassék ki a nemzet nevében, hogy először is Magyarországot a
vele törvényesen egyesült Erdéllyel és a hozzá tartozó minden országokkal, részekkel, s
tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai államnak nyilvánítják.
Másodszor: a Habsburg-Lotharingiai-ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és
fegyverfogása által saját kezével szaggatta szét mindazokat a kapcsolatokat, amelyek
kétoldalú kötések alapján közötte és Magyarország közt fennállottak. A Habsburg-
Lotharingiai-házat ezért Magyarország, a vele egyesült Erdély és hozzá tartozó minden
országok, részek és tartományok fölötti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre
kizárják, trónvesztettnek és száműzöttnek nyilvánítják.
Harmadszor: Magyarországnak elhatározott akarata, hogy békét és barátságot tart minden
más állammal, ha saját jogait nem sértik meg.
Negyedszer: az ország kormányzati rendszerét a nemzetgyűlés állapítja majd meg. Addig
pedig az országot egy kormányzó elnök fogja kormányozni, a maga mellé veendő
miniszterekkel együtt, személyes felelőssége és számadási kötelezettsége mellett.
Az indítványt a képviselők és a Nagytemplomba gyűlt nép lelkes éljenzéssel fogadta, és egy
szívvel-lélekkel, közfelkiáltással Kossuth Lajost választották meg „a magyar álladalom
kormányzó elnökévé”.
 A tömeg szétoszlott. Sándor és Veronika is hazafelé tartott. Feleúton Feri érte őket utol.
− Ehhez vajon mit szól a te híres Görgeyd? – nézett Sándorra.
− Mit? Azt, hogy így jó, így helyes. Elvégre, ha a császár kijelentette Olmützben, hogy
Magyarország nem ország többé, hanem Ausztria örökös tartománya, arra nem lehet más
válasz, mint amit a kurucok mondtak annak idején: „Eb ura fakó!” Ha a Habsburg nem akar a
királyunk lenni, császárnak meg nekünk nem kell. Végeztünk!
− De Kossuth lett a kormányzó!
− Már megint kezded? Hát igazán azt hiszed, hogy Görgey a saját hatalmáért harcol? Vagy
csak azért mondod, hogy engem bosszants? Hidd el nekem, én jobban ismerem, mint te. Ő
egyedül a magyar szabadságért fogott fegyvert. És csak a bajkeverők próbálják meg aláásni a
barátságát Kossuthtal. Ezért nem kaphatta meg a fővezérséget, pedig ebben az országban ő
az egyetlen ember, aki érdemes rá. Be is bizonyította. Nektek nem elég Hatvan, Tápióbicske
és Isaszeg? Még mindig kételkedtek Görgeyben?
Veronika csillapítólag Sándor karjára tette a kezét.
− Ezt hagyjátok most. Inkább azt mondd el, mit intéztél eddig. Vagy megfeledkeztél rólunk
a nagy izgalomban? Én olyan kíváncsi vagyok…
Sándor elnevette magát, és megcsókolta Veronika kezét.
− Kössünk fegyverszünetet, Feri. Hiszen most úgyis szövetségesek vagyunk. Bejössz velünk
Bérczy mamához?
− Nem, nekem most más dolgom van. Azért jöttem utánatok, hogy megmondjam: holnap,
vasárnap este fáklyászenét adunk Kossuthnak. Eljöttök?
− Hát persze hogy elmegyünk – sietett a válasszal Veronika.

Vasárnap este Veronikát két lovag kísérte a főtérre Kossuth ablaka alá. A leány boldogan nézte
a fáklyák lobogó fényét, hallgatta a zenét, és Sándor oltalmazó két karja közé bújt.
Amikor Kossuth megjelent az ablakban, Könyves Tóth Mihály köszöntötte a sokaság
nevében. A szónok szavait dörgő éljen követte. Majd Kossuth válaszolt:
− Ne ruházza a nép senkire a világon azon érdemet, mely egyedül a nép érdeme. Én
megragadtam gyönge karjaimmal a fáklyát, hogy világosságot terjesztenék a szolgaság
éjjelében. Én csak a fáklyatartó voltam, de nem maga a világosság. Valamint a madár, mely a
felkapott szemet elejti a sivatag pusztájában, nem tulajdoníthatja magának az érdemet, ha az
elejtett magból viruló mezőség lesz; úgy én sem rovom fel érdemül magamnak, ha a mag,
melyet mint vándor madár, a pusztaságban elejték, a ti kebletekben fogékony földre talált…
Csillagos égbolt sziporkázott fölöttük, amikor hazafelé indultak.
− Reszketsz? – kérdezte Sándor.
− Megborzongtam – vallotta be a leány. A férfi ráterítette a köpenyét.
− Nem, ezt ne! – tiltakozott Veronika. – Meghűlsz.
− Édes szívem, én katona vagyok, megszoktam már eléggé a hűvös éjszakákat. Most már
csak azért sem fázhatom, mert karomban tartalak.
Átölelte a leányt, és Veronika szerelmesen simult hozzá.

Elérkezett végre a nagy nap. Veronika a tükör előtt állott, és a ruháját igazgatta. Mégis lett
fehér esküvői ruhája! Igaz, csak úgy kapta kölcsön, de legalább nem kellett szégyenszemre
kartonruhában oltár elé állnia. Anyuska ott sürgött-forgott körülötte. Ő még izgatottabb volt,
mint a leánya. Még mindig talált igazítanivalót a ruháján, a haján, a virágkoszorún, amely
Veronika sötét fürtjei között virított, míg végre a leánya unta meg a készülődést.
− Induljunk már, anyuska drága. Nem illik megvárakoztatni Sándort.
 Az ajtó előtt hintó várta őket, és Veronika násznagya: Megyeri Feri. Az újságíró leugrott a
kocsiból, és felsegítette a hölgyeket az ülésre. Elrendezték Veronika ruhájának ezer ráncát, és
megindultak a Nagytemplom felé.
− Izgatott? – hajolt Feri Veronika felé.
− Már nem – felelte a leány. – Én csak attól féltem, nem fogják engedélyezni a
házasságunkat, és Sándornak legényként kell hadba vonulnia, én pedig csak a háború után
lehetek a felesége…
Bérczyné elfordult, és könnyeket törölt ki a szeméből. Az anyák általában sírni szoktak a
leányuk esküvőjén, de ő most nem azért szipogott, mert elveszti Veronikát, csak sajnálta ezt
a szerencsétlen gyermeket, akinek olyan rövid boldogságot engedélyez a sors. Sándor tíznapi
szabadságot kapott – az esküvőjére való tekintettel –, aztán vissza kell térnie a sereghez.
Vajon nem lesz-e Veronika özvegy, mielőtt igazán asszony lett volna? Vajon nem őrültség-e
ez az esküvő, ha a férjnek el kell hagynia a feleségét, és oda kell rohannia, ahol a halált
osztogatják? Nem lett volna okosabb megvárniuk, amíg vége lesz a háborúnak, és Sándor
visszatér? Vagy igaza van ennek a két gyermeknek, akik most akarják megragadni a
boldogságot, amíg nem késő, és tíz napba belesűríteni egy hosszú házasélet minden búját és
örömét?
Veronikát nem marcangolták kétségek. Szerette Sándort, övé volt testestül-lelkestül, és
szent frigyükre egyedül a pap adhatott áldást. Tekintete a házak között a Nagytemplom
tornyát kereste, és röpült volna, hogy mielőbb odaérjen.
Sándor kocsija már ott várakozott a templom előtt. A fiatal férfi szeme felfénylett, amikor
Veronikát meglátta.
− Milyen szép vagy – súgta oda neki, amikor egymás oldalán beléptek a kapun.
Sándor honvédtiszti ruhát viselt, és szőke hajával, kék szemével, magas termetével
délcegen festett a menyasszony mellett.
Odabenn már sokan várták őket. Ismerősök, ismeretlenek, akik bevetődtek, hogy
megnézzék egy sebesült főhadnagynak, a branyiszkói csata hősének, és egy kormánybiztos
leányának az esküvőjét. Megyeri Feri nagyon szép, megható cikket írt róluk az újságba, és az
emberek kíváncsiak. Ezúttal megérte a fáradságot, hogy eljöttek.
Bérczyné meg lehetett elégedve. Fényes, nagy esküvő jutott osztályrészül a leányának.
Ismeretlen fiatal tisztek álltak sorfalat az ifjú párnak, amely kivont kardok alatt vonult előre az
Úr asztaláig. Az öreg pap, aki összeadta őket, megható szavakat mondott a hűségről és az
állhatatosságról, és közben kitért arra is, hogy ezekben a nehéz időkben a haza milyen
áldozatot kíván tőlük. Még be sem fejezte beszédét, hirtelen mozgolódás támadt a
templomban. Váratlan vendég érkezett: Kossuth Lajos.
A kormányzó elnök tudomást szerzett Bruder Sándor főhadnagy és Bérczy Veronika
esküvőjéről; úgy érezte, jó alkalom ez az ünnepség arra, hogy megmutassa, mennyire becsüli
a magyar katonát, aki vére hullásával védi a hazát és a szabadságot.
− Gyermekeim… – mert koruk szerint a gyermekeim is lehetnének – engedjék meg, hogy
ezen ünnepélyes alkalomból én is tiszta szívből sok boldogságot kívánjak. Nemzetünk nagy és
szent harcot vív a zsarnokság és elnyomás sötét erői ellen. Ebből a harcból önök is kivették
részüket. Ágyúk dörgése közben találtak egymásra, és adja a mindenható Isten, hogy kettőjük
szép frigye a magyar szabadság hajnalával essen, egybe, és gyermekeik már egy szabad,
boldog országban nőhessenek fel. Mint magánember jöttem ide, hogy megszorítsam a kezét
annak a férfiúnak, aki Branyiszkónál a vérét hullatta a haza javáért, és hódolatomat fejezzem
ki annak a fiatal hölgynek, aki olyan szép jelét adta bátorságának és honszeretetének.
Mondtam, mint magánember jöttem ide, hogy részt vegyek az önök boldog családi ünnepén,
de mint a magyar álladalom kormányzó elnöke, nem jöttem üres kézzel. Nem ajándékot
hoztam, hanem jutalmat… jutalmat, amelyet a boldog vőlegény, Bruder Sándor főhadnagy
Branyiszkó meredek lejtőjén érdemelt ki: a századosi kinevezést és a magyar katonai
érdemrend harmadik fokozatát. Adja az Isten, hogy sokat tehessen még a hon üdvéért…
Rövid szünetet tartott, majd Veronika felé fordulva így folytatta:
− Kegyednek pedig, kedves ara, egy gyűrűt hoztam. Engedje meg, hogy távollévő édesapja
helyett megcsókoljam, és sok-sok boldogságot kívánjak. Legyen továbbra is bátor és
önfeláldozó. A hazának szüksége van ilyen asszonyokra.
A lelkes szavak visszhangja még akkor is zúgott a templomban, amikor Kossuth már elment.
Sándor és Veronika megbabonázva néztek egymásra. A katona atilláján ott fénylett az
érdemrend, amelyet Kossuthtól kapott, az újdonsült asszonyka homlokán ott égett a
kormányzó csókja. Ebben a pillanatban a tűzbe tudtak volna menni Kossuth Lajosért.

Este együtt ült a család az ünnepi asztalnál. Az asztalfőn a fiatal pár: Sándor és Veronika. A
menyecske még a fehér nászruhát viselte, de már letette a fátyolt, és sötét hajában csak egy
szál virág virított, amelyet Sándor tűzött oda. Veronika mellett az édesanyja, az ifjú férj mellett
Gádorné ült, aztán a két tanú, Feri és Géza bácsi, a kis Jancsi nagybátyja. A gyerek is ott ült
anyjával az asztal végén, és duzzogott, mert felnőtt barátja egész este rá se hederített.
A lakodalmas asztalnál víg hangulat kerekedett. Feri olyan cikornyás köszöntőt mondott az
ifjú párra, hogy még Géza bácsi is elismerően bólogatott. Veronika piros lett, mint a pipacs, és
zavartan nézett hol a beszélőre, hol a férjére.
A vidám nevetgélés közben Veronika édesapjára gondolt. Miért nem lehet most velük?
Hiába, még a legtisztább örömbe is vegyül mindig egy kis üröm. Milyen más lenne, ha
mindnyájan együtt lehetnének, otthon, Besztercebányán. Vagy akár itt, Debrecenben, csak
együtt! Hiszen apuska nem is ismeri Sándort.
Hirtelen könnybe lábadt a szeme. Aztán arra gondolt, mit mondana apuska, ha most látná:
„Fel a fejjel, kisleányom! Minden jóra fordul, majd meglátod.”
Lopva letörölte a könnyet, és a férjére nézett. Sándor szerencsére nem vett észre semmit.
Az a fontos, hogy ő az enyém. Hiszen meg is halhatott volna! Hogy imádkoztam akkor, hogy
életben maradjon! Hogy vágytam akkor erre a napra! Most meg… Én édes Istenem, miért
nincs béke? Miért kell újra elmennie Sándornak? Miért nem maradhat velem? Tíz nap! Milyen
rövid idő! És egy már elmúlt belőle. Minden elszálló perc közelebb hozza a válást!
− Mi bajod, Veronika? Te sírsz?
− Ne haragudj, Sándor. Arra gondoltam…
− Arra nem gondolunk. Megígérted!
Bérczyné is nyugtalankodott. Ha Károly itt lenne…! – sóhajtotta magában. Vajon mit fog
szólni a férje, hogy az ő tudta és engedélye nélkül adta férjhez Veronikát?
Megyeri Feri megérezte a hölgyek szomorúságát, és vidám históriába fogott. A feszült
hangulat felengedett, és a történet végen mindenki felszabadult szívvel nevetett.
Közben a kis Jancsi elszenderült az asztal végén. Korai lefekvéshez szokott. Fejét az asztalra
hajtotta, és máris az igazak álmát aludta. Sándor vette észre először, és csendre intette a
társaságot.
Amikor meglátták a szunnyadó kisfiút, mindenki elmosolyodott, csak Jancsi édesanyja
pironkodott.
− Hazaviszem a gyereket – mondta.
Feri is felállott.
 − Mindnyájan hazamegyünk. Eleget okvetetlenkedtünk már itt. Az ifjú pár bizonyára alig
várja, hogy magára maradhasson.
Az újságíró erre a néhány napra egy barátjához költözött, és átengedte – szobáját
Sándornak. Máshol aligha kaptak volna szállást.
A vendégsereg szedelőzködött. Sorban az újdonsült pár elé járultak, és újból sok
boldogságot kívántak, majd ki-ki megindult hazafelé. A házban csak Bérczyné maradt, hogy
segítsen Gádornénak az elrakodásban és mosogatásban.
Veronika és Sándor megálltak anyuska előtt, hogy elbúcsúzzanak tőle. Az asszony magához
ölelte a leányát.
− Légy boldog, kisleányom – suttogta könnyes szemmel. Aztán megölelte a vejét is.
Sándor fogta az egyik gyertyatartót, és bevitte a szobába, amely tíz napig kettőjük otthona
lesz. Kissé átrendezték, hogy valamivel lakályosabbá tegyék. A két ágyat egymás mellé tolták,
apró pipereasztalka került a tükör alá az ifjú asszony részére, rajta nagy csokor virág: Feri
ajándéka. Veronika esküvői csokra.
A szobában megálltak egymással szemben, és hosszú ideig némán nézték egymást. Sándor
a feleségéhez lépett, és kivette a virágot a hajából. Majd kibontotta a sűrű hajfonatot, és a
barna zuhatag Veronika derekáig ért. A fiatal férfi megcsókolta asszonya haját, homlokát,
majd szorosan magához ölelte, és égő ajka a szájára forrt. Veronika boldog szédülettel
kapaszkodott belé.

Reggel Veronika későn ébredt. Ásított, nyújtózkodott, majd hirtelen felült az ágyban. Odakint
ragyogóan sütött a nap, és a tegnap este olyan titokzatos és idegen szoba most kedvessé és
otthonossá vált. Az egyik széken ott feküdt a fehér esküvői ruha, a másikon Sándor uniformisa.
A virágcsokor a tükör előtt illatozott. A sarokban fehér mosdóállvány állt, mellette kancsó és
vakítóan fehér törülköző. Gádorné esküvői ajándéka, hiszen nekik még egy törülközőjük sem
volt.
Sándor az ablak párkányán ült felhúzott térddel. Amikor észrevette, hogy a felesége
felébredt, leugrott a földre, és Veronikához sietett.
− Jól aludtál, kedves? Észre sem vetted, amikor felkeltem mellőled.
− Későn van?
− Dél felé jár. Öltözz fel gyorsan, ott van a víz a kancsóban, megmosakodhatsz. Én addig
szólok Mari néninek, hogy enni szeretnénk. Majd kilyukad a gyomrom, olyan éhes vagyok.
− Régen fent vagy?
− Bizony, s közben összevesztem Jancsival, mert mindenáron be akart jönni, de én nem
engedtem. Majd ki kell engesztelnem egy kis süteménnyel.
Veronika nevetett.
− Mit csináltál ott az ablakban?
− Gyönyörködtem a világban. Ha tudnád, milyen szép az idő, nem lustálkodnál itt az
ágyban.
Veronika kidugta a lábát a takaró alól, és kérőén nézett Sándorra. A fiatalember udvariasan
meghajolt, és kiment a szobából.
Mire visszatért, a felesége már a tükör előtt ült, és a hajával bajlódott. Kontyba akarta
feltűzni, de nem állt még rá a keze az asszonyos frizurára.
− Segítsek? – kérdezte Sándor.
− Értesz is te hozzá!
− Nagyanyónak sokszor segítettem. Bízd csak rám.
Valóban ügyes volt. Veronika kedvtelve nézte új arcát a tükörben.
 − Meg vagy elégedve? Jutalmam?
A fiatalasszony nevetve húzta le magához a férje fejét, és megcsókolta.
− Meglátnak – ijesztette Sándor.
− Kik? – kapta fel a fejét Veronika.
− Azok ketten, ott – és a tükörre mutatott.
− Ugyan, te bolondos!
Egymás kezét fogva, nevetve mentek reggelizni. Veronika kent vajas kenyeret Sándornak,
és a fiatal férj ragyogó szemmel nézte felesége buzgólkodását.
− Most mit csináljunk? – kérdezte reggeli után Sándor. – Sétáljunk egyet, vagy vonuljunk el
a világ zaja elől egyszobás magányunkba?
− Látogassuk meg anyuskát – ajánlotta Veronika.
Sándor nem volt elragadtatva az ajánlattól, de nem mutatta. Hiszen Veronika szereti az
édesanyját, érthető, ha vágyik utána. Vele azonban még sokat lehet, neki meg már csak kilenc
napja van…
Elnyomott egy sóhajt, és elindultak látogatóba.
Séta kart karba öltve az utcán, beszélgetés anyuskával és futó ismerősökkel, akikkel
összetalálkoztak útközben, jó bőséges ebéd – Veronika a késői reggeli után alig evett valamit,
de Sándor helytállt kettejükért is; délután kergetőzés a kertben, Jancsi legnagyobb örömére,
este csillagfényes séta a nyakig poros úton – Debrecen mindig poros, kivéve esős időben, mert
akkor a feneketlen por feneketlen sárrá változik –, így múlt el az első nap.
Este Veronika elsírta magát. Sándor melléje ült az agy szélére, és átölelte.
− Tudom, mi fáj, de most nem szabad a válásra gondolnunk, mert azzal megmérgezzük
együttlétünk boldog perceit is. Mit használ az, ha sírsz? Semmit. El kell mennem, ezen
változtatni nem lehet. De ez a nyolc nap még a miénk. Azt szeretném, hogy örökké szép
emlékünk maradjon, bármi történjék is. Én hiszek abban, hogy győzni fogunk, és én
visszatérek hozzád.
De ha nem, hát legalább ezt többé senki el nem veheti tőlünk. Nevess rám, Veronika! Azt
akarom, hogy boldog légy. Nagyon szegény vagyok, nem tudok többet adni, csak tíz napot. De
ez legyen felhőtlenül boldog.
− Miért is van háború? – kesergett Veronika.
− Ha nem lenne, nem ismernénk egymást. Te élnél Besztercebányán, én Pesten, soha nem
találkoztunk volna.
− De ha arra gondolok, hogy el kell menned…
− Ne gondolj arra, ne gondolj a jövőre. Csak jelen van. És az a miénk. Sírni ráérünk később
is. Most élnünk és örülnünk kell. Csókolj meg!… Még egyszer… Hidd el, Veronika, a szerelem
erősebb, mint a halál. Senki és semmi nem választhat el többé tőled.
− Kedvesem.
Veronika a férje vállára hajtotta a fejét. A gyertya sárga lángja ott libegett a szemük előtt.
Éjjeli pillangó repdesett körülötte. Hűvös légáram özönlött be az ablakon. Valahol a
szomszédban kutya ugatott.
Ők ketten azonban nem láttak és nem hallottak semmit. Az egész világ elsüllyedt
körülöttük.

A tegnapi eső után ragyogó fényes nap köszöntött a világra. Sándor és Veronika sétálni ment.
Az eső elverte a port, és a friss, tiszta levegőben jólesett az andalgás egymás oldalán. A város
messze elmaradt mögöttük. Kétoldalt búzaföldek és sík mezők.
 Veronika virágot szedett. Cipőjére ráragadt a nedves föld, egy fadarabbal igyekezett
levakarni róla, kevés sikerrel.
A nap melegebben sütött, és a fiatal férfi a földre terítette a köpönyegét, arra letelepedtek
mind a ketten. Veronika a virágait rendezgette, megpróbált belőlük koszorút kötni. Sándor
hanyatt feküdt, és az égen elszórtan lebegő felhőket nézte.
− Ilyenkor tavasszal, ha szép idő járta, lementünk a Garam-partra játszani. Ott kötöttünk
ilyen koszorúkat, és a fejünkre tettük. Marian volt a tündérkirálynő, én az udvarhölgye. Nagy,
mohos kő volt a trónus, arra ült. Egyszer egy csúf varangyos béka ugrott fel a kőről. Úgy
megijedtünk, hogy egész hazáig futottunk. Többé aztán még a tájára se mertünk menni a
trónusunknak.
Sándor nevetett.
− Én egyszer összegyűjtöttem egy kosárra való békát, és bevittem Margit néném
szobájába. Hű, lett abból haddelhadd! Nagyapa úgy kiporolt, hogy utána csak féloldalasan
mertem leereszkedni a székre.
− Jó kisfiú lehettél!
− De még milyen!… Képzelheted, amíg össze tudtuk szedni a békákat! Az egész szoba tele
volt velük. Az egyik beült a szekrény alá, és sehogy se lehetett kipiszkálni. Egy másik meg a
vizeskancsóban keresett menedéket! A vizeskancsót azután ki kellett dobni, mert Margit néni
többé rá se bírt nézni.
Veronika közben elkészült a virágszárak fonásával.
− Ülj fel – kérte a férjét. – Szeretnélek megkoszorúzni.
− De hisz az nőnek való.
− Nekem is jut. No, ne légy makacs, szépen kérlek. Így ni. Most te vagy a tündérkirály, és
én a tündérkirálynő.
Nevetve csókolták meg egymást.
− Hány óra lehet? A nap már magasan jár. Haza kellene mennünk ebédelni.
− Ne még…
− Édesem, azt már régen megállapítottam, hogy te csak a szerelemből élsz. De nekem
gyomrom is van…
− Jaj, ne légy olyan prózai!
− Jó, költői leszek. Nézd, milyen szépek a felhők az égen. És milyen érdekes az alakjuk. Az
ott olyan, mint egy levesestál. Még a merítőkanál is benne van…
Veronika nevetett.
− Látom, neked csak a hasadon jár az eszed. Akkor menjünk haza.
Sándor visszafeküdt a köpönyegére.
− Nem! Most már maradunk.
− Hogyan? Nem vagy éhes?
− Mint a farkas. De hát a te kedvedért még az evésről is lemondok.
− Kedves férjemuram! Nem vagyok én házisárkány!
− Nem, te a legédesebb és legdrágább feleség vagy.
Újra megcsókolták egymást. Veronika feje ott pihent Sándor vállán.
− Milyen jó együtt! – suttogta.
Az úton lovas közeledett. Igencsak sietett, nemsokára ki lehetett venni, hogy katonaruhát
visel. Sándor felkapta a fejét.
− A seregtől jön – mondta fojtott hangon.
A futár ügyet se vetett rájuk, továbbvágtatott. A férfi utánabámult.
− Vajon milyen híreket hoz?
 Veronika a férjébe kapaszkodott. Aztán, ahogy az arcába nézett, elszorult a szíve. Sándor
még itt ült mellette, de a lelke már azzal a lovassal vágtatott. Hiába, nem lehet idillt játszani,
amikor odakint a nagyvilágban háború van. Hány nap is még? Öt. Istenem, hogy elrohant az
idő! És ami még hátravan, az még gyorsabban tovaszáguld. Merő búcsúzkodás lesz az egész.
Hiszen már most elszakadtak egymástól! Sándor elvágyik tőle, a táborba, a barátai közé. Nem
ő az élete értelme és tartalma, hanem csak mellékszereplő. Hiába, a férfi azt várja a sorstól,
hogy teret nyisson előtte, míg lám, az ő életét teljesen betölti Sándor, és ha elmegy, a lelkét
szakítja ki…
Az előbb még oly ragyogó napsugár miért borult úgy el, miért lett minden olyan fekete?
− Mi bajod, kedves?
− Semmi. Menjünk haza.
Sándor felsegítette a földről. Felkapta a köpönyegét is, kirázta és összehajtotta. Vállára se
kanyarította az enyhe tavaszban.
Kézen fogva indultak a város felé. A fejükön még ott tarkállott a virágkoszorú, de a szívükből
mintha valami gonosz szél elfújta volna a gondtalan jókedvet.

Veronika felriadt. Először nem tudta, mi történt, csak a rettegést érezte. Ijesztő álmára sehogy
sem bírt visszaemlékezni, csak azt tudta, hogy menekült valami elől. Zavartan próbált rendet
teremteni a gondolataiban, és egyszerre a tudatába hasított a felismerés: Sándor holnap
reggel elmegy!
Odakint koromsötétség borult a tájra, sehol semmi fény, a hajnal még nem törte át
sugaraival az éj feketeségét. A másik ágyban Sándor nyugodtan aludt. Veronika hallgatta
csendes lélegzését.
Hogy tud aludni ilyenkor? Lám, az ő szívét fájdalom gyötri, férje meg békésen szendereg.
Ámbár csakugyan jobb, ha pihen, hiszen nehéz és hosszú út vár szegényre.
A tíz nap elillant, mint egyetlen pillanat. Sándor el tudta űzni Veronika szívéből a gondot és
aggodalmat. Ha sírt, lecsókolta szeméről a könnyeket, és addig beszélt, addig próbálta jobb
kedvre deríteni, amíg Veronika is vele nevetett.
Milyen szép volt ez a tíz nap! Együtt reggeliztek, együtt ebédeltek, nagyokat sétáltak
Debrecen határában, még az eső se tarthatta őket vissza. A város utcái nincsenek kikövezve.
A gyalogjárók részére fapallókat fektettek le az út két oldalán, hogy esős időben el ne
süllyedjenek a fenekeden sárban. Ezeken ugráltak végig, és ahol hiányzott a „járda”, ott
Sándor ölbe kapta Veronikát, úgy vitte át a legközelebbi deszkáig. Mindketten bőrig áztak,
hajukból csorgott a víz, de kacagtak, mint két pajkos gyerek. Aztán Sándor lovat vett,
Veronikát felültette a nyeregbe, és jót mulatott azon, hogy milyen ijedős. Pedig a kantárt ő
fogta, és vigyázva, lépésben vezette a derék hátast, vagy maga ült fel rá, maga elé vette
Veronikát, úgy száguldott vele végig az úton, és csókjával tapasztotta be a felesége száját, ha
az sikítani próbált. Vasárnap együtt mentek a templomba, naponta együtt látogatták meg
anyuskát. Gyér számú ismerőseiknél illendőségi vizitet tettek, és együtt játszottak a kertben
Jancsival, a szomszéd gyerekkel. Esténként, derült időben jól felöltözve kiültek a verandára,
és a csillagokat nézték. A fű között tücsök ciripelt, a környező házakban kutyák vonítottak, a
háztetőkön macskák vernyákoltak, ők pedig rádöbbentek: beszélgetés vagy hallgatás
közepette úgy elmúlt az idő, hogy már éjfélre jár. Sándor azonban hajnalonta felzavarta
Veronikát, hogy együtt nézzék meg a napfelkeltét.
Tíz nap óta egyetlen pillanatra se váltak el egymástól. De ha elmúlik ez az éjszaka, és felkel
a nap, Sándor elmegy, és ki tudja, viszontlátja-e még valaha.
 Veronika arcán ömlöttek a könnyek. Tíznapi együttlét után hogy fogja kibírni a férje nélkül?
Este egyedül nyugovóra térni, reggel egyedül ébredni, egész nap vigasztalanul és céltalanul
lődörögni?! Nem, ezt nem lehet elviselni! Ha Sándor elmegy, az ő szíve megszakad.
A magyar sereg Buda alatt áll. Veronika jól ismerte a várat. Aki azt megostromolja, az
leszámolhat az életével. És Sándor oda készül…
Veronika a párnája sarkát tömte a szájába, hogy hangosan fel ne zokogjon. Sándornak nem
szabad megtudnia, hogy ő sír. Sándor csak aludjon nyugodtan tovább. Pihennie kell!
Jobb lett volna, ha nem találkoznak? Ha soha nem ismerik meg egymást? Akkor most nem
kellene aggódnia. Kisleány lenne még mindig, aki babával játszik, és álmokat sző. Egyszer aztán
eljönne egy férfi – de nem, nem, ezerszer nem! Inkább tíz nap Sándor oldalán, mint egy hosszú
élet mással. Inkább tengernyi szenvedés, hiszen már megismerte az igazi boldogságot, az
egyetlen, az örök szerelmet. Igaza volt Sándornak: az emlékeket nem veheti el tőlük senki és
semmi. Azok velük maradnak életük utolsó percéig.
És Sándor visszajön! Nem azért adta neki Isten, hogy most elvegye. Ez csak próbaidő. Ha
ezt kiállják, többé nem kell elválniuk soha. Csak egynéhány hétről van szó. Mindössze néhány
hétről!
Közben a könnyek ömlöttek a szeméből. Végigfolytak az arcán, az állán, a nyakán, nedves
lett még a hálóinge gallérja is. Veronika meg se mozdult, hogy letörölje őket.
Odakint a csillagok fénye halványodni kezdett. Keleten sárgásfehér derengéscsík jelezte a
hajnal közeledtét.
Sándor felébredt. Felült az ágyban, és a feleségére bámult. Látni nemigen láthatta, de
megérezte, hogy Veronikával baj van.
− Sírsz? – kérdezte.
A fiatalasszonyból kitört a rég visszafojtott zokogás. Egész testét rázta a fájdalom. Sándor
magához ölelte, és babusgatta, mint egy gyereket.
− Sírd ki magad. Attól megkönnyebbülsz. Szegény kicsikém!
− Felzavartalak! Pedig neked pihenned kellene.
− Ne törődj vele. Már nem vagyok álmos. Gyere, feküdj ide mellém. Látod, így! Most jobb?
− Holnap már nem leszel itt.
− Tudod jól, ha távol járok is, mindig itt leszek veled.
− Szép szavak.
− Én így érzem. Nem hiszed el?
− Gonosz vagyok. Nemhogy bátorítanálak, még én szomorítalak, és megnehezítem a
válást…
− Amit mi most átélünk, az millió és millió embert gyötört már meg évezredek óta, és nem
haltak bele. Mi is ki fogjuk bírni!
− Én belepusztulok.
− Csacsiság! Ne a halálra gondolj, hanem az életre, arra, hogy viszontlátjuk egymást. Nem
válunk el örökre.
− És ha megölnek?
− Ráérsz majd akkor búsulni. Miért teszed már most tönkre az életed?
A hajnali derengés behatolt az ablakon, és sejtelmes fénybe vonta a tárgyakat. Veronika a
férje vállára hajtotta a fejét.
− Szeretném, ha örökké tartana ez a perc!
Sándor csókkal válaszolt. Aztán egymás karjában kerestek menedéket a világ minden
gondja és fájdalma elől.
Túlságosan hamar eljött a reggel. Sándor kelt fel elsőnek. Az utolsó reggelit néma csendben
költötték el. Közben megjött anyuska, egy kosár elemózsiával. Volt ott minden, amiről tudta,
hogy Sándor szereti. Elszorult szívvel nézte leánya halálsápadt arcát.
Megérkezett Megyeri Feri is. Zavartan álldogált az asztal sarkánál. Valahogy senkinek sem
akaródzott beszélgetni. Sándor megkínálta anyuskát és Ferit a sok jóval, amelyet Mari néni az
asztalra halmozott, és amelynek a felét se tudták elfogyasztani, de ők nem kértek belőle.
Reggeli után Sándor elment a lováért, Veronika meg az édesanyja bepakoltak a tarisznyába.
Fehérneműt és élelmet, amennyi belefért.
Feri egyik lábáról a másikra álldogált.
Amikor befejezték a csomagolást,- Veronika az ablakhoz ment, és onnan leste Sándort.
Anyuska a másik szobában matatott. A leánya holmiját szedte össze. Hiszen Veronika még ma
visszaköltözik hozzá.
Feri a néma fiatalasszonyt próbálta vigasztalni.
− Ne sírjon, Veronika nagysád. Sándor csakhamar visszatér.
− De most hogy élhetek nélküle?
− Hazafiúi kötelességét teljesíti. Ne nehezítse meg neki a válást.
− Tudom, hogy nem szabadna sírnom. De megszakad a szívem.
Az útról lódobogás hallatszott. Sándor jött meg. Leugrott a lóról, és belépett a házba. A
végső búcsú perce elérkezett.
Sándor kezet rázott Ferivel, és megköszönte neki a tengernyi szívességet, amit kettőjüknek
tett. Aztán elbúcsúzott a szoba sarkában szipogó Mari nénitől. Anyuska megölelte a vejét,
amikor az kezet akart neki csókolni.
− Aztán vigyázz magadra, fiam! – kötötte a lelkére.
Végül egymással kerültek szembe a házastársak.
− Nagyapóéknál otthonra lelsz, bármi történjék is – mondta Sándor.
− Írjál – könyörgött Veronika –, írjál minél többször.
− Ahányszor csak módomban lesz, üzenek. De ne ijedj meg, ha hónapokig nem hallasz
rólam hírt. Ilyen időben nehéz levelet küldeni.
− Én mégis mindennap várni fogom.
Sándor a vállára akasztotta a tarisznyát.
− Isten veled, édes!
Együtt mentek ki az utcára. Ott Jancsi és az édesanyja várták őket. A gyerek szeme
csillogott.
− Most már igazi katona vagy!
Sándor felkapta a kisfiút.
− Nagyra nőj, öcsém!
Majd elbúcsúzott a gyerek anyjától, és sorban újra végigkezelt mindenkivel.
Veronika halálsápadtan állott mellette. Sándor hirtelen átölelte, és vadul magához
szorította. A következő pillanatban már a nyeregbe pattant. Visszafogta ágaskodó lovát, és
lehajolt a feleségéhez, hogy még egyszer utoljára megcsókolja. Azután elporoszkált. Öten
bámultak utána.
Még egyszer visszafordult, és búcsút intett. Aztán eltűnt a házak között.
Veronika az édesanyja nyakába borult. Anyuska átölelte, és szelíd erőszakkal bevezette a
házba.
 IV. RÉSZ

BUDAVÁR VISSZAFOGLALÁSA

Nagyanyó a szekrényben matatott. Jól tudta, hogy nagyapó ilyenkor a műhelyben dolgozik,
nem jön be a szobába. Nem akarta, hogy bárki meglássa. Felágaskodott, és a legfelső polcról
egy dobozt vett le. Reszkető kézzel végigsimította, mintha a port akarná letörölni róla, pedig
nem volt azon egy mákszemnyi por sem.
Az asztalhoz vitte, ráállította, és úgy nézett a dobozra, mint aki nem mer hozzányúlni. Végre
mégis elszánta magát, és felnyitotta a fedelét.
Legfelül apró gyermekfőkötő. A legkisebb gyermekének varrta, de szegényke csak néhány
hétig viselhette. Pedig milyen erős, pufók kisbaba volt! Mint maga az élet. Mégis elvitte a
halál.
Leemelte a főkötőt, és alóla merev mosolyú porcelán arc fehérlett elő. A kisleánya
négyéves korában kapta ezt a babát karácsonyra, és attól kezdve vele aludt minden este. A
fakó kék ruha helyenként foszladozott már. Hiába, régi játékszer ez. Hány éve is? Kicsi Lottét
is hamar elvette tőlük az ég.
Milyen szép kisleány volt! Szőke hajú, kék szemű. Sándor emlékeztet rá egy kicsit. Sándor!…
Nagyanyó összeszorította a száját, és félrerakta a babát. Néhány apró gyerekholmi után
levelek kerültek elő. Johann levelei. Majd néhány füzet, teleírva az ő lendületes, szép betűivel.
Johann rendszerető és pedáns volt. Nem úgy, mint a fia. Sándor írása macskakaparás, és
bővelkedik pacákban, meg szamárfülekben. Ez a füzet már az övé.
Nagyanyó kezében megremegett a füzet. Azért kotort a múlt emlékei között, hogy ezeket
megtalálja. Az unokája emlékeit. Apró holmikat, amelyeket kisbaba korában hordott. Egy pici
tejfogat, amelyet addig rángatott, míg a kezében maradt. Egy szőke hajfürtöt – ezt akkor rakta
el nagyanyó, amikor a gyermek rakoncátlan hosszú haját rövidre vágták. Egy kést – ezzel
majdnem levágta az ujját, akkor rejtették el előle. Ezt a könyvecskét konfirmációra kapta
ajándékba – nagyanyó újra maga előtt látta, ott a templomban, a többi fiú között, szokatlanul
komoly, megilletődött arccal, makulátlan tiszta ruhában.
Könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Aztán tovább kutatott a doboz alján.
Halk köhintésre lett figyelmes. Nagyapó állott mellette. A nyugtalanság nem hagyta
dolgozni. Bezárta a műhelyt, és átjött a lakásba. Itt meglátta, hogy mivel foglalkozik a felesége.
És sejtette, hogy nem először.
− Elmegyek – mondta halkan –, elmegyek a katonai parancsnokságra, és megkérdezem, mi
van Sándorral.
Nagyanyó nem tudott szólni. Csak némán bólintott.

Már több mint egy hete Buda alatt táborozott a magyar sereg – az ostrom május 3-án
kezdődött és ők mindennap várták, hogy Sándor egyszer csak betoppan. Nagyanyó naponta
többször odatipegett az ablakhoz, mert úgy érezte, hogy az unokája épp most tart a házuk
felé. De a csendes kis óbudai utca némán fürdött a tavaszi napfényben, és akit várt, azt nem
látta sehol. Mindennap úgy főzte az ebédet, mintha vendéget várna. Sándor kedvenc ételei
kerültek délben az asztalra, és rendszerint ott is maradtak, mert a két öreg alig csipegetett
már bánatában. Nagyanyó titkon régmúlt emlékei között matatott, nagyapó szeme előtt pedig
összezavarodtak az órák kerekei. Nem beszéltek róla, de mindkettőjüket egy gondolat
foglalkoztatta. Mi történhetett Sándorral? Görgeyvel ment el, és Görgey már egy hete itt van,
Sándor pedig mégsem ad életjelt magáról.
− Talán szigorú a szabályzat, és nem jöhet el – vélte nagyapó.
− Ugyan, hol van olyan szigorú szabályzat, amelyen ne lehetne rést találni, ha valaki nagyon
akar… – sóhajtott nagyanyó.
Magyar tisztek sétálgattak mindenfelé az utcákon. Csak éppen Sándor ne tudna hazajönni?
Vagy valahol küldetésben jár? Hiszen azóta ezerszer visszatérhetett volna! Más
csapattesthez helyezték? Akkor miért nem üzen?
Vagy…?
Ezt azonban nem merték végiggondolni. Ha Sándornak valami baja történt, azt ők nem élik
túl. Egymás után vesztették el a gyermekeiket, és nem maradt meg más, csak ő, az utolsó, a
legkedvesebb, a kisunoka. Ha Sándor is meghalt, akkor többé nincs mit keresniük az életben…
De az nem lehet igaz! Valami történt, valami akadály, ami miatt nem jöhet most, de holnap
már itt lesz, csengő nevetése betölti a házat, és akkor ők is mosolyogni fognak minden
aggodalmon és rémképen.
Holnap!… De eljött a holnap, a holnapután, nap szállt nap után, csak a várva várt gyermek
nem érkezett meg. Végül is nagyapó nem bírta tovább. Bizonyosságot akart szerezni.
Felöltötte legszebb ruháját, fejére rakta régi-régi kalapját, amelyet csak nagy ünnepeken
szokott felvenni, fogta ezüstgombos botját – valaha, fiatalabb korában csak dísznek hordta
magával, ma azonban már nem tudott nélküle járni –, és elindult Buda felé.
Sok kérdezősködés, útbaigazítás után eljutott a főparancsnokságra. Ott várnia kellett.
Sokáig. Egyenruhás tisztek szaladgáltak fel és alá, izgatottan beszélgettek egymással,
bementek az ajtón, amely előtt nagyapó várakozott, kijöttek, átsiettek a szobán, kiléptek az
utcára.
Nagyapóval nem törődött senki. Egy ideig türelmesen üldögélt, de amikor látta, hogy hiába
vár, őt nem hívják onnan bentről, odament egy töprengve álldogáló férfihoz – élelmezési tiszt
lévén, főtt a feje a gondoktól –, és elmondta neki szíve bánatát. A férfi végighallgatta, aztán
kérdezősködött a többiektől, majd visszajött nagyapóhoz, és megnyugtatta, hogy még egy
kicsit várjon, mindjárt sorra kerül.
Valóban úgy is történt. Nemsokára nyílott az ajtó, és Franz Brudert szólították. Nagyapó
zavartan álldogált egyik lábáról a másikra, míg a szolgálattevő tisztnek valahogy elhebegte,
hogy mi járatban van.
− Bruder Sándor, Bruder Sándor – tűnődött a fiatalember –, ismerős a név, de most igazán
nem tudom…
− Nincs itt, Budán?
− Nem, az bizonyos. Most nincs velünk. Ilyen nevű tisztünk nincs. De várjon csak. Ugye,
olyan magas, szőke? A többiek csak Brüderleinnek hívták…
− Mi történt vele?
− Bruder úr, azt én nem tudom, de mindjárt utánanézek. Ha ugyan ebben az
adathalmazban rá lehet akadni.
Átment a szobán, leemelt a polcról egy nagy csomag iratot, és lapozni kezdte. Nagyapó
feszült figyelemmel leste.
Végre az egyik lapnál megakadt a kereső kéz. A fiatalember felnézett az öregre, aki
reszketve állt előtte. Azon tűnődött, hogyan mondja meg neki a gyászos hírt.
A veszteséglista mindössze egy árkus papiros, de rajta minden egyes név egy ember életét
jelenti, egy emberét, aki szeretett, és akit szerettek, és reszkető szívvel vártak vissza a
harcmezőről, mint ez a kedves bácsi az unokáját. Hogy lehet ilyenkor azt mondani, hogy hiába
vár?
Kínos csend nehezedett a szobára. A fiatalember végre elszánta magát, és beszélni kezdett:
− Bruder bácsi, szomorú hírt kell közölnöm. Bruder Sándor főhadnagy a branyiszkói hágóért
vívott csatában az életét vesztette.
Nagyapó nem szólt semmit. Csak állt, mint aki nem érti, mit mondtak neki. A fiatal tiszt
vigasztalni próbálta:
− A hazáért adta életét, bácsika. Ez a legszebb halál. Büszke lehet rá.
Az öregember nem mozdult. Erre a fiatalabb is elhallgatott. Hogyan fejezze ki
együttérzését? Ezt a fájdalmat nem lehet enyhíteni.
− Köszönöm – mormogta végül nagyapó –, köszönöm szépen.
És megindult az ajtó felé, mint egy alvajáró. A fiatal tiszt odaugrott, és kinyitotta előtte.
Milyen szegény a nyelv! Mit hebegjen? „Fogadja részvétemet”? Azt nem! Átkozta
tehetetlenségét. Érezte, hogy valami összeszorítja a torkát. Megszokta már a halált, nem rázta
meg már úgy, mint az első napokban. Most azonban ismét rádöbbent, hogy valami
visszavonhatatlanul borzalmas történt, és némán bámult az öregember után.
Nagyanyó az ablakból leste nagyapó hazatértét. Amikor meglátta az utca végében, hirtelen
balsejtelem fogta el. Olyan egyenesen és mereven jött!
Faggatni nem merte. Csak a szemében izzott a várakozás. De nagyapó nem nézett rá.
Némán vetkőzni kezdett.
Végre nagyanyó nem bírta tovább.
− Sándor? – suttogta. Az öregember nem felelt. Csak elfordult és kibámult az ablakon.
− Sándor? – kérdezte hangosabban nagyanyó, mire nagyapó ingatni kezdte a fejét.
Nagyanyó hirtelen mindent megértett. A köténye sarkát a szeméhez emelte, és
kitámolygott a szobából.

Sándor vegyes érzelmekkel érkezett Budára. Visszanyerte egészségét és életerejét, szégyellt

volna hát továbbra is tétlenül lebzselni Debrecenben, míg a többiek élethalálharcukat vívják
a betolakodott ellenséggel, de hát el kellett válnia asszonyától… Veronika! Édes kis Veronika.
Mennyit sírhat utána. Debrecentől Pestig egyre csak őrá gondolt, és most erőszakkal kellett
kiragadnia magát az édes emlékek közül. Alert milyen katona az, akinek folyvást otthon jár az
esze?
A főparancsnokságon úgy bámultak rá, mintha sírból visszajáró kísértetet látnának.
− Brüderlein, te élsz?
− Nincs nektek olyan szerencsétek, hogy megszabaduljatok tőlem.
Az egyik fiatal tiszt a sarokba vonta.
− Azt hiszem, nagy bajt csináltam, öregem. Tegnap itt járt egy öreg bácsi, és utánad
érdeklődött. Én azt mondtam neki, hogy meghaltál Branyiszkónál.
Sándor a fejéhez kapott.
− Nagyapó!
− Ne haragudj, nem tudhattam…
− Miért nem fogod be a szád, ha valamit nem tudsz?!
− A veszteséglista…
− Ördög vigye a pokolba! Szegény kis öregek! Remélem, nem történt velük semmi…
Sándor úgy elszáguldott, hogy még az ajtót is nyitva hagyta. Ha három hónapig megvolt
nélküle a sereg, akkor nélkülözni tudják még néhány óráig. Felugrott a lovára, és elindult lefelé
a hegyről.
 Mire kiért Óbudára, már lecsillapodott. Érezte, jobb lesz, ha nem ront ajtóstul a házba, és
ezért először a szomszédba kopogtatott be. Elizát otthon találta. Az édesanyjával ült együtt
az utcai szobában, mindketten valami kézimunkát böködtek. A leány fülig vörösen ugrott fel,
amikor meglátta a belépő katonatisztet, a mama meg elhalmozta kérdésekkel. Sándor már
kezdett kétségbeesni, hogy innen nincs szabadulás, pedig neki égett a föld a lába alatt, amikor
végre szünet állt be a szóözönben, és a mama kiment a konyhába tejeskávéért és kuglófért.
Egyedül maradt Elizával. Könyörögve ragadta meg a leány kezét.
− Segítenie kell, Liz!
A leány nem felelt. Már az előbb észrevette Sándor ujján a gyűrűt, és a szívébe hasított a
fájdalom. Mindennek vége! Sándor más leányt vett el feleségül, nem lesz soha az övé.
A fiatalember nem vette észre Eliza sápadtságát. Sietve tovább beszélt, mert attól félt, hogy
visszajön a mama, és akkor megint nem jut szóhoz.
− Egy őrült ott bent a főhadiszálláson azt mondta nagyapónak, hogy meghaltam
Branyiszkónál. Félek, hogy megárt a nagy öröm, ha én most hirtelen betoppanok hozzájuk.
Eljönne velem, és beszélne velük, élek, előkészítené őket arra, hogy itt vagyok, élek, és nincs
semmi bajom?
− Ó, igen – felelte készségesen a leány, és az anyja után sietett, szólt neki, hogy elmegy
Sándorral, és ne készítsen a vendégnek semmit, mert az nem maradhat tovább.

Nagyanyó szunyókált. Egész éjjel nem aludt, és most elnyomta az álom. Eliza tanácstalanul
nézte, és nem tudta, mitévő legyen. De Sándor kint áll az ajtó előtt, nem várhat tovább.
Megfogta az öregasszony vállát, és megrázta.
Nagyanyó hirtelen felriadt, és ijedten nézett a föléje hajló leányarcba. Az első pillanatban
nem ismerte meg. Olyan régen nem látta!
− Klára néni, nem haragszik, hogy felébresztettem?
− Kisleányom, hogy jutottunk az eszedbe? Talán te is tudod már…?
− Mit, Klára néni?
− Hát hogy Sándor… – Nagyanyó nem tudta kimondani a szót.
− Rebesgettek effélét, de én nem hiszem el.
− Pedig igaz! – suttogta nagyanyó. – Franz tegnap járt ott, és neki megmondták.
− Tévedhettek.
− Egy nagy papirosról olvasták.
− Én mégsem hiszem el. Rosszul nézték meg, Klára néni. Elcserélték valaki mással. Ilyen
előfordult már.
Nagyanyó felfigyelt. Gyanakodva nézett Elizára.
− Te leány, mit keresel te itt? Ki küldött?
− Jaj, Klára néni, nem szabad felizgatnia magát! Hátha mégis úgy van, ahogy én sejtem? Ha
csak tévedés az egész? Ha Sándor hazatérne?
Nagyanyó úgy ugrott fel a székből, mint egy fiatal leány. Most már ő ragadta meg Eliza
vállát.
− Itt van! Ugye, itt van? Ő küldött ide?
Eliza még válaszolni se tudott, Sándor már berobbant a szobába. Hallgatózott az ajtón, jól
hallotta, hogy odabent mit beszélnek.
A karjába kapta a kis öregasszonyt, és úgy magához szorította, hogy szinte fájt. Aztán
visszaültette a karosszékbe, és elébe térdelt. Nagyanyó könnyei unokája szőke fejére
hullottak. Most már örömében sírt.
 Eliza érezte, hogy itt ő már fölösleges. Azok ketten észre sem vették, hogy kiment a
szobából. Lehajtott fejjel indult hazafelé. Klára néni milyen boldog, hogy Sándor él! De az ő
számára olyan, mintha halott lenne. Gyermekkora hőse, leánysága titkolt ideálképe soha nem
lesz az övé. Hiszen tudta ő, hogy Sándor nem szereti. Mégis reménykedett. Remélte, hogy
végül vissza fog térni hozzá, mint ahogy gyerekkorukban is mindig visszajött. És most vége. Ó,
de boldog is volt, amíg reménykedhetett!
Eliza könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Aztán összeszorította a száját, és
továbbsietett az utcán.
Nagyanyó sokáig nem jutott szóhoz. Csak cirógatta Sándor haját, mintha még mindig attól
félne, hogy álmodik. A fiatalember megragadta a simogató kezet, és megcsókolta.
− Nagyapóval közölték… – kezdte nagyanyó.
− Tudom! – vágott a szavába Sándor. – Az a szamár elmondott mindent.
− De hát miért tette? Miért telt öröme abban, hogy így megkínozzon minket?
− Tévedtek. A veszteséglistán véletlenül a sebesültek helyett a halottak közé írtak.
− Megsebesültél? – ijedt meg nagyanyó.
− Ó, nem komolyan. És már nincs semmi bajom.
Nagyanyót azonban nehéz volt megnyugtatni.
− Beszéld el!
− Eltalált egy golyó. Azazhogy nem is egy, hanem kettő. Egyszerre. Meg a vállam is eltörött.
Néhány napig nyomtam az ágyat…
Nagyanyó ismét elpityeredett.
− Ó, én édes Istenem!
− Ne itassa az egereket, drága jó nagyanyó! Túl vagyunk rajta. És láthatja, hogy élek, és
egészséges vagyok, mint a makk…
Az öregasszony remegő kézzel simított végig unokája homlokán. Sándor felállt,
megcsókolta mind a két arcát, és mosolyogva így szólt:
− Többet erről egyetlen szót se…
Nagyanyó végignézett rajta, mintha keresné, nem rokkant-e mégis. Aztán szemrehányó
hangon szólalt meg:
− Miért nem jöttél előbb?
− Nem tudtam. Ma érkeztem meg Debrecenből. Amint megtudtam, mi történt, rohantam
ide…
− De most már velünk maradsz, ugye?
− Nem tehetem. Holnap reggel jelentkeznem kell a főhadiszálláson.
− De hiszen te már eleget harcoltál! Meg is sebesültél! Most menjenek mások.
Sándor felkacagott.
− Mások is, én is. Mindenkire szükség van.
− Legalább egy hétig maradj. Hat napig. Ötig…! – alkudozott nagyanyó.
Sándor megölelte.
− Drága nagyanyó, én nem maradhatok tovább, csak holnap reggelig. De küldök magam
helyett valakit, aki nem fog elmenni…
S a kezét mutatta, amelyen ott csillogott az aranygyűrű.
Nagyanyó hitetlenül kapott utána. Aztán felnézett unokája ragyogó arcába.
− Sándor! Kisfiam! Csak nem…?
− De igen, nagyanyó. Megházasodtam.
− Mikor? Hol? És kicsoda…? – árasztotta el kérdésekkel nagyanyó az elégedetten mosolygó
unokát.
 − Ezelőtt két héttel, Debrecenben. Veronikának hívják, és Bérczy Károly országgyűlési
képviselő leánya. Ő ápolt engem, amikor sebesülten feküdtem. Kedves és jó, mint egy földre
szállott angyal. Meg fogják szeretni, ha megismerik.
Nagyanyó jobban örült volna, ha az unokája polgárleányt választ házastársul. Johann is
nemeskisasszonyt vett feleségül, és el is távolodott tőlük, egy másik világban élt. Sándor ott
állt eddig a két világ között. Ide is tartozott meg oda is. Most azonban a felesége végleg a
nemesi világhoz köti, és ők éppúgy elveszítik, mint a fiukat.
Aztán meg az is fájt, hogy nem ismerte a leányt. Sándor megházasodott, és ők nem lehettek
ott az esküvőn. Megrabolták valami széptől és attól az örömtől, amihez joga lett volna.
Vajon milyen az a lány? Nem fogja-e lenézni őket, szegény órásmesteréket? Vajon
megérdemli-e Sándort? Szereti-e eléggé?
Sándor csodálkozó szemmel állt nagyanyó előtt. Nem tudta mire vélni a csendet. De az
öregasszony is feleszmélt, és megölelte az unokáját.
− Szeretni fogjuk, mert te választottad.
Nagyanyónak még ezer kérdése lett volna, de erőt vett magán. Nagyapó még nem is tudja
az örömhírt. Hadd lássa az unokáját… Aztán lehet kérdezősködni holnap reggelig.
Kézen fogta Sándort.
− Gyere nagyapóhoz – mondta neki, és mindketten megindultak a műhely felé.

– Ihász, gyere csak! Keresnek.

Kálmán bosszúsan kelt fel az ágyról, ahol csak úgy ruhástul elnyújtózott. Olyan régen nem
feküdt már ágyban, hogy szinte el is felejtette, milyen érzés az, amikor az ember kedvére
kinyújtózkodhat a párnákon, és reggel nem az ébresztő hangja veri fel. Nehezére esett
abbahagyni a boldog álmodozást.
Odakint, a másik szobában ismeretlen fiatalember várakozott rá. Tiszti ruhát viselt, de
olyan tisztát és újat, hogy első pillantásra látszott: viselője nem járt vele csatában. Kálmán,
mint minden tűzben edzett hadfi, megvetette azokat a magukat katonának tartó egyéneket,
akik ilyen vadonatúj egyenruhát viseltek. Kissé ingerülten kérdezte:
− Ön keres engem?
− Én. Ihász Kálmánhoz van szerencsém?
− Az vagyok.
− Szervusz, öcsém. Az én nevem Bruder Sándor.
Kálmán nem vette észre a felé nyújtott jobbot.
− Mit kíván? – kérdezte szárazon.
A másik azonban nem sértődött meg.
− Igaz, némi magyarázattal tartozom. De régi rossz szokásom ajtóstul rontani a házba.
Mielőtt elváltunk, Veronika a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül keresselek meg. Nem
mondom, hogy könnyű volt, de most mégis itt vagyok. Veronika azt állította, hogy jó barátok
leszünk…
− Miféle Veronika?
− Miféle Veronika? – nevette el magát Sándor. – Hát Bérczy Veronika. Most már Bruder
Sándorné, a feleségem.
Kálmán úgy érezte, mintha a szép fehér mennyezet ott a feje felett egyszerre mind a
nyakába omlott volna. Kábultan kérdezte:
− Veronika férjhez ment?
− Igen, hozzám.
− Nem, ez nem lehet igaz! Veronika ezt nem tehette.
 − Pedig megtörtént.
− Úristen! Most mi lesz velem?
Sándor a kezét nyújtotta.
− Ne haragudj reám. Én nem tudhattam, hogy te is… Engem Veronika azzal küldött hozzád,
hogy…
Kálmán hirtelen kiegyenesedett. Sápadt arca kigyúlt, sötét szeme szikrákat lövellt.
− Elcsábítottad tőlem! Ő jog szerint az enyém volt.
Sándor szeméből eltűnt a szánalom. Ő is kihúzta magát.
− Én nem csábítottam el senkit! Azt se tudtam, hogy létezel! Veronika szabadon
választhatott kettőnk közül, és ő engem választott.
− Persze, egy csinos arc, egy jól ápolt bajusz! Ó, milyen kevés kell a nőknek, hogy elveszítsék
a fejüket! És én még azt hittem, Veronika más. Hogy őt nem érdeklik a külsőségek. Hogy nála
csak az számít, mi van itt belül. Hiszen ő is tudja, hogy nálamnál jobban nem szereti senki!
− El sem tudod képzelni, hogy Veronikát más is szeretheti?
− De nem úgy, mint én! Kicsi gyerekkorunk óta együtt nőttünk fel. Olyan volt a számomra,
mintha a kishúgom lett volna, de még annál is sokkal több. A csillagot is lehoztam volna neki
az égről. Bármely pillanatban meg tudnék halni érte. És ő más felesége lett!
− Hidd el, ő nem tudta, hogy szereted. Különben nem küldött volna a nyakadra.
− Gyönyörű új egyenruhád van. Honnan jöttél?
− Debrecenből.
− Hahaha, gondolhattam volna! Amíg mi sárban, fagyban a vérünket ontottuk, addig
Debrecenben volt idő kurizálni. Csillogó szép egyenruha, bizonyára nagy hős, aki belebújt.
Minden nő utána fordul az utcán. Hát még ha olyan deli legény, mint te vagy! Az ilyen ember
parádéra való, nem a csatatérre. Véres, sáros zubbonyban nem lehet hódítani!
Sándor elnevette magát.
− Most alaposan melléfogtál, barátom. Tudod, miért ilyen új és ragyogó az egyenruhám?
Mert a régit, a sárosat és véreset Eperjesen kellett hagynom. Az osztrákok ott azzal biztattak,
hogy amint lábra tudok állni, felkötnek, és Veronika mentett át Debrecenbe, mert nekem
jártányi erőm se volt.
− Megsebesültél? – morogta Kálmán.
− Meg, Branyiszkónál. Már éppen csodálkozni kezdtem, hogy engem nem fog a puskagolyó,
amikor mégis eltaláltak, és esés közben még a vállamat is eltörtem. A kedves öreg Váczy
doktor hozott helyre. Neki köszönhetem az életemet. Neki meg Veronikának. Ott ült az ágyam
mellett, ápolt és vigyázott rám.
Kálmán hallgatott. Szégyellte, hogy díszkatonának nevezte Sándort, de a szíve nem enyhült
meg iránta. Tudta, nincs joga lenézni, hát gyűlölte. Gyűlölte csinos fiatal arcát, magas
termetét, azt a férfiszépséget, amit tőle megtagadott a sors. Gyűlölte ragyogó mosolyát,
magabiztosságát, katonás bátorságát, amivel elnyerte előle az imádott leány kezét. Szólni
nem tudott, de féktelen gyűlölete ott égett a szemében.
Sándor nem próbálkozott még egyszer azzal, hogy kezet nyújtson.
− Sajnálom – mondta halkan –, azt reméltem, jó barátok leszünk. De hát mindegy. Isten
veled.
Kálmán még köszönni is elfelejtett. Némán bámult a távozó fiatal tiszt után. A lelkében vad
vihar tombolt, és a legszívesebben megverekedett volna a vetélytársával, de gyanította, hogy
ebben csak ő maradhatna alul. Ha legalább az arcába csaphatna, és elcsúfíthatná örökre! Ütni
akart, tépni, zúzni, tombolni.
 Mozdulatlanul állt, és összeszorított ajkát egyetlen szó sem hagyta el. Nagyon
nyomorultnak érezte magát.

Sándor elgondolkozva bámult maga elé. Már napok óta ezt csinálta. Itt áll a magyar sereg
Buda alatt. Nem ezt várta ő, amikor megérkezett. Harcolni akart, harcolni, hogy feledje sajgó
szívét. Valami hasznosat tenni, hogy érezze, nemhiába áldozta fel a boldogságát a
kötelességért – és most itt ül, és a semmibe bámul.
Valahol ágyúk dörögtek. A Várat lőtték. De mi kárt tehet az a néhány kis ágyú Budavár erős
falaiban?! Réstörő ágyú kellene, de az nincs, csak Komáromban, és Guyon nem küldi. Arra
hivatkozik, hogy ő csak a kormány rendeletére adhatja ki az ágyúkat, de közben örül, hogy
borsot törhet a fővezér orra alá.
Igaz, mi akadályozta Görgeyt abban, hogy amikor Komárom alól Budára indult, mindjárt
magával vigye ezeket az ágyúkat? Lehet, arra számított, hogy Budát ostrom nélkül elfoglalja…
de ez esetben is övé a mulasztás…
Sándor lüktető halántékára szorította két kezét. Istenem, mi van itt körülötte? Mi történt
azóta ebben a seregben, amióta ő sebesülten elmaradt Eperjesen? Milyen lelkesedés és szent
hit fűtötte akkor őket – pedig futottak az ellenség elől. Most meg, dicsőséges csatákkal,
nagyszerű győzelmekkel a hátuk megett, mintha a pokol ördögei szabadultak volna rájuk.
Görgey és Kossuth nem értik meg egymást! Ellenséges indulattal állnak egymással
szemben. Debrecenben azt hitte, csak a civil ösztönös ellenszenve beszél Feriből, amikor azt
állította, hogy a hadvezér egyeduralomra tör. Itt azonban megrettenve tapasztalta, milyen
mély már a szakadék a kormány és a hadsereg között.
Az ellentéteket a trónfosztás élezte ki véglegesen. Ott, Debrecenben Kossuth lépése olyan
természetesnek, olyan jogosnak tetszett. Ha a király megtagadta Magyarországot,
Magyarországnak is joga van arra, hogy megtagadja a királyt.
Itt azonban, a seregnél, másképp vélekedtek. A trónfosztás azt jelenti, hogy a magyar nép
lázadóvá válik, elveszti egész Európa rokonszenvét, és a nyakunkra hozza az oroszt. Pedig az
igazság nem az, hiszen a cári intervenciót jóval korábban elhatározták, s a trónfosztás nélkül
is bekövetkezett volna.
A balsejtelem már napok óta mardosta a lelkeket. Görgey Artúr jelentése szerint orosz
osztagok vonultak fel a Vág völgyében. És mindenfelé rebesgették, bár még senki se erősítette
meg, hogy a magyargyűlöletre nevelt fiatal Ferenc József kézcsókra járult a cár elé, és alázattal
segítségét kérte Magyarország ellen. Ha ez igaz, akkor – akkor vége mindennek! Az osztrákot
megverhetjük, de Európa két legnagyobb hatalma ellen Magyarország egymaga meg nem
állhat!
Most minden erőt össze kellene fogni. Talán még nem késő. Talán még legyőzhetjük az
osztrákot, mielőtt az orosz ideér. A sereg azonban itt rostokol Buda alatt, és Guyon nem küldi
az ágyúkat.
Mikor történt a hiba? Schwechatnál Kossuth maga adta Görgey kezébe a fővezérséget.
Akkor még bízott benne. És Görgey hitt Kossuthban, mint Istenében. Nem telt el még egy év
sem, és mivé fajult mindez?! Ott, Debrecenben, Görgey árulásáról suttognak: maga akar
kormányfő lenni, hogy kénye-kedvére tárgyalhasson az osztrákokkal, itt meg, a seregnél,
Kossuthot hírhajhászó népámítónak tartják, aki meggondolatlan politikájával pusztulásba
sodorja az országot…
Melyik hiedelem igaz? Mind a kettő? Egyik se? Ki láthat tisztán ebben a zűrzavarban?
Sándor mind a kettőjüket tisztelte. Kossuthot csodálta, lelkesedett érte, de Görgeyért, a
vezérért a halálba ment volna. Megtagadja az egyiket? Önmagát nem tagadhatja meg! Ó, azok
a viták Megyeri Ferivel! Milyen szócséplésnek, könnyű játéknak látszottak most. Itt minden
olyan véresen komoly lett. Sándor nem tudott hallgatni, és lassanként mindenkivel
összeveszett. Albertnek (vele már az ötödik napon összetalálkozott) majdnem nekiugrott,
amikor barátja azt állította: Kossuth csak azért jelent meg az esküvőjükön, hogy a saját
népszerűségét növelje.
− Nagy színész, mindig tudja, mivel kelt nagy hatást – jelentette ki.
− Ez rágalom! – förmedt rá Sándor, de a fiatalember csak vállat vont.
− Elvakult vagy és ostoba.
Azóta kibékültek, de a szálka a sebben maradt. Sándor, aki azelőtt nagyon kedvelte a
társaságot, most a magányba menekült. Hova vezethet mindez? Csak legalább valamilyen
csata lenne, az még rendbe hozhatna mindent. Azok, akik együtt véreznek, nem lehetnek
ellenségei egymásnak. És egyben bizonyára egyek mindnyájan: abban, hogy a hazát még az
életüknél is jobban szeretik, és mindenben csak a javát akarják.
Megint dörögtek az ágyúk. Csak lőjétek a várat, csak lőjétek! Sok kárt úgyse tesztek benne!
Sándor dühösen ugrott fel. Miért nem bíznak meg Görgeyben? Nem adta bizonyítékát
ezerszer is, hogy milyen kitűnő hadvezér, és milyen igaz hazafi? Most meg néhány nyomorult
réstörő ágyút sem tud megszerezni, hogy elfoglalja Budát!
A Vár tövében körös-körül ott álltak a magyar hadtestek. Aulich a Dunától majdnem a
Mészáros útig állt, Knézich a Krisztina és Víziváros között, Kmety Óbuda déli végén a Víziváros
felé. Szinte az egész magyar haderő összegyűlt itt, és tétlenül vesztegelt, közben szálltak a
napok, és az orosz zsarnokság roppant ármádiája egyre közelebbről fenyegette az országot.
Sándor a hadak között régi jó barátra akadt, Jenőre. A Délvidékről érkezett Nagy-Sándor
tábornok hadtestével. Örömmel borultak egymás nyakába. Csaknem egy éve nem találkoztak,
és hírt sem hallottak egymásról.
De már első beszélgetésük is csúnya szóváltással végződött. Nagy-Sándor seregében nem
szívelték Görgeyt, Jenő sértő megjegyzéseket tett a fővezérre, és sehogy sem tetszett neki,
hogy Sándor az ő közvetlen beosztottja. A fiatalember Görgey védelmére kelt, szó szót
követett, és Jenő, akit könnyen elragadott az indulat, személyeskedni kezdett.
Felhánytorgatta, hogy Sándor a rokonainak köszönheti rangját – ő maga nem volt tiszt
megvetően „száguldó ritternek” titulálta, és kigúnyolta, hogy érmét nem meri viselni.
− Talán azért, mert Kossuthtól kaptad, és félsz, hogy Görgey rossz néven venné?
Sándor arca lobbot vetett. Valóban rejlett némi igazság abban, amit Jenő mondott. Görgey
nem állhatta, ha a katonáit más léptette elő, és más jutalmazta, nem pedig ő. De az érmet
Sándor nem azért nem viselte. Igazságtalannak tartotta, hogy azok közül, akik ott a hegyet
megrohanták, egyedül ő kapott kitüntetést, pedig a többiek éppen úgy megérdemelték volna.
Azért, mert ő tiszt, nem különb a többinél. Egy sorsot vállaltak, egyformán hullott a vérük, és
együtt győztek. Ezt azonban hiába próbálta megmagyarázni, Jenő nem értette meg. Ő
igencsak büszkélkedett hőstetteivel, és mindenki előtt elhencegett velük. Sándor csalódottan
búcsúzott el tőle. Érezte, hogy kettőjük barátságának vége. Pedig ugyanazért a célért fogtak
fegyvert, jó katonák voltak mind a ketten.
Miért kellett összeveszniük, miért? Miért dúlt a magyar honvédségben a pártoskodás
szelleme? Miért nem értették meg egymást a vezérek, miért akart mást a kormány és mást a
hadsereg? Március szent lendülete, az önvédelmi harc szívós elszántsága, 1849 tavaszának
diadalmas csatái után miért tétlenkedik a magyar sereg Buda alatt néhány löveg miatt? Ó,
mondd, Istenem, mondd meg, miért?
Újra felmorajlottak az ágyúk. Szürke pamacsok gomolyogtak a környező hegyeken. A Vár
falai azonban büszkén és töretlenül emelkedtek áthághatatlan akadályként az ostromló sereg
elé. Sándor megfordult, és besietett a házba. Abban reménykedett, hogy a várva várt
ütegekről talán mégis jött valami hír. Ha megérkeznek, rést lehet velük törni a magas várfalba,
és meg lehet indítani a támadást. Buda várát el kell foglalnunk! Talán még nem késő.

Ezen az éjszakán senki sem aludt a magyar seregben. A fővezértől kezdve az utolsó
közkatonáig mindenki virrasztott, és sápadt arccal, ökölbe szorult kézzel, tehetetlen dühvel
nézték, hogyan pusztítja a budai Vár parancsnoka, Hentzi gonosz indulattal a védtelen Pestet.
Egész éjjel ontották a bombát az ágyúk, és a gyönyörű palotasor, a Duna-part éke, lángokban
állt. A polgári lakosság rettegve hagyta el otthonát, hogy a borzalmak éjszakáján a
Városligetben keressen menedéket.
A katonák szívében szilaj keserűség forrt. Görgeynek csak intenie kellett volna, és
mindnyájan rohamra indulnak, hogy megostromolják a várat, amely gonosz szörnyetegként
tüzet és halált szórt a megriadt Pestre.
A fővezér azonban nem mozdult. Halvány arcáról semmiféle érzést nem lehetett leolvasni.
Pedig benne is tombolt az indulat: nekimenni ennek az esztelenül pusztító, kegyetlen
szörnynek, és bosszút állni az éjszaka minden borzalmáért! De jól tudta, hogy ez esztelenség
lenne. Buda vára jól megerősített, harcedzett katonáktól védett erődítmény, nem foglalható
el egyetlen rohammal. Az első napon megkísérelte, hogy rátegye a kezét a Dunához lenyúló
vízműre, Kmety hadosztályát azonban, amelyet rohamra küldött, véres fejjel verték vissza.
Azóta nem tehet mást, mint hogy löveti a várat, és vesztegeti a drága napokat.
Azt rebesgetik, nagy stratégiai hiba volt Komárom alól visszafordulni, hogy Bécs helyett
Budát támadja meg, amint Kossuth kérte rá. Hogy okosabban teszi, ha a saját feje után
cselekszik. Hiszen korábban már Kossuth több utasítását nem hajtotta végre… Miért hogy épp
ezt, a Buda ostromát kérő óhaj teljesítését viselte ennyire a szívén? Azért, mert ez beleillett
az osztrákokkal való kiegyezést remélő elgondolásaiba…
Csak a kötelesség tartotta a helyén? A keserű dac, hogy önfeláldozóan és kérlelhetetlenül
szolgálja a haza, a szabadság és az emberiség ügyét? Nem a hazáért állt helyt, nem a
szabadságért, nem az emberiségért? Egyedül önmagáért? Hogy bebizonyítsa magának, kitart
egy ügy mellett, amely pusztulásra van ítélve, vértanúja lesz egy eszmének, amelyben nem
hisz többé immár? Mint akkor régen, gyermekkorában, amikor a bécsújhelyi katonai iskolában
bebizonyította, hogy kitűnően tanul, bár otthonról soha nem kap egy lyukas garast sem, és
korog a gyomra?
Vagy az isten háta mögötti cseh garnizonban, ahol odavágta a tiszti rangját, bár nem
tudhatta, mit hoz rá a holnap, de talpnyaló, alázatos cselédje nem akart lenni senkinek?
Schwechatnál csatát vesztettek.
Ekkor Kossuth őt hívatta, és felajánlotta neki a fővezérséget. Ali a varázsa ennek az
embernek, hogy úgy magával ragad mindenkit?
Aliért vállalta el a fővezérséget? Kossuth kedvéért? Vagy éppen Kossuth ellenére? Hogy
megmutassa neki: a seregszervezéshez nem elég a szónoki hév, ahhoz tudás is kell és
hajthatatlan erő? Vagy az a vak kötelességérzet hajtotta, ami egész életén keresztül a vezérlő
csillaga volt? A hazáért tette, a bajtársakért, akikkel sorsközösséget vállalt, vagy egyes-
egyedül önmagáért, hogy a saját lelkének törvényét kövesse?
Erre nem tudott volna felelni akkor sem, amikor ott állott Kossuthtal szemben, és létrejött
köztük az a szerződés, amely azóta annyiszor felbomlott és újra megköttetett.
Vaskézzel és törhetetlen erővel látott hozzá, hogy a sereget talpra állítsa. Itt csak egyet
lehetett tenni: visszavonulni és kivárni a kedvező helyet és alkalmat, ahol és amikor a siker
reményével szembeszállhat az ellenféllel. Nem engedhette meg magának azt a fényűzést,
hogy ütközetet veszítsen. Egyetlenegy vesztes ütközet a háború végét jelentette volna.
És egyedül volt – milyen egyedül! Bevehetetlen várat ígértek neki Győrben – és
nyomorúságos kis erődítményt talált, amelyet legfeljebb ideig-óráig védhetett volna.
Áthághatatlan hegységnek nevezték a Vértest, noha alig több, mint lankás dombvidék.
Közben pedig Kossuth egyre utasítgatott, könyörgött, fenyegetőzött. Ütközetet akart és
győzelmet. És nem akarta megérteni, hogy a sereg gyakorlatlan, rosszul felszerelt, éhezik és
fázik.
Azt a bizonyos téli hadjáratot tanítani lehetne az iskolákban. Mindig az egyetlen lehetséges
utat, az egyedül célravezető megoldást választotta. Az osztrákok nem Toppanthatták össze,
utat tört magának az Alföld felé, magával hozván a bányavárosok pénzét.
Mit értett mindebből Kossuth? Csak annyit, hogy Görgey tábornok nem küldött a
kormánynak jelentéseket.
Hát nem küldött! Minek is küldött volna? Ő tudta, mit akar, megbízott saját magában, és a
serege is megbízott benne. Pedig de nehezen sikerült eljutnia idáig! Amikor feladta Pestet,
úgy látszott, vége mindennek. A serege széthullik, egyetlenegy ütközet nélkül. A régi tisztek
egy része elhagyta, az újak közt meg néhányan nem értek semmit.
Ezt a sereget először is meg kellett mentenie. Méghozzá úgy, hogy maga után vonja az
ellenség fő erejét, és időt adjon az országnak, hadd térjen magához, és új meg új csapatokat
állítson fel a tavaszi nagy leszámolásra.
Micsoda hadjárat volt ez! Úttalan utakon vitte a seregét, egyszer magas hegyek között,
szűk sziklaösvényeken, másszor a föld alatt, elhagyott tárnákban, szélben, hóban, fagyban,
vigyázva, hogy senki se maradjon le, senkit se kerítsenek be, itt támadva, ott kitérve a támadás
elől, mindenki helyett gondolkozva, egyszer kedélyesen tréfálkozva tisztjeivel, hogy ne lássák
meg a gondot a szemében, másszor kemény kézzel éreztetve velük, hogy ő a vezér. Meg
kellett ismernie minden embert, hogy a megfelelő helyre tudja állítani őket. Aulich
megbízható öreg katona, aki a kapott parancsot pontosan végrehajtja, de nincs benne elég
képzelőerő. Guyon vakmerő kalandor, aki képes lenne egymaga is szembeszállni egy egész
századdal, de az ember soha nem lehet biztos benne, hogy mikor hagy el önhatalmúlag,
parancs ellenére valamely hadászatilag fontos pontot. Bayer az ütközetben tökéletesen
használhatatlan, mert nálánál gyávább embert még nem hordott hátán a föld. Hideg fejjel
számította ki egy ütközet várható emberveszteségét, de ha egy golyó valahogy a közelébe
tévedt, egérlyukba is bebújt volna. Ivott is, mint a kefekötő. Ha beszélni akart vele, erőszakkal
kellett elvenni előle a poharat. És hiába minden, Bayer néha döntő pillanatokban is részegen
horkolt, neki pedig egyedül kellett döntenie, a vezérkari főnöke nélkül.
És a többi tisztje? Többé-kevésbé használható emberek, csak bánni kell tudni velük.
Fiatalok, lelkesek, mit sem törődtek a halállal. Végigbálozták az egész Felvidéket. Éjjel tánc,
vidám mulatság, nappal szigorú szolgálat, fárasztó menetelés vagy véres ütközet. És ő pártolta
ezeket a táncvigalmakat, mert boldoggá tette tisztjeit, a magyarok oldalára hódította a
szepességi városok habozó, semleges polgárait, és elhitette az egész sereggel, hogy minden a
legnagyobb rendben megy, ha az uraknak van kedvük mulatni. Utálta az italt, mégis
poharazgatott, viszolygott a tánctól, mégis táncolt. Ezt éppen olyan komoly kötelességének
érezte, mint hogy egy ütközetben ne hátráljon meg a rohamozó ellenség elől.
Fiatal felesége nem élvezhette ezeket a vigalmakat. A francia származású Adél pedig
szívesen tündökölt volna a tisztek hódoló gyűrűjében, hiszen büszke volt a férjére; gondjait
ugyan nem értette, legfeljebb csak sejtette.
 Branyiszkó óta a szerencse a nyomába szegődött. Hiába akarta Kossuth félreállítani az
útból, az a tehetségtelen öreg tábornok nem lehetett az ellenfele. Dembinski már az első
percben eljátszotta a hitelét a tisztek és az egész sereg előtt.
Keserű elégtételt érzett, amikor a tisztek megjelentek nála, és arra kérték, vegye át a
vezényletet. Tudta jól, hogy ez lázadás, hogy ez olyan fegyelemsértés, amiért főbelövés jár,
de nem habozott. Nincs olyan ember az országban, aki őt főbe lövethetné, ha a serege
mögötte áll. Az pedig mögötte állt, ezt tudta, érezte.
Először Szemere jelent meg, azután Kossuth érkezett. Soha nem gondolta volna, hogy el
meri hagyni a biztonságos Debrecent, és eljön hozzá, az oroszlán barlangjába. De ott termett,
körülnézett, és nem helyezte vissza tisztségébe az előzőleg puccsal eltávolított Dembinskit.
Aztán jött a diadalok sorozata: Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg. Úgy tervelte, hogy a határig
üldözi az osztrákot, és ott felajánlja a békét az 1848-as törvények alapján.
Ekkor Kossuth és a debreceni urak trónfosztottnak nyilvánították a Habsburgokat.
A hadseregben felbomlott a rend. Megbízható öreg tábornokai egymás után elhagyták.
Aulich a nyugdíjaztatását kérte, Gáspár nyíltan megmondta, hogy a trónfosztás miatt távozik.
Damjanich, a legkeményebb tábornok leesett a lováról, és a lábát törte. De számot kellett
vetnie a seregben Kossuth lelkes híveivel is, akik farkasszemet néztek a többiekkel. Görgey
tudta, hogy ha Kossuth ellen fordul, elkerülhetetlen a polgárháború. Ausztriával pedig ezek
után nem kezdhet béketárgyalásokat, legfeljebb az ország határán, ha nincs már egyetlenegy
osztrák katona sem magyar földön. Ezért kiáltványban szólította fel seregét, hogy harcoljon
tovább az esküszegő uralkodóház ellen a hon önállóságának megvédelmezéséért.
Buda alá gyülekezni? Stratégiai hiba volt. Bécs felé nyitva állott az út… Igaz, a nemzeti
büszkeség megkövetelte, hogy az ország fővárosa szabad legyen, igaz, a sereg rosszul volt
felszerelve, és munícióhiánnyal küzdött, Pest pedig természetes támpontul kínálkozott, igaz,
mindössze egy hetet szánt az ostromra, mert nem hitte volna, hogy Hentzi reménytelen
helyzetében ilyen makacsul tartani fogja a várat… mégsem ezek az okok tartóztatták. Azért
nem támadta meg a császárvárost, mert nem szándékozott ujjat húzni az uralkodóval. Levett
kalappal, de emelt fővel akart megállni előtte, hogy mint győztes hadvezér az egész ország
nevében felkínálja neki a békét.
Hogy Kossuth mást óhajt? Mit számít az! Az fog történni, amit ő, Görgey akar! Ugyan ki
állhatna neki ellen, ha serege élén megjelenik Debrecenben? Katonai parancsuralom? Akár az
is, ha szükséges. Nem fogja engedni, hogy egy álomlátó a pusztulásba ragadja az országot!
Kossuthnak be kell látnia az ő igazát, a többiekkel meg nem törődik. Már régen szétütött
volna köztük, csak ne lenne olyan alamuszi a békepárt. Azok egy szót sem mernek szólni, ő
meg messze van, és nem ér rá szétkergetni őket. Előbb be kell vennie Buda várát.
Kossuth, úgy látszik, megsejtette a veszélyt, mert mindent elkövetett, hogy őt eltávolítsa a
seregtől. Még hadügyminiszternek is kinevezte, és azonnali hatállyal Debrecenbe rendelte. Ő
el is fogadta a kinevezést – mert arra gondolt, hogy így módja lesz a seregből eltávolítani
Guyont, Perczeit és Bemet, Kossuth eszméinek katonai képviselőit –, de maga helyett Klapkát
küldte Debrecenbe.
Aztán jött a huzavona az ágyúkkal, Hentzi váratlan makacssága és végül Kossuth levele,
amelyben hivatalosan bejelenti az orosz beavatkozást.
Stratégiai hiba volt Bécs helyett Buda ellen fordulni? A császárváros birtokában más
hangnemben tárgyalhatna a cári seregek vezérével, mint így. Ám most már késő a bánat,
elvesztegette az időt, és Buda falai előtt nem hátrálhat meg. El kell foglalnia a várat, különben
elveszti a serege bizalmát, a nemzet megbecsülését, és elvonulását az egész világ gúnykacaja
kísérné. Különösen nem hátrálhat meg ez után az éjszaka után, amikor a pesti Duna-part égő
palotái bosszúra hívnak fel minden magyart.
Megüzente Hentzinek, hogy Pest felől nem fogja támadni a várat, és arra kérte, kímélje a
várost. Hentzi válasza ez az oktalan rombolás. Az éjszakában vörösen lángolt a palotasor, és a
Duna visszatükrözte a tűzvész fényét. Pest polgári lakossága rémülten menekült, és a katonák
keze ökölbe szorult a tehetetlen dühtől a rettentő pusztítás láttán.
Talán mégis Kossuthnak van igaza? Ezzel a vérszomjas bandával nem lehet tárgyalni, ezt el
kell tiporni, hogy soha többé lábra ne állhasson, és ne árthasson senkinek! A pesti Duna-sor
égő palotáiban az ausztriai uralkodóház halálpompájára gyújtott fáklyák lobognak, mert
akiben e hazában még egy szikrája él a kegyeletnek a hitszegő Habsburg iránt, abból ez a tett
mindörökre kiirtja.
Fáradtan tenyerébe hajtotta fejét. Egész éjjel nem aludt, pedig a hajnal már ott lopakodott
az ég alján. De aztán határozottan kiegyenesedett, és bement a házba. Azonnali haditanácsot
hívott össze, hogy a roham tervét megbeszélje alvezéreivel.

Éjjel kettőkor elhallgattak az ágyúk, a zajos látszattámadás hangjai elültek, és a budai Vár
környékére ráborult az éjszaka csendje.
Sándor a főhadiszállás előtt állott, és ugyanazt az elfojtott izgalmat érezte, mint amit a
korábbi ütközetek előtt. Tudta, hogy ezen az éjszakán el kell dőlnie a vár sorsának. Négy
nappal ezelőtt újabb rohamot kíséreltek meg, de napfelkeltekor vissza kellett vonulniuk.
Azóta szorgalmasan dolgoztak a réstörő ágyúk, és a nyílás már olyan széles lett a várfalban,
hogy azon felkapaszkodhattak.
Odafent az égen halványan pislogtak a csillagok. Sándor sötétséghez szokott szeme
azonban kivette az éj sötétjében álldogáló fekete alakokat. Görgey tábornok és a vezérkara.
Alighanem ők is azt az izgalmat érezték, amit ma éjjel mindenki a magyar seregben.
Hirtelen megdördültek az ágyúk, és morajuk ott visszhangzott a hegyek között. Ez adott jelt
az általános rohamra.
Knézich a Bécsi kaput támadta, Aulich a Gellérthegy felől a Vár főbejáratát rohanta meg,
Kmety a Vízivárost igyekezett birtokába venni, míg Nagy-Sándor a résen keresztül próbált meg
felhatolni a várba.
Az égbolt lassan szürkülni kezdett, és az ostrom lassanként kibontakozott a sváb-hegyi
főhadiszállás tisztjeinek szeme előtt.
Görgey fel és alá sétált a tornácon, látszólag hideg nyugalommal, kezében látcső, amellyel
katonái rohamát figyelte.
Sándor hol a fővezér arcát nézte, hol a távolban folyó ütközetet. Csak a puskaropogást és
ágyúdörgést hallotta, a harcot magát ilyen messziről nem láthatta, de el tudta képzelni. A
honvédek létrákat támasztanak a várfalhoz, és azon másznak fölfelé. Fentről állandóan lövik
őket. Akit eltalálnak, lehull a mélybe. Ha az alatta haladónak szerencséje van, félre tud
húzódni, ha nem, a zuhanó ember őt is lesodorja magával. Hány embernek kell elpusztulnia
addig, amíg egy a falra teheti a lábát?!
Odalent azonban nem lankadt a küzdelem. Sándor nyugtalanul nézett a fővezérre. Innen
kell végignézniük az egész ostromot? Szégyellte, hogy ő védett helyről nézelődik, amíg a társai
szembeszegülnek a halállal. Albert ott lent van, Kálmán is, és Jenő a résnél, Nagy-Sándor
csapataival. Egyedül ő áll itt, mint valami sóbálvány, és nem csinál semmit.
Görgey hirtelen leengedte a távcsövet. Máskor oly sápadt arca kigyúlt.
− Ott lobog a nemzeti zászló! – mondta.
 A nap közben felkelt. Mindnyájan a vezér kinyújtott kezének irányába néztek, és ők is
meglátták a háromszínű lobogót. Csak egy pillanatra villant fel, aztán elnyelte a lőporfüst.
Vagy letépték volna? Nem, újra Ott van, piros-fehér-zöld selymét meglobogtatja a friss hajnali
szellő.
Fiatal férfi áll a zászló mellett. Egyenesen, mint a cövek. Meg se rezzen, amikor lőnek rá. A
társai fegyverrel a kezükben szétkergetik az osztrákokat. Ekkor felragadja a zászlót, és a
következő csúcsra szökik vele. Ádáz kézitusa dúl körülötte a magyarok és osztrákok között. A
fiatal honvéd csak áll, kezében a zászló, és nyugodtan várja, amíg itt is csend lesz. Akkor
továbbviszi a zászlót egy harmadik pontra.
Közben a helyőrség olasz egysége kitűzte a fehér zászlót a fehérvári rondellára. A Bécsi
kapunál is honvédek jelentek meg a falakon. Pestről, mint távoli vihar zúgása, éljenzés
hallatszott.
− Éljenekkel még egy vár sem vétetett be – mondta halkan Görgey, majd körülnézett, és
magához intette Sándort. – Induljon rohamra a tartalék is!
Sándor szíve felszabadultan dobogott, amint sarkantyúba kapva paripáját, lefelé száguldott
a hegyről. Végre tehet valamit! Az a tétlen álldogálás egészen elkeserítette. Most élvezte az
arcába vágódó szelet, a fegyverropogást.
Szavára megmozdultak a szótlan hadirendben álló csapatok, hogy friss lendületet vigyenek
a támadásba.
Ő maga továbbszáguldott a Víziváros felé. Golyó fütyült el a füle mellett. Önkéntelenül is
lesunyta a fejét. Veronika jutott eszébe. Könnyáztatta, kétségbeesett arca, ahogy a búcsú
pillanatában nézett rá. De a következő pillanatban már elfelejtkezett mindenről és
mindenkiről.
A Lánchíd pillérénél osztrákok mozogtak. A fehér köpenyes alakok baljós sürgés-forgással
csoportosultak az új híd körül.
Fel akarják robbantani! – villant Sándor fejébe a gondolat, és sarkantyúba kapta a paripáját,
hogy odaugrasson. Arra nem gondolt, hogy egymaga ugyan mit kezdhet több osztrák ellen,
csak egyet tudott biztosan: a hídnak nem szabad elpusztulnia!
Mennyi fáradság, mennyi áldozatos munka öltött testet ebben a hídban! Hogy leste
mindenki, ahogy lassan kiterjesztette szárnyakhoz hasonló íveit a Duna két partjára. Állandó
híd, amely összeköti Pestet és Budát! Nem szakad el többé egymástól télen sem a két
testvérváros. Nem kell többé a szerető szíveknek a Duna jegén átmerészkedniük, ha látni
akarják egymást. És a jégzajlás nem követel többé emberáldozatot. A híd, az első állandó híd
már áll! És ezt akarják most a levegőbe röpíteni az osztrákok.
Sándor a pisztolya után kapott. De arra már nem maradt ideje, hogy elsüsse. Vakító
lángnyelv csapott fel a szeme előtt, és a hatalmas dörrenés szinte megsüketítette. Érezte,
hogy a lova felágaskodik, és megpróbált úrrá lenni felette, de akkor már röpült is. A
szemkápráztató fény után hirtelen tompa sötétség borult rá.
Néhány honvéd észrevette a híd veszedelmét, és futni kezdtek arrafelé. De mind jóval
távolabb jártak még, mint Sándor, amikor a robbanás megtörtént. Néhány pillanatig félvakon
és félsüketen álltak, földbe gyökerezett lábbal, és amikor végre ismét érzékeik birtokába
jutottak, látták, hogy a híd pillére még áll, a robbanás csak megrongálta, de nem rombolta
szét. Allnoch ezredes, aki a puskaport a lánckamrában elhelyezte, nem végzett alapos munkát.
A robbanás csak néhány követ vetett fel, és agyonsújtotta a merénylőt. A híd épen maradt.
Az első megkönnyebbülés után néhány honvédnek eszébe jutott, hogy közelebb
merészkedjék, és meggyőződjék arról, nem fenyeget-e további veszély. Csak ezután vették
szemügyre a szerencsétlenül járt katonatisztet, akit levetett a lova, és most eszméletlenül
feküdt a földön.
Az élesztgetés csakhamar eredménnyel járt. Sándor kinyitotta a szemét, és megpróbált
feltápászkodni. De elfojtott jajkiáltással visszarogyott a földre.
− A híd – suttogta mi történt a híddal?
− Kissé megrongálódott, de még áll. Nem történt semmi komolyabb baja. Hát
kegyelmed…?
− Remélem, nem törött el semmim. Csak nagyon fáj.
Újra megpróbálkozott a felüléssel, és ezúttal egy katona erős karjának a támogatásával
sikerült is.
− A lovam? – kérdezte.
Az bizony eltűnt. Amint megszabadult a lovasától, elvágtatott Óbuda felé. Bottal üthették
a nyomát.
Sándor pillantása a hidat kereste. A lőpor fekete füstje sűrűn gomolygott a hídfő körül, de
fölötte, mint árnykép, ott lebegett a híd könnyű vasváza. A telhetetlen bosszú nem bírta
megsemmisíteni Pest-Buda büszkeségét. Ott feszült a Duna felett, diadalmasan hirdetve az
emberi munka dicsőségét.
Bár minden tagja sajgott, Sándor némi segítséggel mégis talpra állt. Egy honvéd
eltámogatta a legközelebbi segélyhelyig. Közben az ütközet eldőlt, a budai Vár tornyain és
bástyáin szerte a fekete-sárga császári lobogó helyett a háromszínű magyar zászló lengett.
Néhány óra múlva Sándor már otthon volt Óbudán, a saját ágyában. Nagyanyó ijedten
tördelte a kezét. A hirtelenében előkerített doktor csak a katonaorvos véleményét erősítette
meg: nem törött el semmije, csak jó alaposan összeverte magát, néhány napot pihennie kell.
Sándor a puha párnák között is a pokolban érezte magát. De nem sokat törődött a
fájdalommal. Az a fontos, hogy életben maradt. Veronika jól imádkozott. Vissza fog térni
hozzá!
 KÖZJÁTÉK

Nagyanyó nehéz szívvel rakosgatott a kis szobában. Sándor néhány nappal ezelőtt elment a
sereggel, és ők megint itt maradtak egyedül nagyapóval.
Hogy megijedt, amikor a segélyhelyről hazahozták az unokáját! De amikor végre
megnyugodott, hogy nincs semmi komolyabb baja, milyen szép volt megint együtt lenni vele
és kényeztetni, mint régen.
Sándor sokat beszélt az elmúlt esztendőről, de nem a csatákról, hanem inkább a barátairól
és elsősorban arról a fiatal nőről, akit feleségül vett.
Nagyon szerethette, mert a hangja egészen elváltozott, ha a nevét kiejtette. Nagyanyó
néha úgy érezte, személyesen ismeri Veronikát, annyit hallott róla. Vajon megismeri-e
valóban, eljön-e hozzá, ahogy Sándor ígérte? Debrecen messze van, és ugyan mi keresnivalója
lenne egy gazdag nemeshölgynek a szegény óbudai órásmesternél?
Az ajtón halkan kopogtattak. Nagyanyó annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem
vette. Csak a harmadik zörgetésre lett figyelmes. Az ajtóhoz tipegett, és kinyitotta. Két nő
állott ott útiruhában. Egy idősebb meg egy fiatal. Nagyanyó csak a fiatalabbat nézte, és
hevesen dobogni kezdett a szíve. Barna hajú, kék szemű, gyermekarcú kedves teremtés;
Sándor ilyennek írta le Veronikát.
A fiatal nő ajka megrándult, mintha valamit mondani akarna, de hang nem jött ki a torkán.
Csak nézett a nagy kék szemével, és nagyanyó érezte, hogy mindjárt kitör belőle a sírás.
− Fáradjanak beljebb! – mondta, és kitárta az ajtót.
− Sándor? – suttogta Veronika.
− Elment, három nappal ezelőtt a sereggel.
Veronika olyan szerencsétlennek látszott, hogy nagyanyó szíve megesett rajta. Át akarta
ölelni, de eszébe jutott, hogy a fiatal nő talán rossz néven venné tőle, és a karja félúton megállt
a levegőben. Veronika azonban észrevette az önkéntelen mozdulatot, és az öregasszony
nyakába borult.
− Nagyanyó! – suttogta.
− Kisleányom!
Sírtak egy sort, aztán nagyanyó szelíd erőszakkal bevezette Veronikát a szobába, és
leültette egy székbe. Anyuska vegyes érzelmekkel követte őket. Nem értette a leányát, hogy
első tekintetre a nyakába borult egy óbudai iparosasszonynak. Ő idegenül és feszélyezve
érezte magát ebben a lakásban, amely annyira elütött megszokott környezetétől. De azok
ketten, úgy látszott, jól megértik egymást. Veronika szeretettel közeledett az öregasszonyhoz,
aki jobban megértette az ő nagy szerelmét Sándor iránt, mint a saját édesanyja. Nagyanyó
pedig az első pillanatban szívébe zárta ezt a bájos fiatal nőt, aki egyszerű volt és természetes,
nem gőgös nagyúri hölgy.
− Sándor elment, de írt neked.
Nagyanyó a szekrény aljából, a levendulaillatú fehérneműk közül elővette a levelet, és
átadta Veronikának.
A fiatalasszony szorongva nézett a borítékra. Nem merte felbontani.
− Nem olvasod el?…
Veronika bólintott, és remegő kézzel feltörte a pecsétet. A betűk az első pillanatban
összefolytak a szeme előtt, és csak nehezen álltak össze értelmes szavakká. Végre
megnyugodott annyira, hogy végig tudta olvasni a levelet.
Édes kis Veronikám! Én jól vagyok, ne aggódj miattam, csak te hiányzol rettenetesen. Budára
érve ismét feltaláltam a régi barátokat. Emlékszel Albertre? Üdvözletét küldi. Kálmánnal is
beszéltem.
Remélem, amióta eljöttem, sikerült találkoznotok az édesapáddal. Vigyázz magadra,
kincsem.
Csak egy kívánságom van az életben: hogy te boldog légy. Szeretnék épen és egészségesen
visszatérni tehozzád. De ha nem látsz többé, ne sírj utánam. Emlékezz, milyen szép volt az
együtt töltött idő. Azt már senki nem veheti el tőlünk. Ha meg találnék halni, nem kívánom
tőled, hogy örökké gyászban élj. Ha találsz magadnak egy másik férfit, aki becsületes és szeret,
légy a felesége. Csak egyet kérek tőled: ne feledj el egészen, Veronika! Ó kérlek, ne feledj el!
Mert az még a halálnál is borzalmasabb lenne.
De miért írok ilyen szomorú dolgokról? Hiszen még élek, és szeretlek, Veronika. Ezer és
tízezer csókot küldök neked, örökké szerető férjed,
Sándor

Veronika felzokogott.
− Hogy én őt valaha is elfelejthetem? Hogy én másnak legyek a felesége? Hogy gondolhat
ilyet rólam?!
Nagyanyó csodálkozva állott mellette. Vajon mi lehet az, ami ezt a kicsi asszonykát így
megríkatta? Veronika a kezébe adta a könnyektől nedves papírlapot, és ekkor döbbent rá,
hogy nagyanyó nem tud magyarul.
Az öregasszony tétován szorongatta a levelet, felismerte unokája kusza betűit, de csak
akkor értette meg az írást, amikor Veronika lefordította neki. Akkor aztán ő is elpityeredett.
A nagy sírás-rívásnak nagyapó vetett véget. Megneszelte, hogy rendkívüli látogató
érkezett, otthagyta a munkáját. Amikor megtudta, hogy ki a két vendég, visszacsoszogott az
órásműhelybe, lezárta, behajtotta még a fatáblákat is.
Anyuska szállodába akart költözni, de nem engedték. Kinyitották a vendégszobát, és
nagyanyó nekilátott, hogy a levendulaillatú friss ágyneműt felhúzza a párnákra és a
dunyhákra. Veronika utánament, és hízelkedve bújt hozzá.
− Én nem itt szeretnék aludni, nagyanyó, hanem Sándor szobájában. Szabad?
Hát hogyne lett volna szabad! Nagyanyó még meg is csókolta ezért a kívánságáért. És este,
amikor a hosszú beszélgetés után mindnyájan nyugovóra tértek, Veronika az ismerős
ismeretlen szobában, a férje ágyában imára kulcsolta két kezét, és mint minden lefekvéskor
és minden felkeléskor, hő imában kérte az egek Urát arra, hogy vigyázzon Sándorra, és hozza
vissza épségben a harcok mezejéről.

KOSSUTH VAGY GÖRGEY?

Komáromnál sáncot ástak a katonák. 1809 óta ugyan jól kiépített erődrendszer létezett a
Duna déli partján is, ezeket további sáncokkal erősítették. Hét ágra tűzött a nap, sehol egy
felhő a magas égen, szinte fojtogatott a hőség. A honvédsapkát és az atillát letették, ingujjban
dolgoztak, de az ing átnedvesedett a hátukon, és a testükhöz tapadt. A csákányok szaporán
törték a talajt, és a kilapátolt föld töltéssé magasodott az árok mentén.
 Sándor elgondolkozva léptetett el lovával a dolgozó katonák mellett. Nézte a hajladozó,
verejtékes alakokat, és icipicit irigyelte őket. Van mit csinálniuk. Kifárasztják magukat a
munkával, és közben nem kell gondolkozniuk.
Az utóbbi időben a táboron különös nyugtalanság lett úrrá. Görgey kiismerhetetlen, a
többiek meg egymást marják. Az orosz itt van, szinte látható közelségben, és ma tudták meg,
hogy Haynau, az új császári vezér felakasztatta Liptó-vár fogságba esett két magyar
parancsnokát… Veronikáról semmi hír, és Albert, a kedves jóbarát súlyos sebesülten fekszik
egy komáromi házban.
Tekintete szórakozottan siklott végig a dolgozó katonák során, és hirtelen öröm és
megdöbbenés markolt a szívébe. Az előtte ásó fiatal honvéd néhány pillanatra megállt a
munkában, hogy gyöngyöző homlokát letörölje, aztán újra a lapát fölé görnyedt.
Sándor nem akart hinni a szemének. De ez a szőke haj, ez a törékeny, kisfiús termet…
− Tamás! – kiáltott rá.
A kis katona felszegte fáradt és meggyötört arcát. Valóban ő az, Müller Tamás.
Sándor leugrott a lóról, és hirtelen felindulásában a karjába zárta. Tamás úgy szorította
magához a lapátot, mintha az élete függne tőle, hogy el ne engedje.
− Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Sándor még mindig hitetlenkedve.
− Ahogy te. Jelentkeztem katonának.
− Te?
Tamás szája fájdalmasan megrándult.
− Hát te is azt tartod, hogy nem vagyok idevaló?
− Ó, dehogy, csak…
− Apám meg anyám is azt mondta. Beteg vagyok, gyenge, nem bírom el a fegyvert. De én
nem tudtam otthon maradni. Mindenki eljött, csak én maradtam egyedül Nagyváradon az
anyám meg a kishúgom szoknyáján. Ó, be szégyelltem magam! Mintha becsaptam volna a
világot, mintha a mások élete árán akartam volna menteni a magamét. Nem bírtam ki tovább.
Megszöktem otthonról, és beálltam katonának.
Sándor megszorította a kezét.
− Helyesen tetted, Tamás. Örülök, hogy itt vagy.
A fiú sápadt arcán halvány mosoly futott át.
− Én is, de most már dolgoznom kell…
A föld már felhalmozódott előtte, folytatnia kellett a munkát. Sándor ki akarta venni a
kezéből a szerszámot.
− Hagyd, majd én segítek egy kicsit.
− Nem – kapaszkodott a lapátba Tamás –, ez az én dolgom. Te tiszt vagy.
− Ugyan már – nevetett Sándor, de a fiú csak a fejét rázta.
− Ezt nekem kell csinálnom! Még ha belegebedek is…
Egymásra néztek, Sándor valami olyan elszántságot olvasott ki Tamás tekintetéből, hogy
nem merte zaklatni tovább.
− Este felkereslek – mondta neki. Tamás már megmerítette lapátját a felcsákányozott
földben, és összeszorított szájjal lendítette a magasba.
− Jó – vetette oda, csak úgy munka közben, és Sándor látta, hogy itt hiába áll, visszaszállt a
lovára, és továbbkocogott.
A sor végéről még egyszer hátrafordult. Szorgalmas katonák raja csákányozta, lapátolta a
földet. Tamás vékony alakja egészen elveszett köztük.
Mikor Sándor este a tábortűzhöz lépett, az ülő és heverésző katonák sorában Tamást nem
látta sehol. Hosszas keresgélés után talált rá. Egy bokor aljában összekuporodva aludt. Olyan
fáradt és kimerült volt az egész napi nehéz munka után, hogy hiába küzdött ellene, elnyomta
az álom. Sándor habozott, hogy felköltse-e. Sajnálta szegényt; mert hiába voltak egykorúak,
Tamás valamiképpen gyermek maradt. Eszébe jutott a Buda vári kaland, amikor egy eltévedt
golyó érte, és olyan kétségbeesve kapaszkodott a karjába, és olyan elhaló hangon kérdezte,
hogy meg fog-e halni… Mi történhetett, hogy idejött közéjük, ebbe a halálraítélt seregbe?
Hiszen Isten tudja, mit hoz a holnap…
Lehajolt, és megrázta az alvó vállát. Sokáig ébresztgette, míg Tamás magához tért. Akkor
ijedten ült fel.
− Elaludtam – suttogta. – Ó, be restellem!
− Sose szégyelld, kemény munkát végzel – mondta Sándor, és leült melléje. – Ne haragudj,
hogy felvertelek álmodból, de beszélni akartam veled, hiszen ki tudja, holnap lesz-e még
módunk rá.
Tamás a vállára tette a kezét.
− Köszönöm, hogy eljöttél. Eddig olyan egyedül voltam.
− Itt van Jenő is. Nem találkoztál vele?
− Nem. Senkit nem ismerek, és úgy érzem, itt mindenki azt gondolja, amit otthon a szüleim
is mondtak: nem vagyok közéjük való.
− De hát miért?
− Hiszen tudod te is, hogy gyerekkoromban mennyit betegeskedtem. Én nem vagyok olyan
erős, mint a többiek. Néha úgy érzem, hogy leszakad a vállam a fegyver súlya alatt. Már
kétszer összeestem menetelés közben, és szekéren kellett továbbvinni. Pedig én mindent
megpróbáltam, de hiába, nem bírom. Az orvos haza akart küldeni, de könyörögtem neki, hogy
maradhassak. Erre csak vállat vont. Mondd, Sándor, van értelme annak, hogy én itt vagyok?
Veszitek-e valami hasznomat?
− Most minden emberre szükség van, Tamás!
− Gondolod? Hallottam, amikor azt mondták a hátam mögött: „minek jön ide az ilyen?”…
− Ki mondta? – háborodott fel Sándor.
− Nem tudom. Nem is fontos.
− Segíteni szeretnék rajtad. Mire van szükséged?
− Csak arra, hogy itt legyél velem. Arra, hogy néha elbeszélgessünk. Hogy ne legyek olyan
nagyon egyedül.
Sándor maga elé meredt.
− Én is egyedül vagyok – mondta halkan. – Csodálkozol, ugye? Nekem mindig voltak
barátaim, én nem ismertem az egyedüllétet. De most hiába akarnám elmondani bárkinek,
hogy mi az, ami a lelkemet nyomja.
Tamás döbbenten nézett rá.
− Te is? Hát neked is van bajod? Én azt hittem, neked az életben minden könnyen megy.
− Hajjaj, az rég volt. Hanem aztán megházasodtam, s amióta el kellett válnom az én
Veronikámtól… Mindenki azzal vigasztal, hogy másnak is van felesége. Más azonban nem úgy
kezdte a házaséletet, ahogyan én. Hogy tudta, tíz napig élhet együtt a párjával, aztán el kell
mennie. Jogom volt-e ehhez a tíz naphoz? Kicsikartam a sorstól a boldogságot, de
kényszeríthetem-e továbbra is, hogy életben tartson, és éppen én legyek az, aki túléli ezt a
világvégét? Épkézláb visszatérhetek-e Veronikához? Mert ha nem, a tíznapos boldogságért
egyedül neki kell megfizetnie. Itt marad özvegyen, támasz nélkül, és a múlt emléke megrontja
a jövőjét is.
Tamás megilletődötten nézett rá.
− Nagyon szereted a feleséged?
 − Nagyon.
− Én még nem szerettem soha senkit.
− El fog jönni egyszer az az idő is.
Tamás keserűen elmosolyodott.
− Nem élem én azt meg.
− Mit beszélsz? – riadt fel Sándor. De a másik csak a fejét rázta.
− Én tudom, hogy korán meg kell halnom. Én nem élem túl ezt a háborút.
− Ostobaság! Miért éppen neked kellene meghalnod? Egyforma esélyünk van rá
mindnyájunknak.
− Emlékszel, Budán is engem ért a golyó.
− Branyiszkónál meg engem. Feküdtem is utána vagy három hónapig. Mégis itt vagyok.
− És mondd, mit éreztél? Nagyon fájt? – Tamás előrehajolt, és úgy leste a választ.
− Akkor nem. Csak egy ütést éreztem, és csodálkoztam, amikor megfordult velem a világ.
Fájni csak később kezdett, amikor már a sebláz dolgozott bennem.
− És nem féltél?
− Mitől?
− Attól, hogy meghalsz.
− Nem. Leszámoltam az élettel, amikor elhatároztam, hogy részt veszek a branyiszkói
csatában, és többé nem törődtem azzal, hogy mi történik velem.
− De jó neked, hogy ilyen bátor vagy! Én rettenetesen félek. Lehet, hogy megvetsz majd
érte, de el kell mondanom: én rettegek a haláltól, én irtózom minden fájdalomtól. Amikor
ütközet van, és lőnek, remegés fogja el minden tagomat, nem kapok levegőt, és úgy érzem,
mindjárt össze kell roskadnom. Üvölteni szeretnék a borzalomtól, és elbújni valami sötét
lyukba, hogy ne lássak és ne halljak semmit. Be kell hunynom a szememet, mert nem bírom
el a látványt, hogy emberek halnak meg körülöttem. De az ordításukat így is hallom, és minden
hang, mint éles kés vág belém. Iszonyodom a haláltól, mégis néha úgy kívánom, bár itt lenne
már a perc, és én túl lennék mindenen. Azt mondtad, nem fáj nagyon. Talán szerencsém lesz,
egyenesen a szívembe talál a golyó, és nem lesz már időm gondolkozni. Azt hiszem, ha
tudnám, hogy közel a vég, a rettegés ölne meg, nem is a testi fájdalom.
− Nem szabad erre gondolnod.
− Fel kell készülnöm rá. Mielőtt eljöttem otthonról, ezerszer átéltem gondolatban a
háborút. De ilyen szörnyűnek nem képzeltem.
− Szegény barátom.
− Ne sajnálj. Én akartam így. Ha újra kellene választanom, megint eljönnék.
− Tamás, ígérd meg nekem, hogy erről nem beszélsz tovább!
− Jó, ha nem akarod.
− És nem is gondolsz rá!
− Te tudsz parancsolni a gondolataidnak? De irigyellek!
Sándor lehorgasztotta a fejét.
− Nem. Igazad van. Nekem mindig az jár az eszemben, hogy mi lesz Veronikával, ha én
meghalok.
− Úgy örülök, hogy itt vagy, Sándor. Teelőtted nem szégyellem magamat. Neked mindent
el lehet mondani.
És Sándor arra gondolt, hogy neki legalább annyira szüksége van Tamásra, mint annak őreá.
Egy ember, akinek kiöntheti a szívét. Úgy érezte, nagyon szereti ezt a törékeny, kedves szőke
fiút, ezerszer jobban, mint amikor a Buda vári kaland után mindennapos vendég lett a
házukban.
Az asztalon gyertya égett, de odakint, az utcán minden sötét volt. Ott hevert a sok elintézetlen
irat egy csomóban, ott a tinta és a toll, de a szeme égett, és a feje fájt. Kossuth Lajos,
Magyarország kormányzója az ablakhoz lépett, és kibámult a csillagos éjszakába.
Friss, hűvös éjszakai levegő áramlott be a szobába, de az ő feje csak fájdalmasan tovább
szaggatott. Az orvos azt mondja, hogy agyondolgozza magát. Most is elmúlt már éjfél, és ő
még nem tért nyugovóra. De hát pihenhet-e, amíg azok a levelek ott hevernek az asztalán,
amíg neki kell mindent elintéznie, amíg neki kell mindenki helyett gondolkoznia?
Régen megszokta már a felelősséget. Magyarország minden gondja és baja az ő vállára
nehezedett, és ő, a gyenge, beteges ember egy ország helyett érzett, hitt és gondolkodott. A
nép szemében eggyé forrt a szabadság eszméjével, és lassanként maga is úgy érezte, hogy ő
a testet öltött Eszme, neki szent hivatása van, amelyet egyedül ő válthat valóra.
Ott, az íróasztalán külföldi követeinek levelei hevertek. Vajon a nyugati államok
cserbenhagyják Magyarországot?… Angliának és Franciaországnak meg kell értenie, hogy ez a
harc nem Ausztria és Magyarország belügye többé; az orosz beavatkozás európai kérdéssé
avatta. A cár terjeszkedni akar nyugat felé, és ezzel megbontja a nagyhatalmi egyensúlyt. Kis
ország vagyunk, most mégis rajtunk a világ szeme. Franciaország a szabadság hazája; nem
hagyhat cserben egy testvéri nemzetet, amely nemzeti függetlenségéért küzd! És Pulszky azt
írja Londonból, hogy lord Palmerston hajlandó lenne segíteni; egy győzelem csupán, és a
közvélemény kényszeríteni fogja az angol kormányt a beavatkozásra. Andrássy meg azt üzeni
Törökországból, hogy a Porta csak Palmerstonra vár. Ha Anglia támad, a török is megindítja a
háborút a cár ellen. Csak még a télig kitartani!
Csak még a télig kitartani. De hogyan?
Szentül hitte: az ország ereje kifogyhatatlan. Látta magát, amint végigjárja a falvakat és
városokat, és szavára ezrek fognak fegyvert, hogy megvédjék a veszélybe jutott szabadságot.
Hiszen tett már ő ilyen csodát. Újra érezte a lelkesedést, amely beszéd közben elragadta, és
magával sodorta hallgatóságát is. Ha minden igaz hazafi fegyvert fog, Magyarországot nem
dönthetik meg a poklok kapui sem! Hiszen nemcsak magyarok, hanem a nemzetiségek tízezrei
is harcolnak a honvédseregben, és dolgoznak érte!…
És Görgey?
Újra látta a fővezér gúnyosan hideg arcát, ahogy ránézett, amikor erről beszélt neki. Nem,
Görgey nem hisz a győzelem lehetőségében. De hát akkor miért harcol? Hogy küzdhet valaki,
aki nem tud hinni abban, amiért fegyvert fogott? Ezt ő képtelen megérteni. Ő soha, egyetlen
pillanatra sem vesztette el a hitét. Ő hisz az Eszmében, hisz a nemzetben, és hisz abban, hogy
Isten nem hagyhatja el a magyar szabadság ügyét. Benne annyi hit buzog, hogy az egész
országnak jut belőle.
Görgey vajon hisz valamiben? Önhitten és kiszámíthatatlanul halad előre a maga útján, és
senki sem tudja, hogy hova. Nem engedelmeskedik neki. Most már véglegesen és
visszavonhatatlanul. Megborzongott. Vajon igaz lenne, amit a felesége és a barátai
rebesgetnek: az az ember az életére tör? Uralkodni akar mindenen és mindenkin, és letiporja
azokat, akik az útjában állnak.
Pedig az ő keze emelte ki az ismeretlenség homályából. Amikor először meghallotta a
nevét, amikor hírül hozták neki, hogy Zichy grófot rövid tárgyalás után felköttette Csepel
szigetén, mint a magyar nép árulóját, megdobbant a szíve. Ő maga vajszívű: jobban bízik a
meggyőzés erejében, mint a kemény kéz uralmában; talán a kérlelhetetlen erő volt az, ami
akkor Görgeyhez vonta. Ilyen ember kell a magyar sereg élére. Ez csodákat fog művelni.
 Amikor Schwechat után, Pozsonyban fővezérnek nevezte ki, úgy bízott benne, olyan
feltétlenül, mint talán még senkiben. Ám hamarosan rá kellett döbbennie, hogy tévedett. Ez
az ember nem forradalmi vezér, hanem jéghideg eszű katona, aki többre tartja a fegyelmet,
mint a mindent elsöprő lelkesedést. Hiába adta a lelkét belé, hiába küldte a föld népét
kaszával-kapával az ellenség ellen, Görgey visszadobta őket, mint használhatatlan anyagot.
Katonai drilljével a lelket ölte ki az emberekből – és önmagából. Elszakadt a forradalomtól, a
háború öncéllá vált a számára, feladattá, amelyet egyes-egyedül ő tud megoldani, és amelybe
nem tűr beleszólást.
Hogy lehet az, hogy egy hadvezér önállósítsa magát, fütyüljön a kormányra, amely őt
kinevezte, sőt a háta mögött a hadsereggel fenyegetően szembeszegüljön a kormánnyal, reá
akarván kényszeríteni a saját elgondolását?
Pedig, tehetséges ember. Ó, igen, az. Tudott csatákat vívni, és tudott győzni is. De a
legnagyobb diadal idején is hideg, megközelíthetetlen és kiszámíthatatlan maradt. Nem tud
lelkesedni. Amikor a nép örömmámorban éljenezte, ő lerázta magáról ezt, mint akinek
terhére van az egész. Pedig hát van-e annál szebb dolog, mint amikor az emberek rajongása
egekbe emeli az ünnepeltet?
Ilyen emberrel nem lehet együtt dolgozni.
Benne nincsenek emberi érzések, amelyeknél fogva meg lehetne ragadni. Amikor
Tiszafüreden találkozott vele, furcsán és kellemetlenül érezte magát, és később is…
Megszokta, hogy az emberek szívével játsszék. Szavával érzelmeket tudott fakasztani:
lelkesedést, hitet és erőt. És ez a lelkesedés, hit és erő az emberek szívéből visszasugárzott rá.
Nem érzett fáradtságot, és nem érzett csüggedést. Amikor azonban Görgeyvel állt szemben,
érezte, hogy tehetetlen. Erről az ércemberről lepattogzik minden. Ez csak azt látja, amit látni
akar, és azt teszi, amit tenni akar.
Ó, hányszor nyújtotta ki feléje a kezét! Hiszen ha Görgey megértené, hiszen ha az ő hite
átfűtené azt a másikat, ketten együtt csodákra lennének képesek. De hiába. Az a másik nem
tudta, nem akarta őt megérteni.
Váltsa le?
De kit tegyen a helyébe? Ki az, aki elég tehetséges és elég lelkes, hogy a magyar sereget
elvezesse? És ki az, akit a magyar sereg Görgey után elfogad vezérének? Mert szeretik. Hogyan
lehet ezt a szeretet nélküli, sőt minden emberi érzést visszautasító, hideg embert szeretni?
Ezt nem értette, de azt tudta, hogy a sereg ragaszkodott Görgeyhez. Bíznak benne. De hát
hogy bízhatnak valakiben, aki maga sem bízik többé abban az ügyben, amelyért harcol?
Nem, Görgey nem maradhat fővezér. Megmételyezi az egész sereget, és egy hitetlen vezér
még nagyobb veszély a katonái számára, mint egy tehetségtelen vezér.
De ki legyen az utódja, ha leváltja? Dembinski lejáratta magát, Vetter népszerűtlen, Aulich
öreg, Klapkára Komáromban van szükség, és Damjanich, a legtehetségesebb alvezér törött
lábbal az ágyat nyomja. És Bem?
Eszébe jutott a kis lengyel, aki a körülzárt Bécsből kimenekülve hozzá jött, hogy kardját és
életét ajánlja a magyar haza védelmére. Ki bízott volna meg akkor a hazátlan, földönfutó,
bicegő, jelentéktelen kis emberkében? Ő megbízott. És Bem fényesen igazolta ezt a bizalmat.
Alig érkezett meg Erdélybe, már ragyogó győzelmeiről érkezett hír, abban az időben, amikor
csak súlyos veszteségek érték egymás után a magyar csapatokat, és Görgey kitartóan hátrált
a fősereggel.
Igen, Bem. Az erdélyi varázsló. A kis szürke ember, akit bálványoznak a katonái. Egyedül ő
az, akit Görgey helyére tehet. De hát Görgey belenyugszik-e a lefokozásba? Hiszen egyszer
már megtette, hogy helyette Dembinskit nevezte ki fővezérnek. Görgey látszólag bele is
nyugodott a döntésébe, csak éppen lehetetlenné tette az utódját. Bebizonyította róla, hogy
nem ért a hadvezetéshez, és hagyta, hogy az alvezérei közös határozattal ismét őt kiáltsák ki
fővezérnek.
Még emlékszik néhány bizalmas emberének ijedt arcára. Kétségbeesetten óvták attól,
hogy a táborba menjen. Ő mégis elment. Félt attól, hogy Görgey az életére tör, és
reménykedett abban, hogy sikerül meggyőznie, sikerül a maga pártjára állítania.
Megérkezett a táborba, és mindenki a legnagyobb tisztelettel fogadta. És reggel, amikor
kilépett szobája ajtaján, ott találta Görgeyt, egy földre terített pokrócon aludt, úgy vigyázta az
ő álmát.
Akkor azt hitte, minden rendbe jött. Görgey az ő embere. Újraéledt bizalmában visszaadta
neki a fővezérséget, és Görgey fényes győzelmi sorozattal bizonyította be a választás
helyességét.
Aztán jött a trónfosztás. A Habsburgok eljátszották a jogot arra, hogy a magyar nép királyát
tisztelje bennük. Megtagadták az ősi magyar alkotmányt, amelyre esküt tettek, jogos és
méltányos tehát, hogy mi is megtagadjuk őket. Magyarország a szabadság szép földje, és a
magyar nép megérett a köztársaságra. Ezt így gondolta, és így érezte akkor mindenki, és senki
sem tiltakozott ellene. Még Görgey sem. Csak azután kezdett zúgolódni és lázítani, csak akkor
kezdett kígyót-békát kiabálni rá, és fennen hangoztatni, hogy békét akar kötni a
Habsburgokkal. A béke ára természetesen ő, Kossuth Lajos lenne.
De hát nem tudja megérteni, hogy egész Európa rokonszenvét eljátsszuk, ha most
megalázkodunk? A cár nem azért avatkozott a magyar szabadságharcba, mert Ferenc Józsefet
letettük a trónról; őt csak a szabadság égő lángja zavarja, amely birodalmának határán lobog.
Fél, hogy a tűzvész, amelyet a császár nem képes elnyomni, továbbterjedhet, és lángba borítja
Oroszhont is. Azért jött, hogy eltiporja a magyar szabadságot.
Ám Európa szabad és független népei nem fogják hagyni ezt. Ha a zsarnokok szövetkeznek
hatalmuk biztosítására, mennyivel inkább össze kell fogniuk azoknak a népeknek, akik a
szabadságot vallják istenüknek! Nem vagyunk egyedül. Testvérszívek dobognak értünk, és
testvérkezek fognak kinyúlni, hogy megsegítsenek!
És ha közben Görgey leteszi a fegyvert?
Nem, ennek nem szabad megtörténnie! Inkább átveszi ő a hatalmat. A katonait is. Úgy
érezte, a lelkesedés szent erejével vezetni tudná a sereget. Az emberek az ő szavára lángoló
hittel rohannának szembe az ellenséggel, és győznének.
A mámor azonban csak pillanatokig tartott. Eszébe jutott Schwechat, ahol képtelen volt
megállítani a futókat, és az a jeges csönd, amellyel a képviselőház fogadta azt a bejelentését,
hogy végső esetben hajlandó a sereg élére állni. Ó, hogy miért nem katonai zseni ö, mint az a
másik! Hogy Isten nem adott meg neki mindent, amivel hazáját szolgálhatná! Ha hadvezér
lenne, nemcsak politikus, megmentené Magyarországot!
Diktatúra? Megborzadt a szótól. Szükséges rossz! Vagy ő, vagy Görgey! Ilyen válságos
időkben nem parancsolhat egyszerre két ember. Ha Görgeyben megbízhatna, átadná neki a
hatalmat. De nem bízhat meg senkiben, csak magában. Ő Magyarország kormányzója,
egyedül az ő feladata, hogy kivezesse népét a végveszélyből.
Tavasszal, amikor még olyan szép volt minden, a Tiszántúlról indult el a magyar sereg
Szolnok, Isaszeg, Buda vára felé. A Tiszántúlon mérhetetlen erő van. Onnan kell elindulni az
új, a szent, a nagy harcra. Oda kell összevonni minden erőt; a régi, harcedzett csapatokat és
az új, a még csak most felállítandó zászlóaljakat. Ha számban alatta maradunk is az
ellenségnek, az igazság a mi oldalunkon van, és ez olyan hatalmas erő, amely minden
akadályon átgázol. Csodálattal fogja emlegetni a világ a magyar nevet!
 Igen, a Tiszántúlra rendeli az összes csapatot. Ha a fővárost el kell hagynia, Szegedre megy,
és ott próbálja megszervezni az egységes, ütőképes magyar sereget. Odajön Bem Erdélyből,
Vécsey délről, és oda kell jönnie Görgeynek is. Ha erre nem hajlandó, nem vezér többé. Leteszi
a fővezérségről, és leteszi a hadügyminiszterségről is. Engedelmeskedni fog, mert
engedelmeskednie kell. Ezt így kívánja a magyar nép érdeke. Most mindjárt megírja a
parancsot, és holnap reggel elküldi hozzá Aulichhal és Csányival. Azokat tiszteli, azok talán
tudnak a lelkére hatni. Ha nem – elmehet. Nincs rá többé szükség. Eszköz volt, amelyet nem
lehet többé használni. Neki Istentől kapott joga, hogy ítélkezzék felette.
És ha Görgey lesz az erősebb, ha beváltja a fenyegetéseit, seregét az ellenség helyett a saját
vérei ellen vezeti, elfogatja a kormányt, és kiszolgáltatja a Habsburgoknak?
Nem, ezt Isten nem engedheti! Görgey azzal, hogy eldobta a magyar szabadságba vetett
hitét, megtagadta Istent is, az ő örök igazságát, és Isten azokat segíti, akik megingathatatlanul
hisznek az igazságban. Isten őt segíti, Kossuth Lajost. És meg fogja segíteni árva népét is. Csak
hinni kell benne, hinni kell a győzelemben és hinni önmagában.
Megfordult, becsukta az ablakot, és visszaült az asztalhoz, hogy megírja Görgeynek a
kormány parancsát.

Napok óta csend. De ez a csend nem békés, nem megnyugtató, hanem vészterhes. Haynau
készülődik valamire.
A végső összecsapás már nem lehet távol. Nyugatról az osztrákok, keletről az oroszok
körülvették a magyar sereget. Csak a kedvező időpontra várnak.
Görgey szinte azt kívánta, bárcsak itt lenne már a perc, amely mindent eldönt. A csata
hevében elemében érezte magát, ilyenkor, amikor minden hallgatott körülötte, a felelősség
tudata ezerszeresen nyomta. Ez a sereg az övé, ezek a katonák bíznak benne. És ő nem tehet
értük mást, mint hogy halálra adja őket önmagával együtt.
Hát valóban nincs más út? El kell-e pusztulni ennyi embernek, hiába? Önmagáért nem
aggódott. Számára jótétemény lett volna a halál; végre nyugalom és pihenés. Győrnél, amikor
maga vezette az utódvédharcokat, titokban azt remélte, egy eltévedt golyó elintéz mindent.
De nem!
Neki nem szabad meghalnia. A seregnek még szüksége van reá, és ő élni fog a seregért!
Fáradt homlokát a tenyerébe hajtotta. Hogy is volt?
Akkor, ott Buda váránál dőlt el minden. Az emberek ujjongtak, ünnepelték, még Kossuth is
eljött, hogy kitüntetést adjon át neki, de ő visszautasította. Nem kellett Kossuth kezéből a
kitüntetés, nem kellett az elismerés attól a kormánytól, amely a trónfosztást megszavazta…
Míg a magyar sereg Buda alatt időzött, Ferenc József megegyezett a cárral, és magyar
alattvalói nyakára hozta az oroszt. Magyarország elveszett; elveszett abban a pillanatban,
hogy az első cári katona magyar földre tette a lábát. Hogy lehet, hogy Kossuth ezt nem érti
meg? Népfelkelésről ábrándozik, külföldi segítségről, valamiféle csodáról, csak a tényekkel
nem akar szembenézni. Pedig a magyarság előtt már csak egy út marad szabadon: elbukni, de
dicsőségesen, önmagához és a nagy ügyhöz méltóan.
Felajánlotta a kormánynak, hogy jöjjenek Komáromba, és osszák meg a sereg sorsát. Az
orosz offenzíva ellen nem tehetünk semmit, de maradék erőnkkel annyi csapást mérhetünk
az osztrákra, amennyit bírunk, és még egyszer utoljára kivívhatjuk a világ csodálatát.
Az ajánlatot jeges hallgatás fogadta. Gyávák, vagy nem bíznak bennem? – tűnődött Görgey.
– Árulónak tartanak, mert tisztán látok, nem ámítom sem magamat, sem másokat a győzelem
reményével, mert többre becsülöm seregem utolsó névtelen kis közkatonáját, aki szó nélkül
teljesíti a kötelességét, mint az ö nagyhangú, de önzőén kicsinyes hazafiságukat. Kényes
önbecsülésük nem viselheti el, hogy a magyar veszíthet is, bűnbakot keresnek, árulót, aki
egyedül oka minden rossznak: engem!
Hát jó, legyen! Mit törődöm vele, hogy ők mit mondanak, mit gondolnak rólam. Mindig is
azt fogom tenni, amit jónak látok. Ezek nem zavarhatnak meg. Lerázom őket magamról. Még
Kossuthot is. Talán ő se különb, mint a többi.
Szegedre akarják összevonni az összes magyar sereget. Őrültség! Hiszen Haynau itt van,
Komáromnál, itt kell megverni. Ha levonulunk Szegedre, a mi erőnk csak fogy,
szétmorzsolódik, az osztrák meg egyesül az orosszal. Ámbár, igaz, Szegednek van egy nagy
előnye Komárommal szemben: aki Komáromba bezárkózik, nem menekülhet el semerre sem.
Onnan csak egy út vezet kifelé: a halál. Szeged mögött azonban ott van Törökország. Ha szorul
a kapca, csak át kell lépni a határon. Ez hát az a nagy stratégiai előny, amely a szegedi
összpontosítás mellett szól?!… Ő jobbat akar! Azt remélte, megegyezhet az osztrákokkal,
ezért akarta megverni Haynaut, hogy így kényszerüljenek ővele tárgyalni…
Keserűen elmosolyodott. Belefáradt már a szélmalomharcba, amelyet a miniszter urakkal
folytatnia kellett. Mit tudják ők, mi van itt a seregnél?! A közkatonák fáradtak, lerongyolódtak,
a tisztjei torzsalkodnak: Kossuth-pártiak, Görgey-pártiak, semlegesek, túlzó magyarok,
békepártiak, mind egymást rágják… Knézichet le kellett váltania. De a többi is habozó,
bizonytalan, vezetni kell… kellett volna, igaz, és ő nem lehetett egyszerre mindenhol. Be kell
ismernie: nem volt központi irányítás! S most hadvezér és hadügyminiszter egy személyben,
s ez utóbbi minőségében vajmi keveset tett… Mondjon le valamelyikről? De hát ki tudná rajta
kívül elvezetni a seregét? Senki. És ő nem hagyhatja cserben a katonáit. Vagy adja át másnak
a hadügyminiszterséget? Hiszen akkor az is parancsolhatna neki, ő pedig nem tűri, hogy neki
tökfilkók parancsolgassanak!
Nem, nem megy Szegedre! Kossuth kalandorpolitikája a tönk szélére sodorta az országot,
és a miniszter urak csak a saját bőrüket akarják menteni. Hát majd ő példát mutat nekik
hazafiságból. Hányszor verték a mellüket, hányszor hangoztatták, hogy ők az igazi hazafiak,
de a harctérre nem jött egyikük sem. Harcolni mást küldtek maguk helyett. Arra jó volt nekik
ő, Görgey, hogy a győzelmeket kivívja a számukra. A babért meg szépen a saját fejükre tették.
Igaz, ő arra a babérra soha nem is pályázott. De most, hogy itt a vég, futnak, mint a gyáva
nyulak, és őt teszik felelőssé mindenért.
Milyen könnyű vádolni valakit! És mégis neki kell megmentenie a seregét és az egész
nemzetet.
Ernyedt fáradtságot érzett minden tagjában. Milyen könnyű lenne meghalni! Egy eltévedt
golyó, és vége lenne minden gondjának. Végre megpihenhetne.
De nem! Ez gyáva kibúvás lenne a kötelességteljesítés alól, és ő nem lesz katonaszökevény
soha. Még a halálba sem menekül a terhek elől, amelyek reá súlyosodnak.
Mi vár rá ezután? A dicsőséges pusztulás katonái élén vagy a bitófa? Osztrákok kötik-e fel
vagy a saját honfitársai, az árulás bélyegével a homlokán?
Legyen, aminek lennie kell. Minek töprengeni a jövendőn?
Valahonnan, távolról, Monostor irányából tompa duhogás hallatszott. Gyakorlatlan fül
mennydörgésnek vélhette volna, de Görgey tudta, hogy ágyúszó. Kigyulladt arccal ugrott fel.
Kezdődik! Haynau támad. És neki le kell győznie, bármekkora túlerővel áll is szemben, mert
ha most veszít, nem lesz többé képes a seregét összeszedni és további harcokba vezetni.
Rápillantott az asztalon fekvő térképre, ahol vörös vonalak jelezték az újonnan készült
sáncokat. De nincs már ideje arra, hogy a haditerven töprengjen. Azt majd kint a terepen a
pillanatnyi helyzet határozza meg.
Az ajtóban Kempelen alakja bukkant fel. Jelenteni akart, de Görgey intett.
 − A lovamat!
Odakint megbolydult a tábor. Tisztek siettek lovon vagy gyalog, hogy mielőbb a
csapatukhoz érjenek. Klapka vágtatva érkezett a helyszínre. Görgey, fél lábbal a kengyelben,
utasításokat adott ki, amikor meglátta tábornoktársát, és rábízta a balszárny vezetését. Ő
maga a sáncok előtt Monostor felé lovagolt, hogy átvegye a jobbszárny vezetését.
Csémpuszta felől osztrák katonák tűntek fel. Az ácsi erdő zöldjében is szuronyok csillogtak.
Görgey magában azt számolgatta, mennyien lehetnek. Legalább kétszer annyian, mint
amennyi katonával ő rendelkezik. Egy pillanatig arra gondolt, hogy hátravonja a csapatait, és
csak a sáncokat védi, de aztán elvetette a gondolatot. A passzív védekezés elcsüggesztené a
sereget. Neki ma támadnia és győznie kell! Mindegy, milyen áron. Ilyenkor, amikor egy egész
eljövendő hadjárat forog kockán, nem számít az emberélet.
− Hát nincsenek többé férfiak, akik meg tudnak halni a hazáért?! – kiáltott oda a sáncokban
lapuló honvédeknek. – És ti tűrnétek, hogy magyar földet idegen lábak tapodjanak? – kérdezte
a rohamra induló huszároktól. Amerre elszáguldott, megmozdultak a veszteglő csapatok.
Görgeyt büszke önelégültség szállta meg. Az ő serege! Harcokban nevelt, megbízható, bátor
csapat. Hiába jön ellene Haynau kétannyi hadinéppel, nem roppanthatja össze.
A Duna-parton futókkal találkozott. Komáromiak voltak, várvédők, akik nem szoktak a nyílt
terepen való harcokhoz. Feladták az előretolt sáncokat, és vakrémületben rohantak
visszafelé.
− Görgey jól tudta, hogy a megfutamodás milyen ragadós. Ahogy egy bátor ember a tűzbe
tud vinni egy egész csapatot, úgy egyetlenegy gyáva menekülő magával ragadhat százakat.
Útját állta a futóknak, és igyekezett feltartóztatni őket. Hiábavaló fáradság. Beszélhetett
azoknak, azok most se láttak, se hallottak.
Görgey fejét elöntötte a vér. Hát ha a jó szó nem használ, majd megértitek a fegyver szavát!
– és a saját katonái közé lövetett. A futók megtorpantak, látszott rajtuk: haboznak az előre
vagy hátra között, míg végül nekilódult az egész társaság a meredek Duna-partnak, és ott
kapaszkodtak fel négykézláb.
Görgey káromkodott, mert látta, hogy ezeket a rettegőket ma már nem viheti az
ellenségre. Fent megvárta a mászókat, és a hátsó sáncokba zavarta őket. Legalább azt tartsák.
Ezután csatába indította a legjobb zászlóalját, és hűséges katonái visszafoglalták az
elveszett sáncokat.
Azután tovább, Pöltenberg felé, hogy rohamra indítsa az osztrákok ellen. Közben futárok
száguldoztak, Görgey üzenetét vitték magukkal. Sietve papírra vetett cédulákon a buzdítás:
Miért hátráljunk? Miért nem inkább előre? Ne féljetek, ma minden golyó csak engem keres!
Görgey abban reménykedett, hogy sikerül az ellenség főerejét lekötnie, amíg Klapka és
Leiningen elfoglalja Ószőnyt, ami biztosítaná a szabad utat Buda felé.
A csata már órák hosszat folyt váltakozó sikerrel, amikor a fővezér maga állt egy
lovasroham élére. Három magyar huszárezred támadt öt osztrák ellen. A lendület kezdetben
a magyarokat segítette előre, és az ellenség megzavarodva hátrálni kezdett. Ám amikor az
osztrák tüzérség is beavatkozott a harcba, a becsapódó lövedékek megakasztották és
szétszórták a magyar balszárnyat. Amikor Görgey körülnézett, meglepetve látta, hogy egyedül
van. Túl messzire került az arcvonal elé. De nem ért rá gondolkodni, mert észrevette, hogy
egy osztrák lovasezred az arcvonal jobb oldala felé tört. Lekapta a kalapját, és integetni
kezdett vele Pöltenbergnek, hogy figyelmeztesse a fenyegető veszélyre. Ekkor érezte, hogy
valami súrolja a fejét. Hirtelen éles fájdalom csapott az agyába. Megszédült egy pillanatra, de
nem esett le a lóról. Mire magához tért, már a saját huszárjai fogták körül. Aggódó arcokat,
ijedt szemeket látott maga előtt. Intett nekik, hogy semmi baj, vele ne törődjenek, csak előre!
 Ketten maradtak mellette, hogy szükség esetén támogathassák, néhány ember elment
orvost keresni, a többi szót fogadott, és a huszárroham elviharzott mellette.
Görgey hirtelen ijesztő gyengeséget érzett. De nem engedte, hogy az ájulás legyen úrrá
felette. A fején lévő sebből bőven ömlött a vér, és lefutott az arcára. Egy huszár ügyetlen
kézzel próbálta felitatni.
Megérkezett az orvos. Ő is megrémült, akár a katonák, de egy pillanatig sem késlekedett.
A sebet a kulacsában hordott, már langyos vízzel kimosta, és vizes tépéssel ideiglenesen
bekötözte.
Görgey közben jelentést fogadott a jobbszárny sikeres harcairól, és elrendelte, hogy
vonuljanak vissza az erődítésekbe. A közép és a lovasság azonban tartsa magát a sötétség
beálltáig. Csak amikor meggyőződött arról, hogy a budai út szabad, engedte meg, hogy az
orvos és egy tisztje a táborba kísérjék.
Azon a budai úton pedig már jött Mesterházy és Meszlényi ezredes. Július 3-án kapták
Kossuthtól az utasítást, hogy Klapkának vigyenek parancsot: maradjon 18 000 emberrel
Komáromnál, a sereg többi részét pedig vezesse Nagy-Sándor tábornok Szegedre.

Görgey súlyos seblázban feküdt, és nem akadt senki, aki elébe mert volna állni, hogy
megmondja neki: Kossuth elvette tőle a fővezérséget. Sebtiben haditanács ült össze. Még
Görgey legádázabb ellenfelei is azon a nézeten voltak: a sereg fellázadna, ha Görgeyt éppen
most, amikor kis híján az életét vesztette a komáromi csatában, megfosztanák a
fővezérségtől.
Klapka és Nagy-Sándor indultak Budára, hogy a kormányt rábeszéljék, vonja vissza a
rendeletét, és hagyja meg Görgeyt a serege élén. Egyben magukkal vitték a fővezér
lemondólevelét a hadügyminiszterségről.
Nagy-Sándor nem szerette Görgeyt, Klapka pedig, Görgey után a legtehetségesebb
tábornok a magyar hadseregben, maga szeretné elfoglalni a fővezér helyét. Talán nem
véletlen, hogy most éppen ők indultak el Kossuthhoz, hogy a lelkére beszéljenek.
Kossuth nem tudta elfojtani az önkéntelen gondolatot, amely Görgey megsebesülésének
hallatára az eszébe villant: – Ha most meghalt volna, milyen egyszerűen rendeződnék minden!
Aztán elszégyellte magát. Nem lehet áruló az, aki ilyen tanúbizonyságát adja
hazaszeretetének. Egy ideig még küzdött benne a Görgey iránt érzett bizalom és
bizalmatlanság. De a két tábornok válaszra várt, és kettőjük magatartásából azt is megérezte,
hogy milyenre. Nincs módjában letenni Görgeyt a fővezérségtől.
Július 5-én hat miniszter és öt tábornok tanácskozásán megszületett a határozat: a sebesült
hőst meghagyják fővezérnek, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a had azonnal induljon Szeged
felé.
Görgey július hatodikára újabb haditanácsot hívott össze. Tisztjei elé terjesztette a
kormány határozatát a szegedi levonulásról és saját, legszentebb meggyőződését, hogy
Komáromnál kell megvetnünk a lábunkat, és itt kell megvernünk Haynaut. A
kormányhatározat leglelkesebb védője Klapka volt, talán nem is egészen önzetlenül, mert őt
Kossuth Komárom várának parancsnokául nevezte ki, de addig nem lehetett itt a maga ura,
amíg a fővezér el nem hagyta Komáromot. Éles hangú vita keletkezett, amelynek során
Görgey odavágta:
− Szegedre elvonulni gyáva szökés, ha előtte nem kísérelünk meg csapást mérni az
osztrákokra!…
 Végül is a haditanács úgy döntött, hogy meg kell támadni Haynaut, de az ütközet
végeredményétől függetlenül, akár diadalt aratunk, akár kudarcot vallunk, a sereg legkésőbb
július kilencedikén elindul Szeged felé.
Közben Kossuth új kormánybiztosa, Bónis Sámuel megérkezett a táborba, és Klapkát
igyekezett megnyerni a kormány tervének. Kossuth szép levélben próbált hatni rá; arra
hivatkozott, hogy a seregnél egyedül az ő római jellemében bízhat meg. Klapka és Görgey
vezérkari főnöke, a kormánybiztos által ugyancsak megingatott Bayer újra összehívták a
haditanácsot, amelyből kifelejtették Leiningent és Pöltenberget, Görgey híveit, és kihasználva
a fővezér betegségét, nélküle állapodtak meg az elvonulás rendjében. Amikor Görgey erről
tudomást szerzett, azonnal lemondott, de tisztjei kérésére mégis a helyén maradt, mint a
tisztikar bizalmából megválasztott hadvezér, nem mint a kormány tábornoka. Ezzel a szakadás
véglegessé vált Kossuth és Görgey között.
Görgey ennek ellenére egy sikertelen áttörési kísérlet után, amelyet sebesülése miatt
Klapka vezetett, összes csapatával, a komáromi várőrséget kivéve, megindult keletnek, hogy
a kormány utasítása értelmében levonuljon Szegedre. Erre csak július 13-án került sor, és
ekkor már csupán a Duna északi partján volt rá mód, mivel Haynau elvágta a főváros felé
vezető közvetlen utat.
Az éjszaka leple alatt, a legnagyobb csendben tartott a magyar sereg a Duna bal partján
Vác felé. Odaát, a jobb parton osztrák tábortüzek égtek. Ha azok ott észreveszik a Nánán és
Kövesden titkon settenkedő három magyar hadtestet, csúnya éjszakai mulatság lett volna.
Ezért kellett sietniük, hogy kicsússzanak a gyűrűből, mielőtt az osztrákok észbe kapnak. Váctól
keletre és északra már orosz hadtestek állnak, ha azokat sikerül visszaszorítaniuk, legalább
némi időre elodázhatják a két ellenfél egyesülését.
Görgey arra számított, hogy Vácról északra kanyarodva sikerül megismételnie a felvidéki
hadjáratot, talán hasonló eredménnyel, mint fél esztendeje. Ha kicsiny hadával leköti az
oroszokat, addig a Szeged alatt összevont fősereg talán sikerrel szembeszállhat Haynauval.
Talán! Bízni nem bízott benne, remélni se igen remélte, de őrajta ne múljék semmi. O és a
serege mindent megtesz, ami csak módjában áll. A többi kérdésre pedig majd a jövő ad
feleletet.
A katonák nem ismerték a fővezér terveit, és ha ismerték volna is, nem sokat értettek volna
belőle. Ők csak azt tudták, érezték, hogy nehéz napok várnak rájuk, nehezebbek, mint eddig
bármikor. De már beléjük rögződött az engedelmesség és a vak hit, hogy amit a fővezér akar,
annak úgy kell lennie. Nesztelenül kell haladniuk éjnek évadján, pihenő nélkül, erőltetett
menetben menetelnek hát némán és elszántan.
Sándor különös borzongást érzett, amikor végignézett a sötétben vonuló seregen. A
holdtalan, csillagtalan éjszakában az ember nemigen látott messzebb az orránál. A sorokból
egyetlen hang se hallatszott, csak a ledobbanó lábak tompa dobogása.
Olyan, mint valami halotti menet – gondolta magában a fiatalember, és egy hátborzongató
német ballada jutott az eszébe, ahol a halott vitéz éjfélkor megjelenik a kedvese ablaka alatt,
hogy magával vigye a temetőbe. Vajon ő is így fog visszatérni Veronikához?
Igyekezett elhessegetni ezt a nyomasztó rémképet, de nemigen sikerült. Ez a kísérteties
érzés nemcsak őrá nehezedett, hanem az egész seregre is. Ezek a holtfáradt katonák nemcsak
azért nem beszélgettek, mert tiltották, hanem azért sem, mert nem volt kedvük beszélgetni.
Ugyan mit is mondhattak volna egymásnak? Előttük ellenség, mögöttük ellenség, és Görgey
ma ismét nem bírt lóra szállni, kocsiban követte a sereget. Az egész világ összeesküdött, hogy
eltiporja a magyar szabadságot.
 Sándor arra gondolt, amit Tamással beszélgettek, mielőtt még elindultak Komárom alól
erre az istenkísértő útra.
− Mondd, mi lesz velünk? – kérdezte a fiú, és ő csak a fejét rázta.
− Nem tudom! De ne töprengj rajta. A legfontosabb most az, hogy nem szabad elmélkedni!
Igen, nem szabad. Mert ha valaki azt kezdi latolgatni, hogy mit hoz a jövő, beleőrül. Itt csak
egyetlen megoldás van. Elfogadni a pillanatnyi helyzetet és azon igyekezni, hogy az éppen
előttünk álló feladatot a lehető legjobban teljesítsük…
Menni kell, némán és kitartóan az éjszakában? Hát megyünk! Harcolni kell? Hát harcolni
fogunk. Aki meghal, eltemetik. A többi megy tovább. Hova? Ki tudja. De megy, mert viszi
valami felsőbb akarat.
A sötétben némán kígyózik a sereg. Arcokat nem látni, még az alakokat is nehezen lehet,
de itt vannak mind, akik barátai vagy ellenségei. Itt van Kálmán, aki olyan határtalanul és
féltékenyen gyűlöli őt, de ő nem tud haragudni rá, mert megérti fájdalmas csalódását. Itt van
Jenő, a kedves diákkori társ, aki olyan konokul visszautasítja minden baráti közeledését. Aztán
itt van Tamás, akit védelmezni és oltalmazni szeretett volna, és akinek törékeny testében
őszintén csodálta a törhetetlen elszántságot. Albert, a hűséges katonatárs Komáromban
maradt, mert nem épült még fel annyira, hogy a sereggel tarthatott volna. Vajon mi vár
mindnyájukra?
A halál?
Igaza lenne Tamásnak, amikor borúlátó pillanatában azt jósolta, hogy nem menekülhet
meg senki a pusztulástól? Vagy felvirrad még a magyar ég ez után a szörnyű lidércnyomás
után?
Visszatérhet-e Veronikához, két karja közé ölelheti úgy, mint rég?
Jaj, csak nem gondolni semmire! Nincs Veronika, nincs napfény, csak éjszaka van, sötétség,
és menni kell előre, mert ez a parancs. Édes jó Istenem, te segíts meg, hogy minden
körülmények között meg tudjam állni a helyemet, és életben maradhassák, mert Veronikának
szüksége van rám. És vigyázz őreá ebben a szörnyű viharban, ne történjék semmi baja,
találkozzék újra az édesapjával, és ne várjon hiába vissza engem. Édes jó Istenem, te oltalmazd
szegény hazámat, hogy el ne bukjon, bár az egész világ ellene van. Gyógyítsd meg Görgeyt,
mert ő az egyetlen ember, aki még képes megmenteni a végpusztulástól. Szegény Tamásnak
adj erőt a további úthoz, és vezéreld vissza a családjához. És adj hitet, Uram, hogy kibírjam,
ami még jönni fog. Ne hagyj el bennünket, Istenem!
Odaát, a túlsó parton fény lobbant. Észrevették a menetelő magyarokat?
Az éjszaka azonban néma maradt, nem verte fel a csendjét ágyúdörej, csak a parti kavics
csikorgott a katonacsizmák alatt. A sereg Vác felé vonult.

Ami ezután következett, úgy hatott, mint egy lidércnyomásos álom. Vác előtt oroszokra
bukkantak. Sikerült ugyan őket visszavetni a városon túlra, Görgey azonban jobbnak látta,
hogy elrendelje a visszavonulást északnak, Losonc felé. A sötétség leple alatt kellett elindulnia
Pöltenbergnek kilenc órakor, Nagy-Sándornak éjjel tizenegykor, Görgey Árminnak pedig az
előtte levő hadtestek elvonulása után. A sorshúzás Leiningen hadtestét jelölte ki, hogy
fedezze az elvonulást.
Minden a legteljesebb rendben ment volna, az oroszok nem neszeltek meg semmit, de az
I. hadtesttel együtt haladó, sőt ezt megelőzni akaró, menekülő polgári lakosság szekerei arra
a hírre, hogy a váci ütközet megnyitotta az utat az Alföld felé, visszatódultak a városba, és
szembetalálkoztak az elvonuló katonasággal. Egy vízmosás felett átvezető kis hídon olyan
felfordulás támadt, hogy tökéletesen eltorlaszolta az utat: a kocsik egymástól mozdulni sem
tudtak, összeakadtak, a hátulról jövők szorították volna őket előre, de a katonák meg nyomták
vissza, ők se tudtak kitérni, visszaútjukat elállták a hátsó sorok. Káromkodás, izzadt arcok,
egymásba gabalyodott lovak és emberek, sikoltozás, üvöltés, és senki nem akadt, aki ebben a
zűrzavarban rendet tudott volna teremteni. Sándornak egy emlék villant az eszébe; hol is
látott ő már ilyen kavarodást?
Igen, Körmöcbányán, amikor az alagúton kellett elmenekülniük. De akkor tél volt, esett a
hó, nem volt ilyen felfordulás, nem özönlött ennyi, tengersok polgári menekülő, hanem a
fáklyák kísérteties fényében sötét rémalakok rohamozták meg a hegyet. Akkor csend volt,
most mindenki ordított, és egyre nagyobb lett a felfordulás. Az a néhány tiszt, aki Sándorral
együtt a helyszínen tartózkodott, nem bírta lecsillapítani a kavargó sokaságot.
Aztán egyszer csak ott termett köztük Görgey. Senki se számított rá. Arról mindenki hallott,
hogy megsebesült. Néhányan – nagyon kevesen, hiszen visszavonulásban a sebesült fővezér
állapota katonai titok – arról is tudtak, hogy a sebe elmérgesedett, fel kellett vágni, és az orvos
szigorúan az ágyba parancsolta. Most mégis odalovagolt, és parancsokat osztogatott. Az utat
eltorlaszoló kocsikat az árokba döntette, a rémülten futkározó civileket szétzavarta, és szabad
utat nyitott katonáinak az elvonulásra.
Sándor sajnálta a kocsijuk roncsai felett siránkozó szerencsétleneket, de megértette, hogy
a fővezér nem tehetett másként, ha meg akarta menteni a seregét. Már így is megkéstek, az
elvonulás a továbbiakban sem ment rendben, és hajnalig csak Pöltenberg meg Görgey Ármin
jutott ki a városból. Ahogy derengeni kezdett, az oroszok észrevették, hogy a magyar őrség
eltűnt előlük, és erre elkezdődött a haddelhadd. Cári lovasság száguldott végig Vácon, és
lecsapott a visszavonulókra. A hirtelen felbukkanó ellenség nagy zűrzavart okozott, különösen
a szekeresek táborában. A katonák szétfutottak, és az oroszok négy ágyút zsákmányoltak.
Sándor lélekszakadva száguldott át a városon, hogy Leiningent értesítse a váratlan
támadásról: őt jelölték ki fedezetnek. Leiningen dandárai és a visszaforduló Görgey Ármin
serege aztán nekiestek a támadó oroszoknak, és gyilkos utcai harcok során kiszorították őket
a városból. Közben a szekértömeg szerencsésen elvonult.
Görgey is rögtön a helyszínen termett, és parancsot adott a visszavonulásra. Már az utóvéd
is eljutott az ominózus hídig, amikor az oroszok újra támadtak. Hiába könyörögtek a tisztjei,
Görgey a gyilkos golyózáporban ott maradt a hídon, és személyesen rendezte az átkelést.
Sándor látta, mint izzik piros bársonyzekéje a sok kávébarna atilla között.
Aztán következett az az utolsó roham.
A sereg szinte az utolsó emberig átjutott már a hídon, és az innenső parton alig maradt
valaki, aki felfogja. És ennek a néhány embernek ki kellett tartania és rendben – hátrálva
elérnie a hidat. Sándor baljában a kantárral, jobbjában a pisztolyával a hídfőnél állt, elszántan
arra, hogy utolsónak hagyja el a partot. Golyó fütyült el a füle mellett, de félre se kapta a fejét.
A hátrálók egymás után érték el a hidat, és átgomolyogtak rajta. Ekkor már – a fővezér
irányításával – bontották a hidat. Görgey felordított:
− Vissza!
Néhányan ugyanis túlságosan belebonyolódtak a közelharcba. Sándor is kiabált, és előbbre
ugratott. Az orosz lovasság gyalogosokat szorongatott, az ő segítségükre sietett. Pisztolyát az
első orosz arcába sütötte, de nem ért rá arra, hogy a lehanyatló után nézzen. Előrántotta a
kardját. Ekkor a mellette harcoló honvédre esett a tekintete, és felismerte Jenőt. A következő
pillanat azonban már elsodorta őket egymástól.
Ilyen kézitusát még nem vívott. Valóban csak Veronika imája menthette meg, hogy oda
nem került ő is, a földön fekvő halottak közé. Végre sikerült átvágtatnia a hídon, hogy túloldalt
újra megálljon, és szembeforduljon az ellenséggel. Ám az okosabbnak látta, ha nem folytatja
az üldözést a bontás alatt álló hídon át.
Görgey lovagolt át rajta utolsónak.
Nem is visszavonulás, futás volt az út. A rekkenő nyári hőség csak még borzalmasabbá
tette. Ilyen időben ember és állat a hűvöset keresi, a magyar seregnek meg az országúton
kellett vonulnia, sehol egy árnyat adó fa nem enyhítette szenvedésüket. És víz sem igen akadt,
hogy a szomjukat olthassák.
Görgey kocsin követte a sereget, de néha lóra szállt, és végiglovagolt a vonuló sorok között.
Megesett, hogy az út mentén egy búzakévére ülve diktálta parancsait Pöltenbergnek, aki
átvette az utóvéd parancsnokságát. Sándor, aki mellette állt, látta, hogy halálsápadt, vacog,
rázza a hideglelés.
Rétság előtt Görgey már igen gyenge és kimerült volt, és úgy szállították be kocsin
Vadkertre, ahol a sereg végre megpihent. Másnap még kocsin megnézte a Balassagyarmat
előtti védőállást, és meggyőződött arról, hogy az üldözés lanyhul. Innen Losoncra vitték,
ahova a sereg csak másnap követte.
A tisztek kétségbeestek. Görgey a sereg lelke, és ha neki valami baja történik, az amúgy is
zilált állapotban lévő hadsereg teljesen felbomlik. Az orvos amellett kardoskodott, hogy
Görgeynek nyugalomra van szüksége, különben nem áll jót az életéért, de a fővezér úgy
döntött, hogy élve vagy halva a seregével marad. Parancsot adott: ha meg találna halni,
kötözzék az üléshez, úgy vigyék tovább, nehogy a halálhíre elcsüggessze katonáit.
Azok eléggé elcsüggedtek amúgy is. Éjjelnappal erőltetett menetben tartottak kelet felé,
ennivaló alig került, két napig igen silány és elégtelen táplálékon éltek. Közben hátulról
zaklatta őket az orosz, csúnyán megtizedelte az utóvédet. Sándor, akit beosztása hol előre,
hol hátra rendelt, időnként összeakadt Tamással. Csak a tekintetükkel üdvözölték egymást,
szót váltani nemigen tudtak. Ez a szörnyű visszavonulás még Sándor vasszervezetét is
kikezdte, el tudta képzelni, hogy Tamás mit szenvedhetett. Panaszkodni nem panaszkodott,
csak a szeme árulta el, hogy erejének végére jutott.
Rimaszombatban végre megállt a futó sereg, hogy amennyire lehet, rendbe szedje
szétbomlott sorait. Itt mindenki lepihenhetett, végre ennivalóhoz jutottak, és rendbe
hozhatták fegyvereiket és ruháikat. Csak az utóvéd cirkált most is fáradhatatlanul.
Végre nyugodtabb körülmények között találkozhatott a két barát. Tamás az árnyéka lett
önmagának, de inkább reménykedett, mint Komáromnál. Az, hogy mindezt túlélte és kibírta,
visszaadta az önbizalmát. Sándor meleg tekintettel nézte. Tamás halálfélelme akkor nagyon
elkeserítette, és most örült, hogy elég jó erőben találta. Bár még nem jutottak túl mindenen,
Sándor úgy érezte, átestek a legnehezebbjén, ezután már csak könnyebb jöhet.
Miről beszélgethet két katona a harcok szüneteiben?
Régi emlékekről és mindazokról, akik a legközelebb álltak hozzájuk: Müller papa és mama,
Iluska, Veronika és a drága öreg óbudai házaspár.
A pihenés órái gyorsan elmúltak, Sándort a szolgálat szólította. Az utóvédet ment ki
ellenőrizni, és többé nem látta Tamást.

Másnap reggel ismét Görgey állt a sereg élére, és erőltetett napi menetekkel Miskolcra
igyekezett. Innen gátolhatta az orosz sereg átkelését a Tiszán, és megakasztotta az orosz
utánpótlási vonalat. Ezt az oroszok rövidesen észrevették, és Görgeyre támadtak. Leiningen
és Pöltenberg sikeresen visszaverte őket, és Görgey csak most tudta meg, milyen nagy az
orosz sereg. Ő hatvan-hetvenezer főre becsülte őket, pedig csak itt, a Sajónál húszezren
harcoltak; az országban pedig – Erdéllyel együtt – százharmincezren lehettek. Neki magának
huszonötezer embere maradt, az is éhes, lerongyolódott, és halálosan kimerült. A Miskolc
környéki sikeres harcok azonban visszaadták a sereg önbizalmát.
Sándor is egész jókedvűen indult el, hogy Tamást megkeresse. Mint derült égből a villám,
csapott le rá a hír: a kis szőke fiú életét vesztette a legutóbbi összeütközésnél.
Elszorult szívvel térdelt le melléje.
− Tamás, kedves pajtásom, hát mégis meg kellett halnod! Jól érezted meg előre. Ó, bár ne
lenne igaz!
Felhajtotta a katonaköpenyt, amellyel a halottat letakarták, és Tamásra nézett. Vékony,
elcsigázott kis arca még a halálban is végtelen szenvedést fejezett ki. Hiába remélt hát könnyű
halált, nem adatott meg neki.
− Te már túl vagy mindenen – suttogta Sándor. – Ki tudja, nem te vagy-e a szerencsésebb,
mert nem kell mindazt átélned, ami még következik?
Lehajolt, és megcsókolta a halott márványfehér homlokát. Aztán visszaborította rá a
köpenyt.
De akármerre ment, Tamás arcát mindenütt maga előtt látta. Most értette csak meg a
gyávák hősiességét. Ő maga nem félt a haláltól, csak amennyire az egészséges, jó idegzetű
fiatal ember ösztönszerűleg megborzad az elmúlás gondolatától. Az első ütközetek után az is
elmúlt. Hazárdjátékos lett, szívesen kockára vetette az életét a magyar szabadságért vívott
harcban. Csak akkor változott meg minden, amikor Veronika a felesége lett. Megismerte a
felelősséget. Veronika életét a magáéhoz kötötte, és az élete többé már nemcsak az övé volt,
hanem a feleségéé is. Élni akart, de nem azért, mert félt a haláltól, hanem mert Veronikának
szüksége volt rá. Tamás azonban rettegett a pusztulástól, mégis eljött ide, ahol a halált
osztogatják. Félt minden szenvedéstől, és végigkínlódta a többivel együtt ezt a borzalmas
visszavonulást, sőt még sokkal jobban gyötrődött, mint a többiek, mert gyengébb volt náluk.
Meghalt hát, megölte egy orosz golyó, nyílt csatában, ahol a többivel együtt ment előre.
Szembe kapta a golyót, nem hátulról, mert ha félt is, nem futamodott meg. Vajon mit
érezhetett abban a rettenetes percben, amikor rádöbbent, hogy mindennek vége?!
Sokat kellett szenvednie, vagy hamar megváltotta a halál?
Ó, könnyű annak, aki nem ismeri a félelmet. De ezerszeresen hősök azok, akik gyávák,
mégis helytállnak, akik rettegnek, mégsem futnak el, akik gyengék, de a lelkierejük óriási.
Sándor eddig mindig védeni és óvni szerette volna Tamást, és most, hogy tovatűnt előle,
elsőnek halt meg a barátai közül, úgy érezte, mindig is különb volt nála ez a fiú.
Egész nap őreá emlékezett. Látta az egyetemen, ahol Jenő meg jómaga jóindulatú
fölénnyel kezelték a vékony szőke fiúcskát, aki hozzájuk csatlakozott. Aztán látta Buda
várában, azon az emlékezetes éjszakán, amikor fogvacogva ült a járda szélén, és azt kérdezte,
meg fog-e halni. Ismét látta a jól ismert házat, Müller bácsit és Müller nénit és a kis szőke
Iluskát, akit olyan hűtlenül elfelejtett. Visszaemlékezett a búcsúra, amikor bevonult
katonának. Tamás olyan csodálkozva és irigykedve nézte! Aztán felidézte a komáromi
napokat, ahol a sáncásók között felfedezte, és ahol először tárták fel egymás előtt a szívüket.
Isten veled, Tamás, egyetlen igazi barátom! Amikor az élet és halál nagy kérdésével
szemben magamra maradtam, csak te álltál mellettem. Elhagytál. Még tegnap este
beszélgettünk, néhány pillanatig még nevettünk is, nem is sejtve, hogy ez az utolsó
együttlétünk. Szegény Tamás!
Sándor száraz szemmel merengett, könnyei lelkében ömlöttek.

A KÜLDETÉS
A fővezér hívatta Bruder Sándor századost. Görgey asztalnál ült, és elgondolkozva forgatott a
kezében egy levelet. A fején átvérzett kötés, arcvonásai még élesebbé és keményebbé váltak,
mint azelőtt. Halálosan kimerültnek látszott, mintha csak sápadt árnya lenne régi önmagának.
Sándor feszesen megállott előtte. Görgey felnézett, és erről a megváltozott fiatal arcról a
saját lelki harcait olvashatta le. Ez a fiatalember éppen olyan görcsösen igyekezett a felszínen
maradni és nem elbukni a kétségek súlya alatt, mint ő.
− Százados úr! – szólította meg. – Ezt a levelet kell eljuttatnia Komárom várába. Vállalja?
− Vállalom! – vágta rá Sándor gondolkozás nélkül.
− Köztünk és Komárom között fekszik az egész orosz hadtest. Tudja, mit jelent ez?… Nekem
nem hősökre van most szükségem, akik meghalnak a hazáért, ilyet nem egyet találhatnék a
seregben. Nekem olyan ember kell, aki végre is hajtja, amit elvállal. Csak akkor induljon neki,
ha biztos önmagában.
Sándor egy árnyalattal halványabb lett, de azért szilárd hangon válaszolt:
− Bízom benne, hogy eljutok Komáromba. Csak egynéhány óra időt kérek, hogy
felkészülhessek rá.
− Mi a terve?
− Még nincs kialakult tervem. Egyszer azonban már sikerült átjutnom az ellenséges
vonalon, sokkal nehezebb körülmények között: tavaly télen, súlyos sebesüléssel. Most is
sikerülni fog!
− Este jelentkezzék nálam. Ez az a levél, amelyet magával kell vinnie. Akkor szóban is
megkapja az utasításokat, és megismertetem önnel az irat tartalmát, hogy ha valamilyen ok
miatt meg kell semmisítenie, át tudja adni az üzenetet Klapkának. Természetesen erről
senkinek sem beszélhet, sem arról, hogy hova távozik. Remélem, estig elég lesz az idő, hogy
felkészüljön az útra. A sötétedés beálltával indulhat.
− Igenis! – tisztelgett Sándor.
Csak amikor kilépett a szabad ég alá, kezdett el gondolkozni azon, hogy voltaképpen mire
is vállalkozott. Levelet eljuttatni az ellenséges arcvonalon át egy körülzárt és ostromlott várba
nem gyermekjáték. Mégsem ez volt az első gondja. Veronika jutott az eszébe, és az, hogy
alighanem ott vár rá, ahova Görgey serege igyekszik. Neki pedig el kell hagynia ezt a sereget,
hogy Komáromba menjen. Az, hogy csalódást kell okoznia Veronikának, jobban aggasztotta,
mint a reá váró életveszedelem.
Ám mire a szálláshelyére ért, már legyűrte komor sejtelmeit… Görgey megbízik benne, neki
tehát el kell jutnia Klapkához. Igyekezett tiszta és hideg fejjel gondolkozni.
Az első és talán legfontosabb kérdés: milyen álruhába öltözzék. Amikor Veronikával
nekiindultak Eperjesről, hogy Debrecenbe szökjenek, tót parasztlegénynek álcázta magát. Ez
az álruha azonban most nem alkalmas, mert ő maga egy mukkot sem tud tótul. Ilyen
szarvashibát nem szabad elkövetnie. Zsidónak öltözzék? Ostobaság. Ki hiszi el róla? Akkor már
inkább cigány lesz. Még a muzsikusokat is utánozni tudja. Talán ha befesti a haját és a szakállát
feketére… Csakhogy a szeme akkor is kék marad! Ej, ez így nem megy! Valami más módot kell
találnia.
Hiába próbált másra gondolni, az az ötlet, hogy kóbor cigánynak öltözik, már megragadta
a képzeletét. Miért ne? Hát egy cigányleánynak nem lehet kék szemű, szőke hajú férfitól
gyermeke?
Emlékezetében felrémlett a cigánytábor képe, úgy, ahogy gyermekkorában látta. A tűz
lobogott a kondér alatt, és maszatos alakok ülték körül. Mezítelen kis purdék ugráltak és
henteregtek szerteszét. És zsivajukba az ember szinte belesüketült. Akkor hallott szavak
jutottak eszébe, és csakhamar mondatokká álltak össze.
Sándor arca kipirult. Az emlékek hatásuk alá kerítették, és most már tudta, hogy cigánynak
kell öltöznie. Kölyökként egyszer el akart szökni velük, de nagyapa lovaslegényekkel
visszahozatta. Most hát valóra fogja váltani a gyermekkori álmot…
Tudta, kihez fordulhat, ki nyújthat segédkezet tervéhez. Első útja tehát oda vitt. És amíg
Görgey emberei mindent összeszedtek, amire szüksége lehet, ő elindult, hogy megkeresse
Kálmánt.
A fiatalember ugyancsak elcsodálkozott, amikor Sándor megjelent előtte, és megkérdezte,
beszélhetne-e vele néhány percig négyszemközt. Azóta a szóváltás óta többször is találkoztak,
de még csak nem is köszöntek egymásnak. Most azonban volt valami olyan sürgető a fiatal
százados modorában, hogy Kálmán szó nélkül követte.
− Szeretnélek megkérni egy szívességre – kezdte Sándor. – Nekem el kell hagynom a
sereget. Ne kérdezd, hogy miért, mert arra tilos felelnem. De van nálam pár apróság, amit
nem vihetek magammal az útra. Vedd magadhoz, és add át Veronikának. Te remélhetőleg
meg fogod őt találni.
Kálmán tiltakozó mozdulatot tett, de Sándor nem engedte szóhoz jutni.
− Hallgass végig! A bajtársam vagy, meg kell, hogy tedd, amire kérlek. Tudom, hogy mire
gondolsz. Ismerem érzelmeidet Veronika iránt, éppen azért fordulok hozzád. Én most nem
lehetek mellette, azért rád bízom őt. Elviszed hozzá az órámat, a pénztárcámat, a
kitüntetésemet, egy gyűrűt és ezt a levelet. Megmondod neki, hogy el kellett hagynom a
sereget, de amint teljesítettem feladatomat, értesítem róla. Ha azonban történnék velem
valami, akkor te üzensz neki, vagy viszed meg a hírt: a belátásodra bízom, hogy mit teszel…
Kálmán zavartan hallgatott. Sándor váratlan kérése meglepte, és nem tudta, hogy mit
válaszoljon. A fiatalember folytatta:
− Nekem most nincs időm hosszadalmas magyarázkodásokra. Úgy vélem, tebenned
feltétlenül megbízhatok. Megteszed?
− Meg – felelte rekedten Kálmán. Sándor a kezébe nyomta a kis csomagot. A szája széle
megrándult. Aztán váratlanul átölelte a nála fél fejjel alacsonyabb, vézna fiatalembert. Mire
Kálmán felocsúdott, már el is tűnt.

Görgey a fejéhez kapott, amikor Sándor este megjelent előtte. Az első pillanatban fel sem
ismerte a rongyos, piszkos cigánylegényben – aki olyan sunyi alázatossággal sündörgött be
eléje – a saját századosát.
− Nem túlzás ez? – kérdezte.
Sándor kiegyenesedett.
− Pontosan tudom a szerepemet – felelte –, nem leszek rossz ripacs. Elég visszataszító a
külsőm, ezekből a göncökből nem árad rózsaillat, senki sem fog a közelembe kívánkozni, hogy
jobban szemügyre vegyen. A levelet a hegedűtokba rejtve viszem magammal.
− Hát jó! Ön tudja, hogy miért éppen ezt az álöltözetet választotta. Itt a levél. Ha pénzre
van szüksége…
− Kóbor cigánynak nem lehet pénze! Gyanút keltene – vágott a szavába Sándor. – Csereárut
azonban viszek…
S felmutatott egy nyaláb fakanalat, favillát, lapítót, tésztaszaggatót.
Görgey felkapta a fejét. Néhány pillanatig szúrós szemmel nézte Sándort, aztán száraz
hangon felsorolta utasításait, és elmondta a levél tartalmát.
 Amikor a küldönc elhagyta a szobát, a tábornok felsóhajtott. Ismét halálos veszedelembe
küld egy fiatalembert, és ki tudja, hogy van-e valami értelme az egésznek.

Csillagos nyári este borult a tájra, amikor Sándor átkelt a folyón. Szerencsére újhold derengett
csak az égen, a telihold meghiúsíthatta volna a tervét. Szövetségesévé vált még a mennybolt
is.
A Hernád bal partjáról kellett átjutnia a másikra, az oroszok közé. Ha a csónakkal evez át,
az túlságosan nagy zajjal jár. Sándor a kisebb feltűnést okozó megoldást választotta. Ruháit,
faeszközeit kupacba kötve a fejére illesztette, lábbelijét a vállára akasztotta, és belegázolt a
sekélybe. Óvatosan lépegetett előre, mert ha elbotlik, és elveszti az egyensúlyát, a csobbanás
felhívhatja az orosz őrség figyelmét a túlsó parton, és ráadásul a hegedű és a levél is vizes lesz.
Már a feleúton járt, amikor elfogyott a lába alól a talaj. Magában káromkodott egy cifrát.
Még szerencse, hogy vízpart közelében nőtt fel, és úgy úszott, mint a hal. Fél kézzel is szembe
tudott szállni a sodrással, a másik kezében a hegedűt emelte magasra. De a ruhája és a
bocskora csuromvíz lett.
A túlsó parton leült, és minden holmijából kicsavarta a vizet, amennyire csak tudta. Azután
azon nedvesen magára húzta. Szerencsére megfázástól nem kellett félnie, és remélte, hogy
reggelre mindene megszárad. A két ócska, lyukas bocskorba nem volt kedve belebújni.
Csupasz talpon indult útnak.
Igyekezett a fák között maradni, de a sűrű bozótot lehetőleg elkerülni, mert a
visszacsapódó ágak túl nagy zajt okoztak. A kövek és a dudvák szúrták a lábát – hiába, rég nem
járt már mezítláb, gyerekkorában szaladgált utoljára cipő nélkül! Akkor hiába is tiltották,
amint nem látták, ő már rúgta is le topánkáit. Most azzal vigasztalódott, hogy majd
hozzászokik újra, ez szükséges is, mert hitelesebb, ha egy kóbor cigány mezítláb csavarog. A
bocskort csak a biztonság kedvéért hozta magával.
Igyekezett kilépni, amennyire a sötétség és sajgó lába megengedte. Még az éjszaka
folyamán minél messzebb kell kerülnie a folyótól és a magyar tábortól.
A csillagok állása szerint tájékozódott. Térképet nem hozhatott magával, kizárólag az
emlékezőtehetségére volt utalva. De bízott abban, hogy ösztöne, amellyel mindig minden utat
megtalált, most sem fogja cserbenhagyni.
Egyelőre nem kereste az utakat. Erdőkön és mezőkön haladt előre, hébe-hóba megállt és
fülelt, nem hall-e valami zajt. Kellemetlen volna ellenséges járőrbe botlania…
Tudta, ez a szakasz a legnehezebb és legveszélyesebb. Ha sikerül túljutnia a hadműveleti
vonalon, már sokkal biztonságosabban haladhat, és az utakat is igénybe veheti. Addig
azonban a legnagyobb óvatossággal kell osonnia.
Hajnalhasadtával megállott, és keresett valamilyen jól rejtett zugot a bokrok tövében, ahol
nem kellett félnie, hogy ráakadnak. Néhány marék füvet tépett, hogy ne kelljen olyan
keményen feküdnie, a hegedűt a feje alá tette, a kabátját takaróként magára terítette, és
néhány perc múlva már az igazak álmát aludta.
Nyolc-kilenc óra körül járhatott az idő, amikor felébredt. Ijedten ugrott talpra. Nem akart
ilyen sokáig henteregni. Összeszedte a holmiját, és útnak indult. A gyomra kegyetlenül
korgott. Körülnézett, mivel csillapíthatná az éhségét, de nem talált semmit. Ez kissé
lehangolta, de mivel megszokta már a koplalást, nem sokat törődött vele. Később néhány
szederindára akadt, és belakmározott. Ezzel valamennyire elverte az éhségnél is kínzóbb
szomjúságát.
 Még fütyörészni is kedve támadt. A kéklő égen ragyogóan sütött a nap, valamiképpen
megkönnyebbült, mert minden nyomasztó gondjával és reménytelenségével maga mögött
hagyta a sereget. Néhány percig még boldognak is érezte magát.
Most már igyekezett ösvényeken és dűlőutakon továbbhaladni, hogy lejusson a Sajó
völgyébe. Az a lehetőség, hogy még egy folyón átússzék, nem töltötte el túlzott lelkesedéssel.
Úgy döntött, hogy ameddig csak lehet, a bal parton marad, és csak akkor próbál meg átgázolni,
ha már sekély lesz a víz.
Azzal számolnia kellett, hogy a Sajó völgyében oroszokkal találkozik. Ha el akarja kerülni
őket, csak úttalan utakon mehet, ahol könnyen ki van téve az eltévedés veszélyének, túl nagy
kitérőket kell tennie, és teljes biztonságban csak a sötétség beállta után lehet. Sándor úgy
döntött, hogy inkább nem bujkál. Ha eredményt akar elérni, akkor kockáztatnia is kell. Miért
húzta magára ezeket a rongyokat, ha most nem mer az emberek szeme elé kerülni? Valami
ennivalót kell szereznie, különben éhen vész a hegyek között.
Az ösvény mellett ágas-bogas, öreg törzs meredt az égnek. Sándor nem sokáig habozott –
hároméves kora óta úgy mászott, akár a vadmacska és már fent is ült a fa tetején. Körülkémlelt
a vidéken, de szomorúan állapította meg, hogy hiába fáradt. Útnak, folyónak, emberi
településnek, orosz katonának vagy bármely más élőlénynek nyomát se lelte.
Folytatta útját, és dúdolgatni próbált. A gyomra azonban egyre követelődzőbben korgott.
Újabb fáramászás következett, de ismét semmi eredménnyel. Végre harmadszori
próbálkozásra templomtornyot pillantott meg a távolban. Megkönnyebbült szívvel indult el
arrafelé.
A torkában dobogott a szíve, amikor a falu határába ért. Elhiszik-e róla világos haja, kék
szeme és fehér bőre ellenére – hiába kente be barna olajjal, azért az mégse lett cigányos –,
hogy a fáraó népéhez tartozik?
Az útszéli pocsolyában kacsák úszkáltak. Négy-öt éves forma kisleány guggolt mellettük, és
egy faággal turkált a vízben. Amint Sándort meglátta, ijedten felugrott, és elszaladt a házak
felé. Hirtelen megpezsdült a falu. Asszonyok jelentek meg, akik csöppségeiket szólongatták,
vagy a lábasjószágot terelték befelé az udvarokra.
− Cigány jár a faluszélen…
Sándor majdnem hangosan felnevetett. Minden szorongás lefoszlott róla, és most már
élvezte a helyzetet. Ám csakhamar elmúlt a jókedve. Mert hiába próbált bárkivel is szóba állni,
hogy valami ennivalót szerezzen, az asszonyok seprűvel zavarták tovább. Végre nagy
rimánkodásra a tetszetős fakanalak láttán az egyik menyecske előbátorkodott, és
megkötötték az alkut. Szép, ropogós cipót és egy szál kolbászt kapott. Még jó erős paprika is
jutott melléje. Sándor leült az útszélre, és belakmározott. Azután vizet húzott a kútból, és
nagyot ivott. Az asszonyok és gyerekek gyanakodva nézték, de hagyták. Ebéd után Sándor
nyakába vette a cókmókját, és fölkerekedett.
Mit tesz a teli has! A fiatalember mindjárt rózsásabb színben látta a világot. Az első siker
felbátorította, és most már magabiztosabban ment tovább.
Este a Sajó-parton aludt. Békák brekegtek a közelében, s úgy érezte, ez a legszebb
altatózene. Alig hunyta le a szemét, már az igazak álmát aludta.
Még csillagok ragyogtak az égen, amikor ismét útnak eredt. Ott csillámlott néhány
méternyire a folyó, és erős kísértés fogta el, hogy megmosakodjék a hűs vízben, de nem
tehette meg, mert akkor orcája elvesztené cserzett barnaságát.
Hajnaltól napnyugtáig gyalogolt, és estére olyan fáradt lett, hogy szinte jártában aludt már.
Néhány órányi pihenés azonban visszaadta az erejét. A veszélyes és kimerítő küldetés ellenére
boldogabbnak érezte magát, mint az utóbbi hetekben bármikor; mert a lehető legjobban
igyekezett teljesíteni feladatát, és nem törődött mással, csak hogy sikeresen véghez vigye,
amit elvállalt. Most már élvezte ezt az életre-halálra menő kalandot. A játszma izgalma még
Veronika képét is elhomályosította benne.

Komárom közelében kétszeres óvatossággal kellett eljárnia. Ismerte az erődítményt még

abból az időből, amikor Görgey ott táborozott. Azt is tudta, hogy az osztrákok tartják
megszállva, és azok szigorúbb őrjáratokat tartanak, mint az oroszok. Ha vallatóra fogják, és
kiderül, hogy nem holmi őgyelgő cigány, mint kémet felkötik az első fára. Ebből pedig nem
kért.
Sötét éjjel indult az első szemlére, ám sajnos nem járt semmi sikerrel. Az erődséget jól
őrizték kívülről-belülről. Ha kiabálni kezd, rögtön lelövik. Megpróbált köveket bedobálni, de
az sem járt eredménnyel. Háromnál-négynél többet nem mert felhajítani, mert félt, hogy
észreveszi az osztrák őrség.
Letörten surrant vissza, és egy sűrű cserjésben aludt, azzal az elhatározással, hogy majd
másnap reggel eldönti, mit tegyen.
Komárom vára a hajnali párákban még meg- közelíthetetlenebbnek látszott, mint az éjjel.
Csak legalább lenne valamilyen támadás, hogy a zűrzavarban a falak közelébe juthatna. Ám
éppolyan néma csend honolt itt, mintha nem is dúlna ezen a környéken háború. Csak az ágyúk
szája ásított a várfalakon.
Sándor a türelmetlenségtől toporzékolni tudott volna. Az ő küldetése sürgős, azért
igyekezett, hogy mielőtt ideérjen! Nem ér rá hetekig itt rostokolni Komárom előtt, amíg
történik valami! Türelmetlenségében könnyelmű lett. Hóna alá kapta a hegedűt, és bement
az osztrák táborba.
Később maga se tudta megmagyarázni magának, mi ütött beléje. Híreket akart megtudni?
Talán valami kínálkozó alkalomban reménykedett? Bízott abban, hogy mindenki, akivel
útközben összeakadt, cigánynak nézte, és vakmerően nekivágott.
A kalandon majdnem rajtavesztett.
Eleinte úgy látszott, nem lesz semmi baj. Még a hegedűjét is előszedte, hogy elhúzza rajta
a katonaurak nótáját. Szerencséjére az osztrákok nem ismerték az igazi cigányzenét, mert ha
magyar honvédek közé kerül, és azok nótázásba fognak, akkor csakhamar kiderül, hogy az ő
nyirettyűzése meglehetősen gyatra. Német fülnek azonban megtette ez is. Közben fülelt, és
ugyancsak megörült, amikor elejtett szavakból arra a következtetésre jutott, hogy Komárom
várőrsége ki szokott törni.
Ekkor el kellett volna tűnnie. Ő azonban többet akart tudni, és maradt.
Egyszer csak az a kellemetlen érzése támadt, hogy figyelik. Egy osztrák tisztnek szemet
szúrt a különös cigány, és gyanút fogott. Sándor agyán átsuhant: menekülni innen! De hát
hogyan? A tábor közepéből? Reménytelen. Felrémlett előtte az akasztófa rémképe, és
szorongva próbált valami kiutat keresni. Most aztán átkozhatta magát, ostoba
türelmetlenségét és botor vakmerőségét. Ezt a bajt maga kereste.
De nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta a pánik. Ha elárulja magát akár csak egy mozdulattal
is, vége. Lassan megfordult, és elindult az ellenkező irányban. Ezzel talán nyer néhány
másodpercet.
Szeme sarkából látta, hogy a másik követi. Minden idegszála remegett, várta, mikor harsan
fel mögötte a tiszt hangja. Hirtelen kétségbeesett ötlete támadt. A tábori konyha ott
füstölgött előtte néhány lépésnyire, és tekintete a frissen sült hússzeletekre tévedt. Még meg
se fontolta, mit tesz, máris odaugrott, felmarkolt néhányat, és futott, ahogy csak tudott,
egyenesen nekirohant az őt üldöző tisztnek.
 Háborgó rivalgás, tíz kéz is nyúlt utána, hogy megragadja, Sándor küszködött, vergődött,
szidta őket ékes cigány nyelven, de leteperték a földre. Moccanni se tudott.
Most örülhetett neki, hogy semmi olyan holmit nem hozott magával, ami az árulója
lehetett volna. Mindenét gondosan átkutatták, de a motyójában nem akadt egyéb, mint egy
megszáradt kenyérvég, egy kis darab szalonna, néhány savanyú alma, egy-két fakanál,
tésztaszaggató. Förtelmes bocskorát az osztrákok undorodva dobták a bokrok közé.
A tiszt bosszankodott. Kémnek nézte ezt az embert, de úgy látszik, mégiscsak cigány. Efféle
lopásra épeszű hírszerző nem vetemedik. Nos, bűnhődjék a gazember! Megparancsolta, hogy
ott helyben húzzanak rá ötven botot.
A katonák összecsődültek az érdekesnek ígérkező látványosságra.
Sándorról letépték a condráját, és egy fához kötözték. Tudta, mi a verés, hiszen
gyermekkorában nagyapa pipaszára sokszor táncolt a hátán. De akkor összeszorított fogakkal
némán tűrte, most meg hozzátartozik a színjátékhoz a jajveszékelés is.
Üvöltött, könyörgött, átkozódott, de hiába.
Az ütések fájtak. A botozók nem simogatták, és csakhamar a vére is kicsordult. Sándor előtt
lassan vörös ködben folyt össze a világ.
Már nem számolta, hányszor sújtanak meztelen vállára és hátára. A minduntalan
beléhasító éles fájdalomra össze-összerándult, megtörten lógott a testébe vágó kötelékeken,
mert a saját erejéből már nem bírta fenntartani magát.
A keserű düh, amely az első csapások után még tombolt benne a tiszt, önmaga és az egész
világ ellen, már kialudt benne, mint amikor a palatábláról letörlik az írást, és marad a csupasz
fekete felület. Az ő agyában sem villant már gondolat, csak sötétség terjengett. Már nem
ordított, mert cserbenhagyta a hangja is. Ebben a pillanatban azt sem bánta volna, ha meghal.
Aztán egyszer csak abbamaradt az ütlegelés. Sándort eloldották a fától, és ő úgy dőlt el,
mint egy zsák. Arra tért magához, hogy egy vödör vizet zúdítottak a nyakába. Aztán egy
másodikat és egy harmadikat. Lázas fejének jólesett a hideg víz, de sebes háta kétszeres erővel
kezdett fájni.
Megpróbált feltápászkodni, de első kísérlete balul végződött. A körülötte nyüzsgő, kíváncsi,
szájtáti vagy kárörvendően röhögő katonák közül egynek se jutott eszébe, hogy talpra segítse.
Tolvaj, megérdemelte a büntetést.
 A tiszt elégtétellel figyelte vergődését. Na, koma, ha fürkészni jöttél – gondolta magában –
, akkor most megkaptad a magadét a kémkedésért.
Sándor végre lábra állt, és néhány lépést botorkált előre. Csak a fáig. Átölelte a törzset,
hogy térdre ne bukjék. Harsány nevetés hangzott fel körülötte. Úgy látszik, a cigány kevesli a
büntetést, azért állt oda olyan szépen a fához, hogy még kapjon.
Odavágták elébe piszkos kabátját. Meg a hegedűt. Előbb rátapostak. Így zenéljen rajta, ha
tud.
Sándor szembefordult a gúnyolódó tömeggel. Nem szólt egyetlen szót sem, szemét
lesütötte. Még soha életében ilyen nyomorultnak nem érezte magát.

Estére kissé lehűlt a levegő. Sándor egy bokor alatt hasalt, mert nem bírt a hátára feküdni. Az
éjszaka hűvöse jólesett égő testének. Borzongatta a láz, de nem törődött vele. Ha
visszagondolt az elmúlt nap eseményeire, még mindig rázta a szégyen. Hogy lehetett ilyen
ostoba és meggondolatlan! Majdnem rajtavesztett. Megszabadult ugyan, de milyen áron!
Sokan inkább a halált választották volna, mint a megbecstelenítő verést.
Nemesember és katonatiszt nem tűrheti el, hogy megbotozzák. Szerencsére nem nemes,
és ha kell, hát lemond a tiszti rangjáról is. Az a fontos, hogy él. A levél még benne rejlik a
repedt-tört szárazfában; szerencsére nem találták meg. Be kell juttatnia a várba.
Mit is mondott Görgey? – gondolta. – Neki nem hősökre van szüksége, hanem olyan
emberekre, akik végrehajtják, amire vállalkoztak. Vajon ő mit szólna ahhoz, ami ma történt?
Helyeselné-e vagy elítélné? Mindegy. A parancsot teljesíteni fogom. Csak az a baj, hogy most
már sokkal nehezebb a helyzetem, mint tegnap. A táborba nem mehetek be, és ha elkapnak
valahol a vár közelében, azt már nem úszom meg veréssel. Pénzem nincs, ennivalóm se, mert
mindent elvettek ezek a nyomorultak, az ördög sütögetné őket a pokol legmélyebb fenekén.
Még szerencse, hogy a levél megmaradt a széttaposott hegedűben. Rajtam már csak az segít,
ha a várbeliek kitörnek. Akkor talán sikerül valahogy a kapu közelébe jutnom. De ha a védők
nem mozdulnak napokig?… Vajon meddig bírja ki az ember evés nélkül? – keserűen
elmosolyodott. – A végén csakugyan lopni fogok. Hiszen van is némi gyakorlatom benne…
Fáradt fejét a földre ejtette.
Aludni kéne. Azt mondják, az pótolja az evést. De hiába, túlságosan sajog a hátam. Vajon
ha most kinyitnák a vár kapuit, lenne-e elég erőm, hogy odáig eljussak?
Ha a fölülésre gondolt, egészen elcsüggedt. De nem! Nem adja fel, mert akkor itt pusztul
el, nyomorultan, az út szélén. Branyiszkó jutott az eszébe, a havas hegyoldal, ahol félholtan
vonszolta magát, mert élni akart. Hirtelen új reménység költözött a szívébe, s elsöpörte az
előbbi csüggedést.
Ostobaságot követtem el, megfizettem az árát, azzal kész. Legközelebb majd jobban
vigyázok. A levelet meg, ha törik, ha szakad, bejuttatom a várba! – suttogta maga elé.
Alig várta, hogy reggel legyen.

Klapka tábornok a hadijelentéseket hallgatta. Sok újat nem mondtak a számára. A vár erős,
jól felszerelt, és nemhogy komoly ostrom fenyegetné, hanem még inkább a várőrség tör ki
szinte minden nap, hogy megzavarja kissé a Komáromot körülzáró osztrák hadakat. S ennél
sokkal több is történt. Augusztus 3-án a Duna déli partján megverték az osztrákokat, s azok
sok halottat, sebesültet és ezer foglyot vesztettek. Ezáltal enyhült az ostromzár, 5-én már
Győrbe vonultak be; itt ötezren beálltak katonának, máshonnan is érkezett erősítés.
Megadásra tehát gondolnia sem kell. A külvilágtól azonban el van zárva. Amióta Görgey
elhagyta Komáromot, sem levél, sem üzenet nem érkezett tőle. A magyar kormányról sem
kapott hírt. Örült is a függetlenségnek, hiszen mindig ilyen feladatról ábrándozott, de azért
nyugtalanította, hogy az ország sorsáról nem tud semmit.
− Egy cigányt fogtunk, tábornok úr – jelentette az egyik tiszt. – Mindenáron önnel akar
beszélni.
Talán Görgey küldte – villant Klapka eszébe neki vannak ilyen furcsa küldöncei. – És
megparancsolta, hogy vezessék elébe a cigányt.
Mocskos, rongyos, elvadult külsejű ember sündörödött elébe. Zavarában szakadt kabátja
szélét tépdeste.
− Mit kujtorogsz a vár körül? – kérdezte Klapka. – Ki vele!
A cigány felnézett. Meghökkentően világított kék szeme ebben az olajbarna arcban.
Sehogyan sem illett oda. Klapkának hirtelen az az érzése támadt, hogy ő már látta valahol ezt
a szempárt, csak az nem jutott eszébe, hol.
A cigány hirtelen elnevette magát, és hangja is átkozottul ismerősen csengett.
− Nem ismer meg, tábornok úr?
− Valóban nem. Pedig ismerős. Kicsoda ön?
− Bruder Sándor százados vagyok. Görgey tábornoktól hoztam levelet. Attól félek, kissé
piszkos lett, de azért el lehet még olvasni.
Klapka átvette a levelet, de nem bontotta fel.
− Bámulatos! Hogy az ördögbe tudta így elváltoztatni a külsejét? Ha agyonütnek, se tudtam
volna megmondani, hogy kicsoda.
Sándor mosolygott.
− Sajnos a szememet meg a hajamat nem tudtam feketére festeni, és egy kék szemű, szőke
cigány mindig gyanús…
Klapka nem felelt. Olvasni kezdett. Az ajtón Albert lépett be. Jelenteni akart valamit, de az
ajkára fagyott a szó, amikor meglátta Sándort.
− Te vagy az valóban? Úristen, hogy festesz!
− Hát csakugyan nem vagyok olyan ápolt, mint te.
A két barát egymás nyakába borult. Sándor sziszegve bontakozott ki Albert karjaiból.
− Ne haragudj, de most nem tudom elviselni a te medvemancsaidat. Kissé érzékeny a
bőröm…
És letolta a kabátját, hogy megmutassa a sebhelyeket és véraláfutásokat a hátán. Két
meghökkent szempár nézte.
− Mi történt veled? – kérdezte ijedten Albert.
− Megbotoztak.
− De hát kik és miért?
− Loptam.
− Mit beszélsz?
− Ne ijedj meg, nem hibbantam meg. Csak éppen pórul jártam. Bementem az osztrák
táborba híreket gyűjteni, és az egyik tiszt szeme megakadt rajtam. Kezdett kellemetlenné válni
konok kísérgetése, és elhatároztam, hogy csinálok egy kis ribilliót. Fogtam néhány szelet sült
húst, és elemeltem…
− Őrültség!
− Egyáltalán nem. Ha nincs az a hús, felkötnek, mint kémet. Így csak megbotoztak, mint
tolvajt.
Elszántan nézett farkasszemet elképedt barátjával. Albert nem jutott szóhoz. Sándor
komor hangon fejezte be:
− Ezek után úgy vélem, jobb, ha lemondok a tiszti rangomról.
 − Ördögöt mond le! – szólt közbe Klapka. – Ezennel a saját hatáskörömön belül kinevezem
őrnagynak. Szükségem van megbízható lovassági tisztekre, akik a kirohanásokat vezessék.
Vállalja?
Sándor szeme felragyogott.
− Boldogan!
A két férfi kezet rázott.
− Őrnagy úr, van valami kívánsága? – kérdezte Klapka.
− Egy kérésem volna: szeretnék megtisztálkodni és tiszta ruhát venni. Attól tartok, ha ezt,
ami most rajtam van, ledobom egy sarokba, magától elmászik onnan. Akkor mosakodtam
utoljára, amikor eljöttem a seregtől.
Amikor megfürdött, újra egyenruhába öltözött, megnyíratta a haját, és kifésülte a szakállát,
majd alaposan megebédelt, végre ismét embernek érezte magát. Aludni azonban még a puha
ágyban is csak hason fekve tudott.

VILÁGOS FELÉ

Veronika az ablaknál állt, és az utcát figyelte. Édesapját várta vissza, aki még reggel elment
azzal, hogy megpróbál híreket szerezni Görgey seregéről.
Görgey serege! Ott kóvályog valahol a Felvidéken, de hogy hol, azt pontosan senki se tudja,
mert a fővezér nem követi a kormány utasításait, sőt még jelentéseket sem küld: nem tartja
szükségesnek.
Mióta nagyanyó átadta neki Óbudán Sándor levelét, Veronika semmi újabb hírt nem kapott
a férjétől. Ott van-e még a seregben, amely ha vonakodva is, de előbb-utóbb csak megindul
Szeged felé? Vagy sebesülten fekszik valahol? Vagy… Ezt a lehetőséget végig se merte
gondolni. Az a levél nagyon megríkatta. Ott hordta a szíve fölött, és naponta többször is
elolvasta. Már alig látszott az írás, úgy szétmosták a könnyei.
Amióta eljöttek Óbudáról, nagyon sokat sírt. Ott valahogy, Sándor szobájában, a drága kis
öregek között nem bírta elképzelni, hogy a férjének valami baja történjék. Akkor még hitt a
győzelemben. Ám mióta újra menekülniük kellett, úgy érezte, mintha valami áthatolhatatlan
sötét felhő gomolyogná körül. Ez a baljós fekete köd azóta se akart felszállni. Pedig Szegeden
találkoztak apuskával, és azóta az ő gondoskodó szeretete vette körül őket, már nem
védtelenek és elhagyatottak.
Szegeden rengeteg nép futott össze, és Veronika más ismerősre is akadt. Orsóczy Katával
találkozott, a régi kedves intézeti barátnőjével. Tőle tudta meg: néhány hónappal azután,
hogy ő hazament, Teleki Blanka leány neveldéje bezárta a kapuit, és a többi lány is szétszéledt.
Fejér tanár úr katona lett, és Erdély hegyei között lelte halálát. Kata férjhez ment, és
Veronikához hasonlóan ő is a férjét várta Szegeden. A többi leányról nem tudott semmit.
Veronika nagyon megörült Katának. Boldog leányságát hozta vissza, a felejthetetlenül szép
intézeti éveket, a közös emlékeket, amelyek már kezdtek elhalványulni a lelkében. És végre
van valakije, akinek kiönthette a szívét. Anyuska és apuska, bármennyire szeretik is, nem
érthetik meg egészen. Anyuska soha nem pártolta az ő szerelmét Sándor iránt, és bár
beleegyezett a házasságukba, nehéz szívvel adta áldását; mióta pedig apuskát ismét maga
mellett tudta, ha burkoltan is, de ellenük fordult. Apuska még nem ismerte Sándort; noha
nem tett szemrehányást, Veronika mégis úgy érezte, hogy neheztel azért, amiért az ő tudta
és engedelme nélkül ment férjhez. Kata azonban szerelmes és aggódó fiatalasszony, mint ő
maga, neki nem kell magyarázkodnia, ő mindent megért. Párjáról, Imréről éppen úgy nem
kapott hírt, mint ő Sándorról.
− Mikor jön már apuska? – türelmetlenkedett Veronika az ablaknál. – Hiszen már olyan
régen elment!
Anyuska aggódva leste leányát a sarokból. Ó, azóta hányszor tett magának szemrehányást,
hogy beleegyezett ebbe a házasságba. Ugyan mi jó származott belőle? Az ifjú férj csakhamar
visszament a harctérre, Veronika meg kisírja a két szemét utána. Keseregne akkor is, ha nem
lehetett volna Sándor felesége, de majd csak elfelejtené, és akkor most nem állna itt
asszonynévvel, de férj nélkül, és szíve alatt megszületendő gyermekével, akinek talán nem
lesz édesapja.
Végre felbukkant a sarkon Bérczy Károly délceg alakja. Veronika futott volna eléje, de apja
járásán meglátszott, hogy semmi jó hírt nem hozott. Csalódottan fordult el az ablaktól, és
könny szökött a szemébe.
Apuska nehéz szívvel ölelte magához. Szeretett volna valami vigasztalót mondani neki, de
már ő maga sem hitt abban, hogy egyszer még minden jóra fordulhat. A háború
menthetetlenül elveszett – ezt csak a vak nem látja. Magyarországot csak a csoda mentheti
meg a végső pusztulástól, ő pedig nem tudott többé hinni a csodákban. Vannak ugyan, akik
külföldről remélnek segítséget, vannak, akik azt hiszik, hogy az oroszok szembefordulnak az
osztrákokkal, és velünk kötnek szövetséget, de mindez csak hiú ábránd, mese, délibáb, hiába
van még néhány hadtest, csak kettő között választhatunk: vagy elpusztulunk, vagy letesszük
a fegyvert. És hogy ez mit jelent a számára és sok más magyar hazafi számára, akik az ország
színe előtt ugyanúgy hitet tettek a szabadság és függetlenség mellett, mint ő, azt nagyon is jól
tudta. Legjobb esetben várfogság. És teljes vagyonelkobzás. Menekülni nem akart. Idegenben
élni, hazáját vesztett földönfutóként, és távolból siratni, amit elvesztett, ez túlságosan
megalázó lenne, nem viselné el. Tudta jól, mit kockáztat, amikor elvállalta Kossuthtól a
kormánybiztosságot, és most nem akart megfutamodni a felelősségrevonás elől. Amit tett,
azt nem bánta meg.
Csak a felesége és a leánya sorsa aggasztotta. Ha elszakítják tőlük, itt maradnak árván,
egyedűl, koldusbotra jutnak. És nincs senki, akire rábízhatná őket. Ha rájuk gondolt,
elszántsága megingott. De vajon segíthet-e rajtuk azzal, ha menekül? Csak a becsületén ejt
foltot, szerettei akkor is koldusok maradnának. Előbb kellett volna meggondolnia,
óvatosabbnak kellett volna lennie… De lehetett-e? Nem ott volt-e a helye azok között, akik a
szabadságért harcoltak? Ki fegyverrel, ki szóval. Fizetniük egyformán kell érte.
(Ami az általános helyzetet illeti, Bérczy Károly elkeseredésében több tényt nem vett
figyelembe, sok fontos körülményről nem tudhatott. Az orosz hadvezetőség úgy ítélte meg
még ekkor, hogy a háború áthúzódik 1850-re, az osztrák minisztertanács pedig határozatot
hozott a magyarokkal való tárgyalásról kedvező feltételek mellett. Ezt persze sem Kossuth,
sem Görgey és természetesen Bérczy sem tudhatta; viszont ha a vezetés egységesen törekszik
az időhúzásra – Kossuth ténylegesen törekedett is rá akkor másként alakult volna a
szabadságharc kimenetele…)
Bérczy Károly gondolatban egyre többet foglalkozott azzal a fiatalemberrel, akihez
Veronika az életét kötötte. Nem ilyen férjet szánt ő a leányának. Persze, Kálmánt sem, ahogy
a felesége tervezgette. Kálmán kedves, rendes fiú, de Veronika többet érdemel.
Unokatestvérek házassága különben sem egészséges. Hej, ez a Bruder Sándor! Amit tudott
róla, nem nyugtatta meg. Veronika olyan gyerek még! Komoly, megbízható, erős férfira lett
volna szüksége, akire az élet minden gondjában és bajában nyugodtan támaszkodhat, nem
pedig egy másik gyerekre, aki a kertben kergetőzik vele…
 Hogy egyezhetett bele Margit ebbe a házasságba? Azzal érvel, hogy nem tudott nekik
ellenállni, annyira szerették egymást. Hát persze hogy Veronika beleszeretett a csinos fiatal
tisztbe, aki a hősiesség glóriájával jelent meg előtte, a fiú meg az önfeláldozó ápolónőbe. De
vajon ez a hirtelen fellobbant érzés elég erős-e, hogy egy életre kitartson?
A leánya már boldogtalan lett miatta. Vajon a fiatalember nem felejtette el máris a leányt,
akinek a sorsát olyan könnyelműen a magáéhoz kötötte? Nem bánta-e meg azóta ezt a
hirtelen esküvőt, és nem tűnik-e el a háború zűrzavarában örökre a szemük elől? Veronika
meg itt marad egyedül, vagy ami még rosszabb, egy piciny gyermekkel, akit neki kell
felnevelnie.
Ki ez az óbudai órásivadék, aki így tönkretette a leánya életét? Azt mondják, jó katona. De
a vakmerőség közeli rokona a meggondolatlanságnak. Hátha már nem is él, valamelyik hősi
kalandja pontot tett az élete végére. Vagy lerázza a felelősséget, és csak a saját bőrét menti.
Külföldre szökik, és hagyja, hogy a hitvese és gyermeke boldoguljanak itthon, ahogy tudnak.
Ám ha itt marad is mellettük, miből akarja eltartani őket? Félbemaradt jogász, vagyona nincs,
öreg nagyszülei nevelték fel kegyelemből, és eddig az ő nyakukon élősködött. Az anyja
családjától, úgy látszik, nem várhat semmit. Hát ez nem elég biztos alapja a házasságnak.
Kergetőzésből és koszorúkötésből nem lehet felnevelni egy porontyot!
Ha ő akkor ott van Debrecenben, Veronika nem lett volna Bruder Sándor felesége. De most
már az, és ezen nem lehet segíteni. Bérczy Károlynak elszorult a szíve, ha a leánya arcára
nézett. Hogy lefogyott, hogy megcsúnyult. Lila karika sötétlik a szeme alatt. Ilyenkor elátkozta
a férfit, aki ezt tette vele. Máskor meg azért imádkozott, hogy Isten vezesse vissza Sándort
Veronikához, mert hiszen szereti, és csak vele lehet boldog. Talán ha ő beszélhetne a fiúval,
ha józanul és komolyan megtárgyalhatnák a jövőt…
Apuska nem mert a leánya szemébe nézni. Veronika jó hírt várt tőle, és ő csak rosszat
hozott. Nem Görgey csapatai közeledtek Szeged felé, hanem Haynaué. A magyar kormány
elhatározta, hogy kiüríti a várost, és Aradra költözik.

Görgey várva várt serege végre megérkezett Aradra. Bérczy Károly azonnal elrohant a
főhadiszállásra, hogy a veje felől érdeklődjék. Ott azt a választ kapta, hogy Bruder százados
nincs a seregnél, de hogy hol van, azt nem tudta megmondani senki.
Apuska nehéz szívvel indult lefelé a lépcsőn. Amit előre sejtett, és amitől rettegett, valóra
vált tehát. Sándor nem tért vissza Veronikához.
Meghalt-e, csak a nagy kapkodásban és fejvesztettségben nem került rá a veszteséglistára?
Vagy megszökött, cserbenhagyva hazát, zászlót és hites feleséget? Ezt most még nem
tudhatja. A lényeg az, hogy nem jött meg, és hogy miért, az voltaképpen mindegy is. Veronikát
nem bízhatja rá. Akkor már inkább halt volna meg, akkor meg lehet siratni, és tisztelni lehet
az emlékét, és Veronika idővel még férjhez mehet egy jóravaló emberhez. De ha dezertált, ha
gyáván megfutamodott… Mit mondjon most Veronikának? Olyan boldog volt, amikor
meghallotta, hogy végre jön Görgey. Hogy kivirult az arca! Egész nap a ruháját javítgatta,
csinosítgatta, mert szép akart lenni, amikor Sándorral újra találkozik. Hogy mondja meg neki,
hogy hiába várt? Milyen szavakat találjon a vigasztalására? Talán még bele is betegszik!
Most megint csak átkozni tudta a rossz sorsot, amely ilyen házastársat juttatott a
leányának. Mivel szolgált rá Veronika ennyi szenvedésre? Ő a csillagot is lehozta volna
kisleánya kedvéért az égről, és most keserű szívvel kellett tapasztalnia, hogy eljön az az idő a
leányok életében, amikor az apák már nem segíthetnek, amikor dédelgetett kedvencüknek
többet jelent egy idegen férfi egyetlen szava, egyetlen mosolya, mint az édesapjuk minden
jóakarata.
 − Károly bátyám!
Már harmadszor szóltak hozzá, mire végre felrévedt búskomorságából. Kálmán szaladt
utána. Máskor megörült volna neki, de most csak bosszantotta. Zavarta a gondolkozásban, és
igazán semmi kedve hozzá, hogy Sándor helyett őt vigye haza a leányának.
Kálmán azonban már utol is érte.
− Jaj de jó, hogy itt találkoztunk! Már úgyis azon törtem a fejemet, hogyan fogom én itt
megtalálni Károly bátyámékat. Levelet hoztam Veronikának…
Bérczy Károly szíve megdermedt.
− Sándortól? – kérdezte elfulladt hangon.
− Tőle.
− Meghalt?
− Nem. Legalábbis amikor legutoljára beszéltem vele, nem volt semmi baja.
− De hát akkor hová lett?
− Azt nem mondta. Ideadta az óráját, gyűrűjét meg ezt a levelet, hogy hozzam el
Veronikának, mert ő nem jön tovább a sereggel. Hanem talán a levélben csak ír valamit.
Bérczy Károly két kézzel kapott a levél után. De az utolsó pillanatban az eszébe jutott, hogy
az nem neki szól, hanem a leányának. Joga van-e feltörni egy levelet, amely Veronikának van
címezve? De hátha rossz hír van benne, és jobb lenne, ha ő olvasná először, akkor fel tudná
rá készíteni a leányát.
A keze remegett. Végre feltekintett, és kutatva nézett Kálmán arcába.
− Gondolod, hogy dezertált?
− Nem – rázta a fejét a fiú. – Azt nem hiszem.
− De hát akkor hova tűnt?
− Nem tudom.
Bérczy Károly nehezet sóhajtott. A levelet mégsem bonthatja fel, bármi van is benne. Ez
egyedül Veronikát illeti. Talán mégis jó hírt rejt magában. Kálmán azt állítja, hogy Sándor nem
halt meg, és nem is lett szökevény. Akkor talán megjön még, és szegény leánya nem várja
hiába. Ó, bár úgy lenne! Akkor nyugodtan nézhetne a sorsa elébe, ha Veronikát és Margitot
biztos kezekben tudná.
Már indulni akart hazafelé, amikor ráeszmélt, hogy nincs egyedül. Kálmán egyik lábáról a
másikra állt előtte.
Mi van ezzel a fiúval? Olyan furcsán viselkedik!
− Gyere, menjünk – szólt rá.
Veronika kint álldogált az utcán. Amikor édesapját meglátta, futni akart feléje, de ahogy
észrevette, hogy nincs egyedül, zavartan megtorpant. Rossz sejtelem kúszott a szívébe. Első
pillanatban nem ismerte fel a vézna kis katonában az unokabátyját. Jaj, de sokszor gyötörte
magát azzal a gondolattal, hogy Sándor helyett egy idegen jön, és a férje halálhírét hozza.
Ájulás környékezte. Maga sem tudta, hogyan maradt mégis talpon. Végre felismerte a
rettegett idegenben édes unokafivérét.
Apuska már messziről kiabált:
− Nincs semmi baj, Veronika! Sándor üdvözletét küldi.
Veronika megingott, mintha el akarna esni. Arcán azonban boldog mosoly terült el.
− Beszélt vele, apuska?
− Én nem. Kálmán hozott tőle üzenetet. Gyerünk be, majd ott mindent megbeszélünk.
Veronika arca elkomorodott. Miért nem jött Sándor is velük? Csak nincs valami baja? Mit
titkolnak előtte? Kálmán rossz hírt hozott. Ha Sándor itt lenne, nem küldene maga helyett
mást. A rettegett idegen hirtelen Kálmán arcvonásait öltötte magára.
 Odabent Bérczy Károly sietősen a pamlaghoz támogatta leányát. Kálmánt székkel kínálta,
de a fiú inkább állva maradt. A szobában uralkodó félhomály elfedte az arcokat.
− Veronika, lelkem, Sándor most azért nem jöhetett velünk, mert Gesztelynél elvált a
seregtől. Nem, ne ijedj meg, nincs semmi baja, Kálmán beszélt vele, és levelet is hozott tőle.
Te akarod elolvasni a levelet, vagy olvassam fel neked én?…
Veronika azonban a világ minden kincséért sem vált volna meg a levéltől. Szaladt vele
kifelé, a világosra, hogy el tudja olvasni. Apuska és Kálmán aggódva követték.
A fiatalasszony reszkető kézzel tépte fel a levelet, és csak akkor nyugodott meg, amikor
Sándor kapkodó betűit megismerte.

Édes kicsikém! A kötelesség arra kényszerit, hogy elhagyjam a sereget. Fontos feladatot
kaptam, de a titoktartás kötelez, hogy ne áruljam el még neked sem. Fáj a szívem. Éppen most
kell elmennem, amikor már abban reménykedtem, hogy nemsokára viszontlátlak. Mikor
találkozunk végre? Ez az időpont megint eltolódott, Isten tudja, meddig. Ám nem akarok
panaszkodni. Isten eddig megőrizte az életemet, és én hiszem, hogy megtart ezután is. Amint
lehet, jövök hozzád. Ezt a levelet Kálmánnal küldöm, rábíztam az órámat, a gyűrűmet és a
kitüntetést is, amelyet Kossuthtól kaptam. Arra az útra, amelyre indulok, nem vihetek
magammal semmit. Kérlek, tedd el nekem, amíg visszatérek. A pénzt, amit küldtem, használd
fel. Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.
Az idő sürget. Isten veled, Veronika, imádkozz értem. Ezerszer csókol
Sándor

A két férfi csak azt látta, hogy Veronika megcsókolja és szívére szorítja a papírlapot. Apuska
fellélegzett. Nem lehet akkor semmi rossz hír benne. Kálmán ajka azonban megrándult. Még
mindig gyötörte a tudat, hogy Veronika más felesége lett.
Anyuska csak most került elő a konyhából.
− Mi újság? – kérdezte. Veronika sírva borult a nyakába. Ezek azonban már a
megkönnyebbülés könnyei voltak.

Az aradi vár egyik boltíves szobájában egyedül állt Kossuth Lajos. A gyertya lángja torz
árnyakat rajzolt mögötte a falra. A kormányzó gondolataiba merült, nem látott és nem hallott
semmit. Görgey Artúrt várta.
Hiába könyörgött neki kétségbeesve a felesége, hogy óvakodjék attól az embertől, hiába
bénította meg minden érzékét a halálos fáradtság, beszélnie kellett Görgeyvel, beszélnie még
ma este, mert holnap talán már késő lesz. Talán most megtörténik a nagy csoda, talán sikerül
Görgeyt megnyernie a maga igaza számára, és akkor talán még jóra lehet fordítani mindent.
Most elfelejtkezett arról, hányszor próbált már közeledni Görgey felé, és amikor azt hitte,
senki és semmi nem állhat többé közéjük, a tábornok megint ellene fordult. Most nem akart
emlékezni arra, hogy Görgey megtagadta az engedelmességet, a saját feje után járt, és sokáig
habozott, hogy lejöjjön Szegedre, a végső nagy leszámolásra. Ha akkor idejében elindul, talán
nem kellett volna Szegedet feladniuk. Görgey azonban nem jött, Dembinski meg elvonult harc
nélkül dél felé.
Amikor megkapta a jelentést arról, hogy Görgey csapatai Arad felé közelednek, elkomorult.
Arra gondolt, hogy a tábornoknak huszonötezer katonája van, neki meg nincs senkije, aki
megvédené, ha Görgey ellene törne. Az ellensége kezére kell adnia magát.
De nem, nem lesz kicsinyhitű. Szent hivatása van, és Isten meg fogja védeni minden ármány
ellen. Isten nem engedheti, hogy a magyar szabadság ügye elbukjék, és az ő segedelmével
Görgeyt is meg tudja majd győzni arról, hogy csak egyetlen feladatunk lehet: harcolni a
végsőkig az elnyomás ellen.
Ma augusztus 10-ét írunk. A minisztertanácsban, néhány órával ezelőtt Görgey azt a
kijelentést tette, hogy az oroszok ellen harcolni nem fog, csak az osztrákok ellen. Úgy
vélekedett, az oroszokkal alkudozni kell. Ő, mint seregének választott vezére, vállalja a
diktátorságot, ha az országgyűlés felajánlja neki. Vadukra kész haditörvényszék előtt felelni.
Arról is beszélt, hogy a sereg fáradt, éhes, lerongyolódott. Ezeket az embereket többé nem
lehet a győzelem reményében az ellenség ellen vinni.
De hát milyen volt az a sereg, amely szinte a semmiből született a magyar szabadság
védelmére? Gyakorlatlan, hiányos felszerelésű, és létszámban jóval alatta maradt az osztrák
seregnek. Mégis győztek, nem is egyszer, hanem számtalanszor, és kiverték a császári
csapatokat Magyarország területéről!
Vajon rá tudja-e venni Görgeyt, hogy álljon ki Paszkevics ellen? Bem megveri Haynaut; ó,
Bem nem Dembinski! Dembinski csak hátrálni tudott, elhátrált Szeged alól is, de most már
megérkezett a sereghez Bem, akit Erdélyből hívatott sürgősen, hogy neki adja át a
fővezérséget. Bem már ezerszer bebizonyította, hogy kis seregével is csodákra képes. Egy
nagy sereg élén meg fogja verni Haynaut. És akkor újra kiderül a magyar égbolt.
Csak Görgeyt kellene meggyőznie. Görgeyt, a hitetlent, Görgeyt, a parancsszegőt. Vajon
van remény, hogy meg tudja győzni Görgeyt a Paszkevics elleni harc szükségességéről?
Aligha…
Ám azért beszéljenek mégis, hátha sikerül egyben-másban egyezségre jutniok…
Az ajtó megnyikordult. A várva várt vendég belépett a szobába. Kossuth örömmel fordult
feléje – hiszen eljött, késedelem nélkül eljött az ő hívására –, de aztán meglátta Görgey
szigorú, merev, keserű arcát, és üdvözlésre tárt karja lehullott.
− Hívatott, itt vagyok – kezdte kurtán Görgey, minden köszönés és megszólítás nélkül.
Kossuth megrezzent az ellenséges hangra. Ám nem akart meghátrálni. Hiszen tudta ő, hogy
nehéz dolga lesz. Mindent meg kell tennie, amire az erejéből futja.
− Igen, tábornok úr, azért kérettem ide, mert életbevágóan fontos dolgokról szeretnék
beszélni önnel. Azért kérettem ide éjnek idején, hogy négyszemközt legyünk. Ehhez a
beszélgetéshez nincs szükség tanúkra. Feltétlen őszinteségre van szükség ahhoz, hogy minden
vitás kérdést tisztázni tudjunk.
Görgey szótlanul meghajolt.
− Foglaljon helyet – húzta közelebb a széket Kossuth Lajos, de Görgey nem mozdult, ezért
ő is állva maradt.
− Egy ügyért harcoltunk mind a ketten. Ön fegyverrel, én tollal és szóval. Ha volt valaha
nézeteltérés köztünk, azt felejtsük el. Ez a perc nem alkalmas arra, hogy egyéni sérelmeinket
hánytorgassuk. Az ország végveszélyben van. Kettőnkön a sor, hogy megmentsük.
Görgey felkapta a fejét.
− Ön még mindig azt hiszi, hogy van mit megmenteni? De hát miben reménykedik?
− A nép erejében, amely végtelen. Minél nehezebb feladatokra kényszerítik, annál
erősebb. Csak egy győzelmet kell aratnunk, csak egyetlenegyet, és még minden jóra fordulhat.
Görgey csodálkozva nézte. Hiszi ez az ember, amit mond? Itt vannak Aradon, néhány ezer
ember mindössze, és velük szemben tízszeres, túlerő. Ő tudta, milyen nehéz volt a katonáit
idáig is elhoznia, és hányan szöktek meg útközben. És Kossuth most megint győzelmet követel
tőle, mint akkor, Schwechat után. Hát nem érti, hogy mindennek vége? Ezzel a sereggel nem
lehet többé győzni!
 − És mégis, hogyan gondolja? – kérdezte hideg gúnnyal. – Egymagam vegyem fel a harcot
Haynauval és Paszkeviccsel?
− Tábornok úr, mit tenne ön, ha Bem diadalt arat Temesvárnál?
− Ebben az esetben haladéktalanul megtámadom Paszkevicset.
− Ezt a feleletet vártam. Mégsem kellett csalódnom önben!
Görgey vállat vont, és az ablakhoz lépett. Odakint néhány fáklya fénye lobbant a
szurokfekete éjszakában.
És ha Kossuthnak van igaza? Ha még egyszer a katonái élére állhatna, és ütközetet
vezethetne! Ha mindjárt az utolsót is…
Kossuth nyugtalanul nézte a mozdulatlan tábornokot. Miért állt az ablakhoz? Katonáinak
akar inteni, hogy jöjjenek be, és fogják el őt? Ki tarthatná vissza ebben, ha valóban
rávetemedik? És akkor ő lenne a hatalom egyedüli birtokosa, ami után már olyan régen vágyik.
Görgey nem mozdult az ablaknál. Kossuth nem bírta tovább a csendet. Beszélni kezdett.
Önmagáról, az életéről, olyan őszintén, mint ahogy eddig még senkinek sem. Görgey azonban
kijózanodott már. Máskor talán megragadták volna Kossuth szavai, most szinte nem is hallotta
őket. Előtte már csak egy látomás rémlett, Komárom óta üldözte. A fegyverletétel képe. Nem
sikerült megegyeznie az osztrákokkal… Most hát nem áldozza fel ezt a huszonötezer emberét,
végsőkig hűséges maradt seregét, egy végső és esztelen ütközetben. Leteszi a fegyvert az
oroszok előtt, és békét kér. Ez az ő feladata, ezt rajta kívül nem teheti meg senki.
Vajon miben reménykedik Kossuth? Ki állana mellénk most, hiszen eddig se szegődött
hozzánk senki? Önerőnkre támaszkodhatunk csupán, és ha az kevésnek bizonyult, legyünk
férfiak, nézzünk szembe józanul a tényekkel, és vállaljuk a következményeket.
− Még nagy feladatok várnak önre az elkövetkezendő harcokban – jegyezte meg Kossuth.
− Rám már csak egy feladat vár, és azt meg is teszem, ha elkövetkezik az ideje – felelte
Görgey.
Kossuth Lajos megakadt. Ez a közbeszólás megzavarta. Mit akar Görgey ezzel? Hirtelen
elszánta magát.
− Tábornok úr, ha úgy gondolja, hogy ilyen válságos időkben nem lehet a nemzetnek két
vezére, én átadom önnek a hatalmat. Mentse meg a hazát.
Görgey hidegen meredt Kossuthra. Erre nem számított. A kormányzó önként lemond, és
ráruházza a hatalmat. Ám mit ad neki át? Hát lehet itt még szó kormányzói hatalomról? Itt
csak egy hatalom van már: a hadsereg. Az pedig az övé!
− Néhány héttel ezelőtt Szegeden azt mondtam, hogy a saját két kezemmel fojtom meg
azt, aki diktátor akarna lenni. Ma én kínálom fel önnek a hatalmat. Ha a hon üdvének ez az
ára, én lemondok. Tegyen meg ön a hazáért mindent, amit megtehet.
Görgey fejében száguldottak a gondolatok. Paszkeviccsel csak úgy tárgyalhat, ha nemcsak
a katonai, hanem a polgári hatalom is a kezében van. Kossuth ehhez felesleges. Vele nem állna
szóba senki. Neki el kell tűnnie innen.
Kossuth nem tudta mire vélni a hallgatását, kisvártatva így folytatta:
− Tábornok úr, én mindent megtettem. Én felajánlottam önnek a teljhatalmat. Tudom,
mindig erre vágyott. Uralkodni akar. Tessék, uralkodjék. Csak folytassa a harcot a behatolók
ellen!
Görgey talányos arccal nézte a kormányzót. Most kimondta. Hányszor vádolta a háta
mögött azzal, hogy hatalomra tör. Ugyan mire kellett volna neki a hatalom? Nem sikerült
megegyezniük az osztrákokkal. Most már csak egyvalamire használhatja a hatalmat:
megmenti néhány tízezer ember életét, elkerüli a reménytelen harcot. Vajon csakugyan úgy
hiszi a kormányzó, hogy ez az ő becsvágya? Teljhatalom – összeomláskor? Kossuth igencsak
fonákul érvel. Most kecsegteti teljhatalommal, amikor már nincs más hátra, mint a
fegyverletétel. Ilyen mélyen beleivódott a hiedelem, hogy ő diktátorságra tör?!…
Ha Temesvárnál elveszett az ütközet, Paszkevics előtt leteszi a fegyvert. Nehogy még több
vér folyjék olyan ügy érdekében, amely már menthetetlenül elveszett. Ám erről most nem
beszél ezzel az emberrel…
− Ön menthetetlenül elveszettnek hiszi a szabadság ügyét? – kérdezte ekkor száraz hangon
Kossuth.
− Ilyen körülmények közt igen…
Kossuth feltekintett. Már napok óta nyomasztja a halál gondolata, bár tudja, most nem
szabad feladnia a harcot. Élnie kell! Külföldre kell mennie, és ott szolgálnia tovább a
magyarság szent ügyét. Higgye csak Görgey reménytelenül elveszettnek a szabadságot. Ő,
Kossuth Lajos, soha nem fogja feladni a reményt. Fellázítja a népeket, világforradalmat csinál,
hogy a nagy viharban a kis Magyarország is elnyerje az áhított függetlenséget.
Görgey pedig eközben arra gondolt, hogy valamennyiüknek az a legajánlatosabb, ha
Kossuth elmegy. Ha itt maradna, bizonyára kiadatását követelnék, neki meg egyáltalán nincs
ínyére, hogy ő szolgáltassa ki ellenfeleiknek. Meneküljön Törökországba, ott majd megtalálja
a maga Rodostóját, ahol haláláig eltöprenghet a múlton.
Tehát ma sem jutottak semmire. Igaz, nem is várta. Majd holnap, a minisztertanácsban
talán sikerül zöld ágra vergődni…
Kossuth hangjára rezzent fel. A kormányzó egyenesen, kihúzott derékkal állt előtte.
− Tábornok úr, én átruházom önre a kormányzói hatalmat. De ne feledje, hogy Isten és
emberek előtt ön a felelős e perctől fogva a magyar nép sorsáért!
− Vállalom!
Másnap, 11-én újabb minisztertanács, immár a temesvári vereség hírének a tudatában.
Ezen Kossuth azt javasolja, hogy fel kell hatalmazni Görgeyt az oroszokkal való alkudozások
folytatására. A kormány előzőleg határozatot hozott, hogy ajánlják fel a magyar királyi koronát
a Romanovoknak. Görgey táborában pedig elterjedt a szóbeszéd, hogy beléphetnek az orosz
hadseregbe. Ennek sokan felültek annyira, hogy több tiszt előléptetést kért főparancsnokától:
azt remélte, ilyen módon magasabb rendfokozattal kerülhet a cári hadseregbe.
Az augusztus 11-i minisztertanács egyhangú határozat alapján, írásban hatalmazta fel
Görgeyt az orosz vezérekkel való alkudozásra és a békekötésre.
Ezt azonban Görgey kevésnek találta, és Csányihoz fordult, hogy neki a teljes polgári és
katonai hatalomra van szüksége. Csányi ezzel nemcsak egyetértett, hanem Vukovics
igazságügy-minisztert és Aulich hadügyminisztert is erre késztette. Ezért aztán ők hárman
írásban szólították fel Kossuthot, hogy teljesítse Görgey követeléseit. Csatlakozott hozzájuk
Szemere miniszterelnök és Batthyány külügyminiszter, s ily módon voltaképpen kényszer
hatására, Kossuth lemondott a hatalomról, és Görgeyre ruházta. Lemondólevelét Csányi,
Vukovics és Aulich, majd Horváth kultuszminiszter is ellenjegyezte.

Már reggel óta ültek a képviselők a járdán, boltok lépcsőin, búsan, megtörten, szótlanul.
Temesvárnál a csata elveszett, Kossuth elmenekült Lúgos felé, Görgey pedig elhatározta, hogy
huszonötezer emberével leteszi a fegyvert az oroszok előtt.
Ezen az éjszakán kevesen aludtak a városban. Mindenki iratokat égetett, kocsi után
szaladgált, az emberek tépelődtek menjenek-e, maradjanak-e. A képviselők, akik úgy
döntöttek, hogy maradnak, már reggel összeverődtek az utcákon, és most ott ültek
csüggedten, maguk sem tudva, hogy mire várnak.
 Veronika apuskához húzódott, mint aki érzi, hogy nem sokáig lehetnek már együtt. A férfi
érezte, hogy beszélnie kellene leányával, búcsúzkodni, végrendelkezni, de egy hang sem jött
ki a torkán. Magához ölelte Veronikát, és száraz szemmel bámult a semmibe.
Ezen az éjszakán nehéz harcot vívott a lelkiismeretével. Hívták, hogy meneküljön, ő maradt.
Már mindent összecsomagolt, mégis maradt. Úgy érezte, nem tudná a saját nyomorult életét
menteni most, amikor körülötte minden összeomlott. Nem tudja elhagyni ezt a földet,
amelyet úgy szeret, és amelyért annyit küzdött. Nem katona, a zászlóhoz mégis hűnek kell
maradnia, bármilyen árat fog is fizetni érte.
De mi lesz ezzel a szegény gyermekkel? Hova küldje, kire bízza, ki az, aki támasza lesz az
életben, ha ő nem lehet mellette?
Felesége a végveszély perceiben sokkal gyengébb és tehetetlenebb, mint a leánya.
Veronikával sokkal őszintébben lehet beszélni, neki meg lehet mondani azt is, hogy az ő útja
a vesztőhely felé visz. Margit csak siránkoznék, és jeleneteket rendezne.
Éjszaka összeszámolta a pénzét és az értékeit. Nem sok. Majdnem semmi. A Kossuth-
bankók értéküket vesztették, és kinek volt még más pénze? A családi ékszereket Veronikáék
felélték, még Debrecenben. A birtok és a házuk elveszett. Oda többé nem térhetnek vissza.
Még ha halál helyett csak várfogságra ítélik is, a vagyonát elveszti, ez egy pillanatig sem
kétséges. Veronika és Margit krajcár nélkül marad az ellenséges világban. Ki lesz az, aki
befogadja őket?
Margit bátyjához kell menniük. Ő egész életében távol tartotta magát a politikától, az ő
vagyonát nem fenyegeti semmiféle veszély. Margit mindig szerette a fivérét, sőt talán a
kelleténél is jobban vonzódott a saját családjához. Veronika is sokszor nyaralt náluk, még
süldő lány korában, Kálmánnal szinte testvérekként nőttek fel. Ott szívesen fogadják majd
őket, és talán nem éreztetik velük, hogy földönfutó árvák, akiknek nincs semmijük…
Istenem! Az ő felesége és az ő leánya nincstelen, koldus, a rokonok kegyelemkenyerére
szorul! Ordítani tudott volna fájdalmában. De aztán végignézett a körülötte ülők arcán, és
tudta, hogy ezek az emberek ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint ő és még hányan
mások, szerte az országban.
− Veronika, kisleányom, figyelj rám. Nincs értelme, hogy szépítgessük a dolgokat. Holnap
Görgey leteszi a fegyvert, és akkor már nem lesz senki, aki megvéd minket az osztrákok
bosszújától. Én Kossuth kormánybiztosa voltam. Ezért most felelnem kell. Lehet, hogy az
életemmel.
− Nem! – suttogta Veronika.
− Lehet, hogy nem. Fel kell készülnünk azonban a legrosszabbra. Ha engem letartóztatnak,
te az édesanyáddal Pali bátyádhoz mész. Besztercebányára többé nem mehetsz, házunkra a
kincstár ráteszi a kezét…
− Apuska!
− Ne sírj, kisleányom. Most erre nincs idő. Gondolj arra, hogy nemcsak minket sújt a sors.
Ezren és ezren vannak az országban, akiknek ugyanúgy búcsúzkodniuk kell, mint most nekünk.
Én nem félnék attól, ami reám vár, ha titeket kettőtöket biztonságban tudnálak. Írtam egy
levelet Palinak, és arra kértem, fogadjon be titeket…
− Én Óbudára megyek!
Bérczy Károly felkapta a fejét. Erre a lehetőségre ő nem is gondolt. Igaz, Veronika asszony,
és most már a férje családjához tartozik, de azért mégis képtelenség, amit mond. Az a két öreg
elég szűkösen él. Hogyan vállalhatnák még ezt a várandós menyecskét is? Sándor nem a fiuk,
hanem csak az unokájuk, nehezen nevelték fel. Igaz, Veronika szerint bálványozzák azt a fiút,
és őt szintén nagy szeretettel fogadták. De hogy most odaköltözzék hozzájuk…! Még ha a férje
is ott volna. De az a fiú Görgey tisztje, és most alighanem ugyanolyan bajban van, mint ő maga.
Halál – talán nem fenyegeti, inkább várfogság, ha nem menekül külföldre. Akárhogy is,
Veronika elvesztette őt. Nem, leánya nem mehet Óbudára!
− Képtelenségeket beszélsz, kicsim. Hidd el, az lesz a jó, amit én tanácsolok neked.
− Sándor meghagyta, hogy Óbudára menjek. Ő ott fog keresni. Hogy találna rám máshol?
− Majd üzenetet hagysz neki, hogy hol keressen.
− Nem! Menjen csak anyuska Pali bácsiékhoz, nekem Óbudán a helyem.
− Akkor is, ha Sándor nem tér vissza?
− Akkor is! – suttogta Veronika.
Apuska elhallgatott. Most ütközött először abba a makacsságba, amelyről eddig csak a
felesége beszélt neki. Rádöbbent, Veronikát hiába próbálná meggyőzni, nem hallgatna rá. Bár
talán igaza is van. A férjé otthonában joggal húzódhatik meg, ott nem megtűrt vendég, hanem
családtag. És az egyszerű iparoscsalád talán kevésbé sínyli meg a történelmi viharokat, mint
ők, a nemesek. Csak Sándorral beszélhetne! Csak láthatná egyszer az életben a leánya férjét,
csak megnyugodhatna, hogy nem választott tévesen! De ha néhány nap múlva bezárul
mögötte a börtön kapuja, nem lesz többé alkalma rá, hogy megismerje Bruder Sándort.
Veronikára nézett, és a szíve nagyon nehéz volt. Aztán elnézett az aradi vár felé, ahol most
Görgey, a diktátor egy ország sorsa felett dönt.

A fővezér pedig levelet írt Rüdigerhez, a III. orosz hadtest parancsnokához:

„Tábornok Úr! Ön bizonyára ismeri hazám szomorú történetét. Megkímélem Önt
mindazon végzetszerű események fárasztó ismertetésétől, amelyek minket egyre mélyebben
vittek a kétségbeesett küzdelembe, eleinte törvényes szabadságjogainkért, azután létünkért.
Ezen alkalommal Őfelsége, a cár nagylelkűségébe vetem bizodalmamat, hogy ő azon számos
derék bajtársaimat, kik, mint korábban osztrák tisztek, a viszonyok hatalma által ezen Ausztria
elleni szerencsétlen harcba belesodorhattak, nem fogja egy bizonytalan sorsnak, és egy
mélyen megszomorodott nemzetet, mely az ő igazságérzetéhez folyamodik, nem fog
ellenségei szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam
leszek ennek áldozata.
Siessen, ha a haszontalan vérontásnak elejét venni akarja a fegyverletétel szomorú aktusát
a legrövidebb időben, de akként tenni lehetővé, hogy ez egyedül az orosz cár őfelsége hadai
előtt mehessen végbe, mert az osztrák hadak nem dicsekedhetnek azzal, hogy az én
csapataimat a dicső orosz hadsereg egy részének segítsége nélkül valaha is legyőzték volna.
Ön maga igazat fog nekem adni, amikor ünnepélyesen kijelentem azt, hogy inkább fogom
egész hadtestemet megsemmisíttetni, mintsem hogy oly ellenség előtt tegyem le a fegyvert,
amelyet oly sokszor és csaknem minden alkalommal mi vertünk meg.
Holnap, augusztus 12-én Világosra megyek, mit oly céllal tudatok Önnel, hogy erejével az
osztrák és saját seregeim közé vonuljon, hogy a fegyverletétel megtörténhessék.
Görgey Artúr
tábornok”
 V. RÉSZ

APUSKA

Anyuska átment a szomszédba, hogy elsírja bánatát Mariska néninek, aki szintén a férje után
jött ide Nagyváradra, de Veronikának nem volt kedve vele tartani. Inkább egyedül maradt a
félhomályos szobában, fázósan gubbasztott a kényelmetlen kanapén, ahol éjszakánként
aludni szokott. Bár többet virrasztott, mint amennyit szunnyadt. Nem a szűk és kemény
fekvőhely, hanem kínzó aggodalma űzte el szeméről az álmot.
Apuskát elhurcolták a császár pribékjei, azóta nem látta. Kálmán elment Görgey seregével
Világosra, és nem tért vissza. Sándor meg… Jaj, ki tudja azt megmondani, mi van Sándorral?!
Szinte már maga is azt hitte, álmodta csupán boldogságukat, ha az a szíve alatt fakadó új élet
nem figyelmeztette volna újra és újra arra, hogy már asszony, és rövidesen anya lesz.
Sándor hovatovább hosszabb ideje él tőle távol, mint amennyi idő megismerkedésük és a
búcsú között eltelt. És mi maradt meg neki az együtt töltött néhány napból? Néhány
álomszerű emlék, a gyűrű, amelyet Sándor húzott az ujjára, férje órája, amelyet Kálmán hozott
el neki, és az a szíve fölött őrzött két levél.
Merre jár most Sándor? Él-e még? Vagy meghalt, és ő nem is tud róla, és bizonyosat talán
nem is fog megtudni soha?
Az átvirrasztott éjszakák nem adtak feleletet.
Veronika elővette a két levelet. Ám a szoba túlságosan sötét volt ahhoz, hogy elolvashassa
őket. Minek is? Hiszen kívülről tudta mind a kettőt. Felkapta fejét, és az ablakra nézett.
Hirtelen elállt a szívverése. Az ablakban Sándor állt. Az első pillanatban azt hitte,
képzelődik, de a látomás megzörgette az ablakot.
Veronika kezéből kihullott a levél. Futott ablakot nyitni. Aztán átkarolta férje nyakát, és
könnyei bemaszatolták mindkettőjük arcát.
− Várj, várj – csitította Sándor, és beugrott az ablakon. Most már nem választotta el őket
egymástól a fal.
− Mennyire hiányoztál!
− És te nekem, Veronika!
Újra egymás karjába borultak, de Sándor hirtelen kibontakozott az ölelésből. Megérzett
valami szokatlant Veronikán, és most a szeme kutatva futott végig a felesége alakján. Még a
félhomály sem leplezte a változást. Sándor egyszer csak ott térdelt Veronika lábánál, és
csókokkal borította el a kezét. Most már az ő szeméből is kicsordult a könny.
− Ha ezt tudom, minden még sokkal nehezebb lett volna! – suttogta.
Mennyi idő telt el, míg végre annyira magukhoz tértek, hogy újra gondolkodni tudjanak, ki
tudja? Odakint ezalatt egészen besötétedett. Veronika meggyújtotta a gyertyát. Ijedten
repkedő csenevész lángja alig világította meg a szobát. Sándor a kanapéra ült, és maga mellé
vonta Veronikát. Az asszony a férje vállára hajtotta a fejét. Végtelen nyugalom szállta meg.
Sándor itt van mellette. Mintha minden rendbe jött volna. Nem ijedt madárka többé, amelyet
elsodor a vihar, van kibe kapaszkodnia, van kire rábíznia magát. Most már abban is bízott,
hogy apuskának nem történik semmi baja.
− Hogyan találtál rám? – kérdezte halkan.
 − Aradról jöttem ide, mert megtudtam, hogy édesapád Nagyváradon fogoly. Itt aztán egy
barátom segített a keresésben.
− Az a levél… Miért nem írtad meg, hogy hová mész?
− Nem tehettem. Titkos parancsot kaptam Görgeytől, nem árulhattam el senkinek, még
neked sem. Kálmán tehát átadta neked az üzenetemet?
− Aradon elhozta nekem a leveledet, az órádat, a gyűrűt és a pénzt. Én úgy vártalak! Csak
az a remény éltetett, hogy viszontlátlak. És te nem jöttél…
− Nem tudtam előbb…
− Merre jártál? Vagy még most sem szabad elmondanod?
− Most már nem árthatok vele senkinek és semminek. Komáromba kellett elvinnem
Görgey titkos üzenetét Klapkához.
− Onnan jössz? Itt azt beszélik, hogy a vár nem adja meg magát!
− Október harmadikán letettük a fegyvert. Addigra már az összes osztrák csapat odagyűlt
körénk. Eleinte azt hittük, csak azért keltik Görgey világosi fegyverletételének hírét, hogy
megadásra bírjanak. Hiszen mi addig győztünk, és Klapka már azt tervezte, hogy betör
Ausztriába. Ám egyre több menekült surrant be a várba, s bizonygatták, hogy a fővezér
csakugyan kapitulált. Erre Klapka fegyverszünetet kért, hogy küldöttek útján győződjék meg a
hír valódiságáról. Sajnos, igaznak bizonyult. Komárom maradt az egyetlen, akkor még magyar
kézben levő erősség. Klapka tisztességes békefeltételeket akart kicsikarni a magyar nemzet és
a legyőzött hadsereg számára, hiszen tudta jól, hogy az osztrákoknak sürgős a kapituláció.
Tudja Isten, azt hiszem, ha türelmesebben várunk, többet lehetett volna elérni. Tény, hogy a
közhonvédeket „kifelejtették” a megállapodásból. A többiek meg, aki akar, harminc napon
belül külföldi útlevelet kaphat, aki nem, az szabad tartózkodást az ország területén bárhol…
Az is tény, hogy Haynau az aradi tizenháromnak halálos ítéletét a komáromi kapituláció
aláírása után hagyta jóvá. Az utolsó honvéd október 5-én vonult ki Komáromból, és másnap
lett az a szörnyű október hatodika…
Nagyot sóhajtott, végigsimított homlokán, és így folytatta:
− Sokan a külföldet választották. Albert a számkivetést választotta. Ő császári tiszt volt,
nem bízott az amnesztiában. Hátha megszegik szavukat, és a volt császári tiszteket mégis
felelősségre vonják? Engem ez a veszély nem fenyeget. A menlevél birtokában Óbudára
mentem, nagyapóékhoz, ott polgári ruhába öltöztem, és indultam le Aradra, majd onnan ide.
De te, szegény kicsikém, mennyit szenvedhettél!
− Most már minden jól van.
− Hányszor gondoltam rád az elmúlt időben! Fájt, hogy nem lehettem melletted, de
reméltem, hogy végre sikerült összetalálkoznotok az édesapáddal, és ő vigyáz rád. Alig vártam
már, hogy újra lássalak.
− Én imádkoztam, hogy visszatérj hozzám.
Sándor megcsókolta felesége kezét. Aztán újra átölelte.
− Olyan boldog vagyok! – suttogta Veronika. Férje arcát vizsgálta, a régi kedves vonásokat
kereste, de a gyér világosságnál könnyein át nem látott semmit. Csak Sándor haja csillant meg
olykor a gyertyafényben.
− Pénzetek van? – szólalt meg hírtelen a férfi.
− Alig – vallotta be Veronika.
− Nekem is kevés van, de majd szerzek: Ez egyszer segíthet az unokabátyám, hiszen úgysem
kértem tőlük anyám örökségéből semmit.
− Olyan drága itt az élet.
− Tudom.
 − Itt alszol?
Veronika kétségbeesetten nézett körül a szobában. Mit tegyen? Ha egy ágyban aluszik az
édesanyjával, Sándornak jutna a kanapé… de hiszen azon még ő is csak összegörnyedve fér
el!
Anyuskát sem küldheti oda, hogy nekik maradjon az ágy, mert ezen a kemény
kínzószerszámon nem bírna elszenderedni, neki pedig nagy szüksége van a pihenésre.
Bocsánatkérően pillantott Sándorra. A férfi nemet intett.
− Antinál lakom, náluk van hely. Jobb is, ha nem látnak sokat veled együtt, mert én itt pap
leszek. Anti megígérte, hogy megpróbál valahonnan hamis iratokat keríteni.
− Minek az neked? Hiszen azt mondtad, menleveled van, azzal nyugodtan járhatsz
bármerre!
− De a börtönbe nem mehetek be!
Veronika döbbenten nézett a férjére. Az arcvonásaiból azonban nem tudott kiolvasni
semmit.
− Miért akarsz bejutni oda? – kérdezte elhaló hangon.
− Beszélni szeretnék az édesapáddal.
− Ne! Valami bajod történhet!
− Vigyázok magamra. De ha mégis rájönnének arra, hogy ki vagyok, legföljebb lecsuknak
néhány hétre a hatóságok félrevezetése miatt. Egyéb bajom nem történhet.
Veronika ijedten kapaszkodott a karjába.
− Olyan sokáig voltál távol. Nem akarom, hogy most újra elvegyenek tőlem!
− Ne félj. Sok barátom van Nagyváradon, segítenek nekem. Édesapáddal pedig beszélnem
kell. Hiszen nem is ismer még. Neki is megnyugvás lesz, ha megtudja, hogy nem vagytok már
egyedül.
Odakintről anyuska hangja hallatszott. A háziasszonnyal beszélgetett. Aztán felhangzottak
a léptei a másik szobából. A két fiatal felugrott. Anyuska belépett a szobába, és földbe
gyökeredzett a lába. Első pillanatban nem ismerte meg Sándort, csak azt látta, hogy egy magas
férfi átkarolva tartja a leányát. Csak amikor már mindketten a nyakába borultak, döbbent rá,
hogy az ismeretlen a veje. Akkor meg azon ámult el: hogyan került ide a szobába, hiszen Kata
nem említette, hogy vendég érkezett.
Sándor megnyugtatta, nem is szólhatott róla, hiszen azt sem tudta, hogy itt van, mert ő az
ablakon át lépett be. Aztán anyuskának is el kellett beszélnie az útját Debrecentől idáig,
viszonzásul a két nő is elmondta a maga kálváriáját.
Amikor este Sándor búcsút vett tőlük, nemcsak Veronika, hanem anyuska is sokkal
nyugodtabban és boldogabban hajtotta álomra a fejét.

Négyen voltak együtt a szobában, mind a négyen polgári foglyok. A katonai rabokat más
börtönben őrizték. Kártyázással próbálták elütni az időt, hogy legalább addig se kelljen
nyomasztó gondjaikkal foglalkozniuk. Ha bármelyikük eltűnődött, a másik három mindjárt
rátámadt, hogy ne ábrándozzék. Bérczy Károly világéletében megvetette az ördög bibliáját,
de most szenvedélyes játékos lett. Valamivel el kellett kábítania magát, hogy el tudja viselni
idegtépő helyzetét.
Éppen jó lapja volt, és annyira sikerült az önámítás, hogy még örülni is tudott neki. Ekkor
bejött a fogházőr, és közölte vele, hogy itt a pap.
Bérczy Károly csodálkozott; ő nem hívatta. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán már
viszik a vesztőhelyre, azért küldenek hozzá papot; de hát azt ítélet nélkül mégsem lehet!
Kíváncsian várta a látogatót. Ám Balázs tiszteletes helyett egy ismeretlen fiatalember lépett
be az ajtón. Egyenesen hozzá fordult.
− Ön Bérczy Károly, nemde?
− Mit kíván tőlem?
A fogolyban hirtelen keserűség gyűlt fel. Mást küldtek, nem a bölcs, öreg Balázst, aki
kedves, jó szóval csillapította keserűségüket.
− Négyszemközt szeretnék beszélni önnel. Legyen szíves, jöjjön velem a túlsó sarokba.
− Nincsenek titkaim a barátaim előtt – vágta oda Bérczy Károly büszkén és mogorván.
− Ez a beszélgetés csak kettőnkre tartozik. Az urak meg fogják bocsátani…
Átmentek a szoba másik szögletébe. A három másik férfi pedig elmerült a kártyázásba,
hogy még a látszatát is elkerüljék annak, mintha leselkedni akarnának.
− Ne haragudjék, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam a társai előtt. Nem önnek, nekem van
titkolnivalóm. Én nem vagyok pap…
− Sejtettem! – tört ki Bérczy Károly. – Mielőtt tovább beszél, figyelmeztetnem kell arra,
hogy nem tudok és nem is akarok többet mondani annál, mint amit már eddig is mondtam.
Ha csak azért jött, hogy vallomást csikarjon ki belőlem, ne fárassza magát. Úgyis hiába!
− Úristen! Spiclinek néz? Ha Veronika ezt tudná…
− A leányomat ne keverje bele ebbe a dologba! Velem tehetnek, amit akarnak, de őt ne
bántsák! Az Isten szerelmére, kérem, kíméljék meg a kisleányomat!
− Miért nem engedi, hogy bemutatkozzam? Nem vagyok én osztrák kém. Bruder Sándor
honvéd őrnagy vagyok, Veronika férje.
Bérczy Károly kővé dermedten bámult a fiatalemberre. Első pillanatban fondorlatot
gyanított. Veronika férje itt? Papi öltözékben? Túlságosan váratlan és túlságosan hihetetlen.
A személyleírása azonban megfelelt: magas, karcsú, szőke, kék szemű; ilyennek mondta
Veronika- Sándort. És az az esztelen ötlet, hogy ilyen módon betörjön a börtönébe, szintén
reá vallott. De azért még mindig bizalmatlan maradt.
− Hogy jutott be ide? – kérdezte hitetlenkedve.
− Hamis papírokkal. Megkértem Imre bácsit, mondja betegnek magát, és ajánljon maga
helyett. Szegény jó öreg most az ágyban nyög, pedig nincs semmi baja, csak engem félt, meg
magamagáért reszket.
− És honnan tudta, hogy itt vagyok?
− Pénzért minden megszerezhető, még a foglyok névsora is.
− Veronikával beszélt?
− Mielőtt idejöttem, a paplakban. Nem akarom, hogy sokat lássanak együtt. Nagyon
aggódik önért.
Apuska szeme ellágyult. De még mindig nem tudott hinni.
− Veronika Aradon várta önt. Miért nem tudott jönni?
− Görgey üzenettel Komáromba küldött. A vár október harmadikán kapitulált. Nem
jöhettem előbb, bár a szívem százszor is idevont. Szerencsére még nem érkeztem későn.
− Mit ért ezen?
− Meg kell innen szöknie. Tudja, hogy itt milyen sors vár önre?
Bérczy Károly ismét bizonytalanná vált. Miféle csapdába akarják csalni? Hiszen mi sem
egyszerűbb, mint hogy valaki a vejének adja ki magát, és rábírja a szökésre. Aztán a szökött
foglyot rövid processzussal halálra ítélik. Statárium van!
− Nem bízik meg bennem? – A fiatalember lehúzta ujjáról a gyűrűt. – Tessék, itt van a
jegygyűrűm.
 Apuska meghatottan forgatta a kezében a kis karikát. Ezt a gyűrűt ismerte. Az ötvös finom
betűkkel belevéste: Veronika-Sándor-1849. Ezt Veronika Arad óta a nyakában hordta, ettől
csak akkor válhatott meg, ha visszaadta jogos tulajdonosának, vagy ha meghalt. De hát miért
nem tud hinni ennek a fiatalembernek, aki az élete kockáztatásával hatolt be ide, az ő
börtönébe?
− Bocsáss meg, fiam! Hiszek neked!
A karját tárta feléje, de a fiatalember visszahúzódott.
− Ne keltsünk feltűnést. Az a titok, amelyet sokan tudnak, nem titok többé, és az enyémet
már éppen elegen ismerik.
− Igazad van. Őrültség, hogy így bemerészkedtél a börtönömbe, de én köszönöm neked. Az
az egy kívánságom volt még az életben, hogy megismerjem a leányom férjét, de már azt
hittem, ez soha nem teljesülhet. Most mégis valóra vált.
− Azért jöttem, hogy segítsek.
− Amit eddig tettél, az nekem elég. Arról a másik dologról ne beszéljünk.
− Menekülnie kell!
− Nem! Én nem akarom. Túlságosan kockázatos. Te is rajtaveszthetsz.
− A legrosszabb, ami történhetik velem, hogy lecsuknak néhány évre. Feltéve, ha meg
tudnak fogni. Az én életemet nem fenyegeti veszély: az önét igen. Tudja, mi történik
országszerte? Aznap, amikor Pestre értem, kivégezték Batthyány Lajost. Tulajdon két
szememmel láttam. Aradon ugyanazon a napon megöltek tizenhárom magyar tábornokot. Az
akasztófák helyét valaki virágokkal szórta tele… Bécs most elrémítő könyörtelenséggel büntet,
hogy soha többé lázadni ne merjen senki. A kezébe esett foglyokon áll bosszút azért, mert
megaláztuk, mert annyiszor kellett megfúrnia előlünk, és csak az orosz segítségével gyűrt le
bennünket.
− Görgey is a kivégzettek között volt?
− Görgey nem. Ő volt az egyetlen, akinek megkegyelmeztek.
− Tizenhárom tábornoktársa vérével vásárolta meg a saját életét!
− Erről ne beszéljünk. Én nem tudom elhinni, hogy Görgey áruló, még ha az egész világ
állítja is róla.
− Ő juttatott minket ebbe a helyzetbe, amikor feltétel nélkül tette le a fegyvert. Én
megbocsátok neki, számoljon el Istennel, ahogy tud.
Sándor összeszorította a száját. Fájt neki, hogy az apósa Görgeyt gyalázza; ő hinni akart
benne mindenáron. A látszat azonban ellene szólt, és néha, pillanatokra, ő maga is megingott.
Aztán föl-fölrémlett emlékezetében a vezér. Hányszor bizonyította, hogy félelem nélkül néz
farkasszemet a halállal. Sándort végül is senki sem győzhette meg, hogy ez a halálmegvető
katona gyáva árulásra képes. Görgey rögeszmésen kényes a becsületére, soha nem adná el,
csak hogy az életét mentse. Itt valami szörnyű galádság történt, és Görgey is csak áldozat, csak
más módon, mint a többi… Ámbár igaz, furcsa, hogy életben maradt, mikor tábornokait
kivégezték…
− Múlik az idő, és rövidesen el kell távoznom innen. Fontos, hogy mindent megbeszéljünk.
Még nincs pontos tervem, de remélem, hogy sikerül valamelyik őrt megvesztegetnem.
Bérczy Károly szomorú mosollyal rázta meg a fejét.
− Aki egyszer idekerült, az innen többé nem szabadul. Tudtam, mit vállalok, amikor itthon
maradtam. Csak a feleségem és a kisleányom sorsa aggaszt, és ha őket biztonságban tudom…
− Bennem megbízhat!
− Hiszem és remélem. A magam életével leszámoltam már.
 − Az élete nemcsak az öné, hanem azoké is, akik szeretik. Erre én is akkor döbbentem rá,
amikor Veronikát el kellett hagynom, hogy visszatérjek a sereghez. Én élni akartam. Önnek is
élnie kell. Ha sikerül kiszöktetnem innen, elkísérem a határig. Amíg szükséges, külföldön
marad. Később talán visszatérhet, vagy mi utazunk ki látogatóba. Ezen azonban korai
töprenkedni még. Most csak az a fontos, hogy a szökés sikerüljön.
− De a vesztegetéshez pénz kell!
− Megszerzem.
− Ki ád manapság kölcsön, és ha igen, milyen kamatra?
− Nem uzsoráshoz megyek. Az unokafivérem itt él, Biharban. Anyám után nekem is járna
örökség a családi vagyonból, vagy legalábbis engem illetnének az ékszerei.
Apuska szeme hirtelen elhomályosult.
− És most énértem…
− Bárki másért megtenném, ha szüksége lenne rá!
− És ti? Nektek akkor nem marad semmi!
− Hazamegyünk Óbudára. Nem tudok annyit nyújtani Veronikának, mint amennyihez
hozzászokott, de tető lesz a feje felett, nem kell éheznie, és nem fog rongyokban járni. Én
életem nagyobbik részét ott töltöttem el, az óbudai kis házban, és nem cserélném el egy
palotáért. Nagyanyó mondta, és Veronika is megerősítette, hogy jól érezte magát ott.
Anyuska együtt fog lakni velünk, annyi helyünk mindig lesz.
− De miből akartok megélni?
− Van két kezem, dolgozni fogok. A jogi diplomámat, azt hiszem, sutba dobhatom. Gáspár
bácsi, Isten nyugosztalja szegényt, eleget bosszantottam, amíg élt, megjósolta előre, hogy
belőlem sohasem lesz doctor juris. Most nem olyan világot élünk, hogy egy volt honvédtiszt
el tudna helyezkedni akár a városnál, akár magánirodánál. Nagyapó azonban boldog lesz, ha
elszegődöm melléje az órásműhelybe. Javítani való órák mindig lesznek, és nagyapám egyre
nehezebben bírja a munkát egyedül. Az a műhely, ha szerényen is, de el tud tartani mind az
ötünket, azazhogy hatunkat, hiszen most már a kicsire is számítani kell.
− Ó, hogy én nem tudok nektek semmit sem adni! Amim volt, azt elkobozta a kincstár. Még
Veronika babái is idegenekéi lesznek!
Kétségbeesett hangon kiáltott, Sándornak is szívébe mart ez a keserűség. Észrevette
azonban, hogy az asztaltól három meglepett arc néz feléjük, és hangosan így felelt:
− Bízzék Istenben. Az ő kegyelme végtelen.
Erre Bérczy Károly is magához tért. Egy ismeretlen pap van nála, senkinek sem szabad
tudnia, milyen szálak fűzik őket össze. Legszívesebben nyakába borult volna a fiatalembernek.
Veronika férje becsületes, tiszta fejű, kemény férfi, szembe mer nézni a nehézségekkel, és
szereti a feleségét. A többi nem fontos. Most már nyugodtan nézhet a sorsa elébe.
Nyílt az ajtó, és az őr lépett be rajta. A látogatás ideje lejárt. Az a néhány semmitmondó
szó, amit még váltottak, már csak a világ megtévesztésére szolgált. A búcsújuk sem lehetett
volna szokványosabb, ám szemükben elfojthatatlan tűz égett.

A két barát úgy elmélyedt a beszélgetésbe, hogy se látott, se hallott.

− Nem akarok hebehurgyán belevágni a dologba – magyarázta Sándor. – Ha tévedni találok
az emberemben, ha feljelent, az végzetes lenne mind a kettőnkig nézve. Ám túl sokat habozni
sincs időm. Országszerte zajlanak a perek, és én nem tudhatom, hogy apósom nem kerül-e
sorra már holnap.
 − Sándor, ez istenkísértés! Szabadlábon vagy, nem kell bujkálnod, amit kevés volt
honvédtiszt mondhat el magáról. Miért dugod a fejedet szántszándékkal a hurokba?
− Nincs más választásom. Veronika édesapjáról van szó!
Fekete ruhás leány ment előttük az úton. Sándornak megakadt rajta a szeme. Ez a szőke
haj! Még mielőtt utolérte, már tudta, hogy ki az: Müller Ilonka! Hogy felejtkezhetett el arról,
hogy ők is itt vannak, Nagyváradon!… Hirtelen újra látta a kihalt lépcsőházat, a szomorúan
ringatózó harangot, az ajtót, amely, úgy érezte akkor, legszebb reményeinek lett a
koporsófedele, és a szomszédasszonyt, aki leszólt hozzá a lépcsőfordulóból: Mülleréket
keresi? Nagyváradon vannak.
Tamás is mondta, hogy a szülei Nagyváradra menekültek. Az lett volna a legkevesebb,
amivel halott barátja emlékének tartozik, hogy felkeresi őket. Őt azonban annyira elfoglalták
a saját gondjai, hogy ez eszébe sem jutott.
A leány meglepetve nézett a hirtelen elébe lépő férfira. Valóban ő volt az, Iluska. Sándor
jól sejtette akkor régen: a bimbózó hajadon feltűnő szépséggé cseperedett. Még nem
fejlődött ki teljesen, de az alakja már nőiesen formás, dereka még karcsúbbnak látszott a
fekete ruhában, arca elvesztette gyermekded kerekségét, a vonásai megfinomodtak, fekete
szeme bársonyos tekintetű, és csodálatos aranyhaja dicsfényként keretezi klasszikus
metszésű arcát. Sándor azonban most nem hajdani ideálját látta benne, a kicsi Tündér Ilonát,
akinek virágot vitt, és akire csak kigyúlt arccal tudott nézni. Iluska immár az elvesztett jóbarát,
Tamás testvére volt csupán. Észre sem vette, hogy a leány elpirult, amikor felismerte.
Iluska is régen elfelejtette már a lovagját. Annyi minden történt vele az elmúlt évben, oly
sok szomorú esemény – kinek maradt volna még ábrándozni ideje és kedve? Most azonban
hirtelen visszatért a múlt. Iluska visszaemlékezett a virágokra, a szavak nélkül is oly ékesszóló
vallomásra, és egy pillanatra fellobogott benne a remény, hogy mindent ott lehet folytatni,
ahol akkor abbamaradt.
De még mielőtt meglátta volna Sándor kezén a karikagyűrűt, még mielőtt meghallotta
volna, hogy a felesége után jött ide, Nagyváradra, már tudta, hogy mindennek vége. Ami volt,
az elmúlt, és nem tér soha vissza.
Sándor arra kérte, hogy hazakísérhesse, mert a szüleivel szeretne beszélni. Iluska ebbe
gondolkozás nélkül beleegyezett, és Anti zavartan baktatott mellettük, mert őt kizökkentette
a lelki egyensúlyából a leány szőke szépsége.
A Müller házaspár keservesen gyászolta egyetlen fiát, Tamást, és mert mindig ő volt a
gyenge és a védelemre szoruló, jobban a szívükhöz nőtt, mint Iluska. Amikor megszökött
hazulról, Müller néni sírógörcsöket kapott, a férje pedig búskomorrá vált. Ettől kezdve
Müllerné és a leánya mindennap a templomban imádkoztak Tamásért. A fiú halála végzetes
csapást mért a családra. Alig akadt az országban család, amelyik ne siratott volna valakit: apát,
férjet, testvért, gyermeket. Ők azonban úgy érezték, senki se vesztett annyit, mint ők. Tamás
csodálatos lénnyé nőtt az emlékekben, ruháival, apró-cseprő holmijával szinte kultuszt űztek.
Amikor Sándor megjelent náluk, egy pillanatra az a vakmerő remény lobbant fel bennük:
hátha nem igaz az egész, hátha él még Tamás, és ez a fiatalember hírt hoz róla. Ám ő az utolsó
üzenetet hozta. Semmi kétség: Sándor látta holtan Tamást, részt vett a temetésén. Az utolsó
remény is kialudt.
Sándor elmondta, hogyan találkoztak Komáromnál, miről beszélgettek a csaták
szüneteiben, és mennyire megrázta őt, amikor megtudta, hogy Tamás hősi halált halt.
Szavaiban ott rezgett az a csodálat, amelyet a törékeny, testben oly gyenge, de lélekben oly
erős fiú iránt érzett. Müllerék szomjas szívvel itták minden szavát. Az asszony zokogott, a férfi
a torkát köszörülte. Egyedül Iluskának jutott eszébe, hogy megkínálja valamivel a vendéget.
 Amikor Sándor eljött tőlük, maga sem tudta, jót tett-e velük vagy rosszat, amikor elmondta
nekik Tamás utolsó napjainak történetét. Szinte menekült vissza, Anti kis szobájába, ebből a
reménytelen gyászból, hogy újra a saját gondjaival foglalkozzék. Meg kell mentenie Veronikát
attól, hogy így sirassa apuskát, ahogy ezek az emberek Tamást siratták.

Bérczy Károly egyedül ült a cellában, és maga elé meredt. Siralomház… fekete posztó, gyertya,
feszület – nem, mindebből itt nincs semmi! És mégis ez a szoba az utolsó, amelyet életében
lát. Innen már csak az udvarra vezetik ki – nem látta még azt a helyet, de tudja, merre van,
sokszor hallotta onnan a fegyverropogást, és olyankor beleremegett a szíve, ha a
szerencsétlenekre gondolt, akik ott végezték. Most hát ő van soron.
Olyan minden, mint egy rossz álom. Bár felkészült rá, mégis szíven ütötte a döbbenet,
amikor a bíró a kettétört fapálcikát a lába elé dobta.
Golyó általi halál!
Hát az akasztófától megkímélték. De végül is nem mindegy az, golyó vagy kötél. Az ítélet
mégis megrendítette.
Megborzongott. Fiatal még, negyvenhárom éves, és még életében soha nem betegedett
meg súlyosan. Egész lénye fellázadt a halál gondolata ellen. Jól tudta azonban, hogy ez a
lázadás hiábavaló. Emelt fővel viselte a sorsát eddig is, emelt fővel kell a kivégzőosztag elé
állnia. Minden erejét azokra az utolsó percekre tartogatta. Talán könnyebb lett volna, ha ott
áll már, szemben a fegyverekkel, mert akkor a büszkeség nem engedi összeroppanni. Itt
azonban egymaga nézett szembe a nagy semmivel.
Halál!
Mit is mond neki ez a szó?
Valaminek a végét jelenti, valaminek, ami szép volt, most már visszahozhatatlanul szép, és
valaminek a kezdetét, amiről nem tud semmit, csak homályos sejtései vannak. Szilárdan hitt
az Istenben és a túlvilágban – most mégis, az utolsó percben, vágyódva fordult az élet felé,
amelytől meg kell válnia. Emlékképek tódultak az agyába, hangulatok, érzések, amelyeket már
régen elfelejtett, és most megint élővé váltak. Gyermekként mezítláb fut végig a Garam-
parton. Báli forgatagban egy leánnyal táncol. Hogy is hívták? Már elfelejtette. Az országgyűlési
teremben az előtte ülő képviselő kopasz fejét bámulja. A nap besurran az ablakon, és
megvilágítja a fal egy darabját. Veronika baba fut feléje a kertben kurta kis lábán, de még
mielőtt odaér, lehuppan a földre. Erdő csendje veszi körül, és valahonnan kakukk szól, száraz
fű szaga száll a levegőben, ő meg nevetve kérdezi: „hány évig élek még?”…
Megpróbálta erőszakkal kitépni magát az emlékei közül. Az idő rövid, és neki még sok
elintéznivalója van. Előtte papír, toll, tinta. Ő kérte, hogy levelet írhasson a feleségének és a
leányának. Ám amikor a fehér papírra nézett, nem tudta, hogyan is kezdjen hozzá. Mi az a
halaszthatatlan üzenet, amit feltétlenül el kell még mondania? Mi az, ami fontos lehet még
most, a halál közelében? Minden oly távolinak rémlik. Amit érez, azt nem lehet papírra vetni.
Azt elmondani sem lehet, szóban legalábbis nem, talán csak egy utolsó csókban. Arra azonban
vigyáznak a börtönőrei, hogy ne búcsúzhassék el a családjától, csak levélben.
Veronika!
Ha a leánya jutott eszébe, valami vasmarokkal préselte össze a szívét. Kétségbeesve
nyugtatgatta magát, hogy jó kezekben hagyja. Az utóbbi napokban sokat gondolt a vejére, aki
csodával határos módon bukkant fel a börtönében. Beszélgetésük minden egyes szavát
felidézte, és még ezer kérdést fűzött hozzá, amelyre más híján neki magának kellett megadnia
a választ. Mindabból, amit maga látott és hallott, igyekezett megjósolni Veronika jövendő
sorsát.
 Amíg nem ismerte meg személyesen Sándort, kalandornak tartotta, és nem örült annak,
hogy a leánya ilyen kétes egyéniséghez kötötte az életét. Most immár bizonyosra vette: akárki
és akármi is ez a fiú, Veronikát őszintén szereti, és érte minden áldozatra kész.
Értette már a leányát. Van Sándorban valami, ami magával ragadja az embert, aminek
nehéz ellenállni. Még vele is el tudta hitetni, hogy innen, ebből a minden oldalról őrzött
börtönből ki lehet szökni.
Vajon tudja-e már, hogy halálra ítélték? Ó, ha most még egyszer beszélhetne vele, és a
gondjaira bízhatná Veronikát!
Furcsa dolog, szinte nevetséges, mégis egyvalami nyugtalanította. Veronika említette, hogy
az esküvő után Sándorral kergetőztek a kertben, és koszorút kötöttek a mezőn. Kicsoda
valójában ez a fiú? Felelőtlen gyermek-e vagy a felelősséget átérző férfi?
Sándor Óbudára akarja vinni Veronikát. Az ő leánya egy órásmester házában! De talán jobb
is így. Mit ért ő a nagy nemességével és a birtokával? Mindene elveszett, a feleségét és a
gyermekét egy krajcár nélkül kell itthagynia. Az az óbudai órásműhely a biztonságot jelenti. A
viharban csak a nagy fák törnek ketté, a kis bokor épen megmarad. Ott, az órák között
menedéket talál a leánya és az unokája.
Hirtelen újra a szívébe nyilallt a fájdalom. Az unokáját nem láthatja meg soha! Azt sem
tudhatja meg, fiú lesz-e vagy leány. Ő még jól emlékezett a nagyapjára, akinek
gyermekkorában a térdén lovagolt. Felnőtt férfi volt már, vőlegény, amikor az öregúr meghalt.
A dédapjára is emlékszik, apró gyermekkorában megcsodálta nagy fehér bajuszát és dörmögő
hangját. Mennyit játszottak együtt! Hogy megsiratta, amikor jobblétre szenderült.
Nyolcvanhat évet élt meg az öreg. Ő most negyvenhárom éves. Éppen feleannyi! És nem
engedik, hogy megismerje az unokáját!
Könnyek gyűltek a szemébe. Gyorsan letörölte őket. Szégyellte ellágyulását, de annak a
sajgó valaminek ott bent nem tudott parancsolni. Miért kell meghalnia, miért? Van értelme
ennek az egésznek? Nem nevetséges dolog, hogy halandók átveszik Isten szerepét, és
ítélkeznek embertársuk felett, kimondják rá, hogy bűnös, és a halálba küldik?!
Nevetséges és végtelenül szomorú. Hát van joga az egyik embernek elvenni a másik ember
életét? Nem, nem és ezerszer nem! Még a gonosztevőét, még a gyilkosét sem. Ő pedig
ártatlan. Nem azért kell meghalnia, mert vétkezett, hanem azért, mert szereti a hazáját.
És hányan vannak, akiknek ez a bűnük, és ezért az életükkel kell fizetniük. Ő csak egy a
sorban, csak egy szem a szakadatlan láncban, amelyet a császár hóhérai napról napra
szaporítanak. Nem is ismeri őket, nem tudja, ki az, akinek tegnap szólt a sortűz, és nem tudja,
ki lesz az, aki holnap fog itt ülni, ebben a szobában, ez előtt az asztal előtt, várva a halált, mint
ő ma. Addigra azonban ő már nem lesz.
Homlokára szorította kezét. Nem is hitte volna, hogy az utolsó órák ilyen nehezek! Amikor
elragadták a feleségétől és a leányától, úgy vélte, hogy annál rosszabb már nem érheti, az
őértük való aggodalom erősebb benne minden más érzésnél. És most elemi erővel támadt fel
benne az életvágy. Szeretett volna kiszabadulni innen, lovon vágtatni a síkon, érezni az arcába
csapódó szelet, szerette volna a hűs folyó karjába vetni magát és elfeküdni a ringó
hullámokon, szerette volna az arcát és a mellét kitárni az éltető napsugárnak, hogy járja át
minden porcikáját, és szeretett volna elnyújtózni a fűben, hallgatni a tücskök dalát és beszívni
a friss széna illatát. Ehelyett azonban, tudta, valahol egy fal vár rá, ahol be fog fejeződni
minden.
Csak legalább ne lenne egyedül! Csak lenne most mellette egy emberi lény, barát, akinek a
vállán kisírhatná magát, vagy ellenség, hogy a külszínre kellene vigyáznia, hogy ne lássanak
meg rajta semmit, és közben ne érne rá önmagával foglalkozni. Micsoda pokoli kínzás az, hogy
valakinek megmondják, fél napja van még hátra az életből, azután becsukják egy szobába, és
magára hagyják. Ha halálra ítélték, miért nem ölték meg azonnal? Elég annyi idő, ameddig az
embert levezetik az udvarra, addig el tud mondani egy imádságot, és aztán vége mindennek!
Jaj, ezek a véget nem érő órák, amíg a halálraítélt a vég kísértetével birkózik! Ez az igazi
büntetés, nem maga a halál! Az már csak egy pillanatnyi fájdalom csupán. A golyó kegyelmes,
a golyó gyorsan öl. De az ellenség nem!
Eszébe jutott egy vadászat; akkor egy ügyetlen vadásztársa átlőtte a kalapját. Ha egy
arasszal lejjebb talál, szétloccsantja az agyát. Akkor csak állt, kezében a kalappal, míg a többiek
odafutottak hozzá. Meglegyintette a halál szele, de mire felfoghatta volna, mi történt, már el
is múlt a veszedelem, csak utólag borzongott bele. Arany fénnyel sütött rá a nap, és ő boldog
felszabadultsággal nézett körül a világban: „Az enyém vagy még! Nem vettek el tőlem!”
Vajon sütni fog-e akkor a nap? Könnyebb-e elbúcsúzni a világtól, ha kék az ég, és minden
olyan ragyogó szép, vagy ha borús a mennybolt, és zord az idő? Nem, a halál egyformán nehéz,
akár gyönyörködtető a természet pompája, akár a csúf arcát fordítja a halálba induló felé!
Gyermekkorában látott először halottat, egyik nagybátyját; akkor nem értette, mi történt.
Azóta sokszor állt ravatalok előtt, sokszor búcsúzkodott haldoklóktól, de soha nem próbálta
meg a helyükbe képzelni magát. Még akkor sem gondolt a halálra, amikor Kossuth
megbízatásából a harctérre indult, bár tudta, hogy ott veszélyben forog az élete. Éltette a
reménység, hogy épségben visszatér. Immár semmi remény. Meg kell halnia.
Az előbb még úgy vélte, jobb lett volna, ha nem hagynak időt a gondolkozásra, hanem
rögtön a fegyverek elé állítják. Most összerázkódott arra a gondolatra, hogy nyílik az ajtó, és
jönnek érte. Szerette volna nyújtani a perceket, pedig tudta, hogy csak a gyötrelmet
hosszabbítja meg velük. De most még a szenvedés is édesnek tetszett.
Megpróbált másra gondolni. Igyekezett visszaemlékezni a haldoklókra. Hogyan fogadták az
elkerülhetetlen véget? Hiába! Ezen az úton mindenkinek egymagának kell végigmennie!
Sóhajtott, és a karjára hajtotta a fejét. Eddig azt hitte magáról, hogy bátor ember; most
rádöbbent, hogy a halálban nincs bátor ember, és nincs gyáva ember, csak ember van, aki
rettegve áll meg a nagy ismeretlen előtt. A többi csak önuralom kérdése.
Felkapta a tollat. Meg kell írnia a búcsúleveleket, hogy elbúcsúzzék a feleségétől és a
leányától. Intézkednie kell arra az időre, amikor ő már nem lesz.
Először Margitnak írt. Az a könnyebb. A bocsánatát kérte, ha netán megbántotta volna
valaha. És azt üzente, bízzék meg Sándorban. Az ő halálával a veje lép a helyébe, és ezentúl ő
fog gondoskodni róluk. Isten segítségét kérte mindnyájuk számára, és élő ölelés helyett a
puszta papíron küldte el utolsó csókját.
Hanem amikor Veronikának kellett írnia, megbénult a keze. Csak rámeredt a fehér
papírlapra, és lassanként megtelt a szeme könnyel.
Kint valami zörgött. Bérczy Károly összerezzent. Azt hitte, érte jönnek. A zaj azonban elhalt,
és újra csönd lett. A férfi hirtelen elhatározással a papírra vetette:

Isten veled, kisleányom!

Ott fent majd újra találkozunk.

Többet nem bírt leírni. Bízott benne, hogy Veronika így is meg fog érteni mindent.
Odakint újra felhangzottak a léptek. Végigkopogtak a folyosón, és megálltak az ajtaja előtt.
Valaki a zárral matatott.
Bérczy Károly homlokát kiverte a verejték.
 Még nincs itt az idő – gondolta. – De vajon nem változtatták-e meg utólag az időpontot?
Vagy talán késik az órája? Az ajtaja kinyílt, és a börtönőr lépett be rajta.
− A pap van itt – mondta. – Akar vele beszélni?
A rab majdnem rávágta, hogy nem! Mi köze egy idegennek az ő sorsához? Úgyis tudta, mit
fog mondani: „Nyugodjék meg Isten akaratában. Ő irgalmas, minden bűnét meg fogja
bocsátani…” De neki nem Isten irgalmára van szüksége, hanem az emberekére! Nem a
haláltól, nem a túlvilágtól fél, hiszen Isten kegyelmében soha nem kételkedett, hanem az
élettől nehéz megválni és magukra hagyni a szeretteit.
De elutasíthatta ő, a hívő keresztény, a papot, aki azért jön, hogy őt vigasztalja? Talán
könnyebb is lesz, ha nem kell tovább egyedül lenni.
− Kérem, engedje be – felelte.
A börtönőr visszalépett.
− Félórájuk van – hallotta a hangját a folyosóról, azután belépett a pap. Bérczy Károly
majdnem felkiáltott: nem Balázs Imre tiszteletes állott az ajtóban, hanem Sándor. De
uralkodott magán addig, amíg az ajtó rájuk nem zárult, és az őr el nem csoszogott a folyosón.
Sándor átrepült a szobán, és az apósa nyakába borult. A férfi meghatottan szorította
magához.
− Édes fiam! – suttogta.
− Elkéstem – mormolta elkeseredetten Sándor. – Túlságosan rövidnek bizonyult az idő,
nem gondoltam, hogy ilyen hamar…
− Ez volt megírva a sors könyvében. Te ne tégy magadnak szemrehányást!
− Átkozott balsors!
− Veronika tudja?
− Nem. Nem bírtam megmondani neki, nem lett volna szívem hozzá.
− Te honnan tudtad meg?
− Antitól. Neki van ismerőse a bíróságon. Imre bácsi sehogy sem akart beleegyezni, hogy
én jöjjek el helyette. Csaknem erőszakoskodnom kellett vele. Nem tudom, helyesen tettem-
e, de ha én vagyok hasonló helyzetben, én így kívántam volna.
Apuska felelet helyett magához ölelte a fiút.
− Örülök neki, hogy te jöttél!
− Én nem ezt akartam…
− Ne arról beszélj, ami nem sikerült. Most már úgyis hiába. Veronikáról beszélj és a
feleségemről! Amióta elválasztottak tőlük, nem hallottam róluk semmit.
Sándor röviden elmondta, hogyan találta a feleségét és az anyósát Nagyváradon, hol
laknak, mit csinálnak egész nap.
− Nem kell nélkülözniük?
− Szűkösen élnek, de nélkülözniük nem kell.
− Ígérd meg, hogy elviszed őket innen. Most már semmi értelme, hogy tovább itt
maradjanak.
− Ígérem, hogy amint a körülmények engedik, elmegyünk innen Óbudára. Igyekezni fogok,
hogy Anyuska is otthon érezze magát minálunk.
− Ha valamiben segítségre van szükséged, fordulj a sógoromhoz, Ihász Pálhoz, ő meg fog
segíteni.
− Köszönöm, vannak nekem is barátaim, akik szívesen segítenek, ha hozzájuk fordulok, és
Kálmán édesapja az egyetlen, akitől nem fogadhatok el segítséget.
− Miért?
 − Mert Kálmán szereti Veronikát. Én egyszer megkértem baráti szívességre, mert azt
akartam, legyen valaki Veronika mellett, ha a sors úgy hozza, hogy én többé nem lehetek
mellette. De amíg én élek, Veronika nem fogadhat el segítséget Kálmántól vagy a családjától!
Bérczy Károly most döbbent rá először, hogy ez a fiatal fiú is végigjárta azt az utat, amit ő
most. Nem kivégzésre készült ugyan, hanem csatába ment, ahol állandó veszélyben forgott
az élete. Ő is végrendelkezett a maga módján, amikor Kálmánnal küldte el a levelet. De arra
is kevés férfi képes, hogy a vetélytársára bízza a feleségét arra az esetre, ha ő meg találna
halni. Hirtelen újra eszébe jutott az a kérdés, amelyen nemegyszer töprengett az utóbbi
időben, nem remélve választ.
− Mondd, fiam, amikor feleségül vetted Veronikát, miért játszottál vele fogócskát a
kertben? Tudom, furcsa kérdés, de nekem fontos!
Sándor meglepődött, de azonnal válaszolt:
− Tíz napunk volt mindössze, tíz rövid napunk. És honnan tudhattam én akkor, hogy lesz-e
még több? Ültünk volna le, és sírtunk volna? Én azt akartam, hogy Veronika boldog legyen.
Feledje el, ha csak rövid időre is, hogy háború van, hogy rövidesen el kell válnunk. Azt akartam,
hogy szép emléke maradjon rólam, ha nem térnék többé vissza. Ezért tettem meg mindent,
okosat és ostobát, csak hogy őt nevetni lássam. Azt hiszem, ma már képtelen lennék rá. Most
már jobban tudom, mi az, távol lenni és védtelennek tudni azt, akit szeretünk.
Apuskának a szívéig hatoltak ezek a szavak. Sándor azt mondta ki, amit ő érzett. Most már
tudta, hogy biztosan számíthat rá.
− Nekem most itt kell hagynom azokat, akiket szeretek. Ígérd meg, hogy gondjukat viseled!
− Esküszöm!
Bérczy Károly magához ölelte a fiút.
− A legdrágább kincsemet hagyom rád. Én nem így képzeltem a jövőtöket. Jómódú ember
voltam, benneteket gazdaggá tehettelek volna. Most koldusszegény vagyok, és nekem kell
kérnem, nemhogy én adhatnék.
− Én Veronikát önmagáért szeretem, hozományt soha nem vártam vele. Énmellettem soha
nem szenved szükséget semmiben, ígérem.
− Nekem az is fáj, hogy nem láthatom meg az unokámat.
Sándor megragadta az apósa kezét. Szavakkal nem tudta már vigasztalni.
Bérczy Károly előhúzta az óráját. A mutató veszedelmesen közeledett a kitűzött időpont
felé. A két férfi egymásra nézett. Tudták, mire gondol a másik. Apuska odaadta az órát
Sándornak.
− Tedd el. Nekem már nem lesz rá szükségem.
− Elviszem Veronikának – suttogta a fiatalember.
Csönd borult a szobára. Túlságosan sajgott a szívük, semhogy szólni tudtak volna. Végre
apuska szólalt meg először:
− Köszönöm, hogy másodszor is elmerészkedtél ide. Te nem is tudod, mit jelent nekem az,
hogy beszélhettem veled.
Odakint a folyosón léptek zaja hangzott fel. Hirtelen mind a ketten halálsápadtak lettek.
Apuska magához ölelte Sándort.
− Édes fiam!
− Apuska!
Mire az őr belépett, már úgy álltak egymás mellett, mint elítélt és Isten szolgája.
Innen kezdve már gyorsan peregtek az események. Két katona maga közé fogta a rabot, és
lekísérték az udvarra. Sándor egy lépést sem tágított mellőlük.
 Az ég ragyogóan kéklett, a lemenő nap aranyszínnel vonta be a tájat. Bérczy Károly
meglátta azt a bizonyos falat, és bármennyire uralkodott is magán, most alig észrevehetően
összerezzent. A búcsú pillanata elérkezett. Még egyszer átölelte Sándort, aztán elválasztották
őket egymástól. Egyedül maradt, olyan egyedül, amilyen egyedül csak a halála pillanatában
lehet az ember.
Odakísérték a fal elé. Látta az udvart, látta a szemben felsorakozott katonákat, a
fegyvereket, de minden olyan furcsának és idegennek rémlett, mintha nem is az ő kivégzésére
készülődtek volna. Még Sándor fekete ruhás alakja is olyan messze tűnt, mintha soha nem
ismerte volna.
Felolvasták az ítéletet.
Bérczy Károly nem hallotta a szavakat. Szeme a kék eget, a napfényt itta magába, amit
olyan soká nélkülöznie kellett. Vezényszavak pattogtak a levegőben. A katonák két sorba
álltak vele szemben. Az első sor letérdelt. Vállhoz kapták a fegyvert.
Ekkor egy katona melléje lépett, kendővel a kezében. A férfi tudta, hogy az utolsó perc
elérkezett. Tekintetével Sándort kereste. Ott állt a kivégző osztag mellett, arcát eltorzította a
fájdalom. Veje könnyes arca volt az utolsó kép, amit Bérczy Károly magával vitt az örök
sötétségbe.
A kendővel elég hosszú ideig elbabráltak, amíg sikerült megkötniük. Akkor a katona is
elhagyta, és ő ott térdelt egyedül a fal előtt, és nem látta, de érezte, hogy a fegyverek felé
fordulnak. Hirtelen pattanásig feszült benne minden.
− Feuer! – zörrent hidegen a vezénylő altiszt hangja.
A fegyverek dörrenését még hallotta.

A MENEKÜLÉS

Veronika egyedül volt otthon, amikor Sándor belépett a szobába. Nem szokott ilyen időben
jönni, és váratlan érkezése megrémítette a fiatalasszonyt. Eléje szaladt, és még inkább
megdöbbent, amikor észrevette férje feldúlt arcát és kisírt szemét.
Sándor átölelte.
− Veronika, édes kicsikém, most erősnek kell lenned. Apuska…
− Nem! – sikoltott fel Veronika. – Az nem lehet igaz!
− Édesapád meghalt.
Veronika zokogva borult a férje nyakába. Sándor azonban még mindig hatása alatt állt a
kivégzésnek, nem talált vigasztaló szavakat. A fülében visszhangzott a sortűz, még látta apósa
leroskadó alakját. Oda akart menni hozzá, de nem engedték. Mint pap, elvégezte a
kötelességét, a börtönben többé nem volt semmi dolga.
Talán szerencse is, hogy azonnal eltávolították, mert könnyen elárulhatta volna magát, és
ennek a kétségbeesett, szegény árva gyermeknek nagy szüksége van most rá.
A kanapéhoz vezette Veronikát, leültette, kezét és haját simogatta, úgy próbálta
megnyugtatni. Végre alábbhagyott a sírás.
− Kitől hallottad? – kérdezte Veronika.
− A tulajdon két szememmel láttam.
− Te?
− Én búcsúztattam Imre bácsi helyett.
 − Meghalt! – Veronika újra felzokogott. Sándor nem zavarta. Hadd sírja ki magát. Talán
megkönnyebbül tőle.
Az ajtón Anti dugta be a fejét.
− Sándor, gyere ki egy pillanatra!
Sándor csak intett, hogy most nem ér rá. Majd később.
− Azonnal gyere. Nagyon fontos. Életbevágóan fontos.
Sándor megcsókolta Veronika homlokát, és kisietett.
− Mit akarsz? Nem látod, hogy milyen állapotban van?
− Sándor, neked azonnal el kell tűnnöd innen. Kiadták ellened az elfogatóparancsot.
− Mit beszélsz?
− Valaki, úgy látszik, feljelentett. Bármelyik pillanatban itt lehetnek érted!
− Úristen! Veronika! Nem hagyhatom most magára. Itt kell maradnom.
− Megőrültél?! Elfognak.
− Nem bánom.
− Azt akarod, hogy a szeme láttára hurcoljanak el? Mit tudod te, milyen vádat koholnak
ellened! Talán évekre lecsuknak, vagy, Isten ne adja, az apósod sorsára jutsz. Ezt akarod?
− Nem, nem, igazad van. Csak egy kicsit várj. Veronikának most nem mondhatom meg. Túl
sok volna egyszerre.
− Minden pillanatban itt lehetnek érted. Hát nem érted, hogy most az életedről van szó?
Fontolgatásra nincs idő. Az utat tudod: amerre az apósodat szerettük volna megszöktetni, a
hegyeken át, Erdélybe és onnan Törökországba.
− Velem ne törődj. Én tudom, mit kell tennem. Veronikát azonban nem hagyhatom el
gyámolító nélkül. Ígérd meg nekem, Anti, az ég szerelmére kérlek, hogy segítségére leszel
ezekben a napokban. Apuska holttestét ki kell váltanotok. Itt van a pénzem, neked adom,
gazdálkodj vele. A temetés után kísérd el Veronikát és az édesanyját Óbudára, a nagy
szüleimhez. Ott lesznek most a legjobb helyen. Ha kevés a pénz, szerezz valahonnan kölcsön,
majd nagyapám megadja. Itt az órám is, nekem nem lesz rá szükségem, add el. Ez a másik óra
apuskáé volt, ezt Veronika őrizze meg emlékül. Én nem megyek Törökországba: eltűnök itt a
hegyek között, és amint lehet, üzenek. Igyekezz megtudni, mivel vádolnak. Ha nem főbenjáró
ügy, állok elébe. Leülöm azt az egy-két hónapot vagy évet. Most nem is ez a fontos, csak az,
hogy Veronikának ne legyen semmi baja. Úgy félek a gyerek miatt…
− Nyugodj meg, Sándor, én mindent elintézek. Most eredj, és búcsúzz el tőle.
Sándor elfogódott szívvel lépett be a szobába. Veronika még ott feküdt a kanapén. A férfi
letérdelt mellé.
− Szerelmem – suttogta.
Veronika ránézett. Tekintete mélységes fájdalmat sugárzott.
− Bocsáss meg nekem. Azonnal el kell menekülnöm.
A fiatalasszony szeme kitágult.
− Mit beszélsz? – kérdezte ijedten.
− Kiadták ellenem az elfogatóparancsot.
− Jaj nekem! – sikoltotta Veronika, és a férje nyakába kapaszkodott. – Nem engedlek el!
Sándor átölelte és megcsókolta a feleségét.
− Anti itt lesz melletted. Ő jóbarátom, megígérte, hogy vigyáz rátok. Menjetek Óbudára,
nagyapóhoz. Amint lehet, követlek benneteket, de most nem maradhatok tovább!
− Mikor látlak újra?
− Amint lehet, visszajövök. Isten veled, Veronika.
Még egyszer megcsókolta a feleségét, aztán kirohant a szobából. Nem bírta tovább.
 Anti megijedt attól a szinte eszelős kifejezéstől, amit Sándor arcán látott.
− Rongy ember vagyok – zihálta a szerencsétlen – hogy ilyen állapotban elhagyom a
feleségemet.
− Ez az egyetlen értelmes dolog, amit tehetsz. Minden más esztelen hősködés volna.
− A legdrágább kincsemet bíztam rád, Anti.
− Vigyázok rá. Te törődj most magaddal. Itt a ruhád, elhoztam, mert ez a papi öltözék
árulód lehet. Ez meg itt némi harapnivaló az első időre. Maradt néhány garasod, vagy minden
pénzed ideadtad? Ne szamárkodj, neked is szükséged lehet rá.
− Lacihoz megyek, és tőle szerzek mindent, amire szükségem lehet. Nem tagadhatja meg.
A pénzre Veronikának nagyobb szüksége van, mint nekem, tartsd meg. Elboldogulok nélküle
is. Hiszen nekem olyan kevés kell…
− Te! Ne könnyelműsködj! Börtönbe akarsz jutni?
Sándor kihúzta magát.
− Ne félts te engem! Túljárok az eszükön. Úgy eltűnök, hogy bottal üthetik a nyomomat.
Isten veled, barátom. – Az ajtóra mutatott. – Eredj be Veronikához. Ne hagyd most egyedül.
Rólam rövidesen hallani fogsz.
Azzal már el is tűnt a kert csupasz bokrai között.

Olgyay Laci, Sándor unokabátyja ugyancsak elcsodálkozott, amikor a fiatalember váratlanul

felbukkant előtte.
Sejtette, hogy rosszul áll a szénája, azért jön ide, és igazán nem örült neki, mert féltette a
birtokát.
Sándor nem kertelt. Megmondta kereken, hogy üldözik, és neki el kell menekülnie.
− Kapsz tőlem egy lovat és annyi pénzt, amennyivel kijuthatsz Törökországba. Ott keresd
meg Andrist, ő két hete ment el, mert itthon nem érezte biztonságban magát. Addig itt lapult
meg a padláson.
− Miért kellett bujkálnia?
− Honvédtiszt volt. Amilyen forrófejű, nem sikerült lebeszélnünk arról, hogy részt vegyen
ebben a ribillióban.
− Te meg Gazsi bezzeg megkíméltétek magatokat tőle…
Laci felfortyant:
− Nekem gyermekeim vannak, nekem őrájuk is kell gondolnom! Mi lenne szegényekből, ha
elvennék a fejük felől a tetőt? De te ezt úgyse érted.
− Én valóban nem. Mert az én feleségem valóban elvesztette az otthonát, itt maradt egy
szál ruhában, megélhetés nélkül, az édesanyjával. Az apósomat aznap végezték ki, amikor én
eljöttem Nagyváradról. Ott kellett hagynom Veronikámat a megszületendő gyermekünkkel.
Én igazán nem tudhatom, mit jelent egy férfinak a családjáért érzett aggodalom.
− És te ezt csak így mondod…?
− Mit csináljak? Jajveszékeljek? Kinek használnék vele?
− Sajnállak, Sándor. Nem tudhattam, hogy megnősültél. Ne haragudj, de téged soha nem
tudtalak elképzelni, mint férjet és komoly családapát. Pihenj meg nálunk. Aztán megbeszéljük,
mit tehetsz. Soká nem maradhatsz, mert nem biztonságos. Andrist is kétszer keresték már…
− Köszönöm, nem élek a szíves invitálással. A lovadra sincs szükségem. Oda, ahova én
tartok, elég lesz a két lábam is.
− Hova készülsz?
− Fel, a bihari hegyekbe, a favágók közé. Azok az egyszerű emberek vélhetőleg nem fogják
kérdezni, ki vagyok, és honnan jöttem.
 − Elment az eszed? Ki hallott már olyat? Mihez kezdesz ott?
− Dolgozni akarok, Laci, minél nehezebb munkát, hogy ne érjek rá gondolkozni. Ha este,
holtfáradtan ledőlök a földre, talán tudok majd aludni is. Én Törökországban vagy bárhol
másutt a világban megbolondulnék. Nem megyek külföldre. Én ezért a földért harcoltam, én
nem megyek innen sehova. Ott fenn, a hegyek között jó helyen leszek, ott nem fog keresni
senki.
− És ha elárulnak?
− Besúgók csak a városban teremnek, a hegyek között soha. Olyan leszek, mint ők. Nem a
munkától félek én most, hanem a tétlenségtől.
− Képtelen ötlet, de ha ez a kívánságod… Nem az én dolgom, hogy lebeszéljelek róla. Inkább
arra kérlek, mondd el, miben lehetek a segítségedre.
− Sokban. Először is ruha kéne. Valamelyik béresedé. Ebben az öltözékben nem mehetek a
favágók közé. Nem szeretnék feltűnést kelteni. Aztán… üres tarisznyával sem indulhatok
útnak, hiszen ki tudja, hol találok magamnak munkát. És némi pénzre is szükségem volna.
Amint megkaptam, indulok is.
− Indulsz az ördögöt! Ma éjjel itt maradsz. Hiszen alig állsz a lábadon. Eszel, iszol, aztán
lefekszel Andris ágyába. Ha osztrák téved a környékre, felsuvadsz a padlásra, az Andris
rejtekhelyére. Holnap aztán mehetsz, Isten hírével, amerre akarsz.
− Hát jó – egyezett bele Sándor. Most érezte csak, hogy milyen fáradt. De hiába, ezen az
éjszakán messze kerülte szemét az álom. Folyton Veronikát látta, törékenyen, védtelenül,
kisírt szemmel. És majd megszakadt érte a szíve.

Együtt ültek hárman a félhomályos szobában. Anti hallgatott, a két asszony, anya és leánya
azonban szenvedélyesen vitázott.
Anyuska a bátyjához akart menni. Úgy vélte, Óbudán ők nemkívánatos vendégek lennének.
Pali azonban ölelő karokkal várja mindkettőjüket, és annyi szenvedés után végre nyugalmat
és biztonságot lelne a régi házban, ahol született, és ahol a gyermekkorát töltötte. Veronikát
kényeztetnék, nem lenne semmire se gondja, és a gyermeke is származásának megfelelő
környezetben nőhetne fel. Veronika azonban makacs. Ő mindenáron Óbudára akar menni, az
órásműhelybe. Meghibbant ez a leány?
− Nekem Sándor meghagyta, hogy nagyapónál várjak rá, és én azt teszem, amit ő mondott!
Ott fog keresni, és mit szólna hozzá, ha nem találna ott?
− Majd megírjuk a címedet, és akkor utánad jön.
Veronika a fejét rázta.
− Én Óbudára megyek!
− Ott akarsz lakni, idegenek között?
− A férjem nagyszülei nekem nem idegenek.
− De öregek. A terhükre leszel.
− Szeretnek. És én is szeretem őket. Majd segíteni fogok nekik.
− És azt akarod, hogy a gyermeked ott nőjön fel, abban a környezetben?
− Sándort derék emberré nevelték, én sem óhajtok mást.
− Hiszen te eddig úgy szerettél Pali bácsiéknál. Hát csak jobb ott, mint Óbudán! Ezt Sándor
is belátja, ha gondolkozik egy kicsit. Nem lehet olyan önző, hogy ilyen áldozatot kívánjon
tőled.
− De én nem akarok idegenekhez menni.
− Neked a nagybátyád idegen? Hogy mondhatsz ilyet, Veronika?
− Én most már a férjem családjához tartozom. Apuska is azt írta…
 − Nekem búcsúzáskor azt mondta az édesapád, hogy Palihoz menjünk. Te is hallottad!
− De abban a levélben azt írta…
− Igen, azt írta, hogy Sándor fog majd gondoskodni rólunk. De hát hol van Sándor? Eltűnt,
mentette a maga életét, velünk nem törődött!
− Tudja-e, asszonynéném, hogy miért kellett elmenekülnie? Mert a kegyed férjét akarta
kiszabadítani! – avatkozott a vitába Anti.
− Hogyne, tudom, bement hozzá a börtönbe. Sokat értünk vele. Károlynak mégis meg
kellett halnia, ő meg kereket oldott, és minket itt hagyott a sorsunkra.
− Bruder Sándor ellen az a vád, hogy megtévesztette a hatóságokat, és vesztegetni próbált,
hogy megszöktessen a börtönből egy halálraítélt rabot. Az ilyesmit pedig nagyon szigorúan
veszik manapság.
Veronika felugrott.
− Hát ezért?! – kiáltotta. – Ezért keresik halálra?! Nekem nem mondta.
− Nem akarta feleslegesen izgatni és esetleg hiábavaló reményekkel kecsegtetni. Ha
minden sikerül, úgyis megtudta volna. Ha nem, minek tudja meg? Lelkemre kötötte, nehogy
eláruljam, most csak ingerültségemben járt el a szám. Bocsásson meg érte.
Veronika szemét ellepte a könny.
− Apuskáért tette – suttogta. – Ezért szenved most.
− Inkább ne hősködött volna! – tört ki anyuska. – Akkor talán élne még szegény apád. De
mert ő meggondolatlanul vesztegetni próbált, halálra ítélték.
− Nem! – sikoltott fel velőtrázó hangon Veronika. – Nem, nem, nem!
Az ágyhoz rohant, levetette magát, és egész testét rázta a sírás. Anyuska rémülten próbálta
nyugtatni, Veronika azonban csak zokogott.
− Minden úgy lesz, ahogy te akarod. Elmegyünk Óbudára. Csak ne sírj már, kicsi leányom.
Istenem, én nem akartam rosszat! Felejtsd el, amit mondtam. Neked most nem szabad
felizgatnod magadat. Gondolj a gyerekre!
Veronika lassanként lecsillapodott. Erről többé nem beszéltek. Anyuska mindenbe
beleegyezett, csak hogy még egyszer fel ne zaklassa a leányát. De hiába, a tövis már beletört
a sebbe, és nem jött ki onnan többé soha.

ÓBUDÁN

Apuska temetése után Óbudára utaztak. Anti hűségesen kísérte őket, mint ahogy megbízható
támasznak bizonyult Nagyváradon is. Anyuska szakadatlanul panaszkodott mindenre, az
utazásra, a sorsra, az emberekre, Veronika azonban hallgatag volt. Csak akkor költözött egy
kis fény a szemébe, amikor megérkeztek a fővárosba. Nagyon vágyott már az egyszerű óbudai
kis ház után, ahol annyi szeretettel fogadták, amikor először ott járt.
Az öregek nem változtak semmit. És a ház sem. Itt minden a változatlanságot hirdette,
szemben a külső világgal, ami olyan nagyon megváltozott. Elzúdultak fölötte a viharok.
Veronika úgy érezte, végre hazaérkezett. Nagyanyó úgy zárta a karjaiba, mintha az unokája
lett volna. A fiatalasszony szemét ellepték a könnyek. Nagyanyó a haját simogatta. Sejtette,
mi mehet végbe a szegény gyermek lelkében, és nem zaklatta kérdésekkel. Pedig égett a
vágytól, hogy megtudja, mi van Sándorral.
 Veronika kisírta magát, és ettől megkönnyebbült. Nagyanyó karjai közül nagyapó karjai
közé vándorolt, onnan a karosszékbe, ahol végre elmondott mindent, ami az utolsó napokban
történt velük.
Az öregek is kétségbeestek, amikor meghallották, hogy Sándornak bujkálnia kell.
Bánatukban mégis vigaszt jelentett, hogy itt van Veronika, és most már itt is marad
mindörökre. Hozzájuk fordult segítségért, szüksége van rájuk, bízik bennük. Örültek, hogy
gyermeket vár, Sándor gyermekét, az ő dédunokájukat.
Amit csak találtak a házban, mindent az asztalra hordtak a megfáradt vendégeknek, és
legszívesebben a lelküket tették volna elébük. Nagyanyó gyorsan friss ágyneműt húzott fel.
Veronika ezen az éjszakán anyuskával alszik, mert Antinak kell a legényszoba, de aztán
megkapja Sándor szobáját.
Nagyapó váltig unszolta a vendégeket, hogy beszélgessenek még, nagyanyó azonban
közbeszólt: hagyja őket lefeküdni, hiszen nagyon fáradtak lehetnek a hosszú úttól.
Ez volt az első éjjel apuska halála óta, hogy Veronika nyugodtan tudott aludni. Nem
kínozták lidércnyomásos álmok, és csak másnap délben ébredt fel.

Néhány hét múlva ismeretlen emberek zörgettek be a házba. Az első pillanatban úgy
megrémültek, hogy senki se ment ajtót nyitni. Végül is Veronika tért először magához, és
beengedte az idegeneket.
− Házkutatás – mondta a vezetőjük, és felmutatta a parancsot. Sápadtan állták körül.
Anyuska megpróbált tiltakozni, de nem sokra ment vele.
A katonák nekiestek a háznak. Sorra járták a szobákat, benéztek a szekrényekbe,
feldobogtak a padlásra, lementek a pincébe, minden homályos sarkot végigtapogattak.
Sándort keresték. És hogy őt nem találták, hát áruló jelek után kezdtek kutatni. Van-e valami
olyan holmi, ami azt bizonyítja, hogy jelenleg is itt lakik, van-e levél, amelyből megtudhatják,
hol bujkál?
A szekrények tartalma rövidesen a földön hevert. Nagyapó hiába tiltakozott, feldúlták az
órásműhelyt is. Lefoglalták Sándor egyenruháját, kitüntetését, fellelhető iratait, régi füzeteit
– hátha azokban lelnek valami terhelő adatot – és a két levelet, amelyet Veronikának írt. A két
levelet, amelyet a szerelmes asszony könnye szinte olvashatatlanná mosott.
Veronika eddig egyetlen szót sem szólt. De ezt már nem tudta nézni. Visszakérte a
leveleket. A tiszt durván ráförmedt, hogy hallgasson. Az egyik katona azonban védelmére kelt:
hiszen várandós asszonyról van szó. Azzal nem lehet így beszélni. A leveleket mégsem kapta
vissza. Még szerencse, hogy az utolsó levelet, amelyet a napokban kapott – Sándor ebben
értesítette sikeres megmeneküléséről a férje utasítására elégette. Mert abból bizony
megtudhatták volna, hogy a keresett lázadó tiszt nem külföldre menekült, hanem a bihari
hegyekben bujkál.
A katonák végül elvonultak. Vezetőjük feszes tisztelgéssel búcsúzott, és ők ott maradtak a
felfordulás közepette.
Először senki sem bírt megmozdulni. Anyuska egy karosszékben ült, és sírt. Veronika
nagyanyót tartotta átölelve. Végül is nagyapó indult el, hogy bezárja az ajtót. De aztán ő is
csak megállt tétlenül félúton.
Veronika tért elsőként magához. Lehajolt, és szó nélkül elkezdte szedegetni a földre hányt
holmikat. A másik két asszony is hozzálátott. Az öreg órásmester meg kivonult a műhelybe,
hogy felbecsülje a kárt, amit a házkutatók a rábízott órák kényes szerkezetében és a
szerszámokban okoztak.
 Hiába tették a lakást tökéletesen rendbe, hiába ülték körül estebédhez az asztalt, senkinek
sem támadt beszélgetéshez kedve. Nem ízlett a vacsora sem. Csak erőszakolták, hogy mégis
lemenjen valami a torkukon. Ha szóltak is egy-két szót, a világért sem említették volna, mi is
történt, és vigyáztak, nehogy Sándor nevét kiejtsék a szájukon. Mintha attól féltek volna, hogy
valaki meghallja.
Este anyuska bement Veronika szobájába. Ez így nem mehet tovább! Már eddig is rosszul
érezte magát ebben a házban, de ez a mai eset végleg meggyőzte arról: itt nem maradhatnak.
A fivéréhez kell menniük, ott nem fogja senki sem zaklatni őket.
− Menjen anyuska Pali bácsiékhoz, ha akar – mondta halkan, színtelen hangon Veronika. –
Nekem most már itt van az otthonom.
Anyuska sírva tért nyugovóra. Hiába, őt senki nem érti meg. Még a saját leánya is ellene
fordult. Pedig egyre jobban vágyott a testvére és a szülői ház után, és úgy érezte, az az
egyetlen hely a világon, ahol meg tudna nyugodni.

Anyuska csomagolt. Végül mégis rászánta magát, hogy elutazzék. Nehezére esett az
elhatározás. Hiszen Veronika nem jön vele, itt marad, ebben a házban. És anyuska tudta jól,
hogy a szakítás végleges. Fájt a szíve, de hiába, ő tovább nem tudott Óbudán maradni, a leánya
meg ezt választotta otthonául. Veronika, úgy látszik, boldog itt, és máris sokkal erősebb
szálakkal kötődött a férje családjához, mint az övéhez. Anyuska és a két öreg mindig kimért
hangon társalkodott, hidegen; Veronika azonban úgy otthon találta magát közöttük, mintha
valóban az unokájuk lett volna. Sokkal közvetlenebb és bizalmasabb volt nagyanyóhoz, mint
a saját édesanyjához. Anyuska sokszor érezte, hogy féltékeny erre az öregasszonyra. Mivel
érdemelte ki a leánya szeretetét? Mit csinált, hogy elfordította tőle, az édesanyjától, és
megnyerte a maga számára?
Ha panaszkodott Veronikának, hogy nem szereti már úgy, ahogy kellene, az tiltakozott, és
csókkal válaszolt. De ha Pali bácsiékat említette, megmakacsolta magát, és küldte, menjen
egyedül.
Nem ment. Veronikának szüksége van rá. Gyereket vár, és maga is gyerek még! Honnan
tudná, hogy kell vele bánni? Ő az édesanyja, az ő kötelessége, hogy segítségére legyen a nehéz
órákban! És Veronika hálásan fogadta, amiért mellette maradt, és megtanította mindenre,
amit egy pici babához tudni kell. Aztán bámulatosan hamar beletanult az anyaságba, és
féltékenyen őrizte a kisfiát, nehogy más is hozzányúljon. Mindent maga csinált a gyerek körül,
és közben nem ért rá mással foglalkozni. Mintha megszűnt volna számára a világ.
Anyuska büszke volt az unokájára. Milyen szép, egészséges kisfiú! De hát büszkének is csak
akkor érdemes lenni, ha van ki előtt büszkélkedni. Anyuskának hiányzott a barátnő, a
szomszédasszony, aki előtt kiönthette volna a lelkét. Nagyanyóval nem értették meg egymást,
más világban éltek. Egyre többet gondolt arra, hogy elmegy Palihoz. Veronika itt marad.
Hiába, nincs többé hatalma a leánya fölött. A pici még egy darabig kötötte – nehéz volt
elhagyni ezt az édes kölyköt –, de aztán mégis úgy érezte, mennie kell. Veronikának nincs
többé szüksége rá. Maga alakítja ki a maga életét. Valójában már akkor elkezdte, amikor
Eperjesen szembeszegült az ő akaratával, és ott maradtak Sándor mellett.
Azóta mindig az történt, amit Veronika akart. Anyuska fölöslegesnek érezte magát ebben
a házban, és a boldog gyermekkor emlékei visszahívták a szülői házba. Döntött.
Meglepte, hogy a leánya milyen nyugodtan fogadja ezt a hírt. Azt várta, sírni fog, kérleli
majd, hogy maradjon. Veronika azonban rég tudta, hogy ez lesz a vége. Ő is döntött. A férje
családját választotta, és tudta, hogy az övéitől előbb-utóbb el kell válnia. Nem mintha nem
fájt volna, hogy édesanyja elmegy, de mindkettőjüknek jobb lesz így.
 Az utolsó napokban azonban, amennyire tehette, az édesanyja mellett volt. Talán
megérezte, milyen hosszú idő fog eltelni, mire újra látják egymást. Jóvá akarta tenni, amit az
elmúlt hetekben mulasztott. Kettőjük kapcsolata sokkal őszintébbre és bizalmasabbra fordult.
Ám ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy anyuska elutazik. Nem beszéltek róla, de
készültek rá. És anyuska most itt állt az utazótáska előtt, és csomagolt.
Veronika jött be a szobába. A babát hozta a karján. A kicsi most evett, és nagy kék szemével
elégedetten tekingetett körül a világban. Anyuska egyszer csak megingott elhatározásában.
Gyöngédségi roham tört rá. Szeretett volna itt maradni a leányával és az unokájával. Pali
kocsija azonban holnap reggel jön érte.
Másnap aztán a kocsi elvitte anyuskát, és Veronika egyedül maradt az új világban, amelyet
ő maga választott magának.

KÉT TALÁLKOZÁS

Vasárnap délutánonként Veronika sétálni ment Sándorkával. Elég messzire elcsavarogtak.

Sándorka most kezdte felfedezni maga körül a világot, és bámulatos, hogy mennyit tudott
kérdezni. Veronika türelmesen felelgetett. Megszokta már, hogy egyetlen társasága a kisfia
és a két öreg. Nem is vágyott más után.
Több mint három év múlt el azóta, hogy Óbudán élt. A napjai csendes egyformaságban
teltek.
Nagyanyónak segített a háztartásban, Sándorkával játszott, és ebéd után, amikor a kisfiú
és az öregasszony lefeküdt aludni, kiment az órásműhelybe nagyapóhoz, és nézte, hogyan
dolgozik. Szerette a műhely csendjét és a finom kis szerkezeteket, amelyeket az órásmester
gyakorlott keze újra mozgásba hozott. Lassanként maga is beletanult a mesterségbe, és
könnyebb javításokat egyedül is elvégzett. Ügyes keze volt, és szerette az órákat, ami nagyapó
szerint igen fontos ahhoz, hogy valakiből jó órásmester legyen. Veronikából mégsem lett az,
mert nem ért rá. Egész nap elfoglalta a háztartás és a gyermeknevelés, és csak. a délutáni
pihenőből ellopott kis időt tölthette az órák között.
Sándor elég ritkán írt. Anti juttatta el a leveleket különböző küldöncök útján hozzá – a
postára nem merték bízni és neki küldte el, Nagyváradra a férjének szánt válaszokat. Sándor
jól érzi magát, egészséges, és sokat gondol rájuk. Arra, hogy hamarosan hazajöhessen, semmi
remény. A házkutatás óta még egyszer keresték, és ebből Veronika arra következtetett, hogy
súlyos büntetés várna rá, ha a kezükbe kerülne. Közkegyelemre pedig egyelőre semmi kilátás.
Sándorka az apjára hasonlít. Neki is kék a szeme, és szőke a haja. Értelmes gyerek, és
könnyen kezelhető. A fiatalasszonynak sok öröme telt benne.
A gyerek csacsogott, és Veronika teljesen elfelejtkezett arról, hogy haza kellene menniük.
Csak a harangszó ébresztette rá arra, hogy elmúlt az idő. Kézen fogta Sándorkát, és hazafelé
indultak.
Díszes hintó állott meg mellettük. Feltűnően szép, szőke hölgy hajolt ki az ablakon.
− Mon dieu! – kiáltotta. – Veronika! Hát mégiscsak jól láttam, hogy te vagy az!
A fiatalasszony döbbenten pillantott fel, és megismerte Marianne Webert. Hirtelen nem
tudta, mit is feleljen neki. Egykori barátnője azonban nem is várt feleletet.
− Milyen régen találkoztunk utoljára! Mi van veled? Ülj be egy kicsit a kocsiba, hadd
beszélgessünk.
− Sietek haza – felelte Veronika, és Sándorkára nézett.
 − A te fiad? Nem is tudtam, hogy férjhez mentél. Én is asszony vagyok már, Hermann von
Schellberg királyi tanácsos a férjem. Most itt lakunk Pesten, mert Hermannt ide helyezték.
Feltétlenül el kell jönnöd hozzánk!
− Ne haragudj, Marian, de a kicsi fáradt, haza kell vinnem.
− Szálljatok be. Merre laktok?
Veronika tiltakozott, de Marian letorkolta, a gyerek sóvár tekintete pedig elárulta, úgy
szeretne felszállni erre a csodálatos kocsira – még soha életében nem utazott hintón –, így
végül is engednie kellett. Veronika nem szívesen mondta meg az utcát – most először
szégyellte Óbudát. Marian világéletében olyan finnyás volt. Vajon mit fog szólni ahhoz, hogy
ő egy órásmester házában lakik?
Marian nem szólt semmit. Mindvégig nagyon kedves és szívélyes maradt, és búcsúzáskor
megígértette Veronikával, hogy meg fogja látogatni.
Hazafelé menet azonban bizonyos elégedettséggel állapította meg, hogy míg kedves
gyermekkori barátnője szemmel láthatólag több fokkal lejjebb került a társadalmi ranglétrán,
addig ő, Marianne Weber szédítő magasságokba emelkedett. Hiába, Veronika mindig is
ügyefogyott volt, élni pedig tudni kell!

Veronikának esze ágában sem volt, hogy fölkeresse Mariant. Az öregek azonban váltig
biztatták: igenis, el kell mennie, járjon emberek közé, hiszen három év óta rajtuk kívül senkivel
sem beszélt. Végül is beleegyezett, hogy eleget tesz a meghívásnak.
Az első komoly gondot a ruha okozta. Veronikának nem volt olyan holmija, amilyenben
ilyen előkelő helyre vendégségbe mehetett volna. Végül is a fekete ruhájára rávarrták
nagyanyó csipkegallérját, új cipőt vettek, de kabátra már nem futotta. Az ócskát kellett
magára venni, ha nem akart megfázni a csípős tavaszi szélben.
Kocsival hajtatott el a Schellberg-palotába. Ne higgye Marian, hogy ő olyan koldusszegény!
Libériás inas fogadta, és az előcsarnokban kellett várakoznia, addig, amíg bejelentették.
Veronika a legszívesebben elfutott volna. Mit keres itt ő, egy bujdosó honvéd felesége, egy
királyi tanácsos házában? Nem lesz-e árulója Sándornak?!…
De már nyílt is az ajtó, és maga Marian jött ki elébe, hogy bekísérje. Most még szebbnek
látszott, mint a múltkor. Szőke haja csodálatos építményként tornyosult a feje tetején,
halványlila ruhát viselt, és vagyonokat érő ékszerek tündököltek rajta. Túlzott szívélyességgel
fogadta Veronikát, és élvezte a zavarát. El akarta kápráztatni a régi barátnőt, és ez teljes
mértékben sikerült is.
Fényes termek során mentek át – nem kellett volna, sokkal egyszerűbben is bejuthattak
volna Marian nappalijába, de ő a világ minden kincséért sem hagyta volna el, hogy mindent
végig ne mutogasson. Nagy úr a férje, reprezentálnia kell. A királyi tanácsos ugyan kevesebb
hivalkodással is beérte volna, fiatal feleségétől azonban nem tagadhatta meg ezt a fényűzést.
A barátságos hangulatú kis nappali szobában végre leültek, és beszélgetni kezdtek. Azaz
inkább csak Marian beszélt. Társasági pletykákat, amelyekből Veronika egy szót sem értett.
Végül is megkérdezte, hogy mi van Marian édesapjával, kishúgával és Tonival.
− Toni meghalt – felelte Marian –, még a háborúban. Te nem tudtad?
Veronika szíve elszorult. Most nem a hódító férfira gondolt, aki élete első nagy csalódását
okozta, hanem a szőke kisfiúra, akivel együtt játszott a kertben, és aki Mariannal együtt
hozzátartozott boldog gyermekkorához. Marian szerette a bátyját! Hogyan lehet, hogy ilyen
hidegen beszél a haláláról? Őneki még ma is összefacsarodik a szíve, ha apuska halálára
gondol!
 Uzsonnát hoztak be. Veronikának nem volt étvágya, Marian meg csak csipegetett, hogy
megőrizze karcsúságát. Végül a titkos tanácsos úr is benézett egy pillanatra, meglátszott:
sokkal idősebb a feleségénél. Az igencsak tekintélyes külsejű férfiú feszesen üdvözölte a
vendéget, és halaszthatatlan dolgaira hivatkozva néhány szó után magukra hagyta őket.
Mikor Veronika végre kilépett a kapun, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ezen is túl volt. Az
biztos, hogy többet nem jön ide. Ha Marian úgy hiszi, hogy szegény barátnője irigyli őt, nagyon
téved. Semmi pénzért nem cserélné el az óbudai kis otthont ezért a palotáért és a kicsi fiát
mindazért a hideg pompáért és gazdagságért, ami Mariant körülveszi.

Vasárnap, ebéd után az egész család lepihent, csak Veronika ült az ablak mellett, és Sándorka
ruháját foltozta. A békés, csendes nyári nap délutánján fülledten ült meg a meleg, jólesett
varrogatni a szoba kellemes hűvösében.
Az ajtó váratlanul kinyílt, és egy férfi lépett be a küszöbön. Vad, torzonborz hegyi ember.
Veronika megszokta már, hogy Anti különös küldöncökre bízza Sándor leveleit, és most sem
kételkedett, hogy az ijesztő külsejű ismeretlen a férjétől hozott levelet. De miért nem lép
közelebb?
− Engem keres? – tette le a kezéből a varrnivalót Veronika. – Fáradjon beljebb!
A férfi nem mozdult. De ahogy az asszony elindult feléje, hirtelen felkapta a fejét. Ekkor
Veronika felismerte.
− Sándor! – sikoltott fel, és a férje nyakába borult. Sándor olyan erősen szorította magához,
hogy az már fájt.
− Te itt? – kérdezte Veronika.
− Eljöttem, hogy lássalak téged, csak egy percre, aztán már megyek is vissza.
− Ó, Istenem! – sírta el magát Veronika.
− Tíz napja utazom már gyalog és kocsin. Antit nem értesítettem róla; ha tudná, bolondnak
tartana. És igaz is: bolond vagyok, hogy idejöttem. De nem bírtam ki tovább. Hadd nézzelek!
Milyen szép vagy. Még szebb, mint álmaimban!
− Mi lesz velünk, Sándor?
− Mi lenne? Visszamegyek a hegyek közé. Ha itt maradok, csak bajt hozok reád és magamra
is. Indulok…
− Máris?! Jaj, nem!
− Mi mást tehetnék? Senki ne tudja meg, hogy itt jártam. Töröld le a könnyeidet. Nem
kellett volna idejönnöm, csak felzaklattalak. Csak magamra gondoltam. Bocsáss meg.
− Ülj le. Fáradt lehetsz. Hozok valamit enni.
− Maradj. Úgysem tudnék most lenyelni egy falatot sem.
− De a kicsi! Addig nem mehetsz el, amíg őt nem láttad! Várj, mindjárt kihozom.
− Ne! Jobb, ha nem…
Veronika azonban már kiszaladt, Sándor pedig körülnézett a kedves régi szobában, ahol
egykor olyan boldog volt. Most azonban alig látott belőle valamit. A szíve úgy dobogott, hogy
majdnem kiugrott a helyéből.
Veronika a karjaiban hozta be a kisfiút. Leállította Sándor elé.
− Itt az édesapád, Sándorka. Adj neki puszit.
De a gyerek csak ijedten kapaszkodott az anyjába, és semmi áron nem akarta elereszteni a
szoknyáját. Veronika hiába próbálta Sándor felé fordítani, a kisfiú a ruhájába fúrta a fejét, és
a két karjával átölelte, hogy mozdulni sem tudott. A fiatalasszony mentegetőző mosollyal
nézett fel a férjére, és megdöbbent attól, amit látott. Sándor sírt. A könnyek kibuggyantak a
szeméből, végigfolytak az arcán, szakállán és lecsordultak a gúnyájára.
 Veronika még soha nem látta Sándort ilyen megtörtnek. Mindig ő volt az erős, a vigasztaló,
a bátor, akire támaszkodni lehet. Soha nem tudta elképzelni, hogy egyszer Sándor is
összeroppanhat, és most, amikor gyöngének látta, rémülettel és szánalommal telt meg a
szíve, és megeredtek az ő könnyei is.
− Nem ismer a kicsi – motyogta Sándor –, nem csoda, ha fél tőlem.
Ezek a szavak még jobban belevágtak az asszony szívébe. Most érezte csak teljes egészében
a tragédiát, hogy apa nélkül kell nevelnie a fiát.
− Ne sírj! – kérlelte a férfi. – Csak megrémíted a gyereket. Vidd vissza a másik szobába, és
nyugtasd meg. Aztán gyere vissza, hogy elbúcsúzzunk.
Veronika szó nélkül engedelmeskedett; de a zajra felébredt nagyanyó, és most megjelent
az ajtóban. Ő sem ismerte fel Sándort, és kővé meredve álldogált, hogy az unokája feleségét
egy idegen férfival találta bizalmas közelségben. Sándor odafutott hozzá, és megölelte. Most
már szó sem lehetett arról, hogy észrevétlenül távozzék. Nagyapót is felkeltették. A két öreg
elhalmozta kérdésekkel Sándort, Veronika azonban szótlanul és zavartan merengett. Nem
tudta elfelejteni, hogy a férjét sírni látta. Hiába tettette most a jókedvet, azért nem volt olyan,
mint régen. Valami megváltozott benne, és ez olyan nagyon fájt Veronikának.
Aztán egyedül maradtak Sándor szobájában, ahol most Veronika lakott. A férfi az asszony
vállára tette a kezét, és Veronika elértette a néma kérést. Az ajtóhoz lépett, és bezárta.
Sándor még alkonyat előtt elment. Veronika az ablakból lesett utána. Amíg ő viszonylag
boldogan és nyugodtan éldegélt a két öreggel és a kicsi fiával, addig mi mindenen kellett a
férjének keresztülmennie! Feledve minden óvatosságot, napokon keresztül gyalogolt azért,
hogy egy röpke pillanatra a karjaiba zárhassa őt! Eddig azt hitte, elég magának a saját gondja-
baja, Sándor felül áll mindezen, hiszen ő olyan erős. De azok a könnyek! Az apa könnyei, akit
nem ismer a saját fia! Azt nem lehet többé elfelejteni! A lelkiismeret furdalta, hogy
Sándorkának nem beszélt eleget az édesapjáról. Megszégyenülve érezte, hogy a férfi szerelme
töretlen, ő meg mindent, amit Sándor iránt érzett, a fiára árasztott. Sándorka betöltötte az
életét. Most azonban rárohant a szenvedés. Sándor könnyei égették. Felébredt benne a
szerelmes asszony: harcolnia kell azért, akit szeret. Eddig mindig Sándor akarata irányította
őt; még akkor is, amikor súlyosan sebesülten mozdulatlanul feküdt az ágyban. Most azonban
a férfi a gyengébb, tehetetlen a sorssal szemben. Veronika érezte, hogy most neki kell
cselekednie. És szentül elhatározta, hogy cselekedni is fog. Ha kell, elmegy egészen a
császárig, de kieszközli a kegyelmet Sándor számára.
 A HAZATÉRÉS

Veronika nem tudta, milyen kálvária vár reá, amikor a kérvénnyel elindult, hogy kegyelmet
kolduljon a férjének. Egyik hivatalból a másikba küldték, előszobákban töltött fél napokat,
hogy a végén közöljék vele, nem fogadhatják. Lélektelen tisztviselők tologatták ide-oda a
kérvényt asztalukon, tízszer is másnapra ígérve az elintézést, míg végül is érintetlenül adták
vissza, hogy nem tehetnek az érdekében semmit. Nagyurak ajtaja előtt várakozott, ahonnan
dolgavégezetlenül küldték el. Úgy látszott, hiába minden, az ő férje számára nincs kegyelem.
Ekkor jutott az eszébe Marian. Marian férje királyi tanácsos, tekintélyes ember, ő talán tud
segíteni… Nem volt könnyű az elhatározás. Igaz, Marian nagyon kedvesen fogadta a múltkor,
de ő érezte, hogy kettőjük életútja szétvált, Marian a győztesek, ő a legyőzöttek közé tartozik,
és a legyőzöttek sokkal büszkébbek, semhogy a győztesekhez forduljanak kegyelemért. Ezért
halt meg apuska, és ezért kell bujkálnia Sándornak.
Ő azonban csak szegény, gyenge asszony, aki nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy a
férje szenved. Egy nap, amikor már végleg elkeserítette a sok hiábavaló előszobázás, felvette
a legjobb ruháját, és beállított Marianhoz. Az asszony meglepetve, de aránylag szívélyesen
fogadta. Veronikának el kellett mondania mindent, amit a múltkor büszkeségből elhallgatott:
apja halálát, a birtokuk elvesztését, Sándor menekülését, a házkutatást, sok hiábavaló
kísérletét a hivatalokban, hogy kegyelmet eszközöljön ki a számára és az utolsó reményét,
hogy hajdani barátnője segíteni tud rajta.
Marian átvette a kérvényt.
− Megpróbálom – mondta, és mosolygott. – Ne félj, Veronika, én megsegítlek.
Veronika ettől fogva csak várt, és imádkozott. Marian pedig a férje elé tette a kérvényt.
− Kedvesem, mit gondol, el tudja ezt intézni? Nekem tenne szívességet vele.
A kérvény a királyi tanácsos úr kezébe került, és onnan már ment tovább minden a maga
útján. Amit a gyászruhás fiatalasszony nem érhetett el tengernyi utánajárással, azt egy hódító
szépség egyetlen mosolyával elérte.
A kérvényt aláírták, lepecsételték, Bruder Sándor nevét kihúzták az elítéltek közül, a
körözést felfüggesztették. Újra teljes jogú állampolgárrá válhatott.
Marian maga vitte el az aláírt kérvényt Veronikának. Kissé elhúzta az orrát, amikor a
szegényes külsejű házat meglátta, de nagyon kedvesen viselkedett, még nagyanyóékat is
elbájolta. Tetszett neki a jótékony tündér szerepe. De hazafelé menet azért sajnálkozva
gondolt Veronikára, akinek ilyen helyen és ilyen emberek között kell élnie. Hova süllyedt le
szegényke!
Veronika azonban nem törődött azzal, hogy mit gondol róla Marian. Földöntúli
boldogságában arra gondolt, hogy lám, így tette jóvá a nővér szeszélye, amit a fivér lelketlen
könnyelműsége egyszer vele szemben elkövetett.
Veronika maga akarta megvinni a jó hírt a férjének. Írt Antinak, a segítségét kérte, és
elutazott Nagyváradra. Először hagyta el kicsi fiát, és bizony kicsordult a könnye, amikor a
búcsúra került a sor. De hát jó kezekben hagyta a gyereket, és azért ment el, hogy
visszaszerezze számára az édesapját. A fiatalasszony szorongó szívvel kelt útra, hiszen
megszokta, hogy mindig van mellette valaki. Ám szárnyakat adott neki az a tudat, hogy a
szabadulást viszi Sándornak.
 Anti örömmel fogadta. Veronika hálásan köszönte támogatását. Mihez is kezdett volna az
önfeláldozó jóbarát segítsége nélkül? Most már megint biztonságban volt, a férfi mindent
elintézett helyette. Éjjeli szállást szerzett, és kocsit.
Másnap elindultak a hegyekbe.
Azt sajnos Anti se tudta pontosan, hol van Sándor. A favágók vándor népség, ő meg régen
beszélt utoljára a barátjával, akkor se kérdezte, hogy merre találhatja meg, hiszen mindig
Sándor jött hozzá, vagy küldött valakit maga helyett. Veronika olyan bizalommal fordult hozzá,
hogy nem merte azt ajánlani, ne vágjanak neki a bizonytalannak, várjanak inkább addig, amíg
Sándor maga jelentkezik.
Kocsira ültek hát, és fölkerekedtek. Falvakban kérdezősködtek a favágók felől, aztán
továbbkocsiztak addig, ameddig a ló el bírt menni. Onnan gyalog vágtak neki a rengetegnek.
Először egy öreg pásztor volt a kísérőjük. El is vezette őket a favágókhoz, de azok között nem
találták Sándort. Máshol kellett keresni.
Veronika majd összecsuklott a fáradtságtól, mire visszatértek a kocsihoz. Anti igyekezett
rábeszélni, hogy pihenjenek egy napot, mielőtt tovább kutatnak, de hiába: a fiatalasszony
nem bírt vesztegelni. Ott aludtak a faluban, és másnap reggel folytatták útjukat.
Ezúttal egy parasztgyerek vezette őket, fel a hegyekbe, a favágókhoz. Már odahallatszott a
fejszecsattogás, de még jókora meredélyt kellett felfelé mászniuk, amikor a gyerek kiabálni
kezdett. Ott fent abbamaradt a munka, és Veronika csak azt látta, hogy az egyik favágó levágja
a fejszéjét, és rohan feléjük, lefelé a lejtőn. A következő pillanatban elalélt. A férje az ölébe
kapta, úgy vitte fel a hegyre, majd odaállt vele a többiek elé.
− Eljött a feleségem – mondta, és a torzonborz hegyi emberek szép sorjában Veronika elé
járultak, hogy üdvözöljék. A fiatalasszony a férjéhez bújt. Úgy érezte, álmodik. A keblébe nyúlt,
és elővette a kegyelmi okiratot.
− Olvasd – mondta, és odaadta Sándornak.
A férfi kezében megremegett a papír, és a szeme elhomályosult. Csak nézte a betűket,
amelyek az otthont, a családot, a bujkálás nélküli, szabad életet jelentik, és nézte az asszonyt,
aki mindezt ajándékba hozta neki, és nem tudott megszólalni.
Közben Anti is felérkezett a gyerekkel, s akárcsak a favágók, meghatottan nézte a
boldogságtól kába házaspárt. Sándor két karjába zárta Veronikát.
− Hogy köszönjem meg neked, édes őrzőangyalom? Most másodszor adsz vissza az
életnek…
− Hazajössz! – ujjongott Veronika. – Végre hazajössz, és most már nem válunk el többé
soha!
− Nem, soha! – fogadkozott Sándor.
Aztán körülpillantott, és ráeszmélt, hogy most némi magyarázattal tartozik.
− El kell mennem, többé nem maradhatok köztetek. Hazavár a feleségem és a kicsi fiam. Ez
a darab papír itt azt jelenti, hogy újra az lehetek, aki voltam, szabad ember, nem kell
bujkálnom többé. Ti tudjátok: bujdosnom kellett, itt, a hegyekben kerestem menedéket. Nem
követtem el bűnt: negyvennyolcban honvédtiszt voltam, azért keresett halálra az osztrák
haditörvényszék. Köszönöm, hogy befogadtatok magatok közé. Köszönöm, hogy
megosztottátok velem mindeneteket. Soha nem kérdeztétek, ki vagyok, mi vagyok. Szegény
voltam, segítségre szorultam, amikor közétek jöttem, és ti kérés nélkül segítettetek rajtam,
társatokul fogadtatok, és barátságért jó barátságot adtatok cserébe. Az Isten áldjon meg érte
mindnyájatokat.
Anti a kisfiúval visszament a faluba, de Sándor és Veronika úgy döntöttek, hogy ők csak holnap
követik őket. Sándor meg akarta mutatni a feleségének az ő birodalmát.
Együtt bolyongtak az erdőben, kéz a kézben, egymást átölelve, nézték a fára felfutó
mókust, és hallgatták a madarak énekét. Felmásztak a hegycsúcsra, onnan tekintettek szét a
tájon. Körös-körül hegyek, erdők, lent a völgyben apró játékházacskák és játéktemplom. A szél
belekapaszkodott a ruhájukba és a hajukba. Sándor nevetett, és jókedve elragadta Veronikát
is. Hova lett férje szenvedő arca, könnyes szeme? Ez a Sándor vidám, fiatal, egészséges és
boldog. És veszett jókedvében azt sem tudja, mit csinál.
Amikor megéheztek, juhsajtot ettek meg valami erdei bogyót, amelyről Sándor azt állította,
hogy igen egészséges. Aztán lesétáltak az erdei forráshoz, melynek friss vize minden más
italnál jobban oltja a szomjat. Ott leheveredtek a selymes fűbe, bámulták a kék égen úszó
bárányfelhőket, hallgatták a kis csermely egyhangú csörgését és a szél suttogását a fák lombjai
között. Egymást átölelve nézték, mint bukik le a nap bíbor pompába öltözve a hegyek mögé.
Aztán siettek vissza a favágókhoz, és a tűz vörös fénye mutatta az utat, hogy odataláljanak.
Bográcsban főtt a hús, mindenki a közösből evett, Sándor és Veronika ugyanazzal a kanállal,
mert az asszony nem hozott evőeszközt. Aztán énekeltek: Sándor érces szép hangja vitte a
szólamot, a többiek csak kísérték. Szállt a dal messze, a fekete éjszakában.
Aztán hamvába halt a zsarátnok, és Veronika megborzongott. Őszre járt, a nappalok még
melegek, de fönn, a hegyek közt hűvösek az éjszakák, és hideg szél zörgeti a fák leveleit. A
favágók nyugovóra tértek. Sándor kettőjük köré csavarta a köpenyét, és szorosan magához
ölelte Veronikát, hogy ne fázzék. Egy darabig még suttogtak, de aztán a fáradt fiatalasszonyt
elnyomta az álom. Sándor nem aludt. Túlságosan tele volt a szíve boldogsággal, semhogy
aludni tudott volna. Ó, hányszor virrasztott már, lesve a csillagok járását, mérhetetlen vággyal
és keserűséggel telve. Most itt tartotta a karjai között az üdvösséget!
Másnap hajnalban Veronika a nappal együtt ébredt. A favágók már fent voltak, de csak
halkan tettek-vettek, nehogy a városi asszonyka pihenését zavarják. Sándor nehéz szívvel
búcsúzott el tőlük. Hiszen tudja, hogy amit ezek az egyszerű, tiszta szívű emberek nyújtottak
neki, soha nem hálálhatja meg.
De amikor lefelé mentek a hegyről, a falu irányában, ismét megtelt a lelke boldogsággal.
Veronikára nézett, és nem tudott betelni a látásával. Kacagni szeretett volna, ugrálni,
énekelni, és Veronika nem tudta elképzelni, mi történt, amikor egyszer csak felkapta, és körbe
pörgött vele veszett jókedvében.
A faluban Anti várta őket a kocsival. Szinte rá sem ismert erre a boldog emberpárra, úgy
sugárzott az arcuk.
Hazafelé menet betértek az Olgyay-házba, hogy Sándor visszakérhesse a ruháját. Most
azonban nem szabadultak meg olyan könnyen, mint négy évvel ezelőtt, amikor Sándor az
üldözői elől menekült. Laci és a felesége nagy szeretettel fogadták őket, a két kisfiú és a
kisleány lelkesen ugrálták körül a nagybácsit, és csöppet sem ijedtek meg torzonborz
szakálláról, csak nevettek rajta. Veronika kíváncsian nézett végig mindent abban a házban,
ahol a férje a gyermekkora egy részét töltötte.
Sándor nem akart sok időt elvesztegetni a rokonainál. Hiszen nagyapó, nagyanyó és
Sándorka otthon szívszakadva várták őket.
Nagyváradon Sándor levágatta a szakállát, a haját, és torzonborz hegyilakóból ismét jól
fésült városi emberré vedlett vissza. Csak a ruhája bizonyult kissé szűknek, mert az egészséges
hegyi élet vállasabbá tette az alakját. Mielőtt elhagyták Nagyváradot, meglátogatták apuska
sírját. Sándor csak most tudta elbeszélni Veronikának édesapja végső perceit. A fiatalasszony
sírt, de ez a fájdalom többé nem volt heves, kínzó. Apuska négy éve halott, és azóta megszokta
azt a gondolatot, hogy nincs többé. Most még örülni is tudott annak, hogy Sándor nyújtotta
édesapjának az utolsó vigasztalást.
Apuska sírján kívül semmi sem kötötte őket Váradhoz. Elbúcsúztak Antitól, és siettek haza,
Óbudára.
Minél közelebb értek, Veronika annál jobban félt ettől a találkozástól. Eszébe jutott, amikor
a férje és a fia először látták egymást, és attól rettegett, hogy az a régi eset újra meg fog
ismétlődni.
Nagyanyó napokon keresztül tanította Sándorkát, hogy mit mondjon az édesapjának, ha
megjön, és hogy csókolja meg szépen. Hanem amikor a várva várt vendégek megérkeztek,
Sándor nagyanyó nyakába borult, Veronika meg a kisfiát ölelgette. A heves viszontlátás után
jutott csak eszükbe, hogy Sándorkát Sándor elé állítsák. A gyerek nagy komolyan bámult fel a
férfira, az meg le rá. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt. Végül is Sándor elnevette magát.
Felkapta a kisfiút, és a feje fölé emelte.
− Látod, most te vagy a magasabb, most te nézhetsz le rám.
A gyerek nagyot kacagott. A feszültség feloldódott. Sándorka átölelte az apja nyakát, és a
fülébe súgta, egyedül csak neki, a betanított mondatot:
− Isten hozott idehaza, édesapám.
Ha Veronika attól félt, hogy a fia és a férje nem fogják megérteni egymást, tévedett.
Kiderült, hogy Sándor nagyszerűen tud bánni a gyerekkel. A kisfiút le nem lehetett szedni az
apjáról. Folyton nevettek, minden ok nélkül, és végül is Veronika már csaknem zokon vette,
hogy ő kívül marad mindezen. Azok ketten nagyon jól érezték magukat, és úgy tetszett, észre
sem veszik, hogy ő is a világon van.
Este, amikor végre sikerült a felizgatott kicsit ágyba tenni, és a két öreg is elvonult a saját
szobájába, ők ketten magukra maradtak.
− Ha tudnád, milyen boldog vagyok! – sóhajtotta Sándor. Veronika a férje vállára hajtotta
a fejét. A gyertya lángja ott libegett-lobogott előttük, és megvilágította Sándor régi szobáját,
amely most végre a kettőjüké lett. A férfi a gyertyához lépett, és elfújta.

HÉTKÖZNAPOK

– Jöhettek ebédelni – nyitott be a szobába Veronika. Sándor és Sándorka a szőnyegen

kuporogtak, és igen elmerültek valamilyen foglalatoskodásban. A két szőke fej, a gyereké és a
férfié szinte összeért, ahogy a játékok fölé hajoltak. Sándor a hegyek között sokféle játékot
faragott ki, fából, állatokat, vízimalmot, házikót, tornyos kastélyt felvonóhíddal, és most
azokat kellett kipróbálniuk.
Sándorka szívesen elengedte volna a füle mellett a hívást, de az apja felállt.
− Gyere enni, majd utána folytatjuk.
Az ünnepi ételeket nagyanyó és Veronika közösen főzték, versenyezve, melyikük tudja
jobban eltalálni Sándor ízlését. És ő becsülettel meg is felelt a várakozásnak.
Ebéd után mindnyájan ott maradtak még az asztal mellett; Sándorkát le akarta fektetni az
anyja, de Sándor erre az egy napra engedélyt kunyerált ki, hogy a fia velük maradhasson.
A gyerek ott lovagolt apja térdén, míg a felnőttek beszélgettek. Időnként, ha túl hangos
lett, leintették.
− Hány éves vagy te, Veronika? – kérdezte váratlanul Sándor.
 − Huszonkettő. Hogyan jutott ez most eszedbe?
− Mert mindig csak feketében meg barnában látlak.
− Nincs más ruhám. Amikor apuska meghalt, te meg messze voltál, úgy éreztem, nem illik,
hogy mást viseljek…
− De most már itt vagyok, és nem engedem, hogy öregasszonyt csinálj magadból. Elmegyek
Lajos bácsiékhoz, és elhozom a ruháidat meg mindazt, amit ott kellett hagynunk Eperjesen.
− Máris elhagysz?
− Csak néhány napra. Tartozom is nekik annyival, hogy most, amikor végre egyenesbe
fordult a sorsom, meglátogassam őket. Hiszen az életemet mentették meg!
Amit ígért, valóra is váltotta. Elment Eperjesre, elhozta magával Veronika ruháit, és
elbeszélte, milyen örömmel és szeretettel fogadta az idős házaspár.
A fiatalasszony maga se hitte volna, milyen örömet fognak szerezni neki ezek a régi ruhák.
Hiszen a múltat rejtették magukban: a gyermekkort, apuskát, anyuskát, a megismerkedését
Sándorral. Ő nem erősödött meg, mint a férje. A ruhák változtatás nélkül illettek rá most is.
Hiszen olyan kislányos még ma is az alakja, mint tizenhat éves korában. Térült-fordult a tükör
előtt, és Sándor gyönyörködő szemmel nézte.
− A kék ruhádat vedd fel! – kérte. – Azt, amelyikben először láttalak!… – Leültette a tükör
elé, és ő fésülte meg a feleségét. – Olyan vénasszonyos a kontyod. Hogy hordhatod így a
hajadat? Hát nem sokkal szebb úgy, ahogy én csinálom?
Sándor megjelenése a házban alaposan felforgatta a házirendet. Veronika néha sóhajtva
gondolt vissza régi, nyugodt életére. Nagyanyóék persze bálványozták Sándort, és nekik
minden szentírás, amit az unokájuk mond vagy csinál. Tele van vele a ház. Három emberre
valót eszik, és négy emberre valót beszél! Elkezdte nevelni a fiát, aminek az lett az eredménye,
hogy Sándorka, a nemrég még csendes, félénk, jó kisfiú néhány hét múlva ordibálva rohangált
fel és alá a lakásban, mindenre felmászott. De a vázát mégsem ő törte el, hanem az apja, egy
vad lovacskázás hevében.
Soha nem fog megkomolyodni – gondolta elkeseredetten Veronika, miközben a cserepeket
szedte össze –, és most már a gyereket is megbabonázta. Sándorka csak őrá hallgat, én hiába
beszélek neki, mindjárt arra hivatkozik, hogy az apja megengedte. Istenem, mi lesz ebből!
Ha Veronikának valaki megjósolja, hogy valaha is összekülönbözik a férjével, nem hitte
volna el. Pedig elég hamar megtörtént.
Kirándulni mentek az erdőbe egy szép őszi vasárnapon. Sütött a nap, és Veronika nagyon
örült, hogy végre együtt lehetnek mind a hárman. Aztán megtörtént a baj. Sándor a fejébe
vette, hogy megtanítja fára mászni a fiát.
− Én nem engedem. Le fog esni! – tiltakozott Veronika:
− Dehogyis, ügyes kölyök!
− Akkor sem engedem. Leesik, és kitöri…
− Ugyan már, mi baja lehetne? Itt állok alatta, és elkapom.
− Örökké nem állhatsz alatta. Ha rászoktatod, majd felmászik egyedül is…
− Hiszen éppen azt akarom.
− Meg akarod ölni a fiadat? Hiszen halálra zúzhatja magát!
− Nem fogja. Ne csinálj olyan nagy dolgot az egészből. Én is lepotyogtam nemegyszer a
fáról, méghozzá a legtetejéről, most mégis itt vagyok.
Veronikának könnyek szöktek a szemébe.
− Te nem akarsz megérteni – mondta megbántva, és elfordult. Sándor azonban
visszafordította maga felé.
 − Ne sírj, kedves. Én csak azt akarom, hogy edződjék a gyerek. Tanulja meg, hogy mindig a
saját erejére és ügyességére támaszkodjék. Azt akarom, hogy mire felnő, talpig férfi legyen
belőle, nem pedig valami nyimnyám, teddide-teddoda legényke, aki a saját árnyékától is
megijed. Te, édes Veronika, leánynak nevelted a fiadat, és most rossz néven veszed, ha én
változtatni akarok rajta.
Sándorka nevelése továbbra is vita tárgya maradt. Sándor egyre inkább a maga elveit
juttatta érvényre, mind többször az történt, amit ő akart. Aztán ha látta, hogy Veronika
megsértődött, utánament és kiengesztelte. Ha akadtak is köztük nézeteltérések,
összezördülések, őszintén szerették egymást, és kis szobájukat el nem cserélték volna
tündérország minden kincséért sem.
A fiatalember valóra váltotta régi elképzelését, és beült nagyapó mellé a műhelybe.
Kitanulta az órásmesterséget. Eleinte rosszul tűrték mind a ketten. Sándor az ő izgő-mozgó
természetével nem tudott megmaradni egy helyben, a keze meg a sok favágástól eldurvult.
Az apró rugók és csavarok összeroppantak elnehezült, ügyetlen ujjai közt, vagy kiestek közülük
és elgurultak valamerre, hogy órákig kereshették gyertyával. Eleinte bizony inkább
hátramozdító volt, mint segítség, és nagyapónak időnként eszébe jutott, hogy Veronika annak
idején, amikor bejárt hozzá a műhelybe, már milyen ügyesen tudott segíteni. Ám azért egy
szót sem szólt, hiszen örült, hogy unokája visszatér az ősi órásmesterséghez, amelyet a fia
elhagyott.
Szerencsére Sándor kezéről idővel eltűntek a bőrkeményedések. És mindinkább érdekelték
az órák. Most már nem kötelességből, hanem szórakozásból is elbabrált velük, és egyre
rátermettebbnek bizonyult. Hiszen aki egy szál bicskával olyan aprólékosan kidolgozott
játékokat tudott faragni, mint amilyeneket ő hozott haza Sándorkának a hegyek közül, az nem
lehet botkezű!…
Nagyapó örömmel látta, hogy unokája napról napra jobb órás lesz, megszereti azokat a
ketyegő jószágokat, örömet okoz neki, ha a néma és halott szerkezet újra működni kezd a
keze alatt, és újra pontosan mutatja az időt.
Sándor hűséges is maradt az óráihoz mindhalálig. Később, amikor már kaphatott volna
állást, mint jogász, nem hagyta ott a mesterséget. Nem akart körmölni hivatalban vagy peres
ügyekkel foglalkozni. Az órásműhely az ő világa, ott boldog és elégedett.
Mielőtt Sándor hazatért, Veronika és nagyapóék magányosan, a világtól elzárva éltek. A
fiatalember azonban nem tudott megülni egy helyben. Szerette a társaságot, és most kezdte
újból megkeresni hajdani barátait. Albertről megtudta, hogy egy ideig Franciaországban élt,
majd Amerikába ment, ott meg is nősült, és végleg letelepedett. A szüleitől megkérdezte a
címét, és szorgalmas levelezésbe kezdtek. Világos után Jenő is külföldre menekült, ekkortájt
Angliában talált munkát magának; ő rossz levélíró lévén, csak nagy sokára felelt Sándor
levelére, később meg egészen felhagyott a válaszírással.
Végváryékat személyesen kereste fel Sándor. A kis Erzsike közben nagylány lett, a kisebb
gyerekek meg úgy megnőttek, hogy Sándor rájuk sem ismert. A leányokat nem merte már
tegezni, mint régen, amikor ide járt. Bandiról kezdett kérdezősködni. Erzsike elkomorult.
− Olaszországban van – felelte.
− Ő is emigrált?
− Nem. De maga nem tudja? Honvédtiszt volt, a fegyverletétel után besorozták
közlegénynek az osztrák seregbe, és Olaszországba vitték. Szegény Kornélia kisírja a két
szemét utána. Kéthónapos volt a kisleányuk, amikor Bandi elment, és azóta nem látták.
Szegény bátyám meg sem ismerné a leányát, ha hazajönne. Nem borzasztó ez?
 − De bizony. Én jól tudom, mert hároméves volt a kicsi fiam, amikor először láttam, és
ijedten menekült előlem az anyjához, úgy félt tőlem. Nem kívánom senkinek azt az érzést. De
mondja, Erzsike, nem próbáltak kegyelmet kérni Bandi számára?
− Kegyelmet? Nem! Kornélia azt mondja, tőlük nem kell a kegyelem, és Bandinak sem kéne.
Majd csak kibírják valahogy ezt a néhány évet.
− Össze fogom ismertetni a feleségemmel. Veronika majd megmondja neki, mit kell tennie.
Higgye el, Erzsike, semmi értelme a dacos büszkeségnek. Csak belepusztul az ember. És annak
a kisleánynak is szüksége van az édesapjára!
Veronika és Kornélia hamar összebarátkoztak. És a gyerekek is, Sándorka és Piroska jó
pajtások lettek. Sándor aztán további játszótársakat is szerzett a fiának. Egy nap az utcán a
copfjánál fogva kapott el egy kislányt. Meg se kellett kérdeznie, ki az, annyira hasonlított a
régi Elizára. Vasárnaponként aztán felpakolta az egész gyereksereget, és vitte ki őket a zöldbe,
fiúkat, lányokat vegyesen. Sándor volt a fő játékmester, az apróságok rajongtak érte, és
Veronika is kezdett beletörődni abba, hogy a férje örökké gyermek marad. Csak egy bánatuk
volt. Teltek-múltak az évek, és Sándorkának nem lett kistestvére, pedig hogy várták a második
gyereket!

Veronika az oldalához kapott. Megint beleállt a fájás úgy, hogy abba kellett hagynia a munkát.
A másik szobából Sándorka hangja hallatszott be. Olvasni tanult. Sándor néha kijavította, és a
gyerek engedelmesen megismételte a mondatot. Veronika még fájdalma közben is
elmosolyodott. Ebben a kicsiben hihetetlen szorgalom van: szerencsére nem az apja
természetét örökölte.
Léptek kopogtak az ajtó felé, és Sándor lépett be. Valamit mondani akart, de amikor
meglátta Veronikát, elfelejtkezett róla.
− Rosszul vagy? – kérdezte ijedten.
− Nem tesz semmit, majd elmúlik.
Sándor már mellette is termett.
− Nem akarsz lefeküdni? Olyan sápadt vagy. Mid fáj?
− A derekam… Sándor, én nem akartam eddig mondani, hiszen már annyiszor csalódtunk,
de azt hiszem, gyermekem lesz.
− Veronika! – ujjongott fel Sándor. – Ha ez igaz lenne!
Igaz lett. Veronika azonban nagyon nehezen viselte ezt a terhességet. Sokszor lett rosszul,
sokat kellett feküdnie, sokszor fájt a feje vagy a dereka. Sándor a legnagyobb gyengédséggel
vette körül.
Veronika, aki az első gyermeket könnyen hordta ki, nagyon megszenvedett a másodikért.
Majdnem az életébe került. Amikor vajúdni kezdett, Sándor ott térdelt az ágya mellett, és
tartotta benne a lelket, amíg ki nem utasították. Akkor kiment a másik szobába, ráborult az
asztalra, és ott sírt.
Végre felhangzott a gyereksírás. Sándor felugrott, és az ajtóhoz rohant, de nem mert
benyitni, mert félt attól, hogy Veronikának valami baja esett.
A bába jelent meg az ajtóban.
− Kisleány – jelentette –, szép, fejlett gyerek.
− És a feleségem? – kérdezte elfulladt hangon Sándor.
− Jól van. Csak nagyon kifáradt szegényke Jöjjön be hozzá, megnézheti.
Sándor elfogódottan lépett oda Veronika ágyához. Elnézte meggyötört, sápadt kis arcát,
aztán térdre roskadt előtte, és a takaróba temette a fejét. Veronika felemelte a kezét, és
végigsimított a haján.
A pici születése megváltoztatta Veronika körül a világot. Megint volt egy apró lény, aki csak
őhozzá tartozott. Sándorka már kinőtt a keze alól, de Kati baba olyan kicsi volt, olyan
tehetetlen, annyira rászorult a gondoskodásra, hogy Veronika minden idejét lefoglalta. Olyan
jók voltak hozzá mindnyájan: nagyapó és nagyanyó olyan kedves, Sándor olyan gyöngéd,
Sándorka olyan komoly, megértő, és még anyuska is eljött, bár kissé megkésve, hogy a
segítségére legyen a leányának. Eddig csak ők látogattak el hozzá, de most ő jött, pedig
elhatározta, amikor elment, hogy ő ebbe a házba soha többé nem tér vissza.
Veronika azonban észre sem igen vette őket. Egész nap a gyereket babusgatta, és
féltékenyen őrizte, nehogy más is hozzáférjen. Legyen csak Sándorka az apjáé, de a picit nem
adja! Az kisleány, az az övé! Megszenvedett érte.
Sándor mosolyogva hagyta. Még ő vonta ki a többieket a szobából, hogy ne zavarják. Tudta,
hogy ez így nem mehet sokáig, és neki volt igaza.
A kisleány szépen fejlődött, erősödött, és ahogy növekedett, úgy tért vissza a rendes
kerékvágásba az élet. Anyuska hazautazott, nagyapó és Sándor a műhelyben dolgoztak,
Sándorka tanult, nagyanyó és Veronika a háztartást vezették, és a picit gondozták. Így szálltak
el napok, hónapok, évek.

Kilencévi rabság után Kálmán kiszabadult. Maga sem tudta, miért ítélték el tizenöt évre –
ebből aztán hatot elengedtek –, talán más sem. Az édesanyja végigjárta az összes hivatalokat,
az édesapja az összes régi barátot, de hiába. A börtönajtó nem nyílt meg. Kálmán szinte el is
felejtette, hogy van egy másik élet is, egy szabad, amelyből ő ki van zárva, amikor megérkezett
a kegyelem híre. Mehetett haza, az övéihez.
Otthon árván találta a házat. A nővérei mind férjhez mentek, csak az öregek éltek még ott,
és Margit néni, Veronika anyja. Kálmán szívében még nem aludt ki a szerelem Veronika iránt
– első szerelme volt, és a helyébe nem jött, nem is jöhetett más. A fogság sötét esztendeiben
sokszor gondolt rá; de csak a fiatal leányra. Nem akart tudomást venni arról, hogy Veronika
már asszony, és gyermekei vannak.
Most, hogy újra szabad lett, szembe kellett néznie a tényekkel. Saját szemével akarta látni.
Valami halvány reménység azt súgta neki, hogy Veronika boldogtalan, és egyedül ő
szabadíthatja meg jelenlegi helyzetéből. Elégtétel lett volna neki, ha Sándor szemébe
vághatja, hogy tönkretette Veronika életét.
Nem talált nyugalmat otthon. Rábeszélte Margit nénit, hogy menjenek el Óbudára,
látogassák meg Veronikát.
Anyuska kapva kapott az alkalmon. Hiszen olyan régen nem látta már a leányát és az
unokáit.
Sándor és Veronika nagy örömmel fogadták a vendégeket. A házigazda fesztelenül és
nyájasan bánt Kálmánnal, mintha elfelejtett volna mindent.
Kálmán annál inkább emlékezett mindenre. És ebben az egyszerű, de derűs otthonban
minden olyan fájdalmasan hatott rá. A bizalmas mozdulat, amellyel Sándor futólag átölelte
Veronikát, Veronika mosolya, amely a férjének szólt, a két gyerek, a szeretett nőnek és a
vetélytársnak a gyerekei, mind, mind egy-egy tőrdöfés volt a szívébe. Sándorka első eminens
az iskolában – Kati baba olyan szép, hogy mindenki megfordul utána az utcán –, Veronika
napestig tudott volna büszkélkedni a fiával meg a leányával, ha Sándor másra nem tereli a
szót. Kálmán fogságáról kérdezgetett, majd a politika került elő, és ezen elvitatkozgattak estig.
 A vendégek miatt megbomlott a házirend. Anyuska aludt Veronikával, és Sándor
kiköltözött Kálmánhoz a vendégszobába.
Veronika bement, hogy megcsinálja az ágyakat. Kálmán otthagyta a többieket, és
utánament. A másik szobából behangzott Sándor és a két gyerek nevetése.
Veronika megállt a munkájában, és Kálmán felé fordult.
A gyertya fénye titokzatos bájt kölcsönzött az arcának. A férfi még soha ilyen szépnek nem
látta.
− Mit akarsz, Kálmán? – kérdezte az asszony. – Miért jöttél utánam?
− Mondd, Veronika, boldog vagy te itt?
− Igen.
− De ez a ház, ezek az emberek! Ez nem hozzád méltó környezet. És egy közönséges
órásmester a férjed.
− Szeretem Sándort, és ő is szeret engem. Két szép gyermekünk van. Hála Istennek,
semmiben sem kell szükséget szenvednünk. Ne haragudj rám, Kálmán, anyuskától tudom,
hogy te is feleségül akartál venni, de nem mondhatok neked se mást, csak amit érzek: soha
nem bántam meg, hogy férjhez mentem Sándorhoz.

EPILÓGUS

Újra együtt ültek hárman, mint valamikor régen, diákkorukban. Bandi egy jól menő ügyvédi
iroda tulajdonosa volt, Sándor órásmester, Jenő meg ágrólszakadtabban jött haza Londonból,
mint ahogyan kiment, és hiába akartak rajta segíteni, nem maradt meg egy állásban sem.
Ezen az estén már sok mindenről elbeszélgettek a borocska mellett, amikor Kossuthra
terelődött a szó.
Az arcok kigyúltak, és a szemek felragyogtak. Bár már erősen a férfikor delén jártak,
Kossuth neve még mindig varázserővel hatott rájuk, mint mindenkire, szerte az országban.
Jenő arról beszélt, milyen diadalmámorban fogadta Anglia, amikor 1851-ben kiszabadult a
törökök vendégszeretetéből és rabságából – mert az ott-tartózkodása mind a kettőnek
nevezhető egyszerre –, és amerikai útját megszakítva a szigetország földjére lépett. Sándor
idézett Albert leveléből, aki maga hallotta Kossuthot beszélni New Yorkban. Az angliai
diadalmámort amerikai diadalmámor követte, és Kossuth pénzt gyűjtött, hogy abból fegyvert
vásárolhasson Magyarország részére. Akkoriban a levegőben lógott az orosz-török háború, és
az egész országban felizzott a harci vágy, még egyszer negyvennyolcat csinálni. Ferenc József
azonban volt olyan óvatos, hogy nem avatkozott bele a krími háborúba. Félt Kossuth nevétől
és a magyaroktól.
Bandi Olaszországban beszélt emberekkel, akik látták és ünnepelték Kossuthot. Ez már
nyolc évvel később történt, amikor III. Napóleon az olaszokkal szövetkezett az osztrák császár
ellen. Tervei valóra váltásához szüksége volt a magyarokra is. III. Napóleon azonban az
olaszokat éppúgy cserbenhagyta, mint a magyarokat. Nekik Velencéről és az észak-olasz
tartományokról kellett lemondaniuk, nekünk a nemzeti felszabadító harc utolsó reményéről.
Hatvanhétben Magyarország kiegyezett a királlyal, általános amnesztiát hirdettek. Aki
akart, hazajöhetett. Kossuth Olaszországban maradt, de a neve tovább élt az országban, csak
egy szóval még megtoldották: Kossuth apánk.
És a három meglett férfi, a három hajdani honvéd szemében a meghatottság könnyei
csillogtak, amikor a nevét kiejtették.
Veronika, Sándor és Katalin, aki Kati babából sudár, feltűnően szép fiatal leánnyá serdült, egy
vasárnap délután végigsétáltak a Duna-korzón. Szikár, katonás tartású öregúr jött velük
szembe. Sándor hirtelen megtorpant.
− Görgey! – suttogta. Nem is tudta, hogy a tábornok, akit a szabadságharc bukása után
Klagenfurtba internáltak, újra Pesten van.
− Görgey? – kapta fel a fejét Veronika. – Ő az oka, hogy az apámat megölték! Nézd meg,
kisleányom, ezt az embert, ő az áruló, aki miatt elbukott a szabadságharc.
− Ne beszélj így, Veronika! – kiáltott rá Sándor. – Ez nem igaz!
Görgey végignézett rajtuk. Az arcán nem látszott semmi indulat. Hozzászokott már az ilyen
beszédhez.
− Hagyja csak – legyintett, majd Veronikához fordult. – Talán nem egészen igaz az, amit
kegyed a leányának mondott rólam, de talán így van jól. Hadd higgye a magyar, hogy csak
árulás győzhette le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme.