A LÉGZŐRENDSZER ÉLETTANI MŰKÖDÉSE, JELENTŐSÉGE

A ki- és belégzés, tüdőszellőzés (ventilláció) feladata, hogy annyi

oxigént juttasson el minden sejthez, amennyire zavartalan
anyagcseréjéhez szükség van. Az anyagcsere végtermékeként
keletkezett szén-dioxidot pedig el kell szállítania. A külső és belső
légzés teszi lehetővé a szervezet igényeinek megfelelő gázcserét. 1.)
Külső légzés: a testből a jobb pitvaron, ill. a jobb kamrán, majd az
artéria pulmonalison keresztül a tüdőkapillárisokba érkező szén-
dioxidban gazdag vér és az alveolusokban levő oxigénben dús levegő
között diffúzió útján bonyolódik le a gázcsere. Eredményeként a vér
oxigénnel telítődik, a vér szén-dioxid feleslege pedig az alveolusokba
kerül. 2.) Belső légzés: az oxigén dús vér a négy véna pulmonalison
keresztül a bal pitvarba, majd a bal kamrába, innen az artériákon
keresztül a sejtekhez jut. A kapillárisok és a sejtek között a tüdőbeli
gázcsere fordítottja zajlik le: az oxigén bekerül a sejtekbe, a
széndioxid pedig a sejtekből a vérbe. A légző rendszer felosztható: 1.)
Légutakra, 2.) Tüdőre, 3.) A mellkas csontos és izmos vázára,
rekeszizomra, 4.) Mellhártyára 5.) A légzést irányító légzőközpontra.
A légutakat a hangrés osztja felső és alsó légutakra. A felső légút
részei az orr, garat, gége és a légcső. A felső légutak feladata a
beáramló levegő felmelegítése, párásítása és lehetőség szerinti
szűrése. A mikroszkopikus idegen anyagokat a légutakat bélelő
csillószőrös hengerhám csillószőrei kiseprik. A légcső két főhörgőre
oszlik, majd ezek a tüdőkapuban (hilus) a tüdő lebenyeinek
megfelelően jobboldalt három, baloldalt két hörgőre oszlanak.
Ugyanitt lépnek be az artéria pulmonalis ágai, és itt lépnek ki a
pulmonalis vénák. A hörgők egyre kisebb ágakra oszlanak, közben
porcos falukat elveszítve csak erőteljes simaizomzattal rendelkeznek.
A simaizmok beidegzésére jellemző, hogy paraszimpatikus ingerre
összehúzódnak, szimpatikus ingerre pedig ellazulnak. A légutak csak
a levegő akadálymentes ki- és beáramlását biztosítják, bennük
gázcsere nincs, ezért is nevezik a légutak összességét holttérnek. A
holt tér jelentősége az, hogy az alveoláris levegő összetételének
állandóságát biztosítsák. A legkisebb bronchusok, a bronchiolusok a
tüdő legkisebb működési egységeihez, a lebenykékhez (lobulus)
vezetnek. Minden lobulusnak van saját vér és nyirok ellátása. A
lebenykében a bronchiolus tovább oszlik és a tüdőhólyagocskák
rendszerébe (alveolus) torkollik. Az alveolusok adják a légzőfelületet
– kb. 0,1 mm átmérőjű hólyagocskák, falukat rendkívül vékony
légzőhám borítja. Külső felületüket az artéria pulmonalisból
származó kapiilláris rendszer veszi körül. A légzőhámon át annyira
akadálytalan a gázcsere, hogy az alveoláris levegő és az artériás vér
gázösszetétele megközelítően azonos. A gázcsere a diffúzió
törvényeinek értelmében a magasabb nyomás felől az alacsonyabb
nyomás irányába hat. A lobulusokat az intersticiális kötőszövet fogja
össze nagyobb működési egységekbe, a szegmentekbe, a több
szegmentből álló lebenybe, a három lebenyből álló jobb és a két
lebenyből álló bal tüdőfélbe. A tüdőnek kettős érrendszere van – az
első a gázcserével összefüggő artéria és véna pulmonalis rendszer, a
másik a tüdő szövetét tápláló artéria és véna bronchialis rendszer.
Rendkívül gazdag nyirokhálózata van, ezek fontos szerepet töltenek
be a tüdőbe került idegen anyagok felvételében és
továbbszállításában – a por és korom szemcsék a közbeiktatott
nyirokcsomókban rakódhatnak le. A rugalmas tüdő a teljesen zárt
mellkasban helyezkedik el. A mellkas csontos és porcos vázát a
bordák közti izmok kötik össze, lefelé a rekeszizom zárja. Az üreg
belsejét a mellhártya béleli, kettős lemezének másik fele a tüdőt
borítja. Így a tüdőt a mellkasfaltól csak a vékony pleura rés választja
el, ebben a résben kevés folyadék van. A mellhártya lemezek közti
nyomás kicsit alacsonyabb a külső levegő nyomásánál, így a külső
levegő nyomása a mellkas üregénél kisebb, rugalmas tüdőket
annyira felfújt állapotban tartja, hogy azok a mellkast kitöltik. A
nyomásviszonyok arra kényszerítik a tüdőket, hogy a mellkassal
együtt mozogjanak. Ha a mellkas izomzat és a rekesz összehúzódása
a mellkas térfogatát növeli, a tüdő térfogata is nő – ez a belégzés
(inspiráció), energiát igénylő izommunka eredménye. A kilégzés
(exspiráció) normális körülmények között a mellkas izomzat
elernyedésének és a tüdő rugalmasságának következménye. A
belégzett levegő cc.-ja: N - 79%, O2 - 20%, CO2 - 0,04%. Kilégzett
levegő cc.-ja: N - 79%, O2 - 16%, CO2 - 4,04%. Légzés
mechanizmusa tehát: Belégzés: 1.) A mellüreg a belégzőizmok
összehúzódása folytán tágul, a bordák megemelkednek, a rekeszizom
leszáll. 2.) Ennek következményeként a mellhártya lemezei
egymástól eltávolodnak, nagyobb lesz a pleuraüreg, a mellüregi
szívóhatás növekszik. 3.) A külső légnyomás a légutakon keresztül
légköri levegőt nyom be a tüdőbe. A tüdő passzív módon tágul.
Kilégzés: 1.) A mellüreg szűkül, a bordák lesüllyednek, a rekesz
felemelkedik. 2.) A mellhártya lemezei egymáshoz közelednek, a
mellüregi szívóhatás csökken 3.) A tüdőt kifeszítve tartó erő csökken,
ezért a tüdő saját rugalmasságánál fogva összehúzódik, és levegőt
présel ki magából. A tüdők sohasem ürülnek ki rendesen: kb. 1200
cm3 levegő mindig visszamarad bennük, ez a reziduális levegő.
Nyugodt belégzéskor felnőtt ember kb. 500 cm3 levegőt szív be – ez a
respirációs levegő. Mély belégzéskor ezen felül még 2000 cm3 levegő
lélegezhető be – komplementer levegő. Egyetlen mély ki és
belégzéskor tehát maximálisan 4500 cm3 levegő fordul meg a
tüdőkben – ez a vitál kapacitás. A pihenő felnőtt légzésszáma
percenként 12-16. A légző tevékenység irányítását a nyúltagyban
lévő légzőközpont automatikusan végzi, több helyről szerezve be az
irányításhoz szükséges ismereteket. Maga a központ az őt ellátó vér
szén-dioxid tartalmára a legérzékenyebb. Ezenkívül érkezik még
információ a glomus caroticumból, mely a vér oxigéntartalmának
jelzője. Az agyi központot befolyásolják a tüdőszövetből érkező,
annak feszültség állapotát jelző ingerek is.

Légzőmozgások:

Belégzés: a rekeszizom összehúzódik, ürege függőlegesen megemelkedik. A bordák közti

izmok is összehúzódnak, a bordák megemelkednek, a levegő a tüdőbe áramlik.

Kilégzéskor az izmok ellazulnak, csökken a mellüreg és a tüdő térfogata. A belső és a külső

nyomás kiegyenlítődik. A tüdő passzívan követi a mellkas mozgását.

Légzés és keringés összhangja

Ahhoz, hogy a test minden egyes sejtje hozzájuthasson oxigénhez, kielégítő légzés és
keringés szükséges. Az oxigén elengedhetetlen a szervezetben lejátszódó "égési"
folyamatokhoz. A belélegzéssel a tüdőbe jutó oxigént a vérkeringésnek kell továbbítania.
Ezért a feladatért a vörösvértestek hemoglobinja a felelős. Mind a légzésnek, mind pedig a
vérkeringésnek egységesen, harmonikusan kell egymáshoz kapcsolódnia, mert csak így tudják
biztosítani az élet feltételeit. A tüdők egyébként a légcsere mellett fontos szerepet játszanak a
szervezet sav-bázis háztartásának, a vér állandó vegyhatásának (pH-érték) biztosításában.
A levegő összetétele

A belélegzett levegő különböző gázok keverékéből tevődik össze. A levegő összetevői

színtelen, szagtalan és íz nélküli gázok. A belélegzett levegő 21% oxigént, 0,04% szén-
dioxidot, 78% nitrogént, és néhány tized százalék nemesgázt tartalmaz. Ezzel szemben a
kilélegzett levegő körülbelül 16% oxigént, 4,0% szén-dioxidot tartalmaz, a nitrogén és a
nemesgázok százalékos aránya csak kismértékben változik. A nitrogén vegyileg inaktív,
semleges gáz, amely normális körülmények között nem befolyásolja a légzési folyamatot. A
szén-dioxid az oxidáció élettani folyamata során a sejtekben keletkezik, és a tüdőn keresztül
távozik a környezetbe.

Légzésfunkció

A tüdőben lejátszódó gázcserét "külső légzésnek" nevezzük. E folyamat alkalmával nyugalmi

körülmények között egy levegővételkor 500 ml levegőt lélegzünk be (légzési levegő),
percenként mintegy 14-16 alkalommal, így a légzési perctérfogat (VE) 8 liter. A légzési
perctérfogat (VE) növekedését a nagyobb légzési frekvenciával (gyorsabb légzés), valamint a
nagyobb térfogattal (mélyebb légzés) érhetjük el. A légzőrendszer teljesítőképességére
nyugalmi és terheléses vizsgálatokból következethetünk. A nyugalmi vizsgálatot a
vitálkapacitás (VC) mérése jelenti. A vizsgálat viszonylag egyszerűen kivitelezhető. A
vitálkapacitás nem más, mint egy maximális belégzést követő maximális kilégzés mértéke, ez
viszont nem azonos a tüdőkapacitással.
A tüdőnek elkülönített levegőterei vannak, amelyek a következőképpen alakulnak. A légzési
levegő (respirációs) 500 ml. A belégzési tartalék a maximális belégzéskor még felvehető
levegő, amelynek mértéke 2000-2500 ml. A maximális kilégzéskor még kilélegezhető levegő
a kilégzési tartalék, amelynek mértéke 1000-1500 ml körül mozog. E három levegőfrakció
együttesen adja a vitálkapacitást, amely felnőtt embereknél mintegy 3500-4500 ml-t jelent.
Mértéke természetesen függ a nemtől, a kortól, a testfelülettől. Egy négyzetméter testfelületre
vonatkoztatva férfiaknál 2,5 liter, nőknél 2,1 liter a normál érték. A légzési munkában
szerepet játszik a tüdő tágulékonysága, amely a tüdőszövet rugalmas rostjainak és a
léghólyagocskáknak az állapotától függ. A tüdőkapacitás és a vitálkapacitás különbségét a
maradék levegő (residualis levegő) adja, amely a maximális kilégzés után a tüdőben marad
(kb. 1000-1500 ml). Minimális levegőnek nevezzük a tüdőszövetben lévő néhány száz ml
levegőt, amely már a születést követő első légvételtől megtalálható. (Csecsemőgyilkosságok
esetén az orvos-szakértők meg tudják állapítani, hogy egy kisgyermek élve vagy halva
született-e. Ilyenkor azt vizsgálják, hogy a minimális levegő jelen van-e a szervezetben.) A
légzésfunkció során gyakran mérik a maximális akaratlagos légzést nyugalomban és terhelés
során. A ventillált levegőt literben adják meg, 1 percre vonatkoztatva. Ezt nevezik
percventillációnak. A normális légzéssel 1 perc alatt belélegzett levegő mennyisége, a
nyugalmi percventilláció 6-9 liter. Fiatal, egészséges, átlagos állóképességű emberek
maximális térfogattal és frekvenciával 1 perc alatt kb. 100 liter levegőt lélegezhetnek be.
Edzett egyéneknél ez az érték akár 150-200 liter is lehet.

Oxigénfelvétel

Ne felejtsük azonban, hogy a szervezet számára a ventilláció csupán eszköz, a cél a sejtek
oxigénellátásának biztosítása. Az oxigénfelvételt viszont élettani körülmények között nem a
légzés, hanem a keringés határozza meg, és a szervezet munkavégző képességét jellemzi. Az
ideális állapot az, ha a rendelkezésre álló légzési térfogatból minél több oxigént tud a
szervezet felvenni.
A légzésfunkció mérése nyugalomban és terheléses vizsgálatok során

A spirometria segítségével a be- és kilélegzett levegő térfogatát, áramlási sebességét mérve

következtetni tudunk a tüdő funkcióra, a hörgők esetleges beszűkülésére (obstrukció), a
légzőizmok és a légzési folyamat állapotára. Hutchinson 1846-ban szerkesztette az első
spirográfot. Spiroergometriás vizsgálatról akkor beszélünk, ha a spirométer ergométerrel van
összekötve, így komplex vizsgálat végezhető ugyanannyi idő alatt. Jelentősége bizonyos
betegségek diagnosztikájában (pl. terhelés indukált asztma) és az élsportban nélkülözhetetlen.
Az ergométerek olyan berendezések, amelyek az elvégzett fizikai munkát mérni tudják
(ergon=munka, metron=mérés).
Többféle ergométer különböztethető meg: kerékpár-, futószalag-, evezős, hajtókaros és rugós
ergométer típusok. Leggyakrabban a kerékpár- és futószalag-ergométert alkalmazzák. A
futószalag sebessége, illetve meredeksége változtatható és egyenletesen tartható a terhelés
alatt. A lépéspróba (step-test) is ide tartozik, amelyhez nem kell más, csak egy zsámoly. A
terhelés alatt mérjük a percenkénti zsámolyra lépések számát, majd a testtömeg és a zsámoly
magasságának ismeretében kiszámítjuk a végzett munkát (Ts x zsámolymagasság x
lépésszám).

A terheléses vizsgálat során mért és számított légzési paraméterek a következők:

 percventilláció (légzési perctérfogat, VE);
 a széndioxid százalékos aránya a kilélegzett levegőben;
 oxigénpulzus;
 percenként felvett oxigén mennyisége;
 a kilélegzett szén-dioxid mennyisége;
 forszírozott kilégzési volumen (FEV1);
 szén-dioxid-oxigén arány (R/RQ).

Lássuk a jelentős légzési komponenseket:

Vitálkapacitás (VC)
A maximális belégzés után kilélegzett levegő mennyiségét nevezzük vitálkapacitásnak, amely
függ az életkortól, nemtől, testmagasságtól, testtömegtől, sportágtól stb. Komponensei a
következők: belégzési rezerv volumen (IRV), kilégzési rezerv volumen (ERV), nyugalmi
átlagos légzéstérfogat (TV). Betegek esetén informatív lehet a komponensek külön
számításait is elvégezni, azaz a belégzési kapacitást (IRV+TV) kiszámítani, amely egyenlő az
ERV-vel. A legnagyobb VC értéket kajakozóknál, úszóknál, evezősöknél mérhetjük.
Malomsoki által végzett vizsgálatok eredményei szerint szignifikáns különbség mutatkozik a
kis és nagy állóképességi sportágak élversenyzőinél mért VC-ban. A nagy állóképességet
igénylő sportok résztvevőinek vitálkapacitása jóval magasabb.

Maximális akaratlagos ventilláció (MVV)

Azt a levegőmennyiséget, amelyet az egyén egy perc alatt maximális erővel képes be-, illetve
kilélegezni, maximális akaratlagos ventillációnak nevezzük. Függ az életkortól, nemtől,
testméretektől, sportágtól. Az MVV-ből önmagában nem számítható ki az edzettség mértéke,
viszont a terhelés alatt mért percventilláció (VE) és MVV különbsége megadja a légzési
tartalékot: azt, hogy a szervezet a terhelés során mekkora levegővolument képes mozgósítani.

Forszírozott kilégzési volumen (FEV1)

A vitálkapacitás azon része, amely maximális levegőmennyiség belégzése után a maximális
sebességű kilégzés első másodpercében elhagyja a légutakat. Értékét nem csak
térfogategységben, hanem a VC százalékában is meg szokták adni. Tiffeneau (1947) azt
találta, hogy a FEV1 átlagértéke megegyezik a VC 80-84%-ával (Tiffeneau-szám), amely a
korral, valamint egyes betegségekben csökken (pl. COPD esetén 70%-nál alacsonyabb).

Oxigénpulzus
Egy szívösszehúzódás alatt továbbított és felvett oxigén mennyiségét nevezzük
oxigénpulzusnak. Kiszámítása a következő: VO2/ percenkénti pulzusszám. A szívműködés
gazdaságosságáról, valamint a teljesítőképességről ad felvilágosítást. Értéke férfiaknál 4-4,5,
míg a terhelés maximumában 13-15 között van. Értéke (mind nyugalomban, mind a
maximális terhelésnél) annál magasabb, minél edzettebb az egyén. Nagy aerob állóképességet
igénylő sportágak versenyzőinél értéke elérheti a 25-öt is.

Maximális oxigénfelvevő képesség (VO2max)

A tejes kifáradásig tartó ún. vita maxima terhelés során mért egyik legfontosabb paraméter,
amely az aerob állóképességnek lényeges indikátora. Minél nagyobb a maximális
oxigénfelvevő képesség, annál jobb az aerob állóképesség. Értéke függ az életkortól, nemtől,
edzettségtől, testalkattól. Limitáló faktorai közé tartozik a légzőrendszer és keringés
oxigénfelvevő és szállító kapacitása, valamint az izmok oxigénfelvevő képessége is. A
maximális oxigénfelvevő képességet testtömegre is szokták vonatkoztatni, amely nem más,
mint a relatív aerob kapacitás.

Szén-dioxid-oxigén arány
A szervezet energiaforgalmára jellemző adat az ún. respirációs kvóciens (RQ), amely a belső
légzés során a szövetekben termelődő szén-dioxid és a felhasznált oxigén arányát mutatja.
Mérése a be- és kilélegzett levegő oxigén, illetve szén-dioxid tartalmának meghatározásán
alapul. Jelentősége abban áll, hogy a terhelés minden percében nyomon követhetők az
anyagcsere-folyamatok. A nyugalmi - terhelés előtti - RQ akkor megfelelő, ha értéke 0,8
körüli értéket mutat (vegetatív idegrendszeri labilitás esetén értéke 1 fölötti is lehet). Hogyan
változik az R terhelés alatt? Csökkenése arra utal, hogy az energiát a szervezet zsírokból
(R=0,71) nyeri. Növekedése arra utal, hogy az energiát szénhidrátból nyerjük, ekkor az R~1.
A terhelés elkezdése utáni második-harmadik percben az R értéke csökken, majd fokozatosan,
végül meredeken emelkedik. A terhelés abbahagyását követően a restitúció első szakaszában
az R tovább emelkedik. Ennek magyarázata az, hogy az izomban felszaporodott tejsav tovább
bomlik vízre és széndioxidra. Ez utóbbi a légzéssel távozik, és R-emelkedést eredményez.