Doris Lessing

ÖTÖDIK GYERMEK
Doris Lessing: The Fifth Child

Fordította: Király Zsuzsa

 Harriet és David egy hivatali összejövetelen ismerték meg
egymást, amelyre különösképpen egyikük sem akart
elmenni, s amelyről és akiről azonnal tudták mind a ketten,
hogy ez az, amire vártak.
Valakire, aki konzervatív, régimódi, sőt ósdi; tartózkodó,
ha úgy tetszik, rideg. Mások ilyesmit szoktak mondani róluk,
bár ezzel koránt sincs vége azoknak a nemigen jóindulatú
jelzőknek, amelyekkel illették őket. Makacsul kitartottak a
saját magukról kialakított véleményük mellett, miszerint
normálisak, s ennek megfelelően nem is lehet az érzelmi
finnyásságukért és mértékletességükért kritizálni őket, csak
azért, mert ezek ódon fogalmak.
Azon az emlékezetes hivatali összejövetelen kétszáz
ember zsúfolódott össze a hosszú, földíszített és ünnepies
teremben, amely az év háromszázharmincnégy napján
konferenciaterem volt. A három egyesült cég – mindegyik
építkezéssel foglalkozott – a szilveszteri összejövetelét
tartotta. Zaj volt. A zene kalapáló ritmusába beleremegett
fal és padló. A helyhiány miatt sokan egymáshoz tapadva
táncoltak, a párok fel-alá keringtek, vagy egy helyben
forogtak, mintha láthatatlan forgókorongon állnának. A nők
látványosan, bizarrul, színesen, ide nézz csak módra
túlöltözve. Néhány férfi is nagy figyelmet keltett. Az a pár
ember, aki nem táncolt, a fal mellé szorult, s köztük volt
Harriet és David is, kezükben pohárral, magányosan,
megfigyelőként. Mindketten úgy látták, hogy a táncolók
arcát – jobbára a nőkét, de a férfiak arcát is – inkább a
szenvedés kínvigyora és fintorai torzítják el, mint az öröméi.
Erőltetetten túlfűtött, színpadias volt az egész – bár más
gondolataikhoz hasonlóan ezt sem kívánták megosztani
senkivel.
Ha valaki végignézett a termen, Harriet olyan volt, mint
egy pasztellfolt – ha egyáltalán meglátta bárki is az oly sok
feltűnő ember között. Mintha impresszionista festmény vagy
trükkfotó lányalakja volna, beleolvadt a környezetébe. Egy
nagy, szárított fűvel és levéllel teli váza mellett állt, s valami
virágmintás ruha volt rajta. Ha tovább nézte valaki, fekete,
göndör hajat látott, a frizura divatjamúlt, gyöngéd, ám
figyelmes kék szemet... s a szája túl keményen összezárva.
Határozott és szemrevaló volt hát minden vonása, alakja
erőteljes. Egészséges, fiatal nő, de tán inkább egy kertben
volna a helye.
David egy órája állt már ott, nem ivott sokat, komoly,
kékesszürke szeme elidőzött egy-egy emberen, egy-egy
páron. Azt figyelte, hogyan találnak egymásra s ellendülve
hogyan válnak szét az emberek. Harriet nem olyannak látta,
mint aki biztos magában: szinte tétovának látszott, mintha
lábujjhegyen egyensúlyozna. Vékony, fiatal férfi –
fiatalabbnak látszott, mint amennyi volt –, nyílt, kerek
arccal, puha, barna hajjal, amelyet sok lány szívesen
megsimogatott volna, de felhagytak a gondolattal, amikor
magukon érezték a férfi tűnődő tekintetét. Kényelmetlenül
érezték magukat a társaságában. Harriet nem. A lány tudta,
hogy a férfi óvatos, zárkózott pillantása a tükörképe az
övének. Úgy találta, a másik erőlteti a jókedvet. A férfi
hasonló következtetésre jutott a lánnyal kapcsolatban: úgy
látta, éppúgy nem kedveli az efféle alkalmakat, mint ő.
Tudták már, ki a másik. Harriet annak a cégnek a
kereskedelmi osztályán dolgozott, amely építőanyagok
előállításával és szállításával foglalkozott, David építész
volt.
De hát mitől volt ez a két ember furcsa és különc? Hát
attól, ahogyan a szexről vélekedtek. A hatvanas években
vagyunk! Davidnek hosszú és bonyolult viszonya volt egy
lánnyal, akit szinte akarata ellenére szeretett, mert a lány
nem olyan volt, amilyennek ő egy lányt látni akart. Sokat
tréfálkoztak egymás közt az ellentétek vonzódásán. A lány
azzal ugratta Davidet, hogy meg akarja változtatni őt:
„Igazán azt hiszem, úgy képzeled, visszaforgathatod az időt,
s ezt velem akarod kezdeni.” Amióta, elég boldogtalanul
szakítottak, a lány mindenkivel lefeküdt a Sissons Blend és
Társától – David legalábbis így gondolta. Azon se lepődik
meg, ha lányokkal fekszik le. A lány is ott volt aznap este,
fekete csipkés, skarlátvörös ruhát, a flamenco-öltözék egy
szellemes paródiáját viselte. Megdöbbentő fej emelkedett ki
ebből a ruhakotyvalékból, tisztára az ezerkilencszázhúszas
évek mintájára: fekete haja a tarkóján spiccbe fésülve, füle
mellett ugyancsak két fényes fekete spicc, a homlokán
huncutka. Eszeveszett integetés közben dobálta a csókokat
David felé, miközben a partnerével keringett a teremben.
David barátságosan visszamosolygott rá: nem maradt
köztük harag.
Ami Harrietet illeti, szűz volt. „Szűz vagy? – visították
bizonyára a barátnői. – Hát bolond vagy te?” Ő maga nem
úgy gondolt a szüzességre, mint megvédelmezendő
biológiai állapotra, inkább valamiféle csodaszép papírba
csomagolt ajándéknak tartotta, amelyet, kellő diszkrécióval,
az arra érdemes személynek kell megkapnia. A húgai is
kinevették. Az irodában dolgozó lányok tettetett
vidámsággal néztek rá, ha azt erősítgette, hogy: „Sajnálom,
nem szeretem ezt a keresztbe-kasul lefekvést, nem nekem
való.” Tudta, hogy általában érdekes témaként s rendszerint
rosszindulatúan tárgyalják meg. Ugyanazzal a hűvös
megvetéssel, amellyel a nagyanyja nemzedékéhez tartozó
tisztességes asszony azt mondta volna, hogy: „Tudja,
meglehetősen immorális!” – vagy: „Megéri a pénzét” – vagy:
„Nem éppen jó a híre!”; aztán az anyja nemzedékéből valók
azt mondták volna, hogy: „Férfi-faló!” – vagy:
„Nimfomániás!” – szóval, a felvilágosult lányok éppen így
mondogatták egymásnak, hogy: „Történhetett vele valami
gyerekkorában, amitől ilyen lett. Szegény lány!”
Néha valóban szerencsétlennek vagy fogyatékosnak
érezte magát valamennyire, mert a férfiak, akikkel elment
vacsorázni vagy moziba, a visszautasítást hallva nemcsak
egyértelműen patologikusnak tartották a szemléletét,
hanem őt magát kicsinyesnek is. Egy ideig az egyik
barátnőjével járkált mindenfelé, aki fiatalabb volt a többinél,
de aztán az a lány is „olyan lett, mint a többi”, ahogy Harriet
kétségbeesetten mondta róla, önmagáról meg azt, hogy
defektes példány. Sok estét töltött egyedül, s a hétvégeken
gyakran hazament az anyjához, aki azt mondta: „Ódivatú
vagy, ennyi az egész. És sok lány az volna, ha lehetősége
volna rá.”
A két csodabogár, Harriet és David ugyanabban a
pillanatban indult a másik felé a saját sarkából: ez fontos
volt nekik, mivel az a nevezetes vállalati összejövetel része
lett az életüknek. „Igen, pontosan ugyanabban a
pillanatban...” Át kellett nyomakodniuk a falak mellett
összepréselődött emberek között, magasan a fejük fölé
emelték a poharukat, hogy kikerüljék velük a táncolókat.
Amikor végre odaértek egymáshoz, mosolyogtak – bár ez a
mosoly kissé aggodalmas volt –, a férfi megfogta a lány
kezét, utat törtek maguknak a másik szoba felé, amelyben a
büfé volt – éppúgy teli nagyon zajos emberekkel –, aztán
abból is kifelé a folyosóra, ahol néhány pár ölelkezett, s
aztán benyitottak az első ajtón, amelynek a kilincse
engedett. Iroda volt, íróasztallal, kemény székekkel, s mint
rendesen, kanapéval. Csönd... vagy majdnem az.
Felsóhajtottak. Letették a poharukat. Szemben egymással
leültek, hogy kedvük szerint lássanak, s aztán beszélgetni
kezdtek. Úgy beszélgettek, mintha addig mindkettőjüknek
tilos lett volna, mintha ki volnának éhezve rá. S addig ültek
és beszélgettek ott, míg csökkenni nem kezdett a zaj a
folyosó másik oldalán lévő helyiségekben, akkor aztán
csöndben leléptek, és elmentek a férfi közelben lévő
lakására. Ott egymás kezét fogva lefeküdtek, tovább
beszélgettek, néha megcsókolták egymást, s aztán
elaludtak. A lány szinte azonnal odaköltözött Davidhez, mert
neki magának csak egy szobára telt egy nagy, közös
lakásban. Már eldöntötték, hogy tavasszal
összeházasodnak. Mire várnának? Egymásnak voltak
teremtve.
 Harriet volt a legidősebb a három lánytestvér közül. Csak
akkor tudta meg, milyen sokat köszönhet a gyerekkorának,
amikor tizennyolc évesen elhagyta az otthonát. Sok
barátnőjének a szülei elváltak, így aztán esetleges és
rendszertelen volt az életük, s ahogy az már lenni szokott,
ettől hajlamosak lettek rá, hogy zaklatottan éljenek. Harriet
nem volt zaklatott, s mindig tudta, mit akar. Elég jó tanuló
volt. Képzőművészeti főiskolára ment, grafikustervező lett,
ami megfelelőnek mutatkozott arra, hogy eltöltse ezzel az
idejét, míg férjhez nem megy. Sose foglalkoztatta a kérdés,
hogy nő létére csináljon-e szakmai karriert, bár szívesen
vitatkozott erről. Nem akart különcebbnek látszani, mint
amilyen volt. Az anyja elégedett asszony volt, akinek
megvolt mindene, amit ésszerűen kívánhatott: ő maga meg
a lányai is így látták. Harriet szülei természetesnek
tartották, hogy az egyéni boldogság alapja a családi élet.
David családi háttere eléggé más volt. Amikor hétéves
volt, a szülei elváltak. Később gyakran csinált viccet abból,
hogy neki két garnitúra szülője van: azok közé a gyerekek
közé tartozott, akiknek két házban is van szobájuk, s
akiknek a pszichológiai problémáival mindenki óvatosan
bánik. Nem volt ez kellemetlen vagy rossz, inkább teli
kényelmetlenséggel, sőt boldogtalansággal, már ami a
gyerekeket illeti. Az anyja második férje, David mostohaapja
tudós volt, történész, s volt egy nagy, ócska háza
Oxfordban. David kedvelte ezt a Frederick Burke nevű
kedves, bár tartózkodó embert, aki hasonlított az anyjára,
aki úgyszintén kedves és tartózkodó volt. Davidnek az a
ház, az a szoba volt az otthona, elképzelése szerint az igazi
otthona, de a közeljövőben Harriettel egy másikat akart
teremteni, mintegy annak a folytatásaként és
kibővítéseként. Az az otthona tágas hálószoba volt a ház
hátsó, az elhanyagolt kertre néző traktusában. Rendetlen
szoba volt, teli a kamaszkor emlékeivel, s angol szokás
szerint meglehetősen hideg. David igazi apja magafajtájú
nőt vett feleségül: harsány, nyájas, értelmes teremtés volt,
a gazdagok jóízű, cinikus humorával. James Lovatt hajóépítő
volt, s amikor David hajlandó volt meglátogatni, egy
jachtkabinban vagy egy dél-franciaországi, netán egy
nyugat-indiai villa egyik szobájában kapott helyet. („Ez a
szoba a te szobád, David!”) De David jobb szerette az ócska
oxfordi szobáját. Úgy nőtt fel, hogy heves vágy élt benne a
jövőjét illetően: az ő gyerekeinek más lesz a sorsuk. Tudta,
mit akar, s milyen fajta asszonyra van szüksége. Míg Harriet
hagyományosan képzelte el a jövőjét, tehát hogy egy férfi
átadja neki a mennyország kulcsát, s ott aztán mindent
megtalál, amit a természete megkövetel, s mindazt, ami a
megszületése jogán jár neki, s ezt kezdetben öntudatlanul,
később nagyon is tudatosan továbbvitte, kerülve minden
zűrt és drámázást, addig David úgy látta, meg kell
teremtenie és meg kell védenie a jövőjét. A feleségének
hasonlítania kell rá abban, hogy tudja, mi a boldogság, és
hogyan lehet megtartani. Harmincéves volt, amikor
megismerte Harrietet, s olyan keményen, oly sokat és oly
fegyelmezetten dolgozott, ahogy ambiciózus férfihoz illik, de
amiért igazán dolgozott, az az otthona volt.
Londonban lehetetlen volt olyan házat találni, amilyet
akartak, s amely alkalmas arra, ahogyan élni akartak. S
egyáltalán nem voltak biztosak benne, hogy szükségük van
Londonra. Nem, igazán nem volt rá szükségük, sokkal
inkább egy kisvárosra, amelynek megvan a maga
atmoszférája. A hétvégéket azzal töltötték, hogy végigjárták
a London vonzáskörzetében lévő kisvárosokat, s csakhamar
találtak is egy hatalmas, Viktória kori házat, elhanyagolt
kerttel. Tökéletes! Mégis elképzelhetetlen egy fiatal
házaspárnak: háromemeletes volt, manzárddal, rengeteg
szobával, folyosóval, lépcsőpihenővel... szóval elég hely volt
benne gyerekeknek.
De hát sok gyereket akartak. Mindketten kissé kihívóan,
amiért a jövőre vonatkozó vágyaik annyira túlzóak, azt
szokták mondani, hogy „nem bánnák”, ha sok gyerekük
lenne.
 – Akár négy-öt!
– Vagy hat! – mondta David.
– Vagy hat! – mondta nevetve, bár a megkönnyebbüléstől
kissé könnyfátyolos hangon Harriet.
Nevettek, az ágyban hengergőzve csókolóztak, s
rettentően örültek ennek a helynek, amelyre mindketten
vágytak, bár mindketten fölkészültek a kudarcra vagy a
kompromisszumra is, de aztán kiderült, hogy egyáltalán
nem olyan vészes a helyzet.
Ám hiába mondta Harriet Davidnek és David Harrietnek,
hogy: „Legalább hat gyereket!” másoknak nem mondhatták
ezt. Még a David és a Harriet elég tisztességes fizetése
mellett is meghaladta volna az erejüket a jelzálogkölcsön
törlesztése. De valahogy majd megoldják. Harriet még
dolgozik két évet Londonban, David-del ingázva naponta,
aztán...
Egy délután övék lett a Ház. Kéz a kézben álltak a kicsiny
lépcsőfeljárón, madarak énekeltek körülöttük a kertben, ahol
még feketék voltak a faágak, és csillogtak a kora tavaszi,
hideg esőtől. A boldogságtól dobogó szívvel kinyitották a
bejárati ajtót, s egy hatalmas térben találták magukat,
szemközt egy széles lépcsővel. Valamelyik előző tulajdonos
olyan otthont akart, mint ők: a válaszfalakat lebontották, s
így ez a helyiség szinte az egész földszintet elfoglalta. Az
egyik fele konyha volt, amelyet csupán alacsony fal
választott el a többi résztől – majd könyveket lehet rakni rá
–, a másik felében pedig rengeteg hely volt díványoknak és
székeknek, szóval arra, hogy tágas és kényelmes helye
legyen a családnak. Csöndben, puha léptekkel, szinte
lélegzetvisszafojtva végigmentek rajta, mosolyogva néztek
egymásra, s még inkább, hogy mindkettőjük szeme könnyes
volt; végiglépkedtek a csupasz padlódeszkán, amelyre
nemsokára szőnyeg kerül, aztán lassan fölmentek a lépcsőn,
amelyen a régimódi sárgaréz leszorítók szőnyegre vártak. A
lépcsőpihenőn megfordultak, hogy megcsodálják a hatalmas
szobát, amely a birodalmuk szíve lesz. Fölmentek. Az első
emeleten egyetlen nagy hálószoba volt – az ő hálószobájuk.
Egy kisebbfajta szoba nyílt belőle, amely az aktuális
csecsemőé lesz. Még négy, normál méretű szoba volt ezen
az emeleten. Fölmentek a még mindig nemes arányú, bár
keskenyebb lépcsőn, s ott még négy szobát találtak,
amelyeknek az ablakai, akárcsak az alsó szobákéi, fákra,
kertekre, fűre, egy kellemes kertváros látnivalóira nyíltak. E
fölött az emelet fölött volt a hatalmas manzárd, egészen
gyerekeknek kitalálva, ha abba a korba jutnak, hogy
titokban és magukban akarnak játszani.
Lassan elindultak lefelé a lépcsőn, az elsőn, a másodikon,
elhaladtak a szobák előtt, amelyeket teliképzeltek
gyerekekkel, rokonokkal, vendégekkel, és újra beléptek a
hálószobájukba. Ott maradt benne egy széles ágy. Ezt az
ágyat annak a házaspárnak készítették, akiktől Davidék
megvették a házat. Az ügynök azt mondta, szét kellett volna
szedni, ha el akarják szállítani, s a tulajdonosok különben is
külföldre költöznek. Harriet és David egymás mellé
feküdtek, és nézték a szobájukat. Megilletődött csöndben
voltak attól, amit vállaltak. Egy orgonabokor árnyéka,
mögötte a párafátylas napkorong arra csábította őket, hogy
a hatalmas mennyezetre odaképzeljék azokat az éveket,
amelyeket ebben a házban fognak tölteni. Az ablak felé
fordították a fejüket, ahol az öreg orgonabokor csúcsa teli
volt hatalmas, már-már kipattanó rügyekkel. Aztán
egymásra néztek. Könny csurgott le az arcukon.
Szeretkeztek, ott, a saját ágyukban. Harriet majdnem
felkiáltott, hogy: „Ne! Hagyjuk! Mit csinálunk mi itt?!” – Hát
hiszen eldöntötték, hogy két évig nem lesz gyerekük. De a
férfi akarata legyőzte, olyan megfontoltan, koncentráltan,
olyan intenzíven ölelte, miközben a szemébe nézett, hogy
Harriet elfogadta, s elfogadta, hogy a férfi birtokba veszi a
vele, a Harriettel azonos jövőt. Nem volt nála óvszer.
(Persze, egyikük se bízott a tablettákban.) Harriet
fogamzásképes periódusban volt. De azért ünnepélyes
eltökéltséggel szeretkeztek. Egyszer. Kétszer. Később,
amikor a szoba besötétedett, megint.
– Nahát... – mondta Harriet halkan, mert meg volt
rémülve, de nem akarta mutatni. – Ez megvan, az biztos.
David nevetett. Hangosan, gondtalanul, hebehurgyán, ami
kevéssé illett mértékletes, csöndes humorú, józan lényéhez.
A szoba akkor már elég sötét volt, hatalmasnak látszott,
mint egy véget nem érő barlang. Egy ág ütődött a falhoz
valahol a közelben. Hideg, ázott föld- és szerelemszag volt
odabent. David maga elé mosolygott fektében, s amikor
magán érezte Harriet pillantását, kissé felé fordította a fejét,
s belefoglalta az asszonyt ebbe a mosolyba. De a maga
módján, szemében olyan gondolatok csillantak fel,
amelyekről Harriet nem tudhatott. Úgy érezte, nem ismeri a
férfit.
– David! – szólalt meg gyorsan, hogy megtörje a varázst,
de David karja erre szorosabban ölelte át, fél kézzel
megmarkolta a karját. Harriet nem hitte volna, hogy David
ilyen erős és erőszakos. A szorítása azt mondta, maradj
csöndben.
Addig feküdtek egymás mellett, amíg vissza nem tértek a
való világba, s akkor meg muszáj volt egymás felé
fordulniuk, s apró, megnyugtató, nem szerelmes csókokkal
elhalmozni egymást. Hideg sötétben keltek ki az ágyból és
öltöztek fel: még nem volt villanyuk. Csöndben lementek a
lépcsőn – a saját házukban, amelyet oly tökéletesen
birtokba vettek –, le a nagy nappaliba, azután kimentek a
kertbe, a titokzatos és számukra ismeretien kertbe, amely
még nem volt az övék.
– Nos? – kérdezte Harriet jókedvűen, amikor beszálltak a
kocsiba, hogy visszamenjenek Londonba. – És hogy fogjuk
kifizetni, ha terhes leszek?
Bizony, mit csinálnak akkor? Harriet valóban terhes lett
azon az esős estén a hálószobájukban. Sok rossz pillanatuk
volt, amikor a lapos pénztárcájukra meg a maguk
gyarlóságára gondoltak. Ha nincs elég pénz, olyanok
vagyunk, mint az elítéltek: Harriet és David szegénynek és
alkalmatlannak érezte magát, akik nem kapaszkodhatnak
másba, csak a csökönyös hitbe, amelyről viszont másoknak
az a véleménye, hogy tiszta-puszta önfejűség.
David sose fogadott el pénzt a jómódú apjától és
mostohaanyjától, akik fizették az iskoláit, de ez volt minden.
(És Deborah nővére iskoláit, de a nővére az apja életmódját
választotta, ahogy David az anyjáét, így aztán nem
találkoztak gyakran, s a kettejük közti különbséget David
úgy foglalta össze, hogy Deborah a gazdagok életét
választotta.) David nem akart pénzt kérni. Angol szüleinek –
így szokott gondolni az anyjára és annak második férjére –
kevés volt a pénzük, lévén málé egyetemi népség.
Egy délután ők négyen – David és Harriet, Molly, David
anyja, és Frederick – ott álltak a nappaliban, a lépcső
tövében, s az új birodalmat vizsgálgatták. A konyharészben
addigra már ott volt egy nagyon nagy asztal, amely körül
könnyen elfért tizenöt vagy húsz ember; volt már két
hatalmas dívány meg néhány kényelmes karosszék,
amelyeket használtan vettek a helyi árverésen. David és
Harriet egymás mellett állt, s lehetetlenül különcnek érezték
magukat, no meg nagyon fiatalnak, amint szembenéztek a
két idős emberrel, akik most majd véleményt mondanak
róluk. Molly és Frederick kövér volt és ápolatlan, rengeteg
ősz hajjal, a ruhájuk kényelmes és a divatnak fittyet hányó!
Olyanok voltak, mint két jóindulatú szénaboglya, s úgy nem
néztek egymásra, ahogy szoktak, s amit David már jól
ismert.
– Hát jó! – szólalt meg David vidáman, mert már nem bírta
elviselni a feszültséget. – Mondhatjátok! – És átkarolta
Harrietet, aki sápadt és feszült volt a reggeli hányástól no
meg attól, hogy egy hétig súrolta a padlót és mosta az
ablakokat.
– Szállodát akartok nyitni? – érdeklődött Frederick józanul.
Úgy döntött, nem mond véleményt.
 – Mégis, hány gyereket akartok? – kérdezte Molly apró
nevetéssel, ami azt jelentette, nincs értelme a tiltakozásnak.
– Sokat – mondta David lágyan.
– Igen – mondta Harriet. – Sokat. – Davidtől eltérően nem
vette észre, mennyire föl van háborodva a két öreg. Nem
akartak konvencionálisnak látszani, de a lényük maga volt a
konvenció, s nem szerették a túlzó megnyilvánulásokat. Ez a
ház pedig ilyen volt.
– Gyerünk, elviszünk benneteket vacsorázni, ha van itt
egy rendes szálloda – mondta David anyja.
A vacsora alatt másról beszélgettek, majd a kávénál Molly
megjegyezte:
– Ugye tudod, hogy segítséget kell kérned az apádtól.
Daviden látszott, hogy összerándul és megbántódik, de
szembe kellett néznie a dologgal: a ház volt a lényeg, s az
élet, amelyet benne akarnak élni. A két öreg tudhatta David
elszántan határozott tekintetéből – amelyet egyébként
fiatalosan önhittnek láttak –, hogy ez az élet eltörli,
fölmenti-érvényteleníti az ők, de még a James és a Jessica
életének minden hiányosságát is.
Búcsúzáskor, a szálloda sötét parkolójában Frederick azt
mondta:
– Amennyire meg tudom ítélni, mindketten őrültek
vagytok. Jó-jó, akkor önfejűek.
– Igen – mondta Molly. – Nem gondolkodtok reálisan.
Gyerekek... Akinek nincs gyereke, nem tudja, mekkora
gond...
David erre nevetve annyit mondott, s ezt már korábban is
elmondta Mollynak, aki most elszánt nevetéssel
szembenézett e megállapítással:
– Nem vagy anyatípus. Nem olyan a természeted. De
Harrieté igen.
– Rendben van – mondta Molly. – A ti életetek.
Fölhívta Jamest, az első férjét, aki egy jachton volt Wight
szigete mellett, s így fejezte be a beszélgetést:
– Azt hiszem, el kell menned, hogy a saját szemeddel lásd.
 – Rendben van, megpróbálom – mondta James. Éppoly
gyorsan rábólintott arra, ami el se hangzott, mint arra, ami
igen. A fő ok, ami miatt annak idején örömmel hagyta el
Mollyt, az volt, hogy sose tudtak közös nyelvet találni.
Nemsokára e beszélgetés után David és Harriet ismét ott
állt David szüleivel – persze a második garnitúrával –, s a
házat nézték. Ez alkalommal kintről. Jessica a gyep közepén
állt, amelyet a tél s a szeles tavasz faágtörmelékkel borított
be, s kritikusan méregette a házat. Éppoly nyomasztónak és
gyűlöletesnek találta, mint egész Angliát. Ugyanolyan idős
volt, mint Molly, de a szikárságával, barna bőrével húsz
évvel fiatalabbnak látszott, s a bőre még akkor is úgy
fénylett, mintha napolajjal kente volna be, amikor erről szó
se volt. Rövid, fényes, szőke haja volt, a ruhája tarka. Jade-
zöld cipőjének tűsarka a fűbe mélyedt, miközben Jamesre, a
férjére nézett.
James már látta a házat belülről is, s most azt mondta,
amit David várt tőle:
– Jó befektetés.
– Igen – mondta David.
– Nem drága. Azt hiszem, azért nem, mert a legtöbb
embernek túl nagy. Gondolom, a minőségi igazolás rendben
van.
– Igen – mondta David.
– Ebben az esetben vállalom a jelzálog törlesztését. Hány
évre adták?
– Harmincra – mondta David.
– Gondolom, addigra meghalok. Nos, úgyse kaptál túl
nagy nászajándékot tőlem.
– Ezt Deborah-nak is meg kell adnod – mondta Jessica.
– Már eddig is többet tettünk Deborah-ért, mint Davidért –
mondta James. – S akárhogy is, megengedhetjük
magunknak.
Jessica nevetve vállat vont: nagyrészt az ő pénzéről volt
szó. Jellemző volt a házasságukra, hogy könnyelműen
bántak a pénzzel, amibe David is belekóstolhatott annak
idején, s amelyet egyértelműen elutasított, s jobb szerette
az oxfordi házban tapasztalt takarékoskodást, bár ezt sose
mondta ki. Talmi és túl könnyű – az igazi gazdagok élete volt
a Jameséké, de most a lekötelezettjük lett.
– Hány gyereket akartok, ha szabad kérdeznem? –
érdeklődött Jessica, aki olyan volt, mintha egy törpepapagáj
szállt volna le a fűre.
– Sokat – mondta David.
– Sokat – mondta Harriet.
– Akkor többet, mint én – mondta Jessica, s ezzel David
szüleinek második garnitúrája elhagyta a kertet, s
megkönnyebbülten Angliát is.

Akkor lépett színre Dorothy, Harriet anyja. Bár miatta se

Davidnek, se Harrietnek nem kellett arra gondolnia vagy azt
mondania, hogy ó, istenem, milyen szörnyű, ha egy anya
állandóan a gyerekei nyakán ül – mert beleillett az általuk
választott családi életbe, meg azzal is járt, hogy Dorothy
akármeddig segíthetett Harrietnek, miközben azt állította,
hogy megvan a saját élete, amelybe vissza kell térnie.
Özvegy volt, s az élete túlnyomóan abból állt, hogy a lányait
látogatta sorba. A családi házat eladta, volt egy kicsi lakása,
nemigen kellemes, de nem panaszkodott rá. Amikor
fölmérte az új ház nagyságát s a benne rejlő lehetőségeket,
napokig csöndesebb volt, mint egyébként. Nem könnyen
nevelte föl a három lányát. A férje iparban dolgozó vegyész
volt, jó fizetéssel, de sok pénzük sose volt. Dorothy tudta,
mibe kerül egy család eltartása, még ha kicsi is.
Az egyik este, a vacsoránál megpróbált néhány célzást
megereszteni ezzel kapcsolatban. Hármasban voltak. David
nemrég érkezett haza: késett a vonata. Az ingázás
egyáltalán nem volt könnyű, sőt a lehető legrosszabb volt
bárkinek, de a leginkább persze Davidnek, aki napi kétszer
két órát töltött azzal, hogy munkába menjen és hazatérjen.
Ez volt az egyik ár, amit az álmaikért fizettek.
 A konyha már majdnem olyan volt, amilyennek lennie
kellett: a nagy asztal, körülötte nehéz keményfa székek,
még csak négy, de a többi sorba állítva a falnál, vendégekre
s a még meg se született népségre várva. Volt benne egy
nagy Aga tűzhely meg egy régimódi kredenc, fölötte
kampók a csészéknek és a bögréknek. A köcsögök teli
virággal, a kertből, amelybe a nyár rengeteg rózsát és
liliomot hozott. Hagyományos angol pudingot ettek, amelyet
Dorothy készített. Kint már az ősz készülődött, amit az is
igazolt, hogy néha – halk zörejjel vagy kocorgással – lehulló
levelek ütődtek az ablakokhoz az erősödő szélben. De a
vastag, virágos, meleg függönyök be voltak húzva.
– Rajtatok gondolkozom – mondta Dorothy. David letette a
kanalát, úgy figyelt, pedig ezt sose tette meg a szolid anyja
és a nagyvilági apja kedvéért. – Nem hiszem, hogy
mindenbe fejest kéne ugranotok... hagyjátok, hogy
végigmondjam. Harriet még csak huszonnégy, nincs még
huszonöt éves. Te még csak harminc vagy, David. Nagyon
nekiindultatok, mintha azt hinnétek, ha nem szereztek meg
mindent, már el is veszítettétek. Szóval, ez a benyomásom
rólatok, ahogy hallgatlak benneteket.
David és Harriet figyelt Dorothyra: a rosszalló, töprengő
tekintetük találkozott. Dorothyt, ezt a nagydarab,
egészséges, határozott modorú, csúnya, meggondolt
asszonyt nem lehetett figyelmen kívül hagyni: mindketten
tudták, mivel tartoznak neki.
– De hát én így érzem jónak – mondta Harriet.
– Tudom, kislányom. Tegnap arról beszélgettetek, hogy
rögtön akartok még egy gyereket. Szerintem meg fogjátok
bánni.
– Éppenséggel el lehet veszíteni mindent – mondta David
konokul. Mindkét nő tudta, hogy annak a valaminek az
irdatlanságát, amely David lényének legmélyéből bukkan
elő, a rádióból ömlő hírek is csak növelik. Rossz hírek
mindenfelől: semmi ahhoz képest, ami majd lesz, de azért
elég félelmes.
 – Gondolkozzatok rajta! – mondta Dorothy. – Szeretném,
ha megtennétek. Néha megrémülök tőletek. Nem is tudom,
miért.
– Talán egy másik országban kellett volna születnünk –
tört ki Harriet. – Te is tudod, hogy a világ sok részén
normális dolog, ha valakinek hat gyereke van, nincs benne
semmi riasztó, s nem kell, hogy a szülők bűnözőnek érezzék
magukat.
– Mi, európaiak vagyunk abnormálisak – mondta David.
– Hát, nem tudom – mondta Dorothy éppoly makacsul,
mint a másik kettő. – De ha hat, nyolc vagy tíz gyereketek
lenne – Harriet, tudom, mire gondolsz, hiszen ismerlek –, és
a világnak egy másik részében élnétek, mondjuk
Egyiptomban vagy Indiában, akkor a gyerekek fele
meghalna, és taníttatni se tudnátok őket. Ti azt szeretnétek,
hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Az
arisztokrácia szaporodhatik, mint a nyulak, és el is várják
tőlük, de hát nekik van pénzük. És a szegényeknek is lehet
sok gyerekük, akiknek a fele meghal, s erre is lehet
számítani. De nekünk, a középosztálynak óvatosnak kell
lennünk, hogy hogyan tudunk gondoskodni a gyerekeinkről.
Úgy látom, erre nem gondoltatok... Nem, majd én főzöm
meg a kávét, ti csak menjetek és üljetek le.
David és Harriet átment a konyhát elválasztó falba ütött
széles résen a nappali díványához, ott aztán összekulcsolt
kézzel leültek: egy vékony, konok, elég zaklatott fiatal férfi s
egy alakja vesztett, felhevült, nehézkesen mozgó nő. Harriet
a nyolcadik hónapban volt, s a terhessége nem volt könnyű.
Semmi komoly, de sokat hányt, az emésztési zavarok miatt
rosszul aludt, és csalódott volt önmagában. Mindketten
furcsállták, hogy állandóan kritizálják őket. Dorothy behozta
a kávét, letette, s azt mondta:
– Majd én elmosogatok... te csak maradj! – És visszament
a mosogatóhoz.
– De hát én így érzem jónak – mondta leverten Harriet.
– Persze.
 – Addig legyen gyerekünk, amíg lehet – mondta Harriet.
– Amikor kitört a háború, az emberek azt mondták,
felelőtlenség gyereket szülni. De hát nekünk mégis lett,
igaz? – mondta Dorothy nevetve a mosogató mellől.
– Na ugye! – mondta David.
– És meg is tartottuk őket – mondta Dorothy.
– Ahogy a mellékelt ábra mutatja – mondta Harriet.
Luke, az első gyerek a nagy ágyban született meg,
leginkább a bába segítségével, de Brett doktor is ott volt.
David és Dorothy fogta Harriet kezét. A doktor
természetesen kórházba akarta küldeni Harrietet, aki viszont
hajthatatlan maradt, s a doktor emiatt neheztelt is rá.
Szeles, hideg éjszaka volt aznap, nem sokkal karácsony
után. A szoba meleg és csodaszép. David sírt. Dorothy sírt.
Harriet sírt és nevetett. Még a bábát és a doktort is
meglegyintette az ünnepélyes győzelem levegője. Pezsgőt
ittak, s pár cseppet rácsorgattak Luke fejére is. 1966-ot
írtak.
Luke könnyű gyerek volt. Nagyon békésen aludt a nagy
hálószoba melletti kisszobában, és jól szopott. Boldogság!
Amikor David reggelenként elindult, hogy elérje a londoni
vonatot, Harriet az ágyban ülve szoptatta a babát és itta a
teáját, amit David hozott föl neki. Amikor David lehajolt,
hogy búcsúzóul megcsókolja Harrietet és megsimítsa Luke
fejét, ezt vad birtokvággyal tette, amit Harriet szeretett
benne, és megértett, hiszen nem őt vagy a gyereket, a
boldogságot akarta birtokba venni. A Harrietét és a sajátját.

Húsvétkor volt az első családi összejövetel. A szobákat, ha

hevenyészve is, de kielégítően bebútorozták addigra, és teli
lettek Harriet két húgával, Sarah-val és Angelával, a
férjükkel meg a gyerekeikkel, Dorothyval, aki elemében volt;
és egy kis időre Mollyval és Frederickkel is, akik elismerték,
hogy jól érzik magukat, de ez a túlméretezett családi élet
nem nekik való.
 Az angol élet műértői már tudni fogják, hogy Harrietet
alacsonyabbra taksálták, mint Davidet, annak a
mindenható, bár sehol sem rögzített mértéknek az alapján,
ami az angol osztálytársadalom. Ez öt percen belül kiderült,
akármelyik Lovatt vagy Burke találkozott akármelyik
Walkerrel: a tényt megállapították, de nem kommentálták –
szóban legalábbis nem. A Walkerek nem lepődtek meg,
amikor Frederick és Molly azt mondta, hogy csak két napig
maradnak, akkor se, amikor megváltoztatták a szándékukat,
mert feltűnt James Lovatt. Sok más házaspárhoz hasonlóan,
akik összeférhetetlenség miatt kénytelenek különválni,
Molly és James is szívesen találkozott, ha tudták, hogy
hamarosan el kell válniuk. Lényegében mindenki nagyon jól
érezte magát, s egyetértettek, hogy ez a ház erre van
kitalálva. A nagy családi asztalt jó sok székkel lehetett
kényelmesen körberakni, amelyeken végigülték a hosszú,
kellemes étkezéseket, vagy kávéztak, teáztak az étkezések
között – és beszélgettek. És nevettek... Amikor Harriet és
David a hálószobájukból vagy a lépcsőn lefelé menet
belehallgattak ebbe a nevetésbe, a hangokba, a
beszélgetésbe, a gyerekek játékának zajába, megfogták
egymás kezét, és mosolyogtak és boldogan fellélegeztek.
Senki sem tudta, még Dorothy sem – ő aztán biztosan nem
–, hogy Harriet megint terhes. Luke három hónapos volt.
Pedig egy évet akartak várni a következő terhességig. De
hát megtörtént.
– Esküszöm, hogy ez a termékenység szobája – mondta
David nevetve. Kellemes bűntudatuk volt. Az ágyban voltak,
Luke gőgicsélését hallgatták a szomszéd szobából, s úgy
döntöttek, egy szót se szólnak senkinek, amíg mindenki el
nem megy.
Amikor elmondták Dorothynak, megint nagyon hallgatag
lett, aztán azt mondta:
– Akkor szükségetek lesz rám, ugye?
Volt is. Ahogy az első, úgy ez a terhesség is normális volt,
de Harriet kellemetlenül érezte magát, sokat hányt, s azt
gondolta, bár nem változtatja meg a véleményét a hat
(vagy nyolc vagy tíz) gyerekről, de arról gondoskodik, hogy
jócskán maradjon idő két szülés között. Az év hátralevő
részében Dorothy gondosan ellátta a házat, segített Luke-ra
vigyázni, és függönyöket varrt a harmadik emeleti
szobákba.
Karácsonyra Harriet megint idomtalan lett – a nyolcadik
hónapban járt –, és nevetett magán, amiért akkora és olyan
ormótlan. Teli volt a ház. Mindenki eljött, aki húsvétkor ott
volt. Elismerték, hogy Harrietnek és Davidnek van ehhez
érzéke. Eljött Harriet egyik unokatestvére is a három
gyerekével, mert hallotta, milyen csodás volt az egy hétig
tartó húsvéti összejövetel. Eljött David egyik kollégája a
feleségével. Ez a karácsony tíz napig tartott, s egyik lakoma
a másikat követte. Luke a kocsijában lent volt a földszinten,
s mindenki nagy hűhót csapott körülötte, s a nagyobb
gyerekek úgy hurcolták körbe, mint egy hajas babát. Kis
időre megérkezett Deborah is, David nővére, egy hideg,
csodaszép nő, aki inkább lehetett volna Jessica, mint Molly
lánya. Nem volt férjnél, ám ahogy körülírta, többször is
majdnem célba talált. Általában annyira különbözött a
többiektől, akik ott voltak, annyira nem volt brit – ahogy a
többiek hozzá viszonyítva meghatározták önmagukat –,
hogy ebből a különbségből állandó vicc lett. Deborah mindig
is a gazdagok életét élte, idegesítőnek találta az anyja
háztartásának koldus fensőbbségét, utálta, ha sok ember
van együtt, de azt elismerte, hogy ezt az összejövetelt
érdekesnek találja.
Tizenkét felnőtt és tíz gyerek volt együtt. A meghívott
szomszédok is eljöttek, de oly erősen érződött a családi
összetartozás, hogy kívül rekedtek a társaságon. Harriet és
David pedig örült, hogy nekik, a két önfejűnek, akiket
mindenki kritizált és kinevetett, sikerült véghezvinni a
csodát: össze tudták hozni ezeket a nagyon különböző
embereket, és rábírták őket, hogy örüljenek egymásnak.
 Helen, a második gyerek éppúgy, mint Luke, a családi
ágyban született meg, ugyanazoknak a jelenlétében, s
megint pezsgővel szentelték fel az újszülöttet, és megint
mindenki sírt. Luke-ot kitelepítették a babaszobából a
szomszédosba, és Helen foglalta el a helyét.
Harriet fáradt volt – pontosabban elnyúzott –, de mégis
megtartották a húsvéti összejövetelt. Dorothy ellenezte.
– Fáradt vagy, kislányom! – mondta. – Halálosan fáradt. –
Aztán Harriet arcát látva hozzátette: – Hát jó, de akkor
semmit se fogsz csinálni, vedd tudomásul.
A két húga és Dorothy vállalta a bevásárlást és a főzést, a
nehéz munkát.
A rengeteg ember között – megint teli volt a ház – ott volt
a földszinten a két kicsi, Helen és Luke, a puha, szőke
hajukkal, kék szemükkel, rózsás arcukkal. Luke összevissza
mászkált – mindenki segítette –, Helen a kocsijában feküdt.
Azon a nyáron – 1968-ban – a manzárd is teli volt,
majdnem csupa rokonnal. A ház oly közel volt Londonhoz: a
vendégek Daviddel mentek be nappalra, és vele tértek
vissza este. Jó kirándulóhely volt a környék, húszpercnyi
autóútra a fővárostól.
Az emberek jöttek-mentek, azt mondták, csak pár napig
maradnak, aztán ott ültek egy hétig. És hogy voltak az
étellel? Természetesen mindenki hozzájárult, és
természetesen ez sem volt elég, de tudták, David apja
gazdag. Ezekre az összejövetelekre nem kerülhetett volna
sor, ha nem ő fizeti a házért a részleteket. Pénznek mindig
szűkiben voltak. Takarékoskodtak: vettek egy hatalmas,
szállodába való mélyhűtőt használtan, és nyáron telirakták
gyümölccsel és zöldséggel. Dorothy, Sarah és Angela
befőttet és lekvárt készített, mártásokat-szószokat főztek
be. Kenyeret sütöttek, az illata szétáradt az egész házban.
Ez volt maga a boldogság – ahogy a régmúltban.
De felhő is volt. Sarah és William, a férje, nem éltek jól,
sokat veszekedtek, torzsalkodtak, ám Sarah negyedik
hónapos terhes volt, válásról szó sem lehetett.
 Megérkezett és elmúlt a karácsony, mint egy csodaszép
népünnepély. Aztán a húsvét... időnként mindenki
elcsodálkozott azon, hogyan férnek el mindnyájan.
A családi boldogság elcsúfítója, a Sarah és William közti
viszály megszűnt, de nagyobb baj lépett a helyébe. Sarah
újszülöttje Down-kóros volt, s föl se merült a válás
gondolata. Dorothy időnként megjegyezte, milyen kár, hogy
nincs belőle kettő, mert Sarah-nak nagyon és jobban
szüksége van rá, mint Harrietnek. És valóban rászánta
magát, hogy meglátogassa Sarah-t, aki Harriettől eltérően el
volt keseredve.

Jane 1970-ben született, amikor Helen kétéves volt.

Túlságosan is gyorsan, morogta Dorothy, mire való ez a
nagy sietség?
Helen átköltözött Luke szobájába, s Luke egy szobával
arrébb került. Jane magában gőgicsélt a babaszobában, a
másik két kicsi pedig bemászott a nagy családi ágyba, s
összebújva játszottak, vagy Dorothy ágyát keresték fel
ebből a célból.
Boldogság. Egy boldog család. A Lovattéké boldog család.
Ezt választották, kiérdemelték. David és Harriet gyakran úgy
érezte, amikor egymás felé fordulva feküdtek, mintha tárva-
nyitva volna a szívük, s intenzíven ömlene belőle a
felszabadult hála, ami még őket is megdöbbentette: végül is
nem volt könnyű türelmesnek lenni, amiről ráadásul most
kiderült, hogy még sokáig szükség lesz rá. Nehéz volt
megőrizni az önmagukba vetett hitet, amikor a korszellem –
a mohó és önző hatvanas évek – szívesen elítélte,
elszigetelte, lealacsonyította volna a jobbik énjüket. És lám,
igazuk volt, amikor kitartottak amellett, hogy ez, ez a
legjobb út, ez a maguk választotta, önfejűen megtartott,
konokul egyéni út.
E boldog helyen, a családjukon kívül, odakint a világban
viharok dúltak. A könnyű, gondtalan évek végképp
tovatűntek. David cége megingott, így nem léptették elő,
pedig remélte; mások viszont elveszítették az állásukat, így
David mégis szerencsés volt. Sarah férje munkanélküli lett.
Sarah szomorúan viccelődött, hogy ő meg William a család
minden balszerencséjét magukhoz vonzották.
Harriet bizalmasan azt mondta Davidnek, egyáltalán nem
hiszi, hogy balszerencséről van szó: valószínűleg Sarah és
William boldogtalanságának és veszekedéseinek a
következménye, hogy mongol idióta lett a gyerekük – igen,
persze, tudja, hogy nem kéne mongolnak mondania. De hát
a kislány tényleg hasonlít egy kicsit Dzsingisz kánra, nem?
Egy csecsemő Dzsingisz kán, az apró, lapos arcával, a pisla
szemével. David nem szerette Harrietben ezt a fatalizmust,
amely ellentétben volt a többi tulajdonságával. Azt mondta,
buta, hisztérikus gondolatnak tartja az ilyesmit: Harriet ezen
megbántódott, és ki kellett engesztelni.

A kisváros, amelyben laktak, megváltozott az öt év alatt,

mióta odaköltöztek. Mindennaposak lettek a valaha
mindenkit megdöbbentő brutális támadások és bűntények.
A galerik bizonyos kávéházak környékén és utcasarkokon
tanyáztak, és senkit se respektáltak. A szomszéd házba
háromszor törtek be: Lovattékhoz még nem, de csak azért
nem, mert mindig sokan voltak a házban. Az utca végén volt
egy telefonfülke, amelyet olyan gyakran megrongáltak,
hogy a hatóságok lemondtak róla: ott állt,
használhatatlanul. Ezekben a napokban Harriet nem is
álmodhatott arról, hogy egyedül járjon az utcán este, pedig
azelőtt meg az nem jutott volna eszébe, hogy ne mehessen
el bárhová, ahová kedve tartja, éjjel-nappal, bármikor.
Ezeknek az eseményeknek a csúf eredménye az lett, hogy
egyre inkább kiderült, nem egy, hanem két nép él
Angliában, s ezek ellenségek, gyűlölik egymást, s nem
képesek meghallgatni, mit mond a másik fél. A Lovatt
házaspár ráfanyalodott, hogy újságot olvasson, megnézze a
tévéhíradót, pedig ösztöneik szerint egyiket se tették volna.
Végül is tudniuk kell, mi történik odakint, a váruk, a
birodalmuk körül, ahol három csodaszép gyereket neveltek,
s ahová oly sok ember látogat el azért, hogy belemerüljön a
biztonságba, kényelembe, kedvességbe.

Paul, a negyedik gyerek 1973-ban született, karácsony és

húsvét között. Harriet nem volt valami jól: mindig is rosszul
viselte a terhességet, s teli volt ilyenkor apró panaszokkal;
semmi komoly, de fáradt volt.
A húsvéti összejövetel minden addiginál jobban sikerült:
Lovattéknak ez volt a legjobb évük, s amikor később
ráemlékeztek, úgy látták, mintha az egész év egyeden
ünnep lett volna, amely mindig megújult a nyájas
vendégszeretet David és Harriet által őrzött forrásából: ez
az ünnep karácsonykor kezdődött, amikor Harriet már
előrehaladott terhes volt, s mindenki rá vigyázott, segítettek
neki a nagyszerű ételek elkészítésében, az érkezendő
babáról beszélgetve... tudták közben, hogy itt lesz a húsvét,
aztán jön a hosszú nyár, azután megint a karácsony...
A húsvét három hétig tartott, az egész iskolai szünet alatt.
A ház zsúfolásig teli volt. A három kicsinek egyébként külön
szobája volt, de összeköltöztették őket, amikor szükség volt
az ágyakra, s a kölykök persze rajongtak ezért.
– Miért nem hagyjátok, hogy mindig együtt aludjanak? –
érdeklődött Dorothy meg mások is. – Minek külön szoba
mindegyik aprószentnek?
– Fontos, hogy mindenkinek külön szobája legyen –
mondta hevesen David.
A család összenézett, már ahogy családtagok szoktak
összenézni, amikor belebotlanak valakinek a rögeszméjébe,
s Molly, aki úgy érezte, el is fogadják, ám fondorlatosan
kritizálják is, azt mondta:
– A világon mindenkinek! Minden embernek! – S arra
számított, hogy ez humoros lesz.
 Ez a reggelinél történt a konyhában, úgy késő délelőtt
tájban; már nem is tudták, mióta reggelizgetnek. Még mind
a tizenöt felnőtt ott ült az asztal körül. A gyerekek a heverők
és székek közt játszottak a nappaliszoba-részben. Molly és
Frederick, mint mindig, egymás mellett ült, s megtartották
azt a szokásukat, hogy mindent oxfordi szemszögből
ítéljenek meg, amiért itt gyakran ugratták őket, de ők nem
bánták, így aztán tréfásan defenzívába vonultak. Molly
ismét írt David apjának, hogy Jamesnek több pénzzel kell
„előrukkolnia”, mert a fiatal házaspár egyszerűen nem bírja
már etetni az egész siserahadat. James egy nagyobb
csekket küldött, aztán maga is megérkezett. Szemközt ült az
első feleségével, s mint mindig, figyelmesen vizslatták
egymást, s azon ámultak, hogyan tudtak valaha is együtt
élni. Jamesen látszott, hogy sportolni indul, s valóban, épp
sízni készült, éppúgy, mint Deborah, aki ide is magával
hozta a maga kis kolibrilégkörét: furcsa helyen szállt le
most, és kíváncsiságból maradt – nem akarta bevallani a
csodálatát. Dorothy is ott volt persze, a teát-kávét osztotta
szét. Angela a férje mellett ült, három gyereke a többivel
játszott. Az agilis, fürge Angela (Dorothy „szerencseangyal”-
nak nevezte, a hála istennek ugyanis nem mondható ki!)
éreztette, hogy szerinte a két testvére kisajátította Dorothyt,
neki semmi se maradt belőle. Angela olyan volt, mint egy
ravaszdi, helyes kis róka. Sarah, a férje, unokatestvérek,
barátok: a nagy ház minden zuga tömve emberekkel, még a
nappali díványain is aludtak. A manzárd már régen hálóhely
volt, matracokat és hálózsákokat halmoztak föl benne,
amelyeken bármennyi gyereknek jutott hely.
Miközben ott ültek a hatalmas, meleg, kényelmes
szobában, amelyben abból a fából gyújtottak tüzet, amit
előző nap gyűjtöttek az erdőben séta közben, a fenti szobák
visszhangoztak a zsivajtól és a zenétől. Néhány nagyobb
gyerek egy dalt gyakorolt. Ebben a házban ritkán néztek
tévét – ez mindenki számára minősítette –, s azt csodálták
benne, amit ők maguk nem tudtak megvalósítani.
 William, Sarah férje nem ült az asztalnál, a válaszfalat
támasztotta, s e parányi távolság kifejezte, mit gondol arról,
milyen a viszonya a családhoz. Kétszer hagyta ott Sarah-t, s
tért vissza hozzá megint. Mindenki tisztában volt azzal, hogy
ez így fog folytatódni. Talált magának valami nyomorúságos
állást az építőiparban. Az volt a baj, hogy depressziós lett az
alkalmatlanságától s iszonyodott a legújabb gyerekétől, a
Down-kóros kislánytól. De még mindig erősen kötődött
Sarah-hoz. Illettek egymáshoz: mindkettő magas, jó
testalkatú, sötét hajú, mint a cigányok, mindig túl színes
ruhában. De a szerencsétlen csecsemő ott volt Sarah karján,
úgy betakargatva, hogy senkit se bántson a látványa, és
William nézett mindenfelé, csak a feleségére nem.
Helyette inkább Harrietét nézte, aki az akkor két hónapos
Pault szoptatta. Harriet a nagy karosszékben ült, mert az
volt a legkényelmesebb a szoptatáshoz. Kimerültnek
látszott. Jane nem aludt éjszaka a foga miatt, és az anyját
hívta, nem a nagyanyját.
Harriet nem sokat változott, mióta négy emberi lénnyel
ajándékozta meg a világot. Az asztalfőn ült, kék ingének
gallérja féloldalt leeresztve, egy rész kilátszott kék eres,
fehér melléből, Paul fejecskéje meg energikusan mozgott.
Harriet jellemzően és határozottan harapta össze a száját,
és mindent megfigyelt: egészséges, vonzó, fiatal nő volt, teli
élettel. De fáradt... A gyerekek, abbahagyva a játékot,
odarohantak hozzá, a figyelmét követelték, Harriet meg
hirtelen felbőszülve rájuk dörrent:
– Menjetek már, játsszatok a manzárdon! – Ez nem volt
jellemző rá, a többiek megint összenéztek, vajon melyikük
vállalja, hogy elhessenti a gyerekcsiripelést Harriet
közeléből. Végül is Angela vitte ki őket.
Harriet elcsüggedt a saját rosszkedvétől:
– Egész éjszaka fent voltam... – kezdte, de William
félbeszakította, átvette a szót, hogy elmondja, hogyan
éreznek mindnyájan. Harriet ismerte már ezt, még azt is
tudta, miért éppen Williamnek, a bűnös férjnek és apának
kell erről beszélnie.
– És most mondanom kell valamit, Harriet sógorasszony! –
jelentette be William, ellökve magát a faltól, s mint egy
karmester, fölemelt kézzel. – Hány éves is vagy? Nehogy
megmondd, tudom én azt. És hat év alatt négy gyereked
lett... – Ekkor körülnézett, hogy biztos legyen benne,
mindenki mellette van. Igen, mindenki mellette volt, s
Harrietnek ezt látnia kellett. Az asszony ironikusan
elmosolyodott:
– Persze – szólalt meg –, igazából bűnöző vagyok.
– Hagyd abba, Harriet! Mindnyájan ezt kérjük tőled –
folytatta William, egyre inkább ripacskodva, bohóckodva,
ahogy szokta.
– Egy négygyerekes apa beszél – mondta Sarah,
szenvedélyesen magához ölelve a szegény Amyt, mintha
így akarná provokálni a többieket, amiért nem mondják ki,
amit gondolni kénytelenek, hogy tudniillik Sarah minden
lehetőt megtesz, hogy nyilvánosan kiálljon a nem megfelelő
férje mellett. William hálásan a feleségére pillantott, bár a
tekintete közben elkerülte a Sarah által babusgatott
szánalmas batyut.
– Így van, de legalább elosztottuk tíz évre – mondta aztán.
– Abba fogjuk hagyni – jelentette ki Harriet. Kihívóan
hangzott, ahogy hozzátette. – Legalább három évre.
A többiek összenéztek: Harriet úgy érezte, elítélő a
pillantásuk.
– Mondtam nektek – mondta William. – Ezek az őrültek
folytatni fogják.
– Bizony, ezek az őrültek megteszik – mondta David.
– Én is megmondtam nektek – szólalt meg Dorothy –, ha
Harriet egyszer föltesz magában valamit, akkor jobb, ha
mindenki befogja a száját.
– Éppen olyan, mint az anyja – mondta Sarah
kétségbeesetten, Dorothy döntésére célozva, hogy
Harrietnek nagyobb szüksége van az anyjára, mint neki a
fogyatékos gyerekével.
– Te sokkal keményebb vagy – mondta Dorothy annak
idején. – Harriettel az a baj, hogy nagyobb a szeme, mint a
szája.
Dorothy Harriet mellett ült a kis Jane-nel, aki a rossz
éjszakától elpilledve elszundított a karjában. Dorothy
egyenesen, összeszedetten ült, szája keményen
összeszorítva, a szeme mindent látott.
– De hát miért ne? – mondta Harriet. Az anyjára
mosolygott. – Mi mást tehetnék jobbat?
– Még négy gyerekük lesz – mondta Dorothy a többihez
fellebbezve.
– Te jó Isten! – mondta James csodálkozva, ám
megilletődötten. – Még jó, hogy annyit keresek...
Davidnek ez nem volt ínyére: elvörösödött, és nem nézett
senkire.
– Ó, ne csináld ezt, David! – mondta Sarah. Iparkodott,
hogy ne legyen harapós a hangja: rettenetes szüksége volt
pénzre, és közben Davidnek van jó állása és rengeteg
különjövedelme. – Tényleg még négy gyereket akartok? –
érdeklődött sóhajtozva; mindenki tudta, azért kérdezi, mert
még négy gyerek még négy kihívás a sorsnak. Gyöngéden a
kendőbe burkolt, alvó Amy fejére tette a kezét, akit úgy
tartott a karjában, mintha az egész világtól meg kéne
védenie.
– Igen – mondta David.
– Igen, valóban – mondta Harriet. – Mindenki ilyesmit
szeretne, csak éppen kimosták az emberek agyából ezt a
lehetőséget. De tényleg, mások is így szeretnének élni.
– Boldog családok! – mondta Molly kritikusan. Az a fajta
élet volt az eszményképe, amelyben a családiasságnak
megvan a megfelelő helye, de csak háttere annak, ami
fontos.
– Ennek a családnak mi vagyunk a középpontja – mondta
David. – Harriet és én. Nem te, anyám!
 – Isten őrizz! – mondta Molly; széles, mindig piros arca
még vörösebb lett: föl volt háborodva.
– Ó, ne is törődj vele! – mondta a fia. – Ez sose volt a te
stílusod.
– Az enyém se – mondta James. – És nem fogok érte
bocsánatot kérni.
– De hát te csodálatos apa vagy – csicseregte Deborah. –
És Jessica is csudamama.
A szülőanyja erre fölvonta hatalmas szemöldökét.
– Nem emlékszem rá, hogy sok esélyt adtál volna
Mollynak – mondta Frederick.
– De hát Angliában olyan hideg van – panaszolta Deborah.
James, aki a színes, túl színes ruhájában délen nyaraló,
jóképű, jól konzervált úriember volt, megengedte magának
az idősebb ember ironikus horkantását a fiatalabbak
tapintatlansága miatt, s ahogy a volt feleségére s annak
férjére pillantott, azzal bocsánatot is kért Deborah
viselkedéséért.
– Akárhogy van is – erősködött –, ez nem az én stílusom.
Rosszul gondoljátok, Harriet. Az ellenkezője az igaz. Az
embereknek annak idején beleverték a fejébe, hogy a
családi élet a legfontosabb. De hát ez már a múlté.
– Ha nem szereted, akkor miért vagy itt? – kérdezte
Harriet, túl harciasan a kellemes reggeli jelenethez képest.
Aztán elpirult és felkiáltott: – Nem így gondoltam!
– Persze hogy nem úgy gondoltad – mondta Dorothy. –
Nagyon fáradt vagy.
– Azért vagyunk itt, mert itt jó – mondta David egyik
iskolás korú unokahúga. A családja boldogtalanul, de
legalábbis zaklatottan élt odahaza, s őt minden szünidőre
ideküldték, mert a szülei örültek, hogy belekóstolhat az igazi
családi életbe. A kislányt Bridgetnek hívták.
David és Harriet egyetértően, ironikusan összenézett –
gyakran megtették –, és nem hallották, mit mondott a
kislány, aki szívfacsaró pillantásokat kezdett küldözgetni
feléjük.
 – Ide figyeljetek! – mondta William. – Mondjátok már
Bridgetnek, hogy szívesen látjátok!
– Tessék? Mi a baj? – kérdezte Harriet.
– Meg kell mondanotok Bridgetnek, hogy szívesen látjátok
– mondta William. – Néha mi is örömmel hallanánk ilyet –
tette hozzá a maga bohóckodó módján. Közben persze
kénytelen volt a feleségére nézni.
– Persze hogy szívesen látunk, Bridget – mondta David.
Harrietre nézett, aki megismételte:
– Persze. – Arra gondolt, ez magától értetődik, s a
rengeteg nyomasztó családi veszekedés okozta, hogy
Bridget erre Davidre, aztán Harrietre, aztán megint Davidre
nézett, majd körbepillantott az egész családon. Aztán azt
mondta:
– Ha férjhez megyek, én is ezt fogom csinálni. Olyan
leszek, mint Harriet és David, lesz egy nagy házam és
rengeteg gyerekem... s mindenkit szívesen fogok látni. –
Bridget tizenöt éves volt, fekete hajú, kövérkés lány, s
mindenki tudta, hogy nemsokára kivirágozhat és csodaszép
lehet. Ezt is mondták neki.
– Ez természetes – szólalt meg csitítóan Dorothy. – Sose
volt igazi otthonod, hát sokra tartod.
– Itt valami logikai hiba van – mondta Molly. Bridget
tanácstalanul körülnézett az asztalnál ülőkön.
– Anyám arra gondol, csak azt tudod értékelni, amit már
megtapasztaltál – mondta David. – De hát én vagyok rá az
élő bizonyíték, hogy ez nem így van.
– Ha ezzel azt akarod mondani, hogy sose volt igazi
otthonod, hát ez képtelenség – mondta Molly.
– Kettő is volt – mondta James.
– Szobám volt – mondta David. – Volt egy szobám, az volt
az otthonom.
– Gondolom, hálásnak kell lennünk ezért az
engedményért. Sose gondoltam volna, hogy úgy érzed,
hiányzik valamid – mondta Frederick.
– Nem is. Mondtam, hogy megvolt a szobám.
 Aztán úgy döntöttek, jobb, ha vállat vonnak és elnevetik
magukat.
– És még sose gondoltatok arra, micsoda probléma lesz az
iskoláztatással? – kérdezte Molly. – Nincs már olyan messze,
hogy ezzel is számolnotok kell.
Ezzel kimondódott a különbségnek az a sarkalatos pontja,
amelyet ez a ház s az életmódja addig sikeresen elleplezett.
Annak idején magától értetődött, hogy David magániskolába
járjon.
– Luke idén a helyi iskolában kezd – mondta Harriet. – És
jövőre Helen is.
– Hát, ha nektek elég jó – mondta Molly.
– Mind a három gyerekem nyilvános iskolába járt – mondta
Dorothy; nem akarta szó nélkül hagyni ezt a dolgot. De
Molly meg nem fogadta el ezt a kihívást:
– Nos, hacsak James be nem száll... – jegyezte meg, így
téve világossá, hogy sem ő, sem Frederick nem tud és nem
akar ehhez anyagilag hozzájárulni.
James nem szólt. Még azt sem engedte meg magának,
hogy ironikus legyen.
– Még öt-hat év, amíg gondban lehetünk Luke és Helen
további taníttatása miatt – mondta Harriet. A hangja megint
nagyon ingerült volt.
– David iskoláit akkor választottuk ki, amikor
megszületett. És a Deborah-ét is – makacskodott Molly.
– Ugyan! – mondta Deborah. – Hát menynyivel vagyok én
jobb a flancos iskoláimmal, mint Harriet vagy bárki más?
– Jó kérdés – mondta James, aki azokat a flancos iskolákat
fizette.
– Nem igazán az! – mondta Molly. William bohóckodva
felsóhajtott:
– Mi, az összes többi, vesztesek vagyunk. Szegény
William! Szegény Sarah! Szegény Bridget! Szegény Harriet!
Molly, mondja meg nekem, ha flancos iskolába járok, volna
most egy rendes állásom?
– Nem ez a lényeg – mondta Molly.
 – Azt akarja. mondani, hogy jól iskolázottan
munkanélküliként vagy egy nyomorult állásban is boldogabb
volnál, mint így, rosszul iskolázottan – mondta Sarah.
– Sajnálom, de a nyilvános iskolák rettenetesek – mondta
Molly. – S egyre rosszabbak lesznek. Harrietnek és Davidnek
négy gyereket kell taníttatni. Meg azokat is, akik vélhetően
megszületnek. Honnan tudjátok, hogy James továbbra is
segíthet? Bármi megtörténhet.
– Bármikor bármi megtörténhet – mondta harapósan
William, apró nevetéssel véve el a mondat élét.
Harriet elszomorodva megmozdult – levette Pault a
melléről, gyakorlottan rendbe szedve magát, amit mindenki
észrevett és csodált, és azt mondta:
– Nem akarom hallgatni ezt a beszélgetést... Olyan szép
ez a reggel...
– Persze hogy segítek bizonyos határokon belül – mondta
James.
– Ó, James! – mondta Harriet. – Köszönöm... Köszönöm...
Drágáim! Kimehetnénk az erdőbe, ebédelhetnénk odakint.
A reggelnek vége volt. Délre járt. A nap bevágott a kedves
piros függönyök között, amitől nagyon narancsvörösek
lettek. Narancsvörös négyszögek hevertek az asztalon a
csészék, csészealjak és a kerek gyümölcsöstál között. A
gyerekek már lejöttek a manzárdról, kint voltak a kertben. A
felnőttek az ablakhoz léptek, úgy figyelték őket. A kert még
mindig elhanyagolt volt, sose jutott rá idő. A gyep foltokban
nőtt, rajta mindenütt játékszerek. A madarak, rá se
hederítve a gyerekekre, énekeltek a bokrokon. A kicsi Jane,
aki Dorothy ölében ült, elindult kifelé, hogy a többiekhez
csatlakozzék. Egy csapat gyerek nagy zajjal játszott, de Jane
még nagyon kicsi volt, így hát elárvulva, a játékon kívül
rekedve visszavonult a maga kétéves, külön világába. A
nagyobbak ügyesen a kicsihez igazították a játékot. Egy
héttel azelőtt, húsvét vasárnapján a kert teli volt elrejtett
hímes tojásokkal. Csodaszép nap volt, a gyerekek az összes
bűverejű tojást behordozták, amelyeket Harriet, Dorothy és
Bridget, a diáklány, a fél éjszakát rááldozva megfestett.
Harriet és David egymás mellett állt az ablaknál, a baba
Harriet karján. David átölelte Harrietet. Gyorsan, kissé
bűntudatosan összenéztek, mert úgy érezték, arcukon az
akaratlan mosoly feldühítheti a többieket.
– Javíthatatlanok vagytok! – mondta William. –
Reménytelenek! – mondta a többieknek. – De hát ki
panaszkodik? Én nem. Miért nem indulunk el már arra a
piknikre?
Öt kocsi telt meg velük, a gyerekek a felnőttek közt
szorongtak, vagy az ölükben ültek.
Az a nyár olyan volt, mint a többi: a két hónapban a
családtagok megjöttek és elmentek, ismét megjöttek, ismét
elmentek. A diáklány, a szegény Bridget az egész nyarat ott
töltötte, nagyon ragaszkodott a családnak ehhez a
csodájához. Voltaképpen inkább ahhoz, ahogyan Harriet és
David csinálta. Harriet és David többször önmagukat látták
a lány áhítatos, sőt kissé riadt, örökké figyelő arcát nézve,
aki mintha attól félne, hogy elmulasztja a jóság
megnyilvánulását, vagy egy kedves pillanatot hagy
figyelmen kívül. Szinte kényelmetlen volt így látni
önmagukat. Túl sok volt, mértéktelenül az... Azt kellett volna
mondaniuk a kislánynak, hogy:
– Ide figyelj Bridget, ne remélj olyan sokat! Az élet nem
olyan, mint itt.
De hát az élet bizony ilyen, ha helyesen választunk: hát
miért érezték azt, hogy Bridget nem szerzi meg magának
azt, amit ők már oly igazán megszereztek maguknak?

Mielőtt a család összegyűlt volna az 1973-as karácsonyra,

Harriet ismét terhes lett. A maga és David tökéletes
döbbenetére. Hogyan történhetett meg? Védekeztek,
kiváltképpen azért, mert úgy döntöttek, egy ideig nem lesz
több gyerekük. David viccelni próbált:
 – Esküszöm, ez a szoba egy gyerekgyár!
Húzták-halasztották, hogy elmondják Dorothynak.
Különben se volt náluk, mert Sarah azt mondta, nem
igazság, hogy Harriet kap minden segítséget. Harriet nem
bírt a házzal. Egymás után három lányt fogadott fel:
alighogy kimaradtak az iskolából, és nem tudtak könnyen
munkát találni. Nem sokat értek. Harriet úgy látta, ő jobban
gondoskodik róluk, mint azok róla. Amikor megérkeztek –
vagy nem érkeztek meg, ahogy a szeszélyük hozta –, leültek
teázni, miközben Harriet gürcölt. És dühöngött és kimerült
volt... veszekedős és türelmetlen; sírt. David látta, amint a
fejét a kezébe temetve ül a konyhaasztalnál, s azt motyogja,
ez az új magzat megmérgezi. Paul nyűgösen, magára
hagyva feküdt a kocsijában. David kivett két hét
szabadságot, hogy otthon segítsen. Régebben is tudták,
milyen sokat köszönhetnek Dorothynak, de most még
jobban ráébredtek erre: s azt is tudták, dühös lesz, ha
megtudja, hogy Harriet megint terhes. És igaza lesz.
– Minden könnyebb lesz, ha már itt a karácsony – mondta
Harriet bőgve.
– Mikor komolyodsz már meg? – kérdezte David dühösen.
– Persze hogy nem jöhetnek ide idén karácsonyra.
– De hát az olyan jó, ha itt vannak, mindenki segít.
– Kivételesen mi megyünk el valamelyikhez – mondta
David, de ez az ötlet csak öt percig tartott: egyik
családtagjuk háztartása se bírt volna el plusz hat embert.
Harriet bőgve feküdt az ágyban:
– De hát muszáj nekik eljönni... Kérlek, David, ne mondd
le... Legalább elterelik a figyelmemet.
David a maga felén ült az ágyban, és Harrietet figyelte
szorongva és akaratlanul is kritikusan. Valójában örült volna,
ha nem telne meg a ház emberekkel három hétre, egy
hónapra: túl sokba került, s nekik mindig kevés a pénzük.
Nemrégiben különmunkát vállalt, és most itthon van –
dajkálkodni.
 – Harriet, szerezned kell valami segítséget. Meg kell
próbálni, és valamelyiket meg kell tartani.
Harriet annyira fölháborodott ezen a kritikai
megjegyzésen, hogy kitört:
– Ez nem igazság! Nem te voltál itt összezárva velük!
Semmire se jók! Nem hiszem, hogy bármelyikük egyetlen
órát is dolgozott volna életében.
– Mégis segíthetnek, ha csak elmosogatnak, azzal is.
Dorothy telefonált, és azt mondta: Sarah-nak és
Harrietnek maguknak kell megbirkózniuk a dolgaikkal, neki
pihenésre van szüksége. Haza fog menni a lakásába, s
néhány hétig csak magával foglalkozik. Harriet sírt, alig
tudott beszélni. Dorothy nem tudta kiszedni belőle, mi lehet
a baj, csak annyit mondott:
– Nos, akkor, azt hiszem, muszáj lesz elmennem hozzátok.
Aztán Dorothy ott ült a nagy asztalnál Daviddel és
Harriettel, a négy gyerek is ott volt. Dorothy zordonul nézte
Harrietet. Egy fél órával azután, hogy megérkezett,
megtudta, hogy a lánya megint terhes. Davidék láthatták a
feldúlt, dühös arcán, hogy szörnyű dolgokat fog mondani: „A
cselédetek vagyok, egy cseléd munkáját végzem ebben a
házban.” Vagy: „Önzőek vagytok mind a ketten! És
felelőtlenek!” Ezek a szavak benne voltak a levegőben, de
aztán mégse hangzottak el. Davidék tudták, ha Dorothy
rászánja magát, hogy elkezdje, nem fogja abbahagyni.
Dorothy az asztalfőn ült, a tűzhely mellett, a teáját
kavargatta, fél szemmel a csecsemő Pault figyelte, aki
nyűgösen ült a kisszékében, s azt akarta, hogy ölbe vegyék.
Dorothy is fáradtnak látszott, ősz haja rendeden: már éppen
föl akart menni a szobájába, hogy rendbe szedje magát,
amikor egyszerűen eltűnt Luke, Helen és Jane ölelésében,
akiknek nagyon hiányzott, és akik tudták, hogy most aztán
megszűnik a házban uralkodó rosszkedv és türelmetlenség.
– Ugye tudjátok, hogy mindenki ide készül karácsonyra –
mondta nyomatékos számonkéréssel Dorothy. Persze nem
nézett rájuk.
 – Igen, igen, igen! – kiabálta Luke és Helen, énekeltek és
táncoltak hozzá, és összevissza rohangáltak a konyhában. –
Jaj, de jó, mikor jönnek a többiek? Tony is jön? Robin is?
Anne is?
– Üljetek le! – reccsent rájuk David élesen, hidegen. A
gyerekek döbbenten, megbántva az apjukra néztek, és
leültek.
– Ez őrültség! – mondta Dorothy. Vörös volt a forró teától,
no meg attól, amit nagy önmegtartóztatással nem mondott
ki.
– Persze hogy mindenkinek itt kell lennie – mondta
zokogva Harriet, és kirohant a szobából.
– Nagyon fontos neki – mondta bocsánatkérően David.
– És neked nem? – Ez elég szarkasztikusan hangzott.
– Az a helyzet, hogy Harriet egészen kifordult önmagából –
mondta David, és Dorothyra emelte a tekintetét, hogy az
anyósa végre ránézzen. De Dorothy nem nézett rá.
– Mit jelent az, hogy a mama kifordult önmagából? –
érdeklődött a hétéves Luke, és kész volt rá, hogy szójátékot
csináljon belőle. Vagy inkább találós kérdést. De ő is meg
volt zavarodva egy kicsit. David kitárta a karját, és Luke
odament az apjához, szorosan mellé állt, és fölnézett az
arcába.
– Nincs semmi baj, Luke – mondta David.
– Szereznetek kell valami segítséget – mondta Dorothy.
– Megpróbáltuk. – David elmondta, mi történt a három
szeretetre méltó és átlagos lánnyal.
– Nem meglepő! Ki akar rendesen dolgozni mostanság? –
mondta Dorothy. – De akkor is szereznetek kell valakit. S
meg kell mondanom nektek, nincsen szándékomban, hogy
életem végéig a ti meg a Sarah cselédje legyek.
Ekkor Luke és Helen kétkedve a nagyanyjukra nézett, és
elsírták magukat. Kis szünet után Dorothy lecsillapodott, és
vigasztalni kezdte a gyerekeket:
– Jól van, minden rendben van – mondta. – Most pedig
lefektetem Pault és Jane-t. Ti ketten, Luke és Helen, egyedül
is le tudtok feküdni. Majd fölmegyek jó éjszakát kívánni.
Aztán én is ágyba bújok. Fáradt vagyok.
A gyerekek megnyugodva fölmentek.
Harriet azon az estén már nem jött le. A férje és az anyja
tudta, hogy azért nem, mert hányt. Megszokták már... de
azt nem, hogy rosszkedvű, hogy sír, hogy ingerlékeny.
Amikor a gyerekek már ágyban voltak, David dolgozott
valamit azon a munkán, amit hazavitt, csinált magának egy
szendvicset. Csatlakozott hozzá Dorothy is, aki lement, hogy
teát főzzön magának. Ez alkalommal nem ingerelték
egymást: barátságos csöndben üldögéltek, mint két régi
bajtárs, akik együtt néznek szembe a megpróbáltatásokkal,
nehézségekkel.
David aztán fölment a nagy, sötét hálószobába, amelynek
a mennyezetét fénycsíkokkal és árnyékokkal rajzolta teli a jó
harmincméternyire lévő szomszéd ház egyik emeleti
ablakából áradó fény. David megállt, a nagy ágyat nézte,
amelyben Harriet feküdt. Alszik? A kis Paul, takaró nélkül, ott
aludt szorosan az anyja mellett. David óvatosan fölé hajolt,
belecsavarta a takarójába, fölvette, és átvitte a
szomszédba, a saját szobájába. Látta, hogy Harriet szeme
megcsillan, ahogy az eseményeket követi.
David aztán lefeküdt, és mint mindig, előrecsúsztatta a
karját, hogy Harriet rátehesse a fejét, és közelebb
simulhasson hozzá. De Harriet azt mondta:
– Tapintsd csak meg! – És a hasára húzta David kezét.
Körülbelül három hónapos terhes volt.
A magzat addig még nem jelezte, hogy él, de David akkor
lökést érzett, méghozzá elég erősét.
– Lehet, hogy előbbre tartasz, mint gondoltad? – David
még egy lökést érzett; nem is akarta elhinni.
Harriet megint elsírta magát, és David úgy érezte – bár
tudta, hogy ez nem igazságos –, hogy Harriet megszegi az
íratlan szerződésük szabályait: sírás és szenvedés sose volt
náluk napirenden. Harriet meg úgy érezte, David eltaszította
magától. Pedig mindig szerettek így feküdni, s kitapogatni,
üdvözölni az új életet. Harriet már négyszer várta az első,
apró pulzálásokat, amelyeket könnyű volt összetéveszteni
mással, de aztán biztosak lettek: először olyan érzés volt,
mintha egy hal eregetne buborékokat: apró válaszok az ő
mozgására, érintésére, és biztos volt benne, hogy a
gondolataira is.
Azon a reggelen, még sötétben fekve arra várt, hogy a
gyerekek fölébredjenek, amikor olyan rúgást érzett a
hasában, hogy föl kellett rá figyelnie. Nem hitte el; félig
felült, lenézett a még lapos, puha hasára, s akkor megint
parancsoló rúgást érzett, amely olyan volt, mint egy
dobütés.
Egész nap meg nem állt aztán, hogy ne kelljen éreznie
ennek az új lénynek a követelőzését, amelyhez hasonlót
korábban sose tapasztalt.
– Jobb volna, ha elmennél Brett doktorhoz, hogy
ellenőrizze az időpontokat – mondta David.
Harriet nem válaszolt, érezte, hogy ez nem lényeges, bár
azt nem tudta, miért érez így. Azért elment Brett doktorhoz.
– Valószínűleg tévedtem egy hónapot – mondta a doktor. –
De ha ez így van, akkor maga nagyon gondatlan volt,
Harriet.
Harriet mindenkitől ezt a szemrehányást kapta, hát
kirobbant:
– Mindenki tévedhet!
A doktor összehúzta a szemöldökét, amikor Harriet hasán
kitapogatta az erős mozgásokat, aztán megjegyezte:
– Na, nincs is olyan nagy baj ezzel, ugye? – De habozónak
látszott. Elgyötört, már nem fiatal ember volt, akinek nem
sikerült a házassága, ahogy Harriet hallotta. Mindig
fölényben érezte magát a doktorhoz viszonyítva. De most
úgy érezte, ki van szolgáltatva neki, ahogy fektéből, a keze
alól fölnézett abba a hivatásosan zárkózott arcba. Nagyon
vágyott rá, hogy még valamit mondjon neki. De mit? Valami
magyarázatot.
– Vegye könnyedén! – mondta a doktor, és elfordult.
 – Vedd könnyedén magad! – morogta Harriet a doktor háta
mögött, aztán összeszidta magát: rosszindulatú disznó
vagy!
Aki megérkezett karácsonyra, annak mind elmondták,
hogy Harriet terhes – és hogy véletlenül történt, de most
már igazán nagyon örülnek neki.
Ám Dorothy azt mondta:
– A magatok nevében beszéljetek! – Az embereknek
többet kellett besegíteniük, mint azelőtt bármikor.
Harriet nem főzhet, nem takaríthat, nem csinálhat
semmit. Ki kell szolgálni.
Minden újonnan érkezett megdöbbent, amikor
meghallotta a hírt, de aztán nevettek rajta.
Ha Harriet és David belépett a családtagokkal teli
szobába, elnémult a beszélgetés a jelenlétükben, ugyanis
éppen akkor róluk cserélték ki a rosszalló véleményüket.
Dorothy teljes elismerést kapott, ami a szerepét illeti ennek
a háztartásnak a vezetésében. Megemlítették, mekkora
terhet jelent ez David fizetése mellett, amely végül is nem
valami magas. Vicceket gyártottak, vélhetően hogyan fog
reagálni James a hírre. Aztán kezdődött a szekálás.
Dicsérték Davidot és Harrietet a termékenységükért, s
elviccelődtek a hálószobájuk vélhető hatásán. Lovatték
megkönnyebbülten reagáltak a viccelődésre. De ezeknek a
vicceknek éle volt, s a többiek másként néztek a fiatal
házaspárra, mint addig. Az a csöndes, kitartó, türelmes
minőség, amely összehozta őket, s amely ezt a házat is
létrehozta, és amely ezeket a nagyon különböző embereket
ideszólítja Anglia és a világ legkülönfélébb részeiből – James
a Bermudákról érkezett, Deborah az USA-ból, s még Jessica
is megígérte, hogy kis időre megjelenik –, szóval ez a
minőség, bármi volt is, ez az életigenlés, amelyet azelőtt
annyira respektáltak (húzódozva vagy szívesen), most a
fonákját mutatta: ahogy Harriet sápadtan, egyedül feküdt az
ágyban, vagy lement, mert úgy döntött, részt vesz az egyik
összeröffenésen, de rosszul lett, és megint fölment; ahogy
Dorothy zordon nyugalommal dolgozott késő estig, de
gyakran még éjszakába nyúlóan is; ahogy a gyerekek
nyafogtak és figyelmet követeltek, különösen a kis Paul.
A faluból jött egy másik lány, akit Brett doktor szerzett.
Olyan volt, mint az előző három, kedves, lusta, nem látta
meg, mit kell csinálni, hacsak föl nem hívták rá a figyelmét,
és meg volt sértve, látva, mennyi a munka négy gyerekkel.
De az embereket szerette, ahogy körbeültek és
beszélgettek, szerette a társaságot, és pillanatok alatt ott
ült közöttük, és velük evett. Nagyon rendjén valónak találta,
hogy kiszolgálják. Mindenki tudta, talál majd ürügyet, hogy
elmenjen, amikor ez az elragadó összejövetel véget ér.
Ami meg is történt, korábban a szokásosnál. Nemcsak
Jessica volt az oka (a tarka nyári ruhája, egy vékony
kardigánt leszámítva, semmi engedményt nem tett az angol
télnek), akinek eszébe jutott, hogy máshol lakó másoknak is
megígérte, hogy meglátogatja őket. Jessica tehát elment,
vele Deborah is. James követte őket. Fredericknek be kellett
fejeznie egy könyvet. Bridget, az elbűvölt diáklány fekve
találta Harrietet, a keze a hasán, arcán könnyek, de nem
tudta pontosan megmondani, mije is fáj. Bridget úgy
megijedt tőle, hogy ő is elsírta magát, és azt mondta,
mindig is tudta, ez olyan jó, hogy nem is lehet tartós, ezzel
hazament az anyjához, aki épp akkor ment újra férjhez, és
igazán nem vágyott a lánya után.
A lány elment, és David hivatásos dajkát keresett
Londonban. Anyagilag nem engedhette meg magának, de
James azt mondta, majd ő fizeti. Azt mondta, addig, amíg
Harriet jobban nem lesz. Rá nem jellemző mogorvasággal
értésükre adta: úgy gondolja, Harriet maga választotta ezt
az életet, hát most nem várhatja el, hogy más fizessen érte.
De nem találtak dajkát: minden dajka külföldre akart
menni, egy- vagy legföljebb kétgyerekes családdal; vagy
Londonban akartak maradni. A kisváros, a négy gyerek, a
leendő ötödik elriasztotta őket.
 Ehelyett Alice, Frederick egyik unokahúga, egy
szerencsétlen özvegyasszony érkezett meg, hogy
Dorothynak segítsen. Alice gyors volt, aggodalmaskodó,
ideges, mint egy kicsi, szürke terrier. Volt három felnőtt
gyereke, unokái is, de azt mondta, nem akar a terhükre
lenni, s ez olyan megjegyzés volt, amelyre Dorothy igen
szárazon reagált, annyira, hogy Harriet szinte
vádaskodásnak érezte. Dorothy nem örült, hogy egy
magakorú asszonnyal kell megosztania az uralmat, de hát
nem volt mit tenni. Látszott, hogy Harriettől valóban nem
sok telik.
Megint elment Brett doktorhoz, mert nem tudott aludni és
pihenni az energikus magzat miatt, aki láthatóan
megpróbált magának utat rúgni kifelé az anyja hasából.
– De hát nézze ezt! – mondta Harriet, amint látta, hogy a
hasa kiduzzad, ráng, aztán lelappad. – Ötödik hónap!
A doktor megcsinálta a szokásos teszteket, aztán azt
mondta:
– Nagyobb, mint az öt hónaposak, de nem abnormálisan.
– Volt már ilyen esete? – kérdezte Harriet éles, makacs
hangon, amire a doktor ingerülten rápillantott.
– Valóban láttam már energikus csecsemőket – felelte
kurtán, és amikor Harriet tovább makacskodott: – Öt
hónapra? Ilyet, mint ez? – a doktor nem nézett rá, Harriet
úgy érezte, aljasul nem, és azt mondta: – Adok valami
nyugtatót. – Harrietnek persze. De az asszony arra gondolt,
talán a magzatot is lecsillapítja.
Később, mivel félt újabb nyugtatót kérni a doktortól, a
barátnőinek meg húgainak könyörgött érte. Nem mondta
meg Davidnek mennyit szed, s ez volt az első eset, amikor
eltitkolt valamit a férje elől. Miután beszedte a gyógyszert, a
magzat körülbelül egy óra hosszat nyugton maradt, s így
Harriet erre az időre megszabadult a folytonos rugdosástól-
nyomorgatástól, ami olyan rossz volt, hogy sírni tudott volna
fájdalmában. Éjszakánként David hallotta Harriet nyögését-
szűkölését, de nem próbált becézéssel segíteni rajta, mert
akkoriban Harriet valahogy nem érezte segítségnek, ha
David átöleli.
– Istenem! – morogta vagy nyögte Harriet, aztán hirtelen
felült, vagy kimászott az ágyból, s kétrét görnyedve kirohant
a szobából, hogy meneküljön a fájdalom elől.
David nem tette a kezét Harriet hasára, ahogy régebben
kedvesen szokta, mert úgy érezte, ez a valami túl van azon,
amivel még elbírhat. Lehetetlennek látszott, hogy egy
annyira kicsi lény akkora és annyira ijesztő erőt áruljon el, s
mégis így volt. És semmi se jutott el Harriethez abból, amit
David mondott, mert az asszony – a férfi így érezte –
megszállott lett a magzattal vívott küzdelemben, s ebben
David nem tudott részt venni, és emiatt mindinkább
eltávolodott a férjétől.
David mindegyre arra ébredt, hogy Harriet föl-alá járkál a
sötét szobában, órákon át. Amikor végre lefeküdt, normális
lett a lélegzése, biztos, hogy nagyot kiáltva újra felugrott, s
mivel tudta, hogy felébresztette Davidet, lement a
nappaliba, s ott gyalogolt fel-alá; nyögve, átkozódva, sírva,
hogy senki se hallja.
Ahogy közeledett a húsvét, és a két idősebb nő célozgatni
kezdett rá, hogy rendbe kéne hozni a házat, Harriet azt
mondta:
– Nem jöhetnek ide! Lehetetlen, hogy idejöjjenek!
– Számítanak rá! – mondta Dorothy.
– Megbirkózunk vele! – mondta Alice.
– Nem! – mondta Harriet.
A gyerekek sírtak, tiltakoztak, Harriet nem engedett, amit
Dorothy egyre kevésbé tudott elfogadni. Itt van ő meg Alice,
két ügyes asszony, mindent megcsinálnak, s az volna a
legkevesebb, hogy Harriet...
– Biztosan azt akarod, hogy ne jöjjenek? – kérdezte David,
akit agyonnyúztak a gyerekek, hogy vegye rá Harrietet,
változtassa meg a döntését.
– Csinálj, amit akarsz – mondta Harriet.
 És amikor ott volt a húsvét, Harrietnek lett igaza: nem
sikerült. Amint feszült, zárkózott arccal ott ült az asztalnál,
szálegyenesen kihúzva magát, mintegy fölkészülve a
következő rúgásra vagy gyomrozásra, az megakasztotta a
beszélgetést, megmérgezte a jókedvet, a kellemes
időtöltést.
– Mi van neked a hasadban? – kérdezte William
bohóckodva, ám feszengve, Harriet hasának rángatózását
látva. – Egy birkózó?
– Azt csak az Isten tudja! – mondta Harriet, egyáltalán
nem tréfásan, hanem keserűen. – Hogyan bírom ki júliusig?
– kérdezte a borzalomtól halkan. – Nem bírom ki!
Egyszerűen nem bírom ki addig!
Mindenkinek, Davidnek is az volt a véleménye, hogy
Harriet egyszerűen halálosan kimerült, mert nagyon hamar
jött az újabb terhesség. Tehát rá kell hagyni mindent.
Magára maradva a kínlódásával – és tudta is, hogy magára
marad, nem tett szemrehányást azért a családjának, amiért
nem fogadta el, amit ő is csak nagy sokára, kényszerűen
fogadott el –, szótlan, morózus lett, mindenkire
gyanakodott, még arra is, vajon mit gondolnak róla. Az
egyetlen, ami segített, az volt, ha állandóan mozgott.
Ha egy adag nyugtató lecsillapította egy-egy órára az
ellenséget – Harriet már így gondolt erre a barbár valamire
a testében –, akkor az egész időt kihasználta, és aludt,
mohón, az alvásba kapaszkodva, attól megittasulva aludt,
míg csak ki nem ugrasztotta az ágyból egy rúgás vagy
nyújtózás, amitől rögtön hányingere lett. Képes volt
végigtakarítani a konyhát, a nappalit, a lépcsőket, ablakot
mosni, lesikálni a kredenceket, egész teste energikusan
tiltakozott a fájdalom ellen. Ragaszkodott hozzá, hogy az
anyja és Alice hagyják rá a munkát, és amikor a két asszony
azt mondta, nem szükséges másodszor is felsúrolni a
konyhát, azt felelte:
– A konyhának nincs rá szüksége, de nekem igen. – Mire a
reggelire került a sor, Harriet már vagy három-négy órára
való munkával végzett, s olyan volt, mint akit lidércek
üldöznek. Kivitte Davidet az állomásra, elvitte a két nagyobb
gyereket az iskolába, aztán leállította valahol a kocsit, és
gyalogolni kezdett. Szinte vakon rohangált az utcákon át,
míg rá nem jött, hogy közbeszéd tárgya lett. Akkor
kiautózott a környékre, s erős iramban ott rótta a
dűlőutakat, néha futva. A mellette elhaladó autósok
visszafordultak a döbbenettől, amikor meglátták ezt a fehér
arcú, repdeső hajú, nyitott szájú, ziháló asszonyt, amint a
hasán összekulcsolt kézzel rohan. Ha megálltak és
felajánlották a segítségüket, Harriet csak megrázta a fejét,
és elrohant.
Közben múltak a napok. Múlogattak, bár Harriet más
időnek volt a foglya, mint a többiek körülötte. S nem is a
terhes nők időszámítása volt ez, amely lassú, s a belül
rejtőző lény növekedésének naptárát követi. Harriet
időszámítása a folyamatos, állandó fájdalmon alapult.
Fantomok és lidércnyomások gyötörték. Arra gondolt, a
szegény nőstények valami ilyesmit érezhetnek, mint ő,
amikor a tudósok azzal kísérleteznek, hogy két különböző
fajú és méretű állatot pároztassanak. Elképzelte az így
összehozott szánalmas lényeket, amelyek iszonytatóan
reálisak voltak neki: például egy dán dog vagy egy orosz
agár és egy kicsi spániel ivadékát; egy oroszlánét és
kutyáét; egy nehéz igáslóét és egy kis szamárét; egy tigrisét
és kecskéét. Időnként azt hitte, paták szaggatják gyönge
belsejét, időnként úgy érezte, karmok tépik.
Délután hazavitte a gyerekeket az iskolából, aztán később
Davidet az állomásról. Vacsora közben a konyhában járkált,
rábeszélte a gyerekeket, hogy tévét nézzenek, aztán
fölment a harmadik emeletre, s a folyosón rohangált fel-alá.
A család hallotta odafentről a gyors, súlyos lépteket, és
még csak össze se mertek nézni.
Múltak a napok. Keservesen. A hetedik hónap jobb volt, a
rengeteg nyugtató miatt, amit beszedett. Megijedt, hogy
egyre jobban eltávolodik a férjétől, a gyerekeitől, az
anyjától, Alicetől, s ezért egyetlen célnak rendelte alá a
napjait: hogy normálisnak látsszék úgy délután négytől,
amikor Helen és Luke hazaér az iskolából, este nyolc-
kilencig, amikor a gyerekek lefeküsznek. Ő maga nem
érezte, hogy erősen hatnának rá a gyógyszerek: akarta is,
hogy ne rá, hanem a gyerekre, a magzatra hassanak, arra a
lényre, akivel életre-halálra össze van zárva. Ezekben az
órákban a magzat nyugodt is volt, s ha jelét adta, hogy
ébredezik és ismét verekedni készül, Harriet bevett még egy
adagot.
Ó, milyen lelkes volt mindenki, hogy normálisan,
összeszedetten visszatért a családba! Nem vették észre,
mert Harriet nem akarta, hogy észrevegyék, mennyire
feszült és fáradt.
David átkarolta, és megkérdezte:
– Harriet, jól vagy?
Még két hónapot kell kibírnom, gondolta Harriet.
– Igen, persze. – S közben rászólt a méhében kuporgó
lényre: – Maradj nyugton, különben beveszek még egy
adagot. – Úgy érezte, a magzat hallja s megérti, amit mond.
Konyhai jelenet: családi vacsora. Harriet és David az
asztalfőn és – végen parancsnokolnak. Luke és Helen
egymás mellett ül az egyik oldalon. Alice karján a kicsi Paul,
akinek sose elég a dajkálásból: az anyjától oly keveset
kapott. Jane a nagyanyja széke mellett ül, Dorothy
merőkanállal a kezében a tűzhely mellett áll. Harriet az
anyját nézte, ezt a testes, egészséges, ötvenes nőt, a kócos,
vasszürke haját, az üde, rózsaszín arcát, a hatalmas, bilikék
szemét – a jelzőt a család ragasztotta rá –, s arra gondolt, ő
is van olyan erős, mint az anyja. Ki fogja bírni. S
rámosolygott a vézna, piszkafa, szíjas, energikus Alice-re, s
megint arra gondolt, lám, ezek az idős nők mindent kibírtak.
Dorothy zöldséglevest mert a tányérjukba. Aztán
megkönnyebbülve ő is leült a tányérjához. Körbejárt a nagy
kosár kenyér.
 Visszatért a boldogság, ott ült velük az asztalnál: s Harriet
láthatatlanul, mert az asztallap eltakarta, az ellenség fején
tartotta a kezét: – Maradj nyugton!
– Mesét! – mondta Luke. – Mesélj, apa!
Azokon a napokon, amikor iskolába mentek, a gyerekek
korán vacsoráztak és feküdtek le. De péntek-szombaton
együtt ettek a felnőttekkel, mesét kaptak vacsora közben.
Összezárva a barátságos, meleg, egy kicsit gőzös,
levesillatú konyhában.
Odakint őrült idő volt, májushoz képest. Nem húzták össze
a függönyöket. Az ablak előtt egy ág nyújtózott, egy tavaszi,
bimbókkal teli ág, amely fakónak látszott az alkonyatban, de
az üveget rezgető szél északról kerekedhetett föl, valami
jéghegyről vagy hómezőről. Harriet a levesét kanalazta, s
nagy kenyérdarabokat tört hozzá. Abnormális,
kielégíthetetlen volt az étvágya, annyira, hogy szégyellte
magát miatta, és kifosztotta a hűtőt, ha senki se látta. Még
az éjszakai kóborlását is képes volt félbeszakítani, hogy
magába tömje, ami ennivalót csak talált. Titkos készlete
volt, akár az alkoholistáknak a dugiüvegjük, de ételből:
csokoládé, kenyér, sütemény. David mesélni kezdett:
– Két gyerek, egy kislány meg egy kisfiú, egy szép napon
föltette magában, hogy kimerészkednek az erdőre. Sokáig
mentek befelé. Aznap nagyon meleg volt, de a fák alatt jó
hűvös. Megpillantottak egy fekvő, pihenő szarvast. Madarak
röpdöstek körülöttük, és nekik énekeltek. – David
abbahagyta a kanalazást. Helen és Luke mozdulatlanul ült,
szemük az apjuk arcán. Jane is rá figyelt, bár másként.
Négyéves volt: azt figyelte, hogyan reagál a másik kettő a
mesére, és őket majmolta, mereven bámulta az apját.
– Nekünk is énekelnek a madarak? – érdeklődött Luke
felhúzott szemöldökkel, kétkedő hangon. Erős, szigorú
vonású arca volt; s mint mindig, az igazat akarta tudni. –
Amikor kint vagyunk a kertben és énekelnek a madarak,
nekünk énekelnek?
 – Ugyan, dehogy, te buta! – mondta Helen. – Az
varázserdő volt.
A gyerekek, első éhüket elverve, kanállal a kezükben csak
ültek, tágra nyílt szemük az apjukon. Harrietnek
összeszorult a szíve, olyan nyilvánvaló volt a két gyerek
bizalma – és árvasága. Szólt a tévé: egy hideg, profi hang
néhány London környéki gyilkosságról beszélt. Harriet
odadöcögött, hogy kikapcsolja, visszavánszorgott, mert
magának némi levest, beletördelte a kenyeret, s David
hangjára, erre a mesemondó hangra figyelt, amelyet oly
gyakran hallott itt a konyhában, s a magáéra és a
Dorothyéra...
– ...Amikor a gyerekek megéheztek, találtak egy
csokoládébonbont termő bokrot. Aztán találtak egy
narancslével teli mélyedést. Álmosak voltak. Lefeküdtek egy
bokor alá, a barátságos szarvas közelében. Amikor aztán
fölébredtek, köszönetet mondtak a szarvasnak, és
továbbindultak.
A kislány hirtelen észrevette, hogy egyedül maradt.
Elveszítette a testvérét. Haza akart menni, de nem tudta,
melyik úton kell elindulnia. Keresni kezdett hát egy másik
barátságos szarvast vagy verebet vagy akármilyen madarat,
aki megmondaná neki, hol is van, és megmutatná az utat
kifelé az erdőből. Sokáig vándorolt, és megint
megszomjazott. Kíváncsian egy mélyedés fölé hajolt, vajon
abban is narancslé van-e, de víz volt benne, tiszta, falevél-
és kőízű forrásvíz. Ivott a tenyeréből. – Ekkor a két nagyobb
gyereke fölvette a poharát, és ittak. Jane meg összefonta az
ujját, hogy csészeforma legyen belőle.
– ...A kislány leült a mélyedés mellé. Közel volt már az
este. Megint a mélyedés fölé hajolt, hátha van benne egy
halacska, aki meg tudja mondani, melyik út vezet kifelé az
erdőből, de valami olyasmit látott, amire nem számított. Egy
lányarcot pillantott meg, s ez a lány egyenesen rá nézett.
Ezt az arcot a kislány még sose látta. Az idegen lány
mosolygott, de a mosolya visszataszító volt, egyáltalán nem
barátságos, s a kislány arra gondolt, a másik lány ki fog
nyúlni a vízből, s magával rántja őt.
Dorothy hangosan, ijedten szusszant egyet, mert úgy
érezte, a mese túlságosan félelmetes lefekvés előtt a
gyerekeknek.
De a gyerekek dermedt figyelemmel csak ültek. A kis
Paulra, aki Alice ölében nyafogott, Helen rászólt:
– Maradj már csöndben!
– ....Phyllis, így hívták a kislányt, még sose látott ilyen
ijesztő szempárt...
– Ez az a Phyllis, aki egy óvodába jár velem? – kérdezte
Jane.
– Nem – mondta Luke.
– Nem – mondta Helen.
David elhallgatott. Látszólag azért, hogy ihletet nyerjen.
Szemöldöke felhúzva, az arca zárkózott, mintha a feje fájna.
Harriet szinte rá akart kiáltani, hogy: hagyd abba! Rólam
mesélsz, ezt érzed irántam. Nem hitte, hogy David ezt nem
tudja.
– És? Mi történt aztán? – kérdezte Luke. – Mi történt? De
pontosan!
– Várj egy kicsit! – mondta David. – A levesem... – Enni
kezdett.
– Én tudom, mi történt – mondta határozottan Dorothy. –
Phyllis úgy döntött, hogy azonnal otthagyja azt az utálatos
mélyedést. Gyorsan szaladni kezdett hát egy ösvényen,
amíg csak bele nem botlott a testvérébe, aki már kereste őt.
Megfogták egymás kezét, és rohanni kezdtek, és nemsokára
biztonságban hazaértek.
– Pontosan így volt – mondta David. Mosolygott ugyan, de
zavartnak is látszott.
– Tényleg, de igazán ez történt, apa?! – kérdezte
gondterhelten Luke.
– Egészen biztosan – mondta David.
– Ki volt az a lány ott a mélyedésben? Az kicsoda volt? –
kérdezte Helen, az apjáról az anyjára nézve.
 – Ó, csak egy tündérlány – mondta David nemtörődöm
hangon. – Egyébként fogalmam sincs róla. Éppen akkor
materializálódott.
– Mi az, hogy materializálódott? – kérdezte Luke. Nehezen
mondta ki a szót.
– Ágyba! – mondta Dorothy.
– De mi az, hogy materializálódott? – makacskodott Luke.
– Nem kaptunk pudingot! – kiáltott fel Jane.
– Nincs puding, gyümölcs van – mondta Dorothy.
– Mi az, hogy materializálódott, apa? – szívóskodott Luke
nyugtalanul.
– Hát, amikor valami nincsen, és hirtelen mégis
megjelenik.
– De hát miért? Miért? – nyafogta Helen szomorúan.
– Fölfelé, kölykök! – mondta Dorothy. Helen fölkapott egy
almát, Luke is egyet, Jane meg apró, zavart, pajkos
mosollyal elemelt egy csomó kenyeret az anyja tányérjáról:
ő nem borult ki a mesétől.
A három gyerek zajosan felvágtatott a lépcsőn, a kis Paul
utánuk nézett, s mint akit kihagytak valamiből, összerándult
az arca, mintha sírni készülne.
Alice gyorsan felállt vele, s a gyerekek után ment, de még
visszaszólt:
– Nekem senki se mesélt, amikor kicsi voltam. – Nehéz lett
volna megállapítani, hogy ez panasz vagy dicsekvés.
Hirtelen Luke tűnt fel a lépcsőpihenőn.
– Mindenki itt lesz a nyári szünetben? – kérdezte.
David nyugtalanul Harrietre pillantott, aztán lekapta róla a
szemét. Dorothy viszont le nem vette a tekintetét a
lányáról.
– Persze – mondta Harriet ernyedten. – Természetesen.
Luke felordított az emeletre:
– Anya azt mondta, hogy természetesen!
– Alighogy megszületik addigra a gyerek – mondta
Dorothy.
 – Neked meg Alice-nek lesz feladva a lecke – mondta
Harriet. – Ha úgy érzed, nem tudsz megbirkózni vele, szóljál.
– Úgy veszem észre, megbirkózom vele – mondta Dorothy
szárazon.
– Tudom – szólt közbe David gyorsan. – Csodálatos vagy.
– És nem tudjátok, mit csinálnátok nélkülem... – kezdte
Dorothy.
– De nem ám! – mondta David. Aztán Harriethez fordult. –
Talán jobb lenne lemondani, és karácsonyra hívni mindenkit.
– A gyerekek nagyon elkeserednének – mondta Harriet.
Nem úgy mondta, ahogyan azelőtt szokott kardoskodni:
tompa és közönyös volt a hangja. A férje és az anyja
kíváncsian vizslatták. S amikor Harriet ezt észrevette,
elkedvetlenedve takarodót fújt: – Talán korán megszületik a
baba. Muszáj lesz neki – mondta elkeseredve. Fájdalmasan
fölnevetett, aztán hirtelen fölugrott. – Mozognom kell,
muszáj! – kiáltott fel, s ezzel elkezdte órákig tartó, makacs
és fájdalmas járkálását előre-hátra, fel-alá.
Amikor a nyolcadik hónapban volt, elment Brett
doktorhoz, s arra kérte, indítsa meg a szülést.
A doktor tamáskodva ránézett, s azt mondta:
– Azt gondoltam, ellenzi.
– Igen. De ez más.
– Szerintem nem.
– Azért, mert maga nem akarja megtenni. Mert nem
magának kell cipelni ezt a... – elharapta a „szörny” szót,
nehogy felkeltse a doktor ellenszenvét. – Nézze! – kezdett
bele megint, s iparkodott higgadt maradni, ám a hangja
dühös és vádaskodó volt. – Mondaná rólam, hogy esztelen
vagyok? Hisztérikus? Nehéz természetű? Csak egy
szánalmas, hisztérikus asszony?
– Azt mondanám, hogy teljesen ki van készülve.
Halálfáradt. Sose viselte könnyen a terhességet, ugye? Már
elfelejtette? Mind a négy terhessége alatt itt ült nálam egy
csomó különféle problémával, s becsületére legyen mondva,
jól megbirkózott velük.
 – De ez nem olyan! Ez egészen más, és nem értem, miért
nem ismeri ezt be? Hát nem látja? – Kidugta a hasát, amely
hullámzott s úgy érezte, szinte bugyborog, ahogy ott ül.
A doktor kétkedőn Harriet hasára nézett, sóhajtott egyet,
s nekiállt, hogy felírja az altatót.
Nem, a doktor nem értette. S ami fontosabb, nem akarta
érteni, s ez volt a lényeg. S nemcsak ő nem, hanem a
családból senki sem akarta érteni, mennyire más ez a
terhesség.
Amikor Harriet hosszú léptekkel a mezei ösvényeken
bolyongott, gyalogolt, rohant, arról fantáziált, hogy fogja a
nagy konyhakést, fölvágja a tulajdon hasát, kiveszi belőle a
gyereket, s ha végre szemtől szembe lesznek egymással,
akkor... akkor vajon mit fog látni? Ez után a hosszú, elvakult
harc után?
Nemsokára, majdnem egy hónappal korábban a
rendesnél, megkezdődtek a fájások. S Harriet addig mindig
gyorsan túljutott a szülésen, ha egyszer elkezdődött.
Dorothy fölhívta Davidet Londonban, és azonnal kórházba
vitte Harrietet. Ez volt az első alkalom, amikor Harriet,
mindenki csodálkozására, kórházba akart menni.
Mire odaért, erős, heves fájdalmai voltak, rosszabbak,
mint azelőtt bármikor. Mintha a gyerek verekedve törne
magának utat. Harriet tudta, hogy megsebzi közben;
egyetlen fekete seb kell hogy legyen belül... és senki még
csak nem is tud róla...
Elérkezett az utolsó pillanat, amikor végre érzéstelenítőt
kapott. Ekkor felkiáltott:
– Köszönöm, Istenem! Végre túl vagyok rajta! – Hallotta,
hogy az egyik nővér azt mondja:
– Nézze csak, micsoda erőszakos kis garázda!
Aztán egy női hang azt mondta:
– Mrs. Lovatt, magánál van? Térjen magához! Itt a férje,
kedvesem. Egészséges fia lett.
– Igazi kis díjbirkózó! – mondta Brett doktor. – Arra
született, hogy az egész világgal megverekedjék.
 Harriet nagy nehezen följebb emelte a felsőtestét, mert az
alteste túlságosan fájt ahhoz, hogy megmozdítsa. A karjába
tették a babát. Majdnem öt kiló volt. A többiek alig voltak
valamivel több mint három. A gyerek izmos volt, sárgás
bőrű, hosszú. Mintha föl akart volna állni, ahogy lábát az
anyja testének feszítette.
– Csuda kis pofa! – mondta David, de a hangja ijedt volt.
Nem volt szép csecsemő. Egyáltalán nem volt
csecsemőszerű. Széles válla előrelógott, mintha
összekuporodva feküdne ott. Homloka csapottan
ereszkedett alá a szemöldökéig. A haja is szokatlan formájú
volt, két csomóban nőtt ki a feje búbján, ék vagy háromszög
alakban tartott a homlokáig, s olyan volt, mint egy vastag
szálú, sárga szalmacsomó, míg oldalt és hátul lenőtt.
A keze vaskos és nehéz, tenyerén izompárnák. Kinyitotta a
szemét, s belebámult az anyja arcába. Zöldessárga szeme
volt, mint két zsírkődarabka. Harriet már régen várt arra,
hogy megnézzék egymást azzal a teremtménnyel, aki – s
ebben biztos volt – megpróbálta megsebesíteni őt, de
nyomát se lelte a ráismerésnek. Szíve összeszorult a
sajnálattól: szegény kis vadállat, akit nem szeret az anyja...
S aztán hallotta, hogy idegesen, bár nevetni próbált hozzá,
azt mondja:
– Olyan, mint egy kobold vagy manó vagy valami ilyesmi.
– És ringatni kezdte, hogy kiengesztelje. De a gyerek
mereven tartotta magát és nehéz volt.
– Ugyan, Harriet! – mondta megbotránkozva Brett doktor.
S Harriet arra gondolt, négyszer jutott túl a szülésen ezzel
az átkozott Brett doktorral, aki mindig csodálatosan
viselkedett, most meg olyan, mint egy tanító.
A mellére vette a gyereket, s odakínálta neki a
mellbimbóját. A nővérek, az orvos, az anyja, a férje azzal a
mosollyal figyelték, ami ennek a pillanatnak kijár. De
egyáltalán nem volt pezsgős ünnepi hangulat – a sikeré.
Ellenkezőleg, mindenki feszült és aggodalmas volt. Erős
szopóreflex, aztán a kemény íny összecsattant a
mellbimbón, és Harriet összerándult. A gyerek ránézett, és
keményen beleharapott.
– Na! – mondta Harriet, és megpróbált nevetni, aztán
eltartotta magától a gyereket.
– Próbálja még egy kicsit! – mondta a nővér.
A gyerek nem sírt. Harriet továbbra is eltartotta magától,
a szemével kérte a nővért, hogy vegye el tőle. A nővér
helytelenítően összeszorított szájjal elvette a gyereket, aki
nem tiltakozott, amikor betették a kiságyába. Mióta
megszületett, nem sírt, kivéve az első tiltakozó vagy talán
meglepett kiáltást.
A négy gyereket bevitték a kórterembe, hogy megnézzék
az új testvért. Harriet két szobatársa fölkelt, és kivitték a
babájukat a nappali kórterembe. Harriet nem akart felkelni.
Azt mondta a doktoroknak és a nővéreknek, időre van
szüksége, amíg a belső sérülései begyógyulnak. Majdnem
kihívóan mondta ezt, s ügyet sem vetett, rá se rántott a
kritikus pillantásaikra.
David a kis Paullal a karján az ágy lábánál állt. Harriet igen
vágyott Paul, a kicsi után, akitől olyan gyorsan
elválasztották. Imádta a külsejét is, a komikus, puha kis
pofácskáját, a lágy pillantású kék szemét – olyan, mint a
harangvirág, gondolta –, a parányi, puha húsú végtagjait...
úgy érezte, mintha végigsimítana a lábszárán, s aztán a
kezébe ölelné a lábfejét. Egy igazi csecsemő, egy igazi
kisgyerek...
A három nagyobb gyerek meredten bámulta a jövevényt,
aki annyira más volt, mint ők: Harrietnek is úgy rémlett,
más anyagból van. Részben azért, mert ha ránézett, rögtön
eszébe jutott, milyen másként viselkedett ez a gyerek a
méhében, de részben meg a nehézkes, sárgás bőrű
darabosságáért. Meg az a furcsa feje, a szemöldökéig
csapinós homlokával.
– Bennek fogjuk hívni – mondta.
– Tényleg? – kérdezte David.
– Igen, illik hozzá.
 Luke az egyik oldalon, Helen a másik oldalon megfogta
Ben két apró kezét, és azt mondták:
– Szervusz, Ben!
– Szervusz, Ben!
De a csecsemő nem nézett rájuk.
A négyéves Jane fél kézzel megfogta Ben egyik lábfejét,
aztán két kézre fogta, de a fiú erőteljesen elrúgta magától.
Harriet azon kapta magát, arra gondol, kíváncsi volna rá,
micsoda anya tudna örülni ennek az idegennek.
Egy hétig ágyban maradt, amíg úgy nem érezte, megbírja
az előtte álló küzdelmet, akkor hazament az új gyerekkel.

Aznap este egy csomó párnának támaszkodva ült a

családi hálószobában, a csecsemőt szoptatva. David csak
nézte.
Ben olyan erősen szopott, hogy egy percbe se telt, s már
üres volt Harriet fél melle. Ben mindig összeszorította az
ínyét, amikor már majdnem üres volt az anyja melle, de
Harriet mindig eltartotta magától, mielőtt a gyerek
rákezdett volna. A látszata ennek az volt, mintha zordonul
megfosztaná a gyereket a mellétől, s hallotta is, hogy David
lélegzése megváltozik. Ben dühösen ordított. Mint egy
pióca, rátapadt a másik mellbimbóra, s olyan erősen
szopott, hogy Harriet úgy érezte, az egész melle eltűnik a
gyerek torkában. Ez alkalommal a mellén hagyta Bent, amíg
annak össze nem csattant az ínye rajta, akkor felkiáltott, és
eltolta magától a csecsemőt.
– Egészen rendkívüli – mondta David, megadva ezzel azt a
támogatást, amelyre Harrietnek szüksége volt.
– Igen, egyáltalán nem mindennapi.
– De teljesen normális, csak éppen...
– Normális, egészséges, kedves baba! – mondta Harriet a
kórházbelieket idézve, keserűen.
David nem szólt: Harrietnek ezzel a dühös keserűségével
nem tudott mit kezdeni.
 Harriet a levegőbe emelte Bent. A gyerek birkózott,
verekedett, harcolt, sírt is a maga jellemző módján: inkább
ordítás vagy morgás volt ez, egészen addig, amíg
sárgásfehér nem lett a dühtől, nem pedig vörös, mint egy
normálisan mérges csecsemő.
Amikor aztán Harriet fölemelte büfiztetni, a gyerek mintha
állt volna a karján, és Harriet félelemmel elegy gyöngeséget
érzett arra a gondolatra, hogy még nem is olyan régen a
testében volt ez az erőcsomó, ő maga pedig a magzat
könyörületére bízva. Miután a gyerek hónapokig harcolt
azért, hogy kijusson, most aztán minden erejével harcolt a
függetlenségért.
Amikor az anyja lefektette az ágyába, amit mindig
örömmel tett meg, mert a karja nagyon fájt, a gyerek
dühösen felordított, ám nemsokára elhallgatott, s nem aludt
el, teljesen éber maradt, merőn nézett, és a sarka meg a
feje erős nyomásától hol összeguborodott, hol kinyúlt az
egész teste, ami ismerős volt Harrietnek: ez volt az, amitől
úgy érezte, kettészakad, amikor a gyerek még benne volt.
Újra lefeküdt David mellé. David kinyújtotta a karját, hogy
Harriet szorosan melléfeküdhessen, de az asszony árulónak
és hazugnak érezte magát, hiszen Davidnek nem
tetszhetett az, amire ő gondolt.
Harrietet nemsokára teljesen kimerítette a szoptatás. Nem
mintha a gyerek nem gyarapodott volna. Sőt: egy hónapos
korában egy kilóval több volt a születési súlyánál, pedig ha
kilenc hónapra születik, akkor még csak egyhetes lett volna.
Harrietnek fájt a melle. Több tejet kellett termelnie, mint
azelőtt bármikor, a melle jóval a következő szoptatás előtt
két hatalmas, feszülő, fehér gömb lett. De Ben mindig
ordítva követelte a szoptatást, és Harriet szoptatta is, a
gyerek pedig két vagy három percen belül kiszivattyúzta
belőle az utolsó csepp tejet is. Harriet úgy érezte, tejfolyókat
szív ki belőle. A gyereknek új szokása is lett: a szoptatás
alatt többször abbahagyta az erőszakos szivattyúzást, és
keményen összecsattintotta az ínyét, amitől Harriet
felkiáltott fájdalmában: rosszindulatot látott a gyerek kicsi,
hideg szemében.
– Üvegre szoktatom – mondta Dorothynak, aki olyan
tekintettel méregette ezeket a csatározásokat, amely
Harriet szerint mindenkire jellemző volt, aki Benre nézett.
Dorothy tekintete teljesen nyugodt és céltudatos volt, ám
megdöbbent, majdnem hipnotizált is – és teli ellenszenvvel.
És félelemmel?
Harriet azt hitte, az anyja tiltakozni fog, hogy a gyerek
még csak öthetes, de Dorothy azt mondta:
– Tedd azt, különben beteg leszel! – És kicsit később, Ben
ordítását, tekergését, verekedését figyelve megjegyezte: –
Nemsokára mindenki itt lesz a nyárra. – Másként beszélt
akkoriban, mint régebben, mintha nagyon vigyázna arra,
mit mond, s mintha félne attól, amit még mondhat. Harriet
ráismert erre, mert ő is ugyanezt érezte, ha egyáltalán
mondott valamit. Azok az emberek tesznek így, akiknek a
gondolatai szégyenletes utakra tévedtek, s nem szeretnék,
ha mások tudnának erről.
Dorothy még aznap akkor lépett be a hálószobába, ahol
Harriet Bent szoptatta, amikor Harriet levette a gyereket a
melléről, s így meglátta, hogy a mellbimbók környéke csupa
seb.
– Kezdd el! Azonnal! – mondta Harrietnek. – Vettem
cumisüvegeket és tejet. Most főzöm ki az üvegeket.
– Igen, válaszd el! – mondta David, azonnal elfogadva az
ötletet. Harriet a másik négyet hónapokig szoptatta, így
aztán alig volt üveg a háznál.
A felnőttek, Harriet és David, Dorothy és Alice a nagy
asztal körül ültek, a gyerekek fölmentek lefeküdni; és
Harriet megpróbálkozott az üveggel. Ben egy pillanat alatt
kiszopta, miközben a teste hol megfeszült, hol elernyedt, s
térdét hol fölhúzta a hasához, hol kiegyenesedett, mint egy
rugó. Aztán ráordított az üres üvegre.
– Adj neki még egyet! – mondta Dorothy, és nekilátott,
hogy előkészítsen egyet.
 – Micsoda étvágy! – mondta Alice társalgó hangon.
Keményen iparkodott, de látszott rajta, hogy meg van
rémülve.
Ben kiürítette a második üveget, amelyet keményen
tartott a kezében. Harrietnek alig kellett hozzáérnie.
– Egy neander-völgyi csecsemő! – mondta.
– Ugyan már, szegény kis kölyök! – mondta David
feszengve.
– Az istenért, David! – mondta Harriet. – Inkább azt
mondanád, hogy szegény Harriet.
– Nos, ez alkalommal a gének valami különlegeset
produkáltak.
– De mit, ez a kérdés – mondta Harriet. – Miez a gyerek?
A másik három nem szólt semmit – bár a hallgatásuk azt
mondta, nem szeretnének szembenézni azzal, amit ez
jelent.
– Jó! – mondta Harriet. – Ha ettől mindenki boldog lesz,
mondhatjuk, hogy remek étvágya van.
Dorothy átvette a rugdalózó lényt Harriettől, aki
kimerülten hátradőlt a székén. Dorothynak elváltozott az
arca a gyerek súlyától, vaskosságától, a
hajlíthatadanságától, s helyzetet változtatott, hogy Ben
dugattyúzó lába ne rúghasson belé.
Ben nemsokára az életkorában javasolt adagnak a
kétszeresét ette meg: tíz vagy még több üveggel naponta.
Tejfertőzést kapott, és Harriet elvitte Brett doktorhoz.
– Az a gyerek, aki szopik, nem kaphat fertőzést – mondta
a doktor.
– Nem szopik.
– Ez nem jellemző magára, Harriet. Mennyi idős a gyerek?
– Két hónapos – mondta Harriet. Kigombolta a ruháját, és
megmutatta a mellét, amely még mindig termelte a tejet,
mintha csak Ben sosem csillapuló étvágyának akarna
megfelelni: a mellbimbók környéke fekete volt a sebektől.
Brett doktor csöndben bámulta ezt a szegény mellet,
Harriet meg a doktort nézte: a szolid, nyugtalan arc olyan
problémával került szembe, amely meghaladta az erejét.
– Rosszcsont egy csecsemő – fogadta el a tényt a doktor,
és Harriet fölnevetett csodálkozásában.
Brett doktor elvörösödött, egy pillanatra Harriet szemébe
nézett, amelyben szemrehányást látott, aztán lesütötte a
tekintetét.
– Csak valami hasmenés elleni gyógyszer kell – mondta
Harriet. Aztán hozzátette, és közben farkasszemet nézett a
doktorral: – Elvégre nem akarom megölni ezt a komisz kis
vadállatot.
A doktor felsóhajtott, levette a szemüvegét, és törülgetni
kezdte. Összehúzta a szemöldökét, de nem azért, mert
rosszallta Harriet viselkedését.
– Nem abnormális, hogy valaki nem szeret egy gyereket.
Láttam már ilyet. Sajnos.
Harriet nem szólt semmit, csak kedvetlenül mosolygott, és
tudta is ezt.
– Hadd nézzem meg a kicsit! – mondta a doktor.
Harriet kivette Bent a kocsiból, s az asztalra fektette. A
gyerek azonnal a hasára fordult, és megpróbált
négykézlábra állni. Ez valóban sikerült is neki egy pillanatra,
mielőtt visszaesett volna.
Harriet kitartóan nézte Brett doktort, de az elfordult, hogy
az íróasztalon megírja a receptet.
– Nyilvánvalóan semmi baja – mondta azon a zavart és
sértődött hangon, amelyet Ben szokott kiváltani
mindenkiből.
– Látta már valaha is, hogy egy két hónapos csecsemő
ilyesmit csináljon? – ütötte a vasat Harriet.
– Nem. Be kell vallanom, hogy nem. Majd tudassa velem,
hogyan boldogul.
A családban körbement a hír, hogy az új kisbaba
szerencsésen megszületett, s hogy minden rendben van.
Mármint ami Harrietet illeti. Sokan írtak és telefonáltak, s
elmondták, már előre örülnek a nyári vakációnak.
Meg azt is mondták:
 – Szeretnénk már látni az új babát.
Meg azt, hogy:
– A kis Paul még mindig olyan aranyos, mint volt?
Úgy érkeztek, hogy bort meg mindenféle zöldséget és
gyümölcsöt hoztak az ország minden tájáról, s mindenki
nekiállt, hogy Alice-szel és Dorothyval befőttet, lekvárt és
mártásokat készítsen. Rengeteg gyerek játszott a kertben,
vagy elvitték őket az erdőbe piknikezni. Az ennivaló,
mulatságos kis Paul pedig mindig valakinek az ölében volt,
és mindenhol az ő nevetése hallatszott: ilyen volt az igazi
természete, amelyet Ben és a követelőzései háttérbe
szorítottak.
Mert annyira teli volt a ház, a nagyobb gyerekek egyetlen
szobában voltak. Ben már a rácsos ágyában feküdt, ahol
azzal töltötte az idejét, hogy ülő helyzetbe tornászta magát,
visszaesett, átfordult, újra feltornászta magát... Az ágyát
betették abba a szobába, ahol a nagyobb gyerekek voltak,
azt remélve, hogy Bent megszelídítik a testvérei, barátságos
lesz. Hát ez nem sikerült. Ben nem törődött a többiekkel,
nem reagált a közeledésükre, és a kiabálása – vagy inkább
az ordítása – arra késztette Luke-ot, hogy rákiáltson:
– Fogd már be a szád! – Aztán elsírta magát, amiért olyan
goromba volt. Helen, aki babázó korban volt, megpróbálta
fölvenni Bent, de nehéz volt neki. Aztán minden nagyobb
gyereket, aki a házban volt, felköltöztettek a manzárdra,
ahol akkora zajt csaphattak, amekkorát csak akartak, és Ben
visszatért a saját szobájába, a „babaszobába” – onnan
hallották aztán a többiek a morgását és a szörtyögését és az
ordítását, ha megpróbálkozott valami erőmutatvánnyal, s
csalódottan vissza kellett esnie.
Ha bárki kérte, természetesen mindenkinek odakínálták az
új babát, hogy tartsa, de fájdalmas volt látni, mennyire
elváltozik az arcuk, orruk előtt ezzel a fenoménnel. Bent
mindig nagyon gyorsan visszaadták.
Harriet az egyik napon bement a konyhába, és hallotta,
hogy Sarah, a húga azt mondja az unokatestvérének:
 – Ettől a Bentől kiráz a hideg. Olyan, mint egy manó vagy
egy gonosz törpe vagy ilyesmi. Akkor már inkább az én
szegény Amym.
Harrietnek ettől szomorú lelkiismeret-furdalása lett:
szegény Ben, akit senki se szeret. Ő aztán tényleg nem
tudja szeretni! És David, a jó apa, alig nyúl hozzá. Harriet
kiemelte Bent az ágyából, amely annyira hasonlított egy
ketrecre – belerakta a nagy ágyba, és mellé ült:
– Szegény Ben, szegény Ben! – dünnyögte, a gyereket
simogatva. Ben két kézzel megmarkolta az anyja ingét,
föltornászta magát, és fölállt Harriet combjára. A kicsi,
kemény lábfej fájdalmat okozott Harrietnek. Megpróbálta
babusgatni a gyereket, hogy úgy tán meglágyíthatja maga
iránt... Nemsokára feladta, és visszarakta a járókájába vagy
a ketrecébe... Elkeseredett üvöltés, amiért lerakták, Harriet
érte nyúlt – szegény Ben, drága Ben! –, a gyerek
megragadta a kezét, és győzedelmes morgással, nyögéssel
föltornászta magát. Négy hónapos... Dühös, rosszindulatú
manóra hasonlított.
Harriet fontosnak tartotta, hogy mindennap foglalkozzon
vele, amikor a többi gyerek nincsen otthon, s hogy egy kis
időre átvigye a nagy ágyba, cirógassa, játsszék vele, ahogy
a többiekkel csinálta. Ben soha, egyetlenegyszer sem adta
meg magát ezeknek a kedves perceknek. Ellenállt, küzdött,
verekedett, aztán elfordította a fejét, és ínyével ráharapott
az anyja hüvelykujjára. Nem úgy, ahogy egy normális baba
tenné, akinek a fogzási kínjait enyhíti egy erősebb szopó-
mozdulat, vagy aki a szájával, a nyelvével próbálja ki a
lehetőségeket: nem, Harriet a csontján érezte a harapást, s
látta, hogy a gyerek hidegen, győztesen vigyorog.
Hallotta magát, amint azt mondja Bennek:
– Nem hagyom, hogy kicsinálj!
De egy ideig megpróbálta keményen rászoktatni a
normális rendre. Levitte a nagy nappaliba, ahol ott volt az
egész család, és betette az ottani járókájába, míg a többiek
ki nem borultak a jelenlététől, és el nem szivárogtak. Vagy
föltette az asztalra – fogta közben –, ahogy a többiekkel
csinálta, de nem volt képes tartani, ahhoz Ben túlságosan
erős volt.
A nyári vakáció Ben ellenére is csodálatosan sikerült.
Megint két hónapig tartott. David apja feltűnt egy kis időre,
és megint adott nekik egy csekket, ami nélkül Harrieték
nem tudtak volna kijönni.
– Ez a ház bizony isten olyan, mintha egy őrült nagy
gyümölcspuding közepében volnánk – mondta James. – Csak
az Isten tudja, hogy csináljátok.
De később, amikor Harriet erre a vakációra gondolt, arra
emlékezett, hogyan nézett mindenki Benre. Hosszú,
elgondolkodó pillantással, amely meghökkent, talán még
nyugtalan is volt; aztán a riadalom, bár mindenki iparkodott
eltitkolni. El is szörnyedtek: Harriet is mindjobban ezt érezte.
Nemsokára mindenki elől elzárta Bent a szobájában. Ben
mintha nem bánta volna, vagy tán észre se vette.
Egyáltalán, nehéz volt rájönni, mit is gondol a gyerek
másokról.
Az egyik estén Harriet David ölelésében feküdt, elalvás
előtt, s ahogy szokták, megbeszélték az aznapot, és Harriet,
a nyárra gondolva, azt találta megjegyezni:
– Tudod-e, mire jó ez a ház? Hogy miért járnak ide? Hogy
jól érezzék magukat, ennyi az egész.
David meglepődött. Harriet úgy érezte, még meg is
döbbent.
– De hát mi másért csinálnánk? – kérdezte végül David.
– Nem tudom – felelte Harriet. Reménytelen volt a hangja.
Aztán Davidhez bújt, és David addig karolta, amíg az
asszony ki nem sírta magát. Ben születése óta nem éltek
házaséletet. Azelőtt ez sose történt meg. Sose volt
probléma, hogy szeretkezzenek a terhesség alatt és nagyon
hamar a szülés után. De most mindketten arra gondoltak, ez
a lény akkor érkezett, amikor annyira óvatosak voltak,
amennyire csak tudtak – hát mi lesz, ha még egy ilyen
jelentkezik? Titokban mindketten azt érezték, és szégyellték
magukat, amiért így gondolnak Benre, hogy tudniillik a
gyerek akarta, hogy megszülessék, hogy megszállja a szülei
köznapi életét, amelynek nem voltak védművei sem ellene,
se más, hozzá hasonló lény ellen. De nemcsak feszültséget
okozott, hogy nem szeretkeztek, hanem gát is volt ez
mindkettőjüknél, hisz folytonosan a fenyegetésre
emlékeztette őket – legalábbis így érezték.

Aztán baj történt. Alighogy az egész család elutazott és

megkezdődött az iskola, Paul egymagában bement Ben
szobájába. Az összes gyerek közül őt igézte meg a
legjobban Ben. Harriet éppen elvitte a nagyobbakat az
iskolába, Dorothy és Alice a konyhában volt, amikor
sikoltozást hallottak. Fölrohantak a lépcsőn, s azt látták,
hogy Paul a rácson át benyújtotta a kezét Bennek, aki
megragadta, és keményen odanyomta a rácshoz, alaposan
hátratörve a testvére karját. A két asszony kiszabadította
Pault. Nem is próbálták megszidni Bent, aki a siker fölötti
örömében csak úgy kukorékolt. Paul karja csúnyán
kificamodott.
Senkinek sem akarózott azt mondani a gyerekeknek,
hogy:
– Légy óvatos Bennel! – De erre a Paul karjával történtek
után nem is volt szükség. Azon az estén a gyerekek
megtudták, mi történt, de nem néztek sem a szüleikre, sem
Dorothyra vagy Alice-re. Egymásra se. Némán, lehajtott
fejjel álltak. Ez azt jelentette a felnőtteknek, hogy a
gyerekek véleménye már kész, ami Bent illeti: beszéltek
róla, tudják, mit tartsanak felőle. Luke, Helen és Jane némán
ment föl a lépcsőn: kegyetlen pillanat volt ez a szülőknek.
– Szegény kicsikék! – mondta Alice utánuk nézve.
– Micsoda szégyen! – mondta Dorothy.
Harriet úgy érezte, hogy a két korosabb, kemény, edzett
asszony, a két túlélő elítéli őt a hatalmas élettapasztalatuk
alapján. Davidre nézett, és látta, hogy a férje ugyanazt érzi.
Elítélés, kritika, ellenszenv: Ben volt az oka ezeknek az
érzéseknek, ő hozta ki ezt az emberekből...
A baleset utáni napon Alice bejelentette, úgy érzi, már
nincs rá szükség ebben a házban, vissza kéne térnie a saját
életét élni: biztos benne, hogy Dorothy mindennel
megbirkózik. Végül is most már Jane is iskolába fog járni.
Jane-nek abban az évben még nem kellett volna rendes,
egész napos iskolába járnia, még egy évig nem, Harrieték
korábban beíratták. Éppen Ben miatt, bár ezt egyikük se
mondta ki. Alice elment, egyáltalán nem érzékeltette, hogy
Ben miatt. De elmondta Dorothynak, aki elmondta a
szülőknek, hogy Ben a frászt hozza rá: biztos benne, hogy
váltott gyermek. A mindig józan, higgadt, tárgyilagos
Dorothy kinevette:
– Igen, kinevettem – közölte. Aztán zordonul hozzátette: –
De hát miért is?
David és Harriet azon a halk, szinte bűntudatos hangon
tanácskozott, amit Ben kényszerített rájuk. Ez a gyerek még
nincs hat hónapos.... tönkre fogja tenni a család életét. Már
most tönkreteszi. Harrietéknek gondoskodniuk kell arról,
hogy Ben a szobájában legyen az étkezésekkor, és amikor a
gyerekek lent vannak a földszinten a felnőttekkel. Szóval, a
családi együttlét idején.
Ben azóta majdnem mindig a szobájában volt, mint egy
fogoly. Kilenc hónapos korára kinőtte a rácsos ágyát: Harriet
alig bírta elkapni, amint egyszer majdnem átzuhant a rács
fölött.
Egy normális kiságyat tettek a szobájába. Könnyen járt, a
falba vagy egy székbe kapaszkodva. Sose csúszkált, egyből
talpra állt. A padló teli volt játékkal – vagy inkább
játéktörmelékkel. Ben nem játszott: addig vagdosta a
játékokat a padlóhoz vagy a falhoz, amíg összetörtek.
Diadalmas üvöltéssel köszöntötte azt a napot, amikor
egyedül, önerőből, támasz nélkül meg tudott állni a lábán. A
többi gyerek mind kacagott, kuncogott, és kényeztetésre,
csodálatra, dicséretre várt, amikor ez a siker bekövetkezett.
Ez az egy nem. Hideg győzelem volt ez, még a cseppnyi
tántorgása is, és kemény öröm villogott a szemében,
miközben rá se hederített az anyjára. Harriet gyakran
eltűnődött: vajon mit lát a fia, ha ránéz: sem az érintésében,
sem a tekintetében nem volt semmi, ami azt látszott volna
mondani, hogy: ő az én anyám.
Az egyik reggelen, korán, valami kilökte Harrietet az
ágyból, be a babaszobába, s azt látta, hogy Ben az
ablakpárkányon egyensúlyoz. Magasan volt pedig, csak az
Isten tudja, hogy mászott fel oda. Az ablak nyitva. Egy
pillanat, és kieshet. Harriet arra gondolt, milyen kár, hogy
bejött... és megtiltotta magának, hogy ezért elszörnyedjen
saját magától. Vastag rácsokat szereltek föl, akkor aztán
Ben ott állhatott a párkányon a külvilágot méregetve, a
rácsokat markolva, rázva, és vastag hangú, rekedt
kiáltásokat eregetve kifelé. Egész karácsony alatt a
szobájában tartották. Szokatlan volt, hogy az óvatos
kérdésre – „Hogy van Ben?” – a választ hallva – „Ó, nagyon
jól!” – senki se kérdett többet.
Néha Ben egy-egy üvöltése, amely elég hangos volt
ahhoz, hogy lehallatsszék, elnémította a beszélgetést. Aztán
rosszalló kifejezés jelent meg az arcokon, amelyektől Harriet
előre rettegett, mert már várta: tudta, hogy olyan
megjegyzéseket, gondolatokat lepleznek, amelyeknek nem
lehet hangot adni.
Így hát a ház már nem volt a régi: mindenki feszélyezett
és óvatoskodó lett. Harriet tudta, hogy a többiek, valami
félelemmel elegy, kényelmetlen kíváncsiságtól hajtva,
amelyet Ben váltott ki belőlük, föl-fölmennek megnézni a
gyereket, amikor Harriet nincsen otthon. Tudta, mikor látták
a többiek Bent – abból, ahogyan utána rá néztek. Mintha
bűnöző volnék! – dühöngött magában. Túl sok időt töltött
néma dühöngéssel, de képtelen volt abbahagyni. Úgy
érezte, még David is elítéli.
– Azt hiszem, a régi időkben a primitív társadalmakban
bántak így egy nővel, ha szörnyszülöttet hozott a világra –
mondta Davidnek. – Mintha az ő hibája lett volna. De hát mi
állítólag civilizáltak vagyunk.
– Mindent eltúlzol – felelte David azon a türelmes, óvatos
hangon, amelyet újabban Harriettel szemben használt.
– Ebben a szituációban ez igazán megfelelő szó!
Gratulálok! Még hogy túlzok!
– Ó, istenem, Harriet! – mondta David más hangon,
gyámoltalanul. – Ne csináljuk ezt! Ha mi se tartunk össze,
akkor...
Húsvétkor történt, hogy Bridget, aki azért jött el újra, hogy
megnézze, vajon létezik-e még a köznapi életnek ez a
mesebeli királysága, megkérdezte:
– Mi a baja? Mongol idióta?
– Down-kóros – mondta Harriet. – Ma már senki se mondja,
hogy mongol idióta. De nem, nem az.
– Hát akkor, mi baja?
– Semmi, egyáltalán semmi – mondta Harriet fesztelenül.
– Te is láthatod.
Bridget elment, és soha többé nem tért vissza.
Megint a nyári vakáció. 1975-ben. Kevesebb volt a
vendég: néhányan írtak vagy telefonáltak, mondván, hogy
nem engedhetik meg maguknak a vonatjegyet vagy a
benzinköltséget.
– Minden kifogás jobb, mint a semmi – mondta Dorothy.
– De hát mindenkinek rosszul megy – mondta David.
– Azelőtt nem ment nekik olyan rosszul, hogy ne
engedhessék meg maguknak, hogy idejöjjenek, és hetekig
itt éljenek a nyakatokon.
Ben elmúlt egyéves. Még egyetlen szót sem mondott ki,
de más szempontból normálisabb lett. Most már nehéz volt
a szobájában tartani. A kertben játszó gyerekek hallották
vastag hangú, dühös ordítását, s látták az ablakpárkányon,
amint a rácsokat próbálja szétfeszíteni.
Így aztán kijött a börtönöcskéjéből, és csatlakozott a
többiekhez a földszinten. Láthatóan tudta, hogy olyannak
kellene lennie, mint amilyenek a többiek. Állt, leszegett
fejjel, azt figyelve, ahogy mások beszélgetnek, vagy a nagy
asztalnál ülve nevetnek, vagy a nappaliban ülve csevegnek,
míg a gyerekek ki-be rohangálnak. A szeme egyik arcról a
másikra vándorolt, bárkire nézett is, alighogy az illető
tudatára ébredt ennek a kitartó bámulásnak, benne rekedt a
szó: vagy hátat fordított, vagy oldalt fordult, hogy ne kelljen
látnia Bent. Csak azzal, hogy ott volt, el tudott némítani
mindenkit a szobában. Vagy megszöktek előle, vagy valami
ürüggyel elpucoltak.
A vakáció vége felé valaki magával hozott egy kutyát, egy
kis terriert. Ben nem hagyta békén. Akárhol volt a kutya,
utánament. Nem becézte és nem simogatta: állt, és
bámulta. Az egyik reggelen, amikor Harriet lement, hogy
reggelit készítsen a gyerekeknek, a kutya döglötten hevert a
konyhapadlón. Szívrohamot kapott volna? Harriet hirtelen
émelyegni kezdett a gyanútól, s fölrohant megnézni, vajon
Ben a szobájában van-e. Ben az ágyán guggolt, s amikor az
anyja belépett, fölnézett, és elnevette magát, hang nélkül,
ahogy szokta, s ami olyan volt, mint valami vicsorgás.
Kinyitotta hát a szobája ajtaját, csöndesen elsompolygott az
alvó szülei szobája mellett, le a lépcsőn, megtalálta és
megölte a kutyát, aztán megint visszament szép csöndben a
szobájába, és becsukta az ajtót... és mindezt egyedül!
Harriet bezárta Bent: ha a kutyát meg tudta ölni, egy
gyereket miért ne tudna?
Amikor újra lement, a gyerekek a döglött kutya körül
tolongtak. Aztán jöttek a felnőttek is, és nyilvánvaló volt,
hogy mit gondolnak.
Persze lehetetlen volt, hogy egy kisgyerek megöljön egy
életerős kutyát. Hivatalosan a kutya halála rejtély maradt:
az állatorvos azt mondta, megfojtották.
Ez a kutyaügy megmérgezte, ami még hátravolt a
vakációból, és a vendégek korábban mentek el.
– Az emberek kétszer is meg fogják gondolni, hogy újra
eljöjjenek – mondta Dorothy.
 Három hónap múlva Mr. McGregort, a vén szürke macskát
ugyanúgy megölték. A macska mindig félt Bentől, és
óvakodott a közelében maradni. De hát Ben
becserkészhette, vagy tán alvás közben lepte meg.

Karácsonykor a ház félig üres volt.

Harriet életében az volt a legnyomasztóbb év, és
egyszerűen képtelen volt azzal törődni, hogy elkerülik őket
az emberek. Minden nap hosszú lidércnyomás.
Reggelenként úgy ébredt, hogy képtelen volt elhinni, meg
fogja érni az estét. Ben mindig talpon volt, és minden
másodpercben figyelni kellett rá. Alig aludt. Az éjszaka
nagyobbik részét az ablakpárkányon töltötte, a kertet
bámulta, és ha Harriet benézett hozzá, a gyerek megfordult,
és hosszan, idegenül, fagyosan az anyjára bámult: a
félhomályos szobában valóban manóra vagy egy kuporgó
koboldra hasonlított. Ha napközben bezárták, úgy sikoltozott
és dörömbölt, hogy az egész ház visszhangzott tőle, s
mindenki attól félt, kiszáll a rendőrség. Ben képes volt
hirtelen, s ahogy az anyja látta, minden ok nélkül lerontani a
lépcsőn, aztán ki a kertbe, ott aztán a kapun át ki az utcára.
Az egyik napon Harriet egy mérföldet vagy még többet
rohant utána, s csak azt látta, hogyan sétál át a zömök,
köpcös kis figura a pirosokon, ügyet se vetve a tülkölő
autókra s az emberekre, akik sikoltozva figyelmeztették.
Harriet félőrülten zokogott, zihált, mialatt kétségbeesetten
próbálta elérni a gyereket, mielőtt valami rettenetes
történik, de közben azon imádkozott, hogy ó, üssék el, igen,
üssék el, könyörgök... Épp a főút torkolata előtt csípte el,
megmarkolta, és teljes erejével fogva tartotta a viaskodó
gyereket. Ben köpködött és sziszegett, miközben úgy
rángatózott az anyja karjában, mint egy szörnyű hal. Egy
taxi ment arra, Harriet megállította, belerakta a gyereket,
maga is beült mellé, erősen tartva a fél karjánál fogva, ami
félő volt, hogy eltörik, úgy csapkodott és verekedett a
gyerek.
Mit lehetett tenni? Harriet megint elment Brett doktorhoz,
aki megvizsgálta Bent, és azt mondta, fizikailag rendben
van.
Harriet leírta Ben viselkedését, és a doktor meghallgatta.
Időnként jól kordában tartott hitedenkedés jelent meg az
arcán, lesütött szemmel matatott a ceruzái közt.
– Megkérdezheti Davidét, az anyámat – mondta Harriet.
– Ez egy hiperaktív gyerek, azt hiszem, mostanában így
nevezik őket – mondta a régimódi Brett doktor. Harriet azért
járt hozzá, mert régimódi volt.
A doktor végül is egyenesen Harriet szemébe nézett:
– Mit akar tőlem, mit csináljak, Harriet? Szedáljuk? Ellene
vagyok.
Harriet azt kiáltotta magában, hogy igen, igen, éppen ez
az, amit akarok, de hangosan azt mondta:
– Természetesen nem.
– Fizikailag normális a tizennyolc hónapjára. Persze
nagyon erős és aktív, de hát mindig is az volt. Azt mondja,
nem beszél. De hát ez se szokatlan, Helen is későn kezdett
beszélni, igaz?
– Igen – mondta Harriet.
Hazavitte Bent. Akkortól minden éjszakára bezárták a
szobájába, és súlyos rács volt az ajtaján. Amikor ébren volt,
minden másodpercét számon tartották. Harriet figyelte, míg
az anyjára jutott minden más.
– Van-e értelme, hogy megköszönjük, Dorothy? – mondta
David. – Azt hiszem, ez már túl van mindenen, amit meg
lehet köszönni.
– Ez már túl van mindenen. Pont – mondta Dorothy.
Harriet sovány volt, nyúzott, a szeme vörös. Minduntalan
sírva fakadt, minden semmiségen. A gyerekek kitértek előle.
Tapintatból? Vagy féltek tőle? Dorothy felajánlotta, hogy
vállalja Bent egy hétre augusztusban, ők pedig menjenek el
együtt valahová.
 Normális körülmények között se Harriet, se David nem
akart volna elmenni sehová, annyira imádták a házukat. És
mi lesz a vakációra érkező rokonokkal?
– Nem vettem észre, hogy rohannának bejelenteni
magukat – mondta Dorothy.
Franciaországba mentek, kocsival. Harrietnek ez maga
volt a boldogság, úgy érezte, visszakapta a gyerekeit. Nem
kaphatott belőlük eleget, ők se belőle. És Paul, a kicsi, akit
Ben elszakított tőle, a csodaszép, hároméves, elbűvölő,
bájos kicsi megint az ő babácskája lett. Még egy család
voltak! Boldogság... alig akarták elhinni, egyikük se szinte,
hogy Ben ilyen sokat elvehetett tőlük.
Amikor hazaértek, Dorothy nagyon fáradt volt, s egy
csúnya seb az alsó karján egy másik meg az arcán. Nem
mondta el, mi történt. De amikor a gyerekek lefeküdtek az
első este, azt mondta Harrietnek és Davidnek:
– Beszélnem kell veletek! Üljetek le, hallgassatok meg! –
Leültek a konyhaasztalhoz. – Szembe kell néznetek ezzel a
dologgal. Bennek intézetben a helye.
– De hát a gyerek normális – mondta Harriet haragosan. –
A doktor mondta, hogy az.
– Lehet, hogy annak, ami, normális. De egyáltalán nem
normális nekünk.
– Milyen intézetbe vihetnénk?
– Muszáj, hogy legyen valamilyen – mondta Dorothy, és
elsírta magát.
Elkezdődött az az időszak, amikor Harriet és David egész
éjszaka ébren feküdt, s arról beszélgettek, mit tehetnek.
Újra szeretkeztek, de ez már nem volt ugyanolyan.
– Ilyen lehetett az, amit a nők éreztek a fogamzásgádás
előtt – mondta Harriet. – A rémület maga. A várakozás
minden menses előtt, s amikor megjött, az egy hónapnyi
haladékot jelentett. De attól nem féltek, hogy szörnyeteget
szülnek.
Mialatt beszélgettek, állandóan a „babaszobából hallatszó
hangokra füleltek – egyébként mostanában sose használták
a „babaszoba” szót, amely bántotta őket. Mit csinál Ben,
amire nem is tartanák képesnek? Szétnyomja a nehéz
acélrácsokat?
– Az a baj, hogy az ember megszokja ezt a poklot –
mondta Harriet. – Ha az egész napot Bennel töltöm, úgy
érzem, semmi nem létezik, csak ő. Mintha semmi más nem
is létezett volna. S hirtelen rájövök, hogy órák óta nem is
gondolok a többi gyerekre. Tegnap megfeledkeztem a
vacsorájukról. Dorothy elment moziba, s amikor lementem,
ott találtam Helent, ahogy a vacsorájukat főzi.
– Az ilyesmi nem árt nekik.
– De hát Helen csak nyolcéves.
A Franciaországban töltött hét eszükbe juttatta, milyen is
volt, milyen is lehetne a családi életük, és Harriet úgy
döntött, nem hagyja annyiban a dolgot. Észrevette, hogy
szép csöndesen figyelmezteti Bent: „Nem fogom hagyni,
hogy tönkretégy minket, engem...”
Rávette magát, hogy a következő igazi karácsony legyen,
és mindenkinek írt és telefonált. Fontosnak tartotta, hogy
elmondja, Ben „mostanában sokkal jobb”.
Sarah megkérdezte, hogy akkor „rendben lévő lenne-e”,
ha elhozná Amyt. Ez azt jelentette, hogy hallott – ahogy
mindenki – a kutyáról és a macskáról.
– Rendben lesz, ha vigyázunk, hogy ne maradjon
kettesben Bennel – mondta Harriet, mire Sarah hosszú
szünet után azt mondta:
– Istenem, Harriet, mi aztán jól kifogtuk, mi?
– Azt hiszem, igen – mondta Harriet, bár visszautasította
azt a beállítást, hogy a sors áldozata. Sarah, ő igen: a
házassága problémáival, a mongol idióta gyerekével, hát
persze; de hogy ő, Harriet is ugyanabban a hajóban volna?
– Kérlek, vigyázzatok Amyre! – mondta a gyerekeinek. –
Sose hagyjátok kettesben Bennel.
– Amyt is ugyanúgy bánthatja, mint Mr. McGregort? –
kérdezte Jane.
 – Megölte Mr. McGregort – mondta dühösen Luke. –
Egyszerűen megölte.
– És azt a szegény kutyát! – mondta Helen. Mindketten
Harrietet okolták.
– Igen – mondta Harriet. – Megteheti. Ezért kell egész idő
alatt vigyáznunk Amyre.
A gyerekek, ahogy szokásuk volt egy idő óta, összenéztek:
a külön egyezségük tudatában, amelyből kizárták az
anyjukat. Aztán elmentek, anélkül hogy Harrietre néztek
volna.
Karácsonykor kevesen voltak ugyan, mégis ünnepélyes és
zajos volt: igazi siker, de Harriet azon kapta magát, szeretne
már túl lenni rajta. Csupa feszültség volt minden, Benre
vigyázni, Amyre vigyázni, aki középpont volt: a feje túl nagy,
a törzse túl zömök, de teli szeretettel, csókkal, és mindenki
imádta. Helen, aki valamikor úgy vágyott rá, hogy Bent
becézze, most kényeztethette Amyt. Ben mindenre némán
figyelt, és Harriet nem tudott olvasni a hideg, sárgászöld
szempárból. De hát sosem is tudott! Időnként úgy érezte,
azzal tölti az életét, hogy megpróbál rájönni, mit érez, mit
gondol Ben. Amy, aki azt hitte, mindenki szereti őt,
kuncogva, vihorászva, kitárt karral odament Benhez. Kétszer
olyan idős volt, mint a fiú, de valójában fele annyi. Ez a
nyomorult gyerek, akiből sugárzott a jóindulat, hirtelen
elnémult: az arca elkomorodott, s a fiúra bámulva hátrálni
kezdett. Épp mint Mr. McGregor, a szegény macska. Amy
azontúl sírva fakadt, ha csak meglátta Bent. Ben meg sose
vette le róla a szemét, erről a másik nyomorultról, akit
mindenki imádott a házban. Tudta-e Ben, hogy ő maga is
nyomorult? S az-e valójában? Micsoda valójában?
Elmúlt a karácsony, s Ben kétéves és pár hónapos volt.
Pault beíratták egy óvodába a főúton, hogy távol legyen
Bentől. Ez a jókedvű, barátságos gyerek ideges és
ingerlékeny lett. Dührohamokat, sírógörcsöt kapott,
sikoltozva dobta magát a padlóra, vagy a Harriet térdének
rohant, hogy megpróbálja magára vonni az anyja figyelmét,
amely mindig Benre irányult.
Dorothy elutazott, hogy meglátogassa Sarah-t és
családját.
Harriet egész nap kettesben volt Bennel. Megpróbált úgy
foglalkozni vele, mint a többiekkel. Leült a padlóra az
építőkockák meg a tologatós játékok közé. Színes képeket
mutatott a fiúnak. Gyerekdalokat énekelt neki. De Bent
láthatólag nem érdekelték sem a játékok, sem az
építőkockák: ült az összevissza heverő tarka tárgyak között,
s néha egymásra rakott két kockát, Harrietre nézve, hogy
tényleg ezt kell-e csinálnia. Keményen bámult az elébe
tartott képekre, megpróbálta megfejteni a jelentésüket.
Sose ült Harriet ölébe, hanem ott guggolt mellette, s ha az
anyja azt mondta, hogy:
– Ez egy madár, Ben, nézd csak!... Éppolyan, mint az a
madár ott a fán. Ez meg egy virág... – hát a fiú rámeredt,
aztán elfordult. Valójában nem arról volt szó, hogy képtelen
volt fölfogni, hogyan kell egyik kockát a másikba illeszteni
vagy egymásra rakni, inkább arra volt képtelen rájönni, mi
értelme ennek az egésznek: madárnak, virágnak. Lehet,
hogy túl fejlett az ilyen játékokhoz? Harriet néha arra
gondolt, igen. A kicsiknek való képekre úgy reagált, hogy
kiment a kertbe, és becserkészett egy rigót a füvön: először
görnyedten megközelítette, aztán vágtatni kezdett – és
majdnem sikerült elkapnia a madarat. Lefejezett néhány
kankalint, s ahogy állt, elszántan bámulta őket a kezében.
Aztán tönkreszorította erős kis markában, s hagyta, hogy
lehulljanak a földre. Harriet felé fordította a fejét, aki őt
nézte: mintha arra gondolna, az anyja azt akarná, hogy
csináljon valamit, de mit? Rámeredt a tavaszi virágokra, egy
ágra, egy feketerigóra, és lassan visszament a házba.
Az egyik napon váratlanul megszólalt. Nem azt mondta,
hogy apa, anya, vagy a saját nevét. Azt mondta:
– Tortát akarok.
 Harriet először nem is vette észre, hogy Ben beszél. Aztán
észrevette, és mindenkinek elmondta:
– Ben megszólalt. Mondatokat mond.
A többi gyerek – ahogy szokták – bátorította Bent:
– Jól van, Ben! Okos Ben! – De Ben rájuk se hederített.
Azontúl bejelentette az igényeit:
– Ezt akarom! Add ide! Menjünk sétálni! – A hangja
nehézkes volt és bizonytalan, külön-külön ejtette a szavakat,
mintha rumlikamra volna az agya, teli fogalmakkal és
tárgyakkal, amelyeket egyenként kell azonosítania.
A gyerekek megkönnyebbültek, hogy Ben normálisan
beszél. – Szia, Ben! – mondta az egyik.
– Szia! – válaszolt Ben, vigyázva, hogy pontosan úgy
mondja vissza, ahogy hallotta.
– Hogy vagy, Ben? – kérdezte Helen.
– Hogy vagy? – volt a válasz.
– Nem – mondta Helen. – Ilyenkor azt kell mondanod, hogy
köszönöm, nagyon jól, vagy remekül.
Ben rámeredt, amíg az agya feldolgozta a hallottakat.
– Nagyon jól! – mondta aztán nehézkesen. Állandóan
figyelte a gyerekeket, különösen Luke-ot és Helent. Elleste
tőlük, hogyan mozognak, ülnek le, állnak föl, utánozta,
ahogyan esznek. Rájött, hogy a két idősebb csiszoltabb
viselkedésű, mint Jane; Pault végképp semmibe vette.
Amikor a gyerekek tévét néztek, ott guggolt mellettük, és a
képernyőről az arcukba nézett, mert tudnia kellett, mi a
helyes reakció. Ha a többiek nevettek, a következő
pillanatban ő is előjött a maga hangos, érdes,
természetellenesen hangzó nevetésével. Úgy tűnt, az az
ellenséges, vicsorgó vigyor a természetes tőle, amellyel a
tetszését szokta kifejezni. Ha a többiek elnémultak, és
nagyon figyeltek, mert izgalmas pillanatok következtek, Ben
is megfeszítette az izmait, ahogy a többi, és mintha teljesen
a képernyőnek szentelte volna magát – valójában a
többieken tartotta a szemét.
 Végül is könnyebb volt vele. Harriet arra gondolt, hogy
bármely normális gyereknek a legnehezebb korszaka egy év
körül van, miután elkezd járni. Nem működik az önvédelmi
és a veszélyérzetük: beleverik magukat ágyba-székbe,
ahogy nekiindulnak a térnek, kirohannak az utcára, minden
pillanatban vigyázni kell rájuk... És mégis, tette hozzá,
ilyenkor a legkedvesebbek, ilyenkor szerzik a legtöbb
örömet, szívszorítóan aranyosak és mulatságosak. Aztán
fokozatosan benő a fejük lágya, s az élet könnyebb lesz.
Az élet könnyebb lett... De ezt csak Harriet látta így,
ahogyan Dorothy tudatosította benne.
Dorothy azután tért vissza, miután néhány heti „pihenést”
engedett meg magának. És Harriet láthatta, az anyja
felkészült rá, hogy „komolyan” beszéljen vele.
– Azt mondanád, lányom, hogy minden lében kanál
vagyok? Hogy sokszor kéretlenül adok tanácsot?
A nagy asztalnál ültek késő délelőtt, kávé mellett. Ben
olyan helyen volt, ahol szemmel tarthatták, mint mindig.
Dorothy megpróbálta humorosnak feltüntetni, amit mond,
de Harriet fenyegetőnek érezte. Anyja becsületes, rózsaszín
arcát vörösre festette a zavar, kék szeme aggodalmas.
– Dehogy! – mondta Harriet. – Nem vagy olyan. Nem
szoktál ilyesmit csinálni.
– Jó, akkor elmondom.
De el se kezdhette: Ben egy fémtálcát kezdett ütni egy
kővel. Teljes erőből. Szörnyű volt a zaj, de a két asszony
kivárta, amíg Ben abbahagyja: ha félbeszakítják, méregbe
gurulhat, sziszeghet, köpködhet.
– Öt gyereked van – mondta Dorothy. – Nem egy.
Egyáltalán fölfogod-e, hogy a többinek szinte én vagyok az
anyja, amikor itt vagyok? Nem, nem hiszem, hogy fölfogod,
hisz annyira túl vagy terhelve ezzel a...
Ben ismét döngetni kezdte a tálcát a kővel, az egzaltált
cselekvés mámorában. Mintha azt hinné, fémet munkál
meg, kovácsol valamit: bárki könnyen elképzelhette a
gyereket egy mély bányában, a föld alatt, a maga fajtája
közt... A két asszony újra megvárta, amíg a gyerek
abbahagyja.
– Ez nem helyes! – mondta Dorothy, és Harrietnek eszébe
jutott, hogyan szabályozta a gyerekkorát az anyjának ez a
„nem helyes”-je.
– Nem vagyok már fiatal – mondta Dorothy. – Nem bírom
így folytatni, mert belebetegszem.
Igen, Dorothy sovány volt, sőt szikár. Igen, gondolta
Harriet, teli bűntudattal, mint mindig, észre kellett volna
vennie.
– És férjed is van – mondta Dorothy, és nyilván nem tudta,
hogy kést forgat a lánya szívében. – Nagyon jó ember, ugye,
tudod, Harriet. Nem tudom, hogy képes ezt elviselni.
A Ben harmadik születésnapja utáni karácsonyon nem volt
teli a ház. David egyik unokaöccse azt mondta:
– Belelkesedtem tőletek, Harriet. Végül is nekem is van
házam. Nem ilyen nagy, mint a tiétek, de nagyon kedves kis
ház.
A családból sokan odamentek. De a többiek azt mondták,
eljönnek. Harriet rájött, hogy illedelemből. Ezek közeli
rokonok voltak.
Megint hoztak egy állatot. Ez alkalommal egy nagy kutyát,
egy vidám, lármás korcsot, Sarah gyerekeinek, de főként
Amynek a barátját. Persze az összes gyerek imádta, de Paul
a legjobban, s ettől Harrietnek megsajdult a szíve, amiért se
kutya, se macska nem lehet a házukban. Még arra is
gondolt, hogy Ben most már talán értelmesebb... De hát
tudta, hogy ez lehetetlen. Elnézte, hogy a nagy kutya,
mintha tudná, hogy Amynek, ennek a kedves kis lénynek
abban a nagy, csúnya testben szelídségre van szüksége:
mérsékelte az örömkitöréseit iránta. Amy leülhetett mellé,
átkarolhatta a nyakát, s ha durva volt vele, a kutya
fölemelte a fejét, és szelíden odébb tolta egy kicsit a
gyereket, vagy aprócska figyelmeztető hangot adott, mintha
azt mondaná:
– Légy óvatos!
 Sarah azt mondta, a kutya olyan, mintha a dadája volna
Amynek.
– Mint Nana a Pán Péter-ben – mondták a gyerekek. De ha
Ben is a szobában volt, a kutya gyanakodva figyelte, és egy
sarokban feküdt le, feje a mancsán, feszülten a figyelemtől.
Az egyik reggel, amikor reggelinél ültek, Harriet valami
okból arra fordította a fejét, ahol a kutya aludt, és meglátta,
hogy Ben, kezét maga elé tartva, csöndben, meggörnyedve
az állat felé tart.
– Ben! – mondta Harriet élesen. Látta, hogy rászegeződik
az a hideg szempár, s elkapta a felvillanó, vegytiszta
rosszindulatot benne.
A kutya felriadt, feltápászkodott: égnek állt a szőre.
Aggódva felnyüszített, s átment a szobának abban a
részébe, ahol mindnyájan voltak: befeküdt az asztal alá.
Mindenki látta ezt, némán ültek, miközben Ben odament
Dorothyhoz, és azt mondta:
– Tejet akarok. – Dorothy töltött neki, a gyerek megitta.
Aztán a többiekre nézett, akik mind őt bámulták. Mintha
megint azon próbálkozna, hogy megértsen másokat. Kiment
a kertbe, ahol a többiek láthatták a zömök kicsi gnómot,
amint egy bottal a földet böködi. A többi gyerek fönt volt
valahol.
Az asztalnál ott ült Dorothy, Amyvel az ölében, Sarah,
Molly, Frederick, James és David. Angela is, a sikeres
testvér, a „szerencseangyal”, akinek mindegyik gyereke
normális volt.
A légkör arra késztette Harrietet, hogy dacosan azt
mondja:
– Hát akkor, rajta! – Jellemzőnek érezte, hogy Frederick
volt az, aki megszólalt:
– Figyelj ide, Harriet, nézz szembe azzal, hogy intézetbe
kell küldeni.
– Akkor találnunk kell egy orvost, aki abnormálisnak
nyilvánítja – mondta Harriet. – Brett doktor biztos nem fogja
megtenni.
 – Keress másik orvost! – mondta Molly. – Az ilyesmit el
lehet intézni. – A két kövér, rendetlen hajú, piros, jól táplált
arcú ember egy volt az eltökéltségben: semmi kétség nem
lehetett afelől, hogy már eldöntötték, vészhelyzet van,
amely – ha közvetve is, de – őket is fenyegeti. Harriet arra
gondolt, olyanok, mint a bírák egy jó ebéd után. Davidre
nézett, vajon megoszthatná-e vele ezt a kritikai
észrevételét: de a férje az asztalra meredt, a szája
összezárva. A másik kettővel értett egyet.
– Tipikus felső osztálybeli kegyetlenség! – mondta nevetve
Angela. Senki sem emlékezett rá, hogy korábban ennél az
asztalnál ilyen megjegyzés elhangzott volna, vagy
legalábbis ilyen élesen. Csönd lett, aztán Angela enyhíteni
próbált a helyzeten, mondván: – Nem mintha nem értenék
egyet.
– Természetesen egyetértesz – mondta Molly. – Minden
értelmes ember egyet kell hogy értsen vele.
– De az, ahogyan mondtad! – mondta Angela.
– Mit számít, hogyan mondják? – érdeklődött Frederick.
– És ki fog fizetni érte? – kérdezte David. – Én nem bírnám.
Csak arra vagyok képes, hogy a számlákat fizessem, s
azokat is csak James segítségével.
– Nos, James kibírja, hogy a nagyobbik részét magára
vállalja – mondta Frederick. – De majd mi is beszállunk. – Ez
volt az első eset, hogy a házaspár bármi anyagi természetű
támogatást felajánlott. „Fukarok, mint a fajtájuk!” – a többi
családtag már régen nyugtázta ezt, s most eszükbe jutott ez
a véleményük. Volt, hogy Frederickék tíz napra jöttek, s egy
pár fácánt és két üveg nagyon jó bort hoztak
hozzájárulásként a költségekhez. Mindenki tudta hát, hogy
legfeljebb valami csekélységgel „szállnak be”. A megosztott
család némán ült.
– Megteszem, amit tudok – mondta aztán James. – De a
dolgok már nem mennek olyan jól, mint eddig. Nehéz
időkben nem a jacht az elsődleges.
Megint csend, és mindenki Harrietét nézte.
 – Nevetségesek vagytok – mondta, és elhúzódott a
többiektől. – Oly sokszor voltatok itt, és tudjátok, ti aztán
igazán tudjátok, mi a probléma. Mit fogunk mondani
azoknak, akik azt az intézetet vezetik?
– Az az intézettől függ – mondta Molly. Kövér alakjából
sugárzott az energia, a meggyőződés. Mintha szőröstül-
bőröstül lenyelte volna Bent, és most emésztené – gondolta
Harriet.
– Úgy gondolod, olyan helyet kell találnunk, amelyek azért
vannak, hogy vállalják azokat a gyerekeket, akiktől a
családjuk egyszerűen meg akar szabadulni? – kérdezte
aztán Harriet elég finoman, de reszketve.
– A gazdag családjuk – szúrta közbe Angela a kis dacos
megjegyzést.
– Igen, ha nincs másfajta hely – mondta szilárd hangon
Molly, szembeszállva ezzel a pimaszsággal. – De egyvalami
nyilvánvaló: ha nem teszünk valamit, katasztrófa lesz
belőle.
– Már az van – mondta Dorothy, szilárdan kitartva a
véleménye mellett. – A többi gyerek... szenved. Harriet, te
annyira benne vagy, hogy nem látod.
– Nézzétek! – mondta David türelmetlenül, dühösen, mert
nem állhatta ezt a gubancot Harriettel, a szüleivel, úgy
érezte, kettétépik. – Nézzétek, én egyetértek veletek. És egy
idő után Harriet is egyet fog érteni. És ami engem illet,
szerintem itt az ideje. Nem hiszem, hogy tovább bírnám. –
És a feleségére nézett, bűntudatosan, szenvedőn. Kérlek,
mondta ez a tekintet Harrietnek, könyörgök...
– Rendben van – mondta Harriet. – Ha találunk valami
helyet, akkor... – és sírva fakadt.
Ben bejött a kertből, és a szokásos pózban, amely
mindenki másétól különbözött, ott állt, és figyelte a
többieket. Barna kezeslábast és barna inget viselt,
mindkettő erős anyagból készült. Amit viselt, annak erősnek
kellett lennie, mert szaggatta, tönkretette a ruháját. A
sárgás, kemény szálú, benőtt hajával, a kőmerev, nem
pislogó szemével, a görnyedt hátával, a szétvetett lábával,
beroggyantott térdével, előrelógó, ökölbe szorított kezével
jobban hasonlított egy gnómra, mint valaha.
– Sír – mondta az anyjára. Elvett egy darab kenyeret az
asztalról, és kiment.
– Rendben van – mondta Harriet. – Mit fogtok mondani
nekik?
– Hagyd ezt ránk – mondta Frederick.
– Igen – mondta Molly.
– Istenem! – mondta Angela egyfajta kesernyés
elismeréssel Frederick és Molly iránt. – Néha, amikor veletek
vagyok, kezdem megérteni, milyen ez az ország.
– Köszönöm! – mondta Molly.
– Köszönöm! – mondta Frederick.
– Ez nem korrekt, lányom! – mondta Dorothy.
– Korrekt?! – mondta Angela és Harriet és Sarah, a lányai,
szinte egyszerre.
Aztán mindenki nevetett, csak Harriet nem. Így dőlt el Ben
sorsa.
Frederick néhány nap múlva telefonált, és azt mondta,
megtalálták azt a helyet, és hogy kocsi megy Benért.
Rögtön. Holnap.
Harriet kétségbe volt esve: a gyorsaságtól... és, igen, a
kegyetlenségtől. És ki az orvos, aki engedélyezte?
Engedélyezhette? Egy orvos, aki sose látta Bent? Mindezt
elmondta Davidnek, és kiolvasta a viselkedéséből, hogy sok
minden történt az ő háta mögött. Daviddel az irodájában
beszéltek a szülei. David valami olyasmit mondhatott, hogy:
– Majd elintézem... – De Molly, akit Harriet hirtelen
meggyűlölt, azt mondta rá, hogy:
– Erősnek kell lenned Harriettel.
– Vagy ő, vagy mi – mondta David Harrietnek. – Vegyük
úgy, mintha a Marsról pottyant volna ide – tette hozzá, s a
hangja teli volt hideg ellenszenvvel Ben iránt. – És majd ha
visszamegy, jelenti, mit talált itt lent. – Nevetett, Harriet úgy
érezte, kegyetlenül. Az asszony némán elfogadta a tényt –
amelyet félig-meddig persze már amúgy is tudott –, hogy
Benre nem vár hosszú élet abban az intézetben, bármilyen
legyen is az.
– Csak egy kisgyerek – mondta aztán. – A mi gyerekünk.
– Nem – mondta végül David. – Az enyém igazán nem.
A nappaliban voltak. A gyerekek hangja messziről, a sötét,
télies kertből hallatszott. Ugyanannak az ösztönnek
engedve David és Harriet az ablakhoz lépett, és széthúzta a
nehéz függönyöket. A kert teli volt a homályosan látható
fákkal, bokrokkal, de a meleg szobából kiszűrődő fény a
füvön át elérte az egyik bokrot, amely szénfekete volt a tél
miatt, s megvilágította ágas-bogas, vizesen csillogó testét, s
felragyogtatta egy nyírfa fehér törzsét. Két kicsi figura – a
nemük megkülönböztethetetlen a tarka, bélelt dzsekiben,
nadrágban, gyapjúsapkában – bukkant elő a sötétből egy
magyalbozót alatt, és a ház felé tartottak.
Helen és Luke volt az, kerestek valamit. Mindkettőnek bot
a kezében, és itt is, ott is beleszurkáltak az avarba.
– Megvan! – Helen hangja diadalmasan szárnyak, és a
szülők látták, hogy a bot végén, amelyet megvilágított a
fény, ott a tavaly nyáron elveszett vörös-sárga műanyag
labda. Koszos volt és lelappadt, de egyben maradt. A két
gyerek erősen dobogva táncolni kezdett körbe-körbe, a
megmentett labdát győzedelmesen feltartva. Aztán hirtelen,
minden érthető ok nélkül versenyt futottak a franciaablakig.
A szülők leültek a kerevetre, arccal a franciaablaknak, amely
kivágódott, s már ott is volt a két vékony, elegáns kis
teremtés, égőpiros, fagycsípte arccal, a szemük teli a kinti
vad sötétségben átélt izgalmakkal, amelynek részei voltak.
Zihálva megálltak, a szemük lassan alkalmazkodott a
realitáshoz, a meleghez, a kivilágított nappalihoz, a
szüleikhez, akik ültükből őket figyelték. Egy pillanatra két
idegen életforma találkozott: a gyerekek még az ősi
barbárság részei voltak, az lüktetett a vérükben, de most
félre kellett tenniük vad önmagukat, míg újra betagozódnak
a családba. Harriet és David megosztotta ezt velük
képzeletben meg a saját gyerekkoruk emlékei miatt – velük
voltak, tisztán láthatták önmagukat, a két felnőttet, ahogy
szelíden, otthonosan, még tán sajnálatra méltóan is ott
ülnek – oly távol vadságtól, szabadságtól.
Amint a két gyerek észrevette, hogy a szüleik egyedül
vannak, a többi gyerek, s ami a fő, Ben nincs ott, Helen az
apjához, Luke az anyjához szaladt, s Harriet és David
átölelte a két vállalkozó kedvű kisgyereket, az igazi
gyerekeiket, és szorosan tartották őket.
Másnap reggel a kocsi, egy kis fekete furgon eljött Benért.
Harriet tudta, hogy jönni fog, mert David nem indult el a
munkahelyére. Otthon maradt, mintegy hogy Harrietet
„kezelje”. Fölment, lehozta a bőröndöket, sportszatyrokat,
amelyekbe csöndesen becsomagolt, míg Harriet reggelit
adott a gyerekeknek.
Aztán bedobálta a csomagokat a furgonba. Utána olyan
kemény arccal, hogy Harriet alig ismert rá, felkapta Bent,
aki a nappaliban ült a padlón, kivitte a furgonhoz és
berakta. Aztán, még mindig azzal a kőkemény arccal,
gyorsan odament Harriethez, átkarolta, és elfordította a
furgontól, amely már elindult (Harriet hallhatta a sikolyokat
és kiáltásokat belőle), és leültette a kerevetre, ahol – még
mindig szorosan fogva az asszonyt – azt ismételgette:
– Meg kellett tennünk, Harriet. Meg kellett tenni. – Harriet
sírt a megrázkódtatástól és a megkönnyebbüléstől és a
David iránti hálától, aki az egész felelősséget magára
vállalta.
Amikor a gyerekek hazajöttek, azt mondták nekik, hogy
Bent elvitte valaki, és ott is marad.
– Nagyi? – kérdezte gondterhelten Helen.
– Nem.
A két gyanakvó, gondterhelt szempárt hirtelen elöntötte a
megkönnyebbülés. Kitört a hisztéria. A gyerekek táncoltak,
képtelenek voltak leállítani magukat, aztán azt színlelték,
hogy játék volt, amit akkor és ott találtak ki.
 A vacsoránál se bírtak magukkal, hisztérikusan kuncogtak.
Ám egy csöndes pillanatban Jane metsző hangon
megkérdezte:
– Minket is el fogtok küldeni? – Jane flegmatikus, nyugodt
kislány volt, egészen Dorothy kicsiben, és sose mondott
semmi fölöslegeset. De most a hatalmas kék szeme
rettegve szegeződött az anyja arcára.
– Ugyan, dehogy – mondta David. Kurtán hangzott.
– Azért küldték el Bent, mert igazából nem tartozik közénk
– magyarázta Luke.
A következő napokban a család kitárult, mint papírvirág a
vízben. Harriet rájött, micsoda teher volt Ben, mennyire
gúzsba kötötte őket, mennyit szenvedtek a gyerekek; tudta,
hogy többet beszéltek erről, mint amennyiről a szülők tudni
akartak – megpróbálták elfogadni Bent. Hogy Ben elment,
kifényesedett a szemük, teli lettek jókedvvel, s mindegyre
odamentek Harriethez valami ajándékkal, édességgel vagy
játékkal: „Neked hoztam, anya!” Vagy odarohantak hozzá,
hogy megcsókolják, vagy megsimogassák az arcát, vagy
hozzádörzsöljék az orrukat, ahogy a boldog borjúk vagy
csikók. És David kivett néhány nap szabadságot, hogy velük
legyen – hogy Harriettel legyen. Gondos volt Harriettel,
gyöngéd. Mintha beteg volnék, gondolta Harriet lázadozva.
Persze, egész idő alatt Benre gondolt, aki most fogoly
valahol. Miféle fogoly? Látta a kis fekete furgont, hallotta
Ben dühödt ordítását, amint elvitték.
Múltak a napok, a ház élte a normális, hétköznapi életét.
Harriet hallotta, hogy a gyerekek a húsvéti szünetről
beszélgetnek.
– Most, hogy Ben nincs itt, minden jó lesz – mondta Helen.
A gyerekek mindig olyan sokat megértettek, többet, mint
amennyit Harriet el akart ismerni.
Miközben ő is kivette a részét az általános
megkönnyebbülésből, s alig tudta elhinni, hogy kibírta azt a
feszültséget, és oly sokáig, nem tudta Bent kirekeszteni a
gondolataiból. Nem szeretettel, még csak nem is gyöngéden
gondolt rá, s utálta magát, amiért képtelen akár egy
szikrányi normális érzésre: a bűntudat és a rettegés tartotta
ébren éjszakákon át. David tudta, hogy Harriet nem alszik,
bár Harriet megpróbálta eltitkolni.
Aztán az egyik reggel felébredt valami rossz álomból, bár
nem emlékezett rá, mi volt az, és azt mondta:
– Elmegyek, megnézem, mit csinálnak ott Bennel.
David kinyitotta a szemét, és némán feküdt, a karja fölött
az ablakra bámult. Épp hogy csak szundikált ő is, nem aludt.
Harriet tudta, hogy David ettől félt, s volt valami a férfiban,
ami mintha ezt mondta volna neki: tehát erről van szó! De
ebből elég volt!
– David, el kell mennem.
– Nem – mondta David.
– De egyszerűen muszáj. – És megint tudta, attól, ahogy a
férfi feküdt, és ahogy nem nézett rá, és ahogy nem mondott
mást, csak azt az egy szót, hogy ez rosszat jelent neki, hogy
David fektében már meghozta a döntését.
David még maradt pár percig, aztán kikelt az ágyból,
kiment a szobából, le a lépcsőn.
Amikor Harriet felöltözött, felhívta Mollyt, aki hidegen
dühös lett:
– Nem, nem mondom meg, hol az a hely. Megtetted, most
már hagyd annyiban. – De végül is megadta Harrietnek a
címet.
Harriet megint csak eltűnődött: miért bánnak vele úgy,
mint egy bűnözővel. Mióta csak Ben megszületett, azóta ez
megy, gondolta. Most látta csak, hogy csöndben mindenki
elítélte őt. Szerencsétlenség történt velem, mondta
magának, nem követtem el bűntényt.
Bent egy észak-angliai helyre vitték: négy-öt óra út volt
autón, talán még több is, ha nagy a forgalom. Nagy volt, és
Harriet szürke, ónos esőben vezetett. Kora délután ért oda a
hatalmas, masszív, sötét kőépülethez, egy mocsaras fennsík
egyik völgyében, amelyet alig látott a szürkén csapkodó
esőben. A ház szögletesen meredt föl a komor, esőt
permetező fenyők között, szabványablakait, mind a három
sort, rács fedte.
Harriet belépett egy kicsi előtérbe, amelynek a belső
ajtajára kézzel írott cédula volt tűzve: „Tessék csengetni!”
Harriet csengetett és várt, és nem történt semmi. Zakatolt a
szíve. Még mindig erős volt benne a késztetés, ami azt az
impulzust adta, hogy idejöjjön, de a hosszú vezetés alatt
ellanyhult egy kicsit, s ez a nyomasztó épület azt súgta
neki, az idegrendszerének, ha nem is az értelmének – hisz
végül is semmi tény nem volt, amelyből kiindulhatott volna
–, hogy igaz, amitől félt. Még nem tudta pontosan, mi is az.
Megint csöngetett. Az épület néma volt: Harriet hallotta,
hogy egy csengő hosszan visít odabent. Megint csöngetett,
megint semmi, s már azon volt, hogy megkerüli az épületet,
amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és egy lompos lány állt ott,
pulóverben-kardigánban és vastag sállal. Apró, sápadt arca
volt, rengeteg göndör, szőke haja s egy nagy kék szalag a
juhfarok formájú copfjában. Fáradtnak látszott.
– Tessék! – szólalt meg.
Harriet nézte, s megértette, ez azt jelenti, hogy ide
egyszerűen nem jön senki.
– Mrs. Lovatt vagyok, és a fiamat akarom látni – mondta,
most már makacsul.
Világos volt, hogy ilyen szavakat még nem hallott ez az
intézet, bármilyen volt is.
A lány Harrietre meredt, önkéntelenül is megrázta a fejét,
ami tehetetlenséget fejezett ki, aztán azt mondta:
– MacPherson doktor nincs itt ezen a héten. – Erős skót
akcentusa volt.
– Valaki nyilván helyettesíti – mondta Harriet
ellentmondást nem tűrően.
A lány visszahőkölt Harriet viselkedésétől, bizonytalanul
és nagyon idegesen mosolygott:
– Várjon itt akkor – motyogta, és elindult befelé. Harriet
követte, mielőtt a nagy ajtó bezárult volna, hogy kicsukja őt.
A lány körbepillantott, mintha azt akarná mondani, hogy:
„Odakint kell várnia!” – de ehelyett azt mondta:
– Hozok valakit! – És elindult a folyosó sötét üregében,
amelynek mennyezetén apró lámpák égtek, alig bontva
meg a sötétséget. Fertőtlenítőszag. Teljes csönd. De nem:
Harriet egy idő után meghallott valami magas, vékony
sikoltozást, amely hol elkezdődött, hol abbamaradt, aztán
újra kezdődött, s ami az épület hátsó része felől hallatszott.
Nem történt semmi. Harriet kiment az előtérbe, amely
már sötét volt a közelítő este miatt. Az eső hidegen, némán
és egyenletesen szakadt. A mocsarat már nem lehetett
látni.
Harriet megint csöngetett, határozottan, és visszament a
folyosóra.
Két alak tűnt fel a távolban a mennyezeti lámpák
tűfényében, és felé tartottak. Egy piszkos fehér köpenyt
viselő fiatal férfi, őt követte a lány, most cigarettával a
szájában, hunyorogva a füsttől. Mindkettő fáradtnak és
bizonytalannak tetszett.
Köznapi fiatal férfi volt, bár nagyon megviseltnek látszott.
Sorba véve keze, arca, szeme, ő maga jellegtelen volt, de
valami kétségbeesés sugárzott belőle, mintha elkeseredést
vagy reménytelenséget fojtana vissza.
– Nem volna szabad itt lennie – mondta izgatottan és
határozatlanul Harrietnek. – Itt nincs látogatás. – Dél-londoni
volt, a hangja szürke és orrhangú.
– De már itt vagyok – mondta Harriet. – Hogy lássam a
fiamat, Ben Lovattot. – Vett egy nagy lélegzetet, és a lányra
nézett, aki összecsücsörített szájjal felhúzta a szemöldökét.
– Ide figyeljenek! – mondta. – Azt hiszem, nem értettek
meg. Tudniuk kell, hogy nem megyek el. Azért jöttem, hogy
lássam a fiamat, és látni is fogom.
A férfi megértette, hogy Harriet komolyan gondolja.
Lassan bólintott, mintha azt mondaná, rendben, de nem ez
a lényeg. Keményen nézett Harrietre. Figyelmeztetés volt
ez, s olyan valakitől, aki vállalta ezért a felelősséget. Lehet,
hogy szánalmas ez a fiatal férfi, és biztos, hogy hullafáradt
és rosszul táplált, s azért dolgozik itt, mert nem bírt másik
állást szerezni, de sugárzik belőle a pozíció jelentősége – az
a baljós jelentőség –, és a kifejezésmódja, a dohányfüsttől
vörösre mart, fáradt szeme szigorú, fensőbbséges és
komolyan veendő.
– Aki bevágja ide a gyerekét, nem jön ide, hogy
meglátogassa – mondta.
– Mondtam, hogy egyáltalán nem érti – szólt a lány.
– Hányingerem van attól, hogy ezt meg azt nem értem! –
Harriet hallotta, hogy ez a mondat valósággal kirobban
belőle. – A gyerek anyja vagyok! Ben Lovatté. Maguk,
maguk értik ezt?!
Hirtelen ott találták magukat mindhárman a megértésben,
még ha az valamiféle közös fátum kétségbeesett elfogadása
volt is.
– Hát akkor megyek és megnézem, hogy... – mondta a
férfi, és bólintott.
– És én is megyek – mondta Harriet.
– Azt nem! – kiáltott fel a férfi riadtan. – Nem jöhet! –
Mondott valamit a lánynak, aki hirtelen rohanni kezdett a
folyosón. – Maradjon itt! – mondta a férfi Harrietnek, és a
lány után nyargalt.
Harriet látta, hogy a lány jobbra fordul és eltűnik, és erre
habozás nélkül benyitott egy jobb oldali ajtón. Látta, hogy a
fiatal férfi karja rosszallóan vagy figyelmeztetően
fölemelkedik, miközben megpillantotta azt a valamit, ami a
mögött az ajtó mögött volt.
Egy hosszú kórterem egyik végében találta magát,
amelyben ágyak sorakoztak a fal mellett. Az ágyakban
torzszülöttek. Miközben nagy léptekkel, sietve a kórterem
másik végében lévő ajtó felé tartott, láthatta, hogy minden
ágyban egy csecsemő vagy egy kisgyerek van, hol
rettenetesen, hol kevésbé kifacsarodott emberi külsővel. Az
egyik csecsemő olyan volt, mint egy vessző, hatalmas feje a
teste kocsányán lógott... aztán valami, ami rovartestre
hasonlított, irdatlan kidülledt szem a mereven törékeny
valamik között, amelyek végtagok voltak... egy kislány,
mintha csak paca volna, a húsa olvadt, elfolyt... egy baba
krétafehér, püffedt végtagokkal, a szeme, mint kék tó, üres,
a szája nyitva, kilátszott apró, duzzadt nyelve. Egy hosszú
fiú ferde volt, fél teste mintha elcsúszott volna a másik
felétől. A másik gyerek első pillantásra normálisnak látszott,
de Harriet aztán észrevette, hogy hiányzik a feje hátulja:
csak arca volt, amely mintha reá sikoltozna. Torzszülöttek
sorban, majd mind alszik, s mindegyik néma: a szó szoros
értelmében eszméletlenre szedálva. Bár a csönd mégse volt
teljes: fakó sírdogálás hallatszott az egyik rácsos ágyból,
amely oldalt körbe volt pokrócozva. Harrietnek megtámadta
az idegeit ez a magas, ki-kihagyó nyüszítés. A
fertőtlenítőszerénél erősebb ürülékszag. Aztán kint volt
ebből a lidércnyomásos kórteremből, egy másik folyosón,
amely párhuzamos s hajszálra egyforma volt azzal, amelyet
először látott. A végén megpillantotta a lányt, akit a
fiatalember követett; egy darabig feléje közeledtek, aztán
újra jobbra fordultak.
Harriet rohant, hallotta, hogyan dobog a lába a padlón, s
ott fordult be, ahol a másik kettő, s egy csöppnyi szobában
találta magát, amely zsúfolva volt gyógyszeres kocsikkal.
Átrohant rajta, s kiért egy hosszú, cementpadlós átjáróba,
amelynek szemközti fala teli volt kémlelőnyílással ellátott
ajtóval. A fiatalember és a lány akkor nyitott be az egyiken,
amikor Harriet melléjük ért. Mindhárman ziháltak.
– A szarba! – mondta a fiatalember, arra értve, hogy
Harriet ott van.
– Szó szerint! – mondta Harriet, amint kinyílt a
négyszögletű szoba ajtaja. A falat fényes fehér műanyag
borította, amelyet itt is, ott is gombok tartottak, s valami
költséges bőrkárpit utánzatának látszott. A földön, egy zöld
habgumi matracon feküdt Ben. Eszméletlenül. Meztelenül,
kényszerzubbonyban. Sápadt sárga nyelve kilógott a
szájából. A teste hullafehér, zöldes. Minden – a falak, a
padló, maga Ben is – bemocskolva ürülékkel. Az átitatott
matrac alól sötétsárga vizeletcsík csurdogált.
– Mondtam, hogy ne jöjjön ide! – kiáltotta a fiatalember.
Megfogta Ben vállát, a lány a lábát. Ahogyan a gyerekhez
nyúltak, abból Harriet láthatta, hogy nem brutálisak.
Egyáltalán nem ez volt a lényeg. Így emelték föl Bent – mert
így csak alig kellett hozzáérniük –, s kivitték a szobából,
végig a folyosón, aztán hamarosan be egy másik ajtón.
Harriet követte őket, s figyelve megállt. A szoba egyik fala
mentén végig mosdók, egy óriási fürdőkád s egy lejtős
cementpolc, fölötte csapok. Erre a polcra tették Bent,
levették róla a kényszerzubbonyt, s miután beállították a
vízhőmérsékletet, elkezdték lemosni egy gumicsővel,
amelyet az egyik csapra erősítettek. Harriet a falnak dőlve
figyelt. Annyira megdöbbent, hogy egyáltalán semmit sem
érzett. Ben nem mozdult. Úgy feküdt azon a polcon, mint
egy döglött hal, a lány többször megfordította, amikor a
fiatalember félbeszakította a locsolást ebből a célból, s
végül kettesben átvitték egy másik polcra, ahol
megtörülték, aztán leemeltek egy tiszta kényszerzubbonyt
az egyik halom tetejéről, és ráadták.
– Minek az? – kérdezte Harriet vadul. Nem kapott választ.
Kivitték a szobából az összecsomagolt, eszméletlen, lógó
nyelvű gyereket, végig a folyosón, be egy másik szobába,
amelyben úgyszintén volt egy ágyra hajazó cementpolc.
Arra rátették Bent, s megállva mellette felsóhajtottak:
– Phü!
– Hát, itt van! – mondta a fiatalember. Állt még egy
pillanatig hunyt szemmel, hogy összeszedje magát a
megpróbáltatás után, aztán rágyújtott egy cigarettára. A
lány is kért egyet, a férfi adott neki. Álltak, cigarettáztak;
kimerülten, legyőzötten bámulták Harrietet.
Harriet nem tudta, mit mondjon. Sajgott a szíve, ahogy
bármelyik másik gyereke miatt fájhatott volna. Benért fájt,
akit akkor normálisabbnak látott, mint valaha, hisz a
kemény, hideg, idegen szeme lehunyva. Szánalmas volt,
soha azelőtt nem látta Bent szánalmasnak.
– Hazaviszem – mondta.
– A maga dolga – mondta kurtán a fiatalember.
A lány kíváncsian nézett Harrietre, mintha az asszony is
ugyanaz a fajta szörnyű tünemény volna, mint Ben.
– Mit fog vele csinálni? – kérdezte aztán a lány. – Olyan
erős – tette hozzá, s Harriet kihallotta hangjából a félelmet
–, sose láttam hozzá hasonlót.
– Egyikünk se látott hozzá hasonlót – mondta a
fiatalember.
– Hol a ruhája?
– Fel fogja öltöztetni és hazaviszi? – kérdezte a
fiatalember, s lenézően nevetett hozzá.
– Miért ne? Akkor is ruha volt rajta, amikor idehozták. – A
két szolgálatos – vagy ápoló vagy betegszállító vagy bármi
volt is – összenézett. Aztán mindketten megszívták a
cigarettájukat.
– Azt hiszem, nem érti, Mrs. Lovatt – mondta a
fiatalember. – Először is, milyen messzire viszi?
– Négy-öt óra kocsival.
– Útközben magához fog térni. Akkor mi lesz? – kérdezte a
fiatalember. Újra nevetett, nevetett ezen a képtelenségen,
amit Harriet talált ki.
– Nos, akkor majd meglát engem – mondta Harriet, és
észrevette a másik kettő arcán, hogy ostobaságot mondott.
– Rendben van. Mit tanácsolnak?
– Csomagolja bele kényszerzubbonyostul két takaróba –
mondta a lány.
– És hajtson, mint a fene – mondta a fiatalember.
Csöndben álltak, nézték egymást, hosszan, józanul.
– Próbálna csak itt dolgozni! – mondta hirtelen a lány,
rettentő dühvel a sors ellen. – Próbálná csak meg! Na,
mindegy, úgyis elmegyek a hónap végén.
– Én is. Ezt néhány hétnél tovább senki se bírja – mondta
a férfi.
 – Rendben van – mondta Harriet. – Nem fogok panaszt
tenni. Semmi ilyesmi nem lesz.
– Alá kell írnia a papírt. Hogy fedezve legyünk – mondta a
férfi.
De nem egykönnyen találták meg a formanyomtatványt.
Végre, miután hosszasan kotorásztak egy iratszekrényben,
előhúztak egy sok évvel azelőtt sokszorosított slejfnit,
amelyen az állt, hogy Harriet minden felelősség alól
felmenti az intézetet.
Harriet végre fölkapta Bent: akkor érintette meg először.
Hullahideg volt. Súlyosan hevert a karjában, s Harriet akkor
értette meg, mit jelent az a kifejezés, hogy „holt súly”.
– Nem akarok még egyszer keresztülmenni azon a
kórtermen – mondta, miközben kilépett a folyosóra.
– Senki se veszi zokon magától – mondta a fiatalember
fáradt szarkazmussal. Egész rakás takarót tartott a karján,
közülük kettőbe belecsavarták Bent, kivitték a kocsihoz,
lefektették a hátsó ülésre, s pár takarót raktak rá. Csak az
arca látszott ki.
Harriet ott állt a kocsi mellett a két fiatal emberrel. Alig
látták egymást. Ahová nem világítottak el a kocsilámpák és
az épület fényei, sötét volt. Víz vicsogott a lábuk alatt. A
fiatalember az overallja zsebéből egy műanyag zacskót
húzott elő, amelyben egy fecskendő, két tű és néhány
ampulla volt.
– Vigye csak el! – mondta.
Harriet habozott, erre a lány megszólalt:
– Mrs. Lovatt, azt hiszem, nem fogja föl, hogy...
Harriet bólintott, elvette és eltette a zacskót.
– Naponta négy adagot adhat neki, többet nem – mondta
a fiatalember.
Harriet már majdnem indított, de még megkérdezte:
– Mondják, mit gondolnak, meddig húzta volna?
A két arc fehér paca volt a sötétben, de Harriet annyit
látott, hogy a férfi megrázza a fejét és elfordul. A lány
hangját hallotta:
 – Egyik se bírja sokáig. De ez... ez nagyon erős. Ő a
legerősebb mind között, akit eddig láttam.
– Ami azt jelenti, hogy tovább húzta volna?
– Nem – mondta a lány. – Egyáltalán nem. Hogy olyan erős
volt, mindig verekedett, úgyhogy nagyobb adagokat kapott.
Az ilyesmi kicsinálja ezeket.
– Rendben van – mondta Harriet. – Köszönöm
mindkettőjüknek.
A két ember csak állt, és Harriet után nézett, ahogy
elhajtott, de a kocsi szinte azonnal eltűnt a nyirkos sötétben.
Ahogy Harriet megfordult, látta őket, ahogy ott állnak a
rosszul megvilágított feljárón, szorosan egymás mellett,
mintha semmi kedvük nem volna bemenni.
Harriet olyan gyorsan vezetett, ahogy csak lehetett az
ónos esőben, elkerülte a főutakat, és fél szemmel a mögötte
lévő takarókupacot figyelte. Félúton lehetett hazafelé,
amikor észrevette, hogy hullámoznak, rángatóznak a
takarók, s Ben dühös bömböléssel magához térve, mindent
szétverve maga körül, a kocsi alján landolt, ahol sikoltozni
kezdett; nem hasonlított ez arra a vékony, magas hangú
sikoltozásra, amelyet Harriet az intézetben hallott: teli volt
félelemmel minden sikolya, s mindegyik végigrezgett
Harriet belsején. Fél óra hosszat bírta, s közben érezte, hogy
Ben rugdosásába belereng az autó. Keresni kezdett egy
pihenőt, amelyben nem áll autó, s amikor talált egyet,
megállt, a motort nem kapcsolta ki, és elővette a
fecskendőt. Tudta, hogyan kell használni, még akkorról,
amikor a többi gyereke beteg volt. Letörte az ampulla végét,
amelyen egyébként nem volt rajta a gyógyszer neve, és
felszívta a folyadékot a fecskendővel. Azután áthajolt az
üléstámlán. Ben, a kényszerzubbonyt leszámítva, meztelen
volt, és kék a hidegtől: tekergett, viaskodott, bömbölt. A
szeme az anyjára nyílt: lobbant benne a gyűlölet. Nem
ismert föl, gondolta Harriet. Nem merte levenni róla a
kényszerzubbonyt. Nem merte a nyaka közelében beadni az
injekciót. Végre sikerült megmarkolnia, megtartania az egyik
bokáját, és beleszúrnia a tűt a vádlija alatt, aztán várt, míg a
gyerek elernyed: csak néhány pillanatba telt. Mi ez a szer?
Megint berakta a hátsó ülésre a takarók alá, s most már a
főúton vezetett hazafelé. Nyolc körül érkezett meg. A
gyerekek biztos ott ülnek a konyhaasztal körül. És Davidnek
is velük kell lennie: ma nem mehetett munkába.
A takart arcú, Ben nevű takarókupaccal a karján bement a
nappaliba, és átnézett az alacsony elválasztó falon át oda,
ahol a többiek ültek a nagy asztal körül. Luke, Helen, Jane, a
kicsi Paul. És David. Kemény, haragos az arca. És nagyon
fáradt.
– Gyilkolták ott nekem – szólalt meg Harriet. Látta, David
sose bocsátja meg neki, hogy a gyerekek előtt mondta ezt.
Mindegyiken látszott, hogy fél.
Harriet egyenesen fölment a lépcsőn a nagy hálószobába,
azon át a „babaszobába”, és ágyba tette Bent. A gyerek
fölébredt. És akkor elkezdődött a verekedés, a tekergés, az
ordítás. Ben újra a padlón, össze-vissza gurulgatva. És újra
összehúzza és kirúgja magát, és szétver mindent: és a
szemében csak a merő gyűlölet.
Harriet nem vehette le róla a kényszerzubbonyt.
Lement a konyhába, tejet és kekszet vett elő, miközben a
családja csak ült, és tökéletes csendben bámult rá.
Ben ordításába és vergődésébe beleremegett a ház.
– Ki fog jönni a rendőrség – mondta David.
– Nyugtasd meg őket! – mondta parancsolóan Harriet, és
fölment az étellel.
Amikor Ben meglátta, mit hoz az anyja, csöndes és
nyugodt lett, a szemében mohóság. Harriet fölemelte, mint
valami múmiát, a szájához vitte a tejesbögrét, és Ben
majdnem megfulladt, ahogy nyelni kezdett: ki volt éhezve.
Harriet megetette a darabokra tördelt keksszel, de távol
tartotta a kezét Ben fogától. Amikor elfogyott az étel, amit
Harriet hozott, Ben újra bömbölni és csapkodni kezdett.
Harriet adott neki egy injekciót.
 A gyerekek a tévé előtt ültek, de nem nézték. Jane és Paul
sírt. David a kezébe temetett arccal ült az asztalnál.
– Igen, bűnöző vagyok – mondta halkan Harriet, hogy csak
David hallja. – De azok lassan meggyilkolták volna. – David
nem mozdult. Harriet háttal állt neki: nem akarta látni a
férje arcát. – Pár hónapon belül meghalt volna folytatta
Harriet. – Talán hetek alatt. – Csönd. Harriet végül is
megfordult. Alig bírt a férjére nézni. Betegnek látszik, de
mégsem... – Nem bírtam ki – mondta végül.
– Gondoltam, hogy erről van szó – mondta David
megfontoltan.
– De hát te nem láttad! Nem láttad, hogy... – kiáltott fel
Harriet.
– Voltam olyan óvatos, hogy ne lássam – mondta David. –
Miért, mit gondoltál, mi fog vele történni? Azt hitted, majd jó
magaviseletű közösségi embert faragnak belőle, s azontúl
csupa boldogság lesz az élet?! – kérdezte gúnyosan, de csak
azért, mert könnyek fojtogatták a torkát.
Egymásra néztek, hosszan, keményen, fölmérve egymást.
Harriet arra gondolt, Davidnek van igaza, ő az, aki tévedett.
De már megtörtént.
– Rendben van, de már megtörtént – mondta aztán.
– Hát ez meg.
Harriet leült a gyerekek mellé a kerevetre. Látta, hogy
mindegyiknek könnyfoltos az arca. S még csak meg se
érinthette őket, hogy vigaszt nyújtson, hisz ő volt az, aki
miatt sírtak.
Amikor végül is azt mondta, hogy: – Ágyba! –, a gyerekek
egyszerre felpattantak, és kimentek, nem néztek az
anyjukra.
Harriet tartalék élelmiszert vitt föl magával a nagy
hálószobába Bennek. David átvitte az ágyneműjét egy
másik szobába.
Amikor Ben reggeltájt felébredt és rákezdte az ordítást,
Harriet megetette és beinjekciózta.
 Ahogy mindig, megreggeliztette a gyerekeket, s
megpróbált normálisan viselkedni. A gyerekek is. Egyikük
sem említette Bent.
– Kérlek, vidd el őket az iskolába! – mondta Harriet, amikor
David lejött.
Aztán csak ő és Ben maradt a házban. Amikor Ben
felébredt, Harriet megetette, de nem adott neki injekciót.
Ben ordított és verekedett, de Harriet úgy látta, már nem
annyira.
Az egyik mákszemnyi szünetben, amikor Ben törődöttnek
látszott, Harriet azt mondta neki:
– Ben, itthon vagy, nem ott. – A gyerek figyelt. – Ha
abbahagyod ezt az ordítást, kiveszlek ebből a micsodából,
amibe ők kötöztek bele. – Túl korán mondta, Ben megint
verekedni kezdett.
Harriet Ben ordításán át is hallott más hangokat, kiment a
lépcsőkorláthoz. David nem ment el a munkahelyére, otthon
maradt, hogy segítsen neki. Két fiatal rendőrnő állt ott,
David velük beszélt. A rendőrnők aztán elmentek.
Mit mondott nekik David? Harriet nem kérdezte.
Az idő tájt, hogy a gyerekeknek haza kellett érkezniük,
Harriet azt mondta Bennek:
– Azt akarom, hogy csöndben légy, Ben! A többi gyerek itt
lesz, és megrémülnek, ha így ordítasz.
Ben csöndben maradt: agyon volt fáradva. A padlón
feküdt, amely addigra teli volt ürülékkel. Harriet kivitte Bent
a fürdőszobába, levette róla a kényszerzubbonyt, berakta a
fürdőkádba és megfürdette: látta, hogy a fiú közben didereg
a félelemtől, nem volt mindig eszmeletlen, amikor ott, azon
a helyen fürdették. Harriet visszavitte az ágyába, és azt
mondta neki:
– Ha elölről kezded az egészet, akkor muszáj leszek
megint rád adni azt a holmit.
Ben rávicsorgott, villogott a szeme, de félt is. Harriet
kénytelen lesz a félelemmel fékezni.
 Kitakarította a szobáját is, miközben Ben csápoló karral
feküdt, mintha elfelejtette volna, hogyan kell ezt csinálni:
valószínűleg rögtön bebörtönözték abba a ruhába, mihelyt
bekerült az intézetbe.
Aztán, még mindig csápolva, felguggolt az ágyán,
körbebámult a szobában, felismerte végre az anyját is.
– Nyisd ki az ajtót! – mondta Harrietnek.
– Nem, amíg biztos nem lehetek abban, hogy rendesen
viselkedsz – mondta Harriet.
Ben újra rákezdte volna, de Harriet rákiabált:
– Ben, megmondtam! Ha kiabálsz, sikoltozol, belekötözlek.
A gyerek visszafogta magát. Harriet szendvicseket adott
neki, Ben a szájába tömte – fuldoklott tőle. A szocializáció
alapjait is elfelejtette, amire annak idején oly nehéz volt
megtanítani.
– És most figyelj rám, Ben! – mondta csöndesen Harriet,
miközben a gyerek evett. – Figyelned kell! Ha rendesen
viselkedsz, nem lesz semmi baj. Illedelmesen kell enned.
Használnod kell a bilit, vagy ki kell menned a vécére. És
nem szabad sikoltoznod és verekedned. – Harriet nem volt
biztos abban, hogy a gyerek hallja, amit mond neki. Hát
megismételte. Aztán megint.
Aznap este Bennel maradt, és egyáltalán nem látta a
többi gyerekét. David otthagyta, átment egy másik szobába.
Harriet közben úgy érezte, a többieket védi meg Bentől,
miközben újra rá akarja szoktatni a fiút a családi életre. De
tudta, a többiek úgy érzik, hogy mindnyájuknak hátat
fordított, és egy idegen világba ment át – Bennel.
Aznap éjszakára rázárta és ráreteszelte az ajtót Benre,
nem injekciózta be, és remélte, hogy aludni fog. A fiú el is
aludt, de aztán fölébredt, és sikoltozott félelmében. Harriet
bement hozzá, és látta, hogy az ágy végében a falnak
vetette a hátát, fél karjával eltakarja az arcát, s képtelen
meghallani, amit az anyja mond. Harriet csak beszélt,
beszélt, józan szavakat használva, hogy kibeszélje Benből a
viharos rémületet. A fiú végül lecsillapodott, Harriet
megetette. Ben nem kapott elég ételt az intézetben:
valóban ki volt éhezve. Az intézetben állandóan
elkábították, s ha beinjekciózták, nem tudott enni.
Evés után újra megvetette hátát a falnál, s az ágyán
guggolva nézte az ajtót, amelyen beléphetnek a börtönőrei:
még nem fogta föl igazán, hogy otthon van.
Aztán elszundított... ordítva fölriadt, elszundított...
fölriadt... Harriet lecsillapította, Ben elaludt.
Teltek-múltak a nappalok, az éjszakák.
Ben végül megértette, hogy otthon van, biztonságban.
Lassan leszokott arról, hogy úgy egyen, mintha minden
falatja az utolsó volna. Lassan rászokott a bilire, s azt is
hagyta, hogy kézen fogva kivigyék a vécére. Aztán lejött a
földszintre, körbe-körbenézve, hogy meglássa az ellenséget,
mielőtt az újra elfoghatná. Látta, hogy igen, ebben a házban
csalták tőrbe. És a saját apja. Amikor először megpillantotta
Davidet, sziszegve hátrahőkölt.
David nem próbálta megnyugtatni. A maga részéről úgy
tartotta, Benért Harriet viseli a felelősséget, az ő dolga az,
hogy a többi gyerekért – a valódi gyerekekért – viselje.
Ben elfoglalta helyét az asztalnál, a többi gyerek között.
Az apját nézte, aki annak idején elárulta.
– Szervusz, Ben! – mondta Helen.
– Szervusz, Ben! – mondta Luke is. Aztán Jane is. Csak Paul
nem, aki nyomorultul érezte magát, hogy Ben megint ott
van, és el is hordta magát onnan, belezuhant egy székbe, és
azt mímelte, hogy tévét néz.
– Szervusz! – mondta nagy sokára Ben. Egyik arcról a
másikra nézett: melyik barát? Melyik ellenség?
Figyelte a többieket, úgy evett. Amikor a többiek mentek,
hogy leüljenek tévét nézni, velük tartott, a biztonság
kedvéért, utánozva őket, s csak azért nézett a képernyőre,
mert a többiek is ezt tették.
Így hát a dolgok visszazökkentek a normális
kerékvágásba, ha ezt a szót egyáltalán alkalmazni lehet.
 De Ben nem bízott az apjában: soha többet nem bízott
meg benne. David még csak a közelébe se mehetett úgy,
hogy Ben ne dermedjen meg, ne hátráljon, s ha David túl
közel ment, ne vicsorogjon.

Amikor Harriet biztos volt benne, hogy Ben helyrejött,

nekilátott, hogy megvalósítsa egy régóta dédelgetett
ötletét. Az előző nyáron nagyon elhanyagolták a kertet, s
egy John nevű fiatalember járt hozzájuk, hogy rendbe hozza,
aki munkanélküli volt, és alkalmi munkákat vállalt.
John néhány nap alatt megnyírta a sövényt, kiásott két
beteg bokrot, lefűrészelt egy elszáradt főágat, lenyírta a
füvet. Bent nem lehetett levakarni róla. A franciaablaknál
kuporgott, úgy várta, hogy John megérkezzék. Azután úgy
követte, mint egy kölyökkutya. John nem bánta. Nagydarab,
lompos, barátságos fiatalember volt, jóindulatú, türelmes:
darabos határozottsággal bánt Bennel, mintha az valóban
kölyökkutya volna, akit be kell tanítani. – Na, most ülj le, és
várd meg, amíg végzek. – Fogd meg az ollót, úgy. – Nem,
most hazamegyek, a kapuig eljöhetsz velem.
Ben néha nyüszített és siránkozott, ha John elment.
Harriet elment egy bizonyos kávézóba, amelyet Betty
Kávézója néven ismertek, mert tudta, hogy John ott szokott
lógni, és meg is találta néhány haverja társaságában. Olyan
tíz, munka nélküli fiatalból állt ez a csoport, néha pár lány is
volt velük. Harriet nem vesződött azzal, hogy bármit is
megmagyarázzon, mert tudta már, hogy ezek az emberek
nagyon is jól értik – bár ha nem specialisták, nem orvosok
is.
Leült közéjük, s elmondta, hogy legalább két év, talán
több is, míg Ben iskolába mehet. A fiú alkalmatlan rá, hogy
normális óvodába járjon. Szándékosan jól John szemébe
nézett, amikor kimondta az „alkalmatlan” szót, és a fiú
egyszerűen csak bólintott. Szeretné, mondta Harriet, ha
napközben vigyázna Benre. Jól megfizeti.
 – Azt akarja, hogy odajárjak? – kérdezte John, de magában
nemet mondott.
– Ez magától függ – mondta Harriet. – Ben szereti magát.
Bízik magában.
John a barátaira nézett: némán, csak a pillantásukkal
megbeszélték a dolgot. Aztán a fiú rábólintott.
Akkortól a legtöbbször reggel kilenc körül érkezett, és Ben
elment vele motorozni: ujjongva, nevetve ment, vissza se
nézett az anyjára, az apjára, a testvéreire. Az volt a
hallgatólagos megállapodás, hogy Ben egészen vacsoráig
kint legyen a házból, de gyakran csak jóval a vacsoraidő
után érkezett haza. Befogadta a fiatal munkanélküliek
csoportja, akik az utcán lődörögtek, a kávézókban
ücsörögtek, alkalmi munkát vállaltak, motorral vagy
kölcsönkocsival száguldoztak fel-alá.
A család újra család lett. Majdnem.
David újra a közös hálószobában aludt. De volt valami
távolság közöttük. Davidén múlt, aki megtartotta ezt a
távolságot, merthogy Harriet oly érzékenyen megbántotta.
Harriet tudta ezt. Elmondta Davidnek, hogy fogamzásgátlót
szed: rossz pillanat volt ez mindkettőjüknek, hisz egész
múltbeli valójuk, egyetlen elvük sem engedte meg, hogy
Harriet fogamzásgátlót szedjen. Mélységesen
helytelenítették annak idején, hogy csak úgy
megváltoztassák a természetes folyamatokat. A
Természetben – emlékeztették magukat, hogy valaha ezt
érezték – bármikor meg lehet bízni.
Harriet fölhívta Dorothyt, és megkérdezte, el tudna-e jönni
egy hétre. Aztán könyörögni kezdett Davidnek, hogy
menjenek el kettesben valahová szabadságra. Mióta Luke
megszületett, sose voltak el kettesben. Egy csöndes vidéki
szállodát választottak, nagyokat sétáltak, és figyelmesek
voltak egymáshoz. Nagyon fájt a szívük, de aztán kialakult,
hogy ezzel együtt kell élniük. Néha, főleg a legboldogabb
pillanataikban, nem tudták megakadályozni, hogy teli ne
fusson a szemük könnyel. De Harriet tudta, amikor
éjszakánként a férje karjában feküdt, hogy ez nem az igazi,
nem hasonlít ahhoz, ami van.
– Mi lenne, ha azt csinálnánk, amiről azt mondtuk, hogy
csinálni fogjuk? – kérdezte Harriet. – Úgy értem, hogy
legyenek még gyerekeink? – Érezte, hogy a David teste
megfeszül, s hogy a férfi dühös lett.
– Mintha mi se történt volna? – kérdezte végül David, és
Harriet tudta, hogy David tőle akarja hallani, mert nem hisz
a fülének.
– Nem lesz még egy Ben. Miért lenne?
– Nem egy másik Benről van szó – jegyezte meg végül
David, s annyira dühös volt, hogy teljesen érzelemmentes
lett a hangja.
Harriet tudta, hogy David éppen azzal támadja, amit ő
mindig is megpróbált letagadni maga előtt, vagy legalábbis
a legrosszabbat belőle: hogy halálos sebet ejtett a
családján, amikor hazavitte Bent.
– Lehet még gyerekünk – makacskodott Harriet.
– És a másik négy nem számít?
– Talán úgy megint közelebb kerülnénk egymáshoz, jobbra
fordulnának a dolgok...
David hallgatott, és Harriet ebben a csendben hallhatta
igazán, milyen hamisan csengtek a szavai.
– És mi van Paullal? – kérdezte végül David, még mindig
azon az érzelemmentes hangon. Mert Paul sérült meg a
legjobban.
– Talán majd kiheveri – mondta Harriet csüggedten.
– Nem fogja kiheverni, Harriet. – És David hangja akkor
már remegett attól, amit magába fojtott.
Harriet elfordult tőle, és sírt.
Amikor esedékes lett a nyári vakáció, Harriet óvatos
levelet írt mindenkinek, kifejtve, hogy Ben alig van otthon.
Hűtlennek és csalónak érezte magát, hogy ezt teszi: de hát
ki ellen követte el mindezt?
Néhányan eljöttek. Se Molly, se Frederick, akik nem
bocsátották meg Harrietnek, hogy hazavitte Bent. Harriet
tudta, hogy sosem is fogják megbocsátani. Sarah húga
Amyvel és Dorothyval érkezett, aki akkoriban Amyt
védelmezte az egész világ ellen. De Amy testvérei a többi
unokatestvérükkel, Angela gyerekeivel töltötték a vakációt,
és a Lovatt gyerekek tudták, hogy Ben miatt nincsen
társaságuk a szünidőre. Rövid időre ott volt Deborah.
Férjhez ment és elvált, mióta utoljára látták. Tüskés modorú,
elegáns, egyre szarkasztikusabB és elkeseredett nő volt, jó
nagynénje a gyerekeknek a maga impulzív és hozzá nem
értő módján. Drága és használhatatlan ajándékokat hozott.
James is ott volt. Sokszor mondta, hogy a ház olyan, mint
egy óriási gyümölcstorta, de ezt kedvességnek szánta. Ott
volt néhány távolabbi felnőtt unokatestvér, akiknek nem
volt hova menniük, s David egyik kollégája.
És hol volt Ben? Harriet az egyik napon a városban volt
bevásárolni, amikor motorbicikli bőgését hallotta a háta
mögött, s megfordulva mintha egy űrkorszakbeli zsokét
látna, aki gyaníthatóan John volt, amint a kormányra hajolva
a gépen kuporgott. És mögötte, szorosan belekapaszkodva
egy törpe, egy gyerek: a fiát, Bent látta, a szája nyitva, s
mintha egzaltált ének vagy üvöltés jönne belőle. Magánkívül
volt. Harriet sose látta ilyennek. Boldog? Ez az a szó?
Harriet tudta, hogy Ben az ölebe vagy a kabalája lett
annak a csoport fiatalembernek. Úgy látta, durván bánnak a
fiúval, nem is nagyon kedvesek hozzá. Úgy szólították, hogy
Süket, Törpevakarék, Földönkívüli, Bunkókám és Átokfajzat.
– Hé, Süket, utamban vagy! – Eridj, és hozz nekem egy
cigarettát Jacktől, Bunkókám! – De Ben boldog volt.
Reggelenként az ablakban várta, hogy valamelyikük érte
jöjjön és magával vigye, ha cserbenhagyták és
odatelefonáltak, hogy aznap nem tudnak jönni, Ben
dührohamot kapott, vesztesnek érezte magát, és ordítva
toporzékolt a házban.
Ez persze jó sok pénzbe került. John és a bandája jókat
szórakozott Lovatték pénzén. Nemcsak James, Ben
nagyapjának a pénzéből; akkoriban David is mindenféle
különmunkát vállalt. Johnéknak nem voltak skrupulusaik,
ami a pumpolást illeti:
– Ha akarja, elvisszük Bent a tengerhez.
– Az kedves volna.
– Húsz font lesz, tudja, a benzin.
S a bőgő kocsik elindultak a tengerpartra, telizsúfolva
fiúkkal-lányokkal, s köztük Ben. Aztán, amikor visszahozták:
– Többe került, mint gondoltuk.
– Mennyivel?
– Még tíz font.
– Jó lehetett neki – mondhatta az egyik unokatestvér,
hallva, hogy Ben a tengerparton volt: mintha normális dolog
volna, hogy egy kisfiút ilyesfajta szórakozásban
részeltessenek.
Előfordult, hogy amikor a biztonságban és élvezetben
eltöltött nap után hazament – John és a barátai kötekedtek
ugyan vele és bosszantották, de befogadták –, Ben megállt
az asztalnál, ahol a családja ült, s mindenki őt nézte, s
mindőjük arca komoly és óvakodó.
– Adjál kenyeret! – szokta mondani Ben. – Adjál kekszet!
– Foglalj helyet, Ben! – mondta Luke vagy Helen vagy
Jane, Paul soha, azon a türelmes, kíméletes hangon, ahogy
beszélni szoktak vele, s ami úgy bántotta Harrietet.
Ben sietve levágta magát egy székre, s a többihez
igazította magát: tudta, hogy például nem szabad teli szájjal
beszélni vagy nyitott szájjal rágni. Óvatosan
engedelmeskedett ezeknek a tiltásoknak, állkapcsa a zárt
ajka mögött végezte a maga energikus, állati mozgását, míg
csak üres nem lett a szája; akkor megszólalt:
– Ben elmegy. Ben le akar feküdni.
Ben már nem a „babaszobában” volt, hanem a
lépcsőfordulónál lévő, a szüleihez legközelebbi szobában. (A
babaszoba üres volt.) Éjszakára nem tudták bezárni: a kulcs
fordulására, retesz eltolására megvadult, sikoltozni kezdett,
dühöngésbe hergelte magát. A többi gyerek viszont, mielőtt
elaludt volna, utolsó tettként csöndesen magára zárta az
ajtót. Ez azt jelentette, hogy Harriet nem tudott bemenni
hozzájuk, hogy megnézze, hogy vannak, mielőtt lefekszik,
akkor se, ha betegek voltak. Nem akarta volna megkérni
őket, hogy ne zárják kulcsra az ajtókat, se nagy ügyet
csinálni belőle úgy, hogy lakatost hívat és speciális zárakat
szereltet föl, amelyet egy felnőtt ki tud nyitni kívülről egy
kulccsal. A gyerekeknek ettől a szokásától, hogy
bezárkóznak, úgy érezte, őt zárják ki, mindörökre kirekesztik
és megtagadják. Néha csöndben odament az egyik ajtóhoz,
és susogva bebocsátást kért. Ilyenkor be is engedték, s
akkor nagy ölelkezés-csókolózás lett belőle, de a gyerekek
ilyenkor is Benre gondoltak – aki bejöhet... és gyakran meg
is történt, hogy Ben csöndben megjelent az ajtónyílásban a
jelenetet bámulva, amelyet képtelen volt fölfogni.
Harriet is szerette volna bezárni az ajtajukat. David
viccelődni próbált, s azt mondta, egy szép napon ő majd be
is zárja. Harriet nemegyszer arra ébredt, hogy ott látja Bent
csöndben állni a félhomályban – rájuk bámul. A kert árnyai
ott mozogtak a mennyezeten, a nagy szoba sötétségbe
veszett, s ott állt, félig láthatóan ez a manógyerek. Annak a
nem emberi szempárnak a nyomasztó pillantása kísérte el
Harrietet, amikor aludni ment, s attól ébredt föl.
– Menj aludni, Ben! – szokta mondani gyengéden, kimért
hangon, mert nyilalló félelmet érzett. Mire gondol Ben,
miközben ott áll, és őket nézi álmukban? Bántani akarja
őket? Vajon annyira nyomorultnak érzi-e magát, hogy
Harriet fel se tudja fogni, mennyire – amiért örökre ki van
zárva a ház s a benne lakók normális életéből? Talán meg
akarja ölelni az anyját, ahogy a többi gyerek teszi, csak nem
tudja, hogyan csinálja? De ha Harriet átölelte, nem volt
reakció, semmi melegség; mintha nem is érezné az anyja
érintését.
De hát végül is alig volt otthon.
– Nemsokára újra normális lesz minden – mondta Harriet
Davidnek. Reménykedve. Arra vágyva, hogy David
bátorságot öntsön belé. De David csak bólintott, és nem
nézett Harrietre.
Lényegében az a két év, amíg Ben iskolás nem lett, nem is
volt nagyon rossz: Harriet utólag kellemesnek találta ezt az
időszakot.
Abban az évben, amikor Ben ötéves lett, Luke és Helen
bejelentette, hogy bentlakásos iskolába akarnak menni:
tizenhárom és tizenegy évesek voltak. Ez persze szögesen
ellentétes volt mindazzal, amiben Harriet és David hitt. Meg
is mondták, azt is, hogy nem engedhetik meg maguknak.
De újra szembesülniük kellett azzal, hogy a gyerekek
mindent értenek, mindent megvitattak és mindent
megterveztek – és aztán cselekedtek is. Luke már írt James
nagyapának, Helen Molly nagymamának. Befizetik értük a
tandíjat.
– Ők is azt mondják, hogy így jobb lesz nekünk – mondta
Luke a maga higgadt módján. – Tudjuk, hogy nem tehettek
róla, de nem szeretjük Bent.
Ez nem sokkal azután történt, hogy az egyik reggelen
Harriet, amikor lejött – mögötte Luke és Helen, Jane és Paul
–, a nagy asztalon guggolva találta Bent egy nyers csirkével.
A hűtőből szedte ki, amely nyitva maradt, s a tartalma
szétszórva a padlón. Ben ezt már többször megtette barbár
rohamában, amelyet nem tudott megfékezni. Elégedetten
morogva, barbár erővel dolgozva, foggal-kézzel marcangolta
a nyers csirkét. Fölnézett a részben már cafatokra tépett,
megcsonkított állathulláról Harrietre, a testvéreire, és rájuk
vicsorgott. Harriet aztán látta, hogy alábbhagy benne az
energia, amikor lekapja a tíz körméről:
– Rossz Ben!
Ben akkor felállt az asztalon, leugrott a padlóra, és
szemközt az anyjával – a csirke maradványát a kezében
lógázva – azt vinnyogta:
– Szegény Ben éhes!
Rászokott, hogy „szegény Ben”-nek hívja magát. Talán
hallotta valakitől? A fiúk és a barátnőik csoportjából
mondhatta valaki, hogy „szegény Ben!” – s aztán Ben rájött,
hogy illik rá? Vagy így gondolt magára? Ha igen, akkor ez
rávilágít arra a Benre, aki rejtve van a többiek előtt, s ez
szívszakasztó – hogy pontosak legyünk, Harriet szíve akart
megszakadni.
A gyerekek egyáltalán nem kommentálták a jelenetet.
Leültek az asztalhoz reggelizni: egymásra igen, de se
Harrietre, se Benre nem néztek.
Nem volt rá mód, hogy Bent fölmentessék az iskolába
járás alól. Harriet már föladta, hogy megpróbáljon felolvasni
neki, játszani vele, bármire megtanítani: Ben képtelen volt
tanulni. De tudta, hogy hivatalosan ezt sosem fogják
felismerni, avagy bevallani, hogy felismerték. Azt
mondanák, és helyesen, hogy Ben sok mindent tud, amitől
szociális lény. Ben tényeket tudott: ha zöld a lámpa,
mehetsz! Ha piros, állj meg! Vagy: egy fél tányér
burgonyaszirom feleannyiba kerül, mint egy teli tányér
burgonyaszirom. Vagy: csukd be az ajtót, mert hideg van! El
tudta kántálni ezeket az igazságokat, amelyeket vélhetően
Johntól tanult, közben Harrietet nézte szentesítésért.
„Kanállal egyél, ne kézzel! Állj meg, mielőtt átmész az
úton!” Harriet néha hallotta, hogy éjszaka az ágyában
ezeket a mondatokat énekli, a következő nap örömeire
gondolva.
Amikor megmondták neki, hogy iskolába kell mennie, azt
mondta rá, hogy nem. Nincs más megoldás, mondta Harriet,
muszáj iskolába járnia. De Johnnal lehet a hétvégéken és a
szünidőben. Hisztéria. Dühroham. Kétségbeesés. „Nem,
nem, nem!” Az egész ház visszhangzott bele.
Hívták Johnt: három barátjával állított be a konyhába.
John, akit Harriet már felvilágosított a dolga felől, azt
mondta Bennek:
– Figyelj, haver! Figyelj csak ránk! Iskolába kell menned.
– Te is ott leszel? – kérdezte Ben John térdénél állva, és
bizalommal nézve föl rá. Pontosabban a tartása, a fölemelt
arca mutatta, hogy bízik Johnban, de a szeme szinte eltűnt,
annyira összeszűkítette a félelem.
– Nem. De én már voltam iskolás. Amikor kellett. – Ekkor a
négy fiatalember elnevette magát, mert persze nagy
iskolakerülők voltak, ahogy az ő fajtájukból mindenki. Nem
érdekelte őket az iskola. – Jártam iskolába. Rowland is járt.
Barry és Henry is járt.
– Így igaz, bizony! – mondta a másik három, a
szerepükhöz híven.
– És én is jártam iskolába – mondta Harriet. De Ben nem
hallgatott rá: Harriet nem számított.
Végül úgy intézték el, hogy reggelenként Harriet viszi Bent
az iskolába, és John kötelessége lesz, hogy elhozza. Ben
lefekvésig a bandával töltheti a tanítás utáni időt.
A család érdekében, gondolta Harriet, a gyerekek
érdekében... a maga és David érdekében. De úgy látszott,
David mind később és később tér haza.
Közben a család – Harriet érezte, látta is – széthullott.
Luke és Helen elutazott a megfelelő bentlakásos iskolába.
Jane és Paul maradt a házban, mindketten ugyanabba az
iskolába jártak, mint Ben, de lévén felsőbb osztályosok, nem
sokat látták. Jane továbbra is megbízható, értelmes,
csöndes volt, és ugyanúgy tudott vigyázni magára, mint
Luke vagy Helen. Ritkán ment haza iskola után, elment a
barátnőihez. Paul hazament. Kettesben volt Harriettel, és
Harriet úgy gondolta, Paul éppen ezt akarja, erre van
szüksége. Paul követelőző volt, okvetetlenkedő, nehéz
gyerek – gyakran sírt. Ez volna az az elbűvölő, kedves
kisgyerek, az ő Paulja, aki most vegzáló, nyafogós, ez a
hosszúra nyúlt hatéves, a hatalmas, lágy pillantású kék
szemével, amely gyakran a semmibe mered, vagy tiltakozni
látszik valami ellen, amit csak ő lát? Sovány is volt. Sose
volt jó evő. Harriet hazavitte az iskolából, s megpróbálta
rábírni, hogy üljön le és egyék, vagy leült mellé, és
felolvasott neki, mesélt. Paul nem tudott koncentrálni.
Nyugtalanul ődöngött össze-vissza, álmodozott; vagy
odament Harriethez, hogy megérintse, vagy az ölébe
másszon, mint egy kisgyerek: sosem nyugodott meg, sosem
engedte el magát, sosem volt elégedett.
Nem volt anyja, amikor kellett volna, ez volt a baj. S ezt
mindenki tudta.
Amikor meghallotta a motorbicikli bőgését, amelyen Bent
vitték haza, képes volt elsírni magát, vagy a falba verte a
fejét elkeseredésében.
Miután Ben már egy hónapja járt iskolába, és Harriet
semmi kellemetlen hírt nem kapott, megkérdezte a
tanítónőjét, hogyan boldogul a fiú. Meglepetésére ezt
hallotta:
– Rendes kisgyerek. Olyan nagyon iparkodik. Az első
negyedév vége felé Mrs. Graves, az igazgatónő telefonon
behívatta Harrietet.
– Mrs. Lovatt, tudja-e...
Mrs. Graves kitűnő asszony volt, tudta, mi történik az
iskolájában, és hogy Harriet felelősségteljes anyja Luke-nak,
Helennek, Jane-nek és Paulnak.
– Mindnyájan kudarcnak érezzük – mondta Mrs. Graves. –
Ben valóban nagyon keményen iparkodik. De úgy látszik,
nem tud beilleszkedni a többiek közé. Nehéz konkrétan
megmondani.
Harriet várakozva ült – úgy látta, túl gyakran tette már ezt
Ben rövid élete során –, hogy hátha most elismerik bizonyos
mértékben, hogy itt többről van szó, mint a beilleszkedés
nehézségéről.
– Mindig is különc volt – jegyezte meg.
– Aki kilóg a többi közül? Nos, általában minden családban
van egy ilyen, ezt már gyakran tapasztaltam – mondta a
nyájas Mrs. Graves. Felületi társalgás volt ez. Harriet
túlfeszített érzékenysége egy másik, párhuzamos
beszélgetésre figyelt, amelyet Ben létezése kényszerített ki.
– Szokatlan szerzet az a pár fiatalember, akik Benért
szoktak jönni – mondta mosolyogva Mrs. Graves.
 – Ben is szokadan gyerek – mondta Harriet keményen az
igazgatónőre nézve, aki bólintott, de nem nézett vissza rá.
Aztán összehúzta a szemöldökét, mintha idegesítő,
figyelmet igénylő gondolatok zaklatnák, de nem érezne
hajlandóságot rá, hogy bármelyiket kimondja.
– Ismert már olyan gyereket, mint Ben? – kérdezte Harriet.
Ezzel azt kockáztatta, hogy az igazgatónő megkérdezi: „Mire
gondol, Mrs. Lovatt?” És Mrs. Graves valóban megkérdezte:
– Mire gondol, Mrs. Lovatt? – de nagyon gyorsan, s aztán,
hogy megakadályozza Harrietét a válaszadásban, azt
vetette oda gátul, hogy: – Hiperaktív, nemde?
Természetesen ez az a szó, amelyről gyakran úgy érzem,
megkerüli a lényeget. Ha egy gyerekre azt mondjuk, hogy
hiperaktív, nem mondunk vele nagyon sokat. De hát
rendkívüli energia van benne. Nem tud sokáig csöndben
maradni, igaz, sok gyerek képtelen erre. A tanítónője
ígéretes gyermeknek tartja, de azt is mondta, több
erőfeszítést kíván tőle, mint az összes többi együttvéve...
Nos, Mrs. Lovatt, örülök, hogy befáradt, ez nagy segítség
volt. – S amikor Harriet elment, látta, hogy néz rá az
igazgatónő, azzal a hosszú, nyugtalan pillantással, amely
teli volt azonosíthatatlan rossz érzéssel, még félelemmel is:
ez már annak a „másik beszélgetés”-nek, az igazinak volt a
része.
A második negyedév vége felé telefonált az igazgatónő:
– Be tudna fáradni azonnal, kérem? Ben megsebesített
valakit.
Hát megtörtént: ez volt az, amitől Harriet rettegett. Ben
hirtelen megvadult, és megtámadott egy nagyobb lányt a
játszótéren. A földhöz vágta, a lány nagyot döndült az
aszfalton, megütötte a lábát, lejött a bőre. Ben aztán
megharapta, és addig tekerte hátra a karját, amíg az el nem
törött.
– Beszéltem Bennel – mondta Mrs. Graves. – Úgy látom,
nincs benne semmi bűntudat. Még arra is gondolhatunk,
nem tudja, mit tett. De hát ebben a korban, elvégre
hatéves, tudnia kell, mit csinál.
Harriet hazavitte Bent, Pault otthagyta, hogy majd később
érte megy. Pedig Paul volt az, akit el akart volna vinni: a
gyerek hallott a támadásról, és hisztérikus lett, azt
sikoltozta, hogy Ben megölheti. De Harriet négyszemközt
akart lenni Bennel.
Ben a lábát lógázva ült a konyhaasztalon, lekváros
kenyeret evett. Azt kérdezte, eljön-e John, hogy magával
vigye. John volt az, akire szüksége volt.
– Ma megsebesítetted azt a szegény Mary Jonest – mondta
Harriet. – Miért csináltad ezt, Ben?
Ben, mintha semmit se hallott volna, nagyokat harapott a
kenyérből, s aztán mohón nyeldekelt.
Harriet közelebb ült hozzá, hogy Bennek muszáj legyen
figyelnie rá, és azt kérdezte:
– Ben, emlékszel arra a helyre, ahová furgonnal vittek el?
Ben megdermedt. Lassan az anyja felé fordította a fejét,
ránézett. A kenyér reszketett a kezében, ő maga is
reszketett. Emlékezett rá, az már biztos! Harriet még sose
mondta ezt, és remélte, hogy soha nem is kell kimondania.
– Szóval emlékszel rá, Ben?
Ben szeme vadul megvillant: leugorhatott volna az
asztalról, hogy kirohanjon. Akart is, de körülnézett a
konyhában, végignézte az összes sarkot, az ablakokat, a
lépcsőt, mintha mindenhonnan megtámadhatnák.
– Most pedig figyelj rám, Ben! Ha még egyszer, csak
egyszer is bántasz valakit, akkor vissza kell menned oda. –
Harriet Bent nézte, és remélte, a fiú nem tudhatja, amit
magában mond, hogy soha, soha nem küldené vissza oda.
Ben reszketett ültében, mint egy ázó-fázó kutya, görcsök
rázták, és egy sor öntudatlan mozdulatot produkált, annak
az időnek a reakciómaradványait. Az egyik kezét védekezőn
az arca elé emelte, s a szétterpesztett ujja közül kémlelt ki,
mintha a keze megvédhetné. Aztán lehullott a keze, és
hirtelen elfordította a fejét, miközben a másik keze hátát a
szájához szorította, és iszonyodva bámult el fölötte. Egy
pillanatra el is vicsorodott, de aztán visszafogta magát:
felszegte az állát, a szája elnyílt, és Harriet látta, hogy
hosszú, állati üvöltés készül kitörni belőle. Szinte hallotta azt
az üvöltést, a magányos vakrémületét...
– Hallottad, amit mondtam, Ben?! – kérdezte Harriet
gyöngéden.
Ben lecsusszant az asztalról, és feldübörgött a lépcsőn.
Vékony vizeletcsík maradt utána. Harriet hallotta, hogy
becsukja az ajtaját, aztán következett az addig visszatartott
üvöltés – haragé és félelemé.
Harriet felhívta Johnt a Betty Kávézójában. John azonnal
jött, egyedül, ahogy Harriet kérte.
Meghallgatta a történetet, és fölment Ben szobájába.
Harriet az ajtó előtt állva fülelt.
– Nem tudod, milyen erős vagy, ez itt a baj, Bunkókám.
Nem szép dolog másokat bántani.
– Haragszol Benre? Bántani fogod Bent?
– Ki haragszik itt? – kérdezte John. – De ha bántasz
másokat, ők is bántani fognak téged.
– Mary Jones bántani fog?
Csend. John tanácstalan volt.
– Magaddal viszel a kávézóba? Vigyél el, azonnal vigyél el
innen!
Harriet hallotta, hogy John egy tiszta kezeslábast keresgél,
hallotta, ahogy rábeszéli Bent, hogy vegye föl. Harriet
lement a konyhába. John lejött a lépcsőn Bennel, aki a kezét
fogta. John ráhunyorított Harrietre, és a győzelem jeleként
fölfelé bökött a hüvelykujjával. A motorján vitte el Bent.
Harriet elindult, hogy hazavigye Pault.
Amikor megkérte Brett doktort, hogy beszéljen meg neki
találkozót egy szakorvossal, azt mondta:
– Kérem, ne állítson úgy be, mint egy hisztérikus bolondot.
Elvitte Bent Londonba. Gilly doktornő asszisztensnőjének
gondjaira bízta. A doktornő először a gyereket akarta látni, a
szülők nélkül. Ez értelmes megoldásnak látszott. Talán ő
maga is értelmes, gondolta Harriet, miközben egyedül
kávézott egy kicsi kávézóban, s aztán azt kérdezte magától,
mit akar ő ezzel. Miben reménykedik ez alkalommal?
Eldöntötte, azt akarja, hogy végre valaki mondja ki a
helyénvaló szavakat, ossza meg vele a terhet. Nem, nem
várta, hogy megmenekül, még csak azt se, hogy bármi
nagyon megváltozik. Azt akarta, ismerjék el, értékeljék a
súlya szerint a gondját.
Valószínű ez? Vívódva, félig támogatásra vágyva, félig
cinikusan – „Mégis, mit vársz?” – tért vissza, ahol a
várószoba melletti kis szobában találta Bent az
asszisztensnővel. Ben hátát a falnak vetve figyelte az
asszisztensnő minden mozdulatát, ahogy egy gyanakvó
állat tenné. Amikor meglátta az anyját, odarohant hozzá, és
elbújt a háta mögé.
– Nos! – mondta az asszisztensnő mogorván. – Erre itt
nincs szükség, Ben!
Harriet azt mondta Bennek, üljön le, és várja meg:
nemsokára visszajön. A gyerek gyanakvón egy szék mögé
állt, a szeme az asszisztensnőn.
Aztán Harriet ott ült egy minden hájjal megkent
orvosnővel szemben, akinek előre megmondták – Harriet
ebben biztos volt –, hogy az egész csak értelmetlen
aggodalmaskodás, mert az anya nem bír az ötödik
gyerekével.
– Rögtön a lényegre térek, Mrs. Lovatt – mondta Gilly
doktornő. – Nem Bennel van a probléma, hanem önnel. Nem
szereti eléggé.
– Ó, istenem! – robbant ki Harriet. – Már megint! – Nyűgös,
nyafogó volt a hangja. Gilly doktornőt nézte, a reakcióját
figyelve. – Ezt Brett doktor mondta magának. S maga most
elismétli.
– Nos, Mrs. Lovatt, állíthatja-e, hogy nem igaz? Először is
el kell mondanom, hogy ez nem az ön hibája. S ráadásul
nem is szokatlan. Nem mi döntjük el, mit húznak ki a lutrin –
mert a gyerekszülés bizony lutri. Akár szerencsésen, akár
szerencsétlenül alakul, nincsen választási lehetőségünk. Az
első, amit tennie kell, hogy ne okolja önmagát.
– Nem okolom magamat! – mondta Harriet. – Bár nem
gondolom, hogy hisz nekem. Különben is rossz vicc. Azóta
okolnak Ben miatt, mióta megszületett. Úgy érzem magam,
mint egy bűnöző. Mindig is úgy bántak velem, hogy
bűnözőnek érezzem magam. – Rikácsolva panaszkodott, de
nem tudott hangot váltani: évek keserűsége buggyant ki
belőle. Gilly doktornő közben az íróasztala mellől bámult rá.
– Ez igazán különös! Soha senki nem mondta azt, milyen
rendes dolog tőlem, hogy négy csodálatos, normális, okos,
szép gyerekem van. Hogy a becsületemre válik. Ezt jól
csináltam! Mit gondol, hát nem furcsa, hogy soha senki nem
mondta ezt? De ha Benről van szó, akkor bűnöző vagyok.
Gilly doktornő egy darabig elemezte magában a
hallottakat, majd megkérdezte:
– Zokon veszi, ugye, hogy Ben nem tanulékony.
– Ó, istenem! – tört ki Harriet. – Minek is beszélek?!
A két asszony nézte egymást. Harriet sóhajtott, hagyta
lecsillapodni az indulatát. A doktornő dühös volt, de nem
mutatta.
– Mondja csak! – szólt Harriet. – Azt állítja, hogy Ben
minden szempontból tökéletesen normális gyerek? Hogy
semmi különös nincs benne?
– Belül van a normalitáson. Mint hallom, nem tanul
nagyon jól az iskolában, de a lassú gyerekek később
gyakran utolérik magukat.
– Nem hiszem – mondta Harriet. – Nézze, tegyen meg
valamit! Igen, igen, nézze el a szeszélyemet. Kérje meg az
asszisztensnőjét, hogy hozza be Bent!
Gilly doktornő beleegyezett, aztán beleszólt a mikrofonba.
Hallották Ben kiabálását:
– Nem, nem! – És az asszisztensnő rábeszélő hangját.
Nyílt az ajtó. Megjelent Ben: az asszisztensnő tolta be a
szobába. Az ajtó becsukódott mögötte, Ben nekivetette a
hátát, és a doktornőre meredt.
 Felhúzott vállal és roggyant térddel állt ott, mintha
ugrásra készülne. Zömök, erős kis figura, nagy fejű; durva,
szalmasárga haja a feje búbja két pontjáról nő lefelé a nehéz
csontú, szűk homlokába. Az orra lapos, vastag, turcsi. A
szája húsos, hullámos. A szeme, mint a színtelen kő. Harriet
akkor gondolt rá először, hogy Ben nem hatévesnek, sokkal
idősebbnek látszik. Majdnem kis felnőttnek vehető,
egyáltalán nem gyereknek.
A doktornő Benre nézett. Harriet őket kettejüket nézte.
– Rendben van, Ben, menj ki megint – mondta aztán a
doktornő. – Anyád egy perc múlva ott lesz.
Ben a rémülettől dermedten állt. Gilly doktornő újra
beleszólt a mikrofonba, nyílt az ajtó, és a vicsorgó Bent
kivonszolták a képből.
– Mondja meg nekem, Gilly doktornő, mit látott?
A doktornő tartása bizonytalanságot és sértettséget árult
el. A találkozó végéig hátralévő időt számítgatta. Nem
válaszolt.
– Nem emberszabású, ugye? – szólalt meg Harriet, bár
tudta, hasztalanul beszél, de azt akarta, hogy kimondódjék,
hogy hallható legyen.
Gilly doktornő hirtelen-váratlan hagyta, hogy látni
lehessen, mire gondol. Kiegyenesedett, nagyot sóhajtott,
kezébe temette az arcát, aztán lefelé húzta a kezét, mígnem
csukott szemmel, ajkára tapasztott ujjal nem maradt.
Kellemes külsejű, középkorú asszony volt, teljesen ura az
életének, de akkor, a pillanat egy töredékéig valami
szabálytalan, jogosulatlan fájdalomra érzett rá, annyira,
hogy úgy látszott, magánkívül van, szinte mintha ittas
volna.
Aztán úgy elöntött, megtagadja azt, amiről Harriet tudta,
hogy az igazság pillanata. Leengedte a kezét, és viccesen
azt mondta:
– Egy másik bolygóról való? A világűrből?
– Nem. Hiszen látta, ugye? Honnan tudhatjuk, miféle
emberek, mifajta, tőlünk különböző lények éltek ezen a
bolygón? A múltban. Nem tudjuk pontosan, ugye? Honnan is
tudhatnánk, nem éltek-e itt valóban törpék, manók vagy
lidércek? Ilyesféle teremtmények? De hát ezért mesélünk
róluk. Mert valamikor valóban léteztek... Szóval, honnan
tudhatnánk, hogy nem léteztek?
– Arra gondol, hogy Ben atavizmus? – kérdezte Gilly
doktornő higgadtan. Úgy hangzott, mintha hajlandó volna
elfogadni a gondolatot.
– Nekem ez nyilvánvaló – mondta Harriet. Megint csend,
mialatt Gilly doktornő az ápolt kezét vizsgálgatta. Aztán
sóhajtott. Aztán fölnézett, Harriet szemébe:
– És ha így van, mit kíván, mit kezdjek én ezzel? –
kérdezte.
– Azt akarom, hogy kimondják. Hogy elismerjék. Már
elegem van abból, hogy sose mondják ki – makacskodott
Harriet.
– Hát nem látja, hogy ez nem tartozik a kompetenciámba?
És ha az is, mi van akkor? Azt akarja, írjak egy levelet az
állatkertnek, hogy rakják ketrecbe ezt a gyereket? Vagy
adjuk át tudományos kutatás céljára?
– Ó, istenem, dehogy! – mondta Harriet. – Persze hogy
nem.
Csend.
– Köszönöm, Gilly doktornő! – mondta aztán Harriet, a
megszokott módon fejezve be a beszélgetést. Felállt. – A
kompetenciájába tartozik-e, hogy felírjon nekem valami
igazán erős nyugtatót? Vannak időszakok, amikor nem bírok
Bennel, és kell valami, ami a segítségemre van.
A doktornő megírta a receptet. Harriet elvette a
papírdarabot. Köszönetet mondott Gilly doktornőnek.
Elbúcsúzott. Az ajtóhoz lépett, visszanézett. Azt látta a
doktornő arcán, amire számított: a sötét, merev tekintetből
sugárzott, mit érez. A másság előtti iszonyatot, ahogy a
normalitás utasítja el azt, ami kívül van az emberin. S
iszonyodást Harriettől, aki ezt a Bent szülte.
 Harriet a kis szobában, a sarokba húzódva találta Bent,
pillantástalan bámulta az ajtót, amelyen az anyja belépett.
Remegett. Fehér köpenyes emberek, fehér zubbonyok,
gyógyszertől bűzlő szobák... Harriet rájött, hogy egy szó
nélkül megerősítette a korábbi fenyegetését: ha Ben rosszul
viselkedik, akkor...
Ben le volt győzve. Az anyjához húzódott; nem, nem úgy,
mint egy kisgyerek, hanem mint egy agyonrémített kutya.
Harriet aztán minden reggel adott neki egy adag
nyugtatót, bárha nem hatott is nagyon a fiúra. De remélte,
hogy mégis féken tartja, míg vége nincs a tanításnak, s John
el nem viszi a bőgő motorbiciklijén.

Aztán véget ért Ben első iskolai éve. Ez azt jelentette,

hogy folytathatják, hogy úgy tehetnek, mintha nem is volna
olyan nagy baj. Ben egyszerűen csak „nehéz” gyerek. A fiú
nem tanult semmit, de hát egy csomó gyerek így van ezzel:
eltöltik az időt az iskolában, s ezzel vége.
Azon a karácsonyon Luke azt írta, hogy a nagyszüleihez
akar menni, akik valahol a délspanyol tengerparton voltak;
Helen meg Molly nagymama oxfordi házába ment.
Dorothy ott volt karácsonyra, de csak három napig.
Amikor elment, magával vitte Jane-t, aki imádta a kicsi,
mongoloid Amyt.
Ben minden idejét Johnnal töltötte. Harriet és David – már
amikor David otthon volt, mert mind többet és többet
dolgozott – Paullal töltötték az egész karácsonyi vakációt.
Paul még nehezebb gyerek volt, mint Ben. De hát ő csak
egy normálisan „zavart” gyerek volt – nem idegen.
Paul órákat töltött tévézéssel. Abba menekült, izgékonyan
nézte, és még közben is járkált, és evett, evett, de sose
hízott meg. Mintha örökké éhes száj volna, amely azt
mondja: „Etess, etess!” – Kért, könyörgött minden porcikája
– de mit?
 Anyja ölelése nem elégítette ki, túl izgulékony volt, hogy
nyugton maradjon. Szeretett Daviddel lenni, de sose hosszú
ideig. Csak a tévé nyugtatta meg. Háborúk és
tömegverekedések, gyilkosok és gépeltérítők, gyilkosságok
és lopások és emberrablások... A nyolcvanas évek, a barbár
nyolcvanas évek eleje volt ez, és Paul a készülék előtt
heverve vagy a szobában föl-alá járkálva evett és nézte a
tévét, hogy torkig lakjon. Legalábbis így látszott.
Kialakultak a családi élet mintái: a jövő is ilyen lesz.
Luke mindig James nagyapához ment az iskolai
szünetekben, akivel olyan jól „kijött”. Szerette Jessica
nagymamát is, akiről azt mondta, hogy csuda vicces.
Deborah, a nagynénje is csuda vicces volt: a házassági
kísérletei és kudarcai hosszú, folytatásos történetté álltak
össze, amelyet mulatságosan lehetett elmondani. Luke a
gazdagokkal és sikeresekkel élt; James néha hazavitte, hogy
meglátogassa a szüleit, mert ez a jóindulatú ember
boldogtalan volt attól, ami abban a szerencsétlen házban
zajlik, mert tudta, hogy Harriet és David sóvárog az
elsőszülöttjük után. Harrieték is meglátogatták Luke-ot az
iskolai sportnapokon; s Luke időnként hazament a
negyedévi szünetekben is.
Helen boldog volt Molly házában. Az apja szobájában
lakott, amely valamikor David igazi otthona volt. Helen volt
az öreg Frederick kedvence, s ő is hazament néha a
negyedévi szünetekben.
Jane rávette Dorothyt, hogy menjen oda, és beszélje rá
Harrietet és Davidet, hogy ő Dorothyval és Sarah
nagynénjével meg a három egészséges unokatestvérével és
a szegény Amyvel lakhasson. És Dorothy megtette. Néha
hazavitte Jane-t, és a szülők láthatták, hogy Dorothy „lyukat
beszélt” Jane hasába, hogy legyen kedves mindenkihez, és
soha, de soha ne kritizálja Bent.
Paul otthon maradt. Többet volt otthon, mint Ben.
– Mit csinálunk Paullal? – kérdezte David Harriettől.
– Mit csinálhatnánk?
 – Valami kezelésre van szüksége. Pszichiáterre...
– Mire volna az jó?
– Semmit se tanul, igazán botrányos. Rosszabb, mint Ben.
Végül is Ben olyan, amilyen, bármi is az, s azt hiszem, nem
is akarom tudni. De Paul...
– És hogy fogjuk fizetni?
– Megoldom.
David részmunkaidős tanári állást vállalt egy műszaki
szakiskolában, pedig már így is túl volt terhelve munkával,
és alig volt otthon. Ha hét közben hazament, késő este
érkezett, bezuhant az ágyba, és halálra fáradt lévén, aludt.
Pault elküldték, hogy „beszélgessen valakivel”, ahogy
eufemisztikusan mondani szokás.
Majdnem minden délután odament iskola után.
Szerencséje volt: a pszichiáter negyven körüli, családos férfi
volt, kedves házat vittek. Paul ott maradt vacsorára, és
akkor is átjárt a gyerekekhez játszani, amikor valójában nem
beszélte meg az orvossal, hogy elmegy hozzá.
Harriet néha egész nap egyedül volt a hatalmas házban,
míg hét körül haza nem érkezett Paul, hogy tévét nézzen.
Ben is, de ő másként nézett tévét. Nem lehetett kiszámítani,
szabálytalan volt, meddig tartja lekötve a figyelmét a
képernyő, és ahogy Harriet látta, csak egy vagy két percre.
A két fiú gyűlölte egymást.
Harriet egyszer a konyha sarkában találta Pault,
lábujjhegyen ágaskodva, amint megpróbálja kikerülni Ben
kezét, amely a torka körül járt. A zömök, erős Ben és a
magas, nyakigláb Paul. Ha Ben akarja, meg tudja ölni Pault.
Harriet azt gondolta, Ben ijesztgetni próbálta Pault, de Paul
hisztérikus rohamot kapott. Ben bosszúszomjasan,
diadalittasan vigyorgott.
– Ben! – mondta Harriet. – Ben, kusti! –
Mintha egy kutyát fegyelmezne. – Kusti, Ben! Kusti!
Ben hirtelen megfordult, meglátta az anyját, leengedte a
kezét. Harriet merőn a szemébe nézett, tekintetében ott volt
a fenyegetés, amelyet már felhasznált egyszer: így volt
hatalma Ben felett – hogy emlékeztette a múltra.
Ben rávicsorgott.
Paul sikoltozott, a rettegés akkor tört ki belőle.
Felvágtatott a lépcsőn, botladozva, elesve, hogy
elmeneküljön az elől az iszonyat elől, ami Ben.
– Ha még egyszer ilyet csinálsz... – fenyegette meg Bent
Harriet. Ben lassan odament a nagy asztalhoz, leült. Harriet
úgy hitte, a fiú gondolkodik. – Ha még egyszer ilyet csinálsz,
Ben... – A fiú fölemelte a tekintetét, és az anyjára nézett.
Harriet láthatta, hogy mérlegel. De mit? Az a hideg, nem
emberi szeme... Mit lát vele vajon? Az emberek
föltételezték, hogy emberi világot lát, azt látja, amit ők
látnak. De tán az érzékei másfajta tényeket és adatokat is
fölfognak. Ki tudhatná? Mire gondol? Milyennek látja magát?
– Szegény Ben! – mondta még néha.
Harriet nem szólt Davidnek az esetről. Tudta, hogy David
elérkezett a tűrőképessége határáig. És mit is mondhatott
volna? „Ben meg akarta ölni Pault.” Ez messzi vezetett
volna, túl volt az eltűrhetőn ahhoz képest, amit annak idején
kimértek maguknak. Ráadásul Harriet nem is hitte, hogy
Ben megpróbálta megölni Pault: csak meg akarta mutatni,
hogy megtehetné, ha akarná.
Azt mondta Paulnak, hogy Ben egyáltalán nem próbálta
bántani, csak ijesztgette. Azt gondolta, Paul hisz neki.

Két évvel az előtt, hogy Ben befejezte volna azt az iskolát,

ahol semmit se tanult, de legalább nem is bántott senkit,
John eljött, hogy megmondja, elmegy tőlük, elutazik. Helyet
kapott egy manchesteri átképzőrendszerben. Ő és három
haverja.
Ben is ott volt, hallotta. John már elmondta neki a Betty
Kávézójában, de a fiú nem fogta fel. John azzal a céllal ment
el Harriethez, hogy Ben jelenlétében mondja el mindezt,
hogy a fiú fölfoghassa...
 – Én miért nem mehetek? – kérdezte követelőzve Ben.
– Mert nem jöhetsz, haver. De ha hazajövök, hogy
meglátogassam anyámat-apámat, akkor ide is eljövök, hogy
lássalak.
– De miért nem mehetek veled? – makacskodott Ben.
– Mert én is iskolába fogok járni. Nem itt. Messze. Nagyon,
nagyon messze.
Ben megmerevedett. Fölvette a merev, hajlott tartását, a
két öklét előretartva. Összecsikorította a fogát, a szemében
rosszindulat.
– Ben! – mondta Harriet azon a speciális hangon. – Ben,
hagyd abba!
– Hagyd most ezt, Bunkókám! – mondta John zavartan, de
kedvesen. – Nem tehetek róla. Egy kis időre el kell mennem
itthonról, világos?
– Barry is megy? Rowland is? Henry is?
– Igen, mind a négyen.
Ben hirtelen kirohant a kertbe, ahol dühösen sikoltozva
rugdosni kezdett egy fatönköt.
– Inkább a fát, mint engem – mondta John.
– Vagy engem – mondta Harriet.
– Sajnálom – mondta John. – De hát ez van.
– Elképzelni se tudom, mit csináltunk volna maga nélkül –
mondta Harriet.
John bólintott, tudta, hogy ez igaz. S aztán így hagyta őket
magukra. Ben majd minden napját vele töltötte, mióta
Harriet kimentette az intézetből.
Ben megszenvedte a dolgot. Először nem is hitte el.
Amikor Harriet megérkezett az iskolába, hogy hazavigye őt s
néha Pault, Bent az iskolakapuban találta, amint az utcát
bámulja, ahol annak idején John tűnt fel fenségesen a
motorbiciklijén. Kedvetlenül ment haza az anyjával, beült
hátulra, a sarokba, elhúzódva Paultól – ha Paul nem volt a
pszichiáternél –, és az utcát pásztázta, hogy fölfedezze
elveszített barátait. Ha sehol se volt a házban, Harriet
nemegyszer a Betty Kávézójában talált rá, ahol magányosan
ült az egyik asztalnál, szeme az ajtón, ahol feltűnhetnek a
barátai. Az egyik reggel megpillantotta az utcán, egy kirakat
előtt John bandájának egyik fiatalabb tagját, diadalmasan
felkukorékolt, és odarohant hozzá, de a fiatalember csak
annyit mondott mellékesen:
– Szia, ez meg a Dumbó! Szia, Tökfej! – És elfordult.
Ben megbénult a hitetlenkedéstől, a szája nyitva, mintha
jól eltalálták volna. Sokáig tartott, míg fölfogta a dolgot.
Alighogy hazaért Harriettel és Paullal, megint elment, rohant
a városközpontba. Harriet nem ment utána. Úgyis visszajön!
Nincs máshol helye. És Harrietnek mindig jólesett, ha
kettesben lehetett Paullal – ha Paul otthon volt.
Az egyik nap Ben nagy dobogva, nehézkesen rohanva ért
haza, és bebújt a nagy asztal alá. Előkerült egy rendőrnő,
aki azt mondta Harrietnek:
– Hol az a gyerek? Mi baja?
– Az asztal alatt van – mondta Harriet.
– Az asztal alatt... de hát miért? Csak abban akartam
biztos lenni, hogy nem tévedt el. Hány éves?
– Idősebb, mint amennyinek látszik – mondta Harriet. –
Gyere elő, Ben, nincs semmi baj.
Ben nem jött elő: ott maradt négykézláb, arccal arrafelé,
ahol a rendőrnő állt, és a formás, fényes, fekete cipőjét
figyelte. Ráemlékezett, hogy egyszer valaki berakta egy
kocsiba, és elvitte: egyenruhák, hivatalszobák szaga...
– Na, jó! – mondta a rendőrnő. – Bárki azt hiheti,
gyermekrabló vagyok. Nem hagyhatom, hogy fel-alá
rohangáljon! A végén még tényleg elrabolják.
– Nincs olyan szerencsénk – mondta Harriet szakasztott
úgy, mint egy talpraesett, vidám mama. – Inkább ő rabolja
el a többieket.
– Tényleg? Ez ilyen? – És a rendőrnő nevetve távozott.
David és Harriet egymás mellett feküdt a hitvesi ágyban,
sötétben, a ház csendes. Remélték, hogy két szobával
arrébb Ben alszik. Négy szobával arrébb, a folyosó végén
Paul aludt a magára zárt ajtó mögött. Késő volt, és Harriet
tudta, hogy David egy-két percen belül elalszik. Távol voltak
egymástól. De ez a távolság már nem volt teli haraggal.
Harriet tudta, David olyan kimerült állandóan, hogy nem tud
haragos lenni. Mindenesetre David úgy döntött, nem lesz
haragos: belepusztulna. Harriet mindig tudta, mire gondol
David. David gyakran hangosan válaszolt arra, amit Harriet
gondolt.
Néha szeretkeztek, de Harriet úgy érezte, és tudta, hogy
David is úgy érzi, a fiatal Harriet és a fiatal David szelleme
öleli és csókolja egymást.
Olyan volt ez, mintha az élet terhe lenyúzott volna róla
egy réteg húst – nem valódi húst persze, inkább talán
valami metafizikai tartalmat – láthatatlanul, észrevétlenül,
míg csak el nem tűnt az egész. És David, aki úgy dolgozott,
ahogy csak bírt, elveszítette azt az énjét, amely a családfő
volt. Az erőfeszítései nyomán sikeres ember lett a cégnél, és
sokkal jobb állást kapott egy másiknál. És már e körül a
központ körül forgott: az eseményeknek megvan a maguk
logikája. Az a fajta ember lett, amilyen sosem akart lenni.
James már nem támogatta a családot; csak Luke-ért fizetett.
David konokul önmagába vetett hitéből fakadó
őszinteségét és nyíltságát újfajta önbizalom takarta el.
Harriet tudta, ha most ismerné meg Davidet, kemény
embernek tartaná. Pedig nem volt kemény. Amit érzett
benne, az a kitartás volt. David tudta, hogyan kell kitartani
bizonyos dolgok mellett. Még hasonlítottak egymásra.
Másnap, ami szombat volt, David krikettmeccsre készült,
Luke iskolájába. Harriet Helent akarta meglátogatni az
iskolájában. Helen egy színdarabban játszott. Dorothy majd
reggel érkezik, hogy ők ketten elmenekülhessenek a
hétvégén. Jane nem jön vele, mert buli lesz az egyik
iskolatársnőjénél, amit nem akar elszalasztani.
Paul az apjával együtt látogatja meg a bátyját.
Ben kettesben marad Dorothyval, aki egy éve nem látta.
Harriet nem lepődött meg, amikor David azt mondta:
 – Gondolod, hogy Dorothy rájön, mennyivel idősebb Ben,
mint amennyinek látszik?
– Figyelmeztessük?
– Mindig mindenre rájön öt perc után.
Csönd. Harriet tudta, hogy David már majdnem alszik. De
még ébren tartotta magát, hogy azt mondja:
– Harriet, eszedbe jutott már, hogy pár év múlva Ben
kamaszodni kezd? Hogy szexuális lény lesz?
– Igen, gondoltam már rá. De hát az ő órája nem úgy jár,
mint a miénk.
– Gondolod, hogy... hogy az övéinek az életében létezett
serdülőkor?
– Honnan tudhatnánk? Talán nem volt olyan fontos nekik a
szexualitás, mint nekünk. Valaki azt mondta, mi túlságosan
szexuálisak vagyunk. Ki is volt? Igen, Bernard Shaw.
– Mindegy. Mégis rettegek, ha Benre és a szexualitásra
gondolok.
– Már régóta nem bántott senkit.
Ez után a hétvége után Dorothy azt mondta Harrietnek:
– Kíváncsi volnék, hogy Ben megkérdezte-e valaha
önmagától, miért olyan más, mint mi.
– Honnan tudhatnánk? Sose tudom, mire gondol.
– Lehet, hogy arra, valahol sok olyan van, mint ő.
– Lehetséges.
– Feltéve, hogy nem nőnemű.
– Ben azt juttatja az ember eszébe, hogy az a sok
különböző ember, aki valaha itt élt a földön, valahol itt van
bennünk.
– És ugrásra készen vár! De talán nem vesszük észre,
amikor felbukkannak – mondta Dorothy.
– Mert nem akarjuk észrevenni – mondta Harriet.
– Én valóban nem akarom – mondta Dorothy. – Főleg,
ahogy elnézem Bent... Harriet, gondoltatok már arra
Daviddel, hogy Ben már nem gyerek? Úgy bánunk vele
ugyan, de...
 Az a két év rossz volt Bennek, mielőtt átment volna a
felsőbb iskolába. Magányos volt, de hát tudta-e vajon, hogy
az? Harriet nagyon magányos volt, és tudta, hogy az...
Ahogy Paul is tette, ha otthon volt, Ben is azonnal a
tévéhez lépett, amint hazaérkezett az iskolából. Néha
délután négytől este kilencig-tízig is nézte. Láthatólag
mindegy volt neki, mit néz. Azt sem értette, hogy van
néhány műsor gyerekeknek, és a többi felnőtteknek való.
– Mi volt a története ennek a filmnek, Ben?
– A története? – Ben óvatosan kipróbálta a szót a maga
vastag, otromba, puhatolózó hangján. A szeme az anyja
arcán, hogy megtudja, mit akar tőle.
– Mi történt abban a filmben, amelyet most láttál?
– Nagy autók – mondta Ben. – Egy motorbicikli. Az a lány
sírt. Autó üldözte azt az embert.
Egyszer Harriet, hogy megtudja, tanulhat-e Ben Paultól,
megkérdezte Pault:
– Mi volt a története annak a filmnek?
– Egy bankrablásról szólt – mondta Paul, teli lenézéssel a
buta Ben iránt, aki figyelt, a szeme ide-oda járt az anyja
arcáról a bátyjáéra. – Úgy akarták kirabolni a bankot, hogy
alagutat fúrtak. Már majdnem elérték a páncéltermet, de a
rendőrség csapdát állított nekik. Börtönbe kerültek, de
sokan elmenekültek. Kettőt lelőtt a rendőrség.
Ben igen figyelt.
– Mondd el a történetet, Ben!
– Bankrablók – mondta Ben. És megismételte, amit Paul
mondott, meg-megakadva, miközben összehozta
ugyanazokat a szavakat.
– De ez csak azért volt, mert elmondtam neki – mondta
Paul.
Ben szeme felvillant, ám Harriet gyanította, azt mondja
magának, hogy nyugi: – Nem szabad senkit se bántanom.
Ha megteszem, elvisznek oda.
Harriet mindent tudott, amire Paul gondolt, amit érzett. De
Ben esetében találgatnia kellett.
 Paul talán tudná tanítani Bent, anélkül hogy bármelyikük
tudna róla.
Felolvasott nekik egy elbeszélést, aztán megkérte Pault,
hogy mondja el. Utána Ben Pault utánozta. De pár perc
múlva már mindent elfelejtett.
Olyasmit játszott Paullal, mint a Tűz-víz vagy a Ki nevet a
végén? Ben figyelt. S aztán, amikor Paul a másik családjánál
volt, Harriet kérte Bent, hogy próbálja meg. De Ben nem
értette meg a játékok lényegét.
Volt néhány film, amelyeket újra meg újra megnézett,
sose unta el. Harrieték béreltek egy videót. Ben a
musicaleket szerette, A muzsika hangjá-t, a West Side Story-
t, az Oklahomá-t, a Macskák-at.
– Most majd énekelni fog – mondta Ben, amikor Harriet
megkérdezte, hogy:
– És most mi történik, Ben?
Vagy: – Most majd táncolni fognak, és a nő énekelni.
Vagy: – Most meg bántani fogják azt a lányt. A lány
elszaladt. Ez most egy bál.
De sose tudta elmondani az anyjának, miről szól a film.
– Énekeld el azt a dalt, Ben! Énekeld el nekem és Paulnak!
De Ben képtelen volt rá. Imádta az éneket, de csak durva,
zeneietlen ordítás jött ki belőle.
Harriet rájött, hogy Paul ugratja Bent: megkéri, hogy
énekeljen valamit, aztán kigúnyolja. Harriet látta a dühödt
lángot Ben szemében, és azt mondta Paulnak, ezt ne
csinálja még egyszer.
– Miért ne? – Paul kiabált. – Miért ne? Mindig csak Ben,
Ben, Ben... – Ben felé csapott. Ben szeme szikrázott. Már
azon volt, hogy Paul-nak ugrik.
– Ben! – figyelmeztette Harriet. Harrietnek úgy rémlett, az
ő erőfeszítése, hogy humanizálja Bent, visszakergette a fiút
önmagába, ahol... de mit csinált akkor? mire emlékezett
most? álmodott? – a maga fajtájáról?
Egyszer, amikor tudta, hogy Ben a házban van, de nem
találta, emeletről emeletre járva végignézte a szobákat. Az
első emelet még lakott volt, David és ő maga, Ben és Paul is
ott volt, de három szoba már üres, benne az ágyak
elkészítve, friss párnahuzatok, kitisztított paplanok. A
második emelet: az összes szoba üres. Harmadik emelet:
milyen rég volt, hogy gyereklárma, nevetés töltötte meg, s a
nyitott ablakokon át lehallatszott a kertbe.
De Ben egyik szobában sem volt. Harriet csöndben
fölment a manzárdra. Az ajtó nyitva. A magas tetőablakon
egy szabálytalan téglalap alakú fényfolt hullt be, benne ott
állt Ben, felbámulva a fakó napsütésbe. Harriet nem bírta
kitalálni, mit akar a fiú, mit érez. A fiú meghallotta Harrietet,
és Harriet akkor meglátta azt a Bent, akit a naponta
gyakorolt „normális” élet leigázott: egyetlen szökkenéssel
elkapta az ereszcsatorna sötét végét, és eltűnt. Harriet csak
a manzárd homályát látta, amely végtelen volt. Semmit se
hallott. Ben ott fönt kuporgott, és lebámult Harrietre. Harriet
érezte, hogy görcsbe rántja a rémület, végigfut rajta a
hideg, ösztönösen, hisz tudatosan nem félt tőle.
Megdermedt a rettegéstől.
– Ben! – mondta lágyan, és a hangja reszketett. – Ben!... –
Harriet ebbe a szóba sűrített mindent, ami emberi
követelmény a fiúval és azzal a vad, veszélyes manzárddal
szemben, ahol Ben visszament az ember nélküli régmúltba.
Nem volt válasz. Semmilyen. Egy pillanatra árnyékfolt
homályosította el a tetőablak alatti szegényes, zavaros
fényt: egy madár repült át odafent, egyik fáról a másikra.
Harriet lement: fázva és magányosan leült a konyhában,
és forró teát ivott.

Mielőtt Ben a helyi felsőbb iskolába ment volna, persze az

egyetlenbe, amelybe mehetett, majdnem olyan volt a nyári
vakáció, mint a múltban.
Az emberek írtak, telefonáltak egymásnak: „Azok a
szegények... menjünk el, legalább egy hétre...” „Szegény
David...” Harriet tudta, hogy mindig David a szegény. Néha,
ritkán, szegény Harriet. Sokkal gyakrabban: felelőtlen
Harriet, önző Harriet, bolond Harriet...
Aki nem engedte, hogy Bent megöljék – védte magát
szenvedélyesen, mindig magában, sosem hangosan.
Mindaz, amit a társadalom, amelyhez tartozott, értéknek
tartott, amiben hitt, nem hagyott neki más választást, csak
azt, hogy elhozza Bent arról a helyről. De mert megtette, és
megóvta attól, hogy meggyilkolják, tönkretette a családját.
Kicsinálta a saját életét... Davidét... Luke-ét, Helenét, Jane-
ét és Paulét. Ez volt a legrosszabb, hogy Paulét.
Ebben a kerékvágásban forogtak a gondolatai.
David állandóan azt mondta, hogy egyszerűen nem kellett
volna elmennie oda – de hát hogyan tehette volna meg,
hogy ne menjen, ha egyszer ő olyan, amilyen? És hitte, ha ő
nem teszi meg, megtette volna David.
Bűnbak. Ő a bűnbak. Harriet, a család megrontója.
De a gondolatok és érzések egy másik rétege mélyebbre
szaladt:
– Bűnhődünk, ennyi az egész – mondta Davidnek.
– Miért? – kérdezte David, készen a csatára, mert Harriet
hangjában benne volt az az árnyalat, amelyet gyűlölt.
– Az önteltségünkért. Mert azt gondoltuk, boldogok
lehetünk. Boldogok, mert úgy döntöttünk, hogy azok
leszünk.
– Hülyeség! – mondta David. Dühös volt. Ettől a Harriettől
dühbe gurult. – Véletlen volt. Bárkinek születhetett volna
egy Benje. A gének tévedése, ennyi az egész.
– Nem hiszem – mondta Harriet makacsul. – Boldogok
akartunk lenni. Ahogy senki más; vagy tán én sose
ismertem ilyeneket. Igen, mi boldogok akartunk lenni. Ezért
büntetett minket az Isten!
– Hagyd abba, Harriet! Tudod, hová vezetnek az ilyen
gondolatok? A pogromokhoz, a bűnhődésekhez, a
boszorkányégetésekhez és a haragvó Istenhez! – David
kiabált.
 – És a bűnbakokhoz – mondta Harriet. – Ne feledkezz meg
a bűnbakokról.
– Ezer meg ezer évvel ezelőtti bosszúálló istenek –
makacskodott hevesen David. Harriet láthatta, hogy a lelke
legmélyéig fel van kavarva. – Büntető istenek,
engedetlenségért kiszabott büntetések...
– De hát kik vagyunk mi, hogy eldönthetnénk, ilyenek
vagy olyanok leszünk?
– Hogy kik? Hát mi magunk. Harriet és David. Mi vállaltuk
a felelősséget azért, amiben hittünk, és mi hajtottuk végre.
És nem volt szerencsénk. Ennyi az egész. Könnyen
sikerülhetett volna. Elérhettük volna, amit elterveztünk.
Nyolc gyerek a házban, és mindenki boldog... Nagyon is
lehetséges volt.
– És ki fizetett érte? James. És Dorothy, a maga módján.
David, én nem kritizállak, csak a tényeket sorolom.
De hát ez már régóta nem volt érzékeny pontja Davidnek.
– Jamesnek és Jessicának annyi a pénze, hogy háromszor
annyi se hiányzott volna nekik – mondta. – Különben is
imádnak adni. Dorothy meg állandóan siránkozik ugyan,
hogy agyon van nyúzva, de mióta csak torkig lett velünk,
beállt Amy mellé dadának.
– Egyszerűen azt akartuk, hogy jobbak legyünk, mint bárki
más, erről van szó. Azt hittük, azok vagyunk.
– Nem. Most az egészet kicsavarod. Csak annyit akartunk,
hogy önmagunk legyünk.
– Ó, csak annyit! – mondta Harriet fölényesen és
rosszindulatúan. – Csak annyit?
– Igen... Harriet, ne csináld ezt, hagyd abba! Vagy ha nem,
engem hagyj ki belőle. Nem hagyom, hogy visszavigyenek a
középkorba.
– Csak a középkorba estünk vissza?
Megérkezett Molly és Frederick, elhozták Helent. Sose
bocsátottak, bocsáthattak meg Harrietnek, de Helenre
tekintettel kellett lenniük. Helen jól tanult, vonzó, önálló,
tizenhat éves lány volt. Ám hűvös, távolságtartó.
 James Luke-ot hozta el, aki tizennyolc éves korára jóképű,
nyugodt, megbízható és kitartó fiatalember lett.
Hajóépítéssel akart foglalkozni, mint a nagyapja.
Szemlélődő, megfigyelő volt, mint az apja.
Dorothy Jane-nel érkezett, aki tizennégy éves volt. Nem
nagy híve a tanulásnak, de „nem is hiányzik neki”, állította
mindig Dorothy.
– Én sose tudtam letenni egyetlen vizsgát se – mondta.
Nem mondta ki, hogy: „És azért nézzetek meg, na?!” De hát
Dorothy a puszta jelenlétével is provokálni tudta a
többieket. De már nem oly erősen, mint azelőtt. Akkoriban
inkább sovány volt, és sokat üldögélt. Paul tizenegy éves
volt, ripacskodó, hisztérikus, állandóan figyelmet követelő
gyerek. Sokat beszélt az új iskolájáról, amelyet gyűlölt. Tudni
akarta, miért nem mehet bentlakásos iskolába, mint a
többiek. David, büszke pillantást vetve s megelőzve Jamest,
azt mondta neki, hogy be fogja íratni.
– Itt az ideje, hogy eladjátok ezt a házat – mondta Molly, s
ezzel azt mondta az önző menyének, hogy: „S akkor a
fiamnak se kell rogyásig dolgoznia érted.”
David azonnal Harriet segítségére sietett:
– Egyetértek Harriettel, hogy még nem kell eladni a házat.
– Miért, mit gondoltok, mi fog megváltozni? – kérdezte
Molly hidegen. – Ben aztán nem!
De David maguk között mást mondott: szeretné eladni a
házat.
– Csak képzeld el, együtt lenni Bennel egy kis házban –
mondta Harriet.
– Nem kell kicsinek lennie. De akkorának se, mint egy
szálloda.
David tudta, hogy Harriet nem tudja végképp föladni azt
az őrült gondolatát, az álmát, hogy visszatér a régi élet.
Aztán vége lett a vakációnak. Jól sikerült, mindenki
keményen megdolgozott érte, Molly kivételével – Harriet
legalábbis így látta. De mind Harrietnek, mind Davidnek
szomorúságot is hozott. Ülhettek és hallgathatták, mit
beszélnek olyan emberekről, akiket nem ismertek, csak
hallottak róluk. Luke és Helen végiglátogatták az
osztálytársaik családjait. És ezeket az embereket sose
hívhatták meg ide.

Annak az évnek a szeptemberében Ben tizenegy éves lett,

és beíratták a felsőbb iskolába. 1986-ban jártunk.
Harriet fölkészítette magát, hogy az igazgató okvetlenül
telefonálni fog. Az első negyedév vége felé fog hívni –
gondolta. Lehet, hogy az előző igazgatónője jellemzést
küldött Benről az új iskolába. Az a nő, aki oly következetesen
nem akarta elismerni, hogy bármi rendkívüli volna a fiúban.
„Ben Lovatt nem valami jó tanuló, de...” Mi az a de?
„Keményen iparkodik...” Lehet, hogy így volt? Pedig Ben már
régóta felhagyott azzal, hogy megértse, amit tanítottak
neki, alig tudott olvasni, és írni is alig többet, mint a nevét.
A beilleszkedéssel, a többieket utánozva, még
megpróbálkozott.
Nem volt se telefon, se levél. Ben, akinek a zúzódásait-
horzsolásait Harriet minden este, amikor a fiú hazajött,
ellenőrizte, láthatóan minden nehézség nélkül beilleszkedett
a felsőbb iskola kemény és gyakran brutális világába.
– Szereted ezt az iskolát, Ben?
– Igen.
– Jobban, mint a másikat?
– Igen.
Köztudott, hogy minden iskolában van egy réteg, a
„seprő”, a taníthatatlan, asszimilálhatatlan, reménytelen
gyerekek, akik kínkeservvel jutnak át egyik osztályból a
másikba, s azt a boldog pillanatot várják, amikor
abbahagyhatják. S tanáraik nagy megkönnyebbülésére
általában lógósok is. Ben egyszeriben közéjük került.
Néhány héttel azután, hogy elkezdte az iskolát, egy
zömök, fekete, szőrmók fiúval érkezett haza, akiből áradt a
jóindulat. Harriet arra gondolt, hogy hát ez John! Aztán arra,
hogy biztos a John testvére. De nem! Ben elsősorban azért
vonzódott ehhez a fiúhoz, mert a Johnnal töltött vidám
időszakra emlékeztette. Ám Dereknek hívták, tizenöt éves
volt, nemsokára befejezi az iskolát. Miért fogadta hát el
Bent, aki évekkel fiatalabb nála? Harriet figyelte őket, ahogy
a hűtőből előszedett étellel kiszolgálják magukat, teát
főznek, a tévé előtt ülnek, pedig inkább beszélgetnek, mint
azt nézik. Lényegében Ben idősebbnek látszott, mint Derek.
A két fiú ügyet se vetett Harrietre. Ben most éppúgy minden
figyelmét Dereknek szentelte, mint annak idején Johnnak,
amikor a fiatalkorú banda, Johnék társaságának kabalája,
ölébe volt. És nemsokára Billynek, Elvisnek és Vicnek, akik a
tanítás után bandába verődve körülülték az asztalt, és
mindent kiettek a hűtőből.
Miért szeretik ezek a nagyfiúk Bent?
Harriet elnézte őket, például a lépcsőről, amikor lefelé
tartott a nappaliba: egy csoport kamasz, zömökek,
soványak vagy kövérek, feketék, szőkék vagy vörösek, s
köztük Bent, a zömök, erős, széles vállú Bent, a kemény
szálú, furcsa formában növő szalmaszín hajával, az éber,
idegen pillantású szemével, és arra gondolt, Ben valóban
nem fiatalabb náluk. Sokkal alacsonyabb, ez igaz. De
majdnem úgy látszik, mintha uralkodna felettük. Ha ott
ültek a nagy családi asztal körül, s a maguk hangos, érdes,
csúfolódó, heccelődő stílusában beszélgettek, közben
mindig Benre néztek. Ben nagyon keveset beszélt. Ha
mondott is valamit, sose többet, mint egy igent vagy nemet.
Vidd el! Hozd ide! Add ide! – bármit, egy szendvicset, egy
Colát. És mindig gyanakodva figyelte őket. Ő volt a főnök,
akár tudták ezt a többiek, akár nem.
Egy csoport esetlen, pattanásos, kialakulatlan kamasz,
Ben fiatal felnőtt volt. Harrietnek végül is be kellett ezt
látnia, bár egy darabig még arra gondolt, hogy ezek a
szerencsétlen gyerekek, akik azért verődtek egybe, mert
butának, esetlennek találták őket, akik képtelenek utolérni a
kortársaikat, azért szeretik Bent, mert ő még esetlenebb és
kialakulatlanabb, mint ők. De nem! Meg kellett tudnia, hogy
a „Ben Lovatt bandája” a legirigyeltebb társaság az
iskolában, és hogy sokan – és nemcsak a lógósok és a
lemorzsolódók – szeretnének csatlakozni hozzá.
Harriet figyelte Bent és híveit, s megpróbálta elképzelni a
fiát egy csapat magafajtájú között, ahogy lobogó tűz mellett
egy barlang szájában guggolnak. Vagy egy sűrű erdőben,
egy kunyhókból álló településen? Nem, Harriet biztos volt
benne, hogy Ben és a népe a föld alatt, mélyen a felszín
alatt, fáklyákkal megvilágított üregekben otthonos – ez a
valószínűbb. Talán Ben szeme is azért olyan különös, mert
merőben eltérő fényviszonyokhoz alkalmazkodott.
Harriet gyakran üldögélt egyedül a konyhában, míg a
kamaszok az alacsony fal túloldalán, a nappaliban voltak s
tévét néztek. Órákig, egész délután és este ott tudtak
terpeszkedni. Teát főztek, kifosztották a frizsidert,
kiszaladtak pástétomot, burgonyaszirmot, pizzát venni.
Nemigen törődtek azzal, amit látnak: szerették a délutáni
folytatásos filmeket, s nem kapcsolták ki a készüléket a
gyerekműsoroknál sem, de a legjobban az esti véres
cirkuszokat szerették. Lövöldözés és gyilkosság, kínzás és
verekedés: ezzel töltekeztek. Harriet figyelte őket tévénézés
közben, de nem, több volt ez nekik: mintha valójában
részesei volnának a képernyőn látható történeteknek.
Önkéntelenül is megfeszültek az izmaik, előrehajoltak,
vigyorogtak, diadalmasan vagy könyörtelenül; és az izgalom
nyögésekben, sóhajokban vagy üvöltésekben sült ki belőlük:
„Ez az, adj neki!” „Nyírd ki!” „Vágd agyon!” „Öld meg!”. És
az izgatott beleélésnek ezek a nyögései voltak a testbe
behatoló golyók, a kifreccsenő vér, a megkínzott áldozat
sikoltozása.
Akkoriban a helyi újság teli volt rablótámadások,
pénzrablások, betörések híreivel. Ben bandája, Bennel
együtt időnként egész napra, olykor két-három napra is
eltűnt, nem jelent meg a Lovatt-házban.
– Hol voltál, Ben?
 – A barátaimmal – volt a közönyös válasz.
– De hol?
– Mindenfelé.
Parkban, kávézóban, moziban, s ha motorbiciklit kaptak
kölcsön (vagy loptak?), irány egy tengerparti város.
Harriet arra gondolt, felhívja az iskolaigazgatót, azután
meg arra, hogy mi értelme lenne? Az ő helyében
föllélegeznék, hogy ezek a srácok kivonták magukat a
forgalomból.
A rendőrséget? Ben a rendőrség kezében?
A bandának láthatóan mindig bőven volt pénze. Sokszor,
ha nem találták kedvükre valónak a hűtőben lelhető ételt,
egy lakodalomra való ennivalót hoztak, és egész este ettek.
Derek (Ben soha!) néhányszor megkínálta Harrietét:
– Akar egy kicsit abból, amit hoztunk, szivi?
És Harriet elfogadta, de külön ült tőlük, mert tudta, nem
szeretik, ha túl közel van hozzájuk.
Nemi erőszakról is szó volt azokban a kishírekben...
Harriet vizsgálgatta az arcukat, megpróbálta összehozni
azzal, amit az újságban olvasott. Köznapi fiatal arcok:
mindegyik idősebbnek látszott tizenöt-tizenhatnál. Dereknek
ostoba képe volt: ha valami ronda jelenet volt a képernyőn,
halkan, beleheccelve magát, sokáig vihogott. Elvis sovány,
hirtelenszőke fiatal ember volt, nagyon udvarias, de Harriet
úgy gondolta, rohadt alak lehet; a szeme, akár a Bené,
hideg. Billy nagydarab, ostoba fiú, minden mozdulatából
áradt az agresszió. Annyira bele tudta élni magát a
képernyőn zajló erőszakba, hogy felpattant, mintha fejest
akarna ugorni a képernyőbe, s csak akkor csillapodott le s
ült vissza, amikor a többiek ráordítottak. Harriet megriadt
tőle. A többitől is. De arra gondolt, ezek a fiúk eléggé
értelmesek. Talán Elvis az... Vajon melyikük tervelte ki, ha
tényleg loptak (vagy még rosszabbat csináltak), s melyikük
vigyázott a többire?
Ben? „Nem ismeri a tulajdon erejét.” Ez a mondat
végigkísérte a fiú iskolai éveit. Hogyan tudja féken tartani a
dührohamait, amelyek – Harriet jól tudta – elragadhatják?
Titokban mindig figyelte, milyen vágások, karmolások,
sebek vannak rajta. Volt rajta mindenikből, de egyik se
veszélyes.
Az egyik reggel, amikor lejött, ott találta Bent, amint
Derekkel reggelizik. Harriet akkor nem szólt semmit, de
tudta, rosszabbra is számíthat. Nemsokára már hat
reggelizőt talált: előző este, nagyon későn, hallotta, amint
fellopóznak a lépcsőn, hogy hálóhelyet találjanak
maguknak.
Harriet megállt az asztal mellett, bátran rájuk nézett, és
kész volt rá, hogy megküzdjön velük:
– Nem fogtok itt aludni, valahányszor csak kedvetek
támad rá. – A fiúk lesunyták a fejüket, tovább ettek. –
Mondtam valamit! – folytatta élesen Harriet.
– Ó, bocsánat, bocsánat, de igazán! – mondta Derek
pimasz nevetéssel. – Azt hittük, nincs ellene kifogása.
– De van! – mondta Harriet.
– Ez egy nagy ház – mondta Billy, a bugris, akitől Harriet a
legjobban félt. Nem nézett Harrietre, csak betömte az ételt
a pofájába, és csámcsogva enni kezdett.
– Nem a te házad – mondta Harriet.
– Egy szép napon úgyis elvesszük maguktól – mondta
röhögve Elvis.
– Talán sor kerül rá, valóban.
Mindegyik használta ezeket a „forradalmi” mondatokat, ha
éppen eszükbe jutottak. „Majd ha forradalom lesz, akkor mi
majd...” „Megöljük az összes gazdag szarházit, azután...”
„Külön törvény van a gazdagoknak és külön a
szegényeknek, ezt mindenki tudja...” Barátságos hangon
szokták mondani ezeket a lózungokat, azzal a jóllakott
elégedettséggel, amelyet az emberek akkor használnak, ha
másokat utánoznak, ha belesimulnak a közhangulatba vagy
közakaratba.
David akkoriban későn ért haza a munkából, néha
egyáltalán nem. Ilyenkor az egyik munkatársánál aludt.
Egyik este történetesen korán hazaérkezett, s ott találta a
bandát, kilenc vagy tíz embert, tévét nézve, s az egész
padló teli sörösdobozokkal, a kínai étterem ételkartonjaival
és sülthalas-burgonyaszirmos zacskókkal.
– Takarítsátok el ezt a szemétdombot! – mondta David.
A fiúk föltápászkodtak, és összeszedték a szemetet. David
férfi, a ház ura. Ben velük takarított.
– Elég – mondta David. – És most takarodjatok haza,
mindnyájan!
A fiúk elhúzták a csíkot, és Ben velük ment. Se Harriet, se
David nem marasztalta.
Harrieték elég régóta nem voltak négyszemközt. Harriet
úgy gondolta, hetek óta nem. David mondani akart valamit,
de nem mert: attól tartott talán, hogy feltámad benne az a
bizonyos, veszélyes harag?
– Nem látod, hogy mi lesz ebből? – kérdezte végül, s leült
egy tányér akármi mellé, amit a hűtőben talált.
– Arra gondolsz, hogy egyre gyakrabban lesznek itt?
– Igen, erre gondolok. Lásd be, el kell adnunk ezt a házat.
– Igen, tudom – mondta Harriet halkan, de David
félreértette a hangnemét.
– Az isten szerelmére, Harriet, mire vársz? Ez őrültség...
– Az egyetlen, amire gondolni tudok, hogy a gyerekek
talán örülnének, ha megtartanánk.
– Nincsenek gyerekeink, Harriet. Nekem legalábbis nincs
gyerekem. Neked van: egy.
Harriet érezte, hogy David nem mondta volna ezt, ha
többet volna otthon.
– Van valami, amit nem veszel számításba, David –
mondta.
– És mi az?
– Ben el fog menni. A többiek mind elmennek, és ő velük
megy.
David belegondolt ebbe. Belegondolt Harrietbe is,
miközben lassan mozgó állkapoccsal evett. Nagyon
fáradtnak látszott. És sokkal öregebbnek, mint amennyi volt,
inkább hatvanasnak nézhették, mint ötvenesnek. Ősz hajú,
görnyedt, jelentéktelen férfi lett, a tekintete feszült, a
pillantása gyanakvó, mintha arra számítana, baj lesz. Így
nézett akkor Harrietre is.
– Ugyan, miért mennének el? Annyiszor jönnek ide,
ahányszor csak akarnak, azt csinálnak, amit akarnak, és
még teli is zabálják magukat.
– Azért, mert ez nem elég izgalmas nekik.
Azt hiszem, el fognak menni egy nap Londonba vagy egy
másik nagyvárosba. A múlt héten öt napra mentek el.
– És Ben velük megy?
– Ben velük megy.
– És te nem fogsz utánamenni és visszahozni?
Harriet nem válaszolt. Ez igazságtalan volt Davidtól, és
tudhatta is, hogy az.
– Sajnálom – mondta David egy-két pillanat múlva. – Olyan
fáradt vagyok, hogy azt se tudom, reggel van-e vagy este.
– Ha Ben elmegy, talán mi is elmehetünk szabadságra.
Valahová. Együtt.
– Talán igen. – Ez úgy hangzott, mintha még hinne is
ebben, remélné.
Később egymás mellett feküdtek – nem érintették meg
egymást –, és gyakorlati dolgokról beszélgettek, arról,
hogyan szervezzék meg, hogy meglátogassák Jane-t az
iskolájában. És ott volt Paul is, őt is, a Szülői Látogatás
Napján.
Egyedül voltak a nagy hálószobában, ahol Ben kivételével
az összes gyerek született. Fölöttük csak az üresség,
emeletek, manzárd. A földszinten az üres nappali és konyha.
Bezárták az ajtókat. Ha Ben úgy dönt, hogy aznap éjjel
hazamegy, csöngetnie kell.
– Ha Ben elmegy, eladhatnánk ezt a házat, s vehetnénk
egy megfelelőbbet valahol – mondta Harriet. – A gyerekek
talán örömmel látogatnának el oda, ha Ben nem lesz ott.
Válasz nem volt: David elaludt.
 Nem sokkal ezután Ben és a többiek ismét elmentek
néhány napra. Harriet látta őket a tévében. Verekedés volt
Észak-Londonban. A hírek „zavargások”-at jósoltak. Benék
nem voltak a tégla-, vasdarab- és kőhajigálók között, de ott
álltak oldalt, egy csoportban, gúnyos arccal, üvöltve és
bátorító szavakat kiabálva.
Másnap visszatértek, de nem ültek le tévét nézni.
Nyugtalanok voltak, s megint elmentek. Másnap reggeli hír
volt, hogy betörtek egy kis boltba, egy olyanba, amelyben
postahivatal is van. Körülbelül négyszáz fontot vittek el. A
boltost megkötözték, és betömték a száját. A
postamesternőt leütötték, és eszméletlenül otthagyták.
Aznap este hét körül beállítottak. Ben kivételével teli
izgalommal és sikerélménnyel. Amikor meglátták Harrietet,
összenéztek, élvezve a titkukat, amelyről az asszony nem
tudott. Harriet látta, hogy vastag bankjegykötegeket
vesznek elő, megtapogatják, aztán visszateszik a zsebükbe.
Ha rendőr, gyanút foghatott volna a rettentő
felajzottságuktól, a lázas arcuktól.
Ben nem égett lázban, mint a többiek. Olyan volt, mint
mindig. Azt gondolhatta az ember, bármi történt is, ő nem
vett részt benne. De a londoni verekedésnél ott volt, Harriet
látta.
– Láttalak benneteket a tévében, ott voltatok a
Whitestone lakótelepen – próbálkozott.
– Bizony, ott voltunk – mondta dicsekvőn Billy.
– Bizony, mi voltunk azok – mondta Derek helyeslőn. Elvis
keménynek és rejtélyesnek tetszett. Néhány másik fiú, aki
csak időnként, nem rendszeresen járt a bandával,
elégedettnek látszott.
– Azt hiszem, tudnotok kell – jegyezte meg néhány nap
múlva Harriet –, hogy eladjuk ezt a házat. Nem azonnal, de
nemsokára. – Főleg Benre nézett közben, de az nem szólt
semmit. Közben az anyjára nézett, és megemésztette a hírt
– Harriet legalábbis így gondolta.
 – Szóval eladják? – kérdezte Derek, talán udvariasságból,
talán más miatt, gondolta Harriet.
Várta Ben reagálását, de a fiú nem szólt. Vajon annyira
azonosult a bandájával, hogy már nem érzi otthonának ezt a
házat?
Harriet azt mondta neki, amikor a többiek hallótávolságon
kívül voltak:
– Ben, ha valami okból nem találnál meg itt, adok egy
címet, ahol mindig elérhetsz. – Miközben ezt mondta, tudta,
hogy David gúnyosan, rosszallóan nézne rá. „Rendben van –
mondta hangtalanul Harriet a láthatatlan Davidnek –, de
tudom, hogy ugyanezt tennéd, ha én nem tenném meg...
Ilyenek vagyunk, nem tudunk változtatni rajta, akármi
legyen is.”
Ben elvette a papírlapot, amelyre Harriet felírta a nevét –
Harriet Lovatt, Molly és Frederick Burke címén – és az
oxfordi címüket, ami őszinte rosszmájú gyönyörűséget
szerzett neki. De aztán látta, hogy a papír ott van Ben
szobájában a padlón – ottfelejtette, vagy nem törődött vele
–, s másodszor már nem próbálkozott.
Jött a tavasz, jött a nyár, a fiúk ritkábban jöttek, volt úgy,
hogy néha napokig nem. Derek szerzett egy
motorkerékpárt. Akkor már Harriet bármi betörésről,
rablótámadásról vagy nemi erőszakról hallott, a fiúknak
tulajdonította, de arra gondolt, igazságtalan velük. Nem
lehet mindennel őket vádolni! Közben arra vágyott, hogy
menjenek el. Fölébredt benne a vágy, hogy újrakezdje az
életét. Végezni akart ezzel a szerencséden házzal s
mindazzal a töprengéssel, ami hozzá kötötte.
De a fiúk néha még felbukkantak. Mintha nem is maradtak
volna el oly sokáig – amelyre nézvést semmit se mondtak,
hol, merre? –, beszállingóztak a nappaliba, négyen-öten
letelepedtek a tévé elé, de néha tízen-tizenegyen is voltak.
Már nem fosztották ki a hűtőt: akkoriban alig volt benne
valami. Irtózatos mennyiségű, különféle ételt hoztak, vagy
egy tucatnyi országból származót: pizza és quiche, kínai és
indiai ételek, salátával töltött pisakenyér, tacók és torsillák,
chili con carne, pástétomok, cukrászsütemények,
szendvicsek. Ők is konvencionális és konzervatív ízlésű
angolok volnának? Akik nem akarnak semmi mást enni,
csak amit a szüleik is ismertek? A fiúknak nem számított,
mit esznek, csak jó sok legyen, morzsáztak, és elszórták a
kenyérhéjat, az ételkartonokat, és nem takarították aztán
össze.
Harriet takarított utánuk, s arra gondolt, már nem tart
sokáig.
Ott ült egyedül a nagy asztalnál, miközben a fiúk
eltehénkedtek az alacsony fal túloldalán, a tévéből áradó
hangok összecsaptak a hangos, harsány, érdes hangjukkal,
egy idegen, értetlen, ellenséges törzs hangjaival.
Az asztal nagysága megvigasztalta Harrietet. Amikor
megvette mint kidobott hentesasztalt, rücskös,
agyonkaristolt, vágott volt a lapja, de aztán legyalulták, s
létezésének abban a szakaszában új, krémfehér faszínt
mutatott. Harriet és David beviaszolta. Azóta ezernyi kéz,
ujj, ruhaujj, a sok nyári, meztelen alsókar, a gyerekek arca,
akik a felnőttek ölében elaludva előredőltek, a mindenki
által megtapsolt, járni tanuló csecsemők totyogó lába,
akiket felraktak az asztalra, hogy ott mászkáljanak, az
elmúlt húsz év minden fényesítése és simogatása
csillogóvá, selyemsimává tette a széles asztallapot, amely
egyetlen darabból készült, régen-régen hasították ki egy
hatalmas tölgyfából, s amely gyöngéd tapintású volt a rajta
korcsolyázó ujjak alatt.
Csomók és évgyűrűk voltak mélyen a felszín alatt, a
mintájuk bensőségesen ismert Harrietnek. De nyomok is
voltak rajta. Itt van ez a barna félkör: ide Dorothy tett le egy
forró serpenyőt, s önmagára dühösen hirtelen lekapta. Volt
ott egy görbe fekete vonal is, de Harriet nem emlékezett,
mitől. Ha bizonyos szögből nézte az ember az asztalt, voltak
részei, amelyeken volt egy csomó apró bemélyedés vagy
horpadás: oda állították a háromlábakat, hogy megvédjék a
becses felületet a forró edénytől.
Ha előrehajolt, láthatta magát az asztallap tükrében –
homályosan, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy hátravesse
magát, el a látványtól. Olyan volt, mint David: öreg. Senki
se mondta volna, hogy negyvenöt éves. De nemcsak az ősz
haj, fáradt bőr öregítette: a láthatatlan lényeg lúgozódott ki
belőle; kiszipolyoztak belőle valamit, ami olyan volt, mint
valami zsírréteg, csak éppen nem anyag; s ezt mindenki
természetesnek vette.
Hátradőlt, hogy ne lássa elmosódó képmását, s
elképzelte, hogyan ülték körül ezt az asztalt, hogy
ünnepeljenek, hogy örüljenek – hogy együtt legyen a család.
Felidézte a húsz, a tizenöt, a tizenkét, a tíz évvel azelőtti
jeleneteket, a Lovatt-asztal stációit: először Davidet és
önmagát, a két bátor naivat David szüleivel, aztán Dorothyt,
a húgait... aztán a megszületett csecsemőket, akikből
kisgyerekek lettek... az új csecsemőket... húsz ember,
harminc zsúfolódott össze e mellett a fényes asztallap
mellett, amely visszatükrözte őket. Más asztalokat kellett a
végéhez toldani, kecskelábra fektetett deszkákkal
hosszabbították meg... Látta a meghosszabbított,
kiszélesített asztalt, körülötte a rengeteg arcot, a mindig
mosolygó arcokat, mert az álmába nem fért bele kritika és
viszály. És a csecsemők... a gyerekek... hallotta a
kisgyerekek kacagását, a hangjukat. Aztán mintha
elkomorult volna a széles asztallap csillogása, és ott volt
Ben, az idegen, a romboló. Harriet arra fordította a fejét,
óvatosan, mert félt, hogy riadóztatja Ben külön érzékeit,
hisz biztosan tudhatta, hogy vannak neki, és ott látta a fiút
a székén. A többiektől külön ült, mindig magában, és mint
mindig, figyelmesen nézte a többiek arcát. Hideg szeme
van? Harriet mindig azt gondolta, igen. De mit lát vele?
Gondolkodni látszik? Hihető volt, hogy gondolkodik,
adatokat szerez arról, amit lát, és aztán elrendezi, de olyan
belső minta szerint, amelyről se Harrietnek, se másnak
sejtelme sincsen. A nyers és kialakulatlan fiatalokkal
összehasonlítva Ben érett lény volt. Kész. Befejezett. Harriet
úgy érezte, miközben Bent nézi, egy fajtát lát általa, amely
sok ezer évvel az emberiség előtt – bármit jelent is ez – érte
el a virágkorát, érte el ezt a pontot. Ben népe föld alatti
üregekben élt, miközben fejük felett a jégkorszak uralkodott,
sötét föld alatti folyókból kifogott halat ettek, vagy a
kegyetlen hóban osontak, hogy tőrbe ejtsenek egy medvét,
egy madarat – vagy talán egy embert, az ő, Harriet ősét?
Elrabolta-e ez a nép az ősember asszonyait? Így jöttek létre
új fajták, amelyek virágoztak, majd kihaltak, de a magjuk
talán megmaradt az emberi sejtekben, s itt is, ott is újra
megjelenik, akárcsak Bennél? (S lehet, hogy Ben génjei már
benne vannak valamilyen magzatban, amely a
megszületésért viaskodik.)
Megérzi-e Ben, ha Harriet ránéz, ahogy egy ember
megérzi? Néha akkor nézett az anyjára, amikor az őreá, nem
gyakran, de előfordult, hogy találkozott a tekintetük. Harriet
mindazt a töprengést, mindazokat a kérdéseket
megpróbálta kifejezni a tekintetével, amelyek fontosak
voltak neki, azt a szenvedélyét, hogy többet akar tudni a
fiáról, akit végül is ő hozott a világra, ő hordozta nyolc
hónapig, s aki majdnem megölte őt, de Ben nem érzett rá az
anyja kérdéseire. Közönyösen, mellékesen félrenézett, aztán
a barátai, a hívei arcára tapadt a tekintete. Mi az, amit
látott?
Eszébe jutott-e valaha, hogy Harriet, az anyja – de hát mit
jelentett neki ez a szó? – megkereste azon a helyen, és
hazavitte? Hogy nyomorultként, félhalottan,
kényszerzubbonyban talált rá? Tudta-e, hogy a ház kiürült,
mindenki elment, és Harriet egyedül maradt, mert hazavitte
őt?
Körbe-körbe-körbe: ha hagyom, hogy meghaljon, akkor
mindnyájan, az a sok ember mind boldog lett volna, de hát
képtelen voltam rá, így aztán...
 És mi fog történni Bennel eztán? Ismerheti már a roskatag
épületeket, a nagyvárosok üregeit-bugyrait és menedékeit,
ahol azok az emberek élnek, akik nem találtak helyet a
normális otthonokban, házakban. Ismernie kell ezeket, mert
hol máshol lehetne azokon a napokon és azokban a
hetekben, amikor nincs otthon? Nemsokára, ha már elég
sokat volt a tömegben, ha elég sokszor kereste az izgalmat
a verekedések, az utcai bunyók bámulásában, a rendőrség
is megismeri őt és a barátait. Bent nem könnyű nem
észrevenni... De hát miért mondja ő ezt? Senki hivatalos
személy nem szúrta ki magának Bent, mióta megszületett...
Amikor Harriet a tévében látta, abban a tömegben, feltűrt
gallérú dzseki meg sál volt rajta, és valami öcsikére
hasonlított, talán Derek öccsére. Kurta, zömök iskolás fiúnak
látszott. Álcázni akarta vajon magát, azért vette föl azokat a
ruhadarabokat? Azt jelenti ez, hogy tudja, milyen? Hogyan
látja önmagát?
Hát örökké vissza fogja utasítani mindenki, hogy
megnézze magának, és ráeszméljen, micsoda is Ben?
Nem lesz, képtelen lesz bármelyik hivatalos személy, hogy
megtegye, s aztán vállalja a felelősséget. Se tanár, se orvos,
se pszichiáter nem bírta kimondani, hogy: „hát ez ő
valójában”; se rendőr, se rendőrségi orvos, se szociális
gondozó. De tegyük fel, hogy egy szép napon valaki, az
emberi létezés amatőr ismerője, talán egy rendhagyó
antropológus véletlenül megpillantja Bent, mondjuk a
barátaival az utcán ácsorogva, vagy a rendőrőrsön, és
kimondja az igazságot. Kimondja, hogy érdekesség... és
akkor mi van? Ben úgy végezheti, hogy föláldozzák a
tudománynak? Mit kezdhetnének vele? Földarabolják?
Megvizsgálják a bunkóforma csontjait, a szemét, és
rájönnek, mitől vastag és bárdolatlan a hangja?
Ha ez nem történik meg – márpedig Harriet addigi
tapasztalata szerint ez valószínűtlen –, akkor még rosszabb,
amit Ben jövőjének lát. A banda továbbra is betörésből fogja
fenntartani magát, s előbb-utóbb elkapják őket. Bent is.
Verekedni fog a rendőrök keze közt, és ordítani és
toporzékolni és üvölteni, magánkívül a dühtől, és a rendőrök
majd szedálják, mert muszáj lesz, s nemsokára olyan lesz,
mint volt akkor, amikor Harriet haldokolva rátalált, házatlan
csigához hasonlatosan, fakón, erőtlenül a halotti ruhájában.
Vagy képes elkerülni, hogy elkapják? Elég ravasz hozzá? A
haverjai, a bandája nem, árulójuk lesz az izgatottságuk, az
ajzottságuk.
Harriet csöndben üldögélt, a tévé és a fiúk hangját
hallotta a nappaliból, néha hirtelen Benre nézett, aztán
félre; s azon töprengett, vajon milyen hamar lépnek le egész
egyszerűen, talán nem is sejtve, hogy nincs visszaút. Ő meg
ülhet itt e mellett a csöndes, nyájas ragyogású víztükör
mellett, ami az asztallap, és várhatja, hogy visszajöjjenek,
és ők nem fognak visszajönni.
És miért kéne ebben az országban maradniuk? Könnyen
elmehetnek, és eltűnhetnek a világ bármelyik
nagyvárosában, csatlakozhatnak az alvilághoz, kiélve
hajlamaikat. Lehet, hogy nemsokára, amikor már az új
házban él (kettesben Daviddel) s a tévét nézi, a berlini,
madridi, Los Angeles-i, Buenos Aires-i hírek
pillanatfelvételein meglátja Bent, aki azért elkülönül kissé a
tömegtől, belebámul azzal a manószemével a kamerába,
vagy az arcokat pásztázza a tömegben – hogy rátaláljon a
maga fajtájára.