Jó Fantasy Regény 2

5/6/2018 Ala n O'Connor - Ké k é jsz a ká k á r nya i - slide pdf.
c om
Alan O’Connor
Kék éjszakák
árnyai
http://slide pdf.c om/re a de r/full/a la n-oc onnor-ke k-e jsz a ka k-a r nya i-559a ba 29f1545 1/110
5/6/2018 Ala n O'Connor - Ké k é jsz a ká k á r nya i - slide pdf.c om
Első rész
ÁTKOZOTT VÉR
Erion, a Pyarron szerinti 3692. esztendő nyarán
1.
Sianis a Szentek utcájában sétált, mikor a ha-' rangok szertartásra hívó szava utolérte. Halványan
elmosolyodott az istentiszteletre siető derék polgárok láttán. Ezekben a nehéz időkben mindenkire ráfér a
támasz... de hát mikor volt könnyű az élet a Városok Városának shadoni kerületében?
A kerület nem számított nagynak, sokan nem is ismerték a több száz hasonló zugot számláló vá-
rosóriás polgárai
katedrálisának közül. Eredetileg
felépítésével a helyzetvolt mástisztázódott.
végleg neve is, deShadon
arra senki nem emlékezett
kivándorlói már,népesítették
fokozatosan és a Hétarcú
be
a közel másfél száz masszív, puritán homlokzatú házat, melyek úgy vették körül a büszke katedrálist,
mint engedelmes nyáj a pásztorát. Szükségük is volt az Egyisten oltalmára az erőszakos gorvikiak, halált
megvető szukék; ördögien ravasz dzsadok és ezerféle más idegen nép tengerében. Domvik egyháza tartást
és útmutatást adott a jámbor - vagy annak látszó - shadoniak diaszpórájának, akik közül sokan épp hitbéli
kérdések miatt voltak kénytelenek új otthon után nézni. Hit, erő és nyugalom.
Sianis szomorkás félmosollyal csóválta a fejét. Úgy vélte, hogy ha valóban a Fényes Birodalom "
Egyistene teremtette a világot, azóta minden bizonnyal hátat fordított neki, és másutt, hálásabb síkokon
tevékenykedik. "
A magas, huszonegyedik évét alig betöltött ifjú biccentett a szembejövő nemes kisasszonyoknak,
akik izgatottan súgtak össze a háta mögött. Szó ami szó, lenyűgözően festett combközépig érő vörös
csizmában és fekete lovaglónadrágban, melyhez selyeminget és könnyű szarvasbőr zekét választott. Senki
nem ismerte fel benne a mestervizsgáját teljesítő városi tolvajt, de hát ez így volt rendjén - sokan akadtak
Erionban, akik arannyal fizettek volna a besúgónak, aki felfedi az elbizakodott nemesek, óvatlan
bankárok és tolvajcéhek kincstárait fosztogató Nagy Ismeretlen titkát.
A fiú ezúttal minden eddiginél vakmerőbb fogásra készült. A próbát szabályszerűen bejelentette a
Kevés Barátok Házában, az erioni tolvajcéhek felett döntnöki hatalommal bíró szervezetnél. A
feltételeket Sianis szabta meg magának úgy, hogy abban a Kevés Barátok se találhassanak kivetnivalót.
Aki fényes nappal el tudja lopnia kormányzói palota védelmét élvező varázstudó amulettjét, az a
továbbiakban egyéb lehetetlenségekre is képes. Ha napnyugtáig bemutatja az amulettet, megilleti a
mestertolvaj cím - ami ebben az életkorban nagy ritkaság -, és az ezzel járó abbitgyűrű, mely bizonyos
jogokat és védelmet jelent a rivális tolvajklánokkal szemben.
A mesterpróba, mint az efféle próbák általában, a lehetetlent kísértette: ezt már csak úgy múlhatta
volna felül, ha lelopja egy városőr lábáról a fuszeklit úgy, hogy a csizma rajta marad. Az amulettlopás
ötlete azonban szükséges őrültség volt: Bram mester nem talált volna másik bolondot a feladatra. "
Bram mester, Abaszisz duhaj kedvű mesterdalnoka.
Bram Boreillo Sianis barátja, egyben tanítója volt. A harsányan öltözködő, lantpengetésre, ivászatra
és fehércselédek elcsábítására mindig serény bárd már-már atyai érzésekkel viseltetett a kölyök iránt. A
jobb napokat is látott aszisz utódjának szánta a jóképű suhancot, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad,
mesterdalnokot farag belőle. Fáradhatatlanul okította a hét nagy nemzet udvari etikettjére, a
negyvenkilenc társastáncra és a mesterlant pengetésére, ám a fiú a csapdák, zárak és riasztóberendezések
mechanikájának
három hónapbanelsajátításában,
a városőrség ésálöltözetek
tucatnyi viselésében
pénzmogul sokkal nagyobb
tanúsíthatta tehetséget
volna, hogy amutatott.
harsány, Az utóbbi
örökösen
vigyorgó, pocakos aszisz e tudományokban is kitűnő tanítómesternek bizonyult.
Sianis egy lépéssel mindig üldözői előtt járt. Fiatal volt, intelligens és vakmerő: a Városok
Városának szülötte. Erion nevelte, mióta az eszét tudta. Tízévesen már elárvult - ami errefelé nem
számított ritkaságnak -, de az istenek nem arra szánták, hogy felolvadjon a háztetők feletti uralomért
verekedő, csavargó kölyökbandákban. Kezdetben ugyan kutyák, macskák és hasonló, veszélytelenül
elemelhető házi kedvencek megtalálásából tartotta fenn magát (megsértődött volna, ha valaki' tolvajnak
nevezi), míg a kalandozók útjára nem taszította egy kellemetlen véletlen. Tizenöt évesen, egy balsikerű
kutyafogást
négy évig. követően jobbnak látta váratlanul és lóhalálában elhagyni a' Városok Városát. Vissza sem tért
Három hónapja lépte át ismét a szülővárosára nyíló térkaput - eseménydús három hónap volt, annyi
szent. Ez idő alatt sokan megtanulták tisztelni az éjszakában érkező és nyomtalanul távozó, zsákmányát
gonddal összeválogató idegent. Kis-Ibarában; a dzsad városrészben udzsalarnak, azaz rókának, másutt
szellemnek, árnyéknak, vagy épp rohadt patkánynak nevezték. Senki nem látta az igazi arcát - nem csoda,
ha sokféle leírás keringett róla -, és kezdett afféle helyi legendává válni.
Derekáig érő hollófekete haját egyetlen lófarokba fonva viselte... már amikor épp megengedhette
magának a luxust, hogy álcázás nélkül lépjen az utcára. Szórakozottan mosolygott vissza a csecsemőikkel
sétáló, büszke asszonyokra. Szeme, mely annyira megdobogtatta a szembejövő hölgyek szívét; éjszínű
volt és kissé szokatlan metszésű. Az ősei között mindenféle nép képviseltethette magát, született
erioniaknál ezt sosem
széles utcákon zömök,lehetett
fekete tudni.
szemű,Anapégette,
város a kontinens népeinek
pergő nyelvű gigászihalovány
dzsadok, kohója volt:
bőrű,azégkék
elképesztően
szemű,
fakószőke pyarroniak éppúgy megfordultak, mint pengeéles mosolyú, fényesfekete hajú gorvikiak és
rokonokból lett ellenségeik, Shadon szülöttei.
Sianis, tőrkardja markolatán pihentetve kezét, mosolyogva bólintott a hercegi -palota kapuőrei felé.
Amazok komoran néztek vissza; de utat engedtek neki. Minden okuk megvolt, hogy mogorvák legyenek:
Rivelor, a shadoni városnegyed kormányzója a legrosszabbkor távozott az élők sorából. Az öreg kétszínű,
perverz csirkefogó volt - ezt mindenki tudta -, de cseppet sem ostoba, és jó érzékkel virágoztatta fel a
shadoniak kerületét.
Erion hercege idestova harminc esztendeje nevezte ki Rivelort az alig másfél száz házból álló
városrész élére. A nagyravágyó kormányzó sosem titkolta, hogy sajátjának tekinti a shadoni kerületet.
Színleg Erion üdvének fanatikus híve volt, és maga is tűzzel-vassal harcolt a sötét vallások és a szervezett
bűnözés ellen, ugyanakkor hatalmas hasznot húzott a velük folytatott csempészkereskedelemből. Rivelor
köpönyegforgató politikájának köszönhetően a shadoni kerületben az eretnekek üldözését sem vették túl
komolyan, ami a vallásháborúk idején nagyban hozzájárult a városrész népességének felduzzadásához. A
Hétarcú Egyisten vallását a legszigorúbbak között emlegették a Délvidéken, Erion kies városnegyedében
azonban újabb és újabb eretnekségek ütötték fel a fejüket büntetlenül. Mintha itt az inkvizíció is csak
félszívvel tette volna a dolgát - számosan álltak értetlenül a rejtély előtt.
Aki ismerte Rivelor titkát, az hallgatott: vagy azért, mert nagyon megérte neki, vagy azért, mert az
emberek már nem túl beszédesek, úgy másfél lábnyival a föld alatt. A kormányzó halálával azonban
minden megváltozott és nem kevesen bánták volna, ha Rivelor utódja visszahozza a régi, szigorúbb
időket.
Sianis gondolatait egy bikamód komor, lógó bajszú gárdista szakította félbe, aki a rangjelzései
alapján ítélve biztonsági járőrtiszt lehetett.
- Ellenőrzés! - förmedt a számára dühítően jóképű ficsúrra. A tolvaj orrát verejték, bor és vörös-
hagyma bűze csapta meg. Egy nyeglének szánt pillantás után lassan belső zsebébe nyúlt. Valódi
nemeseket is megszégyenítő megvetéssel nyújtotta át az érkezését igazoló hamisítványt. Két éjszakán át
dolgoztak rajta Bram mesterrel, de ha mégis lelepleznék... a harcsabajszú tiszten kívül csupán két gárdista
ácsorgott a fogadóteremben, rengeteg a bútor, a függönyök földig érnek, az ablakok sincsenek túl
magasan.
- Parancsolj utánam, nagyuram - bólintott a járőrtiszt, eközben Sianis pedig azon tűnődött, hogy a
shadoni nyelv miért ilyen szegényes a titulusokban, ha nem egyházi személyekről van szó.
szoba Amíg
illetteameg
járőrtiszt a szobájához
a kormányzói vezette-, -alaposan
palotában iratai szerint, mint Carappo
szemügyre nemesi
vett minden sarját, külön
részletet. vendég-
Bosszankodva
tapasztalta, rangja nem jogosítja fel, hogy a díszbástya épületében, a shadleki követség mellett kapjon
szállást. Ez megnehezíti a dolgát, hiszen oda igyekszik. A folyosók szerencsére csaknem teljesen
elnéptelenedtek. A háznép zöme - hitbuzgó shadoniak valamennyien - az istentiszteleten vett részt. A

posztoló őrök nyugtalan tekintete elárulta, Rivelor halála és az óhazából érkező követek jövetele alaposan
feldúlta a palotát.
Szabadságuk elvesztésétől tartanak, és nem bíznak az új kormányzóban. Bizonytalanok későn
reagálnak majd, akkor is rosszul, nyugtázta magában Sianis, de tudta: lazítani ráér, ha már Bram asztalán
hever a kis malachitzöld tőr.
A fényűzően terrakotta
brokátfüggönyök, berendezettpadló,
szobamennyezetről
láttán Sianis aláfüggő
nyelt egyet. Vízcsapfüstölők,
illatszeres a falban, ólomüveg
gördülő kandalló,
ablakok,
baldachinos ágy és egy valódi, egész alakos tükör! A vén Rivelor adott a protokollra és tudta élvezni az
életet - ami azt illeti, túlságosan is. Az ízléséről viszont jobb nem beszélni, búzta el a száját Sianis, mikor
a festményekre pillantott. Valamennyi az exkormányzót ábrázolta hősi pózban, soha nem látott csaták
közben, vagy amint őszentségével tanácskozik, mindkettejük feje felett szolidan derengő glória... brrr!
- Ebben a sötét lyukban várjam, míg az új kormányzótok méltóztatik szóba állni velem? Sehol egy
könyv, semmi kifinomultság...
A járőrtiszt gyorsan liluló arca elárulta, hogy a nyafogó, affektáló hanghordozás kellően hiteles.
- A kormányzó úr éppen őszentsége követeivel tárgyal, kegyeskedjen várni, könyvet pedig hozatok!
- A tiszt már fordult is, hogy minél messzebb legyen ettől a vérlázító, nyálas alaktól, mielőtt elragadtatja
magát
csapás és kitapossa
pedig belőle a szuszt.taszította.
az eszméletlenségbe A harag óvatlanná tette, a koponya hátsó csontdudorára mért rutinos
- Nem sürgős - mosolygott Sianis és a homokkal töltött bőrzsákocska eltűnt a csipkés kézelő alatt.
A hányaveti mozgást szabatos; kiszámított mozdulatok váltották fel. Kettős kalózcsomók, smink, hajfestő
por, szerszámok zsebbe, egy utolsó ellenőrző pillantás a tükörbe - pár perc múlva a levetkőztetett,
sebtében megborotvált őr az ágy alá került. Sianis remélte, hogy új arcával, egyenruhában megtévesztheti
társait, legalább egy futó pillantás erejéig. Amint kilépett az ajtón, felvette a tiszt mozdulatait - hasznát,
látta a pocakos dalnok színészetóráinak -, leszegett állal, csákóját fejébe húzva hosszú léptekkel dübörgött
le a lépcsőn. Újonnan szerzett, üggyel-bajjal felragasztott bajsza harciasan lebegett. Ennél nagyobb
veszteség ne érje a derék tisztet, de ki gondolta volna, hogy épp egy harcsabajszúba botlik?
Egyetlen alabárdos próbálta megszólítani, de a tolvaj fel sem nézve rámordult és félretaszította az
útból.
- Hagyd; ma egész nap ilyen az öreg - hallotta társának mentegetőzését.
Az őrtorony azonban kemény dió volt. Felosont a csigalépcsőn, egy pillanatig tétovázott, ne
próbálkozzon-e inkább valami kevésbé hősies változattal. Túl nagy volt a veszély, hogy valamelyik őrnek
mégiscsak lesz elég ideje, hogy megfújja azt az átkozott kürtöt. Különben is, nappal csak ketten vannak.
Döngve rúgta be az ajtót. A bent ülők nyomban felpattantak, az egyenruha láttán ösztönösen vi-
gyázzba vágták magukat - ez volt az a pillanat, mikor Sianis földhöz vágta az álomméreggel töltött
lúdtojásokat és a biztonság okáért rájuk is taposott. A közelebb álló arcán derengeni kezdett a felismerés,
kürtje után kapott, de egyetlen szippantás elég volt a szobát elárasztó barna füstből, hogy fennakadt
szemekkel elnyúljon a padlón. A másik karddal támadt, de a tolvaj elhajolt a vágás elől, majd tőrt rántva,
egyetlen mozdulattal kiütötte az őr kezéből a pengét. A barna füstben tántorgó katona arcára fagyott a
döbbenet, ahogy csatlakozott társához. '
Sianis visszafojtott lélegzettel, szédelegve várt még egy ideig; majd feltépte a tűző nap ellen lezárt
ablaktáblákat. Mire a huzat kiszellőztette a toronyszobát, az őrökön is kettős kalózcsomó feszült. Sianis
éppen csak addig pihent, míg feltámasztotta a toronyőrök közmondásosan erős; messzehordó
számszeríját.
A kormányzói palota díszbástyáját a legmagasabb rangú vendégek számára tartották fenn. Ott lesz a
shadlekiekkel érkező varázstudó - egyáltalán, mit keres egy varázstudó az Egyisten követeinek
társaságában? A díszbástya légvonalban alig tízölnyire volt. Lapos tetején már évtizedek óta nem
teljesítettek őrjáratot, hiszen ez-kifejezetten zavarta a békeidőben sűrűn érkező kényes vendégeket. A
tolvaj alkarnyi fémpálcát húzott elő csizmájából, és óvatosan szétnyitotta. A szerkezet leginkább egy
esernyővázra emlékeztetett,
nyílpuska vájatába: Sianis hitt vagy inkább egy négyágú, kisebb horgonyra. Pontosan illeszkedett a
a felkészülésben.
Érverése felgyorsult, ahogy a díszbástya cirádás szobrait méregette. Domvik hét arca közül a
haragos állt a legmegfelelőbb helyen. Melyik ez, talán a Hitetlenek Ostora? Mindegy. A díszbástya
mögött a katedrális tornyosult, fenyegető-komoran hirdetve az egyház hatalmát. A Rivelor előtti időkben
Shadon egyháza valóban vasfegyelemmel uralkodott a városnegyed felett és tonnányi rézharangjának
messze zengő kongása diadalmasan hirdette a Hétarcú Egyisten hatalmát. A naponkénti harangszó persze
állandó súrlódásokat váltott ki a más hitű szomszéd kerületekkel. Rivelor végül az egészet csupán a
Szentség napjára korlátozta, ötnaponta pedig azért el lehetett visel
Sianis letekerte a törzsére csavart selyemkötelet és nyugtalanul várta az Áldozat szertartását.
Minden elvesztegetett
Gondolatait perccel nő ahasonlatos,
égzengéshez felfedezés esélye,
messzedeszálló
ha jól harangzúgás
számított, hamarosan...
szakította félbe. Helyes. A
szertartás zavartalanul folyik.
Meghúzta a ravaszt.
A szigony megakadt a fenséges vonású szobor nyaka és válla között. A kötél kissé megfeszült. Ha
jól számolta ki az ívet, a shadleki követek szobájának ablakán fog landolni. Felnézett az égre és fanyarul
elmosolyodott. Szentségtörés lenne ilyen körülmények között az égiekhez fohászkodni. Egy pillantás a
hátára erősített, álomfüsttel preparált lúdtojásokra, egy a szemközti, méregdrága ólomüveg ablakra és
Sianis elrúgta magát a toronyból.
Zuhanás közben átvillant az agyán, hátha mégsem sikerül, elszakad a pányva, vagy a falnak csa-
pódik, de aztán a kötél berántott, a tolvaj pedig úgy fordult, hogy csizmája érje először az ablakot. Az
üvegcsörömpölés
elroppantva ezzelzaja elveszett
a zekéjére a harangzúgásban
erősített és Sianis
utolsó tojásokat is. Aa gurulás
szobábaazuhanva
vártnál végigbukfencezett a hátán,
rövidebbre sikeredett, egy
bársonypamlag állította meg. Visszafojtott lélegzettel pattant fel a -sűrű, barna ködben és megperdülve
végigpásztázta a szobát.
Shadleki lobogó, nyitott utazóládák, fényűző berendezés, viess-fából ácsolt asztalkán felállított
korongsakk táblája, végjáték előtt, a vörös nyilvánvalóan vesztésre áll. Az asztalkára borulva eszméletlen
férfialak vonaglott az álomméreg fojtó, sárgásbarna ködében, de ezenkívül semmi nem mozdult. A
harangzúgás elhalt, csend nehezedett a szobára, Sianisnak azonban nem voltak illúziói. Mozdulatlanná
dermedve várta az áruló neszt, mikor tarkóján mintha jeges kéz simított volnia végig.' Mágia! Bal felől
meglebbent a függöny, a döbbent tolvaj előtt pedig beteges, gennysárga villódzás fakadt a semmiből.
Ó, Arel, egy rohadt idézőmágus!
Sianis célzás nélkül hajította el tőrét - a legválságosabb pillanatokban mindig ösztöneire és a ve-
rejtékes munkával bevésett mozdulatokra hagyatkozott. A csuklóból vetett tőr röpte megtört a levegőben,
sikoly hasított a harangzúgás után váratlanul beálló csendbe. A függöny előtt ösztövér, görnyedt alak
körvonalai rajzolódtak ki. A shadleki nemesi viseletet átáztatta a vér. Az idegen eltorzult arccal próbálta
kihúzni a hasába fúródott pengét. No igen, a varázstudó. Őt kereste, hiszem a korongsakkot is ketten
játsszák.
A fiú fülében dobolt a vér, tüdeje fájdalmasan követelte a levegőt, de lélegzet-visszafojtva várt, míg
a másik elzuhant. A varázstudót már nem védte a mágiája, a tojásokból felszabaduló álomméreg rajta is
éreztette hatását. Hova rejtené egy mágus a talizmánját egy idegen várban? Az idő és a levegőhiány -
sürgetett, ezért Sianis megkerülte a gennysárgán villódzó ködgomolyt és a varázsló fölé hajolt. Egyetlen
vágással felhasította a lila-fekete köpönyeget, és zordan elmosolyodott, mikor megtalálta a férfi nyakában
a bőrtokot. Kirántotta az apró tőrt, de a felragyogó, arasznyi malachitzöld penge látványa már nem jutott
el a tudatáig: ösztönei veszélyt üvöltöttek.
Lábai rugóként lökték előre, a hátába fájdalom hasított. Továbbhengeredett az oldalán, küzdve a
rátörő pánikkal. Végzetes hiba volt hátat fordítani egy félig nyitott idézőkapunak. A mágus biztosra akart
menni és nem átallott az Idegen Szférákból iderántani valami ingerült rémséget!
A tolvajnak esze ágában sem volt szembenézni az érkezővel. Szemei előtt vörös karikák ugráltak a
légszomjtól, de tudta: elég egyetlen -szippantás az oszladozó ködből és ő maga is a shadlekiek mellé
hanyatlik.
Az ajtó!
Sianis versenyt futott a halállal, mely ezúttal egy óriási, százlábúszerű, borotvaéles rákollójú,
skarlátfényben izzó
vágódott mellette az pokolféreg
ajtónak. Az képében üldözte.
ajtófélfával együttÉpp
a falazegy
első reteszt
része tolta el,Amikor
is leomlott. a szörny
pokolféreg döngve
rákollóival
vakon csapkodva kerregett a romok felett. Sianis a döbbenettől némán meredt a megelevenedett
rémálomra. A félbeszakadt idézés miatt a pokolféreg tökéletlenül anyagiasult, és vakon, kínlódva

tekergett a nappali fényben.
A folyosón rémült kiáltás harsant, és a szörnyeteg nyílként vágódott a hang irányába. Sianis tíz-
egynéhány lépést rohant az ellenkező irányba, mire lélegezni mert. Innen talán egyszerűbb lesz.
Torkaszakadtából üvöltött, nem törődve a feltűnéssel. Ha megállították, egy tagolatlan sikollyal a
háta mögé mutatott, és kitépte magát az őrség kezéből. A mögötte visszhangzó csattogás-kerregés
helyette is válaszolt.
- Szörnyet Sikerült aígy
engedtetek egészenmost
palotába, a kapuig
pedigjutnia,
gyávánaholmeglapultok?
az őrökre förmedt: '
Én védjem meg a kormányzó
nemes vendégeit? Sorakozó a díszbástya előtt!
A döbbent katonák akaratlanul engedelmeskedtek és mire ráeszméltek, hogy voltaképp nem ismerik
a tépett egyenruhájú, félbajszú idegent, az már el is fönt a szertartásról hazafelé igyekvő hívek között.
2.
Sianis inkább gyors, mintsem biztonságos utat választott a városon keresztül. Tudta, hogy a
palotaőröknek egy darabig nem lesz idejük az üldözésre, a hátán ejtett sebek viszont aggasztották.
Erionban nemzedékek
Egyáltalánóta
hogycsak
jutott aeszükbe?
legendákból, kocsmai nagyotmondók meséiből
Settenkedőket. Hol vagyunk, a Sötét Birodalomban? A jámborismerték
shadoniaka
eleddig gondolatban sem vetemedtek arra, hogy varázslásba ártsák magukat - a feketemágiáért gyors halál
vagy hosszú fogság járt az Egyisten földjén. Ha a követek varázslókkal - ráadásul démonidézőkkel -
szűrik össze _a levet, ez arra vall, hogy Erionban nem tartanak sem az egyház, sem az új kormányzó
hatalmától. Hacsak nem épp neki szánták a pokolférget. Nem lehet túl népszerű, ha egy démonidézőt
uszítanak rá: a conjuratorok ritkábbak voltak, mint a fehér holló és csillagászati összegekért dolgoztak.
Sianis legszívesebben véresre vakarta volna a bőrét. Maguk a sebek nem voltak mélyek, de egy
pokolféreg marását nem lehet félvállról venni.
Bármennyire kidolgozta is a tervet, végül csak a vakszerencsén múlt, hogy mesterpróbája nem
Rivelor hírhedt kínzókamráiban végződött. Lehet, hogy mégis kedveli valaki odafent? Sianis cinkosan az
égre hunyorított, ám ahogy tekintete visszatért a katedrális melletti sikátorba, arcára fagyott a mosoly.
Az előtte álló darócruhás, kopaszra borotvált, mezítlábas idegen mintha az időkoptatta kockakö-
vekből nőtt volna ki. A zsákforma öltözék, az övre fűzött imacsomó és a házfalnak támasztott hosszú bot
shadoni szerzetesre vallott. Egy Benignus-rendi szentfazék. Már csak ez hiányzott!
A szerzetes udvarias mosollyal viszonozta a tolvaj kínos vigyorát, széles bőrövének lecsüngő végét,
durva posztóruháját meglebbentette a szél. Bal tenyerét felfelé fordítva kérően intett. Sianis nagyvonalúan
feléje hajította a harcsabajszú erszényét. A csuhás nemet intett a fejével, és a tolvaj zubbonya alatt
dudorodó bőrtokra mutatott. Sianis elhúzta a száját:
- Ide hallgass, csuhás, fáradt vagyok. Kedvelem a jámbor fajtádat, úgyhogy nem bántanálak. Légy
jó fiú, és vidd az alamizsnát - egy évre elég a magadfajtának -, és engedj utamra; sietek.
A szerzetes a fejét rázta, és félreérthetetlenül a tőrt rejtő bőrtokra mutatott. Mélyen ülő, jadeszín
szemeiben különös, vad fény lobbant.
Jól van, csuhás, te akartad...
Sianis felsóhajtott, mint aki belefáradt a magyarázkodásba, ám a sóhaj még véget sem ért, mikor
tőre már a levegőt hasította, hogy átmetssze az egyházi útonálló inait.
Megdöbbentő dolog történt. Erion és az egész nyugati part egyik legfürgébb tolvaja életében először
nem fejezhette be szemmel követhetetlenül gyors vágását. Rántást érzett a csuklóján, körbefordult vele a
világ és végtelennek tűnő repülés után hatalmasat nyekkent a szemközti istálló falán.
Értékes pillanatokat veszített, míg talpra kecmergett, de a szerzetes nem használta ki helyzetét. A
fiú fejében vadul kergették egymást a gondolatok. A csuhás gyorsasága megrémítette - annyira persze
nem, hogy átadja neki a keservesen megszerzett malachit tőrt. Vett néhány mély lélegzetet, és beletörődő
mosollyal
darócruhásnyújtotta át a bőrtokot.
lágyéka felé: Jó magasra
A lába feleúton emelte,
sem járt, miközben
mikor alattomosan
egy gyomrába mélyellenrúgás
robbanó rúgást indított
ismét aa
házfalhoz csapta. Elködösülő tekintettel látta, amint a fölé magasodó férfi lassan, rezzenéstelen arccal
felemeli jobbját, és lesújt.
3.
Először a hangok jutottak el hozzá. Nyugodt, zengő, bizalomgerjesztő férfihang beszélt valami
ismeretlen nyelven, amelyből még szavakat sem értett. Kemény, kényelmetlen lócán feküdt. A férfi
hirtelen közösre váltott:
- Kinyithatod a szemed. Mindjárt leveszem a kötést is a kezedről.
Sianis résnyire nyitott szempillái alól megállapította, hogy az idegen - ritkuló hajú, őszes férfi -
hozzá beszél. Szelíd, rezzenetlen szemei voltak, a tolvaj mégis megérezte a mögöttük lapuló robbanékony
erőt. Izmos testén a városőrség nyári egyenruhája feszült. Ahol- karja-lába fedetlenül maradt, hegek
kígyóztak, mint erezet a nemes márványon. Az ősz férfi korát meghazudtolta a szinte ránctalan arc és a
ragadozók éberségével villanó, acélkék szempár. Görnyedt tartása is az ugrásra készülő nagymacskákra
emlékeztetett. Felsőteste karcsú, lábaihoz képest aránytalanul hosszú volt, félig nyitott ingén szíjas
izomkötegek sejlettek át. Az a fajta harcos lehetett, aki képes mérföldeken át loholni az ellenség
nyomában, majd pajzsot szakasztó erejű vágásokkal; órákon át tartó küzdelemben győzni. Veszedelmes.
A tolvaj felült, és utálkozva nézett körül. A bíborszín bársonnyal bevont pamlagok és mintás
függőcsillárok nyilvánosházakat juttattak eszébe. Rivelor minden ismert divatot hűen majmolt, és
rajongott az aranyozott bútorokért. Vasfából ácsolt, üres karszékek álltak egy hatalmas, ovális asztal
körül. A falon pajzsok az összes ismert városállam címerével. Kardok mindenütt - egyik sem jelentős
értékű -, dárdák gúlába állítva. Két lezárt tengerészláda, egy hatalmas szekrény otromba lakattal.
Ha tudnák, hogy nem a méret számít!
Sianis egyetlen ólomüveg ablakot látott, az is a görnyedt tartású idegen mögött. Délutáni napfény
tűzött a szobába. Ilyen sokáig volt eszméletlen? A szoba rendeltetését tekintve félúton lehetett a
tárgyalóterem és a fegyverraktár között.
Az asztalnál álló férfi bólintott az előtte meghajló, posztóruhás szerzetesnek, aki csendben elhagyta
a szobát. A fiú hitetlenkedve nézett a középtermetű, sovány domvikiánus után. Mi történik itt? A jámbor
shadleki követek démonidézőt rejtegetnek, Domvik áhítatos szerzetese pedig fél kézzel elintéz egy
kalandozót? Az Egyisten birodalma sokat változhatott, ha egy nyomorult csuhás is így verekszik...
- Sianis, városi tolvaj, Erion kereskedői számára udzsalar, a sivatagi róka.
- Te pedig az új kormányzó vagy, aki miatt elszúrtam a mestervizsgámat. - Sianis visszategezte az
idegent. Annak arcizma sem rezdült, kitáguló pupillája azonban elárulta döbbenetét. Letette a kezében
tartott bőrtokot, és körbejárta a fiút.
- Hogy jöttél rá? -A férfinak csak a szeme mosolygott, majd a márványasztalkán fekvő gyümöl-
csöstál felé biccentett. A tolvaj elhúzta a száját. Rivelor perverz volt és kábító füveket rágott, az új
kormányzóról pedig azt híresztelték, gyümölcsöket meg magvakat eszik, és ezerféle teát iszik normális
ital helyett. Hiába, a hatalom megrontja az embert.
- A shadoni kerületben eddig nem akadt, aki megállíthatott volna. Senki a városi őrök közül. De egy
jövevény,
kormányzói akitpalotát
nem ismerek, meglephetett:
leszámítva Akinek
meglehetősen jól hatalma
ismeremvan, és ravaszabb,
a shadoni kerületmint a többiek.
épületeit. AttólRáadásul
tartok, aa
palotának most nemcsak a tanácstermével fogok behatóan megismerkedni.
A férfi érdeklődve figyelte a tolvajt. Rövid tűnődés után kivonta a malachitzöld pengét. A tőr
valami különös, varázserejű fémből készülhetett, a markolatába foglalt drágakő árából pedig pénzelni
lehetett volna egy kisebb hadjáratot is. A fiú közönyösen meredt a markolat végén felszikrázó szi-
várványkristályra.
Nem kapzsi, állapította meg a kormányzó. Helyes!
- Tudod, mi ez?
A tolvaj a fejét ingatta.
- Drágakő.
- Azt állítod, fogalmad sincs, miért kockáztattad az életedet? Efféle könnyelműséget nem felté-
telezek rólad.
- A -mágusok szerint efféle szivárványkristályt utoljára a kyrek készítettek birodalmuk fénykorá-

ban. Manapság előszeretettel használják idézőrítusokhoz, mert úgy tartják, ha efféle ősi holmival ontják
az áldozat vérét, a hívó szó messzebb visszhangzik az Idegen Szférákban - vont vállat Sianis kelletlenül.
- Honnan ismer egy városi tolvaj efféle dolgokat? Shadon inkvizítorai a fél karjukat adnák efféle
tudásért.
- Talán. De előbb megégetnének boszorkányság vádjával. - A fiú legyintett. - Apám boszor-
kánymester
olvasni volt,mintha
is. Nem amíg meg nem az
vonzana találta azmesterkedés.
efféle inkvizíció. Érdekes feljegyzéseket hagyott hátra, és megtanított
- Azt hiszem, meg fogjuk érteni egymást. A nevem Arenzin Bel Haggalis. Dél-Shadonból jövök.
Sianis tűnődve mérte végig. Keménynyakú felföldiek lennének az ősei? Felettébb valószínű.
- Őszintén szólva már vártam, hagy bemutatkozzunk egymásnak... esetleg felakasztatsz, vagy más
efféle.
- Kár lett volna elsietni - mosolygott Arenzin.
- Sok van a rovásodon akkor is, ha csak a fele igaz annak, amit rólad beszélnek. Egyvalami azonban
melletted szól. A rablásaidból a tolvajcéhek mesterei is tanulhatnának, és eddig a legszorultabb
helyzetekből is kivágtad magad... de nem ezért döntöttem a javadra, hanem azért, ahogy harcolsz. Sosem
hagytál halottakat magad mögött. Elkábított, leütött, kezük-lábuk inain sérült emberek szegélyezték
utadat. A gyógyításuk
találkozást: perszeaznem
Miért áll tolvajnak kis munkát adott papjainknak, de mindenki túlélte a veled való
ilyen?
- Hőst azért ne faragj belőlem - morogta Sianis. - Ezek egyszerűen nem érdemelték volna meg.
Később pedig szórakoztatott a sokféle arcomról, alakomról elterjedt szóbeszéd. Tolvaj pedig azért lettem,
mert ehhez értek. Nem harácsolok, csak újraosztom a vagyont.
- Több van benned egyszerű városi fosztogatónál, büntetlenül mégsem engedhetlek utadra. A
mentalistákkal csapást mérethetek az elmédre, mely kitörli az utóbbi pár év emlékeit. Jobb esetben nem
őrülsz meg, de sosem lehetsz a régi önmagad. Elrekkenthetlek Sheralan bányáiba is: arrafelé mindig híján
vannak a munkás kéznek, és kitűnően őrzik a fegyenceket. Meg is csonkíthatnánk az északi törvények
szerint, ez a te esetedben egy kezet és egy lábat jelentene.
- Egyre érdekesebb - dünnyögte Sianis, de sápadtsága rácáfolt a hetyke szavakra.
- Mindketten veszítenénk az efféle megoldásokkal - ingatta fejét a shadoni. - Egy szolgálatot kérek
inkább.
- Besúgó legyek?
- Vadász. Az én vadászom:
- Elfelejted, hogy van más választásom is - sóhajtott a fiú, és közben ezt gondolta: Hiba volt
elküldenie azt a csuhást. Az ablak nyitva, és amíg beszélgettünk, a kezemben helyreállt a vérkeringés. Ha
közelebb jön, egy ütés, egy ugrás, és...
- Meg se próbáld! - Haggalis nem emelte fel hangját és ez félelmetesebb volt, mintha kiáltott volna.
Nyugtalanítóan magabiztos volt. Sianis úgy döntött, inkább nem próbálja ki, miért.
- Mi lenne a feladatom?
- Rivelor egy korrupt, gazemberektől és eretnekektől hemzsegő, minden szomszédjával hadilábon
álló városnegyedet hagyott rám. A kincstár üresebb, mint vártam, katonáim és hivatalnokaim nagyobb
részét ki kellett hajítanom, mert megvesztegethetők vagy lopnak. A vén csirkefogó rengeteget költött
magára, ráadásul, mint utódját, belekevert néhány csúf dologba. Ezért van rád szükségem, noha istentelen
pogány vagy, hiszen egy hithű shadoni inkább a kezét vágná le, semhogy Domvik szobrát
megszigonyozva másszon be az ablakon. Ráadásul a szertartás ideje alatt! Nem tartozol a nyájhoz, de
nekem így kellesz. Farkas kell nekem a farkasok ellen.
Sianis hosszú ideig nem szólt, majd lehajtott fejjel dörmögte:
- Kérlek, ne használj nagy szavakat; bántják a fülemet: Egy szolgálatról beszéltél. Csak egyről.
- Szükségem van rád, és egy bizonyos aszisz mesterdalnokra. Szeretném, ha ő is hallaná a rész-
eteket. Egy conjuratort kell előkeríteni. Ő tanította a fickót is a toronyszobában, de az hozzá képest még
gyenge kezdőnek
terjesztette rontást,sem tekinthető.
mikor ez az újAz inkvizíció
mester már-már
felbukkant. azt hitte,
Anguir sikerültakifüstölni
den Werohl a démonidézők
neve, a lar-dori egyetem
renegátja. Veszedelmesen sokat tud, és ami még rosszabb, tanít. Az ellenségeire viszont nem holmi
óriásférgeket szabadít, hanem felfalatja őket valami alaktalan, követhetetlenül gyors rémséggel.
- Felejtsd el! Mágusokkal nem kezdek.

- Három okod van, hogy ezzel kivételt tégy. Először is, nem kell legyőznöd, csak meg kell keresned
a conjuratort. Másodszor, amíg itt hevertél, átírattam a mestervizsgád feltételeit a Kevés Barátoknál -
elődöm, Rivelor jól kiépített alvilági kapcsolatrendszert hagyott rám örökül. Nem volt olcsó, de
napnyugta előtt még megtehettem. Nem akartam, hogy miattam keljen rossz híred a jobbkörökben.
- Úgy értsem, hogy a Kevés Barátok könyveiben most az áll, hogy önként támadom meg azt a
conjuratort? - A fiúnem
- Megölnöd szeme veszedelmesen
kell, összeszűkült:
csak felkutatnod gyűlölte
- közölte a zsarolást.
Haggalis. - Harmadszor: ez nem akármilyen
démonidéző. A fickó tőled kapta a szörnyet egy félresikerült sakkjátszma során. Emlékszel?
A fiú visszarogyott a lócára.
- Bár ne emlékeznék!
- Akarsz beszélni róla?
- Négy éve történt a dolog. Egy őrült kyr nemes, egy famór rabszolgájaként belekényszerítettek egy
sakkjátszmába, ami végzetesnek bizonyult... a szó szoros értelmében. A táblát egy ősi pokolkúttól alig
kétlépésnyire, egy sebtében felrajzolt pentagramma közepén állítottuk fel. Pokolkút?
- Az évezredes üregeket nevezik így Toron földjén. A mélyükön titkos pecsétek láncolják le a más
világokból megidézett bestiákat, melyek valaha Ryeket szolgálták - magyarázta Sianis. - A famor
mindenkit
tartózkodókkizavart
mindiga páratlanul
kutat rejtő legyenek.
toronyból. Akkor
Születettmár
toroniként kínosan
sejtettem, hogy ügyelt rá, hogy
a toroni a táblacsupán
is eszköz körül
bérvarázslója, a játszmát megszervező áruló kezében. Az igazán hatalmasok törvényeket és elveket
tagadva, a maguk útját járják, mondják a pyarroniták és a lar-dori conjurator komolyan vette ezt. Nem
hiszem, hogy toroni tradíció lenne, hogy a sorsjátszma végjátékát egy ősi pokolkút mellett kell lejátszani.
Rettegtem, hogy a kútban valami gyilkos dög tanyázik, és gyanúm fájdalmasan hamar beigazolódott.
Láttuk, hogy itt mi csak veszíthetünk, ezért ilanori mesterem egy óvatlan pillanatban megragadta az őrült
famort, és magával rántotta a kútba. Fojtott morajt hallottam odalentről - meglehet, képzeltem csupán,
hisz majd' megőrültem a félelemtől. Kimért hangra riadtam fel: "Te lépsz, kölyök." Alig láttam az árulót a
könnyeimen át. Morogtam valamit, hogy őrültség az egész, a lar-dori azonban máris a tábla elé
kuporodott, és közölte, hogy a két Hadúr... a két vezér kettőnket jelképez. "Aki túlértékeli szerepét az élet
sorstábláján, az megérdemli végzetét", mondta, és elfricskázta az útból a leütött fekete gyalogot. Én
Arelhez fohászkodtam, ő a kútba köpött. Vizeskék szemeiben démonok vicsorogtak. „Siess!",
parancsolta. "A végjáték zavartalansága ürügyén a szirt tövébe zavartam a harcosokat. Ha sejtenék, hogy
leláncolt kezű mestered végzett a famorral, minket is utánuk dobnának.
„Mi van a kútban?", firtattam.
„Mindjárt meglátod", felelte ő. A fekete manase figurájával babrált, majd felhorkant megint: „Te
következel! Tizenkilenc évembe került ez a sorsjátszma, nem hagyom, hogy meghiúsuljon egy taknyos
kölyök miatt!"
„Ez... a jövő?"
„Igen, a jövő. És épp most adunk formát neki."
„De hát ez istenkáromlás!"
A testes férfi felemelte a testőr számszeríját, egyenest a szívemre célzott vele... aztán lejjebb
eresztette, egészen az ágyékomig.
„Ha nem lépsz rögtön, még gyorsabban távozol ebből a világból, végső kiáltásod azonban nem egy
férfi, hanem egy eunuch sikolya lesz!"
Megbénultak a gondolataim. Elveszítettem mesteremet, odakint toroni harcosok vártak ugrásra
készen, mellettem egy több ezer éves pokolkút morajlott, az az őrült pedig azzal fenyegetett, hogy
férfiasságomat veszi, mielőtt minden egyebet elrabolna tőlem. Legyen meg az istenek akarata, gondoltam.
Behunytam a szemem, és a tábla fölé hajolva megragadtam az első kezembe akadó figurát. Szerencsére az
én bábum volt, vörös. Manase, a szárnyas oroszlán. „A manase a káosz és az indulat, a természet
könyörtelensége és a véletlen gonosz tréfája" - mintha ezer éve mondta volna ezeket a szavakat ilanori
mesterem.
egyszerűen Felnéztem
leütöttem azazellenfél
áruló elsápadó tésztaképébe. lépés!",
Hadurát. „Szabálytalan Érted is,rikoltotta,
Anquol;ő.gondoltam, és aigaza
Tudtam, hogy szörnnyel
van: a
szabályok szerint Hadurat leütni nem, csak sarokba szorítani lehet, de ez engem akkor már nem érdekelt.
Súrlódó nesszel ébredt a kút a hátam mögött. Bámultam a vizeskék szemekben robbanó iszonyatot, és
valamennyi égnek meredő szőrszálam azt sikoltotta, hogy ha futni próbálok, azonnali halál vár rám. Az a
valami biztosan nagy volt és alaktalan. A testet öltött gonoszság maga. De nem törődött velem, az ájultan
arcra zuhanó kölyökkel - egyenesen a démonidézőre vetette magát. Hiszen a Sorsjátszmában még egy
szabálytalan lépés is kötelez. Csakhogy a démonidéző nem halt meg. Túlélte a küzdelmet, és uralmat
szerzett a kiszabadított fajzat felett. Az ő parancsára a fekete pokoldémon később tucatnyi varázstudót
emésztett e1 szerte Északföldén. Ha róla van szó, számíthatsz rám.
-AÖrülök,
kormányzó
hogylassan ingatta A
elvállaltad. fejét.
küldetésed méltó lesz egy mesterpróbához, de a részletekbe a mes-
teredet is be kell avatnom. Hívd ide kérlek, de előbb kérj Arbo testvértől egy rendes ruhát, mert ezt
igencsak megtépte valami.
- A pokolféreg, amit a shadlekiek varázstudója idézett meg: Gyanítom; neked szánták. Nem
kedvelhetnek arrafelé, ha ilyen vendégeket küldenek a nyakadba. A helyedben utánanéznék, tényleg
Shadlekből jöttek-e...
Sianis émelyegve biccentett, majd elhagyta a szobát. A shadoni kerület új kormányzója hitetlenkedő
félmosollyal nézett utána.
4.
A lustán nyújtózó, késő nyári napsütésben szunnyadni látszott az idő. Szellő sem rezdült a Városok
Városának álmos délutánjában. Aranyfénnyel ragyogó hagymakupolák és mészfehér falak ontották a
napkelte
Időfeledteótaoszloptartóknak,
elnyelt forróságot.torz
Quahir mullah nyári rezidenciája
csupánbágyadtan
szunnyadt
életéta kihalt
sikátorban.
vízköpőknek tűntek a házigazda vigyázó baytani
mestergyilkosok.
A mullah nevét á leggazdagabb kalmárokéval együtt emlegették 'a Délvidéken, noha a madárcsontú,
töpörödött öregember nem volt kereskedő..: legalábbis nem a szó hagyományos értelmében. Ynev
legveszedelmesebb áruját, a kalandozókat bocsátotta áruba. Második évtizede működtette Eriont és a
Délvidéket behálózó szervezetét; Doldzsah nagyobb dicsőségére már csak ez is indokolta a
hagymakupolás palota árkádjai alatt lapuló testőrhadat. Suttogták, mindenben benne van a keze,
mindenen rajta tartja a szemét. A fehér szakállú aggastyán gyakran hangoztatta álságos mosollyal, hogy
nem ártja magát a nagyhatalmak politikájába, egyesek mégis tudni vélték, hogy Erionban a vén dzsad
maga a politika.
Még ellenségei' is elismerték, hogy kitűnően választja meg az embereit. A testőrök, akikért ke-
zességet vállalt, soha nem hoztak szégyent a Quahir-házra. Rebesgették, hogy Doldzsah papjaként
mágiával biztosította a kalandozók máskülönben kétes hűségét azok számára, akik megengedhették
maguknak a már-már arcátlanul magas közvetítői díjat. A megrendelők azonban biztosak lehettek benne,
hogy a legkiválóbbakat kapják. A kalandorok világában pedig a legjobb ajánlólevéllel ért fel a két bűvös
szó: Quahirnál dolgoztam.
A hagymakupolás palotaerőd közepén oázisnak is beillő liget zöldellt, közepén kerek alapterületű
függönysátorral. A nehéz, színes nemezlapok mögött fojtott káromkodás csattant.
A rózsaillatú sátor bútorzata egyetlen szőnyegből és egy háromszárú nargilé-edényből állt. A
szőnyegen kuporgó, mogorván pöfékelő dzsad olyan törékenynek, olyan ártalmatlannak tűnt, amikor
azonban a vén kalmár égszínkék turbánja megemelkedett, és pillantását a szőnyeg túloldalán kuporgó
fiúra vetette, Sianis megérezte a ravaszan csillogó éjfekete szemek mélyén a hatalmat.
Pokolian veszedelmes, villant át az agyán és ellenállt a késztetésnek, hogy kezét gyomorszájára téve
enyhíteni próbálja a megdöbbenés váratlan görcsét. Mélyet lélegzett inkább és felszegett fejjel viszonozta
az öreg gunyoros mosolyát.
- Testőrmunka, lobogó szívű barátom? Mihaszna fajankók ezrei képzelik, hogy ha kecske-
nyúzójukkal eltalálják az ivóban felállított dobótáblát, ha gyorsabban ütnek, mint a kocsmahősök, akkor
már alkalmasak testőrnek, netán kalandozónak is. A legtöbben csak odafent, Doldzsah fényességes színe
előtt döbbennek rá tévedésükre, de ez akkor már sem rajtuk, sem védenceiken nem segít.
A szőnyeg túlsó szélén keresztbe vetett lábakkal ülő szálegyenes, széles vállú fiú nem jött zavarba.
Teveszőr köpönyegét lesimítva felállt gyors oldalpillantást vetett társára, a köpcös, nagy bajszú asziszra -
majd tekintetét a szőnyeg
- Kalandozó apámatmintáira
hergoli szegezve fejet hajtott.
villámmesterként rettegték ellenségei. Első mesterem Anquol volt, az
ilanori vadász. Jelenlegi mentorom, Bram Boreillo neve pedig e falak között sem cseng ismeretlenül -
hunyorított a cifra ruhás, vigyorgó kreolra.
- Nevek - vonta meg a vállát az aggastyán, de tekintetében most először érdeklődés villant. Halo-
vány meglepetéssel állapította meg, hogy a fiú gondolatait láthatatlan pajzsok védik az elmefürkészés
elől. Ez legalábbis elsőrangú tanítómesterre vall.
- Te magad bizonyítottál-e már, ifjú oroszlán? - csettintett kétkedőn és szórakozottan simított végig
ápolt, fehér szakállán.
- Van nevem, és már bemutatkoztam. Megjártam a toroni birodalmat és a gro-ugoni Kard test-
vériség tautargi lovagerődjét. - Ezúttal a suhancon volt a vállvonogatás sora. Amit mondott, valóban nem
igényelt magyarázatot... vagy a legarcátlanabb hazugság volt, amit Quahir az utóbbi évtizedben hallott.
Doldzsah vén papja szívott egy hosszút vízipipájából.
- A testőrmunka hűvösfejű, -férfiakat kíván. Nem lángszívű ifjaknak való, még akkor sem, ha úgy
forgatják a fegyvert, mint maga Doldzsah, a fényességes, amit azért bátorkodom kétségbe vonni. Aki csak
vagdalkozni tud, legfeljebb karavánkísérőnek jó, mert ha egy testőr harcba keveredik, már elbukott az
éberség próbáján. A jó őr nem biztos, hogy mesterlövész, de meglát minden lényegeset, még mielőtt
összecsapásra kerülne a sor. Értelmes. Megjegyzi az arcokat és ha valami gyanúsat tapasztal, cselekszik.
Azonnal és önállóan.
kutya -a A kaputóltörzsére
baytanik a kertigvall
hét- rejtőző
jegyeztemestergyilkost számoltam
meg szinte mellékesen össze. A kézfejükre
a tevehajcsárforma fiú. Atetovált sivatagi
vén dzsad szája
sarka megrándult.
- Többen vannak. Van még tanulnivalód, fiatalúr.
- Az ifjúkor nem szégyen, miként az öregség nem érdem. Van, akit vénségére is elkerül a böl-
csesség. A palota túloldalán nem jártak szemeim vonta meg ismét vállát Sianis, mintha csak az időjárásról
beszélgetnének. A dzsad meglepetten túrt a szakállába és azon töprengett, hogy a tetovált kezűekkel
dobatja ki a pimaszt, ha kiderül, hogy csak a szája jár. Ezt a hangot nem szokta meg és nem is akarta
megszokni!
- A tisztelet a bölcsek erénye, fiatalúr! Naponta jelentkeznek itt nagyhangú- zsoldosok, évtizedek
harci tapasztalatával, mégsem kapnak a Quahir-háztól megbízatást. A jó testőr tisztelettudó és
fegyelmezett. Órákat
észrevétlenül. Nem várakozik
vakarózik, egy
nem helyben mozdulatlanul,
unatkozik; figyel. ha kell. A háttérben marad, de jelen van,
- Tegnap hajnal óta négyszer hagytad el palotádat, fényes tekintetű mullah. Legtiszteletreméltóbb
házad kapuján pedig összesen tizenheten léptek be, ha nem számítjuk azt a kettőt, akik a kertben felrajzolt
pentagrammán keresztül érkeztek.
Quahir megköszörülte a torkát. Kirúgom az egész baytani bandát, fogadkozott magában, miközben
mosolya egyre szélesedett.
- Ígéretes, határozottan ígéretes. De van valami, a legfontosabb, a legnehezebb. Talán éber vagy,
mint á homoki róka, és gyors, mint a holdkígyó, fiatal barátom. Értelmes vagy, talán túlságosán is az: Az
értelmes ember pedig mérlegel, nem veti magát ostobán a kilőtt nyíl útjába, hogy testével védelmezze
munkaadóját. Nem döglik meg egy marék mocskos aranyért. Az értelmes emberből sosem lesz jó testőr.
Az igazi testőr vakmerősége a felemelt penge bátorsága, amikor a harcost nem érdekli a szisszenve,
lesújtó Hideg Kéz. Képes vagy erre?
A tevehajcsárforma fiú nem válaszolt. Arca elrévedt, pupillája hatalmasra tágult és a vén dzsad
észlelte, amint lehullanak a másik elméjét védő mentális pajzsok. A vakmerő ifjú talán valami fontosat
akar mutatni?
- Láss belém; mullah! Emlékezem - morogta amaz fojtottan, udvariatlanul.
Quahir meghívásnak tekintette a pajzsok leengedését, a múltjába révedő Sianis invitálásának. Nem
tudott ellenállni a kísértésnek, kíváncsian merült alá az idegen emlékek kútjába és a következő
pillanatban...
A fiúval együtt emelte szablyáit és rikoltva búcsúzott az élettől. Alig tízlépésnyire alakjavesztett,
éjfekete pokoldémon örvénylett egy hajdanvolt ilanori hajnalban és ő előreszegzett pengékkel tett egy
lépést a bestia felé. Aztán még egyet! Nem volt már félelme, nem volt már gondolata sem. Csak a
mozdulat volt, amint megveti lábát, meglendíti szablyáit a támadásra készülő szörny előtt, és...
Az emlék sikoltó szilánkokra hullt. Árulkodó verejtékcsepp futott le a vén dzsad homlokán és
megült az orrnyergén.
- Megfelelsz - mondta rekedten. Sianis némán bólintott.
- Egyetlen megbízatásom van testőrmunkára, de azok Gorvikba készülnek. Egy magadfajta suhanc
rövid életű lenne ősi ellenségeink földjén.
- Tudom - bólintott ismét Sianis és meglazította övét. Valóban derű csillant a tekintetében? Egy
mozdulattal hátrafogta vállára omló, hollószín haját és bábját levedlő pillangóként bújt ki a durva,
teveszőr köpönyegből. A szőrcsuha alatt warvik mintás selyeminget; széles, abraselyem övkendőt és
feszes gorviki
peckesen bőrnadrágot
kihúzta viselt.tevehajcsárból
magát, dzsad Arcvonásain lazított kissé, gőgösen
szempillantás leeresztette
alatt változott kevélyszempilláit, és amint
gorviki abradonná:
Doldzsah vén papja (korához és tisztéhez méltatlanul, mellesleg jó évtizede először) elismerően
füttyentett. A pocakos aszisz büszkén húzta ki magát.
-A jó álcázás fél győzetem. Tőlem tanulta.

- Ez nem tanulható, kalandozó. Ez a vér szava - dörmögte Quahir és a suhanc magas, tiszta hom-
loka, merészen ívelő járomcsontja láttán valami mélyen fészkelő gyanú ébredt benne. A fiú pokolian
hasonlított valakire. A leggyönyörűbb nőre, akiért hajdan szíve vérét ontotta... és akit Doldzsah örökre
magának követelt, immár két évtizede.
- Legalább felerészben - biccentett a fiú. Apám renegát gorviki kalandor volt, rettegett hírű
boszorkánymester.
Legalábbis Anyámat, Khímirr Dierdzsant a Délvidék legszebb dzsad kurtizánjaként ismerték.
így mondják.
- Anyád Khímirr, a Dierdzsan-házból? Kurtizán? Így mondják? -Az öreg hetven évét meghazudtoló
fürgeséggel pattant fel.
Doldzsahra, a fiú vagy hazudik, vagy... vagy legyen meg az Istenek akarata!
Nyugtalanul járkálni kezdett a kerek szobában, végül (tisztes kora és még tisztesebb rangja dacára)
olyat káromkodott, hogy a nagy kalapú, pocakos aszisz és a gorviki párbajkosztümben feszítő suhanc
meglepetten nézett össze.
- Valami rosszat mondtam? - gyanakodott Sianis.
Quahir egy intéssel elzavarta a kiáltásra felbukkanó baytani testőröket és vízipipájával kezdett
szöszmötölni. Az első, kékeslilán pöffenő füstfelleg után vendégeire meredt.
- Rosszat? Nem,
és a csontjaimban azt nem
érzem, hogymondtál.
valóbanCsak éppen tizenöt
megtaláltam. esztendeje
Múltat keresemlehet
és emlékeket Khímirr Dierdzsan
hazudni, fiát,
de ilyen
szemeket, ilyen szemöldököt, mint Khímirré volt, sohasem. Minden ember életében vannak rozsdafoltok,
és én tartozom neked egy történettel. Nem szép és nem dicső história... de a valóságnak semmi köze a
szépséghez. Ranagol sötét birodalmában kezdődött, jó húsz évvel ezelőtt.
A vízipipa füstje súlyos-kéken gomolygott a szobában. A mullah émelyítően édes dzsad teát töltött
mindhármuknak; villás pálcikájával a datolyás tálban turkált, ám Sianis nem sürgette. A vén kufár keze
remegése elárulta, hogy csupán az erőt gyűjti az emlékezéshez.
- Dalnok uram, ha gondolod, megvárhatod a történet végét odakint. A szolgák gondoskodnak rólad
addig. Véres, csúf história lesz, nem afféle hősi krónikákba illő. A tudás pedig néha teher.
- Oszd meg velem ezt a terhet, ha méltónak ítélsz. rá. Elkísérlek az emlékek ösvényein akasztotta le
válláról lantját az aszisz és lehunyta szemét. Abaszisz mesterdalnokaként képes volt látni mindazt, amit a
mesélők felidéztek a múlt feneketlen kútjából. Együtt emlékezett a vén dzsaddal, és amikor a mullah
éneklő, pergő szavaival belekezdett a történetébe, a dalnok illúzióvarázst mormolt, ujjai végigsimítottak a
húrokon. Fényből és hangból szőtt káprázatot Quahir szomorú históriájához, tovatűnő árnyakként keltve
életre egy elfeledett klánháború hőseit és áldozatait.
5.
Ial-Thuor; a Kiáltó. Nevét szinte kölyökként kapta, mikor a magafajta még nem lehet méltó
semmiféle névre. Fertályóra alatt született meg az önvalóját kifejező szó, mert egy nevenincs shibont nem
köthetMindent
véreskü és
a Sötét Birodalomban.
mindenkit elveszített azon az éjszakán. Egész világát, hiszen a Fekete Hegység névtelen
szirtjén trónoló kolostorerőd a mindenséget jelentette a bíborszemű fiú számára. Akkoriban még elhitte
maga is, hogy a haragoszöld, hűvös halált és nyirkot lehelő, sziklába vájt falóriások között született.
Fájdalmasan kurta, didergő éjszakák és a harci kiáltásoktól zengő, fagyott verejtékű nappalok monoton
hullámverése sodorta végig az éveken, az életen át. A külső világból a komorkék égen lomhán vitorlázó
kőszáli kondorokat látta csupán, képzelete mégsem követte röptüket soha. Nem volt helye, nem volt
világa a kolostoron kívül. Tanítóinak engedelmeskedve, lélektelenül magolta ugyan sosem látott országok
beszédét, valami távoli; homályos cél érdekében, de üresen halottnak érezte az idegen szavakat. A
családja itt volt a kolostorban, ahol kétszer száz shadahín, a Test és Lélek útjának mestere és ugyanannyi
névtelen tanítvány vérzett és zihált a nap minden órájában. Csakúgy, mint azon az utolsó alkonyon, húsz
esztendővel.. ezelőtt.
A fény agóniája hosszú árnyakat vetett akkor, a fogazott szirtek dárdaként fúródtak a nyugatvégen
véres szemként alábukó napkorongba. Tucatszor tucatnyi shibon kuporgott a nyáron is nyirkos, kránkövet
virágzó köveken. Szoborszerű, néma gyűrűjükben egyikük az életéért harcolt.
A sánta mester kígyómód cikázó pengéje harmadszorra mart a szemnyílás nélküli sisakban vívó,
kékesfekete sörényű kölyök vállába. A shibon elkésve perdítette balra a féloldalas csapást és hátratáncolt
a komoran közeledő, fekete leples öreg elől. A szintén zárt sisakban küzdő, agg kardmester sántaságát
meghazudtolva, óriási szökkenéssel vetette magát a gyerekember védtelenül maradt jobbja felé, a levegő
felnyüszített hajlékony pengéje nyomán. Széles ívben, ismét elkésve lendült a shibon fegyvere, és az öreg
kardja egy odaadó szerető lágy mozdulatával siklott el a fiú suta védelme alatt, hogy alattomosan
visszarándulva ismét felhasítsa a bordákon a húst.
A kráni kolostor nevenincs tanítványai okultak a megtévesztés halálos színjátékából. Valamennyien
vérrel - az ostobák az életükkel - fizettek a tapasztalatokért. Tiszta, becsületes vágások helyett cselek és
azokon belül újabb cselek, hazug mozdulatok és hazug szemek... a győzelemig. Az öreg ezúttal nem a
legerősebbet; nem is a legjobb harcost választotta tanítványai közül, hanem a legveszedelmesebbet.
Valahogy érezték mindannyian. A küzdőkörben életéért harcoló kölyök más volt, mint a többiek, ámbátor
kevesen sejtették, még kevesebben tudták, hogy miért.
A szikár shibon kékesfekete sörénye vastag kötegekben türemkedett ki a zárt vassisak alól. A durva
haj csatakosan libbent, amint a kölyök vadállati mordulással, inaszakasztó erejű csapással vetette magát
mesterére. A nézők magukban lemondtak az életéről. A harag hamis tanító, egy kardmesterrel szemben
pedig maga a halál. A shibon, mikor átadta magát gyilkos dühének, megérdemelte a pusztulást.
Ígybalja
vertelen gondolhatta az öregperdülő-csosszanó
mellett rövid, is, mert előrelépvelépéssel
tért ki aelsuhanva,
tomboló tanítvány kardja elől
pengéjét csavaró és annak
döféssel fegy-a
vezette
szívig, illetve...
A kétélű kard alig hüvelyknyire villant a bordáktól, mikor a suhanc kiáltott. A felismert halál
jajszavának vélték az első pillanatban.
Nagyobbat nem is tévedhettek volna.
Az ezerszólamú rikoltás nyers őrülettel markolt a szívekbe, megfagyasztotta a vért ereikben,
megdermesztette a velőt csontjuk üregében. A döbbenet pillanata a tomboló kölyöké volt csupán. Senki
nem látta, amint az orkán hatalmával bömbölve bal tenyerét suta, lágynak tűnő mozdulattal a megtorpanó,
vén mester gyomorszájára tapasztja. Az ügyetlennek látszó csapásban azonban a karcsú test teljes ereje
robbant, és a lobogó köpenyű agg négylábnyit repült hátrafelé, egyenesen a shibonok közé.
A névtelen a csapás után megtorpant, hátravetette kékesfekete sörényét és. lassú mozdulatokkal
lecsatolta a szemeket elfedő sisakot. Durva vonású, kőmerev arcán nyoma sem volt dühnek, gyűlöletnek.
Mélyvörösen villanó szeme rezzenetlenül pásztázta társai dermedt gyűrűjét. A tömegben valaki fojtott
sóhajjal ismerte el a shibon teljesítményét.
A bíborszemű mesterien hazudta az érzelmeket. Vak dühöt mímelt, miközben elcsendesült tudattal,
„a penge alatt előretörve" megvalósította a leghatásosabb védekezést: egy olyan hazug ellencsapást,
melyhez csak álcázásként használta a jobbjában tartott, pengét. Fegyverforgatás közben sem feledkezett
meg üres baljáról; így kétszeresen is meglephette a kardvágásra számító vén mestert: Cseleken belül
újabb -cselek::.
Az örega zokszó
győzelemig.
nélkül, sántítva tért vissza a küzdőkörbe. Amikor sisakját lecsatolva, szótlan
tisztelettel meghajolt vérmocskos tanítványa előtt, a kolostorra a megdöbbenés szívdobbanásnyi csendje
ült.
A shibonok érezték, hogy valami rendkívülinek voltak szemtanúi valamennyien.
A rossz hír hozója ekkor érkezett. Teste a fagykarmú északi szél ellenére is verejtékben úszott,
száját habbal tajtékozta a khim'mor'tin; a sziklaszökellés zsigerpróbáló erőfeszítésé.
-A rendház elbukott! -zuhant kékülő ajkakkal az udvarra. Véreres szeme, ólomszürke arca, vonagló
tagjai ajzómérgekről, önként vállalt halálról árulkodtak. Akárcsak a hír, amit hozott.
Az urdhauri rendház a lovagrend titokzatos, ritkán emlegetett fellegvára volt. A névtelenszirten
gubbasztó kolostor a legjobb tanítványaival adózott a lovagvárnak minden napforduló idején. A távozókat
sosem látták viszont.
Tartományokban, Az Éjszeműeket,
nagymestereiket Urdhaur
állítólag lovagjaitisaismerték.
a Tizenhármak legerősebbek közöttmindennél
Hatalmukat emlegettékékesebben
a Külső
bizonyította; hogy még a Belső Tartományok dézsmaszedői sem háborgatták őket. Az Éjszeműek rendje a
maga módján, a maga szabta, időben rótta le tartozását vérben, velőben, életekben.
A lovagrend csillaga évtizedek óta ívelt egyre magasabbra a komor bércek felett... egészen mos-
tanáig. A rendház pusztulása új ellenséget, legrosszabb esetben a Tizenhármak haragját jelentette. Egy
váratlanul felbukkanó vetélytárssal az Éjszeműek könnyen elbántak volna, ám Urdhaur bukása a
Hatalmasok dühére és hatalmára utalt. A végrehajtó a bosszú eszköze csupán, a lovagrend sorsa pedig a
feledés.
De egy született kráni soha nem adja fel.
Az ajzómérgektől hörgő hírhozó fertályórán belül kiszenvedett a fekete köveken. Testét az
Emésztőknek vetették és felkészültek az ostromra. Felesleges szó nem hangzott el - a kolostorfalak
mögött percekben mérték a fecsegő újoncok életét.
A párbajtéren a shibonok leeresztett gyakorlókarddal fürkészték mesterük arcát. A savmarta arcú,
vén shadahin egy intéssel a szállásra parancsolta valamennyit, a küzdőkör győztese kivételével. Tűnődve
mérte végig a gyerekembert, akinek ádáz, ugrásra kész tartása, lobogó sörénye a fekete hegyi
oroszlánokat juttatta eszébe. Hatalomszót használt a halál küszöbén, noha kiejtését nem is tanulta még. A
gyümölcs megérett. Túl korán. Vagy... - pillantás az utolsókat rángó hírhozóra ...éppen időben: az utolsó
pillanatban.
A szálkás izmú, kékesfekete hajú névtelen lehorgasztott fejjel várakozott a vér és verejték áztatta
gyakorlóudvaron. Amint felnézett, egy pillanatra találkozott tekintetük, majd a shibon sietve a földre
szegezte a szemét. A fekete leplekbe burkolózó öreg ajka szólásra nyílt, de körülpillantva elharapta
szavát. Intett és bicegve elindult az ősök csontjait, az ellenségek lelkét rejtő kazamaták felé. Tanítványa
leeresztett karddal, szótlanul követte.
Az udvar megelevenedett körülöttük, ahogy a kolostor - évszázadok csiszolta hatékonysággal -
felkészült az ostromra:
Méregzöld köpenyes varázstudók fojtott mormolása nyomán elmosódott rajzolatok izzottak fel
gonosz, kékeslila fénnyel: a rúnákban ébredő torz élet ölni akart.
A kocsiderék vastagságú sziklafalak körvonalai hullámzani kezdtek, ahogy világra öklendezték
szürke fényű, döngő léptű sziklagyermekeiket.
Szembántó rajzolatokkal díszes parázstartókban szisszentek fojtott dühvel a világok szakadékán
átragadott lángvadak. Kénsárga köntösű méregmesterek kántálása nyomán bannarák, eleven méreglények
kúsztak fel éhes
bástyafokon fortyogással
és rikoltására a pincék
a robajló lépcsőin.
ég moraja Lobogó köpenyű, csontvázsovány alak kiáltott az északi
felelt.
A kolostor, az ébredező fenevad kimeresztette karmait.
A tanítvány a mélybe vezető lépcsőknél érte utol mesterét, gondosan ügyelve, hogy tartsa a
kardpengényi távolságot. A félszemű vénember fáklyát ragadott, noha nem volt szüksége rá.
A kazamatákban, tucatnyi láb mélyen a föld alatt vajmi kevés hallatszott a fenti világban szárba
szökkenő káoszból. Az édes vérszaggal verejtékező falakat megdöbbentően élethű arcok borították. A
szájak hangtalan üvöltésre nyíltak, ahogy a tekintetek a tovahaladók után fordultak. E1 lovagrend
megtagadta ellenségeitől a jó halált. A halált, egyáltalán.
volt azAz öreg mögött

éjszakai lépdelő pedig
látás, mestere fiú szeme bíborszínben
jó okkal nem hívtacsillant a sötétben. A névtelen számára természetes
fel rá figyelmét.
A vénember a kazamaták legtávolibb falánál állt meg, egy durván faragott obszidián kosfej előtt. A
szándékosan elnagyolt vonások a Kosfejes Urat ábrázolták az áldozóterem kőoltára felett. Csak a másfél
alkarnyi hosszú kosszarvak voltak borotvaélesek.
A kardmester megköszörülte torkát, és mert úgy akarta, láng lobbant a fáklya szövétnekén. A fiú
szeme veszedelmesen összeszűkült, mint a veszélyt szimatoló ragadozóké, de az öreg rá sem hederített.
Mély torokhangon kántálni kezdett és szemöldökrándulását megértve, a névtelen shibon utánozta szavait.
Nem értette az ismeretlen nyelv kifejezéseit, mégis mintha emlékezett volna rájuk. Talán azért, mert
ezer meg ezer éj szakán hallotta álmában ezt a suttogást. A fojtott, éterien távoli, illanó szavak most
élőszőr hangot, testet kaptak. Ahogy utánozta az öreget, megérezte amint felébred sejtjeiben, minden
porcikájában
az az Ősi Beszéd. Csontozata,
imént, a gyakorlóudvaron. Tudta, hogybelei és veséiamit
veszélyes, beleremegtek az idegen hangokba,
tesz, belepusztulhat csakúgy,
a próbálkozásba, az mint
első
elhibázott lépésbe, mégsem rettegett. Így kellett tanulnia, amióta megszületett.
A savmarta arcú öreg a legjobb volt a legjobbak között, szemeiben mégis erek pattantak meg,
orrából vér szivárgott. Tüdejéből vörös köpettel együtt törtek fel a gyötrelmes, nem-emberi nyelv szavai.
A shibon engedelmesen, erőlködés nélkül utánozta a vénember beszédét, míg az egy intésével csendet
nem parancsolt.
Egymaga zihált, köhögött ezután, és a fiú döbbenten ismerte fel a Nevet Adó Szertartás szavait.
..aki nevet szerzett az érdem jogán...
A vénség leakasztotta nyakából a shadahínok jelvényét, a fekete ötvözetből kovácsolt szem-
szimbólumot:
...a harc és a győzelem jogán...
A fekete fém a fáklya lángjába merült, felvillant és sercegve szikrázni kezdett
...a szükség és a kötelesség jogán:..
A különös amulett megdöbbentően gyorsan érte el a vörös, majd a fehér izzás fokát. Az öreg
mindeközben szinte oda sem ' figyelve tartotta a fáklyalángban. Ujjhegyei körül vörös tűzliliom
hajladozott, de nem ártott neki.
...a fájdalmad és a hatalmam jogán...
A vén mester elhajította a fáklyát és feltépte a vászoninget a fiú mellkasán. A kialvó fáklyafény
után rájuk zuhanó sötéttel csak az amulett fehér izzása és a fiú bíbor szemeinek csillogása dacolt. ..a
névhez kötött vérbosszú jogán...
A félszemű öreg a kölyök gyomorszájára szorítottá a szem-amulettet. Az izzó ötvözet sercegve mart
a húsba és túlvilági, kék fénnyel villant fel, amint a vénember kiejtette az utolsó szavakat:
...lesz a neved Ial-Thuor! - sikoltotta az öreg vérző torokkal az utolsó, hatalomtól sűrű ősi szót,
örökre beleégetve a fiú emlékeibe, egész valójába:
A felvillanás után az utolsó fényforrás is kilobbant: Az öreg elhajított kócbabaként csuklott össze, a
shibon pedig, aki nevet, s ezzel jogot szerzett egy másfajta létezésre, magabiztosan indult a kijárat felé a
kazamatára zuhanó éjben.
Kezdetben mindig nagyon sötét van, mondják a tanítások, de a Kiáltónak nem volt ideje az el-
mélkedésre. A név kötelességet jelentett. Felelőssé vált az Éjszeműek rendje minden shadahínjáért, a
névhez kötött vérbosszú, a khayness jogán.
Odafent pedig háború tombolt. Nyöszörgött az idő és idegen valóságokkal vajúdott a tér a kolostor
manahálóját szaggató
varázsvédelmét, ordítások nyomán.
mint gyermekek Egyamérhetetlenül
homokvárait ősi hatalom
feltámadó dagály. igéi védők
A haldokló söpörték
azúrel-fáklyaként
a rendház
fellángoló, jeges gyűlölete érzelemfaló asztrálvadak ezreit vonzotta a haláltusáját vívó kolostor falai közé.
Emberéletek tucatjai hunytak ki minden szívdobbanással, lelkek százai vesztek vakon a sikoltó káoszba.
Ial-Thuor, a nevet szerzett Kiáltó a lépcsősor aljáig jutott el, mikor odafent bömbölés harsant és
lángolva zuhant mellkasára a pinceajtó.
Hárman álltak a lépcsők tetején. Merev mozgású, emberforma, mégis rovarszerű alakok. Idegenek a
külső világból.. Ellenségek:
A törmelékek alatt vergődő puhabőrűben a prédát, a porhanyós húst látták csupán. Magabiztos,
szögletes léptekkel közeledtek és amint megperzselt áldozatuk a kazamata folyosórendszerébe vetette
magát,Aelégedett
harc márvartyogással üdvözölték az újabb, legutolsó vadászatot.
eldőlt odafent.
Az óvó rúnák kifakultak, a sziklaszörnyek homokká porlottak, az éhes méregtócsák elpárologtak az
ősi hatalom igéi nyomán. A támadók a Belső Tartományok felől érkeztek, ahol a túlélők ha-
talomszavakkal uralkodtak. A peremvidéki kolostor csaknem félezer harcművészének esélye sem volt az
alig tucatnyi aquir ellen. Az embernép, bármilyen gyorsan tanult is, képtelen volt torzulás és károsodás
nélkül felidézni az aquirok ősi, erőtől sűrű nyelvének akár legegyszerűbb igéit is.
A támadók ugyanazok voltak, amelyek porig rombolták az urdhauri rendházat. Egyetlen veszteség
nélkül. Erejük megcsappant ugyan, de ez nem tartotta vissza őket, hogy még aznap sort kerítsenek a
szirtek közt megbúvó kolostorra is.
Kilencen gázoltak a fekete kövű kolostorudvar véresen gőzölgő húscafatai kőzött, míg idelent ez a
három a legutolsó, menekülő préda után vetette magát. Hiszen vadásznak, ragadozónak születtek
valamennyien.
Aquirok voltak.
Tisztán hallották a rohanó fiú lépteit, a tüdejében ziháló lélegzetet, vére vad surrogását rángó
ereiben, amikor befordultak utána az utolsó, a kosfejes falioltárhoz vezető folyosóra.
Bömböltek ismét és a Kiáltót fakózöld lánghullám repítette a falig. A kolostor legifjabb, legutolsó
shadahínja - életében először - sikoltott. Ruhája lángolt, bőrén hólyagokban fakadt fel a fájdalom. A
beteges, sápadtzöld fényű lángok nyomán még a fekete kövek is tüzet fogtak.
Az aquirok lassan közeledtek.
Ial-Thuor mozgást észlelt a szeme sarkából és döbbenten látta; hogy az öreg kardmester az oltárkő
mögött, ugrásra készen, maga alá húzza a lábait. Mindkét kezében kardot markolt és az egyikben a
tanítvány megrökönyödve ismerte fel saját, elejtett fegyverét.
A három aquir fojtottan vartyogott, hangjuk nyomán tisztátalanul vonaglott a pincemély levegője. A
mocsárzöld fényben élesen kirajzolódott feji végük, mely átmenetet képezett a rőt sziklavarangy pofája és
egy lovagi sisak arcrostélya között. Torz testüket mintha tátogó, ámbraszín tavi kagylók borították volna.
Felső két végtagjuk csáp módjára, szabadon tekergett, hét hosszú ujjuk hullámlengette hínárcsomóként
hajladozott minden mozdulatukra. Háromkarmú, széles lábfejük szinte rátapadt a fekete kövekre.
Idegenek voltak. Gyilkosok.
Alig hatlépésnyire álltak, de nem kiáltottak többet. Kimerültek, vagy csupán el akartak játszani
utolsó áldozatukkal? Ial-Thuor nem gondolt vele.
Mert a bíborszemű gyerekember még ekkor is azon töprengett, miként tehetné a varangyok számára
minél fájdalmasabbá az élettől kapott utolsó, kurta pillanatokat. Az oltárkő mögött rejtező, savmarta arcú
vén szája sarkában vérpatak indult meg, amint kínlódva formálta a szavakat.
- Kiálts, shadahín, miként a párharcban kiáltottál, különben értelmetlenül halunk!
Amazok ketten indultak a kölyök felé. A haloványzöld lidércfényben Ial-Thuor döbbenten látta,
amint csápujjaik végéből ujjnyi karmok sarjadnak... de ő nem tudta, mit és hogyan kiáltson a zsi-
geremlékekben szunnyadó, ősi nyelven. Megpróbálta elérni azt az ürességet, amit az udvaron érzett.
Belekapaszkodott a pillanatba, amelyben az öreg kardja a szívéhez közeledett, hogy megtalálja az
elfogadott halállal érkező váratlan könnyűséget és a szót, a megoldást, mely akkor önkéntelenül fakadt fel
torkából.
Az aquirok csak egy pillanattal később mozdultak a szükségesnél, de egy kráni lovagrend
történelme fordult meg ezen a pillanaton: Ial-Thuor kiáltott.
Elárasztotta
mérhetetlenül a furcsa,
nagyobb rettegő-ujjongó,
hatalmat adott az ősikéjes fájdalom,
igének. de a vulkánként
A testéből kétségbeesésfeltörő
- vagyerőa részévé
harag? most
vált,
miként a tollpihe szárnyal a sziklaormokat repesztő viharban, ahogy á lehulló falevelet ragadja el a
harsogó hegyi folyó. Az utolsó szőrszála is belereszketett a gyönyörű gyötrelembe, amint eggyé vált a
tomboló, megállíthatatlan Hatalommal.
A fiú kiáltott és a vén kardmester ugrott. Egy hihetetlen ívű szökkenéssel, szárnyait lendítő
kondorként emelkedett a megtorpanó aquirok főié, és forgószélként perdülve, egy elegáns kettős körívvel,
mindkét pengével ugyanabban a pillanatban metszette át a közelebbi szörnyetegek nyakát. Az ugrás
tetőpontján villanó ikervágás megtévesztően könnyednek tűnt - több mint fél évszázadnyi gyakorlás volt
az ára.A harmadikat nekirugaszkodás közben érte a hatalomszó. Célját elvétve suhant el a Kiáltó mellett.
A fiú évtizedes rutinnal akasztotta lábfejét a dermedt szörny bokájába. Az aquirt továbbvitte a lendület: a
békaszerű arc a durván faragott kosfej obszidiánszarvaiba zuhant. A szemet és a homlokot felhasító seb
nem lett volna halálos, ha a megperdülő ifjú shadahín nem vetődik rá, és nem taszítja tövig azokba a
borotvaéles szarvakba nyolcvanfontnyi teste teljes súlyával.
Tompa reccsenés... aztán csend.
6.
A fiú túlélte a kolostor pusztulását, és az aquirok bosszúja sem érte utol. Hosszú volt a futás a Sötét
Határon át. Fakó és ősöreg erdőségekben, eónok óta üresen ásító szakadékvölgyekben rejtőzött, vízesések
felett mászott át, sziklaszurdokban
melyek fülsiketítőkanyargó
robajjal folyó
hulltakpartján,
alá a feneketlen mélybe. Sokáig gázolt felfelé egy
ezerlábnyi mély melyre a nap csupán fertályórányira vetette
sugarait. Hátra sem nézve, a hegyi népek egyenletes tempójával futott a szurdok falán örökké virágzó,
nehéz illatú folyondárok derengő félhomályában. A folyó Konnahar óriási, kihalt barlangvárosába
vezette, ahol lélegzetellállítóan gyönyörű, elhagyatott paloták hallgatnak ezredévek óta az ékkövek
szikrázó smaragdfényében. Időérzékét elveszítve bolyongott a konnahari erdőbirodalom megkövült fái
között és vak halakra vadászott a halott faóriások tövében kanyargó, ébenfekete vízben. Talpát és tenyerét
felsértették a szürkésfekete rönkökről lepattogzó üvegkemény szilánkok, de a Kiáltó nem is gondolt
megállásra.
A folyásiránnyal szemben haladva végül a nolák egyetlen tóból álló birodalmában bukkant fel,
melyet éjjel-nappal szivárványszínben fénylő felhőkoszorú övez és ahol toronymagas, buja fákból álló
ősrengeteg burjánzik százlábnyival a víz tükre alatt. Hihetetlen titkokat hallott a noláktól, akik olvassák a
gondolatokat és minden nép nyelvén beszélnek, ám viselkedésük teljesen kiszámíthatatlan, mert állítólag
férgek élnek és vonaglanak az agyukban. A nolák egészen a Dübörgő Völgyig kísérték, egy port és hamut
okádó, kúpforma kürtőhöz, melynek olvadt fémfolyók fakadtak az oldalán. A sziklakúp mélyén egy
poklok mélyére nyíló kapu okádta a füstöt, mely nappal is éjszakává homályosította a napot. A
bíborszemű tulajdon-kezét nem látta a fullasztó ködben, de folytatta útját.
Vakító fényben, torz egek alatt nyújtózó síkságon át menekült ezután, ahol növényszigetek lebegtek
az égbolton. Hatalmas, bíbor virágok erdeje susogott vésztjóslóan a rohanó Kiáltó körül, más növények
pedig csendes, egyenletes tűzzel égtek az éjszakában. Az utolsó mérföldeket a szelek szárnyán, egy
stadionnyi nagyságú, szekérméretű hólyagokkal burjánzó, lebegő növényszigeten tette meg. Mikor a
szélsodorta növényóriás elhagyta az utolsó fogazott, fekete szirtet is, a Kiáltó egymás után felhasogatta a
gázoktól feszülő hólyagokat. Az égi tutaj egy névtelen pusztaságban hullott le és az álomba zuhanó,
elcsigázott Ial-Thuor utolsó gondolata az volt, hogy kijutott a Sötét Birodalomból.
Az effélét nevezik csodának az avatatlanok. Mikor feleszmélt, nem volt egyedül.
- Hogy veszélyes-e?. - harsant mellette a rekedt hadarás. - Mind veszélyes, amelyik a Sötét Határon
túlról jön! Nem értem a baytanikat. Álmában gyorsan leszámolnak a fajtájukkal... már ha tehetik.
Hihetetlen, hogy ezt itt élve elhurcolták az erioni Kapuig, és senkinek sem tűnt fel, miféle fenevadat
szállítanak! Hiszen ha ezt itt nem teríti le a szomjúság, senki nem kerüli el az üldözői sorsát!
- Mi lett velük? - kérdezte a lábánál egy tompa bariton.
A kráni alig tudta követni a feje mellett folyó társalgást, bár rabtartói a kolostorban belénevelt,
halott nyelvet beszélték. Egykedvűen nyugtázta, hogy kezét és lábát fagyhideg kőfalhoz bilincselték,
szájábaA elharaphatatlan fémpecket láncoltak.
kurta életű emberízingek fogságába került hát... igaz, a kráni ébredés összehasonlíthatatlanul
gyötrelmesebb lett volna. Résnyire nyitott szemhéján át egy öreges, törékeny barnabőrűt pillantott meg,
akinek homokszín leplei a kolostor kardmesterét idézték.:. de ezzel véget is ért a hasonlóság. Sánta kráni
mestere még legmélyebb álmában is százszor veszedelmesebbnek tűnt, mint ez a töpörödött vénség.
Dzsadnak hívják a fajtájukat, tudatosult benne a felismerés.
- A mélysivatagban vadászta le az üldözőit. Baytani nyomkeresőink szerint Ibara szívében,
porszáraz vizestömlőkkel vívták utolsó csatájukat. Félhavi járóföldre a legközelebbi oázistól. Az
ellenségei afféle peremvidéki nomádok lehettek; nem ismertük fel a tetemeket. A baytanik megesküdtek
rá, hogy a vérüket kiszívta valaki. - A rekedtes hang egy görnyedt, bőrvértes sivataglakótól származott.
- Valaki.:. -A vén dzsad bólintott. -A sivatagban minden csepp nedvesség életet jelent. Elmehetsz.
Ajtó nyikordult és amint a vénség közelebb lépett, a Kiáltót dohos tekercsek, szikkadó, bőrkötésű
fóliánsok szaga csapta meg.
- Tudom, hogy érted, amit mondok. Kinyithatod a szemed.
A kráni felszegte a fejét, falbilincsei tompán csörrentek. Szeme bíborfényben parázslott fel, ahogy
viszonozta a féregember tűnődő tekintetét.
- Semmi vagyok a néped szemében, amely még a senki címét is a saját szülöttei számára tartja fenn.
Ennek a semminek a nyelvére tanítottak, fiam, hogy egyszer a keleti semminépek országában kísérd a
Füvet szállító karavánokat. Egy csapat semmi talált rád a szomjhalál szélén és most egy féregember
rabszolgája vagy, aki olvasni merészelt az emlékeidben: Az enyéim Quahír mullahként ismernek.
vénségAztalán
öreg közelebb
nemcsak csoszogott,
a lepleibenazemlékeztet
acsargó Kiáltóban
a sántamegfogalmazódott
mesterre. Mégsem a gyanú, hogyhiszen
félt tőle, a madárcsontú
meddig
parancsolhat a pincebogár az oroszlán
Erre gondolhatott a hegyes szakállú öreg is, mikor valamiféle tekercsre kezdett körmölni a
szemrontóan gyenge fáklyafényben.
- A bosszúfogadalom szent... de mit sem ér, ha a győztes vérbe fojtja az egyetlen túlélő esküszavát.
A te fajtád túl veszedelmes a rabsághoz; a baytaniknak fogalmuk sincs róla, miféle fenevadat fogtak a
sivatagban. Az elméd mégis meglepően tiszta és fegyelmezett. Nyoma sincs benne a fajtádról híresztelt
pusztító káosznak. Meglehet, Házunk nagyura így sem fogad el és akkor meg kell halnod... de ha most
szabadon engednélek, visszatérnél, és ellenségeid elpusztítanának, amint átléped a Sötét Határt. Ritka a
gazda, aki szerződést köt rabszolgájával - folytatta Quahir, felemelve tekintetét a tekercsről. - A
szabadítóleveledet írom, hogy
Tudom, gonosz hazádban életben erre
is létezik maradhass. Egyegészen
szó, noha szabad embertől
másként kérem húsz évmint
értelmezik, hűségét. Hűséget:
mifelénk. Vi-
szonzásul felajánlom a Dierdzsan-ház oltalmát, míg ellenségeid megfeledkeznek az Éjszeműek rendjének
utolsó túlélőjéről. A legjobbak tanítanak majd, hogy bosszúdat beteljesíthesd... húsz év múltán.
A kráni hallgatott.
- Anta dhaifi; a vendégem vagy - formálta a mullah az ünnepélyes szavakat, amelyek a legtöbbet
jelentik Ibara sívó homokján. Kaftánja ujjából a falbilincsek kulcsait varázsolta elő: a dzsad
vendégbarátsággal nem férnek össze a rabláncok. A barbár szeme bíborszínben parázslott fel.
- Fordul a szél. A csontjaimban érzem: ítéletidő közeledik. - A vénség fázósan húzta össze magán
barna lepleit, majd megoldotta a bilincseket. -Sokakat elsodor majd, de nekem nincs mitől félnem... hisz
te állsz majd az oldalamon, mikor ideér.
7.
Az erioni Kereskedőnegyed dzsad piaca melynek neve szúkh a sivatagjárók és bahzar az
oáziserődök nyelvén - a nap tíz órájában olyan élettől harsog, mely órákon belül az őrületbe kergetheti
Északfölde hűvösebb vérmérsékletű fiait.nők
Férfiak egy szál mocskos
olajosandzsabiban,
csillogó lobogó
emáméban avagy
napszítta burnuszokban, kecses léptű lefátyolozva, izomzatú pallosforgatók
gyűrűjében, gyermekeiket kézen fogva vezető, idősebb matrónák egész házanépükkel, gyaloghintók,
lépteiket szerényen szaporázó kicsiny, fakószürke szamarak, dologtalanul ballagó, a tülekedő tevék
ordításától olykor meg-megriadó járókelők átláthatatlan, lármás kavalkádja kiabál, alkudozik, ténfereg a
dzsad negyed kisebb városnak is beillő bahzarjában.
A Kis-Ibarának is nevezett negyedben, a bahzar kapuinál még eredeti dzsad kifőzdék nyálcsordító,
sűrű illata száll, szapora nyeldekelésre késztetve á közvetlenül mellettük sorakozó pénzváltókat és
hatalmas handzsárokra támaszkodó, bőrmellényes őreiket. Az emberi hangyabollyal továbbsodródó
járókelő ezután a szövetboltok, majd a szőnyegárusok színpompájában gyönyörködhet. A rikító színek
gyermekien egyszerű lélekre vallanak, tudálékoskodnak Pyarron bölcsei, nem is sejtvén, hogy a lenézett
tiritarka kelmék micsoda ünnepet jelentenek a szemnek a sivatag napszítta egyhangúsága után. A
szőnyegárusok mellett fazekasok, majd beljebb ötvösök kápráztatják el a járókelőt. Ezután következnek a
bőrösök és az ószeresek. A szűk utcákon sodródó járókelő óhatatlanul belebotlik a rikácsolva felkínál-
kozó idősebb, vagy éppen megtört tekintettel toporgó fiatalabb örömlányok és a „biztonságukra"
felügyelő, élesre fent dzsambiát markoló futtatóik tömegébe, és elég csupán vigyázatlanul oldalt lépnie,
hogy kígyóbűvölők fogavesztett királykobrái szisszenjenek rá dühösen.
A bahzar közepe táján egymást támasztják a vályogtéglás dzsad fogadók, ahol a betévedő édes
pálmabort ihat a földszinten, mezítelen rabszolganők táncában gyönyörködhet a lapos tetőkön, vagy - ha
arra méltónak találtatik - a pincébe nyíló titkos lépcsőkön át zsúfolt, fülledt mákonybarlangban hódolhat
Noir bódulatának. A Dzsellidion arénájában teveversenyek fogadásain verheti el a pénzét. Más
futamokkal ellentétben a csalás itt kizárható: a kezdetet jelző háromembernyi, óriási dob puffanása után
eszeveszett tülekedés kezdődik az indulási vonalon. A teve pedig veszedelmes jószág - elöl harap, hátul
rúg; és gyakorta le is köpi vetélytársait öklömnyi, felböfögött gombócaival. A kezdővonalon kirobbanó
ordítozásból és rugdalózásból persze a hajtók is kiveszik a részüket, így már maga az indítás is felér egy
gladiátorviadallal - legalábbis a hozzáértők szerint. A versenyen általában nem a leggyorsabb, hanem a
legengedelmesebb állat nyer, amelyet hajtója vé1 sikerrel fordít a célegyenes felé.
A dzsadok temploma a piac - tartja a mondás a világ elismerten legjobb kereskedőnépéről, melynek
legnagyobb prófétái maguk is kalmárok voltak, és még isteneik is a kufárokat pártfogolják. A dzsadok,
akik a kézzel fogható vagyont mindenek fölé helyezik, az egyetlen nép, mely csak a szerelemhez fogható
rajongással viseltetik az üzlet iránt. Az ő pultja, az ő birodalma, az ő színháza, az ő küzdőtere - vallja a
dzsad, aki lovagokat megszégyenítő tisztességgel játszik, ha vevőjében valódi műértőt sejt, de sima
beszédével képes
erszényéből. az utolsó
Természetesen rézgarast
magasabb áratiskérkiénekelni az üzletébe
és természetesen betévedő
megsértődik, akárfaragatlan
el is áll azészakföldiek
üzlettől, ha
a vevő modortalanul, azonnal fizetni akar. Ha azonban alkudni próbál... akkor a dzsad lelkében kivirágzik
az öröm, tüstént teát, feketelevest hozat és egy ifjú szerelmes lelkesedésével vezeti rá a vevőjét, hogyan
élvezze a portéka színét, lágyságát, eredeti formáját. Egy költő ihletettségével bizonygatja, hogy vevője
megérdemli ezt a gyönyörű árut és ő, szerencsétlen kalmár csak azért adja ilyen hihetetlenül alacsony
áron, hogy jó kezekben tudhassa ezt az időtlen értéket... A dzsad kufárnak élete az alku, a szellemi és
színészi párviadal, ahol-majd a győztes zsebében csörrennek az aranyrúpiák. Az erioni dzsad hangyaboly
valamennyi kufárját ugyanolyan, őstől örökölt szenvedély hajtja a bahzarba mindennap.
Egy kivételével.
Látszólag az sem különbözött a többitől. Talán egy kicsit szótlanabb volt, talán mélyebben hajolt
meg a vevők előtt, egy kicsit ritkábban emelte fel a tekintetét. Mintha termete kissé erőteljesebb, bőre
kissé fakóbb lett volna, mint társaié.., de a helypénzt fizette rendesen, egy hónapja immár. Forgalma alig
volt - tucatnyi régiségkereskedő között ütötte fel sátrát, és még a többieknél is haszontalanabb
ócskaságokat árult. Portékája nem állította meg a tömeget, komor hallgatása inkább elriasztotta a vevőket,
de látszólag nem törődött vele.
Egészen addig, amíg meg nem jelent az a szép szemű lány.
A hajadon khafiyával fátyolozta arcát, mint a legtöbb bahzart járó fiatal nő. Kecses volt, szemei
finom metszésűek, kétoldalt haladó őrei fenyegetően mogorvák - ebben sem különbözött a többiektől. A
termetes kufár azonban úgy pattant fel közeledtére, mint aki skorpiót talált a papucsában, és született
dzsadokat is megszégyenítő
- Holdnak fényes arcú hízelgéssel hajolt megszívének
leánya, kit halandók a hajadon előtt.
felvidítására engedtek születni az Istenek... - A
férfi nem egyenesedett fel, látszólag egyetlen szusszal folytatva a szóáradatot: ..tisztelje meg szerény
boltomat látogatásával, szépséges jelenlétével boldoggá téve napomat! Emelje boltom hírét, míg
elfogyaszt nálam egy csészével a legjobb teából, mely a végtelen sivatag kies peremén terem!
A lány sötét mandulaszemei közönyösen villantak a khafiya mögött, két őre fenyegetően lépett
közelebb. A dzsad riadtan hálált pultja mögé, miközben kaftánja ujjából tojásforma, csillogó szelencét
varázsolt elő.
- Minden portékámmal együtt heverek gazellákat megszégyenítően sudár lábai előtt, alázattal várva
kegyes tekintetét és kitüntető látogatását!
A reggeli nap fénye - mintegy véletlenül - felszikrázott a drágakőberakásos szelencén. A hajadon,
engedve
legmélyebbaz örök
alázatnőihódolatával
kíváncsiságnak, közelebb
nyújtva lépett.
át a finom A szavát
ékszert. nem
A bal vesztő
oldali dzsad
testőr tovább hátrált
gyanakodva boltjába,
nyújtotta felé aa
kezét, de elkésett.
A hajadon felpattintotta a szelence fedelét. Egy villanás, egy fojtott sikoly.:. a lány rémülten meredt
a tenyerén nyíló félarasznyi sebszájra. A levegőben álomméreg édeskés illata szállt. Az elejtett szelence
még földet-sem ért, mikor a testőrök szemében felismerés, gyilkos düh lobbant: egyszerre vetették
magukat a termetes kufárra.
Az árus röviden, fenyegetően felkacagott. Villámgyorsan keresztbe fonta karjait és amint szét-
nyitotta, mindkét kezében tűhegyes ramiera, gorviki tőr hasította sziszegve a levegőt. Egyszerre döfött a
handzsárforgatók gyomorszájába, kissé felfelé, balra vezetve a pengéket, hogy elérje a szívet is.
A keselyűfejjel díszített markolatokat az elzuhanó testőrökben hagyta és az álomméregtől elha-
nyatló lány után kapott. Pehelyként dobta vállára a könnyű testet. Szájába kapta két ujját és a következő
pillanatban éles füttyszó hasított a levegőbe.
Az arcátlanság egy fokon túl bénítóan hat a környezetre - állítják Darton renegát lovagjai, és lehet
valami igazságúk, mert a szomszédos sátrak felől csak jó tíz szívdobbanásnyi idő múltán harsant fel az
első segélykiáltás.
Addigra pedig már ott voltak a gorvikiak. Bíbor selyemingükön keselyűs címerrel, övükön tarka
kendővel, csúf nyelvükön ordítozva követeltek utat a bahzar forgatagában. A tömeg, amely mit sem értett
az ószeres pultja felől felharsanó kiáltásokból, egységes falként zárult össze a piacra betörő ősellenség,
Gorvik szülöttei előtt, hogy biztosíthassa a lánnyal menekülő „dzsad testvérük" útját.
A három siedon látványosan kivonta, majd harciasan suhogtatta pengéjét, nekivörösödött arccal
átkozódott, de vérontásra nem került sor. Fertályóra múlva szégyenszemre elkotródtak. Megrémültek a
handzsárforgatóktól - bizonygatták később Kis-Ibara kalmárai forrón gőzölgő teáscsészéik felett.
Hogy a lánnyal elrohanó kufárral mi történt? Nem tudta senki.
8.
A gorviki fojtóbürök kíméletlen terjeszkedéséről híres, Ynev-szerte irtott gyomnövény. Apró, pihés
magvai messzire szállnak a széllel és jó televénybe jutva, elképesztő iramú csírázásba kezdenek. Az első,
kékeszölden szárbaerőszakosan
szökkenő hajtások
fogják elaztán
megpecsételik
elől aafényt,
környező növényzet sorsát. A vékony,pedig
hár-
tyás büröklevelek a vetélytársak a föld felett kúszó léggyökerek
a szomszédos növények lágy szárát szipolyozzák. Az áldozataitól elorzott éltető nedveknek köszönhetően
a gorviki bürök három-négyszer sebesebben nő a leggyorsabban növekedő gyomféléknél is - leszámítva
persze az Elátkozott Vidék növényszörnyeit.
A fojtóbürök legelőször mindig leggyengébb, leglágyabb szárét szomszédait fonja halálos ölelésébe
és csak félévesen, combvastagnyira erősödve vájja ujjnyi léggyökereit a fás szárú vetélytársak szívósabb
kérgébe. Megválogatja áldozatait.
Akárcsak az Erion városgigászának dús talajában gyökeret eresztő Ramraquo-klán. Alig egy
esztendeje érkeztek és fennhatóságuk mindössze a raktárerődjüket övező utcákra terjedt ki, de csápjaikat
már éhesen nyújtogatták a hasonlóan védtelen, újabb jövevények felé. A gorviki bürök számára igazi
nedvdús, lágy szárú áldozatnak ígérkezett az alig esztendőnyi erioni múltra visszatekintő, messzi Ibarából
érkező Dierdzsan-kereskedőház. A makulátlan hírnevű dzsad kalmárdinasztia, melyről azt hírlelték, hogy
többre értékeli az üzlet becsületét a haszonnál, vezetői pedig az ezredévek óta rejtőző dzsennek
egyenesági leszármazottai.
A Dierdzsan-ház valóban a kereskedés nagymesterének bizonyult: a legjobb illatszereket és
legzamatosabb borokat árulták egész Erionban, szédületes iramban gyarapodó vagyonuk szóbeszéd tárgya
volt mindenütt. Sokan akartak részesülni ebből a gazdagságból... de senki nem olyan gátlástalanul, mint a
Szent Földről érkező Ramraquók klánja. A gorviki bürök első indája a lágy szárú dzsad orchidea tövére
kulcsolódott.
A Ramraquo-raktárerőd előtt halaskordéját vonszoló, ritkuló hajú, mocskos ágyékkötőjű, termetes
idegenben csak az aurafürkészek ismerhették volna fel a bahzar mogorva dzsad ószeresét. A kapukat
őrző, kevély tekintetű gorvíkiaknak persze fogalmuk sem volt efféle praktikákról; így aztán már nyúltak
volna ramierájuk markolata után, mikor az idegen két kurta szót vakkantott.
A kapu feltárult és a dzsadforma idegen háborítatlanul jutott egészen a belső kápolnáig, ahol a klán
egyetlen papja várta.
A vérszagtól nehéz levegőjű szentély arany és eleven hús színében tobzódó freskói, kéjjel-kínnal
sikoltó frízei, meredt szemű torzalakjai méltóak voltak az idegent fogadó testi-lelki nyomorékhoz.
Sacerdon Ducharr, Ranagol felkent papja púpos volt, májfoltos bőrű, lehelete odvas fogaktól bűzlött:.. de
a legjobb volt, amit az Erionban új hazát kereső klán megengedhetett magának. Rebesgették, paptársai
elől menekült az idegen földre. Mások szerint az óhaza földtúró nincstelenjei és nemesei már egyaránt
torkig voltak Ducharr kegyetlenkedéseivel, mikor Rokmund tartomány bíbornoka inkább száműzte
vérszomjas; perverz
A termetes sacerdonát,
férfi lefejtette semhogy egy
a khafiyát újabb lázadással
a kordéba vesződjön.
rejtett fiatal leányról és a pap élveteg pillantását
elfogva, magában igazat adott a híreszteléseknek.
- A klán fekete báránya újfent méltónak bizonyul a Ramraquók bizalmára? - vigyorgott Ducharr
foghíjasan, de a másik közönyösen állta a fürkésző tekintetet.
Thaitar Ramraquo; a klán fekete báránya.
A lány elrablója napcserzette arcú, karvalyorrú férfi volt, magas homlokkal és sokat látott, fakó-
barna szemekkel. Ritkuló haja szokatlanul korán őszült, ami a boszorkánymesterek körében nem
számított ritkaságnak.
Apja valaha gon-corgának, a Szent Föld mestergyilkosának szánta másodszülött fiát és - úgy
mondják - meg sem lepődött; mikor a dacos kölyöknek egy napon nyoma veszett. Harminc évvel később,
apja temetésén bukkant fel legközelebb, de addigra híre messze megelőzte. Hergol rettegett
boszorkánymesterei is elismeréssel ejtették nevét. Huszonöt évesen, egy legendásan vakmerő rajtaütés
után ragadt rajta a „hergoli villámmester" jelző.
Az uonoverole, a rokmundi klánvezér valahol talán büszke lehetett messze földön hírhedtté vált
fiára, hiszen nem taszította ki örökségéből. A család fekete bárányaként két pár, a Ramraquók színeiben
pompázó, abraselyem övkendőt örökölt, melyre Gorvik kendőnyelvén a hűség csomóit fűzték avatott
kezek.
Thaitar Ramraquo szótlanul vette tudomásul jussát. Távol tartotta magát az öröklést követő rövid,
ám annál véresebb testvérviszálytól. Később zokszó nélkül követte a híveivel együtt Erionba menekülő
másodszülöttet, Chancana
felbecsülhetetlen Ramraquót,
értéket képviseltek a testvérviszály
a kalandozók városában vesztesét. A kalandozómúlt
gyökeret eresztő tapasztalatai
klán számára. Huszonöt év
felhalmozott tudása, Thaitar ibolyakéken dübörgő villámai, körmönfont ravaszsága minden
összecsapásban a Ramraquók javára billentették a mérleg nyelvét.
Mint például most is.
- Mi a terved vele? - kérdezte.
A púpos nevetett; hangjától borsózni kezdett Thaitar háta.
- Legelőször írunk egy levelet. A dzsadok fizetni fognak, hiszen a vérvonalukra oly büszke
Dierdzsanok egyetlen örököséről van szó.. Ha pedig valami álnokságot forgatnának a fejükben... nos,
felfogadtam egy Hiwith-boszorkányt.
A boszorkánymester felkapta a fejét. A Hiwithek boszorkányai mindig a győztes oldalon harcoltak.
Ynev varázshasználói
számláló, példátlanul csak átkozódva
sikeres vagy épp nevét.
boszorkányrend áhítattal - emlegették
Alapítástól a rejtőző,
számítva alig tucatszor
mindössze tucat nővért
két emberöltőnyi
időbe telt, hogy a kontinens minden mágiahasználó nemzete üldözze őket... és alkudozzon velük. A kéj,
méreg és fondorlat ezerarcú mesterasszonyai a mágia minden formájával kereskedtek. Csalhatatlan női
ösztönnel választották ki a klánok, szekták és kereskedőházak belháborúiban az erősebb felet, és ve-
télytársát - megfelelő ellenérték fejében - mágikus fegyvertárától megfosztva, elképesztően rövid idő alatt
taszították a pusztulásba.
- Valóban szükségünk van egy Hiwithre?
- Ez a boszorkány... nos, hozott nekünk valamit - kuncogott a sacerdon. Foghíjas vigyorában nem
volt semmi emberi.
9.
Shahún Dierdzsan! Ismeretlen üzlettársad ezúton kíván házadnak sikeres esztendőt, családodnak
pedig éppen olyan hosszú, boldog életet, amilyen nagy a te bölcsességed. Elveszett leányod további jó
egészsége érdekében csekély ellenszolgáltatás az a háromezer arany - fizetendő ma, a feketeacél
órájában, a. Holdkeselyű terén -, amennyiért viszontláthatod őt, egyetlen örökösödet.
Szavatartó üzlettársad elküldi bizonyságul leányod fehérarany gyűrűjét, hogy meggyőződj róla, a
kis Khímirr valóban vendégszeretetét élvezi.
Jobb, ha nem várakoztatod.
A töpörödött, vén dzsad hangja zokogásba fúlt, mire az utolsó szavakhoz ért. hahún, a Dierdzsan-
ház feje hatalmas termetű férfi volt, még jókedvében is félelmetes; a madárcsontú mullah ezért is
óvakodott most az arcába nézni.
A kalmárfejedelem magas homlokán elsimultak a ráncok, nemes profilja fakón derengett a to-
ronyszoba homályában. Pengeéles sasorrán, magas járomcsontján feszülő bőre, és gyilkos indulattal
felvetett álla árulkodott csak a lelkében dúló viharról. Egy villanás volt csupán, aztán arca ismét fagyos-
közönyös maszkká dermedt... de ez a közöny rettenetesebb volt a dzsad emírek és sejkek legvadabb
dühkitörésénél is.
A vén pap nyelt egyet. ,
Ha dzsad vér folyna az ereiben, most tombolva szaggatná meg ruháit, de Shahún Dierdzsan; a
jégszemű kalmárúr érzelmek nélkül való... mint egy született dzsenn.
- Khímirr a tilalmat megszegve osont ki a palotából, csupán a személyi testőreire bízva magát. - A
kereskedőfejedelem szavai a csiszolt kristály tisztaságával metszettek a csendbe. - A gorvikiak csapdába
csalták. Keselyűfejes címer volt a tőrök markolatán és a bahzarban fenyegetőző gorvikiak címerén. A
váltságdíjat a Holdkeselyű terén várják. Egyetlen keselyűcímeres gorviki klán van Erionban.
- Megtámadjuk őket, fényességes? - A mullah földig hajolt, bár sejtette, ura még nem végzett.
- Nem ők voltak. Hasonszőrű vetélytársuk akarja reájuk terelni a gyanút. Nem fizetünk a
tarantolónak.
Az öreg homlokát ráncolta. Tarantolo? Kevesen emlékeztek rá, hogy a gorviki eredetű szó ere-
detileg aegy
hiszen öklömnyi,
tarantolo avarszínű
alapvetően pók nevea többi
különbözött volt. pókfélétől.
A származását illetően
Sokan óriási sokat vitatkoztak
kullancsnak tudósmert
tartották, elmék,
vért
szívott, kitines potroha volt, és mindössze hat lába. Mások egyfajta igen mérgező póknak tekintették,
amely irgalmatlanul erős hálóit nem magányosan, hanem csoportosan fonja. A Szent Föld hatlábú
vadászai a gorviki erdők mélyén szőtték nyolc-tíz hálóból álló csapdalabirintusukat és - jó féltucatnyian -
meglapultak az összefutó szálak közepén. A hálóba tévedő áldozat még javában küszködött a szívós,
ragacsos fonalakkal, mikor a kullancspókok rávetették magukat. Hat-nyolc egyszerre támadó tarantolo
mérge egy byzonbikát is leteríthetett... de csak a vért emésztették meg áldozataikból. Ranagol Gorvik-
jában, ahol a legfőbb értékmérő a vagyon volt, és a győzelem szentesítette az eszközt, a klánok hamar
elsajátították az egész erdőrészeket uraló tarantolók taktikáját. Hálóik - akár a kullancspókoké - mind
nagyobb területeket szőttek át és a legerősebb emberei tarantolók egész tartományokon élősködhettek.
Uralhatták
emberi pókoka kikötőket,
láthatatlansápot
hálói szedhettek
mindenhováa céhektől
elértek. és a karavánoktól. A piacterektől a bordélyokig, az
Az idegen földön megtelepedő gorviki klánok pedig azonnal megkezdték saját hálóik kiépítését. Ha
gorvikit szállásolsz az istállóban, ne csodálkozz, ha elköti a lovad - tartja az Ynev-szerte ismert mondás.
A vén pap megértette, hogy a tarantolo terjeszkedését csírájában kell elfojtani. A határidő azonban
kétségbeejtően rövid volt és a mullahot vakmerővé tette az aggodalom. Gyermekeként szerette a
gyönyörű; okos; mégis hihetetlenül önfejű Dierdzsan-lányt. Hogyne lett volna önfejű, ha egyszer szülei
lázadó vérét örökölte? Az ibarai sivatag mélyén rejtőző, tisztavérű dzsenn famíliák természetesen
lázadásként értelmezték az ősi földet elhagyó Dierdzsanok döntését. Shahún és asszonya örökre
kirekesztette magát a Nemes Családok köréből, mikor Erionba tették át a kereskedőház székhelyét. A
Dierdzsanok magukra maradtak a városok városában, a tarantolo zsarolása pedig a legborúlátóbb
sejtéseket igazolta.
- Khímirr...?
A mullah fojtott kérdése szinte szárnyat bontott a levegőben. A kalmárfejedelem felemelte a levéllel
együtt küldött apró, fehérarany gyűrűt, amely az ékszerek örők-hűvös közönyével ölelt egy levágott
kisujjat. A vén pap megesküdött volna, hogy ura kristályhideg hangját sosem hallotta ilyen tompának.
- Rosszul tették, hogy kezet emeltek rá - mormolta Shahún. - Nagyon rosszul.
10.
Kevesen tudják, hogy a Holdkeselyű tere egy, a kyrek korában valóban létező madárszörny nevét
viseli. A kereskedőnegyed omladozó házainak állapotából a vén pap arra következtetett, hogy a mitikus
szárnyas évezredekkel korábban kipusztulhatott: Vagy maga
az is lehet, hogygyújtott
sosem élt
az -igazhívőknek,
hogy legendahogy
csupán,
mint a Gorvik felett ragyogó csillag, a Huqbar, melyet Doldzsah is-
teni hadjáratban vezérelje őket a Ranagol-hitű kutyák ellen... a Huqbar-szekta izzó szemű, páros jatagánt
forgató, fehér leples dervisei szerint legalábbis.
- Gyerekség - hunyta le szemét a mullah, meggörnyedve a vállát lehúzó, aranyaktól duzzadó zsákok
súlya alatt. - Gyerekség az áldozati gyertyaként elkoppanó életet a mulandó hatalom és a vagyon
hizlalásának szentelni, mikor csak a hősi tettekkel kivívott hírnév örök. Vagy talán.., az sem.
Szinte érezte a mozdulatait követő, legalább háromtucatnyi szempár szúrását. Nehézkesen
szusszanva zökkent a tér közepén árválkodó, századévekkel korábban kiszáradt szökőkút kávájára.
Megfáradt hátát kiegyenesítve, a hóhér tönkjéhez érő halálraítélt beletörődésével pihentette tekintetét a
kék éjszaka romok közt felsejlő árnyain. Kivont pengéken csillant a holdfény mindkét oldalon, halál
szaga érződött a levegőben. A nyílt tér közepén várakozó, fegyvertelen vénség - háromezer arannyal az
oldalán - nem is reménykedett benne, hogy egy összecsapás esetén elkerüli a kosimádók figyelmét. A
találkozót csak akkor élhette túl, ha a racallóiak becsületesen üzletelnek... de Amanovik pomádés hajú,
könyörtelen mosolyú fattyai sosem üzleteltek becsületesen.
A szemközti házak homályából kiolvadó gorviki férfi egy fejvadász ragadozólépteivel vágott át a
kihalt téren. Egyedül.
- A lány? - sziszegte a mullah.
- Az arany? - kérdezett vissza a mestergyilkos. A pap megoldotta a nagyobbik zsák száját. A holdak
fénye sápadtan játszott a megkövült napvilág szilánkjain.
- Háromezer, ahogy kértétek. Hol a lány? - A pap nem tudta leplezni hangjának reszketését.
A gon-corga vállára kanyarította a zsákokat és távozóban, megvetően vetette hátra a válla mögött. -
Itt várj rá. Hozzuk.
A dzsad keserűen elmosolyodott: gyűlölte a kényelmes hazugságokat. Akkor hát halál.
Lehorgasztott fejjel csoszogott vissza övéihez, akik a fennen ragyogó Huqbar-csillag alatt, egy
romos fürdőház árkádjainak sötétjében vártak rá. A hátára szegeződő számszeríjak nyilai szinte égették a
bőrét, miközben azon tűnődött, vajon hallja-e majd a húrok pendülését. Nem remélte, hogy élve
elhagyhatja a terét: Shahún méltó bosszút áll a csalárd kosimádókon, de ő ezt már nem fogja látni.
Az árkádok alatt várakozó kalmárfejedelem maga is hallotta a gon-corga szavainak hamis fel-
hangjait. Évtízezredes múltú, kristálytiszta logikájára büszke nép leszármazottja lévén nem is számított
tisztes üzletre.
Legalább elhozták volna a lányt!
kettősAhold
házrengeteg
kék-vörösnyiladékára kilépő
ragyogásában. Shahún Dierdzsan
A számszeríjak azonnalszálfatermete mégmegfeszültek
reá szegeződtek, hatalmasabbnak tűntaza
az ujjak
ezüstveretes ravaszokon. A kalmárfejedelem nemes, tiszta arcát a legcsekélyebb érzelem sem fodrozta, de
a szemei, azok a sötét, emberfeletti haraggal ragyogó szemek láttán félelem, a közelgő vég hűvös keze
simított végig a gorviki mestergyilkosok szívén. A legjobbakban bizonyossággá szilárdult a felismerés:
elkéstek. A csapdát nem ők, hanem ez a magabiztos, kitárt kezeit lassan emelő, félistenien tökéletes
arcvonású dzsad - dzsad ez egyáltalán? - állította. A fiatalabbak, az ösztöneikre kevésbé hallgatók még
reménykedtek, még célba vették a szívet... mikor az égi lámpásokra felhőlepel terült.
Átokszó harsant az éjbe zuhanó téren. A valóság három síkján zengő, lebírhatatlan erejű dzsenn
bűvige, melyhez hasonlót évezredek óta nem hallottak Erion falai. Számum, a sivataglakók mindent
elsöprő vihara tombolt a mentálsíkon. A tetőkön lapuló gorvikiak, a lezárt ablaktáblák mögött hallgatózó
erioni söpredék - minden idegen vérű - elméjének fakó lángja kilobbant. Örökre.
A legfőbben nem látták meg a felhők mögül előmerészkedő holdak fényét, és aki látta, az sem
tudott róla... soha többé. A maroknyi túlélő elméje örök sötétségbe fúlt. Lehanyatlottak a számszeríjak,
tompa csörrenéssel hullottak a repedezett kövezetre a nehéz zsákok. A dzsenn szoborszerű, sudár alakja
sóhajtásnyi ideig némán állt az éjszaka egyre mélyülő csendjében. Közel-távol csak egy vén dzsad fojtott,
fuldokló zokogása hallatszott.
11.
Birkaimádó! Hajnalra lányom a palotám előtt lesz, ha el akarod kerülni ebeid sorsát.
A leveletNéhány
átadó keserves
mullah beletörődött már, hogy az istenek néhány órával megnyújtják e világi
szenvedéseit. órával, hiszen - gazdájával ellentétben ő nem áltatta magát azzal, hogy
papi rangja bármitől is megóvná a kosimádók között. Nem táplált illúziókat afelől sem, mihez kezdenek a
gorvikiak egy ilyen levél átadójával.
Éjközép idején lépte át a racallói klán tarantolo-címeres raktárerődjének kapuját.
A Kosfejes fiai a halálmegvető bátorságot az ellenségnél is értékelték, ezért juthatott bántatlanul
egészen az andon, a klánvezér színe elé. A klán feje (Chancana Ramraquo, idézte fel nevét a mullah)
zömök, kerek arcú; vékony bajszú férfi volt. Egyszínű, fekete selyembe öltözött, mint a kalandozók
némelyike - csupán inge mellrészén díszelgett a hatlábú tarantolo, a Ramraquók címerállata. A lázadó
másodszülött szájának erőszakos íve, a kissé dülledt szemekben csillogó mohó ravaszság sejteni engedte
az indulatot, mely Erionig űzte.
Az önzés egy határon túl színtiszta gonoszsággá válik...
Quahir mullah tisztában volt e törvényszerűséggel, és tudta, hogy hasztalan igyekszik közönyt
erőltetni vonásaira; leleplezi a szemeiben szűkölő félelem.
Chancana Ramraquo dühtől sápadtan gyűrte össze a levelet és Quahir fogak csikordulását vélte
hallani. Az andon haragtól homályosodó tekintete azonban mást is elárult. Rettegést. Rettegést a
hatalomtól, amely egyetlen szavával lelketépett, nyáladzó idiótává silányított három tucat gon-corgát, a
klán mestergyilkosainak felét. Chancana nem számított a dzsadok ellencsapására: a Szent Földön egy
effajta zsarolásba nem halnak bele az emberek... sőt, inkább élnek belőle. A mullah szinte hallotta az
alacsony homlok mögött kavargó - még egy ilyen bűvige és nem marad emberem - gondolatokat.
- Lassú halála legyen - intett Chancana a hírhozó felé. Csuklóján tompán zörrentek a karkötők.
- Hajnalig szükségünk lesz rá - lépett elő a tarantolo-címeres trónszék mögül egy púpos, tetovált
homlokú nyomorék. Quahir azonnal felismerte benne a Ranagol-papot.
- Il e dregah morba Ramausan; halál minden Kosimádóra - morzsolta fogai között önkéntelenül az
átkot. A másik' érthetett a sivatag nyelvén, mert a mullahra villantott vigyora minden volt; csak jóindulatú
nem.
-A Kés rítusához egy gyógyító is kell... hacsak nem akarjuk, hogy a kis dzsad szuka belehaljon az
első metszésbe.
- Hogyan? Miféle metszésbe? - haj olt előre érdeklődve Chancana, miközben a mullah minden
színészi képességét bevetve, bután pislogva játszotta, hogy egy szót sem ért a pergő gorviki beszédből.
-A sivatagi fattyú nagy hatalmú, ősi igéket bitorol, de még nem vesztettünk: meglátjuk; mire megy
a Téboly Kilenc Tekercse ellen. A mi kis Hiwith-boszorkányunk félszáz aranyért önvérébe fojtja az egész
teveszagú csürhét.
A dzsad térde megroggyant, arcából kifutott a vér.
A Téboly Kilenc Tekercse!
Pyarron mágusai még a létét is tagadták a kilenc írásnak, melyet állítólag egy habzó szájú kráni
száműzött - egy bukott káoszangyal őrült prófétája - vetett, pergamenre vagy háromszáz esztendeje. A
Fekete Határ mögül szökött próféta jajongva lehelte ki lelkét, amint leírta az utolsó sorokat, és ugyanerre
a sorsra jutottak mindazok, akik értelmezni próbálták az írást. Legalábbis így tartotta a szóbeszéd; melyet
babonaságnak minősítettek a művelt világ tudósai. A Délvidéken azonban nyílt titoknak számított, hogy a
Pyarroni Szentszék és a Shadoni Inkvizíciós Liga boszorkányvadászai máig is vállvetve nyomoznak a há-
rom évszázados babona után.
A reszkető dzsadot durva kezek ragadták meg, és egy szomszédos terembe vonszolták – Quahir
életében először kívánta, bárcsak ne született volna a gyötrelem és aljasság eme kárhozatos világára.
Alacsony, rosszul megvilágított helyiségbe zuhant, és vaksin hunyorogva tápászkodott fel. Fel-
ismerte a gorviki ikonfalat. Hallomásból tudta, hogy Ranagol szentélyeit hagymázas rémlátomásokból
fogant fajzatok díszítik, de legrosszabb álmában sem gondolta, hogy mindez ennyire gyomorkavaró és
ennyire valószerű lehet. A művész bizonyára modell után dolgozott - a gondolattól keserű epe
nyomakodott felfelé a nyelőcsövében. Vérszínű, émelyítő füsttel sercegő gyertyák halódtak a durván
faragott kosfej előtt, és Quahir megtántorodott, mikor felismerte a vérrozsdás áldozókőre láncolt
mezítelen hajadont.
Khímirr Dierdzsan.
nyelvenA púpos, tetovált

az arcába homlokú pap megragadta a dzsad kaftánját és rothadó fogaktól bűzlő, tört dzsad
sziszegett:
- Jól figyel, te pap, mert én egyszer mond! Mi nő varázslónk sebez te úrnődet! Te meggyógyít, vagy
lány meghal. Sokszor halálos seb, de te mindig gyógyít a lányt. Ha te nem gyógyít, te is meghal.
- Mit sugdolózol? - mordult fel az ádázul összeszorított ajkú Chancana.
A pap válaszolni készült, de elharapta szavát, mikor a szentélybe törékeny, mégis formás alakú,
magabiztos nő lépett be. Hosszú szempilláival, telt ajkai igéző mosolyával, szédítő vonalú keblein és
csípőin feszülő, gorviki divatú ametisztselyem arankimszével valami csaknem elfelejtett és egészén ide
nem illő érzést keltett a vén dzsadban. A mullah bosszankodva állapította meg, hogy sűrűn nyeldekelve
bámulja a lassan közeledő nő ringó járását, melleinek lélegzetelállító ívét. A mélyen dekoltált, minden
rejtett hibát kiemelő feketeselyem arankimsz csak a legtökéletesebb testen mutatott jól, de a Hiwith-rend
boszorkánya
faragott, - mert
törékeny késtcsak ő lehetett
emelt az arca az
elé.- nem vallott szégyent. A nő alkarnyi hosszú, egyetlen csontból
- Megölöd? - reccsent egy bosszús hang a sarokban és a mullahnak csak most tűnt fel az ikonfal
tövében várakozó széles vállú, erősen őszülő férfi. A Ramraquók vonásait viselte, mégis külön állt a
többiektől és leplezetlen gyűlölettel méregette a Hiwithet. A boszorkány szemei smaragdszínben
villantak, amint megengedett magának egy lenéző mosolyt.
- Boszorkány vagyok, nem mészáros. Mi, Hiwithek mesterei vagyunk a szimpátiás mágiának,
amelyen a Kés Rítusa is alapul. - Gyönyörű alt hangja volt. Szinte énekelve ecsetelte a Dierdzsan-lány
halálát. - Halálos sebeket kap, melyek a Rítus során ugyanúgy felfakadnak a legközelebbi vérrokonok
testén is. A pap azért van itt, hogy a lány ne haljon bele a metszésekbe... a rokonok szimpátiás mágia
ütötte vérzését azonban nem forrasztja be semmiféle ima. Azokat csak én gyógyíthatnám... de én nem
fogom - mosolygott a Hiwith.
A rúnadíszes, törékeny csontkés lecsapott: apró metszést ejtett Khímirr bal melle alatt. Ezután a
Hiwith a saját mutatóujját is felmetszette a vérpettyezett pengével. A sápadtan verejtékező mullah tisztán
kivehette a boszorkány fojtott mormolását.
Nálam a kés, tiéd a fájdalom,

Vérrel könnyező sebeid átadom,
Rokonvér fakad, gyógyírt nem talál,
Nem gyógyítja be majd csak a halál.
A boszorkány és a lány vére összevegyült és a Hiwith kéjesen nyalta végig a csontkés szilánkos
élét, aztán megint lecsapott, ezúttal valóban végzetes sebet ejtve: a zsenge torkot metszette fel.
Atyád ajkát ne hagyja el többé bűvige...
Mérföldekre onnét Shahún Dierdzsan fülében leánya kétségbeesett sikolya harsant. A kőarcú
kalmárfejedelem összerezzent, riadtan ugrott fel. Aztán torkába harapott a fájdalom.
Döbbenten meredt a mellkasára záporozó vércseppekre. Kiáltani akart, de csak egy elfúló hörgésre
futotta erejéből: torkát elöntötte a vér.
A véri mullah megtántorodott; ám erős karok markolták a vállát és a leláncolt lány elé penderítették.
- Gyógyítsd meg, vagy meghal!
nézni.Quahir
Érezte, reszketve mormolta
amint jobbját a gyógyítás
átjárja az szavait,éséstenyerét
ismerős zsongás, nem mert Khímirr
szorosan kíntói fátyolos
tapasztotta szemeibe
az ijesztően mély
sebszájra.
A klánvezér és a Ranagol-pap kíváncsian hajolt közelebb. Chancana kedvtelve csettintett, majd

kurtán, gúnyosan felkacagott - Quahir ezer halált kívánt neki ezért a kacajért. Még az ajtónál posztoló
testőrök szemében is érdeklődés villant. Thaitar, a vállas Ramraquo-fivér azonban rosszallóan fújta ki a
levegőt és fojtottan szitkozódva lépett közelebb.
Thaitar, takarodj ki! - csattant a klánvezér hangja.
- Amikor meg kellett szerezni -a lányt, akkor hűséges rokon és kedves fivér voltam. Most már
takarodj ki- aIlyen
kinteteket. nevem? - kezdte
könnyen ráérősen, de
nem szabadulsz volt Vezéri
tőlem. a hangjában valami,
párbajra hívlak,ami mágnesként
az Erősebb vonzotta
Törvénye a te-
szerint.
Quahir tenyerével takarta a lány toroksebét: teljesen behegedt már, de úgy vélte, időt nyerhet neki,
még pár pillanatot ebből a nyomorult életből. Némán zokogott, gondolatban sikoltva átkozta közönyös
istenei, Galradzsa, Dzsah és Doldzsah nevét Égő torokkal nyeldekelve gyászolta á halálra szánt Khímirrt,
akit a sajátjaként szeretett. Szégyellte az arcán lepergő könnyeket, de szerencsére senki nem törődött vele.
A két Ramraquo - a másodszülött Chancana és a harmadszülött boszorkánymester - ekkorra harci
kutyák módján köröztek egymással szemben. A szűk, félhomályos kápolnában izzani látszott a levegő,
pedig a fivérek között csak néhány szitok reppent, pedig a kezek csak pár hüvelyknyit közeledtek a
ramierák markolatához. A hagyomány úgy kívánta, hogy a testőrhad egy emberként álljon Chancana, az
idősebbik mellé, de hogy mégsem így történt, az elárult valamit a kalandozó-Ramraquo egyre növekvő
népszerűségéből.
el, kit támogat egyUgyanez a tradíció, az Erősebb Törvénye arról is rendelkezett, hogy a klán maga döntse
ilyen összecsapásban.
- Egy dzsad szuka miatt? - köpte hitetlenkedve a tömzsi Chancana; miközben jobbja tovább araszolt
ramierája felé. Thaitar kihívta őt; a legrosszabb pillanatban ugyan,. de joga volt hozzá. Az első döfés volt
a legfontosabb. Aki először ragad fegyvert, elárulja gyengeségét. Ezt a gyengeséget csak úgy lehetett
jóvátenni, ha elsőként döfött is, és azzal valóban eldöntötte a küzdelmet. Halvány elégedettséggel
nyugtázta, hogy Thaitar a saját tőrét egészen hátra, vesetájra kötötte fel, így egyáltalán nem esett a keze
ügyébe.
Kontár. A másik reménytelenül tapogató jobbja láttán megengedett magának egy vigyort. A
boszorkánymester zavart mosollyal vont vállat... gesztusa azonban kemény balhorgot álcázott, mely
reccsenve landolt fivére halántékán. A klánvezér az oltár mögé zuhant, emberei azonban - hagyo-
mánytisztelő, hűséges gorvikiak egytől egyig nem siettek a segítségére. Mindenki a lassan felegyenesedő
Thaitart nézte, a zokogó mullahot kivéve. Quahir éppen eldöntötte, hogy szétveri saját fejét az oltár
peremén, mikor valahol a gondolataiban, a homloka magasságában bíbor fényfoltok keskeny vágású,
kráni szemek - parázslottak fel. Öreg? Bajban? Várj!
Chancana fekve maradt. Thaitar helyben végezhetett volna vele, hiszen csak a fiatalabb fivér
hagyományos jogával élt.
- Megállj!
A Ranagol-pap reszelős kiáltása megállította a boszorkánymestert. Harag nélkül, kérdőn nézett a
púposra.
- Miért tennéd? Soha nem akartál andon lenni!
- Ez itt - köpött Thaitar a kagylókést markoló boszorkány felé - undorító.
A pap tetovált homlokán elmélyültek a ráncok, ahogy a boszorkánymester auráját fürkészte, utóbb
dühösen felhorkant.
- Érzelmek? Szánalom és... vonzódás?' Egy dzsad szuka iránt? - A púpos felhorkant. - Szabadulj
meg tőlük! Te pedig folytasd! - mordult a boszorkányra.;
- Ah! A szerelem vak... és bolond is, nemde? - A Hiwith hitetlenkedő mosollyal fürkészte az
ingnyakáig elvörösödő Thaitart. Szemében furcsa fény villant, ami ugyanúgy lehetett rokonszenv, mint
akár megvetés is. Fejét csóválta, mikor a dzsadot félretaszítva a lány fölé hajolt... és folytatta a kántálást.
Anyád fúljon bele önnön vérébe…
A döfés
vérpatak ismét ahörgésbe
tüdócsúcsot érte,
fojtotta átmetszve
az agónia a nyak
sikolyát. felé futó
A mullah kezeverőereket. A jobb
önkéntelenül tüdőlebenyt
mozdult, elöntőa
hogy legalább
lányt megmentse... legalább a lányt, noha tudván tudta, hogy önvérében fuldokló anyja, a csodálatos
szépségű, ős-dzsenn vérvonalú Nísedis Dahasún ezekben a pillanatokban követi férjét a Nagy Hidegbe
vezető végtelen úton. Semmit sem látott már könnyein át, csak a gyógyítás ismerős meleg-szúrós érzése
lüktetett a tenyerében, csak a beforradó sebszájak halvány zsongása létezett és még valami: egy konok,
dühös; bíborvörös szempár és egy dacos rikoltás a Szellemsíkon.
Jövök! Aztán megérkezett.
Csataüvöltése túlharsogta a berobbanó ajtó reccsenését. A meghasadt fa szerteszét repülő szilánkjai
lebegni látszottak még az emberek gyantasűrűn csorduló idejében, mikor a bíborszemű barbár ökle
hetedszer is lesújtott.
Ranagol Mire felfogták
papja ocsúdott volna,
először. mi történik,
Kántálni próbált,Chancana testőrsége
ám a kráni halott
megelőzte. Azvolt, az utolsó
ösztönök szálig.
múltra nyíló
kútjából fakadt fel a szó, mely ősréginek számított már akkor is, mikor még eleven tűzzel hömpölyögtek a
fény óceánjai és az emberfaj léte halvány lehetőség volt csupán az évmilliók távolában. A kiejtett ige torz
volt és esetlen... mégis akkorát rántott a Hetedkor világát átszövő manahálón, hogy Erion városának
valamennyi varázstudója döbbenten hördült fel a zsigereibe markoló fájdalomtól. És még ők jártak
jobban, hisz a kiáltás csillagforma repedést hasított a kántáló ranagolita torkába.
A boszorkány - igazi túlélő fajta - első gondolata a menekülés volt. A második a kötelesség. Még
egy utolsó döfés a kis szuka szívébe - egy Hiwith sosem végez félmunkát-, és már el is tűnt.
Meglendítette a kést... és kétrét görnyedt, amikor a girhes vénség csontos könyöke a gyomorszájába
vágott. A felborzolódott szakállú dzsad rekedten rikoltozva vetette magát a hátráló boszorkányra. Bütykös
öklei eszeveszett ütemet vertek a tökéletes arc járomcsontjain, talpa alatt tompán reccsent az elejtett
csontpenge.
Mire kifulladva, dörömbölő szívvel lecsillapodott, a gyönyörű boszorkány formátlanná duzzadt,
nyüszítve rángó hús volt csupán. A pincében csak a bíborszemű barbár rosszalló mormolása hallatszott:
- Elég, öreg, elég már...
A lassan higgadó mullah kábultan nézett végig a pincekápolnában és fásultan állapította meg, hogy
a Kiáltó jóvoltából tucatnyi lelket ragadott el a Hideg Kéz. Kettesben maradtak a borzalmas kápolnában.
Hogy a lánnyal elrohanó boszorkánymesterrel mi történt?
Nem tudta egyikük sem.
12.
A pap megmenekült, majd bosszút esküdött Doldzsah fényességes színe és a kék hold előtt. - A
mullah ráncai elmélyültek. - Mára egyetlen nyomorult Ramraquo sem rontja Erion levegőjét... a
jelenlévők persze kivételek.
- És mindezt egyedül? - Bram Boreillo elismerően emelte meg cifra kalapját.
A mullah öregesen kacagott:
- Alábecsülitek Doldzsah és a pénz hatalmát: Erion legjobb kalandozóit béreltem fel. Ekkor is-
mertem meg igazán a magadfajta két lábon járó ragadozókat, de akkor még nem is álmodtam volna, hogy
egyszer belőlük fogok meggazdagodni. A háromtucatnyi, udvariasan mosolygó gyilkos tarifája holdhónap
alatt felemésztette a mesés Dierdzsan-vagyont, a kalandozók azonban nem okoztak csalódást: gyökerestül
tépték ki a gorviki 'bürköt az erioni televényből. Maroknyi kosimádó csúszott ki a kezeim közül
mindössze. A Racallóban uralkodó rangidős fivér ugyanis belebukott saját árnyháborújába és az otthoni
klán gondja is Chancana, a másodszülött nyakába szakadt. Nem háborúzhattak egyszerre két fronton. A
maroknyi túlélő úgy takarodott haza, hogy nem is sejtették: a Városok Városának ezerféle sorscsapása
egyetlen bosszúvágyó elme műve. Utánuk persze már nem küldhettem senkit, hiszen Chancanának hat
másik fivére lapult a családi viperafészekben.
- Épeszű ember nem is támad egy gorviki klánra saját felségterületén - helyeselt a datolyás tálba
markolva az aszisz. - Mi történt azután?
- A szülővárosukig hátráló Ramraquók fajtestvéreik között verekedtek az újabb élettérért. A racallói
-klánhoz csatlakozó erioniak hamar kimutatták a foguk fehérét: sokat tanultak itt, és elkeseredetten
akartak bizonyítani az otthon maradottak és a Kosfejes Úr előtt. Chancana felöltötte a racallói andon
selyemkendőjét, melyen még meg sem száradt bátyja vére, és békét kötött öccseivel. A hét fivér
szövetsége félelmetesen hatékonynak bizonyult: méreggel, ramierával, fojtóhurokkal szélesítették ki a
klán felségterületét. Tehették: Gorvikban a tartományi herceg által törvényesen jóváhagyott árnyháborúk
biztosítják, hogy harmadik fél ne avatkozzon a klánok csatározásaiba, amíg az nem követeli kívülállók
életét. A hét Ramraquo testvér nagyban játszott: tucatnyi rivális klán ellen hirdettek egyszerre
árnyékháborút. Sokat megtörtek, a legtöbbet végleg törölték a Rokmundi Jegyzékből, de ismét elkövették
a klasszikus hibát.
- Túlélőket hagytak maguk után - bólintott Sianis.
- Valóban. A Liedor-klánból például hárman menekültek meg. Egyikük ugyan a Ramraquók
börtönében végezte; de a másik, a ház utolsó testőr-orgyilkosa Abasziszba szökött.
- Esküszegő ramie'cor? Az első számú mestergyilkos, a klán Fegyveres Keze, aki a Ház urát
cserbenhagyva elmenekül? Ráadásul egészen Abasziszig? - csóválta fejét rosszallóan hitetlenkedve a
dalnok.
A harmadik túlélőt, a Liedor-vérvonal utolsó leszármazottját menekítette magával. Rejtőztek,
egészen mostanáig.
visszatérésre Hét év száműzetés
készül: holdtáncot után főterén.
fog járni Racallo az egyetlen jogos örökös, Dharran Liedor a nagy
- Holdtáncot?
- Gorviki tradíció. Nyárutón, mikor a kék és a' vörös hold a Szem csillagképében találkozik: Hitük
szerint egy láthatatlan, fekete harmadik is ott áll mellettük, mellyel együttállás idején maga Ranagol
tekint a világra. A nemes házak képviselői éjközép idején; a szabad ég alatt járják a hagyományos
holdtáncot, hogy a Kosfejes Nagyúr égi szeme láttára bizonyítsák: továbbra is érdemesek a túlélésre.
Dharran ott lesz az idei rituálén. Gorviki szemmel nézve nem is szégyeníthetné meg jobban riválisát,
sikere pedig veszélyes példát mutatna a többi alávetettnek, hiszen Racallo minden klánja a Ramraquókat
szolgálja immár. A szembeszegülők csak a krónikák jegyzékeiben léteznek; egy elpusztítottnak vélt klán
felbukkanása a Ramraquo tarantalo abszolút hatalmát kérdőjelezi meg.
- Ezért keresnek testőrt a fickó mellé - jegyezte meg Sianis.
- Cifra módja az öngyilkosságnak. Mégis, hogyan képzelik? - mordult berzenkedve a pocakos
aszisz.
A mullah nagyot sóhajtott. A jelentkezők mindig ennél a pontnál álltak fel és fordítottak hátat.
Valamennyien:
- A Holdtánc éjszakáján tilos a vérontás. Előtte és utána... nos, a ti feladatotok a védelem lesz, nem
a tervezés. A tudás néha teher, dalnok uram. A Ramraquo-saggia nem is gyanítja, hogy Dharran él.
Mozgalmas idők járták akkoriban és a Liedor-ház csak egy volt a tucatnyi vesztes közül. A Fekete Rózsa
azonban felnőtt ez alatt a hét év alatt. A Szem Ünnepén pedig, mikor a nemesi vér' jogán a tánckörbe lép;
apróbálkozott
Ramraquók ismét,
már nem tehetnek semmit.
de hangjából Naponta
hiányzott a valóditízmeggyőződés.
arany a bér, visszatérés
A zsold túla Holdtánc másnapján
bőkezű volt, mintha a-
Liedorok nem is számítanának túlélőkre. A gorviki klánháborúk törvényei szerint, ha egy saggia vagy
tarantolo árnyékháborút hirdetett a másik ellen, a küzdelem a teljes megadásig vagy az utolsó emberig
folyt.
A mullah tudta, elképesztő kockázatot vállal azzal, hogy beavatja ezt a kettőt a küldetés részleteibe
- ha nemet mondanak, egyesek arannyal fizetnének a Liedorok túlélő sarjáról szóló hiradásért. A váratlan
őszinteség - dzsadoknál amúgy is ritka, mint a fehér holló - azonban jól kiszámított húzás volt. Bízott
benne, hogy történetével sikerült meglepnie az asziszt meg a fiút... és csak reménykedett, hogy ismeri a
szívüket. De mint igazi hamiskártyás, tartogatott a ruhaujjában még egy ütőlapot, arra az esetre, ha nemet
mondva távozni akarnak.
-- Dharran
Vállalomgorviki,
- szakította félbe
Sianis Quahir merengését
- emlékeztette Bram. a felegyenesedő suhanc.
- Lopva tér haza, de nem azért, hogy ellejtsen egy nyavalyás táncot; ahogy a fajtáját ismerem; képes
vérbe és lángba borítani a szülővárosát a klán félbehagyott árnyháborúja nevében. A gorvikiak élnek-
halnak az efféle bolondságokért... azaz inkább halnak, az ostobák. Dharrannak eszébe sem jut, hogy az
elmúlt hét évben a Ramraquo-fivérek sem tétlenkedtek, és mára a rokmundi tartomány felét uralják. Az az
izgága bolond és a mestergyilkosa meghal, mielőtt eljutna Racallo főteréig. Márpedig a halottak pocsék
adósok. De az igazi kalandozó - a dalnok kihúzta magát és kacsintott - megtanul hinni a vakmerők
szerencséjében, ugye? Jómagam is csak ezért vállalom.
- Hogyan? - A mullah alig hitt a fülének. Ilyen egyszerű lenne? Ezek a kalandozók húsz év után is
megdöbbentik az embert. - A Bram Boreillo név számomra sem cseng ismeretlenül, dalnok uram. Ha
csak a fele igaz a kalandjaidnak...
- A fele sem -bólogatott az aszisz egy datolyapálcikát rágcsálva.
- ..akkor sejtheted: Gorvikból aligha van visszaút. Ha úgy véled, ez öngyilkos hadjárat, miért
csatlakoztok hozzá?
- Valóban tudni akarod? A tudás néha teher, fényességes mullah - fuvolázta a dalnok, nyelvével
szája másik sarkába tolva a pálcikát.
- Oszd meg velem ezt a terhet, ha méltónak ítélsz rá!
- Arrafelé akadt dolgunk, de Amanovik fattyai ki nem állhatják a magányosan kóborló külhoniakat.
-A testőrmunka megfelel a céljainknak. - Az aszisz elharapta szavát, mint aki már így is túl sokat
mondott. - Jobb, ha csak annyit tudsz, hogy ezeket a szálakat nem a te bosszúd mozgatja. Báb vagy
magad is az istenek játszmájában, akárcsak a Liedorok, vagy ez a kölyök itt, aki második esztendeje vallja
magát tanítványomnak, noha egy akkordot sem tud lefogni tisztességesen.
A dzsad gyanakodva nézett egyikről a másikra. Ha csak sejtenéd a küldetésünket, gondolta Sianis,
közönyösen állva a vén pap tekintetét, noha szíve a torkában dobogott, megtagadnád tőlünk a
megbízatást. Pedig a jó álcázás fél győzelem, nekünk pedig nincs más választásunk. Csak testőrként
juthatunk a Ramraquók - és házi varázstudójuk - közelébe. Az a nyomorult démonidéző igazi ász egy
olyan játszmában, ahol mi csak blöffölhetünk, remélve, hogy a lehető legkésőbb kell kiterítenünk a
lapokat. A lehető legkésőbb, amikor már `elég lesz egy gyors tőrdöfés, nyílvessző... akármi. Mert el kell
kapni a nyomorultat - bármi áron!
Az utóbbi években vérbe fagyva, felismerhetetlenségig szétmarcangolva találták néhányat az Északi
Szövetség legkülönb varázstudói közül. Kivétel nélkül a Vörös Hadurak szövetségesei voltak. Az ügy
természetesen Dorandémonfajzat
hogy egy hatodkori nagyjait sem hagyta rájuk.
vadászik hidegen, de elvesztettek
A gyilkos még
bestia egy néhány varázslót,
ismeretlen conjuratormire kiderült,
parancsainak
engedelmeskedett. A bérmágus és pokolszörnye akkortájt a Fekete Hadurak szolgálatában állt. Aztán, úgy
fél éve el vesztették a nyomát, és sokan reménykedtek, hogy Toron nagyjai mérgezett acéllal fizették ki
bérencüket, a fenevad pedig visszatért a maga poklába... remélhetőleg megidézője lelkével együtt.
Fél éve aztán egyetlen éjszaka valamennyi rancallói varázstudónak nyoma veszett; a Ramraquók
legújabb bérmágusának kivételével. Hónapok kellettek, hogy a hír Erionon át északra jusson, s bár az
érintettek rögtön tudni vélték, ki - vágy inkább mi - okozta a pusztítást, bizonyosságra volt szükségük.
Sianis önként jelentkezett a feladatra: ifjú kora ellenére rég megtanulta, hogy az embernek szándéktalanul
elkövetett hibáiért
- Bízom is fizetnie kell.
a mondásban, mely szerint a gorvikiak őrültek ugyan, de nem bolondok. Meg aztán,
kíváncsi vagyok apám szülővárosára - vont vállat most, és állta a vén mullah tekintetét.
A vén dzsad úgy mérte végig, mintha először látná életében.
Khímirr Dierdzsan fia. A legjobb korban van: veszedelmes, akár a kivont penge, de még hisz az
eszmékben, és nem becsüli mindennél többre saját életét. Olyan, mint egy borotvaéles, méregtől csepegő
penge, mellyel isteni igazságszolgáltatás lenne megadni a kegyelemdöfést a Ramraquo-klánnak...
Megköszörülte a torkát.
- Attól a pillanattól fogva, hogy leteszed a testőr esküjét, a Liedor-háznak tartozol engedelmes-
séggel. Fogadj el egy tanácsot, ha nem akarsz bajt már a bemutatkozásnál: még véletlenül se említsd,
hogy apai ágon egy kitagadott Ramraquótól származol!
13.
Párviadalt vívó rapírok módjára villantak a tekintetek, mikor az öreg bemutatta megbízóikat. Sianis
önkéntelenül hátrált egy lépést: megérintette a Liedorok orgyilkosából áradó hűvös fenyegetés.
Világéletében tartott Amanovik könyörtelen népétől, és Atros, a nesztelenül belépő fejvadász igazolni
látszott balsejtelmeit.
Rövidre nyírt, hamuszín hajú, napbarnított arcú férfi volt, olyan zárkózott vonásokkal, melyet csak
egy élet keserűsége véshet az arcra és lélekbe egyaránt. Bal szemén fekete selyemkötés. Egy öreg
fejvadász. Ez az ember közelről ismeri a halált, de nem szereti. Bölcs a maga módján. Életének ötödik
évtizedében járhatott, amikor már árulóvá válhatnak a megfogyatkozó izmok. Amikor hűvös reggeleken
szaggat a derék és a láb, a tompuló érzékszervek és lassuló reflexek pedig gyakorta okozzák a gon-corga
vesztét. Csak a legravaszabbak, a legóvatosabbak maradnak életben a fiatalabb, fürgébb és erősebb
vetélytársak között. A gorviki efféle veteránnak tűnt. Fegyvertelenül érkezett, de Sianis gyanította, hogy
még így sem okozna számára gondot a mullah baytani testőrhada. A belépő ramie'cor kimérten biccentett
a mullah felé - Sianis sejtette, miféle vívódáson mehetett át, mire rávette magát, hogy megbízza ősi,
megvetett ellenségét, egy dzsadot a testőrhad összetoborzásával. Az utálat ugyan kölcsönös volt, de ez is
Atros céljait szolgálta: a mullahról közismert volt, hogy gyűlöli Ranagol híveit, és a legjobb a legjobbak
között. Az ő kalandozói között nem bújhattak meg gorviki besúgók. Ami a dzsadot illeti, ő eszelősnek
tartotta a gorvikiakat, de nem feledte Erion második aranyszabályát: „Sose nevezd őrültnek a
megrendelőt, inkább szabj neki magas tarifát! Így sokkal udvariasabb, és ha kifizeti, utólag is igazolja
megérzésedet."
A fejvadász egyszerű, mélybarna ruhája kopott, tartása pedig fáradt, beletörődő volt, Sianis gyomra
mélyén mégis hidegen moccant a félelem, valahányszor találkozott a tekintetük.
A másikra, a rőt köpenyesre kapta pillantását, és nagyot dobbant a szíve. Alig bírta megállni, hogy
verejtékes tenyerét ne törölje a nadrágszárába: a fejvadász védence, a Liedor-ház örököse nem is
emlékeztetett-arra a marcona, megszállottan égő szemű alakra, akinek az előzmények ismeretében
képzelte.
- Dharran Liedor - szűrte a szót fogai közt az aszisz. - Fekete Rózsa! Gondolhattam volna, hogy nő,
a fenébe is!
- Signissa Dharran Liedor - vágott közbe a lány, megkövetelve. a gorviki nemesenszületettek
hajadonjainak kijáró megszólítást. Szívarca megrándult, és mikor koromfekete szemei a dalnokra
villantak, mintha fagypont alá zuhant volna a hőmérséklet. Éjszín hajzuhatagát hátravetette, és amint
kihívóan kihúzta magát, Sianis szemében karmait meresztő, ugrásra kész macskának tűnt. A fiú eddig
nem is hitte volna, hogy egy nő egyszerre lehet ilyen veszedelmes és... gyönyörű.
A poklokra!
A Liedor-lányt a hírhedten szép gorviki nők minden erényével megáldották az istenek. Vérében
sudár termetű,
szakadárok büszke keveredett.
öröksége shadleki ősök és hollófekete
Arca tökéletesen hajú, vágottmint
metszett, szemű,
egy halálosan veszedelmes
Domvik-angyalé, kráni
és mégis
vérpezsdítően szemérmetlen, akár a legdrágább szajháké. Nem lehetett még húszéves, de alakja már most
sejtette, hogy vérbeli, tüzes gorviki nő lesz, a legpompásabb fajtából. A legveszedelmesebb fajtából,
emlékeztette magát Sianis dobogó szívvel, nagyokat nyeldekelve.
Elvörösödve viszonozta a Fekete Rózsa csúfondáros, kihívó tekintetét és döbbenten állapította meg,
hogy nem tudna ellenállni, ha a szépségesen romlott arcú, szenvedélyes, sötét angyal kivetné rá hálóját.
Voltaképpen alig várta a pillanatot.
Sianis gyors oldalpillantással nyugtázta, hogy aszisz mestere - huszonöt dalnokév és több száz
szerető tapasztalatával - valamivel gyorsabban lett úrrá meglepetésén, és csizmája orrát bámulva
somolygott a bajsza alatt. Egy pillantással felismerte a tanítványát megérintő furcsa tébolyt, a legédesebb
őrületet mind közül. Cou'dainne, vagyis villámcsapás a javából! Szívbe markoló; ellenállhatatlan
sóvárgás, igazi Ellana Nyila, ahogy Haonwell bárdjai mondanák. Elveszett a fiú.
Fájdalmas lecke lesz, különösen, ha a signissa ezután is úgy néz rá, mint egy zsák krumplira, de ha
mégsem... A dalnok magában vállat vont. Ezt a fajta tapasztalatot úgysem lehet tanítani. Nem is hallgatna
most józan mesterére - annál inkább, mikor kigyógyul belőle.
- Valóban ők lennének a legjobbak? - mérte végig- Bramot a félszemű gorviki. A Fegyveres Kéz is
undorodva nézte az aszisz ingnyakában kitüremkedő dús, göndör szőrszálakat, a combközépig érő,
hegyes orrú, vasalt bőrcsizmát.
Külhoni
átvetett disznó;
mesterlant, pártfogófüggő
az oldalán nélkülrövidkardok
nem sokáigazonban
húzná aóvatosságra
Szent Földön, gondolta;
intették. az aszisz
Dalnok, hátán
ráadásul szíjon
dispada.
Ha pedig esetlen termete dacára két karddal harcol, bizonyára egyéb meglepetésekre is képes.
A széles vállú, karcsú, jóképű suhanc egyáltalán nem hasonlított az elpuhult asziszra: Első pil-
lantásra gorvikinak látszott. Mintha önmagamat látnám, tűnődött a fejvadász - harminc évvel ezelőtti
önmagamat. Hosszú, ruganyos végtagok, gyalogfutárokat is megszégyenítően széles mellkas és olyan
szíjas izomzat, mint egy gályarabé. Lehetne rokmundi szabad harcos, netán renegát fejvadász is, de a
fiúnak biztosan nem sajátja a vonásaira erőltetett gorvikias gőg. Talán egy idegenbe szakadt félvér? A
suhanc éjfekete szemeiben szokatlan intelligencia csillogott, és még valami: a cserkésző ragadozó éhes
óvatossága.
- A lehető legjobbak - visszhangozta a fejvadász szavait a mullah. Mélyen meghajolt, hogy elrejtse
zavarát, pedig
az a három, nem
akit is hazudott
barátjának olyan
tartott nagyot.
- Sánta Holdhónapja
Gardar, Arbo, a próbált
Kertészösszeállítani egy ütőképes
és Ilanor utolsó csapatot,
fehér sámánja - nemde
jelentkezett, Erion legjobbjai pedig egyszerűen a szemébe nevettek: „A fizetség busás, de a halott
megbízók pocsékul fizetnek. Temetésre pedig kevesebb is elég", mondták, és igazuk volt. Ugyan ki
kockáztatná az életét holmi tengerparti viperafészekben, mikor északabbra, Ibara homokján történelmet
írnak ezekben a napokban? - Beszélik a nyelvet és ismerik a szokásokat, de nem köti őket semmi a Szent
Földhöz... és megállnak a saját lábukon is, ha kell.
A félszemű lassan bólintott, és berzenkedését legyűrve kezet nyújtott az aszisznak. Quahir meg-
köszörülte torkát, és a teáscsészéket összeszedve udvariasan jelezte, hogy az üzlet megköttetett. Amikor a
Ramraquo-fiú is távozni készült, visszafogta.
- Valamit őrzök számodra, Khímirr Dierdzsan fia. Apád halála óta várom, hogy átadhassam. Sianis
meghökkent.
- Valóban? És mi lenne az?
- Az örökséged.
14.
Alapos tető őrizte még a délutáni nap hevét, mint régvolt gyönyörök emlékét a megvénült szeretők.
Sianis keresztbe vetett lábakkal, szótlanul kuporgott a vén mullah mellett a fűszeres illatú erioni
éjszakában. Valahol nyugtalan teve ordított.
keskenyAablakú
dzsad falai
negyed karcsú tornyai; nőiesen gömbölyded
a holdfényben is messzire fehérlő, Taba el Ibara oázisvárosainak csalóka kupolái,
békéjét
idézték. Kis-Ibara lapos tetejű dzsad házai között azonban csak elvétve szökött a magasba egy-egy imato-
rony, csak imitt-amott domborodott néhány hagymakupola. A vörös hold elrejtette arcát ma éjjel, a
csillagtalan égbolton kék társa uralkodott, hosszúra nyújtva az árnyakat, eltörölve az erioni utcák
árnyékba tompuló részleteit. Ezen az éjszakán a kíméletlen kék fény és az örökkévaló sötétség létezett
csupán, meg nem alkuvó tónusokkal, mint az idők kezdetén.
Új idők kezdetén...
Mérföldezrekkel keletre; a Délvidék homokján valóban egy új kor volt születőben. Amhe-Ramun, a
holdkék szemű amund halhatatlan uralma, aki az isteni törvényeket kijátszva testi valójában lépett
Ynevre. Hívei, kezükben vértől csatakos, fogazott pengéjű menethhel, a káoszból és őrületből építettek
egy új világot. Láng és téboly ébredezett a végtelen sivatagban.
Láng és téboly.
Ha a Liedorok sikerrel járnak, Racallo városa is megismeri mindkettőt, borongott Sianis.
- Kinek a hitében nevelkedtél, fiam? - zökkentették ki tűnődéséből az öreg szavai.
- Tizenöt éves koromig Tharrt rettegtem atyám vallása szerint: Első mesterem, az ilanori vadász
Arel tiszteletére nevelt ezután. Tautargi fogságom alatt másfél esztendeig kellett színlelnem Orwella hitét.
Bram Boreillo viszont arra tanított, hogy nem az emberek vannak az istenekért, hanem fordítva és hajlok
rá, hogy elismerjem igazát. - Sianis vállat vont, de a mullahot nem tudta kihozni a béketűréséből.
- Anyád családját, á Dierdzsan-házat Doldzsah, a bátrak gyámola, a harcosok és a tolvajok ura
oltalmazta - kacsintott a vén pap.-- Ne hidd, hogy rögtön ilyen vénembernek születtem. Ifjúkoromban
Erion-szerte hírhedt tolvaj voltam magam is. Kezdetben kutyákat loptam - vigyorgott a döbbenten
felcsukló fiúra.
- Mit akarsz ezzel?
- Hősi fogadalmat, hogy elnyerd a Dicsőség Urának segítségét. Hat nappal a holdtánc előtt érünk a
városba. Szerinted miért?
- Mert a Liedorok nem csupán azért térnek vissza, hogy ellejtsék klánjuk táncát a sápadt
holdfényben - vágta rá a fiú meghökkenve. Mi az, hogy "érünk"?
- A logikád akár egy dzsenné - bólogatott elégedetten a vénember. - A racallói út számodra is több
lesz egyszerű hazalátogatásnál. Az árnyháború olyan játszma, amiben elég egyszer veszíteni, és sohasem
nyersz többé. Amilyen őrültek; gyanítom; a visszatérés nem lesz más, mint...
A mullah elharapta a szót, Sianis fejezte be helyette:
- Bosszúhadjárat.
15.
Doldzsah szóba sem áll egy magamfajta, Arel-hitű félvérrel - morogta később, bizonytalanul Sianis.
- Jobb, ha nem írod elő az Isteneknek, mit tegyenek! A Dierdzsan-örökséget ki kell érdemelned, ó,
dzsennek tisztátalan vérű fattya!
a kék Ha
holdnincs
fogadalom, nincs örökség! Mondd utánam! „Doldzsah, a
fenséges színe előtt fogadom fényében..."
- "...a kék hold fényében..." - visszhangozta nyugtalanul a fiú, aki meglepve tapasztalta, hogy a vén
pap hangja egyre mélyebben, erőteljesebben zeng a kék éjszakában, roskatag alakja körül megnyúlnak az
árnyak, és mozdulatait kísérteties derengéssel övezi a fennen ragyogó azúrkék hold. Doldzsah, a Dicsőség
Urának holdja.
- „...hogy családomat megbosszulom, és Gorvik Ramraquo-klánját a Dierdzsanok sorsára juttatom!"
- „..juttatom!" - ismételte Sianis engedelmesen, de azonnal felhorgadt benne a tiltakozás. Hogyan?
Felszámolni á tartomány legerősebb tarantolóját? Határozatlanul emelte karját, ám az öreg nem figyelt rá.
Litániát kántált, melyben a fiú dzsad anyjának nyelvét `ismerte fel. Felvillant előtte a világszép Khímirr
Dierdzsan arca. Édesanyja, a dzsad - vagy dzsenn? - lány arca, akinek múltjától, családjától megfosztva
egyetlen célja maradt az életben: Thaitartól származó gyermeke, Sianis Ramraquo., Négyéves volt, mikor
elveszítették egymást, és anyja elment a Hideg Partokon túlra... apja pedig sohasem nevetett azután.
Sianis komoran bólintott a kántáló öreg szavaira:
Doldzsahot hívod esküszavaddal,

Ellenséged, hogy halálba tipord,
Dicsőség Útján, szent fogadással,
Ragyogjon feletted a fémszínű hold,
Míg célod eléred, míg karod lesújt,

Míg áldozatod utolsót rikolt,
Lépteid óvja Doldzsah, az Úr,
Mosolyogjon rád a fémszínű hold,
Ha visszatérsz majdan, kiállva a próbát.

A kék éjszakában büszkén dalold,
Győztél, mert Doldzsah vezette karod,
Mert rád ragyogott a fémszínű hold.
- Legyen úgy - mondta rekedten Sianis. A dzsad-gorviki félvér szemében lobbanó vadság és a sokat
tapasztalt, megkeseredett mullah fáradt tekintete egymásba fonódott.
- Fogadalom
esküszavam vitte győzelemre
száll a Dicsőség az én bosszúmat
Urához. Személyesen veszekis részt
- bólogatott Quahir.
a tarantolo végső -megszégyenítésében.
Ma este pedig újfent
- Te? Hisz csak a vak nem látja dzsad származásodat! Veszélybe sodrod a küldetést, és Gorvikban
hagyod a fogad, ha...
A Liedorok elszántak és veszedelmesek, a mesterednek pedig neve van a magadfajták között, - de
egy ennyire vesztes helyzetből vívott árnyháborúhoz mégiscsak ész keli leginkább fiam! Sokkal több,
mint amennyi nektek együtt van - biggyesztette ajkát lekicsinylőn, majd hozzátette: - Engem látni sem
fognak Racallóban. A biztonságomról pedig saját testőröm gondoskodik.
- A baytanik? - horkantott Sianis megvetően.
- Dehogy! Azt hittem, rájöttél már... Tudod, ritka a gazda, aki szerződést köt rabszolgájával kezdte
toporogva Quahir -, de mikor húsz éve megvettem azt a barbár kölyköt Erion emberpiacán, azonnal
láttam, hogy túl veszélyes a rabsághoz. Húszévnyi hűségét kértem tulajdon rabszolgámtól, amikor
aláírtam a szabadítólevelét. Hamar rádöbbentem, miféle kincsre bukkantam, és többet költöttem rá, mint
mások a legkényesebb kurtizánjaikra. A legjobb mesterekkel taníttattam. A Kiáltó azóta sem próbált
szökni, de ha nem szabadítottam volna fel, rég nem élnék már. A hazájában is létezik szó a hűségre, noha
egészen másként értelmezik, mint mifelénk. A jól megfontolt önérdek nyelvén azonban értett és húsz évre
felesküdött. A hazájában az adott szó maga az ember - még akkor is, ha az esküszó egy félemberi fajzat
szájából hangzik el. - A dzsad aprókat bólogatott és meglazította kaftánja ujját.- Egymaga gondoskodott a
védelmemről az elrettentésül. szolgáló látszat-testőrhad mellett. Húsz év alatt számosan próbáltak
megfosztani a vagyonomtól, a legtöbben az életemtől is. A századik után abbahagytam a számolást: a
Kiáltó- végzett valamennyivel.
Nem láttam sehol - mormolta Sianis.
- Mert nem akarta - simogatta szakállát a mullah, majd egy apró fémszelencét varázsolt elő köpenye
ujjából. - Az örökséged, ahogy megígértem.
A fiú azonban már nem figyelt rá. A kék hold árnyait bámulta a szemközti falon... és egészen'
megfeledkezett a szelencéről, mikor rádöbbent, hogy a homályból Quahir testőrének szemei tekintenek rá.
Bíborszínű, ferdén metszett kráni szemek.
Második rész
RACALLO HAT NAPJA
Délkelet-Gorvik, a Pyarron szerinti 3692 őszén
1.
Ítéletidő tombolt Racallo városa felett. Olvadt mithrill szemfájdító kékjével ragyogó rianások
hasogatták a hajnalt, vakító fénnyel, messze zengő csattanásokkal tépve fel az eget. Nagy szemű, jéghideg
cseppek vetették magukat a végítélet sáskahadaként a meredek tetők kortól és fagytól repedezett
cserepeire és alant, a szűk utcákon harsogó áradattá gyűlve konok haraggal ragadták tova a felgyülemlett
mocskot - mintha a bűnös
A városkapuhoz város megtisztításához
közeledő csapat közönyösenelegendő
tűrte azlenne egyetlen
elemek égiháború.dühét. Az élen haladó
cserépszaggató
lovas - őszülő, szikár férfi - egy mozdulattal összehúzta vállain a kocsikísérők hagyományosan zöld
felleghajtóját, szemei fagyott jégcseppekként pásztázták az esőáztatta; sötét városfalakat. Mögötte díszes
hordszék imbolygott, mindkét oldalán egy-egy mélyvörös csuklyába burkolózó gyalogtestőrrel. A
lefüggönyözött hintót cipelő, félmeztelen rabszolgák - egy meglepően jól táplált, zömök aszisz és egy
kékesfekete sörényű, hordómellkasú barbár - bőrig áztak, de kimerültségnek nyomát sem mutatták.
- Nem jöhetnek messziről - állapította meg a nyugati kapunál posztoló zsoldos négy évtized harci
tapasztalatával. Ritkán tévedett ekkorát.
Gyűlölte az esőt - pajzstartó balja mintha le akart volna szakadni ilyenkor, a derekában régvolt
verekedések tőrdöfései nyilalltak. A veterán strázsa magának sem vallotta be, hogy az eltelt ötven
esztendőnek is köze lehet a dologhoz. Való igaz, mostanában jobban vonzotta esténként a vetett ágy és a
kandallótűz; mint a fémmel csókolózó fém sikolya, a hajnali hányásba torkolló, füstös, kocsmalármás
ivászatok. Nyugalmas, biztos munkára vágyott. Apjától örökölt nyakas büszkesége visszatartotta, hogy a
céhmestereket zsaroló Ramraquo-pénzbehajtókhoz szegődjön. Utóbb azonban be kellett látnia,
Racallóban az ember kardját sem övezheti fel a várost uraló tarantolo engedélye nélkül.
Rendszeresen fizette a városőrök céhadóját beletörődve, hogy annak nagyobbik része a tarantolo
ládáiba vándorol -, és a kapunál posztolt a nap tíz órájában, hogy eltarthassa otthon az öt éhes szájat.
Rendszeresen jelentette a gyanús idegeneket, hogy békéje tartós legyen - a tarantolo vérrel és tűzzel
torolta volna meg az engedetlenséget. Soha nem gondolt magára besúgóként.
- Honnan? - csattant a kurta kérdés.
- Perricolából - nevezte meg a szürke csődörön (de mekkora csődörön!) lovagló zöldköpenyes a
szomszéd várost. A jövevények már a városkapu esővédte boltíve alatt várakoztak, mikor az őrben
kezdett feltámadni a gyanú. Az érkezőkben volt valami komor, félelmet nem ismerő elszántság.
Az áldóját, a váltságkendő! Hol az útikendőjük? Hogyan jöttek át az ördögfák alatt?
A masszív csataménen lovagló kísérő övén hiába kereste a perragosok sötét útikendőjét, amelyen a
rendszeresen változó bogok jelezték volna, hogy a csapat súlyos aranyákkal váltotta meg az utazás jogát
Racallóban. Ha viszont nem ő a Ramraquók megbízottja, hol van hát a tarantolo tányérnyalója?
- Te vagy a perragos? - kérdezte bizonytalanul a nyeregben felegyenesedő, deres halántékú férfit.
Amaz rábólintott... szívdobbanásnyi késlekedéssel csupán, de ez éppen elég volt, hogy tovább szítsa a
strázsa gyanakvását. -A lefüggönyzött gyaloghintó mélyén csend honolt. Az őr lassan megállt a hintót
hordozó göndör; köpcös aszisz előtt.
- Mutasdaameglepően
át - fürkészte, tenyered! -jól
Tömpe
táplált,ujjú,
dúspuha tenyerek.
szőrzetű Aligha
rabszolga markolták
arcát. Gyűlöltea az
hintórudat mérföldek százain
asziszokat.
A gyalogos kísérők - a magas, jóvágású fickó, meg a büszke- tartású, szívdobogtatóan csinos fruska
- szótlanul közelebb léptek. A zöldköpenyes nyugtalan, acélszürke csődöre - látszólag véletlenül -
megfordult. Az őrnek elég volt egyetlen pillantás a prüszkölő csatamén felhúzott ínyére, vasalt patáira.
Megértette: a felajzott nyílpuskák odafent vajmi keveset segítenek rajta, ha kenyértörésre kerülne a sor.
Az otthoni kandallótűzre, a meleg, fűszeres borra, asszonya megfáradt tekintetére és négy porontyára
gondolt...
...amikor váratlanul megérkezett a bíboros. Ranagol irgalmat nem ismerő vallásának leg-
veszedelmesebb, legnagyobb hatalmú képviselője a rokmundi tartományban. Érkezése méltó volt rettegett
híréhez.
Idegen erők tépték fel kíméletlenül a tér szövedékét, a városkaputól alig kőhajításnyira. Fehéren
hersenő villanással kezdődött, de ezt a villámot nem követte égzengető csattanás. A mennydörgő robaj
azonban nem maradt el. Amikor a vakító káprázat megfakult, egy hatkerekű hintó 'gördült ki a
hasadékból, melynek túloldalán a távoli Rokmund tornyai derengtek.
- Térkapu... - mormolta a vén zsoldos hitetlenkedve. Óriási tapasztalat és elképesztő vakmerőség -
avagy mérhetetlen hatalom - kellett ahhoz, hogy valaki térkaput merészeljen nyitni a Ramraquók
városának kapuja előtt. Amikor x fénylő hasadékban felbukkant a vérszínű batár, a strázsa azonnal
megfeledkezett a gyaloghintóról. Az első pillanatban felismerte a bakon kevélyen lobogó bíbornoki
zászlót. A hintó hátulján "kapaszkodó fullajtárok fekete köpönyege haláldémonok kitárt szárnyaként
lebbent a viharban. Sikoltó démonpofát formázó fekete álarcok vicsorogtak némán; mint a végítélet sötét,
néma Még
angyalai.
az égiháború is elcsendesedett hirtelen, csak az eső szemerkélt tovább bátortalanul, mintha
maguk az elemek is megdöbbentek volna a Kosfejes Úr helytartójának érkezésén.
A hintó tompán dübörgött a kapu felé. A rácsok azonnal felemelkedtek. Senki nem merte megállí-
tani a bakon ülő, vérszínű csuklyába burkolózó kocsist. Senki nem szólította meg a hintó mélyén
meghúzódó hallgatag, sápadt alakot. Rokmund tartomány bíborosa ennél kisebb arcátlanságért is tépetett
már ki nyelveket.
A hatkerekű papi batár az önmagát igazoló hatalom természetességével gördült tova a rácsfogazatú
boltívek alatt. Utasa egyetlen pillantást sem pazarolt a mélyen meghajló, arcukkal csaknem a földet érintő
pórokra.
Pedig érdemes lett volna.
Az, idegenek gyaloghintója ugyanis meglódult, és a pillanat szülte magabiztossággal követte a bí-
borosi kocsit. Mire- á hajlongó őrök felocsúdhattak volna a rettenet áhítatából, a betolakodók már a
Bognárok Utcájában jártak. Az öreg strázsa döbbenten nézett a távozók után. Sebhelyes, fakó hajú társa -
izgága, szolgalelkű fattyú - kapott észbe először.
- Egy szóval sem kérdezted a gyaloghintó perragosát, miért nem viseli az útikendőt! Lehet, hogy
nincs is megbízottjuk... talán kémek! Még ma jelentem a mulasztást! - csak úgy virítottak á pimasz fickó
arcát szabdaló hegek. A veterán megköszörülte a torkát.
- Ezek valóban mások, mint aminek hazudták magukat. Nincs perragosuk. Ez azt jelenti, hogy
egyáltalán nem fizettek védelmi vámot, vagy útközben végeztek az élősködővel, akit a tarantolo varrt a
nyakukba. - A szolgalelkű sebhelyes arcán felháborodás villant, de az öregebb leintette.
- A harmadik lehetőség a legrosszabb: olyan messziről érkeztek - egy gyaloghintóval -, ahol hírét
sem hallották a legújabb Ramraquo-törvénynek. Nem Perricolából, az biztos. Kövesd őket és jelents a
klánnak
A sebhelyes bólintott és kisvártatva elnyelte az esőfüggöny. Nem látta már, amint a vén strázsa
megvetően utánaköpött.
2.
A jövevények lassítás nélkül haladtak el a város főtere, az Égcsarnok hétszer hét oszlopa mellett, és
fejüket sem hajtották meg a Ramraquók atyja, az Uonoverole hétszeres embermagasságú szobra előtt - ez
legalábbis
fogadójánáltudatlanságról,
avagycsakaz a óvatosság legelemibb hiányáról árulkodott. Makacs Dunor
álltak meg - illetve romjainál, hiszen a tarantolo céhadóját megtagadó kocsmáros
épületéből üszkös falak maradtak csupán. Az idegenek megkerülték a füstmarta omladékot, és a kikötő
felé vették útjukat. A sebhelyes beigazolódni látta gyanúját - a nyomorultak a Ramraquók ellenségeivel
keresik a kapcsolatot!
Árnyékként követte őket a megújuló dühvel szakadó zivatarban. A menet élén lovagló siedon meg-
megfordult ugyan, de egyszer sem vette észre őt. Így érték el a halásznegyedet, a vén sólyaépítő házát.
A sólyaépítő is nincstelen, lázongó senki volt. Született vesztes - vigyorgott gúnyosan a sebhelyes.
Ha a-jövevényeknek efféle barátai vannak, aligha véletlenül kellett beszökniük a kapun. Már csaknem
továbbállt az érkezők hírével, mikor látta, hogy az idegenek perragosa - illetve az a zöld felleghajtós,
amelyik az útikísérőnek hazudta magát - elindul az északi negyed felé, amerre a bíbornok hintója tűnt el.
Jobbjában felajzott, alkarnyi számszeríj.
A sebhelyes megborzongott. Ranagol főpapja bizonyára titokban akarta tartani jövetelét, különben
nem érkezett volna olyan időpontban, mikor á város szorosra zárt ablaktáblák mögött várta; hogy
elmúljon az éjszaka. A figyelők szerint a batár a fogadónegyedben állt meg. Különös. Ha a bíbornok
valóban egyháza küldötteként érkezett volna, biztosan nem holmi tavernában húzza meg magát. Mi köze
lehet a félelmetes ál perragosnak a rettenetes hírű bíboroshoz? Vajon miért vitte magával a számszeríjat?
Az idegen úgy vágott át a viharban ázó városon, mint aki otthon érzi magát. Valóban a bíboroshoz tartott:
Racallo legdrágább fogadója a Tízezer Tallér - előtt lassított csak iramán. A fogadó kocsiszínjében pedig
a sebhelyes felfedezte a cifra batárt. Bíbornoki lobogó nélkül, persze.
A főpap ezek szerint nem bánja, ha a kapuőrök - és rajtuk keresztül a város urai - tudomást sze-
reznek érkezéséről, de a közrendűek és saját egyháza előtt rangrejtve kíván maradni. A komor,
zöldköpenyes férfi határozottan lépett be a fogadóba, de felajzott nyílpuskáját a kapu mellett őrködő
gorviki kezébe nyomta - ahogy illik.
A sebhelyes keresett egy esővédett zugot és várt. Az idegen perragos fertályóra múltán jelent meg a
fogadó ajtajában. Szótlanul vette vissza fegyverét, és komoran fürkészte a sötétséget, majd beleveszett az
éjszakába. Bizonyára kihajitották - vigyorgott a sebhelyes kárörömmel vegyes megkönnyebbüléssel és
végre a klánház felé vette útját.
A bíboros és az idegen jövevények híre nem várhat.
Szomorú szemerkéléssé szelídült a vihar, mire elérte a kétszintes épületet, ahol a tarantolo az
alacsonyabb rangú besúgókat fogadta. Mielőtt az egyezményes jellel koppantott volna az ajtón,
ösztönösen körülnézett, még egyszer - utoljára.
bőrvértAközött
sikátora lucskos
védtelenhomályából szisszenőegyetlen
torkot. A sebhelyes nyílvessző
hangtévedhetetlenül
nélkül zuhant el.lelte meg a sisak
A nyílhegyre állszíjaMors
preparált és a
Putrida mérge azonnal emészteni kezdte a testet. Az áfium felismerhetetlenné roncsolta a torzót, mire a
tarantolo emberei rátaláltak.
A csüngő hasú felhők már az óceán felett jártak akkortájt. Az égbolt kitisztult, a hajnal még csak a
tornyok csúcsait cirógatta bátortalan fényujjaival. Racallo városa felett hidegen mosolygott a fémszínű
hold.
3.
Meghúzódhattok itt a Holdtánc éjszakájáig - bólintott a vén sólyaépítő. A pislákoló mécsvilág,
idomtalan, szegletes sziklagólemként rajzolta árnyát a nyirkos pincefalra. Idősebbik fia - maga is meglett
férfiember
mordult. már - szűkös vacsorát kerített és mikor az aszisz dalnok megköszönte, barátságtalanul rá-
- Ha kiirtod a Ramraquókat, azzal megköszönted. - A hirtelen beállt csendben melléjük telepedett és
a dalnok kérdő tekintetére halkan beszélni kezdett.
- Húsz éve várok egy kívülállóra, akit Racallo uraihoz nem köt sem hűség, sem rettegés. Húsz éve
várom,. hogy egyszer Ramraquo-vér áztassa az utcákat. - Sianis döbbenetét látva keserűsége felfakadt,
mint egy régóta gennyedző seb.
- Gyerek voltam még és apám sem dolgozott a kikötőben - egyszerű goradon volt, a parasztok
között is a szegényebb fajtából. - Húsz év távolából is tisztán emlékszem a napra, amely megváltoztatta
sorsunkat. Ragyogott a tavaszi reggel, mikor a legidősebb fiúként én fejtem meg a kecskéket. Vittem a
meleg tejet anyámnak, aki ismét gyermeket várt és a legtöbb ételtől kavargott a gyomra. A városba
készültünk és mondtuk neki, hogy maradjon, ha nem érzi jól magát. Jönni akart persze, hiszen egy éve
nem volt már a racallói vásárban. Felnyergeltük hát egyetlen lovunkat és anyám a nyeregben dúdolgatott
a városba vezető úton. Apám a lovat vezette, mi pedig, örökké éhes kölykök papsajtot és hasonló zöldeket
szedegettünk az árokparton. A városba érve át kellett vágnunk az Égcsarnokon, ahol a Ramraquo-fivérek
éppen az apjuk óriási szobrát faragtatták. Ott volt aztán az a furcsa hajú vándor...
- Fekete haja volt, benne széles, ősz csíkokkal. Egy szobortörmeléken állva, félelem nélkül beszélt,
úgy, mint akinek hatalma van - vette át a szót a vén sólyaépítő, arcán elmélyültek a ráncok. - Nyugtalan
idők jártak akkoriban. Akasztó Albera, a legfiatalabb fivér, akit akkortájt mindenki csak Zsivány
Alberának nevezett, útonállóival a lázadozó, kifosztott szegényparasztság mögé állt. Ki gondolta volna,
hogy mindez színjáték csupán, hogy meggyengítse valódi ellenfeleit, a nemességet? Magam sohasem
hittem neki, de azon a tavaszon felcsillant a remény, hogy végre levethetjük az igát. Az a vándor is jót
akart... - az öreg hangja elcsuklott, szögletes izmú, szögletes állú fia vette át a "szót.
- Hihetetlen dolgokról beszélt. Azt mondta, minden ember egyenlőnek született és vad szavakkal
illette a Kosfejes Urat. Meddő és irigy, teremtésre képtelen démonfajzatnak nevezte, aki rá akarja tenni
kezét az Életadó Egyisten teremtett világára. Először hallottunk effajta káromlást és igencsak
elszörnyedtünk. Rángattam a ló kantárát, hogy menjünk már, de anyám maradni akart, hallgatni az idegen
szavát: Aztán, mikor a nagy kiabálás kezdődött, anyám felkiáltott: "éljenzik az igazságot!" - de a tér
szélén vöröscsuklyás alakok tűntek fel, számszeríjjal a kezükben. A vándor nem ijedt meg tőlük.
- Ne lőjetek; nyomorultak! Beszéljetek ti is, ha hisztek az igazatokban! - zengett a hangja, de a
többit nem hallottam, mért a húgom a ruhámat rángatta: „Medor, nagyon fáj a karom, nem tudom, mi
történt!" Az öcsém is kiabált: „Apám, apám, agyonlőtték a lovat!" De apám akkor már zokogott: „Ha csak
azt ölték
- Avolna
Vörösmeg, fiam,
Íjászok de a Kosfejes
voltak, Úr haraggal
a Ramraquók sújtott ránk:
mesterlövészei. Az anyátok
uzsorás halott!"
fivér, Patkány Pacharro vezette
őket. - Az apa hangja fakón kongott, az évtizedek kilúgozták belőle a gyötrelmet. - Hazatérve eladtam a
földet, és munkát kerestem a városban. Kitanultam a hajóácsok tudományát és figyeltem, vártam az
alkalomra: A nagyurak tévednek: nemcsak a kiváltságosak joga a bosszú. Öljétek meg Alberát, a
zsiványok -urát, öljétek meg Ligarrt, az asszonyok hóhérát, ontsátok vérét Loalternak, a tolvajvezérnek,
fojtsátok aranyaiba Pacharrót, az uzsorást, és a tengerbe Lanchát, a kikötők zsarnokát! Végezzetek
Chancanával az Erionból szalajtott klánúrral és helyettesével, az orgyilkosok parancsnokával! Pusztuljon
valamennyi Ramraquo és a város mellétek áll! - Az öreg nem emelte fel a hangját, mégis valamennyiüket
megborzongatta a szavaiból áradó jeges düh.
- Nem kívánsz keveset - csóválta fejét a dalnok. Erős kételyei voltak a racallóiak elszántságát
illetően és a tapasztalat arra tanította, hogy nagyon sok pénzért a legtöbb ember megvásárolható.
- Jobb, ha hármótokon kívül senki nem tud rólunk! Hanem az istenkáromlóval mi lett?
- Az efféle dolgokra egy racallói nemhogy húsz év után, de már másnap sem emlékszik, ha élni akar
- jegyezte meg az idősebbik fiú. A Liedorok fejvadásza közönyösen hallgatta végig a történetet, miközben
felöltötte viaszosvászon csuklyáját. A Fekete Rózsa találta leghamarabb szavát.
- A bíbornok érkezése azonban az egész tervet felboríthatja - terítette ki a várostérképet egy had-
vezér, egy férfi határozottságával. Sianisban egyre erősödött a gyanú, hogy a Liedor-lány és a klán
fejvadásza korántsem olyan vakmerően eszement, mint amilyennek kezdetben tűnt. Évek óta készíthették
elő érkezésüket, és események
- A váratlan nemcsak az aérkezést... a bosszút
sors ajándékai is.
- jegyezte meg halkan Atros, összehúzva magán átázott
köpenyét. Az ajtónál megállva a dalnok felé vágott a szeme - ha visszatérek; azonnal indulunk. Legyetek
készen.
Nincs joguk belekeverni a testőreiket is - fortyogott magában Sianis. A Testőr Esküje engedel-
mességet parancsolt, de nem létezett olyan fogadalom, mely arra kötelezhette volna, hogy egy ellenséges
klán ellen támadva felkoncoltassa magát. Ellenséges klán? Hiszen a saját véreim, még ha kitaszították is
az apámat. A családom, még akkor is, ha Rokmund legnagyobb gazembereivé nőtték ki magukat! Szép
kis család, ráncolta homlokát a fiú, de hát végül is az egyetlen rokonaim. A rokonság anyai ágából
egyetlen túlélő sem maradt, a rokonság apai ágának köszönhetően. Hogy tehettétek ezt velem? - sajdult
belé a lappangó fájdalom. Racallo illata, a város, amelyben sohasem járt, atmoszférájával olyan évtizedes
emlékeket
Miótatépett
is? fel benne, melyek azóta kísértették...
A pokolba is, hát mióta utoljára látta az anyját, a szoba közepén fekve, csendesen és mozdulatlanul.
Hiába szólongatta sírós, kisfiús hangján - négyéves volt akkor -, anyja, a Dierdzsanok világszép
virágszála nem válaszolt már... soha többé. Elment örökre, és magával vitte apa mosolyát és nevetését.
Elment, mert az ajtóban az a kettő...
Miféle kettő?
Nem akarok emlékezni! - csikordultak össze fogai a tizenhét év távolából felfakadó fájdalomtól,
mely néha még most is zokogással kísértette álmait. Az emlékek komisz dolgok. Ködként illannak el,
mikor mohón nyúlsz utánuk, máskor pedig megrohannak kéretlenül, kiszorítva a józan, higgadt
gondolatokat. Racallo tengerparti városa sajátos illatával, lakóinak torokhangú beszédével, évek távolából
is kísértő arcélével megérintett benne valamit. Rokmund ékessége, mint valami eleven kígyó, egészen az
emlékek kútjának legmélyére kúszott alattomosan, és olyan események iszapját kavarta fel, melyet - úgy
hitte - örökre eltemettek a gyermekkor átzokogott éjszakái.
- A testőröm nem tud követni - csattant fel csípősen a Fekete Rózsa és Sianis rádöbbent, hogy
mindenki őt nézi. Fogalma sem volt, miről beszéltek, de volt néhány kifejezése, melyeket pont efféle
alkalmakra tartogatott.
- Biztos vagy benne; hogy ezt akarod? - kérdezett vissza faarccal, de Dharran Liedort nem lehetett
becsapni.
- Bámész testőrökre nincs szükségem - fintorgott lekicsinylőn és Sianis érezte, amint arcába tolul a
vér. Bevallotta vagy sem, de képtelen volt kivonni magát az elbűvölően gyönyörű kis gorviki hatása alól.
A poklokra, mindketten fiatalok voltak, abban a korban, mikor a legmohóbb a vágy, a legforróbban izzik
a gyönyörű éhség és Dharran teste, arca, telt ajkának íve olyan szemérmetlenül tökéletes volt, hogy egy
szentet is kárhozatra, édes, megsemmisítő kárhozatra csábított volna. És Sianis távolról sem volt szent - a
nőket pedig csak a gyönyörteli meglepetések forrásaiként ismerte. A testőr egyik legnagyobb kudarca, ha
kötődni kezd megbízójához - emlékeztette magát Sianis, megérezve, hogy elvesztette az önmagával vívott
első csatát.
- A terv egyezik a sivatag törvényével, ahogy nálunk, Ibarában mondanák - mentette meg a
-helyzetet a mullah, elismerően bólintva a pincelépcsőnél öltözködő Atros felé:
- Miféle törvénnyel? - nézett rá laposan a lány és Sianis helyette is szégyellte magát ezért a nézésért.
Dharran olyan lekezelőn bánt mindannyiukkal - a bíborszeműt kivéve -, hogy Sianis szinte várta a
pillanatot, hogy tévedni lássa.
- A sivatag
Becsületesen csak törvénye,
az ostobákhogy
és a gyorsan üss és nagyot!
hősök támadnak; Lehetőlegmindössze
és az utóbbiakat orvul, teszik hozzákülönbözteti
a sikerük a dzsadok.
meg az előzőektől. Egy ideig. - Az aggastyán kihívóan állta a gorviki lány dühös pillantását és csak akkor
nézett másfelé, mikor az ajtó becsukódott a távozó Atros mögött.
4.
A hintó a reggeli őrségváltás után hagyta el a várost. Az új strázsák is hallottak már a bíbornok
érkezéséről, és messziről kaput nyitottak a fenyegetően dübörgő batárnak. A hatkerekű lassítás nélkül
robogott tova a kapuívek alatt, melynek őrei mégpillantásra
hálát is adtak
sem Ranagolnak,
hogy a rettegett arzobispo és
lobogó köpenyű, démonálarcos szolgái egyetlen méltatják őket.
A bölcs hallgat, és nem esik baja. A nagyszájú ostobákat pedig eltiporja a Kosfejes Úr - fűzte to-
vább gondolatait a távozó batár után néző Chancana Ramraquo. A klánvezér a tarantolo kastélyának
legmagasabb tornyában állt, ahonnan belátta az egész várost - az ő városát -, még a sötét köpönyeges
fullajtárokat is meg tudta volna számolni a kelet felé száguldó batáron. A hatkerekű csaknem
nyílegyenesen tartott a Szürkeszirt, a legfiatalabb Ramraquo-fivér zsiványtanyája felé.
Chancanából kurta, vad kacajjal robbant ki a megkönnyebbülés, hogy a bíbornok - ezúttal nem az ő
fejéért jött. Az istenkáromló fivér, Albera ma bizonnyal megtapasztalja a Kosfejes Úr haragját, de a bajt
csak magának köszönhette. Rokmund-szerte keringtek a szóbeszédek a Szürkeszirt hírhedt tivornyáiról,
ahol a kapatos ifjak aligha tettek féket a nyelvükre; ami a Korfejes Úr egyházát illeti. A fiatalok mindig is
örömüket lelték a tradíciók és a vallás kigúnyolásában - borongott Chancana -, de Akasztó Albera, az utak
szabadszájú vámszedője túl messzire ment azzal a múlt heti prófétaveréssel. Az úton elfogott prófétáról
ugyanis utóbb kiderült, hogy mégsem afféle mezítlábas eszelős, de ez akkor már rajta nem segített. Az
eset híre a tartományfőnök fülébe is eljuthatott - különben mit keresne itt a bíbornoki batár hat nappal a
Holdtánc előtt? Albera sem nélkülözhetetlen - Chancana habozás nélkül vetette fivérét koncként a
felbőszült bíboros elé.
Együtt, mégis egymás ellen - mormolta a Család jelszavát. A hét Ramraquo-fivér jó húsz éve uralta
Racallót, a tartomány gyöngyszemének tekintett kikötővárost. Sajátos címerállatuk, az aranyszínű,
hatlábú tarantolo a hat hagyományos pénzforrást jelképezte: az utak és a kikötők uralmát, a
szerencsejátékok feletti „felügyeletet", a fogadók és bordélyok megvámolását, a pénzforgalmat és az
orgyilkoscéhek irányítását. Racallo íratlan törvénye, a sicolo pedig gondoskodott róla, hogy semmi ne
jusson a tartományherceg, Dollano Gormolli an Rokmund fülébe. „Quo defo, oublo e sicolo, che sonna
tranquita annecento." (Aki süket, felejt és hallgat, az száz évig is békén alhat.) Meghalt, aki beszélt a
vizsgálóbiztosok előtt, és meghalt a családja is. A várost beszőtte a Ramraquo-tarantolo hálója.
Chancana, a klán ura habozás nélkül átengedte fivéreinek a tarantolo hat lábát, a kisebb koncokat.
Már Erionból visszatérve is tudta, hogy az igazi hatalom a lelkek urának kezében összpontosul. Ti
vagytok a pók lábai; de a teste, a klánvezér én vagyok; enyém a hitetek, Racallo lelke itt van - mondta
néha, maga elé emelve összezárt ökleit. . A vénülő andon évek szívós munkájával vetette meg lábát a
racallói egyházban, és már csak napok választották el a Holdtánc éjszakájától, amikor felkent papjaként
állhat a Kosfejes Úr színe elé.
A lelkek feletti hatalomért igazán csekély ár egy könnyen pótolható fivér, aki amúgy is maga idézte
fejére A
a vészt, a bíbornok;
batár az hm, látogatását.
egyik ördögfánál találkozott Albera portyázóival. A mindig tizenhárom ágat sarjadzó,
mindenevő, vörös-fekete ördögfát Ranagol szent növényeként tisztelték. Széles, erős ágai kiválóan
alkalmasak voltak a köztörvényes gonosztevők nyilvános akasztására. Racallo vidékén gyakran minden
egyes ágon lógott egy-egy oszladozó tetem. Nem gonosztevők voltak: olyasféle vakmerők csupán, akik
megtagadták az útvámot Akasztó Albera pribékjeitől. A legifjabb Ramraquo-fivér ugyanis nem ismert
könyörületet,. ha pénzről volt szó. Aki nem fizetett, csakhamar a göcsörtös ágak végén találta magát
másfél lábnyi kötéllel a nyaka körül - a klánvezér pedig saját kezűleg hasította a még meleg testekbe a
tarantolo hatlábú pókját. Hatásos emlékeztető volt.
- Megállni! - csattant hirtelen a gorviki parancsszó az ördögfa tövében és a jó órája robogó
hatkerekű lassítani kezdett. A batár ablakának méregdrága üvegtáblája azonban résnyire nyílt és a hintó
utasa reszelős basszusán utasította a kocsist.
- Hajts! - Ostor suhogott, csípős nyelvével végignyalva a szilaj, éjfekete csődörökön. A batár a
hatalom önigazoló magabiztosságával dübörgött tovább, fel a kőmorzsalékos ösvényen, a Szürkeszirt
zsiványtanyája felé. A kiáltás megismétlődött, ezúttal kissé bizonytalanabbul; ám a hatkerekű to-

varobogott az ördögfa alatt, melynek tizenkét ágán tizenkét tetem hirdette az oszlás különböző fázisaiban
a Ramraquókkal dacoló vakmerők sorsát.
A tizenharmadik ág üres volt még, de a batár utasai mintha nem értették volna a célzást. Lassítás
nélkül robajlottak tovább a lovas portyázók sorfala felé.
- Megállj! Alberának tudnia kell, kit fogadjon! - a hattagú csapata élén lovát táncoltató, bőrmel-
lényes útonálló
közeledő elbizonytalanodott.
batárt látva A bíbornoki
a legrosszabb sejtéseit lobogót nem lehetett nem észrevenni, és a magabiztosan
látta beigazolódni.
- Mondtam, hogy azt a büdös prófétát nem kellett volna... - morogta feltámadó szorongással hegyes
bajsza alatt és csak tessék-lássék szegezte ramieráját a batár felé.
- Vak vagy tán? - vakkantott a hintó egyik fullajtárja, a kocsis pedig fenyegetően táncoltatta ostorát.
A gorviki zsivány gyors számvetést végzett. Nincsen sem utazásra jogosító útikendőjük, sem perragos-
kísérőjük, de... de még Akasztó Albera sem lehet olyan arcátlan, hogy útvámot követeljen a Kosfejes Úr -
vér száljon a szájára! - bíbornokán! Ha az arcomba sújt azzal az ostorral, akkor esküszöm, hogy lerántom,
és a belét ontom, még ha az is lesz az utolsó tettem - csikorgatta fogait tanácstalanul a hegyes bajszú
zsivány. Elég volt azonban egy pillanatra a kocsis csuklyája alatt parázsló szemekbe tekintenie és tudta...
Tudta, hogy ha nem áll féke, az izzó szemű fenevad mégis az arcába sújt és továbbhajt, a hintó
mélyénHahallgató
nem állutas
félre.pedig élvezettel szaggatja ízekre sikoltó lelkét.
A hős megunt göncként veti el életét, ha megkívánja a sors, de lelkével mindenki a Kosfejes előtt
felel - nyelt nagyot a meghátráló bőrmellényes, tekintetével követve a távolodó batárt.
- Albera a beledbe tapos ezért - morogta egyik társa a háta mögött.
- Nem lesz abban a helyzetben - vágott vissza dühösen a hegyes bajszú, és még sosem volt ennyire
biztos az igazában.
5.
A Szürkeszirt az útonállók fellegvára volt már a gorvikiak érkezése előtt is - vagyis több mint
kétezer-száz esztendeje. A lapály fölé magasodó, nehezen megközelíthető szikláról tiszta időben többnapi
járóföldnyire be lehetett látni a Racallo-félszigeten kanyargó utakat. A sziklatetőn
egyetlen keskeny ösvény vezetett, melyet bármikor el lehetett torlaszolni, de agubbasztó
legifjabbrablóvárhoz
Ramraquo
idejében erre már semmi szükség nem volt - ki mert volna ujjat húzni Akasztó Alberával? Senki nem
merte saját sasfészkében háborgatni a hírhedt haramiavezért.
Vagy mégis?
A megállíthatatlanul közeledő bíbornoki hatkerekű láttán az őrtoronyból figyelő saggia-vezér a
fogát csikorgatta dühében.
A toronyőrök némán tértek ki félelmetes uruk útjából. A legfiatalabb Ramraquo-fú durva arcával,
szögletes, vaskos izmaival élesen elütött ruganyosabb alkatú, finomabb vonású fivéreitől. Némelyek
valami akvilonai kakukkról pletykáltak, mely az öregedő Ramraquo családi fészkébe pottyantotta tojását -
de az efféle szóbeszédeket csak azok élték túl, akikről Akasztó Albera nem szerzett tudomást. Apja, az
akkor már erősen öregedő Uonoverole nemigen foglalkozott az apa személyével. Tartotta magát az ősi
törvényhez: akié az ágy, azé a gyermek ölhetett azonban a gyanúperrel, mert jellegzetes, ferde
félmosolyával nyugtázta csupán a gyermek születésekor elhangzó jókívánságokat. Tulajdon bátyjai
születése óta többé-kevésbé titkolt megvetéssel kezelték a fattyút. Mindannyiuk megkönnyebbülésére
szolgált, mikor a vérszomjas suhanc a városon kívül ütötte fel tanyáját és az útonállók egyszerű, ámde
jövedelmező életét választotta.
A klán fejvadászai nem alacsonyodtak le a „zsiványhoz", ezért társait kezdetben az elszegényedett
senkik, a goradonok közül toborozta, jó szemmel választva ki a legkeményebbeket. A nyomor ideális
táptalaj volt: tucatjával termette a gyors felemelkedésről ábrándozó vakmerőket. Albera évekig
fosztogatta az átutazó idegeneket, a Racallo környéki erdők és utak igazi szakértőjévé vált. A tartományi
herceg, Dollano Gormolli an Rokmund három alkalommal próbálta kifüstölni az egyre kellemetlenebbé
váló zsiványt, de a hegyvidéket felkutató csapatai egyetlen rablót sem tudtak előállítani. Amikor szorult a
hurok, Albera goradonjai visszatértek szegényes földjeikre, így a fenntartásukról sem kellett gondoskod-
ni. A herceg vizsgálóbiztosai hasztalan kutatták át az egész félszigetet, végül üres kézzel kotródtak vissza
Rokmundba. A sikereken felbátorodva Albera ezután a helyi nemesség marakodásaiban is bevetette
rablócsapatát-néha egyszerre mindkét oldalon. Az egyszerű nép körében a gazdagokat kifosztó,
szegényeket pártoló, szabad rabló pózában tetszelgett - nem véletlenül. A történeteket ugyan saját maga
ötlötte ki - esze ágában sem volt bármit is tenni a nincstelenekért -, de portyái során felbecsülhetetlen
segítséget kapott a senkiktől; akik hittek hamis messiásukban.
Könyörtelen zsiványaival félelmetes hímevet szerzett még a könyörtelen zsiványok hazájában is.
Nevét azzal írta be a Racallo-félsziget történelmébe, hogy ellenfeleit az út menti ördögfák ágaira akasz-
totta, tulajdon
kiismerve vérükkel
kimutatta mázolva
a foga mellükre
fehérét: a Ramraquók
felajánlotta hatlábú tarantolo-címerét.
a kisnemeseknek A nemesség
áruját, a biztonságot. Aki nemgyengéit
volt rá
vevő, egy napon arra ébredt, hogy valaki kiforgatta a földből szőlőtőkéit, vagy kiszúrta juhai és kecskéi
szemét. Akkor aztán fizetett, és még örült, hogy nem gyermekéi jutottak efféle sorsra. A földet bérlő
kisbirtokosok pedig csak a „vízadó" fejében öntözhették napperzselte parcelláikat.
Idősebb fivérei - akik lealacsonyítónak találták az efféle mocskos földmunkát - még a klán hatal-
mának megszilárdításáért vívták harcukat Racallo utcáin, mikor Albera már adót ~ vetett ki a tartomány
malmaira is. A grófok persze megtagadták az újabb sarcot, de néhány ördögfán lógó zsoldosuk - mellükbe
vésve a tarantolo jele - megértette velük, hogy mégsem állíthatnak őrséget minden gabonaszállító öszvér
mellé. A nemesség zsoldosait ráadásul az ellenük lázított parasztsággal is ritkította - majd arcátlanul
felkínálta védelmét a goradonjaiktól szorongatott grófoknak.
A nagyuraktól sarcolt vagyonból helyreállíttatta a Szürkeszirt erődjét és kitűzte a klán tarantolo-
zászlaját, hogy bizonyítson fivéreinek: Ranagolnak tetsző módon, a családi hagyományok szellemében tör
a kiemelkedettség felé.
Ó igen, a család hagyományai..: apjuk, a Nagytiszteletű, az Uonoverole, még csak egy

kereskedőklánt örökölt az apjától, akiről pedig azt regélték, egyszerű testőrként szolgált a korábbi
kereskedővezér mellett. A kereskedővezért váratlan „orvtámadás" érte, a nemes nagyapa pedig
legbizalmasabb testőrből klánvezérré avanzsált. A vágóállat-kereskedelemmel alapozta meg a Ramraquók
vagyonát: felvásárolta a gazdáktól az állatokat, Racallo mészárosait pedig arra kötelezte, hogy tőle
vásároljanak - amire azok engedelmesen rábólintottak, miután elterjedt á városban, hogy „ismeretlen
atettesek" valóságos
klánt, mikor mészárlást rendeztek
a tartományhercegnél a húzódozók
kijárta között.
a jogot, hogy Fia, a későbbi
fegyveres Uonoveroletoborozhasson.
mestergyilkosokat tovább erősítette
A
környéki corgák aranyban mérték minden egyes corga-fi értékét, de az idő uonoverole Chamarrót
igazolta. Fejvadászaival klánja saggiává, önálló fegyveres erővé lépett elő, amely már nem szorult senki
gyámolítására. Sokan törtek a függetlenedő, erősödő klán ellen. Ranagol azonban az ő bölcsességében
kirostálja a gyengébbet. A Ramraquo-fiak már egy győztes saggia hagyományaiból kovácsolhatták össze
a saggiák felett uralkodó saggiát: a tarantolót. Két évtizede a város érverésének minden pontján rajta
tartották a kezüket. Akasztó Albera azonban sosem mulasztotta el emlékeztetni fivéreit, hogy ő, a lenézett
fattyú tette meg az első lépést az áhított tarantolo felé.
- Mire harcba szállt a közutak feletti uralomért, legtöbbször elég volt a hírhedtté-vált Albera-hara-
miák felbukkanása, hogy a riválisok megfutamodjanak. A szembeszegülők ördögfákon himbálózó,
hónapokig oszladozó
malom, csatorna, tetemeéscsakhamar
parcella letörte a lázadozók
közút a Ramraquók kedvét.
fennhatósága aláRacallo
került. kies félszigeténmár
A bevételéből minden
egy
komolyabban felszerelt sereget és félszáz jó lovas portyázót is megengedhetett magának.
Bevehetetlennek tűnő sziklaerődjében azonban Alberát is utolérte a hatalmasok végzete, az ön-
hittség. Elhitette magával, hogy szabadon dacolhat Ranagol egyházával is. Gyakorta felöntött a garatra, és
olyankor fennhangon gúnyolta a Kosfejes Úr papjait. Évek óta nem vett részt a kötelező szertartásokon
sem, amivel új, baljós csengésű nevet szerzett: Albera, az Istentagadó.
A Szürkeszirt csakhamar a rokmundi szabadgondolkodók zsiványtanyájává vált, Albera pedig
továbbra is háborítatlanul káromolta a Kosfejes Urat. Tehette, hiszen Chancana, a legidősebb fivére egyre
erősebb szálakkal hálózta be a városi egyházat.
„A vallás is a kezünkben van" hencegett gyakorta Albera, három ujjával utánozva a pénzszámolók
mozdulatait. Ezen az őszi délelőttön azonban be kellett látnia, hogy a Ramraquók minden vagyona is
kevés lenne, hogy megállítsa az őrök sorfalán áttörő batárt. A Szürkeszirt tornyában állva jól látta, miként
vág át a bíboros hintója az utolsó embergyűrűn is. A portyázók nem merték megállítani, követték csupán
a hatkerekűt. A Kosfejes Úr félelme megnyitotta a sorfalakat. A hitüket használják ki a nyomorult
csuhások... Egy férfi fegyverrel és ésszel győz, és én most is győzni fogok - babrált dühösen a derekát
övező klánkendő cifra bogaival. Ha orgyilkost uszítottak volna rám, az könnyebben végezhetett volna ve-
lem, tűnődött egyre nyugtalanabbul.
- Gon-corga helyett mégis főpapot küldtek. Az orvul lecsapó tőr nem elég tanulságos. Nem nyil-
vánítja ki eléggé az egyház hatalmát. Már ha egyáltalán van errefelé - mormolta az állán sarjadó borostát
kapargatva.
- Nyilvánosan akar megszégyeníteni a csuhás népség, de meglátják, hogy Szürkeszirten a Ram-
raquók szava súlyosabb, mint a Kosfejesé. Fegyverövébe akasztotta hüvelykjét és hátravetett vállakkal,
összehúzott szemmel méregette' a hatkerekűt.
- Nem engeded be! Amíg nem parancsolom, a kapu zárva marad! - kiáltott a hullórácsot kezelő
foghíjas behemótnak, amint felhágott a kapubástya gyilokjáróján. A batár - nyomában az ösvényt őrző
lovasokkal - ekkor ért a rablóvár elé és elegáns ívet leírva megállt.
Nem kért bebocsátást.
- Albera Ramraquo! - hallatszott a rekedtes basszus a hintó mélyéről, a leeresztett ablaktáblák
mögül. A masszív kapu két oldalán álló őrszemek laza mozdulattal felajzották és a démonálarcos
fullajtárokra szegezték számszeríjukat. Avatott szemlélő észrevette volna, hogy a nyílvesszők idegesen
meg-megrezzennek. Az ösvényen elhagyott portyázók - élükön a hegyes bajszúval - kivont- ramierával,
vágtában közeledtek,
Szürkeszirt uradeavalahogy mégisgyilokjárójának
kapubástya úgy tűnt, nem sietnek megérkezni.
árnyékában megengedett magának egy meg-
könnyebbült vigyort, utóbb fel is kacagott, a Ramraquókra jellemző kurta, fölényes kacajjal. Amíg az
enyémek vannak túlerőben odakint, a csuhások legfeljebb kérhetik a bebocsáttatást és ki tudja; tán nem is
lesz kedvem, hogy...
- ALBERA RAMRAQUO! - a kapu masszív keresztfája meghasadt, a holt fém síkolyra fakadt a
hangtól, amely a valóság három síkján mart az idegekbe. A hintó méregdrága üvegtáblái kirobbantak és
körömnyi szilánkokkal szórták be a tenyerüket fülükre tapasztva jajongó kapuőröket. Számszeríjak
hullottak a földre, rémült káromkodás harsant, amint a hintó mögött vágtatva közeledő lovak
megbokrosodtak
hármasával szedteésa fokokat
levetettéklefelé.
lovasaikat.
Forgott Az
veleistenkáromló elsápadt,
a világ. Vérévé és a gyilokjárón
vált a meggyőződés, hogybotladozva,
mindenki
retteg tőle - és ezúttal képtelen volt úrrá lenni saját rettegésén.
- Megyek! - akarta kiáltani, de erejéből, csak valami rekedtes károgásra futotta. - Megyek, mielőtt
ez a csuhás vadbarom szilánkokká üvölti szét az egész kaput, az emberekről nem is szólva. Átkozott
papmágia!
Mire kitántorgott a kapun, a kocsi ajtaja is nyitva állt. A delelőn álló őszi nap egyetlen kósza su-
garával sem merészkedett a batár mélyén hallgató, hűvös sötétségbe.
Nem mehetek oda, gondolta szárba szökkenő iszonyattal a Szürkeszirt teljhatalmú ura, mert ha
bemegyek, ha elnyel az a sötét; soha nem látom meg a felkelő napot. Sohasem... gondolta félelem-
zsibbadtan, miközben rogyadozó lábai egyre közelebb vitték a hívogató, parancsoló éjtorokhoz.
A rettegéstől
sem tiltakozott, kábána démonálarcos
mikor lépett fel a hintófullajtár
lépcsőin. Érezte, mögötte
becsapta hogy valami nincsArendjén,
az ajtót. de egyetlenlefelé
hintó megindult szóvala
kőmorzsalékon, és az őszi erdőben ezután hosszú percekig csak a paták dobogása és a vasalt, nehéz
kerekek távolodó csikorgása hallatszott.
Jó fertályórába telt, mire Albera portyázói visszanyerték uralmukat habzó szájú; fehéren villogó
szemű hátasaik felett. A nap már elérte a fák koronáját nyugaton, mikor összeszedték a bátorságukat és
istentagadó vezérük nyomába eredtek.
Másnap reggel találták csak meg, ott, ahol senki sem kereste volna.
A Szürkeszirthez vezető kavicsút elágazásánál, az ördögfa tizenharmadik ágán. Akasztó Albera
nyelve feketére színeződött, duzzadt ajkait véresre harapta végvonaglásában, de a portyázókat nem ez,
nem is a fennakadt szemekben tükröződő iszonyat döbbentette meg, hanem a mellrészére tűzött döglött
pók...
Ennek a tarantolónak már csak öt lába volt.
6.
Remélem, tudod, mit csinálsz, különben az én bőrömet lyuggatják szitává Albera útonállói - nyelt
nagyot a batár" hátsó lépcsőjén kapaszkodó Sianis, amikor az ördögfa elmaradt mögöttük. Szorította a
batár zászlórúdját,Legszívesebben
hogy öklein kifehéredtek a bütykök és most először
volnaörült
az arcát elfedő, sikoltó
démonmaszknak. mégis mihamarabb megszabadult az áruló maskarától, hiszen
valójában nem a Szürkeszirt lovasaitól, hanem a városban hagyott bíbornoktól tartott. Nemigen ismerte a
Szent Föld vallását, de erősen gyanította, hogy egy bíboros megrablása Gorvikban sem lehetett
egyszerű... és nem marad gyilkos következmények nélkül. Ami pedig a szentségekkel és a hatalommal
való visszaélést illeti, azért még békésebb tájakon is legalább karóba húzás jár. Persze, csak ha
rajtavesztenek.
A fiú és a ramie'cor a hintó hátsó, fullajtárlépcsőnek nevezett deszkalapján kapaszkodtak, vállukon
a bíboros embereiről lehúzott fekete köpönyeg lobogott. A bakon a bíborszemű fajzat suhogtatta az ostort,
a kocsi mélyén pedig Bram Boreillo, az átváltozás művésze alakította Rokmund tartományi bíborosát.
De vajon meddig még? És milyen áron?
Racallói érkezésük óta követhetetlenül felgyorsultak az események. Még egy napja sincs, hogy
beléptek a városkapun, máris a viperafészek közepébe markoltak és a fú joggal rettegett a Ramraquók
visszavágásától. Először Atros és a dzsad hirtelen, vakmerő terve a batár elrablásával, majd a dalnok
kiáltása a hintó mélyén- Sianis két esztendeje követte pocakos mesterét a kalandozók útján, de először
tapasztalta, hogy puszta hangjával efféle rombolásra képes. De ha a tarantolo vágy a bíbornok hívei a
nyomukra bukkannak, halottak mindannyian, mielőtt rádöbbennének, honnan is sújt le a Hideg Kéz.
Meddig lehet ezt bírni?
Jó fertályórája robogtak háborítatlanul a harmatos racallói legelők között, mikor a Liedor-orgyilkos
megállíttatta a kocsit. Egyedül kapaszkodott fel a bakra és őrködött, amíg a többiek megszabadultak az
álöltözet utolsó darabjaitól.
- Elégetem a kocsit és a ruhákat. Egy pap vagy egy tárgyolvasó túl sokat tudhatna meg belőlük. Este
találkozunk - biccentett búcsúzóul, és megrántotta a gyeplőt. Mielőtt a lovak közé csapott volna Sianis
összeszedte a bátorságát és megszólította a gon-corgát.
- Megölted a bíborost? - kérdezte rekedten.
- Nem volt rá szükség. A dzsadok mérge, a dervaderis, vagy Prófétaálom jó félhavi ájult alvásba,
taszítja. Ha megölöm, arra Racallótól Rokmundig felriadnak a magafajták.
- No és a szolgái? - hitetlenkedett Sianis. Az őszülő fejvadász vállat vont.
- Mindig vannak áldozatok. A testőrmunkával együtt jár a hirtelen halál - vonta meg a vállát a
ramie'cor és Sianis csak reménykedett, hogy megjegyzését nem célzásnak szánta.
Racallo közelében egy félig beomlott csűrben húzták meg magukat sötétedésig. Jócskán benne
jártak az éjszakában; mire a városfalig merészkedtek és megmászták a nyomornegyed melletti,
legkevésbé
kisebbik fia őrzött
volt. falat. Egyetlen strázsa vette észre a behatolókat, de az sem fújt riadót. A vén sólyaépítő
A rejtekhelyül szolgáló pincelakásban a szitkozódó mullah és a lehető legrosszabb hír fogadta őket:
a Liedor-lány reggel a városba ment, és azóta sem tért vissza.
7.
Racallo bordélyainak és fogadóinak korlátlan hatalmú, rettegett vámszedője egy köpcös, dupla
tokájú, öregedő hímpáva volt. Ligarr Ramraquo apjától örökölte korán zsírosodó, tömzsi alkatát, és sötét
malacszemeit.
boszorkánykéntKihegyesedő
orra, erőtlenül
idézte. legörbülő
szája azonban anyját, a városszerte csak emlegette
akvilonai
emlegetett Daramát A fuvolázó hangú, kacsázó járású Ligarr gyakorta
dicsekedve két legfőbb erényét: az óvatosságot és a női szépség tiszteletét. Fivérei egybehangzó vélemé-
nye szerint azonban egy gyáva kéjenc volt csupán, aki még az árnyékszékre is testőrrel jár és egyetlen
gondja, hogy saját kezűleg „szoktassa be" a város bordélyaiba érkező lányokat. A kitépett körmű
kurtizánok ugyan hetekig használhatatlanok voltak a hírhedt „beszoktatás" után - elvégre ki akarhat
ágyába vinni egy véresre korbácsolt, sírógörcsöktől fuldokló szajhát? Korbácsos Ligarr módszere
azonban bosszú távon meglepően eredményesnek bizonyult. Egyetlen lány sem mert szökni, vagy
lázadozni - mindannyian rettegtek a főnök újabb „látogatásától". Más bordélyokhoz képest Racallóban
meglehetősen magas volt a halálozási arány, de hát utánpótlás - rabszolgák vagy elszegényedett kis nők -
mindig akadtak.
Mint például ez a kis utcatündér - csücsörített rosszallóan Mekla, a póri egyszerűséggel csak
Örömtanyának nevezett; háromszintes bordély tulajdonosnője. A sötét hajú, zöld szemű asszony igazi
szépség lehetett valaha - úgy harminc esztendeje -, az idő és a sors azonban kíméletlenül elpusztította a
hajdani tündöklés nyomait. A naponta szívott szajhafű, az olcsó bor és a marékszám fogyasztott
aprósütemények csak fokozták az évtizedek rombolását. A karikás szemű, megereszkedett bőrű, károgó
Meklát Racallo legrútabb banyái között emlegették. A megkeseredett némber engesztelhetetlen gyűlöletet
érzett a viruló ifjúság láttán, de kiválóan megélt belőle. A legelsők között figyelt fel, ha „friss hús"
érkezett a városba és Korbácsos Ligarr legnagyobb beszállítójaként kétes hírnevet vívott ki magának.
Kevesen tudták, hogy külön jutalékot kapott minden igazán gyönyörű lány után.
A tenyereit dörzsölő satrafa a függöny mellett álló szépséget végigmérve szinte hallani vélte a
nehéz erszény tompa csörrenését. Micsoda csípő és micsoda formás kis mellek! A legjobb fogás az idén,
vigyorgott foghíjasan, majd kiigazította magát. Nem csak az idén, de az utóbbi évtizedben biztosan.
A lány olyan lélegzetelállítóan tökéletes volt, hogy Mekla ismételten gratulált önmagának az öt-
letért, hogy a „friss hús" őrizetéré kizárólag herélt rabszolgákat alkalmazott. Még valamelyik kezét vetné
a lányra - hogy rosszabbra ne is gondoljunk - és akkor oda a jutalék!
Egyetlen dolog zavarta csupán: a szívarcú, sötét hajú lány testtartása. A kisszuka felszegett álla,
komoran fürkésző éjszín tekintete, nemesen ívelő arcéle láttán az avatatlan szemlélő azt hihette volna, övé
az egész bordély. A Racallo örömházaiban kikötő szajhákat alaposan megviselte a rabszolgasors, vagy a
korábbi futtatójuktól elszenvedett bánásmód, esetleg a nyomor, mely Mekla kapujába taszította őket - az
efféle vadmacska valódi ritkaság volt közöttük. Egy koldusbotra jutó kalmárcsalád elkényeztetett
virágszála, netán valami életunt kis ribanc lenne?
Formás
volt, hogy kis vadóc,
Ligarr, a gyávamegéri
sakál acsak
dupla feláratszemben,
a nőkkel döntötte el ajkát biggyesztve
korbáccsal a kézben aérezhette
bordélyúrnő.
magátKöztudott
férfinak.
Csak meg ne tépje a kis szuka, mert akkor képes és halálra veri, mint azt a múltkorit fintorgott
rosszallóan.
- Mi ez a fintorgás? Ezen a helyen nem szoktak beszélni? - villant a lány szeme bosszúsan, mire a
balján álló herélt megragadta a hátán a ruhát. A harcias vadmacska teste megfeszült, aztán észbe kapva,
mégis lehorgasztotta fejét.
- A lányok nem - károgta Mekla csúfondárosan és intett a heréltnek, hogy elengedheti. - Meg-
fürdesz, hajadat megmosod, a többiek mindenre megtanítanak. Pénzről holnap beszélünk. Úgy készülj,
hogy ma éjjel máris látogatód lesz.
- Valóban? - kapta fel a fejét ismét a szépség.
- Biztosra veheted. - Mekla gúnyos vigyorából csak úgy sütött a gyűlölet..
8.
Csak a bölcsek érdemlik ki a hosszú életet - rágcsálta ritkás bajusza végét Ligarr Ramraquo és egy
pillanatra behunyta szemét, mielőtt félrehúzta volna a kémlelőnyílás tolóreteszét.
A klán csillagjósa semmi jót nem ígért
de aMekla;
mai éjszakára (vért éshúsú
lángokat, megvalami
vörös szemű
Ranagol-démont emlegetett fontoskodón), az a lottyadt szipirtyó külön-
legességgel, igazi vérpezsdítő kis szukával kecsegtette. Fokozott elővigyázatossággal készült az esti
találkára, hiszen született gorvikiként vérévé vált a meggyőződés, hogy a csillagbámulóktól és a nőktől
minden kitelik. Ligarr Ramraquo pedig nem volt népszerű ember, hiszen a fogadók és bordélyok
zsarolásából élt.
Fivérei között másodikként vetette meg lábát a városban. Húsz éve történt már, hogy a város fo-
gadósai és bordélyház-tulajdonosai egy napon arról értesültek, hogy nem tennék rosszul, ha egy bizonyos
órában megjelennének a Ramraquók épülő kastélyerődjében. Ott is voltak egytől egyig, valamennyien. A
Korbácsos a klán mestergyilkosát, á Leopárdot küldte, aki a rá jellemző szűkszavúsággal csak ennyit
mondott:
- Ligarr Ramraquo veszi át az üzletet. Aki maradni akar, havonta megválthatja a részesedését.
Holnaptól mindenki fizet. - Vonakodók persze akadtak: a Leopárd ekkor alapozta meg félelmetes
hírnevét. A bordélyszakma pedig ontotta a pénzt. Húsz év óta persze számosan próbáltak orvul végezni a
bordélyúrral, és talán még többen akarták átvenni a helyét. Korbácsos Ligarr azonban egy sakál
óvatosságával került ki minden csapdát és tulajdon unokahúgát, a gyönyörű Quanda di Thascót
leszámítva sosem bízott senkiben. Testőreit mindig páratlan számban és teljesen véletlenszerű
összeállításban rendelte maga mellé, hogy elejét vegye bármiféle összeesküvésnek ezúttal öt legjobb
testőre kísérte az Örömtanyáig és ketten a lány szobájával szomszédos, titkos kémlelőkamrába is
követték. A bordély harmadik emeleti toronyszobáját évek óta saját magának tartotta fenn - torz
elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy a korbács suhogása és a lányok sikolya éjszakánként messzire
száll a racallói tetők felett. Ligarr a maga módján nyilvánította ki- a Ramraquo-klán hatalmát.
A tolóretesz félresiklott az olajozott vájatban. A fogadók és bordélyok urának leesett az álla. A
pókot formázó, hatágú gyertyatartó előtt nyújtózó, fátyolruhás hajadon a legmerészebb várakozásait is
felülmúlta. A csillogó, fekete hajú lány feltérdelt a négy oszlopon függő, széles ágyra, és ahogy
előrehajolva a bilincsek nyomát vizsgálta a vörös fán, karcsú csípője pompás ívben rajzolódott ki a
gyertyafényes háttér előtt.
A két testőr összenézett a sűrűn nyeldeklő, száját nyalogató leselkedő mögött, aki félreérthetetlen
mozdulatokat tett a verejtékes tenyerében csúszkáló korbáccsal. Általában nekik is csurrant-cseppent a
jóllakott gazda asztaláról. Látták, hogy a bordélyok nagy hatalmú ura szemével már vetkőzteti is azt a
lányt odabent és reménykedve összevigyorogtak. Ezt talán nem csépeli használhatatlanná, mint a
múltkorukat.
- Túl magabiztos.
átvizsgáljátok, Mintmitaki
nem érdekel; forral avalamit
mondott fordult hátra
vén boszorkány. végül Ligarr.
Ha nekem - Még egyszer
kell megtalálnom a bőre,alaposan
vagy a
nyelve alá rejtett mérgezett tűt, a torkotokon nyomom le a golyóitokat! Indulás!
A két siedon szó nélkül engedelmeskedett, noha magukban mindketten megvetették a gyanakvó
sakált, akit urukként kellett tisztelniük. A motozás máskülönben izgalmas feladat lett volna, ha nem
érezték volna magukon a kémlelőnyíláson leselkedő Ligarr irigy, tekintetét. A bordélyúr hírhedt volt őrült
féltékenységéről, amellyel birtokolni akart minden gyönyörű nőt, míg meg nem kapta, meg nem alázta
őket - utána már csak undorodott tőlük. Hiszen sikoltozva könyörögtek kegyelemé, mert gyengének
bizonyultak mind, Ranagol. pedig megveti a gyengét - bölcselkedett tovább a leshelyén fészkelődő
Ligarr, váratlanul szűknek bizonyuló pantallóját igazgatva.
A testőrök befejezték a motozást és várakozón fordultak az ajtón belépő klánfőnök felé. Ligarr
általában fenyegető összhatást keltett a sötét selyemből szőtt párbajkosztümben, amint combközépig érő
csizmáját csapkodta hétágú bőrkorbácsával, de ahogyan ez a lány végigmérte... a vén kéjenc - életében
először - abban a két sötét tükörben farkasszemet nézett az igazsággal. Hetyke tartása megingott, keskeny
vállai megereszkedtek, mert megérezte, mit gondol, mit lát a formás kis ribanc: egy elhízott kappant, akin
maskaraként hat az igazi férfiak harci viselete. Tudta, hogy azok az éjszín szemek egy gyáva perverzet
méregetnek most a küszöbön, aki világéletében férfibbnak akart látszani önmagánál.
A legtöbb ember belebotlik egyszer az igazságba, de aztán felkel, leporolja magát és továbbáll -
tartják Ó-Pyarron megkeseredett szerzetesei.
Az igazság és a zavart szégyen pillanatát máris elragadta á tolvaj múlt, nem hagyva mást, csak
valami lehet:
igazuk bizonytalan rosszvalóban
a kis szuka előérzetet. A sakál
harcias, mint óvatosságát. Hiszen
egy démon, noha egyszer
a vörös még a illetően
szemeket csillagbámulóknak
a vén maskarais
alaposan melléfogott.
Mielőtt beljebb lépett volna, Ligarr - csak a biztonság kedvéért - ismét számot vetett a helyzetével.
A háztetők fölé magasodó toronyszoba mellett csak a kis rejtekkamra van, de azt saját kezűleg zárta le az
imént. A felfelé vezető hosszú lépcsősor alján három testőre áll, fent, az ajtó előtt pedig ez a kettő posztol
majd. Az ajtóra persze felteszi a nehéz reteszeket is, hiszen a „beszoktatáshoz" nincs szüksége
szemtanúkra. A bordéllyal szomszédos sikátorban, a toronyablak alatt pedig megrakott szénásszekér
várakozik arra az esetre, ha netán arrafelé kéne távozni. Ó igen, csak a bölcsek, az óvatosak érdemlik ki a
hosszú életet. A felszegett állú lányra nézve azonban nem tudta elnyomni a zsigereiben motozó rossz
előérzetet. A kis ribancnak láthatóan fogalma sincs, mi vár rá vagy egyáltalán nem az, akinek kiadja
magát.- Pompásan elszórakozunk kicsim - vigyorgott a lányra, de vigyora - először életében - nem volt
igazán őszinte. A benne lakó sakál egyetlen lépéssel sem merészkedett közelebb a villogó szemű
vadmacskához.
- Kifelé! - vakkantott a testőreire. - De előbb... - kacagott fel kurtán, a hírhedt Ramraquo-kacajjal, és
jókedve ezúttal valóban szívből jött - bilincseljétek fel az ágyra!
9.
A kis szuka magabiztossága a csuklóira, bokáira záruló acélbéklyók csattanásával együtt párolgott
el. A zsigerekben motozó sakálnak igaza volt: jó fertályóra múltán Ligarr megtalálta a dús hajfonatba
rejtett mérgezett tűket az
is. utolsó
Felső ajkán kövér cseppekben ütött ki a verejték, mikorállna
eszébe jutott, hogy ha
nem kéri a bilincseket pillanatban, most egy szál korbáccsal a kezében a mérgezett karmú
vadmacskával szemben.
De a kis dög leláncolva, méregtűk nélkül, az már mindjárt más...
- Most pedig te beszélsz, vagy én ütök. Esetleg mindkettő - suhogtatta a korbácsot és önbizalma
együtt nőtt a lány szemében feltámadó félelemmel. Hogy én megijedtem volna ettől a kis ribanctól?
Ostobaság - nyugtatgatta magát. Az ágy négy oszlopához láncolt lány vonaglani kezdett, amikor vet-
kőztetni kezdte a korbáccsal. Sziszegtek az acélbogáncsok és ajkát beharapva sziszegett a lágy is, de
Ligarr csak egyszer mert a szemébe tekinteni. Azok a vésztjósló, éjszín üregek ugyanis nem egy leláncolt
szajha szemei voltak- a halál acsargott bennük dühödten, és a bordélyúr puhány izmai minden erejét
beleadva, leszegeti fejjel, lihegve csépelte, hogy szétzúzza, megalázza, kioltsa a szajha gyönyörű arcában
azt a csendes, éjfekete ragyogást...
- Sikolts, te ribanc, vagy megdöglesz! - ordított magából kikelve újabb fertályórával később.
Először bánta, hogy a bogáncsfonatú, hitvány bőrkorbáccsal nem tud igazán mély sebeket tépni a
tökéletes, őszibarackszínben vonagló húsba... Kifulladva zihált, mikor a tarantolót formázó gyertyatartóra
pillantva újabb ötlete támadt. Felemelte a masszív, kandelábernek is beillő hatágú alkalmatosságot, hogy
forró viaszt loccsantva a vérgyöngyökkel felfakadó, hamvasan tiszta bőrre, megoldja végre a lány
nyelvét. A nehéz fém hűvösen simult a tenyerébe. Az afrodiziákumokkal dúsított gyertyaviasz tompán
sercegett és széles; azonnal megdermedő cseppeket könnyezett a véráztatta lepedőre.
Ligarr már-már meglódította a gyertyatartót, mikor eszébe ötlött a tengeri sótól nehéz csöbör az
ablak melletti kis szekrényben. Nyílt sebre az a legjobb, vigyorgott, és a pókforma kandelábert a földre
állítva a szekrényke felé tántorgott. Verejték csípte a szemét és meglehetősen kimelegedett a szokatlan
erőfeszítéstől: Szélesre tárta az ablaktáblákat és hagyta, hogy a Gályák Tengerének hűvös lehelete
felszárítsa izzadt homlokát.
A tulajdonos elégedettségével szemlélte az alant elterülő, kaotikusan felhúzott tetőbirodalmat.
Egymásnak dőlő szürke kőházak felett, csipkézett fiatornyok között látszólag céltalanul kanyargó
függőhidak kőrengetege kavargott a látóhatárig. A holdfényben jól látszott Racallo főtere, az Égcsarnok,
a hétszer hét szent oszloppal és középen apjuk, az Uonoverole hétszeres életnagyságú szobrával. A
szoborral szemben, a tér átellenes oldalán a Ramraquók kastélyerődje magasodott. Racallo városa a
legjobb gorviki hagyományok szerint épült, mely mindennél többre értékelte á stílust - akár a hasznosság
rovására is. Igazi dzsungel; ahol mi vagyunk az egyedüli ragadozók, vigyorgott Ligarr.
Bástyákon, diadalíveken, belső falak gyilokjáróin, a lehető legszokatlanabb helyen ágaskodó
fiatornyokon
vándora fémes és ragyogással
vízköpőkön csillant
vonta bea kora esti zápor
a nedves nyoma.
tetőket és azAz esőfelhők
ablakfára elvonultak
hulló verejtékmár. Az égbolt
cseppjeit. kék
Ligarr
tekintete ezután a szekrénykén pislákoló illatmécsesekre tévedt és dühtől, serkentőszerektől ködös
agyában újabb gonosz ötlet formálódott. Forró olaj - kurtán felkacagott és nagyot kortyolt a sós-hűvös
éjszakai szélből.
Óvatosan megemelte a legközelebbi bronzmécsest - még csaknem tele volt. Amikor végigmérte a
négy ágyoszlophoz kifeszített, véres rongyaiban reszkető foglyát, találkozott a tekintetük és a lány
felsikoltott.
Ezt már szeretem... - Ligarr a forró bronzlámpást két kézre fogva éppen hátat fordított az ablak
melletti kis szekrénynek; mikor hussanó zajt hallott maga mögött. A kék vándor fénye újabb árnyat vetett
a padlóra a tulajdon sziluettje mellett és a sakál már tudta, hogy elkésett, ó, tudta már, hogy be kellett
volna csukni azt a rohadt ablakot...
A páros talppal érkező rúgás a bordélyúr gerincén csattant és egészen a falig repítette. Ligarr
csillagokat látott, orrában vérpatak fakadt, de a nyers életösztön, a mindhalálig küzdő Ramraquo-vér
parancsa azonnal átvette az irányítást a megroggyanó test felett. Baljával tőre után tapogatózva
egyenesedett fel és megpördülve, korbácsát keményen megmarkolva sújtott a fenyegetően közeledő
árnyalak felé. A karcsú, lobogó hajú idegen az utolsó pillanatban kapta hátra a fejét - szemei előtt mérges
darazsakként süvítettek el az acélbogáncsok - és a hímpáva agyán még átvillant, hogy ostobán nagy rést
nyitott a védelmén, mikor a támadó lába már fel is vágódott a két karja között. A hörögve tántorgó Ligarr
ívben hátrahajlott és cafatokra harapta nyelvét az állán csattanó rúgástól.
A macskamozgású
lány felé betolakodó
fordult, és elakadó ügyet meredt
lélegzettel sem vetett a sarokban elzuhanó
a lemeztelenített; Korbácsosra.
megkínzottan A vércsatakos
és megalázottan is
gyönyörű testre. Zavartan túrt sűrű hajába, és a kék hold kristályfénnyel rajzolta ki éles, dzsenn-gorviki
vonásait.
- Sianis! - suttogta a lány.
- Mást vártál? - mormolta a testőr és nekilátott, hogy az övén függő fémhorgokkal megnyissa az
acélbilincseket.
- Ne tévesszen meg a látszat. Uraltam a helyzetet - sziszegte öntudatosan Dharran. A fiú rövid,
ismerősen gunyoros kacajjal válaszolt, melytől a Liedor-lányt kirázta a hideg.
- Ezt mondtam én is magamban, mikor hallottam a sikoltozást. Minek is sietek, hiszen ez a Liedor-
lány uralja a helyzetet! - dünnyögte; és tekintetét erőnek erejével fordította el a tökéletes ívű; mezítelen
csípőről,
- Nemiközben
merj ígyujjai szakavatottan
beszélni pattintották
velem! Pimasz le a hosszú
goradon! lábakon
- kiáltott csillogóhisztérikusan
rá már-már béklyókat. Dharran, de a
testőr csak vállat vont.
- Pimasz? Nem is lehet más, aki mások ablakába ugrál éjnek idején, nemde? El is mehetek, ha
zavarok... de ahogy elnézlek, egy közmondás jut az eszembe. A korgoktól származik, ha jól emlékszem.
- Micsoda? - a lány dacosan rántotta el a jobbján feszülő, legutolsó bilincset és maga húzta át az ágy
oszlopán.
- Azt mondják, a kínzócölöpön senkinek sem őszinte a mosolya. Úgyhogy az efféle pózokkal ráérsz
később, amikor nagyobb közönséged lesz. - A fiú egy hanyag mozdulattal felrúgta Ligarr elejtett
bronzlámpását, és mikor az illatos olajfolt elérte a felborult gyertyatartót; harsogó lobot vetett az
aranyzöld láng. Sianis ekkor már az ablakpárkányon térdelt és az alant elterülő tetőrengeteget fürkészte.
Dharran megpróbálta a dereka köré tekerni az egyetlen épen maradt terítőt, de zsibbadt tagjai nem
engedelmeskedtek, sebei ismét felszakadtak. Kétszer is megbotlott, amíg végigbotorkált a szúrós szagú,
tömény füstködön és az ablakhoz érve partra vetett fuldoklóként nyelte a levegőt. Sianis várakozón nézett
hátra a válla felett.
- Úgy látom, nem tudsz követni. Vagy elutasítod egy bámész testőr segítségét?
Dharran torkát összerántotta a düh, ugyanakkor legszívesebben mégis elsírta volna magát a váratlan
megkönnyebbüléstől. Végigmérte a halványan mosolygó fiút, akinek a szemében - bármennyire is
igyekezett leplezni - meglátta a részvétet. Ó, igen, olyan szívesen sírt volna egy jót azokon a széles
vállakon...
A torkát köszörülte, de csak valami nyikkanásfélére futotta az erejéből. Évtizedes fegyelmezéssel és
gyakorlással kovácsolt, jegesen fölényes álarca hasadozni látszott, és a Liedorok örököse megrémült attól,
hogy ez a másik is megláthatja a mögötte kuporgó kicsi lányt. A rettegő, zokogó gyermeket, akit
hasztalan tagadott meg ezerszer is azóta az utolsó, lángoló éjszaka óta. A menekülés éjszakája óta.
Dharran fogai összecsikordultak, mindkét keze ökölbe szorult, azután olyasmit tett, amit soha még
életében.
Bocsánatot kért.
10.
A lángok még csak az ágy lábát nyaldosták, mikor ők ketten már Racallo háztetőin rohantak. A
következő fél óra a gorviki lány életének leghosszabb félórája volt. Nyúlánk testőre megragadta a jobb
csuklóján
egyenesénhimbálózó
a szomszédláncvéget
háztetőre-vetette
meg sem kérdezve védencét - a toronyablakból egy hosszú ívű ugrással
magát.
- Ugorj! - és Dharran válla majd kiszakadt, ahogy Sianis átrántotta az utcányi széles, hétembernyi
mélység felett. Csattanva vágódott a tetőre és szitkozódva próbált feltápászkodni, de a testőr azonnal
lerántotta maga mellé. A lány orrában reccsent valami és érezte, hogy elered a vére, de ideje sem maradt
tiltakozni, mikor meghallotta a cserepeken a nehéz nyílvesszők koppanását. A halál kopogott a
cserepeken, arasznyival a feje felett.:.
- Majd viszlek, te csak vigyázz, hogy össze ne törd magad. Ja, és húzd be a fejed! - mormolta Sianis
és nekilódult, mielőtt az orvlövészek újratölthették volna nyílpuskáikat. Karcsú alakja, mint ősi faóriások
koronái közt szökellő hatalmas párduc, száguldott a racallói tetők felett. A lány bizonnyal sikoltott volna,
mikor testőre látszólag az utolsó pillanatban kapta el a szemközti tetők ereszcsatornáit, mikor eleven
súlyként taszította maga elé védencét, hogy a közös lendülettel elérjék a következő ház tetőgerincét,
mikor Sianis elrugaszkodás közben, visszakézből vágott dobótőrt a szemközti kémény mögül felbukkanó
orgyilkosra... igen, Dharran sikoltozott volna, megfeledkezve neveltetésről és önfegyelemről - de örült;
hogy egyáltalán kap levegőt.
Kékezüst villanásokban hasítottak rémült elméjébe az események, ahogy a fiú átvetődik egy tető-
gerincen és körívrúgással lependeríti a túloldalon lapuló számszeríjászt, ahogy feltép egy éles peremű
cserepet és pörögve elhajítja, éppen egy pillanattal korábban, mielőtt a téren átrohanó Ramraquo-bérenc
meghúzhatná a ravaszt odalent...
A város főterén magasodó törvényház meredek zsindelyein kúsztak éppen, mikor Dharran meg-
makacsolta magát. A tetőperemhez érve határozottan megvetette a lábát.
- Csak egy őrült menne itt tovább! - Alattuk a Racallót átszelő Homályvíz kavargott. A folyóból
felszálló miazmás párákon túl homályos szigetként derengett a városi börtön lapos teteje - valahol a
túlparton. A sötétben és a ködben elképesztően távolinak, elérhetetlennek tűnt. .
- Megállj! Nem mehetünk erre! - hátrált a lány, de a következő pillanatban erős marok fonódott a
bal bokájára, ugyanakkor kemény szorítást érzett a jobb vállán.
- Dehogynem - Dharran körül megperdült a világ és máris a mocskos hullámok felett kalimpált.
Emelkedett - a végtelennek tűnő, eszeveszett forgást, a repülés émelyítő-halálfélelmét mit sem enyhítette
a torkából elemi erővel felszakadó sikoly -, azután zuhant. Hiába hunyta be a szemét, tudta, hogy még
akkor jár jobban, ha a Homályvíz mocskos, dermesztően hideg hullámaiba vágódik a szemközti börtönfal
rácsai helyett. A röppálya végén azonban a tetőperemen álló testőre karjai várták, aki egyetlen felesleges
pillanatot sem vesztegetett védencére.
- Nehéz vagy
kíméletesebben. - hajította
Oda sem nézvemaga mellé
rúgta ki aa Liedorok egyetlen
feltápászkodó lányörökösét.
karjait - Megrakott zsákot
egy pillanattal is tettek
később már és
nyilak le
hajítótőrök kopogtak köröttük jégesőként - és leguggolva egyetlen sima mozdulattal bújt ki fekete
zubbonyából.
A bő ruha alatt testhez simuló, egybeszabott bőrmellényt viselt vagy kéttucatnyi zsebbel. Amikor
felpattant, egyszerre két kezével kapott a keskeny tokokban lapuló, arasznyi dobótőrök után. Széttárta
karjait és ezüstvillanások hasítottak a racallói éjbe. Óriási, felszállni készülő madárra emlékeztetett, ahogy
körbeforogva, páros kézzel szórta maga körül a holdfényű acélt. Felsírt a levegő a borotvaéles pengék
nyomán és... a tetővilágban súlytalan árnyként táncoló testőr mintha egyszerűen képtelen lett volna
hibázni. Racallo tolvajklánjainak őrszemei, hétpróbás gazemberek kúsztak a lobogó hajú betolakodó felé,
de az hideg, fémes halállal büntette a túl közel merészkedőket. Erion fia csúcsragadozóként tombolt a
racallói tetőrengetegben.
Fel-felmordulva. gyilkolt a kék hold fényében és Dharran nem mert haragjának arcába nézni.
Ranagol bosszúangyalának, a Fekete Zsoltárokban megénekelt gonosz, vérfakasztó félistennek látta már a
zordan vicsorgó testőrt... akit alig fertályórája még goradonnak merészelt nevezni.
Zokszó nélkül engedelmeskedett, mikor a fiú megragadta a csuklóbilincs végét. Mint sötét fergeteg,
rohantak tovább a város felett, és a testőr egyszer sem adta jelét, hogy védencét többnek tekintené
kényszerű koloncnál.
- Megérkeztünk
felrázza a lányt a tágra ~nyílt
jegyezte
szemű,meg úgyrévületből.
sápadt jó fertályóra múltán, de meg kellett ismételnie szavait, hogy
-Nem hittem volna, hogy ilyen félelmetes harcos vagy... - kezdte Dharran akadozva.
Én sem, gondolta a fiú, de nem szólt egy szót sem. Miközben megfékezni igyekezett kezei resz-
ketését, magában fejet hajtott a vén Doldzsah-pap és a dzsad rítusok hatalma előtt.
- Reád mosolygott a Kosfejes Úr - erősködött a Liedor áhítatosan. A hirtelen rátörő, ólmos fá-
radtsággal küszködő testőr ezúttal sem válaszolt, csak az égre sandított, melyet könyörtelen, erős fényével
egyedül uralt a fémszínű hold. Dharran nem szokott hozzá, hogy szavait válasz nélkül hagyják és hirtelen
fellobbanó haraggal támadt neki, hogy kizökkentse hallgatásából: - Ligarrt meg kellett volna ölnöd. Most,
hogy túlélte.:.
- Aligha - jegyezte meg Sianis, és hosszú idő után újra elmosolyodott. - Lefejelte a gyertyatartót.
11.
A sakálnak vérében van, mikor kell holtnak tettetnie magát - nem volt ez másképp a racallói
bordélyok urával sem. A zuhanás okozta agyrázkódásból feleszmélve moccanatlanul hevert tovább, noha
legszívesebben üvöltött volnafelemelte
a jobb szemében lüktető fájdalomtól. Amikor amár csakHiába
a lángok mohó
sziszegését hallotta, óvatosan és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon látása. törölgette
azonban a homlokából szüntelen csorgó vért, a jobb szemével ezután sem látott semmit és odanyúlva
borzadva tapintotta ki a kocsonyás üreget.
- Bosszú! - rikoltott fel eszelősen. Átkokat dadogva botorkált az ajtóig és kapkodva, ügyetlenül
emelte meg a reteszeket, melyeket még ő maga rögzített nagy műgonddal - alig fél órája. Ha kijut a
lángok közül, minden rendbe jön. Odakint öt, mindenre kapható siedon várja, akik reggelre tálcán hozzák
az ismeretlen behatoló fejét - mert Racallo mégiscsak a Ramraquóké. A torkát maró, fullasztó füst, a
pantallója szárába harapó lángok azonban a kínok nyelvén égették az idegeibe, hogy egyelőre ő az, ki
vesztésre áll.
Az utolsó retesz is felpattant és a harákoló Ligarr ordítva zúdította volna haragját az ajtó előtt
posztoló testőreire - a siedonok azonban elhagyták őrhelyüket. Jó okuk volt rá: a hosszú lépcsősor alján
harcoltak egy újabb, vadállatként vicsorgó behatolóval, bár a harcról az esetükben nemigen lehetett
beszélni. A mérgezett pengék ártalmatlanul táncolták körül a bő csuklyában, mocskos koldusrongyokban
tomboló óriást, amaz viszont minden egyes ökölcsapásával talált - és, minden egyes csapásával ölt.
Az utolsó siedon még el sem zuhant, mikor a démonként pusztító fenevad felkapta fejét és tekintete
egy pillanatra találkozott a lépcsősor tetején tántorgó, félvak Ligarréval. Keskeny vágású, bíborfényű
szemei láttán a bordélyúr zsigereiben vesztét érezve vonított fel a sakál. Átkozott csillagbámulók! Meg-
perdült, és úgy vetődött vissza a szobába, mint akinek egy egész démonfalka lohol a nyomában. Ezúttal
nem is járt túl messzire az igazságtól. Átdübörgött a szoba savós füstködén - odalent a felfelé rohanó
idegen alatt recsegtek a lépcsők - és habozás nélkül átvetette magát az ablakpárkányon, le az utcára, ahol -
ó igen, a bölcsek óvatossága! - a szénásszekér és a gyors szabadulás várta.
A hideg fényű éjszaka fagyos ujjaival matatott a magasból alábukó bordélyúr vérmocskos ruháján
és Ligarr csak zuhant, fejjel előre és vonított rettegésében...
Mérföldekkel távolabb, egy vén sólyaépítő mester döbbenten kapta fel a fejét az artikulátlan,
fejhangú üvöltés hallatán. Kérdőn nézett a szemközt kuporgó, csontos aggastyánra, aki átszellemült arccal
hallgatózott az éjszakában, mintha élete legszebb melódiáját hallaná.
- Il dzsona nog' chanarra, ahogy Ibarában mondanák - suttogta áhítatosan, majd társa kedvéért
lefordította gorvikira is. - Ez, testvér, a sakál éji dala. A legutolsó.
A szénásszekér bakján ülő kocsis - pocakos, tömött bajszú alak - ostorát suhogtatva kissé
megugrasztotta a lovakat. Éppen csak annyira, hogy a zuhanó Korbácsos célját elvétve, homlokával
csattanjon a kövezetre. Bram Boreillo, az átváltozás mestere ezután egy gyeplőrántással megállította a
szekeret, és leugrás
Zsebre dugott közben
kézzel, asziszul
ráérősenmorgott
ballagottbúcsút
hátra,aaszénakazal aljánheverő
szekér mögött elnyúló valódi kocsihajtónak.
hullához, akit emberek százai
rettegtek, alig fertályórája. Magas szárú, vasalt bőrcsizmája orrával a hátára fordította az összezúzott
tetemet, és a mellére dobta a Liedorok üzenetét - a döglött tarantolót, amelynek már csak négy lába volt.
12.
Újrakezdheted, de figyelmeztetlek: ne bőszíts, és ne sértsd meg az eszemet! A hang vágott, akár a
penge. Az erős állú, fényesfekete hajú gorviki tetoválása fejvadászra, sápadtsága éjszakai életmódra
vallott. Rendkívül vonzó volt a maga fenyegető módján. Alasto Ramraquót, a racallóilátták.
orgyilkosok báróját
a tartomány legveszedelmesebb embereként emlegették,' noha valódi arcát kevesen A gon-corgák
veteránjai és a mohó, harcias új nemzedék egyaránt istenítette a fejvadászklánok felett vaskézzel uralkodó
dacorgát,
„Az egyetlen közülünk, aki nemcsak apánk keménységét és ravaszságát, de személyes vonzerejét is
örökölte" - tűnődött Chancana irigyen. Alasto egyetlen hívó szavára a Ramraquo-fivérek korábbi
viszályaikat félretéve, egy emberként jelentek meg a klán gyűléstermében; a saggranában.
A két hiányzó testvér halála azért sokat nyomott a latban. Az ő poharuk érintetlen marad.
A klán öt ura állva beszélgetett a szeptagrammát formázó tanácsteremben. Apjuk; Chamarro
Ramraquo, a saggia legendás hírű vezére sohasem vetette meg a világi örömöket - végül is legalább hét
fiat nemzett erre a keservesen gyönyörű világra -, de úgy tartotta, tisztán gondolkodni csak állva,
legfeljebb egy pohár bor mellett lehet. A saggrana egyetlen bútora ugyanaz a hétszögletű, viess-fa
asztalka volt, melyet idestova két évtizede a Ramraquo-saggia újjászervezése idején állítottak fel.
- A bordélyban talált nyomok jó tucatnyi, állig felfegyverzett, mágiával támogatott behatolóra
vallanak - kezdte újra óvatosabban, mélyeket lélegezve Cápa Lancha; a fiatalabb fivér. Bátyjával
ellentétben köpcös volt és kerek arcú. Híre meg sem közelítette a fejvadász-báróét, pedig „cápás
vallatásai" miatt méltán rettegték saját területén, a racallói kikötőkben.
- Te is tudod, hogy a bérvarázslónk (gunyoros oldalpillantás a klánvezér felé) bármilyen mágikus
mesterkedésre felfigyelt volna. A conjurator esküszik, hogy rajta kívül nincs élő varázstudó a városban.
Ezt pedig Erionban kovácsolták - a dacorga ujjai között egy dobótőr jelent meg. Alig arasznyi pengéje
kurta, hengeres markolatban folytatódott, élesen elütve az egyetlen fémből kovácsolt, lapos gorviki
hajítótőröktől. A klánbáró közönyösen nyugtázta fivérei megrökönyödését. Egyedül bátyja, Chancana
tudta, mit jelent ez húsz év után senki más nem élt már a Városok Városából visszatérő Ramraquók közül.
Csak ő és Chancana, az erioni vesztes.
Apjuk, az Uonoverole hét fiat nemzett, három különböző anyától. Az első; a törvényes asszony, a
sudár termetű, híresen szép Nanniall csupán négy fiúgyermekkel ajándékozta meg. Az utódjogos
elsőszülött elsőként vesztette életét a klán vezér halálát követő zavaros esztendőkben. Chancana, az
Erionból visszatérő második fiú nem volt utódjogos, hiszen egy kéményhúsú, bogárfekete szemű ágyastól
származott csupán. A törvényes örökös Alasto lehetett volna, Nanniall másik gyermeke, de ő - sokak
megdöbbenésére - lemondott jogáról az Erionból elűzött fattyú javára. A klánvezéri trónt elfoglaló
Chancana azonban sosem feledte; hogy hatalma a gon-corgák életét választó fivére jóindulatától függ. A
saggia a túlélésért küzdött akkortájt Racallóban és az erioni vesztesnek minden támogatásra szüksége
volt. Csak valami
A szokásjogra váratlan
fittyet ötlet- menthette
hányva meg a felmorzsolódástól
Alasto közreműködésével és Chancanaszövetséget
- megbonthatatlan megtalálta kovácsolt
a megoldást.
az
uonoverole törvényes fiai és törvénytelen fattyai között. Az eredmény őt igazolta: a héttagú Ramraquo-
szövetség a fennmaradásért küzdő saggiából végül a saggiák urává, az egész vidéket uraló tarantolóvá
nőtte ki magát.
Kegyetlen harc volt, Ranagol híveihez méltó. Akasztó Albera, a tisztázatlan származású, faragatlan
zsivány korlátlan hatalmat vívott ki az utak és falvak népe felett. Korbácsos Ligarr, a fogadókat és
bordélyokat sarcoló gyáva kéjenc művészien alkalmazta a megfélemlítő kegyetlenkedés eszközeit. A
köpcös kis Lancha besúgóival és ügynökeivel hónapok alatt kiszorította a kikötőből a rivális klánokat.
Loalter, a klánbáró egyetlen vér szerinti öccse már az új nemzedékhez tartozott. A piperkőc pompás
ruhákban járt, ágyába vitte a fél város asszonyait és két kézzel szórta a pénzt. Megtehette: a
játékbarlangokban és a viadalokon eltékozolt vagyonok jó része az ő kincstárába vándorolt és neki
adóztak Racallo tolvajklánjai is.
A négy fiatalabb fivér hatalma azonban meg sem közelítette a három legidősebbét. Patkány
Pacharro, a pénzember az orgazdaságtól az uzsorán át a mákonykereskedelemig mindenen rajta tartotta a
kezét. A vékony csontú, patkányvigyorú orgazda biztosította a pénzt a klán nagyszabású terveihez. A
félelmetes Ramraquo-tarantolo legrettegettebb képviselője, valódi ura mégis báró Alasto, a háttérben
meghúzódó törvényes örökös maradt. A pengeéles mosolyú, arisztokratikusan sápadt fejvadász-báró úgy
írta át az árnyháborúk történelmét, hogy abban sem a hatékonyságra törekvő, mohó fiatalok, sem az
íratlan
és corga-törvényekhez
a gyakorlatba ültette át amakacsul
tökéletesragaszkodó
emberölésveteránok
elméletét nem találtak kivetnivalót.
és gyakorlatát, Alastofelbérelhető,
majd egyetlen kidolgozta,
halálosan hatékony egységgé szervezte a vidék fejvadász-falvait. Ellenkezők persze mindig akadtak, de a
hideg mosolyú orgyilkos hívei mindig győztesen kerültek ki az összecsapásokból. Az első év-, tized után
kétféle corga létezett Racallo félszigetén: Ramraquókat szolgáló csatlós-corga és megsemmisült corga.
Alasto fejvadászait messze földről keresték, az egyre magasabb díjszabás ellenére is.
Chancana, az erioni vesztes kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy a tarantolo valódi ura a háttérben
meghúzódó klánbáró. A klánvezéri selyemkendőt felöltő fattyú azonban nem akart a dacorga engedelmes
bábjává válni, ezért nem választotta a közmondásos tarantolo pók egyik lábát sem. Jó érzékkel tört
azonban a lelkek feletti uralomra - mára már csak napok választották el a felszenteléstől.
Legyőzhetetlen szövetséget alkottak, ők heten. Egészen a tegnapi napig.
pedigTegnap az aljanép-saját
a szétroncsolt szemeivel
fejű, félpucér látta azA ág
Korbácsost. végén himbálózóuraló
Racallo-félszigetet Akasztó Alberát,
tarantolo ma hajnalban
kudarca egyszerre
kézzelfogható és döbbenetes valósággá vált. A rettegett bálvány még nem dőlt ugyan le, de arculatán
súlyos repedések keletkeztek.
- Az egyetlen kérdés, hogy magunkfajtákkal van-e dolgunk. Csak a született gorviki harcol gorviki
módra, a lehető legfájdalmasabb sebeket osztva és mindent feláldozva a győzelemért. Ha gorvikiak,
akkor: mindent elviselve, acsarogva küzdenek a végsőkig. A tarantolo-tetem felér egy hadüzenettel, de a
hercegnél senki nem jegyzett be újabb árnyékháborút -'tűnődött hangosan Pacharro, a Patkány. Tenyérnyi
táblát húzott elő köpenye ujjából és ráérős mozdulatokkal állította fel a hírhedt gorviki korongsakkot - a
két halott fivér érintetlen, hidegen párálló pohara között. A többiek némán figyelték. Chancana volt a
klánvezér, Alasto volt a tarantolo fekete lelke, de az észt mindig is Pacharro képviselte. Senki nem
mozdult, míg mind a huszonnégy korong a helyére nem került. A Patkány ezután kissé átrendezte a
felállást és a vörös korongokkal előrenyomulva leütötte a feketék Hóhérát és Korbácsosát. Kérdően
pillantott fel a klánbárora.
- Most itt tartunk. Ha a gyilkosok arctalan senkik, egész Rokmund és a tartományúr bosszúját
hívják ki maguk ellen. - Söprő mozdulatot tett a vörös korongok felett.
- De az is lehet, hogy. . . - nyeldekelt az egyre erősebben izzadó, tömzsi Lancha, ám másodszorra
nem merte megismételni a vádat, mellyel az imént magára vonta Alasto haragját. Patkány Pacharro, a
klán intrikusa azonban a mestergyilkos szemébe vágta az igazságot.
- ...hogy egy elvarratlan szállal, egy túlélő saggiával van dolgunk. Negyvenhárom klánt és huszonöt
corgát töröltünk a Rokmundi Jegyzékből, négyötödüket az elmúlt húsz esztendő alatt fejezte be a mindig
precíz uzsorás.
- A Nombrák, vagy a Natachik túlélője lenne? - vetette fel Loalter, a piperkőc: A többiek gúnyosan
néztek össze. Loalter a tüzes Nanniall negyedik, legkisebb fia volt, Alasto öccse. Anyja angyalian
tökéletes arcvonásait és sudár termetét örökölte - de semmi egyebet. A versenyfogadások és
játékbarlangok vámszedőjeként élvezte a henye, élősködő világfik életét. Ellenségei már rég eltették
volna láb alól, ha nem állnak mögötte rettegett fivérei.
- A Nombrák és a Natachik nem léteznek - a klánvezér óvatosan válogatta meg szávait. Piperkőc
öccse kényes kérdést érintett, mert a módszer, ahogy Chancana az utolsó két riválissal végzett, méltán
vívta ki fivérei rosszallását. Külhoni varázstudóra merte bízni a klán sorsát, noha az első pillantásra
látszott, hogy a conjurator valami ' alantas fajból származik. Chancanát és Alastót leszámítva minden
Ramraquo rühellte a külországiakat. A gazember pedig szorult helyzetüket kihasználva, arcátlanul magas
árat szabott szolgálataiért.
Az egész idestova két holdhónapja történt, de Chancana még mindig megizzadt, ha felidézte azokat
a napokat. A Ramraquók sosem áltatták magukat azzal, hogy vak engedelmességet várjanak el a
megsarcolt tömegektől, de a Nombrák és a Natachik összehangolt, gyilkos akciója meglepetésszerűen érte
a klánt. Egyetlen óra leforgása alatt elveszítették mindkét varázstudójukat, és mikor újat kerestek,
megdöbbenve kellett tapasztalniuk, hogy a Racallo-vidék valamennyi mágiaforgatója a riválisok
szolgálatában áll - és teljes erőbedobással küzd ellenük.
Kétfrontos harcra kényszerültek: erejüket végsőkig megfeszítve titkolták a vetélytársak elől a
mágikus csapások alatt elhulló emberveszteségeket, és kutattak egy valóban használható, lehetőleg
megbízható és egyáltalán megvásárolható mágus után. Így bukkantak a külországi démonidézőre.
- Avillantva
fivérére conjurator márpatkányvigyorát.
hírhedt eddig is egy vagyonba került - jegyezte meg jelentőségteljesen az uzsorás,
- Megszolgálta a bérét - vágott vissza a klánvezér és a többiek önkéntelenül is rábólintottak. A
hatalmas termetű, sárszín hajú, gonosz-kék szemű idegen egyetlen nap alatt kiirtotta riválisait. Fegy-
vertelenül, leeresztett kézzel, közönyösen sétált be a Nombrák és a Natachik városnegyedébe, és mikor
kijött, álmatag arcán nyoma sem látszott a megerőltetésnek. A halottakat még másnap is hordták ki a
klánerődök lezárt ajtajai mögül. Az ellenséges varázstudók - közülük nem egy a rettegett hírű Holdkos
iskola adeptusa - nyom nélkül tűntek el. Az utcákon rebesgették, hogy az árnyak eltorzultak, a hangok
megfakultak és megfagyni látszott az idő, amerre a külországi conjurator elhaladt. Varázsolni senki nem
látta a vizeskék szemű, gonosz mosolyú idegent. Illetve, aki látta, bizonnyal nem élte túl. A racallóiak
félelme és gyűlölete tovább fokozódott, de mikor törődött egy Ramraquo azzal, hogy mit gondol a
söpredék?
- Egy hónapja nem csinál semmit, a tarifája pedig... - kezdte az uzsorás a fekete Varázsló ko-
rongjával babrálva, de Loalter türelmetlenül a szavába vágott.
- Küldd a gyilkosok után, legalább hasznát látjuk! De mi lesz így a viadalommal holnapután? A
Rabszolgaviadal jár nekem, és elveszítenénk az arcunkat, ha megfutamodnánk - szegte fel az állát
dacosan a piperkőc. A Holdtánc előtti hagyományos gladiátorjátékokat az Erionból visszatérő Ramraquók
honosították meg Racallóban. A Rabszolgaviadalok az év egyik fénypontját jelentették és hatalmas
tömegeket vonzottak az egész tartományból: Loalter, a versenyek, játékbarlangok és tolvajklánok ura
ilyenkor nyilvánította ki hatalmát és vette át a köteles ajándékokat az alávetettektől. A fivérek rosszallóan
néztek össze: mindannyian emlékeztek még a tarantolo előtti időkre. A nagy Loalter akkoriban -
mezítlábas kölyökbanda tagjaként - zöldségeskofákat fosztogatott, és mindenki tudta, hogy fivérei nélkül
aligha vitte volna többre.
- Nem engedhetünk meg egy nyilvános vereséget - jegyezte meg Chancana és nagyot nyelt, ahogy
az arénában örvénylő, átláthatatlan tömegre gondolt.
- Másrészt csapdába csalhatjuk őket. Egyedül te kockáztatod a fejedet, testvér - mosolygott Alasto
vértelen ajkaival a piperkőcre, mire az elsápadt és végigfutott hátán a hideg.
- Legalább a ramie'cort add mellém! - nyögte erőtlenül Loalter. A ramie'cor a klánoknál ha-
gyományosan az első számú fejvadász, a klánvezér jobbkezeként szolgáló fő orgyilkos volt. A Fegyveres
Kéz azonban a hét fivér esetében nem Chancanának, hanem a klánbárónak engedelmeskedett, sokat
elárulva a tarantolóban uralkodó, hatalmi viszonyokról. A Ramraquók ramie'corja pedig méltó volt
urához. Amíg a háttérből irányító Alastót kevesen látták, mestergyilkosát, a Leopárdot tartományszerte
rettegték. Sötét történetek keringtek hírhedt kegyetlenségéről és tisztátalan származásáról. Az anyák vele
riogatták engedetlen gyermekeiket és a foltos bőrű, macskamozgású ramie'cor puszta jelenléte elegendő
volt, hogy elejét vegye a lázongásoknak.
-A Leopárd már hajtja a nyomot. Vidd inkább Pacharro Vörös Íjászait - rázta a fejét közönyösen a
dacorga. A nyomasztóan megsűrűsödő csöndet a gyakorlatias uzsorás törte meg. Patkány Pacharro
megragadta a fekete Pap korongját és hangos koppanással helyezte a tábla közepére.
- Megfeledkeztek valamiről. Órákban mérik annak életét, aki kezet emel egy bíbornokra, legyen az
gorviki klánvezér, vagy erioni söpredék. A támadók erőszakkal szerezték meg az arzobispo batárját és ez
megpecsételte sorsukat. - Felkacagott, a kurta Ramraquo-kacajjal. - Ranagol egyháza talán már ítélt is
felettük.
13.
Aki egyszer veszít az árnyháborúban; az soha nem nyer többé - suttogta Chancana kiszáradt szájjal:
A Leopárd túlságosan közel állt hozzá, túlságosan erősen áradt belőle a nagymacskák jellegzetes szaga. A
klánvezér balján álló Ranagol-pap - hórihorgas, kiálló ádámcsutkájú, tetovált homlokú ifjú -Az
megvetően
mérte végig a verejtékező Chancanát. Porördögök kavarták fel a nyomornegyed szemetét. arcukba
fúvó alkonyi szél meleg volt és bűzhödt, mint egy vén csavargó lehelete. A csendes sikátorban lapuló
gon-corgák azonban nem törődtek sem a szagokkal, sem a mocsokban nyüzsgő, ruhájukon felfelé
araszoló vérszívó rovarokkal. Chancana a legjobbakat választotta a rajtaütésre, és a klánbáró hat
veteránjára is számíthatott. Alasto kipróbált embereit és a klán, első számú mestergyilkosát, a Leopárdot
is a rendelkezésére bocsátotta. Chancana sejtette, hogy ennek az udvariasságnak hatalmas ára lesz, de
nem kockáztathatott.
- Erre fog jönni. Órák óta kerülgeti a várost, hogy besurranhasson. Ravasz és óvatos - de most maga
a Kosfejes Úr rejt el minket, és a szentségtörő vakon sétál a csapdába. Észre sem veszi, és cafatokká
lőtték - jegyezte meg közönyösen a ranagolita.
- A látók szerint ramie'cor maga is. Egy klán Fegyveres Keze, különösen ha küldetésben jár, kard
általi halált érdemel a narra-orta szerint - törté meg a csendet a Leopárd. A hadaró, macskaszerű kurrogás
alig hasonlított emberi beszédre. Chancanának emlékeztetnie kellett magát, hogy a mellette tornyosuló
fenevad is embernek született valaha. Többé-kevésbé embernek. Ranagol hidegen számító papjai
fogantatásától 'kezdve a klán ramie'corjának szánták és már születése előtt vagy félszáz sötét rituáléval
gyötörték a még meg sem született magzatot. Suttogták, hogy anyja valami macskaistennőt imádott,
mielőtt fogságba került. Az apa személye még kétségesebb volt és a megszülető gyermek láttán újabb
találgatások kaptak szárnyra. A Leopárd foltosan jött világra, csillogó tépőfogakkal, keskeny pupillájú
szemeiben a szelídíthetetlen ragadozók csendes, vad ragyogásával. Kölyökként sem félt és nem tisztelt
senkit és semmit - a klánbárót kivéve. Egyedül Alastónak engedelmeskedett.
- Ki tiltja meg, hogy lelőjük, mint egy kutyát? - szólalt meg mögöttük-fölöttük egy testetlen hang,
durván törve a Szent Föld nyelvét. A hórihorgas ranagolita keze ökölbe szorult. A papok ösztönös
gyűlöletével viseltetett minden varázslóval szemben, a klánvezér külországi bérmágusát pedig különösen
rühellte. Túl jó volt.
- A narra-orta. A corga törvényei - mordult a foltos bőrű mestergyilkos. Chancana elfojtott egy
káromkodást - nem lett volna bölcs dolog kifakadni az embervad közelében.
A corgákban, az eldugott fejvadászfalvakban felnevelkedő nemzedékek évszázados; íratlan tör-
vényeknek engedelmeskedtek. A corga-törvények, a narra-orta létszükségletté váltak a könnyűkezű
orgyilkosok hazájában. Megakadályozták; hogy büntetlenül halomra mészárolják egymást, és egyfajta
méltóságot kölcsönöztek a gon-corgáknak. A corga-fiak, akik úgy vágták el az ellenség torkát, ahogy más
kenyeret szel, zokszó nélkül engedelmeskedtek a narra-orta három alapelvének: a személyes kötelesség,
az előzékenység
mondogatták és a hatékonyság
a Szent Föld határaintörvényének. Minél udvariasabb
túl azon kevesek, egy agorviki,
akik túlélték annálegy
találkozást veszedelmesebb
gon-corgával.-
Legendák keringtek a szegény falvakban, embertelen próbatételek során felnevelkedő fejvadászok
könyörtelenségéről, de legendák szóltak arról a segítőkészségről is, mellyel a Szent Föld nincstelenjei felé
fordultak. A régi gon-corgákat még nem a hatalom éhsége hajtotta, hanem a vágy, hogy mindenkinél
jobbak legyenek választott hivatásúkban. A legjobbak legjobbjai pedig egy-egy klán, saggia, vagy akár
egy tarantolo Fegyveres Kezévé, ramie'corjává is válhattak.
Az újabb nemzedék persze másképp gondolkodott, mint a Leopárd és a veteránok. Alasto fiatal
farkasaiban lobot vetett a gorvikiakban mindig is parázsló hatalomvágy. Mikor a dacorga beavatta
fejvadászait Erion kláhháborúinak mocskos kis titkaiba, semmivé lett az udvariasság, az együttérzés a
nincstelenekkel. Hiszen Ranagol megveti a gyengét. Alasto ordasai mesteri gyilkosokká váltak - de
veszett falkájukat csak a vezértől való félelem tartotta össze.
- Megérkezett - suttogta kis idő múltán a láthatatlan mágus, és a Leopárd tarkóján felmeredt a szőr.
A bíborfényű városfal úgy itta be a lenyugvó nap utolsó sugarait, mint fekete selyem a kiontott vért.
Árnyék mozdult a gyilokjárón.
A szakadt ruhájú, őszülő férfi poros csizmái hosszú útról árulkodtak, mégis a vackára hazatérő
ragadozó óvatosságával kúszott át a falon. Feketét viselt, vállai felett fejvadászkardok markolata me-
redezett - bizonyára kitűnően bánt velük, hiszen a gon-corga fiatalon hal meg, ha nem mestere a kardnak.
Bal szemét sötét selyemkötés fedte, ép szeme azonban minden kis zugot végigpásztázott, mielőtt megtette
volna a következő
gyanakvását. lépést. A levegőbe
A nyomornegyed máskorszimatolt, félrefordított
élettől nyüzsgött: fejjel
tízen fülelt -itta kihalt
is laktak egy-egysikátor felkeltette
szobában, ahol
négynek is szűkösen jutott hely. Egy utcakölyök, ha kitekintett a düledező bérházak egymásba nyíló,
zsaluzatlan ablakán, egyetlen óra alatt végignézhette a szülés fájdalmait, a halál gyötrelmeit és a nemzés
gyönyöreit: Most azonban szokatlan csend honolt a szűk sikátorokban. A Ranagol-pap ekkor
megszüntette a rejtővarázst és láthatóvá vált a háromtucatnyi, felajzott számszeríjat markoló orgyilkos.
A fekete ruhás egy pillanatra megdermedt, majd ellazította izmait, csak ide-oda villanó szeme
árulkodott döbbenetéről. Mestergyilkosként tudta, hogy az élet és az elmúlás ugyanazon dolog két arca
csupán. Élete végén a bátor a kötelességével, a gyáva a halálával találkozik. A gon-corga egyszerűen
teszi, amit tennie kell. Nincs választása. .
A tetovált homlokú pap előlépett az omladozó viskóból, ujját vádlón szegezte a fejvadászra.
-- De
Utadénvéget ért, szentségtörő.
nem adom. Gyere; veddRanagol elfogadja
el! - Atros a halálodat.
meg sem emelte a hangját. A gon-corga nem követhet el
hibát, és nem halhat meg, míg a kötelességét nem teljesítette. Így mondja a narra-orta. A corgák
filozófiája halvány vonalakban emlékeztetett a távoli Enoszuke harcművészeinek hitvallására, de míg a
vágott szemű harcosok csendes méltósággal fogadták a Hideg Kéz érintését, Gorvik forróvérű gyilkosai
az utolsó lépésükért is lihegve küzdöttek, és ha eljött a pillanat, vicsorgó daccal köptek a halál arcába.
- Legyen - vont vállat Chancana. - A pap a hulládat is szóra bírja, ha kell - sandított a hórihorgas
sacerdonra.
- Célra! - Háromtucatnyi nyílvessző szegeződött a magányos alakra. Alasto veteránjai rosszallóan
csóválták a fejüket. A számszeríj hideg és lélektelen fegyver. Kardforgatóra csak akkor lőj, ha megtámad
- mondja a corga törvénye. A sikátorra hulló alkonyi csendben csak a félszemű hangja hallatszott.
- Nem vagytok gon-corgák. Veszett kutyák vagytok csupán. - Az öreg feltépte mellén az inget és a
nap utolsó sugarai a bal vállra tetovált ezüst Liedor-címeren csillantak. A jobb vállon a mestergyilkosok,
a ramie'corok tetoválása sötétlett. Rekedt kiáltás harsant a veteránok felől.
- A Liedor-ház Fegyveres Keze! Megilleti a ballro d'uorto!
Az utolsó tánc a halállal. A fogságba esett ramie'corok kiváltsága. Chancana a fogát csikorgatta, de
óvakodott magára haragítani Alasto hat veteránját - a Leopárdról nem is beszélve. A foltos bőrű
embervad a klánvezér vállára tette a kezét.
- Joga van rá, hogy megküzdhessen velem. Hosszúkás pupillájú szemei sárgán izzottak.
- Megtiszteltetés olyannal harcolni, akiben még él a narra-orta szelleme - hajolt meg a vén
ramie'cor. Homlokához, ajkához és szívéhez érintette jobbját, a Szent Földön ismert legnagyobb
tiszteletet mutatva a Ramraquók Fegyveres Keze felé. A mozdulat azonban kiszámított volt - így
csúsztatta nyelve alá a kisujjnyi üreges tüskét. A feketerózsa tövise preparált mérget rejtett. A meghajló
fejvadász a tüskét elharapva hagyta, hogy a fémes ízű folyadék felszívódjon a nyelve alól. A száz
szívdobbanás nevű áfium receptjét még a kráni mesterektől tanulták. Sosem terjedt el a kontinensen, noha
csaknem legyőzhetetlenné tette alkalmazóját az életerő robbanásszerű felszabadításával. A századik
szívdobbanás azonban a biztos halált jelentette. Száz szívdobbanás. Ennyi maradt az életből és az utolsó
tízet embertelen kínokkal méri majd a könyörtelen Idő.
Chancana bosszúsan mérte végig az embervadat. Ha megsérti a narra-ortát, csak két választása
marad: megalázkodik a fejvadászok előtt, vagy meghal - mégsem engedhette ki kezéből az irányítást.
- Megkapja a harcát. De te nem küzdesz vele. A balomon őrködsz, a pap és a conjurator mellett.
- Visszaparancsolom a lelkét a halott testbe. Ezernyi kínnal gyötröm az arzobispo megszégye-
nítéséért - mosolygott
nézett félre. Ostobaság.aHárom
sacerdon.
tucatAfejvadász
vén fejvadász állta a fala
biztonságos pillantását és a eltetovált
választotta homlokú
a magányos borzongva
öregtől, mégis
érezni vélte maga felett a Hideg Kéz árnyékát.
A gon-corgák Chancana egyetlen intésére letették a számszeríjat és kardot vontak, a narra-orta

parancsa szerint. A gon-corga lelke a fejvadászkard, a fejvadászkardok lelke pedig maga Gorvik - tartja a
rokmundi szólás. Az alkony utolsó fényeiben szárba szökkenő acélerdő láttán az elfogadott halál
könnyedsége érintette meg a vén ramie'cor szívét.
- Örvend a szívem, hogy kötelességét teljesítheti - ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt az idő
elmosódottá, a mozdulatok villanásszerűvé gyorsultak. Meghaltak a hangok is: tulajdon szívének
dobogásátálomszerű
acélerdő hallotta csupán, és minden
lassúsággal egyes
közeledett. dobbanás
A kardjait közelebbAtros
megperdítő hoztaeleven
az elkerülhetetlen
folyónak láttavéget. Az
a körötte
örvénylő tömeget, mellyel együtt kell sodródni a célig, az utolsó csapásig...
Az emlékek különös dolgok. Amikor az időméreg elérte az agyat is, valahol, a múlt betemetett
kútjának legmélyén vágyódó, szomorú dallam kélt. Régi akvilonai dal, melyet hajdan egy törékeny
csontú, csillogó szemű leány énekelt az ágya mellett. A lány nevét elfeledte már - pedig valaha csaknem
nászágy lett abból az ágyból -, de _a dal vele maradt. A fejvadász elindult pengéi kéken örvénylő
homályában...
Elindulni egy délutánban,

Ha vitorla se fehérlik.
...és észre sem vette az arcán lepergő könnycseppet. Harminc szívdobbanás - haja galambősz lett.
Kilépett a kikötő felé, és kardjai mint széldagasztotta vitorlák libbentek a közelebb merészkedők felé.
Ketten szökkentek előre, de a páros kardok a földre szegezték mindkettőt.
Lehorgonyozni a Nagy Vizeknél,

Kiinni őket fenékig.
A pengék ezután alulról felfelé vágtak, és a nyomukban felfakadó vérgejzírt szomjasan itta be a
mocskos föld. A vén fejvadász tovább sodródott az eleven emberi folyammal, melyben új arcok jelentek
meg egy-egy csapás után. A folyam maga valójában sosem változott, csak a víz, mely tovahaladt.
Negyven szívdobbanás - arcába riasztóan mély árkokat vájt a rohanó Idő: Az a lány csak énekelt,
szomorún...
Aztán tovább! Továbbhaladni

Vándor vizekkel előre,
A bal kardja egyetlen kék ívű acélpajzsként hárította a csapásokat. Valahányszor penge csókolózott
pengével, a támadó kardja messzire repült. A száz szívdobbanásba sűrített élet emberfeletti erővel és
gyorsasággal ruházta fel: forgószélként szórta szét maga körül az acsargó falkát. Ötven szívdobbanás - a
hófehér haj csomókban hullott a földre.
Míg fekete vérem a forrás,

Nem gondolni az Időre!
Két vágás elérte a tarkóját és a nyomukban felfakadó fekete vér a hátára szíjazott kardhüvelyekbe
csordult. A racallói pengék mérgezettek voltak - a félszeműt tán mulattatta volna a dolog, ha észreveszi.
Hatvan szívdobbanás - a ramie'cor bőre megfakult, szemében vérerek kígyóztak, de ahova lesújtott,
sikoltva hasadt a fém.
- Ez nem, mágia! Lehetetlen megállítani! - kiáltott a láthatatlan mágus. Hangja egyre magasabbról,
távolodóban hallatszott. A fejvadászok gyűrűjében homályló folt utcákat vágott az orgyilkosok soraiba,
mielőtt azok védekezhettek, vagy akár szétrebbenhettek volna - A legtöbben úgy haltak meg, hogy
hördülni sem maradt
Hetven idejük. - és már ott is volt. Senki nem látta valódi körvonalait, csak a vészjóslóan
szívdobbanás
sziszegő, fémszürke örvénylést, amely acélt hasított és vért fakasztott maga körül. Senki nem látta a
forgatag mélyén pergő-forgó, könnyes arcú aggastyánt: a halál valódi arcát. Senki, a Leopárdot kivéve.
- Öld meg! - sikoltott iszonyodva a klánvezér. Atros baljával a ramie'cor felé sújtott - az embervad
az utolsó pillanatban kerülte el a villámló acélt, de ő volt az egyetlen, akinek sikerült -, és jobb kardjának
egyetlen íves, visszakezes csapásával (ez a tiéd, hullatáncoltató) metszette át a ranagolita és a klánvezér
nyakát. A Leopárd ökle szempillantással később zúzta be a koponyáját de ez akkor már aligha számított.
14.
Fejvadászok százai rajzották szét a városban, átfésülve csatornákat, padlásokat, rejtett és sokak által
már el is feledett zugokat. Felforgatták a szegénynegyedet és a kikötővárost, a tarantolo engedélyét
lobogtatva tűvécsaládok
tették a kalmárok kerületét. Nemesiáramlott
kúriák ajtaján dörömböltek és a felháborodott bárók;
zaklatott grófi megbékítésére marékszám az utcákra a Ramraquo-arany. A fivérek nem
akartak több ellenséget szerezni. Egyelőre nem.
A vén sólyaépítő a gyakorta megalázottak fásult közönyével várakozott a háza előtti kis téren, míg a
vékony bajszú, kivont ramierát szorongató Ramraquo-pribékek az utolsó ládát is kiborították odabent. A
szegényekkel persze nem bántak kesztyűs kézzel, mint a nemesi kúriák lakóival. A felforgatók mit sem
törődtek vele, ha cserépnemű vagy bútorok, nemzedékeken át féltve őrzött emlékek semmisülnek meg a
lázas kutatásban. A sólyaépítő eleresztette füle mellett a városnép átkozódását és jajveszékelését. A
Ramraquo-fivérek úgy viselkedtek, mint akik nem ismerik tulajdon vérüket. A gorviki, legyen az
klánbáró vagy senkiházi goradon, amikor bosszút forral, nem válik árulóvá sem arany, sem fenyegetés
hatására. A többiek, a gerincüket meghajtó; kétszínű ostobák pedig nem tudtak semmit. Sem arany, sem
acél meg nem oldotta a konokul hallgató nyelveket. Bűvigékkel talán mentek volna valamire, de a klán
egyetlen varázstudója túl értékes volt, hogy hatalmát a városnép faggatására vesztegessék ezekben a
vészterhes időkben. Még négy nap, gondolta. Még négy nap, és elpusztul a vérszívó pók. A vén dzsadnak
igaza volt, olyan helyen kell rejtőzniük, ahol legutoljára keresnék őket.
Miközben a siedonok és moradonok százai forgatták fel Racallo minden elképzelhető és elkép-
zelhetetlen rejtekhelyét, az öt bajkeverő békésen csónakázott a város közepén, a Ramraquók büsz-
késégének számító, mesterséges tavon, az Uonoverole Kristálytaván.
Az átkozódások és zűrzavar óráiban a gazdagok és nemesek számára fenntartott csónakázótó volt a
legcsendesebb zug az egész városban. Öten beszélgettek halkan a sekély merülésű, racallói lobogó alatt
sikló sajka fedélzetén. Egy gazdag polgár és a családja. Sianis a jómódú gorviki céhmesterek
ünneplőjében feszített, a Fekete Rózsa ruhája viszont még a feslett rokmundi divatnormák szerint is
enyhén szólva kihívó volt - felkapaszkodott ribancra vallott, aki végre révbe ért gazdag ficsúrja oldalán. A
mögöttük káráló, mocsokfekete ruhás alakban csak az alapos és igen gyanakvó szemlélő ismerhette volna
fel a dzsadot. A görnyedt tartás, az ezerráncú szoknya és a fekete főkötő alatt felharsanó károgó hang
olyasféle öregasszonyt sejtetett inkább, akibe jobb nem belekötni. A mullah jól tudta, hogy a Szent Föld
férfinépe, amely páros tőrrel harcol a holdfényes sikátorokban és egy rossz szóra kész vért és belet ontani,
sápadtan húzódik vissza a rontó tekintetű vénasszonyok útjából.
A Kiáltó és a dalnok a rabszolgák egybeszabott, durva köpenyében lapátolták a vizet. A tavon sikló
sajka mintha saját tükörképén lebegett volna az ég kékjét visszaverő tavon. A víz olyan kristálytiszta volt,
hogy a halrajok mintha repültek volna az alant hajladozó vízinövények és a tófenék egyenként is
kivehető, színes kavicsai felett. A ligetbe csak foszlányok jutottak el a várost dúló indulatokból. A tó
felett kékjázmin
unalomba fúltak,ésmikor
rózsalonc
háromillata szállt, a táj békéje
Ramraquo-címeres szinte
siedon álmosító
tűnt volt. A várakozás
fel a tóparton.. órái már-már
Dharran kacéran intett
feléjük, de amazok csak félszívvel viszonozták az üdvözlést, amint megpillantották mögötte a rút,
anyósforma némbert: A siedonok még a parton tanakodtak, mikor a „céhmester" parancsszava csattant és
a két „rabszolga" az evezők után nyúlt. Látszólag találomra, a tó nyugati harmadát teljesen elfoglaló
mesterséges szigetek útvesztője felé kormányozták a hajót.
A csatornalabirintus közepe felé evezve egyre sűrűbb, egyre komorabb lett a növénytakaró - a
Ramraquók így szerették. A csatornát szegélyező faóriások összehajló lombjai alatt, a kristálytiszta vízen
sikló sajka mintha egy hatalmas katedrális főhajójában lebegett volna. A felborzolt tollazathoz hasonlatos
haragoszöld mohacsimbókok vastagon lepték a buján egymásba fonódó, fényért küzdő növényeket. A
valószínűtlenül átlátszó hul1 ok összekócolták a fák vízbe csüngő mohaszakállát, halkan fecsegve
feleseltek a csatornát szegélyező, hófehér gránit terméskövekkel. A zöld templom-labirintuson az áhítat
csendje ült a gazdagabb polgárok és a nemesség java ezekben a percekben a saját otthona kapujában
ordítozott a tarantolo felforgatóival.
A növényzet sűrűsödésével percről percre mélyült a homály is. Az elvaduló növényzet útvesz-
tőjében egyre valószerűtlenebbnek tűnt, hogy a törékeny sajka Racallo városának a szívében járna -
pontosan ahogy az Uonoverole megálmodta. Vadszőlő indái simítottak végig az arcokon és az aszisz a
fejét csóválta.
- Gorvikiak. Egy angyal ihletével és egy ördög gonoszságával - mormolta, elmerülve a táj csodá-
latában. Egyre sűrűsödő pára szállt a víz felett, egybemosva víztükröt és partvonalt. A dalnoknak úgy
tűnt, minthaa asajka
pillanatban földről
egyelszakadva,
nyiladék feléa siklott
talaj felett lebegő páránmúlva
és szempillantás imbolyognának
elvakította tovább. A hasadékán
őket a fák következő
hirtelen beragyogó narancs-bíbor alkony. A labirintus peremén járhattak, mikor a Liedor-örökös arca
megrándult.
- Meghalt - suttogta hirtelen. Mindannyian tudták, kire gondol. Dharran kioldotta bal fülbevalóját,
és keserű daccal hajította el a váratlanul jéghideggé dermedő ékszert. A gyűrű csobbanva merült el, a
kristálytiszta víztükrön visszaverődő narancs ragyogás megtört a lány nedvesen csillogó, sötét szemein.
Dharran egyet sóhajtott mindössze és maszkká merevedő vonásai mögé rejtette fájdalmát, mint
számtalanszor azóta az éjszaka óta. A lángok és a menekülés éjszakája óta. Megfizet azért az éjszakáért és
megfizet Atrosért is, akit apjaként szeretett, mióta a ramie'cor a fél szemét áldozta azért, hogy
kimenekítse őt a Liedor-ház romjai közül. Atros még a narra-orta, a hűség törvénye szerint élt.
elé, de- ezúttal

Árnyháborút nem vívhatsz
nem érezte a szavak óvatosan. Vagy feláldozol mindent, vagy bele se kezdj - suttogta maga
erejét. Megéri?
- Mi lesz ezután? - törte meg a liget csendjét a dalnok. Mindannyian tudták, hogy ha Atros egyetlen
áruló nyomot hagy maga után, az a halált jelenti. Ilyen erőviszonyok mellett nem vállalhattak egy nyilt
összecsapást. Ha a préda fennakad a tarantolo hálóján, semmi nem állíthatja meg a halálos mérgű
kullancspókok rohamát. A lány elhúzta a száját; de szemében hamis volt a csúfondáros villanás.
- Elfeledted volna Erion első aranyszabályát? Akinél az arany, az diktálja a szabályokat. Három nap
múlva holdtánc, de addig..: folytatjuk. Nem aprózhatjuk el erőnket a névtelenekkel vívott harcban.
Minden csapással egy-egy fivért kell lesújtanunk.
- Felénk úgy tartják, a nők nem alkalmasak a vezetésre - jegyezte meg a mullah félhangosan.
Dharran felszisszent. A bosszúra fáradt volt, de a gúnyt most sem állhatta.
- Felénk a goradon nem beszél. Némán engedelmeskedik, ha élni akar.
Sianis rábólintott a lány szavaira, és rajongó tekintete láttán Bram dühösen harapdálta szivarja
végét. Már csak egy hősszerelmes hiányzott! Ha letorkollja Dharrant, maga ellen hangolja a fiút is. A
szerelem vak, akárcsak a bosszúvágy. Következtetés: ezek ketten minden őrültségre képesek, ha valaki
nem gondolkodik helyettük.
- Segítséget hívok - jelentette ki végül, és élvezettel gyújtott rá a kies növénylabirintus közepén. A
megrökönyödött tekintetek, kereszttüzében hosszan fújta ki a füstöt, felfelé, ahogy a vezérek szokták.
- Öten egy tarantolo ellen, mely orgyilkosoknak, varázstudóknak parancsol. Erionban ezt nevezik
hősiességnek, de a találóbb kifejezést a hölgyre való tekintettel mellőzném. - Mosolyogva nyugtázta
Dharran dühös fújtatását. - Jöttünk, hogy körülnézzünk Racallóban. Körülnéztünk. Segítséget ígértek, ha
megtaláljuk a Ramraquók varázslóját. Megtaláltuk. Most ők jönnek, mert hogy én ki nem kaparom nekik
a tűzből a forró gesztenyét, az biztos.
- Akárkiről beszélsz, ha ebben a viperafészekben akar összecsapni a klán conjuratorával, biztosan
elment az esze - csóválta fejét a mullah.
- Éppúgy, mint nekünk - hunyorított a dalnok, és kerek fakorongot akasztott le a nyakából. A
mattfekete lapon vörösen derengtek a hívás rúnái.
-A gond csak az, hogy valószínűleg a specialistákat küldik majd. A sántát és a megszállottat. Akkor
pedig itt kő kövön nem marad.
15.
Ez mágus? Láttam már rosszabbul öltözött madárijesztőt is - jegyezte meg a Fekete Rózsa
viszolyogva.
A varázsló a fakorong
tudástkettétörése
sejtetett. Aután
fertályórával
ruhájú férfimár
a pinceajtóban állt, túl
amigirhesnek
legalábbistűnt.
el-
képesztő mesterségbeli tépett valóban túl magasnak,
Tompán kopogó falába sem javított az összképen. Mocskos, kék köpenyét aligha a hevenyészett öltések,
inkább a tenyérnyi, gyanús küllemű foltok tartották össze. A szakadt csuklya jórészt beárnyékolta arcát,
de ami kilátszott, abban sem volt köszönet.
- Ez a madárijesztő, kis hölgy; Sánta Gardar, Északfölde legveszedelmesebb elementalistája -
suttogta a vén pap. - A helyedben megválogatnám a szavaimat, mert a mester kissé hirtelen kezű, és
hajlamos, hmm, elragadtatni magát. Az a fajta régivágású mágus, aki vihar helyett tornádót hajít
ellenfeleire, lángcsóva helyett tűzvésszel perzsel maga körül és a menekülőket földrengéssel meg
hasadékokkal tartja vissza.
- Szép - nyelt nagyot a Fekete Rózsa, aki nem tudta eldönteni, szőrcsomók vagy szabálytalan
pikkelyek foltjai fedik-e a szakadt csuklya alatt sötétlő, szögletes arcot.
- Szépnek még senki nem nevezett - villant a mágus szeme. Hangja tompán csikorgott, mint a tarini
lejtőkön lezúduló kőlavinák. Olyan szagot árasztott, hogy minden jobb érzésű patkány rémülten
menekülhetett a közeléből: Ahogy beljebb lépett, jobb lába komoran koppant a pince kövén. Ő a sánta,
nyugtázta Dharran fintorogva. A másik lenne a megszállott?
- Arbo testvér a shadoni Inkvizíciós Ligától mutatta be az aszisz a mágus mögött érkező, szerzetesi
csuhát viselő, körszakállával babráló idegent. Sianis döbbenten hátrált egy lépést - inkvizítor? Az érkező
ugyanaz a szerényen mosolygó, tarra borotvált fejű csuhás volt, akivel alig egy hete az a csúfos végű
találkozás megesett az erioni Domvik-katedrális sikátorában. Máig sem tudott napirendre térni a verekedő
szerzetes felett. Most pedig inkvizítor? Mezítláb, egy szál darócban a híres inkvizítorfegyver, a mendra
nélkül? Hüledezve kereste a szavakat, de a csuhás nem figyelt rá:
Amikor a lány és az inkvizítor tekintete találkozott, egy pillanatra mindketten megdermedtek.
Azonnal átláttak a másik álcáján, és mindketten megérezték, hogy a másik is tudja ezt. A középtermetű,
mélyen ülő szemű férfi lassan csóválta a fejét, szemét egy pillanatra sem véve le az elsápadó Liedor-
lányról. Megőrzöm titkodat, ha te sem árulsz el - üzente a tekintete. Dharran alig észrevehetően bólintott,
noha a látottak után egy szikrányit sem bízott a férfiban.
- Ez így már nem igaz. A Liga éppen vérdíjat tűzött ki a fejemre - az inkvizítor zavartan simított
végig kopaszra borotvált fején.
- Hogyan? - Sianis döbbenten mérte végig a magas homlokú, becsületes arcú szerzetest. Nem látott
rajta semmi kivetnivalót. Hacsak nem a szemeit - azokban a mély, jadeszín üregekben mintha egy másik
világ vöröses visszfénye tükröződött volna.
-- Ha
Ezt valaki a démonvilág
a kettőt titkaiba ártja
küldték a conjurator magát,
ellen, annak áravarázstudót
aki tizenegy van - jegyezte
irtottmeg Arbo csendesen.
ki egyetlen éjszaka alatt? -
csóválta fejét hitetlenkedve a lány.
- Előtte pedig kilencvenhetet. Legalábbis ennyiről van tudomásunk - pontosított Arbo.
- Mégis, hogyan képzelik? - Sianis kezdte megsejteni a két idegenből áradó, kirobbanni kész erőt és
kellemetlen zsibbadás járta át: A rohanó lávatengerrel, ~ közelgő rianással, támadó hurrikánnal
szembenéző áldozatok érezhetnek így.
- Doldzsahra! - suttogta borzongva, mire a hórihorgas mágus a szavába vágott.
- Az istenekre nincs szükségünk. Egy pergamenre és némi tintára annál inkább.
- Varázslathoz? - kapta fel a fejét a lány is. A jövevények összenéztek.
- Nem. Levélhez.
16.
A következő percben vagy a pecséted kerül a pergamenre, vagy az agyvelőd. Nincs kedvem
alkudozni és te sem vagy abban a helyzetben, hogy megpróbáld.
A bérvarázsló
A hatalmas bal
szemére szegeződő nehéz,
hajdanacélhúros
számszeríj meg semjórezdült a klánbáró-
kezében. termetű, sárszín hajú férfi Lar-dor mágusegyetemének nevű conjuratora
ismerte már eléggé Amanovik híveit ahhoz, hogy valóban rettegni kezdjen. Egy igazi gorviki sosem
mutatja ki dühét, és sosem fenyegetőzik: a szavakat mindig tettek követik ebben az őrült országban. Még
egy felesleges szó, és a dacorga meghúzza a ravaszt. A bérvarázsló zsíros homlokán verejtékcsepp szaladt
le, körömnyi foltot ejtve a kezében reszkető pergamenen. Szemei előtt összefutottak a nőiesen
gömbölyded, tökéletesen hurkolt betűk.
Gardar, az elementalista máguspárbajra hívja ki Anguir den Werohlt, Lar-dor áruló conjuratorát,
a Ramraguo-klán csahos kutyáját. Fekete vitorlás várakozik majd a tengeren„ látótávolságra a kikötőtől.
A párbaj ott, a holnapi napon bármikor.
A párbajra hívó elementalista egyenesen a saggranába teleportálta a pergament, ami nagy hatalmú;
de mértéktartó ellenséget sejtetett. Ha egyszer át tud törni a kastélyerődöt óvó mágiarendszeren, sokkal
rondább dolgokra is képes lehet. Márpedig a mágusokról gyakorta kiderül, hogy undorítóan ötletesek, ha
az ellenségük megalázásáról van szó. Sánta Gardar azonban nem az aljas trükkjeitől vált hírhedtté-az
áruló viszont fél karját adta volna, ha a rettegett Tomboló helyett valami piszkos fantáziájú kontárral
hozza össze a sors. A mágusok párbajának hagyománya még a kyr időkből származott, de már akkor is
tiltották a törvények. A varázstudók persze már akkor is csak saját Reguláiknak engedelmeskedtek, és
félvállról vették a világi tilalmat. A Regulák komoly feltételekhez kötötték és szigorúan szabályok közé
szorították az összecsapásokat, ennek ellenére a győztes általában teljesen elnéptelenedett és évekig
meddő vidéket hagyott maga után - már amikor volt győztes. „Egyetlen módon élhetsz túl egy má-
guspárbajt - ha kimaradsz belőle" - idézte fel a conjurator a Doranban közkeletű szólást, de a klánbáró
szemén látta, hogy ezúttal tiltakozásnak nincs helye. Sietve lepecsételte a párbajra hívó üzenetet; csak
ezután mert megszólalni.
- Mélységesen fájlalom Chancana halálát. Látom azonban, hogy a klánbáró személyében a valódi
hatalom került a tarantolo élére. - Örült, hogy nem remeg a hangja. Ez volt az egyetlen öröme az utóbbi
napokban. Kudarcot vallott a klánvezér védelmével és az idegen fejvadász tetemét sem tudta szóra bírni.
Átok ült azon a testen. Alig zuhant el a földön, máris oszlani kezdett-rajta a hús, és fertályóra múlva csak
a csontjai fehérlettek a homályban. Reggelre pedig már az sem.
- Szép szavak nem teszik jóvá a mulasztásodat - vágott közbe a dacorga-, gyors oldalpillantást vetve
fivérére, aki a tanácsteremben felállított korongsakk figuráival babrált. Pacharro éppen levette a fekete
Papot
mire azésuzsorás
a vörösegymás
Orgyilkost,
mellé,majd kérdően
a tábla pillantott
közepére a reszkető
állította mágusra.
a két Varázsló A conjurator sápadtan bólintott,
korongját.
17.
Ott megy, félszáz vörös íjász gyűrűjében bosszankodott a távcsövet szorongató lány. A szerzetes és
a Fekete Rózsa egy fogadó lapos tetején húzódtak meg, jó nyíllövésnyire a tarantolo főterétől. Noha alig
szóltak, szinte tapinthatóan vibrált közöttük a levegő.
Gorvik Mindketten
tudták: volt
ha nincs a közös ellenség,
egyikük már nem élne. Gyűlölségük magva nem és Shadon ellentéte - sokkal régebbi annál.
Tisztában voltak vele, hogy a másik az igazat látja bennük... és ez eggyel több ok volt, hogy ne is
beszéljenek róla.
- Így akarod megölni? - mérte végig a lány az inkvizítort. A férfi fegyvertelenül, mezítláb, da-
rócruhában járt-kelt az orgyilkosok városában, ahol .az efféle vétkes könnyelműségért a legtöbben az
életükkel fizettek.
- Ha akarnám se tudnám - villant a szerzetes szeme. - Megérzi az ellene irányuló gyilkos szándékot.
- Mit érez? Hiszen mindenki szívesen látná a főtéren kiterítve!
- A gyűlölet nem ugyanaz, mint a lesújtó penge dühe. Ha számszeríjjal veszed célba, felfigyel az
ölés előtti érzelemvillanásra - a többiről a körötté nyüzsgő asztrállárvák és a pokolbestia gondoskodnak.
Ha Sianis velünk jött volna, a káoszvad messziről is megérzi és felismeri szabadítóját - és Domvik a
tudója, a pokoldémon nem egy hálás fajta. A lar-dori áruló a legvakmerőbb conjurator, aki valaha is
uralni próbált egy efféle bestiát. Egyébként, nincs az a közönséges lövedék, amely most megsebezhetné
őt. Az Égcsarnok védőmágiája mellett láthatatlan pajzsok tucatjaival vértezte fel magát.
- A főtéri szoborhoz ért - folytatta a látcsőbe meredő lány. El sem téveszthette a vörös zekés
gorvikiak fölé jó fejjel magasodó, behemót conjuratort. Az áruló megállt az uonoverole hétszeres
embermagasságú szobra előtt és letérdelt. Dharran állított a csőhosszon - az üveget fekete posztóhenger
védte az áruló csillogástól -, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Valamit rajzol a talapzatára. Két jelet: Cápa Lancha pedig csak áll és tűri, hogy összekarcolja.
Most továbbmentek, de a mesterlövészek fele ott marad, és őrzi a rajzot.
- Két jel? - kérdezte az inkvizítor megélénkülve.
- Igen. Egy nagyobb és rögtön alatta egy kisebb. Miért?
- Felkészül a visszatérésre. -. Arbo jadeszín szeme veszedelmes lobot vetett. - Egy hirtelen térugrás
életveszélyes, ha zárt épület a cél. A tenger hullámzó tükre amúgy is megnehezít mindenféle térmágiát.
Ide, nyílt területre akar visszatérni, ha szorul a hurok, azért őrizteti.
- Meg akarod hiúsítani a mesterkedését? - kérdezte a Liedor-lány. Tisztában volt vele, hogy az
inkvizítor átlát rajta, ezért nem is próbálta játszani a tudatlant.
A szerzetes a fejét csóválta.
- Dehogy. Lelőnének, ha közelítenék. Ha a conjurator tengerre száll, küldheted a fiút; az ő ki-
váltsága, hogy visszaűzze a bestiát a saját poklába, bárhol legyen is az. Küldj vele egy kerek kavicsot,
meg egy halat, másra nem lesz szükségünk. Bármilyen tengeri hal megteszi, de legalább ekkora legyen -
mutatott jó alkarnyit és egy intéssel elbocsátotta a megrökönyödött Fekete Rózsát.
18.
- A tengeren párbajozna, semleges terepen, hogy kímélje a városnépet. Északon mindenki ilyen
vajszívű? - kedélyeskedett Lancha Ramraquo. A köpcös kis ember joviális külsejét azonban
meghazudtolták a sötét, gonoszul csillogó szemek ésnevét,
a torz,hanem
cápaszerű
az újvigyor.
Cápa Lancha mégsem
ennek, nem is mohó irgalmatlanságának köszönhette módszernek, melyet még ifjú
vallatómesterként honosított meg a Gályák Tengere mentén, Tudott mindent az ember nevű kétlábú
rémálmairól és arctalan szorongásairól - mindent, amit a Fekete Határon innen csak tudni lehet. Hitte,
hogy sosem a gyötrelemből, hanem a rettegésből fakad az igazság, ezért sosem kínozta foglyait. A nyílt
tengerre vitte őket inkább, ahol addig öntötte a vízbe a vágóhídi vért, míg nyüzsögni nem kezdtek
uszonyos testvérei. Az árbocrúdról ezután lassan a vérhabos vízbe engedte áldozatait - módszere párját
ritkítóan sikeres volt. A conjurator nem viszonozta a másik ferde vigyorát. Még a jobb napokon sem
rajongott a gorvikiákért, mostanában pedig igazán pocsék napjai voltak.
- Hajóra parancsolod a kikötőnépet. A halászok sorfala mögül csapunk le orvul, nehogy idejekorán
tombolni kezdjen - a gorvikival ellentétben ő hallott egyet s mást a fekete vitorlás mágusáról.
Racallo kikötőinek ura sértődötten szegte fel az állát. A vérében volt a gorviki klánurak három
életelve: magabiztosság, szervezettség és könnyű kézzel osztott halál. Féloldalasan sandított fel a
conjuratorra, akinek a válláig sem ért - akikre így nézett, azok estére már a cápákkal vacsoráltak.
Fél órán belül azonban az utolsó vitorlás is felvonta a horgonyt - mert Cápa Lancha a kikötő
korlátlan ura volt. Racallo kikötője az egyik legnagyobb volt nemcsak a félszigeten, de a tartományban is
- és a kikötőn átáramló vagyonok tetemes része Cápa Lancha kincstárába vándorolt.
A tengerjárók a tarantolótól vásárolták meg a jóindulatot, melynek híján egy éjszaka alatt az utolsó
szögig szétlopták volna a horgonyon álló vitorlást. A kikötőben egyetlen hajót sem rakodhattak ki Cápa
Lancha engedélye nélkül, de még a kereskedőlerakatok is fizettek, nehogy „ismeretlenek" felgyújtsák a
raktárat, leszaggassák a cégtáblát, a savval leöntött szolgákról nem is beszélve: Persze tíz, adózóra mindig
jutott egy makacskodó, aki megpróbált a saját feje után menni amíg nem találta megmérgezett lova
tetemét, rosszabb esetben valamelyik hozzátartozója levágott kezét a kapuja előtt. A Cápának
engedelmeskedtek a halászok is: aki nem akarta elveszíteni a hajóját és a hálóit, jobban tette, ha
zsákmányát a tarantolo felvásárlóin keresztül adta el.
A kikötőben munka nélkül őgyelgő, munkabíró férfiak kizárólag Lancha megbízóitól kaphattak
munkát - aznapi bérük egy része fejében. Aki nem fizetett sápot, nem dolgozhatott. A munka híján
elszegényedők azonban mindig számíthattak Pacharro pénzkölcsönzőire - a kamat persze méltó volt az
uzsorás Ramraquo-fivérhez.
Vetélytárs nélkül uralták a kikötővárost. Vitorlák százai bomlottak ki Cápa Lancha parancsára.
Sajgó izmú, vén halászok és büszke kereskedők fordították szélbe hajóikat a keleti látóhatáron sötétlő
fekete vitorlás felé. Az árnyháborúk törvényei súlyosan büntették, ha valamelyik fél kívülállók életét
kockáztatta,
háromárbocosade aszelte
városban senki nemminden
a hullámokat: akadt, aki ezt szóvá
oldalról mertefélvolna
legalább tucattenni. A raj
vitorlás közepén
gyűrűje Cápa
óvta. Lancha
A masszív,
mégis gyors járatú hajón volt a kikötők urának főhadiszállása. Eredetileg halászbárkának készült, ámbátor
a kikötői pletykák szerint megépítése óta több gyilkosságot látott, mint halat.
A nyílt tengeren horgonyzó, fekete vitorlás dereglye fedélzetén mindössze hárman néztek szembe a
közeledő vitorlaerdővel. Az északi elememtálmágus kifejezéstelenül meredt maga elé, Abaszisz dalnoka
keresztbe vetett lábakkal üldögélt és lantját pengetve múlatta a kényszerű várakozás óráit. A mullah az
utolsó simításokat végezte álöltözetén. Ha az a rengeteg hajó közelebb jön, itt hamarosan csúf tengeri
csetepaté kezdődik, és akkor a fekete vitorlás aligha ér valaha is partot. Ez Quahirt különösen érzékenyen
érintette volna, mivel - sivatag szülötte lévén - vénségére sem tanult meg úszni. A mentőcsónak
szerencsére elég masszívnak ígérkezett, és bízott benne, hogy vénasszony álruhája ezúttal is megóvhatja a
kíváncsi kérdésektől.
A hórihorgas mágus vállrándítva vette tudomásul a dalnok és a Doldzsah-pap csatlakozását. Egy
pap segítsége mindig jól jöhet, ha Ranagol sacerdonjai tűnnek fel a láthatáron, a dalnok pedig jól bánt a
kötelekkel és vitorlákkal, mint a legtöbb aszisz. Ráadásul úgy hallotta, valami koszorút is nyert valami
nagyobbfajta énekversenyen. Még legalább fél óra, míg azok a vitorlák közelebb érnek.
- Dalnok uram, szívesen hallanék tőled valami széphistóriát. Az sem baj, ha nem énekelsz, úgy
mondják, nincs is hallásom a zenéhez - szólította meg Bramot mély, mormogó hangján.
Az aszisz tarkójára tolta kalapját, és megvakarta a fejét. Mit énekelhet az ember egy hirtelen kezű,
pokolian veszedelmes mágusnak? Aztán ahogy végigmérte a merev mozgású égimeszelőt, egyszerre
rálelt a- Ismered
megoldásra:
a pásztorlány és a vihargólem történetét?
Az elementalista a fejét rázta. Bram szusszant egyet, majd komótosan letelepedett; ujjai tétova,
búsongó dallamot játszottak.
- Tudóskönyvekben ritkán bukkan efféle moralitásra a magadfajta. Én is csak véletlenül akadtam rá:
Vineyur Dorren; a kahrei származású mester említi önéletírásában. A vihargólemet ifjan, hatalma teljében
készítette, és Obszidián Őrzőnek nevezte el. Ez volt a mestermunkája. Közönséges fegyver nem fogta,
mágusok pedig nem juthattak a közelébe; Vineyur fortyogó obszidiánból, csillagok poklát idéző
forróságban formálta meg, és a belébörtönzött lélekcsírát a villámok feletti hatalommal ruházta fel. Úgy
intézte, hogy megérezze az ellenséges varázstudókat és perzselő fénydárdáival, mennydörgő villámaival
elpusztítsa őket, mielőtt azok akár csak megpillanthatnák. A mestermű kivívta a lar-dori magiszterek
elismerését.
azoknak a A hatalmas,még
termeknek örökéber
egy szoborember évtizedekig
őrzőre lett volna a belsőinkább
szükségük, iskola termeit őrizte -kedvéért.
a tisztesség nem mintha
Az
obszidiántestbe zárt lélekcsíra azonban egyszerű lény volt, társalgásra nem csak a száj hiánya miatt
alkalmatlan. A döngő léptű behemót járásánál csak az esze volt lassúbb. Nem ismerte az unalmat;
tenyérnyi, villámkék szemei éjjel-nappal egyenletes fénnyel izzottak. A magiszterek kényelmetlenül
érezhették magukat az árnyékában, mert tizenöt év múltán alig titkolt megkönnyebbüléssel ajándékozták
az ó-pyarroni szentszéknek. A gólem végül, a hatszázas évek derekán a Fekete Határra került. A Vihar-
szirtet bízták rá, ahonnan a sebesen harsogó, vízesésekkel szabdalt Yurol egész völgyét belátta. Az ősi
hágót őrizte, mely a meredek sziklafalak közt kanyarogva, többnapi kemény gyaloglás után Kránba, a
Gonosz birodalmába vezetett.
A gólem érkezése alapvető változást hozott a Yurol völgyében. A viharok ezentúl egymást érték a
hágón, és lecsapó villámaik kivétel nélkül a feketén komorló, néma őrt táplálták. A szirtet, melyen a
Yurol új őrzője tornyosult, utóbb csak Viharszirtként emlegették; a hágót pedig idővel a Gólem hágójának
kezdték nevezni. A legmagasabb kiszögellésen álló, örökéber obszidiánlény minden látótávolságába
kerülő, nagyobbfajta kétlábút megsemmisített, ha az nem tartotta magasra Ó-Pyarron vagy Yllinor
jelvényét. Látását nem homályosította el a távolság, a sötétség, a természetes vagy mágikus köd. A
Kránból átmerészkedő portyázók elhamvadtak, mielőtt egy pillantást vethettek volna a hirtelen felvillanó
fény és az ibolyaszín villámok forrására: a Yurol pásztornépe végre felszabadult a Sötét Birodalom
nyomása alól.
A kis pásztorlány semmiben sem különbözött a völgy cölöpházaiban lakó nincstelenektől. Az erő-
sek országaiban nem húzta volna soká: Toronban obsornak, vagyis senkinek, Kránban nayannak,
martaléknak nevezik a fajtáját és előbb-utóbb feláldozzák a Kosfejű éves haláladójában. A lányka egy
viharban eltévedve kőhajításnyira került a villámok erdejében táplálkozó Őrzőhöz... és a hozzá
hasonlókkal ellentétben nem próbált menekülni előle. Senki nem tudja, mi történt közöttük azon a
villámfényes éjszakán, de később, mikor a nap arannyal hintette a szirteket, a kislány ismét felkereste és
virágot hozott neki. Életét az mentette meg, hogy túl kicsi és ártalmatlan volt ahhoz, hogy a vihargólem
fenyegetőnek ítélje: parancsa szerint pusztító energiáit nem fecsérelhette goblinokra és egyéb apró
termetű lényekre. A lányka virágot hozott neki, és attól fogva gyakran meglátogatta. Mire a fél tucat
hegyibirkája kopárra legelte a Viharszirt körüli réteket, a vihargólem sokat hallott a Yurol völgyének
lakóiról. Válaszolni persze nem tudott - szája sem volt hozzá -, ám eszményi hallgatóságnak bizonyult a
csacsogó gyermek számára.
Évek teltek el így: az Obszidián Őrző boldogkék szemekkel várta a napfényes napokat, a hágó
végén
szemekfelbukkanó
árnyalataitszöszke kisleányt,
megértő akire utóbb
pásztorleány társrababonás
vágyó, tisztelettel
érző lényttekintett
fedezetta völgy
fel a népe. A villámkék
monstrumba zárt
lélekcsírában... a hágóra merészkedő kráni határvadászok, varázstudók és kémek azonban továbbra is
ugyanúgy, utolsó üzenet nélkül hamvadtak el. Ó-Pyarron már a Dúlást nyögte, Yurol pásztornépe
azonban, gólemének hála, mit sem tapasztalt ebből. A hágón megszaporodtak ugyan az idegenek, a gólem
azonban rendre végzett velük. Ha csak rajta áll, a békesség örökké tart; ám egy napon, háromezer-
hétszázhatvannégyben, a Tűz harmadik havában ismét észlelte a Sötét Birodalom gyilkosainak közeledtét.
Emberfeletti gyorsasággal lendítette a cél felé fényokádó, villámszóró karjait: mindig elsőként támadott.
Az obszidián karok azonban lehanyatlottak. A lassan közeledő, tisztátalan kisugárzású idegenek a yuro-
liak gyermekeit hajtották maguk előtt, köztük a kis pásztorleányt. Az Obszidián Őrző tétovázott... a
krániak varázstudója
- Ennyi? pedig megpillantotta,
- dünnyögte a mágus. és ízekre robbantotta tűzgolyóival.
- A mese igen - hümmentett Bram, - Hátra van még a moralitás: a magány erő, a ragaszkodás pedig
olyan gyengeség, mely előbb-utóbb pusztulásba taszít.
- A történetnek nem így van vége - szólalt meg a vén dzsad. - A krániak elpusztították a Yurolt védő
Obszidián Őrzőt, és eltiporták magát Pyarront is. A romok közül gazdag zsákmánnyal hazafelé tartó kráni
varázstudó útba ejtette első győzelme helyszínét, a Viharszirtet... a Fekete Határt azonban sosem érte el.
A pyarroni kirurgusok, akikhez tetemét tanulmányozás céljára továbbították, ámulva állapították meg,
hogy vasvillák és kampós végű pásztorbotok végeztek vele. A Yurol népének maradéka még abban az
évben felkerekedett, és Yllinorba vándorolva Chei király oltalmába ajánlotta magát... s mint mondják, a
Mogorva hadjáratában illő bosszút vett halottaiért.
-AzEzaszisz
szép volt.
szélesNagyon tanulságos
mosollyal húzta ki- magát,
mondtajókedve
a hajóorrban álló,lelohadt
azonban karósovány
kissé,alak.
mikor a mágus folytatta:
- Mit is mondtál, mekkorák voltak azok a villámok?
- Ne adj neki ötleteket = morogta a dzsad. - Inkább arról faggasd, hogyan tett szert a falábra!
- Inkább nem tenném - dünnyögte az aszisz, és elfintorította az orrát. A szél ismét a sánta felől fújt,
Gardar azonban már nem törődött velük.
Fojtottan felmordult, mikor a gorvikiak hajóhada közelebb, mintegy mérföldnyi távolságra ért.
Hiába forgatta busa fejét, hasztalan kutatta a Ramraquók démonidézőjét a száz meg száz hajó alkotta
vitorlaerdőben. Ez így nem igazságos, gondolta, és érezte, amint kezdi elárasztani a lassú tüzű, pusztító
düh. Lehajtotta fejét, hajókorlátot markoló; valószínűtlenül hosszú ujjú kezein kifehéredtek a bütykök.
A nyílt tengerre tette' át a párbaj színterét - az utóbbi években kezdte belátni, hogy az egyszerű
halandók túl törékenyek, de a magafajtával mindig szívesen mérte össze az erejét. Mint minden igazi
mester, örömét lelte a kezei alatt felszabaduló vad erők megzabolázásában - de ezúttal nem látta a célt,
ahova lesújthat.
A hajóraj álig egy mérföldnyire járt, mikor valami váratlan történt.
A vitorlaerdő közepe táján erősödő morajt egyedül a mágus ismerte fel: Éppen eleget harcolt
olyanokkal, akik tisztátalan eszközökkel, az Alsó Világok mocskos kreatúráitól kapott hatalommal törtek
előre az Úton. Jeges, fanyar bűzű szél kapott a vitorlákba, ahogy a poklok meghasadó bugyrai a halandók
világába öklendezték sötét förmedvényüket. Megfakult az égbolt és recsegve hasadt a tér, mikor a
conjuratornak engedelmeskedő pokolbestia átlépett a tereket elválasztó határon. A sánta varázsló
vicsorgott: minden idegszála belereszketett a démon érkezésébe. Gardart sosem rontotta meg a tudás,
amiből jóval többet birtokolt, mint pályatársai - de hajlamos volt elragadtatni magát, ha olyanokkal került
szembe, akik visszaéltek a Hatalommal. Minél szenvedélyesebb volt, annál nagyobb erőket szabadíthatott
fel - és most kezdte igazán dühbe lovallni magát.
- Becsületes párbajt kínáltam a Regulák szerint! Csak mágus a mágus ellen, ahogyan a régi
időkben! Megkíméltem volna a rög és szerszámok embereit, te fattyú, hiszen - velünk ellentétben -
mégiscsak ők a jövő. De, te, Racallo hitszegő városa, te a démonimádót választottad.. Ostobák városa, ha
tulajdon véretekkel akarjátok védelmezni az árulót, a ti sorsotok is megpecsételtetett! - szegte fel a fejét,
seszínű szeme dühösen villant, és ahogy a jeges, másvilági fergeteg letépte csuklyáját, előtűnt rút,
idomtalan arca. Hangja egyre mélyebb, recsegőbb lett és a dalnok meg a pap rosszat sejtve néztek össze a
háta mögött. Gardar, a Tomboló Sánta haragjáról legendák keringtek, meglehetősen hátborzongató
legendák.
- Megtagadtátok
bömbölt a mágus. a párbajt, nézzetek szembe hát a pusztulással! Rátok szabadítom a tengert! -
És lőn.
Mint virágok a tavaszi réten, morajló örvények fakadtak a Gályák tengerén. Sistergő üregek nyíltak
a veszettül bucskázó dereglyék orra előtt. Az örvények végül egymásnak rohanva irdatlanul magas,
habfehér fallá forrtak össze, és tajtékbarázdájuk vad körtáncba kezdett a fekete vitorlás és a gorviki
hajóhad között. Keringett, mélyült, azután...
Egy végtelen, üvöltő pillanatra megtébolyult a mindenség. A spirálkarok mérföldnyi átmérőjű
tölcsérré zuhantak össze: gigászi kürtővé, melynek feketén csillogó vízfala lefelé vezetett a szédítő,
beláthatatlan
leviatán. mélység
Az örvény falafelé. Ordított a lejtett,
meredekebben tengermint
odalent, bőgött,
a gorviki mint az
háztetők, és óidők
szédítőhomályából felbukkanó
körben forgott, dagadt,
növekedett; jajongva nyögött a mindenség, mohón hörgött a tölcséralagút fenekén vonagló éjszín káosz.
- Legyen sötétség! - tajtékzott a sánta mágus és fekete felhők fakadtak lassan az égbolton.
- Doldzsah szerelmére, fényt! - sikoltott a mullah és az egekre zuhanó lepel meghasadt. A
nyiladékban bátortalanul derengett a kora esti égbolt kristálykékje. Elérhetetlenül távolian.
Odalent a fekete vitorlás valósággal nyargalt a hullámokon. A tépett köpenyű sánta az elemekkel
dacolva, szétvetett lábakkal állt a hajóorrban. Rekedten bömbölve kántált tovább, miközben lélekvesztője
haláltáncát járta körbe-körbe, a poklok mélyére nyíló gigászi tölcsér peremén.
A dalnok a süvítő szélben és záporozó vízben vakon, süketen fuldokolt, gondolkodásra, mozgásra
képtelenül. Csak egy bolond csatlakozhat egy ilyen habzó szájú eszelőshöz - ez volt az első gondolata.
Vicsorgott, szemét behunyta,
kötél, ujjai belereccsentek, hogy
ahogy szinte afájt.
markolta dzsadDerekát
lucskosóriáskígyóként szorította
kaftánját. A pap lába aligazérte
árbochoz rögzítő
a hajópallót, és
ha hasadó ruhája vissza nem tartja, már átrepült volna a palánkon.
Nyíllövésnyire a fekete vitorlástól alakjavesztett, fénytelen fenevad rohant súlytalanul a hullámok
felett. Egyre növekedett, egyre sötétebbé vált - már magasabb volt, mint az árbocok, és amerre ment,
pezsegve forrt a tenger. Máskor puszta megjelenése is megdermesztette a halandók ereiben a vért, a vizek
habzó poklában azonban rá sem hederítettek - nagyon is komolyan, vették Darton igazságát: nem lehet
egyszerre két halálod. A bestia persze homályos fogalommal bírt csupán az elmúlásról és mindig a
zsákmányhoz társította. A mágiától fénylő halandókhoz; akiket egyetlen csapással elemésztett. Két
ragyogó fáklya lobogott a körötte üvöltőkáoszban: a Parancsoló - és a zsákmány. Éhesen vetette magát az
örvény peremén táncoló fekete vitorlás után.
- Vissza! - sikoltott Cápa Lancha, amikor megpillantotta a víztükrön hasadó irdatlan szájat. Gardar
lélekvesztőjét hihetetlen sebességgel ragadta á tenger haragja - el, a biztos pusztulásba. A conjurator is
jobbnak látta sorsára hagyni pokoli szolgáját és újabb, pergő kántálásba kezdett.
A víz forgása gyorsult, bömbölése éles sivításba csapott, mikor a feketén morajló égből - kimért
pontossággal, akár valami őrült égi kovács - lecsaptak az első villámok. Minden harmadik szívdobbanásra
izzó kéve hasított fülsiketítő csattanással az örvény táguló torkába. A sánta varázsló farkashangon dalolt.
- Nem talált! - kacagott fel a conjurator hisztérikusan, mikor a kilencedik istennyila alig arasznyira
vétette el a hajóorrot.
- Dehogynem - mordult a sánta, amint a három szívdobbanás múlva óramű pontossággal lecsapó
kék tűz eleven fáklyává változtatta a racallói kikötők koronázatlan királyát. A conjuratort meglepően erős
pajzsok védték, ezért Gardar nem sokat teketóriázott: villámaival lángra lobbantotta a háromárbocost a
démonidéző körül.
A lar-dori felüvöltött.
Az elementalista nem sokáig örülhetett diadalának, mert hajója a következő pillanatban átbukott a
kürtő peremén, és eszeveszett rohanásba kezdett a meredek vízfalon. A vizet alig érintő, óriási ugrásokkal
rohanó káoszbestia habozás nélkül követte. Gardar az örvény vakon bömbölő káoszában is megérezte a
hullámok felett tornyosuló pokoli ragadozót. Visszafordult a hajóorrban és szétterpesztett ujjakkal, lobogó
hajjal ordított a tölcsér peremén sötétlő óriás árnyalak felé. Az egyre valóságosabb, egyre sűrűbb, éjfekete
gigász megrázkódott az egekből lesújtó, vakító villámpöröly csapása alatt, és bömbölve vetette magát pré-
dája után, az örvény torkába.
Gardar újabb rikoltására éhes-fehér tajtékgyűrű hasadt le a kürtő pereméről hajók tucatjait szórva
szét, mint
ragadta ki aőszi orkánhajórajból.
racallói az avart. AA conjurator
sánta mágusbelesápadt, mikor a lángoló hullámóriás
szavának engedelmeskedő háromárbocost láthatatlan
hátára erő
kapta Cápa
Lancha füstfellegbe burkolózó hajóját és rohant vele befelé, a feneketlen, egyre táguló kürtőbe, melynek
meredek belső falán már Gardar dereglyéje járta halálos körtáncát. A két hajó - a fekete vitorlás és a
lángoló háromárbocos - az örvény átellenes oldalain keringett eszeveszett iramban, mint násztáncot lejtő
pillangók. Jobbjukon, a kürtő tarajos peremén túl az éjfellegek kavarogtak, bal felől a feneketlen káosz,
melynek emberi szem nem láthatott a fenekére.
A dalnok a reccsenésre eszmélt fel, ahogy kezében kettéhasadt a vén dzsad selyemkaftánja. A
mullah csúszva távolodott a meredeken lejtő hajótat felé, körmei az aszisztól alig lépésnyire, mégis
elérhetetlenül távol vájtak a pallódeszkákba.
körbe,Bram
hogy döbbenten nézett
alig érintették körül.AzAégi
a vizet. kétnyiladék
hajó meredeken megdőlve,
és a villámfény olyan eszelős
időtlen-kék sebességgel
ragyogással rohant
árasztotta el a
pokoli tölcsért, ezüstkék szivárványt rajzolva a mélység torkában kavargó vízpárából. A szivárványon túl
azonban , a feneketlen mélység kavargott, ordítva, mohón követelve magának a recsegő vitorlásokat.
Dalnok! A mullah szellemnyelven kiáltott, hogy Bram megértse a vakon bömbölő fergetegben. Az
aszisz felemelt kézzel jelezte, hogy érti a fejében visszhangzó szavakat. A hasmánt csúszva távolodó, lo-
bogó köpenyű aggastyán körmei alatt forgácsok sarjadtak a nedves fából. A vizek süvöltő poklában
ugyanígy lehetett volna a világ végén is. Egy pillantást vetett hátra a feltartóztathatatlanul közelgő
hajópalánk felé - legfeljebb tíz szívdobbanásnyi ideje maradt -, és az aszisz szemébe nézve, üzenetét
egyetlen gondolatba sűrítve hajította át a kettejüket elválasztó, háromlépésnyi végtelenen:
Kalandozó vagy és dalnok, az effélék mindig túlélik, ezért bízom rád utolsó üzenetem, hiszen rajtad
kívül nem is
ha elkéred maradt más,
a palotám aki és
kulcsait vigyázhatna a Kiáltóra:
birtoklevelét ő egy
Torozontól, méggho-ragg, a fajtájáról
jelszót sem többet isőmegtudhatsz,
kell mondanod, tudja, hogy a
vagyonom fele Sianist, a másikfele a kulcsokért jelentkezőt illeti - éreztem én, hogy ez lesz az utolsó
kalandom: A Kiáltót fiamként szerettem; mondd meg neki, hogy a húsz év lejárt, és vigyázzon a lánnyal,
mert egy gho-ragg ölelése halálra ítéli azt, akihez szerelemmel közelít, és Dharran különösen
veszedelmes, mert ő...
A mullah nem fejezhette be: egy hullám megdobta a vitorlást és letépte a lobogó köpenyű aggot a
pallókról, egy gazdátlanul száguldó hordó pedig a vállát eltalálva továbbsodorta. A vén pap egy utolsó
kiáltással eltűnt a hajóperemen túl.
- Tudom - bólintott a dalnok, inkább csak magának, és úgy markolta a hajókötelet, hogy körmei
ágyában vér fakadt. A két hajó egyre szűkebb ívben körözött, egyre mélyebben merült a vízbe, egyre
közelebb siklott a befelé vezető, átláthatatlan mélységhez. A kürtőtorokban tomboló fergeteg vonyított,
mint a káosz megtestesült istene és kárörvendő röhögéssel hasogatta fel a deszkákon kuporgó
emberparányok arcát. A lefelé csúszó hajók végül valósággal odatapadtak az ezüstös-feketén csillogó
vízfalhoz. A racallói műhelyek remekei recsegve nyögtek, torz ugrásokkal csúsztak egyre lejjebb és
lejjebb, a mindent elnyelő torok felé. Uszadékfák, hajóroncsok futottak körbe-körbe groteszk, túlvilági
versenyben, ahol a győztes elsőként merülhetett el, szilánkokra forgácsolódva a bömbölő mélyben.
A kürtő falán lefelé szánkázó hatodkori bestia már meg sem próbálta utolérni Gardar fekete vi-
torlását. Minden erejével küzdött, hogy megőrizze egyensúlyát a vízfalnak préselő vad, körkörös erővel
szemben, hogy talpon maradjon a hordók, horgonyok és árbocrudak záporában.
- Alborne, köszönöm - suttogta a dalnok, szemében a művész elragadtatása parázslott. - Ha
megengeded, egyszer megéneklem! -Aztán, mert gyakorlatias nép szülötte volt, villámgyorsan számot
vetett helyzetével. A forgás egyre gyorsult, ereje egyre könyörtelenebbül préselte a tárgyakat az
ébenszínű, meredek vízfalnak. Bram megfigyelte, hogy a tölcsér fala minden fordulattal egyre
meredekebb lesz. Végül eléri majd a függőlegest és azon túl önmagába zuhan, maga alá temetve mindent.
Hamarosan.
Bram azonban nem várhatta meg a mérföldnyi vastag, millió tonnás hideg zuhanyt. Üzenetet bíztak
rá, és az istenek ajándékát, a vízfalból épített csodát is meg kell énekelni. Életében nem dalolta még ilyen
gyorsan, ilyen gondosan a súlyközömbösítő varázst. Mire az utolsó szótagot kiejtette, levágta derekáról a
nehéz kötélhurkot is. Az átmeneti súlytalanságban elég volt egyetlen erős toppantás, és a pocakos test
elhajított kőként röppent a magasba. Az utolsó utáni pillanatban jutott eszébe; hogy ha rosszul számította
ki az ívet, akkor a szemközti vízfalnak vágódik - és ha egyszer elragadják a száguldó habok, semmiféle
súlytalanságvarázs
nyeletlen baltaként nem
zuhansegít rajta.a Amélybe.
vissza súlyvesztés' amúgy sem
De minderre már volt
csaktartós varázslat
emelkedés - ha gondolt.
közben ideje lejár,
A
következő pillanatban az örvény mérföldnyi peremén túljutva megpillantotta a fehéren habzó tengert, és a
távolban, az alkonyi fényben Racallo tornyait.
Kilenclábnyival lebegett a tengerfelszín felett, mikor a varázs véget ért és ismét zuhanni kezdett
vissza, a mélybe vezető, immár teljesen függőleges, üvöltő alagút felé.
- Alborne... - nyögte dermedt ajkakkal.
A fekete pokoltorok ebben a pillanatban egy tompa, döbbenő hanggal önmagába omlott és Abaszisz
koszorús mesterdalnoka megkönnyebbülten csobbant a hirtelen elnyugvó, fehéren pezsgő habokba.
19.
A tenger felett tomboló villámok kísérteties ragyogásában mintha megrökönyödés tükröződött
volna az Uonoverole hétembernyi márványszobrának arcán. A .délceg tartású, balját ramierája
markolatán nyugtatódöbbenet
szoboróriás meglepően élethűre sikerültnyugtatták
- valóságosnak tűnt most a merész
vonásokat árnyékoló is. Persze csak a fény játéka-volt, meg magukat az emlékművet
őrző Vörös Íjászok. Hamis nyugalmuk azonban szertefoszlott, mikor a talapzaton felizzottak a torz
vonások, melyeket a távozó conjurator vésett a márványba. Tizenkét szempár meredt az ibolyaszín
fénnyel sercegő, nagyobbik jelre.
- Innen már megfelelő - jelentette ki a szerzetes. Alig kőhajításnyira lapultak a tenger felé néző
óriási szobortól, de nem kellett felfedezéstől tartaniuk. A racallóiak a keleten tomboló színorgiát, a
mesterlövészek a szobortalapzaton fénylő rúnákat figyelték. A csuhás ekkor behunyta szemét és mintha
elszenderedett volna. Kezei a Benignus-rendiek meditációs kéztartásába fonódtak, arcán időtlenné fagyott
alázat derengett fel: a hit és a valódi tudás alázata:
Sianis megrökönyödve meredt a hunyt szemű szerzetesre. Most jut eszébe elszundítani?
A szerzetes pihent, de nem aludt - alvásra nem volt szüksége. Hunyt szemekkel szárnyalt Ynev fe-
lett, túl az éjszaka csillagkárpitján, a névtelen semmiben, ahol Ynev testvérvilágai róják végtelen köreiket
a lángoló óriásgömbök körül, melyeket égi csillámként észlel csupán a gyarló emberi szem. Ahol a Külső
Sötétség Urai éheznek a teremtett lények húsára, velőjére és halhatatlan, mégis kioltható, felhabzsolható
lélekszikrájára. A tudás titkai elemésztik azt, ki nem érett a megismerésre.
Shadon papjai nem örvendtek túlzott népszerűségnek a kontinens szabadelvűbb államaiban. A
Domvik-hit élharcosait a kezdetek óta jellemezte az a kérlelhetetlenség, melyet a pyarronitává. váló
godoniak századok alatt elfeledtek: tűzzel-vassal irtották a démonokkal paktáló boszorkánymestereket,
kéjjel-kínnal rontó boszorkányokat és dudvaként szaporodó romlásszektákat. Az inkvizítorok hittek, s
mert hitük őszinte volt, velük hitt Shadon egyszerű népe is... a hit azonban, ahogy a régiek mondták,
szükséges, de nem elégséges feltétele az üdvözülésnek.
Shadon nagyjai ritkán beszéltek az inkvizítori renden belüli rendről - a választottakról, akik
megismerhették a teljes igazságot, és arra rendeltettek, hogy a tudatlanok minden terhét vállukon
hordozzák.
A Titkos Inkvizícióról.
Az arctalanok és névtelenek rendje csak azokat emelte soraiba, akik vállalták a kételkedés vakme-
rőségét. Akik kétségbe vonták a tömjénillatú, köznép számára fényesre csiszolt dogmákat; akik tudták,
hogy a halál nem szabadít meg az élet kínjaitól.
„A lelket megtisztító újjászületések kínjai után az örök üdvösség vár, ha addig el nem emészt a
kárhozat" - írja a Septameron. Maroknyian ismerték csupán a veszedelem igazi arcát: a köztes síkokon
lappangó, halandó ésszel felfoghatatlan őrületet, a külső sötétség Teremtéssel egyidős démonurait.
a külső„Ha vétkeidurainak
sötétség súlya annyira lehúz, szájába
némán üvöltő hogy nem születhetsz
zuhansz újjá,
- hirdeti egylehullsz
apokrif,azmelyet
Örök Körforgás kerekéről
az erős lelkűek és
között
is csak kevesen ismerhettek az Egyisten birodalmában. Kevesen tudtak volna megbirkózni a soron
következő deklarációval is, mely kimondja, hogy minden démonhordozó megszállott, minden szektás
oltár egy-egy horgony, mellyel a démonbirodalom a halandók világának testébe mar.
Arbo, a Domvik-szerzetes minden anyától születettnél jobban ismerte a sötét fenevadak arcát.
Tizenegy éve történt, hogy védtelen lélekkel próbált átszáguldani a térkapuk között ásító Köztes Tereken,
a Káoszvilágokon - az efféle ostobaság pedig rendszerint magában hordozza büntetését is. Egy régi,
ellenőrizetlen Kapu -,godoni örökség - okozta vesztét, s mire a Gorranóba vetődő zarándokok rátaláltak,
már egy skarlátszemű démonnal osztozott tulajdon testén. A káoszfattyú bitorolta porhüvelyre a
törvények szerint kegyes exterminus várt volna, a sors azonban még a beavatottak számára is tartogat
meglepetéseket.
A zarándokok a Szürkekő kolostorig vonszolták a mocsár mellett lelt, habzó szájú megszállottat, aki
- szerencséjére - az inkvizítori palástban utazó, de valójában a Titkos-Inkvizícióhoz tartozó Verethir
Denaro ítélőszéke elé került. A fiatal; de máris jó nevű mester az Inkvizíció történetében példátlan döntést
hozott: elhatározta, hogy elpusztítás helyett megszenteli a test-börtönbe zárt démont. Az inkvizítor első,
vakmerő kísérlete volt ez az élő lélek megmentésére... és kezdetben úgy tűnt, sikerrel jár.
Megszentelő rituálékkal, vízesések alatt és izzó parázson végzett meditációk során bevésett
végtelen, monoton Domvik-litániákkal kezdték és sziklabércek felett zengő zsoltárokkal, éhhalállal
fenyegető böjtökkel folytatták a test és a lélek leigázását. Szerzetest faragtak a megszállottból, hogy
nemcsak fohásza
ostromló önmagán, de anemcsak
pedig lelkére tapadó démonfattyún
a démont is uralkodhasson.
vetette szakrális béklyóba, de A hit ereje, aelőtte
megnyitotta lélekaTeremtőjét
Benignus-
rendiek szerény arkánumait is.
A démonfajzat fokozatosan kezdte elveszíteni hatalmát, és úgy tűnt, már csak hónapok kérdése,
hogy elhagyja a sokat gyötört testet. Amikor kiderült, hogy a bestia feneketlenül gyűlöli önnön fajtáját, a
gyakorlatias Verethir Denaro számára kézenfekvőnek tűnt, hogy a megszállottat csalétekként vesse a
romlás rabjai közé. A bestia pedig együttműködött a szerzetessel.. Ahol a démonfattyú, acsarogva
felismerte káosztestvéreit, a mezítlábas vándor nyomában lesújtott a Szent
Inkvizíció ökle. A sohasem alvó megszállott pedig éjszakákon át tanult és fohászkodott, hogy
megszabadulhasson a káoszfattyútól, mielőtt beleőrül a párviadalba, melynek színtere tulajdon lelke volt.
Már-már kivívta a .győzelmet, mikor összeakadt a lar-dori varázslórend egy elveszettnek hitt
nagymesterével. A jelentéktelen
a nagy hírű mágust, külsejű
senki nem vette észreutazóban
a vele élősenki halandó
hatodkori nem ismerhette fel Anguir den Werohlt,
káosz-parazitát.
Senki halandó, csupán egy hasonszőrű démonhordozó.
A kettejük között kirobbanó összecsapásban számosan veszítették életüket. A szerzetes túlélte, a
küzdelem azonban olyannyira meggyengítette a szent kötéseket, hogy Arbo testvér egyre kiszá-
míthatatlanabbá, egyre veszedelmesebbé vált. A lélek megtisztítására-megszentelésére tett kísérlet csúfos
kudarcot vallott: az Inkvizíció elrendelte a megszállott elpusztítását. A szerzetest ketten menekítették ki
Haonwellből - a kalandozók kétes fajtája között mindig akadnak, akik a valósággal és a szent igékkel
dacolva képesek hinni a barátságban. A rejtőzés és vándorlás évei során a renegát fejére kitűzött vérdíj
egyre növekedett, az összecsapásból győztesen kikerülő, áruló conjurator pedig tovább tanult saját
pokolbestiájától, és kárhozatos hatalma egyre gyarapodott... egészen mostanáig.
- Fénylik a szobor! - pattant fel a testőr; de a domvikitát nem kellett figyelmeztetni. Sianis mögött
állt már, egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát, szemeiben ismét felragyogott a vad, skarlátvörös
tűz.
- Most - suttogta.
Amikor a nagyobbik véseten felizzott az utolsó vonás is, a conjurator zuhant ki tompa reccsenéssel
a semmiből - hiszen egy valamirevaló mágus mindig biztosítja a távozását.
A behemót idéző sápadtan, bőrig ázva tápászkodott fel - őt is megviselhette a tengeri kaland -, és
egy széles mozdulattal hátrébb terelte a nyílpuskásokat: Amikor a keze remegése elcsitult, végigsimított a
kisebbik, tekervényesebb rajzolaton és rekedten kiáltotta a Hívás Szavát.
A mesterlövészek gyanakodva hátráltak. Nem így a szerzetes. Leoldotta széles bőrövét - nem volt
az több egy felpuhított bőrcsíknál - és félbehajtva a hurokba helyezte a fiútól kapott sima követ. A
conjurator két kézzel simított végig a torz véseten, türelmetlenül ismételgetve a hívó szavakat: Néhány
gyors pördítés - a kapualjban kuporgókat és a mágust figyelő nyílpuskásokat egyaránt meglepte a
démonidéző nyakszirtjén csattanó kavics. Az áruló nyikkanás nélkül csuklott össze.
- Nem halálos - csóválta fejét az eretnek inkvizítor -, de a célnak megfelel.
A vörös íjászok rádöbbentek, hogy hibáztak és hibájukat tüstént újabbal tetézték. Alasto a lelkükre
kötötte: ha á conjurator meghal, egyenként és lassan végez valamennyiükkel. A felocsúdó mesterlövészek
a legkézenfekvőbb megoldást választották: gyűrűt vontak az eszméletlen mágus köré, és rövid
tanácskozás után futólépésben vonszolták a klánpalotába a behemót testet. Néhányan még hálát is
rebegtek Ranagolhoz, mikor ép bőrrel lépték át a Ramraquók küszöbét. Kit érdekelt immár a márványon
fénylő kisebbik rúna?
Egy kitagadott
- Fogd a tőrt, ésshadoni
hozd a inkvizítort.
halat! - utasította a szerzetes Sianist. Egy malachitzöld pengét nyomott a fiú
kezébe. A tőr markolatában szivárványkristály szórta az égen tomboló villámok fényét. A shadoni
kormányzó tőre!
A kisebbik, tekervényes rúna valamennyi vonása izzott már, kettő kivételével. Sianis egy határozott
vágással átmetszette a szembántó rajzolatot: a démon jelét.
Elnyújtott, kísérteties bömbölés hasított az éjszakába - a tenger felett és a szobor talapzatánál egy
időben. A világok között rekedt pokoldémon vonyított a két valóság határán - mint valami kutya, amelyre
rácsapták az ajtót.
A tengeri halat másnap hajnalban vették észre az első arra járók, .de megérinteni sem merték.
Tudták
jelentettmár,
az kinek
alvilágszól. Számosan
nyelvén. felismertékaztaz isüzenet
A legtöbben jelentésétmiért
megértették, is. A van
döglőtt hal vízbefúlt
a hal szájában ellenséget
egy ázott
kullancspók... és miért hiányzik immár négy lába a tarantolónak.
20.
A várost uraló tarantolo hálóját mindössze négy nap alatt szaggatták szét az ismeretlen vakmerők;
és a Racallo-félsziget kezdett fellélegezni a két évtizedes zsarnokság után. Akasztó Albera halálhírére
örömtüzeket gyújtottak
néhánya környék
bordély.falvai.
Korbácsos Ligarr holttestét látvacsak
utcabált rendeztek a fogadósok
és lángba borult Chancana, a klánvezér bukását még suttogva emlegették, de a
sikátorok mélyén, szisszenő ramierával már új erőpróbára készülődtek a rivális saggiák. Cápa Lancha
kudarca elszabadította a kikötőben az indulatokat: a vihar ugyan meglepően kevés kárt tett a hajóhadban,
másnap mégis Ramraquo-bérencek tucatjai úsztak a Homályvíz csendes oldalcsatornáiban. Arccal lefelé,
moccanatlanul, ahogy hajnaltájt úszni illik.
A tarantolo azonban szívós pókfajzat. Hónapokon át tűri az éhezést, elviseli a sivatag forróságát, a
bércek fagyát és még megtaposva is legyőzője sarkába mar. Nem volt ez másképp a racallói hatlábúval
sem.
A klán élére álló Alasto nem adta jelét, hogy megrázta volna fivérei halála. A hivatásos orgyilkosok
higgadt könyörtelenségével vezette a gon-corgák megtorlóit, és ahol felütötte fejét a lázadás, egyhamar
lenyakazva hullt vissza. Patkány Pacharro, az uzsorás levette a két varázsló figuráját a korongsakk
táblájáról. Az idegen varázsló bizonyára az örvénybe fúlt, de saját varázstudójukra sem számíthattak: a
tarkón lőtt conjurator amint magához tért, valami térkaput nyitott és eltűnt: Úgy menekült, mint akinek
egy falkányi démon liheg a nyomában, még a bérét sem követelte. Talán tudott valamit?
Rövid töprengés után a Patkány kénytelenvolt a Hajós korongját is leszedni a sajátjai közül. Cápa
Lancha, no persze. Az ismeretlen ellenfél túl jól játszott: egy-egy Ramraquo-vezér halálát követelte
minden egyes tisztáldozatáért.
Hárman maradtunk, tűnődött a szikár uzsorás. Vajon kitart-e a bosszúálló idegenek szerencséje,
vagy rajtaveszítenek és kifogynak az emberekből, mielőtt rám kerül a sor?
Nem is volt kétséges, ki lesz a következő. Loalter minden ésszerű figyelmeztetés ellenére makacsul
ragaszkodott hírhedt Rabszolgaviadalához, semmibe véve a túlélés legalapvetőbb törvényét: lapulj,
szittyó, míg elvonul az ár! Pacharro elhúzta a száját. Szerencsés Loalter, na persze.
Stílus és agresszió, mindig is ezek voltak a piperkőc vezérelvei. Lenyűgözően jóképű volt, a
Ramraquo család legismertebb tagja. Öltözködésével divatot teremtett; és ritkán vitte kétszer ugyanazt a
nőt az ágyába. Még a tolvajok is neki fizettek sápot, hogy büntetlenül meglophassák azokat, akik nem
álltak a tarantolo védelme alatt.
A piperkőc testőrségét Rokmund legjobb mesterlövészei alkották - Pacharro maga toborozta őket és
krajcárra pontosan tisztában volt havi tarifájukkal. A villámgyors, halálpontosan tüzelő Vörös Íjászok
azonban csaknem húsz éve távol tartották a piperkőctől a játékbarlangokban és az utcákon megkopasztott
balfácánokat, a megsarcolt fogadósokat, az elkeseredett, felszarvazott férjeket, egyszóval a született
veszteseket. Senki nem keresztezhette büntetlenül Szerencsés Loalter útját a Patkánynak ugyan más volt a
véleménye,
A sajátdeérdekében.
megtartotta magának.
21.
A megcsonkított tarantolo áldozatát kereste, hogy mérgező rágóival belemarhasson. A várost
elözönlötték a fejvadászok, az utcákon Akasztó Albera bosszúszomjas zsiványai randalíroztak. A klán két
kézzel szórta az aranyakat, a legkisebb használható
aki pedig nyom
tudhatután
kutatva, deidegenek
be kelletthollétéről,
látniuk, hogy aki
megvásárolható, az nem tud semmit, és a bosszúálló az nem
megvásárolható. A szegénynegyedben egymást érték a Ramraquók kémei, ezért a vén sólyaépítő új helyre
vezette őket. Egy reszkető fejű, feledékeny, vaksi alkimista házának tetőterében ütötték fel tanyájukat
Maga a ház látszólag csekély védelmet nyújtott, ám tulajdonosa, a szenilis vénember biztosította őket,
hogy a tetőteret leszámítva minden talpalatnyi helyet rejtett, alattomos varázscsapdák védenek. Az
alkimista motyogott valamit a váratlanul aktiválódó rúnajelek pusztító erejéről is, és elég volt egy
pillantás a több helyen összeégett, savmarta vénemberre, hogy hitelt adjanak szavainak.
Amikor Sianis a szerzetes után vitte a kavicsot és a halat, Dharran kettesben maradt a fakószürke
bőrű barbárral. Öt napja várt erre a pillanatra.
- Beszélj magadról! - kérte a Fekete Rózsa és a bíborszemű megrökönyödve csóválta a fejét.
Csodálkozva tekintett a lány végtelen-mély éjszemeibe. Belenézett és elszédült. Maga sem tudta,
mikor kezdett el beszélni. Valahol hallotta saját hangját, ahogy a Quahir melletti testőrmunkáról mesél a
lánynak, és arról, hogy mindent a kráni Véreskü részének tekintett. Az erioni arénában csupán gyakorolt...
és győzött minden alkalommal. Hatalmas összegeket nyert Quahirnak, aki macskamozgású
harcművészeket, mestergyilkosokat, sötétben is biztosan találó pengehajítókat szerződtetett a tanítására.
Legalábbis azokat, akik hajlandóak voltak tanítani az óriásira nőtt, parázsló szemű, fakó bőrű fajzatot.
Mindössze hárman döbbentek rá, miféle szerzettel állnak szemben; ezeket a vén mullah - lelküket
Doldzsah kegyébe ajánlva - saját kezűleg földelte el.
Két évvel ezelőtt azonban a jó szimatú dzsad hibát követett el. A lábait veszített nyomorék - a
Délvidéken végigsöprő Dúlás hordaléka - alkalmi vételnek tűnt a rabszolgapiacon. Valami filo-
zófusfélének látszott, persze a veszedelmesebb fajtából. Elüszkösödött lábait combtőből fűrészelték le a
kontár felcserek, jobbja felismerhetetlenségig összezúzódott élete legutolsó ütközetében. A pyarroniták
fogságában napokig éhezett és elfagyott a bal keze is. A hasított szemű kráni túlélte mindezt és tovább
vívta a maga konok harcát. Teste helyett szellemével szegült rabtartói ellen: halk, udvarias szavaival
három erioni gazdáját küldte Ranagol színe elé. A halottvizsgálók semmilyen szervi elváltozást nem
észleltek; szerintük az újgazdagok öngyilkosságának oka egyszerű melankólia volt.
A nyomorék így negyedszer is a rabszolgapiacon kötött ki - immár nevetségesen alacsony összegért
vesztegették -, mikor az arra járó Quahirnak feltűnt, hogy a szeme ugyanolyan ferde metszésű, mint a
Kiáltóé.
- Beszéled a Sötét Birodalom nyelvét? - állt meg előtte.
- Melyik dialektust? - kérdezett vissza a rabszolga színtelenül.
Így került
morodott a Quahir-házhoz.
kezű nomád A mullah pedig
rekedtes, tisztelettudó meglepve
szavaival tapasztalta,
rettenetesebb hogyfarag
harcost a lábtestőréből,
nélküli, megnyo-
mint az
eddigi harcmesterek valamennyien. Ial-Thuor eddig csupán veszedelmes volt, ezután vált igazán
halálossá:
A kráni veterán azonban nemcsak harcot és a Sötét Beszédet tanította a türelmesen hallgató ifjúnak.
A kölyökként száműzött shadahinban ő ébresztette fel a Kosfejes Úr tanításait. Felidézte a shadahín első
évtizedét, a véresküt, amely hajdan erőt adott a hosszú meneküléshez. Mindezt persze, nem érdek nélkül:
Ial-Thuort használta volna tulajdon szökéséhez, ha a vén mullah idővel rá nem döbben tévedésére és arra,
hogy egy született kráni sosem adja fel. A Kiáltó egyszer csak nem látta többet a nyomorék tanítót. A
ravasz dzsad saját kezűleg kaparta el a többi okoskodó mellé, de addigra Ial-Thuor ismét egy shadahin
szemével tekintett önmagára.
Már nem a haláltól kapott haladékként értékelte az erioni éveket. Számolta az eskü húsz évének
napjait: Sorsát saját kezébe véve szabadon akarta megismerni a Sötét Úr tanításait, folytatva, amit húsz
éve elkezdett. Az Éjszeműek véresküjét.
22.
- Boszorkány! - sziszegte Sianis. - Szajha! Dharran látcsöve mellől lapos pillantást vetett a fiúra, de
nem méltatta válaszra.
nára. Egy
húsz ember magas, gorviki
harangjavesztett torony tetőterében könyökölt,
hasaltak, ahonnan
Liedor ráláthattak
az aré-a
Sianis ismét a jómódú céhmesterek ünneplőjében kihívó ruházata
hónaljáig felcsúszott, kézenfekvő magyarázatot szolgáltatva, ha valaki felfedezi az elhagyatott toronyban
hasaló pácocskát. Akár pásztorórára elbúvó gorvikiaknak is hazudhatták volna magukat, ámbátor mi sem
állt távolabb a valóságtól. Meg tudták volna fojtani egymást.
Az utcák kihaltan ásítottak a torony körül. Aki élt és mozgott, a városi arénában tolongott, hiszen a
megépítése óta először ingyen lehetett megtekinteni a Rabszolgaviadalokat. Minden zsarnokság hamis
álmokon nyugszik, melyet elrabolt életük, valódi szabadságuk helyett kapnak az ostobák - és a
Ramraquók tudták ezt. A Rabszolgaviadalokon, a köríves padsorok közt hullámzó indulatokban ezúttal is
egyesztendőnyi, elfojtott keserűség szabadult fel.
Chancana javaslatára építették fel a racallói arénát, a kis-ibarai Bahradion mintájára. A hírhedt
Rabszolgaviadalok színtere különbözött az Erionban hagyományos, kyr stílusú viador-fórumoktól, inkább
az ork küzdővermekre hajazott. Az északi városnegyed egymáshoz búvó házai egy helyen ovális udvart
fogtak közre. A Gorvik-szerte elterjedt csipkézett tetőgerinc helyett itt a gyűrű alakban összefekvő házak
különleges gránitteteje meredeken lejtett befelé. A tetőgyűrű emberek ezreitől feketéllett a mai napon, az
ülőhelyek roskadoztak a szokatlanul nagy tömeg súlya alatt. Mindenki itt volt, aki csak bejuthatott: a
gazdagok kényelmes páholyaikban; a szegények a meredek kakasülőkőn, az álruhás gon-corgák pedig
minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen. A Ramraquók felállították a csapdát, noha Szerencsés
Loalter még mindig nem hitte el, hogy ő játssza a csalétek szerepét. A fejvadászok pillanatnyi késlekedés
nélkül csaptak le, ha valahol gyanús mozgolódást észleltek. Jó háromtucatnyi gyanús racallóit fogtak már
le - ezek a kastélyerőd tömlöcében várták valamennyien, hogy egyszer majd bizonyíthassák
ártatlanságukat. Hosszas kikérdezésre, vallatásra nem volt most idő: a rabszolgaviadal nem állhatott meg.
A Ramraquók csak reménykedhettek, hogy a valódi gyilkosok is fennakadtak a hálón. Nem is sejtették,
hogy a nézők irdatlan tömegét átfésülő gon-corgáik rossz helyen kutatnak a merénylők után.
- Magyarázattal tartozol, signissa - köszörülte torkát a harangtoronyban hasaló testőr. - Hogyan
győzted meg Quahir szolgáját, hogy ma reggel jelentkezzen a tarantolo rabszolgaviadalán? Egyetlen
éjszaka alatt, ugye...
- Megkértem rá - vágott szavába a Fekete Rózsa, szemének csúfondáros villanása azonban jóval
többet sejtetett. Nem is titkolta, hogy mulattatja a testőr féltékenysége. - Hogy adnád a bíborszemű
győzelmét az erioni fogadóknál?
- Akárhogy. Akár tíz az egyhez. Quahir szerint két éve kitiltották az utolsó arénából is, mert sosem
veszített - ismerte be Sianis zavartan.
-- Na látod. Meg
Valóban? Mirekellett
kértedjátszani.
pontosan,Meg
haismegtudhatom?
nyeri mindet; mert arrasértődötten
- villant kértem. a fiú szeme. Tudta; hogy
féltékenységével bolondot csinál magából, hiszen a Fekete Rózsa sosem biztatta. De ami azt illeti, a
múltkor már úgy tűnt...
- Nem tudhatod meg. A lényegre vak vagy te is, mint a vén pap, meg a legtöbb hím. A Kiáltó húsz
éve élt az öreggel, aki csak a testőrt, a gladiátort, a mások ellen bevethető fegyvert látta benne.
- Mit kellett volna még látnia?
- A férfit. A gyermeket, akinek sosem voltak szülei. Mit gondolsz, miért maradt mellette? Az öreg
talán azt sem tudta, hogy a húsz éve kötött hűségszerződésük egy hónapja lejárt! - A lány szárazon
kiköpött és ismét a látcsőnek szentelte figyelmét.
Jó kétszeres nyíllövésnyire, az aréna díszpáholyában Szerencsés Loalter ebben a pillanatban csapta
kristálypoharát dísztrónja aranyozott karfájához. A vérvörösen habzó nedű a piperkőc habselyem ruhájára
freccsent, tovább fokozva dühét. A körötte áthatolhatatlan gyűrűt alkotó másfél tucat Vörös Íjásznak
szene sem rebbent. A hivatásosok hűvös közönyével pásztázták a tömeget, tekintetük egyszerre mozdult a
kétvájatú nyílpuskák mérgezett nyílvesszőivel. Acélhúrok pendülése, fekete tollú nyilak felhője válaszolt
volna a legkisebb gyanús mozdulatra. A piperkőc tudta, hogy nekik köszönheti biztonságát, most azonban
legszívesebben felképelte volna a faarccal fürkésző mesterlövészeket.
- A vassisakos vakharcosnak már az előző harcban veszítenie kellett volna! Melyik ház színeiben
indult? - sziszegte dühösen Racallo játékbarlangjainak és versenyfogadásainak korlátlan ura. Alapvető
érdeke volt, hogy semmit se bízzon a véletlenre. A mögötte álló arénamesterek tehetetlenül néztek össze,
majd egyikük - nagy
- Ma reggel orrú, nyúlánk
jegyezte be egyfickó, szokatlanul
pimasz erőszakos
suhanc, valami állal - megköszörülte
Rodeil-ház a torkát. Nevenincs,
kendőjét lobogtatva.
semmi kis család lehet - vonogatta vállát határozatlanul.
- Semmi kis házakban nincsenek ilyen rabszolgák. Ez itt legalább tíz éve küzdhet vakharcosként,
hiszen fején azzal a rohadt sisakkal, letakart szemekkel is csak játszik az ellenfeleivel. Látni akarom a
gazdáját. Mondd meg neki, ha most sem veszít, a Leopárddal etetem meg a barbárját! Nem hiúsíthatja
meg az előre lezsírozott fogadásaimat! Látványosan győzesse le magát, de utána dupla árat kérhet a
corradonjáért.
- Amikor bejegyezte a vakharcost, a suhanc elfogadta a feltételeinket - köhintett a nagy orrú.
- Valóban? - csattant fel gúnyosan Loalter. Ehhez képest a vödörfejű barom már negyedik ellenfelét
üti le egyetlen fabottal! - Meg tudta volna fojtani a terveit felrúgó csirkefogót és rabszolgáját.
- Nem
győztesét sokáküldöm:
ellene vagdalkozik márhogy
Tudják, - sietett
ez azmegjegyezni
utolsó meneta -másik. - A többi
ha levágják, küzdelemszabadok.
mindhárman mindhárom A
nyomorult barbárnak egy bottal, fején a vödörrel, nincs esélye a képzett, handzsárforgató bahradák ellen.
A nyomorult barbár ebben a pillanatban éppen a csersavas borogatást cserélte korbácsszaggatta
sebein. Előző ellenfele, a hergoli korbácsos mérgezte a töviseket: Azonnal meg kellett volna ölni, hiszen
Krán és az erioni arénák egyaránt arra tanították, hogy a legegyszerűbb megoldás a leghatékonyabb. A
bíborszemű pedig tanult a kudarcaiból.
Két évtized után Racallót tekintette a tanulás éveit lezáró, végső próbatételnek, amellyel lerója
minden tartozását a vén dzsad felé. Az a sötéten ragyogó szemű, macskaforma lány és az az egyetlen csók
- forrónak tűnt, mint az olvadt acél - újfajta, különös gyengeséggel sebezte meg. Az a végtelen vágy
őrületébe zuhanó éjszaka mindent, mindent, mindent megváltoztatott! Szülőföldjén a nő csak mint a vágy
és birtoklás tárgya számított, és a bíborszemű óriás döbbenten figyelte a szívéből szétkúszó, különös
zsibbadást, amelyre szó sem létezett sötét hazájában - a szerelmet. .
Feltámadó dagályként hömpölygött odakint a tömeg moraja. Ial-Thuor homlokát a cella kőpadlójára
szorítva hagyta, hogy a szikla hűvös közönye eláradjon csontjaiban, sebein. Eltűnt a nyugtalanság, a
tegnap óta szívében lobogó furcsa lázzal, és a kráni .mesterek emlékével felhorgadó daccal együtt.
Alászállt énjének némán ásító végtelenjébe, míg meg nem lelte a Kék Lángot.
Minden vakharcos másképp jellemezte saját belső látását. Ial-Thuor számára a Kék Lángként
jelentkezett a hunyt szemű, harcban vezérlő ösztön. A Kiáltó egyszerű lélek volt: sosem hitt, amíg nem
tapasztalt. A Kék Lánghoz azonban nem kellett hit: maga volt a győzelem valósága. A vakon is-
tévedhetetlenül, elsőként lesújtó hatalom, mellyel épen, legtöbbször karcolás nélkül került ki megannyi
küzdelemből.
A sötétség világa az enyém.
Sápadt fényekként észlelte az arénában harcoló ellenfeleit, ezüstös villanásként a lesújtó fegy-
vereket. De mindig ő volt a gyorsabb. Először akkor pillantotta meg ellenfelei arcát, mikor azok már a
földön hevertek, s ő levehette az egész arcát elfedő, ormótlan sisakot.
A vállas, ágyékkötős barbár a földön térdelt még, mikor a karám ajtaja kinyílt. Kékesfekete, fésűt
nem látott sörénye elfedte markáns vonásait, vállán a korbácstépte sebeket. Az őr - tagbaszakadt, ostoba
goradon - összerezzent, mikor a szenderegni látszó veremharcos kivette kezéből a szemnyílások nélküli
sisakot. Tévedhetetlenül megragadta az embernyi hosszú botot is.
Amíg az őr derengő körvonalait követte a folyosóban, Ial-Thuor a fegyvert mérlegelte. A súlyából
ítélve ismét vasfa botot kapott, vagyis a küzdelem nem vérre megy. Ez jó. Az élethalálharc sebei
lassabban gyógyulnak,
lehetett egyáltalán a túlélő számára
szó ilyesmiről is. Ember ember elleni küzdelemre számíthatott ismét - már ha
az ő esetében.
A verem közönsége felhördült, mikor belépett. Gorvikiak. Nem ismerik a lélegzet-visszafojtott
csendet, megnehezítik a vakharcos dolgát és mulatnak a zárt sisakban tántorgó, bottal hadonászó
gladiátoron. A Kiáltó nem szerezte meg nekik ezt az örömet. Az ellenfelek haloványan derengő fényei
után vetette magát és gyorsan, kíméletesen véget vetett a halálos komédiának. Sosem volt igazán
népszerű.
A három elszánt dzsad is porondra lépett: jobbjukban handzsár meztelen pengéjén táncolt a délutáni
napfény.
- Nem látszanak bahradáknak - jegyezte meg a látcsövet szorongató gorviki lány.
aréna -homokján
Pedig azok. Dzsad gladiátorok,
a magukfajta akik a veszíthet.
is csak egyszer küzdővermeket választották
- Sianis vállat vont.a Két
rabszolgasors
évtizednyi helyett. De az
élethalálharc,
a Kiáltó taníttatásába ölt vagyon meghozza gyümölcsét. A Kiáltó már akkor az életéért harcolt, mikor
dzsad ellenfelei még tipegni sem tanultak.
Megérezték ezt a handzsárforgatók is. Láthatatlan kupola borult négyükre, kirekesztve a hűvösödő
racallói délután torokhangú lármáját. Megnyúló árnyaik elérték egymást, fenyegetően kapcsolódtak
össze... de csak az árnyak. Az arénában köröző dzsadok közelíteni sem mertek a zárt sisakú, különös
mozgású óriáshoz.
Ial-Thuor, az Éjszeműek rendjének utolsó shadahínja bal kezét ökölbe szorítva, látszólag tétlenül
állt, miközben a Kék Láng heve elérte ellenfeleit. Az igazi mester fegyverek és csapások nélkül győz -
tanították kráni mesterei. A Kiáltó a harc igazi művészeként - nem ragaszkodott a kiontott vérhez. Állt
kiüresedetten, míg belső
- elérte, és csaknem fókuszának hidegkék lángja elérte a három dzsad bizonytalanul pislákoló fényét
kioltotta.
A középen álló bahrada rémülten dobta el handzsárját, és társai azonnal utánozták. Ial-Thuor
pengeváltás nélkül győzött, majd - mivel mesterei arra tanították, fegyverét csak indokolt esetben
használja - maga is elhajította a botot.
A tömeg csalódottan mordult fel. Látványos viadalt vártak ugrásokkal, rikoltásokkal, szaltókkal és
dúsan omló vérrel. Maroknyian voltak csupán, akik észlelték - és értékelték - az akaratok néma
párviadalát. Kevesen tudták, hogy a harc eldőlt már a lent küzdők számára.
Ezen kevesek közé tartozott Loalter, a Viadalok ura is. A dühödten morgó, öklűket rázó városnépet
azonban képtelenség volt szavakkal lecsillapítani. Ha nem tesz valamit, de azonnal, ez a nyomorult barbár
gúnyt űz a klán rabszolgaviadalából! Fogcsikorgatva intette maga mellé a tarantolo mestergyilkosát.
- Leopárd!
A magas, foltos bőrű férfi csak egy mordulással jelezte, hogy figyel. Megengedhette magának a
tiszteletlenséget. A klán Fegyveres Keze volt, legjobb a legjobbak között, és valami olyan veleszületett
vadság sugárzott belőle, hogy mindenki kitért az útjából. Egyszerű gondolkodásával ragadozók és
zsákmányok csoportjára osztotta a kétlábúakat és nem csinált titkot belőle, hogy önmagán kívül egyedül
Alastót, a hideg mosolyú klánbárót sorolja az előbbiek közé. Loalter tudta, hogy fivére csak hosszas
töprengés után rendelte mellé a Leopárdot, de nem kockáztathattak még egy merényletet.
- Mit gondolsz a barbárról? .
- Különös. A bal keze ökölbe szorítva, és még egyszer sem nyitotta ki. Van benne valami?
- Lemész és megnézed. Nem baj, ha közben meghal. Ha ezt megnyeri, jogában áll feljönni a
Győztesek Lépcsőjén, és saját kezűleg kell győztessé koszorúznom az otromba barmát - fanyalgott
Loalter. A vassisakos idegen nemcsak a legjobb gladiátorait tette csúffá, de a megállapodást felrúgva,
erszénybe vágó veszteségeket okozott.
A handzsárforgatók jók voltak, hiszen valamennyien négy másikat győztek le a mai napon. Mégsem
voltak elég jók - hiába várta őket szabadulás, ha levágják a zárt sisakban, bottal küzdő fakó bőrűt. Ha le
merik vágni. - A külországi fattyakból hiányzik a bátorság - köpött hegyeset Loalter a sápadtan hátráló
bahradák láttán:
- Ne okozz csalódást! - sürgette a habozó embervadat.
Micsoda pazarlás! .
A Leopárd rosszallóan mordult, de engedelmeskedett. A klán elveszíti az arcát, mikor első számú
mestergyilkosát küldi valami hegyekből szalajtott barbár ellen. Egy ramie'cor válogatott, műértő
közönséget érdemel,
őket, nem lesznek itt legalább
többé semháromszorosára emelt
helyek, sem árak helyárak mellett.
- emlékeztette magát Ha azonban most nem csillapítja le
fogcsikorgatva.
A tömeg egy emberként hajolt közelebb az arénakürtök rivalgására, -hogy lássák a vakmerőt, aki
szembe mer szállni a fakó bőrű veszedelemmel. A hirtelen beálló csendben csikorogva emelkedett a Déli
Kapu - a nagyragadozók kapuja - acélrácsa és egyesek hallani is vélték a közelgő fenevad morgását.
Nem is tévedtek olyan nagyot.
Tavon hullámzó gyűrűként terjedt az ámulat moraja, amint felismerték a puha léptekkel beóvakodó
mestergyilkost, a Ramraquók rettegett ramie'corját. A csaknem kétembernyi, foltos bőrű embervad sosem
szerepeltharcol?
Hogyan az arénában - mesterei
Legyőzi-e a sisakosnem erre ésszánták.
barbárt A racallóiak között izgatott találgatás kezdődött.
a dzsadokat?
A macskamozgású, némán vicsorgó testőr leguggolt a dzsadokkal szemben, maga alá húzva izmos
lábait. Tudták, hogy ugrani fog; a három bahrada egy emberként kapott elhajított fegyvere után.
A tétek három a kettőhöz tartották a. Leopárd győzelmét. A ramie'cor félelmetes hírnevét igazolva;
egy dobótőr sebességével szelte át a négyugrásnyi távot és... sóhajtásnyi idő alatt életükért remegő
roncsokká alázta a dzsad gladiátorokat.
A fakó bőrű barbár ezalatt megigazította a sisakját, és balját változatlanul ökölbe szorítva, az előtte
imbolygó árnyra koncentrálva várakozott. Alig érzékelte az aréna falait, a tömeg rikoltozása - lehettek
akár ezren is - a semmibe olvadt. Botja a földön maradt. A harcművész legveszedelmesebb fegyvere a
tulajdon teste.
A gorviki
szülötte mestergyilkost
volt, meg sem torpant. is megérintette a másikból áradó erő, de mert egy haláláig vakmerő világ
Ugrott. A vassisakos barbár körül azonban megfakult a levegő, és mintha elfolyt volna a tér, ahogy
átlépett abba a másik, sokkal sebesebben folyó időbe. A szökkenő Leopárd hiába volt gyorsabb a faké-
regre lesújtó harkálynál, már ugrás közben megérezte, hogy hibázott. Földet érve csak a homokot kavarta
ott, ahol az előbb a fakó bőrű állt. Megperdülni sem maradt ideje, mikor hatalmas erejű ökölcsapás vágta
az aréna falának.
A lelátók közönsége felordított a döbbenettől. A rettegett Leopárdot leütötték! A ramie'cor to-
vábbgördült, majd ezúttal óvatosabban közeledett: Félig nyújtott karjai követhetetlenül gyors táncot jártak
a vakharcos sisakja előtt.
Az ütőtávba lépő mestergyilkos váratlanul csuklóra fogott. Ial-Thuor kifordult, hogy aztán egy
villámgyors kiszabadítással... de azokból a satuként markoló ujjakból nem létezett semmiféle
kiszabadítás. A Leopárd emberfeletti erejével szembesülő Kiáltón jeges hullámként söpört végig a
döbbenet. A mestergyilkos felrántott térde hihetetlen erővel robbant a gyomrába, egyszer, kétszer...
tízszer egymás után. Ial-Thuor szájába savós íz tolult, és mit sem hallott a ramie'cor fojtott hörgésén és a
gyomrát, mellkasát döngető térd pergőtűzszerű dübörgésén kívül.
Az egyetlen ésszerű megoldást választotta.
Fél lépést hátrálva leguggolt, és súlypontját szilárdan süllyesztve áthajította válla felett a csuklóit
megbéklyózó ramie'cort. A nyekkenve becsapódó mestergyilkos továbbra sem engedett szorításából; míg
a továbbgördülő Kiáltó az állába nem taposott.
A sarokrúgás a nyaki idegdúcot is elérhette, mert a Leopárd elernyedt. Meg sem moccant, míg a
vassisakos kráni - a vérszomjas csőcselékre ügyet sem vetve - ösztönösen tisztelgett földön heverő
ellenfele előtt. Az arénát gyakorlótérnek tekintette, ahol sosem kereste ostoba kurtaéletűek kegyeit.
- Öld meg! - követelte a tömeg bukott bálványa halálát. Loalter sápadtan pattant fel dísztrónusán. A
Kosfejesre! Ha á barbár kivégezte a Leopárdot, a világ sem elég nagy, hogy elrejtőzzön
Alasto dühe elől! A vassisakos leeresztett botjával jelezte, hogy számára a küzdelem véget ért. A tö-
meg csalódott morajába dühödt ordítások hasítottak, mikor a Kiáltó a sisak szíjával kezdett babrálni. Most
már jogában állt a vesztes arcába tekinteni. Megvetően rugdalta az aréna homokját.
Mit tudtok ti a harc harmóniájáról?
A bajnokok nyugalmával indult a Győztesek Lépcsője felé, hogy átvegye a kiérdemelt koszorút. Az
utolsó pillanatban kapta fel fejét a homok surranására.
Acél mart sziszegve a levegőbe, a megperdülő Kiáltó éppen hogy csak hárított - fa reccsent fémen,
és a bíborszemű
téríthet el céljától,botja kettéhasadt.
az orvul A tömegpedig
támadó ramie'cor őrjöngése
nagyontetőfokára hágott.
is elevennek Egy fejvadászt
bizonyult. csak viszont
A bíborszeműt a halál
már temették is a legtöbben. Amíg lecsatolja sisakját, a Leopárd be is fejezi a küzdelmet, hiszen a csonka
bottal nem ellenfele a handzsárt forgató mestergyilkosnak.
Ha reménytelen helyzetbe kerülsz, támadj, tanítják a kráni mesterek, és a Kiáltó ezúttal sem
vesztegette töprengésre az idejét. Az arénán átvillanó, a ramie'cor arcába vágódó facsonkot a levegőben
úszó barbár követte. A Kiáltó a haragosvörös fényben izzó szellemkép felé vetődött, hogy a lábait
kirántva lefejelje. Vállai tompán csattantak a masszív sípcsontoknak, de a foltos bőrű embervad meg sem
ingott. A handzsár emelkedett villanva a magasba, a tömeg egyként fojtotta vissza lélegzetét a lesújtó
penge szisszenésére...
Amikor
A a hasaló
Leopárd kráni egyszerűen
felordított. az óriás
A felpattanó barbárágyékába
könyökefejelt.
messze hangzó roppanással zúdult a kétrét
görnyedő mestergyilkos tarkójára, ezúttal valóban véget vetve a küzdelemnek.
Az arénára zuhanó halotti csendben csak a vassisakos mozdult, tovább folytatva útját a Győztesek
Lépcsője felé. A kapu nyikorogva emelkedett fel: a csigákat kezelő rabszolgák tudták a dolgukat. A
lépcsősor tetején Szerencsés Loalter várta a győztest a hagyományos koszorúval és a felszabadított
rabszolgának járó, félszáz ezüsttel. A viadalok és versenyfogadások koronázatlan királya az ajkát
harapdálta. Mesterlövészei gyűrűjében is megreszketett, amikor a sisakszíját megoldó barbár árnyéka a
Győztesek Lépcsőjének aljára vetődött.
- Lőjétek le! De nem! Várjatok! Nagy szégyen lenne, és akkor a rabszolgaviadaloknak befellegzett!
- dadogta sápadtan. - Engedjétek fel, megkoszorúzom, aztán takarodjon,, amerre lát!
fejébenA kósza,
magasperverz
termetűgondolat
barbár lassan, mégis
fogamzott hármasával
meg, lépdelt fel
ahogy végigmérte a meredek
a tökéletes lépcsőkön.
arányú, A piperkőc
izmos testet, majd
elfintorította orrát, mikor megcsapta a barbár szokatlanul szúrós szagú verejtéke. A bajnok alig
kétlépésnyire állt meg - ha közelebb lép, az már az életébe kerül - és horpadt sisakját leemelve a szélbe
fordította hunyt szemű arcát. Keskeny szemrései a lehető legnemesebb - kráni - ősökre vallottak, és
Loalter bosszúsan tudatosította, hogy megállíthatatlanul reszketnek a lábai. Titkon remélte, hogy a
félelmetes idegen nem emeli rá a tekintetét.
- Lépj közelebb, bajnok, és vedd át a jutalmadat! - az évtizedek óta azonos, ünnepélyes formula
ezúttal torz károgásként tört fel a Ramraquofivér torkából.
- Amire megkértelek - suttogta maga elé egy éjfekete hajú, gyönyörű lány egy távoli harangto-
ronyban.
Szerencsés Loalter megpróbált erőt meríteni a tudatból, hogy minden mozdulatát a klán másfél tucat
vörös íjásza és vagy tízszer annyi gon-corga vigyázza, mikor egy hanyagul elegánsnak szánt mozdulattal
magasba emelte a nehéz erszényt és a győzelem koszorúját. Csak ne remegett volna úgy a keze!
A várt üdvrivalgás elmaradt. A stadionon még mindig a döbbenet csendje ült. Csak a barbár el-
hajított, lépcsőkön lefelé bukdácsoló sisakjának csörömpölése hallatszott.
A fakó bőrű idegen keskeny szemei bíbor fényben villantak és félszáz torokból szakadt fel az áhítat
nyögése, mikor néhányan' felismerték benne a rettegve tisztelt aquirok egyik tisztavérű képviselőjét. A
barbár közelebb lépett és kinyitotta eddig ökölbe szorított bal tenyerét.
Loalter pupillájában éjfeketén robbant az iszonyat: az utolsó, amit látott, egy. tarantolo volt..:
amelynek már öt lába hiányzott.
A döbbenet pillanatában a bíborszemű óriás jobbja megkerülte az erszényt markoló kezet és egy
határozott roppantással eltörte a gorviki bal kulcscsontját majd...
...tompán felmordult népe idegen, rettenetes nyelvén, és az éj leple zuhant az arénára... ...ugyanazzal
a mozdulattal továbbvezette a kitépett, fűrészes csontvéget és elmetszette vele az agyba futó nyaki ereket.
A Sötétség Szava pörölycsapásként sújtott le, szívdobbanásnyi időre tehetetlen bábokká fagyasztva
a körülállókat. A Vörös Íjászok ocsúdtak leghamarabb. A leggyorsabbak, legfiatalabbak habozás nélkül
lőttek az ítéletnapi sötétségben, és tucatnyi vessző csapódott húsba ott, ahol az előbb a vakmerő idegen
állt. Az idősebbek, a tapasztaltabbak az éjszakában felhorgadó káosz ellenére is kivártak. A lépcsőkön
guggoló kráni félrelökte a Ramraquo-fivér pajzsként használt, tűpárnaként megtűzdelt testét és ugrani
készült.
Rekedt hördüléssel kiáltotta az Ugrás Szavát. A tízlábnyi sugarú éjleplet rémült sikolyok százai
hasogatták, de asüvített
ostorcsapásként hat veterán
végigszámszeríjász
az idegeken. ezer közül isdunnyogó
Haragosan felismerte volna az aquir
nyílvesszeik kiáltást,
szinte amely
maguktól fagyos
röppentek
a hang irányába.
A sötétség peremén kívül állók csak annyit láttak, hogy egy hatalmas, szürkés test vágódik pa-
rittyából kilőtt kő módjára a magasba. Egy pillanatra emberformát öltött; amint szaltót vetett a levegőben,
és már el is tűnt az aréna falán túl.
- Megcsinálta! - szisszent fel döbbenten a Fekete Rózsa.
Ebben a pillanatban oszlott semmivé a mesterlövészekre hulló éjlepel is. Rémült üvöltések ha-
sítottak a futótűzként terjedő káoszba, amikor az először ocsúdók felismerték a lépcsőn heverő, vérző
nyakú,Az
szitává lőtt tetemet.
elhajított v
sisak a Győztesek Lépcsőjének legalján csattant.
23.
Ramraquók kastélyerődje egy sokat megélt kurtizán rutinjával készült a számadás Éjszakájára. A
díszletmesterek gyakorlott mozdulatokkal varázsoltak bálkirálynőkhöz méltó kellemet és cicomát
hivalkodó falaira, goradonok szorgos
jobbhada
súrolta a márványalabástrom szobrokon a élet-halál
Homályvízura
sötét
párolgásait. A küszöböt mindig lábbal átlépő, pattogó szavú ceremónialord voltki-a
serény rabszolgahad felett - a szó szoros értelmében. Egy goradont halálra korbácsoltak, mert saruban
vágott át az Égcsarnok közepén felállított, frissen lakkozott emelvényen, egy másik pedig a fejével
fizetett, mikor titkon belekóstolt a klánvezéreknek szánt csemegébe, .érintésével beszennyezve azt.
Baleset azonban nem történt és mindössze két halott jó ómen volt az esti ünnepre.
A Ramraquo-ház pedig ünnepelt, egy dzsad fanatikus elszántságával, hogy megmutassa, még
mindig uralja a várost. Sokan suttogtak a klánvezér haláláról, de tudni senki nem tudott róla. Az efféle
titkokról nem tud, aki élni akar.
A főtéren hullámzott a tömeg, a mellékutcákban megszorult a nép, mint hurkában a töltelék. A
Racallo-félsziget minden épkézláb goradonja eljött, hogy tanúja legyen a Számadásnak és suttogva
híreket cseréljen a-várost megrázó eseményekről. A környező házak tér felé nyíló ablakai tárva -nyitva
álltak, az ablakpárkányra terített vastag dunnákon könyöklő asszonynép vidáman tereferélt az alant
állókkal. Az asszonyok mögött kivétel nélkül szét voltak húzva a függönyök, hogy be lehessen látni a
szobákba. A széthúzott függönyök törvényét még az Uonoverole iktatta be, mert a múltban nemegyszer
megesett, hogy míg a párkányon hasaló; csalfa menyecske vihogva pletykált az utcanéppel, bővérű
szeretője a behúzott függönyön és felhajtott alsószoknyán túl élvezte a szerelem gyönyöreit.
Az Égcsarnok zenészei vérpezsdítő, diadalmas ritmust játszottak. A zenekar felállása kissé eltért a
szokásostól: három helyett négy hosszúkoboz szolgáltatta a talpalávalót. A negyedik kobzos erősen
bandzsító, köpcös, szófukar alak, aki megdöbbentően hasonlított a Ramraquók meggyilkolt klánvezérére -
csak tegnap csatlakozott a társasághoz és rögtön elkövette a hibát, hogy zenepárbajra hívja ki a
szólómestert. Harsogó réztrombonon, szemérmetlenül recsegő gorviki csavaron, lágyan pengő troccán és
karcsú nyakú hosszúkobzon mérték össze a tudásukat a körülállók legnagyobb gyönyörűségére. Veszített
persze a senkiházi jöttmentje, de a párbaj során olyan mesterségbeli tudásról tett tanúságot, hogy a szó-
lómester némi vonakodás után segédzenészként jegyeztette be a ceremónialordnál. Megfárad ám az
ember, ha egész éjszaka játszani kell, meg is szomjazik nemegyszer, és ilyenkor aranyat ér egy effajta,
mindenki helyett beállítható muzsikus. Igaz, hogy a szeme sem áll jól, de legalább észre sem veszi, ha
fizetéskor rútul becsapják.
Az Égcsarnok hétszer hét oszlopa a Kosfejes Úr szentjeit és prófétáit formázta, eredeti akvilonai
márványból. Az oszlopszobrok egy vagyonba kerültek, igazi értéküket azonban a belőlük sugárzó mágia
adta. A megfelelő bűvszó kimondása után - melyet a fivéreken kívül senki nem ismert - láthatatlan
erőháló borult a térre, megakadályozva minden fegyveres vérontást. A kivont fémpengék szempillantás
alatt rozsdává
pezsegve porlottak,
illantak a kilőtt nyilak
el, meghiúsítva mindenmegálltak
orgyilkosés kísérletet.
kettéroppantak a levegőben, a fegyvermérgek
A Ramraquo-testőrök pengéit persze
megfelelő ellenvarázs védte, behozhatatlan előnyt biztosítva számukra a hatalmas téren.
A mai este azonban kivételes volt: mindenki tudta, hogy maga a Kosfejes Úr sújtja átkával a
vakmerőt, aki vért mer ontani a Számadás Éjszakáján. A Vörös Íjászok álruhájában somfordáló Patkány
Pacharrót azonban ez korántsem nyugtatta meg. Ismeretlen ellenségük eddig mindig a szabályok
ellenében játszott - a korongsakk táblájáról már lekerült a fekete Tolvaj korongja és Pacharro csak némi
habozás után merte levenni az ellenfél Gladiátorát.
Öt nap után ketten maradtak csak, és a kötelesség, amely megkövetelte, hogy a város mindenkori
ura nyissa meg a Számadás Éjszakájának táncait. Pacharro úgy döntött, megelőzi a klán ellenségét.
Álruhás fejvadászaival a tömegbe vegyült, hogy elsőként sújthasson le a gyanút keltő idegenekre.
Jóformán semmit nem kockáztatott - az elmúlt húsz év során fivérein kívül senki nem látta szemtől
szembe.
A zenészek emelvényének vetette hátát, két oldalról fejvadászai kémlelték a tömeget. Az uzsorás a
színpadra készülődő táncosokat fürkészte: felbukkan-e egy új arc, egy új klán, magyarázatot adva az öt
fivér halálára? Ha igazi gorvikiak, nem maradhatnak távol a Holdtánctól, és ha igazi gorvikiak, meg sem
fordul a fejükben, hogy hajnalig vért 'ontsanak - a Patkányt azonban mégis rossz érzés fogta el, ha a
tömegre nézett, és balsejtelme csak fokozódott, ha feltekintett az égre.
A két hold, a jeges, könyörtelen-kék és a vérszínű, már közeledett a Szem csillagképéhez. Pontban
Éjközép idején csatlakozik
háromszögforma hozzájuk
csillagalakzatba a legendás,
- legalábbis ha hinniláthatatlan harmadik is. szóbeszédeinek,
lehet a csillagbámulók Együtt lépnek hiszen
majd aa
fekete holdat nem látta senki. Ranagol Égi Szeme akkor a halandók világára nyílik. A táncosok
emelvényén pedig a Ramraquók klánvezére vezeti a Holdtáncot, mint mindig az elmúlt húsz esztendőben.
Alasto jobban is táncol majd, mint Chancana, az a köpcös méregzsák - gondolta a Patkány, mikor
megpillantotta az emelvény felé közeledő fivérét.
A magas termetű, tökéletes vonású, szurokfekete hajú Alasto mögött összesúgtak az asszonyok.
Annyira határozott, annyira kihívó, annyira hím volt; hogy Gorvik harcias dámáinak szíve vadul
dörömbölt, ha csak rájuk nézett. Legyezőik mögé rejtették az arcukon nyíló pírt, ha elfogta pillantásukat,
Racallo ifjai pedig gőgös közönnyel próbálták leplezni irigységüket.
A klánbáró fenyegetően szép; sápadt arcát a téren gyúló parázsgömbök felé fordítva gúnyos fél-
mosollyal szívta be Aki
mindig is hiányzott. az irigység és sóvárgás
kiszámítható, aromáját.
nem érdemli megAz uralkodás
a Kosfejes Úrstílust
kegyét.követelt - ami Chancanából
A dacorga balján Quanda di Thasco lépdelt: unokahúga, szeretője, testőre egy személyben. A lány
három esztendeje még afféle kalandozóként járta a Délvidéket, de Alastót megismerve képtelen volt
ellenállni az arisztokratikus fejvadászbárónak, a hatalom, a végtelen intrikák csábításának. A Ramraquo-
ház számára többet ért, mint a súlya aranyban - ami nagy szó volt a fösvény gorvikiak között. Alasto
jólesően nyugtázta, hogy a festett aranyszőke, leomló hajzuhatag mögül elővillanó különös, ibolyakék
szemek, a gorvikihoz méltó, buján klasszikus vonások, a nő ragadozópuha járása rabul ejtette a sötét hajú
férfinépet. Ranagolra, ha azt is tudnátok, milyen okos... a Vágy Birodalmában pedig olyan ösvényeket
ismer, amiről ti, fajankók nem is álmodhattok. A jobbján álló, haját kiszámítottan kacér mozdulatokkal
feltűző karcsú szépség a táncban is olyan művész volt, akit csak egyvalaki vezethet a feketén csillogó
emelvényre a megszégyenülés veszélye nélkül. Természetesen ő maga, Alasto.
A Fekete Rózsa és testőre nem sokkal Éjközép előtt érkezett. Ha meglepték is a fiút a feje körül
keringő, sustorgó-kacagó ibolyaszín fénykígyók, a hirtelen mozdulatok nyomán narancsfényben
felszikrázó levegő, a zenélve - gomolygó színeváltó füstök, a hibátlan testű, tökéletesen mezítelen
vágytáncosok, az Égcsarnok kéjmérgektől lüktető, ködös világa - nos; Sianison nyoma sem látszott a
meglepetésnek.
Egészen a táncemelvény széléig kísérte a lányt, ameddig testőrként követhette. A pódium feketén
csillogó lépcsőire azonban már csak Racallo igazi urai, a nemesenszületettek és a klánvezérek léphettek.
A lány szíve a torkában dobogott, mikor rekedten kiáltottak a réztrombonok és felsírtak a gorviki
csavarkürtök, mikor félszáz csörgődob diktált életörömtől harsogó ritmust, mikor vérpezsdítő futamok
kéltek a troccák és a hatalmas hosszúkobzok húrjain.
Az első táncosok lassan elindultak, fel az emelvényen.
- Rodeil-ház, ööö... signissa? - nézett jegyzékébe a ceremónialord, és megdöbbenve állapította
.meg, hogy az előtte álló, lélegzetelállító szépség alig emlékeztet arra a pökhendi suhancra, aki reggel a
táncrendbe feljegyeztette magát. A Fekete Rózsa kihúzta magát.
- Nem Rodeil. Liedor. Dharran Liedor, a Rokmundi Jegyzékből idejekorán törölt Liedorok örököse.
Az Egyetlen Úr előtt járom a győztesek táncát, a túlélő jogán.
Valami történhetett a hangokkal, mert a lány kijelentését azok is meghallották, akiket ez egyáltalán
nem illetett. Főleg azok. A hatalmas téren szinte vágni lehetett a csendet. A zenészek emelvénye előtt egy
vörös zekés, patkányképű íjász megtántorodott.
- Rodeil, Liedor! Gondolhattam volna! De most rajtavesztettél, kis ribanc! - sziszegte, és magához
intette hasonszőrűatársait.
égen felragyogott Vörös Örökre
Szem. titok marad, mit akart nekik mondani, mert a következő pillanatban az
A Kék Vándorra felhőlepel borult. A legendák sötét, láthatatlan holdja - négy évezredenként
egyszer bekövetkező ritka tüneményként - a bíborszínű elé ért. A két égitest, mint egy óriási pupillájú,
véres szem sugárzott Ranagol híveire, baljós fényében fürösztve a hatalmas teret.
- Ranagol! Nagyúr! - szakadtak fel az áhítat kiáltásai. A csörgődobok elnémultak, egyetlen
hosszúkoboz húrján vergődött csupán a dallam. A Kosfejes Úr minden híve az égi csodára meredt.
Hitetlenek persze mindenütt akadnak. Senki nem figyelt fel a hosszúkoboz tompa csattanására. Még
a nyakát kobzos
negyedik nyújtogató
pedigtömeg közévigyorogva
bandzsán, zuhanó, tarkón
játszottcsapott
tovább,vörös
mintharuhás sem
mi sem keltett
történt igazi feltűnést. A
volna.
Dharran Liedor határozottan lépett fel az emelvény lépcsőjére. Alasto egyetlen pillantásra méltatta
csupán, aztán felnevetett, a Ramraquókra jellemző vad, kurta kacajjal.
- Vakmerőség volt idejönnöd Fekete Rózsa, és megbocsáthatatlan hiba, hogy megfeledkeztél róla: a
Holdtáncot párosan táncolják. Uraim! - fordult a szintén nemesi vérű szeretőikkel, feleségeikkel érkező
grófokhoz és bárókhoz. - Ki vezeti e szépséges és bizonnyal dús erényű signissát a Számadás Táncába?
Az újraéledő dallamok egyre követelőzőbben hívták a táncosokat, de senki sem mozdult. Alasto
Ramraquo egymagában is veszedelmesebb volt, mint hat fivére együttvéve. A klánbáró mosolygott ugyan
pengeéles ragadozómosollyal, vad dühvel ragyogó tekintete azonban rút halállal fenyegetett.
A feketére lakkozott lépcsőn egymás után mentek fel a nemesenszületettek, vigyázva, hogy
egyetlen
Az pillantással
emelvényreseérő
illessék a magában
párosok toporgó,
megindultak, megszégyenült
hosszan lányt.
sikló, táncos léptekkel, körbe a perem mentén.
Szigorúan rangsorban, hogy a tömegek is lássák, amit a Kosfejes Nagyúr: Racallo vezéreinek valódi
hierarchiáját. A nemesek után a saggiák és klánok atyamesterei következtek, gondosan kerülve a Liedor-
örökös esdeklő tekintetét.
A pódiumon hatalmas, farkába harapó kígyó módjára lejtettek körbe a párok, a gorvikiakra jellemző
utolérhetetlenül merész könnyedséggel. A kígyó feje - Alasto és a gyönyörű Quanda - körbeérve ismét a
lépcsők felé közeledett. A Számadás tradíciója hét teljes kört írt elő, míg a holdak a Szem csillagképében
tartózkodtak - és mindenki érezte, ez a mai éjszaka különleges. A Kosfejes Nagyúr bíbor szemének
fényébe vonta a teret, a zenészeket és a kiemelkedetteket - és a megszégyenült lányt az emelvény .szélén.
Aztán előbújt felhőtakarója mögül a kék is.
- Signissa? Che veneo meo ut extana samran ballras? (Kisasszony? Követsz-e a vágy és a dallamok
útján?) -A kérdés a rokmundi nemesek hagyományos, hibátlan formulája volt, de átütött rajta a lágy,
erioni akcentus. Előírásszerű volt a mozdulat is, mellyel Sianis megragadta a könnyeivel küszködő
Dharran Liedor vállát, mint ahogy valódi volt a derekára kötött, tartósító olajtól illatozó Ramraquo-kendő
is. Apai örökség, melyre hajdan a hűség csomóit fűzték avatott kezek. Huszonhárom évvel ezelőtt.
A Fekete Rózsa szíve a torkába ugrott, elgyengülő lábai reszketni kezdtek és hirtelen mintha el-
fogyott volna a levegő is... A dartonitáknak igaza van: az arcátlanság egy határon túl bénítóan hat a
környezetre.
A hollószín sörényű testőr egy párduc könnyedségévei vezette fel a táncosok emelvényére. Jól
időzített: éppen a visszatérő tarantolo-vezér elé érkeztek. $z már több volt, mint nyílt kihívás.
- Takarodj előlem, vagy meghalsz! - sziszegte Alasto és - életében először - csúnyán elvétette a
ritmust. Nem csoda: a zenészek maguk is belezavarodtak a játékba, holott mindannyian tudták: kudarc
esetén a fejükkel felelnek. Sianis azonban egy született gorviki eleganciájával perdítette tovább a
döbbenettől még mindig kába Fekete Rózsát. Gondosan tartotta nagybátyjától a biztonságos távolságot -
de mégiscsak ők forogtak a menet élén. Valami történhetett a hangokkal ezen az éjszakán, hiszen a fiú
nem beszélt hangosan, szava mégis messzire szállt a döbbenet csendjében.
- Utódjogos vagyok. Apám, Thaitar Ramraquo megelőz téged a születés rendjében, ezért még nálad
is erősebb a jogom a klánvezérségre, rokon. Gúnyosan elnyújtott szavai rozsdás kés gyanánt csikorogtak
a klánbáró koponyájában: Megbotlott a gondolatra, hogy tétlenül kell tűrnie, míg Thaitar fattya és a
Liedor-ribanc a sor legelején, az elsők között is elsőkként járják a Számadás Táncát a Nagyúr és a
tartomány népe előtt. Legszívesebben széttépte volna őket, de tudta; ha megszegi a Számadás
Törvényének
vonja. fegyvernyugvását, azzal nemcsak a tartomány megvetését, de a Kosfejes Úr átkát is a fejére
A Fekete Rózsa szinte önkívületben nézte dzsenn-gorviki testőrét, aki másodszor mentette meg a
megszégyenüléstől. Értette már, miért tűnt olyan ismerősnek a fiú, miért borzongatta meg olykor
felharsanó, vad kacaja. Beleszédült a gondolatba, hogy halálos ellenségére bízta az életét. Szédült, de a
szívében lobbanó ujjongással valami különös, új érzés is felfakadt benne: a vágy és még valami... de nem
lett volna Dharran Liedor, ha beismeri és elfogadja saját érzéseit.
A klánbáró és a Fekete Rózsa még a váratlan fordulaton töprengett, mikor Quanda, Racallo
legszebb, legravaszabb asszonya már ellentámadásba ment át.
- Csak nem fordulsz ellenünk, rokon? - visszhangozta a fiú szavait, hangjában azonban ígéret, sóvár
vágyakozáséscsengett.
Megérezte Mint mit
vágyott utána minden nő, Quanda
sem törődve di Thasco
a dacorga arcáraiskiülő
megérezte a férfiakban
leplezetlen a valódi Aerőt.
féltékenységgel. fiú
zavarba ejtően jóképű volt, merész Ramraquo-vonásokkal és ki tudja honnan örökölt izmos, szoborszerű
termettel. Nos, talán egyszer még...
- Emlékezz a véreidre; a gyökereidre, ahonnan származol! - suttogta egy következő, gyors fordulat
után, a hatodik kör végén.
- Emlékezem - vágott vissza Sianis anyjára, a világszép Khímirr Dahasúnra és a Dierdzsan-házra
gondolva. Nem is gondolhatott volna másra: a klánbáró hangja, alakja,. mozdulatai, vagy talán a hajából
áradó illatszer évtizedes emlékeket téptek fel benne, elemi erővel. Valami tompa zavartság borzongatta -
az álmodó érez effélét közvetlenül ébredés előtt. Fájt az emlékezés, mint mindig, mikor visszatért ahhoz a
tizenhét évvel ezelőtti alkonyathoz, mikor négyévesen a küszöbre, anyja testére borulva zokogott és
zokogott.
- MiEzúttal ő vétette
a válaszod, el a ritmust,
kedves rokon?de már ezsejtelmesen
- búgta sem számított.
az aranyhajú szirén, és a fiú egy pillanatra
megtorpant. Ebből elég. Hangja rekedt volt, karcos az érzelmektől, mégis meghallotta mindenki, akit
illetett.
- Akarod látni a középső ujjamat?
24.
A téren végighullámzó, fojtott nevetésre Alasto máskor sápadt arca bíborvörösbe borult. Aki
félelemmel uralkodik, megsemmisíti azt a gúny.., és semmit sem tehetett az arcátlan- fattyú ellen! Nem
gyilkolhatta meg szándékkal. Az Égcsarnok
A hetedik oszlopainak
kör végére védőmágiájában
amúgy is Véletlen
kudarcot vallott
minden fegyveres összecsapás. megtalálta a megoldást. balesetvolna
és a
védőmágiával dacoló, megbűvölt Ramraquo-acél.
- A következő tánc... a Tőr Tánca lesz! - kiáltotta.
Mestere volt a tőrtáncnak. A tánc a crottók legnehezebbike, igazi gorviki őrület volt, amit csak a
nemesenszületettek járhattak, ha mertek. A féktelen ritmus nem tűrte a hibákat - már csak a szerteröpködő
tőrök miatt sem -, de tánc közben a férfi igazán férfi, a nő valóban nő lehetett. Tökéletesen előadva a tánc
mérhetetlenül felkorbácsolta a nézők vágyait - ám Alastónak ezúttal más tervei voltak.
A Liedor-lány elsápadt, hollóhajú testőrének viszont arcizma sem rezdült, mikor felpergett a
csörgődobok félreismerhetetlen ritmusa, a fúvósok álmodozón felsíró altja: a rokmundi tőrtánc kezdő
taktusai. A nemesek úgy menekültek le az emelvényről, mint a csirkék, ha föléjük karvaly árnya vetül.
Nem kockáztatták a klánbáró haragját és meg sem várták, míg a csalókán lassú kezdést a tőrök
eksztatikusan sodró, büszke és kihívó tombolása követi.
Alasto gúnyos mosolyt villantott a pódiumon maradó fattyúra; mosolya azonban lehervadt, mikor a
testőr-rokon arcába tekintett. A sötét, ismerős metszésű szemek nem egy vetélytárs izgalmát tükrözték -
valami zavart, szomorkás tűnődés honolt mélyükön.
A fattyú vagy halálosan biztos a győzelmében, vagy nem is, érdekli az egész, vonta össze szemöl-
dökét, de nem maradt sok ideje a töprengésre.
A bevezető lépéseknél Alasto mellét kidüllesztve merev, szilajul meg-megtorpanó léptekkel
közelített Quanda felé. A nő hullámzó teste maga volt a megtestesült csábítás. A kört alkotó gorvikiak
sűrűn nyeldekeltek az aranyszőke lány feszes ruháján átsejlő ívek félreérthetetlen ígéretét látva. Ezekben
a pillanatokban minden férfi Quanda di Thascót, a gorviki klánbáró szeretőjét kívánta, őrülten és
féktelenül. Dharran rekedten suttogta:
- Vesztettünk! A tőrtánc született gorvikiaknak való; a végén pedig...
- Bízd magad rám és a kék holdra - lehelt a lány hajába a testőr. - Érezz, Fekete Rózsa, ahogy
sohasem mertél!
A lány pedig engedelmeskedett. Quanda di Thasco, a nő, felkorbácsolta a vágyat - Dharran
szenvedélyével nyűgözte le a döbbent racallóiakat. A határozottan kilépő Alasto maga volt a hódító férfi,
de peckes kakasnak tűnt csupán a párduchímként tomboló hollóhajú idegen mellett. Alasto mozdulatait az
ágyasa iránti sóvárgás, Quanda kiszámított táncát a nő örök csábítása vezérelte. Az idegenek toppanó
lábaiban, rebbenő csuklóiban, életveszélyes ívben perdülő csípőmozdulataiban azonban valódi érzések
izzottak, melyeket nem adhat csak maga az élet. Az erioni testőr táncával vallott szerelmet, a gorviki vad-
macskában
különbséget.bűntudat, engesztelés- még
A téren mindenki és azazörök női sóvárgás
összeszorított lobogott.
fogú QuandaAisracallóiak pedig
- elismerte, megérezték
hogy Dharran ésa
táncosa várakozáson felül megfeleltek a kihívásnak.
A zenészekkel együtt játszó negyedik kobzos még bandzsítani is elfelejtett és - huszonöt dalnokév
ide vagy oda - kis híján elvétette a ritmust a megdöbbenéstől. Utána viszont olyan csodát szültek a
húrokon vibráló ujjai, amit józan pillanataiban maga sem hitt volna.
- Ne gondolkozz! Érezz! - parancsolta Sianis és egy pillanatnyi időt sem hagyott a Fekete Rózsának
a kétségbeesésre:
A hosszúkobzos számára megszűnt az idő. Tudta, hogy ujjai élete legtökéletesebb Tőrtáncát
játsszák a húrokon, hangja földöntúlian szárnyal az Égcsarnok kék-bíbor révületében, a muzsikustársai
arcára fagyott áhítatból pedig megértette, hogy ők is képtelenek kilépni a csodából. Végtelennek tűnő
pillanatokig, ugyanúgy nem zenéltek mint ahogyan a fiatal páros nem táncolt - az elkoptatott szavak meg
sem közelítik az Érzést, amely kiragadta az Égcsarnokot a halandók idejéből. Az eksztázis
örökkévalósága uralta a teret.
A dacorgára pillantó nézők visszazökkentek a Hús Valóságának idejébe. A klánbáró és ágyasa

mesteri tánctudásával sem tudta az idegenek elsöprő szenvedélyét hazudni - de tettek még egy utolsó
kísérletet. Amikor Quanda di Thasco három életlen, ám tűhegyes tőrt dobott a magasba, a Tőrtánc a
legveszedelmesebb szakaszához ért.
A fattyú utolsó tapasztalata lesz, hogy ne ártsa magát Ranagol választotjainak táncába. Az életével
fizeti meg; de hát ez a tőrtánc... ő pedig hivatlan vendég.
A tőrök veszedelmesen
szoboroszlopok csillogtak
védőmágiájával. a holdfényben
Ez a tőrtánc volt, ahol- aminden
pengéjükre rótt Ramraquo-varázs
megtörténhetett dacoltésa
- a kagylódobok
réztrombonok dübörögtek, mint a rohanó byzoncsorda, szemérmetlenül, rekedten sóhajtottak a
színacélból vert, harmincszelepes csavarkürtök; a troccák és a hosszúkobzok dallama pedig , egy shadoni
szentet is táncra csábított volna. A szilaj, gyönyörű tombolásban minden megeshetett: egy véletlen
baleset; egy holdfényben célt tévesztő rúnadíszes tőr, egy elejtett, vagy éppen nagyon is céltudatos szó...
- Chancanának igaza volt. Meg kellett volna ölnöm akkor a gyereket is! - vetette oda a klánbáró
foghegyről.
Jól számított: Sianis valósággal megfagyott az időben.
A gyereket is...
Az emlékek hege felszakadt, könyörtelenül kirajzolva a kisfiú leggyötrelmesebb pillanatait. Ketten
álltak -aÖld
nappali
meg szobában.
a gyereket Ais!köpcös, és aamagas;
- sziszegte köpcös,sápadt. Chancana
de a másik a fejétés Alasto.
rázta.
- Thaitar akkor teljesen megvadul, de ha élni hagyom, a kölyök megköti a kezét. Ketten szenvednek
tovább, és ha mindennap látja, mindig emlékezteti majd a veszteségre. Ha pedig később végzünk vele,
akkor egy újabb, friss sebet ütünk a szívén.
A konyha küszöbén álló négyesztendős kisfiú pedig csak néz, és nem érti, anyja miért nem kel fel a
földről és miért nem válaszol...
- Jövőre akkor a gyereket is - biccent a sápadt és véres ramieráját az anya ruhájába törli. A kisfiú
még nem érti, mi ez a rossz, de a félelemtől felfakad benne a sírás és a puha, csendes tetemre borul...
A tőrtánc gondolatokon végigsöprő, végtelen, ellenállhatatlan ritmusa pillanatnyi megtorpanást sem
hagyott: Quanda tőrei már visszafelé zuhan
. Alasto szemfényvesztő gyorsasággal kapta el a három acélpengét és ugyanazzal a lendülettel,
egyetlen merész perdüléssel - pergett a halhatatlan, gyönyörű, eszeveszett dallam - hajította Sianis torka
felé.
Ez csak tánc volt.
De a leggyilkosabb fajta.
Dharran sikoltva vetődött félre, de Sianis nem a hangra, hanem a holdkék villanásra ocsúdott fel.
Mintha álmodna, emlékezne még, ösztönösen, röptében kapta el a tűhegyes fegyvereket és...
...vággyal jajongtak a csavarkürtök a kagylódobok féktelen, szilaj tombolásra csábítottak... ...egy
holdkóros révült magabiztosságával, gondolkodás nélkül vágta vissza mindhármat. A döbbent klánbáró az
elsőt még félreütötte, a következő azonban a jobb szemén át az agyáig hatolt. A harmadik markolatig
fúródott a mellkasába. A szívet ütötte át, a gyakorlat szülte pontossággal: az erioni fattyú évék óta,
mindkét kézzel, naponta ezerszer dobta célba lapos tolvajtőrét.
A nézősereg még a dacorga hörgésére, a hirtelen elcsukló zenére sem ocsúdhatott fel - mert az
elzuhanó testtel egy időben igéző dallamok kéltek a negyedik kobzos húrjain, aki mintha már egyre
kevésbé hasonlított volna a megboldogult Chancanára. A dalnok mester volt a mesterek között: korábbi
muzsikájával már megragadta a racallóiak lelkét; és ha egyszer fogást talált, nemigen engedte el. Tovább
játszott hát, pillanatnyi megtorpanás nélkül, és a városnép képtelen volt kitépni magát a bűvöletből.
A lenyűgöző, varázsos futamok, mint óriási, kibontott szárnyak, befedték az egész teret. Gorvik
népe sóhajtásnyi időre megdermedt, hallva a Véres Próféta oly gyakran idézett, ám ezúttal arcátlanul
eltorzított; versbe szedett szavait:
Akkor
Azon amár
kéknem hiszel, nem
holdfényes remélsz,
alkonyon
Eljő érted is a Hideg Kéz,
Árnyak táncolnak a falon.
Akkor legyőzetsz, pusztulnod kell,

Kosfejes urad nem segít.
Halálhörgésed sem űzi el
A kék éjszakák árnyait.
25.
A teret uraló dallam tíz szívdobbanásnyi időt nyert a párosnak, akik mint hegyi folyó a sziklarögök
között, siklottak át a megbűvölt tömegen. A ló - vasszürke, izmos harci mén - a második keresztutcában
várta
Atros őket
és égzengető patacsattogással tűntésela atetőbirodalomban
nyomornegyed sikátoraiban. A kereskedőnegyeden túl
szürkéjét a vén sólyaépítőre hagyták, folytatták útjukat. Óvatosságukat lát-
szólag semmi nem indokolta, hiszen legalább fertályórányi előnyük volt a Ramraquo-pribékekkel
szemben: A várost megbénította legyőzhetetlennek vélt bálványa pusztulása, az utolsó fivér, Patkány
Pacharro pedig még jó darabig nem tért magához.
A lány egy újabb rejtekhelyre vezette a testőrt. A kereskedőnegyedben megbúvó rejtett kis to-
ronyszoba tulajdonosa tapintatosan csak a kulcsot hagyta az egyik virágláda alatt. Odabent két illatosan
gőzölgő dézsa, a legfelső szobában baldachinos ágy várta őket és virágok, szirmok minden elképzelhető
-helyen. Sianis fanyarul elmosolyodott. Az ismeretlen dúsgazdag lehetett, és igencsak lekötelezve a
Liedoroknak, ami nem is csoda, az utóbbi hat nap eseményeit tekintve.
A testőr villámgyorsan lecsutakolta magáról a tánc és a rohanás verejtékét, és mikor haját törölgetve
felfelé indult a lépcsőn, a küszöbön egy friss, kábítóan nehéz illatú fekete rózsába botlott. Sianis
hitetlenkedő félmosollyal csóválta fejét: az üzenet nem szorult magyarázatra.
Fiam, ha mesterfokon műveled a szerelmet, hatalmad lesz a szebbik nem felett, magyarázta
komolyan pocakos mestere, a De Artis Amoris és a Tractatus Profanus című, puritánabb országokban
azonnal betiltott, szemérmetlennek bélyegzett művek szerzője. Bram mester pocakos volt, füstösbama
bőrű és köpcös, ráadásul negyvenes évei derekán járt, de még mindig összesúgott háta mögött az
asszonynép. A szerelem volt az egyetlen, amivel soha nem tréfált. Hatalom ez, amelyet megéreznek a nők
és vágynak utána mondogatta tanítója a szerelem tudományában.
A testőr még mindig kába volt a történtektől ha nem ragyog rá a kék hold mosolya, ő maradt volna
átütött torokkal az emelvényen. Doldzsah kegyelméből azonban nemcsak túlélte, de szívdobbanásnyi idő
alatt le is zárta a múlt adósságait.
Dharrannal viszont elkezdődött valami, amit vétek volna befejezetlenül hagyni.
A nő, aki azt állítja, hogy nem vágyik a férfitól gyönyörre, az vagy hazudik, vagy túl fiatal, esetleg
nagyon öreg. A sóvárgó koplalás a testi és asztrális betegségek melegágya, a hűtlenségről nem is beszélve
- a fiú bólintott, felidézve pocakos mestere szavait.
Legyen hát.
A lány ajtaja nyitva volt. Dharran az ablak felé fordulva ült egy csavart lábú, díszes széken. Meg
sem fordult, mikor a belépő Sianis mögött kattant az emelőretesz. Erioni divatú, szárnyalt, habtiszta
könnyű ujjast és - Sianis legnagyobb megelégedésére - ezerráncú bíborszín nadrágszoknyát viselt.
Gorviki divat szerint feltűzött haja kiemelte a holdfényben kirajzolódó, tökéletes profilját.
Egyedül csak egy halandó ember vagy, ám ha egy nővel találkozol, férfi leszel - és éppen annyira
leszel férfi, amennyire
szomorúságát, az a másik
bizonytalanságát. nő - magyarázta
Sebezhető és büszkehajdan a kalapospárosítás.
- a legrosszabb dalnok. Sianis
Egyes megérezte a lány-
dolgok azonban
sem Gorvikban sem Abasziszban nem változnak. Örökifjú mestere szerint pedig a nők a jóleső fáradtság
pillanataiban és - meglepő módon - a nagy lelki megrázkódtatások idején a legfogékonyabbak a
halhatatlan gyönyörre. Nos, ami a megrázkódtatást illeti...
Legyen hát.
Dharran tétován bólintott a testőr felé, aki a széke mögé lépve szótlanul a vállára tette a kezét: A
halandók legtöbbje, fiam, ostobán végigfecsegi egész életét, holott az igazán fontos dolgok nem
igényelnek szavakat - hát persze, Bram mester. Sianis ujjai tétován végigsimítottak az éjszín hajon, és
amint megcsapta orrát a lány tiszta, női illata, érezni vélte a sóvárgás aromáját. Az emberek a virágokhoz
hasonlóan az elme számára alig tudatosított, mégis észlelhető módon üzennek egymásnak, az igazi
szerelmesek illatai pedig a végletekig fokozzák egymás vágyát. .
Legyen hát.
Kardot és dobótőrt egyaránt villámsebesen forgató, érzékeny ujjai a feltűzött hajzuhatag mélyén
felfelé simítottak, alig érintve a pihés tarkót. Érezte, amint a lány megborzong a várakozástól. „A tarkó a
női erőd leggyengébb pontja; ezt ne feledd. Nem tartják intim testrésznek; de ha bevetted, és gyengéd
ujjaiddal, tüzes leheleteddel ostromlod, a siker már csak idő kérdése. Kezdetben úgy hódíts, mint aki
kegyet gyakorol és minden mozdulatod több gyönyört -ígérjen az előzőnél!" Balja a lány vállára siklott és
masszírozni kezdte a szorongás megkötötte rostokat, finoman elsimítva az álmatlanság és aggódás
csomóit,
lány nyeltmiközben jobb hogy
egyet, érezte, keze ujjai a fülcimpa
jó úton halad. Amögött simították végig
jóleső borzongás a hajvonalat.
fokozatosan átjárta Mikor a kipiruló
a tökéletes testet arcú
és a
Fekete Rózsa még mindig a széken ülve, haját lassan kibontva jelezte, hogy hajlandó az etikett szabályain
is lazítani. Az okos nő a férfit a vágyakozó kíváncsiság pórázán vezeti a beteljesülésig - vagy a vesztébe!
A nagy csábítók mindig tudták, hogy a férfi inkább látni, a nő inkább hallani akar a vágy csúcsai felé
haladva - magyarázta hajdan a dús bajszú aszisz.
Legyen hát.
Az ujjak a lány homlokára csusszantak, mintegy véletlenszerűen simítva el a belső szemzugban
sűrűsödő redőket, majd az ajkak vonalában táncoltak tovább, míg a tenyér egy felhő könnyedségével
siklott a járomcsontok felett. Az arc teljes ellazulásával ujjai továbbsimítottak a karcsú nyak felé. A
Fekete Rózsa mögé térdelve, forró leheletével, tétova csókjaival cirógatta tarkóját, és a gorviki költészet
klasszikusaitól vett bókok
de örülnél, ha látnád, nemésvagyok
hasonlatok
igazáncsokrát szórta a lány
tehetségtelen, elé - adalnok
gondolta testőr.tán sosem hunyt
Dharran leszek,szemmel,
Bram mester,
mint
kábító illatot, szívta be a szerelmes szavakat.
„Szép nőnek sose mondd, hogy gyönyörű egy leszel csak az ügyetlenül bókoló fajankók közül.
Hasonlítsd inkább, az ősi istennő szobrokhoz, amelyeknek nem az üres szépség, hanem az egyéniségük
sugárzik a vonásaikból - és a nő inni fogja a szavaidat. A vágy ösvényén haladva pedig a tapasztalat tanít
helyénvaló szavakra." Dharran arca izzott, lélegzete egyre mélyebbé vált, ahogy a testőr nyelve hegyével
cirógatta a fényesfekete haj tövén kibukkanó apró pihéket. Mikor a Fekete Rózsa elernyedve hátradőlt, az
erioni úgy tapogatta végig a karcsú nyakat, a bájosan apró fülkagylót, mint műértő a finom fafaragást. Az
ujjakat az ajkak, és a szerelmesen forró lehelet követte, mialatt Sianis kezei; mintegy véletlenszerűen
kigombolták a könnyű ujjas legfelső gombját. „A nő teste a legtökéletesebb hangszer, fiam, és kontár a
férfi, aki nem tud rajta játszani. A mester azonban művészetté nemesíti a halhatatlan érzést!"
A gorviki utcán váratlanul koboz szava pendült. A toronyablaktól alig kőhajításnyira racallói
szerenád dallama szállt a meleg nyáréjszakában.
A ráérősen kigombolt ereni ujjast széttárva Sianis kezei egészen a tarkóig siklottak vissza és az ujja-
kat követve forró csókok özönével borította a lány hátát, csigolyáit, miközben a habkönnyű ruhadarab az
előrehajló Dharran válláról szinte véletlenszerűen hullott a földre. „Minden nép nyelvén tudnod kell
szeretni fiam - szenvedélyesen, mint Gorvik tüzes hímjei, kifinomultan, mint egy haonwelli bárd,
szemérmesen és pillekönnyűen, mint a tiadlaniak és szilaj hévvel, mint az ilanori férfinép. A szenvedély
ugyan a vér szava, de a dallam - nos, az megtanulható."
Míg az erioni tenyere a lány finom ívű kebleit simította a selyemkönnyű fátyolon át - ujjaid a
keblek ívét egy vak szobrászművész áhítatával csodálják ; Dharran szinte dorombolt a gyönyörtől. A
testőr egyszerre mozdult a székből felálló lánnyal és árnyként követve mozdulatait hozzásimult, míg
Dharran az ágy felé lépett. A Fekete Rózsa ekkor megtorpant, és parazsat tett az ágy lábánál felállított
aromafüstölőre. Felegyenesedve jólesően nyújtózott és átkarolta a háta mögé lépő fiú nyakát, miközben
az erioni egyetlen mozdulattal oldotta meg a bíbor nadrágszoknya övét. Finoman a tarkójába harapott és a
gorviki lány boldog meglepetéssel fedezte fel Sianisban a holdfényes tetőrengetegben megpillantott
ragadozót. „A nők sóvárognak az erő után - de az erőszakot a párnák közt is csak szelídítve tűrik." A
testőr egy erőteljes simítással-hátulról a lány arcába fésülte az éjfekete hajzuhatagot, és a Liedor-örökös
fojtott sikollyal vetődött a széles ágyra. A hátának, ágyékának feszülő izmos test meglepően könnyű volt -
az erioni kontár lett volna a szerelemben, ha nem tudja súlyát megfelelően elosztani.
Sianis pedig ezalatt - ez a férfi sosem veszíti el a fejét? - hozzáértő gyengédséggel a melleket fedő
fátyol
merült kapcsát
az édes,oldotta ki. Aélvezetbe,
akarattalan lány hatalmas,
mikorelégedett vadmacskaként
a testőr ujjai nyújtózott
a keresztcsontját, a kereveten
utóbb-a combja és tovább
belső ívét
masszírozták. A testőr nem sietett: egy művész ihletett kifinomultságával hangolta fel a tökéletes test
gyönyör- és fájdalompontjait. „A férfi eksztázisa, akár az íj - minél tovább feszíted, annál messzebbre
száll. Csak az ostobák dicsekszenek azzal, milyen gyakran áldoznak a szerelem oltárán. A mester számára
az a fontos, milyen hosszan és milyen magasra szárnyalnak együtt a Végtelenbe."
" Dharran már nem is tudatosította, hogy a könnyű ujjak, a forró ajkak lábainak, hátának egyetlen
porcikáját sem hagyják érintetlenül: Teste egyetlen sóvárgó sikollyá lett, éhesen kívánva a vágyat
végsőkig feszítő fiút. A partra vetett rönk tunyaságával fordult hátára, és csak homályosan érzékelte, hogy
a sötét szemű démon - végre! - megszabadítja legutolsó pillekönnyű ruhadarabjától is.
Gorviki
az arcát hímekhez
simítva, ajkávalméltó,
nyaka,vad rohamot várt;
mellbimbói felé ám a véglétekig
kalandozva kifinomult
megtagadta tőleerioni hollószín
a feloldó sörényével
beteljesülést. A
Liedor-lány türelmetlensége először ámulattá, majd vad elragadtatássá vált, amint a sóvárgás fogalma
újabb és újabb jelentést nyert számára. Semmi nem létezett már, csak a szédülés, a parázsló fekete szem, a
merészen tudatos ujjak, a forró lehelet és a végtelenül puha, végtelenül szemérmetlen ajkak és a szavak,
ó, Ranagol, azok a varázslatos, elragadó szavak!
Azután... zsigereibe, szívébe markolt a gyönyör, és az Idő egyetlen eksztatikus sikollyá alvadt. A
racallói utcákon kóborló igric húrjain pedig a gorviki Vágyelégia utolsó versszaka búsongott:
Legalább test a testnek vallja meg,

Mikor már nem segít rajtunk a gyűlölet sem,
És gyönyörbe
Hogy feledjüksikoltva
a Halált,tagadjuk az Időt,
kétségbeesetten.
26.
Patkány a saggranában tért magához. Tarkója pokolian szaggatott, és gyötrelmei csak fokozódtak,
mikor felindultságtól reszkető számadója kapkodva beszámolt a Holdtáncról. A hamuszürke arccal
felkönyöklő uzsorás első pillantása
söpörte le a vörös és fekete bábokat. a korongsakk táblájára esett. Őrjöngve pattant fel és eszelős kacajjal
- Végjáték! - rikoltozta teli torokból és vad táncba fogott. - Elfogytak az embereik. Meg kellett
mutatniuk meztelen arcukat! Halál! Eljő hát értük a halál! - sikoltott vérben forgó szemekkel. A számadó
némán, lehajtott fejjel menekült. Pacharro fásultan rogyott le és azon töprengett, hogyan tovább, mikor...
valahol az ablak alatt mintha Alasto gúnyos kacaját hallotta volna. Feltépte az ablakot, de odakint csak a
kék hold, a Ramraquo család baljós ómene tündökölt. A kacagást mintha elvágták volna. Alasto, na
persze. Halott, halottabb már nem is lehet.
Az uzsorás káromkodva készült becsukni a nehéz fatáblákat, mikor a szeme sarkában mozgást
észlelt: valami moccant a szomszéd sarokban. Reszkető kézzel akasztotta le a fegyverállványról a kicsi,
de meglepően erős, acélhúros számszeríjat. Miközben felajzotta, tekintetével szándékosan kerülte a
sarkot, ahol a nehéz függönyök homályában mintha újra megnyúltak volna az árnyak. Az uzsorás nyelt
egyet, vett egy mély lélegzetet...
Most! Az arasznyi, mérgezett nyílvessző átcikázott a saggranán és tolláig fúródott a nehéz függöny-
be... amely mögött nem állt senki.
A döbbentén tántorgó Pacharro félrehúzta a súlyos drapériákat és kitárta a másik ablakot is. Kéken
derengő, csendes éjszaka volt: átkok, fohászok és a kárhozat ideje a próféták szerint. A tarkóját tapogató
uzsorás rádöbbent, hogy a látomás csupán az agyrázkódás káprázata volt. Megkönnyebbülten sóhajtott
fel, mikor... óriási árnyak jelentek meg a szemközti falon. Csak árnyak, de kirázta a hideg a gondolatra,
miféle rém vethet ilyen árnyékot. Pacharro fogai összecsikordultak. Nem. Csak képzelődöm. Fáradt
vagyok és túl sokat veszítettem az elmúlt napokban. Nincs ott semmi - reménykedett. Szemét fájdalmas-
erősen behunyta, pontosan, mint kisgyermekkorában, ha a palota sötét szobáin kellett átvágnia. Száz
szívdobbanásnyi ideig számolt, majd résnyire nyitotta a szemét. Az árnyak már alig karnyújtásnyira
hömpölyögtek a tompa azúr félhomályban. A kék hold pedig csak nevetett rajta, miközben a sötétség
habzsolva közeledett, hogy magába szippantsa.
Nem! Nem! Nem!
Az uzsorás száját hab verte ki, ahogy ruháit megszaggatva dobálta magát az üresen visszhangzó
saggranában. Az ajtó előtt posztoló siedonok megrökönyödve néztek össze: A rideg, számító
gondolkodásáról hírhedt Pacharro jó fertályóráig tombolt, törve-zúzva, ami a kezébe került. Amikor
kimerülten, lecsillapodva elnyúlt a földön, az árnyak eltűntek, mintha nem is léteztek volna.
Az uzsorás kijózanodva gyors számadást vetett. Ketten maradtak a gazemberek, legfeljebb hárman.
Varázslójuk, fejvadászuk nincsen már, a két tejfelesszájú pedig nem ellenfél a... Rekedten felkacagott,
mikor eszébe jutott
a csigolyatörést a megoldás.
is túlélő Az elpusztíthatatlanul szívós fenevad; a család legveszettebb ragadozója,
ramie'cor.
- Nem maradt csatlósuk - motyogta feltápászkodva. A mágusuk a tengerbe fúlhatott, mert azóta sem
látták nyomát. A vörös szemű gladiátorból eleven tűpárnát csináltak a vörös íjászok, mielőtt átvetette
magát az aréna falán. A csuhást pedig már valahol a szomszéd tartományban űzi-hajszolja kilenc
Ramraquo-fejvadász. Ketten maradtak az arcátlanok, nekem pedig egész Racallo a lábaim előtt hever.
A Ramraquo-vagyonnal markában tartotta a várost. A félszigeten egyedül ö, Pacharro kölcsö-
nözhetett pénzt, nem is akármilyen kamatra. Aki nem tudott fizetni, még mindig eladhatta a családját - a
Korbácsos jól megélt a kis szajhákból -, esetleg beállhatott a tarantolo gyilkosai közé. Markában volt a
város - és nem csak a város. Racallóiak százai vándoroltak ki minden évben, akik torkig lettek a
Ramraquo-módszerekkel. A kivándorlókat azonban szintén a tarantolo hajói szállították és a vakon
reménykedők a Szent Föld határain túl, idegen országokban is egyhamar megismerkedtek a Ramraquók
„pénzbehajtójával".
A tarantolo éppen a kivándorlók megadóztatásával szőtte volna hálóit távoli vidékeken is, mélázott
a Ramraquók kincstárát kezelő uzsorás. Cápa Lancha halálával azonban kezdett összeomlani a jól
kiépített rendszer.
- Még nem veszítettem - mormolta. - Egyedül toborzok újabb cabraókat, és én magam fogom össze
a szálakat. Vérrel és tűzzel esketem fel őket a tőr és méreg törvényeire. Holnap: Ma pedig az írmagját is
kiirtom a Liedoroknak és befejezem, amit Alasto tizenhét éve félbehagyott!
Felesleges
képtelen elbánniazkét
egész várost bevonni,
senkiházival. Ha a tűnődött tovább
foltos bőrű lehiggadva.
fenevad Mégfog,
szimatot úgyegymaga
tűnne, a racallóiak nélkül
is végez velük.
Valahol ismét felhangzott a kurta, éles kacaj, de az uzsorás csak a fejét rázta, fogcsikorgatva. Nem, ma
végzek velük. Ma este már nyugodt álmom lesz. Kék árnyak nélkül.
- Küldjétek be a Leopárdot - suttogta rekedten.
27.
E1 sem téveszthette a lány könnyű; igéző illatát. Noha a vérveszteség legyengítette, sebei már
eléggé behegedtek, hogy utánuk merészkedjen. Sokkal szívósabban kötődött ő az élethez, mint az
éjszakában vakon botorkáló, kurta életű, törékeny halandók. Amikor már elég erősnek érezte magát, a
lány keresésére indult.
A hajnal még bátortalanul motozott fényujjaival napkeleten, mikor ráakadt az illatra. Folyékony
árnyékként kúszott a háztetők birodalmában tovább, az izgató, kábító nőies aromát követve. Igen, ma éjjel
eljött az igazság ideje és talán minden megváltozik, minden más, jobb lesz ezután.
A toronyszobát megpillantva hatalmasat dobbant a szíve. Borotvaéles hallásával felneszelt a lezárt
zsaluk mögül kiszűrődő hangokra és érverése vadul felgyorsult. Elrugaszkodott a szomszédos háztetőről,
és az ablakpárkányba markolva hatalmas pók módjára kúszott fel a kerek toronyba. Mivel nem akarta, a
tető meg sem reccsent mázsányi súlya alatt.
Álomszerű lassúsággal lazította meg az egyik széles cserepet és még az utolsó pillanatban is re-
ménykedett, hogy megcsalta a füle, hogy ezután valóban más lesz minden...
A vágy, fojtott sikolya szállt az éjszakában. A toronyszobában zihálók egyike sem vette észre a
félrecsúszó cserép résében felparázsló szemeket. Keskeny, bíborszínű, kráni szemeket.
Csalódott, elkeseredett szemeket.
28.
Sianis arra ébredt, hogy mozdítani sem tudja a bal kezét. Mikor rádöbbent, hogy a jobbat sem, azon
nyomban felébredt. A hatalmas ágyon feküdt kifeszítve - az acélbéklyók és a zárak igazi szakértőre
vallottak. KisséAzmegnyugodott, mikor megpillantotta
meztelen volt. arcán valami vad diadal ragyogott. a fölé hajló Fekete Rózsát. A lány deréktól felfelé
- Sosem szerettem az efféle kikötözős szerelmi bolondságokat - húzta el a száját a fiú, de a Dharran
szemében lobbanó fény arra utalt, hogy szó sincs játékról.
- Csak Ranagol kiválasztottai értékelik mindazt a tapasztalatot, amit egy árnyháború jelent kezdte
lassan a lány. - Gorviki módra, feláldozni mindent, ha kell, a győzelemért.
- Hé, hé! Mi ez a gorviki ostobaság? Sosem volt könnyű melletted, de most igazán nem tudlak
követni - kezdte a fiú, gyomrában felfelé kúszó rémülettel. Hangja remegett, de most kisebb gondja is
nagyobb volt annál. Azok a béklyók átkozottul jók és eltéphetetlenül erősek voltak. A lány elfújta az ágy
lábánál parázsló, kábító illatú füstölőt. Már nem volt szüksége rá.
- Minden a győztesé, emlékszel? Ketten maradtunk az egész város ellen... vagy az utolsó
Ramraquo ellen, szemlélet kérdése. Bolond voltam és vak. Veled olyan ütőkártya volt a kezemben,
amely feleslegessé tette volna Atros, a kráni meg a többiek feláldozását.
- Honnan tudod, hogy mind meghaltak? - kapta fel fejét a fiú.
Dharran lesajnálóan mérte végig.
- Ha élnének, már hallottunk volna felőlük. Az a nyomorult csuhás majdnem lebuktatott, de egyszer
mindennek eljön az ideje. Az aréna mellett, a harangtoronyban ráhibáztál, testőr. Valóban boszorkány
vagyok, nem is akármilyen. -A lány egy fatokból alkarnyi csontkést húzott elő.
- Feláldozni mindent, ha kell. Most rajtad a sor, kedvesem.
29.
Bram Boreillo hányingerrel küszködött, szemébe könnyeket csalt a kín. Törött, kacskán
megbicsakló kezeivel alig bírt megkapaszkodni a magas -ablakpárkányban, bal lábára nem tudott
ránehezedni. Csípőcsontjába számszeríj vesszeje törött, de nem szerezte meg kínzóinak az örömet, hogy
összerogyni lássák.
Ha élni nem tudtál, legalább halj meg rendesen, ismételgette magában fogcsikorgatva, mint shadoni
szerzetes a zsoltárt.
Az utolsó utáni pillanatban találta meg Sianist és a lányt. Figyelmeztetni, de legalábbis megvédeni
próbálta őket. Két teljes percig tartóztatta fel a Ramraquókat a toronyszoba melletti sikátorban,
megfeledkezve Erion harmadik aranyszabályáról: egyszer minden jótett elnyeri méltó büntetését.
Verejtékben fürdő arcát a Vörös Íjászok felé fordította, de nem őket látta, még csak nem is a
mögöttük lapuló Patkányt. Abaszisz koszorús mesterdalnoka a felhőkön áttörő, szórt hajnali ragyogást, az
új nap örömét akarta magával vinni, mielőtt elindul a hideg, végtelen úton.
A Ramraquo-uzsorás halottsápadt volt, szemei alatt a kialvatlanság riasztóan mély karikái sötét-
lettek, de vigyorgott. Az igazság pillanata: csak egy kézmozdulat és az utolsó álcájától is megfosztott,
kövér aszisz disznót félszáz nyílvessző szegezi a vályogfalakra. A Leopárd azóta biztosan végzett a másik
kettővel. Az uzsorás tenyere viszketett, ahogy a dalnok pufók arcába nézett. Ki akarta élvezni a bosszút.
Miközben a fal mellett támolygó, vérveszteségtől reszkető dalnokhoz közeledett, amaz felemelte törött
balját.
- Dalnokot megütni rossz ómen. . . - kezdte, de megpördült a visszakezes pofontól. Recsegő síp-
csontjában felüvöltött a fájdalom és mikor a falnak zuhant, alkarjaiban pattogva hasadtak tovább a
csontok.
- Nem érdekel. Az erősebb jogán! - vihogott az uzsorás sipító patkányvihogással, és közelebb lépett
az újabb pofonhoz. Szinte sajnálta, hogy ez az egyetlen túlélő és ez sem húzza már soká. A Vörös Íjászok
sorfalán túl néma döbbenettel gyülekezett a városnép. Kitűnő. Ideje, hogy a hitvány csőcselék megtanulja,
ki az úr Racallóban.
- Erősebb? - dadogta a bárd feldagadt ajkakkal. - Erősebb volna az, aki gon-corgák és testőrök
százaival a háta mögött, egy egész félsziget zsarnokaként képtelen megakadályozni, hogy féltucat
lázadó... hat nap alatt hat Ramraquo-vezért küldjön a Kosfejes Úr ítélőszéke elé? Magad leszel a hetedik,
uzsorás! Most, a hetedik napon, mert méltatlan vagy a hatalomra, mert a Nagyúr törvénye ellenére
uralkodsz... mert Ranagol megveti a gyengét!
A következő pofon leterítette. A Patkány hallotta háta mögött az emberek rosszalló mormolását és
kezdte bánni, hogy belement az ostoba komédiába. Túl sokat beszél a rohadék. Fél lábbal a sírban is
képes kiforgatni a Tanításokat a szőrös disznaja! Még egy utolsó, igazi ökölcsapás, aztán szitává lőhetik,
döntött az uzsorás, de képtelen volt megállni, hogy egy utolsót ne üssön a tarantolo ellenségén. Egy klán
jövője (vagy a sors elágazásai, ahogy a Sheral-vidéken mondanák) bizony néha efféle apróságokon
múlnak.
- Ki hát az erősebb? - nyögött a feltápászkodó aszisz. - De van még egy érvem, patkány. - Törött
baljára nehezedve, teljes erejéből sípcsonton rúgta az uzsorást. Pacharro döbbenten visított fel: a rúgás
nem volt erős, ám a dalnok hegyes orrú, vasalt csizmát viselt.
- Lelőni! - parancsolta tajtékozva, aztán észbe kapva kihátrált a tűzvonalból. ,
Nem történt semmi. A vörös zekés mesterlövészek mintha a hajnali harmattal szívódtak volna fel. A
megperdülő uzsorás azon kapta magát, hogy egyedül néz farkasszemet a hitvány csőcselékkel... amely
ilyen közelről azért nem is tűnt olyan hitványnak.
- Időd lejárt - suttogta háta mögött az aszisz, de már nem figyelt rá, mert egy magas termetű, ősz
férfi megragadta a vállát.
- Húsz éve várok erre a pillanatra - jegyezte meg csendesen, miközben a racallóiak közelebb
nyomultak mormolva, feltartóztathatatlanul., mint az árapály. Éhező gyermekek elkeseredett szülei,
rászedett, kifosztott és meglopott városlakók, napperzselte parcelláikról elmenekülő, földönfutóvá tett
parasztok, megsarcolt halászok, meggyalázott anyák és véresre korbácsolt kurtizánok: ott voltak mind.
Nem látott egyetlen rivális klánt, egyetlen nemesi kendőt sem. Erre a számadásra csak a szegények, az
örök vesztesek jöttek el.
- Ki vagy te? - dadogta a Patkány a vállát egyre erősebben markoló, széles tenyerű öregnek. Alig
vette észre; hogy valami meleg csordogál lefelé -a lábszárán. A tömeg már nem volt arctalan: undorodó,
megvető fintorok tengere hullámzott körötte.
- A uzsorás
Az te szemedben egyszéthulltak
fejében senki - felelte a vén sólyaépítő.
a gondolatok. A dalnok szava kerengett elméjében, mint keselyű a
haldokló felett:
Ranagol megveti a gyengét.
Az utolsó dolog, ami az agyába villant, egy széles pofájú ácsbalta volt.
30.
A csonttőrre vésett rúnák átizzottak a füstölő felett és Dharran túl volt már a bevezető rítusokon is.
Meg kellett várnia, míg a penge eléggé lehűl, hogy a törés veszélye nélkül lesújthasson:
- Mióta Atros Bizonyára
kimenekített Racallótól,
már aaHiwithekről
Ramraquók -maguk alá gyűrték
Dharranaafélszigetet,
én viszont
készültem ellenük. hallottál pillantott fiúra, és csodálkozva
nyugtázta, hogy kövér verejtékcseppek ütnek ki a testőr homlokán. - Perverz ringyók. Kilenc úgynevezett
nagyasszonynak kellett odaadnom a testem, míg engedélyezték, hogy fiatal korom dacára elsajátítsam a
Kés rítusát. Ez egy szimpátiás mágián alapuló, véres varázslat. Nem mondom, hogy fájdalommentes, de
halálbiztos.
- Ismerem.
Dharran Liedor hitetlenkedve csóválta a fejét. Fekete Rózsa, gondolta a fiú. Méltó a nevére: ha
tövisének mérgét megízleled, legyőzhetetlennek érzed magad, végül azonban biztos halál vár.
- A kosfejes istenetek, meg az ostoba próféták miatt vagytok ilyenek - dünnyögte.
- Milyenek?
- Dicsőítitek a bosszút és a gyilkosokat. Rettegitek a halált, de magasztaljátok a gyilkolást. Azt
képzelitek, ha kioltjátok valakinek az életét, azzal nemcsak őrajta, de a halálon is úrrá lesztek egy kicsit.
Számotokra senkik csupán, akik egy élet munkáját áldozzák azért, hogy felneveljék gyermekeiket a
jövőnek. Goradonok, senkik tartják el ezt az országot, valamennyi nagyszájú ripőkjével. Ti pedig hősként
ünneplitek, ha valami fajankó bátran hátba lő egy városőrt, aki özvegyet és árvákat hagy maga után. Talán
Alasto és Chancana, talán a Ramraquók formálták ilyen ostobává Racallo „hőseit". Fekete Rózsa, amikor
megölsz, te sem leszel más; mint a családom.
- Ah, a gyengék szép szavai! Csak a kiválasztottak értékelik mindazt, amit Ranagol egy árny-
háborúval ad. Az erősebb megerősödését, a méltatlanok kirostálódását - ismételte a lány konokul. -
Gondolom, nem hiszed, ha azt mondom, sajnálom. Ketten maradtunk és nincs más mód, hogy végleg
elpusztítsuk a tarantolo utolsó vezérét. A leggazdagabb, legravaszabb rokonodat. A biztonságunkat eddig
annak köszönhettük, hogy sosem látták az arcunkat, nem hagytunk nyomot. Most viszont, legfeljebb egy
óránk lehet, mielőtt betoppan, és ne reméld, hogy egyedül jön. Addig végeznem kell a Kés Rítusával,
különben ő végez velünk. Ha lenne egy papunk, túlélhetnéd, de így... tényleg sajnálom, kedves. Meg kell
tennem.
- Nem kell.
A hadaró, macskaszerű kurrogás alig hasonlított emberi beszédre. Aztán megérezték a szagot is: a
ragadozó nagymacskák jellegzetes, fanyar bűzét. Az ajtóban - nem hallották kinyílni - a tarantolo
kétembernyi magas, foltos bőrű mestergyilkosá állt. A nyakát ugyan valami különös, vastag sál fedte, de
ettől semmivel sem látszott kevésbé veszedelmesnek. A lány tétova mozdulatot tett Sianis felé, mintha
segítséget várna a leláncolt testőrtől. A ramie'cor azonban nem támadott.
- Az Erősebb
ragadozóvigyor Törvénye fel
- sorakozzon feljogosítja
az erősebba klánt,
mögé.hogy belháború
A Nagyúr esetén egy
nem követel emberként
felesleges - torz,azszázfogú
áldozatot övéitől.
Nem kívánja, hogy vérünket ontsuk a gyengébb oldalán. A tarantolo pedig titeket választott.
A lány kezéből hangosan koppanva hullott ki a tőr. A testőr sóhaját tán még a lenti sikátorban is
hallották.
- Egyszer egy fehér sámán azt jósolta, úr leszek enyéim között. Levennéd végre ezt a rohadt
bilincset? - sziszegte Sianis és a boszorkány dermedten, szó nélkül engedelmeskedett.
- A bordélyban nem tartott ennyi ideig, pedig nekem kulcsom sem volt - dörzsölte csuklóit a testőr,
gondosan kerülve a valódi kérdést: hogyan tovább?
A Leopárd a küszöb mellett letelepedve puha mozdulattal maga, alá húzta hosszú lábait. Kedvtelve
méregette a Fekete Rózsát. Meglátta benne a harcias vadmacskát: embernőstényben az efféle igazi
ritkaság.
- Az örökséged. Az örökségünk - suttogta a Liedorok klánjának egyetlen túlélője, és beleszédült,
mikor kezdte felfogni szavai jelentését. A félsziget, a nagyváros, a falvak és a kikötők, a klánok és a
saggiák, minden őket illeti, az erősebb jogán. Ha pedig a két klán egyesül... micsoda szerencse, hogy a fiú
nemcsak okos, de jóvágású is! Dalnoknak persze csapnivaló lenne, hiába igyekszik, de az ágyban igazi
művész... ami ugyan nem fődolog, de a legfőbb mellékes.
A fiú nem viszonozta a mosolyt: talán kissé gyorsnak találta a tempót, amellyel áldozatból
klánvezérré és leendő férjjé lépett elő. Ezek a külországiak mindig ilyen nehézkesek, tűnődött a lány, de
majd itt beletanul. Hiszen felerészben gorviki, nem is akármilyen: .
- Akellett
ezért el nagy törnöm
kalaposmindkét
ember odalent
kardjátvár
és a- kezeit.
szólalt Meg
meg váratlanul a Leopárd.
az egyik lábát is - tette- hozzá
Megpróbált feltartóztatni,
fejét lesunyva, mint
aki kész elfogadni a korholást. Egyszerű világában a sötét hajú Ramraquo-fiút is az igazi ragadozók közé
sorolta. A Leopárd felismerte benne a vezérségre termett, ravaszabb hímet, akinek vakon
engedelmeskedhet. Minden rendjén való, gondolta és dorombolni szeretett volna az elégedettségtől.
- Az én munkám itt véget ért. Ez nem az én hazám, és a családomat is kiirtottuk már - rázta a fejét
Sianis. Szó nélkül lépett el a hatalmas embervad mellett. Azon tűnődött; a vasszürke csődör elbírja-e
kettejüket hazafelé, vagy érdemesebb megkockáztatniuk egy hajóutat.
- Testőr! - csattant fel a lány.
Ismét a büszke Liedor-örökös volt, zárkózott vonású, megközelíthetetlen... de a szemei elárulták.
Sianis a küszöbről fordult vissza. Röptében kapta el az erszényt, amely - legalábbis tapintásra -
drágaköveket, meg valami
- A rúnapálcát arasznyi
a kopasz pálcafélét
csuhástól rejtett.
kaptuk, vész esetére. Legfeljebb hat embert repíthet az Északi
Szövetség területére, ha kettétöröd. Mondta a város nevét is, de már elfelejtettem. - Halványan el-
mosolyodott. - Nekem semmi keresnivalóm odafent.
- Aha - mondta Sianis. Megesik, hogy a legdrámaibb pillanatokban semmi értelmes nem jut az
ember eszébe. Búcsú nélkül fordított hátat a lánynak, akire a Szent Föld leggazdagabb félszigetét hagyta...
jókívánságok nélkül. Az istenek törvényei és a gorvikiak persze nem változnak. A ravasz, gyönyörű
boszorkány tűzzel-vassal valóra váltja majd saját álmát.
A Liedor-tarantolót.
A REGÉNYBEN ELŐFORDULÓ SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK
Abraselyem (gor): Warvik tartományban készülő különleges szövetféle. A hagyományok szerint

egykor shadoni takácsok alkották az első ilyen vég selymet, a valósághoz azonban közelebb áll a feltevés,
hogy dzsad mesterek eszét és tapasztalatát dicséri az így készült, rendkívüli finomságú anyag. Az
elnevezés első tagjából arra lehet következtetni, hogy kezdetben kizárólag a nemesi származásúakat illette
meg. Ma persze minden módosabb gorviki abraselyemből igyekszik ruháit szabatni:
Arzobispo (gor): Bíbornok, a gorviki egyház legfőbb feje egy-egy tartományban. A világi életre
gyakorolt befolyásuk jelentős, de mértéke tartományonként erősen változó. A rokmundi arzobispo
szavának súlya például meg sem közelíti Akvilonia Fekete Bíbornokának korlátlan hatalmát.
Árnyékháború: Kránban őshonos szokás; két egymással látszólag békében élő hatalmi csopor-
tosulás titkos küzdelmét nevezik így. Az árnyékháború eszközei nem seregek, hadvezérek, ostromok és
csaták, hanem merényletek, emberrablások és más, alattomban kitervelt és végrehajtott akciók. Gorvikban
elsősorban a főrendek és kiterjedt nemesi családok folytatnak egymás ellen árnyékháborút. Az ellentétek
ilyen módon történő elsimítását a törvények is támogatják, mivel az ártatlan áldozatok száma így
alacsonyabb, gyakorta a nullával egyenlő. Amennyiben a két fél bejelenti hűbérurának az árnyékháborút,
a gyilkosságok családi ügynek minősülnek - a bűnösöknek nem a törvény szigorával, hanem az áldozatok
szokásjog szabályozta bosszújával kell számolniuk.
Az árnyékháború Gorvikban nemesi előjog, azt folytatni Gorvikban csak kékvérűeknek van
lehetőségük. A csatározásba persze olykor rendek és más szervezetek is belekezdenek, ellenük a törvény
őrei a szokásost messze meghaladó szigorral lépnek fel.
Cabrao (gor): A régies hangzású szó valaha földdel bíró lovagot jelentett Gorvikban: Később a
nemesek szolgálatában álló birtokfelügyelők megnevezése lett- a városiasodó tartományokban azonban
ma már a különféle klánok alvezéreit is így nevezik.
Conjurator (kys-közös): Szó szerint idéző. A mágiatudók mára meglehetősen megritkult csoportja,
akik tudásukat a démonoktól, hatalmukat pedig különféle lények megidézésével és uralásával nyerik.
Corga (gor-kra): Kráni eredetű kifejezés; olyan falu, mely az ott élő harcosok (fejvadászok) ki-
képzőközpontja is egyben. A közösség apraja-nagyja a gyilkolás mesterségét műveli, ez a munkájuk.
Kardjukat, tudásukat adják bérbe annak, aki megfizeti.
Cou'dainne (erv): Szó szerint villámcsapás. Átvitt értelemben az első látásra fellobbanó, pusztító
erejű szerelmet értik rajta, melyet a legtöbben az istenek ajándékának, avagy csapásának tulajdonítanak -
nem véletlenül.
Crotto (gor): Elsősorban Gorvik és Abrado tartományokban népszerű udvari tánc. Az alaplépések
shadoni eredetre utalnak, mára már teljesen függetlenítette magát az Egyetlen országában divatos car-
radótól. Friss, pergő ritmusú tánc, mely nemcsak a nemesi udvarokban divatos, de bizonyos változatait
szegényebb körökben is járják. Tőrtánc néven ismert változata kitűnő reflexeket, hosszú gyakorlást és
nem utolsósorban nagy adag vakmerőséget kíván, tekintve hogy az egymással vetélkedő férfiak a tánc
során tűhegyes dobótőröket hajítanak egymás felé, amit leejteni igen nagy szégyen.
Csatlós-corga (gor): Olyan fejvadászklán, amely nem tudta megőrzi függetlenségét, és különféle
okokból valamely nemesi család hatalma alá került. Adót ugyan nem kell fizetniük, ám cserébe bármikor
az adott hűbérúr szolgálatába kell állítaniuk tudásukat.
Da (gor): Bárói birtokjelző.
Dacorga (gor): Klánbáró; olyan földbirtokos, aki egyben valamilyen - többnyire alvilági klánban is
vezető posztot tölt be.
Gon-corga (gor): Fejvadász; szó szerint corgafi.
Goradon (gor): Paraszt, napszámos

Időméreg: Egy fekete rózsaféléből lepárolt, kráni eredetű, emésztőrendszerből felszívódó méreg,
„száz szívdobbanásnak" is nevezik. Hatását egyfajta, „a sejtekben raktározott" életerő felszabadításával
fejti ki, száz szívdobbanásnyi időbe sűrítve az egész hátralevő élet vitális energiáit: A méreg hatóideje
során a szervezet elképesztő teljesítményekre képes, de közben felemészti teljes életidejét. Az utolsó tíz
szívdobbanást már az agónia görcsei kísérik, a századik pedig maga a halál.
Khim'mor'tin (kra): Sziklafutás. Krán gyalogfutárai körében ismert transzállapot, melyben je-
lentősen veszítenek testsúlyukból, és képesek a legmegfelelőbb léptekkel rohanni a sziklás hegyvidéken
is. Hosszas előképzettséget igényel és rendkívül megterheli a szervezetet. Az állóképesség egyes
mérgekkel tovább fokozható, ám ezek a transz megszűntével általában a futó halálát okoz
Mullah (dzsad): Papok, leginkább Doldzsah vándor papjainak megnevezése a dzsad kultúrkörben.
Narra-orta (gor): Tőrvény; szó szerint hatalom-beszéd.
Ramie'cor (gor): Szó szerint fegyveres. kéz. A saggiák és tarantolók legfőbb orgyilkosa; a klán-
vezér jobbkeze. Általában a klán legjobb, rendíthetetlenül hűséges harcosa. Bármikor, feltételek nélkül,
azonnal bevethető, de csak a vezér kifejezett utasításainak engedelmeskedik.
Sacerdon (gor): Ranagol papjainak címe. Saggia (gor): Jelentése család. Gorvikban a fegyveres erő
felállítására jogosult klánok elnevezése.
Saggrana (gor): A különféle klánok tanácsterme, a "gyülekezés helye".
Sicolo (gor): Jelentése hallgass! A Ramraquók első törvénye, a cinkosságra építő, az árulókat kínos
halállal sújtó parancs. Teljes megfogalmazása nagyjából így hangzik: a tarantolo erősebb a hercegnél,
ezért ha Racallóban élni akarsz, tudod, hol a helyed. „Aki süket, felejt és hallgat, az száz évig is békén
alhat." (Quo defo, oublo e sicolo, che sonna tranquita annecento.)
Shibon (kra): Az egyik északkeleti kráni tartomány nyelvén senkit jelent. A méltatlanok címe, akik
már felismerték semmi voltukat, ezzel megtéve az első lépést a felemelkedés felé.
Shadahín (kra): A kifejezés hozzávetőleges jelentése ember. Krán nyelvén így illetik azokat, akik
már nevet szereztek, ezzel jogot egy másfajta létezésre.
Siedon (gor): Nemesi származású szabad harcos.
Signissa (gor): Nemesi származású gorviki hajadonok kötelező megszólítása.
Sorora (sha-közös): Nővér; eredetileg a shadoni apácarendekben használt szó, mely mára szélesebb
jelentést nyert. A csak nőkből álló boszorkány - vagy fejvadászklánok, szekták tagjainak gyakori
megnevezése.
Tarantolo (gor): Öklömnyi méretű, barna, vérszívó pókfajta, mely leginkább Gorvikban elterjedt.
Rendkívül tartós hálóit csapatosan szövi, és legalább tizedmagával veti magát a pókfonalak között
megrekedt áldozatra. A szó másik jelentése egész Yneven ismert: azokat a klánokat értik alatta, amelyek
riválisaikat megtörve, egész városokat, tartományokat vontak uralmuk alá.
Trocca (gor): Gorvik tartományban népszerű. pengetős hangszer, ám akadnak olyan változatai,
melyek megszólaltatásához vonót használnak. Hangjuk és méretük alapján öt különböző típusát
különbőztetik meg.
Uonoverole (gor): A szó jelentése nagytiszteletű. A saggiák és tarantolók vezéreinek, a városokat

vagy tartományokat uraló alvilági szervezetek pátriárkáinak tiszteletteljes megszólítása.
A RAMRAQUO-TARANTOLO
Ilar Ramraquo - a nagyapa

Testőrből kereskedőklán-vezérré lesz, meggazdagodva nemesi családba házasodik. Fia, Chamarro
Ramraquo már nemesként születik.
Chamarro Ramraquo, az „Uonoverole" - a Ramraquo-fivérek apja.
A klánt saggiává kovácsolja össze.
AZ UONOVEROLE TÖRVÉNYES FELESÉGÉTŐL, NANNIALLTÓL

SZÁRMAZÓ FIAI:
Labreo, az elsőszülött. Erionba űzi öccsét, Chancanát, de mindössze egy évig húzza a saggia élén.
Thaitar, a másodszülött, a család fekete báránya. Sianis apja az emlékezetes erioni kaland során
végképp megtagadta klánját.
Alasto, a klánbáró.
corga-törvények A fejvadászklánok
megalapítója, a gyilkosságokvitathatatlan ura a félszigeten.
intézményesítője. Chancana alvezére,
A Ramraquo-birtokok az új
bejegyzett
tulajdonosaként a család egyetlen valódi bárója.
Loalter, a piperkőc. A városi tolvajklánok, játékbarlangok és versenyfogadások koronázatlan
királya.
KÜLÖNFÉLE ÁGYASOKTÓL SZÁRMAZÓ, NEM UTÓDJOGOS FIAK:
Chancana, az erioni vesztes. Időrendben másodikként születik. Erionból hazatérve összefogja

fivéreit és a várost, majd a félszigetet leigázva létrehozza a Ramraquo-tarantolót. Klánvezérként a
spirituális hatalom
Ligarr, érdekében
a Korbácsos. felvételért
Racallo folyamodik Ranagol
nyilvánosházainak, papi rendjébe.
fogadóinak vámszedője.
Cápa Lancha, a kereskedők, halászok és hajósnépek ura, a kikötők korlátlan hatalmú zsarnoka.
Akasztó Albera, a fattyú zsivány. A szárazföldi kereskedelem és az utak vámszedője. A malmok, a
vízellátás és a kisbirtokosok zsarolása is a feladatkörébe tartozik. Az Uonoverole kedvenc ágyasától
született ugyan, de mivel alig hasonlít fivéreire, a valódi apa kiléte erősen kétséges.
Patkány Pacharro, az uzsorás. A tarantolo pénzembere és szellemi vezére. A legravaszabb
Ramraquo, afféle szürke eminenciás: arcát nem is ismerik a racallóiak.

Jó Fantasy Regény 2

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Jó Fantasy Regény 2

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

5/6/2018 Ala n O'Connor - Ké k é jsz a ká k á r nya i - slide pdf.

elnéptelenedtek. A háznép zöme - hitbuzgó shadoniak valamennyien - az istentiszteleten vett részt. A

rémálomra. A félbeszakadt idézés miatt a pokolféreg tökéletlenül anyagiasult, és vakon, kínlódva

- A -mágusok szerint efféle szivárványkristályt utoljára a kyrek készítettek birodalmuk fénykorá-

- Felejtsd el! Mágusokkal nem kezdek.

-A jó álcázás fél győzetem. Tőlem tanulta.

volt azAz öreg mögött

nyelvenA púpos, tetovált

Nálam a kés, tiéd a fájdalom,

Atyád ajkát ne hagyja el többé bűvige...

A klánvezér és a Ranagol-pap kíváncsian hajolt közelebb. Chancana kedvtelve csettintett, majd

Anyád fúljon bele önnön vérébe…

Doldzsahot hívod esküszavaddal,

Míg célod eléred, míg karod lesújt,

Ha visszatérsz majdan, kiállva a próbát.

zsiványtanyája felé. A kiáltás megismétlődött, ezúttal kissé bizonytalanabbul; ám a hatkerekű to-

Ó igen, a család hagyományai..: apjuk, a Nagytiszteletű, az Uonoverole, még csak egy

A gon-corgák Chancana egyetlen intésére letették a számszeríjat és kardot vontak, a narra-orta

Elindulni egy délutánban,

Lehorgonyozni a Nagy Vizeknél,

Aztán tovább! Továbbhaladni

Míg fekete vérem a forrás,

elé, de- ezúttal

A dacorgára pillantó nézők visszazökkentek a Hús Valóságának idejébe. A klánbáró és ágyasa

Akkor legyőzetsz, pusztulnod kell,

Legalább test a testnek vallja meg,

A REGÉNYBEN ELŐFORDULÓ SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK

Abraselyem (gor): Warvik tartományban készülő különleges szövetféle. A hagyományok szerint

Gon-corga (gor): Fejvadász; szó szerint corgafi.

Goradon (gor): Paraszt, napszámos

Narra-orta (gor): Tőrvény; szó szerint hatalom-beszéd.

Siedon (gor): Nemesi származású szabad harcos.

Signissa (gor): Nemesi származású gorviki hajadonok kötelező megszólítása.

Uonoverole (gor): A szó jelentése nagytiszteletű. A saggiák és tarantolók vezéreinek, a városokat

Ilar Ramraquo - a nagyapa

AZ UONOVEROLE TÖRVÉNYES FELESÉGÉTŐL, NANNIALLTÓL

KÜLÖNFÉLE ÁGYASOKTÓL SZÁRMAZÓ, NEM UTÓDJOGOS FIAK:

Chancana, az erioni vesztes. Időrendben másodikként születik. Erionból hazatérve összefogja

You might also like