DANIEL SILVA

AZ IDŐZÍTETT KÉM
A mű eredeti címe:
The Unlikely spy
Fordította:
Szabó Ervin
ISBN 963 305 053 7
A feleségemnek, Jamie-nek, akinek a szerelme,
támogatása és kitartó bátorítása adott erőt a
könyv megírásához, valamint gyermekeimnek, Lily-
nek és Nicholas-nak.
 ELŐSZÓ
1944 áprilisában, hat héttel a szövetségesek
franciaországi inváziója előtt, William Joyce náci
propagandista – ismertebb nevén Lord Haw-Haw –
dermesztő rádióadást sugárzott Angliába.
Joyce szerint Németországnak tudomása volt
arról, hogy a szövetségesek Anglia déli részén
hatalmas vasbeton szerkezeteket gyártanak. Arról
is tudtak, hogy azokat a szerkezeteket a küszöbön
álló invázió idején átvontatják a La Manche-
csatornán, és elsüllyesztik Franciaország
partjainál. Joyce kijelentette: „Nos, készen
állunk segíteni nektek, fiúk. Amikor útjukra
bocsátjátok őket, jövünk és elsüllyesztjük
nektek.”
Riadójelzések söpörtek végig az angol
titkosszolgálat és a szövetséges főparancsnokság
berkeiben. A Joyce által említett vasbeton
szerkezetek valójában a Mulberry-művelet fedőnevű
akció keretében, Normandia körzetébe készülő
óriási mesterséges kikötő alkotóelemei voltak.
Amennyiben Hitler kémei valóban rájöttek a
Mulberry céljára, akkor jól ismerhetik a háború
legnagyobb titkát is, a franciaországi szövetséges
invázió helyét és időpontját.
Néhány nyugtalanító nap után a riadalom
alábbhagyott, amikor az amerikai titkosszolgálat
elfogta Japán berlini nagykövetének, báró Hiroshi
Oshima altábornagynak a tokiói feletteseihez
küldött rejtjeles üzenetét. Oshima a német
szövetségesektől rendszeres értesüléseket kapott a
fenyegető invázió tudomásukra jutott
előkészületeiről. A lehallgatott üzenet szerint a
német titkosszolgálat azt hitte, hogy a vasbeton
szerkezetek egy erős légvédelmi bázis részét
képezik, és nem egy mesterséges kikötőét.
De a német titkosszolgálat hogyan követhetett
el ekkora tévedést ebben a sorsdöntő kérdésben?
Egyszerűen félremagyarázták saját hírszerzőik
jelentéseit? Vagy rászedték őket?
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A regényben leírt történések, akárcsak a
megjelenített szereplők, a szerző képzeletének
szülöttei, és nem törekszenek a valóságos
események megrajzolására. Mindamellett számos
ember nagylelkűen áldozta idejét és tudását arra,
hogy egy fiatal szerzőnek segítséget nyújtson a
régen történt dolgok megírásához. A könyvben
kétségtelenül az ő szakértelmük tükröződik.
Bármilyen tévedés és írói elkalandozás az én
számlámat terheli.
Örökre lekötelezettje vagyok a londoni
Weidenfeld & Nicolson teamjének, Anthony
Cheethamnak, Cassia Jolinak és Maureen
Kristunasnak, akit rendszeresen elvesztettem a
földalatti állomáson. De legfőképpen különös
köszönettel tartozom Ion Trewinnek, aki
kölcsönadta nekem a szemét és a fülét, s
türelmesen válaszolt minden egyes, még a laikus
kérdésemre is. Ezt a regényt igazán nem tudtam
volna megírni a segítsége és bátorítása, valamint
a felesége, Sue társaságában a Norfolk-i partokon
tett hétvégi kirándulások kutatómunkája nélkül.
Hálás vagyok barátaimnak és kollégáimnak a CNN-
nél, különösen Frank Sesnonak, Richard Davisnek és
Bill Headline-nak, hogy időt és függetlenséget
biztosítottak a regény megírásához, majd
elkészülte után ismét hazavártak.
Köszönettel tartozom a Nemzetközi Alkotó
Szövetség csapatának, Heather Schrodernek, Sloan
Harrisnak és Jack Hornernek. Mindenekelőtt
ügynökömnek, barátomnak és irányítómnak, Esther
Newbergnek, aki az álmot segített valóra váltani.
Nála többet senki sem tett ezért.
Köszönet mindazoknak, akik munka közben
segítséget és tanácsot adtak: Dr. Uwe Heltnek és
Klaus Fischer professzornak a náci Németország
történelmének szakértő megvilágításáért; Dr.
Michael Badennek, aki segített abban, hogy többet
megtudjak a szúrt sebekről és a bonyolult kémiai
hatásokról; Brian Montgomerynek a dízelmotorok
működéséről tartott türelmes előadásaiért; és Lisa
Harlovitznak a végleges kézirat elkészítéséhez
nyújtott segítségéért. Ugyancsak különleges
köszönettel tartozom Adria Hillmannak, Kenneth
Warnernek és Jeffrey Blountnak felbecsülhetetlen
értékű támogatásukért, és Bemard Jacob
professzornak, barátomnak, tanáromnak, örökös
támaszomnak.
És végül hálával említem meg a Random House
jelentékeny szakértői csoportjának tagjait: Harry
Evanst, Sybil Pincust, Mark Speert, Lilian
Langostsky-t, Dan Rembert-et, Adam Rothberget,
Brian McLendont, Kirsten Raymondot, Sairey
Lutermant, Annik LaFarget, Melissa Milstent,
Jennifer Webbet, Leta Evanthest, Camille
MacDuffie-t és Lynn Goldberget.
És természetesen David Rosenthalt, a kiadómat
és kiváló szerkesztőmet, aki végig egyengette az
utamat, amikor eltévelyegtem szelíden visszaterelt
a helyes irányba, és segített regénnyé érlelni a
kéziratot. A kezdettől a befejezésig igaz barátra
leltem benne.
 „Ez a létesítmény annyira létfontosságú, hogy
az egész művelet kritikus pontjának nevezhető.”
Admiralitás jelentése
„Tekintettel az időről időre bevont munkások
ezreire, rendkívüli, jelentősége van annak, hogy
az ellenség ne is gyanítsa, mi készül.”
Guy Hartcup
Mulberry Hadtest
„Háború idején az igazság olyan nagy érték,
hogy hamissággal kell körülbástyázni.”
Winston Churchill
 ELSŐ RÉSZ
EGY
Anglia, Suffolk: 1938. november
Beatrice Pymm azért halt meg, mert lekéste az
utolsó buszt Ipswickbe.
Halála előtt húsz perccel a sivár
buszmegállóban állt, és a falu egyetlen utcai
lámpájának halvány fényénél a menetrendet
tanulmányozta. Az elsötétítési rendszabályokhoz
igazodva, a lámpát néhány hónap múlva
kikapcsolják. Beatrice Pymm soha nem fogja
megismerni az elsötétítést.
Most azonban a lámpa elég fénnyel világított
ahhoz, hogy Beatrice kibetűzze a megfakult
menetrendet. Hogy jobban lásson, lábujjhegyre állt
és festékfoltos mutatóujját végigfuttatta a
számokon. Néhai édesanyja mindig keserűen korholta
a festés miatt. Úgy vélte, nem úrihölgyhöz illő,
ha valaki állandóan beszennyezi a kezeit. Azt
akarta, hogy Beatrice valami tisztább kedvtelést
válasszon magának – zenét, önkéntes munkát,
esetleg az írást, habár az anyja egyáltalán nem
tartotta nagyra az írókat.
– A fenébe – dünnyögte Beatrice, mutatóujját
még mindig a menetrendhez ragasztva. Rendes
körülmények között túlzottan is pontos volt.
Anyagi felelősség, barátok és család nélküli
életében szigorú személyes időbeosztást készített
önmagának. Ma azonban letért a jó útról, túl
sokáig festegetett, és későn indult visszafelé.
 Levette a kezét a menetrendről, és aggodalmassá
vált az arca. Az apád arcvonásai, szokta
mondogatni kétségbeesetten az anyja – széles,
lapos homlok, nagy, nemesi orr, csapott áll. Éppen
harmincéves korára a haja is, idő előtt, őszülni
kezdett.
Nyugtalanította, hogy mit tegyen. Ipswich-i
otthona legalább öt n földnyire volt, túl messze a
gyalogláshoz. Kora este még lehet gyér forgalom az
országúton. Talán felveszi valaki.
Hosszan, reményvesztetten sóhajtott. Fagyos
lélegzete az arca előtt lebegett, majd a mocsár
felől támadt hideg szél a szárnyára kapta. A
felhők felszakadoztak, a fényes holdvilág áttört a
sötétségen. Beatrice felpillantott, és látta a
jeges fényű holdudvart. Megborzongott, először
érezte a hideget.
Felkapta a csomagjait: egy bőr hátizsákot, a
festővásznat és a viharvert festőállványt. Az
egész napot festegetéssel töltötte az Orwell folyó
torkolatánál. A festés volt az egyetlen szerelme,
és a kelet-angliai táj a kizárólagos témája. Ez
bizonyos ismétlődéshez vezetett a munkáiban. Az
anyja szeretett embereket látni a műalkotásokon,
utcaképeket, zsúfolt kávéházakat. Egyszer még azt
is javasolta Beatricének, hogy valamennyi ideig
Franciaországban folytassa a festészetet. Beatrice
elutasította az ötletet. Szerette a mocsárvidéket
és a védőgátakat, a folyótorkolatokat és a
lápokat, a Cambridge-től északra elterülő
ingoványos síkságokat, a Suffolk körüli legelőket.
Kelletlenül elindult hazafelé, holmijának súlya
ellenére egyenletes, határozott léptekkel haladt
az út szélén. Az ujjaihoz hasonlóan festékfoltos,
férfias vászoninget viselt, felette vastag
gyapjúpulóvert, amelyben játékmackónak érezte
magát, lelógó ujjú, kétsoros posztózubbonyt és
magas szárú csizmába gyűrt nadrágot. Kívül került
a lámpa sárgás fénykörén, és elnyelte a sötétség.
Nem érzett félelmet, hogy a sötét vidéken kell
keresztül ballagnia. Az anyja rettegett az egyedül
megtett hosszú útjaitól, szüntelenül az
erőszaktevők veszélyére figyelmeztette. Beatrice
mindig valószínűtlennek minősítette ezt a
fenyegetést.
Vacogott a hidegtől. Az otthonára gondolt, az
anyjától rámaradt, nagy falusi házra Ipswich
szélén. A ház mögött, a kerti sétány végében
vályogból rakott magának egy műtermet, ahol ideje
legnagyobb részét töltötte. Nem volt szokatlan
számára, hogy napokig egyetlen emberi lényhez sem
szólt.
A gyilkosa mindezt tudta, sőt még többet is.
Öt percnyi gyaloglás után egy motor berregését
hallotta a háta mögött. Egy teherautó lehet,
gondolta. A motor elnyűtt hangjából ítélve valami
öreg járgány. Beatrice figyelte a fényszórók
ragyogását, amelyek a felkelő naphoz hasonló
vöröses fénnyel világították meg a füvet az
országút két oldalán. Hallotta, hogy a motort
üresbe kapcsolják, és a kocsi gáz nélkül gurul
tovább. Amikor elsuhant mellette, érezte a
széllökéseket. Fojtogatta a kipufogógáz bűze.
Azután észrevette, hogy az autó lehúzódik az út
szélére, és megáll.
A kezet, a ragyogó holdfényben, Beatrice
különösnek találta. Néhány másodperccel azután
nyúlt ki a vezető felőli ablakon, hogy a teherautó
megállt. Integetve hívta előre. Egy vastag
bőrkesztyű, figyelte meg Beatrice, amilyet a nehéz
tárgyakat rakodó munkások viselnek. És egy munkás
overall, talán sötétkék.
A kéz újra intett neki. Megint felrémlett
előtte, hogy a mozgásával valami nincs rendben.
Művész volt, és a művészek ismerik a mozgás
anatómiáját. De észrevett valami mást is. A kéz
mozgása közben kivillant a bőr az overall ujja és
a kesztyű széle között. Beatrice még a gyér
világításban is látta, hogy az a bőr halvány és
szőrtelen – egyáltalán nem hasonlít az általa
eddig látott munkáskezekhez –, azonkívül
szokatlanul karcsú.
De még mindig nem érezte a veszélyt.
Meggyorsította a járását, néhány lépéssel elérte
az utastér oldalát. Kinyitotta az ajtót, és a
holmiját berakta az ülés elé, a kocsi padlójára.
Azután első ízben nézett fel a teherautóra, és
meglepetéssel tapasztalta, hogy a sofőr eltűnt.
Beatrice Pymm élete utolsó tudatos
másodperceiben azon tűnődött, hogy miért szállít
valaki furgonon egy motorkerékpárt. Pedig ott
volt, oldalra fektetve a kocsi végében, mellette
két marmonkanna benzin.
Továbbra is az autó mellett maradva becsukta az
ajtót, és szólongatni kezdte a sofőrt. Senki sem
válaszolt.
Egy pillanattal később bőrcsizma csikorgását
hallotta a kavicson.
Azután már közelebbről érzékelte a zajt.
Elfordította a fejét, és észrevette a mögötte
álldogáló sofőrt. Belenézett az arcába, de csak a
fekete gyapjúmaszkot láthatta. A kivágott lyukak
mögül két halványkék, hatalmas szem hideg
tekintettel meredt rá. A szájkivágás mögött enyhén
szétnyílt, nőies ajkak csillogtak.
 Beatrice sikításra nyitotta a száját. De csak
egy rövid zihálásra futotta az erejéből, mielőtt a
sofőr kesztyűs kezét bedugta a szájába. Az ujjai
elérték a lágy szöveteket a torkában. A kesztyűnek
rettenetes por, benzin és fáradt motorolaj íze
volt. Beatrice émelygett, majd kihányta kiránduló
ebédjének maradékát, a sült csirkét, Stilton
sajtot és vörösbort.
Azután érezte, hogy az idegen másik keze a bal
mellét keresi. Egy pillanatra arra gondolt, hogy
az anyja erőszakos nemi közösülőkre irányuló
félelme végül beteljesedik. De a mellét megérintő
kéz nem lehetett egy molesztáló vagy erőszakra
készülő emberé. A kéz különösen gyengéden, és
olyan gyakorlottan mozgott, akár egy orvos
érintése. Azután erősebb nyomást gyakorolva a
bordái felé vándorolt. Beatrice rángatózott,
zihált, és erősen ráharapott a kézre. A sofőr
láthatóan meg sem érezte a vastag kesztyűn
keresztül.
A kéz elérte az alsó bordákat, és a has fölötti
lágy húst tapogatta ki. Innen nem mozdult tovább.
Egy ujjával nyomást gyakorolt a kitapintott
helyre. Beatrice éles kattanást hallott.
Egy pillanatra pokoli fájdalom nyilallt belé,
ragyogó fehér fény villant a szemébe.
Azután jótékony sötétség borult rá.
A gyilkos kimerítő kiképzést kapott az ilyen
éjszakai feladatokra, de először követte el a
tettet élesben. Kihúzta kesztyűs kezét az áldozat
szájából, megfordult, és heves rosszullét tört rá.
De nem volt ideje az érzelgősségre. A gyilkos
katona volt – a titkosszolgálat őrnagya –, és
Beatrice Pymm hamarosan amúgy is ellenséggé válna.
A halála szerencsétlen ugyan, de szükségszerű.
 A gyilkos letörölte a hányadékot a maszk
szájnyílásáról, és folytatta a munkát. Erősen
megragadta és megrántotta a tőrt. A seb keményen
tartotta, de ő még erősebben húzta, és a hegyes
penge kicsúszott a testből. Egy kiváló gyilkosság,
tiszta, nagyon kevés vérrel jár. Vogel büszke
lenne rá.
A gyilkos letörölte a vért a rövid tőrről,
helyére csúsztatta a pengét, és berakta az
overallja zsebébe. Azután a hóna alatt megragadta
a holttestet, elvonszolta a furgon hátuljáig, és
lehuppantotta a töredezett aszfalt szélére.
Kinyitotta a hátsó ajtókat. A holttest
megrándult.
Komoly erőfeszítést kívánt a felemelése a kocsi
platójára, de pillanatok alatt megcsinálta. A
motor rövid köhögés után beindult. A teherautó
újra mozgásba lendült, fényszórói megvilágították
a sötétbe borult falut, és ráfordult az
elhagyatott országútra.
A gyilkos a holttest iránti undorát legyőzve
csendesen énekelni kezdett egy gyerekkorából
ismert dalt, hogy siettesse az idő múlását.
Hosszú, legalább négyórás út várt rá. Az
előkészületek során motorbiciklivel már megtette
az utat, ugyanazzal a járgánnyal, amelyik most
Beatrice Pymm mellett feküdt. De teherautóval
sokkal tovább tart majd az utazás. A motor kis
teljesítményű, a fékek kopottak, és a futómű
erősen jobbra húz.
A gyilkos megfogadta, hogy legközelebb jobb
autót lop.
A szívbe szúrt seb rendszerint nem okoz
azonnali halált. Még ha a fegyver átfúrja is a
kamrát, a szív egy ideig tovább ver, amíg az
áldozat el nem vérzik.
Miközben a teherautó zötykölődött az
országúton, Beatrice Pymm mellürege gyorsan
megtelt vérrel. Az agyműködése a kómás állapothoz
közeledett. Halványan, ködösen érezte, hogy
haldoklik.
Visszaemlékezett anyja figyelmeztetésére, hogy
késő este ne kóboroljon egyedül. Érezte a ragadós
nedvességet, amelyet a testéből az ingére szivárgó
saját vére okozott. Kíváncsi volt, hogy a
festménye tönkrement-e.
Azután meghallotta az éneklést. Gyönyörűen
szólt. Beletelt kis időbe, de végül rájött, hogy a
sofőr nem angolul énekel. Német dalt hallott,
méghozzá női hangon.
Azután Beatrice Pymm meghalt.
Tíz perccel később az Orwell folyó partján állt
meg először, pontosan azon a helyen, ahol Beatrice
Pymm egész nap festett. A gyilkos tovább járatta a
motort, és lemászott a vezetőfülkéből. Átsétált a
furgon utas felőli oldalára, kinyitotta az ajtót,
és kiszedte a festőállványt, vásznat, meg a
hátizsákot.
Az állványt leszúrta a lassú folyású víz
közelében, a vásznat pedig ráerősítette. Azután
kioldozta a hátizsákot, kivette az ecseteket, a
festékes palettát, és lerakta a nedves földre.
Pillantása a befejezetlen képre vándorolt, és
egészen jónak találta. Szégyen, hogy nem tudott
egy kevésbé tehetséges embert megölni.
Következő lépésként elővette a félig kiürült
vörösboros palackot, a maradék bort beöntötte a
folyóba, és az üveget odaejtette a festőállvány
lábához. Szegény Beatrice. Túl sok bort ivott, egy
óvatlan mozdulattal belecsúszott a jeges vízbe, és
lassú utazást tett a nyílt tengerbe.
A halál oka: feltételezett fulladás,
valószínűsíthető baleset.
Az eset lezárva.
Hat órával később a teherautó keresztül hajtott
West Midlands Whitchurch nevű faluján, és
ráfordult az árpaföldek mentén vezető salakos
útra. A sírgödröt már előző éjjel megásta – elég
mélyet a holttest elrejtésére, de nem mélyet
ahhoz, hogy soha ne találják meg.
Kihúzta Beatrice Pymm testét a furgon
hátuljából, és lehámozta róla a véres
ruhadarabokat. A meztelen testet a lábainál fogva
megragadta, és a sír közelébe vonszolta. Azután a
gyilkos visszament a kocsihoz, és kiemelt belőle
három tárgyat: egy kalapácsot, egy téglát, meg egy
kisebb ásót.
A feladatnak ettől a részétől irtózott a
legjobban: számtalan okból rosszabbnak tűnt, mint
maga a gyilkosság. Ledobta a tárgyakat a holttest
mellé, és igyekezett lelkileg megerősíteni magát.
Újabb hányingerhullámmal küszködve kesztyűs kezébe
vette a kalapácsot, felemelte, és összezúzta vele
Beatrice Pymm orrát.
Amikor végzett, alig volt képes megnézni, hogy
mi maradt Beatrice Pymm arcából. Először a
kalapácsot, majd a téglát használva az egész arcot
vérző pépes szövetekké, csontdarabokká,
fogszilánkokká zúzta.
Mindenesetre elérte a kívánt hatást. Az
arcvonásokat letörölte, az egész fejet
felismerhetetlenné törte.
 Mindent úgy csinált, ahogyan parancsolták neki.
Átlagon felüli volt. Hónapokon át képezték egy
különleges táborban, sokkal tovább, mint a többi
ügynököt. Neki mélyebben kell beépülnie. Ezért
kellett megölnie Beatrice Pymmet. Nem fogja olyan
dolgokkal vesztegetni az idejét, mint a többi,
kevésbé rátermett ügynök – csapatok
számbavételével, vasútvonalak ellenőrzésével,
bombamerényletekkel. Ez könnyű feladat. Őt azonban
nagyobb és jelentősebb dolgokra tartogatják.
Időzített bombaként ketyeg majd Angliában, és
várja, hogy aktivizálják, hogy robbanjon.
Csizmáját nekitámasztotta az áldozat oldalának,
és erősen megtaszította. A tetem bebukfencezett a
sírgödörbe. Betemette földdel. Azután összeszedte
a vérfoltos ruhadarabokat, és beledobálta a kocsi
hátuljába. Az első ülésről elővett egy kis
kézitáskát, amelyben holland útlevél, meg egy
irattárca lapult. A tárcában személyazonossági
papírok, amszterdami jogosítvány, és egy kövér,
mosolygós holland család fényképei voltak.
Mindegyiket az Abwehr hamisította Berlinben.
A kézitáskát behajította az árpaföld szélén
emelkedő fák közé, a sírtól néhány méternyire. Ha
minden a terv szerint történik, néhány hónap múlva
megtalálják a bomlásnak indult, szétroncsolt
hullát és a kézitáskát. A rendőrség azt fogja
hinni, hogy a halott nő Christa Kunst, egy holland
turista, aki 1938 októberében lépett az országba,
és akinek a szabadsága szerencsétlen, erőszakos
véget ért.
Mielőtt elment, vetett még egy utolsó
pillantást a sírra. Kínzó szomorúságot érzett
Beatrice Pymm sorsa miatt. Halálában el kellett
rabolnia az arcát és a nevét.
 Valami más is eszébe jutott. A gyilkos most már
elveszítette a saját személyazonosságát. Hat
hónapig élt Hollandiában, mivel többek között ezen
a nyelven is beszélt. Gondosan felépítette a
múltját, szavazott Amszterdamban a helyhatósági
választáson, még egy fiatal szeretőt is
megengedett magának. Egy hatalmas étvágyú,
tizenkilenc éves fiút, aki készséggel tanult új
dolgokat. Most pedig Christa Kunst egy sekély
sírgödörben fekszik az angliai árpaföldek szélén.
A gyilkos holnap reggel magára ölti az új
személyazonosságát.
De ma éjjel még senki.
Üzemanyagot töltött a teherautóba, és hajtott
még húsz percet. Alderton falut ugyanolyan
gondosan választotta ki, mint Beatrice Pymmet.
Olyan helyet keresett, ahol az éjszaka közepén nem
veszik észre azonnal az mentén lángoló autót.
Egy súlyos deszkapalló segítségével legurította
a motorbiciklit a furgonról, ami egy erős férfinak
is nehezére esett volna. Küszködött a járművel, és
egy méternyire a földtől feladta. A motorkerékpár
hangos csattanással leesett, és ez volt az
egyetlen hiba, amelyet az este folyamán
elkövetett.
Felemelte a járművet, és ötven méterre
elgurította a teherautótól. Azután visszament a
kocsihoz. Az egyik marmonkannában maradt még
valamennyi benzin. Szétlocsolta a kocsi
belsejében, jól átáztatta vele Beatrice Pymm
vérfoltos ruhadarabjait.
Mire a furgon tűzgolyóvá változott, berúgta a
motorkerékpárt. Néhány másodpercig még figyelte az
égő autót, amint a narancsszínű lángok táncot
jártak az árpaföldön és a fasor lombjai alatt.
 Azután megfordította a motort, és elindult
London felé.

KETTŐ
New York, Oyster Bay: 1939
augusztus
Dorothy Lauterbach az északi part leggyönyörűbb
épületének tartotta fenséges, terméskőből épült
kastélyát. Barátainak többsége egyetértett vele,
mert gazdagabb volt náluk, és számítottak a
meghívásra Lauterbachék minden nyáron összehívott
két partijára. Júniusban harsány, italozó
összejövetelt rendeztek, augusztusban pedig a
nyári szezon mélabús befejezése ürügyén egy sokkal
visszafogottabb estélyt.
A ház hátsó fele a tengerszorosra, a Soundra
nézett. Kellemes strandja volt, amelyre
Massachusettsből hozatták a fehér homokot. A
strandról sűrű, jól ápolt pázsit vezetett egészen
a házig, amelyet egymásra következő pompás kertek,
vörös salakos teniszpálya és tengerészkék uszoda
szegélyeztek.
A személyzet korán kelt, hogy előkészítse a
család jól megérdemelt semmittevésének
rekvizitumait; felállították a krikettjáték
felszereléseit és a tollaslabda hálót, amelyeket
soha nem érintettek meg, levették a védővásznat a
fatestű motorcsónakról, amelyet soha nem kötöttek
el a mólóról. Egyszer a személyzet egyik tagja
bátran szóvá tette Mrs. Lauterbachnak a
mindennapos rituálé hiábavalóságát. Mrs.
Lauterbach ráripakodott, és ez a gyakorlat soha
többé nem kérdőjeleződött meg. Minden reggel
felszerelték az összes játékot, csak azért, hogy
májusi karácsonyfadíszként elhagyatottan
szomorkodjanak, amíg napnyugtakor szertartásosan
le nem szerelték, és éjszakai pihenőre nem küldték
őket.
A ház alsó szintjének szobái, a napozó
helyiség, a nappali, az ebédlő és a Florida szoba
a vízre néztek. A Lauterbach család egyetlen tagja
sem értette, hogy Dorothy miért ragaszkodott a
Florida szoba elnevezéshez, amikor a nyári nap az
északi parton éppen olyan melegen sütött.
A kastélyt harminc évvel ezelőtt vásárolták,
amikor a fiatal Lauterbachok feltételezték, hogy
utódok kisebb seregével fogják benépesíteni.
Ehelyett csak két lányuk született, akik nem sokat
törődtek egymással – Margaret, a gyönyörű,
végtelenül népszerű társasági kedvenc, és Jane.
Így azután a ház lágy színeivel, napfényesen meleg
otthonná vált, ahol az egyetlen zajt a tengeri
szellők csapkodta fehér függönyök, és Dorothy
Lauterbach minden berendezés iránti fáradhatatlan
rendszeretete keltették.
Azon a reggelen – Lauterbachék utolsó partiját
követő napon – a függönyök még ernyedten,
rezzenetlenül lógtak a nyitott ablakok előtt,
várták a soha nem érkező szellőket. A nap ragyogva
tört át az öböl fölött vibráló ködfátyolon. Csípős
és párás volt a levegő.
Emeleti hálószobájában Margaret Lauterbach-
Jordan levetette a hálóingét, és leült az
öltözőasztalához. Sietve kikefélte a haját. Szőke
volt, divatjamúltan rövid frizuráját csíkosra
szívta a nap, de kényelmes, könnyen kezelhető
viseletnek tartotta. Emellett tetszett neki,
ahogyan az arcát keretezte, és érvényesülni
engedte hosszú, kecses nyakát.
 Megnézte a testét a tükörben. Végre
lefogyasztotta magáról azt a néhány makacs kilót,
amelyet első gyermeke kihordása idején szedett
fel. A megereszkedett ráncok kisimultak, feszes
hasa egyenletesen lebarnult. Ezen a nyáron
kétrészes fürdőruhát hordott, és élvezte, hogy az
északi parton mindenki meglepetéssel adózott
formás alakjának. Csak a mellein látszott meg a
változás. Margaret legnagyobb megelégedésére,
hiszen korábban állandóan feszélyezte a méretük.
Ravaszul tervezett, kisebb és feszesebb idei
melltartói magasra emelték a kebleit. Margaret
kedvelte őket, mert Peternek tetszett az új
formája.
Fehér vászonnadrágot és ujjatlan blúzt húzott
magára, amely a mellei alatt gombolódott, lábait
lapos szandálba bújtatta. Utolsó pillantást vetett
a tükörképére. Gyönyörű volt – ezt tudta magáról
–, de nem az a fajta kihívó szépség, aki után
megfordulnak Manhattan utcáin. Margaret szépsége
időtlen és feltűnés nélküli volt, tökéletesen
megfelelt annak a társadalmi rétegnek, amelybe
beleszületett.
És hamarosan újra kövér tehén leszel, gondolta
magában.
Elfordult a tükörtől, és elhúzta a függönyöket.
Éles napfény árasztotta el a szobát. A pázsiton
teljes volt a felfordulás. A sátrat már
leeresztették, az élelmiszerszállítók pakolták az
asztalokat és a székeket, a táncparkettet elemeire
szedték, majd elszállították. A valamikor zöld és
harsogó füvet simára letaposták. Kinyitotta az
ablakokat, és orrát megcsapta a kiömlött pezsgő
émelyítő, édeskés illata. Levert hangulatba került
tőle. Hitler talán éppen Lengyelország
meghódítására készül, de Bratton és Dorothy
Lauterbach éves augusztusi ünnepélyén a szombat
esti vendégek ragyogóan érezték magukat. Margaret
mostanra majdnem a társasági rovatok stílusában
fogalmazott magának.
Bekapcsolta a rádiót az éjjeliszekrényén, és
megkereste a WNYC adását. „Többé már soha nem
mosolygok”, játszották halkan. Peter álmában
mozgolódott. A ragyogó napfényben porcelánfehér
bőrét alig lehetett megkülönböztetni a fehér
szatén lepedőtől. Valamikor azt gondolta, hogy a
mérnökök mind rövidre nyírt hajú, vastag,
feketekeretes szemüveget viselő férfiak, és
számtalan ceruzát hordanak az ingzsebükben. Peter
– erőteljes arccsontjaival, éles állkapcsával,
halványzöld szemeivel és majdnem fekete hajával –
nem ilyen volt. Most, az ágyban fekve, szabadon
kitárulkozó felsőtesttel, Margaretet egy forgolódó
Michelangelóra emlékeztette. Peter kitűnt az
északi parton, kimagaslott a szőke hajú fiúk
közül, akik kivételes gazdagságba születtek, és
egész életüket nyugágyban tervezték leélni. Ő erős
volt, ambiciózus és tevékeny. Margaret szerette
ezt benne.
Felpillantott a párás égre, és gondolataiba
merült. Peter utálta az ilyen augusztusi
időjárást. Egész nap ingerlékeny és nehezen
kezelhető lesz. Talán még a zivatar is kitör, hogy
meghiúsítsa visszaautózásukat a városba.
Arra gondolt, hogy talán várnia kellene a hír
közlésével.
– Kelj fel, Peter, különben énekes halott se
lesz belőlünk – mondta Margaret, és megbökdöste a
lábujjával.
– Még öt percet adj.
– Nincs öt percünk, kedvesem.
 Peter nem mozdult. – Kávét – rimánkodott.
A szobalányok a hálószoba ajtaja elé
készítették a kávéskészletet. Dorothy Lauterbach
ki nem állhatta ezt a szokást, mert úgy vélte,
hogy a Plaza Hotelhez hasonlóvá silányítja az
emeleti folyosót. De hozzájárult, ha ez volt az
ára annak, hogy a gyerekek tiszteletben tartsák az
egyetlen hétvégi szabályt: pontosan kilenc órakor
lejöjjenek reggelizni.
Margaret töltött egy csésze kávét, és
átnyújtotta Peternek. Ó felkönyökölve kortyolt
belőle. Azután felült az ágyban, és Margaretre
nézett. – Hogyan csinálod, hogy két perccel a
felkelés után ilyen gyönyörű vagy?
Margaret megkönnyebbült. – Biztosan jó
hangulatban talált a reggel. Attól féltem, hogy
másnapos leszel, és egész nap utálatoskodni fogsz.
– Másnapos vagyok. Benny Goodman itt játszik a
fejemben, a nyelvem úgy kiszáradt, hogy borotvának
használhatnám. És nem áll szándékomban
megmozdulni. – Egy időre elhallgatott. – Milyen
szót használtál az előbb?
– Utálatos. – Margaret leült az ágy szélére. –
Valamit meg kell beszélnünk, és erre nem tűnik
alkalmasnak bármilyen időpont.
– Hmm. Ez nagyon komolyan hangzik, Margaret.
– Attól függ. – Játékos pillantással nézett a
szemébe, de azután bosszúságot színlelt. – De kelj
fel, és kezdjél öltözködni. Vagy képtelen vagy
egyidejűleg öltözni és rám hallgatni?
– Ha nem tudnád, kiválóan képzett, rendkívül
elismert mérnök vagyok. – Peter az erőfeszítéstől
nyögdécselve kikászálódott az ágyból. –Talán erre
is képes leszek.
 – A tegnap délutáni telefonhívásról lenne szó.
– Amelyről olyan kitérő választ adtál?
– Igen, arról. Dr. Shipman telefonált.
Peter abbahagyta az öltözködést.
– Ismét terhes vagyok. Még egy gyermekáldás elé
nézünk. – Margaret lehajtotta a fejét, és blúzának
gombjaival játszadozott. – Nem terveztem, hogy így
legyen. Egyszerűen megtörtént. A szervezetem
teljesen regenerálódott Billy megszületése után,
és… szóval ez a dolgok természetes rendje. –
Felnézett a férfira. – Már egy ideje gyanítottam,
de féltem szólni neked.
– Mi az ördögért féltél elmondani?
Peter persze tudta a választ a saját kérdésére.
Azt mondta Margaretnek, hogy nem szeretne több
gyereket, amíg meg nem valósítja élete álmát, egy
saját mérnöki cég beindítását. Éppen harminchárom
éves korára kiérdemelte, hogy az ország egyik
vezető mérnökének ismerték el. Miután
osztályelsőként végzett a jó nevű Renssealer
Polytechnic Institute-on, az Északkeleti Hídépítő
Vállalathoz ment dolgozni, amelyik a keleti part
legnagyobb hídépítő cégének számított. Öt évvel
később kinevezték főmérnöknek, belépett
üzlettársnak, és száz embert adtak a keze alá. Az
Amerikai Kultúrmérnökök Társasága 1938-ban az év
mérnökének választotta a Hudson folyót New York
állam felső részén átívelő híd tervezésében
végrehajtott műszaki újításaiért. A Scientific
American méltatta a munkásságát, és a cikkben
generációja legígéretesebb mérnöki elméjének
nevezte. De ő többre vágyott – saját tervezőirodát
akart. Bratton Lauterbach megígérte, hogy a
megfelelő időben, talán már a következő évben,
bankkölcsönnel támogatja Peter vállalatát, de a
háború fenyegetése lelohasztotta ezeket a
reményeket. Ha az Egyesült Államokat belerángatják
a konfliktusba, a jelentős közberuházásokra szánt
pénzeket huszonnégy óra alatt befagyasztják. Peter
új cége tönkremenne, mielőtt még esélyt
szerezhetne arra, hogy kifizetődővé váljék.
– Mennyire előrehaladott a terhességed? –
tudakolta a férfi.
– Körülbelül két hónapos. Peter szélesen
elmosolyodott.
– Nem vagy dühös rám? – kérdezte Margaret.
– Persze, hogy nem.
– Mi a helyzet a cégeddel, és a többi dologgal,
ami miatt szerinted várni kellett volna a további
gyerekekkel?
Peter megcsókolta. – Az nem számít. Egyiknek
sincs jelentősége.
– A becsvágy csodálatos dolog, de nem a túlzott
ambíció. Pihenned kellene, és néha felszabadultnak
érezned magadat, Peter. Az élet nem ruhapróba.
Peter felállt, és befejezte az öltözködést. –
Mikor akarod anyádnak elmondani?
– Amikor elérkezettnek látom az idejét.
Emlékszel, hogyan viselkedett, amikor Billyt
vártam. Az őrületbe kergetett. Bőven van még időm,
hogy szóljak neki.
A férfi leült mellé az ágyra. – Gyere,
szeretkezzünk reggeli előtt.
– Peter, nem lehet. Anyám megöl minket, ha nem
érünk le időben. A férje belecsókolt a nyakába. –
Mit akartál azzal mondani, hogy az élet nem
ruhapróba?
 Margaret becsukta a szemét, a feje
hátrahanyatlott. – Ez nem tisztességes. Kiforgatod
a szavaimat.
– Nem én. Csak csókolózom veled.
– Igen…
– Margaret! – Dorothy Lauterbach kiáltása
visszhangzott a lépcsőkön. –Jövünk, Mama.
– Kívánlak – dünnyögte Peter, és követte
reggelizni.
Walker Hardegen az uszodánál csatlakozott az
ebédelő társasághoz. Egy ernyő alatt ültek:
Bratton és Dorothy, Margaret és Peter, Jane és
Hardegen. Párás, változó erősségű szellő fújdogált
a Sound felől. Hardegen Bratton Lauterbach első
helyetteseként dolgozott a banknál. Magas,
erőteljes mellkasú, szélesvállú férfi volt, a
legtöbb asszony úgy vélekedett, hogy Tyrone
Powerre hasonlít. A Harvardra járt, és végzős
hallgatóként szórta a gólokat a Yale elleni
meccseken. Futballista éveinek áradandó eredménye
egy összeroncsolt térd, és az enyhe sántítás,
amely valahogyan még vonzóbbá tette. Lusta New
England-i kiejtéssel beszélt, és könnyen nevetésre
fakadt.
Röviddel a bankba történt belépése után
randevút kért Margarettől, és néhány alkalommal
találkozgattak. Hardegen szerette volna folytatni
a kapcsolatot, de Margaret nem akarta. Csendesen
véget vetett az ügynek, azonban a társasági
összejöveteleken rendszeresen találkozott a
férfival, és barátok maradtak. Hat hónappal később
megismerte Petert, akibe beleszeretett. Hardegen
magán kívül volt. Egy este a Copacabanan, kicsit
részegen és nagyon féltékenyen sarokba szorította
Margaretet, és újabb találkozókért könyörgött
neki. Amikor a lány visszautasította, durván
megragadta a vállait, és jól megrázta. Margaret
jeges pillantással hozta a tudomására, hogy
tönkreteszi a karrierjét, ha nem hagy fel ezzel a
gyerekes viselkedéssel.
Az incidens kettejük titka maradt. Még Peter
sem tudta meg. Hardegen gyorsan emelkedett a
ranglétrán, és Bratton legbizalmasabb vezető
munkatársává küzdötte fel magát. Margaret érezte,
hogy ki nem mondott feszültség, valami természetes
versengés támadt Hardegen és Peter között.
Mindketten fiatalok, jóképűek, intelligensek és
sikeresek voltak. A helyzet az idei nyár elején
rosszabbodott, amikor Peter rájött, hogy Hardegen
ellenzi a kölcsönnyújtást tervezővállalata
számára.
– Nem tartozom azok közé, akik kedvüket lelik
Wagnerban, különösen ilyen éghajlat alatt – mondta
Hardegen, hűtött fehér borát kortyolgatva,
miközben mindenki nevetgélt a megjegyzésén. – De a
Metropolitanben igazán látnia kell Herbert
Janssent a Tannhäuser előadásán. Egészen
csodálatos.
– Már annyi jót hallottam róla – mondta
Dorothy.
Szeretett operáról, színházról, új könyvekről
és filmekről beszélgetni. Imponált neki Hardegen,
aki a bankban tornyosuló tömérdek papírmunka
ellenére igyekezett mindent megnézni és elolvasni.
A Dorothy rosszallását kiváltó családi ügyekkel és
pletykákkal szemben a művészetek veszélytelen
témának bizonyultak.
– Láttuk Ethel Mermant az új Colé Porter
musicalben – mesélte Dorothy, miközben első
fogásként hideg ráksalátát szolgáltak fel. – A
címe kiment a fejemből.
– Dubarry, egy előkelő dáma – szólt közbe
Hardegen. – Nekem tetszett.
A férfi folyamatosan beszélt. Tegnap délután el
kellett mennie Forest Hills-be, hogy megnézze
Bobby Riggs győztes játékát. Biztosra vette, hogy
Riggs ebben az évben megnyeri az idei Open
tenisztornát. Margaret az anyját figyelte, aki
Hardegenre meresztette a szemeit. Dorothy imádta
őt, gyakorlatilag családtagnak tekintette.
Világosan kifejezésre juttatta, hogy jobban
szereti Peternél. Hardegen egy Maine állambeli
vagyonos, konzervatív családból származott, akik
nem voltak olyan gazdagok, mint a Lauterbachok, de
jólétben éltek. Peter egy alsó középosztályhoz
tartozó ír családban született, és Manhattan
nyugati felében nőtt fel. Lehetett nagyszerű
mérnök, de sohasem lesz közülünk való. A vita
azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi Margaret
kapcsolatát az anyjával. Az ügynek Bratton vetett
véget, aki ellenvetés nélkül elfogadta lánya
férjválasztását. Margaret hozzáment Peterhez, és
mesébe illő esküvőt tartottak a St James
episzkopális templomban, 1935 júniusában. Hardegen
a hatszáz meghívott vendég között volt. A fogadás
idején táncolt Margarettel, és tökéletes
úriemberként viselkedett. Még arra is ott maradt,
hogy kikísérje a kéthónapos európai mézeshetekre
utazó párt. Minden olyannak tetszett, mintha az a
bizonyos incidens a Copa-n soha nem történt volna
meg.
A személyzet felszolgálta az ebédet – hideg
párolt lazacot –, és a beszélgetés
elkerülhetetlenül átváltott a körvonalazódó
európai háború kérdéseire.
 Bratton azt kérdezte: – Van most valamilyen mód
Hitler megállítására, vagy gondoljátok, hogy
Lengyelország a Harmadik Birodalom legkeletibb
tartományává válik?
Hardegen, aki ügyvéd és csavaros eszű befektető
volt egyszemélyben, azt a megbízatást kapta, hogy
megszabadítsa a bankot a németországi és más
kockázatos európai befektetéseitől. A neve,
tökéletes német tudása és gyakori berlini utazásai
miatt a bankon belül kedveskedve csak úgy
emlegették, hogy a „mi házi nácink”. Ugyancsak
kitűnő kapcsolatrendszert tartott fenn
Washingtonnal, és a bank titkosszolgálati
főtisztjének szolgálatát is ellátta.
– Ma reggel beszéltem egy barátommal, aki Henry
Stimson stábjához tartozik a Hadügyminisztériumban
– mondta Hardegen. – Amikor Roosevelt a Tuscaloosa
cirkálóról visszatért Washingtonba, Stimson várta
a Union Station-on, és együtt hajtottak a Fehér
Házba. Amikor Roosevelt az európai helyzetről
érdeklődött, Stimson azt válaszolta, hogy a béke
napjait a kezének tíz ujján meg tudja számolni.
– Roosevelt egy héttel ezelőtt tért vissza
Washingtonba – emlékezett Margaret.
– Így igaz. A számítást maga is elvégezheti. És
azt hiszem, Stimson optimista volt. Véleményem
szerint órákra lehetünk a háború kitörésétől.
– De mi a véleményed arról a közleményről,
amelyet ma reggel olvastam a Times-ban? – kérdezte
Peter. – Előző este Hitler üzenetet küldött
Angliának, és a Times feltételezése szerint ez
egyengeti az utat a lengyel válság tárgyalásos
megoldásához.
– Azt hiszem, Hitler halogató politikát
folytat. A németek hatvan hadosztályt irányítottak
a lengyel határra, és csak a parancsra várnak.
– Akkor pedig Hitler mire vár? – kérdezte
Margaret.
– Ürügyre.
– A lengyelek bizonyosan nem fognak ürügyet
szolgáltatni neki a megszállásra.
– Természetesen nem. De ez nem fogja Hitlert
megállítani.
– Neked mi az elgondolásod, Walker? – kérdezte
Bratton.
– Hitler ki fog eszelni egy indokot a
támadásra, valami provokációt, amely lehetővé
teszi a számára, hogy hadüzenet nélkül betörjön
Lengyelországba.
– Mi a helyzet az angolokkal és a franciákkal?
– kérdezte Peter. –Beváltják az ígéretüket, hogy
hadat üzennek Németországnak, ha Lengyel országot
megtámadja?
– Azt hiszem, igen.
– Nem állították meg Hitlert a Rajna-vidék,
Ausztria vagy Csehszlovákia bekebelezésekor –
jegyezte meg Peter.
– Ez igaz, de Lengyelország más. Anglia és
Franciaország most döbbent rá, hogy Hitlerrel
foglalkozni kell.
– Velünk mi a helyzet? – kérdezte Margaret. –
Ki tudunk maradni belőle?
– Roosevelt makacsul hangoztatja, hogy az
oldalvonalon akar maradni – mondta Bratton –, de
én nem bízom benne. Ha egész Európa háborúba
keveredik, kétlem, hogy képesek leszünk sokáig
kimaradni belőle
– És a bank? – kérdezte Margaret.
 – Felszámoltuk minden németországi
érdekeltségünket – felelte Hardegen. – Ha a háború
kitör, számtalan egyéb lehetőség kínálkozik a
befektetésre. Talán éppen erre a háborúra van
szükségünk, hogy véglegesen kihúzzuk az országot a
válságból.
– Semmi más nem érdekel benneteket, csakhogy
profitot keressetek a halálból és pusztításból –
szólalt meg Jane.
Margaret rosszalló pillantást vetett a húgára,
és arra gondolt, hogy ez tipikusan Jane-re
jellemző megjegyzés. Szeretett tekintélyromboló
szerepben tündökölni; komor, töprengő
értelmiségiként, aki kritikusan szemléli saját
osztályát, és mindent, amit képvisel. Egyidejűleg
volt kérlelhetetlen híve a társadalmasításnak, és
költötte az apja pénzét, mintha az kiapadhatatlan
forrásból származott volna. Harmincéves kora
ellenére sem rendelkezett önálló jövedelemmel, és
kilátása sem volt a házasságra.
– Oh, Jane, már megint Marxot olvastad? –
kérdezte tréfásan Margaret.
– Margaret, kérlek – szólt rá Dorothy.
– Néhány évvel ezelőtt Jane Angliában töltött
egy kis időt – folytatta Margaret, mintha meg sem
hallotta volna anyja békítő szándékát. – Abban az
időben meggyőződéses kommunista lett, ugye Jane?
– Jogom van elmondani a véleményemet, Margaret
– csattant fel Jane. – Hitler gondolatai nem
divatosak ebben a házban.
– Azt hiszem, én is szeretnék kommunista lenni
– gonoszkodott Margaret. – A nyár sokkal
unalmasabban telt a háborúról folytatott
beszélgetések közben. A kommunizmusra való áttérés
csinos kis változatosságot hozna az életünkbe.
Huttonék a jövő héten jelmezbált rendeznek.
Odamehetünk Leninnek és Sztálinnak öltözve. Az
összejövetel után kimehetünk North Fork-ba, és
kollektivizálhatjuk a farmokat. Nagy mulatság
lehetne.
Bratton, Peter és Hardegen nevetésben törtek
ki.
– Köszönöm, Margaret – mondta mereven Dorothy.
– Egész napra elszórakoztattál mindnyájunkat.
A beszélgetés elég hosszan folyt már a
háborúról. Dorothy megérintette Hardegen karját.
– Walker, sajnálom, hogy tegnap este nem tudott
eljönni a partinkra. Csodálatosan sikerült. Hadd
meséljek róla magának.
A fényűző Fifth Avenue-i lakás a Central Parkra
nézett, és Bratton Lauterbach-tól kapták
nászajándékba. Ezen a napon, este hét órakor Peter
Jordan az ablaknál álldogált. A zivatar rátört a
városra. A park mélyzöld lombkoronái fölött
villámok cikáztak. A szél az ablaküvegnek verte
esőt. Peter egyedül hajtott vissza a városba, mert
Dorothy ragaszkodott hozzá, hogy Margaret részt
vegyen Edith Blakemore kerti ünnepségén.
Margaretet majd Wiggins, Lauterbach-ék sofőrje
hozza vissza a városba. És most ilyen szörnyű időt
fogtak ki.
Peter kinyújtotta a kezét és megnézte az
óráját, immár ötödször az elmúlt öt percben. Azt
tervezte, hogy fél nyolckor a Stork Clubban
vacsorázik a pennsylvaniai út– és hídbizottság
vezetőjével. Pennsylvania elfogadta a
tervjavaslatát és árajánlatát az Allegheny folyón
építendő új hídra. Peter főnöke azt akarta, hogy
ma este zárják le az ügyet. Gyakran felkérték őt,
hogy szórakoztassa az ügyfeleket. Fiatal és
szellemes társalgó volt, gyönyörű felesége az
ország egyik legtekintélyesebb bankárjának a
lánya. Kettősük mindig mély benyomást tett a
partnerekre.
Arra gondolt, hogy hol az ördögbe lehet
Margaret.
Telefonált az Oyster Bay-i házba, és Dorothyval
beszélt.
– Nem tudom, hogy mit mondjak, Peter. Jó időben
elindult. Talán Wiggins késlekedik az időjárás
miatt. Ismered őt – elég egy csepp eső, és
csigalassúsággal vánszorog.
– Még tizenöt percet adok neki. Azután indulnom
kell.
Peter tudta, hogy Dorothy nem fog mentegetőzni,
ezért letette a telefont, mielőtt még kínos csönd
állt volna be. Töltött magának egy gintonicot, és
várakozás közben gyorsan megitta. Negyed nyolckor
liften lement a földszintre, a hallban megvárta,
hogy a portás kiszaladjon az esőbe, és leintsen
egy taxit.
– Ha a feleségem megérkezik, kérje meg, hogy
jöjjön egyenesen a Stork Clubba.
– Igen, Mr. Jordan. Vacsoránál kellemesen telt
az idő, annak ellenére, hogy Peter háromszor is
felállt az asztaltól, és telefonált a lakására,
meg az Oyster Bay-i házba. Fél kilenckor már nem
bosszankodott, hanem betegesen aggódott.
Háromnegyed kilenckor a főpincér, Paul Delano
tűnt fel Peter asztalánál.
– Telefonon keresik a bárban, uram.
– Köszönöm, Paul.
 Peter elnézést kért a vendégektől. A bárban fel
kellett emelnie a hangját, hogy túlkiabálja a
pohárcsörgést és a beszélgetés zaját. –Peter, itt
Jane beszél. Hallotta, hogy a lánynak remeg a
hangja. – Rossz hír?
– Attól tartok, baleset történt.
– Hol vagy most?
– A Nassau megyei rendőrségen.
– Mi történt?
– Egy kocsi eléjük vágott az autópályán.
Wiggins a szakadó esőben nem látta. Mire
észrevette, már késő volt.
– Oh, istenem!
– Wiggins nagyon súlyosan megsérült. Az orvosok
nem sok reményt fűznek az életben maradásához.
– Mi van Margarettel, az istenit!
A Lauterbachok nem sírtak a temetésen; a
fájdalom magánügy. A szertartásra a St James
episzkopális templomban került sor, ahol négy
évvel ezelőtt Peter és Margaret házasságot
kötöttek. Roosevelt elnök részvétnyilvánítást
küldött, és sajnálatát fejezte ki, hogy nem tudott
résztvenni a temetésen. A New York-i társaság
többsége megjelent. Hasonlóan a pénzügyi világ
képviselői, nem törődve a piaci felfordulással.
Németország elözönlötte Lengyelországot, és a
világ az európai háború kitörésére várt. Billy a
szertartás alatt Peter mellett állt.
Rövidnadrágot, kis zakót és nyakkendőt viselt.
Miközben a család kiáramlott a templomból,
felnyújtotta a kezét, és megrángatta Jane fekete
ruhájának szegélyét.
– Mami hazajön még valamikor?
 – Nem, Billy. Ő elhagyott bennünket.
Edith Blakemore meghallotta a gyerek kérdését,
és kibuggyantak a könnyei.
– Micsoda tragédia – hüppögte. – Micsoda
értelmetlen tragédia! Margaretet szikrázó
napsütésben helyezték örök nyugalomra a Long
Island-i családi sírboltban. Pugh tiszteletes
utolsó szavai alatt enyhe morajlás hullámzott
végig a gyászolók soraiban, majd ez is elhalt.
A szertartás végén Peter legjobb barátja,
Shepherd Ramsey társaságában sétált el a
limuzinhoz. Shepherd mutatta be Petert
Margaretnek. Még komor, sötét öltönyében is úgy
festett, mintha éppen most lépett volna le
vitorlásának fedélzetéről.
– Miről beszélgettek az emberek a szertartás
alatt? – kérdezte Peter.
– Átkozott tapintatlanság volt.
– Valaki elkésett, és az autórádiójából
elhangzott közleményt hallgatták – mondta
Shephard. – Az angolok és a franciák hadat üzentek
Németországnak.

HÁROM
London: 1940 május
1940. május harmadikán, egy pénteki napon
Alfred Vicary professzor magyarázat nélkül eltűnt
a londoni egyetemi kollégiumból. Váratlan távozása
előtt az egyik titkárnő, Lillian Walford látta
utoljára. Tőle szokatlan indiszkrécióval elmondta
a többi professzornak, hogy Vicary utolsó
telefonhívása az újonnan kinevezett
miniszterelnöktől érkezett. Tény, hogy a titkárnő
személyesen beszélt Mr. Churchillel.
– Ugyanez történt Mastermannal és Cheney-vel
Oxfordban – mondta Tom Perrington, az
egyiptológus, miközben meredten nézte a bejegyzést
a telefonnaplóban. – Titokzatos hívások, sötét
öltönyös férfiak. Arra gyanakszom, hogy a mi
Alfred barátunk homályba burkolódzott. – Azután
hozzátette: – Megbújt egy titkos menedékhelyen.
Perrington közönyös mosolya alig leplezte
csalódottságát, jegyzi meg később Miss Walford.
Nagy kár, hogy Anglia nem az ókori egyiptomiakkal
keveredett háborúba – akkor talán Perringtont is
kiválasztották volna.
Vicary a Gordon Square-re néző, kényelmetlen és
rendetlen dolgozószobában töltötte az utolsó
órákat, a végső simításokat végezte a Sunday
Times-nak írt cikkén. A jelenlegi válság
elkerülhető lett volna, sugallta, ha Anglia és
Franciaország 1939-ben megtámadta volna
Németországot, miközben Hitler figyelmét teljesen
lekötötte Lengyelország. Tudta, hogy ezzel a
cikkével a mostani légkörben széleskörű támadásnak
teszi ki magát, mint ahogyan a nácibarát
jobboldali szélsőségesek az utolsó írását is
„churchilliánus háborús propagandának”
nyilvánították. Vicary titokban remélte, hogy új
publikációja is hasonló fogadtatásra talál.
Verőfényes késő tavaszi nap volt, ragyogó
napsütés, de csalóka módon hűvös a levegő. Vicary,
mint szenvedélyes és rutinos sakkozó, értékelte a
megtévesztést. Felkelt a székből, magára vett egy
kardigánt, és folytatta a munkáját.
A szép idő hamis képet festett a valóságról.
Anglia ostromállapotot élt át – védtelenül,
megfélemlítve, a legteljesebb fejetlenségbe
zuhanva. Terveket dolgoztak ki arra, hogy a
királyi családot Kanadába evakuálják. A kormány
felhívást tett közzé, hogy az angol nemzeti
kincseket, valamint a gyerekeket küldjék vidékre,
ahol biztonságban lehetnek a Luftwaffe
bombázógépei elől.
A kormány ügyes, hatásos propagandával hívta
fel a közvélemény figyelmét a kémek és az Ötödik
hadoszlop romboló tevékenységében rejlő különleges
veszélyekre. Munkájának gyümölcsét mostanában
aratta le. A rendőrségeket elárasztották az
idegenekről, furcsa kinézetű alakokról, vagy
németes megjelenésű úriemberekről szóló
bejelentések. A polgárok kihallgatták a kocsmai
beszélgetéseket, azt értették ki belőle, amit
szerettek volna, és beszámoltak a rendőrségnek.
Jelentettek füstjelzéseket, villogó parti fényeket
és ejtőernyős kémeket. Amikor a szóbeszéd
végigsöpört az egész országon, hogy a német
ügynökök apácának álcázták magukat Németalföld
megszállása idején, hirtelen gyanússá váltak az
apácák. Legtöbbjük csak akkor hagyta el a fallal
körülvett zárdák menedékét, ha elkerülhetetlenül
szükséges volt.
Egymillió, fegyveres szolgálatra túl fiatal,
túl öreg, vagy beteges férfi sietve belépett a
Polgárőrségbe. Mivel a Polgárőrségnek nem jutottak
külön puskák, az emberek a kezük ügyébe kerülő
tárgyakkal fegyverezték fel magukat –
vadászpuskákkal, kardokkal, seprűnyéllel,
középkori furkósbotokkal, indiai késekkel, sőt még
golfütőkkel is. Akik valahogyan nem jutottak
megfelelő fegyverhez, azt az utasítást kapták,
hogy tartsanak maguknál borsot, és szórják a
fosztogató német katonák szemébe.
 Vicary, a neves történész, csendes
lehangoltsággal vegyes mérhetetlen büszkeséggel
figyelte nemzetének ijedt háborús készülődését. A
harmincas években megjelent időszakos folyóirata
cikkeiben és tanulmányaiban figyelmeztetett arra,
hogy Hitler komoly veszélyt jelent Angliára és a
világ más részeire. De Anglia, a németek ellen
vívott utolsó háborútól kimerülten, nem érzett
hajlandóságot, hogy az újabb fenyegetést
meghallja. Most a német hadsereg úgy vonult végig
Franciaországon, mintha kényelmes, hétvégi motoros
kirándulásra indult volna. Adolf Hitler rövidesen
az északi sarkkörtől a Földközi-tengerig húzódó
birodalom élére áll. És a gyengén felfegyverzett,
hiányosan felkészült Anglia egyedül száll szembe
vele.
Vicary befejezte a cikket, letette a ceruzáját,
és az elejétől újra átolvasta. London fölött a
narancssárga napkorong lenyugodott a tengerbe. A
Gordon Square kertjeiben pompázó tavaszi virágok
illata beáramlott az ablakon. A délután hűvösebbre
fordult, a szállongó virágportól hevesen tüsszögni
kezdett. De csodálatos érzést keltett az arcát
simogató szellő, valahogyan még a tea is
ízletesebbnek tetszett tőle. Nyitva hagyta az
ablakot, és élvezte a tavasz leheletét.
A háború másféle gondolkodásra és cselekvésre
kényszerítette. Sokkal büszkébben tekintett a
honfitársaira, akikhez korábban rendszerint
valamiféle reménytelenséggel közelített. Csodálta
őket, ahogyan tréfálkozva vonulnak a földalatti
állomásainak menedékébe, vagy félelmüket leplezve
énekelnek a kocsmákban. Vicarynak beletelt egy kis
idejébe, mire felismerte, hogy az irántuk táplált
érzése nem más, mint hazafiság. Egész eddigi
életében arra a következtetésre jutott, hogy ez a
legpusztítóbb erő a világon. De most a saját
szívében érezte a hazafias felbuzdulást, és nem
szégyenkezett miatta. Mi vagyunk a jók, és ők az
ördög. A mi nacionalizmusunk igazságos.
Vicary eldöntötte, hogy megteszi a magáét.
Ahelyett, hogy jól védett ablakán át szemlélné a
világot, cselekedni akart valamit.
Hat órakor Lillian Walford kopogtatás nélkül
belépett a szobája. Magas nő volt, súlylökőket
megszégyenítő lábakon járt, és kerek szemüvege
felnagyította eltökélt pillantását. Egy éjszakai
nővér nyugalmával kezdte rendezgetni a papírokat,
és becsukogatni a könyveket.
Miss Walford rendes körülmények között a
tanszék összes professzorához be volt osztva. De
hitt abban, hogy Isten végtelen bölcsességében
mindnyájunk gondjaira rábízott egy eltévedt
lelket. És ha egy szegény léleknek szüksége volt a
gondoskodásra, hát az Vicary professzor. Tíz éven
keresztül katonás pontossággal felügyelte a férfi
komplikációmentes életének minden apró mozzanatát.
Gondoskodott arról, hogy legyen ennivaló Draycott
Place-i házában, Chelsea-ben. Ő nézett utána, hogy
az ingeit hazaszállítsák a tisztítóból, és
megfelelően keményítsék, nem túl erősen, mert a
gallér feldörzsöli puha nyakbőrét. Ellenőrizte a
számláit, és rendszeresen figyelmeztette szegényes
bankszámlájának állapotára. Időszakos
rendszerességgel új szobalányt fogadott fel neki,
miután a régit elkergette a férfi élhetetlensége
és rossz természete. Munkakapcsolatuk közelsége
ellenére sem szólították egymást soha a
keresztnevükön. Miss Walford és Vicary professzor
maradtak egymásnak. Lillian jobban szerette, ha
személyi titkárnőnek titulálták, és Vicary, tőle
szokatlan módon, ezt is elnézte neki.
 Miss Walford elsöpört Vicary mellett, és
korholó pillantás kíséretében becsukta az ablakot.
– Ha nincs ellene kifogása, Vicary professzor,
estére elmennék haza.
– Természetesen, Miss Walford.
Felpillantott a titkárnőjére. Fontoskodó,
könyvszagú emberke volt, kopasz koponyáján
mindössze néhány rakoncátlan ősz hajfürt
lengedezett. Félhold alakú olvasószemüvege
türelmesen simult az orra hegyére. Egészen
elhomályosították az ujjlenyomatok, mert az volt a
szokása, hogy idegességében le-fel kapkodta.
Viharvert tweedzakót hordott, és gondosan
megválasztott nyakkendőjén teafoltok
éktelenkedtek. Az egyetem körüli sétái viccszámba
mentek, és tudomása sem volt arról, hogy néhány
diákja képes őt tökéletesen utánozni. Miss Walker
azt gondolta, hogy az első háborúban elszenvedett
térdsérülése következtében olyan mereven és
gépiesen sántikál, mint egy elromlott játék
katona. Fejét leszegte, hogy kilásson az
olvasószemüvege fölött, és örökösen rohant, de
maga sem tudta hová.
– Mr. Ashworth nemrégiben két szép báránybordát
szállított a házába – mondta Miss Walford, és
gondolatban egy rakoncátlan gyerekhez hasonlította
a professzort, a rendetlen papírhalmaz láttán. –
Azt mondta, hogy egy ideig valószínűleg ez volt az
utolsó bárány, amihez hozzájutott.
– Én is azt hiszem – felelte Vicary. –
Connaught-nál hetek óta nem szerepel hús az
étlapon.
– Kezd egy kicsit képtelenné válni a helyzet,
nem gondolja, Vicary professzor? A kormány ma
rendeletet adott ki, hogy a londoni autóbuszok
tetejét csatahajó szürkére kell átfesteni –
folytatta a beszélgetést a titkárnő. – Szerintük
ez megnehezíti a Luftwaffe dolgát, azt, hogy
bombázzák őket.
– A németek könyörtelenek, Miss Walford, de még
ők sem fogják arra vesztegetni az idejüket, hogy
közlekedési buszokat bombázzanak.
– Azt is elrendelték, hogy tilos lelőni a
postagalambokat. Kérem, meg tudná nekem
magyarázni, hogyan tudnám megkülönböztetni a
postagalambot a közönségestől?
– Amilyen gyakran én galamblövészetre
csábultam, annak alapján képtelen lennék
megmondani – felelte Vicary.
– Mellesleg vettem a bátorságot, és rendeltem
önnek mentaszószt is – folytatta Miss Walford. –
Tudom, hogy ha a báránybordát mentaszósz nélkül
fogyasztaná, az az egész hetét elrontaná.
– Köszönöm, Miss Walford.
– A kiadója telefonált, hogy az új könyvének
korrektúrája elkészült, és átnézheti.
– Mindössze négyhetes késéssel. Cagley-től ez
rekordnak számít. Emlékeztessen, Miss Walford,
hogy keressek egy új kiadót.
– Igen, Vicary professzor. Miss Simpson
telefonált, hogy nem tud ma este önnel vacsorázni.
Az édesanyja megbetegedett. Megkért, hogy közöljem
önnel, nem komoly a dolog.
– A fenébe – dünnyögte Vicary. Mindig előre
örült a találkozásnak Alice Simpsonnal. Nagyon
hosszú ideje ez volt a legkomolyabb érzelmi
kapcsolata egy asszonnyal. – Ez minden?
– Nem, a miniszterelnök is telefonált.
 – Micsoda! Mi az ördögért nem szólt nekem?
– Szigorú utasítást adott, hogy ne zavarják.
Amikor ezt elmondtam Mr. Churchillnek, teljesen
megértően fogadta. Azt mondta, hogy őt sem
bosszantja jobban semmi, mintha írás közben
félbeszakítják.
Vicary összehúzta a szemöldökét. – Mostantól
határozott engedélyt kap rá, Miss Walford, hogy
megzavarjon, ha Mr. Churchill telefonál.
– Igen, Vicary professzor – felelte a titkárnő,
de rendíthetetlenül meg volt győződve, hogy
helyesen járt el.
– Mit mondott a miniszterelnök?
– Hogy holnap ebédre várja Chartwellbe.
Vicary a hangulata szerint váltogatta hazafelé
vezető sétáinak útvonalát. Néha kedvtelve
lökdösődött a forgalmas bevásárlóutcákon, vagy a
Soho zsongó forgatagában. Más estéken elkerülte a
főútvonalakat, és a csendes lakónegyedek utcáin
kószált, megpihentetve tekintetét az elragadóan
megvilágított György-korabeli épületeken, vagy
lelassítva hallgatta a vidám koktélpartikról
kiszűrődő zenét, nevetést és pohárcsörgést.
Ma este a pislákoló fénnyel megvilágított
csendes utcákon lépkedett hazafelé.
A háború előtt a legtöbb estéjét kutatással
töltötte a könyvtárban, késő éjszakáig szellemként
bolyongott a könyvhalmok között. Voltak esték,
amikor elaludt. Miss Walford utasítást adott az
éjjeli portásoknak, hogy amennyiben rátalálnak,
ébresszék fel, tuszkolják rá az esőkabátját, és
küldjék haza.
Az elsötétítés ezt a szokást is megváltoztatta.
Minden este vaksötét borult a városra. A londoni
őslakosok eltévedtek azokon az utcákon, ahol
éveken keresztül jártak. A farkasvakságban
szenvedő Vicary számára az elsötétítés szinte
lehetetlenné tette a tájékozódást. Elképzelte,
hogy ilyen lehetett a helyzet két évezreddel
ezelőtt, amikor London helyén egy rakás rönkfa
kunyhó állt a mocsaras Temze folyó partján. Göring
bombázóinak fenyegetése összemosta az időt,
visszafordította az évszázadokat, és megálljt
parancsolt az emberi civilizáció tagadhatatlan
fejlődésének. Vicary minden délután szinte
menekült a kollégiumból, és rohant haza, mielőtt
pácba kerülne Chelsea sötétbe boruló mellékutcáin.
Amikor házának biztonságába ért, megitta
előírásszerű két pohár burgundiját, és
elfogyasztotta a tányér bordát meg párolt borsót,
amit a szobalány a meleg tűzhelyen hagyott
számára. Ha nem készítik el az ételét,
valószínűleg éhenhalt volna, mert még mindig
képtelen volt megküzdeni a modern angol konyha
bonyolult mivoltával.
Vacsora után zenét hallgatott, színdarabot
keresett a rádióban, még detektívregényt is
olvasott, de ezt a belülről fakadó mániáját nem
osztotta meg senkivel. Vicary kedvelte a
titokzatosságot, a rejtélyeket. Logikus
gondolkodása és elemzőkészsége révén szerette
jóval előbb megoldani az eseteket, mint ahogy az
író megvilágította a számára. Ugyancsak kedvelte a
titokzatos történetek szereplőinek jellemét
tanulmányozni, és gyakran fedezett fel
párhuzamosságot a saját egyéniségével. Miért is
ne, hiszen a jók is elkövetnek bűnöket.
Az alvás fokozatos, több szakaszos
megpróbáltatást jelentett neki. Kedvenc
karosszékében kezdődött, égve hagyott olvasólámpa
mellett. Azután át szokott mászni a kanapéra. Majd
rendszerint a virradat előtti órákban felment az
emeleti hálószobájába. A levetkőzés követelte erős
összpontosítás néha annyira felélénkítette, hogy
nem tudott visszaaludni, és ilyenkor ébren,
gondolatokba merülten várta a hajnali derengést,
meg az öreg szarka csattogását, amint minden
reggel lubickolt a kerti madárfürdetőben.
A miniszterelnök meghívására gondolva
kételkedett benne, hogy ma éjjel sokat alszik
majd.
Nem volt szokatlan Churchilltől, hogy felhívta
az egyetemi dolgozószobájában, csak az időzítés
lepte meg. Vicary és a politikus 1935 őszétől
tartották a barátságot, amikor a professzor részt
vett Churchill egyik londoni előadásán. Churchill,
az árnyékkormányból kiszorított, saját pártjában
elszigetelődött politikus azon kevesek egyike volt
Angliában, aki figyelmeztetett a náci
fenyegetésre. Azon az estén azt állította, hogy
Németország lázas ütemben újrafegyverkezik, és
Hitler harcolni akar, mihelyt képessé válik rá.
Angliának azonnal fegyverkeznie kell, érvelt, vagy
a nácik rabszolgasorsba döntik. A közönség azt
gondolta, hogy az előadó megbolondult, és
könyörtelenül, közbekiabálásokkal zaklatta.
Churchill félbeszakította a beszédét, és
megalázottan tért vissza Chartwellbe.
Vicary az előadóterem végében állt, és figyelte
a színjátékot. Hitler hatalomra kerülése óta ő is
óvatos tartózkodással szemlélte Németországot.
Csendesen megjósolta a kollégáinak, hogy Anglia és
Németország hamarosan háborúba keveredik, talán
még az évtized vége előtt. Senki sem hallgatott
Számtalan ember úgy gondolta, hogy Hitler remek
ellensúlyt jelent a Szovjetunióval szemben, és
támogatni kellene. Vicary ezt tökéletes
képtelenségnek tartotta. Ugyanakkor, az ország
közvéleményéhez hasonlóan, kicsit kalandornak,
túlzottan harciasnak találta Churchillt. Ám amikor
a nácikra terelődött a szó, véleménye szerint
fején találta a szöget.
Hazatérve Vicary leült az íróasztalához, és
egymondatos üzenetet küldött neki: „Részt vettem
az előadásán Londonban, és minden szavával
egyetértek.” Öt nappal később Churchill rövid
levelet küldött Vicarynak: "Istenem, végre nem
vagyok egyedül. A nagy Vicary az én oldalamon áll!
Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy most vasárnap
eljön ebédre Chartwellbe” Első találkozásuk rögtön
sikeres volt. Vicary azonnal bekerült azoknak az
akadémikusoknak, újságíróknak, köztisztviselőknek
és katonatiszteknek a körébe, akik az évtized
hátralévő részében Németországra vonatkozó
tanácsokkal és titkosszolgálati jelentésekkel
látták el Churchillt. Winston hallgatásra
kényszerítette Vicaryt, miközben könyvtárának ősi
fapadlóján fel-alá sétálva kifejtette elméletét a
német szándékokról. Vicary időnként ellentmondott,
arra késztette a politikust, hogy világosabbá
tegye álláspontját. Churchill időnként elvesztette
a türelmét, és megtagadta a visszatáncolást.
Vicary állta a sarat. Ilyen stílusban szilárdult
meg a barátságuk.
Most, a leszálló sötétségben sétálva, Vicary
újra Churchill Chartwellbe szóló meghívására
gondolt. Bizonyára nem csak baráti csevegésre
készül.
A professzor befordult egy utcába, ahol a
tavaszi alkonyat utolsó fénysugarai rózsaszínre
festették a György korabeli fehér tornácokat.
Lassan sétált, mintha eltévedt volna, egyik
kezével megmarkolta ólomnehéz aktatáskáját, a
másikat bedugta esőkabátjának zsebébe. Az egyik
ajtóban felbukkant egy hozzá hasonló korú, vonzó
asszony. Nyomában egy jóképű, unott arcú férfi.
Még ebből a távolságból, katasztrofális látása
ellenére is felismerte Helent. Felismerné bárhol –
egyenes tartásáról, hosszú nyakáról, jellegzetes
járásáról, mintha állandóan valami kellemetlen
dologba kellene lépnie. Vicary figyelte őket,
ahogy bemásznak egy sofőr vezette autó hátsó
ülésére. A kocsi elhúzott a járdaszegélytől, és
egyenesen feléje tartott. Fordulj el, te
istenverte hülye! Ne nézz rá! De képtelen volt
megfogadni a saját tanácsát Amint az autó elhaladt
mellette, odahajolt és benézett a hátsó ülésre. Az
asszony észrevette – éppen csak egy pillanatra –,
de ez is elégnek bizonyult. Kínos zavarában
hirtelen lehajtotta a fejét. Vicary a hátsó
szélvédőn keresztül látta, hogy a férjéhez
fordulva suttog valamit, aki nevetve hátrakapja a
fejét.
Idióta! Eszeveszett, istenverte barom!
Vicary folytatta a sétát. Előre nézett, és
figyelte a sarok mögött eltűnő autót. Kíváncsi
volt, hogy hová tartanak– partiról partira, vagy
talán színházba. Miért nem tudod elengedni? Az
isten szerelmére, már huszonöt éve tart! Azután
azt gondolta: És miért ver ugyanúgy a szíved, mint
amikor először láttad meg?
Erőltetett tempóban gyalogolt, amíg csak el nem
fáradt és ki nem fulladt. Mindenre gondolt, ami az
eszébe jutott – rajta kívül bármire. Elért egy
játszótérhez, megállt a kovácsoltvas kapunál, és a
rácson át nézte a gyerekeket. A májusi időjáráshoz
képest túlöltöztették őket, úgy ugráltak, mint
apró, esetlen pingvinek. Bármelyik leselkedő német
kém bizonyára könnyen megállapíthatta volna, hogy
a londoniak nem vették tekintetbe a kormány
figyelmeztetését, és maguknál tartották a
gyermekeiket a városban. A gyerekek iránt normál
körülmények között közömbös Vicary megigézve állt
és hallgatózott a kapu előtt, miközben arra
gondolt, hogy semmi sem megnyugtatóbb a kicsik
játékának zajos hangjainál.
Churchill autója az állomáson várta. Teljes
sebességgel robogtak az északkelet angliai dimbes-
dombos, zöldellő vidéken. Hűvös és szeles idő
volt, de teljes virágjában pompázott az egész táj.
Vicary a hátsó ülésen utazott, egyik kezével
összefogta a felöltőjét, a másikkal a kalapját
szorította a fejére. A szél olyan erővel fújt a
nyitott autó fölött, mint az orkán a hajók
fedélzetén. Már azt fontolgatta, hogy meg kellene
kérnie a sofőrt, húzza fel a kocsi tetejét. Azután
hirtelen tüsszentési roham tört rá, e szórványos
orvlövéseknek hangzott, majd kész zárótűzbe
torkollott. Azt sem tudta, hogy melyik kezét
tartsa a szája elé. Szüntelenül forgatta a fejét,
és egy kevés nyálat, meg váladékot tüsszentett ki
magából, amelyet azonnal felkapott a szél.
A sofőr a visszapillantó tükörből ijedten
figyelte Vicary küszködését. – Kívánja, hogy
megálljak, Vicary professzor? – kérdezte, és
levette a gázt.
A tüsszentési roham lecsillapodott, így Vicary
végre valóban élvezte az utazást. Általában
hidegen hagyta a vidéki táj. Tősgyökeres londoni
volt. Szerette a tömeget, a zajt és a lüktető
forgalmat, s zavarba ejtették a nyílt, tágas
térségek. Az éjszaka csendjét is gyűlölte. Az agya
forgott, és meg volt győződve arról, hogy a
sötétben fenyegető árnyak ólálkodnak. De most
hátradőlt a kocsi ülésén, és csodálta Anglia
természeti szépségét.
Az autó befordult Chartwell kocsifelhajtójára.
Vicary felgyorsult pulzussal lépett ki a kocsiból.
Miközben a házhoz közeledett, a csendesen kitáruló
ajtóban Inches, Churchill inasa köszöntötte. –Jó
reggelt, Vicary professzor. A miniszterelnök
türelmetlenül várja az érkezését.
Vicary átadta neki a felöltőjét és a kalapját,
majd belépett a házba A szalonban tucatnyi férfi
és néhány fiatal lány dolgozott, egyesek
egyenruhában, mások Vicaryhoz hasonlóan civilben
voltak. Fojtott hangon beszéltek, mintha csupa
rossz hírt hallanának. Megcsörrent az egyik
telefon, azután a másik. Mindegyiket az első
csengetésre felkapták.
– Remélem, kellemesen utazott – mondta Inches.
– Csodálatos volt – felelte udvariasan
füllentve Vicary.
– Mint általában, Churchill ma reggel is
késésben van – folytatta Inches. Azután
szabadkozva hozzátette: – Teljesíthetetlen
időbeosztást készített, és a nap hátralévő
részében mindnyájan csak utolérni igyekszünk
magunkat.
– Értem, Inches. Hol várakozzak?
– A miniszterelnök valójában nagyon
türelmetlenül várja magát. Meghagyta, hogy a
megérkezése után azonnal kísérjem fel.
– Az emeletre?!
Inches halkan kopogott, és kinyitotta a
fürdőszoba ajtaját. Chuchill szivarral a kezében
feküdt a kádban, egy könnyen elérhető kisasztalon
odakészítve a nap második pohár whiskyje. –
Vicary, kedves barátom – mondta, majd száját a víz
szintjére süllyesztette, és buborékokat fújt. –
Milyen jó, hogy eljött.
Vicary fulladozott a fürdőszoba meleg, párás
levegőjében. A nevetést is nehezen tudta
visszafojtani, látván, hogy a hatalmas, rózsaszín
bőrű férfi úgy pancsol a kádban, mint egy gyerek.
Levette a tweedzakóját, és megkönnyebbülten leült
a vécédeszkára.
– Néhány bizalmas szót akartam váltani magával,
ezért kérettem ide a vackomba. – Churchill
lebiggyesztette az ajkát. – Vicary, nyíltan meg
kell mondanom, hogy dühös vagyok magára.
A professzor megmerevedett.
Churchill folytatásra nyitotta a száját, de
azután meggondolta magát. Zavart, csalódott
kifejezés ült ki az arcára.
– Inches! – bömbölte.
Inches belépett. – Parancsol, Mr. Churchill?
– Inches, azt hiszem a fürdővizem lehűlt 40 fok
alá. Lenne szíves ellenőrizni a hőmérőt.
Ruhaujját felhajtva, Inches vízbe merítette a
hőmérőt. Olyan figyelmesen tanulmányozta, mint egy
régész az ősi csontleleteket. – Oh, igaza van,
uram. A fürdőjének hőmérséklete lezuhant 39 fokra.
Engedhetek rá meleget?
– Természetesen.
Inches megnyitotta a melegvíz csapot, és néhány
pillanatig folyatta. Amikor a fürdővíz elérte a
megfelelő hőfokot, Churchill elégedetten
mosolygott. – Sokkal jobb, Inches.
Churchill az oldalára fordult. A víz kicsordult
a kád peremén, és eláztatta Vicary nadrágszárát.
 – Mit akart mondani, miniszterelnök úr?
– Ah, igen, arról beszéltem, dühös vagyok
magára. Soha nem említette nekem, hogy fiatalabb
korában egészen jól sakkozott. Nekem azt mondták,
Cambridge-ben minden menőt legyőzött.
Vicary teljesen összezavarodva szabadkozott: –
Elnézést, miniszterelnök úr, de a sakk témája soha
nem merült fel a beszélgetéseink során.
– Briliáns, könyörtelen, hazardírozó – így
jellemezték nekem az ön játékát. – Churchill
szünetet tartott. – Úgy tudom, az első háborúban a
hírszerző alakulatnál is szolgált.
– Csak egy motorkerékpáros egység volt.
Egyszerű futárként működtem.
Churchill elfordította a tekintetét Vicaryról,
és meredten nézte mennyezetet. – Krisztus előtt
1250-ben Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy
küldjön kémeket Kánaán földjének kifürkészésére.
Isten kegyesen tanácsokat is adott Mózesnek,
miként toborozza a kémeit. Csak a legjobb és
legélesebb eszű emberek képesek ilyen fontos
feladatra, mondta Isten, és Mózes megfogadta a
szavait.
– Ez így igaz, miniszterelnök úr – helyeselt
Vicary. – De az is igaz. hogy a Mózes kémei által
összegyűjtött értesülések elég használhatatlanok
voltak. Ennek következtében a zsidók további
negyven évig vándoroltak a sivatagban.
Churchill mosolygott. – Már régen megtanultam,
hogy soha ne szálljak vitába magával, Vicary. Túl
gyorsan forog az agya. Ezt mindig csodáltam
magában.
– Mi a kívánsága, mit tegyek?
 – Azt akarom, hogy vállaljon munkát a katonai
titkosszolgálatnál.
– De miniszterelnök úr, nincs képzettségem az
ilyenféle…
– Odaát senki sem tudja, hogy mivel
foglalkoznak – vágott a szavába Churchill. –
Legfőképpen a hivatásos tisztekről nem.
– De mi lesz a diákjaimmal? A kutatásaimmal?
– A diákjai hamarosan katonának állnak, hogy az
életükért harcoljanak. És ami a kutatásait illeti,
azok várhatnak. – Churchill rövid szünetet
tartott. – Ismeri John Mastermant és Christopher
Cheney-t Oxfordból?
– Nem azt akarja mondani, hogy őket is
berángatta!
– Pedig így van. És ne számítson rá, hogy
egyetlen matematikust is talál bármelyik egyetemen
– mosolygott Churchill. – Mindnyájukat elraboltuk,
és bedugtuk a Bletchley Parkba.
– Mi az ördögöt csinálnak ott?
– Igyekeznek megfejteni a német
rejtjelkulcsokat.
Vicary röviden elgondolkodott. – Azt hiszem,
elfogadom.
– Helyes. – Churchill öklével a kád szélére
csapott. – Hétfőn első dolga legyen, hogy
jelentkezik Sir Basil Boothby dandártábornoknál. Ő
annak az osztálynak a parancsnoka, ahová
beosztjuk. Egyébként egy tipikus angol tökfilkó.
Szeretne keresztbe tenni nekem, ha tudna, de túl
ostoba hozzá. Igazi keménytökű fickó.
– Elbűvölően hangzik.
 – Ismeri magát, tudja, hogy a barátja vagyok,
éppen ezért tiltakozni fog a kinevezése ellen. Ne
engedje meg, hogy gorombáskodjon magával.
Megértette?
– Igen, miniszterelnök úr.
– Szükségem van valakire az osztályon, akiben
megbízhatok. Megérett az idő, hogy a hírszerzést
visszaadjuk a katonai titkosszolgálat hatáskörébe.
Mellesleg, ez magának is jó lesz, Alfred. Itt az
ideje, hogy kibújjon a poros könyvtárából, és
bekapcsolódjon az életbe.
Vicaryt óvatosságra intette Churchill váratlan
bizalmas közvetlensége. Az előző estére gondolt,
amikor hazafelé sétálva benézett Helen autójába.
– Igen, miniszterelnök úr, én is azt hiszem,
hogy itt az ideje. És mi lesz a dolgom a katonai
titkosszolgálatnál?
De Churchill eltűnt a víz alatt, és nem
válaszolt.

NÉGY
Németország, Rastenburg: 1944
január
Wilhelm Franz Canaris ellentengernagy alacsony,
ingerlékeny ember volt, enyhén selypített, és az
általa választott, ritka helyzetekben
megcsillantotta szarkasztikus humorát. A fehér
hajú, áthatóan kékszemű admirális nagy, fekete
szolgálati Mercedesének hátsó ülésén
terpeszkedett, és éppen a rastenburgi repülőtérről
hajtatott Hitler kilenc mérföldre fekvő titkos
bunkeréhez. Canaris tartózkodott az egyenruha és
bármiféle katonai díszkellék viselésétől, ezeknél
jobban kedvelte a sötét utcai öltönyöket. De
miután Adolf Hitlerre! és Németország
legtekintélyesebb katonai vezetőivel készült
találkozni, az előírásos katonai köpeny alá
haditengerészeti egyenruháját vette fel. Barátai
és becsmérlői egyaránt Öreg Rókának nevezték.
Canaris szenvtelen, zárkózott személyisége
tökéletesen megfelelt a kémkedés könyörtelen
világának. A feleségén, Erikán és a lányain kívül
minden másnál többet törődött két tacskó
kutyájával, amelyek most is a lábainál aludtak.
Amikor a munkája éjszakára is elszólította,
kétágyas különszobát foglaltatott a kutyáknak,
hogy kényelmesen tudjanak aludni. Ha kénytelen
volt Berlinben hagyni őket, állandóan
beszámoltatta a szárnysegédeit, hogy az állatok
ettek-e, és megfelelő-e a bélműködésük. Azok az
Abwehr alkalmazottak, akik rosszat mondtak a
kutyákra, a karrierjüket veszélyeztették, ha áruló
szavaik visszajutottak Canaris fülébe.
Canaris, a tizenhatodik században Németországba
emigrált olaszok leszármazottja, egy iparbáró fia,
aki Dortmund Alperbeck nevű elővárosának egyik
fallal körülvett villájában nevelkedett, az Adolf
Hitler által annyira megvetett német elit tagjának
számított. A saját nyelvükön – olaszul, spanyolul,
angolul, franciául és oroszul – beszélt
Németország barátaival és ellenségeivel, s
impozáns berlini lakásának szalonjában
rendszeresen kamarazenei szólóesteket adott. 1933-
ban a Balti-tenger egyik haditengerészeti
bázisának parancsnokaként szolgált
Schweinemündében, amikor Hitler váratlanul
kiválasztotta az Abwehr, a német katonai
hírszerzés és kémelhárítás vezetőjének, valamint a
Vezérkar tagjának. Hitler megparancsolta új
kémfőnökének, hogy az angol modell szerint
szervezze meg a titkosszolgálatot – „egy olyan
egységet, amelyik szenvedéllyel végzi a munkáját”
–, és Canaris a negyvenhetedik születésnapján,
1934 újév napján hivatalosan is ellenőrzése alá
vonta a kémszervezetet.
A döntés később Hitler egyik legnagyobb
tévedésének bizonyult. Wilhelm Canaris az Abwehr
irányításának kezdetétől különlegesen kockázatos
akciókba kezdett. Miközben ellátta a Vezérkart
Európa legnagyobb részének meghódításához
szükséges titkosszolgálati jelentésekkel,
egyidejűleg eszközként használta a szervezetet,
hogy Németországot megszabadítsa Hitlertől.
Vezetője volt a Gestapo által Schwarze Kapelle
néven illetett ellenállási mozgalomnak. A német
katonatisztek, kormánytisztviselők és polgárjogi
vezetők kisebb összeesküvő csoportja sikertelenül
próbálta megbuktatni a Führert, és
béketárgyalásokat kezdeményezni a
szövetségesekkel. És ez még nem minden. Canaris
1939-ben, miután megtudta, hogy Hitler
Lengyelország megszállását tervezi, hiábavaló
kísérletet tett az angolok figyelmeztetésére, hogy
cselekvésre sarkallja őket. Ugyanezt megismételte
1940-ben is, amikor Hitler bejelentette
Németalföld és Franciaország lerohanásának tervét.
Az ellentengernagy elfordította a fejét, és az
ablakon kibámulva nézte az elsuhanó Görlitz-i
erdőt, a komor, csendes rengeteget, amely olyannak
tetszett, mintha egy Grimm mese elevenedett volna
meg. A hóborította fák fenséges látványába
belefeledkezve, a legutóbb meghiúsult Hitler
elleni merénylet járt a fejében. Novemberben, két
hónappal ezelőtt, egy Axel von dem Bussche nevű
fiatal kapitány önként vállalkozott, hogy az új
Wermacht köpenyek szemléje során meggyilkolja
Hitlert. Bussche azt tervezte, hogy néhány
kézigránátot rejt el a köpenye alá, és azokat a
díszszemle alatt felrobbantva megöli önmagát, meg
a Führert. De a merényletkísérlet előtt egy nappal
a szövetséges bombázók lerombolták a
raktárépületet, ahol a köpenyeket tárolták. A
bemutatót elhalasztották, és soha nem tűztek ki új
időpontot.
Canaris tudta, hogy lesznek további kísérletek
– egyre több bátor német hajlandó életét áldozni
azért, hogy Németországot megszabadítsa Hitlertől
–, de azzal is tisztában volt, az idő rohan. Az
angol-amerikai csapatok európai inváziója
feltétlenül bekövetkezik. Roosevelt világossá
tette, hogy semmiféle feltétel nélküli
kapitulációt nem hajlandó elfogadni. Németországot
le fogják rombolni, amitől Canaris már 1933-ban
rettegett, amikor Hitler messianisztikus
törekvéseit felismerte. Azt is érzékelte, hogy az
Abwehr feletti bizonytalan hatalma napról napra
gyengül. A Gestapo letartóztatta és árulással
vádolta Canaris végrehajtó törzskarának néhány
tagját az Abwehr berlini főhadiszállásán. Az
ellenfelei összeesküdtek ellene, hogy kezükbe
ragadják a kémszervezet ellenőrzését, a nyakára
pedig hurkot vessenek. Megértette, hogy a napjai
meg vannak számlálva, hogy hosszú és veszélyes
kalandorsága a végéhez közeledik.
A szolgálati autó átverekedte magát a számtalan
kapun és ellenőrző ponton, majd befordult Hitler
főhadiszállása, a „Farkastanya” elé. A tacskók
felébredtek, idegesen nyüszítettek, és fölugrottak
az ölébe. A konferenciát a föld alatti bunker
jéghideg, levegőtlen térképszobájába hívták össze.
Canaris kikászálódott az autóból, és rosszkedvűen
keresztülsétált a fallal körülvett udvaron. A
lépcső tetején álló tagbaszakadt SS-testőr
kinyújtotta a kezét, hogy elkérje Canaris
esetlegesen magánál hordott fegyverét. Az
ellentengernagy, aki irtózott a kézifegyverektől,
és gyűlölte az erőszakot, fejét rázva félresöpörte
az útból.
– Novemberben kiadtam az 51. számú Führer-
parancsot – kezdte minden bevezetés nélkül Hitler,
amikor kezeivel a háta mögött csapkodva, hevesen
berontott a szobába. Galambszürke zubbonyt, fekete
nadrágot és térdig érő, fényes lovaglócsizmát
viselt. Bal szivarzsebe fölé tűzte a Vaskeresztet,
amelyet az ypres-i csatában érdemelt ki, amikor az
első világháború idején gyalogosként szolgált a
List-ezredben. – Az 51. számú parancsban
kifejtettem azt a meggyőződésemet, hogy legkésőbb
tavasszal, ha nem korábban, az angolszászok
megpróbálnak betörni Északnyugat-Franciaországba.
Az elmúlt két hónapban semmi okot sem láttam arra,
hogy megváltoztassam a véleményemet.
Canaris a tárgyalóasztal mellett ült, és a
szobában ágálva rohangáló Führert figyelte.
Hitlernek a hátgerinc púposság okozta
jellegzetesen görnyedt testtartása rosszabbodott.
Canaris kíváncsi volt, hogy érzi-e a ránehezedő
nyomást. Éreznie kell. Mit is mondott Nagy
Frigyes? Aki mindent véd, nem véd semmit.
Hitlernek követnie kellene szellemi vezére
tanácsát, hiszen Németország ugyanabban a
helyzetben van, mint az első világháborúban.
Sokkal nagyobb területet hódított meg, mint
amennyit képes lenne megvédeni.
Ez Hitler saját hibája volt. Átkozott bolond!
Canaris felpillantott a térképre. Keleten a német
csapatok 2 000 kilométeres frontvonalon harcoltak.
Az oroszok feletti katonai győzelem legcsekélyebb
reménye nélkül szenvedtek megsemmisítő vereséget
tavaly júliusban Kurszknál, ahol a Vörös Hadsereg
megtizedelte a Wehrmacht támadó erőit, és
fejvesztett visszavonulásra kényszerítette őket. A
német hadsereg most megpróbálja tartani a
Leningrádtól a Fekete-tengerig húzódó arcvonalat.
A Földközi-tenger mentén 3 000 kilométeres
partszakaszt védelmez Németország. Nyugaton 6 000
kilométer hosszan elnyúló területen folynak a
harcok, Hollandiától a Biscayai-öböl déli
csücskéig. Szentséges isten! – gondolta Canaris. A
hitleri „Európa Erőd” falai roskadoznak, minden
oldalról sebezhetővé váltak.
Canaris körbeforgatta a tekintetét az asztalnál
ülő résztvevőkön. Ott volt Gerd von Rundstedt
tábornagy, a nyugati német erők főparancsnoka;
Erwin Rommel tábornagy, az Északnyugat-
Franciaországban harcoló B hadseregcsoport
fővezére; Heinrich Himmler birodalmi vezér, az SS
és a német rendőrség feje. Himmler féltucatnyi
leghűségesebb és legkegyetlenebb embere
őrszolgálatban állt, ha netán a Harmadik Birodalom
főembereinek egyike arra vetemedne, hogy a Führer
életére tör.
Hitler abbahagyta a sétálási. –Az 51. számú
parancsban kifejtettem azt a véleményemet is, hogy
a továbbiakban nem engedhetjük meg nyugaton
állomásozó csapataink létszámának csökkentését a
bolsevikok ellen harcoló erők támogatása
érdekében. A mérhetetlen kiterjedésű keleti
hódítás végső esetben lehetővé teszi, hogy
hatalmas területeket feladjunk, mielőtt az
ellenség a német szülőföldet közvetlenül
fenyegethetné. Más a helyzet nyugaton. Ha az
angolszász invázió sikerül, a következmények
végzetesek lehetnek. Így Északnyugat-Franciaország
az a terület, ahol a háború legdöntőbb csatáját
fogjuk megvívni.
Hitler szünetet tartott, hogy a jelenlévők
megemészthessék a szavait, – Az inváziót a
leghevesebb erejű ellenállással és megsemmisítő
csapással kell fogadnunk. Amennyiben ez nem
lehetséges, és az angolszászoknak sikerül
ideiglenes hídfőállást elfoglalniuk, fel kell
készülnünk csapataink gyors átcsoportosítására,
erős ellentámadás beindítására, hogy a
betolakodókat visszaszorítsuk a tengerbe. – Hitler
keresztbe fonta a karját. – De ahhoz, hogy ezt a
célt elérjük, ismernünk kell az ellenség
harcrendjét. Meg kell tudnunk, mikorra tervezik a
támadást. És ami ennél is fontosabb, hogy hol.
Vezértábornagy úr?
Gerd von Rundstedt tábornagy felállt, és
elcsigázottan a térképhez ment, miközben jobb
kezében szorongatta az elmaradhatatlan tábornagyi
marsallbotot. Az „utolsó német lovagként” ismert
Rundstedt tábornagyot Adolf Hitler többször
elkergette és visszahívta a szolgálatba, minthogy
Canaris, vagy a saját törzskara számon tudta volna
tartani. Rundstedt gyűlölte a fanatikus náci
rendet, és gúnyból ő keresztelte el Hitlert „kis
cseh káplárnak”. Az öt éve tartó háború okozta
túlzott megterhelés lassan kiült keskeny,
arisztokratikus arcvonásaira. A birodalmi idők
vezérkari tisztjeire annyira jellemző merev,
pedáns modorosság lehámlott róla. Canaris tudta,
hogy Rundstedt a megengedettnél több pezsgőt
iszik, és esténként hatalmas mennyiségű whiskyre
van szüksége, hogy aludni tudjon. Reggelente
rendszerint teljesen civil időpontban, tíz órakor
kelt, és St Germain-en-Laye-i főhadiszállásán a
törzskara ritkán szervezett számára megbeszélést a
délutáni óráknál korábban.
Előrehaladott kora és morális hanyatlása
ellenére, még mindig Rundstedt volt Németország
legjobb katonája, ragyogó taktikus és stratéga,
ahogy azt 1939-ben a lengyeleknek, 1940-ben pedig
a franciáknak és az angoloknak bizonyította.
Canaris nem irigyelte Rundstedt helyzetét. Papíron
a nyugat legnagyobb és legerősebb hadseregét
irányította – a 350 000 fős Waffen-SS elit
csapatokat is beleértve másfélmillió embert, tíz
páncélos hadosztályt és két elit Fallschirmjäger,
vagyis ejtőernyős vadász hadosztályt. Gyors és
megfelelő hadrendbe állítás esetén Rundstedt
hadserege még mindig képes volt megsemmisítő
vereséget mérni a szövetségesekre. Ám amennyiben
az öreg teuton lovag tévesen becsüli meg a
helyzetet, a csata kezdetén hibásan állítja fel a
csapatait, vagy taktikai baklövéséket követ el, a
szövetségesek képesek lesznek erősen megvetni a
lábukat a kontinensen, és nyugaton a háború
elvész.
– Véleményem szerint a kérdés egyszerű – kezdte
Rundstedt. – A Szajnától keletre Pas-de-Calais-
nál, vagy a Szajnától nyugatra Normandiában.
Mindegyiknek megvannak a maga előnyei és
hátrányai.
– Folytassa vezértábornagy úr.
Rundstedt lassú, monoton hangon beszélt tovább.
– Calais stratégiai fontosságú kiszögellés a
Csatorna partján. Ha az ellenség szilárdan megveti
a lábát Calais-nál, könnyen keletnek fordul, és
néhány napi menetelésre lesz a Ruhr-vidéktől,
ipari hátországunktól. Az amerikaiak karácsonyra
be akarják fejezni a háborút. Amennyiben sikeresen
partraszállnak Calais-nál, a reményük valósággá
válhat. – Rundstedt szünetet tartott, hogy az
intelmeit felfogják, majd folytatta a
helyzetértékelést. – Katonai értelemben még egy
érv szól Calais mellett: a Csatorna itt a
legkeskenyebb. Négyszer gyorsabban lennének
képesek átszállítani az embereket és a
hadfelszerelést Calais-ba, mint Normandiába vagy
Bretagne-ba. Emlékeztetek arra, hogy az ellenség
az invázió megkezdésének pillanatától versenyt fut
az idővel. Rendkívül gyors ütemben ki kell
építeniük hadállásaikat, fegyverzetüket és
utánpótlási vonalaikat. Pas-de–Calais körzetében
három kitűnő, mély vizű kikötő található –
Rundstedt marsallbotja hegyével sorra rábökött
mindegyikre a partvonal mentén haladva – Boulogne,
Calais és Dunkirk. Az ellenségnek szüksége van
kikötőkre. Az én meggyőződésem, hogy a betolakodók
elsődleges célja egy fontos kikötő lehető
leggyorsabb elfoglalása és újra megnyitása lesz;
enélkül nem tudnák biztosítani hadseregük
utánpótlását. Csapatainak utánpótlási vonala híján
az ellenség a halálba rohan.
– Hatásos érvelés, vezértábornagy úr – mondta
Hitler. – De miért nem Normandia?
– Normandia számtalan problémát okoz az
ellenségnek. A Csatorna átszelésének hossza ott
jóval nagyobb. A partszakasz és a szárazföld
között jónéhány helyen magas sziklák emelkednek ki
a tengerből. A legközelebbi kikötő Cherbourg, egy
keményen védett félsziget csücskén. Napokba telne,
hogy az ellenség elhódítsa tőlünk Cherbourg
kikötőjét. És még ha meg is teszi, tisztában van
vele, hogy a feladás előtt használhatatlanná
romboljuk. De a normandiai támadás elleni
leglogikusabb érv, az én véleményem szerint, a
földrajzi elhelyezkedése. Túl messze fekszik
nyugatra. Még ha sikeresen partot is érnek
Normandiában, kockáztatják, hogy beszorítjuk és
stratégiailag elszigeteljük őket. Végig kell
harcolniuk ellenünk egész Franciaországot, mielőtt
német területre jutnának.
– Az ön véleménye szerint, vezértábornagy úr –
csattant fel Hitler.
– Elképzelhető, hogy a szövetségesek valamiféle
trükkhöz folyamodnak – mondta óvatosan Rundstedt,
ujjaival a marsallboton zongorázva.
– Talán megtévesztő partraszállással, ahogy
önben is felmerült, Führerem. De a valódi csapás
itt fog bekövetkezni. – Rábökött a térképre. –
Calais-nál.
– Canaris tengernagy? – fordult az
ellentengernagy felé Hitler. – Miféle
titkosszolgálati jelentéssel tudja alátámasztani
ezt a teóriát?
Canaris, aki nem kedvelte a térkép előtti
formális kérkedést, ülve maradt. Benyúlt a
köpenyének belső zsebébe, ahol a csomag
cigarettáját tartotta. Az SS katona idegesen
összerándult. Canaris a fejét ingatva lassan
előhúzta és felmutatta a pakli cigarettát.
Vesződségesen rágyújtott, és füstfelhőt eresztett
Himmler felé, jól tudván, hogy a birodalmi vezért
bosszantja a dohányzás. Himmler rámeredt az
örvénylő kékes füstfátyolon át, szemei nem árultak
el semmiféle érzelmet, de az arca idegesen
rángatózott.
Canaris elmagyarázta, hogy az Abwehr háromféle
értesülést gyűjtött össze és elemzett az invázió
előkészületeivel kapcsolatban: légifelvételeket az
ellenséges csapatok dél-angliai mozgásáról, a
szervezet rádiófigyelő szolgálata, a Funkabwehr
által lehallgatott ellenséges
rádióbeszélgetéseket, és az Anglián belül működő
ügynökök jelentéseit.
– És ezek az értesülések miről árulkodnak
magának, tengernagy úr? – pattogott Hitler.
– A kezdeti értesüléseink megerősíteni
látszanak a tábornagy helyzetértékelését, hogy a
szövetségesek Calais-nál tervezik a
partraszállást. Ügynökeink szerint Délkelet-
Angliában, a Csatorna Pas-de-Calais-val átellenes
szakaszán megélénkült az ellenséges aktivitás.
Lehallgattuk az új erőkre, az 1. amerikai hadsereg
jelenlétére utaló rádióüzeneteket. Ugyancsak
elemeztük az ellenség Északnyugat-Franciaország
fölötti légi aktivitását. Bombázás és felderítés
céljából messze többet időztek Calais, mint
Normandia vagy Bretagne fölött. Egy új
részinformációról is beszámolhatok önnek,
Führerem. Egyik angliai ügynökünk a szövetségesek
főparancsnokságán belüli forrásokkal rendelkezik.
Az ügynök tegnap éjjel azt jelentette, hogy
Eisenhower tábornok Londonba érkezett. Az
amerikaiak és az angolok egyelőre titokban tartják
a jelenlétét.
Hitlerre láthatóan nagy hatással volt az ügynök
jelentése. Canaris gondolta: csak Hitler meg ne
tudja az igazságot, hogy most, a háború
1egfontosabb csatáját megelőző hónapokban, az
Abwehr angliai kémhálózata az összeomlás szélén
áll. Canaris Hitlert hibáztatta érte. Az Anglia
invázióját célzó és később elvetett Seelöwe –
„Oroszlánfóka” – hadművelet előkészületei során
Canaris és törzskara meggondolatlanul ontotta a
kémeket Angliába. A partmenti védőállásokra és az
angol csapatok elhelyezkedésére vonatkozó
értesülések szükségessége félresöpört minden
óvatosságot. Kapkodva toborozták az ügynököket,
hiányosan képezték ki, és még szegényesebb
felszereléssel dobták át őket. Canaris gyanúja
szerint legtöbbjük egyenesen az MI5 karjába
futott, állandó veszteségeket okozva a hálózatnak,
amelyet évek fáradságos munkájával építettek ki.
Ezt most nem ismerheti be, hiszen azzal a saját
halálos ítéletét írná alá.
Adolf Hitler újra sétálni kezdett. Canaris
tudta, hogy Hitler nem fél a közelgő inváziótól.
Éppen ellenkezőleg, örült neki. Tízmillió németet
tartott fegyverben, és olyan hadiipar felett
rendelkezett, amely a szövetségesek könyörtelen
bombatámadásai, a munkaerő és a nyersanyag hiánya
ellenére is folyamatosan, elképesztő mennyiségben
ontotta a fegyvereket meg a felszerelést.
Megingathatatlanul biztos volt abban, hogy képes
visszaszorítani az inváziót, és katasztrofális
vereséget mérni a szövetségesekre. Rundstedthez
hasonlóan hitt a Pas-de-Calais-i partraszállás
egyedüli stratégiai értelmében, ahol az „Atlanti
fal”, az ő szemében áthatolhatatlan erőd húzódott.
Valójában Hitler azzal próbálta a szövetségeseket
Calais elözönlésére kényszeríteni, hogy elrendelte
a V-l és V-2 rakéták kilövőállásainak oda
telepítését. Még arról is megvolt győződve, hogy
angolok és amerikaiak az egész háború alatt
megtévesztő hadműveleteket folytattak, és újra így
cselekszenek a franciaországi invázió előjátéka
során.
– Fordítsuk meg a szerepeket – mondta végül
Hitler. – Mit tennék én, ha mi készülnénk
Angliából megszállni Franciaországot? A
nyilvánvaló utat választanám? Azt a megoldást,
amit az ellenségem vár tőlem? Frontális támadást
indítanék a tengerpart legkeményebben védett
szakasza ellen? Vagy másik útirányt választanék,
és megpróbálnám meglepni az ellenséget? Hamis
rádióüzeneteket sugároznék, és a kémeken keresztül
megtévesztő jelentéseket küldözgetnék? Félrevezető
nyilatkozatokat adnék a sajtónak? Mindezekre a
kérdésekre igennel válaszolok. Fel kell
tételeznünk az angolokról, hogy még a megtévesztő
partraszállás tekintetében is csalnak. Bármennyire
is szeretném, hogy Calais-nál szálljanak partra,
fel kell készülnünk egy normandiai vagy bretagne-i
invázió lehetőségére is. Éppen ezért
páncélosainkat biztonságos távolságban kell
tartanunk a partvidéktől, amíg az ellenség
szándékai világossá nem válnak. Azután
fegyverzetünket a támadás fő pontjára
összpontosítjuk, és visszakergetjük őket a
tengerbe.
– Vegyünk számításba még egy dolgot, amely
alátámaszthatja az ön érvelését – szólalt meg
Erwin Rommel tábornagy.
Hitler sarkon fordult, és szembenézett vele.
– Folytassa, vezértábornagy úr.
Rommel a Hitler mögötti hatalmas, földtől
mennyezetig húzódó térkép felé intett. – Ha
megengedi, Führerem, szemléltetném a dolgot.
– Természetesen.
Rommel benyúlt az aktatáskájába, kivett egy
körzőt, majd felállt és odament a térképhez.
Decemberben Hitler arra utasította, hogy vegye át
a Csatorna partjánál állomásozó B hadseregcsoport
parancsnokságát. A B hadseregcsoport magába
foglalta a normandiai 7. hadsereget, a Szajna
torkolat és a Zuider See között állomásozó 15–
hadsereget és a hollandiai hadsereget. Az észak-
afrikai katasztrofális vereség után fizikailag és
lelkileg felépült, hírhedt Sivatagi Róka
hihetetlen energiával vetette magát az új
feladatra, nyitható tetejű 230-as Mercedes
autójával órákon keresztül járta a francia
partokat, megszemlélte a partmenti erődítéseket,
csapatainak hadrendjét és fegyverzetét. Megígérte,
hogy a francia partvidéket a „pokol tornácává”
változtatja; a tüzérség, az aknamező, a beton
erődítmények és szögesdrót akadályok olyan
vidékévé, amelyen az ellenség soha nem lesz képes
áthatolni. Habár Rommel privát véleménye az volt,
hogy bármilyen ember tervezte erődítmény, az ember
által be is vehető.
A térkép elé állva kinyitotta a körzőt, és
belekezdett a mondókájába. Ez az átmérő mutatja az
ellenséges Spitfire és Mustang vadászgépek
hatótávolságát. Ezek a pontok pedig a dél-angliai
fontosabb légibázisok elhelyezkedését jelzik. –
Rommel minden egyes pontra beszúrta a körző
hegyét, és félköríveket rajzolt a térképre. –
Ahogy ön is láthatja, Führerem, mind Normandia,
mind Calais jóval az ellenséges vadászgépek
hatótávolságán belül fekszik. Ebből következően
mindkét területet invázió lehetséges helyszíneként
kell kezelnünk.
Hitler bólintott, teljesen Rommel szemléltető
magyarázatának hatása alá került. – Most egy
pillanatra képzelje magát az ellenség helyzetébe,
vezértábornagy úr. Ha ön kísérelné meg Anglia
területéről elözönleni Franciaországot, melyik
helyszínt választaná?
Rommel egy pillanatra elgondolkodni látszott,
majd megszólalt. – El kell ismernem, Führerem,
hogy minden jel a Pas-de-Caiais-nál bekövetkező
invázióra utal. De magam képtelen vagyok
szabadulni a gondolattól, hogy az ellenség soha
nem fogja szembetámadni legerősebb, összevont
erőinket. Ezt már Afrikában a saját bőrömön
tapasztaltam. Az angolok megtévesztő műveletekbe
kezdtek az El-Alamein-i csata előtt, és újra meg
fogják tenni a franciaországi partraszállás
kezdetén.
– És mi a helyzet a „Nyugati fal” körül,
vezértábornagy úr? Hogyan haladnak a munkálatok?
– Legnagyobbrészt elkészült. De továbbra is jól
haladunk.
– És befejezik még tavasz előtt?
– Meggyőződésem. Azonban a partmenti
erődítmények önmagukban nem állítják meg az
ellenséget. Helyesen kell elrendeznünk a páncélos
erőket is. Ezért feltétlenül meg kell tudnunk, hol
tervezik a csapást. Ennek hiányában bármilyen
védekezés hasztalan. Ha az ellenség sikeresen
partraszáll, a háború valószínűleg elveszett.
– Képtelenség – mondta Heinrich Himmler. – A
Führer vezetése alatt Németország végső győzelme
nem kérdéses. A francia tengerpart az angolok és
amerikaiak temetője lesz.
– Nem – vágott közbe türelmetlen kézmozdulat
kíséretében Hitler. – Rommelnek igaza van. Ha az
ellenség megveti a lábát a szárazföldön, a háború
elveszett. De amennyiben még a megindulása előtt
romba döntjük az inváziót – Hitler dühtől villámló
szemekkel felkapta a fejét –, hónapokba telne,
mire egy újabb kísérletet megszerveznének. Az
ellenség soha nem fog még egyszer próbálkozni.
Rooseveltet nem választanák újra. Valószínűleg
valamelyik börtönben teljesedne be a sorsa. Az
angolok harci szelleme egyik napról a másikra
lelohadna. Churchillt, ezt a beteg, kövér embert
megölnék. A sebeiket nyalogató amerikaiak és az
angolok megbénításával kivonhatnánk csapatainkat
és hadi felszerelésünket nyugatról, és
átdobhatnánk a keleti frontra. Ez esetben Sztálin
kiszolgáltatottá válik. Békét fog kérni. Erről meg
vagyok győződve.
Hitler elhallgatott, időt engedett szavai
hatásának.
– De hogy az ellenséget megállítsuk, ismernünk
kell a partraszállás pontos helyét. A tábornokaim
úgy vélik, hogy Calais-nál kerül rá sor. Én ebben
a tekintetben szkeptikus vagyok. – Sarkon pördült
és Canarisra meredt. – Admirális úr, azt akarom,
hogy eldöntse a vitát.
– Ez talán most nem lehetséges – felelte
Canaris óvatosan.
– Nem az az Abwehr dolga, hogy katonai
hírszerzési adatokkal lásson el bennünket?
– De, természetesen az, Führerem.
– Magának kémei dolgoznak Angliában – ezt
Eisenhower tábornok Londonba érkezéséről küldött
jelentés is bizonyítja.
– Nyilvánvaló, Führerem.
– Akkor azt ajánlom, hogy lásson munkához,
admirális úr. Bizonyítékokat akarok kapni az
ellenség szándékairól. Azt akarom, hogy szerezze
meg nekem a partraszállás titkát. És gyorsan,
admirális úr. Biztosíthatom, hogy nincs sok ideje
rá.
Hitler szemmel láthatóan elfehéredett, és
hirtelen kimerült.
– És most, uraim, hacsak nem tartogatnak más
rossz híreket a számomra, néhány órára aludni
térek. Nagyon hosszúra nyúlt ez az este.
 Miközben Hitler elindult felfelé a lépcsőkön,
mindnyájan felálltak.

ÖT
Észak-Spanyolország: 1936
augusztus
A férfi állt a nyitott ajtóknál a meleg
éjszakában, jéghideg fehérboros üveget tartott a
kezében. Mielőtt neki is felkínálta volna, töltött
magának még egy pohárral. Ő az ágyban feküdt,
cigarettázott, és hallgatta a férfi monológját.
Közben élvezte a fák közül a verandára áramló
langyos szellő simogatását. A völgy fölött néma
villámok cikáztak. Az ő völgye, ahogy Emilio
mondogatni szokta. „Az én kibaszott völgyem. És ha
azok a rohadt lojalisták megpróbálják elvenni
tőlem, kivágom a golyóikat és megetetem a
kutyákkal.” – Ki tanított meg ilyen jól lőni? –
érdeklődött a férfi. Reggel vadászni mentek, és ő
négy fácánt lőtt, amíg amaz csak egyet.
– Az apám.
– Sokkal jobban lősz nálam.
– Ezt észrevettem.
A távoli, hangtalan villámlás újra
megvilágította a szobát, és néhány másodpercig
tisztán láthatta Emilio vonásait. Harminc évvel
idősebb nála, mégis elragadónak találta. A haja
őszes szőke, a napsütés zsíros nyeregbőr színűre
cserzette az arcát. Hosszú és keskeny orra olyan,
mint a fejsze éle. Először csak arra vágyott, hogy
ajkai megérintsék az ő ajkait, de a férfi már az
első alkalommal mohón és vadul megkívánta, és
Emilio mindig eléri, amit rohadtul akar.
 – Nagyon jól beszélsz angolul – jegyezte meg a
férfi, mintha ő először hallotta volna ezt a
megállapítást. – A kiejtésed tökéletes. Én,
bármennyire is próbálom, képtelen vagyok elhagyni
az akcentusomat.
– Az én anyám angol volt.
– Most merre van?
– Már régen meghalt.
– Franciául is beszélsz?
– Igen – felelte.
– Olaszul?
– Igen, olaszul is tudok.
– Habár a spanyolod nem annyira jó.
– Elég kielégítő.
Beszélgetés közben a férfi kézbe vette a
farkát. Szerette, mint a pénzét és a földjét.
Olyan közvetlenséggel beszélt róla, mint a legjobb
lováról. Az ágyban harmadik személyként feküdt
közöttük.
– Fekszel a patak partján Mariával, azután
éjszaka beengedsz az ágyadba, és hagyod, hogy
megdugjalak.
– Így is fel lehet fogni – felelte. – Azt
akarod, hogy szakítsak Mariával?
– Boldoggá teszed őt – mondta a férfi, ha a
boldogság jelent valamit.
– Ő tesz boldoggá engem.
– Soha nem ismertem hozzád hasonló nőt. –
Cigarettát dugott a szája sarkába, és kezével
védve az esti szellő elől, rágyújtott. –.
Szemrebbenés nélkül szeretkezel velem és a
lányommal egyazon napon.
 – Nem hiszek az érzelmi kötelékek
kialakulásában. A férfi csendesen, tartózkodóan
felnevetett.
– Ez csodálatos – mondta Emilio, újra csendesen
nevetgélve. –Nem hiszel az érzelmi kötelékek
kialakulásában. Ez bámulatos. Sajnálom azt a
szerencsétlen fickót, aki majd elköveti a hibát,
hogy beléd szeret.
– Én is.
– Van benned egyáltalán valamiféle érzelem?
– Valójában nincs.
– Szeretsz valakit, vagy valamit?
– Szeretem az apámat. És szeretek a patak
partján feküdni Mariával.
Maria az egyetlen általa ismert nő, akinek a
szépsége fenyegetést jelent neki. Azzal
semlegesíti ezt a veszélyt, hogy prédának tekinti
Maria szépségét. Barna, rövidre vágott frizuráját.
Hibátlan, olajbarna bőrét. Tökéletes melleit,
amelyek nyári körteként feszülnek a szájában. Az
ajkait, a leglágyabb érintést, amelyet valaha is
érzett. – Gyere a nyári szünetre Spanyolországba,
és élj velem a családom birtokán – mondta Maria
egy esős délután Párizsban, ahol együtt jártak a
Sorbonne-ra. Tudta, az apja csalódott lesz, de a
gondolat, hogy otthon, Németországban töltse a
nyarat, és az utcákon parádézó kibaszott nácikat
nézegesse, egyáltalán nem vonzotta. Nem gondolta,
hogy helyette egyenesen belesétál a
polgárháborúba.
De a háború nem zavarta meg Emilio Pireneusok
lábánál fekvő birtokának paradicsomi békéjét.
Élete legszebb nyarát töltötte itt. Reggelente
mindhárman vadászni jártak, vagy a kutyákat
futtatták, délutánonként Mariával fellovagoltak a
patakhoz, úsztak a jéghideg, mély vízben, napoztak
a meleg sziklákon. Maria azt szerette legjobban,
ha kirándulni mentek. Élvezte a napfény
simogatását a mellein, és Annát a lábai között. –
Tudod, hogy apám is kíván téged – közölte egyik
délután Maria, miközben lustán hevertek egy
eukaliptusz fa árnyékában. – Lefekhetsz vele. Csak
ne légy szerelmes. Mindenki beleszeret.
Emilio újra beszélni kezdett.
– Amikor a jövő hónapban visszatérsz Párizsba,
szeretném, ha megismerkednél valakivel. Megteszed
a kedvemért?
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy ki az illető.
– Kapcsolatba akar lépni veled, Amikor
beszéltem rólad, nagyon felcsigáztam az
érdeklődését.
– Nem szándékszom lefeküdni vele.
– Nem az érdekli, hogy lefeküdjön veled.
Családos ember. Akárcsak én – tette hozzá, és
megállás nélkül nevetett.
– Hogy hívják?
– A neve egyáltalán nem fontos.
– Mondd meg a nevét!
– Nem tudom biztosan, hogy mostanában melyik
nevét használja.
– Mivel foglalkozik ez a barátod?
– Információkat gyűjt.
A férfi visszafeküdt az ágyba. A beszélgetésük
felizgatta. A farka keményen állt, és újra azonnal
magáévá akarta tenni. Félrelökte a lábait, és
megpróbálta megtalálni a behatolás útját. Ő kézbe
vette az ágaskodó péniszt és segített neki, majd
belevájta a körmeit.
– Ahhh! Jóságos isten, Anna. Ne olyan durván.
– Mondd meg a nevét!
– Ez szabályellenes – nem tehetem!
– Mondd meg – követelőzött a lány, és erősebben
karmolta.
– Vogel – nyögte a férfi. – Kurt Vogelnek
hívják. Jézusom!
Berlin: 1944 január
Az Abwehrnek két alapvető fontosságú
kémhálózata működött Angliában. Az S-lánc olyan
ügynökökből állt, akik az ország területére lépve
felvett személyazonossággal letelepedtek, és
rendszeres kémkedéssel foglalkoztak. Az R-lánc
tagjai főként harmadik országbeli ügynökök voltak,
akik időszakonként legálisan utaztak Angliába,
összegyűjtötték az információkat, és továbbították
berlini megbízóiknak. Létezett egy harmadik,
kisebb és szigorúan titkos kémhálózat is, amely a
V-lánc nevet kapta. Ez egy maroknyi, magasan
képzett, alvó ügynökből állt, akik mélyen
beépültek az angol társadalomba, és néha évekig
vártak arra, hogy aktivizálják őket. Ez a csoport
a létrehozójáról és egyedüli irányító tisztjéről,
Kurt Vogelről kapta a nevét.
Vogel szerény birodalma két szobából állt az
Abwehr főhadiszállásának negyedik emeletén, a
Tirpitz Ufer 74-76 alatti két zord, szürke kővel
borított lakóház egyikében. Az ablakai a
Tiergartenre, a Berlin szívében elterülő, 260
hektáros parkra néztek. Az valamikor látványos
képet mutatott. De a szövetségesek hónapokon át
tartó bombázása következtében a lovaglóösvények
helyén tankméretű bombatölcsérek tátongtak, a
gesztenyefák és hársfák legtöbbje üszkös törzsként
meredezett. Vogel irodájának legnagyobb részét
lezárt acél irattartók sora és egy nehéz
páncélszekrény foglalta el. Arra gyanakodott, hogy
az Abwehr központi nyilvántartójának tisztviselőit
beszervezte a Gestapo, ezért megtagadta, hogy a
dossziéit ott őrizze. Az első szobában dolgozott
egyetlen beosztottja, Werner Ulbricht kitüntetett
Wehrmacht hadnagy volt, aki megrokkant az
oroszokkal vívott harcokban. Két Luger pisztolyt
tartott íróasztalának felső fiókjában, és Vogeltől
azt az utasítást kapta, hogy lőjön bárkire, aki
engedély nélkül belép az irodába. Ulbrichtot
lidérces álmok gyötörték, hogy egyszer tévedésből
megöli Wilhelm Canarist.
Vogel hivatalosan a haditengerészet kapitányi
rangját viselte, de ez csak formaság volt annak
érdekében, hogy jelenlegi posztjának megfelelő
katonai besorolást kapjon. Támogatójához,
Canarishoz hasonlóan ritkán viselt egyenruhát.
Ruhatára nem volt különösen változatos –
rendszerint temetkezési vállalkozóra emlékeztető
szénfekete öltönyt, fehér inget és sötét
nyakkendőt hordott. Acélszürke haja olyan
benyomást keltett, mintha saját kezűleg nyírta
volna, szemében a kávéházi forradalmárok
szenvedélyes tüze égett. A kávéházakban,
hotelszobákban és lehallgatott irodákban csaknem
egy évtizede folytatott titkos beszélgetések
eredményeként a hangja rozsdás zsanér
nyikorgásához hasonlított, hangereje ritkán
emelkedett a templomi mormogás szintje fölé. Az
egyik fülére süket Ulbricht állandóan küszködött,
hogy meghallja a szavait.
 Vogel megszállottsága, hogy névtelenségbe
burkolódzzon, képtelen helyzeteket teremtett.
Irodájában egyetlen személyes tárgyat őrzött, a
feleségéről, Gertrudról és ikerlányairól készült
fényképet. A bombázások kezdetén Bajorországba,
Gertrúd anyjához menekítette a családját, és azóta
ritkán látta őket. Valahányszor elhagyta az
irodáját, akár csak néhány percre is, a fényképet
levette az íróasztaláról, és elzárta egy fiókba.
Még a szolgálati igazolványa is rejtélyes volt.
Fényképet nem rakott bele – évek óta megtagadta,
hogy lefotózzák –, és hamis névre állíttatta ki.
Azokra a ritkaságszámba menő éjszakákra, amikor
szabadidőt engedélyezett magának, a hivatal
közelében bérelt egy kis lakást, és a Landwehr
Kanal lombos partja mentén kellemes sétával
hazaért. A háziasszonya azt hitte, hogy egyetemi
professzor, aki rengeteg barátnőt tart.
Még az Abwehr berkeiben is nagyon keveset
tudtak róla.
Kurt Vogel Düsseldorfban született. Apja a
helyi gimnázium igazgatója volt, anyja óraadó
zenetanárnő, aki ígéretes koncertzongorista
karrierjét áldozta fel a házasság és gyereknevelés
kedvéért. Vogel jogászdoktori diplomát szerzett a
lipcsei egyetemen, ahol a német jogtudomány két
legnagyobb tudósától, Herman Hellertől és Leo
Rosenbergtől tanulta a polgári és politikai jogot.
Kiváló hallgatónak bizonyult, osztályelsőként
végzett, és professzorai korán megjósolták, hogy
egy napon a Reichsgericht-be, Németország
legfelsőbb bíróságába kerül.
Hitler hatalomra jutása mindezt megváltoztatta.
Hitler nem a jogrendben, hanem az emberi
törvényekben hitt. A hatalom megragadása után
néhány hónappal fejetetejére állította a teljes
német igazságszolgáltatást. A Führergewalt – a
führeri akarat – vált az ország kizárólagos
érvényű törvényévé, és Hitler minden mániákus
agyrémét azonnal törvényekbe és rendeletekbe
öntötték. Vogel emlékezett Hitler néhány képtelen
irányelvére, amelyek aprópénzre váltásával
végrehajtották Németország jogrendszerének
átalakítását. Törvényes az, ami hasznos a német
népnek. A jogot az egészséges német népszellem
megnyilvánulásán keresztül kell értelmezni. Amikor
a rendes bírói testületek az útjukban álltak, a
nácik létrehozták saját bíróságaikat, a
Volksgerichtshof-okat azaz a Népbíróságokat. Vogel
véleménye szerint a német jogtudomány történetének
legsötétebb napja 1933 októberében virradt fel,
amikor tízezer jogász gyűlt össze a lipcsei
legfelsőbb bíróság lépcsőin, és náci köszöntésre
emelt karral felesküdött, hogy „életünk végéig
követjük a Führer útmutatását”. Vogel is köztük
volt. Azon az estén hazament a Gertruddal
megosztott kicsiny lakásába, a kályhában elégette
a jogi könyveit, és betegre itta magát.
Néhány hónappal később, 1934 telén két tacskó
társaságában megkörnyékezte egy apró, morcos
emberke: Wilhelm Canaris, a német katonai
titkosszolgálat új főnöke. Canaris feltette a
kérdést Vogelnek, hogy hajlandó lenne-e az
Abwehrnek dolgozni. Vogel egy feltétellel
elfogadta az ajánlatot, ha nem kényszerítik, hogy
belépjen a náci pártba. A következő héten eltűnt a
német katonai titkosszolgálat falai között.
Hivatalosan Canaris belső jogi tanácsadójaként
szolgált. Nem hivatalosan azt a feladatot kapta,
hogy készüljön fel az angolok elleni háborúra,
amelyet Canaris elkerülhetetlennek vélt.
 Most Vogel az íróasztalánál ült, és ujjaival a
homlokát támasztva egy emlékeztető fölé görnyedt.
Erősen összpontosított a szakadatlan zajban,
amelyet közvetlenül a szobája falánál föl-le
ingázó lift, az ablakoknak csapódó jégeső, és a
Berlin esti csúcsforgalmában tülekedő autók
éktelen dudálása okozott. A kezét levette a
homlokáról, és a füleihez szorította, amíg el nem
csendesedett a világ körülötte.
A feljegyzést ma kapta Canaristól, néhány
órával azután, hogy az Öreg Róka visszatért
Rastenburgból, a Hitlerrel folytatott
megbeszélésről. Canaris ígéretesnek találta a
megbeszélést, és Vogel kénytelen-kelletlen
egyetértett vele. – Hitler eredményeket követel,
Kurt – mondta az ütött-kopott antik íróasztala
mögött kifürkészhetetlen öreg nemesként
terpeszkedő Canaris, és szemei ide-oda vándoroltak
a zsúfolt könyvespolcokon, mintha egy értékes, de
régen elveszett kötetet keresne. – Bizonyítékot
akar, hogy Calais-nál, vagy Normandiában támadnak-
e. Talán itt az ideje, hogy bevonjuk a játszmába a
maga kis kémtanyáját.
Vogel akkor gyorsan átfutotta a feljegyzést.
Most másodszorra gondosan megrágta minden
mondatát. Valójában több volt, mint ígéretes –
tökéletes helyzetet teremtett, azt a lehetőséget,
amelyre eddig várt. Amikor befejezte,
felpillantott, és néhányszor elmormogta Ulbricht
nevét, mintha csak közvetlenül a fülébe beszélne.
Miután nem kapott választ, felállt és kisétált az
első szobába. Ulbricht a Lugerét tisztogatta.
– Werner, öt perce szólongatom – mondta alig
hallhatóan Vogel.
– Sajnálom, kapitány, de nem hallottam.
 – Holnap reggel elsőként Müllerrel akarok
találkozni. Beszéljen meg nekem egy randevút.
– Igen, uram.
– És Werner, csináljon valamit az átkozott
füleivel. Kikiabálom itt a tüdőmet.
A bombázók éjfélkor támadtak, amikor Vogel
éppen kimerülten elbóbiskolt a kemény tábori
ágyon. Lecsapta a lábait a padlóra, felkelt és az
ablakhoz sétált, miközben a repülőgépek a feje
fölött berregtek, és egész Berlin beleremegett a
Pankow és Weissensee kerületekben felvillanó első
robbanásokba. Vogel eltűnődött, hogy vajon mennyi
büntető csapást képes még a város elviselni. Az
ezeréves birodalom fővárosának hatalmas területeit
már porig rombolták. A várost körülvevő
leghíresebb települések törött téglával és
kitekeredett betonvassal borított siralomvölgyre
emlékeztetnek. Az Unter den Linden hársfái
megperzselődtek, ahogyan kiégett a széles
sugárutat szegélyező valamikor fényes üzletek és
banképületek többsége is. A Vilmos császár
emléktemplom hírneves toronyórája 7.30-kor
megállt, azon a novemberi napon, amikor a
szövetséges bombázók egyetlen éjszaka alatt földig
romboltak csaknem négyszáz hektárnyi területet.
Miközben az éjszakai támadást figyelte, a
feljegyzés járt a fejében.
ABWEHR/BERLIN xfu0465848261
CÍMZETT: CANARIS
KÜLDI: MÜLLER
DÁTUM: 1943. NOV. 2.
OKTÓBER 21-ÉN AZ ASUNCION ÁLLOMÁSHELYŰ DIETRICH
KAPITÁNY JELENTÉSTÉTELRE KÉRETTE AMERIKAI
ÜGYNÖKÜNKET, SCORPIÓT PANAMA CITYBE. MINT TUDJA,
SCORPIO AZ EGYIK LEGFONTOSABB ÜGYNÖKÜNK
AMERIKÁBAN. MAGAS SZINTEN BEÉPÜLT A NEW YORK-I
ÜZLETI KÖRÖKBE, ÉS JÓ KAPCSOLATOKAT TART FENN
WASHINGTONNAL. SZEMÉLYES BARÁTSÁGBA KERÜLT
SZÁMTALAN MAGASRANGÚ TISZTVISELŐVEL MIND A
HADÜGYMINISZTÉRIUMBAN, MIND A
KÜLÜGYMINISZTÉRIUMBAN, SZEMÉLYESEN TALÁLKOZOTT
ROOSEVELTTEL. A HÁBORÚ ALATT KÜLDÖTT INFORMÁCIÓI
IDŐBEN ÉS MEGBÍZHATÓ PONTOSSÁGGAL ÉRKEZTEK.
EMLÉKEZTETEM AZOKRA AZ ÉRTESÜLÉSEKRE, AMELYEK AZ
ANGOLOKNAK KÜLDÖTT AMERIKAI
FEGYVERSZÁLLÍTMÁNYOKRÓL ÉRKEZTEK TŐLE.
SCORPIO SZERINT A MÚLT HÓNAPBAN EGY PETER
JORDAN NEVŰ ELISMERT ÉPÍTÉSZT HÍVTAK BE AZ
AMERIKAI HADITENGERÉSZETHEZ, ÉS LONDONBA KÜLDTÉK,
HOGY EGY SZIGORÚAN TITKOS PROJECT GYÁRTÁSÁBAN
KÖZREMŰKÖDJÖN. JORDAN KORÁBBRÓL NEM RENDELKEZIK
KATONAI TAPASZTALATOKKAL. SCORPIO ISMERI JORDANT,
ÉS LONDONBA UTAZÁSA ELŐTT BESZÉLGETETT VELE.
SCORPIO ELMONDÁSA SZERINT A PROJECT HATÁROZOTTAN
ÖSSZEFÜGG A FRANCIAORSZÁGI ELLENSÉGES INVÁZIÓ
TERVÉVEL.
JORDAN ELISMERÉST VÍVOTT KI MAGÁNAK TÖBB
JELENTŐS AMERIKAI HÍD ÉPÍTÉSÉBEN KIFEJTETT
MUNKÁJÁÉRT. JORDAN ÖZVEGYEMBER, VOLT FELESÉGE,
BRATTON LAUTERBACH AMERIKAI BANKÁR LÁNYA, 1939
AUGUSZTUSÁBAN AUTÓBALESET ÁLDOZATA LETT. SCORPIO
ÚGY GONDOLJA, HOGY JORDAN ERŐSEN SEBEZHETŐ,
AMENNYIBEN NŐI ÜGYNÖK MEGKÖRNYÉKEZI. JORDAN MOST
EGYEDÜL LAKIK LONDON KENSINGTON NEGYEDÉBEN.
SCORPIO MEGADTA A VILLA PONTOS CÍMÉT, ÉS A
DOLGOZÓSZOBÁBAN LÉVŐ PÁNCÉLSZEKRÉNY
ZÁRKOMBINÁCIÓJÁT. AKCIÓT JAVASOLOK.
Vogel beszűrődő fénysávot vett észre az ajtórés
alatt, és hallotta, hogy Ulbricht falába kopog a
padlón. A bombázás kimondhatatlanul
nyugtalanította és felkavarta Ulbrichtot, amit
Vogel soha nem volt képes megérteni. Kivette a
kulcscsomóját az íróasztal fiókjából, és odament
az egyik acél iratszekrényhez. A dossziét
megtalálta egy jelzés nélküli, fekete borítóban.
Az asztalához visszatérve töltött magának egy
dupla konyakot, és kinyitotta a borítót. Ott volt
minden, a fényképek, a háttéranyag, a szolgálati
minősítések. Nem kellett elolvasnia. Ő maga írta
őket, és ebben a témakörben átkozottan hibátlanul
működött az emlékezete.
Átlapozott még néhány oldalt, és rátalált
azokra a feljegyzésekre, amelyeket első párizsi
találkozásuk után készített. Alatta lapult annak a
táviratnak a másolata, amelyet a nő felfedezője
küldött neki. A férfit Emilio Romerónak hívták,
gazdag spanyol földbirtokos, fasiszta és az Abwehr
tehetséges titkos ügynöke.
– A lány mindenben megfelel annak, akit keres.
Szerettem volna megtartani magamnak, de mivel a
barátja vagyok, átadom magának Természetesen
ésszerű árért.
Hirtelen csontig hatoló hideg tört a szobába.
Vogel lefeküdt a katonai priccsre, és magára
húzott egy pokrócot.
– Hitler eredményeket követel, Kürt. Talán itt
az ideje, hogy bevonjuk a játszmába a maga kis
kémtanyáját.
Néha elképzelte, hogy a helyén hagyja amíg
mindenen túl lesznek, azután valamilyen módon
kimenti onnan. De természetesen a lány tökéletes a
feladatra. Gyönyörű, intelligens, angoltudása és
ismeretei az angol társadalomról kifogástalanok.
Elfordította a fejét, Gertrúd és a gyerekek
fényképére nézett. Gondolatban valamikor arról
ábrándozott, hogy elhagyja őket ezért a lányért.
Hogy is lehetett ilyen ostoba! Lekapcsolta a
villanyt. A légitámadás befejeződött. Az
éjszakában felhangzott a szirénák szimfóniája.
Aludni próbált, de nem sikerült. Megint teljesen
felpörgette magát.
– Szegény Vogel. Összetörtem a szívedet, ugye?
A szemek a fényképről zaklatóan meredtek rá.
Amikor beléjük nézett, obszcén emlékei támadtak.
Felkelt, odament az íróasztalához, és elzárta a
képet a fiókba.
– Az isten szerelmére, Kurt! – kiáltott fel
Müller, amikor másnap reggel belépett az
irodájába. – Mostanában hol nyiratkozik, barátom?
Megadnám annak a fodrásznőnek a nevét, aki az
enyémet csinálja, talán ő segíteni tud magán.
Vogel a rövid éjszakai alvástól kimerülten
rogyott egy székre, és csendben figyelte az előtte
ülő figurát. Paul Müller irányította az Abwehr
Egyesült Államokban működő kémhálózatát. Alacsony,
köpcös ember volt, és elképesztően festett fényes
francia öltönyében. Vékonyszálú haját olajozta, és
egyenesen hátrafésülte pufók arcából. Keskeny
szája fénylett és piroslott, mint a meggyes cukrot
szopogató gyereknek.
– Képzeljék el, a nagy Kürt Vogel felkeresett
az irodámban – vigyorgott önelégülten Müller. –
Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?
Vogel hozzászokott az állomány rangidős tagjai
részéről megnyilvánuló szakmai féltékenységhez. A
V-lánc hálózatának különleges helyzete miatt
sokkal több pénzt és ügynököt bocsátottak a
rendelkezésére, mint más elhárító tiszteknek. Arra
is feljogosították, hogy beleüsse az orrát az ő
ügyeikbe, amivel mérhetetlen népszerűtlenséget
vívott ki magának az ügynökségen belül.
Vogel elővette zakója belső zsebéből Müller
feljegyzésének másolatát, és meglobogtatta
kollégája orra előtt. – Meséljen nekem erről
Scorpióról – mondta.
– Szóval az öregúr végül körbeadta a
feljegyzésemet. Nézze meg a dátumot ezen az
istenverte papíron. Másfél hónappal ezelőtt adtam
át neki. Ott porosodott az íróasztalán. Ez az
információ aranyat ér. De bekerült a róka odújába,
és többé nem bukkant fel. – Müller elhallgatott,
rágyújtott egy cigarettára, és füstfelhőt
eregetett a mennyezet felé. – Tudja, Kurt, néha
eltűnődöm, hogy vajon Canaris kinek az oldalán
áll.
A megjegyzés nem volt szokatlan ezekben a
napokban. Az Abwehr végrehajtó törzskara több
tagjának hazaárulás vádjával történt
letartóztatása óta a Tirpitz Ufer morális állapota
új mélységekbe süllyedt. Vogel érezte, hogy
Németország katonai hírszerzésének hajója
veszélyesen hánykolódik. Hallotta a szóbeszédet,
hogy Canaris kiesett Hitler kegyeiből. A stáb
körében arról is keringtek pletykák, hogy Himmler
összeesküvést szőtt Canaris megbuktatására, és az
Abwehrnek a SS felügyelete alá helyezésére.
– Beszéljen nekem Scorpióról – ismételte meg a
kérést Vogel.
– Együtt vacsoráztam vele egy amerikai
diplomata otthonában. –Müller hátravetette kerek
fejét, és hosszan bámulta a mennyezetet. – A
háború előtt történt, azt hiszem 1937-ben.
Ellenőriznem kell a dossziéját, hogy biztos legyek
benne. A fickó jobban beszélt németül, mint én.
Úgy gondolkodott, hogy a nácik csodálatos
társaság, akik nagy dolgokat tesznek
Németországért. A zsidóknál csak a bolsevikokat
gyűlölte jobban. Olyan volt az egész, mint egy
próbajáték. Másnap magam szerveztem be. Életem
legkönnyebb fogása volt.
– Milyen a háttere?
Müller mosolygott. – Befektetői bankszakma. A
legelőkelőbb keleti-partvidéki egyetemek, jó
kapcsolatok az ipari szférával, baráti viszony fél
Washingtonnal. A hadiiparral kapcsolatos
értesülései kitűnőek.
Vogel összehajtotta a feljegyzést, és
visszarakta a zsebébe.
– A neve?
– Menjen már, Kurt! Ő az egyik legjobb
ügynököm.
– A nevét akarom.
– Maga is tudja, hogy ez a hely olyan, mint egy
lyukas szita. Ha magának elmondom, mindenki
megtudja.
– Egy órán belül az íróasztalomon akarom látni
ennek a dossziénak a másolatát – mondta Vogel, a
maga erőtlen, majdnem suttogó hangján. – És
mindent, amit a mérnökről tud.
– Jordanról megkaphatja az információt.
– Az egészet akarom, és ha Canarishoz kell
fordulnom, akkor megteszem.
– Oh, az isten szerelmére, Kurt, remélem nem
akar Willy nagybácsihoz rohanni, ugye?
Vogel sarkon fordult és kiment a szobából.
– Kurt jöjjön vissza – kiáltott utána Müller. –
Beszéljük ezt meg. Jézus Krisztus!
 – Ha beszélni akar velem, az öregúr irodájában
megtalál – felel Vogel, és lassan végigsétált a
keskeny folyosón.
– Rendben van, maga nyert. – Müller párnás
kezeivel előásta az irattartót. – Itt van a
kibaszott dossziéja. Nem kell megint Willy
nagybácsihoz szaladnia. Jézus Krisztus, maga néha
rosszabb, mint azok a rohadt nácik.
Vogel a reggel hátralévő részében Peter Jordan
dossziéját olvasgatta. Amikor befejezte, az egyik
saját iratszekrényéből is elővett két dossziét,
visszatért az íróasztalához, és figyelmesen
átolvasta őket.
Az első dosszié egy ír férfiról gyűjtött
információkat tartalmazott, aki csak rövid ideig
kémkedett, mert szélnek eresztették szegényes
értesülései miatt. Vogel megszerezte az aktáját,
és rátette a pasast a V-lánc fizetési listájára.
Vogelt nem érdekelte, hogy a kém a múltban rossz
minősítést kapott, mert ő nem kémet keresett. Az
ügynök egyéb értékeit és körülményeit találta
vonzónak. Egy apró farmon gazdálkodott Anglia
norfolki partvidékének elhagyatott részén. Háza
tökéletes rejtekhely lehet – elég közel Londonhoz,
hogy háromórás vonatozással elérhető legyen, de
mégis távol ahhoz, hogy az MI5 tisztjei ott
hemzsegjenek.
A második iratgyűjtő egy korábbi Wehrmacht
ejtőernyős aktáját tartalmazta, akit fejsérülése
miatt eltiltottak az ugrástól. A férfi mindazon
tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket Vogel
szeretett: tökéletes angoltudás, szem a részletek
megfigyelésére, hűvös intelligencia. Ulbricht
akadt rá Északnyugat-Franciaországban, egy Abwehr
rádiólehallgató állomáson. Vogel felvette a V-lánc
fizetési listájára, és berakta egy neki megfelelő
állásba.
Vogel félretolta a dossziékat, és
megfogalmazott két üzenetet. Hozzátette a
használatos sifrírozást, az elküldésre szolgáló
frekvencia adatait és a továbbítás időpontját.
Azután felpillantott, és kiáltott Ulbrichtnak.
– Parancsoljon, kapitány úr – jelentkezett
Ulbricht, amikor falábával erősen bicegve belépett
az irodába. Vogel, mielőtt megszólalt, egy
pillanatra végigmérte beosztottját, és eltűnődött,
hogy alkalmas-e annak a műveletnek az elvégzésére,
amelyet most szándékozik beindítani. Ulbricht
huszonhét éves volt, de legalább negyvennek
látszott. Rövidre nyírt fekete haja erősen őszült.
Ép szemének sarkából a fájdalom ráncai, mint apró
patakok futottak szét az arcán. A másik szemét
kivitte a robbanás; az üres szemgödröt takaros
fekete kötéssel borította. A nyakában a Vaskereszt
fityegett. Zubbonyának felső gombját soha nem
gombolta be, mert a legkisebb mozgással járó
erőkifejtés is hőhullámokat és izzadást okozott
neki. Mióta együtt dolgoztak, soha nem hallotta
Ulbrichtot panaszkodni.
– Azt szeretném, ha holnap este Hamburgba
utazna. – Vogel átadta neki az üzenetek másolatát.
– Maradjon végig a rádiókezelő mellett, amíg
ezeket elküldi. Bizonyosodjon meg róla, hogy nem
hibázik. Ellenőrizze, hogy az ügynökök nyugtázzák
a vételt. Ha bármi rendellenességet tapasztal,
arról tudni akarok. Megértette?
– Igen, uram.
– Mielőtt elindul, hajtsa fel nekem Horst
Neumannt.
– Azt hiszem, Berlinben van.
 – Hol tartózkodik?
– Azt nem tudom biztosan – felelte Ulbricht. –
De azt hiszem valami nő szerepel a dologban.
– Mint rendszerint. – Vogel az ablakhoz sétált,
és kinézett. – Lépjen kapcsolatba a Dahlem major
személyzetével. Közölje velük, hogy várjanak
minket ma este. Azt akarom, hogy holnap, amikor
visszatér Hamburgból, csatlakozzon hozzánk.
Rengeteg a dolgunk. És mondja meg nekik, hogy
készítsék elő az ugróterepet a csűr mellett.
Neumann hosszú ideje nem ugrott már repülőgépből.
Szüksége van gyakorlásra.
– Igen, uram.
Ulbricht kiment, Vogel egyedül maradt a
szobában. Sokáig állt az ablaknál, még egyszer
átgondolt mindent. A háború legszigorúbban őrzött
titkáról van szó, amelyet egy nő, egy rokkant, egy
leszerelt ejtőernyős és egy brit áruló
segítségével éppen ellopni készül. Kürt, öregfiú,
egész kis csapatot gyűjtöttél össze. Ha a saját
bőrét nem vinné a vásárra, egészen mulatságosnak
találná a dolgot. De így csak állt, mint egy
szobor, nézte a Tiergarten fölött szállingózó
havat, és a saját halála miatt aggódott.

HAT
London
A Birodalmi Biztonsági Titkosszolgálat –
ismertebb nevén katonai hírszerzés, az MI5 –
főhadiszállása egy kisebb, kényelmetlen
irodaépületben székelt a St James Sreet 58 szám
alatt. Az MI5 feladata a kémelhárítás volt. A
kémkedés értelmező szótárában a kémelhárítás a
titkok védelmét, és szükség esetén a kémek
elfogását jelenti. A biztonsági szolgálat
negyvenéves fennállása alatt a sokkal igézőbb
unokanővér, a Titkos Hírszerző Szolgálat, vagy MI6
árnyékában végezte a munkáját. Az ilyen,
unokatestvérek közötti vetélkedés nem túlzottan
érdekelte Alfred Vicary professzort. Vicary 1940
májusában az MI5-höz lépett be, és öt nappal
Hitler rastenbergi titkos konferenciája után, azon
a lehangolóan esős estén még mindig ott dolgozott.
Az épület legfelső emeletét a vezető
tisztségviselőknek tartották fenn. Itt helyezték
el a főigazgató irodáját, a titkárságát, az
aligazgatók és az osztályvezetők szobáit. Sir
Basil Boothby dandártábornok irodáját két impozáns
tölgyfaajtó rejtette a hívatlan látogatók elől.
Két jelzőlámpa világított az ajtó felett: a vörös
fény jelezte, hogy az engedély nélküli belépés
tilos, zöld jelzés esetén a saját kockázatára
bárki bemehetett. Vicary most is, mint minden
alkalommal, némi habozás után nyomta meg a
csengőt.
Boothby kilenc órakor rendelte magához Vicaryt,
miközben a professzor éppen elzárta a dolgait
kékesszürke iratszekrényébe, és rendet rakott az
odújában, ahogyan apró irodáját emlegetni szokta.
Amikor a háború kitörésekor az MI5 létszáma
robbanásszerűen felduzzadt, a hely lett a
legértékesebb kincs. Vicaryt átköltöztették egy
ablaktalan, valaha zöld színű, elnyűtt hivatali
tapétával borított, cella méretű takarítószer
raktárba, és beszorítottak neki egy masszív, apró
iskolaigazgatói asztalt. Vicary partnere, a
korábbi városi rendőrtiszt, Harry Dalton, és egy
másik fiatalember az emelet középponti részének
közös használatú területén nyertek elhelyezést. Az
a hely a lármás szerkesztőségi szobákra
emlékeztetett, és Vicary csak akkor merészkedett
oda, ha elkerülhetetlenül szükséges volt.
Hivatalosan a hírszerző alakulat őrnagyi
rangjával ruházták fel, habár a katonai
rangfokozat az osztályon belül alig jelentett
valamit. A stáb többsége megszokásból
professzornak szólította, és az egyenruháját is
csak kétszer viselte. Ennek ellenére Vicary
változtatott öltözködési szokásán. Felhagyott az
egyetemi idők tweedszerű anyagaival, és korábban
vásárolt szövetekből készíttetett sötétszürke
öltönyökben járt, minthogy majdnem minden mást
jegyre adtak. Alkalmanként összefutott egy
ismerősével vagy régi egyetemi kollégájával. A
kötetlen beszélgetések veszélyére figyelmeztető
szüntelen kormányfelhívások ellenére
elkerülhetetlenül feltették a kérdést Vicarynak,
hogy mivel foglalkozik. Általában halványan
elmosolyodott, megvonta a vállát, és az előírt
választ adta: a hadügyminisztérium egyik halálosan
unalmas osztályán dolgozik.
Néha valóban unatkozott, de nem túl gyakran.
Churchillnek igaza lett – itt volt az ideje, hogy
visszatérjen az élet sűrűjébe. 1940 májusában, az
MI5-be történt belépéssel valósággal
újjászületett. Beilleszkedett a háborús idők
értelmiségének életvitelébe, megszokta a hosszú
munkanapokat, a kritikus helyzeteket, még a
siralmas teát is a kantinban. Újra leszokott a
dohányzásról; erre még utolsó cambridge-i évében
tett fogadalmat. Szeretette a fellépést a valóság
színpadán. Komolyan kétkedett, hogy képes lenne
újra elégedetten élni egyetemi szentélyében.
A hosszú munkaidő és a sok feszültség előbb-
utóbb biztosan visszaüt majd, de soha nem érezte
ennél jobban magát. Tovább tudott dolgozni, és
kevesebb alvásra volt szüksége. Amikor végre ágyba
került, azonnal álomba zuhant. A többi
tisztviselőhöz hasonlóan ő is sok éjszakát töltött
az MI5 főhadiszállásán, az íróasztala mellett
lehajtható keskeny tábori ágyon aludva ki magát.
Csak félhold alakú olvasószemüvege iránti
kegyetlen bánásmódja nem változott a katarzis
során sem. Még mindig azt a szutykos és viharvert
okulárét viselte, amely ugratás tárgyává lett az
osztályon. Ideges pillanataiban máig is
önkéntelenül a zsebét csapkodva kutatott utána, és
nagyobb biztonságban érezte magát, ha az orrára
lökte.
Most is így tett, amikor Boothby ajtaja fölött
a jelzőfény zöldre váltott. Vicary olyan
elfogódottan nyomta meg a berregő gombját, mintha
gyermekkori barátja temetésére indulna. A csengő
halkan búgott, az ajtó kinyílt, és Vicary átlépte
a küszöböt.
Boothby nagy és hosszú irodáját szép
festmények, gázkandalló, vastag perzsaszőnyegek
tették lakályossá, és magas ablakaiból pompás
kilátás nyílt a városra. Sir Basil a formaságoknak
eleget téve tíz percig váratta Vicaryt, mielőtt
végül a főigazgatói titkárságra vezető másik ajtón
át belépett a szobába.
Sir Basil Boothby dandártábornok klasszikusan
angol alkatú ember volt: magas, szikár, még mindig
magán viselve a fizikai agilitás jeleit, amelyek
következtében annak idején az iskola
sportcsillagaként tündökölt. Ez az atlétikus alkat
megnyilvánult abban a könnyedségben, ahogy erős
kezébe fogta az italos poharát, látszott széles
vállain, vastag nyakán és keskeny csípőjén,
amelyekre tökéletes eleganciával simult a nadrág,
mellény és zakó. Az a fajta keménykötésű, jóképű
férfi volt, akit bizonyos típusú fiatal nők
vonzónak találnak. Feltűnően sűrű őszes-szőke haja
és dús szemöldöke miatt az osztályon viccesen csak
az ötödik emeleti üvegmosó kefének hívták.
Hivatalosan keveset tudtak Boothby karrierjéről
– csak annyi derült ki róla, hogy egész szakmai
életében az angol hírszerző és terroristaellenes
szervezeteknél szolgált. Vicary úgy vélte, hogy a
keringő pletykák és szóbeszédek gyakran többet
árulnak el egy emberről, mint az életrajza. A
híresztelések szerint Boothby egy kémhálózatot
irányított az első világháború idején, amelyik
beépült a német vezérkarba. Delhiben személyesen
végzett ki egy angol állampolgár meggyilkolásával
vádolt indiait. Írországban a pisztolya agyával
vert halálra egy férfit, amiért megtagadta egy
titkos fegyverraktár helyének elárulását. A
harcművészetek szakértőjének számított, és
szabadidejében továbbra is fejlesztette ezeket a
képességeit. Mindkét kezét egyformán jól
használta, bármelyikkel képes volt írni,
dohányozni, inni a megszokott gin keserűjét, vagy
kitörni mások nyakát. Olyan jól teniszezett, hogy
akár Wimbledonban is nyerhetett volna.
Leggyakrabban a megtévesztő jelzővel illették a
játékát, és azt a képességét, hogy mérkőzés közben
addig váltogatta a kezeit, amíg össze nem zavarta
az ellenfelét. Szexuális életéről még többet
beszéltek és vitatkoztak. Egyesek szerint
kérlelhetetlen nőcsábász, aki lefektette a
nyilvántartásban dolgozó lányok és gépírónők
felét, mások homoszexuálisnak tartották.
Vicary véleménye szerint Sir Basil Boothby
testesítette meg mindazt a rosszat, ami a két
világháború közötti angol értelmiséget jellemezte.
A jó családból származó, Etonban és Oxfordban
tanult angol, aki úgy hitte, hogy a titkos
erőfitogtatás ugyanolyan születési jog, mint
családjának vagyona, vagy évszázados Hampshire-i
kastélya. Merevek, lusták, vaskalaposak, kézzel
varrott cipőben és Savil Row öltönyökben járó
zsaruk. Boothbyt intellektuálisan
elhomályosították azok az újonnan toborzott elmék,
akik a háború kezdetén kerültek az MI5-höz, a
legkiválóbb koponyák az egyetemekről, a legjobb
jogászok London legtekintélyesebb ügyvédi
irodáiból. Mostani helyzete nem irigylésre méltó –
olyan embereket felügyel, akik sokkal
okosabbaknak, és ugyanakkor megpróbálnak hivatali
érdemeket kivívni a teljesítményükért.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam, Alfred. Egy
megbeszélésen vettem részt a földalatti
főhadiszálláson Churchill, a főigazgató, Menzies
és Ismay társaságában. Attól tartok, hogy kisebb
válság elé nézünk. Én konyakot iszom szódával.
Maga mit kér?
– Whiskyt – mondta Vicary Boothbyt figyelve.
Annak ellenére, hogy az egyik legmagasabb rangú
tiszt volt az MI5-nél, Boothby gyerekes
büszkeséggel ejtette ki azoknak a tekintélyes
embereknek a nevét, akikkel rendszeresen
találkozott. A férfiaknak az a csoportja, akik
éppen összegyűltek a miniszterelnök földalatti
erődjében, az angol háborús értelmiség elitjének
számítottak: Sir David Petrie, az MI5
főigazgatója; Sir Stewart Menzies, az MI6
főigazgatója; és Churchill személyes vezérkari
összekötője, Sir Hastings Ismay tábornok. Boothby
megnyomott egy gombot az íróasztalán, és megkérte
a titkárnőjét, hogy hozzon italt Vicarynak. Azután
odasétált az ablakhoz, felhúzta az elsötétítő
függönyt, és kinézett.
 – Reménykedem az Istenben, hogy ma este nem
támad újra a rohadt Luftwaffe. Mennyire más volt
1940-ben. A maga különös módján minden újnak,
izgalmasnak tűnt föl. Az ember rohamsisakkal a
hóna alatt ment vacsorázni. Rohantunk az
óvóhelyekre. Tűzfigyelőket állítottunk a
háztetőkre. De nem hiszem, hogy London még egy
telet elviselne ilyen heves bombázások közepette.
Mindenki túl fáradt. Kimerült, éhes, rosszul
öltözött, és belebetegedett a háborúval járó
kicsinyes megalázkodásokba. Nem tudom biztosan,
mennyit tud még vállalni ez a nemzet.
Boothby titkárnője behozta Vicary italát. Egy
ezüsttálca közepén, fehér papírszalvétán
egyensúlyozta a poharat. Boothby vallásosán
irtózott az irodabútorain hagyott vizes
pohárnyomoktól. Leült Vicary mellé egy székre,
keresztbe rakta hosszú lábait, kifényesített
cipőjének orra töltött fegyverként meredt
beosztottja térdkalácsára.
– Új megbízatásunk van az ön számára, Alfred.
És annak érdekében, hogy igazán megértse a
jelentőségét, úgy döntöttünk, hogy a szükséges
mértékben fellebbentjük a fátylat, és kicsit
többet mutatunk meg a dolgokból, mint amennyihez
korábban hozzáférhetett. Érti, hogy miről
beszélek?
– Azt hiszem igen, Sir Basil.
– Maga történész. Mennyit tud Szun Csu-ról?
– Az időszámítás előtti negyedik századi Kína
nem igazán az én szakterületem, Sir Basil. De
olvastam róla.
– Tudja, Alfred, hogy mit írt Szun Csu a
katonai megtévesztésről?
 – Szun Csu azt írta, hogy az egész hadviselés a
félrevezetésen alapszik. Azt a nézetet hirdette,
hogy minden csata megnyerhető, vagy elveszíthető,
mielőtt megharcolták volna. A tanácsa igen
egyszerű volt: támadj az ellenségre, amikor még
készületlen, és ott bukkanj fel, ahol nem
számítanak rád. Azt mondta, hogy létfontosságú az
ellenség morális aláásása, sorainak bomlasztása és
megvesztegetése, parancsnokai között a viszály
magvának elhintése, és ezáltal a harc nélkül való
megsemmisítése.
– Nagyon jó, Alfred – bólogatott Boothby,
láthatóan a hatása alá kerülve. – Sajnálatos módon
mi soha nem leszünk képesek harc nélkül
megsemmisíteni Hitlert. És annak érdekében, hogy
egyáltalán esélyünk legyen harcban legyőzni,
először meg kell tévesztenünk. Meg kell fogadnunk
Szun Csu bölcs szavait. Ott kell felbukkannunk,
ahol nem számítanak ránk.
Boothby felállt, odament az íróasztalához, és
egy biztonságos aktatáskával tért vissza. Fémből
készült, fényezett ezüst színű volt, és a
fogantyújához kézbilincset rögzítettek.
– Magát is bigottá készülünk avatni, Alfred –
mondta Boothby, és kinyitotta az aktatáskát.
– Bocsánat, nem értettem.
– A bigot egy szupertitkos besorolási
kifejezés, amelyet kizárólag az invázió álcázására
találtunk ki. A névötletet arról a bélyegzőről
vettük, amelyet a nyugat-afrikai invázió
előkészítésével kapcsolatos, és az angol tisztek
által Gibraltárba vitt dokumentumokra nyomtunk. To
Gib – vagyis Gibraltárba. Mindössze fordítva
olvastuk össze a betűkét. A To Gib-ből BIGOT lett.
 – Értem – mondta Vicary. Még négy évvel az MI5-
be történt belépése után is nevetségesnek találta
a kódnevek és titkos besorolások jórészét.
– A BIGOT utal azokra a személyekre, akik
tudomással bírnak az „Overlord"-hadművelet
legfontosabb titkáról, a franciaországi
partraszállás idejéről és helyéről. Ha tudja a
titkot, akkor maga is egy BIGOT. Minden invázióval
kapcsolatos dokumentumra rákerül a BIGOT feliratú
bélyegző.
Boothby kinyitotta az aktatáska zárját,
belenyúlt és kivett egy nyersszínű dossziét.
Vicary a borítóra, majd Boothbyra pillantott. A
SHAEF – a Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb
Parancsnoksága – kardos és pajzsos címerét, meg a
BIGOT bélyegzőt látta rajta. Alatta a „Bástya-
terv” feliratot olvasta, majd Boothby neve és a
példány sorszáma következett.
– Egy nagyon szűk körű, csak néhány száz
tisztből álló társaság tagja lesz – folytatta
Boothby. – És vannak közöttünk olyanok, akik ezt
is túl soknak találják. Azt is el akarom mondani,
hogy gondosan megvizsgáltuk a személyes és szakmai
múltját. Ahogy mondani szokták, minden követ
felfordítottunk. Örömmel jelentem ki, hogy nem
tagja egyetlen fasiszta vagy kommunista
szervezetnek sem, nem iszik mértéktelenül,
legalábbis nyilvánosan, nem homoszexuális, és
viselkedése nem utal másféle szexuális elhajlásra.
– Ezt jó tudni.
– Azt is el kell mondanom magának, hogy
bármikor alávethetik további biztonsági
ellenőrzésnek és felügyeletnek. Egyikünk sem
mentesül ez alól. Még Eisenhower tábornok sem.
– Megértettem, Sir Basil.
 – Helyes. Először szeretnék feltenni magának
egy-két kérdést. A munkája az invázióval
kapcsolatos. A magára bízott ügyek bepillantást
engednek az invázió előkészületeibe. Mit gondol,
hol tervezzük a csapást?
– Hiányos ismereteim alapján azt mondhatom,
hogy Normandiában törünk rájuk.
– És hogyan ítéli meg az esélyeinket egy
sikeres normandiai partraszállásra?
– Természeténél fogva a partraszállás minden
katonai hadművelet legbonyolultabb feladata –
folytatta Vicary. – Különösen, ha az Angol
Csatornán kell végrehajtani. Július Ceasar és
Hódító Vilmos sikeresen véghezvitte. Napóleon és a
spanyolok kudarcot vallottak. Hitler 1940-ben
végül is feladta a tervét. Ki merem jelenteni,
hogy az esélyünk a sikeres invázióra ötven
százalékos.
Boothby felhorkant. – Bárcsak így lenne,
Alfred. – Felállt és sétálgatni kezdett a szoba
hosszában. – Eddig három sikeres partraszállási
hadműveletet hajtottunk végre: Észak-Afrikában,
Szicíliában és Salernónál. Igaz, hogy egyik sem
megerősített partszakaszon történt.
Boothby megállt és Vicaryra nézett. – Mellesleg
igaza van. Normandia a kijelölt helyszín. És késő
tavaszra tervezzük az időpontot. Ha a maga ötven
százalékos esélylatolgatását el is fogadjuk,
Hitlernek és tábornokainak azt kell hinniük, hogy
valahol máshol támadunk. – Boothby leült és
felemelte a dossziét. – Ezért dolgoztuk ki ezt az
úgynevezett Bástya-tervet. Azt hiszem, hogy
történészként különösen méltányolni fogja. Olyan
méretű és nagyra törő háborús stratégia,
amilyennel még soha nem próbálkoztak.
 A kódnév semmit sem mondott Vicarynak. Boothby
azonban lendületesen folytatta a beavató leckét.
 – A Bástyát egyébként Jael-tervként szoktuk
emlegetni. A miniszterelnök Teheránban, Sztálinnak
címzett egyik sokatmondó kijelentése iránti
tiszteletből kereszteltük át. Churchill azt
mondta: „Háború idején az igazság olyan nagy
érték, hogy hamissággal kell körülbástyázni.” Meg
kell hagyni, hogy az Öregúr különös jelentéssel
használja a szavakat. A Bástya önmaga nem egy
hadművelet. A kódneve mindazoknak az átfogó méretű
elterelő és félrevezető műveleteknek, amelyet
azzal a szándékkal dolgoztunk ki, hogy
megtévesszék Hitlert és vezérkarát a D-nappal
kapcsolatos szándékainkat illetően.
Boothby újra felkapta a dossziét, és hevesen
átlapozta. – A Bástya legfontosabb eleme a
„Fortitude-művelet”. A Fortitude célja, hogy
ameddig csak lehetséges, késleltesse a Wehrmacht
reagálását az invázióra, meghagyván őket abban a
meggyőződésükben, hogy Északnyugat-Európa más
területeit is közvetlen támadási veszély fenyegeti
– különösen Norvégiában és Pas-de-Calais-nál. A
norvégiai félrevezető hadművelet kódneve
„Fortitude North”. Arra akarjuk vele kényszeríteni
Hitlert, hogy Skandináviában hagyjon huszonhét
hadosztályt abban a meggyőződésben, hogy a D-napot
megelőzően, vagy követően Norvégia megtámadását
tervezzük. A „Fortitude South” sokkal
kockázatosabb akció, és mondhatom, hogy
veszélyesebb is.
Boothby a feljegyzések egy másik oldalára
lapozott, és mélyet sóhajtott.
– A „Fortitude South” célja fokozatosan
meggyőzni Hitlert, a tábornokait és hírszerző
tisztjeit, hogy nem egy ponton kívánunk
partraszállni Franciaországban, hanem két helyen.
A „Fortitude South” értelmében az első támadást, a
megtévesztő csapást Normandiában, Baie de la
Seine-nél mérnénk az ellenségre. A második
támadás, a fő előnyomulás három nappal később a
Dover-Calaisi-szorosban következne be.
Partraszálló hadseregünk Calais-nál egyenesen
keletnek fordulhatna, és néhány hét alatt
Németország szívébe érne. – Boothby elhallgatott,
hogy kiigya a konyakját, és időt hagyjon Vicarynak
az eddig elmondottak megemésztésére. – A Fortitude
azt a célt tűzi ki, hogy az első támadás hatására
Rommel és von Rundstedt kénytelen legyen a 15.
hadsereg páncélos egységeit Normandiába
vezényelni, aminek következtében a valódi invázió
idejére Calais védtelenné válik. Nyilvánvaló, hogy
fordított helyzetet akarunk teremteni. Azt
akarjuk, hogy a 15. hadsereg páncélosai a valódi
invázióra várva Calais-nál maradjanak,
döntésképtelenül megbénítva, miközben mi
partraszállunk Normandiában.
– A maga egyszerűségében is briliáns terv.
– Valóban az – helyeselt Boothby. – De azért
van egy szembetűnően gyenge pontja. Nincs elegendő
emberünk a végrehajtására. Késő tavaszig
legfeljebb harminchét hadosztály áll
rendelkezésünkre Angliában – amerikaiak, britek és
kanadaiak –, és ez pusztán egyetlen franciaországi
támadásra elegendő. Hogy a Fortitude műveletnek
esélye legyen a sikerre, meg kell győznünk Hitlert
és a tábornokait, hogy két partraszálláshoz
szükséges mennyiségű hadosztályt tudunk
mozgósítani.
– Az ég szerelmére, hogyan tudnánk ezt
megcsinálni?
– Miért ne teremthetnénk egyszerűen legalább
egymilliós hadsereget? Megidézzük őket a puszta
levegőből.
 Vicary az italát szopogatta, és hitetlenkedő
pillantással meredt Boothbyre.
– Nem mondhatja komolyan.
– De igen, Alfred, halálosan komolyan
gondoljuk. Az invázió sikere érdekében nem
szalaszthatjuk el azt az esélyt. El kell hitetnünk
Hitlerrel, Rommellel és von Rundstedttel, hogy
erős és ütőképes haderőt vontunk össze Dover
sziklái mögött, amelyik csak arra vár, hogy
Calais-nál átkeljen a Csatornán. Természetesen nem
tesszük meg. De mire befejezzük a csapatok
mozgatását, a németek hajlamosak lesznek elhinni,
hogy legalább harminc hadosztálynyi élő és lélegző
katonával néznek farkasszemet. Ha nem hisznek
ezeknek az erőknek a létezésében, ha hibázunk, és
átlátnak a számításunkon, akkor Churchill
kifejezése szerint, az Európához való visszatérés
nagyon jó esélye véres, katasztrofális
összeomlásba torkollik.
– Nevet is adtak ennek a fantomhadseregnek? –
kérdezte Vicary.
– Hogyne: az Egyesült Államok Első
Hadseregcsoportja, rövidítve FUSAG. Még
parancsnoka is van, maga Patton tábornok. A
németek azt hiszik, hogy Patton a legjobb harctéri
parancsnokunk, és az ő meghatározó szerepe nélkül
ostobaság lenne bármiféle inváziót elindítani.
Pattonnak valóban rendelkezésére fog állni csaknem
egymillió katona. Elsősorban a 3. amerikai
hadsereg kilenc hadosztályára, és a kanadai
hadsereg két hadosztályára építve. A FUSAG-nak
csak főhadiszállása van Londonban, a Bryanston
Sguare-en.
Vicary sűrűn pislogott, igyekezett rendszerezni
a fejére zúdított rendkívüli információkat. Maga
elé képzelte a légből teremtett egymilliós
hadsereget. Boothbynak igaza volt: elképesztő
méretű háborús stratégia. Odysseus trójai falovát
egyetemi csínytevéssé degradálja.
– Hitler nem ostoba, és a tábornokai sem. Jól
elsajátították Clausewitz tanításait, és a német
hadtudós néhány igazán értékes tanáccsal szolgált
a háborús idők értelmiségének: „A háborúban
megszerezhető értesülések nagy része
ellentmondásos, még nagyobb része félrevezető, és
messze a legnagyobb hányada kétes.” A németek
aligha lesznek hajlandók elhinni, hogy egymilliós
hadsereg állomásozik Kent vidékén, csak azért,
mert mi így tájékoztatjuk őket.
Boothby mosolygott, benyúlt az aktatáskába, és
elővett egy másik összefűzött jegyzettömböt. – Ez
igaz, Alfred. Éppen ezért találtuk ki a „Higany-
akciót”. A Higanynak az a célja, hogy hús-vér
embereknek tűntesse fel a mi kis
szellemhadseregünket. Az elkövetkező hetekben,
miközben a FUSAG fantomcsapatai kezdenek
megérkezni Angliába, az éter hullámait elárasztjuk
rádióüzenetekkel, néhányat olyan kódolással,
amelyről tudjuk, hogy a németek megfejtették,
másokat rögtönözve. Mindennek olyan tökéletesnek
kell lennie, mintha valóban egymilliós hadsereget
telepítenénk Kentbe. A szállásmesterek a sátrak
hiányára panaszkodnak. A hadtáp egységek
megszorításokat vezetnek be az élelmiszer és a
pénz hiánya miatt. Gyakorlatozás közbeni
rádióüzeneteket imitálunk. Mostantól az invázió
kezdetéig észak-franciaországi lehallgató
állomásaikat üzenetek millióival bombázzuk. Néhány
üzenet apróbb eligazításokat, információmorzsákat
szolgáltat majd a németeknek a csapatok
elhelyezkedéséről és harcrendjéről. Nyilvánvalóan
arra törekszünk, hogy megtalálják az üzenetek
megfejtésének kulcsát.
– Egymillió rádióüzenet? Hogyan lehetséges ez?
– A 3103. amerikai híradós zászlóalj
segítségével. Speciális legénységet hoznak
magukkal – Broadway színészeket, rádiósztárokat,
hangszakértőket. Olyan embereket, akik egyik
pillanatban egy brooklyni zsidó, a másikban egy
texasi farmer rémes, elnyújtott hanghordozását
képesek utánozni. Stúdióban hangszalagra rögzítik
a hamis üzeneteket, azután a kenti vidéket bejáró
teherautókról sugározzák őket.
– Hihetetlen – dünnyögte Vicary a fogai között.
– Igen, valóban az. És ez csak kis töredéke az
egész akciónak. A Higany számol azzal, hogy mit
akarnak hallani a németek az éterben. De
számításba kell vennünk azt is, hogy a levegőből
mit fognak látni. Olyan látszatot kell keltenünk,
mintha az ország dél-keleti csücskében lassan és
szisztematikusan egy erős hadsereg állomáshelye
épülne ki. Egymillió embernek elegendő sátrat,
harcrakész repülőgéprajokat, tankokat,
partraszálló hajókat kell látniuk. Ki kell
szélesítenünk az országutakat. Még egy istenverte
üzemanyagraktárt is felépítünk Dovernél.
Vicary kétkedve szólalt meg. – De Sir Basil,
bizonyára nincs annyi repülőgépünk, tankunk és
partraszálló járművünk, hogy megtévesztésre
pazaroljuk el őket.
– Természetesen nincs. Furnérlemezből és
vászonból megépítjük magunknak. A földről annak
fognak látszani, amik valójában – kezdetleges,
sebtében összeütött tákolmányoknak. De a
levegőből, a Luftwaffe megfigyelő kameráin
keresztül valóságos hatást keltenek.
 – Honnan tudjuk, hogy a megfigyelő gépek
átjutnak?
Boothby szélesen elmosolyodott, kiitta maradék
italát, és megfontoltan rágyújtott egy
cigarettára. – Most ráhibázott, Alfred. Tudjuk,
hogy átjutnak, mert mi eresztjük át őket.
Természetesen nem az összeset. Ha így tennénk,
bizonyára szagot kapnának. A RAF és az amerikaiak
repülőgépei állandó őrjáratot fognak tartani a
fantom hadseregünk fölötti égbolton. És a
betolakodók többségét elkergetik. De néhányukat –
hozzá kell tennem, hogy a tízezer méter felett
repülőket – átengedik. Ha minden a forgatókönyv
szerint halad, Hitler légi megfigyelési elemzői
ugyanazt fogják mondani neki, mint a nyugat-
franciaországi lehallgatói, hogy Pas-de-Calais-t
erős szövetséges csapatok fenyegetik.
Vicary a fejét ingatta. – Rádióüzenetek,
légifelvételek; ez kétféle módja annak, hogy a
németek értesüléseket szerezzenek a
szándékainkról. A harmadik forrás természetesen a
kémek tevékenysége.
De maradt még akár egyetlen kémük is? Még 1939
szeptemberében, a háború kirobbantásának napján az
MI5 és a Scotland Yard tömegével összefogdosta a
kémgyanús elemeket. Kivétel nélkül börtönbe
kerültek, kettős ügynökké lettek, vagy akasztófán
végezték. 1940 májusában, amikor Vicary az MI5-höz
került, elkapták azokat az új kémeket is, akiket
Canaris a küszöbön álló inváziót előkészítő
információszerzés céljából küldött Angliába. Azok
az új kémek ugyanarra a sorsra jutottak, mint az
előző hullám tagjai.
A kémelhárítás nem a megfelelő kifejezés Vicary
MI5-nél betöltött feladatkörének leírására.
Szaknyelven a megtévesztő szolgálat tisztje volt.
Munkája során el kellett hitetnie az Abwehrrel,
hogy a kémei még a helyükön vannak, továbbra is
gyűjtik az információkat és továbbítják irányító
tisztjeiknek Berlinbe. Nyilvánvaló előnyökkel
járt, hogy az Abwehr létező személyeknek hitte az
ügynökeit. Az MI5 azzal, hogy ellenőrizte a brit
szigetekről áramló információkat, a háború kezdete
óta képes volt manipulálni a németeket. Emellett
visszatartotta az Abwehr újabb kémek átdobásától,
mert Canaris és az ellenőrző tisztjei abban a
meggyőződésben éltek, hogy embereik végzik a
munkájukat.
– Jól mondja, Albert. Hitler invázióval
kapcsolatos értesüléseinek harmadik forrását a
kémei szolgáltatják. Helyesebben mondva, Canaris
kémei. És mi tudjuk, hogy mennyire hatékonyak. Az
ellenőrzésünk alatt működő német ügynökök
alapvetően hozzájárulhatnak a Bástya sikeréhez,
megerősítve Hitler számára mindazt, ami a
levegőből látható, vagy az éter hullámain
hallható. Az egyik kettős ügynökünk, Tate, már
ténylegesen be is kapcsolódott a játékba.
Tate kódneve onnan eredt, hogy hihetetlenül
hasonlított a népszerű varieté komikusra, Harry
Tate-re. Valójában Wolf Schmidtnek hívták ezt az
Abwehr ügynököt, aki 1940. szeptember 19-én egy
Henkel 111-es repülőgépből ejtőernyővel ugrott ki
Chambridgeshire körzetében. Bár Vicaryt nem
állították rá a Tate ügyre, a lényegét ismerte. A
férfi a szabad ég alatt töltötte az éjszakát,
elásta az ejtőernyőjét és a rádióját, majd
besétált a közeli faluba. Az első útja Wilfred
Searle borbélyüzletébe vezetett, ahol vásárolt
magának egy zsebórát az ejtőernyős ugrás közben
összetört karórája helyett. Azután vett egy The
Times-t Mrs. Fieldtől, az újságárustól, lehűtötte
megduzzadt bokáját a nyilvános kútnál, és
megreggelizett egy apró kávézóban. Végül délelőtt
tíz órakor már őrizetbe is vette a helyi
polgárőrség közlegénye, Tom Cousins. Másnap
Surrey-ba, az MI5 Ham Common-i kihallgató
részlegéhez szállították, ahol tizenhárom napi
vallatás után beleegyezett, hogy kettős ügynökként
dolgozik, és a rádióján megtévesztő üzeneteket
küld Hamburgba.
– Mellesleg Eisenhower Londonban tartózkodik. A
mi részünkről is csak kevés kiválasztott szerzett
tudomást róla. Akárhogyan is, de Canaris tudja. És
most már Hitler is. A helyzet az, hogy a németek
már azelőtt értesültek Eisenhower érkezéséről,
mielőtt az első éjszakára megszállt volna Hayes
Lodge-ban. Tudják, hogy itt van, mert Tate közölte
velük. Természetesen tökéletes megoldás –
látszólag fontos, de teljesen ártalmatlan
információ-töredék. De most az Abwehr úgy
gondolja, hogy Tate fontos és hiteles forrás a
SHAEF belső köreiből. Ez a forrás az invázió
közeledtével döntő fontosságúvá válik. Tate
hitelesnek tűnő hazugságokat fog sugározni. És egy
kis szerencsével, az Abwehr hitelt is ad nekik. Az
elkövetkező hetekben Canaris kémei tapasztalják
majd, hogy Délkelet-Angliában erős
csapatösszevonások és hadianyag szállítások
történnek. Látni fogják az amerikai és kanadai
csapatokat. Megfigyelhetik a táborhelyek és
harcállások kiépítését. Borzongató rémtörténeteket
fognak hallani az angol lakosságtól, hogy milyen
kellemetlenségeket okoz ennyi katonának ilyen kis
területen történő összezsúfolása. Megfigyelhetik
Patton tábornokot, amint fényes csizmájában,
elefántcsont agyú revolverrel a derekán
keresztülhajt a dél-angliai falvakon. A legjobbak
még az itt állomásozó hadsereg főparancsnokainak
neveit is megszerezhetik, és elküldhetik a listát
Berlinbe. A mi megtévesztő hálózatunk döntő
szerephez jut.
Boothby szünetet tartott, elnyomta a
cigarettáját, és azonnal rágyújtott egy másikra.
– De maga a fejét ingatja, Alfred. Az a gyanúm,
hogy megtalálta az egész megtévesztési terv
Achilles sarkát, sebezhető pontját.
Vicary ajkai óvatos mosolyra húzódtak. Ismerve
a professzor görög történelem iránti vonzódását,
Boothby valószínűleg rájött, hogy a Fortitude
akció részleteinek tömör összefoglalása során ő
automatikusan a trójai háborút fogja emlékezetébe
idézni. – Vehetek egyet? – kérdezte Vicary, és
Boothby Players cigarettás doboza felé intett. –
Sajnálom, de az enyémet lent hagytam.
– Természetesen – felelte Boothby, miközben
átnyújtotta a paklit, és öngyújtójával tüzet
adott.
– Achilles abba halt bele, hogy nyíllal
átlőtték az egyetlen sebezhető pontot a sarkán –
mondta Vicary. – A Fortitude Achilles sarka az a
tény, hogy megbukhat egyetlen, olyan hiteles
forrásból származó jelentésen, amelyben Hitler
megbízik. Ezért megköveteli Hitler és hírszerző
tisztjei összes információforrásának teljes
manipulálását. A Fortitude eredményessége
érdekében mindegyiket befolyásolni kell. Hitlert a
hazugságok hálójába kell fonni. Ha az igazság
egyetlen szála is átszúrja, az egész kelme
felfeslik. – Vicary szívott egyet a cigarettáján,
és képtelen volt ellenállni, hogy történelmi
párhuzamot ne vonjon. – Amikor Achilles elbukott,
vértezetét jutalmul odaítélték Odysseusnak. Attól
félek, hogy a mi vértezetünket Hitler kapja
jutalmul.
Boothby felvette üres poharát, és zavarodottan
forgatta lapáttenyerében.
– Ez a veszély benne rejlik minden katonai
félrevezetésben, igaz Alfred? Majdnem mindig
megmutatja az igazság felé vezető utat. Morgan
tábornok, az invázió tervének kidolgozója fejezte
ki ezt a legszemléletesebben. Nem kell több, mint
hogy egy jelentéktelen német kém Anglia déli
partjainál Cornwallból átsétáljon Kentbe. Ha ez
megtörténik, az egész dolog összeomlik. És vele
együtt Európa reményei is szertefoszlanak. Ezért
szorongunk minden este a miniszterelnök
bunkerjában, és ezért van most itt maga is,
Alfred.
Boothby felkelt, és fel-alá sétálgatott a
szobában.
– Ez idő szerint abban az ésszerű
meggyőződésben cselekszünk, hogy ténylegesen
megmételyezzük Hitler valamennyi
információforrását. Arról is jogosan meg vagyunk
győződve, hogy számításba vettük Canaris
valamennyi angliai kémjét, és egyikük sem csúszott
ki az ellenőrzésünk alól. Ha nem ez lenne a
helyzet, nem kezdtünk volna bele egy ilyen
hadicselbe, mint a Fortitude. Az ésszerű
meggyőződés kifejezést használtam mert soha nem
lehetünk teljesen biztosak a dolgunkban.
Kétszázhatvan kémről van szó – valamennyit
letartóztattuk, beszerveztük vagy felakasztottuk.
Boothby kisodródott a halvány lámpafényből, és
eltűnt irodája sötét sarkában.
– Hitler a múlt héten összehívott egy
tanácskozást Rastenbergbe. Az összes nagyfejű
megjelent: Rommel, von Rundstedt, Canaris és
Himmler. A téma a partraszállás volt. Különös
tekintettel az invázió helyére és időpontjára.
Hitler fegyvert szegezett Canaris homlokának –
képletesen persze, nem szó szerinti értelemben –
és megparancsolta neki, hogy tudja meg az igazat,
különben súlyos következmények elé néz. Miután
visszatért Berlinbe, Canaris kiadta a munkát egy
Kurt Vogel nevű emberének. Mostanáig abban a
hitben éltünk, hogy Kurt Vogel Canaris személyes
jogi tanácsadója. Nyilvánvalóan tévedtünk. A maga
feladata annak biztosítása, hogy Kurt Vogel ne
tudja meg az igazságot. Nem volt időm rá, hogy
elolvassam a dossziéját. Feltételezem, hogy a
nyilvántartásban lehet róla valami.
– Rendben van – mondta Vicary.
Boothby visszakeveredett a derengő világításba.
Egy pillanatra megtorpant, mintha valami
kellemetlen beszélgetést hallott volna ki a
szomszéd szobából, majd hosszan eltöprengett.
– Alfred, mindjárt az ügy kezdetén, valamit
őszintén el akarok mondani magának. A
miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy a
főigazgató és jómagam makacs tiltakozása ellenére
megkapja ezt a megbízatást.
Vicary egy pillanatra elcsípte Boothby
pillantását, azután a megjegyzéstől feszélyezetten
elfordult. Szemeit végigfuttatta a falakon.
Tekintete lassan vándorolt a Sir Basilt híres
emberek társaságában ábrázoló tucatnyi fényképen,
elidőzött a barnára fényezett tölgyfaborításon.
Megcsodálta az egyik falra akasztott régi
evezőlapátot, amely idegenül hatott a szabályos
elrendezésben. Valószínűleg a boldogabb, kevésbé
bonyolult időkre emlékezteti, gondolta Vicary. A
napfényben csillámló folyóra. Az Oxford-Cambridge
evezősversenyekre. A hazafelé vonatozásokra a
hűvös őszi délutánokon.
– Engedje meg, hogy megmagyarázzam ezt a
megjegyzést, Alfred. Maga csodálatos munkát
végzett. Becker nevű hálózata elképesztő sikereket
ért el. De a főigazgató és én magam is úgy
érezzük, hogy egy régebbi rangidős emberünk jobban
megfelelt volna az ilyen feladatra.
– Értem – bólogatott Vicary. A régebbi rangidős
emberünk hivatásos tisztet jelentett, nem pedig
egy ilyen frissen verbuváltat, akikkel szemben
Boothby mindig bizalmatlan marad.
– De szemmel láthatóan képtelenek voltunk
meggyőzni a miniszterelnököt, hogy nem maga a
legjobb ember az ügyre. Így hát a magáé. Adjon
nekem rendszeres, naprakész tájékoztatást az
eseményekről. És sok szerencsét, Alfred. Azt
hiszem, erre nagy szüksége lesz.

HÉT
London
1944 januárjára az időjárás első helyre tört az
angol lakosságot gyötrő szenvedések sorában. A
nyár és az ősz szokatlanul meleg és száraz volt, a
tél viszont átlagon felüli hideggel köszöntött be.
A folyóról felszálló fagyos köd végigsöpört a
Westminster és a Belgravia kerületek fölött, hogy
lőporfüstként telepedjen rá Battersea és Southwark
rombadöntött házaira. A villámháború alig volt
több távolba vesző emléknél. A gyerekek
visszatértek a városba. Anyjukat maguk után húzva
elözönlötték a játékboltokat és az áruházakat,
sokkal kívánatosabb dolgokra cserélgetve a nem
szeretett karácsonyi ajándékokat. Újév napján
hatalmas tömeg tolongott a Picadilly Circus-on.
Minden normálisnak látszott, ha nem számítjuk azt
a tényt, hogy az ünneplés az elsötétítés
homályában zajlott. De néhány nappal később,
hosszú és örvendetes távollét után, a Luftwaffe
repülői újra megjelentek London egén.
Aznap este nyolc órakor Catherine Blake
átsietett a Westminster hídon. Az East End és a
dokkok fölött tüzek fénye lobogott, az esti
égbolton keresőreflektorok cikáztak. Catherine
hallotta a Hyde Parkban és a rakparton elhelyezett
légvédelmi ütegek lövedékeinek monoton puffogását,
érezte a tűzvész felől szállongó füst savanykás
illatát. Tudta, hogy hosszú, mozgalmas éjszaka elé
néz.
Ráfordult a Lambeth Palace Roadra, és egy
abszurd gondolat villant az agyába, az hogy majd
meghal az éhségtől. Az élelmiszerellátás jobban
akadozott, mint valaha. A száraz ősz és a
rákövetkező keservesen hideg tél kipusztított
majdnem minden zöldségfélét az országban. A
burgonya és a kelbimbó ínyencfalatnak számított.
Csak tarlórépából és karórépából volt kielégítő az
ellátás. Azt gondolta: Ha még egy tarlórépát meg
kell ennem, főbelövöm magam. Gyanította, hogy még
Berlinben is jobban mennek a dolgok.
Egy alacsony és tömzsi rendőr, aki túl öregnek
látszott a katonai szolgálatra, őrt állt a Lambeth
Palace Road torkolatában. Felemelte a kezét, és a
légvédelmi szirénákat túlkiabálva érdeklődött a
személyazonossága iránt.
Mint általában, Catherine szíve most sem vert
erősebben.
Átadott egy jelvényt, amellyel a Női Önkéntes
Szolgálat tagjaként igazolta magát. A rendőr
rápillantott, majd az arcába nézett. Catherine
megérintette a rendőr vállát, egészen közel hajolt
a füléhez, hogy beszéd közben a rendőr hallhatta a
lélegzését. Évek óta ezzel a technikával szerelte
le a férfiakat.
– Önkéntes nővér vagyok a St Thomas kórházban –
mondta.
A rendőrtiszt felnézett rá. Arckifejezéséből
Catherine láthatta, hogy nem jelent további
veszélyt a számára. Ostobán vigyorgott, úgy
bámulta, mint a szerelmes ökör. A reakció nem
hatott újdonságként Catherine-ra. Lélegzetállítóan
gyönyörű volt, a tekintetét egész életében
fegyverként használta.
A rendőr visszaadta az igazolványát.
– Mennyire rossz az út? – kérdezte.
– Rossz. Legyen óvatos és nézzen a lába elé.
London mentőautó szükséglete messze meghaladta
a kielégíthető igényeket. A hatóságok minden
alkalmas járműre rátették a kezüket, árukihordó
autókra, tejeskocsikra, bármire, aminek négy
kereke, motorja volt, és hátul helyet lehetett
szorítani a sérültnek és egy medikusnak. A kórház
ambuláns bejáratán beözönlő mentőautók között
Catherine meglátta az egyik népszerű helyi pékség
gépkocsiját, amelynek megkopott feliratát
vöröskereszttel pingálták át.
Most meggyorsította a lépteit, nyomába eredt a
mentőautónak, és belépett a kórházba. A
tébolydában érezte magát. Az ambuláns rendelőt
zsúfolásig megtöltötték a sebesültek. Minden
talpalatnyi helyet elfoglaltak: feküdtek a padlón,
a folyosón, még a nővérállomáson is. Néhányan
sírtak. Mások maguk elé meredve ültek, túl
kábultan ahhoz, hogy felfogják, mi is történt
velük. A betegek tucatjait még nem látta orvos
vagy ápolónő. Percről percre többen érkeztek.
Catherine egy kezet érzett a vállára nehezedni.
– Nincs idő nézelődni, Miss Blake.
Catherine megfordult, és megpillantotta Enid
Pritt szigorú arcát. A háború előtt Enid kedves,
néha zavarba hozható nő lehetett, aki megszokta,
hogy influenzás eseteket kezel, legfeljebb
nagyritkán egy szombat esti kocsmai késelés
vesztesét. A háború mindent megváltoztatott
körülötte. Most mereven állt, mint aki nyársat
nyelt, egy kiképző őrmester hangján pattogott,
soha nem használva a szükségesnél több szót.
Zökkenőmentesen vezette London egyik
legforgalmasabb sürgősségi osztályát. Egy évvel
ezelőtt a huszonnyolc éves férjét megölte a
bombatámadás. Enid Pritt nem gyászolta meg. Az
ráér azután, ha legyőzték a németeket.
– Ne engedje, hogy lássák az arcán, mire
gondol, Miss Blake – mondta élénken Enid Pritt. –
Csak jobban megrémiszti őket. Vegye le a kabátját,
és lásson munkához. Legalább százötven sebesült
ellátatlan ebben a kórházban, és a hullaház
gyorsan megtelik. Azt mondták, hogy még többet
várhatunk.
– 1940 szeptembere óta nem tapasztaltam ilyen
súlyos helyzetet.
– Ezért van magára is szükségünk. Most kezdjen
el dolgozni, hölgy, ha lehet, minél előbb.
Enid Pritt úgy vonult végig a sürgősségi
osztályon, mint egy hadvezér a csatatéren.
Catherine figyelte, amint elkapott egy másik
fiatal nővért, hogy cseréljen ki egy átvérzett
kötést. Enid Prittnek nem voltak kedvencei,
egyformán keményen bánt az összes nővérrel és
önkéntessel. Catherine felakasztotta a kabátját,
és elindult a sebesültekkel teli folyosón. Egy
kislánnyal kezdte, aki elnyűtt, megpörkölődött
játékmackót szorongatott.
– Hol sérültél meg, kicsim?
– A karomon.
Catherine feltűrte a kislány szvetterének
ujját, és előbukkant a szemmel láthatóan törött
kar. A gyerek sokkos állapotban volt, és nem
érzett fájdalmat. Catherine beszéltette,
igyekezett elterelni a figyelmét a sérülésről.
– Hogy hívnak, drágám?
– Ellen.
– Hol laksz?
– Stepney-ben, de a házunk többé már nincs ott.
– A hangja nyugodtan, érzelemmentesen csengett.
– A szüleid hol vannak? Eljöttek veled?
– A tűzoltó azt mondta, hogy most már Isten
színe elé kerültek.
Catherine szó nélkül fogta a gyerek kezét. – Az
orvos hamarosan jön és megvizsgál. Addig ülj itt
nyugodtan, és próbáld nem mozgatni a karodat.
Megígéred, Ellen?
– Igen – felelte. – Te nagyon csinos vagy.
Catherine elmosolyodott. – Köszönöm. Tudod mit?
– Nos?.
– Te is az vagy.
Catherine tovább ment a folyosón. Egy idősebb
férfi, kopasz fejebúbján széles, zúzott sebbel,
felnézett a sérülést vizsgáló Catherine-re. – Jól
vagyok, ifjú hölgy. Nagyon sok ember van itt az
enyémnél súlyosabb sebekkel. Először őket
vizsgálja meg.
Catherine megsimogatta összekócolódott, őszes
tarkóját, és követte a tanácsát. Ezt a fajta
emberséget időről időre felfedezte az angolokban.
Berlin ostobaságot követ el a bombatámadások
felújításával. Azt kívánta, bárcsak megmondhatná
nekik.
Catherine lement az előcsarnokba, ellátta a
sebesülteket, és munka közben hallgatta a
történeteiket.
– A konyhában vótam, éppen egy bögre teát
tőtöttem magamnak, amikó BUMM! Egy ötszáz kilós
bomba esett éppen a rohadt bejárat elé. Utána mán
csak arra emlékszek, hogy a hátamon fekszek, ahol
a kertem vót, és nézek föl egy rakás kőre, ami
valamikor a kibaszott házam vót.
– Tartsd a szádat, George. Nem illik így
beszélni. Mellesleg gyerekek is vannak.
– Ez nem is annyira rossz, cimbora. Az utca
túfelén telibe trafálták a házat. A négytagú
családot, jó emberek vótak, valósággal eltörölte.
Bomba csapódott be a közelben, az egész kórház
megremegett. Egy súlyosan sérült apáca keresztet
vetett, és a Miatyánkot mormolva előimádkozott a
többieknek.
– Az imádkozásnál többet kéne tenni nővér, hogy
elűzzük a Luftwaffet ma éjjel az égről.
… Jöjjön el a te országod, legyen meg a te
akaratod…
– Elvesztettem a feleségemet egy
bombatámadáskor, 1940-ben. Attól félek, hogy ma
éjjel az egyetlen lányomat is elveszítem.
… mint a mennyben, úgy a földön is…
 – Tudja Mervin, az a benyomásom, hogy Hitler
nem nagyon szeret minket.
– Ezt már én is észrevettem.
A sürgősségi osztályon kipattant a nevetés.
Tíz perccel később, amikor az apáca úgy
döntött, hogy az imádság annak rendje és módja
szerint megtörtént, elkerülhetetlenül felcsendült
az ének.
… Csapjunk egy nagy murit…
Catherine csodálkozva ingatta a fejét.
… Hihetetlenül jó móka lesz…
De egy pillanattal később azon kapta magát,
hogy együtt énekel a többiekkel.
Másnap reggel nyolc óra is elmúlt, amikor
belépett a lakásába. A reggeli posta már
megérkezett. A háziasszonya, Mrs. Hodges mindig
becsúsztatta az ajtaja alatt. Catherine lehajolt,
felkapta a postát, és három borítékot azonnal
behajított a konyhai szemetes vödörbe. Nem kellett
elolvasnia őket, hiszen ő írta saját magának, és
különböző helyeken adta postára London környékén.
Normális körülmények között Catherine nem kapott
volna személyes leveleket, hiszen nem éltek
barátai, nem volt családja Angliában. De
különösnek tűnhetett volna, hogy egy fiatal,
vonzó, tanult lány soha nem levelez senkivel. És
miután Mrs. Hodges mindenbe beleütötte az orrát,
Catherine rafinált cselhez folyamodott, hogy
bizonyítsa, számtalan személyes levelet és
üdvözlőkártyát kap.
Bement a fürdőszobába és megnyitotta a kád
csapját. Kicsi volt a nyomás, a víz vékony
sugárban szivárgott, de ma legalább forró volt. A
száraz nyár és ősz következtében vízhiánnyal
küszködtek, és a kormány azzal fenyegetőzött, hogy
ezt is fejadag szerint szolgáltatja. A kád
megtöltése jónéhány percet igénybe vett.
Catherine Blake nem volt abban a helyzetben,
hogy döntsön a beszervezése idejéről, de egy
követelést állított – kapjon elegendő pénzt a
kényelmes életvitelre. Nagy városi házakban és
kiterjedt vidéki bortokokon nőtt fel. Szülei a
felső osztály tagjának számítottak, akik a háborút
egy családi panzió valamelyik nyomorúságos
odújában vészelték át, és szóba sem jöhetett, hogy
a fürdőszobát ne osszák meg hat másik emberrel. Az
ő fedősztorija az volt, hogy egy tisztes
középosztálybeli családból származó háborús
özvegy, és a lakása meg is felelt ennek. Szerény,
de kényelmes szobákat bérelt egy viktoriánus
házsoron Earl’s Courtban.
A nappalija lakályos, szerényen bútorozott
szoba, bár egy idegent megdöbbentett volna a
személyes tárgyak és emlékek teljes hiánya. Nem
tartott benne fényképeket vagy emléktárgyakat.
Volt még egy külön hálószobája, kényelmes dupla
ággyal, egy modern felszereltségű konyhája, és
saját fürdőszobája, nagy káddal.
A lakás még további előnyökkel járt, és ez
meghaladta a közönséges, egyedül élő angol nő
igényeit. A legfelső emeletet foglalta el, ahol a
kézitáskába rejtett AFU rádióján minimális zavaró
hatás mellett foghatta a Hamburgból érkező
üzeneteket, a nappali viktoriánus, zárt osztású
ablakán pedig tisztán láthatta az utca forgalmát.
Bement a konyhába, és feltett egy kanna vizet a
tűzhelyre. Az önkéntes munka időrabló és fárasztó
volt, de a fedősztori lényeges elemét képezte. Itt
mindenki segíteni akart valamit. Nem látszott
volna helyesnek, ha egy egészséges, családdal nem
rendelkező fiatal nő nem veszi ki a részét a
háborús erőfeszítésekből. Kockázatosnak látszott
valamelyik lőszergyárban munkát vállalni –
fedősztorija valószínűleg nem állta volna ki egy
háttérellenőrzés próbáját –, a tengerészeméi
segédszolgálatot teljesítő női alakulatokhoz való
csatlakozás pedig szóba sem jöhetett. A Női
Önkéntes Szolgálat tökéletes kompromisszumnak
bizonyult. Ők mindenre elszántan dolgoztak az
emberekért. Amikor Catherine 1940 szeptemberében
jelentkezett náluk, ugyanoda osztották be, ahol
tegnap éjjel is dolgozott. A St Thomas kórházban
ápolta a sebesülteket, és az éjszakai
légitámadások idején a földalatti állomásokon
könyvet és kétszersültet osztogatott. Minden
látszat szerint a kötelességét teljesítő angol
nőmodellt testesítette meg.
Néha nevetnie kellett a helyzeten.
A teáskanna fütyülni kezdett. Visszament a
konyhába, és elkészítette a teáját. A londoniakhoz
hasonlóan ő is szenvedélyesen teázott és
cigarettázott. Úgy tűnt föl neki, hogy az egész
ország csersavon és dohányon él, és ez alól ő sem
volt kivétel. Tejpor és cukor fejadagját már
elhasználta, így üresen itta a teát. Ilyen
pillanatokban erősen vágyott az otthoni méregerős
kávéra, és egy szelet édes, berlini tortára.
Kiitta az első csészével, és töltött magának
egy másodikat. Szeretett volna megfürödni, bebújni
az ágyba, és órákon át aludni, de elintézni valója
volt, és ébren kellett maradnia. Egy órával
korábban hazaérhetett volna, ha úgy közlekedik
Londonban, mint egy átlagos angol nő. Igénybe
kellett volna vennie a földalattit, amelyik a
várost átszelve egyenesen kifut Earl's Courtba. De
Catherine nem úgy közlekedett, mint az átlagos
nők. Neki vonatra kellett szállnia, azután
autóbuszra, majd taxival folytatni az utat, és
végül másik autóbuszra szállni. Előbb leszállt a
buszról, és a lakásáig vezető néhány száz métert
gyalog tette meg, állandóan azt ellenőrizve, hogy
nem követik-e. Bőrig ázott mire végül hazaért, de
legalább biztos volt benne, hogy egyedül van. Több
mint öt év tartózkodás után néhány ügynök hajlott
a könnyelműségre. Catherine soha nem adta fel az
óvatosságot. Ez volt megmenekülésének az egyik
oka, miközben a többieket letartóztatták és
felakasztották.
Belépett a fürdőszobába, és a tükör előtt
levetkőzött. Magas és karcsú volt, az éveken át
űzött kemény lovaglások és vadászatok
eredményeként a nők többségénél és sok férfinál is
izmosabb. A vállai szélesek, a karjai
szoborszerűen erősek és simák. Kerek mellei
súlyosak és tökéletes formájúak, a hasa kemény és
feszes. A háború előtt karcsúbb volt, mint persze
majdnem mindenki. Kikapcsolta a csatot, amellyel
szolid nővérkontyba tűzte fel a haját, és fürtjei
leomlottak a vállára, lágyan körbefonták az arcát.
Hideg kék szemeiben a porosz tavak színe
tükröződött, ahogy az apja szokta mondani,
németesen széles és kiugró arccsontjai kicsit
kiríttak az angol környezetből. Hosszú, kecses
orra volt, és érzéki ajkú, nemes szája.
Arra gondolt: Mindent egybevetve, még mindig
nagyon vonzó nő vagy Catherine Blake.
Amikor belépett a fürdőkádba, hirtelen rátört
az egyedüllét érzése. Vogel figyelmeztette a
magányosságra. De soha nem képzelte, hogy ilyen
mélyen átéli majd. Néha a félelemnél is rosszabb
volt. Arra gondolt, hogy talán jobb lenne teljesen
egyedül lenni, elzárva a világtól egy lakatlan
szigeten, vagy hegycsúcson, mint körülvéve olyan
emberekkel, akikkel nem is érintkezhet.
A hollandiai fiú óta nem engedhette meg
magának, hogy szeretője legyen. Hiányoztak neki a
férfiak, a szexuális kapcsolat, de képes volt
mindkettő nélkül élni. A vágyat, mint minden más
érzelmét, úgy tudta felgyújtani és eloltani, mint
egy villanykapcsolót. Mellesleg, egy férfi csak
megnehezítette volna a munkáját. A férfiak mindig
hajlottak a gyötrődésre miatta. Most a legkevésbé
sem hiányzott, hogy egy féltékeny pasas a
múltjában vájkáljon.
Catherine befejezte a fürdést, és kilépett a
kádból. Megfésülte nedves haját, majd magára kapta
a köntösét. Kiment a konyhába, és kinyitotta az
éléskamra ajtaját. Sivár, letarolt polcokat
látott. A kézitáskába rejtett rádió a felső polcon
feküdt. Leemelte és bevitte a nappaliba az ablak
mellé, ahol tisztább vételre számíthatott.
Felnyitotta a fedelét, és bekapcsolta.
Volt még egy oka annak, hogy soha nem kapták
el. Catherine nem időzött sokat az éterben. Minden
héten csak tíz percre kapcsolta be a rádióját. Ha
Berlinnek utasítása van a számára, majd elküldik.
Öt éven át a légköri zavarokon kívül semmit sem
hallott.
Csak egyszer lépett kapcsolatba Berlinnel, azon
az éjszakán, amikor Suffolkban megölte azt a nőt,
és felvette az új személyazonosságát. Beatrice
Pymm… Ha áldozatára gondolt, nem érzett
lelkiismeret-furdalást. Catherine katona volt, és
háborús időkben a katonák rákényszerülnek, hogy
gyilkoljanak. Különben is nem feleslegesen ölt,
elkerülhetetlenül meg kellett tennie.
 Egy ügynök kétféle módon szökhetett át
Angliába: titokban ejtőernyővel, esetleg kisebb
csónakkal, vagy nyíltan egy hajó vagy repülőjárat
utasaként. Mindkét megoldásnak megvoltak a maga
hátrányai. Nagy kockázattal járt a levegőből vagy
csónakkal megkísérelni a bejutást az országba. Az
ügynököt észrevehették, vagy megsérülhetett ugrás
közben. Catherine a vég nélküli gyakorlatok során
is csak hónapok alatt tanulta meg az ejtőernyő
egyszerűnek tűnő felcsatolását. A másik megoldás,
a legális utazás is veszélyes volt. Az ügynöknek
át kellett jutnia az útlevél-ellenőrzésen.
Feljegyezhették a belépésének idejét és helyét. A
háború kitörésekor az MIS minden bizonnyal ezekre
a jelentésekre támaszkodhatott a kémek
felkutatásában. Ha egy külföldi belép az országba,
de soha nem távozik onnan, az MI5 nyugodtan
feltételezheti; hogy az illető német ügynök. Vogel
kitalálta a megoldást: hajóval biztonságosan
megérkezni Angliába, azután az adott személy
likvidálásával kitörölni a belépést követhető
feljegyzést. Egyszerű, egy dolgot leszámítva –
kell hozzá egy holttest. Beatrice Pymm halálában
átváltozott Christa Kunsttá. Az MI5 soha nem
találja meg Catherine-t, mivel egyszer sem látta
senki. Az országba való belépéséről és
elutazásáról nincsenek adatok. A legkisebb nyoma
sincs annak, hogy egyáltalán létezik.
Catherine töltött még egy csésze teát, fejére
tette a fülhallgatóját, és várt.
Öt perc elteltével, amikor a rádió életre kelt,
majdnem magára öntötte a teát.
A hamburgi rádiókezelő szélsebesen küldte a
kódjeleket.
A német távírászok azzal szereztek hírnevet,
hogy a legpontosabban dolgoztak a világon. És a
leggyorsabban is. Catherine alig tudta követni.
Amikor a kezelő Hamburgban befejezte, megkérte,
hogy ismételje meg.
Megtette, most már lassabban.
Catherine megértette, és befejezte a vételt.
Beletelt néhány percébe, mire a kódkönyvet
megtalálta, és további percekig eltartott az
üzenet megfejtése. Amikor elkészült vele,
hitetlenkedve meredt a papírra.
Végrehajtani az alfa randevút…
Kurt Vogel végül is azt kívánta tőle, hogy
találkozzon egy másik ügynőkkel.

NYOLC
Norfolk, Hampton Sands
Amikor Sean Dogherty öt korsó felvizezett sör
elfogyasztása után, a Hampton Arms kocsma előtt
megpróbált biciklijének nyergébe kapaszkodni,
heves zápor söpört végig a norfolki partvidéken.
Harmadik kísérlete sikerrel járt, és elindult
hazafelé. Dogherty a kitartó kerekezés közben alig
látta a falut. Igazán sivár egy hely volt, néhány
ház az egyetlen utca mentén, a falusi vegyesbolt,
meg a Hampton Arms kocsma. A cég-tábláját 1938 óta
nem festették át, hiszen a festés, mint majdnem
minden más dolog, értelmetlennek látszott. A falu
keleti végében a St John templom emelkedett. A
temető a falu szélén húzódott. A ravatalozó kapuja
mellett elhajtva Dogherty önkéntelenül keresztet
vetett, azután végigpedálozott a halászkikötőt
átívelő fahídon. Egy pillanattal később maga
mögött hagyta a falut.
 Erősen sötétedett. A hepehupás ösvényen
Dogherty erőlködve igyekezett egyenesben tartani a
biciklijét. Alacsony, ötvenes ember volt, mélyen
ülő zöld szemekkel, és elhanyagolt ősz szakállal.
Az orra elcsavarodott, mert rövid dublini
váltósúlyú ökölvívó karrierje, meg néhány részeg
utcai verekedés során többször betörték, mint
ahány alkalmat fejben tudott volna tartani.
Vízhatlan tengerészköpenyt és gyapjúsapkát viselt.
A hideg levegő kíméletlenül marta szabadon hagyott
arcbőrét. Az a pengeéles Északi-tengeri levegő,
amelyik a norfolki partok megrohamozása előtt
magába szívta a sarkvidéki jégmezők és a norvég
fjordok illatát.
Az esőfüggöny szétszakadozott, és eléje tárult
a vidék megkapó látványa: széles, smaragdzöld
mezők, végtelen, szürke, iszapos lapályok, náddal
és fűvel benőtt sós mocsarak. Tőle balra széles,
végeláthatatlan homokos föveny futott a
tengerparton. Jobbra, kicsit távolabb, a zöld
hegyek szelíden emelkedtek az alacsonyan szálló
felhők fölé.
Egy pár itt telelő szibériai örvöslúd röppent
fel a mocsárból, és lágy szárnycsapásokkal húzott
a nyílt víz felé. Norfolk partvidéke valamikor
kedvelt turistahelynek számított, és tökéletes
természeti környezetet kínált a különféle
madárfajoknak. De a háború következtében ma már
alig lehetett itt madarakat látni. Norfolk
legnagyobb részét tiltott katonai területté
nyilvánították, és a benzinjegy bevezetése után
csak kevés polgár engedhette meg magának, hogy az
ország ilyen elszigetelt sarkába utazzon. Ha mégis
rászánták magukat, csak nagy nehézségek árán
találtak rá az idevezető utakra. 1940 tavaszán,
amikor az inváziótól való félelem láza magasra
szökött, a kormány leszedette az összes útjelző
táblát.
Sean Dogherty a norfolki partvidék többi
lakójánál élesebben figyelt fel az ilyenféle
dolgokra. 1940-ben beszervezték, hogy az Abwehrnek
kémkedjen, és a Smaragd kódnevet adták neki.
A távolban feltűnt a háza, a kéményből
felszálló füstöt felkapta a szél, és magával
sodorta a széles mező fölé. Bérelt földön
gazdálkodott, de a kisbirtok megfelelő megélhetést
biztosított a számukra. A kisebb birkanyáj ellátta
őket gyapjúval és hússal, a zöldséges parcella
terméséért pedig mostanában jó árat fizettek a
piacon. Dogerthynek volt még egy rozzant, özönvíz
előtti teherautója is, és azzal szállította a
környékbeli gazdaságok áruit a King' Lynn-i
piacra. Ezért mezőgazdasági benzinjegyeket kapott,
és az átlagpolgároknál több üzemanyaghoz jutott.
Befordult a házhoz vezető útra, leszállt a
bicikliről, és a göröngyös ösvényen gyalog tolta
be a pajtába. Hallotta, hogy a feje fölött
elhúznak a norfolki támaszpontokról felszálló
Lancaster bombázók. Emlékezett azokra az időkre,
amikor a repülőgépek az ellenkező irányból
érkeztek. A Luftwaffe Heinkel típusú nehézbombázói
itt szelték át az Északi-tengert, hogy Birmingham
és Manchester ipari központjait támadják. Most a
szövetségesek légifölényt harcoltak ki maguknak,
és Heinkelek ritkán merészkednek Norfolk fölé.
Világos, hogy Dogherty rossz lóra tett.
Felnézett a házra, látta a konyhaablak
függönyét enyhén meglibbenni, és az esőverte
ablaküvegen át is felismerte Mary elmosódott,
kerek arcát. Mary, ma este nem, gondolta, és
önkéntelenül elfordította a tekintetét. Kérlek, ma
este ne kezd újra.
 Az Abwehrnek nem okozott nehézséget Dogherty
meggyőzése, hogy árulja el Angliát, és dolgozzon a
náci Németországnak. 1921-ben, az Ír Köztársasági
Hadsereg egyik elit alakulatának irányításáért az
angolok elfogták és felakasztották a bátyját,
Danielt.
A pajtában kinyitott egy szerszámos szekrényt,
kivette az Abwehrtől kapott hordozható rádió adó-
vevőt, a rejtjelkönyvét, egy noteszt és egy
ceruzát. Bekapcsolta a rádiót, cigarettára
gyújtott és várt. Nagyon egyszerű utasítást
kapott: minden héten kapcsolja be a rádiót, és
álljon készenlétben a Hamburgból érkező bármiféle
üzenet fogadására. Több mint három éve az Abwehr
nem kért tőle semmit. A megadott időben mégis
kötelességszerűen bekapcsolta a készüléket, és
kivárta a tíz percet.
Nyolc perc elteltével Dogherty visszarakta a
rejtjelkönyvet és a jegyzettömböt a szekrénybe.
Egy perccel az idő lejárta előtt a kapcsoló felé
nyúlt. Már majdnem kikapcsolta a rádiót, amikor az
hirtelen megszólalt. Előrelendült a noteszáért, és
őrülten jegyzetelt, amíg az adás el nem
hallgatott. Gyorsan nyugtázta a vételt, és jelezte
a kapcsolat befejeztét.
Dogherty egy ideig elkínlódott az üzenet
megfejtésével.
Amikor végzett, alig hitt a szemének.
Végrehajtani a befogadást az első számú
szabályzat szerint…
A németek azt akarják, hogy befogadjon egy
ügynököt.
Már tizenöt perc is eltelt azóta, hogy a
konyhaablakban álló Mary Dogherty látta a férjét
belépni a pajtába. Csodálkozott, hogy mit vacakol
ennyi ideig. Ha nem jön hamarosan, ki fog hűlni a
vacsorája. Beletörölte a kezét a kötényébe, és egy
bögre gőzölgő teát vitt az ablak elé. Az eső még
erősebben zuhogott, az Északi-tenger felől viharos
szél söpört végig a parton.
Arra gondolt, rémes egy éjszaka ez ahhoz, Sean
Dogherty, hogy odakint töltsd.
Ujjaival körbefogta a lepattogzott zománcú
bögrét, hagyta, hogy a felszálló gőz melegítse az
arcát. Persze tudta, hogy mit csinál Sean a
pajtában – rádiózik a németekkel.
A náciknak végzett kémkedéstől Sean egészen
megfiatalodott, tette hozzá magában. 1940 tavaszán
felderítette a norfolki vidék hatalmas területeit.
Mary elképedve figyelte, hogy a megbízatás
hatására visszatért belé az élet, naponta
kilométereket kerékpározott, kereste a katonai
aktivitás jeleit, fényképezte a partmenti védelmi
állásokat. Az értesüléseit Londonba küldte az
Abwehr összekötőjének, aki azután továbbította
azokat Berlinbe. Sean a feladatot nagyon
veszélyesnek találta, és élvezte minden
pillanatát.
Mary viszont gyűlölte az egészet. Félt, hogy
elkapják a férjét. Mindenki kémek után
leskelődött, ez nemzeti megszállottsággá fajult.
Egyetlen botlás, egyetlen tévedés, és Seant
letartóztatják. Az 1940-es Hűtlenségi törvény
egyetlen büntetést írt elő a kémkedésre, a
kivégzést. Mary az újságokban olvasott a kémek
kivégzéséről, a Wandswortban és Pentonville-ben
végrehajtott akasztásokról, s minden egyes hírre
megfagyott a vér az ereiben. Attól félt, hogy egy
napon Sean kivégzéséről fog olvasni.
 Az eső még jobban zuhogott, a szél olyan dühödt
erővel támadt a kis, magányosan álló ház
oldalának, hogy Mary attól félt, összedönti. Arra
gondolt, micsoda nyomorúságos lenne egyedül élni
egy lerobbant, régi farmon. Megborzongott, eljött
az ablaktól, és közelebb húzódott a tűzhöz.
Talán minden másként alakul, ha képes lett
volna gyerekeket szülni neki. Azután elhessegette
magától ezt a gondolatot, túl hosszú ideje bünteti
magát teljesen feleslegesen. Nincs értelme hamut
szórni a fejünkre olyan dolgok miatt, amelyek
ellen semmit sem tehetünk. Sean olyan amilyen, és
most már semmit sem tehet, hogy megváltoztassa.
Azután arra gondolt: „Mi az ördög lesz veled,
Sean?”
Az erős kopogtatás az ajtón annyira
megijesztette Maryt, hogy a kötényére loccsantotta
a teát. Nem úgy hangzott, mintha Sean kizárta
volna magát. Az ablakba rakta a bögrét, és
odasietett az ajtóhoz. Arra készült, hogy kiabálni
kezd vele, amiért kulcs nélkül ment el otthonról.
De amikor kinyitotta az ajtót, a falu másik végén
lakó ismerős lány, Jenny Colville alakját látta
meg. Állt az esőben, csontos vállán lógott a
fényes, vízhatlan viharkabát. Kalapot nem viselt,
vállig érő haja rátapadt a fejére, és keretbe
foglalta félszeg kis arcát, amelyik egyszer még
nagyon csinos lesz.
Mary meg tudta ítélni, hogy nemrég még sírt.
– Mi történt, Jenny? Az apád megint megvert?
Leitta magát?
Jenny bólintott, és könnyekben tört ki.
– Gyere be az esőről – szólt Mary. – Halálra
fagysz ott kint, egy ilyen estén, mint a mai.
 Miközben Jenny belépett, Mary kinézett az
előkertbe a lány biciklijét keresve. Nem látta, és
ez arról árulkodott, hogy az egész utat gyalog
tette meg a másfél kilométerre fekvő Colville
háztól.
Mary becsukta az ajtót. – Vedd le ezeket a
ruhákat. Teljesen átjárta őket a víz. Adok neked
egy köntöst, amíg megszáradnak.
Mary eltűnt a hálószoba mélyén, Jenny pedig
követte a tanácsát. Kimerülten lerázta a vizet a
viharkabátjáról és hagyta, hogy a válláról a
padlóra csússzon. Azután levette nehéz
gyapjúpulóverét, és azt is a padlóra ejtette a
kabát mellé.
Mary visszajött egy köntössel a kezében. – A
maradék ruhadarabokat is vesse le, kisasszony –
mondta gyengéden, tettetett haraggal a hangjában.
– De hol van Sean?
Mary hazudni kényszerült. – Kint van, az egyik
imádott kerítésén javít meg valami törést.
– Ebben az időben? – Jenny szokott jó humorát
visszanyerve, jellegzetes norfolki akcentusával
szinte énekelte a szavakat. Mary csodálta a
helyzetekhez alkalmazkodó rugalmasságát. – Elment
a józan esze, Mary?
– Mindig tudtam, hogy gyors felfogású gyerek
van. Nos, lefelé azokkal a nedves ruhákkal.
Jenny kibújt a nadrágjából és az alsóingéből. A
többi vidéki lánynál is jobban szeretett fiúsan
öltözködni. Tejfehér combja egészen libabőrös
volt. Nagy szerencséje lesz, ha nem szedett össze
egy súlyos megfázást. Mary rásegítette Jennyre a
köntöst, és szorosan belebugyolálta őt.
– Hát nem jobb így?
 – De igen, köszönöm Mary. – Jenny újra sírni
kezdett. – Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled.
Mary magához ölelte. – Soha nem hagylak
magadra, Jenny. Ezt megígérem.
Jenny felkuporodott egy öreg székre a tűz
mellé, és egy dohszagú pokróccal betakaródzott.
Maga alá húzta a lábait, és miután a reszketése
elmúlt, meleg és biztonságos helyen érezte magát.
Mary a tűzhelynél állt, halkan énekelt neki.
Néhány perc múlva az ürügulyás rotyogni
kezdett, csodálatos illata betöltötte az egész
házat. Jenny becsukta a szemét, fáradt agyában
egymást követték a kellemes érzések: az ürügulyás
hívogató illata, a tűz melege és Mary hangjának
barátságos zsongása. A feje mellett a szél és az
eső hevesen csapkodta az ablakot. Csodálatos érzés
töltötte el, hogy a vihar elől ilyen békés
otthonban talált menedéket. Azt kívánta, egész
élete így teljen el.
Néhány perccel később Mary odalépett hozzá egy
tálcával, amelyre egy tányér gulyást, egy darab
szikkadt kenyeret, meg egy bögre gőzölgő teát
készített. – ülj asztalhoz, Jenny – mondta, de nem
kapott választ. Letette a tálcát az asztalra, még
egy steppelt takarót terített a lányra, és hagyta
aludni.
Amikor Dogherty végre bejött a házba, Mary a
tűz mellett olvasgatott. Csendesen figyelte a
mozdulatait. A férfi a székre mutatott, ahol Jenny
aludt, és azt mondta: – Miért van itt? Már megint
megverte az apja?
– Shhhh! – intette csendre Mary. – Még
felébreszted.
Mary felkelt, kitessékelte a férjét a konyhába,
és helyet csinált neki az asztalnál. Dogherty
töltött magának egy bögre teát, és leült.
– Azt mondom neked, hogy Martin Colville-t a
saját fegyverével kéne megzabolázni. És én éppen
olyan ember vagyok, aki ezt meg is teszi.
– Ugyan már, Sean, fele olyan idős mint te, és
legalább kétszer akkora.
– Mit akarsz ezzel mondani, Mary?
– Azt, hogy könnyen ráfizethetsz. És a
legkevésbé sincs szükségünk arra, hogy valami
ostoba verekedés miatt felhívd magadra a rendőrség
figyelmét. Edd meg a vacsorádat, és maradj
nyugton. A végén még fölébreszted a lányt.
Dogherty szót fogadott, és nekilátott a
vacsorának. Egy teli kanál gulyást gyömöszölt a
szájába. –Jézusom, ez az étel jéghideg.
– Nem lenne az, ha rendes időben hazajössz. Hol
a csudában voltál, Sean?
Anélkül, hogy felemelte volna a fejét a
tányérról, Dogherty hideg pillantást vetett
Maryre. – A pajtában voltam – felelte hűvösen.
– A rádiónál gubbasztottál, és vártad a
parancsokat Berlinből, mi? –suttogta gúnyosan
Mary.
– Később, asszony – dörmögte Sean.
– Sean, nem veszed észre, hogy csak az idődet
vesztegeted vele. És mindkettőnk fejét
kockáztatod?
– Azt mondtam, asszony, hogy később.
– Ostoba vén kecske!
– Most már elég, Mary!
– Egy nap talán adnak neked a berlini fiúk egy
igazi feladatot. Akkor megszabadulhatsz a benned
dúló gyűlölettől, és nyugodtan leélhetjük
hátralévő napjainkat. – Mary felkelt az asztaltól,
és a fejét ingatva nézte a férjét. – Fáradt
vagyok, Sean. Lefekszem aludni. Tegyél még egy
kevés fát a tűzre, hogy Jenny-nek jó meleg legyen.
És ne csinálj olyasmit, amivel felébresztenéd.
Nehéz estéje volt.
Mary felment a hálószobájába, és halkan
becsukta maga mögött az ajtót. Amikor eltűnt,
Dogherty odasétált a konyhaszekrényhez, és elővett
egy üveg Bushmillst. Mostanában a whisky ára az
aranyéval vetekedett, de ez különleges este volt,
így hát töltött magának egy bőséges adagot.
– A berlini fiúk talán éppen most fogják
megtenni, Mary Dogherty – mondta félhangon,
poharát köszöntésre emelve. – Valójában már meg is
tették.

KILENC
London
Alfred Vicary valójában már akkor is csalt,
amikor az első világháború alatt feladatot vállalt
a katonai hírszerzésnél. Huszonegy éves volt,
éppen befejezte a tanulmányait Cambridge-ben, és
meggyőződéssel vallotta, hogy Anglia roskadozik a
terhek alatt, s minden keze ügyébe eső, épkézláb
emberre szüksége van. Semmiképpen sem akart a
gyalogságnál szolgálni. Eleget tudott a
történelemről ahhoz, hogy felismerje, ott nem
lehet dicsőséget aratni, csak unalom, gyötrődés és
nagy valószínűséggel halál vagy súlyos sebesülés
lehet a vége.
Legjobb barátja, a kiváló filozófus-hallgató,
Brendan Evans ajánlotta a tökéletes megoldást.
Brendan hallott arról, hogy a hadsereg valami
hírszerző alakulatnak nevezett egységeket hoz
létre. Az alkalmasság feltételei a folyékony német
és francia beszéd, Európa nagy utazások általi
ismerete, motorkerékpár vezetési és javítási
jártasság és tökéletes látás. Brendan kapcsolatba
lépett a Hadügyminisztériummal, és másnap reggelre
mindkettőjük számára megbeszélt egy találkozót.
Vicary elcsüggedt, hiszen ő nem felelt meg a
feltételeknek. Köznapi értelemben folyékonyan
beszélt németül, tűrhetően franciául, és
keresztül-kasul utazta Európát, beleértve
Németországot is. De halvány fogalma sem volt a
motorbiciklizésről, igazából halálra rémítették
ezek a masinák, és csapnivalóan pocsék volt a
látása.
Brendan Evans viszont minden olyan
tulajdonsággal rendelkezett, amely Vicaryból
hiányzott. Magas, nyílt, feltűnően jóképű fiú
volt, férfias kalandvágy űzte, és több nő
rajongott érte, mint amennyit ki tudott volna
elégíteni. Egyetlen közös jellemvonásuk volt, a
hibátlan memóriájuk.
Vicary kigondolt egy tervet.
Azon az estén, a hűvös augusztusi alkonyatban,
egy Fens környéki kihalt útszakaszon Brendan
megtanította motorbiciklizni. Vicary néhányszor
majdnem megölte mindkettőjüket, de estére már
egyedül robogott a mellékutakon, megtapasztalva az
izgalmat és vakmerőséget, amelyet korábban soha
nem érzett. Másnap reggel, a Cambridge-től
Londonig tartó vonatúton Brendan fáradhatatlanul
oktatta a motorkerékpárok szerkezetére.
Amikor megérkeztek Londonba, Brendan bement a
Hadügyminisztériumba, Vicary pedig a meleg
napsütésben várt rá. Egy óra elteltével barátja
szélesen vigyorogva lépett ki az épületből. –
Felvettek – mondta. –Most rajtad a sor. Óvatosan
hallgass. – Azután emlékezetből elsorolta neki a
látásvizsgálatnál használt táblázat feliratát, még
az alján lévő, reménytelenül apró betűket is.
Vicary levette és Brendannak adta a szemüvegét,
majd mint a vak ember az alagútban, besétált a
fenyegető épületbe. Győzedelmesen átment a
vizsgán. Egyetlen betűt tévesztett, a B-t D-nek
olvasta, de ez is Brendan hibája volt, és nem az
övé. Vicaryt hadnagyi rangban haladéktalanul
kivezényelték a Hírszerző alakulat motorkerékpáros
részlegéhez, kapott egy egyenruha és
menetfelszerelés kiutalást, megparancsolták, hogy
vágassa le a nyáron megnőtt és göndörödő haját.
Másnap a Euston pályaudvarra küldték
motorkerékpárt vételezni, és egy lécládába
csomagolt, csillogóan új Rudge márkához jutott.
Egy héttel később Brendant és Vicaryt a
motorkerékpárjaikkal együtt felrakták egy
csapatszállító hajóra, és elindultak
Franciaországba.
Akkor minden ilyen egyszerűen ment. Az ügynökök
besurrantak az ellenséges vonalak mögé, számba
vették a csapatokat, figyelték a vasútvonalakat. A
titkos üzenetek továbbítására gyakran
postagalambokat használtak. Mostanra a dolgok
bonyolultabbá váltak, a felek szellemi párbajt
vívtak, rendkívüli módon kellett figyelni és
összpontosítani a részletekre is.
Az átejtés fontos szerephez jutott.
Kari Becker esete tökéletes példáként szolgált
erre. Őt Canaris az 1940-es év mámoros napjaiban
küldte Angliába, amikor a németek biztosra vették
az angliai inváziót. Becker svájci üzletemberként
érkezett, ennek megfelelő életmódot folytatott
Kensingtonban, és összegyűjtött minden titkos
információt, amelyhez csak hozzáférhetett. Becker
az általa felhasznált hamis bankjegyekkel vonta
magára Vicary figyelmét, és néhány héten belül az
MI5 hálójába került. Vicary a megfigyelő
szolgálata segítségével követte Becker minden
lépését: az összejövetelekre, ahol kihallgatta a
bizalmas csevegéseket és merev részegre itta magát
a feketepiacon beszerzett pezsgővel; a működő
ügynökökkel megbeszélt találkozóira; féktelen
ivászataira; a hálószobájába, ahová nőket,
férfiakat, gyerekeket és isten tudja még miféléket
cipelt fel. Egy hónap múlva Vicary lecsapott rá.
Letartóztatta Beckert – valósággal kitépte egy
fiatal nő karjaiból, akivel pezsgős mámorában
bezárkózott –, és felgöngyölítette a német
ügynökök egész hálózatát.
Ezután következett a dolog fortélyos része.
Ahelyett, hogy felakasztották volna, Vicary
megdolgozta Beckert, rábeszélte, hogy kettős
ügynökként az MI5-nek dolgozzon. Becker másnap
este a börtöncellájában bekapcsolta a rádióját, és
elküldte kódolt azonosító jelét a hamburgi
kezelőnek. A kezelő megkérte őt, hogy a készülék
mellett várja az Abwehr berlini irányítótisztjének
utasításait. Azt parancsolták neki, hogy határozza
meg a RAF kenti légibázisának pontos helyét és
nagyságát. Becker visszaigazolta a vételt, és
kikapcsolta a rádiót.
Másnap maga Vicary utazott a légibázisra.
Felhívhatta volna a RAF parancsnokságát, hogy
megszerezze a bázis koordinátáit, és elküldje az
Abwehrnek. De ez egy kémnek nem lett volna ennyire
egyszerű. Hogy az üzenet hitelesnek tessék, Vicary
olyan módon derítette fel a légibázist, ahogyan
egy kém is megtehette volna. Londonban vonatra
szállt, és a késés miatt sötétedés előtt érkezett
a helyszínre. A bázist szegélyező domboldalon egy
katonai rendőr megállította és igazoltatta. Vicary
olyan nézőpontból láthatta a lába alatt elterülő
légibázist, ahogyan egy kémnek is sikerülhetett
volna. Látott egy csomó Nissen barakkot, és néhány
repülőgépet a füves kifutópályán. A visszaút alatt
összeállított egy rövid jelentést a látottakról.
Megjegyezte, hogy a vonat késése miatt gyengék
voltak a látási viszonyok, és a katonai rendőrség
megakadályozta, hogy közelebb jusson. Aznap este
Vicary kényszerítette Beckert, hogy saját kezűleg
küldje el a jelentést, mivel minden német kémnek
megkülönböztethető távíró stílusa, úgynevezett
kézjegye volt, amelyet a német rádiókezelők fel
tudtak ismerni. Hamburg gratulált Beckernek, és
jelezte az adás befejezését.
Vicary kapcsolatba lépett a RAF-fel, és
elmagyarázta a helyzetet. A Spitfire gépeket
átvitték egy másik repülőtérre, a személyi
állományt evakuálták, és csak néhány feltöltött,
de súlyosan megrongálódott vadászgépet állítottak
a kifutópályára. Aznap éjjel a Luftwaffe támadott.
A kimustrált repülőgépek felrobbantak és
tűzgolyóként égtek, így a Heinkel bombázók
személyzete joggal hihette, hogy közvetlen csapást
mértek az ellenségre. Másnap az Abwehr arra kérte
Beckert, hogy menjen vissza Kentbe, és mérje fel a
pusztítást. Megint Vicary utazott oda, a
látottakról összeállította a jelentést, és rábírta
Beckert, hogy küldje el.
Az Abwehr örömmámorban úszott. Becker lett a
sztár, a szuperkém, és az egész csak egynapi
munkájába került a RAF-nek, amíg kijavították a
kifutópályát és elszállították a kiégett Spitfire
roncsokat.
Becker irányítóira olyan mély benyomást
gyakorolt az eset, hogy további ügynökök
beszervezésére kérték, amit meg is tett, illetve
Vicary végzett el helyette. 1940 végére tucatnyi
ügynökből verbuvált hálózat dolgozott Beckernek,
egyesek neki küldték a jelentéseiket, mások
közvetlenül Hamburgba. Mindegyik fiktív, Vicary
képzeletében született értesülés volt. Vicary
életük minden apró részletére figyelt: szerelmesek
lettek, szerelmi kalandokba bonyolódtak,
pénzhiányra panaszkodtak, a bombatámadások
rombadöntötték a házukat, megölték a barátaikat.
Vicary még azt is megengedte magának, hogy
néhányat letartóztasson közülük. Egy hálózat
működtetése az ellenséges területen nem volt
egyszerű dolog, és az Abwehr soha nem hitte volna
el, hogy egyetlen ügynöke sem bukik le. Idegtépő,
fárasztó munka volt ez, a legapróbb részletekre is
különös figyelmet kellett fordítani, de Vicaryt
felvillanyozta, és minden percét élvezte.
A lift megint nem működött, így Vicary-nak
gyalog kellett lemennie Boothby barlangjából a
Nyilvántartóba. Az ajtót kinyitva megcsapta az
orrát a hely levegője, a málló papír, a vastagon
ülő por, és a pincefalakon átütő nedves penész
jellegzetes szaga. Vicaryt az egyetemi könyvtárra
emlékeztette. Dossziék halmozódtak a nyitott
polcokon, a zárt iratszekrényekben a hideg
kőpadlón, és papírkötegek vártak arra, hogy
megfelelő irattartókba rendezzék őket. Három
csinos lány, az összeszokott éjszakai műszak
tagjai, komótosan tevékenykedett, és olyan
bennfentes leltári nyelvet beszéltek, amelyet
Vicary egyáltalán nem értett. A lányok, akik a
helyi szótárban a „regisztráció királynői” nevet
kapták, különös látványt nyújtottak a homályba
borult papírhalmok közepette. Vicary alig lepődött
volna meg, ha egy sarkon befordulva szerzetesekre
bukkan, akik gyertyafénynél régi kéziratokat
olvasgatnak.
Megborzongott. A Nyilvántartóban olyan hideg
volt, mint egy kriptában. Arra gondolt, bárcsak
felvett volna egy szvettert, vagy hozott volna
valami meleg italt magával. Viszont itt minden
megtalálható, a szolgálat teljes titkos története.
Az irathalmok között bolyongva Vicarynak átfutott
az agyán, hogy az MI5-tól való távozása után is
hosszú ideig, örökbecsű feljegyzések őrzik majd
minden cselekedetét. Nem tudta eldönteni, hogy
kellemesnek, vagy undorítónak tartsa a gondolatot.
Eszébe jutott Boothby lebecsülő megjegyzése, és
a méregtől hideg borzongás futott végig a hátán.
Vicary átkozottul jó megtévesztő tisztnek tartotta
magát, még ha Boothby másként gondolta is. Meg
volt győződve róla, hogy történészi képzettsége és
gyakorlata teszi tökéletesen alkalmassá erre a
munkára. Egy történésznek gyakran kell
találgatásokba bocsátkoznia, egy sor apró, nem
meggyőző jelből értelmes következtetést levonnia.
A megtévesztés nagyon hasonlít a találgatáshoz,
csak fordított sorrendben. A megtévesztő tisztnek
az a feladata, hogy olyan hatástalan jeleket
küldjön a németeknek, amelyekből a kívánt
következtetésre jutnak. A tisztnek nagyon óvatosan
és aprólékos gonddal kell feltárnia ezeket
jeleket. Gondosan kell elegyíteni a tényeket és
koholmányokat, az igazságot és a precízen álcázott
hazugságokat. Vicary hamis kémeinek keményen meg
kellett dolgozniuk az értesülésekért. Az
információkat apró, néha jelentéktelen falatokban
kellett megetetni a németekkel. És mindezt
összhangba kellett hozni a kém titkos
személyazonosságával. Egy bristoli teherautósofőr
például nem juthatott Londonban ellopott
dokumentumokhoz. És a túlzottan jó információ
részlet sem látszott soha igaznak, a túl könnyen
szerzett értesülést túl könnyen félredobták.
Az Abwehr személyi állományára vonatkozó
dossziékat egy távolabbi, kisebb szobában, földtől
mennyezetig nyúló nyitott polcon tárolták. A V
betűjel az alján kezdődött, és a legfelső polcig
tartott. Vicarynak végig kellett böngésznie a négy
polcot, miközben annyira kitekerte a nyakát, mint
amikor az ember valami elveszett értéktárgyat
keres a bútorok alatt. Az isten verje meg! A
keresett dosszié természetesen a legfelső polcra
került. Lábujjhegyre állt, nyújtogatta a nyakát,
és félhold alakú olvasószemüvegén át meredt a
feliratokra. Átkozottul reménytelenül. A dossziék
majd két méter magasan voltak, túl messze ahhoz,
hogy leolvassa a neveket. Boothby bosszúja ez azok
ellen, akik nem érték el az előirt magasságot az
osztályon.
A regisztráció egyik királynője észrevette,
hogy fölfelé mereszti a szemét, ezért
felajánlotta, hogy odavisz neki egy könyvtári
létrát. – Claymoore a múlt héten egy székre
mászott fel, és majdnem kitörte a nyakát – búgta,
amikor a létrát maga után cibálva visszatért. Újra
végigmérte Vicaryt, mosolygott rá, mint egy
szenilis nagybácsira, és felajánlotta, hogy
leszedi neki a dossziét. Vicary megnyugtatta, hogy
egyedül is képes megoldani.
Felmászott a létrára, és mutatóujjával
lapozgatva, végigböngészte a dossziékat. Talált
egy keménypapír irattartót piros élregiszterrel:
VOGEL, KURT – ABWEHR BERLIN. Kihúzta a helyéről,
kinyitotta és belenézett.
Vogel dossziéja üres volt.
Egy hónappal az MI5-höz történt belépése után
Vicary meglepetéssel tapasztalta, hogy Nicholas
Jago is ott dolgozik. Jago az egyetemi kollégium
főlevéltárosa volt, és ugyanazon a héten sorozták
be, mint Vicaryt. A Nyilvántartóba osztották be,
és utasították néhány fegyelmi rendszabály
bevezetésére a részleg időnként bizonytalanul
követhető tárolási rendszerében. Jago a
Nyilvántartóhoz hasonlóan szürke, érzékeny és
nehezen kezelhető volt. De a nyers külső mögött
olyan ember lakozott, aki tudott kedvesen és
nagylelkűen viselkedni, miközben dőlt belőle a sok
értékes információ. Még egy hasznos képességgel
rendelkezett: tudta, hogyan kell eltüntetni vagy
megtalálni egy anyagot.
Vicary a késői óra ellenére megtalálta Jagót
szűk, üvegfalú irodájában, az íróasztala fölé
görnyedve. A raktárhelyiségekkel ellentétben ez a
szoba a tisztaság és rend szentélyének látszott.
Amikor Vicary öklével megkopogtatta az üvegezett
ajtót, Jago felpillantott, elmosolyodott, és egy
intéssel beinvitálta. De Vicary észrevette, hogy a
szeme nem mosolyog. Mivel szinte ebben az odúban
élte le az életét, Jago kimerültnek látszott.
Szomorúságának másik oka az lehetett, hogy a
feleségét 1940-ben megölte egy bombatámadás. A
halála összetörte férfit. Személyes fogadalmat
tett, hogy megsemmisíti a nácikat – nem puskával,
hanem a szervezés és pontosság fegyverével.
Vicary leült és elhárította Jago szüntelen
kínálgatását. – Ez igazi tea – mondta –, még a
háború előtt halmoztam fel. – Nem úgy, mint a
háborús évek förtelmes dohánya, amellyel megtömte
a pipáját, és egy gyufa lángjánál életre
pöfékelte. Az égő avar szagára emlékeztető,
fojtogató füst sűrű lepelként telepedett közéjük,
miközben banalitásokat mondogattak egymásnak az
egyetemre történő visszatérésről, itteni munkájuk
végeztével.
Vicary finom torokköszörüléssel jelezte, hogy
szeretne a jövetele céljára rátérni. – Egy
titokzatos Abwehr tiszt anyagát keresem – kezdte.
– Meglepett, hogy elveszett. A borítót megtaláltam
a polcon, de a tartalma eltűnt.
– Hogy hívják? – kérdezte Jago.
– Kurt Vogel.
Jago arca elborult. – Krisztusom! Hadd nézzek
utána. Várj meg itt, Alfred. Egy perc az egész.
– Veled megyek – mondta Vicary. – Talán
segíteni tudok.
– Nem, nem – állhatatoskodott Jago. – Hallani
sem akarok róla. Én nem segítek neked kémeket
felkutatni, te se segíts nekem dossziékat
megtalálni. – Hangosan nevetett a saját viccén. –
Maradj csak itt, helyezd magad kényelembe. Egy
perc az egész.
Már másodszor mondod ezt, gondolta magában
Vicary. Egy perc az egész… Vicary tudta, hogy Jago
kínosan ügyel az irataira, de egy Abwehr tiszt
irattartójának elvesztése még nem okoz rendkívüli
helyzetet a Nyilvántartóban. A dossziékat
rendszeresen rossz helyre rakták, vagy tévedésből
kiselejtezték. Egyszer Boothby riadókészültséget
rendelt el egy egész irattáskányi fontos dosszié
elvesztése miatt. Az osztályon az a legenda
keringett, hogy egy hét múlva a szeretője
lakásáról kerültek elő.
 Jago egy perc elteltével berontott az irodába,
olyan elviselhetetlen füstfelhőt eregetve maga
után, mint egy túlfűtött mozdony. Átnyújtott
Vicarynak a dossziét, és leült az íróasztala mögé.
– Pontosan ahogy gondoltam – lelkendezett, és
hihetetlenül büszke volt magára. – Ott volt a
polcon. Az egyik lány minden bizonnyal rossz
irattartóba rakta. Mindennapos eset.
Vicary hallgatta a gyanús magyarázkodást, és
hirtelen megmerevedett. – Érdekes eset, korábban
soha nem történt velem ilyen – csóválta a fejét.
– Nos, lehet, hogy most szerencséd volt.
Hetente dossziék ezreit rakjuk itt le. Elkelne
nagyobb létszámú személyzet. Már felvetettem a
főigazgatónak is, de azt felelte, hogy
kimerítettük a keretünket, és nem kapunk több
embert.
Jago pipája kialudt, de határtalan türelemmel
újragyújtotta. Amikor az apró iroda ismét megtelt
füsttel, Vicary szemei könnybe lábadtak. Nicholas
Jago kétségtelenül rendes és tisztességes ember
volt, de most egyetlen szavát sem hitte el. Meg
volt győződve arról, hogy valaki nemrégiben
levette a dossziét, és esze ágában sem volt
visszatenni a polcra. És a kérése elhangzásakor
Jago arckifejezése arra engedett következtetni,
hogy ez a valaki átkozottul fontos személy
lehetett.
Vicary a dossziéval elhajtotta a füstfelhőt az
orra elől. – Ki látta utoljára Vogel anyagát?
– Ugyan már Alfred, nagyon jól tudod, hogy ezt
nem árulhatom el. Ezzel igazat mondott. A Vicary-
féle egyszerű halandóknak ki kellett íratniuk az
anyagokat. Listát vezettek arról, hogy melyik
iratot ki és mikor kérte el. Csak a nyilvántartó
személyzete és az osztály vezetői juthattak
azokhoz a listákhoz. A rangidős tiszteknek csupán
maroknyi csoportja szerezhette meg kiíratás nélkül
őket. Vicary gyanította, hogy Vogel dossziéját
közülük vette le valaki.
– Mindössze egy írásos engedélyt kell kérnem
Boothbytől, hogy belenézhessek az igénylési
listába, és meg is fogom kapni – mondta Vicary.
– Miért nem takarítod meg az időmet, és hagyod
most megnézni?
– Talán megadja, talán nem.
– Mit akarsz ezzel mondani, Nicholas?
– Hallgass rám, öregfiú, a világért sem akarok
újra feszültséget teremteni közted és Boothby
között. –Jago megint lázasan elfoglalta magát a
pipájával, megtömködte, majd kihúzott egy szál
gyufát a skatulyából. Olyan erősen ráharapott a
pipa szárára, hogy az szinte ugrált összeszorított
fogai között.– Beszélj Boothbyval. Ha azt mondja,
hogy belenézhetsz az igénylési listába, azonnal
megkapod.
Vicary magára hagyta füstös üvegkalitkájában,
miközben Jago az egymás után felvillanó gyufák
lángjánál igyekezett meggyújtani olcsó dohányát.
Még egy utolsó pillantást vetett a kollégájára,
azután Vogel dossziéjával a kezében kisétált a
nyilvántartóból. Közben arra gondolt, hogy Jago
olyan látványt nyújt, mint a világítótorony a
ködben.
Vicary az irodájába visszafelé menet megállt a
kantinban. Nem is emlékezett, hogy mikor evett
utoljára. Tompa fájdalommal tört rá az éhség. Már
régen nem vágyott ízletes ételekre. Az evés
praktikus tevékenységgé degradálódott a számára,
amit nem élvezetből, hanem szükségből csinál az
ember. Mint az esti gyaloglást Londonban, csak
minél gyorsabban, lehetőleg baj nélkül megúszva.
Visszaemlékezett arra az 1940 májusi délutánra,
amikor érte jöttek. Mr. Ashworth nemrégen két szép
báránybordát szállított a házába. Micsoda
pocsékolása a drága időnek.
Későre járt, és a választék a szokásosnál is
szegényesebb volt: egy darab barna kenyér, valami
gyanús kinézetű sajt, egy üst fortyogó barnás
folyadék. Az étlapon valaki áthúzta a
marhahúslevest, és átjavította kőlevesre. Vicary
hanyagolta a sajtot, és beleszagolt a kenyérbe.
Eléggé ártalmatlannak tetszett. Óvatosan merített
magának az üstből. A kenyér olyan kemény volt,
mint egy vágódeszka. Vicary az életlen késsel
lenyiszált magának egy karéjjal. Vogel dossziéját
tálcaként használva elindult az asztalok és a
székek között. John Masterman elmélyülten görnyedt
egy latin kötet fölött. A sarokasztalnál néhány
híres ügyvéd üldögélt. Egy népszerű bűnügyi
regényíró elnyűtt noteszába rótta a sorokat.
Vicary a fejét ingatta. Az MI5 jelentős tehetségek
egész csapatát gyűjtötte össze.
Óvatosan haladt felfelé a lépcsőn, zsonglőrként
egyensúlyozva a tányér levest az irattartón. Más
sem hiányzott neki, mint hogy eláztassa az
anyagot. Jago megszámlálhatatlan ingerült hangú
emlékeztetőt adott ki arról, hogy az operatív
tisztek bánjanak gondosabban a dossziékkal.
– Hogy hívják?
– Kurt Vogel.
– Krisztusom! Hadd nézzek utána.
Vicary tudta, hogy valami nincs rendben a dolog
körül. De jobb nem erőltetni. Helyesebb félretenni
az érzéseket, és engedni, hogy a tudatalattija
összerendezze a részleteket.
Az irattartót és a levest letette az
íróasztalára, majd felkapcsolta a lámpát.
Kanalazás közben egyszer átolvasta az anyagot. A
levesnek olyan íze volt, mint a főtt bőrcsizmának.
A fűszerek közül egyedül a só állt elegendő
mennyiségben a szakácsok rendelkezésére, és
használták is nagyvonalúan. Mire másodszorra is
végigolvasta a dossziét, sivatagi szomjúságot
érzett, és az ujjai kezdtek megdagadni.
Vicary felnézett és megszólalt: – Harry, azt
hiszem van egy problémánk.
Harry Dalton, aki a Vicary szobája előtti közös
helyiségben éppen elszenderedett az íróasztalára
borulva, felállt és bement a főnökéhez. Ők ketten
különös párt alkottak, az osztályon belül tréfásan
csak Izom – Agy Kft.–nek emlegették. Harry magas,
sportos, kemény felépítésű fickó volt, vastagon
brillantinozott fekete hajjal, értelmes kék
szemekkel, és mindig szolgálatkész mosollyal az
arcán. A háború előtt detektív felügyelőként
szolgált a Fővárosi Rendőrkapitányság gyilkossági
csoportjának élgárdájában. Battersea-ben született
és nevelkedett, kellemes hangjában máig megőrizte
a dél londoni munkásosztály beszédstílusát.
– Hát van esze, az biztos – mondta Vicary. –
Ezt nézze meg: jogi doktorátus a lipcsei
egyetemen, Heller és Rosenberg szemináriumainak
hallgatása. Nekem nem tűnik tipikus nácinak. A
nácik kiforgatták és lezüllesztették Németország
jogrendjét. Valakinek ilyen végzettséggel nem
kellene rajongania értük. Azután 1935-ben hirtelen
felhagy a jogászkodással, és belép az Abwehrhez
Canaris személyes ügyvédjeként, valamiféle belső
jogi tanácsadónak. Ezt én nem hiszem el. Azt
gondolom, hogy ő is kém, és ez a jogi tanácsadóság
Canaris mellett csak valamiféle fedőtevékenység.
Vicary újra átlapozta a dossziét.
– Van valami elképzelése? – kérdezte Harry.
– Három is, hogy pontos legyek.
– Hadd halljam.
– Az első, hogy Canarisnak megrendült a bizalma
az angliai hálózatában, és megbízta Vogelt egy
vizsgálattal. Egy Vogel múltjával és
képzettségével rendelkező ember tökéletesen
megfelelő operatív tiszt arra, hogy a
következetlenségek kiszűrése érdekében átrostálja
az összes anyagot és ügynöki jelentést. Átkozottul
óvatosnak kell lennünk, Harry, miközben folytatjuk
a megtévesztés rettenetesen bonyolult feladatát.
Lefogadom, hogy menet közben számos hibát
elkövettünk. És ha a megfelelő ember kutakodik
utánuk – például egy ilyen intelligens alak, mint
Vogel –, képes lehet rájuk is akadni.
– A második elképzelés?
– A második feltételezés, hogy Canaris egy új
hálózat megszervezésére utasította Vogelt. Valami
ilyesminek a bedobására persze már elég késő van.
Az ügynököket fel kell deríteni, be kell
szervezni, kiképezni és bejuttatni az országba.
Megfelelő módon végezve ez hónapokat vesz igénybe.
Kétlem, hogy belefognának, de teljesen nem
hagyhatjuk figyelmen kívül a lehetőségét.
– A harmadik teória?
– Hogy Kurt Vogel az irányító tisztje egy olyan
hálózatnak, amelyről nincs tudomásunk.
– Egy egész ügynökhálózatnak, amelyiket nem
derítettük fel? Lehetséges ez?
 – Fel kell tételeznünk, hogy az.
– Akkor az egész megtévesztő tevékenységünk
veszélybe kerülhet.
– Olyan ez, mint egy kártyavár, Harry. Elég
egyetlen jó ügynök, és egész dolog összeomlik.
Vicary cigarettára gyújtott. A dohányfüst
elnyomja majd a kenyér kellemetlen utóízét a
szájában.
– Canarisra hatalmas nyomás nehezedhet.
Feltételezem, a legjobb ember kezébe akarja
letenni a művelet irányítását.
– Ez azt jelenti, hogy Kurt Vogel gyorsfőző
fazékban szakácskodik.
– Pontosan.
– Ettől válik igazán veszélyessé.
– De a helyzet óvatlanná is teszi. Feltétlenül
lépnie kell. Használnia kell a rádióját, vagy egy
ügynököt küldeni az országba. És amikor megteszi,
mi már rajta leszünk.
Egy pillanatig csendben ültek, Vicary
cigarettázott, Harry lapozgatta Vogel dossziéját.
Azután Vicary elmesélte neki, hogy mi történt a
Nyilvántartóban.
– Nagyon sok anyag elvész, majd újra előkerül,
Alfred.
– Igen, de miért pont ez? És ami ennél is
fontosabb, miért éppen most?
– Jó kérdések, de azt gyanítom, hogy a válasz
nagyon egyszerű. Amikor az ember a nyomozás
közepén tart, a leghelyesebb a lényegre
koncentrálni, és nem elkalandozni.
– Tudom, Harry – mondta Vicary rosszallóan. –
De engem még nyugtalanít a dolog.
 – Ismerek egyet-kettőt a regisztráció királynői
közül.
Vicary felkapta a fejét. – Ebben biztos voltam.
– Körülszaglászok egy kicsit, és kérdezősködök.
– Feltűnés nélkül csinálja!
– Másképp nem is lehetne, Alfred.
– Jago hazudik, titkol valamit.
– Már miért hazudna?
– Nem tudom, de engem azért fizetnek, hogy
rosszindulatú gondolataim támadjanak – felelte
Vicary, és elnyomta a cigarettáját.

TÍZ
Anglia, Bletchley Park
Hivatalosan Állami Kód– és Titkosírás
Intézetnek hívták. Jóllehet egyáltalán nem iskola
volt. Kinézésre valóban valamiféle tanintézethez
hasonlított – egy magas kerítéssel körülvett
hatalmas, ronda viktoriánus kastély –, de
Bletchley-ben, ebben a szűk utcáktól szabdalt
vasúti központban a legtöbb ember felfogta, hogy
ott valami rejtélyes dolog folyik. A hatalmas
pázsiton hevenyészett barakkok tucatjai
sorakoztak. A közöttük szabadon maradt helyeken
fagyott, sáros ösvényeket tapostak. A kertek
gondozatlanul elburjánzottak, mint egy kisebb
dzsungel. A személyi állomány különös emberekből
állt. Az ország legzseniálisabb matematikusai,
sakkbajnokok, keresztrejtvény készítő mágusok
gyűltek össze egyetlen célból, hogy megfejtsék a
német rejtjelkulcsokat.
Denholm Saunders még a Bletchley Park hírhedten
excentrikus világában is különcnek számított. A
háború előtt vezető matematikusként dolgozott
Cambridge-ben. Most pedig a világ legjobb
titkosírás megfejtői közé tartozott. Egy Bletchley
környéki falucskában lakott az édesanyjával és
sziámi macskáival, Platónnál és Aquinóí Szent
Tamással.
Késő délután volt. Saunders a kastélyban ült az
íróasztalánál, és két olyan üzeneten dolgozott,
amelyet az Abwehr küldött Angliában rejtőzködő
ügynökeinek. Az üzeneteket a Rádió Biztonsági
Szolgálat fogta el, gyanúsnak találták, és
megfejtés céljából Betchley Parkba továbbították.
Saunders hamisan fütyörészett, miközben
ceruzájával a jegyzettömbbe firkált. Ezt a
kollégáit idegesítő szokását nem tudta levetkőzni.
A szervezet írott rejtjeleket elemző részlegében
dolgozott. Munkahelye zsúfolt és kényelmetlen
volt, de legalább viszonylag meleg. Jobb itt, mint
a kinti barakkok valamelyikében, ahol a német
hadsereg és tengerészet kódjait elemzők úgy
robotolnak, mint az eszkimók a jégkunyhóban.
Két óra múltán a firkálás és fütyülés
abbamaradt. Saunders csak az olvadó hó kopogását
hallotta, amint kitartóan csöpögött az öreg ház
lyukas ereszcsatornáiról. A ma délutáni munka
igazán nem jelentett kihívást a számára. Az
üzeneteket annak a rejtjelezési rendszernek a
módosított változatával sugározták, amelyet
Saunders már 1940-ben megfejtett.
– Istenem, mit tegyek, ha egy kicsit egyhangúvá
váltak– mondta, senkinek sem címezve szavait.
A főnöke egy Richardson nevű skót volt.
Saunders kopogott, belépett, és lerakta a két
megfejtett üzenetet az asztalára. Richardson
elolvas őket, és ráncba szaladt a homloka. Egy
Alfred Vicary nevű tiszt az MI5-től éppen tegnap
adott ki riadójelzést az ilyenfajta dolgokra.
Richardson behívatott egy motorbiciklis futárt.
– Van még valami – mondta Saunders.
– Mi lenne az?
– Az első üzenetre vonatkozik. Az ügynöknek
mintha nehézséget okozott volna a morzejelek
megértése. A tény az, hogy kétszer küldette el a
kezelővel. Mindig feldühödnek az ilyesmi miatt.
Lehet, hogy semmit nem jelent. Talán csak valami
frekvenciazavar fordult elő. De jó ötletnek
tartom, hogy megemlítsük a fiúknak az MI5-nél.
Valóban jó ötlet, gondolta Richardson.
Amikor Saunders távozott, legépelt egy rövid
feljegyzést arról, hogy az ügynök látszólag
kínlódott a morzejelekkel. Öt perccel később a
megfejtett üzenetek és Richardson feljegyzése egy
bőr kézitáskában elindult negyvenkét mérföldes
útjukra Londonba.

TIZENEGY
Anglia, Selsey
– Ez volt a legfurcsább dolog, amit valaha
láttam, Mabel – mondta aznap a reggelinél Arthur
Barnes a feleségének. Barnes, mint minden reggel,
ma is megsétáltatta imádott walesi kutyáját,
Fionnát a vízparton. Egy részét még a polgári
lakosság is látogathatta, viszont a tengerpart
nagyobbik felét lezárták, és tiltott katonai
területté nyilvánították. Mindenki kíváncsi volt,
hogy miféle katonai tevékenység folyik arrafelé.
De senki sem beszélt róla. Aznap későn
hajnalodott, szürke felhők borították az eget,
újra és újra eleredt az eső. Fionna póráz nélkül
szaladgált, fel-le rohangált a dokkokon.
Először Fionna vette észre a dolgot, azután
Barnes is meglátta.
– Egy piszok nagy vasbeton szörnyeteg volt,
Mabel. Mintha egy háztömb feküdt volna az oldalán.
– Két vontatóhajó húzta a tengeren. Barnes a
kabátja alatt állandóan magával cipelt egy katonai
távcsövet. Egyik barátja egyszer megpillantotta
egy német U-Boot parancsnoki tornyát, és Barnes
majd meghalt a vágytól, hogy ő is lásson egyet.
Kivette a távcsövet, és a szeméhez illesztette.
A vasbeton szörnyeteg elé kötött hajó széles,
lapos orrával szelte a hullámokat, Barnes jól
szemügyre vette a bal oldalát, és megpillantott
egy könnyű parti hajót, egy rakás, katona kinézetű
emberrel a fedélzetén. –Tudod, Mabel, elég nehéz
szemből megítélni, hogy mi van a menetirány
szerinti másik oldalon.
– Nem akartam hinni a szememnek – folytatta a
visszaemlékezést, végezve az utolsó pirítósával
is. – Tapsoltak és éljeneztek, ölelkeztek és
egymás hátát veregették. – Barnes a fejét rázta. –
Képzeld ezt el. Hitler a karmai között tartja az
egész világot, a mi fiaink pedig azon örvendeznek,
hogy úsztatni tudnak egy óriás beton süteményt.
A bánatos januári reggelen Arthur Barnes által
megpillantott gigantikus vasbeton szerkezet a
„Phoenix” fedőnevet viselte. Nem kevesebb, mint
180 méter hosszú, 15 méter széles volt, és a
vízkiszorítása elérte a 6 000 tonnát. Több mint
kétszáz ilyen szerkezet felépítését tervezték. A
belsejét – amelyet Barnes a kikötő felőli
megfigyelő pontjáról nem láthatott – légkamrák és
tolózáras keszonok egész labirintusa töltötte ki,
hiszen a phoenixet nem arra tervezték, hogy sokáig
maradjon a víz felszínén, rendeltetése az volt,
hogy az Angol Csatornán átúsztatva elsüllyesszék
Normandia partjainál. A phoenixek csak egyik
elemét képezték a szövetségesek által Angliában
épített masszív mesterséges kikötőnek, amelyet D-
napon Franciaországba vontatnak. A project a
„Mulberry-hadművelet” általános fedőnév alatt
készült.
Dieppe-nél, és a Földközi-tengeri
partraszállási hadműveletek során tanulták meg a
leckét. Dieppe-nél, az 1942 augusztusában kudarcot
vallott szövetséges támadás helyszínén, a németek
utolsó erejükig megakadályozták, hogy a
szövetségesek kikötőhöz jussanak. A Földközi-
tenger kikötőit pedig feladás előtt lerombolták és
hosszú időre használhatatlanná tették. A
partraszállás kidolgozóinak elképzelése, hogy egy
épségben maradt kikötőt elfoglaljanak,
reménytelennek látszott. Arra a következtetésre
jutottak, hogy a csapatok és hadfelszerelés partra
szállítása során hasonló körülményekkel
találkoznak Normandia partjainál is.
A gondot az időjárás jelentette. A francia
partok időjárási viszonyainak tanulmányozása azt
mutatta, hogy elfogadható feltételek mindössze ne
egymást követő napon várhatók. Éppen ezért az
invázió kidolgozói feltételezték, hogy az
utánpótlást viharos időben kell partra tenni.
1943 júliusában Winston Churchill
miniszterelnök és egy háromszáz fős tiszti
delegáció a Queen Mary óceánjáró fedélzetén
Kanadába hajózott. Churchill és Roosevelt
augusztusban találkoztak Quebecben, hogy
jóváhagyják a franciaországi partraszállás tervét.
Az utazás során egy neves fizikus, J. D. Bernal
professzor, drámai bemutatót tartott a luxushajó
egyik fürdőszobájában. Néhány centiméternyi vizet
eresztett a kádba, a lefolyó felőli sekélyebb vége
képviselte a normandiai partokat, a mélyebb fele
pedig a Szajna-öblöt. Bernal húsz, papírból
hajtogatott hajócskát tett a vízre, és hátkefével
idézte elő a viharos körülményeket. A hajók
azonnal elsüllyedtek. Azután felfújt egy Mae West
életmentő övet, és hullámtörőként a vízre
fektette. A hátkefével újra viharossá korbácsolta
a vizet, de ezúttal a hajók túlélték a hullámzást.
Bernal elmagyarázta, he ugyanez fog történni
Normandiában is. A vihar hatalmas pusztítást
végezne, ezért mesterséges kikötőre van szükség.
Quebecben az angolok és az amerikaiak
megállapodtak, hogy a normandiai invázió céljára
két Mulberrynek elkeresztelt mesterséges kikötőt
építenek, egyenként a nagy, doveri kikötő
befogadóképességének megfelelőt. Dovert hét éven
át építették, az angoloknak és amerikaiaknak
durván nyolc hónap állt a rendelkezésére.
Elképzelhetetlen arányú vállalkozásnak tetszett.
Mindegyik Mulberry 20 millió fontba került. A négy
éve tartó háborúba belerokkant angol gazdaságnak
kellett gondoskodnia négy millió tonna betonról és
acélról. Magasan képzett mérnökök százaira volt
szükség, valamint több tízezer építőipari
szakmunkásra. A D-napon a mesterséges kikötőknek
Angliából Franciaországba juttatása megkövetelte
az összes mozgósítható vontatóhajó igénybe vételét
Angliában és az Egyesült Államok keleti
partvidékén.
Csak egyetlen feladat ért fel a mulberryk
építésének nehézségével, az egész vállalkozás
titokban tartása. Mi sem bizonyította ezt jobban,
mint hogy Arthur Barnes és Fionna kutyája még
mindig ott állt a víz szélén, amikor a kísérőhajó
a dokknál partra tette az angol és amerikai
mérnökök csapatát. Kiszálltak és a várakozó
autóbuszhoz sétáltak. Egyetlen férfi szakadt le
róluk, akit szolgálati autó várt, hogy Londonba
szállítsa. A sofőr kiugrott a kocsiból,
szolgálatkészen kinyitotta a hátsó ajtót, és Peter
Jordan kapitány bemászott az ülésre.
New York City; 1943 október
Pénteken jöttek érte. Mindig úgy fog emlékezni
rájuk, mint Laurel és Hardy-ra: a vaskos, vállas
amerikai, aki bűzlött az olcsó arcszesztől, meg az
ebédre fogyasztott kolbásztól és sörtől, és a
sovány, sima modorú angol, aki úgy fogott kezet
vele, mintha a pulzusát akarná kitapintani. A
valódi nevük Leamann és Broome volt – legalábbis
erről árulkodott az igazolványuk, amelyet
meglengettek Jordan orra előtt. Leamann azt
mondta, hogy a Hadügyminisztériumból jött, Broome,
a szögletes angol ugyancsak hasonló beosztásról
motyogott valamit. Egyikük sem viselt egyenruhát.
Leamann viseltes barna öltönyt hordott, megfeszült
és ék alakban felgyűrődött tekintélyes hasán,
Broome viszont elegáns szabású, grafitszürke
öltönyben feszített, kicsit vastagon öltözve a
kora őszi amerikai időjáráshoz.
Jordan fényűző manhattani irodájában fogadta
őket. Leamann elfojtott néhány böffentést,
miközben az East River Májaira nyíló kilátást
csodálta Jordan ablakából. A lába előtt hevert a
Brooklyn Bridge, a Manhattan Bridge és a
Williamsburg. Broome, aki kevés érdeklődést
mutatott az emberi alkotások iránt, az időjárásról
csevegett. Micsoda kellemes őszi nap, kristálykék
égbolt, ragyogó narancssárga napsütés. Egy ilyen
délutánon hajlamos azt hinni az ember, hogy
Manhattan a legszebb hely a világon. A délre nyíló
ablakhoz sétáltak, figyelték New York-i kikötő
lázas teherhajó forgalmát.
– Meséljen a munkáról, amin most dolgozik, Mr.
Jordan – mondta Leamann, jellegzetes dél-bostoni
kiejtéssel.
Ezzel érzékeny pontra tapintott. Jordan még
mindig az Északkeleti Hídépítő Vállalat
főmérnökeként dolgozott, és továbbra is ez
számított a legnagyobb hídépítő cégnek a keleti
parton. De ahogy tartott is tőle, a saját
tervezővállalat megalapításáról szőtt álmait
meghiúsította a háború.
Látszott, hogy Leamann betanulta az életrajzi
adatait, és úgy idézte őket, mintha kitüntetésre
terjesztené fel. – Osztályelső a Rensselaer
Polytechnic Institute-on. 1938-ban az Év Mérnöke.
A Scientic American szerint maga a legnagyobb
koponya a kereket feltaláló fickó óta. Maga egy
rendkívüli ember, Mr. Jordan.
A Scientific American kinagyított cikke ott
lógott a falon, egy csinos fekete keretben. A
fényképről mintha egy másik férfi tekintett volna
le. Jordan most soványabb volt – egyesek szerint
sokkal jóképűbb –, és bár nem érte még el a
negyvenedik életévét, a halántékánál erősen
őszült.
Broome, a cingár angol, sétálgatott az
irodában, és alaposan szemügyre vette a társaság
által tervezett és felépített hidak fotóit és
makettjeit.
– Nagyon sok német dolgozik itt – jegyezte meg,
mintha valami hírt közölne Jordannal. Igazat
mondott, a mérnöki karban és a titkárságokon is
szép számmal voltak németek. Jordan saját
titkárnője, Miss Hofer is kislány volt még, amikor
a családja Stuttgartból Amerikába települt. Máig
is németes akcentussal beszélte az angolt. Azután,
Broome megjegyzését igazolandó, két berlinies
kiejtésű, németül fecsegő kézbesítő fiú haladt el
Jordan ajtaja előtt.
– Milyen biztonsági intézkedéseket vezettek be
velük szembeni' – A kérdéssel újra Leamann vette
át a szót. Jordan meg volt győződve, hogy
valamiféle zsaru, de legalábbis korábban rendőr
lehetett. A foglalkozása lerítt rosszul szabott,
viseltes öltönyéről, és makacs elszántságot
sugárzó arckifejezéséről. Leamann szemében a
világot elözönlötték a gonoszok, és egyedül ő állt
szilárdan a rend oldalán az anarchiával szemben.
– Nem vezettünk be biztonsági intézkedéseket
rájuk nézve. Mi itt hidakat építünk, és nem
bombákat gyártunk.
– Honnan tudják, hogy nem szimpatizálnak a
másik oldallal?
– Leamann. Ez véletlenül nem német név? Leamann
húsos arca megrándult. – Valójában ír.
Broome abbahagyta a hídmakettek
tanulmányozását, és kajánul kuncogott a
beszélgetés fordulatán.
Azután azt mondta: – Ismer egy Walter Hardegen
nevű embert?
Jordan kényelmetlenül érezte magát, mint egy
vizsgálóbizottság előtt. –Azt hiszem, ön pontosan
tudja a választ a kérdésére. És valóban, az ő
családja is német származású. Beszéli a nyelvet,
és ismeri az országot. Az apósom megbecsült
munkatársa.
 – Úgy érti, hogy a volt apósáé? – kérdezte
Broome.
– Margaret halála után is szoros kapcsolatban
maradtunk. Broome megállt egy újabb makett előtt.
– Ez egy függőhíd?
– Nem, ez egy konzolos megoldás. Maga nem
mérnök?
Broome felpillantott, és úgy mosolygott, mintha
bántónak találta volna a kérdést. – Természetesen
nem.
Jordan leült az íróasztala mögé. – Rendben van,
uraim, most azt javaslom, magyarázzák el, hogy mi
ez az egész.
– A dolog összefügg az európai invázióval –
mondta Broome. –Szükségünk lehet a segítségére.
Jordan elmosolyodott. –Azt akarják, hogy
építsek egy hidat Anglia és Franciaország között?
– Valami hasonlót – jegyezte meg Leamann.
Broome cigarettára gyújtott. Könnyed
füstkarikákat eregetett a folyóra néző ablak felé.
– Igazából valami egészen mást, Mr. Jordan.

TIZENKETTŐ
London
Amikor Alfred Vicary sietve megindult a
Parliament Squaren át a Kormánybunkerbe,
Churchillnek a Westminster járdái alatt húzódó,
földalatti főhadiszállására, megnyíltak az ég
csatornái, és hatalmas felhőszakadás zúdult a
városra. A miniszterelnök személyesen telefonált
Vicarynak, és kérte, hogy haladéktalanul keresse
fel. Vicary sietve egyenruhába öltözött, és
kapkodásában esernyő nélkül repült ki az MI5
központjának kapuján. Most csak egyetlen módon
védekezhetett az ónos eső támadása ellen, hogy
meggyorsította a lépteit, egyik kezével összefogta
az esőköpenyét, a másikkal ernyőként tartott a
feje fölé egy köteg irattartót. Elrohant Lincoln
és Beaconsfield elmélkedő szobrai mellett, majd
bőrig ázva megérkezett a Great George Street 2
homokzsákokkal eltorlaszolt bejárata elé, ahol
igazolta magát az őrt álló tengerészgyalogosnak.
Az MI5-nél kitört a pánik. Előző este két
megfejtett Abwehr üzenetet küldtek motoros
futárral Bletchley Parkból. Ezek megerősítették
Vicary legaggasztóbb gyanúját, hogy legalább két
ügynök tevékenykedik Angliában az MI5 tudta
nélkül, és úgy tűnik, a németek egy további
személy átküldését tervezik. Ez katasztrofális
helyzet volt. Vicary, miután dobogó szívvel
átolvasta az üzeneteket, telefonált Sir Basil
otthonába, és a rátört hírrel. Sir Basil azonnal
kapcsolatba lépett a főigazgatóval, és a
megtévesztési műveletbe bevont rangidős
tisztekkel. Éjfélre az egész ötödik emelet ki volt
világítva. Vicarynak a háború egyik legfontosabb
esetével kellett szembenéznie. Alig egy órácskát
aludt. Fájt a feje, égtek a szemei, örvénylő
iramban száguldottak az agyában a zűrzavaros
gondolatok.
Az őr vetett egy pillantást Vicary
igazolványára, és beljebb invitálta. A professzor
leereszkedett a lépcsőkön, majd áthaladt a kis
előcsarnokon. A sors iróniája, hogy Neville
Chamberlain azon a napon rendelte el a
Kormánybunker építését, amikor hazatért
Münchenből, és kijelentette: „Ez a béke egy életre
szól.” Vicary minduntalan úgy gondolt erre a
helyre, mint a megbékélési kudarc föld alatti
emlékművére. Használt londoni villamossínekkel
megerősített, 120 centiméteres betonpajzs védte,
ezért a föld alatti labirintust abszolút
bombabiztosnak tartották. Churchill személyes
harcálláspontján kívül itt helyezték el az angol
kormány legfontosabb és titkos katonai tanácsadóit
is.
Vicary végigment a folyosón, füle szinte zúgott
az írógépek kopogásától, és a fel nem vett
telefonok csengésétől. Az alacsony mennyezetet
Nelson hadihajóinak gerendáival dúcolták alá.
Felirat figyelmeztette: VIGYÁZZ A FEJEDRE. A167
centi magas Vicary vígan elfért alatta. A
valamikor devonshire-i tejszínre emlékeztető
krémszínű falak tompa bézs színűre fakultak, mint
a régi újságok. A padlót ocsmány, barna linóleum
borította. A feje fölött, a felfüggesztett
csatornán keresztül hallhatta a felszíni
kormányépületek szennyvízének zubogását. Annak
ellenére, hogy szellőző rendszer cserélte a
levegőt, mosdatlan testek és áporodott dohányfüst
szaga terjengett mindenfelé. Vicary egy ajtóhoz
ért, ahol egykedvűen álldogált egy másik
tengerészgyalogos. Az őr Vicary közeledtére
vigyázzba vágta magát, összeütött sarkainak hangja
elhalt a gumiszőnyegen.
Vicary végignézett a személyzet arcán; ezek az
emberek a miniszterelnök föld alatti erődjében
laktak, étkeztek és aludtak. A sápadt jelző
túlzottan méltányos kifejezés volt az arcszínük
leírására; viaszfehér barlanglakók módjára
zsúfolódtak hevenyészett nyúlketreceikben. Vicary
hirtelen nem is találta olyan kényelmetlennek
ablaktalan St James 's Street-i odúját. Az
legalább a föld felett volt. És végül is némi
nehézség árán friss levegőhöz juthatott.
Churchill magánszállását a 65A szobában
rendezték be, a térképszoba mellett és a
telefonszobával átellenben. Egy adjutáns azonnal
bevezette, miközben a fontoskodó bürokraták jeges
pillantásával mérte végig, mintha az első háború
óta vártak volna rá. Apró helyiségbe lépett,
amelynek nagyobbik felét kitöltötte a szürke
katonai pokrócokkal letakart ágy. Az ágy lábánál
egy asztalka állt, rajta üveg és két pohár. A BBC
felszerelt egy állandó mikrofont, így Churchill
föld alatti erődjének biztonságából mondhatta el
rádiószózatait. Vicary észrevette az elsötétült
feliratot: CSEND – ADÁS. A szoba egyetlen fényűző
berendezési tárgya a nyirkosítóval ellátott
szivarláda volt a miniszterelnök Romeo y Julieta
márkájú szivarjainak.
Churchill zöld selyemköntösbe burkolózva ült
kicsi íróasztalánál, ujjai között a nap első
szivarjával. Ülve maradt, amikor Vicary belépett a
szobába. A professzor letelepedett az ágy szélére,
és jól megnézte az előtte ülő alakot. Nem ugyanaz
az ember volt, akivel 1940 egyik májusi délutánján
találkozott. Sem az a könnyed, magabiztos figura,
amilyennek a híradók és propagandafilmek mutatták.
Szemlátomást olyan ember benyomását keltette, aki
túl sokat dolgozik és túl keveset alszik. Néhány
napja tért vissza Londonba Észak-Afrikából, ahol
az enyhébb lefolyású szívrohamból és az utána
fellépő tüdőgyulladásból lábadozott. Szemei körül
vörös karikák, az arca sápadt és puffadt.
Kipréselt egy mosolyt öreg barátjának.
– Hello, Alfred, hogy van mindig? – üdvözölte
Churchill, miközben a tengerészgyalogos
fegyelmezetten becsukta az ajtót.
 – Köszönöm jól, de én is ezt szeretném kérdezni
öntől. Ön az, aki komoly megpróbáltatásokon ment
keresztül.
– Soha jobban – felelte Churchill. –
Tájékoztatna a friss helyzetről?
– Elfogtunk két üzenetet, amit Hamburgból
küldtek Angliában tevékenykedő német ügynököknek.
– Vicary átnyújtotta a papírokat Churchillnek. –
Mint tudja, abban a meggyőződésben dolgoztunk,
hogy letartóztattuk, felakasztottuk vagy a magunk
oldalára állítottuk valamennyi, Angliában
tevékenykedő német ügynököt. Ez itt nyilvánvalóan
nagy csapás. Ha az ügynökök továbbítottak
bármilyen információt, amelyik ellentmond a mi
megtévesztő anyagainknak, a németek mindenre
gyanakodni fognak. Ezen kívül azt gondoljuk, hogy
új ügynököt is be akarnak juttatni az országba.
– Mit tett annak érdekében, hogy megállítsa
őket?
Vicary röviden összefoglalta Churchillnek az
addig tett intézkedéseket. – De sajnálatos módon,
miniszterelnök úr, nem jók az esélyeink arra, hogy
nyomban elcsípjük az ügynököt. A múltban, 1940
nyarán például, képesek voltunk elkapni az invázió
előkészítésére átdobott kémeket, mert a németek
gyakran értesítették az Angliában tevékenykedő
ügynökeiket, hogy az újak mikor és hogyan
érkeznek.
– És azok a régi ügynökök kettős szerepben
dolgoznak magának.
– Igen, vagy a börtöncellákban ülnek. De ebben
az esetben, a létező kémnek nagyon homályos
üzenetet küldtek, csupán egy kódolt kifejezést:
végrehajtani a fogadást az elsőszámú eljárás
szerint. Feltételezzük, hogy az ügynök mindent tud
ezzel kapcsolatban. Sajnos számunkra azonban
semmit sem mond. Csak feltételezni tudjuk, hogy a
kém miként tervezi a bejutást az országba. És ha
nem leszünk igazán szerencsések, halvány reményünk
sem marad az elfogására.
– A fenébe! – káromkodott Churchill, és kezével
megragadta a szék karfáját. Azután felállt, és
mindkettőjüknek töltött egy konyakot. A poharába
meredt, magában dünnyögött, mintha teljesen
megfeledkezett volna Vicary jelenlétéről.
– Emlékszik arra a délutánra 1940-ben, amikor
felkértem, hogy dolgozzon az MI5-nek?
– Természetesen, miniszterelnök úr.
– Igazam volt, ugye?
– Hogyan érti ezt?
– Ragyogóan érzi magát, nem igaz? Nézzen a
tükörbe, Alfred, teljesen más ember lett. Hála az
égnek, és magamnak is csak azt kívánhatom, hogy
ilyen remekül nézzek ki.
– Köszönöm, miniszterelnök úr.
– Csodálatos munkát végzett. De mindez semmit
sem ér, ha ezeket a keresett német kémeket nem
találja meg. Megértette ezt, Alfred?
Vicary mélyet sóhajtott. – Megértettem, hogy mi
forog kockán, miniszterelnök úr.
– Meg akarom állítani őket, Alfred. Meg akarom
semmisíteni őket. Vicary sűrűn pislogott, és
önkéntelenül csapkodta a zsebeit félhold alakú
olvasószemüvege után tapogatózva. Churchill
kezében kialudt a szivar. Újragyújtotta, és néhány
percig magába roskadva fújta a füstöt.
– Mi a helyzet Boothbyval? – kérdezte egy idő
után.
 Vicary újra sóhajtott. – Olyan, mint mindig,
miniszterelnök úr.
– Segítőkész?
– Folyamatosan tudni akar minden lépésemről.
– Írásban, gondolom. Boothby makacsul
ragaszkodik ahhoz, hogy mindent írásban kapjon. Az
irodájában több nyűves papír halmozódik, mint a
The Times-nál.
Vicary megengedett magának egy elfojtott
nevetést.
– Ezt soha nem említettem magának, Alfred, de
kételkedtem benne, hogy egyáltalán sikert érhet
el. Bizonytalan voltam, hogy igazán képes lesz-e
beilleszkedni a katonai elhárítás világába. Persze
az eszét és az intelligenciáját soha nem vontam
kétségbe. De azt nem tudhattam, hogy rendelkezik-e
azzal a dörzsöltséggel, ami egy jó hírszerző tiszt
számára elengedhetetlen. Abban is kételkedtem,
hogy tud-e elég könyörtelenül viselkedni.
Churchill szavai meglepték Vicaryt.
– Most miért néz így rám, Alfred? Maga az egyik
legjóravalóbb ember, akivel valaha találkoztam. A
maga mostani munkaterületén általában a Boothby
típusú emberek boldogulnak. A további karrierje
érdekében 1etartóztatná a saját anyját, vagy saját
kezűleg szúrná hátba az ellenséget.
– De én is megváltoztam, miniszterelnök úr.
Olyan dolgokat csinálok, amelyekről soha nem
gondoltam, hogy képes lennék rá. Olyan dolgokat is
elkövetek, amelyek miatt szégyenkezem.
Churchill megrökönyödve nézett rá. –
Szégyenkezik?
– Ha valaki kéményseprőnek áll, nem kerülheti
el, hogy bekormozódjon – mondta Vicary. – Sir
James Harris írta le ezeket a szavakat 1785-ben,
hágai minisztersége idején. Irtózott attól a
megbízatástól, hogy megvesztegetési pénzt fizessen
a kémeknek és informátoroknak. Néha azt kívánom,
hogy bárcsak ma is ilyen egyszerű lenne a dolog.
Vicary visszaemlékezett arra a bizonyos
szeptemberi estére 1940-ből. Csapatával a sziklás
cornwalli partvidék fölé emelkedő hangás
szirtfokon rejtőzött, fekete vízhatlan ponyva alá
húzódva a hideg eső elől. Vicary tudta, hogy a
német aznap este jön, mert az Abwehr megkérte Karl
Beckert a fogadása előkészítésére. Egy fiatal
fiúnál alig látszott idősebbnek, emlékezett
Vicary, és mire felfújható gumicsónakján partot
ért, félig megfagyott a hidegtől. Egyenesen a
különleges osztag karjaiba futott, és életben
maradása feletti örömében németül gagyogott. A
papírjai csapnivalóak voltak, kétszáz fontnyi
készpénze rossz hamisítvány, angol tudása néhány
jól begyakorolt, szívélyes mondatra korlátozódott.
Annyira rosszul beszélte a nyelvet, hogy Vicary
németül vezette a kihallgatást. A kémet azzal
bízták meg, hogy gyűjtsön értesüléseket a
partmenti védőállásokról, és az invázió kezdetén
hajtson végre különböző szabotázs-akciókat. Vicary
úgy döntött, hogy a fiú értéktelen. Eltűnődött,
vajon Canaris még hány hozzá hasonlóval
rendelkezik. Gyengén képzett, hiányosan felszerelt
és fizetett szerencsétlenek, akiknek gyakorlatilag
semmi esélyük sincs a sikerre. Az MI5 kidolgozott
megtévesztési akciója megkövetelte, hogy néhány
kémet kivégezzenek, ezért Vicary akasztásra
ítéltette a fiút A Wandsworth börtönben részt vett
a kivégzésen, és soha nem fogja elfelejteni a kém
szemeit, amikor a hóhér átvetette a hurkot a
fején.
 – Meg kell keményítenie a szívét, Alfred –
mondta rekedten suttogva Churchill. – Nincs időnk
ilyenféle érzelmekre, mint szégyen vagy szánalom –
most egyikünk sem törődhet ezzel. Félre kell
tennie az erkölcsi megfontolásait, meg kell
feledkeznie mindenfajta emberi jóindulatról, és
csak a győzelem lebegjen a szeme előtt. Világos
ez, Alfred?
– Igen az, miniszterelnök úr.
Churchill közelebb hajolt hozzá, és bizalmas
hangnemben folytatta: – A háborúban érvényesül egy
szerencsétlen igazság. Gyakorlatilag lehetetlen,
hogy egyetlen ember megnyerje a háborút, de
teljesen elképzelhető, hogy egy ember miatt
elvesszen. – Churchill szünetet tartott. – A
barátságunkra kérem, ne maga legyen ez az ember,
Alfred.
Vicaryt felkavarta Churchill intelme, lassan
összeszedte a papírjait, elindult az ajtó felé.
Kinyitotta, és kilépett a folyosóra. A falra
akasztott barométer mutatója magasra szökött, esőt
jelzett. Vicary hallotta, hogy a föld alatti
szobájában magára hagyott Winston Churchill
magában dünnyög. Eltartott néhány pillanatig, mire
felfogta a miniszterelnök szavainak értelmét. –
Istenverte angol időjárás – mormogta Churchill. –
Átkozott angol idő!
Vicary ösztönösen a múltban kereste a megoldás
nyitját. Elolvasta, majd újraolvasta a hamburgi
rádiókezelő által az Angliában működő kémeknek
küldött és megfejtett utasításokat. Hamburg
dekódolható üzeneteket küldött az angliai
ügynököknek. Régi ügyek között kell keresgélni,
még ha nem is vett részt mindegyikben. Elolvasta
az elsők között megoldott eseteinek egyikéről írt
jelentését. Az esemény Észak-Skóciában végződött,
a találóan Cape Wrath-nak (Harag-fok) nevezett
helyen. Végigfutotta a személyi dossziéjába került
dicsérő levelet, amelyet Sir Basil Boothby elég
kelletlenül írt meg. Másolatot küldtek belőle
Winston Churchill miniszterelnöknek is. Vicary
újra büszkeséget érzett miatta.
Harry Dalton, mint valami középkori
kengyelfutó, ide-oda rohangált Vicary odúja és a
Nyilvántartó között, hozta az új anyagokat, és
cipelte visszafelé az átnézetteket. A többi tiszt,
megérezve a Vicary irodájából áradó feszültséget,
kettes-hármas csoportokban elhúzott az ajtaja
előtt, kíváncsian szemlélődve, mint az autósok a
közúti balesetnél. Félrefordított fejjel gyors,
riadt pillantásokat vetettek befelé. Amikor Vicary
végez egy köteg dossziéval, Harry meg fogja
kérdezni: – Hozzak még valamit? Vicary egyszer
majd nyűgösen azt feleli: – Többet ne, az isten
verje meg!
Délután két órára úgy érezte, hogy ráomlanak a
falak. Túl sok cigarettát elszívott, túl sok
zavaros teát ivott.
– Egy kis friss levegőre van szükségem, Harry.
– Menjen el néhány órára. Jót fog tenni.
– Elmegyek sétálni, és talán bekapok valami
ebédet.
– Akarja, hogy elkísérjem?
– Nem, köszönöm.
Miközben Vicary a rakparton haladt, dermesztő
ködszitálás kezdődött, és közeli csata füstjeként
szállt a Westminster fölött. A folyó felől
metszően hideg szél fújt, zörgette a kopott,
ideiglenes útjelző táblákat, keresztülsüvített a
szétforgácsolt gerendák és törött téglák halmain,
amelyek a valamikori pompás épületek helyén
emelkedtek. Vicary meggyorsította mereven,
mechanikusan sántikáló lépteit, leszegte a fejét,
kezeit a kabátzsebébe süllyesztette.
Arckifejezéséből egy vele szembe jövő idegen arra
következtethetett, hogy késésben van egy fontos
találkozóról, vagy egy kellemetlen eseményről
menekül.
Az Abwehr olyan sokféle módon bejuttathat egy
ügynököt Angliába. Sokan érnek partot a
tengeralattjárókról lebocsátott apró csónakokon.
Vicary éppen nemrég olvasott egy jelentést a Mutt
és Jeff nevű kettős ügynökökről. Egy Arado típusú
hidroplánnal sodródtak partra a Moray-öbölnél, a
MacDuff nevű heringhalász faluban. Vicary már
megkérte a parti őrséget és a királyi flottát,
hogy őrködjenek éberebben. De Anglia partvidéke
több ezer mérföld, ezért lehetetlen teljes
hosszában sikeresen biztosítani. Vicary tudta,
hogy sötétedéskor kevés eséllyel lehet egy
ügynököt észrevenni a parton.
Az Abwehr ejtőernyős kémeket is küldött az
országba. Lehetetlen dolog a légtér minden
darabkáját ellenőrizni, de Vicary megkérte a RAF-
et, hogy figyelje a magányos repülőgépeket.
Ledobtak és elhelyeztek ügynököket Írországban
és Ulsterben. Az Angliába jutáshoz komphajót
kellett igénybe venniük. Vicary felszólította a
1iverpooli komphajó kezelőket, hogy tartsák nyitva
a szemüket, és figyelje az idegen utasokat:
bárkit, ha járatlan a kompátkelés gyakorlatában,
szokatlanul beszéli a nyelvet, vagy zavarodottan
bánik a pénzzel. Személyleírást nem tudott adni
nekik, mert egyet sem ismert a kémek közül.
A gyors sétától és a hidegtől megéhezett. A
Victoria pályaudvar közelében bement egy
vendéglőbe, és rendelt egy zöldséggel töltött
tésztát, meg egy pohár sört.
– Meg kell keményítenie a szívét, mondta
Churchill.
Nagy kár, hogy már régebben nem tette meg.
Helen. Egy gazdag gyáros elkényeztetett és vonzó
lánya volt, és Vicary minden ítélőképességét
elveszítve, reménytelenül beleszeretett. A
kapcsolatuk azon a délutánon kezdett megromlani,
amikor először szeretkeztek. Helen apja valahogyan
észrevette a biztos jeleket, ahogyan kéz a kézben
visszajöttek a tó mellől, amilyen gyengéden
megsimogatta Vicary már akkor gyérülő haját Helen.
Aznap este behívatta magához a lányát egy
beszélgetésre. Semmi körülmények között sem
engedheti meg, hogy feleségül menjen egy
középszintű banktisztviselő fiához, aki
ösztöndíjasként jár egyetemre. Utasította Helent,
hogy amilyen gyorsan és csendesen csak lehetséges,
vessen véget a kapcsolatuknak, és ő pontosan
megtette, amit mondtak neki. Ilyenfajta lány volt.
Vicary soha nem tett szemrehányást neki, és még
mindig szerette. De valami kiürült belőle azon a
napon. Ő úgy gondolta, hogy a bizalom érzete. És
eltűnődött, hogy képes lesz-e valaha visszanyerni.
– Gyakorlatilag lehetetlen, hogy egyetlen ember
megnyerje a háborút.
Az átkozott öregúr az én vállamra rakta ezt a
terhet, gondolta.
A jól táplált vendéglősné megjelent az
asztalánál. – Nem ízlik, kedveském?
Vicary lenézett a tányérjára. A sárgarépa és a
krumpli kifolyt a tészta szélén, és ő a kése
hegyével szórakozottan terelgette a mártást. Ahogy
jobban odafigyelt, észrevette, hogy Anglia
térképét rajzolta ki a barna kotyvalékból.
Közben azon járt az agya, hol fog az a rohadt
kém földet érni.
– Finom volt – felelte udvariasan, átnyújtva a
tányért. – Azt hiszem, nem is voltam annyira éhes,
mint gondoltam.
A kocsma előtt felhajtotta a kabátgallérját, és
megindult vissza az irodájába.
– De teljesen elképzelhető, hogy egy ember
miatt elvesszen.
Miközben a Birdcage Walkon sietett előre,
száraz avar zörgött a lába alatt. A délután utolsó
fényei lassan megadták magukat a sötétségnek.
Vicary megfigyelhette, amint a St James Parkra
néző ablakokon lehúzzák a sötétítő függönyöket.
Elképzelte, hogy Helen az egyik ablak mögött áll,
és őt figyeli, amint végigsiet a sétányon. Őrült
gondolat foglalkoztatta: az eset megoldásával, a
kémek letartóztatásával és a háború megnyerésével
annyira imponálni fog neki, hogy visszatér hozzá.
– Ne maga legyen ez az ember.
De Churchill valami másról is beszélt:
panaszkodott a szakadatlan eső miatt. A
miniszterelnök, föld alatti erődjének biztonságos
védelmében, az időjárásra panaszkodik… Vicary,
személyazonossági jelvényét felmutatva elrohant a
MI5 főhadiszállásának kapujában álló őr mellett.
– Támadt valami ihlete? – kérdezte Harry,
amikor főnöke visszaért az irodájába.
– Talán. Ha észrevétlenül el kellene juttatnia
egy kémet az országba, milyen megoldást
választana?
 – Azt hiszem, keleten próbálkoznék. Kentben,
Kelet-Angliában, esetleg Skóciában.
– Pontosan így gondolom én is.
– Tehát?
– Ha sürgősen kellene végrehajtania az akciót,
milyen közlekedési megoldást keresne?
– Az attól függ.
– Gyerünk Harry, ki vele!
– Azt hiszem, a repülőt választanám.
– Miért nem a tengeralattjárót, amiről
csónakkal tenné partra a kémet?
– Mert rövid idő alatt könnyebb egy kis
repülőgépet szerezni, mint egy értékes
tengeralattjárót.
– Pontosan, Harry. És mire van szüksége ahhoz,
hogy repülőről dobjon le egy kémet Angliába?
– Először is megfelelő időjárásra.
– Ismét ráhibázott, Harry.
Vicary felkapta a telefonkagylót, és várta a
kezelő bejelentkezését. – Vicary beszél. Kapcsolja
nekem azonnal a RAF meteorológiai szolgálatát. Egy
pillanattal később fiatal női hang szólalt meg a
vonalban. – Tessék?
– Vicary beszél a Hadügyminisztériumból. Az
időjárásról szeretnék érdeklődni.
– Igazán kellemetlenül hideg napokat élünk,
igaz?
– Igen, igen – mondta Vicary türelmetlenül. –
Mikorra várható változás a keleti parton?
– Arra számítunk, hogy ez a front valamikor
holnap délutánra elvonul.
 – És kitisztul az ég?
– Kristálytiszta lesz.
– A fenébe!
– De nem sokáig. Mögötte egy újabb front
nyomul, és délkeleti irányban gyorsan átvonul az
országon.
– Mennyivel halad mögötte?
– Ezt nehéz megmondani. Valószínűleg tizenkét,
esetleg tizennyolc órával.
– És utána?
– A következő héten az egész országban borús
idő várható, átmeneti havazásokkal és esővel.
– Köszönöm.
Vicary letette a telefont, és Harryhoz fordult.
– Ha az elképzelésünk helyénvaló, az ügynökünk
holnap este ejtőernyővel próbál bejutni az
országba.

TIZENHÁROM
Norfolk, Hampton Sands
Biciklivel rendszerint úgy öt perc alatt
lejutott a tengerpartra. Ma késő délután Sean
Dogherty pontosan lemérte az időt. Komótosan,
sietség nélkül pedálozott, fejét védekezően
lehajtotta a tenger felől arcába vágó hűvös szél
elől. Szerette volna, ha a bicikli jobb állapotban
van. Mint a háborús idők Angliája, ez is
megkopott, rossz bánásmódban részesült, és
kétségbeejtően rászorult a gondoskodásra. A pedál
minden elfordítására zörgött és nyikorgott. A lánc
olajozás után sírt, amely hiánycikknek számított,
a gumik annyira lekoptak és leeresztettek, hogy
Dogherty úgy érezte, mintha a puszta abroncsokon
gurulna.
Az eső dél óta már csak szemerkélt. Dogherty
felett gömbölyded, szakadozott felhők vonultak az
égen, úgy kavarogtak, mint a kikötött légelhárító
léggömbök. A háta mögött a nap tűzgolyóként
ragyogott a horizonton. Szép, narancssárga fénnyel
világította be a határt és a hegyoldalakat.
Doghertynek erősödő izgalom feszítette a
mellkasát. Azóta nem érzett ehhez hasonlót, hogy a
háború elején először találkozott Abwehr
összekötőjével Londonban.
A homokdűnék lábánál húzódó fenyőligetnél az út
véget ért. A parton egy viharvert jelzőtábla
figyelmeztetett az aknaveszélyre. Dogherty, mint
Hampton Sandsban mindenki más, tudta, hogy nincs
ott egy darab sem. A bicikli kosarába bekészített
egy másfél literes kanna drága petróleumot.
Kivette az üveget, a kerékpárt belökte a ligetbe,
és nekitámaszkodott egy fának.
Azután ellenőrizte az óráját: pontosan öt perc.
A fák között egy gyalogösvény vezetett.
Dogherty elindult rajta, lába alatt homok és
tűlevelek csikorogtak, majd kezdett felkapaszkodni
a dűnére. Hallotta a megtörő hullámok morajlását.
Eléje tárult a tenger. Most hevesen és keményen
csapkodta a partot. Éjfélre, az ugrás tervezett
idejére visszavonul, széles, kemény homoksávot
hagyva maga után, amely tökéletes földet érést
biztosít majd az ejtőernyős ügynöknek.
Dogherty hátat fordított a partnak. Visszament
a fenyőfák közé, és összegyűjtött három kisebb
jelzőtűznek elegendő fadarabot. Négy fordulóval
elcipelte a fát a tengerpartra. Ellenőrizte a
szélirányt – körülbelül húsz mérföldes keleti szél
fújt. Húsz méterenként, egyenes vonalban
farakásokat épített, a szél irányát is figyelembe
véve.
Lassan alkonyodott. Dogherty kinyitotta a
kannát, és a farakásokra locsolta a petróleumot.
Ma este a rádió mellett ülve kell várnia a jelzést
Hamburgból, hogy a repülőgép közeledik. Akkor
lekerekezik a tengerpartra, meggyújtja a
jelzőtüzeket, és fogadja az ügynököt. Egyszerű
mint a pofon, ha minden a terv szerint történik.
Dogherty elindult visszafelé a strandról. Akkor
látta meg a dűnék tetején álldogáló Maryt. Karjait
összefonta a mellén, elmosódó sziluettje
kirajzolódott az utolsó lebukó napsugár fényében.
A szél az arcába borzolta a haját. Tegnap este
megmondta neki, elmesélte, hogy az Abwehr
megkérte, fogadjon be egy ügynököt. Megkérte
Maryt, hogy az ügy lezajlásáig utazzon el Hampton
Sands-ből, és lakjon az ő londoni barátainak
családjánál. Az asszony elutasította az ajánlatot.
Azóta egy szót sem szólt hozzá. Elfordított
tekintettel, dühödt hallgatásba burkolózva
kerülgették egymást a szűk házban, Mary idegesen
csapkodta a lábosokat a tűzhelyen, tányérokat és
csészéket tört. Mintha csak a jelenlétével akarná
büntetni a férjét.
Mire Dogherty felért a dűnék tetejére, Mary
eltűnt. Tovább ment az ösvényen addig a helyig,
ahová a biciklijét rejtette. Mary magával vitte.
Újabb fordulat a csendes háborúnkban, gondolta
Dogherty. Felhajtotta a gallérját, és a szélnek
feszülve visszasétált a házba.
Jenny Colville tízéves korában fedezte fel a
helyet: egy kisebb gödröt a fenyőfák között,
néhány száz méterre az úttól, két nagy szikla
szélvédett árnyékában. Tökéletes rejtekhelynek
bizonyult. Körberakott kövekből épített egy
kezdetleges tábori tűzhelyet, a tetejére pedig
kisebb grillsütő rácsot tett. Alája készítette a
tűzrevalókat – tűlevelet, száraz füvet, lehullott
fenyőágakat –, és gyufával meggyújtotta azokat.
Gyengén fújdogálta, és egy pillanat múlva a parázs
lángra kapott.
Őrzött egy kisebb ládát a sziklák aljába rejtve
és tűlevelekkel letakarva. Félresöpörte az álcázó
avart, és előhalászta a ládát. A tetejét felnyitva
kirakta a tartalmát: egy viseltes gyapjúpokrócot,
egy kisebb fémlábost, egy ütött-kopott zománcos
bögrét, meg egy bádogdoboz száraz, porladó teát.
Jenny a pokrócot leterítette a tűz mellett. Leült
rá, és a lángnál melengette a kezeit.
Két évvel ezelőtt az egyik falubeli ember
megtalálta a dolgait, és azt hitte, hogy egy
vándor üstfoltozó él a tengerparton. A St John
templom 1912-es kigyulladása óta ez okozta a
legnagyobb izgalmat Hampton Sandsban. Jenny egy
ideig elkerülte a helyet. De a botrány hamar
feledésbe merült, és ő visszatérhetett ide.
A lángok kialudtak, csak kupacnyi, vörösen izzó
parázs maradt utánuk. Jenny az otthonról hozott
tábori kulacsból vizet töltött a lábosba. Rátette
a grillrácsra, várta, hogy felforrjon, hallgatta a
tenger morajlását és a fenyőfák között áttörő szél
fütyülését.
Varázslatosnak találta ezt a helyet, mint
mindig.
Kezdett megfeledkezni a gondjairól, az apjáról.
Még délután, amikor hazaért az iskolából, az
apja részegen üldögélt a konyhai asztalnál.
Hamarosan kötekedő hangulatba kerül, majd dühös,
és röviddel utána erőszakos lesz.
Elkerülhetetlenül a hozzá legközelebb eső emberen,
a lányán fogja levezetni a dühét. Jenny
elhatározta, hogy elébe megy a dolgoknak, mielőtt
még a verés elkezdődne. Készített neki egy tányér
szegényes szendvicset, egy kanna teát, és eléje
rakta az asztalra. Amikor felvette a kabátját és
kisurrant az ajtón, apja nem szólt egy szót sem,
láthatóan nem érdekelte, hogy a lánya elmegy.
A víz felforrt. Jenny beleszórta a teát,
lefedte és levette a tűzről a lábost. A faluban
élő többi lányra gondolt. Most valószínűleg otthon
ülnek, a szüleikkel vacsoráznak, megbeszélik a
napi eseményeket, nem pedig a tengerparti fenyők
között rejtőznek egy bögre tea társaságában, és a
meg-megtörő hullámok morajlását hallgatják. Emiatt
különbözött is tőlük, idősebbnek és sokkal
okosabbnak látszott náluk. Kinőtt a
gyermekévekből, az ártatlanság korából, nagyon
korán szembesülnie kellett a valósággal, hogy a
világ gonosz hely is lehet.
Istenem, miért gyűlöl annyira? Mivel bántottam
meg bármikor is?
Jenny mindent elkövetett, hogy magyarázatot
találjon Martin Colville viselkedésére. Szeret
téged, Jenny, mondogatta számtalan esetben
magának, csak éppen megbántott, indulatos és
boldogtalan, és azon vezeti le, aki a legtöbbet
törődik vele.
Jenny megpróbálta az apja helyébe képzelni
magát. Homályosan emlékezett arra a napra, amikor
az anyja összepakolt és elhagyta őket. Az apja
könyörgött és esedezett, hogy maradjon. Emlékezett
az apja tekintetére a visszautasítás után, a
bezúzott üveg és összetört edények csörömpölésére,
az ocsmányságokra, amelyeket egymás fejéhez
vágtak. Évekig nem mondták meg neki, hogy hová
ment az anyja, egyszerűen nem beszéltek róla.
Amikor megkérdezte az apját, ő belső vihartól
dúltan hallgatott, és méltóságteljesen elvonult.
Végül Mary mondta el neki. Az anyja beleszeretett
egy birminghami férfiba, viszonya volt vele, és
azóta is ott élnek együtt. Amikor Jenny
megkérdezte, hogy az anyja miért nem próbált soha
kapcsolatba lépni vele, Mary nem tudott
válaszolni. Amitől még rosszabb lett a helyzet,
az, hogy Mary szerint úgy hasonlít az anyjára,
mintha a tükörképe lenne. Jenny ezt nem tudta
megítélni – az utolsó emléke az anyjáról egy
sírástól duzzadt és vörös szemű, kétségbeesett,
dühös asszony. És az apja már régen
megsemmisítette a fényképeit.
Jenny teát töltött a közel tartott zománcos
bögrébe. A szél feltámadt, rázta a föléje boruló
fenyőkupola ágait. Lassan feljött a Hold, és
nyomában megjelentek az első csillagok. Jenny meg
tudta ítélni, hogy nagyon hideg lesz az éjszaka.
Nem maradhat sokáig. Két nagyobb fadarabot rakott
a tűzre, és nézte a sziklákon táncoló árnyékokat.
Megitta a teáját, összekuporodott, fejét a
karjaira hajtotta.
Képzeletben más vidéken járt, bárhol, csak nem
Hampton Sandsban. Valami nagy dolgot akart
csinálni, és soha nem térni vissza. Tizenhat éves
volt. A környező falvakból néhány idősebb lány
elment Londonba és más nagyobb városokba, hogy
munkát vállaljon a harcoló férfiak helyett. Ő is
találhatna munkát egy gyárban, kiszolgálást egy
kávézóban, vagy bármit.
Már majdnem álomba szenderedett, amikor a víz
közeléből hangokat vélt hallani. Egy pillanatra
eltűnődött, hogy talán valóban üstfoltozók élnek a
tengerparton. Riadtan felugrott a helyéről. A
fenyőliget a dűnékig húzódott. Óvatosan
keresztülsétált rajta, kicsit félt, mert gyorsan
sötétedett, majd nekivágott a homokos emelkedőnek.
A bucka tetején megállt, a szél ringatta a magasra
nőtt gazt a lába körül, és mereven bámult a hang
irányába. Meglátott egy vízhatlan köpenybe,
tengerészcsizmába és viharkalapba öltözött alakot.
Sean Dogherty.
Farakásokat épített, nyújtott léptekkel
becsülte fel a távolságokat közöttük. Talán
Marynek volt igaza. Sean megbolondulhatott.
Azután megpillantott még egy alakot a dűne
tetején. Mary állt ott a szélben, karbafont
kezekkel, csendesen figyelve Seant. Egyszer csak
Mary v megfordult, és szó nélkül otthagyta a
férjét.
Amikor Sean is eltűnt a képből, Jenny
lelocsolta a parazsat, elrakta a holmiját, és
hazabiciklizett. Hideg és sötét lett, mire beért
az elnéptelenedett faluba. Az apja elment, a tűz
régen leégett. Apja nem hagyott üzenetet, hogy
merre jár. Jenny sokáig ébren feküdt az ágyban,
hallgatta a szél süvöltését, felidézte a
jelenetet, amelynek tanúja volt a tengerparton.
Arra a következtetésre jutott, hogy valami nagyon
nincs rendben. Valami igazán rossz dolog készül.
– Semmit, semmit, már semmi mást nem tehetünk,
Harry – mondta Vicary, fel-alá sétálgatva az
irodájában.
– Megtettünk minden tőlünk telhetőt, Alfred.
– Talán újra felhívhatnánk a RAF-et.
– Éppen most tettem le a telefont.
– Valami új értesülés?
– Semmi.
 – Nos, telefonáljunk a királyi flottának.
– Nemrég beszéltem a védelmi erőddel.
– És?
– Semmi.
– Krisztusom!
– Csak legyen türelemmel.
– Nem alaptermészetem a türelem, Harry.
– Azt már észrevettem.
– Mi van még?
– Felhívtam a kompkikötőt Liverpoolban.
– Mit mondtak?
– A viharos tenger miatt leállították a
járatokat.
– Tehát Írországból nem érkezhet ma éjjel.
– Ez rohadtul valószínűtlen.
– Talán rossz irányból közelítettünk a
dologhoz, Harry.
– Mire gondol?
– Talán a már Angliában ténykedő két másik
kémre kellett volna a figyelmünket
összpontosítani.
– Hallgatom.
– Térjünk vissza az útlevél– és bevándorlási
listákra.
– Szent isten, Alfred, azokon nem változtattak
1940 óta. Összefogdostunk mindenkit, akit kémnek
véltünk, és kiutasítottuk az összes gyanús elemet.
– Tudom, Harry. De esetleg elnéztünk valamit.
– Például mit?
 – Honnan az ördögből tudhatnám.
– Megszerzem a jegyzékeket. Enni nem kér?
– Talán elhagyott a szerencsénk, Harry.
– Alfred, az én időmben nagyon sok szerencsés
rendőrt ismertem. –És?
– De soha nem találkoztam szerencsés lusta
zsaruval.
– Mit akar ezzel mondani?
– Hozom azokat a feljegyzéseket, és készítek
egy kanna teát.
Sean Dogherty kisurrant a ház hátsó ajtaján, és
a gyalogösvényen elindult a pajtába. Vastag
pulóvert, vízhatlan viharkabátot viselt, és
petróleum lámpást cipelt a kezében. Az utolsó
felhők is elvonultak. A sötétkék égen milliárdnyi
csillag ragyogott, és halványan világított a fogyó
Hold. Kegyetlenül hidegre fordult az idő.
A pajta kapujának nyitására bégetni kezdett egy
anyajuh. Az állat napközben belegabalyodott a
kerítésbe. A kiszabadulásért küszködve sikerült
felhasítania a lábát, és közben egy darabon
kiszakítania a kerítést. Most a pajta sarkában
feküdt egy szénaboglyában.
Dogherty bekapcsolta a rádióját, és
mindkettőjük idegeinek megnyugtatására kezdte
lecserélni az átnedvesedett kötést a juh lábán.
Eltávolította a véres gyolcsot, frissel pótolta,
és ragtapasszal gondosan a helyére erősítette.
Éppen remekművét csodálta, amikor a rádió
recsegve megszólalt. Dogherty átrepült a pajtán,
és fejére tette a fülhallgatót. Az üzenet rövid
volt. Elküldte a vételt igazoló jelet, és kirohant
az ajtón.
 Kevesebb, mint három perc alatt kerekezett le a
partra.
Az út végén leszállt a nyeregből, a biciklit
belökte a fák közé. Felmászott a dűnékre, majd a
túlodalon leereszkedve végigrohant a parton. A
jelzőtüzeket senki nem bántotta, készen álltak a
meggyújtásra. A távolból már hallotta is egy
repülőgép zúgását.
Jóságos isten, valóban jön, gondolta.
Megnyújtotta a jelzőtüzeket. Néhány másodperc
elteltével megvilágították a partszakaszt.
Dogherty a magas fűben kuporogva várta a
repülőgép felbukkanását. Az leereszkedett a
partszakasz fölé, majd a hátuljából kiesett egy
fekete pont. Az ejtőernyő akkor nyílt ki, amikor a
gép elfordult és irányt vett a nyílt tenger felé.
Dogherty kiegyenesedett a fűben, és leszaladt a
partra. A német tökéletesen ért földet,
meghemperedett, és mire Dogherty odaért, már az
ejtőernyőjét hajtogatta.
– Maga lesz Sean Dogherty – mondta tökéletes
iskolai angolsággal.
– Így igaz – felelte meglepetten Dogherty. –
Maga pedig biztosan az én emberem Németországból.
A férfi komor képet vágott. – Valami olyasmi.
Figyeljen ide, öreg harcos. Ezzel elbánok magam
is. Talán inkább oltaná el azokat a rohadt
tüzeket, mielőtt az egész világ megtudja, hogy itt
vagyunk.
 MÁSODIK RÉSZ
TIZENNÉGY
Kelet Poroszország: 1927 december
A szarvasok éheztek ezen a télen. Kijöttek az
erdőkből, és a mezőkből és a kaparásztak élelem
után kutatva. A hatalmas bika is ott állt a
sziporkázó napsütésben, orrát a hó alá dugta egy
kis fagyos fűért. Ők egy alacsony domb mögé
húzódtak. Anna hasalt a hóban, a papa mellette
guggolt. Utasításokat suttogott neki, de ő nem
hallotta. Nem volt szüksége tanácsokra. Erre várt
egész nap. Erről képzelődött. Készült pillanatra.
Becsúsztatta a töltényeket a vadászpuska
csövébe. Új fegyver, az agya sima, karcolás
nélküli, és illatozik a tiszta fegyverolajtól. A
születésnapjára kapta ajándékba. Ma töltötte be a
tizenötöt.
A szarvas is neki szánt ajándék.
Már korábban is akart szarvast lőni, de papa
nem engedte. – Érzelmileg felkavaró dolog szarvast
ölni – mondta magyarázatképpen. – Nehéz ezt
elmondani. Neked magadnak kell megtapasztalnod, és
én nem engedem, hogy megtörténjen, mielőtt elég
idős nem vagy ahhoz, hogy megértsd.
Nehéz lövésnek ígérkezett – az állat százötven
méterre volt, élénk, jeges keresztszél fújt. Anna
arcát csípte a hideg, egész testében reszketett,
ujjai meggémberedtek a kesztyűben. A fejében
eltervezte a lövést: finoman meghúzza a ravaszt,
éppen csak a lőtávolságnak megfelelően. Ahogyan
papa tanította.
Széllökések támadtak. Ő várt.
Azután féltérdre emelkedett, a puskát
tüzelőállásba lendítette. A szarvas megriadt a
megroppanó hó neszétől, felemelte hatalmas fejét,
és a hang irányába fordította.
Gyorsan cselekedett, megcélozta a szarvas
fejét, bekalkulálta a keresztirányú szelet, és
tüzelt. A golyó átfúrta a bika szemét, és az erős
állat élettelenül rogyott a havas mezőre.
Fegyverét leeresztve fordult a papa felé. Azt
várta, hogy sugárzik az örömtől, mosolyog, a
karjába zárja és elmondja, hogy mennyire büszke
rá. Ehelyett kifejezéstelen arccal meredt először
a lelőtt bikára, azután őrá.
– Az apád mindig fiút szeretett volna, de
eggyel sem ajándékoztam meg – mondta az anyja,
amikor a hall végéből nyíló hálószobájában feküdt,
és tuberkulózisban haldoklott. – Légy olyan,
amilyennek látni szeretne. Segíts neki, Anna.
Viseld gondját helyettem is.
Úgy tett, ahogyan az anyja kérte. Megtanult
lovagolni, lőni, és mindent megcsinált, amit a
fiúk, csak jobban. Elutazott a papával a
diplomáciai állomáshelyekre. Hétfőn Amerikába
hajóznak, ahol papa első tanácsos lesz.
Anna már hallott az amerikai gengszterekről,
akik hatalmas fekete autókkal rohangálnak az
utcákon, és lelőnek mindenkit, aki a szemük elé
kerül. Ha a gengszterek megpróbálják bántani a
papát, új puskájával a szemük közé fog lőni.
Aznap éjjel együtt feküdtek az apjával a nagy
ágyban, a kandallóban lobogva égtek a fahasábok.
Kint tombolt a hóvihar. Zúgott a szél, a fák ágai
nekiverődtek a ház oldalának. Anna mindig azt
hitte, hogy megpróbálnak bejönni, mert fáznak. A
tűz ropogott, a füstöt melegnek és csodálatosnak
találta. Karjaival átölelve, arcát a papa melléhez
szorította.
– Engem erősen megrázott az első szarvas
elejtése – mondta, mintha hibát követett volna el.
–Majdnem eldobtam a puskámat. Neked miért nem
okozott megrázkódtatást, Anna drágám?
– Nem tudom, papa, egyszerűen nem éreztem
ilyesmit.
– Én nem figyeltem mást, csak a rám meredő,
átkozott szemeket. Nagy barna szemek. Gyönyörűek.
Azután láttam az életet kihunyni bennük, és
rettenetesen éreztem magamat. Még egy hét múlva
sem tudtam ezt a rémisztő érzést kiverni a
fejemből.
– Én nem láttam a szemeit.
– Feléd fordult a sötétben. Akkor mit láttál?
Anna késlekedett a válasszal. – Az arcát
láttam.
– Kinek az arcát, drágám? – Teljesen
összezavarodott. –A szarvas arcát?
– Nem papa, nem a szarvasét.
– Anna drágám, mi az ördögről beszélsz?
Kétségbeesetten szerette volna elmondani neki,
elmondani valakinek. A mamának, ha még élne, el
tudná mondani. De képtelen volt rászánni magát,
hogy a papának beszéljen róla. Megbolondulna tőle.
Nem lenne tisztességes vele szemben.
– Semmi, papa. Elfáradtam. – Megcsókolta az
apja arcát. – Jó éjszakát papa. Szép álmokat.
 London: 1944 január
Hat nap telt el azóta, hogy Catherine Blake
üzenetet kapott Hamburgból. Ez idő alatt sokat és
keményen gondolkodott azon, hogy nem vesz tudomást
róla.
Alfa volt a kódneve a találkozóhelynek a Hyde
Parkban, egy ligeten átvezető gyalogösvénynek. Nem
tehetett róla, de elfogta a nyugtalanság, ha a
találkozóra készült. Az MI5 kémek tucatjait
tartóztatta le 1940-tól kezdve. Közülük néhányan
biztosan kikotyogták, amit tudtak, mielőtt még a
hóhérral találkoztak.
Elméletileg ez az ő helyzetét semmiben sem
befolyásolja. Vogel megígérte neki, hogy őt
különlegesen kezelik. Eltérő rádiókapcsolatot
tartanak vele, más találkozási helyzeteket
szerveznek számára, és külön rejtjelkulcsot kap.
Még ha minden más kémet letartóztatnak és
felakasztanak is Angliában, hozzá nem találhatnak
utat.
Catherine azt kívánta, bárcsak osztani tudná
Vogel magabiztosságát. Ő több száz mérföldnyire
volt innen, a Csatorna elvágta Angliától,
vakrepülést végzett. A legkisebb tévedése az ő
letartóztatását és kivégzését eredményezheti. Mint
például ez a találkahely. Keservesen hideg este
van, bárki automatikusan gyanússá válhat, aki
ilyenkor a Hyde Parkban 1ézeng. Ez Vogeltől
szokatlan, ostoba hiba volt. Hatalmas nyomásnak
lehetett kitéve. Elviselhetetlen lehetett a
számára. Mindenki tudta, hogy a küszöbön áll a
partraszállás. Csak az a kérdés maradt nyitva,
hogy mikor és hol.
Catherine még egy okból vonakodott a
randevútól: megijesztette, hogy bevonják a
játékba. Nagyon kellemesen berendezkedett, talán
túlzottan is gondtalanul. Egyfajta rend és
megszokás uralta az életét. Megvolt a kényelmes
lakása, az önkéntes munkája a kórházban, és a
Vogeltől kapott anyagi támogatás. Kelletlenül
fogadta, hogy pont most, a háborúnak ebben a végső
szakaszában vállalja a veszélyt. Semmilyen
értelemben sem tartotta magát német patriótának.
Az álcázása teljesen biztonságosnak látszott. Ki
tudta volna várni a háború végét, azután
visszamenni Spanyolországba. Vissza a hegyek
lábához, a hatalmas birtokra. Vissza Mariahoz.
Catherine befordult a Hyde Parkba. A Kensington
Road esti forgalma kellemes zsongássá halkult.
Két okból jött el mégis a találkozóra.
Az egyik az apja biztonsága. Catherine nem
önként vonult be kémnek az Abwehrhez, hanem
kényszerítették rá. Vogel az apját használta fel a
kényszerítés eszközéül. Világossá tette a számára,
hogy az apjának árt vele, ha nem egyezik bele az
angliai utazásba. Letartóztatják, koncentrációs
táborba küldik, még meg is ölhetik. Ha most
visszautasítja ezt a megbízást, az apja élete
biztosan veszélybe kerül.
A másik ok sokkal egyszerűbb volt.
Kétségbeejtően egyedül érezte magát. Hat éve a
világtól elzárva, elszigetelten élt. Az átlagos
ügynököknek megengedték a rádiójuk használatát.
Tudtak szórványos kapcsolatot tartani
Németországgal. Számára semmiféle kapcsolattartást
sem engedélyeztek. Pedig majd meghalt a
kíváncsiságtól, szeretett volna beszélni valakivel
a saját oldaláról. Arra vágyott, hogy csak néhány
percre levethesse az álarcot, lerázhassa magáról
Catherine Blake személyazonosságát.
 Arra gondolt, istenem, lassan már nem is
emlékszem a valódi nevemre.
Elhatározta, hogy mindenképpen elmegy a
találkozóra.
Elsétált a Serpentine tó partján, figyelte a
jégpáncél repedései között halászó kacsákat.
Azután követte a fák közé vezető gyalogösvényt. Az
utolsó fények is elhalványultak, a sötét égbolton
pislákoltak a csillagok. Az egyetlen kellemes
dolog az elsötétítésben, hogy az ember még a West
End szívéből is láthatja a csillagokat, gondolta.
Benyúlt a kézitáskájába, és kitapogatta
hangtompítós, Mauser 6.35-ös típusú, automata
pisztolyának markolatát. Ott lapult a helyén. Ha
bármi rendkívüli dolog történik, használni is
fogja. Annak idején tett egy fogadalmat, soha nem
engedi meg, hogy letartóztassák. Fizikai
rosszullétet érzett a gondolattól, hogy bezárják
valami szutykos angol börtönbe. Lidérces álmai
voltak a saját kivégzéséről. Maga előtt látta a
nevető angol pofákat, mielőtt a hóhér a fejére
húzza a fekete csuklyát, és nyakára hurkolja a
kötelet. Inkább beveszi az öngyilkosság céljából
kapott kapszulát vagy harcolva esik el, de soha
nem engedné meg, hogy hozzáérjenek.
A másik irányból felbukkant egy amerikai
katona. A nyakába egy prostituált csimpaszkodott,
a nadrágjához dörgölődött, nyelvével a fülét
cirógatta. Mindennapos látvány volt. A lányok a
Piccadillyn dolgoztak. Néhányan sajnálták az időt
vagy a pénzt a hotelszobára. Falmellékiek, ahogyan
a katonák nevezték őket. A lányok bevonszolták a
kuncsaftjaikat a fasorokba vagy a parkokba, és
felrántották a szoknyájukat. Néhány naiv lány azt
hitte, hogy az állva kettyintéstől nem eshetnek
teherbe.
 Ostoba angol libák, gondolta Catherine.
Belépett a fák közé, és várta, hogy
felbukkanjon Vogel ügynöke.
Hunstantonból a délutáni vonat félórás késéssel
érkezett a Liverpool Street-i állomásra. Horst
Neumann levette kis bőr kézitáskáját a
csomagtartóból, és csatlakozott a peronon
lökdösődő utasokhoz. Az állomáson teljes volt a
zűrzavar. A vágányok között csoportosan
vándoroltak a kimerült utasok, mint egy természeti
katasztrófa áldozatai, mások kifejezéstelen
arccal, reménytelenül várakoztak a sokat késő
vonatokra. Mindenfelé katonák aludtak,
oldalzsákjukat használták párnának. Néhány
egyenruhás vasúti rendőr kószált a tömegben, és
igyekezett fenntartani a rendet. A portások
kivétel nélkül nők voltak. Neumann, aki alacsony,
fürge, élénk szemű ember volt, utat tört magának a
sűrű tömegben.
A kijáratnál álló embereknek joguk volt
mindenkinek a papírjait ellenőrizni. Gyűrött
öltönyt és keménykalapot viseltek. Kíváncsi volt,
hogy őt keresik-e. Persze kizárt dolog, hogy
ismerjék a személyleírását. Önkéntelenül benyúlt a
zakója alá, és kitapogatta a pisztolyának agyát A
helyén találta, bedugva a nadrágja övébe.
Ugyancsak megtapogatta a belső zsebét, ahol a
tárcája lapult. Személyazonossági igazolványába a
James Porter nevet írták. Álcázásként az utazó
gyógyszerkereskedő foglalkozást választották neki.
Neumann szinte súrolta a két férfit, majd kilépett
Bishopsgate-en lökdösődő tömegbe.
Az elkerülhetetlen késést leszámítva, az utazás
simán zajlott. Fiatal katonák egy csoportjával
együtt ült a fülkében. Egy ideig ellenséges
pillantásokkal méregették újságot olvasó
útitársukat. Neumann úgy vélte hogy bármelyik,
civil ruhát viselő, egészségesnek látszó fiatal
férfi mély megvetést váltana ki belőlük. Elmesélte
nekik, hogy Dunkirknél megsebesült, félholtan
szállították vissza Angliába egy tengeri
vontatóhajó fedélzetén, azoknak az úgynevezett
„kishajóknak” az egyikén. A katonák kérték
Neumannt, hogy szálljon be a kártyajátékba, és ő a
gatyájukat is elnyerte.
Az utcán vaksötét volt, valami halvány fényt
csak az esti forgalomban elhaladó, letakart
fényszórójú autók és a járókelők többségének
kezében sápadtan pislákoló, elsötétítéskor
engedélyezett zseblámpák szolgáltattak. Úgy érezte
magát, mintha egy gyermekjáték résztvevője lenne,
amikor bekötött szemmel kell képtelenül ostoba
feladatokat megoldani. Kétszer is összeütközött a
szembe jövő gyalogosokkal. Egyszer valami hideg és
kemény tárgynak ütődött, és már éppen mentegetőzni
kezdett, amikor észrevette, hogy egy lámpaoszlop.
Nevetnie kellett. London nagyot változott a
legutóbbi látogatása óta.
1919-ben született Londonban, Nigel Fox néven,
német anya és angol apa gyermekeként. Amikor az
apja 1927-ben meghalt, az anyja visszatért
Németországba, és Düsseldorfban telepedett le. Egy
évvel később újra férjhez ment az Erich Neumann
nevű gazdag gyároshoz, egy szigorú fegyelmet
követelő emberhez, aki egyáltalán nem volt boldog
attól, hogy lett egy Nigelnek keresztelt, a
nyelvet angol akcentussal beszélő mostohafia.
Azonnal Horstra változtatta a fiú nevét,
megengedte, hogy felvegye a Neumann családnevet,
és beíratta az ország egyik legkeményebb katonai
iskolájába. Horst szerencsétlennek érezte magát. A
többi fiú ugratta a szegényes német tudása miatt.
Kisnövésű, verekedős gyerek lévén, a legtöbb
hétvégén szeme alatti lila karikákkal és felhasadt
ajkakkal érkezett haza. Az anyja növekvő
aggodalommal intette, hogy legyen szelídebb és
visszahúzódóbb. Erich szerint viszont a hasznára
vált a dolog.
De tizennégy éves korára Horst élete
megváltozott. Egy nyílt, amatőr futóversenyen,
iskolai tornanadrágban és cipő nélkül, benevezett
az 1500 méteres távra. Öt percen belüli időt ért
el, és ez edzés nélkül meglepő eredménynek
számított. A nemzeti szövetség egyik edzője
végignézte a versenyt. Rendszeres edzésre biztatta
Horstot, és meggyőzte az iskoláját, hogy
különleges felkészülési körülményeket
biztosítsanak neki.
Horst újjászületett. Miután felmentették az
iskola keserves sportfoglalkozásai alól,
délutánonként a környező vidéken és a hegyekben
futott. Szeretett egyedül lenni, távol a többi
fiútól. Soha nem érezte magát ennél boldogabbnak.
Hamarosan az ország egyik legjobb ifjúsági
futóatlétája és az iskola büszkesége lett.
Belépett a Hitler Jugendbe, a náci ifjúsági
szervezetbe. Azok a fiúk, akik évekkel korábban
heccelték, most hirtelen versengtek a kegyeiért. A
fiatal sportolót 1936-ban meghívták a berlini
olimpiára. Ámultan figyelte az amerikai Jesse
Owenst, aki négy aranyérem elnyerésével
kápráztatta el a világot. A Hitler Jugend
tiszteletére adott fogadáson találkozott Adolf
Hitlerrel, sőt még kezet is fogott vele. Annyira
felizgatta az esemény, hogy telefonált haza az
anyjának. Erich határtalanul büszke volt rá. A
dísztribünön ülve Horst már 1944-ről álmodott,
amikor elég idős és gyors lesz ahhoz, hogy
Németország dicsőségéért versenyezzen.
Azután kitört a háború, és mindent
megváltoztatott.
1939 elején lépett be a Wehrmachtba. Fizikai
állóképessége és magányos farkas viselkedése
felkeltette a Fallschirmjäger, az ejtőernyős
vadászok alakulatának figyelmét. Stendhalba
küldték ejtőernyős iskolára, és a háború első
napján kiugrott Lengyelország fölött. Ezt
franciaországi, krétai és oroszországi bevetések
követték. 1942 végén megkapta a Vaskeresztet.
Ejtőernyős szolgálata Párizsban ért véget.
Egyik este, jó későn bement egy kis bárba konyakot
inni. A hátsó helyiségben egy csoport SS-tiszt
zártkörű összejövetelt tartott. Neumann még félig
sem itta ki az italát, amikor sikoltást hallott. A
bárpult mögött álló francia megdermedt, túlságosan
megrémült ahhoz, hogy utánanézzen a dolognak.
Neumann megtette helyette. Amikor belökte az
ajtót, egy francia lányt látott az asztalon
feküdni, SS katonák lefogták a karjait és a
lábait. Egy őrnagy éppen megerőszakolta, egy másik
tiszt a derékszíjával verte. Neumann odarohant, és
teljes erőből belevágott az őrnagy képébe. A feje
nekivágódott az asztal sarkának, és többé nem
nyerte vissza az eszméletét.
A többi SS kicipelte Neumannt a fasorba,
brutálisan megverte, és otthagyta meghalni. Három
hónapig lábadozott a kórházban. Fejsérülései
annyira súlyosak voltak, hogy alkalmatlannak
minősítették az ejtőernyős ugrásra. Folyékony
angol tudása miatt a hadsereg hírszerző
szolgálatának lehallgató állomására osztották be
Franciaország északi részén. Ott ült egész nap a
rádió előtt, egy szűk, klausztrofóbiát okozó
barakkban, hallgatta a Csatorna túlpartjáról
származó angol rádióbeszélgetéseket. Lélekölő
munka volt.
Azután jött az férfi az Abwehrtől, egy bizonyos
Kurt Vogel. Fáradtnak és gondterheltnek látszott,
más körülmények között Neumann művésznek vagy más
értelmiséginek vélte volna. Azt mondta, hogy olyan
képzett embereket keres, akik hajlandóak Angliába
menni kémkedni. Azt is hozzátette, hogy
megduplázza Neumann Wehrmacht fizetését. Neumannt
a pénz nem érdekelte, inkább majd meghalt az
unalomtól. Elvállalta a beosztást. Aznap este
elhagyta Franciaországot, és Vogel társaságában
visszatért Berlinbe.
Egy héttel az Angliába indulás előtt Vogel
kivitte egy Berlinen kívül eső tanyára, Dahlem
környékére, ahol megkapta a végső utasításokat, és
intenzív kiképzésben részesült. A délelőttöket a
pajtában töltötte, ahol Vogel felszereltetett neki
egy emelvényt az ugrás gyakorlására. A valódi
ejtőernyős ugrás biztonsági okokból szóba sem
jöhetett. Felfrissítette ismereteit a
kézifegyverek használatából, és igazán lenyűgözte
a csendes gyilkolási módszerek elsajátítása.
Délutánonként megtanították neki a terepmunka
lényeges elemeit: a halálos mérgek használatát, a
találkozók megszervezését, a rejtjelkulcsokat és a
rádió kezelését. Esetenként Vogel egyedül tartotta
meg a kiképzést. Máskor magával hozta a
beosztottját, Werner Ulbrichtot. Neumann játékosan
csak Watsonnak hívta, és Ulbricht ezt egykedvű
beletörődéssel vette tudomásul. Késő délutánokon,
amikor már alkonyodott, megengedték neki, hogy
háromnegyed órát fusson a farm körüli havas
földeken. De a negyedik napon, amire Vogel már
teletömte a fejét a titkaival, egy dzsip követte
tisztes távolságból.
Az esték Vogel magánóráival teltek. Miután
együtt megvacsoráztak a tanyaház konyhájában,
Vogel bevezette Neumannt a dolgozószobájába, és a
tűz mellett folytatta a leckéket. Soha nem
használt jegyzeteket, Neumann megállapíthatta,
hogy kiváló memóriával áldotta meg a sors. Vogel
mesélt neki Sean Doghertyról és az elrejtőzésről.
Beszélt egy Catherine Blake nevű ügynökről. És
részletesen bemutatta az amerikai tisztet, Peter
Jordant.
Vogel minden este mélyen a fejébe véste az
elmondottakat, és csak azután szolgált új
információkkal. A vidéki környezet oldottabb
légköre ellenére sem könnyített a ruházatán, végig
sötét öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt
hordott. Idegesítő hangja rozsdás zsanérra
emlékeztetett, meggyőző ereje és céltudatossága
mégis magával ragadta Neumannt. A hatodik estén,
tanítványa előrehaladása fölötti örömében Vogel
még egy halvány mosolyt is megengedett magának,
amelyet azután rémes fogai miatti zavarában
gyorsan el is takart a jobb kezével.
Északi irányból lépjen be a Hyde Parkba,
emlékeztette Vogel az utolsó beszélgetésükön. A
Bayswater Road felől. Ezt Neumann ismerte. Kövesse
az ösvényt, amely a fák között a tó felé vezet.
Egyszer haladjon el rajta, hogy meggyőződjön a
hely veszélytelenségéről. A második sétánál
közelítse meg. Hagyja, hogy ő döntsön a következő
lépésről. Ő tudni fogja, hogy biztonságban van-e.
Nagyon jó ügynök.
Az alacsony ember felbukkant az ösvényen.
Gyapjú télikabátot és kalapot viselt. Szaporán
elsétált mellette, anélkül, hogy ránézett volna.
Elcsodálkozott, hogy talán elvesztette a
vonzerejét a férfiakra.
Várakozva állt a fák között. A találkozónak
különleges szabályok szerint kellett megtörténnie.
Ha a kapcsolat nem jelenik meg pontos időben, menj
el, és másnap gyere vissza. Elhatározta, hogy még
egy percet vár, azután elmegy.
Meghallotta a lépteket. Ugyanaz a férfi volt,
aki egy perce elment mellette. Majdnem
nekiütközött a sötétben.
– Azt hiszem, egy kicsit eltévedtem – mondta az
illető olyan akcentussal, amelyet nem tudott
pontosan beazonosítani. – Meg tudná mutatni nekem
a Park Lane felé vezető irányt?
Catherine figyelmesen végignézte. Olyan minden
alkalomhoz illő mosoly ült az arcán, világoskék
szemei csillogtak a kalap karimája alatt.
Catherine nyugat felé mutatott. – Abban az
irányban van.
– Köszönöm. – A férfi elindult, azután hirtelen
megfordult. –Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki
állhat meg szent helyén?
– Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem
sóvárog hiábavalóság után, és nem esküszik
hamisan.
A férfi elmosolyodott, és azt mondta: –
Catherine Blake teljes életnagyságban. Miért nem
megyünk valami meleg helyre, ahol beszélgethetünk.
Catherine benyúlt a kézitáskájába, és elővett
egy elsötétítési lámpát.
– Magánál van ilyen? – kérdezte.
– Sajnos nincs.
 – Ez egy ostoba hiba. És az ilyen ostoba hibák
mindkettőnk életébe kerülhetnek.

TIZENÖT
London
Amikor még a városnál szolgált, Harry Daltont
aprólékos, jó szimatú és kérlelhetetlen nyomozónak
tartották, aki azt vallotta, hogy a
jelentéktelennek tűnő nyomot sem szabad figyelmen
kívül hagyni. A nagy áttörés 1936-ban következett
az életében. Két kislány eltűnt egy East End-i
játszótérről, és Harryt jelölték ki az ügy
felderítésére szervezett nyomozócsoport
vezetőjének. Három nap alvás nélküli kutatás után
letartóztatott egy Spencer Thomas nevű
„vándormadarat”. Harry vezette a kihallgatást.
Hajnalban egy kutató egységet irányított a Temze
torkolatának elhagyatott pontjára, ahol Thomas
vallomása szerint megtalálhatták a lányok
megcsonkított holttestét. A rákövetkező napokban
föllelték egy prostituált hulláját Gravesendben,
egy pincérnőjét Bristolban, és egy háziasszonyét
Sheffieldben. Spencer Thomast a bűnügyi
elmegyógyintézetbe zárták. Harryt előléptették
detektív-felügyelővé.
Szakmai tapasztalata egyáltalán nem készítette
fel az ilyen tehetetlenségre kárhoztató napokra,
mint a mai. Egy német ügynököt keresett, de a
legcsekélyebb nyom vagy vezérfonal nélkül.
Egyetlen segítséghez folyamodhatott, hogy felhívta
a helyi rendőrkapitányságokat, és jelentést kért
minden rendellenes eseményről, bármilyen
bűntényről, amelyet egy mozgásban lévő ügynök
elkövethet. Nem mondhatta meg nekik, hogy egy
kémet keres, mert nem szeghette meg a biztonsági
előírásokat. Bedobta a horgot az ismeretlen vízbe,
de Harry Dalton utálta a horgászatot.
Az Evesham-i rendőrtiszttel folytatott
beszélgetése jó példája volt az egész helyzetnek.
– Mit is mondott, hogy hívják?
– Harry Dalton.
– Honnan hívott?
– Londonból, a Hadügyminisztériumból.
– Értem. Mit kíván tőlem?
– Szeretném megtudni, hogy kapott-e jelentést
olyan bűnügyről, amelyet egy menekülő személy
követhetett el.
– Mire gondol?
– Mint például gépkocsi lopás, kerékpár
elkötés, élelmiszer– vagy benzinjegyek lopása.
Használja a képzeletét.
– Értem.
– Nos?
– Kaptunk jelentést egy ellopott bicikliről.
– Ez az! Mikor?
– Ma reggel.
– Ennek már lehet valami jelentősége.
– A biciklik rohadtul értékes dolgok
mostanában. Nekem is volt egy öreg, rozsdamarta
járgányom a fészerben. Elővettem, kicsit
lepucoltam, és tíz fontért eladtam egy jenki
káplárnak. Tíz fontért! Hát nem hihetetlen? Az
egész nem ért tíz shillinget.
– Nagyon érdekes. De mi történt az ellopott
biciklivel?
 – Tartsa egy pillanatig – mit is mondott, hogy
hívják?
– Harry.
– Harry. Nos, tartsa a kagylót, Harry. …George,
hallottunk már valamivel többet a Sheep Streeten
ellopott bicikliről? Igen, arról. …Hogy érted,
hogy megtalálta? Hol a pokolban volt? …Ő tette.
Mindenható Isten! Itt van még, Harry?
– Igen, hallgatom.
– Sajnálom, hamis riasztás történt.
– Semmi baj. Köszönöm, hogy utána nézett.
– Szívesen.
– Amennyiben hall valamit…
– Maga lesz az első, aki megtudja, Harry.
– Viszlát.
Késő délutánig tucatnyi telefonbeszélgetést
lebonyolított vidéki rendőrökkel, némelyik még
ennél is különösebben folyt. Bridgewaterből hívta
egy rendőrtiszt, hogy jelentsen egy kitört
ablakot.
Harry megkérdezte: – Úgy látszik, hogy betörte
és behatolt a házba?
– Nem igazán.
– Miért nem?
– Mert egy templom színes üvegablakáról van
szó.
– Helyes. Csak tartsa nyitva a szemét.
A Skegness-i rendőr jelentette, hogy valaki
záróra után megpróbált bejutni egy kocsmába.
– Az általam keresett ember valószínűleg nem
ismeri az angol italmérési törvényeket – mondta
Harry.
– Akkor egy kicsit pontosabban utánanézek a
dolognak.
– Jó. Maradjunk kapcsolatban.
A rendőr húsz perc múlva visszahívta.
– Csak egy helybéli asszony volt, aki a férjét
kereste. Attól tartok, rettenetesen részeg
lehetett.
– A francba!
– Sajnálom, Harry, remélem nem keltettem
túlzott reményeket.
– Megtette, de azért köszönöm, hogy
utánanézett.
Harry az órájára pillantott. Négy óra volt, a
műszakváltás ideje a Nyilvántartóban. Grace lép
szolgálatba. Arra gondolt, talán ma kihúzhat
valamit belőle. Liften ment le az alagsorba, és
azonnal meglátta az asszonyt, aki egy
irattartókkal színültig töltött fémkocsit tolt.
Rövidre vágott, kócosra fésült, világosszőke
hajával, olcsó, vérvörös háborús rúzzsal kikent
ajkával úgy nézett ki, mint egy örömlány.
Grafitszürke szvettert és kicsit rövidnek tűnő
fekete szoknyát viselt. Vastag harisnyája is
érvényesülni engedte hosszú, izmos lábait.
Meglátta Harryt, és melegen rámosolygott. A
Nyilvántartó mikrovilágában Grace kivételes
egyéniségnek számított. Vernon Kell, a szolgálat
megalapítója annak idején úgy vélekedett, hogy
csak az arisztokrácia tagjai, vagy az MI5
tisztviselőinek rokonai elég megbízhatóak ilyen
kényes munkakör betöltésére. Ennek következtében a
Nyilvántartó rendszeresen benépesült gyönyörű,
első bálozó lányokkal. Grace középosztálybeli
származású volt, egy tanár leánya. Csillogó zöld
szemeinek egyetlen pillantásával hozta Harry
tudomására, hogy az egyik kisebb oldalhelyiségben
várjon rá. Rövid idő múlva be is állított,
becsukta az ajtót, és arcon csókolta a férfit.
– Hello, Harry kedvesem. Hogy vagy?
– Remekül, Grace. Jó újra látni téged.
Az egész 1940-ben, egy London elleni
bombatámadásnál kezdődött. Együtt rejtőztek a
földalatti állomásán, és reggel, amikor tisztának
látszott a levegő, az asszony felvitte a lakására
és befektette az ágyába. Nem konvencionális
értelemben vonzó, szenvedélyes és gátlásoktól
mentes szeretőnek bizonyult, kellemes és megfelelő
kapcsolatnak a feszült háborús időkben. Grace-nek
Harry jelentette azt a kedves, udvarias partnert,
aki a férje frontról történő hazatértéig segít
agyonütni az időt.
Az egész háború alatt fenntarthatták volna ezt
a kapcsolatot. De a viszony kezdete után három
hónappal Harrynak hirtelen lelkiismeret-furdalása
támadt. A szegény srác az életükért harcol Észak-
Afrikában, ő pedig itt Londonban az ágyban
hentereg a feleségével. A kényelmetlen érzés egyre
mélyülő válságba sodorta. Fiatal ember lévén talán
neki is hadseregben kellene kockáztatnia az
életét, ahelyett, hogy viszonylag ártalmatlan
kémeket kerget országszerte. Azzal nyugtatta
magát, hogy az MI5 munkája létfontosságú a háború
szempontjából, nélkülözhetetlen feladat, de a
gyötrődése nem enyhült semmit. Mit tehetnék én a
harctéren? Felkapnám a puskámat és lövöldöznék,
vagy bebújnék egy lövészárokba? Másnap este,
szakítás közben elmondta ezeket a dilemmáit Grace-
n Utoljára még szeretkeztek, a lány elhalmozta
könnyektől sós csókjaival. A rohadt háború,
ismételgette Grace. A tetves, rohadt, szörnyű
háború.
– Szeretnék egy szívességet kérni, Grace –
mondta halkan Harry.
– Figyelj ide, Harry. Nem telefonáltál, nem
írtál, és nem hoztál nekem virágot. Azután most
betoppansz ide, hogy szívességet szeretnél. –
Mosolygott, és újra megcsókolta. – Nos rendben,
mire van szükséged?
– Az egyik dosszié igénylési listáját kellene
megnéznem.
Grace arca elborult. – Ugyan már, Harry, tudod,
hogy ezt nem tehetem meg.
– Egy Vogel nevű Abwehr ügynökről van szó, Kurt
Vogelről.
A felismerés hulláma futott végig az asszony
arcán, majd rendezte vonásait.
– Grace, nem kell mondanom neked, hogy egy
nagyon fontos ügyön dolgozunk.
– Tudom, hogy fontos eseten dolgozol, Harry. Az
egész osztály erről suttog.
– Amikor Vicary lejött a dossziét megnézni,
kiderült, hogy Vogel anyaga hiányzik. Bement
Jagóhoz, aki két percen belül kézben hozta a
rohadt anyagot. Jago előadott valami mesét, hogy
rossz helyre tették.
Grace dühösen beletúrt a kocsin heverő
dossziékba. Megragadott egy köteggel, és kezdte
helyére rakni őket a polcokra.
– Ismerem az egész történetet, Harry.
– Honnan tudod?
– Mert engem tett felelőssé. A gazember írt egy
fegyelmit, és betette a személyi anyagomba.
 – Ki hibáztatott téged?
– Jago - sziszegte.
– Miért?
– Hogy mentse a saját seggét, azért.
Grace újra kutatni kezdett a dossziék között.
Harry megragadta a karját: – Grace, látnom kell
azt az igénylő listát.
– Az igénylő listából nem tudsz meg semmit. Az
a személy, aki Vicary előtt kivette, nem hagyott
nyomot.
– Kérlek, Grace! Könyörgök neked!
– Szeretem, amikor könyörögsz, Harry.
– Igen, emlékszem.
– Miért nem jössz át hozzám egyik este
vacsorázni? – Ujja hegyét végighúzta Harry
kézfején. A dossziék válogatásától egészen feketék
voltak az ujjai. – Hiányzol nekem. Beszélgetünk,
nevetgélünk egy kicsit, semmi más.
– Nagyon szeretném, Grace. – Ez igaz is volt.
Neki is borzasztóan hiányzott az asszony.
– Ha bárkinek elmondod, hogyan jutottál hozzá,
Isten legyen nekem irgalmas.
– Kettőnk között marad.
– Még Vicary sem tudhatja meg – erősködött.
Grace felkapott egy újabb maréknyi dossziét,
azután felnézett Harryra. Vérvörös ajkai
hangtalanul formálták a BB kezdőbetűket.
– Hogyan lehetséges, hogy egyetlen nyomot sem
talált? – kérdezte Basil Boothby, miközben Vicary
leereszkedett a mély, kárpitozott kanapéra. Sir
Basil minden este naprakész jelentést követelt a
nyomozás állásáról. Vicary, ismerve Boothby írásos
beszámolók iránti mániáját, tömör összefoglalót
készített, de Sir Basil azt akarta, hogy szóban is
előadja.
Aznap este Boothby nehéz találkozóra készült. –
Vicary belépésekor dünnyögött valamit, hogy „az
amerikaiak”, ezzel nyújtva magyarázatot arra, hogy
egyenruhában feszít. Miközben beszélt, hatalmas
mancsaival meddő kísérletet tett, hogy arany
mandzsettagombját betuszkolja keményített
ingujjába. Az ilyen lélekölő feladatok ellátására
Sir Basil otthon komornyikot tartott. Vicary
kénytelen volt a beszámolóját felfüggeszteni arra
az időre, amíg Boothby segítségül hívta csinos
titkárnőjét az öltözködéshez.
Ezzel kis időt nyert, hogy megeméssze a
Harrytól kapott információt.
Tehát Sir Basil vette ki Vogel dossziéját!
Megpróbált visszaemlékezni az első
beszélgetésükre. Mit is mondott Boothby? –A
Nyilvántartóban lehet róla valami.
Boothby titkárnője csendesen kisurrant az
ajtón. Vicary folytatta a jelentését. Embereik
őrködnek London valamennyi pályaudvarán. A
lehetőségeik korlátozottak, mert nincs
személyleírásuk a keresett ügynökről. Harry Dalton
összeállított egy listát azokról helyekről,
amelyeket a német ügynökök találkozási pontjaiként
ismertek. Vicary annyi megfigyelőt állított föl,
amennyi csak rendelkezésre állt.
– Adnék magának több embert, Alfred, de sajnos
nincs egy se – mondta Boothby. Minden megfigyelő
két vagy három műszakban dolgozik. A parancsnokuk
panaszkodott nekem, hogy maga halálra hajszolja az
embereket. Megöli őket a hideg. Az állomány fele
már influenzás 1ett.
 – Nehéz helyzetük miatt nagyon együtt érzek a
megfigyelőkkel, Sir Basil. Józan belátással
használom fel őket, amennyire ez lehetséges.
Boothby cigarettára gyújtott, kortyolgatta a
gin keserűjét, közben fel-alá sétált a szobában. –
Három, az országban ténykedő német ügynök csúszott
ki az ellenőrzésünk alól. Nem kell mondanom, hogy
ez mennyire súlyos helyzet. Ha valamelyikük
megpróbál kapcsolatba lépni az egyik kettős
ügynökünkkel, nagyon nagy bajba kerülünk. Az egész
megtévesztési művelet veszélybe kerül.
– Szerintem nem próbálnak meg kapcsolatba lépni
más ügynökökkel.
– Miért nem?
– Mert véleményem szerint Vogel önálló játékot
űz. Azt hiszem, egy olyan elkülönült hálózattal
van dolgunk, amelyikről soha nem szereztünk
tudomást.
– Ez csak egy feltevés, Alfred. Nekünk
tényekkel kell foglalkoznunk.
– Olvasta egyáltalán Vogel dossziéját? –
kérdezte nagyon óvatosan Vicary.
– Nem.
Maga egy hazudozó, gondolta Vicary.
– Mellesleg úgy ítélem meg, hogy az ügyet
lelepleztük. Ki merem jelenteni, hogy Vogel alvó
ügynökök hálózatát tartja fenn Angliában, jegeli
őket a háború kezdete óta. Ha helyesen
feltételezem, az elsődleges ügynök Londonban
működik, az alárendelt személy valahol vidéken, al
észrevétlenül fogadni tud egy újabb ügynököt. A
tegnap éjjel érkezett ügynök minden bizonnyal az
utasítást hozta az első számú kémnek. Mindössze
annyit tudunk biztosan, hogy éppen most
találkoznak, mialatt mi beszélgetünk. Egyre inkább
a nyomukban vagyunk.
– Érdekes, amit mond, Alfred, de az egész csak
merő találgatás.
– Megfontolandó találgatás, Sir Basil. Attól
tartok, hogy a valódi, bizonyítható tények
hiányában csupán erre támaszkodhatunk. – Vicary
tétovázott, előre tudta, hogy a következő
javaslata miféle reagálást vált ki. – Azt hiszem,
időközben napirendre kellene tűznünk egy
találkozót Betts tábornokkal, hogy tájékoztassuk a
fejleményekről.
Boothby arca ingerülten megrándult. Thomas
Betts dandártábornok volt a SHAEF
titkosszolgálatának helyettes vezetője. A magas,
mackós termetű Betts a legkevésbé irigylésre méltó
megbízatást teljesítette Londonban: neki kellett
biztosítania, hogy a több száz amerikai és angol
tiszt sem szándékosan, sem véletlenül ne árulhassa
el az Overlord titkát az ellenségnek.
– Ez még korai lenne, Alfred.
– Korai? Ezt ön állítja, Sir Basil. Három német
kém szabadon mászkál.
– Egy percen belül le kell mennem a
nagyterembe, és tájékoztatom a főigazgatót.
Amennyiben azt javasolom neki, hogy a kudarcainkat
hozzuk az amerikaiak tudomására, leharapja a
fejemet.
– Biztos vagyok benne, hogy a főigazgató nem
támadna keményen önre, Sir Basil. – Vicary tudta,
hogy Boothby már meggyőzte a főigazgatót a saját
nélkülözhetetlenségéről. – Különben sem
beszélhetünk kudarcról.
 Boothby sétálás közben megtorpant. – Hát akkor
minek nevezné?
– Átmeneti kedvezőtlen fordulatnak. Boothby
felhördült, és elnyomta a cigarettáját.
– Nem engedem meg, hogy tönkre tegye az osztály
jó hírnevét, Alfred. Semmi körülmények között sem.
– Az osztály hírneve mellett talán még valami
mást is tekintetbe vehetne, Sir Basil.
– És mi lenne az?
Vicary nehézkesen felállt a puha, mély
kanapéról. – Ha a kémek sikert érnek el,
valószínűleg elveszítjük a háborút.
– Hát akkor csináljon valamit, Alfred.
– Köszönöm, Sir Basil. Ez igazán hasznos
tanács.

TIZENHAT
London
A Hyde Parktól taxival mentek Earl's Courtba.
Catherine lakásától néhány száz méterre fizették
ki a sofőrt. A rövid sétát kettőzött óvatossággal
tették meg, és Catherine még egy színlelt telefont
is lebonyolított az egyik fülkéből. Amikor
hazaértek, a háziasszonya, Mrs. Hodges a hallban
tartózkodott. Catherine belekarolt Neumannba.
Ahogy elindultak fölfelé a lépcsőn, Mrs. Hodges
rosszalló pillantást küldött utánuk.
Catherine vonakodva vitte fel a férfit a
lakására. Féltékenyen őrizte tartózkodási helyének
titkát, még Berlinnek sem volt hajlandó megadni a
lakcímét. Egyáltalán nem vágyott arra, hogy
valamelyik MI5 elől menekülő ügynök az éjszaka
közepén az ő ajtaján dörömböljön. De a nyilvános
helyen történő beszélgetés szóba sem jöhetett.
Rengeteg megbeszélni valójuk volt, és túl
veszélyes lett volna ezt egy kávéházban, vagy
valamelyik pályaudvaron megejteni.
A lakása felé menet alaposan megfigyelte
Neumannt. Kimért járásáról és visszafogott
mozdulatairól meg tudta állapítani, hogy valamikor
katonaként szolgált. Hibátlanul beszélt angolul.
Világos, hogy Vogel nagyon gondosan választotta ki
a feladatra. Végül is nem egy nyamvadt amatőrt
küldött az ő eligazítására. A férfi odament a
társalgó ablakához, elhúzta a függönyt, és
lenézett az utcára.
– Még ha ott is vannak, soha nem venné észre
őket – mondta Catherine, és leült.
– Tudom, de jobban érzem magam, ha megnézem. –
Ezzel eljött az ablaktól. – Hosszú napom volt.
Szívesen meginnék egy teát.
– Mindent megtalál a konyhában, amire szüksége
van. Szolgálja ki magát.
Neumann feltette a vizet a tűzhelyre, majd
visszament a szobába.
– Hogy hívják? – kérdezte Catherine. – Az igazi
neve érdekel.
– Horst Neumann.
– Maga katona. Legalábbis az volt. Milyen
rangban van?
– Hadnagy.
Catherine mosolygott. – Akkor nekem magasabb a
rendfokozatom.
– Tudom. Őrnagy.
– És mi a fedőneve?
– James Porter.
 – Hadd lássam az igazolványát.
A férfi átnyújtotta neki. Catherine gondosan
megvizsgálta. Kitűnő hamisítvány volt. Elégedetten
adta vissza. –Jó munka. De csak akkor mutogassa,
ha elkerülhetetlenül szükséges. És a fedősztorija?
– Dunkirknél megsebesültem, és kiszuperáltak a
hadseregből. Most utazó ügynökként dolgozom.
– És hol tartózkodik?
– A norfolki partvidéken, egy Hampton Sands
nevű faluban. Vogelnak van ott egy ügynöke, Sean
Doghertynak hívják. IRA-szimpatizáns, és egy
kisebb farmon gazdálkodik.
– Hogyan lépett be az országba?
– Ejtőernyővel.
– Nagyon hatásos – mondta őszintén Catherine. –
És Dogherty befogadta. Várta magát?
– Igen.
– Vogel értesítette rádión?
– Igen, feltételezem.
– Ez azt jelenti, hogy az MI5 keresi magát.
– Azt hiszem, megpillantottam két emberüket a
Liverpool Street-i állomáson.
– Könnyen előfordulhatott. Minden bizonnyal
figyelik a pályaudvarokat. – Catherine cigarettára
gyújtott. – Kiváló az angoltudása. Hol tanulta a
nyelvet?
Mialatt a férfi az élettörténetét mesélte,
Catherine először nézte meg figyelmesen. Alacsony,
közepes testalkatú volt, valószínűleg valamikori
sportoló, futballista vagy hosszútávfutó. A haja
sötét, a szemei áthatóan kékek. Lerítt róla az
intelligencia, nem is hasonlított azokra az
imbecillis kémekre, akiket az Abwehr berlini
iskolájában látott. Abban kételkedett, hogy valaha
is ügynökösködött az ellenséges vonalak mögött, de
az idegességnek nyoma sem látszott rajta. Még fel
akart tenni néhány kérdést, mielőtt meghallgatja a
mondanivalóját.
– Hogyan kötött ki ennél a munkánál?
Neumann elmesélte neki a történetet: hogy az
ejtőernyős vadászoknál szolgált, és több
helyszínen vetették be, mint amennyit fejben tudna
tartani. Mesélt a párizsi esetről is. Elmondta az
átirányítását az észak-franciaországi lehallgató
egységhez, és a Kurt Vogel általi beszervezését.
– A mi Vogelünk nagyon jó szemmel választja ki
a munkát a nyughatatlanoknak – mondta Catherine
végighallgatva a történetet. – Szóval velem
kapcsolatban mit forgat Vogel a fejében?
– Egy megbízatást, azután a kimentését. Vissza
Németországba.
A teáskanna sípolni kezdett. Neumann kiment a
konyhába, és elfoglalta magát a tea
elkészítésével. – Egy megbízatást, azután a
kimentését. Vissza Németországba. És mint jól
képzett ejtőernyősnek, neki kell segítenie a
menekülésben. Teljesen a hír hatása alá került.
Mindig is a legrosszabbtól félt, hogy amikor a
háború befejeződik, magára hagyják Angliában, és
rákényszerül az önmagáról való gondoskodásra.
Elkerülhetetlenül bekövetkező győzelmük után az
angolok és az amerikaiak átvizsgálják a
zsákmányolt Abwehr-dossziékat. Rábukkanhatnak a
nevére, megtudják, hogy soha nem tartóztatták le,
és a nyomába erednek. Ezért is titkolt el egy sor
személyére vonatkozó információt Vogel elől, nem
akart olyan nyomokat hagyni Berlinben, amelyeket
az ellenség követni képes. De Vogel nyilvánvalóan
haza akarja juttatni Németországba, és lépéseket
tett annak érdekében, hogy ez meg is történjen.
Neumann egy kanna teával és két bögrével a
kezében visszament a szobába. Lerakta az egészet
az asztalra, és leült a helyére.
– Mi a dolga azon kívül, hogy tájékoztat a
megbízatásomról? – kérdezte Catherine.
– Alapvetően segítenem kell mindenben, amire
szüksége lehet. Én vagyok a futárja, a segítő
ügynöke és a rádiósa. Vogel azt akarja, hogy
továbbra se szerepeljen az éterben. Meg van
győződve róla, hogy ez nem biztonságos. Csak akkor
használja a rádióját, ha szüksége lesz rám. Előre
megbeszélt jelet küld Vogelnek, és ő kapcsolatba
lép velem.
Catherine bólintott, majd azt mondta: – És
amikor az egész véget ér? Hogyan képzelik a
kijutásunkat Angliából? De kérem, ne mondjon olyan
hősies megoldásokat, hogy lopunk egy csónakot és
áthajózunk Franciaországba. Ez ugyanis lehetetlen.
– Természetesen nem teszem. Vogel első osztályú
utazást szervezett magának egy U-Boot fedélzetén.
– Melyiken?
– Az U-509-en.
– Honnan?
– Az Északi-tengeren.
– Az elég nagy. Pontosabban hol?
– A Spurn-foknál a lincolnshirei partvidéken.
– Öt évvel ezelőtt laktam arrafelé, Neumann
hadnagy. Tudom hol van a Spurn-fok. Az elképzelés
szerint hogyan jutunk a tengeralattjáróra?
 – Vogel gondoskodott róla, hogy egy hajó
kapitánnyal együtt készenlétben álljon a Humper
folyó kikötőjében. Amikor eljön a távozás ideje,
felveszem vele a kapcsolatot, és elvisz bennünket
a tengeralattjáróhoz.
Arra gondolt: Vogel kiötölte a menekülési
tervet anélkül, hogy neki bármikor említette
volna.
Catherine kortyolgatta a teáját, és a bögre
pereme fölött Neumannt méregette. Kicsi a
valószínűsége, hogy az MI5 embere legyen egy német
ügynök szerepében. Sort keríthetett volna ostoba
játszadozásra, mint a német tudásának ellenőrzése,
vagy kifaggatása néhány kisebb berlini kávéház
ismeretéről, de ha valóban az MI5 embere,
bizonyára ügyesen elkerülte volna a nyilvánvaló
csapdákat. A férfi ismerte a jelmondatot, elég
sokat tudott Vogelról, és a története hihetőnek
hangzott. Elhatározta, hogy szabad folyást ad az
eseményeknek. De amint Neumann belekezdett volna a
folytatásba, felbőgtek a légvédelmi szirénák.
– Komolyan kell ezt vennünk? – kérdezte a
férfi.
– Látta a mienk mögötti épületet?
Neumann persze látta, egy rakás törött tégla és
gerenda. – Hol van a legközelebbi óvóhely?
– A sarkon túl. – Rámosolygott a férfira. –
Köszöntöm Londonba való visszatérése alkalmából,
Neumann hadnagy.
Neumann vonata másnap kora este futott be a
hunstantoni állomásra. Amikor lelépett a vonatról,
Sean Dogherty idegesen cigarettázott a peronon.
– Hogy ment? – kérdezte, miközben a teherautója
felé sétáltak.
 – Minden nehézség nélkül lezajlott.
Dogherty meggondolatlanul gyorsan hajtott a
kanyargós, hepe-hupás, egysávos úton. Rozoga
tragacsa a hangja után ítélve ugyancsak rászorult
volna a generálozásra. A fényszóróit elsötétítő
takarók borították. A vékony, halványsárga
fénysugár hiábavalóan igyekezett megvilágítani az
országutat. Neumannak olyan érzése támadt, mintha
egy szál gyufa lángjánál bolyongana egy vaksötét,
idegen házban. Egymást követték a kihalt falvak:
Holme, Thornham, Titchwell – egyetlen épületben
sem égett a villany, az üzletek és a házak
redőnyei lehúzva, emberi életnek semmi nyoma.
Dogherty mesélt neki ezekről az időkről, de alig
figyelt rá, inkább az előző estén gondolkodott.
Lerohantak egy földalatti állomásra, mint
mindenki más, és három órát vártak a nyirkos
peronon a légiriadó lefújására. A nő egy rövid
időre elaludt, fejét az ő vállára hajtotta. Arra
gondolt, hogy hat év óta talán először érezte
biztonságban magát. Jól megnézte magának a
félhomályban. Feltűnően gyönyörű nő, de valami
múltból eredő szomorúság ült a szemében, talán egy
gondatlan felnőtt okozta gyermekkori sérülés
emléke. Nyugtalanul aludt, rossz álmai lehettek.
Megérintette a vállára omló hajfonatot. Amikor a
veszély elmúltát jelző sziréna felhangzott,
hirtelen felébredt, mint a katonák az ellenséges
területen, akik ilyenkor kipattanó szemekkel
kapnak a kezük ügyébe eső fegyver után. Az ő
esetében ez a retikülje volt, ahol Neumann
feltételezése szerint kést vagy pisztolyt
rejtegetett.
Hajnalig beszélgettek. Pontosabban ő beszélt,
és Catherine hallgatott. Csak akkor szólalt meg,
ha kijavította valami tévedését, vagy
ellentmondott az órákkal előbb elhangzottakkal
kapcsolatban. Szemlátomást jó feje volt, képes
nagy mennyiségű információ befogadására. Nem
csoda, hogy Vogel annyira tisztelte a képességeit.
Amikor Neumann elhagyta Catherine lakását, már
hajnalodott London felett. Úgy sietett előre, mint
egy szeretőjétől távozó férfi, titkos
pillantásokat vetett a háta mögé, kutatta a
szembejövők arcát, hogy nem keltett-e gyanakvást a
szemükben. A hideg, szitáló esőben három órát
bolyongott London utcáin, váratlanul váltogatta az
útvonalakat, fel-le szállt különböző autóbuszokra,
figyelte az utca tükröződését a kirakatokban.
Megállapította, hogy senki sem követi, és elindult
vissza a Liverpool Street pályaudvarra.
A vonaton a karjára hajtotta a fejét, és
megpróbált aludni. Ne essen a bűvöletébe,
figyelmeztette Vogel a farmon töltött utolsó közös
napjukon. Tartson három lépés távolságot. Sötét
foltok vannak az életében, azokat ne akarja
kiismerni.
Neumann maga elé képzelte a lakásában, ahogy a
halvány világításban hallgatta az információit
Peter Jordanról és a tőle elvárt feladatról.
Legjobban a rendíthetetlen nyugalma döbbentette
meg, ahogy mozdulatlan fejtartással figyelte őt.
Csak a szemei jártak körbe a szobában, kutatták az
arcát, felmérték az egész alakját. Mint a
keresőreflektorok. Egy pillanatig eljátszott a
gondolattal, hogy Catherine megkívánta. De most,
ahogy Hampton Sands a sötétségbe veszett mögöttük,
és felbukkant Dogherty háza, Neumann nyugtalanító
következtetésre jutott. Catherine nem azért nézte,
mert vonzónak találta, hanem felmérte, hogy
szükség esetén hogyan ölhetné meg a legsimábban.
 Neumann csak reggel adta át neki a levelet,
amikor elment. Akkor félretette, rettenetesen félt
elolvasni. Most remegő kézzel felnyitotta, és az
ágyban fekve elolvasta.
Legdrágább Annám,
Megkönnyebbüléssel hallottam, hogy jól érzed
magad, és biztonságban vagy. Mióta elhagytál,
életemből kihunyt a fénysugár. Azért imádkozom,
hogy ez a háború mielőbb véget érjen, és újra
együtt lehessünk. Jó éjszakát, szép álmokat,
kicsim.
Rajongva szerető apád
Amikor végzett az olvasással, kivitte a levelet
a konyhába, meggyújtotta a gázlángnál, és
behajította a mosogatóba. Hevesen égett egy
percig, majd gyorsan elhamvadt. Kinyitotta a
csapot, és a hamut belemosta a lefolyóba. Arra
gyanakodott, hogy hamisítvány, amelyet Vogel azért
küldött, mert a kezében akarta tartani. Attól
félt, hogy az apja már nem él. Visszament az
ágyba, ébren feküdt a hajnali derengésben, és
hallgatta az ablaknak verődő eső ütemes kopogását.
Az apjára és Vogelre gondolt.

TIZENHÉT
Anglia, Gloucestershire
– Gratulálok, Alfred. Kerüljön beljebb.
Sajnálom, hogy így történt, de maga most
meglehetősen gazdag ember lett. – Edward Kenton
úgy lökte előre a kezét, mintha arra számított
volna, hogy Vicary fölnyársalja magát vele. Vicary
erőtlenül kezet rázott Kentonnal, majd az útból
félretolva belépett nagynénje vidéki házának
nappalijába. – Átkozott hideg van kint, Alfred –
mondta Kenton, miközben Vicary szemügyre vette a
szobát. A háború kitörése óta nem járt itt, de
semmi sem változott. – Remélem, nem veszi rossz
néven, de begyújtottam a kandallóba. Amikor
megérkeztem, olyan hideg volt, mint egy
jégveremben. Teát is főztem. És valódi tejjel
kínálom. Nem feltételezem, hogy ezekben a napokban
gyakran iszik Londonban ilyet.
Vicary kibújt a kabátjából, Kenton pedig kiment
a konyhába. Tulajdonképpen nem igazi nyaraló volt,
ahogyan Mathilda makacsul nevezte, hanem nagy,
cotswoldsi mészkőből épült ház, amelyhez magas
fallal körülvett pompás kertek tartoztak. A
nagynénje aznap este halt meg szélütésben, amikor
Boothby megbízta az új üggyel. Vicary szeretett
volna elmenni a temetésére, de reggel Churchill
hívatta magához, miután a Bletchley Parkból
megkapta a dekódolt német rádióüzeneteket.
Kellemetlenül érezte magát, hogy hiányzott a
szertartásról. Tizenkét éves korától, miután az
édesanyja meghalt, ténylegesen Mathilda néni
nevelte Vicaryt. Mindvégig a legjobb barátságban
maradtak. Egyedül neki mondta el az MI5-höz
történt kinevezését. ~ Pontosan mit csinálsz ott
Alfred? – Elkapom a német kémeket, Mathilda néni.
– Oh, milyen jó neked, Alfred!
Széles üvegajtók nyíltak a kertre, amely most
téli álmát aludta. Néha valóban elkapok német
kémeket, Mathilda néni, gondolta. Máskor
ügyesebbnek bizonyulnak nálam.
Ma reggel Bletchley Parkból egy Anglián belüli
ügynök újabb megfejtett üzenetét juttatták el
Vicarynak. Arról szólt, hogy a találkozó sikeresen
lezajlott, és az ügynök vállalta a feladatot.
Vicaryt növekvő csüggedés töltötte el a kémek
elfogásának esélyeit illetően. Mától még
rosszabbra fordultak a dolgok. Két férfi
találkozóját figyelték meg a Leicester Square-en
és behozták őket kihallgatásra. Az idősebbről
kiderült, hogy a Belügyminisztérium tisztviselője,
a fiatalabbik pedig a szerelmi partnere. Boothby
őrjöngött.
– Milyen volt az út? – kérdezte Kenton a
konyhából, túlkiabálva a porcelán csörgés, és
zubogó víz hangját.
– Remek – felelte Vicary. Boothby vonakodva
engedte meg neki, hogy egy Rovert kölcsönözzön a
szállítási részlegtől.
– Az idejére sem emlékszem, hogy mikor autóztam
nyugodt körülmények között az országban – mondta
Kenton. – De feltételezem, hogy az új munkaköréhez
járulékos juttatás a benzin és az autó.
Kenton tálcán hozta be a teát a szobába.
Boothbyhoz hasonlóan magas férfi volt, de az ő
robusztussága és fizikai élénksége nélkül. Kerek
szemüveget viselt, arcához képest túl kis méretűt,
és vékony bajusza olyan benyomást keltett, mintha
női szemöldökceruzával húzták volna az orra alá.
Letette a teát a kanapé előtti kisasztalra,
folyékony aranyhoz hasonlatos tejet öntött a
csészékbe, majd rátöltötte a teát.
– Istenem, Alfred, hány éve is találkoztunk?
Huszonöt esztendeje, gondolta Vicary. Edward
Kenton jó barátságban volt Helennel. Miután a lány
szakított Vicaryval, néhányszor még randevúzgattak
is. Véletlen egybeesés, hogy tíz évvel ezelőtt
Mathilda ügyvédje lett. Az utóbbi években, ahogy
Mathilda túl öreg volt már ahhoz, hogy egyedül
boldoguljon, Vicary és Kenton többször beszéltek
telefonon. Vicary úgy szerette volna lezárni a
nagynénje halálával kapcsolatos ügyeket, hogy
Helen kísértete ne telepedjen közéjük.
– Azt hallottam, hogy kinevezték a
Hadügyminisztériumba – mondta Kenton.
– Így igaz – felelte Vicary, és lenyelt egy fél
csészényi teát. Ízletes volt, sokkal jobb, mint
amit a kantinban mértek.
– Pontosan mivel foglalkozik?
– Egy unalmas osztályon csinálok ezt-azt. –
Vicary leült. – Sajnálom, Martin, utálom sürgetni
a dolgokat, de valóban sietnem kell vissza
Londonba.
Kenton leült Vicaryval szemben, és fekete bőr
aktatáskájából előhalászott egy köteg papírt.
Hosszú, vékony ujjaival lapozgatta, körültekintően
kereste a megfelelő oldalt. – Ah, megtaláltam. Ezt
a végrendeletet magam fogalmaztam öt évvel
ezelőtt. Valamennyi pénzt és értéktárgyat
szétosztott az unokatestvérei között, de a
vagyonának döntő részét magára hagyta.
– Fogalmam sincs, mennyiről van szó.
– Magára hagyta a házat, és egy jelentékeny
összegű pénzt. A nagynénje takarékos asszony volt.
Mértéktartóan költekezett, és okosan fektetett be.
– Kenton megfordította a papírokat, hogy Vicary is
elolvashassa. – Itt van minden, ami magára száll.
Vicary meglepődött, fogalma sem volt semmiről.
Most még visszataszítóbbnak találta, hogy néhány
német kém miatt hiányzott a temetési
szertartásról. Valami kiülhetett az arcára, mert
Kenton megszólalt. – Szégyellheti magát, Alfred,
hogy nem tudott részt venni a temetésen. Igazán
megható szertartás volt. A vidék fele megjelent.
– El akartam menni, de valami közbejött.
 – Hoztam néhány papírt, amelyen aláírja, hogy
átvette a házat és s pénzt. Amennyiben megadja a
londoni bankszámlaszámát, átutalom a pénzt, és
megszüntetem a nagynénje számláját.
Vicary a következő néhány percben hang nélkül
írogatta alá a különféle jogi és pénzügyi
papírokat. A utolsónál Kenton felnézett, és az
mondta: – Végeztünk.
– A telefon még működik?
– Igen, magam is használtam mielőtt
megérkezett.
A telefon Mathilda íróasztalkáján feküdt a
nappaliban. Vicary felvette a kagylót, és Kentonra
nézett. – Martin, ha nem sértem meg, hivatalos
ügyben telefonálnék.
Kenton kényszeredetten mosolygott. – Nem kell
többet mondania Alfred. Elmosogatom az edényeket.
Valami változás melegítette fel Vicary
bosszúszomjas szívét. A központos kisasszony
bejelentkezett a vonalba, és ő megadta neki az MI5
londoni főhadiszállásának számát. A kapcsolatra
néhány percet várni kellett. Azután az osztály
telefonkezelője bejelentkezett, és kapcsolta Harry
Daltont.
Harry tele szájjal szólt a telefonba.
– Mi az ebéd ma? – kérdezte Vicary.
– Zöldségragunak próbálják eladni.
– Valami újság?
– Azt hiszem, van.
Vicary szíve megdobbant.
– Még egyszer átböngésztem a bevándorlási
listákat, hogy nem hagytunk-e ki valamit. – A
bevándorlási lista volt az MI5 asztali áldása a
német kémek elleni küzdelemben. Még 1939
szeptemberében, miközben Vicary az egyetemi
tanszéken dolgozott, az MI5 számára a bevándorlási
és útlevél regisztrációs listák jelentették az
elsődleges eszközt a német kémek és náci
szimpatizánsok összefogdosásában. Az idegeneket
három kategóriába osztották. A C-kategóriás
idegenek teljes mozgási szabadságot élveztek. A B-
kategóriába soroltaknak bizonyos korlátozásokat
írtak elő; néhányuknak nem engedték meg saját autó
vagy hajó tartását, és korlátozták az országon
belüli mozgásukat. Az A-kategóriába sorolt
idegeneket, akiket veszélyesnek tartottak az
ország biztonságára nézve, kiutasították. Bárkit,
aki a háború előtt belépett az országba, s nem
tudott számot adni a múltjáról, ügynöknek
tekintettek és elfogtak. A németek kémhálózatait
gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt
felgöngyölítették és szétzúzták.
– Egy Christa Kunst nevű holland nő 1938
novemberében Dovernél belépett az országba –
folytatta Harry. – A holttestét egy évre rá
megtalálták a Whitchurch falu körüli földeken, egy
sekély sírgödörben.
– Mi ebben a szokatlan, Harry?
– Csak egyszerűen nem tetszik nekem a dolog.
Amikor kivették a hullát a sírból kiderült, hogy a
testet csúnyán bántalmazták. Az arcát és a
koponyáját összezúzták. Minden foga hiányzott.
Útlevelet tettek mellé a személyazonosságának
bizonyítására. Gondosan eltemették a holttesttel
együtt. Számomra túlzottan ügyesen végzett
munkának látszik.
– Hol van most az útlevele?
 – A Belügyminisztériumban. Elküldtem érte egy
futárt. Fénykép is van benne. Azt mondják, hogy
eléggé megrongálódott a föld alatt, de azért
érdemes megvizsgálni.
– Jól van, Harry. Nem vagyok biztos benne, hogy
a nő halála bármilyen kapcsolatban lehet az
ügyünkkel, de végül nyomot is jelenthet.
– Pontosan így van, Alfred. Mellesleg hogyan
zajlott le a találkozó az ügyvéddel?
– Oh, csak néhány papírt kellett aláírnom –
hazudta Vicary. Hirtelen különösnek érezte újonnan
megalapozott anyagi függetlenségét. – Most
indulok. Késő délutánra visszaérek az irodába.
Vicary éppen a helyére tette a kagylót, amikor
Kenton visszajött a nappaliba. – Nos, azt hiszem
mindent elintéztünk. – Átadott Vicarynak egy nagy,
barna borítékot. – Beletettem minden papírt, és a
kulcsokat. Felírtam a kertész nevét és címét is.
Boldog lesz, ha gondnokként tovább szolgálhat.
Felvették a kabátjaikat, lezárták a házat, és
kimentek az utcára. Vicary autója a kocsifelhajtón
állt.
– Elvihetem valameddig, Martin?
Vicary megkönnyebbült, amikor az ügyvéd
elhárította az ajánlatot.
– Valamelyik nap beszéltem Helennel – szólalt
meg váratlanul Kenton.
Jóságos ég, gondolta Vicary.
– Azt mondta, hogy időnként látja magát
Chelsea-ben.
Vicary kíváncsi volt, hogy beszélt-e Kentonnak
arról a délutánról, amikor 1940-ben ostoba
iskolásfiú módjára bebámult a kocsija ablakán.
Megalázó helyzet volt. Vicary kinyitotta az
autójának ajtaját, és önkéntelenül a zsebeit
ütögette, a szemüvegét keresve.
– Arra kért, hogy adjam át az üdvözletét, így
most megteszem. Hello.
– Köszönöm – nyugtázta beszállás közben Vicary.
– Azt is mondta, hogy szívesen találkozna
magával valamikor. Keresse meg.
– Az csodálatos lenne – füllentette Vicary.
– Hát ez remek. A jövő héten Londonba megy.
Nagyon szeretne egyik nap magával ebédelni.
Vicarynak összeszorult a gyomra.
– Holnaphoz egy hétre, egy órakor a
Connaughtnál – javasolta Kenton. – Valószínűleg
még ma este beszélek vele. Megmondhatom neki, hogy
odamegy?
A visszafelé úton olyan hideg volt a Roverben,
mint egy hűtőkocsiban. Vicary belesüppedt a nagy
bőrülésbe, lábait betakarta egy útipokróccal, és
figyelte az ablaküvegen át elsuhanó
gloucesterhirei tájat. Egy vörös róka rohant át
előtte az úton, majd eltűnt a bozótosban. A
behavazott kukoricaföldön lusta, kövér fácánok
csipkedték a levágott szárakat, felborzolt
tollakkal védekeztek a hideg ellen. Csupasz fák
meredeztek a tiszta égbolt felé. Előtte egy kisebb
völgyre nyílt kilátás. Ameddig a szeme ellátott,
gyűrött, tarka ágytakaróhoz hasonlító szántóföldek
terültek el. A nap bíborvörös és narancssárga
fényudvara lassan lenyugodott a látóhatár peremén.
Dühös volt Helenre. Énjének rosszhiszemű fele
úgy gondolta, hogy a Brit Titkosszolgálatnál
betöltött funkciója miatt érdeklődik most jobban
iránta. Racionális énje azt súgta, hogy őt és
Helent régi barátság fűzi össze, és egy közösen
elköltött ebéd igazán kellemes lehetne. A legvégső
esetben kicsit kikapcsolódik az ügy feszítő
nyomása alól. De miért félsz annyira a
találkozástól? – gondolta magában. Talán azt az
igazán boldog két évet idézi fel benned, amikor
része volt az életednek?
Kiverte a fejéből Helent. Most már a Harryval
folytatott telefonbeszélgetés izgatta. Ösztönösen
történelmi párhuzamok idéződtek fel az
emlékezetében. Kutatási területe a tizenkilencedik
századi európai történelem volt – Európa
erőegyensúlyának a Bécsi Kongresszust követő
felbomlásáról írott könyve kritikai fogadtatást
váltott ki –, de Vicary titkos élvezetet talált az
ókori görög történelem és mitológia
tanulmányozásában is. Izgatta az a kérdés, hogy a
korral foglalkozó tudományos kutatás
találgatásokon és feltételezéseken alapszik.
Persze ez elkerülhetetlennek látszott az eltelt
idő miatt, és a világos történelmi feljegyzések
hiányában. Például miért indította el Periklész a
peloponnészoszi háborút Spárta ellen, amely aztán
Athén hatalmi helyzetének összeomlásához vezetett?
Miért nem fogadta el legerősebb riválisának
követelését, és törölte el Megara városára
vonatkozó rendeletét? Spárta túlerőben lévő
hadserege miatti félelem hajtotta? Azt hitte, hogy
a háború elkerülhetetlen? Azért vágott bele a
végzetes külföldi kalandba, hogy enyhítsen a rá
nehezedő otthoni nyomáson?
Vicary most hasonló kérdéseket tett fel magának
berlini riválisával, Kurt Vogellel kapcsolatban
is.
Mi volt Vogel célja? Vicary úgy vélte, hogy
Vogel célja az alvó ügynökök hálózatának kiépítése
volt még a háború kitörése előtt, akiket a
helyükön hagyott az összecsapás legkritikusabb
pillanatáig. A siker érdekében nagy gondot kellett
fordítania arra, miként juttassa be az ügynököt az
országba. Az nyilvánvaló, hogy ez sikerült
Vogelnek. Megerősíti az a puszta tény is, hogy az
MI5-nek tudomása sem volt az ügynökről. Vogelnek
fel kellett tételeznie: a bevándorlási és útlevél
ellenőrzési nyilvántartásokat felhasználhatják az
ügynöke megtalálása érdekében. Vicary biztosra
vette, hogy szerepcserét hajtottak végre. De mit
jelent az, hogy az országba belépett személy
halott? Természetesen nem kutatnak utána. Briliáns
ötlet. Csakhogy maradt még egy probléma – szükség
volt egy holttestre. Lehetséges lenne, hogy
meggyilkoltak valakit, akit Christa Kunst helyébe
állítottak?
A német kémek általában nem gyilkoltak. A
legtöbbjük rosszul kiképzett és fizetett
pénzhajhász, kalandor, pitiáner fasiszta volt.
Vogel a legkiválóbb ügynökökből építette ki a
hálózatát, akik erősebben motivált,
fegyelmezettebb, és majdnem biztosan kegyetlen
emberek lehettek: Elképzelhető lenne, hogy ezeknek
magasan képzett és kegyetlen ügynököknek az egyike
nő? Vicary egyetlen olyan esettel találkozott,
amelyben nő szerepelt. Egy fiatat német lánynak
sikerült szobalányként beférkőznie egy angol
admirális házába.
– A következő faluban álljon meg – mondta az
autót vezető segédszolgálatos női tengerésznek. –
Feltétlenül telefonálnom kell.
Ez a település Aston Magna volt, egy
hamisítatlan, üzletek nélküli falucska, amelyben
néhány, keskeny dűlőúttal elválasztott ház
sorakozott. Az út mentén idős ember ácsorgott a
kutyájával.
Vicary letekerte az ablakot, és köszöntötte. –
Jó napot.
– Jó napot. – A férfi magasszárú csizmát, és
legalább százévesnek látszó, lötyögős tweedkabátot
viselt.
– Van telefon a faluban? – kérdezte Vicary.
Az öreg a fejét rázta. Vicary megesküdött volna
rá, hogy a kutya is ingatta a fejét.
– Senkit sem érdekelt, hogy bevezessék.
– A legközelebbi telefon merre található?
– Moretonban lesz biztosan.
– És az merre van.
– Menjenek tovább az úton a pajtáig. Az urasági
kastélynál forduljanak balra, és kövessék a fák
irányát a következő faluig. Az lesz Moreton.
– Köszönöm.
Ahogy a kocsi felgyorsult, a kutya ugatni
kezdett.
Vicary a pékségből telefonált. Mialatt arra
várt, hogy a központos kapcsolja az irodáját,
elmajszolt egy sajtos szendvicset. Újdonsült
gazdagságát szerette volna megosztani másokkal is,
ezért rendelt két tucat lángost a gépírónőknek és
a Nyilvántartóban dolgozó lányoknak.
Harry jelentkezett a vonalban.
– Nem hiszem, hogy Chirsta Kunstot ásták ki
abból a whitchurchi sírból – mondta Vicary.
– Akkor ki volt?
– Ez a maga munkája, Harry. Telefonáljon a
Scotland Yardra. Nézzen utána, nem tűnt-e el egy
nő ugyanabban az időben. Whitchurch körzetében
kezdjék a keresést, és szükség szerint bővítsék a
kört. Ha visszatértem a Hadügyminisztériumba,
jelentést teszek Boothbynak.
– Mit szándékozik mondani neki?
– Hogy egy halott holland nőt keresünk.
Rajongani fog az ötletért.

TIZENNYOLC
Kelet-London
Peter Jordan megtalálása nem lesz probléma. De
a megkörnyékezése annál inkább.
Vogel pontos információkat küldött. Berlinben
tudták, hogy Jordan a Grosvenor Square-en
dolgozik, a Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb
Parancsnokságának, közkeletű nevén a SHAEF-nek a
főhadiszállásán. A téren szigorú őrjáratot tartott
a katonai rendőrség, idegeneknek megtiltották az
átjárást. Berlin ismerte Jordan kensingtoni
házának a címét, és jelentős mennyiségű
információt állított össze a férfi életének
hátteréről is. Amiről nem voltak ismereteik, az
percnyi pontos időbeosztása és mindennapi szokásai
Londonban. Enélkül Catherine a képzeletére
hagyatkozott, hogy miként tudná a legsikeresebben
megközelíteni.
Az, hogy személyesen kövesse Jordant, számtalan
okból számításba sem jöhetett. Az első ok mindjárt
a saját személyes biztonsága. Nagyon veszélyes
lett volna rá nézve, hogy London West End
negyedében egy amerikai tiszt nyomában járjon.
Észrevehette volna a katonai rendőrség, vagy maga
Jordan. Ha a katonai rendőrök különösen
szorgalmasak, bevihetik kihallgatásra. Egy kis
nyomozással kideríthetik, hogy az igazi Catherine
Blake harminc éve meghalt, még nyolchónapos
korában, ő pedig egy német ügynök.
A második oka, hogy nem személyesen követi
Jordant, tisztán gyakorlati megfontolásból eredt.
Ténylegesen lehetetlennek látszott egyedül
sikeresen megbirkózni a feladattal. Még Neumann
segítségével is nehéz lett volna. Az első
alkalommal teljes tehetetlenségre kárhoztatná, ha
Jordan beül a katonai szolgálati autójába. Nem
sétálhat oda egy taxisofőrhöz, hogy „kövesse azt
az amerikai szolgálati kocsit”. A taxisok
tisztában vannak vele, hogy a szövetséges
tiszteket minden felől kémek fenyegetik. A követés
helyett egyenesen az első rendőrőrsre vinnék.
Jordan követéséhez nehezen azonosítható járművekre
és emberekre van szüksége, akik állandóan a háza
előtt posztolnak.
Segítséget kell szereznie.
Vernon Pope-hoz kell fordulnia.
Vernon Pope volt London legtekintélyesebb és
legsikeresebb alvilági figurája. Robert nevű
öccsével együtt, Pope védelmi pénzeket szedett,
legális szerencsejáték szalonokat tartott fenn,
prostituáltakat futtatott és feketepiaci üzelmeket
folytatott. A háború elején Vernon Pope súlyos
fejsérüléssel szállította be Robertet a St Thomas
kórházba. Sebesülését egy légitámadásnál szenvedte
el. Catherine gyorsan megvizsgálta, látta, hogy
agyrázkódása van, de lehetséges koponyatörésre is
gyanakodott. Intézkedett, hogy Robert
haladéktalanul orvos kezébe kerüljön. A hálás
Vernon Pope hagyott egy üzenetet a számára. Ha
egyszer bármit is tehetek, hogy megháláljam a
segítségét, habozás nélkül forduljon hozzám.”
Catherine megőrizte a levélkét. A retiküljében
tartotta.
Vernon Pope raktárháza valahogyan túlélte a
bombázásokat. Érintetlenül, dölyfös szigetként
állt a pusztulás kertjeitől körülvéve. Catherine
csaknem négy éve nem járt az East Enden. Megrázta
a látott pusztulás. Nehéz volt ellenőrizni, hogy
nem követik. Elrejtőzésre csak néhány kapubejárat
szolgált, ép telefonfülkék nem maradtak a színlelt
telefonálásokra, nem volt üzlet apró vásárlásokra,
csak a törmelék végeláthatatlan hegyei.
A szemerkélő hideg esőben az utca túloldaláról
figyelte a raktárházat. Nadrágot, pulóvert és
bőrkabátot viselt. A kapukat kinyitották, és három
nehéz teherautó gördült ki az utcára. Két jól
öltözött férfi azonnal becsapta mögöttük a
kapukat, de előtte még Catherine-nek sikerült egy
pillantást vetnie befelé. Lázas tevékenység folyt
odabent.
Egy csapat dokkmunkás ment el mellette, a
nappali műszakra érkeztek. Néhány lépéssel
lemaradva mögöttük, elindult Pope raktárháza felé.
Az ügyfelek számára csengővel ellátott ajtó
szolgált. Catherine megnyomta a gombot, és mivel
senki sem reagált, újból csengetett. Közben
érezte, hogy figyelik. Végül kinyílt az ajtó.
– Mit tehetünk magáért, szívem? – A kellemes
cockney-i hang nem illett az előtte álló
figurához. Száznyolcvan centinél jóval magasabb,
simára fésült, fekete hajú, apró szemüveget viselő
fickó tornyosult előtte. Drága szürke öltönyt,
fehér inget és ezüstszínű nyakkendőt hordott.
Felsőkarjának izmai kidudorodtak a zakója ujjából.
– Mr. Pope-pal szeretnék beszélni, kérem. –
Catherine átadta neki a levélkét. A férfi gyorsan
elolvasta, mintha rengeteg ilyet látott volna már
korábban.
– Megkérdezem a főnököt, hogy van-e egy perce a
maga számára. Jöjjön beljebb.
Catherine belépett az ajtón, és a férfi bezárta
mögötte.
– Emelje a kezeit a feje fölé, mint egy jó
kislány. Ez nem a személyének szól. Mr. Pope
mindenkitől megköveteli. – Pope embere
végigtapogatta. Fürge, nem profira valló
mozdulatokkal. Összerezzent, amikor a férfi a
melléhez ért. Ellenállt a kísértésnek, hogy a
könyökével orrba vágja. Azután a retiküljét
nyitotta ki, belepillantott, majd visszaadta.
Catherine számított erre, ezért fegyvertelenül
érkezett. A revolver nélkül meztelennek és
sebezhetőnek érezte magát. Legközelebb magával hoz
egy tőrt.
A férfi keresztül vezette a raktárházon.
Kezeslábasba öltözött fickók ládába csomagolt
árukat rakodtak öt-hat teherautóra. A raktár hátsó
végében raklapokon, a földtől a mennyezetig
tornyosultak a dobozok: kávé, cigaretta, cukor, és
hordószámra a benzin. Csinos sorokban csillogó
motorkerékpárok egész erdeje. Vernon Pope
nyilvánvalóan eleven üzletvitelt folytat.
– Erre, szívem – mondta a kísérője. – Mellesleg
szólítson Dickynek.
A teherlifthez vezette, behúzta az ajtót és
megnyomta a gombot. Catherine benyúlt a táskájába
egy cigarettáért, és a szájába dugta.
– Sajnálom, drágám – mondta Dicky, rosszallóan
integetve az ujjával. – A főnök gyűlöli a bagót.
Azt mondta, hogy egy napon majd ráébredünk, ez öl
meg bennünket. Egyébként is elegendő benzin és
lőszer van itt felhalmozva, hogy Glasgow-ig
röpítsen bennünket.
– Ez valóban nem kis szívesség – mondta Vernon
Pope. Felállt a kényelmes, bőrbevonatú pamlagról,
és fel-alá sétált a szobában. Nem hasonlított
irodára, sokkal inkább egy kisebb lakásra,
nappalival és hozzá csatlakozó, modern berendezésű
konyhával. Elhúzható fekete tölgyfaajtók vezettek
a hálószobába. Résnyire nyitva voltak, és
Catherine észrevette, hogy egy álmos szemű
szőkeség türelmetlenül várja a beszélgetés végét.
Popé töltött magának még egy whiskyt. Magas,
jóképű ember volt, halvány arcbőrrel, erősen
brillantinozott hajjal, jeges pillantású szürke
szemekkel. Jól szabott, gondosan vasalt öltönyt
hordott, amilyet sikeres üzletembereken,
gazdagságra született férfiakon lehet látni.
– El tudod ezt képzelni, Robert? Catherine azt
kívánja tőlünk, hogy három napon keresztül
figyeljük egy amerikai tengerésztiszt minden
lépését a West End környékén.
Az eddig háttérbe húzódó Robert Pope úgy
lépkedett közelebb, mint egy nyugtalan
szürkefarkas.
– Ez nem igazán a mi munkaterületünk, Catherine
drágám – mondta Vernon Pope. – Különben is, mi
történik akkor, ha a jenki vagy az angol
biztonsági legények kiszúrják a kisded játékunkat?
A londoni rendőrséggel tudok bánni. De az MÍ5
másik történet.
Catherine elővett egy cigarettát. – Megengedi?
– Ha muszáj. Dicky, hozz egy hamutartót.
Catherine rágyújtott, és néhány pillanatig
csendesen füstölt. – Láttam a készletet és
felszerelést, amelyet lent tárol a raktárban. Azt
mondom, hogy maga igazán könnyen meg tudna
szervezni egy ilyen megfigyelési akciót.
– De kérdezlek én, Robert, mi az ördögnek
akarná egy önkéntes nővér a St Thomas kórházból
megszervezni egy szövetséges tiszt megfigyelését?
Robert Pope tudta, hogy nem várnak választ
tőle. Vernon Pope a pohárral a kezében odasétált
az ablakhoz. Az elsötétítő függönyöket felhúzták,
így szeme elé tárultak a folyón nyüzsgő csónakok
és hajók. – Nézze meg, mit műveltek a németek
ezzel a hellyel – mondta végül. – Ez volt a világ
közepe, a földkerekség legnagyobb kikötője. És
nézze meg most. Rohadt pusztaság az egész. Itt már
soha nem lesz ugyanolyan az élet. Maga nem a
németeknek dolgozik, ugye, Catherine?
– Természetesen nem – felelte nyugodtan. –
Szigorúan személyes okom van rá, hogy kövessem.
– Akkor jó. Én ugyan tolvaj vagyok, de egyben
hazafi is. – Rövid hallgatás után megkérdezte: –
Szóval miért akarja, hogy kövessük?
– Munkát ajánlok önnek, Mr. Pope. Őszintén
szólva, az indítékaim nem tartoznak magára.
Pope megfordult és a szemébe nézett. – Rendben
van, Catherine. Maga igazán rámenős. Ez tetszik
nekem. Különben is ostoba lenne, ha elmondaná.
Széthúzták a hálószoba ajtaját, és a
nyomottmintás férfi selyemköntösbe bújt szőkeség
megjelent a szobában. A köntöst lazán kötötte meg
a derekán, így kivillantak alóla formás lábai és
feszes, kicsi mellei.
– Vivie, még nem végeztünk – szólt rá Pope.
– Megszomjaztam. – Miközben gin tonikot töltött
magának, Catherine-t figyelte. – Mennyi ideig
akarsz még vacakolni, Vernon?
 – Nem sokáig. Üzleti ügy, drágám. Menj vissza a
hálószobába, Vivie hintázó csípővel elvonaglott.
Mielőtt csendesen behúzta volna az ajtót, a válla
fölött vetett még egy pillantást Catherine-re.
– Csinos lány – jegyezte meg Catherine. – Maga
szerencsés ember. Vernon Pope halkan kuncogott, és
rázta a fejét. – Időnként szívesen elcserélném a
szerencsémet másokkal.
Hosszú szünet állt be közöttük, Pope fel-alá
sétálgatott a szobában. –Számtalan sötét dologban
benne vagyok, Catherine, de ez nem tetszik nekem.
Ez olyan nem szeretem munka.
Catherine másik cigarettára gyújtott. Talán
rosszul közelítette meg Vernon Pope-ot az
ajánlattal.
– De hajlandó vagyok megtenni. Maga segített az
öcsémen, és ezért ígéretet tettem. Szavatartó
ember vagyok. – Elhallgatott, és tetőtől talpig
végigmérte Catherine-t. – Azonkívül van magában
valami, amit kedvelek. Méghozzá nagyon.
– Örülök, hogy üzletet tudunk kötni, Mr. Pope.
– Sokba fog kerülni magának, szívem. Rengeteg
kiadásom lesz. Meg kell fizetnem az embereket. Az
ilyenféle dolgok lekötik a forrásaim jelentős
részét.
– Ezért jöttem önhöz. – Catherine benyúlt a
retiküljébe, és előhúzott egy borítékot. – Kétszáz
font hogy hangzik? Száz most, száz pedig az
információk átadása után. Azt akarom, hogy
hetvenkét órán keresztül figyeljék Jordan
kapitányt. Napi huszonnégy órán keresztül. Percről
percre tudni akarok a mozgásáról. Tudni akarom hol
étkezik, kivel találkozik, és miről beszélget az
illetővel. Tudni akarom, hogy randevúzik-e
bármiféle nővel. Képes ezt megszervezni, Mr. Pope?
 – Természetesen.
– Helyes. Akkor szombaton jelentkezem.
– Hogyan tudom magát elérni.
– Jelenleg nem tud.
Catherine az asztalra fektette a borítékot, és
felállt.
Vernon Pope kedvesen mosolygott. – Gondoltam,
hogy ezt fogja mondani. Dicky, vezesd ki
Catherine-t. Állíts össze neki egy csomag
élelmiszert. Kávét, cukrot, esetleg néhány
marhahúskonzervet, ha a szállítmány már
megérkezett. Szépen csináld meg, Dicky.
– Rossz érzésem támadt a dologgal kapcsolatban,
Vernon – mondta Robert Pope. Talán ejthetnénk az
egész ügyet.
Vernon Pope gyűlölte, ha az öccse kérdőre
vonta. Mióta csak együtt dolgoznak, Vernon hozta
az üzleti döntéseket, és Robert képviselte a erőt.
– Nem ismerek olyat, amit ne tudnánk megoldani.
Gondoskodtál a követéséről?
– Dicky és a fiúk rátapadnak, ahogy kilépett a
raktárházból.
– Helyes. Tudni akarom, ki ez a nő, és milyen
játékot űz.
– Talán még a javunkra is fordíthatjuk a
dolgot. Megvásárolhatjuk a rendőrség kegyes
jóindulatát, ha csendesen megsúgjuk nekik, hogy
miben mesterkedik.
– Semmi ilyet nem teszünk. Világos?
– Talán kicsit többet kellene foglalkoznod az
üzlettel, és kevesebbet innod.
 Vernon feléje fordult, és megragadta a torkát.
– Hogy én mit csinálok, az nem tartozik rád. A
szentségit, még ez is sokkal jobb annál, amit te
és Dicky műveltek.
Robert láthatóan elvörösödött.
– Miért nézel rám ilyen csodálkozva, Robert?
Azt hiszed nem látom, hogy mi folyik?
Vernon enyhített a szorításon.
– Most menj az utcára, ahová való vagy, és
bizonyosodj meg róla, hogy Dicky nem veszti szem
elől.
Catherine két perccel a raktárból való távozása
után észrevette, hogy követik. A Vernon Pope-féle
emberek nem maradhatnának sokáig a piacon, ha nem
lennének óvatosak és gyanakvóak. De ezt a követést
ügyetlenül, amatőr módon csinálták. Végül is Dicky
volt az, aki fogadta, megmotozta és bevezette az
épületbe. Jól megjegyezte az arcát. Ostobaság a
részükről, hogy őt küldték utána az utcára. Könnyű
lesz lerázni.
Catherine lement a földalatti állomására,
elvegyült az esti tömegben. Keresztülnyomakodott
az átjáró alagúton, és felbukkant az utca másik
oldalán. Éppen egy busz állt a megállóban.
Felszállt rá, és talált ülőhelyet is egy öregedő
hölgy mellett. A jégvirágos ablakon át figyelte
Dickyt, amint rémült arccal felbukkan a lépcsők
tetején.
Kis sajnálatot érzett iránta. Szegény Dicky
alkalmatlan a profi munkára, és Vernon Pope
őrjöngeni fog. De semmi esélyt sem adhat neki.
Leint egy taxit, átszáll két-három autóbuszra,
sétál egyet a West Enden, mielőtt visszatérne a
lakására.
 Most viszont kényelmesen elhelyezkedett az
ülésen, és élvezte az utazást.
Sötét volt a hálószobában, amikor Vernon Pope
belépett, és csendesen behúzta az ajtót. Vivie
feltérdelt az ágy végében. Vernon szenvedélyesen
megcsókolta. A szokásosnál kicsit durvábban. Vivie
tudni vélte az okát. Lecsúsztatta a kezét a
sliccéhez. – Istenem, Vernon. Ez nekem szól, vagy
annak a szukának?
Vernon szétnyitotta a selyemköntöst, és
lefejtette a válláról. – Attól tartok, egy kicsit
mindkettőtöknek – felelte újra megcsókolva.
– Ott az irodában azonnal megkívántad. Láttam
az arcodon.
– Mindig éles ítélőképességű kislány voltál.
Vivie megcsókolta. – Mikor jön vissza?
– A hét végén.
– Hogy hívják?
– Catherine-ként mutatkozott be.
– Catherine – ismételte meg Vivie. – Micsoda
szép név. Gyönyörű nő.
– Igen – mondta tartózkodóan Pope.
– Miféle üzletben utazik?
Popé beszámolt neki a beszélgetésről, mivel
egymás előtt nem voltak titkaik.
– Elég kényes ügynek hangzik. Azt hiszem,
rendes nyomást gyakorolhatunk rá.
– Nagyon okos lány vagy.
– Nem, csak nagyon szennyes a fantáziám.
– Mondhatom, ördögi módon jár az agyad, Vivie.
Gonoszul nevetgéltek. – Három napig
álmodozhatok arról, hogy micsoda csodálatos
dolgokat művelhetünk ezzel a lánnyal, ha
visszajön. Most pedig vedd le a nadrágodat, hogy
enyhíthessem a benned dúló feszültséget.
Vernon Pope megtette, amit Vivie kért.
Egy pillanat múlva halkan kopogtattak az ajtón.
Robert Pope engedély nélkül belépett a szobába.
Egy fénysugár részben megvilágította a helyszínt.
Vivie szégyenkezés nélkül ránézett és mosolygott.
Vernon dührohamot kapott.
– Hányszor megmondtam már, hogy ne gyere be, ha
zárva találod az ajtót.
– Ez most fontos. Megszökött előlünk.
– Hogy a francba történhetett meg?
– Dicky megesküdött, hogy az egyik pillanatban
még látta, a következőben pedig felszívódott.
– Az isten szerelmére!
– Dicky elől még senki sem szökött meg. A nő
nyilvánvalóan profi. Távol kellene tartanunk
magunkat tőle, amennyire csak lehetséges.
Vivie megborzongott a félelemtől.
– Menj ki innen, Robert, és csukd be az ajtót.
Amikor Róbert elment, Vivie játékosan megnyalta
Vernon fülét.
– Nem igazán akarod megfogadni ezt a hóbortos
tanácsot, ugye, Vernon?
– Persze, hogy nem.
– Akkor jó – mondta. – Hol is tartottunk?
– Oh, jóságos isten – dünnyögte Vernon.

TIZENKILENC
London
 Másnap korán reggel, Peter Jordan kapitány
kapkodva előkészített megfigyelésével Robert Pope
és Richard 'Dicky' Dobbs akaratlanul színre léptek
a háborús kémkedés világszínpadán; a hír hallatán
az MI5 megfigyelőit elfogta volna a sárga
irigység.
Azzal kezdődött minden, hogy a nyirkos,
dermesztően hideg virradat beköszönte előtt
megérkeztek egy fekete kocsiszekrényes, zárt
teherautóval Peter Jordan Kensingtonban található,
VII. Edward korabeli háza elé A teherautó hátulját
megpakolták ételkonzerves kartonokkal, az oldalára
pedig az egyik West End-i fűszeres nevét
festették. Röviddel nyolc óra előttig csendesen
várakoztak. Pope bóbiskolt, Dicky idegesen
rágcsált valami ragacsos süteményt, és
papírpohárból kávét kortyolt hozzá. Vernon Pope
egész éjjel azzal fenyegette, hogy véresre veri,
amiért eltolta a dolgot a lánnyal. A fene essen
belé, ha Peter Jordant is szem elől téveszti.
Dicky, akit a londoni alvilág legügyesebb
sofőrjének tartottak, titokban megfogadta, hogy ha
úgy adódik, a Green Park pázsitján keresztül is
üldözni fogja Jordant.
Ilyen autós hőstettre azonban nem volt szükség,
mert öt perccel nyolc előtt az amerikai hadsereg
szolgálati autója megérkezett Jordan háza elé, és
a sofőr dudált. Kinyílt a kapu, s megjelent egy
közepes magasságú és termetű férfi. Az amerikai
haditengerészet egyenruháját viselte, hozzá fehér
sapkát és sötét köpenyt. Kezében vékony bőrtáskát
lóbált. Bemászott a kocsi hátsó ülésére, és
becsapta az ajtót. Dicky olyan erősen figyelte
Jordant, hogy elfelejtette begyújtani a motort.
Amikor végre megpróbálta, az egyet köhögött és
leállt. Káromkodott, fenyegette és hízelgett neki,
mielőtt újra próbálta. Most a teherautó életre
kelt, és kezdetét vette Peter Jordan titkos
megfigyelése.
Az első kihívást a Grosvenor Square jelentette
a számukra. Zsúfolásig megtöltötték a taxik,
katonai autók, és szövetséges tisztek rohangáltak
minden irányból. Jordan kocsija átverekedte magát
a téren, behajtott egy mellékutcába, és megállt
egy kisebb, jeltelen épület előtt. Lehetetlen volt
arrafelé várakozni. Az utca két oldalán végig
autók parkoltak, egyetlen sávot hagyva szabadon a
forgalomnak, és ráadásul egy gumibotját hanyagul
lóbáló, fehér sisakos amerikai katonai rendőr fel-
alá járkált az épület előtt. Pope kiugrott az
autóból, és ide-oda sétálgatott az utcában,
mialatt Dicky a környéken keringett. Tíz perc
múltán Jordan kilépett az épületből, csuklójához
nehéz aktatáska volt láncolva.
Dicky felvette Pope-ot, és időben visszaértek a
Grosvenor Square-re, hogy megpillantsák a SHAEF
főhadiszállásának kapuján belépő Jordant. A
Grosvenor Streeten találtak egy parkolóhelyet,
ahonnan tisztán láthattak mindent, és leállították
a motort. Néhány perccel később látták Eisenhower
tábornokot, amint híres mosolyát megvillantva
eltűnik a bejáraton.
Pope, habár maga is kapott kiképzést az MI5-
től, képtelen volt kiszámítani a következő lépést.
Azt világosan látta, hogy egyetlen statikus
pontról nem tudják figyelni az egész épületet,
amely hatalmas komplexum volt, számtalan
bejárattal és kijárattal. Egy utcai telefonról
felhívta Vernont a raktárházban, és további három
embert kért. Amikor megérkeztek, az egyiket
leállította az épület mögé a Blackburn Streetre, a
másikat az Upper Brook Streetre, a harmadikat
pedig az Upper Grosvenor Street felőli oldalra.
Két óra elteltével újra telefonált a raktárházba,
és három friss arcot kért, mert nem látszott
biztonságosnak, hogy civilek hosszan lebzseljenek
amerikai objektumok körül. Ha Vicary és Boothby
kihallgathatták volna a beszélgetést, bizonyára
gúnyosan nevettek volna azon, hogy egyetlen
hivatalnok és terepügynök sem tudna olyan keményen
vitatkozni a lehetőségekről, mint Vernon és
Robert. Igaz, hogy az érdekeik különböztek.
Vernonnak egy csomó jó emberre volt szüksége hogy
kipakolják a rakomány lopott kávét, és
megfenyítsenek egy kereskedőt, aki elmaradt a
védelmi pénzek fizetésével.
Délben járművet cseréltek. A fűszeres
teherautóját felváltották egy olyan furgonnal,
amelynek oldalára valami kitalált nevű mosoda
stencilezett cégfeliratát ragasztották. A kocsit
olyan sietve készítették elő, hogy a mosoda szót
elírták mosdoa-nak, a hátuljába behajigált ruhás
zsákokat pedig összegyűrt újságpapírral tömték ki.
Két órakor kaptak egy termosz teát, meg néhány
szendvicset. Újabb óra elteltével, miután
befejezték az evést és elszívtak néhány
cigarettát, Pope mind idegesebb lett. Jordan már
hét órája az épületben tartózkodott. Egyre
későbbre járt az idő. Az épület minden oldalát
megfigyelés alatt tartották. Mégis, ha Jordan az
el sötétítés homályában távozik, majdnem
lehetetlen lesz észrevenni. De négy óra körül, a
sötétség beállta előtt Jordan a Grosvenor Square-
re nyíló főkapun kijött az épületből.
Ugyanazt a körutat tette meg, mint reggel, csak
az ellenkező irányba. Átsétált a téren a kisebb
épülethez, a nehéz táska a csuklójához láncolva,
és bement az ajtón. Néhány perc múlva megjelent a
reggel látott kisebb aktatáskával a kezében. Az
eső elállt, és Jordan váratlanul elhatározta, hogy
egy kis séta jólesne neki. Nyugati irányba indult
el, majd délnek fordult a Park Lane-re. Lehetetlen
volt a teherautóval követni. Pope kiugrott, Jordan
árnyékául szegődött a járdán, néhány lépés
távolságot tartva mögötte.
A dolog nehezebbnek bizonyult, mint Pope
gondolta. A Park Lane-en található hatalmas
Grosvenor House szállodát igénybe vették az
amerikaiak a tisztek elszállásolására. Emberek
tucatjai nyüzsögtek előtte a járdán. Popé közelebb
ment Jordanhoz, hogy biztosan össze ne tévessze
valaki mással. Miközben Jordan nyomában
átfurakodott a tömegen, egy katonai rendőr jól
megnézte magának. A West End néhány utcáján az
angolok ugyanolyan feltűnést keltettek, mint
Topekában vagy Kansasban. Popé izmai megfeszültek.
De azután rájött, hogy semmi rosszat nem csinált.
Egyszerűen sétált az utcán a saját hazájában.
Megnyugodott, a katonai rendőr pedig elfordította
a fejét. Jordan elhaladt a Grosvenor House előtt.
Pope óvatosan haladt a nyomában.
A Hyde Park Cornernél veszítette szem elől.
Jordan eltűnt az utcán átkelésre várakozó
katonák és angol civilek tömegében. Amikor a
közlekedési lámpa váltott, Pope a nyomába eredt
egy Jordannal megegyező felépítésű amerikai
tengerésztisztnek, és követte a Grosvenor Place-
ig. Akkor lenézett a kezére, és meglátta, hogy
ennél a tisztnél nincs aktatáska. Megállt és
hátranézett, azt remélve, hogy Jordan ott van. De
az amerikai eltűnt.
Pope tülkölést hallott az utca felől és
felpillantott. Dicky érkezett oda az autóval.
 – A Knightsbridge felé ment. Szállj be.
Dicky a lüktető esti forgalomban csinált egy
tökéletes U kanyart. Egy pillanattal később Pope
meglátta Jordant, és megkönnyebbülten
felsóhajtott. Dicky lassított, és Pope újra
kiugrott a teherautóból. Hogy ne veszítse el
megint, alig néhány lépésnyire szegődött a
nyomába.
A Vandyke Clubot Kensingtonban zömmel az
amerikai tisztek látogatták, és csak kevés angol
polgár fordult meg benne. Jordan bement a clubba.
Pope így három méternyire megközelítette a
bejáratot, majd kétszer is hátranézett. Dicky
nagyot fékezett az utcában. Pope-ot átjárta a
szél, borzongott a hidegtől, ezért beszállt az
autóba, és bevágta az ajtaját. Rágyújtott egy
cigarettára, és kiitta a maradék teát a
termoszból. Azután megszólalt. – Ha Jordan
kapitány legközelebb is úgy dönt, hogy fél
Londonon átsétál, te eredsz gyalogosan utána,
Dicky.
Jordan negyvenöt perc után távozott a clubból.
Pope arra gondolt, hogy csak nehogy kezdődjön
egy újabb erőltetett menet.
Jordan kilépett a járdaszélre, és leintett egy
taxit.
Dicky sebességbe tette a teherautót, majd
körültekintően besorolt a forgalomba. A taxit
könnyebb volt követni. Kelet felé fordult, a
Trafalgar Square mellett elhajtva befordult a
Strandra, majd rövid út megtétele után jobbra
kanyarodott.
– Na, ezt már jobban szeretem – mondta Pope.
 Figyelték Jordant, ahogy kifizeti a taxit, és
belép a Savoy Hotelbe.
Az angol lakosság nagy többsége a létfenntartás
szintjéhez elegendő élelmiszerrel élte túl a
háborút. Néhány deka húshoz és sajthoz jutottak
hetente, pár deci tejet ihattak, a szerencsésebbek
egy tojást is láttak, és igazi finomságnak
számított a megfizethetetlen barack– és
paradicsomkonzerv. Senki sem éhezett, de néhányan
erősen lefogytak. Azonban létezett egy másik
London is, az előkelő éttermek és luxusszállodák
városa, amelyek húsból, halból, zöldségfélékből,
borból és kávéból zavartalan ellátást
biztosítottak maguknak a feketepiacon, és az
elképesztő árakat áthárították azokra a
kiváltságos vendégekre, akik náluk akartak
vacsorázni. A Savoy Hotel egyike volt ezeknek a
helyeknek.
Az ajtónálló ezüst sujtásos, zöld nagykabátot
és cilindert viselt. Pope félresodorta az útból,
és belépett. A szálloda hallját átszelve eljutott
a szalonba. A kényelmes, könnyű karosszékekben
elég vegyes társaság szórakozott: gazdag
üzletemberek, divatos estélyi ruhákba öltözött,
gyönyörű nők, egyenruhás amerikai és angol
tisztek, tweedöltönyös vidéki dzsentrik, akik
néhány napra ruccantak föl a városba. A Jordan
nyomában tülekedő Pope-ban vegyes érzelmet keltett
a fényűző helyszín. Igen, a West End gazdagjai
édes életet élnek, miközben a kevésbé
kiváltságosok éhesek és a legtöbbet szenvednek a
bombatámadásoktól. De ő és a bátyja is a
feketepiacon szerezték a vagyonukat. Elhessegette
a rossz érzéseket, az egyenlőtlenséget a
szerencsétlen háború számlájára írta.
 Pope utánament Jordannak a grillbárba. Az
amerikai társaság nélkül állt a sokadalomban,
igyekezett magára vonni a mixer figyelmét, hogy
rendelhessen egy italt. Pope néhány lépéssel
mögötte várakozott. Neki sikerült elkapnia a mixer
pillantását, rendelt egy whiskyt. Amikor
körülnézett, Jordan éppen egy vörösképű,
jóindulatúan mosolygó, magas amerikai
tengerésztiszthez csatlakozott. Pope közelebb
óvakodott, így kihallgathatta a beszélgetésüket.
A magas pofa azt mondta: – Hitlernek ide
kellene jönnie, és megpróbálnia italhoz jutni egy
péntek este. Biztos vagyok benne, hogy kétszer is
meggondolná, valóban el akarja-e foglalni ezt az
országot.
– Ne próbáljunk szerencsét a Grosvenor House-
ban? – kérdezte Jordan.
– Elment az eszed? Valamelyik nap felmondott a
francia szakács. Arra utasították, hogy a C-
fejadagok szerint készítse az ételeket, amit
persze megtagadott.
– Úgy látszik, az utolsó épelméjű ember volt
Londonban,
– Én is azt mondom.
– Mit kell az embernek tennie, hogy italhoz
jusson itt?
– Ez a kiáltás általában beválik: – Két
martinit, az isten szerelmére!
A mixer felnézett, vigyorgott, és a Beefeateres
üveg után nyúlt. – Hello, Mr. Ramsey.
– Hello, William.
Pope megjegyezte a nevet. Jordan barátját
Ramsey-nek hívják.
 – Ezt jól csináltad, Shepherd – mondta Jordan.
Pope memorizálta a nevet, Shepherd Ramsey.
– Segít, ha az ember egy fejjel magasabb a
többieknél – mosolygott Ramsey.
– Foglaltál asztalt? Anélkül lehetetlen, hogy
ma este ülőhelyhez jussunk az étteremben.
– Természetesen foglaltam, öreg cimbora.
Egyébként hol a pokolban voltál? Egész múlt héten
próbáltalak hívni. Az otthoni telefonod a sok
csöngetéstől már leugrott a helyéről, de senki sem
felelt. Hívtalak az irodádban is. Azt mondták, nem
tudsz a telefonhoz jönni. Másnap újra hívtalak, de
a történet ugyanaz volt. Mi az ördögöt csináltál,
hogy két napig nem voltál képes felvenni a
telefont?
– Ezt nem mondhatom el neked.
– Ah, még mindig azon a terveden dolgozol ugye?
– Szállj le róla, Shepherd, vagy itt a bárban
rúglak fenéken.
– Álmodban, öreg cimbora. Mellesleg, ha
jelenetet csinálsz itt, hol a pokolban fogunk
tovább inni? Nincs több, ízlésednek megfelelő
hely.
– Jó érv.
– Szóval mikor leszel hajlandó elmondani nekem,
hogy min dolgozol?
– Amikor a háborúnak vége lesz.
– Olyan fontos, mi?
– Igen.
– Nos, legalább valaki közülünk csinál valami
fontosat. – Shepherd Ramsey lehajtotta az italát.
– William, még kettőt legyen szíves.
 – Még vacsora előtt berúgunk ma este.
– Csak azt akarom, hogy kicsit feloldódj. Ez
minden.
– Olyan oldott vagyok, amilyen csak lehet az
ember. De benned milyen feszültség bujkál,
Shepherd? Érzem a hangodon.
– Semmi, Peter. Ne is törődj vele.
– Mondd el. Tudod, hogy utálom a
meglepetéseket.
– Meghívtam néhány embert ma estére.
– Embert?
– Pontosabban lányokat. Az a helyzet, hogy
éppen most érkeztek meg.
Pope követte Jordan tekintetét a bár elejébe.
Két nőt látott, mindketten fiatalok és vonzók
voltak. Észrevették Shepherd Ramsey-t meg Jordant,
és csatlakoztak a társaságukhoz.
– Peter, bemutatom neked Barbarát. A legtöbben
Baby-nek szólítják.
– Ez teljesen érthető. Örülök, hogy
találkoztunk, Barbara.
Barbara Shepherdre nézett. – Istenem, milyen
igazad volt! Ő egy óriáscsecsemő. – A lány a
londoni munkásosztály jellegzetes hanghordozásával
beszélt. – A grillben eszünk?
– Igen. Már készen is van az asztalunk.
A maitre d'hotel odakísérte őket az
asztalukhoz. A bárból Pope nem hallgathatta ki a
beszélgetésüket. Ehhez le kellett ülnie egy
szomszéd asztalhoz. Tekintetét körbejáratta az
éttermen, és észrevette, hogy a mellettük lévő
asztalnál nem ül senki, de kitették rá a foglalt
táblát. Sem probléma, gondolta. Sietve kiment az
utcára. Dicky a teherautóban ülve várakozott. Pope
intett neki, hogy jöjjön be. Dicky kimászott az
ülésről, és átballagott az utcán.
– Mi a helyzet, Robert.
– Megvacsorázunk. A te dolgod, hogy asztalt
foglalj.
Pope beküldte Dickyt, hogy beszéljen a
teremfőnökkel. Dicky első kérésére a férfi a fejét
rázta, merev arccal körbemutatott a teremben, hogy
egyetlen szabad asztaluk sincs. Akkor Dicky
előrehajolt, súgott valami fülébe, amitől az
elfehéredett és remegni kezdett. Egy pillanattal
később már ott ültek a szomszédos asztalnál, Peter
Jordan és Shepherd Ramsey közvetlen közelében.
– Mit mondtál neki, Dicky?
– Közöltem vele, hogy ha nem ad asztalt,
kitépem az ádámcsutkáját, és beleejtem valamelyik
flambírozó serpenyőbe.
– Helyes, a vendégnek mindig igaza van. Nekem
is ez a véleményem.
Kinyitották az étlapot. – Füstölt lazaccal
szeretnéd kezdeni, vagy hideg libamáj-pástétommal?
– Azt hiszem, mindkettővel. Majd éhen halok.
Robert, gondolod, felszolgálnak itt kolbászt
törtkrumplival?
– Az piszkosul valószínűtlen. Próbálkozz inkább
borban párolt csirkével. De most maradj csendben,
mert nem hallom, hogy a jenkik miről beszélgetnek.
Vacsora után, az utcára érve Dicky vette át a
figyelésüket. Látta, amint a két férfi beülteti a
hölgyeket egy taxiba, és elindulnak a Strand
irányába.
 – Viselkedhettél volna előzékenyebben is –
mondta szemrehányólag Shepherd Ramsey.
– Sajnálom, Shepherd. Nem sok közös témánk
volt.
– Miről kellett volna beszélgetni? Megiszol
néhány italt, nevetgélsz egy kicsit, azután
hazaviszed, és csodálatos éjszakát töltötök az
ágyban. Kérdezősködésre nincs szükség.
– Nem tudtam túltenni magam azon, hogy a kését
használta tükörnek, miközben a száját rúzsozta.
– Van fogalmad arról, mire képes azokkal az
ajkakkal? És vetettél egy pillantást a ruha alatti
értékeire? Jóságos isten, Peter, ő az egyik
legrosszabb hírű lány Londonban!
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked,
Shepherd. Egyszerűen nem érdekelt.
– Nos, mikor akarsz már érdeklődést mutatni?
– Miről beszélsz?
– Hat hónappal ezelőtt megígérted, hogy
elkezdesz randevúzgatni.
– Szeretnék találkozni egy intelligens,
érdekes, felnőtt nővel. Nincs szükségem arra, hogy
te keress nekem egy lányt. –Jordan cigarettára
gyújtott, és dühösen elhajította a gyufát. – Nézd,
Shepherd, igazán sajnálom. Én csak…
– Semmi baj, igazad van. Ez nem az én dolgom.
Csak azért csináltam, mert az anyám meghalt,
amikor az apám negyvenéves volt. Soha nem nősült
újra. Ennek következtében keserű, magányos
emberként halt meg. Nem szeretném, hogy hasonló
dolog történjen veled is.
– Köszönöm, Shepherd, de nem kell ettől
tartanod.
 – Soha nem fogsz még egy olyan nőt találni,
mint Margaret volt.
– Valami olyat mondj, amit nem tudok. – Jordan
leintett egy taxit. –Elvihetlek valameddig?
– A helyzet az, hogy már korábban elígérkeztem.
– Shepherd!
– Fél óra múlva visszajön a szobámba. Nem
tudtam ellenállni neki. Vess meg, de olyan gyenge
a húsa.
– Több az, mint hús. Jó szórakozást, Shep.
A taxi elhajtott. Dicky kicsit eltávolodott, és
keresni kezdte a teherautót. Néhány másodperc
múlva Pope lefékezett a járdaszegélynél, és Dicky
felmászott az ülésre. Követték a taxit
Kensingtonba, látták Peter Jordant belépni a saját
ajtaján, és még fél óráig ott maradtak az éjszakai
váltásra várva.

HÚSZ
London
Vicary annak köszönheti összezúzott térdét,
hogy képtelen volt megjavítani egy motorkerékpárt.
A dolog Franciaország északi részén történt egy
tündöklő őszi napon, és kétségtelenül ez volt
élete legrosszabb napja.
Éppen befejezte a megbeszélést egy kémmel, aki
az ellenséges vonalak mögé surrant egy olyan
területen, ahol az angolok másnap hajnalban
támadást terveztek. A férfi felfedezte a német
katonák megerősített állásait. Ha a terv szerint
indítják a támadást, heves ellenállásba ütköztek
volna. A kém egy kézírásos jegyzetet adott
Vicarynak az ellenséges csapatok
harckészültségéről és a tüzérségi fegyverek
számáról. Adott mellé egy térképet is a tüzérségi
állások elhelyezkedéséről. Vicary bőr
oldaltáskájába csúsztatta a jelentéseket, és
elindult vissza a főhadiszállásra.
Tisztában volt vele, hogy nagyon fontos
értesüléseket visz, életek ezrei forognak kockán.
Teljes gázt adott a motornak, és szédítő
sebességgel robogott a keskeny csapáson. Az ösvény
két oldalát fák szegélyezték, lombkoronájuk
összeborult a feje felett, az őszi levelek között
áttörő napfény vibráló fényalagutat képezett a
szeme előtt. Motorkerékpárja szinte táncolt a
hepe-hupás úton. Néhányszor egészen jókedvre
derült, amikor Rudge márkájú motorja egy-két
másodpercre a levegőbe emelkedett.
A főhadiszállástól tíz mérföldnyire, a motor
zörögni kezdett. Vicary levette a gázt. A
következő mérföldön a zörgés kattogássá erősödött.
Újabb mérföld megtétele után fémes csattogást
hallott, amelyet hangos durranás követett. A motor
hirtelen leállt.
A szédítő sebesség után nyomasztó csend vette
körül. Lehajolt és megnézte a motort. A forró,
olajos fém és a tekergő kábelek semmit sem mondtak
neki. Emlékezett rá, hogy ilyenkor meg szokta
rugdosni, azután törte a fejét, hogy az út szélén
hagyja-e, vagy eltolja a főhadiszállásig. Végül
megragadta a kormányt, és a motorkerékpárt maga
előtt tolva, gyors léptekkel elindult.
A délutáni világosság rózsaszín alkonyatba
hajlott. Még mérföldekre volt a főhadiszállástól.
Ha szerencséje lesz, belefuthat valakibe az övéi
közül, aki elviszi. Ha nincs szerencséje,
egyenesen egy német felderítő járőr karjaiba
szalad.
 Amikor beállt az alkonyi sötétség, elkezdődött
az ágyúzás. Az első gránátok rövid röppályán
érkeztek, ártalmatlanul csapódtak a szántóföldbe.
A következő sorozat magasan elzúgott a feje
fölött, és a lövedékek nekiütődtek a hegyoldalnak.
A harmadik sortűz gránátjai az orra előtt
csapódtak az útra.
Vicary egyáltalán nem hallotta a gránát
fütyülését, amelyik megsebezte.
Kora este nyerte vissza az eszméletét, félig
megfagyva feküdt egy árokban. Végignézett magán,
és majdnem újra elájult a térde látványától.
Szilánkokra törött csontok és alvadt vér
borította. Nagy erőfeszítéssel kimászott az
árokból az útra. Megtalálta a motorkerékpárját, és
odaájult mellé.
Csak másnap reggel került be a tábori kórházba.
Onnan tudta, hogy a támadás megtörtént, mert a
kórház zsúfolva volt sebesültekkel. Egész nap
feküdt az ágyon, feje kábult volt az álmosító
morfiumadagoktól, és hallgatta a sebesültek
panaszos nyöszörgését. Később a szomszédos ágyban
fekvő fiú meghalt. Vicary becsukta a szemét,
megpróbálta kizárni a tudatából a halálhörgés
hangjait, de valahogy nem sikerült neki.
Másnap reggel meglátogatta Brendan Evans, az a
cambridge-i barátja, aki segített neki bejutni a
hírszerző alakulathoz. A háború nagyon
megváltoztatta. Fiús jóképűsége teljesen eltűnt.
Kemény, majdnem kegyetlen vonások ültek ki az
arcára. Brendan odahúzott egy széket, és leült a
barátja ágya mellé.
– Az én hibám volt – mondta Vicary. – Tudtam,
hogy a németek várnak rám. De a motorkerékpárom
elromlott, és nem tudtam megcsinálni azt az
átkozott vacakot. Azután elkezdődött az ágyúzás.
– Tudom. Megtalálták a papírokat az
oldalzsákodban. Senki sem hibáztat téged.
Mindenesetre rohadt nagy szerencséd volt.
Valószínűleg soha, semmilyen esetben sem tudnád
megjavítani a motorodat.
Vicary néha még most, harminc év elteltével is
hallotta álmában a haldoklók hörgését. Az elmúlt
napokban pedig az álma új fordulatot vett. Azt
álmodta, hogy Basil Boothby rongálta meg
szándékosan a motorbiciklijét.
– Olvasta egyáltalán Vogel dossziéját?
– Nem.
Hazudozó. Tökéletes hazudozó.
Vicary igyekezett tartózkodni attól, hogy
önkéntelenül is párhuzamot vonjon az akkori idők
és a jelen között, de ez elkerülhetetlen volt. Nem
hitt a sorsban, de valaki vagy valami felkínált
neki még egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy jóvá
tegye az 1916 őszén elkövetett hibáját.
Azt remélte, hogy az MI5 főhadiszállásával
szemközti kocsmában rendezett összejövetel majd
segít kiverni a fejéből az ügyet. Nem így történt.
A söntés oldalánál ácsorogva is Franciaországban
jártak a gondolatai, üres tekintettel meredt a
söröspoharába, vagy figyelte a csinos
gépírólányoknak udvarló többi tisztet. Nicholas
Jago a zongoránál sikeresen mutatkozott be új
oldaláról.
Akkor tért magához a révületből, amikor a
regisztráció egyik királynője énekelni kezdte a
„Találkozunk még” kezdetű dalt. A vonzó, karmazsin
vörösre festett ajkú, szőke nőt Grace Clarendonnak
hívták. Vicary tudott róla, hogy ő és Harry
szerelmi viszonyt folytattak a háború elején.
Vicary megértette a vonzódásukat. Grace derűs,
szellemes egyéniség volt, és a nyilvántartóban
dolgozó többi lánynál okosabb. De férjes asszony
is, és emiatt Vicary nem helyeselte a
kapcsolatukat. Harrynak nem mondta el
fenntartásait, hiszen semmi köze sem volt a
dologhoz. Különben is, ki vagyok én, gondolta,
hogy szívügyekben tanácsokat osztogassak.
Gyanította, hogy Grace beszélt Harrynak
Boothbyról, meg Vogel dossziéjáról.
Harry a nagykabátjába burkolózva belépett a
kocsmába. Rákacsintott Grace-re, majd egyenesen
Vicaryhoz ment. – Gyerünk vissza az irodába.
Beszélnünk kell.
– Beatrice Pymmnek hívták. Egyedül élt egy
házban Ipswich szélén – kezdte mondani Harry,
ahogy ballagtak föl a lépcsőn Vicary irodájába.
Aznap reggel eltöltött néhány órát Ipswichben,
Beatrice Pymm múltját kutatta. – Nem voltak
barátai, sem családja. Az anyja 1936-ban halt meg.
Ráhagyta a házat, és elég szép summa pénzt. Állást
nem vállalt. Egyedül a festéssel foglalkozott.
– Festéssel? – kérdezte Vicary.
– Igen, festegetett. Az emberek, akikkel
beszéltem, azt mondták, hogy minden nap
festegetett. Reggel korán elment a házból, bejárta
a környező vidéket, és álló napon át festett. Az
ipswichi rendőrség nyomozója megmutatta néhány
festményét – kizárólag tájképeket festett. Igazán
nagyon szépek voltak.
Vicary meglepődött. – Nem is tudtam, hogy szeme
van a művészethez, Harry.
 – Azt hiszi, hogy a Battersea-ból származó
fickók nem képesek értékelni a szép dolgokat?
Szeretném közölni magával, hogy a szent emlékű
anyám rendszeresen elcipelt a Nemzeti Galériába.
– Elnézést, Harry. Kérem folytassa.
– Beatrice-nak nem volt autója. Biciklivel
járt, vagy gyalog, esetleg autóbusszal utazott.
Későig szokott festeni, különösen nyáron, amikor
jók a fények, és gyakran lekéste az utolsó buszt
visszafelé. Ilyenkor a szomszédai látták, hogy
késő este gyalog cipeli a festőfelszerelését. Azt
mondták, néha az éjszakát is valami isten háta
mögötti helyen töltötte, és várta a napfelkeltét.
– Mit gondolnak, mi történt vele?
– A történet hivatalos lezárása vízbefúlálos
baleset. A holmiját megtalálták az Orwell folyó
partján, beleértve egy üres borosüveget is. A
rendőrség úgy véli, hogy kicsit többet ivott a
kelleténél, belecsúszott a vízbe és megfulladt. A
holttestet nem találták meg. Egy ideig még
folytatták a nyomozást, de egyetlen bizonyítékot
sem találtak, amivel más elképzelést
alátámaszthattak volna. Halottnak nyilvánították
fulladásos baleset következtében, és lezárták az
ügyet.
– Nagyon hihető történetnek hangzik.
– Valóban, így is történhetett. De én kétlem.
Beatrice Pymm nagyon jól ismerte a környéket.
Miért pont azon a különleges napon ivott volna
többet, és esett volna bele a folyóba?
– A kettes számú elmélet?
– A kettes számú elmélet a következőképpen
hangzik: sötétedés után a mi kémünk kinézte
magának, szíven szúrta és holttestet berakta egy
furgonba. A holmiját a folyóparton hagyta, hogy a
vízbefúlálos baleset látszatát keltse. Valójában a
hullát tovább szállította, megcsonkította és
eltemette Whitchurch határában.
Megérkeztek Vicary irodájába, és leültek.
Vicary az íróasztala mögé, Harry vele szemben.
Harry a lábait felrakva hátradőlt a székén.
– Ez mind csak feltételezés, vagy valamilyen
ténnyel is alá tudja támasztani az elméletét?
– Is-is, de az egész beleillik abba az ön által
feltételezett képbe, hogy Beatrice Pymmet azért
gyilkolták meg, mert ezzel akarták álcázni a kém
belépését az országba.
– Halljam a magyarázatot.
– A holttesttel kezdem. A hullát 1939
augusztusában fedezték fel. Beszéltem azzal a
belügyminisztériumi kórboncnokkal, aki
megvizsgálta. A bomlás mértékéből ítélve, becslése
szerint hattól kilenc hónapig lehetett a föld
alatt. Mellesleg ez egybevág Beatrice Pymm
meggyilkolásának időpontjával. Az arccsontokat
majdnem teljesen összezúzták. Fogai nem maradtak,
hogy fogorvosi nyilvántartással össze lehetett
volna hasonlítani őket. Ujjlenyomatokat nem
lehetett venni róla, mert az ujjai bomlásnak
indultak. A kórboncnok képtelen volt megállapítani
a halál okát. De talált egy érdekes nyomot, egy
bemetszést a baloldali felső bordán. A bevágásból
arra lehet következtetni, hogy mellbe szúrták.
– Azt mondja, hogy a gyilkos furgonnal
közlekedett. Erre milyen bizonyítéka van?
– Kifaggattam a helyi rendőrkapitányságokat,
hogy Beatrice Pynn meggyilkolásának estéjén,
Whitchurch körzetéből érkezett-e bejelentés
bármilyen bűntényről vagy rendzavarásról.
Véletlenül ebben az időben egy elhagyott és lobogó
lánggal égő furgont láttak Alderton falu
közelében. Sikerült azonosítaniuk a furgon
rendszámát.
– És?
– Két nappal korábban lopták Londonban.
Vicary felállt és sétálgatni kezdett. – Tehát a
mi kémünk valahogyan kapcsolatba hozható az út
szélén kiégett furgonnal. De hová mehetett Mit
csinálhat most?
– Joggal feltételezhetjük, hogy visszajött
Londonba. Valószínűleg leintett egy arra járó
kocsit vagy teherautót, és felhozatta magát. Vagy
esetleg elsétált a legközelebbi állomásra, és
vonattal tért vissza ide.
– Az túl kockázatos lett volna – mondta Vicary.
– Szokatlan látvány késő este egy magányos nő a
vidéki táj kellős közepén. November volt, és
nagyon hideg idő. Beatrice Pymm gyilkosa
tökéletesen tervelte ki és hajtotta végre a
tettét. Nem bízhatta a véletlenre a menekülését.
– Mit szól ahhoz, hogy vihetett magával egy
motorbiciklit a furgonban?
– Jó ötlet. Ellenőrizze, hogy loptak-e
motorkerékpárt abban az időben.
– Visszamotorozott Londonba, és valahol árokba
lökte a gépet.
– Ez hihetően hangzik– helyeselt Vicary. – És a
háború kitörése után nem kerestük a Christa Kunst
nevű holland nőt, mert tévesen azt feltételeztük,
hogy meghalt.
– Ördögien okos akció.
 – Sokkal inkább kegyetlen, mint okos. Gondoljon
csak bele, meggyilkolni egy ártatlan angol
állampolgárt a kém biztonságosabb elrejtése
érdekében. Ez nem egy mindennapi ügynök, és Kurt
Vogel sem egy szokványos irányító tiszt. Erről meg
vagyok győződve. – Vicary elhallgatott, és
rágyújtott. – A fénykép hozott valami eredményt?
– Semmit.
– Azt hiszem, hogy a nyomozásunk ezzel
megfeneklett.
– Attól tartok, igaza van. Azért ma este még
lebonyolítok néhány telefont.
Vicary a fejét rázta. – Pihenjen az est
hátralevő részében. Menjen vissza az
összejövetelre. Szórakozzon egy kicsit Grace-szel.
Harry meglepetten ránézett. – Ezt honnan tudja?
– Ezen a helyen nyüzsögnek a hírszerző tisztek,
ha nem vette volna észre. Mindennek híre megy, az
emberek beszélgetnek. Mellesleg maga sem
viselkedett eléggé elővigyázatosan. Meg szokta
hagyni Grace lakásának telefonszámát az éjszakai
központosnál arra az esetre, ha keresném.
Harry elvörösödött.
– Menjen hozzá, Harry. Hiányolja magát. Még a
bolond is látja.
– Nekem is hiányzik. De férjes asszony. Azért
szakítottunk, mert gazembernek éreztem magam.
– Boldoggá tették egymást. Amikor a férje
hazatér, már ha egyáltalán így lesz, a dolgok
visszakerülnek a normális kerékvágásba.
– És mi lesz velem?
– Az csak magától függ.
 – Ha faképnél hagy, összetörik a szívem.
Megőrülök érte.
– Akkor menjen vissza hozzá, és élvezzék az
életet.
– De van itt valami más is. – Harry elmondta
neki a másik szempontot is, amiért bűnösnek érzi
magát a viszonyuk miatt – nevezetesen, hogy ő
Londonban hajszolja a kémeket, miközben a másik
férfi a hadseregben kockáztatja az életét. –
Fogalmam sincs, hogy mit tennék a tűzvonalban,
hogyan viselkednék ott. Vajon bátran szembenéznék
az ellenséggel, vagy gyáva nyúlként elfutnék? Azt
sem tudom, hogy itt csinálok-e valami hasznos
dolgot. Százával ismerek olyan nyomozókat, akik
képesek lennének ezt a munkát elvégezni. Néha
megfordul a fejemben, hogy benyújtom a
lemondásomat Boothbynak, és bevonulok katonának.
– Ne nevettesse ki magát, Harry! Amikor maga
jól elvégzi a munkáját, életeket ment meg a
csatatéren. A franciaországi partraszállás sikere
vagy bukása eldől, mielőtt még egyetlen katona
partra tenné a lábát. Ezrek élete függ a maga
munkájától. Mindig ez jusson az eszébe, amikor úgy
gondolja, hogy nem teszi meg a magáét. Különben
is, nekem szükségem van magára. Az egyetlen ember,
akiben megbízhatom itt.
Egy percig kínos, zavart csendben ültek
egymással szemben, ahogyan az angolok hajlamosak
viselkedni személyes gondolataik és érzelmeik
kimondása után. Harry felállt, elindult az
ajtóhoz, majd megtorpant és Vicaryhoz fordult: –
És magával mi a helyzet, Alfred? Miért nincs senki
az életében? Miért nem jön le velem az
összejövetelre, és keres magának egy kedves nőt?
 Vicary félhold alakú olvasószemüvegét
keresgélve ütögette a zsebeit, majd feltette az
orrára. –Jó éjszakát, Harry – mondta túlzott
keménységgel a hangjában, miközben lapozgatni
kezdte az íróasztalán tornyosuló papírokat. –
Érezze jól magát. Reggel találkozunk.
Amikor Harry kiment, Vicary felvette a
telefont, és Boothby számát tárcsázta.
Meglepődött, hogy Sir Basil személyesen
jelentkezett be. Amikor megkérdezte, hogy tudna-e
időt szakítani rá, Boothby emelt hangon
érdeklődött, nem várhat-e a dolog hétfő reggelig.
Vicary közölte vele, hogy fontos ügyben zavarja.
Sir Basil ötperces audienciát engedélyezett, és
utasította, hogy most azonnal menjen fel hozzá.
– Megfogalmaztam ezt az emlékeztetőt Eisenhower
tábornoknak, Betts tábornoknak és a
miniszterelnöknek – mondta Vicary, amikor
befejezte a beszámolóját Harry nyomozásának
eredményéről. Átadta az anyagot Boothby-nak, aki
lazán hintáztatva magát, az egész beszélgetés
alatt állva maradt. Türelmetlenkedett, mert vidéki
útra készült. A titkárnője egy biztonsági
aktatáskába bekészítette a hétvégi elolvasni
valókat, egy kisebb bőr kézitáskába pedig a
személyes dolgait. A felsőkabátját már a vállára
vetette, az ujjai önálló életet élve himbálóztak.
– A dolog további elhallgatása, az én véleményem
szerint, szolgálatszegésnek minősülne, Sir Basil.
Boothby még az anyagot olvasta. Vicary onnan
tudta, hogy némán mozogtak az ajkai. Szemeit olyan
szorosan összehúzta, hogy szinte eltűntek bozontos
szemöldöke mögött. Sir Basil makacsul őrizte a
látszatot, hogy még tökéletes a látása, és a
személyzeti állomány előtt nem használta az
olvasószemüvegét.
 – Úgy emlékszem, ezt már megvitattuk, Alfred –
szólalt meg végül, és meglobogtatta a
papírlapokat. Számtalan személyes és szakmai
vezérelve közül az egyik az volt, hogy soha nem
szabad újra felvetni a már egyszer lezárt ügyeket.
Könnyen felizgatta magát, ha a beosztottjai nem
tartották magukat ehhez. Az óvatos megfontoltság
és másodszori találgatás az ő szemében
gyengeelméjűségnek számított. Sir Basil mindennél
többre értékelte a gyors döntési képességet.
Vicary az íróasztalára pillantott. A tiszta,
fényezett asztallapon egyetlen papír vagy
irattartó sem feküdt, ezzel is bizonyítva Boothby
vezetési stílusát.
– Valóban megbeszéltük már egyszer, Sir Basil –
mondta Vicary türelmesen –, de a helyzet
megváltozott. Kiderült, hogy sikeresen bejuttattak
egy ügynököt az országba, és találkozott is a
helyben működő kémmel. Nyilvánvalóvá vált, hogy az
akciójuk – bármire is irányuljon – kezdetét vette.
Súlyos katasztrófához vezetne ülni az információn,
ahelyett, hogy megosztanánk az érintettekkel.
– Képtelenség – csattant fel Boothby.
– Miért lenne képtelenség?
– Mert ez az osztály hivatalosan nem
tájékoztathatja az amerikaiakat és a
miniszterelnököt, nem tartozik a hatáskörébe. Arra
van felhatalmazásunk, hogy ellenőrizzük az invázió
előkészületeit veszélyeztető német kémeket.
– Ez még nem valós ok arra, hogy elhallgassuk
ezt az információt.
A Boothbyval folytatott megbeszélések gyakran a
saját farka körül forgó macska esetére
hasonlítottak: az ellentmondás elfojtása, a blöff
és figyelemelterelés, a tényeket megkerülő
vitamódszer jellemezte. Vicary összekulcsolta a
kezét az álla alatt, és kitartóan nézegette
Boothby drága szőnyegének mintáit. Csönd borult a
szobára, csak a padló recsegett Boothby erőteljes
léptei alatt.
– Hajlandó továbbítani a feljegyzésemet a
főigazgatónak? – kérdezte Vicary. Vigyázott, hogy
semmi fenyegetés ne érződjön a hangjából.
– Egyáltalán nem.
– Akkor kénytelen leszek magam fordulni a
főigazgatóhoz.
Boothby egészen közel hajolt Vicary arcához. A
süppedős díványon ülve érezte főnöke gintől és
cigarettától bűzlő leheletét.
– Én pedig kénytelen leszek szétlapítani magát,
Alfred.
– De Sir Basil…
– Hadd emlékeztessem, hogyan működik a
szervezeti rendszer. Maga jelentést tesz nekem, és
én beszámolok a főigazgatónak. A én jogom
eldönteni, hogy a jelentését az adott helyzetben
indokolt-e a főigazgatónak továbbítani.
– Létezik másik választási lehetőség is.
Boothby felkapta a fejét, mintha arcul csapták
volna. Azután gyorsan összeszedte magát, állát
dühösen megfeszítette.
– Nem jelentem a dolgot a miniszterelnöknek,
azzal nem szereznék örömet neki. De ha megkerüli
az osztályt, és közvetlenül beszél Churchillel, a
belső ellenőrző bizottság elé citáltatom. Mire a
bizottság végez magával, fogorvosi nyilvántartásra
lesz szükség a teste azonosításához.
– Ez teljességgel méltánytalan.
 – Valóban? Mióta maga foglalkozik ezzel az
üggyel, egyik katasztrófa követi a másikat.
Jóságos isten, Alfred, annyi német kém szaladgál
szabadon az országban, hogy alakíthatnának egy
rögbicsapatot.
Vicary nem kapta be a horgot. – Amennyiben nem
juttatja el a feljegyzésemet a főigazgatónak,
ragaszkodom hozzá, hogy hivatalos jegyzőkönyv
készüljön a nézeteltérésünkről, amelyik rögzíti az
én javaslatomat, és az ön elutasító magatartását.
Boothby szája sarka gúnyos mosolyra rándult.
Megértette és méltányolta, ha valaki kivédte az
oldaltámadást. – Már a történelemben elfoglalt
helyére gondol, ugye, Alfred?
– Maga egy tökéletes gazember, Sir Basil. És
alkalmatlan is a feladatára.
– Ezt egy magas rangú tisztnek mondta, Vicary
őrnagy!
– Higgye el, nem volt benne semmi irónia.
Boothby megragadta az aktatáskát és a bőr
kézitáskáját, azután Vicaryra nézett. – Magának
még nagyon sokat kell tanulnia.
– Azt hittem, hogy öntől majd tanulhatok.
– És a szentségit, mit jelentsen az a
feltételes mód?
Vicary felállt. – Azt jelenti, hogy ideje lenne
sokkal többet gondolnia az ország biztonságára, és
kevesebbet személyes előmenetelére a Whitehall
hivatalaiban.
Boothby olyan megnyerően mosolygott, mintha egy
fiatal nőt akarna meghódítani. – No, de kedves
Alfredom! Én mindig úgy tartottam, hogy a két
dolog teljesen egymásba fonódik.
 HUSZONEGY
Kelet-London
Amikor másnap este Catherine Blake végigsietett
a járdán Pope raktárházához, a retiküljében
elrejtve egy tőrkés lapult. Kikövetelt magának egy
személyes találkozót Vernon Pope-pal, és a
raktárházhoz közeledve valóban nyomát sem látta
Pope embereinek. Megállt a kapu előtt, és lenyomta
a kilincset. Nyitva volt, ahogyan Pope megígérte.
Belökte az ajtót és belépett az épületbe.
A raktárban félhomály volt, kevéske fényt csak
a helyiség végében lelógatott csupasz villanykörte
szolgáltatott. Catherine követte a fényforrás
irányát, és rátalált a teherliftre. Belépett,
behúzta az ajtót maga után, és megnyomta a gombot.
A lift panaszosan nyöszörgött, majd elindult
fölfelé Pope irodájába.
Catherine kilépett egy kisebb előtérbe,
amelyből fekete, kétszárnyú ajtó nyílt. Kopogott,
és rögtön utána hallotta Pope invitálását. A férfi
egy italos zsúrkocsi előtt állt, egyik kezében
pezsgősüveget, a másikban két poharat tartott. Az
egyik megtöltött poharat a közeledő Catherine felé
nyújtotta.
– Köszönöm, nem kérek – mondta a lány. – Csak
egy pár percre ugrottam föl.
– Ragaszkodom hozzá – erősködött Popé. – Amikor
utoljára találkoztunk, kicsit feszült volt a
helyzet. A maga kibékítésére szeretném
felajánlani.
– Amiért követtetett? – kérdezte a pezsgőt
elfogadva Catherine.
 – Én mindenkit követtetek, kedvesem. Ezért
maradhattam meg a piacon. Ha ezt elolvassa, rá fog
jönni, hogy az embereim jól végzik a dolgukat. –
Catherine felé nyújtott egy borítékot, de mielőtt
a lány keze elérte volna, hirtelen elrántotta. –
Ezért lepődtem meg annyira, amikor kicsúszott
Dicky kezei közül. Egyszerű trükk volt – lemenni a
földalatti aluljárójába, azután fölugrani egy
buszra.
– Csak meggondoltam magam. – Beleivott a
pezsgőbe. Jéghideg volt és kitűnő. Pope újra
kinyújtotta a borítékot, és most engedte, hogy
Catherine elvegye. Kinyitotta, és leült elolvasni.
Pontosan azt tartalmazta, amire szüksége volt,
beszámolót Peter Jordan Londonban töltött minden
percéről. Hol dolgozik, meddig van elfoglalva,
melyik helyeken eszik és iszik, sőt még a barátai
nevét is.
Miközben Catherine olvasott, Popé kivette a
pezsgőt a jégvödörből, és töltött magának még egy
pohárral. Catherine benyúlt a retiküljébe,
előhalászta a pénzt és ledobta az asztalra. – Itt
a második részlet. Azt hiszem, ezzel lezárult az
üzleti kapcsolatunk. Nagyon köszönöm a segítséget.
Éppen be akarta süllyeszteni a Peter Jordanról
készített jelentést a táskájába, amikor Pope
megragadta a karját. – Catherine, drágám, az
együttműködésünk valójában csak most kezdődik.
– Amennyiben még több pénzt akar…
– Oh, valóban többet akarok. És ha nem
szeretné, hogy felhívjam a rendőrséget, meg is
fogja adni nekem. – Egy lépéssel közelebb ment
hozzá, a testét nekinyomta az övének, és kezével
megtapogatta a mellét. –De valami egészet mást
akarok magától, nem pénzt.
 A hálószoba ajtaja kinyílt, és Vivie megállt a
küszöbön. Nem viselt mást, csak Vernon egyik
ingét, amelyik szétnyílt a mellén. – Vivie,
bemutatom neked Catherine-t – mondta Pope. – A
bájos Catherine beleegyezett, hogy velünk tölti az
estét.
Az Abwehr berlini kémiskolájában nem
készítették fel ilyen helyzetre. Megtanították
hogyan számolja meg a csapatokat, hogyan becsülje
meg a fegyverzetüket, kezelje a rádiót, miről
ismerheti fel a fegyvernemek és a magasabb katonai
rangok jelzéseit. De soha nem oktatták ki arra,
hogyan bánjon egy londoni gengszterrel és a
perverz barátnőjével, akik közös szórakozásra
tervezik igénybe venni a testét. Úgy érezte magát,
mintha egy ostoba, pubertáskori fantázia kerítette
volna a hatalmába. Ez valójában nem történhet meg,
gondolta. De a helyzet valóságos volt, és
Catherine a kiképzés során tanultakból semmiféle
ötletet sem tudott meríteni, miként másszon ki
belőle.
Vernon Pope bevezette a hálószobába. Lelökte az
ágy végébe, majd beült a szoba sarkában álló
fotelbe. Vivie, ingének utolsó két gombját
kioldva, odaállt szorosan mellé. Kicsi, felfelé
ágaskodó mellei voltak, fehér bőre csillogott a
derengő világításban. Erősen megfogta és a
melléhez húzta Catherine fejét. Catherine
látszólag belement az elfajzott játékba, szájába
vette Vivie mellbimbóját, és közben azon
gondolkozott, hogyan lehetne a legsikeresebben
megölni mindkettőjüket.
Tudta, ha egyszer enged a zsarolásnak, soha nem
tud véget vetni a dolognak. Anyagi forrásai
korlátozottak voltak. Vernon Pope nagyon hamar
megkopaszthatja. Pénz nélkül pedig mindenki
számára használhatatlanná válik. Úgy határozott,
nem vállal nagy kockázatot, hiszen gondosan
vigyázott, hogy ne jussanak a nyomára. A Pope
testvéreknek és az embereiknek fogalmuk sincs, hol
keressék. Csak annyit tudnak róla, hogy önkéntes
nővér a St Thomas kórházban, és ott hamis lakcímet
adott meg. Attól is tartózkodni fognak, hogy a
rendőrséghez forduljanak. A rendőrség
kérdezősködni kezdene, elég ostobaság lenne
bevallani a részükről, hogy pénzért követtek egy
amerikai tengerésztisztet.
Minden érv amellett szólt, hogy a lehető
leggyorsabban és legcsendesebben ölje meg Vernont.
Catherine Vivie másik mellét vette a szájába,
és addig szívta a mellbimbóját, amíg meg nem
keményedett. Vivie hátracsuklott fejjel kéjesen
nyöszörgött. Megfogta Catherine kezét és bevezette
a combjai közé. Szeméremajkai már forrók és
nedvesek voltak. Catherine teljesen felizgatta.
Pedig ő csak mechanikusan végezte azokat a
mozdulatokat, amellyel fizikai gyönyört tudott
kiváltani ebben a másik nőben. Nem érzett sem
félelmet, sem egyéb érzelmet, mindössze igyekezett
nyugodt maradni és világosan gondolkodni. Vivie
mozgatta a szeméremcsontját Catherine ujjai alatt,
és egy pillanat múlva egész teste remegni kezdett
az orgazmustól.
Azután lefordította Catherine-t az ágyra,
szétvetett lábakkal ráült a csípőjére, és kezdte
kigombolni a szvetterét. Kikapcsolta a
melltartóját, masszírozta a melleit. Catherine
észrevette, hogy Vernon kikászálódott a fotelból,
és vetkőzni kezdett. Először lett ideges. Irtózott
a gondolattól hogy a férfi ráfeküdjön vagy belé
hatoljon. Brutális, szadista szerető lehet.
Valószínűleg sérülést okozna neki. A hátán fekve,
szétvetett lábakkal nagyon sebezhető lenne. A
súlyával és az erejével Pope fölébe kerekedne. Az
Abwehr iskolában elsajátított harci technikák
kivétel nélkül a gyorsaságra és a manőverezési
képességre épültek. Vernon Pope súlyos teste alá
szögezve teljesen védtelenné válna.
Catherine-nek tovább kellett játszania.
Ellenőrzötten, de még meggyőzőbben.
Kinyújtotta a kezeit, marokba fogta Vivie
melleit, és simogatta a mellbimbóit. Látta, hogy
Vernon figyeli a jelenetet. Majd felfalta őket a
szemével, megittasult a látványtól, ahogy a két nő
kedveskedett egymásnak Catherine magához húzta
Vivie-t, és nyelvével a melleit csiklandozta.
Közben arra gondolt, milyen egyszerű is lenne
elkapni a nő fejét és kitekerni a nyakát. De azt a
hibát nem követheti el. Először Pope-ot kell
megölnie. Azután Vivie-vel már egyszerű lesz
elbánni.
Pope odament az ágyhoz, és gyengéden félrelökte
Vivie-t.
Mielőtt Vernon ráfeküdhetett volna, Catherine
felült és megcsókolta. Nyelvét vad szenvedéllyel
forgatta a férfi szájában, és közben ügyesen
felállt az ágyról. Elvetette azt a hirtelen
ötletet, hogy megtréfálja. Egy pillanatig arra
gondolt, megengedi, hogy közösüljön vele, és akkor
öli meg amikor ernyedt és elégedett. De nem
akarta, hogy a szükségesnél egy pillanattal is
tovább tartson a dolog.
Megragadta a férfi hímvesszőjét. Pope
felnyögött, és még hevesebben csókolta.
Most teljesen tehetetlen volt. Catherine úgy
fordította, hogy háttal kerüljön az ágynak.
Azután a térdével teljes erőből ágyékon rúgta.
 Popé hátraesett, levegő után kapkodott, kezeit
a combja közé szorította. Vivie sikoltozott.
Catherine odaugrott, behajlított könyökével
keményen orrba vágta a tehetetlen férfit. Hallotta
a csontok reccsenését, és a porcok pattogásait
Pope az ágy lábához zuhant a földre, orrlyukain
dőlt a vér. Vivie sikoltozva térdelt az ágyon.
Most nem jelentett veszélyt Catherine-ra.
Megfordult, és gyorsan az ajtó felé indult. A
földön fekvő Pope kirúgott a lábával.
Eltalálta Catherine jobb bokáját, akinek ettől
összeakadtak a lábai. A földre zuhant, a kemény
eséstől elállt a lélegzete. Csillagokat látott a
fájdalomtól, könnyek szöktek a szemébe. Attól
félt, hogy elveszíti az eszméletét.
Nagy erőfeszítéssel négykézlábra emelkedett, és
éppen lábra akart állni, amikor Pope vadul
megragadta a bokáját, majd húzni kezdte maga felé.
Catherine gyorsan az oldalára fordult, és cipője
sarkával hatalmasat rúgott a férfi törött orrára.
Pope felsikoltott a fájdalomtól, de még
erősebben szorította a bokáját.
Megrúgta másodszor, majd harmadszor is.
Végül a férfi elengedte a lábát.
Catherine feltápászkodott és a díványhoz
szaladt, ahová Pope letetette vele a retiküljét.
Kinyitotta, elhúzta a cipzárt a belső zseben. Oda
rejtette a tőrkést. Megmarkolta a fogantyúját, és
megnyomta a gombot. A penge a helyére csusszant.
Pope addigra lábra állt, maga elé nyújtott
karokkal tapogatódzott a sötétben. Catherine
megpördült a tengelye körül, és vadul nekirontott
a fegyverrel. A penge hegyével mély sebet ejtett a
férfi jobb vállán.
 Pope bal kezét rászorította a sebre, üvöltött a
fájdalomtól, és a vér sugárban spriccelt az ujjai
között. A kezét keresztbe fonta a mellén, ezért
lehetetlen volt a szívébe szúrni a stilétót. De az
Abwehr még egy módszerre megtanította, amit mélyen
elrejtett az agyában. Most azonban kénytelen lesz
használni. Nincs más választása.
Catherine közelebb ment egy lépéssel, kicsit
hátrahúzta a stilétót, majd beledöfte Vernon Pope
szemébe.
Vivie, mint egy embrió kuporgott a szoba
sarkában, és hisztérikusan zokogott. Catherine
megragadta a karját, lábra állította, azután
háttal nekiszorította a falnak.
– Kérem ne bántson!
– Nem szándékozom bántani.
– Ne bántson!
– Nem akarom bántani.
– Megígérem, hogy senkinek nem mondom el, még
Robertnek sem. Esküszöm.
– A rendőrségnek sem?
– Nem mondok semmit a rendőrségnek.
– Helyes. Tudom, hogy megbízhatok magában.
Catherine megsimogatta a haját és az arcát.
Vivie kezdett megnyugodni. A teste elernyedt,
Catherine-nek erősen kellett tartania, hogy ne
rogyjon le a földre.
– Ki maga? – kérdezte Vivie. – Hogyan tudta ezt
megtenni vele?
Catherine nem válaszolt, csak simogatta a
haját, a másik kezével pedig kitapogatta a lágy
pontot a felső bordája fölött. Vivie szemei tágra
nyíltak, amikor a stiléto behatolt a szívébe.
Torkából fájdalmas kiáltás tört fel, majd halk
gurgulázásba fulladt. Gyorsan és csendben halt
meg, üres tekintettel meredt Catherine-re.
Catherine eleresztette. A fal mellett lassan
lecsúszó testből finom kihúzta a stilétót. Azután
csak nézte maga körül az emberi pusztulást, a
rengeteg vért. Istenem, mivé tettek. Térdre esett
Vivie holtteste mellett, és hevesen öklendezett.
Végül meglepő nyugalommal készítette elő a
menekülését. A fürdőszobában lemosta a vért a
kezéről, az arcáról és a tőr pengéjéről. A
szvetterére fröccsent vérrel nem volt mit kezdeni,
de a bőrkabátja majd elrejti. Végigment a
hálószobán, kikerülte a nő hulláját, és átlépett a
másik szobába. Odament az ablakhoz, és lenézett az
utcára. Úgy látszott, Pope megtartotta a szavát. A
raktárház környékén nem látott senkit. Biztosan
csak reggel fedezik fel a holttesteket, gondolta,
és utána majd megpróbálnak a nyomába eredni. Most
még biztonságban érezheti magát. Visszarakott
mindent a retiküljébe, összeszedte az asztalról a
Pope-nak adott száz fontot is. Lement a liften,
kisurrant a raktárház kapuján, és beleolvadt az
esti sötétségbe.

HUSZONKETTŐ
Kelet-London
Andrew Kidlington detektív-főfelügyelő,
hivatásának legtöbb képviselőjével ellentétben,
minden lehetséges módon igyekezett kerülni a
bűntények helyszínét. A helyi templom világi
presbitere volt, aki már régen elvesztette
érdeklődését szakmájának hátborzongató részletei
iránt. Szakképzett rendőrtisztek egész csapatát
gyűjtötte maga köré, és úgy vélte, a legjobb, ha
szabad kezet ad nekik. Legendás képességgel
rendelkezett, hogy többet megtudjon egy
gyilkosságról a jó jelentésekből, mint a helyszíni
szemléből. Ragaszkodott is hozzá, hogy a
csoportjának tagjai által megírt minden papírfecni
az asztalára kerüljön. De az azért nem volt
mindennapos eset, hogy valaki tőrt döfjön egy
ilyen emberbe, mint Vernon Pope. Ezt saját
szemével kellett látnia.
Kidlington közeledtére a raktárház ajtajában
posztoló egyenruhás rendőr sietve félre lépett az
útból. – A liftet a raktár végében találja, uram.
Az első szintre menjen föl vele. Az előtérben egy
másik emberünk őrködik. Majd megmutatja önnek az
utat.
Kidlington komótosan ballagott a raktárház
földszintjén. Magas, szikár ember volt, fejét ősz,
gyapjas hajtakaró borította, és olyan tekintettel
nézett maga elé, mint aki örökösen fel van
készülve a legrosszabb hírekre. Ennek
következtében az emberei halkan lépkedtek
körülötte.
Egy Meadows nevű nyomozóőrmester várta a lift
előterében. Meadows Kidlington ízlése szerint
túlzottan kirívóan viselkedett, és a kelleténél
több nővel tartott kapcsolatot. De kitűnő nyomozó
volt, és elsők között szerepelt az előléptetendők
listáján.
– Csinos kis felfordulás van odabent, uram –
fogadta Meadows. Miközben az őrmester bevezette,
Kidlington megérezte a vér szagát a levegőben.
Vernon Pope hullája egy keleti szőnyegen feküdt a
dívány előtt. A szürke lepedő környékén kiterjedt,
sötét vértócsa. Amikor Meadows letérdelt a hulla
mellé, és elhúzta róla a takarót, Kidlington a
fővárosi rendőrkapitányságon leszolgált harminc év
ellenére is csomót érzett a torkában.
– Jóságos Isten! – mormogta a foga között.
Döbbent arcot vágott, majd egy pillanatra
elfordult, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét.
– Ilyet még soha nem láttam – mondta Meadows.
Vernon Pope meztelen teste arccal felfelé
feküdt egy alvadt, fekete vértócsában. Kidlington
számára nyilvánvaló volt, hogy a végzetes sebet
brutális küzdelem után kapta. A vállán nagy,
rojtos szélű vágás húzódott. Az orra csúnyán
összetört. Mindkét orrlyukából vér csorgott a
szájába, amely a halálában tátva maradt, mintha az
utolsó kiáltás tört volna ki belőle. Azután ott
volt a szeme. Kidlington csak küszködve bírt
ránézni. Az arcára rászáradt a vér és a
szemfolyadék. A szemgolyó kiszúrva, a pupilla nem
látszik. A seb tényleges mélységét csak a
boncoláskor lehet majd megállapítani, de első
látásra halálos döfésnek látszott. Valaki
beleszúrt valamit Vernon Pope szemébe, és behatolt
egészen az agyába.
A beállt csendet Kidlington törte meg. – A
halál megközelítő időpontja?
– Valamikor tegnap, talán kora este.
– A fegyver?
– Nehéz megmondani. Biztosan nem közönséges
kés. Nézze meg a vállsebet. A seb szélei
csipkézettek.
– Következtetés?
– Valami borotvaéles tárgy. Talán csavarhúzó
vagy jégcsákány. Kidlington végigfuttatta a szemét
a szobán.
 – Pope jégcsákánya még a zsúrkocsin hever.
Hacsak a maguk gyilkosa nem a saját jégcsákányával
a kezében mászkál, kétlem, hogy az lett volna a
gyilkos eszköz. – Kidlington újra lenézett a
holttestre. – Én inkább egy stilétóra gyanakszom.
Az egy szúró, és nem pedig vágó fegyver. Ennek a
számlájára írható a csipkézett sérülés a vállon,
és a tiszta, átfúródott seb a szemüregben.
– Igaza van, uram.
Kidlington eleget látott. Felállt, és intett
Meadowsnak, hogy takarja le a hullát.
– Hol a nő?
– A hálószobában. Erre, uram.
Miközben Dicky teljes sebességgel robogott a St
Thomas kórház felé, Robert Pope sápadtan és
láthatóan megrendülten ült a teherautó utasülésén.
Reggel korán Robert fedezte fel a bátyja és Vivie
holttestét. Az East End kávéházban várta Vernont,
ahol minden nap együtt szoktak reggelizni, és
ideges lett, amikor nem jelent meg. Elrohant
Dickyért a lakására, és berontott a raktárházba.
Amikor meglátta a holttesteket felüvöltött,
lábával berúgta az üvegtáblát.
Robert és Vernon gyakorlatias gondolkodású
emberek voltak. Pontosan tudták, hogy kockázatos
az életvitelük, és egyikük, vagy akár mindketten
is korán meghalhatnak. Mint a testvérek általában,
időnként veszekedtek, de Robert Pope a világon
mindennél jobban szerette a bátyját. Vernon
apaként bánt vele, miután a goromba, alkoholista,
munkanélküli igazi apjuk egy nap kisétált az
életükből, és soha nem jött vissza. Legjobban a
bátyja halálának módja borzasztotta el. Kiszúrták
a szemét, és meztelenül ott hagyták a földön. Az
ártatlan Vivie-t is szíven szúrták.
 Lehetségesnek látszott, hogy a gyilkosságokat
valamelyik ellenségük követte el. Szép hasznot
húztak a háborús időkből, és új területekre is
kiterjesztették a befolyásukat. Robert mégis arra
gyanakodott, hogy a dolog összefüggésben áll azzal
a Catherine nevű nővel, ha egyáltalán így hívják.
Névtelenül felhívta a rendőrséget – valamilyen
értelemben mégis csak érintettek a dologban –, de
nem bízhatta rájuk a bátyja gyilkosának
felkutatását. Azt neki magának kell megtennie.
Dicky leparkolt a folyóparton, és a szolgálati
kapun ment be a kórházba. Öt perc elteltével
kijött, visszament a furgonhoz.
– Bent találtad? – kérdezte Popé.
– Igen. Azt mondta, meg tudja szerezni.
– Mennyi idő alatt?
– Húsz perc.
Fél óra múlva egy rózsaszín arcú, beteghordozói
egyenruhát viselő, sovány férfi bukkant fel a
kórház kapujában, és szaporán odalépkedett a
furgonhoz.
Dicky letekerte az ablakot.
– Megszereztem, Mr. Pope – mondta a férfi. – A
felvételi irodában egy lány elárulta. Mondta
ugyan, hogy ez teljesen szabálytalan, de a lelkére
beszéltem. Beígértem neki egy ötöst. Remélem,
nincs ellene kifogása.
Dicky kinyújtotta a kezét az ablakon, elvett
egy darabka papírt a műtőssegédtől, és átadta
Pope-nak.
– Jó munkát végeztél Sammy – dicsérte meg Pope.
– Add oda neki a pénzt, Dicky.
 A beteghordozó elégedetlen képpel vette el a
bankjegyet.
– Mi a baj, Sammy? – kérdezte meg Dicky. – Egy
tizes üti a markodat, ahogy megígértem.
– És mi van a csaj ötösével?
– Tekintsd rezsiköltségnek – mondta Pope.
– No de Mr. Pope…
– Sammy, ugye nem szeretnél most baszakodni
velem.
Dicky sebességbe tette a furgont, és csikorgó
gumikkal elhajtott.
 – Hol van a cím? – kérdezte Dicky.
– Islingtonban. Gyerünk.
Islingtonban, a Norton Lane 23 alatt lakó Mrs.
Eunice Wright nagyon szerette a házát, ezt a
magas, ötvenes évek közepén épült, viktoriánus
szilárdságú és modorú épületet. Nem tudta – és még
az egész kellemetlen epizód megtörténte után sem
fogja megtudni soha –, hogy a német katonai
titkosszolgálat Catherine Blake nevű ügynöke az ő
házát adta meg hamis lakcímének.
Eunice Wright két hete várta a szerelőt, hogy
megnézze megrepedt vízmelegítőjét. A háború előtt
főleg fiatal emberek voltak az ügyesen vezetett
panziójának a bérlői, akik szívesen siettek a
segítségére, ha valami elromlott a csőrendszerben
vagy a kályhában. A saját fia, aki egyfolytában
lefoglalta a gondolatait, valahol Észak-Afrikában
harcolt. Most nem sok örömet talált a bérlőiben.
Két öregúr, akik folyton az első háborúról
beszéltek, két együgyű vidéki lány, akik
kirepültek kietlen kelet-midlandi falujukból, hogy
gyári munkát vállaljanak Londonban. Amikor még
Leonard élt, minden javítási munkát elvégzett, de
Leonard már tíz éve halott.
Teát kortyolgatva álldogált a szalon ablaka
előtt. A házban teljes nyugalom honolt. A férfiak
a felső szobában dámát játszottak. Eunice Wright
megkövetelte, hogy játék közben ne csapkodják a
korongokat, nehogy felébresszék az éjszakai
műszakból hazatért és pihenni vágyó lányokat.
Unatkozott, ezért bekapcsolta a rádiót, és
meghallgatta a BBC híreit.
A ház előtt lefékező furgon különös érzést
keltett benne. Nem volt rajta jelzés, nem
festettek az oldalára cégnevet, és a benne ülő két
ember nem hasonlított az általa eddig látott
szerelőkre. A kormánykeréknél ülő magas,
erőteljes, rövidre vágott hajú férfi volt, olyan
vaskos, rövid nyakkal, mintha a feje közvetlenül
széles vállaiból nőtt volna ki. A másik
alacsonyabb, sötéthajú alak, aki dühödt
tekintettel nézett a világra. Az öltözéküket is
furcsának találta. A szerelők jellegzetes
overállja helyett első látásra is drágának tűnő
öltönyt viseltek.
Kinyitották a teherautó ajtaját és kiszálltak.
Eunice-nek feltűnt, hogy nincs náluk szerszámos
láda. Talán először meg akarják állapítani a kazán
hibáját, és majd azután cipelik be a szükséges
szerszámokat. Csak lelkiismeretes munkát akarnak
végezni, és utána hozzák be a javításhoz az
eszközöket. Ahogy a bejárati ajtóhoz közeledtek,
egyre gyanakvóbban figyelte őket. Meglehetősen
egészséges embereknek látszottak. Miért nem a
katonaságnál szolgálnak? Azt is észrevette, hogy
lopva hátranézne a válluk fölött, mint akik
igyekeznek észrevétlenek maradni. Hirtelen azt
kívánta, bárcsak vele lenne Leonard.
A kopogtatás erőszakosan, udvariatlanul
hangzott. Arra gondolt, hogy a rendőrök kopognak
így, ha bűnözőt sejtenek az ajtón belül.
Másodszorra olyan erősen dörömböltek, hogy
megremegtek a szalon ablakai.
Az emeleten a férfiak abbahagyták a
dámajátékot.
Eunice odament az ajtóhoz. Azzal nyugtatta
magát, hogy semmi oka a félelemre, mindössze
hiányzik belőlük az angol kisiparosokra általában
jellemző udvariasság. Ennek is a háború az oka. A
szakképzett szerelőket behívták katonának, a
bombázógépeket és a fregattokat javítják. A
rosszabbak – mint ez a páros is az ajtó előtt –
itthon maradtak a háztartási munkákra.
Lassan nyitotta ki az ajtót. Meg akarta kérni
őket, hogy csendesen viselkedjenek, ne ébresszék
fel a lányokat. De szóhoz sem tudott jutni. A
hatalmas alak, az egybe-nyakú, belökte az ajtót,
és a szájára tapasztotta a kezét. Eunice
megpróbált sikítani, azonban a szorítás a torkába
forrasztotta a hangot, mindössze alig hallható
nyöszörgést tudott kipréselni.
Az alacsonyabbik egészen a füléhez hajolt, és
olyan nyugodtan beszélt hozzá, hogy attól még
jobban megrémült.
- Csak teljesítse amit követelünk, és senkinek
sem esik bántódása – mondta a férfi.
Eztán félrelökték, és elindultak felfelé a
lépcsőn.
Meadows nyomozó őrmester a legalacsonyabb
beosztású rendőrnek tekintette magát a Pope banda
ügyében. Tudta, hogy törvényes és törvénytelen
eszközökkel hogyan szerezték a pénzüket, a
gengszterbanda tagjainak többségét névről vagy
arcról ismerte. Így, amikor értesült a két ember
személyleírásáról, akik átkutattak egy panziót
Islingtonban, udvariasan elhagyta a bűntény
színhelyét, és elindult, hogy személyesen nézzen
utána a dolognak. Az első leírás Richard 'Dicky'
Dobbsra, Pope erős emberére és végrehajtójára
illett. A másik mögött Robert Pope-ot gyanította.
Meadows, szokásának megfelelően, fel-alá sétált a
szalonban, miközben a székén egyenes derékkal ülő
Eunice Wright türelmesen újra felidézte az egész
történetet, habár már kétszer is elmondta.
Teáscsészéje mellé egy kis pohár halvány színű
sherryt is készített. Arcán meglátszottak
támadójának kéznyomai, és fejére egy dudor nőtt,
amikor a padlóra lökték. Ezen kívül nem szenvedett
komoly sérülést.
– És nem mondták önnek, hogy kit vagy mit
keresnek? – kérdezi Meadows, éppen csak annyira
lelassítva a mászkálást, hogy a kérdést
feltehesse.
– Nem.
– Nem szólították a nevükön egymást?
– Nem. Legalábbis azt hiszem.
– Nem figyelte meg véletlenül a furgon
rendszámtábláját?
– Nem, de a kocsi leírását már megadtam egy
másik rendőrtisztnek.
– Ez egy nagyon gyakori típus, Mrs. Wright.
Attól tartok, hogy a leírás önmagában nem sok
jelentőséggel bír a számunkra. Küldenem kell majd
valakit, hogy kikérdezze a szomszédokat.
– Sajnálom – mondta Eunice a tarkóját
dörzsölgetve.
– Teljesen jól érzi magát?
– Egy undok dudor nőtt a fejemre a haramiák
miatt.
– Talán meg kellene nézetnie orvossal. Ha itt
végeztünk, az egyik rendőr elviszi kocsival.
– Köszönöm. Ez nagyon kedves magától.
Meadows megkereste és felvette az esőkabátját.
– Vissza tud még emlékezni valamire, amit esetleg
mondtak?
– Nos, mondtak még valamit. – Eunice Wright
habozott, az arca egészen elpirult. – Attól
tartok, nagyon durva nyelven beszéltek.
 – Megnyugtathatom, hogy nem fogok megütközni a
szavakon.
– Az alacsonyabbik azt mondta: Ha megtalálom… –
Rövid hallgat: után, zavartan lehalkított hangon
folytatta. – Ha megtalálom azt a kibaszott szukát,
magam ölöm meg.
Meadows a homlokát ráncolta. – Biztos ebben?
– Oh, persze. Ha az ember nem sűrűn hall ilyen
beszédet, neheze felejti el.
– Ezt megértem. – Meadows átadta a névjegyét. –
Amennyiben valami még eszébe jutna, kérem, habozás
nélkül hívjon fel. Viszontlátásra, Mrs. Wright.
– Viszontlátásra, felügyelő.
Meadows feltette a kalapját, és elindult az
ajtó felé. Szóval egy nőt kerestek. Talán nem is a
Pope banda volt. Esetleg csak két strici keresett
valami lányt. A megegyező személyleírás lehetett
véletlen egybeesés is. De Meadows nem hitt a
véletlenekben. Visszamegy Pope raktárházába, és
utánanéz, hogy valaki észrevett-e egy nőt korábban
arrafelé csellengeni.

HUSZONHÁROM
London
Catherine Blake feltételezte, hogy a háború
legfontosabb titkát ismerő szövetséges tisztek
tudatában vannak a kémek részéről ellenük irányuló
fenyegetésnek. Különben Peter Jordan kapitány
miért bilincselné az aktatáskáját a csuklójához
arra a rövid időre, amíg átsétál a Grosvenor
Square-en? Azt is feltételezte, hogy a tiszteket
figyelmeztették, ne engedjék nőktől megkörnyékezni
magukat. A háború elején látott egy plakátot az
angol tisztek által előszeretettel látogatott klub
falán. Érzéki, nagy mellű, rövid hálóköntöst
viselő szőke szépséget ábrázolt, amint egy tiszt
éppen tüzet ad neki. A plakát alján nagybetűs
felirat: EGY SZÓT SEM, Ő NEM NÉMA. Catherine úgy
vélte, hogy ennyire nevetséges dolgot még soha
életében nem látott. Ha voltak is ilyen nők – a
klubokban és társasági összejöveteleken pletykákat
és titkokat kihallgató kurvák –, ő egyáltalán nem
tudott róluk. Viszont gyanította, hogy az eféle
kioktatás bizalmatlanná tenné Peter Jordant,
amennyiben egy gyönyörű nő hirtelen magára vonná a
figyelmét. Valószínűleg nagyon megfontoltan
választaná ki azt a nőt, akivel szórakozni jár. A
Savoy-beli este ennek fényes bizonyítékát adta.
Kimondottan dühös lett a barátjára, Shepherd
Ramsey-re, amiért egy fiatal, ostoba lányt
vonultatott fel neki. Catherine-nek nagyon
óvatosan kell őt megkörnyékeznie.
Ez a magyarázata annak, amiért kezében egy
élelmiszeres csomaggal a Vandyke Clubhoz közeli
sarkon ácsorgott.
Röviddel hat óra előtt történt. London már az
elsötétítés leplébe burkolódzott. Csak az esti
forgalom biztosított annyi fényt, hogy lássa a
bejáratot. Néhány perccel később felbukkant egy
közepes magasságú és felépítésű férfi. Felismerte
benne Peter Jordant. Egy pillanatra megállt, hogy
begombolja a télikabátját. Amennyiben esti
szokásához tartja magát, gyalog teszi meg a rövid
utat a házáig. Ha viszont szakít a szokásaival és
leint egy taxit, Catherine-nek nem lesz
szerencséje. Kénytelen lesz holnap este is
eljönni, és az élelmiszer csomaggal a kezében
várakozni.
 Jordan felhajtotta a gallérját, és elindult
feléje. Catherine várt egy pillanatot, majd
egyenesen elébe vágott.
Amikor egymásnak ütköztek, a papírzacskó hangos
reccsenéssel kiszakadt, és a konzervdobozok meg
egyéb élelmiszerek a járdára potyogtak.
– Sajnálom, nem vettem észre, hogy közeledik.
Kérem, hadd segítsek összeszedni.
– Nem, köszönöm. Én voltam a hibás. Az
elsötétítési lámpámat elhánytam valahová, és
errefelé keringtem, amíg eltévedtem. Olyan
ostobának érzem magam.
– Ugyan, az én hibám volt. Próbáltam
bebizonyítani magamnak, hogy sötétben is
megtalálom a hazafelé vezető utat. Itt a
zseblámpám. Mind járt be is kapcsolom.
– Lenne szíves a járdára irányítani a fényét.
Azt hiszem, a fejadagom egészen a Hyde Parkig
gurult.
– Kapaszkodjon a karomba.
– Köszönöm. Mellesleg most már abbahagyhatja,
hogy az arcomba világít.
– Sajnálom, csak maga…
– Csak mi?
– Felejtse el. Azt hiszem, ez a zacskó liszt
kiszóródott.
– Semmi baj.
– Engedje meg, hogy segítsek összeszedegetni a
dolgokat.
– Magam is elintézem, köszönöm.
– Ragaszkodom hozzá. És engedje meg, hogy
pótoljam önnek a lisztet. Rengeteg élelmiszer van
a házamban. Éppen az a problémám, hogy mit kezdjek
vele.
– Nem a haditengerészet élelmezi?
– Honnan tudja, hogy…
– Az egyenruhája és az akcentusa elárulta.
Különben is, csak egy amerikai tiszt lehet olyan
ostoba, hogy elemlámpa nélkül sétálgasson London
utcáin. Én egész életemben itt éltem, mégsem
találom meg az utat elsötétítés idején.
– Kérem, engedje pótolnom az elveszett
élelmiszereket.
– Nagyon gáláns ajánlat, de igazán
szükségtelen. Kellemes élmény volt önbe ütközni.
– Igen… igen, valóban.
– Lenne szíves megmutatni az utat a Brompton
Road felé?
– Ebben az irányban található.
– Nagyon köszönöm.
Catherine megfordult, és elindult a megadott
irányba.
– Várjon egy percre! Van egy másik javaslatom.
– És mi lenne az?
– Szeretném valamikor meghívni egy italra.
Némi habozás után válaszolt. – Nem vagyok
biztos benne, hogy együtt akarok inni egy ijesztő
amerikaival, aki ragaszkodik ahhoz, hogy elemlámpa
nélkül mászkáljon a londoni utcákon. Bár úgy
látom, elég ártalmatlannak tűnik. Szóval a válasz:
igen.
Catherine folytatta az útját.
– Várjon, jöjjön vissza. Még a nevét sem tudom.
 – Catherine-nak hívnak. Catherine Blake.
– A telefonszámára is szükségem lenne – mondta
ügyefogyottan Jordan.
De ő beleolvadt a sötétbe, és eltűnt a szeme
elől.
Peter Jordan hazaérve bement a dolgozószobába,
felvette a telefont és tárcsázott. Bemutatkozott,
és egy kellemes női hang megkérte, hogy várjon a
kapcsolásra. Egy perc múlva meghallotta az általa
csak Broome-ként ismert férfi angolos akcentusát.

HUSZONNÉGY
Anglia, Kent
Alfred Vicary idegei pattanásig feszültek. A
kémek elkapása miatt ránehezedő állandó nyomás
ellenére is folytatta a megterhelő régi ügyet, a
Becker-hálózat működtetését. Fontolgatta a
kérdést, hogy a kémek letartóztatásáig legalább
ezen a kötelezettségén könnyít. De azután gyorsan
el is vetette az ötletet. A Becker-hálózat mögött
az ő zsenialitása rejlett, ez számított a
mestermunkájának. Megszámlálhatatlan órát vett
igénybe a kiépítése, és még többet a folyamatos
fenntartása. Továbbra is neki kell ellenőriznie,
és egyidejűleg megkísérelni elkapni a kémeket. Ez
kegyetlen, embert próbáló feladat. A jobb szeme
rángatódzott, mint a cambridge-i utolsó vizsgák
idején, és kezdte felismerni magán az
idegkimerültség tüneteit.
Partridge volt a kódneve annak a degenerált
teherautósofőrnek, akinek az útjai Suffolk, Kent
és Kelet-Sussex lezárt katonai zónáin vezettek
keresztül. Meggyőződéses hívéül szegődött Sir
Oswald Mosley-nek, az angol fasisztának, és a
kémkedésért kapott pénzét kurvákra költötte. Néha
még az útjaira is vitt magával lányokat, hogy
vezetés közben szeretkezhessen. Kedvelte Karl
Beckert, mert Becker mindig lepasszolt neki fiatal
lányokat, még az ízlését is szem előtt tartva.
De Partridge csak Vicary képzeletében, az éter
hullámain és a hamburgi irányító tisztek fejében
létezett. A Luftwaffe felderítő légifelvételei új
csapatmozgásokat észleltek Anglia délkeleti
részén, és Berlin felkérte Beckert, derítse fel
ezeket a mozgásokat, majd egy héten belül küldjön
jelentést. Becker kiadta a megbízatást Partridge-
nek, vagy helyesebben mondva Vicary-nak. Vicary
pontosan erre az alkalomra, az Abwehr
érdeklődésére várt, hogy hamis adatokat küldhessen
a légből kapott Első Amerikai Hadseregcsoport
délkelet-angliai elhelyezkedéséről.
Partridge – Vicary kiagyalt forgatókönyve
szerint – éppen délidőben hajtott keresztül Kent
vidékén. Valójában aznap reggel Vicary tette meg
az utat az osztály Roverjének hátsó ülésén. Az
útipokrócba burkolózott, kényelmes bőrülésen
terpeszkedő Vicary elképzelte azokat a katonai
építményeket, és készültséget, amelyet egy
Partridge-hez hasonló ügynök észlelhetne.
Megfigyelhetne sok katonai szállítójárművet az
utakon. Láthatna egy csoport amerikai tisztet a
vendéglőben, ahol megáll ebédelni. A benzinkútnál
kihallgathatná a szóbeszédet, hogy a környéken
kiszélesítették az utakat. Ezek az értesülések
jelentéktelenek, apró bizonyítékul szolgálnak, de
teljesen egybevágnak Partridge
fedőtevékenységével. Vicary nem engedhette meg
neki, hogy valami különleges felfedezést is
tegyen, mint például Patton tábornok harctéri
főhadiszállása, mert az Abwehr ellenőrző tisztjei
soha nem hitték volna el, hogy egy Partridge féle
ügynök ilyesmire képes lenne. De a megtévesztési
terv egészébe ágyazva Partridge apró bizonyítékai
is segítenek kialakítani azt a képet, amelyet brit
titkosszolgálat szeretne láttatni a németekkel.
Nevezetesen, hogy erős szövetséges erők várakoznak
az átkelésre Calais partjaival szemben.
A Londonba vezető visszaúton Vicary
összeállította Partridge üzenetét. A jelentést egy
Abwehr rejtjelkulcsra átkódolják, és Becker a
börtöncellájából késő este elküldi Hamburgba.
Vicary lelki szemei előtt megjelent egy újabb
álmatlan vagy rövidke pihenéssel töltött éjszaka.
Amikor befejezte az üzenet megfogalmazását,
becsukta a szemeit, viharkabátját összegyűrte
párnának, és fejét az autó ablakának hajtotta. A
Rover ringása és a motor halk morajlása könnyű,
éber szendergésbe ringatta. Álmában újra
Franciaországban járt, de ezúttal nem Brendan
Evans, hanem Boothby látogatta meg a tábori
kórházban. –Emberek ezrei haltak meg, Alfred, és
az egész a maga hibájából történt. Ha elkapta
volna a kémeket, még ma is élnének. Vicary erővel
kinyitotta a szemét, és mielőtt újra elszenderült
volna, vetett egy pillantást az elsuhanó tájra.
Új álmában huszonöt évvel ezelőtt járt, egy
verőfényes tavaszi reggelen feküdt az ágyában.
Azon a reggelen, amikor először szeretkezett
Helennel. A hétvégét Helen apjának hatalmas
birtokán töltötte. Vicary az ágyból láthatta,
ahogy a felkelő nap rózsaszín sugarai fokozatosan
felbukkannak a hegyek mögül. Ezen a napon akarták
elmondani Helen apjának, hogy összeházasodnak.
Hallotta a gyengéd kopogást az ajtón – álmában
ugyanolyan tisztán érzékelte –, és időben
fordította oda a fejét, hogy meglássa az alvásból
frissen és gyönyörűen ébredt Helent, aki mindössze
egy szál köntösben besurrant a szobájába.
Bemászott mellé az ágyba, és szájon csókolta. –
Egész reggel rád gondoltam, Alfred, kedvesem.
Benyúlt a takaró alá, kigombolta a pizsamáját, és
gyönyörű, hosszú ujjaival könnyedén simogatni
kezdte a testét. –Helen, azt gondoltam, várni
akarsz amíg… A lány ajkára tapasztott szájjal
belefojtotta a szót. – Nem akarok erről többet
beszélni. De sietnünk kell. Ha a papa rájön,
mindkettőnket megöl. Óvatosan megemelte a
csípőjét, hogy ne horzsolja fel a térdét. Azután
felhúzta magán a köntöst, és bevezette magába a
férfit. Egy pillanatnyi ellenállásba ütközött.
Helen erősebben nyomta magát lefelé, a fájdalomtól
egy pillanatra elállt a lélegzete, de már bele is
hatolt. Alfred kezeit a melleihez támasztotta, A
ruhán és a feszes fehérneműn át már korábban is
megérintette. Most azonban kiszabadultak a
köntösből, és puhán, csodálatos pompájukban
simultak a tenyerébe. Megpróbálta kigombolni a
köntöst, de Helen nem engedte. –Gyorsan, drágám,
gyorsan. Amikor befejezték, szerette volna még
marasztalni – a karjában tartani és megismételni a
gyönyört –, de ő sietve kisimította magán a
köntöst, megcsókolta, és visszafutott a saját
szobájába.
London keleti külvárosában ébredt fel, arcán
halvány mosoly bujkált. Nem okozott neki csalódást
az első együttlét Helennel, csak valahogy más
volt, mint amit várt tőle. Kamaszkori képzeletében
a szeretkezés mindig hatalmas mellű nőkhöz
fűződött, akik sikítoznak és sírnak az extázistól.
De Helen lassan és finoman mozgott, sikoltozás
helyett mosolygott, gyöngéden csókolgatta. Nem
hevesen, de tökéletes érzékiséggel. És persze
tökéletesnek érezte, mert végzetesen szerette őt.
Hasonlóan érzett Alice Simpson iránt is, de
egészen más okokból. Vicary szerette őt, habár
soha nem gondolt arra, hogy bármilyen értelemben
szerelem szövődhet közöttük. Mindennél jobban
kedvelte a társaságát. Intelligens volt,
szellemes, és Helenhez hasonlóan fesztelen a
társadalmi érintkezésben. Lányoknak tanított
irodalmat egy elemi iskolában és gyatra
színdarabokat írt gazdag emberekről, akik csinosan
bútorozott szalonjaikban sherryt és Earl Grey teát
szürcsölgetve szakadatlanul a katarzisról, meg a
világmegváltásról társalogtak. Álnéven romantikus
regényeket is írt, és Vicary annak ellenére
egészen jónak találta őket, hogy nem tartozott a
műfaj rajongói közé. Egyszer Lillian Walford, az
egyetemi titkárnője rajtakapta, hogy Alice Simpson
könyvet olvas. Másnap behozott neki egy rakás
Barbara Cartland regényt. Vicary megalázottnak
érezte magát. Alice regényeinek hősei szeretkezés
közben mindig hallották a hullámok morajlását, és
érezték, hogy rájuk szakad az ég. A való életben
Alice szemérmes, érzékeny, sőt sértődékeny volt,
és kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy csak
sötétben szeretkezik. Vicary ilyenkor nem egyszer
becsukta a szemét, és a reggeli napfényben fürdő,
hálóköntösben felbukkanó Helen képét idézte maga
elé.
A háború alatt meggyengült a kapcsolata Alice
Simpsonnal. Egy héten legalább egyszer azért még
beszéltek egymással. Alice egy ideig a chelsea-i
házában is lakott, mivel a saját lakását egy korai
bombatámadás lerombolta. Alkalmanként a vacsoránál
találkoztak, de hónapok is elteltek, mire
szeretkeztek. Hirtelen rádöbbent, hogy Alice
Simpson először furakodott be a gondolataiba
azóta, hogy Edward Kenton Mathilda házában
megemlítette Helen nevét.

Surrey, Ham Common

A nagy, inkább rondának nevezhető,
háromemeletes viktoriánus kastélyt magas kerítés
vette körül és védőpalánk zárta el a belátást a
külvilág kíváncsiskodói elől. Az öthektáros
területen mindenütt hullámlemez barakkok
emelkedtek, amelyek az állomány többségének
lakóhelyéül szolgáltak. A helyet valamikor
Latchmere House-ként ismerték, és az első
világháború alatt rehabilitációs központként
működött légnyomást szenvedett áldozatok számára.
De 1939-ben átalakították az MI5 kihallgatási
központjává és börtönévé, s a katonai
megjelölésben a 020-as Tábor nevet kapta.
Vicaryt egy olyan szobába vezették, amelyik
bűzlött a penész, a fertőtlenítő és a főtt
káposzta szagától. Nem volt benne fogas, hogy a
kabátját felakassza – a biztonsági alakulatok
őrsége minden elővigyázatossági intézkedést
megtelt az öngyilkosságok megakadályozására –, így
azután magán hagyta. A helyiség különben is egy
középkori várbörtönhöz hasonlított, hideg,
nyirkos, táptalaja a hörghurutos
megbetegedéseknek. Az egyetlen funkcionális
kényelmet az apró, lőrésszerű ablak szolgáltatta,
amelyen egy antennahuzal vezetett keresztül.
Vicary felnyitotta a magával hozott Abwehr
táskarádió tetejét. Ezt a készüléket még 1940-ben
vette el Beckertől. Csatlakoztatta hozzá az
antennát és bekapcsolta. A megfelelő frekvencia
keresése közben sárga ellenőrző fény villogott
rajta.
 Ásított és nagyot nyújtózott. Este háromnegyed
tizenkettőre járt az idő. A terv szerint Beckernek
éjfélkor kellett elküldenie az üzeneteit. Arra
gondolt, hogy mi a fenének választ mindig ilyen
istenverte időpontot az ügynökei rádióadásaira az
Abwehr.
Karl Becker minden erkölcsi érzék és lojalitás
nélküli, hazug, tolvaj, szexuálisan ferde hajlamú
férfi volt. Ennek ellenére tudott elbűvölően és
intelligensen viselkedni, és az évek során Becker
és Vicary között valamiféle szakmai közeledés,
halvány barátság is kialakult. Összebilincselt
kézzel, két megtermett őr közé szorítva lépett be
a szobába. Az őrök levették róla a bilincset, és
szó nélkül kimentek. Becker mosolyogva nyújtotta a
kezét. Vicary kezet rázott vele, miközben olyan
érzése támadt, mintha egy pince falába épített
mészkövet szorongatna.
A szobában állt egy durván ácsolt, kisebb
asztal, meg két kopott, öreg szék. Vicary és
Becker leültek egymással szemben az asztalhoz,
mintha sakkjátszmához készülődnének. Az asztal
szélét feketére égették a figyelmetlenül
ottfelejtett cigarettacsikkek. Vicary átadott
Beckernek egy kisebb csomagot, amelyet az gyerek
módjára rögtön fel is bontott. Volt benne hat
csomag cigaretta és egy doboz svájci csokoládé.
Becker végignézte az ajándékot, majd Vicaryra
pillantott. – Cigaretta és csokoládé, de ez nem
azt jelenti, hogy rá akar venni valamire, ugye,
Vicary? – Becker megpróbálkozott egy könnyed
nevetéssel, de a börtönélet nagyon megváltoztatta.
Fényes francia öltönyét komor, szürke kezeslábasra
cserélték, amelyik azonban meglepően jól szabottan
feszült a vállain. Hivatalosan öngyilkosságra
hajlamosnak minősítették– amit Vicary
képtelenségnek tartott –, és ezért fűző nélküli
vászonpapucsot adtak a lábára. Valamikor erősen
napbarnított bőre pincefehérre sápadt. Apró
testének feszes, szertelen mozgása alkalmazkodott
a szűk helyek fegyelmezettséget kívánó
követelményeihez. Nem hadonászott a kezeivel, és
lefagyott az arcáról az a züllött nevetés, amelyet
Vicary a megfigyelésekor készített régi
fényképeken látott. Egyenes tartással ült a
széken, mintha valaki éppen pisztolyt szegezne a
hátának, és a csokoládét, a cigarettákat, meg a
gyufásdobozokat rendezgette, olyan képzeletbeli
határvonalat építgetve belőlük, amelynek az
átlépését Vicary nem kockáztathatja.
Becker kinyitotta az egyik pakli cigarettát,
kivett két szálat, és az egyiket Vicarynak
kínálta. A meggyújtott szál gyufával először
Vicarynak adott tüzet, majd maga is rágyújtott.
Egy ideig csöndben pöfékeltek, mindketten a maguk
által választott pontra meredtek a pince falán,
mint két öreg cimbora, akik minden ismert
történetet elmeséltek, és most már megelégednek
egymás puszta társaságával is. Becker ízlelgette a
cigarettáját és mielőtt lassan kifújta volna a
füstöt az alacsony mennyezet felé, nyelvével
megforgatta, mint egy zamatos bordeaux-i bort. Az
alacsony helyiségben úgy szállt a füst, mint az
égen gyülekező viharfelhők.
– Kérem, adja át szeretetteljes üdvözletemet
Harrynak – törte meg csendet Becker.
– Feltétlenül.
– Rendes ember, kitartó és konok, mint minden
rendőr. De nem a rosszabb fajtából való.
– Én elvesznék nélküle.
– És hogy van Boothby bátyánk?
 Vicary nagyot sóhajtott. – Mint mindig.
– Mindnyájunknak megvan a maga nácija, Alfred.
– Néha arra gondolunk, hogy át kellene küldeni
a másik oldalra.
Becker nevetett, és a csikkről rágyújtott egy
másik cigarettára. – Látom, magával hozta a
rádiómat. Most milyen hőstettet követtem el a
Harmadik Birodalomért?
– Betört a Downing Street 10-be, és ellopta a
miniszterelnök személyes iratait.
Becker hátrahajtotta a fejét, és röviden,
durván felröhögött. – Remélem ezzel több pénzt
húzhatok ki azokból a kicsinyes gazemberekből. És
nem valami hamisítvány, ami a végén még bajba
sodorhat.
– Természetesen nem.
Becker a rádióra, majd Vicaryra nézett. – A
régi szép időkben az asztalon kellett volna
hagynia egy revolvert, hogy magam hajthassam végre
a tettet. Most viszont idehozza az egyik kiváló,
korszerű német gyár rádióját, és megengedi, hogy
hosszú-rövid jelekkel öljem meg magam.
– Szörnyű világban élünk, Kari. De senki sem
kényszerítette, hogy kémkedésre adja a fejét.
– A Wehrmachtnál még mindig jobb – mondta
Becker. – Magához hasonlóan öreg ember vagyok,
Alfred. Besoroztak és kizavartak volna a keleti
frontra, hogy a rohadt Ivánok ellen harcoljak.
Köszönöm szépen, ebből nem kérek. Inkább kivárom a
háború végét ebben a kellemes angliai
szanatóriumban.
Vicary az órájára nézett. Beckernek tíz perc
múlva sugároznia kell az éterbe. Benyúlt a
zsebébe, és előhúzta az elküldésre szánt, kódolt
üzenetet. Azután elővette a Christa Kunst nevű
holland nő útleveléből kiemelt fényképet. Becker
tekintetében felvillant, majd kihunyt egy régi
emlék.
– Karl, maga tudja, hogy ki ő, ugye?
– Megtalálta Annát – mondta mosolyogva Becker.
– Jó munka volt, Alfred. Igazán jó munka. Bravó!
Vicary csak ült, mint a távoli zenére feszülten
figyelő ember, kezét az asztalon nyugtatta, nem is
próbált feljegyzéseket készíteni. Tudta, a lehető
legkevesebb kérdést szabad feltennie, a legjobb
hagyni Beckert, hogy a saját akarata szerinti
irányba vezesse a beszélgetést. Mint egy
szarvaslesen, mozdulatlanul, hátszélben kell
maradni. Érintetlenül hagyott cigarettája lassan
tövig égett a fém hamutartóban. A lőrés ablakon át
hallotta, hogy éjszakai vihar csapkodja a gyakorló
udvar talaját. Becker, mint rendszerint,
önmagával, és valahol a közepén kezdte a
történetet. Katonás nyugalommal fogott az
elbeszélésbe, de az események előrehaladtával
hadonászni kezdett a kezeivel, vékony ujjai
hullámzottak Vicary szeme előtt. Becker minden
monológját átszőtték a kilátástalan életpályáról,
a bátorság fontosságáról szóló kitérők, a
pénzszerzésről és a szexuális hódításairól szőtt
mesék. Időnként hosszú, elmélyült szüneteket
tartott, máskor úgy ömlött belőle a szó, hogy
beszéde köhögési rohamba fulladt.
– Az a rohadt, nedves börtöncella az oka –
mondta magyarázatképpen. – Ez az egyetlen dolog,
amit maguk angolok igazán jól csinálnak.
– A hozzám hasonló emberek alig kaptak
kiképzést – mesélte. –Kivéve persze néhány berlini
idiótának az előadását, akik addig csak térképről
látták Angliát. – Így kell felbecsülni egy
hadsereg nagyságát mondták az embernek. – Így kell
használni a rádiót. Így kell szétharapni az
öngyilkossági kapszulát abban a kellemetlen
helyzetben, ha az MI5 magukra töri az ajtót.
Azután hajóval vagy repülővel elküldte az embert
Angliába, hogy nyerje meg a Führernek a háborút.
Szünetet tartott, hogy újabb cigarettára
gyújtson, és kibontsa a csokoládés dobozt. – Nekem
szerencsém volt. Legálisan jutottam be az
országba. Repülővel érkeztem, kezemben svájci
útlevéllel. Tudja mit csináltak a többi fickóval?
Egy gumicsónakban kirakták őket Sussex partjainál.
De az U-Bootok különleges, jelzés nélküli Abwehr
gumicsónakok hiányában indultak el Franciaország
partjairól. A tengeralattjárók egyik életmentő
csónakját használták fel, rajta a haditengerészet
fegyvernemi jelzésével. El tud ekkora ökörséget
képzelni?
Vicary hihetőnek találta. Az Abwehr szörnyen
hanyagul készítette elő és szivárogtatta be az
ügynökeit Angliába. Eszébe jutott az a fiú, akit
1940 szeptemberében a cornwalli partokon fogtak
el. A különleges osztag emberei átkutatták, és
találtak nála egy skatulya gyufát az egyik
népszerű berlini lokál emblémájával. Azután ott
volt annak a Gösta Caroli nevű svédnek az esete,
aki Northamptonshire-ben, Denton falu mellett
ugrott le ejtőernyővel. Egy sövénykerítés tövében
aludt, amikor a Paddy Daly nevű ír béres rátalált.
Elegáns szürke flanelöltönyt és kontinentális
stílusban megkötött nyakkendőt viselt. Caroli
elismerte, hogy ejtőernyővel érkezett Angliába,
átadta automata pisztolyát és háromszáz font
készpénzét. A helyi hatóságok az MI5 kezére adták,
és azonnal a 020-as Tábor szállították.
 Becker a szájába dugott egy szem csokoládét,
majd a dobozt Vicary felé kínálta. – Maguk angolok
sokkal komolyabban veszik a kémkedést mint a
németek. Meg is kellett tenniük, mert gyengék
voltak. A gyengeségük leplezésére mindenféle
megtévesztést és trükköt fel kellett használniuk.
De mostanra elkapták az Abwehr tökét.
– Azért voltak mások, akikről sokkal
körültekintőbben gondoskodtak – vetette közbe
Vicary.
– Igen, voltak mások is.
– Más típusú ügynökök.
– Teljes mértékben – mondta Becker, és kivett
még egy szem csokoládét. – Ezek remek emberek,
Alfred. Biztos benne, hogy el akar kapni egyet
közülük?
Becker meglepően pontos és gyors távírász volt.
Vicary ezt azzal magyarázta, hogy klasszikus
hegedűképzésben részesült, mielőtt az élete ilyen
szerencsétlen fordulatot vett, és ebben a
börtönben kötött ki. Vicary egy tartalék
fejhallgatón hallgatta, hogy Becker azonosítja
magát, és várja a hamburgi kezelő megerősítő
jelét. Mint minden alkalommal, most is enyhe
borzongás futott át rajta. Mérhetetlen örömet
szerzett számára, hogy megtéveszti az ellenséget
és ilyen ötletesen hazudik nekik. Élvezte a
létrejött bensőséges kapcsolatot, hogy hallja az
ellenség hangját, még ha légköri zavaráson
keresztül érkező elektronikus pittyegések
formájában is. Vicary elképzelte, mekkora
megdöbbenést érezne, ha ő lenne a megtévesztettek
egyike. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Helen
jutott az eszébe.
 A hamburgi kezelő engedélyt adott az adásra.
Becker lenézett Vicary üzenetére, és gyorsan
beütötte a jeleket. Amikor végzett, várta a
megerősítést Hamburgból, majd jelezte az adás
befejezését. Vicary levette a fejhallgatóját és
kikapcsolta a rádiót. Becker egy időre
rosszkedvűen magába roskadt, mindig így tett
Vicary megtévesztő üzeneteinek leadása után. Mint
az a férfi, aki a szeretőjével történt közösülés
végeztével hirtelen bűnösnek érzi magát, és
szeretne egyedül maradni marcangoló gondolataival.
Vicary mindig gyanította, hogy Becker szégyelli
saját szolgálatának elárulását, hogy az Abwehr
ügyetlenségéről és alkalmatlanságáról folytatott
fellengzős fecsegése csak sovány kísérlet bukása
és gyávasága miatt érzett lelkiismeret-
furdalásának elfojtására. Nem mintha sok
választása lett volna. Az első alkalommal, amikor
Becker megtagadja Vicary üzenetének továbbítását,
átköltöztetik a Wandsworth börtönbe, és a hóhér
kezére adják.
Vicary félt elveszíteni őt. Becker
cigarettázott, megevett még néhány szem
csokoládét, de látogatóját nem kínálta meg. Vicary
lassú mozdulatokkal összepakolta a rádiót.
– Egyszer láttam őt Berlinben – mondta
váratlanul Becker. – Azonnal elkülönítették
tőlünk, egyszerű halandóktól. Nem szeretném, hogy
ebben a dologban rám hivatkozna, Alfred, csak azt
mondom el, amit én is hallottam. A pletykákat, a
szóbeszédet. Ha nem bizonyul minden igaznak és
pontosnak, nem szeretném, hogy Stephens idejöjjön,
és felkenjen erre a rohadt falra.
Vicary együttérzően bólintott. Stephens, a
Királyi Walesi Gárda ezredese volt a 020-as Tábor
parancsnoka, akit mindenki csak „Sólyomszem”–nek
hívott. Az Indiai Hadsereg korábbi tisztje
szerzetesi életet élt, megszállott katona volt, és
állandóan gyakorlósapkában, a Peshawar-i lövészek
kifogástalan egyenruhájában járt. Félig német
származása következtében folyékonyan beszélte a
nyelvet. A rabok és az MI5 személyi állománya
egyaránt utálta. Egyszer nyilvánosan megdorgálta
Vicaryt, mert öt percet késett egy kihallgatásról.
Még a Boothbyhoz hasonló rangidős tisztek sem
menekülhettek a szóáradatai és gonosz
természetének hatása alól.
– Szavamat adom rá, Karl – ígérte Vicary, és
újra elhelyezkedett asztalnál.
– Azt beszélik, hogy az igazi neve Anna
Steiner, és az apja valamiféle arisztokrata.
Porosz származású, jómódú gazember,
párbajsérüléssel az arcán, aki belekóstolt a
diplomáciai szolgálatba. Ismeri ezt a típust,
igaz, Alfred? – Becker nem várt választ a
kérdésére. – Krisztusom, milyen gyönyörű, és
pokolian magas. Tökéletes kiejtéssel beszélte az
angol nyelvet. A szóbeszéd szerint az édesanyja
angol volt. Spanyolországban töltötte 1936 nyarát,
ahol egy Romero nevű spanyol fasiszta tróger
szeretője lett. Kiderült, hogy Senor Romero az
Abwehr tehetséges helyi ügynöke. Értesítette
Berlint, bezsebelte a felfedezőnek járó díjat, és
átengedte nekik a lányt. Az Abwehr kényszerítette
a kémkedésre. Azt mondták a gyönyörű Annának, hogy
a szülőhazának szüksége van rá, és amennyiben nem
működik együtt, von Steiner papát koncentrációs
táborba küldik.
– Ki volt az irányító tisztje?
– A nevét nem tudom. Egy barátságtalan képű
fickó. Agyafúrt, mint maga, de könyörtelen.
 – Nem Vogelnek hívták?
– Nem tudom – az is lehet.
– Többet soha nem látta a lányt?
– Nem, csak akkor egyszer.
– Mi történhetett vele?
Becker egy új cigarettával kúrálta ki a rátörő
köhögési ingert.
– Azt mondom magának, amit hallottam, és nem
azt, amit tudok. Megérti a különbséget, Alfred?
– Világosan értem, Karl.
– Azt hallottuk, hogy Münchentől délre, a
hegyekben működött egy kiképző tábor. Teljesen
elszigetelt környezetben, még a környező utakat is
lezárták. A helyiek éppen eleget átkozódtak. A
pletyka szerint néhány különleges ügynököt küldtek
ide, akiket nagyon mélyre kívántak beásni.
– A lány ezek közé tartozott?
– Igen, Alfred. Ezt a témát már megtárgyaltuk.
Most figyelje a folytatást. – Becker újra beletúrt
a csokoládés dobozba. – Olyannak tűnt az egész,
mintha egy angol falu pottyant volna az égből
Bajorország közepébe. Volt benne kocsma, kisebb
szálloda, parasztházak, sőt még anglikán templom
is. Mindegyik ügynöknek legalább hat hónapra
kijelöltek egy házat. Reggelente a kávé, vagy tea
és péksütemény mellett a londoni lapokat olvasták.
Angolul vásároltak, és napközben a BBC népszerű
programjait hallgatták. Ami engem illet, Londonba
érkezésem előtt soha nem hallottam a Már megint
ugyanaz a férfi című műsort.
– Folytassa, Karl.
– Különleges rejtjelkulcsot kaptak, és
rendkívüli találkozási előírásokat dolgoztak ki a
számukra. Sokkal több fegyverhasználati
kiképzésben részesültek. Megtanulták a csendes
gyilkolás módszereit. Éjszakára a fiúknak még
angolul beszélő kurvákat is szállítottak, hogy
gyakoroljanak angolul dugni.
– És hogyan oldották meg a nő problémáját?
– Azt beszélik, hogy az irányító tisztjével
szeretkezett. Mit is mondott, hogy hívták? Vogel?
Ez persze megint csak szóbeszéd, Alfred.
– Angliában találkozott vele valamikor?
– Nem.
– Az igazat akarom hallani, Karl! – Vicary
olyan hangosan csattant fel, hogy az egyik őr
bedugta a fejét az ajtón, nincs-e valami baj.
– Az igazat mondom. Jézusom, maga egyik
pillanatban Alfred Vicary-ként, a másikban
Heinrich Himmlerként viselkedik.
Vicary németre váltott. Nem akarta, hogy az
őrök kihallgassák a beszélgetést.
– A fedőnevét ismeri?
– Nem. – Becker ugyancsak németül válaszolt.
– A címét tudja?
– Nem.
– Arról legalább tud, hogy Londonban működik-e?
– Amennyit én erről tudok, a Holdon is
működhet, Alfred.
Vicary reményvesztetten felsóhajtott. Mindez
nagyon érdekes információ volt, de akárcsak
Beatrice Pymm meggyilkolásának felfedezése, nem
vitte közelebb az üldözött vadhoz. – Mindent
elmondott, amit tud róla, Karl?
 Becker mosolygott. – A hírek szerint
elképesztően baszik. – Becker észrevette, hogy
Vicary a füle tövéig elpirult. – Sajnálom, Alfred.
Jézusom egészen elfelejtettem, hogy maga időnként
mennyire prűd.
Vicary még mindig németül válaszolt. – Miért
nem beszélt nekünk korábban ezekről a különleges
ügynökökről?
– De hiszen megtettem, Vicary, öreg barátom.
– Kinek beszélt róla? Nekem soha nem említette.
– Elmondtam Boothbynak.
Vicary érezte, hogy arcába szökik a vér, és a
szíve hevesen verni kezd. Boothbynak? Mi az
ördögnek hallgatta volna ki Boothby Karl Beckert?
És miért tette volna meg Vicary jelenléte nélkül?
Becker az ő ügynöke volt. Ő tartóztatta le, ő
szervezte be, ő irányította.
Vicary lassan úrrá lett a vonásain. – Mikor
mondta el Boothbynak: – Nem tudom. Nagyon nehéz
itt pontosan követni az idő múlását. Néhány
hónappal ezelőtt. Talán szeptemberben. Nem, inkább
október lehetett. Igen, azt hiszem, októberben.
– Pontosan mit mondott neki?
– Beszéltem neki az ügynökökről. Elmeséltem,
amit a kiképző táborról tudok.
– Beszélt neki a nőről is?
– Igen, Alfred, mindent elmondtam neki. Egy
elvetemült gazember. Nem kedvelem. A maga helyében
jobban figyelnék rá.
– Volt valaki más is a kíséretében?
– Igen, egy magas fickó. Jóképű, mint egy
filmsztár. Szőke, kék szemű. Egy igazi német
superman. Bár szikár és csontos, mint egy karó.
 – Volt a karónak neve is?
Becker hátrahajtotta a fejét, és az
emlékezetében kutatott.
– Krisztusom, furcsa nevet mondott. Valami
szerszám, vagy ilyesmi – Becker az orrnyergét
dörzsölgette. – Nem is, inkább valami háztartásban
használatos eszköz. Felmosórongy? Vödör? Nem,
partvis. Ez az, Broome-nek hívták. Képzelje el,
egy hosszú, vékony fickó, aki a Broome nevet
viseli. Maguknak angoloknak néha csodálatos
humorérzékük van.
Vicary kézbe vette a táskarádiót, és öklével
megkopogtatta az ajtót.
– Miért nem hagyja itt a készüléket, Alfred?
Egy ideig el lenne itt magában.
– Sajnálom, nem tehetem, Karl.
Az ajtó kinyílt, és Vicary átlépte a küszöböt.
– Hallgasson ide, Alfred. Remek volt a
cigaretta és a csokoládé, de legközelebb lenne
szíves egy lányt hozni?
Vicary bement az őrség vezetőjének irodájába,
és kikérte az októberi és novemberi látogatási
naplót. Belekerült néhány percébe, mire megtalálta
a keresett bejegyzést.
5-10-43. FOGOLY: BECKER, K.
LÁTOGATÓK SZÁMA: 2
NEVEK/OSZT.: KÖSZÖNÖM NEM.

HUSZONÖT
Berlin
– Istenem, micsoda hideg van ma reggel – mondta
Walter Schellenberg brigadeführer.
 – De legalább még tető van a feje fölött –
jegyezte meg Wilhelm Canaris ellentengernagy. –
Halifaxek és Lancasterek egész álló éjjel
bombáztak. Több százan meghaltak, ezrek váltak
hajléktalanná. Túl sokan a mi híres, ezeréves
birodalmunk sebezhetetlenségéről szóló
állításokhoz képest.
Canaris figyelte Schellenberg reakcióját. Mint
mindig, most is megdöbbentette, hogy milyen fiatal
a másik férfi. Éppen harminchárom éves korában
lett a Birodalmi Biztonsági Főhivatal, ismertebb
nevén az SD VI. Ügyosztályának vezetője. A VI.
Ügyosztály, a Külföldi Hírszolgálati Hivatal
feladata volt idegen országokban információkat
gyűjteni a birodalom ellenségeiről. Ez a
megbízatás nagyon hasonlított az Abwehr
feladatköréhez, és emiatt a két ember
elkeseredetten versengett egymással.
Furcsa párost alkottak ők ketten: az alacsony,
szófukar, fehér hajú idős admirális, aki enyhén
selypített; és a jóképű, energikus, kíméletlenül
nyers, fiatal brigadeführer. Schellenberget, a
Saar-vidéki zongorakészítő fiát személyesen
Reinhard Heydrich, az 1942 májusában csehszlovák
ellenállók által megölt SD-főnök szervezte be a
náci biztonsági apparátusba. A náci párt egyik
legélesebb elméjű tagjaként jól boldogult a
veszélyes, paranoiás légkörben. Katedrális méretű
irodáját gondosan telerakatta lehallgató
készülékekkel, íróasztalába gépfegyvereket
építtetett, amely lehetővé tette számára, hogy egy
gombnyomással megölje fenyegetően viselkedő
látogatóját. Schellenberg ritkán engedélyezett
pihenést magának, de ilyenkor előszeretettel
rendezgette pornográf képekből álló gyűjteményét.
Egy alkalommal megmutatta a képeket Canarisnak,
ahogy az ember a családi felvételekkel
büszkélkedik, hencegett a bizarr szexuális
étvágyának kielégítését bizonyító, saját maga
által komponált felvételekkel. Az egyik ujján
nagy, kék köves gyűrűt viselt, amely alatt cián
kapszula lapult. Egy halálos adag mérget
tartalmazó hamis fogat is beültettetett magának.
Schellenberg szeme előtt most két cél lebegett:
tönkretenni Canarist és az Abwehrt, valamint
megszerezni Adolf Hitlernek a háború legnagyobb
titkát, a franciaországi szövetséges partraszállás
pontos helyét és időpontját. Nem tett semmi mást,
csak lekicsinyelte az Abwehr, és a Canarist
körülvevő idősebb tisztek munkáját, akiket
egyébként következetesen csak öreg Mikulásoknak
emlegetett. Canaris tökéletesen tisztában volt
vele, hogy Schellenberg vadászik rá, még ha
kötöttek is valamiféle kelletlen fegyverszünetet.
Ezzel magyarázható, hogy a legtöbb reggelt
közös programmal töltötték, egymás oldalán
lovagoltak a Tiergartenben. Ez lehetővé tette,
hogy kölcsönösen ellenőrizzék egymás
cselekedeteit, szópárbajt vívjanak, és
kitapogassák a másik gyenge pontjait. Canaris még
egy okból szerette ezeket a közös lovaglásokat.
Felmérte, hogy a fiatal tábornok legalább ezekben
a kora reggeli órákban nem képes áskálódni ellene.
– Már megint kezdi, admirális úr – mondta
Schellenberg. – Mindig a dolgok árnyékos oldalát
nézi. Feltételezem, hogy ezért lett ilyen cinikus.
– Nem vagyok cinikus, brigadeführer úr. Csak
szkeptikus. Ez pedig lényeges különbség.
Schellenberg nevetett. – Ebben rejlik a
különbség lényege a mi Biztonsági Főhivatalunk és
az ön régi iskolához tartozó Abwehr között. Mi
csak a végtelen lehetőségeket látjuk. Ön pedig
csak a veszélyt érzékeli. Mi merészek vagyunk, nem
félünk a kockázatoktól. Ön viszont – ne sértődjön
meg, admirális úr – szívesebben dugja a homokba a
fejét.
– Fel sem veszem, fiatal barátom. Joga van a
saját véleményének elmondásához, bármennyire téves
információn alapszik is.
Canaris lova felkapta a fejét és horkantott.
Párás lehelete kisebb felhővé fagyott, azután
tovább sodorta a gyenge reggeli szél. Canaris
figyelte maga körül a Tiergartenben okozott
pusztítást. A szövetségesek gyújtóbombái a hársfák
és gesztenyefák többségét kidöntötték és
leégették. Előttük az ösvényen tartálykocsi
nagyságú bombatölcsér tátongott. Ezrével lehetett
ilyeneket látni a parkban. Megrántotta a kantárt,
és a lovával megkerülte a bombatölcsért.
Schellenberg néhány biztonsági embere gyalogosan
követte őket. Egy másik néhány méterrel előttük
haladt, jobbra-balra forgatta a fejét. Canaris
tudta, hogy még többen is vannak, akiket az ő
gyakorlott szeme sem képes felfedezni.
– Valami nagyon érdekes dolog került tegnap
este az íróasztalomra – folytatta a beszélgetést
Schellenberg.
– Valóban? Hogy hívják?
Schellenberg nevetve fogta könnyed ügetésre a
lovát.
– Van egy forrásom Londonban. Hosszú évekkel
ezelőtt az NKVD-nek dolgozott, és többek között
beszervezett egy oxfordi diákot, aki most az MI5
tisztje. Időről időre még most is találkozik az
emberével, és hall tőle bizonyos dolgokat. Azután
ezeket az értesüléseket elküldi nekem. Az MI5
tisztje orosz ügynök, de ahogyan mondják, közösen
takarítjuk be a termést.
– Figyelemre méltó – jegyezte meg szárazon
Canaris.
– Churchill és Roosevelt nem bíznak Sztálinban.
Hagyják a sötétben tapogatózni. Nem hajlandók a
tudomására hozni az invázió időpontját és helyét.
Azt gondolják, hogy Sztálin kiszivárogtatná a
titkot nekünk, és a szövetségeseket szétzúznánk
Franciaországban. Az angolok és az amerikaiak
harcképtelenné tételével Sztálin megpróbálná
egyedül befejezni a háborút, és magához ragadni
egész Európát.
– Már hallottam ezt az elméletet. Nem hiszem,
hogy sok alapja lenne.
– Mindenesetre az ügynököm szerint az MI5
válságos napokat él át. Azt mondja, a maga Vogel
nevű embere olyan akcióba kezdett, hogy a
nadrágjukba tojtak. A nyomozást egy Vicary nevű
operatív tiszt irányítja. Hallott valaha róla?
– Alfred Vicary – felelte Canaris. – Korábban
egyetemi professzor Londonban.
– Nagyon lenyűgöző – mondta őszinte csodálattal
Schellenberg.
– Egy hírszerző tiszt eredményességéhez
hozzátartozik, hogy ismerje az ellenfelét,
brigadeführer úr. – Canaris elhallgatott, hogy
Schellenberg megemészthesse a döfést. –
Mindenesetre örülök, hogy Kurt megdolgoztatja őket
a pénzükért.
– A helyzet annyira feszült, hogy Vicary
személyesen tájékoztatja Churchillt a nyomozás
állásáról.
 – Ez nem meglepő, brigadeführer úr. Vicary és
Churchill régi barátok. – Canaris vetett egy
oldalpillantást a partnerére, hogy látszik-e
meglepetés az arcán. A beszélgetéseik gyakran
poéngyűjtésbe csaptak át, mindketten igyekeztek
meglepni egymást titkosszolgálati csemegékkel. –
Vicary jónevű történész. Olvastam a munkáit.
Csodálkozom, hogy ön nem ismeri. Nagyon éles eszű
ember. Churchillhez hasonlóan gondolkodik. Már
akkor figyelmeztette a világot a maga és a barátai
keltette veszélyre, amikor még senki sem vett
észre semmit.
– Szóval mire készül Vogel? Talán az SD tudna
valami segítséget adni.
Canarisból kirobbant a nevetés.
– Ugyan, brigadeführer úr. Ha ilyen átlátszóan
viselkedik, ezek a reggeli lovaglások nagyon
gyorsan elvesztik a vonzerejüket. Mellesleg, ha
meg akarja tudni, mit csinál Vogel, kérdezze meg a
csirketenyésztőt. Tudom, hogy poloskákat rejtett a
telefonjainkba, és telerakta a kémeivel a Tirpitz
Ufert.
– Érdekes, hogy ezt mondja. Tegnap este a
vacsoránál felemlítettem ezt a kérdést Himmler
birodalmi vezér úrnak is. Úgy látszik, Vogel
nagyon óvatos. Nagyon titoktartó. Azt hallottam,
hogy még a dossziéit sem az Abwehr központi
nyilvántartójában őrzi.
– Vogel igazi paranoiás, és hallatlanul
elővigyázatos. Mindent az irodájában tart. És nem
hinném, hogy érdemes lenne gorombáskodni vele. Van
egy Werner Ulbricht nevű segédtisztje, aki átélte
a háború legmegrázóbb borzalmait. Ez az ember
állandóan a Lugereit tisztogatja. Én sem
merészkedem Vogel irodájának a közelébe.
 Schellenberg visszarántotta a zablát, és
megállította a lovát. Még mindig csendes és
nyugodt volt a reggel. A távolból, a
Wilhelmstrasseról már idehallatszott a reggeli
forgalom első autóinak morajlása.
– Vogel az a fajta ember, akit szívesen látnánk
az SD-nél – intelligens, megszállott.
– Csak van egy probléma – mondta Canaris. –
Vogel emberi lény. Van szíve és lelkiismerete.
Valami azt súgja nekem, hogy nem illik az önök
társaságába.
– Miért nem teszi lehetővé, hogy mi ketten
találkozzunk? Talán megtalálhatnánk a módját, hogy
egyesítsük erőforrásainkat a Birodalom érdekében.
Semmi ok nincs rá, hogy a SD és az Abwehr ilyen
dolgokban állandóan egymás torkának ugorjon.
Canaris mosolygott: – Azért szorongatjuk egymás
torkát brigadeführer úr, mert ön meg van győződve
arról, hogy a Birodalom árulója vagyok, és
megpróbál letartóztatni.
Ez igaz volt. Schellenberg összeállított egy
dossziét, amely tucatnyi vádat tartalmazott a
Canaris által elkövetett árulásokról. Az anyagot
1942-ben átadta Heinrich Himmlernek, de Himmler
nem lépett semmit. Canaris is őrzött dossziékat,
és Schellenberg gyanította, hogy az Abwehr
Himmler-dossziéja olyan anyagokat tartalmaz,
amelyeknek a nyilvánosságra kerülését a
Reichsführer szeretné elkerülni.
– Ez már régen történt, admirális úr. Az egész
a múlté.
Canaris belevágta lovaglócsizmájának
sarkantyúját az állat oldalába, és újra
megindultak. Nem messze feltűntek az istállók.
 – Vehetem a bátorságot, hogy az ön felvetését
segítségnyújtási ajánlatnak fogjam fel,
brigadeführer úr?
– Természetesen.
– Két oka is lehet, amiért szeretne részt venni
a műveletben. Az első, hogy ezáltal szabotálni
tudná az akció végrehajtását az Abwehr jó hírének
további rombolása érdekében. Vagy a másik ok, hogy
el tudná lopni Vogel értesüléseit, ezáltal az
eredményt és a dicsőséget a saját javára
fordítaná.
Schellenberg lassan ingatta a fejét. – Micsoda
kicsinyes dolog ez a bizalmatlanság közöttünk.
Mennyire lehangoló.
– Igen, valóban az.
Együtt hajtottak be az istállóba, és szálltak
le a nyeregből. Előugrott két lovászfiú, és
elvezették a lovakat.
– Nagyon élveztem, mint mindig – mondta
Canaris. – Reggelizhetünk együtt?
– Szívesen tenném, de sajnos szólít a
kötelesség.
– Oh?
– Pontosan nyolc órakor megbeszélésem van
Himmlerrel és Hitlerrel.
– Micsoda szerencsés ember. Mi lesz a téma?
Walter Schellenberg mosolyogva tette a kezét az
idősebb férfi vállára.
– Ne akarja megtudni.
– Hogyan viselkedett az Öreg Róka ma reggel? –
kérdezte Hitler, amint pontban nyolc órakor Walter
Schellenberg belépett a szobába. Himmler már kávét
kortyolgatva ült a kárpitozott kanapén.
Schellenberg olyan képet szeretett festeni magáról
a feljebbvalói előtt, hogy zsúfolt elfoglaltsága
miatt nem tud korábban érkezni a megbeszélésre, és
csevegésbe bocsátkozni. Katonás fegyelemmel
pontosan megjelenik.
– Óvatos és gyanakvó, mint mindig – felelte
Schellenberg, és töltött magának egy csésze
gőzölgő kávét. Mellette talált egy igazi tejjel
töltött korsót. Még a SD állományának is gondot
okozott a rendszeres ellátás megszervezése ezekben
az időkben. – Nem volt hajlandó semmit elárulni
nekem Vogel akciójáról. Azt akarta elhitetni, hogy
érdemben nem tud róla. Biztosította Vogelnek, hogy
rendkívül titokzatos feltételek között dolgozzon,
még azt is megengedheti magának, hogy a részletek
homályban maradjanak Canaris előtt.
– Talán jobb is így – mondta közömbös
arckifejezéssel Himmler. A hangja sem árulkodott
semmiféle érzelemről. – Minél kevesebbet tud a jó
admirális, annál kevesebbet árul el az
ellenségnek.
– A saját szakállamra végeztem egy kis
nyomozást – folytatta Schellenberg. – Megtudtam,
hogy Vogel legalább egy új ügynököt küldött
Angliába. A Luftwaffét vette igénybe a ledobására,
és a feladatot lebonyolító pilóta nagyon
együttműködőnek mutatkozott. – Schellenberg
kinyitotta az aktatáskáját, majd két azonos
tartalmú dossziét nyújtott át Hitlernek és
Himmlernek. – Az ügynök neve Horst Neumann.
Reichsführer úr talán emlékszik arra a régebbi
párizsi esetre. Egy SS tisztet megöltek az egyik
bárban Párizsban. Neumann követte el a tettet.
Himmler hagyta, hogy a dosszié kihulljon a
kezéből a kávézóasztalra. – Hogy az Abwehr egy
ilyen embert felhasznál, az közvetlen arculcsapása
az SS-nek, és megbecstelenítése a meggyilkolt
ember emlékének. Ez is mutatja, hogy Vogel megveti
a Führert és a pártot.
Hitler még láthatóan őszinte érdeklődéssel
olvasta az anyagot. – Talán egyszerűen arról van
szó, hogy Neumann az alkalmas ember a feladatra,
Reichsführer úr. Nézzen bele ebbe a dossziéba:
Angliában született, a Vaskereszttel és a
Tölgyfalevéllel kitüntetett ejtőernyős vadász. A
papír alapján nagyon figyelemreméltó ember.
A Führer ezúttal sokkal világosabban és
ésszerűbben gondolkodott, mint ahogy Schellenberg
néha tapasztalta.
– Egyetértek – mondta Schellenberg. –
Életrajzának egyetlen foltját leszámítva, Neumann
egészen kiváló katonának látszik.
Himmler gyilkos pillantást vetett rá. Nem
tűrte, hogy a Führer előtt ellentmondjanak neki,
lehetett is Schellenberg bármilyen jó képességű.
– Talán most kellene Canaris ellen fellépnünk –
tanácsolta Himmler. – Eltávolítjuk, Schellenberg
brigadeführert nevezzük ki a helyére, s
összevonjuk az SD-t és az Abwehrt egyetlen erős
hírszerző ügynökséggé. Ebben az esetben
Schellenberg brigadeführer személyesen
ellenőrizhetné Vogel akcióját. Azok a dolgok mind
kudarcba fulladnak, amelyekben Canaris admirális
is érintett.
Megint Hitler mondott ellent legmegbízhatóbb
támaszának. – Ha Schellenberg orosz barátja igazat
mondott, ez a Vogel jól megtáncoltatta az
angolokat. Ilyen helyzetben hiba lenne lépni. Nem,
Reichsführer úr, Canaris a helyén marad, amíg el
nem jön a leváltásának ideje. Talán éppen ő tesz
valamit a változásért.
 Hitler felállt.
– És most, ha megbocsátanak, uraim, egyéb
dolgokra kell fordítanom a figyelmemet.
A járdaszegélynél két szolgálati Mercedes
várakozott járó motorral. Schellenberg egy
pillanatra zavarba jött, hogy melyiket vegye
igénybe, azután engedett merevségéből, és beszállt
Himmler autójának hátsó ülésére. Még Himmler
társaságában is sebezhetőnek érezte magát, ha nem
vették körül biztonsági emberei. A rövid úton
Schellenberg páncélozott Mercedese soha nem maradt
le néhány méternél jobban Himmler limuzinjától.
– Hatásos fellépés volt, mint megszokhattuk,
brigadeführer úr – mondta Himmler.
Schellenberg elég jól ismerte a feljebbvalóját
ahhoz, hogy a megjegyzést ne tekintse bóknak.
Himmlert, Németország második legnagyobb
hatalommal rendelkező emberét bosszantotta, ha a
Führer jelenlétében ellentmondtak neki.
– Köszönöm, Reichsführer úr.
– A Führer annyira meg akarja szerezni az
invázió titkát, hogy ez elhomályosítja az
ítélőképességét– jegyezte meg tárgyilagosan
Himmler. – A mi dolgunk, hogy védelmezzük őt.
Érti, hogy mit akarok mondani, brigadeführer úr?
– Teljes mértékben.
– Tudni akarom, hogy Vogel milyen játékot űz.
Ha a Führer nem engedi meg, hogy belülről jussunk
információhoz, akkor kívülről kell megtennünk.
Helyezze Vogelt és a szárnysegédjét, Ulbrichtot
huszonnégy órás megfigyelés alá. Használjon fel
minden rendelkezésére álló eszközt, hogy
behatoljon Tirpitz Ufer titkaiba. Ugyancsak
juttasson be valamilyen módon egy embert a
hamburgi rádióközpontba, Vogelnek kapcsolatot kell
tartania az ügynökeivel. Azt akarom, hogy valaki
kihallgassa, miről beszélnek.
– Igen, Reichsführer úr.
– És, Walter, ne vágjon ilyen gyászos képet.
Rövidesen rátesszük a kezünket az Abwehrre. Ne
aggódjon. A mienk lesz.
– Köszönöm a bátorítást.
– Hacsak nem mond állandóan ellent nekem a
Führer jelenlétében. Himmler alig hallhatóan
megkocogtatta a sofőrülést elválasztó üveget. Az
autó a járda széléhez gurult, és ezt tette mögötte
Schellenberg kocsija is. A fiatal tábornok
mozdulatlanul ült, amíg egyik biztonsági embere
meg nem jelent az ajtónál, és el nem kísérte tíz
lépésnyi útjára a saját autójáig.

HUSZONHAT
London
Catherine Blake mostanra alaposan megbánta,
hogy a Pope testvérekhez fordult segítségért.
Igaz, hogy nagyon aprólékos jelentést szállítottak
neki Peter Jordan londoni életéről, de túlzottan
nagy árat kellett fizetnie érte. Zsarolással
fenyegették, belerángatták egy perverz szexuális
játékba, és rákényszerítették két ember
megölésére. Mostanra a rendőrség is bekapcsolódott
az ügybe. Egy ilyen Vernon Pope-féle jelentős
feketepiaci kereskedő és alvilági figura
meggyilkolása elég érdekfeszítő hír a londoni
újságok számára. Habár a rendőrség félrevezette az
újságírókat. Azt mondták nekik, hogy elvágott
torokkal találták meg az áldozatokat, elhallgatták
a szembe és a szívbe szúrt sebeket. Nyilvánvalóan
megpróbálják elterelni a figyelmet a valódi
tényekről. Vagy esetleg már az MI5-öt is bevonták?
Az újságok szerint a rendőrség ki akarta hallgatni
Robert Pope-ot, de képtelenek voltak megtalálni.
Catherine tudott volna segíteni nekik. Robert Pope
hat méterre állt tőle a Savoy bárjában, és dühösen
szopogatta a whiskyjét.
Miért volt ott Pope? Catherine úgy érezte,
tudja a választ. Pope azért jött ide, mert
Catherine-t gyanúsította a bátyja
meggyilkolásával. Nem okozott nehézséget neki,
hogy rátaláljon. Pope tudta, hogy ő Peter Jordan
nyomában jár. Mindössze annyit kellett tennie,
hogy végiglátogatja a Jordan által kedvelt
helyeket, és jó esélye volt rá, hogy Catherine is
felbukkan valamelyiken.
Hátat fordított a férfinak. Nem félt Robert
Pope-tól, a jelenlétét inkább bosszantónak, mint
fenyegetőnek találta. Ameddig az emberek
látóterében marad, nyugodt lehet, hogy nem kezd
ellene semmit. Catherine számított erre a
találkozásra. Elővigyázatosságból most már
állandóan magánál hordta a pisztolyát. Ez
elkerülhetetlen, de kellemetlen volt. Nagyobb
retikült kellett magával cipelnie a fegyver
elrejtésére. A táska nehéz volt, és séta közben
állandóan hozzáütődött a csípőjéhez. Azonkívül a
fegyver, elég nevetséges módon, a biztonságát is
veszélyeztette. Próbálja az ember elmagyarázni egy
londoni rendőrnek, hogy miért hord magánál német
gyártmányú, hangtompítós Mauser pisztolyt.
De abban a pillanatban, amikor Shepherd Ramsey
társaságában Peter Jordan belépett a Savoy
bárjába, Catherine Blake már többé nem Robert Pope
meggyilkolásának gondolatával foglalkozott.
 Kíváncsi lett, hogy melyik férfi mozdul
elsőnek. A dolgok kezdtek érdekessé válni.
– Mondhatom, egy jó dolog azért van ebben a
háborúban – kezdte a beszélgetést Shepherd Ramsey,
miközben leültek egy sarokasztalhoz. –Csodát
művelt az anyagi helyzetemmel. Mialatt én itt a
hőst játszom, a részvényeim értéke magasba
szökött. Az utolsó hat hónapban több pénzt
kerestem, mint tízéves munkával apám biztosító
társaságánál.
– Miért nem szólsz az öregednek, hogy forgassa
tovább?
– Nélkülem elveszítené az egészet.
Shepherd intett a pincérnek, és rendelt magának
egy martinit. Jordan dupla whiskyt kért.
– Kemény napod volt a hivatalban, arany
barátom?
– Baromian.
– Az a szóbeszéd járja, hogy egy ördögi, új,
titkos fegyveren dolgozol.
– Én mérnök vagyok, Shep. Hidakat és utakat
építek.
– Erre bármelyik idióta képes. Te nem azért
vagy itt, hogy valami istenverte autópályát építs.
– Valóban nem.
– Tehát, akkor leszel szíves elmondani, hogy
min dolgozol.
– Nem tehetem. Tudod jól, hogy nem tehetem.
– Kizárólag nekem, az öreg Shepnek. Valamit
csak mondhatsz róla.
– Szeretném Shepherd, de ha elmondanám, azzal
megölnélek, Sally özvegyen maradna, és Kippy
elveszítené az apját.
– Kippy megint összetűzött Buckley-vel. Ezek az
átkozott kölykök több bajt kevernek, mint én annak
idején.
– Mesélj valamit róluk.
– Az osztályfőnöke kicsapással fenyegette.
Sallynek másnap be kellett mennie az iskolába, és
végighallgatni egy litániát arról, hogy Kippy
neveléséhez erős akaratú férfira lenne szükség.
– Nem tudtam, hogy valaha is állt ilyen
mellette.
– Nagyon jó vicc, seggfej. Sallynek a kocsival
is gondjai vannak. Szerinte gumikat kellene venni
rá, de a jegyrendszer miatt újakhoz nem tud
hozzájutni. Azt is elpanaszolta, hogy idén
karácsonyra nem tudják kinyitni az Oyster Bay-i
házat, mert nem kapni fűtőolajat.
Shepherd észrevette, hogy Jordan az italába
bámul.
– Sajnálom, Peter, nagyon untatlak?
– Nem jobban, mint máskor.
– Csak arra gondoltam, hogy felvidítalak néhány
otthoni hírrel.
– Ki mondta neked, hogy engem fel kell
vidítani?
– Peter Jordan, már nagyon régén nem láttam
ilyen kifejezést az arcodon. Ki ő?
– Fogalmam sincs.
– Lennél szíves ezt megmagyarázni?
– Szó szerint belebotlottam elsötétítéskor.
Kivertem az élelmiszereket a kezéből. Nagyon kínos
helyzet volt. De valami megragadott benne.
 – Megszerezted a telefonszámát? –Nem.
– És a nevét?
– A nevét megmondta.
– Nos, ez is valami. Jézusom! Mondhatom, jól
kiestél a gyakorlatból. Meséld el, hogy nézett ki!
Peter Jordan sorolni kezdte. – Magas, barna
haja a vállára omlik, széles a szája, gyönyörűek
az arcvonásai, és a legkifejezőbb szemek,
amelyeket valaha láttam.
– Ez érdekes – csodálkozott el Shepherd.
– Miért?
– Mert ez a nő éppen itt áll.
Catherine Blake mindig ideges lett az
egyenruhás férfiaktól. De miközben Peter Jordan
feléje közeledett a bárban, az járt a fejében,
hogy soha nem látott még olyan jóképű fickót,
ahogyan ő festett sötétkék, amerikai
haditengerészeti uniformisában. Feltűnően vonzó
férfi volt – ezt első este nem is vette észre.
Szögletes vállai és mellkasa ellenére tökéletesen
állt rajta az egyenruha zubbonya, mintha egy
manhattani szabó méretre készítette volna. A
dereka karcsú, és olyan magabiztos
egyenletességgel lépkedett, amely csak a higgadt,
sikeres férfiak sajátja. A haja sötét, majdnem
fekete, és jellegzetes kontrasztot alkot sápadt
arcszínével. Szemei tébolyítóan zöld árnyalatúak,
pontosabban világos zöldek, mint a macskáké, a
szája puha és érzéki. Arcára halvány mosoly ült
ki, amikor észrevette, hogy Catherine méregeti.
– Azt hiszem, én ütköztem magába a tegnap esti
elsötétítéskor – mondta, és nyújtotta a kezét. –
Peter Jordan vagyok.
 Catherine kezet fogott vele, és a szorítás
kiengedésével öntudatlanul megkaparta a tenyerét a
körmével.
– Catherine Blake.
– Igen, emlékszem. Úgy tűnik, hogy vár
valakire.
– Így is volt, de nem jött el.
– Hát akkor az egy komplett idióta.
– Valójában egy régi barátomról van szó.
– Meghívhatom egy italra? – kérdezte Jordan.
Catherine mosolyogva ránézett, azután a
távolabb ülő Robert Pope-ra pillantott, aki
elszántan figyelte őket.
– Tulajdonképpen valami csendesebb helyre
szeretnék menni, ahol nyugodtan beszélgethetünk.
Még megvan az a rengeteg étel a házában?
– Néhány tojás, valamennyi sajt, talán egy
doboz paradicsom. És rengeteg bor.
– Úgy hangzik, mintha csodálatos omlettet
kínálna nekem.
– Vegyük a kabátunkat.
Robert Pope álldogált a bárpultnál, és
figyelte, ahogy keresztülfurakodnak a tömegen a
szalon felé. Zavartalanul kiitta az italát, várt
néhány másodpercet, majd csendesen a nyomukba
eredt. A szálloda előtt a portás leintett nekik
egy taxit. Az utcán sietve átvágó Pope figyelte,
hogy melyik irányba indulnak. Dicky Dobbs a furgon
volánja mögött várakozott. Begyújtotta a motort,
és Pope bemászott az ülésre. Nem kell rohannunk,
mondta Dickynek. Tudta, hogy hová tartanak.
Miközben Dicky elindult nyugat felé, Jordan
kensingtoni házához, Robert kényelmesen hátradőlt
az ülésen, és néhány percre becsukta a szemét.
A taxiban, Peter Jordan házához utazva,
Catherine Blake észrevette magán, hogy ideges. És
nem azért, mert a háború legfontosabb titkát
ismerő férfi ült mellette. Egyszerűen nem volt
eléggé járatos az udvarlás és randevúzás
formaságaiban. Nagyon hosszú idő után először
gondolt a megjelenésére. Tudta magáról, hogy
vonzó, sőt gyönyörű nő. A legtöbb férfi vágyott
utána. De angliai tartózkodása idején igyekezett
elrejteni feltűnő külső megjelenését, beleolvadni
az átlagba. A bánatos háborús özvegy vonásait
öltötte magára, vastag, sötét harisnyákat hordott,
amelyek elrejtették hosszú lábainak szépségét,
rossz szabású, csípőjének vonalát eltakaró
szoknyákban járt, vastag, férfias pulóverekkel
takarta formás kerek melleit. Ma este a háború
előtt vásárolt, lélegzetelállító ruháját vette
fel, amely illett a Savoy bárjához. Mégis,
életében először, Catherine azért aggódott, hogy
elég csinosnak látszik-e.
Még valami zavarta. Miért pont e körülmények
között hozta össze a sors egy ilyen férfival, mint
Peter Jordan? Ő intelligens, vonzó, sikeres és
láthatóan normális. A Catherine által ismert
férfiak többsége mostanra már egészen másképp
viselkedne. Emlékezett az első találkozásra
Emilióval, Maria Romero apjával. Nem vesződött
virágcsokrokkal és romantikus udvarlással,
egyszerűen megcsókolta. Azután ledöntötte az
ágyra, rögtön magáévá tette. És Catherine
egyáltalán nem tiltakozott. Valójában jobban
szerette ezt a megoldást. Az igazi nemi kapcsolat
szerelem és tisztelet nélkül nem jöhet létre. Még
azt sem élvezte, hogy meghódítják. Catherine
számára egyszerű aktust jelentett a dolog, fizikai
kielégülést. Sajnos Emilio Romero megérezte ezt. Ő
nagyon sok mindent megérzett vele kapcsolatban.
Már régen feladta azt az álmát, hogy szerelmes
lesz, férjhez megy és gyerekeket szül. Gyötrő
magányossága és az emberek iránti megrögzött
bizalmatlansága folytán soha nem lesz képes
vállalni a házassággal járó érzelmi kötöttségeket;
önzése és az, hogy mindig a saját vágyainak
kielégítése az első, alkalmatlanná teszik a
gyereknevelésre. Soha nem érezte magát
biztonságban egy férfi mellett, hacsak nem került
teljes érzelmi és fizikai fölénybe. Ezek az
érzések a szexuális aktus közben is jelentkeztek.
Catherine már régen felfedezte, hogy nem képes az
orgazmusra, ha nem ő kerül fölülre.
Kialakította annak az életformának a képét,
amelyet magának kívánt. Amikor a háború véget ér,
elköltözik valami meleg vidékre – Costa del Solba,
Franciaország déli partjára, esetleg Olaszországba
–, és vásárol magának egy tengerre néző villát.
Egyedül fog élni, levágatja a haját, addig fekszik
a strandon, amíg a bőre csokoládébarnára nem sül,
s ha férfira támad kedve, felvisz egyet a villába,
ameddig kielégülést nyújt, használja a testét,
azután kidobja, és a tenger morajlását hallgatva
újra egyedül ül a kandalló mellett. Talán néha
megengedi Mariának, hogy vele legyen. Ezért fájt
annyira Catherine-nek, hogy Maria elárulta.
Catherine nem gyűlölte magát sem a
természetéért, sem az önimádatáért. Néhány
alkalommal eltöprengett a saját lelki alkatán, de
végül is nagyon érdekes személyiségnek tartotta
magát. Arra is ráébredt, hogy érzelmileg,
fizikailag és szellemileg tökéletesen megfelel a
jó kémekkel szembeni követelményeknek. Vogel
felismerte ezeket az értékeit, ahogyan korábban
Emilio is. Megvetette mindkettőjüket, de nem
tudott hibát találni a következtetéseikben. Ha
mostanában a tükörben vizsgálgatta magát, egyetlen
szó jutott eszébe: kém.
A taxi megállt Jordan háza előtt. A férfi a
karjánál fogva kisegítette a kocsiból, azután
kifizette a sofőrt. Kinyitotta a bejárati ajtót,
és bevezette a házba. Az elsötétítési szabályok
miatt csak az ajtó csukódását követően kapcsolta
fel a villanyt. Catherine egy pillanatra
elveszettnek és leleplezettnek érezte magát. Nem
szeretett idegen helyen, idegen férfival
tartózkodni a sötétben. Jordan végre felkapcsolta
a lámpát, és a helyiséget árasztotta a fény.
– Jóságos Isten – mondta meglepetten Catherine.
– Hogyan kapott ilyen szállást? Azt hittem, hogy
minden amerikai tisztet szállodákban és panziókban
helyeztek el.
Természetesen tudta a választ. De fel kellett
tennie a kérdést. Ritka esetnek számított, hogy
egy amerikai tiszt egyedül lakjon egy ekkora
házban.
– Az apósom vásárolta a házat évekkel ezelőtt.
Akkoriban üzleti és szórakozási célból rengeteg
időt töltött Londonban, és elhatározta, hogy
második otthont teremt magának. Mondanom sem kell,
hogy mennyire örülök a dolognak. Nem tűnt igazán
lelkesítőnek a számomra, hogy az egész háborút
szardíniaként éljem át a Grosvenor House-ban.
Jordan lesegítette a télikabátját, és
beakasztotta a szekrénybe. Catherine
szemrevételezte a szalont. Elegánsan volt
berendezve a londoni magánklubokból ismert
süppedős bőr kanapékkal és fotelekkel. A falakon
lambéria, a sötétbarnára pácolt hajópadló
csillogóan fényes. Rajta elszórtan remek
szőnyegek. A szobának egyedülálló jellegzetességet
adott, hogy a falakat hidak fényképei borították.
– Akkor ön házas ember – mondta Catherine,
ügyelve arra, hogy némi csalódottság érződjön ki a
hangjából.
– Elnézést, mit mondott? – kérdezte a szobába
visszatérő Jordan.
– Azt mondta, hogy ez az apósa háza.
– Azt hiszem, úgy kellett volna mondanom, hogy
a volt apósomé. A feleségem a háború előtt meghalt
autóbalesetben.
– Sajnálom, Peter. Nem akartam a…
– Kérem, semmi baj. Régen történt.
Catherine a falakra mutatott. – Látom, szereti
a hidakat.
– Ezt határozottan állíthatom. Én építettem
őket.
Catherine keresztülsétált a szobán, és
közelebbről is megnézte az egyik képet. Az volt a
Hudson-folyó hídja, amelynek a tervezéséért Jordan
1938-ban elnyerte az „Év Mérnöke” címet.
– Ezeket maga tervezte?
– Valójában építészek tervezték őket. Én mérnök
vagyok. Az építészek papírra vetik a terveiket, és
én mondom meg, hogy megállnak, vagy sem. Néha a
tervek megváltoztatására kényszerítem őket.
Máskor, ha olyan fantasztikus, mint az ott, magam
keresem a megoldást.
– Nagy kihívásnak hangzik.
– Az lehet. De néha unalmas, terhes munka, nem
ér többet egy koktélparti társalgási témájánál.
 – Nem is tudtam, hogy a haditengerészetnek
hidak is kellenek.
– Annak nem. –Jordan tétován elhallgatott. –
Nagyon sajnálom, de nem beszélhetek a…
– Kérem. Higgye el, megértem a szabályokat.
– Elkezdhetem a főzést, de azt nem tudom
garantálni, hogy az étel ehető is lesz.
– Csak mutassa meg, merre találom a konyhát.
– Az az ajtó oda nyílik. Ha nem haragszik,
szeretnék átöltözni. Még mindig nem szoktam meg
ezt az átkozott egyenruhát.
– Persze.
Catherine nagyon gondosan megfigyelte a
következő mozzanatokat. A férfi a nadrágzsebéből
elővette a kulcsait, és kinyitott egy ajtót. Az
lehetett a dolgozószobája. Felkapcsolta a
villanyt, és csaknem tíz percet bent töltött.
Amikor újra feltűnt, az aktatáskája már nem volt a
kezében. Feltehetően bezárta a páncélszekrényébe.
Ezután felment a lépcsőkön. A hálószobáját az
emeleten rendezte be. Ez tökéletesnek látszott.
Miközben Jordan fent alszik, ő betörhet a
páncélszekrénybe, és lefotózhatja az aktatáska
tartalmát. Neumann gondoskodik róla, hogy a fotók
eljussanak Berlinbe, és az Abwehr elemzői képesek
lesznek megállapítani Peter Jordan munkájának
jellegét.
Catherine kiment a konyhába, de egy pillanatra
pánikba esett. Miért határozta el olyan hirtelen,
hogy leveti az egyenruháját? Talán valamit rosszul
csinált? Hibát követett el? Éppen most telefonál
az MI5-nek? Az MI5 mozgósítja a különleges
osztagot? Le fog jönni kedvesen beszélgetve, amíg
be nem törik az ajtót, és őt le nem tartóztatják?
 Nyugalomra kényszerítette magát. Elég
nevetséges helyzetbe került.
Amikor kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, ismét
rájött valamire. Halvány fogalma sincs, hogyan
kell omlettet készíteni. Maria kiváló omletteket
csinált, csak utánozni kell a mozdulatait. Kivett
három tojást, egy kisebb tömb vajat, meg egy darab
cheddar sajtot. Azután kinyitotta az apró
éléskamra ajtaját, és a polcokon rábukkant a
paradicsomkonzervre és az üveg borra. Kinyitotta
az üveget, keresett két poharat, és töltött
mindkettőjüknek. Nem várta meg Jordant, megízlelte
és felségesnek találta. Képzeletbeli villájára
gondolt, érezte a vadvirágok, a levendula és a
barackvirág illatát. Először melegítsd fel a
paradicsomot, gondolta, ahogyan Maria szokta.
Persze Párizsban friss paradicsomot használtak,
nem ezt az undorító konzervet.
Kinyitotta a paradicsomos dobozt, leöntötte
róluk a vizet, feldarabolta és beledobálta őket a
serpenyőbe. A konyha azonnal megtelt a sistergő
paradicsom illatával, és a tojások felverése, meg
a sajt lereszelése előtt ivott még a borból.
Nevetnie kellett, hiszen különösnek találta azt a
háziasszonyi igyekezetet, ahogyan vacsorát készít
egy férfinak. Azután arra gondolt, hogy Kurt
Vogelnek főzőtanfolyamot is kellett volna
szerveznie az Abwehr kémiskolájában.
Mialatt Catherine elkészítette az omlettet,
Jordan megterítette az asztalt az ebédlőben.
Khakiszínű vászonnadrágba és pulóverbe öltözött
át, s Catherine-t újból szíven ütötte, milyen
jóképű. Le akarta engedni a haját, hogy valamivel
vonzóbbá tegye magát, de azután mégis kitartott
önmaga által kreált személyisége mellett. Az
omlett meglepően jól sikerült, és gyorsan
megették, nehogy kihűljön. Az ételt azzal a háború
előtt termett bordeaux-i borral öblítették le,
amelyet még Jordan hozott New Yorkból. A vacsora
végére Catherine kellemesen érezte magát, a
feszültsége felengedett. Jordan hasonló állapotba
került. Láthatólag nem gyanakodott, elkönyvelte
magában a tényt, hogy találkozásuk mindenestől a
véletlen műve.
– Járt valamikor az Államokban? – kérdezte,
miközben leszedték az asztalt, és kihordták az
edényeket a konyhába.
– Még kislány koromban két évig Washingtonban
éltem.
– Igazán?
– Igen, az apám a Külügyminisztériumban
dolgozott. Diplomata volt A húszas évek elején, a
nagy háború után rendelték Washingtonba. Nagyon
szerettem ott élni. A hőséget leszámítva,
természetesen. Istenem, micsoda tikkasztó hely
Washington nyáron! Ezekre a hónapokra apám bérelt
nekünk egy házat Chesapeake Bay-en. Nagyon
kellemes emlékeket őrzök azokból az időkből.
Minden igaz volt, kivéve, hogy Catherine apja
nem az angol, hanem német külügyminisztériumban
dolgozott. Elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha
életének minden lehetséges részletét feltárja.
– Az édesapja még mindig diplomata?
– Nem. Meghalt a háború előtt.
– És az édesanyja?
– Őt egészen kicsi koromban vesztettem el. –
Catherine berakta a piszkos edényt a mosogatóba. –
Ha eltörölget, akkor elmosom őket.
– Hagyja csak. Jár hozzám egy asszony
néhányszor egy héten. Holnap reggel jönnie kell.
Mit szólna egy pohár konyakhoz?
– Jólesne.
A kandallón fényképek álltak ezüst keretekben,
és azokat nézegette, mialatt Jordan kitöltötte az
italt. A férfi csatlakozott hozzá, és átnyújtotta
az egyik poharat.
– Gyönyörű nő volt a felesége.
– Igen, az volt. A halála rettenetesen
megviselt.
– És a fia? Most ki gondoskodik róla?
– Jane, Margaret húga.
Catherine belekortyolt a konyakba, és a férfira
mosolygott. – Nem nagy elragadtatással említette a
nevét.
– Istenem, ennyire nyilvánvaló?
– Bizony.
– Jane és én soha nem kedveltük egymást. És
őszintén szólva azt szeretném, ha nem Jane nevelné
a fiamat. Önző, kicsinyes, velejéig romlott, és
attól félek, hogy Billyt is hasonló szellemben
neveli. De valójában nem volt más választásom. A
haditengerészethez történt belépés után azonnal
Washingtonba vezényeltek, és két hét múltán már
London felé repültem.
– Billy nagyon hasonlít az apjára – mondta
Catherine. – Biztos vagyok benne, hogy nem kell
aggódnia miatta.
Jordan elmosolyodott. – Remélem igaza lesz.
Kérem, foglaljon helyet.
– Komolyan gondolja? Nem szeretnék a terhére
lenni.
 – Nagyon hosszú ideje nem volt ilyen kellemes
estém. Kérem, maradjon még egy kicsit.
Leültek egymás mellé a kényelmes bőrkanapéra.
Jordan indította újra a beszélgetést. – Most
azt mondja el nekem, hogyan lehetséges, hogy egy
ilyen hihetetlenül gyönyörű nő nincs férjnél.
Catherine érezte, hogy elpirul.
– Istenem, egészen zavarba jött. Ne mondja azt
nekem, hogy még senki nem nevezte gyönyörűnek.
Catherine rámosolygott. – Nagyon régen történt
velem ilyen.
– Nos, ezzel nincs egyedül. Hosszú ideje én sem
mondtam már egy asszonynak, hogy gyönyörű.
Valójában az idejére sem emlékszem. Margaret
halála napján történt, amikor felébredve megláttam
az arcát. Soha nem gondoltam, hogy ezek után még
találkozom más gyönyörű nővel. Egészen addig, hogy
ostoba módon magának nem rontottam az
elsötétítéskor. A lélegzetem is elállt, Catherine.
– Köszönöm. Megnyugtathatom, hogy a vonzódás
kölcsönös.
– Ezért nem adta meg a telefonszámát?
– Nem szerettem volna, ha erkölcstelen nőnek
tart.
– A csudába, pedig én azt reméltem, hogy
szemérmetlen nőszemély.
– Peter – mondta, és ujjaival megszorította a
combját.
– Hajlandó egyszer válaszolni a kérdésemre?
Miért nincs férjnél?
Catherine hosszan bámult a tűzbe. – Férjnél
voltam. Michaelt, a férjemet az első héten
lelőtték a Csatorna fölött az angliai csatában.
Soha nem találták meg a holttestét. Abban az
időben terhes voltam, de elvetéltem a gyereket. Az
orvosok szerint a Michael halálhírét követő sokk
következtében. – Catherine a tűzről Jordan arcára
emelte a tekintetét. – Jóképű, bátor férfi volt,
nekem ő jelentette az egész világot. A halála után
hosszú ideig nem néztem másik férfira. Röviddel
ezelőtt kezdtem újra randevúzgatni, de komoly
kapcsolatra nem leltem. Azután egy lökött
amerikai, aki nem használja a zseblámpáját, nekem
rohan a járdán Kensingtonban, és…
Hosszú, kicsit feszélyezett csend támadt
közöttük. A tűz kezdett kialudni. Catherine
hallotta, hogy kitört a vihar, és a zuhogó eső
csapkodja a járdát az ablak alatt. Örömmel
állapította meg, hogy még egy ideig maradhat,
konyakospohárral a kezében ülhet a tűz mellett, és
élvezheti ennek a kedves, gyengéd férfinak a
társaságát. Istenem, Catherine, mi történt veled?
Megpróbált egy pillanatra gyűlöletet gerjeszteni a
szívében, de nem sikerült. Remélte, hogy Jordan
soha nem lép fel fenyegetően ellene, vagy tesz
valami olyasmit, amivel arra kényszerítené, hogy
meggyilkolja.
Látványosan a karórájára pillantott. –Jóságos
Isten, hogy elszaladt az idő! Tizenegy óra van.
Nagyon sokáig visszaéltem a türelmével, most már
valóban mennem kell.
– Éppen mire gondol? – kérdezte Jordan, mintha
egyetlen szavát sem hallotta volna.
Hogy mire gondol? Nagyon jó kérdés.
– Megértettem, hogy nem beszélhet a munkájáról,
de szeretnék egyetlen kérdést feltenni, amelyre
őszinte választ kérek.
– Szívdobogva várom.
 – Ugye nem rohan a vesztébe, és nem
gyilkoltatja meg magát?
– Nincs szándékomban megöletni magam.
Catherine föléje hajolt és szájon csókolta. A
férfi ajkai nem reagáltak. Elgondolkodva húzódott
el tőle. Hibát követtem volna el? Talán még nem
áll készen erre?
– Sajnálom – mondta Jordan. – Nagyon hosszú idő
telt el.
– Nekem is régen adódott ilyen pillanatom.
– Talán újra meg kellene próbálnunk.
Catherine mosolygott, és megint megcsókolta.
Peter most már viszonozta a csókot. Egészen
szorosan magához ölelte. Catherine élvezte az
érzést, ahogyan a melle az övéhez simult.
Egy perc múltán elhúzódott.
– Ha most nem megyek el, soha nem leszek képes
rá.
– Nem biztos, hogy a távozását akarom.
Catherine még egyszer megcsókolta. – Mikor
láthatom újra?
– Megengedi, hogy holnap este elvigyem
vacsorázni? Valahová, ahol táncolni is lehet.
– Nagyon örülnék neki.
– Mit szólna a Savoyhoz, este nyolc órakor.
– Tökéletesen hangzik.
Catherine Blake az arcába vágó hideg esőtől, s
a furgonban ücsörgő Pope és Dicky látványától
hamar visszazökkent a valóságba. Legalább nem
avatkoztak be. Talán megelégednek a távolból
végzett figyelésével, amíg elérkezettnek nem
látják az időt.
 Gyér volt a késő esti forgalom. Gyorsan
leintett egy taxit a Brompton Roadon. A Victoria
pályaudvarra vitette magát. Hátrafordulva
észrevette, hogy Pope és Dicky követik.
A pályaudvarnál kifizette a sofőrt, és az
előcsarnokba lépve elvegyült a késői elővárosi
vonatokkal érkezett utasok forgatagában. A válla
fölött hátranézve észrevette a fejét forgatva
berohanó Dickyt.
Gyorsan kilépett egy másik kapun, és beleolvadt
az éjszakai sötétségbe.

HUSZONHÉT
Németország, Bajorország: 1938
március
Vogel titkos falujában kapott háza vékonyfalú
és huzatos volt, a leghidegebb hely, amellyel
életében találkozott. Építettek bele egy
kandallót, amelybe délutánonként, a rejtjelkulcsok
és rádiókezelés tanulása idején, egy Abwehr
alkalmazott begyújtott, meg száraz fenyőhasábokat
készített eléje éjszakára. Mostanra a tűz csak
pislákolt, a hideg beszivárgott a házba, ezért
felkelt és két nagy fahasábot dobott a parázsra.
Vogel csendesen feküdt mögötte a szőnyegen.
Rettenetes szerető, fárasztó, önző és csupa könyök
meg térd. Még akkor is otromba, durva és önmagába
feledkező, amikor megpróbál kedveskedni neki. Az
is csoda, hogy végül mégis képes volt elcsábítani.
Erre pedig jó oka volt. Ha Vogel beleszeret vagy
gyötrődik miatta, talán vonakodik majd Angliába
küldeni. Az ötlet beválni látszott. Amikor egy
perccel ezelőtt belehatolt, szerelmet vallott
neki. Most a szőnyegen fekve a mennyezetet
bámulta, úgy látszott, hogy megbánta a szavait.
– Néha nem akarom, hogy elmenj – szólalt meg.
– Elmenjek, hová?
– Angliába.
Visszatért hozzá, mellé feküdt a szőnyegre, és
megcsókolta. A lehelete rettenetesen bűzlött a
cigarettától, kávétól és rossz fogaitól.
– Szegény Vogel. Összetörtem a szívedet, ugye?
– Igen, azt hiszem. Néha arra gondolok, hogy
visszaviszlek magammal Berlinbe. Tudok ott egy
lakást szerezni neked.
– Ez csodálatos lenne – válaszolta, de közben
az járt a fejében, hogy talán az MI5 börtönét is
jobban elviselné, mint az életet egy berlini
odúban, Vogel szeretőjeként.
– De te túl értékes vagy Németország számára
ahhoz, hogy Berlinben vészeld át a háborút. Neked
Angliába kell menned, az ellenséges vonalak mögé.
– Vogel elhallgatott, és cigarettára gyújtott. –És
azt hiszem, valami mást is számításba kell venni.
Elgondolkoztam, hogy miért szeretne bele egy
gyönyörű nő a magamfajta alakba? És megtaláltam a
választ. Arra számít, hogy ha a férfi szerelmes
lesz, nem küldi őt Angliába.
– Nem vagyok én elég okos és számító az
ilyesmihez.
– Természetesen az vagy. Ezért választottalak
ki. Érezte, hogy elönti a méreg.
– Azért én élveztem az együttlétünket –
folytatta a férfi. – Emilio azt mondta, hogy
nagyon jó vagy az ágyban. Egész rohadt életemben a
legjobbat vele basztam – pontosan így fogalmazott.
Emilio hajlamos a vulgáris kifejezésekre. Azt is
hozzátette, hogy jobb voltál, mint a legdrágább
kurva. Szeretett volna a szeretőjének megtartani
Spanyolországban. A szokásos összeg dupláját
fizettem neki érted. De nekem elhiheted, hogy
megéred ezt az árat.
Dühösen felugrott.
– Azonnal takarodj innen. Holnap reggel
elmegyek. Elegem volt ebből a pokolból.
– Oh persze, elmész holnap reggel. Csak nem
oda, ahová te gondolod. Van egyetlen apró
probléma. A kiképzőid szerint még mindig vonakodva
gyilkolsz a késsel. Viszont azt mondják, hogy
remekül lősz, még a fiúknál is jobban. De
véleményük szerint a stilétóval lassú vagy.
Nem szólt egy szót sem, csak feküdt a szőnyegen
a tűz fényében, és meredten bámult a férfira.
– Van egy ajánlatom a számodra. Valahányszor a
stilétóval kell ölnöd, gondolj arra a férfira, aki
kislány korodban megbecstelenített.
A szája tátva maradt a rémülettől. Egész
életében egyetlen embernek beszélt erről,
Mariának. De Maria biztosan elmondta Emiliónak, és
a gazember Emilio továbbadta az értesülést
Vogelnek.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta, azonban
nem érződött meggyőződés a szavaiból.
– Természetesen tudod. Ezért lettél olyan,
amilyen vagy, egy szívtelen, büdös szuka.
Ösztönösen reagált a sértésre. Egy lépéssel
előbbre mozdult, és erősen állon rúgta. A férfi
feje hátrahanyatlott, és teljes erővel a padlónak
ütődött. Mozdulatlanul, valószínűleg eszméletlenül
feküdt. A ő stilétója a tűz mellett hevert a
földön, mert arra tanították, hogy állandóan a
keze ügyében tartsa. Felkapta, megnyomta a kioldó
gombot, és a fényes tőrpenge a helyére csusszant.
A tűz vérvörösen izzott. Tett egy lépést Vogel
felé. Meg akarta ölni, bele akarta meríteni a tőrt
valamelyik megtanult gyilkolási pontba, a szívbe,
a vesébe, a fülbe, vagy a szembe. De addigra Vogel
felkönyökölt, és a kezében tartott pisztolyt a
fejének irányította.
– Nagyon jó – mondta. A szájából szivárgott a
vér. – Azt hiszem, most már felkészültél. Tedd el
a kést, és ülj le. Beszélnünk kell egymással. És
kérlek, vegyél fel valami ruhát. Nevetséges vagy,
ahogy itt állsz.
Belebújt egy köpenybe, és felszította a tüzet,
miközben Vogel kötést rakott a szájsebére.
– Elképesztő gazember vagy, Vogel. Hülye lennék
neked dolgozni.
– Ne próbáld ezt újra előhozni. Nagyon meggyőző
bizonyítékokat tudnék szolgáltatni a Gestapónak,
hogy apád elárulta a Führert. Bizonyára nem
szeretnéd látni, hogy mit csinálnak az ilyen
emberekkel. És ha bármit elkövetsz Angliában, hogy
keresztezd az utamat ezüst tálcán nyújtalak át az
angoloknak. Ha eszedbe jut az a fickó aki kislány
korodban megrontott, csak gondolj arra a csapat
büdös, angol börtönőrre, akik egymás után többször
megerőszakolnának. Elhiheted nekem, hogy te lennél
a kedvenc rabuk. Kétlem, hogy sürgetnék a
felakasztásodat.
Nagyon csendesen elhúzódott tőle a sötétbe.
Azon törte a fejét, hogyan zúzhatná be a
koponyáját egy piszkavassal, de Vogel még a
kezében tartotta a pisztolyát. Rájött, hogy a
férfi jól kijátszotta. Azt hitte, neki sikerült
megtévesztenie, hogy uralkodik fölötte, ám
ehelyett Vogelnek sikerült mindezt elérnie. Belé
oltotta a gyilkolás képességét. El kellett
ismernie, hogy nagyon jó munkát végzett.
Ismét Vogel szólalt meg. – Mellesleg én öltelek
meg ma este, miközben szeretkeztünk. Anna Katerina
von Steiner, huszonhét éves lány körülbelül egy
órával ezelőtt szerencsétlen közlekedési baleset
áldozata lett Berlin határában. Rettenetesen kár.
Micsoda tehetséget vesztettünk el!
Vogel most már felöltözve szorított a szájára
egy nedves ruhát. Teljesen átitatta a vér.
– Reggel Hollandiába utazol, ahogy terveztük.
Hat hónapig maradsz ott, megalapozod a
személyazonosságodat, azután Angliába mész. Itt
vannak a hollandiai papírjaid, a pénzed és a
vonatjegyed. Az embereim Hollandiában kapcsolatba
lépnek veled, és egyengetik az utadat.
Vogel közelebb jött, egész szorosan melléje
állt.
– Anna meghalt. De Catherine Blake nagy
dolgokat cselekedhet.
Hallotta, hogy becsukódik az ajtó a férfi
mögött, és távolodó léptei csikorognak a ház
körüli hóban. A hirtelen beállt csöndben csak a
tűz ropogott, és a kinti fenyőfák között nyargaló
szél süvített. Néhány percig mozdulatlanul állt,
azután érezte, hogy a teste görcsösen rángatózik.
Képtelen volt tovább megállni a lábán. A kandalló
előtt térdre esett, és megállíthatatlanul zokogni
kezdett.

Berlin
Kurt Vogel az irodájában aludt a tábori ágyon,
amikor tompa kopogást hallva hirtelen felriadt. –
Ki van ott?
– Csak én, uram.
– Werner, az isten szerelmére! Halálra ijeszt,
ha így húzza azokat az átkozott falábait. Azt
hittem, hogy Frankenstein jön engem megölni.
– Bocsánatot kérek, uram. Arra gondoltam, hogy
ezt azonnal látni akarja. – Ulbricht átadott neki
egy rejtjeles papírcsíkot. – Éppen most érkezett
Hamburgból. Catherine Blake londoni üzenetét
tartalmazza.
Vogel dobogó szívvel gyorsan elolvasta.
– Kapcsolatba lépett Jordannal. Azt akarja,
hogy Neumann kezdje meg a rendszeres
anyagátvételt, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Istenem, Werner, az a lány valóban megcsinálta!
– Nyilvánvaló, hogy figyelemreméltó ügynök. És
figyelemreméltó nő.
– Igen – mondta kimérten Vogel. – Mielőbb
küldjön jelzést Neuman-nak Hampton Sandsbe.
Közölje vele, hogy az előre megbeszélt ütemben
kezdje meg az anyagok átvételét.
– Igen, uram.
– És hagyjon üzenetet Canaris admirális
irodájában. Reggel elsőként neki akarok beszámolni
a fejleményekről.
– Meglesz, uram.
Ulbricht kiment, egyedül hagyta Vogelt a
sötétben. Eltűnődött, hogyan sikerülhetett a dolog
Catherine-nek. Azt remélte, hogy egy napon
kimenekül onnan, és személyesen kikérdezheti. Ne
tedd magad nevetségessé, öregfiú. Mindenáron azt
szerette volna, hogy hazatérjen, még egyszer
láthassa, és megmagyarázhassa neki, miért
viselkedett olyan fenyegetően az utolsó estéjükön.
Akkor bizonyára nem értette meg, de az idő
múlásával talán már rájött. Maga elé képzelte az
alakját. Vajon fél? Veszélyben van? Természetesen
veszélyben van. London szívében igyekszik ellopni
a szövetségesek titkát. Egyetlen hibás lépés, és
az MI5 karjaiba végzi. De ha létezik egyetlen nő,
aki képes ezt megcsinálni, az ő. Vogel törött
szíve és törött állkapcsa a bizonyíték rá.
Heinrich Himmler a szokásos papírhalmon rágta
át magát a Prinz Albrechtstrassen berendezett
irodájában, amikor Walter Schellenberg
telefonhívása megcsörrent az íróasztalán.
– Jó estét, bigadeführer úr. Vagy inkább úgy is
mondhatnám, jó reggelt.
– Hajnali két óra van. Nem is számítottam rá,
hogy bent találom.
– A fáradhatatlanok sohasem pihennek. Mit
tehetek önért?
– Vogel ügyéről van szó. Sikerült meggyőznöm
egy tisztet az Abwehr távközlési központjában,
hogy elemi érdeke az együttműködés velünk.
– Nagyon jó, tábornok.
Schellenberg tájékoztatta Himmlert Vogel
londoni ügynökének üzenetéről.
– Tehát a maga Horst Neumann barátja így került
a játékba.
– A tények erre utalnak, Reichsführer úr.
– Reggel beszámolok a Führernek a
fejleményekről. Biztos vagyok benne, hogy nagyon
fog örülni. Ez a Vogel nagyon hozzáértő tisztnek
1átszik. Amennyiben sikerül neki ellopni a háború
legfontosabb titkát, nem lennék meglepve, ha a
Führer őt nevezné ki Canaris utódjának.
 – Én még több értékes jelöltet is tudnék
említeni, Reichsführer úr – mondta Schellenberg.
– Maga csak azzal törődjön, hogy megtalálja a
helyzet ellenőrzésének módját. Különben könnyen
kieshet a versenyből.
– Értettem, Reichsführer úr.
– Reggel megy lovagolni Canarissal a
Tiergartenbe?
– Mint rendesen.
– Talán kideríthet valami hasznosat a változás
érdekében. És adja át legforróbb üdvözletemet az
Öreg Rókának. Jó éjszakát, brigadeführer úr.
Himmler finoman helyére tette a telefonkagylót, és
visszatért véget nem érő papírmunkájához.

HUSZONNYOLC
Norfolk, Hampton Sands
Amikor Horst Neumann átvágott a fenyőligeten és
felkapaszkodott a dűnék tetejére, a sűrű, nehéz
felhőkön már áttört a hajnali derengés. A szürke,
még szélcsendes reggelen eléje tárult a tenger,
apró hullámok szakadatlan sora nyaldosta a homokos
partot. Neumann magasnyakú pulóvert viselt szürke
melegítője alatt, hozzá könnyű, fekete bőrből
készült futócipőt. Mélyeket lélegzett a csípős,
hideg levegőből, leereszkedett a dűnék oldalán, és
átsétált a strand puha homokján. A dagály
elvonult, és nyomában futásra tökéletesen
alkalmas, széles, kemény homokpálya maradt hátra.
Kinyújtogatta a lábait, néhányat körözött a
kezeivel, majd könnyed futásba kezdett. A
felriasztott csérek és sirályok méltatlankodva
vijjogtak és felrepültek.
 Ma hajnalban üzenetet kapott Hamburgból,
amelyben utasították, hogy rendszeresen vegye át
az anyagokat Catherine Blake-től Londonban. Olyan
ütemterv szerint kellett a dolognak megtörténnie,
ahogyan Kurt Vogel közölte vele a tanyán. Az
anyagokat be kellett dobnia egy ajtó levélnyílásán
a Gavendish Square-en, ahol a portugál követség
egyik embere összegyűjti, és diplomáciai zsákban
Lisszabonba továbbítja. Egészen egyszerűnek
hangzott. De Neumann tisztában volt vele, hogy ez
a londoni utcákon végzett küldöncködés könnyen a
brit biztonsági erők karmai közé taszíthatja.
Olyan információkat hordoz magánál, amelyek a
letartóztatása esetén garantálják az útját a
bitófa alá. A csatában mindig tudta, hogy merre
van az ellenség. Kémkedés során azonban bárhonnan
felbukkanhat. Mellette ülhetnek a kávéházban vagy
az autóbuszon, és Neumann soha nem ismerheti fel
őket.
Jónéhány perce futott már, mire az első
verejtékcseppek megjelentek a homlokán. A futás
mágikus erővel hatott rá, ugyanazt a varázslatos
érzést keltette benne, mint kisfiú korától
bármikor. Olyan kellemes élmény ragadta magával,
mintha repülne. Nyugodtan és egyenletesen
lélegzett, érezte, hogy a feszültség oldódik az
izmaiban. Kitűzött magának egy képzeletbeli célt
úgy nyolcszáz méternyire, és meggyorsította a
lépteit.
A táv első felét könnyedén tette meg. Szinte
suhant a strand homokján, hosszú léptekkel nyelte
a métereket, lazán mozgatta a vállait és a
karjait. Az utolsó négyszáz méter keményebb
feladatnak bizonyult. Nehezen és kapkodva szedte a
levegőt. A hideg mardosta a torkát. A karjaira
ólomsúlyok nehezedtek. Képzeletbeli célja még
kétszáz méternyire volt. Hátsó combizmai hirtelen
elmerevedtek, a lépései megrövidültek. Elképzelte,
hogy az olimpiai játékok 1500 méteres döntőjének
célegyenesébe fordult – az olimpiai döntőbe, amit
kihagytam, mert elküldtek lengyeleket, oroszokat,
görögöket és franciákat gyilkolni! Maga elé
képzelte, hogy csak egyetlen versenyző fut előtte,
de gyötrelmes lassúsággal ledolgozza a hátrányát.
A célvonal ötven méternyire volt. Valójában erős
szálú tengeri fű nőtt arrafelé, azonban Neumann
képzeletében valódi célszalagnak tetszett, amely
mellett fehér zakós célbíró állt stopperrel a
kezében, és gyenge szellő lengeti az olimpiai
zászlót a stadion felett. Lábát erősen lecsapta a
kemény homokra, és melldobással vetődött a fűcsomó
fölé. Azután botladozva megállt, és levegő után
kapkodott.
Elég ostoba játék volt – amelyet gyerekkora óta
rendszeresen játszott magában –, de ezúttal nem
céltalan. Bebizonyította magának, hogy újra jó
formában van. Hosszú hónapok alatt épült fel az SS
tisztek kegyetlen veréséből, de végül visszanyerte
az erejét. Úgy érezte, hogy fizikailag készen áll
bármilyen nehézség leküzdésére. Neumann egy ideig
sétált, majd könnyed kocogásba kezdett. Akkor
vette észre Jenny Colville-t, aki a dűnesor
tetejéről őt figyelte.
Neumann a lányhoz közeledve elmosolyodott.
Sokkal vonzóbbnak találta, mint ahogy az emlékében
élt. Nyugtalan, széles szája volt, nagy, kék
szemei, és arca kipirult a reggeli hidegtől.
Vastag gyapjú szvettert, gyapjúsapkát és
viharkabátot viselt, nadrágszárát ötletszerűen
begyűrte magasszárú csizmájába. Mögötte, a dűnék
fölött, lelocsolt tűz fehér füstjét sodorta a szél
a fenyőliget felől. Jenny közelebb húzódott.
Fáradtnak látszott, a ruhái arról árulkodtak, hogy
azokban aludt.
– Nagyon hatásos jelenet volt, Mr. Porter –
mondta. Neumann mindig nehezen értette meg
elnagyolt, éneklő norfolki kiejtését. – Ha nem
ismerném jobban, azt hihetném, hogy tréningezik
valamire.
– Nehéz felhagyni a régi szokásokkal. Különben
is jót tesz a testnek és a léleknek. Néha maga is
megpróbálhatná. Levinné a felesleges kilókat.
– Ah! – taszította mellbe játékosan a lány. –
Most még túl karcsú is vagyok. A fiúk a faluban
mind ezt mondják. Nekik Eleanor Carrick tetszik,
mert az övé olyan nagy – szóval érti. Lemegy velük
a strandra, és a fiúk fizetnek neki, hogy
kigombolja a blúzát.
– Tegnap láttam a faluban – mondta Neumann. –
Egy kövér tehén. Maga kétszer csinosabb Eleanor
Carricknál.
– Úgy gondolja?
– Valóban így van. – Neumann élénken
összedörzsölte a kezeit, és topogott a lábaival. –
Muszáj mozognom. Különben úgy lemerevedek, mint
egy deszka.
– Akarja, hogy elkísérjem?
Neumann bólintott. Ez ugyan nem volt őszinte,
de semmi veszélyt nem látott a dologban. Jenny
Colville diáklányos szerelemmel őrülten beleesett,
ez nyilvánvaló. Minden napra talált valami
kifogást, hogy beugorhasson a Dogherty házba, és
soha nem utasította el Mary teára vagy vacsorára
szóló meghívását. Neumann igyekezett illendő
figyelmet fordítani Jennyre, de óvatosan kerülte
azokat a helyzeteket, hogy egyedül maradjon vele.
Egészen mostanáig. Megpróbálja majd a saját javára
fordítani a beszélgetést, igyekszik kipuhatolni,
hogy a fedősztorija mennyire állja meg a helyét a
faluban. Szótlanul sétáltak egymás mellett, Jenny
a tengert bámulta. Neumann felkapott egy marék
kavicsot, és kacsáztatta őket a hullámok hátán.
– Van kedve a háborúról beszélgetni?
– Persze, miért ne.
– A sebesülései nagyon súlyosak voltak?
– Elég súlyosak, hogy véget vessenek
vadászrepülő napjaimnak, és egy útra szóló jeggyel
hazaküldjenek.
– Hol sebesült meg?
– A fejemen. Egyszer, ha már jobban
megismertem, felborzolom a hajamat és megmutatom a
forradásokat.
Jenny mosolyogva ránézett. – Nekem nagyon
tetszik a feje.
– És mit akar ezzel mondani, Jenny Colville?
– Azt, hogy szerintem jóképű férfi. És okos is.
Én mondom.
A szél egy hajtincset fújt Jenny arcába.
Ujjaival visszagyűrte a gyapjúsapka alá.
– Csak azt nem értem, mit csinál egy ilyen
településen, mint Hampton Sands.
– Szükségem van egy helyre, ahol pihenek és
teljesen felépülök. A Dogherty család
felajánlotta, hogy náluk lakhatom, és én a
szavukon fogtam őket.
– Miért nem hiszem én el ezt a történetet?
– El kellene hinnie, Jenny. Ez az igazság.
 – Az apám azt hiszi, hogy maga bűnöző, vagy az
IRA tagja. Azt mondja, hogy Sean is tagja volt az
IRA-nak.
– Jenny, igazán el tudja képzelni Sean
Doghertyt az ír Köztársasági Hadseregben? Különben
is, az apjának megvannak a saját súlyos problémái.
Jenny arca elsötétült. Hirtelen megállt,
szembefordult a férfival. –És ez mit akar
jelenteni?
Neumann félt, hogy túl messzire ment. Talán
jobb lenne visszavonulni, elnézést kérni, és témát
váltani. De valami arra ösztönözte, hogy
végigvigye, amit elkezdett. Közben arra gondolt,
miért nem tudom tartani a számat, és szépen
odébbállni? Természetesen a választ is tudta. A
saját mostohaapja is elvetemült gazember volt,
visszakézből adott pofonjaitól és goromba
megjegyzéseitől gyakran könnyek szöktek a szemébe.
Biztosra vette, hogy Jenny Colville-nek nála is
durvább fizikai fenyítéseket kell elviselnie.
Szeretett volna valami vigasztalót mondani neki,
hogy a dolgok örökre nem maradnak így. Meg akarta
nyugtatni, hogy nincs egyedül. Ő segíteni akar
neki.
– Arra gondoltam, hogy túl sokat iszik. –
Neumann gyengéden megsimogatta Jenny arcát. – És
azt is jelenti a megjegyzésem, hogy rosszul bánik
egy gyönyörű, intelligens lánnyal, aki a világon
semmivel sem szolgált rá erre.
– Ezt komolyan mondja?
– Mit?
– Hogy gyönyörű és intelligens vagyok. Ezt még
senki sem mondta nekem.
– Én őszintén beszélek.
 Jenny megfogta a kezét, és tovább sétáltak.
– Van barátnője? – kérdezte.
– Nincs.
– Miért nincs?
Valóban miért is? A háború miatt. Ez látszott a
legkönnyebb válasznak. Igazán soha nem maradt
ideje a lányokra. Az egész élete megszállott
gyötrődések sorozatából állt: kötelességtudatból,
hogy angolságát feladva jó németté váljon,
megszállottságból, hogy olimpiai bajnokságot
nyerjen, elszántságból, hogy ő kapja az ejtőernyős
vadászoknál a legtöbb kitüntetést. Az utolsó
szeretője egy francia parasztlány volt a
lehallgató állomáshoz közeli faluból. Gyengéden
viselkedett, amikor Neumann kétségbeesetten
vágyott a szerető gondoskodásra, és egy hónapon át
minden éjjel nyitva hagyta a házuk hátsó ajtaját,
hogy titokban engedhesse az ágyába. Ha becsukta a
szemét, még mindig maga előtt látta a testét a
hálószoba pislákoló gyertyafényében. A lány
fogadalmat tett, hogy a teljes gyógyulásig minden
este megcsókolja a fejét. A végén Neumannban
felülkerekedett a megszálló bűnösségének mardosó
érzése, és szakított vele. Most azért aggódott,
hogy mi történik a lánnyal a háború vége után.
– Egy pillanatra elszomorodott az arca – mondta
Jenny.
– Visszaemlékeztem valamire.
– Én inkább úgy mondanám, valakire. És az
arcáról azt lehetett leolvasni, hogy ez a valaki
nő volt.
– Maga nagyon éles megfigyelő.
– Csinos volt?
– Francia lány volt, és kimondottan gyönyörű.
 – Összetörte a maga szívét?
– Így is mondhatjuk.
– De maga elhagyta.
– Igen, azt hiszem így történt.
– Miért?
– Mert túlzottan szerettem.
– Ezt nem értem.
– Egy napon majd megérti.
– Mit akar ezzel mondani?
– Maga még nagyon fiatal ahhoz, hogy a hozzám
hasonlók körül legyeskedjen. Be kell fejeznem a
futóedzést. Azt javasolom, menjen haza, és
öltözzön át tiszta ruhába. Úgy néz ki, mintha
egész éjjel a parton aludt volna.
Úgy néztek egymás szemébe, mint akik pontosan
tudják, hogy ez az igazság. Jenny elindult, majd
visszafordult.
– Maga soha nem tesz olyasmit, amivel fájdalmat
okozna nekem, ugye, James?
– Természetesen nem.
– Megígéri?
– Megígérem.
Jenny közelebb lépett, ügyetlenül szájon
csókolta, azután megfordult és elszaladt a
homokfövenyen át. Neumann a fejét ingatta,
ellenkező irányba fordult, és rohant vissza a
strandra.

HUSZONKILENC
London
 Alfred Vicary úgy érezte, hogy elnyeli a
homokmocsár. Minél jobban küszködött, annál
mélyebbre süllyedt. Valahányszor kiásott egy újabb
bizonyítékot vagy információt, egyre inkább
hátrányba került. Már kezdett kételkedni az
esélyeiben, hogy egyszer elkapja a kémeket.
Kétségbeesésének mostani forrása az a két
megfejtett német üzenet volt, amelyek ma reggel
érkeztek Bletchley Parkból. Az elsőben az
Angliában dolgozó kém arra kérte Berlint, hogy
kezdjék meg az anyagok rendszeres átvételét. A
másodikat Hamburgból küldték egy angliai
ügynöküknek, hogy haladéktalanul lépjen akcióba. A
német művelet – bármi volt is a célja – sikeresnek
látszott. Ha az ügynök futárt kér, abból logikusan
következik, hogy megszerzett valamit. Vicaryt
elfogta a félelem, hogy ha egyáltalán elkapja
egyszer a kémeket, már túl késő lesz.
Boothby ajtaja fölött a piros fény világított.
Vicary megnyomta a jelzőcsengőt és várt. Bő perc
elteltével még mindig pirosan izzott a lámpa.
Boothby sürgősen hívatta magához, most pedig
várakoztatja az áldozatát.
– Miért nem mondta ezt korábban is nekünk?
– De hiszen megtetted, Alfred, öregem… Én
megmondtam Boothbynak.
Vicary újra megnyomta a csengőt. Valóban
lehetséges lenne, hogy Boothby tudott Vogel
hálózatának létezéséről, de elhallgatta előle?
Ennek az égvilágon semmi értelme. Vicary csak
egyetlen lehetséges magyarázatot tudott
elképzelni. Boothby vehemensen tiltakozott, hogy
őt bízzák meg az üggyel, és ennek már kezdetben
világosan hangot adott. De Boothby tiltakozása
elmehetett odáig, hogy aktívan megpróbálja
szabotálni az ő erőfeszítéseit? Könnyen
elképzelhető. Ha Vicary nem képes előbbre jutni az
ügy megoldásában, Boothby alapos indokkal kiteheti
a szűrét, és valaki mást bízhat meg az esettel.
Valakit, akiben megbízik, esetleg egy hivatásos
tisztet, nem egy ilyen Vicary-féle újonnan
toborzott alakot, akit annyira megvetett.
A jelzőfény végre zöldre váltott. Vicary
átverekedte magát a dupla ajtón, és megesküdött
magában, hogy nem távozik, amíg tiszta vizet nem
öntenek a pohárba.
Boothby az íróasztala mögött ült. – Térjen a
tárgyra, Alfred.
Vicary beszámolt neki a két üzenetről, és
elmondta, hogy az ő elmélete szerint mit
jelentenek. Boothby türelmetlenül izgett-mozgott a
székében.
– Az isten szereimére! – csattant fel. – Ezzel
az esettel kapcsolatban napról napra rosszabb
hírek bukkannak fel.
Újabb sziporkázóan okos megjegyzés, Sir Basil,
gondolta magában Vicary.
– Elértünk valami eredményt a nőügynök
hátterének összeállításában – folytatta. – Karl
Becker Anna von Steinerként azonosította. 1910
karácsony napján született a londoni Guy's
Hospitalban. Az apja Peter von Steiner volt,
diplomata és gazdag nyugat-poroszországi
arisztokrata. Az anyja egy Daphne Hamson nevű
angol asszony. A család az első háború kitöréséig
Angliában maradt, azután Németországba költözött.
Steiner beosztása miatt Daphne Harrisont nem
internálták, mint az angol állampolgárok
többségét. Tuberkulózisban halt meg 1918-ban,
Steiner nyugat-poroszországi birtokán. A háború
után Steiner és a lánya állomáshelyről
állomáshelyre vándoroltak, beleértve egy rövid
londoni megbízatást is a húszas évek elején.
Steiner dolgozott Rómában és Washingtonban is.
– Nekem úgy hangzik, mintha ő is kémkedett
volna. Folytassa, Alfred.
– 1937-ben Anna Steiner eltűnt. Ezt követően
már csak spekulációkra hagyatkozhatunk. Abwehr-
kiképzésben részesült, azután Hollandiába küldték,
hogy Christa Kunst néven hamis személyazonosságot
teremtsen magának, és végül átjött Angliába.
Mellesleg, Anna Steiner 1938 márciusában, valahol
Berlinen kívül, állítólagos autóbalesetben
meghalt. Nyilvánvaló, hogy Vogel rendezte így a
dolgokat.
Boothby felkelt, és járkálni kezdett a
szobában. – Ez mind nagyon érdekes, Alfred, de van
egy végzetes szépséghibája. Az egész a Karl
Beckertől származó információkon alapszik. Becker
bármit hajlandó elmondani, hogy elnyerje a
jóindulatunkat.
– Beckernek semmi oka rá, hogy hazudjon nekünk,
Sir Basil. És a története tökéletesen egybevág az
általunk már bizonyított néhány ténnyel.
– Én mindössze azt mondtam, Alfred, hogy erősen
kétségbe vonom az igazságtartalmát bárminek, amit
az az ember mond.
– Akkor miért beszélgetett vele olyan hosszan
múlt év októberében? – kérdezte Vicary.
Sir Basil az ablaknál állt, nézte az alkonyat
lassan lebukó utolsó fényeit. Hirtelen felkapta a
fejét, majd önuralmát visszanyerve megfordult és
Vicary szemébe nézett.
 – Az ok, amiért Beckerrel beszéltem, nem
tartozik magára.
– Becker az én ügynököm – mondta Vicary, és
agyát elöntötte a méreg. – Én tartóztattam le, én
állítottam a mi oldalunkra, és én irányítom a
tevékenységét. Olyan információkat közölt önnel,
amelyek az ügy szempontjából hasznosak lehettek
volna, de ezeket elhallgatta előlem. Szeretném
tudni, hogy miért.
Boothby most nagyon nyugodtan viselkedett. –
Becker ugyanazt a történetet adta elő nekem, mint
magának. Beszélt a különleges ügynökökről, a
bajorországi titkos táborról, a speciális kódokról
és találkozási szabályokról. És, hogy őszinte
legyek magához, Alfred, akkor egy szavát se hittem
el. Egyetlen bizonyítékunk sem volt, amely
alátámasztotta volna a történetét. Most már van.
Ez tökéletesen logikus magyarázatnak látszott,
persze csak a felszínen.
– Miért nem beszélt nekem erről?
– Már elég régen történt.
– Ki az a Broome?
– Sajnálom, Alfred.
– Tudni akarom, ki az a Broome.
– És én megpróbálom a lehető legudvariasabban
elmagyarázni, hogy nincs feljogosítva Broome
kilétének megismerésére. – Boothby a fejét
ingatta. –Jóságos Isten! Ez nem egy kollégiumi
klub, ahol bölcs gondolatokat cserélgetünk. Ennek
az osztálynak a kémelhárítás a feladata. És nagyon
egyszerű koncepció szerint működik: csak azt tudd,
ami szükséges. Magának nem szükséges Broome-ról
tudnia, mert nincs semmiféle hatással arra az
esetre, amellyel megbíztuk.
 – Ez a „csak azt tudd, ami szükséges” elv
felhatalmazást jelent más tisztek félrevezetésére?
– Én nem használnám a félrevezetés szót –
mondta Boothby, olyan hangsúllyal, mintha valami
obszcén kifejezést hallott volna. – Egyszerűen
arról van szó, hogy biztonsági okokból, egy tiszt
csak annyi tényt jogosult ismerni, amennyi a
megbízatása elvégzéséhez szükséges.
– És mi a véleménye a hazugság kifejezésről?
Ezt a szót sem használná?
A beszélgetés alakulása láthatólag fizikai
fájdalmat okozott Boothby-nak.
– Úgy vélem, olykor elkerülhetetlen lehet, hogy
az egyik tiszt az akció biztonsága érdekében
kevésbé őszintén beszéljen a végrehajtásban
érdekelt másik tiszttel. Ez biztosan nem lepi meg,
ugye?
– Természetesen nem, Sir Basil. – Vicary
tétovázott, hogy folytassa-e ezt a stílusú
kérdezősködést és vagdalkozást. – Csak arra vagyok
kíváncsi, miért hazudta azt, hogy nem olvasta Kurt
Vogel dossziéját.
Boothby arcából kiszaladt a vér, és Vicary
látta, hogy ökölbe szorítja zsebredugott kezét. Ez
kockázatos stratégia volt, és Grace Clarendont
vitte vele a vérpadra. Vicary távozása után
Boothby felhívhatja Nicholas Jagót a
Nyilvántartásban, és magyarázatot követelhet tőle.
Jago biztosan rájön, hogy Grace Clarendon
szivárogtatta ki az információt. Ez nem kis ügy, a
lányt azonnali hatállyal kirúghatják. De Vicary
lefogadta volna, hogy nem nyúlnak Grace-hez, mert
ezzel csak azt bizonyítanák, hogy igazat mondott.
Istenben bízott, hogy jól gondolkodik a dologról.
 – Bűnbakot keres, Alfred? Valakit vagy valamit
hibáztatni akar, hogy képtelen megoldani ezt az
ügyet? Magának mindannyiunknál jobban kell
ismernie ennek a veszélyét. A történelem számtalan
olyan gyenge ember példájával szolgál, akik
hasznosnak találták, hogy megfelelő bűnbakot
keressenek.
Te pedig nem válaszolsz a kérdésemre, gondolta
Vicary. Felállt a helyéről. – Jó estét, Sir Basil.
Miközben Vicary az ajtó felé tartott, Boothby
hallgatott.
– Még egy dolgot akarok mondani – szólalt meg
végül. – Nem hiszem, hogy emlékeztetnem kellene
erre, de mégis megteszem. Nem áll korlátlan idő a
rendelkezésünkre. Amennyiben hamarosan nem
történik előrehaladás az ügyben, kénytelenek
leszünk változtatást eszközölni. Ugye megértette,
Alfred?

HARMINC
London
Amikor beléptek a Savoy bárjába, a zenekar
rázendített az „És fülemüle énekel a Berkeley
Square-en” kezdetű számra. Gyengén játszottak,
szaggatottan és kicsit gyorsan, de a dal ennek
ellenére kedves volt. Jordan szó nélkül a karját
nyújtotta, és elindultak a táncparkettre. A férfi
ragyogóan táncolt, gördülékenyen, magabiztosan, és
erősen magához szorította. Egyenesen az irodájából
jött, ezért egyenruhát viselt. Magával hozta az
aktatáskáját is. Láthatóan semmi fontosat sem
tartalmazott, mert nyugodtan ott hagyta az
asztalnál. Mégsem volt képes hosszabb időre
levenni róla a szemét.
 Egy perccel később Catherine észrevett valamit.
A helyiségben mindenki őket bámulta. Rettenetesen
megijedt. Hat éven keresztül minden ereje abban
rejlett, hogy észrevétlen tudott maradni. Most
pedig egy feltűnő megjelenésű amerikai
tengerésztiszttel táncol London legfényesebb
szállodájában. Leleplezettnek és sebezhetőnek
érezte magát, ugyanakkor különös örömet lelt
abban, hogy valami egészen normális változás
történt az életében.
Bizonyára az ő megjelenésében lehetett valami,
hogy magukra vonta a figyelmet. Észrevette ezt
Jordan szemében is, amikor néhány percei ezelőtt
beléptek a bárba. Káprázatosan nézett ki ma este.
A hátán mélyen kivágott, fekete kreppszatén ruhát
viselt, amelynek a nyakvonala kiemelte melleinek
remek formáját. A haját leeresztette, csinos
ékszerpánttal fogta össze, a nyakában dupla
gyöngysort hordott. Nagy gondot fordított a
sminkjére. A háborús idők kozmetikai termékei elég
gyenge minőségűek voltak, de neki igazán kevés
kellett. Egy kis rúzs érzéki szájának
kihangsúlyozására, kevés pirosító nemesvonalú
arcélének kiemelésére, vékony festék a szeme köré.
Nem volt különösebben elragadtatva a
megjelenésétől. Mindig tárgyilagosan gondolkodott
a saját szépségéről, ahogy nők a kedvenc
porcelánjukat vagy féltve őrzött régi szőnyegüket
megbecsülik. Mégis nagyon régen fordult elő vele,
hogy egy helyiségen áthaladva utánafordultak volna
az emberek. Az a típusú nő volt, akire mindkét
nembeliek felfigyelnek. A férfiak keményen
összeszorították a szájukat, a nők megdermedtek az
irigységtől.
– Észrevette, hogy a teremben mindenki minket
bámul? – kérdezte Jordan.
 – Persze, hogy észrevettem. Magát zavarja?
– Dehogy. – Néhány centire eltolta magától,
hogy a szemébe nézhessen. – Nagyon régen éreztem
már így, Catherine. És azt hiszem, azért jártam be
keresztül-kasul Londont, hogy magára találjak.
– Nagyon örülök, amiért megtette.
– Tehetek egy vallomást?
– Természetesen.
– Nem sokat aludtam tegnap éjjel, miután
elment.
Catherine mosolygott, hozzábújt, és halkan a
fülébe súgta. – Én is szeretnék bevallani valamit.
Én egyáltalán nem aludtam.
– Mi járt a fejében?
– Először mondja el maga.
– Én arra gondoltam, mennyire kívántam, hogy ne
menjen el.
– Nekem is hasonló gondolataim támadtak.
– Arra gondoltam, hogy megcsókoltam.
– Azt hiszem, én csókoltam meg.
– Nem akarom, hogy ma este is hazamenjen.
– Ha ezt akarná, azt hiszem erővel kellene
kidobnia.
– Emiatt nem kell aggódnia.
– Úgy érzem, azt szeretném, ha most azonnal
megcsókolnál, Peter.
– És mi legyen ezekkel a bámészkodó emberekkel?
Szerinted mit fognak csinálni, ha megcsókollak?
– Nem tudom biztosan. De ez az 1944-es év
Londonja. Bármi megtörténhet.
 – A bárnál ülő úr küldte – mondta a pincér,
amikor visszatértek az asztalukhoz, és kibontotta
az üveg pezsgőt.
– Az illető úriembernek neve is van? – kérdezte
Jordan.
– Nem mondta meg, uram.
– Hogy néz ki?
– Leginkább egy napbarnított rögbijátékosra
hasonlít, uram.
– Amerikai tengerésztiszt?
– Igen, uram.
– Shepherd Ramsey?
– Az úr szeretne csatlakozni önökhöz egy pohár
italra.
– Mondja meg az illető úrnak, hogy köszönjük a
pezsgőt, de felejtse el a társaságunkat.
– Természetesen, uram.
– Ki ez a Shepherd Ramsey? – kérdezte
Catherine, miután a pincér távozott az
asztaluktól.
– Shepherd Ramsey a legrégibb és legdrágább
barátom az egész világon. Úgy szeretem, mint a
testvéremet.
– Akkor miért nem engedted, hogy idejöjjön egy
italra?
– Mert, először felnőtt életemben, szeretnék
nélküle csinálni valamit. Különben is, nem akarok
osztozni rajtad.
– Az jó, mert én sem szeretném megosztani a
társaságodat senkivel – Catherine felemelte a
pezsgőspoharát. – Shepherd távolmaradására. Jordan
nevetett: – Shepherd távolmaradására.
 Koccintottak.
Catherine még hozzátette. – És az
elsötétítésre, amely nélkül soha sem botlottál
volna belém.
– Az elsötétítésre. –Jordan zavarba jött. –
Tudom, hogy ostoba közhelynek hangzik, de képtelen
vagyok levenni rólad a szemem.
Catherine mosolyogva áthajolt az asztalon.
– Nem akarom, hogy levedd rólam a szemedet,
Peter. Mit gondolsz, miért vettem fel ezt a ruhát?
– Kicsit ideges vagyok.
– Én is, Peter.
– Annyira gyönyörű vagy, ahogy itt fekszel a
holdfényben.
– Te is gyönyörű vagy.
– Ne mondd ezt. A feleségem…
– Sajnálom. Csak soha nem láttam még hozzád
hasonló férfit. Próbálj meg néhány percig nem a
feleségedre gondolni.
– Nagyon nehéz, de te egy kicsit megkönnyíted a
dolgot.
– Ahogy itt térdelsz, olyan vagy, mint egy
szobor.
– Egy nagyon öreg, málladozó szobor.
– Egy gyönyörű szobor.
– Nem tudok betelni vele, hogy megérintsem
őket. Annyira gyönyörűek. Mióta megláttalak, arról
álmodtam, hogy így simogathassam őket.
– Megfoghatod keményebben is. Nem fog fájni.
– Például így?
 – Oh, istenem! Igen, Peter, pontosan így. De én
is érinteni akarlak.
– Nagyon jólesik, ha csinálod, – így jó?
– Ahh, igen, ez jó.
– Annyira kemény. Csodálatos érzés. Szeretnék
még valamit csinálni vele.
– Mit?
– Nem mondhatom ki hangosan. Gyere közelebb.
– Catherine…
– Csak csináld, drágám. Ígérem, nem fogod
megbánni.
– Oh, istenem, micsoda mennyei érzés!
– Akkor ne hagyjam abba?
– Olyan fantasztikusan csinálod.
– Azt akarom, hogy nagyon élvezd.
– Én szeretnék élvezetet okozni neked.
– Megmutatom, hogyan csináld.
– Azt hiszem, tudom hogyan kell.
– Ahh, Peter, csodálatos érezni a nyelved.
Kérlek, miközben csinálod, simogasd a melleimet.
– Szeretném, ha magadba fogadnál.
– Siess, Peter!
– Ohh, annyira lágy vagy, annyira csodálatos.
Oh, istenem, Catherine, szeretnék…
– Várj. Még ne, drágám. Tégy a kedvemre, és
feküdj a hátadra. Hagyd rám a többit.
Megtette, amit Catherine kért. Ő a kezébe vette
a péniszét, és bevezette a testébe. Fekhetett
volna nyugodtan, hogy a férfi fejezze be az
aktust, de ő így akarta. Mindig tudta, hogy Vogel
ezt várta tőle. Mi mást akarhatott volna egy női
ügynöktói, mint hogy elcsábítsa a szövetséges
tiszteket, és ellopja a titkaikat. Állandóan arra
gondolt, hogy a pasas kövér, hájas, öreg és
undorító lesz, nem ilyen, mint Peter. Ha Kurt
Vogel kurvája lett volna, nem élvezhette volna
ennyire. Oh, istenem, Catherine, nem szabadna ezt
csinálnod. Nem veszítheted el ennyire az
önkontrollodat. De ezen nem tudott segíteni.
Egyszerűen élvezte. És elvesztette az önuralmát. A
feje hátrahanyatlott, kezébe vette a saját
melleit, ujjaival cirógatta a mellbimbóit, és egy
pillanat múlva meleg elernyedést érzett, egyik
élvezethullámból zuhant a másikba.
Későre járt, négy óra is lehetett, bár
Catherine nem volt biztos benne, mert a sötétben
nem látta az éjjeliszekrényen álló órát. Nem
számít. Csak az volt a fontos, hogy Peter Jordan
ájultan alszik mellette. Mélyen, egyenletesen
lélegzett. Hatalmas vacsorát ettek, jó sokat
ittak, és kétszer szeretkeztek. Habár ő nagyon
éberen aludt, most valószínűleg mégsem ébredt fel
a Luftwaffe éjszakai támadására. Kisurrant az
ágyból, felvette a Petertől kapott ezüst színű
köntöst, és csendesen átlépkedett a szobán. A
hálószoba ajtaja félig nyitva volt. Catherine még
néhány centit nyitott rajta, azután kisurrant, és
behajtotta maga után.
Szinte csengett a füle a mély csendtől. Érezte,
hogy a szíve erősen dobog a mellkasában. Nyugalmat
erőltetett magára. Keményen megdolgozott, túl
sokat kockáztatott ezért a pillanatért. Egyetlen
ostoba hiba lerombol mindent, amit felépített.
Gyorsan ment lefelé a keskeny lépcsősoron. A
lépcsőfokok nyikorogtak. Megmerevedett, hallgatta,
hogy Jordan nem ébredt-e fel. Kint egy kocsi
gázolt át a tócsákon. Valahol egy kutya ugatott.
Távolból egy teherautó kürtjét hallotta.
Megnyugodva állapított meg, hogy ezek csak az
éjszaka jellegzetes hangjai, amelyeket az emberek
többsége nem észlel álmában. Lesietett a lépcsőkön
és végigment hallon. A kulcsokat a kisasztalon
találta meg a retikülje mellett. Mindkettőt
felkapta, és dolgozni indult.
Catherine ma éjjel határt szabott a céljainak.
Biztosítani akarta magának, hogy rendszeresen
hozzáférjen Jordan szakmai és magánjellegű
papírjaihoz. Ennek érdekében másolatokra volt
szüksége a bejárati ajtó, dolgozószoba, és az
aktatáska kulcsairól. Jordan számtalan kulcsot
tartott a karikáján. A bejárati ajtóét könnyen
megtalálta, nagyobb volt a többinél. Benyúlt a
retiküljébe, és elővett egy doboz barna agyagot. A
kulcsot különválasztotta a többitől, belenyomta az
agyagba, és pontos lenyomatot készített. Az
aktatáska kulcsa is nyilvánvalóan kínálta magát,
az volt a legkisebb. Újabb lenyomatot készítve
megismételte az eljárást. A dolgozó szoba
kulcsának kiválasztása nagyobb fejtörést okozott,
mert több darab is megfelelőnek látszott. Egyetlen
megoldás kínálkozott. Fogta a retiküljét, Jordan
aktatáskáját, mindent magával vitt a bezárt ajtó
elé, és kezdte próbálgatni a kulcsokat. A negyedik
beleillett a zárba. Kivette, és azt is belenyomta
az agyagba.
Catherine most befejezhette volna, hiszen
nagyon eredményes estéje volt. Csináltathat
kulcsmásolatokat, és visszajöhet minden anyagot
lefényképezni, amikor Jordan nincs itthon.
Megtehette volna, de ma éjjel többet akart elérni.
Be akarta bizonyítani Vogelnek, hogy elvégezte a
dolgát, mert nagyon tehetséges ügynök. Becslése
szerint alig két perce mászott ki az ágyból. Még
kettőt engedélyezhet magának.
Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, bement, és
felkapcsolta a villanyt. Szépen bútorozott szoba
volt, jellegzetesen férfias társalgónak
berendezve. Látott egy nagy íróasztalt bőrszékkel,
és egy rajzasztalt, előtte magas, támla nélküli
faszék. Catherine két tárgyat vett elő a
retiküljéből, a fényképezőgépét és a Mauser
pisztolyát. A Mausert az íróasztalra rakta.
Szeméhez emelte a fényképezőgépet, és két
felvételt készített a szobáról. Azután kinyitotta
Jordan aktatáskáját. Gyakorlatilag üres volt, csak
egy levéltárcát, egy szemüvegtokot és egy kisebb,
bőrkötésű határidőnaplót talált benne. Ez csak a
kezdet, gondolta. Talán tartalmazza fontos emberek
neveit, akikkel Jordan találkozni szokott. Ha az
Abwehr megtudja, hogy kikkel találkozik, esetleg
következtetni tudnak a munkája jellegére.
Hányszor megcsináltatták ezt vele a kiképző
táborban! Jóságos isten, már számon sem lehetett
tartani! Legalább százszor elismételte, és Vogel
mindig ott állt mögötte a rohadt stopperével. –
Túl lassú! Túl hangos! Túl sok a fény! Most nem
elég! Jönnek magáért! Elfogják kapni! Most mit
csinál? Lefektette a határidőnaplót az
íróasztalra, és felkapcsolta az olvasólámpát.
Hajlítható karja és a körte fölötti ernyője
segítségével tökéletes fényt adott a dokumentumok
fotózásához.
– Három perc. Most dolgozzon gyorsan,
Catherine! – Kinyitotta a naplót, és a lámpa
fénysugarát közvetlenül a lapokra irányította. Ha
rossz szögben állítja be, vagy túl közelre
irányítja, a negatívok nem sikerülnek. Pontosan
Vogel instrukciói szerint járt el, és csattogtatni
kezdte a gépet. Nevek, dátumok és kézzel írt,
rövid megjegyzések követték egymást. Még néhány
oldalt lefényképezett, amikor valami érdekes
dologra bukkant. Az egyik lapra egy doboz alakú
tárgyat skicceltek fel. A mellé írt számok
láthatóan a méreteit jelölték. Catherine sietve
lefényképezte a feltételezett zsákmányt.
– Négy perc. Még egy darab maradt ma éjszakára,
a páncélszekrény. Az íróasztal mellé volt állítva
a földre. Vogel megadott neki egy kombinációt,
amelyik a feltételezés szerint nyitotta. Catherine
letérdelt, és megforgatta a számtárcsát. Hat
számjegy. Az utolsó szám elforgatása után érezte,
hogy a zárnyelvek a helyükre ugranak. Megragadta a
fogantyút, és a páncélszekrény ajtaja kinyílt. A
kombináció bevált. Belenézett, és rábukkant két,
papírokkal tömött iratgyűjtőre, meg számos
szabadlapos jegyzetfüzetre. Órákat vett volna
igénybe, hogy mindent lefényképezzen. Ezzel várnia
kell. A kamerát a széf belsejére irányítva
egyetlen felvételt készített.
– Öt perc. Ideje mindent visszarakni az eredeti
helyére. Becsukta a páncélszekrény ajtaját, a
számtárcsát elforgatta. Óvatosan elhelyezte az
agyagos dobozt a retiküljében, hogy a lenyomatok
meg ne sérüljenek. Utána a fényképezőgép és a
Mauser következett. Visszatette Jordan
határidőnaplóját az aktatáskába, és kulccsal
bezárta azt. Azután a villanyt lekapcsolva kiment,
és az ajtót is kulcsra zárta.
– Hat perc. Túl sok! Mindent visszacipelt a
hallba, a kulcskarikát és a retiküljét letette a
kisasztalra. Megcsinálta! Most már csak valami
kifogást kellett találni. Azt mondja, hogy szomjas
volt. Ezzel nem is hazudott, a szája kiszáradt az
idegességtől. Bement a konyhába, kivett egy
poharat a szekrényből, és a csapról hideg vizet
engedett bele. Azonnal megitta az egészet,
újratöltötte, magával vitte az emeletre.
Catherine hallatlanul megkönnyebbült, de
egyúttal meghökkentő diadalérzés ragadta magával.
Végre, több hónapos kiképzés és sok éves várakozás
után, csinált valamit. Hirtelen rádöbbent, hogy
szeret kémkedni. Szerette az aprólékosan kitervelt
és végrehajtott akció utáni elégedettséget, a
titok megismerése feletti gyermeteg örömet,
boldogan szerzett meg valamit, amit mások el
akarnak rejteni előle. Természetesen Vogelnek
mindenben igaza volt. Minden szempontból
tökéletes, ügynökként is, másként is.
Kinyitotta az ajtót, és visszament a
hálószobába.
Peter Jordan a holdfényben ült az ágyon.
– Hol voltál? Már aggódtam miattad.
– Majd meghaltam a szomjúságtól. – Alig hitte
el, hogy ez a nyugodt, összeszedett hang az övé.
– Remélem, hoztál nekem is.
Oh, köszönöm Istenem. Újra fellélegzett.
– Persze, hogy hoztam.
Átnyújtotta a pohár vizet, és Jordan kiitta.
– Mennyi az idő? – kérdezte Catherine.
– Hajnali öt óra. Egy óra múlva készülnöm kell
a reggel nyolcas megbeszélésre.
Catherine megcsókolta. – Szóval maradt még egy
óránk.
– Catherine, én nem lennék képes…
– Oh, fogadok, hogy igen.
 Leeresztette az ezüstszínű köntöst a válláról,
és a mellei közé húzta a férfi arcát.
Ugyanazon a reggelen Catherine Blake a Chelsea
rakparton sietett, miközben a folyó felől
kegyetlenül hideg, szemerkélő esőt sodort a szél.
A felkészítése során Vogel húsz egymásra következő
találkozót jelölt ki a számára, mindegyiket London
központjának más pontján, és valamelyest eltérő
időpontokban. Az egészet jól a fejébe véste, és
Catherine feltételezte, hogy ugyanezt tette Horst
Neumannal is, mielőtt Londonba küldte volna. A
szabályzat szerint Catherine volt jogosult
eldönteni, hogy a találkozó létrejöjjön-e.
Amennyiben valami neki nem tetsző helyzetet
tapasztalt – egy gyanús arcot, vagy parkoló
autóban ücsörgő embert –, lefújhatta a találkozót,
és megpróbálhatták a soron következő helyet egy
másik időpontban.
Catherine semmi rendelleneset nem látott. A
karórájára pillantott, két perccel korábban
érkezett. Továbbsétált, és elkerülhetetlenül a
tegnap éjjel történtek jártak a fejében. Kicsit
aggódott, hogy túl gyorsan és túl messzire ment
Jordannel. Remélte, hogy nem rázta meg, amit a
testével művelt, vagy a kéréseivel, hogy mit
tegyen vele. Egy középosztálybeli angol nő
feltehetőleg nem viselkedne így. Most már túl késő
ezen rágódni, gondolta.
A reggel olyan volt, mint egy álom. Magával
ragadta az érzés, hogy varázslatos módon valaki
más helyébe lépett, és becsöppent egy másik
világba. Felöltözött és kávét főzött Jordannek,
ezalatt ő megborotválkozott, letussolt. A békés
családi idillt groteszknek találta. Amikor a férfi
kinyitotta a dolgozószobáját és bement, átfutott
rajta a félelem. Nem tettem semmit rossz helyre?
Észreveszi, hogy bent jártam tegnap éjjel? Közös
taxival indultak el. A Grosvenor Square-ig tartó
rövid úton újabb gondolatok rohanták meg. Mi
történik, ha nem akar újra találkozni velem? Ez a
lehetőség korábban nem jutott az eszébe. Ameddig a
férfi szereti, mindez nem fordulhat elő. A
nyugtalansága teljesen alaptalan. Amikor a taxi
megállt a Grosvenor Square-en, Jordan megkérte,
hogy vacsorázzanak együtt egy olasz vendéglőben a
Charlotte Streeten.
Catherine megfordult, és visszafelé indult a
rakparton. Neumann már odaért, éppen feléje
sétált, kezeit kétsoros posztókabátjának zsebébe
dugta, a gallérját az eső elleni védekezésből
felhajtotta, puhakalapját a szemébe húzta. Nagyon
megnyugtató benyomást keltő terepügynöknek látta:
alacsony, névtelen, mégis bizonyos mértékig
fenyegető. Ha az ember ráadna egy öltönyt,
nyugodtan megjelenhetne egy előkelő koktélpartin
Belgravia valamelyik palotájában. A mostani
öltözékében viszont London legveszélyesebb dokkjai
között is sétálhatna, és senki nem merne kétszer a
szemébe nézni. Kíváncsi volt, hogy tanították-e
szerepjátszásra, mint őt annak idején.
– Úgy néz ki, mint akinek jólesne egy kávé –
mondta. – Nem messze innen láttam egy kedves,
meleg helyet.
Neumann kivette a kezét a zsebéből. Catherine
megszorította, és kéz a kézben sétáltak a
rakparton. Nagyon hideg volt. Átadta a filmet, a
férfi gondosan a zsebébe csúsztatta, mintha
aprópénz lenne. Vogel kiválóan kiképezte.
– Feltételezem tudja, hol kell leadni – szólt
Catherine.
 – A Cavendish Square-en. A portugál követségről
jön érte egy Hernandez nevű ember ma délután három
órakor, és elhelyezi a diplomáciai postazsákban.
Még az este Lisszabonba indul az anyag, és
reggelre Berlinbe érkezik.
– Nagyon jó.
– Mellesleg, mit tartalmaz?
– A lefényképezett határidőnaplóját, néhány
felvételt a dolgozószobájáról. Nem sok, de ez csak
a kezdet.
– Nagyon lenyűgöző – mondta Neumann. – Hogyan
tudta megcsinálni?
– Engedtem, hogy elvigyen vacsorázni, utána
pedig ágyba feküdtem vele. Az éjszaka közepén
besurrantam a dolgozószobába. Különben a
kombináció bevált. Láttam a páncélszekrény
tartalmát is.
Neumann a fejét ingatta. – Ez pokolian
kockázatos. Ha egyszer lejön a hálószobából, nagy
bajba kerül.
– Tudom. Ezért van szükségem ezekre. –
Catherine benyúlt a retiküljébe, és átadta neki a
kulcsok lenyomatát őrző agyagot. – Keressen
valakit, aki másolatokat csinál a kulcsokról, és
még ma hozza el a lakásomra. Holnap, amikor Jordan
elmegy dolgozni, visszamegyek a házba, és mindent
lefényképezek.
Neumann zsebre vágta a doboz agyagot.
– Rendben van. Valami egyéb kívánság?
– Igen, mostantól fogva nem lesz több ilyen
beszélgetés. Egymásba botlunk, én átadom a filmet,
maga tovább sétál, és leszállítja a portugálnak.
Ha üzenete van a számomra, írja le, és úgy adja
át. Megértette?
 – Megértettem.
Búcsúzkodtak. – Nos, nagyon sok elfoglaltság
vár magára, Mr. Porter. – Arcon csókolta, és a
fülébe súgta: – Én az életemet kockáztatom ezekért
a dolgokért. Most ne baltázzuk el.
Catherine megfordult, és ellenkező irányba
sétált a rakparton.
Az első probléma, amellyel Horst Neumannak
szembe kellett néznie ma reggel, hogy találjon
valakit, aki másolatokat csinál Peter Jordan
kulcsairól. Egyetlen valamirevaló lakatos sem fog
agyaglenyomat alapján kulcsokat készíteni a West
Enden. Ehelyett felhívják a városi
rendőrkapitányságot, és letartóztattatják. A
külvárosba kell mennie, ahol valaki jó pénzért
hajlandó elvégezni a munkát. Végigsétált a Temze
partján, átment a Battersea hídon, és London déli
részébe vette az irányt.
Nem tartott hosszú ideig, hogy rábukkanjon
arra, amit keresett. Az üzlet kirakatát kitörte a
bombázás. Most furnérlemezzel deszkázták be.
Neumann belépett a műhelybe. Vevőket nem látott,
csak egy vastag, kék inget és mocskos kötényt
viselő idősebb ember állt a pult mögött.
– Készít kulcsokat, szaki? – kérdezte Neumann.
Az öreg a csiszológép felé bökött a fejével.
Neumann elővette a zsebéből az agyagot. –
Tudja, hogyan kell ilyesmiről kulcsot készíteni?
– Persze, de sokba fog kerülni magának.
– Hogy hangzik tíz shilling?
A lakatos mosolyogva elhúzta hiányos fogsorú
száját. – Andalító zene fülemnek. – Átvette az
agyagot. – Holnap délutánra készen lesz.
– Nekem most azonnal kell.
 A lakatos újabb rémisztő mosollyal ajándékozta
meg. – Hát rendben van, de az még egy tízesébe
kerül.
Neumann letette a pénzt a pultra. – Ha nincs
kifogása ellene, itt megvárom, amíg kireszeli
őket.
– Tegyen, ahogy jólesik.
Délutánra elállt az eső. Neumann rengeteget
ment. Amikor nem gyalogolt, fel-le szállt az
autóbuszokra, lerohant a földalatti állomások
egyik oldalán, és felbukkant a másikon. Csak
gyerekkorából voltak halvány emlékei Londonról, és
kimondottan élvezte a kószálást a városban.
Megkönnyebbülést okozott neki Hampton Sands unalma
után. Ott semmi mást nem tudott csinálni, csak
futkározott a tengerparton, olvasott, vagy Seannek
segített a juhlegelőn. A vasüzletből kilépve
zsebre vágta a kulcsokat, és a Battersea hídon
visszament a városközpontba. Catherine
agyagtábláján megsemmisítette a kulcslenyomatok
helyét, és az egészet bedobta a Temzébe. Hangos
csattanással esett a vízbe, és azonnal elmerült az
örvényekben.
Utána bolyongott Chelsea-ben, Kensingtonban, és
végül Earl's Court felé indult. A kulcsokat egy
borítékba tette, és a borítékot bedobta Catherine
levélládájába. Azután egy ablak melletti asztalhoz
ülve megebédelt egy zsúfolt kávéházban. Két
asztalnyi távolságból egész étkezés alatt
meresztette rá a szemét egy nő, de ő az újságjába
temetkezett, és csak időnként nézett mosolyogva
vissza. Csábító helyzet volt. Vonzónak találta a
nőt, bizonyára kellemesen agyonüthette volna vele
az időt a délután hátralévő részében, és egy
darabig végre behúzódhatott volna az utcáról.
Viszont elég veszélyes. Fizetett, rákacsintott, és
kiment.
Tizenöt perc múlva megállt egy telefonfülkénél,
leemelte a kagylót, és letárcsázott egy helyi
számot. Férfihang jelentkezett, az illető erős
akcentussal beszélte az angolt. Neumann nagyon
udvariasan Mr. Smythe-t kérte a telefonhoz, de a
vonal másik végén a fickó eltúlzott vehemenciával
bizonygatta, hogy azon a számon nem található
semmiféle Smythe. Azután dühösen lecsapta a
kagylót. Neumann mosolygott, és visszaakasztotta a
kézibeszélőt. A telefonhívás elég kezdetleges
rejtjel volt. A telefont a portugál futár, Carlos
Hernandez vette fel. Amikor Neumann S betűvel
kezdődő nevű személyt kért kapcsolni, a futárnak
el kellett mennie az anyagért a Cavendish Square-
re.
Még egy órája maradt. A Hyde Park szélén
sétálgatott Kensingtonban, és eljutott a Marble
Arch-hoz. A felhőréteg megvastagodott, és eleredt
az eső. Néhány kövér, hideg cseppel kezdődött, de
hamarosan szabályos felhőszakadásba csapott át. A
Portman Square-ről nyíló mellékutcában bemenekült
egy könyvesboltba. Kicsit böngészgetett,
elhárította a sötéthajú eladólány felajánlott
segítségét, aki egy létrán állva a felső polcokon
rendezgette a könyveket. Kiválasztott egy T. S.
Eliot kötetet, és Graham Green új regényét, A
hatalom és dicsőséget. Miközben fizetett, a lány
megvallotta Eliot iránti rajongását, és a négy
órakor kezdődő munkaszünet idejére meghívta
Neumannt egy kávéra. Udvariasan visszautasította,
de elmondta neki, hogy gyakran jár a környéken, és
egyszer majd benéz hozzá. A lány mosolygott, barna
papírba csomagolta a könyveket, és azt mondta,
hogy nagyon örülne neki. Miközben Neumann kilépett
az üzletből, megszólalt az apró csengő az ajtó
fölött.
Megérkezett a Cavendish Square-re. Az eső hűvös
szitálássá enyhült. Túl hideg volt ahhoz, hogy a
tér egyik padján várakozzon, ezért néhányszor
körbesétált, de soha nem vette le a szemét az
ajtóról a délnyugati sarkon.
Húsz perc elteltével egy kövér ember érkezett a
térre.
Szürke öltönyt, szürke télikabátot és
keménykalapot viselt, s úgy lépkedett, mint aki
bankrablásra készül. Az ellenséges területre
merészkedők óvatosságával dugta a zárba a kulcsot,
majd belépett a házba. Amikor az ajtó becsukódott
mögötte, Neumann átvágott a téren, kabátja
zsebéből elővette a filmet, és bedobta a
levélnyíláson. Hallotta, hogy az ajtó másik
oldalán a kövér ember röfögve lehajol érte.
Neumann eltávolodott, és szemét az ajtóra
függesztve folytatta a járkálást a téren. A
portugál diplomata öt perc múlva bukkant fel,
sietve leintett egy taxit, és eltűnt a szeme elől.
Neumann a karórájára nézett. Több mint egy
órája maradt vonatindulásig. Gondolkodott, hogy
visszamenjen-e a lányhoz a könyvesboltba. Vonzotta
a kávé és az értelmes beszélgetés gondolata. De
még a legártatlanabb csevegés is potenciális
aknamező. Két különböző dolog beszélni a nyelvet,
és érteni a kultúrát. Tehet egy ostoba megjegyzés,
és a lány azonnal gyanakvóvá válik. Nem érte meg a
kockázatot.
Hóna alatt a könyvekkel elhagyta a Cavendish
Square-t, és földalattival utazott a Liverpool
Streetig, ahol felszállt a Hunstanton felé tartó
késő délutáni vonatra.
 HARMADIK RÉSZ
HARMINCEGY
Berlin
„Mulberry-hadműveletnek” nevezik – kezdte
Canaris tengernagy –, de pillanatnyilag halvány
fogalmunk sincs arról, hogy mit akar.
Waltheer Schellenberg brigadeführer arcán
halvány mosoly suhant át, majd elillant, mint a
nyári zápor. Amikor reggel korán lovagolni
indultak a Tiergartenbe, Canaris nem mesélte el
Schellenbergnek az új híreket. Most a reakcióját
látva, egyáltalán nem érzett lelkiismeret-
furdalást, hogy elhallgatta a tényeket a fiatal
tábornok elől. Lovas találkozóikon érvényesült egy
ki nem mondott szabály: mindketten a saját
előnyükre igyekeztek fordítani a beszélgetéseket.
Canaris nagyon egyszerű elgondolás alapján
osztotta meg, vagy tartotta vissza az
értesüléseit, nevezetesen, hogy elősegítik-e az ő
ügyét. Az öncélú hazudozást azonban elítélte. A
hazudozás visszavágáshoz vezet, és az tönkreteheti
közös lovaglásaik nyájas légkörét.
– A Luftwaffe néhány nappal ezelőtt készítette
ezeket a légifelvételeket. – Canaris két nagyítást
tett ki az alacsony, gazdagon díszített
kávézóasztalkára. – Ez itt Selsey Bill Anglia déli
részén. Majdnem biztosra vesszük, hogy ezek a
munkahelyek kapcsolódnak a létesítményhez. –
Canaris ezüst tollal mutogatott a képeken. –
Nyilvánvaló, hogy valami hatalmas szerkezetet
építenek ott sietve. Óriási vasbeton koszorúkból
állítják össze. Ezen a képen a szerelőállványzat
látható.
– Nagyon meggyőző, Canaris admirális – mondta
Hitler. – Mit tudott meg még?
– Tudjuk, hogy számos első osztályú angol és
amerikai mérnök dolgozik a terven. Ugyancsak
értesültünk róla, hogy Eisenhower tábornok
közvetlenül vesz részt a munka irányításában. A
kirakós játék egyik fontos darabja azonban rejtve
maradt előttünk, ugyanis nem tudjuk, hogy a
vasbeton monstrumok milyen célból készülnek. –
Canaris rövid szünetet tartott. – Ha ezt a hiányzó
láncszemet is megtaláljuk, akkor nagy
valószínűséggel megoldhatjuk a szövetséges invázió
rejtvényét.
Hitler láthatóan Canaris jelentésének hatása
alá került. – Csak még egy kérdést, admirális úr.
Milyen forrásból származnak az információi?
Canaris késlekedett a válasszal. Himmler
elhúzta a száját, azután megszólalt: – Bizonyára
nem gondolja azt, Canaris admirális, hogy a ma
reggel itt elmondottak kikerülnek ebből a
szobából.
– Természetesen nem, Reichsführer úr. Egyik
londoni ügynökünk közvetlenül a Mulberry csapat
valamelyik rangidős tisztjétől szerezte meg az
információt. A kiszivárogtatás forrása nem tud
arról, hogy kompromittálták. Schellenberg
brigadeführer úr értesülései szerint az angol
titkosszolgálatnak tudomása van az akciónkról, de
képtelenek megállítani.
– Ez igaz – hagyta helyben Schellenberg. –
Remek forrásból tudom, hogy az MI5 válságstábot
állított fel.
 – Nocsak, nocsak. Igazán megnyugtató, hogy az
SD és az Abwehr együtt dolgozik az ügyön, és nem
egymás torkát marcangolják. Talán ez valami
kedvező fordulat jele. – Hitler Canarishoz
fordult. – Esetleg Schellenberg brigadeführer
segíteni tud önnek a betondobozok rejtvényének
megfejtésében.
Schellenberg elmosolyodott. – Magam is pontosan
így gondolom.

HARMINCKETTŐ
London
Catherine Blake kenyérmorzsával etette a
galambokat a Trafalgar Square-en. Elég ostoba hely
a találkozásra, gondolta. De Vogel szerette azt a
látszatot kelteni, hogy ügynökei a brit hatóságok
orra előtt találkoznak. A St James's Parkon
átvágva, és a Pall Mallen végigsétálva, déli
irányból közelítette meg a teret. Feltételezése
szerint Neumann északról érkezik, a St Martin's
Place-en és a Sohón át. Catherine szokása szerint
egy-két perccel korábban ért oda. Mielőtt a
találkozó létrejöttéről dönt, meg akart
bizonyosodni róla, hogy nem követik. A tér
csillogott a reggeli esőtől. A folyó felől hűvös
szél kerekedett, és fütyülve támadott a
homokzsákok között. A közeli óvóhely jelzőtáblája
úgy lengedezett a széllökésektől, mintha nem
találná a helyes irányt.
Catherine éppen akkor nézett a St Martin's
Place irányába, amikor Neumann befordult a térre.
Figyelte, ahogy közeledik. Mögötte a járdán sűrű
tömegben lökdösődtek az emberek. Néhányan a St
Martin's Place irányába nyomultak, mások,
Neumannhoz hasonlóan, átvágtak a téren. Nem nyílt
módja megbizonyosodni róla, hogy nem követték.
Szétszórta a maradék kenyérmorzsát, és felkelt a
padról. A galambok felröppentek, és mint egy
Spitfire repülőraj, a folyó irányába fordultak.
Catherine Neumann felé sétált. Különösen
izgatott volt, hogy ezt a filmet átadhassa. Tegnap
este Jordan különleges jegyzettömböt vitt haza,
amilyet azelőtt soha nem látott nála, és bezárta a
páncélszekrénybe. Ma reggel, miután a férfi elment
dolgozni a Grosvenor Square-re, ő visszament a
házhoz. Jordan takarítónőjének távozása után az új
kulcsaival besurrant, és lefotózta az egész
anyagot.
Neumann már csak néhány lépésnyire volt.
Catherine korábban elkészítette a filmet egy
kisebb borítékba. Elővette, és arra készült, hogy
átcsúsztatja Neumann kezébe, azután továbbmegy. De
Neumann megállt előtte, átvette a borítékot, és
átadott egy cédulát.
– Üzenet a barátainktól – mondta, majd
beleolvadt a tömegbe.
A Leicester Square egyik kávéházában, gyenge
kávé kortyolgatása közben olvasta el Vogel
üzenetét. Kétszer is, hogy pontosan megértette-e.
Azután összehajtotta a papírlapot, és berakta a
retiküljébe. Majd elégeti, ha hazaért. Aprópénzt
tett az asztalra, és kiment a kávéházból.
Vogel üzenete arra a munkára vonatkozó
paranccsal kezdődött, amelyet már régen elvégzett.
De kért néhány különleges információt is. Írásos
jelentést akart kapni minden eddig megtett
lépéséről: hogyan környékezte meg Jordant, hogyan
jutott hozzá a személyes papírjaihoz, minden
szóról, amit a férfi mondott neki. Catherine úgy
gondolta, hogy érti miért van erre szükség. Olyan
nagy jelentőségű értesüléseket szállított, hogy
Vogel meg akar győződni a forrás hitelességéről.
Északi irányba tartott a Charing Cross Roadon.
Megpihent, és egy kirakatüvegben újra ellenőrizte,
hogy nincsenek-e a nyomában. Azután befordult az
Oxford Streetre, és beállt az autóbuszra várakozók
sorába. A busz szinte azonnal jött, és felszállva
a hátuljában keresett helyet magának.
Catherine gyanította, hogy a Jordan által
hazavitt anyag nem fest teljes képet a férfi
munkájáról. Ilyen érzése támadt. Gyanúját a Pope
testvérek megfigyelési beszámolójára építette,
amely szerint Jordan napjában többször megfordult
a SHAEF Grosvenor Square-i főhadiszállása és egy
közeli kisebb épület között. Valahányszor anyagot
szállított a két iroda között, az mindig a
csuklójához volt láncolva.
Catherine-nak látnia kellett azokat az
anyagokat.
De hogyan?
Mérlegelte egy második egymásba ütközés, egy
véletlen találkozás lehetőségét a Grosvenor
Square-en. Hazacsalogathatná a házba egy délutáni
szeretkezésre. Persze nagyon kockázatos a dolog.
Egy újabb véletlen összefutástól Jordan gyanakvóvá
válhat. Semmi biztosíték nincs arra, hogy
hazamenne vele. De még ha meg is tenné, kicsi a
valószínűsége annak, hogy a délután kellős közepén
kibújhat az ágyból, és lefényképezheti
aktatáskájának tartalmát. Catherine emlékezett
Vogel egyik kiképzés során tett figyelmeztetésére:
– Amikor az operatív tisztek meggondolatlanná
válnak, a terepügynökök meghalnak. Elhatározta,
hogy türelmesen vár. Ha továbbra is élvezni fogja
Peter Jordan bizalmát, munkájának valódi titkát
előbb-utóbb megtalálja az aktatáskában. Elküldi
Vogelnek az írásos jelentést, de jelen pillanatban
nem változtat a taktikáján.
Catherine kinézett az ablakon. Rájött, hogy nem
tudja hol van. Még az Oxford Streeten, de vajon
melyik részén? Annyira Vogelre és Jordanre
összpontosított, hogy átmenetileg elveszítette a
tájékozódó képességét. Azután a busz keresztezte
az Oxford Circust, és megnyugodott. Akkor vette
észre, hogy egy nő őt figyeli. A padsorok másik
felén ült, Catherine-nel szemben, és egyenesen rá
bámult. Catherine elfordult, tüntetőleg kinézett
az ablakon, de a nő továbbra sem vette le róla a
szemét. Mi zavarja ebben az átkozott asszonyban?
Miért bámul rá ilyen feltűnően? A nő arcába
pillantott. Távolról ismerősnek tetszett neki.
Az autóbusz a következő megállóhoz közeledett.
Catherine kezdte összeszedni a holmiját. Nem hívja
ki maga ellen a sorsot. Azonnal leszáll. A jármű
lassított, és a járda mellé fordult. Catherine
éppen készült felállni. Akkor a nő átnyúlt a másik
oldalról, és megérintette a karját. – Anna,
drágám. Tényleg te vagy az?
A visszatérő álom Beatrice Pymm meggyilkolása
után jelentkezett. Minden alkalommal azonos módon
kezdődött. Anyja öltözőszobájának padlóján
játszik. Az anyja a toalettasztal előtt ül, szép
arcát púderozza. A papa belép a szobába. Fehér
szmokingot visel, a mellén kitüntetések ragyognak.
Lehajol, megcsókolja az anyja nyakát, és azt
mondja, hogy sietniük kell, mert elkésnek. A
következőnek Kurt Vogel érkezik. Sötét öltönyben
jön, mint egy temetkezési vállalkozó, és farkas-
arca van. Az ő dolgait tartja a kezében: egy
gyémántokkal és rubintokkal díszített, gyönyörű
ezüst tőrt, markolatán horogkereszttel, egy
hangtompítós Mauser pisztolyt, és egy rádiót
magában foglaló táskát. – Siess – suttogja neki. –
Nem késhetünk el. A Führer türelmetlenül várja a
találkozást veled.
Lovas hintóval hajtanak keresztül Berlinen.
Vogel, a farkas, könnyed ügetéssel követi őket. Az
összejövetel gyertyafényben zajlik. Gyönyörű nők
táncolnak gyönyörű férfiakkal. Hitler a terem
közepén áll. Vogel bátorítja, hogy menjen oda a
Führerhez beszélgetni. Ő átfurakszik a hullámzó
tömegen, és észreveszi, hogy mindenki őt nézi. Azt
gondolja, hogy a szépsége miatt van, de egy
pillanat múlva az emberek abbahagyják a
beszélgetést, a zenekar elhallgat, és mindenki
mereven bámul rá. Azt mondják:
– Te nem egy kislány vagy. Te az Abwehr kémje
vagy.
– Nem vagyok az.
– De igen. Ezért van tőröd és rádiód.
– Nem! Ez nem igaz!
Azután Hitler szólal meg. – Te vagy az, aki
megölte azt a szegény nőt, Beatrice Pymmet
Suffolkban.
– Ez nem igaz! Ez nem igaz!
– Tartóztassák le! Akasszák föl!
Mindenki kineveti. Hirtelen lemeztelenedik, és
még jobban nevetnek. Vogelhez fordul segítségért,
de ő elrohant, és magára hagyta. És akkor
sikoltozni kezd, felül az ágyban, és azzal
nyugtatja magát, hogy csak álom volt. Csak egy
ostoba, istenverte álom.
Catherine Blake taxival ment a Marble Arch-ig.
Az autóbuszon történt jelenet rettenetesen
felzaklatta. Korholta magát, hogy nem volt képes
jobban megoldani a helyzetet. Miután a nő az igazi
nevén szólította, riadtan leugrott a buszról.
Nyugodtan ülve maradhatott volna a helyén, és
elmagyarázhatta volna az asszonynak, hogy
összetéveszti valakivel. Félelmetes hibát követett
el. Az autóbuszon utazók jól megnézték az arcát.
Felért egy rémálommal.
A taxiutat arra használta fel, hogy
megnyugodjon és átgondolja a dolgokat. Mindig
tudta, hogy fennáll ez a halvány lehetőség, hogy
belefuthat valakibe, aki felismeri. Az anyja
halála után két évig élt Londonban, amikor az
apját a német követségre helyezték. Angol
lányiskolába járt, igaz, nem kötött szoros
barátságokat. Ezt követően 1935-ben még egyszer
átjött az országba, egy rövid szabadságra Maria
Romero társaságában. Maria barátainál laktak, és a
partikon, éttermekben és színházakban számtalan
gazdag fiatalemberrel találkoztak. Rövid
kapcsolata is volt egy angol fiúval, akinek a
nevére már nem emlékszik. Vogel úgy döntött, hogy
ez vállalható kockázat. Csekélynek látszott az
esély, hogy belebotlik valakibe. Ha mégis
megtörténik, élhet a megszokott fordulattal:
Sajnálom, de valószínűleg összetéveszt valakivel.
Hat évig nem fordult elő ilyen helyzet. Óvatlanná
vált. Amikor pedig bekövetkezett, pánikba esett.
Végül rájött, hogy ki volt az asszony. Rose
Morelynek hívták, és szakácsnőként dolgozott apja
londoni házában. Catherine alig emlékezett rá,
csak az jutott az eszébe, hogy elég rosszul
főzött, és állandóan túlsütve tálalta fel az
ételt. Nagyon kevés kapcsolatot tartott vele.
Meglepő, hogy felismerte őt.
Catherine-nek két választása volt: úgy tesz,
mintha nem történt volna meg, vagy felkutatja a
nőt, hogy felmérje a veszély nagyságát.
A második megoldás mellett döntött.
A Marble Arch-nál kifizette a sofőrt. Gyorsan
sötétedett. A Marble Arch buszmegállóját számtalan
járat érintette, többek között az is, amelyikről
lemenekült. Kis szerencsével Rose Morely itt fog
átszállni egy másik járműre. Amelyik buszon ők
utaztak, az a Park Lane-re fordul, a Hyde Park
irányába. Ha Rose még rajta ül, Catherine
megpróbálhat észrevétlenül fölszállni.
Közeledett az autóbusz. Rose Morely még
ugyanazon az ülésen ült. Amikor a busz lassított,
a nő felállt a helyéről. Catherine jól számított.
Rose leszállt a hátsó ajtónál.
Catherine eléje lépett. – Maga Rose Morely,
ugye?
A nő szája tátva maradt a csodálkozástól. –
Igen, és maga Anna. Tudtam, hogy maga az. Nem
lehetett más. Kislány kora óta egy cseppet sem
változott. De hogyan került ide, hiszen…
– Amikor rájöttem, hogy maga az, taxin követtem
az autóbuszt – mondta a szavába vágva Catherine. A
hideg futkosott a hátán, hogy ennyi ember füle
hallatára elhangzik a valódi neve. Belekarolt Rose
Morelybe és a sötétbe borult Hyde Park felé
vezette.
– Sétáljunk egy kicsit – javasolta. – Olyan
régen találkoztunk, Rose.
Ezen az estén Catherine legépelte a jelentését
Vogelnek. Lefényképezte, az eredeti példányt
elégette a fürdőszobai lefolyóban, a Vogel által
küldött üzenettel együtt. Felnézett, és
megpillantotta az arcát a tükörben. Elfordította a
fejét. A lefolyó feketéllett a tintától és a
hamutól. A keze, az ujjai is feketék voltak.
Catherine Blake – a kém.
Felkapta a szappant, és kezdte lemosni az
ujjait.
Nem esett nehezére a döntés. De azért rosszabb
volt, mint elképzelte. A háború előtt emigráltam
Angliába – kezdte magyarázni, miközben sötétbe
vesző sétányon ballagtak. – Nem tudtam elviselni a
gondolatot, hogy tovább éljek Hitler uralma alatt.
Igazán elborzasztó dolgok művelt, különösen a
zsidókkal.
Hazudsz, Catherine Blake!
– Nagyon kegyetlen évek lehettek a maga
számára.
– Mire gondol?
– A hatóságok, a rendőrség. – Azután suttogva
hozzátette: – A katonai elhárítás.
– Nem, nem. Valójában semmi nehézségem sem
támadt.
– Most egy Higgins nevű kapitánynál dolgozom. A
gyerekeiről gondoskodok. A feleségét, szegény
teremtést, megölte egy bombatámadás. Higgins
kapitány az Admiralitásnál szolgál. Szerinte
bárkiről feltételezhető, hogy német kém, aki a
háború előtt lépett be az országba.
– Oh, valóban?
– Higgins kapitányt biztosan érdekelné, hogy
magát nem zaklatták.
– Nincs szükség arra, hogy erről említést
tegyen Higgins kapitánynak. Nem így van, Rose?
De nem látott kiutat. Az angol polgári lakosság
tudatában volt a kémek részéről megnyilvánuló
fenyegetésnek. Mindenütt ezt sulykolták beléjük,
az újságokban, a rádióban és a filmeken. Rose nem
látszott ostoba asszonynak. Meg fogja említeni a
találkozást Higgins kapitánynak, Higgins telefonál
az MI5-nek, és ők átkutatják utána egész Londont.
Az elrejtőzése érdekében tett aprólékos
felkészülés értelmét veszti, mert véletlenül
összetalálkozott egy olyan asszonnyal, aki sok
kémregényt olvasott.
A Hyde Park teljes sötétségbe borult. Ha a
távolból nem hallatszik ide a Bayswater Road
forgalmának zaja, akár a Sherwood-i erdő is
lehetett volna. Bekapcsolták az elsötétítési
lámpájukat, két halványsárga fénnyel világítottak
maguk elé. Rose bevásárló szatyrot cipelt a
kezében. –Jóságos Isten, próbáljon az ember heti
10 deka hússal jóllakatni gyerekeket. Attól félek,
hogy teljesen elsatnyulnak. Egy kis ligethez
érkeztek, az utolsó halvány fénysugár is lebukott
a nyugati égbolton. – Most már mennem kell, Anna.
Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Egy kicsit
tovább sétáltak. Itt tedd meg, a fák között! Senki
sem látja meg. A rendőrség valami útonállót vagy
menekültet fog vádolni. Mindenki tudja, hogy a
háború miatt riasztó szintre emelkedett az utcai
bűntények száma. Vedd el tőle az ennivalót, és a
pénzét. Rosszul sikerült rablásnak állítsd be az
egészet. – Csodálatos volt ennyi év után látni
magát, Rose. A fák között elváltak, Rose észak
felé indult, Catherine délnek. Benyúlt a
retiküljébe, és elővette a Mauserét. Nagyon
gyorsan akart végezni vele. –Rose, elfelejtettem
valamit. A nő megállt és megfordult. Catherine
felemelte a pisztolyt, és mielőtt a másik hangot
adhatott volna, belelőtt a szemébe.
 A rohadt tinta nem akart lejönni. Újra
beszappanozta a kezét, és addig dörzsölte egy
kefével, amíg ki nem sebesedett. Csodálkozott,
most miért nem lett rosszul. Vogel megmondta, hogy
egy idő után könnyebb lesz. A kefe végre levitte a
tintát. Megint belenézett a tükörbe, de most már
nem kapta el a pillantását. Catherine Blake – a
merénylő. Catherine Blake – a gyilkos.

HARMINCHÁROM
London
Alfred Vicary úgy érezte, hogy egy otthon
töltött este talán jót tenne neki. Sétálni akart,
ezért napnyugta előtt egy órával indult el a
irodájából, hogy elég ideje legyen az elsötétítés
előtt Chelsea-be érni. Kellemes délután volt, nem
esett, és alig fújt a szél. A kövér, szürke felhők
hasát rózsaszínre festette a West End szélén
lenyugvó nap. London nyüzsgő életet élt. Figyelte
a Parliament Square-en tolongó tömeget,
megcsodálta a Birdcage Walk légelhárító ágyúit,
végigsétált Belgravia csendes, György korabeli
utcácskáin. A zimankós levegő kitisztította a
tüdejét, és kényszerítette magát, hogy ne gyújtson
rá. Állandósult nála az a száraz, szaggató köhögés
amely cambridge-i záróvizsgái alatt tört rá
utoljára. Megesküdött, hogy a háború végén leteszi
azt az átkozott cigarettát.
Átvágott a Belgrave Square-en, majd a Sloane
Square felé folytatta az útját. A varázs megtört,
újra a kém-ügyön jártak a gondolatai. Valójában
egy pillanatra sem hagyta nyugodni. Csak néha
tudta rövid időre kiverni a fejéből. Elmúlt a
január, már február napjai teltek. Hamarosan
beköszönt a tavasz, azután megkezdődik a
partraszállás. És mintha az egésznek a sikere vagy
a kudarca az ő vállára nehezedne.
Arra az utolsó dekódolt üzenetre gondolt,
amelyet Bletchley Park rejtjelfejtői továbbítottak
neki. Az előző éjszaka küldték az Angliában működő
ügynöknek. Az üzenet kódnevet nem tartalmazott, de
Vicary feltételezte, hogy az általa üldözött
kémről lehet szó. Közölték: a megszerzett
információ jó, de további adatokra lenne szükség.
Arról is jelentést kértek, hogyan sikerült az
ügynöknek kapcsolatba lépni a forrással. Vicary
látott valami reménysugarat. Ha Berlinnek további
információkra van szüksége, nem kaphattak teljes
képet a dologról. És ha nem kaptak teljes képet,
neki maradt ideje, hogy betömködje a léket.
Annyira kilátástalannak látszott a helyzet, hogy
ilyenféle logikával nyugtatta magát.
Átkelt a Sloane Square-en, és megindult Chelsea
szívébe. A régi, még a háború előtti és az
istenverte sötétítés nélküli estékre gondolt,
amikor könyvekkel és papírokkal degeszre tömött
aktatáskával sétált haza az egyetemi kollégiumból.
Az aggodalmai akkor sokkal egyszerűbbek voltak.
Vajon elaltattam a diákjaimat a mai előadásommal?
Befejezem-e a következő könyvemet a leadási
határidő előtt?
Séta közben még egy dolog járt a fejében.
Akármi legyen is Boothby véleménye, ő átkozottul
jó hírszerző tiszt. Természetét illetően is
kiválóan megfelel erre a feladatra. Ezt önteltség
nélkül állíthatja. Nem követelt magának nyilvános
kitüntetést vagy elismerést. Tökéletesen
kielégítette, hogy titokban dolgozik, és önmagának
arat győzelmeket. Szerette azt a tényt, hogy senki
nem tudta, igazából mit csinál. Természeténél
fogva titoktartó és zárkózott ember volt, és
titkosszolgálati tiszt mivolta csak felerősítette
ezeket a jellemvonásait.
Boothbyra gondolt. Miért kérte ki Vogel
dossziéját, és tagadta le hazug módon? Miért nem
továbbította Vicary figyelmeztetését Eisenhowernek
és Churchillnek? Miért hallgatta ki Karl Beckert,
és utána miért nem adta át az információt az
elkülönült német hálózattal kapcsolatban? Vicary
nem talált logikus magyarázatot ezekre a
lépésekre. Csak hangjegyek voltak, amelyekből nem
tudott melódiát komponálni.
Megérkezett otthonába, a Draycott Place-re.
Belökte az ajtót maga után, és a többnapos
átnézetlen postán átgázolva belépett sötétségbe
boruló szalonjába. Eltervezte, hogy meghívja Alice
Simpsont vacsorára, de azután úgy döntött, nincs
ereje egy udvarias csevegéshez. Teletöltötte a
kádat forró vízzel, és nyakig belemerült, miközben
a rádióból szentimentális zene szólt. Megivott egy
pohár whiskyt, elolvasta az újságokat. Mióta
bepillantást nyert a titkos világba, egy szavukat
sem hitte el. Azután megszólalt a telefonja. Az
irodájából kereshették, hosszú ideje már senki sem
törődött azzal, hogy felhívja. Nehézkesen
kimászott a fürdőből, és magára vett egy köpenyt.
A telefon a dolgozószobájában volt. Felvette a
kagylót és beleszólt. – Tessék, Harry?
– A Karl Beckerrel folytatott beszélgetése
alapján támadt egy ötletem – mondta minden
bevezető formaság nélkül Harry. Vicaryról
csöpögött a víz az asztalon szétszórt papírokra. A
takarítónő tudta, hogy a dolgozószobába még
belépnie is tilos. Ennek következtében egyébként
steril és makulátlanul tiszta házában itt
tudományos rendetlenség uralkodott.
 – Anna Steiner a húszas évek elején két évet
élt Londonban a diplomata apjával. A gazdag
diplomaták személyzetet tartottak, szakácsokat,
inasokat, szobalányokat.
– Mindez igaz, Harry. Remélem, hogy vezet is
valahová.
– Három napig jártam az ügynökségeket, hogy
olyan nevekre bukkanjak, akik abban a háztartásban
szolgáltak.
– Jó ötlet volt.
– Találtam is néhányat. Legtöbbjük meghalt,
mások olyan öregek, mint az országút. Bár egy
ígéretes nevet találtam, Rose Morelyét. Fiatal
lányként szakácsnő volt a Steiner-házban. Ma
rábukkantam, hogy az Admiralitásnál szolgálatot
teljesítő Higgins kapitánynál dolgozik,
Marylebone-i házában.
– Remek munka, Harry. Reggel első dolga legyen,
hogy találkozik vele.
– Ezt terveztem, de valaki szemen lőtte, és a
holttestét otthagyta a Hyde Park közepén.
– Öt perc alatt felöltözöm.
– Az autó a ház előtt fogja várni.
Öt perc múltán Vicary kilépett a házából, és
kulcsra zárta az ajtót. Abban a pillanatban
döbbent rá, hogy teljesen megfeledkezett a
Helennek megígért vacsoráról.
A sofőr, a Női Haditengerészeti Szolgálat egyik
vonzó tagja, egész úton egy szót sem szólt. Olyan
közel vitette magát a helyszínhez, amennyire csak
lehetséges volt, körülbelül kétszáz méternyire az
enyhe emelkedő aljától. Az eső újra rákezdett, és
a nő kölcsönadta neki az ernyőjét. Kimászott a
kocsiból, finoman becsapta az ajtót, mintha
temetésre érkezett volna. Maga előtt ide-oda
táncoló, hosszan elnyúló, fehér fénysugarakat
látott, olyanok voltak, mint az éjszakai égbolton
Heinkel bombázókat kereső miniatűr
kutatóreflektorok. Az egyik fénysugár
megvilágította közeledő alakját, és a szeme elé
kapta a kezét. A gyaloglás hosszabbnak bizonyult,
mint ahogy felbecsülte, enyhén emelkedett az út
egy kisebb domb tetejére. A hosszúra nőtt fű
nedves volt. Miközben átgázolt rajta, a
nadrágszára térdig elázott. Közeledtére a
fényszórókat a földre irányították, mint a
tisztelgő kardokat. Valami detektív főfelügyelő
vagy micsoda gyengéden megfogta a könyökét, és
vezette az út hátralevő részén. Jó érzékkel nem
ejtette ki Vicary nevét.
A hulla fölé vízhatlan ponyvát feszítettek. Az
esővíz tócsába gyűlt a közepén, és apró
vízesésként zúdult le a szélén. Harry a
szétroncsolt koponya mellett guggolt. Egészen
elemében volt. Olyan közömbösen és nyugodtan
körözött a holttest körül, mint aki egy meleg
nyári napon az árnyékban pihen, gondolta Vicary.
Közben felmérte a terepet. A test szétvetett
karokkal és lábakkal feküdt a hátán, mint a
gyerekek által hóba rajzolt angyal. A feje körül a
földet megfeketedett, alvadt vér borította. Egyik
keze még mindig a vászon bevásárlószatyrot
szorongatta, és a belsejében Vicary zöldséges
konzerveket, meg valami zsírpapírba csavart húst
látott. A papíron átütött a vér. Retiküljének
tartalma kiszóródott a lábához. Pénzt nem látott a
holmija között.
Harry észrevette a csendben álldogáló Vicaryt,
és odament hozzá. Néhány pillanatig hallgatagon
álltak egymás mellett, ahogy a gyászolók a sírhant
szélén. Vicary félhold alakú olvasószemüvege után
matatva ütögette a zsebeit.
– Lehetne véletlen egybeesés is – mondta Harry
–, de én az ilyesmiben nem hiszek. Különösen nem,
ha a halott asszonynak golyót eresztettek a
szemébe. – Harry egy pillanatra elhallgatott,
azután először tört ki belőle az érzelem. –
Krisztusom, soha nem találkoztam senkivel, aki
ilyesmire képes lenne. Az utcai banditák nem lőnek
az emberek arcába. Csak a profi gyilkosok.
– Ki találta meg a hullát?
– Egy járókelő. A rendőrség kikérdezte. A
története hihetőnek hangzik.
– Mióta halott?
– Csak néhány órája. Ami azt jelenti, hogy késő
délután, vagy kora este ölhették meg.
– És senki nem hallotta a lövést?
– Senki.
– Talán hangtompító volt a fegyveren?
– Az lehetséges.
A főfelügyelő lépett melléjük.
– Nos, csak nem Harry Daltonhoz van szerencsém,
aki megoldotta a Spencer Thomas ügyet? – A
főfelügyelő Vicaryra pillantott, majd tekintete
visszavándorolt Harryra. – Azt hallottam, hogy
manapság rendhagyó eseteken dolgozol.
Harry kényszeredetten elmosolyodott. – Hello,
haver.
– Szeretném kijelenteni, most mostantól ez
titkosszolgálati ügy – mondta Vicary. – A
szükséges papírmunkát elvégezheti holnap reggel az
íróasztalánál. A nyomozást Harry irányítja. Minden
lépés csak rajta keresztül történhet. Harry majd
megfogalmaz egy nyilatkozatot a maga nevében. Azt
akarom, hogy tragikus rablótámadásnak tüntessék
fel. Pontosan írják le a sebet. A bűntény
helyszínének részletes leírásával ne vacakoljanak.
Azt akarom, hogy a nyilatkozatban szerepeljen,
miszerint a rendőrség két meghatározhatatlan
származású menekültet keres, akiket a gyilkosság
időpontjában láttak a parkban. Járjanak el a saját
belátásuk szerint. Köszönöm, főfelügyelő. Harry,
reggel korán várom, Harry és a főfelügyelő
figyelte a dombról leereszkedő, és a párás
sötétségben eltűnő Vicaryt. A főfelügyelő Harryhoz
fordult. – Jézusom, mi a franc baja van?
Harry a holttest elszállításáig a Hyde Parkban
maradt. Addigra éjfél is elmúlt. Az egyik
rendőrtiszttel vitette el magát. Kérhetett volna
autót az osztályról is, de nem akarta, hogy
megtudják, hol járt. Grace Clarendon lakásának
közelében szállt ki az autóból, és gyalog tette
meg a hátralévő utat. Az asszony visszaadta neki a
régi kulcsát, ezért kopogás nélkül bement. Grace
mindig úgy aludt, mint egy gyerek, a hasán fekve,
szétvetett karokkal és lábakkal, fehér lábfeje
kilógott a takaró alól. Harry csendben levetkőzött
a sötétben, és megpróbált bebújni az ágyba
anélkül, hogy felébressze. Az ágyrugók recsegtek a
súlya alatt. Grace megmoccant, átfordult és
megcsókolta.
– Azt hittem, újra elhagytál, Harry.
– Nem, csak hosszú, nagyon rohadt éjszakám
volt.
Grace felkönyökölt. – Mi történt?
Harry elmesélte. Egymás közt nem voltak
titkaik.
 – Lehetséges, hogy az általunk keresett ügynök
ölte meg.
– Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.
– Borzasztó volt. Az arcába lőttek. Az ilyesmit
nagyon nehéz elfelejteni, Grace.
– Segíthetek a felejtésben?
Harry csak aludni akart. Kimerült volt, és a
hullák körüli vizsgálódástól mindig piszkosnak
érezte magát. De az asszony csókolgatni kezdte,
kezdetben nagyon lassan és lágyan. Azután
könyörgött, hogy hámozza ki virágmintás, flanel
hálóingéből, és kezdetét vette az őrület. Mindig
úgy szeretkezett vele, mintha a tulajdona lenne,
karmolta a testét, sebesre szívta a bőrét, akár
egy skorpió. És amikor belehatolt, sírva fakadt,
megeskette, hogy soha nem hagyja el újra. Amikor
az aktus után elaludt mellette, Harryt élete
legfurcsább érzése kerítette hatalmába. Rajtakapta
magát, hogy azt reméli, Grace férje soha nem tér
vissza a háborúból.

HARMINCNÉGY
London
Másnap délután a Mulberry kikötő hatalmas
makettje körül gyűltek össze a Grosvenor Square 47
számú épület titkos szobájában. Jelen voltak a
terv kivitelezésével megbízott amerikai és angol
tisztek, Churchill személyes vezérkari
összekötője, Sir Hastings Ismay tábornok, és
néhány generális Eisenhower vezérkarából, akik
szobormereven ültek a helyükön.
A megbeszélés elég szívélyes légkörben
kezdődött, de néhány perc elteltével magasra
csaptak az indulatok. Érvek és ellenérvek
röpködtek, mulasztásokkal, a tények elferdítésével
vádolták egymást, sőt még néhány gyorsan
visszautasított személyes sértés is elhangzott. A
brit gyártási becslések túlzottan derűlátóak
voltak. Maguk amerikaiak túlzottan türelmetlenek –
nos igen, átkozottul amerikaias szemléletűek. Azt
mindannyian belátták, hogy nagy nyomás nehezedik
rájuk, ezért kezdték elölről a vitát.
Az egész invázió sikere azon múlott, hogy az
első csapatok partraszállása után a helyszínre
érkezzenek és működjenek a mesterséges kikötők. De
alig három hónap volt hátra a kitűzött D-napig, és
a Mulberry-program reménytelenül késett az
ütemtervhez képest. Azok az átkozott phoenixek az
okai mindennek, jegyezte meg az egyik angol tiszt,
akit történetesen a Mulberry egyik legsikeresebb
elemének munkálataival bíztak meg.
De igazat mondott, hiszen az óriás vasbeton
keszonoknak, az egész építmény gerinceinek
készültségi foka veszélyesen elmaradt a
tervezettől. Rengeteg probléma merült fel,
amelyeknek a megoldása érdekes feladat lehetett
volna, ha nem ekkora tét forog kockán. A vonórudak
megerősítéséhez kritikusan kevés cement és acél
állt rendelkezésre. Kevés volt az építési terület,
és Anglia déli partvidékének kikötőiben nem
találtak elegendő helyet az elkészült elemek
lehorgonyozására. Hiány mutatkozott
szakmunkásokban is, és a dologra fogottak is
gyengék, rosszul tápláltak voltak a szegényes
élelmiszerellátás következtében.
Katasztrofálisnak látszott a helyzet. A
hullámtörő keszonok nélkül az egész Mulberry
program működésképtelenné válhatott. Szükség volt
valakire, aki másnap reggel elutazik az építési
területre, és reálisan felbecsüli, hogy a
határidőre elkészülhetnek-e phoenixek. Olyan
emberre, aki a gigantikus építményeket átnézve,
képes az elfogadott terveken megfelelő szerkezeti
változtatásokat végrehajtani.
A jelenlévők az Északkeleti Hídépítő Vállalat
korábbi főmérnöké Peter Jordan kapitányt
választották ki erre a feladatra.

HARMINCÖT
London
A Hyde Parkban történt lövöldözést a londoni
esti lapok első kiadásai részletesen tálalták.
Valamennyi újság idézett a fiktív rendőrségi
nyilatkozatból. A nyomozók szerencsétlen
kimenetelű rablótámadásnak minősítik a
gyilkosságot, és a rendőrség két kelet-európai
származású férfit – nagy valószínűség szerint
lengyeleket – keres, akiket röviddel a gyilkosság
előtt láttak a helyszínen. Harry még bizonytalan
személyleírást is kitalált a gyanúsítottakról. Az
összes újság kesergett a West Enden megszaporodó
erőszakos utcai bűncselekmények miatt, amelyeket
összefüggésbe hoztak a háborúval. Történeteket
írtak le olyan férfiakról és nőkről, akiket a
közeli hónapokban leütöttek és kiraboltak a
csavargó menekültek, részeg katonák és dezertőrök.
Vicary komoly lelkiismeret-furdalást érzett,
amikor kora délután az irodájában átlapozta az
újságokat. Hitt az írott szó szentségében, s
rosszul érezte magát, amiért félrevezette a sajtót
és a közvéleményt. De a vétségére könnyen talált
mentséget. Lehetetlen volt elmondani az igazat,
hogy Rose Morelyt nagy valószínűséggel egy német
kém gyilkolta meg.
 A délután közepére Harry Dalton és a fővárosi
rendőrkapitányság tisztjeinek csapata összerakta
Rose Morely élete utolsó óráinak történéseit.
Harry már Vicary irodájában ült, hosszú lábait
felrakta az asztalra; Vicary láthatta elnyűtt
cipőtalpait.
– Kihallgattuk a szobalányt Higgins kapitány
házában – mondta Harry. – Azt mondta, hogy Rose
vásárolni indult. Minden délután ezt tette,
mielőtt a gyerekek hazaértek az iskolából.
Megtaláltuk a számlát csomagjában, amely szerint
az Oxford Street egyik üzletében vásárolt, közel a
Tottenham Court Roadhoz. Kihallgattuk a boltost
is. Emlékezett rá. Tulajdonképpen minden tételre
emlékezett, amit vásárolt. Azt mesélte, hogy
összefutott egy helyi ismerősével, egy másik
háztartási alkalmazottal. Az utca túloldalán lévő
kávéházban együtt megteáztak. Beszéltünk a
pincérnővel. Megerősítette a boltos szavait.
Vicary a kezeit nézegetve, érdeklődéssel
hallgatta.
– A pincérnő szerint Rose átment az Oxford
Street túloldalára, és beállt a nyugati irányba
tartó buszra várakozók sorába. Embereket küldtem a
szóba jöhető járatokra. Fél órával ezelőtt
rábukkantunk Rose autóbuszának kalauzára. Nagyon
élénken emlékezett rá. Elmondta, hogy rövid
beszélgetést folytatott egy nagyon magas,
feltűnően vonzó nővel, aki nagy sietve leugrott az
autóbuszról. Elmesélte, hogy amikor a Marble Arch
megállóhoz értek, ugyanaz a magas, nagyon csinos
nő ott várakozott. Elmondta, a saját szakállára
éppen fel akart hívni minket, de az újságokban
olvasott a rendőrség gyanúsítottjairól, és a
nagyon magas, csinos nőt nem találta közöttük.
 Egy gépírónő dugta be a fejét az ajtón. –
Elnézést a zavarásért, de telefonon keresik,
Harry. Colin Meadows detektívőrmester. Azt mondta,
hogy sürgős.
Harry az asztalánál vette fel a telefont.
– Maga ugyanaz a Harry Dalton, aki a Spencer
Thomas ügyet megoldotta?
– Én vagyok az az ember – felelte Harry. –
Miben lehetek a segítségére?
– A Hyde Park-i gyilkossággal kapcsolatban
keresem. Azt hiszem, hogy van valamim a maga
számára.
– Árulja el őrmester. Nagyon szorít bennünket
az idő.
– Azt hallottam, hogy a gyanúsított egy nő –
mondta Meadows. – Magas, vonzó, harminc és
harmincöt év közötti.
– Lehetséges. Mit tud róla?
– A Pope-gyilkosságon dolgozom.
– Olvastam róla – mondta Harry. – Alig tudom
elhinni, hogy valami tökös legény elvágta Vernon
Pope és a szeretője torkát.
– Valójában Pope-ot szemen szúrták.
– Igazán?
– Igen. És a barátnője a szívébe kapott egyet.
Szúrt seb, majdnem sebészi pontossággal.
Harry emlékezett, hogy a Belügyminisztérium
kórboncnoka mit mondott Beatrice Pymm hullájáról.
Baloldalon az utolsó bordán bevágást találtak.
Feltehetőleg mellkasi szúrás okozta.
– De az újságok – vetette közbe Harry.
 – Ugye nem bízik abban, amit az újságokban
olvas, Harry? Megváltoztattuk a sebek leírását,
hogy megkíméljük magunkat az őrültektől.
Meglepődne ha tudná, hogy hány ember akart volna
előnyt húzni Vernon Pope meggyilkolásából.
– Túlzottan nem. Igazi gazember volt. De
folytassa, őrmester.
– Pope meggyilkolásának estéjén a maga által
keresett lánykához hasonlító nőt láttak bemenni a
raktárházba. Két tanúnk van rá.
– Jézus Krisztus!
– Lesz még érdekesebb is. Közvetlenül a
gyilkosság után Robert Pope és egyik erős embere
berontottak egy islingtoni panzióba, egy nőt
kerestek. Úgy tűnik, hogy rossz címet kaptak.
Rakétaként süvítettek keresztül az épületen. De
előbb még leütötték a háziasszonyt.
– Miért csak most értesülök erről? – csattant
fel Harry. – Pope-ot közel két hete ölték meg.
– Mert a főnököm azt hiszi, ábrándokat
kergetek. Ő meg van győződve, hogy Pope-ot
valamelyik riválisa ölte meg. Nem akarta, hogy más
elméletekkel vesztegessük az időnket, és lezárta
az ügyet.
– Ki ez a főnök?
– Kidlington.
– Oh, Krisztusom. Szent Andrew?
– Pontosan ő. De van még egy dolog. A múlt
héten valamikor kihallgattam Robert Pope-ot. Még
egyszer érdeklődni akartam nála, de elnyelte a
föld. Képtelenek voltunk megtalálni.
– Kidlington benn van most?
 – Láttam, hogy az irodájában ül, és a rohadt
papírmunkájával vacakol.
– Tartsa nyitva a szemét. Élvezni fogja, ami
most következik.
Harry úgy rohant vissza Vicary irodájába, hogy
majd a nyakát törte. Gyorsan beszámolt a
beszélgetésről, annyira elhadarta a részleteket,
hogy Vicarynak kétszer is meg, kellett állítania,
és elölről kezdetnie az egészet. Amikor a végére
ért, Harry letárcsázott egy számot, és a kagylót
átadta főnökének.
– Halló, Kidlington detektív-főfelügyelő?
Alfred Vicary beszél a Hadügyminisztériumból.
Köszönöm jól vagyok. De attól tartok, nagyon
komoly segítséget kell kérnem öntől. A Pope
gyilkosságról van szó. Közlöm önnel, hogy
mostantól ez titkosszolgálati ügy. Az egyik
emberem azonnal átmegy magához. Harry Daltonnak
hívják. Valószínűleg emlékszik rá. Igen? Nagyon
helyes. Teljes másolatot akarok kapni az egész
nyomozati anyagról. Hogy miért? Attól tartok,
ennél többet nem mondhatok, főfelügyelő. Köszönöm
az együttműködését. Jó napot.
Vicary letette a kagylót. Tenyerével az
asztalra csapott, és hetek óta először mosolygott
rá Harryra.
Catherine Blake összekészítette a retiküljét
estére. Belerakta a stilétóját, a Mauser
pisztolyát, a fényképezőgépét. Vacsorázni készült
Jordannal. Arra számított, hogy utána elmennek a
férfi házába szeretkezni, mint minden alkalommal.
Teát főzött magának, és elolvasta a délutáni
újságokat. A nap legnagyobb híre Rose Morely
meggyilkolása volt a Hyde Parkban. A rendőrség
feltételezése szerint rablótámadás történt, de a
tettes elvesztette az önuralmát, és gyilkolt.
Találtak néhány gyanúsítottat. Pontosan így
gondolta. Tökéletesen bejött a dolog. Levetkőzött
és sokáig fürdött. Éppen vizes haját törölgette,
amikor a telefon megszólalt. Egész Angliában
egyetlen ember tudta a telefonszámát, Peter
Jordan. Catherine meglepetést színlelt, amikor a
vonal másik végéről meghallotta a hangját.
– Nagyon sajnálom, de el kell napolnunk a
vacsorát. Bocsáss meg, Catherine. Valami fontos
dolog jött közbe.
– Megértelek.
– Még a hivatalban vagyok. Éjjel későig bent
kell maradnom.
– Peter, nem vagy köteles magyarázattal
szolgálni nekem.
– Tudom, de szeretném megtenni. Holnap reggel
nagyon korán el kell utaznom Londonból, és előtte
még rengeteg munkám van.
– Nem akarom elhitetni veled, hogy nem vagyok
csalódott. Borzasztóan vártam a ma esti
együttlétet. Már két napja nem láttalak.
– Nekem egy hónapnak tűnt. Nagyon szeretnélek
látni.
– Egyáltalán szóba sem jöhet, hogy
találkozzunk?
– Legalább tizenegy óráig nem érek haza.
– Az éppen megfelelő.
– És holnap reggel öt órára jön értem az autó.
– Ez is remek.
– De Catherine…
 – Van egy javaslatom. Tizenegy órakor várlak a
házad előtt. Készítek valami ennivalót. Te
pihenhetsz és készülhetsz az útra.
– Valamennyit aludnom kell.
– Megígérem, hogy hagylak aludni.
– Az utóbbi időben nem sokat aludtunk.
– Majd megpróbálom visszafogni magam.
– Akkor tizenegykor várlak.
– Csodálatos.
Már nagyon hosszú ideje a piros fény világított
Boothby irodájának dupla ajtaja fölött. Vicary
odanyúlt, hogy másodszor is megnyomja a csengőt,
és ezzel égbekiáltó módon megszegje Boothby
rendeletét, de megállította magát. A nehéz ajtók
túlsó oldaláról hangos vitatkozás szűrődött át,
világosan kivette egy nő és Boothby hangját. – Ezt
nem teheti velem! A nő váratlanul hangosan és
kicsit hisztérikusan kitört. Boothby sokkal
nyugodtabban válaszolt, ahogy a türelmes szülő
oktatja eltévelyedett gyermekét. Vicary idiótának
érezte magát, de nem tudta megállni, hogy ne
szorítsa a kulcslyukra a fülét. – Gazember!
Mocskos gazember! Ez újra a nő volt. Azután
becsapódott egy ajtó. A jelzőfény hirtelen zöldre
váltott. Vicary nem törődött vele. Sir Basil
irodájának volt még egy titkos bejárata, amelyet
csak a ház ura és parancsolója, meg a főigazgató
használt. Annyira persze nem volt titkos, hogy ha
Vicary elég sokáig vár, a nő fel fog bukkanni a
sarkon, és vethet rá egy pillantást. Már hallotta
is a magas sarkú cipőinek kopogását, ahogy dühösen
a padlóhoz veri a sarkait. Befordult a sarkon.
Grace Clarendon volt az. Megállt, és összehúzott
szemmel, undorodva nézett Vicaryra. Az arcán
csorogtak a könnyek. Elfordult és eltűnt a
folyosón.
Az irodában sötét volt, egyetlen lámpa
világított Boothby íróasztalán. A levegő bűzlött a
könyökénél érintetlenül füstölgő cigarettától.
Boothby nadrágtartóban és feltűrt ujjú ingben
irogatott egy dossziéba. Anélkül, hogy felnézett
volna, arany tollával az íróasztala előtt álló
székre mutatott. – Hallgatom – mondta.
Vicary gyorsan tájékoztatta a friss
fejleményekről. Beszámolt a Rose Morely
meggyilkolásával kapcsolatos egész napos nyomozás
eredményéről. Beszélt a német ügynök és a Vernon
Pope gyilkosság közötti lehetséges összefüggésről.
Elmagyarázta, okvetlenül szükséges, hogy
megtalálják és kihallgassák Robert Pope-ot. Elkért
minden elérhető embert Pope keresésére. Boothby
sztoikus nyugalommal hallgatta Vicary
beszámolóját. Még szokásos fészkelődését és
járkálását is felfüggesztette, láthatóan nagyobb
érdeklődéssel figyelt, mint általában.
– Nos – mondta Boothby. – Ez az első jó hír,
amit az eset felmerülése óta hallottunk. A maga
érdekében remélem, hogy igaza lesz a gyilkosságok
közötti kapcsolatot illetően.
A türelem és az utánajárás fontosságáról
kezdett papolni. Vicary Grace Clarendonra gondolt.
Már azon volt, hogy megkérdezi Boothbyt, miért
hívatta az irodájába, de nem tudott volna
elviselni még egy kioktatást a szükséges
tudnivalóról. Vicary rettenetesen érezte magát. A
vérpadra tette Grace fejét, hogy egy vesztes
vitában győzelmet érő pontokat szerezzen magának,
és Boothby lecsapott a bárddal. Kíváncsi volt,
hogy kirúgták-e, vagy megúszta egy szigorú
figyelmeztetéssel. Az asszony értékes tagja az
állománynak, értelmes és szolgálatkész. Remélte,
hogy Boothby megtartotta.
– Közvetlenül felhívom a megfigyelők főnökét,
és utasítom, hogy annyi embert adjon magának,
amennyit csak nélkülözni tud – mondta Boothby.
– Köszönöm, Sir Basil. – Vicary távozni
készült.
– Tudom, hogy támadtak nézeteltéréseink ebben
az ügyben, de őszintén remélem, Alfred, hogy
mindenben igaza van. – Boothby elbizonytalanodott.
– Néhány perce beszéltem a főigazgatóval.
– Oh – reagált Vicary.
– Huszonnégy óra bizalmat előlegezett még
magának. Ha ez idő alatt nem történik áttörés,
attól tartok, ki kell vennünk a kezéből az ügyet.
Amikor Vicary kilépett a szobából, Boothby
felvette a titkos telefonját. Letárcsázta a
számot, és várt a bejelentkezésre.
A vonal másik végén a férfi szokás szerint nem
mutatkozott be, csak annyit mondott: – Tessék?
Boothby sem mutatkozott be. – Úgy tűnik, a
barátunk megközelítette a prédát. Ideje elkezdeni
a második számú akciót.
A férfi a vonal túlsó végén néhány szót
mormogott, majd letette a kagylót.
A taxi öt perccel tizenegy óra előtt állt meg
Peter Jordan házánál. Catherine látta, hogy a
férfi elsötétítési zseblámpával a kezében, a
bejárat előtti járdán várakozik. Kimászott a
kocsiból, és kifizette a sofőrt. Valahol az utca
végén felberregett egy motor. A taxi elhajtott.
Catherine tett egy lépést Jordan felé, amikor
meghallotta a felbőgő motort és a nedves aszfalton
csikorogva megpördülő kerekeket. A hang irányába
fordította fejét, és észrevette a feléje rohanó
furgont. Csak néhány méter választotta el tőle.
Lehetetlennek látszott elugrani előle. Becsukta a
szemét, és várta a halált.
Dicky Dobbs korábban még soha nem ölt meg
senkit. Persze törte már össze emberek csontjait,
torzította el az arcukat. Egy pasast még
nyomorékká is vert, mert nem köhögte ki a védelmi
pénzt. De emberi életet még nem oltott ki.
Élvezettel gyilkolnám meg a szukát. Megölte
Vernont és Vivie-t. Számon sem tudja tartani, hogy
hányszor meglógott már előle. És isten tudja mit
művel ezzel az amerikai tiszttel. A taxi befordult
a sötét utcába. Dicky finoman elfordította az
önindítót, begyújtotta a furgon motorját. Kicsit
rálépett a gázra, majd kezét a kormánykeréken
nyugtatva várt. A taxi elhajtott. A nő elindult az
út túloldalára. Dicky sebességbe tette a furgon,
és tövig taposta a gázpedált.
Lágy, meleg sötétség vette körül. Nem érzett
semmit, csak a füle csengett szakadatlanul.
Megpróbálta kinyitni a szemeit, de nem sikerült.
Megkísérelt levegőt venni, de nem tudott. Az
apjára és az anyjára gondolt. Azután Maria
lopózott a tudatába, azt álmodta, hogy
Spanyolországban van, a folyó partján fekszik egy
meleg sziklán. Egyáltalán nem tört ki a háború,
Kurt Vogel soha nem lépett be az életébe. Lassan
tudatára ébredt a hátába nyilalló éles
fájdalomnak, érezte a testére nehezedő súlyt. A
tüdeje oxigénért kiáltott. Émelygett, de lélegezni
még nem tudott. Vakító fényességet látott, mintha
üstökös haladt volna át a végtelen fekete
ürességen. Valami rázta a testét. Valaki a nevén
szólongatta. És egészen váratlanul rájött, hogy
végül mégsem halt meg. Az émelygés megszűnt, végre
levegőt tudott venni. Azután kinyitotta a szemét,
és Peter Jordan arcát látta. – Catherine, hallasz
engem, drágám? Jól érzed magad? Jézusom! Azt
hittem, hogy megpróbál megölni! Catherine, hallasz
engem?
Egyiküknek sem volt nagy kedve enni. Mindketten
inni akartak valamit. Jordannak a csuklójához volt
bilincselve az aktatáskája, első alkalommal hozott
haza ilyesmit magával. Bement a dolgozószobájába,
és kinyitotta a zárat. Catherine hallotta, hogy
forgatja a páncélszekrény kombinációját, kinyitja
a nehéz ajtót, majd visszacsukja. Kijött és bement
a szalonba. Kitöltött két nagy pohár konyakot, és
felvitte a hálószobába.
A brandy kortyolgatása közben lassan
levetkőztek. Catherine csak nehezen tudta tartani
a poharát. A kezei remegtek, a szíve kalapált a
mellkasában, és nagyon betegnek érezte minden
porcikáját. Kényszerítette magát, hogy igyon a
konyakból. A meleg szétáradt a testében, és
kezdett megnyugodni.
Szörnyű tévedést követett el. Soha nem lett
volna szabad a Pope testvérekhez fordulnia. Valami
más megoldást kellett volna kitalálnia. De még egy
hibát el kell követnie. Meg kell ölnie Robert
Pope-ot, és Dicky Dobbst is, mihelyt lehetőség
kínálkozik rá.
Jordan mellette ült az ágyon. – Nem tudom,
hogyan vagy képes ilyen nyugodtan viselni az
egészet – mondta. – Végeredményben majdnem
megöltek percekkel ezelőtt. Nyugodtan kimutathatod
az érzelmeidet.
Még egy hiba. Sokkal riadtabban kellene
viselkednie. Meg kellene kérni a férfit, hogy
tartsa a karjaiban, és nyugtatgassa. Meg kellett
volna köszönni, hogy megmentette az életét. Nem
képes továbbra is világosan gondolkodni. Érezte,
hogy elveszítette az önkontrollját. Rose Morely… a
Pope testvérek… Gondolatai Jordan páncélszekrénybe
zárt aktatáskája körül forogtak. Csak a tartalmára
tudott gondolni. Az járt a fejében, hogy a
csuklójához láncolva hozta haza. A háború
legfontosabb titka, az invázió titka itt van az
orra előtt. És ha valóban itt van? Igazán el tudja
lopni? Meg akarta oldani a feladatot. Nem érezte
már a kockázatot. Nem képes tovább folytatni ezt a
viszonyt Peter Jordannal. Nem képes rá, hogy
minden éjjel neki adja a testét, és utána
belopózzon a dolgozószobájába. – Egy megbízatás,
és utána kimentünk. Vogel ezt ígérte neki. A
szaván fogja.
Catherine befejezte a vetkőzést, és befeküdt az
ágyba. Jordan még mindig az ágy szélén ült,
kortyolgatta a konyakját, és mereven bámult a
sötétbe.
– Ezt nevezik angol tartózkodásnak – mondta
Catherine. – Nem engedjük megnyilvánulni az
érzelmeinket, még ha majdnem halálra is gázol egy
autó.
– Mikor engeded megnyilvánulni az érzelmeidet?
– kérdezte a férfi, még mindig a sötétbe bámulva.
– Ma este téged is megölhettek volna, Peter.
Miért tetted ezt?
– Mert ráébredtem valamire, amikor láttam azt
az átkozott idiótát feléd rohanni. Rájöttem, hogy
végzetesen, őrülten, teljesen beléd szerettem,
Attól a pillanattól kezdve érzem, ahogy beléptél
az életembe. Soha nem hittem volna, hogy valaki
ismét boldoggá tud tenni. De te megtetted,
Catherine. És rettenetesen féltem, hogy mindez
egyszer csak véget ér
– Peter – mondta gyengéden. A férfi háttal ült
neki. Megfogta a vállát, lehúzta magához, de
Jordan teste mereven ellenállt.
– Rendszeresen eltűnődtem, hogy mit is
csináltam abban a pillanatban, amikor ő meghalt.
Tudom, hogy beteges dolognak hangzik, de nagyon
sokáig kísértett ez a gondolat. Azért
gyötrődhettem, mert nem voltam vele. Mert a
feleségem egyedül halt meg a viharban Long Island
autósztrádáján. Mindig azon tűnődtem, hogy
tehettem volna-e érte valamit. És ma este láttam,
hogy az egész újra megtörténik. De ezúttal
tehettem valamit, amivel megakadályozhatom. És
megtettem.
– Nagyon köszönöm, hogy megmentetted az
életemet, Peter Jordan.
– Hidd el, önző okból tettem. Rettentő sokáig
vártam, hogy rád találjak, Catherine Blake, soha
nem akarok többé nélküled élni.
– Így érzed?
– Teljes szívemből így érzem.
Újra utánanyúlt, és ezúttal a férfi odabújt
hozzá. Catherine csókolgatta. – Istenem, mennyire
szeretlek, Peter. – Elcsodálkozott, hogy ilyen
könnyen ajkára jött a hazugság. Jordan hirtelen
nagyon megkívánta. Ő a hátára feküdt, szétnyitotta
neki a combjait, és amikor Jordan beléhatolt,
érezte, hogy a teste megemelkedik. Begörbítette a
hátát, és még mélyebben vonta magába. Olyan
hirtelen történt, hogy zihálva kapkodott levegő
után. Az aktus végén fékezhetetlen nevetésben tört
ki.
 Jordan a mellére fektette a fejét. – Mi olyan
szórakoztató?
– Csak nagyon boldoggá tettél, Peter. Annyira
boldoggá.
Alfred Vicary idegesen virrasztott a St James's
Streeten. Kilenc órakor leballagott a kantinba
enni valamit. Szokás szerint csapnivaló volt a
kínálat, krumplileves és valami folyami ízű,
fehérhúsú párolt hal. De mivel majd meghalt az
éhségtől, másodszor is vett belőle. Tiszttársa,
egy betegesen babonás korábbi ügyvéd, kihívta
sakkpartira. Vicary rosszul és lélektelenül
játszott, de a végén néhány briliáns lépéssel
sikerült megnyernie a partit. Remélte, hogy ez az
eset megoldódásának allegóriája.
A lépcsőházban Grace Clarendonnal futott össze.
Úgy cipelte karjában a köteg dossziét, mint
iskolás lány a könyveit. Ellenséges pillantást
vetett Vicary-ra, majd lefelé csattogott a
Nyilvántartó föld alatti börtönébe.
Az irodájába visszatérve dolgozni próbált –
Becker hálózata figyelmet követelt –, de képtelen
volt a lényegre összpontosítani.
– Miért nem mondta ezt el nekünk korábban?
– Elmondtam Boothbynak.
Egy órányi alvásra lett volna szüksége. A
telexgép korábban megnyugtató kattogását a
szomszédos szobából légkalapács dübörgésének
hallotta. Apró tábori ágya, amely valamikor
megszabadította az álmatlanságtól, most minden baj
forrásának látszott a szemében. Negyven perce járt
körbe az irodájában, egyik faltól a másikig
lépkedve. Mrs. Blancard, az éjszakai gépírónők
felügyelője a lármától megriadva dugta be a fejét
Vicary ajtaján. Töltött neki egy hatalmas pohár
whiskyt, ráparancsolt, hogy igya meg, majd
visszavonult a kuckójába.
Harry telefonált, hogy semmi eredmény.
Felvette a telefont, és Helen számát tárcsázta.
Egy bosszankodó férfi vette fel. – Halló. Halló. A
fenébe, ki beszél? Vicary csendesen letette a
kagylót.
Harry harmadszor is jelentkezett – még mindig
semmi.
Vicary elcsüggedt, a lemondó levelét
fogalmazta.
– Olvasta valamikor Vogel dossziéját?
– Nem.
Darabokra tépte a levelet, és bedobálta az
elégetésre szánt papírok közé. Feküdt az ágyon, az
íróasztali lámpa az arcába világított, és a
mennyezetet bámulta.
Eltűnődött, hogy a nő miért lépett kapcsolatba
a Pope testvérekkel. Összejátszottak vele,
ugyanúgy részt vesznek a kémkedésben, mint a
feketepiaci ügyletekben és a védelmi pénzek körüli
disznóságokban? Nem valószínű, vélekedett magában.
Talán az általuk nyújtott szolgáltatások kedvéért
ment oda, feketepiacon árult benzinért, fegyverért
vagy emberekért a megfigyelési akcióihoz. Robert
Pope letartóztatásáig és kihallgatásáig semmit sem
vehet biztosra. Azt tervezte, hogy górcső alá
veszi Pope egész tevékenységét. Ha valami gyanús
dologra bukkan, a társaság nagy részét megvádolja
Németországnak végzett kémkedéssel, és hosszú
időre börtönbe záratja őket. De mit gondoljon Rose
Morelyről? Lehetséges, hogy az egész ügy
tragikusan véletlen egybeesés? Hogy Rose
felismerte Anna Steinert, és az életével fizetett
érte? Nagyon elképzelhető, gondolta Vicary. De
ugyanakkor hajlandó volt feltételezni a rosszabbik
forgatókönyvet is, hogy Rose Morely is német
ügynök volt. Mielőtt lezárja a gyilkosság ügyét,
gondos vizsgálatot indít az asszony hátterének
feltárására.
A karórájára pillantott, éjjel egy órát
mutatott. Felvette a telefont, újra tárcsázta az
előbbi számot. Ezúttal Helen szólt bele a vonal
túlsó végén. Huszonöt év után először hallotta a
hangját.
– Halló, halló. Ki beszél, kérem? – Vicary meg
akart szólalni, de képtelen volt rá. – Menjen a
pokolba! – És az összeköttetés megszakadt.
Catherine kinyitotta a dolgozószoba ajtaját,
belépett, és halkan becsukta maga után.
Felkapcsolta az íróasztali lámpát. A retiküljéből
elővette a kamerát és a Mauser pisztolyt. A
Mausert agyával a keze ügyébe esve lefektette az
asztalra, hogy ha szükség lenne rá, gyorsan
lövőhelyzetbe hozhassa. Letérdelt a páncélszekrény
elé, ide-oda forgatta a számtárcsát. Meghúzta a
fogantyút, és az ajtó kinyílt. Benne volt a bezárt
aktatáska. A saját kulcsával kinyitotta és
belenézett.
Érezte, hogy gyorsabban ver a szíve.
Kitette a könyvet az asztalra, és lefényképezte
a borítóját.
Azután fellapozta, elolvasta az első oldalt:
PHOENIX PROJECT
1) TERVEZÉSI ELŐÍRÁSOK
2) ÉPÍTÉSI ÜTEMTERV
3) HADRENDBE ÁLLÍTÁS
 Istenem, igazán megszereztem, gondolta
Catherine.
Lefotózta ezt az oldalt is, azután tovább
lapozott.
Egymást követték a tervrajz lapjai, nem hagyott
ki egyet sem.
Az egyik oldalon a legénységi létszámigények, a
másikon a vonóerő nagysága szerepeltek –
lefényképezte ezeket is.
Kifogyott a filmje. Kivette az elhasznált
tekercset, és újratöltötte a gépet. Még két
további oldallal végzett.
Akkor zajt hallott az emeletről, Jordan felkelt
az ágyból.
Lefényképezte a következő lapot.
Hallotta a férfi lépteit a padlón.
Lapozott és folytatta a munkát.
A fürdőszobában zubogott a víz.
További két oldalt megcsinált. Tudta, hogy soha
többé nem lesz képes hozzáférni ehhez a
dokumentumhoz. Ha valóban az invázió titkát
tartalmazza, nem hagyhatja félbe a fotózást.
Mialatt fényképezett, végiggondolta, hogy mit kell
tennie, ha Jordan lejön. Megöli a Mauserral. A
hangtompító miatt senki sem fogja meghallani a
lövést. Befejezi az anyag fényképezését, elutazik
Hampton Sandsba, megkeresi Neumannt, és jelzést
küldenek a tengeralattjárónak. Dolgozz tovább… És
mi történik akkor, ha a SHAEF kémelhárító
szolgálata megtalálja az invázió titkát ismerő
tiszt holttestét? Azonnali vizsgálatot indítanak.
Kiderítik, hogy többször látták egy nővel. Keresik
majd a nőt, de mivel nem találják, gyanítani
fogják, hogy ügynök volt az illető. Arra a
következtetésre jutnak, hogy a páncélszekrényben
őrzött dokumentumokat lefotózták, a partraszállás
titkát ellopták. Ne gyere be ide, Peter Jordan,
gondolta. A saját érdekedben, de az enyémben is.
Hallotta, hogy a férfi lehúzza a WC öblítőjét.
Csak még néhány oldalt. Gyorsan lefényképezte
őket. Kész! Összekötözte az iratrendezőt,
visszatette az aktatáskába, és elrakta a
páncélszekrénybe. Csendesen becsukta az ajtaját,
és elforgatta a zárat. A Mausert lövésre készen a
kezébe vette, majd lekapcsolta a villanyt és
kilépett a hallba. Jordan még nem jött le.
Gondolkozz élénken, Catherine!
Végigment a hallon, és belépett a szalonba. A
Mausert eltette a retiküljébe, és a holmiját
lerakta a padlóra. Felkapcsolta a villanyt,
odasétált az italkocsihoz. Nyugodj meg. Lélegezz
mélyeket. Amikor Peter Jordan belépett a szobába,
éppen egy pohár konyakot töltött magának.
Harry Dalton Pope raktárháza előtt várakozott
az osztály megfigyelő furgonjában. Két embert vitt
magával, Meadows detektívőrmestert a fővárosi
rendőrkapitányságról, és egy Clive Roach nevű
megfigyelőt. Harry az első utasülésen foglalt
helyet, Roach ült a kormánykerék mögött. Meadows
hátul szundikált néhány percet.
Hajnalodott. Hosszú és halálosan fárasztó
éjszaka állt mögöttük. Harry teljesen kimerült, de
valahányszor megpróbált elaludni, két nyugtalanító
látomás zavarta meg. Maga előtt látta a Hyde
Parkban meggyilkolt Rose Morelyt, a következő
pillanatban pedig Grace Clarendon arca villant fel
szeretkezés közben. Be akart bújni az ágyába, és
órákon át aludni. Szerette volna a karjában
tartani őt, és soha többé nem elengedni. Újra a
bűvkörébe került.
Grace képét váratlanul széttörte a raktárház
előtt felbukkanó furgon hangja. Egy magas, vaskos
alak szállt ki a vezetőülésről. Harry még a gyenge
reggeli fényben is felismerte.
– Tudja ki ez? – kérdezte Clive Roach.
– Persze. Dicky Dobbs – felelte Harry.
– Veszélyes fickónak látszik.
– Pope erős embere és pénzbehajtója.
– Ha ő szorongatna, azt hiszem, sürgősen
védelem után néznék.
– Ebben igaza van – mondta Harry. –
Csipkerózsika, ébredjen ott hátul!
Dobbs kinyitotta a raktárház rejtekajtaját, és
bement az épületbe. Egy pillanatra rá
felemelkedett a főkapu. Dobbs visszamászott a
furgonba.
Amikor Meadows felült, Roach éppen beindította
a motort.
Dobbs behajtott a raktárházba.
Mielőtt lecsukhatta volna az ajtót, Roach
teljes sebességgel berontott utána.
Harry kiugrott a megfigyelő kocsiból.
– Mi a francot csinál itt? – kiáltott rá Dobbs.
– Forduljon meg, emelje magasba a mocskos
kezeit, és tartsa a kibaszott pofáját –
parancsolta Meadows.
Harry előrelépett, és kinyitotta a furgon hátsó
ajtaját. Robert Pope a padlóra kuporogva ült.
Felpillantott, és mosolyogva megjegyezte: – Nahát,
csak nem az én régi barátom, Harry Dalton!
 Catherine taxival ment a lakására. Korán volt
még, közvetlen hajnal után, zavartalan,
gyöngyházszürke ég borult a város fölé. Hat órája
maradt a Hampstead Heath-i találkozásig Horst
Neumannal. Megmosta az arcát és a nyakát, majd
átöltözött hálóingbe és fürdőköpenybe.
Rettenetesen szükségét érezte néhány órányi
alvásnak, de előtte még el kellett végeznie
valamit.
Ma éjjel nagyon forró volt a helyzet. Ha Jordan
néhány másodperccel előbb jön le, kénytelen lett
volna megölni. Azt mondta neki, hogy nem tudott
aludni, mert rettenetesen felzaklatta a
gyilkossági kísérlet, és arra gondolt, egy pohár
konyak megnyugtatná az idegeit. Jordan szemmel
láthatólag elfogadta a magyarázatot, hogy miért
kelt fel az éjszaka közepén, pedig ő kételkedett,
hogy másodszor is beveszi a mesét.
Bement a nappaliba, és leült az íróasztalához.
A fiókból elővett egy tiszta lapot, meg a tollát.
Négy szót írt rá: „Most azonnal szabadítson ki!”
Lefektette a papírt az asztalra, megfelelő szögbe
állította a lámpát, kivette a fényképezőgépet a
retiküljéből, és a szeméhez emelte. Bal kezét a
papírlap mellé helyezte. Vogel meg fogja ismerni,
mert a hüvelykujján ott húzódik a forradás,
amelyet az átkozott csendes gyilkolási leckék
során szerzett. Két felvételt készített a kezéről
és az üzenetről, azután a papírt elégette a
fürdőszobai mosdóban.

HARMINCHAT
London
Harry Dalton arra gondolt, hogy még egy perc
szarakodás, és odabilincseli Pope kezét egy
székhez, azután véresre veri a pofáját. Egy
kisebb, üvegfalú irodában tartózkodtak a raktárház
földszintjén, Pope kényelmetlen faszéken
kuporgott, Harry fel-alá járkált, mint a ketrecbe
zárt leopárd. Vicary behúzódott a félhomályba,
mintha egészen másra figyelne. Nem tárták fel a
hovatartozásukat, a gengszter városi
rendőrtiszteknek hitte őket. Pope egy órája
tagadta, hogy ismerné azt a nőt, akinek a
fényképét Harry az orra alatt lengette. Az arca
unott, békés és pökhendi maradt, olyan ember
tekintetével nézett rájuk, aki egész életében
megszegte a törvényt, de belülről még nem látott
börtönt. Nem tudom elkapni, gondolta Harry.
Győzedelmeskedik fölöttem.
– Rendben van, kezdjük még egyszer elölről –
mondta Harry.
Pope az órájára nézett. – Ne kezdje megint,
Harry. Üzleti tárgyalásra kell mennem.
Dalton érezte, hogy elveszíti az önuralmát. –
Korábban soha nem látta ezt a nőt?
– Már százszor elmondtam magának. Nem!
– Tanúm van, akik azt állítja, hogy ez a nő a
bátyja meggyilkolásának napján belépett a
raktárházba.
– Akkor a tanúja téved. Hadd beszéljek vele.
Biztosan be tudnám láttatni vele a tévedését.
– Arról meg vagyok győződve. Hol volt, amikor a
bátyját meggyilkolták?
– Az egyik klubomban. Száz tanú is igazolni
tudja az állításomat.
– Miért rejtőzött el a rendőrség elől?
– Én nem rejtőztem el. Maguk is meg tudtak
találni, hapsikáim. – Pope Vicaryra nézett, aki a
saját kezeit bámulta. – Ez a másik soha nem
beszél?
– Pofa be, és figyeljen rám, Pope. Maga azért
kerülte a rendőrséget, mert tudja, ki ölte meg
Vernont, és a maga módján akar megfizetni neki.
– Képtelenségeket beszél, Harry.
– Islingtonban egy nagyon kedves hölgy azt
mondta, hogy két órával Vernon meggyilkolása után
berontott a panziójába, és valami nőt keresett.
– A maga nagyon kedves islingtoni hölgye
nyilvánvalóan téved.
– Ne etessen hülyeségekkel, Pope!
– Nyugalom, Harry, nyugalom.
– Napok óta őt keresi, de nem tudott a nyomára
bukkanni. Elgondolkodott már egyáltalán, hogy
miért volt képes kijátszani magát, meg az
orgyilkosait?
– Nem foglalkoztam ezzel, mert nem ismerem a
nőt.
Harry néhány verejtékcseppet látott megjelenni
Pope arcán. Végül csak elkapom, gondolta.
Vicary is észrevehette, mert ezt a pillanatot
választotta, hogy először megszólaljon. – Maga nem
őszinte hozzánk, Mr. Pope – mondta udvariasan, még
mindig a kezeit vizsgálgatva. Azután felnézett a
férfi arcába. De akkor mi sem lehetünk egészen
őszinték magával, igaz Harry?
Tökéletes időzítés, Alfred, gondolta Dalton.
Jól csinálja. – Nem bizony, Alfred, nem lehetünk
teljesen őszinték Mr. Pope-hoz.
Popé alaposan összezavarodott. – Mi a francról
beszélnek maguk ketten?
 – A Hadügyminisztériumból vagyunk. Biztonsági
kérdésekkel foglalkozunk.
Egy árnyék suhant át Pope arcán. – Mi köze a
bátyám meggyilkolásának a háborúhoz? – Hangja
elvesztette korábbi biztonságát.
– Mégis őszinte leszek magához. Erről a nőről
tudjuk, hogy német kém. Arról is tudunk, hogy
segítségért fordult magukhoz. És ha nem kezd el
beszélni, kénytelenek leszünk keményebb
eszközökkel rákényszeríteni.
Pope Harryhoz fordult, mintha csak őt nevezné
meg ügyvédjének. –Nem tudom elmondani neki, amit
tudni akar, mert én sem tudok semmit. Életemben
nem láttam azt a nőt.
Vicary csalódottnak látszott. – Hát akkor
letartóztatom, Mr. Pope.
– Milyen rohadt váddal?
– Kémkedés.
– Kémkedés! Ezt nem teheti! Nincs rá
bizonyítéka!
– Éppen elég bizonyítékom van, és hatalmam is,
hogy rács mögé dugjam, majd elhajítsam a rohadt
kulcsot. – Vicary hangja fenyegetően csengett. –
Hacsak nem akarja a hátralévő életét egy mocskos,
bűzös börtönzárkában tölteni, azt javasolom, hogy
mielőbb kezdjen beszélni.
Pope sűrűn pislogott, először Vicaryra nézett,
majd Harryra. Legyőzték.
– Könyörögtem Vernonnak, hogy ne vállalja a
munkát, de nem hallgatott rám – kezdte. –
Mindenáron a szoknyája alá akart nyúlni. Én mindig
tudtam, hogy valami nincs rendben körülötte.
– Mit akart maguktól? – kérdezte Vicary.
 – Azt kérte, hogy figyeljünk egy amerikai
tisztet. Teljesen pontos jelentést akart a
Londonon belüli mozgásáról. Kétszáz fontot
fizetett érte. Azóta sokszor lehetett látni vele.
– Hol?
– Éttermekben. A tiszt saját házában.
– Ezt honnan tudja?
– Követtem őket.
– Hogyan szólíttatta magát.
– Catherine. Vezetéknevet nem mondott.
– És a tisztnek mi volt a neve?
– Peter Jordan kapitány, az amerikai
haditengerészettől.
Vicary azonnal őrizetbe vette Robert Pope-ot és
Dicky Dobbst. Nem látott okot arra, hogy betartsa
a szavát egy hivatásos tolvajnak és hazudozónak.
Különben sem engedheti meg, hogy szabadon
szaladgáljanak az utcán. Elintézte, hogy egy
Londonon kívüli MI5 fogdában tegyék hűvösre őket.
Harry Dalton telefonált az amerikaiaknak a
Grosvenor Square-re, és megkérdezte, hogy szolgál-
e a SHAEF főhadiszállásán Peter Jordan nevű
tengerésztiszt. Tizenöt perc múlva valaki más
visszahívta, és azt mondta: – Igen, ki akarja
tudni? – Amikor Harry rákérdezett a beosztására,
az amerikai azt felelte: – Ezt nem kötik a mi
orrunkra, haver, sem a tiedre, sem az enyémre.
Harry beszámolt a beszélgetésről Vicarynak.
Vicary érezte, hogy agyába szökik a vér.
Kilencven percen át senki sem találta Basil
Boothbyt. Még korán volt, és nem érkezett be a
hivatalába. Vicary felhívta Cadogan Street-i
otthonát, ahol a sértődékeny komornyik közölte,
hogy már elment. A titkárnője, aki hivatásszerűen
őrizte Sir Basil hollétének titkát, kijelentette,
hogy minden percben várja. A szóbeszéd szerint
Boothby meg volt győződve arról, hogy az
ellenségei követik, és következetesen
bizonytalanságban hagyott mindenkit a személyes
mozgásával kapcsolatban. Röviddel kilenc óra után
végre befutott, és rendkívül elégedettnek
látszott. Vicary – aki kis híján két napja nem
fürdött, nem aludt vagy húzott tiszta ruhát –
követte az irodába, és rátört a hírrel.
Boothby az íróasztalához sétált, felemelte a
titkos telefonját. Letárcsázta a számot, és várt.
– Halló, Betts tábornok? Boothby keresi az ötödik
ügyosztályról. Azonnal ellenőriznem kell egy Peter
Jordan nevű haditengerészeti tisztet.
Rövid szünet állt be. Boothby az íróasztalon
dobolt az ujjaival, Vicary lágyan rugdosta Boothby
perzsaszőnyegének a mintáit.
– Igen, még itt vagyok – mondta Boothby. – Ő
az? A pokolba! Jobb ha megkeresi Eisenhower
tábornokot. Azonnal beszélnem kell vele. A
miniszterelnök hivatalával magam veszem fel a
kapcsolatot. Attól tartok, nagyon súlyos probléma
elé nézünk.
Boothby helyére tette a telefonkagylót, és
hamuszürke arccal nézett Vicaryra.
Hampstead Heath fölé fagyos köd ereszkedett.
Catherine Blake cigarettázva ült egy padon a kopár
bükkfák alatt. Minden irányban több száz méterre
ellátott. Meggyőződött róla, hogy egyedül van.
Neumann felbukkant a ködben, kezeit mélyen a
kabátzsebébe süllyesztette, határozott cél felé
törekvő ember benyomását keltette. Catherine-től
néhány méternyire megszólalt. – Beszélni akarok
magával. Minden rendben van, magunkban vagyunk. –
Leült melléje a padra, Catherine megkínálta
cigarettával, amelyet az övéről gyújtott meg.
Catherine átadta neki a két tekercs filmet
tartalmazó borítékot. – Szilárd meggyőződésem,
hogy ezt akarták kideríteni – mondta. – Tegnap
este hazahozta magával annak a projectnek a
dokumentációját, amelyen dolgozik. Az egészet
lefényképeztem.
Neumann zsebre tette a borítékot. – Gratulálok,
Catherine. Gondoskodom róla, hogy a portugál
követségen keresztül biztonságban a barátaink
kezébe kerüljön.
– Van még valami azon a filmtekercsen.
Megkértem Vogelt, hogy menekítsen ki minket.
Néhány dolog rosszul sült el. Nem hiszem, hogy
rejtőzködésem sokáig fenntartható.
– Nem akar beszélni róla nekem?
– Higgye el, minél kevesebbet tud, annál jobb.
– Maga profi. Én meg csak egy küldönc vagyok.
– Csak minden pillanatban álljon készen a
menekülésre.
Catherine felállt és tovább sétált.
– Jöjjön be, és üljön le, Alfred – mondta
Boothby. – Attól tartok, kényszerhelyzetbe
kerültünk. – Boothby az íróasztala előtti székre
mutatott. Panyókára vetett szövetkabátban lépett
be az irodája ajtaján. Azután levette, átadta a
titkárnőjének, aki egy kutya hűséges tekintetével
nézett rá, és várta a következő parancsot. – Kávét
kérünk. És ne zavarjanak. Köszönöm.
Vicary leereszkedett a székre. Erősen
bosszantotta a helyzet. Sir Basil három órára
eltűnt. Amikor Vicary utoljára látta, valami
mulberry-kről dünnyögve rohant ki az ajtón. A
kódnév semmit nem mondott Vicarynak. Ilyen néven
csak a szederfát ismerte, amelyik édes
gyümölcsöket termett. A várakozás egész ideje
alatt fel-alá járkált a szobájában, és azon
tűnődött, mennyire súlyos a kár. De valami más is
aggasztotta. Az első pillanattól őrá bízták az
ügyet, és most mégis Boothby tájékoztatja
Eisenhowert és Churchillt.
Bejött a titkárnő, tálcán ezüst kávéskannát és
kecses porcelán csészéket hozott. Óvatosan letette
Boothby íróasztalára, majd kiment a szobából.
Boothby töltött mindkettőjüknek. – Tejet, Alfred?
Ez valódi.
– Köszönöm, kérek.
– Rendkívül bizalmas dologról akarok beszélni –
kezdte Boothby. – Nagyon kevés ember tud a
létezéséről – a partraszállás maroknyi tervezője,
és a project kivitelezésének irányítói. Magam is
csak kevés részletet ismertem. Egészen a mai
napig.
Boothby benyúlt az aktatáskájába, kiemelt egy
összehajtogatott térképet, és kiterítette az
asztalra. Felvette az olvasószemüvegét, amelyet
eddig soha nem viselt Vicary jelenlétében, és
arany tollával mutogatott.
– Itt látható Normandia partvidéke – húzta
végig a tollát a térképen – Itt van a Szajna-öböl.
Az invázió kigondolói arra a következtetésre
jutottak, hogy a művelet sikeréhez elegendő embert
és utánpótlást csak egy nagy, teljesen felszerelt
kikötő segítségével lehet gyorsan partra tenni.
Ennek hiányában az invázió teljes kudarccal
végződhet.
 Vicary figyelmesen hallgatta, jóváhagyóan
bólintott.
– De a kikötővel kapcsolatban felmerült a
probléma, hogy nem tervezhetjük valamely
meglévőnek az elfoglalását. Ezért a következő terv
született. – Boothby újabb térképet vett elő a
táskából. Ez is a francia partvidék azonos
szakaszáról készült, de a partvonal mentén
számtalan berajzolt jelzés utalt valami szerkezet
jelenlétére. – Ezt a tervet nevezik Mulberry
hadműveletnek. Két teljesen felszerelt mesterséges
kikötőt építtetünk itt Angliában, és a D-napon
átvontatjuk őket a Csatornán.
– Mindenható Úristen! –dünnyögte Vicary.
– Most egy szűk körű társaság tagjává avatjuk,
Alfred, ezért nagyon figyeljen. – Boothby megint a
tollát használta mutatópálcának. – Ezek gigantikus
acélmólók, amelyeket a partvonaltól néhány
kilométerre lehorgonyoznak. A céljuk az, hogy
megtörjék a part felé zúduló hullámok erejét. Ezen
a szakaszon elsüllyesztenek néhány kivénhedt
kereskedelmi hajót, hogy hullámtörőt alkossanak
belőlük. A műveletnek ezt a részét „Gooseberry”-
nek nevezik. Ezek úszó útpályák, a végükön
kikötőpillérekkel. A 10000 tonnás teherhajók
kikötnek a pillérfejeknél, a felszerelést
közvetlenül teherautókra rakják, és partra
szállítják.
– Figyelemre méltó terv – jegyezte meg Vicary.
– Az egész építmény gerincét ezek a részek
jelentik – mondta Boothby, és a tollával három
pontot jelölt meg a térképen. – Ezeknek a kódneve
Phoenix. Jóllehet nem emelkednek ki a vízből.
Elsüllyesztik őket. Óriási vasbeton keszonokról
van szó, amelyeket átvontatnak a Csatornán, és
belső hullámtörőként sorban elsüllyesztenek. Ezek
a Mulberry hadművelet legkritikusabb részei. –
Boothby egy pillanatig tétovázott. –Peter Jordan
kapitányt erre a műveletre jelölték ki.
– Jóságos Isten! – motyogta Vicary.
– Attól tartok, hogy még rosszabb a helyzet. A
phoenix-elemekkel gond van. 145 darabot terveztek
építeni belőlük. A szerkezetek hatalmasak, 18
méter magasak. Némelyiken saját legénység teljesít
szolgálatot, és ezekre légvédelmi ütegeket
szerelnek. Az építésük hatalmas mennyiségű
vasbetont emészt fel, és képzett szakmunkásokat
igényel. A munkálatok kezdettől fogva késnek,
komoly akadályt jelent a nyersanyagok hiánya.
Boothby összehajtogatta a térképeket, és
bezárta az íróasztal fiókjába.
– Peter Jordan kapitány tegnap este parancsot
kapott, hogy utazzon délre, járja végig az építési
területeket, és reálisan becsülje fel a
körülményeket, hogy a phoenix-egységek időben
elkészülhetnek-e. A Grosvenor Square 47 szám
alatti épületet csuklójához láncolt aktatáskával
hagyta el. A phoenixek tervrajzai a táskában
voltak.
– Mindenható Isten! – mondta Vicary. – Mi az
ördögért csinálta ezt?
– A családjának van egy háza itt Londonban,
ahol jelenleg lakik. Biztonságos páncélszekrény is
található benne. A SHAEF hírszerző szolgálata
megvizsgálta, és jóváhagyta a használatát.
Mindez nem következett volna be, ha Boothby
továbbítja az én átkozott riadójelzéseimet,
gondolta magában Vicary. Hangosan azt mondta: –
Szóval, ha Jordan kapitányt kompromittálták,
lehetséges, hogy a Mulberry hadművelet terveinek
nagyobb része a németek kezére jutott.
– Én is ettől félek – felelte Boothby. – És
vannak még további rossz híreim is. A Mulberry
természeténél fogva alkalmas arra, hogy elárulja
az invázió egész titkát. A németek tudják, hogy a
sikeres partraszálláshoz kikötőkre van szükségünk.
Azt várják, hogy közvetlen támadást intézünk egy
kikötő ellen, és a lehető legrövidebb időn belül
használatba vesszük. Amennyiben felfedezik, hogy
mesterséges kikötőt építünk, vagyis elkerüljük
Calais megerősített védelmű kikötőit, könnyen
rájöhetnek a normandiai támadás tervére.
– Jóságos Istenem! Ki a nyavalya ez a Peter
Jordan kapitány?
Boothby újra kutatni kezdett az aktatáskájában.
Elővett egy vékony dossziét, és az asztalon át
Vicary elé tolta. – Az Északkeleti Hídépítő
Vállalat főmérnökeként dolgozott. Ez Amerika egyik
legnagyobb hídépítő társasága. Amolyan
csodagyereknek tartották. Azért hozták át a
Mulberry hadművelethez, mert jelentősek a
tapasztalatai a nagy építkezések irányításában.
– Most hol van?
– Még délen ellenőrzi az építési helyeket. Hét
órára várják vissza a Grosvenor Square-re. A
tervek szerint nyolc órakor számol be
Eisenhowernek és Ismay-nek a tapasztalatairól. Azt
akarom, hogy Harry segítségével csendesen kapják
el a Grosvenor Square-en, és vigyék egy richmondi
házba. Ott fogjuk kikérdezni. Azt akarom, hogy
maga vezesse a kihallgatást.
– Köszönöm, Sir Basil. – Vicary felállt.
– És a legvégső esetben szüksége lehet Jordan
segítségére, hogy felgöngyölítse a hálózatát.
 – Ez igaz – mondta Vicary. – De a kár
nagyságától függően még több segítségre is
szükségünk lehet.
– Támadt valami ötlete, Alfred?
– Most a legelején csak egy. A kihallgatás
előtt szeretném belülről megnézni Jordan házát.
Van kifogása ellene?
– Nincs – mondta Boothby. – De feltűnés nélkül
csinálja, Alfred, nagyon csendesen.
– Ne aggódjon. Diszkrét leszek.
– Tudja, hogy néhány megfigyelő erre
specializálta magát, a betörésekre és észrevétlen
bejutásokra.
– Elképzelhető, hogy valamelyiküket igénybe
veszem a munkára.
Harry Dalton forgatta a vékony acél szerszámot
Jordan bejárati ajtajának zárjában. Vicary arccal
az utca felé várakozott, testével takarta Harry
ténykedését. Egy pillanat múlva hallotta a
zárnyelv csendes kattanását. Harry, egy minden
hájjal megkent hivatásos tolvaj módjára, a
tulajdonos könnyedségével nyitotta ki az ajtót, és
tessékelte be a házba.
– Ezt átkozottul ügyesen csinálja – mondta
Vicary.
– Egyszer láttam valakitől a moziban.
– Nem igazán hiszem el ezt a történetet.
– Mindig tudtam, hogy maga egy intelligens
pasas.
Harry becsukta az ajtót. – Törölje le a lábát.
Vicary kinyitotta a szalon ajtaját, és
belépett. Tekintetét végigfuttatta a bőrbevonatú
bútorokon, a szőnyegeken és a falakra akasztott,
hidakat ábrázoló fotókon. Odasétált a kandallóhoz,
tüzetesen megnézte a párkányra állított,
ezüstkeretes fényképet.
– Feltehetőleg a felesége – mondta Harry. –
Gyönyörű nő volt.
– Igen – helyeselt Vicary. Korábban gyorsan
átolvasta a Jordan szolgálati anyagát és
életrajzát tartalmazó dossziét, amelyet Boothby
kölcsönzött neki. – Margaret Lauterbach-Jordannak
hívták. Nem sokkal a háború kitörése előtt
szenvedett halálos autóbalesetet New Yorkban, Long
Islandon.
Átmentek a hallon, bekukkantottak az ebédlőbe
és a konyhába. Harry megpróbálkozott a következő
ajtóval, de zárva találta. – Nyissa ki – mondta
Vicary.
Dalton letérdelt, és bedugta a szerszámot a
zárba. Egy pillanat alatt elfordította a nyelvet,
és már bent is voltak. Láthatóan férfi
dolgozószobának rendezték be. Az íróasztal sötétre
pácolt fa, hozzá finom bőrrel kárpitozott szék, a
mérnökök és építészek által használt rajzasztal és
a hozzáillő faszék pedig a tulajdonos különleges
foglalkozásáról árulkodott. Vicary felkapcsolta az
asztali lámpát. – Micsoda tökéletes hely
dokumentumok lefényképezésére. – A páncélszekrény
az íróasztal mellett állt. Régi típusúnak
látszott, és legalább 250 kilót nyomott. Vicary
közelről is megvizsgálta a lábait, és észrevette,
hogy a padlóba vannak erősítve. –Nézzünk körül
odafent – mondta.
Három hálószobát találtak, kettő az utcára
nézett, a harmadik, nagyobb szoba a ház hátsó
frontján helyezkedett el. Az első kettőt
nyilvánvalóan vendégszobának használták. A
szekrények üresen tátongtak, semmiféle személyes
tárgynak nyomát sem találták. Vicary vezetésével
átmentek Jordan szobájába. A dupla ágy
bevetetlenül állt, a gondozatlan, fallal körülvett
belső kertre néző ablakokon a sötétítő függönyök
felhúzva. Vicary kinyitotta a VII. Edward korabeli
szekrényt, és belenézett. Két amerikai
haditengerészeti egyenruha, néhány civil nadrág,
egy rakás pulóver, gondosan összehajtogatott
ingek, bennük a manhattani divatüzlet jelzése.
Becsukta a szekrényajtót, és körülnézett a
szobában. Ha a nő itt járt is, nem hagyott
nyomokat maga után, legfeljebb enyhe parfümillatot
a levegőben, amely Vicaryt Helen illatára
emlékeztette.
– Ki beszél, kérem? Menjen a pokolba.
Vicary Harryra nézett. – Menjen le, csendesen
nyissa ki a dolgozószoba ajtaját, lépjen be, és
csukja be maga után.
Harry két perc elteltével jött vissza. –
Hallott valamit?
– Egy hangot sem.
– Tehát elképzelhető, hogy éjszaka surrant be a
dolgozószobába, és fényképezett le mindent, amit a
férfi hazahozott.
– Igen, ezt kell feltételeznünk. Vizsgálja át a
fürdőszobát. Nézze meg, nem hagyott-e hátra valami
személyes tárgyat.
Vicary hallotta, hogy Harry matat az orvosságos
szekrénykében. Majd visszajött a hálószobába, és
azt mondta: – Ott semmi nem utal nő jelenlétére.
– Rendben van. Most eleget láttam.
Újra lementek a lépcsőn, ellenőrizték, hogy
bezárták-e a dolgozószoba ajtaját, és kiléptek a
bejáraton. Kocsijuk a sarkon parkolt. Amikor ház
előtti járdára léptek, Vicary végigpillantott a
szembelévő házsoron. Most gyorsan újra felmérte a
terepet. Megesküdött volna rá, hogy az egyik sötét
ablak mögül valaki szembenéz vele. Egy sötét
szemű, fekete hajú, vékony ajkú férfiarcot látott.
Még egyszer felpillantott, de addigra az alak
eltűnt az ablakból.
Horst Neumann, a várakozás unalmát enyhítendő,
azt játszotta magában, hogy emlékezetébe vési az
arcokat. Nagy gyakorlatra tett már szert. Képes
volt a vonaton vagy a zsúfolt tereken egy
pillantás alapján megjegyezni arcokat, azután
gondolatban felidézni őket, mint amikor valaki
fényképeket nézeget egy albumban. Annyi időt
töltött a vonaton Hunstanton és a Liverpool
Street-i állomás között, hogy minden alkalommal
ismerős arcokat fedezett fel. A pufók kereskedelmi
ügynököt, aki mindig megsimogatta a barátnője
lábát, mielőtt Cambridge-ben búcsúzóul
megcsókolta, és hazament a feleségéhez. Az örökké
sírás határán álló vénkisasszonyt. A háborús
özvegyet, aki szüntelenül kibámult az ablakon, és
Neumann feltételezése szerint a férje arcát látta
az elsuhanó szürkés-zöld földeken. A Cavendish
Square-en ismert minden rendszeresen megforduló
embert: a teret körülvevő házak lakóit, a téli
álomba merült növényzet közötti padokon üldögélni
szerető járókelőket. Egyhangú időtöltés volt, de
élesen tartotta az elméjét, és segített agyonütni
az időt.
A kövér pasas három órakor érkezett, mindig
ugyanabban a szürke télikabátban, keménykalapban,
és a bűnös vállalkozásba kezdett, ámbár jóravaló
ember nyugtalansága áradt belőle. A diplomata
kinyitotta a ház ajtaját és bement. Neumann
átvágott a téren, és a filmet rejtő borítékot
becsúsztatta a levélnyíláson. Hallotta az ismerős
röfögést, ahogy a hájas ember előregörnyedt érte.
Neumann visszatért megfigyelőpontjára, és várt.
A diplomata néhány perc múltán kilépett, talált
egy taxit, és távozott. Neumann várt még néhány
percet, ellenőrizte, hogy nem követik-e a taxit.
Még két órája maradt a vonat indulásig.
Felállt, és elsétált a Portman Square irányába.
Elment a könyvesbolt előtt, a kirakaton keresztül
látta a lányt. Az üzlet üres volt. A lány a pult
mögött ült, és ugyanazt az Eliot kötetet
olvasgatta, amelyről a múlt héten beszélt. Mintha
megérezte volna, hogy figyelik, összerezzenve
hirtelen felpillantott. Azután felismerte
Neumannt, mosolygott, és integetve hívta befelé.
Neumann benyitott az üzletbe. – Éppen itt a
délutáni szünet ideje – mondta a lány. – A
túloldalon van egy kávéház. Csatlakozik hozzám?
Különben Sarah-nak hívnak.
Mi az ördög, gondolta Neumann. – Szíves
örömest, Sarah.
Az eső csendesen verte a Humber tetejét. A
hideg beszivárgott a kocsiba az ajtók résein,
beszélgetés közben látták a saját leheletüket. A
Grosvenor Square szokatlanul csendes volt, szinte
felismerhetetlen az elsötétítés homályában.
Amennyire Vicary meg tudta ítélni, akár a
Reichstag előtt is parkolhattak volna. Letakart
fényszórójú, amerikai szolgálati autó fordult be a
térre. A jármű gyenge fényében csillogtak az
esőtócsák az úton. Két ember szállt ki az autóból,
de egyikük sem hasonlított Jordanra. Egy perccel
később motoros futár robogott keresztül a
sötétségen. Vicarynak ösztönösen Franciaország
jutott az eszébe.
 Becsukta a szemét, hogy elűzze a látomást, és
inkább a kensingtoni ablakban látott férfiarcot
idézte maga elé. Valószínűleg nem több kíváncsi
szomszédnál, nyugtatta magát. Habár zavarta a
dologban az a mód, ahogy férfi néhány lépéssel az
üveg mögött állt az elsötétített szobában.
Emlékezett az arcára, a sötét hajra és szemekre, a
keskeny szájra, a sápadt bőrére. Vonásai csak
bizonytalanul engedtek következtetni a
nemzetiségére. Lehetett német, esetleg olasz,
görög vagy orosz. Vagy angol.
Harry rágyújtott egy cigarettára, azután Vicary
is követte a példáját, és egy pillanat múlva olyan
sűrű füst gomolygott a Humber hátuljában, mintha
török fürdőben ültek volna. Vicary néhány centire
letekerte az ablakot. Beáramló hideg az arcába
vágott.
– Soha nem tudtam, hogy ekkora sztár volt,
Harry – mondta. – London összes rendőre ismeri a
nevét.
– A Spencer Thomas eset miatt – felelte Harry.
– Hogyan tudta elkapni?
– A süket gazember mindent leírt.
– Ezt hogy érti?
– Szeretett volna emlékezni a gyilkosságok
részleteire, de nem bízott az emlékezetében. Ezért
különös naplót vezetett. Rábukkantam, amikor
átkutattam a szobáját. Meglepődne, hogy néhány
ember miket foglal írásba.
Nem hinném, gondolta magában Vicary, és eszébe
jutott a Helentől kapott levél. „kimutattam az
irántad érzett szerelmemet, ahogyan más férfival
nem lennék képes megtenni. De a házasság kedvéért
nem vagyok hajlandó feláldozni apámhoz fűződő
kapcsolatomat.” – Hogy van Grace Clarendon? –
kérdezte Vicary. Korábban soha nem érdeklődött
iránta, és a kérdés most olyan természetellenesen
hangzott, mintha rögbi, vagy krikett eredmények
után kíváncsiskodna.
– Jól van – felelte Harry. – Miért kérdezi?
– Tegnap este láttam kijönni Boothby
irodájából.
– Boothby rendszeresen megkéri Grace-t, hogy
személyesen vigyen fel hozzá dossziékat. Grace
arra gondol, hogy szereti nézegetni a lábait. Az
osztály fele azt hiszi, lefeküdt vele.
Vicary egyszer maga is hallotta ezt a pletykát.
Boothbyról azt beszélték, hogy az osztályon
mindent lefektetett, ami nem volt bebetonozva, és
Grace Clarendon bizonyult az egyik kedvenc
hódításának.
– Ezt nem teheti velem! Gazember! Mocskos
gazember!
Vicary azt képzelte, hogy Boothby Vogel
dossziéja miatt fenyítette meg Grace-t. Pedig
lehetséges, hogy csak a szeretők veszekedését
hallgatta ki. Elhatározta, Harrynak nem mond
többet a dologról.
Újabb autó tűnt fel a téren.
Vicary sokáig megőrizte magában a Jordanról
szerzett első benyomásait, mint ahogy a konyhaszag
megül az ember ruhájában. Meghallotta a közeledő
motor halk duruzsolását, és időben kapta fel a
fejét, hogy a leeresztett ablak résén át lássa
kiszállni. Csak másodperc töredékéig figyelhette
meg, de filmszerű élességgel rögződött az agyában
Jordan képmása. Látta a teret vizslató szemét,
mintha rejtőzködő ellenséget keresne. Feltűnt neki
állának vitában edződött, tapasztalt és határozott
vonala. Megjegyezte a szorosan szemébe húzott
sapkát és a nyaknál összegombolt köpenyt.
Jordan kocsija a 47-es számú ház előtt állt
meg. Beindították a motort, és gyorsan a nyomába
szegődtek. Harry kiszállt az autóból, és a járdán
üldözte tovább Jordant.
Ami ezután következett, az Vicary számára
pantomimnek hatott. Harry megkérte Jordant, hogy
menjen vele, és szálljon be a ködből előbukkanó
másik Humberbe. Jordan úgy nézett Harryra, mintha
az űrből toppant volna elé.
Harry a londoni rendőrtisztekre jellemző
túlzott udvariassággal igazolta magát. Jordan
teljesen világosan közölte vele, hogy menjen a
francba. Harry megragadta a karját, talán kicsit
túl keményen is, és valamit suttogott a fülébe.
Jordan arcából minden vér kifutott.

HARMINCHÉT
Anglia, Richmond-upon-Thames
A vöröstéglás, viktoriánus kastély nem látszott
az országútról. A terület legmagasabb pontján
állt, a kanyargós, göröngyös kövesút végén. Vicary
egyedül kuporgott a teljesen kihűlt Humberben, és
a házhoz közeledve kikapcsolta a belső világítást
is. Az úton elolvasta Jordan aktatáskájának
tartalmát. Égtek a szemei, lüktetett a feje. Ha ez
a dokumentum német kézbe került, az Abwehr nagy
valószínűséggel képes megfejteni a partraszállás
titkát. Felhasználhatják arra, hogy átlássanak a
megtévesztő akciók és a Fortitude művelet ködén. A
segítségével megnyerhetik a háborút! Vicary maga
elé képzelte a berlini helyszínt. Hitler az asztal
tetején táncolhat, lovaglócsizmájának sarkával
veri a taktust. És mindez azért történt, mert nem
tudtam elkapni azt az átkozott kémet.
Vicary kisebb lyukat kapart a jégvirágos
ablaküvegen. A kastély sötéten ásítozott, egyedül
a bejárat fölött világított egyetlen sárga lámpa.
Az épületet a háború előtt vásárolta meg az MI5 az
eredeti tulajdonos csődbe jutott rokonaitól. A
terv szerint titkos megbeszélésekre,
kihallgatásokra és kényes vendégek
elszállásolására vették volna igénybe. Azonban
nagyon ritkán használták, elhagyatottan
pusztulásnak indult, olyan benyomást keltett,
mintha visszavonuló csapatok garázdálkodtak volna
benne. Lakottságának egyetlen jeleként tucatnyi
szolgálati autó parkolt a gazos kocsifelhajtón.
A sötétből előbukkant egy tengerészgyalogos, és
kinyitotta Vicary autójának ajtaját. Bevezette a
hideg, kopott hallba, majd szobák során, letakart
bútorzatú szalonon, üres könyvespolcokkal
körberakott könyvtáron át megérkeztek egy
duplaajtóhoz, amely egy nagy szobába vezetett. Az
ablakai a sötétbe borult kertre néztek. Töményen
érződött az elégetett fahasábok füstjének, az
elfogyasztott konyaknak ázott kutyára emlékeztető
szaga. A biliárdasztalt félretolták a fal mellé,
helyére nehéz tölgyfaasztalt állítottak. A
hatalmas kandallóban valóságos máglya égett. A tűz
mellé húzott székekben két sötétszemű amerikai ült
a SHAEF hírszerző szolgálatától, úgy néztek ki,
mint a ministránsfiúk. Basil Boothby lassan
sétálgatott a szoba árnyékos felében.
Vicary megtalálta a kijelölt helyét az
asztalnál. Jordan aktatáskáját lerakta a széke
mellé, és lassan kezdte kipakolni a sajátját.
Felnézett, elkapta Boothby pillantását, és
bólintott neki. Azután újra az előkészületekre
fordította a figyelmét. Hallotta, hogy ajtók
nyílnak, és két közeledő ember léptei kopognak a
padlón. Harryét felismerte, és tudta, hogy a másik
csak Peter Jordan lehet.
Egy pillanattal később hallotta, hogy Jordan
leereszkedik a vele szembeni székre. Még mindig
nem nézett rá. Elővette a jegyzettömbjét, egyetlen
sárga ceruzát, gondosan elhelyezte őket az
asztalon, mintha a királynő érkezését készítené
elő. Ezután elővette Jordan dossziéját, és
lefektette az asztalra. Leült a helyére,
kinyitotta az első lapon a jegyzetfüzetet, és
megnyalta a ceruzája hegyét.
Azután végül felemelte a fejét, és először
nézett Peter Jordan szemébe.
– Hogyan találkozott vele?
– Nekiütköztem elsötétítéskor.
– Mit akar ezzel mondani?
– Elemlámpa nélkül sétáltam a járdán, és
összeütköztünk. Ő egy csomag élelmiszert cipelt.
Az egész szanaszét hullott.
– Hol történt ez?
– Kensingtonban, a Vandyke Club előtt.
– Mikor?
– Körülbelül két hete.
– Pontosan mikor?
– Jézusom, nem emlékszem. Talán hétfői nap
lehetett.
– Este hány órakor történt?
– Hat óra körül.
– Milyen néven mutatkozott be?
 – Catherine Blake.
– Azt az estét megelőzően látta valamikor?
– Nem.
– Nem tűnt ismerősnek?
– Nem.
– És azon az első estén mennyi időt töltött
vele?
– Egy percnél is kevesebbet.
– Megállapodott vele, hogy újra találkoznak.
– Pontosan nem. Meghívtam valamikor egy italra.
Azt válaszolta, hogy örömmel, és ezzel elment.
– Megadta a címét magának?
– Nem.
– A telefonszámát?
– Nem.
– Akkor hogyan képzelte, hogy kapcsolatba lép
vele?
– Jó kérdés. Feltételeztem, hogy nem akar újra
látni.
– Mikor találkozott vele ismét?
– Másnap este.
– Hol?
– A Savoy Hotel bárjában.
– Milyen körülmények között?
– A barátommal betértünk egy italra.
– A barátja neve?
– Shepherd Ramsey.
– És maga meglátta őt a bárban?
– Igen.
 – És odament a maga asztalához?
– Nem, én mentem hozzá. Azt mondta, hogy egy
fickóval beszélt meg randevút, de az felültette.
Megkérdeztem, hogy meghívhatom-e egy italra. Azt
felelte, hogy szívesebben menne máshová. Ezért
együtt elindultunk a bárból.
– Hová mentek?
– Az én házamba.
– Mit csináltak ott?
– Ő vacsorát főzött, és együtt elfogyasztottuk.
Egy ideig még beszélgettünk, azután hazament.
– Szeretkeztek aznap este?
– Figyeljen ide, nem vagyok hajlandó…
– De igen, rohadtul hajlandó lesz, Jordan
kapitány. Most pedig válaszoljon a kérdésemre.
Szeretkezett vele aznap este?
– Nem.
– Igazat mond nekem?
– Micsoda?
– Azt kérdeztem, hogy az igazat mondja nekem?
– Természetesen.
– Ma este egyáltalán nem szándékozik hazudni,
ugye, Jordan kapitány?
– Egyáltalán nem.
– Helyes, mert nem is tanácsolnám. Így is éppen
elég nagy bajba van. Nos, folytassuk.
Vicary hirtelen változtatott a kérdezés
menetén, csendesebb vizekre evezett Jordannel. Egy
órán keresztül a magánéletéről faggatta, Manhattan
északi részén töltött gyermekkoráról, a Rensselaer
Institute-on folytatott tanulmányairól, az
Északkeleti Hídépítő Vállalatnál végzett
munkájáról, a gazdag és gyönyörű Margarettel
kötött házasságáról, és a felesége Long Islandon,
1939 augusztusában bekövetkezett halálos
autóbalesetéről. Vicary fejből tette fel a
kérdéseket, mint aki a válaszokat sem ismeri,
holott az autóút alatt jól eszébe véste Jordan
dossziéjának teljes tartalmát. Nyilvánvalóvá
tette, hogy ellenőrzése alatt tartja a beszélgetés
folyamatát és hangnemét. Amikor Jordan túlzottan
megnyugszik, akkor fogja újra kizökkenteni. Addig
folyamatosan irogatott a jegyzetfüzetébe. A
kihallgatást rejtett mikrofonokkal hangszalagra
vették, Vicary mégis olyan szorgalmasan
jegyzetelt, mintha ez lenne az esti eljárás
egyetlen hivatalos krónikája. Miközben Jordan
beszélt, szinte megőrjítette Vicary ceruzájának
szüntelen kaparászása a papíron. A ceruza hegye öt
percenként elkopott. Vicary ilyenkor elnézést
kért, megállította Jordant, és lázasan kutatott
egy másik után. Minden alkalommal csak egyetlen új
ceruzát ásott elő, nem tett ki tartalékot.
Valahány keresés lassúbbnak tűnt az előzőnél.
Harry a félhomályból csodálta Vicary előadását.
Azt akarja elérni, hogy Jordan alulértékelje,
valamiféle tökfejnek vélje, gondolta Harry. Menj
csak előre, ostoba gazember, és majd elkapja a
töködet. Vicary üres lapot nyitott a
jegyzetfüzetében, és elővett egy új ceruzát.
– Az igazi neve nem Catherine Blake. És nem
valódi angol. Az igazi neve Anna Katarina von
Steiner. De én többet nem említem ezen a néven.
Szeretném, ha elfelejtené, hogy valaha is
hallotta. Az indokaim később világossá válnak a
maga számára is. Londonban született az első
világháború előtt, angol anyától és német apától.
1938 novemberében hamis holland útlevéllel tért
vissza Angliába. Felismeri ezen a fényképen?
– Ő az. Most másként néz ki, de ő az.
– Feltételezzük, hogy a származása és
nyelvtudási képessége keltette fel a német
titkosszolgálat figyelmét. Úgy gondoljuk, hogy
1936-ban szervezték be, elküldték kiképző táborba
Bajorországba, ahol megtanították a rejtjelek és a
rádió használatára, a haderők létszámának
felbecsülésére és a gyilkolásra. Annak érdekében,
hogy az országba történt belépését leplezze,
brutálisan megölt egy nőt Suffolkban. Úgy véljük,
hogy még három másik embert is meggyilkolt.
– Ezt nagyon nehéz elhinni.
– Nos, pedig elhiheti. Ő jelentősen különbözik
a többiektől. Canaris kémjeinek legtöbbje
használhatatlan idióta volt, kémkedésre hiányosan
kiképzett, és rosszul átdobott. A háború elején
felszámoltuk valamennyi hálózatukat. De az a
véleményünk, hogy Catherine Blake az egyik
sztárjuk, más típusú ügynökük. Alvó ügynököknek
nevezzük őket. Ő soha nem használta a rádióját, és
úgy tűnik, soha nem vett részt más akciókban.
Egyszerűen beolvadt az angol társadalomba, és
várta, hogy aktivizálják.
– Miért engem választott ki?
– Engedje meg, hogy másképp tegyem fel a
kérdést, Jordan kapitány. Ő választotta magát,
vagy maga választotta őt?
– Mit akar ezzel mondani?
– Pedig igazán egyszerű. Azt akarom megtudni,
hogy miért szolgáltatta ki a titkunkat a
németeknek?
– Én nem tettem ilyet.
 – Azt akarom megtudni, hogy miért árult el
minket?
– Nem árultam el senkit.
– Szeretném, ha válaszolna, hogy miért
cselekedett úgy, mint a német titkosszolgálat
ügynöke?
– Ez nevetséges!
– Az lenne? Mit gondolhatunk erről az egészről?
Szerelmi kalandba bocsátkozik Németország első
számú angliai ügynökével. Hazaviszi a bizalmas
anyagokkal megtöltött aktatáskáját. Miért tette
mindezt? Miért nem tudta egyszerűen elmondani neki
a Mulberry hadművelet titkát? Ő kérte, hogy vigye
haza a dokumentumokat, mert le akarja fényképezni
valamennyit?
– Nem! Úgy értem…
– Önként ajánlkozott rá, hogy hazaviszi?
– Nem!
– Nos, akkor miért sétálgat, ezekkel az
aktatáskájában?
– Mert korán reggel indultam délre, az építési
helyszínek ellenőrzésére. Ezt húsz ember is
megerősítheti. A személyi biztonsági szolgálat
megvizsgálta a házamat és a páncélszekrényt a
dolgozószobámban. Bizonyos körülmények között
engedélyt kaptam, hogy a páncélszekrénybe zárás
esetén hazavigyek titkos dokumentumokat.
– Hát ez szemmel láthatóan nagy hiba volt. Mert
én azt hiszem, hogy maga hazavitte ezeket a
dokumentumokat, és átadta Catherine Blakenek.
– Nem igaz.
– Csak abban nem vagyok biztos, hogy német
ügynök, vagy rávették kémkedésre.
 – Menjen a büdös francba! Ebből elegem volt.
– Arra vagyok kíváncsi, hogy a szexuális
kapcsolat miatt árult el bennünket?
– Nem.
– Akkor pénzért lett árulóvá.
– Nincs szükségem pénzre.
– Összejátszott egy nővel, akit Catherine Blake
néven ismer?
– Nem.
–Tudatosan, vagy készségesen szolgáltatta ki a
szövetségesek titkait a Catherine Blake néven
ismert nőnek?
– Nem.
– Közvetlenül a német katonai hírszerzésnek
dolgozik?
– Ez nevetséges kérdés.
– Válaszoljon.
– Nem. Az Isten verje meg, nem!
– Szexuális kapcsolatban áll a maga által
Catherine Blake-nek ismert nővel?
– Ez az én dolgom.
– Most már nem, kapitány. Újra felteszem a
kérdést. Szexuális kapcsolatban áll Catherine
Blake-kel?
– Igen.
– Szerelmes Catherine Blake-be? Kapitány,
hallotta a kérdést? Kapitány! Jordan kapitány,
szerelmes Catherine Blake-be?
– Néhány órával ezelőtt még szerelmes voltam
egy asszonyba, akit Catherine Blake-nek hittem.
Nem tudtam, hogy német ügynök, és nem szándékosan
szolgáltattam ki neki a szövetségesek titkait.
Hinnie kell nekem.
– Nem biztos, hogy megteszem, Jordan kapitány.
De menjünk tovább.
– Tavaly októberben jelentkezett a
haditengerészethez.
– Ez megfelel a valóságnak.
– Miért nem korábban?
– A feleségem meghalt. Nem akartam egyedül
hagyni a fiamat.
– Miért gondolta meg magát?
– Mert felkértek, hogy lépjek be a
haditengerészethez.
– Mondja el, hogyan történt ez.
– Két férfi felkeresett Manhattanben, az
irodámban. Világosan kiderült, hogy már
beszerezték rólam a személyes és szakmai
háttérinformációkat. Azt mondták, a szolgálataimra
az invázióval kapcsolatos project miatt tartanak
igényt. Arról nem beszéltek, hogy ténylegesen
miről van szó. Megkértek, utazzak Washingtonba, és
többé nem láttam őket újra.
– A nevüket tudja?
– Az egyiket Leamann-nak hívták. A másik férfi
nevére nem emlékszem.
– Mindketten amerikaiak voltak?
– Leamann amerikai volt. A másik pedig angol.
– De a nevére nem emlékszik?
– Nem.
– Hogy nézett ki?
– Magas és sovány ember.
 – Nos, ez körülbelül az ország felére leszűkíti
a kérdést. Mi történt miután Washingtonba ment?
– Miután átestem a biztonsági ellenőrzésen,
tájékoztattak a Mulberryről, és bemutatták az
eredeti terveket.
– Miért volt szükségük magára?
– Be akartak vonni valakit, aki tapasztalatot
szerzett nagy szerkezetek kivitelezésében. Keleten
az én vállalatom építette a legnagyobb hidakat.
– És milyen kezdeti benyomásokat szerzett?
– Úgy véltem, hogy a Mulberry technikailag
kivitelezhető, de az építési ütemtervet
nevetségesnek, túl optimistának találtam. Azonnal
átláttam, hogy késedelmet fog szenvedni.
– És milyen következtetésekre jutott a mai
ellenőrző körút során?
 – Hogy a project kivitelezése veszedelmesen
elmarad az tervezett ütemtől. A phoenixek időben
történő befejezésének tényleges esélye egy a
háromhoz.
– Elmondta ezeket a következtetéseket Catherine
Blake-nek?
– Kérem. Ne kezdje ezt újra.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
– Nem. A következtetéseimet nem osztottam meg
Catherine Blake-kel.
Vicary benyúlt az aktatáskájába, és két
fényképet rakott az asztalra. Az egyik Robert
Pope-ot, a másik Dicky Dobbst ábrázolta.
– Látta valaha ezeket a férfiakat?
– Halványan ismerősnek tűnnek, de nem tudnám
megmondani, hogy hol láttam őket.
Vicary kinyitotta Jordan dossziéját, és
fellapozta az egyik oldalt.
– Meséljen nekem a házról, ahol jelenleg lakik.
– Az apósom vette a háború előtt. Üzleti és
szórakozási célból sok időt töltött Londonban, és
akart magának egy kellemes helyet a városban
tartózkodása idejére.
– Más is használta a házat?
– Margaret és én laktunk benne Európában
töltött szabadságunk alatt.
– Az apósa bankja foglalkozott németországi
befektetésekkel?
– Igen, jelentős mértékben. De a háború előtt a
legtöbbjét felszámolta.
– Személyesen ellenőrizte ezeket a
felszámolásokat?
 – A munka döntő részét egy Walker Hardegen nevű
ember végezte. Ő a második számú alkalmazott a
bankban. Folyékonyan beszél németül, és kívülről-
belülről ismeri az országot.
– A háború előtt járt Hardegen Németországban?
– Igen, többször is.
– Megtörtént, hogy ön elkísérte?
– Nem. Semmi közöm sem volt az apósom
üzleteihez.
– Walker Hardegen igénybe vette a londoni
házat?
– Megtehette. Ezt biztosan nem tudhatom.
– Mennyire ismeri Walker Hardegent?
– Elég jól ismerem.
– Tehát feltételezhetem, hogy jó barátok?
– Nem. Ezt igazán nem mondhatni.
– Jól ismeri, de nem barátok?
– Pontosan így igaz.
– Ellenségei egymásnak?
– Az ellenség erős kifejezés. Csak nem jövünk
ki jól egymással
– Miért nem?
– Megismerkedésünk előtt randevúzgatott a
feleségemmel. Azt gondolom, hogy végig szerelmes
volt belé. A búcsúpartimon kicsit többet ivott a
kelleténél. Azzal vádolt, hogy üzleti érdekből
megöltem őt.
– Azt hiszem, ha valaki ilyen megjegyzést tenne
rám, azt az ellenségemnek tekinthetném.
– Akkor úgy éreztem, hogy agyba-főbe tudnám
verni.
 – Ön vádolta magát a felesége haláláért?
– Igen. Rendszeresen. Ha akkor nem kérem meg,
hogy jöjjön a városba arra az átkozott üzleti
vacsorára, még ma is élne.
– Mennyit tudott Walker Hardegen a maga
munkájáról?
– Semmit.
– Azt tudta, hogy tehetséges mérnök?
– Igen.
– Tudott arról, hogy Londonba küldték egy
titkos projecten dolgozni?
– Ezt valószínűleg ki tudta következtetni.
– A hazaírt leveleiben tett említést a Mulberry
hadműveletről?
– Soha. Mindegyiket cenzúrázták.
– A családja valamelyik tagjának mesélt a
Mulberry hadműveletről?
– Nem.
– Itt van ez a Shepherd Ramsey nevű fickó. Neki
beszélt róla?
– Nem.
– Kérdezősködött magától?
– Állandóan, de persze vicces formában.
– Tervezi, hogy újra találkozik Catherine
Blake-kel?
– Nem tervezem a találkozást vele. Soha többé
nem akarom látni.
– Nos, ez feltehetően nem lehetséges, Jordan
kapitány.
– Mit akar ezzel mondani?
 – Mindent a maga idején. Túl későre jár. Azt
hiszem, mindnyájunkra ráférne egy kis alvás.
Reggel folytatjuk.
Vicary felállt, odasétált Boothby székéhez, és
közel hajolt hozzá. – Azt hiszem, beszélnünk
kellene.
– Igen – felelte Boothby. – Talán menjünk át a
másik szobába.
Boothby kikászálódott a székéből, és megragadta
Vicary könyökét. – Csodálatosan megdolgozta,
Alfred. Istenem, mikor lett magából ekkora
gazember?
Boothby kinyitotta az ajtót, és előre
tessékelte Vicaryt, aki a főnökét súrolva belépett
a szobába.
Nem hitt a szemének.
– Hello, Alfred – üdvözölte Winston Churchill.
– Örülök, hogy újra látom. Bár jobban szeretném,
ha más körülmények között kerülne rá sor.
Szeretném bemutatni magának egy barátomat. Alfred
Vicary professzor ismerkedjen meg Eisenhower
tábornokkal.
Dwight Eisenhower felemelkedett a fotelból, és
kezet rázott vele.
A helyiség valamikor dolgozószoba lehetett. A
falakon körben beépített könyvespolcok, előttük
egy íróasztal és két fotel, amelyekben most
Churchill és Eisenhower ültek. A szoba közepére
épített kandallóban lobogva égett a tűz, de
sikertelenül küzdött a dermesztő hideggel.
Churchill gyapjúpokrócot terített a térdére.
Kialudt szivarjának végét rágcsálta, és konyakot
kortyolgatott. Eisenhower cigarettázott és kávét
ivott. A közéjük állított asztalon egy kisebb
hangszórót látott, amelynek segítségével követni
tudták Jordan kihallgatását. Vicary könnyen rájött
erre, mert a szomszéd szobában bekapcsolt
mikrofonokon keresztül még mindig átszűrődött a
beszélgetés mormogása, és a székek tologatásának
zaja. Boothby levette a hangerőt. Kinyílt az ajtó,
és ötödik férfi lépett be a szobába. Vicary a
magas, mackós felépítésű alakban felismerte Thomas
Betts tábornokot, a SHAEF biztonsági szolgálatának
helyettes vezetőjét, azt az embert, aki az invázió
titkának megőrzéséért viselte a felelősséget.
– Ez az alak igazat mondott, Alfred? – kérdezte
Churchill.
– Nem vagyok biztos benne – felelte Vicary,
miközben a tálalószekrénynél kávét töltött
magának. – Hinni akarok neki, de valami zavar a
dologban. És vigyen el az ördög, ha tudom, mi az.
– Semmi sem utal az életrajzában arra, hogy
német ügynök lenne, vagy szándékosan árult volna
el minket – mondta Boothby. – Elvégre mi
döntöttünk mellette. Nem önkéntes, hanem
besoroztuk, hogy a Mulberryn dolgozzon. Ha egész
idő alatt ügynök lett volna, maga dörömböl az
ajtón a háború elején, és megpróbálta volna fontos
pozícióba feltornászni magát.
– Egyetértek – szólalt meg Eisenhower.
– A háttere makulátlan – folytatta Boothby. –
Látták az anyagát. Az FBI által elvégzett
ellenőrzés sem tárt fel semmit. Minden pénzét
munkával kereste. Nem kommunista. Nem pederaszta.
Nincs okunk feltételezni, hogy szimpatizál a
németek ügyével. Röviden, egyetlen okot sem
találunk arra, hogy német kémnek, vagy kémkedésre
kényszerített személynek tartsuk.
 – Ez mind igaz – bólogatott Vicary
elgondolkozva. Hogy az ördögbe lett Boothby Peter
Jordan rajongói táborának az elnöke? – De mi a
véleményük erről a Walker Hardegenról? Őt is
ellenőrizték, mielőtt Jordan a Mulberry csapathoz
került?
– Méghozzá alaposan – vette át a szót Betts
tábornok. – Az FBI már jóval azelőtt érdeklődött a
német kapcsolatai iránt, hogy a
Hadügyminisztériumnak eszébe jutott volna Jordant
bevonni a Mulberry hadműveletbe. Mikroszkóp alatt
vizsgálták meg Hardegen múltját. Egyetlen gyanús
dolgot sem találtak. Hardegen tiszta, mint a hegyi
forrás.
– Nos, én jobban érezném magam, ha még egyszer
utána néznének – mondta Vicary. – Különben honnan
a pokolból tudta ez a nő, hogy az ő nyomába
eredjen? És hogyan szerezte meg az anyagokat?
Jártam Jordan házában. Elképzelhető, hogy a férfi
tudta nélkül szerezte meg a papírokat, de az
nagyon veszélyes lett volna. És mi a helyzet a
barátjával, Shepherd Ramsey-vel? Szeretném
megfigyelés alá helyezni, és megkérni az FBI-t,
hogy mélyebben nézzenek utána a hátterének.
– Biztos vagyok benne, hogy Eisenhower tábornok
nem emel kifogást ez ellen, ugye tábornok? –
jegyezte meg Churchill.
– Nem – felelte Eisenhower. – Azt akarom,
uraim, hogy megtegyenek minden lépést, amelyet
szükségesnek látnak.
Churchill megköszörülte a torkát. – Ez a vita
nagyon érdekes, de nem vezet a ránk nehezedő
probléma megoldásához. Úgy látszik, hogy ez a
fickó – szándékosan vagy sem – közvetlenül egy
német kém kezére juttatná a Mulberry hadművelet
terveinek jelentős részét. Nos, mit szándékozunk
tenni ezzel kapcsolatban? Basil?
Boothby Betts tábornokhoz fordult. – Ebből az
egy dokumentumból mennyit fognak fel a németek a
Mulberry egészét illetően?
– Ezt nehéz megjósolni – felelte Betts. – A
Jordan aktatáskájában kivitt dokumentum nem nyújt
nekik teljes képet, de átkozottul fontos
részletekre világít rá. Mint ahogy bizonyára
tudják, a Mulberrynek sokkal több összetevője is
van. Ez az anyag csak a phoenixekről tájékoztatja
őket. Ha ez a dokumentum valóban úton van
Berlinbe, az elemzőik és mérnökeik rávetik
magukat, és ízekre szedik az egészet. Amennyiben
képesek lesznek megfejteni a phoenixek
rendeltetését, nem okoz majd nehézséget nekik a
mesterséges kikötő titkának megfejtése. – Betts
gyászos képet vágva, egy pillanatra tétován
elhallgatott. – És, uraim, ha egyszer meggyőződtek
a mesterséges kikötő építéséről, nagy
valószínűséggel továbblépnek, és arra a
következtetésre jutnak, hogy Normandiában szállunk
partra, nem pedig Calais-nál.
– Azt hiszem, számolnunk kellene ezzel a
helyzettel, és ennek megfelelően kellene lépnünk –
mondta Vicary.
– Az én javaslatom, hogy Jordant használjuk fel
csalinak Catherine Blake felkutatására – szólt
Boothby. – Letartóztatjuk, kemény kihallgatásnak
vetjük alá, és a magunk oldalára fordítjuk.
Szócsőnek használjuk fel Németország felé,
összezavarjuk a szálakat, és megpróbáljuk
meggyőzni őket, hogy a Mulberry valami más, nem a
Normandiába készülő mesterséges kikötő.
 Vicary halkan köszörülte a torkát, majd
megszólalt: – A javaslat második felével teljesen
egyetértek, Sir Basil. De gyanítom, hogy az első
fele nem menne olyan könnyen, ahogy hangzik.
– A maga álláspontja, Alfred?
– Minden, amit erről a nőről tudunk, arra utal,
hogy kiválóan képzett és rettenetesen kegyetlen.
Kétlem, hogy sikerülne rábírnunk az
együttműködésre. Ő nem olyan, mint a többiek.
– Az én tapasztalatom az Alfred, hogy mindenki
hajlandó együttműködni, ha az akasztófával kerül
szembe. De maga mit javasol?
– Az én javaslatom, hogy Peter Jordan továbbra
is találkozzon vele. De mostantól kezdve mi
ellenőrizzük, hogy mi kerül az aktatáskájába, mit
visz haza a páncélszekrényébe. Hagyjuk dolgozni a
nőt, de figyeljük. Kiderítjük, hogyan juttatja el
az anyagokat Berlinbe. Kinyomozzuk a hálózat másik
ügynökét. Azután letartóztatjuk a nőt. Ha
hibátlanul göngyölítjük fel a hálózatot, képesek
leszünk megtévesztő adatokkal etetni az Abwehr
legmagasabb szintjeit is, beleértve az invázióra
vonatkozó információkat.
– Basil, mi a véleménye Alfred tervéről? –
kérdezte Churchill.
– Ragyogó – felelte Boothby. – De mi a helyzet
Alfred félelmével Jordan kapitány megbízhatóságát
illetően. Mi van akkor, ha valóban német ügynök?
Jordan jóvátehetetlen károkat okozhat.
– Ez az ön forgatókönyvére is igaz lehet, Sir
Basil. Azt hiszem ennyi kockázatot vállalnunk
kell. De Jordan egy pillanatig sem lenne egyedül
vele, vagy bárki mással. Mostantól kezdve
huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk. Bárhová
megy, mi követjük. Ha valami nekünk nem tetsző
dolgot látunk vagy hallunk, mozgásba lendülünk,
letartóztatjuk Catherine Blake-et, és folytatjuk
az egészet az ön javaslata szerint.
Boothby bólintott. – Gondolja, hogy Jordan
vállalja? Végül is azt mondta nekünk, hogy
szerelmes ebbe a nőbe. Ó viszont elárulta. Nem
hiszem, hogy Jordan bármilyen feltételek között
hajlandó lenne folytatni a romantikus kapcsolatot.
– Nos, egyszerűen meg kell tennie – mondta
Vicary. – Egyedül ő vitt bele bennünket ebbe az
átkozott slamasztikába, és ő az egyetlen, aki ki
is tud húzni belőle. Ez nem az a helyzet, amit
asztal körül ülve, szakmai beavatkozással meg
lehet oldani. Ók választották ki. Rajta kívül
senki sem csinálhatja. Ők csak annak hisznek, amit
Jordan aktatáskájában látnak.
Churchill Eisenhowerre nézett. – Tábornok?
Eisenhower elnyomta a cigarettáját, néhány
pillanatig elgondolkodott, majd azt mondta: – Ha
valóban nincs más megoldás, én támogatom a
professzor tervét. Betts tábornokkal együtt
gondoskodunk róla, hogy a SHAEF-tól megkapják a
munkájukhoz szükséges támogatást.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Churchill. –
És Isten legyen irgalmas hozzánk, ha nem válik be.
– Mellesleg az én nevem Vicary, Alfred Vicary.
Bemutatom Harry Daltont, aki velem dolgozik. És ez
az úr Sir Basil Boothby, az egész akció vezetője.
Másnap kora reggel volt, egy órával napkelte
után. Keskeny ösvényen sétáltak a fák alatt. Harry
előttük haladt, mint valami felderítő, Vicary és
Jordan egymás mellett lépkedtek, és mögöttük
Boothby zárta a sort. Az éjszaka elállt az eső, de
az eget még sűrű felhő borította. Az ólomszürke
téli derengés megfakította a fák és a környező
dombok színeit. Az alacsonyan fekvő területeket
köd borította, és a levegőben érződött a ház
kandallóiban lobogó fahasábok kesernyés füstje.
Bemutatáskor Jordan mindegyikükre vetett egy röpke
pillantást, de senkinek sem nyújtott kezet. Ökölbe
szorította őket vízhatlan lovaglókabátjának a
zsebében, amelyet más ruhadarabokkal,
gyapjúnadrággal és vastag szvetterrel együtt a
szobájába készítettek.
Egy ideig csendben sétáltak az ösvényen, mint
az iskolatársak kiadós reggeli után. A hideg
késként hasított Vicary térdébe. Lassan lépkedett,
a háta mögött összekulcsolt kezekkel, és a fejét
lehajtotta, mintha elveszett tárgyat keresne.
Kiértek a fák közül, és eléjük tárult a Temze. A
parton néhány pad árválkodott. Harry leült az
egyikre, Vicary és Jordan a másikra, amíg Boothby
állva maradt a közelükben.
Vicary elmagyarázta Jordannak, hogy mit
kívánnak tőle. A százados egyikükre sem nézve
hallgatta. Mozdulatlanul ült, kezei még mindig a
zsebében, a lábait kinyújtotta maga elé, és
mereven bámult egy zavaros pontra a víz felszínén.
Amikor Vicary befejezte, végre megszólalt. –
Találjanak más megoldást a dologra. Én nem vagyok
képes megtenni. Ostobaság lenne engem erre
használni.
– Higgye el nekem, Jordan kapitány, ha lenne
valami más megoldás az okozott kár elhárítására,
én megtenném. De nincs. Magának kell
végigcsinálnia. Ezzel tartozik nekünk. Tartozik
vele mindazoknak az embereknek, akik az életük
kockáztatásával, a viharral dacolva megpróbálnak
majd partra szállni Normandiában. – Néhány
pillanatra elhallgatott, és Jordannal együtt
bámulta a folyót. – És tartozik önmagának is,
Jordan kapitány. Elképesztő hibát követett el.
Most kötelessége segíteni, hogy helyrehozzuk az
okozott kárt.
– Ezt valami buzdító beszédnek fogjam fel?
– Nem hinném, hogy ez lelkesítő beszéd. Ez maga
az igazság.
– Mennyi ideig kell csinálnom?
– Ameddig szükséges.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
– Igaza van. Tarthat hat napig, vagy hat
hónapig. Most még nem tudhatjuk. Ez nem valami
egzakt tudomány. De amilyen gyorsan csak tudom, be
akarom fejezni. Erre a szavamat adom.
– Nem hiszem, hogy az igazság nagy szerepet
játszik a munkastílusában, Mr. Vicary.
– Rendszerint nem. De ebben az esetben igen.
– Mi a helyzet a Mulberry hadműveletben végzett
munkámmal?
– Úgy fog mozogni, mintha továbbra is tagja
lenne a csapatnak, de a megbízatása valójában
véget ért. – Vicary felállt. – Vissza kellene
mennünk a házba, Jordan kapitány. Mielőtt
távozunk, néhány papírt még alá kell íratnunk
magával.
– Miféle papírokat?
– Oh, csak valami olyasmit, amelyben
kötelezettséget vállal, hogy élete hátralévő
részében egy szót sem ejt erről a dologról.
Jordan elfordította a tekintetét a folyóról, és
végül Vicary szemébe nézett.
– Biztosíthatom, hogy emiatt nem kell aggódnia.
 HARMINCNYOLC
Németország, Rastenberg
Kurt Vogel zavartan feszengett összegombolt
gallérjában. Emberemlékezet óta először vette fel
haditengerészeti egyenruháját. A háború előtt
tökéletesen állt neki, de mint mindenki más, Vogel
is jelentősen lefogyott. Most úgy lógott rajta a
zubbony, mint a börtönpizsama.
Pokolian ideges volt. Soha nem találkozott a
Führerrel, valójában még csak egy helyiségben sem
tartózkodott vele. Személy szerint holdkórosnak és
szörnyetegnek tartotta Hitlert, aki a katasztrófa
szélére sodorja Németországot. De égett a vágytól,
hogy találkozhasson vele, és megmagyarázhatatlan
okokból jó benyomást akart kelteni. Azt kívánta,
bárcsak kellemesebb beszédhangja lenne.
Idegességét levezetendő, egyik cigarettáról a
másikra gyújtott. Végigdohányozta az egész
repülőutat Berlintől idáig, és most az autóban már
megint szakadatlanul pöfékelt. Canaris végül
könyörgött neki, hogy a tacskók egészsége
érdekében dobja el az átkozott cigarettáját. A
kedvencek zsíros kolbászként feküdtek Vogel lábai
előtt, és ellenségesen méregették. Vogel letekerte
az ablakot, és kidobta a csikket a kavargó
hóesésbe.
A szolgálati Mercedes megállt Hitler
Farkastanyájának külső ellenőrző pontjánál. Négy
SS-őr vetette magát az autóra, felnyitották a
motorháztetőt és a csomagtartót, tükrök
segítségével néztek be a kocsi alá. Azután
integetve továbbengedték őket, és még nyolcszáz
métert autóztak az építményig. Késő délután volt,
de az erdő talaja szinte égett az erős, fehér
fényű ívlámpáktól. Az őrség farkaskutyákkal
kutatott lábnyomok után.
Az autó a táborépületnél újra megállt, és
megint előkerültek az SS katonák. Ezúttal személyi
ellenőrzés következett. Megparancsolták, hogy
motozás miatt szálljanak ki a kocsiból. Vogelt
megdöbbentette a látvány, hogy Wilhelm Canaris,
Németország titkosszolgálatának főnöke feltartott
kezekkel áll egy SS-őr előtt, aki végigtapogatja,
mint egy bicskás részeget. Az egyik őr Vogel
aktatáskáját követelte, és ő nyugodtan átnyújtotta
neki. A szövetségesek dokumentumainak fotókópiáit,
és az Abwehr berlini technikai stábjának sietve
elkészített elemzését tartalmazta. A SS-őr
kesztyűs kezével beletúrt az aktatáskába, majd
elégedetten visszaadta Vogelnek, mert nem talált
benne fegyvert vagy robbanószert.
A tortúra végén csatlakozott Canarishoz, és szó
nélkül sétáltak a bunkerbe vezető lépcsősorhoz.
Két felvételt Vogel Berlinben hagyott az
iratszekrényébe zárva. Ezek az üzenetről
készültek. Az ő keze volt, Vogel azonnal
felismerte a csipkézett szélű forradást a
hüvelykujjon. Gyötrődött miatta. Teljesítse a
kívánságát, és mentse ki Angliából, vagy hagyja a
helyén? Gyanította, hogy a döntést saját magának
kell meghoznia.
A lépcső tetején várta őket a következő SS-őr,
arra az esetre, ha a Führer látogatóinak
valamilyen módon sikerült volna felfegyverkezniük
az épületen belül. Canaris és Vogel megálltak,
alávetették magukat az újabb személyi motozásnak.
Canaris Vogelre nézett, és azt mondta: –
Köszöntöm a Paranoia Táborban.
 Vogel és Canaris érkeztek elsőnek. – Most
dohányozzunk, mielőtt a csirketenyésztő ideér –
mondta Canaris. Vogel összerezzent a
megjegyzéstől, hiszen a helyiség zsúfolva lehetett
lehallgatókkal. A dossziéjában lapozgatva legyőzte
cigaretta utáni heves vágyakozását.
Vogel lenyűgözve figyelte, hogy a Harmadik
Birodalom legtekintélyesebb személyiségei egymás
után lépnek be a helyiségbe. Heinrich Himmler, az
SS birodalmi vezére, Walter Schellenberg
brigadeführer, Gerd von Rundstedt tábornagy, Erwin
Rommel tábornagy és Hermann Göring.
Mindnyájan felálltak, amikor Hitler húsz perc
késéssel belépett a szobába. Palaszürke nadrágot
és fekete zubbonyt viselt. Miután mindenki más
leült, ő állva maradt. Vogel megbűvölve nézte. A
haja őszül, a bőre pergamenszínű, a szemei körül
vörös karikák. Alattuk a sötét árkok kifejezetten
horzsolásoknak látszottak. Ennek ellenére
félelmetes energia áradt belőle. Két órán
keresztül úgy vezette az invázió előkészületeivel
kapcsolatos konferenciát, hogy uralkodott mindenki
fölött a teremben, próbára tette és kihívások elé
állította őket, elutasított információkat, vagy
ösztönös megérzéssel lényegtelennek ítélt másokat.
Vogel számára világossá vált, hogy Adolf Hitler
legalább annyit, ha nem többet tud a nyugaton
állomásozó csapatok elhelyezkedéséről, mint
vezénylő tábornokai. Meglepte a részletekre is
kiterjedő figyelme. Követelte a tájékoztatást,
hogy miért volt hárommal kevesebb légvédelmi ágyú
Pas de Calais-nál, mint előző héten. Ismerni
akarta az Atlanti Fal megerősítésére használt
beton minőségét, és pontos vastagságát.
Végül, a konferencia befejezése előtt
Canarishoz fordult, és azt mondta: – Úgy
tájékoztattak, hogy az Abwehr újabb értesüléseket
szerzett, amelyek fényt deríthetnek az ellenség
szándékaira.
– Führerem, az akció kigondolója és
végrehajtója valójában Vogel kapitány.
Megengedtem, hogy röviden tájékoztassa önt a
felfedezéseiről.
– Remek – nyugtázta Hitler. – Hallgatom, Vogel
kapitány.
Vogel ülve maradt. – Führerem, két nappal
ezelőtt az egyik ügynökünk birtokába jutott egy
dokumentum Londonban. Mint tudja, felfedeztük,
hogy az ellenség valami Mulberry hadműveleten
dolgozik. Ennek az új dokumentumnak az alapján
közelebb jutottunk a Mulberry pontosabb
megértéséhez.
– Közelebb? – kérdezte Hitler felkapva a fejét.
– Szóval még mindig merő találgatásokkal
foglalkozik, kapitány?
– Ha folytathatnám, Führerem.
– Kérem, de ma este korlátozott a türelmem.
– Most már többet tudunk az Anglia különböző
pontjain épülő gigantikus méretű, vasbeton
szerkezetekről. Tudjuk, hogy a kódnevük Phoenix.
Azt is tudjuk, hogy az invázió kezdetén
átvontatják őket az Angol Csatornán, és
elsüllyesztik Franciaország partjainál.
– Elsüllyesztik? Milyen feltételezett céllal,
Vogel kapitány?
– Az elmúlt huszonnégy órában a technikai
elemzőink részletesen tanulmányozták a Londonban
ellopott dokumentumokat. Mindegyik víz alá
süllyeszthető egységen hagytak helyet legénységnek
és nagy légvédelmi ágyúnak. Lehetséges, hogy az
ellenség nagy tűzerejű, partmenti légvédelmi
ütegeket akar felállítani a partraszállásban részt
vevő csapatok kiegészítő védelmére.
– Elképzelhető– mondta Hitler. – De miért
vennének ekkora gondot a nyakukba, hogy légvédelmi
egységeket építsenek? Minden értékelésünk arra
utal, hogy az angolok súlyos nyersanyaghiánnyal
küzdenek, különösen acél, cement és alumínium
terén. Hónapok óta ezt mondják nekem. Miért
vesztegetnék az értékes készleteiket egy ilyen
tervre? – Hitler mereven nézett Göringre. –
Különben is, attól félek, hozzá kell szoknunk a
gondolathoz, hogy az ellenség az invázió idején
jelentős légifölényt élvez majd velünk szemben.
Hitler visszafordult Vogelhez. – Van másik
elképzelésük is, Vogel kapitány?
– Létezik ilyen, Führerem. Ez kisebbségi és
nagyon előzetes vélemény, rengeteg nyitott kérdést
tartalmaz.
– Halljuk – csattant fel Hitler.
– Az egyik elemzőnk úgy véli, hogy a víz alá
süllyeszthető egységek valójában valamiféle
mesterséges kikötő alkotóelemei lehetnek. Olyan
eszköz, amelyet Angliában építenek meg,
átvontatják a Csatornán, és a partraszállás első
óráiban összeszerelnek a francia partoknál.
Hitler újra izgatottan járkálni kezdett. – Egy
mesterséges kikötő? Lehetséges ilyen dolog?
Himmler halkan megköszörülte a torkát. – A
maguk elemzői talán félreértették az ügynök által
küldött információt, Vogel kapitány. Egy
mesterséges kikötő nekem kicsit erőszakolt
ötletnek hangzik.
 – Nem, Reichsführer úr – mondta Hitler. – Én
azt hiszem, hogy Vogel kapitány valami lényegeset
mondott itt. – Hevesen járkált fel-alá a szobában.
– Egy mesterséges kikötő! Képzeljék el egy ilyen
létesítmény pökhendiségét, arcátlanságát! Szinte
látom annak az őrült Churchillnek a keze nyomát az
egészen.
– Führerem – szólalt meg bátortalanul Vogel –,
a mesterséges kikötő csak az egyik lehetséges
magyarázata ezeknek a vasbeton egységeknek.
Óvatosságra intenék azzal kapcsolatban, hogy túl
nagy jelentőséget tulajdonítsunk az ilyen kezdeti
feltevéseknek.
– Nem, Vogel kapitány, engem határozottan
kíváncsivá tett a maguk elmélete. Csak a vita
kedvéért lépjünk egy szinttel előbbre. Ha az
ellenség valóban egy bonyolult mesterséges kikötő
megépítésével próbálkozik, hol állítanák fel? Von
Runstedt, először az ön válaszát várom.
Az idős tábornagy felállt, odament a térképhez,
és marsallbotjával rábökött. – Ha az ember
tanulmányozza az ellenség 1942-ben kudarcba
fulladt támadását Dieppénél, értékes
következtetésekre juthat. Az ellenség elsődleges
célja az volt, hogy a lehető leggyorsabban kézre
kerítsen és megnyisson egy nagyobb kikötőt. Tervük
természetesen meghiúsult. A probléma lényegét a
következőkben látom. Az ellenség tisztában van
vele, hogy a végsőkig megakadályozzuk a kikötők
használatát, és feladásuk előtt tönkretesszük
őket. Elképzelhetőnek tartom, hogy az ellenség
különféle berendezéseket gyártson Angliában,
amelyek segítségével sokkal gyorsabban
újranyithatja a kikötőket. Ez az én számomra
ésszerűnek tűnik. Amennyiben ez a helyzet – bár
hangsúlyozom, hogy Vogel kapitány és a kollégái
nem rendelkeznek perdöntő bizonyítékkal – akkor
szerintem Calais a helyszín. Katonai és stratégiai
szempontból még mindig a Calais-i partraszállás
látszik a legindokoltabbnak. Ezt nem hagyhatjuk
figyelmen kívül.
Hitler figyelmesen hallgatta, majd Vogelhez
fordult. – Mi a véleménye a tábornagy úr
elemzéséről, Vogel kapitány?
Vogel felpillantott. Von Rundstedt
ráfüggesztette jeges tekintetét Tudta, hogy nagyon
óvatosan kell megfogalmaznia a véleményét.
– Von Rundstedt tábornagy úr érvei rendkívül
meggyőzőek. – Vogel rövid szünetet tartott,
miközben von Rundstedt jóváhagyólag bólintott. –De
kizárólag a vita kedvéért felvetnék egy másik
értelmezést is.
– Tegye meg – biztatta Hitler.
– Ahogy a tábornagy úr rámutatott, az
ellenségnek minden körülmények között szüksége van
kikötőre, ha a partraszálló csapatok utánpótlását
gyorsan és folyamatosan biztosítani akarja.
Becslésünk szerint a hadművelet első szakaszában
ez naponta tízezer tonna hadianyagot és ellátmányt
jelent. Pas de Calais bármelyik kikötője, Calais,
Boulogne vagy Dunkirk egyaránt alkalmas ilyen
méretű akció lebonyolítására. De a tábornagy úr
véleménye szerint az ellenség tisztában van vele,
hogy a feladásuk előtt leromboljuk ezeket a
kikötőket. Azt is tudják, megerősített védelmű
kikötőkről van szó. Nagyon sok áldozattal járna
frontális támadást indítani bármelyik ellen.
Vogel észrevette, hogy Hitler növekvő
türelmetlenséggel fészkelődik. Gyorsan folytatta a
mondókáját.
 – Normandia partjai mentén számos kisebb
halászkikötő található de egyik sem megfelelő
méretű arra, hogy a hadianyagok és nehéz fegyverek
fogadására felszereljék. Csak Cherbourg lehetne
elég nagy ehhez. De emlékeztetek rá, hogy
személyszállító óceánjárók fogadására tervezték,
nem pedig teheráru kirakodására.
– Térjen a tárgyra, Vogel kapitány! – vágott
közbe élesen Hitler.
– Führerem, elképzelhető-e, hogy az ellenség
inkább nyitott partszakaszon és nem kikötőn
keresztül rakodja ki a hadianyagot és
felszerelést? Amennyiben ez valóban lehetséges,
elkerülhetik a legerősebb védelmi vonalakat,
Normandia kevésbé védelmezett partjainál érik el a
szárazföldet, és mesterséges kikötő használatával
kísérelhetik meg az inváziós erők utánpótlásának
biztosítását.
Hitler sűrűn pislogott. Láthatóan Vogel
elemzésének hatása alá került.
Erwin Rommel tábornagy a fejét ingatta. – A
maga által felvázolt forgatókönyv a katasztrófa
receptje lehetne, Vogel kapitány. A Csatorna
partjainál még tavasszal is rendkívül kockázatos
az időjárás. Esik az eső, erős szél fúj és viharos
a tenger. A vezérkarom tanulmányozta a hagyományos
időjárási viszonyokat. Ha a feljegyzéseket
elfogadjuk, az ellenség legfeljebb három vagy négy
napon keresztül számíthat jó időre. Amennyiben
megkísérlik a csapataikat nyílt terepen partra
tenni, kikötő és védett vízterületek nélkül,
teljesen kiszolgáltatják magukat a természetnek.
És, legyen bármilyen zseniális, egyetlen
hordozható berendezés, sem élné túl az Angol
Csatorna tavaszi viharait.
 Hitler közbelépett. – Lebilincselő vitát
folytatnak, uraim, de elég volt. Nyilvánvaló,
Vogel kapitány, hogy az ügynökének többet kell
kiderítenie a szerkezetről. Feltételezem, az
ügynök még a helyén van. Vogel körültekintően
igyekezett fogalmazni.
– Felmerült egy probléma, Führerem. Az ügynök
úgy érzi, hogy az angol biztonsági erők gyűrűje
kezd bezárulni körülötte, ezért nem lenne
biztonságos továbbra is Angliában maradnia.
Walter Schellenberg először szólalt meg. –
Vogel kapitány, a mi londoni forrásaink pontosan
az ellenkezőjét állítják. Az angolok tudják, hogy
lék keletkezett a rendszerükben, de nem képesek
betömni. Jelen pillanatban a maga ügynöke csak
képzeli a veszélyt.
Arrogáns seggfej, gondolta Vogel. Ki lehet az
SD remek forrása Londonban? – Az ügynök
vitathatatlanul jól képzett, és kivételesen
intelligens – mondta. – Azt hiszem…
Himmler vágott a szavába. – Bizonyára nem
feltételezi, hogy Schellenberg brigadeführer
forrása kevésbé hiteles a magáénál, ugye, Vogel
kapitány?
– Tisztelettel megjegyzem Reichsführer úr, hogy
nincs módom megítélni a brigadeführer úr
forrásának hitelességét.
– Nagyon diplomatikus válasz, kapitány úr –
mondta Himmler. – De szeretném világossá tenni,
hogy az ügynöke a helyén marad, amíg meg nem
tudjuk az igazságot ezekről a vasbeton
létesítményekről. Egyet tudna érteni ezzel?
Vogel csapdába esett. Himmlernek ellentmondani
egyet jelent a saját halálos ítéletének
aláírásával. Hazaárulás vádjára vonatkozó
bizonyítékokat tudnak fabrikálni ellene, és
zongorahúrral megfojtják, ahogy a többiekkel
tették. Gertrudra és a gyerekeire gondolt. A
barbárok őket is megtalálják. Bízott Anna
ösztöneiben, de a mostani kimenekítése
öngyilkosság lenne. Nem volt választása. Anna a
helyén marad.
– Igen. Egyetértek, Reichsführer úr.
Himmler meghívta Vogelt egy sétára az udvaron.
Közben beesteledett. Az ívlámpák fénye fölött az
erdő teljes sötétségbe borult. A gyalogösvény
szélén jelzések figyelmeztettek az aknaveszélyre.
A tűlevelű fák ágai között fütyült a szél. Vogel
hallotta, hogy valahol egy kutya ugat, de a
távolságot nehéz volt megbecsülni, mert a vastag
hóréteg minden hangot letompított. Farkasordító
hideg volt. A feszült légkörű értekezlet alatt
erősen megizzadt a zubbonyában. Most a hidegben
úgy érezte, hogy a ruha ráfagyott a testére. Mohón
vágyott egy cigarettára, de úgy döntött, még
egyszer nem teszi próbára a Reichsführer türelmét.
Végül Himmler alig hallhatóan megszólalt. Vogel
eltűnődött, hogy az erdőben is lehetnek-e
poloskák.
– Figyelemreméltó eredményt ért el, Vogel
kapitány. Dicséretet érdemel.
– Megtiszteltetésnek veszem, Reichsführer úr.
– A londoni ügynöke egy nő?
Vogel nem válaszolt.
– Mindig az volt a benyomásom, hogy Canaris
admirális nem bízik a női ügynökökben. Azt
tartotta róluk, hogy érzelmileg túl érzékenyek a
titkos munkára, és hiányzik belőlük a szükséges
objektivitás.
 – Biztosíthatom önt, Reichsführer úr, hogy a
szóban forgó ügynök mentes ezektől a
hiányosságoktól.
– Hozzá kell tennem, hogy a női ügynökök
ellenséges vonalak mögé juttatását magam is kicsit
ellenszenvesnek tartom. Az angolok különleges
műveleti parancsnoksága kitartóan küld nőket
Franciaországba. Attól tartok, hogy
letartóztatásuk esetén a férfiakkal azonos sorsra
jutnak. Túlzás nélkül állíthatom, sajnálatos
dolog, hogy nőknek ilyen erőszakot kelljen
elszenvedniük. – Himmler elhallgatott, megmozgatta
az izmait, és mélyen beszívta a hideg, késő esti
levegőt. – A maga sikere annál inkább elismerésre
méltó, mert Canaris admirális ellenére érte el.
– Nem értem pontosan, mire céloz, Reichsführer
úr.
– Arra akartam utalni, hogy az admirális napjai
az Abwehrnél meg vannak számlálva. Jónéhány
esetben elégedetlenek voltunk a viselkedésével.
Végül is alkalmatlan a feladatra. És, ha a gyanúm
beigazolódik a Führert is elárulta.
– Reichsführer úr, én soha…
Himmler egy kézlegyintéssel elhallgattatta.
– Tudom, hogy bizonyos hűséget érez Canaris
admirális iránt. Végeredményben személyesen neki
köszönheti gyors emelkedését az Abwehr
ranglétráján. De semmi olyat nem tud mondani,
amely megváltoztathatná Canarisról kialakult
véleményemet. És adnék egy bölcs tanácsot. Legyen
óvatos, amikor egy fuldokló segítségére siet.
Magával ránthatja a mélybe.
Vogel megdöbbent. Egy szót sem szólt. A
kutyaugatás elhalkult, majd teljesen
elcsendesedett. Feltámadt a szél, kavarta a havat
az ösvényen, torlaszt emelt az erdő szélére. Vogel
eltűnődött, milyen közelre fektethették le az
aknákat. Hátranézett, és meglátta a halkan
mögöttük haladó két SS-testőrt.
– Most február van – mondta Himmler. – Nagy
valószínűséggel meg tudom jósolni, hogy Canarist
rövidesen elmozdítjuk, talán még a hónap végén.
Németország minden biztonsági és titkosszolgálati
ügynökségét az irányításom alá akarom vonni, az
Abwehrt is beleértve.
Az Abwehr Himmler ellenőrzése alatt, gondolta
Vogel. Nevetségesen hangzana, ha nem mondaná
komolyan.
– Maga szemmel láthatóan tehetséges ember –
folytatta Himmler. –Azt akarom, hogy az Abwehrnél
maradjon. Természetesen jelentős előléptetéssel.
– Nagyon köszönöm, Reichsführer úr. – Mintha
valaki más mondta volna ki helyette ezeket a
szavakat.
Himmler megállt. – Hideg van. Vissza kellene
indulnunk.
Elsétáltak a biztonsági emberek mellett, akik
megvárták, hogy Himmler és Vogel hallótávolságon
kívülre érjenek, majd csendesen újra a nyomukba
eredtek.
– Örülök, hogy egyetértésre jutottunk az ügynök
helyén hagyását illetően. Azt hiszem, jelenleg ez
a megfontolt döntés az akció folytatása érdekében.
És különben is, Vogel úr, soha nem okos dolog
személyes érzelmekkel elhomályosítani az
ítélőképességünket.
Vogel megtorpant, és Himmler üres kifejezésű
szemébe nézett. – Mit akar ezzel mondani?
 – Kérem, ne nézzen ostobának – mosolygott
Himmler. – Az elmúlt hetekben Schellenberg
brigadeführert más ügyek rövid időre Madridba
szólították. Találkozott az ön egyik barátjával,
valami Emilio Romero nevű férfival. Senor Romero
mindent elmondott Schellenbergnek a maga drágán
szerzett tulajdonáról.
Légy átkozott, Emilio, amiért beszéltél
Schellenbergnek, gondolta magában Vogel. Isten
verje meg Himmlert, hogy olyan dologba üti az
orrát, ami nem tartozik rá. Az SS-őrök
megérezhették a benne dúló indulatot, mert
csendesen előbbre húzódtak.
– Megértem, hogy nagyon szép – folytatta
Himmler. – Nagyon nehéz lehet egy ilyen nőtől
megválni. Arra csábítja az embert, hogy hazahozza
és elzárja mások elől. De a helyén kell maradnia
Angliában. Világosan megértette, Vogel kapitány?
– Igen, Reichsführer úr.
– Schellenberg ismeri önnön hibáit is.
Arrogáns, túlzottan feltűnő, és mániákusan
vonzódik a pornográfiához. – Himmler vállat vont.
– De okos és határtalanul intelligens tiszt.
Tudom, hogy élvezettel dolgozna még közelebbi
kapcsolatban vele.
Himmler hirtelen megfordult, és egyedül hagyta.
Vogel csak állt magában, reszketett a hidegtől.
– Nem néz ki valami jól – jegyezte meg Canaris,
amikor Vogel visszaér az autóhoz. – Rendszerint
így érzem magam a csirketenyésztővel folytatott
beszélgetés után. De hozzá kell tennem, én jobban
tudom leplezni az érzéseimet.
Az autó oldalán látszott egy karcolás. Canaris
kinyitotta az ajtót, a kutyák beugrottak és
elhelyezkedtek Vogel lábainál. Az admirális
öklével megütögette az üveg válaszfalat. A sofőr
beindította a motort, és a hóra kanyarodva
elindultak a kapuhoz. Vogel megkönnyebbült, hogy a
vakítóan kivilágított épület elmaradt mögöttük, és
befordultak az erdő sötétségébe.
– A kis káplár ma este nagyon büszke volt
magára, Kurt – mondta Canaris megvetéssel a
hangjában. – És mit akart Himmler? Rövid,
holdfényes sétájuk alatt a hátamba döfték a tőrt?
– De admirális úr…
Canaris előrehajolt, és a kapitány karjára
tette a kezét. Hideg, kék szeméből olyan pillantás
áradt, amilyet Vogel még soha nem látott.
– Legyen óvatos, Kurt. Veszélyes játékot űz.
Nagyon veszélyes játékot.
Ezzel Canaris hátradőlt az ülésen, becsukta a
szemét, és azonnal álomba merült.

HARMINCKILENC
London
A műveletnek sietve a Kettledrum kódnevet
adták, de Vicary nem tudta, hogy ki és miért
választotta ezt a nevet. A „Délutáni összejövetel”
túl összetett és érzékletes kifejezésnek tetszett
a St James's Street zsúfolt negyedéből irányított
akcióra. Vicary itt állította fel parancsnoki
harcálláspontját egy impozáns György korabeli
házban, amelynek terasza nyílt a West Halkin
Streetre is. A szalont eligazító szobává
alakították át, külön telefonvonallal,
rádióberendezéssel szerelték fel, a falra London
nagyméretű térképét akasztották. Az emeleti
könyvtárban kapott helyet Vicary és Harry irodája.
A megfigyelőknek megnyitották a hátsó bejáratot,
és a ház végében meghúzódó éléskamrát megtöltötték
élelmiszerekkel. A gépírónők önként vállalták a
főzést, és a házba kora este megérkező Vicary
orrát megcsapta a pirítós, a szalonna és a
tűzhelyen rotyogó bárányragú illata.
Egy megfigyelő felkísérte a könyvtárba. A
kandallóban szénnel tüzeltek, száraz, meleg levegő
töltötte be a helyiséget. Vicary kibújt átázott
viharkabátjából, ruhafogasra tette, és azt az
ajtóra akasztotta. Az egyik lány teáskannával ment
utána, és ő töltött magának egy csészével.
Kimerült volt. Jordan kihallgatása után keveset
aludt, és a reményét, hogy az autóban
szundikálhat, keresztülhúzta Boothby, aki közös
utazást javasolt visszafelé az irodába, hogy ezt
az időt is beszélgetésre fordíthassák.
A Kettledrum általános felügyelete Boothby
kezében maradt. Vicary irányította Jordant, és
felelt Catherine Blake folyamatos megfigyeléséért.
Egyidejűleg igyekezett megtalálni a hálózat többi
ügynökét, és felfedezni a Berlinnel folytatott
kapcsolattartás eszközeit. Boothby lesz az
összekötő a Húszas Bizottsághoz, az egész
megtévesztő apparátus felügyeletét ellátó
tárcaközi csoporthoz. A nevét onnan kapta, hogy a
kettős játék szimbóluma, és a húsz római számjegye
egyaránt XX. Boothby és a Húszas Bizottság készíti
a Jordan aktatáskájába kerülő félrevezető
dokumentumokat, és integrálja a Kettledrum akcióit
az egész megtévesztő hadjárattal és a Bástya
művelettel. Vicary nem kérdezősködött a
félrevezető információk jellegéről, Boothby pedig
nem beszélt róla. Tudta, hogy ez mit jelent. Ő
fedezte fel az új német hálózat létezését, és
találta meg a léket Jordan személyében. De most
már csak kisegítő szerepet szántak neki. Teljes
egészében Basil Boothby parancsol.
– Csinos kis odú – mondta Harry a szobába
lépve. Töltött magának egy csésze teát, és a hátát
melengette a tűznél. – Hol van Jordan?
– Fent alszik.
– Ostoba fajankó – jegyezte meg halkan Harry.
– Ne felejtse el, hogy most már a mi ostoba
fajankónk. Mit talált?
– Ujjlenyomatokat.
– Micsodát?
– Ismeretlen ujjlenyomatokat mindenfelé a
dolgozószobában. Az íróasztalon, a páncélszekrény
külső felületén. Miután a takarítónőt soha nem
engedi be oda, feltételezhetjük, hogy Catherine
Blake ujjlenyomatairól van szó.
Vicary lassan ingatta a fejét.
– Jordan háza készen áll arra, hogy hazamenjen.
Annyi mikrofont helyeztünk el, hogy az egér
cincogását is meghallhatja. Kiköltöztettük a
családot a szembelévő házból, és állandó
megfigyelőpontot állítottunk föl. A rálátás
tökéletes. Bárki megy a ház közelébe, fénykép
készül róla.
– Mit tud Catherine Blake-ről?
– Lenyomoztuk Earl's Court-i lakásának
telefonszámát. Kivettünk egy lakást a szemközti
épületben.
– Jó munka volt, Harry.
Harry hosszan nézett Vicaryra, majd azt mondta:
– Ne vegye rossz néven, Alfred, de pokolian néz
ki.
 – Nem emlékszem az idejére, hogy mikor aludtam
utoljára. Magát mi tartja életben?.
– Egy csomó Benzedrine, meg több liternyi tea.
– Készülök néhány falatot enni, azután
megpróbálok valamennyit aludni. Maga mit tervez?
– Történetesen programot csináltam estére.
– Grace Clarendon?
– Meghívott vacsorára. Gondoltam, megragadom az
alkalmat. Nem hiszem, hogy a következő néhány
hétben nagyon sok szabadidőnk lesz.
Vicary felállt, és töltött magának még egy
csésze teát. – Harry, nem akarok visszaélni Grace-
hez fűződő kapcsolatával, de arra gondoltam, hogy
tehetne nekem egy szívességet. Szeretném, ha
titokban utánanézne néhány névnek a
Nyilvántartóban, és elmondaná, mire bukkant.
– Megkérem rá. Mondja a neveket.
Vicary keresztül egyensúlyozta teáscsészéjét a
szobán, és Harry mellé állt a kandalló elé.
– Peter Jordan, Walker Hardegen, és bárki, vagy
bármi Broome néven.
Grace soha nem evett szívesen szeretkezés
előtt. Utána Harry csendesen feküdt az ágyban,
cigarettázott, Glenn Millert hallgatott a
gramofonlemezről, és figyelte Grace zörgését, aki
főzött az apró konyhában. Tíz perc elteltével
visszajött a hálószobába. Karcsú derekán lazán
megkötött köpenyt viselt, és tálcán hozta be a
vacsorájukat, levest meg kenyeret. Harry felült,
nekitámaszkodott az ágy fejtámlájának, Grace pedig
a láb felőli részbe kuporodott. A tálcát kettőjük
közé rakta. Átnyújtott Harrynak egy tányér levest.
Éjfélre járt az idő, és mindketten farkaséhesek
voltak. Harry gyönyörködve nézte Gracet. A látható
élvezetet, ahogy az egyszerű ételhez fogott. A
szétnyílt köpeny alatt megfeszülő, tökéletes
testét.
Az asszony észrevette, hogy nézi, és
megszólalt: – Mire gondolsz, Harry Dalton?
– Arra gondolok, mennyire szeretném, hogy ez
soha ne érjen véget. Mennyire azt kívánom, hogy
életem minden estéje így teljen el.
Grace nagyon gyászos arcot vágott, képtelen
volt magába rejteni az érzelmeit. Amikor boldognak
érezte magát, az arca valósággal földerült. Ha
dühös volt, zöld szemei villogtak. És amikor
szomorúság szállta meg, mint most is, egész
testében ellazult.
– Nem szabad ilyet mondanod, Harry. Ellentmond
a józan észnek.
– Tudom, hogy ellentmond a józan észnek, de ez
az igazság.
– Néha jobb magunkban tartani az igazságot. Ha
nem mondod ki hangosan, nem okoz akkora fájdalmat.
– Grace, azt hiszem szerelmes vagyok…
Lecsapta a kanalát a tálcára. –Jézusom, Harry!
Ne mondj ilyeneket! Néha átkozottul nehéz
kiigazodni rajtad. Először azt mondod, hogy a
lelkiismeret-furdalásod miatt nem akarsz többé
látni, most pedig szerelmet vallasz nekem.
– Sajnálom, Grace, de pontosan ez az igazság.
Azt gondoltam, mindig igazat mondunk egymásnak.
– Rendben van, akkor hallgasd az igazságot.
Hozzámentem egy csodálatos emberhez, akire nagyon
sokat gondolok, és nem szeretnék fájdalmat okozni
neki. De végzetesen beleszerettem egy Harry Dalton
nevű, kémfogóvá lett detektívbe. És amikor az
átkozott háború befejeződik, kénytelen leszek
szakítani vele. És valahányszor erre gondolok,
pokoli fájdalmat érzek a szívemben. – A szemei
megteltek könnyel. – Most pedig ne szólj semmit,
Harry, és edd a levesedet. Kérlek. Beszéljünk
valami másról. Egész nap össze vagyok zárva abban
a sivár Nyilvántartóban Jagóval, meg a vacak
pipájával. Akarom tudni, hogy mi zajlik a
világban.
– Jól van. Szeretnék egy szívességet kérni
tőled.
– Miféle szívességet?
– Szakmai természetűt.
Grace pajkosan mosolygott. – A fenébe, azt
reméltem, hogy szexuális szívességről van szó.
– Szükségem lenne arra, hogy a Nyilvántartó
jegyzékében feltűnés nélkül utánanézz néhány
névnek. Hátha rábukkansz valamire.
– Számíthatsz rám. Kik azok? Harry felsorolta
őket.
– Megnézem, mit találhatok róluk.
Grace végzett a levesével, hátradőlt az ágy
támlájának, és figyelte a vacsorázó Harryt. Amikor
ő is megette a levest, az edényeket összegyűjtötte
a tálcára, a tálcát pedig lerakta az ágy mellé a
padlóra. Lekapcsolta a villanyt, és gyertyát
gyújtott az éjjeliszekrényen. Levetette a
köpenyét, és úgy szeretkezett vele, mint még soha.
Lassan, türelmesen, mintha a férfi teste törékeny
kristályból lett volna. Szemeit egy pillanatra sem
vette 1e Harry arcáról. Az aktus után ernyedt,
nyirkos testtel omlott a férfi mellkasára, forró
lehelete a nyakát csiklandozta.
– Az igazat akartad tudni, Harry. Hát ez az
igazság.
 – Őszinte akarod lenni hozzád, Grace. Nem fáj
az igazság.
Az egész másnap reggel, öt perccel tíz óra után
kezdődött, amikor Peter Jordan Vicary West Halkin
Street-i házának könyvtárszobájában állt, és
Catherine Blake lakását hívta telefonon. Ennek az
egyperces beszélgetésnek a felvétele hosszú ideig
a leghallgatottabb hangszalag hírében állt a Brit
Birodalmi Titkosszolgálat történetében. Vicary
maga vagy százszor hallgatta meg az istenverte
anyagot, kutatta a hibákat, ahogy az ékszerész
vizsgálja a gyémánt hajszálrepedéseit. Boothby
ugyanezt tette. A hangszalag másolatát motoros
futárral küldték a St James's Streetre, és Boothby
ajtaja fölött egy órán át égett a piros lámpa,
miközben újra meg újra meghallgatta.
Vicary először csak Jordan hangját hallotta.
Néhány lépésre állt tőle, udvariasan hátat
fordított, és merőn bámult a tűzbe.
– Halló, sajnálom, hogy nem tudtalak hamarabb
hívni. Pokolian elfoglalt voltam. A vártnál egy
nappal tovább kellett vidéken maradnom, és onnan
nem nyílt lehetőségem telefonálni.
Csend, miközben a nő azt mondta neki, hogy
szükségtelen mentegetőznie.
– Nagyon hiányoztál. Amíg távol voltam, egész
idő alatt rád gondoltam.
Csend. Catherine válaszol, hogy neki is
rettenetesen hiányzott, és alig várja, hogy újra
láthassa.
– Én is látni akarlak. Tulajdonképpen ezért
telefonálok. Foglaltam egy asztalt a Mirabelle-
ben. Remélem, szabad vagy ebédidőben.
 Csend, miközben azt mondja neki, hogy
csodálatosan hangzik az ötlet.
– Nagyon jó. Egy órakor ott várlak. Csend.
Nagyon szeretlek, mondja a nő.
– Én is szeretlek, drágám.
Jordan nyugodtan fejezte be a beszélgetést.
Vicary figyelte az arcát, és Karl Becker sötét
hangulatára emlékeztette, valahányszor a
megtévesztő üzenetek elküldésére kényszerítette. A
délelőtt hátralévő részében sakkozással ütötték
agyon az időt. Jordan pontos matematikai
szisztémával játszott, Vicary félrevezetéssel és
különböző fortélyokkal próbálkozott. Játék közben
hallhatták a földszinti eligazító szobából a
megfigyelők tréfálkozását és a gépírónők
fecsegését. Jordan olyan hevesen támadta Vicary
állásait, hogy az feladta a partit.
Délben Jordan felment a szobájába, és
egyenruhába öltözött. Negyed egykor kilépett a ház
hátsó bejáratán, és felkapaszkodott az osztály
furgonjának a végébe. Vicary és Harry elfoglalták
a helyüket az eligazító szobában, miközben
Jordannal nagy sebességgel robogtak a Park Lane-
en, akár egy szigorúan őrzött fogollyal. A SHAEF
főhadiszállásának félreeső bejáratához
szállították a Blackhurn Streetre, ahol belépett
az épületbe. A következő hat percben Vicary
csoportjából senki sem látta.
Jordan 12.35-kor bukkant fel a SHAEF
főbejáratán. Csuklójához láncolt aktatáskával
átsétált a téren, és eltűnt egy másik épület
kapujában.
Most tíz percet töltött távol. Amikor újra
előkerült, nem volt nála az aktatáska. A Grosvenor
Square-ről a South Audley Streetre ment, majd
tovább haladt a Curzon Streeten. Egész úton
árnyékként követte az osztály három legjobb
megfigyelője, Clive Roach, Tony Blair és Leonard
Reeves. Egyikük sem látta jelét, hogy Jordant az
ellenség részéről is követné valaki.
12.55-kor Jordan megérkezett a Mirabelle elé.
Kint várakozott, ahogy Vicary utasította. Pontosan
egy órakor taxi fékezett az étterem előtt, és egy
magas, vonzó nő lépett a képbe. Ginger Bradshaw,
az osztály legjobb megfigyelési fotósa az utca
túloldalán parkoló szolgálati furgon farában
kuporgott. Amikor Catherine Blake kezet fogott
Jordannal, és arcon csókolta, gyorsan készített
hat felvételt. A filmmel visszarohantak a West
Halkin Streetre, és mire ők befejezték az ebédet,
a másolatok Vicary előtt feküdtek az eligazító
szobában.
Amikor a dolog megtörtént, Blair elismerte a
hibát, de Reeves is önmagát okolta. A rangidős
Roach magára vállalta a teljes felelősséget. Abban
mindhárman egyetértettek, hogy a nő kiemelkedik a
valaha is követett német ügynökök sorából, a
legjobb és legkiszámíthatatlanabb. És ha egyszer
elkövetnek valami hibát, túl közel mennek hozzá,
biztosan megégetik a kezüket.
Miután eltávoztak a Mirebelle étteremből,
Catherine és Peter együtt sétáltak vissza a
Grosvenor Square-re. A tér délnyugati sarkán
megálltak, és még két percig beszélgettek. Ginger
Bradshaw csinált egy sorozat újabb fényképet,
többek között a rövid búcsúcsókjukról. Amikor
Jordan elment, Catherine leintett egy taxit.
Blair, Roach és Reeves beugrottak a megfigyelő
furgonba, és követték keleti irányba a Regent
Streeten. A taxi ráfordult az Oxford Streetre,
ahol Catherine kifizette a viteldíjat, és ki
szállt.
Később Roach azt mesélte, hogy a nő olyan
szakmai bemutatót tartott a fondorlatos utcai
közlekedésből, amilyet ő még nem látott. Megállt
legalább fél tucat üzlet kirakata előtt. Kétszer
visszakanyarodott, egyik alkalommal olyan
hirtelen, hogy Blairnek be kellett menekülnie egy
kávéházba. A Tottenham Court Roadnál lement a
földalatti állomásra, és vett egy jegyet a
Waterloo megállóig. Roach és Reeves sikeresen
felszállt ugyanarra a szerelvényre. Roach tíz
méterre utazott tőle ugyanabban a kocsiban, Reeves
pedig a következőben. A nő ülve maradt, amikor a
Leichester Square-i megállóban kinyíltak az ajtók.
Úgy tett, mintha folytatni akarná az utat, majd
hirtelen felugrott, és kilépett a peronra. Roach
az utolsó pillanatban préselte át magát a záródó
ajtók résén. Reeves a szerelvényen maradt, kiesett
a játékból.
Catherine elvegyült a lépcsőn hömpölygő
tömegben, és Roach átmenetileg szem elől
tévesztette. Amikor felért a felszínre, átkelt a
Charing Cross Roadon, és újra lement a Leichester
Square-i állomásra.
Roach megesküdött volna rá, hogy látta
felszállni a várakozó autóbuszra, és egész délután
korholta magát, hogy ilyen ostoba hibát
elkövetett. Átrohant az utcán, és felugrott a
járda mellől kiforduló autóbuszra. Tíz másodperc
alatt rájött, hogy másik nőt követ. A következő
megállónál leszállt, és telefonált Vicarynak a
West Halkin Streetre, hogy Catherine megugrott
előlük.
– Clive Roach még soha nem tévesztett szem elől
német ügynököt – mondta Boothby, miközben az
irodájában olvasta az esti megfigyelési jelentést.
Vicary-ra nézett. – Az a fickó képes követni egy
szúnyogot Hampstead Heath-ben.
– Ő a legjobb emberünk. A nő viszont éppen
olyan átkozottul jó.
– Ezt nézze meg: taxiba ül, hosszan sétálva
ellenőrzi, hogy követik-e, lemegy a földalatti
megállóba, vesz egy jegyet egy megállóra, és
kiszáll a másikon.
– Rendkívül óvatos. Ezért nem kaptuk el soha.
– Van más magyarázat is, Alfred. Talán
észrevette, hogy követik.
– Tudom. Erre a lehetőségre én is gondoltam.
– És ha ez a helyzet, az egész akció kudarcba
fullad, mielőtt megkezdődött volna. – Boothby
megütögette a fém aktatáskát, amelyben a
Kettledrum anyagainak első adagja lapult. – Ha
tudja, hogy megfigyelés alatt áll, és átadjuk neki
ezeket, akár a Daily Mailben is publikálhatnánk az
invázió titkát, rohadt nagy szalagcím alatt. Tudni
fogják, hogy be vannak csapva. És ha rájönnek a
csalásra, könnyen kikövetkeztetik, hogy az
ellenkezője az igaz.
– Roach meg van győződve, hogy a nő nem vette
észre.
– Most hol van?
– A saját lakásán.
– Hány órakor találkozik Jordannal?
– Tízkor, a férfi házában. Azt mondta neki,
hogy ma este későig dolgozik.
– Mi volt Jordan benyomása?
– Nem tapasztalt változást a viselkedésében,
nem mutatta idegesség vagy feszültség jelét. –
Vicary elgondolkodott. – Ez a mi Jordan
kapitányunk jól csinálja, átkozottul jól.
Csodálatos kém válhatna belőle.
Boothby vastag mutatóujjával dobolt a fém
irattáskán. – Ha észrevette, hogy követik, miért
ül nyugodtan a lakásán? Miért nem menekül?
– Talán szeretné látni, hogy mi van ebben a
táskában – felelte Vicary
– Még nincs túl késő, Alfred. Nem kell
végigjátszanunk ezt az egészet. Letartóztathatjuk
most azonnal, és kitalálunk valami más megoldást a
kár helyrehozására.
– Azt hiszem, ez hiba lenne. Nem ismerjük a
hálózat többi ügynökét, és nem tudjuk, hogyan
kommunikálnak Berlinnel.
Boothby ököllel az irattáskára csapott. – Nem
kérdezte meg, mi van ebben a táskában, Alfred.
– Nem akarok még egy leckét kapni a szükséges
tudnivalókról.
Boothby elégedetten kuncogott. – Nagyon jó.
Rendkívül tanulékony. Nem szükséges tudnia erről,
de mivel a maga briliáns ötletéről van szó,
elmondom. A Húszas Bizottság arról akarja
meggyőzni őket, hogy Mulberry egy Calais-hoz
kapcsolódó légvédelmi komplexum. A Phoenix-
egységekre már terveztek legénységet és légvédelmi
ágyúkat, így minden összevág. Csak kisebb
változtatásokat kellett eszközölni a terveken.
– Tökéletes – mondta Vicary.
– Néhány egyéb elképzelést is forgatnak a
fejükben, hogy más csatornákon segítsék a
megtévesztés sikerét. Mihelyt szükséges, azokról
is kap tájékoztatást.
– Megértettem, Sir Basil.
 Egy ideig csendben ültek, mindketten a
faburkolat egy kiválasztott pontjára meredtek.
– Most magán a sor, Alfred – szólalt meg
Boothby. – A műveletnek ezt a részét maga
irányítja. Bármit javasol, én támogatni fogom.
Miért érzem úgy, mintha hurokba dugnák a
fejemet, gondolta Vicary. Különösebben nem
nyugtatta meg Boothby felajánlott segítsége. A
kudarc első jelére elföldelné a legközelebbi
rókalyukba. A legkönnyebb megoldás Catherine Blake
letartóztatása, és azután Boothby elképzelése
alapján az együttműködésre kényszerítése lenne. De
Vicary kitartott a meggyőződése mellett, hogy ez
nem járható út. Egyetlen megoldásnak az
kínálkozott, hogy a tudomása nélkül, de
közvetlenül rajta keresztül küldik a megtévesztő
anyagokat.
– Emlékszem azokra az időkre, amikor az
embernek nem kellett ilyen döntéseket hoznia –
mondta szomorúan Boothby. – Ha tévedünk, nagyon
könnyen elveszíthetjük a háborút.
– Köszönöm, hogy figyelmeztet rá. Ugye a maga
íróasztalán sem áll jövőbe látó kristálygömb, Sir
Basil?
– Sajnos nem.
– Dobjunk fel egy pénzt?
– Alfred!
– Csak egy léha tréfának szántam.
Boothby újra az irattáskán dobolt. – Hogy
döntött, Alfred?
– Azt mondom, hagyjuk dolgozni.
– Isten segítsen, hogy igaza legyen – mondta
Boothby. – Nyújtsa ide a jobb kezét.
 Vicary előre nyújtotta a kezét. Boothby a
csuklójára bilincselte az aktatáskát.
Fél órával később Grace Clarendon a
Northumberland Avenue-n álldogált, és miközben az
elsuhanó esti forgalmat figyelte, toporgott a
járdán, hogy felmelegítse elgémberedett lábait.
Végre megpillantotta Boothby nagy, fekete
Humberét, amint a sofőr felvillantotta a letakart
fényszórókat. Az autó megállt. Boothby kinyitotta
a hátsó ajtót, és Grace bemászott az ülésre.
Minden porcikájában reszketett. – Rohadt hideg
van az utcán. Negyed órával korábbra beszéltük meg
a találkozót. Nem tudom, miért nem keríthettünk rá
sort az irodájában.
– Túl sok a figyelő szem, Grace. Túl nagy a
kockázat.
Grace elővett egy cigarettát, és rágyújtott.
Boothby összehúzta az elválasztó üvegfalat.
– Nos, mit tartogat a számomra?
– Vicary arra kért, hogy nézzek utána néhány
névnek a nyilvántartásban.
– Miért nem hozzám fordult engedélyért?
– Szerintem arra gondolt, hogy nem adná meg
neki.
– Mik ezek a nevek?
– Peter Jordan és Walker Hardegen.
– Okos pasas – motyogta Boothby. – Van még
valami?
– Igen. Azt akarja, hogy nyomozzam ki a Broome
szó jelentését.
– Milyen mélységig akar eljutni?
 – A saját személyzeti listánkon. A német és
angol ügynökök kódnevei között. A folyamatban lévő
és lezárt műveletek kódneveinek átnézés árán.
– Szentséges Isten! – mondta Boothby. – Vicary
közvetlenül fordult magához, vagy Dalton
közvetítette a kérést?
– Harry kért meg rá.
– Mikor?
– Tegnap éjjel.
Boothby feléje fordult és rámosolygott. –
Grace, már megint szófogadatlan kislány volt?
Erre nem reagált, csak megkérdezte: – Mit
kíván, mit mondjak neki?
– Mondja azt, hogy minden elképzelhető
jegyzékben kereste Jordan és Hardegen nevét, de
nem talált róluk semmit. Ugyanez a helyzet Broome-
val is. Megértette, Grace?
Az asszony bólintott.
– Ne vágjon olyan savanyú képet – mondta
Boothby. – Felbecsülhetetlen szolgálatot tett a
saját nemzete védelmének.
Grace feléje fordult, zöld szemei
összeszűkültek a haragtól. – Félrevezetek valakit,
aki nagyon sokat jelent nekem. És ezt nem
szeretem.
– Hamarosan véget ér az egész. És akkor
meghívom egy kellemes vacsorára, mint a régi szép
időkben.
A kelléténél kicsit erősebben rántotta fel a
kilincset, és egyik lábával kilépett a járdára. –
Megengedem, hogy elvigyen egy drága helyre, Basil.
De ez minden. A régi idők végérvényesen elmúltak.
 Kiszállt, becsapta az ajtót, és nézte, ahogy
Boothby autóját elnyeli a sötétség.
Vicary fent várakozott a könyvtárban. A lányok
egymás után szállították neki az információkat.
21.15: Az Earl's Court-i állandó megfigyelő
meglátja a lakásáról távozó Catherine Blake-et.
Fénykép készült.
21.17: Catherine Blake észak felé halad a
Cromwell Roadon. A nyomában gyalogos figyelő. A
megfigyelő furgon követi őket.
21.20: Catherine taxiba ül, és keleti irányba
indul. A megfigyelő furgon felveszi a gyalogos
követőt, és a taxi után ered.
21.35: Catherine Blake a Marble Arch-hoz
érkezik, és kiszáll a taxiból. A furgonból új
követő ered a nyomába.
21.40: Az Oxford Streeten Catherine Blake leint
egy másik taxit. A megfigyelő furgon majdnem szem
elől téveszti. Képtelen felvenni a gyalogos
követőt.
21.50: Catherine Blake a Piccadilly Circuson
kifizeti a taxit. Nyugat felé sétál a Piccadillyn.
Új gyalogos megfigyelő követi. A furgon a
nyomukban.
21.53: Catherine Blake buszra száll. A
megfigyelő furgon követi.
21.57: Catherine Blake leszáll a buszról. Belép
a Green Park egyik gyalogösvényére. Egy megfigyelő
a nyomában.
Öt perccel később Harry lépett be a szobába. –
A Green Parkban szem elől tévesztettük – mondta. –
Visszafordult. A megfigyelőnek tovább kellett
mennie.
 – Semmi baj, Harry, tudjuk, hogy hova megy.
De a következő húsz percben senki sem látta őt.
Vicary lejött az emeletről, és idegesen
sétálgatott az eligazító szobában. A mikrofonokon
keresztül hallhatta, hogy a nőt váró Jordan ődöng
a házban. Vajon észrevette a követőit? Meglátta a
megfigyelő furgont? Megtámadták a Green Parkban?
Találkozott egy másik ügynökkel? Esetleg
megpróbált menekülni? Vicary hallotta, hogy a
megfigyelő furgon visszaért, és a levert
megfigyelők halk léptekkel beosontak a házba.
Megint túljárt az eszükön. Azután Boothby
telefonált. Az irodájából követte az akció
menetét, és tudni akarta, hogy mi az ördög
történt. Amikor Vicary elmesélte a helyzetet,
Boothby érthetetlenül motyogott valamit, és
lecsapta a kagylót.
Végül bejelentkezett a Jordan házával szemközti
állandó megfigyelő-pont.
22.25: Catherine Blake Jordan ajtajához
közeledik. Megnyomja a csengőt.
Erre az információra Vicarynak már nem volt
szüksége. Jordan házát úgy telerakták
lehallgatókkal és vezetékekkel, hogy a csöngetés a
beszélő hangját is elnyomva, légiriadóként áradt
szét az eligazító szobában.
Vicary becsukott szemmel hallgatta az
eseményeket. Ahogy szobáról szobára mentek, és
egyik mikrofon hatósugarából átkerültek a
másikéba, a hangerejük emelkedett, majd lehalkult.
Vicary hallotta, hogy olyan banalitásokkal kezdik
a beszélgetést, amilyen dialógusokat Alice Simpson
romantikus regényeiben olvasott. Megtölthetem a
poharadat? Köszönöm nem, így elég. Nem kellene
ennünk valamit? Biztosan farkaséhes lehetsz. Nem,
korábban már vacsoráztam. De valamit rettenetesen
szeretnék csinálni, most azonnal.
Hallotta, hogy csókolóznak. Hamis hangsúlyokat
próbált felfedezni a nő hangjában. Egy csoport
kémelhárító tiszt várakozott a szemközti ház ban
arra az esetre, ha valami rosszul sül el, és
elhatározza a letartóztatását. A nő megvallotta
Jordannek, hogy mennyire szereti, és Vicary valami
visszataszító okból Helenre gondolt. Azután egy
időre megszakadt a beszélgetés. Összekoccanó
poharak hangja. A víz zubogása. Lépcsőn felfelé
haladó lépések. Csönd, ahogy beléptek a mikrofonok
holt terébe. Jordan ágyának hangjai, ahogy
megreccsen a testük súlya alatt. Levetett ruha
surrogása. Suttogó beszélgetés. Vicary eleget
hallott. Hányhoz fordult, és azt mondta: –
Felmegyek. Jöjjön értem, ha a nő elindul a
dokumentumok megszerzésére.
Először Clive Roach hallotta meg, azután Ginger
Bradshaw is. Harry elaludt a kanapén, hosszú
lábait átvetette a karfán. Roach odanyúlt, és
ráütött a cipőtalpára. Harry sietve felült,
figyelmesen hallgatózott. Felrohant a lépcsőn, és
majdnem betörte a könyvtár ajtaját. Vicary magával
hozta a tábori ágyat az irodájából. Most azon
aludt, a lámpa szokás szerint az arcába
világított. Harry megrázta a vállát. Vicary
azonnal felébredt és az órájára nézett. 2.45-öt
mutatott. Szó nélkül ment le Harry nyomában az
eligazító szobába. Vicary dolgozott már elkobzott
német fényképezőgéppel, így azonnal felismerte a
hangját. Catherine Blake bezárkózott
dolgozószobába, és gyors tempóban fotografálta a
Kettledrum első kötegnyi anyagát. Néhány perc
alatt végzett. Vicary hallotta, hogy összerakja a
papírokat, majd bezárja a páncélszekrényt. Azután
kattant a villanykapcsoló, és a nő elindult
felfelé a hálószobába.

NEGYVEN
London
– Lám csak, itt a nap hőse! – kántálta Boothby,
és kilendítette autójának hátsó ajtaját. –
Szálljon be, Alfred, mielőtt halálra fagyna. Éppen
most tájékoztattam a Húszas Bizottságot. Mondanom
sem kell, hogy el vannak ragadtatva. Megkértek rá,
továbbítsam magának az elismerésüket. Így hát
gratulálok, Alfred.
– Köszönöm, a dolgomat végeztem – mondta
Vicary. Közben azon gondolkodott, mikor volt
Boothbynak ideje tájékoztatni a Húszas
Bizottságot? Ezen az esős, pokolian hideg reggelen
hét óra volt, a téli hajnal első fényei nehezen
törtek át a Londont borító ködfátyolon. A
járdaszegélytől elkanyarodó autó csendes, esőtől
csillogó utcákon hajtott keresztül. Vicary mélyen
besüppedt az ülésen, hátrahajtotta a fejét, és egy
pillanatra lehunyta a szemét. Halálos
kimerültséget érzett. Tagjai remegtek a
fáradtságtól. Ráült a mellére, mint az
iskolaudvari birkózás győztese, fejében olyan
nyomást érzett, mintha satuba fogták volna. Megint
nem aludt semmit azután, hogy hallotta Catherine
Blake-et a Kettledrum anyagok fényképezése közben.
Nem is tudta, hogy mi tartja ébren, az ellenség
ügyes megtévesztése miatti izgalom, vagy a módszer
iránt érzett undor.
Vicary kinyitotta a szemét. Keleti irányba
haladtak Belgravia György korabeli házai között,
elhaladtak a Hyde Park Corner mellett, és a Park
Lane-en át ráfordultak a Bayswater Roadra. Az
utcák elhagyatottak voltak, néhány taxi, meg egy-
két teherautó haladt mindkét irányban, a magányos
járókelők szinte szaladtak a járdán, mint a
pestisjárvány rémült túlélői., Vicary újra
becsukta a szemét, és megszólalt: – Egyébként mi
ez az egész?
– Emlékszik, mondtam magának, hogy a Húszas
Bizottság a megtévesztő akciók más eszközeit is
fel akarja használni a Kettledrum hihetőségének
alátámasztására.
– Emlékszem – mondta Vicary. De arra is
emlékezett, hogy mennyire meglepte a döntések
meghozatalának gyorsasága. A Húszas Bizottság a
háború hírhedten bürokratikus szervezete volt. A
beszervezett német ügynökök által továbbított
megtévesztő üzeneteket minden esetben jóvá kellett
hagyatni a bizottsággal. Vicary néha hetekig várt
a Becker hálózatán elküldésre váró üzenetek
engedélyezésére. Most miért képesek ilyen gyorsan
cselekedni?
Túlzottan fáradt volt, hogy az agyában kutasson
a válasz után. Újra becsukta a szemeit. – Hová
megyünk?
– Kelet-Londonba. Hogy pontosabb legyek,
Hoxtonba.
Vicary résnyire nyitotta a szemét, majd újra
becsukta. – Ha Kelet-Londonba igyekszünk, miért
megyünk a Bayswater Roadon?
– Hogy ellenőrizzük, nem követ-e bennünket
valamelyik baráti vagy ellenséges ügynökség.
– Ki akarna követni bennünket, Sir Basil? Az
amerikaiak?
– Én igazából jobban tartok az oroszoktól,
Alfred.
 Vicary felemelte a fejét, és mielőtt
visszasüppedt volna az ülésbe, Boothby felé
fordult. – Szeretnék magyarázatot kérni erre a
megjegyzésre, de túl fáradt vagyok hozzá.
– Néhány perc múlva mindenre fény derül.
– Kávét kapunk ott?
Boothby nevetett. – Igen, erről kezeskedem.
– Akkor jó. Nem veszi rossz néven, ha
kihasználom a lehetőséget néhány percnyi alvásra?
De ebben a pillanatban már el is szenderedett,
nem hallotta Boothby válaszát.
Az autó csikorogva fékezett. Vicary könnyű
álomban lebegett, érezte, hogy a feje előre esik,
majd hátracsuklik. Hallotta a kocsi
ajtókilincsének fémes kattanását, és érezte, hogy
hideg levegő csap az arcába. Hirtelen felébredt.
Balra nézett, és láthatólag meglepődött Boothby
jelenlétén. Rápillantott a karórájára.
Jóságos Isten, majdnem nyolc óra. Egy órát
keringtek London utcáin. A nyaka elgémberedett a
kényelmetlen alvástól. A feje lüktetett a koffein
és cigaretta utáni vágyakozástól. Megtámaszkodott
a kezeivel, és ülőhelyzetbe tornázta magát.
Kinézett az ablakon. London keleti részében
voltak, Hoxtonban, ebben a ronda viktoriánus
városrészben, amelynek gyárépületei nehéz időket
éltek át. A szemközti házsort lebombázták,
váltakozva követték egymást a megrongálódott
épületek és a törmelékhalmok, mint egy hiányos,
szuvas fogsor a szájban.
Hallotta, hogy Boothby szólongatja. – Ébredjen,
Alfred, megérkeztünk. Különben is, mi a fenéről
álmodott?
 Hirtelen félig magához tért. Miről álmodott?
Talán beszélt álmában? Egy ideje már nem álmodott
Franciaországról. Mióta is? Hogy sarokba
szorította Catherine Blake-et. Eltűnődött, vajon
Helent idézte volna fel? Az autóból kimászva újra
rátört a fáradtság hulláma, meg kellett
kapaszkodnia az autó hátsó sárvédőjében. Boothby
nem vette észre a megingását, a járdán állva
türelmetlenül nézett vissza Vicary-ra, csörgette
az aprópénzt a zsebében. Az eső keményen
rákezdett. A sivár táj valahogyan még hidegebb
érzetet keltett. Vicary csatlakozott Boothbyhoz,
mélyeket lélegzett a nyirkos, hideg levegőből, és
mindjárt jobban érezte magát.
Boothby a bejárati ajtón át bevezette a hallba.
A házat minden bizonnyal több lakássá alakították
át, mert sorban álltak a fém levelesládák a falon.
A hall hátsó végében, pontosan a bejárattal
szemben volt a lépcsőház. Vicary hagyta becsukódni
az ajtót, és azonnal elnyelte őket a sötétség.
Villanykapcsoló után tapogatózott, mert a
belépéskor valahol látott egyet. Megtalálta, és
felkattintotta. Semmi.
– Itt egy kicsit szigorúbban veszik az
elsötétítést, mint mi a nyugati városrészben –
jegyezte meg Boothby. Vicary a viharkabátja
zsebéből előásta az elemlámpáját. Átadta
Boothbynak, aki megvilágította az utat a
falépcsőkön.
Vicary jóformán semmit sem látott, csak Boothby
széles hátát, meg a gyenge lámpa alig vibráló
fénysugarát. Többi érzékszerve azonnal élesen
működött, mint a vak embernek. Vizelet, állott
sör, fertőtlenítő és avas olajban sütött tojás
illata csapta meg az orrát. Azután a hangok. Egy
szülő verte a gyerekét, az egyik pár veszekedett,
a másik zajosan közösült. Valahonnan orgona és
férfikórus hangja szűrődött be. Azt hitte, templom
található a közelben, de azután rájött, hogy a BBC
adását hallgatják. Csak akkor döbbent rá, hogy
vasárnap van. A Kettledrum és Catherine Blake
felkutatása összemosta a hét napjait.
Elérték a legfelső emelet lépcsőpihenőjét.
Boothby levilágított a lámpával a hallba. A fény
visszatükröződött egy sovány macska sárga
szemében. Mielőtt elugrott, még dühösen fújtatott
rájuk. Vicary a mise hangjait figyelte. Az éneklés
elhallgatott, és a gyülekezet a Miatyánkot
szavalta. Boothbynak kulcsa volt az ajtóhoz.
Bedugta a zárba, de belépés előtt még lekapcsolta
a zseblámpát.
Nyomorúságos, apró szobába kerültek. Benne
hevenyészett ágy, nem nagyobb, mint Vicaryé az MI5
főhadiszállásán, apró teakonyha, a gázrezsón
melegedő kávé, pöttöm dohányzóasztal, mellette
szobormereven ülő és a rádiót hallgató két férfi.
Mindkettő szájából Gauloise cigaretta lógott, és a
levegő kéklett a sűrű dohányfüsttől. Lámpa nem
égett a szobában, csak a szomszédos utca házsorára
néző keskeny ablakon szüremlett be kevéske fény.
Vicary odasétált az ablakhoz, és lenézett a
szemetes sikátorra. Két kissrác konzervdobozokat
dobált a levegőbe, és botokkal igyekezett
eltalálni őket. A feltámadt szél köröző sirályok
módjára lebegtette a régi újságokat. Boothby két
gyanús tisztaságú zománcbögrébe töltötte a gőzölgő
kávét. Az egyiket Vicarynak nyújtotta, a másikat
magának tartotta meg. A kávé vacak volt – keserű,
állott és túl erős –, de legalább forró és
koffeintartalmú.
Boothby bemutatásra használta csorba bögréjét,
először az idősebb és magasabb alak felé bökött
vele. – Alfred Vicary, ismerkedjen meg Pelicannal.
Nem ez az igazi neve, csak egy kódnév. Attól
tartok, a valódi nevét nem tudhatja meg. Még én
sem tudom biztosan. – Azután bögréjével az
asztalnál ülő másik férfi felé bökött. – És ez a
fickó Hawke. Ez nem kódnév, valóban így hívják.
Hawke nekünk dolgozik, igaz barátom?
De Hawke nem adta jelét, hogy odafigyelne
Boothby szavaira. Nevével ellentétben nem
hasonlított ragadozó madárhoz, inkább bothoz,
pálcához vagy nádszálhoz, annyira hullaszerű és
betegesen sovány volt. Olcsó háborús időkből
származó öltönye lógott csontos vállain, mintha
gardróbfogasra akasztották volna. Az éjszaka és
föld alatt dolgozó ember sápadtsága ült az arcán.
Szőke haja ritkult és gyorsan őszült, holott nem
lehetett idősebb Vicary utolsó egyetemi
tanítványainál. Francia módra tartotta a Gauloise-
t, hosszú hüvelyk– és mutatóujja között. Vicarynak
az a kényelmetlen érzése támadt, hogy már korábban
is látta valahol. Talán a kantinban, vagy hóna
alatt egy csomó dossziéval a Nyilvántartóból
kilépve. Vagy Boothby irodájából jött ki azon a
titkos folyosón, ahol azon a bizonyos estén Grace
Clarendon is távozott. Hawke nem nézett Vicaryra
Csak egyetlen egyszer mozdult meg, amikor Boothby
néhány lépéssel közelebb ment hozzá. Akkor néhány
centire elhúzta a fejét, és megkeményítette az
arcvonásait, mintha attól tartana, hogy Boothby
megüti.
Vicary ezután Pelicant vette szemügyre.
Egyaránt lehetett volna író vagy dokkmunkás, német
vagy francia származású. Talán lengyel, hiszen
azok mindenütt felbukkantak. Hawke-vel ellentétben
Pelican visszanézett Vicaryra, állhatatos, de
kicsit zavart pillantást vetett rá. Vicary nem
láthatta tisztán a szemét, mert a legvastagabb
szemüveget hordta, amilyet valaha is látott, az
üveg enyhe színezettsége pedig fényérzékenységre
utalt. Fekete bőrkabátja alatt két pulóvert is
viselt, egy szürke magasnyakút, meg egy kopott,
bézs színű kardigánt, amely úgy nézett ki, mintha
valamelyik hasonlóan jó szemű rokona kötötte volna
neki. Tövig szívta a cigarettáját, majd vastag
hüvelykujjának repedezett körmével eloltotta a
csikket.
Boothby levette a kabátját, és lekapcsolta a
rádiót. Azután Vicaryra nézve azt mondta: – Nos.
Hol kezdjem?
Hawke nem nekünk dolgozott, hanem kizárólag
Boothbynak.
Boothby ismerte Hawke apját. Indiában dolgozott
vele a biztonsági szolgálatnál. A fiatal Hawke-vel
1935-ben találkozott Angliában, a család kenti
birtokán rendezett ebéden. Az ifjabb Hawke ivott,
túl sokat beszélt, korholta az apját és Boothbyt
munkájuk jellégéért, úgy idézte Marxot és Lenint,
mint más Shakespeare-t, és hevesen hadonászott a
kezeivel, amikor a kellemes kertben az angol
uralkodó osztály korruptságát taglalták. Ebéd után
az idősebb Hawke mentegetődzött Boothby előtt fia
elviselhetetlen magatartása miatt. Tudja, a mai
idők gyermekei, mondta, badarságokat tanulnak az
iskolában, kárba vész a drága taníttatásuk.
Boothby mosolygott az egészen. Nagyon hosszú
idő óta keresett egy ilyen Hawke-szerű figurát.
Boothby kapott egy új feladatot, szemmel
tartani a kommunistákat. Különösen az egyetemeken,
Oxfordban és Cambridge-ben. Nagy-Britannia
kommunista pártja, az orosz mesterek kedvelt és
bátorított szervezete, az egyetemi fiatalság
körében toborozta a nyáj új tagjait. Az NKVD
lehetséges kémek után kutatott közöttük. Hawke
Oxfordba ment, hogy Boothbynak dolgozzon. Boothby
elbűvölte Hawket. Irányt adott eltévelyedett
gondolatainak. Ezt mindig remekül tudta csinálni.
Hawke a kommunisták nyakán lógott, együtt ivott és
vitatkozott velük, teniszpartnereket választott
közülük, és együtt fajtalankodott a többiekkel. De
amikor be akarták léptetni a pártba, elküldte őket
a francba.
Azután érte ment Pelican.
Hawke felhívta Boothbyt. Hawke jó fiú volt.
Pelican német volt, zsidó és kommunista.
Boothby azonnal felismerte a lehetőséget benne. Az
1920-as években kommunista utcai verekedőkén
ténykedett Berlinben, de Hitler hatalomra jutása
után jobbnak látta biztonságosabb helyre
menekülni. 1933-ban Angliába emigrált. Az NKVD még
a berlini időkből ismerte Pelicant. Amikor
kiderítették, hogy Angliában telepedett le,
haladéktalanul beszervezték ügynöknek. Csak a jó
képességű emberek kiválasztását bízták rá, nem
kívántak tőle nehéz, információszerző feladatokat.
Az első általa kiválasztott tehetség Boothby
embere, Hawke lett. Hawke és Pelican következő
találkozóján felbukkant valahonnan Boothby, és
istentelenül ráijesztett. Pelican beleegyezett,
hogy Boothbynak dolgozzon.
– Itt van még, Alfred?
Vicary hallgatagon állt az ablaknál. – Oh,
persze. Valójában két lépéssel maga előtt járok.
1939 augusztusában Boothby bevitte Hawke-t az
MI5-höz. Pelican pedig az ő parancsára azt közölte
moszkvai irányítóival, hogy beszervezett
sztárügynöke most már a brit titkosszolgálatnál
dolgozik. Moszkvában el voltak ragadtatva. Pelican
csillaga emelkedett. Boothby arra használta
Pelicant, hogy valós, de ártalmatlan anyagokat
küldetett vele az oroszoknak. Minden információ
állítólagos forrása az MI5-be beépült Hawke volt,
és az oroszok más csatornákon is ellenőrizni
tudták a valódiságukat. Pelican csillaga magasan
ragyogott.
1939 novemberében Boothby Hollandiába küldte
Pelicant. Egy Walter Schellenberg nevű fiatal,
arrogáns német hírszerző tiszt álnéven
rendszeresen átjárt a holland területre, hogy ott
néhány, MI6-hoz tartozó ügynökkel találkozzon.
Schellenberg a Schwarze Kappelle tagjának adta
ki magát, és az angolok segítségét kérte.
Valójában az igazi német árulók neveit akar
megszerezni az angoloktól, hogy letartóztathassa
őket. Pelican egy határmenti holland városka egyik
kávéházában találkozott Schellenberggel, és
felajánlotta, hogy kémkedik neki Angliában.
Hozzátette, hogy az NKVD-nek is végzett egy-két
munkát, többek között beszervezett nekik egy Hawke
nevű diákot, aki bekerült az MI5 állományába, és
azóta is rendszeres kapcsolatot tart vele.
Jószándékának jeleként Pelican ajándékot is vitt
Schellenbergnek, egy ázsiai erotikus gyűjteményt.
Schellenberg ezer fontot, fényképezőgépet és rádió
adó-vevőt adott Pelicannak, és visszaküldte őt
Angliába.
Az MI5-öt 1940-ben átszervezték. Churchill
szünet nélkül támadta az öreg főigazgatót, Vernon
Kellt, aki 1909-ben megalapította a szolgálatot.
Sir David Petrie vette át az irányítást. Boothby
Indiából ismerte, ezért őt felfelé buktatták.
Pelicanból operatív tisztet csinált – amatőr, mint
maga Alfred, de nem professzor, csak ügyvéd –,
azonban továbbra is keményen rajta tartotta a
kezét. Pelican túl fontos volt ahhoz, hogy
mindössze a kantinba vezető járást ismerje.
Emellett egyre érdekesebben alakult Pelican
kapcsolata Schellenberggel.
Schellenbergre nagy hatást gyakoroltak Pelican
első jelentései. Jó, de ártalmatlan anyagok
birtokába jutott a hadianyaggyártásról, a csapatok
mozgásáról, a bombakárok felbecsüléséről. Mohón
kapott utánuk, holott tudta, hogy egy kommunista
zsidótól származnak, aki mellesleg az NKVD
tehetségfelkutatója is. Ó és az SS többi tagja ki
nem állhatta Canarist, és az Abwehr hivatásos
hírszerző tisztjeit. Bizalmatlanul fogadták az
információkat, amelyeket Canaris adott át a
Führernek. Schellenberg felismerte a lehetőséget:
külön hálózatot tud létrehozni Angliában, és az
Abwehr megkerülésével közvetlenül jelenthet
Hitlernek és Heinrich Himmlernek.
Boothby is meglátta a lehetőséget a dologban.
Két célra is képes lesz felhasználni Pelican
hálózatát: hitelesíti általa a megtévesztő
rendszeren Canarisnak küldött hamis információkat,
és egyidejűleg ellentétet gerjeszt a két rivális
hírszerző szervezet között. Ez érzékeny
egyensúlyozó lépéseket követelt. Az MI5-nek
érdekében állt, hogy Canaris a helyén maradjon,
hiszen egész ügynökségét leleplezték és
manipulálták, de ugyanakkor jól jött nekik egy kis
hatalmi intrika is. A Brit Titkosszolgálat képes
volt finoman szítani a viszály és hűtlenség tüzét.
Boothby Pelican segítségével olyan információkkal
kezdte etetni Schellenberget, amelyek kérdésessé
tették Canaris lojalitását. Ahhoz kevésnek
bizonyultak, hogy Schellenberg az Öreg Róka hátába
döfje a tőrt, de arra ösztönözték, hogy állandóan
a keze ügyében tartsa a fegyvert.
1942-ben Boothby azt hitte, hogy a játszma
irányítása kicsúszott a kezéből. Schellenberg egy
hosszú listát állított össze Canaris bűneiről, és
átadta Himmlernek. A megtévesztő akciókat irányító
bizottság úgy döntött, hogy odavet egy-két koncot
Canarisnak, aki így kibújhat a nyakára vetett
hurokból. Néhány értékes információt hoztak a
tudomására, hogy bizonyítani tudja Hitlernek az
Abwehr eredményességét. Az ötlet bevált. Himmler
fiókba zárta Schellenberg dossziéját, és az Öreg
Róka a helyén maradt.
Boothby töltött magának még egy bögrével az
ocsmány kávéból. Vicary az elsőt sem volt képes
meginni. A félig teli bögrét letette az
ablakpárkányra, egy lassan porrá száradó döglött
lepke mellé. A kissrácokat elűzte a szél a
sikátorból. Erős szélrohamok verték az esőt az
üvegnek. A szoba sötétbe borult. A reggeli lázas
tevékenység után a ház is elcsendesedett. Az
egyetlen zajt Boothby szakadatlan járkálása közben
nyikorgó padló keltette. Vicary elfordult az
ablaktól, és őt figyelte. Úgy illett ebbe a
mocskos lakásba, mint pap a bordélyházba, de
láthatóan rendkívül jól érezte magát. Még a kémek
is szeretnek olykor titkokat kifecsegni.
Boothby benyúlt az öltönyének belső zsebébe,
előhúzott egyetlen szál papírt, és átadta
Vicarynak. Az általa hetekkel ezelőtt írt
feljegyzés volt, amelyben biztonsági készültség
elrendelését kérte. A bal felső sarkán meglátta a
Végrehajtani bélyegzőt. A bélyegző mellett a két
alig olvasható kezdőbetű: BB. Boothby kinyújtotta
a kezét, és visszakérte a feljegyzést. Azután
odaadta Pelicannak.
 Pelican most először mozdult meg. Lefektette a
papírlapot az asztalra, és felkapcsolta a
villanyt. Vicary a közelében állt, láthatta, hogy
kényszeredetten pislog a sötét szemüveg mögött.
Zsebéből elővette a német gyártmányú
fényképezőgépet, amelyet Schellenberg adott neki
még 1940-ben. Profi módjára beállította a fényt,
ellenőrizte a lencse látószögét, hogy éles
negatívot kapjon, és tíz felvételt készített a
dokumentumról. Azután felemelte a fényképezőgépet,
és Hawke-re irányította. Kétszer elkattintotta,
majd visszatette a zsebébe.
– Pelican ma este Lisszabonba utazik – mondta
Boothby. Schellenberg és a barátai találkozni
szeretnének vele. Azt hiszem, nagyon alapos
vizsgálatnak akarják alávetni, mielőtt megkezdik a
kikérdezését. Pelican átadja nekik ezt a filmet.
Amikor legközelebb Schellenberg és Canaris együtt
lovagolnak a Tiergartenben, Schellenberg elmeséli
az admirálisnak a dolgot. Canaris és Vogel
bizonyítéknak fogják majd fel arra, hogy a
Kettledrum aranyat ér. Az ügynöküket nem leplezték
le. A Brit Titkosszolgálat pánikba esett. Éppen
ezért a Mulberry műveletről küldő anyagainak
hitelesnek kell lenniük. El tudja képzelni a
helyzetet, Alfred? Elsőnek Vicary és Boothby
távoztak. Boothby ment előre, és a professzor
ballagott a nyomában. A sötétben még nehezebb volt
leereszkedni a lépcsőkön, mint fölfelé
tapogatózni. Vicary kétszer is megbotlott, és
Boothby kasmír kabátjának vállába kapaszkodott. A
macska is előkerült, és az egyik sarokból fújt
rájuk. A kellemetlen szagok újra végigkísérték
őket, de most fordított sorrendben. Leértek a
lépcsők aljára. Vicary érezte, hogy cipőjének
talpa a hallt borító linóleumot karistolja.
Boothby kilökte az ajtót. Amikor az eső az arcába
csapott, Vicary önkéntelenül egy lépést hátrált.
Életében nem örült ennyire, hogy megszabadult
valahonnan. Az autó felé haladva egymást
figyelték. Vicarynak olyan benyomása támadt, hogy
átlátszó üvegen néz keresztül. Boothby
elkalauzolta a megtévesztés olyan titkos világába,
amelynek a létezéséről fogalma sem volt. Bemászott
az autóba, Boothby beült melléje, és becsapta az
ajtót. A Kingsland Roadon haladtak, azután délre a
folyó mentén. Vicary egyszer Boothbyra pillantott,
majd elfordította a fejét. Boothby arckifejezése
önelégültségről árulkodott.
– Nem kellett volna mindebbe beavatnia – mondta
Vicary. – Miért tette?
– Mert így akartam.
– Mi a helyzet a szükséges tudnivalókkal? Nekem
nem kell tudnom ezekről a dolgokról. Elküldhette
volna a feljegyzésemet Schellenbergnek anélkül,
hogy soha ne tegyen említést róla.
– Ez igaz.
– Tehát azért csinálta, hogy imponáljon nekem?
– Bizonyos értelemben igen – felelte Boothby. –
Maga, az ötletével, hogy a helyén hagyja Catherine
Blake-et, nagyon sok embernek imponált. Engem is
beleértve. Rájöttem, hogy lebecsültem magát,
Alfred. Alulértékeltem az intelligenciáját és a
könyörtelenséget. Hidegszívű gazemberre vallott
visszaküldeni Jordant abba a hálószobába,
táskájában egy rakás megtévesztő dokumentummal.
Meg akartam mutatni magának a játék következő
szakaszát.
– Így vélekedik az egészről, Sir Basil, hogy
játék?
 – Nem egyszerűen játék, Alfred. Ez maga a
játszma.
Boothby mosolygott. Ez lehet a legnagyobb
fegyverünk. Vicary az arcát figyelve arra gondolt,
hogy ezzel a mosollyal biztosíthatja a feleségét,
Pénelopét a már nem is remélt szerelméről.
A Kettledrum illúziójának fenntartása
megkövetelte Vicarytól, hogy napjának nagyobb
részét a St James's Street-i szűk irodájában
töltse. Elvégre arról próbálták meggyőzni az
Abwehrt és az osztály egészét, hogy Vicary egy
szigorúan titkos anyaghoz hozzáfért német ügynököt
üldöz. Becsukta az ajtaját és leült az
íróasztalához. Kétségbeesetten vágyott az alvásra.
Asztalra hajtotta a fejét, mint az álmos diákok
szokták, és becsukta a szemét. Gondolatai azonnal
visszakalandoztak a mocskos hoxtoni lakásba.
Felidézte Pelican és Hawke alakját. Maga előtt
látta a kisfiút a szemetes sikátorban, sovány,
hófehér lábai kivillantak a nadrágjából.
Emlékezett a porladó lepkére. Hallotta a hatalmas
katedrálisban visszhangzó orgonamuzsikát.
Matildára gondolt, és a temetéséről történt
távolmaradása miatt érzett lelkiismeret-furdalás
úgy tört rá, mintha hideg vizet zúdítottak volna a
nyakába.
A fenébe! Miért nem vagyok képes néhány percre
kikapcsolni és aludni?
Azután a lakásban ide-oda járkáló Boothby
jelent meg előtte, amint Pelican és Hawke
történetét, meg a Walter Schellenberg becsapására
kidolgozott megtévesztő akciót meséli. Rádöbbent,
hogy még soha nem látta Boothbyt boldogabbnak. Ott
volt a terepen, ügynökeitől körülvéve, kicsorbult
szélű zománcos bögréből itta a szörnyű kávét. Úgy
érezte, hogy rosszul ítélte meg Boothbyt,
pontosabban mondva, Boothby félrevezette őt.
Ahogyan az egész osztállyal tette. Boothby maga
volt a hazugság. Hamis volt körülötte minden. A
hatalmas irodáját körüllengő komikus bürokrácia,
az ostoba személyes életvitel, a piros és zöld
jelzőlámpák az ajtaja fölött, a nevetségesen
beteges irtózás attól, hogy pohárnyomok maradjanak
értékes bútorain. Nem ez jellemezte Basil
Boothbyt. Bas Boothby nem aktatologató, hanem
remek ügynök. Nagy hazudozó. Egy manipulátor.
Sikeres megtévesztő. Vicary azzal szenderedett
álomba, hogy kevésbé utálta őt. De egy dolog még
mindig zavarta. Miért lebbentette fel a fátylat?
És miért éppen most?
Vicary érezte, hogy álomtalan alvásba zuhan. A
Big Ben a távolban elütötte a tízet. A harangjáték
hangja elúszott, csak a csukott ajtó mögötti
telexgép tompa kattogása szűrődött be az
irodájába. Sokáig akart aludni. Egy időre meg
akart feledkezni mindenről. De röviddel később
érezte, hogy először gyengéden, majd hevesebben
rázzák a vállát. Azután egy lány hangját ismerte
fel. Eleinte halkan és kellemesen, majd kicsit
riadtan szólongatta. – Vicary professzor… Vicary
professzor. Ébredjen, kérem. Vicary professzor.
Hall engem?
Vicary, még az asztalra hajtott fejjel, lassan
kinyitotta a szemét. Egy pillanatig azt hitte,
hogy Helen áll mellette. De csak Prudence volt az,
a gépíró szolgálat lenszőke angyala. – Elnézést,
hogy felébresztettem, professzor. De Harry Dalton
van a vonalban, és sürgősen beszélni kíván
magával. Hadd hozzak egy csésze forró teát,
szegény báránykám.

NEGYVENEGY
 London
Catherine Blake szemerkélő, hideg esőben hagyta
el a lakását, röviddel tizenegy óra előtt. A
sötétedő égbolt az időjárás rosszabbra fordulását
ígérte. Három órája maradt a Neumannal esedékes
találkozóig. Az ilyen barátságtalan napokon
igyekezett kihagyni a fárasztó kóborlást London
utcáin, és egyenesen a találkahelyre ment. A
biztonságos közlekedést egyhangúnak és kimerítőnek
találta. Állandóan megállni, és ellenőrizni, hogy
nem követik-e, fel-le ugrálni a földalatti
szerelvényekre, egymás után integetni le a
taxikat. De az óvatosság szükséges volt, különösen
most.
Az ajtóban megállt, állát elfedte egy sállal,
és kinézett az utcára. Csendes vasárnap reggel
volt, enyhe a forgalom, az üzletek zárva. Csak a
szembelévő kávéház nyitott ki ma is. Az utca
felőli asztalnál egy kopasz férfi újságot
olvasott. Egy pillanatra felnézett, tovább
lapozott, és újra elmélyedt az olvasásban.
A kávéház előtt féltucat ember várt az
autóbuszra. Catherine jól megnézte az arcukat, és
úgy érezte, hogy egyiküket már korábban is látta.
Talán a buszmegállóban, esetleg máshol. Felnézett
a szemközti oldal lakásaira. – Ha megfigyelés alá
vesznek majd, állandó helyről fogják csinálni, egy
szemközti lakásból, vagy valamelyik üzlet feletti
helyiségből. Szemével végigpásztázta az ablakokat,
kereste az esetleges változásokat, vagy egy
rámeredő arcot. Nem látott semmi érdekeset.
Befejezte a matatást a sáljával, felhúzta az
ernyőjét, és nekivágott az esőnek.
A Cromwell Roadon szállt először autóbuszra.
Majdnem üres volt, csak két idős hölgy, egy
magában beszélő öregúr, meg egy jelentéktelen,
borostás arcú, átázott viharkabátot viselő,
újságjába mélyedő férfi utazott rajta. Catherine a
Hyde Park Cornernél leszállt. Az újságolvasó férfi
is. Ő a park felé indult, a férfi az ellenkező
irányba, a Piccadillyre. Mit is mondott Vogel a
MI5 megfigyelőiről? Olyan férfiak, akik mellett
elmész az utcán anélkül, hogy még egyszer
megnéznéd őket. Ha Catherine alkalmazta volna a
megfigyelőket az MI5-nél, az újságos férfit
feltétlenül kiválasztotta volna.
A Park Lane-nel párhuzamos gyalogösvényen
haladt északnak. A park nyugati végében, a
Bayswater Roadnál megfordult, és elindult
visszafelé a Hyde Park Cornerhez. Ott megint
megfordult, és újra nyugat felé sétált. Biztosra
vette, hogy gyalogosan, senki sem követi. Kisebb
távolságot meg tett a Bayswater Roadon. Megállt
egy levelesládánál, bedobott egy megcímzetlen
borítékot, ezt a lehetőséget használva ki még egy
utolsó ellenőrzésre. Semmi. Súlyos felhők
kergetőztek az égen, az eső jobban megeredt.
Taxiba ült, és megadott a sofőrnek egy stockwelli
címet.
Catherine hátradőlt az ülésen, figyelte az
ablaknak verődő esőcseppeket. A Battersea hídon
erős széllökések táncoltatták meg a taxit. Még
mindig szórványos volt a forgalom. Hátrafordult,
és kinézett a kocsi hátsó ablakán. Talán kétszáz
méterrel mögöttük egy fekete furgon közeledett.
Két embert látott az első ülésen.
Amikor újra előre fordult, észrevette, hogy a
taxisofőr figyeli a vissza pillantó tükörből.
Tekintetük egy pillanatra találkozott, azután a
sofőr megint az utat nézte. Catherine ösztönösen a
retiküljébe nyúlt, és megmarkolta a tőrének
markolatát. A taxi befordult az egyik kihalt,
jellegzetes viktoriánus házakkal szegélyezett
utcába. Nyoma sem látszott más, emberi lénynek,
forgalomnak vagy gyalogosoknak a járdán. Mire újra
megfordult, a fekete furgont már nem látta.
Megnyugodott. Erre a mai találkozóra
felfokozott izgalommal készült Szerette volna
megtudni Vogel válaszát a kérésére, hogy menekítse
ki őt Angliából. Énjének egyik fele azt kívánta,
bár soha ne küldte volna el. Biztosra vette, hogy
az MI5 hálót font köréje, hiszen rettenetes
hibákat követett el. De ugyanakkor jelentős
értesüléseket gyűjtött össze Peter Jordan
páncélszekrényéből. Tegnap éjjel lefényképezett
egy SHAEF címerrel jelzett dokumentumot, amelyre a
SZIGORÚAN TITKOS megjegyzést bélyegezték. Könnyen
lehetséges, hogy a partraszállás titkát lopta el.
Az ő helyzetében nem látszott megítélhetőnek, hogy
Peter Jordan terve csak egy gigantikus összerakós
szerkezet egyik darabja. De Berlinben, ahol
megpróbálják megfejteni ezt a rejtvényt, az
ellopott információk aranyat érnek. Úgy érezte,
hogy folytatni akarja, de vajon miért? Nincs benne
logika. Soha nem akart kém lenni, Vogel
zsarolással vette rá. Soha nem érzett alattvalói
hűséget Németország iránt. Igazából senki és semmi
iránt sem érzett elkötelezettséget, valószínűleg
ezért lett jó ügynök. De eszébe jutott még valami.
Vogel mindig játszmának nevezte az egészet. És ó
meg akarta nyerni a játszmát. Nem azért akarta
ellopni az invázió titkát, hogy Németország
megnyerje a háborút, és a nácik ezer évig
uralkodhassanak Európában. Azért akarta megenni,
hogy bebizonyítsa, ő a legjobb, többet ér az
Abwehr által Angliába küldött kétbalkezes
idiótáknál. Meg akarta mutatni Vogelnek, hogy nála
is jobban játszik.
 A taxi megállt. A sofőr hátrafordult. –
Biztosan ezt a helyet keresi?
Kinézett az ablakon. Egy sor lebombázott és
elhagyott raktár előtt álltak meg. Az utcák
teljesen üresek. Ha valaki követi, az itt nem
maradhat észrevétlen. Kifizette a viteldíjat és
kiszállt. A taxi elhajtott. Néhány másodperc múlva
felbukkant egy fekete furgon, ketten ültek benne.
Elhaladt mellette, és továbbhajtott az utcában. A
Stockvvell földalatti állomás néhány lépésnyire
volt. Felhúzta az ernyőjét, sietve lement a
lépcsőn, és jegyet vett a Leicester Square-ig.
Amikor a peronra ért, a vonat éppen indult.
Átpréselte magát a záródó ajtókon, és azonnal
talált egy ülőhelyet.
Horst Neumann a Leicester Square-hez közeli
kapu alatt álldogált, és újságpapírból halat meg
sült krumplit eszegetett. Amint az utolsó falat
halat lenyelte, azonnal elfogta a rosszullét.
Megpillantotta a járókelők kisebb csoportjával a
térre beforduló Catherine-t. Összegyűrte a zsíros
újságpapírt, bedobta a szemétgyűjtőbe, és a
nyomába indult. Egy perc alatt utolérte. Catherine
egyenesen előre nézett, mintha észre sem vette
volna a mellette haladó Neumannt. Kicsit
kinyújtotta a kezét, és átadta neki a filmet. A
férfi szó nélkül a kezébe csúsztatott egy cédulát.
Azután elváltak egymástól. Neumann leült a tér
egyik padjára, és nézte a távolodó Catherine-t.
– Azután mi történt? – kérdezte Alfred Vicary.
– A nő lement a Stocwell földalatti állomásra –
felelte Harry. – Utána küldtünk egy embert, de
addigra már felszállt egy vonatra.
– A francba – dünnyögte Vicary.
 – A Waterloo állomáson egyik emberünk felszállt
a földalattira, és újra a nyomába szegődtünk.
– Mennyi ideig volt egyedül?
– Körülbelül öt percig.
– Éppen elég idő arra, hogy találkozzon egy
másik ügynökkel.
– Én is ettől félek, Alfred.
– Azután mi történt?
– A szokásos menet. Legalább másfél órán át
futtatta a megfigyelőket körben a West Enden.
Végül beült egy kávéházba, és adott nekünk is egy
félórás pihenőt. Azután a Leicester Square-re
ment. Körbejárta a teret majd visszaindult Earl's
Courtba.
– Nem találkozott senkivel?
– A mi megfigyelésünk szerint nem.
– Mi történt a Leicester Square-en?
– A megfigyelők nem láttak semmit.
– A levelesláda a Bayswater Roadon?
– Lefoglaltuk a tartalmát. A rakás tetején
találtunk egy megcímzetlen, üres borítékot. Csak
trükk volt, hogy ellenőrizhesse, nincsenek-e a
nyomában.
– Az isten verje meg, nagyon jó ügynök.
– Igazi profi.
Vicary összekulcsolta az ujjait. – Nem hiszem,
hogy friss levegőt szívni rohangált volna annyit,
Harry. Vagy bedobott valahol valamit, vagy egy
ügynökkel találkozott.
– A földalattin kellett megtörténnie – mondta
Harry.
 – Bármilyen rohadt helyen megcsinálhatta. –
Vicary öklével verte a szék karfáját. – Az isten
verje meg!
– Folytatnunk kell a figyelését. Végül csak
elkövet egy hibát.
– Én nem számítanék erre, Harry. És minél
hosszabb ideig követjük, annál nagyobb a
valószínűsége, hogy észreveszi a kíséretet. Ha
pedig rájön, hogy a nyomában járunk…
– Akkor mi halottak vagyunk – fejezte be Harry
a megkezdett gondolatot.
– Ez így igaz. A halálunkat jelentené.
Vicary szája elé tett kézzel elfojtott egy
hosszú ásítást. – Beszélt Grace-szel?
– Igen. Minden elképzelhető listán kereste a
neveket. Nem talált sen mit.
– Broome-val mi a helyzet?
– Ugyanaz. Egyetlen akció vagy ügynök sem
található ilyen kódnév alatt. – Harry hosszan
nézett Vicaryra. – Hajlandó lenne megmagyarázni,
hogy miért Grace-t kérte meg a nevek
megkeresésére?
Vicary felnézett, és a pillantásuk
összekapcsolódott. – Ha megtenném, biztosan
megölne. Nincs jelentősége, csak a szemem csalt
meg. – Vicary az órájára nézett, és megint
ásított. – Be kell számolnom Boothbynak, és össze
kell szednem a következő köteg Kettledrum anyagot.
– Akkor tehát folytatjuk?
– Hacsak Boothby másképp nem dönt, haladunk
tovább.
– Mit tervez ma estére?
 Vicary nehézkesen felállt, és belebújt a
viharkabátjába. – Arra gondoltam, hogy kellemes
változatosságot szerezne a Four Hundred Clubban
vacsorázni és táncolni. Szükségem van valakire,
aki belül is szemmel tartja őket. Miért ne kérné
meg Grace-t, hogy csatlakozzon magához. Töltsenek
egy kellemes estét az osztály költségén.

NEGYVENKETTŐ
Berchtesgaden
– Jobban érezném magam, ha azok a gazemberek
előttünk lennének, és nem mögöttünk – mondta
rosszkedvűen Wilhelm Canaris, miközben a
szolgálati Mercedesben a XVI. századi falucska,
Berchtesgaden felé robogtak a havas autópályán.
Vogel hátrafordult és kinézett az ablakon. A
mögöttük suhanó autóban Heinrich Himmler
Reichsführer és Walter Schellenberg brigadeführer
ültek.
Vogel továbbra is kibámészkodott az ablakon. A
festői falucska fölött szállingózott a hó. Pocsék
hangulatában giccses képeslaphoz hasonlította.
Látogasson a gyönyörű Berchtesgadenbe! A Führer
otthona! Idegesítette, hogy ilyen kritikus
időpontban messze hurcolták Tirpitz Ufertól. Miért
nem Berlinben tartózkodik, mint a többiek,
füstölgött magában. Vagy untenbergi
Farkastanyáján, vagy a bajorországi Sasfészekben
húzta meg magát.
Vogel elhatározta, hogy valami előnyt is
kovácsol az utazásból; eltervezte, Gertrudeval és
a gyerekekkel vacsorázik és náluk tölti az
éjszakát. Berchtesgadentől két órányi autóútra
éltek Trude anyjánál, egy másik faluban. Isten
tudja, milyen régen történt már ilyen. Két napra
látogatta meg őket októberben, és egy napot tudott
szakítani karácsonykor. Felesége disznósültet,
krumplit és párolt káposztát ígért vacsorára, s
pajkosan fogadkozott, hogy testének is csodálatos
élményekben lesz része kandalló előtt, miután a
gyerekek és a szülei lefeküdtek. Trude mindig
szívesen szeretkezett ilyen helyeken, ahol
rajtakaphatták őket. Valamitől izgatóbbnak érezte,
és már húsz évvel ezelőtt így csinálták, amikor ő
Lipcsében diákoskodott. Vogel számára már régen
kiveszett a kapcsolatukból ez a fajta izgalom. Ő
szeretkezett így szándékosan, hogy megbüntesse,
amiért Londonba küldte.
– Figyelj engem, és emlékezz mindenre, ha
legközelebb a feleségeddel lefekszel.
Vogel csodálkozott magán. Istenem, miért ez jár
most a fejemben? El kell rejtenie az érzéseit
Gertrude elől, mint ahogy mindent eltitkolt eddig
is. Nem volt született hazudozó, de azzá kellett
válnia. Gertrude még mindig azt hitte, hogy
Canaris belső jogi tanácsadója. Fogalma sem volt
arról, hogy az Abwehr legtitkosabb angliai
kémhálózatának irányító tisztje. Szokás szerint a
mai elfoglaltságáról is hazudott neki. Trude úgy
tudta, hogy Canaris szokásos megbízásának tesz
eleget Bajorországban, nem pedig a Kehlstein-
hegység csúcsára autózik, beszámolni a Führernek
franciaországi invázió ellenséges terveiről. Vogel
félt, hogy az igazság megismerése esetén a
felesége elhagyná. Túl sok esetben hazudott neki,
olyan hosszú ideje becsapja. Soha többet nem bízna
meg benne. Gyakran gondolt arra, hogy talán
könnyebb lenne mindent elmesélni Annáról, és
azután bevallani, hogy Hitler mesterkémje.
Canaris aprósüteménnyel etette a kutyáit. Vogel
ránézett, majd elfordította a tekintetét. Valóban
lehetséges ez? Ő lenne az az ember, aki rávette a
jog világának elárulására, és az Abwehr legjobb
kémjét faragta belőle? Canaris kísérletet sem tett
arra, hogy leplezze a nácikkal szembeni
megvetését. Megtagadta a belépést a pártba, és
állandóan szarkasztikus megjegyzéseket tett
Hitlerre. De lehet, hogy a megvetése áruláshoz
vezetett? Ha Canaris áruló volt, az Abwehr angliai
hálózatai katasztrofális helyzetbe kerültek,
hiszen az ő helyzetében bármit kiszolgáltathatott.
Viszont, ha áruló, hogyan működhet még mindig a
legfontosabb hálózatuk, töprengett Vogel. Ennek
így nem volt értelme. Amennyiben Canaris elárulta
volna a hálózatokat, az angolok egy nap alatt
felgöngyölítették volna valamennyit. A puszta tény
ezzel szemben az, hogy az Angliába küldött német
ügynökök döntő többsége még a helyén van, és
bizonyítékát nyújtja Canaris ártatlanságának.
Vogel saját hálózata elméletileg
lebuktathatatlan volt. A megállapodásuk szerint
Canaris csak jelentéktelen részleteket ismert a V-
lánc működéséről. Más ügynökök nem keresztezhették
Vogel embereinek útját. Saját rádiókóddal
rendelkeztek, külön találkozási eljárást dolgozott
ki a számukra, és elkülönített számláról fizette
őket. És Vogel megtisztította a vonalat
Hamburgban, az angliai hálózatok ellenőrző
központjában. Még emlékezett azokra az idiótákra,
akiket Canaris és más irányító tisztek dobtak át
Angliába, különösen 1940 nyarán, amikor küszöbön
állt a németek angliai inváziója, és Canaris
minden óvatossági rendszabályt félrelökött. Az
ügynökei gyengén kiképzettek és rosszul fizetettek
voltak. Vogel ismert olyanokat, akik csak kétszáz
font alamizsnát kaptak, mert az Abwehr és a
Vezérkar abban a hitben élt, hogy Anglia is olyan
könnyen elesik, mint Lengyelország vagy
Franciaország. Legtöbbjük gyengeelméjű volt, mint
az a hülye, perverz és mohó Kari Becker, akik csak
a pénz és a kaland kedvéért vállalkoztak
kémkedésre. Nem is értette, hogy az ilyen emberek
hogyan kerülték el a lebukást. Ő senkiben sem
bízott, aki a maga jószántából ment az ellenséges
vonalak mögé kémkedni; csak egy bolond vállalhat
ilyesmit önszántából. És a bolondok rossz
ügynökök. Vogelt csak azok az emberek érdekelték,
akikből vele született tulajdonságaik és
intelligenciájuk révén jó kémeket lehetett
faragni. A többi képességet – a motivációt, a
mesterség fogásait és az erőszak alkalmazására
való hajlandóságot – ő beléjük tudta nevelni.
Mialatt a kanyargós Kehlsteinstrassen
kapaszkodtak fölfelé, kint néhány fokkal tovább
hűlt az idő. Az autó motorja küszködött az
emelkedővel, a gumik ide-oda csúszkáltak a jeges
úton. Néhány perc múlva a sofőr megállt egy
hatalmas, kettős bronzkapu előtt a Kehlstein-
hegység lábánál. Egy csapat SS-katona gyors
ellenőrzést végzett, majd gombnyomással
kinyitották a nehéz kapuszárnyakat. Mögöttük
maradt a Kehlsteinstrassen kavargó hó, az autó
behajtott egy hosszú alagútba. Márvány falai
csillogtak a díszes bronzlámpák fényében.
Hitler híres liftje már várta őket. Plüss
szőnyegével, mély bőr foteljaival és
telefonasztalával inkább kisebb szállodai szobára
hasonlított. Vogel és Canaris léptek be elsőnek.
Canaris leült és azonnal rágyújtott. Mire Himmler
és Schellenberg megérkeztek, a liftben sűrű füst
gomolygott. A négy férfi szótlanul, maga elé
meredve ült, miközben a lift ezernyolcszáz
méterrel Berchtesgaden fölé, Obersalzbergbe
emelkedett velük. Himmlert zavarta füst, szája elé
emelte kesztyűs kezét, és halkan köhögött.
Vogel fülei bedugultak a gyors
szintváltozástól. A három vele együtt utazó
férfira nézett. A Harmadik Birodalom három
legtekintélyesebb hírszerző tisztje vette körül –
egy csirketenyésztő, egy beteges hajlamú alak és
egy alacsony, nyűgös admirális, aki könnyen
lehetett áruló is. Ezeknek az embereknek a kezében
nyugszik Németország jövője.
Isten segítsen meg bennünket, gondolta Vogel.
Az északi, germán óriás, Hitler személyes SS-
testőre bevezette őket a szalonba. A természeti
szépségek iránt általában közömbös Vogelt
megdöbbentette a fantasztikus kilátás. Alant
láthatta Salzburgnak, Mozart szülővárosának
meredek lejtőit és hegyeit. Salzburg közelében
feküd Untersberg, az a hegy, ahol Barbarossa
Frigyes császár várakozott a legendás hívásra,
hogy lépjen fel Németország dicsőségének
helyreállításáért. A szoba maga tizenötször
tizennyolc méteres volt, és mire Vogel a kandalló
elé rakott ülőgarnitúrához ért, enyhe szédülést
érzett a tengerszint feletti magasságtól. Leült
egy rusztikus kanapé sarkába és körülnézett.
Hatalmas olajfestmények és gobelinek borították a
falakat. Valósággal elbűvölte Hitler gyűjteménye;
a minden bizonnyal Tiziano festette akt, Spitzweg
tájképe, Pannini ismert festménye, a Római romok.
Látott még egy Wagner mellszobrot, és egy bronz
sasokkal díszített állóórát. A pincér hangtalanul
töltötte ki a kávét a vendégeknek, és a teát
Hitlernek. Egy pillanat múlva kivágódott az ajtó,
és Hitler berontott a szobába. Canaris szokás
szerint utolsónak állt fel. A Führer kegyes
intéssel visszaültette őket, de ő állva maradt,
hogy sétálgatni tudjon.
– Vogel kapitány – mondta minden bevezetés
nélkül Hitler –, úgy értesültem, hogy a londoni
ügynöke újabb merész akciót hajtott végre.
– Én is úgy hiszem, Führerem.
– Kérem, tovább ne hallgassa el előlünk a
titkot.
Vogel egy SS-testőr éber figyelme mellett
kinyitotta az aktatáskáját. –Az ügynökünk újabb
figyelemreméltó dokumentumot lopott el. Ez az
anyag további bizonyítékokat szolgáltat a Mulberry
hadművelet célját illetően. – Némi habozás után
még hozzátette. – Most már nagyobb biztonsággal
állíthatjuk, hogy a Mulberry az invázió célját
szolgálja.
Hitler bólintott. – Kérem, folytassa, Vogel
kapitány.
– Az új dokumentum alapján úgy véljük, hogy a
Mulberry hadművelet egy légvédelmi komplexum
kiépítésére szolgál. A francia partvidéken fogják
hadrendbe állítani, hogy az ellenséges
partraszállás első kritikus óráiban védelmet
nyújtson a csapatoknak a Luftwaffe támadásai
ellen. –Vogel ismét benyúlt az aktatáskájába. – Az
elemzőink az ellenséges dokumentumok
felhasználásával elkészítették a komplexum
vázlatos rajzát. – Lefektette a rajzot az
asztalra. Himmler és Schellenberg érdeklődéssel
tanulmányozták.
Hitler távolabb sétált, és kinézett az ablakon
a környező hegyekre. Meg volt győződve arról, hogy
legjobb gondolatai Berghofon születnek, ahol
felette áll mindennek. – És a maga véleménye
szerint hol állítja fel az ellenség ezt a
légvédelmi komplexumot, Vogel kapitány?
– Az ügynökünk által ellopott terv nem utal a
Mulberry felállításának helyére – felelte Vogel. –
De az Abwehr által összegyűjtött egyéb értesülések
alapján azt a logikus következtetést vonhatjuk le,
hogy Calais a rendeltetési helye.
– És mi a helyzet a régi elméletével a
normandiai mesterséges kikötőről?
– Az csupán – Vogel kereste a helyes kifejezést
– elhamarkodott következtetés volt, Führerem.
Elsiettem az ítéletet. Az összes bizonyíték
ismerete nélkül mondtam határozott véleményt.
Végzettségemet tekintve ügyvéd vagyok, Führerem,
így megbocsáthatja nekem a képzavart.
– Nem, Vogel kapitány, én azt hiszem, hogy az
első alkalommal volt igaza. Véleményem szerint a
Mulberry mesterséges kikötő. És arról is meg
vagyok győződve, hogy a rendeltetési helye
Normandia. – Hitler megfordult és szembenézett a
többiekkel. – Ez pontosan az őrült Churchillre
vall. Egy grandiózus, ostoba szerkentyűvel
elárulja a szándékaikat, mert megmutatja nekünk,
hogy ő és amerikai barátai hol akarnak támadni. Az
az ember nagy gondolkodónak tartja magát. Nagy
stratégának. De végtelenül ostoba, ha katonai
kérdésekbe ártja magát. Csak kérdezze meg azoknak
a fiúknak a szellemét, akiket a Dardanellák
vágóhídjára küldött. Nem, Vogel kapitány, magának
első alkalommal volt igaza. Ez egy mesterséges
kikötő, és Normandiába készül. Én tudom. – Hitler
a mellét ütögette. – Most már tudom.
Walter Schellenberg megköszörülte a torkát. –
Führerem, nekünk egyéb bizonyítékunk is van, amely
alátámasztja Vogel értesüléseit.
 – Halljuk, brigadeführer úr.
– Két nappal ezelőtt Lisszabonban
beszámoltattam a mi egyik angliai ügynökünket.
Vogel arra gondolt: Krisztusom, már megint itt
tartunk.
Schellenberg előásott egy anyagot az
aktatáskájából.
– Ezt a feljegyzést az MI5 Alfred Vicary nevű
operatív tisztje írta. Valaki BB kezdőbetűs
névjegyével jóváhagyta, majd Churchillnek és
Eiseinhowernek továbbította. Vicary arra hívja fel
a figyelmet, hogy a biztonságukat új veszély
fenyegeti, és a további intézkedésig különös
elővigyázatossággal kellene eljárni. Vicary arra
is figyelmeztet, hogy minden szövetséges tiszt
fokozott óvatossággal fogadja a nők közeledését. A
maguk londoni ügynöke egy nő, ugye, Vogel
kapitány?
– Megnézhetném ezt? – mondta Vogel.
Schellenberg átnyújtotta neki.
– Alfred Vicary – jegyezte meg Hitler. – Miért
cseng olyan ismerősen ez a név nekem?
– Vicary Churchill személyes barátja – felelte
Canaris. – A harmincas években Churchill súgóinak
csapatába tartozott. Amikor 1940 májusában
miniszterelnök lett, bevitte az MI5-höz.
– Igen, most már emlékszem. A harmincas években
nem ő írt egy csomó aljas cikket a
nemzetiszocializmusról?
Minden mondata igaznak bizonyult, gondolta
Canaris. Hangosan csak annyit mondott: – Igen, ő
az.
– És ki az a BB?
 – Basil Boothby. Az egyik ügyosztály vezetője
az MI5-nél.
Hitler újra sétálgatott, de most már lassabban.
A méltóságteljes Alpok nyugalma mindig jó hatással
volt rá. – Vogel, Schellenberg és Canaris mind meg
vannak győzve. Nos, én nem.
– Nem gondolja, Reichsführer úr, hogy az
események érdekes fordulatot vettek? – A vihar
elvonult. Hitler a nyugaton lebukó napot nézte,
ahogy bíborvörösre és rózsaszínűre festette a
havas alpesi hegycsúcsokat. Himmler kivételével
mindenki elment. – Vogel kapitány először azt
mondja, hogy a Mulberry egy mesterséges kikötő,
utána pedig légvédelmi komplexumnak tartja.
– Nagyon érdekes, Führerem. Kialakítottam a
magam elméleteit.
Hitler elfordult az ablaktól. – Ossza meg
velem.
– Az első, hogy igazat mond. Új, megbízható
információt kapott, és igazán hisz abban, amit
önnek előadott.
– Lehetséges. Folytassa.
– A második, hogy teljesen koholt
értesülésekkel állt elő, és Kurt Vogel, a
főnökével, Canarissal együtt áruló, aki a Führer
és Németország megsemmisítésére törekszik.
Hitler keresztbe fonta a karját, és hátradőlt.
– Miért vezetnének félre bennünket az invázióval
kapcsolatban?
– Ha az ellenség sikert ér el Franciaországban,
és a német emberek látják, hogy a háború
elveszett, Canaris, meg a Schwarze Kapelle többi
söpredéke ellenünk fordul, az elveszítésünkre tör.
Ha az összeesküvőknek sikerül megragadniuk a
hatalmat, akkor békét kérnek, és Németországra
ugyanaz a vég vár, mint az első világháború után.
Megcsonkítják, legyengítik, Európa koldusává
teszik, az angolok, franciák és amerikaiak
asztaláról lehulló morzsákon élhet. – Himmler
hatásszünetet tartott. – És a bolsevikok
kegyelemkenyerén, Führerem.
Hitler olyan elviselhetetlenül fájdalmasnak
érezte az oroszok Németország feletti uralmának a
gondolatát, hogy szinte lángoltak a szemei. –Soha
nem engedhetjük, hogy ez Németországgal
megtörténjen! – kiáltott fel, és Himmler
reakcióját figyelte. – Látom az arcán, hogy van
még egy elképzelése, Reichsführer úr.
– Igen van, Führerem.
– Hadd halljam.
– Vogel az önnek elmondott információkat
igaznak tartja. De őt is rendesen becsapták.
Hitler érdeklődéssel hallgatta. – Folytassa,
Reichsführer úr.
– Führerem, én mindig őszintén beszéltem a
Canaris admirálissal kapcsolatos érzéseimről.
Meggyőződésem, hogy áruló. Tudom, hogy kapcsolatot
tart angol és amerikai ügynökökkel. És ha az
admirálissal kapcsolatos félelmeim igazak, nem
logikus-e annak feltételezése, hogy kijátszotta az
angliai német hálózatokat. Ebből pedig logikusan
következhet az is, hogy a Canaris angliai
kémjeitől érkező információk is manipuláltak. Mi
van akkor, ha Vogel kapitány felfedezte az
igazságot, de Canaris a saját bőrének védelmében
elhallgattatta?
Hitler szüntelenül fel-alá járkált. – Briliáns
logika, mint mindig, Reichsführer úr. Ön az
egyetlen, akiben megbízhatok.
 – Emlékeztetem Führerem, hogy a hazugság is
igazság, csak visszafelé. Hazudj a tükörnek, és az
üvegben visszanéz rád az igazság, szokták mondani.
– Valami tervet is forgat a fejében. Le tudom
olvasni az arcáról.
– Igen, Führerem. És Kurt Vogel a kulcsfigura.
Vogel elmondhatja nekünk az invázió titkát,
valamint egyszer és mindenkorra bebizonyíthatja
Canaris árulását.
– Vogel intelligens ember benyomását keltette.
– A háború előtt őt tartották Németország egyik
legélesebb elméjű jogászának. De emlékeztetem,
hogy Canaris személyesen szervezte be. Ebből
eredően kétségbe vonom a hűségét. Nagyon óvatosan
kell vele bánnunk.
– Ez az ön szakterülete. Nem igaz, Reichsführer
úr?
Himmler megeresztette hullaszerűen merev
mosolyát. – De igen, Führerem.
Amikor Vogel megérkezett, a házban sötét volt.
A heves hóvihar két óráról négyre nyújtotta meg az
utat. Vogel a kocsi hátuljához lépett, és
összeszedte kevés holmiját a csomagtartóból.
Elbocsátotta a sofőrt, akinek szobát foglalt a
falu kicsiny szállodájában. Trude a nyitott
ajtóban áll karjait fázósan összefonta a mellén.
Elképesztően egészségesnek látszott, halvány bőre
kipirult a hidegtől, barna haját csíkosra szívta a
hegyi napsütés. Vastag sípulóvert, gyapjúnadrágot
és hozzá hegymászó bakancsot viselt. Vogelnek a
vastag öltözék mögött is feltűnt, hogy a szabad
levegőn tartózkodástól mennyire jó formában van.
Amikor a karjába zárta, a felesége azt mondta: –
Istenem, Kurt Vogel, úgy nézel ki, mint egy
felöltöztetett csontváz. Ilyen rosszul mennek a
dolgok Berlinben?
Már mindenki ágyban volt. A lányok közös
szobában aludtak odafent. Mialatt Trude a
vacsoráját melegítette, Vogel felment megnézni
őket. A szobában hideg volt. Nicole egy ágyba bújt
Lizbettel. A sötétben nehéz volt megkülönböztetni
őket egymástól. Csak állt, hallgatta a
lélegzésüket, beszívta a leheletük, hajuk,
szappanuk és a takaró alatt felmelegedett testük
illatát. Trude mindig különösnek találta, hogy
mindennél jobban szerette magába fogadni az
illatukat.
Lent egy tányér étel és pohár bor várta. Trude
órákkal ezelőtt megvacsorázott, így most csak ült
mellette és beszélt hozzá, mialatt ő falta a
disznósültet meg a krumplit. Meglepően éhes volt.
Végzett az első tányérral, és még egyszer
megtöltötte, de most már lassabban fogyasztotta
el. Trude közben mesélt a szüleiről, a lányokról,
és arról, hogyan hurcolta el a Wehrmacht az utolsó
férfiakat és iskolás fiúkat a faluból. Hálát adott
Istennek, hogy lányokkal és nem fiúkkal áldotta
meg az ég. Nem kérdezősködött a férje útjával
kapcsolatban, ő pedig magától nem tért rá a
részletekre.
Befejezte a vacsorát. Trude letakarította az
asztalt. Készített egy kanna pótkávét, és éppen
csészébe töltötte a tűzhelynél, amikor erőtlen
kopogtatás hallatszott az ajtón. Trude kinyitotta
az ajtót, és döbbenten bámult az előtte álló,
talpig feketébe öltözött alakra.
– Oh, Istenem – mormogta, és a csésze meg a
kistányér kihullott a kezéből a földre, a lába
elé.
 – Még most sem tudom elhinni, hogy Heinrich
Himmler személyesen megjelent ebben a házban –
mondta Trude olyan színtelen hangon, mintha
magában beszélt volna. A hálószobában állt a
pislákoló tűz előtt, szálfa egyenesen, összefont
karokkal. Vogel a félhomályban is látta, hogy
könnyek csorognak az arcán, és egész testében
remeg. – Amikor először megpillantottam az arcát,
azt hittem, álmodom. Azután arra gondoltam, hogy
mindnyájunkat letartóztatnak. Végül rádöbbentem,
hogy Heinrich Himmler azért jött a házamba, mert
tárgyalni akar a férjemmel.
Elfordult a tűztől, és Vogelre nézett. – Mit
jelent ez, Kurt? Nyugtass meg, hogy nem dolgozol
neki. Nyugtass meg, hogy nem tartozol Himmler
csatlósai közé. Mondd azt, hogy az egész csak
hazugság.
– Nem dolgozom Heinrich Himmlernek.
– Ki volt a másik férfi.
– Walter Schellenbergnek hívják.
– Ő mit csinál? Vogel elmagyarázta.
– És te mivel foglalkozol? De ne mondd azt,
hogy csak Canaris jogásza vagy.
– A háború előtt nagyon különleges embereket
kutattam fel. Kiképeztem, majd Angliába küldtem
kémkedni őket.
Trude úgy fogadta a beismerést, mintha már
régen számított volna rá.
– Miért nem mondtad el nekem korábban?
– Nem beszélhettem róla senkinek, még neked
sem. Hogy megvédelmezhesselek, be kellett
csapjalak. Más okom nem volt rá.
– Ma hol voltál?
 Már értelmetlen lett volna tovább hazudni neki.
– Berchtesgadenben, egy értekezleten a Führernél.
– Szentséges Isten – dünnyögte az asszony a
fejét ingatva. – Mi mindent hazudtál még nekem,
Kurt Vogel?
– Csak a munkámmal kapcsolatban hazudtam neked,
másról nem.
Trude arcán látszott, hogy nem hisz neki.
– Heinrich Himmler ebben a házban. Mi történt
veled, Kurt? Neves ügyvédnek készültél. Herman
Heller mellett dolgozhattál volna, esetleg még a
Legfelsőbb Bíróságra is bekerülsz. Szeretted a
jogot.
– Németországban jogról nem beszélhetünk,
Trude. Itt csak Hitler létezik.
– Mit akart Himmler? Miért jött ide ilyen későn
éjjel?
– Azt akarta, hogy segítsek megölni egy
barátomat.
– Remélem nemet mondtál neki. Vogel egyenesen a
szemébe nézett.
– Ha nem segítek neki, ő gyilkoltat meg engem.
És azután megöl téged meg a gyerekeket.
Mindnyájunkat megöl, Trude.
 NEGYEDIK RÉSZ
NEGYVENHÁROM
London
– Ugyanaz történt, mint korábban, Alfred. Három
órán keresztül az orruknál fogva vezette a
megfigyelőket, azután szépen hazament a lakására.
– Képtelenség, Harry. Biztosan találkozik egy
másik ügynökkel, vagy észrevétlenül lead valahol
valamit.
– Ha meg is tette, nem vettük észre. Már megint
nem.
– A francba! – Vicary a csikkről rágyújtott egy
másik cigarettára. Undorodott magától. A dohányzás
éppen elég rossz szokás. Egyik cigarettáról
gyújtani a másikra viszont már egyenesen
tűrhetetlen. Az akció okozta feszültség vitte rá.
Már az események harmadik hetébe léptek. Lehetővé
tette Catherine Blake-nek, hogy a Kettledrum négy
kötegnyi anyagát lefényképezze. A nő négy
alkalommal hosszan üldöztette magát a
megfigyelőkkel London utcáin. És egyetlen egyszer
sem voltak képesek felfedezni, hogyan szabadul meg
az anyagtól. Ha a művelet sokáig így folytatódik
tovább, egyre nagyobb eséllyel követhetnek el
hibát. A megfigyelői kimerültek, és Peter Jordan
is kész fellázadni.
– Lehet, hogy rosszul közelítünk a dologhoz –
tűnődött Vicary.
– Mire gondol?
 – Követjük őt, azt remélve, hogy hátha tetten
érjük, amikor lead valamit. Mi lenne, ha
változtatnánk a taktikánkon, és azt az ügynököt
keresnénk, aki felveszi?
– De hogyan? Fogalmunk sincs ki az, és hogy néz
ki.
– Éppenséggel megtudhatjuk. Ahányszor Catherine
kimozdul, mi megyünk vele. És követi Ginger
Bradshaw is. Tucatszám készíti a fényképeket. A mi
emberünknek néhány felvételen szerepelnie kell.
– Lehetséges, és feltétlenül megér egy
próbálkozást.
Harry tíz perc múlva visszatért, kezében
hatalmas köteg fényképpel.
– Pontosan százötven fotó, Alfred.
Vicary leült az íróasztalához, és feltette
félhold alakú olvasószemüvegét. Egyenként kézbe
vette a fényképeket, gondosan megfigyelte az
arcokat és minden gyanús részletet. Veszettül jó
fotografikus emlékezettel rendelkezett. Minden
egyes képet elraktározott az agyában, majd kézbe
vette a következőt. Harry teázott és csendesen
háttérbe húzódott.
Két óra elteltével Vicary felismerni vélte az
egybeesést.
– Nézze, Harry, a férfi itt van a Leicester
Square-en. Ezen meg felbukkan az Euston pályaudvar
előtt. Lehet véletlen, lehet két különböző ember.
De én nem hiszem.
– Hát átkozottul hasonlítanak! – Harry
tanulmányozta az alakokat a fotókon: alacsony,
sötéthajú, szögletesvállú férfi, hagyományos
öltözetben. Semmivel sem hívta fel magára a
figyelmet, tökéletesen átlagos járókelő.
 Vicary összeszedte és két kupacba rakta a többi
fényképet.
– Kezdje el keresni, Harry. Csak őt. Senki
mással ne törődjön.
Fél órával később Harry rábukkant a Trafalgar
Square-en készült felvételre, amely mind közül a
legjobbnak látszott.
– Adjunk neki kódnevet – mondta Vicary.
– Olyan Rudolfnak látszik.
– Rendben van, Harry. Legyen Rudolf.

NEGYVENNÉGY
Norfolk, Hampton Sands
Abban a pillanatban Horst Neumann éppen
Dogherty házából kerekezett a falu felé.
Magasnyakú pulóvert, kétsoros tengerészkabátot
viselt, a nadrágját magas szárú csizmájába gyűrte.
Ragyogó tiszta idő volt. A mélykék égen erős
északi szél kergette a pufók, fehér felhőket.
Árnyékuk átvonult a rétek és hegyoldalak fölött,
majd eltűnt a parti vizek hullámaiban. Hosszú
időre az utolsó kellemes napot élvezhették az
emberek. Az időjárási előrejelzés szerdától rossz
időt ígért az egész keleti partra, amely néhány
napig is eltart. Neumann ki akarta használni a
lehetőséget, hogy pár órára kiszabaduljon a
házból. Gondolkodnia kellett. Az erős
széllökésekben alig tudta egyensúlyban tartani a
biciklijét a keskeny, göröngyös csapáson. Leszegte
a fejét, és még erősebben tekerte a pedált. A
válla fölött hátranézett. Dogherty feladta.
Leszállt a biciklijéről, és rosszkedvűen tolta
maga előtt.
 Neumann úgy tett, mint aki nem vette észre, és
folytatta útját a faluba. Szétvetett könyökkel
előrehajolt a kormányra, dühödten pedálozott
felfelé a dombon. Felért a tetejére, és
leereszkedett a túloldalán. A csapás előző éjjel
keményre fagyott, és a bicikli úgy rázkódott a
régi keréknyomokon, hogy aggódott, az első kerék
kiesik a helyéről. A szél lassan enyhült, és
felbukkant előtte a falu. Neumann átkerekezett a
keskeny tengeröblön átívelő hídon, és a másik
végén megállt. A biciklit lefektette a magas fűbe,
majd maga is mellé telepedett. Feje fölött
csendesen keringett egy csapat sirály. Becsukta a
szemét, hallgatta a tenger mormogását. Képtelen
gondolat rohanta meg, az, hogy hiányozni fog neki
a falu, ha egyszer eljön a menekülés ideje.
Kinyitotta a szemét, és meglátta Doghertyt a
dombtetőn. Levette a sapkáját, törölgette a
homlokát és integetett. Neumann odakiáltott neki.
– Érezze jól magát, Sean. – Azután a nap felé
intett, mintegy magyarázatul, hogy miért nincs
kedve tovább menni. Dogherty visszamászott a
biciklijére, és lassan legurult a lejtőn.
Neumann egy darabig követte a szemével, majd a
tenger felé fordult. Aggasztotta a Vogeltől reggel
korán kapott üzenet. Nem akart gondolni rá, de
tovább már nem tudta elhessegetni magától. A
hamburgi rádiókezelő olyan kódolt kifejezést
továbbított, amelynek értelme szerint Catherine
Blake ellenmegfigyelését kellett végrehajtania. Az
ellenmegfigyelés a szakmai lexikonban azt
jelentette, hogy Catherine követésével kell
megbizonyosodjon, nincsenek-e a nyomában az
ellenfelek. A kívánságnak többféle értelme
lehetett. Jelenthetett annyit, hogy Vogel azt
akarja, ellenőrizze a Catherine-hez eljutott
információk hitelességét. Vagy esetleg arra
gyanakodtak, hogy Catherine-t a másik fél
manipulálja. Ebben az esetben Neumann nagyon
veszélyes helyzetbe kerülhet. Ha Catherine
megfigyelés alatt áll, és ő követi, együtt
mászkálhat olyan MI5-höz tartozó tisztekkel,
akiket kiképeztek az ellenmegfigyelés
felismerésére. Egyenesen belesétálhat a csapdába.
Arra gondolt: Isten verjen meg, Vogel, miféle
játékot űzöl?
És mi van akkor, ha Catherine-t valóban követi
az ellenség? Neuman-nak két választása maradt. Ha
lehetséges, rádión kapcsolatba lép Vogellel, és
felhatalmazást kér, hogy kimenekíthesse Catherine
Blake-et Angliából. Amennyiben erre nincs idő,
bírja Vogel engedélyét, hogy a saját belátása
szerint cselekedjen.
Dogherty átgurult a hídon, és megállt Neumann
mellett. A napot eltakarta egy sötét felhő.
Neumann megborzongott a hidegtől. Felállt,
csatlakozott Doghertyhez, és a biciklijüket tolva
elindultak a faluba. A szél fütyült a temető
kidőlt sírkövei között. Neumann felhajtotta a
kabátgallérját.
– Figyeljen ide, Sean. Elképzelhető, hogy
hamarosan, nagyon sietve kell távoznom.
Dogherty üres tekintettel ránézett, majd újra
előre bámult – Meséljen nekem a hajóról – mondta
Neumann.
– A háború elején Berlinből azt a feladatot
kaptam, hogy biztosítsak menekülési útvonalat
Lincolnshire partvidékéről, amelyen egy ügynök
eljuthat a tíz mérföldnyire várakozó
tengeralattjáróhoz. Az illetőt Jack Kincaidnek
hívják. Van egy apró halászhajója Cleethorpes
városka kikötőjében, a Humber folyó torkolatánál.
Saját szememmel láttam a hajót. Kicsit rozoga, a
Királyi Haditengerészet könnyen elkaphatja, de
azért néhány trükkre alkalmas.
– És Kincaid? Ő mennyit tud?
– Azt hiszi, hogy a feketepiacon vagyok
érdekelt. Kincaid számtalan sötét ügyletben vesz
részt, de azt hiszem ott meghúzná a határt, hogy
az Abwehrnek dolgozzon. Száz fontot fizettem neki,
és utasítottam, hogy éjjel-nappal álljon
rendelkezésre.
– Még ma lépjen kapcsolatba vele! – kérte
Neumann. – Mondja meg neki, hogy hamarosan jövünk.
Dogherty bólintott.
– Nem hiszem, hogy élni akar az ajánlattal, de
azért megteszem. Szeretném, ha Maryvel együtt
megfontolnák, hogy velem jöjjenek.
Dogherty nevetett magában. – És mit kezdenék
abban az átkozott Berlinben?
– Először is életben maradna. Túl sok nyomot
hagytunk hátra. Az angolok nem hülyék. Meg fogják
találni. És akkor egyenesen az akasztófa alá
masíroznak magával.
– Már gondolkoztam ezen. Számtalan remek ember
áldozta életét az ügyért. Nálam kiválóbbak is. És
én nem félek odaadni az enyémet.
– Ezek gyönyörű gondolatok, Sean. De ne legyen
ostoba. Mondhatom, hogy rossz lóra tett. Maga nem
az ügyért fog meghalni, hanem mert kémkedett az
ellenségnek, a náci Németországnak. Hitler és a
barátai egyáltalán nem törődnek Írországgal. Sem
most, sem a jövőben nem fognak azzal törődni, hogy
felszabadítsák Észak-Írországot az angol elnyomás
alól. Megértette?
 Dogherty nem válaszolt.
– Es még valamit meg kell kérdeznie önmagától.
Ha hajlandó lenne is feláldozni a saját életét, mi
lesz Maryvel?
Dogherty élesen ránézett. – Mit akar ezzel
mondani?
– Mary tisztában van vele, hogy maga az
Abwehrnek kémkedik, és én ügynök vagyok. Ha az
angolok rájönnek a dologra, nem fognak túlzottan
örülni, hogy finoman fejezzem ki magam. Szerencsés
esetben is hosszú időre börtönbe vetik Maryt. Ha
nem lesz szerencséje, magával együtt felakasztják.
Dogherty legyintett. – Maryhez nem nyúlnak. Ő
egyáltalán nem vett részt semmiben.
– Ezt hívják bűnrészességnek, Sean. Mary
bűntársának minősül a kémkedésben.
Jó darabig csendben sétált mellette, Dogherty
igyekezett átgondolni a Neumann által mondottakat.
Végül megszólalt. – Mi az ördögöt keresnék én
Németországban? Egyáltalán nem akarok odamenni.
– Vogel el tudja intézni, hogy tovább mehessen
egy harmadik országba. Portugáliába vagy
Spanyolországba. De még Írországba is képes
visszajuttatni.
– Mary soha nem jönne velem. Soha nem hagyná el
Hamptor Sandset. Ha magával tartok, egyedül
kellene mennem, és őt itt hagynom a rohadt angolok
kezében.
Megérkeztek a Hampton Arms kocsma elé. Neumann
a falhoz támasztotta a biciklijét, és Dogherty
követte a példáját.
– Hadd gondolkozzam ezen egy napot – mondta
Dogherty. – Beszélek Maryvel, és reggel megadom a
választ.
Beléptek az üres kocsmába, ahol vendég
hiányában, a csapos a pult üvegeit fényesítgette.
Levették a kabátjukat, felakasztották az ajtó
melletti fogasokra, és a tűz közelében leültek egy
asztalhoz. Aznap egyetlen fogás szerepelt az
étlapon, sertéspástétom. Rendeltek két pástétomot
és két pohár sört. A kályha elviselhetetlen
meleget árasztott, ezért Neumann levette a
szvetterét. A kocsmáros néhány perc múlva hozta az
ételt, és ők rendeltek még két sört. Neumann
reggel segített Seannek kerítést csinálni, és
ettől farkaséhes lett. Egyszer nézett csak fel a
tányérjáról, amikor nyílt az ajtó, és belépett egy
termetes ember. Már látta a faluban kószálni, és
tudta, ki az. Martin Colville, Jenny apja.
Colville whiskyt rendelt, és ott maradt a
pultnál. Neumann a pástétom utolsó falatjait
eszegetve, többször is végigmérte. Magas,
erőteljes férfi volt, fekete haja a homlokába
hullott, fekete szakállába ősz szálak vegyültek.
Kabátja foltos volt és bűzlött a motorolajtól.
Ropogatta mindig piszkos, hatalmas mancsait.
Colville egy slukkra megitta az első whiskyt, és
másikat rendelt. Neumann befejezte az evést,
cigarettára gyújtott.
Colville lenyelte a második whiskyt is, majd
Neumannra és Doghertyre bámult. – Ajánlom, hogy
tartsa távol magát a lányomtól – mondta. –
Hallottam, hogy együtt látták magukat a faluban,
és egyáltalán nem örülök neki.
Dogherty a foga között dünnyögte. – Ne
válaszoljon neki, cimbora.
– Jenny és én azért voltunk együtt, mert
barátok vagyunk. Semmi másról nincs szó.
 – És azt szeretné, hogy én ezt elhiggyem! A
szoknyája alá akart nyúlni. Nos megmondom, Jenny
nem az a fajta lány.
– A francot se érdekli, hogy maga mit gondol.
– Elviselem, hogy Jenny állandóan Paddy és a
felesége körül lábatlankodik. De nem fogom eltűrni
mellette a magához hasonlókat. Nem tartom
megfelelőnek a számára. És ha még egyszer
meghallom, hogy együtt voltak – Colville
mutatóujjával Neumannra bökött –, gondom lesz
magára.
– Csak bólintson, mosolyogjon, és hagyja rá –
mondta Dogherty.
– Azért tölti az idejét Seannel és Maryvel,
mert ők törődnek vele. Kellemes, biztonságos
otthont nyújtanak neki. Amit magáról egyáltalán
nem mondhatnék el.
– Jenny otthona nem tartozik magára. Csak ne
üsse bele az orrát. És ha jót akar, tartsa távol
magát tőle, a fene egye meg.
Neumann elnyomta a cigarettáját. Doghertynek
igaza van. Be kellene fognia a száját, és ülni
nyugodtan. A legkevésbé sincs rá szüksége, hogy
összeverekedjen egy falubelivel. Colville arcába
nézett. Ismerte ezt a típust. A gazember egész
életében mindenkit terrorizált, beleértve a saját
lányát is. Neumann kedvet érzett rá, hogy helyre
tegye az agyát. Ha megmutatom neki, hogy milyen
érzés az, talán soha többé nem bántja Jennyt,
gondolta.
– És mit szándékozik tenni, megver? – kérdezte.
– Magának mindenre ez a válasza, igaz? Bármikor
olyasmi történik, ami nem tetszik magának, csak
megüt valakit. Ezért tölt Jenny olyan sok időt a
Dogherty házaspárnál. Ezért nem képes megmaradni
maga mellett.
Colville arca megkeményedett. – Ki a franc
maga? Én nem hiszem el a történetét.
Néhány gyors lépéssel keresztülszelte a
kocsmát, közben megragadott és odábbtaszított egy
asztalt.
– Most elkapom, és nagyon fogom élvezni.
Neumann felpattant. – Részemről a szerencse.
A bajt megszimatoló falubeliek egy csoportja a
kocsma előtt gyülekezett a két férfi körül.
Colville bőszülten megeresztett egy jobb horgot,
amelyet Neumann könnyedén elkerült. A nagydarab
férfi azután még két ütéssel próbálkozott. Neumann
fejének néhány centiméteres elmozdításával kivédte
ezeket is, kezeit védekezően az arca előtt
tartotta, és szemét Colville-re szegezte. Egyelőre
védekező pózban maradt. Ha előbbre mozdul, hogy
megüsse, Colville képes lenne hatalmas kezeivel
megragadni és többet nem szabadulhatna a
szorításából. Meg kell várnia, hogy ellenfele
hibázzon. Akkor támadásba lendül, és amilyen
gyorsan csak lehet, véget vet a küzdelemnek.
Colville újabb dühödt vagdalkozásba kezdett.
Már kifulladt, egyre nehezebben vette a levegőt.
Neumann láthatta a csalódottságot az arcán. Akkor
kinyújtotta a kezeit, és rohant előre, mint a
megvadult bika. Neumann félrelépett és elgáncsolta
a mellette elviharzó férfit. Colville térdre
esett, és akkor kétszer arcba rúgta. Felemelte
vastag karját, megkapta a harmadik rúgást, de
nehézkesen talpra állt.
Neumannak sikerült eltörnie az orrát. Mindkét
orrlyukából vér szivárgott a szájába.
 – Már eleget kapott, Martin – mondta neki
Neumann. – Hagyjuk abba, és menjen vissza a
kocsmába.
Colville nem válaszolt semmit. Előrelépett,
hirtelen meglendítette bal kezét, és hatalmas
horgot vitt be. Az ütés Neumann arccsontján
landolt, felszakította a bőrt. Neumann úgy érezte,
mintha pörölycsapás érte volna. A feje zúgott,
könnyek szöktek a szemébe, a látása elhomályosult.
Megrázta a fejét, hogy eloszlassa a ködöt az
agyáról, és Párizsra gondolt. Feküdt a kávéház
mögötti mocskos sikátorban, kiömlő vére tócsába
gyűlt az esőcsatornában, a fölébe hajló SS-tisztek
lovaglócsizmáikkal rugdosták, ököllel, pisztolyuk
agyával, borosüveggel, és minden kezük ügyébe eső
tárggyal ütötték.
Colville megeresztett egy újabb vigyázatlan
ütést. Neumann elhajolt, megpördült, és oldalról
kíméletlenül belerúgott a jobb térdkalácsába. A
nagydarab ember ordított a fájdalomtól. Neumann
gyorsan megrúgta még háromszor. Colville
megbénult, Neumann gyanította, hogy kiugrott a
térdkalácsa. Ellenfele halálra rémült.
Nyilvánvalóan még soha nem találkozott Neumannhoz
hasonlóan verekedő emberrel.
A német a jobb oldalára került, ezzel arra
kényszerítette, hogy a sérült lábára nehezedjen.
Alig tudott állva maradni. Neumann azt hitte, hogy
ellenfele feladta.
Amikor hátat fordított, hogy elinduljon a
kocsma felé, Colville a jó lábára helyezte a
súlypontját, és előrelendült. Neumann meglepődött,
nem tudott elég gyorsan elugrani az útjából.
Colville valósággal felkente a falra. Olyan érzése
támadt, mintha robogó teherautó ütötte volna el.
Küszködve kapkodott levegő után. Colville az álla
alatt megragadva, gonoszul felemelte a fejét.
Neumann elharapta a nyelvét, szája megtelt vérrel.
Mielőtt Colville újra megüthette volna,
térdével ágyékon rúgta. A férfi kétrét görnyedt,
hörgés tört fel a torkából. Neumann újra
fellendítette a térdét, és ezúttal az arcába
rúgott, hogy a csontjai törtek. Azután előre
lépett, és felemelt könyökével felülről fejbe
vágta.
Colville térdei megrogytak, és az önkívület
határán összeesett.
– Ne próbáljon felkelni, Martin – mondta
Neumann. – Ha jót akar, maradjon ott, ahol van.
Azután sikoltozást hallott. Felnézett, és
meglátta a feléjük rohanó Jennyt.
Aznap éjjel Neumann ébren forgolódott az
ágyban. Rövid időre elaludt ugyan, de a fájdalom
felébresztette. Most nagyon nyugodtan feküdt,
hallgatta a ház oldalát döngető szelet. A partot
csapdosó hullámok távoli morajlása is eljutott a
füléhez. Nem tudta, hogy hány óra van. Karórája az
ágy melletti apró asztalkán feküdt. Félkönyökre
támaszkodott, a fájdalomtól nyögdécselve kinyúlt
érte, és megnézte a foszforeszkáló számlapot.
Majdnem éjfélre járt.
Visszahanyatlott a párnára, és a mennyezetet
bámulta. Ostoba hiba volt összeverekedni Martin
Colvill-lel. Veszélybe sodorta a saját fedezékét
és az egész akció biztonságát. És fájdalmat
okozott Jennynek. A kocsma előtt kiabált vele, és
ököllel verte a mellkasát. Dühös volt rá, hogy
bántotta az apját. Ő csak móresre akarta tanítani
a gazembert, de minden visszafelé sült el. Az
ágyban fekve, és a szűnni nem akaró szélrohamok
tombolását hallgatva eltűnődött, hogy vajon az
egész műveletet bukásra ítélte-e. Catherine
Hampstead Heathben elhangzott figyelmeztetésére
gondolt: – Hiba csúszott néhány dologba. Nem
hiszem, hogy a rejtőzködésem még sokáig
fenntartható. Vogel ellenmegfigyelésre vonatkozó
parancsa is eszébe jutott. Úgy érezte, hogy
mindhárman – Vogel, Catherine és ő – egyaránt
elkövettek már végzetes hibákat.
Neumann számba vette a sérüléseit. Úgy tűnt,
hogy egyetlen ép porcikája sem maradt. A bordái
tele voltak zúzódásokkal, minden mozdulat és
levegővétel éles fájdalommal járt, de egyetlen
csontja sem tört el. A nyelve feldagadt, és amikor
a szájpadlásához érintette, érződött rajta a mély
vágás. Felemelte a kezét, és végigsimította az
állát. Mary mindent megtett, hogy öltés nélkül
összezárja a sebet, hiszen szóba sem jöhetett hogy
orvoshoz forduljon. Ellenőrizte, a kötés nem
mozdult-e el a helyéről. Az arca a legkisebb
érintésre is lüktetett a fájdalomtól.
Becsukta a szemeit, és megpróbált elaludni.
Kezdett álomba szenderülni, amikor lépéseket
hallott a bejárati ajtó felől. Ösztönösen a
Mausere után nyúlt. Újabb lépés, majd lent
nyikorgott a padló egy test súlya alatt. Felemelte
a Mausert, és az ajtóra irányította. Valaki
elfordította kulcsot a zárban. Arra gondolt, hogy
ha az MI5 jött volna érte, azok bizonyára nem
próbálnának éjjel besompolyogni a hálószobájába.
De ha nem az MI5, vagy a rendőrség, akkor ki a
fene lehet. Belökték az ajtót, és egy alacsony
alak bukkant fel az ajtónyílásban. Neumann még a
sötétben is felismerte Jenny Colville-t. Halkan
lecsúsztatta a Mausert az ágy mellé, és suttogva
megszólalt: – Mi a csudát keres itt?
– Jöttem megnézni, hogy jól van-e.
 – Sean és Mary tudják, hogy itt van?
– Nem. Magam nyitottam ki az ajtót. – Leült a
keskeny ágy szélére. – Hogy érzi magát?
– Jártam már rosszabbul is. Az apja jól
eldöngetett. De ezt az érzést maga mindenki másnál
jobban ismeri.
Jenny megsimogatta az arcát a sötétben. –
Orvoshoz kellene fordulnia. Hosszan fölszakadt az
arca.
– Mary remekül bekötözte.
Jenny mosolygott. – Elég nagy gyakorlatot
szerzett Sean gyógyításában. Azt mesélte, hogy
Sean fiatal korában nem múlt el szombat este
kiadós verekedés nélkül a kocsma előtt.
– Hogy van az apja? Azt hiszem, túl sokszor
ütöttem meg.
– Rendbe fog jönni. Oh, az arcát teljesen
összetörte. Most már soha nem lesz jóképű fiú.
– Sajnálom, Jenny. Az egész annyira nevetséges.
Több eszem lehetett volna. Nem kellett volna
tudomást vennem róla.
– A kocsmáros azt mondta, hogy az apám kezdte.
Megérdemelte, amit kapott. Régen megszolgálta.
– Már kicsit sem dühös rám?
– Nem. Eddig még senki sem állt ki mellettem.
Nagyon bátor tett volt magától. Az apám erős, mint
egy ökör. Meg is ölhette volna magát. –Jenny az
arca után a mellkasát kezdte simogatni. – Hol
tanult meg így verekedni?
– A hadseregben.
– Ijesztő volt. Istenem, hiszen a maga teste
tele van forradásokkal.
 – Gazdag és teljes életet éltem.
Közelebb húzódott a férfihoz. – Ki maga, James
Porter? És mit keres Hampton Sandsben?
– Azért jöttem ide, hogy magát megvédelmezzem.
– Maga az én páncélos lovagom?
– Valami olyasmi.
Jenny hirtelen felugrott az ágyról, és levette
a pulóverét.
– Jenny, mire készül?
– Shhh, még felébreszti Maryt.
– Nem maradhat itt.
– Éjfél elmúlt. Nem küldhet ki egy ilyen
zimankós éjszakába.
Mielőtt válaszolhatott volna neki, Jenny
lehúzta a csizmáját, és kibújt a nadrágjából.
Bemászott az ágyba, és befészkelte magát a férfi
karjai közé.
– Ha Mary itt találja, megöl engem – mondta
Neumann.
– De maga nem ijed meg Marytól, igaz?
– Az apját el tudom intézni. De Maryvel egészen
más a helyzet.
Jenny csókot lehelt az arcára. –Jó éjszakát. –
Néhány perccel később már egyenletesen lélegzett.
Neumann hozzá hajtotta a fejét, hallgatta a szél
zúgását, majd nem sokkal utána ő is elaludt.

NEGYVENÖT
Berlin
A Lancasterek hajnali kettőkor támadtak. Vogel,
aki ájultan aludt az irodájában a tábori ágyon,
felriadt rá, és az ablakhoz ment. Egész Berlin
beleremegett a bombák robbanásaiba. Elhúzta az
elsötétítő függönyt és kinézett. Az autó, egy
nagy, fekete szedán még mindig ott parkolt a
szemközti járda mellett. Itt volt egész délután és
este. Vogel tudta, hogy legalább hárman ülnek
benne, mert a sötétben látta cigarettájuk
parazsának izzását. Azt is észrevette, hogy
járatják a motort, hiszen a kipufogócsőből
füstpára szállt a fagyos éjszakai levegőbe. Mint
igazi profi, elcsodálkozott a hanyagságukon.
Dohányoznak, pedig tudják, hogy a parázs látható a
sötétben. Fűtés céljából járatják a motort, holott
még egy amatőr is észrevenné a kipufogógázt. De a
Gestapónak nem kellett sokat bíbelődnie a
technikai és szakmai részletekkel. Bíztak a
megfélemlítésben és a brutális erőszakban.
Ajtóstól rontottak a házba.
Vogel a bajorországi házban Himmlerrel
folytatott beszélgetésére gondolt. El kellett
ismernie, hogy Himmler álláspontjában volt némi
igazság. Az a tény, hogy az angliai német
kémhálózatok többsége még működik, nem bizonyítja
Canaris hűségét a Führerhez. Éppen ellenkezőleg,
az árulásának bizonyítéka. Amennyiben az Abwehr
főnöke áruló, miért zavarná, hogy tömegesen
tartóztatják le és akasztják fel a kémeit
Angliában. Miért ne használhatnák fel azokat a
kémeket Canarissal együtt arra, hogy hamis,
félrevezető információkkal bolondot csináljanak a
Führerből?
Vogel számára könnyen hihető forgatókönyvnek
tűnt az egész. De ilyen mértékű megtévesztést alig
tudott elképzelni. Ehhez minden német kémet
őrizetbe kellett volna venniük, és a maguk
oldalára kellett volna állítaniuk. Az angol
operatív tisztek százait kellett volna bevonni az
akcióba, hamis titkosszolgálati jelentések
köteteit kellett volna rádión Hamburgba
továbbítani. Képesek lennének ilyen megtévesztő
műveletre? Óriási és kockázatos vállalkozásnak
látszott, de Vogel tulajdonképpen nem tartotta
kizártnak.
Az elképzelés tökéletes volt, de Vogel
felismerte kirívó gyengeségét is. Megkövetelte a
német hálózatok teljes manipulálását Angliában.
Minden ügynököt számba kellett venni, ellenük
fordítani, vagy úgy elzárni, hogy ne árthassanak.
Ha egyetlen ügynök kicsúszik az MI5 hálójából, az
ellentétes jelentést küldhet, és, az Abwehr
megszimatolhatja a bajt. Egyetlen zseniális
ügynöktől kapott jelentésekből levonható a
következtetés, hogy a többi értesülés hamisítvány.
És amennyiben minden más értesülés Calais-t jelöli
meg a partraszállás helyszínéül, az Abwehr arra a
következtetésre juthat, hogy az ellenkezője az
igaz. Az ellenség Normandiában támad.
Mit is mondott neki Himmler? –A hazugság is
igazság, csak visszafelé. Hazudj a tükörnek, és az
üvegben visszanéz rád az igazság.
Hamarosan megtudja a választ a kérdésre. Ha
Neumann felfedezi, hogy Catherine Blake-et
megfigyelik, elveti az általa küldött
információkat, mint az angol titkosszolgálat
megtévesztő akciójának részét.
Eljött az ablaktól, és visszafeküdt a tábori
ágyra. Végigfutott rajta a hideg. Nagy
valószínűséggel olyan bizonyítékhoz juthat, hogy
az angolok nagyszabású megtévesztő műveletet
folytatnak. És ez a fordulat azt sugallhatja, hogy
Wilhelm Canaris admirális, a német katonai
hírszerzés feje áruló. Himmler ezt bizonyára
cáfolhatatlan bizonyítéknak tekinti. Ilyen
vétségért egyetlen büntetés jár: zongorahúr a
nyakba, amelynek lassú megszorításával kínhalált
okoznak, és az egészet filmre veszik, hogy Hitler
újra és újra megnézhesse.
És mi történik, ha felfedezi a megtévesztést? A
Wehrmacht páncélosai várni fogják őket a
partraszállás helyén. Az ellenséget lemészárolják.
Németország megnyeri a háborút, s évtizedekig a
nácik uralkodnak az országban és Európában.
– Németországban jogról nem beszélhetünk,
Trude. Itt csak Hitler létezik.
Vogel becsukta a szemét és aludni próbált, de
ez sem segített. Két énje teljes konfliktusba
került, Vogel, a mesterkém, a manipulátor, és
Vogel a jogrend híve vitatkozott egymással.
Nyughatatlan késztetést érzett, hogy kiderítse a
veszélyes megtévesztő művelet létezését, túljárjon
angol ellenfeleinek eszén, és tönkretegye kisded
játékukat. De ugyanakkor elborzasztotta, hogy a
győzelme hová vezetne. Az angol cselszövés
bizonyítása elpusztítja régi barátját, Canarist,
Németországnak lehetővé teszi a háború
megnyerését, és örökre biztosítja a nácik uralmát.
Ébren feküdt a tábori ágyon, hallgatta a
bombázógépek dübörgését.
– Nyugtass meg, hogy nem dolgozol neki, Kurt.
Most már igen, Trude, gondolta. Most már igen.

NEGYVENHAT
London
– Hello, Alfred.
– Szervusz, Helen.
 A nő mosolygott, arcon csókolta, és azt mondta:
– Milyen jó, hogy újra látlak.
– Én is nagyon örülök.
Helen belekarolt Vicaryba, és régi szokása
szerint a kabátzsebébe dugta a kezét.
Megfordultak, és szótlanul sétáltak a St James's
Park gyalogösvényén. Vicary nem találta különösnek
a hallgatásukat. Valójában inkább élvezte.
Évtizedekkel ezelőtt az ilyen hosszú csendek
közben támadt érzéseiből tudta meg, hogy igazán
beleszeretett. Kedvelte a társaságát, ha csevegett
és nevetgélt, de még jobban élvezte, amikor egy
szót sem szólt. Szeretett csendben ülni vele házuk
verandáján, sétálgatni az erdőben, vagy feküdni a
tó partján. Elég volt, ha a közelben érezte a
testét, vagy foghatta a kezét.
Súlyos és meleg volt a délutáni levegő, egy
leheletnyi augusztus köszöntött be februárban. Az
ég mélykék és felhőtlen. Enyhe szél mozgatta a
fákat és fodrozta a mesterséges tó vizét. Egy
csapat vadkacsa úgy ringott a hullámokon, mintha
lehorgonyozták volna őket.
Először nézte meg jobban Helent. Eljártak
felette az évek. Mégis számtalan szempontból
gyönyörűbb volt, mint valaha. Magas, egyenes
tartású, és az évek során felszedett
súlyfelesleget jól szabott ruha alá rejtette. A
haját, amelyet hátközépig érő lógó copfban szokott
viselni, most gondosan feltűzte. A fején kis,
szürke, kerek kalapot viselt.
Vicary pillantása megállapodott a fején. Az
arcához képest valamikor hosszúnak tűnő orrát,
most tökéletesnek látta. Vonásai kicsit
megereszkedtek a kortól, arccsontjai még
erőteljesebben kiugrottak. Odafordult, és
észrevette, hogy Vicary méregeti. Rámosolygott a
férfira, de a szemei nem mosolyogtak. Valami
halvány szomorúság ült bennük, mintha nemrég
vesztette volna el egyik közeli hozzátartozóját.
Elsőnek Vicary törte meg a csendet. Fejét
elfordítva mondta: – Bocsánatot kérek a vacsora
miatt, Helen. Közbejött valami munka, és képtelen
voltam elszabadulni vagy telefonálni.
– Semmi baj, Alfred. Csak ültem egyedül az
asztalnál a Connaught-ban, és szánalmasan
berúgtam. – Vicary szemrehányóan ránézett. – Csak
ugratlak. De nem akarom azt mondani, hogy nem
voltam csalódott. Nagyon sokáig gyűjtöttem a
bátorságot, hogy kapcsolatot keressek veled. Annak
idején olyan rémesen viselkedtem… – Miközben ezt
mondta, leeresztette a hangját, és nem fejezte be
a gondolatot.
Hát igen, gondolta Vicary. Hangosan viszont így
szólt: – Nagyon régen történt. De hogy a csudába
találtál meg?
Helen húsz perccel ezelőtt hívta fel telefonon
az irodájában. Amikor felkapta a kagylót,
mindenkire számított, csak őrá nem. Hívathatta
volna Boothby, hogy éleselméjűségének újabb
tanújelét adja; jelenthették volna, hogy Catherine
Blake megint arconlőtt valakit; Peter Jordan a
tudomására hozhatta volna, hogy menjen a francba,
többet nem hajlandó találkozni a nővel. Helen
hangjától majdnem elállt a lélegzete. – Hello,
drágám, én vagyok – mondta, mint egy jó ügynök,
aki nem említi a nevét. – Hajlandó vagy még
találkozni velem? Az irodáddal szembeni
telefonfülkéből beszélek. Oh, kérlek, Alfred.
– Az apám jó barátja a főigazgatódnak –
magyarázta Helen, És David is jóban van Basil
Boothbyval. Már egy ideje tudtam, hogy téged is
berángattak,
– Az apád, David és Boothby. Együtt az összes
kedvencem.
– Ne aggódj Alfred, nem ülnek össze téged
kitárgyalni.
– Nos, ezért hálát adok az égnek.
Helen megsimogatta a kezét. – Hogy az ördögben
kötöttél ki ennél a munkánál?
Vicary elmesélte neki a történetet. Hogyan
kötött barátságot Churchillel a háború előtt.
Hogyan került Churchill tanácsadói közé
Cartwellben. És 1940-ben, azon májusi délutánon,
Churchill hogyan rángatta bele a dologba.
– Tényleg a fürdőkádban fekve beszélgetett
veled? – kiáltott fel meglepetten Helen.
Vicary bólintott, és az emlékek hatására
elmosolyodott.
– Hogy nézett ki a miniszterelnök meztelenül?
– Nagyon rózsaszínű a bőre. Bámulatot keltő
volt. A nap hátralévő részében azon kaptam magam,
hogy az „Uralkodj Angliá"-t dúdolom.
Helen nevetett. – Rettenetesen izgalmas munkád
lehet.
– Az lehetne. De halálosan fárasztó és unalmas
is.
– Engedtél valamikor a kísértésnek, hogy elmond
a titkaidat?
– No de Helen!
– Igen, vagy nem? – kíváncsiskodott tovább.
– Természetesen nem.
 – Én megtettem volna – mondta, és elfordította
a fejét. Azután végigmérte Vicaryt. – Remekül
nézel ki, Alfred. Nagyon jóképű vagy. Úgy látszik,
ez az átkozott háború jót tett neked.
– Köszönöm.
– Hozzá kell tennem, hogy nekem hiányzik a
kordbársony nadrágod és a tweedzakód. Most
szürkében jársz, mint a többiek.
– Attól tartok, ez a hivatalos viselet a
Whitehall tisztviselői körében. Kezdek
hozzászokni. Sőt, még élveztem is a változást. De
azért örülni fogok, ha mindenen túl leszünk, és
visszamehetek az egyetemre, ahová tartozom.
Maga sem hitte a szájából most elhangzottakat.
Valamikor megváltásnak gondolta a távozást az MI5-
től. Most már határozottan tudta, hogy nem így
van. Élvezte az itt eltöltött időt, a
feszültséget, a végeláthatatlan munkanapokat, az
ehetetlen ételeket a kantinban, a csatározásokat
Boothbyval, a magához hasonló felszentelt amatőrök
figyelemreméltó csapatát, akik a titok megőrzésén
fáradoztak. Egyszer eljátszott a gondolattal, hogy
a háború utáni maradását kérelmezi. De az már nem
lenne ugyanaz, ha a nemzeti megsemmisülés
fenyegető veszélye Damoklesz kardjaként nem lebeg
a fejük fölött.
Szembe kellett néznie más problémával is.
Miközben intellektuálisan rendkívül alkalmasnak
tartotta magát a hírszerző munkára, annak valódi
természete visszatetszést keltett benne. Történész
volt. Hajlama képzettsége folytán az igazság
kutatására kötelezte el magát. A kémkedés
hazugságok és megtévesztések sorozata. Az árulás
és cserbenhagyás művészete. A cél szentesíti az
eszközt hitvallása. Az ember ellenségeinek, és
talán szükség esetén a barátainak hátbaszúrása.
Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy kedveli azt
az embert, amivé lett.
– Mellesleg, hogy van David? – kérdezte Vicary.
Helen mélyet sóhajtott. – David az David –
mondta, mintha további magyarázatra nem lenne
szükség. – Engem száműzött vidékre, ő pedig itt
maradt Londonban. Szerzett magának valami
megbízást, és az Admiralitásnak dolgozik Csak
néhány hetente jövök fel meglátogatni. Élvezi,
hogy nem vagyok mellette. Szabadságérzetet ad
neki, és kielégítheti egyéb kedvteléseit.
Vicary kényelmetlenül érezte magát Helen
őszinteségétől, zavartan kerülte a tekintetét.
David Lindsay, amellett, hogy hihetetlenül gazdag
és jóképű, hírhedt nőcsábász volt. Nem csoda, hogy
ó és Boothby annyira jó barátok, gondolta.
– Fölösleges tudatlanságot színlelned, Alfred –
mondta Helen. – Tisztában vagyok vele, hogy
mindenki ismeri Davidot és a kedvenc időtöltését.
Már megszoktam. David szereti a nőket, és azok
kedvelik őt. Szerencsés egybeesés.
– Miért nem hagyod el?
– Oh, Alfred – sóhajtott ismét, és kesztyűs
kezének egyetlen intésével elhessegette a
gondolatot.
– Van valaki más az életedben?
– Másik férfira gondolsz?
Vicary bólintott.
– Egyszer megpróbáltam, de rosszul
választottam. David volt, csak más ruhában.
Különben is, huszonöt évvel ezelőtt házassági
ígéretet tettem egy vidéki templomban, és úgy
látszik, képtelen vagyok megszegni.
 – Azt szeretném, ha a nekem tett ígéreteddel
kapcsolatban is így éreznél – mondta Vicary, és
azonnal meg is bánta ezt a száján kicsúszott,
keserű megjegyzést.
De Helen csak ránézett, sűrűn pislogott, és azt
felelte: – Néha én is ezt szeretném. Ilyenkor azt
szoktam mondani, hogy Istenem, mennyire nem
angolhoz illően viselkedem. Kérlek, bocsáss meg
nekem. Azt hiszem, ezek az átkozott amerikaiak az
okai mindennek.
Vicary érezte, hogy elpirul.
– Még találkozgatsz Alice Simpsonnal?
– Honnan az ördögből tudsz te Alice Simpsonról?
– Minden nődről tudok, Alfred. Ő nagyon csinos.
Még azokat a szánalmas könyveket is szeretem,
amiket ír.
– Alice elhagyott. Azzal vigasztaltam magamat,
hogy a háború, a sok munkám volt az oka. De az
igazság az, hogy ő nem te voltál, Helen. Így
azután hagytam elmenni. Akárcsak a többieket.
– Oh, légy átkozott, Alfred Vicary! Légy
átkozott, amiért ilyeneket mondasz!
– Ez az igazság. Különben is, ezt szeretted
volna hallani. Mindenek előtt ezt akartad kihúzni
belőlem.
– Az igazság szerint azt akartam hallani, hogy
boldog vagy. – Szemei megteltek könnyel. – Nem
akartam azt hallani tőled, hogy tönkretettem az
életedet.
– Ne áltasd magad, Helen. Nem tetted tönkre az
életemet. Nem vagyok boldogtalan. Csak már soha
nem találok a szívemben elég helyet másoknak. Nem
nagyon bízom az emberekben. Azt hiszem, ezért
köszönettel tartozom neked.
 – Elég ebből! Kérlek, kössünk békét. Nem
szeretném, ha az egész további beszélgetésünk
erről szólna. Én csak szerettem volna kicsit
együtt lenni veled. Istenem, mennyire jólesne egy
ital. Elvinnél valami kedves helyre, és meghívnál
egy üveg borra, drágám?
Elsétáltak Duke's-hoz. A délutánnak ebben az
órájában csendes hely volt. Egy sarokasztalhoz
ültették őket. Vicary állandóan azt várta, hogy
feltűnik Helen vagy David valamelyik barátja, és
felismeri őket. Elnézést kért, odament a
telefonhoz, és bejelentette Harrynak, hogy hol
van. Amikor visszatért, az asztalon jégvödörben
egy elképesztően drága üveg pezsgő állt.
– Ne aggódj, drágám – mondta Helen. – David
vendégei vagyunk. Vicary leült, és nagyon gyorsan
elfogyasztották a pezsgő felét. Beszélgettek
Vicary könyveiről és Helen gyerekeiről. Valahogyan
David is szóba került. Vicary beszélgetés közben
le nem vette a szemét Helen arcáról. A zárkózott
szomorúságon kívül a rosszul sikerült házassága
miatti sebezhetőséget is kiolvasta a szeméből, és
ettől még vonzóbbnak találta. Helen rátette a
kezét az övére. Huszonöt év óta először dobbant
meg hevesebben a szíve.
– Gondoltál valaha rá, Alfred?
– Mire kellett volna gondolnom?
– Arra a reggelre.
– Helen, mit…
– Oh Istenem, Alfred! Néha annyira nehéz
felfogású tudsz lenni! A reggelre, amikor bementem
hozzád, és először fogadtam magamba a testedet.
Vicary lenyelte az utolsó korty pezsgőjét, és
újra töltötte a poharaikat. – Nem… nem igazán.
 – Istenem, Alfred Vicary, micsoda rémes
hazudozó vagy. Hogyan boldogulsz az új
munkakörödben?
– Nagyon jól. Legalábbis azt hiszem. – Közben
elgondolkodott. Mikor is fordult elő utoljára?
Azon a reggelen Kentben, miközben összeállította a
megtévesztő üzenetet a Partridge kódnevű hamis
ügynöke helyett. – A leglehetetlenebb
pillanatokban rajtakapom magam, hogy arra
gondolok.
– Tudod, hazudtam Davidnak. Mindig azt mondtam
neki, hogy ő volt az első. De örülök, hogy te
voltál. – Ujjával játszott a pohár talpán, és
kinézett az ablakon. – Olyan gyorsan történt, csak
egy-két percig tartott. De emlékeimben óráknak
tűnik.
– Igen, tudom, hogy mire gondolsz.
– Még megvan a házad Chelsea-ben?
– Azt mondják, igen. Nem jártam benne 1940 óta–
tette hozzá viccelődve.
Helen most elfordult az ablaktól, és egyenesen
Vicary szemébe nézett. Előrehajolt, és azt
suttogta: – Szeretném, ha most azonnal odavinnél,
és szeretkeznél velem az ágyadban.
– Én is szeretném, Helen. De csak újra
összetörnéd a szívemet. És nem hiszem, hogy az én
koromban másodszor is képes lennék a hódításra.
Helen kifejezéstelen arccal nézett rá, és
amikor végül szóhoz jutott, a hangja üresen,
színtelenül kongott. – Istenem, Alfred, mikor lett
belőled ilyen hideg szívű alak?
A kérdés ismerősen hangzott. Boothbyra
emlékeztette, aki ugyanezt kérdezte tőle, amikor
Peter Jordan kihallgatása után karon fogta.
 Árnyék telepedett közéjük. Átfutott Helen
arcán, komorrá festette, majd tovaillant. Nagyon
csendesen és nyugodtan ült. Szemei könnybe
lábadtak. Azután sűrűn pislogva eloszlatta a
könnycseppeket, és visszanyerte az önuralmát.
Vicary hülyén érezte magát. Túl messzire mentek,
elveszítette a nyugalmát. Ostobaság volt
találkozni vele. Semmi jó nem jöhetett ki belőle.
Most nyomasztó csönd állt be közöttük.
Önkéntelenül a félhold alakú olvasószemüvegét
keresve ütögette a zsebeit, és valami kifogást
igyekezett találni a távozásra. Helen megérezte a
zavarát. Még mindig kibámult az ablakon, miközben
megszólalt: – Nagyon sokáig feltartottalak. Tudom,
hogy vissza kellene menned.
– Igen. Valóban ideje. Sajnálom.
Helen az ablaknak beszélt. – Ne hagyd
elcsábítani magad tőlük. Ha a háború véget ér,
szabadulj meg ezektől a rettenetes szürke
öltönyöktől és menj haza a könyveidhez. Akkor
jobban szeretnélek. – Vicary szótlanul ránézett.
Előrehajolt, hogy puszit nyomjon az arcára, de ő
ujjaival megfogta a nyakát, magához húzta, és
könnyedén szájon csókolta. Mosolyogva mondta: –
Remélem, meggondolod magad, méghozzá hamarosan.
– Elképzelhető.
– Akkor jó.
– Viszontlátásra, Helen.
– Viszontlátásra, Alfred.
Helen a kezét nyújtotta. – Még valamit mondanom
kell neked. Bármit csinálsz is, ne bízzál Basil
Boothbyban, drágám. Ő egy méregkeverő. Soha,
semmikor ne fordulj háttal neki.
 És akkor eszébe jutott, hogyan jellemezte
házasságtörő szeretőjét: – David volt, csak más
ruhában.
Nem, Helen, gondolta. Boothby volt az.
Gyalog indult el. Legszívesebben rohant volna,
ha rossz lába engedi. Így csak sétált határozott
irány és cél nélkül. Ment, amíg térdének behegedt
forradásai égni nem kezdtek, mint a parázs. Az
erős szél rázta a Green Park lombtalan fáit, a
kavargó levegő hangja örvénylő vízre emlékeztette.
Egy széllökés alákapott kigombolt viharkabátjának,
és majdnem letépte róla. A nyakánál erősen
összefogta, a kabátszárnyak úgy lebegtek a válla
körül, mint egy körgallér. Az elsötétítés
áthatolhatatlan lepelként borult a városra.
Beleütközött egy pimasz amerikaiba. –Hé, nézz az
orrod el fafej! Vicary mentegetőzve motyogta, hogy
nagyon sajnálom, elnézést kérek, de hamar meg is
bánta. Mégiscsak a saját átkozott országunk.
Úgy érezte, mintha vinnék, és nem saját
akaratából mozogna. Hirtelen eszébe jutott a
kórház Sussexben, ahol a sebesülése után felépült.
A fiú, aki gerinclövést kapott, és megbénultak a
lábai, meg a kezei. Emlékezett, szegény hogyan
írta le a testén végigfutó zsibbadást, amelyet
akkor érzett, ha az orvosok megmozgatták merev
végtagjait. Istenem, Helen! Hogy tehetted? Éppen
Boothbyval! Istenem, Helen! Agyába villantak
szeretkezésük undorító képei. Becsukta a szemét,
hogy elhessegesse képzeletének őrült játékát. Az
istenit! Az isten verje meg! Bárkivel, csak nem
Basil Boothbyval! Elcsodálkozott azon a képtelen
helyzeten, hogy életének egyes szakaszai hogyan
kapcsolódnak egymáshoz. Helen és Boothby. Teljesen
abszurd. Még elgondolni is képtelenség. De tudta,
hogy igaz.
 Hol járhat most? Érezte a folyó szagát, és a
rakpart felé tartott. Victoria Embankment.
Kivilágítatlan gőzösök uszályokat vontattak a
vízen, ködkürtjük jelzése messzire elhangzott.
Hallotta egy férfi kéjes nyöszörgését, de azt
hitte, hogy megint képzelődik. Amikor balra
nézett, még a sötétben is észrevette, hogy egy
kurva két kézzel dolgozik valami katona sliccében.
Oh, jóságos isten! Bocsánat.
Sietett tovább. Késztetést érzett, hogy
felmenjen Boothby irodájába, és belevágjon a
pofájába. De akkor eszébe jutottak Boothby
testméretei, a küzdősportokban szerzett
jártasságáról közszájon forgó történetek, és úgy
döntött, hogy ez felérne egy öngyilkossági
kísérlettel. Azután vissza akart menni Duke's-hoz,
megkeresni Helent, és a következményekkel nem
törődve, hazavinni magával. Mint ilyenkor
általában, a megoldandó eset, a Catherine Blake-
ügy emlékképei egymás után villantak az agyába.
Vogel üres dossziéja, Karl Becker nyirkos
börtöncellája. –Elmondtam Boothbynak. Rose Morelly
szétlőtt arca. Grace Clarehdon könnyes kirohanása
Boothby barlangjából. Pelican. Hawke, Boothby
oxfordi kémfiúja. Az a kellemetlen érzése támadt,
hogy az orránál fogva vezetik. Én is egy Hawke
lennék?
Megint körülnézett, hogy merre jár. A
Northumberland Avenue-ra ért. Most már jóval
lassabban sétált, hallgatta a kora esti forgalom
kellemes zsongását. Felnézve megpillantott egy
csinos nőt, aki türelmetlenül figyelte az elhaladó
autókat. Grace Clarendon. Boglyába fésült,
világosszőke haja, vérvörösre festett ajkai
összetéveszthetetlenné tették. Egy nagy, kék
Humber kanyarodott a járda mellé. Boothby autója.
Az ajtó kinyílt, és Grace bemászott. A kocsi
besorolt a forgalomba. Amikor az autó elhaladt
mellette, Vicary elfordította a fejét, és máshová
nézett.
Vicary autóval ment át a West Halkin Streetre.
Leszállt az este, és meghozta a tavaszi zivatarra
emlékeztető felhőszakadást. Egy darabon letörölte
a bepárásodott ablakot, és kinézett. A londoniak
tömege úgy özönlött a járdákon, mint a menekülők a
megszálló csapatok elől, összehúzták magukat
esőkabátjaik és esernyőik alatt, néhányan
elfordították fejüket az arcukba vágó szél elől.
Az elsötétítési zseblámpák halvány fénye ezernyi
szentjánosbogárként csillogott a borús
sötétségben. Vicary elgondolkodott azon a
sorsfordulón, amelynek következtében egy
kormányzati autó hátsó ülésén utazik, ahelyett,
hogy kint ázna a többiekkel. Hirtelen az jutott
eszébe, hogy Helen merre járhat. Remélte, valami
biztonságos és száraz helyen. Azután a Boothby
autójába beszálló Grace Clarendon jelent meg az
emlékezetében, és eltűnődött, hogy mi az ördögöt
keres ott. Lehet, hogy a válasz nagyon egyszerű?
Egyszerre lefekszik Harryval és Boothbyval is?
Vagy valami ennél is sötétebb dolog húzódik a
háttérben? Eszébe jutottak a Boothby irodájának
zárt ajtaja mögött dühösen kiabált szavai: – Ezt
nem teheti velem! Gazember! Átkozott gazember!
Mondd el nekem, Grace, hogy mit akart tőled, vagy
az életemre esküszöm, magam fogom kideríteni,
gondolta.
Az autó megállt a ház előtt. Vicary
kikászálódott, és aktatáskáját védekezőn a feje
fölé tartva, besietett az ajtón. Úgy érezte magát,
mintha egy West End-i színház premierjének
próbájára érkezett volna. Szerette a hely
légkörét, az éjszakai szolgálatra a mocskos idő
ellen beöltöző megfigyelők hangos beszélgetését, a
Jordan házába szerelt mikrofonok vételi erejét
ellenőrző technikusok lázas tevékenységét, a
konyhából áradó ételszagot.
Vicary felbukkanása váratlan feszültséget
kelthetett, mert senki sem szólt hozzá, mialatt
átfurakodott az irányító szobában uralkodó
felforduláson, és felballagott a lépcsőn a
könyvtárba. Levette az esőkabátját, és
felakasztotta az ajtó mögötti fogasra. Az
aktatáskáját az íróasztalra tette. Azután
végigment a hallon, meglátta a tükör előtt
tengerész-egyenruhába öltöző Peter Jordant.
Arra gondolt: ha a megfigyelők a díszletező
munkásaim, akkor Jordan a darab főszereplője, és
az egyenruha a jelmeze.
Vicary figyelmesen nézte a férfit.
Kényelmetlenül feszengve bújt bele az uniformisba.
Ő szokott így érezni, ha tízévenként egyszer
kiássa a szekrényből a szmokingját, és próbál
visszaemlékezni, mit hová kell gombolni. Halkan
megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a
figyelmet. Jordan odafordította a fejét, egy
pillanatra Vicaryra meredt, majd ismét saját
tükörképére összpontosított.
– Mikor lesz ennek vége? – kérdezte.
A dolog részévé vált kettejük esti
szertartásrendjének. Jordan minden este feltette
ezt a kérdést, mielőtt Vicary újabb köteg
Kettledrum anyaggal a táskájában találkára küldte
Catherine Blake-kel. Vicary rendszeresen elengedte
a füle mellett Jordan szavait. De ezúttal
válaszolt. – Most már hamarosan.
 Jordan élesen ránézett, majd fejével egy üres
szék felé intett. – Üljön le. Rémesen néz ki.
Mikor aludt utoljára?
– Azt hiszem egy május éjjel, valamikor 1940-
ben – felelte Vicary, és lehuppant a székre.
– Nem feltételezem, hogy elmondja nekem, miért
ér véget hamarosan az ügy.
Vicary a fejét rázta. – Sajnos nem tehetem.
– Én is így gondoltam.
– Számít ez valamit magának?
– Azt hiszem, valójában nem.
Jordan elkészült az öltözködéssel. Cigarettára
gyújtott, és leült Vicaryval szemben. – Megengedi,
hogy feltegyek önnek egy kérdést?
– Az teljesen a kérdés jellegétől függ.
Jordan barátságosan mosolygott. – Az
nyilvánvaló a számomra, hogy nem hivatásos
hírszerző tiszt. Mivel foglalkozott a háború
előtt?
– Az európai történelem professzora voltam.
Kimondva olyan furcsán hangzott Vicary fülének,
mintha valaki másnak az életrajzából olvasta volna
fel. Egy, vagy akár két emberöltővel ezelőttinek
tetszett számára a dolog.
– Hogyan került az MI5-höz?
Vicary rövid habozás után eldöntötte, hogy
ezzel nem sérti meg a biztonsági előírásokat, és
elmesélte neki a történetet.
– Szereti a munkáját?
– Néha igen. De vannak olyan időszakok,
amelyeket gyűlölök, s akkor alig várom, hogy
visszamehessek az egyetem falai mögé, és magamra
zárhassam az ajtót.
– Például mikor?
– Mint most is – mondta Vicary szárazon.
Jordan nem reagált. Úgy látszott megértette,
hogy nincs olyan hírszerző tiszt, legyen bármilyen
kőszívű, aki élvezne egy ilyen akciót.
– Nős?
– Nem.
– Valamikor az volt?
– Soha.
– Miért nem?
Vicarynak az jutott eszébe, hogy az isteni
gondviselés néha mennyire hétköznapi és
elgondolkodtató egybeeséseket produkál. Három
órával ezelőtt ugyanerre a kérdésre felelt egy
asszonynak, aki pontosan tudta a választ. És most
az ügynöke érdeklődik a kínos témáról. Halványan
elmosolyodott, és csak annyit mondott: – Soha nem
találtam meg az igazit.
Jordan hosszan tanulmányozta az arcát. Vicary
kellemetlennek találta a helyzetet. Egészen
másféle kapcsolatot szokott kialakítani a Jordan
félékkel, és a kézre kerített német kémekkel.
Vicary volt az, aki tolakodó kérdéseket tett fel,
aki megtörte érzelmi elzárkózásukat, és feltépte a
régen behegedt sebeket. Ő tapogatta ki a gyenge
pontjaikat, és forgatta meg a tőrt a szívükben.
Úgy gondolta, hogy többek között ezért lett jó
megtévesztő tiszt. A munkája lehetővé tette, hogy
ismeretlen életekben vájkáljon, feltárja
személyiségük fogyatékosságait anélkül, hogy a
saját problémáival szembe kellene néznie. Eszébe
jutott a börtöncellában rabruhában üldögélő Karl
Becker. Vicary rájött, hogy szerette azokat a
helyzeteket, amikor teljes ellenőrzést gyakorolt
fölötte, manipulálta és becsapta, kizárólag ő
mozgatta a szálakat. Feltette magának a kérdést:
Azért lettem ilyen, mert Helen huszonöt évvel
ezelőtt eltaszított magától? Előhúzott egy csomag
Playerst, és rágyújtott.
Jordan könyökével a szék karfájára
támaszkodott, tenyerébe fektette az állát.
Összehúzott szemmel nézett Vicaryra, mintha egy
összedőléssel fenyegető, ingatag híd lenne.
– Én azt hiszem, hogy élete során rátalált
valahol az igazi asszonyra, de ő nem viszonozta az
érzelmeit.
– Mondtam már…
– Tehát végül is igazam van.
Vicary a mennyezet felé fújta a füstöt. – Maga
intelligens ember. Én mindig tudtam ezt.
– Hogy hívták?
– Helen.
– Mi történt?
– Elnézést, Peter, erről nem beszélek.
– Találkozott vele azóta?
Vicary a fejét rázta. – Nem.
– Sajnálja a dolgot?
Vicarynak eszébe jutottak Helen szavai. – Nem
akartam azt hallani tőled, hogy tönkretettem az
életedet. Valóban tönkretette volna az életét?
Szerette azzal vigasztalni magát, hogy nem így
történt. Mint a legtöbb agglegény, szívesen
mondogatta magának, hogy mennyire szerencsés,
amiért nem terhelte az életét feleséggel és
családdal. Megvolt a magánélete, a munkája, és
örült annak, hogy a világon senkinek sem tartozik
elszámolással. Elég pénzt keresett, hogy
kielégítse a vágyait. A házát a saját ízlése
szerint rendezte be, s nem kellett aggódnia, hogy
bárki turkál a személyes holmijai és a papírjai
között. De valójában magányos volt, néha szörnyen
magányos. Igazság szerint szerette volna
megosztani valakivel a sikereit és a kudarcait.
Vágyott valakire, aki ugyanezt remélné tőle. Ha
visszanézett, és objektíven szemlélte az életét,
hiányzott neki a nevetés, a gyöngédség, időnként
egy kis lárma és rendetlenség. Ráébredt, hogy
félig sikerült az élete. Fél életet élt, félig
üres maradt az otthona, végső soron fél ember
volt.
– Hogy sajnálom-e? Igen, sajnálom – mondta
Vicary, maga is meglepődve saját szavaitól. –
Sajnálom, hogy a házasságom meghiúsulása
megfosztott a gyerekektől. Mindig úgy gondoltam,
csodálatos dolog lehet apának lenni. Azt hiszem,
hogy minden hibám és érzéketlenségem ellenére jó
apa lettem volna.
Halvány mosoly futott át Jordan arcán. – Nekem
a fiam jelenti az egész világot. Ő a kapcsolatom a
múlttal és a fénysugár a jövőbe. Egyedül ő maradt
nekem, ő számomra az egyetlen létező valóság.
Margaret meghalt, Catherine hazudott. –
Elhallgatott, mereven bámulta cigarettájának izzó
parazsát. – Mégsem várom, hogy mindez véget érjen,
és hazamehessek hozzá. Állandóan arra gondolok,
hogy mit mondok neki, ha felteszi a kérdést:
„Papi, mit csináltál a háborúban?” Mi az ördögöt
mondhatnék neki erre?
– Az igazat. Mondja azt, hogy tehetséges
mérnökként dolgozott, és felépített egy
szerkezetet, amelynek segítségével megnyertük a
háborút.
– De ez nem igaz.
Jordan hangsúlyából kiérzett valamit, amiért
élesen a szemébe nézett. Vajon a dolognak melyik
része nem igaz, gondolta. Vicary Jordan szemébe
nézett:
– Nincs kifogása ellene, ha felteszek néhány
kérdést?
– Azt hiszem az engedélyemmel, vagy anélkül is
jogában áll bármikor bármit kérdezni.
– Eltérő helyzetben vagyunk, más indokok
vezérelnek.
– Vágjon bele.
– Szerette őt?
– Látta már egyáltalán?
Vicary rájött, hogy személyesen soha nem látta,
csak a megfigyelési fényképekről ismeri Catherine
Blake-et.
– Igen, szerettem. Gyönyörű, intelligens,
elbűvölő, emellett nyilvánvalóan rendkívül
tehetséges színésznő. És akár hiszi, akár nem,
arra gondoltam, hogy jó anyja lehetett volna a
fiamnak.
– Még mindig szereti?
Jordan elfordította a fejét. – Szeretem azt a
személyt, akinek hittem. De nem szeretem a nőt,
akinek a viselt dolgait ön elmondta nekem. Az énem
egyik fele még mindig azt reméli, hogy az egész
csak valami vicc. Így hát azt hiszem, hogy
mindketten közös cipőben járunk.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Vicary.
 – Mindketten a nem megfelelő asszonyba
szerettünk bele.
Vicary felnevetett, majd az órájára nézett. –
Későre jár.
– Igen – bólintott Jordan.
Vicary felállt, és a könyvtárba kísérte.
Kinyitotta az aktatáskát, és elővett egy nyaláb
papírt. Átadta az egészet Jordannak, aki bezárta a
saját aktatáskájába. Néhány pillanatra
feszélyezett csend telepedett a szobára. – Igazán
sajnálom – mondta Vicary. – Ha kínálkozott volna
más megoldás, én megtenném. De nem volt ilyen.
Legalábbis eddig nem.
Jordan nem szólt rá semmit.
– Eszembe jutott még valami, ami végig zavart a
kihallgatása során. Miért nem tudott
visszaemlékezni azoknak a férfiaknak a nevére,
akik először keresték fel, hogy a Mulberry
hadműveleten dolgozzon?
– Azon a héten emberek tucatjaival találkoztam.
A felére nem emlékszem.
– Azt mondta, hogy egyikük angol volt.
– Igen.
– Véletlenül nem Broome-nak hívták?
– Nem. Nem Broome volt a neve – vágta rá
habozás nélkül Jordan. – Erre a névre valószínűleg
emlékeznék. Azt hiszem, indulnom kellene.
Jordan elindult az ajtó felé.
– Csak még egy kérdés. Jordan megfordult. – Mi
lenne az?
– Maga Peter Jordan, igaz?
– Miféle képtelen kérdés ez?
 – Tulajdonképpen végtelenül egyszerű. Maga
Peter Jordan?
– Természetesen én vagyok Peter Jordan. Tudja,
igazán szüksége lenne egy kis alvásra, professzor.

NEGYVENHÉT
London
Clive Roach a Catherine Blake lakásával
szemközti kávéházban ült egy kirakati asztalnál. A
pincérnő kihozta a teáját és a briósát. Azonnal
letett néhány aprópénzt az asztalra. Ezt a szokást
a munkája során vette fel. Roachnak rendszerint
feltűnés nélkül és sietve kellett elhagynia a
kávéházakat. A legkevésbé sem akarta felhívni
magára a figyelmet. Kortyolgatta a teáját, és
unottan lapozgatta a reggeli újságot. Egyáltalán
nem érdekelte, hogy mi áll benne. Sokkal
kíváncsibb volt a bejárati ajtóra az utca
túloldalán. Az eső zuhogni kezdett. Nem vágyott
rá, hogy újra ki kelljen mennie. Munkájának
egyedül ezt a részét utálta, hogy állandóan ki
volt téve a pocsék időjárás viszontagságainak.
Fejben sem tudta tartani, hogy hány meghűlést és
hörghurutot szedett össze.
A háború előtt a züllött, hátrányos helyzetű
gyerekeknek létesített egyik iskolában tanított.
1939-ben eldöntötte, hogy jelentkezik a
hadseregbe. Sovány alkatával, tésztaszínű bőrével,
ritkuló hajával és erőtlen hangjával messze nem
hasonlított az ideális katonára. Nehéz lett volna
tiszti beosztásban elképzelni. A bevonulási
központban észrevette, hogy két jól öltözött férfi
figyeli a sarokból. Az is feltűnt neki, hogy
elkérték a személyi lapjának másolatát, és nagy
érdeklődéssel mélyedtek bele. Néhány perc múlva
kiemelték a sorból, bemutatkoztak, hogy a katonai
elhárítástól vannak, és munkát ajánlottak.
Roach szerette a megfigyelői tevékenységet. Az
Isten is megfigyelőnek teremtette, kiváló név– és
arcmemóriával rendelkezett. Természetesen tudta,
hogy itt nem osztogatnak kitüntetéseket harctéri
hőstettekért, és a háború végén nem mesélhet
történeteket a kocsmában. De fontos munkát
végzett, és jól is csinálta. Miközben a brióst
rágcsálta, Catherin Blake-re gondolt. 1939-óta
számtalan német kémet követett, de ő volt közülük
a legjobb. Igazi profi. Egyszer őt is becsapta, ám
akkor megesküdött, hogy többet nem fordulhat elő.
Végzett a brióssal, és leöblítette az utolsó
korty teával. Felnézett az asztalról, és
megpillantotta a nőt, amint éppen jött ki a
házból. Megcsodálta a szakmai felkészültségét. Egy
percre mindig megállt, valami hétköznapi dologgal
elfoglalta magát, és ezalatt a megfigyelés jeleit
kutatva végignézett az utcán. Ma az esernyőjével
ügyetlenkedett, mintha eltört volna. Nagyon jól
csinálod, Blake kisasszony, gondolta. De én nálad
is jobb vagyok.
Roach figyelte, ahogy végre felhúzza az
ernyőjét és elindul. Akkor felállt, felvette a
kabátját, és az ajtón kilépve utána sétált.
Horst Neumann akkor ébredt, amikor a vonat
London északkeleti külvárosain csattogott
keresztül. Megnézte a karóráját: 10.30. Nem sokkal
korábban: 10.23-ra kellett volna a Liverpool
Street állomásra érkezniük. Csodával határos, hogy
csak néhány percet késnek. Ásított, nagyot
nyújtózott. Kinézett az ablakon az elsuhanó
barátságtalan, viktoriánus bérházakra. Szutykos
gyerekek integettek az elhaladó vonatnak. Neumann
nevetséges módon angolnak érezte magát, és
visszaintegetett nekik. Három másik utas utazott
még a fülkében, két katona, és egy munkás overálba
öltözött nő, aki először nyugtalanul összerándult
Neumann bekötözött arcának láttán. Most egyenként
végignézett az útitársain. Mindig félt attól, hogy
beszélni kezd álmában, habár az utolsó napokban
már angolul álmodott. Hátrahajtotta a fejét, és
újra becsukta a szemeit. Rettenetes fáradtság tört
rá. Ötkor kelt, és hatkor indultak el a házból,
hogy Sean kivihesse a 7.12-es vonathoz
Hunstantonba.
Előző éjjel rosszul aludt. Fájtak a sérülései,
és Jenny Colville is mellette feküdt az ágyban.
Még hajnal előtt együtt ébredtek, Jenny kisurrant
a házból, és a sötétben, meg szakadó esőben
elbiciklizett. Neumann bizakodott, hogy
biztonságban hazaért. Remélte, hogy Martin nem
várt ébren rá. Ostoba ötlet volt megengedni neki,
hogy vele aludjon. Arra gondolt, mit fog érezni a
lány, ha ő elmegy. Amikor soha nem ír neki, és
többé semmit sem hall róla. Az is aggasztotta, mit
gondol majd, amikor rájön az igazságra, hogy ő nem
James Porter, a sebesült angol katona volt, aki
békét és nyugalmat keresett a norfolki faluban.
Egyetlen dologgal nem csapta be. Igazán törődött
vele. Nem úgy, ahogyan ő szerette volna, de
valóban érdekelte a sorsának alakulása.
A Liverpool Streethez közeledve a vonat
lassított. Neumann felállt, magára vette a
tengerészkabátját, és kilépett a fülkéből. A
folyosó zsúfolt volt. A többi utassal együtt az
ajtó felé sodródott. Az egyik előtte álló
kinyitotta, és ő lelépett a még mozgó vonatról.
Átadta a jegyét a peronőrnek, és a vizes peronon
elindult a földalatti állomás felé. Ott vett egy
jegyet a Temple állomásig, majd elkapta az éppen
beérkező szerelvényt. Néhány perccel később már
felfelé ballagott a lépcsőn, és a Strand felé
tartott.
Catherine Blake taxival utazott a Charing
Crossig. A találkahely innen nem messze volt, a
Strand egyik üzlete előtt. Kifizette a viteldíjat,
és ernyőjét felhúzva kilépett az esőbe. Gyalog
ment tovább. Egy telefonfülkénél megállt,
leakasztotta a kagylót, és beszélgetést színlelt.
Eközben a háta mögé nézett. A szakadó eső rontotta
ugyan a látási viszonyokat, de nyomát sem látta az
ellenségnek. Visszaakasztotta a kagylót, kilépett
a fülkéből, és sétált tovább a Strandon.
Clive Roach kicsúszott a megfigyelő furgon
hátsó ajtaján, és a nyomába szegődött. A rövid
utazás alatt viharkabátját és karimás kalapját
hosszú esőkabátra, meg gyapjúsapkára cserélte.
Jelentős átváltozáson ment keresztül,
tisztviselőből munkássá vedlett. Figyelte a
megjátszott telefonbeszélgetést lebonyolító
Catherine-t. Roach egy újságos bódénál várakozott.
A főcímeket böngészve emlékezetébe idézte a Vicary
professzor által Rudolf kódnévvel illetett ügynök
képét. A terve egyszerűnek látszott: követi
Catherine Blake-et, amíg át nem ad valamit
Rudolfnak, majd a férfi nyomába szegődik. Még
időben nézett fel, hogy lássa, amint a nő leteszi
a telefonkagylót és kilép a fülkéből. Roach
beleolvadt a járókelők tömegébe, és követte.
Neumann észrevette a közeledő Catherine-t. Egy
üzlet előtt ácsorgott, a mögötte haladó járókelők
arcát és ruházatát nézegette. Amikor Catherine
közelebb ért, Neumann elfordult a kirakattól, és
megindult feléje. Találkozásuk mindössze egy-két
másodpercig tartott. De ezalatt Neumann átvette a
filmet, és becsúsztatta a kabátzsebébe. Catherine
sietve továbbment, és eltűnt a tömegben. Neumann
néhány métert gyalogolt az ellenkező irányba,
agyában rögzítette az arcokat. Azután hirtelen
megtorpan egy másik kirakat előtt, megfordult, és
lassan utána indult.
Clive Roach felismerte Rudolfot, és látta az
anyag átadását is. Magában azt gondolta: Ugye
megnyugodtál, gazember? Figyelte, hogy Rudolf
megáll, megfordul, és Catherine Blake nyomába
ered. Roach 1939-óta tanúja volt jónéhány német
ügynök találkozójának, de soha nem tapasztal
olyat, hogy az egyik ügynök megfordult, és követte
volna a másikat. Rendszerint különböző irányban
indultak tovább. A fülére hajtotta esőkabátjának
gallérját, és óvatosan sodródott mögöttük a
tömegben.
Catherine Blake keleti irányban sétált a
Stranden, azután lefordult a Victoria Embankment
felé. Akkor vette észre a mögötte haladó Neumannt.
Először nagyon dühös lett. A találkozók kötelező
szabálya az volt, hogy az átadás megtörténte után
gyorsan külön kell válni. Neumann ismerte az
eljárási szabályokat, és eddig minden esetben
hibátlanul végre is hajtotta. Feltette magának a
kérdést: Most miért követ engem?
Biztosan Vogel utasította rá.
De miért? Két lehetséges magyarázatot tudott
elképzelni. Bizalmatlanná vált vele szemben, és
meg akarja tudni, hogy merre jár, vagy pedig meg
akar győződni arról, a másik oldal nem helyezte-e
megfigyelés alá. Lenézett a Temze vízére, majd
megfordult, és a rakpartot pásztázta a szemével.
Neumann kísérletet sem tett, hogy leplezze a
jelenlétét. Catherin folytatta az útját.
 Felidézte Vogel véget nem érő kiképző
előadásait, amelyeket a bajorországi titkos
táborban tartott. Ezt a helyzetet
ellenmegfigyelésnek nevezte, amikor az egyik
ügynök azért kíséri a másikat, hogy ellenőrizze
nem követi az illetőt az ellenség. Eltűnődött,
hogy Vogel miért éppen most rendelt el ilyen
akciót. Talán azzal akarta igazolva látni a tőle
kapott információk hitelességét, hogy ellenőrzi,
nem követik-e az ellenséges oldalról. Éppen ezzel
a magyarázattal számolva rándult idegesen görcsbe
gyomra. Neumann azért követi, mert Vogel
gyanakszik, hogy az MI5 megfigyeli őt.
Újra megpihent, nézte a folyót, és nyugalomra
kényszerítette magát. Világosan kell gondolkodnia.
Megfordult és végignézett a rakparton. Neumann még
mindig ott volt. Azt világosan érzékelte, hogy
szándékosan kerüli a pillantását. Mindenfelé
nézelődött, a folyóra, a rakparti forgalomra, csak
őrá nem.
Catherine folytatta az útját. Érezte, hogy a
szíve erősen zakatol. Lement a Blackfriars
földalatti állomásra, és vett egy jegyet a
Victoria pályaudvarig. Neumann ott volt a
nyomában, de ő csak a következő megállóig, South
Kensingtonig kért jegyet.
Sietve mentek a peronra. Neumann vett egy
újságot, de lassan beérte. Mialatt Catherine a
vonatra várt, Neumann hat méterre tőle újságot
olvasott. Amikor Catherine felszállt a beérkező
szerelvényre, Neumann is ugyanabba a kocsiba
lépett fel, csak egy másik ajtón.
Ő leült. Neumann állva maradt a kocsi másik
végében. Catherine-nek nem tetszett az
arckifejezése. Lehajtotta a fejét, kinyitotta a
retiküljét, és szemügyre vette a tartalmát. Egy
pénzzel telt levéltárca, egy tőr, és egy
megtöltött, hangtompítós Mauser, meg a tartalék
tölténytár. Becsukta a táskáját, és várta, hogy
Neumann tegye meg a következő lépést.
Neumann két órán keresztül követte, miközben ő
a West Enden barangolt Kensingtontól Chelsea-ig,
Chelsea-től Bromptonig, Bromptonból a Belgravia
negyedbe és Belgraviaból Mayfair utcáira. Meg volt
győződve, hogy addigra már értesítették a Berkeley
Square-et. Jól csinálták, átkozottul jól, de az
idő és a türelem előbb-utóbb felőrli az erejüket,
és elkövetnek valami hibát. Az a viharkabátos
férfi követte őket, aki tizenöt méterrel mögöttük
haladt. Neumann öt perccel ezelőtt jól megnézhette
az arcát. Ugyanezt a pofát látta három órája a
Strandén, amikor Catherine-től átvette a filmet,
csak akkor zöld esőkabátot és gyapjúsapkát viselt.
Neumann kétségbeejtően egyedül érezte magát.
Túlélte a háború borzalmait Lengyelországban,
Oroszországban és Krétán, de a tapasztalatai,
amelyek azokon a csatákon átsegítették, itt
egyáltalán nem hasznosíthatók. A nyomukba
szegődött férfira gondolt, aki vékony, puhány és
valószínűleg nagyon gyenge. Ha akarná, egy
pillanat alatt megölhetné. De a régi szabályok
ebben a játszmában nem alkalmazhatók. Nem hívhat
rádión erősítést, nem számíthat a bajtársai
segítségére. Miközben tovább sétált,
elcsodálkozott, hogy mennyire nyugodt. Azon
gondolkodott, ha már órák óta követik, akkor miért
nem tartóztatják le őket. Úgy érezte, hogy tudja a
választ. Nyilvánvalóan még többet akarnak
megtudni. Hol adják le a filmet? Hol tartózkodik
Neumann? Hol rejtőzködnek a hálózat többi
ügynökei? Egészen addig biztonságban vannak, amíg
nem szolgálnak nekik bizonyítékkal ezekre a
kérdésekre. Nagyon gyenge szalmaszál, de ha
ügyesen kapaszkodnak bele, ő talán képes lesz
esélyt teremteni a megmenekülésükre.
Neumann meggyorsította a lépteit. A néhány
lépéssel előtte járó Catherine befordult a Bond
Streetre, és leintett egy taxit. Neumann még
jobban sietett, azután szaladni kezdett. Hangosan
odakiáltott neki: Catherine! Szent isten, ezer éve
nem találkoztunk. Mi van veled?
Riadtan pillantott fel a férfira. Neumann
belekarolt.
– Feltétlenül beszélnünk kell – mondta. –
Keressünk egy helyet, ahol megteázunk, és
kidumáljuk magunkat.
Neumann váratlan lépése akkorát robbant a West
Halkin Street-i parancsnoki álláson, mint egy
ötszáz kilós bomba. Basil Boothby fel-alá járkált,
és idegesen beszélt telefonon a főigazgatóval. A
főigazgató kapcsolatba lépett a Húszas
Bizottsággal és a miniszterelnök kabinetirodájával
a földalatti Kormánybunkerban. Vicary nyugalmat
erőltetett magára, álla alatt összekulcsolt kézzel
meredten bámulta a falat. Boothby lecsapta
telefont. – A Húszas Bizottság azt mondja, hogy
hagyjuk futni őket.
– Nekem nem tetszik a dolog – mondta Vicary,
még mindig a falat bűvölve. – Nyilvánvalóan
észrevették a megfigyelést. Most ott ülnek, és
próbálják kitalálni, hogy mit tegyenek.
– Ezt nem tudhatja biztosan.
Vicary felnézett rá. – Korábban soha nem
figyeltük meg a találkozóját egy másik ügynökkel.
Most pedig hirtelen ott ül Mayfair egyik
kávéházában, és Rudolffal teázik és uzsonnázik?
 – Csak rövid ideje tartjuk megfigyelés alatt.
Mindössze annyit tudunk, hogy ő és Rudolf
rendszeresen találkoznak hasonló körülmények
között.
– Valami nincs rendben. Én azt hiszem,
észrevették a követőiket. Hogy ennél is többet
mondjak, szerintem Rudolf kereste is őket. Ezért
szegődött Catherine nyomába a Stranden megtörtént
átadás után.
– A Húszas Bizottság meghozta a döntést. Ha ők
azt mondták, hogy hagyjuk őket futni, akkor tegyük
azt.
– Amennyiben rájöttek a megfigyelésre, semmi
értelme szabadon hagyni őket. Rudolf nem fogja
leadni az anyagot, és távol tartja magát a hálózat
bármelyik további ügynökétől. Semmi jót nem
várhatunk attól, ha továbbra is követjük őket.
Ennek vége, Sir Basil.
– Mit tanácsol?
– Azonnali cselekvést. Tartóztassuk le őket
abban a pillanatban, ahogy kilépnek a kávéházból.
Boothby úgy nézett Vicaryra, mintha
eretnekséget hirdetett volna. – Ugye, most inába
szállt a bátorsága, Alfred?
– Ezt hogy érti?
– Arra gondolok, hogy az egész elsősorban a
maga ötlete volt. Maga találta ki, és oltotta be
vele a miniszterelnököt is. A főigazgató aláírta
és a Húszas Bizottság jóváhagyta a tervet. Tisztek
csoportja heteken át éjt nappallá téve dolgozott,
hogy anyagokkal töltse meg azt az aktatáskát. És
maga most véget akar vetni az egésznek, csak azért
– Boothby akkorát csettintett vastag ujjaival,
mint egy puskalövés –, mert valami gyanúja támadt.
 – Ez több mint gyanú, Sir Basil. Olvassa el azt
a rohadt megfigyelői jelentést. Benne van minden.
Boothby újra sétálgatni kezdett, kezeit
összecsapkodta a háta mögött, fejét félrehajtotta,
mint aki valami távoli, bosszantó hangra figyel. –
Azt fogják mondani, hogy jól működött a rádiós
játszmában, de nem bírta idegekkel az élő
ügynökökkel folytatott harcot. Ez lesz a
véleményük, ha túljutottunk ezen az egészen.
Persze igazán nem meglepő, mondják majd.
Végeredményben amatőr volt. Csak egy ragyogó
egyetemi fickó, aki belekóstolt a háborúba, aztán
a végén köddé vált. Jó volt, nagyon jó, de az
igazán kockázatos játékhoz nem elég tökös legény.
Azt akarja, hogy ez a vélemény alakuljon ki
magáról? Mert ha igen, csak kapja fel a telefont,
és mondja el a főigazgatónak, hogy most kellene
feladni az egészet.
Vicary Boothbyra meredt. Ez lenne Boothby, az
ügynökök irányítója, a minden helyzetben hidegvérű
Sir Basil? Csodálkozott, hogy miért akarja a
hiúságára apellálva továbblökdösni őt előre,
amikor a vak is látja, hogy vereséget szenvedtek.
– Nincs tovább – mondta Vicary tompa, színtelen
hangon. – Észrevették a megfigyelést. Most
összeültek, és a következő lépést tervezik.
Catherine Blake tudja, hogy félrevezettük, és
jelenteni fogja Kurt Vogelnek. Vogel levonja a
következtetést, hogy a Mulberry pontosan az
ellenkező célt szolgálja, mint amit neki mondtak.
És akkor mi halottak vagyunk.
– Ott voltak mindenütt – hadarta Neumann. – A
viharkabátos férfi, a buszmegállóban várakozó
lány, a téren át a gyógyszertárba igyekvő alak.
Különböző arcokat küldenek utánunk, más-más
összeállításban dolgoznak, és váltogatják a
ruházatukat. De azóta követnek bennünket, hogy a
Strandról eljöttünk.
A pincérnő kihozta a teájukat. Catherine
megvárta, hogy elmenjen, és csak utána szólalt
meg. – Vogel utasítására követett?
– Igen.
– Feltételezem, az okát nem mondta meg. Neumann
válaszul a fejét rázta.
Catherine remegő kézzel emelte fel a
teáscsészéjét. Másik kezével megtámasztotta, és
magába erőltetett néhány kortyot.
– Mi történt az arcával?
– Egy kis zűrbe keveredtem a faluban. Semmi
komoly.
Catherine elbizonytalanodva nézett a szemébe. –
Miért nem tartóztattak le bennünket?
– Nem tudom az okát. Valószínűleg már hosszú
ideje tudnak magáról. Feltehetőleg nagyon régen
követik. Ha ez igaz, akkor minden információ
hamis, amit Peter Jordan kapitánytól kapott. Az
angolok által összeállított ködösítés. Mi pedig
ömlesztettük a kedvükért Berlinbe.
Catherine letette a csészéjét. Kinézett az
utcára, de gyorsan visszafordult Neumann felé,
kényszerítve magát, hogy ne a megfigyelőket
bámulja. – Ha Jordan együttműködik az angol
titkosszolgálattal, akkor feltételezhetjük,
aktatáskájának egész tartalma hamisítvány, olyan
információk, amelyeket szándékosan mutattak meg
nekem, és arra készültek, hogy az invázió tervével
kapcsolatban félrevezessék az Abwehrt. Vogelnet
tudnia kell erről. – Halványan elmosolyodott. –
Lehet, hogy azok a gazemberek éppen most adták a
kezünkbe a partraszállás titkát?
 – Azt hiszem, igaza van. De azért felmerül egy
probléma. Személyesen kell elmondanunk Vogelnek.
Fel kell tételeznünk, hogy a portugál követségen
keresztül vezető utat leleplezték. Azt is
feltételezhetjük, hogy a rádiónkat nem
használhatjuk. Vogel meg van győződve, hogy a régi
Abwehr kódokat megfejtették. Azért használja olyan
ritkán a rádiót. Ha az éteren keresztül közöljük
Vogellel amit tudunk, az angolok is értesülnek
róla.
Catherine rágyújtott egy cigarettára, a keze
még mindig remegett. Mindenekelőtt önmagára volt
dühös. Éveken át rendkívül sok időt és energiát
fordított arra, hogy megbizonyosodjon, nem
figyeli-e az ellenség. És amikor végül megtörtént,
nem vette észre. – Hogy az ördögbe jutunk ki
Londonból? – kérdezte.
– Jónéhány dolgot a magunk javára fordíthatunk.
Az első mindjárt ez. – Neumann megtapogatta a
filmet rejtő zsebét. – Lehet, hogy tévedek, de
véleményem szerint engem még nem követtek. Vogel
nagyon jól felkészített, és rendkívül óvatos
vagyok. Nem hiszem, hogy tudnának róla, hogyan
juttatom el a filmet a portugáloknak. Nem ismerik
az átadás helyét, nem találkozhattak fecsegessél,
vagy egyéb felismerhető jelzéssel. Abban is biztos
vagyok, hogy nem követtek Hampton Sandsbe. Kicsi a
falu, tudnám, ha megfigyelés alatt állnék.
Fogalmuk sincs, hol tartózkodom, vagy együtt
dolgozom-e más ügynökkel. A hagyományos eljárás,
hogy meg kell találni a hálózat valamennyi tagját,
és utána egyszerre felgöngyölíteni az egészet. Így
tett a Gestapo a francia ellenállási mozgalommal,
és hasonlóan fog eljárni az MI5 Londonban.
– Mindez nagyon logikusnak hangzik. Mit
javasol?
 – Találkozik Jordannal ma este?
– Igen.
– Hány órakor?
– Hét órakor vacsorázunk együtt.
– Tökéletes. Most elmondom, mit csináljon.
A következő öt percben Neumann részletesen
elmagyarázta menekülésük tervét. Catherine
figyelmesen hallgatta, egy pillanatra sem vette le
róla a szemét, és ellenállt a kísértésnek, hogy a
kávéház előtt várakozó megfigyelőkre pillantson.
Befejezésül Neumann még hozzátette: – Bármit is
csinál, az ne tűnjön a szokásostól eltérőnek.
Semmit ne tegyen, amivel felkelthetné a
gyanújukat, hogy tudomást szerzett a
megfigyelésről. Amíg el nem jön az idő, állandóan
mozogjon. Menjen üzletekbe, moziba, állandóan
tartózkodjon nyilvános helyeken. Ameddig én le nem
adom ezt a filmet, feltétlenül biztonságban van. A
megbeszélt időben menjen a lakására, és vegye
magához a rádióját. Én hajszál pontosan öt órakor
ott leszek, és a hátsó bejáraton fogok bemenni.
Megértett mindent?
Catherine bólintott.
– Van még egy probléma – mondta Neumann. – Tud
valami ötletet, hogyan szerezhetnék egy autót, és
valamennyi tartalék benzint?
Catherine nevetett magában. – Éppenséggel
ismerek egy helyet. De nem ajánlanám, hogy kiejtse
a nevemet.
Elsőnek Neumann távozott a kávéházból. Fél órát
bolyongott Mayfair utcáin, legalább két emberrel –
az esőkabátossal és a viharkabátossal a nyomában.
Az eső egyre erősebben esett, a szél kavarta és
az arcába vágta. Fázott, bőrig ázott, és
rettenetesen elfáradt. Be kell mennie valahová
pihenni ahol befészkelheti magát, egy időre
felmelegedhet, és szemmel tudja tartani két
kitartó követőjét. A Portman Square felé indult.
Kényelmetlenül érezte magát, hogy őt is belevonja,
de ha a távozása után kikérdezik, ki fog derülni,
hogy nem tud semmiről.
Megállt a könyvesbolt kirakata előtt, és
benézett az üvegen át. Sarah a létrán állt, sötét
haja hátul simán összekötve. Gyengéden megütögette
az üveget, hogy ne ijesszen rá. A lány megfordult,
arca felderült, barátságosan mosolygott. Letette a
kezében tartott könyveket, és lelkesen integetett,
hogy menjen be. Egyetlen pillantással felmérte, és
azt mondta: – Szent isten, rettenetesen néz ki. Mi
történt az arcával?
Neumann elbizonytalanodott, mert rádöbbent,
hogy nem tud magyarázatot adni az arcát borító
kötésre. Valamit motyogott arról, hogy
elsötétítéskor elesett, és Sarah elhinni látszott
a történetet. Segített neki kibújni a kabátjából,
majd felakasztotta a radiátor fölé száradni.
Neumann két órát töltött Sarah társaságában,
segített neki helyrerakni az új könyveket, majd a
délutáni szünetben együtt teáztak a szomszédos
kávéházban. Észrevette, hogy a régi megfigyelők
elmentek, és újak álltak a helyükre. A sarkon
látott egy parkoló fekete furgont, az első ülésen
várakozó férfiról feltételezte, hogy a másik oldal
embere.
Fél ötkor, amikor már alkonyodott, és az
elsötétítés érvénybe lépett, felvette a radiátor
fölött száradó kabátját. Sarah játékosan szomorú
arc vágott, megfogta a kezét, és bevezette a
raktárba. Ott nekidőlt a falnak, magához húzta és
megcsókolta a férfit. – Semmit sem tudok rólad
James Porter, de nagyon megkedveltelek.
Szomorkodsz valami miatt. És én ezt szeretem
benned.
Neumann elment, és tudta, hogy többé nem fogja
látni. A Portman Square-ról északra tartott a
Baker Street-i földalatti állomásra, ahová követte
a fekete furgon, és gyalogosan legalább két ember.
Vett egy jegy Charing Crossig, és felszállt a
beérkező vonatra. Charing Crossnál átszállt az
Euston állomás felé. Nyomában a két emberrel
végigment a vasútállomáshoz vezető alagúton.
Tizenöt percet várakozott a jegykiadó ablaknál,
majd jegyet vett Liverpoolba. Amikor a peronra
ért, a vonat már bent állt. A kocsik zsúfolva
utasokkal. Keresett egy fülkét, ahol még maradt
szabad hely. Végül talált egyet, kinyitotta az
ajtaját, beszállt és leült.
Az órájára nézett, még három perce maradt az
indulásig. A fülke előtti folyosó gyorsan megtelt
emberekkel. A balszerencsés utasok nem találták
szokatlannak, hogy az egész utat a folyosón állva
vagy lekuporodva tegyék meg. Neumann felállt,
dünnyögött valamit a hánykolódó gyomráról, és
kisurrant a fülkéből. A vagon végéhez furakodott a
mosdóba. Kopogtatott az ajtón. Nem kapott választ.
Még egyszer kopogtatott, és közben a válla fölött
hátranézett. A férfi elől, aki felszállt utána a
vonatra, eltakarták a kilátást a folyosón szorongó
utasok.
Tökéletes. A vonat megindult. Neumann a mosdó
előtt várta, hogy fokozatosan felgyorsuljon. Már
most is gyorsabban haladt annál, hogy a legtöbb
ember biztonságosnak tartsa a kiugrást. Várt még
néhány másodpercet, azután odalépett az ajtóhoz,
feltépte, és leugrott a peronra.
 Simán földet ért, néhány lépésnyi botladozás
után nekiütközött egy téglafalnak. Felnézve még
látta, hogy a bosszankodó kalauz becsapja az
ajtót. Gyorsan elindult a kijárat felé, és
beleveszett az elsötétítés homályába.
Az Euston Roadon lüktetett az esti forgalom.
Leintett egy taxit. East End-i címet adott meg a
sofőrnek, majd kényelmesen elhelyezkedett az
ülésen.

NEGYVENNYOLC
Norfolk, Hampton Sands
Mary Dogherty egyedül várakozott a házban.
Mindig kedves kis helynek tartotta – melegnek,
világosnak és levegősnek –, de most olyan
klausztrofóbiát érzett, mint egy szűk
katakombában. Nyugtalanul sétálgatott fel-alá. Az
előre jelzett heves vihar lassan elvonult Norfolk
partjai fölött. Az eső úgy verte az ablakokat,
hogy az üvegtáblák beleremegtek. Könyörtelen
széllökések rázták az ereszcsatornákat. Hallotta,
hogy az egyik cserép zörögve leszakad a tetőről.
Sean nem volt otthon, átment Hunstantonba, hogy
behozza Neumannt az állomásról. Mary elfordult az
ablaktól, és folytatta a járkálást.
Reggeli beszélgetésük mondatfoszlányai úgy
ismétlődtek az agyában, mint egy elakadt
gramofonlemez hangjai: – …tengeralattjáróval
Franciaországba… egy ideig Berlinben maradunk…
utazás egy harmadik országba… elintézi a
visszautamat Írországba… a háború végén ott
csatlakozol hozzám…
Olyan volt, mint egy rémálom, mintha mások
beszélgetését hallgatta volna, esetleg filmen
látja, vagy könyvben olvassa. Az egész ötlet
nevetséges. Sean Dogherty, a norfolki partvidékre
visszahúzódott farmer és IRA-szimpatizáns arra
készül, hogy egy U-Boot fedélzetén Németországba
meneküljön. Feltételezte, hogy ez a logikus
betetőzése Sean kémtevékenységének. Ostobaság volt
abban reménykednie, hogy a háború befejezése után
minden visszatér a normális kerékvágásba. Hiú
reményekkel áltatta önmagát. Sean elmenekül, és
magára hagyja őt a következményekkel. Mit tesznek
majd a hatóságok? – Csak mondd azt nekik, Mary
hogy nem tudsz semmiről. És mi lesz akkor, ha nem
hisznek neki? Akkor mit csinálnak? Hogyan
maradhatna a faluban, miután mindenki megtudja,
hogy Sean kém volt? Őt is elűzik a norfolki
partvidékről. De elkergetik minden angliai
faluból, ahol megpróbál letelepedni. Itt kell
hagynia az otthonát Hampton Sandsben. El kell
hagynia Jenny Colville-t. Vissza kell térnie
Írországba, abba a sivár faluba, ahonnan harminc
évvel ezelőtt elmenekült. Még ott él a családja,
amelyik befogadhatja. A gondolat kimondottan
elrettentő, de nem lenne más választása, különösen
ha köztudottá válik, hogy Sean a németeknek
kémkedett.
Mary sírva fakadt, és magában átkozta a férjét.
Verjen meg az isten, Sean Dogherty. Hogyan
lehettél ilyen átkozott hülye?
Visszament az ablakhoz. A faluból odavezető
csapáson tűhegynyi fénycsík vibrált a szakadó
esőben. Egy perc múltán felismerte egy vizes
esőkabát csillogását, és egy bicikliző alak
halvány körvonalait. Testét kihajtott könyökkel
előregörbítette, a térdei fel-alá mozogtak. Jenny
Colville volt az. A kapuban leszállt a bicikliről,
és feltolta a házhoz vezető járdán. Mary ajtót
nyitott neki. A heves szélroham beverte az esőt a
házba. Mary behúzta Jennyt, és segített levetni az
esőkabátját és a sapkáját.
– Jóságos isten, Jenny! Miért mászkálsz kint
ilyen rettenetes időben?
– Oh, Mary, hiszen ez csodálatos! Annyira
tombol a szél! Olyan gyönyörű!
– Neked elment a józan eszed, gyermekem. Ülj le
a tűz mellé. Készítek egy forró teát.
Jenny a lobogó fahasábok előtt melegedett. –
Hol van James? – kérdezte.
– Most nincs itthon – kiabálta a konyhából
Mary. – Elmentek valahová Seannel.
– Oh – mondta Jenny, és kiérződött a
csalódottság a hangjából. – Hamarosan hazajönnek?
Mary abbahagyta a foglalatoskodást a konyhában,
és visszament a nappaliba. Jenny szemébe nézve
kérdezte: – Miért érdekel ilyen hirtelen James?
– Csak látni akartam. Üdvözölni. Vele tölteni
egy kis időt. Ennyi az egész.
– Ennyi az egész? Mi az ördög ütött beléd,
Jenny?
– Ha tudni akarod, hát szeretem. Nagyon
szeretem. És ő is szeret engem.
– Szereted, és ő is szeret téged? Honnan veszed
ezeket az ötleteket?
– Tudom, Mary, elhiheted nekem. Ne kérdezd,
hogy miből jöttem rá, de tudom.
Mary megragadta a vállát. – Hallgass rám,
Jenny. – Még egyszer megrázta. – Figyelsz arra,
amit mondok?
– Igen, Mary. Fájdalmat okozol nekem.
 – Tartsd távol magad tőle. Felejtsd el. Ő nem
hozzád való.
Jenny sírva fakadt. – Nem tudom elfelejteni,
Mary. Szeretem. És ő is szeret. Tudom, hogy igen.
– Jenny, ő nem szeret téged. Ne kívánd, hogy
most elmagyarázzam, mert képtelen lennék rá,
drágám. Nem az az ember, akinek mutatja magát.
Lépj túl rajta. Felejtsd el! Bízzál bennem,
kicsim. Ő nem hozzád való.
Jenny kitépte magát Mary kezei közül,
hátralépett, és letörölte a könnyet az arcáról. –
De igenis hozzám való. Szeretem. Olyan régóta
össze vagy itt zárva Seannel, hogy elfelejtetted,
mi a szerelem.
Ezután felkapta a kabátját, kirohant az ajtón,
és bevágta maga után. Mary az ablakhoz futott, és
nézte, ahogy keményen pedálozva távolodik a
viharban.
Miközben Jenny a falu felé kerekezett, az eső
az arcába vágott. Megfogadta, nem kezd újra sírni,
de nem tudta megtartani a szavát. A könnycseppek
összekeveredtek az esővel, és folytak le az arcán.
A falu spaletták mögé zárkózott, a bolt és a
kocsma becsukott, csak a sötét árnyékok táncoltak
az utcán. Zseblámpája a kosarában feküdt, sápadt,
sárgás fénye küzdött a vaksötéttel. Alig adott
annyi világosságot, hogy az utat lássa.
Keresztülbiciklizett a falun, és továbbhajtott a
házuk felé.
Dühös volt Maryre. Hogy vette a bátorságot,
hogy közéjük álljon?! És mit akart azzal a
megjegyzéssel, amelyet Jamesre tett? – Nem az az
ember, akinek mutatja magát. De önmagára is dühös
volt. Szörnyen érezte magát, amiért megsértette
Maryt, és köszönés nélkül elrohant. Korábban soha
nem veszekedtek. Reggel, mikorra a kedélyek
lecsillapodnak, visszamegy majd, és bocsánatot
kér.
Már távolról látta kibontakozni a házuk
körvonalait. A kapuban leszállt, a biciklit
feltolta a gyalogjárdán, és nekitámasztotta a
falnak. Az apja kijött, megállt az ajtóban, egy
rongyba törölgette a kezeit. Arca még mindig
dagadt volt a verekedéstől. Jenny megpróbált
elsurranni mellette, de vasmarokkal megragadta a
karját.
– Megint vele voltál?
– Nem, papa. – Felkiáltott a fájdalomtól. –
Kérlek, összetöröd a karomat!
Az apja felemelte a másik kezét, hogy megüsse,
ronda, feldagadt arca eltorzult az indulattól. –
Igazat mondj nekem, Jenny! Megint vele voltál? –
Nem, esküszöm – kiáltotta, és közben a karját az
arca elé emelte, hogy kivédje a bármelyik
pillanatban esedékes ütést. – Kérlek, papa, ne üss
meg! Igazat mondok!
Martin Colville enyhített a szorításon. – Menj
be, és készíts valami vacsorát.
Szeretett volna sikoltozni: A változatosság
kedvéért csináld meg te a rohadt vacsorádat! De
tudta, hogy ez hová vezetne. Ránézett az apja
arcára, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak
James megölte volna. Ez az utolsó eset, gondolta.
A legutolsó. Bement a házba, levetette átázott
kabátját, felakasztotta a konyhai falifogasra, és
nekiállt vacsorát készíteni.

NEGYVENKILENC
London
 Clive Roach abban a pillanatban megérezte a
bajt, hogy Rudolf fellépett a zsúfolt vagonba.
Minden rendben lett volna egészen addig, amíg
Rudolf ülve marad a fülkében. De ha az ügynök
kilép a fülkéből, és elindul a mosdó, az
étteremkocsi vagy egy másik vagon felé, Roach
bajba kerül. A folyosók tömve voltak utasokkal,
néhányan álldogáltak, mások leültek és
megpróbáltak bóbiskolni. Kínszenvedést okozott a
vonaton mozogni, az ember kényszerűen összepréselt
és lökdösött másokat, miközben sűrűn mondogatta,
hogy Elnézést, meg Bocsánatot kérek. Nehéznek
látszott észrevétlenül követni valakit, végképp
lehetetlennek egy jó ügynököt. És az eddig
tapasztaltak meggyőzték Roachot, hogy Rudolf jó
ügynök.
Azonnal gyanakodni kezdett, amikor Rudolf
gyomrára szorított kézzel kilépett az Euston-i
állomáson veszteglő vonat frissen elfoglalt
fülkéjéből, és előre furakodott a zsúfolt
folyosón. Alacsony ember volt, alig érte el a 168
centimétert, és a feje gyorsan eltűnt az utasok
tengerében. Roach néhány lépéssel előbbre nyomult,
miközben kiváltotta a többiek rosszalló morgását
és sóhajtozását. Nem akart nagyon a közelébe
férkőzni, mert a nap folyamán Rudolf többször is
hátrafordult, és félt, hogy megláthatja az arcát.
Az elsötétítési szabályok miatt csak gyengén
világították ki a folyosót, és a cigarettafüst már
sűrű ködként kavargott a levegőben. Roach”
árnyékba húzódott, és figyelte, hogy Rudolf
kétszer kopogtat a mosdó ajtaján. Egy másik utas
furakodott eléje, és néhány másodpercre teljesen
elvette a kilátást. Mire újra körülnézhetett,
Rudolf eltűnt.
 Roach még három percig nem mozdult, figyelte a
mosdó ajtaját. Odaért egy másik férfi, kopogott,
bement és becsukta az ajtót maga után.
Roach fejében megszólalt a riasztócsengő. Utat
tört magának az utasok gyűrűjében, megállt a
mosdófülke ajtaja előtt, és ököllel erősen
megdöngette.
– Várjon a sorára, ahogyan mások is teszik –
jött a válasz az ajtó túlfeléről.
– Nyissa ki az ajtót – rendőri intézkedés.
A férfi a sliccét gombolva, néhány pillanat
múlva kinyitotta az ajtót. Roach Rudolfot keresve
benézett a fülkébe. A francba! Feltépte az átjáró
folyosó ajtaját, és berontott a következő kocsiba.
A másikhoz hasonlóan sötét és füstös volt,
reménytelenül tömve emberekkel. Lehetetlennek
látszott megtalálni Rudolfot anélkül, hogy
kocsiról kocsira, fülkéről fülkére át ne kutassa
az egész vonatot.
Arra gondolt: hogyan tudott ilyen gyorsan
eltűnni?
Visszasietett az első kocsiba, és megkereste az
idős, drótkeretes szemüveget viselő, dongalábú
kalauzt. Előhúzta Rudolf megfigyelési fényképét,
és az orra alá dugta.
– Látta ezt az embert?
– Alacsony fickó?
– Igen. – Roach egyre kétségbeesettebb
hangulatban mondogatta magában: A francba! Az
isten verje meg!
– Leugrott a vonatról, amikor éppen húztunk ki
Euston állomásról. Csoda, hogy nem törte el a
nyavalyás lábát.
 – Krisztusom! Miért nem szólt semmit? – Akkor
rájött, hogy milyen nevetségesen hangozhat ez a
megjegyzése. Nyugalmat kényszerített magára. – Hol
áll meg először a vonat?
– Watfordban.
– Mikor?
– Úgy fél óra múlva.
– Túl hosszú idő. Azonnal le kell szállnom.
Roach felnyúlt, megragadta a vészfék
fogantyúját, és megrántotta, fékek csikorogtak, a
vonat lassított, majd megállt.
Az öreg kalauz Roachra nézett, sűrűn pislogott
a szemüvege mögött, és megszólalt: – Maga nem
szokványos rendőrtiszt, ugye?
Roach nem válaszolt. Feltépte az ajtót,
leugrott a vágány szélére, és eltűnt a sötétben.
Neumann kifizette a taxit Pope raktárházának
közelében, és gyalog tette meg a hátralévő utat.
Előhúzta Mauserét a nadrágja övrészéből, áttette
tengerészkabátjának külső zsebébe, és az eső
elleni védekezésül felhajtotta a gallérját. Az
első akció simán lezajlott. A vonaton úgy sikerült
a csel, ahogy remélte. Biztos volt benne, hogy az
Euston pályaudvartól nem követték. Ez pedig csak
egyetlen dolgot jelenthetett: a viharkabátos
férfi, aki felszállt utána a vonatra is, nagy
valószínűséggel valahol London külvárosában jár,
útban Liverpool felé. A megfigyelő nem látszott
ostobának. Végül rá fog jönni, hogy Neumann nem
ment vissza a fülkébe, és a keresésére indul.
Kérdezősködni kezd majd. Ő nem tudott
észrevétlenül elmenekülni, a kalauz meglátta, hogy
leugrik a vonatról. Amikor a megfigyelő rádöbben,
hogy már nincs a vonaton, leszáll a következő
állomáson, és telefonál a feletteseinek Londonba.
Neumann tudta, hogy rendkívül korlátozott az
ideje. Gyorsan kell cselekednie.
A raktárház sötétbe borult és elhagyatottnak
látszott. Neumann megnyomta a csengőt, és várt.
Senki sem reagált. Újra megnyomta a csengőt,
ezúttal lépéseket hallott az ajtó túloldaláról.
Aztán megjelent egy bőrkabátos, fekete hajú óriás.
– Mit akar?
– Mr. Pope-pal szeretnék beszélni, kérem –
mondta udvariasan Neumann. – Néhány dologra van
szükségem, és azt a tanácsot kaptam, hogy pontosan
ez az a hely, ahová érdemes fordulnom.
– Mr. Pope nincs itt, és visszavonultunk az
üzlettől, ezért kopjon le. Az óriás igyekezett
becsukni az ajtót. Neumann odatette a lábát.
– Sajnálom. A dolog rendkívül sürgős. Talán
maga tud segíteni.
Az óriás zavart tekintettel nézett Neumannra.
Láthatólag megpróbálta összhangba hozni az elemi
iskolai angol akcentust a tengerészkabáttal és a
bekötözött arccal. – Azt hiszem, elsőre nem
értette, hogy mit mondtam. Visszavonultunk az
üzlettől. Bezártunk. – Megragadta Neumann vállát.
– Most pedig menjen a francba!
Neumann tenyérrel rávágott az óriás
ádámcsutkájára, majd előkapta a Mauserét, és a
lábába lőtt. A férfi a földre zuhant, üvöltött a
fájdalomtól és levegő után kapkodott. Neumann
belépett és becsukta az ajtót. A raktárház
pontosan úgy festett, ahogyan Catherine leírta.
Teherautók, személyautók, motorkerékpárok
sorakoztak egymás mellett, a falaknál felhalmozott
feketepiaci élelmiszerek és benzinnel töltött
marmonkannák.
 Neumann lehajolt a férfihoz. – Ha megmozdul,
még egyszer meglövöm, de akkor már nem a lábán.
Megértette?
Az óriás odamorgott valamit. Neumann
kiválasztott egy fekete furgont, kinyitotta az
ajtaját, beindította a motort. Felkapott két
marmonkanna benzint, és berakta a furgon
hátuljába. Akkor eszébe jutott, hogy nagyon hosszú
út vár rájuk. Megragadott még két kannát, és
azokat is hátratette. Felmászott a vezetőülésbe, a
raktárház kijáratához kormányozta a furgont,
azután megint kiszállt, és erőteljes rántással
kinyitotta a főkaput.
Mielőtt elment volna, még letérdelt a sebesült
férfi mellé. – A maga helyében egyenesen kórházba
mennék.
A férfi a korábbinál is zavartabban nézett
Neumannra. – Ki az ördög maga, haver?
Neumann mosolygott, tudta, hogy az igazság
annyira képtelennek hangozna, amit a pasas soha
nem hinne el.
– Német kém vagyok, aki az MI5 elől menekül.
– Persze. Én meg az istenverte Adolf Hitler.
Neumann visszamászott a kocsiba és elhajtott.
Harry Dalton letépte az elsötétítő ellenzőket a
fényszórókról, és veszedelmes sebességgel rohant
át Londonon. A szállítási részleg felajánlott neki
egy gyakorlott sofőrt, de Harry maga akart
vezetni. Ide-oda kanyargott a forgalomban, egyik
kezével szünet nélkül nyomta a dudát. Vicary
mellette ült az első ülésen, rémülten kapaszkodott
a műszerfalba. Az ablaktörlők hiábavalóan
küszködtek a szakadó esővel. A Cromwell Roadra
befordulva Harry annyira beletaposott a gázba,
hogy a kocsi megfarolt a síkos aszfalton. Továbbra
is csúszkálva, szlalomozva tört utat magának, majd
délre fordult az Earl's Court Roadra. Behajtott
egy kisebb mellékutcába, azután egy keskeny
sikátoron rohant tovább, tekergetve a kormányt,
hogy elkerülje a szemetes tartályt, utána pedig
egy macskát. A lakótömb mögött beletaposott a
fékbe, és hosszan csúszva megállt.
Vicaryval együtt kiszállt az autóból, a hátsó
személyzeti bejárón beléptek a házba, és rohantak
fel a lépcsőn az ötödik emeletre, a megfigyelő
álláshoz. Vicary tartotta a lépést Harryval, nem
törődött a térdét hasogató éles fájdalommal.
Arra gondolt, hogy ha Boothby órákkal ezelőtt
hozzájárult volna a letartóztatásukhoz, most nem
lennének ekkora slamasztikában.
Csak katasztrófához vezethetett az ellenkezése.
A Rudolf kódnevű ügynök, miután az Euston
pályaudvaron leugrott a vonatról, elvegyült a
városi forgatagban. Vicary feltételezte, hogy most
megpróbál elmenekülni az országból. Nem maradt más
választása, mint letartóztatni Catherine Blake-t.
Fogva kell tartani, és alaposan ráijeszteni. Akkor
talán bevallja, hogy merre indult Rudolf, milyen
menekülési tervet dolgozott ki, kapcsolatban
állnak-e más ügynökökkel, és hol őrzi a rádióját.
Persze nem volt túlzottan optimista. A nővel
kapcsolatos megérzései azt sugallták, hogy még a
kivégzés árnyékában sem fog együttműködni velük.
Mindössze elegendő hosszan ellenállnia, hogy
Rudolf időt nyerjen a menekülésre. És amennyiben
ezt megteszi, az Abwehr birtokába jutnak a
bizonyítékok, hogy a brit titkosszolgálat
széleskörű megtévesztési akcióval próbálkozott. A
következmények felmérhetetlenül ijesztőek. A
Fortitude akció egész munkája kárba vész. A
németek levonhatják a következtetést, hogy a
szövetségesek Normandiában készülnek
partraszállni. Az inváziót el kell halasztani és
újra kell tervezni, különben véres tragédiába
torkollik. Folytatódik Hitler kegyetlen
megszállása Európában. Megszámlálhatatlan tömegben
hullanak tovább az emberek. És mindez azért, mert
Vicary akciója kudarcot vallott. Mostanra csak
egyetlen esélyük maradt: letartóztatni és szóra
bírni a nőt, megállítani Rudolfot, mielőtt
elmenekülhetne az országból, használni a
rádiójukat.
Harry belökte a megfigyelőlakás ajtaját, és
mindketten bementek. A szobában sötét volt, az
utcára néző ablak függönyeit elhúzták. Vicary
igyekezett kivenni a különböző pózokba merevedett
megfigyelőket, akik olyan látványt nyújtottak,
mint a szobrok a sötét kertben. Két elmosódott
körvonalú fickó mereven állt az ablaknál, a
különleges osztag hat embere pedig feszülten
támasztotta a falat. A különleges osztag
parancsnokát Carternek hívták. Termetes,
tagbaszakadt ember volt, vastag nyakkal és
himlőhelyes arccal. Széles szája sarkából a
biztonsági szabályok miatt eloltott cigaretta
lógott. Amikor Harry bemutatta Vicarynak, keményen
kezet szorított, majd odavezette az ablakhoz, hogy
elmagyarázza fegyveresei elhelyezkedését. Beszéd
közben elhamvadt cigarettája végéről hullott a
hamu.
– A főbejáraton fogunk bemenni – mondta Carter
északi származására utaló akcentussal. –
Egyidejűleg két oldalról lezárjuk az utcát, pár
emberünk pedig a ház hátsó felét fedezi. Ha
egyszer bent vagyunk a házban, semerre sem
menekülhet.
– Rendkívül fontos, hogy élve fogják el –
mondta Vicary. – Holtan teljesen használhatatlan a
számunkra.
– Harry szerint nagyon jól bánik a
fegyverekkel.
– Ez igaz. Okkal feltételezzük, hogy fegyvere
van, és gondolkodás nélkül használja.
– Olyan gyorsan elkapjuk, hogy fel sem fogja,
mi történik. Mi készen állunk, ha kiadja a
parancsot.
Vicary elfordult az ablaktól, és odament a
telefonhoz. Letárcsázta az osztály számát, és
várta, hogy a kezelő kapcsolja Boothby irodáját.
– A különleges osztag emberei készen állnak az
akcióra, parancsra várnak – mondta, amikor Boothby
bejelentkezett a vonalba. – Megkaptuk már a
felhatalmazást?
– Nem. A Húszas Bizottság még tanácskozik. És a
jóváhagyásuk nélkül nem léphetünk. A labda most az
ő térfelükön pattog.
– Jóságos Isten! Talán valaki elmagyarázhatná a
Húszas Bizottság tagjainak, hogy ha valamiben nem
bővelkedünk, az éppen az idő. Akkor marad
valamennyi esélyünk Rudolf elfogására, ha időben
megtudjuk hogy merre tart.
– Megértem a dilemmáját – biztosította Boothby.
A dilemmáját, gondolkodott el Vicary. Az én
dilemmám lenne, Sir Basil?
– Mikorra várható a döntésük? – kérdezte.
– Bármelyik pillanatban. Azonnal értesítem
telefonon.
 Vicary letette a kagylót, és sétálgatni kezdett
a szobában. Odafordult az egyik megfigyelőhöz. –
Mennyi ideig ácsorgott ott?
– Körülbelül tizenöt percet.
– Negyedórát? Miért maradt ilyen sokáig az
utcán? Ez nem tetszik nekem.
Megcsörrent a telefon. Vicary rávetette magát,
és a füléhez szorította; kagylót. – Megkaptuk a
Húszas Bizottság jóváhagyását. Hozza be, Alfred.
És sok szerencsét.
Vicary lecsapta a kagylót.
– Kezdhetik, uraim. – Harryhoz fordult. – Élve.
Élve kell nekünk. Harry eltökélt arccal bólintott,
és kivezette a különleges egység embereit a
lakásból. Vicary hallgatta a lépcsőházban
fokozatosan elhaló lépteiket. Azután egy percre rá
megpillantotta a fejük tetejét, amint kiléptek a
házból, és megindultak Catherine Blake lakása
felé.
Horst Neumann Catherine Blake lakásának sarkán,
egy csendes mellékutcában parkolt le a furgonnal.
Kimászott az ülésről, és csendesen becsukta az
ajtót. Sietve lépkedett a járdán, kezeit mélyen a
kabátzsebébe süllyesztette, egyikkel megmarkolta a
Mauser agyát.
Az utca vaksötét volt. Egy rakás törmelékhez
ért, amely valamikor a ház hátsó terasza lehetett.
Tapogatózva kereste az utat a törött fagerendák,
leomlott téglák és elgörbült csövek között. A
törmelék körülbelül két méter magas falnál ért
véget. A fal túloldalán húzódott a ház hátsó
kertje, amelyet már feltérképezett Catherine
szobájának ablakából. Megpróbálkozott a kapuval,
de zárva találta. Majd ki kell nyitnia a másik
oldalról.
 Felkapaszkodott a fal tetejére, lábával
megtámaszkodott, és a kezeivel felhúzta magát. A
fal tetején átfordult, egyik lábát lelógatta a
mélybe. Így kapaszkodott néhány másodpercig, és
aggodalmasan nézegetett lefelé. A sötétben nem
látta a földet a lába alatt. Bármire ráeshet, alvó
kutyára, egy sor szeméttárolóra, amelyek rémisztő
csattogást rendeznek, ha rájuk pottyan.
Mérlegelte, hogy egy másodpercre felvillantja a
zseblámpáját, de ez felhívhatta volna rá a
figyelmet. Ellökte magát a fal tetejéről, és
zuhant az ismeretlen sötétségbe. Nem esett sem
alvó kutyára, sem szeméttárolókra, csak egy tüskés
bokor közepébe, amely megkarmolta az arcát és
belekapaszkodott a kabátjába.
Neumann kiszabadította magát a bokor
fogságából, és kireteszelte a kaput. Átfutott a
kerten a hátsó bejárathoz. Az ajtót zárva találta,
de észrevette rajta az üvegezett ablakot. Zsebéből
előkapta a Mausert, majd betörte az üveg bal alsó
sarkát. Meglepően hangos zajt keltett. Benyúlt a
résen, kinyitotta az ajtót, gyorsan végiglépkedett
a hallon, és elindult felfelé a lépcsőn. Eljutott
Catherine ajtajáig, és halkan kopogott.
Meghallotta a hangját a túloldalról. – Ki az?
– Én vagyok.
Kinyitotta az ajtót, Neumann belépett és
bezárta maga után. Catherine nadrágot, pulóvert és
bőrdzsekit viselt. A rádiós koffer az ajtó mellett
állt. Neumann felfigyelt a nő hamuszürke arcára.
– Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha valami
történne odalent – súgta Catherine. – Láttam
néhány embert nyüzsögni az utcán, mások egy
parkoló furgonban üldögélnek.
 A sötét lakásban csak a nappaliban égett
villany. Neumann néhány gyors lépéssel átvágott a
szobán, és lekapcsolta a lámpát. Azután odament az
ablakhoz, felhajtotta az elsötétítő függöny
sarkát, és lenézett az utcára. Az elhaladó esti
forgalom elég fényt szolgáltatott ahhoz, hogy
észrevegye a szemközti házból kilépő és feléjük
tartó négy férfit. Neumann megfordult, és
előrántotta a Mauserét.
– Jönnek értünk. Kapja fel a rádiót, és jöjjön
utánam. Siessen!
Harry Dalton kinyitotta a bejárati ajtót, és
nyomában a különleges egység embereivel, belépett
a házba. Azonnal felkapcsolta a villanyt, és
meglátta a hátsó kijáraton menekülő Catherine
Blake-et. Kezében himbálódzott a rádiós táska.
Horst Neumann kirúgta a hátsó ajtót, és éppen
rohant át a kerten, amikor kiáltást hallott a
házból. Beleolvadt a sötétségbe, és maga elé
tartott pisztollyal rohant tovább. A kertkapu
kivágódott, és felbukkantak előtte egy fegyveres
alak körvonalai. Rákiáltott Neumannra, hogy álljon
meg. Neumann futtában kétszer tüzelt. Az első
lövés a vállán találta el a férfit az megpördült a
tengelye körül. A gerincébe csapódott második
golyó azonnal megölte.
Másik alak lépett a helyébe, és megpróbált
lőni. Neumann meghúzta a ravaszt. A Mauser
visszarúgott a tenyerében, majdnem hangtalanul
lökte ki a golyót, csak az elsütő szerkezet
kattant tompán. A férfi feje szétrobbant.
Neumann a holttesteket átlépve kirohant a
kapun, és meredten figyelt a sötétben. Mivel senki
mást nem látott a ház mögött, megfordult.
Catherine néhány lépéssel mögötte szaladt a
rádióval. Három ember üldözte. Neumann felemelte a
fegyverét, és belelőtt a sötétségbe. Hallotta két
férfi fájdalmas kiáltását. Catherine rohant
tovább.
Neumann a törmeléken át csörtetett a furgonhoz.
Harry érezte a füle mellett elsüvítő
lövedékeket. Hallotta a háta mögül a két ember
sikolyát. A nő az orra előtt rohant.
Kéznyújtásnyira merült el a sötétségben. Akkor
döbbent rá hátrányos helyzetére, hogy
fegyvertelenül és egyedül üldözi őket.
Megállhatott volna, hogy megkeresse a különleges
egység valamelyik emberének a fegyverét, azután
üldözze őket tovább, és lelője mindkettőjüket. De
az akcióban Rudolf kis híján megölte. Megállhatott
volna, hogy visszamenjen, és riadóztassa a
megfigyelőlakásban tartózkodókat. De addigra
Catherine Blake és Rudolf már messze járna,
kezdhetnék az egész rohadt kutatást elölről, a
kémei használhatnák a rádiójukat, közölhetnék
Berlinnel a felfedezésüket, és a szövetségesek
elveszítenék ezt a rohadt háborút, hogy az isten
verje meg!
A rádió!
Lehet, hogy most nem leszek képes megállítani
őket, de egy időre elvághatom a kapcsolatukat
Berlinnel.
Harry előrevetette magát a sötétbe, mély
torokhangon felüvöltött, és mindkét kezével
megragadta a rádiós bőröndöt. Megpróbálta kitépni
a nő kezéből, de az megfordult, és meglepő erővel
húzta vissza. Felpillantott, és először látta meg
az arcát. Vörös és eltorzult a rémülettől, egészen
megcsúnyult a dühtől. Újra megpróbálta elragadni
tőle a bőröndöt, de nem tudta kitépni a kezéből,
mert az ujjai satuként fonódtak a fogantyújára.
Rudolf igazi nevét kiáltozta. Valami Wurstnak
értette.
Azután egy kattanást hallott, amikor a rugós
tőr pengéje a helyére csusszan. Harrynak ismerős
volt a hang a háború előttről, London keleti
városrészének utcáiról. Látta, hogy a nő felemeli
a kezét, majd heves mozdulattal a torka felé döf.
Ha elé kapja a saját karját, ki tudta volna védeni
a támadást. De akkor a nő kiszabadította volna a
rádiót. Így mindkét kezével felemelte, és próbálta
elkerülni a fejéhez közelítő tőrpengét. A penge
hegye oldalról csapódott az arcába. Érezte, hogy
feltépi a húsát. A fájdalom egy pillanattal később
hasított bele, égetett, mintha tüzes vassal
szurkálták volna. Harry felüvöltött, de nem
engedte el a zsákmányát. A nő újra felemelte a
kezét, és ezúttal az alkarjába szúrt. Harry ismét
felkiáltott, a fogát csikorgatta a fájdalomtól,
mégsem hagyta kirántani a kezéből a bőröndöt.
Olyan volt az egész, mintha egymáshoz lennének
láncolva. Nincs az a fájdalom, amely elszakíthatja
tőle.
A nő elengedte a bőröndöt, és azt mondta: –
Maga túl bátor ember ahhoz, hogy meghaljon egy
rádióért.
Ezzel sarkon fordult, és eltűnt a sötétben.
Harry lefeküdt a nedves földre. Amikor a nő
elment, odakapott az arcához, és rosszul lett
saját meleg állkapocscsontjának érintésétől.
Elvesztette az eszméletét, már nem érezte a
fájdalmat. Arra eszmélt, hogy a sebesült nyöszörög
mellette. Érezte, hogy arcába ver az eső. Becsukta
a szemét. Azután valaki rányomott valamit az
arcára. Amikor kinyitotta a szemét, éppen Alfred
Vicary hajolt föléje.
 – Mondtam, hogy legyen óvatos, Harry.
– A rádiót elvitte?
– Nem. Maga megakadályozta benne.
– Elmenekültek?
– Igen, de üldözzük őket.
Akkor hirtelen teljes erővel rátört a fájdalom.
Remegni kezdett, fékezhetetlen hányingert érzett.
Majd Vicary arca elmosódott a szeme előtt, és
elsötétült előtte a világ.

ÖTVEN
London
Az Earl's Courtban lezajlott katasztrofális
események után egy órával, Alfred Vicary már az
Egyesült Királyság történelmének legnagyobb
szabású embervadászatát vezényelte. Az ország
valamennyi rendőrőrse – Penzance-tól Doverig,
Portsmouthtól Invemessig – megkapta a
személyleírást Vicary szökésben levő kémeiről.
Motoros futárokkal küldte szét a fényképüket a
Londont körülvevő városokba és falvakba. A
kutatásba bevont rendőrtisztek többségének azt
mondták, hogy a szökevényeket négy, még 1938-ban
elkövetett gyilkossággal vádolják. Csak a vezetők
maroknyi csoportját tájékoztatták bizalmasan az
ügy állambiztonsági jellegéről és hallatlan
fontosságáról, amelyet mi sem bizonyított jobban,
mint hogy a miniszterelnök személyesen kísérte
figyelemmel a hajtóvadászatot.
A londoni városi rendőrkapitányság rendkívüli
gyorsasággal reagált az eseményekre, és Vicary
első telefonhívása után negyed órával már
felállították az úttorlaszokat a városból kivezető
főbb útvonalak mentén. Vicary megpróbált
számbavenni minden elképzelhető menekülési
lehetőséget. Az MI5 és a vasúti rendőrség
őrjáratai figyelték a nagyobb pályaudvarokat. Az
ír komphajók személyzetének is elküldték a
gyanúsítottak személyleírását.
Ezt követően kapcsolatba lépett a BBC-vel, és
az ügyeletes főszerkesztőt kérte a telefonhoz. Az
este kilenc órai leghallgatottabb hírműsorban a
BBC részletesen foglalkozott az Earl's Court-i
lövöldözéssel, amelyben két rendőr meghalt, és
további három megsebesült. A híradás tartalmazta
Catherine Blake és Rudolf személyleírását, s
közöltek egy telefonszámot is, ahol a lakosság
bejelentéseket tehetett. A telefonok öt percen
belül csengeni kezdtek. A gépírónők lejegyezték a
jó szándékú hívásokat, és továbbították Vicarynak.
A legtöbbjüket egyenesen a papírkosárba hajította.
Néhányat elolvasott közülük, de egyik sem
eredményezett áttörést az ügyben.
Ezután azokra a menekülési útvonalakra
fordította a figyelmét, amelyeket a kémek igénybe
vehettek. Kapcsolatba lépett a RAF-fel, és a
könnyű repülőgépek megfigyelésére kérte őket.
Felhívta az Admiralitást, hogy gondosan figyeljék
a partvonalat megközelítő tengeralattjárókat.
Összeköttetésbe lépett a parti őrséggel, hogy
tartsák nyitva a szemüket, ha tengerre kifutó
kisebb hajókat észlelnek. Telefonált az Y
rádiómegfigyelési szolgálatnak, és kérte a gyanús
rádióadások fokozott figyelmű lehallgatását.
Vicary ezután felállt az íróasztalától, és két
óra után először lépett ki az irodájából. A West
Halkin Street-i parancsnoki bázist elhagyták,
csoportjának tagjai lassan visszaszivárogtak a St
James's Streetre. Most úgy ültek az irodája előtti
közös munkaszobában, mint egy természeti
katasztrófa rémült túlélői, ázottan, kimerülten és
leverten. Clive Roach lehajtott fejjel, karbafont
kézzel magányosan gubbasztott. A megfigyelők
percenként sorban megveregették a vállát, bátorító
szavakat suttogtak a fülébe, majd csendesen
odébbálltak. Peter Jordan fel-alá sétálgatott.
Tony Blair gyilkos pillantásokkal méregette.
Egyedül a telexgépek kattogása és a telefonos
kisasszonyok beszélgetése keltett némi zajt.
A csendet néhány perccel kilenc óra előtt Harry
Dalton megérkezése törte meg. Arcán és karján
friss kötéssel lépett a helyiségbe. Mindenki
felpattant, és azonnal köréje gyűlt. Harry, jól
csináltad, öregfiú… kitüntetést érdemelnél…
megmentetted a becsületünket, Harry… ha te nem
vagy, mindennek vége…
Vicary bemenekítette a szobájába. – Nem kellene
lefeküdnie pihenni?
– De igen. Csakhogy én inkább itt akartam
lenni.
– Erősek a fájdalmai?
– Nem olyan rémes. Adtak rá valami
fájdalomcsillapítót.
– Maradt még valami kétsége, hogyan viselkedne
tűzharcban a csatatéren?
Harry megerőltetett egy félbemaradt mosolyt, és
a fejét rázta. – Még semmi áttörés? – kérdezte,
hogy gyorsan témát váltson.
Vicary csak a fejét ingatta.
– Milyen intézkedéseket tett?
Vicary tájékoztatta a pillanatnyi helyzetről.
 – Vakmerő húzás volt Rudolf részéről, hogy
visszajött érte, és elragadta az orrunk elől.
Mondhatom, elég bátor fickó. Boothby hogyan
fogadta a dolgot?
– Olyan higgadtan, ahogyan tőle várható. Most
fent tárgyal a főigazgatóval. Valószínűleg az én
kinyírásomat tervezgetik. Viszont kaptunk egy
közvetlen vonalat a földalatti Kormánybunkerhez és
a miniszterelnökhöz. Az Öregúr percről percre
pontos tájékoztatást követel. Nagyon szeretnék
végre valamit mondani neki.
– Megtett minden lehetséges intézkedést. Most
csak ülnie kell, és várni valamilyen lényeges
hírre. Valamerre mozdulniuk kell. És ha ez
megtörténik, lecsapunk rájuk.
– Bárcsak osztani tudnám az optimizmusát.
Harry arca összerándult a fájdalomtól, és
hirtelen nagyon fáradtnak látszott. – Megyek, és
lefekszem egy kis időre. Nagyon lassan sétált ki a
szobából.
– Grace Clarendon ma szolgálatban van? –
kérdezte Vicary.
– Igen, azt hiszem.
A telefon megszólalt. – Azonnal jöjjön fel,
Alfred – reccsent bele Boothby hangja.
Boothby ajtaja fölött a zöld fény világított.
Amikor Vicary belépett, éppen fel-alá sétálgatott,
és egyik cigarettáról gyújtott a másikra. A
zakóját levetette, a mellényét kigombolta és a
nyakkendőjét meglazította. Bosszúsan egy székre
mutatott. – Üljön le, Alfred. Hát, ma éjjel egész
Londonban égnek a lámpák, virrasztanak a Grosvenor
Square-en, Hayes Logde-ban, Eisenhower személyi
főhadiszállásán, a földalatti Kormánybunkerban. És
mindenki egy dologra kíváncsi: tudja-e Hitler,
hogy Normandiában támadunk? Kudarcba fulladt-e az
invázió, mielőtt elkezdődött volna?
– Magától értetődik, hogy ezt most még nem
tudhatjuk.
– Jóságos isten! – Boothby elnyomta a csikket,
és azonnal másik cigarettát dugott a szájába. – A
különleges osztag két tisztje meghalt, másik kettő
megsebesült. Hála istennek, Harry él.
– Lent van az irodában. Biztosan szívesen
hallaná ezt személyesen is öntől.
– Most nincs időnk buzdító beszédekre, Alfred.
Meg kell állítanunk őket, méghozzá gyorsan. Nem
kell elmagyaráznom, hogy mi forog kockán.
– Nem. Ezzel tisztában vagyok, Sir Basil.
– A miniszterelnök félóránként kér pontos
tájékoztatást. Mondhatok már neki valamit?
– Sajnos nem. Megfigyelés alatt tartjuk az
összes lehetséges menekülési útvonalat. Nagyon
szeretném biztosra mondani, hogy elkapjuk őket, de
azt hiszem, ostobaság lenne lebecsülni a
képességüket. Ezt már időről időre bizonyították.
Boothby folytatta a mászkálást. – Két ember
meghalt, három megsebesült, és két kém szabadon
rohangál, akik birtokában vannak mindannak a
tudásnak, amivel megfejthető az egész
megtévesztési terv. Felesleges mondanom, hogy ez a
legnagyobb katasztrófa az osztály történetében.
– A különleges osztag annyi fegyverest vetett
be, amennyit elegendőnek véltek a
letartóztatásához. Most már nyilvánvaló, hogy
elszámították magukat.
Boothby megtorpant, és gyilkos pillantást
vetett Vicaryra. – Ne próbálja a különleges
osztagot hibáztatni a történtekért, Alfred. Maga
volt az elöljáró parancsnok a helyszínen. A
Kettledrumért ebből a szempontból magát terheli a
felelősség.
– Tisztában vagyok vele, Sir Basil.
– Akkor jó. Ugyanis, ha az egész lezajlik,
belső vizsgálatot indíttatok, és kétlem, hogy
kedvezően értékelik majd a teljesítményét.
Vicary felállt. – Ez minden, Sir Basil?
– Igen.
Vicary megfordult, és elindult az ajtó felé.
Miközben Vicary ballagott lefelé a lépcsőn a
Nyilvántartóba, a távolban vijjogni kezdtek a
légvédelmi szirénák. A helyiségben félhomály volt,
csak néhány izzó világított. Vicary orrát megint
megcsapta a rothadó papír, por, dohos nyirkosság
és Nicholas Jago olcsó pipadohányának egymással
keveredő illata. Odanézett Jago üvegfalú
irodájára. A lámpa leoltva, az ajtó gondosan
bezárva. Hallotta egy női cipősarok éles
kopogását, és a dühös lépésekből ráismert Grace
Clarendon gyors, díszlépéshez hasonló járására.
Kócos szőkesége megvillant az iratpolcok között,
mint egy kísértet, majd tovatűnt. Követte az egyik
oldalhelyiségbe, de már messziről szólongatta,
nehogy ráijesszen. Grace megfordult, zöld
szemeivel ellenségesen rámeredt, majd zavartalanul
folytatta a rámolást.
– Hivatalos ügyben jár, Vicary professzor? –
kérdezte. – Mert ha nem, meg kell kérnem, hogy
távozzon. Éppen elég problémát okozott nekem. Ha
meglátják, hogy megint magával beszélgetek,
szerencsés esetben találhatok magamnak egy rohadt
elsötétítési felügyelői állást. Kérem, professzor,
menjen el.
 – Meg kell néznem egy dossziét, Grace.
– Ismeri az ügymenetet, professzor. Töltse ki
az igénylési lapot. Ha az igénylését jóváhagyják,
megnézheti az anyagot.
– Nem kapok engedélyt arra a dossziéra,
amelyikbe bele akarok nézni.
– Akkor nem is tekinthet bele. – Egy
iskolaigazgatónő hűvös határozottságával csengett
a hangja. – Ezek az előírások.
Érzése szerint az első bomba a folyó túlpartján
csapódott be. Azután megszólaltak a parkokba
telepített légvédelmi ágyúk. Vicary hallotta a
fejük felett berregő Heinkel bombázókat. Grace
abbahagyta a rámolást, és fölfelé figyelt. Egy
láncosbomba a közelben esett le – annyira közel,
hogy az egész épület megremegett, és a dossziék
leestek a polcokról. Grace döbbenten nézte a
felfordulást. – A rohadt életbe!
– Tudom, hogy Boothby az akarata ellenére
rákényszeríti bizonyos dolgokra. Kihallgattam a
vitájukat az irodájában, tegnap este pedig a
Northumberland Avenue-n láttam beszállni az
autójába. És ne mondja nekem, hogy csak romantikus
randevú volt, mert tudomásom szerint Harryt
szereti.
Vicary észrevette, hogy könny csillan az
asszony zöld szemeiben, és dossziét tartó keze
remeg.
– Az egész a maga hibájából történt – csattant
fel. – Ha szólt volna nekem arról az átkozott
Vogel-dossziéról, nem kerültem volna ilyen
slamasztikába.
– Mit akar magától?
 Grace néhány pillanatig tétovázott. – Kérem,
professzor, menjen el. Nagyon kérem.
– Addig nem megyek el, amíg meg nem mondja,
hogy Boothby mi akart magától.
– Az istenit, Vicary professzor, azt akarta,
hogy maga után kémkedjek! És Harry után! – Nagy
önuralommal lehalkította a hangját. – Elvárta,
hogy mindent elmondjak neki, amit Harry az ágyban
vagy egyéb alkalmakkor mesélt nekem.
– Miket mondott el neki?
– Bármit, amit Harry az ügyről vagy a nyomozás
állásáról megemlített nekem. Ugyancsak elmondtam
neki a maga kérését, hogy nézzek utána neveknek a
Nyilvántartóban. – Felmarkolt egy köteg dossziét
az iratkocsiról, és folytatta a rakosgatást. –
Hallottam, hogy Harry belekeveredett az Earl's
Court-i felfordulásba.
– Valóban. Igazság szerint ő a nap hőse.
– Megsebesült?
Vicary bólintott. – Fent van az irodában. Az
orvosok nem tudták ágyban tartani.
– Feltehetőleg valami ostobaságot csinált,
igaz? Megpróbált önmagának bizonyítani. Istenem,
néha olyan ostobán tud viselkedni, mint egy konok
hülye.
– Grace, látnom kell az egyik dossziét. Boothby
ki akar rúgni, amikor az egészen túl vagyunk, és
tudni akarom, hogy miért.
Az asszony szomorú pillantással nyugtázta a
helyzetet. – Komolyan beszél, professzor?
– Sajnos igen.
Szótlanul néztek egymásra, miközben az épület
rengett a bombázás keltette légnyomástól.
 – Melyik az a dosszié? – kérdezte Grace.
– A Kettledrum művelet anyaga, Az asszony
zavartan ráncolta a homlokát. – Ez nem annak az
akciónak a kódneve, amelyikkel most foglalkozik?
– De igen.
– Álljunk meg egy percre. Azt akarja, hogy a
nyakamat kockáztassam egy olyan anyag
megmutatásával, amelyik a saját ügye?
– Valahogy így áll a helyzet. Kivéve, hogy
szeretném, ha egy másik operatív tiszt nevére
utalná ki.
– Kiére?
Vicary egyenesen a zöld szemeibe nézett, és
ajka lassan formálta a BB kezdőbetűket.
Grace néhány perc múlva visszajött, a kezében
üres dossziét lengetett.
– A Kettledrum művelet – mondta. – Lezárva.
– Hová lett a tartalma?
– Vagy megsemmisítették, vagy az irányító
tiszthez került.
– Mikor nyitották a dossziét?
Grace a címkére pillantott, majd meglepődve
nézett Vicaryra.
– Ez érdekes. A felirat tanúsága szerint a
Kettledrum művelet 1943 októberében kezdődött.

ÖTVENEGY
Anglia, Cambridgeshire
Mire a Scotland Yard megmozdult Vicary
úttorlasz állítási követelésére, Horst Neumann
elhagyta Londont, és észak felé robogott az A10-es
főúton. A furgont szemmel láthatóan rendesen
karbantartották. Óránkéni 100 kilométeres
sebességet tudott kihozni belőle, és a motor
egyenletesen dolgozott. A kerékgumik kielégítően
barázdáltak voltak, meglepően jól tapadtak a
nedves úttestre. És még egy praktikus
tulajdonságát ismerte fel, nevezetesen, hogy a
fekete furgon nem szúrt szemet senkinek a többi
feketére mázolt teherautó között. Mióta a
benzinjegy bevezetés szinte megbénította a
magánautók forgalmát, az éjszaka autóval
közlekedők számíthattak rá, hogy a rendőrség
megállítja és kikérdezi őket.
Az út egyenesen futott a csaknem síkvidéken.
Neumann vezetés közben előrehajolt a kormányra,
meredten figyelte a letakart fényszórók keskeny
fénycsóvájával megvilágított úttestet. Egy
pillanatra megfordult a fejében, hogy leveszi a
takarást, de végül túl kockázatosnak találta.
Olyan furcsa nevű falvakon robogott keresztül,
mint Puckeridge és Buntinford Teljes sötétségbe
borultak, egyetlen lámpa sem égett sehol, ember
nem járt az utcákon. Úgy érezte, mintha kétezer
évvel visszaforgatták volna a idő kerekét. Alig
lepődött volna meg, ha a Cam folyó partján római
légiósok táborára bukkan.
Azután újabb falvak következtek: Melbourn,
Foxton, Newton, Hauxton. Vogel Berlinen kívüli
kiképzőtáborában történt felkészülése során órákat
töltött Anglia katonai térképének
tanulmányozásával. Meg volt győződve arról, hogy
legalább olyan jól ismeri Kelet-Anglia fő– és
mellét útjait, mint az angolok, ha nem még jobban.
Melbourn, Foxton, Newton, Hauxton.
Közelednek Cambridge-hez.
 Cambridge veszélyt jelentett. Az MIS biztosan
riasztotta a nagyobb városok rendőrségét. A kisebb
falvak és települések rendőreinek fenyegetésétől
nem tartott. Ritkán jutottak autóhoz, gyalog vagy
biciklivel járőröztek, és olyan hiányos
kommunikációs eszközökkel rendelkeztek, hogy talán
még nem is értesültek a dologról. Szédítő
sebességgel robogott keresztül a sötét falvakon, a
rendőr valójában meg sem láthatta. A Cambridge-hez
hasonló városokkal azonban más a helyzet. Van elég
emberük, hogy úttorlaszt emeljenek egy olyan
főútvonalon, mint az A10-es. Van autójuk, és
képesek az üldözést megszervezni. Neumann ismerte
az utakat, jól is vezetett, de nem kelhetett
versenyre a helyismerettel rendelkező rendőrökkel.
Ezért Cambridge előtt letért egy
mellékútvonalra. Az út a Gog Magog hegy lábánál
vezetett, és a város keleti végénél fordult
északnak. Az elsötétítés homályában is ki tudta
venni a King és a St John templomok tornyát.
Áthajtott a Homingsea nevű falun, átkelt a Cam
folyón, és behajtott a A10-es főúttal párhuzamosan
fekvő településre, Waterbeachbe. Lassan keringett
az utcákon, amíg meg nem találta a legszélesebbet.
Nem látott az A10-es felé mutató útjelző táblát,
de feltételezte, jó irányba halad. Jobbra fordult
északi irányba, és egy perc múlva már Fens
elhagyatott síkságán robogott.
A furgon szinte nyelte a kilométereket. Az eső
csendesedett, de az Északi-tenger felől érkező
erős szél itt talált utat magának a lápvidéken, és
játékautóként himbálta a kocsijukat. Az út egy
darabig a Great Ouse folyó partján futott, majd
átszelte a lápvidék déli részét. Keresztülhajtott
Southery és Hilgay falvakon. A következő nagyobb
település Downham Market volt, amely Neumann
feltételezése szerint saját rendőrséggel
rendelkezett, és ezért veszélyt jelentett.
Megismételte a Cambridge előtt végrehajtott
manővert, letért egy mellékútra, megkerülte a
várost, és az északi végén csatlakozott vissza az
A10-esre.
Jó tizenöt kilométer megtétele után King's
Lynn-hez, a Wash-öböl északkeleti kijáratához, és
egyben a norfolki partvidék legnagyobb városához
közeledett. Újra lefordult az A10-esről, és egy
mellékúton kelet felől kerülte meg a várost.
Ez a kitérő rettenetes volt. Helyenként egy
nyomtávra szűkülő, hepehupás, faágakkal borított
kövesúton zötykölődtek. Neumann megállt, és két
marmonkanna benzint öntött a tankba. A
partvidékhez közeledve az időjárás is
rosszabbodott. Egyes szakaszokon csak lépésben
tudott haladni. Azért is túl óvatosan hajtott,
hogy el ne vétse a letérési lehetőséget egy
esetlegesen jobb útra. Egy órányi fárasztó vezetés
után elérte a tengerpartot.
Keresztülhajtott Hampton Sandson, átkelt a kis
tengeröblön és felgyorsított. Az ismerős bekötőút
láttán megnyugvást érzett. Távolban már látszott
Dogherty háza. Neumann befordult a kocsibejárón.
Látta, hogy kinyílik az ajtó, és egy
petróleumlámpa imbolyog feléjük. A sötétből
előbukkant az esőkabátos Dogherty, a hóna alatt
puskát szorongatott.
Sean Dogherty nem aggódott, amikor Neumann nem
érkezett meg a délutáni vonattal Hunstantonba. A
férfi figyelmeztette, hogy esetleg a szokásosnál
tovább marad Londonban. Dogherty elhatározta,
megvárja az esti vonatot. Elhagyta a pályaudvart,
és beült egy közeli kocsmába. Krumpli meg
sárgarépa pástétomot rendelt, majd leöblítette két
pohár sörrel Azután sétálgatott a vízparton. A
Wash-öböl keleti csücskében fekvő Hunstanton a
háború előtt kedvelt fürdőhelynek számított, mert
kiváló strandja volt és csodálatos naplementét
kínált a vendégeknek. Azon az estén a VII. Edward
korabeli szállodák szinte üresen tátongtak,
lehangoló látványt nyújtottak a szakadatlanul
zuhogó esőben. Az utolsó napsugarak erőtlenül
igyekeztek áttörni a sötét viharfelhőkön. Dogherty
maga mögött hagyta az elárvult tengerpartot, és
visszament az állomásra. Cigarettázva ácsorgott a
peronon, figyelte a néhány leszálló utast. Amikor
Neumannt nem látta közöttük, már kezdett
idegeskedni.
Visszahajtott Hampton Sandsbe, és Neumann előző
heti szavain töprengett. Akkor azt mondta,
lehetséges, hogy az akció a végéhez közeledik,
esetleg el kell hagynia Angliát, és vissza kell
mennie Berlinbe. De miért nem jött meg azzal az
átkozott vonattal?
Hazaérve azonnal bement a házba. Mary a tűz
mellett ült, rámered majd felment a szobájába.
Dogherty bekapcsolta a rádiót. A hírműsor
felkeltette a figyelmét. Országos méretű kutatás
indult két gyilkossággal gyanúsított személy után,
akik kora este tűzharcba keveredtek a rendőrséggel
London Earls' Court negyedében.
Amikor a bemondó a két gyanúsított
személyleírását ismertette, Dogherty felerősítette
a hangot. Meglepetésére az első egy nő volt. A
férfi leírása tökéletesen ráillett Horst
Neumannra.
Kikapcsolta a rádiót. Lehetséges lenne, hogy az
Earl's Court-i lövöldözés két gyanúsítottja
Neumann és egy másik ügynök? Most aztán menekülnek
az MI5 és fél Anglia rendőrsége elől? Hampton
Sands felé tartanak, vagy éppen most hagyják
magára? Azután arra gondolt: vajon tudják az
angolok, hogy én is kém vagyok?
Felment az emeletre, váltás ruhát gyömöszölt
egy vászonzsákba, majd újra visszatért a
földszintre. Kiment a pajtába, megkereste a
puskáját, és csőre töltötte.
A házba visszatérve leült az ablak elé, és
várt. Már majdnem feladta a reményt, amikor
észrevette a ház felé közeledő, letakart
fényszórókat. Az udvarra behajtó furgon volánjánál
Neumannt ismerte fel. Az utasülésen egy nő
érkezett vele.
Dogherty felállt, magára vette a kabátját és a
kalapját. Meggyújtotta a petróleumlámpát,
megragadta a puskát, és kilépett az esőbe.
Martin Colville az arcát vizsgálta a tükörben:
törött orr, fekete karikák a szeme körül,
feldagadt ajkak, zúzódások a jobb arcfelén. Kiment
a konyhába, és egy üvegből kitöltötte magának a
whisky utolsó, értékes cseppjeit. Testének minden
porcikája azt sugallta, hogy valami nincs rendben
a James Porter nevű alak körül. Nem hitte el, hogy
sebesült angol katona. Azt sem hitte, hogy Sean
Dogherty régi ismerőse, aki az óceáni levegő
kedvéért jött Hampton Sandsbe.
Elgondolkodva érintette meg összezúzott arcát.
Egész életemben senki sem tett velem ilyet, és nem
engedhetem, hogy ez a kis gazember elvigye
szárazon, mondta magának.
Egyetlen slukkra megitta a whiskyt, majd a
kiürült üveget és a poharat a mosogatóba tette.
Kintről motor dübörgését hallotta. Kinyitotta az
ajtót és kinézett. Egy furgon zúgott el a ház
előtt. A kormány mögött meglátta James Portert,
mellette egy nő ült.
Becsukta az ajtót, és arra gondolt: hova a
pokolba igyekszik ez ilyen késő éjjel? És honnan
szerezte a furgont?
Elhatározta, hogy maga néz utána a dolognak.
Bement a nappaliba, leakasztotta a
kandallópárkányról öreg, tizenkettes kaliberű
vadászpuskáját. A töltényeket a konyhai fiókban
tartotta. Kihúzta a fiókot, és addig kutatott
benne, amíg meg nem találta a dobozt. Kiment, és
felült a biciklijére.
Egy perccel később már a kormánykeréken
átvetett puskával kerekezett a Dogherty ház felé.
Jenny Colville fent a hálószobájában hallotta
meg az ajtó nyitását és csukódását. Azután
felfigyelt egy elhaladó jármű zajára, amit
szokatlannak talált ebben az időben. A második
ajtónyitásra és csukódásra már riadalom szállta
meg. Felkelt az ágyból, és az elhúzott függöny
mögül éppen megpillantotta a biciklire pattanó
apját.
Megveregette az ablakot, de ő nem hallotta.
Másodperceken belül beleveszett a sötétbe.
Jenny egy flanel hálóingben aludt. Levetette,
magára húzott egy nadrágot és egy pulóvert, majd
lerohant a lépcsőn. Csizmája az ajtó mellett
száradt. Felhúzás közben észrevette, hogy a
vadászpuska nem lóg a szokott helyén a kandalló
fölött. Benézett a konyhába, és látta, hogy a
töltényéket tároló fiókot kihúzta az apja. Magára
kapta a kabátját, és kirohant a házból.
Tapogatózott a sötétben, csak nehezen talált rá
a ház falának támasztott biciklijére. Kitolta az
ösvényre, felpattant a nyeregbe, és az apja utá
indult, a Dogherty ház felé. Istenem, engedd, hogy
megállítsam, mielőtt még valaki meghal ma éjjel,
gondolta.
Sean Dogherty belökte a pajta ajtaját, és a
petróleumlámpa fényénél bevezette őket. Levette
vízhatlan kalapját, kigombolta a kabátját, csak
azután nézett Neumannra és a nőre. – Ismerkedjenek
meg, Sean Dogherty, bemutatom magának Catherine
Blake-et – mondta Neumann. – Sean a Ír
Köztársasági Hadsereg tagja volt, de nagy
szolgálatokat tett nekünk is a háborúban.
Catherine szintén Kurt Vogelnek dolgozik, 1938 óta
mélyen elrejtőzve élt Angliában.
Catherine különös érzéssel vette tudomásul,
hogy ilyen tárgyilagosan, szinte odavetve esik szó
a múltjáról és a munkájáról. Annyi évi
rejtőzködés, óvatosság és szüntelen szorongás után
nehezen tudta elképzelni hogy minden véget ér.
Dogherty végignézett rajta, azután Neumannhoz
fordult. – A BBC egész este sugározza a közleményt
az Earl's Court-i lövöldözésről. Feltételezem,
hogy maguk keveredtek bele.
Neumann bólintott. – Nem a rendes londoni
rendőrség volt. Az Ml5 és a különleges osztag
emberei. A rádió mit mond róla?
– Kettőt megöltek, és további hármat
megsebesítettek. Országos méretű kutatást
indítottak maguk után, és kérték a lakosság
segítségét. Valószínűleg mostanra a fél ország
magukat keresi a bokrokban. Meglep, hogy ilyen
messzire eljutottak.
– Elkerültük a nagyobb városokat. Úgy látszik,
hogy bevált. Eddig egyetlen rendőrrel sem
találkoztunk az utakon.
 Neumann az órájára nézett. Néhány perccel múlt
éjfél. Felkapta Sean petróleumlámpáját, és letette
a munkaasztalra. A szekrényből elővette a rádiót,
sietve bekapcsolta.
– A tengeralattjáró az Északi-tengeren
őrjáratozik. Miután veszik a mi jelünket, pontosan
tíz mérföldre megközelíti Spurn Head-et, és reggel
hatig ott várakozik. Amennyiben nem bukkanunk fel,
eltávolodik a parttól, és várja az újabb
jelentkezésünket.
– És hogyan találunk el pontosan tíz
mérföldnyire keletre Spurn Head-től? – kérdezte
Catherine.
Dogherty előbbre lépett. – Ez a Jack Kincaid
nevű pasas dolga. Van egy kis halászhajója a
Humber folyó torkolatában. – Előhúzott egy régi,
háború előtti katonai térképet. – A települést
Cleethorpes-nak hívják. Körülbelül száz
mérföldnyire fekszik felfelé a partvidéken. Ilyen
mocskos időben, elsötétítés idején nehéz lesz
eljutni odáig. Kincaid a vízparton lakik, a
csónakház fölött. Tegnap beszéltem vele. Tudja,
hogy bármikor érkezhetünk.
Neumann jóváhagyólag bólintott, és azt mondta:
– Ha most indulunk, hat óránk marad az odajutásra.
Szerintem megcsinálhatjuk ma éjjel. A
tengeralattjáróval történő következő találkozás
csak három nap múlva esedékes. Nincs sok kedvem
három napon át rejtőzködni, miközben Anglia összes
rendőre a nyomunkban liheg. Azt mondom, induljunk
ma éjjel.
Catherine bólintott. Neumann fülére tette a
fejhallgatót, és ráállt a megfelelő frekvenciára.
Beütötte az azonosító jelet, azután csak várta a
választ. Néhány pillanat múlva a tengeralattjáró
rádiókezelője kérte, hogy folytassák az adást.
Neumann vett egy mély lélegzetet, gondosan
beütötte az üzenetet, hozzátette a kilépés jelét,
és kikapcsolta a rádiót.
– Még egy elintézetlen dolgunk maradt – fordult
Doghertyhez. – Velünk tart?
A férfi bólintott. – Megbeszéltük a dolgot
Maryvel. Az én belátásomra bízta. Elmegyek
magukkal Berlinbe, azután Vogel és a barátai
segíthetnek, hogy visszajussak Írországba. Mary
akkor hajózik át, ha már ott vagyok. Vannak
barátaink és családi kapcsolataink, akik a
végleges letelepedésig segítségünkre lesznek.
Minden rendbe jön majd.
– És Mary hogyan fogadta?
Dogherty arca megkeményedett. Neumann tisztában
volt vele, hogy Sean és Mary nagy valószínűséggel
soha többé nem látják egymást. Felvette a
petróleumlámpát, Dogherty vállára tette a kezét,
és csak annyi mondott: – Induljunk.
Martin Colville állt a biciklije mellett,
nehezen kapkodta a levegőt, és látta, hogy
világosság ég Dogherty pajtájában. A járgányt
lefektette az út mellé, csendesen átvágott a
mezőn, és leguggolt a pajta mellett. Igyekezett
szakadó eső kopogása közben kihallgatni a
beszélgetésüket.
Hihetetlennek találta.
Sean Dogherty a náciknak dolgozik. A James
Porter nevű pasas német ügynök. Egész kis
kémfészek működik itt Hampton Sandsben.
Colville igyekezett még többet megérteni a
beszélgetésből. Azt tervezték, hogy felfelé
indulnak a partvidéken Lincolnshire-be, ahol
hajóra szállnak, és találkoznak egy
tengeralattjáróval. Colville érezte, hogy a szíve
hevesen ver, és szaporábban lélegzik. Nyugalomra
és higgadt gondolkodásra intette magát.
Két választása volt: megfordulni,
visszakerekezni a faluba és riasztani a
hatóságokat, vagy berontani a pajtába, hogy
személyesen fogja el őket. Mindkét megoldás
rejtett veszélyeket magában. Ha segítségért megy,
az idő alatt Dogherty és a kémek esetleg
elmenekülhetnek. Kevés a rendőr Norfolk partvidéke
mentén, nehéz lenne megszervezni egy kutatást.
Viszont ha bemegy egyedül, azok túlerőbe kerülnek.
Láthatta Seannél puskát, és feltételezte a másik
kettőről is, hogy van fegyverük. Talán a
meglepetés jelenthet kevéske előnyt a számára.
Még egy oka volt rá, hogy a második megoldást
részesítette előnyben. Élvezte a gondolatot, hogy
személyesen rendezheti a számláját a némettel, aki
James Porternek adta ki magát. Colville tudta,
hogy cselekednie kell, méghozzá gyorsan.
Felszakította a töltényes dobozt, és két lövedéket
csúsztatott az öreg tizenkettes csövébe. Még
életében soha nem célzott másra, legfeljebb
fogolyra vagy fácánra. Kíváncsi volt, remegni
kezd-e a gyomra, ha emberre húzza meg a ravaszt.
Felemelkedett, és tett egy lépést az ajtó felé.
Jenny olyan sebesen tekerte a pedált végig a
falun, a templom és a temetőkert mellett, majd a
kis öblöt átívelő hídon, hogy sajgott a lába. A
vihar és a tomboló hullámok zaja betöltötte
körülötte a teret. Az eső az arcát vágott, a
széllökések majdnem lesodorták a bicikliről.
Hamarosan észrevette apja biciklijét az útmenti
fűben, és megállt mellette. Miért hagyta itt?
Miért nem kerékpározott el egészen a házig?
Úgy érezte, hogy tudja a választ. Észrevétlenül
akart odáig lopódzni.
Akkor fegyverdörrenést hallott Sean pajtájából.
Felsikoltott, leugrott a bicikliről, és ledobta az
apjáé mellé. Rohant keresztül a mezőn. Kérlek,
Istenem, ne engedd meghalni, gondolta. Ne engedd
meghalni!

ÖTVENKETTŐ
Anglia, Scarborough
Charlotte Endicott az Y szolgálat scarborough-i
lehallgató állomása körüli ösvényen kerékpározott,
körülbelül száz mérföldnyire Hampton Sandstől. A
városi vendégház kényelmetlen, bútorozott
szobájától idáig rettenetes útja volt, végig
szakadt az eső és tombolt a szél. Bőrig ázva és
csonttá fagyva szállt le a bicikliről, azután
odatámasztotta a többi mellé az állványhoz.
Erős széllökések tépdesték az Északi-tengerre
néző sziklák tetejére szerelt három hatalmas,
négyszögletes antennát. Charlotte Endicott a
körleten átsietve felnézett a láthatóan kilengő
szerkezetekre. Kirántotta a barakk ajtaját, és
besurrant, mielőtt még a szél bevágta volna
előtte.
Műszakkezdésig még maradt néhány perce. Levette
átázott esőkabátját, kioldotta kalapjának
szalagját, és mindkettőt fölakasztotta a sarokban
álló, ütött-kopott fogasra. A hideg, huzatos
barakkot hasznossági és nem kényelmi szempontok
szerint rendezték be. Habár egy kis kantin is volt
benne. Charlotte bement, töltött magának egy
csésze forró teát, leült az apró asztalhoz, és
cigarettára gyújtott. Tudta, hogy undorító szokás,
de ha már férfimunkát végzett, férfi módra
dohányzott is. Különben is, kedvére való benyomást
keltett tőle, szexisnek, kifinomultnak és
huszonhárom événél idősebbnek érezte magát.
Szenvedélyesen rákapott az átkozott cigarettára.
Embertelen időbeosztásban végezte a megerőltető
munkát, és halálosan unalmas volt az élet
Scarborough-ban. De minden percét élvezte.
Egyetlen időszakban gyűlölte igazán a
helyzetet, az angliai csata napjaiban. A
vadászgépek hosszú ideig tartó, iszonyatos
párharca alatt a scarborough-i női segédszolgálat
tagjai is hallhatták az angol és német pilóták
fedélzeti beszélgetését. Egyszer hallotta egy
angol fiú kétségbeesett kiáltozását és anyja utáni
sírását, miközben lelőtt Spitfire gépe
tehetetlenül zuhant a tengerbe. Amikor megszűnt
vele a kapcsolat, Charlotte kirohant az udvarra,
és hányni kezdett. Örült, hogy azok a napok
elmúltak.
Felnézett az órára. Mindjárt éjfél. Ideje
szolgálatba lépni. Felállt és lesimította nedves
egyenruháját. Egy utolsó slukkot szívott a
cigarettájába – a munkaodúban tilos volt a
dohányzás –, és azután elnyomta a csikkekkel telt
fém hamutartóban. Kiment a kantinból, és elindult
a kezelői szobába. Személyazonosító kártyáját
felvillantotta az őrnek. A férfi tüzetesen
megvizsgálta, mintha korábban már századszor nem
látta volna, majd az indokoltnál melegebb
mosollyal visszaadta neki. Charlotte tudta
magáról, hogy vonzó lány, de itt nem volt helye az
ilyesminek. Kinyitotta az ajtót, belépett a
terembe, és leült a megszokott helyére.
 Mint mindig, egy pillanatra most is
megborzongott.
Rámeredt nagyteljesítményű RCA AR-88 típusú
rádióvevőjének világító skálájára, majd feltette a
fejhallgatóját. Az RCA különleges, zavaró
hatásokat kiszűrő kristályai lehetővé tették, hogy
lehallgassa egész Észak Európa területéről az
elküldött német morzejeleket. A ma éjszakára
számára kijelölt frekvenciára hangolta a
rádióvevőjét, és felkészült a figyelésre.
A német rádiókezelők továbbították a
morzejeleket a leggyorsabban világon. Charlotte
azonnal képes volt azonosítani többük távírási
stílusát, vagy kézmozgását, és női
segédszolgálatos társaival megkülönböztető neveket
is adtak nekik, mint Wagner, Beethoven, Zeppelin.
Ma éjjel nem kellett sokat várnia az első
adásra.
Néhány perccel éjfél után olyan morzejeleket
hallott, amelyeknek az adási stílusát nem ismerte
fel. A ritmusa akadozott, a leütések lassan,
bizonytalanul követték egymást. Egy amatőr lehet,
gondolta, olyan ember, aki nem sűrűn használja a
rádióját. Biztosan nem valamelyik profi a
haditengerészet főhadiszállásáról. Gyorsan
cselekedett, beállította az adás felvételét az
oszcillográfra, arra a Tina névvel illetett
szerkezetre, amely jelekké alakította a
rádióhullámokat, és egyidejűleg egy papírlapra
bőszen írni kezdte az üzenetet. Amikor az amatőr
befejezte, ugyanazon a frekvencián újabb kódolt
üzenet hangzott fel. Ez már nem amatőr adás volt,
Charlotte és a többi női segédszolgálatos már
korábban is hallotta. Fritznek nevezték el. Az
egyik tengeralattjáró fedélzeti rádiókezelője
volt. Ezt az üzenetet is sietve lejegyezte.
 Fritz adását követték az amatőr újabb, hanyagul
leadott morzejelei, majd a beszélgetésnek
végeszakadt. Charlotte levette a fejhallgatóját,
letépte a kiírt adatokat az oszcillográfról, és
keresztülmasírozott a szobán. Normál körülmények
között átadta volna a leírt üzeneteket a
motorbiciklis futárnak, aki Bletchley Parkba rohan
vele dekódoltatni. De ebben a rádiókapcsolatban
valami szokásostól eltérőt fedezett fel, valahogy
megérezte a kezelők stílusából. Fritz az U-Boot
fedélzetén, és egy amatőr valami ismeretlen
helyről. Gyanította, hogy miről lehet szó, de
semmi meggyőző bizonyítékot sem tudott felhozni
rá. Odament az éjszakai felügyelőhöz, egy Lowe
nevű sápadt, kimerült kinézetű emberhez. A
feljegyzéseit és az oszcillográf papírcsíkját az
íróasztalára ejtette. A férfi fürkésző tekintettel
pillantott fel rá.
– Lehet, hogy nagyot tévedek, uram – mondta
Charlotte a tőle telhető leghivatalosabb hangon –,
de azt hiszem éppen most hallgattam le egy német
kémet, aki jelzést adott a partközeiben tartózkodó
tengeralattjárónak.
Max Hoffman kapitány képtelen volt hozzászokni
a hosszú ideig alámerült tengeralattjáró bűzéhez,
az izzadtság, vizelet, dieselolaj, krumpli és
sperma undorító szagához. Úgy bántották az
orrlyukait, hogy szívesebben őrködött a szélfútta
parancsnoki toronyban, minthogy a hajó belsejében
tartózkodjon.
Az U-509 parancsnoki hídján állva érezte a lába
alatt az elektromos motorok zakatolását, amelyek
egyhangúan pörögtek az angol partvidéktől
húszmérföldnyi távolságra. Gyenge ködfátyol
telepedett a tengeralattjáró belsejébe, homályos
fényudvar pislogott a lámpák körül. Minden felület
hideg és nedves tapintású volt. Hoffman szívesen
képzelte volna tavaszi reggeli harmatnak, de elég
volt egyetlen pillantást vetnie a szűk, zárt
világra, amelyben élt, hogy képzelete gyorsan
cserben hagyja.
Végtelenül unalmas feladatot kapott, hogy
hetekig rostokoljon Anglia partjainál Canaris
egyik ügynökére várva. A legénység tagjai közül
csupán Hoffman első tisztje ismerte küldetésük
célját. A többiek legfeljebb csak gyanakodtak,
mióta nem végeztek őrjáratot. És a dolgok még
rosszabbul is alakulhattak volna. A
tengeralattjáró flotta csaknem 90 százalékos
veszteségét figyelembe véve, Hoffman és legénysége
átkozottul szerencsésnek mondhatja magát, hogy
ilyen sokáig túlélték a háborút.
Komor arccal, kezében egy papírlapot lobogtatva
az első tiszt lépett a parancsnoki hídra. Hoffman
ránézett, és lehangolta a gondolat, hogy Ő is
ilyen siralmasan nézhet ki: beesett szemek,
lesoványodott arc, szürkés arcszín, ápolatlan
szakáll, mert kevés vizük volt ahhoz, hogy
borotválkozásra pazarolják.
– Az angliai emberünk végre jelentkezett –
jelentette az első tiszt. –Szeretné, ha ma éjjel
hazavinnénk.
Hoffman mosolygott. Na végre, gondolta.
Felvesszük, és irány Franciaország, ahol néhány jó
étel és tiszta lepedő vár ránk. – Mit mond az
utolsó időjárásjelentés? – kérdezte.
– Nem sok jót, kapitány úr. Szakadó esőt,
óránként harminc mérföldes, északnyugati
széllökéseket, tíz-tizenkét méteres hullámokat.
– Jézusom! És amilyen szerencsénk van,
feltehetően evezős csónakkal érkeznek. Szervezze
meg a fogadásukat, és készítse elő a fedélzetet, a
rádiós tájékoztassa a főhadiszállást a
terveinkről. Jelölje ki az útvonalat a találkozási
pontig. Én felmegyek a megfigyelő toronyba. Nem
érdekel hogy milyen rossz az idő. – Hoffman
utálkozó arcot vágott. – Nem tudok tovább itt
várni ebben a rohadt bűzben.
– Igenis, kapitány úr.
Az első tiszt egy sor parancsot kiáltott,
amelyek visszhangként terjedtek tovább a legénység
között. Két perccel később az U-509 nekivágott a
viharos Északi-tengernek.
A rendszer nagyfrekvenciás rádióiránymérőként
volt ismeretes, de szinte minden kidolgozója és
használója Huff Duff-nak nevezte. A háromszögelés
elvén működött. A Scarborough-ban oszcillográffal
rögzített rádióhullámokat képesek voltak
felhasználni az adó típusának és
energiaellátásának meghatározására. Az Y szolgátat
más állomásain, Flowerdownban és Icelandon
ugyancsak működött oszcillográf, és a három
hangfelvétel segítségével elvégezték az irányszög
beméréseket, vagyis meghatározták metszéspontokat,
amelyek összevetésével meg tudták állapítani az
adó helyét. A Huff Duff esetenként tíz mérföldes
pontossággal megjelölte a rádió földrajzi
elhelyezkedését. Általában azonban a rendszer
sokkal kisebb pontossággal, harminctól ötven
mérföldes beméréssel dolgozott.
Lowe parancsnok nem hitte, hogy Charlotte
Endicott nagyot tévedett volna. Valójában inkább
arra gondolt, hogy valami döntő fontosságú dologra
bukkant. Vicary őrnagy az MI5-től éppen aznap este
riadóztatta az Y szolgálat állomásait, hogy
fokozottan figyeljék az ilyenféle adásokat.
 Lowe a következő néhány percben konzultált
flowerdown-i és iceland-i kollégáival, és
megpróbálta meghatározni az adó helyét. Sajnálatos
módon a kapcsolat rövid ideig tartott, így a
helymegjelölés nem sikerülhetett nagyon pontosan.
Lowe tulajdonképpen csak Kelet-Anglia nagyobb
területére tudta leszűkíteni a valószínűségét,
amely magába foglalta Norfolkot, valamint Suffolk,
Cambridgeshire és Lincolnshire nagyobb részét.
Valószínűleg nem nagy segítség, de a semminél
több.
Lowe feltúrta a papírokat az íróasztalán, végre
megtalálta Vicary londoni telefonszámát, és a
titkos vonalán felhívta.
Észak-Európa légköri viszonyai lehetetlenné
tették a közvetlen rövidhullámú kommunikációs
kapcsolatot a brit szigetek és Berlin között.
Ennek következtében az Abwehr rádióközpontját
Hamburg külvárosában, Wohldorfban helyezték el,
egy hatalmas palota alagsorában, 250 kilométerre a
német fővárostól.
Öt perccel azután, hogy az U-509 rádiósa
elküldte üzenetét az észak-franciaországi
támaszpontra, az ottani szolgálatos tiszt rövid
üzenetet továbbított Hamburgba. Hamburgban egy
Abwehr veterán, Schmidt kapitány teljesített
szolgálatot. Rögzítette az üzenetet, a titkos
vonalon elsőbbségi hívást biztosított az Abwehr
berlini főhadiszállására, és tájékoztatta Werner
Ulbricht hadnagyot a fejleményekről. Schmidt
azután elhagyta a palotát, elsétált a közeli
szállodába, ahonnan újból meghívta Berlint. Ezt a
hívást nem akarta az Abwehr központ lehallgatott
vonalairól lebonyolítani, mert a hívott szám
Walter Schellenberg brigadeführer hivatala volt a
Prinz Albrechtstrassen. Schmidt
szerencsétlenségére Schellenberg kiderítette, hogy
szenvedélyes kapcsolatot tart fenn egy tizenhat
éves hamburgi fiúval. A botrány elkerülése végett
készségesen beleegyezett, hogy Schellenbergnek
dolgozzon. Amikor a kapcsolat létrejött,
Schellenberg számtalan adjutánsának egyikével
tudott beszélni, mert a tábornok aznap este házon
kívül vacsorázott. Schmidt elmondta neki az
információt.
Kurt Vogel úgy döntött, hogy ezt az estét
kivételesen a Tirpitz Ufertől néhány háztömbnyire
bérelt lakásában tölti. Ulbricht ott érte el
telefonon, és tájékoztatta, hogy Horst Neumann
kapcsolatba lépett a tengeralattjáróval, készül
elhagyni Angliát. Vogel öt perccel később már ki
is lépett háza kapuján, és a szakadó esőben
elindult Tirpitz Ufer felé.
Ugyanebben a pillanatban Walter Schellenberg is
bejelentkezett az irodájában, ahol tájékoztatták
az angliai fejleményekről. Azután telefonált
Heinrich Himmler birodalmi vezérnek, és röviden
jelentést tett. Himmler utasította, hogy azonnal
menjen a Prinz Albrechtstrassera. Hosszú éjszaka
elé nézett, és társaságra vágyott. Schellenberg és
Vogel történetesen ugyanabban az időpontban
érkezett meg a saját irodájába, és mindketten
vártak.
Várták az értesülést a szövetségesek
franciaországi inváziójának helyszínéről.
Vártak Canaris admirális sorsának alakulására.
És mindez néhány kém szavától függött, akik az
MI5 elől menekültek.

ÖTVENHÁROM
 Norfolk, Hampton Sands
Martin Colville a vadászpuskájának csövével
taszította be a pajta ajtaját. A rádió mellett
álldogáló Neumann meghallotta a zajt. Ahogy
Colville belépett, a Mausere után kapott. Colville
észrevette, hogy a fegyveréért nyúl. Feléje
fordult, rászegezte a puskáját és lőtt. Neumann
félreugrott, levetette magát a pajta padlójára, és
tovább hempergett. A vadászpuska dörrenése
fülsiketítően visszhangzott a bezárt pajtában. A
rádió darabjaira esett.
Colville másodszor is Neumannra célzott. Ő
félkönyékre hemperedett, kinyújtott kezében
tartotta a Mausert. Sean Dogherty előbbre lépett,
és rákiáltott Colville-re, hogy hagyja abba.
Colville Dogherty felé fordította a puskát, majd
meghúzta a ravaszt. A lövés a mellén érte
Doghertyt, az, szinte felemelte a földről, és
rongybabaként lökte hátra. Hanyatt esett, sugárban
ömlött a vér a mellén tátongó sebből, és egy
pillanat alatt meghalt.
Neumann tüzelt, vállon találta Colville-t, és
megpörgette a tengelye körül Addigra Catherine is
elővette a Mauserét, és két kézzel Colville fejére
célzott vele. Gyors egymásutánban kétszer tüzelt,
a hangtompító tompa puffanássá enyhítette a
lövések zaját. Colville feje szétrobbant, és a
nagydarab angol meghalt, mielőtt a pajta padlójára
zuhant volna.
Mary Dogherty zaklatott félálomban feküdt fent
az ágyában, amikor meghallotta az első lövés
csattanását. Az éjszaka csendjét felverő második
dörrenésre ledobta magáról a takarót, kiugrott az
ágyból, és rohant le a lépcsőn.
 A házban sötét volt, a nappali és a konyha
teljesen elhagyatott. Kiszaladt, és azonnal arcába
vágott az eső. Rádöbbent, hogy csak a flanel
hálóinge van rajta. A vihar hangjain kívül csend
borult a házra. Körülnézett a kertben, és
meglátott egy ismeretlen furgont a kocsibejárón. A
pajta felé fordulva észrevette a világosságot. –
Sean – kiáltotta, és rohanni kezdett.
Mary mezítláb csattogott a hideg, felázott
talajon. Futás közben többször is Sean nevét
kiáltozta. A pajta nyitott ajtaján kiszüremlő
halvány fénysugár megvilágított egy földre ejtett
töltényes dobozt.
Levegő után kapkodva berohant. Sikítás tört fel
a torkából, de hangot nem tudott kiadni. Először
Martin Colville tőle néhány lépésnyire fekvő
testét vette észre. Fejének egy része hiányzott,
mindent szétfröccsent vér és szövetdarabok
borítottak. Erős hányinger tört rá.
Azután a másik test felé fordult a figyelme.
Szétvetett karokkal feküdt a hátán. Halálában
valahogyan összefonódtak a bokái, mintha
szundikálna. Arcát elborította a vér. Mary a
pillanat töredékéig abban reménykedett, hogy
valójában nem is Sean fekszik ott élettelenül. De
azután a viseltes csizmákra, az esőkabátra nézett,
és azonnal tudta, hogy ő az.
A torkát szorongató sikoltás most teljes erővel
feltört.
– Oh, Sean – kiabálta. – Istenem, Sean! Mit
tettél?
Felnézett, és meglátta a Sean teste mellett
álló Horst Neumannt, pisztollyal a kezében. Tőle
néhány lépésre egy nő álldogált, és pisztolyával
éppen az ő fejére célzott.
 Mary kiabálva fordult Neumannhoz. – Maga tette
ezt? Maga volt? _– Colville tette – mondta
Neumann. – Lövöldözve berontott ide; Sean meg
akarta állítani. Nagyon sajnálom, Mary.
– Nem így van, Horst. Martin csak a ravaszt
húzta meg, de maga az oka mindennek. Efelől semmi
kétségem. Maga és a berlini barátai tették ezt
vele.
Neumann nem szólt egy szót sem. Catherine még
mindig Mary fejére tartott revolverrel a kezében
állt. Neumann odalépett hozzá, megfogta a
fegyvert, és gyengéden a földre irányította.
Jenny Colville megtorpant a réten, majd
észrevétlenül, oldalról közelített a pajtához.
Kívülről nekidőlt a falának, az eső kopogott a
kabátján, és közben hallgatta a bent zajló
beszélgetést.
Hallotta az általa James Porterként ismert
férfi hangját, akit Mary valahogy másképp
szólított, mintha Horse-nak ejtette volna. –
Colville tette. Sean meg akarta állítani. Nagyon
sajnálom, Mary.
Azután Mary beszélt. Hangosan, dühtől és
fájdalomtól remegő hangon kiabált. – Maga az oka
mindennek. Maga és a berlini barátai.
Jenny várta, hogy megszólaljon az apja, hogy
mondjon valamit Sean. De nem történt semmi. Akkor
megértette, hogy mindketten meghaltak.
Maga és a berlini barátai.
Arra gondolt: Miről beszélsz, Mary?
Azután minden összeállt a fejében, mint amikor
a kirakós játék összes darabja a helyére kerül.
Sean a parton azon az estén, a James Porter nevű
ember váratlan felbukkanása, Mary figyelmeztetése
előző délután: Nem az az ember, akinek mutatja
magát. Ő nem hozzád való, Jenny.
Akkor nem értette, hogy Mary mit akart ezzel
mondani, de most már tudni vélte. A férfi, akit ő
James Porterként ismer, német kém. És ez azt
jelenti, hogy Sean is Németországnak kémkedett. Az
apja minden bizonnyal rájött az igazságra, és
szembeszállt velük. És most itt fekszik
élettelenül Sean Dogherty pajtájában.
Jenny legszívesebben sikítozott volna. Szeméből
forró könny áradt, és végigfolyt az arcán. A szája
elé tartotta a kezét, hogy elfojtsa a feltörő
kiáltást. Beleszeretett, de ő hazudott neki és
kihasználta, és német kém volt, aki valószínűleg
éppen most ölte meg az apját.
A pajtában mozgolódás támadt, néhány halk
utasítás is elhangzott amelyeket nem hallott
tisztán. Kivette a német kém hangját, majd egy nő
szavait, aki nem Mary volt. Azután meglátta, hogy
a kém zseblámpával a kezében kijön a pajtából, és
elindul a kocsifelhajtón. Egyenesen a biciklik
felé tartott. Ha megtalálja őket, rájön, hogy ő is
itt van.
És akkor keresni fogja.
Jenny kényszerítette magát, hogy lassan,
egyenletesen lélegezzen és világosan gondolkodjon.
Különféle érzelmek dúltak a lelkében. Meg volt
rémülve, beteggé tette a gondolat, hogy az apja és
Sean meghaltak. De mindennél jobban a düh ragadta
el. Hazudtak neki és becsapták. Most már csak
egyetlen vágy hajtotta, el akarta kapni, meg
akarta büntetni őket.
Jenny tudta, hogy nem érhet célt, ha a német
megtalálja.
 De mit tegyen? Megpróbálhat beszaladni a
faluba. A szállodában és a kocsmában volt telefon.
Felhívhatja a rendőrséget, azok kijönnek és
letartóztatják őket.
De a kémek elsőnek a faluban fogják keresni. A
Dogherty háztól egyetlen út vezetett odáig, át a
hídon és a St John templom mellett. Tudta, hogy
nagyon könnyen elkaphatják.
Más megoldás jutott az eszébe. Nyilván
hamarosan távozniuk kell. Végül is megöltek két
embert. Arra a rövid időre, amíg elmennek, el tud
rejtőzni, és utána keresi fel a rendőrséget.
Közben arra is gondolt: „Mit csinálok, ha
magukkal viszik Mary-t?” Mary is könnyebben
szabadul, ha ő szabad, és igyekszik segítséget
szerezni.
Figyelte az úthoz közeledő kémet. Látta, hogy a
zseblámpa fénye megvilágítja előtte a földet. A
férfi megállt egy percre, azután az ő irányába
világított.
Jenny-nek elállt a lélegzete. Megtalálta a
biciklijét. Rohanni kezdett.
Horst Neumann meglátta, hogy az út szélén két
bicikli fekszik egymás mellett a fűben. A rét felé
világított a lámpával, de a gyenge fény az orra
előtt csak néhány méternyire terjedt. Felemelte a
bicikliket, és a kormányuknál összefogva
felgurította őket a kocsifelhajtóra. Azután
mindkettőt elrejtette Dogherty pajtájának hátsó
falánál.
Ő itt van valahol. Igyekezett maga elé képzelni
a történteket. Az apja fegyverrel a kezében
kiviharzott a házukból, Jenny utána ment, és éppen
időben érkezett Dogherty pajtájához, hogy tanúja
legyen a következményeknek. Neumann feltételezte,
hogy elrejtőzve várja a távozásukat, de azt is
sejtette hol.
Egy pillanatig mérlegelte, hogy futni hagyja.
De Jenny értelmes lány. Módot talál arra, hogy
kapcsolatba lépjen a rendőrséggel. A rendőrség
pedig úttorlaszokat emelhet Hampton Sands körül.
Így is elég nehéznek tűnt eljutni Lincolnshire-be,
hogy időben találkozzanak a tengeralattjáróval.
Csak rontotta volna a helyzetüket, ha Jenny szabad
és értesíti a rendőröket.
Neumann bement a pajtába. Catherine éppen régi
zsákokkal takarta le a holttesteket. Mary egy
széken ült és hevesen zokogott.
– Van egy kis probléma – szólt Neumann, és
Martin Colville letakar hullája felé intett. –
Megtaláltam a lánya biciklijét. Fel kell
tételeznünk, hogy itt bujkál valahol, és tudja, mi
történt. Az is nagyon valószínű, hogy megpróbál
segítséget szerezni.
– Akkor menjen és keresse meg – mondta
Catherine. Neumann bólintott. – Kísérje be Maryt a
házba. Kötözze meg, és peckelje fel a száját.
Nekem van egy elképzelésem, hogy a lány merre
mehetett.
Neumann kiment, és a szakadó esőben a furgonhoz
futott. Begyújtotta a motort, lefarolt a
kocsifelhajtóról, és elindult a partra.
Catherine egy faszékhez kötözte Maryt a
konyhában. Kettéhasított egy teásabroszt, és az
egyik felét golyóvá gyúrta. Betömte az asszony
szájába, majd a másik felével szorosan átkötötte
az arcát. Ha rajta múlott volna, most azonnal
megöli. Nem szeretett olyan nyomot hagyni, amelyet
rendőrök követni tudnak. De Neumann láthatólag
valamiféle ragaszkodást érzett az asszony iránt.
Különben is, órákig nem talál rá senki. A ház
teljesen elszigetelt, kis híján másfél kilométerre
fekszik a falutól, egy-két nap is eltelhet, mire
valaki felfigyel Sean, Colville és a lány
eltűnésére. Mégis, a túlélési ösztöne azt súgta,
hogy a legjobb lenne megölni és eltüntetni ezt a
nőt; Neumann soha nem tudná meg. Azt hazudhatná
neki, hogy Mary sértetlen, és nem jönne rá az
igazságra.
Catherine még egyszer ellenőrizte a csomókat.
Azután a kabátzsebéből előhúzta a Mauserét.
Előretartotta, mutatóujját a ravaszra szorított;
és a csövét Mary homlokához szorította. Mary
nagyon nyugodtan ült, kihívóan nézett Catherine
szemébe.
– Felhívom a figyelmét, hogy azt a lány
magunkkal visszük – mondta Catherine. – Megtudjuk,
ha szól a rendőrségnek. És akkor megöljük
túszunkat. Megértette, hogy miről beszélek, Mary?
Mary egyet bólintott. Catherine a csövénél
fogva megragadta a Mausert, felemelte a levegőbe,
és lesújtott Mary fejére. Az eszméletlenül bukott
előre, a hajából keskeny patakban szivárgott a vér
a szemébe. Catherine odaállt a kandallóban
pislákoló fahasábok elé, várta Neumannt és a
lányt, várta a hazatérést.

ÖTVENNÉGY
London
A szakadó esőben egy taxi fékezett az Admiralty
Arch lábánál, egy masszív, borostyánnal
befuttatott erődház előtt. Alacsony, elég csúnya
ember szállt ki belőle, és erősen támaszkodott a
sétabotjára. Nem vesződött az esernyője
felhúzásával. Csak néhány lépést kellett megtennie
az ajtóig, ahol egy tengerészgyalogos állt
őrségben. Az őr előírásosan tisztelgett, de a
mogorva ember nem viszonozta az üdvözlést, mert
terhes lett volna a számára, hogy a sétabotját
áttegye a bal kezébe. Különben is, Arthur
Braithwaite még mindig kényelmetlennek érezte a
katonai élet szokásait és hagyományait, pedig már
öt éve kapta meg tiszti kinevezését a
haditengerészethez.
Braithwaite-nek hivatalosan csak egy óra múlva
kezdődött a szolgálata. De napi szokásának
megfelelően, most is korábban érkezett a
Citadelbe, az admiralitás erődjébe, hogy több
ideje legyen a felkészülésre. Az egyik lábára
gyermekkora óta béna Braithwaite tisztában volt
vele, hogy a sikeres munkára neki jobban fel kell
készülnie, mint a környezetében tevékenykedőknek.
Ez az önként vállalt kötelezettség meghozta a
jutalmát.
Beteg, nyomorék lábával nem volt könnyű feladat
lejutnia a keskeny csigalépcsőn a tengeralattjáró-
felderítő terembe. Átment a központi térképszobán,
és az őrzött ajtón át belépett a felderítő-
vezénylőbe.
A hely izgatott, eleven légköre azonnal magával
ragadta, mint évek óta minden éjjel. Az
ablaktalan, krémszínű falakat tengerészeti
térképek, U-Bootokról és legénységükről készült
fényképek borították. A terem szélén elhelyezett
asztaloknál több tucat tiszt és gépírónő
dolgozott. Középen állt az Észak-atlanti
terepasztal, amelyen színesfejű gombostűk jelezték
a hadihajók, teherhajók és tengeralattjárók
elhelyezkedését a Balti-tengertől az amerikai Cape
Cod-ig.
 Az egyik falról Karl Dönitz admirálisnak, a
német haditengerészet parancsnokának hatalmas
méretű, mogorva képe tekintett le. Braithwaite
szokása szerint rákacsintott és üdvözölte: – Jó
reggelt, admirális úr. –Azután kinyitotta üvegfalú
irodájának ajtaját, levette a kabátját, és leült
az íróasztalához.
Odanyúlt a köteg dekódolt üzenetért, amely
minden reggel az asztalán várta, és közben arra
gondolt: „Késő visszasírni 1939-et, öregfiú.”
1939-ben doktorált jogból és pszichológiából
Cambridge-ben meg a Yale-en, és éppen azon
gondolkozott, hogy mihez kezdjen. A háború
kitörése után igyekezett hasznosítani folyékony
német nyelvtudását, és önként jelentkezett német
hadifoglyok kihallgatására. Olyan jó benyomást
keltett a feletteseiben, hogy javaslatukra
átirányították a haditengerészethez, ahol az
Atlanti-óceáni csata tetőpontján civil
önkéntesként beosztották a tengeralattjáró
felderítő terembe. Braithwaite értelmi képességei
és megszállottsága révén hamar kivált a többiek
közül. Belevetette magát a munkába, önként vállalt
külön szolgálatot, és elolvasott minden fellelhető
könyvet a német haditengerészet történetéről és
harci taktikájáról. Tökéletes emlékezetének
segítségével megtanulta az U-Boot flotta minden
kapitányának életrajzát. Hónapok alatt
kifejlesztette magában azt a képességet, hogy
előre megjósolja a tengeralattjárók mozgását.
Semmi sem kerülte el a figyelmét. Tartalékos
kapitányi rangot kapott, megbízták a
tengeralattjáró-felderítés vezetésével, ami igazán
meglepő siker egy olyan ember számára, aki nem
végezte el a Dartmouth-i Tengerészeti Akadémiát.
 A segédtisztje kopogott az üvegen, megvárta a
jóváhagyó bólintását, majd belépett. – Jó reggelt,
uram – mondta, és egy tálcán teát meg
aprósüteményt rakott az asztalra.
 – Jó reggelt, Patrick.
– Az időjárás miatt csendes éjszakánk volt,
uram. Sehol nem bukkant fel U-Boot. A viharok
nyugati irányból vonultak át fölöttünk. Most a
keleti part került a támadásuk középpontjába,
Yorkshire-től Suffolkig.
Braithwaite bólintott, és a segédtiszt kiment.
Az első papírok megszokott jelentéseket
tartalmaztak, a tengeralattjárók és a
főhadiszállás közötti rutinbeszélgetéseket. Az
ötödik anyag felkeltette a figyelmét. Ez egy
riasztás volt a Hadügyminisztériumból, Alfred
Vicary őrnagytól. Azt közölte, hogy a hatóságok
két személyt üldöznek, egy férfit és egy nőt, akik
feltehetőleg megpróbálják elhagyni az országot.
Braithwaite mosolygott Vicary óvatosan körülíró
megfogalmazásán. Minden bizonnyal az MI5-nél
dolgozik. A férfi és a nő nyilvánvalóan német
kémek, akik valamiért átkozottul fontosak
lehetnek, különben a riasztás nem került volna az
asztalára. Félretette Vicary felhívását, és tovább
olvasta a jelentéseket.
Néhány sablonos anyag átnézése után valami
ismét felkeltette a figyelmét. A scarborough-i Y
szolgálat egyik női önkéntese lehallgatott egy
beszélgetést, amelyik véleménye szerint egy U-Boot
és valamilyen parti rádióadó között zajlott le. A
Huff Duff az adó elhelyezkedését a keleti
partvidéken jelölte ki, valahol Lincolnshire és
Suffolk körzetében. Braithwaite kihúzta a
jelentést a kötegből, és Vicary riasztása mellé
tette.
Felállt, kisántikált az irodájából a központi
terembe, és megállt az Észak-atlanti terepasztal
mellett. Az állomány két tagja az éjszakai
mozgásnak megfelelően éppen áthelyezett néhány
színes gombostűt. Braithwaite tudomást sem vett
róluk. Komor arccal nézegette Anglia keleti
partvidékének térképét.
Egy perc elteltével nyugodtan megszólalt. –
Patrick, hozza ide nekem az U-509-es dossziéját.

ÖTVENÖT
Norfolk, Hampton Sands
Jenny elérte a homokdűnék lábánál húzódó
fenyőligetet, és kimerülten összeesett. Ösztönösen
rohant, mint egy riadt állat. Letért az útról,
inkább az esőtől elárasztott réten és ingoványon
szaladt. Nem is emlékezett rá, hogy hányszor
elesett. Beborította a sár, bűzlött a korhadó föld
és a tenger szagától. Az eső és a szél úgy vágott
az arcába, mintha pofon ütötték volna. És
rettenetesen fázott, jobban, mint életében
bármikor. Vihar-kabátja ötven kilós súllyal nyomta
a vállát. Magas szárú csizmája megtelt vízzel, a
lába belefagyott. Akkor jutott eszébe, hogy zokni
nélkül rohant el otthonról. Levegő után kapkodva
térdre emelkedett. A torka kiszáradt, érdes
nyelvét rozsdaízűnek érezte a szájában.
Néhány percig így maradt, de amikor a légzése
egyenletesebbé vált, kényszerítette magát, hogy
felálljon és belépjen a fák közé. Olyan
koromsötétség vette körül, hogy kinyújtott kézzel
tapogatózott előre, mint a vak ember az ismeretlen
helyen. Korholta magát, amiért nem hozott
zseblámpát.
A szél, a parton megtörő hullámok hangja és a
tengeri madarak rikoltozása betöltötte körülötte a
teret. Most már ismerősnek tetszett számára a fák
elrendezése. Emlékezetére hagyatkozva törtetett
előre, mint aki saját otthonában csoszog a
sötétben.
A fák lassan elfogytak, megpillantotta titkos
rejtekhelyét.
Lecsúszott a mélyedésbe, hátát egy nagy
sziklának támasztva lerogyott a földre. A föléje
boruló fenyőfát rázta a szél, de a legrosszabb
körülményektől már védve volt. Szeretett volna
tüzet rakni, de tudta, hogy a füstöt már messziről
észrevehetik. A tűlevelek alól kiásta a ládáját,
kivette az öreg gyapjúpokrócot, és szorosan maga
köré tekerte.
Lassan felmelegedett. Azután sírni kezdett.
Kíváncsi volt, hogy mennyi ideig kell várnia, amíg
segítségért mehet. Tíz percet? Húszat? Egy fél
órát? Szerette volna tudni, vajon visszatértekor
Maryt még a házban találja-e. Eltűnődött, hogy
bántották-e. Lelki szemei előtt megjelent halott
apjának látványa. Elhessegette magától a
rémképeket. Rázta a hideg, ezért még szorosabban a
testére tekerte a pokrócot.
Harminc percet adott magának. Harminc percet
kell várnia. Addigra biztosan elmennek, és
biztonságban visszatérhet.
Neumann az út végén leparkolt, felvette
zseblámpáját a szomszédos ülésről, és kimászott a
furgonból. Felkapcsolta a lámpát, és sietve
megindult a fák között. Megmászta a dűnéket, majd
leereszkedett a másik oldalon. Amikor a strandon
átvágott a víz széléhez, újra lekapcsolta a
lámpát. Elérte a megtörő hullámoktól simára és
keményre döngölt homoksávot, majd lehajtott fejét
nekivetve a szélnek, könnyű futásba lendült.
 Arra a reggelre gondolt, amikor a strandon
futott, és meglátta a dűnék közül felbukkanó
Jennyt. Emlékezett, úgy nézett ki, mint aki egész
éjjel a szabadban aludt. Biztosra vette, hogy volt
valami rejtekhelye a közelben, ahová az otthoni
botrányok elől elmenekült. Most riadt, menekül, és
egyedül van. Az általa legjobban ismert helyre
vackolja be magát, ahogyan a gyerekek teszik.
Neumann elfutott addig a helyig, ahol képzeletbéli
célvonalát akkor kitűzte, ott megállt és a
homokdűnék felé sétált.
A másik oldalon felkapcsolta a lámpát, talált
egy kitaposott ösvényt, és elindult rajta. Egy
fáktól és nagy szikláktól árnyékolt, szélvédett
mélyedéshez vezetett. Bevilágított a mélyedésbe,
és a fény megcsillant Jenny Colville arcán.
– Mi az igazi neve? – kérdezte Jenny, miközben
a Dogherty ház felé autóztak.
– Az igazi nevem Horst Neumann hadnagy.
– Miért beszél ilyen jól angolul?
– Az apám angol volt, és Londonban születtem. A
halála után költöztünk anyámmal Németországba.
– Maga német kém?
– Valami olyasmi.
– Mi történt Seannel és az apámmal?
– Éppen a rádiót használtuk Sean pajtájában,
amikor az apja ránk rontott. Sean megpróbálta
megfékezni, de a maga apja megölte. Catherine és
én pedig lelőttük az apját. Nagyon sajnálom,
Jenny. Az egész annyira gyorsan történt.
– Fogja be a száját! Nem akarom, hogy
sajnálkozzon nekem!
Neumann nem válaszolt.
 – Most mi lesz? – kérdezte Jenny.
– Elindulunk a part mentén a Humber folyóhoz.
Onnan kishajóval kimegyünk a tengerre, és
találkozunk egy tengeralattjáróval.
– Remélem, hogy elkapják magukat. És remélem,
hogy meg is ölik mindkettőjüket.
– Azt kell mondjam, hogy ennek tagadhatatlanul
fennáll a lehetősége.
– Maga egy gazember! Miért kezdett miattam
verekedést az apámmal?
– Mert nagyon szeretem magát, Jenny Colville.
Minden másról hazudtam magának, de ez igaz. Most
csak csinálja pontosan azt, amit mondok, és semmi
baja nem eshet. Megértett engem?
Jenny csak fejbólintással válaszolt. Neumann
befordult a Dogherty-házhoz. Kinyílt az ajtó, és
kilépett Catherine. Odasétált a furgonhoz,
benézett Jennyre. Azután Neumannra pillantott, és
németül szólalt meg. –Kötözze meg, és fektesse
hátra. Magunkkal visszük. Az ember soha nem
tudhatja, mikor jön jól egy túsz.
Neumann a fejét rázta, és ugyancsak németül
válaszolt. – Hagyjuk itt. Nem lehet a hasznunkra,
viszont megsebesülhet.
– Elfelejtette, hogy én vagyok a rangidős,
hadnagy?
– Nem, őrnagy – felelte némi szarkazmussal
Neumann.
– Helyes. Akkor kötözze meg, és pokoli gyorsan
tűnjünk el erről az istenverte helyről.
Neumann visszament a pajtába, hogy megfelelő
hosszú kötelet keressen. Talált néhányat, felkapta
a lámpát, és kifelé indult. Még egy utolsó
pillantást vetett Sean Dogherty földön fekvő,
zsákokkal letakart holttestére. Nem tehetett róla,
de felelősséget érzett az események láncolatáért,
amelyek Sean halálához vezettek. Ha nem verekedett
volna össze Martinnal akkor a férfi ma éjjel nem
jön puskával a pajtába. Sean elmehetett volna
velük Németországba, és nem feküdne kilyukasztott
mellkassal saját pajtájának padlóján. Letekerte a
lámpát, otthagyta a holttesteket a sötétben és
becsukta maga mögött az ajtót.
Jenny nem tanúsított ellenállást, nem szólt
egyetlen szót sem. Neumann elől kötözte össze a
kezeit, hogy kényelmesebben tudjon ülni. Még azt
is ellenőrizte, hogy a csomó ne legyen túl szoros.
Azután megkötözte a lábát. Amikor végzett, elvitte
a furgon hátuljához, kinyitotta az ajtót, és
beemelte Jennyt.
Újabb marmonkanna benzint töltött a tankba, az
üres kannát elhajította a mezőn.
A ház és a falu közötti úton életnek semmi jele
sem mutatkozott. A lövéseket nyilvánvalóan nem
hallották meg Hampton Sandsben. Áthajtottak a
hídon, megkerülték a St John templomot, és
robogtak előre a sötét utcán. Olyan csönd honolt a
faluban, mintha evakuálták volna a lakóit.
Catherine szótlanul ült mellette, éppen
újratöltette a Mauserét.
Neumann rátaposott a gázra, és Hampton Sands
eltűnt mögöttük.

ÖTVENHAT
London
Miközben a U-509-es dossziéjára várt, Arthur
Braithwaite a terepasztalra függesztette a szemét.
Különösebb szüksége nem volt az anyagra, minden
tudott, amit csak tudni lehetett a
tengeralattjárók parancsnokairól, és képes volt
felidézni valamennyi korábbi őrjáratukat.
Mindössze megerősíteni akart néhány adatot,
mielőtt telefonál az MI5-nek.
Az U-509-es mozgását már hetek óta rejtélyesnek
találta. A hajó látszólag céltalanul kószált az
Északi-tengeren, nem hajózott meghatározott
célpont felé, és hosszú ideig nem lépett
kapcsolatba az irányító központjával. Amikor
megtette, az angol partvidék, pontosabban Spurn
Head közelében adta meg a pozícióját. Meg lehetett
figyelni a dél-norvégiai tengeralattjáró-
támaszpontról készített légifelvételen is. Nem
látták a víz felszínén, nem támadott meg
szövetséges hadihajókat vagy kereskedelmi
szállítmányokat.
Braithwaite azt gondolta magában: „Úgy
csinálsz, mint aki meglapul valahol, és nem készül
semmire. De én nem hiszek neked, Hoffman
kapitány.”
Azután felnézett Dönitz zord arcára, és azt
dünnyögte: Miért hagynád, hogy egy tökéletesen jó
állapotú hajó és felkészült legénysége ott
vesztegesse az idejét?
A segédtiszt visszatért a dossziéval.
– Megjöttünk, uram.
Braithwaite nem vette át a dossziét, hanem
fejből idézni kezdte az adatokat.
– Ha jól emlékszem, a kapitányt Max Hoffmannak
hívják.
– Pontosam uram.
 – Vaskereszt 1942-ben, Tölgyfalevelek egy évvel
később.
– Személyesen a Führer által feltűzve.
– Most következik egy fontos részlet. Azt
hiszem, hogy a háború előtt egy rövid ideig
Canaris stábjához tartozott az Abwehrnél.
A segédtiszt átnyálazta a dossziét. – Igen, itt
áll, uram: 1938-tól 1939 végéig Hoffmant az Abwehr
berlini főhadiszállására osztották be. A háború
kitörése után átirányították a haditengerészethez,
és kinevezték az U 509-es kapitányának.
Braithwaite újra a terepasztalra meredt. –
Patrick, ha magának kellene egy fontos kémet
kimenekítenie Angliából, nem egy régi barátját
kérné fel a lebonyolítására?
– Valóban azt tenném, uram.
– Hívja fel Vicaryt az MI5-nél. Azt hiszem, el
kellene beszélgetnünk.

ÖTVENHÉT
London
Alfred Vicary a Brit-szigetek kétméteres
térképe előtt állt, egyik cigarettáról a másikra
gyújtott, itta a vacak teáját, és arra gondolt:
„Most már tudom, hogyan érezhet Hitler.” Az Y
szolgálat scarborough-i parancsnoka, Lowe
telefonhívása után biztosra vehette, hogy a kémek
egy U-Boot fedélzetén próbálnak kijutni Angliából.
De maradt még egy egyszerű, mégis nagyon komoly
problémája. Halvány elképzelése sem volt, hogy
mikor és főleg hol akarják ezt megtenni.
Azt joggal feltételezte, hogy a kémeknek még
hajnal előtt kell elérniük a tengeralattjárót. Az
U-Boot számára túl nagy veszélyt jelentene, ha az
első reggeli fények után a felszínen maradna
partközelben. Lehetségesnek tetszett, hogy a
tengeralattjáró gumicsónakot küld értük a partra,
ahogyan annak idején az Abwehr számos kémet
bejuttatott Angliába, de Vicary kételkedett benne,
hogy ilyen viharos tengeren megpróbálkoznának
vele. Hajót lopni sem volt olyan egyszerű, mint
ahogyan hangzott. A haditengerészet majdnem minden
úszó tárgyat képes volt elfogni. A partmenti vizek
elaknásítása miatt a halászat is megcsappant az
Északi–tengeren. Két menekülő kém számára elég
nehéz feladat lenne rövid idő alatt tengerbíró
hajót találni a viharos időben és az elsötétítés
körülményei között.
Esetleg a kémeknek már van hajójuk, gondolta.
A következő nyugtalanító kérdés az volt, hogy
merre. A partvidék melyik pontján szándékoznak
tengerre szállni? Vicary mereven nézte a térképet.
Az Y szolgálat nem tudta pontosan bemérni a
rádióadó helyét. Vicary bizonyos érvek alapján
kiválaszthatta a megadott nagyobb körzet mértani
középpontját. Végighúzta az ujját a térképen, amíg
el nem jutott a norfolki partokhoz.
Igen ennek határozottan van értelme. Ismerte az
arra járó vonatok menetrendjét. A kém
elrejtőzhetett az egyik partmenti faluban, és a
Hunstantont érintő közvetlen vonalon három óra
alatt beérhetett Londonba.
Vicary feltételezte, hogy jó járművük és
elegendő benzinük van. Most már Londontól jelentős
távolságra járhatnak, és a vasútvonalak szigorú
rendőri ellenőrzése miatt biztosra vette, hogy nem
vonaton menekülnek.
 Végig azon gondolkodott, hogy milyen messzire
utazhatnak a norfolki partvidéken, mielőtt hajóra
szállnak és elindulnak a nyílt tengerre.
Az U-Boot úgy ötmérföldnyire közelítheti meg a
partot. A kémeknek legalább egy órába, ha nem több
időbe telik, hogy elhajózzanak öt mérföldre. Ha a
tengeralattjáró a hajnali derengésben már
alámerül, a kémeknek biztonsági szempontból reggel
hat óra előtt oda kell érniük. A rádióüzenetet
este tízkor küldték. Nyolc órájuk maradt a
lehetséges utazásra. Milyen messzire juthatnak?
Figyelembe véve az időjárást, az elsötétítést és a
rossz útviszonyokat, legfeljebb száz vagy
százötven mérföldre.
Vicary leverten nézte a térképet. Még így is
hatalmas terület jöhetett szóba az angol
partvidéken, a Temze torkolatától a Humber
folyóig. Majdnem lehetetlennek látszott az egészet
megfigyelés alatt tartani. A partvidéken egymást
követték a kisebb kikötők, halászfaluk és rakparti
hajóállások. Vicary megkérte a helyi rendőri
erőket, hogy a rendelkezésre álló legtöbb emberrel
járőrözzenek a területen. A RAF partmenti
parancsnoksága vállalta, hogy hajnalhasadáskor
kutató repülőket indít, de Vicary félt, hogy
addigra már késő lesz. A haditengerészet cirkálói
vállalkoztak a kisebb hajók figyelésére, habár az
esős, holdfénytelen tengeren lehetetlennek
látszott a megpillantásuk. Jobb híján mégis csak
egy újabb rádióüzenet vagy a felfedezésük
jelentette az egyetlen esélyt az elfogásukra.
Megszólalt a telefon.
– Vicary.
– Itt Arthur Braithwaite beszél a
tengeralattjáró-felderítő teremből. Amikor
szolgálatba léptem, láttam a riasztását, és azt
hiszem, komoly segítséget tudok nyújtani.
A tengeralattjáró-felderítő szolgálat szerint
az U-509-es már hetek óta ott mozog a nyílt vízen
Lincolnshire környékén – mondta Vicary. Boothby is
lejött az irodájából, és csatlakozott Vicaryhoz a
térkép előtti virrasztásban. – Ha Lincolnshire
környékére zúdítjuk az embereinket és az
erőforrásainkat, jó esélyt szerezhetünk, hogy
megállítsuk őket.
– Még így is nagyon hosszú partvidéket kell
átfogni.
Vicary újra a térképre nézett.
– Melyik arrafelé a legnagyobb város?
– Azt hiszem, Grimsby.
– Maga szerint mennyi idő alatt juthatok el
oda?
– A szállítási részleg el tudja vinni, de az
órákat vesz igénybe.
Vicary fintort vágott. A szállítási részleg
fenntartott néhány gyors autót hasonló
feladatokra. Tapasztalt sofőrjeik álltak
készenlétben, akik nagy sebességgel vezettek,
néhányan a háború előtt hivatásos autóversenyzők
voltak. Vicarynak az jutott az eszébe, hogy bár
kiváló vezetők, egyben túl vakmerőek is.
Emlékezett arra az estére, amikor Cornwall
partjainál fogtak el egy kémet. A feltuningolt
Rover puskagolyóként röpült a sötét cornwalli
estében, és ő a hátsó ülésen azért imádkozott,
hogy élve eljusson a letartóztatás helyére.
– Mit szólna a repülőhöz? – kérdezte Vicary.
– Biztosan el tudom intézni, hogy a RAF
odaszállítsa. Grimsby mellett van egy kisebb
vadászrepülő bázis. Úgy egy óra alatt oda tudják
röpíteni, és parancsnoki állásként használhatja a
bázist. De kinézett az ablakon az utóbbi időben?
Istenverte idő van a repüléshez.
– Tudom, azonban biztos vagyok benne, hogy a
helyszínről eredményesebben sikerülne koordinálni
a kutatást – Vicary elfordult a térképtől és
Boothby-ra nézett. – És még egy ötletem támadt. Ha
képesek vagyunk megállítani őket, mielőtt üzenetet
küldenek Berlinbe, akkor talán én küldhetem el
helyettük.
– Valami kiagyalt magyarázatot a Londonból
történő menekülésükre, amely egyben megerősíti a
Kettledrumba vetett hitüket.
– Pontosan.
– Nagyon jó ötlet, Alfred.
– Szeretnék néhány embert magammal vinni, így
Roachot, Daltont, ha vállalkozik rá.
Boothby tétovázott. – Azt hiszem, még valakit
magával kéne vinnie.
– Kit?
– Peter Jordant.
– Jordant?
– Nézze a dolgot a tükör másik oldaláról. Ha
Jordant megtévesztették és becsapták, nem akarna-e
ott lenni a végső pillanatban, és látni Catherine
Blake bukását? Én biztosan ezt akarnám. Ha az ő
helyében lennék, magam akarnám meghúzni a ravaszt.
És a németeknek is erre kell gondolniuk. Bármit
meg kell tennünk, hogy meghagyjuk őket a
Kettledrum hitelességének illúziójában.
Vicary a Nyilvántartóban látott üres dossziéra
gondolt.
 A telefon újra megcsörrent.
– Vicary.
– Vicary professzor, távolsági hívás érkezett
Norfolkból, a King's Lynn-i rendőrségtől. Perkin
rendőrkapitány keresi. Azt mondta, nagyon sürgős.
– Kapcsolja.
Hampton Sands túl kicsi, elszigetelt és csendes
falu volt ahhoz, hogy önálló rendőrrel
rendelkezzen. Egyetlen körzeti megbízotton
osztozott további négy norfolki településsel,
Holme, Thorton, Tichwell és Brancaster falvakkal.
Ezt a közös megbízottat Thomassonnak hívták, és a
veterán rendőr az első világháború óta teljesített
szolgálatot a norfolki partvidéken. Thomasson
Brancasterben lakott a rendőrség tulajdonában lévő
házban, és a fontos munkája révén saját telefonja
is volt.
Egy órával ezelőtt megszólalt a házban a
telefon, felébresztve Thomassont, a feleségét és
Ragsot, az angol szettért. A vonal másik végén
Perkin rendőrfőnök jelentkezett King's Lynn-ből. A
rendőrfőnök elmondta Thomassonnak, hogy Londonból,
a Hadügyminisztériumból sürgős telefonhívást
kapott, és a helyi rendőri erők segítségét kérték
két szökésben lévő, gyilkossággal gyanúsított
személy felkutatásához.
Perkin telefonja után tíz perccel Thomasson már
ki is lépett háza ajtaján, kék vízhatlan köpenyt,
álla alatt összekapcsolt viharkalapot viselt, és a
kezében egy palack édes teát szorongatott, amit
Judith sietve főzött neki. Kitolta biciklijét a
ház mögötti színből, felpattant rá, és elindult a
falu központja felé. Rags, aki mindig elkísérte a
körjárataira, könnyedén futott mellette.
 Thomasson ötvenes évei közepén járt. Soha nem
dohányzott, ritkán fogyasztott alkoholt, és a
norfolki partvidéken harminc éven át teljesített
kerékpáros szolgálattól egészséges maradt, nagyon
megerősödött. Vastag, izmos lábai könnyedén
taposták a pedált, a nehéz, vasvázas bicikli
szinte repült Brancasterbe. Ahogy számított rá, a
faluban halotti csönd fogadta. Bekopogtathatott
volna néhány ajtón, felébreszthetett volna pár
embert, de ismert mindenkit a faluban, és tudta,
hogy nem fogadnak be szökött gyilkosokat. Tett egy
kört a csendes utcákon, azután ráfordult a parti
útra, és a következő falu, Hampton Sands felé
indult.
A Colville-ház körülbelül négyszáz méterre
feküdt a falun kívül. Martin Colville-t mindenki
ismerte. A felesége elhagyta, keményen ivott, és
alig tudott megélni kisbirtokának jövedelméből.
Thomasson tudta, hogy keményen bánik a lányával,
Jennyvel. Azzal is tisztában volt, hogy Jenny
nagyon sok időt tölt a homokdűnék környékén.
Megtalálta a dolgait, miután a helybéliek panaszt
tettek, hogy csavargók élnek a parton. Thomasson
megállt, és zseblámpájával odavilágított a házra.
Teljesen sötétbe borult, a kéményből nem szállt a
füst.
Feltolta a biciklijét a kocsifelhajtón, és
bekopogott az ajtón. Senki sem felelt. Attól
tartva, hogy Colville berúgott vagy elpatkolt, még
erősebben dörömbölt. Megint nem kapott választ.
Belökte az ajtót és benézett. Bent vaksötét volt.
Hangosan szólongatta Colville-t. Miután nem kapott
választ, folytatta az útját Hampton Sandsbe.
Brancasterhez hasonlóan Hampton Sands is
csendes, tökéletesen elsötétített volt. Thomasson
keresztülkerekezett a falun, elhaladt a kocsma, a
vegyes bolt és a St John templom mellett.
Áthajtott a tengeröböl hídján. Sean és Mary
Dogherty másfél kilométerre laktak a falun kívül.
Thomasson tudta, hogy Jenny Colville gyakorlatilag
a Dogherty családnál lakik. Nagyon valószínűnek
találta, hogy ezt az éjszakát is ott tölti. De
hova lett Martin?
Nehezen tette meg a másfél kilométert, az
ösvény valósággal hullámzott alatta. A vaksötétben
maga előtt hallotta Rags mancsainak ritmikus
kopogását, és a kutya egyenletes lélegzetvételét.
Felbukkant a Dogherty-ház. Felhajtott a
kocsibejáróra, leugrott a bicikliről, és
körbevilágított a zseblámpájával.
A mezőn felkeltette valami a figyelmét.
Mozgatta a fénycsóvát a magas fű fölött, és az a
valami újra megvillant. Előrecsörtetett a felázott
talajon, és lehajolt a tárgyért. Egy üres
marmonkannát talált. Benzinszagot árasztott.
Felfordította, és kifolyt belőle a maradék
üzemanyag.
Rags előtte szaladt a házhoz. Látta, hogy Sean
Dogherty ütött-kopott, öreg teherautója az udvaron
parkol. Azután észrevette, hogy a pajta oldalánál
két bicikli fekszik a fűben. Thomasson odasétált
az ajtóhoz, és bekopogott. Akárcsak a Colville-
házban, itt sem kapott választ.
Nem vesződött azzal, hogy másodszor is
kopogjon. Addigra éppen eléggé megriadt, hogy mire
bukkan. Egy hangos „Hello” kiáltással belökte az
ajtót. Különös hangot, elfojtott nyöszörgést
hallott. Zseblámpájával bevilágított a szobába, és
meglátta a felpeckelt szájú, székhez kötözött Mary
Doghertyt.
 Miközben Rags veszettül ugatott, Thomasson
odarohant, és leoldotta a kötést Mary arcáról.
– Mary, az isten szerelmére, mi történt itt?
Mary hisztérikusan kapkodott levegő után: – Sean,
Martin halott… a pajtában… kémek… tengeralattjáró…
Jenny!
– Vicary beszél.
– Perkin rendőrfőnök a King's Lynn-i
rendőrségtől.
– Mire bukkantak?
– Két holttestre, egy hisztérikus asszonyra és
egy eltűnt lányra.
– Jóságos Isten! Kezdje az elején.
– Miután megkaptam a hívását, járőrbe küldtem
minden helyi rendőrt. Thomasson helyi megbízott
körzetébe több falu tartozik a norfolki
partvidéken. Ó jutott el a tragédia helyszínére.
– Folytassa.
– A dolog a Hampton Sands nevű faluban történt.
Hacsak nincsen egy nagy térképe, valószínűleg meg
sem találja. Ha rendelkezik ilyennel, keresse meg
Hunstantont a Wash-öböl partján, húzza végig az
ujját a norfolki partok mentén, és rábukkan
Hampton Sandsre.
– Megtaláltam. – A falu közel volt ahhoz a
ponthoz, ahol Vicary a rádióadó helyét
feltételezte.
– Thomasson két holttestet talált egy Hampton
Sandsen kívüli pajtában. Az áldozatok helyi
lakosok, Martin Colville-nek és Sean Doghertynek
hívják őket. Dogherty ír származású. Thomasson
megtalálta a házban Dogherty feleségét, Maryt is,
összekötözve, betömött szájjal. Erősen
fejbevágták, és hisztérikus állapotban volt. Egy
egész mesét adott elő a rendőrnek.
– Engem semmi nem lep meg, rendőrfőnök. Kérem,
folytassa.
– Mrs. Dogherty elmondta, hogy férje a háború
kitörése óta a németeknek kémkedett, és bár soha
nem volt kimondottan IRA-fegyveres, kapcsolatot
tartott a csoporttal. Elmesélte, hogy néhány
héttel ezelőtt a németek egy Horst Neumann nevű új
ügynököt dobtak le a tengerparton, és Dogherty
befogadta őt a házba. Attól kezdve az ügynök velük
lakott, és rendszeresen bejárt Londonba.
– Mi történt ma éjjel?
– Pontosan nem tudja. Lövéseket hallott,
kirohant a pajtába, és meglátta a holttesteket. A
német azt mondta neki, hogy Colville rájuk tört,
és akkor kezdődött a lövöldözés.
– Volt egy nő is Neumannal?
– Igen.
– Mondjon valamit az eltűnt lányról.
– Colville lányáról, Jennyről van szó. Nincs
otthon, és a biciklijét megtaláltuk Dogherty
házánál. Thomasson arra következtet, hogy követte
az apját, tanúja volt a lövöldözésnek vagy a
következményeinek, és elmenekült. Mary attól fél,
hogy a németek megtalálták, és magukkal hurcolták.
– Tudja az asszony, hogy merre indultak?
– Nem, de azt mondta, valószínűleg egy fekete
furgonnal menekülnek.
– Most hol van?
– Még a házban.
– És Thomasson rendőr?
 – Ó még vonalban van a Hampton Sands-i
kocsmából.
– Látta valami nyomát rádiónak a házban vagy a
pajtában?
– Tartsa egy kicsit, megkérdezem.
– Azt mondja, hogy látott valami furcsa
szerkezetet a pajtában, ami rádió is lehetett.
– Hogy nézett ki a dolog?
– Egy bőrönd, amelyben rádiónak látszó tárgyat
raktak. Egy puskalövés összetörte.
– Ki tud még erről a dologról?
– Én, Thomasson, és feltehetőleg a kocsma
tulajdonosa. Gyanítom, hogy most is Thomasson
mellett áll.
– Azt akarom, hogy az égvilágon senkinek se
tegyen említést a Dogherty-házban történtekről. Az
esetről készük jelentésben ne essen szó német
ügynökökről Ez egy rendkívüli fontosságú
biztonsági ügy. Világos a helyzet, rendőrfőnök?
– Megértettem.
– Norfolkba küldöm egy csapat emberemet, hogy
segítsenek magának. Most hagyják Mary Doghertyt és
a holttesteket pontosan azon a helyen, ahol rájuk
találtak.
– Igen, uram.
Vicary újra a térképre nézett. – Nos,
rendőrfőnök, az információim szerint azt gyanítom,
hogy azok a szökevények egyenesen az ön körzete
felé tartanak. Úgy gondoljuk, hogy a végső céljuk
a lincolnshire-i part elérése.
– Mozgósítom minden emberemet. Eltorlaszoljuk a
főbb útvonalakat.
 – Minden fejleményről folyamatosan tájékoztassa
az irodámat. És sok szerencsét.
Vicary letette a kagylót, majd Boothbyhoz
fordult.
– Megöltek két embert, valószínűleg magukkal
vittek egy túszt, és a lincolnshire-i part felé
menekülnek. – Halványan elmosolyodott. – És úgy
tűnik, elvesztették a másik rádiójukat is.

ÖTVENNYOLC
Anglia, Lincolnshire
Két órával Hampton Sands elhagyása után, Horst
Neumann és Catherine Blake komolyan kételkedni
kezdett maradék esélyükben, hogy időben
odaérhetnek a tengeralattjáróval megbeszélt
találkozóra. Elkerülendő a közvetlen partvidéket,
Neumann visszafelé indult, felkapaszkodott a
Norfolk szívében emelkedő dombokra, majd követte a
sötét falvak és dombhátak között keskeny
szalagként tekergő utat. Délkeleti irányban
elkerülte King's Lynnt, áthajtott egy sor
falucskán, és a Wiggenhall St Germans nevű
településnél átkelt a Great Ouse folyón.
Az utazás a Wash-öböl déli szélén felért egy
rémálommal. Az Északi-tenger felől tomboló szél
korbácsolta a lápvidéket és a gátakat. Az eső
egyre jobban szakadt. A heves szélroham időnként
dühödten felkapta, megforgatta a vizet, és elmosta
az út szélét. Neumann kilométereken át
előregörnyedve robogott a sík terepen, mindkét
kezével görcsösen kapaszkodott a kormánykerékbe.
Időnként úgy érezte, mintha feneketlen örvény
ragadná magával.
 Catherine mellette ült, és zseblámpájának
fényénél Dogherty régi katonai térképét
tanulmányozta. Németül beszélgettek, hogy Jenny ne
érthesse meg. Neumann furcsának találta Catherine
német beszédét, vontatottan, hangsúlytalanul,
helyi akcentus nélkül ejtette ki a szavakat. Azt a
fajta németet beszélte, amelyik a második vagy
harmadik nyelve valakinek. Mint aki nagyon hosszú
ideig nem használta a nyelvet.
Neumann Catherine navigálása alapján vezetett.
A hajó Cleethorpesben várja őket, amely
település a Humber folyó torkolatában, Grimsby
kikötője mellett fekszik. Ha a Wash-öblöt maguk
mögött hagyják, több nagyobb település már nem
esik az útjukba. A térkép tanúsága szerint jó út
vezetett odáig, az A16-os, amely kilométereken
keresztül a Lincolnshire fennsík belső lábánál,
majd a Humber folyó mentén kanyargott.
Előrelátásból Neumann a legrosszabbra is
felkészült. Feltételezte, hogy Maryt végül
megtalálják, riasztják az MI5 embereit, és
torlaszokat emelnek a partvidék közelében vezető
utakon. Cleethorpes felé csak félúton akarta
igénybe venni az Al6-ot, azután lefordul egy
alacsonyabb fokozatú útra, amely a partvonalhoz
közelebb fut.
A Wash-öböl nyugati partján Boston következett.
Ez volt az utolsó nagyobb városka a Humber
folyóig. Neumann letért a főútról, és csendes
külvárosi utcákon robogott tovább, hogy a város
nyugati végén csatlakozzon vissza az Al6-ra. Tövig
nyomott gázpedállal rontott a viharnak.
Catherine lekapcsolta a zseblámpáját, és
figyelte a fényszórók gyenge ragyogásában kavargó
esőt.
 – Milyen lehet most Berlinben?
Neumann nem vette le a szemét az útról. – Mint
a Paradicsomba Mindenki boldog, keményen dolgozik
a gyárakban, öklét rázza az amerikai és angol
bombázók felé, és kivétel nélkül imádják a
Führert.
– Ez úgy hangzott, mint Goebbels
propagandafilmjei.
– A valóság nem ennyire szórakoztató, Berlinben
katasztrofális a helyzet. Az amerikai B-29-es
bombázók nappal támadnak, az angol Lancasterek és
Halifaxek éjjelente. Vannak napok, amikor
folyamatosan bombázzák a várost. Berlin
központjának legnagyobb része romhalmaz.
– Magam is átéltem heves bombatámadást, és
attól tartok, hogy Németország rászolgált az
amerikaiak és az angolok bármilyen kíméletlen
ötletére. Elsőnek a németek terjesztették ki a
háborút a civil lakosságra, és nem tudok könnyet
ejteni azért, hogy most Berlint porig bombázzák.
– Úgy beszél, mint egy született angol.
– Félig angol vagyok. Az anyám az volt. És hat
éven keresztül éltem az angolok között. Ilyen
körülmények között nehéz eldönteni, hogy az ember
melyik oldalon áll. De meséljen többet Berlinről.
– Akiknek van pénzük és megfelelő kapcsolataik,
azok jól élnek. Akik nem rendelkeznek ilyennel,
azok éheznek. Az oroszok keleten megfordították a
helyzetet. Az a gyanúm, fél Berlin a partraszállás
sikerében reménykedik, hogy az amerikaiak előbb
érjenek a városba, mint az Ivánék.
– Mennyire jellegzetes német gondolkodás!
Megválasztanak egy pszichopatát, teljhatalmat
adnak a kezébe, azután siránkoznak, hogy a
pusztulás szélére sodorta őket.
Neumann nevetett. – Ha ilyen előrelátással volt
megáldva, mi az ördögnek vállalta önként a
kémkedést?
– Ki beszélt itt önkéntességről?
Közben átrobogtak két falun, Stickney és
Stickford főutcáján. A házakban eltüzelt fahasábok
kesernyés füstje beszivárgott a furgonba. Neumann
hallotta, hogy felugat egy kutya, majd a másik is.
Benyúlt a zsebébe, kivett egy pakli cigarettát, és
Catherine-nek nyújtotta. Ő kettőt meggyújtott, és
az egyiket Neumann szájába dugta.
– Nem lenne kedve megmagyarázni ezt az utolsó
megjegyzését?
Catherine elgondolkodott a kérésen. Ennyi év
után, németül beszélgetve rettenetesen furcsán
élte meg a dolgot. Hat évet élt le úgy, hogy az
igazságot elfojtotta magában. Valaki mássá
változott, kitörölte a múltját és minden
személyiségjegyét. Ha Hitler és a háború előtti
önmagára gondolt, olyannak tűnt föl, mintha valaki
más jelenne meg előtte.
Anna Katarina von Steiner egy szerencsétlen
közúti balesetben meghalt Berlin határában.
– Nos, hát nem egészen úgy történt, hogy
besétáltam a helyi Abwehr kirendeltségre, és
leszerződtem – szólalt meg végül. – De fel sem
tételezem, hogy bárki ilyen módon vállalta volna
ezt a munkát. Valaki mindig eljön az emberért. Az
én esetemben Kurt Vogel volt az a valaki.
Catherine elmesélte az egész történetet,
amelyet eddig senkinek nem mondott el. A
Spanyolországban töltött nyarat a polgárháború
kitörésének évében. A nyarat Maria birtokán.
Szerelmi kalandját Maria apjával. – Amilyen az én
szerencsém, a fasisztákat támogatta, és az Abwehr
tehetséges helyi képviselője volt. Eladott
Vogelnek, aki eljött szemrevételezni.
– Miért nem mondott nemet?
– Miért nem mondott egyikünk sem nemet? Engem a
világon a számomra legkedvesebb lénnyel, az
apámmal fenyegettek. Egy jó operatív tisztnek ez a
módszere. Behatolnak az ember fejébe. Kifürkészik
a gondolatait és az érzéseit. Hogy mit szeret,
mitől fél. És utána felhasználják az egészet, hogy
olyanná faragják azt embert, amilyenné ők akarják.
Egy ideig szótlanul cigarettázott, figyelte a
mellettük elsuhanó falut.
– Tudta, hogy gyerekkoromban Londonban éltem,
hogy tökéletesen beszélem a nyelvet, tudok a
fegyverekkel bánni, és már…
Egy percre megint elhallgatott. Neumann nem
sürgette. Csak megbűvölten várta a folytatást.
– Tudta, hogy a személyiségem alkalmas arra a
feladatra, amelyet elképzelt. Közel hat évet éltem
egyedül Londonban, gyakorlatilag semmi kapcsolatot
sem tartottam az enyémekkel, nem voltak barátaim,
családom, és nem találkoztam más ügynökökkel. Az
egész inkább börtönbüntetésnek és nem
megbízatásnak tűnt. El sem tudom mondani, hányszor
álmodtam arról, hogy visszamegyek Berlinbe,
megölöm Vogelt a valamelyik általa és a barátai
által tanított csodálatos gyilkolási technikák
egyikével.
– Hogyan lépett be az országba?
Elmesélte neki, részletesen elmondta Vogel
utasításait.
 – Jézusom – dünnyögte Neumann.
– Mintha a Gestapo követte volna el, igaz? A
következő hónapot új személyazonosságom
megteremtésére fordítottam. Azután letelepedtem és
vártam. Vogel és én kódnevek elhangzása nélküli
rádiókapcsolatot tartottunk. Így az angolok engem
soha nem kerestek. Vogel tudta, hogy biztonságban
vagyok, és készen állok a bevetésre. Azután a
hülye adott egy olyan feladatot, hogy egyenesen az
MI5 karjába küldött vele. – Halkan felnevetett. –
Istenem, el sem tudom hinni, hogy mindezek után
most hazafelé tartok. Soha nem gondoltam, hogy még
egyszer meglátom Németországot.
– Nem látszik rettenetesen izgatottnak, hogy
hazafelé tart.
– Haza? Nehéz elgondolni, hogy Németország a
hazám. Aligha érzem németnek magam. Ezeket az
érzéseket Vogel kitörölte belőlem a kis
bajorországi hegyi táborában.
– Mit szándékozik csinálni?
– Találkozni Vogellel, megbizonyosodni, hogy az
apám él, azután felvenni a fizetésemet, és
elhagyni az országot. Vogel teremthet nekem egy
másik hamis személyazonosságot. Legalább öt
különböző állampolgárságért folyamodhatok. Többek
között ez vitt bele a játékba. Mert egy nagy játék
az egész, igaz? Egyetlen nagy játszma.
– Hová szeretne menni?
– Vissza Spanyolországba. Vissza arra a helyre,
ahol minden elkezdődött.
– Meséljen róla – kérte Neumann. – Muszáj
valami másra is gondolnom ezen az istenverte úton
kívül.
 – A Pireneusok lábánál fekszik. Reggelente
vadászni megyünk, délutánonként fellovagolunk a
hegyekbe. Van arrafelé egy patak, amely mély,
hűvös tavacskává szélesedik, és ott maradunk egész
délután. Jegelt fehér bort iszunk, és élvezzük az
eukaliptuszfák illatát. Mindig erre gondoltam,
amikor rámtört a magány. Néha úgy éreztem, hogy
megőrülök.
– Csodálatosan hangzik. Ha szüksége lesz
lovászfiúra, csak szóljon.
Catherine mosolyogva nézett rá. – Maga
csodálatos lenne. Ha nem lett volna mellettem… –
Egy pillanatig tétovázott. – Istenem, el sem tudom
képzelni, mi történt volna.
– Erről egy szót sem. Örülök, hogy segíthettem.
A legnagyobb bajból már kikerültünk, de még nem
vagyunk túl minden veszélyen.
– Elhiheti, hogy ezzel én is tisztában vagyok.
Catherine elszívta a cigarettáját, résnyire
letekerte az ablakot, és a csikket kidobta az
éjszakába. Lehullott az útra, és szikrákat hányt a
szélben. Hátradőlt és becsukta a szemét.
Felszökött az adrenalin szintje, és félelemmel
gondolt a jövőre. Rátört a kimerültség. A furgon
gyenge hintázása könnyű álomba ringatta.
– Vogel soha nem mondta meg nekem az igazi
nevét – mondta Neumann. – Valójában hogy hívják?
– Az igazi nevem Anna Katarina von Steiner volt
– felelte álmos hangon. – De jobban szeretném, ha
továbbra is Catherine-nek szólítana. Tudja, Kurt
Vogel megölte Annát, mielőtt Angliába küldött.
Attól félek, hogy Anna már nem létezik. Anna
meghalt.
 Az újra megszólaló Neumann hangja már csak
messziről, valami hosszú alagútból jutott el
hozzá.
– Egy ilyen gyönyörű és intelligens nő, mint
Anna Katarina von Steiner hogyan végezheti itt,
ilyen körülmények között?
– Ez nagyon jó kérdés – felelte, azután
legyőzte a fáradtság, és elaludt.
Most már csak álmában emlékezett rá. Tudatos
gondolkozásából régen a jótékony feledés homályába
merült. Egy futó pillanatra megint felvillant
előtte. Néha a saját szemével látta, mintha újra
átélné, máskor az álomképeket karzaton ülő
nézőként, kívülről figyelte.
Ma éjjel ismét átélte.
A tó partján fekszik, a Papa magára hagyta.
Tudja, hogy nem megy közel a vízhez – fürdésre túl
hideg –, és ismeri a szokását, hogy szeret egyedül
emlékezni az anyjára.
Ősz van. Hozott magával egy pokrócot is. A
tópartján nőtt magas fű még nedves a reggeli
esőtől. A szél lustán mozgatja a fákat. Egy csapat
varjú hangosan károg és csapkod a feje fölött. A
fák levelei narancssárga és vörös színekben
pompáznak. Figyeli a lassan lehulló leveleket. Úgy
szállnak a levegőben, mint apró luftballonok, és
lepotyognak tó fodrozódó vízére.
És ahogy figyeli a szállingózó leveleket,
meglátja a tó túlpartján, a fák árnyékában
álldogáló férfit.
Hosszú ideje ott áll és őt figyeli, majd
elindul feléje. Térdig érő csizmát és
háromnegyedes kabátot visel, jobb kezében törött
závárzatú vadászpuskát ringat. A haja és a
szakálla túl hosszú, szemei vörösek és nedvesek.
Ahogy közelebb ér meglátja, hogy valami
himbálódzik az övére akasztva. Rádöbben, hogy két
véres nyúl. Halálos ernyedtségükben
valószínűtlenül hosszúnak és soványnak látszanak.
A papának van egy kifejezése az ilyen
vadorzókra, tojásbuggyantónak hívja őket. Más
emberek földjére járnak, és megölik az állatokat,
a szarvasokat, nyulakat és fácánokat. A
tojásbuggyantó elnevezést nagyon mulatságosnak
találta. Úgy hangzott, mint amikor valaki a
reggelinél feltöri a tojásokat. A férfi
közeledtére is ez járt a fejében, és mosolygott.
A vadorzó engedélyt kért, hogy leülhessen
melléje, és ő beleegyezett.
A férfi leguggolt, és a puskáját lefektette a
földre.
– Egyedül vagy itt? – kérdezte.
– Igen. Apám szerint ez biztonságos környék.
– Hol van most az apád?
– Bent a házban.
– És nem jön ide vissza?
– Nem.
– Akarok mutatni neked valamit– mondta a férfi.
– Valamit, amit csodálatosnak fogsz találni.
A szemei most egészen nedvesek voltak.
Mosolygott, kivillantak fekete, hiányos fogai.
Először ijedt meg tőle. Megpróbált felállni, de a
férfi megragadta a vállait, és leszorította a
pokrócra. Sikítani próbált, azonban hatalmas,
szőrös kezével belé fojtotta a hangot. Hirtelen
rámászott, és ő megbénult a súlya alatt. A férfi
felrántotta a ruháját, és lehúzta a bugyiját.
 Ehhez hasonló fájdalmat még soha nem érzett.
Úgy érezte, hogy menten szétszakad. A férfi egyik
kezével leszorította a nyakát, a másikkal befogta
a száját, hogy senki se hallhassa a sikoltozását.
Erezte, hogy a nyulak még meleg tetemei
odapréselődnek a lábához. Azután a vadorzó arca
eltorzult, mintha fájdalmat érezne, és minden
olyan hirtelen véget ért, ahogyan kezdődött.
A férfi újra beszélt hozzá.
– Láttad a nyulakat? Láttad, mit csináltam a
nyulakkal? Próbált bólintani, de a kéz olyan
erősen szorította a száját, hogy képtelen volt
megmozdítani a fejét.
– Ha bárkinek is elmondod, hogy ma itt mi
történt, ugyanezt teszem majd veled is. És azután
megteszem az apáddal. Mindkettőtöket lelövöm, és a
fejeteket az övemre akasztom. Hallasz engem,
kislány?
Sírva fakadt.
– Te nagyon rossz kislány vagy – mondta a
férfi. – Igen, ezt látom a szemedből. Azt hiszem,
valójában élvezted is.
Azután még egyszer megtette vele.
Egész testében rázkódott. Korábban nem élte meg
így az álmot. Valaki a nevén szólongatta –
Catherine… Catherine… ébredjen. Miért hív engem
Catherine-nek? Az én nevem Anna…
Horst Neumann újra megrázta, most már
hevesebben, és kiabált. –Catherine, a fenébe!
Ébredjen! Bajban vagyunk!

ÖTVENKILENC
Anglia, Lincolnshire
 A Lysander hajnali három órakor törte át a
vastag felhőréteget, és landolt a Grimsbytől három
kilométerre fekvő kis RAF-bázison. Alfred Vicary
még soha nem repült, és olyan benyomásokat
szerzett, hogy rövidesen nem is akarta
megismételni az élményt. A viharos idő Londontól
idáig egyfolytában dobálta a gépet, és Vicary tán
egész életében nem örült még annyira, mint amikor
gurulás közben megpillantotta az apró irányító
barakkot.
A pilóta leállította a motort, és a
kezelőszemélyzet egyik tagja kinyitotta az
utaskabin ajtaját. Vicary, Harry Dalton, Clive
Roach és Peter Jordan gyorsan kimásztak a gépből.
Két férfi várta őket, egy fiatal, szögletes vállú
repülőtiszt, és egy használt esőkabátos, nyílt
tekintetű, himlőhelyes arcú alak.
A RAF tisztje nyújtotta a kezét, és elvégezte a
bemutatást. – Edmund Hughes repülőőrnagy vagyok. Ő
pedig Roger Lockwood rendőrfőnök a lincolnshire-i
körzeti rendőrségtől. Jöjjenek be az irányító
barakkba. Kezdetleges, de száraz, és berendeztünk
önöknek egy ideiglenes parancsnoki posztot.
Amikor beléptek, a repülőtiszt azt mondta: –
Gondolom, nem olyan kellemes hely, mint a londoni
kvártélyuk.
– Nagyon meglepődne – felelte Vicary. Apró
szobába jutottak, amelynek egyetlen ablaka a
repülőtérre nézett. Lincolnshire nagyméretű
térképét szegezték a falra, vele szemben egy
íróasztal állt két viharvert telefonkészülékkel. –
Ez tökéletesen megfelel.
– Van egy rádiónk, és egy telexgépünk – mondta
Hughes. – Tudunk készíteni teát és néhány sajtos
szendvicset. Úgy látom, hogy valami étel nagyon
magukra férne.
– Köszönjük – mondta Vicary. – Rettentően
hosszú nap áll mögöttünk.
Hughes kiment a szobából, és Locwood
rendőrkapitány lépett előre.
– A Wash-öbölig minden fontosabb útvonalon
vannak embereim – mondta, és vastag ujjával a
térképre bökött. – A kisebb falvakban csak
biciklis rendőrök járőröznek, ezért attól tartok,
hogy nem sokat tehetnek, ha megpillantják őket. De
ahogy közelebb jutnak a parthoz, mindenképpen
bajba kerülnek. Ezeken a különböző pontokon
úttorlaszokat állítottunk. A legjobb embereimet,
járőrkocsijaimat, furgonjaimat és fegyverzetünket
vetettem be.
– Nagyon jó. Mi a helyzet a közvetlen
tengerparttal?
– A lincolnshire-i part és a Humber folyó
torkolata mentén minden dokkban és kikötőben van
egy emberem. Ha megpróbálnak hajót lopni, arról
mindenképpen értesülünk.
– A nyílt partrészeken mi a helyzet?
– Hát az egy másik történet. Nem rendelkezem
korlátlan erőforrásokkal. Sok jó legényemet
elszipkázta a hadsereg, ahogy behívtak mindenki
mást. De én ismerem ezeket a vizeket. Magam is
amatőr tengerész vagyok. És ma éjjel semmiféle
hajóval sem volna kedvem kimenni a nyílt tengerre,
amelyet a partmenti fövenyen lehet vízre
bocsátani.
– Ez az időjárás lehet a legjobb barátunk.
– Hát igen. Még valamit mondanék, Vicary
őrnagy. Továbbra is azt a látszatot kell
keltenünk, hogy közönséges bűnözők után kutatunk?
– Pontosan, rendőrfőnök, valóban így kell
tennünk.
A kisebb, másodosztályú út Louth városkán kívül
ágazott le az A16-ról. Neumann úgy tervezte, hogy
azon a ponton fordul le a főútról, a mellékúton
hajt a partig, majd egy másik mellékúton közelíti
meg Cleethorpest. Csak felmerült egy probléma.
Louth rendőrségének fele a kereszteződésben
várakozott. Neumann legalább négy embert látott.
Ahogy közeledett, felkapcsolták a lámpáikat, és
integetve megálljt parancsoltak neki. Az ébredező
Catherine meglepődött. – Mi történt?
– Attól tartok, hogy az út végére értünk –
mondta Neumann, és megálláshoz készülődött. –
Nyilvánvalóan ránk várnak. Ebből a helyzetből nem
tudjuk kidumálni magunkat.
Catherine felkapta a Mauserét. – Ki akar itt
beszélni?
Az egyik rendőr puskával a kezében előbbre
lépett, és megveregette a Neumann felőli üveget.
Neumann letekerte az ablakot, és azt kérdezte:
– Jó estét. Mi a probléma?
– Lenne szíves kiszállni a furgonból, uram?
– Igazából nem szívesen. Késő van, fáradt
vagyok, rettenetes az idő, és szeretnek mielőbb
célhoz érni.
– És hol lenne az, uram?
– Kingstonban – felelte Neumann, de már látta,
hogy a rendőr egyre jobban kételkedik a
történetben. Catherine ablakánál egy másik rendőr
bukkant fel. A további kettő a furgon hátuljánál
figyelt.
 A rendőr feltépte a Neumann felőli ajtót,
puskájának csövét az arcára irányította, és azt
mondta: – Rendben van. Emelje fel szépen a kezét,
hogy lássam, és szálljon ki a furgonból. Nyugodtan
és lassan.
Jenny Colville összekötözött kezekkel és
lábakkal, betömött szájjal ült a furgon sötét
hátuljában. Fájtak a csuklói, de a nyaka és a háta
is. Mennyi ideje ülhet itt, a padlón? Két órája?
Három? Talán már négy is? Amikor a kocsi
lassított, egy pillanatra felvillant benne a
remény. Arra gondolt: „Talán hamarosan véget ér az
egész gyötrelem, visszamehetek Hampton Sandsbe, és
Mary, Sean meg apu ott várnak, és a dolgok az ő
jövetele előtti szokott rendben folynak tovább, és
minden csak egy rossz álomnak tűnik majd, és…”
Megálljt parancsolt a fantáziájának. Jobb reálisan
nézni a dolgokat. Jobb csak a valódi
lehetőségekkel foglalkozni.
Figyelte előtte ülő fogvatartóit. Hosszú időn
át halkan beszélgettek németül, azután a nő
elaludt, és most Neumann rázogatja, próbálja
felébreszteni. Elől fényeket látott a szélvédőn
keresztül, előre-hátra mozgó fénycsóvákat, mintha
fáklyák világítanának. Eszébe jutott, hogy az
úttorlaszokat emelő rendőrök szoktak ilyen
lámpákat használni. Lehetséges lenne? Értesültek
róla, hogr ezek német kémek, és őt elrabolták?
Lehet, hogy éppen most keresik?
A furgon megállt. Láthatta a két-két rendőrt a
furgon elején és a hátuljánál, hallotta az
utóbbiak lépteit és beszélgetését. Hallotta, hogy
a rendőr megveregeti az ablakot. Látta, hogy
puskát tart a kezében. Akkor a nőre nézett. Ő is
fegyvert szorongatott.
 Hirtelen visszaemlékezett a pajtában
történtekre. Két ember került az útjukba, az apja
és Sean Dogherty, és megölték mindkettőjüket.
Lehet, hogy Maryt is meggyilkolták. Azért nem
fogják megadni magukat, mert néhány vidéki rendőr
felszólítja őket. A rendőröket is megölik, ahogy
az apjával és Seannel elbántak.
Jenny hallotta, nyílik a furgon ajtaja, és a
rendőr rájuk kiállt, hogy szálljanak ki. Tudta, mi
következik. Kiszállás helyett biztosan lövöldözni
kezdenek. Azután a rendőrök mind meghalnak, és ő
megint egyedül marad velük.
Figyelmeztetnie kell a rendőröket.
De hogyan?
Beszélni nem tud, mert Neumann szorosan
bekötötte a száját.
Mindössze egyetlen dolgot tehet.
Felemelte a lábait, és amilyen erővel csak
tudta, megrúgta a furgon oldalát.
Ha Jenny Colville akciója nem éri el a kívánt
hatást, a Catherine Blake ajtajához közel álló
rendőr számára minden bizonnyal kegyesebb halált
tartogatott volna a sors. Így azonban, amikor a
hang irányába fordította a fejét, Catherine
felemelte a Mausert és lelőtte. A kiváló
hangtompító következtében a lövés hangja éles
pukkanássá szelídült. A golyó áttörte az üveget,
az állkapocs táján vágódott a rendőr fejébe, és
felfúródott az agyába. Szerencsétlen ember
lezuhant a sáros útpadkára, és azonnal meghalt.
Másodiknak a Neumann felőli ajtónál várakozó
rendőr vesztette életét, habár nem az ő lövése
ölte meg. Neumann jobb karját meglendítve
félreütötte a puskáját, Catherine pedig
megfordult, és kilőtt a nyitott ajtón. A golyó a
homloka közepén találta el a rendőrt, és a koponya
hátsó felén távozott. A boldogtalan hanyatt zuhant
a földre.
Neumann kivágta a kocsi ajtaját, és leugrott az
útra. A furgon hátuljánál álló egyik rendőr ellőtt
a feje fölött, és széttörte az ablakot. Neumann
gyors egymásutánban kétszer meghúzta a ravaszt. Az
első golyó a rendőr vállába fúródott, és
megpörgette a tengelye körül. A második
átszakította a szívét.
Catherine kiugrott az autóból, kinyújtott
kezében tartott pisztolyával megcélozta a
sötétséget. A furgon másik oldalán Neumann
ugyanígy tett, csakhogy ő hason feküdt. Mindketten
vártak, mozdulatlanul hallgatóztak.
A negyedik rendőr jobbnak látta, ha segítségért
szalad. Megfordult, és rohanni kezdett a sötétben.
Néhány lépés után Neumann lőtávolába került. Ő
gondosan célzott, és kétszer lőtt. A rendőr
megtorpant, puskája csattant az aszfalton, és ő is
élettelenül zuhant a vizes úttestre.
Neumann összegyűjtötte a holttesteket, és
egymásra rakta a furgon hátuljánál. Catherine
kinyitotta az ajtót. Jenny rémülettől kitágult
szemekkel emelte fel kezeit, hogy eltakarja az
arcát. Catherine a pisztoly agyával az arcába
vágott. Mély vágás nyílt a szeme fölött. – Ha nem
akarod úgy végezni, mint ezek, még egyszer ne
próbálkozz ilyesmivel!
Neumann felemelte Jennyt, és lefektette az út
szélére. Azután Catherine-nel együtt berakta a
rendőrök hulláit a furgon hátuljába. Az ötlet
azonnal megszületett a fejében. A rendőrtisztek a
saját furgonjukkal jöttek idáig, a kocsi néhány
méterre parkolt az út szélén. Elrejtheti a
holttesteket meg a lopott autót a fák között, és a
rendőrségi furgonnal mehetnek tovább a partra.
Órák is eltelhetnek, mire másik rendőr megfordul
errefelé, és felfedezi a társai eltűnését. Addigra
ő és Catherine már az U-Boot fedélzetén utaznak
Németország felé.
Neumann fölnyalábolta Jennyt, és beültette a
rendőrségi furgon hátuljába. Catherine felmászott
a volán mögé, beindította a motort. Neumann
visszament a másik járműhöz, és beült. A motor még
járt. Hátratolatott, megfordult, és nagy
sebességgel Catherine nyomába eredt. Megpróbált
nem gondolni az alig néhány centire fekvő
hullákra.
Két perccel később Neumann befordult egy kisebb
csapásra. Haladt még kétszáz métert, azután
megállt és leállította a motort. Visszarohant az
útra. Addigra Catherine megfordult a furgonnal, és
áttelepedett az utasülésre. Neumann bemászott,
becsapta az ajtót, és elhajtott a helyszínről.
Elrobogtak az úttorlasz mellett, és ráfordultak
a mellékútra. A térkép szerint tizenöt kilométerre
voltak a parti úttól, és további harmincra
Cleethorpestól. Neumann beletaposott a gázba, és
keményen tartotta a kormányt. Amióta észrevette az
MI5 embereit Londonban, most először gondolt arra,
hogy talán sikerül.
Alfred Vicary fel-alá járkált a szobában a
légibázison. Harry Dalton és Peter Jordan
cigarettázva ültek az íróasztalnál. Lockwood
rendőrkapitány mellettük telepedett le, és
geometriai ábrákat rakott ki a gyufaszálakból.
– Nekem nem tetszik a dolog – szólalt meg
Vicary. – Mostanra valakinek már észre kellett
volna vennie őket.
– Az összes főbb útvonalat megfigyelés alatt
tartják – mondta Harry. – Valahol bele kell
ütközniük az úttorlaszokba.
– Esetleg nem is ezen az úton haladnak.
Meglehet, rettenetesen elszámítottam magam.
Hampton Sandsből talán délre mentek. Az U-Bootnak
adott jelzés lehetett trükk is, és már egy kompon
utaznak Írország felé.
– Erre fognak jönni.
– Talán megbújtak valahol, és lefújták a
találkozót. Elrejtőztek egy másik félreeső
faluban, és addig nem mozdulnak, amíg el nem vonul
a vihar.
– Jelzést küldtek a tengeralattjárónak. Jönniük
kell.
– Bármit nem kell megtenniük. Valószínűleg
észrevették az úttorlaszokat, meg a különleges
rendőri készültséget, és elhatározták, hogy
várnak. A következő alkalommal is jelezhetnek a
tengeralattjárónak, és újra próbálkozhatnak, ha az
események lecsendesedtek.
– Egy dologról elfelejtkezik. Nincs rádiójuk.
– Azt hisszük, hogy nincs rádiójuk. Maga elvett
tőlük egyet, és Thomasson talált egy tönkretett
rádiót Hampton Sandsben. De nem lehetünk biztosak
benne, hogy nem volt nekik harmadik is.
– Semmit sem vehetünk biztosra, Alfred. Csak
logikusan következtethetünk.
Vicary sétálgatott, és a telefont bűvölte.
Szólalj már meg az istenit! Csengess végre!
Kétségbeejtő tehetetlenségében felvette a
kagylót, és kérte a kezelőt, hogy kapcsolja a
tengeralattjáró-felderítő termet Londonban. Mikor
végre a vonalba lépett, Arthur Braithwaite hangja
olyan távolinak tetszett, mintha egy torpedókilövő
csőből beszélne.
– Van valami újság, parancsnok?
– Beszéltem a haditengerészettel és a helyi
parti őrséggel. A haditengerészet két cirkálót
indított a megbeszélt helyre, a 745-ös és 128-as
számú hajókat. Egy órán belül Spurn Head-hez
érnek, és azonnal megkezdik a kutatást. A parti
őrség a partközelben ellenőrzi a tengert. A hajnal
első fényeinél a RAF felküldi a felderítő gépeket.
– Ez mikor lesz?
– Reggel hét óra tájban. A sűrű felhőréteg
miatt esetleg kicsit későbben.
– Ezzel valószínűleg elkésünk.
– Nem kényszeríthetem őket, hogy korábban
felszálljanak. Szükségük van elfogadható látási
viszonyokra. Ha most mennének föl, vakrepülést
végeznének. De azért van néhány jó hírem is.
Röviddel hajnal előtt változik az idő. A
felhőtakaró marad, az eső azonban várhatóan eláll,
és a szél is megszűnik. Ez megkönnyíti majd a
kutatást.
– Végül is nem vagyok biztos benne, hogy ezek
jó hírek. A partszakasz lezárásánál számoltunk a
viharral. És a jobb idő a kémek meg az U-Boot
számára is megkönnyíti a manőverezést.
– Lényeges meglátás.
– Utasítsa a haditengerészetet és a RAF-et,
hogy a lehető legdiszkrétebben folytassák a
kutatást. Tudom, hogy erőltetettnek hangzik, de
próbálják az egészet rutinellenőrzésnek
feltüntetni. És mondja meg mindenkinek, hogy
gondolják meg, miről beszélnek a rádiójukon. A
németek is hallgatnak bennünket. Sajnálom
Braithwaite kapitány, de tovább nem látok előre.
– Megértettem. Továbbítom a kívánságait.
– Köszönöm.
– És próbáljon pihenni, Vicary őrnagy. Ha a
kémei ma éjjel próbálnak eljutni a
tengeralattjáróra, megállítjuk őket.
Gardner és Sullivan rendőrök egymás mellett
pedáloztak Louth sötét utcáin. Gardner öles
termetű, esetlen, középkorú férfi volt, Sullivan
vékony és fürge, alig töltötte be a huszadik
életévét. Lockwood rendőrfőnök arra utasította
őket, hogy kerekezzenek el a falutól délre
felállított úttorlaszhoz, és váltsanak le két
rendőrt. Gardner biciklizés közben egyfolytában
panaszkodott. – Meg tudnád nekem mondani, hogy a
londoni bűnözők a vihar kellős közepén miért
mindig erre menekülnek? – Sullivan felettébb
izgatott volt. Élete első nagy embervadászatán
vett részt. És először viselt szolgálatban
fegyvert. A rendőrőrs fegyverszobájából kivett,
harmincéves, zavaros puskát átvetette a vállán.
Öt perc múlva elértek a kereszteződéshez, ahol
a feltételezett úttorlasznak lennie kellett. A
hely teljesen elhagyatottnak látszott. Gardner a
kerékpár váza mentén lelógatott lábakkal
álldogált. Sullivan lefektette a biciklijét,
felkapcsolta a lámpáját, és körbe világított a
helyszínen. Először a guminyomokat látta meg,
azután a szétszóródott üvegszilánkokat.
– Gyere ide! Gyorsan! – kiabált a társának.
Gardner lekászálódott a bicikliről, és
odatámasztotta Sullivan járgánya mellé.
 – Mindenható Isten!
– Nézd meg a nyomokat. Két jármű, az egyiken ők
utaztak, a másik a mienk. Amikor megfordultak, a
kerekek belementek az útpadka sarába. Remekül
követhető nyomokat hagytak nekünk.
– Hát igen. Az ember látja, hogy merre
vezetnek. Én visszamegyek az Örsre, és riasztom
Lockwoodot. Az ég szerelmére, légy óvatos!
Sulivan kerekezett az úton, egyik kezében
tartotta a zseblámpáját, és figyelte a fokozatosan
elhalványodó nyomokat. Az úttorlasz helyétől száz
méterre a nyomok megszakadtak. Sullivan előre ment
még négyszáz métert, kereste a rendőrségi furgon
bármilyen jelét.
Még egy kicsit előbbre kerekezett, és akkor
újabb guminyomokat vett észre. Ezek különböztek az
előzőtől. Ahogy haladt előre, egyre kivehetőbbek
és élesebbek lettek. Nyilvánvalónak látszott, hogy
szemből jövő járműtől származtak.
A kiindulási pontig követte a nyomokat, és
észrevette a fák közé vezető keskeny ösvényt.
Amikor arra világított a zseblámpájával, friss
keréknyomokra bukkant. Vízszintesen irányította
előre a fénycsóvát, de nem tudta áttörni a
sötétséget. Lefelé pillantva megállapította, hogy
a mély, felázott csapáson biciklivel nem képes
átvergődni. Leszállt, a kerékpárt nekitámasztotta
egy fának, és gyalog törtetett tovább.
Két perccel később megpillantotta a furgon
hátulját. Odakiáltott, de nem kapott választ.
Megnézte közelebbről. Nem rendőrségi autó volt,
mert londoni rendszámmal közlekedett, és a típusa
is eltért. Sullivan lassan közelítette meg. Az
utasülés felől bevilágított a furgon belsejébe. Az
első üléseken nem ült senki. A hátsó rakodótérbe
irányította a zseblámpa fénysugarát.
És akkor meglátta a holttesteket.
Sullivan a fák között hagyta az autót, és
amilyen gyorsan csak tudott, visszakerekezett
Louth-ba. A rendőrőrsre érve azonnal telefonált
Lockwood rendőrkapitánynak az RAF-bázisra.
– Mind a négyen meghaltak – mondta a rohanástól
kifulladva. – Egymásra hányva fekszenek a kocsi
hátuljában, de nem a sajátjukban. Úgy látszik, a
szökevények ellopták a rendőrségi furgont. Az úton
látott nyomok alapján merem állítani, hogy
visszafelé tartottak Louth-ba.
– A holttestek most hol vannak? – kérdezte
Lockwood.
– Ott hagytam őket az erdőben, uram.
– Menjen vissza, és mellettük várja meg a
segítséget.
– Igen, uram. Lockwood letette a kagylót. –
Négy halott. Jóságos isten!
– Nagyon sajnálom, rendőrfőnök. Ennyit az
ötletemről, hogy elrejtőztek valahol.
Nyilvánvalóan itt járnak a közelben, és mindent
elkövetnek a menekülésük érdekében, még négy ember
hidegvérű meggyilkolását is.
– Van még egy problémánk, hogy a rendőrségi
furgonnal közlekednek. Időbe telik, mire az
úttorlaszoknál álló rendőröket értesíteni tudjuk
erről. Miközben a maga kémei veszedelmesen közel
jutnak a parthoz. –Lockwood a térképhez sétált. –
Itt fekszik Louth, éppen tőlünk délre. Számtalan
másodrendű utat választhatnak a tengerpartig.
– Csoportosítsa át az embereit. Vonjon össze
minden erőt Louth és a part között.
 – Ez magától értetődik, de időbe telik. És a
kémei ugrásra vannak tőlünk.
– Még egy dolgot kérek – mondta Vicary. –
Lehetőleg feltűnés nélkül hozassa ide azokat a
halott rendőröket. Amíg mindenen túl nem vagyunk,
ki kell agyalnunk valami magyarázatot a halálukra.
– De mit mondok a családjuknak? – csattant fel
Lockwood, és kiviharzott a szobából.
Vicary felkapta a telefont. A kezelő kapcsolta
neki az MI5 londoni főhadiszállását. Az osztály
telefonközpontosától Boothbyt kérte, és várta a
kapcsolást.
– Halló, Sir Basil. Attól tartok, nagy bajban
vagyunk.
Amikor a cleethorpes-i tengerparton Neumann
lassított, majd befordult a raktárházak és
csónakházak sorára, heves szél kavarta az esőt.
Megállt, és kikapcsolta a motort. Már közeledett a
hajnal. A derengő fényben látta a kis rakpartot,
amelyhez számos halászhajó volt kikötve, míg több
különféle hajócska lehorgonyozva ringatózott a
fekete vízen. Még megfelelő időben értek a partra.
Két alkalommal ütköztek útakadályba, de a
rendőrségi furgonnak köszönhetően mindkétszer
kérdés nélkül engedték át őket.
Jack Kincaid lakása tudomásuk szerint az egyik
garázs fölött volt. Külső falépcső vezetett az
ajtóig. Neumann kiszállt, felmászott a lépcsőkön,
és az ajtóhoz közeledve önkéntelenül elővette a
Mauserét. Halkan kopogtatott, de választ nem
kapott. Megpróbálkozott a kilinccsel, az ajtó
kinyílt, és ő belépett.
Orrát azonnal megcsapta a helyiség kellemetlen
bűze, a rothadó szemét, az áporodott
cigarettacsikkek, a mosdatlan testek és a
kiloccsant alkohol elviselhetetlen szagorgiája.
Elővette zsebéből a lámpáját, és felkapcsolta. A
fénycsóva egy csupasz matracon alvó, öles férfire
esett. Neumann átment a szemetes szobán, és
csizmájának orrával oldalba lökte a férfit.
– Maga Jack Kincaid?
– Igen. És maga kicsoda?
– James Porter vagyok. Állítólag maga szállít
el a hajóján.
– Oh, igen. Persze. – Kincaid megpróbált
felülni, de képtelen volt rá. Neumann egyenesen az
arcába világított. Legalább hatvanéves lehetett,
és darabos arca kemény alkoholizmusról árulkodott.
– Ivott egy keveset tegnap este, Jack? –
kérdezte Neumann.
– Hát néhány kortyot.
– Melyik a maga hajója?
– A Camilla.
– Pontosan hol áll?
– A rakpart végében. El sem tudja téveszteni.
Kincaid újra álomba zuhant.
– Ugye nem bánja, Jack, ha kicsit kölcsönveszem
a hajóját? Kincaid nem válaszolt, csak erősen
hortyogott.
– Ezer köszönet, Jack.
Neumann elhagyta a szobát, és visszaült a
furgonba.
– A kapitányunk nincs abban az állapotban, hogy
vízre szálljon. Az eszméletlenségig részeg.
– A hajó neve?
– Camilla. Azt mondta, hogy a móló végében áll.
 – Van ott még valami más is.
– Micsoda?
– Rögtön meglátja.
Neumann figyelte a látóterébe lépő rendőrt.
– Nyilván megfigyelés alatt tartják az egész
partvidéket – mondta.
– Nagyon csúnya dolog. Újabb szükségtelen
bonyodalom.
– Essünk túl rajta. Ma éjjel több embert öltem
meg, mint egész szolgálatom alatt az ejtőernyős
vadászoknál.
– Mégis mit gondol, Vogel miért küldte ide?
Neumann erre nem válaszolt. – Mi legyen Jennyvel?
– Magunkkal visszük.
– Én itt akarom hagyni. Már nem lehet a
hasznunkra.
– Nem értek egyet. Ha megtalálják, rengeteg
dolgot elmondhat nekik. És különben is, ha tudják,
hogy van egy túsz a fedélzeten, kétszer is
meggondolják a megállításunkra tett lépéseiket.
– Ha abban reménykedik, hogy egy angol
állampolgár jelenléte miatt habozni fognak ránk
tüzelni, akkor téved. Ehhez túl nagy a tét. Ha
elkerülhetetlen, mindnyájunkat gondolkodás nélkül
megölnek.
– Akkor legyen úgy. A lány velünk jön.
Amennyiben feljutottunk a tengeralattjáróra, ott
hagyjuk a hajón. Az angolok megmentik, és semmi
bántódása nem esik.
Neumann rájött, hogy csak időpocsékolás lenne
tovább vitatkozni vele. Catherine hátrafordult, és
angolul szólt Jennyhez. – Semmi további hősködés.
Ha egyetlen rossz mozdulatot teszel, azonnal
lelőlek.
Neumann a fejét ingatta. Begyújtotta a motort,
sebességbe tette a furgont, és elindult a mólón.
A kikötő szélén posztoló rendőr meghallotta a
motorzajt, megállt és felpillantott. Észrevette,
hogy egy rendőrségi furgon tart feléje. Különös,
gondolta. A váltás érkezése nyolc órakor volt
esedékes. Figyelte a lefékező autót és a kiszálló
két embert. Igyekezett kivenni az alakjukat a
sötétben, és néhány pillanat alatt rájött, hogy
nem rendőrtisztek. Egy férfi és egy nő, nagy
valószínűséggel a szökevények.
Akkor hirtelen elszorult a szíve. Mindössze egy
háború előtti revolver volt nála, amelyik gyakran
csütörtököt mondott. A nő feléje sétált. A karja
meglendült, azután valami megvillant a kezében, de
csak fojtott puffanás hallatszott. Érezte, hogy a
golyó feltépi a mellét, és elvesztette az
egyensúlyát.
Utoljára még látta a Humber folyó kavargó,
piszkos vizét.
Ian McMann halász volt, aki azt hitte, hogy az
ereiben keringő ősi kelta vér minden halandónál
nagyobb erőt ad neki. Életének hatvan évét az
Északi-tenger mellett töltötte, és valahányszor
vízre szállt, segélykérő jelzéseket vélt hallani.
Állította, hogy tengerbe veszett emberek szellemei
lebegnek a rakpartok és kikötők vízében. Ismert
olyan kísértethajókat, amelyeknek soha még a
közelébe sem ment. Cleethorpesben mindenki igaznak
fogadta el ezeket az állításokat, de azért
titokban arra gondoltak, hogy Ian McMann túl sok
éjszakát töltött egyedül a tengeren.
 Szokása szerint ma is ötkor kelt, habár a
lehangoló időjárásjelentés alapján számíthatott
rá, hogy a hajók nem futhatnak ki. Éppen a
konyhaasztalnál fogyasztotta reggeli zabkásáját,
amikor zajt hallott a móló felől.
Az eső kopogása megnehezítette más hangok
felismerését, de McMann megesküdött volna, hogy
valami vagy valaki a vízbe esett. Tudta, hogy kint
egy rendőr őrködik – tegnap lefekvés előtt vitt
neki forró teát meg egy szelet tortát – és azzal
is tisztában volt, hogy miért áll ott. A rendőrség
két londoni személyt keresett, akiket
gyilkossággal gyanúsítottak. Arra gondolt, nem
lehettek közönséges gyilkosok. Húsz éve élt
Cleethorpesben, de nem emlékezett olyan esetre,
hogy rendőrség a vízparton őrködött volna.
McMann konyhaablakából remek kilátás nyílt a
mólóra és a Humber folyó torkolatára. Felkelt az
asztaltól, elhúzta a függönyt, és kinézett. A
rendőrnek nyomát sem látta. Felvette az
esőkabátját és a viharkalapját, felkapta az ajtó
melletti kisasztalról a zseblámpáját, majd kiment
a sötétbe.
A világító lámpával a kezében előre indult.
Néhány lépés után meghallotta, hogy bekapcsolják
és életre keltik egy hajó dieselmotorját.
Meggyorsította a lépteit, és megfigyelte, hogy a
Camilláról, Jack Kincaid hajójáról van szó.
Ez az eszetlen kimegy ilyen viharban? –
kérdezte magától.
Kiabálva rohanni kezdett. – Jack! Jack! Állj
meg! Hová a fenébe készülsz?
Akkor észrevette, hogy a Camilla köteleit
eloldozó, és a hátulsó fedélzetre felugró férfi
nem Jack Kincaid. Valaki éppen ellopja a hajóját.
A rendőrt keresve körülnézett, de az eltűnt. A
férfi belépett a kormányosfülkébe, gázt adott, és
a Camilla orra lassan elfordult a mólótól.
McMann rohant és ordítozott. – Maga ott!
Azonnal forduljon vissza!
Azután egy másik személy lépett ki a
kormányosfülkéből. McMann látta egy fegyver
torkolattüzének villanását, de hangot nem hallott.
Érezte, hogy a golyó elsüvít a feje mellett,
veszedelmesen közel. Néhány üres hordó mögé bukott
a földre. Még két lövedék csapódott a mólóra,
azután a lövöldözés abbamaradt.
McMann felállt, és látta a nyílt tenger felé
suhanó Camilla tatját.
Csak azután vette észre az öböl olajos vízében
lebegő valamit.
– Azt hiszem, ezt személyesen kell
meghallgatnia, Vicary őrnagy.
Vicary átvette Lockwood kezéből az egyik
telefonkagylót. Ian McMann volt a vonalban
Cleethorpesból.
– Kezdje elölről, Ian – biztatta Lockwood.
– Két ember most lopta el Jack Kincaid
halászhajóját, és a nyílt vízre tartanak.
Vicary felcsattant. – Szentséges Isten! Honnan
telefonál?
– Cleethorpesból.
Vicary pislogva nézte a térképet. –
Cleethorpes? Volt ott emberünk?
– Volt – mondta McMann. – A szívében egy
golyóval éppen most lebeg a vízben.
Vicary halkan káromkodott, majd folytatta. –
Hányan voltak?
 – Szerintem legalább ketten.
– Egy férfi és egy nő?
– Túl messze jutottak és sötét is volt.
Egyébként, amikor elkezdtek lőni rám, lebuktam a
földre.
– Egy fiatal lányt nem látott velük?
– Nem.
Vicary a tenyerével befogta a beszélő
mikrofonját. – Talán még abban a furgonban van.
Küldjön oda egy embert, amilyen gyorsan csak
lehet. Lockwood bólintott..
– Mondjon nekem valamit a lopott hajóról –
kérte Vicary McMannt.
– Halászhajó, a neve Camilla. Elég rossz
állapotban van. Én ilyen szélben nem mennék ki
vele a tengerre.
– Még egy kérdés. Van a Camillának rádiója?
– Amennyire én tudom, nincs.
Hála istennek, gondolta Vicary. Azután
elbúcsúzott az embertől. – Köszönöm a segítségét.
Lockwood a térkép mellett állt. – Nos, a jó hír
az, hogy pontosan tudjuk, merre járnak. Mielőtt
elérnek a nyílt tengerre, át kell jutniuk a Humber
folyó torkolatán. Ez csak egy mérföldnyire esik a
mólótól. Nincs mód arra, hogy előtte megállítsuk
őket. De a Spurn Head-hez kivezényelt
haditengerészeti cirkálókon soha nem juthatnak
keresztül. Ez a halászhajó nem egyenrangú ellenfél
nekik.
– Azért jobban örülnék, ha egy hajóval mi is
vízen lehetnénk.
– Ez éppenséggel megoldható.
 – Valóban?
– A Lincolnshire-i megyei rendőrkapitányságnak
van egy kisebb hajója a folyón, a Rebecca. Most
éppen Grimsbyben tartózkodik. Nem a nyílt tengerre
épült, de szükség esetén megfelel. És sokkal
gyorsabb egy öreg halászhajónál. Ha azonnal útra
kelünk, hamarosan utolérhetjük őket.
– A Rebeccán van rádió?
– Persze. Tudjuk tartani magával a kapcsolatot.
– És mi a helyzet a fegyverekkel?
– Tudok hozni néhány öreg puskát a grimsby-i
rendőrőrs fegyverszobájából. De azok
megtréfálhatnak bennünket.
– Szüksége van legénységre is. Vigye magával az
én embereimet. Én itt maradok, hogy tarthassam a
kapcsolatot Londonnal. Ilyen időben nem sok
hasznomat venné a hajón.
Lockwood elmosolyodott, megveregette Vicary
hátát, és kiment. Clive Roach, Harry Dalton és
Peter Jordan elindultak utána. Vicary felemelte a
telefont, hogy tájékoztassa Boothbyt a
fejleményekről.
Miközben a Camilla siklott a Humber folyó
torkolati vízén, Neumann gondosan követte a
hajózási jeleket. A hajó körülbelül tizenkét méter
hosszú volt, széles gerendázatú, és erősen ráfért
volna a festés. Jennyt a hátulsó fedélzet kisebb
kabinjában hagyta. Catherine mellette állt a
kormányfülkében. Keleten lassan világosodott az
ég. A zuhogó eső verte az ablakot. Látta, hogy a
hullámok Spurn Head felé rohannak. A
világítótorony sötéten magasodott a tenger fölé. A
kormánykerék mellé beépítettek egy iránytűt.
Neumann keletnek fordította a hajó orrát, teljes
gázt adott a motornak, és kisiklott a nyílt vízre.

HATVAN
Északi-tenger, Spurn Head
Az U-509-es közvetlenül a vízfelszín alatt
lebegett. Hajnali fél hatra járt az idő. Max
Hoffman az irányító toronyban állt, a periszkópon
figyelte a tengert, és kávét iszogatott. Égtek a
szemei a megerőltetéstől, mert egész éjjel a
fekete víztükröt kémlelte. Belefájdult a feje is.
Nagy szüksége lett volna néhány órai alvásra.
Az első tisztje lépett a parancsnoki hídra. –
Harminc perc múlva lezárjuk a légzsilipeket,
kapitány úr.
– Tisztában vagyok az idővel, első tiszt.
– Nem kaptunk további jelzéseket az Abwehr-
ügynököktől, kapitány úr. Azt hiszem, számolnunk
kell a lehetőséggel, hogy elfogták vagy megölték
őket.
– Figyelembe vettem ezt a lehetőséget, első
tiszt.
– Hamarosan kivilágosodik, kapitány úr.
– Igen. Ez a jelenség reggelente minden nap
bekövetkezik. Még Angliában is.
– Az én álláspontom szerint nem lenne
biztonságos továbbra is ilyen közel maradni az
angol partokhoz. A vízmélység itt nem elegendő
ahhoz, hogy elmenekülhessünk az angol wabok elől –
mondta az első tiszt, a német tengerészek között
elterjedt szlenget használva a mélyvízi bombákra.
– Tökéletesen tudatában vagyok a helyzet
veszélyességének, első tiszt. De itt maradunk a
találkozási ponton, amíg a légzsilipek be nem
zárulnak. És ha még mindig biztonságosnak ítélem
meg a helyzetet, egy kicsit tovább is.
– De kapitány úr…
– Szabályszerű rádiójelzést küldtek nekünk,
hogy jönnek. Fel kell tételeznünk: lopott, éppen
csak tengerbiztos hajón utaznak, és arra is
számíthatunk, hogy kimerültek vagy esetleg
megsebesültek. Addig maradunk itt, amíg meg nem
érkeznek, vagy minden kétséget kizáróan meg nem
győződöm róla, hogy nem jönnek. Világos?
– Igen, kapitány úr.
Az első tiszt eltávozott. Hoffman arra gondolt,
mekkora seggfej.
Az alacsony merülésű, belső motorral felszerelt
Rebecca alig volt hosszabb kilenc méternél, a kis,
nyitott kormányállásnál egymásnak szorulva tudott
csak két ember megkapaszkodni. Lockwood
előretelefonált, és mire odaértek, a hajó motorját
már járatták.
A négy férfi – Lockwood, Harry, Jordan és Roach
– felkapaszkodott a fedélzetre. Egy kikötőmunkás
eloldotta a köteleket, és Lockwood a vízre
kormányozta a hajót.
Teljes sebességre kapcsolt. A karcsú hajóorr
kiemelkedett a vízből, és belefúródott a szél
korbácsolta hullámokba. A keleti derengés lassan
elűzte az éjszaka sötétjét. A kikötő oldaláról
kibontakoztak a világítótorony körvonalai. Előttük
üres volt a tenger.
Harry lehajolt, megragadta a rádió
kézibeszélőjét, és tájékoztatta a Grimsby-ben
maradt Vicaryt az eseményekről.
 A Rebeccától öt mérföldnyire keletre a 745-ös
cirkáló manőverezett, cikcakkban haladt a hullámzó
tengeren. A kapitány és az első tiszt a
parancsnoki hídon álltak, és az esőfüggönyön át,
szemükhöz emelt messzelátóval kémlelték a
látóhatárt. Hasztalan fáradtság volt. A sötétség
és a szakadó eső mellett a köd is leszállt, és
tovább rontotta a látási viszonyokat. Ilyen
helyzetben száz méternyire el lehet menni a
tengeralattjáró mellett anélkül, hogy az ember
észrevegye. A kapitány odalépett a
térképasztalhoz, amelyre a navigátor bejelölte a
következő irányváltoztatást. A kapitány parancsára
a cirkáló 90 fokkal jobbra fordult, és folytatta
az útját. Azután utasította a rádiókezelőt, hogy
megváltozott útirányukról tájékoztassa a
tengeralattjáró-felderítő termet.
Londonban Arthur Braithwaite a térképasztal
fölé hajolt, és közben teljes erővel támaszkodott
a botjára. Személyesén ellenőrizte, hogy a
haditengerészet és a RAF őrjáratainak friss adatai
a beérkezést követően felkerülnek-e a
terepasztalra. Tudta, hogy ilyen időjárási és
látási viszonyok között csekélyek a kilátások,
hogy az U-Bootot megtalálják, hacsak nem
tartózkodik a felszínen. Viszont, ha a
tengeralattjáró közvetlenül a víz szintje alatt
lebeg, majdnem lehetetlen felfedezni.
Adjutánsa átadott neki egy üzenetlapot. A 745-
ös cirkáló éppen irányt változtatott, és kelet
felé tartott. A másik cirkáló, a 128-as, két
mérfölddel távolabb délre hajózott. Braithwaite a
térképasztal fölött behunyta a szemét, megpróbálta
agyában lejátszani a kutatás menetét. Közben
elkalandoztad gondolatai: „Isten verjen meg, Max
Hoffman! Hol a pokolban vagy? „
 A Camilla, habár ezt Horst Neumann nem
érzékelte, pontosan hét mérföldnyire keletre volt
Spurn Headtól. A körülmények percről percre
rosszabbodtak. Az eső átláthatatlan függönyt
képezett előttük, hatalmas cseppek verődtek a
kormányosfülke ablakának, teljesen elvették a
kilátást. Az északról támadó szél és az áramlás
folyamatosan eltérítette a hajót. Neumann a
műszerfal iránytűjét használva küszködött a keleti
irány megtartásáért.
A legnagyobb gondot a tenger okozta. Az elmúlt
fél órában szakadatlanul ismétlődött a hányingert
keltő hullámvasutazás. A hajó felkapaszkodott egy
nagy hullámra, a tetején egy pillanatra megállt,
azután alábukott a következő hullámvölgybe. A
mélyben gyakran úgy tetszett, hogy rögtön elnyeli
a szürkés-zöld tengerár. A fedélzeten folyamatosan
átcsapott a víz. Neumann már nem érezte a lábait.
Először pillantott lefelé, és észrevette, hogy
több centis, jeges vízben áll.
Valami csoda folytán még mindig sikerülhet,
gondolta. A halászhajó kiállta a tenger minden
rájuk szabott büntetését. Az órája 5:30-at
mutatott, így maradt fél órájuk a légzsilipek
bezárásáig, és a tengeralattjáró eltávolodásáig.
Képesnek érezte magát, hogy állandóan a helyes
irányban tartsa a hajót, és biztos volt a hely
pontos elérésében. Az ellenségnek semmi jelét sem
tapasztalta.
Csak egyetlen problémája maradt, hogy nem volt
rádiójuk. Catherine-ét Londonban vesztették el, a
másikat Martin Colville puskalövése tette tönkre
Hampton Sandsben. Remélte, hogy a hajón talál
rádiót, de csalódnia kellett. Ezáltal nem volt
eszközük, amellyel jelzést küldhettek volna az U-
Bootnak.
 Egyetlen választása maradt, hogy felkapcsolja a
halászhajó jelzőfényeit.
Ezzel elkerülhetetlenül hazardírozott. De a
tengeralattjáró csak akkor szerezhet tudomást
arról, hogy a találkahelyhez közelednek, ha
meglátják őket. És ilyen időjárási viszonyok
között csak akkor lehet észrevenni a Camillát, ha
kivilágítja. Csakhogy amennyiben az U-Boot
megláthatja őket, felfedezhetik bármelyik közelben
járó angol csatahajóról, vagy a parti őrség
cirkálóiról is.
Neumann úgy számított, hogy néhány mérföldre
lehet a találkozóhelytől. Még öt perc türelmet
kényszerített magára, azután bekapcsolta a
lámpákat, és a Camilla kivilágítva hánykolódott
tovább.
Jenny Colville harmadszor hajolt a vödör fölé,
és dobta ki a taccsot. Csodálkozott, hogy valami
egyáltalán feljött a gyomrából. Megpróbált
visszaemlékezni, mikor evett utoljára. Tegnap este
nem vacsorázott, mert dühös volt az apjára, és
tulajdonképpen ebédre sem evett semmit. Talán
reggelizett, de az nem volt több egy teánál és
süteménynél.
A gyomra megint összerándult, de ezúttal nem
jött föl semmi. Egész életét a tenger mellett élte
le, de csak egyszer szállt hajóra – az apjával és
az iskolatársaival egésznapos kiránduláson
körülhajózták a Wash-öblöt –, így azután soha nem
szerezhetett a mostanihoz hasonló tapasztalatokat.
A tengeribetegség teljesen megbénította. Meg
akart halni. Kétségbeesetten vágyott a friss
levegő után. A hajó állandó hánykolódását és
imbolygását tehetetlenül kellett elviselnie.
Nekiütődött mindennek, karjai és lábai tele voltak
zúzódásokkal, kék-zöld foltokkal. És még ehhez
járult az elviselhetetlen zaj, a motorok
fülsiketítő dübörgése és zakatolása.
Úgy érezte, hogy a gépek tetején ül.
A világon semmire nem vágyott jobban, mint hogy
elhagyhassa a hajót, és újra szilárd talajt
érezhessen a lába alatt. Százszor is megfogadta
magában, hogy ha túléli ezt a kalandot, soha
többet nem ül hajóra. Azután végiggondolta a
lehetőségeit. Mi történik, ha ezek célba jutnak?
Mit akarnak kezdeni vele? Biztosan nem ezzel a
hajóval akarják megtenni az egész utat
Németországig. Valószínűleg találkoznak egy másik
hajóval. És akkor mi történik? Megint magukkal
hurcolják, vagy ott hagyják egyedül a hajón? Ha
magára hagyják, soha nem találnak rá. Ilyen
viharban, segítség nélkül belevész az Északi-
tengerbe.
A hajó meredeken süllyedt lefelé egy újabb
hatalmas hullám lejtőjén. Jenny előrezuhant a
kabinban, jól beverte a fejét.
Átmeneti börtönének egyik oldalán volt két
kabinablak. Összekötözött kezével letörölte a
párát az egyikről, és kinézett a tengerre. Az
egymás nyomában hömpölygő zöld vízhegyek halálra
rémítették.
Azért valami másra is felfigyelt. A víz forrt,
és alulról egy sötét, csillogó tömeg emelkedett a
felszínre. Azután örvényleni kezdett a tenger, a
hatalmas, szürke valami úgy bukkant föl, mint a
gyermekmesék tengeri szörnyei, oldalán zuhogott le
a víz.
Max Hoffman kapitány beleunt a tízmérföldes
távolságtartásába, és elhatározta, hogy egy-két
mérfölddel közelebb merészkedik a parthoz. A nyolc
mérföldes jelzésnél várakozott, mereven bámult a
sötétbe, amikor hirtelen megpillantotta az apró
halászhajó irányfényeit. Kiadta a parancsot a
kiemelkedésre, és két perccel később ott állt a
parancsnoki hídon a szakadó esőben, mélyeket
lélegzett a hideg, tiszta levegőből, és szeméhez
szorította a Zeiss messzelátót.
Neumann először azt hitte, hogy képzelődik.
Csak egy futó pillanatra látta, azután a hajó
lebukott a következő hullámhegyről, és mindent
elborított a tenger. A hajóorr olyan mélyen
fúródott a víz alá, mint ásó a porhanyós földbe,
és néhány másodpercre az egész előfedélzet víz alá
került. De a halászhajó valahogyan ebből a
helyzetből is kievickélt, és nekirontott a
következő hullámhegynek. Azután a vízfüggöny újra
eltakarta a kilátást.
A hajó szünet nélkül süllyedt és emelkedett.
Aztán az egyik hullámhegy tetejéről Neumann végre
megpillantotta egy német tengeralattjáró
összetéveszthetetlen körvonalait.
A Rebecca hánykolódó tatjáról Peter Jordan
vette észre elsőnek a tengeralattjárót. Lockwood
néhány másodperccel később látta meg, de ő
felfedezte a Camilla irányfényeit is. Talán
négyszáz méterre lehetett az U-Boot oldalától, és
sebesen közeledett feléje. Lockwood élesen
elfordította a Rebeccát, hogy elvágja a másik hajó
útját, majd megragadta a rádió kézibeszélőjét, és
riasztotta Alfred Vicaryt.
Vicary odaugrott a telefonhoz, amely közvetlen
vonalon összekötötte a tengeralattjáró-felderítő
teremmel.
– Braithwaite parancsnok, hall engem?
 – Igen. Itt vagyok, és közvetlen vonalon már
mindenről értesültem. –Tehát?
– Attól tartok, komoly nehézségünk támadt. A
745-ös cirkáló egy mérföldre délre hajózik a
tengeralattjárótól. Rádióüzenetet küldtem a
kapitánynak, aki most siet a helyszínre. De ha a
Camilla valóban csak négyszáz méterre van az U-
Boottól, az ér oda elsőnek.
– A francba!
– Magának még egy eszköz a rendelkezésére áll,
Mr. Vicary, és ez a Rebecca. Javasolom, hogy
vegyék igénybe. A maga emberei csinálhatnak
valamit, hogy lassítsák a hajó útját, amíg a
cirkáló be tud avatkozni.
Vicary letette a telefont, és felkapta a rádió
mikrofonját.
– Lockwood rendőrfőnök, itt Grimsby, vétel.
– Lockwood beszél, vétel.
– Kapitány, figyeljen jól. A segítség úton van,
de azt akarom, hogy addig támadjanak rá arra a
halászhajóra.
Lockwood, Harry, Roach és Jordan mindnyájan
hallották a beszélgetést, mert a pokoli idő elől a
kabinban szorongva kerestek menedéket.
Lockwood a szél süvítését és a Rebecca
motorjának dübörgését túlkiabálva kérdezte: –
Ennek elment az esze?
– Nem – mondta Harry –, csak kétségbeesett. Oda
tud érni időben?
– Feltétlenül, de egyenesen belefutunk az U-
Boot fedélzeti fegyvereinek csövébe.
Szótlanul néztek egymásra. Végül megint
Lockwood szólalt meg. A hátuk mögött, abban a
ládában vannak az életmentő mellények. És vegyék
elő a puskákat. Van egy olyan érzésem, hogy
szükség lesz rájuk.
Ezután visszanézett a tengerre, és meglátta a
Camillát. Kicsit változtatott az útirányukon, és a
legnagyobb sebességre kapcsolta a motort.
Max Hoffman az U-509-es parancsnoki hídján
állt, és a gyorsan közeledő Rebeccát figyelte.
– Társaságot kaptunk, első tiszt. Polgári hajó,
három vagy négy emberrel a fedélzetén.
– Látom őket, kapitány úr.
– A sebességükből és az irányukból ítélve ki
merem jelenteni, hogy az ellenség készül
köszönteni bennünket.
– Fegyvertelennek látszanak, kapitány úr.
– Igen. Küldjön egy figyelmeztető lövést a
fedélzeti fegyverekből. Lőjenek a fejük fölé. Nem
akarok felesleges véráldozatot. Ha ellenállnak,
tüzeljenek egyenesen a hajóra. De a merülési
vonalra, első tiszt, ne a kabinra.
– Igenis, kapitány úr – vágta rá az első tiszt.
Hoffman hallotta, hogy parancsokat osztogat, majd
harminc másodperc elteltével az U-Boot Bootskanone
típusú fedélzeti gépágyúja átlőtt a Rebecca
fölött.
Habár az U-Bootok ritkán bocsátkoztak felszíni
fegyveres harcba, az első fedélzeti gépágyú 10.5
centiméteres robbanó lövege még nagyobb hajóknak
is végzetes sérülést tudott okozni. Az első lövés
magasan elszállt a Rebecca fölött. A tíz
másodperccel később leadott második, már sokkal
közelebb csapódott a vízbe.
Lockwood odakiáltott Harrynek. – Szerintem ez
volt az utolsó figyelmeztetés. A következő elsöpör
bennünket a vízről. Ez a maguk dolga, de halottan
senkinek sem lehetünk a segítségére.
– Forduljon el – ordította Harry.
Lockwood eltekerte a kormányt, és félkört írt
le a motorossal. Harry visszanézett a
tengeralattjáróra. A Camilla már kétszáz méterre
megközelítette, és egyetlen átkozott lépést sem
tehettek ellene. Harry magában dühöngött. Az isten
verje meg! Hol az a cirkáló?
Azután felvette a kézibeszélőt, és elmondta
Vicarynak, hogy semmit sem tehetnek a megállításuk
érdekében.
Jenny meghallotta az U-Boot fedélzeti ágyújának
durranását, és látta a másik hajó felé száguldó
lövedék felvillanását. Hála istennek, gondolta,
nem vagyok egyedül. De újra elszontyolodott,
amikor a tengeralattjáró második lövése után látta
megfordulni a kis motorost.
Rögtön utána megkeményítette magát. Ezek német
ügynökök. Megölték az apámat, még hat másik embert
az éjszaka folyamán, és most arra készülnek, hogy
elmeneküljenek. Tennem kell valamit, hogy ezt
megakadályozzam.
De mit tehetne? Egyedül volt, a kezei és a
lábai összekötözve. Arra gondolt, megpróbálja
kiszabadítani magát, feloson a fedélzetre, és
valamivel leüti őket. De ha észreveszik, habozás
nélkül megölik. Esetleg tüzet okozhatna, ám akkor
a füst és a lángok csapdájába kerül, és egyedül ő
hal bele…
Gondolkozz, Jenny! Gondolkozz!
Ez persze nem volt könnyű a hajómotor állandó
dübörgése közben. A zaj majdnem őrületbe kergette.
És akkor eszébe jutott. Igen, ez az!
 Amennyiben valahogyan el tudná rontani a motort
– akárcsak néhány percre is –, az segíthetne
rajta. Ha egy hajó üldözőbe vette őket, akkor
jöhetnek mások is, esetleg nagyobb hajók, amelyek
viszonozni tudják a német tengeralattjáró
lökéseit.
A zaj olyan erős volt, mintha a motor pontosan
alatta dübörögne. Nagy nehezen lábra állt,
félrelökte az eddig ülőhelyül szolgáló összetekert
hajókötelet és vitorlavásznat. Rögtön megtalálta a
padlóba épített ajtót. Sikerült kinyitnia, és az
arcába csapott a Camilla motorjából áradó hőség,
meg a mennydörgő hang.
Figyelmesen nézegette. Semmit sem tudott a
motorokról. Egyszer Sean megpróbálta elmagyarázni
neki, hogy mit javít rozoga, öreg tragacsán.
Valami mindig elromlott rajta, de akkor miről is
beszélt? Az üzemanyagtovábbításról és
benzinpumpáról magyarázott neki. Persze ez a motor
biztosan különbözik a Sean teherautójában lévőtől.
Először is dízelmotor, Sean autója pedig benzinnel
megy. Egy dolgot azonban tudott: bármilyen
motorról legyen is szó, üzemanyagra szüksége van.
Vágd el az üzemanyag utánpótlást, és a szerkezet
leáll.
De hogyan? Közelről is megnézte a motort. A
tetején számtalan fekete fémcső vezetett
keresztül, amelyek mind egy pont felé tartottak.
Lehet, hogy ezek az üzemanyagcsövek? És a
találkozási pontjukon van a szivattyú?
Jenny körülnézett. Szerszámokra lenne szüksége.
A tengerészek mindig visznek magukkal szerszámokat
az útra. Elvégre a motor a tengeren is bedögölhet.
A kabin végében meglátott egy fém
szerszámosdobozt, és elmászott érte. Kinézett a
hajóablakon. A látóteret betöltötte az U-Boot.
Most már nagyon közel jártak hozzá. Meglátta a
másik hajót is, éppen távolodott. Kinyitotta a
szerszámosládát, amelyet megtöltöttek az olajos,
mocskos szerszámok.
Kettőt kiválasztott magának, egy éles
csípőfogót és egy nagyobb kalapácsot.
Kezébe szorította a csípőfogót, és kezdte
elvágni a kötelet a csuklóján. Egy percig is
eltartott, mire kiszabadította a kezeit. Azután a
fogóval elvágta a bokáját összekötő kötelet is.
Visszamászott a motorhoz.
A fogót elrejtette a földön összetekert
kötélzet alá. Megragadta a kalapácsot, és
összetörte az első üzemanyag-vezetéket. A
megrepedt csőből szivárgott az olaj. Gyorsan még
néhányszor odavágott a kalapáccsal, amíg az utolsó
vezeték is meg nem szakadt.
A motor leállt.
A zaj megszűnése után végre meghallotta a
tenger morajlását és a szél zúgását. Lezárta a
tönkretett motor fedelét, és leült a kabin
padlójára. A kalapácsot a jobb keze ügyében
hagyta.
Tudta, hogy Neumann vagy a nő pillanatokon
belül megjelenik a hiba kivizsgálására. És akkor
azonnal rájönnek majd, hogy ő tette tönkre a
motort.
Az ajtó kivágódott, és Neumann leviharzott a
fedélzeti lépcsőn. Olyan vad kifejezés ült az
arcán, mint azon a reggelen, amikor meglátta a
tengerparton önmagában versenyezni. Ránézett
Jennyre, és azonnal észrevette, hogy a kezei meg a
lábai már nincsenek összekötözve. A földön
megpillantotta a félredobott hajókötelet.
 – Jenny, mit tett? – kiáltotta.
A motor nélkül vergődő hajó teljesen megdőlt az
egyik hullámon.
Neumann lehajolt, és kinyitotta a motorház
fedelét.
Jenny megragadta a kalapácsot, majd térdre
emelkedett. Magasra tartotta a szerszámot, és
teljes erejéből rávágott a férfi tarkójára.
Neumann a földre zuhant, felrepedt fejbőréből
szivárgott a vér.
Jenny elfordult, és hányni kezdett.
Max Hoffman kapitány látta a hullámokon
tehetetlenül hánykolódó halászhajót, és azonnal
rájött, hogy leállt a motorja. Tudta, gyorsan kell
cselekednie. Hajtómű nélkül a hajó hamarosan
elsüllyed. Még fel is borulhat. Ha az ügynökök
belepottyannak a jeges Északi-tengerbe,
pillanatokon belül a vízbe veszhetnek.
– Első tiszt! Forduljon a hajó irányába, és
készüljenek fel a fedélzetre szállásra.
– Igenis, kapitány úr!
Amikor az U-Boot teljes erővel megindult előre,
Hoffmann érezte a lába alatt a dízelmotorok
zakatolását.
Jenny félt, hogy megölte őt. A férfi egy percig
mozdulatlanul feküdt, azután megmozdult, és
hallatlan erőfeszítéssel felállt. Nagyon
bizonytalanul mozgott. Jenny könnyen leüthette
volna újra a kalapáccsal, de képtelen volt rá
összeszedni a bátorságát, vagy talán az akaratát.
Neumann gyámoltalanul kapaszkodott a kabin
oldalába. Sebéből ömlött a vér az arcába, és végig
csorgott a nyakán. Kitörölte a vért a szeméből. –
Maradjon itt lenn – nyögte. – Ha feljön a
fedélzetre, ő megöli magát. Tegye amit mondok,
Jenny.
Neumann felkapaszkodott a fedélzeti lépcsőn.
Catherine riadt arccal meredt rá.
– Elestem és bevertem a fejem, amikor a hajó
megdőlt. A motor tönkrement.
A zseblámpája a kormánykerék mellett volt.
Felkapta, és elindult a fedélzeten. A fénysugarat
az U-Boot parancsnoki tornya felé irányította, és
leadta a vészjelzést. A tengeralattjáró gyötrelmes
lassúsággal közeledett feléjük. Megfordult, és
intett Catherine-nek, hogy jöjjön le az első
fedélzetre. Az eső lemosta a vért az arcáról.
Felnézett, érezte a súlyos esőcseppeket, és kitárt
karokkal integetett a tengeralattjárónak.
Catherine csatlakozott hozzá. Képtelen volt
teljesen elhinni a történteket. Előző délután még
az MI5 embereitől körülvéve ültek a Mayfair egyik
kávéházában, most pedig csodálatos módon rövidesen
átlépnek a tengeralattjáró fedélzetére, és
elhajóznak Angliából. Hat hosszú, fájdalmasan
magányos év után végre túljut mindenen. Soha nem
hitte igazán, hogy megéri ezt a napot. Valójában
soha nem mert álmodni róla. A pillanat
gyönyörűsége magával ragadta. Boldogan, gyerekesen
felsikoltott, és Neumannhoz hasonlóan kitárta az
arcát az esőnek, hevesen integetett a
tengeralattjárónak.
Az U-Boot acél orra nekiütődött a Camilla
elejének. Egy mentőosztag készülődött átmászni a
halászhajó fedélzetére. Catherine szorosan
átölelte Neumannt.
– Megcsináltuk – mondta. – Elvégeztük a
feladatot. Megyünk haza.
 A Rebecca kormányosfülkéjében álló Harry Dalton
rádión tájékoztatta a helyzetről a Grimsbyben
veszteglő Vicaryt. A professzor azonnal
továbbította a híreket Arthur Braithwaite-nek a
tengeralattjáró-felderítő terembe.
– Az isten verje meg, parancsnok! Hol a fenébe
van az a cirkáló?
– Egészen a közelükbe ért. Csak az időjárás
miatt nem látható.
– Nos, mondja meg a kapitánynak, hogy csináljon
valamit! Az én embereim erőtlenek a
megállításukra.
– Mit mondjak a kapitánynak, mit tegyen?
– Tüzeljen a hajóra, és ölje meg azokat a
kémeket.
– Szeretném emlékeztetni, Vicary őrnagy, hogy
egy ártatlan lány is tartózkodik azon a hajón.
– Isten bocsássa meg, hogy ilyet mondok, de
attól tartok, hogy a jelen körülmények között nem
lehetünk tekintettel rá. Parancsolja meg a cirkáló
kapitányának, hogy teljes tűzerejével támadja a
Camillát.
– Megértettem.
Vicary letette a telefont, és közben arra
gondolt: „Istenem, mekkora gazember lett belőlem.”
A szél átmenetileg felszaggatta az eső– és
ködfüggönyt. A 745-ös cirkáló kapitánya a
parancsnoki hídról meglátta az orra előtt 150
méterre manőverező tengeralattjárót és a
halászhajót. Messzelátóján keresztül kivette a
Camilla első fedélzetén álló két ember, és a német
tengeralattjárón ügyködő mentőosztagot. Azonnal
kiadta a tűzparancsot. A cirkáló fedélzeti
gépágyúi másodpercek alatt tüzet nyitottak.
 Neumann meghallotta a lövéseket. Az első
sorozat elzúgott a fejük fölött. A második a
tengeralattjáró oldalának csapódott. Miközben a
sorozatok az U-Boot felöl a Camilla irányába
pásztázták az ellenséget, a mentőalakulat hasra
vetette magát a fedélzeten. A halászhajó első
fedélzetén nem lehetett fedezéket találni. A
lövések eltalálták Catherine-t. Cafatokra tépték a
testét, a fejéből kiloccsant az agyvelő és a vér.
Neumann előrekúszva igyekezett elérni a
tengeralattjárót. Az első sorozat térdből
leszakította a lábait. Felüvöltött és kúszott
tovább. A második sorozat eltörte a gerincét. Nem
érzett semmit. Az utolsó lövés a fejét találta el,
és minden sötétbe borult.
A parancsnoki hídról figyelő Max Hoffman
parancsot adott az első tisztjének a motorok
teljes teljesítményre kapcsolására, és a lemerülés
lehető leggyorsabb végrehajtására. Néhány
másodpercen belül az U-509-es távolodott a
helyszínről. Két perc alatt lemerült az Északi-
tengerbe, és elmenekült.
A magára hagyott, vérrel borított fedélzetű
Camilla süllyedni kezdett.
A Rebeccán eufórikus öröm tört ki. A négy férfi
a távolodó U-Boot láttán összeölelkezett. Harry
Dalton felhívta Vicaryt, és beszámolt neki a jó
hírekről. Vicary két hívást bonyolított le.
Először köszönetet mondott Arthur Braithwaite-nek
a tengeralattjáró-felderítő teremben, azután
jelentette Sir Basil Boothbynak az akció
befejezését.
Jenny Colville érezte, hogy a Camilla megremeg.
Hasrafeküdt és karjaival betakarta a fejét. A
lövöldözés olyan hirtelen abbamaradt, ahogy
elkezdődött. Azután hallotta, hogy az U-Boot
sebesen távolodik, majd utána már csak a tenger
zúgása hatolt a tudatáig. A rémülettől mozdulni
sem bírt. A hajó vadul hánykolódott. Találgatta,
hogy mit kezdhetne a leállt motorral. Enélkül a
hajó védtelenül rohant a tenger vadul támadó
hullámainak. Tudta, hogy fel kell állnia, kimenni
a fedélzetre, és integetni a másik két hajónak,
hogy ott van és él.
Amikor lábra akart állni, a hajó bukdácsolása
azonnal feldöntötte, de a következő kísérlete
sikerrel járt. Szinte lehetetlen feladatnak
tetszett felkapaszkodni a fedélzeti lépcsőn. Végül
mégis eljutott a fedélzetre. Hatalmas erejű szél
fújt, oldalról vágta az arcába a vizet. Úgy látta,
hogy a hajó egyidejűleg több irányba mozog: fel-
alá bukdácsol, előre-hátra halad és forog a
tengelye körül. Lehetetlen volt megállni rajta. Az
orr felé nézett, és meglátta a hullákat. Nem
egyszerűen lelőtték őket. A géppuskatűz valósággal
szétroncsolta, darabokra szakította a testüket. Az
egész elülső fedélzet rózsaszín volt a vízzel
keveredett vértől. Öklendezni kezdett, és gyorsan
másfelé fordult. Meglátta a távolodó és lemerülő
tengeralattjárót. A Camilla másik oldalán
megpillantotta a feléje közeledő, nem túl nagy,
szürke csatahajót. A motorcsónak, amelyet a
kabinablakon át korábban látott, szintén sebesen
közeledett.
Jenny integetett, kiáltozott, azután sírva
fakadt. El akarta mondani nekik, hogy ő csinálta.
Egyedül ő rontotta el a motort, amitől a hajó
leállt, és a kémek nem tudtak eljutni az U-Boot
fedélzetére. Hatalmas, heves büszkeség töltötte el
a szívét.
 A Camillát felkapta egy gigantikus méretű
hullám. Először vadul megdöntötte a bal oldalára.
Azután a hullámvölgybe zuhanva megpörgette, és a
másik felére billentette. Jenny képtelen volt
megkapaszkodni a fedélzeti lépcső tetejébe.
Átrepült a fedélzeten, és beleesett a tengerbe.
Életében még ilyen döbbenetes, dermesztő és
bénító hideget nem érzett. Valahogyan a felszínre
tornázta magát, levegő után kapkodott, de helyette
tele szájjal nyelte a tengervizet. Lesüllyedt a
víz alá, tátogott, fulladozott, még több víz
került a gyomrába és a tüdejébe. Újra a felszínre
rúgta magát, és képes volt kisebb levegőt venni,
mielőtt a tenger megint lehúzta volna. Azután csak
lassan, kellemesen, erőfeszítés nélkül süllyedt
lefelé. Már nem fázott. Nem érzett és látott
semmit. Csak az áthatolhatatlan sötétséget.
Rebecca ért oda elsőnek. Lockwood és Roach
álltak a kormányosfülkében, Harry és Jordan a
hátsó fedélzeten tartózkodott. Harry kioldotta a
mentőövet, a kötelet odaerősítette a hajóorr
kötélvillájához, és átdobta a fedélzeten. Látták,
hogy Jenny másodszor is felszínre emelkedik
levegőért, azután eltűnik a víz alatt. Most már
semmi jelét sem mutatta a felbukkanásnak. Lockwood
gyorsan és egyenesen a Camilla oldalához
kormányozta a motorcsónakot, majd kikapcsolta a
motort, és félfordulattal megállt. Jordan kihajolt
az orr fölött, kutatta a lány nyomát. Azután
felállt, és minden figyelmeztetés nélkül beugrott
a vízbe. Harry hátrakiáltott Lockwoodnak. –Jordan
a vízben! Ne menjen közelebb!
Jordan a felszínen lebegve levette a
mentőmellényét. – Mit csinál? –kiáltott rá Harry.
– Nem tudok elég mélyre merülni ezzel az
átkozott vacakkal a hátamon.
 Jordan teleszívta a tüdejét levegővel, és
Harrynak úgy tetszett, hogy legalább egy percet
töltött a víz alatt. A hullámok csapkodták a
Camilla oldalát, egyik oldaláról a másikra
döntögették, és veszedelmesen hajtották a Rebecca
felé. Harry megfordult, és integetett Lockwoodnak
a kormányosfülkébe.
– Menjen egy keveset hátra! A Camilla egyenesen
ránk jön!
Végre, Jennyvel a karjaiban, Jordan is
felbukkant. A lány eszméletlen volt, a feje
oldalra hanyatlott. Jordan kioldozta a mentőövet,
és Jenny karjai alá erősítette. Intett Harrynek,
aki húzni kezdte őket a Rebecca felé. Clive Roach
segített a motorcsónakba emelni Jennyt.
Jordan ádázul küzdött a háborgó tengerrel, a
hullámok az arcába csaptak, és teljesen kimerült a
jeges vízben. Harry gyorsan leoldotta a mentőövet
Jennyről, és behajította neki, éppen abban a
pillanatban, amikor a Camilla felborult, majd
magával rántotta Peter Jordant a víz alá.

HATVANEGY
Berlin: 1944 április
Kurt Vogel igen soká várakozott Walter
Schellenberg fényűzően berendezett előszobájában,
figyelte az iroda ajtaján ki-be szaladgáló fiatal
szárnysegédek egész csapatát. Szőke, kékszemű
ifjak voltak, mintha éppen most léptek volna le
egy náci propagandaplakátról. Már három órája
elmúlt, hogy Schellenberg magához rendelte Vogelt
egy sürgős konzultációra a „szerencsétlen angliai
események” ügyében, ahogy rá jellemző módon utalt
a kudarcba fulladt akcióra. Vogel nem bánta, hogy
várnia kell, hiszen ennél többet úgysem tudott
volna tenni. Mióta Canarist kirúgták, és az
Abwehrt elnyelte az SS, a német katonai hírszerzés
kormány nélküli hajóként hánykolódott, miközben
Hitlernek a legnagyobb szüksége lett volna rá. A
Tirpitz Ufer régi házaiban a letűnt korszak
végnapjainak elkeseredett légköre uralkodott. A
morális állapotok mélypontra süllyedtek, sok tiszt
önként jelentkezett az orosz frontra, Vogelnek más
tervei voltak.
Kilépett Schellenberg egyik szárnysegédje,
vádlóan rábökött Vogelre, és szó nélkül befelé
parancsolta. Az iroda méreteiben egy gótikus
katedrálissal vetekedett, a falakat pompás
olajfestmények és gobelinek borították, össze sem
lehetett hasonlítani Canaris Tirpitz Ufer-beli
jelentéktelen rókalyukával. A magas ablakokon
ferdén áradt be a napfény. Vogel kinézett a
városra. A reggeli bombatámadás tüzei parázslottak
az Unter den Linden mentén, a Tiergarten felett
szállt a pernye, mint a fekete hóesés.
Schellenberg szívélyesen mosolygott, csontos
kezét üdvözlésre nyújtotta, és egyetlen intéssel
hellyel kínálta. Vogel tudott a Schellenberg
íróasztalába beépített gépfegyverekről, ezért
nagyon nyugodtan ült, kezeit látható magasságban
nyugtatta. Az ajtó becsukódott, és ők kettesben
maradtak a tágas irodában. Vogel érezte, hogy
Schellenberg majd felfalja a szemével.
Bár Schellenberg és Himmler már évek óta
fenekedtek Canaris ellen, az Öreg Róka bukását
végül szerencsétlen események egész láncolata
okozta. Nem látta előre Argentína szándékát, hogy
minden kapcsolatát megszakítja Németországgal,
elvesztette Spanyol Marokkóban az Abwehr
létfontosságú információszerző állásait,
Törökországban, Casablancában, Lisszabonban és
Stockholmban az Abwehr több kulcsfontosságú
tisztje átpártolt az ellenséghez. De az utolsó
csepp a pohárban Vogel londoni akciójának végzetes
következménye lett. Két Abwehr ügynököt – Horst
Neumannt és Catherine Blake-t – egy U-Boot
legénységének szeme láttára öltek meg. Képtelenek
voltak elküldeni az utolsó üzenetet, amely
magyarázatul szolgált volna elmenekülésükre
Angliából, és ezáltal Vogelnek nem adtak módot
arra, hogy megítélje a Mulberry hadművelettel
kapcsolatban Catherine Blake által ellopott
információk hitelességét. A hír hallatán Hitler
őrjöngött. Azonnal tüzet okádott Canarisra, és
ezerhatszáz ügynökével együtt Schellenberg kezére
adta az Abwehrt.
Vogel valahogyan túlélte a tisztogatást.
Schellenberg és Himmler arra gyanakodtak, hogy az
akciót Canaris árulta el. Vogel, akárcsak
Catherine Blake és Horst Neumann az Öreg Róka
árulásának vétlen áldozatai.
Vogelnek más elgondolása volt a dologról. Ő azt
gyanította, hogy a Catherine Blake által ellopott
információkat a brit titkosszolgálat gyártotta. Az
ő gyanúja szerint a két ügynök akkor próbált
elmenekülni Angliából, amikor Neumann rájött, hogy
az ellenség megfigyeli őket. Feltételezte, hogy a
Mulberry hadművelet nem Pas de Calais partjaihoz
készülő légelhárító egység tervére vonatkozik,
hanem a Normandiába szánt mesterséges kikötő
fedőneve. Azt is gyanította, hogy az Angliába
küldött többi ügynök kudarcot vallott, elkapták és
arra kényszerítették őket, hogy együttműködjenek a
brit titkosszolgálattal, esetleg már a háború
kezdete óta.
 Azonban egyetlen bizonyítékkal sem tudta
alátámasztani a feltevéseit, és jó ügyvéd lévén
nem akart olyan vádat előterjeszteni, amelyet nem
volt képes bizonyítani. Egyébként sem volt biztos
abban, hogy a bizonyítással kedvére tett volna
Schellenbergnek és Himmlernek.
Schellenberg íróasztalán megcsörrent az egyik
telefon. Szemlátomást ezt a hívást várta.
Beledörmögött a kagylóba, majd öt percen keresztül
kódolt nyelven beszélgetett, mialatt Vogel
csendesen várakozott. A város felett szállongó
pernye lassan leülepedett. Berlin romjai ragyogtak
az áprilisi napsütésben. A széttört üvegek úgy
csillogtak, mint a jégkristályok.
Az Abwehrnél maradásának és az új rezsimmel
való együttműködésének voltak előnyei. Vogel
nyugodtan átmentette Gertrudot, Nicole-t és
Lizbetet Bajorországból Svájcba. Ügyes operatív
tiszt módjára rafinált módon finanszírozta az
akciót. Az Abwehr svájci titkos számlájáról
átutaltatott egy nagyobb összeget Gertrúd
számlájára, majd Németországban a saját pénzéből
fedezte a pénzügyi tranzakciót. Annyi pénzt
menekített ki az országból, amennyi a háború után
néhány évre biztosította a kényelmes
megélhetésüket. Még egy tőkével rendelkezett, a
fejében tárolt információkkal. Biztos volt benne,
hogy az angolok és amerikaiak bőkezűen fizetnek
majd érte, és védelmet is biztosítanak a számára.
Schellenberg letette a telefont, és olyan
fancsali képet vágott, mint akinek ég a gyomra.
– Nos – mondta. – Rátérek, hogy miért kérettem
ma ide, Vogel kapitány. Néhány nagyon izgalmas
hírt kaptam Londonból.
 – Valóban? – kérdezte Vogel felhúzva a
szemöldökét.
– Igen. Az MI5-be beépült forrásunk néhány
igencsak érdekes értesüléssel szolgált.
Schellenberg lendületes mozdulattal felkapott
egy vékony üzenetpapírt, és átnyújtotta Vogelnek.
Olvasás közben Vogel arra gondolt, hogy rendkívül
elmés megtévesztéssel áll szemben. Végigolvasta,
majd az íróasztalon át visszacsúsztatta
Schellenbergnek.
– Rendkívüli eset, hogy az MI5 fegyelmi
eljárást indítson valaki ellen, aki Winston
Churchill személyes barátja és bizalmasa. És a
forrás csalhatatlan. Én személyesen szerveztem be.
Nem Canaris szolgalelkű lakájainak egyike. Azt
hiszem, ez bizonyítja, Vogel kapitány, hogy az
ügynökünk által ellopott információk eredetiek.
– Igen, szerintem is igaza van, brigadeführer
úr.
– Erről haladéktalanul be kell számolnom a
Führernek. Ma este Berchtesgardenben a japán
nagykövettel tanácskozik, és tájékoztatja a
partraszállás előkészületeinek állásáról. Biztos
vagyok benne, hogy ezt az értesülést is tovább
akarja adni.
Vogel bólintott.
– Egy óra múlva indulok a Templehof
repülőtérről. Azt akarom, hogy kísérjen el, és
személyesen számoljon be a Führernek. Végül is ez
kezdettől fogva a maga akciója volt. Ezen kívül
meg is kedvelte magát. Fényes jövő előtt áll,
Vogel kapitány.
– Köszönöm az ajánlatát brigadeführer úr, de
azt hiszem, hogy magának kellene elmondania a jó
híreket a Führernek.
– Biztos ebben, Vogel kapitány?
– Igen, brigadeführer úr. Teljesen biztos
vagyok.

HATVANKETTŐ
Long Island, Oyster Bay
A tavasz első szép reggelére virradtak, melegen
sütött a nap, és enyhe szél fújt a Sound felől.
Előtte nyirkos, hűvös idő volt. Dorothy Lauterbach
már azért aggódott, hogy az időjárás meghiúsítja a
tervezett gyászszertartást és fogadást.
Személyesen ellenőrizte, hogy a ház valamennyi
kandallóját megrakták-e fával, és utasította a
szállítót, hogy elegendő forró kávéról
gondoskodjon a megérkező vendégek számára. De
reggel a verőfényes napsütés eloszlatta az utolsó
felhőket az égről, és az egész sziget szikrázó
fénybe borult. Dorothy gyorsan átköltöztette a
fogadást az öbölre néző pázsitra.
Londonból Shepherd Ramsey hozta el Jordan
személyes dolgait, a ruháit, a könyveit, a
leveleit, és azokat a személyes papírokat,
amelyeket a biztonsági emberek nem vittek el. A
szállítógépen utazó Ramsey átnézte a leveleket,
hogy nincs-e bennük említés arról a nőről, akivel
Jordan a halála előtt Londonban találkozgatott.
A temetői szertartáson rengetegen voltak.
Holttestet nem temethettek a gödörbe, de kisebb
sírkövet állítottak Margaret síremléke mellé. A
Bratton bank teljes létszámban megjelent, akárcsak
az Északkeleti Hídépítő Vállalat munkatársainak
többsége. Az északi partvidék neves családjainak,
a Blakemore, Brandenberg, Carlisle, Dutton,
Robinson és Tetlinger famíliáknak a tagjai is ott
szorongtak a tömegben. Billy Jane mellett állt,
aki Walker Hardegen karjára támaszkodott. Bratton
átvette az amerikai lobogót a haditengerészet
képviselőjétől. A megélénkülő szél szaggatta a fák
koronáját, és konfettiként szórta a leveleket a
gyászoló sokaságra.
A többiektől kicsit távolabb egy férfi állt,
kezeit összekulcsolta a háta mögött, fejét
tisztelettel lehajtotta. Magas és sovány volt,
kétsoros szürke öltönye kicsit vastagnak látszott
a tavaszias időhöz.
A jelenlévők közül egyedül Walter Hardegen
ismerte fel. A férfi valódi nevét ő sem tudta.
Mindig olyan mulatságos álnevet használt, amelyet
Hardegen alig tudott nevetés nélkül kimondani.
Ez férfi volt Hardegen irányítótisztje, és a
Broome álnevet használta.
Shepherd Ramsey egy londoni embertől is hozott
levelet. Dorothy és Bratton a fogadás alatt
félrevonultak a könyvtárba elolvasni. Remegő
kezekkel először Dorothy fogott hozzá. Most sokkal
idősebbnek látszott, megöregedett és megőszült.
Decemberben elesett a manhattani ház jeges
lépcsőin, és eltört a csípőcsontja. A visszamaradt
sántítás megtörte régi fizikai erejét. Amikor
végzett a levéllel, a szemei könnybe lábadtak, de
nem sírt. Dorothy mindig nagy önuralommal fogadta
a dolgokat. Átadta a levelet Brattonnak, aki
könnyek között olvasta.
Kedves Billy,
Mérhetetlen szomorúsággal írom ezt a levelet.
Nagy örömömre szolgált, hogy rövid ideig
édesapáddal együtt dolgozhattam, akit az egyik
legkiválóbb embernek tartok, akivel valaha is
találkoztam. Ő a háború egyik létfontosságú
létesítményén munkálkodott. Habár a biztonsági
követelmények miatt nagy valószínűséggel soha nem
tudhatod meg, hogy valójában milyen munkát
végzett, azt elmondhatom neked, hogy az apád
munkája ezrek életét mentette meg, és lehetővé
tette az emberiség számára, hogy egyszer és
mindörökre megszabaduljanak Hitlertől meg a
náciktól. Az édesapád valóban az életét áldozta
mások jövőjéért. Ő hős volt.
De az édesapádnak semmi sem jelentett nagyobb
örömet és elégedettséget, mint te, Billy. Amikor
rólad beszélt, még az arckifejezése is
megváltozott. Bármennyire fáradt volt is, ilyenkor
csillogtak a szemei és mosolygott. Nekem soha nem
volt olyan szerencsém, hogy fiúval ajándékozzon
meg a sors. Veszteségemet akkor éreztem át igazán,
amikor rólad mesélő édesapádat hallgattam.
Őszinte barátsággal
Alfred Vicary
Bratton visszaadta a levelet Dorothynak. Ő
összehajtotta, betette a borítékjába, majd elrakta
Bratton íróasztalának felső fiókjába. Azután
odament az ablakhoz, és kinézett a kertbe.
Mindenki evett, ivott, és szemlátomást remekül
érezte magát. A tömeg fölött elnézve észrevette a
móló melletti pázsiton ücsörgő Billyt, Jane-t és
Walkert. Jane és Walker között a barátságnál
erősebb kapcsolat szövődött. Romantikus randevúkat
beszéltek meg, és Jane már a házasságot emlegette.
Tökéletes megoldás lenne, gondolta. Billy újra
igazi családba kerülhetne.
Ez a házasság olyan fejleménynek látszott, az
egész történet annyira kényelmes lezárásának,
amelyet Dorothy nagyon megnyugtatónak talált.
Melegedett az idő, és hamarosan beköszönt a nyár.
A házak hamarosan benépesülnek, és a partik
egymást követik majd. Az élet megy tovább, mondta
magában. Margaret és Peter elmentek, de az élet
határozottan folytatódik.

HATVANHÁROM
Anglia: Gloucestershire, 1944
szeptember
Még Alfred Vicaryt is meglepte, hogy milyen
gyorsan képes volt kipottyanni az egészből. Jogi
értelemben szabadságolták a belső vizsgálat
idejére. Megértette, hogy bürokratikus
halandzsázás folyik a kirúgása érdekében.
Természetellenes módon megfogadta Basil Boothby
tanácsát, hogy Matilda nagynénje házába vonuljon
vissza. Soha nem jutott eszébe, hogy az övé, hogy
rendbehozza magának. Száműzetésének első napjai
megrémítették. Hiányzott neki az MI5 bajtársias
légköre. Nélkülözte vacak kis irodáját. Azon kapta
magát, hogy még a tábori ágya is hiányzik, amely
nélkül most nem tudott mély álomba zuhanni.
Matilda süppedős dupla ágyát hibáztatta érte, meg
a túl sok szobát, ahol zavaros gondolataival
vívódott. Ritkán támadt lelkesebb hangulatában
elment a falu vegyesboltjába, és vett egy új
tábori ágyat. Felállította a szalonban a kandalló
mellett. Tisztában volt vele, hogy különös helyét
választott, de nem szándékozott vendégeket
fogadni. Ettől az éjszakától kezdve ismét olyan
jól aludt, ahogyan várta.
A semmittevés hosszú, rosszkedvű időszaka
következett. De tavasszal, ahogy melegedett az
idő, felgyülemlett határtalan energiáját új
otthona rendezgetésére fordította. A ritkán arra
járó látogatók elborzadva figyelték, hogy Vicary
félhold alakú olvasószemüvegével az orrán, kezében
ág-nyeső ollóval támad a kertjére. Elképedtek,
amikor kifestette a ház belső helyiségeit. Élénk
vita bontakozott ki a színválasztása, a tiszta
intézeti fehér körül. Ezt vagy a hangulatának
javulásaként fogták fel, vagy arra gondoltak, hogy
kórházat csinál az otthonából, ahová hosszabb
tartózkodásra rendezkedik be.
A falu lakóit sokat foglalkoztatta a jelenléte.
Poole, a vegyesbolt tulajdonosa mély gyásszal
indokolta Vicary lelkiállapotát. – Az lehetetlen –
jelentette ki a bölcsődében dolgozó Plenderleith,
aki tanácsokkal látta el a kertészkedésben. – Soha
nem volt nős, és láthatóan soha nem volt
szerelmes. – A ruhaüzlet eladója, Miss Lazenby
szerint mindketten tévedtek. – Még a bolond is
látja, hogy szegény ember szerelmes. És látszik
rajta, hogy rajongásának alanya nem viszonozza az
érzelmeit.
Vicary, habár tudott erről a vitáról, nem
igyekezett eldönteni, mert legalább annyira nem
volt tisztában az érzelmeivel, ahogyan
viselkedésének tanúi. Egyetemi tanszékvezetője
küldött neki egy levelet. Hallotta, hogy Vicary
már nem dolgozik a Hadügyminisztériumban, és
érdeklődött az esetleges visszatérési szándéka
felől. Vicary kettétépte a levelet, és elégette a
kandallóban.
London a rossz emlékeken kívül semmit sem
jelentett neki, ezért távol tartotta magát a
várostól. Csak egyszer utazott fel, június első
hetében, amikor Sir Basil beidézte a belső
vizsgálat eredményének ismertetésére.
 Amikor belépett Boothby irodájába, Sir Basil
hangos „Hello, Alfred” felkiáltással üdvözölte. A
szoba narancsszínű fényárban úszott. Boothby
pontosan középen állt, mintha helyet akart volna
hagyni a mindenoldalú mozgásra. Tökéletes szabású
szürke öltönyt viselt, és magasabbnak látszott,
mint ahogy Vicary emlékezetében élt. A főigazgató
az elegáns kanapén ült, kezét összekulcsolta,
mintha imádkozna, és szemét a perzsaszőnyeg egy
pontjára meresztette. Boothby bajonettként
szegezte előre a jobb kezét, és Vicaryhoz
közeledett. Az arcára kiült zavart mosolyból
nehezen tudta megítélni, hogy átölelni, vagy
meggyilkolni akarja. És abban sem volt biztos,
melyiktől fél jobban.
Boothby a harmadik megoldást választotta,
túlzott gyengédséggel megrázta Vicary kezét, majd
hatalmas mancsát a vállára tette. A tenyere meleg
és nedves volt, mint aki most fejezte be a
teniszjátszmát. Személyesen szolgálta ki teával a
vendégét, és lazán csevegett, amíg Vicary elszívta
a cigarettáját. Azután szertartásosan elvette a
vizsgáló bizottság jelentését az íróasztaláról, és
letette a dohányzó asztalkára. Vicary nem nézett
az anyagra.
Boothby hangjából kiérződő elégedettséggel
magyarázta el Vicarynak, hogy miért nem
engedélyezheti a saját akciójának vizsgálatáról
készített egész jelentés elolvasását. Ehelyett
megmutatott egy kivonatolt egyoldalas levelet, a
jelentés tartalmának tömörített, összefoglaló
változatát. Vicary olyan feszesen tartotta a két
kezében, akár egy dobot, így olvasás közben a
papír nem remegett. Aljas, szemérmetlen dokumentum
volt, de a tiltakozást most már teljesen
értelmetlennek találta. Visszaadta Boothbynak,
kezet rázott vele, meg a főigazgatóval, és kiment.
Gyalog indult lefelé a lépcsőn. Valaki más ült
az irodájában. Állán csúnya vágással Harryt
ismerte fel benne. Vicary nem szeretett hosszan
búcsúzkodni. Közölte Harryvel, hogy kirúgták,
köszönetet mondott neki a sok segítségért, és
elköszönt.
Újra eleredt az eső, és júniushoz képest
hidegre fordult az idő. A szállítási
részlegvezetője felajánlott neki egy autót.
Udvariasan visszautasította. Felhúzta az
esernyőjét, és a szakadó esőben elindult Chelsea-
be.
Az éjszakát ott töltötte, a házában. Hajnalban
arra ébredt, hogy az eső veri az ablakait. Június
hatodika volt. Bekapcsolta a rádiót, meghallgatta
a BBC híreit, és onnan értesült, hogy a
partraszállás megkezdődött.
Vicary délben kiment az utcára, arra számítva,
hogy izgatott, aggódva beszélgető tömeggel
találkozik, de London némaságba burkolózott.
Néhányan kimerészkedtek az üzletekbe, mások
imádkozni indultak a templomokba. A taxik fuvart
keresve tekeregtek az üres utcákon.
Figyelte a napi dolgaikat intéző londoniakat.
Oda akart rohanni, hogy megrázza és megkérdezze
őket. Nem tudják, hogy mi történik? Nem fogták
fel, hogy mibe kezdtünk? Tudnak a megtévesztésükre
felhasznált ügyes és gonosz ötletekről? Tudnak
arról, hogyan bántak el velem?
A sarki kocsmában megvacsorázott, és a rádión
figyelte a hivatalos hadijelentéseket. Már otthon,
újra egyedül maradva, meghallgatta a király
üzenetét a nemzethez, azután lefeküdt. Másnap
reggel taxival kiment a Paddington pályaudvarra,
és az első vonattal visszautazott Gloucestershire-
be.
Nyárra fokozatosan kialakította gondosan
megtervezett napi munkarendjét.
Korán kelt, és ebédig olvasott. Minden nap a
faluban ebédelt az Eight Bells vendéglőben,
általában zöldségpástétomot, sört, és ha volt az
étlapon, húst fogyasztott. Az Eight Bellsből
kijövet napi sétára indult a falut körülvevő
szellős gyalogösvényen. Minden nappal kevesebb
időt vett igénybe sérült térdének bejáratása, és
augusztusra már délutánonként tizenöt kilométert
gyalogolt. Abbahagyta a cigarettázást, és rákapott
a pipára. A pipázás szertartása – a töltés,
tisztítás, rágyújtás és újragyújtás – tökéletesen
megfelelt új életvitelének.
Nem tudta pontosan, hogy melyik napon történt,
amikor minden elhomályosult az emlékezetében: a
koszlott irodája, a telexgépek kattogása, a
hitvány ételek a kantinban, és a hely őrült
szókincse. Double, Cross… Mulberry… Phoenix…
Kettledrum. Még Helent is száműzte agyának
lepecsételt kamrájába, ahonnan többé nem árthatott
a szívének.
Alice Simpson hétvégeken újra meglátogatta, és
augusztusban egy teljes hétig nála maradt.
A nyár utolsó napján erőt vett rajta az enyhe
melankólia, amely a meleg idő elmúltával emészti a
vidéki embereket. Káprázatos pompájában
ereszkedett le az alkony, a horizont bíbor és
narancsszínű fényben égett, de már érződött a
közelgő ősz csípős hűvössége. A kankalin és a
harangvirág régen elvirágzott. Emlékezett arra az
emberöltővel ezelőtti hasonló estére, amikor
Brendan Evans motorbiciklizni tanította a lápvidék
útjain. Még nem érezte elég hidegnek az időt a
tűzrakáshoz, de a dombtetőről már láthatta a falu
kéményeinek füstjét, és érezhette a nyers fa
kesernyés illatát a levegőben.
Akkor hirtelen minden megvilágosodott előtte,
kirajzolódott a domboldalon, mint egy
sakkfeladvány megoldása. Maga előtt látta a
támadás irányát, az előkészületeket, a
megtévesztést. Semmi sem volt az, aminek látszott.
Vicary visszarohant a házába, felhívta a volt
hivatalát, és Boothbyt kérte a telefonhoz. Aztán
rájött, hogy péntek van, és késő este, de valami
csoda folytán Boothby még benn tartózkodott, maga
vette fel a kagylót.
Vicary bemutatkozott. Boothby őszinte örömét
fejezte ki, hogy hallja a hangját. Vicary
megnyugtatta, hogy jól van.
– Beszélni szeretnék magával – mondta Vicary. –
A Kettledrumról. Csönd állt be a vonal másik
végén, de tudta, hogy Boothby nem tette le, hanem
nyugtalanul izeg-mozog a székén.
– Maga nem jöhet ide többé, Alfred. Persona non
grata lett nálunk, így azt hiszem, én fogom
meglátogatni.
– Remek. És feltételezem, hogy tudja hogyan
találjon rám, hiszen láttam az utánam lopódzó
megfigyelőit.
– Holnap délben – mondta Boothby, és letette a
kagylót. Boothby pontosan érkezett a szolgálati
Humberén, tweed nadrágot, nyitott nyakú inget és
kényelmes kardigánt vett fel a vidéki
kiránduláshoz. Egész éjszaka esett. Vicary a
pincéből előásott egy nagyméretű csizmát
Boothbynak, és régi pajtásként sétára indultak a
nyírott birkáktól tarkálló rétre. Boothby az
ügyosztály pletykáit mesélte, és Vicarynak nagy
erőfeszítésébe került érdeklődést mutatnia.
Egy idő után a professzor megállt, és
belemeredt a levegőbe. – Semmi sem volt valódi,
ugye? – kérdezte. –Jordan, Catherine Blake – az
elejétől fogva hamis szerepet játszottak.
Boothby megnyugtatóan mosolygott – Nem egészen,
Alfred. De valami ilyesmiről volt szó.
Ezzel megfordult, folytatta az útját, magányos
függőleges vonalként emelkedve a sima horizontra.
Röviddel utána megállt, és intett Vicarynak, hogy
csatlakozzon hozzá. Ő megnyújtotta sántikáló
lépteit, és zavartan tapogatta a zsebeit a félhold
alakú olvasószemüvege után.
– A Mulberry hadművelet jellege állította elénk
ezt a problémát – kezdte váratlanul Boothby. –
Emberek tízezreit kellett bevonni. Többségük
természetesen nem tudta, hogy min dolgozik. De így
is óriási veszélyt jelentett a titkos tervek
kiszivárgásának lehetősége. Az egyes elemek
akkorák voltak, hogy csak szabadban lehetett
megépíteni őket. A helyszíneket szétszórtuk az
országban, de néhányat egyenesen a londoni
dokkokban készítettek. Mihelyt beavattak bennünket
a tervekbe, tisztában voltunk a nehézségekkel is.
Tudtuk, hogy a németek a levegőből
lefényképezhetik az építési helyszíneket. A
szerkezetet körüljáró egyetlen átlagos képességű
kém valószínűleg kitalálta volna, hogy mire
készülünk. Egyik emberünket elküldtük Selsey-be a
biztonsági feltételek ellenőrzésére. Nyugodtan
teázhatott a munkásokkal a kantinban, és senki nem
törődött azzal, hogy igazoltassa.
 Boothby jóindulatúan nevetett. Vicary beszéd
közben az arcát figyelte. Minden fellengzősség és
nyugtalanság eltűnt róla. Sir Basil higgadt,
kiegyensúlyozott és kellemes ember benyomását
keltette. Vicary arra gondolt, hogy más
körülmények között talán meg is kedvelte volna. Az
első pillanattól kezdve viszolygott tőle, és
alábecsülte Boothby intelligenciáját. Ugyancsak
bosszantotta, hogy királyi többesben beszélt,
következetesen a mi és minket szavakat használta.
Boothby egy klubnak a tagja volt, Vicarynak pedig
csak azt engedték meg, hogy rövid időre odadugja
az orrát az ablaküveghez.
– A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a
Mulberry óhatatlanul elárulta a szándékainkat –
folytatta Boothby. – Ha a németek felfedezik, hogy
mesterséges kikötőket építünk, egyértelműen
levonták volna a következtetést, hogy normandiai
támadással akarjuk elkerülni Calais megerősített
védelmű kikötőit. Mivel az építkezés ennyire
nagyszabású és nehezen álcázható volt, számítanunk
kellett arra, hogy a németek végül felfedezik. Azt
a megoldást találtuk ki, hogy hagyjuk ellopni
nekik a Mulberry titkát, de igyekszünk végig
irányítani a játszmát. – Boothby Vicaryra nézett.
–Jól van, Alfred, most halljuk magát. Szeretném
tudni, hogy valójában mire jött rá.
– Walker Hardegen – mondta Vicary. – Azt
állítom, hogy minden Walker Hardegennel kezdődött.
– Nagyon jó, Alfred. De hogyan?
– Walter Hardegen gazdag bankár és üzletember
volt, ókonzervatív, antikommunista, és
valószínűleg kicsit antiszemita. A legelőkelőbb
keleti-partvidéki egyetemeket végezte, és ismerte
fél Washingtont. Együtt jártak iskolába. Üzleti
ügyei rendszeresen Berlinbe szólították. A
Hardegenhez hasonló embereket meghívták a
követségi ebédekre és fogadásokra. Együtt
vacsorázott Németország legnagyobb vállalatainak
tulajdonosaival, a náci párt és a minisztériumok
vezető tisztségviselőivel. Hitt abban, hogy Hitler
és a nácik fontos ütközőzónát képeznek a
bolsevikok, meg Európa többi része között.
Valószínűnek tartom, hogy egyik látogatása során
felkeltette az Abwehr vagy az SD figyelmét.
– Bravó, Alfred! Ténylegesen az Abwehr
érdeklődött iránta Paul Müller nevű emberén
keresztül, aki a német titkosszolgálat amerikai
műveleti főnöke volt.
– Rendben van. Tehát Müller beszervezte.
Feltételezem, hogy kifinomult módszert
alkalmazott. Azt mondta, hogy Hardegennek nem kell
a náciknak dolgoznia. Csak a nemzetközi
kommunizmus elleni harcban igénylik a segítségét.
Információkat kért Hardegentől az amerikai ipari
termelés volumenéről, Washington hangulatáról, meg
ilyenféle dolgokról. Hardegen igent mondott, és
ügynök lett. Egyetlen kérdésem van csak. Ebben az
időben Hardegen már amerikai ügynökként dolgozott?
– Nem – mondta mosolyogva Boothby. – Gondolja
csak meg, 1937-et írtunk, és a játszma elején
tartottunk. Az-amerikaiak még rendkívül
tapasztalatlanok voltak. Jóllehet tudták, hogy az
Abwehr aktívan tevékenykedik az Egyesült
Államokban, különösen New Yorkban. Egy évvel
korábban a Norden-féle bombavető célzókészülék
tervei a Nikolaus Ritter nevű Abwehr-kém
aktatáskájában kisétáltak az országból. Roosevelt
utasította Hoovert, hogy lépjen fel keményen.
Hardegent 1939-ben lefényképezték New Yorkban,
amikor egy ismert Abwehr-ügynökkel találkozott.
Két hónap múlva Panama Cityben látták egy másik
német ügynök társaságában. Hoover le akarta
tartóztatni, és bíróság elé kívánta állítani. De
hála istennek, az amerikaiak körülményeskedtek.
Szerencsénkre az MI6 addigra felállította az
irodáját New Yorkban. Ők léptek, és meggyőzték
Hoovert, hogy Hardegen nagyobb hasznunkra lehet a
játszmában, mintha egy börtöncellában ül valahol.
– Tehát ki mozgatta, mi vagy az amerikaiak?
– Valójában közös munka volt. Hardegen
felhasználásával mi árasztottuk el a németeket
kiváló, első osztályú anyagokkal. Az ázsiója
magasra szökött Berlinben. Időközben Walker
Hardegen életének minden mozzanatát tüzetesen
megvizsgáltuk, beleértve a kapcsolatát a
Lauterbach családdal és a Peter Jordan nevű,
ragyogó tehetségű mérnökkel.
– Tehát 1943-ban, amikor a döntés megszületett,
hogy a támadásra Normandiában kerül sor
mesterséges kikötő segítségével, a brit és az
amerikai titkosszolgálat felkérte Jordant, jöjjön
át nekünk dolgozni.
– Igen. Hogy pontos legyek, 1943 októberében.
– Tökéletesen megfelelt a feladatra – mondta
Vicary. – Pontosan az a típusú mérnök volt,
amilyet a terv megkívánt, jól ismert név és
elismert tekintély a maga szakterületén. Bármelyik
nácinak csak be kellett mennie egy könyvtárba,
hogy olvashasson a teljesítményeiről. A
feleségének halála pedig a magánéletében tette
sebezhetővé. Így azután 1943 végén Hardegen
találkozott a német irányítótisztjével, és mindent
elmondott neki Peter Jordanról.
– Akkor mennyi információt hoztak a
tudomásukra?
 – Csak annyit, hogy Jordan az invázióval
kapcsolatos hatalmas szerkezet felépítésén
dolgozik. És ahogy maga is említette, célzást
tettünk a sebezhető pontjaira. Az Abwehr
ráharapott. Müller átadta az ügyet Canarisnak, ő
pedig rábízta Vogelre.
– Tehát az egész dolog kitervelt csel volt,
hogy hamis dokumentumokat sózhassunk az Abwehr
nyakába. És Peter Jordan töltötte be a
közmondásos, kipányvázott bárány szerepét.
– Pontosan. Az első dokumentumok kétértelmű
terveket tartalmaztak. Különféle értelmezésre és
vitára adtak okot. A phoenix egységek lehettek
mesterséges kikötő vagy légvédelmi támaszpont
összekötő elemei is. Azt akartuk, hogy
összekapjanak rajta, civakodjanak, tépjék
darabokra egymást. Emlékszik Szun Csu tanítására?
– Aláásni az ellenséged morális tartását,
bomlasztani a sorait, elhinteni a viszály magvát a
vezetői között.
– Pontosan. Erősíteni akartuk az Abwehr és az
SD közötti súrlódásokat. De nem akartuk
megkönnyíteni sem a helyzetet a számukra. A
Kettledrum-dokumentumok fokozatosan rajzoltak
tiszta képet eléjük, és ezt egyenesen Hitlernek
továbbították.
– De miért ennyi nehézségen keresztül? Miért
nem használták fel rá az egyik, már ellenük
fordított ügynököt? Vagy valamelyik fiktív
ügynököt? Miért vettek igénybe egy éló mérnököt?
Miért nem kreáltak egy hasonszőrű alakot?
– Erre két okunk is volt – felelte Boothby. –
Először is túl könnyű lett volna. Azt akartuk,
hogy megdolgozzanak az értesülésekért. Ravaszul
akartuk befolyásolni a gondolkodásukat. Elérni,
hogy a saját döntésük alapján válasszák célpontnak
Jordant. Gondoljon a megtévesztő tisztek
mantrájára. A könnyen szerzett értesülést könnyen
félre is dobják. A bizonyosság egész láncolatát
kellett létrehozni, Hardegentől Müllerig,
Müllertől Canarisig, Canaristól Vogelen át
Catherine Blake-ig.
– Lenyűgöző – mondta Vicary. – A másik ok?
– 1943 végén tudomásunkra jutott, hogy nem
számoltunk minden Angliában működő német kémmel.
Értesültünk Kurt Vogelről és a hálózatáról, és azt
is megtudtuk, hogy az egyik ügynöke nő. De szembe
kellett néznünk egy súlyos problémával. Vogel
olyan körültekintő óvatossággal rejtette el a
kémeit Angliában, hogy színre léptetésük nélkül
nem tudtuk volna megtalálni őket. Emlékezzen csak
vissza, akkor már teljes gőzzel folyt a Bástya-
művelet. Hóförgetegnyi hamis információval
árasztottuk el a németeket. De nem lehettünk
nyugodtak annak tudatában, hogy eleven, aktív
ügynökök tevékenykednek az országban.
Mindegyikükkel számolnunk kellett. Különben soha
nem lehettünk volna biztosak abban, hogy a németek
nem jutnak a Bástya-műveletnek ellentmondó
információkhoz.
– Hogyan szerzett tudomást Vogel hálózatáról?
– Elmondták nekünk.
– Kicsoda?
Boothby szótlanul sétált néhány lépést, sáros
csizmájának orrát nézegette. – Wilhelm Canaris
tájékoztatott bennünket a hálózatról – bökte
ki végül.
– Canaris?
 – Természetesen az egyik titkos megbízottján
keresztül. 1943 késő nyarán. Ez valószínűleg
sokkolja magát, de Canaris volt a Schwarze Kapelle
vezetője. Támogatást akart szerezni Menziestől és
a titkosszolgálattól Hitler megbuktatásához és a
háború befejezéséhez. Jószolgálati gesztusnak
szánta, hogy említést tett Menziesnek Vogel
hálózatának létezéséről. Menzies tájékoztatta a
biztonsági szolgálatot, és együtt kifőztük a
Kettledrum-művelet tervét.
– Hitler főkéme áruló. Figyelemre méltó
fordulat. És persze maga tudott minderről. Tudta
már akkor este, amikor engem megbíztak az üggyel.
Az a tájékoztatás az invázióról és a megtévesztési
tervekről… Azt a célt szolgálta, hogy biztosítsa a
feltétlen hűségemet. Hogy motiváljon és
manipuláljon.
– Azt kell mondjam, hogy igen.
– Tehát a műveletnek két célja volt:
megtéveszteni a németeket a Mulberry
felhasználását illetően, és kiugrasztani a
bokorból Vogel kémeit, hogy semlegesíthessük őket.
– Így igaz – mondta Boothby. – És létezett egy
harmadik is: esélyt adni Canarisnak, hogy az
invázió kezdetéig kihúzza a fejét a hurokból.
Egyáltalán nem hiányzott nekünk, hogy Schellenberg
és Himmler kezébe kerüljön az irányítás. Az
Abwehrt már teljesen megbénítottuk és kézben
tartottuk. Tudtuk, ha Schellenberg átveszi a
hatalmat, Canaris minden tettét megkérdőjelezi.
Persze ez a tervünk nem sikerült teljesen.
Canarist kivégezték, és Schellenberg végül kézbe
kaparintotta az Abwehrt.
– Akkor az egész megtévesztés és a Bástya-akció
miért nem omlott össze Canaris bukásával?
 – Mert Schellenberget jobban érdekelte frissen
szerzett birodalmának megszilárdítása, mint újabb
ügynökök Angliába telepítése. Hatékony
bürokratikus átszervezésbe kezdett, irodákat
költöztetett át, dossziék cseréltek gazdát, és
hasonló intézkedésekben élte ki magát. Kidobta a
Canaris mellett kitartó, tapasztalt hírszerző
tiszteket, és az SS-hez, meg a párthoz hű,
zöldfülű rendőrkopókkal váltotta fel őket.
Időközben az Abwehr főhadiszállásának irányító
tisztjei teljes erőbedobással igyekeztek
bizonyítani, hogy az Angliában működő ügynökök
valódi, produktív munkát végeznek. Ez egyszerűen
létkérdés volt a számukra. Ha beismerték volna,
hogy ügynökeik angol ellenőrzés alatt állnak, az
első vonattal a keleti frontra küldik őket. Vagy
még rosszabb is történhetett volna velük.
Egy darabig szótlanul sétáltak tovább, Vicary
próbálta megemészteni az eddig hallottakat.
Valósággal zúgott a feje. Ezernyi kérdést
szeretett volna feltenni. De félt attól, hogy
Boothby egyszer csak bezárkózik. Fontossági
sorrendbe rendezte a kérdéseit, félretette háborgó
érzelmeit. Egy felhő éppen eltakarta a napot, és ő
megborzongott a hidegtől.
– Minden remekül működött? – kérdezte végül
Vicary.
– Igen, ragyogóan mentek a dolgok.
– Mi a helyzet Lord Haw-Haw rádióadásával? –
Vicary a saját fülével hallotta Matilda
szalonjában üldögélve, és átfutott rajta a hideg.
–Pontosan tudjuk, hogy mi a szándékotok azokkal a
vasbeton elemekkel. Azt fontolgatjátok, hogy a
támadás idején elsüllyesztitek őket a
partjainknál. Nos, mi készen állunk a
segítségetekre sietni, fiúk…
 – Az valóban pánikot keltett a szövetségesek
főparancsnokságán. Legalábbis a felszínen – tette
hozzá önelégülten Boothby. – A tisztek egy kisebb
csoportja tudott a megtévesztő Kettledrum
műveletről, és rájött, hogy ez csak az utolsó
felvonás. Eisenhower táviratozott Washingtonba, és
ötven őrnaszádot kért a legénység megmentésére,
amennyiben a Mulberry-elemeket elsüllyesztenék a
Csatornán történő átkelés közben. Gondoskodtunk
róla, hogy erről a németek is értesüljenek. Taté,
a mi kettős ügynökünk fiktív SHAEF-forrására
hivatkozva jelentést küldött Eisenhower kéréséről
az Abwehrnek. Néhány nappal később a japán
nagykövet megszemlélte a partmenti védelmi
állásokat, és Rundstedt tábornagy tájékoztatta a
helyzetről. Rundstedt beszélt neki a Mulberryről,
és elmagyarázta, hogy egy Abwehr-ügynök
felfedezése szerint ezek légvédelmi ágyúk
elhelyezésére szolgáló tornyok, A nagykövet
megtáviratozta ezt az értesülést a feletteseinek
Tokióba. Ezt az üzenetet, mint minden egyéb
beszélgetését is, lehallgattuk és megfejtettük.
Ettől a pillanattól kezdve tudtuk, hogy a
Kettledrum bevált.
– Ki irányította a művelet egészét.
- Ténylegesen az MI6. Ők kezdték, ők dolgozták
ki, és rájuk hagytuk az irányítást.
– Az ügyosztályon belül ki tudott a dologról?
– Jómagam, a főigazgató, és Masterman a Double
Cross bizottságból.
– Az irányító tiszt ki volt?
Boothby Vicaryra nézett. – Természetesen
Broome.
– Ki ez a Broome?
 – Broome az Broome, Alfred.
– Már csak egyetlen dolgot nem értek. Engem
miért ejtettek át? Miért volt szükség az esettiszt
megtévesztésére?
Boothby kényszeredetten mosolygott, mint akit
kellemetlen emlékek rohantak meg. A cserjésből
néhány fácán röppent fel az ónszürke égre. Boothby
megállt, és a felhőket nézte.
– Úgy látszik, esni fog. Talán elindulhatnánk
visszafelé. Megfordultak, és elindultak Vicary
házához.
– Megtévesztettük magát is, Alfred, mert azt
akartuk, hogy az ellenség számára minden
valóságosnak tűnjön. Azt akartuk elérni, hogy
olyan lépéseket tegyen, amilyeneket normál
körülmények között is végrehajtott volna, és nem
kellett arról tudnia, hogy Jordan az első
pillanattól nekünk dolgozik. Erre semmi szükség
nem volt.
– Jóságos isten – csattant fel Vicary. – Tehát
úgy irányított engem, mint bármelyik másik
ügynököt. Az orromnál fogva vezetett.
– Igen, ahogy mondja.
– Miért engem választottak ki? Miért nem valaki
mást?
– Mert maga, Peter Jordanhoz hasonlóan,
tökéletesen megfelelt.
– Lenne szíves ezt megmagyarázni?
– Azért választottuk magát, mert intelligens,
leleményes, és tudtuk, hogy minden körülmények
között keményen megdolgozik a pénzéért. Istenem,
az akció során majdnem átlátott az egész
megtévesztésen. Azért is magára esett a választás,
mert közismert volt a köztünk fennálló feszültség.
– Boothby elgondolkodva nézett Vicaryra,– Nem tett
lakatot a szájára, amikor az állomány többi tagja
előtt engem szapult. De a legfontosabb ok az volt,
hogy a miniszterelnök barátja, és az Abwehr
értesült erről.
– És amikor kirúgott, Hawke és Pelican
segítségével értesítette erről az Abwehrt. Azt
remélte, hogy Winston Churchill barátjának
feláldozása megerősíti a hitüket a Kettledrum-
anyagok valódiságában.
– Pontosan. Ez is a forgatókönyv részét
képezte. És mellesleg be is vált.
– Churchill tudott a dologról?
– Igen, mindent tudott. Személyesen hagyta
jóvá. Öreg barátja elárulta magát. A mi Winstonunk
szereti a fekete mágiát. Ha nem lenne
miniszterelnök, véleményem szerint megtévesztő
tiszt vált volna belőle. Azt hiszem, még élvezte
is az egészet. Hallottam, hogy milyen klasszikus
buzdító beszédet tartott magának a földalatti
Kormánybunkerben.
– Gazemberek – dünnyögte Vicary. – Fondorlatos
gazemberek. De akkor még szerencsésnek is
tarthatom magam. Meghalhattam volna a többiekkel
együtt. Szentséges isten! Felfogta, hogy hány
embert halt meg a maga kisded játéka kedvéért?
Pope, a barátnője, Rose Morely, a különleges
osztag két embere Earl's Courtban, négy rendőr
Louth-ban, egy másik Cleethorpes-ben, Sean
Dogherty, Martin Colville.
– Megfeledkezett Peter Jordanról.
– Az isten szerelmére, maga megölte a saját
ügynökét is.
 – Nem, Alfred, őt maga ölte meg. Maga küldte
arra a motorcsónakra. De hozzá kell tennem, hogy
nem bánom. Az a férfi, akinek a személyes
gondatlansága miatt majdnem elveszítettük a
háborút, megmenti egy fiatal lány életét, és
levezekli a bűneit. Mintha Hollywoodban írták
volna a történetet. És a németek azt hiszik, hogy
valójában így is történt. Különben is, ennek a
néhány embernek a halála elhalványodik ahhoz a
mészárláshoz képest, amit Rommel rendezett volna,
ha Normandiában vár ránk.
– Ez egyszerűen csak tartozik-követel egyenleg
lenne? Maga valóban így tekinti a dolgot? Mint egy
hatalmas vagyonmérleget? Örülök, hogy ebből
kimaradtam. Nem is akarok részt venni benne! Nem,
ha a dolgok ilyen értelmezést nyernek. Istenem, a
magához hasonló embereket már régen máglyára
kellett volna küldeni!
Megmásztak az utolsó dombot. Kicsit távolabb
feltűnt Vicary háza. Matilda virágzó kúszónövényei
beborították a mészkő támfalat. Mielőbb vissza
akart érni oda, becsapni az ajtót, leülni a
kandalló elé, és többet nem gondolni semmire. De
tudta, most már ez lehetetlen. Meg akart
szabadulni Boothbytól. Felgyorsította a lépteit,
csörtetett lefelé a dombról, hogy majdnem
elvesztette az egyensúlyát. A magas, atletikus
felépítésű Boothby alig tudott lépést tartani
vele.
– De igazából nem így érez, ugye Alfred?
Szerette csinálni. Csábította a feladat. Szerette
a mesterkedést és a megtévesztést. Az egyetem
visszavárja, de maga bizonytalan az
elhatározásában, mert rádöbbent, hogy amiben eddig
hitt, az mind hazugság, és ez a világ, az én
világom a valóságos.
 – Maga nem a valóságos világot képviseli. Nem
tudom biztosan, hogy hol él, de ez nem a való
élet.
– Most ezt mondja, de én tudom, hogy
rettenetesen hiányzik magának. A mi munkánk olyan,
mint egy szerető. Időnként az ember nem szereti
igazán. Amikor együtt vannak, önmagát sem kedveli.
Az örömteli pillanatok hamar elrepülnek. Ám amikor
megpróbál szakítani vele, valami mindig
visszahúzza.
– Attól tartok, ez a metafora nem hatott rám,
Sir Basil.
– Már megint a felsőbbrendűségét fitogtatja,
bármelyikünknél hevesebben. Azt hittem, hogy
mostanra megtanulja a leckét. Maga igényli a
hozzánk hasonló emberek társaságát. És az
országnak is szüksége van ránk.
Beléptek a kapun, és felsétáltak a
kocsibehajtón. A kavics csikorgott a talpuk alatt.
Vicaryt arra a délutánra emlékeztette, amikor
Chartwellbe hívták, és munkát ajánlottak neki az
MI5-nél. De pontosan emlékezett Churchillnek a
földalatti Kormánybunkerben elhangzott szavaira
is: – Félre kell tennie az erkölcsi
megfontolásait, meg kell feledkeznie mindenfajta
emberi jóindulatról, és csak a győzelem lebegjen a
szeme előtt.
Legalább valaki nyíltan beszélt vele, még ha
abban a pillanatban hazudott is.
Megálltak Boothby Humbere mellett.
– Remélem, megérti, hogy nem hívom meg
frissítőre – mondta Vicary. – Szeretném mielőbb
lemosni a vért a kezeimről.
 – Ez a dolog szépsége, Alfred. – Boothby a
magasba emelte hatalmas mancsait. – Én is
bevéreztem a kezemet. De nem látom, és más sem
veheti észre. Ez titkos folt rajtunk.
Ahogy Boothby kinyitotta a kocsi ajtaját, a
sofőr begyújtotta a motort.
– Ki az a Broome? – kérdezte még utoljára
Vicary.
Boothby arca elsötétült, mintha felhő
árnyékolta volna be.
– Broome Brendan Evans, a maga régi cambrigde-i
cimborája. Ő mesélt nekünk arról az ügyes
kunsztról, ahogyan az első világháború idején
felvetette magát a hírszerző alakulatokhoz. Azt is
elmondta, hogy mi történt Franciaországban.
Pontosan tudtuk, hogy mi hajtja és mi motiválja
magát. Ki kellett használnunk a lehetőséget.
Vicary érezte, hogy lüktet a feje.
– Már csak egy kérdésem lenne.
– Meg akarja tudni, hogy Helen részt vett-e a
dologban, vagy magától kereste fel.
Vicary nagyon csöndesen álldogálva várta a
választ.
– Miért nem látogatja meg, és kérdezi meg
személyesen?
Ezzel Bothby eltűnt az autó mélyén, és
elhajtottak.

HATVANNÉGY
London: 1945 május
Aznap este hat órakor Lillian Walford
megköszörülte a torkát, gyengéden kopogott a
dolgozószoba ajtaján, és engedélyt sem várva
belépett. A professzor a Gordon Square-re néző
ablak előtt ült, apró alakját egészen betakarta
egy régi kézirat.
– Ha nincs más kívánsága, akkor most elmegyek,
professzor – mondta, és megkezdte a szertartásos
könyvcsukogatást, papírrendezést, amely
rendszeresen hozzátartozott péntek esti
beszélgetéseik menetéhez.
– Köszönöm, nincs szükségem semmire.
Miss Walford elgondolkodva nézett rá. Ezt én
egyáltalán nem hiszem, professzor. Valami nagyon
megváltozott benne. Soha nem volt beszédes fajta,
soha nem kezdeményezte a társalgást, hacsak nem
bizonyult elkerülhetetlennek. De szegény báránykám
most még visszahúzódóbbnak látszik. És az idő
múlásával csak rosszabbodott a helyzet, nem
javult, ahogy remélte. Az egész egyetem erről
beszélt, szüntelenül találgattak. Néhányan azt
mondták, hogy a halálba küldött embereket, vagy
halálra ítélte őket. Nehéz elképzelni, hogy a
professzor ilyet tett volna, de be kellett
vallania magának: lehetett benne igazság. Valami
csak előidézte ezt a hallgatási fogadalmat.
– Ha el akarja érni a vonatát, professzor,
lassan indulnia kéne.
– Arra gondoltam, hogy a hétvégére Londonban
maradok – felelte Vicary, de fel sem nézett a
munkájából. – Szeretném látni, hogy néz ki a város
este, amikor újra felgyújtják a fényeket.
– Igazán remélem, hogy azt az átkozott
elsötétítést nekem sem kell többé megérnem.
– Valami azt súgja nekem, erre nem kerül sor.
 Miss Walford leakasztotta az esőkabátját az
ajtóra szerelt fogasról, és lefektette az
íróasztal melletti székre. Vicary letette a
tollát, és felpillantott a titkárnőjére. A
következő gesztusa mindkettőjüket meglepte. Kezét
reflexszerűen az arcához érintette, mint aki egy
beteg kisgyereket akar megsimogatni.
– Jól érzi magát, professzor?
Vicary hirtelen elkapta a fejét, és belemélyedt
a kéziratba. – Persze, jól vagyok – mondta. Valami
éles tónus érződött a hangjából, amit azelőtt soha
nem lehetett tapasztalni. Azután olyasmit
dörmögött a bajusza alatt, hogy soha nem voltam
jobban.
Miss Walford sarkon fordult, és elindult az
ajtó felé.
– Kellemes hétvégét kívánok.
– Köszönöm, én is arra számítok.
– Jó éjszakát, Vicary professzor.
– Jó éjszakát, Miss Walford.
Kellemesen meleg este volt, és mire átvágott a
Leicester Square-en, már az esőkabátját is a
karjára vetette. Lassan sötétedett, egymás után
gyulladtak ki London fényei. Maga előtt látta
Lillian Walford bátortalan, simogató mozdulatát.
Mindig azt gondolta magáról, hogy jó alakoskodó.
Csodálkozott, amiért ez ennyire szembetűnő.
Átvágott a Hyde Parkon. Balra egy csapat
amerikai baseballt játszott a félhomályban. Jobbra
angolok és kanadaiak zajos rögbimeccset vívtak.
Elhaladt a hely mellett, ahol néhány napja még
légvédelmi ágyúk álltak. A fegyvereket már
elvitték, csak a homokzsákok árválkodtak a
helyükön, mint az ókori romok.
 Belépett a Belgravia negyedbe, és ösztönösen
Helen háza felé indult.
– Remélem meggondolod magad, méghozzá
hamarosan.
Az elsötétítés árnyai helyett a ház ragyogott a
kivilágítástól. Két másik pár tartózkodott
vendégségben náluk. David egyenruhát viselt, Helen
ott csüngött a karján. Nem is tudta, hogy mennyi
ideig állt ott, figyelve a társaságot, és
különösen őt. Legnagyobb meglepetésére, vagy talán
megkönnyebbülésére, semmit sem érzett iránta. A
szelleme mostanra már nem kísértette.
Tovább sétált. A Kings Roadról lefordult a
Sloane Square-re, és onnan Chelsea csendes
mellékutcáira. Megnézte az óráját; még maradt
ideje a vonatindulásig. Leintett egy taxit, és a
Paddington pályaudvarra irányította. A lehúzott
ablakon át élvezte az arcát simogató langyos
levegőt. Hónapok óta először érzett valamiféle
megkönnyebbülést, csendes békét a lelkében.
A pályaudvari telefonfülkéből felhívta Alice
Simpsont, aki beleegyezett, hogy másnap reggel
lemenjen hozzá vidékre. Visszaakasztotta a
kagylót, és szinte rohannia kellett a vonathoz. A
vagon zsúfolva volt, de talált egy ablak melletti
ülőhelyet az egyik fülkében, ahol két idős hölgy,
és egy botját szorongató, fiús arcú katona
tartózkodott.
Ránézett a katonára, és észrevette, hogy a 2.
kelet-yorki ezred fegyvernemi jelzését viseli.
Vicary tudta, hogy a fiú ott volt Normandiában,
pontosabban Sword Beach-nél, és szerencséjére
életben maradt. A kelet-yorki ezred súlyos
veszteségeket szenvedett a partraszállás első
perceiben.
 A katona észrevette, hogy Vicary nézi, és
halványan rámosolygott.
– Normandiában történt. Éppen csak lejutottam a
partraszálló hajóról. Az orvosok szerint ezt egész
életemben használnom kell. Maga hol szerezte be a
sántítást?
– Az első háborúban, Franciaországban – mondta
tartózkodóan Vicary.
– Erre az időre újra behívták?
Vicary bólintott. – íróasztali munkát végeztem
a Hadügyminisztérium egyik unalmas osztályán.
Igazán jelentéktelen beosztás volt.
A katona egy idő után elaludt. Még egyszer
meglátta Helen állandóan mosolygó arcát
visszatükröződni az elsuhanó mezőkön. Azután
Boothby bukkant föl előtte. Végül a teljes
sötétség beálltával saját arcának tükörképe rohant
mellette az ablaküvegen.

VÉGE