Nagyapám mesélte

„1937-ben, a második világháború előtti utolsó békeidőben születtem vidéken. A második

világháború alatt,1944 szeptemberében kezdtem az iskolát. Édesapám a nyíregyházi 14.
HADIK huszárezredében szolgált. Több évig volt távol a családtól. 1944 tavaszán a németek
bevonultak Magyarországra. Arra lettünk figyelmesek, hogy zsidó játszótársaink egyik napról
a másikra nem jöttek óvodába. Összesen hat hetet jártunk iskolába, de már elérte a háború
Magyarországot. A falunkban már magyar és német katonák is táboroztak, szálláshelyként az
iskolánkat választották. Hirtelen a magyar csapatok elvonultak, így végül csak a német
katonák kerültek tűzharcba a falu határában a Szovjetekkel. A robbanásokat még az
otthonunkból is hallottuk, és nagyon megijedtünk ezért az óvóhelyre rohantunk.
Később nagy kiabálást és lódobogást hallottunk, amely azt jelezte, hogy a szovjetek
megszállták a környékünket. Így most ők települtek be az iskolába, és a katonák egy része
házról házra járt, és élelmet, takarmányt vittek el erőszakkal. És nem mertünk ellenállni.
Közben a harc a falu szélén tovább tombolt, többször cserélt helyet a két fél. A németek a
túlerővel szemben végül feladták a harcot és elvonultak. A szovjet katonák kb. két hétig
voltak a községben, de az állomány mindig cserélődött, egy része mindig továbbment. Később
már csak egy páran maradtak, állítólag már csak rendfenntartóként.
Édesapám a huszárezredével nyáron még Ukrajnában harcolt, de október végére a
Dunántúlon, Gyuró községben állomásoztak, onnan Budapest védelmére irányították őket, de
Budapest védelmét a német és magyar hadsereg nem tudta megoldani a túlerővel szemben.
Ekkor ismét a Dunántúlra vonultak. Ebben az időszakban már a magyar hadsereg is
szétzilálódott és Édesapámék is úgy döntöttek, hogy haza indulnak. Ám hazafelé jövet szovjet
hadifogságban kerültek. Így Temesvár felé terelték őket. Tavasszal már a temesvári
barakkban sínylődtek.
Az iskolát október közepén bezárták, majd csak január elején folytattuk az ABC tanulását.
Április első napjaiban megkondultak a harangok és jelezték, hogy vége a háborúnak.
Magyarország felszabadult! Ám mi semmi változást nem tapasztaltunk. A tél folyamán sok
fiatalembert összeszedtek a megszálló szovjetek, Malenkij robot-ra, rövid idejű
kényszermunkára ítélték őket. Több hónap eltelt hír nélkül, míg végül kiderült, hogy
Munkácsre küldték őket. De csak évek múltán megfogyatkozva tértek vissza.
Édesanyám hírt kapott 1945. májusában Apám hollétéről. A barátnőjével együtt vonattal
eljutottak Temesvárra, és a szerencse folytán mindketten találkoztak férjeikkel. Később Apám
Romlikuli fogolytáborba került. Ott elkapta a Tifusz nevezetű betegséget, de sikerült
kigyógyulnia. Onnan sikerült megszöknie és hazatérnie, ám sok barátja halt meg azon a
helyen.
Július 1-jén estefelé szaladt hozzánk egy utcabeli fiatal lány, hogy „Laci bácsi jön az
állomásról!”
Nagymamám azonnal szalajtott Édesapám elé. Én futottam, ahogy csak bírtam, és végül
túlfutottam Apámon. És utánam kiabált:
- Ne fuss, kisfiam!
Én meglepődtem kinézete miatt, mivel mikor legutoljára láttam, nem így nézett ki, most
sokkal soványabbnak és gyengének látszódott.
Azonnal megölelt és azt suttogta:
- Újra itt vagyok, kisfiam.
Ez után együtt mentünk haza.
Nagy volt az öröm hazatérésére, ám csak hónapok múlva tudott kigyógyulni hadifogságából.
Hála Istennek 1998-ig mellettem volt. Az eltelt évek alatt sok minden történt, de azt majd
máskor mesélem el!”