MOLNÁR MÁRIA

(1886.-1943.)
Molnár Mária magyar
református misszionárius, aki
missziója közben vesztette az
életét a ma Új-
Guineához tartozó
Admiralitás-szigeteken.
ÉLETE:
Az első világháborúig:
Miután szülei Budapestre
költöztek, a Bethánia Egylet
Biblia körébe járva talált rá
élethivatására. Elvégezte a
polgári iskolát és nővéri
képzést is kapott. Édesapja
1908-ban meghalt, ekkor
műtősnővérként helyezkedett
el, és családját anyagilag
segítette.
Az első világháború kitörése
után sebesült katonákat ápolt
önkéntes
nővérként. Galíciában egy
járványkórházban dr. Csia
Sándor mellett szolgált (aki egy ideig a Bethánia Szövetség vezetője volt). A
járványkórházban olyan betegségeket kellett kezelnie, amelyekkel később misszióján is
harcolt: hólyagos himlő, kiütéses tífusz, hastífusz, kolera, vérhas, skarlát, kanyaró, malária.
Frontszolgálatáért a háború után a Koronás Ezüst Érdemkeresztet kapta a Vitézségi Érem
szalagjával, és a Vöröskereszt Érdemérmet.
Később a győri gyülekezetben volt diakonissza. A börtönöket és a kórházak öngyilkos
osztályát járta és „bukott lányok” számára végzett szociális és lelkigondozói munkát.
Német nyelvismeretét 1925-ben németországi utazással gyarapította. A ma is
működő Liebenzelli Misszióban kapott kedvet a külső szolgálatra. Többször is jelentkezett, de
elutasították, arra hivatkozva, hogy túlkoros. Kitartása végül mégis sikerre vitte és 1927
decemberében elhajózott Melanézia felé. Azután döntött a missziós munka mellett,
hogy Liebenzellben találkozott Friedrich Doepkével, a mánuszi misszió vezetőjével, aki az
Admiralitás-szigeteken végzett munkáról számolt be.
Új-Guineában:
A manusi missziót 1914-ben hozták létre, miután az előző évben a német kormányzat
rendőrállomást hozott létre, hogy véget vessen a törzsek közötti harcoknak, illetve a
kannibalizmusnak. Az első misszionáriusoknak, Doepkének és Kraft Hermann-nak tíz évet
kellett várniuk, hogy az első embert megkeresztelhessék.
Manusra érkezése után három hónappal Molnár Máriát a szomszédos Pitilu-szigetre küldték,
amely a fő szigettől északra fekszik, tőle 5-6 kilométeres csatorna választja el és alig 3-8
méterre emelkedik a tenger fölé. Gyógyító tevékenysége és gitárja népszerűvé tették. Első
alkalommal hét évet töltött Pitilun. 1935-ben rövid időre hazalátogatott, ekkor hozta haza ma
Sárospatakon őrzött néprajzi gyűjteményét. 1936-ban visszatért.
Halála:
A második világháború folyamán a német, holland és angol misszionáriusokat általában
visszarendelték. Molnár Mária azon kevesek egyike volt, aki maradt. A japán megszállók
jódarabig barátságosan kezelték a helyi misszionáriusokat.
1943. március 16-án azonban az Akikaze nevű torpedórombolón kivégezték őket. Az 1947-es
jokohamai hadbírósági jegyzőkönyv szerint „A már említett hat liebenzellin (Doepke és
felesége, Julius Gareis és felesége tizenöt hónapos kisfiukkal és Molnár Mária) kívül még
három katolikus szerzetes, három nővér, két kínai és négy indiai (vagy burmai) – tehát
összesen húsz személyt” akasztottak fel és lőttek a tengerbe. Ugyanazon a napon az Akikazén
a japánok 44 hívet is kivégeztek, főleg pápuákat, malájokat és kínaiakat, köztük két gyereket.
1927-ben, kiküldetésekor Molnár Mária így fordult az őt támogatók felé: „Csak annyit kérek
tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az
emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom
oldalán."
EMLÉKEZETE:
240 tárgyból álló néprajzi gyűjtését a Sárospataki Református Kollégium Múzeumában őrzik.
A Pityilu-sziget leányiskolája is az ő nevét viseli, miután életében nem tudta megvalósítania
tervét, hogy protestáns leányiskolát hozzon létre. A szigeten ma is az a harang szólítja
istentiszteletre a híveket, amelyeket a magyar reformátusok küldtek.
1950-ben Molnár Mária és a német evangélikus misszió mártírhalált halt tagjaira emlékező
emlékművet építettek Manus szigetén.
A Nemzetközi Liebenzelli Misszió alapítványa Molnár Mária nevét viseli.