HANNAH GRACE

JÉGTÖRŐ
Icebreaker

PASSION
VÁLOGATÁS
Írta: Hannah Grace
A mű eredeti címe: Icebreaker

Fordította: Szujer Orsolya

Szerkesztő: Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Valuska Sára
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Hannah Grace
© Szujer Orsolya
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

Borítóillusztráció: Leni Kauffman

ISSN 2676-9875
ISBN 978 963 499 689 7 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1727

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H; Tel.: (62) 548-444
e-mail: info@maxim.co.hu, web: www.maximkiado.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve

rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
Erinnek, Kiley-nak és Rebeccának

Köszönöm, hogy hittetek bennem.

Ez a könyv nektek szól, srácok.
 Lejátszási lista

CRUEL SUMMER | TAYLOR SWIFT 02:58

KISS ME MORE (FEAT. SZA) | DOJA CAT 03:29
TALKING BODY | TOVE LO 03:58
SHUT UP | ARIANA GRANDE 02:38
IDGAF | DUA LIPA 03:38
ENERGY | TYLA JANE 03:20
MOTIVATION | NORMANI 03:14
ONE KISS (WITH DUA LIPA) | CALVIN HARRIS 03:35
DANCE FOR YOU | BEYONCÉ 06:17
NEEDY | ARIANA GRANDE 02:52
WHO’S | JACQUEES 03:06
LOSE YOU TO LOVE ME | SELENA GOMEZ 03:23
KISS ME | SIXPENCE NONE THE RICHER 03:29
BOYFRIEND (WITH SOCIAL HOUSE) | ARIANA GRANDE 03:06
RUMORS (FEAT. ZAYN) | SABRINA CLAUDIO 03:46
MORE THAN ENOUGH | ALINA BARAZ 02:31
YOU SHOULD SEE ME IN A CROWN | BILLIE EILISH 03:01
I’M FAKIN | SABRINA CARPENTER 02:55
MAKE ME FEEL | JANELLE MONÁE 03:14
CAN 1 / KEHLANI 02:48
 A korcsolya volt az,
amibe beleönthettem a szívemet és a lelkemet.

– Peggy Fleming, olimpiai bajnok amerikai

műkorcsolyázó
 Első fejezet

ANASTASIA

– ÚJRA, ANASTASIA:
Ha még egyszer együtt, egy mondatban hallom az újra és az Anastasia
szavakat, nagy valószínűséggel kitérek a hitemből.
Már reggel óta a még megmaradt utolsó idegszálamat gyűröm,
minekután egyenesen a pokol legmélyebb bugyraiból küldött
másnapossággal ébredtem, úgyhogy a legkevésbé sincs most szükségem
arra, hogy Aubrey Brady edző engem vegzáljon.
Arra összpontosítok, hogy elnyomjam a bosszúságomat, ahogy teszem
minden egyes edzés alkalmával, amikor csak szent céljává teszi, hogy
feszegesse a határaimat. Miközben azt mondogatom magamnak, pont ez az
odaadása az, amitől olyan nagyszerű edző, arra a döntésre jutok, hogy jobb,
ha csak gondolatban vágom hozzá a korcsolyámat.
– Pontatlan vagy, Stas! – kiáltja felém, ahogy elsuhanunk előtte. – A
pontatlan lányok nem kapnak érmet!
Mit is mondtam arról, hogy nem vágom hozzá a korcsolyámat?
– Gyerünk, Anastasia! Most az egyszer erőltesd már meg magadat kicsit
– cukkol Aaron, amikor pedig vetek felé egy jéghideg pillantást, még a
nyelvét is rám ölti.
Aaron Carlise a legjobb férfi műkorcsolyázó, aki csak akad a kaliforniai
Maple Hills Egyetemen. Amikor nekem ajánlottak egy helyet az
egyetemen, a partneremnek viszont nem, Aaron szerencsés módon
ugyanebben a szituációban találta magát, és így párba álltunk. Ez a
harmadik év, hogy együtt korcsolyázunk – és a harmadik év, hogy
felmossák velünk a padlót.
Van egy elméletem, miszerint Aubrey szovjet kém. Mondjuk
bizonyítékom az nulla, az elméletem pedig nem igazán van kidolgozva.
Vagyis semennyire sem. De néha, amikor arról ordibál nekem, hogy
húzzam ki magamat és emeljem fel az államat, esküdni mernék, hogy
megvillan kicsit az orosz akcentusa.
 Ami igencsak érdekes egy, a montanai Philipsburgből származó nő
esetében.
Brady elvtársnő igazi műkorcsolya-szupersztár volt a maga idejében, a
mozdulatai pedig még ma is finomak és megfontoltak, olyan kecsesség
rejtőzik bennük, hogy ránézésre nehéz elhinni, ilyen hangerővel képes
ordibálni.
Őszülő haját mindig szoros kontyba hátrafogva viseli, ami kiemeli éles
arccsontját, és folyton ikonikus, fekete műszőrből készült kabátjába
burkolódzik – Aaron gyakran viccelődik azzal, hogy abban rejtegeti a
titkait.
Az a pletyka járja, úgy volt, hogy kijut az olimpiára a partnerével, Wyatt-
tel. Viszont aztán Wyatt és Aubrey kicsit túl sokat gyakorolta azokat a
bizonyos emeléseket, mire Aubrey a végén egy babával, és nem egy
medállal lett gazdagabb.
És ezért van olyan pocsék kedvében, amióta csak huszonöt évvel ezelőtt
nekiállt edzősködni.
A „Clair de Lune” véget ér, ahogy Aaronnel egymással szemben állva
befejezzük a rutinunkat – az orrunk majdnem összeér, a mellkasunk vadul
hullámzik, miközben igyekszünk levegőhöz jutni. Amikor végül meghalljuk
a magányos tapsot, elhúzódunk egymástól és elindulunk oda, ami
kétségkívül a következő fejfájásom forrása lesz.
Még meg sem álltam, amikor a Brady már rám is szegezi összehúzott,
zöld szemét.
– Mikor fog már végre összejönni az a Lutz? Ha nem megy, akkor ki kell
vennünk a kűrötökből.
Brady mellett jelen pillanatban az keseríti meg leginkább az életemet,
hogy anélkül összehozzak egy négyfordulatos Lutzot, hogy seggre esnék.
Az ég tudja, már mióta gyakorlom, de valahogy mégsem akar összejönni.
Aaronnek hibátlanul megy, ami az elsődleges oka annak, hogy meggyőztem
a koreográfusunkat, tegye bele a kűrünkbe.
A büszkeség őrült egy dolog. A műkorcsolya esetében meg aztán
kiemelten őrült, mert ha az ember elrontja, akkor arccal a kemény jégen
csattan. De inkább nyalom fel a jeget, mint hogy nézzem Aaron idegesítő,
ál-csalódott képét, valahányszor csak szóba kerül, hogy vegyük ki.
– Már alakul, edző – mondom annyi megjátszott lelkesedét erőltetve a
hangomba, amennyit csak bírok. – Fejlődök. Még nem tökéletes, de
töretlenül gyakorlok.
 Ez egy aprócska, teljesen ártalmatlan hazugság. Valóban fejlődök. Amit
viszont elfelejtek megemlíteni, hogy ez a fejlődés egyelőre csak a jégen
kívül látszódik, méghozzá leginkább akkor, amikor rá vagyok csatolva
azokra az eszközökre, amik segítenek fejlődni.
– Tényleg fejlődik – hazudja Aaron, karját a vállam köré kanyarítva. –
Már csak egy kis idő, A.B.
Kedves Aarontől, hogy kiáll mellettem, és úgy tesz, mintha egy csapat
lennénk KGB Aubrey előtt. Már csak azért is, mert négyszemközt meg azt
mondja, csak akkor fog összejönni a Lutz, ha nekiállok doppingolni és
építek egy időgépet, amivel visszaszerezhetem a pubertás előtti testemet.
Aubrey érthetetlenül motyog valamit, aztán nemtörődöm módon int,
hogy mehetünk.
– Holnap várlak titeket ugyanitt, és nagyra értékelném, ha egyikőtök sem
lenne másnapos. Biztos vagyok benne, ha edzés előtt teletömitek magatokat
a Kenny’s büfében, az egyikőtöknek sem fog segíteni bejutni az olimpiai
csapatba. Megértettük egymást?
A francba.
– Igen, edző – mondjuk egyszerre.
Amikor végre kisétálok a női öltözőből, Aaron a telefonját bámulva vár
rám a portán.
– Kibaszottul megmondtam, hogy tudni fogja. – Amint elég közel érek
hozzá, hogy eltaláljam, nagyot nyögve a hasa felé lendítem a táskámat. –
Még csak nem is ettem semmit!
Aaron felnyög a becsapódástól, aztán kikapja a kezemből a táskámat és a
vállára kanyarítja.
– Annak a nőnek olyan a szaglása, mint egy vérebnek.
Mint igaz az élet legtöbb területére, a műkorcsolya is sokkal könnyebb,
ha férfi az ember, mivel akkor senki sem emelgeti és hajítja keresztül a
termen napjában kétszer.
Az első egyetemi évemben sikerült felszednem azt a bizonyos
elsőévesekre jellemző hét kilót. Nos, az én esetemben ez inkább két és fél
kiló volt, de Aaron szerint kezdtem túl nehéz lenni ahhoz, hogy emelgessen,
úgyhogy azóta egy grammot sem híztam.
Szinte vallásos odaadással igyekszem ragaszkodni a diétámhoz, bár azért
itt-ott becsúszik egy buli, hogy megőrizzem a józan eszemet. A legjobb
barátnőm huszonegyedik születésnapja tökéletes alkalom volt arra, hogy
kicsit bevaduljak, akkor is, ha ez azt jelentette, hogy utána másnaposan
kellett szembenéznem Bradyvel.
Beszállunk Aaron vadiúj G-Wagenjébe, ami a legújabb bűntudat-
csillapító ajándék a félrekefélő, de dúsgazdag apjától, és megindulunk haza.
Első év végén Aaronnel úgy döntöttünk, jó buli lenne hármasban
összebútorozni a legjobb barátnőmmel, Lolával. A beosztásunk hasonló, az
életünk pedig a korcsolya körül forog, úgyhogy olyan magától értetődőnek
tűnt az egész.
Aaron ráfordul a Maple Avenue-re, majd vet felém egy pillantást, ahogy
a legértékesebb tulajdonom után kutatva feltúrom a kézitáskámat.
– Mit mond a határidőnaplód, mi a ma esti program?
A szememet forgatva elengedem a fülem mellett csipkelődő hangsúlyát.
– Lepedőakrobatika.
– Fúj – mondja Aaron, orrának hegye ráncba szalad, ahogy grimaszol. –
Már az is elég gáz, hogy előre megtervezed, mikor eszel és alszol, de most
komolyan azt is előre le kell fixálnod, mikor szexelsz?
Az alvással meg az evéssel kapcsolatban nem kamuzok – életem minden
egyes percét gondosan beosztottam az én hűséges határidőnaplómban, amit
a barátaim egyformán viccesnek és nevetségesnek gondolnak. Nem
mondanám, hogy irányításmániás lennék, de akkor is nekem kell
irányítanom a dolgokat.
A kettő közt kétségkívül van különbség.
Megrántom a vállamat, és elnyomom a vágyat, hogy az orra alá
dörgöljem, vele ellentétben én legalább szexelek.
– Ryan elfoglalt srác, én pedig elfoglalt lány vagyok. Olyan sok időt
szeretnék vele tölteni, amennyit csak lehet, mielőtt elkezdődne a
kosárlabdaszezon.
Ryan Rothwell százkilencvennyolc centi, vegytiszta sportolói
tökéletesség. Az egyetemi csapat irányítója és kapitánya épp olyan
komolyan veszi a sportját, mint én az enyémet, ennek nyomán tökéletes
alany a kettőnk közti csak-semmi-érzelem helyzethez. Az extra az
egészben, hogy Ry hihetetlenül édes srác, úgyhogy remek barátok is lettünk
a kölcsönösen előnyös megegyezésünk alapján.
– Nem hiszem el, hogy még mindig vele kavarsz. Az a pasas vagy
kétszer akkora, mint te, hogy nem lapít palacsintává? Ne, várj! Nem akarom
tudni.
 – Tudom, hogy mekkora. – Kuncogva addig csipkedem az arcát, amíg
félre nem löki a kezemet. – Ez a lényeg.
A legtöbben azt feltételezik, Aaron és köztem több van, mint
munkakapcsolat, de a viszonyunk inkább testvéri. Nem mintha nem lenne
jóképű, egyszerűen csak sosem alakult ki semmiféle romantikus vonzalom
kettőnk közt.
Aaron jóval magasabb nálam, kidolgozott, izmos és nyurga teste pedig
egy táncoséra emlékeztet. Fekete haját rövidre nyírva hordja, és esküdni
mernék, hogy szempillaspirált használ, mivel égkék szemét a legsötétebb,
legirigylésreméltóbb pillák keretezik, amik élesen elütnek sápatag bőrétől.
– Immár hivatalosan is túl sokat tudok a szexuális életedről, Anastasia.
Aaron képtelen eldönteni, bírja-e Ryant vagy sem. Néha jól elvannak, és
akkor Ryan olyannak láthatja Aaront, amilyennek én is – valakinek, akivel
jó móka együtt lógni. Minden egyéb alkalommal azonban az ember már azt
hinné, Ryan személyesen tette tönkre Aaron életét, vagy valami. Aaron
hajlamos kínosan hirtelen és durva lenni. Elég kiszámíthatatlan, de Ryan fel
sem veszi, és szerinte nem kéne aggódnom miatta.
– Ígérem, többé fel sem hozom egészen hazáig, ha te meg megígéred,
hogy később átdobsz Ryanhez.
Aaron ezen elgondolkodik egy pillanatra.
– Oké, megegyeztünk.

LOLA FELPILLANT A SALÁTÁJÁBÓL, AMIT éppen agresszíven szurkál a

villájával, és puffogva kifújja a levegőt.
– Csak azt szeretném tudni, vajon Olivia Abbott mégis kinek a farkát
szopogatja, hogy már harmadik évben zsinórban ő kapja a főszerepet?
Nem állom meg, hogy fel ne szisszenjek durva szavai hallatán, de
tudom, nem gondolja komolyan. Már így is elég tropán érezte magát ma
reggel, hála a tetemes alkoholmennyiségnek, amit tegnap este ledöntöttünk
a születésnapja alkalmából, úgyhogy a mai nap nem éppen a legjobb arra,
hogy megtudja, nem kapta meg azt a szerepet, amire áhítozott.
Minden egyes előadást láttam az elmúlt két évben, és Lo éppen olyan jól
tudja, mint én, hogy Olivia elképesztően jó színész.
– Nem lehet, hogy egyszerűen csak nagyon tehetséges? És senki farkát
sem szopogatja?
 – Anastasia, nem lennél csak öt percig kicsinyes a kedvemért, és tennél
úgy, mintha nem tudnám, hogy Olivia jobb nálam?
Aaron ledobja magát a mellettem heverő székbe és kikap egy réparudat a
tányéromból.
– Miért is vagyunk mi kicsinyesek?
– Olivia Abbott – feleljük egyszerre Lolával, bár barátnőm hangszínéből
csak úgy süt az ellenszenv.
– Szexi csaj. Talán a legszexibb az egész campuson – mondja Aaron
lazán, egyértelműen észre sem véve, hogy Lola álla leesik. – Szingli?
– Mégis honnan a francból kéne tudnom? Senkivel sem áll szóba. Csak
belibben, megkaparintja a szerepet, amire pályázom, aztán folytatja
anomáliaként leélt életét.
Lola előadóművészetet tanul, ahol íratlan szabály lehet, hogy az
embernek hatalmas személyiséggel kell rendelkeznie, mivel az összes
szaktársa, akivel csak találkoztam, mind olyan, mint ő. Velük lenni még
külső szemlélőként is egy kimerítő csata a figyelemért, de Olivia magának
való, és ez úgy tűnik, valamiért zavarja az embereket.
– Sajnálom, Lols. De mindig lesz legközelebb – vigasztalom.
Mindketten tudjuk, ez semmit sem jelent, de Lola azért még felém dob egy
puszit. – És ha ettől jobban érzed magad, még mindig nem megy a Lutz.
Erre Aubrey is hamarosan rájön majd, és száműz Szibériába.
– Ó, ne. Hivatalosan is kész csődtömeg vagy, mégis hogy leszel képes
valaha is jégre lépni? – vigyorog Lola csillogó szemmel, ahogy vetek felé
egy szúrós pillantást. – Majd összejön, drágám. Olyan keményen dolgozol.
– Tekintete Aaron felé téved, akit egy cseppet sem érdekel a
beszélgetésünk, úgyhogy inkább a telefonját nyomkodja. – Hé,
Jéghercegnő! Nincs kedved segíteni egy kicsit?
– Ha? Bocsi, ja, te is szexi vagy, Lo.
Meglep, hogy nem látom szállni a füstöt Lola füléből, ahogy leordítja
Aaron fejét, amiért nem figyelt rá.
Lassan visszahúzódom a hálószobámba, mivel nem akarom magamra
vonni a figyelmet és lakótársaim vitájának kereszttüzébe kerülni. Aaronnel
meg Lolával élni olyan, mintha lennének testvéreid, akik mindig egykék
akartak lenni.
Aaron, akárcsak én, valóban egyke. Két öregedő, középnyugati szülő
csodagyereke, akik kétségbeesetten igyekeznek egyben tartani a
házasságukat. Másokkal élni, miután tizennyolc éven keresztül ő volt a
szülei szeme fénye, nagy változás volt mind az ő, mind a mi számunkra,
akik kénytelenek vagyunk elviselni őt a hangulatingadozásaival együtt.
Most, hogy többé már nincs Chicagóban, a szülei kapcsolata nem éppen
a legjobb, mindig tudjuk, mikor fordulnak rosszabbra a dolgok, mert
olyankor Aaron kap valami pofátlanul drága és szükségtelen ajándékot.
Mint például a G-Wagont.
Kettőnkkel ellentétben Lola népes családból származik. Miután ő a
legkisebb és az egyetlen lány, garantáltan övé volt az első hely otthon,
úgyhogy nem okoz neki problémát helyre tenni Aaront.
Még mindig a szobámban rejtőzöm, amikor rezegni kezd a telefonom, és
Ryan neve felvillan a képernyőn.

RYAN
A srácok bulit akarnak rendezni este. Inkább nálad?
Úgy volt, hogy valami lelkesítő gyűlésre vagy mi a
szarra mennek, de most meg inkább itthon maradnának.
Csak szeretnék veled lenni.

Persze, bár a lakótársaim itthon vannak.

Csendesnek kell majd lennünk.

Ha.
Ezt talán mondhatnád a tükörképednek.
Most szabad vagy?

Ja, gyere át.

Indulok. Viszek nasit.

– Mindenki kibékült? – kérdezem óvatosan, ahogy a hálószobámból a

nappaliba merészkedem. Mindketten meredten bámulják a tévét, amiben
éppen a Gyilkos elmék ismétlése megy, de azért kapok egy erőtlen „ja”-t
válaszként, jelezve, hogy biztonságban megközelíthetem őket.
A kanapé fölött áthajolva belemarkolok a kettejük közt pihenő,
pattogatott kukoricával teli tálba, majd gondolatban gyorsan meg is
jegyzem magamnak, hogy ne felejtsem el ezt hozzátenni az
ételfigyelőmhöz, amikor visszamegyek a szobámba.
– Szóval a kosárlabdacsapat bulit tart. Arra gondoltam…
– Hogy elmennénk-e veled? – vág a szavamba Aaron, hangjában tőle
szokatlan reménykedéssel.
– Nem?
Lola hirtelen felém fordul, vörös tincsei válla körül ugrálnak, arcáról
csak úgy süt az öröm.
– Hogy nem bánjuk-e, ha Ryan átjön?
– Ja. Mégis honnan…?
– Ide vele, Carlisle – neveti Lola Aaron felé tartva kezét. A srác
belenyom néhány húszast a markába, majd motyog valamit a bajsza alatt,
amíg a lány megszámolja a pénzt. – Hallottunk a buliról, és nem gondoltam,
hogy szívesen szexelnél, miközben részeg elsőévesek smárolnak az ajtó
túloldalán. Mi majd átsétálunk oda.
Aaron apjának a jobbféle bocsáss meg ajándékainak egyike a közös
lakásunk. Vagy azután történt, hogy viszonyt folytatott a titkárnőjével, vagy
az előtt, hogy eldöntötte, lefekszik a belsőépítésszel. A Maple Tower egy
gyönyörű lakóépület a campus szélén, a lakásunkból pedig remek a kilátás,
és rengeteg természetes fényt is kapunk.
Az épületben nem csak diákok laknak, úgyhogy egész békés hely, de
elég közel van mindenkihez ahhoz, hogy könnyű legyen hazabotorkálni
egy-egy buli után.
Aaronnek és nekem nem lenne szabad bulikba járnunk, de amiről
Aubrey nem tud, az nem is fáj neki.

MÁR VÉGIGNÉZTEM, HOGY PRÓBÁL fel Lola tíz különböző ruhát, amikor Ryan
rám ír, hogy már jön felfelé, kifogást szolgáltatva nekem arra, hogy magára
hagyjam Lolát és az ő tíz majdnem tök egyforma, fekete ruháját.
A pillangók, amik felröppennek a hasamban, valahányszor csak
kopogtatnak az ajtón és most már tudom, a másik oldalán Ryan áll, először
furcsák voltak, mostanra azonban már egészen édesnek találom őket.
Ryan válla szinte ajtófélfától ajtófélfáig ér, amikor kinyitom az ajtót,
hogy beengedjem. Kócos, szőke haja még nedves, erős narancs, és még
valami más illatot áraszt, amit nem tudok beazonosítani, de mostanra
furcsamód megnyugtatónak érzem. Lehajol hozzám és ajkát finoman az
arcomhoz érinti.
– Szia, szépségem!
Átnyújt egy zacskó nasit, mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy folyton
magával hozzon egyet, mivel állítólag nem eszem eleget, és nincs nálam
semmi finom, amikor átjön. Ryan többet eszik, mint bárki, akit csak
ismerek, és szerinte csak az a finom, ami tele van nyomva cukorral.
Valamiért Aaron és Lo úgy bámulnak minket a nappaliból, mintha
korábban még sosem láttak volna emberi lényt. Amikor Ryan észreveszi
őket, felkacag. Szerencsére mostanra már hozzászokott a furcsaságaikhoz,
és halkan oda is köszön nekik, miközben a hálószobám felé vezetem.
– Hé, Rothwell? – kiáltja Lola, ahogy az ajtómhoz érünk.
Ryan elengedi a kezemet és barátnőm felé fordul.
– Igen?
Lola áthajol a kanapé fölött, és tudom az arcára kiülő, hamiskás
mosolyból, hogy nem akarom hallani a mondandóját.
– Minekután a szobám Stassie-é mellett van, és egész este a nyögéseidet
meg a golyóid csattogását hallgathatom majd… – A szemem hatalmasra
kerekedik Ryan háta mögött. – …megadnád a szobád kódját, hogy ne
kelljen megküzdenem a közös mosdóért?
A campusi kollégiumban biztonsági okokból számkóddal nyíló,
elektromos zárak vannak. Ryan szobájához privát fürdő is tartozik, úgyhogy
Lo kérése még csak nem is rossz ötlet, tekintve, hogy minél többet isznak
az emberek, annál nevetségesebb sor áll a mosdó előtt.
A fogalmazásán még komolyan dolgoznia kéne.
– Persze, majd átdobom üzenetben. Csak semmi szaglászás, Mitchell!
Tudni fogom, ha megpróbálkozol vele.
Lola ujjaival a béke jelét formálva felemeli a kezét.
– Cserkész becsszó. Jó hancúrt!
– Jézusom, Lols – nyögök fel elég hangosan ahhoz, hogy ő is meghallja,
ahogy berángatom Ryant a szobámba Lola elől. – Bocsi!
– Kedvelem. Vicces csaj – kuncogja Ryan, két kezébe fogja arcomat, és
úgy fordítja a fejemet, hogy meg tudjon csókolni.
A csókja először lágy, aztán egyre sürgetőbbé válik, ahogy nyelve az
enyémnek feszül. Keze finoman végigsiklik a testemen, míg végül elér a
combomig, majd egyetlen gyors mozdulattal felkap. A lábam
automatikusan a dereka köré fonódik – miután már annyiszor csináltuk ezt,
a testem már jól ismeri az övét.
Odakintről dörömbölés hallatszik, ami azt hiszem, a lakótársaim
távozásának hangja, de minden egyes forró csók, amit Ryan a nyakamon
hagy, eltereli róla a figyelmemet. Meg kéne lesnem, valóban elmentek-e,
azonban ez abban a pillanatban kimegy a fejemből, hogy Ryan az ágyra
fektet és fölém hajol.
– Milyen volt a napod? – motyogja a fülembe.
Mindig ezt csinálja. Tökéletesen megcsókol, testével a lábam közé bújik,
eléggé rám nehezkedik ahhoz, hogy ne bírjak magammal, összezavarja a
gondolataimat, aztán feltesz valami teljesen hétköznapi kérdést, mint
például, hogy milyen napom volt.
Abban a pillanatban, hogy megpróbálnék válaszolni, ujjai a pólóm alá
csusszannak, orra hegyét végighúzza az állkapcsom íve mentén. A bőröm
minden egyes négyzetcentimétere bizsereg, pedig még nem is csinált
semmit.
– Olyan, ah, ahm, jó volt, én, mhmm, korcsolyáztam…
A teste megremeg, ahogy felkacag.
– Mhmm korcsolyáztál? Érdekesnek hangzik. Miért nem mesélsz még
nekem, Allen?
Gyűlölöm őt. Nagyon, nagyon, nagyon gyűlölöm.
Amíg lefejti rólunk a ruháinkat, mígnem már csak az alsóneműnk marad
rajtunk, én érthetetlenül motyogok valamit a jégről meg az oroszokról.
Ryan teste még egy görög istent is megríkatna. A bőre barna a miamii
nyaralójukban töltött nyár után, a hasán pedig több a kocka, mint meg
tudnám számolni.
Felejtsük is el a görög isteneket, ettől még én is legszívesebben
elbőgném magam.
A csípőm két oldalán megragadja a bugyimat, vár, amíg nem bólintok,
majd lassan lehúzza a lábamon, a háta mögé hajítja, és szétfeszíti a
combomat.
– Stas.
– Igen?
A homloka ráncba szalad.
– Lola tényleg hallja a golyóimat?
 Második fejezet

NATHAN

VAN EGY KÉZ A FARKAM mellett, ami nem az enyém.

A lány mélyen alszik és hangosan horkol, miközben karja a derekam
köré fonódik, keze pedig a boxerem alá csusszan. Óvatosan kihúzom és
alaposan szemügyre veszem – hosszú műkörmök, Cartier gyűrűk, és egy
Rolex a kecses kacsóján.
Ez meg mégis ki a fasz?
Még egy az ég tudja, mivel töltött éjszaka után is drága illata van, a
vállamra pedig hosszú, aranybarna tincsek hullanak, ahogy mellettem
fekszik.
Nem lett volna szabad elmennem arra a bulira tegnap este, de Benji
Harding, meg a többi kosaras srác levakarhatatlan kis bestiák. Bármennyire
is szeretek bulikat tartani, nincs is jobb annál, mint amikor valahová
máshová megy el az ember, utána pedig hazatér a csendes otthonába, ami
nincs tele a mások kuplerájával.
Kivéve persze, ha az ember az effajta kuplerájról beszél. Arról, amikor
az ember egy nő mellett ébred, és fogalma sincs, mégis ki a fene az.
Az agyam józanabbik része azt súgja, forduljak meg és vessek egy
pillantást a lányra, de egy másik része, ami emlékszik az összes hülye
helyzetre, amibe sikerült belekevernünk magunkat, emlékeztet rá, hogy
részeg Nate egy seggfej.
Az a része az agyamnak őszintén aggódik, hogy a csajról kiderül,
valakinek a húga, vagy, ami még rosszabb, valakinek az anyja.
– Nyugton maradnál végre? – csattan fel a rejtélyes vendégem. – Mi a
fasz van a sportolókkal meg a kora reggelekkel?
Az a hang. Az, amit azt kívánom, bárcsak ne ismernék fel.
Ó, bassza meg!
Lassan megfordulok, hogy megerősítsem a legrosszabb félelmemet: azt,
hogy tegnap este lefeküdtem Kitty Vincenttel.
És meg is teszem.
 Egészen békésnek tűnik, amikor aludni próbál – arcának vonásai lágyak
és gyengédek, csücsörítő ajka pirospozsgás. Az alapján, hogy milyen
nyugodtnak tűnik most, az ember nem is gondolná, hogy amúgy egy
idegbeteg ku…
– Mit bámulsz, Nate? – A szeme felpattan, aztán amilyen kibaszott egy
házisárkány, egyetlen pillantással darabokra szed.
Kitty Vincent tankönyvi mintapéldája az elviselhetetlen, apuci
hitelkártyájával játszadozó gazdag lányoknak, az egyetemen fellelhető nők
egyik alfajának, aminek amúgy kész szakértője vagyok abból fakadóan,
hogy szinte már az összessel lefeküdtem.
Kivéve ezt az egyet.
Úgy volt, hogy ezt itt sosem fogom megdönteni.
Külsőleg nincs vele semmi baj. Hogy őszinte legyek, a csaj észvesztően
dögös. Csak közben meg embernek egy borzadály.
– Jól vagy? – kérdezem óvatosan. – Szükséged van valamire?
– Igen, arra, hogy ne bámulj már úgy, mintha még sosem láttál volna
meztelen nőt az ágyadban – vág vissza, ahogy felül és nekitámaszkodik az
ágy támlájának. – Mindketten tudjuk, hogy már láttál, és kezdesz
kiakasztani.
– Le vagyok döbbenve, Kit. Én, öhm, nem emlékszem, hogy is történt ez
az egész…
Arra emlékszem, hogy a buliban próbáltam rávenni Summer Castillo-
Westet, hogy adja meg a számát, amivel eddig minden szeptemberben
megpróbálkoztam, aki aztán tragikus módon, zsinórban negyedszerre is
elküldött a búsba. Arra is emlékszem, hogy sörpongoztam Danny
Adekelével, és kikaptam, amit meg legszívesebben elfelejtenék, de arra
továbbra sem emlékszem, hogy ez hogyan történt.
– Ó, a francba. Várjunk csak, te nem Dannyvel jársz?
Kitty kék szemét forgatja, majd az ágyam melletti asztalon pihenő
táskája felé nyúl, és elkáromkodja magát, amikor látja, hogy a telefonja
lemerült. Miután kisöpri haját az arcából, végre rám néz. Eddig nem is
tudtam, hogy egy nőt képes ennyire zavarni a létezésem.
– Szakítottunk.
– Igaz, igaz. Az szívás, sajnálom. Mi történt?
Igyekszem udvarias, előzékeny házigazda lenni – legalábbis mások
biztos így látnák –, Kitty azonban mindössze csak egyik tökéletesen szedett
szemöldökét felhúzva vet rám egy szúrós pillantást.
 – Mi a francért érdekel?
Tenyeremmel idegesen megdörgölöm az államat, ahogy próbálok
előrukkolni valami kifogással. Igaza van – nem érdekel. Csak gyűlölöm
azokat, akik megcsalják a párjukat, és pánikba estem, de minekután
szakítottak, nincs semmi, ami miatt aggódnom kéne.
– Csak próbálok kedves lenni.
Kitty megvillantja felém a legrosszabb műmosolyt, amit valaha is láttam,
aztán lábát átlendíti az ágy széle fölött, és anyaszült meztelenül megindul a
fürdőm felé. Nehéz arra koncentrálni, hogy milyen észvesztően fest, mivel a
válla fölött vet rám egy utolsó, közömbös pillantást, és bosszúsan odaböki:
– Ha kedves akarsz lenni, akkor hívj nekem egy Ubert.
Hála az égnek!
– Simán.
– Csakis Execet, Nate. Már így is elég szar, hogy mindenki látni fogja,
hogy távozom innen. Ne engedd, hogy tovább szenvedjek valami lepukkant
kocsiban!
Amikor a fürdő ajtaja becsapódik és hallom, hogy folyni kezd a zuhany,
tudom, már nyugodtan beleordíthatom a teljes káromkodás-szótáramat a
párnámba.

A BEJÁRATI AJTÓ ELŐTT állva nézem, ahogy Kitty beszáll az Uberbe – ami
természetesen egy Exec, nehogy esetleg szégyenkeznie kelljen.
Kezemmel a hajamba túrok, miközben egyszerűen képtelen vagyok
rájönni, hogyan juthattam ide, miután megesküdtem rá, ez az év más lesz.
Kifejezetten emlékszem, hogy a Coloradóból vissza Kaliforniába tartó
utunk alatt azt mondtam Robbie-nak, a legjobb barátomnak, hogy a
negyedév más lesz. Vagy hússzor is mondhattam neki a kétnapos, kávéval
teli utunk alatt.
Három hétig bírtam.
Aztán az önsajnálatban való dagonyázásból gyorsan kirángat egy, a
hátam mögül jövő, motyogó hang. Robbie, és a másik két lakótársam, JJ és
Henry, mind a nappalinkban ülnek, és úgy iszogatják a kávéjukat, mint a
The View szereplői.
– Nézzenek csak oda – mondja Robbie önelégülten. – Hát itt meg mi
történt, te kis ribi?
 Robbie már ötéves korunk óta keseríti az életemet. Az apja, akit még ma,
tizenhat évvel később is csak Mr. H-nek szólítok, volt a helyi hokicsapat
edzője Eagle County-ban, ahol felnőttünk. Ezért találkoztunk és lettünk
barátok, Robbie pedig azóta púp a hátamon.
Ügyet sem vetve rá és a kutakodó tekintetükre, egyenesen a konyha felé
veszem az irányt, ahol töltök magamnak egy bögre kávét, majd ahelyett,
hogy megadnám Robbie-nak azt az örömet, hogy felelek, egyszerűen
bemutatok neki.
Miközben ledöntöm a kávémat – ami érzésre úgy két másodpercet vesz
igénybe –, végig érzem magamon a tekintetüket. Ez a legrosszabb abban, ha
az ember a csapattársaival él – semmi sem titok.
JJ, Robbie és én mind végzősök vagyunk, és már azóta együtt élünk,
hogy gólyaként egy koliszobában laktunk, Henry azonban egy másodéves a
csapatból.
A srác állati jó hokijátékos, de még szoknia kell az egész társasági
nyomást, ami egy sportcsapatba való tartozással jár. Gyűlölt a koliban lakni
és nehezére esett a csapaton kívül barátkozni, úgyhogy felajánlottuk neki,
költözzön ide.
Mindig is volt egy szabad szobánk, mert a garázs akadálymentes hálóvá
lett alakítva Robbie számára, Henry pedig végtelenül hálás volt a
lehetőségért.
Bár még csak három röpke hete van itt, máris látjuk, hogy kezd
magabiztosabb lenni – ami valószínűleg az oka annak, hogy többé már nem
esik nehezére segíteni JJ-nek és Robbie-nak a vegzálásomban.
– Miért döntötted meg Kitty Vincentet? – kérdezi Henry a kávésbögréje
pereme fölött. – Nem éppen kedves csaj.
Ó, igen, és a kölyöknek nincs semmi filtere.
– Úgy fogok tenni, mintha ez meg sem történt volna, haver. Kittyt sem
nagyon lelkesítette a dolog, és egy másodpercére sem emlékszem, úgyhogy
nem is számít. – Megrántom a vállamat, majd átsétálok a nappaliba és
levetem magamat az egyik fotelbe. – Ti hárman meg mégis, hogy a faszba
engedhettétek ezt megtörténni?
Elég idős vagyok már ahhoz, hogy ne kenjem másra a felelősséget a
hibáimért? Persze. De attól még meg fogom próbálni? Naná.
– Mi próbáltuk megakadályozni, hogy elmenj vele, tesó – hazudja JJ
pofátlanul, kezét védekezőn maga elé emelve. – Azt mondtad, finom az
illata, meg hogy jó fogni a seggét. Mégis hogyan álljak közéd és az igaz
szerelem közé?
Hangosan felnyögök, mire lüktetni kezd a fejem a hangtól. Ha Jaiden azt
állítja, próbálta megakadályozni, hogy elmenjek, akkor valószínűleg ő hívta
az Ubert és ültetett be engem Kittyvel a kocsiba.
JJ egyszem gyerek valahonnan Nebraska közepéről, ahol a madár sem
jár, úgyhogy kiskorában az volt az egyetlen szórakozási lehetősége, hogy
másokat szívatott.
A szülei mindig idelátogatnak júniusban, hogy együtt csatlakozzunk JJ-
hez a Los Angeles-i Pride felvonuláson, ahol mindig büszkén viselik a
pánszexuális szövetséges kitűzőjüket. Hála az időnek, amit a házunkban
töltenek, sikerült egész jól megismernem őket, és így tudom, hogy JJ apja is
pontosan olyan, mint a fia, addig a pontig, hogy fogalmam sincs, az anyja
hogy bírta kettejüket egyszerre egy háztartásban elviselni.
Mrs. Johan nagyszerű asszony, aki egy szent türelmével rendelkezik.
Mielőtt elmegy, mindig teletömi a hűtőnket mindenféle curryvel és
köretekkel, és mindemellett nagyszerű ízlése van a horrorfilmek terén –
talán ezért is imádom őt annyira.
Előfordulhat, hogy ő az egyetlen oka annak, hogy még nem nyírtam ki
Jaident.
Robbie mellém gurul, karját a vállam köré kanyarítja, amit úgy sejtem,
vigasztaló gesztusnak szán.
– Elhatározásod, miszerint csakis a sulira és a hokira fogsz koncentrálni,
tovább tartott, mint amire számítottam. Most pedig kapd össze magad, mert
el kell vinned minket órára!

AMIKOR FELVETTEK A MAPLE HILLSRE, fogalmam sem volt, mit akarok

tanulni. Már egy évem sincs a diplomáig, és a mai napig nem vagyok
egészen biztos benne, hogy jó döntés volt-e a sportorvoslást választani.
Amikor befejeztem a gimnáziumot, beválogattak a Vancouver Vipersbe,
és nehéz volt előtérbe helyezni a tanulmányaimat, főleg úgy, hogy
kölyökkorom óta arról álmodtam, hogy csatlakozok a NHL-hez{*}. Mást
sem akarok, csak játszani, de tisztában vagyok vele, hogy a hokiban mindig
történnek balesetek – egy súlyosabb sérülés vagy elkerülhetetlen baleset, és
a karrierednek annyi.
 Bár amint lediplomázom, vár egy hely az álomcsapatomban, azért mégis
csak szeretném, hogy valami megragadjon a fejemben az elmúlt három
évben tanultakból, hogy úgy érezzem, megérte a B-tervet választani.
Apám nem nagyon lelkendezett, amiért úgy döntöttem, egy másik
államba megyek egyetemre, azért meg pláne nem, hogy leszerződtem egy
hokicsapattal, ráadásul Kanadában. Azt akarta, hogy kitanuljam a családi
bizniszt, és addig vezessem a sípályás üdülőt, amíg úgy meg nem öregszem
és őszülök, mint ő. Annak a veszélye, hogy apámmá alakulok, mindig arra
ösztönzött, hogy összekapjam magam és elérjem a céljaimat.
Jobb esélyem lenne megérteni a sejtfelépítés rejtelmeit, ha nem lennék
folyamatosan kimerülve az edzésektől, meg ha nem folyamatosan nekem
kéne megakadályoznom, hogy az idióta csapattársaim bajba kerüljenek.
Amikor Greg Lewinski tavaly lediplomázott és átadta nekem a kapitányi
posztot, nem készített fel rá, hogy mennyi bébiszitterkedéssel jár az, hogy
az ember játékra készen a kispadon tartsa a többiek seggét.
Robbie sokat segít, miután ő Faulkner edző segédje. Robbie egy
síbalesetet követően a gimi harmadik évében deréktól lefelé lebénult, és
most tolószékkel közlekedik. Képességét, hogy baromságokat ordibáljon
nekem a jégen, átalakította arra, hogy baromságokat ordibáljon nekem a jég
mellől.
Nincs semmi, amit jobban imádna annál, minthogy felém lengesse
túlméretezett csiptetős tábláját és hangoztassa, hogy teljesítsek jobban. A
srácok a csapatban odáig vannak, hogy én kapom Robbie abúzusának
oroszlánrészét, mert így nekik könnyebb.
Ennek a tökéletes példái az olyan napok, mint a mai. Péntekenként JJ-
nek és nekem a természettudományi épületben vannak óráink, úgyhogy
kialakult az a szokásunk, hogy a Dunkin’-t útba ejtve hurcoljuk el a
seggünket a pályára, gyorsan bekapva egy fánkot még edzés előtt.
Ez a mi kis titkunk, de JJ tudja, hogyha rajtakapnak minket, úgyis csak
engem fognak okolni, úgyhogy nem izgatja a kockázat. A pénteki utolsó óra
életem mélypontja, úgyhogy én sem bánom a kockázatot.
JJ-re várva a labor előtt lomhán nézegetem az üzenőfalamat, amikor
meghallom egyre hangosabbnak tetsző, vidám hangját, ahogy felém
közeledik.
– Felkészültél rá, hogy szétrúgják a másnapos seggedet?
– Nincs semmi bajom, amit egy szivárványszóratos gyűrű meg ne
oldana. Meg amúgy is jót tesz, ha az ember kiizzadja az alkoholt. Az majd
felfrissít estére.
JJ összehúzza a szemöldökét.
– Mégis mi a francról beszélsz? Nem láttad a csoportos esetet?
Az utolsó üzenet, amit láttam, arról szólt, hogy Robbie eldöntötte, este
bulit tartunk. Még két hét van vissza az első meccsünkig, és hagyomány
számunkra, hogy egy, vagy netalántán öt bulival köszöntsük a szezont.

HOKINYUSZIK

BOBBY HUGHES
Azt hiszem, haldoklom.

KRIS HUDSON
Béke poraidra, haver.

ROBBIE HAMLET
Ma este piálás nálunk?

BOBBY HUGHES
Michael Scott szavait idézve, készen állok az újabb fájdalomra.

JOE CARTER
Hozom a tequila rulettet.

HENRY TURNER
Faulkner e-mailben írja, hogy a díjkiosztóterembe menjünk, ne a pályára.

JAIDEN JOHAL
Mi a fasz?

HENRY TURNER
Egy órája küldte.

A díjkiosztóterem egy rendezvényekre használt helyiség a sportépület

középső részén. A legtöbbünk nem sokat jár oda, kivéve, ha bajban
vagyunk – az edzők ott dolgoznak, amikor nincs edzés vagy meccs, és az év
végén ott tartják az ünnepségeket. Ha odahívnak minket, akkor az azt
jelenti, hogy valaki nagyon durván elbaszott valamit, és nagyon remélem,
hogy ez a valaki nem én vagyok.
– Fogalmam sincs, hogy mi lehet – mondja JJ, ahogy beszállunk a
kocsimba. – Ismered Josh Mooney-t, a baseballos srácot az órámról? Azt
mondta, az ő edzésük is elmarad. Nekik is a díjkiosztóterembe kell
menniük, de fél órával utánunk. Ez kibaszottul fura, haver.
Még csak három hete kezdődött a szemeszter, mégis mekkora szarban
lehetünk?

NYAKING ÜLÜNK A SZARBAN.

Az edző még csak felénk sem néz, amikor besétálunk az ajtón. A csapat
fele már előtte ül, és mindegyikük arcán ugyanaz az ismerős kifejezés ül: a
félelemé. JJ leül Henry mellé és vet felém egy pillantást, ami azt üzeni:
Derítsd ki, kapitány.
Neil Faulkner nem az a fajta ember, akit magadra akarsz haragítani. Már
háromszoros Stanley Kupa-győztes volt, amikor egy részeg sofőr lelökte az
útról, darabokra törve mindkét karját és a jobb lábát, rögvest véget vetve az
NHL karrierjének. Számtalanszor néztem már a régi meccseinek felvételeit,
és rémisztő egy mocsok volt – vagyis még mindig az.
Szóval a tény, hogy ott ül egy széken a csapattal szemben, olyan vörös
képpel, mint aki mindjárt felrobban, ám mégsem szól egy szót sem,
bekapcsolja a küzdj vagy fuss ösztönömet. Azonban a csapatomnak
szüksége van rám, úgyhogy vonakodva csak böködni kezdem a medvét.
– Edző, szeret…
– Tedd le a segged, Hawkins!
– M…
– Nem fogom még egyszer mondani.
Képzeletbeli farkamat a lábam közé kapva visszaslattyogok a csapathoz
– a srácok még ramatyabbul festenek, mint egy perccel ezelőtt. Pörög az
agyam, próbálok rájönni, mégis mit követhettünk el, mert az nem lehet,
hogy azért dühös, mert tegnap este elmentünk abba a házibuliba.
Henry kivételével a legtöbb alsóbbéves ott sem volt. Nem elég idősek
ahhoz, hogy igyanak, úgyhogy nem is hívjuk el őket magunkkal bulikba. Ez
persze nem jelenti, hogy helyette nem seggelnek be a diákszövetségi
házakban, de legalább nem én adom a kezükbe a sört, amikor nekem illene
az ő felelősségteljes vezetőjüknek lennem.
Amikor Joe és Bobby is megérkezik és leül, az edző is végre megmozdul
– vagy legalábbis dühösen fújtat, de legalább ez is valami.
– Már tizenöt éve itt vagyok, de sosem volt még részem olyan
szégyenben, mint ma reggel.
Bassza meg!
– Mielőtt folytatnám, nincs valakinek valami mondandója?
Úgy néz végig rajtunk, mintha arra várna, hogy valaki felálljon és
bevallja bűneit, de őszintén lövésem sincs, mégis mit kéne bevallanunk.
Már számtalanszor hallottam a Még sosem volt részem ilyen szégyenben –
beszédet – ez Faulkner slágere –, de még sosem láttam őt ilyen dühösnek.
Kezét karba téve a mellkasa előtt Faulkner hátradől a székében és
megrázza a fejét.
– Ma reggel, amikor megérkeztem a pályára, romokban találtam. Szóval,
ki keverte a bajt?
Az egyetemi sportélet tele van hagyományokkal. Némelyik jó, némelyik
rossz, de attól még hagyományok. Ez alól Maple Hills sem kivétel, és
minden egyes sportágnak megvannak a maga hülyeségei és babonái, amik
egyik évfolyamról a következőre szállnak.
A mieink a tréfák. A felelőtlen, gyerekes tréfák. Egymás ellen, más
csapatok ellen, más sportok ellen. Az évek alatt éppen elég ilyen Faulkner-
féle lebaszásban volt részem ahhoz, hogy eldöntsem, én kapitányként nem
fogom engedni ezeket a tréfákat. Az egoista srácok addig próbálják
túlszárnyalni egymást és még saját magukat is, amíg végül eljutnak arra a
pontra, amikor már az iskola is kénytelen közbeavatkozni.
Úgyhogy ha szétbaszták az arénánkat, az azt jelenti, hogy valaki nem
hallgatott rám.
Lopva kicsit előrehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem a
csapattársaimat, és nagyjából 0.2 másodpercbe telik kiszúrnom Russt, egy
másodévest, aki már tavaly is velünk játszott, és aki most úgy fest, mint aki
szellemet látott.
Faulkner hangereje olyan szintre emelkedik, hogy már az egész termet
betölti és visszapattan a falakról.
– Az intézetigazgató dühöng! A dékán dühöng! Én is kibaszottul
dühöngök! Azt hittem, végeztünk ezzel a tréfa-baromsággal! Arról volt szó,
hogy férfiak vagytok! Nem pisis kölykök!
 Szeretnék mondani valamit, de a szám olyan száraz, mint a Szahara.
Megköszörülöm a torkomat, ami egy cseppet sem segít, de legalább
magamra vonja Faulkner figyelmét.
– Végeztünk is vele, edző – sikerül végre kinyögnöm, miután iszom egy
korty vizet. – Nem tettünk semmit sem.
– Akkor valaki egyszer csak úgy döntött, hogy összezúzza a generátort
és a hűtőrendszert? A jégpályámból mindjárt úszómedence lesz, és azt
akarod, elhiggyem, hogy nektek, bohócoknak, ehhez semmi köze?
Tényleg nagyon, nagyon nagy gázban vagyunk.
– Az intézetigazgató öt perc múlva gyűlést tart minden diáksportoló
számára. Kössék fel a gatyájukat, uraim! Nagyon remélem, hogy egyikőjük
sem akart a hokiból megélni.
Mondtam már, hogy bassza meg?
 Harmadik fejezet

ANASTASIA

A HATÁRIDŐNAPLÓM EGY TOTÁLIS, rendbetehetetlen káosz, én meg olyan

ideges vagyok, hogy legszívesebben kitépném az összes hajamat.
Az pont az ellenkezője annak a péntek-fílingnek, amit az emberek oly
híresen szeretnek. Úgy volt, hogy a mai problémamentes nap lesz – egy
helyes srác mellett ébredtem, a napom többi része pedig tökéletesen meg
lett tervezve. Edzőterem, órák, edzés Aaronnel, vacsora, aztán tánc, amíg
csak a lábam bírja abban a buliban, amelyik a legjobb mókának ígérkezik.
Még arra is megvolt az esély, hogy ismét lássam Ryant, és
megvakargassuk egymást, amíg még van rá ideje.
Azonban egy rettentő passzív-agresszív e-mail szerint, amit kaptam,
David Skinner, a Maple Hills sportigazgatója magasról tesz az én
határidőnaplómra és edzés-beosztásomra, a szexuális életemről már nem is
beszélve.
Ugyan mi más okból törölne minden egyes mai edzést, és rángatná el az
összes diáksportolót a campus legborzalmasabb szegletébe?
Ez az az épület, amiben az összes edző rejtőzködik, és azt tervezgeti,
hogyan keserítse meg az életünket. Amikor reggel posztoltam egy képet
azzal a felirattal, hogy Csak élvezd azt, ahol most vagy, nem is sejtettem,
hogy a díjkiosztóterembe tartó diákok hosszú sorában fogom találni
magamat.
Éppen bekebeleznek a dühös, szinte már gyilkos vágytól izzó
gondolataim, amikor hátulról két izmos kar fonódik a derekam köré, majd
érzem, ahogy valaki finom csókot nyom a fejem búbjára. Mivel rögtön
tudom, Ryan az, belesüppedek az ölelésébe és hátrahajtom a fejemet, hogy
vessek rá egy pillantást. Erre ő puszit ad a homlokomra, amitől, ja,
meglehet, hogy kicsit jobban érzem magam.
– Szióka, te szépség!
– Kivagyok – morgolódom, az ajtó felé pillantva figyelem, ahogy a sor
előrecammog. – Te meg csak úgy beálltál a sor közepére. Bajba fogsz
kerülni.
Ryan megragadja a vállamat és megpördít a tengelyem körül, hogy
szembe álljak vele. Hosszú ujját az állam alá csúsztatja és felfelé billenti
fejemet, hogy rettentő magasan lévő szemébe nézhessek. Amikor már azt
hinném, ennél aztán végképp nem lehet cukibb, kisöpri a hajamat az
arcomból és rám mosolyog.
– Te uralod a határidőnaplót, Stas. Nem a határidőnapló ural téged.
– De te attól még beálltál a sorba.
Ryan kuncogva megrántja a vállát.
– Tartottad nekem a helyet. Legalábbis mindenkinek ezt mondtam, aki
mellett elhaladtam. Gyerünk, milyen gyomorforgatóan motiváló idézetet is
posztoltál ma? Kell, hogy emlékeztesselek rá?
Ryan és én tavaly kezdtünk el összefeküdni, amikor találkoztunk egy
buliban, ahol sörpong-partnerek lettünk. Természetesen nyertünk, mivel a
Maple Hills százmérföldes körzetében mi vagyunk a legmakacsabb és
legversengőbb emberek. Másnap rám írt, azzal viccelődve, hogy nem
gondolta volna, hogy valaki, aki ilyen agresszívan nyomja az ivós játékokat,
közben folyamatosan arról papol a közösségi média oldalain, hogy csakis a
pozitív gondolatokra szabad fókuszálni.
Azóta valahányszor csak morgós kedvemben vagyok, vagy kiakadok
valamin, Ryan mindig emlékeztet rá, hogy nekem kész napsugárnak kellene
lennem.
Seggfej!
– Nos? – kérdezi előrefele noszogatva, ahogy egyre közelebb érünk a
bejárathoz.
– Arról szólt, hogy álljunk meg, és élvezzük ki a pillanatot.
A mosolya kiszélesedik, amikor rájön, elkapott.
– Oké, nos, ezzel tudok mit kezdeni. Szívás, hogy elmarad az edzés, de
hogyha ki akarod élvezni a pillanatot, akkor velem lógsz, én meg király
vagyok.
Karomat összefonom a mellkasom előtt, és minden tőlem telhetőt
megteszek, nehogy elmosolyodjak, miközben továbbra is úgy teszek,
mintha nem lenne hatással a kedvemre.
– Hmm.
– Kemény egy hallgatóság, jesszusom. Amint kijutunk innen, elviszlek
kajálni, később meg lesz egy hokis buli, ahová benézhetünk, hogy
megszabadulj ettől az egész stressz-gerjesztette energiádtól.
 – Mi más? – Most, hogy végre már csak pár ember áll köztünk és az ajtó
közt, engedem, hogy ismét megforgasson, és ezt követően kezét a vállamon
pihenteti.
– Hazaviszlek, és hagyom, hogy minden visszamaradt stresszt levezess a
testemen, oké?
– Egy baseballütővel?
Ujjai a megfeszülő izmaimban mélyednek, ritmikusan kidolgozva a
csomókat, ahogy fejemet egyik oldalról a másikra fordítom.
– Szexi. Be is öltözöl Harley Quinn-nek?
Hangosan felnyög, ahogy könyökömet a bordái közé nyomom, ami
nevetségen túljátszott reakció, minekután biztos vagyok benne, hogy az én
könyököm jobban fáj.
Miután vagy egy örökkévalóságig vártunk, végre besétálunk a
díjkiosztóterem ajtaján. A megszokott kerek asztalok helyett a termet a
színpad felé fordított, sorokba rendezett székek töltik meg.
Mégis mi a pokol folyik itt?
Mit sem törődve a bennem rögvest fellángoló aggodalommal, Ryan
ragaszkodik hozzá, hogy kiélvezzem a pillanatot, ami nagyjából azt jelenti,
hogy kénytelen vagyok a kosárcsapat mellé ülni. Úgyhogy hamarosan Ryan
és a csapattársa, Mason Wright közt találom magam, akik mellett az én
tiszteletteljes százhatvanhárom centis magasságommal úgy nézek ki, mint
egy nagyra nőtt totyogós.
– Csipszet?
Nehezemre esik nem nézni az orrom alá dugott layses zacskóra, de az
illata alapján barbecue-s ízesítésű, és Ryan tudja, hogy az a kedvencem.
– Nem kérek, köszönöm!
Előrehajol és jó zajosan feltúrja a táskáját, mit sem törődve vele, hogy
többen is minket bámulnak. Hangosan kifújva a levegőt visszaveti magát a
székébe, és felém nyújt egy zacskót.
– Sütit?
– Nem, köszönöm! Nem vagyok éhes. – Igyekszem nem ismét magunkra
vonni a figyelmet, de nehéz ignorálni az arcára kiülő csalódottságot. – Ne
nézz így rám! Mindjárt itt a regionális bajnokság. Nem hízhatok.
Ryan összegörnyed a székében, hogy a szemünk egyvonalba kerüljön,
majd közelebb hajol hozzám, hogy ne halljanak minket annyira. Lehelete
megcsiklandozza a bőrömet, ahogy ajka majdnem a fülem alatti érzékeny
ponthoz ér, mire az egész testemen libabőr fut végig.
 – Olyan emberként, aki rengeteget dobál téged ide-oda, azt hiszem, jogos
ezt mondani: ha az a szemétláda nem képes elviselni, hogy a súlyod
ingadozik egy-két kilót, ami amúgy teljesen normális, akkor nem kéne,
hogy a partnered legyen.
– Nem fogunk megint erről vitatkozni, Ryan.
– Sta… – kezdi, de aztán elhallgat, amikor Skinner igazgató a
reflektorok fényétől hunyorogva végre a színpadra lép. Ryan kihúzza
magát, kezét pedig a combomra helyezi és finoman megszorítja azt. – Talán
később mégiscsak szükségünk lesz egy baseballütőre.
A termet a bekapcsolódó mikrofon éles visítása tölti meg, mire mindenki
összerezzen. Skinner elfoglalta helyét a pódium mögött, de az arcára még
nem sikerült mosolyt erőltetnie.
Sokat öregedett, amióta ezen az egyetemen tanulok. Korábban
megközelíthetőnek és lelkesnek tűnt, most azonban, ahogy a megvetés
elmélyíti homlokának ráncait, mindennek tűnik, csak éppen
megközelíthetőnek és lelkesnek nem.
– Jó napot mindenkinek! Köszönöm, hogy, bármennyire is váratlanul jött
ez a megbeszélés, mindannyian eljöttek. Biztos vagyok benne, hogy mind
kíváncsiak rá, miért is vannak itt.
Nem tudom, miért tesz úgy, mintha az e-mailben nem lett volna benne
csupa félkövér nagybetűvel, hogy a megbeszélés kötelező.
Skinner leveszi a zakóját, ráteríti a mellette lévő székre, majd nagyot
sóhajtva ismét felénk fordul. Kezét végighúzza kopaszodó, ősz haján, ami
esküszöm, gólyakoromban még dús és fekete volt.
– Az embernek van egy bizonyos elképzelése, amikor egyetemi
diákokról van szó. Adott, hogy némi káosszal jár, ahogy megkezdik felnőtt
életüket távol az otthonuktól. – Ismét felsóhajt, kimerültsége szinte
tapintható. – Amikor ehhez még a versenysport is társul, az egyensúly
megbillen, ahogy önök egyszerre igyekeznek csiszolni a tudásukat és
megélni az autentikus egyetemi élményt.
Na, ez aztán lekezelő. Olyan az egész, mintha a titkárnőjével íratta volna
az egész kis beszédet, amit utána még párszol elgyakorolt a tükör előtt. Ha
Lo itt lenne, tuti számtalan megjegyzést fűzne Skinner alakításához.
– Néhányuk kicsit túlságosan is beleélte magát az egyetemi élménybe.
Na. Tessék.
– Az elmúlt öt év alatt, amióta csak a sportigazgató vagyok, számtalan
elkerülhetetlen helyzettel kellett szembenéznem. Eldurvult bulikkal, a
diákok a campuson való, meggondolatlan cselekedeteit követő orvosi
számlákkal, több csínnyel, mint azt számon tudnám tartani, váratlan
terhességekkel, egy…
Michael Fletcher székének nyikorgása Skinner szavába vág, ahogy a srác
talpra pattan.
– Mr. Fletcher, kérem, üljön vissza!
Fletch ügyet sem vet rá, hanem egyszerűen csak lehajol és felkapja
táskáját a földről, aztán a kijárathoz viharzik, az ajtó mindkét szárnyát
feltépi és távozik.
Nem sokat tudok a fociról, de mindenki azt mondja, Fletch a legjobb
sorhátvéd, akit ez az egyetem valaha is látott, és gyakorlatilag amint
lediplomázik, biztos helye van az NFL-ben{†}.
Azonban ami még ennél is fontosabb, hogy büszke apukája kislányának,
Diyának, akit tavaly szült a barátnője, Prishi.
Prishi a csapattársam volt, mielőtt véletlenül teherbe esett a harmadéve
elején. Amikor megkérdeztem, visszajön-e, azt felelte, a hólyagja már nem
olyan jól szuperál, mint azelőtt, hogy kipréselt volna magából egy négykilós
gyereket, és inkább nem pisilné össze magát a jégen közönség előtt.
Együtt laknak a barátaikkal, és mindenki besegít a baba gondozásába,
hogy Fletch és Prishi bejárhassanak az óráikra. Az, hogy Skinner pont velük
példálózik a kis diák-szapuló beszédében, igencsak szemét húzás a részéről.
Eltelik húsz perc, és még mindig mondja. A fejemet Ryan vállára hajtom
és becsukom a szememet, miközben elfogadom a sütit, amit a tenyerembe
csúsztat.
– …Hogy összefoglaljam.
Na, végre!
– Mostantól kezdve zéró toleranciával fogjuk kezelni a campuson való,
státusszal való visszaéléseket.
Úgy érzem, mintha lemaradtam volna a kirakós egy jelentős darabjáról,
mivel – baromi hosszú, még-mindig-nincs-vége beszédének ellenére –
fogalmam sincs, mi hívta életre a beosztásom eme bárdolatlan
megzavarását.
– Azon végzősök számára, akik abban reménykednek, hogy a tanév
végén professzionális csapatokhoz csatlakozhatnak, bölcs döntés lenne, ha
alaposan megfontolnák eme üzenetet.
Ryan felhorkant mellettem, majd a szájába töm még egy sütit. Amikor
kinyitom a számat, hogy megkérdezzem, mi olyan vicces, az enyémbe is
betöm egyet, aztán csak vigyorog, mint a vadalma, mert nincs más
választásom, mint megenni.
Skinner végre kifogy a szuszból. Nekidől a pódiumnak, válla
előregörnyed.
– Nem érdekel, micsoda potenciál rejtőzik magukban. Ha nem
viselkednek, kispadra ülnek. Szeretném, ha a műkorcsolya- és a hokicsapat
még maradna, de a többiek elmehetnek.
Ryan felkapja táskáját a földről és feláll, majd egy túljátszott ásítás
kíséretében kinyújtóztatja a tagjait.
– Odakinn megvárlak. Kaja?
Bólintok, aztán lábujjhegyre állok, hogy a hüvelykujjammal
lesöpörhessem a sütimorzsákat a szája sarkából.
– Remélhetőleg nem fog sokáig tartani.
Mindenki, leszámítva úgy ötvenünket, kiszállingózik a teremből.
Ironikus módon ez nagyjából ötször gyorsabban sikerül most, mint amikor
bejöttünk.
Brady és Faulkner, a hokicsapat edzője, csatlakozik Skinner igazgatóhoz
a színpadon.
– Mindenki jöjjön közelebb, elegem van a mikrofonból.
Ahogy a kérésnek eleget téve a terem elejébe sétálunk, észreveszem a
bosszús tekintetű Aaront a tömegben és mellé szegődöm.
– Jól vagy? – kérdezem halkan, ahogy helyet foglalunk az első sorban.
– Ja.
Nem kell hozzá zseninek lennem, hogy lássam, nincsen éppen jó
kedvében, ez azonban mintha nekem, nem pedig Skinnernek szólna.
– Biztos vagy benne?
Ajkát keskeny vonallá préseli, és még mindig nem néz rám.
– Ja.
Skinner kilép a pódiuma mögül, kezét öltönynadrágjának zsebébe dugja,
miközben kimerült, besüppedt tekintetét végighordozza a teremben
maradtakon.
– Gyors leszek. Hála valaminek, amit csakis kolosszális katasztrófának
nevezhetünk, a Kettes Aréna a közel jövőben üzemen kívül lesz.
Ó, Istenem!
– Zajlik a nyomozás, hogy kiderítsük, hogyan is keletkezett pontosan a
jelentős kár, de azt az információt kaptam, hogy a javítási munkálatokat
illetően jelentős késedelemre számíthatunk, mivel jelen pillanatban hiány
van a szóban forgó gépezet alkatrészeiből.
A felismerés nemhogy elönt, de egyenesen belefulladok. A hokicsapatról
köztudott, hogy előszeretettel szívatják a rivális csapatokat, meg úgy
általában egymást. Az elkényeztetett, gazdag-srácból-lett-hokis futószalag
remekül működik ebben az iskolában, és le merném fogadni, hogy az egyik
hokis volt a ludas.
– Ez önök számára azt jelenti – folytatja Skinner –, hogy amíg be nem
fejeződnek a javítások, meg kell osztozniuk a pályán, és elvárom, hogy
mindannyian együtt dolgozzanak azon, hogy adott helyzet élhető legyen.
Egyértelműen tudva, mennyi kérdésünk lenne, Skinner bebizonyítja,
igazából egy cseppet sem törődik velünk, és már menekülőre is fogja. Még
le sem ért a színpadról, amikor én már oda is viharzok Brady edzőhöz.
– De hát már csak öt hét van a regionális bajnokságig!
– Tökéletesen tisztában vagyok a versenynaptárral, Anastasia – feleli
Brady edző lassan, elnyújtva a szavakat, miközben int néhány felénk tartó
alsóbbévesnek, hogy ne jöjjenek közelebb. Nagyon, nagyon közel állok egy
teljes idegösszeomláshoz. – Nincsen másik opciónk, úgyhogy semmi
értelme emiatt dühöngeni.
Ezt most komolyan mondja?
– Mégis hogyan fogunk kvalifikálni, ha nem edzhetünk?
Tőlem három méterre Faulkner edzőt körbeveszi a saját csapata – biztos
vagyok benne, hogy neki is hasonló aggodalmakat kell eloszlatnia. Nem
mintha érdekelne – egyértelmű, hogy ők okozták ezt azt egész katyvaszt, és
erre meg mi vagyunk azok, akik szenvednek miatta.
Gondolatban igyekszem nem a lehető legrosszabb eshetőséget
vizualizálni, és az egészből nagyobb ügyet csinálni, mint ami. A ki- és
belégzésre összpontosítok, meg arra, hogy ne fakadjak idegenek előtt sírva,
miközben hallgatom, ahogy a csapattársaim ugyanezen aggodalmaknak
adnak hangot. Amikor a tekintetem ismét a hokicsapat felé siklik, látom,
hogy a legtöbbjük már el is ment. Már csak egyetlen srác beszélget
Faulknerrel, és biztosan megérzi, hogy őt figyelem, mert a tekintete
találkozik az enyémmel. Arcán furcsa kifejezéssel néz rám – olyan
erőltetett, szánakozó grimasszal, azt hiszem.
Most őszintén, fogja a megjátszott együttérzését és dugja fel a seggébe!
– Majd beszélünk erről edzésen, Stassie – mondja Brady, megvillantva
felém egy ritka, sőt, szinte már barátságos mosolyt. – Élvezd ki a ritka,
szabad péntek estédet. Hétfőn találkozunk!
Egy újabb erőtlen tiltakozást követően végül fejet hajtok Brady
könyörgése előtt, hogy hagyjam őt békén, és elindulok a kijárat felé.
Csoszogva haladok Aaron mögött, aktívan sajnálva magamat, amikor valaki
egyszer csak megszólít, a bicepszemhez pedig egy kéz ér.
Mr. Együttérzés az, aki továbbra és – jól gondoltad – szánakozva
csücsöríti a száját.
– Figyelj, sajnálom. Tudom, hogy ez mindannyiunk számára szívás.
Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy amennyire csak lehet,
megkönnyítsem a dolgot.
Elengedi a karomat és hátrál egy lépést, esélyt adva, hogy most először
alaposan megnézzem őt magamnak. Legalább harminc centivel tornyosul
fölém, a válla széles, gombos pólóját duzzadozó izmok feszítik. Még a kis
borostáján át is látni állkapcsának éles ívét. Éppen próbálok rájönni, hogy
találkoztunk-e már korábban, amikor ismét megszólal.
– Tudom, biztos szétvet az ideg, de bulit tartunk ma este, ha lenne
kedved eljönni.
– És te ki is vagy? – kérdezem nyugalmat erőltetve a hangomra. Azért
elönt egy csepp elégtétel, amikor a szemöldöke egy fél pillanatra a homloka
közepére ugrik.
De aztán éppen olyan gyorsan össze is szedi magát, sötétbarna szeme
pedig megcsillan, mintha élvezné a dolgot.
– Nate Hawkins. Én vagyok a hokicsapat kapitánya. – Felém nyújtja a
kezét, én azonban csak vetek rá egy pillantást, majd tekintetemet ismét az
arcára fordítom, és karba teszem a kezemet.
– Nem figyeltél? Skinner szerint vége a buliknak.
A srác megrántja a vállát, majd félszegen megdörzsöli a tarkóját.
– Attól még jönnek majd az emberek, akkor is, ha megpróbálnám
leállítani őket. Nézd, gyere át, hozd a barátaidat, vagy mit tudom én. Jó
lenne, ha ki tudnánk jönni egymással, és esküszöm, van jó tequilánk. Neked
van neved?
Nem vagyok hajlandó engedni, hogy elbűvöljön egy helyes pofi. Még
egy olyan se, aminek nevetőgödröcskéi, meg szép arccsontja van. Attól még
ez az egész egy katasztrófa.
– Sok olyan emberrel találkozol, akinek nincs neve?
Meglepetésemre a srác a felkacag. A mély, balzsamos hangtól elpirulok.
– Oké, ez szép volt.
 A tekintete mögém téved, ahogy egy kar nehezedik a vállamra. Ryanre
számítva felpillantok, de helyette Aaronnel találom szembe magam.
Lerázom magamról a karját, mivel pont az ilyesmik miatt hiszik azt az
emberek, hogy járunk, amikor, most őszintén, inkább enném meg a
korcsolyámat.
– Jössz? – csattan fel.
Bólintok, majd vetek egy utolsó pillantást az új pályabarátomra. Nate
nem vesződik azzal, hogy bemutatkozzon Aaron-nek, helyette mindössze
csak odatátogja nekem, hogy Ne felejtsd el a bulit.
Istenem, Lola mennyire imádni fogja ezt a drámát!
 Negyedik fejezet

NATHAN

AZ EGÉSZ HOKICSAPAT BEÖZÖNLIK a bejárati ajtón, és rögvest megindul a

bárszekrény felé.
Megvárom, amíg Russ már majdnem elsétál mellettem, amikor
megragadom a karját, rákényszerítve, hogy megtorpanjon.
– A szobámba! Három-kilenc-kilenc-három.
A tekintete elkomorul, majd kiprésel magából egy ideges kacajt.
– Nem vagy éppen az esetem, kapitány.
Amikor megpróbál a csapat többi tagja után indulni, akik éppen söröket
osztogatnak szét a nappaliban, még jobban megszorítom a karját.
– Kibaszottul hosszú nap volt a mai. Ne akard, hogy az egész csapat előtt
kelljen ezt tennem.
Válla legyőzötten előrebukik, aztán a fejét lehajtva úgy caplat fel a
lépcsőkön, mint egy rosszaságon kapott kisdiák. Vagyis, na, gyakorlatilag
most tényleg egy rosszaságon kapott kisdiák.
Közvetlen a szezon kezdete előtt megosztozni a pályán egy kész
kibaszott logisztikai rémálom – arról nem is beszélve, hogy lesz pár hazai
meccsünk is. Basszus. Máris érzem a rám törni készülő migrént, és még
csak neki sem álltunk összerakni az időbeosztást.
Annak a barna hajú jégtáncos lánynak szinte szivárgott a füst a füléből
korábban. Meg is lepett, hogy nem pattant el egy ér a homlokán, amikor az
edzője közölte vele, ne aggódjon a dolog miatt. Igyekeztem diszkréten
kihallgatni őket, ami nem is volt nehéz feladat, mivel a lány ordított.
Szívem szerint én is ugyanezt tenném, amikor csak eszembe jut, hogy „ne
aggódjak miatta”, úgyhogy legalább van bennünk valami közös. A pasiját
úgy tűnt, cseppet sem hatja meg a dolog, úgyhogy talán majd segít neki
lenyugodni – vagy talán mégsem, az alapján, ahogy a csaj lerázta őt
magáról.
Vicces kis teremtmény. Rögtön beszólogatott, a fejét fenntartotta, de
közben meg, azt hiszem, mintha már kezdett volna megnyílni felém.
Percekkel korábban még egyértelműen a sírás szélén állt. Remélem,
elfogadja a meghívásomat és ihatunk egyet, hogy aztán kialakuljon köztünk
valami barátságszerű. Az egész helyzetet megkönnyítené.
Úgy döntök, hagyom, hogy Russ várjon rám egy jó húsz percet, abban a
reményben, hogy a bűntudat majd emésztgeti kicsit, és így nem lesz olyan
nehéz kiderítenem, mi is történt. Majd fentről hallgathatja, ahogy a
csapattársai nélküle nevetnek és viccelődnek, de azt nem fogja tudni, hogy a
srácok azon röhögnek, milyen kibaszottul szar lesz ez a szezon.
Sajnálom őket.
Annyira, hogy még csak ki sem rúgom az újoncokat, ahogy azok sörbe
fojtják a bánatukat. Úgy érzem, mintha elő kéne adnom valami motiváló
beszédet, vagy mit tudom én mit, hogy mindenkit felvidítsak, de először ki
kell derítenem, pontosan hogyan is kerültünk ebbe a slamasztikába.
Amikor végül csatlakozom hozzá, Russ a gurulós széken üldögél, és ide-
oda forog vele. Arra számítok, hogy tesz majd valami szúrós megjegyzést,
meg arról panaszkodik majd, hogy ilyen sokáig kellett várnia – én ugyanis
pont ezt tettem volna beképzelt kis seggfej koromban –, de egy szót sem
szól. Csendben ül, és várja, hogy én tegyem meg az első lépést.
– Mit műveltél? – Összedörzsöli a tenyerét, aztán előrehajol és a térdére
támasztja a könyökét. Feszeng. Az arca sápadt, leginkább úgy fest, mint aki
mindjárt kidobja a taccsot. – Haver, nem tudok segíteni, ha nem mondod el,
miben kell segítenem.
– Nem tettem semmit.
Kezemet végighúzom az arcomon, miközben igyekszem nem elveszíteni
a türelmemet.
– Tudom, hogy csináltál valamit, és nem tudom helyrehozni, ha hazudsz
nekem.
Amikor hokizni kezdtem a Maple Hillsen, a kapitányunk egy igaz
seggfej volt, és mindenki gyűlölte is ezért. Sosem számítottam rá, hogy egy
nap én leszek a kapitány, de tudtam, ha így alakul, nem leszek olyan, mint
ő. Russnak elég szarul állnak otthon a dolgok, és tudom, nem azért dolgozta
ki a belét, hogy elkerüljön onnan, és aztán meg idejöjjön, hogy megint
ugyanúgy bánjak vele, mint otthon a szülei.
A csapat egy másik tagjával talán nem lennék ilyen türelmes, de jó
vezetőnek lenni azt is jelenti, az ember tudja, mivel érje el, hogy az emberei
megnyíljanak előtte.
 Helyet foglalok az ágyamon vele szemben, végignézem, ahogy egyszerre
vagy tíz különböző érzés fut végig rajta.
– Nem tréfa volt, esküszöm.
– Rendben, folytasd csak!
– Van ez a lány a UCLA-n{ ‡ }. Egy buliban találkoztunk pár hete.
Kavartunk, aztán minden egyes bulin feltűnt, ahol én is ott voltam. Azt
hittem, szingli, de… – Tekintetét lesüti, és a tenyerén lévő
bőrkeményedéseket piszkálja.
– De?
– De van pasija. A srác valahogy rájött, és küldött egy üzenetet, hogy
kibaszottul meg fogom bánni, amiért egyáltalán ránéztem a csajára. Aztán
jött ez az egész, szóval tuti ez lehet a bosszú, nem igaz?
– Még mindig tartod a kapcsolatot ezzel a lánnyal?
Russ a fejét rázza.
– Amint megtudtam, hogy van pasija, mindenhonnan letiltottam.
– Erről ne szólj senkinek, oké? Ezért kirúgnának a csapatból. Komolyan
mondom, kölyök! Ha megkérdezik, mit kerestél idefenn, mondd azt, hogy
valami balhé van otthon, vagy mit tudom én, és beszélni akartál velem.
– Oké, kapi.
Az ajtó felé biccentek.
– Menj, hozz magadnak egy sört!
Megvárom, amíg kimegy a szobából és lebaktat a lépcsőn, mielőtt, aznap
már másodjára, a teljes káromkodás-szótáramat beleordítanám a párnámba.

PÁR ÓRÁVAL AZUTÁN, HOGY én mindent megtettem annak érdekében, hogy

felelősségteljes kapitány legyek, a ház megtelik emberekkel, üres
üvegekkel, és piros műanyag poharakkal. Egy részem arra vár, hogy David
Skinner, vagy ami még rosszabb, Faulkner, besétáljon az ajtón.
Kétlem, hogy az edző repesne az örömtől, amiért úgy döntöttünk, egy
olyan bulival zárjuk le életünk legrosszabb napját, amire figyelmeztettek,
hogy ne tartsuk meg. A pénteki bulik általában tele vannak fáradt
sportolókkal, akik totál kivannak a pénteki edzés vagy meccs miatt, és alig
várják, hogy leereszthessenek és nézhessék, ahogy mások
megkérdőjelezhető döntéseket hoznak. Ma este azonban valami mást érezni
a levegőben. Mintha attól, hogy emlékeztettek rá, ne tegyünk rossz fát a
tűzre, mindenki bevadult volna.
 Kiszúrom Briart, Summer lakótársát, ahogy éppen italt tölt magának a
konyhapultnál, amitől rögvest jobban érzem magam. Az a két lány össze
van nőve, szóval, ha B itt van, akkor Summernek is a közelben kell lennie.
Csak nem adhat egy héten kétszer kosarat, ugye?
Summer folyton azzal heccel, csakis azért indulok be rá, mert nem
érdeklem, és mert ő az egyetlen nő, aki valaha is nemet mondott nekem.
Attól, hogy azt mondja, nem érdeklem, csak még jobban vágyom rá,
úgyhogy, ha logikusan állok a dologhoz, valószínűleg igaza van.
Bármennyire is vágyom rá, hogy adjon egy esélyt, jó barátok vagyunk,
amitől az elutasítása kicsit kevésbé fáj.
Átverekszem a tömegen és felteszem a legbarátságosabb feleségül
akarom venni a legjobb barátnődet-arcomat. Briart annyira leköti a random
koktél, amit éppen kever, hogy észre sem vesz, ahogy a pultnak dőlök
mellette.
– Úgy fest, mintha le akarnád hányni a gyepemet, Beckett.
Briar felkapja a fejét, hosszú, szőke haja meglebben, ahogy észrevesz
engem maga mellett.
– Akkor hát jó ötlet, hogy nem egyedül iszom meg, mi? – duruzsolja
szokásos brit és amerikai angolt keverő akcentusával.
Zöld szeme üvegesen csillog, a mosolya pedig inkább egy lomha, részeg
félmosoly, ahogy rám kacsint és felém tolja a poharat, majd rögvest egy
üresért nyúl.
– Hallom, szar napod volt. Nekem is, úgyhogy lehetünk együtt szarul.
Megvárom, hogy kikeverjen egy újabb undorító mixtúrát, majd felé
emelem a poharamat.
– A semmirekellő másodévesekre!
Felhorkant.
– A semmirekellő ex-barátnőkre!
Lehajtom az italt, és bassza meg, ennek aztán van huzatja.
– Jesszusom! – Fulladozni kezdek, ahogy a pia végigmarja a torkomat. –
Ki a fasz tanított meg téged koktélt keverni?
– James nagybátyám. Varázskoktélnak nevezi. Summert keresed? – Briar
a szemét forgatja, amikor bólintok. – Camival sörpongozik a társalgóban.
– Meg fogok emlékezni erről a csodás pillanatról, amikor beszédet
mondok a Summerrel közös esküvőnkön. – Lehajtom a méregszerű italom
maradékát, és igyekszem nem fulladozni tőle, de nem jön össze a dolog.
 – Dehogy fogsz! – kiáltja utánam Briar. – Tudja, hogy tegnap este
megbasztad Kittyt!
Bassza meg!
Summer éppen az asztal fölé hajolva készül a dobására, amikor
átfurakszom a tömegen és mellé állok. A kosaras Ryan és CJ ellen játszik a
másik legjobb barátnőjével, Camivel.
– Nyerésre állsz?
– Tűnj innen, Nathan! – kacag, arra sem véve a fáradtságot, hogy rám
nézzen.
– Micsoda faragatlanság! Mi van, ha én vagyok a kabalá… – Még be
sem fejezhetem a mondatot, mivel Summer véletlenül áthajítja a labdát a
szobán, megcáfolva a szavaimat.
A lány végül felnéz rám – a szemében gyilkos vágy csillan, amit furcsa
mód rettentően vonzónak találok. Megköszörülöm a torkomat.
– Majd hátulról szurkolok.
Summer a szemét forgatja, és közben az orra alatt motyog valamit,
amiről tudja, hogy úgyse fogom megérteni.
– Tienes suerte de ser guapo.
Tekintetemet végigjáratva a társalgón, hogy lássam, ki jött el, rögtön
kiszúrom Nevenincs Kisasszonyt. Jelentősen ellazultabbnak tűnik, mint
korábban. Hosszú, begöndörített, világosbarna haja vidáman lengedezik
arca körül, ahogy hátrahajtja a fejét és jót nevet valamin, amit a barátja
mondott. Az arca kipirult, tengerkék szeme csillog. Boldognak tűnik.
Ez tetszik.
Még azelőtt észrevesz, hogy odaérnék hozzá, és lehet, csak áltatom
magam, de mintha lecsekkolna.
– Hát eljöttél! – mondom vidáman, de a lány nem reagál. Úgyhogy
inkább megpróbálkozom a barátnőjével, aki kíváncsian vizslat. – Nate
vagyok.
– Lola. – Ujját a jégtáncos lány és köztem járatva összehúzza a szemét. –
Ti ismeritek egymást?
– Összefutottunk korábban – bólintok, miközben figyelem, hogyan veszi
semmibe az igyekezetemet, hogy rávegyem arra, rám nézzen. Kortyol egyet
az – és ezt jól látom a magaslati pozíciómból – üres poharából. – Bár a
nevedet sajnos még mindig nem tudom.
Végre felhagy azzal, hogy úgy tegyen, mint aki iszik, és rám néz. Most
már csak egy kicsit fest úgy, mintha pofán akarna vágni egy hokiütővel, ami
jelentős fejlődés a korábbiakhoz képest.
– Anastasia. Vagy Stassie. Bármelyik megteszi, nem érdekel.
– Hozhatok nektek inni valamit? – kérdezem.
– Tudok hozni magamnak, köszi.
Lola puffog és a szemét forgatja a barátnője irányába, majd mosolyogva
felnéz rám.
– Ne is törődj vele, nem tudja, hogyan jöjjön ki jól másokkal. Ez ilyen
egyke dolog.
– Jesszus. Oké, de neked attól még segítek – mondja Anastasia, ahogy
szabad kezével barátnőjét maga után rángatva megindul a konyha felé.
Utánuk ügetek, és kikapom az üres poharat a kezéből. – Egy ital még nem
fog úgy elbájolni, hogy ne legyek mérges a pálya miatt, ugye tudod.
Ezt el is hiszem. Semmi nincs ebben a lányban, ami arról árulkodna,
hogy nem lesz kemény dió, és ezt az egész pályaügyet egy kicsit
érdekesebbé teszi.
– Még nem is láttad, milyen bájos tudok lenni – cukkolom arcomon
széles mosollyal, amikor észreveszem, ahogy a szája sarka megrándul. – Le
foglak nyűgözni!
Visszaveszi a poharakat a kezemből, majd elém lépve leteszi őket a
pultra és nekiáll kikeverni két italt.
– Immunis vagyok a hokisok bájára.
Robbie mellém gurul és lábon bök, majd a lányok háta mögött,
kikerekedett szemmel odatátogja nekem, hogy Mi a fasz. Megköszörüli a
torkát, mire mindkét lány felé fordul.
– És mi a helyzet a bájos hokiedző-segédekkel?
– Ó, Stassie minden kétséget kizáróan immunis azokra, én viszont nem.
Szia, Lola vagyok.
– Robbie.
Lola könyökével oldalba böki Stassie-t, mire ő is elmotyog egy „sziá”-t.
– Ő itt Stassie. Most kész lópokrócnak tűnik, de amúgy nagyon aranyos.
– Kösz, hogy eljöttetek a bulimra – hálálkodik Robbie, le sem véve a
szemét Loláról. Nem tudom, most kiverjen a víz vagy inkább legyek
lenyűgözve attól, ahogy a lány kuncogva rebegteti a szempilláját Robbie
irányába.
Hihetetlen.
Anastasia arcán a zavar és a jókedv elegye játszik, ahogy tekintete
barátaink közt cikázik.
 – Lols, beállok a sorba a mosdó előtt. Jössz? – Lola tekintete előbb
Stassie, majd ismét Robbie felé villan, aztán megrázza a fejét. – Rendben,
akkor majd itt találkozunk.
Felé nyújtom a kezemet, hogy a lépcső felé vezessem.
– Gyere, használhatod az én mosdómat! – Vet egy gyors pillantást a
kezemre, aztán ismét az arcom felé pillant, miközben szeme gyanakvóan
összeszűkül. – Van egy jelszóval védett ajtóm és egy privát fürdőm. De be
is állhatsz a sorba, ha azt szeretnéd – mondom a lépcsőn lézengő, részeg
bagázsra mutatva.
Stassie legyőzötten felsóhajt, majd kezét a tenyerembe helyezi és
összefűzi az ujjainkat.
– Ez még nem jelenti azt, hogy megbocsátottam.
– Természetesen.
Testét végig az enyémhez közel tartva átnavigálok a tömegen –
miközben szabad keze a derekamon pihen –, amíg el nem érünk a lépcsőig.
Itt kikerül, hogy ő menjen fel elsőként, én pedig rögtön rádöbbennek, hiba
volt előreengedni, mivel amint pár lépéssel lehagy, a minden egyes
lépcsőfoknál lágyan ringó segge pont egyvonalba kerül a szememmel.
Beterelem az ajtón és megmutatom, merre találja a fürdőt, és ahogy
nézem őt, a reggeli balhét követően fura déjá vu érzés kerít hatalmába. De
Stassie legalább fel van öltözve. Várjunk csak, miért mondom ezt úgy,
mintha jó dolog lenne?
Pár perccel később kisétál a fürdőből, majd megtorpan, amikor
észreveszi, hogy az ágyamon ülve várok rá. Védekezőn magam elé emelem
a kezemet.
– Nem akartam, hogy elkeveredj.
– Megvagyok. – Keresztbe teszi karját a mellkasa előtt és úgy dönti
oldalra a fejét, ami szinte már incselkedőnek tűnik. – Kár, hogy itt vagy.
Körbe akartam szimatolni.
Jó most egy másik oldalát látni azután, amelyikkel délután találkoztam.
Nem mintha bármi baj lenne azzal, hogy az ember kimutatja az érzéseit,
csak inkább látom ellazultabbnak.
Most először alaposan szemügyre veszem, mi is van rajta. Szoros
bőrnadrág, amit mintha, komolyan mondom, ráfestettek volna, és egy fekete
csipkefűző, ami úgy kiemeli a testét, hogy nem is vagyok biztos benne,
hogy körbe tudnám írni. Amit mondani akarok, de mégsem mondok ki, az,
hogy szexi, és hogy egy kicsit jobban megismerni őt talán nem is lesz olyan
borzalmas.
– Ne hagyd, hogy a jelenlétem elrettentsen a szaglászástól – viccelődök.
– Én itt megvárlak.
A szobát megtölti cipősarka kopogásának visszhangja, ahogy lassan
megindul az íróasztalom felé, egy pillanatra sem véve le rólam a tekintetét.
Ujját végighúzza az asztalomon heverő biológiatankönyv-halmon.
– Mit tanulsz?
– Sportorvoslást, te?
– Gazdaságtant. – Felvesz egy képet az asztalomról és alaposan
szemügyre veszi, mielőtt ismét felém fordulna. – Nyugati parti kölyök
vagy?
– Hegyi.
– Wyoming? – kérdezi, ahogy leteszi a fotót és felveszi a mellette lévőt.
– Közel. – Felállok és odasétálok az asztalhoz, kiveszem a kezéből a
képet és helyette odaadom azt, amin Robbie-val vagyunk az első
hokimeccsünkön, ötéves korunkban. – Colorado. Eagle County. Te?
– Én Seattle-ből jöttem. Az ott Vail, ugye? Gazdag ficsúr hoki sztár
Eagle Countyból egy kicsit kiszámítható, nem igaz? – Leülök az asztalra,
hogy egyvonalban legyen a tekintetünk, és leutánozva védekező testtartását
én is keresztbe teszem a karomat. – Egy kicsit klisés?
Képtelen vagyok megállni, hogy az ajkam ne húzódjon csibészes
félmosolyra, ahogy tengerkék szeme egyenesen az enyémbe néz.
– Szerinted sztár vagyok?
Gúnyosan horkantva egyet hirtelen megfordul, átszeli a szobát és leül az
ágyamra. Mint valami kiskutya, követni akarom őt, de erőnek erejével
ráveszem magam, hogy ott maradjak, ahol vagyok, és csak nézem, ahogy
kezét maga mögé támasztva hátrahajol, mire selymes, barna haja vállára
omlik.
– Sosem láttalak játszani – mondja egy kicsit vidámabban annál, mint
szeretném. – Nagyon nem kedvelem a hokit.
– Meg vagyok sértve, Anastasia. A következő hazai mécsesünkre
szerzek neked jegyeket, egyenesen a pálya mellé.
– Nincs szükségem jegyre egy olyan rendezvényre, amit a saját
arénámban tartanak. Mármint, ha ti srácok nem basztok el még azelőtt
valamit, és oszlatják fel a csapatotokat.
 Amikor arról beszél, hogy feloszlatják a csapatot, szinte már egy kicsit
túl sok optimizmus is csendül a hangjában. Olyan ez, mintha az embernek
Csingiling szólogatna be.
– Mégis kit basztattatok annyira, hogy cserébe szétcseszték az
arénátokat?
Nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy felteszik nekem ezt a kérdést,
úgyhogy hozzá kell szoknom, bár gyűlölök hazudni. Igaz, ez kegyes
hazugság, de akkor sem szeretek egy barátságot őszintétlenséggel kezdeni.
– Nem tettünk semmit, úgyhogy fogalmam sincs. – Összehúzza a
szemét, mivel a vak is látja, hogy nem hisz nekem, úgyhogy elönt a pánik. –
Esküszöm, Anastasia.
A tekintete meglágyul, mire én meg rögvest szarul érzem magamat.
Mégis mi a faszért esküdöztem?
– Ne menjünk vissza a földszintre?
– De, persze. Robbie mostanra már valószínűleg a bugyit is lebájolta a
barátnődről.
Anastasia kuncogni kezd, és szinte már kínos, milyen boldoggá tesz,
hogy végre sikerült megnevettetnem.
– Higgy nekem, Lolának nagyon is kedvére van, hogy elbűvölje egy
szexi srác.
Ezúttal van annyi eszem, hogy előtte menjek le a lépcsőn, összefűzött
ujjainkat a vállamon nyugtatva, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Már a
legalsó lépcsőfokon járok, amikor kiszúrom a pasiját – akinek a létezéséről
meg is feledkeztem –, aki úgy bámul engem, mint aki éppen készül rám
zúdítani a pokol tüzét.
 Ötödik fejezet

ANASTASIA

NATE HIRTELEN MEGTORPAN ELŐTTEM, mire majdnem legurulok a lépcsőn.

– Mit művelsz? – kérdezem zavartan, ahogy gyakorlatilag kitépi a kezét
az enyémből. Kilép oldalra, és amint hatalmas teste már nem takarja a
kilátást, megpillantom, hogy mit is látott.
– A pasid úgy fest, mintha ki akarna belezni.
– Nos, az fura – elmélkedem előrelépve, hogy ugyanazon a fokon
álljunk. – Mivel nincs pasim.
Mondjuk igaza van – Aaron tényleg úgy fest, mint akit egy hajszál
választ el attól, hogy végezzen valakivel. És ez cseppet sem változik, ahogy
odajön hozzám és Nate-hez, amint lelépünk a lépcsőről.
– Hali – csiripelem. – Azt hittem, ma otthon maradsz.
Aaron még mindig Nate-et bámulja, még akkor is, amikor kezemet a
karjára helyezem és megszorítom a bicepszét. Aaron erre végre felém
fordítja a tekintetét, miközben szemöldöke a homloka közepére szalad.
– Mégis mit műveltél vele odafenn?
Érzem Nate-et magam mellett, érintésének szelleme ott időzik a derekam
körül. Úgy döntök, ahelyett, hogy letépném Aaron fejét – amit
legszívesebben tennék –, amiért ilyen furán és bárdolatlanul viselkedik
közönség előtt, kedves leszek.
– Aaron, ő itt Nate. Nate, ő itt Aaron, a korcsolyapartnerem.
Szinte tapintható a kettejükből áradó tesztoszteron, ahogy kezet ráznak,
mire ujjaik elfehérednek, ahogy megpróbálják összeroppantani a másik
csontjait. Szánalmas. Amikor végre elengedik egymást, a vér pedig
visszaáramlik az ujjaikba, Aaron felé fordulok és, bár nem érdemli meg,
megjátszott mosolyt erőltetek az arcomra.
– Jól vagy? Merre voltál?
– Előbb én kérdeztelek téged.
– Pisilni voltam, ez kielégítő válasz? – csattanok fel, végül csak kikelve
magamból.
 Baromi hosszú nap volt, és egyszer már el kellett viselnem Aaron
marhaságát, amikor a megbeszélés után eldöntötte, Ryan az egyes számú
közellenség.
Ryan el akart vinni kajálni, ami, ugye, teljesen normális dolog barátok
közt. Aaron erre bosszúsan a fogát szívogatva emlékeztetett, hogy bele kell
férnem a regionális bajnokságra készült ruhámba. Mintha ezt valaha is el
tudnám felejteni, főleg az ő közelében. Ryan erre persze kiakadt, és közölte
Aaronnel, hogyha nem tud felemelni, akkor talán keményebben kéne
dolgozni az edzőteremben.
Ez persze nem tetszett Aaronnek, úgyhogy visszaszólt, és a végére
annyira kimerített a dráma, hogy Ryan kénytelen volt hazavinni. Sajnos
annak tudatában, hogy Ryan rávett volna, hamburgert vagy valami hasonlót
egyek, a csirkesalátám már közel nem volt olyan finom.
Úgyhogy most bosszús és éhes vagyok, meg egy kicsit részeg, és már
megint azt kell néznem, ahogy Aaron seggfejkedik és kínos helyzetbe hoz.
Aaron felhúzza az egyik szemöldökét – egyértelműen nem hiszi el, hogy
csak mosdóban voltam.
– Azt hittem, úgy gyűjtőd a csapatkapitányokat, mintha Pokémonok
lennének. Hol van Rothwell? Általában ő az, akit le sem lehet vakarni rólad.
A szavai pont úgy találnak mellbe, mint ahogy szánta, mire minden
igyekezetem ellenére is gombóc nő a torkomban. Nate keze a hátamra
simul, ahogy tesz egy lépést Aaron felé.
– Ha ilyen seggfej leszel, akkor jobb, ha mész, haver. A bagázs éppen
próbálja jól érezni magát.
– Te meg beleütöd az orrodat egy magánbeszélgetésbe, haver – feleli
Aaron nyersen.
– Az én házamban vagy, és éppen gorombáskodsz a vendégemmel. Vagy
kibaszottul nyugodj le, vagy húzz innen!
Nate nagydarab srác, sokkal nagyobb, mint Aaron. Jó fél fejjel
magasabb, szélesebb, izmosabb. Arról nem is beszélve, hogy francos
hokijátékos. Aaron teste olyan, mint egy balett-táncosé, erős, de inas.
Ráadásul egész kényelmes, kiváltságos életében soha nem bunyózott
senkivel, ami miatt igencsak meglep, hogy így nekimegy olyanoknak, akik
viszont már bunyóztak.
– Bocsi, Stas – mondja, bár a nevem kicsit elmosódik. – Asszem csak ki
vagyok akadva most, hogy tudom, miért lett szétbaszva a pálya.
– Senki sem tudja, mi történt – vágja rá Nate gyorsan.
 Túl gyorsan.
Aaron felkacag, de hangjában egy csepp jókedv sem csendül.
– Én tudom. Egy újonc nem tudta a faszát a gatyájában tartani.
Felcsinálta valakinek a kishúgát. Aztán meg lelépett. – Felém fordul, az
arcára kiülő döbbenet egyértelműen kamu. – Mégis milyen gáz ez már,
Stas? Lekoptatni egy elsőévest, akit felcsinált? És erre most meg mi
szenvedünk.
– Nem ez történt – mondja Nate hűvösen.
Istenem, most olyan hülyének érzem magam. Nem lett volna szabad
hinnem az esküdözésének. Hát persze, hogy tudja. A testem megfeszül Nate
keze alatt, mire gyorsan el is kapja, és arrébb lép, hogy egy kis teret adjon
nekem.
– Nos, jó móka volt – mondom szinte már unottan, próbálva semmilyen
érzelmet sem kimutatni, mivel egyértelmű, hogy Aaron pont erre hajtott. –
Megyek haza.
– Király, mehetünk együtt. Megyek, megkeresem Lót.
Pillanatokon belül mintha már egy egészen más srác lenne. Néha olyan,
mintha Jekyll és Hyde barátja lennék – a bunkó oldala főleg némi pia után
tűnik elő. Bosszantó egy dolog, mert amúgy az esetek többségében remek
srác, de kibaszottul jól tudja rejtegetni a kedves oldalát.
Ahogy együtt nézzük, amint Aaron beleveszik a tömegbe, Nate
összecsípi az orrnyergét, és elereszt egy frusztrált sóhajt.
– Nem akartam hazudni neked.
Némi távolságot rakva kettőnk közé felé fordulok. Úgy fest, mint aki
éppen az egész világ súlyát cipeli a vállán, és ez akár valóban így is lehet.
De nekem is megvannak a magam céljai. Imádom a sportomat, és a jégen
töltött időm éppen olyan fontos, mint az övé.
Kezével végigsimít az arcán, majd száját erőltetett mosolyra húzza.
– Nem szeretném, hogy ez hatással legyen a barátságunkra – vagyis, hát,
na, a barátságra, ami lehetne köztünk.
– Szerinted a jó barátságok hazugsággal kezdődnek?
– Nos, nem – makogja. – Nem akartam hazudni neked. De még a
csapatom sem tudja, és esküszöm, tényleg nem ez történt. A partnered is
hazudik.
Bárcsak el sem jöttem volna ebbe a buliba!
– Remek, akkor mindenki hazudik nekem. Fantasztikus – mondom
szarkasztikusan. – Felejtsd el, jó? A hokicsapat majdcsak ellesz valahogy,
mi többiek meg majd, nem is tudom, baszhatjuk magunkat, vagy valami.
Erősen kétlem, hogy Dr. Andrewst, a terapeutámat, akit már jóideje
boldogítok, lenyűgözné a jelenlegi viselkedésem. A kommunikáció a
legfontosabb – mondja minden egyes ülésen már vagy tíz éve.
Gyakorlatilag kommunikálok, még ha nem is túl jól, de akkor is számít.
Nem tudom, hogyan is mondhatnám el Nate-nek, milyen stresszes is
számomra ez az egész anélkül, hogy úgy tűnne, túldramatizálom az egészet.
Talán nem igyekszem eléggé azon, hogy ne úgy reagáljak, ahogy Aaron
szeretné, de ezért az alkoholt és a normális kaja hiányát okolom.
Amikor sarkon fordulok, hogy elsétáljak, Nate megragadja a karomat.
Ahogy a vállam felett hátrapillantok rá, látom, ahogy a tekintete meglágyul.
– Esküszöm, a szóban forgó srác éppen csak összefeküdt azzal a csajjal,
akinek viszont pasija van, amiről a srác nem tudott. Szó sincs terhességről.
Őszintének tűnik, de az előbb is annak tűnt. Felé fordulva hátrálok egy
lépést, hogy tartsam kettőnk közt a távolságot, de a keze továbbra is a
karomon pihen.
– Nem akarlak megsérteni, de az esküdözésed szart sem ér. Fogalmad
sincs, mekkora nyomás nehezedik rám, és milyen áldozatokat kellett
hoznom. Nem értheted, milyen érzés tudni, minden azon áll vagy bukik,
hogy valami kölyök nem tudja, hogyan húzzon gumit.
Összehúzza a szemöldökét – talán zavarában.
– „Áll vagy bukik”? Kicsit túlspilázod ezt az egészet. Ha nem reagáljuk
túl a dolgot és összedolgo…
Mintha szó szerint érezném felforrni a véremet. Egyértelműen fogalma
sincs, micsoda következményei vannak a csapata által elkövetett hibáknak.
Mögötte egy egész csapat áll, akik segítenek neki nyerni, de nekem csak
Aaron van. Ha nem gyakorlunk eleget, nem nyerünk. Ha nem nyerünk,
akkor nem jutunk ki az Olimpiára. Ha meg nem jutunk ki az Olimpiára,
akkor milyen kibaszott értelme van az egésznek?
A Maple Hillsnek okkal van két arénája. Okkal erről az egyetemről
kerülnek ki a legjobb sportolók. Ez pedig az, hogy az iskola elég helyet
biztosít ahhoz, hogy annyit gyakorolhassunk, amennyi csak ahhoz kell,
hogy a legjobbak legyünk.
– Szerinted túldramatizálom? Tudod mit, Nate? – mondom élesen, ahogy
lerázom magamról a kezét. – Felejtsd el! Ne állj az utamba, és én se állok a
tiedbe.
– Stassie! – kiált utánam, ahogy belevetem magamat a tömegbe.
 De ügyet sem vetek rá – ami a kezdete egy nagyon hosszúnak ígérkező
időszaknak, amikor is ügyet sem fogok rá vetni.
Életem valószínűleg legrosszabb napjának végén bosszúságom szinte
még tovább emelkedik, mivel megtalálni Lolát ebben a házban olyan,
mintha az ember lánya Waldót keresné.
Aaront se látom sehol, bár a kis magánszáma után nem vagyok egészen
biztos benne, ez most jó vagy rossz hír-e.
Ryanre nem nehéz rálelni – már csak azért sem, mert még mindig a
társalgóban van a kosaras haverjaival. Arra viszont nem számítottam, hogy
a kanapén ülve bukkanok rá, miközben éppen Olivia Abbott fülébe sugdos.
Furcsamód az első gondolatom az, hogy Lola vajon tudja-e, hogy az
ősellensége is itt van, de miután ezt lerázom magamról, totál ledöbbenek.
Nem hiszem, hogy korábban valaha is, akárcsak egyetlen buliban is
láttam volna Oliviát. Közelről még szebb, mint a színpadon – hosszú,
aranyszőke haj, ami úgy van belőve, mint egy régi hollywoodi díváé, a
szeme úgy kihúzva, ami nekem három hét gyakorlás után se jönne rendesen
össze, tökéletes ajkán vörös rúzs. Úgy fest, mintha a vörösszőnyegen lenne
a helye, nem pedig egy egyetemi buliban.
– Hé, bocsi a zavarásért – mondom, ahogy odamegyek hozzájuk. Ryan
abbahagyja a sugdolózást és felpillant rám. – Srácok, nem láttátok Lolát?
Ryan arcára rögvest kiül az aggodalom, bár neki aztán semmi oka
aggodalmaskodni. Nos, kivéve, ha még ma este kicsinálom Aaront, és
segítenie kell nekem elrejteni a hullát.
– Minden rendben? – kérdezi Ryan óvatosan.
– Csak Aaron nagyon Aaron. Indulunk haza.
– Már jó ideje, hogy láttam őt bemenni Robbie szobájába – mondja
Olivia csöndesen. – Én gondoskodhatok róla, hogy egydarabban hazaérjen,
ha neked menned kell. Nem ittam, a kocsim meg itt áll a ház előtt.
– Kell egy kis segítség Aaronnel? – puhatolódzik Ryan.
– Olivia, ha megtennéd, az idők végeztéig imádni foglak – ígérem,
ahogy nagyot sóhajtok a megkönnyebbüléstől, most, hogy tudom, Lo
rendben lesz. – Miután kihisztizte magát, már Aaronnel sem lesz baj.
Sajnálom, hogy nem tudtunk dumálni, Olivia. Nagyon szép vagy. Majd
legközelebb rendesen összeismerkedünk. De az Uberem odakinn vár,
úgyhogy mennem kell.
Olivia egy félénk mosolyt villant felém.
– Az remek lenne. Hamarosan találkozunk!
 – Írj rám, ha hazaértél, rendben? – kiáltja utánam Ryan, ahogy elsétálok.
– Komolyan mondom, Stas. Ne felejtsd el!
Tudom, talán furcsa lehet belegondolni, hogy a srác, akivel az ember
hébe-hóba összefekszik, és a legjobb barátnőjének álősellensége
összejöhetnek, de egy Rothwell + Abbott páros pont az a fajta kapcsolat
lenne, ami miatt a kamaszlányok kisírják a szemüket, mert olyan tökéletes.
Ez az egész köztünk Ryannel azért működik ilyen jól, mert én nem
akarok kapcsolatot, őt pedig ez nem érdekli. Ha találna valakit, akivel
szeretne randizni, sosem állnék az útjába. Megérdemli, hogy úgy szeressék,
mint ahogy azt is, hogy boldog legyen, mert olyan nagyszerű srác.
Ő lenne Olivia legnagyobb támogatója, és talán a páncéljából is ki tudná
kicsit csalogatni a csajt. Még nem ismerem Oliviát, de még ha el is happolja
előle azokat a szerepeket, amikre vágyik, Lola akkor sem tagadhatja, hogy
Olivia nagyon aranyos lánynak tűnik.
Alig várom, hogy lássam, mi sül ki ebből.

MÉG ELSŐÉVBEN KEZDTEM DOLGOZNI Simone Korcsolyapályáján, amikor

Rosie, egy barátom barátja, említette, hogy az anyukája kisegítőt keres.
A tankönyvek ára egyre csak gyűlt, és a szüleimtől mégsem kérhettem
pénzt, mivel már így is fizették minden korcsolyacuccomat. Simone, a tulaj,
kifizette a tanfolyamot, hogy megkapjam az edzői képesítést, ami azt
jelentette, hogy szombatonként tarthattam órákat a tíz év alattiaknak.
– Minden rendben? – kérdezi Simone, ahogy belép a pihenőbe, ahol az
asztalnál ülve éppen azt próbálom eldönteni, mit is egyek.
– Ja, persze. Azt hiszem, szerzek valami ebédet a következő órám előtt.
– Van a portán egy nagyon jóképű fiatalember, aki utánad érdeklődik –
mondja egy kacsintás kíséretében. – Úgy láttam, étel is van nála.
Amikor kimerészkedem a recepcióspulthoz, látom, hogy Simone-nak
igaza volt – tényleg van ott egy nagyon jóképű fiatalember.
Ryan rettenetesen kirí az őt körbevevő, ordítozó, hatéves energiabombák
közül. Abban a pillanatban, hogy észrevesz engem, fáradt tekintete ellágyul,
szájának sarka pedig felfelé kunkorodik. Felemeli a két kezében tartott
papírzacskókat.
– Van kedved egy ebéd-randihoz?
– Egykor még lesz egy órám. Be tudod azt az egészet falni harminc perc
alatt?
 – Sok mindenre képes vagyok harminc perc alatt, Anastasia, és ezt
mostanra már tudnod kéne.
Letelepszünk egy csendes asztalhoz a büfé melletti sarokban, Ryan
kicsomagolja a kaját.
– Mielőtt nekiállnál kiabálni velem, hoztam neked csirkés-tojásos
salátát… meg mellé még baconös-sajtos sültkrumplit meg csirkenuggetset,
mert láttam, reggel kiposztoltad, hogy milyen fontos az egyensúly.
Erre csak a szememet forgatom, mivel nem is tudom, melyikünk is kezd
egyre kiszámíthatóbb lenni.
– Az egyensúly igenis fontos, ne szekálj már! Amúgy meg köszi. Nem
kellett volna ebédet hoznod – nos, két ebédet –, de nagyra értékelem. Végül
hol kötöttél ki tegnap este?
Ryan beleharap a sajtburgerébe, majd a szájába töm némi sültkrumplit,
és boldogan felnyög.
– West Hollywoodban, a Mézescsuporban. Kicsit túlzásba estem.
– Oliviával?
Esküdni mernék, hogy kicsit elpirul.
– Nem, sajnos Liv hazament. Ne nézz már így rám!
– Ó, szóval most már „Liv”? Helyetted is izgulok. Minden jogom
megvan hozzá, hogy izgatott legyek, úgyhogy nem állíthatsz le. Már olyan
régen nem randiztál senkivel, és bár nem nagyon ismerem, az alapján, amit
láttam, rendes lánynak tűnik.
– Nem randizom vele, te drámakirálynő! Csak számot cseréltünk.
– Az a házassághoz vezető út első lépése.
Ryan fújtat, majd megrántja a vállát és beletörli a kezét egy szalvétába.
– Majd meglátjuk. Te miért nem jöhetsz hozzám, Allen?
– Miért ugrottad át azt, hogy a csajod legyek, és érkeztél rögtön a
házassághoz?
– Minek randizzunk, ha már úgyis legjobb barátok vagyunk? A randizás
rémisztő. Pazar szex és olyasvalaki, aki nem rendez hisztit az
időbeosztásom miatt? Megvett kilóra, már húzom is rá a gyűrűt. Esetleg
elfogadnál egy hagymakarikát gyémánt helyett?
– Nem rendezek hisztit az időbeosztásod miatt, mert túl elfoglalt vagyok
ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyem, hogy elfoglalt vagy – mondom, ahogy
előrehajolok és megbököm a karját. – Olivia rendes csaj, Ry. Vidd el
randizni, aztán meglátjátok, hogy megy. A legrosszabb esetben majd
elmondhatod a jövendőbeli gyerekeidnek, hogy randiztál egy hollywoodi
vagy Broadway-sztárral, bármi is lesz végül Oliviából.
– Szerinted jó ötlet pont tőled tanácsot elfogadnom? A legnagyobb
elkötelezettség-fóbiástól?
Ebben mondjuk van valami.
– Rendben, elhívom randizni, de ha borzalmasan sül el a dolog,
Anastasia, akkor azért téged foglak felelőssé tenni.
– Ez így fair.
– Nem akarod elmondani, mi volt ez az egész Aaronnel? – Hallom a
hangján, hogy nagyon igyekszik nyugodtnak tűnni, mintha ez az egész egy
cseppet sem érdekelné. Valójában viszont a tizenkét SMS alapján, amit az
éjszaka különböző pontjain küldött nekem tegnap, pontosan tisztában
vagyok vele, hogy nagyon is fúrja az oldalát a kíváncsiság.
– Tett egy megjegyzést, miszerint úgy gyűjtöm a csapatkapitányokat,
mint más a Pokémonokat – mondom lassan, elnyújtva a szavakat, miközben
kinyitom a csirkenuggetsem dobozát és bedobok egyet a számba. – Látta,
hogy lejövök a lépcsőn Nate Hawkinsszal, és rögtön azt feltételezte, hogy
lefeküdtem vele.
– Mégis mi a fasz baja van annak a srácnak? – motyogja Ryan, ahogy
agresszívan a kecsapba döfködi a sültkrumpliját. – Fogalmam sincs, hogy
vagy képes ennyi időt tölteni vele. Még ha össze is feküdtél volna
Hawkinsszal, akkor sem lenne senkinek semmi köze hozzá. Szingli nő
vagy, aki azt csinál, amit csak akar.
– Tudom, tudom. De aztán Aaron felfedte, hogy kiderítette, mi történt a
szétcseszett pályával, mikor Nate meg előtte pár perccel össze-vissza
esküdözött, hogy se ő, se senki más nem tudja, mi történt, úgyhogy ebből
lett egy kisebbfajta vita.
– Aaron egy seggfej, Stassie. Nem szép dolog, hogy Hawkins hazudott,
ugyanakkor a csapatát kell előtérbe helyeznie. Ez nem ugyanaz, mintha én
hazudnék neked, vagy valami, köztetek még nem alakult ki bizalom. Biztos
vagyok benne, hogy megérted, ugye?
– Ja, persze, hogy megértem, de amikor próbáltam elmagyarázni neki,
mekkora hatással is van rám az ügy, úgy tett, mintha túldramatizálnám a
dolgot. És hogy ebben most igaza van vagy sem, nem számít. Mégis hogyan
legyünk egyenlő partnerek, amikor még csak meg sem próbálja az én
szemszögemből látni a dolgokat?
 – Kapitánynak lenni nem kis meló, én aztán már csak tudom.
Huszonegy-néhány emberre is gondolnod kell, nem csak saját magadra.
Mindannyian elvárják, hogy kiállj értük, nem számít, milyen agyatlan
baromságot is műveltek. De Hawkins jó srác, szóval ne ródd fel ezt ellene!
Heves farkasszem-párbajt folytatok a nuggetsszemmel, mivel képtelen
vagyok Ryan szemébe nézni, miközben ilyen totál logikus dolgokról
magyaráz.
Ryan gúnyosan kuncog egy sort, majd előrehajol, hogy magára vonja a
figyelmemet.
– Igenis fel fogod róni ezt ellene, mi?
– Persze, kétségkívül. Az örökkévalóságig. Annál is tovább, ha összejön.
Hatalmas csavart labdát dobtak nekünk, úgyhogy mindannyiukat úgy
fogom kerülni, mint a pestist.
Ryan még azelőtt kacag, hogy bármit is mondana.
– Ugye tudod, hogy csavart labda a baseballban van, nem pedig a
hokiban?
 Hatodik fejezet

NATHAN

AZ ELMÚLT HÁROM HÉT életem eddigi egyik legstresszesebb időszaka.

Aaron Carlisle – Istenem, még a neve is olyan seggfejesen hangzik –
mindenkinek járatta a pofáját, aki csak hajlandó volt őt meghallgatni. Ebbe
beletartozik az edzője is, aki elmondta a mi edzőnknek, aki meg erre
elkezdett azzal fenyegetőzni, hogy nekiáll letépkedni a tagjainkat, ha valaki
nem magyarázza el neki kurva gyorsan, mégis mi a pokol folyik itt.
Mostanában több időt töltöttem azzal, hogy ordibálnak velem és a
csapattal, mint a jégen. A srácok, akik szétcseszték a pályát, a UCLA
hokicsapatának tagjai, amelyik egyetem a legrégebbi riválisunk. Aaron nem
hazudott egészen: a lány tényleg terhes, de ennek semmi köze sincs
Russhoz.
A szegény kölyök semmit sem tudott az egészről – egyszerűen csak azt
hitte, sikerült megdöntenie valaki csaját. Aztán amikor a bátyja mindenről
tudomást szerzett, a lány pánikba esett, és Russt okolta a történtekért.
Gondolom, egyszerűbb volt egy idegenre fogni a dolgot, és kétlem, hogy a
lány gondolta volna, hogy a bátyja eljön, és szétbassza az arénánkat.
Russ vagy tíz évet öregedett, mióta ez az egész elkezdődött. A
megkönnyebbülés, ami kiült az arcára, amikor elmondtam neki, mi is
történt valójában, hihetetlen volt. Faulkner és én találkozót tartottunk a
UCLA edzőjével és csapatkapitányával, akik megosztották velünk a teljes
sztorit. Cory O’Neillt, a kapitányt már ismerem pár éve, és a srác éppen
annyira ki volt akadva, mint én.
Olyan volt az egész, mint amikor Dr. Phil közli az apasági vizsgálat
eredményét – bár stílusban ehhez a bandához Jerry Springer jobban illene.
Talán nem is kell mondanom, hogy most mindannyian vékony jégen
táncolunk Faulknernél. Azt mondta, hogy a következő idiótát, aki bármi
baromságot művel, az egész szezon idejére kispadra ülteti. Azt mondta,
leszarja az egyetem utáni lehetőségeinket – minden egyes játékot felad,
amíg nem tanulunk meg viselkedni.
 Úgyhogy az év teljes hátralévő részében kész földre szállt angyal leszek,
mert nem vagyok biztos benne, akkor is kellenék-e a Vancouvernek, ha
kicsapnak, vagy ha letépik pár végtagomat, arról meg aztán szó sem lehet,
hogy visszamenjek Colorádóba, miután magam mögött hagyom ezt a
helyet.
Hát micsoda klisé már, hogy a srácnak, aki hatalmas kiváltságok közt
nőtt fel, apakomplexusa is van? Igen. De mentségemre legyen szólva, apám
egy hatalmas seggfej. Biztos vagyok benne, hogy nem ölelgették eleget
gyerekkorában, és ezt most az én meg a húgom problémájává teszi.
Szerencsére nekem már sikerült ezer mérföldnyire elhúznom onnan, de
szegény Sashának még mindig el kell viselnie apánkat, mivel még csak
tizenhat. Bár szerintem akkor sem fog elhúzni otthonról, ha betölti a
tizennyolcat. Marad az alulértékelt, túldolgoztatott síelőcsoda.
Apa hajlandó komoly pénzeket fizetni az északi félteke összes
edzőjének, ha ez azt jelenti, hogy Sash-ból lehet a következő Lindsey Vonn.
Ideális esetben sérülések nélkül, bár nem vagyok benne biztos, hogy
apánkat nagyon izgatja Sasha biztonsága. Egyedül azt akarja, hogy a lánya
nyerjen.
Szerencsére apa gyűlöli a hokit. Gondatlan, erőszakos sport olyanok
számára, akikbe nem szorult önfegyelem, és vágynak a káoszra – mondja
mindig. Oly sok évvel ezelőtt anya íratott be Mr. H csapatába. Éppen akkor
lett terhes Sashával, és szüksége volt valamire, ami kimerítheti az
örökmozgó ötévesét.
Apám reményeivel ellentétben nem jött be a síelés, és büszkén
mondhatom, azóta minden egyes nap csalódást okozok neki. Még csak meg
sem lepődne, ha elmesélném neki, mi is zajlik errefelé mostanság, de ez
csak akkor jönne össze, ha fogadnám a hívásait, márpedig azt nem nagyon
szoktam.
Ráadásul tuti megtalálná a módját, hogy az egészért engem okoljon.
Robbie olyan hevesen bámul, hogy szinte érzem, ahogy a tekintete
felperzseli a bőrömet, ami kirángat a gondolataim közül.
Őt cukkolni az egyik kedvenc elfoglaltságom, és ettől arra is
rádöbbenek, hogy JJ miért is szeret annyira seggfej lenni. Robbie sorban
dobálja a dolgokat a földre, ütögeti a telefonját a tévé távirányítójához, és
miután ezzel jó tíz percet követően sem tudott semmilyen reakciót
kicsikarni belőlem, hangosan köhögni kezd.
 Tekintetemet makacsul a tévére szegezem, és elfojtom a késztetést, hogy
elvigyorodjak. Mike Ross éppen készül megnyerni egy újabb ügyet, amikor
Henry oldalba bök a könyökével.
– Robbie éppen próbálja felhívni magára a figyelmedet. Te most direkt
teszel rá magasból?
– Remek kérdés, Henry, köszönöm! – kiáltja Robbie drámaian. – Direkt
teszel rám magasból, Nathan?
Amikor végre felé fordulok, úgy néz rám, mint egy morcos anyuka.
– Bocsi, haver. Mondtál valamit?
Robbie motyog valamit a bajsza alatt, aztán hangosan kifújja a levegőt.
– Megszervezted már a szülinapi bulimat?
– Úgy érted, a meglepetés szülinapi bulidat? Azt, amelyikről kifejezetten
mondtad, hogy semmit sem akarsz tudni? Hogy, tudod, igazi meglepetés
legyen?
Hat héttel ezelőtt Robbie azt mondta, a születésnapjára meglepetésbulit
kér, mivel a buliszervezés állítólag nagyon stresszes és rengeteg időt emészt
fel. Nem akart a saját szülinapjának logisztikájával bajlódni, úgyhogy ez a
feladat rám szállt. Megmondtam neki, hogyha olyan nagy hűhó, akkor
többé a mi partijainkat sem kell megszerveznie. Erre aztán seggfejnek
nevezett, és odavágta, hogy nőjjek már fel.
– Ha az a meglepetés, hogy nem szerveztél meg szart se, akkor kösz,
nem kell.
Henry rögtön felpattan, tekintete köztem és Robbie közt cikázik, majd
futólépésben megindul a lépcső felé. Robbie összehúzott szemmel követi
távolodó alakját, majd ismét felém fordul. Én mit sem törődöm az egésszel,
és úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy Henry már hetek óta
azon fosik, nehogy elrontsa a meglepetést. A kölyöknek semmi pókerarca
nincs, és sikerült meggyőznie magát, most, hogy már csak pár nap van hátra
a buliig, pont az utolsó akadálynál fog elbukni.
– Nyugodj már meg, Robert – mondom, tökéletesen tudatában annak,
azzal, hogy a teljes nevét használom, csak még jobban fel fogom húzni. – A
stressz nem tesz jót az öreg szívednek.
Már azt hinném, hogy ezzel végeztünk is, de ehelyett Robbie megvakarja
az állát és hümmög egy sort. Nem jellemző, hogy Mr. Önbizalomnak
nehezére essen kifejeznie magát, úgyhogy most aztán sikerült úgy magára
vonnia a figyelmemet, ahogy eddig akarta.
– Esetleg… esetleg meghívtad Lolát?
 Ó, ez jó móka lesz.
– Kit?
Éppen csak sikerül kikerülnöm a felém hajított párnát.
– Ne legyél seggfej, Nathaniel. Pontosan tudod, kiről beszélek.
Három héttel ezelőtt, amíg én azon voltam, hogy elképzelhetetlen módon
elszúrjam a dolgot Stassie-val, Robbie éppen a lány legjobb barátnőjével
ismerkedett. Nem hajlandó elmondani, pontosan mi is történt, mivel állítja,
hogy úriember, de nem nehéz levonni a következtetést, miután Lola
szombat délután Robbie egyik pólójában távozott.
Azóta nem láttam őt, úgyhogy azt hittem, ilyen egyéjszakás dolog volt
csak köztük, de Robbie ideges tekintetéből kiindulva talán mégsem.
– Szeretnéd, hogy eljöjjön? Abban az elméleti esetben, ha esetleg lenne
buli?
– Tartjuk a kapcsolatot, szóval ja. Elméleti esetben.
Robbie-nak nem esik nehezére csajt szerezni, de nem tehetek úgy,
mintha nem cserélgetné őket, ha rájuk un. Az, hogy beszélgetnek és nem
csak szexelnek Lolával, jó jel.
– Vettem. Készen állsz az edzésre? – kérdezem, óvatosan témát váltva,
mielőtt még kikotyognám a buli titkos részleteit.
– Ja, csak várj, előbb hozom a melegítőmet.
A francba. Akkor most meg kell találnom a módját, hogy idejuttassam
Lolát.

JJ VÉGIGROHAN AZ UTCÁNKON, amikor beteszem Robbie székét a kocsim

csomagtartójába. Miután megnyomom a gombot, amivel leengedem a
sólyomszárny-ajtókat, beszállok a volán mögé, rükvercbe teszem a kocsit,
ezzel automatikusan lezárva az ajtókat.
JJ lihegve, érthetetlenül motyogva dörömböl az ablakon, amit aztán
résnyire nyitok, hogy halljam.
– Itt ne merj hagyni, te mocsok!
– Siess! – vakkantok vissza, miközben figyelem, amint rémülten a
bejárati ajtó felé veszi az irányt, hogy felkapja a cuccát. Még sajnálnám is,
ha nem tudnám, hogy tegnap este óta a focicsapat egyik pompomlányával
kavargatott.
Az, hogy meg kell osztoznunk a pályán, azt jelenti, hogy minden nap
más időpontban van edzés. Mivel gyakorlatilag az ő arénájuk, Brady edző
ragaszkodott hozzá, hogy mi idomuljunk a műkorcsolyázók előre lefixált
időbeosztásához. Sokuknak hamarosan versenye lesz, és az edző
kijelentette, hogy a totális együttműködésünket és behódolásunkat
leszámítva semmit sem hajlandó elfogadni.
Aubrey Brady egy kibaszottul rémisztő nő, aki ráadásul vasmarokkal
szorongatja Faulkner golyóit. Amint megtudta, miért is lett szétcseszve a
pályánk, arra használta fel ezt az infót, hogy sarokba kényszerítse Skinnert,
és rávegye az igazgatót, hogy az minden követelése előtt fejet hajtson,
úgyhogy most gyakorlatilag a rabszolgái vagyunk.
Mondjuk nem tudom őt elítélni ezért, mivel ő csak a saját versenyzőinek
az érdekeit tartja szem előtt, de elég hamar belefáradtam abba, hogy minden
egyes nap félszegen elcammogjak Stassie mellett. Mint, ahogy abba is,
hogy lássam, milyen szexin fest a korcsolyaruhájában. Na meg az, hogy
nézzem, ahogy azzal a seggfej korcsolyapartnerével viccelődik – ja, jól
gondolod, abba is belefáradtam.
Méghozzá jó gyorsan.
Stassie az esetek többségében úgy néz rám, mintha legszívesebben
felgyújtana, vagy a másik eshetőség, hogy felém se néz. A csaj nagyon
profin tud haragot tartani, ami, mint kiderült, Henryn kívül mindenkinek
kijár.
Múlt héten Henry látta Anastasiát egyedül tanulni a könyvtárban. Vett
neki egy kávét, elmagyarázta neki az egész Russ-ügyet, bőszen bocsánatot
kért, elmondta neki, hogy totálisan megérti, miért volt úgy kiakadva,
úgyhogy most a kölyök közülünk az egyetlen, akivel Stassie nincs fasírtban.
– Miért kellenek neked folyton azok a csajok, akik nem kedvelnek? –
kérdezte tőlem Henry egyik nap, miután Stassie elviharzott mellettünk,
miközben neki azért sikerült megvillantania egy édes mosolyt. – Summer,
Kitty, Anastasia… Miért?
– Basszus, Hen – prüszkölte JJ, ahogy sikerült félrenyelnie a vizét. –
Rúgj csak még bele a srácba, amíg a padlón van, mi?
– Nem tudom, kölyök – vallottam be, ahogy karomat a válla köré
kanyarítottam, miközben az arca kipirult a srácok röhögését hallva. – Találj
nekem egy rendes lányt, akinek bejövök, és én adok neki egy esélyt.
JJ felhorkantott.
– A srác nem valami kibaszott csodatevő, Hawkins.
Robbie állítja, hogy ha akarna, ő is jóban lehetne Anastasiával, Jaiden
erre meg azt mondta, hogy ő amúgy is szívesebben játssza a rejtélyes
rosszfiú szerepét. Ami engem illet, én hajlandó lennék térdre borulni a lába
előtt és a bocsánatáért esedezni, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt
kifogásként használná arra, hogy fejbe rúgjon.
Ahogy leparkolok a pálya mellett, odavetem a srácoknak, hogy majd
bent találkozunk, aztán gyorsan kiugrom a kocsiból és a bejárat felé
kocogok. Anastasia éppen akkor dobja be a korcsolyáját a táskájába, amikor
kinyitom az ajtót – a zajt hallva felkapja a tekintetét, de aztán arca
grimaszba rándul, amikor rájön, hogy csak én vagyok az.
Bájos.
Leülök a padra a táskája mellé és megköszörülöm a torkomat.
– Anastasia?
Tekintete találkozik az enyémmel, mire telt ajkát rögvest bosszúsan
lebiggyeszti.
– Mit akarsz?
– Szeretnék kérni egy szívességet.
– Nem.
– Még nem is hallottad, miről lenne szó.
– Nem is kell hallanom. A válaszom nem.
– Mi lenne, ha azt mondanám, a dolog rettentő fontos mindkettőnk
legjobb barátjának?
Felsóhajt – amihez mostanra már egészen hozzászoktam –, aztán csípőre
teszi a kezét.
– Rendben, hallgatlak. Mondd.
– Robbie-nak most szombaton lesz a huszonegyedik születésnapja, és
rendezek neki egy meglepetésbulit. Szeretné, ha Lola is eljönne… esetleg
átadnád neki az üzenetet? Természetesen te is meg vagy hívva.
– Rendben.
Győzelem, talán.
– Csúcs, kösz. A téma Vegas, úgyhogy estélyiben gyertek. Ingyen pia,
pókerasztalok, csupa jóság. Remélem, jöttök. Nagyon boldoggá tennétek
vele Robbie-t.
– Oké. – Megindul az ajtó felé, ami éppen akkor nyílik, ahogy
beözönlenek rajta a srácok. Ahogy elhalad mellette, megpaskolja Henry
karját és duruzsol neki egy „Sziá!”-t, mire a kölyök megint elpirul.
Amikor Stassie hivatalosan is hallótávolságon kívülre ér, JJ satufogásba
kapja a nyakamat és gonoszan kacagni kezd, ahogy próbálom lerázni őt
magamról.
 – Kezded elveszíteni a formádat, Hawkins. A kölyöknek jobban megy a
csajozás, mint neked.
– Én nem akarok járni vele – vágja rá Henry gyorsan, miközben idegesen
megvakarja az állát. – Csak próbálok kedves lenni hozzá, tudjátok, hogy
megint kedveljen minket. Meg aztán amúgy is van pasija.
– Az csak a korcsolyapartnere, nem a pasija. Az nincs neki, ő maga
mondta.
Henry megrázza a fejét.
– Nem ő, hanem Ryan Rothwell. Múlt héten láttam őket ölelkezni.
– Az ölelkezés még nem éppen annak a jele, hogy két ember járna, Hen.
Kris és Mattie a fél campusszal járna, ha így lenne – mondja Robbie egy
horkantás kíséretében.
– Éppen smároltak, a srác meg a seggét taperolta – teszi hozzá Henry.
Remek.
Amikor végre mindannyian felkészültünk az edzésre, Aaron még mindig
a jégen szarakodik. Beképzelt kis pöcsfej, komolyan nem bírom. És ennek
Stassie-hez semmi köze – a srác az elképzelhető legrosszabb energiákat
árasztja magából és ez elég ahhoz, hogy utáljam. Persze a helyzeten az sem
segít, hogy mindannyiunkkal kibaszott azzal a lepcses szájával.
Tudom, azt mondtam, hogy ennek semmi köze hozzá, de az egyik dolog,
amit nem bírok a pasasban az az, ahogy Anastasiával beszél, amikor a jégen
vannak. A bulin még nem akartam seggfejnek elkönyvelni, mert
egyértelműen be volt rúgva, de az órarendjük miatt az edzéseik sok esetben
vagy a miénk előtt, vagy az után vannak.
Amikor vagy hamarabb érünk ide, vagy éppen pakolunk, szoktam
hallani, ahogy rászól, hogy ma ne ügyetlenkedjen, vagy a világ
leglekezelőbb hangnemében mondja neki, hogy egy nap csak összejön majd
neki ez meg az.
Szar dolog, de nem az én dolgom. Anastasia nem az a fajta lány, akit
meg kell védeni, és ha meg is próbálkoznék vele, azzal valószínűleg csak
fentebb kerülnék azoknak a listáján, akiket legszívesebben tűzre vetne.
Amikor hallja, hogy jövünk, Aaron végre kisiklik a pálya szélére.
Amikor észrevesz, szája a lehető legbeképzeltebb vigyorra húzódik. Már
most próbára teszi a türelmemet, és még csak meg sem szólalt. Biztos
vagyok benne, hogyha pofán vágnám, máris sokkal jobban érezném
magam. De ahogy felidézem, mit is mondott nekünk Faulkner arról, hogy
viselkedjünk, inkább veszek egy mély lélegzetet. Látjátok? Tudok én
felnőttmód viselkedni.
– Nem fog az ágyába vinni. Csak az idődet vesztegeted.
– Tessék?
Ne vágd pofán. Ne vágd pofán. Ne vágd pofán.
– Jól hallottad. – Leül a padra, és a döbbent képemmel mit sem törődve
nekiáll kifűzni a korcsolyáját.
A srácok éppen a jégre cipelik a kapukat, Robbie pedig Faulknerrel
beszélget, különben tőlük várnám a megerősítést, hogy tényleg jól
hallottam-e ezt a szarházit.
– Azt hiszed, csak játssza a nehezen kaphatót, de nem. A legjegesebb
dolog benne a szíve. Úgy fog maga után rángatni, mint ahogy azt Rothwell-
lel is teszi, úgyhogy ne törd magadat.
Ez a kibaszott faszfej.
– Jó nagy seggfej vagy, ugye tudod? – mondom neki szemtelenül.
Beledobja a korcsolyáját a táskájába, majd nekiáll a másikat is kifűzni,
miközben vigyorogva felnéz rám.
– Az igazság fáj, haver.
– Kibaszottul nem vagyok a haverod. – A kezemet ökölbe szorítom, és
közben kétségbeesetten igyekszem, hogy ne veszítsem el a fejem. – Ha
pedig még egyszer meghallom, hogy így beszélsz róla, a pályáról fogod
összeszedni a fogaidat.
Aaron megvillant felém egy negédes mosolyt. Olyan erővel szorítom
össze a kezemet, hogy az ujjaim roppannak egyet, de Aaron minderre olyan
szinten tesz, hogy még neki is ütközik a vállamnak, ahogy elsétál
mellettem. Amikor elér a kijárathoz, egy pillanatra még visszafordul felém.
– Ezer örömmel fogom végignézni, ahogy kész papucsot csinál belőled,
hogy utána meg éppen úgy elhajítson, ahogy azt mindenki mással is teszi.
Jó edzést.
 Hetedik fejezet

ANASTASIA

CSAPATÉPÍTÉS.
Egy szó. Tizenkét betű. Kétórányi pokol.
– Néhány egyszerű gyakorlatot fogunk elvégezni, hogy megtörjük a
jeget – jelenti be Brady az összegyűlteknek. Éppen olyan lelkesnek hangzik,
mint amilyennek érzem magam. Tudom, semmi kedve ehhez az egészhez,
mivel egész úton idefelé erről panaszkodott. Faulkner edző mellette áll, ő is
úgy fest, mintha legalábbis szívesebben lenne bárhol máshol.
David Skinner – aki kezd jelentős púp lenni a hátamon – szeretne némi
javulást látni a két csapat közti dinamikában. Brady mesélte, hogy Skinner
pont akkor ugrott be, amikor Ruhi, az egyik fiatalabb szóló műkorcsolyázó,
éppen az egyik hokis sráccal vitatkozott, amiért megzavarta az edzését.
Skinner így fültanúja lehetett Ruhi igencsak kreatív, a hoki szakszavait
felhasználó sértéseinek.
Úgyhogy most csapatépítést tartunk.
Micsoda remek módja két óra elcseszésének, amit szó szerint bármi
mással is eltölthetnék. Ennyi erővel akár ki is dobhatnám a
határidőnaplómat, mivel úgy tűnik, manapság már mindenki nagy ívben
szarik a rutinomra.
Faulkner megköszörüli a torkát, majd útmutatást várva Bradyre pillant.
A jégpályán kívül mindenütt olyan félszegnek, oda nem valónak tűnik, és
ha nem dagonyáznék az önsajnálatban, amiért már megint a
díjkiosztóteremben ragadtam, valószínűleg még viccesnek is találnám.
– Biztos vagyok benne, hogy hallottatok már a gyorsrandizásról –
mondja Brady. – A korcsolyázóim mind le fognak ülni egy-egy asztalhoz.
Hokicsapat, ti pedig ötpercenként asztalt fogtok váltani.
– Emlékeztetőül: ez nem igazi randi – szólal meg végre Faulkner. – A
cél, hogy kicsit jobban megismerjétek egymást. Beszélgessetek a
terveitekről, a hobbijaitokról, a kutyátok nevéről, nem érdekel, de legyetek
tisztelettudók. Hughes, Hudson, Carter és Johal, csak hogy tisztázzam, ez ti
négyötöknek szól.
A négy srác úgy tesz, mint aki le van döbbenve, mire a csapattársaik
felkacagnak.
– Ez egy vicc – nyögi Aaron. – Nem gyerekek vagyunk.
Bármekkora fájdalmat is okoz nekem, hogy egyet kell értenem Aaronnel,
ez mégiscsak így van. Az utóbbi három hétben odatette magát és
viselkedett, úgyhogy kész álom volt vele dolgozni. Még vacsorázni is elvitt
minket Lolával az Aikóba, egy flancos japán étterembe, amit amúgy nem
engedhettem volna meg magamnak.
Úgy tűnik, sikerült összekapnia magát, és ezért végtelenül hálás vagyok.
Ryant nem sokat láttam mostanában, mivel sok idejét Oliviával tölti, de
amikor csak átjön, Aaron mindig rettentő udvarias vele. Próbálom
észrevenni a pozitívumokat, hogy Aaron ne kezdjen zsémbeskedni.
– Lehet, hogy jó móka lesz. Néhányuk egész jófej.
Henry Turner, az egyik másodéves a csapatban nagyon belopta magát a
szívembe. A múlt héten egyik nap éppen a cégek szociális felelősségéről
szóló esszémen stresszeltem a könyvtárban, amikor rettentő aggodalmas
képpel odajött hozzám. Bemutatkozott, elmondta, hogy a hokicsapat tagja,
és hogy hallotta, mi történt. Azt mondta, nem árulhat el túl sokat, de attól
még szeretné elmagyarázni.
És aztán sikerült mindenkiről mindent elmondania.
Henry azzal kezdte, hogy Nathan abban a pillanatban véget vetett az
egész viccelős hagyományoknak, hogy kapitány lett. Égre-földre
esküdözött, hogy a csapat – Nathant is beleértve –, semmit sem tehetett
volna, hogy megakadályozza ezt a katasztrófát.
Russnak, aki felcsinálta azt a lányt – vagyis, mint kiderült, nem is
csinálta fel –, nem jól mennek otthon a dolgok, és csakis úgy tudott
meglépni onnan, hogy hihetetlenül keményen dolgozott azért, hogy teljes
ösztöndíjat kapjon.
Nathan tisztában volt vele, hogyha kiderül, mi történt, Russ elveszítheti
az ösztöndíját, és mivel a szülei nem tudnák fizetni a tandíjat, kénytelen
lenne visszatérni abba az életbe, amiből olyan keményen dolgozott, hogy
kiszabaduljon. Nathan még a saját csapatára sem bízta rá az információt –
ennyire óvja Russt, annak ballépésének ellenére is.
Henry szerette volna, ha tudom, Russ nem valami beképzelt, gazdag
ficsúr, hanem csendes, és igyekszik nem bajba kerülni, és hogy Henry ezzel
nagyon is együtt tud érezni, mivel ő maga is ilyen. Elsőévben nem sok
barátja volt – bár Maple Hillsből származik, az egyetem rettentő lehengerlő
volt számára.
Gyűlölte a kolit, de mivel nem voltak barátai, akikkel összebútorozhatott
volna, kénytelen volt vagy ottmaradni, vagy hazaköltözni. Erre Nathan
felajánlott neki egy szobát a házukban, bár a csapatban szinte hallatlan
dolognak számít, hogy egy másodéves végzősökkel lakjon. Ebből a tényből
kiindulva magyarázta nekem, milyen jó arc is a kapitánya, és bár most
dühös vagyok rá, igazán adhatnék neki egy esélyt.
Miután az összes csapattagról, akiket még nem is ismerek, megosztott
velem némi pletykát, azzal fejezte be a kis beszédét, hogy én vagyok a
legszebb műkorcsolyázó, akit valaha is látott. Ami után gyorsan tisztázta,
hogy a teljesítményemre, és nem a kinézetemre gondol, és amikor nem
esem seggre, vagy mozgok úgy, mint egy zsiráfbébi, a teljesítményem
lenyűgöző.
És ha ezek után még nem kedveltem volna meg eléggé, hozott kávét és
segített tanulni.
Brady tapsol egyet, jelezve, hogy kezdjük már el. A terem Aarontól
ellentétes oldalán foglalok helyet. Meglehet, mostanában egész
barátságosan viselkedik, de akkor sem akarom, hogy kihallgassa a
beszélgetéseimet.
Menni fognak ezek az ötperces beszélgetések, ugye? Az csak két és fél
perc fejenként. Tudok én két és fél percig beszélni magamról. Menni fog ez.
Azt hiszem.
Az első „párom” leül velem szemben, és rögtön ellazít az arcára kiülő,
széles mosollyal. Rövidre nyírt haja szőkített, karjának aranybarna bőrét
részletgazdag, fekete tetoválások díszítik, amit azért látok, mivel ingujját
abban a pillanatban feltűrte, hogy leült, aztán meg rám kacsintott.
Állkapcsát rövid borosta borítja, orrában pedig apró ezüstkarika csillan.
Olyan fajta srácnak tűnik, akivel az ember nagy kalamajkákba keveredhet,
de a szó legjobb értelmében.
Felém nyújtja a kezét, ami furcsamód formálisnak hat.
– Jaiden Johal, de szólíthatsz JJ-nek.
Ez az egész olyan kínos, de attól még belemegyek.
– Anastasia Allen, de a Stassie is megteszi.
– Ó, pontosan tudom, ki is vagy. Személyes küldetésemnek tekintem,
hogy minden egyes nőt ismerjek, aki lerendezi Nate Hawkinst. Nagy
rajongód vagyok.
Már pirulok is, hát remek.
– Köszönöm? Azt hiszem. Mesélj magadról! Valahogy ki kell töltenünk
ezt az öt percet.
A termet betölti a beszélgető emberek zaja, ami jó jelnek tűnik. JJ lábát
kinyújtóztatva kényelembe helyezi magát a székében.
– Huszonegy éves vagyok. Skorpió nap, hold, és aszcendens.
Nebraskából származom, és ha valaha is voltál Nebraskában, akkor tudod,
hogy ott kibaszottul semmit sem lehet csinálni. – Megdörzsöli az arcát,
hogy időt adjon magának átgondolni, mit is mondjon ezután. – Védelmi
pozícióban játszom, és a diplomaosztó után a San Jósé Marlinshoz megyek.
Gyűlölöm a savanyú uborkát. Faulkner azt mondta, szexuális dolgokról
nem beszélhetünk, úgyhogy fogalmam sincs, mi egyebet mondhatnék.
Vetek egy gyors pillantást a telefonomra – ez eddig kilencven másodperc
volt.
– Én is huszonegy vagyok. Seattle-ből származom, egyke vagyok, és
Simone Korcsolyapályáján dolgozom. Kiskorom óta műkorcsolyázom,
mindig is párosban, és már elsőév óta vagyunk partnerek Aaronnel. –
Kényelmetlenül mocorogni kezdek a székemben, azt kívánva, bárcsak JJ
még mindig magáról beszélne. – A célunk, hogy bekerüljünk az amerikai
csapatba, és kijussunk a következő Olimpiára. – Miért olyan nehéz ez az
egész? – Gazdaságtant tanulok. Szeretnéd tudni az én három nagy
jegyemet?
Lelkesen bólint.
– Hát persze.
– Szűz nap és aszcendens, rák hold. – JJ rögvest felszisszen és a fejét
rázza. – Mi a baj?
– Rák hold. Az egy nagy vörös zászló.
– Mondja nekem a tripla skorpió?
Jaiden védekezőn felemeli a kezét, mogyoróbarna szeme kikerekedik.
– Tudatom veled, hogy végtelenül félre vagyunk értve.
Az órára pillantva látom, hogy még egy percünk maradt.
– Hatvan másodperc. Van még valami?
Erre úgy kezdi dörzsölgetni a tenyerét, hogy aggódni kezdek, mégis mit
készül kérdezni.
– Ha választhatnál, akkor inkább… lenne halfejed, de embertested, vagy
inkább tartanád meg a fejedet, és lenne haltested?
 Legalább harminc másodpercen keresztül csak bámulom őt, mivel
képtelen vagyok bármiféle választ megfogalmazni. Megkocogtatja a
csuklóján lévő karórát.
– Tik-tak, Stassie. Mindjárt lejár az idő.
– Nem tudom.
– Tíz, kilenc, nyolc, hét…
– Halfej és embertest. Azt hiszem. Istenem, ebbe olyan undi
belegondolni.
– Remek választás – dicsér meg. Úgy tűnik, elégedett a válaszommal.
Brady megfújja a sípját, jelezve, hogy ideje cserélni. JJ ismét kacsint egyet
felém, amibe kétségkívül belepirulok. – Remélem, látjuk még egymást.
Az idő csak úgy repül, ahogy egymást követik a srácok az asztalomnál.
Három elsőéves is elkérte a számomat, egy Bobby nevű srác öt percen
keresztül dumált egy csajról maga helyett, amikor pedig egy Mattie nevű
srác rádöbbent, hogy van egy közös óránk, az egész öt percünket azzal
töltötte, hogy megkért, magyarázzam el neki a legújabb házinkat, a
válaszaimat pedig beleírta a mobiljába.
Amikor legközelebb megszólal a síp, Robbie gurul oda az asztalomhoz,
és végre jó látni valakit, akit többé-kevésbé ismerek.
– Anastasia.
– Robbie. Meglep, hogy itt látlak.
Lehet, hogy Lola és Robbie közt van valami, de nem vagyok biztos
benne. Még Lola maga sem teljesen biztos. Abban a pillanatban, hogy
megtudta, „csapatépítésünk” lesz, szigorú utasítást kaptam, hogy derítsem
ki.
– Hogy vagy?
– Megvagyok. Reménykedtem benne, hogy a következő négy percet és –
vet egy pillantást az órájára – huszonnyolc másodpercet azzal fogod tölteni,
hogy a lakótársadról mesélsz nekem.
Lola totál el fogja dobni az agyát, amikor hazaérek. Ez életem
legkönnyebb négy perce. Lo nyitott könyv – azt kapod, amit látsz. Könnyű
valaki másnak mesélni róla, mivel mindent szeret és ő minden idők
legszeretetteljesebb és legtámogatóbb barátja.
Szinte szégyellem kimondani, de Joe és Kris haláli viccesek, olyannyira,
hogy kénytelen vagyok a számra szorítani a kezemet, hogy ne röhögjek fel
hangosan, ami idegesítő, mivel eszem ágában sem volt még több
hokijátékost felvenni azok listájára, akiket nem tekintek púpnak a hátamon.
 Úgy volt, hogy azon a listán csakis Henry lesz, az idők végeztéig.
A tíz percnyi nevetés pont időben jött, mivel így jó kedvemben vagyok,
amikor Russ leül az asztalomhoz.
Ezen a ponton már olyan feleslegesnek tűnik leírni a hokijátékosokat,
mert az egyetlen szó, ami rájuk nézve eszembe jut, az a nagy. Ez alól Russ
sem kivétel, de az egyedüli, amiben különbözik a barátaitól, az a babaarca.
A többiekkel ellentétben egy csepp borostája sincs. A szeme nagy és lágy –
mint egy kiskutyáé.
Ezt korábban még sosem vettem észre, bár még nem is láttam őt
közelről. Ezen felül pokolian idegesnek is tűnik, mire eszembe jut, mit is
mondott Henry arról, hogy amúgy csendes egy srác.
– Stassie vagyok. Te pedig Russ, ugye?
Bólint, miközben fülének hegye elpirul.
– Igen. Örvendek a találkozásnak. Szeretnél mesélni magadról vagy
valami? Én semmi érdekeset nem tudok neked mondani.
Ó, Russ, miért kell ilyen félénk kiskutyának lenned, amikor dühös akarok
lenni rád?
Nekikezdek ugyanannak a dumának, amit az összes többi srácnak is
előadtam. Russ erre kérdéseket tesz fel, hogy még tovább beszéljek, és mire
megszólal a síp, ő pedig tovább áll, még mindig nem tudok róla semmit
sem.
– Örülök, hogy megismerhettelek! – mondja gyengéden, ahogy magamra
hagy.
A feladatnak már mindjárt vége, és rettenetesen idegesít, hogy
gyakorlatilag elérte a kívánt hatást. Azok után, hogy végighallgattam
mindannyiuk vágyait és céljait, nehéz morcos lenni amiatt, hogy meg kell
osztoznunk a pályán a srácokkal.
Mármint azt mondtam, hogy nehéz. Nem lehetetlen.
Kizárásos alapon tudom, már csak ketten vannak vissza. A társasági
akkumulátorom kezdi feladni a harcot, de azért igyekszem összeszedni
magam, mert tudom, hogy a dolog megéri, amikor Henry ledobja magát a
velem szemben lévő székbe.
– Erre semmi szükség, ugye? – motyogja, ahogy könyökét az asztalra
támasztja, fejét pedig a tenyerébe hajtja. – Miért kéne tudnom, mi a neve
valaki gyermekkori kiskedvencének, vagy hogy mikor van a
születésnapjuk? Egyedül a hackereket érdeklik az ilyesmik. Én meg még
csak nem is szeretem a számítógépeket.
 Le vagyok döbbenve.
A kevéske négyszemközti találkozásunk alkalmával Henry mindig olyan
nyugodt és laza volt, mintha éppen akkor jött volna masszázsról. Úgy tűnik,
Skinnernek sikerült megtalálnia az egyetlen dolgot, ami kiakasztja: az
erőltetett szocializáció.
– Kérlek, ne mesélj nekem a háziállataidról, Anastasia – könyörög,
ahogy kezét végighúzza rövid, gesztenyebarna tincsein és felsóhajt. – Nincs
rá erőm, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne.
– Szeretnél csendben ülni? Utánam már csak egy ember lesz még.
Tarthatsz egy kis pihenőt a finálé előtt.
– Ez remek ötlet, köszi.
Henry lecsukja szemét, nekem pedig nincs más választásom, mint hogy
nézem, amint tart egy kis pihit. Olyan furán érzem magam ettől,
ugyanakkor mi egyebet tehetnék? Henry akár modellnek is elmehetne, ha a
hoki nem jönne össze neki. Tökéletesen szimmetrikus arc, sima, ragyogó
barna bőr, és a legélesebb arccsont, amit csak pasin láttam. Gyönyörű.
– Érzem, ahogy bámulsz. Abbahagynád, kérlek?
Örülök neki, hogy csukva tartja a szemét, mert így nem látja, milyen
rettentő vörössé is vált a képem. Brady sípja megszólal, mire Henry
mindössze csak egyetlen röpke pillantást vetve az irányomba elcaplat.
Már csak egy ember van, akivel még nem néztem szembe, és ez ráadásul
az a személy, akitől a legjobban tartok. Egy örökkévalóságig tart – vagy
legalábbis annak érződik –, mire helyet foglal. Egy Maple Hills Titans pólót
és szürke melegítőnadrágot visel, és közben gyűlölöm magamat, amiért
olyan nő vagyok, akit megszédít egy szürke melegítőnadrágot viselő pasi. A
francba. Nem, nem lesz itt semmi megszédülés.
– Hali – mondja vidáman. – Nathan Hawkins vagyok.
– Most játszani fogod nekem itt az idiótát, mi?
A kérdésemet elengedve a füle mellett felhúzza egyik szemöldökét.
– Te pedig?
– Nathan, mégis mit művelsz? – kérdezem, ahogy karba teszem a
kezemet és hátradőlök a székemben. Nathan pontosan leutánoz. Kívülről
úgy tűnhet, mi vagyunk a legkevésbé megközelíthető asztal, ami, hogy
őszinték legyünk, lehet, így is van.
– Kezdjük elölről a dolgokat! Mindenki szereti a friss kezdést, igaz? Hát
akkor mi is tegyünk így. Nem haragudhatsz rám az örökkévalóságig.
 – Az örökkévalóságnál tovább tervezek rád dühös lenni, úgyhogy úgy
érzem, mintha erősen alábecsülnél. – Erre elneveti magát, én meg nem
tudom, mit kezdjek magammal, mert nekem is mosolyra akar húzódni a
szám.
A francba.
– Dicséretre méltó az üggyel szembeni elhivatottságod, Allen – cukkol. –
Azt már tudom, hogy műkorcsolyázó vagy, gazdaságtant tanulsz, és Seattle-
ből származol. Azt is sikerült kiderítenem, hogy néha valóra vált rémálom
vagy, ugyanakkor viszont nagyon édes is tudsz lenni. – Erre rögvest a
homlokom közepére szalad a szemöldököm a zavartól, mire Nathan gyorsan
hozzáteszi: – Henry irányába, nem felém.
– Henry kedves hozzám.
Az arca erre kicsit elkomorodik, bájos álarca kissé megreped.
– Én is kedves akarok lenni hozzád. Nézd, sajnálom, hogy hazudtam.
Meg volt kötve a kezem, és Russt kellett előtérbe helyeznem. Őszintén
szeretnék a barátod lenni, Anastasia.
– Tudom és értem. Nem ismersz, nem tudsz megbízni bennem, vagy mi,
és ez rendben is van. Ezt megértem, de amikor megpróbáltam elmondani,
hogyan is érzek, hogy tisztában lehess a nézőpontommal, az egészet
lerendezted azzal, hogy túlreagálom a dolgot.
Olyan naivnak érzem magam, amiért megosztom ezt vele, de már elég
terápiában volt részem életem során ahhoz, hogy megpróbáljam
lekommunikálni az érzéseimet. Mindenki folyton azt mondogatja, Nathan jó
srác, úgyhogy most adok neki egy lehetőséget, hogy ezt be is bizonyítsa.
– Meg tudom érteni, hogy ezek után miért akartál kerülni. – Kezével
hajába túr, úgy rángatja meg a tincseket, mintha önmagára lenne dühös. –
Sajnálom, nem kellett volna így viselkednem. Kezdhetnénk elölről?
Ekkor Brady sípja utoljára is megszólal, Nathan azonban nem mozdul.
Megvárja, hogy feleljek, barna szeme szinte egyenesen a francos lelkembe
lát.
– Ezennel próbaidőn vagy. – Felsóhajtok.
Ahogy szélesen elvigyorodik, a forróság ismét elönti az orcámat.
– Baromi jól fogok teljesíteni.
– Jobban is teszed.
A francba, a francba, a francba.
 Nyolcadik fejezet

NATHAN

ROBBIE-NAK IGAZA VOLT: A BULISZERVEZÉS durva egy meló.

Ugyanakkor viszont a mai nap legnehezebb része az volt, hogy vele mit
kezdjünk. Le volt zsírozva, hogy Joe és Mattie egész nap lefoglalja, amíg
mi többiek itt várjuk, hogy mindent kihozzanak, és előkészítjük a helyet.
Tökéletes terv volt.
Egészen addig a pontig, amíg Robbie ki nem találta, hogy neki márpedig
itthon kell maradnia, mert ma hozza a futár, amit rendelt. Az nem volt elég,
hogy én itthon maradok – erről neki magának kellett gondoskodnia.
Joe után Robbie a legokosabb srác, akit csak ismerek, ezért pontosan
tudom, hogy ezt 100%-ban azért csinálta, hogy kikészítsen minket. Végül
aztán csak elment a srácokkal, és harminc másodperccel később már meg is
érkezett a furgon az asztalokkal. A futárnak, akire Robbie állítólag várt,
híre-hamva nem volt.
Mocsok.
Valahányszor azt hinném, már mindent tudok a barátaimról, nekiállunk
valaminek, mint például kaszinót varázsolni a házból, és rádöbbenek,
milyen idegesítők is valójában.
A ház fantasztikusan fest. Semmin sem spóroltam, és egy cseppet sem
bánom. Bármekkora púp is a hátamon, Robbie megérdemli.
A legjobb döntés, amit csak hoztam, hogy kibéreltem egy teljesen
felszerelt bárt, mixerrel együtt. A bár a hátsó teraszra került, ami a
konyhában lévő duplaajtón keresztül közelíthető meg, és pazarul fest.
Bobby és Kris remekül elszórakozott azon, hogy elnevezze a koktélokat, és
azt hiszem, amikor Robbie majd hallja, hogy valaki egy Mezbubust vagy
egy Judy bírónőt rendel, nagyon fog tetszeni neki a dolog.
Mind megegyeztünk, hogy senkinek se magyarázzuk el, honnan jön a
Judy bírónő. Jobb móka hagyni a vendégeknek, hogy találgassanak, de a
valódi oka, hogy amikor Robbie a balesete után a kórházban volt, heteken
keresztül csakis Judy bírónőt nézett.
 Most pedig valahányszor csak másnapos, elterül a kanapén a nappaliban
és a kedvenc műsorát bámulja. Senkinek sem szabad beszélnie közben, és
soha, senkinek sem szabad ellenkeznie a bírónő döntésével.
Amikor hozzánk költözött, Henrynek fogalma sem volt, mi ez az egész –
mondjuk szerintem még most sincs –, de csak úgy, mint mi, ő is tudja, hogy
ilyenkor kussban kell maradnia.
– Szexin festünk – jegyzi meg JJ, ahogy tekintetét végighordozza a
szmokingba öltözött bandán. A srácoknak közvetlenül a buli kezdete előtt
kell visszaérnie, hogy legyen idejük lezuhanyozni és felvenni a
szmokingjukat. Mindannyian készen akartunk lenni, hogy amint visszaér,
megadhassuk Robbie-nak a teljes Vegas-érzést.
– Szerinted Lola és Anastasia eljön? – kérdezi Henry a
csokornyakkendőjét matatva.
– Remélem, haver. Robbie szeretné, ha Lola itt lenne, és nem akarok
csalódást okozni neki a születésnapján.
– Akkor az egésznek semmi köze ahhoz, hogy szeretnél kibékülni és
csókcsatába bonyolódni Stasszel, mi? – kacagja Bobby.
Felhúzom a szemöldökömet.
– Mégis mióta nevezed őt „Stas”-nek?
– Most már barátok vagyunk. Az a csapatépítő baromság működött.
Kedvelem őt.
Hát remek.
Szerencsére a srácok időben visszaérnek, és nem sokkal később már
nagyban zajlik is a buli, aminek hála nincs időm azon emészteni magam,
hogy a barátaim állítólag Anastasia barátai.
Az egyik legokosabb ötletem az volt, hogy csak a meghívottakat
engedjük be a bulira. Kezdetnek már csak azért is, mert az ember csakis
akkor suttogja el azokat a szavakat ezen a campuson, hogy ingyen pia, ha
csődbe akar menni.
Másodsorban pedig így, kezében a vendéglistával beállíthattam Timet, az
egyik újoncot az ajtóba. Így most nem kell azon aggódnom, hogy beszökik
valami bajkeverő és elcseszi a dolgokat.
Tim ajtónállói sikere nagyban függ attól, hogy ténylegesen az ajtónál
álljon, úgyhogy a tény, hogy éppen látom őt a kis csiptetős táblájával a
kezében keresztülvágni a társalgón, nem sok reménnyel kecsegtet a
biztonságot illetően.
– Mi a baj?
 – Semmi, kapi. Vagyis na. Megérkeztek a lányok, akikre mondtad, hogy
figyeljek. Lola Mitchell és Anastasia Allen.
Hála az égnek.
– Rendben, és mi a baj?
– Nos, mondtam nekik, hogy jöjjenek és keressenek meg téged, mint
ahogy azt parancsba adtad nekem, és…
– Nyögd már ki, Tim.
– Lola, nos, azt mondta, hogy mondjam meg neked, hogyha parancsokat
akarsz neki osztogatni, akkor ennyi erővel már a nyavalyás csapatba is
beveheted.
– Vettem az üzenetet. Most hol vannak?
– A bárnál, kapi.
Miután visszaküldtem Timet a helyére, szememet a hátsó kertbe vezető
ajtón tartom, miközben tovább folytatom a pókerjátszmámat.
A ház tele van emberekkel, akik a különböző játékasztalok köré gyűlnek,
isznak, nevetnek. Nagyon igyekeztem, hogy semmi se legyen giccses, még
akkor is, amikor JJ megpróbált rávenni, hogy béreljek fel egy Elvis-
imitátort – olyat, amelyik esketni is tud. Mivel úgy éreztem, ebben az
esetben túl nagy a rizikója annak, hogy véletlen hozzámenjek JJ-hez,
megmakacsoltam magam és nemet mondtam.
Még mindig nem láttam a lányokat visszajönni az udvarról, és már vagy
egy óra eltelt. Amikor végre megindulok a bár felé, Henry, Robbie és Jaiden
már meg is előzött, és éppen a lányokat boldogítja.
– Nagyon csinos vagy ma. Egy cseppet sem hasonlítasz egy bébizsiráfra
– hallom, amint Henry Stassie-nek bókol, ahogy odamegyek ötükhöz. JJ
erre félrenyeli az italát, de nem úgy fest, mintha Stassie bánná, hogy egy
hatalmas, ingatag lábakon álló állathoz hasonlítják.
– Most, hogy már nem tudod elrontani a meglepetést, jobban érzed
magadat? – kérdezi a lány, ahogy tekintete előbb felém, majd ismét Henry
felé villan, ahogy megállok a srác mellett. Úgy érzem, Robbie-t leszámítva
mindenki tisztában van vele, hogy Henry mennyire aggódott és szurkolt
neki.
– Sokkal jobban érzem magam, köszönöm.
Így közelebbről már látom, Stassie milyen kibaszottul lélegzetelállítón
fest. A haja tökéletes csigákban omlik a hátára, tengerészkék selyemruhája
elöl és hátul is mélyen dekoltált, a szoknyája pedig egészen a combja
közepéig fel van hasítva. De ami ennél is fontosabb, fülig ér a vigyora. Csak
úgy árad belőle a boldogság, ahogy a barátaimmal cseverészik.
Képtelen vagyok megállni, hogy ne bámuljam egy idióta vigyorral az
arcomon, és tudom, ezt minden bizonnyal észre is veszi, mivel a tekintete
egyszer-egyszer felém téved, de túlságosan félek attól, hogyha
megszólalok, azzal elrontom a pillanatot.
Attól, hogy nézem, én akarok lenni a legviccesebb srác a teremben, hogy
én lehessek az, aki megnevetteti. De egyelőre be kell érnem azzal, hogy
nem szór felém villámokat a tekintetével.
Ennek az egésznek az volt a lényege, hogy idehozzuk Lolát Robbie
kedvéért, és ezt sikerült is elérnem. Lola odahúzott a barátom mellé egy
széket, és éppen nagyban sugdolóznak, beleveszve a saját kis világukba.
Örülök Robbie boldogságának, bár azért egy kicsit féltékeny is vagyok.
Anastasia megdörzsöli a karját, mire rádöbbenek, hogy valakinek, akin
nem sok ruha van, kicsit hideg lehet idekinn.
– Tessék – mondom, ahogy leveszem a szmokingom kabátját. – Vedd
csak fel.
Már nyitja a száját, én pedig rögtön felismerem ezt a tekintetet – egy
veszekedés vár rám a nagyon közeli jövőben. De aztán meglepetésemre
becsukja, és elfogadja az ajánlatomat. A vállára kanyarítja a kabátot, majd
szorosan összehúzza a mellkasa előtt.
– Köszönöm, Nathan!
– Gyere, szerezzünk valamit inni, Hen – mondja JJ, ahogy megpaskolja a
srác hátát.
– De nekem is van piám, meg neked is.
JJ felsóhajt, aztán odarángatja Henryt a legközelebbi pincérhez,
miközben motyog valamit a diszkrécióról.
Korábban még sosem voltam ideges, ha egy lánnyal kellett beszélnem.
Tudom, keményen oda kell tennem magam, ha azt szeretném, hogy
Anastasia és én valaha barátok legyünk. Képtelen lennék elviselni, hogy a
következő néhány hét vagy hónap végig ilyen furcsa feszültséggel teljen el
köztünk. Főleg most, hogy az összes csapattársam egyre közelebb kerül
hozzá.
Ráadásul azt mondta, próbaidőn vagyok, úgyhogy meg kell
próbálkoznom valamivel.
– Csodaszép vagy. – Gyenge kezdés, Hawkins. – Jól szórakozol?
 – Igen, jól. Kár, hogy pont neked kellett megrendezned. Mindössze az a
bajom az egésszel, hogy most kénytelen vagyok elismerni, jó munkát
végeztél.
A szavai durvábbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Dacosak, de
ami nem érződik bennük, az az, hogyan is csillog a szeme, és a foga hogyan
süpped az alsó ajkába, ahogy a válaszomat várja.
Az ég áldja a Patrónt.
– Azt hittem, tűzszünet van köztünk. Próbaidőn vagyok, úgyhogy
kedvesnek kéne lenned – kuncogom, miközben nézem, hogyan próbálja
visszafojtani a nevetését.
– Én így vagyok kedves!
– Ezt nevezed te kedvesnek? Hát ez baromira nem megy neked, Allen.
– Azt mondtam, hogy te vagy próbaidőn, nem pedig én.
Incselkedve csettintek egyet a nyelvemmel.
– Majd én megtanítalak, hogyan kell kedvesnek lenni.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok dolog van, amit taníthatnál
nekem, Nathan, de az, hogyan legyek kedves, nincs köztük. Kész tündér
vagyok.
– Mhm. Azt hiszem, a „tündér” azért kicsit túlzás. – Elmosolyodik. És ez
aztán egy őszinte mosoly, olyan, amitől az egész arca felragyog, mire végre
úgy érzem, haladtam valamit. – Mit szeretnél, mit tanítsak neked?
A ház felé biccent.
– Mi lenne, ha a pókernél kezdenénk?
Mielőtt bármit is felelhetnék, Henry jelenik meg mellettem, immár
mindkét kezében egy-egy itallal.
– Én benne vagyok a pókerben.
– Remek. – Mosolyt erőltetek az arcomra, és nagyon igyekszem, hogy az
arcom ne ránduljon grimaszba, amiért így megzavart minket. – Menjünk,
készítsünk elő egy asztalt.
Mindenki helyet foglal egy asztal körül a társalgóban, aztán osztunk. A
szülinaposnak rekordidejébe – nagyjából húsz percbe – telik, hogy lerázzon
minket, és inkább Lolával töltse az idejét.
Ezért hálás is vagyok, mert így nem szemtanúja annak, ahogy Anastasia
megfoszt kétszáz dolcsitól. Még hogy én tanítsam meg pókerezni, a seggem!
Hozzá is adom a színjátszást képességeinek listájához, mert őszintén
elhittem neki, hogy korábban még sosem játszott. A treffet lóherének
nevezte, az isten szerelmére – nagyon meggyőző volt. Nos, legalábbis
addig, amíg ki nem terítette a lapjait, és fel nem mosta velem a padlót.
– Hová mész? – kérdezem Stassie-től, ahogy feláll az asztaltól.
– A mosdóba. Mindjárt jövök.
Én is felállok, és odaadom a zsetonjaimat Bobbynak.
– Hatalmas lesz a sor. Használhatod az enyémet, gyere.
Habozás nélkül elfogadja a felé nyújtott kezemet, mire az egész olyan
ismerősnek tűnik. Azonban remélem, hogy a néhány héttel ezelőtt
történtekkel ellentétben a mai este végére barátok leszünk.
Azonban úgy tűnik, a legutóbbi alkalommal nem tanultam meg a leckét,
mivel most megint Anastasia seggét bámulom, ahogy felbaktatunk a
lépcsőn. A tűsarok, amiben valahogy nem töri ki a bokáját, hatalmas,
úgyhogy a dereka ívéhez húzta a kezemet, hogy segítsek neki biztonságban
felérni a lépcső tetejére.
Ruhájának selyme puha az ujjaim alatt, a teste meleg. A haja minden
egyes lépéssel ide-oda leng előttem, mire samponjának erős méz- és
eperillata megtölti az orromat.
Vannak ennél nagyobb problémák is.
Amikor végre elérünk a szobámhoz, beütöm a kódot, és beterelem az
ajtón. A maga módján jó, hogy kettesben lehetek vele, mivel így
remélhetőleg tudunk kicsit beszélni. A srácok olyanok, mint a golden
retriever kölykök, mind az ő figyelméért küzdenek.
Ez egy idő után biztos fárasztó lehet számára. Nézni legalábbis fárasztó,
ráadásul számomra totális szívás is, mivel az ő szemében kétségkívül én
vagyok az alom legcsenevészebb tagja.
Anastasia megtorpan, ahogy a mosdóból kilépve megpillant az ágyamon
ülve, mire csípőre teszi a kezét.
– Nem akartam szaglászni.
– Csak gondoltam, jól esne egy kis csend és nyugalom, távol a
rajongóidtól.
A válla előreesik a feszültség kiszáll a testéből.
– Kedvelem őket, de az ilyen társasági események néha teljesen
leszívnak.
– Vágom. Kicsit sokak tudnak lenni. De idővel hozzájuk szokik az
ember, ha meg nem, akkor bármikor segíthetek megszökni előlük.
– Mi van, ha éppen előled akarok megszökni?
 – Ahhoz aztán nincs szükséged a segítségemre. Mostanra már kész profi
vagy benne.
Felkacag, és Istenem, az a hang! Még sosem élveztem annyira, hogy
megnevettethetek valakit, mint vele. Ez azért van, mert minden egyes
kacajért és mosolyért keményen meg kell dolgoznom – a versengő részem
pedig csak úgy bizsereg, amikor összejön. Ahogy leül az íróasztalomhoz,
mesél nekem a fellépésekről, amiken fiatalabb korában részt vett, és hogy
milyen fárasztó volt több száz másik, izgalomtól pattogó gyerek közt lenni.
Én meg csak ülök és hallgatom, bólogatok és kacagok, és közben
teljesen lenyűgöz az önbizalma és az odaadása, az, ahogy látja a dolgokat és
ahogy elmagyarázza őket.
Amikor befejezi, úgy tűnik, mintha ő sem tudná biztosan, mégis honnan
jött ez az egész. Figyelmét az asztalomon lévő cuccok felé fordítja, majd
megpiszkál egy ki tudja, milyen tankönyvet.
– Nem zavar, ha szaglászol, ugye tudod. Múltkor nem néztél meg
mindent.
– Nem kell szaglásznom. Mindent tudok rólad, amit csak kell.
Képtelen vagyok elfojtani sóhajomat, amikor feláll a székről és megindul
a szoba ajtaja felé. Kezét a kilincs felé nyújtja, mire ösztönösen
előrehajolok és finoman megragadom a karját.
Felém pördül, háta az ajtónak feszül.
– Meg fogsz valaha is bocsátani nekem? – kérdezem reménykedve.
– Már mondtam, próbaidőn vagy.
Kezemmel a hajamba túrok, majd felnyögök a színtiszta frusztrációtól.
– Ez nem egy igen. Kénytelen leszek térden állva könyörögni neked,
Anastasia? Azt szeretnéd?
A fejét rázva felkacag.
– Az egyetlen eset, amikor azt akarom, hogy egy felnőtt férfi előttem
térdepeljen, Nate, az, amikor az arca a lábam között van. Úgyhogy nem,
nem akarom, hogy könyörögj nekem.
Ó, bassza meg.
Abban a pillanatban látom rajta a változást, ahogy felállok az ágyról. A
légzése elmélyül, combját összeszorítja, nyelve előbukkan, hogy
megnedvesítse ajkát. Nem állom meg, hogy komiszul el ne mosolyodjak,
mivel ebben a szent pillanatban döbbenek rá, hogy az iránta érzett
vonzalmam talán mégsem olyan egyoldalú, amilyennek gondoltam.
 – Igazából nem is utálsz, ugye? Ha azt akarod, hogy térdre boruljak,
Anastasia, sort keríthetünk rá.
Kezemet az ajtónak támasztom a feje két oldalán. Lehajolok, hogy a
tekintetünk egyvonalban legyen – tengerkék szeme egészen elsötétedett.
Abból, ahogy nyel egyet, van egy olyan sanda gyanúm, hogyha a számat a
nyakára nyomnám, az ajkamon érezném szívének heves dobogását.
– Nem tettetek semmit.
– Dehogynem. – Nézni, ahogy küzd magával, a legszexibb dolog, amit
csak láttam. Még ha nem is adja be a derekát, akkor is boldog emberként
fogok távozni ebből a szobából. Előrehajolva majdnem a füle ívéhez
érintem az ajkamat, leheletem a nyakát csiklandozza. – Kérj meg szépen.
Hadd mutassam meg, mennyire szeretem, amikor kedves vagy.
– Mégis miért tennék ilyet, ha egyszer nem kedvellek? – A szavai
durvák, de olyan feszülten és erőtlenül mondja ki őket, hogy azzal elárulja
magát.
– Nem kell ahhoz kedvelned, hogy a nevemet sikítsd, Anastasia.
Az orromat finoman végighúzom állkapcsának íve mentén, kiélvezve,
ahogy a lélegzete egy pillanatra elakad.
– Akár a g-pontomhoz vezető térképet is adhatnék neked, de akkor sem
tudnád elérni, hogy elélvezzek, Hawkins.
– Nincs szükségem térképre.
– Dehogynem.
A szám milliméterekre van az övétől, és nem én leszek az, aki megteszi
az első lépést. Nem is kell annak lennem – ha vágyik rám, úgyis mindjárt
kimutatja.
Az ötlet, hogy térképhez lenne szükségem ahhoz, hogy elérjem,
elélvezzen, nevetséges. Az, hogy azt gondolja, nem szánnám az életem
minden egyes másodpercét arra, hogy még a sajátoménál is jobban
megismerjem a testét, szintén nevetséges.
Ami igazán tetszik benne, hogy versengő szellem, azonban én is az
vagyok – mindig is az voltam. Így váltam igazán jóvá abban, hogy nyerjek,
és most azon versengünk, hogy kiderüljön, ki bírja tovább.
Hangomat suttogássá halkítva adok neki még egy utolsó esélyt.
– Tegyük próbára ezt a teóriát, mit szólsz hozzá?
 Kilencedik fejezet

ANASTASIA

MEGVAN RÁ AZ AZ aprócska, ám valós esély, hogy bármelyik pillanatban

spontán lángba borulok.
Nate hangja alig több suttogásnál, ahogy felveti, teszteljük a teóriáját, én
azonban minden egyes szótagját a bőrömön érzem, ahogy libabőr fut végig
előbb a nyakamon, majd le a mellkasomon. A testem abban a pillanatban
elárult engem, hogy Nate a fejem két oldalára helyezte a kezét és odahajolt
hozzám.
Még alig ért hozzám, és én máris készen állok arra, hogy pocsolyává
olvadjak a lába előtt.
Nem tudom, hogy a közelsége tehet róla, a színtiszta adrenalin, vagy a
tequila, de minden egyes józan gondolatomnak nyoma vész, és azon kapom
magam, hogy a számat az övéhez préselem.
Egy pillanatot sem vesztegetve kezével a tarkómra hulló hajamba túr és
belemarkol. Szabad keze végigsiklik a testemen, majd tenyere a seggemre
simul, amitől a szájába nyögök.
Nate mindenütt egyszerre van ott – másra sem vagyok képes, mint hogy
belé kapaszkodjak, és hagyjam, hadd tegye, amikor pedig a szája szívogatva
és harapdálva levándorol a nyakam mentén, már gyakorlatilag kapkodom a
levegőt.
Esküszöm, amikor követtem őt ide fel, fogalmam sem volt, hogy ez lesz
a vége. De olyan baromi jól fest a szmokingban és azzal, hogy egész este
néztem őt, ahogy folyton idegesen azt figyeli, jól megy-e buli, kicsit belopta
magát a szívembe. És ráadásul kibaszottul szexi, ezt mondtam már? Csupa
sötét haj, sötét szemek, és izmok izmok hátán.
Térdre ereszkedik előttem, meglazítja csokornyakkendőjét és kigombolja
ingje legfelső gombját. Kócosan – mivel az előbb belekapaszkodtam – és
kipirult arccal felnéz rám. Kezét végigfuttatja a bokámtól a térdemig, majd
vissza le, és igen, még mindig mindjárt elolvadok.
– Biztos vagy benne?
 – Van tollad és papírod, hogy rajzoljak neked egy térképet?
Viccelődöm. Miért viccelődöm? Miért találom azt, hogy éppen úgy néz
rám, mintha egy cseppet sem nyűgözném le, olyan viccesnek? És olyan
szexinek?
– Én nem viccelődök a beleegyezéssel, Anastasia – mondja lágyan,
ahogy előrehajol, hogy csókot nyomjon a térdem belső felére.
– Biztos vagyok. – Nem is tudom, miért vagyok biztos. Abban viszont
biztos vagyok, hogy nem lenne szabad biztosnak lennem. Nem lenne
szabad, hogy tetsszen, ahogy a válla fölé emeli a lábamat. Azt meg biztos
nem lenne szabad élveznem, ahogy a nyelvét végighúzza a combomon.
Félrehúzza a ruhám anyagát, és amikor korábban felvettem ezt a ruhát,
nem arra számítottam, hogy az este így ér majd véget. Hallom, amint
élvezkedve felnyög, ahogy a combom tövének közelébe ér, és rádöbben,
hogy nincs rajtam bugyi.
A várakozás teljesen kikészít. Tudom, hogy direkt csinálja, ahogy egyre
közelebb és közelebb ér, de igazából mégsem tesz semmit.
Már éppen nyitnám a számat, hogy ráripakodjak, igyekezzen már,
amikor a nyelve a szeméremajkam közé csusszan, körbejárva a csiklómat.
Egy hangos, vággyal teli nyögés járja be a szobát. Észre sem veszem, hogy
ez a hang tőlem jött egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy megmozdul
a válla, mivel ez a mocsok elneveti magát.
A combom hátulján ujjak lopakodnak felfelé, mígnem már nem tudnak
hová menni. Hatalmas kezek simulnak a seggemre és szorítják meg,
miközben úgy szívja a szájába a csiklómat, amitől úgy érzem magam,
mintha lebegnék.
Teljesen kész vagyok. Egy vonagló, nyögdécselő, remegő csődtömeg. A
francba. Rá sem kell néznem az arcára ahhoz, hogy tudjam, milyen
önelégült is éppen, nem mintha egyáltalán rá tudnék nézni – ugyanis jelen
pillanatban mélyen a combom közé fúrja azt.
Kezemmel a hajába túrok, hogy legyen mibe kapaszkodnom, mire
elégedett nyögés tör fel a torkából, amitől a gyomromban repdeső francos
pillangók megsokszorozódnak.
Valami okosat akarok neki mondani, hogy valahogy beszóljak neki.
Hogy ne adjam meg neki azt az elégtételt, hogy tudja, sikerült percek alatt
egy nyöszörgő csődtömeget csinálnia belőlem.
Egyik kezével elengedi a farpofámat, amikor pedig lepillantok, egy
barna szempár néz vissza rám. Végig szinte perzselőn, minden egyes apró
reakciót figyelve néz engem, ahogy belém csúsztatja két ujját, és 2,5
másodperc alatt rá is lel a g-pontomra.
Vége a játéknak.
Egyre gyorsabban, a nyelvével tökéletesen koordinálva mozgatja ki-be
bennem az ujjait, és hogyha nem tartaná szájával az egész testemet,
mostanra már biztos összeestem volna.
Az érzés egyre csak erősödik, miközben én meg egyre jobban húzom a
haját, ahogy felsikoltok, tűsarkam háta kemény izmainak feszül, ahogy
kétségbeesettén próbálom mozgatni a csípőmet, hogy meglovagolhassam az
ujjait.
– Nathan… – nyöszörgöm. A testem úgy megfeszül, hogy levegőt se
kapok. – Nathan, mindjárt…
Még a mondatot sem tudom befejezni, mire minden egyes porcikám
máris görcsbe rándul és felkiáltok, mindenem bizsereg és lüktet, ahogy
rángatózva és vergődve megfeszülök az ujjai körül, és az egész testemet
gyönyör és forróság lepi el.
Ujjait és száját elhúzva Nate hátradől, hogy rendesen szemügyre tudjon
venni, majd arcán a legönelégültebb kifejezéssel, amit csak valaha láttam, a
szájába dugja ujjait és leszopogatja őket anélkül, hogy akárcsak egy
pillanatra is megtörné a szemkontaktust.
Ó, bassza meg.

MÁR TÖBB NAP TELT el a buli óta, és minden egyes nap tanulok valami új
dolgot magamról.
Egy katasztrófa az emberrel már csak ezt teszi.
Az első dolog, amit megtudtam, hogy jól megy a magassarkúban való
futás – ezt akkor derítettem ki, amikor kirohantam Nate szobájából. Aztán
megtudtam, hogy az sem megy, hogy meghúzzam magam, akkor sem,
amikor éppen aktívan igyekszem kerülni valakit. Meg azt is, hogy
borzalmas bűnöző lennék – rögtön elkapnának. Túlságosan is izgulékony és
paranoiás vagyok. Aminek hála, amikor arra ébredek, hogy valaki hangosan
dörömböl az ajtómon, az első reakcióm, hogy rögvest pánikba esem.
Ryan a derekam köré vetett karja megfeszül, fejét pedig mélyebben a
nyakamba fúrja, ahogy bosszús nyögése megremegteti a bőrömet.
– Némítsd már el.
 Mindössze csak egyetlen ember van ebben a házban, aki elég magabiztos
ahhoz, hogy ököllel verje valaki más ajtaját ennyire kora reggel.
– Mi a francot akarsz, Lola?
– Éppen dugtok, vagy bejöhetek?
Ryan és én még csak nem is szexeltünk előző este, csak filmeztünk,
utána meg elaludtunk. Megegyeztünk, most, hogy Ryan készül megkérni
Oliviát, ne randizzanak másokkal, a barátságunk „extrák” részének vége.
Nem szomorkodom miatta, mivel mindig is tudtam, hogy a dolognak
egyszer vége lesz. Örülök, hogy sikerült szereznem egy legjobb barátot
ebből az egész, amúgy csodálatos valamiből, ami kettőnk közt volt.
Ryan lefejti rólam a tagjait, és a levegőt hangosan kifújva a hátára fordul.
– Ha dugtunk volna, éppen most rontottad volna el a hangulatot.
– Oké, bejövök! Dugd el a farkad, Rothwell.
Csípőjére két dobozt támasztva Lola berobban az ajtón, aztán leveti
magát az ágyra. Szemét drámaian eltakarja, amikor megpillantja Ryan
csupasz mellkasát.
A srác hitetlenkedve néz rám, ahogy feljebb rántja a paplant, hogy
takarja magát. Akár dugunk, akár nem, szívesen kitapétáznám a
hálószobámat Ryan meztelen testének képével. Lola nevetséges.
– Hogy van a kedvenc nem-szerelmespárom ma reggel? – kérdezi
vidáman, ahogy odadobja nekem az egyik dobozt. – Ajándékot kaptunk!
Ryan ásít egyet, majd ügyelve rá, hogy a teste takarva maradjon,
kinyújtóztatja tagjait.
– Jobban lennék, ha egy fejfájás helyett reggelivel ébresztettél volna.
Ryan kedvence abban, hogy itt alszik, az, amikor Lola reggelit készít.
Bájos, nemde?
Lo rosszallóan csettint egyet nyelvével.
– Senki se szereti a drámakirálynőket, Rothwell.
– Kitől jött az ajándék? – kérdezem, ahogy szemügyre veszem a dobozra
nagy betűkkel ráírt vezetéknevemet.
– Nate-től. – Lola matat valamit a telefonján, aztán felhangzik a
videóhívás elejét jelzőt, ismerős hang. – Videóhívás alatt kell kibontanunk.
Videóhívás?
– Lo, várj…
– Jó reggelt! – szól Robbie. – Gyönyörű vagy ma reggel.
– Közönsége is van – morgom mielőtt még kezdetét vehetné a
telefonszex.
 – Nekem is – feleli a srác. Lola megfordul, hogy háttal legyen nekem és
Ryannek. A magasba tartja a telefonját, hogy mindhárman látszódjunk.
Robbie is így tesz, megmutatva a két oldalán ülő Nate-et és JJ-t, akik
mintha éppen gabonapelyhet ennének. JJ a táljáról a kamera felé fordítja
tekintetét és félrenyel. Nathan is felpillant, de semmit sem lehet leolvasni az
arcáról. Robbie mit sem törődik vele, csak túlkiabálva a zajt folytatja. –
Most nyissátok ki az ajándékotokat!
– Tessék, Rothwell – mondja Lo, ahogy ismét felénk fordul és odahajol
Ryanhez, hogy átnyújtsa neki a telefont. – Tedd magadat hasznossá, és
legyél te az operatőr.
Végre – érzésre órákat azt követően, hogy Lo berontott a szobámba –
feltépem a dobozt. Furcsa érzés kinyitni egy elméletileg Nathantől kapott
ajándékot, miközben Ryannel ülök az ágyamon. Semmi okom rá, mégis
furán érzem magam.
Ó, várjunk csak, ez lehet azért van, mert azóta kerülöm Nate-et, hogy öt
nappal korábban életem legjobb orális szexében részesített, amit követően
az első alkalommal, hogy lát, éppen valaki mással vagyok egy ágyban.
Talán ez az oka. Kezemet a dobozba nyújtva előhúzom annak tartalmát –
egy Titans hokimezt.
Lo izgatottan felsikkant, ahogy feltartja a sajátját. Annak a hátulján ott
áll, hogy Mitchell, amikor pedig megfordítom az enyémet, a nagy, fehér
betűkkel írt Allen név néz velem farkasszemet.
– Köszi, Nate!
– Úgy hallottam, ez kell ahhoz, hogy hallgassatok rám. Isten hozott a
csapatban!
Úgy tűnik, a szegény újonc az ajtóban Robbie buliján átadta az üzenetet.
– Vegyétek fel! – mondja Ryan a kamera mögül. – El sem hiszem, hogy
két hokisztárral vagyok egy ágyban. Akkora mázlista vagyok.
– Három is lehetett volna belőle, ha időben szóltok – horkant fel JJ.
– Pofa be, seggfej, a csajomról beszélsz.
Mielőtt áthúzná a feje felett a mezt, Lola rám kacsint. Mindketten elég
romantikus regényt olvastunk, és elég vacak romantikus filmet néztünk
ahhoz, hogy tudjuk, nagyon bejönnek a csaj az enyém-típusú pasik.
– Imádom.
– Mennünk kell edzésre. Később majd beszélünk, oké?
– Persze, szia.
– Sziasztok, srácok! – tesszük hozzá Ryannel.
 Mielőtt még Ryan bontaná a hívást, még pont halljuk, ahogy Henry
megszólal:
– Az Anastasia? Azt hittem, kerül téged, Nathan.
Bár egy hosszú, hangos, gondolatbeli sikolyt leszámítva sikerül nem
reagálnom Henry szavaira, rögtön máris két szempár szegeződik rám.
Először vicces volt, amikor Lola és Ryan mindtetten meredten kezdtek el
bámulni, de most, percekkel később, már kezd kicsit gonosz lenni a dolog.
– Mit nem mondasz el nekem? – kérdezi Lo a tőle telhető legkomolyabb
hangon.
Én azt hittem, hogy az ami Vegasban történik, az Vegasban is marad-
felfogás egy valóban létező dolog. Jó, tudom, hogy gyakorlatilag Maple
Hillsben voltunk egy Vegas-tematikájú bulin, de a szabályoknak akkor is
érvényesnek kéne lenniük. Úgy illene, hogy egy kicsit felelőtlen és ribis
lehessek anélkül, hogy ezt meg kéne osztanom a barátaimmal. Sajnálatos
módon Vegas titkainak őrei nem találkoztak Lolával.
– Mondd el, vagy visszahívom Robbie-t és megkérdezem.
Belesüppedek az ágyamba és a fejemre rántom a paplant, hogy senkire
se kelljen ránéznem.
– Kinyalt Robbie szülinapi buliján én meg elszaladtam.
– Ha? – mondják mindketten egyszerre.
Hangosan kifújom a levegőt és megmarkolom a paplant, hogy Ryan ne
tudja lerántani rólam. Azonban erősebb nálam, úgyhogy végül feladom.
– Kinyalt Robbie szülinapi buliján, bla-bla-bla. – Mit sem törődve Lola
őszinte, és Ryan megjátszott döbbent képével, hogy rájátszon barátnőm
drámaiságára. – Baleset volt, egy gyenge pillanat, és azóta kerülöm őt.
– Te csak ne bla-bla-blázz itt nekem. Ez már majdnem egy hete volt! –
visítja Lola, miközben hevesen csapkod a karjával. Tekintetét Ryan felé
fordítja. – Te tudtál erről?
– Nem, éppen Livvel randiztam szombaton, úgyhogy nem tudtam
elmenni a bulira – mondja, totál észre sem véve, ahogy Lola arca megrándul
Olivia említésére. – Bár azt szeretném tudni, hogy az ember hogyan
bocsátkozik orális szexbe véletlenül, Stas. Oszd csak meg az osztállyal!
– Faszfej. – Felnyögök, és mellkason vágom őt a párnámmal. – A
mosdóját használtam. Próbált rávenni, hogy valljam be, szeretnék a barátja
lenni, és megkérdezte, hogy most akkor térden állva könyörögjön-e nekem.
– Klasszikus – mondja Lol a szemét forgatva.
– Azt mondta, csak tettetem, hogy ki nem állhatom őt.
 – Ja, ez pont úgy hangzik, mint egy jó kis kavarás eleje – mondja Lola
szarkasztikusan, miközben morcosan ráncolja az orrát. – Ugorj már a jó
részhez.
– Nos, amikor megkérdezte, hogy akkor most térdre kell-e borulnia,
őszinte voltam hozzá. Megmondtam neki, csakis akkor akarom, hogy egy
pasi térdepeljen, ha a feje a lábam közt van.
Lola úgy röhög, hogy levegőt sem kap, és Ryan is majdnem olyan rossz,
mint ő. Meg vagyok lepve, hogy Aaron még nem csatlakozott hozzánk,
mert az aztán végképp tökéletes lenne.
– Kibírhatatlanok vagytok – motyogom, ahogy ismét mindkettejüket
megütöm a párnámmal. – Szóval gyakorlatilag felhívásnak vette egy
keringőre. Azt mondta, kérjem szépen, meg lenyomott egy kis beszédet,
hogy „a beleegyezéssel nem viccelődünk, Anastasia”, de ilyen szuper
szexin, meg komolyan, és ja, gyakorlatilag hazavágtam a hangszálaimat a
sikoltozással.
– Felhívásnak vette egy keringőre? – ismétli Ryan leesett állal. – Stas,
gyakorlatilag bejelentetted neki, hogy meg akarod lovagolni az arcát.
– Nem is! – Erről minden kétséget kizáróan szó sincs. Egyszerűen csak
kifejtettem, semmi értékelhetőt nem látok abban, hogy egy pasi a lábam
előtt térdepelve könyörögjön. Nem tudom, ez mégis hogy lett így
kicsavarva a beszélgetésünk folyamán.
Most őszintén, ezért az egész helyeztért Ryant hibáztatom. Ha ott lett
volna, amikor Lola lelépett Robbie-val, akkor lett volna valaki, aki tesz
róla, hogy semmi felelőtlenséget se műveljek felelőtlen, szexi hokisokkal.
– Anastasia. – Arcomat két keze közé veszi, és úgy fordítja a fejemet,
hogy őt, ne pedig Lolát nézzem, aki éppen a könnyeit törölgeti. – Ha egy nő
azt mondja nekem, hogy az egyetlen alkalom, amikor térdepelni akar látni
engem az, amikor az arcom a lába közt van, akkor minden tisztelettel,
rámozdulok. Én is megcsókoltalak volna.
– Nos, gyakorlatilag – motyogom, ahogy kiszabadítom az arcomat –, ha
bele akarsz menni a részletekbe, én csókoltam meg őt.
– Te kis ribi! – mondja Lola nagy vidáman. – El sem hiszem, hogy képes
lettél volna ezt elhallgatni előlünk! – Tekintete Ryan felé villan, miközben
már megint az orrát ráncolja. – Nos, előlem. Ti ketten furák vagytok. Nem
tudom, mit mondtok el egymásnak, de nem hiszem el, hogy képes lettél
volna elhallgatni ezt előlem!
 – Erre soha többé nem fog megint sor kerülni, Lols, úgyhogy nyugodj
meg.
Ryan felnyög mellettem és végighúzza kezét az arcán.
– Stas, tudod, hogy szeretlek, de fel kell hagynod azzal, hogy ilyen
kibaszott makacs legyél. Hawkins jó srác, bassz vele, vagy ne bassz vele, de
mégis mióta kerülöd azokat, akikkel kavarsz?
– Minden kétséget kizáróan basznotok kéne – mondja Lola sokkal
lelkesebben annál, semmint szeretném.
– Egyetértek. Szerintem legalább egyszer sort kéne rá ejtened, Stas. A
tudomány kedvéért.
A színművészetis, meg az angol irodalmas, a két legkevésbé STEM{§}
ember, akit csak ismerek, egyszerre rám néz, és szinkronban bólogat és
mondja:
– A tudomány kedvéért.
 Tizedik fejezet

NATHAN

LÁTTÁL VALAHA NŐT TŰSAROKBAN sprintelni? Én láttam.

A múlt héten. Még fel sem álltam a padlóról, amikor Anastasia már
igazította is a ruháját és nyúlt a kilincs után. Vetett rám egy utolsó pillantást
– az arca még ragyogott az orgazmustól aztán úgy kirohant, mint a kibaszott
Kengyelfutó Gyalogkakukk.
Olyan gyorsan mozgott, hogy szinte már arra számítottam, füstölgő
nyomot hagy maga után. Kénytelen voltam hagyni, hogy menjen, mivel a
másik alternatíva az volt, hogy álló dákóval masírozok ki az emberekkel teli
házba.
Tudtam, hogy ez fog történni, amikor felvittem őt az emeletre? Nem. A
legjobb eshetőségnek az tűnt, majd látja, hogy figyelek rá, és végre
beleegyezik, hogy barátok legyünk. Gondoltam volna, hogy van rá akárcsak
egy cseppnyi esély is, hogy a végén a nevemet fogja kiáltozni, és én a
nedveit szopogatom majd az ujjamról? Az adott körülmények közt nem
hiszem, hogy lenne olyan normális férfi, aki ilyeneket tervezget.
Újra és újra lejátszom gondolatban ezt az emléket, valahányszor csak
kiverem? Természetesen.
Anastasia egyértelműen megbánta a dolgot, mivel valahányszor csak
meglát, rögvest elhúz az ellenkező irányba. Először azt hittem, szégyelli
magát, de minekután tegnap láttam őt egy ágyban Rothwell-lel, megint
kezdem azt hinni, hogy a kettőnk közti vonzalom mégiscsak egyoldalú.
Azt gondoltam, talán Rothwell-lel jár, mint ahogy azt Henry hiszi is.
Talán csak egy ballépés voltam, egy gyenge pillanat, de ezen a ponton le
kellett állnom, mert kezdtem rosszul lenni. Gyűlölöm azokat, akik
megcsalják a párjukat, és az ösztöneim azt súgták, hogy Stassie-vel nem ez
a helyzet. Aztán rögvest jobban éreztem magam, amikor kiszúrtam a Liv
Abbott-tal turbékoló Ryant.
Nem tudom, mégis miféle kapcsolat van Stas és Ryan közt, de bármi is
legyen az, egyértelműen nem monogám.
 Eldöntöttem, ma beszélni fogunk róla. Stassie-nek jól megy, hogy mások
tudtára adja az érzéseit – ezt már sikerült bizonyítania egy párszor. Az
viszont láthatóan nem megy neki, hogy szembenézzen azokkal a pasikkal,
akiknek ráélvezett az arcára.
Az a terv, hogy majd közvetlen edzés után elkapom, mivel péntekenként
előttünk van edzése a Seggfejjel. JJ dühöng, amiért nem lesz időnk megállni
a Dunkin’-nál, és éppen az alkotmányos jogairól motyog valamit a bajsza
alatt. Megígérem neki, hogy a jövő héten majd két fánkot veszek neki, mire
úgy tűnik, megbékél. Alig várja, hogy lerohanjuk – ő mondta így, nem én –
Stassie-t, és utána végignézze, ahogy elküld engem a francba.
Merész feltételezés részéről, hogy egyáltalán elég közel kerülök hozzá
majd ahhoz, hogy elküldhessen a francba.
Arra összpontosítani, hogyan is bájoljam el Anastasiát, eléggé lekötötte a
gondolataimat, hogy ne azon kattogjak, az apám miért hívogat egyfolytában
már három napja, amivel egyelőre látszólag esze ágában sincs leállni.
Mivel van egy olyan sejtésem, azért hív, mert a bankszámlámon lévő
pénz jelentősen megcsappant, miután kifizettem Robbie buliját, amúgy sem
akarok vele beszélni. Biztos vagyok benne, hogy valaki, akinek normális
apja van, azt feltételezné, az csak sok szerencsét akar kívánni, mivel holnap
játsszuk a szezon első meccsét. De sajnos az én apám nem normális.
Mr. H mindig is inkább volt az apám, mint a sajátom, és tök jó volt, hogy
Hamleték idelátogattak Robbie születésnapja alkalmából. Nekem legalábbis
biztosan, Lolának talán már kevésbé, mivel szombat reggel sikerült
váratlanul összefutnia velük egy szál, Robbie-tól lenyúlt pólóban.
Mrs. H majd’ kicsattant a boldogságtól, miközben Mr. H meg mindkét
hüvelykujját felmutatta. Lo úgy nézett ki, mint egy rémült őzgida a
reflektorfényben, és Robbie sem festett nála sokkal jobban.
JJ olyan képet vágott, amit még sosem láttam korábban – úgy tűnt,
mintha ez lenne élete legcsodásabb pillanata, ami csak még tovább
fokozódott, amikor Henry hangosan megkérdezte Lolától, hogy megbánta-
e, hogy nem vett fel nadrágot.
Látni Hamletéket az otthonomra emlékeztetett, de csakis a jó
pillanatokra, mielőtt anya meghalt volna. A különböző stratégiákról
beszélgetni velük azt juttatja az eszembe, miért is imádom a hokit, és hogy
mennyire várom a szezon kezdetét.
Tudom, hogy ezt már korábban is mondtam, de ezúttal komolyan is
gondolom. Ez az év más lesz.
MINDIG TUDOM, HOGY SZARBAN vagyunk, ha a telefonom szüntelenül rezeg.
Elengedve a fülem mellett Jones Professzor fájdalmasan unalmas
összefoglalóját a makrótápanyagok metabolizmusásról, előhúzom a
zsebemből a telefonomat.

HOKINYUSZIK

ROBBIE HAMLET
Meghaltam.

BOBBY HUGHES
Furcsa csak így bejelenteni, de mondjad csak.

KRIS HUDSON
Megkaphatom a szobádat?

JOE CARTER
Megkaphatom Lola számát?

ROBBIE HAMLET
Fogd be a pofád, Carter.

NATE HAWKINS
RIP

ROBBIE HALMET
Hát megérkezett. A mai díszvendégünk.

NATE HAWKINS
Mi a francot szívsz?

ROBBIE HAMLET
Tudtad, hogy Stassie, Summer és Kitty mind
ugyanabban az épületben laknak?

NATE HAWKINS
Most ugye csak kibaszottul viccelsz.

ROBBIE HAMLET
Nem viccelnék valamivel, ami alapból ilyen röhejes.

JAIDEN JOHAL
A Maple Towerben? A francba. Lehet, hogy el kell költöznöm.

HENRY TURNER
Nem vágom, hogy mi a probléma.

KRIS HUDSON
Szomszédok, Hen.

HENRY TURNER
Ja… De amúgy sem akar egyikük se dugni Nate-tel,
úgyhogy miért is baj ez?
Nem mintha fennállna a veszély, hogy áthívják.

MATTIE LIU
Lövések leadva.

KRIS HUDSON
Úgy érzem, Hawkins most totál kivan.

JOE CARTER
Ja, mert arra vár, hogy Turner azt mondja, csak viccelt.

JAIDEN JOHAL
Más is hallja a bögést?
 NATE HAWKINS
Átállok a kosárcsapatba. Még ennyi seggfejet.

HENRY TURNER
Ha átállsz, talán több esélyed is lesz Stassie-nél.

NATE HAWKINS
Ugyan miért?

HENRY TURNER
Lefekszik Ryan Rothwell-lel.
Talán a kosarasok jönnek be neki.

NATE HAWKINS
Ezt nem tudhatod.

HENRY TURNER
De tudom. Elmondta.

NATE HAWKINS
És ugyan mi a faszért mondana neked ilyeneket?

HENRY TURNER
Mert megkérdeztem?

TAIDEN JOHAL
Nem mintha el akarnám tépni az utolsó
idegszáladat, Kapi… De Rothwell tuti, hogy
Summert is megbaszta.

NATE HAWKINS elhagyta a HOKINYUSZIK csoportot

JOE CARTER hozzáadta NATE HAWKINSt a HOKINYUSZIK

 csoporthoz

NATE HAWKINS elhagyta a HOKINYUSZIK csoportot

MATTIE LIU hozzáadta NATE HAWKINSt a HOKINYUSZIK

csoporthoz

NATE HAWKINS
Seggfejek.

Mindig is kedveltem Ryan Rothwellt, egészen mostanáig.

Stratégiai, ám könnyű döntést hozva visszacsúsztatom a telefonomat a
zsebembe és megpróbálok arra összpontosítani, hogy tanuljak valamit –
vagy legalábbis ne Ryan Rothwellről, meg arról tudjak meg új dolgokat,
hogy hová dugja a f… hagyjuk is.
Igazából az, hogy odafigyelek, segít, hogy az óra szinte elrepüljön, de
amint megpillantom JJ-t, azt kívánom, bárcsak a teremben maradtam volna.
Attól a pillanattól kezdve, hogy találkozunk a laborja előtt, egészen addig,
amíg le nem parkolok a pálya előtt, végig rajtam röhög.
Szerencsére azonban úgy dönt, hagyja, hogy közönség nélkül bukjak el,
és megígéri, hogy a kocsiban fog várni, amíg a többiek ide nem érnek.
Az aréna hangszóróiból a „Clair de Lune” szól, amikor belépek a
duplaajtón. Itt-ott több korcsolyázó is lézeng, de csak egyetlen páros van a
jégen, ami azt jelenti, pont időben érkeztem. Miután ledobom a
hokicuccomat a padra, megindulok a pálya széle felé, odavetve egy
illedelmes „Helló!”-t Bradynek, amikor az edző észrevesz és bosszúsan
összehúzza a szemöldökét.
Korábban még sosem láttam Anastasiát korcsolyázni. Általában
egyikünk pont akkor érkezik, amikor a másik már épp távozna, úgyhogy
sosem látom munka közben, ma azonban a szokásosnál húsz perccel
korábban érkeztem.
Kibaszottul lenyűgöző. Én amióta csak az eszemet tudom, folyton jégen
vagyok, de soha a büdös életben nem mozogtam úgy, mint ahogy ő most.
Úgy tűnik, mintha nem is korcsolyázna, hanem lebegne – képtelen vagyok
levenni róla a szemem.
 Karjával a Seggfej felé nyúl. Még csak nem is néznek egymásra,
találkozásuk mégis tökéletes. Mielőtt felfoghatnám, mi is történik, Stassie
már a levegőben is van, a srác egy kézzel tartja őt, pörög, és közben a
korcsolyája pengéjét markolja, hogy lábát a feje fölött tartsa.
A Seggfej olyan gyorsan engedi le, hogy egy pillanatra azt hiszem, el
fogja ejteni, de aztán a tagjait úgy mozgatva, hogy követni sem tudom,
Anastasia csak pörög tovább a levegőben. Amikor a korcsolyái ismét jeget
érnek, letörlöm az izzadságot a homlokomról és kifújom azt a lélegzetet,
amit eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam.
A páros egyre gyorsabban mozog, tökéletesen repülve keresztül a pályát.
Abból, ahogy Brady testtartása megváltozik, megszorítja a korlátot és
visszatartja a lélegzetét, tudom, hogy valami történni fog.
Stas és Aaron tökéletes összhangban mozog, ahogy mindketten
megfordulnak, és hátrafelé siklanak. Korcsolyájuk orrával megütik a jeget,
olyan sebességgel pörögnek, hogy az agyam nem is képes követni. A
szemem fel sem fogja, mi történik, ahogy Aaron földet ér, lábát kecsesen
kinyújtja, hogy befejezze a mozdulatot, Anastasia teste azonban
keresztülcsúszik a jégen és nagyot csattanva a korlátnak csapódik a pálya
túlvégében.
Bassza meg.
Engem már többször kentek fel a korlátra, mint számon tudnám tartani,
de az mindig tetőtől-talpig hokifelszerelésbe burkolva történt. Anastasia
azonban cicanadrágot és hosszúujjú, rövid sportfelsőt visel, ami fikarcnyit
sem óvná meg, akkor sem, ha nem teljes erőből csapódott volna a falnak.
A zene hirtelen elhallgat, ahogy Aaron talpra húzza őt és rémülten
testének minden egyes négyzetcentiméterét lecsekkolja, majd vet egy
pillantást a feje búbjára, ahogy Stas oda mutat. Amikor Aaron megpróbálja
a karjai közé kapni, a lány félrelöki őt, de a kezét azért megfogja, engedve,
hogy a srác vezesse őt, ahogy megindulnak oda, ahol Bradyvel állunk.
Van egy olyan érzésem, hogy nem kéne láb alatt lennem, de a szívem
mindjárt kirobban a mellkasomból. Hallanom kell, hogy Anastasia jól van,
akkor is, ha nem nekem mondja.
Egy kibaszott örökkévalóságig tart, amíg megteszik a rövidke távolságot
keresztül a jégen. Végül aztán elérnek a korláthoz, Anastasia pedig rám néz,
de mintha fel sem ismerne, mivel semmilyen érzelem nem látszik az arcán,
még undor se.
 Tényleg komolyan megsérülhetett, ha még a létezésem sem idegesíti.
Bassza meg.
Brady megragadja az arcát – szinte már védelmezőn, anyáskodva, ide-
oda forgatva azt, amíg végül eleget nem látott.
– Kivesszük, Anastasia. Maradsz a triplánál.
– Micsoda? – cincogja Stassie, őszintén összezavarodva. – Jól vagyok!
Csak adjon egy percet, megpróbáljuk újra. Menni fog. Tudja, hogy meg
tudom csinálni.
– Anastasia, éppen most néztem végig, ahogy teljes erővel nekicsapódtál
a palánknak! A dolog nem vita tárgya.
Stassie Aaronre pillant, az állkapcsa elernyed, a szemében könnyek
csillognak. A srác a válla köré kanyarítja karját és a mellkasához húzza,
ahogy a lány zokogni kezd.
– A tripla is nehéz, Stas. Nincs benne semmi szégyen, ha kihagyjuk a
négyfordulatost… olyan sokaknak a tripla se megy, a tiéd meg tökéletes.
Az egész teste remeg, ahogy kezét a szeméhez emeli, hogy letörölje a
könnyeit, majd felszisszen, ahogy felemeli a bal karját – azzal az oldalával
csapódott neki a korlátnak.

– De meg tudom csinálni a négyfordulatost. Már olyan rég óta

dolgozom rajta. Meg kell próbálnom még egyszer. Nem jól indítottam, de ki
tudom javítani.
Tekintete ismét félém téved, ahogy felsőjének ujjával letörli potyogó
könnyeit. Igyekszem megvillantani felé egy vigasztaló mosolyt, ami
azonban egy rémült grimaszban ér véget, ahogy egy sötétvörös vércsík
tűnik elő a hajvonala alól és fut végig a halántéka mentén.
Ezt mintha mind ugyanabban a pillanatban vennénk észre. Mind
egyszerre kapunk utána, mire Stassie arcán csak még tovább fokozódik a
zavar, ahogy mindhárman megvizsgáljuk őt.
– Edző, értek az elsősegélyhez – mondom gyorsan. – Be kell vinnünk a
sürgősségire, de mielőtt bárhová is menne, a nyílt sebet ki kell tisztítanunk
és be kell kötöznünk.
Brady ajkát merev, aggodalmas vonallá préseli, de aztán feszesen bólint.
– Stas – mondom gyengéden. – Most a karomba foglak venni, és
elviszlek az elsősegélyszobába, rendben?
– Miért beszélsz úgy velem, mintha gyerek lennék?
 Mellette állva Aaron felhorkant, majd végighúzza kezét az arcán, és
hitetlenkedő jókedv és kétségbeesés keverékével a plafon felé fordítja
tekintetét. Lehet, hogy a srác egy seggfej, de most senki sem tagadhatja,
hogy őszintén törődik Anastasiával. Úgy fest, mint aki mindjárt rosszul lesz
az aggodalomtól, és még csak nem is ellenkezik, amiért meg akarom
vizsgálni a lányt.
– Örülök neki, hogy attól még, hogy beverted a fejed, a bájos
természetedet nem veszítetted el – mondom játékosan. – Azért foglak
cipelni, mert nincsen a korcsolyádon élvédő. Ráadásul félek, hogyha sétálsz
és összeesel, amikor elkaplak, ártani fogok neked ott, ahol az a hatalmas
zúzódásod lesz. Felvehetlek?
Az orra alatt elmormol pár nyomdafestéket nem tűrő szitkot, aztán a
szemét forgatva, lagymatagon bólint egyet.
– Nehéz vagyok – motyogja, ahogy karomat a térde mögé és a dereka
köré csúsztatom.
Bradyt és a Seggfejet magunk mögött hagyjuk, ahogy megindulok az
öltözők felé, ahol az elsősegélyszoba is helyet kap.
– Pofa be, Anastasia. Fele olyan nehéz sem vagy, mint a
bemelegítősúlyom.
Mocorogni kezd a karjaim közt, mire rádöbbenek, hogy éppen igyekszik
oldalba könyökölni. De túlságosan leköt, hogy kinyissam az ajtót a
seggemmel, minthogy azon aggódjak, az agyára megyek-e. Miután
leteszem a vizsgálóasztalra, hátrálok egy lépést, majd amint van köztünk
némi távolság, Stassie egyenesen karon bokszol.
– Nem mondhatod nekem, hogy pofa be, megsérültem.
– Most már én is kibaszottul megsérültem. – A bicepszemet szorongatva
felnyögök. – Jesszusom. Mégis ki tanított meg téged ütni?
– Lola apja. Bokszoktató.
Összegyűjtöm a szekrényből, amire szükségem lesz – sóoldat, géz, és
egy jégtömlő. Ez elég lesz addig, amíg beér a kórházba. Alaposan
megmosom és megszárítom a kezemet, majd egy pár orvosi kesztyű után
nyúlok.
– Ugye nem vagy allergiás a latexre?
A szemét összehúzza, ajka vékony vonallá feszül.
– Nem, Nathan. Nem vagyok allergiás a latexre.
Elnyomva egy horkantást fel sem veszem, hogy egyértelműen mire is
gondolt rögtön a kérdésemet hallva, aminek hála most szikrákat szóró
szemmel néz rám.
– Ezt örömmel hallom. Nem szívesen adnám hozzá a feldagadt arcot a
sérüléseid listájához.
Mintha ezzel kiérdemelnék egy apró mosolyt, de lehet, hogy csak
képzelem a dolgot.
Az arcán lévő, félig már megszáradt vérrel kezdek, alaposan megtisztítva
a területet a hajvonala felé haladva. Minden bizonnyal elérek a vágáshoz,
mert Anastasia felszisszen, és kezével hirtelen megragadja a
melegítőfelsőmet.
– Bocsánat! – búgom, ahogy igyekszem a tőlem telhető leggyorsabban és
legkíméletesebben végezni a dolgomat.
A vér átitatta a haját, és valahányszor csak megtörölgetem, a géz még
többet szív magába. Továbbra is szorít engem, a lába fel-alá jár a
levegőben, és egyértelmű, hogy nem tetszik neki, hogy így ápolgatják.
Valamivel el kell terelnem a figyelmét, de semmi olyan nem jut eszembe,
amivel ne emlékeztetném őt arra, hogy amúgy éppen kerül engem.
– Fenomenális korcsolyázó vagy, Stas. Nem tudtam levenni rólad a
szemem.
– Mármint amíg bowlinggolyó módjára keresztül nem süvítettem a
pályán, és meg nem próbáltam lebontani a korlátot a saját testemmel?
Felpillantva a szemembe néz, és most száz százalékig biztos vagyok
benne, hogy rám mosolyog – most aztán tuti, hogy nem képzelgek.
– Ja, az emberi bowlinggolyós részig lélegzetelállító voltál.
– Köszi – motyogja, majd ismét a kezét bámulja. – Mit keresel itt ilyen
korán?
Most, hogy sikerült lehetőségekhez mérten megtisztítanom a sebét,
összegyűjtöm az elhasznált gézt, és beledobom az orvosihulladék-tárolóba.
Nem tudom, hogyan is felelhetnék a kérdésére anélkül, hogy tönkre tenném
ezt a kettőnk közti kellemes, többé-kevésbé normális pillanatot.
– Látni akartalak téged. Mostanában kerültél, és csak tudni akartam, jól
vagy-e. Fel tudnád emelni a bal karodat a kedvemért? Azzal az oldaladdal
csapódtál be, ugye?
– Igen – feleli, minden egyebet, amit csak mondtam, elengedve a füle
mellett. Kicsit felszisszen, de amúgy jól tudja mozgatni a karját, úgyhogy
szerintem semmije sem tört el. A jégtömlőt felcsatolom a vállára, oda, ahol
a gyulladás gócpontja van, majd vetek rá még egy utolsó, alapos pillantást.
 – A jég egyszerre ne legyen rajtad tovább tíz percnél, rendben? Nem
szédülsz? – Megrázza a fejét. – Nincs hányingered? Nem fáj a fejed? Nem
vagy zavart? – Megint megrázza a fejét, ám ezúttal a szemöldökét is
szkeptikusan felhúzza mellé.
Lehajolok, kifűzöm és egyesével lehúzom a lábáról a korcsolyáját, majd
leteszem őket mögé.
– Azt akarom, hogy bemenj a kórházba. A biztonság kedvéért az
ottaniaknak is kéne vetnie rád egy pillantást, a hétvégén pedig pihenj.
Hangosan felhorkant, mire kezét a szájához kapja, hogy elnyomja a
hangot.
– Bocsi, ez bunkóság volt. Csak hát holnap versenyem van, nem
pihenhetek.
– Anastasia…
– Megleszek. Végeztünk, Dr. Hawkins? – kérdezi, ahogy elereszt és
megpróbál leugrani a vizsgálóasztalról. Kezemmel ösztönösen megragadom
a csípőjét, hogy egyhelyben tartsam, de aztán rögvest el is eresztem, mintha
csak a teste forró lávából lenne. Tekintete találkozik az enyémmel, és
szemében valami bizonytalanság csillog. – Nate, én…
Az ajtó kinyílik mögöttünk, és a Seggfej, kezében egy rózsaszín
edzőtáskával, beszambázik a szobába. Mintha eddig nem lett volna elég
okom arra, hogy ki akarjam tekerni a nyakát. A táskát leteszi Stas mögé,
majd a kezébe nyom egy pár edzőcipőt, amit a lány gyorsan fel is húz.
Aaron úgy veszi szemügyre a lány fejét, mintha bármi fogalma lenne arról,
amit lát.
Paszfej. Azt hiszem, történelmet tanul, vagy valami hasonlót.
Stassie kedvéért ideiglenesen félreteszem a nézeteltérésünket, és
udvarias vagyok vele.
– El tudod vinni a kórházba?
Aaron bólint és megereszt egy közönyös, beleegyező hümmögést, bár
közben arra sem veszi a fáradságot, hogy felém nézzen, ahogy ismét
belenyúl Stassie táskájába, és kihúz belőle egy egyetemi melegítőfelsőt. –
Ne engedd, hogy elaludjon, mielőtt a kórházba értek, és szólj Lolának, hogy
később majd nézzen rá, amikor alszik.
– Majd én ránézek – mondja hanyagul, ahogy beledobja a korcsolyát a
táskába és bezipzározza azt.
– Nem, úgy értem majd éjjel, amikor lefekszik aludni.
 – Ja – feleli Aaron, úgy elhúzva a szót, mintha én nem érteném őt. –
Majd ránézek. Ugye tudod, hogy lakótársak vagyunk? A hálószobám éppen
olyan közel van az övéhez, mint Lóé.
Mi a kibaszott élet?
– Rendben. – Igyekszem, hogy a döbbenetem ne hallatszódjon a
hangomban. – Gyógyulj meg, Stas. És sok sikert holnapra, srácok.
– Neked is – feleli a Seggfej.
Fura.
Anastasia hátrapillant a válla fölött, és még egyszer végighordozza
rajtam a tekintetét, mielőtt távozna. Mire feltakarítok magunk után és
csatlakozom az odakinn várakozó srácokhoz, azok már egyértelműen mind
tudják, mi történt, és mind megjátszott, szánakozó képpel néznek rám.
– Szegény lány inkább szed össze magának egy agyrázkódást, semmint,
hogy beszélnie kelljen veled, Hawkins. Ez aztán durva, haver – mondja
Robbie, mire a csapat többi tagja kórusban kuncogni kezd.
– Hé, vicces fiú – vágok vissza. – Tudtad, hogy a csajod apja bokszoló?
Robbie elsápad.
– Kérlek mondd, hogy csak viccelsz.
– Ó, nem viccelnék valamivel, ami alapból ilyen röhejes.
 Tizenegyedik fejezet

ANASTASIA

HA VAN OLYAN NAP, amikor kivételesen hálás vagyok Aaron-ért, akkor azok
a versenynapok.
Ellentétben az én nyughatatlanul mocorgó, pánikoló énemmel, Aaron
nyugodt és ellazult, és gyengéden nyugtatgat, hogy minden rendben lesz. Ez
idő alatt én okádok az idegességtől.
Nem meglepő módon szerinte jók voltunk, és be fogunk jutni a körzetire.
Brady még egy viccet is elejtett, miszerint jobban is korcsolyáztam, mint
általában, amiről a súlyos fejsérülésem tehet.
Hát persze.
Minden egyes alkalommal pontosan így viselkedem. Minél idősebb
vagyok, annál nagyobb a tét, és annál durvábban idegeskedem. Aaron pont
olyan nyugodt, ha nem nyugodtabb, mint amikor elsőévben elkezdtünk
együtt korcsolyázni. Azt hiszem, a különbség az, hogy Aaronnel még soha
nem esett meg, hogy ne jusson tovább, sosem esett el és repült keresztül a
pályán, és, szerencsére, sosem ejtett el engem.
Sosem adott magának okot arra, hogy ne legyen magabiztos.
A mai napot átvészeljük, de jövő havi körzeti bajnokságnak hála a
nyomás most még nagyobb. Ha azon is túljutunk, akkor januárban jöhet az
országos bajnokság.
Brady az első naptól kezdve fúj rám, amiért fiatalabb koromban nem
mentem tovább. Azt mondja, a tehetségem megvan hozzá, és nem érti,
korábban miért nem vettem még részt nemzetközi versenyeken. Az őszinte
válasz az, hogy az akkori partnerem, James, nem állt azon a szinten, és nem
akartam mást keresni helyette, mert szerettem őt.
– Abszurdum – Brady leginkább ezzel a szóval szereti leírni az ügyet.
– Csodálatos voltál ma – mondja Aaron, ahogy vet rám egy pillantást a
kormány mögül. Általában Aubrey-val utazunk, de ma Aaron vezetett, mert
a versenyt a közelben tartották. – Alig várom, hogy Lo lássa a felvételt.
 Az ilyen alkalmakat követően Lola mindig kénytelen kockáról-kockára
végignézni az előadásunkat. Korábban azt mondta, szívesen megnézne
minket élőben is, mivel olyan közel voltunk, de Robbie megkérte, menjen el
a Titans idei első, hazai pályán játszott meccsére.
Amikor Lo reggel felvetette, arra számítottam, hogy Aaron majd
hőbörögni kezd, de a partnerem meglepően jókedélyű maradt, és
kijelentette, hogy nem baj, Lola majd eljöhet a következő versenyre.
– Te is. Nélküled nem ment volna.
– Jó csapat vagyunk, Stas. Néha ugyan vitázunk, de ezt másokkal nem
tudnánk összehozni. Nem lenne ugyanaz.
Idegesítő módon igaza van.
– Tudom.
– Fel fogunk jutni a csúcsra. A csontjaimban érzem. Ha továbbra is
tudjuk hozni az eddigi formánkat, te meg tartod magadat a diétádhoz.
Menni fog ez.
– Nem szeretnél bekapni valamit? Nem hiszem, hogy Lola már visszaért
volna a Titans meccséről.
– Nem megy, bocsi. Coryval és Davey-vel találkozunk, elmegyünk inni
egyet.
A telefonom rezegni kezd a pohártartóban, mire felkapom, és látom,
hogy a képernyőn Lola neve villan fel.

LOLS

A pasid baromi szexi, egeeeeeek.

Nem a pasim.

Annak kéne lennie. Éppen most kent fel valakit

a palánkra, és esküszöm, megrebbent a vaginám.

Mi történik?

Nem tom. Még mindig nem értem a hokit.

De Robbie háromrészes öltönyt visel és másokkal ordibál.
 Ó, istenkém. Nyerésre állnak?

Ja! Nate olyan könnyedén csusszantja be a gólokat,

mint a punciddal is tette.

Utállak.

Hadd csúsztassa be a szádba is, Stassie.

Törlöm a számodat.

Van kedved eljönni este ünnepelni?

Akkor nem, ha a hokicsapat is jön.

Alig várom, hogy meggondold magadat.

Eléggé jól ismerem Lolát ahhoz, hogy tudjam, semmi értelme

megpróbálnom kerülni a srácokat ma este. Mondjuk lehet, hogy jó móka
lesz, mivel, sajnos, sokukat kedvelem.
Múlt héten is azt mondtam neki, semmilyen körülmények közt sem
megyek el vele Robbie születésnapi bulijára, aztán a végén meg ülhettem
ott, és bámulhattam az önelégült vigyorát, ahogy elkészítette a sminkemet
arra a bulira, amire eszem ágában sem volt elmenni.
Ha ő is, meg Aaron is megy bulizni, akkor semmi értelme otthon
maradnom, ugye?
– Semmi baj. Lo éppen most írta, hogy amúgy is el akar menni valahová
– mondom neki, ahogy visszadugom a telefont a pohártartóba.
– Hát persze, hogy Lolának pont egy hokissal kellett összejönnie. –
Idegesen csettint egyet a nyelvével, ahogy vet egy pillantást a
visszapillantóba, mielőtt ráfordulna az utcánkra. – Rothwell legalább nem
egy totális seggarc.
Ezt gondolatban feljegyzem magamnak. Ryan odáig lesz a gyönyörtől,
hogy csak egy kicsit seggarc, nem pedig totálisan.
 Függetlenül attól, hogy milyen érzelmeket dédelgetek vagy dédelgettem
a hokisok irányába, Robbie remekül bánik Lolával. Figyelmes és kedves, de
ami a legfontosabb, olyan tisztelettel viseltetik az irányába, amit Lola
megérdemel. És még a szülei is rettentő cukik voltak vele a váratlan
találkozásuk alkalmával, bebizonyítva, hogy Robbie-t jól nevelték fel.
Ellentétben egyesekkel, akiket ismerek.
– Boldoggá teszi Lolát, és amúgy meg nem a mi dolgunk.
– De az lesz, ha a srác felcsinálja, aztán meg magára hagyja.
– Nem ez… – Nem éri meg ezen vitázni vele. – Biztos vagyok benne,
hogy minden rendben lesz.
– Jobban tennéd, ha távol tartanád magadat tőlük, Stassie. Kétlábon járó
veszélyjelző-táblák. Nem kell mindig oda menned, ahová Lola mondja,
ugye tudod?
A válasz már ott van a nyelvem hegyén, de inkább visszanyelem, mert
nem akarom tönkretenni ezt az amúgy remekül sikerült napot.
– Oké.
Inkább nem is mondom, hogy pont azokkal készülök tölteni az estét,
akiket azt akarja, hogy kerüljek. Bár ő maga nem akarja velem tölteni az
idejét, azt sem akarja, hogy másokkal legyek.
– Csak próbálok vigyázni rád, Stassie. Sokat jelentesz nekem. Partnerek
vagyunk, és ez többet jelent a korcsolyánál. Tudom, hogy te is pont ezt
tennéd értem.
Sokat elnézek Aaronnek, és kétségbeesetten kapaszkodom azokba a
kedves pillanatokba, amiken megosztozunk. Valóban sokat jelentek neki, és
ez Lolára is igaz. De néha, mint például most, mond valamit, amitől
megkérdőjelezem, mégis mi lehet a valódi motivációja.
Vannak olyan pillanatok, amikor az, hogy bármelyikünkről is bármi
rosszat mondjon, teljes egészében lehetetlennek tűnik. Amikor
rendületlenül hűséges és védelmező, és amikor mind a hárman a
nappalinkban kucorgunk, filmet nézünk és kacagunk.
És aztán vannak olyanok, mint ez most, amikor a benne rejtező
rosszindulat átvillan a repedéseken keresztül. Néha olyan szinten a
semmiből jön, hogy olyan, mintha arcon csapnák az embert, és ilyenkor
elmerengek rajta, ismerem-e őt egyáltalán.
Megvárom, hogy a kocsi megálljon az épületünk előtt, majd áthajolok a
konzol felett és megölelem őt.
– Nekem is sokat jelentesz, Aaron.
MÁR FÉLIG ELKÉSZÜLTEM, AMIKOR a sörtől és a Jolly Ranchers-cukorkától
bepörgött Lola beviharzik a nappaliba.
– Imádom a hokit! – És a Mitchell-feliratú mezében, fején egy kötött
Titans-sapkával tényleg úgy is néz ki, mint aki imádja, mire kicsit elkap a
féltékenység, amiért én nem mehettem a meccsre. – Persze nem annyira,
mint a műkorcsolyát. De a hokiban több a dráma. Olyan volt, mint egy
opera, csak ütőkkel. Totál odáig vagyok érte. – Körbepillant, és rádöbben,
hogy egyedül vagyok itt. – Merre van a jéghercegnő?
– Elment inni a barátaival. Megkérdeztem, nem akar-e eljönni velem
vacsizni, de nemet mondott. Ó, és a hokis srácok gázak, és nem kell folyton
oda mennem, ahová te mondod, ami baromi jó hír.
Lola felnyög, aztán leveti magát mellém a kanapéra.
– Esküszöm, abban a srácban egy díva veszett el. A Mézescsuporba
megyünk, nem házasodunk.
A Mézescsupor a legmenőbb nightclub Los Angelesben. Szuper
exkluzív, és mi is csak azért jutunk be, mert Briar, a szomszédunk ott
dolgozik. Amikor megtudta, hogy egy épületben lakunk, Lola személyes
küldetésévé tette, hogy összebarátkozzon vele.
Lo utál edzeni. Nem, ez túl enyhe kifejezés. Lo minden egyes
porcikájával rühell edzeni, de ettől függetlenül minden egyes nap eljárt az
edzőterembe egészen addig, amíg sikerült elbűvölnie Briart.
A kezdetektől fogva őszinte volt a céljait illetően, és, szerencsénkre,
Briar viccesnek találta a dolgot. Minden egyes alkalommal, amikor csak
lemegyünk a klubba, Lola meghívatja magát velem egy italra, hogy ezzel
köszönjem meg az áldozatát.
– Nem lesz esküvő? Akkor ne is vegyem fel a koszorúslány – ruhámat? –
cukkolom, ahogy oldalba bököm ott, ahol tudom, hogy csikis.
– Ne csináld! – könyörög, ahogy arrébb gurul tőlem. – Túlságosan tele
vagyok sörrel ahhoz, hogy böködjenek. – Kinyújtózkodik, lerúgja a cipőjét,
majd a kanapé hátuljára terített pokróc után nyúl. – Rögtön nekiállok
készülődni, amint tartottam egy mikró-pihit. Esküszöm.
Lola mikró-pihijéből aztán rendes pihi lett, és immár negyvenöt perce
hallgatom, ahogy szitkozódva rohangál fel és alá a lakásban, miközben
eszeveszetten igyekszik összekészülődni.
Az egészért engem okol, arra viszont nem emlékszik, miket vágott a
fejemhez mind az öt alkalommal, amikor megpróbáltam felébreszteni.
 Ahogy rá várok, kettesben maradok a gondolataimmal, és így nem tudok
megmenekülni azon felismerés elől, hogy kicsit ideges vagyok, amiért látni
fogom Nate-et. Reggel megkérte Robbie-t, hogy Lolán keresztül kívánjon
nekem sok sikert, ami cuki volt tőle.
Itt az ideje, hogy elássuk a csatabárdot. Egyértelműen rendes srác, ahogy
azt korábban már mindenki mondta is. És most, hogy volt egy hetem
feldolgozni, már nem érzem magam olyan kínosan azok után, hogy a múlt
héten így megremegett az akaraterőm.
Mindketten felnőttek vagyunk. A felnőttek néha engedik más
felnőtteknek, hogy azok bebizonyítsák, nincs szükségük navigációs
eszközökre ahhoz, megtaláljanak egy g-pontot. Ez teljesen normális.
– Oké, készen vagyok!
Lola lehengerlően fest a fekete, pánt nélküli, merevítős Max Morgan
midiruhájában. Mindig ezt veszi fel, ha nem tudja eldönteni, mit is viseljen
– azt mondja, miután olyan baromi sokba került, a ruhának le kell dolgoznia
az árát. Tavaly vette egy, a Rodeo Drive-ra való ritka látogatásinak
egyikekor. Gyönyörű darab, de az apja nem volt oda a gyönyörtől, amikor
megkapta a hitelkártyaszámlát.
A megszokott csigáival ellentétben a haja szögegyenes tincsekben hullik
a hátára, szemét pedig tökéletesen felfestett, merész szemhéjtusvonal
keretezi. Rám néz és elmosolyodik.
– Tudom, szexi vagyok, de indulnunk kell. Steve már így is öt perce vár
ránk.
Ahogy keresztülsétálunk a portán a várakozó Uberünk felé, Lola
kuncogni kezd az orra alatt, ami mindig gyanús.
– Mi az?
– Semmi.
– Lola…
– Csak azon járt az eszem, vajon ma képes leszel-e a gatyádban tartani,
de aztán rájöttem, hogy nincs is rajtad gatya.
– Olyan gyerekes vagy.
– Sajnálom?
– Egy cseppet sem sajnálod.
Rám kacsint, ahogy kinyitja előttem a kocsiajtót, hogy be tudjak mászni.
– Szeretnéd, hogy térdre boruljak előtted és a bocsánatodért esedezzek?
– Gyűlöllek.
 – Hát persze. Pont, mint ahogy Hawkinst is gyűlölted, amikor ráélveztél
az arcára.
Steve, az Uber sofőr fulladozni kezd, de egy szót sem szól, ami elég
indok is számomra ahhoz, hogy öt csillagot adjak neki, amikor letesz
minket.
A Mézescsupor pont annyira zsúfolt, mint azt az ember várná egy
szombat este. Pár percig elbeszélgetünk Briarral, aztán valaki szól neki
valami problémáról a fülesébe, mire elszalad, hogy rendezze azt.
A srácok lefoglalták az egyik bokszot a VIP-részen, és készen állnak,
hogy megünnepeljék a szezon első győzelmét. A Henryvel való találkozás
miatt vagyok a legizgatottabb – azt hiszem, ezen a ponton ez nem igényel
magyarázatot.
Úgy tűnik, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik különleges
bánásmódban részesülnek Briartól. Amikor Lola korábban említette nekem
a bokszot, azt is mondta, hogy Nate elintézte, senki se ellenőrizze Henry
személyijét. Nate tudta, Henry nem szívesen menne el egy buliba a
campuson nélkülük, azt meg nem akarta, hogy Henry egyedül gubbasszon
otthon.
Igyekszem nem totál ráállni arra, milyen cuki is ez tőle.
Megveszem Lo italát, immár ezredszerre megköszönve neki azt a hat
hetet, amit kardiózással töltött. Ahogy megindulunk a bokszunk felé, a
gyomrom csak úgy bizsereg az idegességtől.
Bobby vesz minket észre először, majd mindkettőnket olyan szorosan
megölel, hogy még a szuszt is kiszorítja belőlünk.
– Úgy örülök, hogy eljöttetek! – ordibálja túl a zenét.
Mattie a következő, aki büszkén mutogatja nekem a bedagadt szemét,
ami máris kezdi a lila egy sötétebb árnyalatát felvenni. Kiabálva elmeséli a
verekedés részleteit, miközben Lolától várja a megerősítést, hogy az tényleg
olyan menő volt, mint mondja.
A legtöbbjük a bokszban üldögél, míg a többiek itt-ott beszélgetnek –
láthatóan nem áll szándékukban egyedül hazamenni ma este. Egyvalaki
azonban hiányzik, nem mintha ez engem érdekelne. Az egyetlen személy,
akivel én ma este hazamegyek, az Lola – ezt kerek-perec meg is mondtam
neki az Uberben. Erre ő meg megeresztett felém egy szarkasztikus „Oké”-t,
aztán tovább sms-ezett Robbie-val.
Éppen a klub egy csendesebb zugában vagyok Joe-val és Krisszel, és azt
figyeljük, hogyan is cseveg Henry két csajjal. Az egyetlen jó szó, hogy
kifejezzem, hogyan is érzem magam, a döbbent. Mind a két csaj
elképesztően dögös, a hajukat ide-oda dobálják és a fejüket hátravetve
kacagnak mindenen, amit csak Henry mond. Mit mondhat nekik? Hol van a
csendes és félénk Henry, akit ismerek és szeretek?
Megütközött képemet látva Joe felkacag.
– Akárhová is visszük, mindenütt ez van. A csajok egyszerűen odáig
vannak érte.
Hát az egyszer tuti.
Kris puffog, majd lehajtja a viszki-kóláját.
– Én csak tudni szeretném, hogyan csinálja, csak hogy nekem is menjen.
Nagyban hallgatom, ahogy megvitatják a teóriáikat, amikor is egy kéz
csusszan a derekamra hátulról, majd egy lélegzet csiklandozza a nyakamat.
– Nem lenne szabad innod. Fejsérülésed van.
Felé pördülök, ahogy kihúzza magát, és rögtön észreveszem a csúnya
vágást az arcán. Közelebb lépve hozzá a magasba emelem a kezemet, és
óvatosan végighúzom a hüvelykujjamat alatta.
– Te is megpróbálkoztál egy négyfordulatos Lutzzal?
Nate kuncogni kezd, amitől az enyémnek feszülő teste szinte vibrálni
kezd.
– Ja, olyan könnyűnek tűnt, amikor te csináltad, hogy úgy döntöttem, én
is megpróbálkozom vele.
A testem bizsereg a közelségétől. Nem, erről csakis az alkohol tehet.
Kétségkívül az alkohol a ludas. Egyáltalán semmilyen hatással nincs rám a
közelsége. Mint ahogy az sem, ahogy lemosolyog rám.
Anastasia Leszarom Allen.
– Mi történt? – kérdezem előre hajtva a beszélgetést, hogy ne legyen
időm kiakadni.
Poharát az ajkához emeli, és hamiskásan mosolyogva kortyol egyet.
– Mint kiderült, a Washington állambeliek nem túl kedvesek.
– Ez egy undok hazugság, Hawkins. Híresen barátságosak vagyunk.
Továbbra is mosolyogva megrántja a vállát.
– Ezt kénytelen leszel demonstrálni, mivel nehezemre esik elhinni neked.
– Készülj fel az elámulásra.
– Már így is el vagyok ámulva tőled, Anastasia – mondja, majd kacsint
egyet. Aztán ellép mellettem és megindul a boksz felé.
Mégis mi a franc történt?
 Tizenkettedik fejezet

NATHAN

SEMMI SEM DOBJA FEL úgy az embert, mint amikor megnyeri a szezon első
hazaipályás-meccsét.
Fenomenálisan játszottunk. Jó érzés volt ismét kimenni a jégre és
győzelemre vezetni a srácokat. Még Faulkner is boldog volt, márpedig ő
sosem boldog, úgyhogy minden bizonnyal valóban olyan jól játszottunk,
mint amennyire érzem.
Kétségbeesetten be akartuk bizonyítani az edzőnek, hogy az elmúlt pár
hét faszságainak ellenére mind megérdemeljük a helyünket ebben a
csapatban.
Az edző és Robbie utána rögvest leültetett minket az asztal köré, hogy
kivesézzük a meccset, amíg az emlékek még frissek a fejünkben. Ezt
általában ki nem állhatom, főleg amikor győztünk, és másra sem vágyok,
csak hogy megünnepelhessem egy sörrel vagy tízzel.
A testemet átjáró adrenalin nem akarja egy szobába zárva felidézni az
összes passzt és gólt. A srácok is így éreztek attól a pillanattól kezdve, hogy
helyet foglaltak – ezt pontosan láttam abból, ahogy doboltak az ujjukkal az
asztalon, ficeregtek, és engedelmesen csüngtek az edző minden egyes
szaván.
Most az egyszer tökéletes nyugalom járt át.
Idén nem hibázhatok – minden lépésnek tökéletesnek kell lennie.
Robbie minél hamarabb végezni akart, tekintete pedig folyamatosan az
okosórája felé vándorolt, valahányszor csak felvillant a képernyője.
Tudtam, hogy Lola valahol ott van az épületben, és büszkén viseli a mezt,
amit küldtem neki.
A meccsek utáni bulik mindig a legjobbak. Az estét a diákszövetségek
utcáján kezdjük, ami ugyan nem a kedvenc helyem, de minekután a csapat
fele még nem töltötte be a huszonegyet, és így nem engedik be őket a
klubokba, jó együtt inni párat, mielőtt elválnak útjaink az estére.
 Aztán indulunk a Mézescsuporba, ami szerény véleményem szerint a
legjobb klub West Hollywoodban. B, Summer lakótársa, aki egyben a
valaha volt legvacakabb mixer, ott dolgozik, és mindig szervez nekünk
asztalt.
Most, hogy Henry velünk lakik, B titkos egyezséget kötött velem, hogy
anélkül bejuttassuk a srácot, hogy megnéznék a személyijét, miután még
nincs huszonegy. Meg kellett ígérnem, hogy erről soha senkinek egy szót
sem szólok, nehogy az legyen a vége, hogy az egyetem fele az ő küszöbén
köt ki, cserébe pedig megszerzem neki, Summernek és Caminek a legjobb
helyeket a hazai meccseinken.
Könnyű megtartanom ezt az ígéretet, mivel ha a csapat többi tagja
megtudná, miket meg nem teszek Henryért, soha többé nem lenne nyugtom.
Percekkel az érkezésünk után a boksz már tele is van üvegekkel, és nem
meglepő módon – mivel addigra már jó pár ital lecsúszott – a csapat fele
seggrészeg.
JJ és Robbie mintha éppen rettentő lelkesen kiöntenék egymásnak a
szívüket – a másik hátát ütögetik és szeretetteljesen szorongatják egymás
karját. Újra és újra koccintanak, bár fogalmam sincs, mit ünnepelnek.
Joe és Kris továbbra is Henryt bámulja, mintha csak a srác maga lenne a
Discovery Channel, és kétségbeesetten próbálják eltanulni, hogyan is
csinálja.
Bobby, Mattie, meg még néhány másik srác elhúzott, hogy
összehaverkodjanak egy lánybúcsú vendégeivel a táncparkett túloldalán.
JJ és Robbie végre abbahagyják és felém fordulnak, miközben én
továbbra is csak lesem az embereket az italomat kortyolgatva. JJ felkacag,
majd fejével a táncoló Anastasia és Lola felé bök.
– Máris sikerült elbasznod vele a dolgokat?
– Talán.
Nem is vesződöm azzal, hogy megemlítsem, hogyan is tervezem
elbájolni Stast, vagy hogy a lány milyen meglepettnek tűnt, amikor
korábban elsétáltam mellette, a barátaimmal hagyva őt. Mostantól kezdve
kénytelen lesz ő közelíteni hozzám.

MÁR ÓRÁK TELTEK EL, és másra sem tudok gondolni, mint a sima,
napbarnította, ragyogó bőrére. Egy orgonalila ruhát visel, ami olyan
kibaszott szűk, ami olyan kibaszott tökéletesen olvad rá teste minden egyes
négyzetcentiméterére, mintha a második bőre lenne.
 A nyakkivágás mélyen a mellei közé ér, és ezzel véget is ér azon
képességem, hogy körbeírjam, mit is visel, mivel abban a pillanatban, hogy
a tekintetem a mellén feszülő anyagra téved, a testemben lévő összes vér
egyenest a farkamba áramlik.
Hullámos, világosbarna haja a hátára omlik, és majdnem a seggéig leér,
amiről tudom, milyen kibaszott jó érzés megmarkolni. Egyszerre mozgatja
a csípőjét a zene ütemével, miközben mosolyogva az ajkához emeli a
kezében tartott italt.
A dal végre véget ér, és kezdetét veszi a következő. Látom, ahogy
megütögeti Lo vállát, majd a boksz irányába mutat, ami végre azt jelenti,
hogy többé már nem kell úgy bámulnom őt, mint valami kibaszott szatír.
Szívesen leálltam volna táncolni vele, de nem leszek az a srác, aki
belemászik egy csaj magánszférájába, amikor az csak szeretné jól érezni
magát a barátnőjével. Ragaszkodnom kell a tervemhez, és nem engedhetem,
hogy bármi is letérítsen róla. Arról nem is beszélve, hogy nem tudok
táncolni.
Amikor a srácok rádöbbentek, hogy a lánybúcsús csajok java már házas,
a farkukat a lábuk közé húzva visszatértek a bokszhoz, és az üvegek most
még a korábbinál is gyorsabban ürülnek.
Lola robban be a bokszba elsőként, az arca kivörösödött, az ajkán
bormámoros mosoly. Úgy néz Robbie-ra, mintha a srác lenne a
legcsodásabb dolog, amit valaha is látott, majd előrevetve magát szájon
csókolja és lehuppan az ölébe.
Robbie gyengéden simogatja fel-le a lábát, aztán súg neki valamit, mire
Lola a nyakába fúrja az arcát.
Anastasia ott jön mögötte, és közelről még gyönyörűbben fest. Tekintetét
ülőhely után kutatva körbejáratja a bokszban, aztán amikor konstatálja,
hogy az tele van kilencvenkilós hokisokkal, bosszúsan összehúzza a
szemöldökét, de ekkor észrevesz engem, és mindenféle szégyenérzés nélkül
lecsekkol.
Fogát az alsó ajkába mélyeszti, és ujjával dobol egy sort a kezében tartott
pohár oldalán, miközben vet még egy pillantást a bokszra. Már éppen
mondanám neki, hogy üljön mellém, de ekkor lehajol, és súg valamit JJ
fülébe.
Amikor észreveszem, hogy Kris megütögeti Mattie mellkasát, magára
vonva a figyelmét, majd Anastasia felé mutat, vetek az irányába egy
pillantást, amiből tudja, hogy ezért még végzek vele.
 Stas ruhája alig takarja a seggét, és úgy nagyjából 0.1 másodpercnyire
vagyok attól, hogy ráterítsem a dzsekimet. Kihúzza magát, felkacag
valamin, amit Jaiden mondott, majd a füle mögé tűri a haját és vet felém
egy pillantást a válla fölött.
JJ széttárja a lábát, engedve, hogy a lány közé lépjen és leüljön a térdére.
Stassie a srác nyaka köré kanyarítja karját, mire meg is lepődöm, hogy a
kezemben tartott pohár nem robban darabjaira – mivel amúgy olyan erővel
szorítom.
A faszba a tervvel. Majd’ megfulladok a féltékenységtől. Lehajtom, ami
még a poharamban maradt, engedve, hogy a hideg ital lehűtse a
mellkasomban lángoló feszültséget.
Még azelőtt felpattanok és elhúzok a csapattársaim lába előtt, hogy
esélyem lehetne átgondolni az irigység eme felelőtlen, részeges fitogtatását.
Anastasia vagy próbál kikészíteni, vagy nagy ívben szarik rám, de így vagy
úgy, már kartávolságon belül vagyok hozzá.
Lehajolok, a szám milliméterekre van a fülétől.
– Akarsz táncolni?
Az egész testemet forróság járja át, ahogy Anastasiát kirázza a hideg,
mert imádom, ahogy reagál rám. Hátralépek, hogy legyen helye felállni.
Helyette azonban mindössze csak hátrapillant a válla felett, nyelve hegyével
megnedvesíti az alsó ajkát, és csillogó, kék szemével felnéz rám.
– Lehet róla szó. Csak kérj meg szépen.
Stas elvigyorodik, ahogy döbbent kacaj bugyog fel a mellkasomból. Felé
nyújtom a kezemet, amit el is fogad, és engedi, hogy talpra rántsam.
Tudom, hogy a csapat úgy bámul minket, mintha valami élő
szappanopera lennénk, de leszarom. Stas teste az enyémnek feszül, az arca a
megszokottnál sokkal közelebb van az enyémhez, hála a tizenkétcentis
tűsarkának. Biztos vagyok benne, hogy ez ugyanaz a cipő, ami vörös
nyomokat hagyott a hátamon, amikor azonban a farkam rándul egyet,
rádöbbenek, hogy talán nem most kéne ezen elmélkednem.
– Éppen most kértelek meg szépen. Táncolnál velem?
– Csakis azért, mert nyertetek ma – feleli szemében pimasz csillogással.
Fogja összefűzött ujjainkat, és a kezemet közvetlen a seggének íve fölé
helyezi, majd átvezet minket a tömegen a táncparkett felé.
Kibaszottul nem tudok táncolni. Mindössze csak annyit tudok, érezni
akarom, ahogy a teste az enyémhez ér, és hogyha akárcsak még egy
pillanatig azt kell néznem, hogy JJ-t fogdossa, letépem a srác fejét.
 Elérünk a táncparkett közepére, amit megvilágítanak a villódzó fények,
de Stassie csak megy tovább, átrángatva engem a részeg, ügyetlen táncosok
közt a parkett olyan részére, amit alig érnek el a fények.
– A nézőközönségünk kénytelen lesz valami más szórakozás után nézni.
Hiába a véráramomat ellepő, tetemes alkoholmennyiség, fájdalmasan
tudatában vagyok annak, ahogy a teste az enyémnek feszül.
– Nem tudok táncolni.
– Majd én megmutatom.
Egy új dal kezdődik, valami lassabb, sötétebb, mocskosabb. Stas
megfordul a karjaim közt, a fenekét úgy nekem nyomja, hogy egy
hajszálnyi rés sincs köztünk. Fejét hátrahajtja a vállamra, majd a kezemet
végighúzza a teste mentén, mígnem az ujjaim végül megállapodnak a
csípőjén.
Jobbra-balra ringatózva a zene ütemére addig riszálja és feszíti nekem a
seggét, amíg már olyan fájdalmasan merev nem vagyok, lehetetlen, hogy ne
érezze. A fejem a vállára bukik, mire rögvest magamba szívom édes illatát.
– Kibaszottul kikészítesz, Stas – nyögöm a nyakába. Erre felemeli karját
és kezét összefűzi a fejem mögött, amikor pedig lepillantok, látom, ahogy
megkeményedett mellbimbója szinte átszúrja ruhájának vékonyka anyagát.
Azt kívánom, bárcsak nem egy zsúfolt nightclubban lennénk. Bárcsak
otthon lennénk, ahol az ujjaim közé csíphetném a mellbimbóit és a combja
közé csúsztathatnám a kezemet, remélhetőleg azt a felfedezést téve, hogy
ismét nem visel bugyit.
Szinte kapkodom a levegőt, a szívem zakatol, a testem lángokban. Nem
gondoltam volna, hogy a mai győzelem után még jobban érezhetem magam,
de hallani Stas elégedett sóhajait, ahogy a kezemet végigfuttatom a dereka
mentén, miközben a fülébe suttogom, hogy milyen kibaszott jó, ahogy a
teste az enyémhez ér, minden kétséget kizáróan jobb.
Úgy viselkedem, mintha még sosem dörgölődzött volna hozzám csaj,
mintha sosem lettem volna az a srác a klub sötét sarkában, aki egy
gyönyörű lányt tart a karjai közt. Ettől függetlenül Anastasia figyelme kész
jutalomnak érződik.
A dal véget ér, mire Anastasia lefejti rólam a testét. Amikor megfordul,
az arca ki van pirulva, a mellkasa vadul hullámzik, a bőre ragyog.
Végighúzom az ujjamat az arccsontja mentén, mire érzem, ahogy a forróság
átjárja azt, és közben látom, amint Anastasia szeme kikerekedik, ahogy
találkozik a tekintetünk.
 Tenyeremet a torka oldalára helyezem, ujjaimat a tarkójára kulcsolom,
hüvelykujjamat vad pulzusára helyezem. Teljesen a rabja vagyok, amikor
ilyen. Amikor elfeledkezik a játékról, amit játszunk, amikor ilyen teljes
odaadással néz, miközben kezével az ingembe markol, mintha csak attól
tartana, hogy mindjárt magára hagyom.
Az arcunk veszélyesen közel kerül egymáshoz – érzem leheletét az
ajkamon.
– Hé, galambocskák! Mehetünk? – kiáltja Lo a hátam mögül. A
homlokomat Stassie-ének támasztom, és közben megbánom, hogy nem
ragadtam meg a levegőben lógó pillanatot.
Stas elengedi az ingemet, hátrál egy lépést, majd ujjával megkocogtatja
az ajkát.
– Igen, menjünk.
Ha Anastasia egy nightclubban az enyémnek feszülő teste volt a
jutalmam, akkor az, hogy az ölemben ül hazafele úton az Uberben a
büntetésem.
Adtam a sofőrnek egy extra ötvenest, hogy engedje a lányokat is beülni
velünk, különben hívnunk kellett volna egy másik kocsit mindössze két
embernek. Henry és Bobby elöl ülnek a sofőrrel, JJ, Kris és Robbie a
középső sorban, Lola velük szemben, én meg a hátsó ülésen, Stasszel a
térdemen.
Ő Henry térdére akart ülni, de a srác illedelmesen nemet mondott.
Úgyhogy most ide-oda ficánkol és előrehajol, hogy beszélgetni tudjon az
előttünk lévő sorban ülő Lolával, én meg bámulhatom a dereka keskeny ívét
a segge fölött, miközben próbálok nem gondolni rá, milyen jól illene oda a
kezem, ha éppen hátulról… inkább hagyjuk.
– Stassie, hátra kell hajolnod, hogy be tudjalak kötni – mondom halkan,
ahogy finoman hátrahúzom a vállát.
Nem küzd ellenem – a mellkasomnak dől és engedi, hogy elhúzzam a
mellkasa előtt az övét. Nem tudom, hová is tegyem a kezemet, úgyhogy
végül belemarkolok az ülésbe, hogy ne tegyem ezt a helyzetet a jelenleginél
is nagyobb kihívássá.
– Mit művelsz? – kérdezi Anastasia fejét hátrahajtva, mígnem az orra az
állkapcsom ívéhez nem ér.
– Mire gondolsz? – Bár a kocsi tele van kiabáló és nevetgélő
emberekkel, valami okból kifolyólag suttogunk.
Megint megbök az orrával.
 – Nem érsz hozzám… – Megragadja az alkaromat, majd kezét
lecsúsztatja oda, ahol az ujjaim az ülésbe mélyednek, majd elhúzza onnan a
kezemet és a teste köré vonja. Ajkáról kuncogás bugyog elé. – Merev vagy.
Nem tudom visszanyelni a belőlem feltörő, kínos nyögést.
– Ja, a farkamnak nehezére esik felfogni, hogy ez az egész ficánkolás
nem a mi kedvünkért van.
Ha ez egyáltalán lehetséges, a testét ellazítva még inkább nekem dől,
majd összefűzi az ujjainkat, és kezünket kényelmesen a combjára helyezi.
Ez elviselhetőnek tűnik. Semmi ficánkolás meg fészkelődés – így képes
leszek visszajutni Maple Hillsbe. Kézfogás és ellazult testek. Kellemes
pozíció, nincs itt min aggódni.
– Ha ettől kevésbé érzed kínosan magadat – suttogja Stassie, ahogy a
jobb kezünket a combja belső oldalához húzza, mígnem már érzem a lába
közül áradó forróságot –, én meg kibaszottul nedves vagyok. – Lábát
széttárva, még közelebb húzza összefűzött kezünket ahhoz a bizonyos
ponthoz. – És nincs rajtam bugyi.
 Tizenharmadik fejezet

ANASTASIA

AZ UBER HÁTULJÁBAN URALKODÓ sötétség több önbizalmat ad, mint kellene.

Talán az alkohol lehet az oka, talán az öröm, hogy bejutottunk a
következő versenyre, talán az, ahogy Nathan teste reagál az enyémre, és
ahogy aktívan simogatja az egómat azzal, hogy egyre csak azt mondogatja,
én vagyok a legszexibb teremtmény, akit valaha életében látott.
A keze úgy két centiméterre van attól, hogy ez a hazaút érdekesebb
legyen, de mentségemre legyen mondva, én próbáltam ezt elkerülni. Én
próbáltam Henryvel ülni, aki tudtam, minden tőle telhetőt megtenne, hogy a
testünk a lehető legkevesebbet érintkezzen.
A francba is, a srác valószínűleg ragaszkodott volna hozzá, hogy leüljek
a padlóra az anyósülés előtt, ami részemről teljesen rendben is lett volna.
Most azonban kénytelen vagyok szembenézni a tetteim következményeivel,
és senkit sem okolhatok szegény sajgó, nedves vaginám állapota miatt,
csakis magamat.
Az én aljas, áruló csípőm teljesen magától mozog, résnyire nyílt
ajkamról pedig egy vággyal teli nyöszörgés szakad fel, ahogy Nate lassan és
megfontoltan előretolja a csípőjét, miközben az enyémmel összefűzött kezét
továbbra is a lábam közt tartja.
A másik keze lecsusszan a combomról, mire a karom ösztönösem
felemelkedik, hogy ujjamimat dús, sötét hajába mélyesszem. A légzésem
lelassul, ahogy tenyerét a hasamra szorítja, majd elindul vele felfelé, át a
hasamon, majd a mellem ívén, amikor is ujjával körbejárja a mellbimbómat,
bár nem elég határozottan ahhoz, hogy igazi gyönyört okozzon.
– Nathan – nyöszörgöm türelmetlenül. A kuncogása sötét és ördögi,
amiből szavak nélkül is tudom, hogy magasból tesz arra, hogy én mit
akarok. A keze a másik mellemre vándorol, és ugyanazzal a könnyed
érintéssel kínoz, aminek nyomán a hátamat ívbe hajlítva a tenyerének
feszülök, csak hogy egy kicsit jobban érezhessem őt. – Nathan, kérlek…
 Finoman rántok rajta egyet a még mindig a haját markoló kezemmel,
próbálva észre sem venni a libabőrt, ami egész testemen végigfut,
valahányszor csak forró lehelete a nyakamhoz ér.
Ujjaival végre feszes mellbimbómba csíp, miközben orrával oldalra
lökdösi a fejemet, az állkapcsát fedő borosta a vadul lüktető
pulzuspontomat dörzsöli, foga finoman harapdálja a fülcimpámat.
– Csak akkor kedvelsz, amikor ittál és be vagy indulva – suttogja.
– Nem igaz. – Végre eleresztem a lábam közt lévő kezét, ami aztán ott
marad, ahogy Nate finoman cirógatja a belsőcombomat. A mellkasomat
kiforgatva ránézek a vállam fölött, a szeme sötét, szemhéja nehézkes, ahogy
találkozik a tekintetünk. – Soha, semmilyen körülmények közt nem
kedvellek.
Ajka az enyémnek feszül, miközben kezével megragadja a torkomat. A
csók durva és szenvedélyes, lehengerlő és tüzes, és még egy csomó másik
szó, amit az agyam jelen pillanatban fel sem tud idézni. Megszorítja a
torkomat, ahogy a nyelve felfedezi a számat, majd felnyög, ahogy a fogam
az ajkába mélyed.
Ez nem elég. Közelebb akarom tudni magamhoz – közelebb kell, hogy
legyen hozzám. Lazít a szorításán, szája végigvándorol az állkapcsom
mentén, csókolgatja és szívogatja a nyakamat, a hangja rekedtes, ahogy a
csípőmet ütemesen mozgatva az övének feszítem.
– Ne mondd nekem, hogy nem kedvelsz, amikor a combomon érzem,
milyen nedves vagy, Anastasia.
– A kezeden is érezhetnéd, ha végre tennél valamit.
Baromi közel vagyok hozzá, hogy a saját kezembe vegyem a dolgokat,
bár nem tudom, hogy az ölében való maszturbálás mégis hová tenne minket
a bar/átok-skálán. Egy normális ember a nézőközönség miatt aggódna, de
én képes lennék addig ordítozni, amíg kitörnek az ablakok, és a mi
elképesztően részeg barátaink ezt észre sem vennék. Meg aztán a
részegségen túl, éppen az imént kezdődött a rádióban Taylor Swift „Cruel
Summer”-je, mire Kris maxra tekerte a hangerőt.
A saját kis világunkban vagyunk itt hátul – a levegő forróbb és sűrűbb, a
feszültség az utolsó csepp oxigént is kilopja a tüdőmből.
Még azt sem tudnám megmondani, milyen messze vagyunk Maple
Hillstől, vagy mennyi idő telt el azóta, hogy bemásztam ide és
elhelyezkedtem Nate ölében. Térdével szélesebbre tárja a lábamat,
miközben ajkát ismét az enyémre szorítja, ezúttal még birtoklóbban, még
parancsolóbban. Orra az enyémhez ér.
– Tudsz jó kislány lenni és csendben maradni?
Bólintok, készen rá, hogy végre megérezzem, ahogy hosszú, vastag ujjai
könnyítenek a lábam közti lüktetésen. Ehelyett azonban egyik ujját finoman
végighúzza a csiklómon, mire képtelen vagyok megállni, hogy ne fújtassak
egyet a frusztrációtól.
– Ilyen közel vagyok hozzá, hogy magam csináljam. Most mondd meg,
ha nem tudod, mit is művelsz, Nathan.
Amikor legutoljára azzal cukkoltam, hogy nem képes kielégíteni egy nőt,
bebizonyította, mekkorát is tévedek.
Szabad keze a hajamba csúszik a tarkómnál, majd ránt rajta egyet, hogy
felnézzek rá. Egyre határozottabban dörzsölgeti a csiklómat, mire egy
elégedett nyögés szakad fel a torkomból, az állkapcsom pedig elernyed,
ahogy a gyönyör átjárja rettentő feszült és szexuálisan frusztrált testemet.
Ahogy az ujjait felváltja tenyerének éle, másik kezével még jobban
megszorítja a hajamat.
– Egy nap meg fogom dugni azt a csinos kis szádat, és akkor majd nem
leszel ilyen kis követelőző, türelmetlen csitri.
Száját az enyémre tapasztja, elhallgattatva gyönyörrel teli nyögésemet,
ahogy két ujját belém mélyeszti, észvesztően tágítva engem.
Nem lett volna szabad megígérnem, hogy csendben leszek.
Nekem meg sem kell szólalnom, már csak Nate ujjainak cuppanós-
sikamlós hangja, ahogy ki-be járnak belőlem, elég lenne, hogy bárki tudja,
mit is művelünk. A zene továbbra is bömböl, a barátaink mindenre
figyelnek, csak ránk nem, az ismerős, vörösen izzó gyönyör pedig végigfut
a gerincemen.
– A puncid olyan tökéletes – zihálja Nate a fülembe. – Olyan nedves és
szűk.
A csípőm vadul mozog a kezének feszülve, miközben az ajkamról
érthetetlen könyörgések és nyögések peregnek. A térdem próbál összezárni,
a testem pedig húzódna el az érzéstől, ami egyre fokozódik a belsőmben.
Nate a saját lábával nyitva tartja az enyémet, én pedig már mindjárt
bukom fejjel előre a tudatlanságba.
– Elélvezel a kedvemért? Élvezz rá az ujjaimra, Anastasia, mutasd csak
meg nekem, milyen érzés is lesz, amikor mélyen beléd dugom a farkamat.
 Elereszti a hajamat és kezét a számra szorítja, hogy elfojtsa sikolyaimat,
ahogy az orgazmus átjárja testemet, én pedig minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy betörjem az ablakot a hangommal.
Minden egyes porcikám reszket, a gyönyör pedig átjárja testemet, ahogy
a szemem fennakad, a hátam pedig ívbe hajolva elhúzódik Nate-től, aki
egészen addig mozgatja ki-be az ujjait, amíg abba nem maradnak a görcsök,
amikor is csonttalan, ragadós, elégedett masszaként a mellkasának dőlök.
Óvatosan kihúzza belőlem az ujjait, majd ajkát nedves homlokomnak
nyomja.
– Nyisd ki a szádat! – mondja nekem, majd amikor zavartan felnézek rá,
szemében furcsa fény csillan. Szót fogadok, mivel túlságosan kielégített
vagyok ahhoz, hogy vitába szálljak vele, és csak várok nyitott szájjal. Két
nedves ujját a nyelvemnek nyomja, mire rögtön megérzem a bódító, sós ízt.
– Szopogasd! Érezd, milyen kibaszottul finom vagy! – suttogja.
– Na… – A zene hirtelen elhallgat, mire egész testemben megdermedek,
a szemem pedig kikerekedik, ahogy Nathan gyorsan kihúzza az ujjait a
számból és elereszti a lábamat, hogy össze tudjam zárni.
– Akar valaki mekizni?

ÍGÉRETET TESZEK MAGAMNAK, HOGY a Maple Hillsbe való út visszalévő tíz

perce már eseménytelen lesz.
Ahogy leereszti az ablakot, Lola vet felém egy gyanakvó pillantást a
válla fölött.
– Öhm, túl meleg van. Kell egy kis friss levegő.
Egyszerre érezve magamat részegnek, álmosnak és kielégültnek,
felpillantok Nathanre, majd amikor lepillant rám, suttogva megkérdezem:
– Szexszag van?
A srác felhorkant, majd ajkát kedveskedve az orromhoz érinti.
– Én csak a samponod illatát érzem. Mostantól kezdve fel fog állni a méz
és az eper illatára, mert ezt fogja az eszembe juttatni. Ez nem túl praktikus,
Allen.
Nate-nek igaza van – ez valóban nagyon nem praktikus, de jelen
pillanatban egy cseppet sem bánom. Nate magához ölel, és addig
cseverészik meg nevetgél velem, amíg el nem érünk a házuk elé.
Mindenki megindul az ajtó felé, egyeseknél kajával teli mekis zacskó
van, míg mások egymást próbálják cipelni.
 Követem Lolát be a házba, miközben Nate kirángatja a kocsiból Robbie-
t és JJ-t, akik annyira részegek, hogy elaludtak. Alighogy a srácok
hallótávolságán kívül kerülünk, Lo megragadja a karomat és elrángat a
konyha sarkába.
– Ti szexeltetek az Uberben?
Bár a hangjából düh csendül, az arcáról büszkeség árad. Akkora, de
akkora büszkeség.
– Nem, dehogy! – Gyakorlatilag nem hazudok.
– De valamit műveltetek, Anastasia Allen.
Vaskos karok tekerednek a derekamra hátulról, majd érzem, ahogy Nate
ajkát a vállamra nyomja.
– Lo, Robbie üzeni, hogy menj a csirkenuggetsedért.
Lola szeme kikerekedik, mivel, őt ismerve, valószínűleg teljesen
megfeledkezett a kajáról. Amikor elszalad a nappali felé, Nate körbefordít a
karjai közt, hogy szembe álljunk egymással. Ajkán önelégült félmosollyal a
fülem mögé tűri a hajamat.
– Szeretnél lefeküdni?
– Rettenetesen.
Miután kikap pár üveg vizet a hűtőből, Nate összefűzi az ujjainkat, és a
nappaliban össze-vissza heverő csapattársai közt szlalomozva a lépcső felé
kezd vezetni.
Ő enged el engem előbb, majd kezével szorosan megragadja a
derekamat, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat ebben a nevetségesen
magas sarkú cipőben.
– Ne bámuld már a seggemet, Hawkins.
– Akkor ne legyen olyan segged, amit megéri bámulni.
Végre elérünk az ajtajához, ahol beütöm a kódot, aztán morcosan
összehúzom a szemöldökömet, amikor a kis lámpa zöld helyett pirosan
villan fel. Megismétlem. Vörös.
– Elromlott az ajtód – morgom, miután még egyszer megpróbálkozom
vele.
– Egy pár órája még működött. Biztos a jó kódot ütöd be?
– Igen! – Újra bepötyögöm a számsort. – Kettő-öt-három- kilenc… És
vörös.
– Az nem az én kódom – mondja, ahogy félretol az útból, majd beüt
négy másik számot. A billentyűzet rögvest zöldre vált.
 – Hogy érted, hogy nem a te kódod? Megváltoztattad? – Megrázza a
fejét, majd benoszogat az ajtón. Teljes mértékben meg vagyok róla
győződve, hogy igazam van, de aztán a tequila okozta köd egy pillanatra
felszáll, és rádöbbenek, még sincs. – Jaj, bocsi, tequila-agy. Ez Ryan
szobájának a kódja.
Olyan, mintha a szoba hőmérséklete hirtelen a béka segge alá zuhanna,
ahogy Nate arcán a szemem láttára szinte az összes létező érzelem
egyszerre felvillan. Lecsavarja az egyik üveg kupakját, majd nagyot kortyol
belőle, aztán biccent egyet, mintha csak valami beszélgetést folytatna, amire
én nem lettem meghívva.
Lerúgja a cipőjét, lehúzza a zokniját és kigombolja a farmerját, majd
lehúzza az anyagot izmos combján, aztán a háta mögé nyúlva a pólóját is
lekapja testéről.
Nem tűnik fairnek, hogy ezt a műsort először nem teljesen józanon
látom. Félek, hogy lemaradtam valami izomról, vagy netalántán egy
szeplőről a mellkasán. Hihetetlen egy pasi, és még csak fel sem veszi, hogy
pofátlanul bámulom, ahogy egy szál szűk bokszerban fel-alá járkál a
szobájában.
Az egyik fiókból kikap egy fekete pólót, aminek a nyaka mellett ott virít
a Titans lógója, és odanyújtja nekem. Felsóhajt, majd végre megszólal:
– Ryan, ja, róla valahogy megfeledkeztem. A srác, akivel kefélgetsz.
Igazán számítanom kellett volna erre a beszélgetésre.
– Nem kefélgetünk.
A tekintetemmel követve őt végignézem, ahogy feszes vállal leül az
ágyra.
– Henrynek azt mondtad, hogy kefélgeted. Még láttam is őt az ágyadban.
Nem tűnik dühösnek. Hanem inkább… nem is tudom. Nem tudom,
milyennek hangzik. Fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében.
– Egy ideig volt köztünk egy ilyen barátok-extrákkal dolog. De most
járni akar Oliviával, úgyhogy abbahagytuk. – Megrántom a vállamat,
remélve, hogy a röpke magyarázatom elég lesz, de látom az arcán, hogy
nem ez a helyzet. – Aznap este nem is csináltunk semmit. Megnéztünk egy
filmet, aztán meg lefeküdtünk aludni, ő a legjobb barátom, Nate, neked meg
semmi közöd a dologhoz. Miért vagy féltékeny?
A kérdésemet elengedve a füle mellett megragadja a csípőmet, és
közelebb húz magához, amíg végül már közvetlen előtte nem állok. Arra
várok, hogy most majd mond valamit, de továbbra is hallgat.
 Lehajol a lábamhoz, kikapcsolja a cipőmet, aztán mondja, hogy lépjek ki
belőlük. A megkönnyebbülés, ahogy a talpam többórányi gyötrelem után a
lapos, kemény padlónak feszül szinte még jobb is, mint az orgazmus, amit
Nate-től kaptam az imént, de nem hiszem, hogy ez lenne rá a
legalkalmasabb pillanat, hogy ezt felemlegessem.
Nate finoman végighúzza kezét a combom hátulján.
– Azért vagyok féltékeny, mert csakis magamnak akarlak, Stassie,
úgyhogy minden egyes srácra féltékeny vagyok, akinek csak egy csepp is
kijut a figyelmedből. Még Henryre is féltékeny vagyok, bassza meg, pedig
imádom a kölyköt.
– A dolog Ryan és köztem azért működött olyan jól, mert nem voltunk
féltékenyek. Nem érdekelt minket, mit csinál a másik az egyezségünkön
kívül…
– Az remek – mondja szarkasztikusan. – Én azonban nem Ryan vagyok.
Megragadja a combom hátulját, aztán előreránt engem, hogy a térdem a
csípője két oldalára csússzon, én pedig az ölében üljek. Abban a pillanatban
fájdalmasan tudatára ébredek annak, hogy nincs rajtam bugyi, hogy a ruhám
elkezd csúszni felfelé, és csak akkor áll meg, amikor Nate hatalmas kezével
megszorítja a fenekemet, majd a helyzetet kihasználva magához szorítja a
puncimat.
– Nem akarok más srácokkal osztozkodni rajtad. Tudod, hogy
egymagam is tökéletesen ki tudlak elégíteni, mindenféleképpen, amire csak
szükséged van.
Ez veszélyesen közel érződik a monogámiához, amit viszont nem
akarok. Kisöpröm a haját az arcából, majd ajkamat finoman a szája
sarkához érintem.
– Ne gondold már úgy túl a dolgokat, csak dugj meg. Ez nem olyan nagy
dolog.
A hátamra fektetve engem, Nate a lábam közé mászik, pontosan oda
helyezve nyomást, ahol vágyok rá. Ujjaim a hátára siklanak, hogy testét az
enyémre vonjam és minden egyes lélegzetvételét érezhessem. Több
súrlódásra, több nyomásra, több Nate-re van szükségem.
– Van gumid?
Orra az enyémhez ér, egyszer, kétszer. Torkából dübörgő nyögés szakad
fel, amikor csípőmet a bokszerja alatt meredező farkának feszítem.
– Jelen pillanatban kibaszottul gyűlölöm magamat, de nem fogunk
lefeküdni.
 Mindazon dolgok közül, amire számítottam tőle, ez valahol a lista
legeslegalján volt.
– Micsoda?
– Nem akarok lefeküdni veled. Vagyis. A francba. Akarok, csak nem
most. – Homlokát az enyémnek támasztja, majd halkabban folytatja. – Azt
akarom, hogy józanon is kívánj engem, Anastasia. Nem bírok ki még egy
ilyen hetet, hogy kerülsz engem. Kibaszottul gyűlölöm.
A visszautasítás a gyomromba döf, mire úgy érzem, mintha nem kapnék
levegőt.
– Ó, oké. Rendben. Le-lemásznál rólam, kérlek?
– Nem úgy értettem, ahogy hangzott. Sajnálom. Csak nem szeretnék egy
újabb részeg numera lenni. Vedd fel a pólót! Beszélgethetünk vagy
aludhatunk, vagy csinálhatunk azt, amit csak szeretnél.
Van ráció abban, amit mond, de valahogy ez sem csitítja az engem átjáró
szégyenérzetet. Annak ellenére, hogy igyekszem arra összpontosítani, hogy
amúgy kíván engem, az ajkam megremeg. Úgy hangzik, mintha csakis
akkor vágyna rám, ha a szexnél többet tudok neki adni, ami viszont nem
megy. A vágy, hogy a kedvére tegyek, és hogy elmeneküljek előle
egymásnak feszül az elmémben, szinte megfojtva engem.
– Stassie, kérlek, ne sírj, bassza meg. Rettenetesen kívánlak… csak nem
szeretném, hogy az első alkalmunkat másnapra megbánd.
Egyetlen további szó nélkül a Titans-póló után nyúlok és elindulok a
fürdő felé. Mire átöltözöm – az arcom még mindig rózsaszín, a könnyeim
pedig bármelyik pillanatban kibuggyanhatnak –, Nate már az ágyban
fekszik, úgyhogy bemászom mellé.
Odahajol hozzám, majd ajkát a halántékomnak nyomja és újra és újra
megpuszil.
– Szeretnél összebújni?
Fejemet a párnára hajtom.
– Nem vagyok az a bújcizós fajta.
Nathan kuncog egyet, majd még egyszer megpuszil.
– Jó éjt!
Megvárom, amíg elalszik, aztán hívok egy Ubert.
 Tizennegyedik fejezet

NATHAN

NÉHA NEM HASZNÁLOM A KOPONYÁMBAN pihenő agyamat.

Kínos az ügy, de felkötöm a gatyámat, és beismerem: megérdemlem a
rám váró hallgatást.
Egy kibaszott seggfej vagyok. Valószínűleg a legnagyobb seggfej, aki
valaha létezett. Mégis miféle ember mászik rá szó szerint egy nőre – egy
nőre, akiről már hetek óta álmodozik –, és amikor a csaj megkérdezi, van-e
nála gumi, kijelenti, hogy nem is akarja megdugni?
Ennél sérülékenyebb pillanatában nem is utasíthattam volna vissza – és
még csak nem is állt szándékomban. Remélem, ezzel ő is tisztában van.
Azonban, ha tisztában is van, hiába minden jószándékom, akkor is
megbántottam.
Egyszerűen csak részeg és féltékeny voltam, miután megpróbált Ryan
kódjával bejutni a szobámba. Mindent elbasztam, szimplán, mert kicsinyes
voltam.
Szép munka, Hawkins.
Meg akartam mutatni, hogy nem csak részegen vágyom rá, hanem
mindig, egyfolytában. Tetszik a benne lévő szikra, és meg akarom ismerni,
de most aztán ügyes voltam és totál elcsesztem a dolgokat.
Csak akkor vettem észre, hogy lelépett, amikor félkómásan átfordultam a
másik oldalamra és megpróbáltam a dereka köré fonni a karomat.
Egyértelműen megvárta, hogy elaludjak, és még csak nem is okolom ezért.
Mióta felébredtem, többször is felhívtam, de rögtön a hangposta veszi
fel. Csak tegnap este adta meg a számát, mire gyakorlatilag szívrohamot
kaptam a sokktól. Miután elélvezett, olyan cuki, álmos és engedelmes lett,
csak ült ott összegömbölyödve az ölemben és mindenféléről hablatyolt,
kérdezgetett, és nézett fel rám azzal a nagy, kék szemével.
Kikaptam a telefonomat a zsebemből, hogy megnézzem az időt, erre
Stassie meg motyogott valamit arról, hogy nem jól tartom a telefont, és így
nem látja azt a halom meztelen fotót, amit más csajok küldenek nekem. Erre
feloldottam a telefont és átnyújtottam neki, hogy tessék, nézelődjön csak,
mire ő rögtön megnyitotta a telefonkönyvet és bepötyögte a számát.
– Hogyan mentsem el magam?
– A neved általában jó kiindulási pont – cukkoltam.
Anastasia csak kuncogott, miközben körmével a telefonom hátulján
dobolt.
– Mhmm. Az uncsi… leszek inkább… ribanc az Uberből… Nem, az egy
kicsit túl hosszú. Uber Ribi. Tökéletes.
Nem álltam meg, hogy fel ne horkantsak.
– Ezt nem mondhatod komolyan, Anastasia – vetettem ellen, de ő
addigra már vidáman pötyögött.
Úgyhogy most megpróbálom elérni Uber Ribit.

UBER RIBI

Vedd fel a telefont Stas

Kérlek
Vedd fel a telefont vagy átírom a nevedet
Aztán leszel valami unalmas mondjuk Stassie vagy
Anastasia
Csak semmi Uber Ribi
Remélem, elég józan voltál ahhoz, hogy emlékezz
arra a beszélgetésre.

Már csak az hiányzik, hogy azt higgye, leribancoztam.

Miután vagy egy órán keresztül bámulom a plafont, és közben se hívást,
se üzenetet nem kapok, végül kimászom az ágyból.
Amikor végre lecammagok a földszintre, JJ, Robbie és Lola éppen a
konyhában reggelizik – másnapos szarkupacoknak tűnnek, de mind
kacagnak. Nos, legalábbis egészen addig, amíg fel nem tűnök, amikor is
Lola összehúzza a szemét.
– Hideg az ágyad, Hawkins?
Az arcomat dörzsölgetve félszegen odacsoszogok hozzájuk.
Könyökömet a reggelizőpultra támasztom, és felkészülök a kínzásra.
– Tudom, Lols, tudom. Te meg honnan tudtad meg máris? Még nem is
voltál otthon.
 – Onnan, hogy láttam kiosonni innen a pólódban úgy egy órával azután,
hogy felsurrantatok az emeletre.
Most az egyszer se JJ, se Robbie nem szól egy szót sem – úgy bámulják
a gabonapelyhes táljukat, mintha az lenne a legizgalmasabb dolog, amit
valaha is láttak.
– Próbáltam hívni, de nem veszi fel. Melyik lakásban is laktok? Átugrok
hozzá.
– Túl sokszor vágtak fejbe, hokisrác? Fenn van az emeleten. – Kezébe
veszi a kávésbögréjét, az ajkához emeli, és közben tekintetével továbbra is
villámokat szór felém a bögre pereme fölött. – Eszem ágában sem volt
hagyni, hogy részegen, szomorúan, és egy szál pólóban beszálljon egy
Uberbe. Henry szobájában aludt.
– És Henry hol aludt? – kérdezem a tőlem telhető legnyugodtabban.
– Nem t’om, valószínűleg Stashez bújva. – A mosolya széles, és szinte
már gonosz. – Még nem jöttek le. Tudod, mit mondanak a pasik reggeli
teljesítményéről. Henry olyan kedves és tündén srác… mindig a csendes
fickók a legvadabbak az ágyban, tudod? Henry majd jól bánik vele.
Még félúton az emeletre is hallom gonosz kacaját, bár egyértelműen túl
másnapos vagyok ahhoz, hogy bárhová is rohanjak.
– Nem vagy vicces, Lola!
Henry szobája az enyém mellett van, úgyhogy az a tény, hogy egy
pisszenést sem hallottam onnan, jó jel. Kopogok az ajtón, majd várok, hogy
valaki kiszóljon, bemehetek. Most, hogy ott állok az ajtó előtt, hallom Stas
nevetését. Megint kopogok, de nem kapok választ.
Bassza meg.
Négy nulla, mivel Henry túlságosan tart attól, hogy kizárja magát a
szobából és nem jut a cuccaihoz.
Stas betakarózva ül az ágyban, az arca csupasz, a haja nedves, a kezében
kávésbögrét tart. Jót kuncog valamin, amit Henry mondott, azonban amikor
meglát, egy pillanatra elkomorodik, aztán mosolyt erőltet az arcára.
Hatalmas örömömre Henry a padlón ül egy félig felfújt vendégmatracon.
Előbb rám, aztán Stassie-re néz, majd feláll.
– Megyek, szerzek valami reggelit.
Félszegen elcsoszog mellettem, aztán amikor hallom, hogy már a
lépcsőn jár, belépek a szobába és leülök az ágy végében. Stas kihúzza
magát és nekidől az ágy fejtámlájának. Még mindig a pólóm van rajta, és
bassza meg, gyönyörű.
 – Stassie, sajnálom.
Megvillantja felém ugyanazt az erőltetett mosolyt.
– Semmi szükség rá, hogy bocsánatot kérj, Nathan. Bármikor
visszavonhatod a beleegyezést. Soha, de soha nem haragudnék meg azért,
mert meggondoltad magadat. – Vesz egy mély lélegzetet, majd oldalra
hajol, hogy a bögréjét az éjjeliszekrényre tegye. – Csak…
– Stas, hagyd abba – vágok a szavába, ahogy közelebb húzódom hozzá.
– Örülök neki, hogy ezzel tisztában vagy, és igazad is van, de itt most nem
ez a helyzet. Nem vontam vissza semmit sem, egyszerűen csak féltékeny
voltam. – Egek, de szar érzés beismerni. – Azt hittem, hogyha lefekszünk,
akkor majd reggel felébredsz és eltűnsz. Gyűlölöm, amikor haragszol rám,
és valahányszor csak betörök ebbe a kibaszott jégerődbe, amit magad köré
emeltél, történik valami, aztán visszakerülök a startmezőre.
Türelmesen végighallgat – semmi vita, szemforgatás, csipkelődés.
– Rosszul viselem az elutasítást – mondja halkan. – Sosem kezeltem jól,
gyerekként sem. Tegnap este aztán teljesen letaglózott a visszautasításod.
Én csak egy numerát szerettem volna, erre te meg arról kezdtél papolni,
hogy nem akarsz másokkal osztozkodni rajtam.
Mocorog kicsit az ágyban, aztán a haja végével kezd játszani, és látom,
milyen kényelmetlen is számára ez az egész helyzet.
– Úgy érzem, mintha kapcsolatot szeretnél, vagy legalábbis valami
többet annál, amit én kínálok. Igazán vonzódom hozzád, Nate, de alig
ismerjük egymást. Sajnálom, hogy magadra hagytalak. Egyszerűen csak
nem éreztem jól magam, és emiatt el akartam menekülni a helyzetből.
Igaza van. Kedvelem őt, és még csak bele sem gondoltam, ő mit akar.
– Tetszik, hogy tudod, hogyan beszélj az érzéseidről.
Anastasia felhorkant, majd térdét a mellkasához hajtja, ráhúzza a
pólómat, és szorosan átöleli saját magát.
– Olyan kibaszott sokat jártam terápiára. Évekig tartott, hogy ki tudjam
mondani „nem jól viselem a visszautasítást”. Dr. Andrews úgy fog neki
örülni, hogy egy valós helyzetben is alkalmazni tudtam a dolgot.
– Lehet, a végén még te leszel a legjobb páciense. Figyelj, sajnálom,
hogy úgy érezted, visszautasítalak. Nem ez volt a szándékom.
– Ez az egész olyan kibaszott kínos. Meg akartalak lovagolni, Nathan,
nem nekiállni drámázni. Őszintének kell lennem: nem nagyon vagyok oda
ezért az egész monogámia-dologért. Nem szeretem az elköteleződést.
Nincsen rá időm. Már így is tele van a naptáram.
 Ennél nem is fejezhetné ki magát egyenesebben és érthetőbben. Egy
cseppet sem tetszik – mármint azt a részt leszámítva, hogy meg akart
lovagolni, mert az nagyon is tetszik –, de azt mégsem mondhatom, hogy
nem kommunikál.
– Tökéletesen értem, amit mondasz, Allen. Elkötelezettségfóbiád van,
vágom. Azt viszont szeretném megjegyezni, most, hogy ezt tisztáztuk, már
bármikor meglovagolhatsz, amikor csak szeretnéd.
– Ó, Nate – gügyögi a legcukibb és leglekezelőbb hangon, ahogy
megvillant felém egy széles mosolyt. – Már nem vagyok részeg.
Visszakerültél azok listájára, akik púpok a hátamon, haver. Talán majd
leveszlek róla, ha visszaadtad a pályámat.
– Azt hittem, próbaidőn vagyok. Mikor lett belőle ilyen lista? És
legalább a tetején vagyok? Én vagyok az egyes számú?
– Kétségkívül az egyes számú.

***

STASSIE „PÚP-LISTÁJÁNAK” ÉLÉN LENNI életem legkönnyebb melója.

A héten minden nap előtte és Aaron előtt edzettünk Brady valami
szarsága miatt, hogy tanuljanak a regionális versenyen elkövetett hibáikból.
Az egyedüli probléma, hogy a héten minden nap későn kezdtünk és
későn fejeztük be az edzést, mert Faulkner mindig szónokolt valamiről.
Anastasia meg csak állt ott némán dühöngve, szorosan karba tett kézzel,
mint aki éppen igyekszik felnyársalni a tekintetével.
– Stassie… – próbáltam mondani neki, ahogy lejöttem a jégről és el
kellett sétálnom mellette.
– Ne is kezdj bele, Nathan, ha csak nem akarod, hogy laposra verjelek a
hokiütőddel – mondta olyan nyugodtan, hogy az még annál is rémisztőbb
volt, mintha ordibált volna, mire libabőr futott végig az egész testemen.
Tegnap lefoglalt minket, hogy megnyerjük a meccsünket San Diegóban,
így Stasnek senkivel sem kellett osztozkodnia a jégen, ma azonban nem
hiszem, hogy egy darabban kijutok innen. Látom őt a szemem sarkából,
ahogy fel-alá siklok a pályán. Ma babakék ruhát visel – a kedves és lágy
szín furcsa mód nem passzol valaki olyanhoz, akiben ennyire forrong a düh.
Bár a testét nem látom, fogadni mernék rá, hogy a ruha minden egyes
idomához csak úgy tapad, úgyhogy legalább ez lesz az utolsó dolog, amit
látok, mielőtt végez velem.
 Észreveszem, hogy Aaronnel veszekszik, ami egyfelől nagyobb
elégtétellel tölt el, mint kellene, másfelől viszont annyira leköti a
figyelmemet, hogy JJ nekem jön, mire nekicsapódok a korlátnak.
– Figyelj oda, faszfej!
Az órára pillantva látom, hogy már jó negyedórája végeznünk kellett
volna. Faulkner kijelentette, hogy majd akkor fejezzük be, ha ő azt mondja,
és készen áll addig feszíteni a húrt, amíg Brady meg nem jelenik idegesen
dobolva a lábával.
Minden egyes izmom sajog, mivel az edző úgy megdolgoztat minket,
mintha kibaszott tengerészgyalogosok lennénk, és…
Mégis mi a faszt művel ez a csaj?
Arcán rendíthetetlen elhatározottsággal a pálya közepe felé siklik, és úgy
tűnik… Most komolyan nekiáll a koreográfiájának? Ki fogják lapítani.
Hol a faszba van Aaron vagy Brady?
– Stassie, tűnj el a jégről! – Még csak rám sem néz, mindössze csak
bemutat, majd folytatja, amit elkezdett, miközben a srácok elsiklanak
körülötte.
Bobby odajön mellém.
– Meg fog sérülni, kapi. Tenned kell valamit.
Stassie könnyedén suhan a jégen a srácok között, és úgy érzem, mintha
éppen egy kibaszott pillangót próbálnék elkapni. A kékbe öltözött látomás
csak pörög és siklik, és magasról tesz az őt körülvevő veszélyre. A srácok
fele még csak észre sem vette őt, úgyhogy nem lassítottak le, nekem meg,
szégyenszemre, nehezemre esik beérni őt.
A hokicsapat kapitánya vagyok, és nem tudom tartani az iramot egy
százhatvanhárom centis műkorcsolyázóval – ezt sosem mosom le
magamról.
Végre lelassít, hogy csináljon valami flancos, pörgős izét, mire beérem,
és a rémült sikkantásával mit sem törődve a vállamra kapom. Öklével a
hátamat veri, úgyhogy még jó, hogy védőfelszerelés van rajtam.
Egy szót sem szóltam, de tudja, hogy én vagyok.
– Nate Hawkins, tegyél le, most azonnal!
Kezemmel a combjának hátulját markolom, hogy egyhelyben tartsam,
majd egy pillanatra megszorítom.
– Fogd be, Anastasia! Szeretnél beszerezni egy újabb fejsérülést?
Megpróbál leficánkolni rólam, de ehhez túl erősen fogom, úgyhogy csak
ütlegelni tud, és most komolyan, voltam már szarabb helyzetben is.
 – Ne. Mondd. Nekem. Hogy. Fogjam. Be! Tegyél le, Nathan! – A dühe
minden egyes szavát átjárja, és tudom, kész pokol vár rám abban a
pillanatban, hogy leteszem.
Amikor lerakom a padlóra a palánkok mögött, ahol biztonságban van, a
tekintete csak úgy lángol, az arca ki van vörösödve, ujjait pedig ökölbe
szorítja az oldala mellett.
Kezét a hajához kapja, az ujjait összefűzi, és csak úgy rázza a fejét
teljesen kikelve magából, miközben a mellkasa vadul hullámzik. Igyekszem
a dühére, nem pedig a mellére fókuszálni, de ez nem könnyű feladat.
– Anas…
– Ha még egyszer… – Egyenesen a szemembe néz, mire ott helyben
mozdulatlanná dermedek. A hangja veszélyesen halkan és mélyen csendül.
– Ha valaha még egyszer hozzám mersz érni, Nathan Hawkins, elintézem,
hogy ezentúl csak egy felszínsimító kormánya mögött ülve kerülj jégre.
Megértetted?
A nyelvembe harapok, mivel, bassza meg, annyira, de annyira meg
akarom csókolni. Kezét időközben a csípőjére tette, és olyan kibaszottul
szexi, amikor dühös rám.
– Megértettem.
– Már rég be kellett volna fejeznetek, úgyhogy elbasszátok az
időbeosztásomat. Terveim vannak estére, és ha nem húztok el a jégről, hogy
gyakorolhassak, el fogok késni!
– Miféle terveid?
Puffog egy sort, majd karját keresztbe teszi a mellkasa előtt.
– Semmi olyan, amihez bármi közöd is lenne.
– Hawkins! – kiáltja az edző, ismét a jég felé vonzva a figyelmemet. –
Fejezd már be!
– Vetek egy utolsó pillantást Anastasiára.
– Amúgy nagyon csinos vagy ma.
Kinyitja, majd becsukja a száját – erre aztán nem számított. Az arcára
kiülő harag kezd feloldódni, a tekintete meglágyul, aztán, mint egy
varázsütésre, egy fél pillanattal később az egész a semmibe vész.
– Ó, húzz a francba, Nathan! – kiáltja, majd elviharzik.

ÚGY ÉRZEM MAGAM, MINT valami nyomozó, ahogy próbálom kideríteni,

hová is megy este.
 – A zsaruk inkább zaklatónak neveznének, Nate – jegyzi meg Henry a
szoba túlsó végéből. Azon sem lennék meglepődve, ha ő tudná, Stas hová
megy – valószínűleg megkérdezte, a lány meg elmondta neki. Így
működnek kettejük közt a dolgok, nemde?
Előkapom a telefonomat, és abban reménykedem, most, hogy kimerítette
az edzés, majd megsajnál.

UBER RIBI

Hová mész este?

Ki vagy?

Tudod, hogy ki.

Azt hiszem téves szám, sajnálom.

Hmm.
Szerintem nem téves.
Valami buliba mész?

Elrabol pár motoros.

Jó nagyok.
Csupa bika.{**}

Remek filmes utalás.

Micsoda egy csitri.

Tudod mit, Hawkins? Ha még éjfél előtt

megtalálsz, akkor végre megdughatod a
„csinos kis számat”. És akkor majd nem
leszek olyan „követelőző, türelmetlen csitri”.
Áll az alku?
 Olyan jól fogsz kinézni
a farkammal a szádban.

Jó vadászatot!

Anastasiának remek érzéke van hozzá, hogyan is használja fel ellenem a

saját szavaimat, most azonban remek ösztönzést adott arra, hogy
megtaláljam.
A francba.
Henrynek igaza van – tényleg úgy hangzom, mint egy zaklató.
 Tizenötödik fejezet

ANASTASIA

JELEN PILLANATBAN KIMONDHATATLANUL ELÉGEDETT vagyok magammal.

Nate tíz percre van tőlem, miközben mindössze csak tizenöt perc van
vissza éjfélig. Egész este folyamatosan írogatott és nyomokért könyörgött,
hogy mégis hol vagyok. Én azonban nem adtam be a derekamat, mint ahogy
senki más sem, miután titoktartási esküt tetettem velük.
Minél több buliban jár, ahol nem vagyok ott, annál jobban haragszik
magára. Túl sok időt pocsékolt el a diákszövetségi bulik csekkolásával, ami
rontott az esélyein, most pedig csak várom, hogy teljenek a percek.
Még tizenkét perc.
Fogadom a bejövő videóhívást, és elmosolyodom, amikor morcos arca
betölti a képernyőmet.
– Ugye még L.A.-ben vagy?
– Tik-tak, Hawkins. Fogy az időd.
Kezével a hajába túr, majd legyőzötten sóhajt egyet.
– Ez a büntetésem, mi? Amiért egész héten minden nap elhúzódott az
edzés? Még mindig dühös vagy, ugye?
Felállok az ágyról és körbesétálok a szobában, miközben a telefont a
testemtől eltartva végig az arcára szegezem a tekintetemet.
– Mégis mit gondolsz?
– Hát persze, hogy még mindig dühös vagy. – Felsóhajt. – Tudom.
Körbesétálok a szoba széle mentén, és nézem, ahogy a felismerés
elárasztja az arcát.
– Tudnod kéne, hogy ne cseszegesd a jégen töltött időmet, Nathan.
Kilenc perc.
– A kibaszott szobámban vagy – mondja mindenféle érzelem nélkül. –
Mi a francért kellett körberohannom egész Maple Hillset, ha egyszer a
szobámban vagy?
– Senki sem mondta neked, hogy buli van nálatok? De fura.
– Meg fogom nyúzni őket.
 – De kár, hogy olyan távol vagy, és nem fogsz visszaérni éjfélre. –
Drámain felsóhajtok. Minden egyes másodpercét élvezem ennek. – Azt
hiszem, lemegyek, és keresek valaki mást, akinek adhatom a csitrit. Vigyázz
magadra az úton, Hawkins.
– Anastasia, vá…
Baromi könnyű volt meggyőzni Nate barátait, hogy szívassák meg egy
kicsit.

JJ

Kérnem kell egy szívességet.

Hazavágja majd Nathan estéjét.

Hallgatlak.

Előfordulhat, hogy említettem neki,

megtehet ezt-azt egy bizonyos testrészemmel
Olyan testrésszel, amivel nagyon akar
ezt-azt csinálni
De csakis akkor, ha még éjfél előtt
megtalál a campuson.

És hogyan jövök én a képbe?

Mit szólnál hozzá,

ha tartanátok egy bulit,
miután elmegy?
Amiről aztán csakis éjfél után
szerez tudomást

Ördögi vagy.
Benne vagyok
Éppen most írja a közös csetbe,
hogy nem akar-e valaki elmenni
 este szórakozni Imao

JJ és köztem furcsa partnerség alakult ki, aminek gyökere, hogy

mindketten előszeretettel megyünk Nathan idegeire. Az egész a múlt héten
kezdődött, amikor nem tudtam hová ülni. Nate távolról figyelt, és
gyakorlatilag levetkőztetett a tekintetével, úgyhogy eldöntöttem, kicsit
megszívatom.
Jaiden hagyta, hogy a térdére üljek, és viccelődve közölte, hogyha Nate
nem jelenik meg mellettem kilencven másodpercen belül, aznap este
minden piát ő fizet. Nate aztán huszonhét másodpercen belül ott termett.
Meg aztán ő volt az is, aki megakadályozta, hogy elmeneküljek a házból
az egész féltékenység-epizód után, és felvitt Henry szobájába, hogy ott
aludjam ki magam. Azt mondta, hogyha Nate az ő szobájában találna rám,
nem állna meg egy pillanatra, hogy használja az agyát, de a kölyöknek adna
egy esélyt, hogy megmagyarázza.
Mivel JJ olyan eszméletlen szerető – ezt ő mondta így, nem én –, Nathan
fenyegetésként tekint rá.
Jó móka volt Henry szobájában aludni. Tart egy női termékekkel –
samponnal, arctisztító kendővel, hajgumival és tamponnal – teli dobozt a
fürdőszobájában. Megkérdeztem tőle, hogy az egyik exe hagyta-e itt őket,
mire azt felelte, hogy nem, azokat ő maga vette minden egyes hölgy
számára, aki esetleg nála töltené az éjszakát. Biztosra akart menni, hogy a
lánynak minden a rendelkezésére álljon, amire csak szüksége lehet, főleg
már csak azért is, mert a nőknek sosincs saját zoknija.
Bárcsak lenne egy húgom, akit rávehetnék, hogy menjen feleségül
Henryhez, mert imádom a srácot.
Ahogy lemegyek a konyhába, hogy csatlakozzak a többiekhez, hallom,
ahogy tombol a buli. Kész csoda, hogy sikerült titokban tartaniuk. Egyszer
csak Mattie lép elém, kezében egy üveg pezsgővel.
– Három perc! – Robbie szétoszt pár műanyag poharat, amíg Mattie
kinyitja az üveget.
– Egy perc éjfélig! – mondja Henry az óráját figyelve.
Bár október van, a megmagyarázhatatlan izgalom és az óra folyamatos
bámulása miatt úgy érzem, mintha szilveszter lenne.
A konyhában csak úgy izzik a levegő, miközben a kis csapatunkat
leszámítva senkinek sincs fogalma róla, hogy mi is zajlik éppen. Ennek
örülök is, mivel az egész akkora ostobaság, de a srácok odáig vannak érte.
Úgy veszem észre, nagyon elegük van belőle, hogy Nate bármelyik csajt
megkaphatja, akit csak akar.
Három.
Kettő.
Egy.
A srácok ujjongani kezdenek, felhajtják a pezsgőt és lepacsiznak. A
vállamra egy súlyos kar nehezedik, mire felpillantok, és JJ vigyorgó
képével találom szembe magamat.
– Jó kis csapat vagyunk mi ketten, Allen. Nate úgy félpercnyire lehet.
Készen állsz a mókára?
Bobby és Kris egész este „Hawkins Őrségben” álltak, és titokban
küldözgették az infót, hogy éppen merre járnak, Nate meg mennyire ki van
akadva. Állítólag nem érdekli az ajánlatom – mindössze csak nem akarja,
hogy győzzek, mert akkor kibírhatatlan lennék.
Ami talán az egyetlen dolog, amiben valaha is egyetértettünk.
A bejárati ajtótól pont egyenesen ellátni a reggelizőpultig, ahová mind
összegyűltünk. Amikor Nate besétál az ajtón, az első dolog, amit tesz, hogy
megrázza a fejét, és végighordozza tekintetét az emberekkel teli helyiségen.
– Dühösnek tűnik – kuncogja Lola.
– Ja, az nekem szól – mondja JJ, ahogy egyetlen húzásra kiissza a
poharát, miközben képtelen letörölni a vigyort a képéről. – Ha nem reagálna
úgy, ahogy, akkor nem is szívatnám. Olyan baromira megkönnyíti az ember
dolgát.
Úgy döntök, Nate elébe megyek és félúton találkozom vele, részben
azért, mert tartok tőle, hogyha elér a konyhába, akkor megöli Jaident,
amikor is egy lány kilép elé és a dereka köré fonja a karját.
Nate meglepettnek tűnik – még nálunk is meglepettebbnek. Lola
hunyorogva előrehajol.
– Az Summer Castillo-West?
Summer a mi épületünkben lakik a Mézescsuporban dolgozó
barátunkkal, és jelen pillanatban éppen lábujjhegyre állva sugdos valamit
Nate fülébe, aki rám néz, és miután megereszt felém egy gunyoros
félmosolyt, kacsint egyet.
Megiszom a piám maradékát.
– Ja, Summer az.
Valami kellemetlen, forrón izzó érzés szalad végig a gerincem mentén,
bár nem ismerem fel, hogy mégis mi lehet. Semmi kedvem hozzá, hogy
ismét érezzem – a gyomromra is átterjed, ami bukfencet vet, ahogy
meglátom, amint Nathan megfogja Summer kezét és a lépcső felé vezeti őt.
Nem dühöt érzek, hanem annál valami mélyebbet. Kínkeserves és őrjítő,
és egészen lángra lobbant. Azt hiszem, féltékenység lehet. A francba!
JJ megvakargatja a tarkóját, miközben arcának lágy vonásain zavar
játszik. Támogatást várva a srácok felé pillant, de azok mind a poharukat
vizslatják és kerülik a tekintetét. JJ megköszörüli a torkát, majd ismét rám
pillant.
– Nate már elsőév óta vadássza a csajt, de az eddig sosem adta be a
derekát. Nekem, öhm, fogalmam sincs, mi a franc folyik itt most.
Ezzel ketten vagyunk.
Kétlem, hogy akárcsak egyszer is pislognék, amíg Nate és Summer fenn
vannak az emeleten. Nagyjából tíz perccel később végre kiszúrom a csajt a
lépcsőn, de egyedül van. Egyszerűen ismét csatlakozik a barátaihoz és
folytatja az ivást – nem úgy fest, mint aki éppen az imént zavart le egy
gyors menetet.
A lépcső felé tartva felötlik bennem, ez talán nem a legjobb ötlet. Hajt az
alkohol, a féltékenység, meg talán némi hitetlenkedés. Mégis mi a
legrosszabb, ami történhet?
Egy részem arra számít, hogy majd belé botlok, ahogy éppen a sliccét
felhúzva vagy valami hasonlóan undorító dolgot téve jön le a lépcsőn, de
nem így történik. Beütöm a kódot – ezúttal a helyeset –, mire a számlap
zölden felvillan.
Nate az ágyon ül, pont ott, ahol én is ültem korábban a videóhívásunk
alatt. Jelentősen vidámabbnak fest, mint amikor besétált az ajtón, ami
rögvest felhúz.
– Ez meg mégis mi a fasz volt? – kérdezem olyan nyugodtan, amennyire
csak tőlem telik, ami, jövök rá a hangomat hallva, egy cseppet sem nyugodt.
– Csak nem féltékeny vagy, Anastasia?
– Morcos vagyok. – Ahogy odamegyek hozzá, kihúzza magát ültében, a
szája pedig félmosolyra húzódik. – Tiszta idiótának tűntem miattad a
barátaink előtt.
Horkant egyet.
– Én megkörbefutkostam miattad a campust, miközben szó szerint végig
ott voltál, ahol akartam, hogy legyél. Most gondolj csak bele, én mekkora
idiótának érzem magam.
 – Megdugtál egy másik lányt az emeleten egy buliban, ahol én is ott
vagyok!
Feláll. Teste rögvest fölém tornyosul, kölnijének édes illatától minden
érzékem begőzöl. Kezét felém nyújtja és a fülem mögé tűri a hajamat, mit
sem törődve velem, ahogy megpróbálom félreütni a kezét.
– Hozzá sem értem. Megjött neki, és sürgősen ki kellett mennie a
mosdóba. Én meg csak ültem itt, és vártam, hogy felgyere és dühöngj
nekem egy sort. – Finoman megfogja az államat és végighúzza a
hüvelykujját az alsó ajkam mentén. – Kíváncsi voltam, hogyan is működik
ez az egész csak-semmi-féltékenység- dolog, amiről beszéltél.
– Én… – Bassza meg. – Nos, haragszom rád, Nathan.
– Helyes.
– Olyan kibaszottul haragszom.
– Tökéletes.
A szánk egymásnak feszül, őrülten, részegesen és kétségbeesetten
kifejezve a bennünk felgyülemlett szexuális frusztrációt. Nate megragadja a
combom hátulját és felkap, engedve, hogy a lábamat a dereka köré
kulcsoljam. A kezem a hajába csusszan, ahogy mindkettőnk teste azon
dolgozik, hogy a lehető legközelebb kerüljünk egymáshoz.
Nincs semmi romantikus a történésekben. A testem az övé és az ajtó
közé szorul, miközben nyelvünk egymás ellen küzd, ujjai pedig a
farpofámba mélyednek. Ajkamról megkínzott nyöszörgés szakad fel, ahogy
a csípőjét az enyémnek szorítja, és így érzem, hogy mennyire is kemény.
Száját végighúzva az állkapcsom mentén megharapdálja azt a bizonyos
pontot a fülem alatt, amibe az egész testem beleremeg.
– Mondd, azt akarod, hogy basszalak meg, Anastasia.
– Te mondd nekem. – A szavaim minden erejüket elvesztik, ahogy szív
egyet a nyakamon, aminek hála szó szerint nyögöm őket. Mielőtt
felfoghatnám, mi is történik, letesz az ágy szélére, leguggol előttem, és
leveszi a cipőmet.
Teljesen lenyűgöz, hogyan képes másodpercek alatt durvából gyengédbe
váltani. Amikor lekerül rólam a cipő, lábamat a fenekem alá temetem, és
nézem, ahogy feláll. Van egy pillanatnyi csend, amikor csak nézzük
egymást. A szívem még mindig zakatol, a vérem izzik a bőröm alatt, és
minden egyes porcikám hiperérzékeny.
Tekintete egyenesen az enyémbe mered, úgyhogy nem kerüli el a
figyelmemet a szemében felvillanó meglepetés, amikor az öve után nyúlok.
 – Szabad?
– Bassza meg, igen.
Segít nekem megszabadulni a ruháitól, amíg már nem marad rajta más,
csak a bokszere, mire ebben a szent pillanatban rádöbbenek, esély sincs rá,
hogy beférjen a számba, vagy, ha már itt tartunk, bárhová máshová.
Nate csak somolyog, amíg én ülök ott letaglózva. De aztán megrázom
magamat, mert nem szokásom feladni dolgokat, meg aztán nem fogom
megadni neki azt az örömet, hogy nekiállok ecsetelgetni, milyen hatalmas.
– Nemrégiben teszteltettem magamat, és minden rendben, de húzhatok
gumit, ha szeretnéd? – kérdezi, ahogy végighúzom a kezemet a combján.
Megrázom a fejemet, majd nézem, ahogy előveszi a farkát, megszorítja
annak tövét, és párszor végighúzza rajta a markát. Lehajol, és homlokon
puszil.
– Szólj, hogy álljak le, ha túl durva lennék, rendben?
Egyik kezével a tarkómat fogja, míg a másikkal felém irányítja kemény
farkát.
– Dugd ki a nyelved, bébi. – Teszem, amit mond, és, hatalmas és
azonnali örömére, kis köröket rajzolok vele a makkjára, érezve hódító, sós
ízét a nyelvemen. – Micsoda jó kislány.
Ajkamat a farka hegye köré helyezem és finoman szívok rajta egyet.
Rögvest elengedi a nyakamat és a hajamba fúrja a kezét.
– Baaasza meg, Stas.
Hangosan felnyög, mire abban a pillanatban elveszítem a képességemet,
hogy utasításokra várjak.
Kezemet a combja elejére helyezve előrehajolok, olyan mélyen véve őt a
számba, hogy a farkának hegye a torkomhoz ér, mire levegő után kezdek
kapkodni.
A szobában szitkok zápora visszhangzik. Nate másik keze is a hajamba
süpped a másik oldalon, ahogy átveszem az irányítást. Ujjaimat a töve köré
kulcsolom, és egy ütemben kezdem mozgatni a kezemet a számmal,
miközben nyögdécselek és fulladozom, és könnybe lábadt szemmel nézek
fel rá.
Nate hátradönti a fejét, hasizmai megfeszülnek, torkából mély, elégedett
nyögések törnek fel, ahogy előrenyomja a csípőjét, még mélyebbre tolva
magát a számba.
– Ez olyan kibaszott jó, bébi. Olyan kibaszott jó vagy.
 Mozdulatai egyre durvábbak és ügyetlenebbek, amiből tudom, milyen
közel van a beteljesüléshez, amikor pedig a szabad kezemmel megfogom a
golyóit, el is élvez.
– Ó, kibaszott baszás, Stassie. – Ahogy a teste görcsbe rándul, még
erősebben markolja a hajamat, én pedig mindent lenyelek, amit csak ad,
miközben a szemem továbbra is könnyezik, a torkom pedig kapar.
Hüvelykujjammal letörlöm a szám sarkát, majd lenyalom.
– Még mindig parancsolgatós kedvemben volnék – cukkolom. – És
türelmetlen is vagyok.
A nevetése mély, és olyan hatással van rám, amihez nem vagyok
hozzászokva. Az elégedett, orgazmus utáni ragyogástól kipirosodott az
arca, a szeme üvegesen és vadul csillog, olyan gyönyörűen fest.
– Hihetetlen vagy.
Nathan a karom alá nyúlva segít talpra állnom, majd ránt egyet a ruhám
pántján.
– Ennek le kell jönnie.
– Most akkor ki is a parancsolgatós? – Megfordulok, hogy le tudja hátul
húzni a zipzárat. Ajka a vállamhoz ér, össze-vissza csókolgat, ahogy
lehúzza a pántot, mire az anyag lehullik a padlóra.
Úgy érzem, mintha az egész testemet vad, zabolázatlan erő töltené meg.
Nate olyan visszafogott és lassú, szánt szándékkal kínoz engem, késlelteti
az elkerülhetetlen gyönyört. Amikor tenyere hátulról a mellemre simul és
ujjai közé csípi a mellbimbómat, ösztönösen hozzádörzsölöm a fenekemet.
– Kérd szépen! – suttogja a fülembe. – És akkor jól megbaszlak.
Minél többször mondja Nate, hogy kérjem szépen, annál közelebb
kerülök hozzá, hogy a képébe vágjam, bassza meg magát. Lesöpröm
magamról a testemet éppen felfedező kezét, aztán bemászok az ágy
közepére és nekidőlök a párnáknak. Egyik térdét a matracra helyezi, hogy
kövessen, de erre a mellkasának feszítem a lábamat, hogy visszatartsam.
– Állj csak oda az ágy végébe!
Zavartnak, de kíváncsinak tűnik, ahogy a szemét összehúzva az ágy
végéhez sétál. Az ujjaim a bugyim anyaga alá csusszannak, majd
leügyeskedem magamról a ruhadarabot.
Nathan szeme kikerekedik, amikor rádöbben, mire is készülök, majd
előrehajol, és megmarkolja az ágyat. Olyan szélesre tárom a lábamat,
amennyire csak bírom, tökéletes kilátást biztosítva neki az
elképzelhetetlenül nedves puncimra – így remekül látja majd, ahogy két
ujjamat magamba dugom.
– Mhmm, Nathan…
Leszámítva a kiáltásaimat és nyögéseimet, meg a Nate-ből egyszer-
egyszer feltörő „uram atyám!”-at, a nedves, cuppogós hang az egyetlen zaj
a szobában.
A farka ismét merev, büszkén meredezik előre az ágyékából, a csúcsán
egy csepp ondó csillan. Felváltva dörzsölgetem a csiklómat és mozgatom az
ujjaimat ki-be a vaginámban, miközben Nate úgy néz ki, mint aki mindjárt
felrobban.
Azt hiszem, erről az tehet, ahogy a nevét nyögdécselem, meg az, ahogy a
hátam ívbe hajlik, ahogy az ágyékomat a kezemnek feszítem.
– Kérd szépen! – cukkolom. – És akkor engedem, hogy megdugj.
– Gonosz egy nőszemély vagy – morogja az arcát dörzsölgetve. – Hadd
kényeztesselek, Stas.
A fiókhoz lép és kivesz belőle egy gumit, felszakítja a csomagolást, és
magára húzza. Lassan mászva felém elhelyezkedik a combom közt, majd
egy használaton kívüli párna felé nyúl, és utasít, hogy emeljem fel a
csípőmet, hogy a derekam alá tudja tenni.
Nem tudok arra koncentrálni, amit magammal kéne tennem, mert a
lábam közt térdel, a teste olyan, mintha valódi istenek faragták volna, a
farka pedig vastag, hosszú és merev.
– Szeretnéd, hogy megbasszalak, Anastasia?
– Igen. Igen, nagyon is.
Nathan fölém hajol, testsúlyát az egyik kezére helyezi, míg a másikkal
gyengéden tartja a fejemet. Kettőnk közé nyúlok és a farka végével
dörzsölgetni kezdem a csiklómat, mire mindkettőnket kiráz a hideg, majd
irányba állítom őt.
– Gyengéd leszek – mormolja, ahogy kedveskedve megbökdösi az
orromat az övével.
Fogamat az alsó ajkába mélyesztem, majd utána rögtön végighúzom
ugyanott a nyelvemet.
– Ne legyél gyengéd. Bassz meg úgy, mintha gyűlölnél.
 Tizenhatodik fejezet

NATHAN

MOSTANTÓL KEZDVE MINDEN EGYES alkalommal ez fog történni, amikor csak

kettesben vagyunk a szobámban?
Mármint nincs nekem ezzel semmi bajom, csak az egész túl jónak tűnik
ahhoz, hogy igaz legyen. Már hetek óta fantáziálgatok arról, milyen érzés is
lesz a meztelen Stassie fölött feküdni.
Már akkor az járt a fejemben, milyen érzés lenne megdugni, amikor
„gazdag ficsúr hokisztár”-nak nevezett, és kifejtette, mennyire leszarja a
hokit.
Már akkor sejtenem kellett volna, micsoda galibának is nézek elébe.
Fogalmam sincs, hogyan fogom ezt élve megúszni, mivel a fantáziám
közelébe sem ér a valóságnak. Amondó vagyok, hogy ezek után más nő
nem is fog kelleni, de most másra még csak nem is tudok gondolni, csakis
őrá.
Abban a pillanatban, hogy Summer odalépett elém, tudtam, Anastasia ki
lesz akadva. Jogosan hordott le azért, hogy korábban féltékenykedtem rá,
úgyhogy amikor váratlanul felkínálkozott az alkalom, hogy anélkül
akasszam a hóhért, hogy valóban visszautasítanám őt, nem szalaszthattam
el azt.
Tudom, hogy az egész hogyan festhetett a konyhából nézve. Láttam,
ahogy mindannyiuk arcára kiül a rémült döbbenet. A srácok tudják, hogy
már milyen régóta is cserkészem Summert, azonban most először egy
cseppet sem érdekelt a csaj. Igen, én is ledöbbentem. Csentem neki pár
tampont a Henry mosdókagylója alatti dobozból, aztán visszaküldtem a
földszintre.
Arra számítottam, hogy Anastasia tovább húzza majd. Summer éppen
csak, hogy leért a lépcső aljára, amikor Stassie már viharzott is felfelé.
Talán Rothwellt nem kedvelte annyira, mint engem, és igenis kedvel
engem, akkor is, ha ennek az ellenkezőjét állítja.
 Tökéletes, hogy végig itt volt, mivel most itt tarthatom fenn a szobámban
egész este, és kikefélhetem belőle a féltékenységet. Kedveskedve
megbököm az orrát a sajátommal.
– Gyengéd leszek.
Foga az alsó ajkamba harap, amivel meglep, majd nyelvével végigsimít
ugyanazon a ponton.
– Ne legyél gyengéd. Bassz meg úgy, mintha gyűlölnél.
Atya úr isten.
– Nem fogok úgy tenni, mintha gyűlölnélek, Anastasia.
Ficánkolni kezd alattam, ahogy kétségbeesetten kutat valami után, ami
tompíthatna a sajgáson. Szemét összehúzza, majd előrehajol, hogy az
orrunk összeérjen.
– Miért?
– Mert sosem lennék képes gyűlölni téged. – Kezemet a tarkójára
csúsztatom, hogy a száját az enyémnél tartsam, elnyomva hangos, elégedett
kiáltását, ahogy belé süppedek, lassan tágítva őt. – Úgy foglak megbaszni,
mintha ez a kis szűk punci az enyém lenne. Te pedig jó kislány módjára
fogod viselni, ugye?
Ezzel mindkettőnket úgy ledöbbentem, hogy szólni sem bírunk, és
egyedül ütemes lihegésünk és Anastasia halk nyögése hallatszik, amikor
megmozdítom a csípőmet. Rettentő nedves, és olyan kibaszott remekül
szorít, hogy nehéz elhinni, valaha is kénytelen leszek bármi mást csinálni.
Minden egyes csepp önuralmamra szükségem van, hogy mozdulatlan
maradjak és adjak neki időt hozzászokni az érzéshez – tudom, van olyan
parancsolgató, hogy majd szól, ha készen áll. Csak így, fölé görnyedve
döbbenek rá, mennyivel is nagyobb vagyok nála.
– Egyszerűen muszáj volt az egészet belém tömnöd, mi? Kibaszott
dicsekvő. – Ujjhegyét végighúzza a hátam mentén, miközben csípőjét
mozgatni kezdi. Több jelre nincs is szükségem – hátrahúzom az ágyékomat,
majd ismét előredöfök.
– Csak a felét. – Félárbócra eresztett szeme hirtelen felpattan, majd felül,
hogy le tudjon pillantani oda, ahol a testünk összekapcsolódik. – De
szerintem elbírsz többel is.
Hátrahúzódom, majd egészen addig előretolom a csípőmet, amíg
ellenállásba nem ütközöm. Anastasia körme a vállamba mar, háta pedig
ívbe hajlik, aminek hála a hasa az enyémnek feszül.
– Ó, édes istenem.
 – Olyan kibaszott jó vagy, Anastasia, olyan tökéletes a puncid. – Lábát a
csípőm köré kulcsolja, bokáját keresztbe teszi a derekamnál és megszorítja,
hogy egyhelyben, mélyen magában tartson.
– Nate – suttogja, mint egy imát –, ez olyan nagy. Tele vagyok. Ah.
Próbálja elérni, hogy szimplán a szavaitól elélvezzek, és bassza meg, ha
így folytatja, még sikerülhet is neki. A fejem a vállára hullik. Ajkamat a
kulcscsontjához érintem, aztán végigcsókolgatom a nyakát, mígnem a szánk
végre egymásnak nem feszül, nyelvünk és ajkunk kétségbeesetten
összecsap.
Egyik kezével a hajamat cibálja, míg a másikkal a hátamat karmolja.
Közel jár – érzem abból, ahogy alattam vonaglik, abból, ahogy a lélegzete
elakad, valahányszor csak a farkam vége a g-pontjához ér, abból, ahogy az
arcára kiül az extázis, ahogy még mélyebbre hatolok belé.
Elhúzom a kezemet a tarkójától és kettőnk közé csúsztatom, majd addig
dörzsölgetem a hüvelykujjammal azt a kis megduzzadt ideggócot, amíg az
egész teste ívbe nem hajlik, az állkapcsa pedig elernyed.
– Élvezz rá a farkamra, Stas. Adj bele mindent.
Az egész teste megfeszül, ahogy arcát a vállamnak szorítva a nevemet
kiáltja, a körmét pedig olyan mélyen a bőrömbe vájja, hogy meglepődnék,
ha nem serken ki a vérem. Miközben a puncija körülöttem pulzál, lelassítok,
ajkamat a homlokára nyomom, majd Stassie-t magammal húzva a hátamra
fordulok – a teste puhán és erőtlenül hever a mellkasomon, miközben a
farkam még mindig mélyen benne van.
– Ez azt… – lihegi. – Te aztán… Elélveztél?
– Még nem. Szeretném látni, ahogy meglovagolsz.
Az elmúlt egy hét összes zuhanyzásának első számú gondolata a felettem
ringatózó Stassie volt. Mióta csak hangosan kimondta, másra sem tudtam
gondolni. Abból, ahogy az arcomra nézve a szeme megcsillan, ajka pedig
hamiskás mosolyra húzódik, tudom, hogy nem semmi műsorra számíthatok.
Kihúzza magát ültében és lecsusszan a farkamon, amíg már minden
egyes centiméterem el nem tűnik benne. A lába közti zugra pillantok, oda,
ahol a testünk összeér, és látom, hogy ott már egy hajszálnyi hely sincs.
Egeeeek.
– Így? – kérdezi gyengéden, ahogy kisöpri haját az arcából. A csípőjét
megragadva bólintok, mivel képtelen vagyok tényleges szavakat formálni.
Csípőjét előrefeszítve ringatózni kezd, mire elakad a lélegzetem. – Vagy
inkább így?
 – Ja, bébi, pont így – mondom neki megfeszült hanggal.
Miután láttam őt korcsolyázni, tudom, hogy Stassie hajlékony. Úgyhogy
fogalmam sincs, miért is lepődök meg annyira, amikor a lábát oldalra
nyújtva lemegy spárgába.
– És ezzel mi a helyzet?
Se beszélni, se gondolkodni nem tudok. Még mélyebbre csusszanok
belé. Kibaszottul nem tudom, ez mégis miért vagy honnan jön, vagy hová
tart. Anastasia kezét a hasamra helyezi, felemeli, majd visszaereszti magát.
A gyönyör villáma hatalmas erővel csap belém, mire úgy megszorítom a
csípőjét, hogy annak nyomát még napokig viselni fogja.
– Elképesztő vagy, kibaszott elképesztő.
Csípőjének minden mozzanata tökéletes ütemet ver, én meg kezdem
elveszíteni a fejemet. Ahogy Stassie elereszti magát, én felfelé lökök a
csípőmmel, mire a feje hátrahajlik.
– Pont ott, igen, pont ott…
A mellkasomra zuhan és belemarkol a hajamba. Továbbra is egyszerre
ringatózik a döféseimmel, mire az egymásnak csapódó bőr örömteli hangja
tölti be a szobát, én pedig hirtelen rettentően örülök neki, hogy az ajtó
túloldalán éppen hangos buli zajlik.
Stassie teste tökéletes – erős és hajlékony, kerek, húsos seggel és méretes
mellekkel. Ez persze mind elhalványul amellett, hogy milyen kibaszott jó
érzés az, amikor átjárja az orgazmus.
– Elélvezel még egyszer a kedvemért, Anastasia? – cukkolom, ahogy a
lába remegni kezd, az ujjai pedig a húsomba vájnak.
Érthetetlenül motyog valamit az orra alatt, napbarnította bőre csillog a
hálószoba fényében, babahajai a homlokára tapadnak, arcára pedig
kimerült, kielégített kifejezés ül ki, ahogy minden egyes centiméteremet
úgy fogadja magába, mint egy kibaszott bajnok.
Karomat a dereka köré kulcsolom, hogy egyhelyben tartsam őt,
miközben a másik kezemet egymásba illeszkedő testünk közé csúsztatom.
Ujjaimmal finoman dörzsölgetni kezdem a csiklóját, mire darabjaira hullik.
Igazán díjat érdemelnék azért, hogy nem élvezek el ebben a szent
pillanatban, mivel az egész teste megfeszül – amire pár pillanattal korábban
még azt mondtam volna, hogy lehetetlen. Remeg, a csípője vadul mozog,
ahogy a nevemet kiáltva meglovagolja orgazmusának hullámát.
– Kész démon vagy. – Fentebb tornászva magát ajkát az enyémre
tapasztja, miközben testünk továbbra is a lehető legjobb módon egymásba
kapaszkodik. – Egy valódi, nyavalyás démon.
– Sosem gondoltam volna, hogy olyasvalaki vagy, aki felad dolgokat,
Allen. – A füle mögé tűröm az arcába lógó haját, majd a kezembe veszem
arcát. Vetek rá még egy pillantást. Az arca kipirult, ajka pedig lomha
mosolyra húzódik, ahogy fejét oldalra fordítva csókot nyom a tenyerembe.
– Olyan kibaszott gyönyörű vagy, ugye tudod?
– Már így is kefélsz, Hawkins, nem kell az egómat is simogatnod.
Na, tessék.
Az én orgazmus utáni, engedelmes csajszim oda, a megszokott,
nagyképű énje pedig visszatért. Rácsapok egyet a seggére, majd ismét a
hátára fordítom. Kihúzom belőle a farkamat, majd csalódott nyöszörgését és
– ahogy a hasára fordítom – meglepett sikkantását hallva felkuncogok.
– Nem megy megint – nyögdécsel. – Egyszerűen nem.
Addig rángatom a csípőjét, amíg a feneke a levegőbe nem emelkedik, és
ez az a látvány, amiről mostantól kezdve minden éjszaka álmodni fogok.
– Abba akarod hagyni? – Vet rám egy pillantást a válla fölött és
megrázza a fejét. – Helyes, akkor kapaszkodj az ágyba.
Kezét felemelve belekapaszkodik az ágyam háttámlájának rácsaiba,
miközben fejét az egyik párnán nyugtatva próbálja nézni, ahogy
elhelyezkedem mögötte.
Őszintén kétlem, hogy valaha is lettem volna már ennyire merev.
Fel-le dörzsölgetem a farkamat, és külön ügyelek rá, hogy elegendő
figyelmet fordítsak túlérzékeny csiklójára, mire kirázza a hideg. Amikor
már türelmetlenül nyöszörög, végre a nyílásához irányítom magamat és
ismét belé hatolok.
Csípőjét hátrafeszítve felel minden egyes lökésemre, a feneke nekem
csapódik, aminek hála még keményebben tudom döngetni. A kezem
tökéletesen illik a dereka ívére, és amilyen hangokat kiad, tudom, hogy nem
fogom sokáig bírni így.
– Megmondtam neked, hogy úgy meg fogom dugni ezt a puncit, mintha
az enyém lenne, Anastasia, mert kibaszottul az enyém is.
– Nathan… – Nyögdécsel, de még így is képes beszólogatni. – Csak az
álmaidban.
– Engedd el az ágyat. – Az elégedettség ott pezseg a bőröm alatt, ahogy
rögvest engedelmeskedik nekem, és most az egyszer azt teszi, amit
mondanak neki. Hátát a mellkasomhoz vonva – közelebb akarom őt tudni
magamhoz, közelebb kell, hogy legyen hozzám –, nyelvemet végighúzom
vállának íve mentén, megízlelve a bőrét fedő, sós párát.
Egyik kezemet felcsúsztatom a testén és megragadom a mellét, míg a
másikat a lába közé dugom – érzem, ahogy a farkam ki-be jár belőle ahogy
vad ütemet tartva rugózik az ágyékomon. Egész testében remeg, a mellkasa
hullámzik, a puncija lüktet körülöttem.
– Ez túl sok, Nate. Túl jó, nem megy.
– Ne add fel, Anastasia. – Ujjaimmal lassan cirógatom a csiklóját,
határozottan és visszafogottan, mire érzem, hogy már közel jár. Száját felém
nyújtja, csípője rángatózik és az enyémnek feszül, a szeme fennakad.
Számat az övére tapasztom, ahogy felsikolt, és olyan kibaszottul
megszorítja a farkamat, hogy képtelen vagyok visszafogni magamat és
beleélvezek a gumiba.
Olyan érzés, mintha tűz járná át az egész testemet, felemésztve és
körbeölelve, mintha a lángok megfullasztanának. Még jóval azután is
rángatózom benne, hogy mozdulatlanná dermedünk, miközben minden
porcikámat átjárja a gyönyör.
– Na, ez jobb volt, mint a gyűlöletszex? – morgom, ahogy a vállára
hajtom a homlokomat.
Anastasia felkacag, miközben teste ficánkolni kezd a karjaim közt.
– Ó. Édes. Istenem. Fogd be, Nathan.

AZ EMBEREKKEL TELI HÁZ hátulütője – mármint azon túl, hogy a ház

emberekkel van tele –, hogy igencsak megnehezíti a settenkedést.
Miután végre sikerül meggyőznöm magamat, hogy csusszanjak ki
belőle, megszabadulok a gumitól és felhúzok egy melegítőnadrágot.
Anastasia rám pillant az ágyból, majd összeráncolja orrát, ahogy rájön,
küldetésre indulok.
– Az összes csontomat megolvasztottad – mondja Anastasia. Meztelenül
fekszik az ágyamon, a hasa meg-megrándul, ahogy mély lélegzeteket vesz.
Elképesztően fest. Az imént történtek után hihetetlen, de a farkam
érdeklődve megrándul, de hogyha most felvetem, hogy nyomjunk le még
egy kört, Stas tuti végez velem. Érdeklődve figyeli, ahogy átszelem a szobát
az ajtó irányába. – Hová mész?
A morcos képével mit sem törődve csókot nyomok a homlokára és
ráhúzom a takarót.
 – Most ki fogom nyitni azt az ajtót. Meg akarod kockáztatni, hogy, bárki
is álljon mögötte, lásson téged totál csupaszon? – Megrántja a vállát. –
Csenek pár izét Henrytől. Mindjárt jövök.
Henry a ma este bajnoka, és azt hiszem, holnap útba kell majd ejtenem a
Targetet, hogy vegyek egy csomó csajos szarságot. Beütöm a nullákat, aztán
beszambázok az ajtón, mire szembesülök életem legnagyobb döbbenetével,
mivel Henry egy szál bokszerben smárol egy félmeztelen csajjal az ágyán.
– Ó, a francba! – kiáltok fel, letakarva a szememet. – Bocsi, haver,
bassza meg, kell ez az izével teli doboz a fürdődből. Bocsánat…
– Daisy – mondja a rejtélyes lány.
Kezemet a szemem előtt tartva megindulok a fürdő felé, becsukom
magam mögött az ajtót, és rögvest meg is találom azt, amire szükségem
van. Lopok egy kis tusfürdőt, sampont, balzsamot, egy hajgumit, és egy
hajkefét. Aztán vetve egy utolsó pillantást a készletre kikapok egy pár
zoknit is. A zsákmányt egyik kezemben egyensúlyozva, míg a másikkal a
szememet takarom, visszamerészkedem oda, aminek igazán a senki
földjének kéne lennie.
– Elment a csaj. Elveheted a kezedet – mondja Henry mindenféle
érzelem nélkül.
– Bocsi, kölyök. Nem gondoltam volna, hogy idefenn leszel. Ki volt a
lány?
– Csak valaki, akit ismerek. Briar húga. – Felsóhajt, mire rettentő
bűntudatot érzek. – Legközelebb, ha csaj lesz nálad, kapi, ne hagyd őt
magára, vagy elrabolom.
Nagyszerű.
– Valószínűleg sikerülne is, haver. Nem fogok visszajönni, ígérem. Menj,
keresd meg a csajodat.
Amikor visszatérek a szobámba, Anastasia pont ott van, ahol hagytam őt.
– Éppen most sikerült véletlen elrontanom Henry mókáját. Többet nem
állhatsz szóba vele, Allen. Azt mondta, hogyha magadra hagylak, elrabol.
Még azután is nevet, hogy betettem a szajrét a fürdőbe és az ágyhoz
visszatérve felkapom őt.
– Menne is neki, ugye tudod. Van neki az a rejtélyes-de-cuki sármja.
Hát hogy ne tudnám. A nők odáig vannak Henryért. Beállítom a zuhanyt
a megfelelő erőre és hőmérsékletre, Anastasiával együtt beállok alá, majd
óvatosan leteszem őt. A sampon után nyúlok, mire puffogni kezd.
– Nathan, egyedül is megy.
 – Ugyan miért csinálnád te, ha egyszer én is itt vagyok, hogy
megcsináljam helyetted? – Nem küzd ellenem, ahogy ujjaimmal
módszeresen végigmasszírozom a haját, minden egyes tincset alaposan
besamponozva, majd leöblítve.
Ujjaim a vállára siklanak, mire teste elernyed és elégedetten felsóhajtva a
mellkasomnak dől. Itt olyan csöndes és békés, erős kontrasztot alkotva a
korábbiakkal – nos, legalábbis addig, amíg a kezembe nem veszem a
hajbalzsamos flakont, és hunyorogva nem vetek egy pillantás a
hangyafasznyi betűkkel írt szövegre.
– Ez meg hová a francba megy?
Anastasia kétrét görnyed a nevetéstől.
– A hajvégekre.
Tetőtől talpig lecsutakolom, amikor pedig végeztünk, belecsavarom a
legnagyobb, legbolyhosabb törülközőmbe. Stassie gyorsabban vált békés és
passzívból morcosba, mint bárki más, akit ismerek, de abból, ahogy a
mellkasomhoz bújik, ezt nem is sejtené az ember.
Kikapok egy Titans-pólót a fiókomból a számára és áthúzom a fején,
majd én is felveszek egy bokszert, mielőtt befektetem az ágyba és mellé
mászok.
Az ajtón túl tomboló buli nem is érdekelhetne ennél kevésbé. Lenyomom
a villanyt és elhelyezkedem mellette, a karomat a dereka köré fonom, mire
ő meg rögvest közelebb húzódik hozzám. Testét az enyémre fekteti, és
szinte azonnal elalszik, finom horkantásai a mellkasomat cirógatják.
Ahelyett, hogy én is elaludnék, csak fekszem a sötétben és hallgatom
lélegzeteit, miközben próbálok kiötölni egy tervet, amivel rávehetném,
hogy senki mással nem vágyjon ilyesmire.
És abszolút semmi nem jut az eszembe.
 Tizenhetedik fejezet

ANASTASIA

NEHÉZ ÉLETED LEGESLEGJOBB SZEXÉNEK örvendezni, amikor a srác, akinek

az köszönhető, elképzelhetetlenül idegesítő.
– Nézz a nyakamra, Nathan! – füstölgök, amikor a zuhanyból kilépve
megpillantom a tükörképemet. Tegnap este eszembe se jutott, hogy
csekkoljam, de a szívásnyomok most reggelre baromi látványosak és
csúnyák lettek, szinte leugranak a nyakamról. – Úgy nézek ki, mint akit
megtámadott egy piócaraj! Ki vagy te? A kibaszott Drakula?
– Majd veszek neked egy sálat, amikor beugrom a Targetbe – mondja
nemtörődöm hangon, ahogy szemügyre veszi a mesterművét. A tükörben
látom az arcán megvillanó, félreismerhetetlen büszkeséget. – Ne legyél már
ilyen drámakirálynő.
– Ne legyek drámakirálynő? Ha a kezembe adsz egy sálat, én esküszöm,
megfojtalak vele – vágok vissza, ahogy letekerem magamról a törülközőt,
hogy megszárítkozzak. – Gyerekeknek tartok órát ma reggel. Tudod, hogy
mit vesznek észre a gyerekek? Kibaszottul mindent.
– Ahhoz képest, hogy milyen kicsi és cuki vagy, rengeteg harag rejtőzik
benned – cukkol, majd csókot nyom a nyakamon lévő, ronda sebekre.
– Gyűlöllek.
– Dehogy gyűlölsz. – Keze a csupasz hasamra csúszik, majd a testemet
az övéhez vonja. A bicepszéről lógó törülköző egy cseppet sem rejti el,
hogy mennyire is izgatja annak a gondolata, hogy ne menjek be dolgozni. A
hangja mély és sötét, ahogy a fülembe suttog: – Megint kívánlak.
– Mhmm. Érzem.
– Mondj fel, hogy visszamehessünk az ágyba.
Miért nedvesedem be két aprócska szótól?
Miért merengtem el azon egy fél pillanatra, hogy felmondjak?
Ilyen az, amikor megfarokbűvölik az embert?
– Nem csücsül ott mindenkinek apuci pénze a számláján, Hawkins –
mondom neki észhez térve, ahogy az orrom alatt szitkozódva kicsusszanok
a karjai közül.
Még akkor is motyogva arról fenyegetőzöm, hogy legközelebb majd én
szívogatom össze őt, amikor beterel a kocsijába – ő meg még mindig úgy
vigyorog, mint a vadalma.
A tegnap este nem semmi volt. Nem tudom, hogy az egész felgyülemlett
szexuális frusztráció, vagy a játszma izgalma tehetett-e róla, de a pasas
tudja, hogyan használja a farkát a nagyobb jó érdekében.
Nem hiszem, hogy aludtam volna. Valószínűbb, hogy egyszerűen
kidőltem az az okozta kimerültségtől, hogy ilyen jól megkeféltek. Ma
reggel, amikor a zuhanykabinba lépve említettem Nate-nek a lábam közt
lüktető, tompa fájdalmat, ő megkérdezte, adhat-e rá gyógypuszit.
Aztán adott. Kétszer is.
– Szeretnéd, hogy felmenjek? – kérdezi, ahogy leparkol az épületemnél,
hogy át tudjak öltözni munka előtt.
Megrázom a fejemet.
– Csak elterelnéd a figyelmemet. Gyors leszek.
Az igazi okom az, hogy semmi energiám lerendezni Aaron reakcióját
arra, ahogy megjelenek Nate-oldalán, a nyakamon szívásnyomokkal.
Szerencsére Aaron még alszik, amikor belépek a lakásba. A
hálószobámba érve eldöntöm, hogy ma csakis a garbónyak az elfogadható
öltözet. Amint kellőképpen eltakartam a nyakamon lévő ocsmányságokat,
elindulok vissza le Nate-hez.
– Én képtelen lennék koncentrálni, ha te lennél a korcsolyaoktatóm. – A
központi konzol felett átnyúlva Nate a combomra teszi a kezét, és ujjaival
egészen a Simone pályájáig mintákat rajzolgat a bőrömre. Amikor végre
megállunk a pálya előtt, reménykedő képpel fordul felém. – Nézhetem,
ahogy tanítasz?
– Szó sem lehet róla – mondom, ahogy kipattanok a kocsiból és
megragadom a táskámat. – Köszi a fuvart!
– Stassie! – kiált utánam, ahogy már éppen csuknám az ajtót. – Később
találkozhatnánk?
Kihúzom a táskámból a határidőnaplómat és október 23-ához lapozok.
Munka, tanulás, edzés, vacsora.
– Nem, sajnálom. Elfoglalt vagyok. Szia, Nate!
– Stas! – kiáltja megint, mire megtorpanok. – Mi a helyzet a holnappal?
A tekintetem végigsiklik október 24-én.
 – Nem, programom van. Mennem kell, és ha megint utánam kiáltasz,
belerúgok a kocsidba. Nem késhetek el, szia!
Még be sem léptem az ajtón, amikor a telefonom már vibrálni kezd a
zsebemben.

NATE

Hétfő?

Elfoglalt vagyok.

Kedd?

Elfoglalt vagyok

Szerda? Totál kikészítesz, Allen.

Meccsetek lesz Arizonában.

Faszom.
Ezt meg honnan tudod?

Lola – a hokitudós – Mitchelltől

Csütörtök? Utánunk lesz

edzésetek. Megvárlak?

Csütörtökön el kell mennem a plázába

halloweeni jelmezt venni.

Dettó.
Furcsa egybeesés.
Menjünk együtt.
 ;) Persze.

Furcsa egybeesés, a seggem.

A kicsik extra izgatottnak tűnnek ma, úgyhogy mire leülök ebédelni, már
totál le vagyok fáradva. Éppen próbálom eldönteni, mit is egyek, amikor a
telóm rezegni kezd az asztalon, a képernyőn pedig felvillan Nate neve.

NATE

Elmehetek érted munka után?

Semmi szükség rá, majd hívok egy Ubert.

Ennek semmi értelme.

Hadd menjek el érted.

Neked nincs semmi értelmed.

Csakis azért, mert szétkefélted az agyamat.

Ffs

3?

Ja. Ne késs el!

Egyenesen haza kell vinned.

Semmi rosszalkodás.
Cserkészbecsület szavamra.

Lehetetlen, hogy te valaha is

cserkész lettél volna.
 Pedig voltam, csak kirúgtak.

Miért?

Véletlen felgyújtottam Robbie-t,

amikor 8 évesek voltunk

Ahogy ígérte, amikor pontban három órakor kilépek az épületből, ő ott

vár rám a parkolóban.
– Hé, te kis piromán – cukkolom, ahogy beszállok az anyósülésre.
Odahajol hozzám, a kezébe veszi az arcomat, és egy lábujj-görbítő csókkal
köszönt, amitől az egész testemen végigfut a hideg.
Igyekszem nem túlgondolni a dolgot. Azt egy cseppet sem venném fel,
ha Ryan csókolna meg, és ez a pasi meg mocskos dolgokat művelt a
testemmel tegnap este… és ma reggel. Valószínűleg nem kéne, hogy egy kis
csókon aggódjak.
– Hali – csiripeli, ahogy beindítja a kocsit és kigurul a parkolóból. – Ha
már pirománkodásról van szó, add csak oda a határidőnaplódat, Allen.
A mellkasomhoz szorítom a táskámat és félrelököm a felém közeledő
kezét.
– Dehogy adom. Mégis, hogy vagy képes egyáltalán viccelni ezzel?
– Úgy, hogy az az izé tönkreteszi a hetemet. Miért vagy ilyen elfoglalt? –
Kezét a combomra helyezi, egy pillanatra elterelve a figyelmemet. – Mégis
mit művelsz, ami miatt nem jut rám időd?
A comb-fogdosással elbírok. Amivel azonban nem bírok el, az a
mintarajzolgatás, meg az, hogy néha-néha megszorítja a lábamat. Attól
aztán üvölteni kezd a vaginám, és nem hiszem, hogy a csajszi elbírna annak
a következményeivel, hogy kikapós kis ribi legyen… már megint.
– Nem is tudom, Nate. Talán tanulok? Edzek, hogy beteljesíthessem az
álmomat, és bekerüljek az olimpiai korcsolyacsapatba? Házimunkát
végzek? Főzök? Dolgozom? – Ujjai játékosan a combomba mélyednek,
mire ficánkolni kezdek ültömben. – Majd edzés előtt vagy után láthatsz, és
a csütörtök estém szabad, általában akkor van időm nu… akkor van időm a
barátaimra.
Ne mondd azt, hogy „numerákra”, Stassie.
 – Azt hiszem, ha mindez arról szól, hogy segítsek elérni életed nagy
álmát, képes leszek megtalálni a módját, hogy beletörődjek a dologba.
Mikor kezdted ennyire részletesen megtervezni az életedet?
– Amikor úgy kilenc voltam.
– Kilenc?! – köpködi. – Komolyan egy színkódolt határidőnaplóval
mászkáló kilencéves voltál?
– Nem egészen. – Nehéz eldönteni, mikor kezdje az ember adagolni az
életének részleteit egy barátságban. Nem titok, és nem is szégyellem, de
akkor is. – Elmagyarázhatom, ha szeretnéd, de talán egy kicsit mélyre menő
így szombat délután.
Megint megszorítja a combomat, és felém pillant, ahogy megállunk egy
stop-táblánál. Bátorítón biccent nekem egyet.
– Jól megy a mélyre hatolás. – Összeszorítja a szemét. – Nem úgy
értettem.
Hidd el, tudom, de az egy nagyon, nagyon más beszélgetés.
Összpontosíts, Anastasia.
– Oké, szóval mindig is tudtam, hogy örökbe fogadtak. A szüleim
rettentő szeretetteljes emberek. Mindig is a legjobbat akarták nekem. – Jó
kezdet. – Minden egyes szakkörre beírattak, mert a lehető legjobb
lehetőségeket akarták megadni nekem. Elkezdtem korcsolyázni, és nagyon
jó voltam benne, aztán egyre csak jobb lettem, amíg végül valaki rá nem
jött, hogy aha, a csaj műkorcsolyázó.
A kezemet bámulom, miközben a körmöm szélét csipkedem.
– A szüleim minden egyes nap elmondták nekem, mennyire büszkék
rám. Hogy sztár leszek, híres korcsolyázó, olimpiai bajnok.
Nate gyengéden dörzsölgetni kezdi a combomat.
– Ez elég soknak hangzik egy kisgyerek számára.
– Végig fullasztó nyomást éreztem, amiről most már felnőtt fejjel tudom,
hogy súlyos szorongás volt, de annyira imádtam korcsolyázni, és a lehető
legjobb formámat akartam nyújtani a szüleim kedvéért. – Összefűzi az
ujjainkat. – Azt hittem, ha elbukom, többé már nem fogok kelleni nekik.
– Ó, Stas.
– Felnőttként belegondolva látom, hogy hülyeség volt, mert annyira
nagyon szeretnek. De rettegtem tőle, ha nem leszek elég ügyes a kedvükért,
el fognak taszítani maguktól, és ennek az egésznek heves mánia lett a vége.
Egy szót sem szól, amit nagyra értékelek.
 – Nem tudtam elmagyarázni, mit is érzek, és folyton dühös és frusztrált
lettem, úgyhogy a szüleim elvittek terápiára. Erre jó okuk volt: kezdtem
kész rémálommá válni. Dr. Andrews megtanította, hogyan fejezzem ki az
érzéseimet.
– És a határidőnapló?
– Terápiás foglalkozásként indult. Úgy éreztem, nincs hatalmam az
életem felett, ami hihetetlennek hangzik egy ilyen kicsi gyerek esetében.
Minden vasárnap este le kellett ülnöm a szüleimmel, és leírnom, miket kell
megtennem azon a héten.
– Okos.
– Három kategória volt. Az, amit meg kell tennem, az, amit szeretnék
megtenni, ha lesz rá időm, és az, amit meg fogok tenni magamért, aminek
semmi köze a sulihoz és a korcsolyához.
Feszélyezve mocorogni kezdek az ülésen, mivel kétségtelen, hogy ezen a
ponton már kezdek túlzásba esni azt illetően, hogy mennyit is osztok meg a
múltammal kapcsolatban, de Nate mindössze csak felém pillant és bólint,
biztatva, hogy mondjam tovább.
– Kiskoromban csak egy csillogó matricákkal kidekorált ilyen kis
táblázat volt. Úgy éreztem magamat tőle, mintha mindenre képes lennék,
anélkül, hogy összezuhannék, és ahogy telt az idő és egyre nagyobb lettem,
a táblázat átalakult a határidőnaplóvá.
– Szóval…
– Kérlek, ne kérdezd meg, hogy ismerem-e a biológiai szüleimet – vágok
a szavába. – Tökéletesen boldog vagyok a szüleimmel, és semmi szükségét
nem érzem annak, hogy felhánytorgassam a múltamat.
– Nem is akartam megkérdezni, Stassie. – A kezemet az ajkához emeli,
és csókot nyom a bütykeimre. – Azt akartam megkérdezni, hogy azoknak a
nevetségesen pozitív idézeteknek, amiket folyton kiposztolsz, a terápiához
van-e valami köze, vagy csak igyekszel abba a hitbe ringatni mindenkit,
hogy nem te vagy a leglobbanékonyabb, legparancsolgatóbb, legrémisztőbb
nőszemély, akivel valaha is találkoztak?
– Már elnézést! Se lobbanékony, se parancsolgató nem vagyok.
Döbbent arcomat látva felkacag, és megint megpuszilja a kezemet.
– Attól tartok, a bizonyítékok nagyon is engem igazolnak. – Végre
elérünk az épületemig, ahol Nate talál egy parkolót a megszokott, „csak
kidoblak”- ponttól kicsit távolabb. – Köszönöm, hogy elmondtad ezt
nekem!
 – Köszönöm, hogy meghallgattad. Tudom, hogy egy kicsit… sok volt.
– Elbírok a sokkal. Amúgy is szívesen hallgatom, hogyan működik az
agyad. Fontos számomra, hogy támogatni tudjam a barátaimat, és ebben
segít, ha tudok ilyesmikről, asszem. – Már mondanék valamit, de Nathan
erre a számra teszi hatalmas kezét. – Ne mondd azt, hogy nem vagyunk
barátok. Igenis azok vagyunk.
Finoman beleharapok a tenyerébe, mire kacagva elkapja a kezét.
– Nem azt akartam mondani. – Vet felém egy szkeptikus pillantást. –
Oké, nem csak azt akartam mondani. Hanem azt, hogy a barátaid nem kis
energiát fektettek abba, hogy meggyőzzenek arról, jó srác vagy, úgyhogy
bármit is művelsz, működik.
Szája széles, önelégült vigyorra húzódik.
– Csak nem éppen most ismerted be, hogy jó ember vagyok? Csak nem,
hogy éppen… bókoltál nekem?
– Ó, édes Istenem. Már itt sem vagyok. Köszi a fuvart.
Nate nem hagyja, hogy elmenjek. Helyette áthajol a konzol fölött és a
szuszt is kicsókolja belőlem.
Én meg hagyom neki. Egy jó húsz percen keresztül.
Az egész rövid lift-utat azzal töltöm, hogy igyekszem rendezni a
képemet, mert sosem tűnök ilyen vidámnak meló után. Amikor belépek a
lakásba, Aaron és Lola is otthon vannak, és, mint általában, éppen valami
sületlenségről vitáznak.
Ahogy Aaron észrevesz engem, és rögvest vet felém egy furcsa
pillantást, az idegességem az egekbe szökik. Ledobom a táskámat a földre,
majd egy pohár után nyúlok, hogy igyak egy kicsit.
– Helló.
A köszönést elengedve a füle mellett Aaron megindul felém, majd
ujjával kicsit félrehúzza a nyakamat takaró anyagot. Ez az apró mozdulat
döbbent rá, hogy az lecsúszott. Bassza meg.
– Meg kell mondanod Rothwellnek, hogy legközelebb csak akkor
engeded a közeledbe, ha előbb eszik egy jót, Stas. – Horkant egyet. – Úgy
festesz, mint egy trampli. Nem vagyok hajlandó jégre menni veled a
körzetin ezekkel a nyakadon.
– Szállj le a csaj farkáról, Jéghercegnő – kiáltja neki oda Lo a kanapéról.
– Ne legyél kis ribi, amiért neked nincs kit ágyba vinned, Stassie meg végre
átéli a hokimámort.
 – Hokimámor? – Tekintetét eszeveszetten járatja kettőnk közt, mire
összeszorul a szívem. – Nate Hawkinsszal kefélsz, mi?
Lola szeme elkerekedik, ahogy rádöbben, micsoda hibát vétett.
– Semmi közöd hozzá. – Valóban semmi köze hozzá. Felnőtt nő vagyok
és azt teszem, amit csak akarok, de ettől függetlenül tudom, hogy Aaron
mindjárt kioszt, ami rettegéssel tölt el. Az évek alatt megtanultam, hogy az
Aaronnel való csaták közül melyikeket tudom megnyerni. Azok, amiknél
már alapból eldöntötte, hogy utál valakit, esélytelenek. – Engedd el.
– Miért hozol ilyen kibaszott borzalmas döntéseket. Jézusom. Mintha
nem is tisztel…
– Fejezd csak be azt a mondatot – morogja Lo, ahogy odaviharzik
hozzánk. – Kibaszottul fejezd csak be, Carlisle. Fejezd be, és aztán
meglátod, én milyen döntéseket hozok.
Aaron puffog és a szemét forgatja, majd eltrappol a hálója felé,
miközben motyog a bajsza alatt valamit arról, hogy milyen is nőkkel együtt
élni.
Amint becsapódik szobájának ajtaja, Lo rám veti magát és
csontropogtató ölelésben részesít.
– Sajnálomsajnálomsajnálomsajnálom.
– Mhm. Fogod is, Mitchell.

ELÉRKEZIK A CSÜTÖRTÖK, ÉS ÖT nappal azután, hogy Aaron nekiállt

duzzogni, kijelenthetem, hogy még mindig duzzog. Amióta csak hazaértem
a melóból szombaton, alig szólt hozzám két szót, amivel nekem nincs is
bajom, csak elég jeges tőle a hangulat a lakásban.
Én lefoglaltam magamat, és némi „határidőnapló-mágiát” – én már csak
így hívom – követően még sikerült is előredolgoznom, és vasárnapig
felszabadítanom magamat.
– Tedd el a telefont! – Henry anélkül vakkantja oda nekem parancsát,
hogy egyáltalán felnézne a vázlatfüzetéből. – Vagy megint elveszem.
Vonakodva bár, de engedelmeskedem, és visszacsúsztatom a telefont a
zsebembe. Henry egész héten a tanulótársam volt – mellém telepedett, hogy
ne legyek egyedül, és elvette a telefonomat, valahányszor csak elterelték a
figyelmemet az egyes idegesítő hokijátékosoktól érkező üzenetek.
Hokijátékosok, többes számban, mivel JJ többet írogat, mint bárki más.
 Eddig Henry maga semmit sem tanult – állítja, hogy szereti az utolsó
pillanatig húzni az időt, hogy aztán feszülten, a rá váró pusztulás súlya alatt
görnyedezve tanulhasson, de rajzolt nekem egy zsiráfot, ami kedves volt
tőle.
Már majdnem végzek a feladatommal, amikor meghallom, ahogy Henry
ceruzája a könyvtári asztalunknak ütődik.
– Ugye tudod, hogy Nathan sosem hagyna magadra?
– Huh?
– Tegnap. Azt mondtad, hogy szívesen belém szeretnél, mert én nem
hagynálak el. Nathan se tenne így.
Mint az történik a Henryvel való beszélgetések nagyjának esetében, a
szavai most is letaglóznak, amire bizonyítékul szolgál a fulladozó kacaj,
ami elhagyja az ajkamat.
– Csak egy vicc volt, Hen.
Egy mályvacukorral megszórt forró csokiért cserébe Henry tegnap
részletesen megosztotta velem, hogyan is fogja elérni, hogy belé szeressek,
ha Nate még egyszer megakadályozza, hogy ágyba vigyen valakit.
Természetesen az azonnali reakcióm az volt, hogy közöltem vele, ezer
örömmel beleszeretnék, majd botor módon hozzátettem, ő aztán soha a
büdös életben nem hagyna magamra, úgyhogy csak szóljon, ha ez
bekövetkezne. Láthatóan azóta is ez járt az eszében.
– Nekem nem kell hazudnod, Anastasia. Egy hozzád hasonló, kedves
lány nem ok nélkül szingli – nem kell beszélned róla, csak szerettem volna,
hogy tudd, nem hagyna magadra. – Mindezt olyan heves őszinteséggel
mondja, hogy majdnem elsírom magamat. – Engem sem hagyott soha
magára, pedig én csak a barátja vagyok. Téged meztelenül is láthat, és az
azért jóval nagyobb húzóerő. Mielőtt még kijelentenéd, hogy nem nem
láthat, szeretnélek emlékeztetni, hogy a szobám közvetlen az övé mellett
van, te meg baromi hangos vagy, amikor elmész.
Érzem, ahogy a vér kiszalad az arcomból.
– Ezt… jó tudni. És ezzel a briliáns zárszóval, azt hiszem, itt az ideje,
hogy meginduljunk a pálya felé.
Henryvel összecsomagoljuk a holminkat, és elindulunk az aréna felé a
campuson át. Könnyedén cseverészünk, hála az égnek olyan témákról,
amiknek semmi köze ahhoz, milyen hangokat adok ki orgazmus közben.
Könnyű Henry barátjának lenni – az ember tudja, hogy mindig igazat mond,
és nincs benne egy csepp csalárdság vagy aljasság sem. A héten ez a filter
nélküli őszinteség hatalmas vigaszt nyújtott nekem az Aaron és köztem lévő
feszültség közepette, és nem kicsit szontyolodom el, amikor a pályához érve
magára hagy engem.
Miért nem ment inkább műkorcsolyázónak?
Igyekszem a bemelegítésre összpontosítani, nem pedig arra, hogy
Nathan milyen szexi, amikor utasításokat ordibál a csapatának. Mire én
magam is a jégre lépek, már eléggé ki vagyok pirulva, de Aaron ennek
rögvest véget is vet, mivel az elviselhetetlen hozzáállása olyan, mintha az
ember hóviharba lépne.
– Elvonja a figyelmedet, Anastasia. Ügyetlen vagy. Ne fecséreld az
időmet, ha nem vagy képes odatenni magadat – panaszkodik Aaron Nate
felé mutatva, aki a lelátóról néz minket. Ma van a napja, hogy Nate-tel
elmegyünk a plázába, és azt mondtam neki, nézheti az edzésemet. Már
akkor tudtam, hibát követek el, amikor igent mondtam neki, mivel
számítottam rá, hogy Aaron seggfejként fog viselkedni, de olyan szépen
kérdezte, hogy nem tudtam nemet mondani neki.
– Nem is vonja el a figyelmemet!
Jelen pillanatban az egyetlen dolog, ami elvonja, az Aaron hozzáállása.
A mozdulatai merevek és élesek, egyszerűen nem vagyunk összhangban,
amikor pedig megpróbál felemelni, egy kicsit jobban megszorít, mint
általában szokott. Az egész frusztráló és zavaró, és mire végzünk,
legszívesebben bezárkóznék egy szobába és kibőgném magamat.
Alighogy befejeztük, Aaron elviharzik az öltözők felé, Nate pedig
komótosan odasétál hozzám. Még csak mondanom sem kell neki –
mindenki tisztán láthatta, mekkora egy katasztrófa is volt ez az edzés.
Borzalmasak voltunk.
– Seggbe rúghatom, ha szeretnéd. – Arcomat a kezébe fogja, mire
tenyerének melegéhez bújok.
– Ha bántod, akkor nem tudok elindulni két hét múlva a körzetin.
– Vettem az adást.
– De hogyha onnan nem jutunk tovább, te meg netalántán elütnéd a
kocsiddal, az már nem az én bajom.
– Szintén vettem. – Kuncogni kezd, majd előrehajol, hogy puszit
nyomjon a homlokomra. Biztos vagyok benne, hogy Brady valahol itt
ólálkodik a közelben és ítélkezik felettem, de ahogy a karomat Nathan köré
fonom és engedem, hogy a nyugalma átjárjon, egyszerűen képtelen vagyok
azon aggódni, mit gondol az edzőm.
 Nate példáját követve veszek pár mély lélegzetet, mire rögtön csökken a
késztetés, hogy zokogásban törjek ki.
– Köszönöm, hogy megvártál!
– Tehetek egy javaslatot a terveinket illetően? – mondja óvatosan, ahogy
maga felé fordítja az arcomat. – Nem akarok kekeckedni a
határidőnaplóval, de úgy érzem, a jelenlegi hangulatod indokol némi
változtatást.
Olyan óvatos velem, olyan gyengéd, hogy a végén még darabjaimra
török. Előrehajol, arca alig pár centire van az enyémtől, és várja, hogy én
tegyem meg a fennmaradó távolságot.
– Addig nem csókollak meg, amíg nem hallod az ajánlatomat.
A mosolya olyan gyönyörű, hogy majd’ belepusztulok, de csak kitartok,
és közben arra összpontosítok, hogy ki-be mozgassam a levegőt a tüdőmbe,
és így normális emberi lénynek tűnjek ez előtt a fájdalmasan vonzó pasi
előtt.
– Ahelyett, hogy a plázába mennénk, beugrunk kajáért a kedvenc
helyedre, aztán rendelünk jelmezt a netről. Aludhatsz nálam, mert miután
szombaton elvittelek melóba, vettem egy csomó csajos szart a Targetben, és
azt hiszem, most pont egy kis Aaron-mentességre van szükséged.
– Feltételezted, képes leszel meggyőzni valaki mást, hogy feküdjön le
veled? – cukkolom, miközben máris jobban érzem magamat.
– Még nem is láttad, milyen menő cuccokat szereztem be. Henry doboza
tiszta amatőrnek tűnik mellette. Könyörögni fogsz, hogy nálam aludhass.
– Milyen alaposan átgondolt terv, Hawkins.
– Remek egy terv. És reggel majd még haza is viszlek, hogy át tudj
öltözni, aztán meg eldoblak órára. Amondó vagyok, ez az eddigi legjobb
tervem.
Megszüntetve a kettőnk közti távolságot ajkamat az övének nyomom.
Amikor nyelve az enyémnek feszül, nehéz észben tartani, hogy nyilvános
helyen vagyunk. Végül ő húzódik el tőlem.
– Ezt akkor vehetem igennek?
– Igen.
 Tizennyolcadik fejezet

NATHAN

Már három perce leparkoltunk a ház előtt, és Stassie eddig semmi jelét nem
mutatta annak, hogy ki akarna szállni, úgyhogy csak ülünk itt többé-
kevésbé kényelmes némaságban.
Táskájának szíját szorongatva mered a távolba, teste pedig szemmel
láthatóan megfeszül. Tudom, hogy a gondolataiba van veszve, hogy éppen
túlgondolja a dolgokat, és mivel nem akarom megzavarni, egy kicsit még
hagyom, hadd dagonyázzon bennük.
Eltelik még pár perc, és az ajka még mindig vékony vonalba feszül,
úgyhogy felé nyújtom a kezemet és ujjammal finoman végigsimítok az
arcán, majd megköszörülöm a torkomat, hogy magamra vonjam a
figyelmét. Egyik hajtincsét az ujjamra tekerem, mire felém fordul, hogy
meghallgassa, amit mondani akarok.
– Szeretnél papás-mamást játszani?
– Micsoda? – zavartnak hangzik, amiért képtelen vagyok okolni. Szeme
mellett apró ráncok jelennek meg, ahogy vet felém egy furcsa pillantást. –
Papás-mamást?
– Mint amilyet gyerekként is játszottál.
Az arca lassan kisimul, szájának sarka éppen csak, de felfelé konyul.
– És az mégis mit foglal magába? Úgy fogunk tenni, mintha mi lennénk
a srácok anyukája és apukája?
– Holnapig megfeledkezünk a kinti világról. Mármint, ha JJ anyunak
szólít, megverem, de azon kívül hogyan is szoktad mondani, amikor
kamuból mindenféle lelkesítő baromságot posztolsz? – csak pozitív
energiák.
– Én nem is kamuzok! Valóban ilyen pozitív személyiség vagyok – köti
az ebet a karóhoz, minkettőnknek hazudva. Puffog egy sort és karját
dacosan keresztbe teszi a mellkasa előtt, de aztán képtelen kitartani, és
megjátszott-morcos képe meglágyul. – Mindig is ilyen cuki voltál?
Egyáltalán nem olyan vagy, mint amire számítottam.
 – Ja, pont, amilyennek anyukám nevelt. Ha kedvellek, kedvellek.
Mindent-vagy-semmit ember vagyok, mindig is az voltam.
Egy aprócska pánik-szikra gyullad bennem, amikor rádöbbenek, hogy
lehet, rosszul fogja értelmezni a szavaimat azok után, ahogy a múltkor
elbeszélgettünk róla, mit is keres, de aztán szerencsére felkacag.
– Az alapján, hogy micsoda státuszod is van a campuson, azt hittem
volna, hogy mostanra már fél Maple Hillst végigkefélted. A kapitányi cím
gyakorlatilag garantálja, hogy bárkit megkaphatsz, igaz?
– Valóban végigkeféltem, és igen, nagyjából ezt jelenti.
Nem vagyok biztos benne, hogy erre a válaszra számított, mert a szeme
kikerekedik, aztán meg csak bámul engem.
– Ó.
– Most komolyan elítélsz a hímszajhaságom miatt? Te, a csak-semmi-
elkötelezettség királynője? – Az álla leesik, és már éppen igyekezne
dadogva vitába szállni velem, de nem adok neki erre lehetőséget, mivel
élvezem, hogy nem jut szóhoz. – Összefeküdni valakivel és kedvelni valakit
két különböző dolog. Ha kedvelek valakit, akkor a közelében akarok lenni
és meg akarom őt ismerni. Nem gyakran esik meg, hogy valami többet is
szeretnék valakitől, amikor azonban így alakul, akkor őt teszem a
legfontosabbá.
– Istenem, olyan tapadós vagy – morogja kipirosodott arccal. Egyik
kezével az ajtó nyitója után nyúl, míg a másikkal a táskáját szorongatja. –
Menjünk be a házba, még mielőtt a gyerekek patáliát rendeznek.
Remek érzés, amikor az ember legjobb barátai kedvelik a lányt, akit ő is
kedvel, de még alig léptünk be a házba, amikor máris kiszúrják mögöttem
Anastasiát, és megint átmennek golden retrieverbe. Ha nem a saját
szememmel látnám, el sem hinném. Már évek óta ismerem ezeket a
srácokat, és még sosem láttam őket úgy viselkedni, mint teszik azt Stas és
Lola társaságában.
Henry szólal meg elsőként.
– Mit keresel itt? Nincs kedved mozizni velünk? Maradsz estére?
Stassie a derekam köré fonja a karját, nekem dől, majd rám vigyorog,
mielőtt ismét Henry felé pillantana.
– Nathan elrabolt engem, mert papás-mamást akar játszani.
– Engem bármikor apunak szólíthatsz, Stassie – kiáltja oda neki JJ a
kanapéról.
 – Irány felfele! – Csípőmmel finoman a lépcső felé lököm Anastasiát. –
Ne legyél már ilyen szemétláda, Johal. Nem kellesz neki.
JJ hangosan horkant egyet.
– Azt ugyan nem hiszem. Mindenkinek kellek.
Ahogy Anastasia megindul a lépcső felé, Henry homloka ráncba szalad.
– Nekem ugyan nem, JJ – motyogja az orra alatt.

STASSIE-VEL LENNI TELJESEN JÓZANON valószínűleg az új kedvenc

időtöltésem.
Imádok beszélgetni vele. Ez persze magától értetődőnek hangzik, és az
is, de imádom hallgatni, ahogy csak úgy beleveti magát egy történetbe.
Imádom, ahogy úgy kell visszafognia magát, hogy ne kezdjen el nevetni,
amikor valami olyasmiről mesél, amit Lola mondott, és a szomorkás
mosolyát is, amikor Seattle-ről mesél. Bár már vagy hússzor hallottam, a
borzalmas orosz akcentussal előadott Brady-imitációjától még mindig a
hasamat fogom.
Van véleménye és érdeklődési körei, és az egész mániákus
szervezettsége és versengő jelleme alatt egy nő rejtőzik, aki csak szeretne
jól teljesíteni. Emiatt aztán szarul is érzem magamat, amiért drámainak
tituláltam, mert, ne értsetek félre, megvannak a maga pillanatai, de a nap
végén egyszerűen csak hűen kiáll a céljai mellett és meg volt rémülve.
A másik vicces felfedezés, amit józan Stassie-ről tettem az, hogy ahhoz
képest, hogy elméletileg mennyire ellene van a túlzásba vitt bújásnak,
valójában baromi bújós.
Mármint szó szerint hozzám bújik.
Nem is bújik. Kapaszkodik.
Mint egy koalamaci.
Vagy egy lajhár.
Az egész testét körém fonja. Az arcát a nyakamba fúrja, a haja
folyamatosan az orromat csiklandozza, a lába a derekam köré tekeredik,
aminek hála nincs más választásom, mint hogy a seggén egyensúlyozzam a
laptopomat, miközben egyik kezemmel a jelmezes oldalon tekerek, a
másikkal meg a hátát cirógatom.
Bármennyire is azt kívánom, bárcsak ne érezné magát szarul, főleg mivel
Aaron miattam van ennyire ki, örülök neki, hogy velem van, nem pedig
eltaszít magától.
 – Van egyáltalán zsír a testeden? – puffogja, ahogy lentebb csúszik a
testemen, míg végül lovaglóülésben rá nem ül a csípőmre, hogy szembe
legyünk egymással. – Olyan, mintha a járdán feküdnék. Totál masszív vagy.
Becsukom a laptopomat és leteszem a földre, hogy teljes figyelmemet a
rajtam heverő, gyönyörű nőre fordíthassam.
Szinte elveszik a pólómban, amit szintén imádok. Furcsa, tudom.
Kíváncsi vagyok, van-e valami pszichológiai oka annak, hogy ennyire
beindít annak a gondolata, hogy a ruháimat viseli.
– Sajnálom, hogy a test, amiért baromi sokat dolgozom, nem kényelmes
matrac a számodra. – Hüvelykujjamat végighúzom az alsó ajka mentén,
amikor pedig fogát, arcán ördögi kifejezéssel, játékosan az ujjhegyembe
mélyeszti, minden csepp vérem a farkamba szalad. – De azért biztos vagyok
benne, hogy más okból meg nagyon is szereted a testemet.
Csípőjét a merev farkamnak feszíti, ami éppen igyekezne előbújni a
bokszeremből, és, Isten az égben, elég egy aprócska moccanás, és máris
elveszítem ettől a lánytól a fejemet.
– Tudod, hogy mire vágyom? – mormolja, ahogy a köldököm felé tartva
egyik ujjával egyesével körberajzolja a hasizmaimat.
– Mondd csak, Anastasia, mire vágysz?
– Kajára. – Kuncogni kezd, majd fejét az alkarján nyugtatva
visszafekszik a mellkasomra. – Éhen halok.
Azóta próbálom rávenni, döntse el, mit akar enni, hogy hazaértünk. Ami
lehetetlen és igencsak frusztráló, sőt, talán eddigi életem legdühítőbb
feladatának bizonyult.
Felajánlottam, hogy rendeljünk valamit. Azt, hogy főzök neki. Azt, hogy
majd én választok neki valamit, de minden felvetésemet morgás és fejrázás
fogadta. Úgyhogy most megint megpróbálkozom a dologgal, bár előbb
előrehajolok és csókot nyomok az orra hegyére, mert per pillanat olyan
kibaszottul cukin fest.
– Hamburger?
– Túl sok kalória.
– Pizza?
– Kalóriák.
Amikor már vagy ezredszerre felvetném a thai kaját, megcsörren
mellettünk a telefonja.
– Bocsi, hadd vegyem ezt fel… Hé, Ry! – Eltartja magától a telefont,
ahogy a srác arca betölti a képernyőt.
 Remek.
– Mi újság? – teszi hozzá Stas vidáman.
– Hé, éppen most hoztam el Livet próbáról, és láttam Lót. Azt mondta,
Aaron kiakasztott téged, úgyhogy csak szerettem volna rád nézni. –
Igyekszem nem pillantani a telefonja felé a vállam mögött, mert a szög
alapján nem tudom eldönteni, hogy benne vagyok-e a képben. – Elmegyünk
a Kennysbe bedobni pár csirkeszárnyat, ha esetleg lenne kedved
csatlakozni?
Valami halk motyogás hallatszik a háttérből, mire Ryan felkacag.
– Liv üdvözöl. Úgy tűnik, túl magas vagyok, és takarom őt.
– Hali, Olivia! Ja, csak a megszokott, bájos modorát hozza, de semmi
gáz. Csak ki van, mert azt hiszi, felelőtlenül… kezelek egyes dolgokat.
Engem. Én vagyok a „dolgok”.
– És mindig kész lópokróc közvetlen a versenyek előtt, de aznap meg
nem lesz semmi baj, és ez minden, amire szükségem van. Ölni tudnék a
Kenny’s csirkeszárnyaiért, de most nem megy. Azért köszi, hogy hívtatok.
– Én felvetettem a csirkeszárnyat, de nemet mondtál – motyogom
halkan.
A szemét forgatva felém pillant.
– Kalóriák – mondja halkan.
– Most komolyan azt mondtad, hogy „kalóriák”? – csattan fel Ryan. –
Aaron már megint próbál belepofázni, hogy mit eszel? Várj csak… kivel
vagy éppen?
– Nathannel – feleli Stassie, majd oldalra tartja a telefont, hogy Ryan
lássa, ahogy a csupasz mellkasomon fekszik. – És senki se pofázik bele
semmibe, úgyhogy bele se kezdj. Két hét és itt a körzeti bajnokság, Ryan.
Nem élhetünk mind telített zsírokon és szénhidráton.
Legnagyobb meglepetésemre, amikor a telefon felé pillantok és
illedelmesen biccentek egyet Ryannek, egy széles vigyorral találom szembe
magamat.
– Jó látni, hogy megfogadtad a tanácsomat, Allen. Nem is zavarom
tovább az estéteket. Sziasztok, srácok! Szóljatok, ha mégis lenne kedvetek
csatlakozni.
Stassie bontja a hívást, majd egyetlen szó nélkül leteszi mellénk a
telefont.
– Miféle tanácsát fogadtad meg?
 – Huh? Ó, hát, öhm, Ryan azt mondta, ne legyek ilyen kérlelhetetlen
veled szemben, és adjak neked egy esélyt. Azt mondta, jó srác vagy, és ne
legyek már ilyen makacs.
Mindig is mondtam, hogy mennyire kedvelem Ryant – kérdezzetek meg
akárkit bátran. Mindig is mondtam, hogy elképesztően jófej, ráadásul bölcs
is, olyasvalaki, akire megéri hallgatni. Minden egyéb szarságot ezennel
ünnepélyesen visszaszívok.
– És aztán azt is mondta, hogy le kéne feküdnöm veled a tudomány
kedvéért, Lo meg egyetértett vele.
Kedvelem Anastasia barátait. Jó emberek.
– Akkor ez lenne az, hogy adsz nekem egy esélyt?
Bárhogy is készül felelni a kérdésemre, fel vagyok rá készülve. Bármit is
mond, attól még továbbra is itt lesz az ágyamban. Tudom, hol húzta meg a
határt, és jelen pillanatban nagyon elégedett vagyok azzal, melyik oldalán is
állok ennek a határnak.
– Igen, azt hiszem. Bár, ha nem etetsz meg hamarosan, meglehet, hogy
bepöccenek az éhségtől, és akkor ki tudja, hogy mi fog kiszaladni a számon,
vagy éppen mit fogok művelni veled.
– Akkor rendelek a Kenny’sből. Ha csirkeszárnyat akarsz, akkor
csirkeszárnyat is kapsz. – Arcát a mellkasomba fúrja és felnyög, majd
motyog valami baromságot arról, hogy meg fog hízni.
– Ó, fogd már be, Anastasia. – Nevetni kezdek, aztán felszisszenek,
ahogy oldalba bök, amiért rászóltam, hogy fogja be. – A kitalált világokban
amúgy sem léteznek a kalóriák. Meg aztán ez csak egy étkezés, te meg napi
több száz extra kalóriát égetsz el. Rendben?
Az egyik tincsének a végét az ujjai köré tekerve, idegesen játszadozik a
hajával. Végül aztán bólint.
– Rendben.
– Nem kell most beszélnünk róla, de tudni akarom, hogy Ryan mit értett
az alatt, hogy Aaron belepofázik abba, amit eszel. Most viszont mit
szeretnél, mit rendeljek neked?
Egy órával később már egy sokkal vidámabb lánnyal van dolgom.
Egy jó nagy tál csont nélküli csirkeszárny és sajtos sültkrumpli, és a
szája máris széles mosolyra húzódik, és úgy néz rám, mintha én
teremtettem volna a napot. Pedig én csak annyit tettem, hogy leadtam a
rendelést és kimentem a kajáért a bejárati ajtóhoz, de ez Stas számára már
elég, hogy magán kívül legyen a gyönyörtől.
 Henry azt sem tudta, hová nézzen, amikor Stassie a konyha felé tartva
ellibbent mellette a pólómban. Amikor pedig az első szárnyba harapva
hangosan felnyögött, senki sem tudta, hová nézzen. JJ kinyitotta a száját, de
aztán még neki is megjött az esze, amitől felettébb megkönnyebbültem,
mivel szombaton meccsünk lesz, és nem örülnék neki, ha kiesne az egyik
védőm.
Henrynek és az ő aggodalmas képének azonban semmi sem parancsolhat
megálljt. Nagyon igyekszik, hogy ne bukjon ki belőle az első dolog, ami
csak eszébe jut, de ez nem mindig sikerül neki.
Stassie beleharap a következő csirkeszárnyba, mire Henry homlokán
elmélyülnek a ráncok.
– Tudom, hogy később is hallgathatom majd, ahogy nyögdécselsz,
Stassie. Nem tűnik fairnek, hogy még vacsora közben is ezzel kínzol.
– Faszomat, Hen – fakad ki JJ a reggelizőpultra köpve az italát.
Anastasia eltátja a száját, és még én sem tudom, erre mégis hogyan kéne
felelnie. Ez a jel számomra, hogy itt az ideje eltűntetnem őt a barátaim
közeléből. Amint befejezte az evést és megmosta a kezét, visszarángatom
az emeletre.
Abban a pillanatban, hogy becsukódik a szobám ajtaja, Stas nekinyomja
a testemet, karját a nyakam köré fonja, az arcomat pedig lehúzza az övéhez.
Stassie puha teste szinte összeolvad az enyémmel, ahogy ujjait a
hajamba fúrja.
– Hova ez a sietség? – kérdezem, miközben azért tolom lefelé a
melegítőnadrágomat, mert nem vagyok akkora bolond, hogy túl sokat
kérdezősködjek, amikor éppen így csókol.
– Henry mondta nekem, hogy nagyon hangos vagyok, amikor elélvezek,
úgyhogy most le akarom tudni, mielőtt a srác lefeküdne aludni.
Jézus Mária.
Számtalan dolog jutott eszembe, hogy ugyan mit válaszolhat majd, de ez
rajta sem volt a listán.
Kezem a még mindig rajta lévő póló vékonyka anyaga alá, Stas lába
közé csúszik, majd ujjamat végighúzom a bugyija mentén. Ő erre több
nyomásra vágyva nekifeszül a kezemnek, miközben ujjai a bicepszemet
szorítják, nyelve pedig együtt mozog az enyémmel.
A kis hangok, amiket kiad, meg a mozdulatai megőrjítenek. Nyögdécsel
és ficánkol, és csak úgy kapkodja a levegőt, amikor végigcsókolom a
nyakát és megragadom a combja hátulját, hogy a csípőmre tudjam kapni őt,
majd megfordulok vele és nekinyomom az ajtónak.
Kibaszottul belé akarok süppedni. Szombat este óta szinte másra sem
tudok gondolni. Ringatózó csípője újra és újra az enyémnek feszül, mire az
egész testemen libabőr fut végig.
– Mi van, ha nekem tetszik, amikor hangos vagy?
– Akkor csinálj valamit, hogy felsikítsak, Hawkins.
Visszaejtem a padlóra, kétoldalt megragadom a bugyiját, majd amikor
bólint nekem, lehúzom azt a bokájáig. A bugyit a póló követi, teljesen
lecsupaszítva őt – a combját egymáshoz dörzsöli, az arca rózsás, a szeme
üvegesen csillog. Ő a legszexibb nő, akit valaha is láttam, és kétlem, hogy
ezzel tisztában lenne. Stassie-t az ajtónál hagyva ledobom magamat az
ágyamra és hátradőlök.
– Mit művelsz? – Kezét csípőre teszi, fejét pedig oldalra hajtja,
miközben egyforma mértékben zavart és morcos.
– Arra várok, hogy idecipeld a seggedet és ráülj az arcomra, Anastasia.
Mégis mi mást művelnék?
Imádok papás-mamást játszani.
 Tizenkilencedik fejezet

ANASTASIA

BAROMIRA IMÁDOM A HALLOWEENT, HA elégedett vagyok a jelmezemmel.

Bár végül Nate-tel semmit sem sikerült rendelnünk, abban a pillanatban
tudtam, hogy minek akarok beöltözni, amikor tegnap reggel felébredtem az
ágyában.
Amikor kinyitottam a szememet, Henry rettentő bűnbánó képpel ott ült
Nate ágyának a végében. Nate egy szál bokszerben állt mellette, a karja
keresztbe téve izmos mellkasa előtt, az arcán olyan morcos kifejezés, mint
egy gyermekében csalódott szülőén.
– Mondd ki! – morogta Nate.
Henry félszegen izgett-mozgott egy sort, miközben a kezében pörgette a
telefonját.
– Sajnálom, Anastasia!
– Mit sajnálsz? – Felpillantottam Nate-re, akiből még mindig áradt a
dühös-apuci-energia, amitől alsó hangon kezdtem beindulni.
– Sajnálom, hogy zavarba hoztalak a szexuális életed miatt, meg amiatt,
hogyan eszed a csirkeszárnyat. A hangerő relatív, asszem, és te sokkal
halkabb vagy, mint Kitt…
– Oké, oké, fogd be, végeztünk! – vágott a szavába Nate, ahogy
felrántotta az ágyról és az ajtó felé lökte őt. – Tűnés!
Hármunk közül én voltam a legjobban letaglózva, aminek nyomán
feléledt bennem a bosszúvágy a túlféltő pasi irányába, aki mindezért felelős
volt.
Nate-et úgy tűnt, nem hatotta meg a dolog – visszamászott az ágyba,
hatalmas teste betakarta az enyémet, ahogy elhelyezkedett a lábam közt.
Nekem még akkor is az járt a fejemben, hogy mennyire morcos is vagyok
rá, amikor a csípőjét ringatva nekiállt csókolgatni a nyakamat.
– Mégis, hogy gondolhatsz a szexre, amikor éppen az imént hoztál
zavarba a legjobb barátod előtt?
 Teste rögvest megdermedt, fejét hátrahúzta, hogy láthassam értetlen
arcát.
– Először is, mindig a szexre gondolok, ha veled vagyok… aúcs! –
nyafogott. – Ne csipkedj. Sajnálom, ha zavarba jöttél, nem ez volt a célom.
Nem tetszett, amit mondott neked. Nem szeretném, hogy feszengj, amikor
itt vagy.
– Nem is feszengek, amikor itt vagyok… Vagyis most igen. Most
legszívesebben örökre elbújnék.
Nathan vigyora fültől fülig ér.
– Ez boldoggá tesz, leszámítva az elbújós részt. Sajnálom, hogy zavarba
jöttél, de Henry nem úszhatja meg a dolgokat csak azért, mert cuki.
– Valóban cuki – bólintottam egyetértve. – Szeretem őt, Nathan, de
annyira, hogy az már kezd zavaró lenni. Úgy szétölelgetném. Nem akarom,
hogy azt higgye, bajba került miattam.
– Nagyon szerethető srác. – Nathan finom csókot nyomott az orrom
hegyére, egy pillanatra elterelve ezzel a figyelmemet. – De hogyha nem
tanul, egy nap valakit majd úgy istenigazából feldühít. Aggódom, mi lesz
vele, ha mind lediplomázunk, úgyhogy most kell tanítanom.
– Bármennyire is nincs ínyemre, hogy Henry bűnbánó képére ébredtem,
eléggé bejön ez az egész szexi-de-törődő-apuka dolog.
– Ezzel még csak ne is viccelődj, Anastasia! – Ekkor az egész
viselkedése megváltozott, és rögvest megint nekem feszítette a csípőjét. –
Mert a végén még most rögtön beléd teszek egy babát, aztán taníthatod a
beképzelt kis korcsolyázókat, mint Brady.
– Szállj le rólam! – szóltam rá játékosan, ahogy a bosszús nyögésével
mit sem törődve a mellkasára tettem a kezemet és ellöktem őt magamtól. –
Be kell vennem a fogamzásgátlómat.
Kacagva lemászott rólam, majd lábát maga alá hajtva leült
százkilencvenhárom centinyi vastag combok és dagadó izmok. Kijárna
nekem valami díj azért, hogy tudom, Nathan milyen eszméletlenül fest
meztelenül, és mégis képes vagyok elhagyni a szobáját. Összeszedni a
motivációt ahhoz, hogy lelökjem magamról, nem kis munka volt. Még a
petefészkeim is üvöltöttek.

AMIKOR A SZOMBATI MŰSZAKOM UTÁN besétálok a szobámba, Lola éppen tök

meztelenül túrja a szekrényemet.
 – Hé, szexi – csiripeli. – Milyen volt a meló?
Ledobom a táskámat a padlóra, aztán leülök az ágyam végébe.
– Jó, köszi. Nem mintha nem szívesen bámulnám a barackpelyhes
sejhajodat, de mit keresel pőrén a szobámban?
– Kirabolom a szekrényedet. Kell valami, amit felvehetek estére.
A Mézescsupor nagy halloweeni bulit tart és, hála a kedvenc
szomszédunknak, mindannyiunknak van is rá jegye.
Mivel szeretnék titokban tartani a jelmezüket, a srácok megkértek
minket, hogy a klubnál találkozzunk, ami nekem tökéletesen meg is felel,
mivel az enyém is meglepi lesz. Rálesek az időre a telefonomon, és látom,
JJ írt, hogy úton van.
– JJ mindjárt beadja a jelmezemet.
– Talán az lenne a legjobb, ha az ajtónál várnál rá – mondja Lola, ahogy
lekap egy smaragdzöld ruhát az akasztóról és maga elé tartja. – Ha Aaron
egy hokijátékost talál a lakásban, lehet, hogy az egész épületet porig égeti.
Lola nem téved.
– Nincsen itt. Azt sem tudom, hol van. Nem válaszol a hívásaimra.
Aaronnel szarabb a helyzet, mint eddig valaha. Ennyi évnyi barátság
alatt már hozzászoktam a hangulatingadozásaihoz. Végül aztán mindig
megrázza magát, bocsánatot kér, utána meg pár héten keresztül mást se tesz,
csak próbál minket kiengesztelni Lolával.
Már egy hét telt el azóta, hogy megtudta, lefeküdtem Nathannel, és még
mindig dühös, de képtelen vagyok rájönni, miért. Tegnap reggel Nate tett ki
a pályánál, Aaron azonban késett és még csak szóba sem állt velem. A
délutáni edzésünkre, mire rádöbbent, hogy nem Nathannel fogok távozni,
mintha kicsit kezdett volna felengedni irányomba.
Valahányszor csak valaki felveti, hogy az egész azért van, mert Aaron
szerelmes belém, legszívesebben üvöltenék, de hiába fogadkozom, senkit
sem tudok meggyőzni, hogy téved. A „valaki” alatt amúgy Nate teljes
hokicsapatát értem, Nate-tel egyetemben.
Az én elméletem szerint Aaron sosem tanulta meg, hogyan
osztozkodjon, és a helyzet most talán még romlani is fog.

MEGTALÁLNI AZ EMBER BARÁTAIT egy dugig lévő nightclubban lehetetlennek

kéne lennie.
 Nos, az is lenne, hogyha lepillantva az erkélyről nem látszódna egy
halom sárgába öltözött test a privát asztalok környékén.
JJ az első, aki észrevesz minket Lolával, ahogy átvergődünk a tömegen.
A tekintetében ülő, vad csillogás alapján nagyon is készen áll arra, ami most
következik. Megüti a mellette álló srácot, aki meg megüti a mellette állót,
mígnem végül már egy tucatnyi, minyon-kezeslábasba öltözött pasi bámul
minket.
Az utolsó minyonnak le van engedve a kapucnija, így látom, hogy
Bobby az. Megpaskolja Nate vállát, megzavarva annak Robbie-val
folytatott beszélgetését.
Nate sötét nadrágot, zipzáras dzsekit, és egy, a nyakába kanyarintott,
csíkos sálat visel. Egy pillanatra sem véve le rólam a szemét, Robbie
mellkasa felé kap, aki egy fehér laborköpenyt, sárga pólót, és vastag keretes
szemüveget visel. Agyafúrt, a vodka által felturbózott detektív-tehetségem
azt súgja, hogy a srácok a Gru szereplőgárdájának öltöztek be.
Nathan tekintete teljesen rám tapad, ahogy megtesszük az utolsó pár
métert a bokszig, majd megállunk közvetlen annak bejárata előtt. Nate
végighordozza rajtam a tekintetét, kezdve a lábamtól, fel a fekete,
combközépig érő csizmámon. Abból, ahogy nyel egyet, amitől az
ádámcsutkája megrebben, a nyelve hegye pedig előbukkan, hogy
megnedvesítse az ajkát, tudom, elért a fedetlen bőrig.
A szeme tovább indul a combomról, túl a Titans-mez szegélyén, a
derekamat körbeölelő övön, és a mellemen, míg végül találkozik a
tekintetünk. Hosszan kifújja a levegőt és tenyerét végighúzza az arcán.
Kibaszottul rémisztő, ahogy ez a rengeteg srác bámul, de most már túl
késő visszakozni. JJ még mindig szélesebben vigyorog, mint bármelyik
másik csapattársa, majd a zenét túlharsogva kurjongatni kezd.
– Pördülj csak meg, Stassie!
A hajamat áthúzva a vállam felett lassan megfordulok, majd amikor
háttal állok a csapatnak, két másodpercre mozdulatlanná dermedek. Ez
éppen elég idő ahhoz, hogy felharsogjon a nevetés és az ujjongás, amikor
pedig befejezem a fordulást, Nathan arca jéggé van dermedve.
Olyan erővel szorongatja a poharát, hogy abba belefehérednek a bütykei.
Még semmit sem szólt, úgyhogy még nem kaptam megerősítést, de van egy
sanda gyanúm, miszerint ez azért van, mert nem számított rá, hogy majd JJ-
nek öltözöm Halloweenra.
 – Igazad volt, ez tényleg jó móka. Baromi dühösnek tűnik – mondja Lola
vidáman, ahogy belép a bokszba.
Amikor már éppen követném őt, egyszer csak egy százkilencvenhárom
centis izomfalba ütközöm.
– Gyere velem!
Nem vagyok egészen benne biztos, hogy nevezhetem járásnak, amit
teszek, mivel a lábam nem mindig ér a földhöz.
Nate – nagyon kedvesen – keresztülrángat a tömegen, azt viszont nem
mondja, hová is megyünk. Igazából eddig semmit sem mondott. Hiába
dühös, továbbra is gyengéden szorítja a csuklómat, testét pedig emberi
pajzsként használja, ahogy átverekszi magát a részeges Jokerek és Playboy
nyuszik tömegén, jelentősen megkönnyítve számomra, hogy kövessem.
Az én jelmezem legalább eredeti.
Nate odamormol egy gyors „Köszi!”-t egy rémisztő kinézetű biztonsági
őrnek, aztán végigvezet engem egy sötét folyosón, majd egy fekete ajtó
előtt megállva biccent egyet annak irányába.
– Befele!
Talán itt fog meggyilkolni, ami után meg majd az idők végezetéig rólam
fognak csámcsogni a valós bűntettekkel foglalkozó podcastok.
– Vegyél rá.
– A te döntésed.
Még mielőtt akárcsak esélyem lenne átgondolni az utolsó szavaimat,
azon kapom magamat, hogy fejjel lefelé lógok Nate válláról. Besétál az
ajtón, aztán még egyen, végül visszatesz a padlóra.
Amíg bezárja az ajtót, én gyorsan körbepillantok, és rögtön látom, hogy
egy nagyon flancos mosdóban vagyunk.
– Nem szeretsz egyedül pisilni? Elég lett volna, ha szépen megkérsz –
cukkolom.
– Vedd le, Anastasia.
Jelen pillanatban nehezemre esik, hogy ne vigyorogjak úgy, mint a
vadalma. Imádom húzni az agyát – már értem, a srácok miért csinálják,
mert baromi könnyű és baromi szórakoztató.
– Mit vegyek le?
Nathan megindul felém, én pedig minden egyes előre tett lépésére
hátrálok egyet, mígnem a hátam a falnak nem feszül. A dühös arcára
összpontosítva kezdek egyre izgatottabb lenni, és valami mazochista okból
kifolyólag a testem semelyik pocikája sincs annyira izgalomban, mint a
lában köze, ami eszeveszettül lüktet.
A fejem két oldalán egy-egy kéz helyezkedik el, ahogy Nathan lehajol,
hogy a szeme egyvonalban legyen az enyémmel.
– Vedd le Jaiden mezét, vagy letépem rólad.
– Dühösnek tűnsz, Nathan – cukkolom, ahogy az ujjamat fel-le
húzogatom a sálja mentén. Az arca centiméterekre van az enyémtől, mire az
orromat az övéhez dörgölöm. Rettenetesen élvezem, ahogy a légzése
lelassul, amikor suttogva folytatom: – Szerintem meg kéne találnod a
módját, hogy valami kellemesbe forgasd ezt a rengeteg haragot.
– Olyan kibaszott dühös vagyok rád – mondja halk, reszelős hangon,
majd száját az enyémre tapasztja. Felkap és durván a falnak nyom, és ha
eddig nem lettem volna nedves, hát most már az vagyok.
Nem is tudom, mire összpontosítsak, ahogy a keze a testemen vándorol,
a csípője pedig az enyémnek feszül. Ez szerinte is olyan szexi, mint
szerintem. Áll, mint a dákó, farka a nadrágja sliccének feszül, amikor pedig
ringatok egyet a csípőmön, dörgő nyögés szakad fel a torka mélyéről.
Úgy volt, hogy nálam lesz a hatalom ebben a helyzetben. De nem így
van, egy cseppet sem. Kétségbeesetten vágyom rá, amikor pedig foga a
vadul kalimpáló ütőeremhez ér, nyöszörögni kezdek.
– Utolsó esély, bébi. Melyikünk veszi le?
– De JJ a kedvenc hokijá…
Még be sem tudom fejezni a mondatot, Nate máris felpattintja az övem
csatját, mire az a földre hullik. Egyetlen gyors mozdulattal áthúzza a mezt a
fejemen és áthajítja azt a helyiség túlsó felébe.
Mintha a testem minden egyes négyzetcentimétere lángolna – fullasztó,
őrjítő érzés. Még csak nem is vagyok részeg, Nate, az érintése, az illata
megrészegít. Hihetetlen az egész – a pasi Grúnak van öltözve, a franc essen
bele, de esküszöm, még egy érintés, és felrobbanok.
Lepillant a testemre és felhorkant. Most, hogy lekapta rólam az
elsődleges jelmezem, már látszik az aprócska Titans szurkolólány-ruha,
amit alatta viseltem. Hüvelyk- és mutatóujja közé veszi az államat, és
hátrahajtja a fejemet.
– Mennyire ragaszkodsz hozzá, hogy tudj egyenesen menni?
Megszorítom lábammal a csípőjét – szinte már forr a vérem a
várakozástól.
– Sosem voltam nagy rajongója a dolognak.
 – Remek.
Ezt nyögések és ruhák susogása, övcsat csörgése és egy műanyag
csomagolás feltépésének a zaja követi, majd amint Nate felhúzta a gumit,
cirógatni kezd a farkának hegyével.
Tisztában vagyok vele, mit is művel – azt akarja, hogy könyörögjek, de
ezt megszívta, mert én ugyan semmiért sem könyörgök.
– Hadd vegyem vissza a mezt, hogy láthasd JJ nevét, miközben ke…
Be sem tudom fejezni a mondatot, mert ekkor egyetlen kemény döféssel
az egész kibaszott farkát belém nyomja, mire úgy elakad a lélegzetem, hogy
az utolsó csepp oxigén is kiszalad a tüdőmből.
Nate ujjai a farpofámba mélyednek, ahogy megmarkol, hogy még
keményebben tudjon baszni, mire én mást sem tudok tenni, minthogy úgy
kapaszkodom belé, mintha az életem függene tőle.
Minden egyes döfés éppen olyan ínycsiklandozó és egetverő, mint az
előző. A levegőt körülöttünk betölti az egymásnak csapódó bőr hangja,
Nathan foga pedig az ajkamba mar, ahogy még az eddigieknél is
keményebben szorít a falnak.
Az orgazmusom a semmiből jön, és olyan erővel csapódik nekem, mint
egy tehervonat, de Nate meg sem áll – még csak le sem lassít.
Engedi, hogy beleordítsak a mellkasába és a vállát karmoljam, amikor
pedig végre abbamarad a pulzálás, karját az egyik lábamba akasztja, és a
vállára irányítja azt, majd ezt a másik oldalon is megismétli.
És ezzel ketté is hajtott, miközben a teljes testsúlyomat a két kezével
tartja. Mégis honnan jött ez a pasi? Jelen pillanatban az egyetlen, amire
gondolni tudok, hogy hála az égnek, hogy ilyen hajlékony vagyok, meg
azért, hogy ő meg ilyen erős.
– Micsoda szűk kis punci, Anastasia. És csakis az enyém – lihegi a
számba. – Azt hiszed, játszadozhatsz velem, mhm? Azt hiszed, nem vettem
észre, mit is művelsz? Az én farkam körül élveztél el. Még ha egy másik
pasi nevét is akarod a hátadra rakni… kibaszottul az enyémet ordítod.
Minden egyes szavától egyre erősebben markolom. A szög, a frusztráció,
az, ahogy irányítja a helyzetet… teljesen tönkretesz. Vadul izgek-mozgok és
ringatózom, nekifeszítve a csípőmet. A testem minden egyes sejtje
megfeszül, és készen áll, hogy ez a pasi atomjaimra bontson.
Próbálom tartani magamat, hogy ne adjam meg neki azt az elégtételt, és
azt higgye, a kis beszéde bármi hatással is volt rám, de aztán arcát a
nyakamba fúrva, nyögve kimondja a nevemet, és ez olyan kibaszottul
erotikus, hogy a testem elárul engem.
Esküszöm, csillagokat látok. A testem megfeszül, elolvad és kibaszott
lángok csapnak ki belőle, mert olyan mocskosul jó érzés. Azt sem tudom,
mit érzek.
Nate döfései kezdenek kiesni a ritmusból, a nyögései hangosabbak,
amikor pedig a szája az enyémnek feszül, lelassít, majd megremeg és
szitkozódni kezd, ahogy lüktetni kezd bennem, és beleélvez a gumiba.
Homlokát az enyémnek támasztja, majd elengedi a combomat és lassan
visszaenged a padlóra, ahol aztán csak állok erőtlen, kocsonyaszerű
lábamon. Mindketten vadul kapkodjuk a levegőt. Nathan ajka a
homlokomhoz ér, majd vesz egy mély lélegzetet.
– Tetszik a szurkolólány-ruha.
– Mhm. – Ez még csak nem is rendes válasz. Csak valami érthetetlen
hang, ami egy egész kicsit egyetértésre emlékeztet. Nem viccelt, amikor
arról érdeklődött, akarok-e egyenesen járni, de arról nem volt szó, hogy
beszélni sem tudok majd.
Nathan szorosan a derekam köré fonja a karját, amikor pedig felpillantok
rá, látom, hogy az ajka idegesítő, beképzelt félmosolyra húzódik. Amikor
visszaérünk a bokszhoz, Nate odahajítja JJ-nek a mezét, egyenesen arcon
találva a srácot.
– Remélem, szereted a büntikorcsolyát, te kis szemétláda.
Szex-szagom és szex-hajam van, de képtelen vagyok ezen aggódni.
Megpróbáltam rendbeszedni magamat és az ujjaimmal kifésülni a
loboncomat a mosdóban, de pár perc után feladtam.
Ahogy az italunk felé nyúlunk, a srácok váltanak pár mindentudó
pillantást.
Mindegyikük, kivéve egyvalakit.
– Neked is minyonnak kellett volna öltöznöd – mondja Henry, ahogy
arcán teljes közönnyel, tetőtől-talpig végigmér. – Akkor most sokkal
kényelmesebben éreznéd magadat, és nem kéne azon aggódnod, hogy
meglátjuk a seggedet.
Igaza van, és jövőre majd minyonos kezeslábasban jövök a klubba.
Nathan az ölébe húz, a kezembe ad egy pohár italt, és kedveskedő csókot
nyom a vállamra.
– Senki sem látja a seggedet, Allen – suttogja a fülembe, mire kiráz a
hideg. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy mindkét farpofádon ott van a
kezem lenyomata.
A szemem sarkából látom, ahogy Lo besétál a bokszba, amikor pedig
felé fordulok, észreveszem, hogy ott lépked mögötte a karját szorongató
Aaron. Ahogy meglát engem, Lola szeme kikerekedik, majd vet felém egy
olyan pillantást, amiből, így több mint két év barátság után, tudom, mindjárt
beüt a krach.
Aaronre pillantok és megvillantok felé egy üdvözlő mosolyt, ő azonban
nem viszonozza.
– Hali! Úgy örülök, hogy eljöttél. Jól vagy? – Tekintetem ismét a karja
felé villan, amit szorongat, és a szó szoros értelmében rosszul leszek,
amikor rádöbbenek, hogy az nem a jelmeze része. – Aaron, mi történt a
karoddal?
A szemét összehúzva olyan gyűlölettel néz rám, hogy nem kapok
levegőt.
– Kérdezd csak meg a pasidat, Anastasia.
 Huszadik feezet

NATHAN

MÁR TÖBB, MINT HUSZONNÉGY órája borzalmas migrénnel küzdök.

Az egész akkor kezdődött, amikor Aaron Carlisle odaállt elém a
kicsavarodott karjával és az összezúzott csípőjével, és engem okolt a
dologért. Akkor éreztem meg a kis nyilallást a koponyám hátulján, amit
szinte rögtön forróság követett, ami szétterjedt a fejemben, mígnem már
olyan fájdalmas nem lett, hogy még a szemem mögött is éreztem.
Az egész szarság káoszba torkollott. Lola lekiabálta Robbie-t, JJ
kibaszott hazugnak nevezte Aaront, én meg kétségbeesetten szorongattam
Anastasiát, és próbáltam elhitetni vele, hogy soha, egyetlen ujjal sem értem
Aaronhöz.
Ő senkivel sem törődve Aaronhöz sietett, alaposan megvizsgálta a karját,
majd a lehető legszomorúbb, legreményvesztettebb hangon kimondta a
nevét.
– Így nem fogunk tudni elindulni a körzetin.
Nem láttam az arcát, de attól még tudtam. Mind tudtuk. A kín, a
rádöbbenés, a fájdalom. Ledöbbent, amikor pedig Aaron mellkasára borult
és zokogni kezdett, fogalmam sem volt, mégis hogyan romolhattak el ilyen
hirtelen a dolgok.
Nem tudtam, mit is mondhatnék. Bár viccelődtem vele, amiért Anastasia
ki is osztott, sohasem értem a sráchoz. Sosem veszélyeztetném az álmait.
Aaron vigasztalón simogatta Stassie fejét. El akartam őt rángatni a
sráctól, hogy aztán mindenre esküt téve meggyőzzem, nem én vagyok a
ludas, de aztán Aaron kiterelte őt a bokszból, Lola szorosan a nyomukban,
én meg hagytam őket elmenni.
A csapat éppen annyira össze volt zavarodva, mint én, és mindenki
esküdözött, hogy semmi köze a dologhoz. Semmi tréfa, semmi
rendetlenkedés, mindegyikük távol maradt Aarontől, pont, ahogy mondtam
nekik. Semminek sem volt értelme.
 Abban a percben felhívtam Anastasiát, hogy hazaértem a klubból, de
nem vette fel. Se elsőre, se másodjára. Harmadjára Lola felvette, és közölte,
Stassie lefeküdt aludni. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy nem tettem
semmit se, de erre Lo meg azt felelte, hogy erről nem őt kell meggyőznöm.
Vasárnap Stassie küldött egy üzenetet, hogy szüksége van némi
egyedüllétre, mert nem tudja, mit is gondoljon. Megragadt köztem és a
partnere közt, akik mindketten esküdözünk neki, hogy az igazat mondjuk,
és fel kell dolgoznia a tényt, hogy le kell mondania a versenyt.
Mondtam neki, mennyire hiányzik, de nem válaszolt.
Az egész vasárnapom arra ment rá, hogy háztól-házig jártam, és
egyesével kikérdeztem az összes srácot, akik előző este nem voltak ott a
klubban, mire mindannyian égre-földre esküdöztek, nem ők a ludasok.
Nevezzetek naivnak, de hiszek nekik.
Egy undorítóan ragadós kanapén ültem az egyik diákszövetségi házban,
szemben velem három alsóbbéves. A szemük kivörösödött, és úgy néztek
ki, mintha hárman együtt aludtak volna összesen öt percet. Nekem is így
kellett volna kinéznem, hacsak a szombat estémet nem szúrták volna el a
lehető legrosszabb módon.
– Mi nem tettünk semmit, kapi. Johal megmondta, ne szívassuk a
műkorcsolyázókat – akkor se, ha seggfejek. Azt mondta, nem akaszthatjuk
ki a csajodat, különben te meg Robbie kispadra tesztek minket.
A csajodat. Jelen pillanatban ennél kevésbé már nem is lehetne a csajom.
Múltkor este mintha már elég közel kerültünk volna ahhoz, hogy a csajom
legyen, de mostanra még csak azt sem mondhatom, visszakerültem a
startmezőre. Még a kibaszott táblán sem vagyok rajta.
Most, hogy vége a hétvégének, már egy órája próbálom rávenni
magamat, hogy bevánszorogjak órára, de még a szobámban uralkodó
sötétség sem csitítja a fejemben lüktető fájdalmat. A telefonom rezegni
kezd, de Stassie helyett a csapat írogat.

HOKINYUSZIK

ROBBIE HAMLET
E-mail Faulknertől: díjkiosztóterem 7:30-kor.

BOBBY HUGHES
 Jaj. Jó volt ismerni titeket, srácok. Minden jót.

MATTIE LIU
Bassza meg, kosarasnak kellett volna mennem.

HENRY TURNER
Nincsen neked olyan kéz-szem koordinációd,
ami a kosárhoz kell, Liu.

NATE HAWKINS
Úgy érzem magam, mintha az agyam
egyszerre próbálna átmenni zselébe és
igyekezne lángra lobbantani magát.

JAIDEN JOHAL
Kell egy fájdalomcsillapító, haver?

NATE HAWKINS
Inkább vágj fejbe egy lapáttal.

KRIS HUDSON
Biztos vagyok benne, hogy Faulknert nem kell majd kétszer kérned.

Ez várható volt, úgyhogy még csak nem is tehetek úgy, mintha meg
lennék lepődve. Aaron azt mondta az edzőjének, hogy volt valami a padlón
az öltözőszekrénye előtt, és megcsúszott. A hokicsapat már megint
poénkodik, mondta Bradynek.
Anastasiának azt mesélte, hogy valaki mondta neki, látta, hogy én tettem
oda azt, amin elcsúszott, de Aaron állítja, nem tudja, hogy is hívják ezt a
szemtanút, és hogy Bradynek sem mondta, hogy én voltam a tettes. Nem,
ezt az információt megtartotta Anastasiának, mivel állítólag nem akarja,
hogy bajba kerüljek, mert aggódik Stassie miatt.
Minderről csakis Robbie-nak hála tudok, aki meg kénytelen volt a
teljesen kiakadt Lolát vigasztalni. Szegény lány két szék közt ragadt, mivel
se kiállni nem tud senki mellett, se tenni valamit, amivel javíthatna a
helyzeten. A barátai mind szenvednek.
Tudja, hogy soha, semmi olyat nem tennék, amivel ártanék
Anastasiának.
Az egész baromság.
Gyorsan eljön a hét harminc, nekem meg valahogy sikerül elrángatnom
magamat Faulkner röptében összehívott megbeszélésére. A teremben teljes
csend honol, ahogy Faulkner leül és csak bámul minket, és most először
képtelen vagyok megállapítani, milyen kedvében is van.
Nem tudom, mire vár. Beismerő vallomásra? Egy tekintetre, ami arról
árulkodik, hogy én voltam?
– Mindenkinek jó hétvégéje volt? – kérdezi Faulkner lassan, elhúzva a
szavakat.
Az elmúlt évek alatt elég sok ilyen megbeszélésen vettem részt ahhoz,
hogy tudjam, leszarja, milyen hétvégénk volt, és hogy ez a kérdés nem
igényel választ.
Henry útmutatásra várva felém pillant, mire finoman megrázom a
fejemet.
– Az enyém remek volt – folytatja Faulkner. – A szombatot a lányom
röplabdameccsén töltöttem, majd’ szétfeszített a büszkeség. Nyertek, és
nem is lehetett volna jobb a kedvem. Még meg is beszéltük, hogy vasárnap
az egész család elmegy valahová megünnepelni.
Van egy dolog, amit nagyon alaposan megtanultam az ebben a csapatban
töltött, több, mint három évem alatt: ne zavard meg Faulkner a családjával
töltött idejét.
Hivatásos korában rengeteget utazott – ez a meló már csak ilyen –, de
nehezére esett távol lenni a feleségétől és az akkor újszülött kislányától,
Imogentől. A baleset rákényszerítette, hogy lelassítson, és most nincs
semmi, ami fontosabb lenne számára, mint az idő, amit a csajaival tölthet.
– Aztán vasárnap felhívott a dékán. – Kávéstermoszát az ajkához emeli,
és annak pereme felett nézi, ahogy a csapat félszegen mocorog. – Ó, igen,
kibaszottul feszengjetek csak nyugodtan. Nem Skinner igazgató hívott, ó,
nem, ez még nála is fentebbről jött. A dékán tudni akarta, hogy az én
rettentő képzett, elsőosztályú atlétákkal teli csapatom ugyan mi a faszért
sebesített meg szánt szándékkal egy másik diákot.
– Edző, mi…
 – Fogd be a szádat, Johal – vakkantja Faulkner, majd lecsapja a termoszt
az asztalra. – A dékánt felhívta a szóban forgó diák anyja, és fenyegetőzni
kezdett, hogy visszavonja a jelentős adományt, amit az új művészeti
épületnek ígért. Jogosan dühös, nem csak azért, mert a gyereke az egyetem
területén sérült meg, hanem azért is, mert a srácnak két hét múlva versenye
lesz.
Nekünk aztán nem kell mondania. Mindannyian tudunk a körzeti
bajnokságról. Anastasia folyton erről ordibál, amikor próbál lezavarni
minket a jégről.
Kris mondta is neki, hogy ezentúl mindig lehúz majd egy felest, amikor
csak Stassie kimondja azt a szót, hogy körzeti, amin a körülötte lévő srácok
kuncogtak is egy jót. Ezen a ponton már éppen közbe akartam avatkozni, de
Stassie ekkor vetett Kris felé egy olyan jeges pillantást, hogy még nekem is
végigfutott tőle a hideg a gerincemen, pedig még csak nem is rám nézett.
Stas lassan tetőtől-talpig végighordozta a tekintetét a srácon, aki erre
láttam, hogy feszengve mocorogni kezd, de aztán a lány megvillantott felé
egy ragyogó pillantást és megpaskolta a karját.
– Én meg szívesen dobnék be egyet, valahányszor csak elvétesz egy
lövést, de a héten nincs időm egy jó kis alkoholmérgezésre.
Ezért is imádják őt annyira a srácok, akkor is, ha az ideje nagyját azzal
tölti, hogy púpnak nevez minket a hátán, és azt mondogatja, tanuljuk meg
leolvasni az órát. Ki tud állni magáért, és vicces, amikor morcos kedvében
van.
– Untatlak, Hawkins? – hallom valahonnan a távolból, de csak akkor
fogom fel, hogy Faulkner hozzám beszél, amikor Mattie oldalba bök a
könyökével.
– Nem, uram. Migrénem van, de figyelek.
Faulkner összehúzott szemmel kémlelve próbálja eldönteni, hazudok-e,
de falfehér vagyok, a szemem alatt pedig hatalmas karikák éktelenkednek.
Nem igazán tudná azt állítani, hogy ne lennék beteg.
Amikor még otthon éltem, gyakran voltak migrénjeim az apámmal
töltött idő okozta stressztől. Elviselhetetlenek voltak, ezért is tudom, hogyha
rendesen szedem a fájdalomcsillapítót, éppen csak, de képes vagyok
funkcionálni. Ha engedem, hogy elharapóddzon a dolog, hamarosan
kihányom a belemet, és úgy fogok rejtőzködni a fény elől, mint valami
vámpír.
 – Úgyhogy láthatjátok, igencsak necces helyzetbe kerültünk. Most pedig
mondjátok csak el szépen, ki tette?
A terem néma, mivel, mint ahogy azt már mondtam, mindenki
kijelentette, nem ő volt. A normális lépés most az lenne, hogy közöljük
Faulknerrel, téved, és aztán összedolgozva kiderítsük az igazságot.
De a Titans-csapat már csak nem így működik.
Faulkner eldöntötte, hogy bűnösök vagyunk, mivel nem adtunk rá neki
okot, hogy elhiggye, elmondanánk neki az igazat.
Már évek óta szenvedi a kicsinyes, kimerítő baromságokat, amikor is
végül minden egyes alkalommal kiderült, a csapat egyik tagja a ludas. Most
még csak fel sem fog merülni benne, hogy ártatlanok lehetünk, mert sosem
adtunk neki okot arra, hogy ezt higgye.
– Mindannyian ki vagytok téve a csapatból, amíg valaki elő nem lép és
be nem vallja az igazat.
A néma teremben kitör a káosz, ahogy minden egyes srác megpróbálja
lebeszélni erről. A hangzavar egyre csak nő, a fejem meg egyre jobban
lüktet, mígnem végül Faulkner elüvölti magát, mire mindenki rögvest
befogja.
– Szarok bele, hogy fel kell adni a meccseiteket. Ha nem kezdtek el
férfimódra viselkedni, elérem, hogy ez a csapat végezzen utolsóként a
bajnokságban!
Már mondtam korábban, rémisztő egy pasas. A dühe úgy bugyog a
felszínen, hogy lehetetlen lenne nem észrevenni, de hogyha az ember a
kivörösödött arc és az ordibálás mögé pillant, látni a csalódást. Robbie már
vagy öt perce masszírozza az orrnyergét és bámulja az ölét ugyanilyen
csalódottan, mivel nem menedzselhet egy csapatot, ami nem létezik.
– A hoki kiváltság! Az egyetem kiváltság! – ordítja Faulkner. – Amint
megkapom a válaszomat, ismét játszhattok.
Kerülve a csapattársaim tekintetét megköszörülöm a torkomat.
– Én voltam, edző.

ABBAN A PILLANATBAN TUDOM, HOGY múlik a fájdalomcsillapító hatása,

hogy úgy elkap a rosszullét, mintha elütött volna egy busz.
Az edző éppen a dékánnal beszél telefonon, hümmög és bólogat, de nem
sok mindent árul el. Máris kaptam vagy húsz üzenetet, amikben kreatív
sértések tömkelegével illetnek, amit, amondó vagyok, meg is érdemlek.
 Faulkner nem hisz nekem. Látom abból, ahogy néz, miközben a
telefonba motyog, de meg van kötve a keze, én pedig megadtam neki azt a
menekülő utat, amire akkora szüksége volt.
Elveszthetné a csapatát, ki tudja, mennyi időre, mert senki sem vallja be,
hogy ő volt. Vagy a másik lehetőség, hogy ideiglenesen elveszíthet engem,
hogy aztán még azelőtt visszakapjon, hogy a szezon úgy istenigazából
beindulna. Kockázatos lépés volt ez a részemről, beismerem, mivel nem
tudom, milyen büntetés vár rám, de minél tovább húzzuk ezt az ügyet, a
csapatom annál többet szenved, és annál jobban ki akarom verni Aaronből a
szart is.
Legalább ha kiütöm Aaront, lesz miért bűnbánónak lennem.
Faulkner leteszi a kagylót.
– Addig nem játszhatsz, amíg a srác nem tud megint jégre lépni. Ezt
mondta a dékán. Eljöhetsz a meccsekre a felszerelésedben, de csak ülsz a
kispadon és nézed a játékot. Nem edzhetsz a csapattal, és az utazáson kívül
semmilyen csapatszintű programban nem vehetsz részt.
– Tudjuk, hogy Aaron mennyi időre esik ki?
– Nem. Ma este megy egy szakorvoshoz, úgyhogy hamarosan
megtudjuk. De a csuklóján és a csípőjén lévő zúzódások alapján minimum
két hét. Semmije sem tört el, úgyhogy némi pihenés, meg mozgásszervi
terápia, és valószínűleg kutya baja sem lesz, de a szülei ragaszkodnak
hozzá, hogy a biztonság kedvéért kérjen ki egy másodvéleményt is. – Kezét
végighúzza az arcán, és ahogy vetek rá egy alaposabb pillantást, látom,
hogy éppen olyan betegnek és kimerültnek tűnik, mint én. – Természetesen
korcsolyázás közben emelgeti a barátnőjét, úgyhogy nem akarják veszélybe
sodorni a lányt, ha esetleg két hét múlva nem lenne hozzá elég erős, hogy
elbírja.
– Nem a barátnője. – A szavak még azelőtt kiszaladnak a számon, hogy
visszanyelhetném őket, mire Faulkner rögtön egyenesen rám szegezi a
tekintetét. Bassza meg.
– Ha megtudom, hogy ez az egész egy lány miatt van, Hawkins, Isten a
tanúm, a saját kezemmel fojtalak meg. Nem vagyok teljes idióta. Tudom,
hogy valami nem stimmel, de mégis mit tegyek, ha egyszer te azt mondod
nekem, hogy te voltál?
Faulkner ujjai közé csippenti az orrnyergét, miközben én meg azt
kívánom, bárcsak valahogy megmagyarázhatnám neki ezt az egészet.
 – Jelen pillanatban nincs hozzá erőm, hogy leüvöltsem a fejedet.
Túlságosan nagyot csalódtam. Azt tanácsolom, számolj be a gyámodnak
erről az egész szarságról, mert nem akarok dühöngő e-maileket olvasni,
hogy miért nem játszol. Most pedig tűnj az irodámból – majd a héten még
hívlak.
A kocsimhoz vezető séta kész maratonnak érződik, de végül aztán csak
odaérek, és rögtön a kesztyűtartóban tartott fájdalomcsillapítóért és
ásványvízért nyúlok.
A telefonom még mindig egyfolytában rezeg, én pedig végre ráveszem
magam, hogy megnyissam a csetet, mert a srácok megérdemlik, hogy
válaszokat kapjanak.

HOKINYUSZIK

JOE CARTER
Hawkins, te kibaszott idióta. Mégis mi a pokol folyik itt?

BOBBY HUGHES
Azóta nem voltam ennyire stresszes, hogy
megtudom, a gumi nem véd 100%-ban.

JAIDEN JOHAL
Álljunk csak meg egy szóra! Hogy micsoda?

KRIS HUDSON
Mégis hogyan játszunk a kapitányunk nélkül?

JAIDEN JOHAL
Nem, ne lépjünk még túl ezen a gumidolgon?????????

NATE HAWKINS
Amíg Aaron nem tud korcsolyázni, addig
én se edzhetek, meg játszhatok.

MATTIE LIU
 Az meg mégis mennyi idő?

NATE HAWKINS
Átmegyek Stassie-hez és
megpróbálok beszélni vele.
Majd később találkozunk.

A fejem még mindig lüktet, és még sosem voltam annyira hálás az

önvezető kocsikért, mint most.
JJ megírta nekem Stassie lakásának számát, mivel még sosem hívtak át
oda, így nem is tudtam. JJ viszont járt ott szombaton, hogy beadja a mezét,
úgyhogy arra játszva, hogy Stas nem vetette le őt a látogatók listájáról, az ő
nevét adom meg a portásnak. A dolog működik, a pasi meg szerencsére
nem kéri el az igazolványomat. Ad nekem egy ideiglenes kódot, amivel
használhatom a liftet, és közli, hogy az huszonnégy óráig működik.
Tetszik, hogy Stassie egy ilyen jól védett, biztonságos épületben lakik.
Amikor majd éppen nem dühös rám, és nem bocsátkozom éppen csalásba,
hogy bejussak, majd megemlítem neki, hogy sikerült behazudnom magamat
hozzá.
De erre most nem ez a legalkalmasabb pillanat.
A Maple Tower állítólag a legjobb szállás az egész Maple Hills
campuson, és értem is, miért – az egész csodaszép blokk csupa luxus. Egy
részem kíváncsi is lenne, Stassie ezt hogyan engedheti meg magának, mert
kétlem, hogy a szombati oktatói melója elég jól fizet ehhez, és tudom, az
ösztöndíja nem fedezi a szállásköltséget. De aztán odaérek az ajtajához, a
6013-as lakáshoz, és közvetlen a számok alatt, cikornyás, dőlt betűkkel ott
virít a felirat. Carlisle Rezidencia.
Veszek egy mély lélegzetet és kopogtatok párat, határozottan, de nem
sietve. Nem akarom, hogy azt higgye, veszekedni jöttem, mert nem is így
van.
Nem tudom eldönteni, a gyomrom vajon az idegesség miatt ugrik-e
görcsbe, vagy mert a testem és az agyam kezdi megadni magát. De a
hányinger csak tovább nő, amikor kinyílik az ajtó, és az egy szál
kosarasnadrágot viselő Aaron tűnik fel mögötte.
– Anastasiához jöttem. Kihívnád a kedvemért? – kérdezem nyugodtan.
Legszívesebben leüvölteném a fejét, hazugnak nevezném, és belevágnám az
öklömet abba az ocsmány pofájába, de nem teszem.
Rám mosolyog. Esküszöm, nem képzelem a dolgot – Aaron mosolyog,
aztán oldalra lép és szélesebbre nyitja az ajtót, majd bekötözött karját
oldalra tartva int, hogy jöjjek beljebb.
– A szobájában van – csiripeli, ahogy becsukja mögöttem az ajtót.
– Nem tudom, az melyik – mondom felhúzva a szemöldökömet. – Még
nem voltam itt korábban.
Aaron megrántja a vállát, megjátszott mosolya lehervad arcáról.
– Középső ajtó. A virágos asztalka melletti.
– Köszi! – felelem motyogva, ahogy megindulok az ajtó felé. Aaron túl
kedves, túl nyugodt, és ettől minden idegszálam pattanásig feszül. Várom,
hogy kiderüljön, mitől is van ennyire jókedve.
Finoman kopogtatok az ajtón, de nem kapok választ. Úgyhogy
megpróbálkozom még egyszer, és ezúttal zokogást hallok.
– Húzz innen, Aaron!
Bevállalva a kockázatot kinyitom az ajtót, és rögvest szembe kerülök
annak az okával, amiért Aaron ilyen vidáman beengedett. Ryan az ágy
háttámlájának dőlve fekszik, egyik karja Anastasia köré fonva, míg a
másikkal a haját simogatja, miközben a lány a lába közt ül és a mellkasához
bújva zokog. Ezt akarta Aaron annyira, hogy lássam, de az egyetlen oka,
hogy a látványba belefájdul a szívem, az, hogy Anastasia ilyen elveszettnek
tűnik.
Mindketten egyszerre pillantanak fel rám – az arckifejezésük merőben
más, de Stassie-ét nem lehet félreismerni.
Árulás.
– Tűnj innen! – mondja el-elakadó hangon. Megfordul Ryan karjai közt
és kézfejével letörli a könnyeit. – Már megint hazudtál nekem!
Megesküdtél, hogy semmit sem tettél, és hazudtál, Nathan.
– Stassie, kérlek. Beszélhetnénk? Esküszöm, hogy semmit sem tettem.
– Ne esküdözz már! – ordítja, ahogy az egész teste beleremeg a
zokogásba. Ryan a hajába fúrja az arcát és motyog neki valamit, amit nem
hallok, Stassie azonban egyenesen rám szegezi a tekintetét. – A dékán
elmondta Aaron szüleinek, Nate! Tudom, hogy kitettek a csapatból! Tudom,
hogy te voltál!
Nem kapok levegőt. A fejem lüktet, és mást sem akarok, mint elmondani
neki mindent, ami ma történt, de másra sem tudok koncentrálni, mint erre a
fehéren izzó fájdalomra a fejemben és az égető érzésre a szemem mögött.
 Ryan felemeli Stast és leteszi őt az ágyra maga mellé.
– Jól vagy, Hawkins? – kérdezi, ahogy lecsusszan az ágyról. Nem festesz
túl jól, haver. Nem akarsz leülni? Kérsz egy kis vizet?
A világ forogni kezd körülöttem, ahogy megérzem a vállamon Ryan
kezét, aki hátrafelé kezd terelgetni, egészen addig, amíg a lábam egy
széknek nem ütődik, mire leülök.
– Mi a baja? – kérdezi Stas rémült hangon.
A tenyeremet a szememhez emelem, majd a fejemet a lábam közé
hajtom, és veszek pár mély lélegzetet. Nem vehetek be több
fájdalomcsillapítót, úgyhogy felesleges is kérni.
Hála annak, hogy az edző irodájában kötöttem ki, túl nagy lett a hézag az
előző adag hatásának elmúlása, és aközt, hogy hatni kezdjen a következő, és
ennek nemcsak, hogy most megfizetem az árát, hanem még be is égetem
magamat.
Nagyszerű.
Stas puha keze a homlokomhoz ér, és nem állom meg, hogy ne dőljek
bele az érintésébe. Soha többé nem fog a közelébe engedni. Egyedül azt
kívánom, bárcsak ne rontaná el a pillanatot az agyamat kínzó, forró
fájdalom, és ne érezném úgy magamat, mintha apránként összezúznák az
egész testemet.
– Migrén. Majd hazavezetek. Aztán majd visszajövök, ha tudunk
beszélni – sikerül suttogva kinyögnöm.
– Nem vezethet – ez az utolsó dolog, amit hallok.
 Huszonegyedik fejezet

ANASTASIA

BÁR MÁR VAGY TÍZSZER megigazítottam az előttem lévő iPadet, nem állom
meg, hogy ne toljam el még egy kicsit jobbra.
Minden, amire csak szükségem lesz, ki van készítve elém, fontossági
sorrendben: a határidőnaplóm, víz és zsebkendő – a legnagyobb doboz, amit
csak kapni lehet.
Már több százszor csináltam ezt, úgyhogy fogalmam sincs, miért is
vagyok ilyen ideges, de a nyugtalanító érzés ott ficánkol a felszín alatt. Lola
és Aaron elmentek a Kenny’sbe, hogy hozzanak csirkeszárnyat és
hagyjanak nekem egy kis teret, és a lakásban uralkodó némaság csak még
tovább tetézi a nyugalmatlanságomat.
Ekkor aztán, pont időben, csörögni kezd az iPad, a képernyőn pedig
felvillan Dr. Andrews neve.
Fogadom a hívást, majd a szívem összeszorul, ahogy a képernyőt betölti
az ismerős, seattle-i látkép és Dr. Andrews irodájának visszafogott
dekorációja.
Dr. Andrews maga az asztalánál ül, naplóját keresztbe tett lábán
egyensúlyozza, a kezében toll pihen.
– Jó napot, Anastasia. Hogy érzed ma magad?
A honvágyam van már ott van a nyelvem hegyén. Most először, amióta
csak eljöttem az egyetemre, azt kívánom, bárcsak visszamehetnék
Washington államba.
Számtalanszor láttam Seattle-t filmekben és sorozatokban, és soha nem
volt rám semmilyen hatással. De attól, hogy azon az ablakon keresztül
láthatom, amin közel tíz éven keresztül bámúltam kifelé, legszívesebben
felpattannék az első a LAX-ről induló gépre.
Izzadt tenyeremet a nadrágomba törölve belemosolygok a kamerába.
– Jól vagyok, köszönöm.
– Biztos vagy benne, hogy azt akarod, ez a válasz legyen, amit leírok?
 Dr. Andrews immár a negyvenes évei elején jár, de amikor a páciense
lettem, még éppen csak, hogy megszerezte a doktoriját. Semmit sem
öregedett – az arca ugyanolyan, mint volt, ugyanolyan apró ráncokkal a
szeme körül, és a haja is mindig ilyen ősz szálakkal átszőtt világosbarna
volt.
Orvosi iskola ezüst, ő így nevezte, amikor nagyjából kilenc évesen,
valószínűleg felettébb bárdolatlan módon megkérdeztem, mi az. Egy
bizonyos szempontból azt hiszem, a tény, hogy ellenáll az idő vasfogának,
némiképp megnyugtat. Ez valami olyannak tűnik, amit valószínűleg egyszer
meg kéne majd vele beszélnem.
Egy szót sem szól, amíg átgondolom, most mit is mondjak. Nem mintha
azt gondolnám, jó ötlet lenne titkolózni az ember pszichológusa előtt.
Mindössze csak jelen pillanatban nem tudom, hogyan is öntsem szavakba
az érzéseimet, és pontosan ez is az oka annak, hogy visszatértem a
terápiához.
– A kilátás az ablakából elszomorít.
– Meg tudod mondani, pontosan mi is zavar a kilátásban?
Felhangzik a papíron sikló toll reszelős hangja, amihez nagyon is
hozzászoktam az elmúlt évek alatt.
– Már majdnem egy éve nem jártam otthon. Hiányzik Seattle.
Dr. Andrews kihúzza magát ültében és kicsit oldalra fordul, tudatosan
vagy sem, de kicsit eltakarva előlem a kilátást. Elernyesztem ökölbe
szorított kezemet – amúgy azt is csak akkor vettem észre, hogy a kezem
egyáltalán ökölbe van szorítva, amikor fájni kezdett a tenyerem a belé vájó
körmömtől.
– A szüleid meg szoktak látogatni Los Angelesben?
– Soha. Meg szokták kérdezni, de én mindig nagyon elfoglalt vagyok, ők
meg nem szeretnek repülni, úgyhogy nem szeretem utaztatni őket. Nekem
meg túl sok a tennivalóm ahhoz, hogy meglátogassam őket.
– Sokat beszéltünk a szüleidről, Anastasia. Azt mondtad, leginkább
miattuk, nem is magad miatt akarsz sikeres lenni, és ez letaglóz. – Feltolja
szemüvegét az orrnyergén és belenéz a kamerába. – Ez a nyomás, vagy ez a
minden mást elnyomó érzés, amit leírsz, enyhül, amikor nem látod őket?
– Sosem múlik el teljesen. Valahányszor csak hívnak, mindig a korcsolya
az első dolog, amiről kérdeznek. – Gombóc nő a torkomban, amit
nehezemre esik lenyelni. – Amikor pedig nem hallok felőlük, akkor, uh,
megkönnyebbülök.
 Dr. Andrews bólint, majd lejegyez valamit az oldalra maga előtt.
– És ettől a megkönnyebbüléstől bűntudatod van?
Ó, egek. Miért nedves a szemem?
– Igen.
– Mi érdekel téged a műkorcsolyán kívül, Anastasia?
Igyekszem rögtön felelni, de amikor kinyitom a számat, rádöbbenek,
hogy nem tudok mit mondani – a műkorcsolya az egész életem.
– Semmi más nem érdekel.
– És hogyha elveszítenél egy versenyt, vagy úgy döntenél, többé nem
korcsolyázol, mit gondolsz, a szüleid dühösek lennének rád? Ezen
gondolkozz el egy kicsit, ne válaszolj rögtön.
Nem kell elgondolkodnom. A válasz abban a pillanatban felrémlett az
agyamban, hogy feltette a kérdést.
– Nem, azt hiszem, először össze lennének zavarodva, de azt akarnák,
hogy boldog legyek.
– A múltbéli, a szüleiddel közös üléseink, meg a kettőnk ülései alapján
tudom, milyen nagyra tartod őket. Igazam van, ha azt mondom, legyen szó
akár a terápiáról, tanulásról, vagy sportról, nagyon támogatónak találod
őket?
– Teljes mértékben. A szüleim nagyszerűek.
– A szülők, nos, a jó szülők, mint a tieid, akiknek ilyen teljesítmény-
orientált, kifejezett érdeklődési körrel rendelkező gyermeke van, néha nem
nagyon tudják, miről is beszéljenek a gyermekükkel ezeken az érdeklődési
körökön kívül. – Összefűzi az ujjait és kezét a hasán nyugtatja, miközben
hátradől a székében. – A közös üléseink alkalmával a szüleid említették,
tisztában vannak vele, hogy számodra a korcsolya a legfontosabb. Talán
belátod, azzal, hogy minden alkalommal a korcsolyáról kérdeznek, amikor
csak beszéltek, fejezik ki, hogy bár csak ritkán látnak téged, még mindig
támogatnak.
A mellkasom összeszorul – jön a bűntudat. A bűntudat, mert tudom,
hogy a szüleim támogatnak engem. A bűntudat, mert már rég nem
találkoztunk. A bűntudat, amiért nem értékelem őket eléggé.
A tekintetemet az iPad képernyőjére szegezve tartom, és egyenesen Dr.
Andrews nyakkendőtűjét bámulom. Ha az arcára nézek, el fogom bőgni
magamat.
– Tudom, hogy csakis a legjobbat akarják nekem.
 – Teljesen normális valamit logikusan felfogni, ám érzelmileg mégis
másképp reagálni rá. Szeretni valakit, ám mégis megkönnyebbülést érezni,
amiért nem beszélsz vele, hatalmas konfliktust teremt egy ember elméjében,
de ez semmiképpen sem tesz rosszá, egyszerűen csak azt jelzi, hogy ember
vagy. – Ez durva. – Visszatérve a kilátásra, Anastasia. Mit gondolsz,
előfordulhat, hogy a kilátás nem azért szomorít el, mert Seattle hiányzik,
hanem mert szeretnéd látni a szüleidet?
Bólintok, miközben még akkor sem veszem le a tekintetemet a
nyakkendőtűről, amikor a szemem megtelik könnyel.
– Talán.
– Csak úgy, mint a gyerekeknek, a felnőtteknek is szüksége van
határokra. Szeretném, hogy elmondd a szüleidnek, nem akarsz a
korcsolyázásról beszélni. Ha csak egyetlen beszélgetésről, egyetlen
látogatásról is van szó, próbáld ki, milyen érzés, hogy tudod, a dolog nem
fog szóba kerülni. Megoldható?
Kipislogva a szememből a kibuggyanni készülő könnyeket ismét
felnézek rá és mosolyt erőltetek az arcomra.
– Persze.
Amikor két éve L.A.-be költöztem, felhagytam a rendszeres terápiával.
Annyira lekötött az egész egyetem-élmény, hogy nem volt rá szükségem.
De néha történik valami, aminek hatására aztán tartunk egy-egy alkalmi
ülést, mire mindig megígérem magamnak, hogy megint elkezdek majd
rendszeresen járni, amire aztán sosem kerül sor.
A terápia sosem lesz könnyebb. Az ember egyszerűen csak megtanulja
elfogadni, hogy ezek a nehéz beszélgetések megérik, amikor az érzelmei
könnyebben kezelhetőek lesznek. Még csak az ülés felénél tartunk, és már
kapok levegőt, de tapasztalatból tudom, ez még változhat a végéig.
– A múltheti ülésünkön kifejtetted, hogy a versenyedet övező
bizonytalanság milyen súlyos stresszt is okoz neked. El tudod mondani,
ezen a héten hogyan érzed magadat?
– Jól – felelem őszintén. Jó érzés, hogy most az egyszer végre képes
vagyok valami pozitívat mondani. – Az orvos tegnap igazolta, hogy Aaron
rendbe jött, szóval holnap már versenyezhetünk.
– Ezt örömmel hallom. Ezzel biztos nagy súly gördült le a válladról. –
Aaronnel lógtunk az órákról, hogy gyakorolhassunk, és szerencsére minden
simán ment. – És milyen a kapcsolatod Aaronnel? A múlt héten említetted,
hogy úgy érzed, mintha fojtogatna.
 A fojtogatás szinte már túl enyhe kifejezés. Aaron két hete alig mozdul
mellőlem, és ez egy kicsit sok. Sok szempontból nagyra értékelem, hogy
bár ő sérült meg, adott nekem időt arra, hogy gyászoljak. Mivelhogy az
utóbbi két hét ennek érződött: gyásznak. Gyászoltam mindazt, ami az
enyém lehetett volna.
Azonban, még színtiszta jó szándék is vezérli, néha Aaron figyelmessége
úgy érződik, mintha irányítani akarna. A könnyeim érthetőek voltak, de
csakis akkor, ha a korcsolya miatt ejtettem őket. Az aggodalom, amit érzek,
javulni fog, de csak akkor, ha ott van mellettem, hogy segítsen.
– Aaron kicsit visszavett – magyarázom. – Mondtam neki, hogy kell egy
kis egyedüllét, hogy feldolgozzam a történteket, főleg most, hogy felmerült
bennem némi gyanú azt illetően, hogyan is történtek a dolgok. Először
morcos volt emiatt, de aztán most, hogy megint jégre mehet, úgy tűnik, meg
is feledkezett az egészről.
– Hogy érzed, gyakran lesz rád dühös?
– Uh, az, hogy Aaronnek is jót tenne egy kis terápia, még a legenyhébb
kifejezés. – Visszanyelek egy ideges kis kacajt, mert mégis hol kezdjem? –
Aaron szülei folyton manipulálják egymást. Baromi egészségtelen az egész,
Aaron meg úgy nőtt fel, hogy folyton azt látta, az ember így szerezheti meg,
amit akar. Jobb akar lenni a szüleinél, és ezért igyekszik is. Az esetek
többségében remek barát.
– De gyakran lesz rád dühös?
– Egyértelműen én szenvedem meg a legjobban a hangulatváltozásait, de
mindenki másnál több időt is töltök vele. Néha olyan, mintha minden
tökéletes lenne, aztán hirtelen többé már nem az, nekem meg fogalmam
sincs, mégis mit rontottam el.
– Ez nehéznek hangzik.
– Az is. Engem máshogy ítél meg, mint másokat, mármint, nem is
tudom, hogyan magyarázzam el. Ha Lola csinál valamit, az rendben van, de
ha én pontosan ugyanazt teszem, az nem biztos, hogy tetszik neki.
– Úgy érzed, mintha rád más szabályok vonatkoznának?
– Igen, pontosan. Amikor jókedvében van, akkor nem számít, de ha
rosszul mennek a dolgok, akkor nehéz a közelében lenni. De Lolát sem
hagynám magára, ha neki lennének problémái, úgyhogy Aaront sem
akarom.
– Ez igazán csodálatra méltó, Anastasia. – Dr. Andrews lejegyez valamit,
én meg néha azt kívánom, bárcsak elolvashatnám a jegyzeteit. – Szeretnélek
emlékeztetni rá, hogy bár mindenkinek van hová fejlődnie, fontos, hogy a
saját jóllétedet helyezd előtérbe. A barátságok fontosak, de az is, hogy
egészséges környezetben élj.
– Vettem.
– Ha megy, most szeretnék Nathanről beszélni. Szeretném tudni, ő
milyen hatással van az életedre.
Tudtam, hogy ez jön, de így sem voltam rá felkészülve. Az ember
pszichológusa nem felejti el, ha az illető hamarabb fejez be egy ülést, mert
képtelen abbahagyni a bőgést egy pasi miatt, akit még csak alig két hónapja
ismer.
A múlt héten összefoglaltam Dr. Andrewsnak azon történéseket, amik a
Nathannel való furcsa barátságomhoz vezettek. Akkor bőgtem el magamat,
amikor a papás-mamás dologról kezdtem mesélni.
– Már két hete nem hallottam felőle. Nagyon durván leordítottam a fejét,
és azt hiszem, nos, bármi is volt köztünk, azt hiszem, annak vége.
Dr. Andrews fellapozza a jegyzetfüzete ropogós lapjait, majd
megpöcögtet egy oldalt.
– Dühös voltál, mert Nathan beismerte, ő a felelős Aaron balesetéért,
miután arról esküdözött neked, hogy semmi köze a dologhoz.
– Igen.
– És korábban is esküdözött neked dolgokra, amiről később kiderült,
hazugság volt. Hogy megvédje az egyik csapattársát, igaz?
– Igaz.
– De most úgy hiszed, talán igazat mond, és ezért esik nehezedre
beszélni róla?
Két héttel ezelőtt, amikor Ryan nem volt hajlandó engedni, hogy Nathan
hazavezessen, Bobby és Joe elugrott érte. Nate addigra, miután többször is
durván hányt, elveszítette az eszméletét, én meg azt kívántam, bárcsak én is
elájulhatnék. Bobby vetett egyetlen pillantást a könnyáztatta arcomra, aztán
megpróbált meggyőzni, hogy nem Nate volt a ludas, annak ellenére sem,
hogy beismerte ezt. Erre aztán Joe is Nate védelmére kelt, és elmagyarázta,
hogy Faulkner edző megfenyegette a csapatot, hogy az összes meccsüket
lemondja, hacsak valaki nem tesz beismerő vallomást.
Mindketten égre-földre esküdöztek, hogy Nathan soha, semmi olyat nem
tenne, amivel ártana nekem, amit nehéz volt végighallgatnom, és még
nehezebb megemésztenem.
 Dr. Andrews egyik ujját az ajkára szorítja, és türelmesen várja a
magyarázatomat. Másra sem vágyom, mint hogy bontsam a vonalat, de
összeszedem magamat.
– Nate az a fajta ember, aki megoldja a dolgokat. Gondoskodik a
barátairól. Tudom, milyen büszke rá, hogy rábízták a kapitányi posztot.
Nekem logikusnak tűnik, hogy eljátssza a bűnbak szerepét, hogy a csapata
ne szenvedjen.
– Ez mindannyiótok számára nehéz időszaknak hangzik. Mi az pontosan,
ami dühít téged? Az, hogy megint hazudtak neked?
Én is éppen ezt kérdezem magamtól már egy ideje. Felsóhajtok –
hangosabban, mint szerettem volna –, majd megpróbálom szavakba önteni
az érzéseimet.
– Többé-kevésbé. Leginkább csak olyan naivnak érzem magamat.
Lehetetlen, hogy Nathan és Aaron is igazat mondjon. Aaron semmit sem
nyert az ügyön – nincs oka hazudni.
– És Nathannek?
– Nathan… – Ó, egek. Miért állok már megint a bőgés szélén? – Amikor
együtt vagyok Nathannel, úgy érzem, törődnek velem. Vágynak rám. Nem
hiszem, hogy veszélybe sodorná a versenyemet, de nem bízom az
ítélőképességemben, mert már kezdtem érzéseket táplálni iránta.
– Ezt neki is mondtad?
A fejemet rázva végre beismerem a vereségemet, és a zsebkendő felé
nyúlok.
– Mint ahogy mondtam, már egy jó ideje nem hallottam felőle.
Számtalanszor eszembe jutott, hogy felhívom, de túlságosan félek.
– Mitől félsz?
– Attól, hogy már túl késő. Hogy majd meghallgatja a mondandómat, és
ugyanúgy visszautasít, amiért nem hittem neki.
Fáj ezt hangosan beismerni. Vágyni rá, amikor lehet, hogy ő nem
viszonozza ezt az érzést, fáj. Nem bízni abban, hogy rendbe tudom hozni a
dolgokat fáj. A hiánya is fáj.
Az utóbbi két hétben sikerült mindenkit kerülnöm azzal, hogy a
munkahelyi pályán gyakoroltam. Brady nem repesett az örömtől, de nem
adtam neki más választást. Mattie szomorkásan intett nekem egyet, amikor
kiszúrt az egyik közös előadásunkon, de nem jött oda hozzám. Lola szigorú
utasítást kapott, hogy ne számoljon be nekem a csapat dolgairól.
 – A visszautasítás rémisztő, de úgy leélni az életedet, hogy sosem
tudhatod, mi lett volna, ha őszinte vagy, szintén az. Szerintem el kéne neki
mondanod, hogyan is érzel. Egy kapcsolat, legyen az baráti, vagy annál
több, sem él túl ennyi őszintétlenséget.
– Nem tűnik fairnek, hogy nekem kell őszintének lennem. – Az arcomat
egy zsebkendővel törölgetve felhorkantok. – Nem én hazudoztam. Hanem
mindenki más. Én meg csak megragadtam középen, mint valami idióta.
Dr. Andrews elmosolyodik, majd kezét a szájához emeli, hogy elnyomja
kacaját.
– Igen, én is látom az iróniát a helyzetben, de senki sem gondolja, hogy
idióta lennél, Anastasia. Hogy is mondják? Légy te az a változás, amit látni
akarsz, vagy valami ilyesmi. Mutass példát az őszinteségeddel. Nekem úgy
tűnik, jó emberekkel vagy körülvéve, és fontos, hogy ne felejtsük el, az
emberek hibáznak.
– A hibákkal nincs is bajom. Senkitől sem várom el, hogy tökéletes
legyen…
– Csakis magadtól.
A szememet forgatom, mert ezzel most sarokba szorított, de már nem
maradt elég idő az ülésből ahhoz, hogy kivesézzük. Már több, mint tíz éve
csináljuk ezt, és még az sem volt rá elég idő.
– Csakis magamtól, de a barátaimtól semmiképpen.
Az óra halkan pittyegni kezd, jelezve, az ülésünk a végéhez közeledik.
Mindig csak egy-egy ülés alkalmával jut eszembe, milyen fárasztó is a
terápia. Az ember úgy érzi magát utána, mintha másnapos lenne. Utána
mindig jól ki kell aludnom magamat, de amint felébredek, jobban leszek.
– Jó sok mindent átbeszéltünk, de csak, hogy összefoglaljuk: mik azok,
amiket ez a beszélgetés segített átlátni?
Valóban úgy érződik, mintha sok mindent átvettünk volna, de az az
igazság, hogy valószínűleg még hosszú órákon keresztül tudnék erről
beszélni.
– Határokat kell húznom a szüleimmel, hogy élvezhessem a velük töltött
időt, ne pedig csak aggódjak.
– Helyes. Mi egyéb?
– Magamat kell első helyre helyeznem, amikor Aaron szemétkedik.
Akkor is lehetek jó barát, ha a saját jóllétemet helyezem előtérbe.
– És?
 – Beszélnem kell Nathannel. Őszintének kell lennem azt illetően, mit is
érzek.
– És végül?
– Az emberek hibáznak.
Dr. Andrews becsukja a jegyzetfüzetét és megvillant felém egy
féloldalas mosolyt.
– Osztályelsői teljesítmény, szép munka. Holnap lesz a versenyed, ugye?
– Igen, ebédidőben.
– Számtalan versenyen átsegítettelek már, és tudom, a vereség
eshetősége nem olyasmi, amibe te, vagy bármelyik másik sportoló szívesen
belegondol. Így a verseny küszöbén állva, hogyan érzed magadat
mentálisan? Felkészültél arra az eshetőségre, hogy nem juttok tovább?
– Igen – hazudom. – Mert én minden tőlem telhetőt megtettem, és
inkább versenyzek és vesztek, semmint, hogy ne is versenyezzek.
– Minden egyes alkalommal ezt hallom tőled, Anastasia, és azt kell
mondjam, most sem vagy meggyőzőbb, mint kilencéves korodban. –
Leteszi a jegyzetfüzetet és a tollat az asztalára, majd kuncogva megigazítja
a nyakkendőjét. – Őszintén remélem, hogy eléred azt az eredményt, amiért
annyit dolgoztál, főleg ennyi szomorúságot követően.
– Én is, doki.
 Huszonkettedik fejezet

NATHAN

EZ VOLT EDDIGI ÉLETEM leghosszabb tizennégy napja.

Két héten keresztül duzzogtam és szomorkodtam, eszméletlenül
féltékenykedve a csapattársaimra és azután a lány után áhítozva, aki gyűlöl.
Dióhéjban: két héten keresztül totál lúzer voltam.
Komolyan majdnem elbőgtem magamat az örömtől, amikor Robbie
hívott, hogy kapjam össze a seggemet és húzzak le edzésre, mert a Seggfej
ismét korcsolyázhat.
Az, hogy nem játszhattam a csapattal, segített rádöbbennem, mennyire is
imádom a hokit. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, mert azt hinné az
ember, ezzel már rég tisztában vagyok, nem igaz? Én is ezt hittem. De az,
hogy egy időre eltiltottak tőle, új meglátásba helyezte a dolgokat.
A következő gondolatom Anastasia volt, és az, hogy az álmai így ismét
elérhetővé váltak. Jesszusom, kibaszottul szeretném látni.
A fürdőm tele van flakonokkal, amiknek éppen olyan jó az illatuk, mint
neki. Még sosem kedveltem ennyire a méz és az eper illatát, mint most,
amikor egy ideje már nem láttam.
De nem akar a közelében tudni. Ezt láttam az arcán, amikor azt hitte,
már megint hazudtam neki. Fel akarom hívni – vagy tucatszor eszembe
jutott, hogy felhívom, de félek, ezzel csak rontanék a dolgokon.
Mattie mesélte, Stas milyen szomorúnak tűnt, amikor látta az egyik órán,
és gyűlölöm, hogy ennek én vagyok az oka. Biztos törődik velem legalább
egy kicsikét, akkor is, ha ezt nem fogja fel. Amikor a migrénemtől úgy
éreztem, mintha a halál küszöbén állnék, és többször is vadul és
visszataszító módon hánytam, Stassie végig ott volt mellettem és a hátamat
cirógatta.
Amikor kiterültem az ágyán, odamászott mellém, hogy megnézze, nincs-
e lázam, mire én meg, egy életem, egy halálom, az ölébe fúrtam a fejemet.
Én csak el akartam bújni az agyamat égető fény elől, de Stas erre meg
cirógatni kezdte a hajamat, amit mintha soha abba sem akart volna hagyni.
Megpróbáltam ébren maradni, hogy kiélvezhessem ezt, de nem ment.
Lolának kezd elege lenni belőle, hogy folyton kérdezgetem, hogy van a
legjobb barátja. Valahányszor csak szóba hozom Stassie-t, megemlíti, hogy
a Los Angeles-i rendőrségnek rengeteg megoldatlan ügye van, amik közül
bármelyiket bevallhatom, és mehetek helyette az ő agyukra.
Ez elég hosszú egy beszólás, és az ember már azt hinné, két hét után
lerövidíti, de nem, Lola rettentő módon el van kötelezve a művészete
mellett. Azonban bármennyire is élvezi, hogy húzhatja az agyamat, tudom,
megragadt a két oldal közt, és teljesen ki van készülve. Robbie mondta,
hogy Anastasia megtiltotta Lolának, hogy akárcsak megemlítsen minket,
amitől meg csak még szarabbul érzem magamat.
Rá akartam írni, hogy sok szerencsét kívánjak neki a körzetin, de aztán
végül bemajréztam, mert attól tartottam, azzal csak stresszelném. Még soha
semmire nem vágytam annyira, mint most arra, hogy a dolgok
visszatérjenek a megszokott kerékvágásba.
Kicsit elhúzni Maple Hillsből és 8-3-ra megverni a UT Austint remek
módja volt annak, hogy egy kicsit megfeledkezzek erről az egész drámáról.
Tartottam tőle, hogy az elmúlt pár hétben berozsdásodtam, de aztán
minden tökéletesen ment, leszámítva azt, hogy JJ és Joe annyi időt töltött a
büntetőpadon, hogy szinte már lakbért kellett volna fizetniük. Majd
hagyom, hadd rendezze le őket Robbie, mert nekem most túlságosan jó a
kedvem ehhez.
Legalábbis egyelőre – lehet, ez nem fog sokáig tartani, mivel éppen két
piával teli zacskóval a kezemben osonok keresztül a hotel előcsarnokán.
Gyakorlatilag semmi illegálisát nem teszek, mivel elmúltam huszonegy,
de Faulkner nem így fogja gondolni, ha rajtakap, amint körbeadogatom a
jägermeisteres üvegeket. Úgy jelöltek ki erre a kockázatos feladatra – a
srácok azt mondják, tartozom nekik, mert amíg nem voltam itt, Robbie
minden nyavalyáját rajtuk élte ki helyettem.
A kulcskártyámat az ajtóhoz érintem, majd amikor a lámpa zölden
felvillan, lenyomom a kilincset. A legtöbb srác már itt van a Robbie-val és
Henryvel közös szobámban, ahol aztán összetapicskolják az ágyamat az
izzadt lábukkal.
Inkább érződik úgy, mintha egy ravatalozóba, nem pedig egy olyan
csapat szobájába lépnék be, akik éppen az imént nyerték meg a meccsüket.
 – Ki halt meg? – Mind egyszerre fordulnak felém, arcukon egyforma,
lesújtott grimasszal. – Csak viccnek szántam, de most már nem vagyok
biztos benne. Miért néztek mind így rám?
A srácok összenéznek, majd Kris az első, aki megköszörüli a torkát.
– Faulkner téged keres, haver.
– Még egy üveget sem bontottam ki. – Felkacagok, és leteszem a
zacskókat az asztalra. – Mégis hogyan lehetek máris bajban?
– Nem arról van szó – mondja Robbie, ahogy kezét végighúzza az arcán.
– Aaron már megint nem korcsolyázhat, Nathan. Visszakerültél a kispadra.
– Mégis hogy a faszba érted, hogy nem korcsolyázhat? – ordítom.
Kibaszottul megint migrénem lesz. – Részt vettek a versenyükön? – Csend.
– Elmondaná végre valaki, hogy mi a pokol folyik itt?
– Aaron elejtette Stassie-t – mondja Henry mindenféle érzelem nélkül,
ahogy odasétál a szatyrokhoz és kivesz egy üveget. – A csuklója megadta
magát a számuk közben, és elejtette.

MÁR VAGY HARMINC PERCE ülök a Maple Tower előtt, és még mindig nem
sikerült rávennem magamat, hogy bemenjek.
Ebből a harmincból tizenötöt Lolával telefonálva töltöttem, ahogy
próbáltam rávenni, adja meg a nevemet a portásnak, hogy kapjak kódot a
lifthez. A következő tizenötben meg mentálisan felkészültem rá, hogy
Anastasia kihajítson.
Amikor megtaláltam, Faulkner megerősítette, amit a srácok is mondtak.
Aaron sérült keze nem bírta a terhelést, amíg a jégen voltak – zuhanás
közben megpróbálta elkapni Stassie-t, de ezzel csak sikerült még jobban
összetörnie magát.
– Sajnálom, Hawkins! – mondta Faulkner, ahogy kivett egy sört a
minihűtőből és átnyújtotta nekem. – Hétfőn majd többet tudunk, de az
eddigiek alapján Skinner vissza akar tenni téged a kispadra.
Az, hogy velem mi van, jelen pillanatban egy cseppet sem érdekel. Az
érdekel, mint mindig, hogy a csapattal mi van, de leginkább csak Stassie jár
a fejemben. Addig ki sem tudom majd őt verni onnan, amíg a saját két
szememmel nem látom, hogy jól van.
A liftben a gyomrom végig fájdalmas görcsben áll. Szerencsére Lo nem
kérvényezte, hogy távolítsanak el, úgyhogy bejutottam az épületbe.
Háromszor kopogtatok az ajtón, majd hátralépek. A gyomromat szorongató
fájdalom felerősödik, a szívem meg mintha rossz ütemet verne.
Az ajtó túloldalán felhangzik az a jellegzetes, kissé nyers brooklyni
hanghordozás, amihez már annyira hozzászoktam, hogy sérteget, majd
kinyílik az ajtó és Lola nekidől az ajtófélfának.
– Ha megbőgeted, Nathan, esküszöm, a farkad egy dunsztosüvegben
fogja végezni a szobámban, és szent küldetésemmé teszem, hogy soha
többé ne legyél boldog.
– Vettem.
A melegítőfelsőmbe kapaszkodva beránt a lakásba, majd puffogva
becsukja mögöttem az ajtót.
– Stassie a szobájában van, és nem tudja, hogy itt vagy. Legyél vele
türelmes. Kemény csaj, de most nagyon össze van törve. – A háta mögött
Aaron kipillant a szobájából, majd amikor észrevesz engem, becsapja az
ajtót. – Minden felett elveszítette az irányítást, Nate. Márpedig nem olyan
csaj, aki jól tűri, ha nem ő irányít.
– Vágom. Azért szeretném látni, mert hiányzik, és mert aggódom miatta.
Lola óvatosan biccent nekem egyet, majd eláll az utamból.
– Te is hiányzol neki.
Jelen pillanatban semmi jogom hozzá, hogy bármire is vágyjak –
egyáltalán már csak azért is hálás vagyok, hogy idáig eljutottam. De egy
aprócska, önző porcikám nagyon reménykedik benne, hogy nem fogok
Ryan Rothwellre bukkanni az ajtó túloldalán.
Ujjammal finoman megkocogtatom az ajtót, majd amikor odabentről
felhangzik egy halk „Szabad!”, lenyomom a kilincset.
Anastasia vet rám egy rémült pillantást, majd felül az ágyban, mire
felszisszen a hirtelen mozdulattól.
Az én pólóm van rajta.
– Hali.
Remek kezdés, Hawkins.
Stassie pislogva néz rám, mintha fel sem fogná, hogy én vagyok az.
Belépek a szobájába, becsukom magam mögött az ajtót, miközben végig
tartom kettőnk közt a tisztes távolságot.
– Szia – feleli suttogva.
– Tudom, nem akarod, hogy itt legyek, de hallottam, mi történt. Akkor is
látnom kellett téged, ha ezért letéped a fejemet, Anastasia. A saját két
szememmel kellett, hogy lássam, jól vagy.
 Térdét a mellkasához vonja, majd ráhúzza a pólót csupasz lábára és
bólint. Jelen pillanatban mindennek kinéz, csak éppen olyannak nem, aki jól
van.
– Jobban festesz, mint mikor legutoljára itt voltál. Nem tudtam, hogy
migrénjeid szoktak lenni. Elég rémisztő volt.
Teszek egy lépést az ágya felé, és amikor nem reagál erre
katasztrofálisan, teszek még egyet.
– Nem akartalak megijeszteni, és, uh, bocsi a hányásért. Meg minden
egyébért is. Baromira elbasztam, de nem úgy, ahogy te gondolod.
– Tudom.
– Tudod?
Állát a térdére helyezi és felsóhajt.
– Tudom, Nathan.
Olyan összetörtnek tűnik. Az arca sápadt és puffadt, a szeme vörös –
vagy a sírástól, vagy attól, hogy dörzsölgette, vagy a kettőtől együtt. A haja,
ami általában csillogó hullámokban omlik a vállára, most egy kócos
labdába van kötve a feje búbján, és úgy összességében úgy fest, mint egy
leeresztett lufi.
– Stassie, megölelhetlek? Úgy nézel ki, mint akire ráfér egy ölelés, és,
nos, nagyon hiányoztál.
– Az jól esne – mondja olyan halkan, hogy alig hallom őt.
Lerúgom a cipőmet és bemászok az ágyba. Stassie kinyújtja a lábát, mire
rögtön észreveszem a friss zúzódásokat tegnapról. Nem tudva, hogyan is
helyezkedjek, végül a milliónyi párnájának dőlve mellé ülök, pont elég
közel ahhoz, hogy a lábunk összeérjen.
Olyan, mintha az egymástól távol töltött két hét alatt elfejtettük volna,
hogyan is legyünk egymás közelében, de amikor átkarolom őt, Stassie a
lábam közé mászik és a mellkasomba fúrja az arcát.
A testem jobban tudja, mit kell tennem, mint az agyam. Gyengéden
közelebb húzom magamhoz és köré fonom a karomat. Ekkor a testében
lévő, összes feszültség tovaszáll, én pedig ismét rendesen kapok levegőt.
Egészen addig, amíg a válla remegni nem kezd, ujjai pedig a
melegítőfelsőmbe kapaszkodnak. Ajkamat a homlokának szorítom,
miközben a zokogása hallható, majd egyre hangosabbá és hangosabbá
válik.
– Shh, bébi. Semmi baj.
 – Minden… – A hangja megbicsaklik zokogása közepette -…egy nagy
káosz.
Kezemet a nyakára simítom, majd a hüvelykujjammal addig cirógatom
az arcát, amíg abba nem hagyja a sírást és mozdulatlanul a mellkasomra
nem ernyed.
A karomat a teste körül tartom, egy szót sem szólok, csak ölelem őt,
amíg készen nem áll, hogy beszéljen. Éppen lélegzetvételének lágy hangját
hallgatom, amikor végre megszólal.
– Bocsánat a bőgésért.
– Hé, én kihánytam a belemet, aztán meg beleájultam az ágyadba, Stas.
Elbírok egy kis sírással. Szeretnél beszélni a történtekről?
Elereszti a testemet, és egy pillanatig azt hiszem, el fog menekülni
előlem, de aztán helyette felém fordulva, lovaglóülésben a csípőmre ül.
A csupasz combját dörzsölgetem, amíg ő a tenyerével kitörli a kósza
könnyeket a szeméből.
– Előfordult már veled, hogy jó magasból leejtenek, több száz ember
szeme láttára?
– Egyszer kiestem egy sífelvonóból.
Stassie felhorkant, majd megrázza a fejét.
– Hát persze. – A melegítőnadrágom zsinórjával játszadozik, és nem néz
az arcomra. – Minden remekül ment. Gyakoroltunk és gyakoroltunk, és
Aaron rendben volt. Már a számunk vége felé jártunk, jött az emelés, és a
csuklója egyszerűen csak megadta magát.
Ezt kimondva a hangja megremeg, ami olyan érzés, mintha
gyomorszájon vágtak volna. Végre rám néz, a szemében könnyek
csillognak.
– Azt hi-hittem, be fog törni a fejem. Minden olyan gyorsan történt.
Aaron lefele menet elkapott, de erre meg belerúgtam a lábába, ahogy
kipörgetett. Olyan borzalmas vágásai és zúzódásai vannak, nekem meg
olyan baromi bűntudatom van.
Ujjammal körberajzolok egy kifejezetten haragos kinézetű véraláfutást a
combja belső oldalán.
– Nem mintha te könnyen megúsztad volna a dolgot.
– A fejem helyett a lábamra érkeztem, Nate. Sokkal rosszabb is lehetett
volna. – Az egész teste reszket az enyém fölött, és nem tudom, hogyan
hozzam ezt rendbe. – Aaronnek sikerült a lábamat a jégre tennie, azt
mondta, korcsolyázzak tovább, és valahogy sikerült befejeznünk.
 – És aztán mi történt?
– Elhánytam magam, aztán meg bőgtem. – Gúnyosan felhorkant. –
Megvártuk a pontjainkat, és valami csoda folytán sikerült is továbbjutnunk.
Addig a pillanatig tökéletesek voltunk, vagy nem tudom. – Felkacag, de a
hangjában nincs semmi jókedv. A nevetése lassan könnyekbe hajlik,
mígnem már félig nevet, félig sír. Értetlenségemet látva megrántja a vállát,
mivel ő sem tudja, mi történik.
A testét az enyémre húzom és dörzsölgetni kezdem a hátát, ahogy ismét
zokogásban tör ki. Karját a nyakam köré kulcsolja, fejét pedig a vállamra
hajtja. Szipogása és sóhajai a nyakamat csiklandozzák, és annyira
fogalmam sincs, mit tehetnék.
Az orcája az enyémnek feszül, a légzése elmélyül. Aztán az orrát az
orromnak nyomja, kezét az arcom két oldalára helyezi, aztán ott is tartja,
míg ajkát az enyémre nem illeszti.
Minden annyival lassabb, mint általában. Hiányzik a szokásos sürgető,
szexuálisan frusztrált sietség, mint ahogy a részeges, beindult köd is. Csak
én vagyok, meg ő, józanon, a puha teste a tenyerem alatt és a nyelve, ami
gyengéden feszül az enyémnek.
Stassie elhúzódik tőlem, majd kezét kedveskedve végighúzza a
borostámon, és közben látom, hogy ezernyi kérdés kavarog a szép, kék
szemében.
– Nathan, van kedved papás-mamást játszani velem?
– Mindig.

SEJTEM, HOGY ÁLTALÁBAN NEM tart ilyen sokáig megmosni egy nő haját, de
nincs szívem abbahagyni.
Igyekeztem nem tátott szájjal bámulni, amikor lekapta a pólóját és beállt
a folyó víz alá. Láttam a sötétlila véraláfutásokat a bordáin és a hasán,
amiket az okozott, ahogy Aaron elkapta, mire bukfencet vetett a gyomrom.
Hozzá vagyok szokva a csupa kék-zöld testek látványához. Ez már csak
azzal jár, ha az ember egyszerre hokijátékos, a baráti társasága pedig
bohócokkal van tele. De ehhez nem. Anastasia megvillantott irányomba egy
szomorkás mosolyt és felém nyújtotta a kezét, hogy csatlakozzak hozzá a
zuhany alatt.
– Nem olyan rossz, mint aminek látszik, esküszöm.
 Papás-mamást játszani, és pár órára gyakorlatilag megfeledkezni róla,
hogy a való élet létezik, a lehető legjobb dolog volt, ami Stassie-nek csak
eszébe juthatott. Felidézve azt, amint Lola az irányításról mondott,
megkérdeztem Anastasiát, mit akar csinálni. Erre rögtön azt válaszolta,
hajat akar mosni, mivel állítása szerint képtelen lenne egyedül szembenézni
a gubancokkal.
Ügyesen tudok mindenfélét a fejbőrébe masszírozni. Először kicsit durva
voltam, de már belejöttem, és rendesen le is tudom öblíteni a habot.
Lenyűgöző együtt lenni vele a zuhany alatt. Sokkal több szagos szarja
van, mint aminek a létezéséről tudtam. Mint kiderült, van olyan, hogy
testradír, és ettől totál eldobtam az agyamat.
– Ezért mindig olyan puha a bőröd?
Kibaszott jó érzés hallani a nevetését.
– Uh, ja, talán.
Miután mindketten beálltunk a víz alá, a teste ellazulva az enyémnek
dőlt, és aztán ott is maradt. Semmi szexuális nincs ebben a zuhanyzásban,
és nem is akarom, hogy legyen. Gondját akarom viselni, és hálás vagyok,
amiért ő is ezt akarja.
Stassie felém fordul, majd lábujjhegyre áll és dörzsölgetni kezdi a
fejemet.
– Megmoshatom a hajadat?
A szeme immár fényesebben csillog, az orcája kipirosodott, az arcába
visszatért a szín. Az utóbbi öt percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam
felállítani a haját, mivel eldöntöttem, olyan igazi punk-rock frizurát
csinálok neki. De a haja túl hosszú hozzá, és valahányszor csak elég
samponhabot teszek rá, a tincsei előrebuknak és arcon vágják. Erre aztán
hasba könyököl, miközben ő meg köpködheti a sampont.
– Még csak el sem éred rendesen a fejemet – cukkolom, ahogy elkapom
pimaszul nyúlkáló kezét és összefűzöm az ujjainkat. – Kell egy kis
segítség?
Úgy néz rám, mintha makacskodni akarna, de aztán minden bizonnyal
ráébred, nincs már lehetősége, mert bólint.
Felemelem, amilyen gyengéden csak tudom, ő pedig a derekam köré
fonja a lábát. A kezemet a feneke alá csúsztatva fogom. Nos, valójában
azért tartom így, hogy távol tartsam a dákómtól – a farkam nem érti, a
körénk fonódó meztelen, nedves, kuncogó nő miért nem akar ráülni.
 Anastasia besamponozza a kezét, majd a hajamba túr, és esküszöm,
felnyögök.
– Köszönöm, Nathan! Nagy szükségem volt erre.
– Nekem is.
 Huszonharmadik fejezet

ANASTASIA

AMIKOR MA REGGEL FELKELTEM, ígéretet tettem magamnak, hogy a héten

nem fogok bőgni.
Komolyan is gondoltam. Abban a pillanatban elérhetőnek tűnt a dolog –
még ki is posztoltam, hogy új hét, új kezdet. Ennyire biztos voltam benne,
hogy a dolgok remekül fognak alakulni. Az elmúlt két hétben olyan sokat
bőgtem, hogy csodálkozom is rajta, miért nem árasztottam el a lakást. De a
tegnap este jelezte a bőgéscunami végét.
Vagy legalábbis ezt hittem.
Rögtön ott kezdődött a baj, hogy alig bírtam kimászni az ágyból. Nate a
nyakamba fúrta a fejét, meleg teste az enyémbe kapaszkodott. Már annak a
gondolatától is legszívesebben elbőgtem volna magamat, hogy ki kell
bogoznom magamat a karjai közül.
Olyan gondoskodó volt előző este. Nem, ő mindig gondoskodó. Ágyba
bújni vele, miután megmosta és kifésülte a hajamat, életem
legmegnyugtatóbb élménye volt. Abban a pillanatban könnyű volt
elbeszélgetnünk mindarról, ami történt.
– Nem fogom fel, hogy azt hiszed, valaha is képes lennélek
visszautasítani téged, Anastasia – mondta ledöbbenve. – Fogalmad sincs a
dolgokról, ugye? Hogy milyen messzire hajlandó lennék elmenni, ha
hagynád. Hogy mit meg nem tennék, hogy boldoggá tegyelek.
A szívem ekkor valami furcsa dolgot művelt, amiről korábban csak
olvastam. Valahol félúton volt egy nagy dobbanás és egy rebbenés közt,
olyan fajta érzés, amitől megkérdőjeleztem, a szívem ezek után képes lesz-e
továbbra is normálisan működni.
Nate-tel lenni lehengerlő biztonságérzetet hoz magával, mintha
bármilyen problémát is hajítanék az irányába, ő képes lenne azzal
megbirkózni. Egy olyan világban, ahol úgy érzem, mintha a hullámok
bármelyik pillanatban elragadhatnának, ő a horgonyom. Ezt sokra értékelem
– őt sokra értékelem.
 – Sajnálom, hogy ordibáltam veled! – motyogtam a mellkasába, ahol a
fejemet pihentettem.
– Megérdemeltem – ismerte be, ahogy csókot nyomott a fejem búbjára. –
Többet is tehettem volna. Felhívhattalak volna még Aaron szülei előtt és
elmagyarázhattam volna a dolgokat. Megtehettem volna, hogy nem ismerek
be valami olyasmit, amit nem is tettem – felkacagott. – Sajnálom, hogy
akárcsak egyetlen másodpercig is azt hitted, képes lennék valamire, amivel
veszélybe sodorhatom az álmaidat.
– Kedvellek téged, Nathan – mondtam az arcára pillantva. – És több
különböző szinten fáj, hogy immár egy olyan ember vagyok, aki kedvel egy
hokijátékost. De attól még így van. És ez az egész olyan nehéz, mert Aaron
meg annyira meg van róla győződve, hogy te voltál, de én megbízom az
ösztöneimben.
– Én is kedvellek téged. Az elmúlt két hét kolosszális szívás volt.
A beszélgetésünket ekkor megzavarta a lakásban hangosan randalírozó
Aaron, aki minden bizonnyal nem örült neki, hogy Nate átjött.
Aaron is szenved, testi és lelki gyötrelmek kínozzák, de ő még nem
találta meg az egészséges módját annak, hogy ezt lekommunikálja velem.
Elejtett engem, és emiatt kibaszottul gyűlöli magát. Már számon sem tudom
tartani, hányszor kért bocsánatot, az agya meg folyamatosan azon az egy
apró hibán kattog, amiről nem is ő tehetett, én pedig nem tudom, hogyan
rángassam ki őt ebből.
Nem okolom őt. Az egész egy baleset volt, amit egyikünk sem láthatott
előre. Leszámítva pár véraláfutást, én biztonságban vagyok. Mondtam neki,
milyen hálás vagyok azért, hogy elkapott, de ez nem elég neki.
Félek attól, hogy ez az egész milyen hatással lesz majd ránk, amikor
ismét edzeni kezd, mivel jelen pillanatban kibaszottul rémiszt annak a
gondolata, hogy felemeljenek. Még amikor Nathan elkezdett felemelni a
zuhany alatt, hogy közelebb legyek a fejéhez, a szívem egy pillanatig akkor
is le akarta őt állítani.
Meglep, hogy nem zúztam össze – olyan szorosan fogtam őt a lábammal,
hogy valószínűleg nyomot hagytam rajta. Nem úgy tűnt, mintha zavarná a
dolog. Szerintem éppen arra összpontosított, hogy ne bökjön meg véletlenül
a péniszével.
Az Aaron miatt aggódáshoz hozzá vagyok szokva, de az ember csak
akkor tud rendesen segíteni valakinek, ha az az illető elárulja, mi baja is
van.
 Ma reggel ajtócsapkodásra – amiért kétségkívül ismét Aaron volt a ludas
– ébredtem, aztán ahelyett, hogy visszaaludtam volna, csak feküdtem az
ágyamban és hallgattam Nate lélegzeteit.
– Hallom, hogy forognak a fogaskerekek a fejedben, Stassie. Mondd
csak, mégis min kattog az agyad ilyen korán reggel? – Ásított egyet, majd
kedveskedve puszit nyomott a vállamra.
Ezen a ponton már elhatároztam, sírásmentes hetet tartok, úgyhogy nem
akartam belevetni magamat az egész Aaron- ügybe.
– Próbálom eldönteni, vajon befektettél-e egy hokiütőt kettőnk közé az
ágyba, vagy csak ennyire örülsz neki, hogy mellettem ébredtél.
Erre aztán nekidörgölőzött a seggemnek, miközben belenyögött a
fülembe. Nem egy csendes srác, és ez hatással van rám. Olyan, mintha
egyszerűen átbillentene bennem egy kapcsolót, mire a lábam köze egyszer
csak átmegy Niagara vízesésbe.
– Ha azt mondom, hokiütő, van kedved játszani vele?
– Uram atyám. Olyan gáz vagy. Gyűlölöm a hokit, el tudod hinni?
– Én el tudnám érni, hogy beleszeress a hokiba, Anastasia – suttogta,
mire az egész testemet átjárta a libabőr. – A megfelelő oktatóeszközökkel,
természetesen, meg elegendő gyakorlással.
Nem hiszem, hogy a farkáról beszélt volna.
Miközben végigcsókolgatta a nyakamat, a keze a bugyim dereka alá
csusszant, és ujjaival finoman cirógatni kezdte az anyagot a combom közt.
Lihegni akartam, mint egy kutya. Kínos, de teljes mértékben érthető.
Valahol a tudatom mélyén tisztában voltam vele, hogy ki kell másznom az
ágyból, nem pedig ott fetrengeni vele.
– Nagyon gyakorlatias diák vagyok… de attól tartok, most nincs időnk
gyakorolni, kapitány.
– Ó, bassza meg. – Kezével hátradöntötte a fejemet, és rögvest foglyul
ejtette a számat a sajátjával. – Hívj megint kapitánynak!
Elhúzódtam tőle és összehúztam a szememet.
– Azt hiszem, ez valami olyasmi, amit meg kéne vizsgálnunk.
– Éppen száz százalékosan vizsgálom.
– Mármint úgy értem, pszichológiai szempontból.
Elvigyorodott.
– Kicsit perverz. Tetszik.
Ez volt az a pillanat, amikor le kellett volna mondanom a hétfőt és
ágyban maradnom. Engedhettem volna, hogy Nathan fölém másszon, hogy
megmutassuk egymásnak, mennyire is hiányzott a másik, és hogy együtt
bújjunk el a nap elől.
De botor és naiv voltam, és azt hittem, a hétfő nem fog majd
kolosszálisan kitolni velem.

– KAPHATNÉK MÉG EGY vodkát diétás kólával, kérem?

Amikor nem sírhatsz, hogy így birkózz meg a problémáiddal, az alkohol
a következő legjobb megoldás. Sosem hittem volna, hogy majd olyan ember
leszek, aki egyedül akar berúgni, de az, hogy nyolc hétig nincsen
korcsolyapartnere, már csak ilyen dolgokat művel egy lánnyal.
A pultos letesz elém egy új poháralátétet, majd rárakja az italomat.
Miután elmormolok egy halk „Köszönöm!”-öt, az ajkamhoz emelem a
szívószálat, majd összeszorítom a szememet, ahogy a számat megtölti a
tömény vodka.
Nyolc hét. És a legrosszabb? Még csak nem is aggódom azon, hogy
Aaron milyen állapotban lesz nyolc hét múlva – csakis magam miatt
aggódom. Aggódom az emelésektől való új félelmem, meg amiatt, tudom-e
tartani Aaronnel a lépést. Ő megengedheti magának, hogy akár egy egész
évet kihagyjon – el sem tudom képzelni, hogy ne legyen egyszerűen
fenomenális, amikor visszatér.
Az országos versenyre nyolc hét múlva kerül sor, és fogalmam sincs,
hogy leszünk-e elég jók ahhoz, hogy elinduljunk, és ez kibaszottul
megrémiszt. Hiába hívom, Aaron nem veszi fel a telefont, és edzésre sem
jött el, még annyira se, hogy beszéljünk, ami egyszerűen pazar.
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Nate felhívott, hogy addig ő
sem játszhat, amíg Aaron újra jégre nem lép, és aztán amint letettem a
telefont, hívtam egy Ubert.
Lónak azt mondtam, hogy a Simone pályájára megyek egy kis extra
gyakorlás végett, de valójában egy lepukkant bárban kötöttem ki
kétutcányira onnan.
Már vagy egy órája üldögélek itt magamban a saját dolgommal törődve,
és eddig nem is volt baj, de pár széknyire tőlem egy csapat srác minden
egyes korttyal egyre hangosabb és hangosabb lesz.
Valahányszor csak valamelyikük kimegy a mosdóba, visszatértével a
csapat mindig egy-egy székkel közelebb jön hozzám. Aztán ezzel a
csigamódszerrel végül közvetlen mellettem kötnek ki.
 Szinte érezve a levegőben a kétségbeesésüket, lehajtom az italom
maradékát és kérem a számlát.
– Hadd hívjalak meg valamire, szívem – duruzsolja összefolyó szavakkal
a hozzám legközelebb ülő, ahogy felém hajol. – Olyan szexi vagy.
– Nem, köszönöm. – Nem vagyok se túl kedves, se túl faragatlan.
Pontosan úgy viselkedem, hogy minden egyes a nőket okoló
propagandakiadvány szerint a tolakodó, részeg pasikkal kell. – Már indulok
is.
– Még ne menj! Még csak most kezdődik a mó…
– Indulhatunk, bébi? – Még azelőtt felismerem a hangját, hogy
meglátnám őt, amikor pedig felnézve Russ babaarcával találom szembe
magamat, átjár a lehengerlő megkönnyebbülés. Lehajol, hogy felkapja az
edzőtáskámat a padlóról, a vállára kanyarítja azt, majd felém nyújtja a
kezét. – Bocsi, hogy késtem!
– … Semmi baj… muffin – mondom, ahogy megfogom a kezét. Teszek
némi pénzt a pultra, majd leugrom a székről, egészen addig fel sem fogva,
milyen részeg vagyok, amíg a lábam talajt nem ér.
Nem meglepő módon, ezek után a részeg pasik már csak szóra sem
méltatnak. Russ rémisztő méretekkel rendelkezik – sejtem, hogy meg se
kottyanna neki, hogyha ezek itt balhézni kezdenének.
Kinyitja előttem az ajtót, a hűvös, novemberi szellő pedig az arcomba
csap, ahogy a karja alá bújva kilépek az utcára.
– Na, ez fura volt.
– Bocsi, Russ vagyok. Találkoztunk pár hete azon a csapatépítő-izén. A
hokicsapat tagja vagyok.
– Tudom, hogy ki vagy, Russ.
A fülének hegye elpirul.
– Azok a pasasok borzalmasak. Mindig itt vannak, isznak és zaklatják a
többi vendéget. Hallottam, hogy azt mondod, indulsz, és nem akartam, hogy
balhézni kezdjenek veled.
– Ezt igazán, őszintén nagyra értékelem.
A füle hegye rózsaszínből sötétvörösbe vált.
– Szívesen! – motyogja halkan.
– Hívnom kell egy fuvart.
– Van egy kávézó itt a sarkon. Várhatok veled, ha szeretnéd!
Felajánlanám, hogy elviszlek, de általában futok hazáig.
 – Szívesen látlak, ha csatlakozni szeretnél, de ne érezd úgy, mintha
kötelező lenne.
A sarkon túli Café Kinley csendes, mindössze csak egy pár ember
eszeget és iszogat benne. Leülünk az egyik kültéri asztalhoz és rendelünk
két kávét.
– Szóval, Russ. Mi késztetett rá, hogy a hétfő estédet egyedül töltsd egy
bárban, mikor kiskorú vagy, és mérföldekre innen laksz? – Összefűzöm az
ujjaimat, majd a könyökömet előrehajolva az asztalra helyezem, mintha
éppen kihallgatáson lennénk.
Megvakarja a tarkóját és feszengve mocorogni kezd ültében.
A pincér leteszi elénk a kávénkat, majd gyorsan le is lép. Valószínűleg
úgy festünk, mint egy éppen szakítani készülő pár – az én szemem
üvegesen csillog, Russ meg látványosan kényelmetlenül érzi magát.
Russ kortyol egyet a kávéjából, és addig húzza a csendet, ameddig csak
tudja.
– Esténként ott dolgozom. A konyhában, meg ilyenek – feleli. Úgy tűnik,
mintha zavarban lenne.
– Én meg Simone Korcsolyapályáján dolgozom, pár utcányira innen. –
Amennyire tudom, a többi hokis srácnak nincs melója. Mint Amerika
minden egyes egyetemében, a pénzügyi szakadék itt is jó mély. – Nem
vagyok gazdag, de a barátaim azok, úgyhogy kell a pénz. Szeretnek drága
helyeken enni, és a meló segít, hogy ki tudjam fizetni a részemet. Baromi
szerencsés vagyok, hogy a szüleim fizetik a korcsolyás cuccaimat, de a
többit nekem kell megkeresnem.
A feszültség elillan a vállából, ahogy az előrezuhan, és a feszengése,
amit az imént éreztem, is enyhül kissé.
– Ja, a srácoknak a diákszövetségi házban mind vagyonalapja van. Az
ösztöndíjam a dolgok nagyját fedezi, de a meló segít, hogy ki tudjam fizetni
a részemet, vagy micsoda. Valahogy úgy, ahogy mondtad.
– Vágom – mondom neki őszintén.
– És te mit kerestél egyedül egy bárban hétfőn?
– Gondolom tudod, hogy Nate-et kispadra tették? – Bólint. – A
korcsolyapartnerem nem veszi fel a telefont, és megtiltottam magamnak,
hogy sírjak. Az alkohol a következő legjobb megoldás, nem igaz?
– Nem gyakran iszom. Csak néha egy-két korty sört, de a… – A
nyelvébe harap, majd rögvest a kávéja után nyúl, és a jó hosszú kortyot
használja arra, hogy elhallgattassa magát. Amikor a bögréje kiürül, ismét
felém pillant. – Sajnálom, ami a partnereddel történt, akkor is, ha
seggfejként viselkedik veled. Most mihez fogsz kezdeni?
– Nem is viselkedik seggfej… – Összehúzom a szememet.
– Nem szeretsz magadról beszélni, igaz? A csapatépítőn is ezt csináltad.
Rávettél, hogy végig magamról beszéljek, rólad meg semmit sem tudtam
meg.
– Nincs bennem semmi érdekes, Anastasia. – Attól, ahogy ezt mondja,
apró darabokra törik a szívem. Magabiztosan, alaposan begyakorolva.
Mintha már vagy milliószor mondta volna.
– Ezt nem vagyok hajlandó elhinni. Engem érdekelne, mi mondandód
lenne.
– Hívtál Ubert? – kérdezi hirtelen témát váltva.
A francba.
– Nem, elfelejtettem. – Már megint mintha feszengene, amikor pedig a
tekintete a telefonja felé villan, már tudom is, miért.
– Szóltál Nathannek, mi?
– Írtam neki, hogy láttalak a bárban. Bocsi.
– Útban van ide, igaz?
– A védelmemre legyen szólva, nem mondtam el neki, hol voltunk.
Kötelezővé tette, hogy a csapat tagjai ilyen helymeghatározó appot
használjanak – azt mondja, azért, hogyha esetleg bajba kerülnénk, meg
tudjon találni minket.
– Ó, Russ. Pedig már épp kezdtelek megkedvelni. Erre most egyszerűen
muszáj volt bemártanod.
Az arca megint elpirul, majd visszasüpped a székébe.
– Kevésbé vagy félelmetes, mint a kapi. – Nathan fehér Teslája megáll
mellettünk, mire Russ letesz némi pénzt az asztalra.
– Azt hiszem.
Nem kevés erőfeszítésbe telik, hogy rávegyük Russt, engedje meg
Nathannek, hogy hazavigye, de amint végre beül a kocsiba, Nathan
csöndben marad, míg én szorgosan azon vagyok, hogy rávegyem Russt,
meséljen magáról. Amikor leparkolunk a diákszövetségi ház előtt, amiben
lakik, megereszt egy félszeg mosolyt Nate felé.
– Köszönöm a fuvart, kapi.
– Semmiség – feleli Nate hűvösen.
Hátrahajolva az ülésem mögé megölelem Russt.
– Szia, muffin. Sajnálom, hogy a kapcsolatunk véget ért.
 A srác idegesen felkacag, tekintete fürgén előbb Nate, majd ismét felém
villan, aztán megrázza a fejét.
– Szia, Stassie!
Miután Russ kiszállt, én pedig visszaültem a helyemre, rádöbbenek,
hogy Nathan rettentő zavart képpel bámul.
– „Muffin”? „Kapcsolatotok”? Esküszöm, ha legközelebb meg Russ
mezében jelensz meg valahol, én átjelentkezem a UCLA-re.
– A szerelmünk röpke volt, de sokat jelentett számomra. – Felsóhajtok. –
A Russ-szal köztünk lévő kapocs túl fog minket élni, de inkább örülök neki,
hogy megtörtént, semmint, hogy azon keseregjek, hogy véget ért, érted?
– Részeg vagy. – Elvigyorodik és kisöpri a hajamat az arcomból. – Miért
részegedtől le egymagadban, kicsim?
– Tiltólistára tettem a bőgést.
Nate bólint, majd kigurul a parkolóból és a combomra helyezi a kezét.
– Nem egészen értem, ennek a két dolognak hogyan van köze
egymáshoz, de rendben. Akarsz róla beszélni?
– Ezt nekem kéne tőled kérdeznem – motyogom, miközben ujjammal
körberajzolom a kezét. – Tudom, azt mondtad, minden rendben, de tényleg
így van?
– Szembe kell néznem a tetteim következményeivel, Anastasia. Skinner
példát statuál velem. Semmi baj. A csapat nélkülem is tud játszani, és pár
hónap múlva én is újra pályán leszek. Gyerünk, mondd csak el, mi folyik
abban a nagy eszedben.
– Aaron kerül engem. Te nem hokizhatsz. Én nem gyakorolhatok, és
félek attól, hogy felemeljenek. – Az arcom belső oldalát harapdálom,
emlékeztetve magamat, hogy nem sírhatok. – Senki sem tud beugrani Aaron
helyére, mert már mindenkinek van valami más elfoglaltsága vagy partnere,
és én meg csak…
– Majd leszek én a partnered.
A szavak a torkomon akadnak. Szó szerint – fulladozni kezdek. Nate
gyengéden ütögeti a hátamat, amíg én próbálom rávenni a tüdőmet, hogy
működjön.
– Ezt a lehető legtiszteletteljesebb módon érted, mi?
Az út Russ lakásától az enyémig rövid, és Nathan már be is húz a
parkolóba. Az ülésében kifordulva felém pillant, az arca komoly.
– Azt mondtam, leszek én a partnered. Amúgy is korcsolyáznom és
edzenem kell, úgyhogy egyszerűen csak csatlakozom hozzád. Egy kicsit
majd eltűnök, amikor a csapat idegenben játszik, de azon kívül a tiéd
vagyok.
Kezemmel a hajamba túrok és csak a fejemet rázom, miközben rögvest
eszembe jut minden indok arra, hogy ez miért is rettenetes ötlet.
– A műkorcsolya közel sem olyan, mint a hoki. Nem válthatsz át csak
úgy egyikről a másikra. Ez sosem jönne össze, Nate.
– Nyolc hétről van szó, Stas. Lehet, nem tudok úgy összevissza
ugrándozni, mint Aaron, de segíthetek neked gyakorolni, meg fel tudlak
emelni.
– Dehogy tudsz felemelni. Nem tudod, hogyan kell.
Kezét a nyakamra helyezi, és hüvelykujjával gyengéden cirógatni kezdi
az arcomat.
– Meg kell majd mutatnod, mit tegyek, de nagyon is képes vagyok rá,
hogy biztonságosan felemeljelek. – Felsóhajt, mire megint elkap az a furcsa
dobogó-remegő érzés. – Remek korcsolyázó vagyok, és nem mellesleg erős
is. Sokkal erősebb, mint Aaron. Előbb használnám magamat emberi
matracnak, semmint, hogy engedjem, hogy a jégnek csapódj.
Az ajkamat rágcsálva elmerengek azon, amit mondott.
– Nagyon kedves tőled, de sosem működne a dolog.
– Egy jó okot adj arra, miért nem. – A kezemet a szájához emeli és
finom csókot nyom rá, ezzel meg is adva nekem az igazi okot. – Csak
egyet.
– Pontosan ezért – felelem halkan. – Nem keverhetem a korcsolyát, meg
azt, ami kettőnk közt van, bármi is legyen az. Kedvellek, és nehezemre esik
ezt hangosan kimondani, de beférkőztél a szívembe, és elérted, hogy
élvezzem a veled eltöltött időt. Még kedves is vagyok hozzád. Ez mutatja
csak igazán, milyen mélyre is süllyedtem. Kész katasztrófa, mondanák
egyesek.
Nate felkuncog, és olyan imádattal néz rám, hogy elakad tőle a
lélegzetem.
– Nagyon jár a szád, részeg csajszi, de semmi olyat nem mondasz,
aminek értelme is lenne.
Ez azért fair.
– Összpontosítanom kell, Nate. Ez pedig nem fog menni, ha minden
egyes este az ágyadban kötök ki.
– És mi a helyzet minden második estével?
 A szememet forgatom, és közben igyekszem elfojtani az engem elárulni
készülő vigyoromat.
– Nathan…
– Ha azt hiszed, nem tudom a farkamat a gatyámban tartani, tévedsz. Két
hónappal ezelőtt még azt hittem, le fogod tépni, hogy aztán megetesd
velem. Nézd csak, milyen messzire jutottunk!
A szemem könnybe lábad. Áruló.
– Kibaszottul imádsz parancsolgatni nekem. Gondolj csak bele, milyen
jó móka lesz műkorcsolyázni tanítani engem. Kérlek, mondj igent!
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne…
– De attól még bólints csak rá.
Eleresztek egy kimerült, feszültséggel teli sóhajt, majd bólintok.
– Rendben. Legyünk partnerek. Igen.
 Huszonnegyedik fejezet

NATHAN

AMIKOR MA REGGEL FELKELTEM, felvenni Stassie-t és Russt a cuki kis

kávézói randijük után éppen olyan valószínűnek tűnt, mint felcsapni
műkorcsolyázónak, de mégis itt vagyok.
Nagyjából harminc másodperc kell hozzá, hogy elkapjon a pánik. Stassie
szemöldöke közt megjelenik az a kis ránc, ami mindig előtűnik, amikor
csak mélyen elgondolkozik valamin.
– A műkorcsolya kemény munka tud ám lenni, Nate – bukik ki belőle
remegő hangon. – Tudom, szerinted Aaron keresztülgyalogol rajtam, de ez
nem igaz. Néha szó szerint leordítjuk egymás fejét a pálya közepén.
Felé nyújtom a kezemet, a haját a fülé mögé tűröm, majd finoman a
tenyerembe fogom az arcát.
– Miért mondod úgy, hogy ez kemény munka, mintha nem tudnám már
amúgy is?
A ránc elmélyül, de aztán Stas halkan felnevet. Számomra a hétfő
remekül kezdődött, aztán átment vacakba, és valahogy úgy néz ki, pazarul
fog végződni. Nem is tudom, honnan jött az ajánlatom. Azt hiszem,
egyszerűen csak nem bírtam tovább nézni, hogy ki van akadva.
Nem hiszem, hogy túl jól fog menni a dolog, de legalább nem fogom
elejteni, és ez minden, amire szüksége van.
– Fogalmad sincs róla, mire ajánlkozol. – Arcát a tenyerembe fúrja és
felsóhajt. – Mi lesz, hogyha mire végzünk, ki sem állhatsz majd?
– Anastasia, komolyan nem kell azon aggódnod, hogy nyolc hét múlva
nem foglak kedvelni. De csak hogy tudd, ha valaha is kiesik az egyik
játékosom, elvárom, hogy összekapd magadat és beállj hokizni. Azt hiszem,
az ellenséges hozzáállásod remekül jönne a csapatnak.
Sikerül elkapnom a felém lendülő kart és finoman rántanom rajta egyet,
mígnem Stassie végül a konzol fölött átmászva lovaglóülésben az ölembe
nem ül.
 – Amikor kiszállsz ebből a kocsiból, partnerek leszünk, én pedig egészen
januárig nem érhetek majd hozzád – magyarázom neki –, ha ma reggel
tudtam volna, hogy akkor csókolhatlak meg utoljára, akkor jobban
odatettem volna magamat. Egy utolsó csók?
– Ezt nem mondhatod komolyan.
– Hát persze, hogy komolyan mondom. Ha nem lennél részeg, akkor arra
kérnélek, hadd dugjalak meg a hátsó ülésen. Szóval egy csók semmiség.
A szemét forgatva közelebb hajol hozzám, majd alig pár centiméterre az
ajkamtól megdermed.
– A sármod nem ismer határokat, Hawkins.
Kezemet a hajába csúsztatom és mindent beleadva megcsókolom. Furcsa
egy pillanat ez, valahogy egyszerre valaminek a vége és a kezdete, amikor
pedig az enyémnek feszíti a csípőjét, nem tudom, sírjak-e vagy
örvendezzek.
– Azért ugye továbbra is gondolhatok rád, amikor kiverem? – kérdezem
gyorsan, ahogy lemászik rólam, hogy kiszálljon a kocsiból. – Vagy ez
ütközik a szabályokkal? – Kérlek, ne ütközzön a szabályokkal.
Stassie felhorkant, mint egy kismalac.
– Tőlem gondolhatsz, ha én is rád. Én általában rád szoktam. Áll az
alku?
Bassza meg. Bólintok, mivel képtelen vagyok megszólalni, miközben az
agyam egy igencsak korhatáros képet vetít elém.
A következő nyolc hét maga lesz a pokol.
Mire hazaérek, már mindenki tudja, mi történt, mert Stassie megírta
Lolának. Én időközben felhívtam Faulknert a kocsiból, aki azt mondta, a
jóhíremet tekintve szerinte előnyömre fog válni a dolog, és majd kitalál
nekem egy edzéstervet, ami segít formában maradnom. A műkorcsolya
majd hozzájárul ahhoz, hogy jégen legyek, úgyhogy azt hiszem, tetszhet
neki a tervem. Csak azt hiszem, nem pedig tudom, mert aztán meg a
legbizarrabb kölyöknek nevezett, akit valaha is el kellett viselnie, és azt
mondta, jó szórakozást a cicanadrághoz.
Lo az összes srácot a társalgóban lévő asztal köré gyűjtötte, ahol éppen a
színjátszóklub Hamilton-feldolgozásnak szórólapjait hajtogatják. Így
könnyebb mindenkinek egyszerre elmesélni a történetet, de tízszer olyan
hangosan is nevetnek ki.
– Minekután olyan jól megy, hogy kisegíts másokat, ülj csak le. – Lola
átnyújt nekem egy nagy halom hajtogatnivaló papírlapot, majd a Mattie
melletti székre mutat. – Alig várom, hogy lássam a seggedet harisnyában,
Hawkins.
– Én inkább tartok attól, hogy fel fog neki állni – teszi hozzá Henry,
miközben minden figyelmét annak szenteli, hogy a szórólap szélei
tökéletesen passzoljanak. – Stassie közelében olyan, mint egy kanos
kiskutya.
– Hát köszi. Amúgy meg nem lesz semmi csintalankodás. Stas biztosra
akar menni, hogy semmi sem fogja elvonni a figyelmét. Csak barátok
vagyunk.
Erre újra felhangzik a röhögés. Van egy olyan sejtésem, hogy a
következő két hónapban rengeteget fognak nevetni rajtam.

AZ ELSŐ FELFEDEZÉS, AMIT ennek a kis műkorcsolya-élménynek a nyomán

teszek, az az, hogy ugyanaz a keddi beosztásom Anastasiával, és
mindketten kettőkor végzünk. Tanulnunk kéne, de éppen most kötöttünk ki
a Maple Hills Plázában.
Tudjátok, amikor egy filmben feltűnik egy vörös gomb, amit senkinek
sem szabad megnyomnia, te meg azon kapod magadat, hogy a képernyővel
ordítozol, amikor a végén valaki csak megnyomja? Anastasia az én vörös
gombom. Tudom, nem lenne szabad megérintenem, de meg akarom, és le
fogja ordítani a fejemet, hogyha megteszem.
Most olyan cukin fest, ahogy éppen szenvedélyesen magyarázza,
mennyire is fontos, hogy az ember a megfelelő ruhában korcsolyázzon.
– Ne bámuld már az ajkamat és figyelj oda! – duruzsolja.
– Figyelek. Még mindig nem értem, miért nem viselhetek
melegítőnadrágot.
– Egyszerűen csak nem, rendben? Veszünk neked cicanadrágot.
Olyan cuki.
– Igenis, asszonyom.
Az első boltban egyáltalán nem árulnak férfiruhát, a másodikban nincs
semmi, ami feljönne a combomon, de a harmadik tökéletes.
– Ehhez mit szólsz? – kérdezi Stassie, ahogy felemel egyet a
méretemben.
– Ez leopárdmintás, Anastasia.
– Azt látom. Mit szólsz hozzá?
Az egyik szemöldökömet felhúzva nekidőlök az akasztóállványnak.
 – Mármint az, hogy leopárdmintás, nem elég válasz? Az lesz a legjobb,
ha kategorikusan kizárjuk az állatmintákat. Így legalább időt spórolunk.
Ahogy Stassie már éppen vitára kelne velem, megszólal a telefonom.
Apa. Kinyomom.
Visszateszem a telefont a zsebembe, majd amikor újra ránézek, Stassie
felemel egy másik cicanadrágot.
– Akkor a zebraminta is ki van lőve?
– Pontosan.
– Abszolúte biztos vagy ebben? Mert ebben remekül mutatna a combod.
– Ha látni akarod a combomat, majd korcsolyázom a Calvin Kline
alsógatyámban. Probléma megoldva. Kaja? – Még csak arra sem veszi a
fáradságot, hogy válaszoljon. – Akkor ezt nemnek veszem.
Miután átkutatom a fekete és nem-állatmintás lehetőségek halmazát,
találok pár darabot a méretemben. Anastasia össze-vissza morog és
morcosan szemléli az „unalmas” ruháimat, ahogy fizetek, majd magunk
mögött hagyjuk a boltot.
A keze után nyúlok, majd rögvest észbe kapok, és úgy teszek, mintha
csak nyújtózkodnék. Ahogy némán sétálunk a kajáldarész felé, látom az
arcára kiülő nyugtalan tekintetből, hogy valami zavarja. Pont, amikor már
megkérdezném, hogy mi a baj, megint megszólal a telefonom.
Apa. Kinyomom.
Leülünk egy asztalhoz kicsit távolabb a tömegtől, ahol picit nagyobb a
csend, miközben Anastasia továbbra is ugyanúgy fest.
– Mi jár a fejedben, morcica? – cukkolom.
– Az NHL.
Erre nem számítottam.
– Teljes vállszélességgel támogatom a diverzitást a sportban, Stas, de
attól tartok, kicsit kicsi vagy hokisnak – húzom az agyát. – Miért merengsz
az NHL-ről?
– Csak az jár a fejemben, milyen nyugalmas is lesz a negyedévem, mivel
te elmész Kanadába jávorszarvasokkal birkózni, vagy mit tudom én. –
Megrántja a vállát és mosolyt erőltet az arcára. – Butaság az egész. Felejtsd
el!
– Le vagyok nyűgözve, hogy azt hiszed, elbírnék egy jávorszarvassal, de
nem hiszem, hogy azok gyakran járnak Vancouver belvárosában. –
Felkacagok. – Nem vagyok benne biztos, hogy tisztában vagy-e ezzel, de
megy L.A.-ből gép Vancouverbe. Ha esetleg valamikor kedved lenne
megzavarni a békédet és meglátogatni engem.
Már éppen válaszolna, amikor a kibaszott telefonom megint csörögni
kezd. Apa, már megint. Kinyomom, már megint. Anastasia a hajába túr és
felsóhajt.
– Attól még, hogy itt vagyok, felveheted a telefont.
– Tudom.
– Nem fogok kiakadni, ha más lányokkal beszélsz. – Felkönyököl az
asztalra, fejét a tenyerébe helyezi. – Az, hogy engem nem dughatsz meg,
még nem jelenti azt, hogy mást sem.
A szememet forgatva felé tolom a telefonomat az asztalon.
– Három-kilenc-kilenc-három.
Stas rögvest a fejét rázza és megpróbálja visszatolni felém a telefont.
– Nathan, nem kell…
Beütöm én magam a kódot, mivel láthatóan tiszteletben akarja tartani a
magánszférámat. Látom, amint ádáz küzdelmet folytat magával, majd végül
a telefonom képernyőjére pillant, és látja, a híváslistámon gyakorlatilag más
sem szerepel, csak Apa.
– Bonyolult.
– Á, oké, nos, uh – dadogja. – Amúgy meg komolyan gondoltam.
Mármint nem várom el, hogy két hónapra cölibátust fogadj.
Felhorkantok, majd nézem, ahogy a szeme bizonytalanul elkerekedik.
– Olyan sok időt fogunk együtt tölteni, Anastasia. Minden lehetőséget
meg fogok ragadni, hogy akadályozzam a szexuális életedet. Természetesen
azt teszel, amit csak akarsz. De sok sikert ahhoz, hogy összehozz egy
numerát valakivel, aki nem én vagyok.
A szeme felcsillan, az arca rögvest kipirul.
– Ezt most cukinak szántad? Mert nekem eléggé birtoklónak meg
toxikusnak hangzik.
A szám sarka felfelé rándul – imádom, hogy a napom ilyen fordulatot
vett.
– Ne fárassz már ezzel a szarsággal. Láttam, milyen mocskos könyvek
vannak a polcodon. – Eltátja a száját. – Szóval, mit ennél?
– Megvagyok, köszi. Majd eszem, amikor hazaértem, de te magadnak
vegyél csak, amit akarsz.
– Van valami ellenvetésed az ellen, hogy az ember az otthonától távol
egyen?
 – Nem, de tartanom kell a diétámat.
– A diétádat? – Mindenki számára, aki csak egy kis időt is eltölt
Anastasiával, egyértelmű, hogy a lánynak igencsak bonyolult kapcsolata
van az étellel. Esküszöm, a rosszkedvéről az esetek felében az tehet, hogy
éhes.
– Aaronnel közös étkezési tervünk van. Hét közben én készítem elő a
kaját, meg minden. Szervezetten kell intéznünk a dolgot.
– Menő, hogy ilyen fegyelmezett vagy – mondom óvatosan. – A helyes
táplálkozás benne van a tanmenetemben, úgyhogy sok ilyesmivel
foglalkozom. Szívesen vetnék egy pillantást az étkezési tervedre, ha nincs
ellene kifogásod?
A táskájába nyúl, és kihúzza belőle az ősellenségemet: a
határidőnaplóját. Addig lapozgat benne, amíg rá nem lel egy cetlire, amit
aztán átnyújt nekem.
– Ha nagyon akarod.
Ó, bassza meg. Zöldségek. Zöldségek. Egy kevéske protein. Zöldségek.
Előveszem a telefonomat, megnyitom a számológépet, és úgy nagyjából
kiszámolom a mennyiségeket. – Ki állította össze ezt a listát?
– Aaron.
A válasza nem meglepő, de attól még kiábrándító. Most az egyszer
szóhoz sem jutok. Az Aaron Carlisle felé táplált érzéseim érthető módon
nem túl pozitívak, és úgy hiszem, ezt ki is érdemelte. De ez kibaszott fura.
Vagy fogalma sincs a helyes táplálkozásról, vagy direkt csinálja.
– Anastasia, durván keveset eszel. Messze nem viszel be elég
tápanyagot.
Igyekszem, nehogy úgy hangozzon, mintha beszólnék neki, vagy
lekicsinyelném – ez nem az ő hibája. Visszaveszi a cetlit és végigfuttatja
tekintetét a listán.
– Ezt meg hogy érted?
– A tested már a puszta létezéssel is kalóriákat éget. Úgyhogy táplálnod
kell a testedet ahhoz, hogy élhess. Valaki olyannak, aki a korcsolyázással és
az erőnléti edzésekkel olyan sok kalóriát éget, mint te, még többet is kell
ennie, hogy az izmai rendesen regenerálódjanak.
– Jól vagyok.
– Ha nem eszel eleget, hajlamosabb leszel a sebesülésekre és a súlyos
egészségügyi gondokra. Mindig is olyan könnyedén szereztél
véraláfutásokat, mint mostanában?
 Az agya most biztos ezerrel pörög. Mozdulatlanná dermedt, és látszik,
igyekszik felfogni, amit mondtam.
– Talán? Nem vagyok benne biztos.
Nem olyan régen észrevettem, hogy folyton tele van kék-zöld foltokkal.
Eddig feltételeztem, hogy ez az esések, meg hasonló dolgok miatt van, de
most, hogy láttam őket közelről, már tudom, milyen súlyosak is valójában.
– A ronda véraláfutások a tápanyaghiány egyik jele lehet. Sokat vagy
fáradt? Ideges? Irritált minden ok nélkül? Megváltozott a menstruációs
ciklusod?
– Jesszusom, Nate. – Fújtatva körbepillant, biztos nem hallgat-e ki
minket valaki. – Fáradt, ideges, és irritált vagyok, mert keményen dolgozom
– folytatja halkabban. – Te aztán biztos mindenkinél jobban tudod, hogy ez
már csak ilyen.
– Stas…
– Ami pedig a menstruációs ciklusomat illeti, ami amúgy kibaszottul
nem tartozik rád, olyan fogamzásgátlót szedek, ami teljesen leállítja. Már
évek óta nem volt vérzésem.
Karját keresztbe teszi a mellkasa előtt és hátradől a székében. Dac, düh,
és egy csepp bizonytalanság. Nem az volt a célom, hogy felhúzzam, de ezt
sem fogom hagyni, hogy így étkezzen.
– Ezen a listán alig van némi szénhidrát.
– És?
– Szükséged van szénhidrátokra, Stassie. Nem azt kérem, hogy zabálj be
gyorskajából, de több kalóriát kell bevinned, bébi. Összeállíthatok neked
egy új tervet. Majd mind a kettőt odaadjuk Bradynek, és meglátjuk, neki
melyik tetszik jobban.
– Rendben. – Megrántja a vállát. – Tökmindegy.
– Ryan látta valaha az étkezési tervedet?
Összehúzza a szemöldökét.
– Micsoda? Nem. Miért?
Felidézem azt a múlthavi telefonhívást – már többször is eszemben volt,
hogy felhozom, amit Ryan mondott, de annyi minden történt, hogy egészen
eddig erre nem volt esélyem.
– Ryan egyszer azt mondta, Aaron beleüti az orrát abba, hogy mit eszel.
Stas a szemét forgatja.
– Ne is törődj Ryannel! Ha rajta múlna, minden egyes este KFC-s kaját
etetne velem, az pedig egyszerűen nem realisztikus. Nekem nincs olyan
emberfeletti metabolizmusom, mint neki. Aaron néha mondja, hogy
nehezére esik felemelnie engem, Ryan meg morcos lesz ettől.
Mi a fasz.
– Azt mondja, nehezére esik felemelnie?
– Ha nem tartom magamat a tervhez, akkor ja. A súlyom néha jojózik
egy kicsit.
Megdörzsölöm az arcomat, és igyekszem elnyomni a bennem kavargó
haragot. Az egész aréna-helyzet azt jelenti, hogy nem csak a pályán, hanem
az edzőtermen is meg kell osztoznunk, és már láttam Aaront könnyűszerrel
megemelni Anastasia súlyának dupláját. Lehet, hogy nem nagydarab srác,
de erős.
– Az a pasi totál idegbeteg, Stas.
– Na legyél már ilyen drámai!
– Nem akarok veszekedni emiatt, mert nem a te hibád. De ez a pasi
kontrollál téged, és meg is fogom ezt mutatni Bradynek, hogy
bebizonyítsam.
Stas a szemét lecsukva fújtat és a halántékát dörzsölgeti.
– Fejfájást kapok tőled.
– Azért, mert törődöm veled.
– Nem tudnál valahogy úgy törődni velem, hogy az nem okoz egy halom
problémát?
– Majd együtt megoldjuk, ígérem.
Az asztal fölött átnyúlva kezét az enyémre helyezi és megszorítja az
ujjaimat.
– Megyek, hozok magunknak valami kaját. Mindjárt jövök.
Igyekszem észre sem venni, hogy megbicsaklik a hangja, amikor ezt
kimondja.
 Huszonötödik fejezet

ANASTASIA

– MI TART ILYEN SOKÁIG?

Hallom, ahogy ott toporzékol az öltöző ajtajának másik oldalán, de még
nem lépett elő onnan. Ez az első edzésünk, és késve fogunk a jégre érni,
ami nem jó előjel se a következő két hónapra, se Nathan életben maradási
esélyeit nézve.
– Nathan! – kiáltom az ajtót döngetve.
– Nem mehetek ki.
Összehúzott szemöldökkel figyelem az ajtót – tudom, nevetségesen
festek, de őt sajnos nem nézhetem morcosan, minekután nem hajlandó
előjönni.
– Miért?
– A cicanadrág miatt. Túl szoros. Minden látszik benne.
– Ha te nem jössz ki, akkor én megyek be!
Kidugja a fejét, miközben a testét továbbra is az ajtó mögött rejtegeti.
– Komolyan mondom. Ez a gatya, uh… Minden látszik benne.
– Igen, ezt mind felfogtuk. Nagy a farkad. Bla-bla-bla, eléggé meg lett
simogatva az egód? Késésben vagyunk. Gyerünk, kezdjünk már neki! –
Brady már éppen felénk tart, amikor Nate végre rendesen kinyitja az ajtót.
Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna olyan cicanadrágot, ami
kevesebbet hagyott a képzeletre annál, amit éppen visel. Úgy néz ki, mintha
ráfestették volna, és látni benne a körvonalait. A nagyon, nagyon jól
kivehető körvonalait. – Ó, édes Istenem.
Brady tetőtől-talpig szemügyre veszi őt, aztán, a biztonság kedvéért, az
egész vizsgálatot még egyszer megismétli. Kezét a csípőjére rakva
megrázza a fejét.
– Sajnálom, Mr. Hawkins, de nem engedhetem, hogy ezt viselje. – Nate
úgy néz ki, mint egy nyuszi a kocsi fényszórójának fényében, miközben
ismét az ajtó mögé bújt. – Van esetleg önnél valami más?
 – Van egy rövidnadrág a szekrényemben, esetleg azt felvehetném fölé?
– Úgy hiszem, az bölcs döntés lenne. – Nate visszabújik az öltözőbe, én
meg érzem, ahogy az edző ott leskelődik mögöttem. Amikor felé fordulok,
megrázza a fejét. – Sikamlós egy lejtő ez, Anastasia.
– Nem tudom, miről beszél. – Hazugság. Nagy hazugság. Hatalmas
hazugság. – Menjek bemelegíteni?
– Védekezz. Kérdezd csak meg Prishit. A hólyagod sosem lesz olyan,
mint volt.
– Mi nem…
Kezének egyetlen laza legyintésével a szavamba vág.
– Mindketten felnőttek vagyunk. Ne inzultáld az intelligenciámat.
Látom, hogy néz rád. A dobogón szeretném látni a legjobb korcsolyázómat,
nem pedig a szülőlabdán. Megértettük egymást?
– Tökéletesen, edző.
Amit nem vett figyelembe a kis beszéde során, az annak a lehetősége,
hogy a legjobb korcsolyázója mindjárt belehal a szégyenbe.
És miért mindig csak akkor hív a legjobb korcsolyázójának, amikor
nincsenek erre tanúim?
Amikor végre előlép az öltözőből, Nate finoman oldalba könyököl
engem.
– Készen állsz, Allen?
– Nem, és ne gyere nekem.
– Ne menjek neked, ne köss ki szülőlabdán… Olyan sok szabály van,
Anastasia.
A szeme kikerekedik, ahogy felnézek rá, szembe találva magamat az
önelégült vigyorával. A boldogság megnyugtat, és bizonyítékul szolgál arra,
hogy őt nem szorongatja úgy az idegesség, mint engem. Bizonyítékul arra,
hogy nem fogja fel, ha ez a kis kísérlet elbukik, lehet, hogy végül feladom.
Teljesen a gondolataimba merülök, amikor egyszer csak összefonja az
ujjainkat.
– Minden rendben lesz – suttogja nekem a bemelegítőrész felé tartva. –
Talán még jó móka is lesz.
Hangosan csettintek egyet a nyelvemmel.
– Ha jó mókának érzed, az azt jelenti, hogy nem dolgozol elég
keményen.
Nate felkacag, amivel kiérdemel egy szisszentést Bradytől.
– Igazi zsarnok módjára szóltál.
 Miután bemelegítettünk, végre eljön az ideje, hogy kiderítsük, ez az
egész valóban borzalmas ötlet volt-e.
– Ahhoz, hogy ez működjön, észben kell tartanod a rutint, Nathan –
mondja az edző tegezésbe váltva, ahogy összehúzza műszőrme bundáját és
karját szorosan maga köré fonja. Soha még csak eszembe sem jutott, hogy
lehet, nem is én leszek az, akivel Nate nem bír el. – Nem tudom, micsoda
suskust enged meg nektek Faulkner edző, de az én arénámban azt teszed,
amit mondok neked.
Nate bólint. A korábbi, önelégült vigyora már a múlté.
– Vettem.
– Mindketten, menjetek egy kört. – Nate-re összpontosít. – Arra figyelj,
hogy kecses legyél, ne pedig arra, hogy gyors, de azért tartsd a tempót
Stassie-vel.
– Kecses. Lassú. Vettem… Aúcs! Miért csipkedsz állandóan? – nyögi a
hasát dörzsölgetve.
– Nem vagyok lassú! Egyszer már bizonyítottam, hogy gyorsabb vagyok
nálad. Meg kell tennem még egyszer?
Nate eltátja a száját, azonban még mielőtt visszavághatna, Brady
összecsapja a kezét.
– A „kecses” alapján mégis hogy gondoltátok, hogy valami versenyt
akarok látni? Tegyétek, amit mondtam, most!
Elindulunk, és Nate-nek sikerül is tartania az ütemet. Amikor már elég
távol kerültünk az edzőtől, hogy biztonságban érezze magát, közelebb
húzódik hozzám.
– Mi ez az egész tapsolgatás?
Jó móka végignézni, ahogy valaki most először szembesül Brady
heppjeivel. Miután már több, mint két éve dolgozom vele, én már észre sem
veszem.
– Szeretem azt képzelni, hogy előző életében kutyakiképző volt.
Visszaérünk oda, ahonnan indultunk, ahol aztán rögvest észreveszem,
hogy az edzőnek nem tetszik valami. Baromi könnyű kiszúrni az olyan
dolgokat, amiket az ember heti hat nap lát. Szegény Nate olyan
elégedettnek tűnik magával, és érdemére legyen mondva, végig tartotta is
velem a lépést.
– Milyen voltam? – vigyorogja.
Brady szív egyet a fogán.
– Mint egy részeg szarvas, ami véletlen egy befagyott tóra tévedt.
 – Nagyon sok a részeg szarvas Montanában, edző? – kérdezem, és csak
az utolsó pillanatban jut eszembe, hogy Montanát, ne pedig Oroszországot
mondjak.
– Te csak ne szájalj velem, Anastasia. Gyerünk, csináljátok meg megint!
Kecsesen. – Vagy ezer kört lesiklok, mire Brady végre elégedett a Nate-féle
kecseséggel. – Sokkal jobb, Nathan. Most nem hokizol. Senki sem fog
megtámadni a jégen.
– Tisztelettel, edző… – A tekintete lopva felém villan – …nem hiszem,
hogy ebben olyan biztos lehet.
Amint belelendülünk a dolgokba, azon kapom magam, hogy, ki tudja
mióta, most először kifejezetten élvezem az edzést, és azt hiszem, ezzel
Brady is így van.
A pálya közepére csusszanva beállok Nate mellé, hogy megmutassam
neki a könnyebb ugrásokat. Semmi bonyolultat nem kell tennie ahhoz, hogy
segítsen nekem, de fontos, hogy a megfelelő helyen álljon és a megfelelő
irányba nézzen, miközben én meg csinálom az igazán trükkös részeket.
Ami pedig a legfontosabb, az az, hogy felismerje az egyes mozdulatok
nevét, hogy tudja, mit is csinálok éppen, és ne álljon véletlenül az utamba.
– Nagyon meg fogom könnyíteni a dolgodat. Csak figyelj a lábamra!
– Stassie – duruzsolja. – Szinte száz százalékig biztos vagyok benne,
hogy előbb tudtam korcsolyázni, mint járni. Nem kell megkönnyítened a
dolgomat. Valószínűleg jóval többet tudok, mint gondolod.
Arrogancia. Hogy én mennyire imádok ezzel vesződni.
– Oké, nagyokos. Melyik pengéről rugaszkodsz el a Lutznál? – Elém áll,
és látom az arcán, hogy fogalma sincs róla, miről beszélek. – Na, erről
ennyit, éppen most bizonyítottad be, hogy jobban teszed, ha befogod a
szádat és figyelsz rám.
– Ugyan, kérlek – horkant fel. – Kezdjük ott, hogy azt sem tudom, mi az
a Lutz.
– Te vagy a legidegesítőbb pasi, akivel valaha is találkoztam.
– Nem érdekel, minek nevezel, amíg a lista élén vagyok.
Mégis, hogy a pokolba bírjam ezt ki heti hat napon át?
Még amikor ilyen idegesítő, akkor is legszívesebben rávetném magamat.
A hosszúujjú póló, amit a múltkor vettünk, csak úgy tapad az izmaira, az
arca kipirult, és valahányszor csak rám néz, a szájának sarka felfelé rándul,
nekem meg minden kimegy a fejemből.
 Teljesen és totálisan kifordított magamból egy pasi. Undorodom
magamtól, amiért ilyen szétszórt vagyok, amiért tudatosan engedem, hogy
minden csepp feminizmusom összeaszódjon és elhaljon pár
nevetőgödröcske meg vaskos comb miatt.
– Miért nézel ki úgy, mint aki épp most megy keresztül valami krízisen?
Mert pontosan ez történik?
– Figyelj oda! Nem fogom még egyszer elmagyarázni.
– Hé, nem én álmodozom az edzés közepén.
– Hat fajta ugrás van a műkorcsolyában: a toe loop, a flip, a Lutz, a
Salchow, a Rittberger és az Axel. Két csoportra osztódnak, vannak a leszúrt,
meg az élugrások. Van rá valami tipped, hogy mi lehet az a leszúrt ugrás?
– Azok, amikhez ez a haszontalan, kibaszott recés izé kell?
Az egyetlen dolog, ami eddig nem tetszett Nathannek, az az új
korcsolyája. A hokikorcsolyákkal ellentétben azokon, amiket mi
használunk, recék vannak elől. Miután végeztünk a plázában, tartottunk egy
gyors edzést Simone pályáján, és a végére már számon sem tudtam tartani,
hányszor esett pofára. Arról nem is beszélve, mekkora kibaszott szívás is
betörni az új korcsolyát.
– Nem haszontalan, szükséged lesz rá. De ja, úgy rugaszkodsz el, hogy
előbb a jégnek ütöd ezt a „haszontalan, kibaszott recés izét”. Az élugrásokat
meg vagy a belső, vagy a külső élről kezded. Egyszerű, ugye?
Nyög valamit, ami nagyjából úgy hangzik, hogy „igen”, majd gondosan
figyeli a lábamat, ahogy megpördülök, hátranyújtom a bal lábamat, majd a
recét a jégnek ütöm.
– Szimpla toe loop.
Leutánozza a mozdulataimat – és az érdemére legyen mondva, egészen
jól sikerül neki, leszámítva a bizonytalan landolást –, majd megyünk
tovább.
– Milyen mozdulatot csináltál pár hete, amikor bowlinggolyó módjára
nekicsapódtál a palánknak? – kérdezi, miközben feláll és leporolja a jeget a
seggéről.
– Egy négyfordulatos Lutz akart lenni. – Itt az akart lenni a kulcsszó. –
A Lutz leszúrt ugrás.
– Nehéznek tűnt.
– Nehéz is.
– Úgy érzem, nem akarsz róla beszélni.
 – Nincs mit mondanom. – Felsóhajtok. – Miután bevágtam a fejemet,
Brady kivetette velem. A női egyesben se gyakori figura, a párosban meg
szinte hallatlan. Úgy érezte, felesleges kockázat.
– Akkor meg miért csinálod? – Nem bunkóskodik. Szerintem őszintén
érdekli a dolog. – Csak próbálom megérteni, mi jár a fejedben Stas. Nem az
a célom, hogy rosszul érezd magadat.
Nem tudom, hogyan is magyarázhatnám el. Ez olyasféle témának tűnik,
amit a terápián kéne kicsomagolnom, nem pedig lazán elcsevegnem róla az
edzés kellős közepén. De tartozom neki annyival, hogy őszinte legyek.
– Több évet fecséreltem azzal, hogy valaki olyannal korcsolyáztam, aki
nem tudta hozni a szintemet, szimplán azért, mert ő volt a pasim. –
Klasszikus. – Ne érts félre, nagyon jók voltunk, de egyszerűen nem voltunk
rendkívüliek. Egy másik partnerrel talán többet értem volna el. Most meg
nem akarom, hogy ugyanezt tegyem Aaronnel.
– És Aaronnek megy a dolog, ugye?
– Hát persze, hogy megy. – Felhorkantok. – Számtalan órát töltött azzal,
hogy igyekezett rendesen megtanítani nekem, bár mindig is mondta, nem
hiszi, hogy valaha is sikerülni fog. Megvan az oka, miért nem gyakori
mozdulat, de én meg makacs vagyok. Továbbra is igyekezni fogok, de
ebben a szezonban nem kerül bele a programba.
– Tetszik, hogy ilyen elszánt vagy – mondja gyengéden.
– Ha vágyakozva szeretnétek bámulni egymást, azt tegyétek a
szabadidőtökben! – kiáltja az edző a pálya széléről, emlékeztetve rá, hogy
korcsolyáznunk, nem pedig lelkiznünk kellene.
Nate nagyot sóhajt, majd csípőre teszi a kezét.
– Halálra rémít ez a nő. És mi van azzal a kabáttal? Nincs vele tisztában,
hogy Kaliforniában vagyunk?
– Szörnyella de Frász a divatpéldaképe. Majd hozzászoksz.

NATHAN NYÖG EGYET, MAJD hangosan felszisszen, ahogy beszállunk a

kocsijába.
– Olyan drámai vagy! – kacagom, ahogy ledobom a táskámat a lábam
mellé. – Nem volt ez olyan rossz.
– Az én testem nem balettre meg jógára készült, Stas – motyogja,
miközben rükvercbe teszi a kocsit. – Lángol a lábam.
 – Egy cseppet sem vagy hajlékony, mi? Olyan volt, mintha egy farönköt
bámultam volna.
Egyik szemöldökét felhúzva az anyósülés felé pillant.
– Nekem nem kell hajlékonynak lennem, mert te hajlékony vagy, aminek
hála tökéletesen illünk egymáshoz.
– Ügyes voltál, Nathan. Komolyan, hálás vagyok. Köszönöm!
– Az idő felét azzal töltöttem, hogy térdre- meg pofára estem. Még soha
nem összpontosítottam annyira, mint azok alatt a kibaszott körök alatt.
Halálra voltam rémülve, hogy el fogok esni. Biztos vagy benne, hogy nem
viselhetem a saját korcsolyámat?
– Esküszöm, hozzá fogsz szokni.
– Vagy te fogsz hozzászokni ahhoz, hogy folyton térdepelek.
– A homloka ráncba szalad. – Nem úgy értettem. Vagyis úgy is érthetem,
ha szeretnéd. Őszintén, annak jobban örülnék.
– Egy nap – puffogom. – Egy napig bírtad.
Nate egész úton a lakásomig végig nevettet, leginkább a saját kontójára,
de az is számít. Ahogy kiszállok a kocsiból és megragadom a táskámat,
odahajolok hozzá.
– Reggel találkozunk!
– Hozz kávét! – kiáltja, ahogy becsukom az ajtót.
Titkon féltem attól, hogy hazajöjjek, és most, ahogy nézem, amint a lift
egyre magasabbra ér, azt kívánom, bárcsak bárhol máshol lehetnék.
Nathannek nem mondtam, de Aaron egészen azóta keresztülnéz rajtam,
hogy tegnap este hazaérve beszámoltam neki az új korcsolya-
edzéstervemről.
Ha pedig ez még nem lenne elég, délután óta nem tudom kiverni a
fejemből, amit Nathan az étkezési tervemről mondott. Valóban szégyen, de
sosem vettem rá a fáradtságot, hogy okítsam magamat a táplálkozást
illetően. Amikor még otthon laktam, anyu intézte az étkezéseimet, az
egyetemen meg átengedtem ezt Aaronnek, és bíztam benne, tudja, mit
csinál.
Tudom, Lola próbán van, vagyis Aaronnek elvileg egyedül kéne itthon
lennie, ami remélhetőleg tökéletes lehetőséget ad majd nekem arra, hogy
beszéljek vele. Hangsúly azon, hogy remélhetőleg.
A lakásba lépve rögtön megpillantom őt a nappali kanapéján, ahogy
éppen valami filmet néz.
 – Hali! – Felém fordítja a fejét, rám néz, de nem viszonozza a
köszönésemet. Lenyelem a torkomban növő gombócot, az izzadó
tenyeremet meg a hasamba törlöm, ahogy odamegyek hozzá. –
Beszélhetnénk?
Ismételten nem felel, de legalább megállítja a filmet és rám néz, amikor
az edzőtáskámat a lábam mellé ejtve leülök mellé a kanapéra.
– Um, csak az járt a fejemben… Szerinted elég kalória van az étkezési
tervemben? És, nem is tudom, mármint, elég változatos meg izé, ahhoz,
hogy egészséges legyek?
– Mi a faszért kérdezed ezt tőlem? – csattan fel.
Veszek egy mély lélegzetet és megrántom a vállamat.
– Csak szóba jött ma, és valaki, hogy úgy mondjam, felvetette, hogy nem
eszem eleget. Szerettem volna ezt veled is megbeszélni, hogy…
– Ki vettette fel? Hawkins? – Mintha csöpögne a méreg a hangjából,
ahogy kimondja Nathan nevét. – Párszor leszopod, és hirtelen már jobban is
tudja, mire van szükséged, mint én?
A szavai hallatán minden levegő kiszökik a tüdőmből. Köpni-nyelni nem
tudok a meglepetéstől. A döbbenet talán még jobb szó is arra, amit érzek.
Ahogy aztán ez az érzés elillan, a helyét sértettség veszi át.
– Micsoda? Nem! Miért vagy ilyen bunkó? Csak szerettem volna ezt
veled is megbeszélni, hogy…
Ismét a szavamba vágva felpattan a kanapéról és végighúzza a kezét az
arcán.
– Tudod mit, Anastasia? Menj a faszba. Ha Nate Hawkins olyan
kibaszott okos, akkor menj, és támaszkodj rá mindenben. – A keze remeg, a
tekintete lángol, ahogy a szemembe mered. – De amikor rádun, ne gyere
hozzám sírva, mert te vagy az, aki mindenkinek ledobja a bugyiját, aki csak
sportmezt visel!
A szívem dübörög a mellkasomban, ahogy beviharzik a szobájába, majd
olyan erővel becsapja az ajtót, hogy mintha az egész épület beleremegne. A
kanapéba süppedve belenyúlok a táskámba és előhúzom a telefonomat.
– Máris hiányzom? – kérdezi Nate kacagva, amint fogadja a hívást.
Letörlöm a könnyeimet a kezemmel, majd megköszörülöm a torkomat.
– El tudnál jönni értem?
 Huszonhatodik fejezet

NATHAN

– EGY CSIPET SÓ. Nem, egy csipet. Egy csipet, Robbie! Az nem egy csipet! –
Anastasia vesz egy mély lélegzetet, majd az arcára mosolyt erőltetve
kihalássza az edényből a halom sót, amit Robbie éppen az előbb öntött bele.
– Sajnálom – motyogja a srác, ahogy ezúttal felcsíp egy ténylegesen
csipetnyi sót.
– Semmi baj. Bocsi, hogy kiabáltam!
Stassie nekiállt megtanítani Robot főzni. Vagyis az a kifejezés, hogy
„próbálja megtanítani” kicsit pontosabb. Tíz dolcsiban fogadtam Stasszel,
hogy Robbie még azelőtt kitéríti a hitéből, hogy felmelegedne a serpenyő.
Stassie állította, gyerekjáték lesz az egész, de szerintem már a stressztől
izzad, és valahányszor csak mondana valamit, a tekintete előbb felém
villan, amikor pedig megszólal, a hangja csupa nyugalom.
– Engedned kell, hogy összeismerkedjenek az edényben – magyarázza
Stassie többé-kevésbé türelmesen. – De nem hagyhatod, hogy megégjenek.
– Csak semmi égetés. Barátkozzanak össze az edényben. Vágom.
Kikerülve a pultot, Stassie leül a mellettem lévő székbe, a tankönyve
után nyúl, és, követve a példámat, folytatja a tanulást.
Furcsa módon – és ezen a ponton kénytelen vagyok fejet hajtani a
határidőnapló előtt –, most először, mióta csak megérkeztem a Maple
Hillsre, nem vagyok lemaradva a házikkal. Együtt edzünk, egymás mellett
mossuk a fogunkat, egy kaját eszünk.
Fogalmam sincs, mik is vagyunk egymásnak, de tetszik. Újabb szintre
emeltük a papás-mamást.
Egy szót sem szól a tíz dolcsimat illetően, ahogy ott ül mellettem, hanem
a munkájára összpontosít. Mindössze csak engedi, hogy a lába könnyedén
az enyémnek dőljön.
Hát idáig jutottam: hálás vagyok azért, mert a lába az enyémhez ér. Az,
hogy folyton itt van, de mégsem érhetek hozzá, nehéz volt, továbbra is
nehéz, és minden bizonnyal csak még kibaszott nehezebb lesz.
 Már két hét telt el azóta, hogy Aaron a lehető legaaronösebb módon
viselkedve leugatta és gyakorlatilag leribancozta Stassie-t. Stas totál ki volt
készülve, amikor aznap elmentem érte – az ottalvós táskáját szorongatva,
zokogva állt az épületük előtt.
Ígéretet téve rá, hogy csak egyetlen éjszakáról van szó, párnabarikádot
építettünk az ágyon, hogy az egyezségünket tiszteletben tartva ne lépjük át a
barátságunk határait. Ez két héttel ezelőtt történt, és még mindig a
párnabarikád túloldalán alszom. Másfelől viszont legalább végre rendesen
megismerjük egymást. Amikor esténként a barikád két oldalán fekszünk,
mindig addig beszélgetünk mindenféléről, ami csak eszünkbe jut, amíg
egyikünk el nem alszik. Bár ez mondjuk mindig ő – én sosem fáradok bele,
hogy azt hallgassam, ahogy magáról beszél.
Valami furcsa, szinte már beteges módon örülök is ennek. Ha máshogy
alakultak volna a dolgok, akkor az elmúlt két hetet belé süppedve töltöttem
volna, nem pedig azzal, hogy megismerjem, mi is indítja be. Semmit sem
értünk volna el. Akár ott is hagyhattam volna a sulit, hogy otthon maradjak
és kiderítsem, pontosan hány féle módon is érhetem el, hogy a nevemet
kiáltsa…
De erre most még csak nem is szabad gondolnom, mert most barátok
vagyunk, és manapság csakis a jégen ordibálja a nevemet.
– Stassie? – szól Robbie. – Szerintem már haverok. Most mit csinálok?
Stas leugrik a székéről, és ahogy elhalad mögöttem, az ujját végighúzza
a derekam mentén, amitől mintha villám szaladna végig a gerincemen. Vet
egy pillantást az ételre, majd büszkén bólint. – Jól néz ki. Ügyes voltál.
– És mi mit eszünk, séf? – kérdezem tőle játékosan, ahogy becsukom a
tankönyvemet, ami immár hivatalosan is untat.
A számításaim helyesek voltak, és Aaron terveit követve valóban nem
evett eleget. Ez egyike volt azon kevés alkalomnak az életemben, amikor
nem örültem neki, hogy igazam van. Brady leokézta a tervet, amit én
állítottam össze – még meg is volt döbbenve, hogy Anastasia egyáltalán
eddig miért evett ilyen keveset. Stas nem akarta belerángatni Aaront az
ügybe – rámutatott, hogy a későbbiekben még kénytelen lesz a sráccal
korcsolyázni, és azzal, ha bemártaná őt az edzőnek, csak a saját életét
nehezítené meg.
Anastasia és Lo nem akarja elhinni, hogy Aaron akkora barom lenne,
hogy ezt direkt csinálja, és azzal érvelnek, hogy egyszerűen túl makacs
beismerni, fogalma sincs, mit csinál, de ezt majd megvitatjuk valamikor
máskor.
Egyik része a Stassie étkezési tervében eszközölt változásoknak, hogy
igyekszem több, a csirkénél és a salátánál izgalmasabb dolgot etetni vele.
Felváltva tanítunk neki új recepteket, néha meg ő talál valamit a neten, ami
tetszik neki, mire én meg átvariálom a receptet, hogy az passzoljon a
makróihoz. Nem hiszem, hogy egyikünk is számított volna a félelemre,
amit ez a rendszertelen étkezése okozott.
Bizonyos pontig képes racionalizálni egy, a saját szavaival élve „csaló”
étkezést, de érthető módon rettentő nehéz volt számára feldolgozni, hogy
99%-át megváltoztassa annak, amit eddig evett. Én úgy terveztem, majd
lassan eszközöljük a változtatásokat, de erre ő meg azt mondta, nincs ideje a
lassúra, és inkább egyszerűen csak belevágna a dologba. Felismerem az intő
jeleket, ha egyszer ott vannak a szemem előtt, de Stas megígérte, beszél a
dologról a terapeutájával, úgyhogy mást nem igen mondhatok.
Nem arról van szó, hogy ne ízlene neki az étel, amit eszik – egyszerűen
csak ott van benne ez a makacs félelem, hogy meg fog hízni, és túl nehéz
lesz ahhoz, hogy felemeljék, meg nem fog beleférni a korcsolyaruháiba. Ez
rémisztő – szinte már agymosás és egyre csak az jár tőle a fejemben, mégis
hányszor mondták ezt neki.
– JJ meg akarja tanítani, hogyan csináljak autentikus indiai curryt.
Véletlen említettem neki, hogy még sosem csináltam olyat, ami nem egy
üvegből származott, erre ő meg mondott valamit arról, hogy ezzel
megsértem az őseit. – Kiveszi a telefonját a zsebéből, és nem is kell látnom
a képernyőt, hogy tudjam, a kalóriaszámlálót nézi. – Az belefér, ugye?
– A tradicionális indiai kaja jót tesz neked. Az egész gyakorlatilag
zöldség, fűszerek, hús, lencse, meg amit még teszel bele. Tápanyag-
szempontból nagyon összetett – magyarázom, a legfontosabb előnyöket
véve előre. – Csak a nyugati, félkész verzió van tele minden szarsággal.
Aztán egy bizonyos ponton az egész indiai konyhából bűnbakot csináltak.
Hát persze, hogy belefér.
– Oké, JJ elvileg nemsokára hazaér az edzőteremből. – Elteszi a
telefonját és felém nyújtja a kezét. – Addig is nyújtsunk egy kicsit, én kis
műkorcsolyázóm.
Nagyot nyögve megfogom a kezét, és engedem, hogy átrángasson a
nappaliba.
 Már két hete tart a sajgó combok, recés korcsolyák, és a kibaszott balett
korszaka. Két hete napi szinten bebizonyítja, hogy jobb korcsolyázó nálam.
Brady két hete bámul úgy, mintha a lelkembe látna, és ismerné minden
egyes titkomat. Kibaszottul mindenem fáj: a seggem, a combom, a
lábikrám. Lehet, erős vagyok, de immár tudom, hogy hajlékony az nem.
Lefekszem a padlóra és mindkét lábamat felemelem. Stas a mellkasának
nyomja a lábamat, majd előre dől, és a saját testsúlyát felhasználva
megnyújtja a térdemben lévő ínszalagokat.
Természetesen az a legtökéletesebb pillanat arra, hogy JJ és Henry
hazaérjen, az, amikor a lábammal a levegőben, hangosan nyögdécselve
fekszem a padlón. A jelenlegi helyzetemből nézve elég nehéz eldönteni,
milyen képet is vágnak, de hallom, ahogy JJ kuncog a bajsza alatt.
– Ezután én jövök, Anastasia.
Henry odaáll mellénk, és fejét oldalra döntve szemügyre veszi, amit
csinálunk.
– Nem furcsa a testhajlítgatásnak ennek az oldalán lenni, Anastasia?
Stas még egy kicsit erősebben nyom, mire az inaim sikoltozni kezdenek.
Ezt egyformán imádom és gyűlölöm, de a kényelmetlen pozíciónak hála
csak akkor fogom fel, Henry mit kérdezett, amikor Stas válaszol neki.
– Tudod mit, Hen? Egy kicsit fura, ja.
Bármennyire is általában rajtam csattan az ostor, örülök neki, hogy a
srácok elterelik annyira Stas figyelmét, hogy ne folyton Aaron járjon az
eszében. A pasas folyamatosan küldözgeti neki a bocsánatkérő üzeneteket.
Csak egy pillanatra leszállt a vörös köd, írta, győzködve Stassie-t, hogy
amúgy nem akarta leordítani a fejét. De Stasnek attól még fájt, és most meg
kezdi megkérdőjelezni a saját ítélőképességét.
– A barátságok fontosak, de az is, hogy egészséges környezetben élj –
hallottam magában beszélni, miután kinyomta Aaron vagy tizedik hívását. –
Mindenkinek van hová fejlődnie.
Minden egyes nap elmondom, addig maradhat, ameddig csak akar. Önző
módon nagyon élvezem, hogy mindig a közelemben van, mint ahogy a
srácok is. Ők is éppen annyira benne vannak, hogy Stas itt legyen, mint én,
és még meg is mondták, hogy ne legyek szarházi, amikor felvetettem, hogy
bejelentkezem vele egy hotelbe, ők éppen annyira nem akarják, hogy
visszamenjen Aaronhöz, mint én.
Miután Lola hazaér, és betömi a kaját, amit Robbie főzött, ő és Anastasia
kijelentik, ennyi tesztoszteronnal körbevéve kezd megzápulni az agyuk,
úgyhogy elviszem őket a mozihoz, hogy tarthassanak egy csajos estét.
Nem akarom kínossá tenni a dolgokat azzal, hogy a határidőnaplóját
szidom, de Stassie mostanáig totál felesleges dolgokkal töltötte ki az idejét.
Velünk lakni igazi kultúrsokk volt a számára, mivel semmi sem akkor van
elvégezve, amikor kellene.
Látom, mennyire feszeng, amikor úgy érzi, le van maradva, úgyhogy
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tartsam magamat az
időbeosztásához, miközben azért emlékeztetem rá, hogy néha jó eltérni a
tervtől – például amikor az ember csak úgy eldönti, megy, és megnéz
valami romantikus filmet.
Ahogy begurulok a kocsifelhajtóra, miután letettem a csajokat a mozinál,
kiszúrom, hogy egy ismeretlen kocsi áll a helyemen. Ahogy elfordítom a
kulcsot a zárban, megcsörren a telefonom, majd amint kinyílik az ajtó, meg
sem kell kérdeznem, ki hív és miért.
– Nathaniel – mondja az apám kurtán. – Jó látni, hogy élsz.
– Mi a francot keresel itt? – bukik ki belőlem.
– Úgy érted, abban a házban, amit én fizettem, amiben az egyetlen fiam
él? Vagy Kaliforniában?
A hangjában lévő felsőbbrendűségtől elönti az epe a torkomat. Őszintén
fogalmam sincs, hogyan is nevelhette fel Sashát és engem valaki ennyire
kibaszottul ellenszenves ember, és mégsem lettünk olyanok, mint ő.
Apámra pillantani olyan, mintha egy, a jövőt mutató tükörbe néznék.
Ugyanaz a haj, ugyanaz a szem, gyakorlatilag ugyanaz az arc. Sajnálatos
módon semmi kétség sem férhet hozzá, kinek a fia is vagyok. De a
természete, jesszusom. Az olyan, mintha Aaron személyiségével
rendelkeznék, vagy mi a szösz.
– Mindkettő.
– Nem válaszoltál a hívásaimra.
– Ezer mérföldet repültél csak azért, mert túl elfoglalt voltam, hogy
telefonon csevegjünk? Most komolyan?
Észre sem veszem, hogy a srácok is itt vannak, egészen addig, amíg a
szemem sarkából meg nem látom, ahogy besompolyognak a társalgóba.
Mindig is elég kínos volt a számomra, mert az ő szüleik mind olyan
kedvesek. Henry anyukái Maple Hillsben laknak, és még ők sem ugranak
be csak úgy, bejelentés nélkül.
– Azért utaztam ide, mert dolgom van Kaliforniában. Itt pedig azért
vagyok, mert látni akartalak. – A gondoskodó-apa-szerep mindig is nagy
népszerűségnek örvendett. Ha nem ismerném, talán el is hinném neki. –
Ahogy mondtam, nem válaszoltál a hívásaimra.
Leülök a kanapéra, pont olyan pózban, ahogy ő is ül velem szemben a
fotelben. Az egész olyan gyanús – az ösztöneim azt súgják, valami nincs
rendben.
– Mégis miféle dolgod lehet L.A.-ben? Ugye tisztában vagy vele, hogy
itt nem havazik?
– Ne tégy úgy, mintha bármit is tudnál a családi üzletről. – A maszkja
félrecsúszik. – Az nincs ellenedre, hogy a tandíjadra, meg a házadra, meg
arra a százezer dolláros kocsira költsd a család pénzét, amit vezetsz. Csak
éppen hozzájárulni nem akarsz semmihez.
Előrehajolva a térdemre könyökölök és felsóhajtok. Nem vagyok
hajlandó megint belekezdeni abba a vitába, ami már azóta zajlik köztünk,
hogy elballagtam a gimiből, és bejelentettem neki, nem fogok gazdaságtant
tanulni a Coloradói Állami Egyetemen.
– Miért vagy itt, apa?
– A húgod szomorú. – Nem mondod. – Beszélned kell vele. Azt mondja,
abba akarja hagyni a síelést.
Sasha dehogy akarja abbahagyni a síelést. De ez az egyetlen dolog,
amivel ráveheti apát, hogy figyeljen rá.
– Mi egyebet mondott még?
Apa a szemöldökét összehúzva megdörzsöli az állkapcsát. Bassza meg,
még a gesztusaink is ugyanolyanok.
– Ezt meg hogy érted?
– Nem hiszem, hogy egyszerűen csak odament hozzád, és kijelentette,
abbahagyja. Mit kér, amire nem vagy hajlandó odafigyelni? Mit akar? Egek,
nem nekem kéne megtanítanom, hogyan nevelj egy tizenhat évest.
– Ügyelj a szádra, Nathaniel.
– Figyelsz te rá egyáltalán? – Egyre hangosabban beszélek, ahogy a düh
ott bugyog a mellkasomban. – Sasha nem valami kibaszott versenyló,
hanem egy kislány. Nem azért létezik, hogy trófeákat nyerjen neked.
Vannak szükségletei! Szerencsés vagy, hogy még nem kérvényezte a
nagykorúsítását.
Azt akarom, hogy ő is ordítani kezdjen velem, hogy egy jót vitázzunk
ezen, de ő csak mindenféle érzelem nélkül bámul rám.
– Imád síelni, tudod, hogy imád. Nem lenne ilyen jó benne, ha nem
imádná. De szüksége van egy kis pihenésre, apa. Figyelem és törődés kell
neki, meg az, hogy tudja, nem azon múlik a szereteted, hogy milyen jó
időket fut.
– El akar utazni a téli szünetben.
Tudtam, hogy apa tudja. Nem lennék meglepve, ha Sasha már hónapok
óta könyörögne ezért, csak apa meg semmibe vette az egészet.
– Látod? Egyszerű. Vidd el őt St. Bartsra vagy valami. Hadd napozzon a
parton, olvasson valamit, döntsön le egy-két szűz pina coladát.
Anélkül, hogy akárcsak egyetlen ütemet is kihagyna, apám elengedi a
füle mellett, amit mondtam, és a lépcső felé biccent.
– Úgy tűnik, egy nő él a hálószobádban. Ő hol van?
Ezzel meglep, és egyértelműen ez is volt a célja. Ez általában az egyetlen
célja, ami abból is látszik, ahogy hívás nélkül megjelent itt. Amikor a
kezdeti sokk alábbhagy, rádöbbenek, ez mit is jelent, és most először örülök
neki, hogy Anastasia nincs itt.
– Mégis hogyan jutottál be a szobámba?
Feláll a fotelből és megigazítja a zakóját.
– Csak emlékszem a saját feleségem születésnapjára. – A levegő
megváltozik. Lehűl. Fojtogat. Nem is tudom. – Nos, láthatóan nagyon
elfoglalt vagy, és nem akarod, hogy itt legyek. A Huntingtonban szálltam
meg, ha esetleg úgy döntenél, képes vagy egyetlen étkezés erejéig elviselni
azt a férfit, aki mindent megadott neked, amire valaha is vágytál. Két nap
múlva repülök haza.
És ezzel a végső, megjátszott önsajnálat-sziporkával, minekután
megkapta, amiért jött, végignézem, ahogy kisétál az ajtón.
 Huszonhetedik fejezet

ANASTASIA

AHHOZ KÉPEST, HOGY ARRA lett kitalálva, jobban érezze magát tőle az
ember, a pozitív megerősítés hatalmas szívás. Nem is működik. Egy cseppet
sem érzem magamat pozitívabbnak. Se megerősítettnek. Akkor meg minek
is vesződöm vele?
Nate mögém lép, hogy a teste fölém tornyosuljon, majd szorosan átöleli
a derekamat, ujjainak forrósága szinte perzseli hasam fedetlen bőrét. Testét
közel tartva az enyémhez, ajkával rálel a fülemre, és belesúg:
– Készen állsz erre, Allen?
A szívem mindjárt kiugrik a helyéről, a gondolataimon rendbetehetetlen
káosz uralkodik. Hetek teltek el, és nem tudom, készen állok-e. Nem.
Tudom, hogy nem. Nem akarok.
– Három, kettő, egy…
– Ne! – Megragadom a csuklóját, majd nem kell hozzá sok, hogy
lefejtsem őt magamról. – Ne, nem megy!
Nate elenged, majd hagyja, hogy arrébb csusszanjak a jégen, lerázva
magamról a kényelmetlen feszültséget, amitől bizsereg a tarkóm. Ez kezd
nevetséges lenni, és ezzel tisztában is vagyok. Érzem a frusztrációját,
valahányszor csak megállítom, mielőtt felemelne. Sosem vezeti le rajtam,
sosem szól egy szót sem, de attól még tudom, hogy ott van.
Nate elsiklik az ellenkező irányba, kezét csípőre teszi, és vesz pár mély
lélegzetet.
– Nate, annyira sajnálom! – Kiáltom már vagy ezredjére.
Nathan felém siklik, és pedig meg akarom adni magamat az
ösztöneimnek. Engedni akarom, hogy a karjai közé kapjon, elvigyen innen,
és elárasszon a törődésével. Köré akarom fonni a testemet, és engedni, hogy
ígéreteket suttogjon a bőrömbe arról, hogy sosem fog cserben hagyni.
Az arcomat két kéz fogja meg, finoman hátrahajtva a fejemet. Azt
akarom, hogy lehajoljon és megcsókoljon, de nem fog így tenni, mert azt
mondtam neki, nem szabad.
 Még egy dolog, amiért haragudhatok magamra.
– Miért nem bízol bennem? – A hangja gyengéd, ami csak még
nehezebbé teszi ezt az egészet. – Stas, nem foglak elejteni.
– Én… – Nem tudok mit felelni neki. Valahányszor csak az idegesség
kavarogni kezd a gyomromban, levegőt sem kapok. Már gyakoroltuk az
edzőteremben, és tudom, fel tud emelni, de valami okból az, hogy itt
vagyunk kinn a jégen és élesben csináljuk, egyszerűen túl sok. – Én bízom
benned. Nem tudom, mi a baj velem.
Ahogy megindulunk Brady felé, látjuk, hogy az arcán a szokásos, ideges
grimasz ül.
– Ezt valahogy meg kell oldanotok. Anastasia, hogyha párosban akarsz
versenyezni, akkor képesnek kell lenned rá, hogy együtt dolgozz a
pároddal.
És mindezt úgy mondja, mintha nem ez lenne éppen a soron lévő
mániám.
– Tudom, edző.
– Minél tovább engeded, hogy uralkodjon rajtad ez a félelem, annál
többet fogsz szenvedni. Lépj túl rajta, méghozzá gyorsan.
Visszatartva a könnyeimet Nate-tel lejövünk a jégről és feltesszük az
élvédőinket. Az az egészben a legrosszabb, hogy amúgy olyan jó móka
Nathannel edzeni, és most, hogy már hozzászokott az új korcsolyájához,
gyorsan tanul.
Bár azért van itt, hogy nekem segítsen, furcsamód büszke vagyok rá,
valahányszor csak sikerül neki egy ugrás. Ne értsetek félre, már vagy
ezerszer landolt a fenekén, és mindegyik alkalom viccesebb, mint az előző,
de most már ha padlóra kerül, valahányszor csak megpróbálom felsegíteni,
kirúgja alólam a lábamat és az ölébe von.
A korcsolya iránti szerelmem új életre kapott, és ez nagy részben neki
köszönhető. Az öltözők felé sétálva karját a vállam köré kanyarítja.
– Menni fog ez. Majd kitalálok rá valami tervet. Majd együtt átlendülünk
ezen.
Egyszer csak megtorpan, mire követem a tekintetét, és megpillantom azt
a személyt, akire a legkevésbé számítottam.
– Aaron, te meg mit keresel itt?
– Beszélhetnénk? – Tekintete Nate felé téved, mire egész testében
megfeszül. – Négyszemközt.
– Szó sem lehet róla – csattan fel Nate.
 – Nathan… – Semmi szükségem egy bunyóra. – Nincs mit mondanom
neked, Aaron.
– Akkor ne is mondj semmit – szól gyengéden. – Csak hallgass meg,
aztán lelépek.
Nate karja megfeszül körülöttem, miközben feszélyez az, ahogy kettejük
közé szorultam. Eddig még soha nem fordult elő, hogy Aaronnel ilyen
sokáig ne álltunk volna szóba egymással – ez nem azért van, mintha nem
vágynék rá kétségbeesetten, hogy mondjon valamit, ami értelmet adhat
ennek az egésznek, hanem mert belefáradtam abba, hogy a verbális
bokszzsákja legyek.
– Először hadd öltözzek át – mondom neki. – Pár perc múlva találkozunk
az irodában.
– Anastasia – mondja Nate határozottan, és érzem a feszültségét, de nem
kerülhetem Aaront az idők végezetéig.
Megszorítom a vállamon pihenő kezét, így próbálva megnyugtatni.
– Semmi baj nem lesz, és pár perc csak az egész.
Az öltözőbe lépve a kedvem rögtön jobb lesz, amint meghallok pár, az
edzésükre pletykálkodva készülődő, fiatalabb korcsolyázót.
– Olyan baromi szexi srác.
– Ő a hokicsapat kapitánya.
– Micsoda szerencsés egy ribi.
– Tuti, hogy kavarnak Aubrey háta mögött.
– Úgy hallottam, hogy ő készítette ki Aaront.
– Azt hittem, a csaj azzal a kosarassal van együtt.
– Helyes, Aaron elég gáz.
– Nem, én követem a kosaras srácot, és folyton arról a szőke csajról,
valami Oliviáról posztol.
– Tuti együtt vannak. Fogadni mernék rá, hogy Aubrey már rá is jött.
– Én szembenéznék az edző haragjával, ha a srác rám nézne így.
Hallottátok, hogy rövidgatyát kellett húznia, mert olyan nagy a f…?
– Lányok? – mondom, miközben igyekszem nem elnevetni magam. –
Brady edző már vár rátok.
Akkora a csönd, hogy még azt is lehetne hallani, ha elejtenék egy tűt. A
lányoktól egyetlen további pisszenést sem lehet hallani, ahogy rémült
képpel elsomfordálnak mellettem.
Egyik felem egy cseppet sem akarja elsietni az öltözködést, mivel
rettegek attól, hogy szembe kelljen néznem Aaronnel, miközben a másik
felem mást sem akar, csak gyorsan túlesni az egészen. Amikor végre
kivánszorgok az öltözőből, Nathan ott vár rám.
– Nem tetszik ez nekem – ez az első dolog, amit mond. Gyengéden a
kezébe fogja az arcomat, mire nem állom meg, hogy ne bújjak a melegéhez.
– Azt akarom, hogy saját döntéseket hozz, de kérlek, ne feledd, hogy
semmivel sem tartozol neki. Ne hagyd, hogy bűntudatot ébresszen benned.
– Megvársz a kocsiban?
Bólint, aztán előrehajol, de meggondolja magát, ismét felegyenesedik,
majd végül mégiscsak döntésre jut, és gyors csókot nyom a homlokomra,
mielőtt elindulna a kijárat felé.
Az irodába vezető út kétszer olyan hosszúnak tűnik, mint általában,
mivel tudom, hogy ki vár ott rám, de ettől függetlenül összeszedem
magamat, és kinyitom az ajtót.
Aaron az asztalnál ül, a sebesült csuklója a mellkasához rögzítve, amitől
ez az egész extra komolynak tűnik. Becsukom magam mögött az ajtót, majd
leülök vele szemben, arra koncentrálva, hogy ne kapkodjam a levegőt.
– Már hetek óta el akartam jönni ide – mondja Aaron halkan, az asztalon
pihenő szabad kezét bámulva. – De haragudtam rád, és ez így egyikünknek
sem lett volna jó.
Meglepődöm, hogy az állam nem hullik a padlóra. Aaron gyakorlatilag
üldözött engem, könyörgött, hogy menjek haza, de úgy tűnik, közben meg
dühös volt rám?
– Neked meg mégis ugyan mi okod volt haragudni rám?
– Most ugye csak viccelsz? Kiköltözöl, anélkül, hogy akárcsak egy szót
is szóltál volna nekem, aztán meg összebútorozol azzal a sráccal, aki miatt
nem korcsolyázhatok?
Az állam megrándul, ahogy igyekszem nyugodt maradni.
– Azt mondja, semmi köze nem volt a dologhoz.
– Te meg mindent elhiszel neki, amit csak mond. Ez a te bajod, Stassie. –
Felhorkant, és egyenesen a szemembe néz. – Olyan naiv vagy. Úgy teszel,
mintha te lennél Ms. Pozitív, és kommunikálni akarnál, de egy nagy
szarkupac az egész. Csak hazudsz mindenkinek.
Ez valami lázálom? Lehetetlen, hogy jól hallom, amit mond. Nem is
tudom, mire feleljek elsőként. Az lenne a legjobb, ha egyszerűen itt
hagynám, és soha többé nem állnék vele szóba, de sajnos ezt nem tehetem.
– Ha mást nem fogsz csinálni, csak ülsz ott és sértegetsz, akkor inkább
megyek.
 – Nem sértegetlek. Beszélni akarok. Rendbe akarom hozni a dolgokat
kettőnk közt.
– Hogy nem hallod, hogyan sértegetsz? Haragszol rám, amiért
kiköltöztem, de közben meg te mondtad nekem, hogy húzzak el. –
Igyekszem nem hagyni, hogy kikészítsen, de az agyam legszívesebben
ordítana, a szívem meg bőgne. – Egészen mostanáig nem ettem eleget,
Aaron. Hónapokig nagyobb volt a kockázata annak, hogy lesérülök, és
mégis te problémázol itt? Bíztam benned!
– Egy kibaszott drámakirálynő vagy. Miért teszel úgy, mintha
éheztettelek volna? – Hangosan felnyög, egy pillanatra a plafon felé fordítja
a tekintetét, majd ismét rám néz. – Azt hittem, jól vagy! Sosem
panaszkodtál, és felnőtt nő vagy Anastasia. Ehetsz többet, ha éhes vagy!
Miért az én hibám, hogy nem hallgatsz a saját testedre?
– Ó, hogy aztán meg emlékeztess rá, még bele kell férnem a ruhámba?
Vagy hallgassam, ahogy nyögsz, amikor felemelsz?
– Szóval én vagyok a rosszfiú, amiért figyelek rá, hogy ne feledkezz meg
a kötelezettségeidről?
– Ez nem a kötelezettségeimről szól, Aaron! Ez nálad valami mánia!
Túlságosan törődsz azzal, mit teszek, és kivel teszem. – A hangom
megbicsaklik, amit gyűlölök. Gyűlölöm, hogy tisztában van vele, mit tesz
velem. – Irányítani akarsz engem, és ezzel tönkreteszed a barátságunkat, a
partnerségünket!
– Mikor jössz haza? – mondja hirtelen. – Hiányzol.
A hirtelen jött témaváltás olyan, mintha arcon csaptak volna, és
emlékeztet rá, hogy a lelke mélyén Aaron csak egy elveszett kisfiú.
– Addig nem mehetek haza, amíg rendesen fel nem fogod, mit tettél, és
el nem tudom hinni, hogy képes vagy megváltozni. – Felállok a székről és a
vállamra kapom a táskámat. – Jelen pillanatban nem vagyok képes
megbízni benned, Aaron. De akár tetszik nekem, akár nem, partnerek
vagyunk, úgyhogy valahogy rá kell jönnöm, hogyan is kezeljem ezt.
Arcán bármiféle érzelem nélkül bólint.
– Tudom, mindent elhiszel, amit csak Hawkins mond neked, de ugyan
miért kockáztatnám szánt szándékkal, hogy megsérülj, Anastasia? –
Felsóhajt, a válla előrebukik. – Ha nem akarod elhinni, hogy törődöm veled,
hát jó. De azt tudod, hogy magammal viszont törődöm, szóval miért
sodornám veszélybe a saját céljaimat, ha megsérülnél?
 Ha ez az egész szituáció nem lenne ennyire nyomorúságos, még vicces is
lenne, amit mondott. Nem téved: az elsőszámú dolog, amivel Aaron Carlise
törődik, az saját maga.
– Fogalmam sincs, hogy egy csomó dolgot miért teszel. De ez még nem
jelenti azt, hogy nem is csinálod őket.
– Nem szívesen néztem, ahogy valaki mással korcsolyázol. Őszintén
rendbe akarom ezt hozni, Stas. Esküszöm.
– Hiszek is neked, de jelen pillanatban az esküdözés nem elég.

***

AMIKOR NEM IS OLYAN rég az ereimben bugyogó adrenalinnal beszálltam

Nathan kocsijába, megkérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve valami
felelőtlenséget művelni.
Bulit rendezni egy héttel a félévi záróvizsgák előtt az én verzióm a
felelőtlenségre, mint ahogy az is, hogy ivós játékot játszom egy pasival, aki
egy fejjel magasabb és negyvenöt kilóval nehezebb nálam. Hogy
kiegyenlítsük az esélyeinket, Nate itala kétszer olyan erős, mint az enyém,
nem mintha ezt észrevenné. Szerencsémre Sohasét játszunk, és mint
kiderült, Nate az egyetemen töltött idejének nagyját arra fordította, hogy új
tapasztalatokat szerezzen.
Miután rajta van a sor, Mattie megköszörüli a torkát, hogy mindenki rá
figyeljen.
– Sohasem… hívtam fel véletlenül Faulknert, miközben szexeltem.
– Ó, bassza meg – motyogja Nate, ahogy az ajkához emeli a poharát.
Még csak rám sem néz. – Nem akarod tudni.
– Oké, oké – JJ összedörzsöli a tenyerét. – Sohasem… jöttem el a
klubból egy idősebb nővel… – Több srác is az ajkához emeli a poharát, de
aztán megdermed, amikor JJ rájuk szól, hogy várjanak – …hogy aztán
másnap reggel, a falon lévő családi képeket látva rádöbbenjek, hogy
korábban a lányát is megdöntöttem.
Nathan elkáromkodja magát a bajsza alatt, a fejét rázva a legjobb
barátjára pillant, majd ismét a szájához emeli a poharát.
– Ó, édes Istenem! – Az állam akár a padlón is lehetne, Lola gúnyosan
kuncog mellettem, Jaiden meg elképesztően elégedettnek tűnik magával. Én
jövök, és semmi olyan botrányos nem jut az eszembe, mint a srácoknak, de
van valamim, ami miatt tudom, innia kell majd. – Sohasem… estem ki egy
sífelvonóból.
Nate felhorkant, és már emeli is a poharát. Mellette ülve Robbie is iszik.
– Te is? – Felkacagok, ahogy bólint, majd felszisszen, ahogy lenyeli az
italát. Azt Lola keverte, úgyhogy csak az ég tudja, milyen erős.
– Ja, a kis mocsok lerántott magával.
A játék folytatódik, és természetesen a srácok ezt arra használják fel,
hogy kiteregessék egymás szennyesét. Lola és én kicsit arrébb húzódunk,
hogy megbeszélhessük a nap eseményeit, és miután nagyjából egy órát
azzal töltünk, hogy egyik teóriát hozzuk fel a másik után, és szimplán csak
szidjuk Aaront, megkeresem Nate-et.
A társalgóban találok rá, ahol éppen keresztül néz két csajon, akik
nagyon igyekeznek beszélgetésbe bonyolódni vele. Amint odamegyek
hozzá, az ölébe húz, arcát pedig a nyakamba fúrja.
– Hol voltál? Hiányoztál.
– Lóval. Mégis hogyan hiányozhattam? Minden egyes nap látsz.
Arra sem véve a fáradságot, hogy feleljen a kérdésemre, érzem, ahogy
harapdálni kezdi a fülemet.
– Nem emlékszem, miért is nem szabad többé megcsókoljalak, de
nagyon, nagyon meg akarlak. – Olyan részeg, hogy a szavai összefolynak,
de én sem emlékszem. – Olyan szép vagy, Stassie.
Megfordulok az ölében, hogy szembe legyek vele, mire felnyög, amiből
rögvest tudom, ez nem volt éppen a legjobb ötlet. A kezét az arcomra
helyezi és lebiggyeszti az ajkát.
– Olyan jól megy nekünk a szex. Gyere, emlékeztetlek rá.
Mindjárt ágyba is viszem, de egyértelműen nem azért.
– Gyerünk, részeg srác!
Olyan, mintha egy rettentő zabolázatlan totyogóssal birkóznék, ahogy
felvezetem őt a lépcsőn. A szobájába érve Nathan rögtön vetkőzni kezd,
össze-vissza dobálva a ruháit. Amíg felszedem a szennyesét, hallom, hogy
megnyitja a zuhanyt, majd egy pillanattal később felhangzik a „Last
Christmas” nagyon hangos, nagyon hamis verziója, elnyomva a zubogó víz
hangját.
Pár perccel később erős méz- és eperillatot árasztva lép ki a fürdőből,
amiből tudom, hogy a samponomat használta. A törülköző lazán lóg a
csípőjén, a feszes mellkasán vízcseppek csorognak végig.
Uram atyám.
 Egy cseppet sem törődve azzal, hogy folyik róla a víz, keresztülcaplat a
szobán és megáll előttem.
– Van kedved gatyátlan táncot járni velem?
– Nem. Azt akarom, hogy most ágyba bújj és aludj egyet.
Őszintén döbbentnek tűnik.
– Miért nem?
Lenyomom őt az ágyra, mire elterül valami normális alvópózra egy
cseppet sem hasonlító testhelyzetben.
– Mit gondolsz?
Ezen elmereng egy pillanatra, aztán rádöbben.
– Te részeg vagy, én meg józan, ami azt jelenti… – dalolja, miközben
keresztbe teszi a kezét. – Csak semmi pucér összebújás.
Ez így nem teljesen pontos, de azért a lényegre sikerült rátapintania.
– Bingó. Most pedig helyezkedj el normálisan, kérlek.
Elengedve a kérésemet a füle mellett ásít egyet és becsukja a szemét.
– A részegek nem egyezhetnek bele dolgokba, Stas.
– Úgy bizony, kishaver. – Lihegve felemelem a rémisztően nehéz lábát,
és megpróbálom normális helyzetbe rendezni őt. – Nate, megtennéd,
hogy… Oké, már be is szunyáltál. Nagyszerű.
Amikor ismét csatlakozom hozzá a földszinten, Lo az orrát ráncolva néz
rám.
– Miért vagy ilyen izzadt?
– Nathan részeg és nehéz.
– Sikerült már rádöbbenned, hogy beleszerettél?
– Nagyjából két perce ismerem, Lols. Nem szeretek bele senkibe, még
csak nem is randizunk – felelem, miközben hátrapillantok a vállam felett,
hogy biztos senki se hallgatózik.
– Már lassan három hónapja tart ez a dolog, és abból a háromból
majdnem az egészben együtt laktatok. Szerintem ez kicsit redundássá teszi
az egész randizást.
Lola már egy órája húzza az agyamat és tesz esküvős megjegyzéseket,
amikor is hirtelen felsikkant, de úgy, hogy összerezzenek tőle.
– Annyira siettem, hogy el is felejtettem mondani! Aaron Kitty Vincentet
dugogatja!
Úgy érzem magamat, mint valami rajzfilmkarakter, aminek a szeme
kiugrik a fejéből.
– Mondd, hogy csak viccelsz.
 – Sosem viccelnék valami ekkora szörnyűséggel. A saját két szememmel
láttam. Ettől függetlenül, amint hazaköltözöl, el kell égetnünk a kanapét.
Rosie továbbra is a legcukibb, de Kitty meg rosszabb. Sokkal, sokkal
rosszabb.
Kitty a barátunk volt elsőévben, amikor is a lakótársát, Rosie-t is
megismertük. Rosie Simone, a főnököm lánya, és ő volt az, aki a melóra
beajánlott.
És ahogy Lola is mondja, Rosie egy tündér, Kitty azonban egy undok,
beképzelt ribanc, márpedig én aztán egy másik nőt se nevezek könnyű
szívvel ribancnak. Tudósoknak kéne vizsgálnia a kettejük barátságát, mivel
már két éve ismerem őket, és még mindig nem értem.
Idegesítő módon a mi épületünkben laknak, úgyhogy néha látjuk őket, és
úgy nem tudom Rosie-t jobban megismerni, hogy közben kerülöm Kittyt,
mivel elválaszthatatlanok.
Mielőtt még feldolgozhatnám a Lo által felém vágott információt,
barátnőm a szájához kapja a kezét, és furcsa, leginkább egy prüszkölés és
egy horkantás keverékeként leírható hangot hallat.
A káosz forrása után kutatva megfordulok, és rögvest kiszúrom Nathant,
aki éppen egy szál bokszeralsóban vág át a tömegen. A barátai, szintén a zaj
forrását kutatva, előjönnek a társalgóból, és mind a telefonjuk után nyúlnak.
Nate célirányosan vág át a helyiségen, mire azt kívánom, bárcsak a
barátai felé tartana.
Nagyon, nagyon azt kívánom, bárcsak feléjük tartana.
De nem – egyenest előttem áll meg lebiggyesztett ajakkal, álmos,
félárbócon lévő szemmel.
– Nem voltál ott, amikor felébredtem.
– Ó, édes Istenem. Hol vannak a ruháid?
– Gyere vissza az ágyba! – nyafogja elég hangosan ahhoz, hogy mások is
hallják. – Csak semmi csintalankodás. Csak bújj velem össze.
– Ez haláli – szólal meg Lola mögöttem, amikor pedig hátrapillantok a
vállam fölött, látom, hogy neki is elöl van a telefonja.
A srácok mind figyelik a jelenetet, és többen kétrét görnyedve kacagnak.
Az egyik úgy fest, mint aki mindjárt megfullad. Vonakodva hagyom, hogy
Nathan a lépcső felé rángasson, miközben vetek egy ördögi pillantást a
csapat felé.
– Kösz a segítséget, srácok.
 – De hát ha egyszer olyan jól megy egymagadban is! – kiáltja oda nekem
Robbie.
Felérve a szobájába Nate leveti magát az ágyra, és látom, hogy
időközben úgy döntött, lebontja a párnabarikádot. Mire felkészülök rá, hogy
bemásszak mellé, már hortyog is, de még így is megérzi, hogy ott vagyok,
és odahúz magához.
Három hétnyi párna-szeparáció után olyan baromi jó érzés hozzábújni.
Nem is vesződöm azzal, hogy nyitva tartsam a szememet.
 Huszonnyolcadik fejezet

NATHAN

A TELEFONOM TELE VAN üzenetekkel, amiket még csak meg sem kell
nyitnom, mert egyet már megnyitottam, a többiben meg ezer százalék,
ugyanaz van.
Egy videó rólam, ahogy részegen és gyakorlatilag meztelenül átcaplatok
a nappalin, hogy aztán mint valami nyafogós, bormámoros kisbaba,
megpróbáljam felcipelni Anastasiát az emeletre.
Stas még mindig összegömbölyödve alszik mellettem, finom lehelete a
mellkasomat csiklandozza, barna tincsei a bicepszemet díszítik. A padlón
szétdobálva látom párnabarikádunk maradványait.
Bár nem emlékszem rá, van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezért én
vagyok a felelős.
Amondó vagyok, az, hogy összebújva fekszünk, szintén az én saram, de
az arcára kiülő elégedettség alapján, ahogy békésen alszik mellettem, azt
hiszem, ő éppen annyira örül a közelségünknek, mint én.
Általában sosem iszom seggrészegre magamat, mert a barátaim túl
felelőtlenek ahhoz, hogy rendes felnőtt felügyelet nélkül mások közelében
legyenek. Tegnap este azonban egy nőszemély, aki feltételezem, hogy csalt,
rávett, menjek bele egy ivósjátékba.
Most az egyszer ő viselte az én gondomat, nem pedig fordítva, és már
csak ez önmagában is igazolja a gyanúmat. Úgy döntök, még azelőtt
szembenézek a legrosszabbakkal, hogy Stas felébredne, és megnyitom a
csoportos csetet.

HOKINYUSZIK

JAIDEN JOHAL

Nate, amikor Stassie valaki olyannal merészel

 szóba állni, aki nem ő.

JOE CARTER
:’(
Amikor Stas nincs ott, amikor felébredsz.

KRIS HUDSON
:D
Amikor azt mondja, semmi dugás, csak bújci.

A következő üzenet a húgomtól, Sashától érkezik.

SASH HAWKINS

Egek, hogy te milyen gáz vagy.

Le is veszem a Maple Hillst a lehetséges sulik listájáról.

Honnét tudod egyáltalán

Láttam a Maple Hills pletykalapon

Most terápiára lesz szükségem, köszi.

Pazar.

Már így is morcos vagyok rád, amiért

magamra hagysz karácsonykor.

Ó, milyen borzalmas
is lehet számodra.
Mégis hogyan fogod kibírni
a parton St. Bartson.
Amúgy szívesen.

Ó, nos.
 Élvezd a magányos karácsonyodat, te dilis.

Apám megfogadta a tanácsomat, és felajánlotta, hogy a karácsonyi

szünet alatt elvisz minket St. Bartsra vakációzni. Nem tudom, ki is döbbent
meg jobban: Sasha, amiért megkapta azt, amire vágyott, vagy én, amiért apa
hallgatott rám.
Ezer örömmel tölteném a karácsonyt Sashával, de őszintén szívesebben
úsznék a cápák közt fókaruhába bújva, semmint, hogy eltöltsek két hetet
apámmal egy idegen országban.
A telefonom megrezzen, ahogy újabb üzenet érkezik a csapattól.
Hát remek. Mém lettem.
Néha túlságosan is megkönnyítem a dolgukat, de ez aztán a „túl könnyű”
egy újabb szintje. Amióta csak az egyetemre kerültem, nem volt barátnőm.
Nem mintha Stas az lenne. Miért pánikolok úgy, mintha hallaná a
gondolataimat? Amikor azt mondtam neki, hogy én amolyan mindent-
vagy-semmit-féle ember vagyok, nagyrészt csak vicceltem. Arra
semmiképp sem számítottam, hogy fogja magát és beköltözik.
Mostanra annak a gondolata, hogy ne velem és a srácokkal lakjon,
rettentő furának tűnik, és aggódom, mégis hová fogunk innen továbblépni.
Azt mondja, vissza akar költözni a lakásába, amint rendezi a dolgokat
Aaronnel. Ezt nehéz felfognom, már csak azért is, mert otthonnak hívja ezt
a házat.
Anastasia úgy gondolja, azzal, hogy ilyen hevesen vetjük bele magunkat
a kapcsolatunkba – igen, azt mondta, hogy a mi „kapcsolatunk” –,
meglehet, bukásra ítéljük magunkat. Aztán meg emlékeztet rá, hogy a tanév
végén én majd Kanadába költözöm, ő meg itt marad egyedül. Ebben nem
téved, de ezzel még mindig nem tud meggyőzni azt illetően, hogy megint
Aaronnel kéne laknia.
Mocorogni kezd a karjaim közt, ami jelzi, talán itt az ideje, hogy
nekiálljak úgy tenni, mintha horkolnék, ám ekkor a szeme felpattan, és
rögvest vet felém egy morcos pillantást.
– Miért bámulsz így, te kis szatír? – Esélyt sem ad rá, hogy feleljek. – Ne
is próbáld beadni nekem, hogy milyen szép vagyok. Érzem az odaszáradt
nyálat az arcomon.
– Imádom, amikor mocskos dolgokat mondasz nekem.
– Jó nagy bajban van, uram – mondja nagyot ásítva, ahogy minden tagját
kinyújtóztatja. Nem vagyok benne biztos, hogy a másnaposság, vagy az
attól való félelem tehet róla, hogy mindjárt leordítják a fejemet, de görcsbe
rándul a gyomrom. – Hogy van a fejed? Szeretnéd, hogy csináljak neked
palacsintát?
Na, fasza. Erre nem számítottam.
– Kínos helyzetbe hoztalak, és erre most palacsintát akarsz nekem
csinálni?
– Magadat hoztad kínos helyzetbe. – Kuncog egy sort. – És teljes
bizonyossággal tudom, hogy a barátaid egész nap ezzel fognak szívatni.
Sőt, belegondolva, talán egész további életedben. Mondhatni szánalom-
palacsintát ajánlok. Kérsz bele csokidarabokat?
Felül mellettem, kócos a haja, mint egy oroszlán sörénye, a tekintete
álomittas, de melengető. Nem állom meg, hogy ne nyújtsam felé a kezemet,
érintsem meg az arcát és simítsam óvatosan végig hüvelykujjammal kipirult
orcáját.
– Mit tettem, amivel kiérdemeltelek?
Gyors puszit nyom a tenyeremre, majd keresztülmászik rajtam, hogy
lejusson az ágyról.
– Nagyon kedves és nagyon csini vagy.
– Mi lesz, ha megtámad egy puma és leeszi az arcomat? Még akkor is
kedvelni fogsz?
Látom, hogy próbálja visszafogni a nevetését, miközben ajkát keskeny
vonallá préseli.
– Túl sok időt töltesz JJ-vel. Ő kérdez tőlem mindig ilyen hülyeségeket.
Öhm, még arc nélkül is kedves leszel?
Ezen elgondolkodom egy pillanatra.
– Igen.
– Akkor még úgy is kedvelni foglak.
Ezt a beszélgetést aztán a konyhában folytatjuk, ahol immár mindenki
türelmetlenül várja, hogy elkészüljön a Stassie sütötte palacsinta.
– Mi lesz, ha megharapja egy cápa, túléli, lesz egy ilyen menő sebhelye,
de utána minden teliholdkor cápává változik? Akkor is kedvelni fogod? –
kérdezi JJ, majd felszisszen, ahogy megpróbál elcsenni egy palacsintát a
kupacból, amit Stassie építget, a lány pedig rácsap a kezére.
– Amikor cápa, a tengerben él vagy ott hever a fürdőkádban, amit
folyton újra kell töltenem, meg ilyenek?
JJ egy pillanatnyi habozás nélkül felel.
 – A tengerben. Csak ki kell vinned Venice Beach-re, mielőtt lemenne a
nap.
– Ja, akkor is kedvelni fogom.
Tányérra teszi és szétosztja a palacsintákat, majd a saját adagját
megborítja eperrel és sziruppal. A proteinpalacsinta az új mániája, mivel így
többé nem kell elviselnie a proteinshake undorító ízét.
Henry furcsán csendben van, miközben Robbie, JJ és Lola újabb és
újabb elképzelt szituációkkal áll elő, hogy kiderítsék, hol van a határ. Henry
általában nem marad sokáig csendben.
– Szóval én ebből azt látom, Stassie, hogy amíg Nathan kedves hozzád,
addig semmi sincs, ami miatt ne kedvelnéd.
Stas megrántja a vállát.
– Öhm, asszem? Nem is tudom. Nem igazán aggódom azon, hogy
csatlakozna a maffiához, vagy hogy élete végéig muszáj lenne csakis
bohócruhát hordania, mármint úgy értem, ez az egész csak kitaláció, nem?
– Nekem úgy hangzik, mintha szerelmes lennél belé. – Mindenki szeme
kikerekedik, és a srácok hirtelen Henry felé kapják a tekintetüket, aki
palacsintával teli szájjal, zavartan néz körbe rajtuk. – Mi ’an?
Jó érzés, hogy Stas még akkor is kedvelne, ha rákolló lenne a kezem
helyén? Hát persze. Akarom, hogy Henry közszemlére tegye őt
palacsintaevés közben, amikor igyekszünk húzni ezt a dolgot januárig?
Nem.
Henry iszik egy korty vizet, majd megköszörüli a torkát.
– Az alapján, ahogy mindenki bámul engem, úgy érzem, ez valami
olyasmi lehetett, amit nem kellett volna kimondanom.
– Ez a palacsinta egyszerűen isteni, Stassie – mondja JJ hangosan.
– A legjobb – motyogom, ahogy a számba tömök egy falatot.
Stas nagyon az epreire koncentrál, de a kivörösödött arcát nem tudja
elrejteni.
Érdekes.

***

– NATE, A PÁLYA NEM erre van.

– Nem is a pályára megyünk.
Brady azt mondta, kezdenünk kell valamit a bizalmi problémáinkkal,
úgyhogy ezt is fogjuk tenni. És bizalmi problémának hívjuk őket, mert egy
csapat vagyunk. Ha azt mondom, Stassie félelme a probléma, azzal őt
okolom, és ezzel adok neki valamit, amiért büntetheti magát.
– Nem hagyhatod ki az edzést, szimplán mert másnapos vagy –
duruzsolja.
– Három fánkot is befaltam az imént JJ-vel, úgyhogy már nem vagyok
másnapos. És nem hagyunk ki semmit. Meg Brady is leokézta.
– Mit is csinálunk?
– Megtanuljuk, hogyan is bízzunk meg egymásban.
Az út további része csendben telik, mivel Stas csak ül és duzzog, amiért
nem vagyok hajlandó elmondani neki, hová is megyünk. Nem mintha
engem ez zavarna – szeretem, amikor lebiggyeszti az ajkát, meg az orrát
ráncolgatja, amikor zavarja valami.
Rögtön érzem magamon a tekintetét, ahogy leparkolok az egyetem
uszodájánál.
– Úszunk? Ez most ugye csak valami vicc?
– Az egész úszócsapat Philadelphiában van valami versenyen. A teljes
medence a miénk. Be fogom bizonyítani neked, hogy mindennel elbírok,
amit csak felém hajítasz.
Ez elméletben egy remek terv, de attól, ahogy az arca elkomorodik,
összeszorul a szívem.
– Nincs is fürdőruhám.
– Ebédidőben elvittem Lolát haza, ő meg odaadta nekem a cuccaidat.
Minden itt van, amire csak szükséged lehet, és minden rendben lesz.
– He te mondod – morogja, ahogy kikapcsolja a biztonsági övét.
Már tizenöt perce várok rá az öltöző előtt, és még mindig semmi nyoma.
Már éppen kezdek azon aggódni, hogy hívott egy Ubert és lelépett, amikor
végre kidugja a fejét.
– Amikor megkérted Lolát, hogy adja oda a fürdőruhámat, adtál neki
bármiféle támpontot?
– Arra kértem, hogy hozzon valamit, amiben elmehetsz az uszodába,
miért?
Stas fújtat egyet és a szemét forgatja.
– Nos, csak hogy tudd, ezt a bikinit legutoljára a tavaszi szünetben
viseltem Palm Springsben.
A feje eltűnik, majd kilép az ajtó mögül, én meg fulladozni kezdek a
semmin. A levegőn? A saját nyálamon? Nem tudom, de az biztos, hogy
nem kapok levegőt.
 Bikininek nevezni azt, amit visel, erős túlzás. Az egész csak pár
aprócska anyagdarab, ami aztán semmit sem takar. Megpördül, és ja, az
egész segge kinn van, csak egy egészen aprócska, rózsaszín zsinór húzódik
a farpofái közt.
– Komolyan elhitted, hogy Lo majd valami praktikusat ad nekem?
A szám olyan, mint a Szahara, és nehezemre esik nyelni. Az
egyezségünk kezdete óta mindig a fürdőben öltözködik, úgyhogy már azóta
nem láttam ennyi fedetlen bőrt, amióta csak utoljára együtt zuhanyoztunk.
Komolyan mondom, akkor is több ruha volt rajta, amikor legutoljára
lefeküdtünk, mint most.
– Öhm. – Elegáns. – Öhm, ne menjünk akkor be a medencébe?
Stas igyekszik nem kinevetni, én meg igyekszem nem pofátlanul
bámulni, de ez egyikünknek sem megy túl jól. Olyan kibaszottul örülök
neki, hogy az úszócsapat éppen nincs itt. Nem vagyok biztos benne, hogy
az összes pasinak le tudnék-e keverni egyet, aki csak ránéz, de attól még
nagyon igyekeznék.
Az uszodában van pár különböző medence, mi pedig a legsekélyebb felé
vesszük az irányt. A cél az, hogy Stassie elhiggye, nem fogom elejteni,
miközben ott van neki az a biztonságot adó tudat, hogy a legrosszabb
esetben is csak nyel némi klóros vizet.
– Hát remek – nyögi, miután elmondom neki a tervemet, miközben
oldalról a vízbe ereszkedik. – Szóval akkor most már nemcsak amiatt kell
aggódnom, hogy elejtesz, hanem amiatt is, hogy megfulladok.
– Nem foglak elejteni, és sosem hagynám, hogy megfulladj. Ezt most
ismételd el, hogy tudjam, figyeltél rám – mondom mellé lépve.
– Nem fogsz elejteni.
– És?
– Sosem hagynád, hogy megfulladjak.
– Helyes. Na, akkor, mit is csinálunk először?
Még soha életemben nem összpontosítottam ennyire valamire. Még a víz
nyújtotta extra segítséggel is, eddig minden mozdulat, amiket egyenként
mind vagy tízszer végig gyakoroltunk, rettentő könnyű volt.
A medence elég mély ahhoz, hogy megadja Stasnek azt a
biztonságérzetet, amire szüksége van, miközben továbbra is képesek
vagyunk összedolgozni a magasságbeli különbségünk ellenére is. Éppen
most közölte velem, hogy akkor jöhetnek a bonyolultabb mozdulatok, mire
rögvest ugrott egyet a lelkesedése.
 – Hajolj előre, és a csípődtől kiindulva nyomd felfelé a testemet –
mondja, ahogy kezét a csípőcsontomra helyezi. – Az arcom a válladon lesz,
valahogy így. Aztán a karodat kulcsold össze a bordáim alatt, így ni, és dőlj
hátra. Majdnem úgy, mintha ellensúlyoznál.
Pontosan azt teszem, amit mond – lassan hátrahajolok, mire a teste
kiemelkedik a vízből, a lába tökéletesen kinyújtva. Ebből a testhelyzetből
remek kilátás nyílik a seggére, de azért az emeléssel is elégedett vagyok.
Leengedi a testét, miközben én meg egészen addig tartom a pozíciót,
amíg azt nem mondja, hogy abbahagyhatom. A mosolya szinte ragályos,
engem meg olyan megkönnyebbüléssel tölt el, hogy úgy tűnik, működik ez
a dolog. Megismételjük még párszor a mozdulatot, egészen addig, amíg
Stas meg nem elégedik vele.
– És ezután mi jön, edző?
Ujjait az ajkának feszíti, az arca kipirul, majd megrázza a fejét.
– Nem akarom megmutatni neked.
– Ígérem, nem foglak elejteni.
Kezével rácsap a víz felszínére, és mindenhová néz, csak éppen rám
nem.
– Nem csak arról van szó. Öhm, egy kicsit azon aggódom, hogy meg
fogom villantani előtted a lábam közét. Mert szélesre kell tárnom a lábamat,
miközben a fejed fölött vagyok.
Láttam már őt ezt a mozdulatot csinálni. Amondó vagyok, érthető az
aggodalma, tekintetbe véve, milyen aprócska is az a fogselyem-szerű
bikinialsó.
– Semmi olyat nem tudsz nekem mutatni, amit ne láttam volna már
korábban. Már ültél is az arcomon, Anastasia. Nagy rajongója vagyok a
munkádnak – valószínűleg a legnagyobb rajongója.
– Ó, bassza meg – motyogja az orra alatt, majd megfordul, hogy háttal
álljon nekem. – Készen állsz? – Összekulcsolja a kezünket és visszaszámol
háromtól. Felnyomom a levegőbe, majd megfeszítem a karomat, miközben
ő meg széttárja a lábát. Egy kicsit meginog, mire még szorosabban kezd
markolni.
– Ne pánikolj, foglak. Még azelőtt elkaplak, hogy a vízbe csapódnál,
bébi. Koncentrálj! – Hallom, hogy motyog valamit magának, de nem értem,
mit mond, majd pár másodperccel később a remegés elmúlik, Stassie pedig
kacagni kezd. A lábát leengedi, majd én is lassan visszaeresztem őt a vízbe.
– Szép munka, nagyon ügyes vagy.
 Ezt még párszor elgyakoroljuk, egészen addig, amíg Stassie úgy nem
látja, hogy tökéletesítettük, és valahányszor csak visszaeresztem a vízbe,
érzem, ahogy a félelme enyhül.
– Tényleg rettentő erős vagy, ugye tudod? – mondja, mintha meg lenne
ezen lepődve. Nem megyek bele a témába vele, mert tudom, biztos
megmérte magát reggel, és ez most nem a legmegfelelőbb alkalom.
– Miért nem csináljuk azt az emelést, ami közben elejtettek? Azt,
amelyik a legjobban aggaszt?
Előttem lebeg a vízben, amíg elmagyarázza nekem a mozdulat csínját-
bínját, de nem engedi, hogy megérintsem. Én is lemerülök, hogy a víz a
vállamig érjen, és figyelem, ahogy magyarázza, melyik kéznek hol a helye.
Hallom a hangjában az idegességet, és van róla némi fogalmam, hogy ez
mennyivel rosszabb lenne, ha neki is csapódott volna a jégnek.
– Anastasia, figyelj rám! Nem foglak elejteni, de még ha el is ejtelek, a
vízbe fogsz csobbanni. Ez a legeslegrosszabb dolog, ami csak történhet –
az, hogy vizes lesz a hajad, és nyelsz egy kicsit az undorító Maple Hills-i
medencevízből.
– Tudom, hülyeség, bocsánat. Bízom benned, esküszöm.
– Gyerünk, elég a dumából. Csináljuk! – felvesszük a kezdőállást, aztán
még mielőtt Stasnek lehetősége lenne meggondolni magát, már a fejem
fölött is van és az egyik kezemen egyensúlyoz. Bár mindössze csak az
egyik kezemet tartom a csípőjén, így is érzem, ahogy reszket, és hallom,
hogy mennyire kapkodva veszi a levegőt. – Lélegezz mélyeket!
– Eressz le, ez nem tetszik.
– Próbáld meg levetni magadat, Stas. Ficánkolj. Mozogj annyit,
amennyit csak tudsz.
– Nevetséges vagy!
– Csak csináld!
Motyogva káromkodik egyet, aztán nekiáll vergődni a fejem felett.
Mindössze egyetlen egy másodpercembe telik, hogy a másik kezemet is a
csípőjére tegyem, és innentől kezdve nem számít, hogy mennyit kapálózik,
nem megy sehová. Még úgy tíz másodpercig hagyom, hogy ficánkoljon,
próbálva kiszabadulni, aztán lassan visszaengedem a vízbe magam előtt,
miközben továbbra is biztosan fogom a csípőjét.
– Látod? Biztonságban vagy.
A hasa az enyémnek simul, karjával szorosan öleli a nyakamat, kapkodja
a levegőt.
 – Mivel érdemeltelek ki téged?
Ajkamat a homlokának nyomom, miközben próbálok rájönni, mi is lenne
a legjobb válasz a kérdésére. Nincs olyan, úgyhogy kénytelen vagyok
valami mással megelégedni.
– Nem tudom, de én szintén kedvelnélek még akkor is, ha rákolló lenne a
kezed helyén.
 Huszonkilencedik fejezet

ANASTASIA

MÉG SOSEM ÖRÜLTEM ENNYIRE annak, hogy búcsút mondhatok a tanulásnak

és a vizsgáknak.
A srácok háza éppen átalakuláson megy keresztül, hogy az lehessen
Maple Hills legjobb télapóműhelye, ami Robbie álma. Ahhoz képest, hogy
alaphelyzetben milyen laza, elképesztően kikészíti ez az egész műhely-
dolog… amiért amúgy egyes egyedül ő a felelős.
JJ szerint egy öregember, aki fogságba esett egy fiatal srác testében, és
emiatt szabad neki, hogy a morcos legyen az alapbeállítása. Henry szerint
Robbie-nak valami kifogásra van szüksége ahhoz, hogy a hokiedzésen kívül
is ugráltathassa őket. Lola szerint meg Robbie domináns személyiséggel bír,
és ez kibaszott szexi.
Nem vagyok biztos benne, hogy melyiküknek is van igaza, de amikor
reggel annyi fagyöngy érkezett, hogy alig fért be a házba, úgy döntöttem,
inkább nem leszek láb alatt, amíg eldöntik, hová kerüljön.
Lolával egy ideje már karácsonyi zenére táncolunk, és közben a fejünket
vakarjuk, hogy mégis hová tegyünk mindent. Végül aztán kénytelen voltam
feladni, mert egyszerűen túl sok volt. Inkább úgy döntöttem, visszatérek a
másik feladatomhoz, méghozzá ahhoz, hogy a laptopomat bámulva
próbálom eldönteni, foglaljak-e repülőjegyet Seattle-be karácsonyra.
Belépve a bejárati ajtón, Henry megtorpan és szemügyre veszi az új és
tökéletesített nappalit.
– Mindketten túl lassúak vagytok. JJ-vel mi már végeztünk volna.
Éppen csak, de sikerült ellépni a dísz elől, amit Lo felé hajít, így az
Robbie-t találja mellkason, ahogy átgurul a küszöbön.
– Köszi, kicsim. Te is hiányoztál nekem.
– Szívem, hazaértem! – kiáltja JJ, ahogy beszambázik az ajtón az
öltönyében.
Mind Utahban voltak egy meccs miatt, és ott is kellett aludniuk. Ugyan
Nathan nem játszhat, azért még velük tarthat és nézheti a meccseket. Bár a
végén Mattie-vel és Bobbyval került egy szobába, úgyhogy sejtem,
megbánta, hogy elment. A srácok megpróbáltak becsempészni pár csajt a
szobájukba, úgyhogy Nate arra ébredt, hogy Faulkner éppen leüvölti a
fejüket.
Nate megvillant felém egy gyönyörű mosolyt, ahogy a táskáját a vállára
kapva besétál a lakásba. Hiányzik, hogy a lábam a vállán legyen. Széles
válla van, ami remekül fest az öltönyében. Minden egyes porcikája remekül
fest az öltönyében. Éppen az jár az eszemben, a nadrág milyen szoros is
combján, amikor mosolyra húzódó szájjal lehuppan mellém a kanapéra.
– Ne vetkőztess már a tekinteteddel, Allen.
Igaza van – gyakorlatilag folyik a nyálam, és még csak nem is diszkréten
csinálom.
– Sajnálom, csak valami elképesztően festesz az öltönyödben. Amitől
meg érdekes gondolatok cikáznak a fejemben.
– A gondolataidat gyakorlatba is ültethetjük, hogyha szeretnéd – cukkol,
ahogy felkap és az ölébe tesz. Vet egy pillantást a laptopom képernyőjére,
aztán együttérzőn rám néz. – Még mindig nem vagy képes rávenni
magadat?
– Már egy órája próbálkozom. – Nate finoman cirógatja a lábikrámat,
miközben már vagy ezredjére elmagyarázom, igenis haza akarok menni.
Tudja, hogy érzek a dologgal kapcsolatban, mert hosszasan elbeszélgettünk
róla, és tudja, csak az időt húzom, de szerencsére nem szól meg miatta.
– Miért nem jössz el velem Coloradóba? – kérdezi, amikor megint
elkezdem sorolni a kifogásaimat. – A családom nem lesz ott.
Korcsolyázhatunk a tavon a hátsó kertben, és annyit használhatod a spát az
üdülőben, amennyit csak akarod. Mondd azt a szüleidnek, hogy
versenyelőkészítő.
– Miért keresel Seattle-ből induló járatokat?
– Gondoltam, esetleg felmehetnénk pár napra a szüleidhez, aztán meg
elrepülhetnénk Eagle Countybe Denveren keresztül. Vagy mehetnél
egyedül, aztán meg lejöhetnél hozzám, vagy mit tudom én. Szerintem meg
kéne látogatnod a szüleidet. Őszintén gondolom, hogy ki leszel készülve, ha
jön az új év, te meg nem láttad őket.
Annak a gondolata, hogy elvigyem Nate-et a szüleimhez, rettentő
komolynak tűnik, de valahogy mégis eloszlatja a bennem tomboló
idegességet.
– Előbb hadd beszéljek anyummal, rendben?
 – Rendben, de ne húzd az időt. Mégiscsak jön a Télapó.

AZON DOLGOK LISTÁJÁN, HOGY a határidőnaplóm miért is olyan nagyszerű,

az, hogy a segítségével rendezetten tudom intézni a karácsonyt, a lista
tetejének közelében van.
Egész évben mindent lejegyzek, amit csak az emberek említenek, hogy
szeretnének, aztán karácsonykor csak leszűkítem a listát. Nos, ez
mindenkinél beválik, egy kivétellel.
– Mit szeretnél karácsonyra?
– Semmit.
– Nate! – csattanok fel. – Mondd el, mit szeretnél karácsonyra, vagy
virgácsot kapsz.
– Semmit sem kérek.
– Nathan!
Már napok óta vitázunk ezen, én meg kezdek kifutni az időből, hogy
bármit is vegyek. Mindenki más olyan könnyű eset volt, de Nate sosem árul
el semmit, úgyhogy sosincs semmi, amit feljegyezhetnék.
Henrynek vettem új rajzceruzákat meg festéket, Robbie-nak meg pár
hokicsapatos cuccot. JJ nem ünnepli a karácsonyt, úgyhogy befizettem
magunkat egy vietnámi főzőtanfolyamra, hogy, minekután annyira élvezzük
a közös főzést, az újévben folytassuk kulináris kalandjainkat.
De Nathannek nincs semmim.
A párnabarikádunkat sosem építettük újra, úgyhogy nem olyan nehéz
rámásznom és követelnem, hogy minden figyelmét felém fordítsa.
– Kérlek, mondd el, mit szeretnél! Akarok neked venni valamit, ami
boldoggá tesz.
– Már így is boldoggá teszel. Hadd legyél csak te az enyém.
– De már így is tiéd vagyok – nyafogok. – És még csak ki sem
csomagolhatsz.
– Kicsomagolhatnálak, ha hagynád… – suttogja reszelős hangon, ahogy
keze a pólóm alá csusszan, hogy megcsiklandozza a hasamat.
Érzem, ahogy kezd megmerevedni a combom közt, mire minden zavaró
tényezőkről és érdekellentétekről szóló gondolat kiröppen a fejemből.
Ha reálisan nézzük a dolgokat, négy hét cseppet sem hosszú idő, de
minél jobban megismerem őt, annál jobban meg akarom mászni, mint egy
fát. Van abban valami, amikor az ember megtudja, a keménykötésű, izmos
hokijátékos kedvenc filmje a Coco.
Olyan érdekes dolgokat csinál az ember gyomrával.
Amikor a magasba tartom a karomat, Nate felül, és áthúzza a pólót a
fejem felett. Barna szeme elsötétedik, tekintetének tüze pedig végigsiklik
rajtam, mire a gerincem bizseregni kezd a várakozástól. A pólómat a
melltartóm követi, mire Nate rögtön megnyalja máris feszülő
mellbimbómat. Felfelé haladva a mellkasomon, végigcsókolja a bőrömet
egészen a számig, miközben két kezével fogja az arcomat.
– Megszegjük a szabályokat? – kérdezi, száját majdnem az enyémhez
érintve. Alig van köztünk egy leheletnyi távolság, és esküszöm, hetek óta
nem voltam ilyen boldog.
– Még szép.
A szája végre az enyémhez ér, nyelve izgatottan fedezi fel az enyémet,
miközben a csípőm, mintha öntudatra ébredt volna, az övének feszül. A
csípőm minden egyes ringására olyan gyönyör jár át, hogy annak képes
lennék a függőjévé válni.
– Egek, úgy hiányoztál. – Játékosan beleharap az alsó ajkamba, a hangja
halk és feszült. – Nem fogom sokáig bírni, ha ezt műveled velem.
– Mondd el, mit szeretnél karácsonyra, vagy egyáltalán nem fogom
hagyni, hogy elélvezz – cukkolom, ahogy kettőnk közé nyúlva megragadom
őt a bokszerén keresztül. Döbbent kuncogása rögvest mélyről jövő
nyögésbe vált, ahogy fel-le dörzsölgetem. – Gyerünk, Hawkins, csak
egyetlen kicsi karácsonyi ajándék.
– Nem tudom! – A hátam a matracnak csapódik, ahogy átfordít minket,
kemény teste pedig az enyém fölé tornyosul. Ajkát végighordozza a
testemen, minden egyes porcikámat végignyalja és végigcsókolgatja,
mígnem elér ahhoz a nedves folthoz a bugyimon. A szemöldökét bosszúsan
összehúzva felnéz rám a combom közül, miközben lefelé rángatja a csipkét.
– Ez útban van.
Abban a pillanatban, hogy az ajka hozzám ér, már repülök is, a hátam
ívbe hajlik és felemelkedik az ágyról, az arcába feszítve a csípőmet.
Kétségbeesett, követelőző kis sikolyok töltik be a szobát, amivel Nate egy
cseppet sem törődik, ahogy lassan, komótosan élvezkedik, a szájába
szippantva lüktető csiklómat. Nem bírom. Testemet elönti a gyönyör,
miközben Nate torkából elégedett, vibráló morgás tör fel, ahogy a nyelve
belém siklik, mire a nevét kiáltva a mélybe zuhanok.
 Az ember azt hinné, ez elég lesz számára, hogy megadja magát, de nem.
Karját a combom köré kulcsolja, mozdulatlanná téve engem, miközben még
szorosabban fog, ahogy a túlérzékeny és túlgerjesztett sajgástól igyekszem
arrébb húzódni tőle. Az érzés túl sok, és esküszöm, ha a hátam még jobban
felemelkedik a matracról, ketté fog törni a gerincem. Hetek óta csakis a
zuhanyfejjel mókáztam, úgyhogy most az, ahogy fejét a lábam közé fúrva
és vidáman nyögdécselve felemészt, több, mint amivel elbírok.
– Csak még egyet, bébi.
És a testem természetesen pontosan azt teszi, mint Nate mond neki.
– Jó kislány – gügyögi, ahogy felmászik a testemen és félresöpri hajamat
a nedves homlokomból. Letolom a bokszerét, engedve, hogy a farka
előugorjon, majd le-föl húzogatom rajta a kezemet, miközben nézem, ahogy
a szeme fennakad.
– Mondd csak, mit szeretnél karácsonyra, Nathan.
Lassan előre-hátra mozgatja a farkát a markomban.
– Mégis hogy vagy képes még mindig a karácsonyon agyalni, amikor
éppen az imént élveztél el kétszer egymás után?
– Úgy, hogy fontos számomra, hogy meglepjelek valami kedvességgel.
– Csakis téged akarlak, Anastasia. Semmi olyat nem tudsz venni nekem,
ami jobb lenne, mint ez a négy hét, amit veled töltöttem. Adj ebből még
többet, és boldog leszek.
Száját az enyémhez húzom – érzem magamat a nyelvén. Szóhoz sem
jutok. Mégis hogyan lehetne ez másképp? Ez a pasi minden egyes, a
monogámiáról szóló negatív gondolatomat elhessegeti. Miért is akarnám
valaha is másnak odaadni magamat, miért is akarnék bárkivel is
megosztozni rajta?
Nate megcsókol, arcomat két kezébe fogja, és nekem szenteli
gondoskodásának és figyelmének minden cseppjét. Az éjjeliszekrény felé
nyúl, mire egyszer csak kibukik belőlem:
– Nem kell gumit húznod… ha csak nem akarod. Tablettát szedek, és
senki mással nem fekszem le. Bízom benned – veszek egy mély lélegzetet
–, és remélem, te is bízol bennem.
Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna, hogy nem jut szóhoz. Végül,
miután vagy fél percen keresztül bámult engem tátott szájjal, megköszörüli
a torkát.
– Komolyan mondod?
 – Igen. Korábban még soha senkivel nem csináltam gumi nélkül, de nem
érzem úgy, mintha kényszerítenének rá.
– Én sem csináltam még gumi nélkül. Ó, any… bassza meg. – Irányba
állítja magát, miközben majd’ belehalok a várakozásba. – Biztos vagy
benne?
– Kérlek, elég sokáig vártunk.
Az, ahogy Nate csupaszon belém siklik, semmihez sem fogható, amiben
eddig részem volt. Minden tízszer olyan intenzívnek érződik, és minden
egyes porcikáját érzem. Arcát a vállamhoz nyomva kapkodja a levegőt,
engedve, hogy hozzászokjak az érzéshez.
– Ó, egek. Ez olyan kibaszott jó. Anastasia. Jesszusom, és nedves vagy,
annyira készen állsz rám.
Hátrahúzza a csípőjét, aztán hirtelen ismét előretolja, mire a szobát
betölti az egymásnak csapódó bőr zaja. Úgy érzem, mintha mindjárt lángra
lobbannék, és minden idegszálam bizsereg. Még többet akarok.
– Keményen és gyorsan – suttogom, ahogy köré fonom a lábamat és
összekulcsolom a bokámat a derekánál.
– Nem fogom sokáig bírni. – Felnyög. – Olyan jó érzés. Minden egyes
csepp önuralmamra szükségem van.
A lábamat használva megemelem a csípőmet és fel-le csúszkálok rajta,
megrándítva a csípőmet, valahányszor csak a makkjához érek.
Azt akarom, hogy belepréseljen az ágyba, látni akarom, ahogy elveszíti a
fejét, de Mr. Nagylelkűt jobban érdekli, hogy reszkető csődtömeget
csináljon belőlem. Már megint.
– Nem érdekel – mondom neki őszintén. – Adj bele mindent, amid csak
van.
Kezét alám csúsztatja, majd ujjait a vállamba mélyesztve kapaszkodik
belém. Igyekszem elrejteni az arcomra kiülő örömteli kifejezést, de Nate
észreveszi azt, mire ajka csibészes félmosolyra húzódik.
– Fond körém a karodat, és ne feledd, te kérted!
Senki sem mondhatja, hogy Nathan Hawkins nem tudja, hogyan kell
parancsokat követni.
Kezével felfelé húz, miközben a csípőjét előretolja – minden egyes
lökéstől a szájába kiáltok, körmeimet pedig a vállába mélyesztem. A lábam
reszket, és valahányszor csak mélyen belém hatol, a hátam ívbe hajlik, a
combom pedig megfeszül a dereka körül.
– Nathan…
 – Tudom, bébi. Tudom. – Homlokát az enyémnek támasztja, az orrunk
egymáshoz ér, miközben a szánk kétségbeesetten feszül egymásnak. – Nézz
csak magadra, milyen kibaszott jó kislány módjára viseled.
– Olyan közel vagyok – sikoltom egyik kezemmel a tarkóját
szorongatva, miközben a másikkal vadul dörzsölöm a lábam közét.
– Kié ez a punci, Anastasia? – kérdezi levegő után kapkodva ahogy a
lökései egyre durvábbak és ütemtelenebbek lesznek.
– Ó, édes Istenem. A tiéd. Csakis a tiéd.
– Élvezz el a kedvemért. Hadd érezzelek!
– Nathan, ó, bassza meg…
Az egész testem vadul rángatózik, megfeszül, mozdulatlanná dermed, és
elolvad – mind egyszerre. Nem tudom, melyik érzésre is koncentráljak,
úgyhogy végül a semmivé foszlás mellett döntök. Nathan teste az enyémre
zuhan, a mellkasa vadul hullámzik, a teste reszket, miközben érzem, lüktet
és meg-megrándul bennem.
– Bassza meeeeg.
Perceken keresztül fekszünk ott, a döbbenettől némán, miközben
továbbra is merev bennem és lomhán csókolózunk. Nem tudom, lehetne
bármi is jobb érzés ennél, hogyan is érhetném be valaha is ennél
kevesebbel.
Amikor végre már ismét normálisan kapok levegőt, és az orgazmust
követő köd kezd felszállni, kezemmel a hajába túrok.
– Nem sikerült rávennem téged, hogy eláruld, mit szeretnél karácsonyra
– morgom, mert csalódtam magamban, amiért hagytam, hogy elbűvöljön a
farkával, és így elfeledkezzek a dologról.
Nate felhorkant, a lélegzete a nyakamat cirógatja, ahol éppen a feje
pihen.
– Azt hiszem, éppen most adtad oda a karácsonyi ajándékomat.
Boldog karácsonyt, azt hiszem.
 Harmincadik fejezet

NATHAN

– NEM VESZEK NEKI kibaszott fehérneműt – jelentem ki már vagy ezredjére.

– Jó napot, segíthetek valamiben?
Mindannyian az udvarias hang felé fordulunk, ami megzavarta a világ
legértelmetlenebb vitáját. Az eladólány úgy néz ránk, mint aki szellemet
látott, és azt hiszem, valóban kicsit félelmetesek vagyunk, amikor így
bámulunk.
A lány arca ki van pirulva, de minden tőle telhetőt megtesz, hogy ajkát
barátságos mosolyra húzva tartsa a szemkontaktust. Senkit sem irigylek, aki
kénytelen a kereskedelemben dolgozni az évben ebben a szakában.
– Igen, tud. Segítsen eldönteni ezt a vitát, kérem! – mondja JJ, ahogy
ellök engem az útból. – Ugye, hogy pizsamát venni az ember időnkénti
dugópajtijának kibaszottul szar ötlet? – A lány szeme kissé kikerekedik, de
gyorsan összeszedi magát. – Nem gondolja, hogy a lány jobban örülne
valami ilyesminek? – Feltartja a csipkefűzőt, amiről már vagy negyedórája
vitatkozunk, és csak bámulja a lányt, arra várva, hogy az mellé álljon.
Akkora erővel bicepszen bokszolom, ami csak kitelik tőlem.
– Ne nevezd őt a dugópajtimnak. Nem az.
– Igaza van, Jaiden – mondja Henry olyan önelégült kis félmosollyal,
hogy tudom, mindjárt rettentő dühös leszek rá.
– Nem hívhatod Stast a dugópajtijának, amikor már vagy egy hónapja a
közelébe sem engedi őt. Ezen a ponton már csak a pajtija.
Természetesen senkinek sem számoltam be az előző estéről. Sem a ma
reggelről. Amit ugyanis azzal töltöttem, hogy a kezemet a szájára
szorítottam, hogy senkit se ébresszen fel, miközben szinte laposra préselte a
csupasz farkamat. Az alapján, hogy Henry szerint megragadtam a
barátzónában, úgy tűnik, egyre jobban megy, hogy diszkrétek legyünk.
Minekután az előző estét – és a ma reggelt – azzal töltöttük, hogy
bepótoljuk azokat a heteket, amik alatt rendesen viselkedtünk, meg vagyok
lepve, hogy egyáltalán van erőm ahhoz, hogy bejárjam a plázát.
 A lány hangosan felhorkant, kezét pedig döbbenten a szája elé kapja.
Utána azonban gyorsan összeszedi magát, és visszabűvöli vevőszolgálatos
mosolyát az arcára.
– Sajnálom, a fehérnemű eléggé, öhm, intim ajándék, úgyhogy ha nem
biztos benne, amondó vagyok, hogy a pizsama a biztonságosabb opció ön
számára.
– Mi lenne, ha én vennék neki fehérneműt? – cukkol JJ, ahogy felkapja a
fűzőhöz passzoló bugyit, és odatartja Hen elé.
Henry azóta bámulja az eladólányt, amióta csak az ideröppent mellénk,
innentől kezdve pedig, azt hiszem, a lánynak nehezére esik majd kivernie a
fejéből, ahogy Hen ott áll, csipkés fehérneművel az ágyékánál. Henry
elpirul és ellöki magától JJ-t, miközben valami nagyon nem a karácsonyhoz
illendő jelzővel illető őt a bajsza alatt.
Megvakarom a borostát az államon és fújtatok egyet, főleg azért, mert
jelen pillanatban a farkamat tövig Stassie-be dugva is feküdhetnék az
ágyban, ám mégis itt vagyok, a Maple Hills plázában, ezzel a két
vadbarommal.
– Attól tartok, Faulkner még jobban ki lesz rám akadva, ha letépem a
karotokat.
Ismét a mellettünk lévő, pizsamákkal teli akasztóra pillantok, és azt
hiszem, a kezemben lévő a legjobb. Stas kifejezetten mondta, hogy szeretne
valami szép pizsamát, amit hordhat a srácok közt. Nem feszélyezik a
házamban lévő fiúk, de néha előfordul, hogy amikor lemegy egy pohár
vízért egy szál pólóban, más hokisok, akiket nem ismer olyan jól, is ott
videójátékoznak, és ettől kicsit kellemetlenül érzi magát.
Ráadásul hogyha fehérneműt akarnék neki venni, azt biztos nem JJ és
Henry társaságában tenném.
Hallom, ahogy Henry a szegény lányt terrorizálja – azzal vádolja, hogy
összerezzent, vagy valami.
– Hagyd őt békén, Hen! – morgom, miközben felkapok valami
virágmintás pizsamát, és odatartom ahhoz, amit már kiválasztottam.
Otthagyom őket, hadd csináljanak magukból bolondot, és elindulok,
hogy szemügyre vegyem a közeli kínálatot. Amikor visszatérek, hallom,
ahogy Henry éppen az ajtónkon lévő, nagy, vörös masniról mesél a lánynak,
meg azt ecseteli, hogy a lakótársai figyelemmániások, amire én prüszkölök
egyet, Jaiden viszont mintha egyenesen megsértődne rajta, ami csak még
viccesebbé teszi a dolgot.
 A lány elereszt egy súlyos sóhajt.
– Rendben.
– Rendben, mármint akkor később találkozunk? – mondja Henry furcsán
vidám hangon. Diszkréten JJ-re pillantok, aki máris meglepett képpel bámul
engem. Általában nem vagyunk szemtanúi a varázslatnak, vagy ami még
jobb, kénytelenek vagyunk egyszerűen nézni, ahogy a nők Henryre vetik
magukat.
Ez a lány csinos, úgyhogy értem, Henry miért is érdeklődik utána –
magas és karcsú, hosszú, selymes, barna haja, nagy, barna szeme, telt ajka,
és ragyogó, barna bőre van. Mondanám, hogy pont Henry esete, de igazából
azt sem tudom, mi az esete, mert sosem láttam őt kétszer ugyanazzal a
lánnyal, és mindegyik hódítása teljesen máshogy néz ki.
– Hogy hívnak? – kiáltja Hen, ahogy a lány igyekszik elmenekülni.
– Uh. – Szegény lány valószínűleg éppen most találja ki, mit is mondjon.
– Gen.
– Szia, Gen! – kiáltjuk JJ-vel, ügyet sem vetve rá, hogy a többi vásárló
milyen furán néz ránk.
Újabb tíz perccel később eldöntöm, hogy nem tudok dönteni, úgyhogy,
JJ hatalmas bosszúságára, mindkét pizsamát megveszem. A két srácot
kiküldöm a bolt elé, amíg fizetek, és amint végeztünk, megyek is haza. Stas
fő ajándékait már megvettem, úgyhogy azt hiszem, rendben vagyok.
Odalépek a kasszához és leteszem a pizsamákat a pultra, majd rögvest
megdöbbenek, amikor látom, Summer az, aki kiszolgál.
– Helló, te idegen – mondja udvariasan, ahogy közelebb húzza magához
a pizsamákat és beolvassa a vonalkódot. – A húgodnak?
– Nem. – Mi is ő nekem? – Anastasiának.
– Ó! Láttam a videót, de nem tudtam, hogy együtt vagytok… – mondja a
pénztárgépen pötyögve.
– Mi… öhm, lenyűgöző lány. – Átnyújtom neki a hitelkártyámat,
miközben továbbra sem tudom, minek is kéne, hogy nevezzem Anastasiát
mások előtt. – Jössz később a buliba? Azt hiszem, Henry éppen az imént
erőltette rá az egyik kollégádra, hogy jöjjön el.
– Ma este nem megy, bocsi. – Beleteszi a pizsamákat egy szatyorba,
majd átnyújtja azt nekem, és az egész olyan kínos. Egyáltalán nem az a
Summer, akit ismerek. – Misére megyünk Cami templomába a családjával,
Briar meg holnap repül New Yorkba karácsonyozni. Jó korán megy a gépe,
úgyhogy még csak nem is iszunk.
 – Én azt hittem, hogy Briar Angliából jött?
– Onnan is, de a szülei tavaly New Yorkba költöztek. Két testvére oda jár
iskolába. A húga, Daisy, viszont a Maple Hillsen van.
– Azta! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy a családja.
Mosolyt erőltetve az arcára, Summer bólint.
– Beletettem a blokkot a szatyorba. Remélem, tetszenek Anastasiának.
Kellemes karácsonyt, Nate!
– Neked is, Summer.
Na, ez aztán fölöslegesen kínos volt.
Mire hazaérünk, a ház már úgy néz ki, mintha a Télapó összehányta
volna.
Azt hiszem, Lola extrán felöntötte alkohollal a tojáslikőrt, mivel Stassie
extra jókedvében van, ahogy össze-vissza táncikál a társalgóban a
manóruhájában. Bár ő manóruhának nevezi, az valójában egy aprócska,
zöld ruha, amihez egy manócipőt vett fel, amit a jelmezboltban vásárolt.
Robbie random felespoharakat és bögréket rakatott velem a Twister-
szőnyegre, és ahelyett, hogy segítene, Henry egy ideje már Stasszel és
Lolával társalog. Korábban tettem valamit, amiről most már biztos vagyok,
hogy hiba volt: megmondtam a lányoknak, hogy Henry karácsonyi ajándék
vásárlás közben bepróbálkozott egy csajnál. Erre most totál rá vannak
kattanva erre.
Anastasia rögvest kérdezősködni kezdett valami Daisyről, akivel
állítólag megakadályoztam, hogy Henry összefeküdjön. Aznap délután már
másodjára hallottam a Daisy nevet. Henry csak nem Briar húgával szűrte
össze a levet? Ha így is van, nem emlékeztem rá, hogy találkoztam volna a
lánnyal. Aztán hirtelen eszembe jutott – hónapokkal ezelőtt történt, amikor
Henry megfenyegetett, hogy ellopja a csajomat.
JJ megjelenik a szóban forgó új lánnyal, plusz annak egy barátjával, és
látom, hogy Stassie igyekszik nem túl feltűnően bámulni őket. Robbie
felmászik a szőnyegre, és olyan nagyon robbie-s módon megköszörüli a
torkát, hogy felhívja magára a társaság figyelmét.
Kortyolok egyet a sörömből – Robbie nagyon elemében van, amikor ő
lehet a figyelem középpontjában, én meg imádom nézni őt ilyenkor.
– Mindenkit üdvözlök az első hivatalos részeges Twister-meccsen. A
játék szabályai rettentő egyszerűek: ha hozzáérsz, megiszod.
Bobby oldalba könyököl engem, aztán felkiált:
– A szexvideód címe! – Erre aztán Rob bemutat neki.
 – A játéknak akkor van vége, ha valaki elesik, leveszi a kezét vagy a
lábát a szőnyegről, vagy nem hajlandó inni. Stassie, JJ, és Joe már beszállt,
szükségünk van még két emberre – folytatja Robbie.
Henry leteszi a poharát mellém az ablakpárkányra.
– Majd én játszom.
Stassie rám mutat, és eltátogja, hogy Te, azonban még mielőtt önként
jelentkezhetnék, JJ felkiált:
– Gen is játszik!
A szegény lány teljesen le van taglózva, ahogy mindenki felé fordul.
Hallom, ahogy Mattie és Kris arról sugdolózik, hogy milyen szexi, Gen
azonban egyetlen emberre szegezi a tekintetét, aki viszonozza is ezt. Nem
tudom eldönteni, JJ most Cupidót játszik-e, vagy abban reménykedik, Gen
majd összegabalyodik vele, hogy ezzel is húzhassa Henry agyát.
Robbie összecsapja a kezét, és bassza meg, olyan, mintha éppen edzésen
lennék Bradyvel. Amíg nem töltöttem el egy kis időt távol tőle, észre sem
vettem, hogy Robbie egy kész mini-Faulkner. És egyértelműen szorult belé
egy csepp Brady is.
– Stas, Joe, ti álljatok erre az oldalra! Henry, te menj oda JJ-vel és
Gennel. Mindenki vegye le a cipőjét, és, öhm, talán nyújtsatok kicsit? Nem
is tudom.
Stassie, arcán széles, részeges vigyorral odaugrándozik hozzám. Lerúgja
a manócipőjét, majd a nyakam köré fonja a karját és magában kuncogva az
enyémnek nyomja a száját.
– Az életeddel védelmezd a cipőmet!
Még azt sem hagyja, hogy válaszoljak, hanem máris visszaugrándozik a
szőnyeghez és lepacsizik Joe-val. Ha eddig nem tudta volna mindenki, mi
zajlik kettőnk közt, hát a ma este után majd tudni fogják. Attól a pillanattól
kezdve, hogy elindult a buli, így vagy úgy, de szinte össze vagyunk nőve. A
barátainkat ez nem érdekli, bár azt hiszem, némi pénz gazdát cserélt a
fogadások nyomán.
A figyelmemet ismét Robbie felé fordítom.
– Tudsz te nem parancsolgató is lenni?
– Fogd be a pofádat, Hawkins – vág vissza a szemét forgatva. Már
nagyjából tizenöt éve az a fő szórakozásom, hogy Robbie agyát húzom, és
eszem ágában sincs ezt most abbahagyni.
Robbie végül leáll azzal, hogy velem vitázzon, és elindítja a játékot. Úgy
jön ki, hogy a lányoknak csak a lábukat kell mozgatnia, de Joe és JJ
nagyon, de nagyon össze van gabalyodva.
– Stas, jobb kéz sárga! – kiabálja túl Robbie JJ és Joe veszekedését.
Abban a pillanatban, hogy Stassie lehajol, megértem, miért kezdett az
összes barátom abban a pillanatban engem bámulni, hogy Robbie
bekiáltotta, mit kell tennie.
Amint Stas az egyik sárga körre helyezi a kezét, Henry fújtat egyet.
– Anastasia, kérlek, vedd ki a seggedet a képemből.
– Nincs is a képedben!
A segge minden kétséget kizáróan a képében van. És hogy a helyzet még
rosszabb legyen, a ruhája éppen csak, hogy takarja – ha csak még egy kicsit
feljebb csúszik, látszódni fog az összes szívásnyom, amit a belső combján
hagytam.
– Nathan! – kiáltja Henry, ahogy a nyakát nyújtogatva keres engem a
közönségben. – Milyen jelen pillanatban a vérnyomásod?
Ja, a kölyök ismer engem.
– Elég magas, haver.
– Látod? Azért, mert a segged a pofámban van. Meg fogod őt ölni.
A játék egészen addig tart, amíg Henry fel nem emeli a kezét a
szőnyegről, hogy Gennel flörtöljön, mire Anastasia rögvest
visszaugrándozik hozzám, hogy visszavegye a cipőjét.
Lábujjhegyre állva finoman az enyémhez érinti az ajkát, majd halkan így
szól:
– Sajog a lábam köze, de annyira kívánlak.
Ja, Henrynek igaza van. Ez a csaj lesz a halálom.

ELVESZTETTEM A MANÓMAT.
Amíg kimentem a mosdóba, a srácok nekiálltak Henry után szimatolni,
aki eltűnt a mosókonyhában Gennel. Az indiszkrét leskelődés elijesztette
szegény lányt, és taccsra vágta Henry esélyeit, mire megesküdött,
mindannyiunkon bosszút áll. Még sosem örültem ennyire annak, hogy
kimaradok valamiből.
Nincs meg bennem az, ami ahhoz kellene, hogy összeakasszam a
szarvamat Henryvel Anastasia miatt. Ha ott lettem volna, amikor a srácok
megakadályozták, hogy felvigye Gent az emeletre, és ezek után nem
találnám Stast, akkor Henry szobája lenne az első hely, ahol keresném.
 Semmi szexuális nincs kettejük közt, de komolyan úgy hiszem,
Anastasia ezer örömmel hozzámenne plátói alapon.
Elcsevegve pár emberrel, akikkel egy ideje már nem találkoztam,
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kikerüljem az arra irányuló
kérdéseket, miért is nem játszottam, miközben a tekintetemmel végig a
csajomat keresem.
Stas végül megjelenik a lépcső alján, ahol állva végighordozza tekintetét
a szobán. A ruháját többé már nem látni, mivel egy akkora Titans-pólót
visel, ami szinte elnyeli a testét.
Furcsa érzés a helyiség túlsó végéből nézni őt, de olyan kibaszott
gyönyörű, hogy akkor sem tudnám levenni róla a szememet, ha akarnám.
Végül aztán kiszúr engem a konyhában, a szája lélegzetelállító mosolyra
húzódik, az elégedettség pedig, amit akkor érzek, amikor rájövök, engem
kerestek, felfoghatatlan.
Stas már félúton jár felém a nappalin keresztül, amikor egy pár kar
fonódik köré, megállítva őt, mire kellemetlen érzés kezdi szorongatni a
gyomromat.
A srác Stassie nyakába fúrja az arcát, mire a vérnyomásom megint kilő.
Van egyáltalán jogom féltékenynek lenni? Mármint Stas nem a barátnőm,
de akkor is van köztünk valami. Mindig is kicsit féltékeny leszek Ryan
Rothwellre? Talán, de azért remélem, nem.
Tudom, hogy Olivia szakított vele. Anastasia tegnap Ryannel kávézott,
és a srác elmesélte neki, hogy Oliviának megvan a maga baja, és egy lábbal
mindig is az ajtóban állt. Vajon azt hiszi, hogy most visszakaphatja
Anastasiát?
Igyekszem nem megzavarni őket, de nehéz egyhelyben maradnom.
Nehéz ellene mennem az ösztöneimnek, de soha nem lett jó vége annak, ha
megpróbáltam ráerőltetni a monogámiát. Azt hiszem, Ryan a fülébe sugdos
valamit, mivel Stassie egyszer csak lefejti róla a karját és hátrál tőle egy
nagy lépést.
Nem hallom a zenétől, mit mondanak, de látom, hogy Rothwell
seggrészeg, és ott fogdossa Stast, ahol csak éri. Stassie ad neki egy baráti
ölelést, remélhetőleg azért, mert ezzel zárja le a beszélgetésüket, Ryan
pedig lehajol, hogy puszit nyomjon a feje búbjára. Amikor Stas ismét hátrál
egy lépést, Ryan felpillant, és észreveszi, hogy őket figyelem – félszegen
megvakarja az állát, majd megereszt felém egy félénk mosolyt.
 Még mindig a félszegen csoszogó Ryant figyelem, amikor megérzem,
ahogy Stassie a derekam köré fonja a karját.
– Szóval láttál engem. Miért nem siettél a megmentésemre? _ morogja,
ahogy lábujjhegyre áll, és csókot nyom a szám sarkába.
– Nem tudtam, hogy megmentésre van szükséged. – Nagy, kék szemével
egyenesen rám néz, szemöldökét összehúzza. – Tudom, hogy jó barátod.
Nem akartam, hogy azt hidd, belemártom magamat a dolgaidba.
– Öhm, oké, Mr. Diplomatikus. – Karját a nyakam köré fonja. –
Legközelebb ments meg. Imádom Ryant, nagyszerű barát, de az egyetlen
pasi, aki akarom, hogy ölelgessen, te vagy.
Bassza meg.
– Vettem.
– Ryan szeret fogdosni, és részeg, de a helyére tettem. Ne haragudj rá
érte ezért! Szerintem szomorú Liv miatt.
Olyan megkönnyebbülés önt el. Képes lettem volna abban a pillanatban
elviharozni, hogy Rothwell megérintette őt – vagy ami még rosszabb, képes
lettem volna odaviharzani hozzájuk és jelenetet rendezni. Levonhattam
volna mindenféle hülye következtetést, amivel aztán mindent elbaszhattam
volna. Kisöpröm Stassie haját az arcából és a fülé mögé dugom a tincseket,
majd kezemet a nyaka két oldalára helyezem és finoman cirógatni kezdem,
ahogy felnéz rám.
– Mit mondtál neki?
– Azt, hogy veled vagyok, és nem tapizhat össze-vissza, mert nem
akarom, hogy rosszra gondolj. Ez így oké? Sajnálom, nem tudtam, mit is
mondhatnék.
Idegesen ringatózik a lábán, miközben még mindig a manócipőt viseli.
Lehajolok, hogy az ajkamat az övére tudjam tapasztani, és kiélvezem,
ahogy a nyelve az enyémnek simul.
– Nekem tökéletesen hangzik.
 Harmincegyedik fejezet

ANASTASIA

A TÁBORTŰZ MELLETT ÜLNI mindig arra emlékeztet, amikor kiskoromban

kempingezni mentünk.
A szüleim minden egyes extra dollárjukat a korcsolyázásba ölték,
úgyhogy kiskoromban sosem tellett egzotikus luxusnyaralásokra. De
minden egyes nyáron elmentünk kempingezni pár napra a Snoqualmie
Hágóba, és imádtam.
Amíg én segítettem apának meggyújtani a tábortüzet, addig anya
mindent előkészített a s’more-okhoz, aztán meg egész este ültünk a tűz
mellett és kártyáztunk.
A hatalmas maple hills-i ház hátsó kertjében lévő tábortűz nem egészen
olyan, mint a washingtoni vadon, de a társaság kellemes. A buli
természetesen annál hangosabb lett, minél gyorsabban részegedtek az
emberek, úgyhogy a srácok úgy gondolták, jó ötlet lenne kimenni az
udvarra, beleülni a kényelmes táborszékekbe, sörözni, és idős matrónák
módjára badarságokról beszélgetni.
Bár nem is olyan régen még egymás után gurítottam le a feleseket,
mostanra kezdek kijózanodni, aminek hála azonban álmos és
szeretethiányos vagyok. Robbie rettentő elégedett az új játékával, de
eldöntötte, hogy legközelebb ki fogja venni az üdítővel töltött poharakat, és
rátesz még egy embert a szőnyegre. Nem is tudtam, hogy üdítő is akadt ott,
mert nekem csak tequila jutott.
Örülök neki, hogy Henry feladta a játékot, mert már komolyan a hányás
határán álltam. Amikor sikerült váltanom vele pár szót a Gen-balhé után,
elmondta, hogy direkt vette le a kezét szőnyegről, mert attól tartott, hogy a
lány véletlen villantani fog. Erre megkérdeztem, hogy mi a helyzet velem,
és azzal, hogy én villantok véletlenül? Erre meg azt mondta, hogy úgyis
csak idő kérdése, amíg az bekövetkezik, és hogy valószínűleg be kéne
ruháznom pár gatyára.
 Rosszkedvében van, mert amikor megpróbálta megtalálni az ő fagyöngy-
lányát, a csajnak és a barátnőjének már hűlt helye sem volt. Még csak a
számát, vagy hát, tudod, a vezetéknevét sem sikerült megtudnia.
A tűz ropogása megnyugtat, de annyira, hogy még az is elképzelhető,
hogy el fogok aludni idekinn. Az sem segít, hogy Nathan ölében fekszem
összegömbölyödve egy pokróc alatt, miközben egyik kezével fel-le
cirógatja a lábamat, a másikkal meg úgy ölelget, mint egy kisbabát.
Furcsának hangzik, de nevetségesen kényelmes. Nate a barátaival nevetgél
és a sportról beszélget, miközben a sörét kortyolgatja. Folyamatosan olyan
sportolókat emleget, akikről sosem hallottam, ami segít abban, hogy
kikapcsoljam az agyamat.
Néha-néha lepillant rám és csókot nyom a homlokomra, ellenőrzi, hogy
elég kényelmesen fekszem és nem fázom-e. Aztán szorosabbra húzza
rajtam a pokrócot, és ügyel rá, hogy semmim se lógjon ki alóla.
Valami melengető, hatalmas érzés tölti ki a szívemet, amikor ennek a
csapatnak a közelében vagyok. Ez egyszerre ismerős és ismeretlen – ami
tudom, hogy ellentmondás, de az érzés egyszerűen olyan tűpontos, mintha
kifejezetten nekem tervezték volna. Ez az az érzés, amire addig nem is
tudtam, hogy szükségem van, amíg a srácok be nem robbantak az életembe
három hónappal ezelőtt.
Minden egyes elmúló másodperccel egyre nehezebb nyitva tartanom a
szememet. Nate szíve altató módjára dobog az arcom alatt, aztán eljön az a
pont, amikor már képtelen vagyok tovább küzdeni ellene, és lecsukódik a
szemem.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de egyszer csak kiabálás rángat ki mély
álmomból, azonban igazán csak az ébreszt fel, ahogy Nate talpra pattan.
A szervezetemet elönti az adrenalin, és olyan az egész, mint amikor
álmodik az ember, és egyszer csak úgy érzi, mintha zuhanna. A bőröm
bizsereg, ahogy Nate szinte ledob a székre, amiből éppen az imént állt fel.
Vetek egy gyors pillantást a tábortűz körül, mire látom, ahogy az összes srác
felugrik és megindul a ház felé.
– Maradj itt és ne mozdulj! – mondja Nate, majd ő is rohanni kezd a ház
felé.
Kitekerem a testem köré csavart pokrócot és felállok, hogy kövessem őt,
de a hátsó ajtóhoz érve Nate megfordul és egyenesen rám néz.
– Ülj már vissza a francba is, Anastasia!
 Mozdulatlanná dermedek – az egyik felem futna utána, a másik viszont
nem akar ellentmondani Nathannek, és mind a kettő azért van, mert
egyértelműen valami szörnyűség folyik odabenn. Csörögni kezd a
telefonom, mire eszeveszetten keresni kezdem, és végül meg is találom a
szék alatt.
– Hol vagy? – kiáltja Lola a vonal másik végén.
– A hátsó udvarban. Mi folyik odabenn? – kérdezem a hátsó ajtó felé
kocogva.
– Valaki bunyózik. Maradj odakinn, majd megkereslek, ha vége.
– Ki bunyózik? – Kérlek, ne mondd, hogy Nathan.
– Nem tudom! Robbie szobájában vagyok, innen csak hallom.
Amikor besétálok a hátsó udvarba nyíló ajtón, senki sincs a társalgóban
– mindenki a konyhába és a nappaliba vezető boltív alá tömörül.
A ropogás és a kiabálás zajától görcsbe rándul a gyomrom, mint ahogy
attól is, hogy nem látom a srácokat, ami azt jelenti, hogy a tömeg másik
oldalán vannak. Megvan annak az előnye, ha az ember százhatvanhárom
centi, de ezek közül egyik sem segít, amikor az ember igyekszik
átverekedni magát egy részeg tömegen.
Kapkodom a levegőt, mire átjutok a tömörülésen. Amikor végre elérek a
hangzavar forrásához, a szívem a gyomromig süllyed.
Az egyik sarokban Kris és Joe éppen lerántja Bobbyt valakiről, míg a
másikban Mattie és JJ Henryt ráncigálja le valaki másról. A vérem helyett
sav tölteni ki az ereimet, miközben a szívem vadul kalimpál.
Rémülten körbejáratva a tekintetemet a szobában észreveszem Nathant,
ahogy éppen a torkánál fogva felken valakit a falra. Mindkettejük arcát vér
borítja, Nate tekintete kőkemény, ahogy összeszorított foggal mond valamit
a másik srácnak. Csak amikor JJ elereszti Henryt, hogy lerántsa Nathant a
srácról, veszem észre, hogy a falra kent pasi Aaron.
Moccanni sem bírok.
Aaron arca fel van dagadva és csúnya seb éktelenkedik rajta. Észre sem
vesz engem, ahogy a srác, akivel Henry verekedett, kirángatja őt az ajtón.
– Mindenki kifelé! – kiáltja JJ, amikor valaki kikapcsolja a zenét. –
Húzzatok innen a francba!
Ahogy mindenki lökdösődve elindul az ajtó felé, úgy érzem magamat,
mint Mufasa, amikor eltiporta őt a gnúcsorda. Arrébb kell mennem, de
képtelen vagyok rá. Mégis hogy a faszba történt ez az egész? Egyáltalán mit
keresett itt Aaron?
 Valaki megrántja a kezemet, én pedig engedem Lolának, hogy
elvezessen az útból Robbie-hoz, aki arcát a tenyerébe temetve üldögél a
székében.
Még soha egyetlen bulit sem láttam ilyen hirtelen véget érni. Az utolsó
vendég is távozik, majd valaki becsapja az ajtót, ami mintha megadná
Robbie-nak azt a magánszférát, amire várt.
– Mégis mi a fasz járt a fejetekben? – ordítja. – Mind szerencsések
vagytok, hogy nincsenek itt a kibaszott zsaruk!
JJ megrántja a vállát, majd leveti magát a kanapéra és kézfejével letörli a
vért az ajkáról.
– Megérdemelte.
Túlságosan is lefoglal az, hogy a szétvert arcukat meg kezüket bámuljam
ahhoz, hogy észrevegyem, amint Nathan elém lép.
– Megmondtam neked, hogy várj meg odakinn – mondja dühösen.
– Aggódtam. – Télapó műhelye-viszonylatban ez a hely úgy fest, mintha
valami rémálomból lépett volna elő. A fa az oldalán hever, a gömbök az
ágak helyett a padlót díszítik, a falakra aggatott fényfüzérek fele meg le lett
tépve. Egyszer csak Joe jelenik meg egy ölnyi sörösüveggel és elkezdi
szétosztani őket, ami eléggé kikészít, mert jelen pillanatban nem a sörnek
kéne itt fontosnak lennie.
– Srácok, van elsősegélyládátok?
– Meg is sérülhettél volna, Anastasia! – kiáltja Nate, mire összerezzenek.
– Hogy én? Nem az én arcomból ömlik a vér! Könyörgöm, elmondaná
végre nekem valaki, hogy mi a fasz folyik itt? – ordítom vissza.
– Aaron részeg volt, és beszólogatott pár srácnak, akiket nem ismerek –
feleli Nate, ahogy átvesz egy hideg sört Joe-tól és az állkapcsának nyomja
azt. – Csak a szokásos baromsága.
– Úgyhogy még a szart is kiverted belőle? Komolyan, Nathan? Miután
Skinner már amúgy is ott van a seggedben, azt gondoltad, hogy rontsuk
csak még tovább ezt az egész szar helyzetet? – Robbie odagurul mellém és
reszkető kezembe adja az elsősegélykészletet. – Ülj vissza! – szólok rá
Nate-re, láthatóan elég rémisztően ahhoz, hogy vita nélkül
engedelmeskedjen.
Úgy tűnik, jó előre felkészültek az ilyen helyzetekre, mivel Robbie
átnyújt egy másik készletet Lolának, aki neki is áll letörölni a vért Bobby
arcáról. A srác minden érintésre felszisszen, mire Lo mindössze csak
hangosan csettint egyet a nyelvével.
 – Ó, fogd be, te óriáscsecsemő.
– A rossz pasival ordibálsz, Stas – mondja Nate, majd felszisszen, ahogy
lekenem alkoholos oldattal az arcán lévő vágást. – Éppen, hogy leállítottam
a bunyót. Neked meg pontosan ezért kellett volna odakinn maradnod, ahol
hagytalak.
– Neked aztán semmi jogod, hogy dühös legyél rám!
– Igenis van, amikor szarba se veszel engem, és veszélybe sodrod
magadat!
Egyszerre akarom megcsókolni és megfojtani. Leordítani a fejét és
gondját viselni. Óvatlan, felelőtlen pasi. Két kézzel, lazán megragadja a
csuklómat, és lassan lehúzza. Csak amikor biztos kezében fogja az enyémet,
jövök rá, hogy reszketek.
– Én ütöttem meg Aaront. Velem ordibálhatsz, Stassie.
Talán az egyetlen ember, akitől nem számítottam erre, az Henry, erre
tessék, itt van, sört kortyolgat és jégakkut nyom a fejéhez. Nem úgy fest,
mintha bűntudata lenne, és egy csepp megbánás sincs a hangjában.
Egyszerűen csak közli velem, hogy ő ütötte meg Aaront.
– Mi a fasz, Henry? – cincogom, ahogy lerázom magamról Nathan kezét,
ahogy felcsúsztatja azt a karomon, és próbálja megszorítani a vállamat.
Még mindig dühös vagyok rá, és nem kap felmentést szimplán azért,
mert Henry Muhammad Alit akar játszani.
– Nem fogok bocsánatot kérni.
– Összezúzták az arcomat, ahogy próbáltam megállítani a szarságot, amit
okoztál – ordítja neki Nate, ahogy egy sebtapaszt nyom az arcára. – Ha Stas
bocsánatkérést akar, akkor kibaszottul bocsánatot fogsz kérni.
– Azt akarod, hogy elismételjem, amiket Aaron mondott róla? Hogy
megértsd, miért érdemelte meg? – mondja Henry egyenesen Nate-re nézve,
az arcán mindenféle érzelem nélkül. – Az a pasi egy két lábon járó
szarkupac, és nem bánom, amit tettem. Most csak azért haragszol rám, mert
már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna ezt tenned.
– Figyelj a szádra, kölyök! – csattan fel Nate, mire a gyomrom görcsbe
rándul.
– Akkor legalább megérte volna, hogy kispadra tettek. Aaron azért jött
ide, hogy kavarja a szart. Összejött neki. Sztori vége.
– Mit értesz az alatt, hogy miket mondott rólam? Megtennétek, hogy
nem úgy beszéltek rólam, mintha itt se lennék?
 Mindenki engem néz, de senki sem szól egy szót sem. Olyan, mintha a
semmibe ordítoznék. Mintha lenne itt valami nagy titok, amibe egyedül én
nem lennék beavatva.
– Nem számít, Stassie – motyogja Robbie. – Hen, nem verheted csak úgy
szét a pofáját annak, akinek jár a szája.
– Ezzel személy szerint nem értek egyet – mondja JJ, ahogy feláll a
kanapéról, hogy hozzon magának még egy sört. – Csak legközelebb szólj
időben, oké, Hen? Már éppen összejött volna egy numera, és a kis jeleneted
ezt hazavágta. Vedd úgy, hogy kvittek vagyunk a Gen-dolog miatt.
– Könyörgöm, valaki elmagyarázná végre, hogy mi a faszt mondtak
rólam?! – kiabálom túl a bájcsevejt, mintha valahogy ez az egész helyzet
normális lenne.
Lola teljesen nyugodt, ahogy egyesével ellenőrzi a srácok sérüléseit,
gondosan kitisztítva az összes horzsolást.
– Lols, hogy vagy képes ilyen nyugodt lenni? – Az adrenalin immár
hivatalosan is kitisztult a szervezetemből. Kimerült vagyok, bár mindössze
csak annyit csináltam, hogy percről-percre egyre zavartabb lettem és
ordibáltam.
Lola megrántja a vállát, majd addig rugdossa Nathant, amíg a srác nem
veszi az adást, és kicsit arrébb nem húzódik, hogy barátnőm le tudjon ülni
mellém.
– Bátyáim vannak. Az esetek többségében a házunk pont így festett – ez
még szinte békés is. – Nathanre pillant és összehúzza a szemöldökét. – Tedd
magadat hasznossá, és hozz neki inni valamit, Rocky.
Karját a vállam köré kanyarítja és puszit nyom a homlokomra.
– Néha jobb nem tudni, mit mondanak az emberek a hátunk mögött,
szívem. Szerintem mindketten tudjuk, hogy Aaron egy aljas kis szemétláda,
és amikor visszajössz Coloradóból, azt hiszem, itt lesz az ideje, hogy
elbeszélgessünk a lakhatásunkról. – Fejét oldalra döntve a vállamra hajtja. –
Ne legyél túl kemény hozzá – suttogja. – Csak Henryt védte.
Nathan visszatér kezében két üveg vízzel, amik közül az egyiket
odanyújtja nekem.
– Menjünk lefeküdni! – Nem kérdezi, hanem mondja, és bármennyire is
legszívesebben idelenn maradnék, van egy olyan érzésem, hogy kettesben
nagyobb eséllyel tudok kiszedni belőle némi választ.
Lo még egyszer megpuszilja a fejemet.
– Menj, reggel találkozunk!
 Harminckettedik fejezet

NATHAN

MÉGIS HOGY A FASZBA KERÜLTEM nagyobb bajba, mint Henry?

Stas meztelenül mászkál fel és alá a szobámban a lefekvéshez
készülődve, miközben úgy tesz, mintha nem is léteznék. Csak halovány
sejtésem van róla, hogyan is érezheti magát most abban a tudatban, hogy
Aaron már megint egy újabb kibaszott katasztrófa közepére küzdötte magát.
Még azt sem tudom, hogy ezúttal miket mondott. Henrynek azonban
igaza van, én meg ki vagyok akadva, mert valóban már hetekkel ezelőtt
tennem kellett volna valamit. Értem, hogy Anastasia miért akarja a
legjobbat feltételezni Aaronről, miért akar lehetőséget adni neki arra, hogy
pozitív irányba változzon és olyan barátja legyen, aki hiszi, hogy lehet.
A történetek alapján, amit a barátságukról és a közös élményekről
mesélt, megértem, miért nem akarja egyszerűen ejteni a pasit. A probléma
viszont az, hogy én tudom, Aaron miket mondogat a háta mögött, Stas meg
nem. Hoztam egy döntést – akár helyes volt az, akár nem –, és megtartottam
ezt az információt magamnak.
Önző vagyok. Nem akarom, hogy hozzám kösse azt a fájdalmat, amit
érezni fog. Nem akarom látni, hogy komorodik el az arca, amikor rádöbben,
mekkora seggfej is a srác.
Stassie éppen mélyen aludt az ölemben, amikor meghallottam a balhé
jellegzetes zaját. Általában nem szokott bunyó kitörni a bulijainkon – abból
bőven elég kijut nekünk a meccseken, úgyhogy semmi szükségünk rá, hogy
a szabadidőnkben is ilyen szarságokkal vesződjünk.
Most, hogy Anastasia és Lola is folyton itt van, a késztetés, hogy
megőrizzük a békét még nagyobb. Amikor végre beértem a házba, Henry
éppen lelkesen püfölte Aaron arcát, miközben Bobby és JJ meg igyekezett
két másik srácot lerángatni róla. Szerintem Henry észre sem vette, hogy
rávetették magukat, és abban a pillanatban, hogy lekaptam őt Aaronről,
máris nekiment egy másik srácnak, mint valami kibaszott seggfej.
 Felkaptam Aaront a padlóról – nem kezdtem semmibe, csak azt akartam,
hogy elmenjen –, mire az meg felém lendítette a karját. Úgy üt, mint egy
gyerek, aki még soha életében nem bunyózott korábban, de azért mégis
sikerült bevinnie egy jó ütést az arcomra, amitől még a bőröm is felrepedt
kicsit.
Még Lola is keményebben vágott meg, amikor megettem a kedvenc
gabonapelyhének az utolját.
Ahogy a torkánál fogva a falnak kentem, lehengerlő volt a kísértés, hogy
minden gyűlöletemet kiadjam rajta. Érezve, ahogy a pulzusa ott dübörög az
ujjaim alatt, csak még jobban szorítottam őt, miközben a tekintete az
enyémbe fúródott. Próbált lerázni magáról, miközben megfenyegettem,
hogyha még egyszer ide merészel jönni, olyat teszek vele, amiért végre lesz
oka bajba kevernie engem.
Még a pillanat hevében sem vagyok olyan felelőtlen, hogy ne vegyem
észre a csapdát, amit Aaron állított nekem. Skinnernek viszket a tenyere,
hogy mindenért engem okoljon – nem adhatok neki erre még több indokot.
Stas bosszúsan fújtatva matat az asztalomon, ide-oda pakolva a
könyveimet. Az esti rutinja nagyon specifikus, úgyhogy tudom, éppen a
hajkeféjét keresi, mivel a fésülködés közvetlen a fogmosást követi.
Lenyűgöző a világ legkiszámíthatóbb csajával élni.
– Nem zavar, ha levegőnek nézel, Anastasia – mondom neki, miközben
nézem, ahogy a cuki kis popsija ide-oda ringatózik. – Mert én is levegőnek
nézlek téged.
Hallom, ahogy gúnyosan felhorkant, de nem harap rá a csalira.
– És azt is tudom, hol van a hajkeféd, de nem mondhatom el neked, mert
éppen levegőnek nézlek.
Arra számítok, hogy erre majd felém fordul és rám veti magát, lenyom a
matracra és követeli, hogy mondjam meg, hol van a hajkeféje. Talán addig
csókol majd, amíg fel nem adom? Nem tudom. Azért egy srácnak lehetnek
álmai. Azonban Stas nem így tesz, közel sem – helyette bemutat nekem és
keres tovább.
A frusztrációja egyre csak nő, úgyhogy én meg türelmesen várom, hogy
megadja magát. Vet felém egy pillantást, ahogy elterülve fekszem az ágyon,
mire már azt hiszem, mindjárt megadja magát, de helyette rájön, hol is van
a hajkefe, és odaviharzik hozzám.
Kezét csípőre téve egy hirtelen mozdulattal kitolja a fenekét oldalra.
– Ne bámuld már a mellemet és mutasd, mi van a kezedben!
 – Szia, kicsim. Öröm újra hallani a hangodat.
– Tudom, hogy rejtegeted előlem, és már negyedórája nézed, ahogy
keresem, miközben meg nálad van – morogja, bár közben nehezére esik
megállni, hogy ne mosolyogja el magát. A frusztrációja segítségével
próbálja elnyomni a jókedvét, mivel tudja, hogy túljártam az eszén. –
Utállak.
– Az ellenem felhozott vádakat se megerősíteni, se cáfolni nem tudom,
mivel jelen pillanatban levegőnek nézlek.
Tesz felém egy lépést – így már elég közel van ahhoz, hogy meg tudjam
ragadni és magam felé rántani, mire a teste egy riadt kis sikollyal az
enyémre zuhan.
– A párna mögött van, nem igaz? – Ujjaimat az oldalának feszítem, és
addig nem tágítok, amíg ficánkolva és sikongatva nevetni nem kezd, amikor
is tudom, hogy visszakaptam őt. – Annyira idegesítő vagy.
A teste meleg és puha, ahogy az enyémnek feszül. Felpillant rám – az
arca ki van pirulva, az ajka könnyed mosolyra húzódik. Kisöpröm a kósza
hajszálat az arcából és megpuszilom az orra hegyét.
Stas felsóhajt, majd finoman végighúzza ujját az arcomon lévő sebtapasz
alatt.
– Nincs rá szükségem, hogy megvédj engem – suttogja.
Már megtanultam, az esetek többségében a pimasz és makacs
természetére számíthatok, de néha meglep a sebezhetőségével.
– Tudom, nincs, de attól még megéri, hogy védjelek. Minden egyes
vágás, zúzódás, minden csepp harag és frusztráció megéri. Érted mind
megéri. Képes lennék az utolsó véremig védelmezni téged, mert
megérdemled, hogy valaki megtegye ezt érted, és nincs senki, aki nálam
jobban megfelelne a feladatra.
A szeme könnybe lábad, ami mindjárt le is csordul az arcán, de aztán
pislog párat, és vesz egy bizonytalan lélegzetet.
– Csókolj meg!
Nem kell kétszer mondania, amikor pedig az ajkam az övéhez ér, a
dolgok máris nem tűnnek olyan borzalmasnak. Valami megváltozott
köztünk – a kötelékünk mélyebb, valósabb lett. Fogalmam sincs, Anastasia
hogyan is érezheti most magát, tudva, hogy valaki, aki sokat jelent számára,
így elárulta a bizalmát.
– Ígérem, reggel mindent elmondok, rendben?
– Rendben, kicsim.
MIRE FELNYÍLIK A SZEMEM, ő már ébren van, mire eltűnődöm rajta, hogy
vajon mióta pöröghet az agya.
Többek közt nekem is az az ígéretem jár a fejemben, hogy mindent
elmondok neki. Arcát a mellkasomba fúrja, lába össze van gabalyodva az
enyémmel, és nem tudom, mégis hogy várhatja el bárki is, hogy valaha is
ismét egyedül ébredjek.
– Mi jár a fejedben?
– A zuhanyfej a fürdődben.
Felhúzom a szemöldökömet.
– Miért?
– Jó erős benne a víznyomás. Az a kedvencem.
Végre ráébredve, hogy miről is beszél, kimászom az ágyból és őt is
magammal rángatom. Amíg ő kuncog, én hangosan nevetve rácsapok a
fenekére. Tegnap este végül nem vesződött azzal, hogy felöltözzön,
úgyhogy egyszerűen csak bedobom a zuhanykabinba, be a meleg víz alá,
aztán lekapom a bokszeremet és én is beállok mellé.
– Láb – mondom, ahogy megütögetem a mellkasomat a szegycsontom
alatt. Stas nekidől a falnak, komiszan csillogó szemmel felnéz rám, majd
könnyedén a magasba emeli a lábát. Leveszem a helyéről a zuhanyfejet,
bekapcsolom, majd ellenőrzöm, hogy az a legerősebb beállításon legyen. –
Készen állsz?
Bólint, foga az alsó ajkába mélyed, kezét végighúzza a mellkasomon. A
zuhanyfejet a combja közé irányítom, a mellkasom vadul hullámzik a
várakozástól, ahogy a szeme fennakad.
– Ó! – nyögi, miközben ujjai a bőrömbe nyomódnak. Nem tart sokáig,
mert a nyomás olyan erős. A háta kezd ívbe hajlani, és egyre erősebben
szorít. Tudom, hogy már közel áll a beteljesedéshez, úgyhogy elfordítom a
zuhanyfejet, és nézem az arcára kiülő csalódást, ahogy az orgazmusa
kicsusszan a markából.
Miután kiszakad belőle egy kis nyüszítés – ami biztos vagyok benne,
hogy nem direkt volt –, egy szót sem szól, úgyhogy visszateszem a
zuhanyfejet oda, ahol volt, azonban most egy kicsit távolabb tartva tőle és
finoman, körkörösen mozgatva azt.
– Nathan…
– Igen, bébi?
 A köldököm alatti részt karmolgatja, mire borzongás fut végig a
gerincemen. A feje hátrahajtva, az ajka az enyémet keresi. Szabad
kezemmel megragadom a torkát, és fogamat az alsó ajkába akasztva rántok
egyet rajta. Már majdnem megint elélvez, a mellkasomnak feszített lába
remeg, a hangjában kétségbeesés bujkál.
– Kérlek, hadd élvezzek el!
– Ah. – Ismét félrehúzom a zuhanyfejet. – Nem.
– Kikészítesz – nyüszörgi, ahogy ismét a csiklója felé irányítom a vizet,
engedve, hogy közelebb érjen az orgazmusához. Végül aztán belefáradva a
várakozásba, engedem, hogy letegye a lábát a padlóra, mire nyöszörög egy
sort. – Nate, kérlek, dugj meg.
– De azt hittem, ez a kedvenced?
Lábujjhegyre állva a nyakam köré fonja a karját.
– Nincs semmi, amit jobban kedvelnék nálad. Te vagy a kedvencem.
A karjaim közé kapom őt és elzárom a zuhanyt, majd a törülköző után
nyúlok, amit Stassie köré tekerek, ahogy kilépek a kabinból. Abban a
pillanatban, hogy leteszem őt az ágyra, a hasára fordul és a magasba emeli a
seggét, miközben fejét felém fordítva az ágyra helyezi az arcát. Mégis hogy
lehetek ilyen kibaszott szerencsés?
– Nagyjából tíz másodpercnyire vagyok attól, hogy visszamenjek a
zuhany alá, Hawkins. Egyedül. – Szinte dorombolni kezd, miközben
türelmetlenül ringatja a fenekét.
Lassan elkezdek felé mászni az ágyban, nem sietve el a dolgot, mit sem
törődve a felém nyúló, engem siettetni kívánó karral.
– Olyan szép a puncid, Anastasia – dicsérgetem, ahogy végighúzom a
farkamat a szeméremajkai közt, és nézem, ahogy a libabőr végigfut a hátán,
ahogy a makkom finoman böködi őt.
– Akkor igyekezz, és dugd már meg végre. – Felsóhajt, amikor
beigazítom magamat. – Kérlek.
– Olyan türelmetlen vagy – gügyögöm, ahogy a csípőjét megragadva
belé hatolok, majd a lélegzetem is elakad attól, hogy milyen nedves.
Olyan kibaszott erővel ragad meg, hogy fennakad a szemem. Anastasia
nekem feszíti magát, kerekded segge a csípőmnek csapódik, ahogy bassza
magát, kéjesen nyögdécsel és fel-felkiált.
– Bassza meg, tökéletes vagy – nyögöm, ahogy a fejem hátrabicsaklik.
A lábamat magam alá hajtva leülök, Stas testét pedig magamhoz
szorítom, engedve, hogy minden egyes centiméteremet magába fogadja.
 – Túl nagy vagy.
– De attól még elbírsz vele.
Közel vagyok. Olyan kibaszott közel. Annak a hangjánál, ahogy a bőre
az enyémnek csapódik, csak az a jobb, ahogy a nevemet nyögdécseli,
miközben a melleivel játszadozik. Kezemet a lába közé csúsztatom és
dörzsölgetni kezdem duzzadt csiklóját, miközben a másik kezemmel
magam felé fordítom a fejét.
– Elélvezel a kedvemért?
– Ahh.
– Kinek a csaja vagy?
Egyenesen a szemembe néz, amitől eláll a lélegzetem.
– A tied.
– Úgy bizony, bébi – gügyögöm büszkén. – Mindjárt elmegyek…
Ezt minden bizonnyal kihívásnak tekinti, mivel a mozdulatai ekkor
ütemtelenek és durvák lesznek, ahogy újra és újra az ágyékomnak veti
magát. Egész testében reszket, karját a háta mögé nyújtva ujjait a hajamba
fúrja, és nagyot ránt rajta. Aztán minden egyes porcikája megfeszül, és
gyakorlatilag felsikolt:
– Nathan, ó, egek, ó, bassza…
Ez minden, amire szükségem van ahhoz, hogy kövessem őt a gyönyörbe.
A golyóim összeszorulnak, és gyakorlatilag szétrobbanok benne, ahogy
izzadt homlokom a vállára zuhan.
Nem akarom elereszteni őt, de muszáj, mert bármennyire is hihetetlen
érzés beléélvezni, az egész elég mocskos, és nagyon el tudja rontani a
pillanatot.
– Nem akarsz elmenni egy meleg rongyért, mint a romantikus
regényekben csinálják? – viccelődik.
– Felajánlhatok némi vécépapírt, meg talán egy nedves törlőkendőt, már
ha van.
Játékosan csettintve egyet a nyelvével Stas kissé ügyetlenül feláll az
ágyról és csoszogva megindul a mosdó felé, miközben a gecim lecsorog a
belső combján.
– Mostantól kezdve megint gumit fogok húzatni veled. Kezdesz
túlságosan elszállni magadtól.
– Ha nem akarod, hogy nagy legyen az egóm, akkor ne mondogasd
folyton, hogy milyen nagy a farkam! – kiáltok utána, majd elmosolyodom,
ahogy meghallom a nevetését a fürdőből. Miután megtisztálkodott, Stassie
kijelenti, hogy vissza akar bújni az ágyba és összebújni kicsit. Mégis
hogyan mondhatnék nemet erre?
– Mégis mit jelent az, hogy a csajod vagyok? – kérdezi óvatosan,
miközben ujjával mintákat rajzolgat a mellkasomra.
Ezen elgondolkodom egy kicsit, mivel tisztában vagyok vele milyen
óvatosnak kell lennem, hogy ne basszak el mindent.
– Gyakorlatilag továbbra is az vagy és azt teszed, amit eddig is, csak
hívhatlak a csajomnak anélkül, hogy attól kéne tartanom, elijesztelek.
– És én minek nevezlek téged? Mégsem hívhatlak a fiúmnak, az olyan
furcsa.
– Nevezhetsz annak… vagy a pasidnak. Vagy aminek csak akarsz,
bárminek, amitől csak megnyugszik a kis kapcsolatfóbiás szíved.
Hosszabban hallgat, mint szeretném.
– Nem számít, minek nevezel, Stassie. A titulusok nem számítanak, ha
közben az enyém lehetsz. Tudom, egy kicsit sok vagyok, és folyton
viccelődöm, de akarom, hogy tudd, még én sem csináltam ilyet korábban.
Sosem volt barátnőm, és sosem köteleztem el magamat egyvalaki mellett. A
három hónap nem tűnik hosszú időnek, de olyasfajta srác vagyok, aki ha
egyszer elhatároz valamit, biztos a dolgában. Márpedig én biztos vagyok
benned.
– Én is biztos vagyok benned – suttogja, ahogy hüvelykujját végighúzza
az arcomon lévő vágás mentén. – Tudom, hogy elég zavarosak és
kaotikusak voltak mostanában a dolgok, de hálás vagyok, amiért végig
mellettem maradtál.
Félszegen megvakargatom a borostámat.
– Én, um, azt hiszem, hogy őszinte legyek, nagy részben én felelek azért
a zavarért és káoszért, bébi. Szóval én vagyok hálás, amiért te maradtál
végig mellettem.
Stas némán mereng, de csak hagyom neki, adok neki időt, hogy a
gondolataiba merüljön. Már éppen kezdenék elszundikálni, amikor
megköszörüli a torkát.
– Készen állok, hogy halljam, miket mondtak rólam. Szólhatnánk
Henrynek?
Tartottam ettől, és pontosan ezért is mentem bele az előbb olyan
könnyen, hogy hancúrozzunk egyet. Stassie is egyértelműen valami
olyasmire vágyott, ami elterelheti a figyelmét, de talán jót tesz majd neki,
ha megtudja.
 – Hát persze, megyek és szólok neki. Addig is talán húzz nadrágot, hogy
tudod, a kölyök ne kapjon szívbajt.
Finoman a karomba bokszol és felnevet.
– Azt hiszem, mind alábecsüljük Henryt.
Azt hiszem, igaza van.
 Harmincharmadik fejezet

ANASTASIA

AHHOZ KÉPEST, HOGY TEGNAP nekiment három srácnak, Henry meglepően

jókedvében van, és úgy nézem, egy karcolás sincs rajta.
Gabonapelyhet lapátolva a szájába libben be a szobába, majd leveti
magát az ágy végébe. Az arcára grimasz ül ki, ahogy tekintetét Nate és
köztem járatja.
– Szexszag van.
– Vékony jégen jársz, Turner – morogja Nate, ahogy visszamászik
mellém az ágyba.
– Az ember már azt hinné, hogy a szex ellazít, de úgy tűnik, téged
mégsem, te morgós – motyogja Henry, ahogy bekap még egy kanál Lucky
Charmst.
– Gondolom tisztában vagy vele, miért kértem meg Nathant, hogy hívjon
ide – vágok a szavukba, elejét véve szóváltásuknak, mielőtt abból
értelmetlen vita keveredhetne.
Henry leteszi maga mellé az üres tálat, keresztbe teszi a lábát, és nekidől
az ágy keretének.
– Remélem nem azért, mert édeshármast akartok, mert nem vagy az
esetem.
Nate feje hátrabillen, majd a homlokát dörzsölgetve és a plafont bámulva
felnyög. Remélem, nincs migrénje, de hogyha bárki is összehozhat neki
egyet ma, az Henry. Nate ismét felé pillant.
– Haver.
– Mit értesz az alatt, hogy nem vagyok az eseted? – sziszegem.
– Túl alacsony vagy – mondja Henry kurtán. – Hány centi is vagy?
Százhatvan? Százhatvanöt? Legalább százhetvenötnek kell lenned ahhoz,
hogy felszállhass erre a menetre.
Jó sok rossz dolog történt mostanában, és messze ez a legborzasztóbb.
Mármint gyakorlatilag immár van egy pasim, akkor is, ha a szótól jelenleg
kicsit görcsbe rándul a gyomrom.
 – Szeretnék panaszt benyújtani. Ez diszkrimináció – csattanok fel.
– Bébi, én is itt vagyok! – mondja Nate, felhúzva egyik szemöldökét.
Henry kuncogni kezd, és rákacsint Nate-re.
– Ja, hála az égnek. Szerintem Anastasia be van rám gerjedve.
– Emlékszel rá, amikor csöndben voltál? – mondja Nate szépen, lassan. –
Hiányoznak azok az idők.
A szememet forgatva megbököm Nate-et a vállammal.
– Eltértünk a témától. Hen, el kell mondanod, hogy mi a franc történt
tegnap este.
A tenyerem izzad, a gyomrom kavarog az ideges várakozástól. Tudni
akarom, azonban ezzel egyidőben nagyon nem akarom tudni.
– Nem akarom elmondani neked, Anastasia – mondja Henry. – Nem
azért, mert hazudni akarnék neked, hanem mert nem hiszem, hogy a
hasznodra lenne, ha tudnád. Aaron szarságokat beszélt, megütöttem,
elment. Soha többé nem kell vele együtt élned. Jövőre, amikor Nate és JJ
majd elhúz, én még mindig itt leszek és vigyázok rád.
Úgy érzem magamat, mint a Grincs, amikor a szíve nőtt három méretet –
a szeretet, amit Henry iránt érzek, lehengerlő. Szerintem fel sem fogja, hogy
milyen édes. De akár édes, akár nem, az agyam addig fogja gyártani a
teóriákat arról, hogy mi történhetett, amíg meg nem tudom.
– Akkor is szeretném tudni, Hen. – Nagyot sóhajtok. – Mármint,
egymagad mentél neki három srácnak. Biztos elég nagy gáz lehetett. Nem is
tudtam, hogy tudsz bunyózni.
Az orrát ráncolva úgy néz rám, mintha növesztettem volna egy extra
fejet.
– Hokizom, művészetet tanulok, és két anyám van. Szerinted korábban
még soha senkit sem kellett megütnöm?
– Rendben van, kemény srác – motyogja Nate. – Ne tegyünk úgy, mintha
nem egy kényelmes Maple Hills-i kertvárosban nőttél volna fel. Mondd
csak el neki, joga van hozzá, hogy tudja.
Henry felsóhajt, majd bólint.
– Éppen Gent kerestem, amikor észrevettem, ahogy Aaron bejön két
sráccal. Egyértelműen részegek voltak. Aaron megkérdezte, hol vagy,
úgyhogy mondtam neki, hogy húzzon innen. Erre kijelentette, hogy nem
megy, én meg behúztam neki egyet.
Összehúzom a szememet, ahogy Henry mindenhová néz, csak éppen rám
nem.
 – Hazudsz nekem.
– Én nem hazudok, Anastasia.
– Tudom, hogy alapból nem szoktál, úgyhogy most miért is hazudsz?
Mondd el, mit mondott Aaron!
Nathan felsóhajt, közelebb húz engem az oldalához, és puszit nyom a
halántékomra.
– Az egész október elején kezdődött, közvetlen azután, hogy
megkértelek, hozd el Lolát Robbie születésnapi bulijára. Aaron azt mondta,
örömmel fogja nézni, ahogy engem is ejtesz, mint mindenki mást.
– És aztán mi történt?
Nate finoman, fel-le cirógatja a hátamat. Henry némán ül velünk
szemben.
– Valahányszor csak edzésünk volt, te pedig bementél az öltözőbe, ő még
odament Bradyhez, és azt ecsetelte neki, hogy nem vagy ott fejben, hogy
teljesen kikelsz magadból a bulikon, iszol és idegenekkel fekszel össze. Ez
hetekig így ment, aztán egy nap Brady baromira kikelt a hitéből és lehordta
a sárga földig.
– Nem hallottuk, hogy Aaron mit mondott – vág közbe Henry. – De
Brady közölte vele, hogyha ennyire nem tetszik neki, ahogy korcsolyázol,
akkor keressen magának másik partnert. Ez közvetlen azelőtt történt, hogy
megsérült.
Brady edző sokkal kedvesebb volt hozzám idén, de ezt hittem, ez
szimpla szánalom mindazok után, amiken átmentem. Továbbra is pokolian
rémisztő, de észrevettem, hogy most már nem köt belém minden egyes kis
apróságért, mint korábban. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy ez
azért lehet, mert nem akar muníciót adni Aaronnek.
– Oké, szóval egészen Halloweenig szidott engem a hátam mögött.
Aztán két héten keresztül az oldalamhoz volt ragadva, én kibékültem Nate-
tel, és átcuccoltam ide. Mindjárt itt a karácsony, szóval mit hagytok ki?
Henry felsóhajt és megdörzsöli az állkapcsát.
– Tim, az egyik srác a csapatból, ott volt az egyik Titans kosármeccsen,
és Aaron mögött ült. Tim azt mondta, hogy szerinte a két srác, akivel Aaron
volt, nem a Maple Hillsre jár.
– Aaron összes barátja a UCLA-n tanul, úgyhogy sosem vesződött azzal,
hogy barátokat szerezzen itt – magyarázom. – Úgy volt, hogy ő is odamegy
velük, de aztán ide vették fel. Így kerültünk össze – mindketten páros
korcsolyázók voltunk, akiknek a partnerének a Maple Hills nem tett
ajánlatot.
– Lehet, hogy ők voltak, nem tudom. De Tim hallotta, hogy rólad
beszélnek. Azt mondta, hogy Ryan szépen suttyomban dobott téged, mert
rájött, hogy egy szimpla mezbubus vagy.
– Milyen eredeti – horkantok fel. – Mi más?
Henry tekintete Nathan felé villan, útmutatást várva. A szemem sarkából
látom, ahogy Nate bólint egyet. Henry mocorogni kezd az ágyon, miközben
a tenyerem sajog, ahogy a körmöm a húsomba váj.
– Tim hallotta, hogy Aaron azt ecsetelte, a szüleid le vannak égve,
úgyhogy belecsimpaszkodsz azokba, akik hivatásos sportolók lesznek.
Szajhának nevezett, azt mondta, mindig is az voltál, és hogy most Nate-tel
is ugyanezt próbálod tenni.
Ne sírj.
– Oké. Van más is?
Henry bólint, mire a szívem zakatolni kezd a mellkasomban.
– Azt mondta, azt tervezed, hogy majd csapdába ejted Nate-et egy
babával. Nem vagy elég tehetséges hozzá, hogy a csúcsra juss a
korcsolyában, és így legalább lenne rá kifogásod, hogy abbahagyd anélkül,
hogy be kéne ismerned, nem vagy elég jó. Azt mondta, valószínűleg Brady
edző is ezt tette.
A szavak a torkomon akadnak. Még csak nem is hiszem, hogy amit
érzek, az sértettség lenne – Aaron rosszabbakat is mondott a szemembe.
Inkább szégyen ez. A tudat, hogy ezeknek az embereknek, Nate barátainak,
olyanoknak, akik tisztelik őt, végig kellett hallgatnia, hogy ilyen borzalmas
ember vagyok, aki csapdába akarja ejteni őt.
– Elértünk már végre a tegnap estéhez?
– Tegnap este azt mondta, eljött, hogy hazavigyen oda, ahová tartozol.
Erre mondtam neki, hogy nem mész sehová, mire meg rávágta, hogy
„Szóval te is kefélgeted?” Én mondtam neki, hogy húzzon innen, de ő csak
mondta tovább. – Henry ismét Nate felé pillant, miközben úgy fest, mintha
bárhol szívesebben lenne.
– Folytasd csak! – noszogatom. Nate megfogja a kezemet és
hüvelykujjával finoman cirógatni kezdi a nyomokat, amiket a körmeim
hagytak a bőrömön.
– Azt mondta, csak kihasználsz minket, hogy legyen hol laknod, pont,
mint ahogy vele is tetted. Hogy Nate-nek elment az esze, ha azt hiszi,
komolyan kedveled őt, mert amúgy kész szélhámos vagy. Aztán meg azt
mondta… bassza meg. – Henry végighúzza kezét az arcán, aztán tekintetét
az ágyneműre szegezi. – Sajnálom, Stassie. Úgy sajnálom, hogy meg kell
ezt ismételnem… Azt mondta, soha, senki sem tud majd téged szeretni,
mert hogyan is szerethetnének, ha a saját szüleidnek se kellettél, és azoknak
meg, akik megvettek, csakis arra kellesz, hogy megtöltsd a trófeavitrinjüket.
– Bassza meg – csattan fel Nate.
– És ez volt az a pont, amikor behúztam neki.
– Nathan, fájdalmat okozol – suttogom a rózsaszín ujjaimra pillantva,
amiket túl erősen szorít.
– Köszönöm, hogy elmondtad, Hen – mondom anélkül, hogy a hangom
megremegne. – És azt is, hogy a védelmemre keltél. Sajnálom, hogy ilyen
drámát hoztam hozzátok.
Henry rettentő feszélyezettnek tűnik, amit én is érzek.
– Lola azt mondta, nem beszélhetek arról, hogy most szeretitek-e
egymást vagy sem, de én szeretlek téged, Anastasia. Komolyan gondoltam,
amikor azt mondta, hogy szeretném, hogy itt lakj. Akár együtt vagytok,
akár nem, ha belefáradsz Nathanbe, alhatsz a szobámban. Majd megint
előveszem a felfújós matracot.
Egy hangos, drámai zokogás készül kitörni belőlem, de visszanyomom,
és helyette csak bólintok.
– Én is szeretlek téged, Henry.
Megragadja az üres gabonapelyhes tálját és kimegy a szobából, majd
amint az ajtó becsukódik, Nathan magára húz, majd hátradől, és fejemet a
mellkasán nyugtatja, miközben köré fonom a tagjaimat.
– Engedd csak ki. Biztonságban vagy. Itt vagyok.
Úgyhogy engedem, hogy a gát megrepedjen és szorosan ölelem őt,
miközben minden érzelem, amit egészen eddig elnyomtam, egyszerre terít
maga alá.
Nathan hagyja, hogy addig sírjak, amíg ki nem merülök, amikor pedig
végre elcsendesedem, elmondja nekem azt, amire türelmesen várt, hogy
készen álljak hallani.
– Tudom, hogy nem használsz ki engem. Tudom, hogy nem próbálsz
csapdába ejteni. Kibaszottul imádok veled lakni. A srácok is imádnak veled
lakni, mind azt akarjuk, hogy itt legyél. Tudom, hogy kedvelsz engem, de
semmi kétség, hogy gyűlölöd ezt – teszi hozzá, majd kuncogva csókot
nyom a homlokomra.
 – Nagyon, nagyon gyűlölöm.
– Nem tudom, hogy mennyire érdekel a véleményem a dologról, de
elképesztően tehetséges korcsolyázó vagy. Teljes mértékben hiszem, hogy
el fogod érni a céljaidat. Nem kényszeríteném a fatörzs-szerű testemet
kibaszott jógapózokba, ha nem hinném, hogy te és a tehetséged megéri.
– Nate…
– Még nem fejeztem be. Jó ember vagy, Anastasia. Sajnálom, hogy ezt
nem mondom el neked minden egyes nap. Melletted úgy érzem, törődnek
velem, figyelnek rám, és még más dolgokat is, amiről azt sem tudom,
hogyan önthetném rendesen szavakba. Melletted úgy érzem, megbecsülnek,
méghozzá azért, aki vagyok, nem pedig csapatkapitányként, vagy mit
tudom én.
– Valóban megbecsüllek.
– Ez egy olyan érzés, amit már jó régóta nem éreztem. Anyám halála óta
biztosan nem. Szeretem a srácokat, de az nem ugyanaz. Nem tudom,
hogyan is írhatnám le… Olyan, mintha lenne egy hely az életedben, amit
csakis nekem tartasz fenn. Egy hely, amin nem kell megosztoznom mással,
ahol semmit sem vársz el tőlem. Tisztában vagy vele, hogy milyen
csodálatos is ez? Hogy milyen szerencsésnek érzem magamat, amiért
ismerhetlek? Melletted a lehető legjobb verziója akarok lenni magamnak.
– Ó…
– Okos és elkötelezett vagy, és olyan kibaszottul megérdemled, hogy
szeressenek, Anastasia. Annyira, de annyira megérdemled. Olyan emberek
vesznek körbe, akik szeretnek téged, mind a te csapatodban vagyunk. Aaron
nem, és ezért is próbál ártani neked. Sajnálom, hogy végig kellett
hallgatnod.
– Köszönöm, hogy elmondtad, nos, mindezt. Melletted én is úgy érzem,
hogy megbecsülnek.
– Ez az igazság, és azt kívánom, bárcsak már korábban is elmondtam
volna neked. Nézd, nem hiszem, hogy bármi jogom lenne hozzá, hogy a
szüleidről beszéljek, de az alapján, amit mondtál nekem róluk, nekem úgy
tűnik, te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velük.
Bólintok, de semmi mást nem mondok. Minden egyes kérdésemre és
kételyemre választ adott. Ez meg nem elég ahhoz, hogy elfojtsa a zajt, de
egy kicsit letekerte a hangerőt.
Egy kicsit még csendben fekszünk az ágyban, amikor pedig
megesküszöm, hogy már kicsit jobban vagyok, Nate megadja nekem azt a
teret, amire vágyom, hogy feldolgozhassam ezt az egészet. Robbie-val és
Henryvel elmegy az edzőterembe, otthon hagyva engem JJ-vel és Lolával,
akik állítják, hogy az edzés lúzereknek való. Végtelen bölcsességükben
mindketten eldöntötték, hogy azáltal terelik el a figyelmemet, hogy
folytatják kulináris kiképzésemet.
Lolát már egy ideje emészti a bűntudat az egész étkezési terv-fiaskó
miatt – folyton szidja magát, amiért nem figyelt jobban oda. Csak úgy, mint
én, ő sem hiszi, hogy Aaron direkt csinálta volna, de azon a véleményen
van, hogy jobban bele kellett volna szólnia a dolgokba, és meg kellett volna
akadályoznia az egész balhét.
Azóta azon van, hogy megtanítsa nekem, hogyan készítsem el pár
kedvenc ételét. Nos, legalábbis ezen volt, egészen addig, amíg neki nem állt
kritizálni, hogyan vágom fel a csirkét, amikor is JJ száműzte őt a
konyhából, és ráparancsolt, hogy üljön le a reggelizőpult túlsó végébe. JJ
közölte vele, hogyha nem képes szépen játszani, akkor egyáltalán nem
játszhat.
Vajas csirkét csinálunk, mivel – JJ-t idézve – „a középszerű fehér csajok
imádják a vajas csirkét”. JJ már közölte velem, hogy lehet, vacak lesz, mert
nem marináltuk a csirkét elég hosszan, de attól még csináljuk tovább, mert a
Johal-Mitchell-Allen-trió nem adja fel.
JJ végig figyelte, ahogy hozzáadtam a sütőport a naan kenyerünk száraz
hozzávalóihoz, csak hogy ellenőrizze, nem feledkeztem-e meg róla, miután
a múlt héten megtanította a receptet. Most, hogy már az ötödiket fordítom a
tawán{††}, már nem érdekli a dolog, és inkább a randiappját nézegeti.
Új recepteket tanulni segít rendbehozni a kapcsolatomat az étellel.
Hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy az ételbe tett tejszín láttán nem
viszketett volna az ujjam, hogy megnyissam a kalóriaszámláló
alkalmazásomat, de nagyon igyekszem, hogy egyszerűen csak kiélvezzem a
pillanatot.
Az, hogy a múlt hónapban felszedtem három kilót, nagy csapás volt.
Természetesen bőgtem egy sort, mivel úgy tűnik, manapság mást sem
teszek, csak bőgök, de erre meg Nate gyorsan rámutatott, hogy az csak
izom. Inasabb vagyok, és ahogy erősödöm, úgy döntöm meg sorban minden
egyes edzés alkalmával az eddigi személyes rekordjaimat. Jó hosszú ideje
most először táplálom rendesen a testemet, és bármennyire nehéz is ez,
igyekszem megfeledkezni a számokról. Korábban sosem vettem észre, hogy
milyen egészségtelen módon is tekintettem az ételre, de minden egyes nap
igyekszem fejlődni, azt adva meg a testemnek, amire valóban szüksége van,
nem pedig azt, amiről azt hiszem, hogy szüksége van.
Ahogy az utolsó naant is ráteszem a tányérra, JJ végre felnéz a
telefonjáról.
– Ti ketten ideköltöztök? – kérdezi mindenféle kertelés nélkül.
– Hol van a filtered, Johal? Nem gondolod, hogy ezt előbb fel kellett
volna vezetned? – kacagja Lola.
– Elfoglalt ember vagyok. Muszáj rögtön a lényegre térnem.
– Fogalmam sincs, hogy mit is csinálunk. – Felsóhajtok. – Majd
beszélünk róla, miután visszajöttem Coloradóból.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy Hawkins egy egész beszédet adott elő
neked, és esküt tett, hogy neked ajánlja az egész életét, vagy mit tudom én,
de csak hogy tudjátok, felőlem teljesen oké, hogy itt lakjatok. Ha pasikról
van szó, az ösztöneim csalhatatlanok, és én mondom, Aaron egy két lábon
járó veszélyjelző tábla.
Kinyílik a bejárati ajtó, és beözönlenek rajta az izzadt és kimerült srácok.
– Egek, de jó illata van! – áradozik Robbie, ahogy csatlakozik hozzánk a
konyhában, és rögtön egy naan után nyúl.
Még azelőtt félreütöm a kezét, hogy egyáltalán a tányérhoz érhetne.
– Türelem!
Miután mintha egy örökkévalóságot töltenék azzal, hogy egymás után
csapok rá a kóstolóra vágyó, éhes fiúk kezére, végre tálalom az ételt, és
mindenkit leültetek az asztalhoz.
– Ez remekül néz ki, Stassie – mondja Henry, minden további, szúrós
megjegyzés nélkül.
– Olyan büszke vagyok rád – mondja Nate, ahogy odahajol hozzám és
puszit nyom a halántékomra. – Isteni az illata.
Menj a francba, kalóriaszámláló.
 Harmincnegyedik fejezet

NATHAN

MEG VAGYOK TŐLE LEPŐDVE, hogy a barátnőm – igen, már hívhatom annak –
a legidegesítőbb személy valaha, akivel csak utazhat az ember? Nem.
Jelen pillanatban annyira kibaszott éber, hogy mindjárt rosszul leszek
tőle. A reggeli első géppel utazunk Washingtonba, ami azt jelenti, hogy még
a nap sem kelt fel, Stas mégis ide-oda ugrándozik.
Egyfelől jó őt boldognak látni a közelmúltbéli poszt-Aaron depije után.
Másfelől viszont minden nap együtt kelünk, és még sosem láttam őt így
viselkedni ebéd előtt, úgyhogy baromira össze vagyok zavarodva. Jelen
pillanatban éppen a második kávémat kortyolgatom, és még mindig kínoz
az a kis hányinger, ami akkor keríti hatalmába az embert, amikor túl korán
ébred.
Nem annak örül ennyire, hogy Seattle-be megyünk – őszintén bárhová
utazhatnánk. Hanem, mint kiderült, szeret összekészülődni az utazásra.
Parancsolgatós Anastasia a kedvencem – határozott és pimasz, amikor
pedig nem figyelek rá, kibaszott vicces, ahogy a homlokát ráncolja. Amikor
pedig az ágyban veszi át az irányítást, jesszusom, micsoda szerencsés egy
pasi is vagyok. Boldogan ellennék minden egyes nap Parancsolgatós
Anastasiával.
Nincs rosszabb az Anastasiával való utazásnál. Listák. Olyan sok
kibaszott lista. Bármit is csinálok, azt le kell ellenőriznie – minden egyes
táskát neki magának kell csekkolnia, mert én nem csinálom olyan jól, mint
ő.
Utazó Anastasia rávett, hogy pakolókockákat használjak ami azt
jelentette, hogy kibaszott órákon keresztül tetriseztem a bőröndömmel.
Amikor már harmadjára veselkedtem neki és még mindig nem tudtam
mindent bepakolni, fogtam magam, és keresztülhajítottam a szobán a
hasznavehetetlen kockákat. Érezve, hogy egy kicsit frusztrált vagyok,
Anastasia térdre ereszkedett előttem, az övmért nyúlt, és megmutatta,
mennyire is szeret utazni. Ez volt az egyetlen dolog, ami visszatartott attól,
hogy lemondjam a jegyünket.
Felhajtom a kávém maradékát, majd hátradőlök a rozoga reptéri széken,
mire rögvest megérzem, hogy valaki bámul.
– Nagyon morcos vagy ma reggel – csiripeli Stas, miközben belapátolja
a gyümölcssalátát, amiért úgy tizenöt dolcsit fizetett a reptéri boltban.
– Korán van. Fáradt vagyok – nyögöm.
– Szegény kicsikém! – mondja szarkasztikusan, majd kuncogva az
arcomba csíp. – Akarsz a mellemre borulva aludni a gépen?
– Még szép, hogy akarok a melledre borulva aludni – motyogom, ahogy
közelebb hajolok hozzá, és lelopok egy darabka ananászt a villájáról. – Te
mégis hogy vagy ennyire éber? És ennyire vidám?
– Imádom a reptereket. Lehet nézni az embereket, szervezkedni,
vásárolni, meg ilyesmiket csinálni. Pazar egy dolog. Ráadásul éppen arra
készülök, hogy két héten keresztül élvezzem az osztatlan figyelmedet,
úgyhogy mégis hogy ne lennék vidám?
Ó, haver. Mintha pontosan tudná, mit is mondjon azért, hogy megkérjem
a kezét. Felém nyújtja a villáját, és engedi, hogy lopjak még egy szem
ananászt. Nagyot sóhajtva a füle mögé tűrök egy elszabadult hajtincset.
– Idegesítő vagy, de attól még cuki.
– Ó, azt hiszem, nyílik a kapunk! – sikkant fel. – menjünk!
Talpra pattan, majd eszeveszetten próbálja egy kézzel összeszedni a
táskáit, miközben a másikban meg a gyümölcsös pohárkáját egyensúlyozza.
Pillanatokra vagyunk egy katasztrófától.
– Maradj nyugton! – mondom neki, majd kikapom a táskákat a kezéből
és a vállamra kanyarítom őket. Szélesen vigyorogva nézi, ahogy
összeszedem a holminkat. – Rendben, mehetünk.
– Igenis, kapitány!
Abban a pillanatban, hogy felszáll a gép, elalszom Stassie mellkasára
dőlve. Három békés órával később leszállunk a Los Angelesnél jóval
hűvösebb Washington államban. Beugrunk egy taxiba, Stassie megadja a
címet, és már indulunk is.
Csak két éjszakát töltünk itt, mielőtt továbbmennénk Coloradóba, ahol a
karácsonyt és a szilvesztert töltjük. Elmondani nem tudom, mennyire
rettegek a szüleivel való találkozástól. Stassie hatalmas tisztelettel beszél
róluk, és csak egyetlen lehetőségem van, hogy első benyomást tegyek.
 Stas visszakapcsolja a telefonját, mire egymás után ugranak fel a szülei
izgatott üzenetei. Összefűzi az ujjait az enyémmel, majd a kézfejemet az
ajkához emeli, és össze-vissza puszilgatja.
– Jól vagy, kicsim?
– Mi lesz, ha nem kedvelnek?
– Már most kedvelnek téged, Nathan. És hogyha valahogy mégis rossz
benyomást tennél rájuk, nagyjából évente egyszer látom őket, úgyhogy nem
is nagyon számít a dolog. Én kedvellek eléggé mindenki nevében.
– Emlékszel, amikor egy hónappal ezelőtt azt mondtad, hogy minden
este az én ágyamban aludni el fogja terelni a figyelmedet?
– Igen.
– Örülök neki, hogy engedted, így legyen. Köszönöm, hogy nem
hagytad, hogy egyedül töltsem az ünnepeket.
Megvillantja felém azt a mosolyát, amit annyira imádok. A lágyat, azt,
amitől csillogni kezd a szeme, amit, azt hiszem, csakis nekem tartogat.
– Azt hiszem, inkább segítettél fejlődni, semmint, hogy elterelted volna a
figyelmemet.
Az út többi részét kényelmes csendben töltjük, én pedig egészen addig
nyugodt vagyok, amíg be nem fordulunk egy kis zsákutcába, ahol aztán
megállunk az egyik ház előtt. Stassie még egyszer utoljára megszorítja a
kezemet, aztán már nyitja is a kocsiajtót. Már nincs visszaút.
Miután az első tizenöt itt töltött percet azzal töltöm, hogy úgy érzem,
mindjárt elájulok az idegességtől, őszintén mondhatom, hogy Julia és Colin
Allen a két legszívélyesebb ember, akivel valaha is találkoztam.
Az egész találkozás nagyon lehengerlő, de olyan kellemes módon. Már
korábban is tudtam róluk egyet s mást Anastasiától, de igazán jó hallgatni,
ahogy a családjukról beszélnek. Az egyetlen dolog, amit soha, egyáltalán
nem kell kifejteniük, az az, mennyire is szeretik Anastasiát, mivel ez
egyértelmű volt abból, ahogy a bejárati ajtóban állva Anastasiára néztek,
miközben felcaplattunk a veranda lépcsőjén. Julia vagy öt percig el sem
eresztette a lányát.
Gyorsan körbevezettek a házban, majd kicsit magunkra hagytak minket,
hogy el tudjunk pakolni. Az egész hely tele van a Stasről készült fotókkal.
Születésnapok, kempingezés, karácsony, és mindegyik képen ugyanaz a
komisz kis arc virít.
Egek, a gyerekeink tüneményesek lesznek.
 Julia odanyújtja nekem a harmadik mézeskalácsot, majd Stassie felé
fordul és megköszörüli a torkát.
– Végül csak nem szóltál nekem azzal kapcsolatban, hogy mikorra
foglaljak időpontot a pályára, kicsim. Nem tudom, mit is tegyek…
A szobában uralkodó hangulat rögvest megváltozik – mintha hűvösebb
lenne, bár lehet, hogy csak képzelem, mert tudom, hogy a korcsolyázás
egyszerre napfény és viharfelleg ennek a családnak a számára.
Az éppen nem sütit tartó kezemmel megfogom Anastasia kacsóját, és
bátorítón megszorítom. Kétségbeesetten kapaszkodik belém.
– Nem úgy terveztem, hogy korcsolyáznék, és, öhm, ha nem baj, nem is
szeretnék beszélni róla, amíg itt vagyok. A múlt hónapban volt pár ülésem
Dr. Andrewsszal, és azt mondja, jót tenne nekem, ha más dolgokat is
találnánk, amiről beszélgethetünk.
Colin láthatóan megdöbbenve előrehajol.
– Komolyan?
Stas bólint, majd egyik szülőjéről a másikra pillant. Julia nagyon
igyekszik, hogy ne mutassa a döbbenetét, de ez nem sikerül neki egészen.
– Ez segít bírni a nyomást. Dr. Andrews szerint jó, ha az ember nem csak
fizikálisan, hanem mentálisan is pihen. Szóval az, hogy nem kérdeztek a
korcsolya felől, segít. De majd szólok, ha valami új vagy érdekes történne a
jövőben.
– Hát persze, Annie. Csakis azért kérdezünk felőle, mert tudjuk, hogy
milyen fontos ez a számodra. Minket csakis a te boldogságod érdekel,
kicsim. Többet szóba sem hozzuk, igaz, Col? Csakis akkor, ha te is így
szeretnéd.
Érzem, ahogy a feszültség elszáll Anastasia testéből, a szorítása enyhül,
majd egészen megnyugszik. Hogy magunk mögött hagyhassuk ezt a
beszélgetést, témát váltok, és rákérdezek arra a becenévre, amit még sosem
hallottam korábban.
– „Annie”?
Stas komoly képpel néz rám.
– Igen, Annie-nek hívnak, mert árva voltam.
Colin kacagni kezd, ahogy Julia lélegzete elakad, és keresztbe teszi a
karját a mellkasa előtt.
– Anastasia Rebecca Allen! – sikkantja. – Azért hívunk Annie-nek, mert
nyolcéves korodban nem tudtad leírni, hogy Anastasia! – A fejét rázva
felém pillant. – Kérlek, ne is hallgass a lányunkra!
 Nem állom meg, hogy el ne kacagjam magamat.
– Kénytelen vagyok, asszonyom. Elég ijesztő tud lenni, ha akar. Az
egész hokicsapatom retteg tőle.
– Mindig is ilyen volt – mondja Colin büszkén. – Tizenhárom éves
korában az egyik fiú osztálytársát szekálta pár idősebb kölyök. Aztán egyik
nap behívtak minket az igazgatóhoz, mert Anastasia mindet megbőgette.
– Mhmm – mormolja Julia. – Azt valahogy kihagytad, hogy
Anastasiának utána két héten keresztül büntetőfoglalkozásra kellett járnia,
mert azt mondta az igazgatónak, hogyha egy kamaszlánynak kell elvégeznie
helyette a munkáját, akkor nem elég rátermett egy iskola vezetéséhez.
Stassie egy kicsit elpirul, de aztán úgy tesz, mintha semmiség lenne az
egész.
– De nem nekem volt igazam? Meg aztán többé nem is zaklatták a
srácot.
– Brady már hetek óta zaklat engem, és egyszer sem álltál ki mellettem –
cukkolom.
Felkacag, és játékosan meglök.
– Lehet, hogy bátor vagyok, de nem annyira bátor.
Pár órával az érkezésünk után Julia előkap két karácsonyi kezeslábast –
egy rénszarvasosat nekem és egy hóembereset Stassie-nek –, ami nagyjából
a legkényelmesebb dolog, amit valaha is viseltem. Úgy érzem, most, hogy
már a szülei repertoárjában fellelhető, összes kínos történetet hallottam,
sokkal jobban ismerem Anastasiát.
Miután a mai nap olyan laza volt, Anastasia felvetette, hogy este
menjünk el valahova vacsorázni, hogy senkinek se kelljen főznie. Már vagy
ezer éve készülődik, úgyhogy én meg kényelembe helyeztem magamat az
ágyán, magamhoz véve azt a hatalmas zacskó csipszet, amit Julia adott.
Korábban egyszer megkordult a hasam, mire Julia személyes küldetésévé
tette, hogy a házban található összes ételt belém tömje.
Imádom nézni, ahogy Stassie készülődik. Tincsenként göndöríti a haját,
minden egyes csigának külön figyelmet szentelve. Annyira összpontosít,
hogy a foga szinte felnyársalja az alsó ajkát. Néha-néha a tükör felé hajol,
mire a fény megcsillan napbarnította bőrén. Nem állom meg, hogy a
tekintetem ne kalandozzon el előbb derekának íve, majd csípőjének
domborulata mentén…
– Olyan szexi vagy.
Somolyogva vet rám egy pillantást a tükörből.
 – Most hozzám beszélsz vagy a csipszedhez?
– Hozzád. A csípsz is jó, de te egyértelműen jobb vagy. Segítenél
lemászni az ágyról?
Összehúzza a szemét – okkal gyanakszik.
– Miért? Hogy aztán abban a pillanatra magadra ránthass, hogy
megfogom a kezedet?
– Nem – hazudom. Miután lekapcsolja azt a forró rúd-izét, lassan az ágy
mellé sétál. – Miért vagy ilyen messze? Gyere közelebb!
Szájának sarka felfelé kunkorodik, ahogy tesz felém egy apró lépést, ám
ez pont elég ahhoz, hogy rá tudjam vetni magamat és az ágyra tudjam
húzni. Sikongat, ahogy az ujjaim a derekára simulnak, majd addig
csiklandozom, amíg már alig kap levegőt.
Nekidől a mellkasomnak, tökéletes tincsei a bőrömet díszítik.
– Neked is készülnöd kellene.
Ezzel én is tisztában vagyok, de Stassie olyan boldognak tűnik, hogy
egyetlen percéről sem akarok lemaradni.
– Nem tölthetnénk a következő hetet így? Mondjuk azért meztelenül –
teszem hozzá. – Nos, te legyél csak meztelenül. Tetszik ez a kezeslábas, jó
melegen tartja a golyóimat.
– Amíg a golyóidnak ilyen kényelmes, hát természetesen.
– Nem hancúrozhatnánk csak úgy egy tíz percet? Aztán felöltözöm –
kérdezem, ahogy az egyik tincsét az ujjam köré csavarom.
– Nem.
– Öt percet?
Puffogva a szemét forgatja.
– Második bázis három percen keresztül, de aztán tényleg neki kell
állnod készülődni.
– Áll az alku.

HIBÁT KÖVETTEM EL AZZAL, hogy korábban a hancúrozási időt illetően

egyezkedtem. Valójában inkább azt kellett volna kialkudnom, hogy a
rénszarvasos ruhámat viselhessem az étterembe. Egy egész teljes
kényelemben eltöltött délután után most mintha fojtogatna ez az ing.
Az egyetlen dolog, ami mellette szól, az az, hogy Anastasia úgy néz rám,
mintha a második bázisnál éppen kicsit több járna a fejében.
 – Ne nézz már úgy rám, mintha azt akarnád, hogy ágyba döntselek –
motyogom, ahogy a szülei előttünk sétálnak, követve a pincért az
asztalunkhoz.
– De ha egyszer kívánlak. Szerintem a feltúrt ingujj tehet róla. Olyan
szexin nézel ki.
Dörmögő kacaj tör fel a torkomból, de egy szót sem szólok. A feltúrt
ingujj egy JJ-klasszikus. Határozottan állítja, hogy ez az egyik
legszajhásabb dolog, amit csak egy pasi tehet.
Amikor otthon vagyunk, Anastasiával nem járunk gyakran étterembe,
mert akkora nagy erőbedobással dolgozunk az új étkezési tervén, és kicsit
úgy érzem, az étteremben evéssel magunk ellen dolgoznánk, ha már egyszer
Stas annyira élvezi, hogy új recepteket tanulhat.
A mai egyértelműen különleges alkalom, mivel Stas egy éve most
először van itthon, úgyhogy jó látni, hogy mégis miféle étterem kerül fel a
kedvenceinek listájára.
A hely túl flancos a kezeslábasomhoz, annyi szent. Csendes környezet,
gyenge megvilágítás, bensőséges. Vetek egy pillantást a menüre, úgy téve,
mintha most látnám azt először, nem fedve fel Julia és Colin előtt, hogy
Stassie tizenöt percen keresztül tanulmányoztatta azt velem, mielőtt
eljöttünk.
Azonban hiába az a rengeteg felkészülés, még mindig nem tudja, hogy
mit enne. Közelebb hajolok hozzá és együtt nézem vele a menüt.
– Mit fogsz rendelni?
– Nem tudom – feleli, megerősítve a gyanúmat, miközben az ajkát
harapdálva megfordítja a menüt, hogy a másik oldalt is szemügyre fogja
venni.
– Mi között vacillálsz?
Megint megfordítja.
– A rákos ravioli és a csirkés pizza közt. Igazából legszívesebben raviolit
ennék pizzán, az fura?
A szülei meghallanak minket, mire mindketten felénk pillantanak a
menüjük felett és egyszerre bólintanak.
– Igen.
– Mit szólnál hozzá, ha én rendelnék pizzát, te meg rendelsz raviolit?
Aztán ha kihozzák a kaját, és meggondolnád magadat, cserélhetünk.
A menüt letéve az asztalra rám pillant, miközben a szemében csillog
valami.
 – Mondtam már, hogy ma te vagy a kedvenc emberi lényem?
– Jó es… Ó, helló srácok.
Elfordulva Stassie-től vetek egy pillantást az éppen az asztalunkhoz
lépett pincérre. A srác furcsamód ismerősnek tűnik, annak ellenére is, hogy
még sosem jártam itt.
Ahogy Stas felé nézek útmutatásra várva, az arcára kiülő
feszélyezettségből látom, hogy egyértelműen ismeri a srácot. Julia feláll az
asztaltól és arcon puszilja a pincért.
– James! – mondja vidáman. – De örülök neki, hogy látlak, kedvesem.
Nem is tudtam, hogy itt dolgozol.
Vicces látni, ahogy Julia igyekszik mosolyt erőltetni az arcára, mert az
pontosan olyan, mint Stassie erőltetett mosolya – borzalmas. Abban a
pillanatban, hogy kimondja, „James”, rádöbbenek, hogy ki is a pasi. Egész
délután az ő képeit bámultam, amiken ugyan fiatalabb volt, de attól még
ugyanaz az arc és homokszőke haj virított rajtuk.
James volt Stassie korcsolyapartnere még az egyetem előtt. Meg emellett
az első pasija, az első szerelme, az első mindene.
Pazar. Úgy örülök, hogy itt van.
Colin kezet ráz Jamesszel, miközben mindketten olyan félszegnek
tűnnek, mint amilyennek én is érzem magamat.
– Itt vagyok egy pár hétig, csak amíg tartanak az ünnepek. – A tekintete
keresztülsiklik rajtam, majd megállapodik a mellettem ülő nőn, aki James
érkezése óta egy szót sem szólt. – Jó látni téged, Stassie.
Úgy tűnik, az, hogy kimondták a nevét kirántja abból a fura fellegből,
amibe beleveszett.
– Téged is, James. Ő itt Nathan, a barátom. Nate, ő itt James. Ő volt a
korcsolyapartnerem, mielőtt Maple Hillsbe költöztem volna.
A barátom.
Most nevezett így először, és ráadásul olyan magabiztosan mondta. Tuti,
hogy nem képzeltem.
Nem ez a legjobb alkalom arra, hogy totál kiakadj, Hawkins.
James felé nyújtom a kezemet, ami furamód formális, de Colin is ezt
tette, úgyhogy követem a példáját.
– Örvendek a találkozásnak!
– Szintúgy – feleli James. Nagyon nem jön össze neki, hogy úgy tegyen,
mintha nem volna kínos ez az egész. – Mit hozhatok enni?
 Miután rendelünk, az új haverom James eltűnik, az italunkat pedig már
egy teljesen más pincér hozza ki.
A kaja isteni, a beszélgetés könnyed, és alig tudom elképzelni, mennyire
más lenne, ha Stas az én apámmal találkozna. Ennek hála meg aztán
kibaszottul örülök, hogy még azelőtt visszamegyünk majd L.A.-be, hogy az
apám hazaérne a nyaralásból.
Megtörlöm a számat a szalvétámmal, majd összeszedem a bátorságomat,
amit már öt perce keresgélek
– Hadd fizessem én a számlát, köszönetképpen azért, amiért befogadtak
az otthonukba. – Colin már nyitná a száját, de még azelőtt folytatom, hogy
bármit is mondhatna. – És tudom, nemet fognak mondani, de csak hogy
tudják, teljesen készen állok rá, hogy úgy tegyek, mintha kimennék a
mosdóba, hogy aztán suttyomban fizessek. Remekül éreztem ma magamat
önökkel, és szeretnék ezért köszönetet mondani azzal, hogy kifizetem a
számlát.
– Ó, apa, engedd már neki! – nyög fel Anastasia. – Most komolyan,
olyan makacs, hogy még képes lesz órákig ezen vitatkozni.
A fejünket lassított felvétel módjára mozdítva, arcunkon egyforma,
döbbent tekintettel mindannyian felé nézünk.
– Várjunk csak, hogy én lennék a makacs?
Megfogja az asztalon pihenő kezemet és összefűzi az ujjainkat, majd
felnevet, a kacaja lágy és dallamos. A szeme csillog, ahogy igyekszik
elrejteni a mosolyát. Lenyűgöző.
– Ó, hát egyértelműen.
Bassza meg. Annyira szerelmes vagyok ebbe a nőbe.
 Harmincötödik fejezet

ANASTASIA

– OTT VAGYUNK MÁR?

– Isten az égben, esküszöm, hogy itt hagylak a reptéren – morogja Nate,
ahogy rácsap a seggemre, majd felkacag, ahogy egy idősebb pár felénk
kapja a fejét a zajra, mire én meg elpirulok.
Éppen a csatlakozásunkhoz sietünk Denverben, Nate pedig szokásához
híven alig fér a bőrébe a jókedvtől a Seattle-ből való, korai indulásunk után.
Nem gondoltam volna, hogy szomorú leszek majd, amikor elhagyom
Seattle-t, de mégis az voltam. Még mindig az vagyok.
Az, ahogy anya és apa arra reagált, hogy étterembe akarok menni, nem
pedig korcsolyázni, meg hogy főzni akarok rájuk, bizonyította nekem, hogy
milyen szigorúan is vettem a dolgokat a korábbi látogatásaim alkalmával.
Az, hogy elengedtem ezeket a problémákat, még ha csak arra a két napra is,
amit ott töltöttünk, többet segített, mint bármi terápiás ülés. Amikor reggel
eljöttünk, megígértem anyáéknak, hogy hamarosan megint eljövök, és ezt
őszintén komolyan is gondoltam.
Az egész tegnapi napot azzal töltöttem, hogy idegenvezetőt játszottam,
és megmutattam Nate-nek mindent a városban, amit csak látni érdemes.
Addig maradtunk kinn, amíg az orrunk szinte már jéggé nem fagyott, és
egyszerűen képtelenek voltunk akárcsak még egy korty forró csokit is inni.
Már túl régóta élek L.A.-ben, mert eléggé megviselt a hirtelen jött
hőmérsékletcsökkenés. Nathan erre azzal viccelődött, hogy ronda egy
meglepetésben lesz majd részem, amikor elérünk a házukig, és hogy
megtanulom, milyen is az igazi hideg. Ugyan megígérte, hogy az időnk
legalább 90%-át majd a kandalló előtt tölthetjük, úgyhogy azt hiszem, el
tudom majd viselni a többi 10%-ot.
Imádtam játszani az idegenvezetőt, és mire hazaértünk, úgy
istenigazából ki is merültünk. Nézni, ahogy Nathan adja a maga sármos és
gondoskodó formáját, meg azt, ahogy ezzel a szüleim is szembesülnek, egy
valóra vált álom volt. Arról nem is beszélve, hogy végignézni, amint
belepasszírozza a százkilencvenhárom centis testét egy kezeslábasba az
évem fénypontja volt.
Az út jelentős része Nathan-figyeléssel telt – ami nem nehéz dolog,
mivel olyan jóképű.
Tegnap este órákon keresztül beszélgetett apával a hokiról – le is
tegeződtek arról, hogy majd nyáron, miután lediplomázott, csatlakozik majd
a Vancouver csapatához, amit hallva aztán apa érthető módon le volt
nyűgözve.
– Alig várom, hogy láthassalak játszani. Na már most, nem ígérem, hogy
átszegődnék egy másik csapathoz, de ha megnyered a Stanley Kupát, akkor
talán fontolóra veszem a dolgot – viccelődött.
Azt hiszem, ez érzelmek furcsa keverékét válthatta ki Nathanből. Soha
mást sem akart, minthogy a saját apja csak egy kicsit is érdeklődjön a
karrierje után, és erre most valaki, aki negyvennyolc órával ezelőtt
gyakorlatilag egy idegen volt a számára, őszintén izgatott a rá váró dolgok
miatt.
A hokit félretéve meglehet, hogy anyum belezúgott a pasimba, aminek
egyfelől örülök, másfelől viszont kicsit féltem apát. Felajánlottam, hogy
főzök vacsorára biryanit – egyfelől azért, hogy segítsek, másfelől meg azért,
hogy kicsit villogtassam az új főzőtudományomat. Anya meg csak ült ott
kissé könnybe lábadt szemmel.
– Mi a baj? – kérdeztem, egyik szemöldökömet kétkedve a magasba
emelve.
– Nincs semmi baj, kicsim – mormolta, miközben úgy tűnt, mintha
éppen visszatartaná a könnyeit. – Olyan büszke vagyok rád. Hazajöttél,
boldog és egészséges vagy. Van egy csodálatos barátod. Az édesanyád
vagyok, úgyhogy minden jogom megvan hozzá, hogy egy kicsit
elérzékenyüljek, amikor látom, hogy milyen jól megy a lányom sora.
Mindent tudni akart – hogyan találkoztunk, hogyan jöttünk össze, mire
nekem meg, öhm, kicsit kreatívan szerkesztenem kellett az igazságot.
Sajnálatos módon lehetetlenség úgy beszélni rólam és Nate-ről, hogy Aaron
egyáltalán ne kerüljön szóba.
– Az a kis mocsok – füstölgött anyu, miközben vadul aprította a
koriandert. – Várd csak ki, amíg találkozom vele.
Még csak nem is Aaron balesete és a veszekedésünk volt a nehéz rész –
anya rosszallón csettintgetett a nyelvével és a szemét forgatta egyes
részeknél, mivel pontosan tudja, milyen is tud lenni néha Aaron. A dolgok
akkor kezdtek kicsit kínosak lenni, amikor elérkeztem a Henryvel való
bunyójáig.
– Azt mondta… – Itt kis szünetet tartottam, hogy lássam, egyáltalán
képes vagyok-e elismételni a dolgot. Nagyot sóhajtva anya felé nyújtottam
a kezemet és kivettem a markából a konyhakést. – Azt mondta, hogy soha
senki sem lenne képes szeretni engem, mert a biológiai szüleimnek sem
kellettem.
Anya szeme elkerekedett, az arca az egyik pillanatról a másikra
falfehérré vált, miközben megszorította a konyhapult szélét.
– És ha ez még nem lett volna elég rossz, hozzátette, hogy nektek is csak
azért kellettem, hogy feltöltsem a trófeavitrint.
Mindenféle érzelem nélkül mondtam ki ezeket a szavakat – az
érzelmekből már akkor kifogytam, amikor egy héttel korábban telesírtam
Nate mellkasát. Da attól a látványtól, ahogy anya arcára kiült a vegytiszta
rémület, legszívesebben megint elbőgtem volna magamat.
– Nem hiszem el – mondta, hangja alig erősebb a suttogásnál.
Bólintottam, majd engedtem, hogy elég szorosan átöleljen ahhoz, hogy az
utolsó csepp levegőt is kiszorítsa belőlem. – Mégis hogyan gondolhat bárki
is ilyet? Hogyan? Miért? Mégis miért? Mi a pokol baja van?
– Bánt másokat, amikor rossz neki – magyaráztam egy sóhaj kíséretében,
ahogy nagy nehezen lefejtettem magamról a karját. Erre anya két kezébe
fogta az arcomat, és szeretetteljes puszit nyomott a homlokomra. – Ki se
mond! Semmi szükség rá.
– De igenis van. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velünk,
Anastasia. A legeslegjobb. Az, hogy milyen tehetséges vagy, hozzáad
ahhoz, ami annyira különlegessé tesz téged, de már jóval azelőtt is teljes
szívemből szerettelek, hogy valaha is korcsolyát húztál volna.
– Tudom. – Ezzel nem is hazudtam. A félelmek és a magamra
kényszerített nyomás alatt tudom, hogy a szüleim szeretnek. Nem abban a
reményben ugrották át az amerikai örökbefogadási rendszer által eléjük
állított akadályokat, hogy majd egy sportos gyereket kapnak. Hanem
egyszerűen teljessé akarták tenni a családjukat.
– Mit fogsz tenni ebben az Aaron-ügyben? – kérdezte.
A lehetetlen kérdés, amire azt kívánom, bárcsak lenne válaszom.
Érthető módon Nate legszívesebben elzárna, és még csak azt sem
engedné, hogy Aaron valaha is újra felém nézzen, Lola pedig teljes
mellszélességben támogatja ezt a tervet. A szomorú helyzet azonban az,
hogy miután ő a partnerem, nem igazán van sok választásom.
Arra számítottam, hogy majd hallok Aaron felől a verekedést követően,
de egyáltalán nem keresett. Lola mondta, hogy elment Chicagóba, és az
újév előtt már nem is fog visszajönni, és tudom, hogy attól, hogy a folyton
veszekedő szüleivel tölti az ünnepeket, csak még rosszabb lesz a kedve.
Lassan kezdek belenyugodni a ténybe, hogy az Aaronnel való
barátságom immár odáig feszült, hogy már nincs visszaút. Többé nem
lehetek egy lelkileg sérült pasi lábtörlője, aki minden gondját-baját rám
zúdítja, anélkül, hogy egyáltalán hajlandó lenne megpróbálni segíteni
magán.
Aaron elképesztően kiváltságos helyzetben van, és minden lehetőség
elérhető számára. Nagyon kívánom, hogy használja is ki ezeket a
lehetőségeket, hogy az a férfi lehessen, aki mélyen a félelmek és a düh alatt
rejtőzik, de úgy érzem, mintha folyton egyre távolodna ettől a személytől.
Fáj mindezt beismerni – azt, hogy feladom őt.
Vagy legalábbis ő így fogja látni a dolgokat.
A harapós kedvével, meg azzal, ahogy finoman irányítgatni próbál, még
elbírnék. De az az idő, amit otthon nevetgélve, meg fültől fülig vigyorogva
töltünk, amikor sikerül valami a jégen, többé már nem teszi semmissé a
rossz pillanatokat. Mindez sosem lesz elég úgy, hogy közben még annyira
sem képes, hogy ne mondjon ocsmányságokat rólam a hátam mögött.
Azonban hiába tombolnak a testemben ezek az érzések, és hiába ordítja
egy hang a fejemben, hogy Ebből elég, nem lehetek páros korcsolyázó pár
nélkül. Mostantól kénytelen leszek szigorúan szakmai kapcsolatként
gondolni a viszonyunkra.
Kollégák.
Nathan természetesen utálja ezt az egészet, de ez nem arról szól, hogy
neki mi tetszik, vagy hogy mitől érzi jól magát. Értem, persze, hogy értem.
Attól, ahogy Nathan törődik velem, fura, bolyhos érzés kerekedik a
hasamban – az a fajta, amiről eddig azt hittem, az emberek csak kitalálták.
Tisztelettel és kedvességgel bánik velem, és minden egyes szempontból
támogat. A pasimnak hívom, amikor, az Isten szerelmére, ettől a szótól
korábban páni félelem járt át, most azonban olyan boldogság tölt el tőle.
Elválaszthatatlanok vagyunk, és ezzel mind a ketten meg vagyunk
elégedve.
 Amiről azonban Nate megfeledkezik, az az, hogy nyáron el fog menni és
egy másik országba fog költözni, úgyhogy meg kell barátkoznia annak a
gondolatával, hogy egyedül is elbírok Aaronnel.
Nem normális, hogy együtt élünk Nate-tel, bár mindketten imádjuk.
Mindig is imádtam Lóval és Aaronnel lakni, és szeretnék visszatérni arra a
szintre, ahol Aaronnel képesek vagyunk ugyanabban a térben létezni, akkor
is, ha többé már nem vagyunk legjobb barátok. Ezt többé inkább már szóba
sem hozom, mert Nathan még csak a gondolatát is gyűlöli annak, hogy
visszaköltözzek a Maple Towerbe.
Leegyszerűsítve a dolgot, bármiről is legyen szó, ha Aaronnek köze van
hozzá, akkor Nathan gyűlöli azt, de rendes tőle, hogy legalább
következetes. Nem ugyanazok a félelmek kínozzák, mint engem. Ő nem
kérdőjelezi meg, hogy vajon nem csak azért működik-e a kapcsolatunk,
mert heti hét nap, a nap huszonnégy órájában együtt vagyunk, és hogy
vajon kibírjuk-e majd, hogy távol legyünk egymástól, amikor elköltözik.
Remélem, kibírjuk majd. Szükségem van rá, hogy kibírjuk. Sosem
gondoltam volna, hogy három hónap leforgása alatt barátokból szeretők
lehetünk. De minden igyekezetem ellenére halálosan szerelmes vagyok
ebbe a pasiba.

– OTT VAGYUNK MÁR?

Nate összecsípi az orrnyergét és nagyot sóhajt. Jelen pillanatban egy
cseppet sem talál viccesnek, de minél bosszúsabb lesz, én annál jobban
szórakozom.
Átmentem volna… JJ-be?
Lehajtja a fejét, az orra egész finoman az enyémhez ér. Érzem a
bőrömön forró leheletét, az ajka alig pár centire van az enyémtől, mire egy
pillanatra még gondolkodni is elfelejtek.
– Amint kettesben maradunk… – A sofőrünk felé biccent, aki éppen a
saját dolgával foglalkozik az első ülésben – …el foglak fenekelni minden
egyes alkalomért, ahányszor csak megkérdezted ezt tőlem.
A lélegzetem elakad a torkomban, és valami furcsa, kuncogás és nyögés
közti hangot hallatok, majd Nate semmissé teszi a köztünk lévő távolságot,
és szinte elolvaszt a csókjával.
Hátra dől, hogy rám tudjon nézni, barna szeme egyenesen az enyémbe
mered, és egyszerűen csak tudom. Tudom, hogy helyes döntés volt itt
tölteni vele az ünnepeket.
– Néha olyan rossz kislány vagy.
– De már mindjárt ott vagyunk, ugye?
Megfogja az ölemben tartott kezemet és összefűzi az ujjainkat, majd
kipillant az ablakon.
– Még két perc. És amúgy ez is számít.
– Reméltem is.
Ez életem leghosszabb két perce, de aztán végül elérünk egy nagy
kapuhoz. Igyekszem nem türelmetlenkedni – vagyis pontosabban
igyekszem nem kimutatni, milyen ideges is vagyok, mert tudom, hogy
bolondság. Ez csak egy üres ház, mégis hogyan lehetek ideges egy üres ház
miatt?
Visszavonom.
Ez egy kúria. Egy hatalmas, havas kúria, aminek az ajtajához egy jó
hosszú kocsifelhajtó vezet. Egészen addig észre sem veszem, hogy
elltátottam a számat, amíg Nate kuncogva meg nem pöccenti az államat,
hogy csukjam be.
– Te aztán baromi gazdag vagy – suttogom, nem is feltétlenül neki
címezve a szavaimat, hanem egyszerűen csak próbálva felfogni, amit látok.
Tudom, hogy Nate családjának jól megy, de sosem gondoltam volna,
hogy ilyen jól. A kocsi megáll a bejárati ajtó előtt, ami olyan nagy, hogy
szerintem eredetileg óriásoknak tervezték.
– Az apám baromi gazdag.
Az egész kicsit összefolyik, ahogy fogjuk a táskáinkat és Nate beterel az
ajtón, majd a szoba közepe felé noszogat engem.
– Menj csak, szimatolj körbe, tudom, hogy arra vágysz.
Igaza van.
– Félek, hogy eltévedek. Körbevezetnél?
Ledobjuk a táskáinkat az ajtó mellé, majd Nate egy boltíven keresztül
bevezet a konyhába.
– Ez itt a konyha.
– Nos, a tűzhelyet látva valahogy sejtettem, hogy nem egy hálószoba. –
Még be sem fejeztem a szemem forgatását, amikor máris megpróbál
megragadni. Nevetve átszaladok a konyhasziget túloldalára, hogy
megszökjek előle, mire a homlokát ráncolva megrázza a fejét.
– Olyan kibaszott idegesítő vagy – mondja nagyot nyögve.
– Te meg lassú. Dolgoznod kéne ezen.
 A körbevezetés ezek után már nem tart sokáig, mert nagyjából annyiból
áll, hogy az egyik szobából kuncogva a másikba rohanok, miközben Nathan
próbál elkapni engem. Tudom, hagyja, hogy folyton kicsússzak a kezei
közül, mivel amíg én lépek kettőt, ő egyet, de ez így viccesebb.
Fél szemmel szemügyre veszem a magas plafont és a rengeteg
természetes fényt. Bla-bla. Az összes olyan dolgot, amit az embernek illik
megdicsérnie, amikor egy gyönyörű házban jár. Valójában csak az jár a
fejemben, hogy ezeknek a tágas boltíveknek hála baromi könnyű elkerülni,
hogy az embert a padlóra lökjék.
Felfutva a hatalmas lépcsőn – azon a lépcsőn, amit nagy báli belépőkhöz
kéne fenntartani –, Nate ravasz módon egy kifejezett szoba felé kezd
terelni.
Kifulladva, felspannolva, és készen arra, hogy beismerjem a vereséget,
kinyitom az ajtót, ami – micsoda meglepetés – a hálószobájába vezet.
Megállok a küszöbön, mire Nate hátulról átkarol, becipel, és ledob az ágyra.
Miután ő is a matracra veti magát mellém, megfordít, hogy rajta
feküdjek.
– Mit gondolsz a túráról?
– Azt, hogy több kardióra van szükségem.
Érzem, ahogy a mellkasa beleremeg kacajába alattam, majd a következő
pillanatban kisöpri a hajamat a szememből.
– Nagyon ideges voltam amiatt, hogy idehozlak.
– Miért?
– Ez cseppet sem olyan, mint a ti házatok. Nincsenek képek, az egyedüli
trófeák Sasháéi, és az egész olyan… nem t’om. Hideg.
Még úgy is, amilyen gyorsan átrohantam a szobákon, nehéz volt nem
észrevenni, hogy milyen steril az egész. Bassza meg, még csak karácsonyi
díszek sem voltak sehol sem.
Tudom, az apja egy seggfej, ezt Nate félreérthetetlenül tisztázta. De
milyen az már, hogy tudja, a fia egyedül lesz itthon, és még csak
karácsonyfát sem állít? És mi a helyzet Sashával, aki egész decemberben itt
élt? Mi lett volna, hogyha Washingtonban vagy Kaliforniában maradok?
Akkor Nate egyedül lett volna ebben a hatalmas, üres házban.
Gombóc nő a torkomban, amit megpróbálok lenyelni, de nem megy.
Nate szeme elkerekedik, a teste mozdulatlanná dermed.
– Mi a baj?
 – Sajnálom! – fakadok ki, ahogy ülő helyzetbe küzdöm magamat. – Nem
akarok folyton ilyen érzelmi roncs lenni, csak… Bassza meg. Csak folyton
az jár az eszemben, hogy milyen lett volna egyedül lenned itt. Olyan boldog
vagyok, hogy itt lehetek veled.
– Én is.
 Harminchatodik fejezet

NATHAN

MIKOR JÖN EL ANNAK az ideje, hogy az ember közölje valakivel, szerelmes

belé?
Nem úgy terveztem, hogy beleszeretek valakibe idén. Még sosem voltam
szerelmes, úgyhogy fogalmam sincs, hogyan mondjam el ezt úgy Stasnek,
hogy ne üldözzem el őt. Még csak alig pár napja, hogy mások előtt is
kimondta, a barátja vagyok, erre most hirtelen egyre csak az jár a fejemben,
hogy rázúdítom azt a bizonyos szót? Biztos kezd elmenni az eszem.
De nem tehetek róla, folyton ott van a nyelvem hegyén.
Az idegességem talán annak a tudatából fakad, hogy balszerencsés
események sorozata sodort minket oda, ahol most vagyunk – egy
elképesztően szerencsés helyzetbe –, amire nem gyakran esik példa.
Szerencsésnek érzem magamat. Ez az egyetlen szó, ami illőnek tűnik, mivel
a dolgok teljesen másképp is alakulhattak volna.
Órákon keresztül tudnék áradozni a szépségéről. Le tudnám írni minden
egyes kis szeplőjét, minden halovány ráncot, a testének minden egyes
négyzetcentiméterét. Anastasia olyan, mint a nap, meleg és vakítóan
gyönyörű. De hogy őszinte legyen, nem ez az, amitől olyan fontos
számomra.
Szerelmes vagyok az eltökéltségébe és az elkötelezettségébe, a gyengéd
oldalába, abba, hogy mindig pontosan el tudja mondani nekem, hogyan is
érez és miért, nem számít, hogy ettől először mennyire kellemetlenül is érzi
magát.
Megtanította nekem, a kommunikáció nem azt jelenti, hogy minden
tökéletes, és nincsenek nézeteltéréseink. Azt jelenti, hogy együtt dolgozunk
a tökéletlen részen, és hogyha nem is értünk egyet, legalább tudjuk, a másik
miért érez úgy, ahogy, akkor is, ha ettől még nem gondoljuk meg magunkat.
Továbbra is önálló emberek vagyunk, de együtt vagyunk önálló emberek, és
sosem tudtam, hogy egy kapcsolat így is működhet.
 Mindenek fölött törődik velem és a boldogságommal. Rávesz, hogy
tanuljak, bátorít, hogy beszéljek az édesanyámról. Képes lennék csak
heverni itt és listázni az összes dolgot, amit megtesz annak érdekében, hogy
az a verziója lehessek önmagamnak, ami lenni akarok. Ő a legjobb barátom.
Fel kell hagynom azzal, hogy egyre csak azt várom, mikor üt be a
mennykő, mert tudom, a dolgoknak nem kell tökéletesnek lennie, és
mindketten eléggé makacsok és eltökéltek vagyunk ahhoz, hogy rendbe
hozzuk azokat a részeket, amik nem működnek.
Úgy érzem, még túl korán van ahhoz, hogy ilyesféle kijelentéseket
tegyek. Basszus, túl korán van ahhoz, hogy szerelmes legyek. Három hónap
meg még egy kicsi sem hosszú idő, de amikor az ember olyan sok időt tölt
együtt, mint mi, azt hiszem, megbocsátható a magabiztosságom.
Egyértelműen egyszerűen csak el kéne neki mondanom.
Kirángatva magamat a gondolatim fertőjéből, végigsimítok az arcán a
hüvelykujjammal.
– Előszedhetjük a karácsonyi díszeket, ha a hiányuk elszomorít. Most
rögtön neki is állhatunk.
– Nem arról van szó. Nem érdekel. Csak gyűlölöm annak a gondolatát,
hogy amúgy egyedül jöttél volna ide, az apád meg még csak azzal sem
vesződött, hogy állítson neked egy karácsonyfát. Vagy Sashának! Szegény
Sasha.
– Alig vannak itt. Általában az üdülőben töltik az idejüket –
magyarázom. – Nem veszem magamra, esküszöm. De mehetünk, és
vehetünk karácsonyfát, ha szeretnéd. Eszembe sem jutott. Tudom, hogy ez
nem olyan, mint a szüleid otthona. Figyelmeztetnem kellett volna.
Sajnálom.
– Nem, nem! Kérlek, ne kérj tőlem bocsánatot! Én sajnálom. Majd
felvidítalak, esküszöm. – Megrázza magát és mosolyt erőltet az arcára,
majd felkacag, amikor összehúzom a szemöldökömet. Stas lemászik rólam
és visszazuhan a matracra. – Ó, édes Istenem – nyögi, mire a farkam
megrándul a nadrágomban. – Ez az ágy isteni. Olyan meleg! Mégis hogy a
francba ilyen meleg?
– Megkértem Bettyt, hogy kapcsolja be az elektromos takarót, amikor
hozza az ételt.
– Betty a másik csajod? – A magasba emeli a lábát, ránt egyet a
csizmáján, aztán ledobja azt az ágy mellé.
 – Betty a házvezetőnőnk. Van vagy százéves, és már évek óta dolgozik a
családomnak – mondom, miközben figyelem, ahogy Stassie igyekszik
megszabadulni a másik csizmájától is, az azonban nem adja magát
egykönnyen. – Nem hajlandó nyugdíjba menni, és ő csinálja a világ legjobb
krumplipüréjét. Nagyon kedves, szeretni fogod őt. Azonban most nem
fogunk találkozni vele – mondtam neki, hogy vegyen ki egy kis
szabadásgot, és töltse az ünnepeket a csalá… Kell egy kis segítség?
Stas feladja abbéli igyekezetét, hogy levegye a melegítőfelsőjét, ami
egyszerre gabalyodott bele a hajába és akadt bele az órájába. Rám pillant a
karja fölött.
– Éppen igyekszem levetkőzni, hogy elcsábítsalak, de egek, levetkőzni
ezen az éghajlaton kimerítő. Inkább a nadrágomat kellett volna letolnom,
miközben előrehajolok.
Addig folytatja a ficánkolást, amíg végül meg nem szabadul, ám ezzel
mindössze csak egy újabb réteget fed fel. Én is lerúgom a csizmámat és
rántok egyet a zipzáramon, mert nem akarok lemaradni. Az egyik nagy
hátránya annak, hogy a hegyekben vagyunk, hogy egy örökkévalóságig tart
levetkőzni. Reggel, még mielőtt kimentünk volna a reptérre, rávettem
Anastasiát, hogy jó rétegesen öltözzön fel, mert azt hittem, először majd a
tavat akarja megnézni, de szerintem ez eddig még csak az eszébe sem jutott.
– Kész! – kiált fel. Ki van fulladva, de a szája önelégült vigyorra
húzódik. – Legyőztelek.
Anastasia Allen az egyetlen, aki képes versenyt csinálni a szex előtti
vetkőzésből, hogy aztán kinevezze magát győztesnek. Felmászik az ágy
végébe és nekidől a fejtámlának, majd arcán komisz félmosollyal onnan
figyeli, ahogy nézem őt.
Miután végre lerúgom a boxeremet, elkezdek felé mászni, majd
megtorpanok, amikor a lábfeje a mellkasom közepének feszül. Feltérdelek,
megragadom a lábát és nekinyomom a számat a bokájának, mire felkuncog.
– Mi jár neked a győzelemért?
Összerezzen, ahogy a fogam a bőréhez ér, majd összecsücsöríti az ajkát,
miközben úgy tesz, mintha elmerengene ezen.
– Hm. Nem lehetnél te a díjam? – mormolja, majd a szeme felcsillan,
amikor bólintok. – Nézni akarom, ahogy magadhoz érsz.
Majdnem megfulladok.
Kihúzza a lábát a markomból és visszahelyezi az ágyra, tökéletes rálátást
biztosítva nekem ezzel a rózsaszín, nedves puncijára. Képes lennék órákat
azzal tölteni, hogy megpróbálom megjövendölni, Anastasia mit fog éppen
tenni vagy mondani, anélkül, hogy akárcsak egyszer is igazam lenne.
– Ne nézz már így rám – mondom, ahogy a teste fölé hajolok. – Úgy
bámulsz azzal a nagy őzikeszemeddel, mintha nem éppen most mondtad
volna, hogy végig akarod nézni, ahogy kiverem.
Állát felfelé fordítja, szája az enyém után kutat. Olyan jó illata van.
Mégis hogy a faszba van folyton ilyen jó illata? Édes és ínycsiklandozó és
őrjítő. A testét az enyémhez húzom, majd megfordítom magunkat, hogy a
hátamon feküdjek, miközben őt meg úgy igazítom, hogy lovaglóülésben
üljön a combomon.
– A kezedet a hátad mögé, Allen.
Azt sem tudja, hová nézzen, ahogy a tekintete az arcom, a megfeszülő
hasizmaim, és a farkamat markoló kezem közt ugrál. A nevét mondva
felnyögök, élvezve az arcára kiülő meglepetést, ami gyorsan valami
sötétebbé vált.
Az érintésemre vágyva ringatózik, amit viszont nem fog megtalálni így,
szélesre tárt combokkal, és ficánkol, ahogy a tekintete követi a fel-le mozgó
kezemet.
– Olyan kibaszott szexi vagy – mondja reszelős hangon, sötét szemekkel.
– Hadd érintselek meg, kérlek!
– De éppen megadom neked azt, amire vágytál. – Felé nyújtom a szabad
kezemet és megcsípem a mellbimbóját, mire kéjes és frusztrált nyögést
hallat. Ahogy egyre gyorsabban mozgatom a kezemet, a gyönyör nyalogatni
kezdi a gerincemet, bizseregve és egyre erősödve.
A szemöldököm kíváncsin a homlokomra szalad, ahogy Stas elhúzódik
tőlem. Kezét óvatosan az ágyra helyezve a csípőm mellett lehajol, és
egyenesen a szemembe néz. Még közelebb hajol, ügyelve rá, hogy ne érjen
hozzám.
– Mit művelsz? – kérdezem, ahogy kínzóan lassú ütemre váltok.
– Mi lenne, ha a kezemet nem is használnám? Akkor megérinthetlek?
– Nyisd ki a szádat, bébi.
Az ember azt hinné, hogy nálam az irányítás ebben a helyzetben, de
tévedne. Kibaszottul elbűvölve figyelem őt, ahogy a tövétől majdnem
egészen a makkig végignyalogatja- és csókolgatja a farkamat, majd megáll,
hogy nézze, ahogy visszatartom a lélegzetemet, kétségbeesetten azt
kívánva, hogy vegyen engem forró, nedves szájába.
 De nem teszi. Érzem a makkomon forró leheletét, végre kibaszott közel
van, de aztán csókolgatva és nyalogatva visszatér a golyóimhoz, amiket
gyengéden szívogatni kezd.
Kifújva a lélegzetet, amit eddig visszatartottam, a hajába túrok, ahogy
nyelvének körkörös mozdulataival kényeztet engem.
– Bassza meg, olyan istenien festesz.
Stas továbbra is csak incselkedik velem, mindenhol megérint, csak a
makkomat nem, ami lüktet és csillog az előváladéktól. Tudom, hogy ezt
addig fogja csinálni, amíg el nem érek arra a pontra, ahol már kibaszottul
készen állok, hogy könyörögjek neki.
Már most készen állok könyörögni.
Vet egy utolsó pillantást megkínzott képemre, majd elmosolyodik –
egyértelműen elégedett magával, én pedig készen állok addig dugni őt,
amíg le nem konyul az az önelégült vigyor az arcáról.
Lassan – és komolyan mondom, hogy lassan – a szájába vesz engem, én
meg nem állom meg, hogy ne emeljem meg a csípőmet, meggyorsítva a
folyamatot. A farkamat megbizseregteti egy elégedett mhmm, majd beszívja
az arcát, és megpróbálja kiszívni a lelkemet a testemből.
Isten a kibaszott égben.
Megragadom a haját és a markom köré tekerem a tincseket, rögtönzött
lófarokba fogva őket, aztán csak szorítom, együtt mozogva szabályos
mozdulataival, ahogy fel-le mozgatja a fejét.
Körmét végighúzza a belső combom mentén, mire előrerándulok, amitől
a farkam a torka hátuljának feszül. Egy fél pillanatra megrémülök, hogy ez
talán túl sok lehet neki, de aztán könnybe lábadt szemmel, sűrű, sötét pilláin
át néz engem. Még aközben is rettentő önelégültnek fest, hogy hangosan
fulladozik a farkamtól. Úgyhogy csak tovább ringatom a csípőmet, mélyen
és precízen, miközben Stassie meg vidáman dúdolgat, minden egyes
mozdulatomra tökéletes választ adva.
Nehogy aközben valld be neki, hogy szerelmes vagy belé, miközben
leszop téged, te kibaszott lúzer.
Az egész testem remeg.
– Bébi, mindjárt elmegyek.
Helyeslő nyögésétől mintha villám szaladna végig a testemen, mire
Stassie begyorsít, ügyetlenül, őrülten mozog, mígnem vad tűz nem lobban a
véremben, felemésztve az egész testemet.
 – Bassza meeeeg – a teljes szókészletem erre redukálódik, ahogy a
magomat a torkába lövellem.
Kábán és kissé szédelegve nézem, ahogy felül és a hüvelykujjával
megtörli a szája sarkát, amit aztán a szájába dug. A hasam vadul ringatózik,
ahogy próbálok visszatérni a földre. Sokat szexelünk, és mindig
elképesztően vágyom rá, hogy belé süppedhessek, de ez… Ez aztán…
Egek. A végén még kénytelen leszek megkérni a kezét.
Magam felé rántom őt, mire egy kis sikkantással a mellkasomra zuhan,
majd az oldalamhoz bújik és lábát átveti a hasamon. Ajkamat a homlokára
szorítom, magamhoz ölelem őt, majd rácsapok a seggére, kiérdemelve ezzel
egy újabb sikkantást.
– Ezt meg miért kaptam?
– Hányszor is kérdezted, hogy „Ott vagyunk már?” Hmm? A tettek
következményekkel járnak, Anastasia.
– Valóban?
– Ja – csiripelem, ahogy ismét meglendítem a kezemet.
A hasára fekszik és egy kicsit megemeli a fenekét, amin haloványan ott
virít a kezem lenyomata. A fejét hátrafordítva néz engem, miközben az arca
ugyanolyan halványrózsaszínben játszik, mint a feneke.
– Ott vagyunk már, Nathan?

AZ EGYIK POZITÍVUMA ANNAK, hogy egyedül vagyunk a házban, hogy

mászkálhatunk meztelenül.
Amíg valami élelem után kutatva lemegyek feltúrni a hűtőt, Anastasiát
az ágyamban hagyom, ahol békésen szundikál. Kezemben egy karton
narancslével megállok a padlótól plafonig húzódó konyhaablak előtt, ami a
házunk mögött lévő tóra néz.
A fehér hó mérföldeken keresztül húzódik, ragyogó és érintetlen, és nem
látszik tőle, hol ér véget a tó és hol kezdődik a föld. Én azonban tudom –
úgy ismerem azt, mint a tenyeremet. Elég időt töltöttem rajta, benne és
körülötte az évek alatt.
A meleg test fonódik körém hátulról, majd az illető kedveskedő csókot
nyom a hátam közepére. Stassie kikerül engem, kiveszi a narancslevet a
kezemből és a szájához emeli azt, majd nekem dől, és együtt nézzük a tájat.
– Ez csodaszép! – suttogja.
– Nem annyira, mint te.
– Nyálas vagy.
– Talán. De attól még igazam van.
 Harminchetedik fejezet

ANASTASIA

VALAHÁNYSZOR CSAK RÁM NÉZ, elönt a mindent elsöprő vágy, hogy

elmondjam neki, szeretem őt, és nem tudom, mit tehetnék ez ellen.
Félek, hogy végül majd véletlenül bukik ki belőlem, és ezzel majd
valahogy kipukkasztom azt a boldogság-buborékot, ami körülvesz minket.
Biztos vagyok benne, hogy minden új kapcsolat úgy kezdődik, hogy az
ember azt hiszi, a párja tökéletes, de az enyém valóban az is. Figyelmes és
kedves, mellette úgy érzem, megbecsülnek, és mindent megtesz, hogy
boldoggá tegyen. Nem anyagias vagy nagyzolós módon, hanem azáltal,
hogy aktívan összedolgozik velem, kéz a kézben, így próbálva meg jobbá
tenni az életemet. Nem hiszem, hogy sok olyan pasi, főleg egyetemista pasi
lenne, aki látja a lelked legocsmányabb bugyrait, és mégis kíván téged.
Az egészben az az ironikus, hogyha ezt közölném vele, biztos rávágná,
hogy bennem semmi sincs, ami ocsmány lenne.
De igenis van, és úgy érzem, mintha ezen részeim már hetek óta
közszemlére lennének téve és folyton az arcomba csapva, hogy ezzel
tegyenek tönkre. Most, hogy itt lehetek Nathannel, mérföldekre mindenki
mástól, úgy érzem, végre fellélegezhetek, tudva, hogy nem vár rám
semmilyen kellemetlen meglepetés. Egy részem azt kívánja, bárcsak ne
kellene visszamennem L.A.-be, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy a
boldogságbuborék abban a pillanatban ki fog pukkanni, ahogy Nate apja –
az új főellenségem – hazaér.
El sem tudom képzelni, milyen lehetett egy ilyen helyen felnőni. Attól,
ahogy a hatalmas birtokot bámultam Nate-tel a konyhaablakból, elállt a
lélegzetem. Az egészet hó fedi, de még így is látni, hogy milyen hatalmas.
De bármennyire is lenyűgöző, olyan üresnek érződik, és bármit
megadnék egy babakori fotóért Nathanről. Bármit.
A síüdülő már generációk óta az apja családjában van, és apáról fiúra
száll. Nate azt szereti, ha Nate-nek vagy Nathannek szólítják, de a teljes
neve Nathaniel, és az ük-ük-ük-vagy-ki-tudja nagyapja után nevezték el, aki
megalapította az üdülőt.
Nate-nek esze ágában sincs átvenni a családi üzletet. A gondolatát is
gyűlöli annak, hogy az egyszerűen azért szállna rá, mert férfi, és azzal érvel,
hogy ugyan miért kellene neki egy síparadicsom, amikor a húga a
síelőzseni? Morgott valamit arról, hogy a patriarchátus megbaszhatja, aztán
tette tovább azt, amit előtte is.
Az üdülő alig tizenöt percnyire van innen, és még látni is az épületek
tetejét Nate ablakából. Nathan megtiltotta, hogy síeljek, amíg itt vagyok,
mert korábban még sosem próbálkoztam vele. Nem akarja megkockáztatni,
hogy lesérüljek, amikor remélhetőleg versenyem lesz a jövő hónapban. Azt
mondta, később majd visszajöhetünk, és akkor majd kivisz a kezdő lejtőkre
a kisgyerekekkel.
Jó érzés volt hallgatni, ahogy a jövőt tervezgeti, miközben úgy tehettem,
mintha nem tudnám, miért is teszi, de a tagadás hasztalan ezen a ponton.
Bármit is mondjon, én elolvadok tőle, és az esetek felében azt sem tudom,
hogyan reagáljak, úgyhogy csak megcsókolom, aztán a dolgok elfajulnak,
és mielőtt felfognám, hogy mi is történik, már a nevét sikoltom és csillagok
táncolnak a szemem előtt.
Nathan farkát külön ki kell emelnem pozitív tulajdonságainak listájában.
A szája is, na meg az ujjai. És a testét már említettem? És az arcát?
Egek, talán ezt az egészet el kéne mondanom neki, és aztán közölni vele,
hogy szeretlek, majd keresni ennek a bazinagy háznak a milliónyi szobája
közül egyet, amiben elbújhatok.
Vagy két napig rejtőzködhetnék, mielőtt rám találna.
– Mennyire vagy hajlandó felöltözni?
Nem felelek neki rögtön, hanem úgy teszek, mintha elmerengenék ezen,
és nem tudnám rögtön, hogy a válasz az, hogy egy cseppet sem.
– Nem is arról van szó, hogy most fel kéne öltözni. Hanem arról, hogy
később meg majd le kell vetkőzni.
– Ha megígérem, hogy majd levetkőztetlek, akkor hajlandó vagy
felöltözni és eljönni velem valahová?
Beleakasztom a kisujjamat az övébe.
– De csakis azért, mert megígérted.
Felöltözni sokkal egyszerűbb, mint levetkőzni, és tíz perccel később
Nate korcsolyával a kézben, már rángat is kifelé a hátsó udvarra.
– El sem hiszem, hogy ez az első alkalom, hogy ilyet csinálsz!
 Amikor Nate azt mondta, hogy majd korcsolyázhatunk a befagyott tavon
a hátsókertjükben, azt hittem, hogy kicsit túloz, és hogy majd valami kis
halastavon fogok korcsolyázni, de valószínűleg sosem lenne szabad
alábecsülnöm őt, mert ez aztán nem egy kis halastó.
Nem látom, hogy hol ér pontosan véget, mert úgy néz ki, a túlvégen
kisebb patakokká válik szét, amik a fák közt kanyarognak. Nate addig
pötyög a telefonján, amíg fel nem hangzik a „Clair de Lnne”, aztán
megvillant felém egy olyan mosolyt, amitől egy kicsit elolvadok.
– Táncolnál velem?
Addig gyakoroljuk a koreográfiámat, amíg már minden porcikám nem
sajog, és a saját leheletemen kívül semmit sem látok. Van abban valami más
és üdítő, hogy mindezt a szabadban csinálom, de mintha valami hiányozna.
Felforgatom az agyamat, igyekezve rájönni, hogy mi is lehet az, aztán
rádöbbenek.
Brady. Senki sem ordibál velünk.
– Várj csak itt! – mondja Nate, majd megint elsiklik a ház felé. Amikor
egy perccel később visszatér, két hokiütőt és egy kis hálót tart a kezében.
– Használjuk csak ki azt a rengeteg dühöt, Allen.
Megtudni, hogy borzalmas vagyok a hokiban, nem szerepelt éppen az
ünnepi terveim közt, főleg a jelenlegi társaságom tükrében.
Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bármiben is rossz legyek – főleg
a jégen nem.
– Ne duzzogj már! – cukkol Nate, ahogy az arcát a nyakamba fúrja, mire
meleg szája éles kontrasztot alkot a csípős széllel.
Nem hagyom abba a duzzogást, akkor sem, amikor hagyja, hogy két gólt
is lőjek ellene.
– Olyan keserű egy vesztes vagy, Stas.
– Szó szerint profi hokis vagy! Ráadásul egy kibaszott óriás is vagy, az
egész kaput kitakarod! – kiáltom a nevetését túlharsogva.
Odasiklik hozzám, a mellkasát a hátamnak feszíti, majd előrenyúl, és
megragadja a kezemet ott, ahol az ütőt markolom, miközben az arca az
enyémhez simul.
– Gyakorlás teszi a mestert, Anastasia – suttogja, ahogy a korongot
egyenesen a kapuba lövi.
Oké, ez szexi volt.
– Menjünk be! Nemsokára besötétedik, és érzem, hogy egyre morcosabb
vagy az éhségtől. – Gyors puszit ad a halántékomra, majd kiveszi az ütőt a
kezemből.
– Kezdem azt hinni, hogy nagyon jól ismersz te engem, Hawkins. –
Felsóhajtok, majd megpördülve a dereka köré fonom a karomat. – Azt
hiszem, maradok a műkorcsolyánál.
Az arca ki van pirulva a hidegtől, az orra hegye élénkvörös, a szeme
csillog. Imádom látni, ahogy a gyermekkori otthonában, mosolyogva tanít
engem valamire, amit szeret.
Lehajol és csókot nyom a gyapjúsapkába bújtatott fejemre.
– Hát még szép, hogy jól ismerlek, Anastasia. Te vagy a kedvenc
tantárgyam.

NATE RAGASZKODOTT HOZZÁ, HOGY majd ő főz vacsorát, ami azt jelentette,
hogy nekem semmi dolgom nem maradt azon kívül, hogy a kandalló előtt
üljek a hóemberes kezeslábasomban, és a borospincéből felhozott, flancos
bort kortyolgassam.
Mire végzünk a vacsorával és leülünk a kanapéra, hogy megnézzük a
Reszkessetek, betörők! 2-t, már kicsit spicces vagyok. A spicces jó, a
spicces vicces, a spicces azt jelenti, hogy a telefonom galériája tele van
lesből készített fotókkal arról, ahogy Nate fel-alá mászkál a rénszarvasos
kezeslábasában, én meg nem tudom abbahagyni a kuncogást.
Akkor leszünk majd bajban, amikor elérek a részegség szintjére, mivel
rettenetesen érzelgős kedvemben vagyok, úgyhogy elég nagy a kockázata
annak, hogy részeg Stassie bevallja majd minden érzését. Nagyon is
tisztában vagyok az abban rejlő iróniával, hogy bár én szoktam mindig
mindenkit arra buzdítani, hogy kommunikáljanak és osszák meg az
érzéseiket, most pont én nem vagyok képes bevallani a pasimnak, hogy
szeretem őt.
Nathan az ajkához emeli a sörét, finoman megdönti az üveget, én meg
valami kukkoló módjára nézem. Biztos érzi magán a tekintetemet, mert a
szemöldökét kissé felhúzva felém pillant, aztán nézi tovább a filmet. A haja
most kicsit hosszú, amitől a tarkójánál kis barna csigácskák kezdenek
kunkorodni. Olyan cu…
– Miért bámulsz? – mormogja, ahogy közelebb húz magához. A
közelsége részegítőbb, mint a bor. Olyan jó illata van. Elképesztően és
lehengerlően jó.
– Anastasia?
 Felsóhajtok, majd nagyot kortyolok a boromból, elhúzva a csöndet.
Hogyan öntsem szavakba azt, ami a fejemben jár, anélkül, hogy úgy tűnne,
a mániámmá lett volna? Egy kicsit azzá is lett, de nem engedhetem, hogy
ezt megtudja.
– Egyszerűen csak olyan kibaszott szép vagy, Nathan. Néha baromi
nehéz koncentrálni tőle, ugye tudod? Érted, hogy néha milyen nehéz szó
szerint bármire is koncentrálni, amikor itt vagy mellettem, és mindenféle
erőfeszítés nélkül ilyen szép vagy?
A szeme kikerekedik a vallomásom hallatán, az arca pedig kicsit elpirul.
Ó, egek, azt hiszem, zavarba hoztam. Valószínűleg nekem is jobban
zavarban kellene lennem, mint jelen pillanatban vagyok, de olyan jó látni,
ahogy a vére az arcába tolul, kerüli a tekintetemet, és félszegen vakargatja
az állát.
– Öhm – motyogja, ahogy megfogja az éppen nem a borospoharat tartó
kezemet, és az ajkához emeli azt. – Veled ugyanez a helyzet, Allen.
A film véget ér, mire Nate átkapcsol valami sportcsatornára, keresztben
elterül a kanapén, majd felém nyújtja a karját, hogy én is feküdjek mellé. A
gyomromban pillangók szállingóznak, ahogy lenézek rá – olyan ellazult és
nyugodt. Ez olyan, mintha bepillantást nyernék a jövőmbe, ahogy
összebújunk egy hokimeccset nézve, bort iszogatva egy hóval körülvett
házban.
– Mit gondolsz, vissza akarsz majd valaha is költözni Coloradóba? –
kérdezem.
– Egek, dehogy.
– Miért gyűlölöd így az apádat? – Egek, ma este megállíthatatlan
vagyok, mégis mi baj van velem? – Bocsáss meg, erre nem kell válaszolnod.
Tudom, hogy már mondtál ezt-azt, egyszerűen csak úgy érzem, hogy más is
áll a dolog hátterében.
Egyik kezével a fülem mögé tűri a hajamat, majd egy pillanatra
tenyerébe fogja az arcomat.
– Bármit kérdezhetsz tőlem, Stas. Nem vagyok benne biztos, hogy a
gyűlölet a legmegfelelőbb szó – magyarázza. – Anya sokáig beteg volt,
mielőtt meghalt volna, apa meg felbérelte ezt a csomó magánápolót, hogy
viseljék gondját, úgyhogy teljes mértékben el volt látva, de apa alig látta őt.
Beletemetkezett a munkába. Betty vacsorát főzött, apa előjött enni, aztán
megint nyoma veszett. Sashát látta a lejtőkön, de amúgy mintha valami
szellem lett volna.
 Megfogom a kezét és vigasztalón megszorítom. Azt már eddig is tudtam,
hogy Nathan édesanyja, Mila egy ritka vérbetegségbe halt bele, amikor
Nate nyolcadikos volt.
– Dióhéjban, apám megcsalta a haldokló feleségét egy huszonötéves
síoktatóval, aki az üdülőben dolgozott. – Felfordul a gyomrom, ahogy
magamba szívom a szavait, a szívem pedig rögtön összeszorul, ahogy a
kamasz Nathanre gondolok. – Sejtem, hogy az egész már jóval azelőtt
elkezdődhetett, hogy anya megbetegedett volna. Aztán pár évvel később,
amikor Robbie-nak volt az a balesete, az üdülőben történt. A kórházi
számlái az egekbe szöktek, és Hamleték gazdagok, jó az
egészségbiztosításuk, de apa nem volt hajlandó segíteni, bár pont ezért van
a céges biztosítás.
Azt már eddig is tudtam, hogy Robbie egy síbalesetben sérült meg, de
soha az eszembe sem jutott, hogy az itt történhetett. Egyáltalán hogyan
dolgozza fel ezt egy kamasz?
– Apa meg volt róla győződve, hogy Robbie családja minden petákját
elperli majd – olyan furán viselkedett. Hetekig a homokba dugta a fejét,
mígnem aztán Mr. H-nek nem volt más választása, mint ügyvédhez
fordulni, amit amúgy egyáltalán nem akart megtenni. Hamleték imádták
anyámat, és mindig is a saját fiukként kezeltek engem.
– Ez olyan borzalmas – suttogom, miközben még jobban szorítom a
kezét.
– Ezeket sohasem fogom megbocsátani az apámnak. Azt hiszem,
mostanra, így évekkel később már felébredt benne a bűntudat. Azt hiszem,
már említettem, hogy apa a tulaja a Maple Hills-i háznak – az elsőév végén
vette. Kifizette, hogy a garázs át legyen alakítva Robbie szobájának. Hogy
legyen akadálymentes fürdőszoba, meg minden, amire szüksége van. Furcsa
volt, nem nagyon találtunk megfelelő helyet, ahol lakhatnánk, aztán egyszer
csak apa felhív, hogy vett egy házat a Maple Avenue-n, és hogy a hely fel
lesz újítva, mire kezdődik a másodév.
– Sajnálom, Nathan. Ez nagyon… sok.
Megvillantja felém a kedvenc mosolyomat, majd meleg testéhez húz,
megszorítja körém fonódó karját és csókot nyom a homlokomra.
– Semmi baj, vannak, akiknek nálam sokkal rosszabb sora van. Nem
vagyok annyira szűklátókörű, hogy ne fogjam fel, mennyire kiváltságos
helyzetben is vagyok, és hogy ez az aztán az első világbeli probléma
tankönyvi mintapéldája. Apa pontosan megtanította, hogy mit ne tegyek
apaként… úgyhogy a gyerekeink rendben lesznek. Várj, ne, várj csak, ez
így rosszul jött ki. Ó, egek.
Most rajtam a sor, hogy elpiruljak. Nate mozdulatlanná dermed alattam,
egyikünk sem szól. Mégis mi a faszt mond ilyenkor pontosan az ember? A
bormámoros Stassie nem a megfelelő ember erre a beszélgetésre, mert
valami okból kifolyólag nem az csúszik ki a számon, ami a fejemben jár.
– Örökbe akarok fogadni.
Nate még egy kicsit erősebben szorít.
– Én benne vagyok.
– Alapból is mindig ezt akartam, de kipréselni magamból a hatalmas
gyerekedet tönkre vágná a vaginámat. Mármint abszolút tönkre vágná.
– Vettem.

MÉG MINDIG FÉLÁLOMBAN VAGYOK, amikor megfordulok az ágyban és Nate

oldala felé nyúlok, ahol helyette mindössze csak egy cetlit találok.

Elmentem elintézni valami szupertitkos dolgot,

de nemsokára jövök.
Jó szaglászást.
N
U.I.: csináltam neked smoothie-t, ott van a hűtőben

Annyi lehetőségen van, hogy azt sem tudom, mihez kezdjek először.
Végül aztán a smoothie-val indítok, amit az új kedvenc helyemen állva, a
hátsó kertet szemlélve fogyasztok el. Az olyan gyönyörű, mintha csak
valami karácsonyi üdvözlőlapról másolták volna ide. Nem tűnik valósnak.
Nagyjából tíz másodpercembe telik rádöbbenni, hogy mit is akarok
csinálni. Gyorsan megkeresem a korcsolyámat és a dzsekimet, majd
elindulok ki, az új kedvenc jégpályám felé.
Még csak nem is jégtáncolok, csak élvezem a látványt, amikor is
észreveszem, hogy egy őz figyel engem a távoli fák közül. L.A.-ben lakni
az utóbbi pár évben elég nagy szívás volt, miután előtte egész életemben
élvezhettem a Washingtoni életet.
Maple Hillsben a vadvilághoz legközelebbi dolog a diákszövetségi
negyed.
 Az őz a fagyott földön lépked, a fák közt szaladgálva, úgyhogy egy
kicsit közelebb siklok. Elfelejtettem megkérdezni Nathantől, hogy hová
vezet a tónak ez a része, de ahogy a fák fölé hajolnak, miközben minden
águkon apró, fagyott vízcseppek csillognak, olyan, mintha valami filmből
varázsolták volna ide.
Ahogy az erdő szélére érek, az őz még mindig a fák közül figyel engem,
de aztán megcsörren a telefonom, ami elijeszti őt. Lehúzom a kesztyűmet,
és kicsit morcosan a fülemhez emelem a telefont.
– Halló?
– Hé, merre vagy? – kérdezi Nate. – Éppen most értem vissza, és sehol
sem talállak.
– Pont próbáltam összebarátkozni egy őzzel, de a hívásod elijesztette –
morgom tekintetemmel a fákat kutatva.
– Egy őzzel? Merre vagy?
– Az erdő szélén korcsolyázom. Éppen olyan Hófehérkébe illő
pillanatom lett volna, meg minden.
– Anastasia, az nem biztonságos…
De a mondatának végét már nem hallom.
Mert a jég bereped a talpam alatt, a víz pedig abban a pillanatban
megbénítja az egész testemet, hogy a fejem a felszín alá bukik.
 Harmincnyolcadik fejezet

NATHAN

SOSEM AKARTAM AZ A PASI lenne, aki szenteste napján küzdi át magát egy
üzleten, de erre tessék, itt vagyok.
Pánikoló férfiak vesznek körül, akik rémülten mutogatnak mindenfelé,
egyértelműen most szerezve be azokat a dolgokat, amiket már hetekkel
korábban meg kellett volna venniük.
Stassie fő ajándékát a házba rendeltem, hogy ne kelljen megpróbálnom
azzal utazni, de Sasha pont nem volt otthon, amikor megérkezett a futár, apa
meg azt mondta, hogy téves cím, és nem vette át.
Úgyhogy már két hete veszekszem különböző cégekkel, de tegnap este
végre küldtek egy e-mailt, hogy elmehetek az ajándékért az üzletbe, ami azt
jelenti, hogy vonakodva elvonszoltam magamat ide.
Tudom, hogy ki lesz akadva azon, hogy mennyibe is került egy iPad, de
átgondoltam a dolgot. És nem lehet dühös rám, ha átgondoltam, igaz?
A terápiás ülései videóhíváson keresztül történnek, mert az orvosa
Washingtonban van, de neki nincs saját tablete, úgyhogy kénytelen mindig
Loláét kölcsönkérni. Én nem adhatom oda neki az enyémet, mert azon
jegyzetelek órákon, és az egész órarendem bele van programozva.
Amivel el is érünk a második bónuszponthoz: a digitális
határidőnaplóhoz. Azt már tudom, hogy Stassie határidőnaplója egy
matricákkal teleragasztott táblázatból indult, de úgy érzem, itt az ideje,
hogy újabb szintre lépjen. Azt hiszem – nem, meg vagyok győződve róla –,
hogy képes lesz egyszerűen átvariálni az időbeosztását – ami lehetséges az
iPaddel akkor jobban rááll majd, hogy rugalmasabb legyen önmagával.
Ez ilyen pszichológia baromság, tudom, de amint nem stresszel majd
rajta többé és elkezdi használni, sokat segíthet neki ez az ajándék.
Megértem az aggodalmát. Más az anyagi helyzetünk, méghozzá nem is
kicsit. Egyszer mondta, hogy nem maradhat ki a munkából, mert „nem
csücsül ott mindenkinek apuci pénze a számláján”, és igaza is volt. De nem
várom el, hogy valami drága cuccot vegyen nekem. Egyáltalán nem várom
el, hogy bármit is vegyen, mert az, hogy itt van velem, több, mint elég.
Zokogott annak a gondolatától, hogy egyedül töltsem a karácsonyt. Van
egy barátnőm, aki sír az elméleti síkon létező boldogtalanságom miatt.
Mégis hogy lehet ez az életem? Biztos nagyon sokat jelenthetek neki, vagy
legalábbis sikerült meggyőznöm magamat erről, úgyhogy holnap közölni
fogom vele, hogy szerelmes vagyok belé. A karácsony remek alkalom arra,
hogy az ember hangot adjon az érzéseinek, ugye?
Ugye?
A hazavezető út sokkal tovább tart, mint szeretném. Nincsen semmi
forgalom, egyszerűen csak türelmetlen vagyok, és alig várom, hogy
hazaérjek a csajomhoz. Kíváncsi vagyok, hogy a ház mekkora részét kutatta
át, amíg távol voltam. Totál arra számítok, hogy majd a nappaliban találok
rá egy halom tárggyal körülvéve, amiről magyarázatot akar kapni, amint
visszaérek. Tudom, rettenetesen szeretne látni pár babakori fotót, vagy
legalábbis valami bizonyítékot arra, hogy valaha gyerek voltam, mivel
egyetlen kép sincs rólam a házban.
Szerencsére amikor belépek az ajtón, Stasnek se híre, se hamva, így el
tudom dugni a szatyrot az ágyam alá, hogy ott várakozzon, amíg később be
nem csomagolom.
A fülemet hegyezve átcaplatok a házon utána kutatva, de bárhová is
nézek, Stas sehol sincs. Végül aztán, amikor már az utolsó csepp türelmem
is elfogyott, előhúzom a telefonomat és rákattintok a nevére.
– Halló? – lihegi.
– Hé, merre vagy? – kérdezem, próbálva kivenni a válaszát a telefonja
mellett elsüvítő szél moraján túl. – Éppen most értem vissza, és sehol sem
talállak.
– Pont próbáltam összebarátkozni egy őzzel, de a hívásod elijesztette –
morogja csendesen.
– Egy őzzel? Merre vagy?
– Az erdő szélén korcsolyázom – feleli, mire a szívem a gyomrom mellé
zuhan. – Éppen olyan Hófehérkébe illő pillanatom lett volna, meg minden.
A rosszullét kerülget, ahogy a hátsó kijárathoz rohanok, majd olyan
gyorsan megindulok a tó felé, amennyire csak a lábam bírja.
– Anastasia, az nem biztonságos. Óvatosan indulj el visszafelé.
De tudom, nem hall engem, mert a vonal megszakad, majd vérfagyasztó
sikolyt hallok a távolból.
AZT MONDJÁK, HOGY AMIKOR valami traumatikus dolog történik, mintha
megállna az idő, de szerintem nincs igazuk.
Ahogy a csizmám a havon ropog, érzem, ahogy egyesével rohannak el
mellettem a másodpercek. Minden gondolat mintha egyszerre suhanna át a
fejemen, és képtelen vagyok koncentrálni a káosz közepette.
Stassie erős, olyan kibaszott erős, és tud úszni – a saját két szememmel
láttam őt úszni. A tó felé tartva megakad a szemem a rikító narancssárga
életmentő övön. Anya akkor tetette oda apával, amikor Sasha járni kezdett –
miután ilyen közel laktunk egy ekkora víztömeghez, rettegett tőle, hogy
csak idő kérdése, hogy baleset történjen. Lekapom a mentőövet az
állványáról és cipelem magammal tovább az erdő felé.
Az öv folyton a csípőmnek ütődik, miközben gyorsabban futok, mint
bármikor valaha, a látásomat elhomályosítja a leheletem párája, de ekkor
megpillantom. Egy hatalmas lyuk tátong a jégen, az apró, letört darabok a
vízen lebegnek. Minden egyes biztonsági videó, cikk, vagy bemutató –
mindenki, akinek van egy csepp józan esze – figyelmeztet, hogy ne rohanj a
vékony vagy bizonytalan jégen. Én azonban nem vagyok bizonytalan,
jobban ismerem ezt a tavat, mint bárki más, és emiatt is tudtam, hogy Stas
veszélyben van.
Térdre vetem magamat, ahol tudom, hogy a jég vékonyodni kezd, majd
mászni kezdek a lyuk felé. A szívem úgy zakatol, mintha ki akarna törni a
mellkasomból. Egyedül arra tudok gondolni, hogy Az ég szerelmére, kérlek,
legyél életben!
Centiméterekre vagyok a jég repedezett szélétől, amikor a víz felszíne
hullámozni kezd, majd Stassie feje felbukkan, rémült tekintete egy
pillanatra találkozik az enyémmel, aztán ismét elmerül. Pánikol. Én is
kibaszottul pánikolok, ahogy kezemet a vízbe merítem valami olyan
testrésze után kutatva, amibe belekapaszkodhatok.
Semmi.
Igyekszem egyenletesen osztani el a súlyomat, inkább a lábamra
nehezedni, mint a mellkasomra, minden pontosan úgy csinálok, ahogy kell,
ahogy behajítom a vízbe a mentőövet, remélve, hogy valahogy megtalálja.
Utána ugrani nem éppen a legjobb ötlet – én is sokkot kaphatok, de jelen
pillanatban nincs jobb ötletem, úgyhogy a legjobb módja annak, hogy
túléljem, ha nem húznak le a ruháim.
 Hogy mindketten túléljük.
Már levettem a dzsekimet, amikor megmozdul mellettem a mentőöv
kötele. Óvatosan, nehogy megrepesszem magam alatt a jeget, megfordulok,
majd elakad a lélegzetem, amint meglátom kicsi kezét a mentőöv szélébe
kapaszkodni, a bőre kék annak rikító narancssárgája mellett. A másik keze
is felbukkan, majd meglátom a feje búbját, úgyhogy rántok egyet a kötélen,
és figyelem, ahogy a teste a jég széléhez húzódik.
– Stas, jól vagy? Tudsz beszélni? Ki kell tartanod, mindjárt kihúzlak –
mondom neki rémülten, miközben a hangom minden egyes szótagnál
megremeg.
Semmi.
Hátramászom, a biztonságosabb rész felé húzódva, és addig húzom a
kötelet, amíg meg nem érzem, amint teste a lyuk széléhez nem feszül.
Kapkodom a levegőt, káromkodom, mindjárt sírok, de egyre csak húzom,
aztán végre, végre a teste kicsusszan a jégre. Egészen addig húzom, amíg
meg nem pillantom a korcsolyáját, amiből tudom, hogy az egész teste kinn
van a vízből. Amikor már elég messzire vagyunk a veszélytől, felállok,
letépem róla a mentőövet, és a hátára fordítom.
Az ajka kék, finom vonású arca rémisztően sápadt, a szeme csukva.
– Anastasia? – kiáltom, ahogy fülemet hozzá nyomom, valamiféle hang,
egy lélegzet, akármi után kutatva.
Nem lélegzik.
A testem magától mozdul, felhajtom az állát és összecsípem az orrát,
majd a számat az övéhez eresztem, és addig fújok bele, amíg meg nem
emelkedik a mellkasa. Rántok egyet a dzsekije zipzárján, de az befagyott,
úgyhogy addig húzom, amíg el nem törik, majd az összefűzött ujjú kezemet
a szegycsontjára helyezem, és addig nyomkodom ritmikusan, amíg el nem
jön az újabb fújás ideje.
A mellkasa emelkedik és süllyed, aztán ismét megemelkedik, majd
köpködni kezd, köhög és öklendezik, megszabadítva magát a lenyelt víztől.
– Ó, édes Istenem. Már azt hittem, hogy elveszítettelek – suttogom,
ahogy a karjaim közé kapom őt. Anastasia ismét lehunyja szemét, de most
már magától lélegzik, ami elég időt ad nekem arra, hogy belebugyoláljam a
kabátba, amit az előbb levettem, majd futva meginduljak vissza a ház felé.
Kettesével szedve a lépcsőfokokat a fürdő felé sietek, mivel semmi
másra nem vágyom jobban, minthogy véget vessek vad reszketésének. Még
mindig nem mondott egy szót sem – nincs más választásom, mint letenni őt
a kád szélére, hogy le tudjam húzni a korcsolyáját. Amikor már biztos
vagyok benne, hogy stabilan ül, a zuhany felé fordulok és bekapcsolom a
megfelelő hőfokra.
– Nate – suttogja Stassie. Az ajka immár egy fokkal emberibb színű,
mint a kék.
– Itt vagyok – igyekszem őt nyugtatgatni, miközben kétségbeesetten
próbálom megakadályozni, hogy az érzelmeim kihallatszódjanak a
hangomból. Beterelem a meleg víz alá, amit a teste közepére
összpontosítok, majd összerezzenek, amikor felszisszen, majd sírni kezd. –
Tudom, hogy csíp. Annyira sajnálom, kicsim. – A zuhany éppen csak, hogy
langyosra van állítva, de számára ez most olyan, mintha egy kancsó éppen
forrásban lévő vizet öntenék rá.
Ahogy lehúzom róla a kabátját és a melegítőfelsőjét, mindennél jobban
kívánom, bárcsak visszamehetnénk tegnapra, amikor a vetkőzés csupa
móka és kacagás volt.
Lassan felemeli a kezét, engedve, hogy megszabadítsam az alsóruháitól.
– Olyan ügyes vagy, Stas, annyira ügyes. Olyan kibaszott büszke vagyok
rád. Minden rendben lesz. Szépen felmelegítünk, aztán elviszlek orvoshoz.
Minden rendben.
Egy kicsit emelem a víz hőfokát, majd leguggolok, hogy lehúzzam a
nadrágját és a zokniját, mígnem már meztelenül áll a zuhany alatt. A bőre
még mindig jéghideg a kezemben.
Ahogy az adrenalin kezd eltűnni a szervezetemből, hirtelen ráeszmélek,
mi is történt, miközben Stas ott áll előttem zokogva és a testét ölelgetve. Én
is meztelenre vetkőzöm, majd teszek felé egy lépést, testét az enyémhez
húzom, és még magasabbra tekerem a hőmérsékletet, miközben igyekszem
vigasztalni őt, ahogy sír.
Stas felemeli a fejét, és most először rendesen a szemembe néz – az arca
csupa könny, de a tekintetéből mostanra eltűnt a rettegés, helyét pedig zavar
vette át.
– Azt hittem, hogy meg fogok halni.
Képtelen vagyok megállni, hogy ne lábadjon könnybe az én szemem is,
mivel én is azt hittem, hogy meg fog halni.
Ajkamat finoman az övének nyomom, amikor pedig véget ér a csók,
homlokomat a feje búbjára hajtom.
– Megígértem, hogy sosem foglak elejteni vagy cserben hagyni,
Anastasia. Mindig ott leszek, hogy megmentselek.
 Karja megfeszül a derekam körül, a lélegzete pedig elakad, ahogy még
egy kicsit melegebbre állítom a vizet. A szín kezd visszatérni az arcába, és a
könnyei is kezdenek elapadni. Az ajkát harapdálja, ahogy a hüvelykujjamat
végighúzom a szeme alatt.
– Szeretlek, Nathan. – Köhög párat, próbálva megszabadulni hangjának
durva, krákogó zöngéjétől. – És ez nem csak valami, nem is tudom,
traumaválasz. Szerelmes vagyok beléd, és akkor is ez járt az eszembe,
amikor beszakadt alattam a jég. Az, hogy már milyen régen is tisztában
vagyok ezzel, és még csak el sem mondtam neked. Az, hogy úgy fogok
meghalni, hogy neked még csak fogalmad sincs erről, és emiatt annyira
haragszom magamra. Szeretlek, és sajnálom, hogy nem mondtam el ezt
neked abban a pillanatban, hogy rájöttem.
Háromszor is kimondta, és az agyamnak még mindig nem sikerült
feldolgoznia.
– Én is szeretlek – nyögöm ki végre dadogva. – Annyira kibaszottul
szerelmes vagyok beléd, Anastasia.

EGÉSZ TESTEMBEN ÖSSZEREZZENVE ÉBREDEK a rémálmomból, majd riadtan

körbenézek. Stassie mélyen alszik számtalan gépre kötve, amik közlik
velem, hogy jól van, nem pedig halott, ahogy az álmomban láttam.
Nem éppen arra számítottam, hogy karácsony napjának reggelén majd a
Vail Health Hospitalban ébredek, de arra sem számítottam, hogy a barátnőm
majdnem megfullad, úgyhogy nem húzom fel magamat a váratlan úton a
sürgősségire.
Amint Stas abbahagyta a remegést, megint felöltöztettem őt, annyi
réteget adva rá, amennyit csak elbírt a törékeny kis teste, majd betettem őt a
kocsiba és elhoztam a kórházba.
Arra számítottam, hogy majd leordítják a fejemet, amiért nem a mentőt
hívtam, amit amúgy tennem kellett volna, de gondolom elég volt csak
egyetlen pillantást vetniük a kikészült képemre, és inkább eltekintettek
ettől.
Az orvos megdicsért, amiért ilyen biztonságosan ismét normális szintre
hoztam Stas testhőjét, majd miután megvizsgálta őt, kijelentette, hogy
minden rendben.
Amint Stassie meghallotta, hogy „minden rendben”, már ment is volna
haza, nem fogva fel, hogy se a kórház személyzete, se én nem engedjük őt
sehová. Tegnap óta el sem mozdultam az oldala mellől – még arra is képes
voltam, hogy addig lengettem a hitelkártyámat, amíg a kórház át nem
helyezte őt egy jobb kórterembe, és nem hoztak nekem is egy ágyat, hogy
ne kelljen elmennem.
Az az ágy továbbra is tökéletesen meg van vetve, mivel amint egyedül
maradtunk, bemásztam Stas mellé. Amikor a nővér bejött, hogy ellenőrizze
az életjeleit, úgy tettem, mintha aludnék, hogy ne zavarjon ki az ágyból.
– Boldog karácsonyt! – suttogja Stassie.
– Jó reggelt, kicsim – felelem, majd csókot nyomok a halántékára. –
Hogy érzed magad?
– Úgy, mintha semmi szükség ne lenne rá, hogy infúzióra legyek kötve,
és mintha sokkal szívesebben lennék veled otthon a kis kezeslábasainkban.
– Ujjait játékosan az oldalamnak nyomja. – Jól érzem magam, Nathan,
komolyan. Karácsony van, kérlek, elhúzhatnánk végre innen?
– Addig nem, amíg nem vizsgálnak meg.
– Már megvizsgáltak. Makkegészséges vagyok, menjünk innen.
A tekintetem a kezébe döfött infúzió felé téved.
– Ja, úgy is nézel ki.
– De legalább halott nem vagyok. – A ledöbbent képemet látva kuncogni
kezd. – Túl korai?
– Ez mindig is túl korai lesz.
 Harminckilencedik fejezet

ANASTASIA

AZ ELMÚLT HÉT MAGA volt a vihar utáni csend.

Az egészségügyi állapotomról folytatott karácsony reggeli vitánkat
követően Nate összefűzte az ujjainkat, majd az ajkához emelte a kezemet.
– Fogd be, Anastasia. Hadd gondoskodjak rólad, kérlek.
A kórházi ágy nem volt olyan kényelmes, mint Nathan hatalmas, fűtött
matraca, a tapizás meg böködés meg nem éppen az a fajta volt, amihez
hozzá vagyok szokva. Mindenki nagyon kedves volt hozzám, és senki sem
ítélt el azon idióta döntésem miatt, hogy egyedül merészkedtem ki a
veszélyes terepre.
Testileg és mentálisan is ki voltam merülve, de a körülményekhez képest
jó kedvemben voltam. Nathan gyakorlatilag rákényszerítette az orvost, hogy
még egyszer vizsgáljon meg, miközben a nővér kikötötte az infúziómat.
– Elég védelmező, nemde? – kuncogta a nővér.
– Nagyon – bólintottam egyetértőn. – De csak azért, mert törődik,
úgyhogy nem bánom.
– Á, az ifjonti szerelem.
Még életem legtraumatikusabb napja és egy borzalmas éjszaka után is,
amikor Nate felém pillantott a pult felől, ahonnan begyűjtötte a
zárójelentésemet, a mosolyától az egész testem boldog dúdolásba kezdett.
Az út vissza a házba csendes volt, csak George Michael szólt a rádióból,
miközben Nate a combomon verte az ütemet. Amikor megállt az egyik
pirosnál, felém pillantott.
– Min mosolyogsz?
– Emlékszel, amikor részegen énekelted ezt a dalt a zuhany alatt? –
kérdezem, felidézve azt, amikor Nathan teli tüdőből visította a „Last
Christmas”-t két héttel korábban.
– Hé! – szorította meg a combomat. – Amint véget ér az éjszaka, szent
kötelességed megfeledkezni minden részeges őrültségről. Ez a szabály,
Allen. – Szélesen vigyorogva ejtett felém még egy pillantást. – Szeretlek.
 Kezemet a combomat melegítő kezére helyeztem.
– Én is szeretlek.
Késő délelőtt értünk vissza a házba, és mindketten túl fáradtak voltunk
ahhoz, hogy bármi energiát is beleöljünk a karácsonyba, ami hozzáállás
aztán meghatározta az egész elkövetkező hetet. Az afelől érzett
megkönnyebbülés, hogy visszakerültem Nate ágyába, nem tartott olyan
sokáig, mint reméltem, ahogy lassan kezdtem ráébredni a történtek valódi
súlyára.
Minden akkor kezdődött, amikor felhívtam a szüleimet Nate telefonjáról.
Rádöbbentem, mivel a telefonom a tó alján pihen, anyáék minden bizonnyal
próbálnak majd utolérni, hogy boldog karácsonyt kívánjanak. Anya és apa
teljesen kikelt a hitéből, és égre-földre kellett esküdöznöm, hogy jól
vagyok, mert máshogy nem tudtam őket lebeszélni arról, hogy
iderepüljenek.
A rémálmok borzalmasak voltak, amikor viszont a saját izzadságomban
fürödve, rémülten felriadtam, Nathan mindig ott volt, hogy visszaaltasson.
Ha a hoki nem jönne össze neki, egész jó ápoló válna belőle. Minden nap
elvitt az üdülő spájába, ahol egymás után írt be a kezelésekre, hogy a
testemnek biztos ne maradjon egyetlen porcikája sem, ami nem lazul el.
Még most is, egy héttel később, minden tűz ég a házban, mert attól tart,
hogy megbetegszem. Az előnye annak, hogy Nate alapból egy két lábon
járó radiátor az, hogy a plusz melegnek hála kénytelen volt bokszerre
vetkőzni, hogy ne süljön meg.
Kimondottan élvezem a látványt, és mániámmá lett azt bámulni, ahogy
Nate fel-alá járkál, igyekezve segíteni nekem, hogy ismét önmagamnak
érezzem magamat.
– Ne bámuld már a seggemet – kiáltja a hűtőbe hajolva. A feje
gyakorlatilag a polcon pihen, és úgy tesz, mintha éppen valami ennivaló
után kutakodna, pedig valójában azon van, hogy lehűtse magát. Nem
gondolta rendesen át a dolgot, amikor úgy döntött, hogy tűzhelyet csinál a
lakásból, de meg sem hallja, amikor bizonygatom neki, hogy jól vagyok,
hiába is mondom most komolyan.
– A tó elég hideg, ha szeretnéd lehűteni magadat – vetem oda neki.
A hűtő ajtaja becsapódik, Nate pedig morcos képpel felém pördül. Olyan
cuki, amikor morcos. Most ijesztőnek kellene lennie a lebiggyesztett
ajkával, meg az összehúzott szemöldökével? Ha a meccsek alatt is így fest,
akkor ugyan senkire sem fog ráijeszteni.
 – Nem vicces.
Átcaplat a konyhát a nappalitól elválasztó boltív alatt, majd ledobja
magát mellém a kanapéra. Belemászok az ölébe, hátrafésülöm a haját és
finom csókot nyomok a homlokára.
– Hé, morcipofi. Vége van, rendben? Biztonságban vagyok.
Megmentettél, és tökéletesen egészséges vagyok. Elevenen megsülök ebben
a hőségben, de amúgy jól vagyok.
– Becsszó?
– Becsszó. Nem szeretnéd kicsomagolni a karácsonyi ajándékokat?
Talán még újév előtt sort kéne kerítenünk rá. – Egyikünk sem volt
éppenséggel ünnepi kedvében, úgyhogy az ajándékaink még mindig a
bőröndben csücsülnek.
– Azt hittem, te már odaadtad nekem az ajándékomat.
A szememet forgatva lemászok róla.
– Az, hogy belém élveztél, nem egy kibaszott karácsonyi ajándék,
Nathan.
– Pedig nekem nagyon ünnepi kedvem lesz tőle.
Éppen csak sikerül kikerülnie a párnát, amit felkapok és felé hajítok,
miközben arról motyog valamit, hogy ezzel ugyan nem fogok bekerülni a
kidobóscsapatba.
– Megtennéd, hogy idehozod az ajándékos bőröndöt, kérlek? – fújtatok
csípőre tett kézzel. – Csinálnom kell valamit az emeleten.
Mit sem törődve a felém vetett, furcsálló pillantásával felsietek a
lépcsőn, szinte repülve a fokok felett, amíg el nem érek az ajtajáig, amit
kinyitok, majd feltúrom a szekrényét az után a zacskó után kutatva, amit
akkor rejtettem oda, amikor megérkeztünk.
Megteszem, amit kell, felkapok egy köpenyt, aztán visszasietek a
földszintre. Nate időközben kipakolta az ajándékokat és halmokba rendezte
őket, most pedig keresztbe tett lábbal, türelmesen vár a maga kupaca
mellett.
– Készen állsz?
Egyszerre vetjük rá magunkat az ajándékkupacokra, szinte belefulladva a
szeretteinktől kapott dolgokba, mígnem már nem marad más, csak az, amit
egymásnak vettünk.
– Nem vettem neked sok mindent – kezdem, ahogy átnyújtom neki az
ajándékokkal teli zacskót. – Kezdd azzal, amin a kék szalag van, de, öhm,
ja. Baromi nehéz neked vásárolni, mondta ezt már neked valaki?
 Nate átnyújt nekem egy pontosan ugyanolyan zacskót és finom csókot
nyom a homlokomra.
– Te vagy a legcsodálatosabb ajándék, Anastasia.
Feltépem az első ajándékot, ami a két legcukibb pizsamát rejti, amit
valaha is láttam.
– Azt mondtad, szeretnél valamit, amit viselhetsz a házban, és nem
tudtam választani…
– Imádom őket, Nathan, köszönöm! – mondom, ahogy végighúzom a
kezemet a szaténon. – Most te jössz! – Addig tépi a papírt, amíg az ölébe
nem hullnak a leggingsek. Maga elé tartja a leopárd- és zebramintás
leggingseket, és felhúzza a szemöldökét. – Én sem tudtam választani…
Felváltva, vidáman nevetgélve bontogatjuk az ajándékokat, mígnem
Nate egyszer csak a háta mögé nem teszi a kezét.
– Erről egészen megfeledkeztem, szóval nem volt időm becsomagolni,
úgyhogy most csukd be szépen a szemedet és nyújtsd ide a kezedet.
– Ha a farkad az, Na…
– Fogd be, és tedd meg szépen, kérlek – morogja mocorogva. Az
utasításait követve mindkét kezemet magam elé tartom, mire valami
nehezet helyez a tenyeremre. – Rendben, kinyithatod a szemedet.
A szemem abban a pillanatban kikerekedik, ahogy meglátom az iPad-
dobozt. Nate idegesen rágcsálja a hüvelykujja sarkát, a térde pedig fel-le
ugrál, ahogy várakozva figyel engem. Nem tudom, mit is mondhatnék,
úgyhogy egyre csak a dobozt bámulom.
– Haragszol?
Gyorsan megrázom a fejemet.
– Nem – mondom elakadó hanggal.
– Tetszik? Azért vettem, hogy mindig ott legyen neked a terápiádra, és
van ez a menő app, amit majd letöltök neked. Egy ilyen digitális
határidőnapló, és órán is jegyzetelhetsz és…
– Nate, imádom. Csak le vagyok döbbenve azon, hogy milyen nagylelkű
vagy. Nem is tudom, mit mondhatnék, annyira köszönöm! – Vett nekem egy
francos iPadet, csakis azért, hogy bármikor tudjak beszélni a
terapeutámmal. Mégis hogy lehet ez a pasi valós? – Most komolyan,
köszönöm.
– Szívesen, bébi. Annyira kibaszottul megkönnyebbültem, hogy tetszik –
vallja be, ahogy kifújja a levegőt. – Oké, az utolsó ajándék, nézzük.
 Utoljára végignézem, ahogy feltépi a csomagolópapírt és leveszi az
ajándékdoboz tetejét. A szája vékony vonallá szűkül, majd kérdőn pillant
felém.
– Ez üres?
Feltérdelek, és lassan kikötöm a rajtam lévő köpenyt, mígnem az
lecsusszan a vállamról, és a padlóra hullik mögöttem.
– Egy kicsit csaltam. Ez inkább nekem ajándék, de gondoltam, hogy
azért neked is tetszeni fog. – A Titans-mez egy kicsit nagy rám, de éppen
takarja a felső combomat. Nate szeme gyakorlatilag fekete, ahogy
végigjáratja rajtam a tekintetét. – A legjobb részt még nem is mutattam. –
Lassan hátat fordítok neki és félrehúzom a hajamat a vállam fölött.
– Hawkins – mondja olyan gyengédséggel a hangjában, amit még sosem
hallottam tőle korábban. – Az én nevem áll a mezeden.
Előrehajolok, hogy a mez felcsusszanjon a fenekemen, éppen eleget
fedve fel magamból ahhoz, hogy cselekvésre késztessem.
– Olyan kibaszott jól nézel ki, Anastasia. Jesszusom. – Miután már egy
hete úgy bánik velem, mintha üvegből lennék, az érzés, ahogy a teste az
enyémnek feszül, rettentően kellemes változás. Szája végigvándorol a
nyakam oldalán, miközben keze a mez szegélye alá csusszan. – Úgy akarlak
megdugni, hogy ez közben rajtad van, rendben?
– Igenis, kapitány. – A fenekembe markol, mire izgalom jár át. – Van egy
ötletem. Le tudnál feküdni a konyhaszigetre?
 Negyvenedik fejezet

NATHAN

AMIKOR ANASTASIA REGGEL POSZTOLT egy motivációs képet azzal a

felirattal, hogy Egy nap csak annyira jó, amennyire azzá teszed, azt hittem,
ez is csak újabb példája lesz annak, ahogy az én morci barátnőm beeteti az
internetet az ő megjátszott optimizmusával.
De úgy tűnik, a szilveszter jó kedvre deríti, mivel éppen meztelenül
fekszem a konyhaszigeten, a kezem pedig össze van kötve a fejem felett
egy karácsonyi ajándékról vett szalaggal.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, hogyan is kötöttem ki
ebben a helyzetben. A barátnőm kész kreatív látnok – mármint ő ezt állítja
–, úgyhogy amikor azt mondta nekem, szabaduljak meg a bokszeremtől és
feküdjek fel a pultra, én mindenféle habozás nélkül így is tettem.
Mégis mit mondhatnék? Gyenge férfi vagyok.
Kétlem, hogy létezne olyan pasi, aki leállna megkérdőjelezni, mit is akar
a csaja, ha az odaállna elé az ő mezében, bugyi nélkül. Teljesen tehetetlen
vagyok rettentő tehetséges, ám parancsolgató kezei közt.
Hallom, hogy a hűtőben matat valamit.
– Stassie, mit művelsz?
– A türelem nagy erény, Hawkins – csiripeli, miközben valami kongó
hang hallatszik, mintha dunsztos üvegek ütődnének egymásnak.
– Jelen pillanatban nem érzem magamat túl erényesnek, Anastasia –
morgom, ahogy rántok egyet a szalagon. – Pont ellenkezőleg.
Lába halkan topog a csempéken. Bármi is legyen az, amit kivett a
hűtőből, leteszi mellém, úgy, hogy ne lássam, aztán felmászik előbb a
pultra, majd rám, és lovaglóülésben a csípőmre ül. Még nem csinált semmit
sem, én meg máris merev vagyok, a farkam a combja közti melegségnek
feszül. Stas erre ficánkolni kezd és halkan felnyög, a szeme kibaszottul
csillog, ahogy lenéz rám, és tekintetét végigjáratja a testemen.
– Olyan kibaszott szexi vagy.
 Stassie folyamatosan gyönyörűnek nevez engem, akkor is, amikor éppen
csak az imént ébredtem fel. Ez először egy kicsit ledöbbentett. Az elején
még nem tudtam mire vélni ezt – valahogy belém volt nevelve, hogy nekem
kell bókolnom neki, és higgyétek el, így is tettem, de mint kiderült,
hallgatni is szeretem a bókokat.
És nem csak gyönyörűnek nevez, hanem kedvesnek és okosnak, meg
még számtalan más dolognak. Hallgatni, ahogy arról ömleng, hogy
mennyire is kedvel magamért, hogy mennyire különleges vagyok a
számára, több annál, mint amire valaha is gondoltam, hogy számíthatok egy
kapcsolatban.
De hallani, ahogy szexinek nevez, miközben ki vagyok kötözve, a
kemény farkam meg a lába közének feszül, a kibaszottul imádom a
csajomat egy egészen új szintje.
Kezét valami felé nyújtja, amit nem látok, majd meghallom a lepattintott
kupak jellegzetes hangját. A vérem gyakorlatilag pezseg az izgalomtól,
amikor meglátom a tejszínhabos flakont a kezében. A fúvókát a szájához
emeli, majd a szeme fennakad, ahogy egy keveset a nyelvére nyom.
– Mhmm.
A csípőm megrándul és a nedvességének feszül. Stas száját az enyémhez
hajtja, érzem a tejszínhab édes ízét a nyelvén.
Ismét felül és megint a tejszínhabért nyúl, majd rögtön nyom belőle egy
csíkot a hasizmaim közti mélyedésbe. Még mielőtt akárcsak egy panaszos
szót is ejthetnék arról, hogy milyen hideg, az ajka máris a bőrömhöz ér,
majd végignyalja a hasamat. Még komiszul el is mosolyodik, amikor
megérzi, ahogy a farkam megrándul.
A csípője előre-hátra ringatózik, mire a farkam a szeméremajka közé
csusszan. Kezem a szalagot feszíti, a testem pedig türelmetlenül ficánkol
alatta.
– Benned akarok lenni.
Stassie csettint egyet a nyelvével, majd a kezébe vesz egy újabb üveget.
– Csak miután már könyörögtél nekem, Hawkins.
Már éppen csípősen felelnék neki, amikor egyszer csak megcsörren a
riasztó, jelezve, hogy kinyílt a bejárati ajtó.
– Nate? – kiáltja Sasha, élénk hangja bejárja az egész házat.
Anastasia szeme elkerekedik, és rögvest minden vér kiszalad az arcából.
– Mi a fasz?
 Addig rángatom a kezemet, amíg ki nem szabadítom magamat, aztán
mindketten gyorsan leugrunk a padlóra, én meg felkapom a bokszeremet.
– Várj egy percet, Sasha! – kiáltom, miközben magam elé húzom
Stassie-t. A konyhaajtó nagy lendülettel kinyílik, aztán Sasha vadul járatja a
tekintetét köztem és Stassie közt.
– Fúj! – sikoltja. – Ti ketten… Fúj! Nate! Én itt főzni szoktam. Ó, édes
Istenem! – Az orrát ráncolja, az arca undorodó grimaszba rándul. A fejét
elfordítva kirázza a hideg. – Biztos te vagy Stassie. Megölelnélek, de attól
tartok, az mindenki számára elég ciki lenne.
Stas idegesen az egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, a fejét
annyira lehajtja, hogy hosszú haja eltakarja kivörösödött arcát, de azért
bólint és integet egyet Sashának.
Nagyon nem azt akartam, hogy a két legfontosabb nő az életemben így
ismerje meg egymást.
– Mi a faszt keresel itt, Sasha? Úgy volt, hogy St. Bartson leszel.
– Írtam, meg hívtalak is, te seggfej. Nem vetted fel – puffog a húgom.
Karját keresztbe teszi a mellkasa előtt, és továbbra sem néz rám. –
Szeretnéd, hogy apánk legújabb árulásának részleteivel untassalak, vagy
inkább engeded, hogy a barátnőd felvegyen valami nadrágot, tudod, még
mielőtt apa behozza a táskákat a kocsiból?
Árulás?
– Adj öt percet. Mindjárt visszajövünk – ígérem, ahogy afelé a lépcső
felé kezdem terelgetni a szégyentől ledermedt Anastasiát, amit használva
elkerülhetjük, hogy apa meglássa őt.
– Olyan gazdagok vagytok, hogy két lépcsőtök is van – suttogja Stassie.
– A kedvedért majd szerény leszek, és olyan házat veszek magunknak,
amiben csak egy lépcső van. Az majd boldoggá tesz? – cukkolom,
miközben belemarkolok a fenekébe, ami ott illeg előttem, ahogy
felmászunk a lépcsőn. – Annyira sajnálom ezt az egészet, bébi. Nem is
emlékszem, mikor néztem rá legutoljára a telefonomra.
A szobámba érve Stas rögtön megtalálja a bugyiját és egy farmert, majd
lófarokba köti a haját. Odalépek hozzá hátulról, a karomat a dereka köré
fonom, majd az arcomat a nyakába fúrom, és nagyot szippantok abból a
méz- és eperillatból, amit annyira szeretek.
Stassie felsóhajt és a mellkasomnak dől, majd fejét felém fordítva
megcsókol.
– Az apád utálni fog engem, ugye?
 Érzem a belőle áradó idegességet – az ott látszik az arcán, a tartásán,
érződik kétségbeesett csókjában.
– Anastasia, ide hallgass. Nem kell annak az embernek a véleménye
miatt aggódnod. Szeretlek, és számolni fogom a perceket, amíg távol nem
tudhatlak tőle.
– Akkor ez egy igen – mondja, ahogy lerázza magáról a karomat. Az
ágyon ülve vár és nézi, ahogy felkapok egy farmert és egy pulóvert.
Gyűlölöm, hogy apám itt van, hogy sikerült így kipukkasztania a
buborékunkat. Holnap este megyünk vissza Maple Hillsbe, és ilyen közel
voltunk hozzá, hogy legyen egy tökéletes hetünk. Semmi fulladás, semmi
vita, és semmi szülők.
– Te nem öltözöl át? – kérdezem a mezét vizslatva.
– Az apád látta valaha egyetlen meccsedet is? – Amikor megrázom a
fejemet, mindentudón bólint. – Akkor nem, nem öltözők át. Oké, essünk túl
a dolgon. És Nate, én is szeretlek téged.
Amikor visszaérünk a földszintre és kéz a kézben belépünk a nappaliba,
Sasha csipszet majszolva ül a kanapén, miközben a tévéből bömböl a
Gyilkos elmék.
– Apa kiment az üdülőbe – mondja, le sem véve a tekintetét a
sorozatáról. – Egy óra múlva oda vár minket ebédre.
Pazar.
– Anastasia, ő itt Sasha, a kishúgom – mondom, próbálva kevésbé
kínossá tenni ezt az egész helyzetet. – Sash, ő itt a barátnőm, Stassie.
Ezzel végre sikerül elterelnem a figyelmét a tévéről, amit azonban rögtön
meg is bánok, amint Sasha felhúzza egyik tökéletesen formázott
szemöldökét.
– Miért teszel úgy, mintha még sosem találkoztunk volna? Még tíz perce
sincs, hogy etyepetyézésen kaptalak titeket a konyhában…
– Jesszusom, Sasha – nyafogom, ahogy végighúzom a kezemet a
hajamon. – Nem is az történt. Nem tudnál kedves lenni?
– Ezt a pulton lévő tejszínhabnak, Nutellának, és epres fagyiszósznak
add be – feleli egy gunyoros horkantás kíséretében.
Ahogy elsorolja, mi is van a pulton, rögvest máris morcosabb leszek,
mivel rádöbbenek, mit is zavart meg pontosan.
– És igenis kedves vagyok. Örülj neki, hogy én találtam rátok, nem pedig
apa. – Tekintetét Stassie felé fordítja. – Tényleg kedves vagyok, esküszöm.
Nem ítéllek el – na, mármint csakis azért, hogy a borzalmas bátyámmal
jársz.
Ledobom magamat a kanapéra szemben Sashával, miközben Anastasia
félszegen egyhelyben álldogál. Addig paskolgatom a helyet magam mellett,
amíg le nem ül, de a viselkedése valahogy nincs rendben – mintha olyan
kényelmetlenül érezné magát. Kibaszottul utálom, hogy ennyire zavarban
van, miután olyan jól éreztük itt magunkat.
– Miért jöttetek vissza? Azt hittem, csak holnapután utaztok. Pontosan ez
az oka, hogy mi meg holnapra foglaltunk jegyet.
– Bájos – nyögi Sasha, majd lehalkítja a tévét és keresztbe teszi a lábát. –
Nem vakációzni vitt, hanem valami testkondicionáló kezelésre, hogy
„megerősödjek”, és, mit tudom én, valami faszság arról, hogy jobb sportoló
legyek. Kereken egy egész órát töltöttem a strandon. Tegnap aztán közöltem
apával, hogyha nem visz most rögtön haza, akkor soha többé nem síelek,
úgyhogy foglalt is magunknak helyet a következő gépre.
Azt kívánom, bárcsak el tudnám játszani a kedvéért, hogy meg vagyok
lepődve, de nem vagyok – az igazat megvallva, pont ilyen szarságra
számítottam volna, ha mostanában nem kötik le más dolgok a figyelmemet.
De botor módon azt hittem, hogy apa talán mégis a szívére vette a
tanácsomat.
Az apámnak mindig is megvan a maga terve. A mai délután is csak egy
újabb fondorlatos összeesküvés, mert ugyan miért is találkozna az ember
valakivel először nyilvános helyen, ha az a valaki már amúgy ott van a
házában?
– Milyen kedvében van?
– A szokásosban. Mintha valaki feldugott volna egy jó nagy pálcát a
seggébe, amitől nem tud megszabadulni. – Megvillant Stassie felé egy
szinte már fenyegető mosolyt. – Van bármi tapasztalatod az olyan szülőkkel
kapcsolatban, akik az életed minden mozzanatát irányítani akarják?
Stas erre Sasha hazaérkezése óta most először felkacag.
– A szüleim rettentő rendesek, bocsi.
Sasha leül, és nekiáll Stast kérdezgetni az élete minden egyes apró kis
részletéről, és érdemére legyen mondva, Stas mindenre őszintén felel. Mire
megérkezünk az üdülőbe, már legjobb barátok. Ebben sokat segít az, hogy
van bennük valami közös. Na, már most az ember azt hinné, hogy ez a
közös dolog az, hogy mindketten sportfenomének, de nem – hanem az,
hogy mindketten remek mókának tartják, ha az idegszálaimon táncolhatnak.
 Sashát közel nem látom eleget apa nélkül, és rettenetesen hiányzik. Az a
személy hiányzik, aki akkor bújik elő belőle, amikor apa nincs a közelben –
szinte már sajnálom is Anastasiát, amiért az embernek, akivel éppen az
imént barátkozott össze, abban a pillanatban nyoma fog veszni, hogy apa
leül az asztalhoz. Remélem, megérti, és tudja majd, hogy ez semmi
személyes.
– Minden oké? – kérdezem halkan Anastasiától az összekulcsolt
kezünkre pillantva, mivel éppen kezdi elszorítani az ujjhegyeim
vérkeringését. A maitre d’ odakísér minket apa kedvenc asztalához és
átnyújtja nekünk a menüt. Nem meglepő módon apa késik az ebédről, amit
ő szervezett le.
– Én kérnék egy pohár Dom Pérignont – mondja Sasha lazán az étlapot
tanulmányozva.
A pasas vet felém egy rémült pillantást, mivel egyértelműen pontosan
tudja, hogy kik is vagyunk, viszont fogalma sincs, hogy mi is most a helyes
válasz. Rövid úton véget vetek a szenvedéseinek – kikapom az étlapot
Sasha kezéből, és fejbe bólintom vele.
– Még csak tizenhat. Hozzon neki egy dobozos üdítőt, vagy valamit.
– Vizet hozzon neki – szól egy mély, ismerős hang a hátam mögül. –
Helló, Nathaniel – mondja hűvösen. – És a hölgyben kit tisztelhetek?
 Negyvenegyedik fejezet

ANASTASIA

MI IS A NEVEM?
Hogy a francba nem jut eszembe a saját nevem?
Ian Hawkins ott áll mellettem, mint Darth francos Vader, a keze felém
nyújtva, készen a bemutatkozásra, nekem meg még a nyavalyás nevem sem
jut eszembe. Nate megszorítja a térdemet. Nyugtatónak szánja, de csak
emlékeztet vele arra, hogy hallgatok, amikor beszélnem kéne.
– Ő itt Anastasia Allen, a barátnőm. Stas, ő itt az apám, Ian Hawkins –
mondja Nate nyugodtan, miközben összefűzi az ujjainkat.
Nate apja pontosan úgy néz ki, ahogy Nate-et képzelem harminc év
múlva. Magas, az állkapcsa szögletes, sötét barna haja és nagy, barna szeme
van. Ha nem ő lenne a legújabb ősellenségem, még azt is mondanám, hogy
jóképű, de ez esélytelen.
– Mr. Hawkins, örülök, hogy végre megismerhetem! – préselem ki
magamból a világ legművibb mosolyának kíséretében, miközben úgy rázom
meg a kezét, mintha valami politikusok lennénk. Leül közvetlen velem
szembe, mire alig várom, hogy az egész ebédet azzal töltsem, hogy kínos
szemkontaktusba bonyolódjak vele.
Bár jelen pillanatban jobban érdekli Sasha ruhája.
– Eszedbe sem jutott levenni azt, amit a repülőn viseltél? – mondja Ian
durván. Róla lehetetlen lenne megmondani, hogy tizenöt órát utazott – a
ruháján egyetlen gyűrődés sincs, a haja tökéletesen be van lőve. De ebből az
egyetlen mondatból, ebből az egyetlen, a kamasz lánya felé intézett gúnyos
megjegyzéséből mindent megtudok, amit csak Ian Hawkinsról tudnom kell.
Sasha egész testtartása megváltozik, összehúzza magát, az állát lehajtja.
Képtelen vagyok ezt végignézni.
– Nekem úgy tűnik, jól érzed magadat a bőrödben, Sasha. Bárcsak én is
melegítőnadrágot vettem volna fel – mondom olyan vidáman, amennyire
csak kitelik tőlem.
 Ez elég ahhoz, hogy ismét magamra vonjam Ian figyelmét – a
tekintetünk összetalálkozik, mire, bármennyire is erre vágyok, nem
fordítom el a fejemet. Úgy érzem, mintha éppen most adtam volna neki
engedélyt arra, hogy kritizáljon, hogy ítélkezzen felettem. Látom, ahogy
szemügyre vesz, azt, ahogy a tekintete előbb az arcomra kalandozik, majd
lentebb haladva megszemléli az öltözetemet. A szája megfeszül.
– Mesélj csak magadról, Anastasia.
– Mit szeretne tudni, Mr. Hawkins?
– Nyugodtan szólíts csak Iannek, és tegeződjünk, semmi szükség a
formalitásra. Abból ítélve, ahogy a fiam mindjárt elszorítja a kezed
vérkeringését, amondó vagyok, hogy igencsak ragaszkodik hozzád –
mondja egy minden jókedvet mellőző kis kacaj kíséretében. – Mi lenne, ha
mondjuk azzal kezdenénk, hogy honnan származol?
– Eredetileg Seattle-ből, Washington államból, de pár éve már Maple
Hillsben élek az iskola miatt.
Megérkeznek az italaink, a pincérek szorgosan és némán dolgoznak a
főnökük jelenlétében. Nate mintha le sem venné a szemét az apjáról, de
azért elmotyog egy „Köszönöm!”-öt, ahogy azzal a kezével, amivel éppen
nem az enyémet szorítja, a Sprite-ja után nyúl.
– Szívesen, Nate! – szól egy negédes hang. Mindketten egyszerre nézünk
fel, és így pont látjuk, ahogy egy gyönyörű, szőke nő letesz egy vázát Ian
elé.
Tippre úgy nagyjából velünk egykorú, szép, zöld szeme van, a mosolya
vakító. Úgy nézi Nate-et, mintha ismerné, és van a tekintetében valami,
amitől bizsereg a bőröm. Kellemetlen érzés fészkeli be magát a
gyomromba, majd a lélegzetem is elakad tőle, amikor rádöbbenek, hogy ez
az érzés a féltékenység.
– Nem tudtam, hogy a városban vagy – folytatja a lány, teljesen
ignorálva a létezésemet. – Szólnod kellett volna.
Nate szorítása ellazul, majd a szívem összeszorul, amikor elengedi a
kezemet, de aztán az arcom felé nyúl és a fülem mögé tűri a hajamat, majd
karját a székem támlájára fekteti, ujjaival a vállamat csiklandozza.
– Jég nélkül kérted, nem igaz? – kérdezi az ital felé biccentve, amit
valaki lerakott elém.
Inkább az italban lebegő jégkockákra és a pohár oldalán végigfutó párára
összpontosítok, semmint a nőre, akivel Nathan minden kétséget kizáróan
lefeküdt valamikor.
 Abba kell hagynom, ez az egész felesleges. Maple Hillsben sosem érzek
így. Ott nem zavar, hogy ki járta már meg az ágyát, azonban itt, az apja és a
húga előtt érzem, ahogy a fehéren izzó irigység átjárja a testemet.
– Tessék? Öhm, igen, de nem számít.
Nate a kezébe veszi a poharamat és a lány felé nyújtja azt.
– Nem kért jeget. – A hangja éles, sokkal élesebb, mint korábban valaha
is hallottam, és furcsa ilyen kimértnek látni őt.
A lány döbbentnek tűnik, ahogy kiveszi a poharat a kezéből, miközben
továbbra sem néz rám – Sashára viszont nagyon is néz, aki meg a tenyere
mögött próbálja rejtegetni a vigyorát. Túl hosszú idő telik el anélkül, hogy
bárki is megszólalna.
– Ez minden, Ashley – mondja Ian lassan, ahogy beleun ebbe a furcsa
kis jelenetbe. – Hozz Anastasiának egy italt jég nélkül, ahogy kérte, és szólj
Marknak, hogy készen állunk rendelni.
Éles hangneme kirángatja Ashley-t az álmodozásból.
– Igenis, uram.
– És Ashley?
– Igen, Mr. Hawkins? – feleli a lány fürgén, ahogy megpördül a tengelye
körül.
– Anastasia a család tagja, és egyben a vendégünk. Úgy fogok tenni,
mintha szorult volna beléd elég udvariasság ahhoz, hogy egyáltalán rá nézz,
és bocsánatot kérj tőle a hibádért, mint ahogy azt bármelyik másik
vendéggel is tennéd. Ilyen elő ne forduljon még egyszer, vagy az újévet új
munkahely keresésével töltheted.
A fejem minden egyes izmának munkájára szükségem van, hogy az
állam ne essen le a padlóra. Nathan mocorogni kezd a székén és ismét
megragadja a kezemet. Ian önt magának egy pohár vizet, majd kortyol
belőle egyet.
– Hol is tartottunk? Az iskolánál. Mit tanulsz?
Elmondom neki, hogy harmadéves vagyok üzletvezetés szakon, hogy
egyke vagyok, hogy már betöltöttem a huszonegyet, mert egy évvel később
kezdtem a sulit, miután ötévesen örökbe fogadtak, és, érdemére legyen
mondva, Ian a megfelelő helyeken bólint és sorban teszi fel a kérdéseket.
Megérkezik az új italom, miközben Nate és Sasha némán üldögél –
valószínűleg hálásak, amiért nem ők vannak a rivaldafényben. Kapok egy
kis pihenőt, amikor jön a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. Nate
odahajol hozzám és ajkát a halántékomnak nyomja.
 – Mit kérsz? – Majd suttogva folytatja: – Olyan büszke vagyok rád, bébi.
Olyan ügyes vagy.
Nem tudok neki válaszolni, mivel Sasha megpróbál rendelni egy
csirkeburgert sültkrumplival, amire az apja nemet mond.
– Csirkés kesudió-salátát kér, az öntetet a saláta mellé.
– De apa, én…
– Nem, Sasha.
Gyűlölöm ezt, és minden egyes kritikus gondolat, ami valaha is átsuhant
a fejemen a szüleimmel kapcsolatban, most rám nehezedik és fullasztó
bűntudattal tölt el, mert miattuk sosem éreztem magamat olyan szarul, mint
amennyire most érzem magamat csak attól, ahogy nézem, amint Ian így
bánik Sashával. A szavak még azelőtt kiszaladnak a számon, hogy
megállíthatnám őket.
– Attól még nem dől össze a világ, hogy eszik egy burgert.
Azóta most először, hogy leültünk ide, valamiféle érzelem villan meg Ian
folyamatosan közömbös arcán. Szemöldökét felhúzza, az ajkát
összeszorítja, és hirtelen egy cseppet sem hasonlít Nathanre. Még csak
olyan lágy tekintete és komisz vigyora sincs, mint Nathannek, amikor ő
húzza fel meglepődve a szemöldökét.
– Nem mintha neked ehhez bármi közöd is lenne, de Sashának
hamarosan versenye lesz. Ragaszkodnia kell az étkezési tervéhez – ró meg
Ian.
– Nekem is, de egy burger még nem fogja romokba dönteni a karrierjét.
Ha burgert szeretne enni, hát hadd egyen. Én is burgert kérek – csattanok fel
én is.
Nem tudom, miért is viselkedem így, miért húzom fel szánt szándékkal
azt a férfit, akitől azt akarom, hogy kedveljen, akkor is, ha én őt nem
kedvelem. Nem tehetek róla. Meg akarom védeni Sashát mindazon
gondolatoktól, amik kísérteni fogják az evéssel kapcsolatban még jóval
azután is, hogy már nem az apja mondja meg neki, hogy mit egyen.
Még csak nem is kívánom azt a francos burgert. Salátát akartam
rendelni.
Nate támogatása jeléül megszorítja a térdemet.
– Kérhetnénk három csirkeburgert, Mark? Csak semmi saláta.
Mark Ianre pillant, aki leteszi az étlapját az asztalra, majd egyetértése
jeléül biccent egyet. Amikor Mark elindul vissza a konyhába, hosszan
kifújva a levegőt a megkönnyebbüléstől, rögtön megérzem a súlyát annak,
amit az imént tettem. Sasha tekintetét az italára szegezi, és közben a
hüvelykujjának bőrét rágcsálja.
– Nincs ínyemre, hogy ilyen arcátlanul viselkedjetek a személyzetem
előtt – mondja Ian minden érzelemtől mentes hangon.
– Apa… – vág közbe Nathan.
– Mindkettőtökhöz beszélek – morogja az. – Talán élvezted, hogy egy
ideig úgy tehettél, mintha te lennél itt a főnök, de amíg az én éttermemben
eszel és az én házamban alszol, addig elvárom, hogy mutass némi
tiszteletet. – Nate teste megfeszül, én pedig érzem, ahogy egyre csak
sűrűsödik a feszültség, azonban még mielőtt tovább fajulhatna a dolog,
Sasha megszólal.
– Te műkorcsolyázó vagy, ugye? Az a te sportod, ugye, Stassie?
És ez elég is ahhoz, hogy megragadja Ian figyelmét, úgyhogy kezdjük is
előröl az egész táncot.

***

JELEN PILLANATBAN NATHAN SZOBÁJA tűnik az egyetlen biztonságos zugnak

az egész házban.
Az ebéd, gondolom, rosszabb is lehetett volna, de mondjuk sokkal jobb
is. Nathan szerint egész jól ment, ami nekem elég furcsa meglátás, aminek
fényében kénytelen vagyok komolyan elmerengeni azon, hogy mennyire is
rosszul mennek itt a dolgok, ha ez az, ami jónak számít.
Nate apja ma nagy szilveszter esti bulit rendez, amit az üdülő minden
évben megtart azon vendégek számára, akik itt töltik az ünnepeket, és
számítanak a jelenlétünkre.
Ahogy Nate a hasamra dőlve szunyókál, nem állom meg, hogy a
gondolataim ne kalandozzanak el Mila Hawkins, Nate és Sasha édesanyja
felé. Mégis milyen csodás asszony lehetett, hogy egy ilyen férj mellett
képes volt összehozni két ilyen csodás gyereket?
Emlékszem, hogy hetekkel ezelőtt – még mielőtt rádöbbentem volna,
hogy esélyem sincs megúszni, hogy fülig bele ne zúgjak ebbe a pasiba –
Nate azt mondta nekem, hogy olyan, amilyennek az anyja nevelte. Teljes
szívét és lényét beleadja a dolgokba. Nate szerint az anyja imádott volna
engem – és Lolát is –, mert imádta a makacs és határozott nőket.
Sashát is ilyennek nevelte mielőtt meghalt volna. Amikor az apja nincs a
közelben, látom is ennek a szikráit Sashában, és azt kívánom, bárcsak lenne
rá mód, hogy visszavigyük öt magunkkal L.A.-be.
– Néha nagyon hangosan tudsz gondolkodni – morogja Nate a hasamon
fekve. Felpillant rám, a tekintete álomittas, az arca kipirosodott. – Mi jár a
fejedben?
– A parti – hazudom.
– Nem megyünk. Nagyzolós és gyűlölnéd – mondja, miközben össze-
vissza puszilgatja a köldökömet. – Amúgy is ebből a szobából lehet a
legjobban látni a tűzijátékot.
– A csajod amúgy is valószínűleg beleköpne az italomba.
Nate nagyot sóhajt, fejét visszahajtja a hasamra, majd szomorú
tekintettel felnéz rám.
– Bárcsak senki se lett volna előtted, de a múltat nem változtathatom
meg. Azt viszont megígérhetem, hogy utánad már nem lesz senki sem. De
Ashley sosem volt a barátnőm. Gyerekek voltunk. Együtt jártunk gimibe, és
párszor összefeküdtünk, amikor hazajöttem az ünnepekre.
– Csak húzom az agyadat, esküszöm. Sajnálom, nem is tudom, miért
vagyok féltékeny. Esküszöm, hogy általában nem szoktam így érezni, és
nem érdekel, hogy mit műveltél előttem, komolyan nem. Még csak nem is
hiszem, hogy a szexről lenne szó, azt sejtem, inkább azért zavar, mert a csaj
összeillik azzal a verzióddal, aki itt létezik. Azzal, aki hócsizmát hord és a
hátsó kertjében lévő tó jegén hokizik. Itt annyira elengeded magadat, nekem
meg sikerült összehoznom minden idők legstresszesebb helyzetét, és
egyszerűen…
– Anastasia – mondja gyengéden, elejét véve a szóáradatomnak. – Azért
engedem el így magamat, mert te itt vagy. Évek óta most először élvezem
azt, hogy itt lehetek, és ez csakis azért van így, mert te itt vagy velem.
Nincsen olyan változatom, ami jobb lenne úgy, hogy nem vagy mellettem.
– A szüleid jártak az eszemben – vallom be vonakodva. – Hogy milyen
nagyszerű lehetett az édesanyád, ha egyszer sikerült ilyen remek embert
nevelnie belőled.
Addig mászik fentebb a matracon, amíg az arca egy vonalban nem lesz
az enyémmel, mire az orromat az orrához dörgölöm.
– Ő volt a legjobb. Én meg egy kicsit sem vagyok olyan, mint az apám,
Stas. Esküszöm, hogy olyan jó leszek hozzád. Sosem kell majd emiatt
aggódnod. – Az arcára kiülő komolyságba beleszakad a szívem, és az az
ötlet, hogy Nathant valaha is akárcsak egy lapon lehetne emlegetni az
apjával abszurd.
 – Tudom, Nate. Esküszöm, hogy tudom, és egy pillanatig sem
kételkedem benned. Annyira szerencsés vagyok, és ezt egy másodpercig
sem veszem magától értetődőnek.
Száját az enyémhez érinti, először gyengéden, aztán szenvedélyesebben,
követelőzőbben, ahogy kezemmel a hajába túrok és engedem, hogy a lábam
közé helyezkedjen. Csak úgy árad belőle a szerelem, minden érintése
gyengéd és törődéssel teli, minden pillantását és mozzanatát kifejezetten
nekem, nekünk szánja. Amikor pedig belém hatol, amitől vonaglani kezdek
alatta, a fülembe suttogja, hogy mennyire szeret engem, milyen tökéletes is
vagyok számára, és ő mennyire szerencsés.
Számolni sem tudom, hányszor szorítja meg a testem az övét, hogy
hányszor fúrom az arcomat a mellkasába, a nyakába, a párnájába, hogy
hányszor kell megálljt parancsolnom magamnak, még mielőtt a nevét
kiáltanám. Ujjai a csípőm húsának feszülnek, irányítva engem, ahogy olyan
mélyen belém hatol, hogy egészen a csontjaimban érzem őt. A mellkasa
vadul hullámzik, a hasa megfeszül, a vénája őrülten lüktet a nyakán, ahogy
az ajkamat rászorítom.
Amikor pedig belém lövelli a magját, olyan szorosan ölel magához, hogy
nem tudom, mégis hogyan várhatják el, hogy valaha is ismét két különálló
ember legyünk.
 Negyvenkettedik fejezet

NATHAN

STASSIE-RE HAGYOM, HOGY BETETRISEZZE a holminkat a bőröndjeinkbe, és

lemegyek a konyhába neki innivalóért, mivel nagyon nem akarok a
közelében lenni, nehogy kitalálja, hogy segítsek.
Ahogy kinyitom az ajtót, furcsa módon a személy, akivel egyáltalán nem
számítok rá, hogy összefutok, az apám. Olyan furán hangzik azt mondani,
hogy az ember összefut valakivel annak a saját házában, de apa egyszerűen
sosincs itthon.
Úgy sejtem, észre sem vett engem, mert túlságosan lefoglalja az, amit
éppen olvas, de aztán megszólal.
– Mikor indultok?
– Egy pár óra múlva.
– Kedvelem Anastasiát. Határozott lány. Ez jó. Szüksége is lesz rá, ha
sikeres akar lenni. Szereted őt?
– Igen.
Bólint egyet, aztán állát összefűzött kezére helyezve végre rám néz.
– Édesanyádra emlékeztet akkorról, amikor megismertem. Merész,
gyönyörű, semmitől sem fél. Egyszer fafejű nőgyűlölőnek nevezte
nagyapádat, tudtad? – Elmosolyodik, és mosolya hosszú idő óta most
először őszintének tűnik. – Ráadásul egyenesen a szemébe. Annyira
ledöbbentem, hogy majdnem félrenyeltem az italomat, aztán meg
elkezdtünk ezen vitatkozni, anyád meg kijelentette, hogy akkor bizonyítsam
be, hogy nem fafejű nőgyűlölő.
Minden figyelmemet neki szentelve nekidőlök a konyhapultnak, mivel
másra sem vágyok, mint hogy halljak anyáról.
– Ezt nem is tudtam.
– Persze nem tudtam neki bizonyítani. A nagyapád egy szemétláda volt,
ezt nem lehet szebben mondani. Nagyon szigorú volt, és anyád ezt nem
kedvelte benne. Azt hiszem, talán ő lehetett az egyetlen ember, aki egész
életében kiállt az öreggel szemben. Vagy legalábbis ő volt az egyetlen
ember, aki valaha is kiállt mellettem. – Kezébe veszi az iratokat, amiket
éppen olvasott, mire már azt hinném, hogy vége is a beszélgetésnek, de
aztán megint leteszi őket és felsóhajt. – Anastasia is szeret téged, ez
egyértelmű. Egy hozzá hasonló nő, aki olyan, mint édesanyád volt…
eltántoríthatatlanul hűséges lesz hozzád és védelmezni fog. Szerencsés
vagy.
– Ha anya olyan nagyszerű volt, akkor miért tetted ezt vele?
Nem kell tisztáznom, mi is az az ez. Tudja, miről beszélek, akkor is, ha
nem mondom ki pontosan.
– Az emberek hibáznak, Nate.
– Egyes hibákra nincs bocsánat.
Bólint.
– Tudom.
Stassie ebben a pillanatban berobban a konyhába, majd lelassít, amikor
megpillant minket a konyhasziget két oldalán.
– Elnézést a zavarásért, csak…
– Mi az, Stas? – kérdezem udvariasan, mivel nem akarom, hogy pánikba
essen attól, hogy tényleges beszélgetést folytatok az apámmal.
– Fel kell jönnöd és ráülnöd a bőröndre. Nem csukódik be, Sasha meg
nem elég nehéz.
– Máris megyek.
Stassie bólint, majd olyan gyorsan távozik, amilyen gyorsan érkezett.
Ismét apám felé pillantok, de ő meg időközben ismét az irataiba
temetkezett.
Most, a legyőzötten előrebukó vállát és üres arckifejezését látva
rádöbbennek, hogy minden hibája ellenére sem vagyok képes annyira
gyűlölni őt, mint amennyire ő gyűlöli saját magát.

***

OLYAN KESERÉDES A VISSZATÉRÉS L.A.-BE. Persze az, hogy több ezer

kilométer lesz köztünk és apám közt a lehető legjobb dolog mindenki
számára, de közel nem kaptam eleget abból, ahogy Stassie fullba nyomja a
nővér-módot Sashával.
Tudom, hogy hálásnak kéne lennem a napért, amit együtt tölthettek,
mivel úgy volt, hogy egyáltalán nem is fogunk találkozni a húgommal, de
telhetetlen vagyok. Telhetetlenül vágyom rá, hogy boldognak láthassam
őket egymás társaságában.
Stassie újévi fogadalma, hogy többet fog olvasni, úgyhogy az egész
repülőút azzal telik, hogy szinte belebújik a könyvbe, amit a reptéren vett.
– Ilyen kifordított Micsoda nő-feldolgozás – mondja nekem izgatottan. –
A csaj autista, és felbérel egy escortot, hogy fejlődhessen az ágyban. Olyan
jó, és Stella nagyon vicces és cuki.
Kikapom a könyvet az ujjai közül, szemügyre veszem a türkiz borítót,
majd felcsapom a könyvet egy random oldalon a közepe felé.
– Te képes vagy nyilvános helyen pornót olvasni? Micsoda szégyen!
Stas a számra tapasztja a kezét, hogy így hallgattasson el, miközben én
meg nevetve hátrahajtom a fejemet.
– Ne kiabálj! – suttogja rekedtes hangon, ahogy körbepillant, hogy
meghallott-e minket valaki. Még tovább halkítja a hangját és közelebb húz
engem magához. – Ez nem pornó. Hanem egy romantikus regény, amiben
éppenséggel akad egy kis szex.
Igyekszik elrejteni az arcát, de az ujjamat az álla alá akasztom és magam
felé fordítom az arcát. Az ajkamat gyengéden az övéhez érintem, majd a
füléhez hajolok.
– Akármit is olvasok – suttogom –, megteszem veled, amint hazaérünk.
Ahogy hátradőlök, látom, ahogy ezernyi lehetőség suhan végig az arcán.
– Ez komolyan nem olyan könyv… de van otthon valami, ami… – az
arca még jobban elpirul – … talán érdekelhet.
– Imádom azokat a nőket, akik szeretnek olvasni.

***

– HÚZZ A FRANCBA, HAWKINS. Hetekig csakis a tiéd volt, most nem tudsz két
nyavalyás percig megosztozni rajta?
Még csak nem is csináltam semmit sem, amikor Lola egyszer csak
nekiállt sértéseket vágni a fejemhez. Nos, pontosabban, ahogy elhaladtam a
párosuk mellett, odahajoltam, hogy puszit nyomjak Stassie feje búbjára, de
ezen kívül nem zavartam őket. Henry azonban…
– Nem te vagy az egyedüli, akinek beszélnie kell vele, Lola – morogja a
srác, ahogy durcás kisgyerek módjára keresztbe teszi a karját és fellendíti a
csónakméretű lábát a dohányzóasztalra. – Nekem is van izém, ugye tudod.
 Keresztülvágva a szobán és Stassie felé kacsintva, ahelyett, hogy a
közelébe mennék, mert Lo kibaszottul megrémít, levetem magamat Hen
mellé.
– Szóval mi a helyzet? – Átnyújtok neki egy sört, miközben a srác meg
úgy néz rám, mintha két fejem lenne. – Az izéd? Tudok segíteni?
– Nincsen izém… de lehetne izém, ha akarnám, hogy legyen izém. Több
izém is lehetne, mint Lolának. Több izém lehetne, mint nektek srácoknak
együtt.
– Senkinek sincs Lolánál több izéje, – suttogja Robbie, ahogy a válla
fölött hátrapillantva ellenőrzi, hogy Lola nem hallgatózik-e. – Mind
metaforikus, mint tényleges értelemben.
Hazaérve nagyjából tizenöt percig tartott, hogy mindent átbeszéljünk a
srácokkal, Lola azonban semmit sem képes elvégezni tizenöt perc alatt. A
tizenöt perc számára a minimum bemelegítési idő.
Miután egy egész órát töltenek a konyhában sustorogva, Anastasia
odailleg hozzám, és bepréseli a seggét közém és Henry közé.
– Kellemes karácsonyod volt, Henry?
– Megfulladtál – feleli erre az.
Ez kicsit ledöbbenti Stast, mire előbb felém kapja a fejét, aztán ismét
gyorsan Henryre néz.
– Tudom, de már jól vagyok. Nathan kihúzott a tóból.
– Meg is halhattál volna. – A kezét bámulja Stassie helyett, és nem
tudom, miért is vagyok meglepődve ezen. Henry úgy szereti Stast, mintha a
nővére lenne, és minden nap rám is írt, hogy megbizonyosodjon róla,
Anastasia jól van. Azt hittem, ez elég lesz ahhoz, hogy megnyugodjon, de
egyértelműen tévedtem.
– De nem haltam meg, és most itt vagyok – mondja Stassie gyengéden,
ahogy fejét Henry vállára hajtja.
A srác hirtelen feláll és kiviharzik a konyhába, ahol hosszabban bámulja
a hűtő tartalmát, mint kéne.
– Mehetünk lefeküdni? Fáradt vagyok – mondja Stassie nekem
csendesen. Vetek egy pillantást Henry felé, majd bólintok, tudva, hogy a
kölyöknek egy kis térre van szüksége.
Követem Stassie-t az emeletre, együtt dolgozva megmosakszunk,
levetkőzünk és megfésülködünk, mígnem már készen állunk rá, hogy
bezuhanjunk az ágyba. Odabújik hozzám és ujját végighúzza a
mellkasomon.
 – Hiányzik az ágyad.
– Akarod, hogy ide is vegyek egy ugyanolyan matracot?
– Nem – mondja, elhúzva az e-t, mintha igent akarna mondani. – Semmi
értelme, fél év múlva úgyis lediplomázol. Csak egy újabb cucc lenne, amit
el kell cipelned innen.
– Igen, de te attól még itt leszel.
Erős a kísértés, hogy megbukjak és újra kelljen csinálnom az évet, hogy
aztán vele együtt diplomázhassak. Furcsa? Igen. Érdekel? Nem. A
Vancouver Viperst azonban azt hiszem, érdekelné, és ez az egyetlen oka
annak, hogy bejárok az órákra.
Anastasia elhúzódik tőlem, majd a lábát keresztbe téve felül és rám néz.
– Nathan… nem akarok jövőre itt lakni. Főleg miután te meg Kanadában
leszel.
– Miért nem? – Kellemetlen érzés fészkeli be magát a gyomromba, és azt
kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben úgy fél percet, hogy ne kezdjek
bele ebbe a beszélgetésbe. – Miért érzem úgy, hogy valami olyat készülsz
nekem mondani, amit nem akarok hallani?
– Talán nem is akarod, de ez még nem jelenti azt, hogy ne kellene
beszélnünk róla. – Felkuncog, majd kezét a combomra helyezi. – Imádom,
hogy ti srácok élvezitek, hogy itt lakom. Komolyan, fogalmam sincs, mihez
kezdtem volna nélkületek. De, mint ahogy azt már számtalanszor mondtam
neked, vissza akarok menni a lakásomba.
– Azzal a sráccal akarsz élni, aki folyamatosan sérteget? – mondom
durván, sokkal durvábban, mint akartam volna.
– Nézd, tudom, hogy te valószínűleg nem sok értelmet látsz ebbe, de
nem is kell, hogy legyen neki. Lo elmesélte, miről maradtam le, amíg
telefon nélkül voltam, és azt hiszem, Aaron végre készen áll rá, hogy
rendezzük a dolgokat.
– Anastasia, undorítóan viselkedett veled. Egy hazug szemétláda.
Nincsen rá szükséged.
– Igen, ezzel nagyon is tisztában vagyok! Folyamatosan, újra és újra
lepörög a fejemben, amit tett, de nem is azt mondom, hogy a puszipajtása
akarok lenni. És igenis szükségem van rá. Ő a korcsolyapartnerem, és ha
csak nem akarok mindent elölről kezdeni, amire két évnyi szenvedés után
nagyon nem állok készen, meg kell találnom a módját, hogy ismét együtt
tudjunk dolgozni.
– Kibaszottul gyűlölöm ezt.
 – Tudom, kicsim. És imádom, hogy ilyen védelmező vagy, de az, hogy
itt éljek, mindig is egy ideiglenes megoldás volt. Tudod milyen nehéz
minden egyes pillanatot veled tölteni, miközben tudom, hogy hat hónap
múlva lelépsz innen?
– Én sem örülök neki, hogy el kell költöznöm, de tudod, hogy nincs más
választásom!
– Nem így értettem, Nathan. Hát persze, hogy azt szeretném, hogy az
álomcsapatodban játszhass. Ha nem lenne máris szerződésed, akkor is
támogatnálak, bárhová is mennél. – Felsóhajt, és ennek a hangnak, amit
olyan gyakran hallok, és amiből tudom, hogy mentálisan mennyire kimeríti
ez az egész helyzet, hallatán gyűlölöm, hogy a karácsonyi szünetünk így ér
véget. – Úgy értem, hogy hat hónap múlva szeretnék izgatott lenni az
előtted álló dolgok miatt, nem pedig sírni, mert nem akarom, hogy
elköltözz. Azt hiszem, sokkal könnyebb lesz, ha ismét a saját lakásomban
élek.
Ujját az ajkához érinti, a lába pedig ugrálni kezd – ideges. A szívem
vadul kalapál.
– Mit nem mondasz el nekem?
Cirógatni kezd a combomon lévő kezével, még azelőtt vigasztalva, hogy
elmondaná nekem, bármilyen borzalmas hírei is vannak.
– Aaron ismét jégre mehet. Csak reggel akartam elmondani, mert olyan
hosszú napunk volt, de azt hiszem, ez azt jelenti, hogy te is ismét mehetsz
hokizni.
Annak, hogy megint játszhatok, kész zenének kéne lennie a füleimnek,
de ehelyett úgy érzem, mintha Stassie kicsúszna a kezeim közül.
– Szóval többé nem fogunk együtt korcsolyázni, és el akarsz költözni –
csattanok fel. – Akkor mostantól kezdve csak a csütörtök esti numera
leszek? Amikor helyet tudsz nekem csinálni a határidőnaplódban?
Ezt abban a pillanatban megbánom, hogy a szavak kiszaladnak a
számon.
Anastasia szeme elkerekedik, és látom, ahogy a teste megfeszül.
– Zaklatott vagy, Nathan, de kérlek, ne beszélj így velem.
Bocsánatot kérek, de az engem eltöltő szégyen nem engedi, hogy
suttogásnál hangosabban szóljak.
– A pasim vagy, és szeretlek. Olyan gyakran fogunk találkozni,
amennyire csak lehetséges, de te máris eldöntötted, hogy mi lesz. Csak
szeretném végighallgatni Aaront, ennyi az egész.
 – Nagy szíved van, Stas – motyogom, ahogy visszahúzom őt magamhoz.
Rögvest jobban érzem magamat, amint ismét a karjaim közt van. – Nem
akarom, hogy Aaron még az eddigieknél is jobban összetörje. Nem bízom a
srácban, benned és az ítélőképességedben azonban bízom. Bárhogy is dönts,
én ott leszek melletted.
Stassie pillanatok alatt álomba merül, én meg csak hallgatom
lélegzetének halk neszeit, engedve, hogy megnyugtassanak, amennyire csak
lehet. A dolog nem igazán működik, és végül úgy alszom el, hogy az jár a
fejemben, mennyire is nem bízom Aaron Carlisle-ban.

***

A FRISS VIRÁGOK ILLATA minden egyes érzékemet ellepi, és alig várom, hogy
visszaülhessek a kocsimba. A virágárus rettentő komótosan csomagolja be a
bazsarózsát, amit kiválasztottam, miközben fájdalmasan tisztában vagyok
vele, hogy JJ ott téblábol mögöttem, és közben a bajsza alatt motyog
valamit.
– Min morogsz?
Kezét a zsebébe dugja és megrántja a vállát.
– Én is azt akarom, hogy egy szexi pasi virágot vegyen nekem.
Csak bámulom őt, várva, hogy megvillantsa rá jellemző, komisz
félmosolyát, amiből tudni, hogy viccel.
– Ez most komoly?
– Csak azt mondom, hogy néha jól esne egy csokor virág, tudod? Az
emberek, akikkel randizom, mindig elvárják, hogy én vegyek nekik virágot.
Folyton az megy, hogy „JJ, azta, olyan nagy a farkad”, meg „olyan okos
vagy”, meg „JJ, ez volt életem legjobb numerája.” De soha, JJ, hoztam
neked egy csokrot”. Tökmindegy, nem számít. – Lábával belerúg valami
láthatatlan dologba, aztán arrébb áll, hogy vessen egy pillantást a
napraforgókra.
Amikor visszafordulok a virágárus felé, látom, hogy felhagyott a csokor
becsomagolásával, és ő is JJ virág-tragédiáját hallgatja. A fejemet rázva a
zsebembe nyúlok a pénztárcámért.
– Kérhetnék még egy csokrot?
Az orromat hazafele is megtölti a virágok émelyítően édes illata. JJ
szélesen vigyorogva markolássza a világoskék bazsarózsáit, miközben
Anastasia csokra a térde közt pihen, nehogy baja essen.
 Manipulatív kis senkiházi.
Szeretném azt mondani, hogy csakis azért vettem virágot a barátnőmnek,
mert szeretem őt, de, ha őszinte akarok lenni, ez inkább bűntudat-csokor.
Gyönyörű, drága bűntudat-csokor.
Nem örülök annak, ahogy beszéltem vele tegnap este, és bár rögtön
bocsánatot kértem és meg is bántam, ami kiszaladt a számon, gondolatban
ennél sokkal rosszabbat akartam mondani.
Meg akartam őt rázni és emlékeztetni mindazokra a borzalmas dolgokra,
amit Aaron mondott neki, mindazokra a dolgokra, amiket tett, és amitől
Stassie rettenetesen érezte magát. Meg akartam vele értetni, hogy Aaronnek
miért is kéne a lehető legkisebb szerepet játszania az életünkben.
De ez nem fair, mert Anastasia mindezzel tisztában van. A karjaim közt
zokogott a srác szavai miatt. Pontosan tudja, hogy miért is kéne távol
tartania magát tőle. Nem tehetek úgy, mintha egy nagy részem egyszerűen
nem akarna megosztozni Anastasián azzal a szemétládával.
Az, hogy hat héten keresztül gyakorlatilag minden nap vele
korcsolyáztam, teljesen elkényeztetett. Az, hogy mellette ébredtem, vele
főztem, még vele is edzettem és tanultam, teljesen elkényeztetett.
Mi lesz, ha kibékül Aaronnel, és többé már nem lesz rám szüksége?
Közös életet akarok vele – egy olyat, ami akkor is meglesz, amikor
Maple Hills már csak egy emlék –, szóval ez az egész most olyan, mintha
hátrafelé haladnánk. Minden egyes ösztönöm azt súgja, hogy kapaszkodjak
belé, avatkozzak közbe, védjem meg, de tudom, hogy ez nem helyes. Nem
leszek az a srác – nem fogok egyszerűen csak engedni magamnak, miután
Anastasia olyan keményen dolgozott azon, hogy javítson az életén. A lehető
legjobb verziómat érdemli meg, és ez a verzió megbízik a barátnőjében és
támogatja őt.
És virágot is vesz neki, amikor seggfej módjára viselkedik.
JJ-vel elmentünk Faulkner edzőhöz, és szerencsére jókedvében találtuk.
Mindig jókedvében van, miután két hétig nem is látott minket. A szíve
mélyén csodálatos ember, és annak ellenére, hogy milyen kibaszott rémisztő
fazon, igazi gyengéd, lányos apuka is, imádja, ha az ünnepeket velük
töltheti.
Nem sokat beszél a lányairól. Imogen és Thea mostanra már minden
bizonnyal legalább a kamaszkoruk végén járhat, de túlságosan félek rájuk
kérdezni – akkor is, ha csak udvariasságból tenném.
 Faulkner megerősítette, amit Lols mondott, amitől egyszerre
könnyebbültem meg és öntött el a stressz. Aaront tökéletesen egészségesnek
nyilvánították, mialatt otthon volt Chicagóban karácsonyra. Brady reggel
küldött egy e-mailt Faulknernek, miszerint holnaptól kezdve minden
visszatér a régi kerékvágásba.
– Vigadj már egy kicsit! – szólt rám az edző, amikor nem voltam olyan
kitörően boldog, mint amire számított. – Ha arról a lányról van szó,
Hawkins, az égre esküszöm…
– Az a lány a barátnőm, uram.
Erre aztán nagyot sóhajtott és a hüvelyk- és mutatóujja közé csípte az
orrnyergét.
– Már csak pont ez hiányzott a negyedévedben: egy barátnő. Az ég
szerelmére, legalább védekezz. Komolyan mondom, mindkettőtök
érdekében, húzz gumit.
JJ erre horkantott egyet mellettem, mire Faulkner megeresztette felé
egyik híres, szúrós pillantását.
– Rólad inkább ne is beszéljünk, Johal.
 Negyvenharmadik fejezet

ANASTASIA

MOST ELŐSZÖR MEGKÖNNYEBBÜLÉSSEL TÖLT EL, hogy egyedül ébredek.

A Nate-tel való tegnap esti beszélgetésem nagy súllyal nehezedett az
elmémre, ahogy az alvásért küzdöttem. Amikor reggel megbökött, és
közölte, hogy elmegy Faulknerhez, nem erősködtem, hogy maradjon az
ágyban.
Még anélkül is, hogy normálisan beszélgettünk volna, éreztem, hogy
furcsa, morcos kedvében van, és hogy valószínűleg emészti a bűntudat.
Amióta csak elment, folyamatosan rezeg a telefonom az üzeneteitől –
bocsánatkérés, érvelés, bocsánatkérés, monológ, bocsánatkérés. Elég
kimerítő. Azonban most az elmém hátuljába száműzöm Nate-et és az ő
aggodalmait, hogy lerendezhessem a második – talán holtversenyben első –
kedvenc pasimat.
Miután a „Bújj be!” kiáltását hallva beütöm a kódot, a padlón találom
Henryt festékekkel és egy hatalmas vászonnal körbevéve. Ügyelve arra,
hogy ne zavarjam meg a munkában, de elég közel legyek hozzá, hogy
kénytelen legyen szembe nézni velem, leülök mellé.
– Henry, van valami, amiről beszélni szeretnél?
Egyértelmű nemként megrázza a fejét. Ez egy igencsak határozott, de
nem túl meggyőző nem, és egyre gyakrabban is pillant felém, mígnem
végül leteszi az ecsetet.
– Nem tudom kiverni a fejemből.
– Mondd el, hogy miért! Olyan sokszor megvizsgáltak, hogy ígérem, jól
vagyok.
– Rágugliztam az olyan emberekről készült statisztikákra, akik befagyott
tavakba esnek, aztán meg azokra, akik belehalnak ebbe. Aztán valahogy az
olyanoknál kötöttem ki, akik súlyos sérülést szereznek műkorcsolyázás
közben, és nem tudtam megállni, hogy ne olvassam végig azokat a
borzalmas dolgokat, amik veled történhetnek.
– Ó, Henry!
 – Képtelen vagyok kiverni a fejemből, Anastasia. Majdnem meghaltál.
Nem tudom, hogyan vessek véget neki.
– Sajnálom, hogy megrémisztettelek. Én is féltem, de esküszöm, hogy
egészséges vagyok, és hogy ez nem fog még egyszer megtörténni.
– Kérlek, többet ne korcsolyázz befagyott vizeken a szabadban.
– Esküszöm, hogy nem fogok, de neked meg akkor azt kell megígérned,
hogy többet nem olvasol ilyen statisztikákat. Kell egy ölelés?
Az ajkát rágcsálva átgondolja az ajánlatomat, de aztán ismét megrázza a
fejét.
– Nem. Ígérem, igyekezni fogok többet nem elmerülni az ilyenekben, de
néha egyszerűen képtelen vagyok megállni. Mármint, ha egyszer már ott
van a fejemben a gondolat, akkor csak egyre mélyebbre és mélyebbre ássa
magát, mígnem már nem tudok megszabadulni tőle. Gyűlölöm ezt
magamban, és nem értem, hogy kell ezt tennem.
– Szeretlek, ugye tudod? És semmi olyan nincs benned, amit utálnék.
– Tudom, hogy szeretsz, és pontosan ezért is aggódom érted. Még sosem
volt olyanban részem, ami kettőnk közt van. – A vallomása egészen belém
fojtja a szót. – Nem akarom elveszíteni.
Egészen addig nézem, ahogy fest, amíg már kénytelen nem vagyok
nekiállni készülődni az Aaronnel való találkozómra, de akkor is nehéz
magára hagynom őt.

***

AHOGY BRADY IRODÁJA FELÉ tartva átvágok az előtéren, úgy érzem

magamat, mintha valami állásinterjúra mennék.
Aaron látszatra éppen úgy feszeng és éppen olyan ideges, mint én, amitől
egy kicsit jobban érzem magamat. Brady irodája apró, de az asztal elég
nagy ahhoz, hogy én és Aaron helyet foglaljunk a két oldalán egymással
szemben, míg az edző oldalra ül, mint valami válóperes ügyvéd.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Stassie. Tudom, hogy nem érdemlem meg az
idődet.
Brady rögvest felnyög.
– Ne kezdjük máris ilyen drámaian a dolgokat, Aaron.
Igyekszem közömbös maradni és nem reagálni.
– Figyelek. Mit akarsz mondani?
 – Kegyetlenül bántam veled, és nem érdemelted ezt meg. – Kihúzza
magát ültében és megfeszíti az ujjait. – Nem olyan partner, olyan barát
voltam, mint akit megérdemelsz.
– Tudod, mi az, amit még nem mondtál a szemembe? – Maradj nyugodt.
– Még nem kértél bocsánatot. Nem mondtad, hogy sajnálom, Stassie.
Sajnálom, hogy leribancoztalak. Sajnálom, hogy olyan mérgező helyzetet
hoztam létre, hogy kiköltöztél. Sajnálom, hogy mindenkinek elhordtalak.
– Anastasia, kérlek – mondja Brady a torkát köszörülve.
– Azért vagyunk itt, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Tudom, hogy
mindkettőtöknek sokat jelent a másik, úgyhogy összpontosítsunk most erre.
– Azt mondta, hogy soha senki sem… – A hangom elakad. – Azt
mondta, hogy soha senki sem lenne képes szeretni engem, ha egyszer a saját
biológiai szüleim sem tudtak. Ezt elmondta önnek, edző? Amikor jelentette,
hogy rendbe akarja tenni a dolgokat?
– Aaron! – Brady elsápad, a hangja megfeszül. – Kérlek mondd, hogy…
Aaron a tenyerébe rejti arcát.
– Igaz, edző. Tényleg ezt mondtam, és még rosszabbakat is. Nagyon
sajnálom, Anastasia!
– Olyan sokat védtelek, Aaron – mondom mindenféle érzelem nélkül. –
Amikor az emberek a viselkedésed láttán azt gondolták, hogy toxikus vagy,
azt mondtam nekik, hogy csak félreértenek téged. Te meg közben rossz
korcsolyázónak neveztél, és azzal etetted az embereket, hogy csapdába
akarom ejteni Nate-et egy gyerekkel, mert szegény vagyok. Felfogod
egyáltalán, mennyire egy elcseszett dolog is ez? Mit tettem, hogy ennyire
gyűlölsz?
Ez elég ahhoz, hogy magamra vonjam a figyelmét, és hogy végre ismét
rám nézzen. Az arcáról semmit sem lehet leolvasni. Próbálja kitalálni, mi is
lenne erre a megfelelő reakció, mert egyértelmű, hogy halvány fogalma sem
volt róla, hogy erről is tudok.
– Az apámnak újabb viszonya volt. Ezt a nőt sikerült teherbe is ejtenie,
úgyhogy anya végre kirúgta. Annyi idős, mint mi, Stas. Felfogod, hogy
mennyire beteg dolog is ez? Lesz egy testvérem, akinek az anyjával akár
randizhattam is volna.
– Az édesanyád nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Sosem
érdemelte meg, hogy így bánjanak vele, de nem értem, hogy ennek mi köze
van hozzám.
 – Nem voltál itt! Szükségem volt rád, szükségem volt a támogatásodra,
te meg nem voltál sehol! Buliztál és olyan pasikkal lógtál, akiket még csak
nem is kedvelsz. Egyedül éreztem magamat, és emiatt olyan dühös voltam
rád.
Mindez a szívfájdalom, mindezek a könnyek és kín. Az érzés, hogy nem
vagyok elég jó, hogy folyton az járt a fejemben, megérdemlem-e, amim
van, és mindez azért, mert nem mondta el, hogy valami nincs rendben.
– Annyira felzaklatott, hogy nem úgy viselkedsz, mint egy jó barát, hogy
erre én meg még rosszabb barát lettem. Nem várom el, hogy máris
megbocsáss, de ki akarom érdemelni. Tudom, hogy ehhez időre lesz
szükség, és van is egy ötletem, hogyan eshetnénk neki.
Baromira maradj nyugodt.
– Ezek csak szavak, Aaron. Nem jelentenek semmit sem.
– Van egy terapeuta itt L.A.-ben, a neve Dr. Robeska. Párokra
specializálódott, de nem romantikus értelemben – tisztázza gyorsan –,
hanem olyanokra, mint mi. Partnerekre és csapattársakra. Miután
elmeséltem neki, hogy mit is tettem, anya azt mondta, hogy kifizeti. Azt
mondta, ez új kezdet lehetne mindannyiunk számára.
Pontosan tudja, mit is művel, és az egészben ez irritál a legjobban. A
tudat, hogy valami olyat tár elém, amire képtelen leszek nemet mondani.
Azóta dicsérgetem neki, hogy milyen hatásos is a terápia, amióta csak
ismerem őt, leginkább azért, hogy rávegyen, menjen el, és dolgozzon a
problémáin. Még mindazok után is, ami történt, manipulációval próbál
rávenni valamire.
– Lola mondta, hogy ismét korcsolyázhatsz. Ez igaz?
Már azelőtt bólogatni kezd, hogy befejezném a mondatot, még a sérült
karját is felemeli és megfeszíti, hogy bemutassa, teljesen felépült.
– Orvosi igazolásom van róla, hogy teljesen rendben vagyok. Abban a
pillanatban készen állok visszatérni a jégre, ahogy te is… Szóval, terápia?
– Ezt át kell gondolnom, Aaron. Ez nem kis elkötelezettség, és nagyon
megbántottál. Sokat ártottál a körülöttem lévő embereknek, azoknak, akiket
szeretek.
– Valaha engem is szerettél – mondja üresen kongó hangon. – És én is
szeretlek, mármint barátként, természetesen.
– Azt hiszem, jobban tennénk, ha inkább arra fordítanánk az időnket,
hogy felkészüljünk az országos versenyre. Nem vagyok biztos benne, hogy
valaha is újra a barátod akarok-e lenni, de professzionális kapcsolatunk még
lehet.
– Ha mindent visszaszívhatnék, egy szempillantás alatt megtenném,
Stassie. De nem tehetem, viszont továbbra is a barátod akarok lenni, csak
úgy, mint a partnered, de a megfelelő módon kell kiérdemelnem a
megbocsátásodat. – Vesz egy mély, drámai lélegzetet. – Méghozzá azzal,
hogy bebizonyítom, mostanra jobb ember lettem. Adok időt, hogy
elgondolkozz a terápián, és remélem, hogy helyesen döntesz majd. Igazán
sajnálom, és annyiszor fogok bocsánatot kérni, ahányszor csak kell.
Brady mindkettőnknek előad egy beszédet a sportszerűségről, és mire
magunk mögött hagyjuk az irodáját már kimerült és morcos vagyok, és
átkozom a napot, amikor úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a páros
korcsolyának. Úgy érzem, mindjárt belefulladok a mások problémáiba és
érzéseibe, ami nehéz, mivel nekem magamnak is akkora problémáim és
érzéseim vannak.
Nem vagyok tökéletes. Olyan messze vagyok a tökéletestől, hogy az
szinte már nevetséges, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jó barát
legyek. Úgyhogy nehéz lenyelni, hogy állítólag azért kerültünk ebbe az
egész kalamajkába, mert nem voltam elég jó barátja Aaronnek.
Józan ésszel nézve a dolgokat tudom, hogy ez nem így van, de Aaron
sosem fogja egyszerűen beismerni, hogy még csak meg sem próbált velem
beszélni ezekről a dolgokról. Érzelmi szinten meg egyre csak azt
kérdezgetem magamtól, hogy nem tehettem volna-e többet. És most meg
haragszom magamra, mert ez az, amit Aaron akar, én meg képes vagyok
bedőlni neki.
Ez a baj az emberekkel. Semmi sem egyértelmű – mindenkinek van jó és
rossz oldala. Vessünk csak egy pillantást az olyanokra, mint Nate apja: ő az
az apa, akire Nate-nek és Sashának szüksége van? Nem. De attól még
gonosz ember? Szintén nem. Aaronnel is ez a helyzet. Egy teljes egészében
rossz ember miatt nem lennék ennyire zaklatott, és nem is emészteném
magamat ennyire.
Ebben különbözünk Nate-tel, mert ő csakis a jót és csakis a rosszat nézi.
Ő nem törődik a zavarossal, a megkérdőjelezhető, szürke zónával a kettő
közt. És amit mostanra megtudtam, az az, hogyha Nate-et zavarja valami,
akkor az frusztráció képében ölt alakot.
Amikor visszaérek a házba, Nathan egy gyönyörű csokor bazsarózsával
vár rám, és még csak úgy sem tudok tenni, mintha örülnék ennek. Felém
nyújtja a csokrot.
– Hogy ment?
– Nincs most hozzá erőm, hogy elmondjam neked, aztán meg ne
zuhanjak össze, amikor eléred, hogy szarul érezzem magamat miatta.
Elmondhatnám holnap, amikor már sikerült feldolgoznom? Kell egy ital.
Azt hiszem, elmegyek valahová Lolával.
A meglepetés éppen csak felvillan az arcán, aztán már nyoma is veszik,
majd lehajol, és csókot nyom a halántékomra.
– Megérdemled. Igen, öhm, nem kell sietni, annyi időd van, amennyi
csak kell. Szeretlek.
– Én is szeretlek.

AZT HISZEM, HALDOKLOM.

Amikor nagy nehezen, vonakodva kinyitom a szememet, egy vörös üstök
takarja az arcomat. Friss narancsillat vesz körül, és bár alapból imádom a
narancsot, most annak gondolatára, hogy egyek is egyet, epe szalad a
torkomba.
Egy flitterbe öltöztetett, sápatag bőrű, apró testbe kapaszkodom, és
borzalmasan és fejfájás-gerjesztően össze vagyok zavarodva azt illetően,
hogy hol is vagyok, mert annyi szent, hogy nem Nathannel.
A hátamra fordulva lefejtem magamat a személyről, aki nagyon
remélem, hogy Lola, majd szemügyre veszem a körülöttem lévő helyiséget.
Egy pillanatra elönt a rémület, hogy visszamentünk a lakásba, de ez a szoba
túlságosan tiszta és rendezett ahhoz, hogy bármelyikőnké is legyen.
Mély horkantás hallatszik az ágyból, mire hirtelen felülök, aztán gyorsan
a szám elé kapom a kezemet, mert a mozdulatra elönt a hányinger. Robbie
alvó arcának látványa csak még tovább fokozza a zavaromat, de az
alkoholban marinált agyam kikövetkezteti, hogy Robbie ágyában vagyok,
méghozzá furcsa módon Lola és Robbie társaságában.
Nem emlékszem, hogyan kerültem haza tegnap este. Nos, igazából csak
homályos részletekre emlékszem, amik jelen pillanatban egy cseppet
sincsenek a segítségemre.
A tegnapi borzalmas napot követően szó szerint éreztem, ahogy pár feles
után a stressz és a feszültség kezdi elhagyni a testemet. Aztán ittam még pár
felest, és ez az a pont, ahol a dolgok kezdenek homályosak lenni. A testem
minden egyes mozdulattól fájdalmasan lüktet a lehető legrosszabb módon,
és bármenynyire is szeretnék felcaplatni az emeletre és bemászni az ágyba a
saját pasim mellé, nem hiszem, hogy meglenne bennem az ehhez szükséges
erő vagy koordináció.
A telefonom után nyúlva elmormolok egy kis imát, hogy Nate ébren
legyen.

NATE

Ébren vagy?

Helló, részeg csajszi.

Ja, éppen most ébredtem fel.

Azt hiszem, haldoklom.

Az ember már csak így jár,

ha lehajt egy üveg tequilát.

Miért fekszem egy ágyban

Lóval és Robbie-val?

Én megpróbáltalak felhozni
az ágyunkba, de erre meg azt mondtad,
hogy csak próbálok közéd és
Lola közé férkőzni.
Össze akartatok bújni.

Már csak annak a gondolatától

is majdnem elhányom magam, hogy
megmozduljak.
Elméleti mozgás-betegségem van.
Attól is rosszul vagyok, hogy
a szavakat nézem a képernyőn.
Segíts.
 Akarod, hogy felcipeljelek a lépcsőn?
De hánynod nem szabad.

Tudnál nagyon, nagyon puhán cipelni?

Létezik egyáltalán ilyen?
Most még a szavak ízét is érzem,
annyira kivagyok.

Megyek, hogy nagyon,

nagyon puhán felcipeljelek.

Előbb hallom, ahogy becsapódik a szobájának ajtaja, aztán ahogy

végigcsörtet a lépcsőn, és még így sem vagyok képes rávenni a testemet,
hogy mozduljon meg. Az ajtó zárja pittyen egyet, ahogy beüti a
négyszámjegyű kódot, aztán Nate belép a szobába, és olyan könnyedén
gyönyörűen fest a bokszerében. Nézni akarom, csodálni, de minél többet
mozog, annál rosszabbul érzem magamat, úgyhogy inkább összeszorítom a
szememet.
– Igyekszem nem megsértődni a grimaszodat látva.
– Te kész műalkotás vagy, kicsim, most komolyan. Abszolút, tíz per tizes
szexistenség. De olyan gyorsan mozogsz, hogy mindjárt elhányom
magamat, ha tovább nézlek – motyogom összeszorított ajkamon keresztül.
– Tíz per tizes szexistenség? Azt hiszem, valaki egy kicsit spicces. –
Erős karját a testem alá csúsztatja, és egyetlen könnyed mozdulattal a
mellkasához von.
– Ó, egek, inkább meg se moccanj – nyögöm a számra tapasztott
tenyerem mögül. – Mégis hogy lehetek egyszerre részeg és másnapos?
– Egy kis fájdalomcsillapító, meg egy jó zuhany után majd jobban érzed
magad. Gondolom, most reggel nem akarsz edzeni?
Nate igyekszik nem elnevetni magát, amikor vetek egy haragos pillantást
a dühítően jóképű arca felé, ami bölcs döntés részéről, mivel a kacagással
járó mozgásnak meglehet, az lenne a vége, hogy lehányom a mellkasát.
Lassan kisétál a konyhába és finoman letesz a pultra.
– Meki- és megbánás-szagod van. – Kihúzza a fiókot és kivesz belőle
egy doboz fájdalomcsillapítót.
 – Tegnap este mekis kaját ettem volna? Vagy csak úgy alapból Big Mac-
szagom van?
Kisöpri az összegubancolódott hajamat az arcomból, aztán olyan
szeretetteljesen néz rám, hogy egy pillanatra totál megfeledkezem róla,
hogy éppen úgy nézek ki, mint egy szemeteskonténerben élő kobold.
– Nagyjából négy perc alatt betermeltél húsz csirkenuggetset. Olyan volt,
mintha éppen valami evőversenyen lennél, ahol te vagy az egyetlen
versenyző. Még sosem voltam ennyire szerelmes beléd. – A kezembe nyom
egy pohár vizet és a tenyerembe ejt két pirulát. – Nem emlékszel rá, hogyan
kerültél haza? Russ ment el értetek, mert ő volt józan. Ragaszkodtatok
hozzá, hogy elvigyen titeket kajáért.
– Kedvelem Russt.
Nate halkan kuncog az orra alatt és a csupasz lábamat dörzsölgeti,
miközben lenyelem a pirulákat.
– Tudom, hogy kedveled, elég sokszor közölted is. Mindenki előtt
„muffinnak” nevezted. Van valami tipped, minek is hívják most a srácok?
Ó, ne. Szegény muffin.
– Oh-ó.
Ismét karjai közé kap és megindul a lépcső felé, ügyelve, hogy ne
nagyon rázzon össze.
– Az oh-ó elég pontos. Szegény kölyök, de majd túlteszi magát rajta, ne
aggódj. Azt hiszem, jövőre ő is itt fog lakni, úgyhogy bőven lesz majd
alkalmad kárpótolni. Russ és Henry kezd összehaverkodni, azt hiszem.
Nate lassan letesz az ágyára, és úgy beleteker a takaróiba, hogy a végén
már úgy nézek ki, mint egy emberi burrito. Olyan gondoskodó, és jelen
pillanatban nehéz a mostani nézeteltérésünkön agyalnom.
– Nathan?
– Igen?
– Hánynom kell, de se a kezemet, se a lábamat nem tudom mozdítani…
Riadtan kicsavar, majd nézi, ahogy a fürdőbe rohanok, és nem tudom,
mit művel, amíg én vadul megszabadulok a testem teljes tartalmától, de
gondolom, valami olyasmi járhat a fejében, milyen hálás is azért, hogy ilyen
kifinomult a barátnője.
Nate segít lezuhanyoznom, aztán visszadug az ágyba, csinál nekem
kaját, majd elmegy az edzőterembe, miközben én csak fekszem egy
könyvvel a kezemben és aktívan sajnálom magam.
 Egy ponton minden bizonnyal elszundíthattam, mert egyszer csak ugrok
egyet, ahogy izzadtan belép az ajtón – úgy tűnik, egy ideje már odalehetett.
– Jól vagy? – kérdezi, ahogy ledobja az edzőtáskáját az ágy végébe.
A váratlan szundim előtt az elmúlt huszonnégy órán elmélkedtem, és
elég hamar arra a következtetésre jutottam, hogy bocsánatot kell kérnem.
– Sajnálom, amiért úgy rád ripakodtam tegnap.
– Tegnap este már bocsánatot kértél miatta, ne aggódj.
– Tényleg?
– Ja, úgy harmincszor. Aztán megpróbáltál elcsábítani, amit udvariasan
visszautasítottam – amiért bocsi. Az alváson kívül gyakorlatilag mindenhez
túlságosan részeg voltál.
Ahogy még mélyebbre süppedek a paplanba, érzem, ahogy elvörösödik
az arcom.
– Ez nem vall rám. Biztos vagy te ebben?
– Ja – mormolja hamiskásan mosolyogva. – Nagyon élénken
részletezted, hogy mit is szeretnél csinálni velem. Azt mondtad, az én
farkam a legjobb, amit valaha is láttál.
Átlesek a paplan-pajzsom széle fölött, mire látom, hogy milyen
boldognak is fest.
– De most komolyan, tényleg az.
Nate leül a lábam mellé, és finoman simogatni kezdi a vádlimat.
– Idefigyelj, mindig azt akarod, hogy őszinte legyek, úgyhogy az is
leszek. Zavar, hogy nem tudom, hogy mentek a dolgok tegnap Aaronnel.
Beszélhetnénk róla, kérlek?
– Természetesen. – Nathan egy szót sem szól, amíg beszélek, csak ül
némán és hallgat figyelmesen. Még akkor sem szól, amikor végre a végére
érek. Idegesen mocorogni kezdek az ágyban, majd megbököm a lábammal.
– Nos?
– Párterápia?
– Sportpartner-terápia.
– Készül valamire. – Nate a lábam közé mászik, és addig helyezkedik,
amíg a fejét a hasamra nem tudja hajtani. – Nem akarlak megint felzaklatni.
Sosem miattad van, bébi. Sajnálom, ha azt éreztettem volna veled, mintha
így lenne.
– Tudom.
– De ez akkor sem tetszik.
– Azt is tudom.
 – Igyekszem nem mi-problémát csinálni Aaronből. Csak annyira
idegesít, és nehéz ezen túllépnem.
– Nate…
– Igen?
– Szállj le a hasamról, megint mindjárt elhányom magam!
 Negyvennegyedik fejezet

NATHAN

A FÉLÉV ELSŐ KÉT hete hokiütők, házi feladatok, és az amiatti pánik

összemosódott halmaza, hogy Aaron ki fogja készíteni Stassie-t.
Pár nappal a Lolával való részeges ámokfutásuk után Stassie és Aaron
megkezdte a nem is pároknak szánt párterápiájukat, amiről Stas minden
egyes alkalommal könnyes szemmel, kimerülten, és letaglózva jön haza.
Ez normális, mondja nekem folyton. Minden terápia nehéz az elején – a
hangja határozott, amikor ezt mondja, a kétségbeesett vágya, hogy úgy
tűnjön, mintha uralná a helyzetet, úgy ragyog, mint egy kibaszott jelzőfény
egy sötét éjszakán. Engem azonban továbbra sem sikerül meggyőznie –
fájdalmat okoz saját magának azért, hogy megbocsásson Aaronnek, és
kibaszottul gyűlölöm ezt.
Igyekszünk beszélni erről, de én erre meg mindig felhúzom magamat,
amitől meg Stassie kénytelen védekező üzemmódba váltani. Úgyhogy
inkább hagyjuk az egészet, mivel nem vagyok hajlandó a ritka szabad
estéinket azzal tölteni, hogy Aaron Carlisle-ról vitatkozunk. Stassie
továbbra is velem lakik, a házat továbbra is az otthonának hívja, de az
időbeosztása tele van pakolva extra gyakorlással, edzésekkel, Aaron-
terápiával, a saját terápiájával – a lista végtelen.
Nem mondhatom, hogy én sokkal jobban lennék nála. Miután közel két
hónapot kihagytam, a hoki hanyagul megy, bár a Stassie-vel töltött időnek
hála jobb korcsolyázó lettem. Ügyesebben, kifinomultabban mozgok.
Egyértelműen látom, hogy mennyivel jobb vagyok, ha játékra kerül a sor.
Bárcsak Stas is láthatná, de a felújítást követően a múlt héten végre újra
kinyílt a Kettes Aréna, úgyhogy felpakoltuk a cuccainkat és
visszaköltöztünk a saját pályánkra.
Hiányoznak azok az edzés előtti pillanatok, amikor láthattam őt, amikor
összeért a könyökünk, vagy amikor kezét a csípőjére téve, morcosan nézett
minket, amikor túl sokáig maradtunk a jégen. De egy hét múlva versenye
lesz, úgyhogy nem lehetek zaklatott amiatt, hogy megszabadult a közös
pálya miatti nyomástól.
Azt mondja, nincs meglepődve, hogy Aaronnek visszatérve pont olyan
tökéletesen megy a műkorcsolya, mint a sérülése előtt – azt mondja, hogy a
dolog a srác vérében van, és hogy minden hibája ellenére sem hagyja őt
cserben a jégen. Aztán motyogva még hozzáteszi, hogy minden egyéb
szarsággal elbír egészen addig, amíg egyszerűen továbbra is így
korcsolyázik.
Nem tehetek úgy, mintha nem hiányozna, hogy a korcsolyapartnere
legyek. Nem, nem azt fontolgatom, hogy felhagyok a hokival, és aztán béna
műkorcsolyázó leszek, de jó móka volt, és hiányzik az együtt töltött idő.
Egyértelművé vált tőle számomra, hogy a partnerek milyen sok időt is
töltenek együtt – főleg azok a partnerek, akik együtt is élnek. Annak a
gondolata, hogy Stasnek ilyen sok időt kell Aaronnel töltenie, vagy hogy a
srác az életünk része lesz, rettegéssel tölt el. Tudom, hogy nem lehetek én
Stassie partnere, de azért kicsit azt kívánom, bárcsak lehetnék.
JJ és Robbie kijelentette, kibaszottul össze kell szednem magamat, és
igazuk is van, de egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni az érzéstől,
hogy valami nincs rendben. Henry azt mondja, hogy Aaron éppen úgy a
mániámmá vált, mint amennyire Anastasia is Aaron mániája, de legalább a
kölyök most az egyszer az én oldalamon áll.
Innen tudom csak igazán, mennyire is szar a helyzet.
Rákényszerítem magamat, hogy az egész Aaron-szarságot az elmém
mélyére száműzzem, minekután ma volt az első meccsünk, mióta ismét
csatlakoztam a Titanshez, és a legjobb formámat kellett hoznom. Valami
csoda folytán nem basztam el, és nyertünk.
Nem tudom, hogy a visszatérésem miatt voltam-e ideges, vagy amiatt,
mert Stassie most először nézett engem játék közben, vagy mert tizenöt
másodperccel azelőtt, hogy jégre léptem volna, Faulkner közölte velem,
hogyha elcseszem, visszaküld Bradyhez.
A srácok totál fel vannak dobódva, hogy visszatértem, a lelkesedésük
pedig ragályos. Nos, legalábbis amikor nem éppen azon jár az eszem, hogy
repül az utolsó egyetemi évem, meg hogy már alig maradt pár meccsünk
együtt.
Stassie ma délelőtt dolgozott, aztán meg terápiája volt a Seggfejjel és Dr.
Robeskával, úgyhogy nem láttam őt a meccs előtt, de azért megszereztem
neki és Lolának a legjobb helyeket. Amikor reggel bepakolt egy váltás
ruhát, ügyelt rá, hogy a Hawkins-feliratú mezét is eltegye.
– El sem hiszem, hogy rávettél arra, hogy hokit nézzek – morgolódott
játékosan, de tudom, hogy izgatott volt.
Furcsa érzés volt tudni, hogy van valaki a tömegben, aki csakis miattam
van ott. Már elsőév óta játszom a Maple Hills csapatában, és számtalanszor
hallottam, ahogy a nevemet ordibálják, de ez most más volt.
Valahányszor csak elhaladtam előtte, olyan jó érzés töltött el. Megérte a
szidalmazás, amit Robbie vágott a fejemhez, amikor odasiklottam hozzá és
a plexire helyeztem a tenyeremet, mire Stassie is így tett.
Aztán két perccel később, amikor lőttem egy gólt, Robbie is befogta.
És hogy csak még tovább tetézzem a dolgot, reggel Stassie apja küldött
egy SMS-t, hogy sok szerencsét kívánjon. Azt mondta, talált egy bárt, ahol
adni fogják a meccset, úgyhogy megjutalmazza magát egy sörrel – vagy
öttel –, miután Julia kidekoráltatta vele a vendégszobát. Azt mondta,
mindenkinek, aki csak meghallgatja, hencegni fog azzal, hogy ismer engem,
úgyhogy aztán adjak bele anyait-apait. Vagy tíz percig csak ültem ott és
bámultam a telefonom képernyőjét, mire sikerült annyira összeszednem
magamat, hogy megköszönjem a támogatását. Szerencsére sikerült is okot
adnom neki arra, hogy henceghessen.
Baromira türelmetlenül várom, hogy Faulkner végre befejezze a meccs
utáni megbeszélést. Szeret még akkor sort keríteni rá, amikor a játék még
mindenkinek frissen él a fejében, és magasból tesz rá, hogy ilyenkor mi
csak mennénk ünnepelni. Ez mutatja csak igazán, hogy milyen sok minden
is változott, mert emlékszem arra, hogyan ültem itt alig pár hónappal
ezelőtt, ugyanebben a helyzetben, azonban akkor csakis az járt a fejemben,
hogy mennyire kizárólag a hokira koncentrálok.
– Oké, befejeztem, nem kell már ilyen kibaszott szenvedő képet
vágnotok – vakkantja Faulkner. – Azért ne ünnepeljetek túl durván – én
ugyan senkit sem hozok ki a dutyiból ma este. Hétfőn találkozunk!
Amikor végre megszabadulok Faulknertől, Stassie-t a falnak dőlve
találom, ahogy éppen a telefonján pötyög.
Megérezve a közeledtemet, felpillant a képernyőről, megvillant felém
egy ragyogó mosolyt, majd elkezd felém futni. Egy kézzel elkapom őt,
ahogy felém ugrik, hagyva, hogy a táskám lecsússzon a vállamról és a
padlóra zuhanjon a lábam mellé.
 – Olyan büszke vagyok rád! – sikkantja, ahogy a derekam köré fonja a
lábát és össze-vissza csókolgatja az arcomat. – Abba akarom hagyni a sulit,
hogy full munkaidős hokifeleség legyek. A szívem egész végig, minden
egyes másodpercben a torkomban dobogott, amikor pedig az a pasas
nekiment Bobbynak, teljesen elvesztettem az eszemet! Torkom szakadtából
ordibáltam, pedig az esetek többségében még azt sem tudtam, hogy mi
történik… de nyertetek!
Visszateszem a padlóról, és tetőtől-talpig végigjáratom rajta a
tekintetemet. Bassza meg, remekül fest ebben a mezben – komolyan ez volt
a legjobb ajándékom.
– Részeg vagy. Kérlek, ne hagyd abba a sulit…
– Azt sosem mondtam, hogy a te hokifeleséged lennék – kuncogja. – És
nem is vagyok részeg! Nos, az voltam, de ez az egész stressz meg izgalom
kijózanított. Olyan ügyes vagy, Nathan. Semmit sem tudok a hokiról, de
körülöttünk mindenki rólad beszélt… Ó! És apa is folyton írogatott.
Nem tudom, mit is mondhatnék neki, ahogy kisétálunk a kocsihoz,
úgyhogy csak hagyom, hogy felidézze a meccs minden egyes percét,
amikor csak képtelen volt ülve maradni vagy ordibálni kezdett a bíróval,
amikor igazából azt sem tudta, mi a baj, de azzal tisztában volt, hogy
szívatják a pasijait.
– Akkor hát élvezted?
– Nagyon élveztem, kicsim.
A többiek még azelőtt leléptek Lolával, hogy kijöttem volna az
öltözőből, a terv pedig az, hogy elmennek bekapni meg inni valamit. Egy
részem azt kívánja, bárcsak hazamennénk, de a srácok megérdemlik a
kiruccanást – nem az ő hibájuk, hogy manapság pokolian unalmas vagyok.
A séta a kocsiig kétszer annyi időbe telik, mint illene, mert folyamatosan
megállítanak, hogy hátba veregessenek és gratuláljanak, de végül azért csak
odaérünk. Egészen addig várok, amíg be nem szállunk a kocsiba, aztán
felteszem Stassie-nek azt a kérdést, amit egész délután nem tudtam kiverni
a fejemből.
– Milyen volt a terápia Aaronnel?
Stas tekintetét egyenesen előre szegezve megrántja a vállát.
– Rendben volt, majd később mesélek róla – mondja el-elakadó hangon.
– Most ünnepeljünk!
Szinte fogható a testéből áradó feszültség. Anastasia képtelen véka alá
rejteni, ha valami zavarja őt – egyszerűen nincs pókerarca. A merev
tartásából, abból, ahogy nem is néz rám és az ajkát rágcsálja, tudom, hogy
van valami, amit nem mond el. Odahajolok hozzá, megfogom a kezét, majd
igyekezve, hogy ne emeljem fel a hangomat, így szólok hozzá:
– Szeretném tudni. A srácok várhatnak… Szeretném hallani, hogy
milyen napod volt.
Kicsavarodva az ülésen felém fordul, összefűzött kezünket az ajkához
emeli, és finom csókot nyom a bütykeimre. A kék szemében, ami olyan
ragyogó és kibaszott vidám volt alig pár perccel ezelőtt, most valami
bizonytalan csillan.
– Kérlek, Nathan. Most nem akarok róla beszélni. Menjünk, érezzük jól
magunkat.
– Miért nem mondod el?
– Mert nem fog tetszeni – suttogja. Az arca ellágyul, majd vesz egy mély
lélegzetet és kezével a hajába túr. – És tudom, hogyan fogsz reagálni.
Ideges vagyok attól, hogy erről kell veled beszélnem. Szeretném
megünnepelni a győzelmeteket.
Azt mondja, nem akar róla beszélni. Tisztán és érthetően hallom őt, de az
ösztöneim már előre megsúgják, hogy mit is fog mondani. Ha nem kapok
megerősítést arról, hogy igazam van, akkor ma este már semmit sem tudok
majd csinálni.
– Kiköltözöl, ugye?
Stas felsóhajt, mire tudom, hogy igazam van.
– Dr. Robeska szerint jó ötlet lenne. Jövő héten itt az országos verseny,
és szerinte jót tenne nekünk – mármint Aaronnek és nekem –, ha ezt a hetet
arra fordítanánk, hogy ráhangolódjunk a versenyre. Amikor együtt éltünk,
mindig is olyan összhangban voltunk, és mostanra ez odalett. Azt mondta,
hogyha csak próbajelleggel is megyünk neki a dolognak, jó lenne, ha most
tennénk.
Nem vagyok biztos benne, mit is érzek pontosan, ahogy a féltékenység, a
keserűség, a düh, az aggodalom és a kín mind egyszerre kerít hatalmába.
– Szóval az orvos, akit Aaron választott és akiért ő is fizet, úgy gondolja,
hogy vissza kéne költöznöd a lakásba. Micsoda kibaszott meglepetés. El
sem hiszem, hogy képes vagy bedőlni ennek.
– Ne beszélj úgy hozzám, mintha ilyen naiv lennék, Nathan.
– Nem is beszélek úgy. Csak nem értem, hogy nem veszed észre, mit is
művel veled! Hogy vagy képes megbocsátani neki mindazok után, amit tett
veled? Mindazok után, amit mondott?
 Úgy érzem magam, mintha egy megakadt lemezjátszó lennék.
– Nem érted. Még csak meg sem próbálod megérteni, egyszerűen csak
azt akarod, hogy kizárjam Aaront az életemből, de azt nem tehetem! Ez
nem olyan, mint a hoki, Nate! Nem állnak sorban az emberek, készen arra,
hogy átvegyék a helyét. Csak én vagyok és Aaron – ennyi. Nem bocsátok
meg, vagy feledek semmit sem. Egyszerűen csak próbálok az egész fölé
emelkedni, és nem eldobni az álmaimat szimplán azért, mert megsértettek.
– Anas…
– Nem, most az egyszer végig kell hallgatnod – vág a szavamba,
megakadályozva, hogy megvédjem magam. – Tudom, Aaron borzalmas
barát volt, de az embernek áldozatokat kell hoznia ahhoz, hogy a legjobb
lehessen. Márpedig nélküle nem lehetek a legjobb, de te meg annyira
kibaszottul elhatároztad, hogy ilyen falat emelj kettőnk közé, hogy még
csak meg sem hallod, amikor azt mondom, tudom, mit művelek. Döntést
hoztam, hogy szakmai alapon megpróbáljam rendbe tenni a dolgokat.
– Baromság. Az embernek mindig van más választása, Stas. Nem kell
kiköltöznöd, nem kell terápiára járnod, semmi kibaszott dolgot nem kell
megtenned annak a pasinak a kedvéért, amit nem akarsz. Miért hoznál érte
áldozatokat? Nem törődik veled, és szerintem még vicces is, hogy gyűlöl
engem, erre hirtelen a terapeutátok azt tanácsolja, hogy többé ne lakj együtt
velem.
– Ez nem rólad szól, Nathan. Te döntöttél úgy, hogy nem vagy hajlandó
megérteni ezt a helyzetet – mondja halkan. – Meg sem próbálod az én
szemszögemből nézni a dolgokat. Te a csapatodért hoztál áldozatot, én
viszont saját magamért, a jövőmért, azért, amiről úgy volt, hogy a mi
jövőnk lesz. El kell választanod Aaront, a barátot, Aarontől, a
korcsolyázótól. Ki kell verned a fejedből, hogy manipulál engem, mert nem
így van.
Mindent gyűlölök ezzel kapcsolatban. Gyűlölöm, hogy úgy tűnik, mintha
én viselkednék észszerűtlenül, hogy ebből az egészből mintha Aaron
kerülne ki győztesen. Egyszerűen nem akarom, hogy Anastasia vele töltse
az idejét. Értem én, hogy muszáj neki a korcsolya miatt, de akkor is azt
kívánom, bárcsak ne így lenne. De az időbeosztása már anélkül is elég
szoros, hogy meg kéne rajta osztozkodnom Aaronnel.
– Ha visszaköltözöl hozzá, engedni fogja, hogy egyél?
Stas a tenyerébe temeti a kezét, és minél tovább nem felel, annál jobban
bánom, amit mondtam. Végül aztán amikor már feszengve ficánkolok az
ülésben, Stassie ismét felpillant.
– Nagyon igyekszem türelmesnek lenni veled, mert szeretlek, és mert a
lelkem mélyén tudom, hogy aggódsz értem. De hogyha képtelen vagy
ugyanolyan tisztelettel beszélni velem, mint amilyennel én beszélek veled,
inkább meg se szólalj. Egy hét, és itt van a korcsolyázói karrierem eddigi
legfontosabb versenye, és nem vesződhetek azzal, hogy az egódat védjem,
mert azt hiszed, Aaron kibaszott Carlisle képes belenyúlni abba, hogy
mennyire is szeretlek.
Mire végez, már úgy érzem magam, mint egy komisz kiskölyök, és
mindössze csak annyira vagyok képes, hogy némán bólintok egyet. Áthajol
a két ülést elválasztó konzol fölött és csókot nyom a számra, majd amikor
végül elhúzódunk egymástól, homlokát az enyémnek támasztja, és kezét
finoman végighúzza az állkapcsom mentén. Minden igaz, amit mondott, és
ezt gondolatban képes is vagyok beismerni, azonban amikor arra kerülne a
sor, hogy ennek hangot is adjak, egyszerűen képtelen vagyok megszólalni.
Végül aztán csak sikerült kinyögnöm valamit, de az nem az a
bocsánatkérés, amit megérdemel.
– Csak nem akarom, hogy ártson neked.
Stassie ismét összefűzi a kezünket és a mellkasához vonja őket. Látom
az arcán a kínt, és most még csak Aaront sem okolhatom, mert ez teljes
egészében az én hibám.
– Most már, kérlek, mehetnénk ünnepelni? Kérlek, Nate. Csak szeretném
élvezni veled a ma estét – könyörög, a hangja alig erősebb a suttogásnál.
Sebességbe teszem az autót, és megteszem, amit kér, bár többé már egy
kicsit sem vagyok ünneplős kedvemben.
 Negyvenötödik fejezet

ANASTASIA

MINDIG IS AZT HITTEM, hogy a korcsolya lesz életem legkomplikáltabb

elkötelezettsége.
Tévedtem.
– Szerinted ez a hozzáállás a farokkal jön, vagy inkább valami olyasmi,
ami idővel alakul ki? – kérdezi Lola, ahogy a szájába töm egy nagy kanál
Ben & Jerry’s jégkrémet. Vet egy pillantást a ruha felé, amit át kéne
alakítanunk, majd a homloka ráncba szalad, és bekap még egy púpozott
kanál jégkrémet. – A férfiak gázok.
Lola Angelica Schuylert játssza a Hamilton tavaszi produkciójában, és
ma a srác, aki de Lafayette márkit alakítja, kivívta maga ellen a harangját.
Lola nem akart a színházban maradni, hogy ott alakítsák át a ruháját,
úgyhogy inkább hazahozta, mivel tudja, hogy én már gyerekkorom óta
javítgatom és igazítgatom a korcsolyaruháimat.
A ruhához még hozzá sem nyúltunk, de már megnéztünk három részt a
Gyilkos elmékből. A határidőnaplóm tele van tennivalókkal, de egyszerűen
képtelen vagyok ezzel most szembenézni, mivel túlságosan kimerült
vagyok ahhoz, hogy érdekeljen, hogy semmi sem érdekel.
Nem tudok rájönni, hogy ez most fejlődés vagy visszafejlődés.
– Szerintem a korral jön. Nem úgy rémlik, mintha úgy tíz éve is ilyen
idegesítőek lettek volna – morgom az almám mögül.
Az, hogy az utóbbi három éjszakát a lakásban töltöttem, egyfelől
kellemes pihenőt jelentett a köröktől, amiket folyamatosan futunk
Nathannel, másfelől viszont nagyon hiányzik Nate. Ez az egész helyzet
olyan bonyolult, mivel tudom, hogy soha nem ártana nekem szánt
szándékkal, de azáltal, hogy nem hajlandó megérteni, amit mondok neki,
fájdalmat okoz.
Nathan igazi védelmező, aki szereti megoldani a problémákat. Az
alapvető része annak, hogy ki is ő emberként, és imádom is ezt benne. Azt
pedig még ennél is jobban szeretem, hogy Nate büszke is erre, mint ahogy
arra is, hogy jól bánik a körülötte lévőkkel. Amikor először összevesztünk
és kerülni próbáltam őt, nem engedte. Robbie bulija után, amikor
szégyelltem azt, amit tett velem, szánt szándékkal felkeresett, hogy
megnézze, jól vagyok-e.
Próbálta megvédeni Russt, amikor kiderült, hogy mi történt a pályával,
magára vállalta a felelősséget az Aaron-ügy miatt, hogy megvédje a
csapatát, akkor is, ha ez nevetséges egy döntés volt. Olyan fontos témában
is képes volt kiállni velem szemben, mint az étkezési gondjaim, mert az
egészségem fontosabb volt, mint az érzéseim. Nate újra és újra megmutatta
mind nekem, mind a körülötte lévőknek, hogy mit is hoz az asztalhoz.
És pontosan ezért is tudom, bármennyire is szeret, ez az Aaron-dolog
sokkal mélyebbre nyúlik annál, minthogy nem bízna Aaronben. Itt most az
önbecsüléséről van szó, és arról, hogy ő legyen az a személy az életemben,
akire szükségem van.
Amit egyszerűen képtelen vagyok megértetni vele, az az, hogy nem
cserélem le őt Aaronre. Az ő helyét senki sem veheti át, de minél több időt
töltök Aaronnel, annál nagyobb az esélye, hogy Aaron pont ott lesz, amikor
szükségem van valakire, és ez aztán Nathan igazi problémájának a gyökere.
Ő maga mondta nekem, hogy van egy önző és féltékeny oldala, ami nem
akar megosztozkodni velem Aaronnel, és bár ez általában egy jó nagy vörös
veszélyjelző zászló lenne, amikor átbeszéltük és szétboncoltuk, az a
benyomásom támadt, hogy ez azért van így, mert Nate olyan nagyra tart
engem, hogy nem gondolja, Aaron megérdemelne.
Nathan nem tudja, hogyan is dolgozza fel, amit érez, mert neki, velem
ellentétben, nem volt része több száz órányi terápiában, szóval nem is
haragszom rá, amiért nem tudja, hogyan is öntse szavakba az érzéseit. Azt
viszont tudja, hogyan figyeljen, viszont jelen pillanatban ez sem megy neki.
Számára, és a többi srác számára, Aaron maga egy megtestesült
gonosztevő, ő a rosszfiú a sztoriban, a kiszámíthatatlan rémálom, aki azért
jött, hogy mindent tönkre tegyen. Mikor meg valójában Aaron egy
érzelmileg rettenetesen éretlen és az útját nem találó srác. Már rengetegszer
mondtam, hogy azok, akiket bántja valami, bántanak másokat, és ez teljes
egészében így is van. Aaron hazudik és manipulál másokat, mert ez az
egyetlen dolog, amit ismer.
Az eddigi egész egyetemi pályafutásomat azzal töltöttem, hogy
próbáltam okot találni Aaron szörnyű viselkedésére, mindössze csak azért,
mert így egyszerűbbnek tűnt a dolog, és mert őszintén abban
reménykedtem, hogy a lelke mélyén jó ember. Ettől még nem leszek naiv –
ez mindössze csak annyit jelent, hogy a pozitív tulajdonságaira figyeltem,
és reméltem, hogy ez a valódi arca. De mindeközben meg egymás után
tekintettem el az intő jelek felett, ez pedig botorság volt részemről, mert így
végül magamnak is fájdalmat okoztam. De mostanra felnyílt a szemem, és
innentől kezdve a célom eléréséhez szükséges eszközként tekintek a
kapcsolatunkra.
Korcsolyázók vagyunk, akiknek partnerre van szüksége, hogy
korcsolyázni tudjanak.
Nincs szükségem, és nem is akarom se a véleményét, se az áldását. Nem
felejtettem el rejtélyes módon, hogyan is érte el a tetteivel, hogy a leglazább
és legnyugodtabb ember, akit csak ismerek, behúzzon neki egyet. Nem
felejtettem el, hogy milyen mély sebeket is ütöttek rajtam a szavai, és bár
ezek a sebek a felszínen begyógyultak, ki tudja, mennyi terápiára lesz
szükségem ahhoz, hogy ténylegesen rendbe jöjjek.
Nem kellene visítozva bizonygatnom, hogy nem vagyok se naiv, és nem
is manipulálnak, ahhoz, hogy Nathan megbízzon az ítélőképességemben.
Nem kellene könyörögnöm neki azért, hogy megértse, van különbség a
barátság és a partneri viszony közt.
Ha pedig ebben a helyzetben Aaronnek kell játszania a rosszfiú szerepét,
akkor Nathan a hős tankönyvi mintapéldája, és igen, megtarthatja ezt a
címet, mert ő az én történetem hőse. De ez egy olyan sötét és komor
fantasy, nem pedig valami tündérmese. Nem vagyok hercegnő – soha nem
is voltam az, de kár is lenne tagadni, hogy Nate ne segített volna fejlődnöm
azóta, hogy együtt vagyunk, és hogy ne adott volna nekem elég bátorságot
ahhoz, hogy meg tudjak birkózni valami ilyesmivel.
Azt hiszem, azt akarom, hogy Nate büszke legyen rám. Ő egyenest,
mindenféle habozás nélkül veti neki magát a problémáknak, és én is
igyekszem ezt tenni, és ezért is vagyok annyira meglepődve azon, hogy
amióta csak eldöntöttem, hogy szembenézek Aaronnel, ez folyamatos
vitákhoz vezet Nathannel. És azért mondom, hogy szembenézek, mert nem
könnyű ám az Aaronnel való terápia. Kimerítő, és gyakorlatilag felemészt.
Dr. Robeska azonban fair. Nem nyeli be se Aaron szarságait, se a
megjátszott duzzogását, amivel megpróbálja elérni, hogy elbőgjem
magamat.
A doktornő rendesen helyre teszi Aaront, amit rettenetesen élvezek. Mint
például akkor is, amikor elismételte, amit Brady közbeavatkozásakor is
mondott arról, hogy nem voltam ott, amikor szüksége volt rám, Dr. Robeska
első kérdése az volt, hogy Aaron hányszor próbálta meg felvenni velem a
kapcsolatot, hogy a támogatásomat kérje. Ezután meg rögtön jött az, hogy
hányszor ráztam le őt, miután megbeszéltünk valami közös programot. A
válasz természetesen mindkét kérdésre az volt, hogy egyszer sem, mire a
doktornő belekezdett egy kiselőadásba arról, hogyan is használjuk az
érzéseinket fegyverként.
Amióta csak visszatértem a lakásba, úgy érzem, mintha Aaron árgus
szemmel figyelne minden egyes falatot, ami csak a számba kerül. Továbbra
is hiszek neki, amikor azt mondja, hogy nem szánt szándékkal rontotta el
így az étkezési tervemet, miközben Nate meg szó szerint könyörgött nekem,
hogy hozzam ezt fel a Robeskával való terápia közben.
Nate nagyon azt akarja, hogy bizonyítsák az igazát, ugyanakkor viszont
pont ő az, aki folyton arra emlékeztet, hogy a felépülés nem a győzelemről
szól. Hanem arról, hogy tanulunk és megbocsátunk magunknak, hogy
elfelejtjük a rossz szokásainkat, és bizalmunkat a folyamatba fektetjük. Ami
pedig nem lineáris, legalábbis Nate folyton ezt mondogatja, és képtelen
vagyok nem észrevenni az abban rejlő iróniát, hogy ugyanez elmondható az
Aaronnel való helyzetről is.
Azon kapom magamat, hogy napjában több képet is küldök a kajámról
Nate-nek, csak hogy megnyugtasson arról, hogy nem baszom el
kolosszálisan a dolgokat. Aaron soha egyetlen szót sem szól az új
étrendemről, és amikor egyenesen rá nézek, ő inkább a saját tányérját
bámulja. Talán mindez csak a fejemben van. Talán próbál mindent kétségbe
vonni, amit csak tudok és ismerek. Talán, talán, talán. Csak egy újabb nap
Maple Hillsben, megtömve túl sok kibaszott kérdéssel.
– Nem akarok jövőre itt lakni – bukik ki belőlem, teljesen ledöbbentve
Lolát. Leteszi a fagyiját a dohányzóasztalra, majd minden csepp figyelmét
nekem szentelve felém fordul. – A hokiházban sem akarok lakni, mert nem
hiszem, hogy az fair lenne Henry és Russ felé, de itt sem. De azt megértem,
ha te maradni akarsz. Nekem közel nem futja valami olyan szép helyre,
mint a Maple Towers.
– Akkor költözünk.
– Micsoda?
– Én sem akarok itt lakni. Itt az ideje egy új kezdetnek.
AARON FELNYÖG, AHOGY VISSZAZUHANOK a karjai közé.
– Kapcsold le a zenét! – kiáltom oda Bradynek, ahogy kicsit elhúzódom
Aarontől, hogy ne rúgjam fejbe.
– Mi a franc bajod van? – nyögi Aaron, ahogy követ engem a pálya
szélére.
– Te! Te vagy a bajom, Aaron! Mégis hogy a francba összpontosítsak,
amikor folyton puffogsz, meg nyögdécselsz, valahányszor csak hozzám kell
érned?!
A zene végre elhallgat, Brady pedig rettentő morcosan fest, de nem
érdekel. Többé egyszerűen már nem érdekel, hogy játsszam a jó kislányt.
Egyetlen másodpercig sem vagyok hajlandó tovább tűrni ennek a beképzelt
szemétládának a baromságait.
– Most meg min veszekedtek? – fújtat Brady, ahogy kezével a hajába túr.
Aaron megrántja a vállát, majd vet felém egy végtelenül hitetlenkedő
pillantást.
– Nem tudom, edző. Úgy tűnik, Anastasiának valami baja van. Már
megint.
A tarkóm izzik, ahogy próbálom nem engedni, hogy elszakadjon nálam a
cérna. Mindig is azzal azonosítottam a türelmetlenségemet és a
hevességemet, hogy ki is vagyok korcsolyázóként. Mindig is azt
feltételeztem, hogy a versengő természetem – a mindent elsöprő vágy, hogy
én legyek a legjobb – ütközik ki így, de egyértelmű, hogy tévedtem. Soha,
egyszer sem éreztem ezt a düh-hullámot, amikor Nate-tel edzettünk. Még
amikor tizedszerre is elestünk vagy összeütöttük a fejünket, akkor is simán
elengedtem a dolgot, és csak nevettünk rajta egy jót.
Egy ideje már a csípőmön pihentetem a kezemet, hogy nehogy torkon
találjam vágni Aaront, de az ujjhegyeim alatti bőr már kezd fájni attól,
amilyen erővel feszítem az öklömet. Tudom, hogy miről szól ez az egész, és
valószínűleg ezért is vagyok ennyire kiakadva.
– Nehezedre esik felemelni engem? Ezért ez a nagy fújtatás? Csak nem
kéne kicsit többet súlyzóznod? – fröcsögök.
– Micsoda? Nem! – dadogja, miközben orcájának pirosas árnyalata
egészen a füle hegyéig terjed, de aztán az arca egyszer csak
megkeményedik. – Hagyjál már lógva, Stas. Nem várhatod el, hogy ha
hízol, ne kelljen egy kis idő, hogy hozzászokjak az extra súlyhoz.
Na, tessék.
 – Az edzőteremben úgy nagyjából ötven kilóval többet lazán kinyomsz,
mint amennyi az én súlyom. Pont ma reggel láttam! Még több súlyt is tettél
a súlyzóra! Öt és fél kiló izmot szedtem fel, annyi az egész! Mégis mihez
kéne hozzászoknod?
– Elsősorban a kibaszott nagy pofádhoz.
– Akkora egy seggfej vagy.
– Képtelen vagyok együtt dolgozni veled, amikor ilyen vagy.
Hazamegyek. Ezt tökéletesre kell csiszolnunk, te meg csak az időmet
fecsérled.
– Akkor viszlát!
– Gyerekek, kérlek! – fakad ki Brady.
Már nem is hallom, amit ezután mond, mert bekorcsolyázom a pálya
közepére, hogy lerázzam magamról a dühömet. Ha Aaron inkább akar
kicsinyes lenni, mint felkészült, én ugyan nem fogok az útjába állni.
 Negyvenhatodik fejezet

NATHAN

ÉPPEN POFÁVAL ELŐRE FEKSZEM a kanapén a nappaliban, amikor valami

suttogás megzavarja az önsajnálatomat.
Felpillantva JJ-t, Henryt és Robbie-t pillantom meg, ahogy kezükben
egy-egy bögre kávét tartva sutyorognak egymás közt, mint az öreg hölgyek
a bingócsarnokban.
– Mi az? – nyögöm.
– Kidobott már? – kérdezi JJ, ahogy otthagyja a nyugdíjaskört és leül a
fotelba velem szemben.
– Nem! – csattanok fel, majd rendesen felülök a kanapén, mivel úgy
tűnik, ennek házitanács lesz a vége. Tudtam, hogy a kibaszott szobámban
kellett volna maradnom, hogy ne legyek szem előtt, de a reggeli edzés
nagyon betett, és képtelen voltam rávenni magamat, hogy felmásszak a
lépcsőn.
JJ leteszi a bögréjét a dohányzóasztalra, majd védekezőn maga elé emeli
a kezét.
– Rendben van, ne sírj – mondja szarkasztikusan. – Ha Stas nem dobott
téged, akkor meg miért festesz ilyen kibaszott nyomorultan?
Henry leveti magát mellém, vet felém egy félig gyanakvó, félig
együttérző pillantást, majd pár pillanattal később Robbie is megjelenik
kezében egy bögre kávéval számomra.
Egyértelműen úgy érzem, mintha letámadtak volna, de gondolom
hálásnak kéne lennem, hogy olyan barátaim vannak, akik nem tesznek rá
magasból, amikor láthatóan szar kedvemben vagyok. A kanapéba süppedve
nagyot sóhajtok, és ledöntöm a kávémat, hogy ezzel is húzzam az időt, mert
mégis hol a francba is kezdhetném?
– Stas azt mondja, hogy nem figyelek arra, amit mond. Haragszik rám,
de közben meg végtelenül megértő is, amikor ilyen seggfej vagyok, amitől
meg csak még rosszabbul érzem magamat. És hiányzik.
 – De valóban nem figyelsz, úgyhogy miért is vagy meglepve, hogy
haragszik? – mondja Robbie mindenféle kertelés nélkül.
– Igenis figyelek! – bizonygatom. – Kibaszott tisztán hallom, hogy ad
még egy esélyt annak a seggfejnek. Figyeltem, amikor elmondta, hogy
kiköltözik. Figyeltem, amikor azt mondta, hogy kibaszott párterápiára megy
vele.
– Ahhoz képest, hogy milyen okos vagy, néha kész tökfilkó tudsz lenni,
Hawkins – mondja JJ a fejét rázva, szokásos, komisz vigyorának semmi
nyoma. Most az egyszer totálisan komoly. – Stas a legeltökéltebb ember,
akit csak ismerek. Semmi kétségem sincs afelől, hogy mindent el fog érni,
amit csak akar az élettől, mert nem restell áldozatokat hozni. Mi lett volna,
ha nem szerződtetnek téged?
– Én…
– Nana, ne valami baromsággal etess. – Felkacag. – Felélted volna a
letéti alapodat mindenféle hülyeségre, amihez csak kedved szottyan, és meg
is tehetted volna, mert ott a családi vállalkozás, amire támaszkodhatsz.
Stassie-nek nincs betéti alapja. Neki nincs családi vállalkozása. Ha nem lesz
sikeres korcsolyázó, akkor valószínűleg megragad oktatónak, vagy ami még
rosszabb, valami melóban, amit gyűlöl.
– Miért oktatsz ki a saját barátnőm életéről, Johal?
– Mert te csakis a mostra koncentrálsz és kibaszott önzőn viselkedsz!
Stassie nem lehet páros korcsolyázó pár nélkül. Okosan döntött, Nate.
Felhasználja Aaront, hogy elérje a céljait, mert nincs más választása.
Büszkének kéne lenned rá, amiért ilyen erős, tőled meg csak annyira futotta,
hogy kibaszott féltékeny és kicsinyes legyél, amitől meg szegény lány
szarul érzi magát valami olyan miatt, ami már így is elég nehéz számára.
Henry és Robbie fájdalmasan csöndben van, amíg JJ ízekre tép. Henry
hunyorogva bámulja a kávéscsészéjét az italt lötyögtetve, hogy még csak
rám se kelljen néznie. Robbie rám szegezi a tekintetét, az arcáról viszont
semmit sem lehet leolvasni.
– Ti ketten nem fogtok semmit se mondani? – morgom.
Rob megrántja a vállát.
– Nézd, JJ-nek igaza van. Te is tudod, hogy igaza van, ezért vagy most
ennyire kiakadva. Tudjuk, hogy szereted őt, Nate. Szerinted én örülök neki,
hogy Lola Aaronnel tölti az idejét? Hét persze, hogy nem, de mindketten
nagy kislányok. Nagy, makacs kislányok. Az alapján, amit elmondtál
nekünk, és amit, öhm, Lola mondott nekem, Stas egyértelműbben már nem
is közölhette volna veled, hogy nem akar Aaron barátja lenni. Azt hiszem,
el kell döntened, hogy hajlandó vagy-e elkergetni őt az egód miatt.
– Ennek semmi köze a kibaszott egómhoz! Aggódom, mert a nő, akibe
szerelmes vagyok, valaki olyannal tölti az idejét, aki borzalmasan bánik
vele.
– Igenis az egód a ludas – motyogja mellettem Henry, fel sem nézve a
kávéjáról, amit még mindig körbe-körbe lötyögtet a bögréjében. – Azt
hiszed, Aaron majd addig manipulálja, amíg Stassie meg nem bocsát neki,
és aztán többé már nem lesz rád szüksége. Tetszett, hogy szüksége van rád.
Fontosnak érzed magadat tőle. Tudod, hogy Aaron gyűlöl téged, és ezért azt
hiszed, majd távol tartja tőled Stassie-t. Ami csak azt mutatja, hogy
fogalmad sincs róla, milyen erős csaj is, és azt sem érted meg, mennyire is
szeret téged.
Minden kétséget kizárólag ez minden idők egyik legborzalmasabb
közbeavatkozása.
– Szóval jól értem, hogy mindannyian úgy gondoljátok, hogy egy
seggfej vagyok?
Robbie megköszörüli a torkát, majd felkacag.
– Csak hogy tisztázzuk, én már az óvoda óta úgy gondolom, hogy egy
seggfej vagy.
– Én ugyan nem ismertelek óvodáskorodban – teszi hozzá JJ. – De
gondolom, ha igen, akkor én is seggfejnek tartottalak volna. Tudod, hogy
szeretünk téged, haver, de idehoztad Stassie-t, engedted, hogy vele lakjunk
és megismerjük, és most már mi is szeretjük őt. Nem akarjuk, hogy tönkre
tegyél valamit, ami ennyire kibaszottul különleges. Azt Aaron akarja.
– Szerintem nem vagy seggfej, Nathan – mondja Henry halkan. –
Szerintem Stassie helyébe kéne képzelned magadat. Ha te és JJ
összevesznétek, de közben meg meccsünk lenne, és szükséged lenne egy
védőre, aki segít nyernünk, engednéd, hogy játsszon. Félretennéd az egész
drámát, és a győzelemre összpontosítanál. Stassie is pontosan ezt teszi.
– Este randitok lesz, igaz? – mondja Robbie, majd amikor bólintok,
elmosolyodik. – Beszélgess el vele erről! Tudnia kell, hogy mellette állsz az
ügyben.
– Nektek hármótoknak nincs jobb dolga, mint kibaszott Oprah-t játszani
velem?
Ez aztán megtöri a szobában uralkodó feszültséget, mire mindhárman
felnevetnek. JJ mosolyogva, játékosan megböki Henryt.
 – Legalább egy kicsit végre nem azt bámuljuk, ahogy Henry
kétségbeesetten próbálja előkeríteni azt a lányt a karácsonyi buliról – mi is
volt a neve, Jenny vagy valami ilyesmi?
– Még mindig nem találtad meg? Mit mondtál annak a szegény lánynak?
Csatlakozott a tanúvédelemhez vagy valami? – cukkolom, majd a
mosolyom még tovább szélesedik, amikor Henry vet felém egy olyan
pillantást, mintha legszívesebben lángra lobbantana a puszta tekintetével.
– Bocsi, Nathan. Nem tehetjük meg mind, hogy addig zaklatunk egy
csajt, amíg az járni nem kezd velünk. Némelyikünknek előbb ki kell
derítenie, hogy pontosan ki is a csaj, oké? Én…
Már nem hallom meg, hogy ezek után mit mond, mert JJ, Robbie és én
visítunk a röhögéstől.

NEM TUDOM, MIÉRT VAGYOK ideges egy randi miatt a saját barátnőmmel.
Figyelem, ahogy udvariasan elköszön a portástól az épülete előtt, majd
odasétál a parkolóban álló kocsihoz. Kibaszottul elképesztően fest. Annyira
elképesztően, hogy még az is megeshet, lekéssük a foglalásunkat a
Polipban.
A Polip egy tengeri ételeket kínáló étterem, ami most nyílt Malibuban, és
szerencsére egy srác, aki bele van zúgva JJ-be, ott dolgozik, és sikerült
szerválnia nekem egy asztalt. Nem igazán van kedvemre, hogy a
lakótársamat strici módjára kihasználva szerezzek foglalást egy exkluzív
étterembe, de azért annyira ellene sem vagyok a dolognak.
Abban a pillanatban, hogy Stassie beszáll, a kocsimat megtölti a
parfümjének édes illata. Mindig is jó illata van, de ezt most sikerült egy
újabb szintre emelnie. Ez történik, ha nem látom őt pár napig? Meg is
említeném neki, de már előre hallom a vicceit arról, hogy egy vámpír
vagyok kiélesedett érzékszervekkel.
– Min kuncogsz ilyen jót? – vigyorog, ahogy odahajol hozzám, hogy
megcsókoljon. Édes Istenem, még az íze is olyan finom. Az arcához
emelem a kezemet, de még azelőtt félreüti, hogy hozzáérhetnék.
– Smink – motyogja.
– Vámpírokon, öhm, nem fontos. Hiányoztál. Olyan gyönyörű vagy ma
este.
– Te is egész jól festesz, Hawkins. Milyen volt az edzés?
 Egész Malibuig könnyed beszélgetésbe merülünk, felemlegetve azokat a
mostanában történt apróságokat, amiket eddig eszünkbe se jutott
megemlíteni most, hogy már nem töltjük együtt a napjainkat. Elmeséli,
hogy sikerült megdönteni a személyes rekordját guggolásból, és hogy a
verseny után Brady megint meg fogja emelni a napi kalóriabevitelét.
Én mesélek neki Henry és Russ bimbódzó barátságáról, és arról, hogy ez
mennyire nem tetszik a csapat pár éretlenebb tagjának, úgyhogy kénytelen
voltam elbeszélgetni velük arról, hogy nőjenek már fel a faszba. A
diákszövetségi kultúra fura, és véleményem szerint néha egy kicsit szekta-
szerű – ezért is nem érdekelt sohasem a dolog. Inkább lógok azokkal, akiket
kedvelek, ahelyett, hogy kénytelen lennék bizonyos embereket kedvelni a
testvériség nevében.
– Majd én mindenkit helyben hagyok, aki csak bántani merészeli a
srácaimat – mondta Stassie szigorúan. Tudom, hogy még csak nem is viccel
– teljes százhatvanhárom centijével képes lenne vidáman nekimenni
bárkinek, hogy megvédje Henryt, és immár Russt is.
A pasinak tényleg nagyon bejöhet JJ, mert szabadban, a tengerre néző
teraszon kerített nekünk asztalt. Dobok egy üzenetet JJ-nek arról, hogy
milyen remek is az asztalunk, hogy szerezzek nála egy-két jó pontot a
srácnak, mivel ő meg láthatóan minden tőle telhetőt megtesz, hogy
lenyűgözze barátomat.
Tudom, hogy beszélnem kell Anastasiával arról, hogyan is viselkedtem
mostanában, de nem igazán tudom, hogyan is hozhatnám fel a témát.
Leadjuk a rendelésünket, majd engedem, hogy Stassie vicces történetekkel
töltse ki a csendet Lóról és az egyik előadásáról, ahol minden rosszul sült
el. Végül aztán Stas megereszt felém egy együttérző mosolyt, jelezve, hogy
pontosan tudja, mi is jár a fejemben.
– Nate, jól vagy?
A külön töltött idő kicsit olyan volt, mintha szakítottunk volna, pedig
nem így volt, ráadásul tartottuk is közben a kapcsolatot, de ez bőven elég
volt ahhoz, hogy belássam, soha nem akarok szakítani vele. Tudom,
ritkaságszámba megy, hogy az ember olyasvalakivel találkozzon, akitől
mintha az egész élete kivirulna. Tudom, szerencsés vagyok, hogy valaki
olyan van mellettem, aki képes lenne csatába vonulni azokért, akiket szeret,
és ez segített rádöbbennem, hogy Stassie jelen pillanatban önmagáért
harcol.
 Nekem pedig mellette kell állnom, nem pedig egy másik oldalról
támadnom őt.
– Tartozom neked egy bocsánatkéréssel – bukik ki belőlem,
egyértelműen nem olyan elegánsan és nyugodtan, mint amiben
reménykedtem. – Nem voltam fair veled szemben, és ezt sajnálom,
Anastasia. Komolyan.
Átcsúsztatja kezét az asztalon és megfogja az enyémet.
– Semmi baj! Köszönöm, hogy bocsánatot kértél.
– Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben. Nem tudom, hogy
ezzel tisztában vagy-e vagy sem, de igenis az vagy, én pedig olyan önző
módon viselkedtem. Nehéz helyzetbe hoztalak, azt éreztettem veled, mintha
választanod kellett volna köztünk és valami más közt. Pedig nem kell, és azt
akarom, hogy tudd, támogatom a céljaidat. – Stassie csak bólogat, engedve,
hogy hebegve-habogva, hadarva kiöntsem neki a szívemet. Nem vág közbe,
és nem is szól semmit. Megadja nekem a teret ahhoz, szavakba tudjam
önteni azt, amit érzek. – Most már figyelek rád. Esküszöm, figyelek.
Hallom, amit mondasz, és megértem, hogy engednem kell, hogy tedd, amit
teszel, és úgy kezeld ezt az Aaron-dolgot, ahogy helyesnek látod.
Amikor megérzi, hogy végeztem, összefűzött kezünket az ajkához emeli,
és apró csókot nyom a bütykeimre. Az ebben a pillanatban az arcára kiülő
megkönnyebbülés egyszerűen lehengerlő, amitől, hogy őszinte legyek, csak
még rosszabbul érzem magam, mivel minden bizonnyal jobban megviselte
ez az egész, mint gondoltam.
Én is megkönnyebbülök – azért vicces az a dolog, mert Anastasia képes
a világ legforrófejűbb és legmakacsabb embere lenni, de amikor arra kerül a
sor, hogy átbeszéljük a dolgokat, szenteket megszégyenítő türelemmel bír.
És nekem most szükségem is volt erre a türelemre, hogy rendbe tegyem a
dolgokat.
– Senki sem veszi át a helyedet, Nathan. Amikor csak vele
korcsolyázom, folyton az jár a fejemben, hogy bárcsak inkább a
műkorcsolya, és nem a hoki mellett kötöttél volna ki gyerekkorodban. A
terápia nekem sokat segített – lehet, hogy neki is segíteni fog, lehet, hogy
nem. De az, hogy mi történik az arénán kívül, többé már nem az én bajom.
– Sajnálom, ahogy a közelmúltban beszéltem veled.
Ezt mintha meg sem hallaná, egyszerűen csak megszorítja a kezemet.
– Szeretnél hallani valami vicceset?
 – Most, ebben a szent pillanatban? Igen, abszolúte. – Bármit, ami csak
eltereli arról a témát, hogy milyen borzalmas barát is vagyok.
– Ma sikerült elérnem, hogy Aaron kirohanjon az edzésről. – Kuncogni
kezd, majd az ajkához emeli a borospoharát. – Az edzés közepén
egyszerűen csak fogta magát, beszállt a kocsijába, és hazahajtott. Kénytelen
voltam Ubert hívni, de megérte.
– Mi történt?
– Folyton fújtatott, meg puffogott, valahányszor csak meg kellett
emelnie, vagy el kellett kapnia, úgyhogy megkérdeztem tőle, nem kéne-e
keményebben dolgoznia az edzőteremben. Ez aztán, öhm, nem tetszett neki.
Nagyon nem. – Az orrát ráncolva ránt egyet a vállán. Láthatóan magasról
tesz Aaronre.
– Ugye nem kell semmi miatt sem aggódnom? – kérdezem, inkább
magamtól, semmint tőle.
– Egy kicsit sem. Mindent tökéletesen kézben tartok. Segítettél elég
erőssé válnom ahhoz, hogy elbírjak ezzel. – A tekintete elsiklik mellettem,
majd a szája olyan ragyogó mosolyra húzódik és olyan izgatottan kezd el
ficánkolni ültében, hogy egy pillanatra már azt hiszem, éppen valami
híresség sétált be ide, de nem. – Ó! Azt hiszem, hozzák a kajánkat!

A MAPLE TOWER ELÉ érve nem sok kedvem van kiengedni őt a kocsiból, de
nincs más választásom.
– Szombat este jövök is vissza – motyogja. – És aztán az egész
vasárnapot együtt tölthetjük, ígérem.
Stassie reggel San Diegóba utazik az országos verseny miatt, és úgy
döntöttünk, az lesz a legfelelősségteljesebb lépés, ha ma mindketten a saját
ágyunkban alszunk. Egyikünknek sincs hozzá túl sok kedve, de ma este a
pihenésre kell összpontosítania, és ez kész lehetetlenség lenne az én
házamban. Ha pedig én aludnék itt, akkor egész éjjel azon idegeskedne,
hogy Aaron és én egy lakásban vagyunk.
Ez a helyes döntés, akkor is, ha ideiglenesen mindkettőnket eléggé
boldogtalanná tesz.
Stassie átmászik a két ülés közti konzolon és karját a nyakam köré fonva,
lovaglóülésben elhelyezkedik az ölemben, majd homlokát az enyémnek
hajtja.
 – Szeretlek – suttogja, ahogy száját az enyémre tapasztja. – Most pedig
el kell tűnnöm, különben még a végén megengedem neked, hogy megdugj a
parkolóházban.
Kinyitja a sofőr felőli ajtót és lemászik rólam, majd ad még egy utolsó
csókot, mielőtt elindul a lift felé. Végig figyelem, hogy biztonságban
elérjen odáig, aztán sebességbe teszem az autót, erősen reménykedve benne,
hogy mire hazaérek, a farkam is lelohad majd.
 Negyvenhetedik fejezet

ANASTASIA

AMIÓTA CSAK HAZAÉRTEM, VALAMI furcsa sajgás kínozza a mellkasomat, ami

nem hajlandó elmúlni.
Lehet, csak a verseny előtti idegesség az. Nem hiszem, hogy bárki is
okolna engem ezért, tekintettel arra, hogy a holnapi a legnagyobb kihívás,
amivel valaha is szembenéztem. Az Olimpiáig még van két év, de addig is
olyan sok nemzetközi verseny van, amin részt vehetek. Így mutathatom
meg az amerikai csapatnak, hogy mire is vagyok képes, mit tudok letenni az
asztalra, mit tudunk letenni az asztalra.
Mindannak a szívfájdalomnak, amin keresztülmentem ezért a hétvégéért,
jelenteni kell valamit.
Muszáj, hogy jelentsen valamit.
Lola tudja, hogy amikor ilyen kedvemben vagyok, az a legjobb, hogyha
békén hagy – nincs semmi, amit mondhatna vagy tehetne, amitől jobban
érezném magamat, meg amúgy is inkább vagyok kettesben a
gondolataimmal. Mindent kipipáltam az iPademen, lezuhanyoztam,
elhelyezkedtem az ágyban a kedvenc Titans-pólómban, és ennek elégnek
kéne lennie, de egyszerűen… nem az.
A póló éppen az előbb lett kivéve a szárítóból és erős öblítőillata van.
Mindig is imádtam ezt az illatot – a tiszta ruhák illata azt jelenti, hogy
elvégeztem a mosást, ami meg azt jelenti, hogy kipipálhatok valamit a
határidőnaplómban. De valami okból kifolyólag az illat most csak tovább
tetézi a kínomat.
Mert a pólónak így már nincs Nathan-illata.
És erre a felismerésre az ágyam egyszer csak hihetetlenül üresnek
érződik, a bőröm pedig viszket a pólótól.
Megértem, hogy Dr. Robeska miért akarta, hogy költözzek vissza a
lakásba. Úgy érezte, az Aaronnel való kapcsolatom hamarabb rendbe jönne,
ha ezt az időszakot együtt töltenénk otthon, mint tettük azt régen is. Amikor
szóba kerültek azok a dolgok, amiket a korcsolyázáson kívül együtt
műveltünk, egyértelművé vált, hogy mindketten élveztünk a másikkal lógni.
Újra összhangba kellett kerülnünk, és leszámítva Aaron kis kirohanását a
jégen, ez össze is jött. Én is vissza akartam költözni, amit még azelőtt
mondtam is Nate-nek, hogy Robeska felhozta volna a dolgot. Aggódtam,
hogy a Nathannel való kapcsolatom csakis úgy működhet, ha folyamatosan
együtt vagyunk, és hogy amint kezdetét veszi az NHL-karrierje, nem leszek
képes megadni neki azt a támogatást, amire szüksége van, ami pedig majd
éket ver közénk.
Azonban nem vagyok itt boldog és hiányoznak a srácaim.
Kifejezetten egy srác.
Pár csöngés után aggódni kezdek, hogy Nate nem fogja fogadni a
hívásomat, hogy éppen a barátaival van, vagy tanulómódba van állítva a
telefonja, azonban pont, mielőtt a vonal megszakadna, egyszer csak
megjelenik az arca a képernyőmön.
– Bocsi, a telóm töltőn volt az ágyam mellett. Minden rendben? –
kérdezi kissé félve, miközben a kis ránc a szemöldöke közt elmélyül, ahogy
a képernyőt nézi.
– A ruháknak, amiket tőled loptam, már nincsen te-illata.
– …Ez most jó dolog vagy rossz dolog?
– Rossz dolog. Borzalmasan, rettenetesen, katasztrofálisan rossz dolog.
Hiányzol, és ez felzaklat.
– Bébi, éppen az imént láttál, kérlek, ne legyél zaklatott. Mire van
szükséged, mit tegyek?
– Itt tudnál aludni ma este? Tudom, hogy nem szeretnél Aaron közelében
lenni, de ő a saját szobájában lesz, te pedig az enyémben – hadarom el
gyorsan. – Még csak nem is fogod látni őt. Egyszerűen szükségem van rád,
Nate. Arra, hogy tedd, amit szoktál, amivel mintha varázsütésre mindent
rendbe hoznál.
Szájának sarka a kedvenc fajta mosolyomra húzódik. Akkor mosolyog
így rám, amikor kellemes meglepetést okozok neki. Erre nem túl gyakran
kerül sor, mert túl jól ismer, és így nehéz meglepni őt, de ettől csak még
különlegesebbnek érződik, amikor mégiscsak sikerül.
– Öhm, nem tudom, hogy azt meg mégis hogyan szoktam csinálni, de
máris indulok. Szeretnéd, hogy bemenjek neked valamiért út közben?
Megrázom a fejem, és nézem, ahogy felpattan az ágyáról és megragadja
az ottalvós táskáját.
 – Nem, kicsim. Csak te kellesz. Csakis rád van szükségem.

NEM TUDOK KONCENTRÁLNI A KÖNYVRE, amit olvasnom kéne.

Elolvasok egy vagy két bekezdést, aztán a tekintetem rögtön a
képernyőmön lévő térképen mozgó pontra téved. Nem tudom eldönteni,
hogy most cuki vagy szánalmas-e az, hogy izgalommal tölt el a tudat, hogy
a kocsija éppen begurul az épületem parkológarázsába.
Izgatott kiskutya módjára várom az ajtónál, a fülemet hegyezve, hogy
mikor hallom meg a lift jellegzetes pittyenését – miközben Lola, aki a
kanapén ülve nézi a Hamiltont a héten már vagy tizedjére, végig némán
ítélkezik felettem. Nate-nek még a kopogást sem sikerül befejezni, mikor
máris nyitom az ajtót és berántom őt a lakásba.
– Szia – kuncogja, amikor a mellkasa köré fonom a karomat és mélyen
beszívom az illatát.
– Olyan kibaszott jó illatod van – motyogom a mellkasához bújva.
Magához szorítva engem arcát a hajamba fúrja és csókot nyom a fejem
búbjára.
– Bár biztos vagyok benne, hogy rettentő szexin festetek dugás közben,
megtennétek, hogy nem a szemem láttára álltok neki? Arra ott van a szobád,
én meg éppen készülök itt kirobbantani a Függetlenségi Háborút – kiáltja
Lo a nappaliból.
Még azelőtt a szobámba rángatom Nate-et, hogy Aaron kijönne a
sajátjából utánajárni, hogy mégis mi ez a kiabálás, meg a lakást bejáró,
zengő kacaj, ami akkor hallatszik fel, amikor Lola bemutat Nathannek,
miután az közli vele, hogy ne legyen már ilyen kis perverz.
A mellkasomat szorító érzés minden egyes eltelt másodperccel enyhül
kissé, ahogy érezhetem őt az ujjhegyeim alatt. Nate ujját az állam alá
akasztja, majd maga felé fordítja az arcomat.
– Biztos vagy benne, hogy jól vagy?
– Egyszerűen csak volt ez a sajgás a mellkasomban, ami nem akart
elmúlni. Bocsánat, amiért így iderángattalak, de önző módon jobban érzem
magam, amikor a közelemben vagy. Ez nagyon gáz?
Megrázza a fejét, majd a hajamba túr és csókot nyom a homlokomra.
– Nincs semmi, amit ne tennék meg, hogy jobban érezd magad,
Anastasia. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mégis hogyan tudnám rád
ragasztani az illatomat… – Lerúgja a cipőjét és bemászik az ágyamba, én
meg csak nézem, ahogy addig küzd a párnáimmal, amíg nem sikerül
kényelembe helyeznie magát. A lábamat a csípője két oldalára helyezve az
ölébe mászok.
– Emeld fel a karodat! – mondom neki, ahogy megragadom a pólója
szegélyét. Azt téve, amit mondok neki, kicsit előre hajol és a feje fölé emeli
a karját, hogy le tudjam húzni a pólóját. Aztán ismét a párnáknak dől, és
engedi, hogy végighúzzam a kezemet hasának sima, meleg lankáin, egészen
le a melegítőnadrágja derekáig.
Ami szürke, természetesen, mivel Nathan Hawkins olyan pasi, akit
minden kétséget kizárón egy nő írt.
Fürgén elkapja a csuklómat és a magasba tartja a kezemet.
– Most te jössz, Allen.
Karomat a levegőben tartom, amíg megragadja a pólóm szegélyét és
lerántja a testemről. A mellbimbóm megkeményedik tekintetének tüzében,
amikor pedig megnyalja az ajkát és végighúzza kezét a combomon, a testem
minden egyes négyzetcentiméterén libabőr fut végig.
A várakozás szinte fullasztó. A keze a csípőmre téved, majd a
derekamra, mígnem közvetlen a mellem alatt állapodik meg. Nathan már
számtalanszor látott engem meztelenül, de még sosem éreztem magamat
annyira fedetlennek, mint most.
– Tökéletes vagy – suttogja, ahogy felül, hogy csókot tudjon nyomni a
melleim közti völgybe. Szinte már lihegek, ahogy a nyelve a kemény
mellbimbómhoz ér, majd boldogan hümmögni kezd, ahogy a szájába szívja
azt. A vállába kapaszkodom, a fejem pedig hátrabicsaklik, ahogy átvált a
másik mellemre, annak is éppen ennyi figyelmet szentelve. A nyakam felé
haladva nyalogatja és csókolgatja a bőrömet, felnyög, amikor a csípőmet az
övének feszítem, majd amikor elér a számhoz, már úgy érzem, mindjárt
felrobbanok.
– Olyan baromira kívánlak – suttogom.
A nevetése sötét, a szeme csillog.
– Kérj szépen!
– Nathan… – nyögöm türelmetlenül.
– Kezdetnek nem rossz. Mi más? Mondd el, mire vágysz, bébi.
A testem ütemesen ringatózik, kétségbeesetten keresve az érintését, vagy
csak valamit, ami csitíthatná ezt a sajgást a lábam közt, úgyhogy kibaszottul
egyértelmű, hogy mire is vágyom. Karját a derekam köré fonja és magához
szorít, ahogy megfordít minket, hogy a hátamon feküdjek. Ha csak egyetlen
emléket őrizhetnék meg az életem hátralévő részében, akkor az az lenne,
ahogy Nate a széttárt lábam közt térdel. A teste erős és kemény, de a bőre
puha és sima. Még csak nem is pislant, ahogy lenéz rám, megrészegülve a
vágytól.
– A szádat akarom.
– Hol akarod a számat?
Az ujjamat végighúzom a bugyim elején, érezve, hogy az máris milyen
forró és nedves. A tekintete követi a kezemet, ajka önelégült félmosolyra
húzódik.
– Mondd csak ki szépen!
Minden vérem az arcomba tolul. Az ajkamat rágcsálva figyelem, ahogy
néz. A keze a lábikrámat masszírozza, úgyhogy egyértelműen nem siet,
hogy megadja nekem, amit akarok. A mellkasom vadul hullámzik, a vágy
türelmetlenné tesz.
– Azt akarom, hogy tedd a szádat a puncimra.
Két oldalt megfogja a bugyimat és lassan lehúzza a lábamon, majd
szétfeszíti a combomat, és elhelyezkedik közöttük. Úgy tűnik, az
incselkedés ideje lejárt, mert egy pillanatot sem fecsérelve a lábam közé
fúrja a fejét és lakomázni kezd. Alig telik el pár pillanat, és már máris
képtelen vagyok nyugton maradni – egyszerre vágyom még többre és készít
ki, hogy mennyire kibaszott jó érzés is ez.
– Ez tetszik? – gügyögi Nate, pontosan tudva, hogy a válasz igen.
Kezemmel a hajába túrok, és így húzom őt közelebb magamhoz, tolom el
magamtól, és tartom egyhelyben, horgonyként használva őt, hogy az ágyon
tartsam magamat.
– Nate! – kiáltom, bár nem egészen tudom, mire is vágyom.
– Tudom, bébi, tudom, hogy jó. – Belém csúsztatja egyik ujját, aztán
még egyet, majd behajlítja őket, mire majdnem teljesen megfeledkezem
magamról. – Elélvezel a kedvemért?
A lábam remeg, és mintha lebegnék, ahogy az egész testem görcsölni
kezd.
– Nathan… Ó, bassza meg…
Zavartan és levegő után kapkodva az ágyon hagy, amíg feláll és a földre
hajítja a bokszerét és a melegítőnadrágját. Nathan csupasz combomra
kulcsolja kezét, majd az ágy szélére húz engem, és a bokámat a vállára
helyezi. Megszorítja a farkának tövét, majd a makkját végighúzza a
szeméremajkam közt.
 – Olyan jó kislány vagy – mondja büszkén, ahogy belém nyomja a
makkját. – Jesszus Mária, ne szoríts már így, különben fél perc, és vége az
egésznek.
Ujjait a combomban mélyesztve, hogy egyhelyben tartson, tövig belém
hatol.
– Ne nevezz többet jó kislánynak, és akkor én nem foglak úgy szorítani –
vágok vissza. Ez a kapcsolat azért működik olyan jól, mert Nathan
kibaszottul imád dicsérgetni engem, én meg imádom, ha dicsérnek. Először
gyengéd velem, lassan ringtja a csípőjét, mélyen hatol belém, amibe
belefeszülnek a lábujjaim, de aztán elengedi a combomat és egyszerre
keményebben kezd mozogni és hüvelykujjával dörzsölgeti a csiklómat.
– Túl jól megy ez neked – lihegem, ahogy próbálva megérinteni őt felé
nyújtom a kezemet, de túl messze van tőle.
A lábamat a válláról a csípőjére vonja és magához húz, aztán odacipel a
hálóm ajtajához és nekifeszít.
– Most jobb? Így már meg tudsz érinteni. – Elmosolyodik, aztán
csókolgatni és harapdálni kezdi az állam ívét.
Minden csepp erőmet felhasználva, belé kapaszkodom, ahogy a testem
újra és újra magába fogadja őt. A gyönyör egyre csak növekszik, egyre
hevesebbé válik a hasamban, ahogy Nate egymás után nyögi és suttogja a
dicséreteket a fülembe, a körmeim pedig hátának megfeszülő izmaiba
mélyednek. A lökései egyre durvábbak lesznek, keze pedig megfeszül a
combom hátulján. És amikor már nem tud tovább feszülni, a hasamban
gyűlendő érzés szétrobban, testem minden egyes idegszálát káoszba
taszítva. Még pár erőteljes lökés, és Nate már követ is engem, érthetetlen
szitokszavak sorát nyögve a torkomnak.
– Istenem, szeretlek.
Félresöpröm a nedves homlokomhoz ragadó hajszálakat, majd két kezem
közé fogom az arcát.
– Ahha – mondom remegő hangon, levegő után kapkodva. – Én is
szeretlek téged.
 Negyvennyolcadik fejezet

NATHAN

AZ EGYETLEN ROSSZ AZ ember életének legpihentetőbb alvásában az, hogy

végül fel kell ébredni.
Olyan békés itt reggelente, ami szöges ellentétben áll a lépcsőn való fel-
le csörtetésnél, ami az én házamban megy. Nem is beszélve az arról való
vitáról, hogy ki itta meg a kávé maradékát. Ahogy megszólal az ébresztője,
Stassie mocorogni kezd a karjaim közt, nyögdécsel és morgolódik, amiért a
zaj nem marad rögtön abba, aztán a bajsza alatt szitkozódva keresni kezdi a
telefonját.
Amíg együtt laktunk, elég jól belejöttem abba, hogy alvást tettessek –
amit úgy is neveznek, hogy lopakodó üzemmód. A pár külön töltött
éjszakának hála azonban berozsdásodtam, mert amikor basszantyúnak
nevezi ordítozó telefonját, nem állom meg, hogy fel ne nevessek.
– Nevess csak, Hawkins, aztán majd meglátod, mi lesz – mondja egy
ásítás és aközött, hogy agresszívan rácsapna a telefonja képernyőjére.
– Gyere ide, morcipofi. – Mosolyogva az enyémhez húzom a testét. –
Hogy vagy? Tehetek valamit, amitől felkészültnek éreznéd magadat?
Rám gurul, fejét a mellkasomra helyezett kezén pihenteti.
– Nem korcsolyáznál helyettem? Én alszom tovább, te meg majd
megírod nekem, hogy ment.
– Mármint megpróbálhatom lefizetni a bírókat, de abban az esetben, ha
azt akarod, hogy átvegyem a helyedet, nem hiszem, hogy a kis sztreccses
kezeslábas-izéd rám jönne.
A mai nap rettentő fontosnak érződik, és őszintén meg vagyok lepődve,
hogy Stassie nincs totál kiakadva, de aztán alig, hogy ez a gondolat átsuhan
az agyamon, Stas leveti magát rólam, majd berohan a fürdőbe, és a vécébe
üríti gyomrának tartalmát.
Szerencsére már előre figyelmeztetett, hogy a versenyek reggelén tízből
kilencszer elhányja magát az idegességtől, és ne pánikoljak azon, hogy
netalántán reggeli rosszullét gyötri. Azt is mondta, a hányás a jele annak,
hogy indulnom kell, mivel attól a ponttól kezdve egy két lábon járó ideges
rémálom lesz, és nem szeretné, hogy ezt lássam.
Mire felöltözöm és hozok neki egy pohár vizet a konyhából, már jön is
elő a fürdőből, és szerencsére csakis borsmenta illata van, semmi más.
– Ez volt a jele annak, hogy indulnom kell, igaz? – kérdezek rá, ahogy
lehajolok, hogy csókot nyomjak a homlokára.
– Köszönöm, hogy itt töltötted a tegnap estét! – Szorosan átölel. – Most
sokkal rosszabbul lennék, ha nem lettél volna itt. Sok sikert a mai
meccsedhez! Nem fogom nézni a telefonomat, de majd felhívlak, ha
visszaértem a hotelbe, rendben? Majd te is írd meg, hogy mi lett a vége.
Annyira Stas versenyére koncentráltam, hogy majdnem el is felejtettem,
hogy ma játsszunk a UCLA-vel. Remélhetőleg mostanra már az egész
pálya-rongáló dráma a múlté, mert a UCLA csapat amúgy tele van remek
srácokkal. Mivel az egyetemeink olyan közel vannak, gyakran látjuk
egymást klubokban meg bulikon, és leszámítva egy kis egészséges
rivalizálást, azok közé a csapatok közé tartoznak, akikkel egészen jó móka
jégre menni.
Az országos műkorcsolya-bajnokságot lenn tartják San Diegóban, és az
egész hétvégén keresztül tart. Az első koreográfiájukat ma adják elő, aztán
ha elég magas pontszámot szereznek, akkor jöhet a másik holnap. Anastasia
végtelenül megértő volt, amikor mondtam neki, hogy meccsem lesz,
úgyhogy nem tudok vele menni – nevetségesen édes volt, és azt mondta,
hogy nem baj.
Amit viszont nem mondtam el neki, az az, hogy amint vége a meccsnek,
már ugrok is be a kocsimba és száguldok végig az I-5-ös úton, hogy
megnézzem őt. Tartok neki még egy utolsó lelkesítő beszédet, elmondom
neki, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire büszke vagyok rá, aztán
hagyom, hadd tegye a dolgát.
A Stassie lakását körbelengő nyugalommal ellentétben a srácok a
megszokott őrült formájukat hozzák, amikor hazaérek.
A nappaliba lépve azzal szembesülök, ahogy JJ, Henry, Mattie és Russ
mind öltönyben áll a kanapén. Mattie az asztalt rugaszkodónak használva
átugrik a szoba túlsó végében lévő székre – az asztal reccsen egyet a súlya
alatt, de szerencsére nem roppan össze. Vetek egy pillantást négyükre,
várva, hogy valaki mondjon valamit.
Robbie, egyik kezében egy nagy bögre kávét tartva, a másikkal a kerekét
lökve előre kigurul a társalgóból. Már ő is az öltönyét viseli, és már előre
érzem a közelgő kiselőadást arról, hogy ne baromkodjanak már a meccs
előtt. De aztán ehelyett mindössze csak megrántja a vállát, és egyetlen
mondattal megmagyarázza, mi a fasz is folyik itt.
– A padló láva.
– Akkor neked annyi.
– De nem annyira, mint neked. Menj, vedd fel az öltönyödet, egy hazai
meccsről csak nem késhetünk már el.
Nem tart sokáig felöltöznöm, és már éppen szállnék be a kocsiba, amikor
rezegni kezd a telefonom.

UBER RIBI

Épp most indultunk

és Brady ABBÁ-t hallgattat velünk.

Az nem hangzik olyan vészesen.

Énekel is.

JJ azt mondja, hívd fel,

lenyomhatnak egy duettet.

Akkor is szeretni fogsz, ha

pofára esem és szégyenbe
hozom magamat az egész
amerikai műkorcsolyázó elit előtt?

Ja, valószínűleg.

Utállak.
 Nem fogsz pofára esni.
Tökéletesen fog menni,
és a végeredménytől függetlenül szeretlek.

Mindjárt elhányom magam.

Vegyél pár mély lélegzetet.

Ha pedig mégis elhánynád magadat,
intézd úgy, hogy Aaronre menjen.

JJ vezeti a kocsimat, hogy tudjak írogatni az én rettentő ideges

csajomnak. Abban a pillanatban, hogy leparkolunk, Robbie átmegy seggfej
edző módba, és rám szól, hogy tegyem el a telefonomat és koncentráljak a
meccsre.
– Pár óra múlva úgyis látni fogod, úgyhogy egy kicsit szedd már össze
magadat, rendben? – nyögi a lehető legfaulkneresebb hangján. – Én is
ideges vagyok miatta, de muszáj lesz, tudod, muszáj lesz összeszorítanunk a
fogunkat és túljutni ezen.
– Igenis, edző.
Alighogy belépünk az aréna ajtaján, én is átmegyek kapitány módba.
Ez meg is éri, mert az idei szezon eddig talán legjobb játékát követően
nagy kényelmesen, 9-3-ra megverjük a UCLA-t. Faulkner tegnap azt
mondta, hogyha nyerünk, megengedi, hogy eltoljuk a szokásos meccs utáni
értékelést, hogy elindulhassak San Diegóba és még időben odaérjek a páros
rövid programra. Már éppen lépnék ki az ajtón, amikor Cory O’Neill, a
UCLA kapitánya elkap.
– Jó látni téged, haver – mondja, ahogy rácsap a bicepszemre. – Jó újra a
jégen látni téged. Hallottam valami pletykát, hogy átpártoltál
műkorcsolyázónak.
– Ja, úgy is volt, nagyjából hat hétig. Hála egy újabb nagy drámának. Az
embernek sosincs nyugta Maple Hillsben, igaz? – Félszegen
megvakargatom a tarkómat. – A sportigazgató kispadra tett, mert egy
kölyök a műkorcsolya-csapatban megsérült, és engem okolt érte. Azzal
fenyegetőztek, hogy amíg nem kerül elő a tettes, addig az egész csapat nem
játszhat, úgyhogy magamra vállaltam a dolgot. Addig nem játszhattam,
amíg a srác nem mehetett megint jégre.
– Ó, bassza meg!
– Azért nem volt annyira gáz, tudod. A barátnőm a srác partnere,
úgyhogy hat héten keresztül vele korcsolyáztam, meg edzettem. Egészen
élveztem is, csak folyton minden porcikám sajgott. Amúgy nekik is
versenyük van ma, éppen oda tartok.
Cory összehúzza a szemöldökét.
– Várj csak egy pillanatot, Aaronről és Stasről beszélsz?
Ez nem jó jel.
– Ja, ismered őket?
Cory jól látható zavarral bólint.
– Együtt jártam suliba Aaronnel még Chicagóban. Kölyökkorunk óta
ismerjük egymást. Téged okoltak, amiért Aaron megsérült? És Stassie a
csajod?
– Halloweenkor történt. Egyszer csak megjelent a Mézescsuporban
szétcseszett csuklóval, azt mondta, hogy valami tréfát űztem vele, és így
sérült meg. Tudod, milyen a hírünk…
– Halloweenkor? Haver – vág a szavamba Cory maga elé emelve a
kezét. – Aaron velünk focizott, úgy sérült meg. Ittunk és hülyültünk a
parton a tábortűz mellett. Davey a földre lökte őt, a srác meg a karjára
esett… Nem tudtam, hogy téged okolt ezért. Mi a fasz! Nekünk ezt egy
szóval sem…
Látom, ahogy mozog a szája, de egy szavát sem hallom a fülem
csöngésétől.
Mintha minden lelassulna, ahogy lassan az összes részlet a helyére kerül.
Abba beletörődtem, hogy én vagyok az első személy, akit Aaron egy
szerencsétlen baleset alkalmával okolna. Már lassan négy éve küzdök ennek
a csapatnak híre ellen, és többé már nem is voltam dühös miatta.
De Aaron tudta. Kibaszottul tudta, hogyan is sérült meg, és ettől
függetlenül megpróbált bajba keverni.
Miért is? Anastasia miatt? Stassie már négy éve szingli, Aaron meg
sosem mozdult rá. Azért, hogy kirúgasson az egyetemről? Ennek az
egésznek kibaszottul semmi értelme, mert amit tett, annak sincs semmi
értelme.
– Hawkins? – szól Cory.
– Mennem kell.
 Már félúton járok San Diegóba, amikor rádöbbenek, hogy egészen addig
csendben vezettem. Bekapcsolom a rádiót, csak hogy legyen valami, ami
elnyomja a gondolataimat, amik jelen pillanatban pokolian hangosak. A
legzajosabb az, hogy mégis mit fogok tenni, amikor odaérek?
Legszívesebben egyszerűen csak berontanék oda, és mindenkinek
elmondanám, hogy mit is tett Aaron, és hogyan ejtette át a hozzá
legközelebb állókat. De Stassie nem ezt érdemli. Ez eddigi életének
legfontosabb versenye. Most komolyan bombát akarok robbantani, amikor
összpontosítania kell?
Még azelőtt megválaszolom a saját kérdésemet, hogy azt rendesen
megfogalmaznám – ennek most várnia kell.
Képtelen vagyok elképzelni egy Stassie nélküli jövőt, és sajnos az ő
jövője össze van fonódva Aaronével. Ha pedig most a hétvégén nyernek,
akkor ez a kötelék még szorosabb lesz.
A nevük egymás mellett lesz feljegyezve.
Aaron tisztában van vele, hogy Stassie-nek nagyobb szüksége van rá,
mint amennyire gyűlöli őt. Erről szólt ez az egész terápia-szarság – arról,
hogy emlékeztesse Stassie-t, szüksége van rá, mint partnerére.
Mintha ezzel már nem lettünk volna amúgy is kibaszottul tisztában.
Az út további része szinte elröpül, és mire felocsúdom, már meg is állok
a Spirit Center tömött parkolójában. Stas mondta, hogy hosszú évek óta
most először rendezik az országos bajnokságot a nyugati parton, mire
rettentő szerencsésnek érzem magamat, hogy nem éppen az ország túlsó
felén van. Mindegy, mi is történik éppen, az a legfontosabb, hogy itt lehetek
és támogathatom, és ez az, amire most igyekszem összpontosítani.
Amikor belépek az épületbe, az előcsarnokban mindenütt emberek
állnak. Edzők a pártfogoltjaikkal, szülők az ideges gyerekeikkel, és
hatalmas családok különböző korcsolyacsapatok emblémájával a
dzsekijükön.
Elég durva, hogy az ország legjobb műkorcsolyázói jelen pillanatban itt
vannak ebben az épületben, és Stassie egy közülük. A hat hétig tartó kis
kiruccanásom a műkorcsolya világába új rálátást biztosított arra, hogy
milyen bonyolult sport is ez.
Könnyen meglehet, hogy még mindig kék-zöld a seggem és a térdem a
folytonos eséstől.
Nagyjából tíz percem van, mielőtt kezdetét veszi a páros rövid program,
ami éppen elég idő ahhoz, hogy vegyek magamnak egy üdítőt és elmenjek a
mosdóba. Nem tudom, miért is vagyok ilyen ideges, amikor Stassie az,
akinek korcsolyáznia kell.
Szerencsére találok egy helyet az egyik sor szélén, egy népes család
mellett, aminek mindegyik tagja ugyanolyan pólót visel. Stassie és Aaron a
másodikak a csoportjukban, de a bemelegítésről lemaradtam, úgyhogy
egyelőre nem láttam őt. Az agyam annyira zúg, hogy egyszerűen képtelen
vagyok odafigyelni az első pár előadására. A székem közvetlen a jégre
vezető folyosó felett van, és ha egyenesen előre nézek, pont látom Brady
tarkóját, úgyhogy tudom, hogy Stasnek a közelben kell lennie.
A pálya külsejének gyakorlatilag minden négyzetcentiméterét kamerák
fedik, és az egész versenyt élőben streamelik online. A srácok mind
összegyűltek a házunkban, hogy nézzék, és közös csetünk csak úgy pezseg
a támogató üzeneteiktől – és a rémületüktől, amikor valakinek az előző
csoportból sikerült összehoznia egy ronda esést.
– Következik a jégen a Maple Hills Korcsolyacsapatból Aaron Carlisle
és Anastasia Allen.
A szívem a torkomban dobog ahogy nézem, amint Stassie a jégre siklik.
Gyönyörűen fest, hosszú, világosbarna haja begöndörítve és hátrafogva,
hogy látszódjon a mellkasát, karját és a tengerészkék ruhájának elejét fedő,
részletesen kidolgozott és strasszkövekkel díszített csipkeháló. Aaronnel
kéz a kézben a pálya közepére siklanak, és várják, hogy kezdetét vegye a
zene.
Megszólal a Sixpence None the Richer „Kiss Me” című számának
lassított verziója, mire megteszik első mozdulataikat a jégen. Amióta együtt
vagyunk, már többször hallottam ezt a számot és a „Clair de Lune”-t, mint
azt meg tudnám számolni.
Az edzéseken, amikor vele voltam, ahogy végigsiklott a jégen, a
tökéletességhez olyan közel mozgott, hogy szinte lehetetlen volt elhinni,
nem pontosan azért született erre a földre, hogy ezt tegye. Meg otthon is,
amikor maga után húzva engem nevetve végigcsusszant a konyha csempéin,
azt állítva, hogy gyakorlunk.
Ez a dal mindig is ezekre a pillanatokra fog emlékeztetni.
Képtelen vagyok levenni a szememet a párosukról, ahogy könnyedén és
tökéletesen teszik meg az összes mozdulatot. A telefonom szüntelenül rezeg
a zsebemben, de nem is figyelek rá, mert egy fél pillanatról sem akarok
lemaradni. Már a program vége felé tartanak – két perc és majdnem
negyven másodperc szinte egy szempillantás alatt telt el. Aaron felemeli őt
a végső mozdulathoz, Anastasia pedig hibátlanul siklik keresztül a levegőn,
aztán olyan gyengéden ér földet, hogy az ember szinte el sem hiszi, hogy
egy másodperccel korábban még a levegőben pörgött.
Párosuk a pálya közepére siklik, hogy ott végezzék el az utolsó
lépéseket, majd összefonódva mozdulatlanná dermednek, ahogy elhallgat a
zene. Előadásuk minden egyes másodperce tökéletes volt. Még egy hajszál
sem állt rosszul.
Aztán amikor kezdetét veszi a tapsvihar, Aaron két kezébe fogja Stassie
arcát és megcsókolja őt.
 Negyvenkilencedik fejezet

ANASTASIA

Mindenfelől villódzó fények vesznek körbe minket, a mellkasom pedig úgy

szorít, hogy nem kapok levegőt.
Próbálom ellökni magamat tőle, de túl erősen tartja az arcomat, és nem
akarok jelenetet rendezni a jégen, mivel nagyjából harminc kamera harminc
különböző szögből veszi ezt a pillanatot.
Veszi.
Ezt mindenki láthatja majd. Sokan már látták is – éppen most nézik.
Nathan éppen otthonról nézi. Nézi, ahogy csókolózunk.
Mindjárt rosszul leszek.
Aaron végre lecuppan rólam, hátradől, és vet rám egy győzedelmes
pillantást. Kezét a magasba emelve integetni kezd a tömegnek, és minden
csepp önuralmamra szükségem van, hogy ne kezdjek sírni itt rögtön,
mindenki szeme láttára. A testem teljesen önmagától mozgásba lendül, a
jégről Brady mosolygó arca felé vezetve.
Hát persze, hogy mosolyog – tökéletesek voltunk. Minden egyes
mozdulatban, minden fordulásban és pördülésben éreztem, minden egyes a
jégen töltött másodpercben tökéletes összhangban voltunk. Egészen a
legvégéig, amikor is Aaron az engedélyem nélkül a számra tapasztotta a
száját, és ezzel mindent elrontott.
Elveszem az élvédőket az edző felém nyújtott kezéből, kikerülöm az
ölelést, amivel foglyul próbál ejteni, majd elindulok végig az alagúton, el a
kameráktól és el Aarontól.
Alig látom a tőlem pár méterre lévő kijáratot, ahogy a szemem könnybe
lábadt, elhomályosítva a látásomat.
– Stas! – kiáltja Aaron a hátam mögül, és hallom a hangjában: össze van
zavarodva. Nem érti, hogy miért viharzok el előle, amikor éppen
ünnepelnünk kellene a kiemelkedő teljesítményünket.
Az észveszejtő teljesítményünket.
 Az effajta előadás az, ami felhívja az emberek figyelmét – olyan
emberekét, akiktől azt akarjuk, hogy ránk figyeljenek.
Aaron keze a bicepszemre fonódik, megállítva engem, mire nincs más
választásom, mint szembenézni vele. Erősnek akarok tűnni, azt akarom, úgy
látszódjon, mintha nem lett volna rám hatással a tette, de ez nem megy,
mivel a könnyeim ott csorognak az arcomon.
– Végeztünk, Aaron. Ezúttal túl messzire mentél.
A szemöldöke gyakorlatilag a hajvonaláig szalad.
– Mégis hogy érted, hogy „végeztünk”? Kibaszott tökéletesek voltunk!
Bardy megjelenik a háta mögött, a tekintete óvatosan ugrándozik kettőnk
közt.
– Meg kell várnunk a pontszámotokat. Anastasia, tudom, hogy zaklatott
vagy, és majd később elrendezzük ezt, de most le kell törölnöd a könnyeidet
és meg kell acéloznod magadat a kamerák kedvéért. – A mellkasom nagyot
rándul, ahogy szinte megfullasztanak óvatos tekintetükkel. – Tudom,
kincsem – mormolja Brady. – Nagyon sajnálom, tényleg. De muszáj a
karrieredre összpontosítanod. Majd később lerendezzük ezt, ígérem.
– Nem értem, mégis mit tettem – mondja Aaron mindenféle érzelem
nélkül. – Nem értem. Hagyd már abba a sírást, meg kell tudnunk, hányadik
helyen vagyunk.
– Nem! Végeztem – mondom zokogva. – Képtelen voltam lerázni őt
magamról. Nem volt hajlandó abbahagyni. Én nem akartam. Te nem
engedtél el. Nem csinálom ezt tovább, edző. Nem akarom, nem akarom,
nem akarom.
A kijárati ajtó kinyílik mögöttünk, és életem legnagyobb
meglepetéseként Nathan rohan be rajta. A vállam fölött figyelem, ahogy
odajön hozzánk, vet egy pillantást a könnyes szememre, és máris tudja,
hogy ez nem valami kis trükk volt. Hogy a csók nem az előadásunk része
volt. Hogy nem a kamerák és a bírók kedvéért tettettük, hogy szerelmesek
vagyunk.
– Ó, bassza meg, még ez is – morogja Aaron.
– Jól vagy? – kérdezi Nate, ahogy rémülten magához húz és szorosan
átölel. Hüvelykujjával gyengéden letörli a könnyeket a szemem alól, ahogy
felnézek rá és megrázom a fejemet.
– Haza akarok menni – préselem ki magamból két zokogás közt.
– Ez kibaszott nevetséges, Anastasia. Sajnálom, ha felzaklattalak,
rendben? Csak elragadott a pillanat heve. Az emberek erre vágytak, én meg
csak meg akartam nekik ezt adni. Többet nem csinálok ilyet, ha ennyire
kiakadsz egy buta kis trükk miatt.
– Kibaszottul nem vágod, ugye? – dühöng Nathan, ahogy elenged engem
és odamegy Aaronhoz. Mielőtt még lehetőségem lenne rászólni, hogy ne
tegyen semmit, ököllel arcon vágja Aaront, aki elterül a padlón. Brady még
azelőtt a nevét visítozva megragadja a karját, hogy Nate bármi mást tehetne.
– Rákényszerítetted magadat, te szemétláda! – ordítja Nathan Aaronnek, aki
az egyre jobban bedagadó arcát szorongatja.
– Ó, édes Istenem. Mindenki nyugodjon le! – kiáltja Brady. – Hawkins,
tűnj el innen. Aaron, talpra! – Végül csak elveszítve az önuralmát a hajába
markol. – Anastasia, bírd ki a következő tizenöt percet, kérlek. Aztán
beszélünk, ígérem.
Aaronnel biztos kész katasztrófának tűnhetünk, ahogy a kamera előtti
padon ülve várjuk a pontszámainkat.
A szemem fel van püffedve, Aaron arcának egyik oldala pedig, bár
részben takarja a jégakku, amit a pályaorvos kerített neki, fel van dagadva.
Brady kettőnk közt ül, két kezével a szabad kezünket markolássza, és jelen
pillanatban el sem tudok képzelni három olyan embert, aki hármunknál
kevésbé szeretne éppen kamera előtt ülni.
Megjönnek a pontszámok, amik alapján első helyen vagyunk azok
között, akik már előadták a számukat, de még arra sem vagyok képes, hogy
izgatott legyek emiatt. Vége van. Mozdulatlanul ülök, mit sem törődve
Brady és Aaron örömkiáltásaival. Az edző vigasztalón a vállam köré
kanyarítja karját, de amint kialszik a kamera lámpája, jelezve, hogy a
felvétel véget ért, már fel is ugrok, és indulok, hogy megint megkeressem
Nathant.
– Anastasia, várj! – kiáltja az edző, hallom lépteinek visszhangját a
hátam mögött. Lelassítok és hátrafordulok, mire látom, hogy kitárt karral
kocog felém. – Sajnálom, hogy ezt tette veled.
– Végeztem.
– Egyre csak ezt mondogatod, de mégis mit jelent? – kérdezi óvatosan.
Látom, hogy Aaron felénk közeledik az eredményszobából. Olyan nyugodt,
mintha semmi aggódnivalója nem lenne. – Nem hagyhatod abba a
korcsolyázást egy csók miatt, Anastasia. Nem engedem.
– Nem hagyom abba – mondom, ahogy a válla felett Aaronre pillantok,
aki időközben odaér hozzánk. – Egyszerűen csak Aaronnel nem fogok soha
többé korcsolyázni.
 Aaron erre fújtat egyet, mire hatalmába kerít a szinte ellenállhatatlan
vágy, hogy én meg az arca másik felére húzzak be egyet.
– Sosem találsz magadnak másik partnert, és még ha találnál is, esélyed
sincs a következő két év alatt felkészülni. Komolyan azt tervezed, hogy
majd huszonhét évesen debütálsz az Olimpián? Maradj már a realitások
talaján, jesszusom. Csak fogadd el a bocsánatkérésemet, Stas. Majd a jövő
héten átbeszéljük Dr. Robeskával. Össze kell szednünk magunkat holnapra.
Nézd csak, milyen kibaszott jók voltunk együtt! Mi…
Hagyom, hadd mondja, úgy próbálva eladni magát, mint egy francos
házaló ügynök. Amikor pedig végre elhallgat, és olyan rettentő önelégült
pofával vigyorog, mert azt hiszi, megint megvett magának a szarságaival,
ismét Brady felé fordulok.
– Innentől kezdve egyéniben indulok. Ha a pontszámunk elég lenne a
továbbjutáshoz, kérem, mondja meg a szervezőknek, hogy feladtam.
Ahogy kezdi felfogni, mit is jelent ez, Aaron a hajába markol.
– Nem mehetsz át egyénibe. Kibaszottul ne merészeld ezt művelni
velem, Anastasia. Mindazok után, amit tettem érted, bassza meg. Ne legyél
már ilyen makacs ribanc! Nem is vagy elég jó ahhoz, hogy egyedül
versenyezz. Ó, édes Istenem. Ó, édes, kibaszott Istenem. Tönkreteszed az
életemet.
– Ebből elég legyen! – ripakodik rá Brady.
– Megyek, megkeresem a pasimat, aztán húzok haza. Viszlát, Aaron.
– Stas, kérlek! – könyörög.
– Én mást sem tettem, csak végig bíztam benned, Aaron. Két és fél éven
keresztül anyait-apait beleadtam ebbe a kapcsolatba, a barátságunkba. Te
meg mást sem tettél, csak kihasználtál és manipuláltál, leribancoztál, és azt
mondogattad nekem, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a partnered
legyek. Nos, ez végre el is jutott a tudatomig. Nem akarsz engem, és ez
rendben is van, mert én sem akarlak téged. Inkább korcsolyázom egyedül,
és kockáztatom meg, hogy elbukom, semmint, hogy sikeres legyek veled. A
győzelem semmit sem ér, ha az az ára, hogy gyűlölöm magamat, amikor
veled vagyok.
Esélyt sem adok neki, hogy feleljen, hanem elindulok vissza a fő
váróteremhez, hogy megkeressem Nate-et. Egyfelől felszabadultnak,
könnyednek és szabadnak érzem magamat, másfelől viszont egy nagyobb,
sokkal fajsúlyosabb részem szégyelli magát és csalódott, amiért valaha is
elhittem, hogy lehet köztünk rendes partneri viszony.
 Abban a pillanatban, hogy meglát, Nate felpattan a székéről és odasiet
hozzám. Lehetőséget sem adok neki, hogy megkérdezze, jól vagyok-e,
főleg mivel aggódom, akkor megint bőgni kezdenék, hanem helyette
megkérem, vigyen vissza a hotelbe, hogy összeszedhessem a holmimat.
Az aréna és a hotel közti úton képtelen vagyok rávenni magamat, hogy
megnézzem a telefonomat, de tudom, számtalan üzenet vár rám.
Szerencsére még nem pakoltam ki, úgyhogy mindössze csak felkapom a
bőröndömet és leadom a kulcskártyámat a recepción, majd már hajtunk is
fel a Maple Hillsbe visszavezető autópályára.
Nézem, ahogy anya neve már vagy ezredszerre villan fel a képernyőn, de
nem veszem fel, csak hagyom, hogy átvegye a hívást a hangposta. Nathan
egy szót sem szólt, de amióta csak beszálltunk a kocsiba, a keze egyszer hol
a lábamon, hol a tarkómon pihen, finoman cirógat, és néha-néha vigasztalón
megszorít, hogy tudjam, mellettem áll.
A rádió elhallgat, ahogy apa neve felvillan a képernyőn, tudatva velünk,
hogy van tőle egy bejövő hívás.
– Dühösek lesznek rám. Olyan sok pénzt költöttek erre a ruhára…
– Nem lesznek dühösek, kicsim. Egyértelmű, hogy aggódnak érted.
Felvehetem?
Bólintok, mire fogadja a hívást.
– Helló!
– Nate, bocsáss meg a zavarásért. Esetleg nem beszéltél Annie-vel? Julia
folyamatosan hívogatja, de nem veszi fel. Néztük a streaminget, és olyan
zaklatottnak tűnt. Kettőnk közt legyen szólva, Julia nagyon aggódik.
– Itt van velem. – Nate gyorsan felém pillant, aztán tekintetét ismét az
útra fordítja. – Alszik. Nagyon kikészült, és ez kimerítette. Útban vagyunk
vissza Maple Hillsbe. Anastasia, öhm, nem igazán örült neki, hogy Aaron
megcsókolta. Ez nem volt része a koreográfiájuknak, én meg, öhm, nem
vagyok biztos benne, hogy továbbra is Aaron partnere akarna maradni.
Nem örülök neki, hogy Nate miattam hazudik a szüleimnek, de még nem
állok rá készen, hogy szembenézzek velük.
– Nem vagyok meglepve – morog apa. – Az a jégakku…
Nate megköszörüli a torkát.
– Én ütöttem meg. De szeretném, hogy tudd…
Még mielőtt befejezhetné a mentegetőzését, hogy alapból nem agresszív
ember, apa a szavába vág.
 – Nincs szükség semmi magyarázatra. Nagyon is megérdemelte,
gondolom. Annyira büszkék vagyunk Annie-re. Fenomenális volt, egészen
addig, amíg az a suhanc el nem rontotta. Majd szólj neki, hogy hívjon fel
minket, ha felébredt, kérlek. Szeretnénk biztosra tudni, hogy jól van. Le
tudunk repülni L.A.-be, ha szeretné, de csak semmi nyomás.
A szüleim gyűlölnek repülni, úgyhogy attól, hogy ezt felajánlják, ismét
könnyek szöknek a szemembe. Egyedül az fog vissza, hogy én most
elméletileg alszom, úgyhogy nem zokoghatok a hívás hátterében.
Nate megszorítja a combomat.
– Úgy lesz. Köszi, hogy hívtál.
– Nem hangzanak dühösnek – mondom inkább csak úgy magamnak.
– Mert nem is azok – erősíti meg Nate.

VÉGÜL AZTÁN TÉNYLEG CSAK elszundítok a kocsiban, és csak akkor ébredek

fel, amikor a kocsi ugrik egyet egy fekvőrendőrön, ahogy begurulunk az
épületem garázsába.
A múlt héten botor módon minden cuccomat elhoztam Nathantől, de
most pár megnyugtató tárgyat szeretnék összekapni, mielőtt átmennénk oda.
Még azelőtt meghallom a robajt és a sustorgást, hogy kinyitnám az ajtót, és
egy kicsit meg is ijedek, hogy mindjárt rányitok Lolára és Robbie-ra, ahogy
valami furcsaságot művelnek a kanapén, de ehelyett Russ-szal találom
szembe magamat, aki úgy álldogál a nappalimban, mint egy őz a kocsi
fényszórójában, kezében egy doboz, amin nagy betűkkel az áll, hogy
PORNÓ.
– Mi a pokol? – motyogom, ahogy tekintetemet végighordozom a
lakásban lévő hokisokon. Nathan keze a derekamra simul, majd bentebb
terel a szobába, becsukva magunk mögött az ajtót.
– Óvatosan emeld! – kiáltja Lola csak úgy a levegőbe, ahogy kicaplat a
szobámból. Úgy nagyjából két másodpercébe telik, hogy odarohanjon
hozzám, és csontropogtató ölelésben részesítsen.
– Mi folyik itt? – sikerül kinyögnöm, kihasználva azt a kevéske oxigént,
ami még a tüdőmben maradt.
– Kiköltözünk – jelenti ki Lola lazán.
– Kiköltözünk? Mármint te meg én? Hová megyünk? – tiszta bolondnak
hangzok, belegabalyodom a saját szavaimba, ahogy a srácok mind lelkesen
dolgoznak körülöttünk, minden bizonnyal követve Lola szigorú utasításait.
 Nathan a vállam köré kanyarítja a karját, majd arcát a nyakamba fúrja és
finom csókot nyom a fülem alá.
– Mégis mit gondolsz, hová mentek?
– Elég lesz, te barlanglakó – szól rá Lola. – A srácokhoz. Csak addig,
amíg nem találunk magunknak valami helyet. Itt azért már mégsem
élhetünk vele.
A szobája felől csörömpölés hallatszik, mire mintha látnám, ahogy
felszalad a vérnyomása.
– JJ! – kiáltja, majd elviharzik a zaj irányába.
Azt hiszem, teljesen letaglózva kellene lennem, de őszintén, mindössze
csak megkönnyebbülést érzek. Ma már hoztam egy nagy döntést – nem
álltam készen rá, hogy ezt megismételjem. Megfordulok Nathan karjai közt
és a mellkasához bújok, engedve, hogy a káosz a távolba vesszen. Ajkát a
hajamnak nyomja, majd felkuncog.
– Készen állsz minden egyes nap papás-mamást játszani?
– Csakis akkor, ha veled játszhatom.
 Ötvenedik fejezet

NATHAN

Három hónappal később

– NE PRÓBÁLJ MÁR meg folyton elcsábítani. Harminc perc múlva találkozóm

van Skinnerrel, és még le kell zuhanyoznom.
Anastasia, közvetlen a köldököm felett járva, felhagy azzal, hogy
végigcsókolgassa a mellkasomat, majd felnézzen rám azzal a nagy, kék
szemével, amit annyira kibaszottul imádok. Mégis hogy lehet, hogy valaki,
aki ilyen ártatlannak tűnik, közben ekkora galibát tud kavarni? Ajkán a
létező legkomiszabb mosollyal kicsit felül, aztán végigmászik a testem
mentén, szinte szűzies csókot nyom az ajkamra, aztán lefordul rólam és
elfekszik mellettem az ágyon.
– Szerinted mégis mit akarhat? – kérdezi, miközben magára húzza a
takarót, hogy képes legyek normális választ fogalmazni, és ne terelje el a
figyelmemet az a tény, hogy a melle pont egyvonalban van a szememmel.
– Nem t’om – motyogom, ahogy közelebb húzódom hozzá és
végighúzom a kezemet puha bőrén. – Valószínűleg emberáldozatnak szán,
vagy valami ilyesmi.
Anastasia egyetértőn bólint, majd ismét a testemhez bújik.
– Érthető. Szerinted apád megengedi, hogy itt maradjak, miután te
kipurcansz? Csak a tanév végén költözhetünk be az új lakásunkba, és nem
hiszem, hogy Maple Hills utcáit nekem találták volna ki.
– Szerintem szíve szerint inkább kidobna az utcára, de jó esély van rá,
hogy úgy fél évig észre sem veszi, hogy meghaltam, szóval szerintem
rendben leszel.
A kapcsolatom az apámmal éppen olyan rózsás, mint mindig is volt. Az
egyetlen félig-meddig normális dolog, amit mostanában tett, az az volt,
hogy adott Sashának egy kis kimenőt, hogy eljöhessen Hamletékkel
Denverbe és megnézze velük a mécsesünkét, amikor a hónap elején ott
rendezték meg az NCAA{‡‡} bajnokságát.
Amit amúgy meg is nyertünk – nem mintha apa ezt észrevette volna,
akkor sem, ha ott van. Annak örülök, hogy Sasha látott minket nyerni –
Anastasiával és az ő szüleivel egyetemben. Még mindig hallom Collin
hangját, ahogy egyre csak azt mondogatja nekem, meg mindenkinek, aki
csak hajlandó volt végighallgatni, hogy mennyire kimondhatatlanul büszke
rám. Érzelemdús egy nap volt, annyi szent. Még Faulknernek és Robbie-
nak is megvolt a maga kis pillanata.
Ennél tökéletesebb vége nem is lehetett volna az egyetemi
hokikarrieremnek, ráadásul a dolgot csak még tökéletesebbé tette az, hogy
kikkel osztozhattam rajta.
– Ha feláldoznak, megkaphatom a letéti alapodat, vagy apád visszaveszi?
– kérdezi Stassie, majd kuncogni kezd, ahogy az ujjaimat az oldalába
mélyesztem. – Meg megkaphatom az áldásodat, hogy hozzámenjek
Henryhez?
– Nem és nem – mondom olyan szigorúan, amennyire csak tőlem kitelik.
– Azt akarom, hogy egész további életedben feketét viselj, és soha többé ne
kezdj ki senki mással.
– Ugh – nyögi félig morogva-félig kacagva, ahogy mocorogni kezd. – Ez
igencsak be fog kavarni a terveimbe a jövő évi tavaszi szünetet illetően.
Nevetve felsikolt ahogy kirángatom az ágyból, a vállamra kapom, és
megindulok vele a zuhany alá.

***

EDZŐ

Hé, edző. Mondták, hogy holnap

nézzek be Skinnerhez.
Nem tudja, hogy miről van szó?

Úgy festek, mint a kibaszott titkárnője?

Nos, még sosem láttam önt

és a titkárnőt egy helyen…
 Szóval…

Ha végeztél Skinnernél,
gyere az irodámba.
Nem merészelj rossz híreket hozni.
Annyival könnyebb lesz
az életem, amikor majd
két hónap múlva lediplomázol.

Nekem is hiányozni fog, edző.

Skinner irodája nem a sportépületben van a többi edzőjével és egyéb

sportalkalmazottéval együtt. Az övé valamilyen okból a főépületben kapott
helyet, közvetlenül a dékáné mellett. Gondolom, minél közelebb van hozzá,
annál könnyebb a dékán seggét csókolgatnia. Amikor a tényleges titkárnője
bevezet az irodába, Skinner éppen telefonál, így van időm körbenézni, és
megállapítani, hogy a hely éppen olyan komor, mint amire számítottam.
– Elnézést a várakoztatásért. Szervusz, Nathan, köszönöm, hogy eljöttél.
Biztos tudni szeretnéd, hogy miről is van szó.
– Elkövettem valamit?
– Nem éppenséggel – mondja nyugodtan, ahogy hátradől a székében. –
Két hónappal ezelőtt felkeresett egy diák a közted és Aaron Carlisle közt
történt incidenssel kapcsolatban.
– Rendben…
– A hölgy elmondta, hogy Mr. Carlisle bosszúhadjáratot folytatott
ellened, és hogy a campuson kívül, részegen a barátaival szórakozva sérült
meg, amit követően ezt a balesetet arra használta fel, hogy csorbát ejtsen a
hírneveden.
– Én is ezt hallottam azoktól, akik aznap este vele voltak, igen.
– Természetesen te beismerted a bűnösségedet az ügyben, amit nem lett
volna szabad megtenned… de aztán tudtomra adták, hogy erre csakis azután
került sor, hogy Faulkner edző az egész csapatot kispadra helyezte.
Gyakorlatilag te mindössze csak minden a rendelkezésedre álló eszközzel a
csapatodat próbáltad védeni.
Nem ez volt életem egyik legbölcsebb döntése.
– Így igaz, uram.
 – Független nyomozás lett lefolytatva az ügyben, aminek nyomán
kiderült, hogy minden úgy történt, ahogy arról a szóban forgó diák
beszámolt. A hölgy nagyon alapos volt, és szánt szándékában állt, hogy
minden vád alól mentesülj.
– Esetleg ez a diák csak nem Anastasia Allen volt, uram?
Skinner megrántja a vállát, bár az ajka halovány mosolyra húzódik.
– Szóban forgó diák kérte, hogy anonim maradhasson, de szerettem
volna személyesen találkozni veled, hogy biztosítsalak, az incidens törölve
lesz az egyetemi aktáidból. Tudom, hogy nemsokára lediplomázol, de a te,
és minden egyéb érintett fél érdekében szeretném tudatni, hogy Mr. Carlisle
azonnali hatállyal átiratkozott a UCLA-re.
Ó.
– Biztos vagyok benne, hogy Aaron remekül fogja magát ott érezni. Ez
minden? – kérdezem óvatosan, mivel minden vágyam még azelőtt meglépni
innen, hogy előkerülne valami ocsmányság.
– Igen, ez minden. Ó, és gratulálok a bajnoki címhez.
Köszönetképpen biccentek neki egyet, majd olyan gyorsan elhúzok az
irodájából, amilyen gyorsan csak lehet. Tudnom kellett volna, hogy Stassie
nem fogja hagyni, hogy Aaron büntetlenül megússza az ügyet.

UBER RIBI

Most aztán bajban vagy.

Én lennék az emberi áldozat?

Az nem lehet. Túl elfoglalt és fontos vagyok.

Elmentél Skinnerhez.

Ez nem olyasminek hangzik,

amit megtennék.

Elmentél Skinnerhez
és bemószeroltad Aaront.
Mindezt azért, mert meg
akartad óvni a becsületemet.
 Nincs neked semmi
becsületed
Amit meg tegnap este műveltél,
az meg pláne nem volt becsületes.

Pedig élvezted.

Persze, hogy élveztem.

Nekem sincs semmi becsületem.

Aaron átment a UCLA-re.

Ne már!! Komolyan?

Ja. Skinner éppen az imént mondta.

Jobban örültem volna neki,

ha Alaszkába megy, de azzal is
megelégszem, hogy legalább
Maple Hillsből elhúzott.

Nehéz volt megemészteni a tényt, hogy jövőre nem leszek itt, de a tudat,
hogy Stassienek nem kell majd szembenéznie vele a pályán, vagy
belebotlania bulikban, nagy súlyt vesz le a vállamról.
A következő állomás a listán a sportépület, hogy beszéljek az edzővel.
Amikor belépek az irodájába, éppen mintha egy mindenes bagelt majszolna.
Rögvest összehúzza a szemét, és látom, hogy gondolatban máris ordibál
velem. Végül aztán lenyeli, ami a szájában van, és félig nyögve így szól:
– Többé már a reggelimet sem fogyaszthatom el nyugton. Hála nektek
bohócoknak, meg a lányaimnak, idejekorán megőszülök.
Vetek egy pillantást teljesen kopaszra borotvált fejére, majd egyetértőn
bólintok.
– Látni akart engem, edző?
Beletörli kezét egy szalvétába és félretolja félig elfogyasztott bageljét.
 – Meg kell beszélnünk, hogy ki vegye át a helyedet kapitányként. Itt az
ideje elgondolkodni azon, kinek is add át a címet, mint ahogy Lewinski is
tette veled. Elmerengtél már rajta?
Már akkor elkezdtem gondolkodni rajta, hogy ki legyen az utódom,
amikor tavaly kispadra tettek. Így, hogy nem voltam a jégen, volt időm
megfigyelni a csapatot, úgy látni őket, ahogy Faulkner és Robbie is teszi, és
jó sok mindent sikerült is megfigyelnem.
– Nevetni fog…
– Nem fogok, de mondjad csak.
– Szerintem Henryből remek kapitány lenne – mondom őszintén. –
Nyugodt srác. Ha egyszer elmentem, ő lesz a legjobb játékos a csapatban.
Mindig őszinte lesz, nem fog össze-vissza baszakodni. Most lesz
harmadéves, ami azt jelenti, hogy a csapatnak két éve lesz ugyanazzal a
kapitánnyal.
Faulkner ezen magában hümmögve elgondolkodik egy percet.
– Oké. Hadd beszéljek Robbie-val, hogy neki mi a véleménye.
– Mi már beszéltünk róla, és egyetért, hogy Turner a legjobb választás.
Robbie a Maple Hillsen marad, hogy megszerezze a mesterdiplomáját,
úgyhogy továbbra is edzeni fogja a csapatot. Mivel az segédedző általában
fizetett alkalmazott, mind abban reménykedünk, hogy amikor végez a
sulival, odaadják majd neki az állást.
Pár héttel ezelőtt, jó sok sör vedelése közepette leültünk, és átbeszéltük,
hogy kinek is kéne követnie engem. Henry önbizalma olyan sokat nőtt,
amióta odaköltözött hozzánk, hogy úgy hiszem, képes lesz megbirkózni a
nyomással, ami a vezetői pozícióval jár. Ezen túl pedig senki sem kelhet
vitára azt illetően, hogy ő lenne a legjobb játékosunk.
– Hadd gondolkodjak el rajta – mondja Faulkner a bagelje után nyúlva,
jelezve, hogy itt az ideje, hogy elhúzzak és békén hagyjam. – Majd edzésen
találkozunk.
Mivel már amúgy is a campuson vagyok, elugrok a könyvtárba pár
könyvért, amikre szükségem van, hogy felkészüljek a záróvizsgáimra, aztán
elindulok haza.
Amikor odaérek, a ház tele van, és túl sok hokijátékos zsúfolódik össze a
bútoraimon.
– Srácok, nektek nincs saját házatok, ahová mehetnétek? Ahelyett, hogy
megeszitek az összes kajámat és bebüdösítitek a nappalimat?
 A maroknyi középső ujj emelkedik felém, pár nyögés hallatszik, majd
végül Kris válaszol.
– A csajod azt ígérte, kapunk pad thait.
JJ és Anastasia pár hete végigcsinálta azt a vietnámi főzőkurzust, és
azóta olyan ez a hely, mint valami étterem. Elhatározták, hogy annyi
különböző ételt és konyhát próbálnak ki, amennyit csak tudnak. Egymás
mellett állva főznek, titkon versengve egymással, hogy ki tudja elkészíteni a
jobb főételt vagy előételt, vagy hogy ki csinálja a legjobb köretet. Aztán
amikor leülünk enni, ők csak csücsülnek ott önelégülten, élvezve a rengeteg
dicséretet, amit a srácok intéznek feléjük.
Azt inkább meg sem említem Stasnek, hogy szinte biztos vagyok benne,
Bobby és Mattie kizárólagosan mirelitpizzán él, szóval jóval azután is
jönnek majd a kajáért, hogy JJ-vel lediplomáztunk.
Átküzdöm magamat a nappalimban összezsúfolódott testeken és
rendetlenségen, és megindulok a konyha felé. Stassie éppen némi babcsírát
darabol, miközben intenzíven figyelik a wokot.
– Szia, szivi – mosolyog. – Mindjárt kész a kaja.
Hátradöntöm a fejét és csókot nyomok az ajkára, élvezve, ahogy a teste
rögtön az enyémnek süpped.
– Ugye tudod, hogy nem kell mindenkit megetetned? Nem várom el.
Kuncogva visszatér a munkához.
– Tudod, hogy imádom ezt csinálni. Mintha lenne egy raklapnyi
gyerekem, de ahelyett, hogy kicsik és cukik lennének, hatalmasak és isznak
és káromkodnak. Jó látni, hogy együtt töltötök egy kis időt, főleg miután
néhányatok nemsokára már nem lesz itt. Úgy tűnik, a thai kaja mindenki
kedvence – rögtön megjelentek, amint szóltam nekik.
– Anastasia Allen, csak nem baba-lázban égsz?
Az álla leesik, az orcáján pedig rózsaszín pír jelenik meg, miközben
egyre csak pislog, mintha képtelen lenne elhinni, hogy ilyen vádakkal
illetem.
– Dehogy! Egyszerűen csak jó barátnő és lakótárs vagyok.
Nem állom meg, hogy fel ne kacagjak ezen. Néha olyan kibaszott cuki,
hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek vele.
– Te vagy a legjobb barátnő, és kétségkívül a legjobb lakótárs. Szeret…
– Mit hallok én itt a legjobb lakótársról? – vág a szavamba JJ, ahogy
ellök a tűzhelytől. – Tűnj a konyhánkból, Hawkins. Itt éppen kulináris
mestermunka folyik, és útban vagy az íztelen hozzáállásoddal.
 Stas felhúzott szemöldökkel néz engem, ahogy kihátrálok a konyhából.
Íztelen hozzáállás, tátogja nekem, miközben igyekszik nem elnevetni
magát, ahogy JJ nekiáll osztani neki az észt, hogyan tálaljon. Nézem –
biztonságos távolságból –, ahogy mindent tálakba szednek, és kipakolják a
sörpong/étkezőasztalunkra.
– Vályúhoz! – kiáltja JJ teli torokból, mire a srácok rögvest sietve
megindulnak a társalgó felé.
Lola és Robbie már az asztalnál is ül, elfoglalva a legjobb helyeket, majd
a többiek is beszállingóznak, eltátva a szájukat az előttük lévő kínálat láttán.
A szobát betölti az evőeszközök csörömpölése és a dicsérő hümmögések és
sóhajok hangja. Stassie kihozza az utolsó tányér tojástekercset, én pedig
képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet, ahogy áll ott és magában
mosolyogva nézi a bandát.
A lánynak, aki csakis salátát evett, nem akart senkivel sem járni, és ki
nem állhatta a hokisokat, már semmi nyoma.
Bepréseli magát a mellettem lévő székre, majd telepakolja a tányérját
kajával, és boldogon felnyög, ahogy a szájába töm egy villányi tésztát.
Rácsap Bobby kezére, amikor a srác megpróbál ellopni egy tojástekercset a
tányérjáról, és addig nézi őt szúrós szemmel, amíg a kölyök össze nem
rezzen. Aztán a tekintete ellágyul, ahogy felém fordul és észreveszi, hogy
milyen jót is nevetek a kis összetűzésükön. Egy cseppet sem bűnbánóan
amiatt, hogy sikerült elérnie, hogy Bobby még jobban féljen tőle, megrántja
a vállát.
– A tojástekercs a kedvencem.
– Nekem meg te vagy a kedvencem – suttogom, ahogy odahajolok és
csókot nyomok a kipirult orcájára.
– Akkor is, ha rákolló lenne a kezem helyén?
– Akkor is, ha rákolló lenne a kezed helyén, Anastasia.
 Epilógus

ANASTASIA

Két évvel (meg egy kicsivel) később

A SEATTLE-I LÁTÓHATÁR SZINTE ragyog a meleg, koraesti napfényben. Dr.

Andrews egy picit késésben van, de nem bánom, mert így legalább egy
kicsit tovább csodálhatom a kilátást.
Néha, amikor megragadok az esőben, hiányzik az L.A.-i időjárás, de
jelen pillanatban nagyon is elégedett vagyok az életemmel.
– Gyere csak, Anastasia – nyitja ki előttem az ajtót Dr. Andrews. –
Elnézést, amiért megvárakoztattalak.
– Semmi baj – biztosítom, ahogy feltápászkodom a székemből. – A
bokám annyira be van dagadva, hogy jó egy kicsit leülni.
– Nos, semmi kétség felőle, hogy ragyogsz, ha ettől jobban érzed
magadat. Jól áll a várandósság.
– Ez csak izzadság, ne hagyja magát megtéveszteni. – Helyet foglalok az
asztala túloldalán, majd végigsimítom a kezemet a pocakomon, és
felszisszenek, amikor egy apró láb a bordáim közé rúg. – Van egy olyan
sejtésünk, hogy focista lesz a kisasszonyból. Szeret rugdosni.
– Biztos vagyok benne, hogy egy olimpiai aranyérmes édesanyával és
egy Stanley Kupa győztes édesapával, bárminek is áll, a legjobb lesz benne.
– Jelen pillanatban abban a legjobb, hogy folyton elérje, hogy majdnem
bepisiljek.
Miután lediplomáztam és visszaköltöztem Washingtonba, hogy közelebb
legyek Nathanhöz, úgy döntöttem, hogy ismét elkezdek többé-kevésbé
rendszeresen terápiára járni. Az ülések többé már nem érződnek nehéznek,
amiért hálás vagyok. Szavakba önteni az érzéseimet, felidézni, miket is
tettem, felsorolni, mire vágyom és miken idegeskedem. Mindez arra
emlékeztet, hogy mennyi minden miatt érezhetem magamat szerencsésnek.
 Mire már hazafelé tartok, H baba össze-vissza ficánkol, mivel
egyértelműen éppen annyira izgatott, hogy lássa aput, mint én. Nos,
legalábbis Nate-nek ezt fogom mondani, kihagyva azt a részt, hogy a
gyerek akkor fogott breaktáncba, amikor kinyitottam a második csomag
csípős csipszet.
Amikor megvette nekem a Range Rovert, amit úgy is ismernek, mint a
bocsi, hogy véletlen felcsináltalak mama-tank, minden egyes lehetséges
zugot telepakolt nasikkal.
Ami bölcs döntés volt, tekintetbe véve, hogy a gyereke folyton éhes.
Igen, a még meg sem született gyerekemet okolom azért, hogy a
dugóban ülve mindenféle szarságokkal tömöm magamat.
Leparkolva a felhajtónkon a szüleim kocsija mellett, még ki sem szállok
rendesen az autóból, amikor máris hallom Nyuszi jellegzetes ugatását a
hátsó kertből.
– Ne zaklassátok már a kicsikémet! – kiabálom túl az ugatást, ahogy
odatotyogok Nathanhez és apámhoz, akik éppen egy vízipisztollyal
lövöldözik Nyuszit.
– Anyu hazaért! – kiáltja Nate, mire a farkát izgatottan csóválva,
lendületből megindul felém egy húszkilós, nedves, aranyszínű szőrgolyó.
Tudatában annak, hogy a szezon végével átigazol Seattle-be, Nathan
megígérte nekem az Olimpia után februárban, hogy lehet egy golden
retrieverünk. Amire azonban egyikünk sem gondolt akkor, amikor
elhatároztuk, hogy kutyaszülők leszünk, hogy az olimpiai debütálásomat
megelőző idegességemben majd kihányom a fogamzásgátló tablettámat.
Aranyérmes lettem a női egyéni műkorcsolyában.
Ünnepeltünk.
Sokat.
Minden egyes felületen, amire csak rá tudtuk tenni a kanos kis
mancsunkat.
Most pedig hat hónappal később mintha egy görögdinnye lenne a
hasamra szíjazva, és enyém a világ legőrültebb kiskutyája.
Nate határozott léptekkel megindul felém, és komiszan csillogó szemmel
rám szegezi a vízipisztolyt. A rövidnadrágja lecsúszott a derekán, a nap
utolsó sugarai visszaverődnek lebarnult bőréről. Istenem, olyan szexi.
– Ne merészeld, Hawkins.
– Isten hozott itthon. – A padlóra ejti fegyverét, éppen csak eltévesztve a
lábunk körül keringő Nyuszit. Arcomat két kezébe veszi és száját az
enyémhez hajtja, mire a testem minden egyes sejtje boldog bizsergésbe
kezd.
A terhesség mindent úgy kiélesített, úgyhogy amikor korábban azt
hittem, hogy vonzódom hozzá, akkorát tévedtem. Az egyetlen oka annak,
hogy éppen nem próbálom úgy megmászni őt, mint egy fát, hogy a szüleim
is itt vannak.
– Hogy vannak ma a kedvenc csajaim? – Nate gyengéden végigsimít a
karomon, mígnem elér a pocakomig. A kicsi teljesen megőrül, mint teszi azt
mindig is, amikor Nate a közelünkben van. – Akarod, hogy csináljam azt az
izét?
– Egek, igen. Jól vagyunk. Éhesek vagyunk. – Nate mögém lép, majd a
karját körém fonja és összekulcsolja a kezét a pocakom alatt, levéve rólam a
súlyt, mire rögvest szinte belé olvadok. – Ó, Istenem, igen.
Mindig is sejtettem, hogy Hawkins baba hatalmas lesz, de gyakorlatilag
már a fogantatás pillanatától látszik rajtam, hogy terhes vagyok.
Béke szegény vaginám poraira pár hónap múlva.
Csupa pocak és cickó vagyok. A mellem olyan hatalmas, hogy folyton
mindenki azt bámulja. Nemrég meglátogattam Lolát New Yorkban anyával,
a barátnőm pedig az egész látogatást azzal töltötte, hogy engem stírölt, és
próbálta eldönteni, hogy megműttesse-e a mellét.
Anya megjelenik kezében egy pohár limonádéval, és azok után, ahogy
ezek ketten gondoskodnak rólam, egyáltalán nem is értem, minek is
vesződtem azzal, hogy elhagytam ma a házat.
– Bepakoltál, kicsim?
Bólintok.
– Semmi sem jön rám, úgyhogy egy hétig haskidobós pólókat fogok
hordani.
Nate hátulról puszit nyom az arcomra.
– Micimackónak bejött.
Amikor Alex, JJ párja, felajánlotta, hogy megszervezi a baba- kációnkat,
azt hittem, viccel. De mint kiderült, egy csomó olyan babás dolog létezik,
amiről még csak nem is tudok. Azok a kedvenceim, ahol ajándékokat kapok
meg elutazhatok.
– A kicsi dolgai össze vannak pakolva? – kérdezem, ahogy lehajolok,
hogy megvakargassam Nyuszi füle tövét.
Anya felsóhajt.
 – Ugye tudod, hogy amikor a baba megszületik, abba kell majd hagynod,
hogy „a kicsinek” nevezed a kutyát.
Az arcom ösztönösen grimaszba rándul.
– Nem fogom. Ő az elsőszülött – mutatok a bolyhos pofira, ami éppen
lelkesen nyalogatja a bokámat. – Ő meg a másodszülött – mutatok a
pocakomra.
Anya leguggol, hogy megsimogassa Nyuszit, mire éppen csak sikerült
kikerülnie az arca felé induló, nyáltól csöpögő nyelvet.
– Gyerünk, nagyfiú, te is vakációzni mész!
A hatalmas izgalom, amit egykoron utazások alkalmával éreztem, már
kevésbé lehengerlő most, hogy két lábon járó bowlinggolyó lett belőlem, de
kényelmesen elhelyezkedve és a lábamat valamire felpakolva hatalmas
élvezettel parancsolgatok Nathannek.
Hiába vagyunk már együtt több, mint két és fél éve, ez a pasi továbbra
sem tud rendesen pakolni a kockákkal.
A Seattle-ből Cabóba vezető út mindenféle zökkenő nélkül zajlik, és
csak úgy nagyjából egy milliószor állítanak meg minket fotózkodni. A
kedvenc rajongóim azok, akik nem néznek hokit, úgyhogy amikor
megkérdezik, hogy csinálhatnak-e velem egy fotót, egyenesen Nate-nek
adják a fényképezőjüket vagy a telefonjukat. Azt mondja, nem bánja, ha az
emberek azért gondolják híresnek, mert a pasim.
Valahányszor csak kijelenti ezt, nem állom meg, hogy el ne nevessem
magamat, mert úgy tűnik, komolyan is gondolja. Azt mondtam neki, hogy
majd dolgozhatunk az imidzsén, mielőtt megnyerem a következő
aranyérmemet – talán akkor majd nem kell ilyen sokat játszania a fotóst.
A villánk nem is igazán villa, inkább egy tengerparti kúria, de Nate azt
mondja, hogy szükség is van erre a luxusra, mert azt akarja, hogy egy olyan
privát helyen legyünk, ahol kényelemben érezhetem magamat.
Ahol meztelen lehetek. Azt akarja, hogy meztelen legyek.
A napot a parton töltjük, olvasunk és szundikálunk, meg lehűtjük
magunkat a tengerben. Nate csinált nekem egy Hawkins baba-méretű lyukat
a homokban, olyat, amibe pont belefér a pocakom, úgyhogy hónapok óta
most először a hasamon is tudok aludni. Micsoda gyönyör.

– STAS, KÉSZ VAGY MÁR?

– Ne siettess!
 Hallom, ahogy a nappaliban kuncog.
– Nos, legalább tudnál egy kicsit sietni? Asztalfoglalásunk van.
Miután kénytelen voltam kimosni az összes sós vizet a hajamból,
elkövettem azt a zuhanyzást követő kritikus hibát, hogy a törülközőmbe
bugyolálva leültem az ágyra egy zacskó barbecue-s csipsszel és a
telefonommal. Mostanra tökéletesen tisztában vagyok vele, mit is csinál
mindenki, akit valaha is bekövettem, de sajnos nem vagyok felöltözve, a
hajam pedig egy nedves bozót.
Hátrafogom a hajamat egy kecses lófarokba, felkapok egy könnyed nyári
ruhát, felteszek egy kis highlightert az arcom bizonyos pontjaira és kenek
egy kis spirált a szempillámra. A nyaralás szépsége, hogy úgy tehetek,
mintha mindig is ez a kinézett lett volna a cél, és emiatt senki sem szólhat
be nekem.
Amikor végre előjövök a hálóból, Nate éppen a Grand Prix-t nézi
kezében egy sörrel.
– Gyerünk, el fogunk kési.
Erre eltátja a száját és hitetlenkedve felém pillant.
– Én várok rád! Már olyan régóta várok rád!
– Ez kicsit túlzásnak hangzik – motyogom, ahogy elteszem a
telefonomat a táskámba. – Indulhatunk?
Nate feláll és lehajtja a söre maradékát, miközben továbbra is a fejét
rázza és engem szid a bajsza alatt.
– Rá kell lesnem valamire, majd odakinn találkozunk.
– Siess, Nathan! – Alig állom meg, hogy az ajkam ne húzódjon komisz
mosolyra. – Asztalfoglalásunk van.
A szeme előbb elkerekedik, aztán hirtelen lecsukódik, ahogy vesz egy
mély lélegzetet.
– Tudom. Én mondogatom neked ezt már egy ideje.
Az étterem csak egy rövid sétányira van, ahol aztán keresztülvezetnek
minket a fő étkezőrészen, ki hátra a privát tengerpartra. Elszórt
rózsaszirmok jelzik az utat a homokon álló, magányos asztalhoz.
Nathan segít leülnöm, majd helyet foglal velem szemben.
– Mindent meg fogok enni, ami csak az étlapon van – figyelmeztetem őt.
– Nem lesz túl vonzó látvány.
– Minden, amit teszel, vonzó.
– Azt majd meglátjuk…
 Végül aztán nem sikerül végigennem az étlapot, de azért jelentős kárt
teszek a saját kajámban, Nate-ében, és a kenyeres kosárban. Aztán csak
ülök ott, és nézem, ahogy a borát kortyolgatja és az embereket figyeli.
Furcsamód csendes ma este, de néha már csak ilyen, amikor szabadságon
van. Nagyon lefárasztja, hogy a munka közben csupa zaj és káosz veszi
körül, úgyhogy a közösen eltöltött, különleges pillanatok nagyja abból áll,
hogy csendben létezünk egymás társaságában.
Megérezve, hogy őt nézem, Nate felém fordítja a fejét és egyenesen a
szemembe néz, amitől eláll a lélegzetem. Az orra hegye rózsaszín a napon
töltött időtől, az általában gondosan rövidre nyírt borostája pedig
hosszabbra nőtt. Valahányszor csak ránézek, a pulzusom felgyorsul, a
szívem vadul kalapál a mellkasomban, amikor pedig már azt hinném, hogy
elértem annak a határát, mennyire is tudom szeretni őt, ráébreszt, hogy
tévedtem.
Beleszeretni Nathan Hawkinsba nem olyan dolog volt, amit előre meg
tudtam volna tervezni.
Nincs az a határidőnapló, az az iPad, az a matricás táblázat, ami
felkészíthetett volna a jövőmre.
Túlmutat a képzeletemen, hogy ekkora boldogságot álmodjak
magamnak.
– Azzal a vicces kis tekintettel nézel engem, ami mindig kiül az arcodra,
amikor túl keményen jár az agyad – mondja Nate játékosan.
A szememet forgatva kuncogok egyet azon, ahogy ilyen bárdolatlanul
megszakította a belső monológomat.
– Az jár az eszemben, hogy mennyire szeretlek.
– Ez vicces. Mert nekem is te jársz éppen a fejemben.
Hátratolva a székét feláll az asztaltól, én pedig csak kíváncsian nézem őt.
– Mégis mit…? – Féltérdre ereszkedik mellettem a homokban. – Ó, édes
Istenem.23w
Ahogy a zsebébe nyúl, a szívverésem lelassul és gombóc nő a torkomba
– nagy gombóc, de nem akkora, mint a gyémánt, amit felém tart. H baba
bukfenceket vet a hasamban, miközben a szememet már most ellepik a
könnyek.
– Anastasia, te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem, és az
életem szerelmének nevezni téged közel nem fejezi ki azt, mennyire is
szeretlek. A létezésemnek nincs értelme nélküled. Az egész további
életünkben, és a következőben, és minden alternatív valóságban a tied
leszek, ha elfogadsz. Te vagy a legjobb barátom, a legnagyobb ajándék az
élettől, és Mila – és Nyuszi – annyira szerencsések, hogy te vagy az
anyukájuk.
Oké, itt jönnek a könnyek.
– Hozzám jössz feleségül?
Lelkesen bólogatva a karjai közé vetem magamat, majdnem a homokba
lökve őt.
– Igen, igen, igen! – A kezem remeg, ahogy az ujjamra húzza a gyűrűt,
majd rögvest két kezébe veszi az arcomat és a szuszt is kicsókolja belőlem.
– Anastasia Hawkins. Azta. Én meg már azt hittem, hogy ez csak ilyen
laza, csak semmi elkötelezettség, csak semmi féltékenység kapcsolat.
Nate felhorkant, majd még egyszer az enyémnek szorítja ajkát.
– Pofa be, Anastasia.
 Köszönetnyilvánítás
KÖSZÖNET A FÉRJEMNEK, AMIÉRT HITT bennem, amiért engedte, hogy a
megtakarításunkból finanszírozzam a (nagyon drága) álmomat, és, annak
ellenére, hogy neki van a legnagyobb szája a világon, ígéretéhez híven
titokban tartotta a hobbimat.
Marcynak, amiért meggyőzött, hogy képes vagyok megírni a saját
könyvemet. Köszönöm, amiért segítettél felfedezni a szenvedélyemet.
Ha-Lének, annak a személynek, aki kétségkívül még nálam is jobban
ismeri az Icebreakert. Köszönöm a végtelen támogatásodat.
Paisley-nek és Leninek, amiért virtuálisan fogták a kezemet az első
könyvem kiadási folyamatai alatt. A ti kemény munkátok és kreativitásotok
tette azzá ezt a könyvet, ami, és alig várom, hogy még olyan sok másik
projekten dolgozhassak veletek.
Végezetül pedig köszönet a krízis-csapatomnak, akiket végtelenül
szeretek:
Erinnek, amiért a lelki segítő íróm volt. Köszönöm a barátságodat, azt,
hogy itt vagy és meghallgatod az összes furcsa, félig átgondolt ötletemet, és
amiért aktívan bátorítod őket. Te vagy az oka annak, hogy a „megírnivaló”
könyveim listája negyvenöt kötetre rúg. Én ezzel nyomom a BookBar
energiát az univerzumba.
Kiley-nek, amiért ő volt az első, aki elolvasta az Icebreaker
cselekményvázlatát. Köszönöm, hogy mindig ott állsz a sarkamban,
követeled az új fejezetet, amikor írói válság kínoz (ami furcsamód
működik), és, ami a legfontosabb, megválaszolod az összes „Ki,
Amerikában…”-kérdésemet. A te nyugalmad kiegyensúlyozza az én
káoszomat. Csodálatos barát vagy.
Rebeccának, amiért a kanadai én. Köszönöm, hogy elhitetted velem,
hogy a magánkiadás járható út, hogy végighallgattad a random hajnali
szómenéseimet, és hogy lenyugtattál, amikor az imposztor szindróma
készült legyőzni. Olyan szerencsés vagyok, hogy a barátomnak
nevezhetlek.
 HANNAH GRACE egy angol, saját bevallása szerint „bolyhos
ölelésszerű könyvekkel” foglalkozó szerző, aki főként new adult és modern
romantikus történeteket alkot otthonában, az angliai Manchesterben.
Amikor éppen nem az köti le, hogy úgy tízezerszer leírja egy szereplő
szemét egy fejezeten belül, véletlenül több karakternek is ugyanazt a nevet
adja, vagy olyan angol mondásokat használjon, amiket senki sem ért meg az
amerikai könyveiben, akkor általában a férjével és két kutyájukkal, Piggel
és Bearrel tölti az idejét.

Tudj meg többet a sorozatról:

www.hannahgrace.co.uk
www.facebook.com/PassionValogatas
www.facebook.com/DreamKonyvek
 {*}
National Hockey League, profi jégkorongliga, benne huszonöt amerikai és hét
kanadai csapattal.
{†}
National Football League, a legnagyobb amerikaifutball-szövetség
{‡}
University of California, Los Angeles
{§}
Science, Technology, Engineering and Mathematics, vagyis Tudomány,
Technológia, Mérnöki megoldások és Matematika.
{**}
Részlet a 10 dolog, amit utálok benned című filmből
{††}
Főleg az indiai konyhában használt, kerek, ívelt, fém főzőedény, aminek homorú
oldalát serpenyőként használják, míg domború oldalán laposkenyeret és palacsintát sütnek.
{‡‡}
National Collegiate Athletics Association, vagyis nemzeti egyetemi sportszövetség.