ANYROK ALKONYA

Anyrok alkonya
novellák a hatodkorból
Gáspár András
Szelle László
Erdélyi István
Németh Áron
Vértessy Tamás
Dr Pálinkás Imre

Felelős szerkesztő: Dr Pálinkás Imre

Ellenőrző szerkesztő: Vértessy Tamás
Műszaki szerkesztő: Papp Cseperke
Borító: Buttinger Gergely

Minden jog fenntartva

beleértve az egész vagy részletek
reprodukálásának jogát!
AH rights reserved!

ISBN szám: 963 210 209 6

Kiadja: Inomi Kft.
Felelős kiadó: Bogdán Miklós
Nyomtatta és kötötte
a Kaposvári Nyomda Kft. – 230521
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
 Tisztul az ég Ynev végeláthatatlan birodalma felett. A közösen megalkotott világ
krónikáinak jövője biztosítottnak látszik. A jogi és financiális alapok megszilárdulását
követően az irodalmi és szerepjáték háttér is körvonalazódik. A hagyományokat, az
eddig leírtakat tiszteletben tartva új utakon indulunk el, új szerzőkkel.
Ynev világa mindenkit vár, aki elfogadja, hogy a chapmani örökség többet
érdemel igénytelen modul-átiratoknál. Boomen teremtő képzelete, Renier
expresszivitása nem lehet ugyan követelmény, ám az ifjú tehetségek kifejezetten
ígéretesek.
Leendő íróink, és a Tiberius nevével fémjelzett, hivatalos fejlesztőgárda egyaránt
azon fáradoznak, hogy Ynev világát, és a hozzá kapcsolódó MÁGUS szerepjátékot
ismét a minőség tegye keresetté.
Megújulás, és egységes világkép iránti igényünket fejezi ki az új, Max által
tervezett logo is. Az Ynev legnevesebb íróinak együttműködésével írt regények
kiadásához, és a világfejlesztéshez a jövőben a rendszeres kiadvány-megjelenés
ugyanúgy hozzátartozik, mint a korrekt elszámolás.

Közös munkánk első eredményét tartod a kezedben, kedves Olvasó.

Celsior
 11
Tristamus Davore Előszava
Wayne Chapman

13
Pusztító
Marcus Fiain

41
Vándor
Marcus Fiain és Heidel Dan

61
Lázadó
Heidel Dan

73
Sorsfordító
Norman Fellings

95
Beavatott
Heidel Dan

129
ítész
Heidel Dan

187
Látnók
Thomas C. B. Muggins

213
Vetélytárs
Alan O'Connor

268
Szószedet
Odafenn csupa derült koszorúzás
Aranyozás és megbocsátás
Mélyben a szörnyek morogva járnak
Dörömbölnek és bosszút állnak.

(Károlyi Amy: Fenn és Lenn)

 A KRAD KEGYELMÉBEN VALÓ
TRISTAMUS DAVERE
ELŐSZAVA
A KÖZÖS NYELVŰ KIADÁSHOZ

Calowyn lakói hullámok hátán érkeztek partjainkra, így semmi okunk ámulni azon,
hogy minden viharral dacolva majd' húsz dekádon át uralták vérrel s vassal szerzett
birtokukat, minek északi határa a Fehér-tengerig, átellenben a Világgerincig ért.
Kyria nagyjai jeles fők, uralkodói jövőlátó bölcsek és harcos poéták voltak.
Vezérelvüknek az örökkévaló rendet, legfőbb jutalmuknak a dekádokon át töretlen
békességet és gyarapodást tekintették. Cranta bukása óta nem akadt komolyabb
ellenfelük – az Ötödkor utolsó háború rajában sem valamely halandó nép, hanem
egy haragvó isten okozta vesztüket. A küzdelem, mely az egykorú krónikákban
Etrum Bellarisnek mondatik, fél évezreden át tombolt, s nem csak Kyriát sebezte
halálra: poklában veszett az égszemű nép jövőről szőtt álma, a calowyni eszmék
tisztasága is.
Az eredendő bűn Toron Hatalmasainak pártütése, a végzetes csapás Ryek
démonokkal kötött paktuma volt – a sötét szövetség, mely Dawa bukását követően a
győzőt is romlásba döntötte, s eónokra megpecsételte Kyria hírmondóinak sorsát
Északfölde televényén. Hogy Ryek urai az istentelenség bűnébe estek, kétségtelen;
hogy holtukban is tovább egyengették Rounn Lyechard útját a császári trónusig
nehezen vitatható… indítékaikat azonban éppúgy homály fedi, mint azt, hogyan
válhatott tanyájuk félreeső menedékvárosból Észak rettegett kimérájává egyetlen
évszázad alatt.
A gianagí iskola historikusai már korunk hajnalán felvetették a
történelemhamisítás eshetőségét, a vér- és nyirokmágiát használó, hitüket és
valójukat megtagadó Hatalmasok rémképe azonban máig kísért zaklatott
képzeletünkben… s elég riasztó ahhoz, hogy feledtesse a tudós fők legnyomósabb
érveit is.
E mű abbéli meggyőződésem gyümölcse, hogy a csatázó kimérák kora és Toron
felemelkedése közt tátongó szakadékot tévhitek s rémmesék tovább el nem
kendőzhetik. Az én dolgom Shulur ódonat gaztettét feltevésből bizonysággá tenni –
hiszem, hogy Krad, ki végtelen kegyelmében a hiányzó faktumok nyomára vezetett,
időt s erőt is ád majd hozzá.
Toron diadalt aratott Ryeken, s szokott kérlelhetetlenséggel formálta saját képére
a közös múlt tényeit. Hogy létezett-e az a tisztátalan, égiek és földiek ellen való
iszony, mit manapság Ryekként ismerünk, aligha derül ki - az igazság a győzők
hitbizománya, mióta világ a világ. Shulur nagyjainak vére él, ellenfeleik feledésre
ítéltettek, és tetteikkel, nevükkel, némelykor egész nemzetségükkel együtt töröltettek
az Ejidők annaleseiből. Toron arra törekedett, hogy a múlt szilánkjait a bennük rejlő
tanulságokkal együtt az enyészetnek adja, isteneink azonban másként rendelkeztek
– megvilágosították gyarló elmémet, s mulandó kezem által örökítik tovább mindazt,
amit őseim rég letűnt kor igaz meséiből megőriztek.

lejegyeztetett Eren városában,

az Égi Fény 255. évének Áradás havában,
pirkadat óráján
 PUSZTÍTÓ
MARCUS FLAIN

A Birodalom 14 347. évében,

harminc esztendővel a Császár távozása után

1.

Mélytüzű rubin, évszázados pincezamat. Megforgatom a bort a hegyikristály

pohárban: mintha tűzbe borítanák a kandalló lángjai. Maga a kandalló magányos
vízköpőként gubbaszt a sarokban. Kardmarkolathoz szokott kezeim öregek voltak
már kitanulni a kőműves mesterséget.
De legalább meleget adott.
A fény és a bor ragyogása bíborba zárja a pillanatot. Emlékeket hazudnak,
fiatalságról, lelkesedésről, nemes érzésekről. A boldogság káprázatáról.
Vágyom már a fájdalmat. Elfogytak mellőlem a barátok és az ellenségek. Nem
maradt más, csak ez a szívós konokság: mint a mag, amely sziklára hullva is
kicsírázik, csakhogy szomjan vesszen.
Jó érzés lesz újra ölni.
Meglötyögtettem a butéliát: volt még az alján néhány kortyra való. Nem volt
értelme a csata utánra tartogatni. Makacsul visszatérő gondolat volt, hogy amíg
hagyok az üvegben, addig van értelme az életemnek. Van hová visszajönni, mert vár
egy megkezdett palack Enrawell borászainak remekeiből. Karosszék és kandalló,
meg az üres hallgatás.
Egyszer majd elmúlik ez is. Meglehet, éppen ma.
Újra felharsant a kürtök harcba hívó szava. Most egészen különösen csengett,
mintha csak nekem üzenne: „talpra vén harcos, csatára fel!”
Megmarkoltam Twal csontfejes markolatát és felegyenesedtem. Sokat ülhettem,
mert rozsdás tagjaim versenyt ropogtak a padló foghíjas deszkáival, és éles
nyilallásokkal tiltakoztak a hirtelen mozdulat ellen.
Fojtottan szitkozódtam, aztán töltöttem még egy kicsit.
Olajoztam.
Eszembe jutottak az ifjak, akik a falakon az erő és a halált megvető bátorság
példaképének tartottak. Elő legendának abból a korból, amikor még rettegett a világ,
ha a kyr Pusztítók feltűntek a csatamezőn. De ez a világ már magától retteg.
A legendás Pusztítót pedig mára elrozsdállta a bor és néhány viharos évtized.
Egy Pusztító számára legfeljebb hiba, véletlen vakszerencse lehet az öregség – de
mindenképpen bűn. Egy magányos öregembernek sehol sem tartogat sok örömet az
élet. A Menedék, vagy Enrawell aranykora? Oly mindegy. De ha döntenem lehet,
hogy az yrch horda csatabárdjai, vagy a csontszú rogyasszon a földre, inkább az
előbbit választom. Hol itt a hősiesség?
A vén varázstudók már nem járnak a fiatalok közé. Bezárkóztak a Menedék
toronyszobáiba, hogy a tudásukat szegezzék szembe a barbárokkal. Fáradságos
munkával tökéletesítik a fennmaradásunkat jelentő védműveket. Ám azt hiszem,
mindez csak kifogás, mert ha feltekintek, látom, hogy sírnak a belső város ezeréves
falai. A kövek repedésein valósággal átszivárog lakóik keserűsége.
A vég talán ott kezdődik, ha a bölcsek sem bíznak a jövőben.
Most ez is csak egy a jelentéktelen dolgok közül. Feltámadna bennem a cinikus,
de belefojtom a bor közönyös mámorába.
 Kiittam a kristálypoharat és belevágtam a kandallóba. Ezer szilánkra robbant.
Örökségem része volt, mégsem éreztem semmit. Egyszerűbb lesz üvegből inni.
– Ha túléled… – tétováztam. Gondolkodtam, hogy a palackot is utána küldöm, de
nem tettem. Könnyű volt, túlságosan üres. Éppen olyan, mint én. Megsimogattam az
üveg nyakát, majd a
kandallópárkányra állítottam.
Újra zene, újra tánc.
Ideje volt indulnom.

2.

A következő kürtszó már a házak között ért. A Nép fiai és lányai futólépésben
igyekeztek a falakra, kezükben fegyverek. Az ölni indulók. Ha szerencsések, jutalmuk
még egy nap bizonytalan létezés a Menedék fém ízű levegőjében.
A keleti szárny parancsnoka voltam. Első a három közül. Rastan és Naraseth már
itt született. Reméltem, hogy a lelket mérgező keserűségen túl némi hitet is sikerült
beléjük csepegtetnem, vagy ha mégsem, hát szereztek valahonnan.
Fiaim bonyolult históriát terjesztettek rólam. Jutott benne hely csecsszopókénti
eltűnésemnek, évtizedes rabságnak az Ordas Nép, az yrch fenevadak földjén és
Twalnak, e csillagfény dermesztette jégből formált műremeknek. Regék szóltak e
kardról – néha magam is a köré szőtt legenda egy jelentéktelen részének tűnhettem.
A küzdelem a Rettenet Asszonya oldalán harcoló yrchek ellen tisztességes keretet
adott a történetnek.
Eszerint éppen százharmincöt éves vagyok. Közel kétszer annyi, amennyit
viharvert vonásaim elárulhatnak.
A gyilokjáró deszkapallója nyikorgott lépteim másfél mázsája alatt. Fiaim
felsorakoztak előttem. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam: három ember hiányzik.
Szerencsések: már tegnap meghaltak. Ma jóval többen fognak.
A számok hagyománya még megmaradt: összeköt és erőt ad. Háromszor
hetvenhét védi majd a falakat, tizenegy fős rajokba szervezve. Kilenc kezeli a ránk
bízott védműveket a toronyban, hat ifjú mellém rendelve zászlós utasításokat
továbbít a védőknek. Velem együtt heten. Talán maradt az égiekben még egy
szikrányi figyelem irántunk.
Látom, hogy sápadt láng ég a szemükben, szájuk sarka lefelé görbül, hajuk –
platinaszín kyr fürtök – sáros gombócokban tapad a fejükre. Csak belül remegnek,
hogy ne felejtsék, élnek még. Ők az igazi hősök. Velem ellentétben a saját jövőjükért
is képesek meghalni.
Apáik remekei a fegyverövekben, markolatuk sima, nem ver fényt. Páncéljaik
csípős olajszaga keveredik az őrlángok füstjével.
Otthon érzem magam.
Az elmúlt napok során érkezett a falak alá az yrch fősereg. Eddig csak
figyelmünket és elszántságunkat tették próbára, igyekeztek kitapasztalni védműveink
helyét és erejét. Vártak valamire, ami érzésem szerint ma kellett, hogy megérkezzen.
Éjközépkor indul a roham és a hajnal első penészszín sugaráig fog tartani. Mint
mindig. Hogy honnan követték óramű pontossággal az idő múlását Odakinn, nem
tudtam volna megmondani. Azt sem, hogyan képesek átvészelni a káosz sorvasztó
jelenlétét.
Sigro elém állt, a hagyományoknak megfelelően köszöntött. Üres mozdulat volt,
de nem tiszteletlenség. Ahol az időt szívdobbanásokban mérik, kiüresednek a
gesztusok.
 – Nagyúr! Az yrch vadak felsorakoztak a domb mögött! Bólintottam. Hallottam a
dobok harcba hívó szavát. Ahány ütem, annyi hadtest. Megszólalt az is, amelytől
hetek óta tartottam;
– Hányan vannak? Zavart főhajtás.
– Huszonnyolc ütemet számláltak a rajzolatok!
Rossz hír, de semmi sem látszik arcomon. Az évek durvára keményítették rajta a
vonásokat.
– Nem tűnt annyinak – dünnyögtem. Szemem sarkából látom, hogy kizökkent.
Mindegy, csak ne féljen. Bízzon bennem, és ezt sugározza szét maga körül: többet
aligha tehet.
Gondolataim máshol járnak. Háromszor kilenc: huszonhét. Háromszor három:
kilenc. A kilenc és a három nagyon szerencsés számok, de nem nekünk. És ott az a
lassú ütem. Nem hivalkodik, a háttérben marad, mégis diktál, keretbe zárja a többit.
Ha figyelek, szívem a ritmusára dobban. Szinte hallom, kinek a nevét üvölti majd
ezer torok a falak alatt. Ezt zúgja a kóbor szél hetek óta a Menedék kormos oszlopai
közt, ezt pattogja a rőzseláng a kandallóban.
Tha’ Usur a Mélyben Járó.
Már mindenki ismeri az yrchek ősatyjának legendáját. Eljő, ha népe sorsa a tét.
Sámánjai üvöltve csontozzák ki a valóság testét, porrá zúzva, aki ellenáll az ős
akaratának.
Huszonnyolc: négyszer hét.
A hét szerencsés szám. A négy nem egyértelmű. Az egységet, a Végtelen
körforgást jelenti. Nem állítható egyik oldalra sem. Egy uralkodik huszonhéten, a
négy uralja a hármat, hetet, kilencet. Valami eldől ma, végérvényesen. Ehhez nem
kell a misztika, a zsigereimben érzem. A rész törekszik, hogy egésszé váljon, és
huszonnyolc dob… hogyan lehetnek ennyien Odakinn?
Sigro szemében hamvad a parázs. Szerencsére csak ő ért a rajzolatok nyelvén.
Hiába, a gondolkodás is olyan, mint a vizelés. El lehet halasztani ideig-óráig, de nem
a végtelenségig. Ha harcosaim az esélyeiket latolgatják, a félelem végez velük, még
mielőtt a csata elkezdődne.
Twal kiröppent a hüvelyéből, fagyos fényaurát vont maga köré. Tucatnyi meg
tucatnyi szempárból csillan vissza. Végighordoztam rajtuk a tekintetem. Akartam,
hogy érezzék, tudatában vagyok mindegyikük jelenlétének.
– Harcosok!
Kiegyenesedtek. Büszke ifjak voltak.
– A szavak ideje lejárt! Nem számít más, csak a tettek! És a hit, hogy képesek
vagytok egy szál karddal is kifordítani sarkaiból a világot!
Némán, rezzenéstelen arccal figyeltek.
– A tettek önmagukért beszélnek! Nem kell krónikás, hogy feljegyezze őket! – az
éjszakába nyúló dombhát felé fordultam. – Ne magatokért harcoljatok! A diadalért
küzdjetek! Harcoljatok, hogy évszázadok múltán is a ti dicsőségeteket zengje minden
szív dobbanása!
Ránk nehezedett a feszültség. A lélek csendjét a dobszó körülfolyhatta, de át
nem törhette… egyet kivéve, amely sorsunkhoz hasonlóan a sötétség méhében
fogant.
– Ma éjszaka új hadtest csatlakozott az ordasokhoz! Felvonult a fősereg! Ismerjük
már a szokásaikat: az ostrom a Menedék reggeléig tart majd! Hét órán át.
Kirázott a hideg, mert eszembe jutott a rossz sejtés a négyszer héttel
kapcsolatban.
 – Hét óra alatt sok minden eldől, de számotokra csak egy feladat létezik –
kivártam egy pillanatig, amíg a minden tekintetet magamon nem éreztem.
– Gyilkolni, vagy meghalni!
– Igen, Nagyúr! – zúgott maroknyi seregem. Erő volt a hangban.
– A falakra!
Az őrtornyokban és a bástyákon kigyúltak a parázsgömbök, fényük előrenyomult
az Odakinn éjszakájába. Nyugodt, békebeli kép fogadott: csillagos, szélcsendes idő
ült a tájon, dús fűszőnyeg borította a ritkás facsoportok közti területet. Jó érzést
adott, noha tudtuk, ez nem a valóság, varázslóink ajándéka csupán.
Az ép eszünket megóvó káprázat-világ.
Az Odakinn valósága meghaladta az emberi elme határait. A figyelők, akik az
első időkben az őrület határán, de jobbára élve tértek vissza, olyan dolgokról
beszéltek, amelyeket értelem fel nem foghatott. A száműzött rontás előszivárgott a
földmély üregeiből. Perzselő tüzet okádott az ég. A holtakat nem fogadta be az
anyaföld, újra a megnyomorított világra űzte őket. Többen vesztek oda néhány
hónap alatt, mint a lázadókkal vívott háborúban – csak a városok dacoltak a sötéttel
ideig-óráig. Meistiner pedig évtizedek óta Menedék volt. Most, hogy népünk színe-
virága itt hagyott minket, egyedüli bástya maradt a keleti végeken.
Motyogást hallottam. A szemem sarkából láttam, hogy Sigronak mozog a szája.
– … az élet álom, az álom halál, a halál megváltás, a megváltás élet…
Egyszerű gyakorlat. A leiek felébred általa, rádöbben önmaga halhatatlanságára,
és szemébe kacag az elmúlásnak. Legalábbis elméletben.
Sigro jó harcos volt: erős és eszes. Anyai nagyapjával vállvetve küzdöttünk
Rualan söpredéke ellen, aztán láttam elégni a varázstűzben. Anyjával együtt
építettük újjá Meistiner falait, azután belehalt a bánatba. Mikor is? Nem jutott
eszembe.
– Hallgass! – mordultam rá. Meglepődve pillantott rám, de csendben maradt.
Nem tudhatta, hogy csak a négyesre épülő körforgás képe zavar.
– Nagyúr…
Zavart volt a tekintete.
– Nagyúr, ha leomlanak ezek a falak, én meghalok. Bólintottam, noha egészen
más járt a fejemben. Alkalmatlan időt választott érzelgősködni.
– Akkor mindnyájan meghalunk.
– Új hadtestről beszéltél az imént. Ő érkezett el? A Mélyben Járó?
– Meglehet.
Könnyen jött az igazság. Sok gyermek nőtt fel és halt meg körülöttem, hogy
közben nem volt lehetőségük semmit sem elkapkodni, eltúlozni. Már a nyelvet sem
úgy beszélték, mint mi. Egy fiatal harcos lány nemrég azt kérdezte tőlem, mi az a
szél?
A szél… húsz éve nem hagytam el a Menedék falait, de a képek mégis oly erővel
rohantak meg, hogy képtelen voltam megszólalni.
A lovaglás… Weila az égben, mennyire hiányzott! Láttam magam előtt a vonuló
felhőket, a hullámzó kaszálót, a nemes állat lobogó sörényét. Hallottam a vén erdő
zúgó lombjait, éreztem az eső utáni fű illatát. Hosszú hajam érintését az arcomon. Az
otthon hangulatát sodorta felém az, amit e nemzedék már nem ismert. Büszke
voltam és nyugodt, mert erő lüktetett körülöttem és diadal. Az érzés, hogy mindez
örök és nem veheti el tőlem senki.
Tévedtem. Mit felelhettem volna neki?
 A hagyományok tisztaságát bemocskolta az idő. Mi kevesek, akik mesélhettünk
még a háború előtti időkről, derékba tört büszkeségünk árnyképeivé lettünk. Senki
nem volt kíváncsi hajdani dicsőségünkre. Lassan mi magunk sem hittük.
A bölcsek, akik hitet önthettek volna az elgyötört lelkekbe, kihaltak a világból. Jó
néhányat én küldtem oda zavaros jóslataik miatt. Nem kellettek a kétségek. Sosem
voltam a szavak embere. A tetteim ékesebben beszéltek. Talán ezért is maradtam
életben.
Egyelőre.

3.

Síri csend lett. A dobok elnémultak, a körülöttem állók tekintete a távolságnak

feszült. Szívük kiszabadult a diktált ritmusból és lélegzetvételnyi szünet után rángva
indult újra. A csata előtti pillanatok feszültsége lüktetett a levegőben.
Sós íz térített észhez. Fogaim véres csíkot haraptak az ajkamba. Rohadjatok
meg! Kirázott a hideg. Kezdődik. Ideje volt emlékeztetnem magam, hol is vagyok
valójában. Légy észnél, mert itt döglünk meg mindannyian! Láttam, hogy néhányan
az arcomat fürkészik. Viszonoztam a pillantást – erre elkapták a fejüket. Kushadtak.
Az első dobbanásba beleremegtek a kőfalak. Nem kellett Sigro segítsége, hogy
tudjam, a huszonnyolcadik maga indult újra. A többi elhallgatott. Üteme lassú volt,
hangja mély. Átdöngött földön, levegőn, a részünkké vált.
Tűzfényű derengés éledt a dombhát mögött.
A harcosok tartása félelmet tükrözött. Tekintetük a társukét kereste. Kezük a
fegyver helyett támaszték után nyúlt.
Két lábon járó hullák.
Csak nem tudják még. Keserűség mart a gyomromba és megforgatta a bort.
Savanyú íz tódult fogaim közé, de visszanyeltem. Éreztem a bensőmben szétáradó
gyűlöletet. Izzó fémként égetett. Már csak ez maradt a győzhetetlenség mítoszából.
Még élt bennem, mint folyondár a korhadt fatörzsön. Sekélyes ugyan, de a célnak
megfelelt: gyermekként dédelgettem. A Pusztító-láz pedig lángra kapott,
végigperzselte tagjaim, és a halántékom mögött lüktetéssé dagadt. Birokra kelt az
Ordas Nép bűvdobjával, és kacagva söpörte félre.
Dögöljetek meg!
Kiléptem a mellvédre, Twal összemérte erejét az éledő tűzfénnyel. A kőbe fúrtam
a hegyét. Nem érdekelt a következő pillanat. Nekifeszültem a mellvédet ostromló
dörejnek. Lüktetett a halántékom, szemem égett, hajam lebbent az arcom előtt. Mint
annak előtte… Remegtem a gyűlölettől. Ereztem, hogy harcosaim felsorakoznak a
hátam mögött.
Elkezdődött.
Üvöltés harsant. A dombhát takarásából emberfejnyi tűzlabdák íveltek a Menedék
felé. Beindultak a katapultok. Csóvájuk fényében homályos alakok zúdultak le a
völgybe. Állati ordítás keveredett fémcsörgéssel. Dallamos szózat hallatszott a
magasból, varázstudóink válasza a tornyok védelméből. A tűzcsóvák ívét kék fátyol
törte meg, füstölgő sárkupaccá változtatva őket. Ártalmatlanul toccsantak szét
köveken, falakon.
Kiapadhatatlan folyamként ömlött lefelé dombtetőn az yrchek hada. Rohamuk vad
volt és erőszakos – úgy tűnt, áradatként fogják elsöpörni a Menedéket. Ám az elöl
haladókat csúf meglepetés érte, amikor valahol a mélyben, értő kezek működésbe
hozták a védművek egyikét.
Tűzfal csapott ki a földből.
 Az első sorokat a páncélos tömeg a lángok közé sodorta. Aki nem ment, péppé
taposták. Nem láthattam jól, mi történik, mert a hőségtől remegett a levegő, de
tudtam, hisz éltem már át hasonlót. Nem volt halálsikoly, a diadalüvöltés töretlen
maradt. Az Ordas Nép katonái összeszorított fogakkal, jajkiáltás nélkül adták meg
magukat a halálnak. Örömmel veszem el bármelyikük életét. Megtiszteltetés lesz
Twal számára is, hogy nem csatornalében kell megmártanom.
A pusztítás még nem ért véget. A Menedék építői annak idején nem végeztek
félmunkát: sejthették, milyen háború vár egyszer ránk. Lángoló naftaoszlopok nőttek
ki a földből a tűzfal mögött, és sivítva nyelték a levegőt. Akit elértek, annak azonnal
vége volt. A tűz fogságába szorult harcosok sorai felbomlottak. A domb felől érkezők
megtorpantak, hogy helyet adjanak az alul lévőknek a menekülésre. Oszlani látszott
a zavar. Aztán, mint a higanycsepp, ha kőre hull, szétspriccelt a sokaság. Tíz
dobbanásnyi káosz után kiürült a naftalángok övezte pokol. Az yrchek rendezték
soraikat, és felsorakoztak kétoldalt. Hallottam a vezetők torokhangú parancsait és a
kavarodás lassan renddé formálódott.
Sajnáltam, hogy a naftakutak nem gondolkodtak. Ha egyszer megnyitották őket
lángoltak, míg ki nem merültek. Erejük inkább a meglepetés okozta döbbenetben
rejlett. A lángoszlopok embermagas csóvákká fogytak, aztán lassan pislákoló
őrlángokká zsugorodtak. Fényük bevilágította a falaik előtti csatateret.
Páncélos, égett testek hevertek mindenfelé, mint a roston sütött bogarak.
Felleghajtójuk parázsként izzott.
Gálád jókedvem támadt. Arra ösztönzött, hogy üvöltve kacagjak le a bástyafokról.
Visszafogtam magam, de belső tüzemet nem engedtem kialudni. Hagytam, hadd
perzselje lángjaival a vérem. Az ordasok nem mozdultak. Vártak valamire.
Suttogást hozott felénk a szél. Hangok kavalkádja folyt körül minket, és beszélt
hozzánk. Harcosaim idegesen kapkodták a fejüket, noha tudták mire számíthatnak.
Reméltem, nem sokan látták, amikor a Menedéket óvó aura körvonalai
megremegtek. A toronyban éles kiáltás harsant, és megnyugtatott a hirtelen ránk
hulló hideg némaság. Borsózott a hátam a varázs érintésétől, de lelkem mélyén
hálás kellett legyek a tornyok lakóinak. Nélkülük elvesztünk.
Varázstudóink eleven, kúszó csendet igéztek valami régen feledett, tiltott
praktikával. Rebesgették, hogy a tudást még az ősi Cranta istenkirályaitól orozták, de
én nem hiszem. A valóság azonban, a csápokat növesztő, alakját és kiterjedését
szüntelen változtató, élőlény módjára kúszó csendörvény a legmerészebb
elképzeléseket is felülmúlta. A hideg némaság állítólag a Kárhozat Szavait is el tudja
fojtani, ideig-óráig.
Meglátjuk. Sokkal hamarabb, mint azt szeretném.
A füstölgő halmok között megmozdult valami. Az Ordas Nép soraiban is izgatott
mozgás támadt, úgy látszott, ők is erre vártak. Nem tévedtem. A páncélos testeket
legördítette magáról, és mintha a föld méhéből fogant volna, felegyenesedett. Az
őrlángok elhaló fényében is jól látszott milyen hatalmas. Miféle fajzat ez? Megrázta
magát, hamut szórva a szélbe, és öles léptekkel megindul az egyik tábor felé.
Csapata üdvrivalgásába tán belesüketülünk, ha nem uralja már a csatateret is a
varázstudók által életre hívott csendörvény.
Aztán itt is, ott is mozgás támadt, és két újabb óriás tért vissza a fősereghez.
A tűz tehát nem árt nekik. A markolat hűvösen simult a tenyerembe.
Megsimogattam a pengét, ez mindig megnyugtatott.
Talán az acél.
Ismét a magasba emelkedtek a zászlók, és megindult a roham.
 A falak beleremegtek az ezernyi vasalt csizma döngésébe. Újra indultak a domb
mögötti katapultok.
A védművek kezelője nem hagyott tartalékokat, tucatnyi formában küldte a
támadókra a halált. Megnyílt előttük a föld, mérgezett fémbogáncsok robbantak szét
csizmás talpaik alatt.
Ha azok nem lettek volna az ordasokkal, annyi esélyük lett volna a Menedék
ellen, mint pillangónak a homokviharban.
Így viszont…
Lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy végződik az első párbaj. Az ősmágia
szikrázva feszült a varázstudók akaratának. Az óriások hangtalan bömbölésébe
beleremegett a levegő: fenn, a tornyok közt füstöt kergetett a szél. Túl nagy volt a
távolság – vagy a huszonnyolcadik ütem segítette őket. Az erők bűvkupolája megtört.
Az óriások az Odakinn messzeségében az uralmuk alá vonták az anyagi és azon túli
világot. Szavaikkal elfojtották a legnagyobb pusztítást hordozó mágikus csapdák
beindítását, csak a primitív mechanikus szerkezetek működtek ellenük.
Egyetlen célunk volt. Tudták ezt a falakon harcolók, csakúgy, mint a
katakombákban rejtőző öregek, asszonyok és gyerekek. Ha egy is bejut azok közül
belülre, a varázslóink közé, a sorsunk megpecsételődött.
A fal maga az élet.
– Íjászok!
Fellángoltak a gyolcsba csavart nyílhegyek, izzó pontok a pokol tüzében. A sereg
előőrse ekkorra ért a Menedék dombjához. Sokért nem adtam volna, ha hallhatom a
páncéljukon kopogó nyílhegyeket. Borultukban magukkal rántották a mögöttük
haladókat. Egy pillanatra megtorpantak, de tovább nem. Az óriások szavai
kitarthattak még, mert embereim nyilai elhamvadtak, mire a második hullám a domb
aljára ért.
Visszaléptem a mellvédről. Viaszfényű arcok látványa fogadott. Fejemmel a fal
felé intettem.
– Tüzet! – jeleztem.
Égő fáklyáik lángra lobbantották a falra kötözött naftával, szurokkal átitatott
fatörzseket. Apáink és nagyapáik alighanem undorral köptek volna ki ilyen primitív
eszköz láttán – de azok más idők voltak. A tűz feléledt. Elszakadtak a kenderkötelek,
a guruló tűzhenger a falak alatt gyűlő horda nyakába hullott. Narancsszín világosság
gyúlt a fal tövében.

Megremeg a levegő. Megszédülünk. Akár a szárnyasok, tucatnyi páncélos alak

válik ki a derengésből, és puhán ér földet a mellvéden. Az yrchek. Kezükben
kétkezes fegyverek, szemükben harcos indulat. Agyaraikról nyál csöpög.
Egyensúlyukat visszanyerve már ellenfelet keresnek. Nincs kétségem, hogy milyen
erő juttatta őket a falakra.
Érzem, hogy tarkóm bizsereg. Fenn sem pihennek. A hozzám legközelebbi
döggel nézek farkasszemet. Elfogadja a kihívást. Mit sem számít neki a mögöttem
sorakozó harcosok tömege.
Újabb remegés. Egyre többen jönnek. Fergetegként ront rám, örülök hogy nem
hallom rikoltását. Úgy csap felém, mintha fűzfavesszőt forgatna, nem acélbárdot.
Most engedem el a fogva tartott indulatot. A vágy tűzbe borítja tagjaim. Ellépek a
csapás elől, és a gyomrába forgatom Twalt. Összenézek vele. Gyűlöl, még halálában
is. Felrántom a markolatot, és ellököm. Eggyel kevesebb. Szemem sarkából látom,
hogy két társa nyilakkal átjárt testtel zuhan a mélybe. A többivel kard, lándzsa végez.
 Az alvilág kapuja kitárul, a tűz hajnali derengést varázsol a falak alá. Odalenn
rájöhettek, hogy a köveken tenyésző vadszőlő kontaktmérget izzad. Tűzhullám feszül
az azúr függönynek, amely egy pillanatig ellenáll, majd fehéredő izzással, sisteregve
válik gőzzé… aztán szertefoszlik. Felpillantok. Okos taktika. Az ősmágia
győzhetetlen fegyver, de tartalékai végesek. Nem megtörni kell, fárasztani.
Lebukom, és oldalra gördülök. Még idejében, hogy érezzem az arcom felett
elvonuló, perzselő hőhullámot. Lehengeredek az alsó szintre. Voltak, akik nem jártak
szerencsével. Füstölgő halottak fekszenek a kövön, védők és támadók, kormos
hullavigyorral.
Talpra!
Megőrjít ez a némaság. Már hiányzik az üvöltésem. Mintha máris halott lennék.
Akár egy rossz álom, amely elől nem lehet elszaladni: fojtogat az eleven csend.
Tarkómon megfeszül a bőr: érzem, a tornyok lakói újabb rituáléba fogtak. Nem
érdekel! Ölni, halni akarok, ahogy azt az előttem járók megkövetelik. Hang nélkül
üvöltök: nem kell, hogy bárki kövessen a halál torkába. Talán ezért jönnek utánam.
Csáklyával lökik a tűzszínű mélybe a falnak csapódó létrákat, aztán hajítóbárdtól
szétloccsantott fejjel hullanak utánuk.
Lepillantok a fal tövébe, ahol a férgek tolonganak. Felnyalábolok három lándzsát,
aztán hátrálok. Itt lesz rám szükség. Öt lépés. Aki hátrapillant, tudhatja, hogy e vonal
mögé nem kerül senki élve. Embereim állják a sarat, de itt-ott átugrik az ellenség a
falakra, és megvetik a lábukat. Szívósak, erősek, hárman, négyen kellenek a mieink
közül, hogy lekaszabolják őket. Jól csinálják. Mindegy milyen áron, de gyorsan kell
végezni velük, mert ha egy pontot elfoglalnak idebenn, elszaporodnak, mint
döghúsban a férgek.
Ott egy. Pajzs és láncos buzogány, ujjnyi tüskékkel. Meglengeti a feje fölött és
szétrebbenti a könnyű testű kyreket. Bejutott. Mögötte lemaradva két újabb kopasz
fej. Az egyik már át is lendül a mellvéden, amíg társa hajítóbárddal utat csinál neki.
Az első elégedett vigyorral fordul előre… aztán csodálkozva követi a lándzsa hegyét
egészen a mellkasáig.
Már nem érzem az évek súlyát.
Lendületem a meglepődő ellenség karjába löki. Négy penge mélyed a húsába. Hit
és bizalom. Ezt látom a mocskos arcokon. Zord mosolyt küldök feléjük, és ez
mindennél többet ér. Megborzongok hangtalan diadalüvöltésüktől.
Nem figyelek rájuk. Balról újabb fenyegetés. Hátralépek a lándzsákért, de nem
tudom befejezni a mozdulatot. Mélyről jövő morajlás reszketteti meg a levegőt, és
összerántja a zsigereim. Hosszú repedés fut végig a kövön, és eltűnik a szélső házak
alatt. Tehetetlen dühöt érzek. A tornyokra pillantok – a magasban hidegen remeg a
némaság – aztán Twal makulátlan tisztaságára. Sosem rajtunk múlik a győzelem.
Mocsárzöld fény gyúl a repedés sötétjében.

4.

Felkapom a lándzsát, és fordulatból küldöm útjára. Páncél nem állhat ellen neki.
Hiányzik a reccsenő fém hangja – akár egy rossz álom.
A résből fekete folyadék ömlik a felszínre, és azonnal szétterül. Érzem, hogy
felfordul a gyomrom. Nem tudom mi az, de valami fertelmes dologgá készül válni.
Embereim nagyobb része nem láthatja, a maradék Weilának hála néma, hogy a
világba kiáltsa éledő rémületét.
Hátrálok.
 Az a valami előttem szőrös csápokat, és gyökérszerű nyúlványokat növeszt.
Emelkedik. Csúcsán fényben izzó gumó: talán a feje. Mint egy nyálkás, bomló
fatörzs. De ennek karjai vannak, szájak nyílnak a testén. Érzem, hogy hozzám
beszélnek.
A hideg varázs kitart: az eleven csendörvény beburkolja a szörnyeteget. Még
nem árthat nekem – legalábbis nagyon remélem.
Harcosaim döbbenten állnak a jelenés előtt. Ami idegen, félelmet kelt. Nekem kell
cselekednem. Végrehajtom a halálba indulók szertartásos tisztelgését,
villámgyorsan. A homálylény
f i g y e l
A zöld fény kigyúl első mozdulatomra. A szájak néma szavakat formáznak.
Nekirontok.
Az első csapás mélyen a testébe hatol, de a második előtt…

Amikor megszólalt a fejemben éktelen síphangján, elsötétült a világ. Megszűntem

létezni, de mégis jelen voltam. Nem volt más, csak ő, az idő értelmét vesztette. Ide-
oda sodródtam végtelenné varázsolt tengerében. Felderengett előttem a csillagos
éjszaka, és lassan tűhegynyi fényponttá zsugorodtam én is. És elhittem. Mert nem
volt más, amiben higgyek. Csak az a teremtett világ, amelyről 6 suttogott.
Lebegés, sötét, őrület.

…. valami megtört. Aztán újra füstszagú éjszaka. Ismerős arcok hajolnak fölém.
Ismerem őket. Felemelnek, körülnézek. Még mindig csata van? Talán egész
életemet e harcban éltem. Lassan oszlik a homály. A fejem kibírhatatlanul hasogat.
Körülöttem bűzös iszaptócsa, és harcosaim tetemei. Tucatnyi. Odébb, az egyik
torony maradványainak tövében piszokfoltos dreggis. Néhány lépésre zafírköves
diadém.
Emlékek. Megrázkódok, ahogy talpra segítenek. Aztán visszarettennek: a
tekintetemben lehet valami. De már én sem keresem önmagam. Még négy torony áll,
és kitart a hideg, kúszó némaság. Azok szerencsére a város belsejében vannak.
Körbepillantok. A falakon harcolók sokasága.
Twal a kezemben volt. Csodálkozva nézem. Nem engedtem el. Már indulnék, de
Sigro visszahúz, és fejével a fal felé int. Máskor talán az életével fizetne a
merészségéért, de most csak a szememet meresztem.
Embereim összeomlanak, torkukból vérgejzír tör fel. Roskadó testük gyűrűjében
páncélos óriás emelkedik. Pillantásától kiráz a hideg.
A varázslók feladták a falak védelmét: már csak a város peremén belül óv a hideg
csendörvény. A Mélyben Járó egy sámánja a küzdők felé fordul, és beszélni kezd,
nyakán erek pókhálója dagad. Hárman megtántorodnak, és folyékony parazsat
öklendeznek a kőre. Mások füstölgő tagokkal roskadnak össze. A páncélos óriást
nyílzápor fogadja. A halál négy tollas hírnöke rést talál a vért illesztései között.
Dühének orkánját a csontjaimban érzem. A kint maradottakat azonban nem óvja a
bűvcsend, és öten irtóztató erővel vágódnak a mellvéd falának. Tagjuk nem
maradhatott épen.
Az ősmágia ereje a használóját sem kímélte. Bal karja erőtlenül hullott törzse
mellé, egy kézbe fogva roppant csatacsillagját várta be a védők rohamát.
Aki kint maradt, kereste a halált. Hatan rontottak az ellenségre.
A páncélos óriás megforgatta fegyverét. A gyorsak elhajoltak, elugrottak. Egy
szerencsétlen bezúzott koponyával repült át a várfalon. Szabályos kör a csatára.
Falkataktika, súgja fejemben a parancsnok. Látom, hogy mögötte yrchek serege
özönlik a gyilokjáróra, és bajnokuk háta mögött tolonganak. Három lándzsás ront az
óriásra. A csatacsillag körbeforog, kettőnek útját állja, de a harmadik vashegy a
mellén bukkan elő.
Felüvölt halálában.
Az elszabadult erő nem kímélt sem védőt, sem támadót. Vakító fény robbant
odafenn, ereje lever a lábamról.
Amikor kinyitom a szemem, a fejem zúg. Orromból vér szivárog. Körülöttem por
és törmelék. A gyilokjáró kövezete, ahol az előbb a sokaság volt, felrepedt. A mellvéd
leomlott, és a falon kétembernyi hasadék nyílt. Cafatok, kormos, görbe fémholmik
mindenütt. Égő hússzagot, pernyét sodor felénk a lökéshullám.
Igazat adok Sigronak, ott a mártíroknak volt helye. De nekem még élnem kell
azokért, akik értem készülnek meghalni. Sarkon fordulunk, intek az embereknek. A
sokaság követ a házak gyűrűjébe. A hátrahagyottak feltápászkodnak, süketen és
vakon tapogatóznak elejtett fegyvereik után. Nem pillantanak hátra, elszánták
magukat a halálra. Értünk, a Menedékért.
Tisztelgek előttük, aztán jelt adok. A csapat felvonja a szűk utcában a hegyes
végű karókból összetákolt hidat.
A fa illesztései közt látom, hogy a kint maradtak felhagynak a mellvéd tartásával.
A fal, és a házfalak közötti iramodásnyi térre húzódnak vissza és egysoros láncot
alkotnak. A falakon, a hasadékon, mint páncélos csótányok raja, özönlik be az
ellenség. Nincs miért sietniük most, hogy nem ütköznek ellenállásba. Bevárják
társaikat, elborítják a szűk gyilokjárót. A könnyű kyr nyílvesszők ártalmatlanul
kopognak pajzsfalukon. Hol vannak már a folyékony tüzet köpő fegyvercsodák? A
csataterek sarában hevernek betaposva legendás hordozóik csontjai mellett. És
azokkal sem győztünk.
Itt is, ott is egy egy-egy páncélos yrch behemót. Az yrchek a mellkasukig érnek.
Hármat számolok közülük. A tarfejűek félelem szülte tiszteletkört alkotnak körülöttük,
és várnak a parancsra.
Azok a Menedék homályát fürkészik. Ok is várnak.
A kyrek teste mocskos, vértjük szakadt, de egyenes derékkal néznek szembe a
halállal. Keserű büszkeség, hogy kiváló pusztítót neveltem belőlük. A hátunk mögött
villódzó fények mutatják, hogy a Menedék több pontján is élet-halál harc folyik. Már
Rastan és Naraseth segítségére sem számíthatunk.
Megremegett a föld, és megtántorodtunk. Önkéntelen pillantás felfelé. Láttuk,
amint a nyugati torony falán fekete lángnyelvek szaladnak fel. Fehérarany dicsfény
vont koszorút a torony csúcsára, és lepelként omlott alá, így próbálva
megakadályozni a sötétlő káosz terjedését.
Meglódult a pusztítás serege. Elszoruló szívvel figyeltem, hogy katonáim
megvetik lábukat a sokszoros túlerő ellen. Lándzsáik kinyúltak, felfogták az yrchek
első rohamát. Pillanatnyi zavar csak a sorok között, aztán a halálra szántak
belevetették magukat az őrjöngő forgatagba.
Az ezüst rángva oldódott a fekete tömegben. Villantak a vérben fürdő, keskeny
pengék. Amott vörös virágot bontott a halál egy sápadt arcon. Annyi idő csak, míg
összeszorul kezem Twal markolatán, míg megfordul fejemben a gondolat: így
végezzük mindannyian.
Aztán lesújtok.
Újabb földrengető, néma dörej. A nyugati torony is megadta magát az ostromló
erőnek. Hatalmát ezer darabra szórva még utoljára perzselő sugarat lövellt lefelé.
Csak remélhettem, hogy fattyak százait ragadta magával a pusztulásba.
 Az Ordas Nép már nem várt jelre. Felgyűltek a téren, az elsők nekirontottak a
kőből, fából emelt második falnak. Az elesetteket eltaposták. Mögöttük szűnni nem
akaró utánpótlást fialt a hasadék, és az elfoglalt gyilokjáró.
Mi lesz már !?
A védművek kezelője értette a dolgát. Valahol, az ötödik torony tövében, a
csalóka biztonságban megtört a hatalmat leplező és fogva tartó rajzolat. Lágy
remegéssel indult, mint amilyet a díszszemlére érkező lovagok csataménjeinek
patája kelt.
– Hasra! – kiáltottam feleslegesen. Követték a mozdulatot.
Ott voltam a Menedék megépítésénél. Magam raktam a köveket a tenyérnyi
fémlapokra, az én kezeim keverték a habarcsba a vastüskéket. Láttam, ahogy a
vajákosok falba rejtett acéllemezei rúnákba zárták az elemek erejét. Trigramok:
egyazon helyre nyíló átjárók két egymást kizáró világból. Két őserő megalkuvást nem
ismerő fortyogása.
Apánk és anyánk: tűz és víz.
A falakon álló óriások is észlelték a veszélyt.
A két elemi sík erői egymásnak feszültek – egyik sem győzhetett.
Gőz fortyant a falak repedéseiben és a következő pillanatban irtózatos robbanás
következett. Kezemet a fejem köré fontam, vártam, hogy odakint alábbhagyjon a
pusztítás. Láng és gőzoszlopok szaggatták a levegőt, kövek, cserépdarabok
záporoztak körülöttem, jóval a kitörés után is. Szívem és lélegzetem is kihagyott
néhány pillanatra, amíg az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Már sokadszor
adtam hálát a csendnek, legalább a robbanás hangjától megkímélt.
A por szállt mindenütt, köhögésre ingerelt. Beljebb kellett vonulnunk, ha nem
akartunk megfulladni. Felrángattam a hozzám legközelebb lévőket.
– Vissza! – intettem. Néhány lépés után már oszlott a szürkeség, és a levegő is
lélegezhetővé vált. A többiek maroknyian, „koszos és vörös szemű túlélők. Nem
voltam kíváncsi, mi történt a házfalakon kívül rekedtekkel, már csak a körülöttem
tolongok számítottak.
Kézjelemre rajokra, a rajok, szakaszokra oszlottak. Egy-egy szakasz sebesen
felkapaszkodott a szomszédos házfalakra. A többiek kétsoros lándzsafalat alkotva
várták az yrchek rohamát. Mögöttük íjászok, végül seregem maradéka. Harmada
derék legényeimnek.
Láttam a futó alakokat a tetőkön, kezükben íj. A szélső házak felé haladtak. Egy
ideig látszott a vörös derengésben kirajzolódó sziluettjük, aztán belevesztek a
homályba. A maradék a gyilok-járókon térdelt, várva a beözönlők seregét. Valami
megcsikordult a koponyámban, és rekedt üvöltés harsant köröttem.
Welia irgalmazz !
Az eleven csend elpusztult és szilánkokká robbant a némaság óvó varázsa: a
rontás fagyos jégként mart a koponyámba. A fájdalom iszonyú volt, szemem előtt
fekete karikák pattantak és vérbe borult az utcák képe. Megtántorodtam. Kezemet a
fülemre szorítva próbáltam kizárni tudatomból a szörnyű hangot, de nem sikerült.
Felkúszott a gerincemen, egyenest az agyamba. A többiek összeroskadtak
mellettem, szájuk némán üvöltött, kifogyott tüdejükből a levegő.
Csecsemőpózba görbedtek a kíntól.
Körülfolyt az égető hangörvény, ezernyi szilánkkal mart belém is… de a vén tölgy
még kitartott. Nem a büszkeség diktálta, nem is az otthon szeretete. Őseim
emlékének tartoztam annyival, hogy egyenes gerinccel haljak meg.
Aztán, amilyen hirtelen jött, vége is szakadt. Nem tudtam volna megmondani,
meddig tartott, egy szívdobbanás volt-e, vagy hosszú percek, Nem számított.
 Hírtelen üvöltött a fülembe a csata. Harcosaim nyögve, hörögve birkóztak a
gyengeséggel. Dübörgött, sivított és ordított a világ. Fém csikordult kövön és
csendült fémen. Recsegve roskadt be mellettem egy égő háztető. Döngő léptek
közeledtek. Lihegve szedtem a levegőt. Homályosan láttam, hogy a torlasz helyén
már csak néhány forgács repked, és a szürke kavargásban hatalmas páncélos
sziluettje bontakozik ki. Jobbjában földre támasztott pallos, balja ellentmondást nem
tűrően lendül előre. Felénk.
– Ébresztő! – ordítottam. Csaknem összeestem, a hang szinte minden erőmet
felemésztette. Belerúgtam az egyik harcosomba, hogy gyorsabb mozgásra
ösztökéljem, amikor észrevettem, hogy halott. Átléptem, és a kapu felé fordultam,
ahonnan a roham jött.
A többiek merev tagokkal, földre szegezett tekintettel tápászkodtak fel. Gépies
mozdulatokkal keresgélték fegyvereiket. A végletekig kimerültek; élet, vagy halál,
mindegy volt már nekik.
– Mozgás! – rántottam talpra az egyik hamuszürke arcú katonámat. – Pusztítani
vagy meghalni!
Talán mindennapos megpróbáltatások edzették őket keményre, vagy a hangom
vetekedett a hatalomszavak erejével – sosem fogom megtudni. Mire a támadók
rohama elért minket, újra felállt a lándzsafal. A nyílzápor elmaradt, az erejüket
meglelő harcosok magányos célpontokra vadásztak. Kevés sikerrel. Az elszórtan
elhulló támadók nem törték meg rohamot.
Rengett, döngött a föld a több mázsás yrch behemótok alatt. Üvöltésük hullámzó
kórus, amelybe acsarkodó morgás vegyült – akár a vérszagtól megvadult
farkashorda. Ezek nem legyőzni akartak minket. Szétsajtolt hulláink gőzölgő
mocskában akartak dagonyáznk
Azt már nem!
Megvetettem lábam az utca kövén. Pillantásom kézfejemre tévedt: kifakultak rajta
a foltok és kisimultak a ráncok, ahogy megszorult a fegyver markolatán. Keserű
mosolyt csalt elő az idő múlásával dacoló illúzió. Mindig tudtam, mit kell tennem.
Minek halogatni az elkerülhetetlent.
– Shak-syss! – suttogtam és láttam, hogy néhányan oldalra kapják a fejüket. A
Pusztítók titkos nyelve százhét szóban ismerte a halál megannyi formáját. Az imént
elhangzott azon kevesek közé tartozott, amely a külvilág számára is ismertté vált.
Nem véletlenül.
Mellvértem griffmadarának szemében azúrfény gyűlt, és szétfolyt, végig a
cirkalmas rajzolatokon. Megszorultak az illesztések, felszikráztak a fémcsapok a
tagjaimon, és éles fájdalmat éreztem. A vért acélkarmai belém martak, eggyé vált
velem és én vele.
Twal jeges lángot vetett a kezemben. Időn túli suttogás kélt a gondolatok között.
A Vas Litániája.
Eloltom a gyertyát.
A sötétben jobban látok.
Hisz a lelkembe nézek.
És az álom elragad.

5.

Csak előre.
Teleszívom a tüdőmet. Fejemben csatakürtök érce harsan, hegyormok közt
visszahangzó harci dobok lélekemelő ritmusa lüktet. Twal hegye szertartásos
félkörívet rajzol. Minden tagom recseg-ropog, ahogy a varázs helyre rakja mindazt,
amit az idő elkoptatott. Ha lesz valaki, aki az éjszakát túléli, egy legendával lesz
gazdagabb.
Ha lesz, aki túléli.
Előttem hangvihar robbant. Fém csapódott fémnek, húsnak, csontnak, percnyi
diadal a fájdalom ordításának. Felszakadt a lándzsafal, az első két sort a falakra tolta
a horda tömege.
– Vissza! – hangom túlharsogja a csatazajt. Bal kezemmel nyomatékot adok
súlyának. Az emberek szakaszokban fordulnak, hátrál, aki megteheti.
Emelem a fegyvert és bevésem emlékezetembe a kockakövek mintáit a talpam
alatt. Ennél hátrább nem megyek, míg egy csepp vér van az ereimben.
– Kyria örök! – leheli fejemben a szellemhang. Az utolsó csata.
Eloltom a gyertyát. Lehunyom a szemem. A sötétben jobban látok.
Jon az első. Rikolt, sisakja nincs, arcán csillagképek tetovált szimbólumai.
Tekintetében egyetlen tiszta pillanat a felismerés: vesztett. Csapása erős, de
szánalmasan lassú: kardom kétszer is belevág, míg lesújtana. Belevetem magam a
csata forgatagába. Jobbról, balról acsarog rám a horda.
Ordítok, túlharsogom százak hangját. A cikázó másfélkezes penge azúr aurát von
körém. Nem fárad a kar, és nem fogy a levegő. Acél és hús, nem állhat meg előttem.
Diadalt érzek. Negyvenkét győztes csata emléke feszíti tagjaim. Ott harcolnak
körülöttem mind. Válogatott legények, a legjobbak legjobbjai, a Pusztítók griffes
osztaga.
A lelkembe nézek, és jobbomon máris a kölyökképű Enimot látom. Vicsora felett
szikrázó tekintet, ahogy kirántja a fegyvert – az én Twalomat – a hús rabságából.
Előttem Khan, a nyelvetlen Kobra, az egykori gladiátor. Másfélkezes pengéje hárít és
sújt, cselek nélkül, villámgyorsan, mintha a csuklyás halál vére folyna az ereiben. És
a többiek előttem, mellettem, ék alakot formázva. Kezűkben a dicsfényt ragyogó
acéllal megállíthatatlanul nyomulnak előre. Köztük sodródok én, bámulva a csodát,
megrészegülten a pillanat varázsától, hogy újra ifjú vagyok.
Érzem, hogy a testem megüti valami, de fájdalom nincs, csak enyhe zsibbadás és
szédülés, mint amikor fűszeres óbor pezseg a vérben. Körülöttem robajlik a
mindenség, remegnek tagjaim. Mintha házak omlanának össze valahol távol, túl a
harcmező forgatagán. Homályos a kép, de nem fontos, nem érdekel. Csak a vágy
van: menni, menni előre… halálig.
Ide-oda taszít egy ismeretlen erő. A sereg vészesen megcsappant körülöttem. A
harmadik harcos az ék bal oldalán megrándul. Szemében kín, ahogy rám tekint,
aztán görcsös mozdulattal visszacsap, de pengéje megakad az acél fogságában.
Kiszabadítani már nincs ereje. Egy rézsút érkező bárd lecsapja a karját, és a
csípőjében áll meg. A tekintetében fájdalom és döbbenet, ahogy rám tekint és…
igen, öröm.
– Sigro? – hallom saját erőtlen hangomat.
Buzogány söpri félre az útból, akár egy rongybabát. Megszédülök. A következő
lélegzetvételnél ezer oldalról ostromol a külvilág. Az erőm, akár homok az ujjak közül,
elpereg. Összeszorítom a fogaim. Khan és Enimo beleveszik a csata forgatagába. Itt-
ott látok még ezüst páncélos csoportokat, de csak szigetek a fekete testek
hömpölygő tengerében.
Újabb lélegzetvétel, és érzem, hogy megrogynak térdeim.
Egy kék-szürkére festett tarfejű rám emeli tekintetét. Összehúzott szemmel
méreget, aztán ráncba szalad képe az elégedett vigyortól. Nyelve színét az arcához
igazította, most ezt kiölti felém és végighúzza rajta vértől ragacsos pengéjét.
 Vállaimat ólomsúllyal húzza a fém, a fülem zúg és mellkasomat kalodába zárja a
mellvért, elfojtva a levegő útját. Ennyi volt.
Felém lódul. Homályos karikák kavarognak előttem: amint megemelem a
fegyvert, csikorognak az ősi páncél illesztései. Iszonyú, ellenállhatatlan fáradtság
lesz úrrá rajtam.
És az álom elragad.
Együtt üvöltök a támadóval. Folyékony láva folyik az ereimben, szaggatja
húsomat a vaskarmokkal kapaszkodó, élettelen páncél. Vakon rontok neki, érzem,
hogy félreüti a fegyverem, és felém sújt. Alkarvédőm rézsút hárít, csillagok
robbannak a szemem előtt a kíntól. Szétperdülünk, visszavágunk. Az én pengém a
hosszabb, ő széthasított fejjel omlik a kőre. Derékba tör az emésztő fájdalom és a
hullámokban támadó gyengeség. A vért illesztésein tucatnyi vérpatak csordogál, és
repedt szélű horpadások éktelenítik.
A test sem húzhatja már soká.
Megszédülök, és a földre rogyok. A kín mintha alábbhagyott volna, kapkodva
szedem a levegőt. A tagjaimat már nem érzem, hidegek és zsibbadtak. Hátamat egy
hullának vetem. Halomnyi vesz körbe belőlük, feketepáncélos kupacok. A vértek
sebszélein fagyos zúzmara – Twal csillagfényből örökölt ereje. Szemhéjaimra az
égbolt terhe nehezedik. Húzza. De nem! Nem hunyhatom le!
Aki a Shak-syssban jár, szemébe nevet a halálnak.
Ott jön már, azt hiszi, ő a gyilkosom. Vigyorom, még ha foghíjas is, megilleti.
Aztán oldalra kapja a fejét, valamit meghallhatott. Kiguvad a szeme és hátrál.
A föld dobban, vagy a szívem dübörög?
Sötét tömeg nyomakszik elém jobbról. Léptei alatt döng a kő. Fekete, akár az
Ordas Nép, de mégsem közülük való. Ökle lendül, és a meglepett harcos
harminclábnyit repül hátra… és még félannyit hempereg, míg kétmázsás teste
megállapodik. A jelenés karja hátracsap. Fém csendül, ahogy három támadót a
földre terít. Nézem a fejét: arca, nincs, csak közönyös, egyszerűen vésett vonások.
Ostromgólem.
Eleven ellenfél nem állhat meg előtte. Az yrchek szétszaladnak, futtukban
kísérleteznek egy-egy lendületes támadással kibillenteni az egyensúlyából.
Hasztalan: meg sem rezdül a csapásoktól, amelyek tán fél tucat kyt harcost is a
földre terítenének.
Már nem látok jól. A gólemhez egy másik is csatlakozni látszik. Szaladgáló
kölyökcsapatnak tűnik mellettük a fekete sereg. A távolabbi vasóriás felbukik.
Köteleket tekerhettek a lábaira. Egyszerre tucatnyian ugranak rá, de hiába. Éktelen
döndülés, mint amikor bronzharang zuhan a földre a toronytetőből. A gólem oldalra
dől, és véres masszává lapítja, aki nem elég gyors félreugrani. Már tápászkodik is föl,
lassan ugyan, de a kötelek szakadozottan fityegnek a bokája körül. Körbefordul, új
ellenfelet keres.
Ez már nem az én csatám. Furcsa melegséget és elégedettséget, érzek.
Szemem előtt világosodik a kép, aranyszínt ölt a világ. Felkelt a nap, jut eszembe.
Valóban. Sugarai enyhet adó írt ajándékoznak meggyötört testemnek. Már alig látok
valamit, a képek feloldódnak a vakító fényességben.
Pehelykönnyű vagyok. Boldog.

6.

Ez a halál. Tudom, érzem. Jutalom egy hosszú és gyötrelmes élet lezárásaként.

Szellemhang csendül a fejemben. Testetlen és fenséges: a héroszok kórusa.
 „Ezt akarod, Pusztító?”
A hang körülfogott, megtapogatott, és a fülembe suttogott, mint a kígyó. Valami
megmozdult bennem, de ki is hunyt, akár felvillanó szikra a sötétben. Úgysincs
értelme. „A vérem elfolyt. A Sliaksyss-ból nincs visszaút.” „Honnan tudod?”
„Ezt írja elő a ban'ryah. A vastörvény. Aki a szent halált választja, annak nincs
visszatérés.”
„Egy Pusztító, ha meghalt, a Birodalomért tette. Te miért tennéd? Csak egy
vénember vagy már, de még mindig dönthetsz: győztes leszel, vagy vesztesként
távozol?”
Hívogatott az aranyfényű derengés. Melegsége mögött társaim vártak rám, és
őseim, akiknek arcát sosem láthattam eddig, de nevüket soroltam álmomból
felébresztve is. Egytől egyig csatában adták életüket Kyriáért. Legendák nagyjai.
Apám vezette csata-rendűket. Öles acélteste köré fényszikrás dicsfényt emelt a nap.
Kezében a griff címeres pajzs, de a fegyvertok a hátán – Twal helye – üres. Szakálla
fekete, szeme, a mindig szúrós szénszínű zsarátnok, mosolyog. Bosszant, hogy
ifjabb nálam.
Aztán fátyolféle homály úszott az aranyfény útjába, és elhomályosította. Valaki
nagyon nem akarta, hogy meghaljak.
„Mit tegyek?” – kérdeztem hát kelletlenül.
A homály mintha rám borult volna, hűvös nyugalma befurakodott az orromba,
sebeimen át a testembe.
„Beszélj helyettem!” – súgta. – „Mondd, a szót! Ial’ mantryss.”
– Ial' mantryss – leheltem lehunyt szemmel.
A számból vércsík fakadt. Levegő tódult a tüdőmbe. Hallottam, hogy megviselt
mellvértem megreped és borzasztó tűz mart a csontjaimba. Mintha felizzottak volna a
húsomba fúródott vaskarmok.
„Talán már el is felejtetted, micsoda gyötrelem megszületni… és most…
Mozdulj.”
Tagjaimba visszakúszott az ólmos zsibbadtság. Mély levegőt vettem és
összeszorítottam a fogam. Tudtam, őrjítőén fájdalmas lesz, mégis felnyögtem, ahogy
oldalra fordultam. Repedt cserépként töredeztek le rólam páncélom darabjai.
Szaggatott, égetett minden mozdulat. Az ájulás környékezett. De már nem számított.
Apám és őseim képe elmosódott folttá zsugorodott a vérmaszatos csatamező egyik
távoli zugában. Mire újra odapillantottam, már el is tűnt. Csak a bizonyosság maradt:
várnak rám.
Volt még tennivalóm. Felállni és menni. Mindegy miért.
Felemeltem a fejem – döbbenetes látvány fogadott. A két vasszobor maroknyi
túlélő kyrrel széles ösvényt vágott az Ordas Nép hadrendjébe. Ék alakban lódultak
előre, pelyvaként szórva szét a tarfejűeket. A leomlott fal maradéka felé tartottak. Ha
eljutnának odáig…
A vasharcosokat életre keltő varázstudó nem véletlenül tartogatta a csata végére
őket – tiszteltem a hidegfejűségéért. Az ősmágia kétélű fegyver. Nincs a valóságnak
olyan szeglete, ahová be ne férkőzne, és át ne alakítaná, de ereje véges forrásból
táplálkozik. Ha a varázslónk jól időzített, mostanra a sámánok ereje kimerült. A
kétkezi fegyverek, pedig nem sok kárt tehettek a csillogó fémszobrokban.
Ujjaim Twalt keresték. Megnyugtató érzés volt újra a markomban tartani. Bár
szédülés kerülgetett, nem hunytam be a szemem.
Pedig jobban tettem volna.

7.
 Az yrchek serege szétvált. A két gólem megtorpant. Fatörzsnyi karjukat a testük
mellé engedték, előre meredtek. A kyrek karéjjá szélesítették az éket.
Elült a harcosok által kavart por és, roppant alak körvonalai sejlettek fel a
hasadék előtt. Három ember magas testét nem evilági anya hozta a világra. Az
óriások atyja felemelt kézzel parancsolt megálljt a fal romjain túl várakozóknak.
Ereztem, ahogy a belőle áradó őserő elborítja a csatateret, és magába nyel minden
indulatot. Szétvetett lábakkal állt, körbefordította a fejét. Nem volt eleven lény, akinek
a tekintetével ne találkozott volna pillantása.
Halált ígért mindenkinek.
Csatacsillagja alkarnyi döfőhegyét a földnek támasztotta, páncélkesztyűs kezeit a
nyélre helyezte. Szemében kialudt az izzó zsarátnok. Sem mozdulat, sem hang nem
született, hogy megtörje a csendes rituálét. Hamvába holt a bátorság, a vakmerőség
szunnyadt.
– Ne… ! – nyögtem, de elkéstem vele.
Felpattantak a szemei, pokoltűz fortyogott mögöttük. Szóra nyitotta a száját.
Sivítással kezdődött, mint amikor gőz csap ki a fedő alól, de ez a hang vibrált, és
suttogó hangfoszlányok kavarogtak benne. Dübörgés reszkette meg a levegőt, és a
végén csattant, mintha egy gigászi ostor suhant volna el a fülem mellett. Meredt
szemmel bámultam.
Az alak kezében felizzott a csatacsillag és szilánkjaira robbant. Lelassult az idő.
Sugaras karéjú tüzéreket szántott a kőbe a hatalom szava. A lökéshullám ereje a
pergő fémszilánkokkal érte el a küzdők első sorát. Nem kímélt sem ellenséget, sem
szövetségest. Szikraeső villant, az yrchek felüvöltöttek. Amit nem tudtak megtenni
fegyvereink és a naftakutak, az a magányos óriásnak egyetlen kiáltásába került. A
vértek és fegyverek, viselőik ellen fordultak: fémsikollyal robbantak darabokra a
páncélok. Tűzpatakot izzadva folytak, repültek szerteszét. Halálhörgés hangja
keveredett az égő hús szagával.
A két gólem testén füstölgő sebek fakadtak, de meglódultak a dörgő hangú
veszedelem felé. Tűzeső hullt körülöttük az égből, fémtestük néhány lépés után már
lávafolyóként világított. Nem érték el a céljukat. A földre rogytak, szétfolyó anyaguk
medret olvasztott a kőbe.
Twalra tekintettem: remegett, tekergőzött a kezemben. Összeszorítottam a
fogam, és keményen ráfogtam a csontfejes markolatra. Nem engedtem el. Inkább a
halál.
A dörgő hang bömbölésbe váltott. Vakító fényörvény csapott ki az óriás aurájából,
és végigsöpört a harcosok maradékán. Mellbe vágott az erő, és erek pattantak
szorításában. Noha feküdtem, három lábnyit lökött hátra.
Füstölgő halom mögött eszméltem. Barát vagy ellenség volt-e, nem számít: most
halott. Felkönyököltem.
Semmi sem mozdult. Ameddig a szemem ellátott mindenhol elesett harcosok
hevertek. Fekete füst szállt az ég felé, sistergő fémszilánkok hevertek a köveken.
Pillantásom a kezemben lévő fegyverre esett. Kormos volt, de legalább egyben
maradt. Rá támaszkodtam, hogy fel tudjak egyenesedni. Minden tagom hasogatott.
Kutattam fejemben a hang után, de ott is csak a kinti némaságot találtam.
Botorkálva kerülgettem az összeégett tetemeket. Hálát kellett adjak a sorsnak. Ha
a vért rajtam marad, nincs erő, amely megmenthetett volna a pusztulástól.
Valami megmozdult a füstfátyol mögött. Twal hegye megemelkedett, és
felhorgadt bennem a harag. Az a valami felém fordult.
 Összeégett fél arcából egyetlen izzó szem pillantott felém. Láttam, hogy furcsán
féloldalra billenve áll. Megbénulhatott. A páncél szétrobbant a testén, és látszott
szenes húsa, csontjai. A szó a használóját sem kímélte.
A teremtmény nem félt a haláltól. Nem azért, mert úgy érezte legyőzhetetlen,
vagy, mert eleget élt: az a tekintet állandó küzdelemben létezett. Egyetlen csatát sem
vesztett, noha minden pillanat újra harcba hívta. Pontosan tudta, hogy egy napon
veszíteni fog, és ez az életébe kerül, mégsem sürgette, nem halogatta. Készen állt
rá. Bensőjében születésétől úgy állt a mérleg, ha mennie kell, győztesen távozzon.
Megdöbbentett ez a kérlelhetetlen életerő, és a szemében égő, kiolthatatlan
parázs. Legendák ellenfele. Rekedt üvöltéssel rontottam neki.
Tekintete még akkor is fogva tartott, amikor a mellkasának ütköztem. A kard
hegye a hátán bukkant elő. Megbillent, de még nem esett el. Épen maradt kezével a
ruhámba markolt és közelebb vont magához. Mondani akart valamit.
A közelébe érve megcsapott a bűze. Twalt nem engedhettem el. Összeszedtem
maradék erőmet, és a páncélkesztyűvel szájba vágtam. Csont tört. Nem csak az övé.
A fájdalomnak csak homályos sugallata ért el az érzékeimig.
Csend!
Vége volt neki is, nekem is. A romokon keresztül vérszomjas pillantásokkal
méregettek a tarfej űek. Az óriás lassan a földre rogyott. Kihunyt szemében az izzás,
és békesség csillant helyette. Kihúztam az öklömet fogai közül, hagytam, hogy
eltávozzon belőle az utolsó lélegzet. A hősöknek kijár a végtisztesség, álljanak
bármelyik oldalon.
Valamit mondott. Rám szegezte homályosuló szemét.
– Ryek… uhrga…
Elernyedt és oldalra billent a feje. Az égen sötét felhők gyülekeztek. Hangtalan
villámfény.
Üzenet, egy másik világ harcosától. A jel megszületett.
Megszédültem. Ólomsúllyal húzott magához az anyaföld. Tudtam, hogy ott
vannak körülöttem, és ha felpillantok, azonnal rám rontanak. Addig nem. Időt adnak,
hogy összeszedjem magam, és felkészüljek az utazásra. Kihúztam Twalt a testből.
Reméltem, hogy mellém temetik. A homlokomhoz emeltem, és tisztelegtem a halott
emlékének. A magasban megdördült a mennybolt.
Lehunyt szemmel egyenesedtem fel. Már nem fájt a lét.
Weila! Add, hogy még néhányat magam elé küldhessek!
Az élet álom. Az álom halál. A halál megváltás. A megváltás élet… Az élet álom…

Pusztító szélvész csapott le a magasból. Vibráló fénydörej kísérte. A zúgás a

minden szívdobbanással erősödött és fülsiketítő hangorkánná dagadt. De én
hallottam már ilyet.
Felnéztem. Senki nem törődött velem. A tarfej űek az eget bámulták. Regéikben
maradtak legendák az egykori büszke hódítókról. Rólunk. Mormolásuk sejtette,
tudták mi következik. És nem csak ők.
„lal’ mantryss”
Az élő páncélt gyilkoló parancsszó. A vértek hatalmát ki más ismerhette jobban
készítőiméi, az anyroknál, akiknek védelmére hordozója esküdött?
Weila irgalmazz! Egy itt maradt…
„Az isteneket hagyd ki ebből! Nincs hozzá közük!” – csendült a higgadt
szellemhang.
Megfordult velem a világ. A lábaim már nem tarthattak meg… és az égből
zuhogni kezdett a kyr Hatalmasok varázstüze.
 Vándor
MARCUS FLAIN ÉS HEIDEL DAN

A Menedék ostromának évében.

1.

A Császár utolsó csatája – a legfájóbb emlék a múltból.

Hegyrengető dobbanások, fanfarok érce. Szikraeső az ezüst páncélos folyón, tűz
és fém egybeforrva. Ereket feszítő erő, késpenge ajkak. Szakaszok, századok,
hadosztályok: nyolc tartomány ereje. Felettük a dombtetőn arany derengés az anyrok
gyűrűjében, az istenek ajándéka, a Császár. .
Sötétség örvénylik a völgyben, az anyrok szálfa törzse remeg. Elméjük lánca
dacol a síkokon áthömpölygő erőkkel. Odébb, a recitatorok hármas gyűrűjében a
hangörvényből, és a Birodalom Hatalmasainak akaratából sistergő villámtenger
születik.
A császár arca merev. Csak az ujjait fonja össze, írisze arany lángot vet. Akarata
fénykévét vág a szférák közt háborgó forgatagba.
Elkezdődött.
Lyennara fordul felé. A dreggisét szaggató szél kirajzolja testét. Aranyszőke haja
fátyolként csapkod. Sápadt arcán erek pókhálája, szája lefelé görbül. Iszonyú erők
várják a parancsait.
– Vihar közelg! – hangja az orkán mélyéről feltörő dübörgés. Haragvó istennő.
A recitatorok hószín dreggisei csattogva verdesnek a feltámadó fergetegben.
A vándor beleborzongott az emlék elevenségébe. – Népünk vihara ez, Lyen! –
hallotta saját hangját. – Pusztít, hogy teremthessen!
Tucatnyi kéz emelkedik. A villámok tengere fortyogni kezd és megremeg alattuk a
föld. Odalenn sötétség támad. Árnyékot vet a tiszta ég, eltompulnak a hangok. Az
arany megsápad, az ezüst szürkévé fakul.
Eleven folyó ömlik a völgybe. Fekete és csillogó, mint a bogarak háta. Vadállati
üvöltés harsog, barbár csontkürtök rikoltanak. Újabb és újabb erek fakadnak a hegy
gerincén: a megannyi sebből a felszínre ömlik a föld mocsokszín vére. A völgyet
elárasztó sötét nő, növekszik, megállíthatatlanul… és ahogy dagad a fénytelen
posvány, úgy fakul az arany-ezüst csillogás.

A vándor villanásra eszmélt. Sáfrány derengés kígyózott felé a szellemvilág

sötétjében. Az ösztönei még nem hagyták cserben.
Hamar észrevette a támadókat. Hárman voltak és lassan haladtak előre. Aurájuk
lángolni látszott az erdő iszapszín homályában. És az a bűz… sosem feledheti. A
férfi állkapcsán megfeszültek az izmok.
Figyelte a szelvényezett páncél borította testeket, a roppant fegyvereket markoló
mancsokat. Kétmázsás súlyukkal robusztus fajtájuk legerősebbjei lehettek –
különösen az első, aki görnyedt tartása dacára is két fejjel magasodhatott egy kyr
fölé. A vezér jelbeszéddel adott utasításokat társainak.
Ceriak, a vándor összehúzott szemmel fürkészte a támadókat. Nem hitt a
véletlenekben. Magányos utazó volt a semmi közepén, távol a városoktól.
Ezek rám vadásznak.
Állatok.
 A vándor lehunyt szemmel vált eggyé az erdőben gomolygó köddel: a valóságon
túl látó érzékeivel rést keresett védelmükön. Kereste a szemet, ahol eltépheti a
láncot, hogy elméjüket megzavarva, egyenként nyelje el őket a zavar örvénye.
Acsargó ösztönlényekre számított: és vaskemény védelmet talált. Hogyan? A vadak
hajlataiban megbúvó bíborszín fonatok meleg, pulzáló fénnyel ragyogtak a
szellemvilág örök alkonyában.
Ceriak megdermedt. Az Ordas Nép sámánjainak hatalma nem vetekedhetett a
kyr hagyományokkal – elméletben. De azokkal a fonatokkal még ő, Kyria egykori
Hatalmasa sem tett volna próbát.
Látott már ilyet. Sokan haltak meg akkor.

– Ceriak!
Alig hallotta meg a hangot. Üvöltenie kellett, hogy túlharsogja a felszított erők
robaját.
– Miért nem támadtok?
– Középen, a fekete démonoknál!
Odanézett. Már felbomlottak az arcvonalak, a két sereg ezüstben, vérben csillogó
tengerré forrt össze – mégsem lehetett eltéveszteni azt a csapatot. Talpig fekete
vasban voltak, kezükben csillagfény áldotta acél. Körülöttük, nyillövésnyi területen
eszelős megszállottsággal harcoltak az yrchek. Lábaik előtt kyrek százai, vérbe
fagyva.
Elemi erejű düh korbácsolt tajtékokat a villámtengeren. Három recitator rángó
önkívületben zuhant a földre, ahogy a hangörvény felzúgott, és testet adott a
varázsnak. Nem számított, volt belőlük bőven.
Freiglund nagyura gyorsabb volt nála.
A Hatalmas ereje körbeölelte az yrchek nagyjait, majd fülrepesztő robbanással
lett semmivé. A fekete démonok megrázták magukat, mintha csak eső érte volna
őket. Az egyikük felpillantott… látta megfagyni a freiglundi szemében a tüzet. A
varázsló a fejéhez kapott, és sikoltani kezdett. Megvonaglott, orrából, szájából ömleni
kezdett a vér, és a következő pillanatban bezúzott koponyával roskadt a földre.
Egy a Birodalom oszlopaiból.
– Ceriak!
Alig liallotta a hangot. Vérszomjas pillantások izzottak a szellemek világában. Az
yrchek közeledtek. Kezükön, lábukon bíborszín fonatok. Ez a varázs azonban nem
Orwella áldása volt: nyersebb is, idegenebb is annál.

Csak egy villanásnyi volt az emlék, a vándor mégis megborzongott. Ismét látta a
tudást, és a hatalmat, amely uralt időt és mozdulatot. Nagy múltú, ám dicstelen véget
ért mesterek örökségét. Noha korokkal előbb betemették, a fertőzött forrás újból
feltört rothadó gyökereiből.
Ismerte a Leigázottak történetét. Ősi fajta volt az yrchek között, akik alászálltak a
borzalom barlangjaiba, hogy dacoljanak népük végzetével. Sokan odavesztek. De a
túlélők, akik elhagyták a néma tárnákat, már a régiek hatalmát hordozták az
ereikben, szívükben az elmúlást lebíró akaratot.
Tha’ Usur fiai.
A támadók mozgása megváltozott. A két harcos kerülőútba kezdett egy
képzeletbeli köríven. Egyikük elfoglalta helyét vele szemben, és lélegzetvisszafojtva
várta, merre fog kitörni a menekülő vad. A vezér megperdítette fegyverét. Felső ajka
felhúzódott az izgalomtól, és látni hagyta kisujjnyi agyarait.
 A vándor az erdőt fürkészte. Az yrchek a völgy felől jöttek. Oldalt szakadék. Hátul
a sziklafal. Csak egyfelé vezetett út.
Ceriak beszívta a levegőt: lassan, mélyen. Szétáradt ereiben a harag tettekre
sarkaló ereje. Még nem tudják, hogy tud a sámánpraktikáikról. Még azt sem tudják,
hogy észrevette őket.
Nyugalom.
Ceriak akarata áthatolt törzseken, lombokon.
Rogyasztott térdek, résnyi tekintetek, a szellőt kutató orrlyukak. Gyilkolásra
született ragadozó volt mind.
Ceriak ökölbe szorította kezét, nyelve a szájpadláshoz tapadt. Ujjhegyével
rúnákat rajzolt a köpenyére. Egy. Kettő. Három…
Odvas fatörzs állta el az útját, a penészgombák sápadtan derengtek a korhadó
rostokon. Jobbra szikla, balra facsemeték sűrűje.
Kósza megérzés volt, motozott a zsigereiben. Mi a…?
Ahogy a fatörzs elé lépett, s térdig süllyedt a gallyakkal teli avarba, ösztönei
átvették az irányítást. Előre vetődött, köpenye sikoltva hasadt el a korhadó rostokon
– a feje fölött kéttenyérnyire a halál elsuttogott egy fém ízű strófát.
Négyen vannak!
Felkiáltott. Az erők szövetébe markoló akarata megakasztotta a valóság kerekét.
A világ lelassult számára, pillanat pillanatot követett: az ugrása nyomán szerteszét
hulló avar és törmelék tétova hópehely-ívben hullott alá.
A törzs túloldalán hórihorgas árny robbant ki az odúból: tetovált bőrdarabokból
varrt köpönyeg takarta testét, az embernépek sápadt irháját hímzésként díszítette a
kyr bőrszövedék. Faragott csontok fedték a varratok szélét, páncélként ölelték körbe:
jóformán elfedték hordozójukat az arasznyi acélkarmokon túl. Írisz nélküli, sárga
tekintet villant felé. A földmély rontása dübörgött a csorba fogak mögött.
Az igazi vezér.
A vándor rúnákat író ujjaiból sisteregve szaladt ki az erő. Szívverés töredéke alatt
vége lett az örökkévaló pillanatnak. Az avar a földre hullt, az Ordas Nép sámánja
bömbölve vetődött előre.
A másik három viharként száguldott felé, amikor…
A kyr szabadjára engedte haragját. Hördülő igéi félelemből és bosszúvágyból
táplálkoztak: smaragdszín villámözön csapott össze a sámán feje felett, tetőtől talpig
beborítva testét. Szikrázva feszült a csontokba szőtt védelemnek, felizzította a
fonatokat. A mélységlakók bűvölete kitartott ugyan, de erejét hordozójából nyerte. A
bömbölésből végül halálüvöltés lett – a sámánt szikkadt múmiává szívták önnön
amulettjei.
A kyr ajkaira hideg vicsort fagyasztott az ereiben lüktető hatalom. A harcosok felé
fordult.
Hajítóbárd zúgott át a levegőn, de a vándor felgyorsult érzékei lusta, fémszínű
korongnak látták csupán. Elhajolt.
Alig nyerte vissza egyensúlyát, máris rajta voltak. Előbb a két harcos ért oda: a
kyr Pusztítók kétkezes kardja játékszernek tűnt azokhoz a bárdokhoz képest. A
vándor újra felkiáltott, és öles lángokat vetett a villámözön.
Az yrchek rohama megtört: az egyik pofa állati vicsorba gyűrődött, a másik
véresre harapta ajkát, de – bár lelassultak – dacoltak a húsba-szőrbe maró
lángnyelvekkel.
Ceriak a sámánt ítélte veszélyesebbnek, ereje javát reá pazarolta. Hiba volt. A
pusztító tűz jó részét elnyelték a harcosok bíbor fonatai – és most, hogy a közelebb
értek, megtapasztalta a valódi erejüket. A fonatok beárnyékolták az akaratát: vízbe
hajított sziklaként verték fel az Erők harmóniáját.
Ceriak zsigereibe markolt a kín, koponyája hasogatott. Vicsorát vörösre festette
elharapott ajkából szivárgó vére. A varázslat nem sikerült úgy, ahogy akarta – de
miért?
De csodálkozásra aztán végképp nem maradt idő: negyedmázsás acél szelte
a levegőt, arasznyival suhant el a feje mellett. A második elkapta a dreggis szélét, és
egy fa törzsébe fúródott.
Ceriak körül megfordult a világ. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy talpon
tudjon maradni. Mélyről jövő mordulás térítette magához. A két harcos némán
hátralépett.
A vezér.

Párbajra szólította a fehérhajút. Az Ősöktől örökölt, istentelen nyelven.

Hatalomszó?
A vándor egyszerre kiáltott a vezérhímmel. Menekült; csak remélte, hogy a másik
nem ismer többet a húst roncsoló, kárhozatos igéknél. Ceriak egy pillanattal azelőtt
sápadt ki a Hús Valóságából, mielőtt ruháját és holmiját szétrobbantotta az őserők
robaja.
Ceriak kísértet lett, élet és halál között. A harcos tekintete összeszűkült. Véres
nyálat köpött a földre, és meglendítette fegyverét. Azt az acélt a csillagok ereje
bűvölte: hasította a vándor ködtestét is.
Hasította volna.
Ceriak kitért, perdült – és elborzadt, amikor egy-egy eltévedt ív nyomán
karvastagságú ágak hullottak a földre. Félelmetesen gyors és erős volt a fenevad: a
pallos folytonos csillogó nyalábnak tetszett a körülötte. Mintha nem is a harcos
forgatná a fegyvert, hanem a fémbe formázott pusztítás teljesedne ki a bestia
mozdulataiban.
A vándor csak a cikázó pengére figyelt, elhajolt, mint nád a szélben.
Folyamatosan hátrált, de a gyilkos fegyver így is egyre közelebb került a testéhez.
Meddig még ?
Balra egy sziklatömb húzódott meg a fák között. Ceriak ugrott.
Tüdeje szaggatott, szemei előtt fekete karikák pattantak. „Csak test” –
emlékeztette magát. A harcos dühösen fújtatva követte. Erezte, ahogy gyengül a
szellemvarázs ereje. A vezér megsejthette, mit akar, mert felüvöltött. A varázsló nem
féltette a hátát. Tudta, a szó ereje, és a hajítóbárd nem árthat neki, forgatója pedig
inkább meghalt volna, semhogy a bűverejű pallost elhajítsa.
Ceriak összpontosított… és szellemteste nem csapódott a sziklának. Eltűnt
benne – de a gránittömb fekete sötétjében a kyr vándor már üvöltött a fájdalomtól.
Noha áthatolt a halott anyagon, a húsába robbant a gránit súlya; de épségben átért a
szikla túloldalára.
Kitartott a varázs. Ceriak tüdejébe izzó fájdalom mart, pórusain vér szivárgott, de
sikerült. Egyeden korty levegő a fulladás határán. A varázstudó egy fának
támaszkodott gyengeségében, de a levegőbe írta az utolsó rúnát is. Hívta az Erőket.
A balja ökölben.
Várt.
Amikor a vezérhím és két társa megkerülte a sziklát, a vándor széttárta ujjait, és
az energia kiszabadult az akarat fogságából. A hatalmas, páncélos testek
megtorpantak, az agyarak közül füstköd tört elő. A következő pillanatban
szétfröccsentek a szemek, és tengerkék lángnyelvek csaptak ki üregükből.
Összeesett a bőr, ahogy hamuvá lettek alatta a csontok és az izmok. Felrepedeztek,
mint a föld, ha a sivatagban eljött a Nappal tüze. Fegyver, láncing és füstölgő
vértdarabok maradtak belőlük csupán.
A varázsló térdre roskadt. Ugyanúgy, mint akkor.
Akkor…
Mindenütt holtak. Kyrek, yrchek, együtt. Mögöttük az anyrok kegyeiméből
született Kyria, szemben, a Tinolok mögött Orwella lázálmokkal kísértő
lidérchirodalma – halott vidékek. Nem látott különbséget.
Nem győztek, csak túléltek. Vereséggel ért fel a diadal.
Ugyanúgy, mint akkor. A szívverés lüktetése a halántékban. És a kín, amely több
volt, mint keserűség. Egy élet hitvallásának kudarca – és hogy mit jelentett egykor
Hatalmasnak lenni.

2.

A vándor közönyös egykedvűséggel, gyalogszerrel vágott át a kihalt

erdőségeken. Először persze hagyományos úton, varázslattal akarta áthidalni a
távolságokat, de mikor kinyúlt az akaratával, hogy formát szabjon az erőknek, olyan
szédülés tört rá, hogy elhányta magát. Másodjára óvatosabb volt, de így is csak az
utolsó pillanatban észlelte a veszélyt: kis híján elemésztette az erők mintázatát
szaggató fékeveszett káosz.
Talán megőrültek a szférák? Biztosan elmozdultak a helyükről, felbolydult a
rendjük, hiszen egészen megváltozott az erők árama. Úgy tetszett, a Birodalom
bukásával semmi sem maradt a régi.
A vándor észrevette, hogy először az énekesmadarak tűntek el. Kereste őket, de
nyomuk veszett. Sehol egy tollpihe, vagy apró tetem, mintha elköltöztek volna.
Hangjuk nélkül nyomasztó volt az erdő. A szél magányosan zúgott az ágak között, és
borzongató hideget kavart az avar alól. Pillanatnyi nyugalmat is képtelen volt találni.
A rét is megfakult. Elhullatták szirmaikat a virágok, beleszürkültek a földbe. Nem
reppentek fel pillangók, eltűntek az ékkő hátú bogarak. Csak legyek és földtúró
férgek döngtek, fúrtak mindenütt Kyria tetemén. Mintha rövidültek volna a nappalok,
és furcsamód az éjszakák is. Az aranyszín korong egy reggel nem kelt fel többé,
csak halvány derengés állandósult a látóhatár peremén. Hosszú alkony következett.
Nem látszott sem a hold, sem a csillagok. Nem úsztak felhők az égen. A szél a föld
alól tört elő, sírt, nyöszörgött, és a hegyek gyomrának melegét, vagy a barlangok
nyirkosságát lehelte a felszínre. Illatok nélküli, gyomorba maró keserűséggel.
Az erdő is elhallgatott. A föld alól, mintha a széllel jönne, a csend is felszivárgott.
A zajok egyre tompábbak, jellegtelenebbek lettek. Ceriak némán haladt az avaron,
az ágak hang nélkül roppantak szét a talpa alatt. Csak a fülében zúgott a vér.
Egyedül maradt szívverésével, a táj homályos csendéletté dermedt körötte. A fák
kérge megtört, és szürke lett. Lehullottak a levelek. Fényes, fekete indák bújtak elő a
földből, a törzsek köré csavarodtak, kígyótestükkel átfúrva a vén óriásokat. Azok
lehajtották fejüket, egykor égre törő koronájukat csúzos öregember-ujjakként lefelé
lógatták. Betegen rothadtak, mint megannyi fekélyes kinövés. Az élők melege után
kúsztak, körülfonták, és megfojtották őket.
Az erdőlakók is megváltoztak. Egy vaddisznó farkasokkal vadászott együtt a
lidércfényben, tátott pofája hang nélkül üvöltött. Máskor kifordult szemű szarvas
tetemet talált a porló avarban, fején királyi trófeával. Sérülést nem látott rajta – talán
szörnyethalt valamitől. A néma erdőben testet öltött a rémálmok zsigereket szorító
szelleme. Egyik-másik avarral borított földkupac alatt megmagyarázhatatlan
borzalom rejtőzött. Ökölnyi, fekete bogarak kísérték a vándor lépteit. Csak másztak,
sosem repültek.
A világ, akár agyagszobor egy tébolyult művész kezében, napról napra új alakot
öltött, és megtagadta az élőket. Ceriak látta, hogy egy olyan kor küszöbére érkezett,
ahol minden újabb lélegzetvétel diadal.
A szférákat kutatta, de keveset láthatta őket: az égen uralkodó tompa szürkeség
elfedte a válaszokat.
Az első kyrekkel még az erdőben találkozott: üveges szemekkel, dermedt
tagokkal várták az elmúlást. Utazók voltak, vagy katonák, hintón menekülő nemesek.
Az Ordas Nép nyomait felismerte olykor, de legtöbbször semmilyen erőszakra utaló
jelet nem talált. Csak a feketére dermedt vért a szemekben – és a rettenetet az
arcokon.
Haldokló falvakon vezetett át útja, ahol riadt patkányokként húzták meg magukat
a túlélők. Nem ismert bennük népére. Maradékok voltak, akik még felül peregtek a
változó világ rostáján. Egy felégetett hangyaboly értelmetlen létű túlélői. Suttogásuk
üzent, ha a szél felé sodorta: tőlük hallotta, hogy a városok népe él még – leginkább
ott, ahol akadt vajákos, aki védelmet, élelmet biztosíthatott.
A falak erősek, de szörnyetegek ostromolják valamennyit – suttogott a szél.
Ceriak hallott a szóbeszédet a tartományi seregekről is: kezdetben hétről hétre a
fülébe jutott egy-egy légió halála. Beszéltek a társairól: mint hagyták el sorra a
véráztatta földeket.
A vándor utóbb rejtőzni kényszerült: a nép meggyűlölte a Hatalmasokat.
Legtöbben őket okolták a Birodalom pusztulásáért.
Ceriak úgy hallotta, Shulurban még maradtak vagy tucatnyian. Azok, akik miatt a
Császár távozni kényszerült. Állítólag valami roppant sziklabörtönt készültek emelni.
Talán hogy elrejtőzzenek az istenek haragja elől.
A Pidera lábánál végeláthatatlan hosszúságban kanyargó karavánnal találkozott.
Több száz, több ezer család jött szembe vele. Vastag csontú embernépek és kyrek,
vegyesen, sosem látott csoportokban. Dél fele tartottak, a megváltás földjére.
Mondták északon már csak a dúlt föld káosza, és a pusztulás maradt.
Ceriak nem hitt nekik.

3.

A hosszú alkonyt hosszú éjszaka követte. Ha rövid időre fel is kelt a nap,
nemcsak kegyetlen sugaraival perzselt végig a földön, izzó kövekben okádta rájuk a
poklot. A szürke égből olykor mintha langyos vércseppek hullottak volna. Ilyenkor a
fák közé menekült, és csak állt a lába körül lötykölődő iszapban. A ragacsos lé
végigfolyt testén, amíg magukba szívták a mohó gyökerek.
Az erdő óriás fái megadták magukat a mélyből felszivárgó életformáknak, és
nyálkás testű, félig halott, félig növény-állat lényekké váltak. A vándort nem
háborgatták: megérezték hatalmát az elemek felett. A fák között időről-időre fehér
energiaköteg cikázott, nyomában fagyos levegővel, amely a koronákig kavarta a
törmeléket, örvénye csontig marta a húst, vakító fényében árnyak táncoltak.
Egy este rég látott, csillagos éjszaka köszöntött rá. Az északi lapályok előtt járt:
háta mögött ott magasodott a Pidera vénséges lánca. Az ösztönei azt súgták, nem
fordulhat vissza. A józanság mást mondott volna, de Ceriak inkább a vér sugallatára
figyelt. Legalább erőt adott.
Mérföldeken át gyalogolt a kietlen vidéken. A mezőség fénylő, kopár szikláknak
adta át helyét. Az eget fürkészte, megállás nélkül töprengett a szférák titkain. A fény
csak volt, de nem világított, máshol voltak a csillagok – de a mellében mocorgó hideg
szorítás maradt a régi. A bizonyosság, hogy valami fontos dolgot talált.
A vörös holdkelte után figyelt csak fel a roppant árnyékra. Messziről kőhalomnak
tűnt, amit valamiért elkerült az égi vándor fénye. Az anyagon túli világban nyomasztó
feketeség látszott a helyén – Ceriak igazán akkor lepődött meg, amikor felfedezte,
nemcsak a fényt, az energiák áramát is megtöri.
Ahogy közeledett hozzá, úgy kúszott fel a gerincén a jeges zsibbadás. Egy
szentély bontakozott ki a sötétből. Mintha kőből formázott tenyér lett volna, ég felé
meredő ujjakkal. A legkisebb, félbetörött oszlopa is húsz láb magas volt. A szentély
szívéből langyos párafelhő áradt, mégsem nőtt körülötte semmi. Köröskörül pedig
mintha csiszolt padló húzódott volna a törmelék alatt.
Ceriak nem érzett veszélyt, mégis megborzongatta a Láthatatlan Világokban
fortyogó erő.
A falakon, oszlopokon egy-egy szimbólum ismerősnek tűnt.
Cranta?
Ceriak az ajkába harapott.
Csakis crantai örökség lehet. Kárhozatos, ősi rom.
Benn, az építmény szívében kecses sziklatű sötétült ki a homályból. A tenyér
közepén magasodott, a roppant oszlopok védelmezőn ölelték körbe: A sziklatű nem
nyelte el a fényt – éppen hogy megfürdött a vörös hold áldásában. Óriás, abszurd
módon csavarodó kígyó volt, töredezett pikkelyekkel. Sárkánypikkelyek?
Önkéntelenül is követte ívét… és dermedten nézte az égen kibontakozó alakzatokat.
A szférák a régi, tiszta arcukat mutatták odafenn!
Ismét.
Az igazi arcukat, ahol a rend helyreállt.
Ceriak megremegett, ahogy átjárta testét a monolitból áradó hatalom: üdítő volt,
makulátlanul tiszta, ugyanakkor már-már elviselhetetlenül tömény.
És félelmetesen csábító.
A kyr szellem mérlegelt. Hiszen csak összpontosítania kell, hogy átjárja a korokon
áthúzódó ősi erő, az átkos crantai örökség. Cserébe a szférák titkát kapja.
Borzongás futott végig Ceriak gerincén. Az egyik oldalon a bölcsesség, a régi
mesterek tiltásai – a másikon a megoldás, az új lehetőségekkel. A győzhetetlen,
hamvaiból feltámadó Kyria álma.
Nemzedékek óta óvták Cranta ősi praktikáitól a beavatottakat, de ebben a
pillanatban minden tiltás értelmetlennek tűnt. Ceriak gyorsan döntött: a sziklákra
roskadva hagyta, hogy átjárja a monolitból áradó őserő. Jéghideg volt, de nem
elviselhetetlen.
Azután mintha felrobbant volna a mindenség… és Ceriak zuhanni kezdett, az ég
felé.
Követte a szférák hívását: kecses pengeként, ellenállást nem ismerve hatolt előre
a mély űr sötétje felé… aztán megtorpant a világot övező kristályburok előtt.
Tovább, tovább! – parancsolta a lüktető hatalom, és az akarat áthatolt a
kristályfalon. Szemvillanás múlva olyan távolságokba repítette a monolitból áradó
erő, amelyről nem is hitte, hogy létezhet. Rettegés kerítette hatalmába, amikor
felötlött benne, mennyi mindent nem tud – és mi várhat még rá.
Aztán megtalálta a választ is. A választ a szférák őrületére, hogy mitől kezdett
pusztítani az égből áradó forróság… és hogy ez még csak a kezdet.
És roppant fortyogást látott az entrópia sötétjében, és napként lángoló hírnököt,
és olyan sötét ígéretet, melyhez képest az eddigi pusztítás semmiségnek tetszett
csupán. Olyan Együttállást, amire koronként, ha egy példa akadhatott.
 Mintha valami moccant volna látómezeje peremén, és a következő pillanatban
Ceriak sikoltva zuhant… hogy tátott szájjal, zihálva eszméljen a szentély
sziklatömbjein.
Sajgó halántékkal, émelyegve könyökölt fel. A csillagok elárulták, hogy semmi
értelme Északra mennie. Hisz addigra eleven tűzben fog elégni a világ.

4.

Ő volt Az, Aki Vár… és nagyon régóta várta már a hívást.

Bármilyen hívást.
Hogy mióta várt, senki nem tudta volna megmondani. A világban, ahol élt, nem
számított az emberemlékezet. Sem halandóké, sem másoké. A fajtája nem ismerte
az időt – egészen más törvények kötötték őket. A tudatuk tiszta volt, tiszta és
tökéletes.
Tökéletes halhatatlanság: számára levethetetlen átok.
Az, Aki Vár, csak lassan ébredt. Nehezen hatolt át a feledés régióin, de mikor
felrezzent, mint vérszagot követte a halandó hívását. Egyre gyorsabban.
Tudta, hogy egyszer kínok kínjával fizethet a lázadásért – de csak, ha veszít. A
lehetőség pedig mindent megért.
Csillagok fényével száguldott át az űr vak éjén. A Néma Goliathal észlelte a
veszélyt, de túl soká tespedt már a fullasztó semmiben: hangtalanul bömbölő
ivadékai elkésve kaptak a lázadó után. Az, Aki Vár átcsusszant üstököskarjuk között
– és a kristályszférák ragyogásában torz örömmel szemlélte az élettől lüktető,
védtelen világot.
Végre. Eljött az ő ideje.

5.

Ceriak szürke pirkadatra ébredt.

Egy férfi állt előtte, tán tucatnyi lépésre, de nem mutatta érdeklődés jelét. Vállával
az egyik sziklának támaszkodott, lábait hanyagul keresztezte egymás előtt. Karjait a
melle előtt összefonta. Napbarnított arcáról – amelyen talán harminc esztendő
hagyhatott nyomot – sütött a gúny. Megvető pillantása mélységesen felkavarta
Ceriakot. A férfi ruhája egyszerű volt ugyan, ám a kyr gyalázatosan ízléstelennek
találta. Porszín lovaglócsizma, pecsétes szarvasbőr nadrág, buggyos ujjú, valaha
fehér ing, mellkasán kibomlott kötővel. Fején hetykén csapott fekete kalap irdatlan
karimával, és akkora tollbóbitával, hogy a vállát verdeste.
Ficsúr.
A lassan ocsúdó vándor némán átkozta magát vigyázatlanságáért, de nem akart
többet hibázni. Felállt.
– Ki… vagy… te? – kérdezte. A másik ajka megvető félmosolyra görbül, de nem
válaszolt.
Nos jó. Te akartad, ficsúr. Ceriak mély levegőt vett, nyelve szájpadlásához
tapadt. Amikor elkapta az idegen tekintetét, láthatatlan hidat épített kettejük elméje
között, és felkészült, hogy akarata karmos mancsként szoruljon az idegen tudatára.
Uralom.
Az idegen mosolya kíváncsian felfelé görbült, de nem is próbált védekezni. Ceriak
ellenállás nélkül jutott a tudatába. Nyitott könyvként mélyedhetett bele… és a vándor
ekkor döbbent rá, mekkorát hibázott.
 Irtózatos fájdalom hasított az egész testébe. Szeme bevérzett, kezét a
halántékához kapva felüvöltött. Gyilkos fagyot érzett, erőt, amely mintha
könyörtelenül kettétépte volna lelkét… és korok villantak fel a sötétből. Arcok, melyek
az övéi voltak, és mégsem. A megszületett gyermek ordított, amikor megértette a
múló lét lényegét. Forgószélként örvénylett körülötte az idő, benne a halál kacagott,
és lengette kaszáját. Ceriak porszemnyi paránnyá zsugorodott, és elveszett az
idegen szemének szénfekete kavargásában. Fuldokolni kezdett a képek,
benyomások könyörtelen logikával egybefűzött láncolatában.
Azután vége lett a fájdalomnak.
Vicsorrá torzult a ficsúr mosolya. Az idegen arcbőre összeesett, vonásain
aggastyán-ráncok ütöttek át. Ceriak dermedten nézte, amint közel jön hozzá, kéken
ragyogó, karmos ujjakkal nyúl a feje felé… majd a földre roskadt, és elsötétült előtte
a világ
… és ismét… szürke pirkadatra ébredt.
Ceriak tagjait ólomsúllyal húzta a fáradtság. Zavart, és különös zsibbadást érzett
az egész testében, az elméjében.
– Ki… vagy… te? – könyökölt fel, aztán megborzongott a tompa sejtéstől. Átéltem
ezt már!
– Igazán tudni akarod? – kérdezett vissza a másik és Ceriak rádöbbent, hogy
nem, nem akarja igazán tudni. Szokatlanul tompává és lassúvá vált minden,
hullámként morajlott körötte a Láthatatlan Világ. Amikor pedig Ceriak az idegenre
nyitotta belső látását, éjfeketén csillogó, robusztus árnyként magasodott előtte a
jövevény.
Az arca pedig… mintha csak tükörbe nézett volna.
Ordítva riadt.
Remegve nyitotta ki a szemét. A ficsúr azóta sem változtatott tartásán.
– Most már sejted, ki vagyok? – kérdezte gunyoros tekintete. Amikor lassan
elfordította fejét, Ceriak követte pillantását… és megdermedt. A sziklatű, az óriás,
abszurd módon csavarodó kígyó. Ceriak torkából alig jöttek elő hangok.
– Mi… mi ez a hely?
A válasz a fejében csendült, ficsúrnak szája sem mozdult.
Szentély. Emberek emelték az első időkben. Crantaiak voltak: egyszerűek, nyitottak
és tiszták. A vérük sűrű volt, szívüket nem rontotta meg az okoskodás. Hittel éltek,
éppen ezért erősek voltak, akár a sziklák, amelyeket itt látsz – az idegen pillanatnyi
szünetet tartott, míg a varázsló végighordozta tekintetét az ősi köveken. Ceriak
meglepetten tapasztalta, hogy megnyugtatják az idegen szavai. Nem is szólalt meg,
csak fertályóra múlva.
– És hol ez az erő most, amikor szükség lenne rá?
Mindenhol. Benned, bennem, mindannyiunkban. Soha ki nem alvó apró lángok az
éjszaka sötétjében.
– Kyria mégis halott! – Ceriak összeszorított fogai között szűrte a szót. Az idegen
a fejét ingatta.
A dicsőség után a bukás elkerülhetetlen… és nem létezhet egy olyan birodalom,
ahol az istenek szentélye napnyugtával bezárul.
– Hazugság! Fegyverrel és rontással győztek le minket!
A Másik nem mozdult, ám ezúttal gúnnyal csendült a bariton.
Úgy gondolod? Harcoltál az Ordas Nép ellen, ugye? Egyszerűen élnek,
küzdenek. Mégis, ez a túlélés, varázstudó.
Ceriak kezei ökölbe szorultak.
 – Mit tudsz te, ripők?! Én ott voltam azon az utolsó igazi hajnalon! Habzó szájú
bestiák ellen küzdöttünk, akik véres masszává sajtolták harcosainkat! – Ceriak
vicsorgott. – Nézz körül! Magányosak vagyunk, éhezünk és rettegünk az éjszaka
árnyaitól! Crantát emlegetted, ficsúr? Mi városokat emeltünk pusztaságok helyén, és
felemeltük a férgeket a posványból, hogy megtudják, mit jelent embernek lenni!
– Ne akard eldönteni, mire van szüksége az embereknek – az idegen először
szólalt meg, szárazon pergő, hangsúlytalan szavakkal. – és még kevésbé, hogy
milyen emberekre a világnak. Most, a korok éjszakáján, a halál szitájában vagyunk
mindannyian, és ő nagy kedvvel látott a rostálásunkhoz. Nem is hagyja abba
egyhamar. Amit eddig láttál, csak a kezdet.
Ceriak tekintete résnyire szűkült.
– Tanítani akarsz?
– Ugyan. Egész életedet tanulással töltötted, és most nem győzöd elfelejteni azt a
rengeteg ostobaságot, csak hogy egyáltalán életben maradj. Ne feledd, ismerem az
emlékeidet. Az összeset – a férfi tartása megváltozott: a vérlázító ficsúr mintha
sosem lett volna. Amikor a vándor fölé hajolt, Ceriak úgy érezte, megszűnt körötte a
világ. Örökre. Nem maradt semmi… csak ez a… Másik.
– A közösségek kora lejárt, Ceriak. Ami helyette jön, az utókor káosznak hívja
majd – a Másik hangja távolodott, és valahogy mintha megfakult volna a világ. – A
túlélés most magányos feladat, és ennek egyetlen módja a felejtés. Ehhez nincs
szükséged üres eszmékre. Rájöhettél volna magad is.
Sötétségbe zuhant minden.

6.

Ceriak nem tudta mennyi ideig aludt – ha aludt egyáltalán. Legmélyebb álmából
ébresztette a hívás.
Mélyen zengő kiáltás volt. Áthatott a síkokon, hullámok robajával ostromolta
Ceriak tudatát. Az egykori Hatalmas megdöbbent:
Shak'Syss.
Időbe telt, míg legyűrte a tagjaiba férkőző remegést, és kiterjesztette érzékeit az
erők világában: egy vért. A Pusztítók vértje. A mágikus fém lámpásként mutatta
előtte utat.
És a vén Pusztítót.
Századéves, megfáradt bajnok volt. Ezer sebből vérző katona, egy a Hatalmasok
egykori elit gárdájából. Ez még él? Ceriakot megdöbbente a félelem hiánya. A vén
kyr számtalan csatát megért már, rengeteget tett Kyriáért, és örömmel üdvözölte
volna már a halált. Az istenek jutalmaként fogadta volna a Hideg Kéz érintését, egy
hosszú és gyötrelmes élet lezárásaként, ámde…
Ceriakot lenyűgözte az egyszerű lélek. Az elvek tisztasága. A mögöttük rejlő
vasakarat.
Az egykori Hatalmas döntött. Maradj még. Hasznodat venném.
A vért hatalma azúr fényekbe vonta a haldoklót – csak a varázsló parancsára
várt. Ceriak körbepillantott a távoli csatatéren. Halált látott a messzeségben, sápadt,
kísérteteknek tetsző kyreket, akik az életüknél is jobban ragaszkodtak ahhoz a
füstölgő kőhalomhoz. Kárhozatos, pusztító igéket harsogó óriásokat. Az yrchek
acsargó seregét.
Lassan, hidegen kélt a szíve mélyen a harag. Megszólította a harcost a
Szellembeszéddel.
„Ezt akarod, Pusztító?”
 A vén katona mintha meglepődött volna.
„A vérem elfolyt. A Shak-syss-ből nincs visszaút.”
„Honnan tudod?”
„Ezt írja elő a ban'ryah. A vastörvény. Aki a szent halált választja, annak nincs
visszatérés”
Ceriak arcán megrándult egy izom. Dehogy nincs. Megremegtek ujjai a távolság
miatti megerőltetéstől, de újabb varázst hívott életre, és az emlékek közé túrt. Lássuk
csak, ki vagy… Gorban Lyalmur. Meistineri Pusztító. Egy Nemes Ház oldalági sarja.
Ceriak felmordult.
„Egy Pusztító, ha meghalt, a Birodalomért tette. Te miért tennéd? Csak egy
vénember vagy már, de még mindig dönthetsz: győztes leszel, vagy vesztesként
távozol?”
A katona habozott. Ceriak megkapta a választ. Elnyomta a vért akaratát, és
formálni kezdte a sajátja szerint.
„Mit tegyek?”- kérdezte a vén kyr, és Ceriak elmosolyodott. Évek óta először.
„Beszélj helyettem! Mondd, a szót! Ial' mantryss.”
– Ial' mantryss – suttogta a harcos az anyagi világban.
Ceriak a tudatában volt, vele együtt érzett… és megremegett, ahogy vércsík
fakadt a szájukból. Levegő tódult a tüdejükbe. Hallották, hogy a megviselt vért
megreped – borzasztó tűz mart a csontjukba. Mintha felizzottak volna a húsukba
fúródó vaskarmok.
Ceriak megvonaglott a szentély padlatán – de akarata áthatolt a fájdalmakon, és
akaratának utolsó foszlányaival a távolba, a katona vérébe sugározta a parancsot.
„Talán már el is felejtetted, micsoda gyötrelem megszületni… és most… Mozdulj!”
Erezte még, ahogy Gorban kinyitja szemét. Látta, mivel néz farkasszemet.
Remegés futott végig tagjain az ősvilági teremtmény láttán.
Tha'Usur, a Mélyben Járó.
Ceriak felköhögött. Foszlott a mérföldszázakon átívelő lélekkötelék, és lassan
kicsúszott a kezéből az irányítás. Igyekezz öreg… ezt a harcot neked kell
megvívnod!
Elengedte a bajnok tudatát. Szédülve eszmélt a saját testében – de tekintete
izzott a haragtól. Nem hagyhatom. Egyetlen mély lélegzetet vett mindössze, majd
lehunyta szemét. A vén kyrre összpontosított, akarata szélvészként suhant át a
mérföldszázakon. Amikor végre megtalálta, zengő kiáltással szelt át időt és teret.
Egy szemvillanás alatt.
A katona a legendák harcát vívta épp. Hasztalan tombolt eleven orkán módjára, a
város elveszett volna az yrchek csapásai alatt – amikor megérkezett Ceriak.
A varázsló halántékán ujjnyi erek dagadtak, kiáltása átlüktetett földön, fán,
levegőn. Szabadjára engedte haragját, és akarata tomboló varázstűzzel rontott a
füstölgő romok közé. A smaragdszín tűz vihara közepette egy pillanatra valósággá
kristályosodott a megfakult emlék.
Hogy mit jelentett Hatalmasnak lenni.

Magányos alak botorkált a szenes törmelékhalmok között. Lehajtotta fejét,

szemét a földre szegezte. Alakját durva darócruha fedte, faragott botja gondosan
kitapogatott minden egyes lépést.
Letelepedett az egyik félbetört oszlopra. Talpait maga alá húzta, botját
letámasztotta. Égkék pillantása áthatolt a szállongó füstfátylon.
A dombháton semmi nem mozdult. Még a dögevők is messze elkerülték a helyet,
pedig temetetlen holtak hevertek mindenütt. A belső városnak csak néhány épülete
tartotta magát. A kazamatákban is akadhatott túlélő, ha meg nem fulladtak. Ha
voltak, is egyelőre lapultak.
A darócruhás tekintete megakadt egy kard csontfejes markolatán. Kar is tartozott
hozzá, a többi eltűnt a kormos törmelék alatt. A vándor lehunyta szemét, s halk
litániába kezdett. Smaragdszín derengés tört elő a tenyeréből, és tűnt el a kőhalom
alatt.
A horzsolt tenyér megmozdult, újult erővel szorult meg a fegyveren.
– Nos, öreg harcos, új értelmet nyert mostantól bölcsesség, bátorság, végzet.
Mától magunk adunk tartalmat nekik.
Penge csikordult a kövön. Törmelék hullott a lassan tápászkodó Pusztító hátáról.
– Meghalnál már, tudom jól. Csakhogy szívedben őrzöd a Régi Birodalom titkait.
Ritka adomány ez… nem is tudod, mennyire.
Ceriak elnézett a dombhát füstölgő halmai felé.
– Elnyűtted ezt a testet? Csak kivárod az örökkévalóság néhány szívdobbanását,
és máris a tiéd az új.
Gorban lassan tisztuló tekintettel nézett fel. Pillantása fáradtan vándorolt végig a
csatamezőn. Hullák mindenütt. Az Ordas Nép katonái mellett alig akadt egy-egy kyr.
Felegyenesedett.
A Menedék… Megrándult az arca a füstölgő kőhalmok láttán.
– lal' mantryss… a te műved volt?
– Az enyém – Ceriak felállt, és az orkok felé intett. – A szerencse kegyeltjei
vagyunk. Nekünk nincs vesztenivalónk. Lelkünk örök, életünk ajándék. Nekik viszont
valóban végük. Mégis, láttad őket harcolni? – megrázta a fejét, mintha emlékektől
kívánna szabadulni. – Talán rossz oldalra álltam.
A veterán megütközve meredt rá. A varázsló kiismerhetetlen arccal biccentett
felé.
– Ideje, hogy megszülessen a jel, amely reményt ad a túlélőknek. Úgyhogy
igyekezz, öreg! – összefogta testén daróccsuháját, és kezébe vette botját. A
dombháton túl magasodó homályos bércek felé intett. – Nincs sok időnk.
Kelet felé indult, ahol már megjelentek a kelő nap első sugarai.
 Lázadó
HEIDEL DAN
A Birodalom 14371 évében,
ötvennégy évvel a Császár távozása,
húsz esztendővel az Erőd megalapítása után

1.

A shuluriak kecses tűtornyokhoz, szivárványszín kristály-kupolákhoz szokott

tekintete nyugtalan pillantással rebbent az égbe szökő falak felé. Az Erőd mintha
mérföldek magasából tekintett volna az öböl vizére a sárkányfogakként meredező
zátonyok között. Nem kelt még fel egyik hold sem, fekete fellegek takarták a
csillagokat, Daumyr mégis lidérces fénnyel világlott a shuluri éjszakában.
Hórihorgas árnyalak magasodott a sziklaromokon. Avatatlan szemlélő könnyen
az Erőd szirtjének hihette volna: éppoly mozdulatlanul állta az elemek háborgását,
mint a legnagyobb gránittömbök. Időnként megemelkedett a hordónyi mellkas,
ilyenkor lassú táncba kezdtek a májfoltos kezek, az erek kidagadtak a
megerőltetéstől. Hangtalan villámok cikáztak az égen, s ködként gomolygott az Erőd
köré az újabb derengő gyűrű.
Ava Dranach elégedetten szemlélte művét. A vén Hatalmas lassan simított végig
a lüktető gránitlapokon. Ez volt tán a legnagyobb Fókusz egész Északon – egyben
szimbólum is, nem csupán menedék. A sziklaüregek mélyén egy új világ volt
születőben, és ez a monstrum örökkévalónak teremtetett.
A kyr Hatalmas tűnődve nézte a fénylő várost. Shulur élt és túlélt mindent. Most
és mindig, ahogy azt megálmodták ők Tízen. Toron csillagának töretlen fénnyel kell
ragyognia.
Ava Dranach egy utolsó pillantással ellenőrizte a lidérc-fényekkel sziporkázó
védelmet, majd ökölbe szorította kezét – a következő pillanatban már az Erőd
tanácstermének közepén nézett fel. Hat árny viszonozta pillantását.
– Késtél.
A recsegő hangból bosszúság is sugárzott, nem csak gúny. Dakk szólt: egyike a
Hatalmasoknak, akik élve tértek vissza Ediomad fénytelen csarnokaiból. A Rúnavéső
morranva foglalta el helyét sziklatrónusán.
– Amíg az Erőd védelmét építem – hátrahajtotta a magmaszín dreggis csuklyáját,
dölyfös mosolyba gyűrődtek ráncai –, ti várhattok.
Jobb felől Baythan hajolt előre, hegyesre faragott cápafogai ezüstös fénnyel
villantak.
– Eleget vártunk már.
– Igaz – a Rúnavéső biccentett. Felkavarodott előtte a levegő, mélyzöld fények
kígyóztak elő a sötétből. Egy kézmozdulatára hínárfényű lobbanással oszlott a
homály, és ragyogó látomással Észak-Kyria térképe rajzolódott ki a Tanácsterem
padlatán.
– Várnak ránk odakint.
– A túlélő Nemes Házak? – nézett fel a tarfejű Tachryss. – Éppen ránk?
Néhányan felismerték ugyan, hogy a Birodalom már sosem lehet a régi, de a
legtöbben elhiszik Enrawell hazugságait. A régi dicsőséget még mindig ott keresik.
Elbuknak majd. Ami viszont a hadurak Godoráját illeti… túl sokat vártunk.
 – Az Erőd készen áll. Ideje új dinasztiát alapítani – villantotta fel
ragadozómosolyát a Rúnavéső.
Ava Dranach elégedetten nyugtázta a másik hat döbbenetét. A legifjabbak
hallgattak, de látta rajtuk az áhítatot. Dakk, az örök vetélytárs gőgösen rejtezett
árnyai mögé. Kétkedik. Tegye, ha pusztulni akar.
– Az új jövőben Shulur lenne az új főváros? Az Erőd Tanácsa vezetné az új
birodalmat? – Tachryss elgondolkozva simított végig arcán.
Baythan tért magához elsőnek. Undorodva húzta el a száját. A Rúnavéső
egyenesen reá meredt. Vigyázz, mit gondolsz, Baythan. De legalább leplezd, hogy
más ne hallhassa. Ava Dranach elégedetten nézte, mint rezzen össze a cápafogú.
Ostoba volt, ha azt hitte, nem tud róla mindent. Amíg övé az Erőd Fókusza, nem is
lehet ellenfele az Ifjak között.
Chymerrien, a hamuszín sörényű óriás töprengve nézett fel.
– No, és a Vének?
Sokáig hallgattak, de a Vének, a calowyni múltra emlékező közönyös Létezők
ezúttal sem adták jelét bármiféle érdeklődésnek. Az ifjabb Hatalmasok zöme nem is
igen látta a három legöregebbet. Sosem avatkoztak be a tanácskozásba – a Tinolok
csatája óta alig mutatkoztak. Ha nem érezték volna olykor jelenlétüket, tán meg is
feledkeztek volna róluk.
Mintha sosem lettek volna.
Akárcsak most.
A legfiatalabb Hatalmas, egy Isshae nevezetű, közönyös mozdulattal dőlt hátra
sziklatrónusán. A fekete csuklya jótékony homállyal rejtette az arcán felsejlő
megvetést.

2.

Bármennyire is hitte Ava Dranach, hogy az Erőd egyedül az ő műve volt, nem
hozhatta volna létre a másik hat nélkül. Mivel pedig az óvatosság a Tízek vérévé vált,
akadtak üregek Daumyr halott szikláiban, melyekről a Rúnavéső sem tudott.
A két homályos árny az idő zárványában tűnődve vizslatta a fekete mélységet.
Azúrkék lángok születtek akaratuk nyomán, dühödt sistergéssel haraptak a sötétbe:
hosszú pillanatok teltek el, míg végigpásztázták a falakat.
– Nem hall minket – szólt végül a magasabb, megrázva hamuszín sörényét. –
Ezen a helyen annyira eltorzulnak az erők, hogy a jelenlétünket sem érzi senki.
Beszélhetsz.
A másik Hatalmas tűnődve simított végig tar fején.
– Valóban végezni akarsz vele, Chymerrien?
A lobogó hajú, óriási termetű kyr bólintott. Arca kőmerev volt, de tekintetében
gúny csillogott.
– Megszabadulok tőle. De nem gyilkossággal.
– Lázadásról beszélsz? – komorodott el Tachryss. A Vének Törvényei
megengedték, hogy a hét Fiatalabb kivesse maga közül azt, akit gyengének vágy
méltatlannak talált
– A jövőről beszélek – javította ki Chymerrien, és a halott gránittömbökre
mutatott. Fény kígyózott ujjaiból, amelyet mohón nyeltek el a fekete falak. – Látod?
Senki nem tudja, mi történik itt az erőkkel, egyedül a Rúnavéső. A kezében vagyunk.
– Nem az számít, ki uralja a Fókuszt. Az Erőd csak egy menedék, ahonnan
majd…
 – Ez itt …a hatalom – Chymerrien tekintetében hideg tűz lobbant. Tachryss
meglepődve nézett rá. Még sosem látta ilyennek. – és most, hogy Kyriát elhagyták az
istenek, egyben a remény első szentélye is.
– A régiek lehet, hogy cserbenhagytak minket – dörmögte a tarfejű. – de a
Guttarok Ura majd…
– A Guttarok Ura messze van. Dakk és Ava Dranach viszont itt, az Erődben –
Chymerrien mordulása fenyegetően visszhangzott a falak között. Nyíltan a másikra
meredt. – tudni akarom, te melyikhez tartozol!
Tachryss elvicsorodott. Az első, és mindezidáig egyeden volt az Ifjabb
Hatalmasok között, aki titkos alkut kötött a háromfejű istenséggel. A Guttarok Ura
olyan erővel ruházta fel, amivel mások nem rendelkeztek: kifinomult érzékeivel
azonnal észrevette a leheletnyi változást az ezüstsörényű óriás aurájában.
Megérzett ugyan valami mást is, valami bizonytalanságot a másik körül, de
Chymerrien nem hagyott időt a töprengésre.
– Én Kyriában hiszek – mondta végül Tachryss.
A gyanakvás árnyalatai nem tűntek el Chymerrian aurájából, de elégedett mosoly
rémlett a csontos arcon.
– Helyes – Chymerrien újra végigsimított mithrillgyűrűk övezte hajfonatain. – Nem
beszélek lázadásról, de meglátod, felszabaditó érzés lesz.
Tachryss keze ökölbe szorult, ám fegyelmezte arcizmait, és Kyria új reményéhez,
Tharrhoz fohászkodott, hogy megőrizhesse önuralmát.
– Ha már Ava Dranachról beszélsz… nem biztos, hogy csak a Rúnavésővel kelt
számolnunk.
Chymerrien tekintete résnyire szűkült. Tachryss zavartalanul folytatta.
– Észrevetted, hogy különösen viselkedik? Mintha valaki segítené… vagy
irányítaná a háttérből.
Jól számított, a hósörényű óriás kizökkent nyugalmából.
– Már csak azt kell megtalálnunk, ki lehet az – Tachryss már suttogott. – A
Vének?
– Valószínűtlen – Chymerrien gyorsan körbepillantott. – A hatalmi vetélkedés
sosem érdekelte őket.
– Ianarak? – kérdezte a tarfejű. Chymerrian visszakérdezett.
– Mit tud az a talpnyaló?
Tachryss megvetően horkantott. Isshae Ianarak, a talpnyaló. Az Erődbe érkező
legfiatalabb Hatalmas olyan mértékben alávetette magát a Rúnavéső akaratának,
hogy azzal csakhamar kivívta a másik öt megvetését. Isshae azt állította magáról,
előkelő családból, egyenesen egy Nemesi Házból származik, és külseje is a
legtisztább vérvonalú calowyni leszármazottakat idézte. Tachtryss azonban sohasem
hallott a Ianarak Házról. A szolgák, akikkel Shulurba érkezett, tudni véltek egy nomád
törzsről, amely egészen suhanc koráig nevelte a fiatal Ianarakot, mígnem Odassyn
Ceriak, a tartomány egyik leghíresebb Hatalmasa ki nem ragadta karmaik közül.
Állítólag ő vezette be a Tradíciókba is az ifjú Ianarakot. Azok a szolgák persze túl
sokat tudtak. A következő hónapot egy sem érte meg. Nemesi Ház? Odassyn, mint
tanító-mester? Tachryss gyanakvását csak fokozta a kellemetlen előérzet,
valahányszor a talpnyaló varázsolni kezdett. Amikor az ifjú Isshae formálni kezdte az
erőket, Tachrysst mindig hatalmába kerítette valami tisztátalan érzés. Mintha a
Ianarak Ház Hatalmasa valamit szándékosan nem úgy csinálna, ahogyan kell,
ahogyan megköveteli a hagyomány.
– Veszélyes, de nem rá gondolok – a tarfejű a fejét ingatta. – És Baythan? –
kérdezte csendesen.
 Elégedetten látta, mint fakul meg a fény Chymerrien szemében.
– Baythan megszállott. Sosem tudhatjuk, milyen célok vezérlik. Engem a te
döntésed érdekel.
A tarfejű végül lassan bólintott.
– Legyen úgy. Támogatlak. A Rúnavéső nem kerekedhet fölénk – Tachryss a
szeme sarkából látta a másik aurájában fellobbanó vörös lángokat. Chymerrien
tűnődve meredt a semmibe. A tarfejű végül biccentett, majd egy kézmozdulattal
eltűnt az üregből.
A férfi, aki Chymerriennek látszott, tűnődve nézett utána. Aztán átalakult. Eltűnt
arcáról a megszállottak szenvedélye. Megremegtek rajta a barázdák, a vénséges
ráncok. Hatalmas alakja alacsonyabb, karcsúbb lett. Fakókék tekintete türkizszínűvé
változott… csak a mélyén lobbanó hideg tűz maradt a régi.
Tachryss. Te voltál a legnehezebb, mind közül – de végül is sikerült.
A legfiatalabb Hatalmas köpenyén átsejlett az Erőd gránitfalából áradó
szürkeség. Elégedett mosoly derengett fel Isshae Ianarak vértelen ajkain.

3.

Ava Dranach az Erőd szívében állt. Ez volt a legalsó szint az üregek

útvesztőjében, legalább kétszáz ölnyivel nyúlt a tenger színe alá. A Rúnavéső érezte
a lüktetést a körülötte futó telérekben, és csontjaiba robbant az évszázados emlék:
ugyanaz a fullasztó súly mellkasán, a remegés kényszere, mint amilyen a Belső
Csarnokokban volt. Ősi áramlatok hatották át akkor a homályt, a legendák előtti kor
mementójaként, száz meg száz féreglyukkal szelve át az anyakőzetet – éppen úgy,
ahogyan itt is. A Hatalmas emlékezett: ugyanilyen járatok kígyóztak a mélybe
Daumyr szigete alatt – nem kevés erőfeszítésébe került, míg sikerült kitalálnia,
hogyan nyerhetné ki ezekből az Erőd hatalmát.
Hosszú munka volt, a Rúnavéső mégsem lehetett elégedett: nagyon kevés
hiányzott a mű befejezéséhez, ám egy ideje mégsem haladt előre. A Fókusz ugyan
tette a dolgát, a falakba szőtt erők csaknem tökéletesen közvetítették akaratát…
csaknem mindenhová… ám néhány rendellenességre nem talált magyarázatot.
Valami tisztátalant, oda nem illőt érzett a felébresztett erőkben.
Olybá tetszett, mintha a hagyományos kyr mágia elégtelen ismeretekkel bírna
ezen a téren. A másik lehetőségtől borzongás fogta el: kezd öntudatára ébredni az
Erődöt átható Fókusz!
Ava Dranach lehunyta szemét és kiterjesztette tudatát. A hideg gránitlapok
mélyére túrt, és megérintette a bennük áramló energiákat. Egy ideig követni tudta
őket, majd egyre több lett a metszés, az elágazás – a Rúnavéső tüdeje sípolva
szedte a levegőt, nyakán lüktettek az erek a megerőltetéstől, mégsem engedte
megtörni akaratát. Tudnia kellett, miért nem ura már az Erőd hatalmának.
Lejjebb és még lejjebb!
Szürke köpenyes árny szemlélte a Rúnavéső küszködését. Megvető fintor jelent
meg a szellemarcon. Az árny ezután a szellemvilág homályába meredt. Ősöreg
igéket formáltak ajkai. Egy másik kor, egy másik nép szólító szavait, melyek
kiejtéséért halál járt Kyria fénykorában. Átható izzás éledt alakja körül – azután
kifakult az erők síkjáról is, szinte eggyé vált Daumyr szikláival. Könnyed szellőként
suhant tova az aggastyán sután próbálkozó, nyers erővonalai mellett, és hatolt le,
tovább, az Erőd mélyén lüktető hatalom felé.
 Amikor elérte, mámorosan tapadt hozzá, aurája felragyogott az érintésétől. A
formázatlan, ősöreg erők felhorgadtak, átzubogva a jövevény erein, áthatva csontjait,
minden porcikáját. Ott lüktettek a szíve helyén, táplálták az idegen tudat hatalmát.
Isshae Ianarak szája hangtalan kacajra nyílt. A nomád sámánok ősi, szólító igéi
beváltak: az öntudatra ébredő Erőd hallgatott szavára.

4.

Dakk az Erőd egyik rejtett termében állt, a sápadt fáklyafény imbolygó árnyakat
festett előtte a halott falakra. Három alak görnyedt előtte, mintha csak szolgák
ereszkednének féltérdre uruk előtt.
Egyikük sem vette észre a falakból lassan kiolvadó, szürkeköpenyes árnyat.
Dakk ügyet sem vetett a formaságokra, kurta mozdulattal parancsolta talpra az
ifjabb Hatalmasokat.
Lassan beszélni kezdett, szava akár az oroszlán mordulása, vagy leomló
kőgörgeteg moraja. A külvilág káoszáról beszélt. Erős vezetést, szilárd hatalmat
sürgetett, természetesen Shulur irányításával… ám megoldásokat nem tárt fel.
Dakk a Rúnavésőt rágalmazta, míg saját ármánykodásából Kyria dicsőségéért
vállalt mártíromságot, a lazításból szent célért küzdő hősiességet köszörült. No igen.
A szellemvilágban homályló köpenyes árny tűnődve hallgatta a gyűlölködő
szavakat…
Dakknak szüksége volt támogatásra, de nyíltan nem hozakodhatott elő a
kéréssel: ugyanígy nem várhatta el egyik ifjabb Hatalmastól sem, hogy mellé álljon,
míg a többiek színt nem vallanak.
Gúnyos mosoly ébredt a hallgatózó árny vonásain, ahogyan végigmérte társait.
Nem lepődött meg, amikor észrevette aurájukban a nagyravágyás émelyítő
derengését – Dakk tökéletesen mérte fel a hallgatóságát. Szavai, akár a jól adagolt
méreg.
Átkozott egy ellenfél vagy te, Dakk.
Isshae lanarak tűnődve fürkészte társait. Arra eszmélt, hogy csend lett odakinn.
Az Ifjabbak egymást méregették. Ideje volt a cselekvésnek.
Isshae ellépett az Erőd falától, és Dakk fölé magasodott: s mert úgy akarta,
dühödt aggastyánnak látták, lángoló szemekkel. Magmaszín köpenyt szőtt köré az
Erőd hatalma.
– Egyetlen kérdés maradt – kérdezte recsegő hangon. – nekem milyen feladatot
szánsz?
A másik négy döbbenten meredt rá. Még mindig próbálkozhattak volna fürkész-
varázzsal – persze, hiábavalóan. Az Erődben már mindenféle látszatot a Fókusz
uralt. A Fókusz, és a nomádok nevelte, ősi igékkel szóló ifjú, akit a Fókusz elfogadott
övének.
Dakk megperdült, döbbenetbe fagyott arcán a felismerés. Egy pillanatig habozott,
ám ez bőven elegendő volt a magmaszín köpenyes aggastyán számára: mire a
másik kiáltása megtörte volna a bűvös csendet, átható hínárfény izzott fel az üreg
mélyén.
Az Erőd hatalma a falig taszította Dakkot. Ava Dranach lassan lépett elé.
– Nem adok még egy lehetőséget!
Recsegő hang hallatszott, az árnyak megnyúltak az aggastyán körül. Dakk
tehetetlenül nézte, amint béklyóba fogja az Erőd jeges, idegen hatalma. Ava Dranach
a többiek felé fordult.
– A mai naptól mindenben a bizalmasom, Isshae Ianarak parancsait követitek!
 A többiek tekintete összevillant. Ugyanarra gondoltak: A talpnyaló. Nem szóltak,
de meghajoltak a Rúnavéső akarata előtt.
Az aggastyán hátat fordított Dakknak, mosolya hidegebb volt a havasok szeleinél.

5.

Haragos hullámok enyésztek párává a forró gránittömbökön. A Quiron-tenger

felől orkán rohant a lázadó város felé, földig érő fellegeiből villámok cikáztak. Fenn,
az Erőd csúcsán magányos férfi kísértette a leszálló éjszakát. A szelekkel dacoló kyr
szürke árnynak tetszett holdselyem dreggisében. Isshae Ianarak mozdulatlanul
szemlélődött az ítéletidőben: csak keskeny ajkain játszadozó gúnymosolya árulkodott
gondolatairól.
Szerette ezt a helyet.
Ide nem követte más: az új idők sötét éveiben kevesen engedhették meg
maguknak, hogy semmibe vegyék a megvadult elemek dühét.
Tajtékban toccsanó léptekre eszmélt. Szikár alak rajzolódott ki alant, a gránitba
vésett lépcsőfordulón. A Rúnavéső. Isshae arca megrándult.
– Szeretett mesterem.
– Számos lehet a bűnöd Isshae, ha egy ilyen vihartól reméled lemosni magadról
a szennyet!
A legifjabb Hatalmas tűnődve simított végig haja kígyófonatain.
– Üres beszéd… márpedig a szónoklatok ideje lejárt – Isshae Ianarak
elkomorodott. Glóriaként izzott fel körötte a hatalom, köpenye démonszárnyként
ölelte.
– Hiba volt idejönnöd. Az Erőd Fókusza már nem fogad el téged.
– Hazudsz! – Ava Dranach kiáltásával együtt robajlott az ég. Szavai roppant
kavargást hasítottak a viharba, aurája felfénylett. Az öreg hínárzöld ragyogása
birokra kelt Isshae szenvedélyének vörösével: egy pillanat műve volt, hogy
felülkerekedjen rajta.
Isshae térdre roskadt a hideg köveken. Vér frecskelt az orrából. Penész ízű nyálat
köpött a földre. Az ifjú Hatalmas remegő kézzel törölte meg arcát, de ettől csak még
jobban szétmázolta rajta a vért. Mégis elmosolyodott.
– Ez újabb hiba volt Rúnavéső. Nekem nem ártanak a praktikáid. Már nem. Talán
sosem érted meg, miért – lopva a sziklaszirt kövezetére pillantott: a Rúnavéső alig
egy lépésnyire volt a meglepetéstől.
Ava Dranach felkiáltott, ismét. Ragadozók hímje bömbölhet így a kihívás után.
Átható hínárfény kígyózott Isshae felé, mire az ifjú önkéntelenül is hátrált egy lépést.
Megtántorodott és elesett,
Az aggastyán dölyfös vicsorral követte a tántorgó Isshaét a sziklaperem alá – és
ez volt élete legnagyobb tévedése.
Most!
A vén Hatalmasra mázsányi gránit zuhant.
Isshae csillogó szemmel nézte a leomló falszakaszt… majd felnézett a csonka
sziklára, ami a szirtből maradt.
A nyögést a romok alól is meghallotta. Kimért lassúsággal lépett a forró
sziklákhoz. Türelmesen megvárta, míg a haldokló tudatában lesz a jelenlétének, és
feltekint rá épen maradt szemével. A vénség véres habot köpött. Isshae rosszallón
rázta meg a fejét.
– Még hasznod vehettem volna egy ideig.
 A Rúnavéső tekintete az Erőd füstölgő falára villant… a varázserő övezte
sziklákra… és végül Isshae diadalmas mosolyára. Rádöbbent, miért nem válaszolt
hívására a Fókusz. Felismerte az erővonalak mélyén az émelyítő, tisztátalan
jelenlétet. Te tolvaj!
Szólásra nyitotta száját: elhaló bugyborékolással jött belőle több vér, mint hang.
– A… város… A városom.
Isshae tűnődve nézett el Shulur felé. „
– Miért tudnák meg? Évek óta nem láttak téged – a Hatalmas elmerengett. –
Megálmodtam, hogy egyszer így fogunk itt állni.
A Rúnavéső hörgött. Isshae merőn nézte küszködését, majd elhúzta a száját.
– Azt hiszed, miattad tettem? Mert veszélyes voltál? – összeszorította ajkait. – Mit
tudtok ti a jövőről? Kyria jövőjéről?
Rég titkolt undor ébredt Isshae vonásain.
– Ne aggódj, egyvalamit jól megtanultam tőled. Stílusos leszek a befejezéssel.
A köpenye alá nyúlt. Feketén csillogó obszidián koponyát vett elő.
– Szeretnél méltósággal meghalni Rúnavéső? Ugye nem hiszed, hogy ennyire
ostoba leszek? Ráadásul szükségem van rád.
Isshae fanyarul elmosolyodott.
– A tíz szerencsétlen szám most, mesterem. A kilenc ellenben, a hatalomé.

6.

Isshae mozdulatlanul várt rájuk a sötétben. Egy fakó fényű fáklya kivételével
semmi nem adott fényt a teremben, mégsem gondolta volna, hogy nem fogják
észrevenni – az elsőként érkező Hatalmas egyszerűen elnézett mellette. Az Erőd
megóvta a kíváncsi tekintetektől: a Fókusz jobban körülfonta árnyaival, mint
legmerészebb álmaiban sejtette volna.
Kisvártatva Dakk érkezett: noha felfigyelt rá, szándékosan nem adta jelét, hogy
érdekelte volna. Sorra jöttek a többiek is, és foglalták el helyüket a tanácsterem
trónusain – csak az utoljára megjelenő Baythan vette észre még, és küldött felé egy
rosszalló, cápafogú vicsort.
– Elég ebből, Isshae.
A többiek meglepetten néztek össze. Amikor feszültté vált a csend, Isshae
hagyta, hogy megszűnjön körülötte a varázs.
– Ava Dranach? – vicsorgott Baythan.
Árnyékok mélyültek el Tachryss vonásain. Ahogy vállat vont, mintha sötétség
kúszott volna fel a tarra borotvált fej mögött.
– Ava Dranach késik.
– Ó, dehogy késik – Isshae elmosolyodott. – Éppen ő akarta ezt a tanácskozást.
Dakk felmordult.
– Elég ebből talpnyaló! Te hívtál ide? Miért?
– Nem akarom ezt többet hallani – Isshae sziszegett. – A mai naptól nem vagyok
a legutolsó.
Az első pillanatban senki nem mozdult.
– Miért kellene komolyan vennünk egyetlen szavadat is? – Baythan nem kiáltott,
mégis mindenki hallotta a hangját: ahogy összenéztek a vén Dákkal, mintha lehűlt
volna a levegő.
Isshae ismét elmosolyodott, de ezúttal halál volt abban a mosolyban. Mert véget
ért minden színjáték.
 – Például azért – kezdte kimért lassúsággal, bántó élességgel hangsúlyozva
minden egyes szót –, mert az Erőd Fókusza már nekem engedelmeskedik.
Csend sűrűsödött a tanácsteremben. Isshae figyelmét nem kerülte el, amint a
többiek tekintete összevillan, de nem szólt egyikük sem.
– És mit szól ehhez Ava Dranach? – nézett fel végül Tachryss komoran. Isshae
talányosan nézett rá.
– Aligha van kifogása ellene – ismét a fanyar, késpengényi mosoly. – A
Rúnavéső még koronát is készített nekem.
A Hatalmas a köpenye alá nyúlt, és ezüstösen ragyogó diadémot húzott elő.
Kimért lassúsággal helyezte a fejére, úgy forgatva, hogy mindenki számára láthatóvá
váljék a keretbe foglalt obszidián koponya.
Az áttetsző kristály mélyén sziporkázva villant a sápadt hínárfény.
 Sorsfordító
NORMAN FELLINGS

A Birodalom szerinti 14379. évben,

hatvanegy esztendővel a Császár távozása után

– Sajnálom, barátom, nálam nincs hiteled, és a zálogot is nyugodtan elfelejtheted –

rázta a fejét a játékbarlang őszülő tulajdonosa. – Elkéstél már azzal is, hogy
máshová tedd át a székhelyed: az őrséggel fenyegettem a többieket, ha bármidet
elfogadják, legyen az a szavad, vagy az örökséged.
Garym on-Thetor hitetlenkedve könyökölt az asztalra.
– Még sosem kértem tőled hitelt, mindig arannyal fizettem – mordult fel. – Ha azt
akarod, hogy szolgát szalasszák haza pénzért, és addig csak bámuljak magam elé,
akkor nem tudod, miért jöttem ide.
– Társaságról gondoskodom, ha így döntenél, uram. Lassan tíz éve, hogy először
megtisztelted e házat jelenléteddel, és mindvégig tudtad, hol a határ a szórakozás,
és a szenvedély között. Barátaid vannak itt, és egyikük sem tűrné, ha az eladósodást
éppen nálam kezdenéd el.
– Visszafizetném – vonta össze a szemöldökét a hófehér hajú kyr.
– Az ilyesmit jobb el sem kezdeni.
A fogadós – szikár izmú, kiszolgált katona – hajlíthatatlannak bizonyult, Garym
pedig jobbnak látta nem erőltetni a dolgot.
Gyanakvóan pillantott körbe, de a közjátéknak nem akadtak szemtanúi: még csak
az hiányozna, hogy fél Godora a szájára vegye, amiért meghátrált egy csapos előtt.
Kényelmetlen lenne, legalábbis.
Nem mintha a saját hírnevén oly sok mindent lett volna mit féltenie. A Thetor
família tagjai még fénykorukban sem számítottak Kyria legnagyobbjai közé, a
Birodalom bukásával járó zűrzavar pedig több ágra szakította őket, és a viszony
korántsem volt felhőtlen. A Godorában megtelepedett Thetorok lenézték a shuluri
rokonságot, akik cserébe alig voltak hajlandók egy vérből valónak elismerni őket.
Bár a Thetorok jó és hűséges harcosokat, tehetséges varázstudókat adtak a
Birodalomnak, majd Godora hercegének, világverő, nagy hősök mindeddig nem
kerültek soraik közül. Szolgáltak, és ha kellett, véreztek a haldokló Birodalom
ügyéért, de – tán családi örökségük, az előrelátásuk lehetett a hibás – távol tartották
magukat a bukásra ítélt helyzetektől, így esélyük sem volt helytállásukkal
megfordítani a sors kerekét.
Garym a nyakában függő, jégkék köves medált babrálta, amikor kiszorult belőle a
levegő. Mintha egy láthatatlan kéz vágta volna gyomorszájon. Régi, ismerős érzés:
valami történni fog. Valami fontos, és biztosan veszedelmes. Weila papjai sokért nem
adták volna, ha különös tehetségét egyházuk javára kamatoztathatják. Úgy mondták,
ha a sors út, az ifjú tanítvány kemény rugójú szekéren ül, amely minden egyes
bukkanónál rázkódik, kegyetlenül. Garym, mint mindig, ezúttal is megérezte a
változást a sorsban – a nyomasztó érzés teljes súlyával nehezedett a gyomrára.
Figyelt.
Hamar megtalálta a változás forrását is: valaki üzent, a Szellemnyelven.
Mérföldek százainak távolából.
Már megint? O, ne!
A testetlen hang egyetlen mondatot ismételgetett, nem vádolt, nem fogadkozott,
nem ígért és nem fenyegetett.
 „Te döntesz, kedves rokon.”
– Csak a bor – hessegette el az aggódó tulajdonost. – Csak megszédültem.
Egy elme kereste az övét, és Garym tudta, hogy ez a nap rosszabb lesz, mint a
többi. Sokkal rosszabb. A különös fagy, amely az ereibe költözött, eddig csak a
könyvesházban másolással töltött éjszakákat, örökmécsre pazarolt érméket,
felesleges kitérőket, szükségtelenül összevásárolt kacatokat jelentett.
De most – bár hagyta volna otthon azt az átkozott medaliont – felrémlett előtte a
karcos, kemény hang, az őszülő halánték és a fáradt szemek.
Szükségem van rád, formálták a szavakat a mérföld-ezrek távolába szakadt,
határozott vonalú ajkak. A medál párját átható mágia gondoskodott róla, hogy
minden könyörgő rezdülés híven eljusson a kifelé tántorgó nemes fülébe. Maga adta
neki, majd' tíz éve.
Az életemet teszem a kezedbe, kölyök. Többet nem mondhatok. Titokban gyere.
Találkozzunk ott, ahol először rúgtál be úgy igazán, holnap ilyenkor.
Búcsút intett a csapos felé, halvány mosollyal biztosította, hogy visszatér még a
közeljövőben.
Megőrült ez a Gorban, vagy mi?
Hiszen Shulur több ezer rohadt mérföldre van innen!
Erion, Godora legendás város-óriása egyáltalán nem aludt ilyentájt. Még egy
ostromállapot, vagy természeti csapás – mindkettő dicséretes ritkasággal tette
tiszteletét errefelé – sem volt elég indok ahhoz, hogy a hivatásos mulatózok korán
ágyba menjenek, egy könnyed nyárest pedig aztán végképp nem. Godora eltökélte,
hogy ha netán eljön, a végpusztulást is dacos vigyorral fogadja majd, és ehhez is
tartotta magát.
Lampionok, nevetés, zenefoszlányok. Aláfestésként a hétköznapi élet kísérőzajai:
szőnyegporolás dörrenései az egyik sarkon, tovazörgő szekerek, lovak, emberek.
Garym mostanában sokat hallott Shulurról, és csupa rosszat. Éhezőkről
beszéltek, és felégetett földekről. Dögvészről, átkokról, és perzselő napfényről
suttogtak, meg zsarnokoskodó Hatalmasokról. Holnap. Shulurban.
– Mit gondol ez, ki vagyok én – dünnyögte, ahogy a személyes szállásául
szolgáló, valamikori családi vendégház felé vette az útját. – tán valami nyamvadt
anyr? Miért nem rögtön egy szabadon választott calowyni kikötőben, öt perc múlva?
És miért nem tudtam valahol a közelben lerészegedni?
Az üzenet erejétől sajgó fejjel indult a szobája felé. Kardot, utazóruhát kerített, és
a váratlan hazaérkezésétől cseppet sem zavart, mindenkor készséges szolgákat
bágyadtan intette a dolgukra.
Igen, indulni készül. Igen, napszállta előtt. Nem, csak ide a közelbe. Nem kell
hosszabb útra csomagolni. Nem, nem kell értesíteni Wachyss urat, tényleg csak pár
napról van szó, ha netán keresné, majd ő jelentkezik. Magánügy. Igen, Vágtást
készítsék elő.
Csak hárman voltak, de vagy kétszer annyinak tűntek. Igazán segítőkészek
voltak, de legalább olyan gyakran voltak teher, mint haszon. Persze, a kész reggeli
az jó dolog, ahogy az is, hogy van még, aki tisztában van a rigolyáival, de a
szüntelen aggódás, amivel körülvették.
Teljesen elkanászodtak.

A városba elvileg senki nem léphetett be szürkület után, és a kapukat is őrizték

éjszaka, de az őrség mord kapitánya ismerté már Garym hóbortjait, és a törvény sem
szólt a távozókról. Intett hát a strázsáknak, akik félreálltak Vágtás elől.
 Az almásderes – nevével ellentétben – lomha volt és némileg túltáplált, de
legalább teherbíró volt. Ezt a tulajdonságot mindig is nagyra becsülte benne. Egy
magafajta vaskos csontú, alkatból fakadóan termetes lovasnak, mint ő, nem a
szőrszál-lábú, rohan-kifárad tünemény a megfelelő hátas. Így legalább elbírta az úti
málháját is, aminek jó részét nehéz, porszagú könyvek tették ki. Még hogy egy
varázstudó könnyen utazik.
Az út szinte üres volt, már csak befelé jött néhány megkésett szekerező, akik –
mondjon bármit a herceg a biztonságról – igencsak hajtották a lovaikat, hogy kívül ne
rekedjenek éjszakára. Furcsa tekintetek kísérték, ahogy elléptetett mellettük.
Ráesteledett. Innentől Vágtás szemére és lustaságára volt kénytelen bízni magát:
tudta, hogy a ló nem vétené el az utat, mert akkor kaptatnia kéne. Ha a hátas
lassított a léptein, elméje finom lökésével öntött bele új erőt, éppen csak annyira,
hogy erőt ne vegyen rajta az álom.
Nem mert elaludni: hiszen egy dolog a herceg biztonsága ott a vastag falak
mögött – és egy egészen más dolog a koponyát repesztő, vagy bordák közé
mélyedő hideg vas, és a megkínzott földön pusztító fekélyes halál.
Majd' húsz mérföldet megtett hajnalig. Arra már gondosan ügyelt, hogy ne lássa
senki, hol tér le az útról. Rövid nyújtózás, hidegen elfogyasztott, szegényes reggeli,
és újra útra kész volt, még ha nem is érezte úgy magát.
A kínnal összeszedegetett, minden hivatalosnál részletesebb térkép vonalait
felidézve úgy számolta, délre elérheti, amit keresett. Némi vadonjárás után. Ha el
nem téved. A mondás pedig úgy tartja, hogy a varázslók sosem tévednek el.
Városban ez még tán igaz is.
Az erdő cseppet sem emlékeztetett Erion ápolt parkjaira. A fák itt göcsörtösek
voltak és mohosak, út nem volt, legfeljebb valami aljnövényzettel ritkásan borított,
régi vadcsapás. Az alacsony ágak miatt kénytelen volt száron vezetnie a lovat.
Csendet és homályt bűvölt maga köré, és csak reménykedett, hogy nem botlik bele
kóbor lidércbe, nyughatatlan halottba, vagy Orwella, az elűzött ribancistennő egyik itt
feledett, túlontúl eleven bestiájába.
Amikor végre elérte a dolmeneket, úgy érezte, legszívesebben felrúgná az
összesét. Ha nincs az éveken át tartó, éjszakába nyúló másolás, a
könyvtárböngészés, azt sem tudta volna, hogy léteznek.
Ahogy kióvakodott a tisztásra, bosszúálló lelkek emléke tapogatózott felé, de egy
ingerült vállmozdulattal visszazavarta őket a feledésbe. A múlt egy dögevő szemeivel
lesett rá a kősziklák foghíjai közül, de az elszánás, és a fülében dörmögő hang
emléke feledtette vele a vállalt kockázatot. Most nem Garym, a Könyvmoly
vakargatta tűnődve serkenő borostáját, hanem egy nagyon elcsigázott és ingerült
kyr, a varázslás művészetének beavatottja.
Cranta, meg az ő kövei.
Évezredek teltek el, hogy a calowyni hódítók csizmája maga alá törte a crantai
embernépek korhatag birodalmát, de az évszázadokig tartó építkezés emlékei még
ma is megvoltak, ha az ember tudta, merre keressen. A megvilágosodás, amely
fellebbentette előle a legendák halotti leplét, nem egyszerre tört rá, mint a mesékben.
Pályafutását kósza sejtelemként kezdte, nehéz gyermekkor után cseperedett
gyanúvá, végül vállas, de kissé törékeny egészségű bizonyossággá érett – és most
egy hazatérő uralkodó nagylelkűségével intett körbe.
Működnie kell.
Húszezer év még egy sziklának is elég lenne, hogy elkopjon, nemhogy a múltnak,
ami tudvalevőleg csak szavakból áll. Hogy mire voltak, lehettek képesek a crantaiak,
és hogy mire képes még ma is az a néhány örökség, ami megmaradt utánuk,
biztosan senki sem tudta. Mágiájuk nyersebb volt, mint a hóhajú hódítóké, de nem
állhatták volna a sarat ilyen sokáig, ha nem tudnak valamit, ami méltó ellenféllé tette
őket.
– Ajánlom, hogy működjön, Gorban, és jobb, ha te is imádkozni kezdesz. Talán
az égőáldozat sem túlzás…
.. .ekkora istenkísértéshez.
Körbejárta a fák között bujdokló, soha be nem nőtt, emberkéz vágta tisztást, és
az erők csomóját kereste. Azt a fókuszpontot, ahol az irdatlan dolmenek kifejtik
hatásukat. Mivel ezzel nem boldogult, mágikus érzékeit fogta munkára, hátha
elcsípnek valamit az egykori varázslatok maradványaiból. Ennyi idő elteltével persze
nem érzékelt mást, csak a körülötte nyüzsgő élet ezernyi formában lüktető,
gyengécske szikráit. Mikor a hagyományos eszközök kudarcot vallottak, visszatért
eredeti tervéhez – hagyta, hogy az ösztön vezesse lépteit.
Résnyire hunyt szemekkel, lépésről lépésre fésülte át a városcsarnoknyi, kidőlt-
bedőlt kősorokkal szegett tisztást, és amikor – lábfájós fertályóra után – a mélység
érzete végre végigsimított a medencéje és a tarkója között, tudta, hogy megtalálta,
amit keresett. Két lábával a távolságot elválasztó szakadék partján, a Semmibe nyúló
kút káváján egyensúlyozva kutatott a szavak után, amelyek feltárják előtte az utat.
Néhány szívdobbanás alatt rátalált a megfelelőre, és mert tudta, tovább hiába
váratná testetlen közönségét, karcsú tőrt húzott inkább, és rögtön a tárgyra tért, akár
az újabb idők periddo-színészei. Az előadás ilyen esetekben legalább annyit számít,
mint a szövegkönyv, különösen, ha a színpadon valódi vér folyik.
Példás önuralommal állta az érzékein végigkorbácsoló fájdalmat, ahogy az acél a
húsba mart.
Nemes kyr vér csorgott az éhes kövekre, morgó szellemős-korcsok tépték
egymást a Túloldalon, hogy közelebb férkőzzenek.
A crantaiaknak ugyanehhez talán elég volt a nyers akarat.
A dolmenek felnyögtek: éleiken reszketés, utóbb rothadásszín fénycsíkok futottak
végig. A föld rázkódott, és rög-gyermekeket fialt, amelyek lomhán hengergőztek a
lassan vonagló talajon. Vágtásnak ennyi éppen elég volt mára. Eltépte a kantárját és
távozott, az úti málha jő részével együtt.
Garym alig vette észre a közjátékot.
A legömbölyödött élű oltárkő kisebb vágóhídnak tűnt, pedig egy szűkkebel-
kupányinál több vér nem került rá.
A kiejtése hagyott kívánnivalót maga után, az eltökéltsége nem.
Vigyetek el oda, ahova…
Émelygés tört rá, de nem a vérveszteségtől, hanem az egyensúlyérzéke
tiltakozott – a valóság csak ne vessen hullámokat.
Hadd lássam meg, amit…
Shulur élettől nyüzsgő, az ősi múltat kiteljesíteni igyekvő, elmúlással mindhalálig
dacoló városa, a Hatalmasok lakhelye, milliónyi lélek otthona és menedéke. Szűk tér,
rajta névtelen hősi szobor, felemelt karddal várva a végzetet, italmérés, padok, és
fák, hosszú életű, mindig megértően bólogató fák.
Mert én megtehetem, amit..
Gorban, jövök!
…más nem képes!
Az évezredes álom után nyújtózkodó erők középpontja egy pillanatra kemencévé
változott.
 Az utazásról egyetlen emléke maradt – a csontig hatoló fájdalomtól eltekintve –
és ez a félelem volt. Ha valamit rosszul számított, ha a jégkék köves medál mégsem
crantai relikvia, ahogy azt sejtette, ha a túloldalt váró szellemek mégsem kyr vérre
szomjaznak, valóját Külső Hideg mélyéből lehet majd összekanalazni.
Ha egyáltalán.
Az utazás maga csupán egy jó oldallal bírt: viszonylag rövid ideig tartott. A mana
csatornája cérnaszállá sodorta, és újra összeállította testét ott, ahol remélte. A nap
állásából legalábbis úgy tűnt. Üvöltött volna, de az út elején nem volt mivel, utána
pedig nem volt miért.
Megtántorodott, de talpon maradt: a crantai oltár párja üres volt, de a kyr
hagyományok eleven gyalázatának érezte volna, ha térdre esik előtte.
Néhány bizonytalan tánclépés után végre összeszedte magát, és arra sietett,
amerre Shulurt sejtette. Lóval persze gyorsabb tett volna, de ha kilép, még mindig
odaérhet.
Mogorván gondolt Vágtásra, aki, mint rendesen, ezúttal is megtalálta a könnyebb
utat. Erszénye tele volt ugyan, de az érmék nagy része godorai verdékből
származott. Sebaj, gondolta, az arany mindenütt arany, csak nem egyformán váltják.
A sejtés és a tudás között számolatlan vargabetű a különbség. Egyik ösvény a
másikba hurkolódott, olykor teljes zsákutcának bizonyult, de jó kétórányi küszködés
után sikerült rátalálnia a Birodalom idején kövezett országútra, mely még ma is
tekintélyes forgalmat bonyolított le.
Lehajtott fejjel, előregörnyedt vállal csatlakozott a Shulurba tartók tömegéhez. A
gyaloglás monoton volt és fárasztó, a sosem csökkenő távolság pedig lassan
felőrölte az idegeit. Por, hamu, romok és csontok. És mindenfelé vonuló, harsány
nyomorultak. A Birodalom errefelé leginkább egy jól öltöztetett, divatosan sminkelt
haldoklóra emlékeztette Garymot, aki végül már nem is nézett a mellette csoszogó
pórok beesett arcába. Csak ment, lehorgasztott fejjel, és az elkövetkező órákban
minden figyelmét a kyr úthálózat köveinek szentelte. Meglepetten pillantott fel, amikor
árnyék vetült rá, és akarva-akaratlan elakadt a lélegzete a város láttán. Shulur!
Tornyok, csattogó zászlók, sosem pihenő fegyveresek, kapu-szájak, amelyek
folyamatosan nyelték-ontották az embereket. Noha ezermérföldes körzetben
dögvész tombolt, és hónapokra elrejtezett, vagy éppen mindent felperzselt a nap,
Shulur fogcsikorgatva bizonyította a világnak, hogy történjen bármi, egymaga is túlél
mindent. Az egymásra licitáló színek és formák kavalkádjától Garym szeme hamar
megfájdult. Ami Godorában a stílusok keveredése volt, az itt a stílusok totális
háborúja.
– Bolondok ezek – dünnyögte, és egy kereskedőkaraván szekerei közé szorulva
beóvakodott rémálmai városába.

Kyria örök ugyan, de a várostérkép változékony. Semmi sem ott volt, ahol – egy
ifjúkori látogatás emlékei alapján – kereste volna. Ahol akkor kocsma állt, most
szentély ontotta a szent füvek illatát, ahol eddig bordély volt, most kockacsörgés
hallatszott. No persze, az éjszakáit nem kimondottan a nemesi negyedekben töltötte
– ott nyilván nagyobb a fegyelem. A nyomornegyedeket viszont, ahogy akkor is, most
is el kívánta kerülni: az összezsúfolt menekültek közül ebben a ruhában csak akkor
jut ki élve, ha egy szakasz Pusztító őrzi.
Némi kérdezősködés, és megtalálta, amit keresett: apró tér volt, amelyet
csodálatos módon nem szemelt ki magának az elmúlás. A padok fehér köve, a
hódító szobrának kihívó-büszke félmosolya, a vendégfogadók, italmérések, és a kis
torony, melynek valós funkciója talán már építésekor sem igen volt, viszont kitűnő
kilátás esett róla.
Itt érte az este, amelyet egy kancsó bor, és egy hivalkodóan érthetetlen
elnevezés mögé rejtőző, azonosíthatatlan eredetű hirtelensült társaságában várt be
egy fogadó teraszán. A sétálókat szemlélő Garym csak a fejét csóválta a számára
cicomás, hordhatatlan dreggisek láttán. Miféle eszement ötölte ki ezt a divatot? A
maga részéről, ha tehette, a gyakorlatiasságot részesítette előnyben.
Egyre növekvő türelmetlenséggel vizslatta a tömeget, de Gorban darabos alakja
nem tűnt fel. Voltak ott vándor mutatványosok, idegenből megtért katonák, megannyi
furcsa, érdekes fickó, de az, akiért ennyit törte magát, csak nem jött. A karja sajgott,
a hevenyészett kötés megint átvérzett, a szeme előtt karikák táncoltak a fáradtságtól.
– Még valamit parancsol, esetleg? – a fiatal felszolgáló úgy állt mellette, mint egy
koporsó, és a hangja sem volt az a rémes, utolsó hangzóig lecsiszolt, affektáló toroni.
– A dassachyri falkúszó, ha szabad javasolnom, kitűnően termett tavaly.
Garym éppen felé fordult, mikor a szeme sarkából észre vette, hogy ismerős,
behemót árnyalak takarja el a lenyugvó nap fényét.
– Akkor hozz fiam abból a híres-nevezetes falkúszóból – a széles vállú, zord
arcú veteránra sandított. – Gyorsan és sokat, butéliában. Sietünk.

A dísztorony tetején üldögéltek. Az ősz Pusztító még páncél nélkül is maga volt a
veszedelem. Egyetlenként maradt az egységéből – legutolsó bajtársával is
évtizedekkel ezelőtt végezhetett a vénség, vagy a hideg vas. A kor azonban
megkeményítette Gorbant, ahelyett, hogy elgyengítette volna. Egy hasas butykost
dédelgetett az ölében, de nem húzta meg.
– Köszönöm.
Nehéz lehetett kimondania, merengett Garym, és tovább bámulta a naplementét.
Áthághatatlannak tűnt az életkori szakadék kettejük között. A veterán, aki még látta
Kyriát a bukás előtt, és az ifjú, aki már beleszületett egy széthulló Birodalomba; a
harcos, aki még hitt az isteni eredetű rendben, és a suhanc, aki már csak keserűn
vigyorgott az egészen – sosem érthették meg egymást.
– Semmiség. De ha elmondanád, miért is vagyok itt…
– Avida Dolor.
– Hujj – Garym szögletes arca bánatos fintorba rándult. A Fájdalmak Úrnője? Az
ifjú oldalt vágott a szemével. – Tovább.
– Közös rokonaink valahogy kiszagolták, hogy mivel lehet engem Shulurba
csábítani. Hiszen nem vagyok már harcos, te is tudod. Egy Pusztító, egyedül? De
amíg a karomat mozdítom, nem irgalmazok a ribancistennő egyetlen hívének sem!
Ügyesen hintették el a nyomokat, hadd higgyem, hogy magamtól jövök. De végül
csak elém állt a kedves rokonság. Felkértek, hogy oldjam meg a gondot, amit a
vérimádók shuluri felbukkanása okozott. Az atyafisággal érveltek, meg azzal, hogy
ha a szekta léte kitudódik, az az Erőd figyelmét is felkeltheti, és hogy az nekem sem
esne jól. Ígértek pénzt, fegyvert és támogatást, ha az ügyet sikerül csendben
elsimítani.
– A kedves véreinkről beszélünk?
– Ki másról?
– A hit bajnokai. Igazán lenyűgöző. Tehát te bementél, és a melléd adott
rosszéletűekkel karöltve kardélre hánytál mindenkit.
– Mit cifrázzam? Hentesmunka volt. Nem vártak minket, a segítséget is bő kézzel
mérte a Thetor-família. A vérimádók ettől függetlenül elég jól küzdöttek – úgy hányták
felénk az ártó varázst, mint egy ajzófüveken élő boszorkány. A kísérőim elpatkoltak,
a védők úgyszintén, én meg ott maradtam egymagam. A legtöbbször ez a vége.
Gorban az orrnyergét masszírozta és fújt egy nagyot.
– A helyiség nem tűnt igazán szentélyszerűnek, hacsak nem egy kovácsüllőn,
vagy egy teafoltos asztalon áldoztak kecskét a Vérrel Éltető Anyának. Gondoltam, az
oltárt biztos a pincében találom. Ott is volt, nem volt abban hiba, csakhogy találtam
rajta valamit…
A valamikori Pusztító a zsákját nyújtotta Garym felé. Kis, kemény tárgy volt
benne, nem nagyobb kéttenyérnyinél. Szobor lehetett, de legalább egy hegyes felület
volt rajta.
O, a véres pokolba!
Garym leszopogatta az ujjáról a vért, és, ezúttal, óvatosabban, ismét a zsákba
túrt.
A nyugvó nap fényénél egy arctalan kardforgató alakja villant meg szemet
gyönyörködtető ragyogással. Egy idol.
– Nagyobb vagyon – lehelte Garym elhűlten, majd szemöldökét összevonva
meredt a kifejezéstelenül rábámuló harcosra. – Nem áll ez össze sehogy sem. Egy
rejtőző kis szekta, egy fél utca árával a pincében?
– Nekem is ez jutott először eszembe. A Thetorok utaltak rá, hogy ha Avida
Dolornak szentelt tárgyra találnék bukkanni, ők szívesen átveszik a terhet – akkor
még úgy véltem, hogy ereklyevadászatra küldtek. Bármelyik isten hívei örömmel
ütnének egyet a Kitaszított szolgáin. Alighanem erre gondoltak, és úgy intézték, hogy
félreértsem a szándékaikat. Mit tudsz róla mondani?
– Első pillantásra egyedi darabnak tűnik, bár a stílust most akkor sem tudnám
beazonosítani, ha kerékbe töretsz. Sőt. Eléggé eltér a hagyományosan elfogadott
ábrázolásmódoktól, de a vonalai letisztultak, lényegre törők. Nem lepődnék meg, ha
lenne valamilyen mágikus jelentősége; bár, ha fókusz, jelenleg nem aktív.
– Egyéb?
– Most és itt álljak neki kihüvelyezni az erővonalait? Te közben megírod a táblát a
hátamra „Lőjetek hátba számszeríjjal most, de ha lehet, inkább kétszer” felirattal,
vagy azt is nekem kell? Gondolkodj már, vén mészáros, miért is kellett ennyire
rohannom?
– Rendben, rendben, nyughass. Mégis, honnan a pokolból tudnám, hogy mennyi
idő kell egy ilyen vizsgálódáshoz? Búvóhelyről már gondoskodtam. Nos, megnézed
jobban is?
Garym a látszat kedvéért alaposan megrágta az igent, mielőtt kimondta volna.

A szoba szűk volt, de legalább szárazan mocskos: Az ágyak alatt az Ibara

kistestvére hentergett, és az éjjeliszekrényeken is vastagon ült a finom szemű por.
Gorban vagy szűkében volt a pénznek, vagy nagyon kerülte a feltűnést, amikor ezt a
helyet választotta.
Garym az idolt forgatta az ölében, míg a vén kardforgató a szemét pihentetve
ejtőzött a szoba egyetlen székén. Hírneves családi fegyverét, Twalt kartávolságban
támasztotta maga mellé.
Garym kelletlenül ismerte be, hogy a szobor teljesen kifogott rajta: a mágikus
fürkészéseit szétszórta vagy elnyelte, anyagáról semmivel többet nem tudott, mint az
első pillanatban.
A körötte örvénylő erők vonalai rendkívüli hatalomról, a stílus jegyei az ősrégi
Weila-hitű kőfaragók nehezen felismerhető, titkos technikáiról beszéltek, de az idolt
átitató varázs célját illetően ugyanannyira tudatlan volt, mint a kezdet kezdetén –
annyit sikerült kiderítenie csupán, hogy a mana csatornáit a kő szerkezetében
megbújó, apró egyenetlenségek alkotják.
– No jó, akkor maradunk a közvetlen módszernél – dünnyögte csalódottan, és
ujjait a szobor vonások nélküli arca köré fonta. Mert a kövek a közhiedelemmel
ellentétben igenis emlékeznek. Képek, érzetek, érzelmek, gondolatok – egy
temetőben töltött éjszaka nyugalmát a kósza élőholtak mellett a kövek emlékei is
megzavarhatják. A módszert minden valamirevaló varázsló ismerte, de a lehető
legritkábban folyamodtak hozzá: a mágikus vízió szerencsétlen esetben akár napokig
is eltarthatott, ami teljesen kimerítette a próbálkozó szervezetét.
– Két nap múlva kezdj aggódni – suttogta Garym.
Gorban átkozódva ugrott fel, amikor a szobrot még mindig görcsösen markoló
varázstudó lefordult az ágyról. Garym tarkója nagyot koppant a padlón. Szemei
fennakadtak, erősen zihált, torkából artikulálatlan hangok törtek elő. A hirtelen
megterheléstől persze a karsebe is felszakadt megint, és az orrából is vér szivárgott.
Mindent egybevetve, úgy festett, nem azt kapta, amit várt.
Gorban hümmögve méregette, aztán vállat vont.
Az egykori Pusztító persze nem fogadta meg a nála évtizedekkel fiatalabb
varázstudó tanácsát: egy kurta órával később aggódni kezdett. Elmacskásodott
végtagjait nyújtóztatta éppen, mikor a tetődeszkák nyikordulását meghallotta. Twal
ugrásnyira került tőle, ami óvatlanság ugyan, de a helyzet ismeretében talán érthető.
A szobába lendülő alakok cseppet sem voltak megértők, és nem kívánták
megvárni, amíg visszaszerzi a pengét. Ketten jöttek: egy az ablaknyíláson lendült be,
a másik az ajtón keresztül érkezett, a szó legszorosabb értelmében. Az izmok erejét
az eleven hús kárára sokszorozó alkalmazásairól hírhedtté vált Kígyó Vándorai
harcra nevelt szörnyetegeinek mindenütt veszett híre volt. Gorban ifjonti fénykorát
idéző fürgeséggel mozogta ki a kurta, íves pengét. Egy mozdulat, egy visszakezes
suhintás – Gorban mindig tartott magánál tőrt –, és az ablaknyílásból felé vetődő
fickó vére terítette be az utca felőli falat. A gyors vágásokkal személytelenné szabott
vonású fej meglepett vicsorral pattant a sarokba.
A másik Kígyóvándor ezalatt kihasználta a lehetőséget, és végigvágott a vén
harcos vállán. A ruha alatt viselt láncing szemei roppanva engedtek a csapásnak. Az
ütés nem volt igazán erős, és ha a lábai cserben nem hagyják, Gorban
ellentámadása csúnya véget vetett volna a rajtaütésnek.
De persze cserbenhagyták, a lendület odalett, a vágást erőtlen hadonászássá
változtatta a gyorsan ható bénító méreg. Gorban felbukott.
A szürke szemű, jellegtelen képű Kígyóvándor szenvtelenül nézte, ahogy a
térdeplő kardforgató akaratereje utolsó szikrájával még egy végső csapásra készül…
aztán jobbat gondolt, és csak a tőrt rúgta ki a kezéből.
– Szép – jegyezte meg. Felnevetett hidegen, kígyó-sziszegőn. – Cyawhar ostoba
volt: egy ilyen magadfajtát kimondott arcátlanság szemből megtámadni. Várnia kellett
volna, amíg felém fordulsz, ahogy terveztük. Hát, majd legközelebb nem áll egy igazi
fegyverforgató útjába. A következő életében. És most a szobor, ha megengeded…
A féloldalra dőlt, égnek meredt szemmel hörgő Garym felé fordult, és
meglepetten felszisszent, amikor az ifjú váratlanul megmozdult. Garym ránézett, és
egyetlen, unottnak tűnő csettintéssel béklyóba verte a végtagjait. A gyakorlottság,
mellyel a varázslat kapcsait az idegen köré fonta, igazi mestert sejtetett. Valószínűleg
már a támadás kezdetén magához tért, azóta csak figyelt, és kivárta a megfelelő
pillanatot.
 – Sorkohir – bólintott felé a varázsló, mintha csak az utcán futottak volna össze. –
Hát ennyit ér a szavad? Úgy emlékeztem, a Kígyóvándorok ennél többre tartják a
szavuk becsületét. Hogy jobbak a többi elborult agyú fanatikusnál.
A megmaradt támadó arca elfehéredett, ahogy a borosta és a friss vér alatt
felismerte Garymot.
– On-Thetor.
– De még mennyire. Tartozol nekem egy élettel. Megint. A tartozásokat, bár meg
lehet adni, állítólag jobb el sem kezdeni. Erre te? Már megint megtámadsz, pedig
még ki sem egyenlítetted az előzőt. És ismét megkímélteted magad velem.
Feltápászkodott az ágyról, és a lihegő, nyálhabos szájú Gorbanhoz támolygott.
– Helyrehozod.
– Lehetetlen.
– Ne játsszunk egymással, mert komolyan mérges leszek – intette
figyelmeztetően Garym. – Emlékszel? Akkor a Kígyóvándorok nevében esküdtél,
hogy ha elfelejtem neked azt a baklövést, akkor egyszer, egyetlenegyszer kérhetek a
tieidtől egy szívességet. Az elöljáróid rábólintottak, és az akkor nekem elég volt. Most
behajtom. Ne kövesd el azt a hibát, hogy csalódást okozol. A te helyzetedben…
tehát. Újra felteszem a kérdést.
Garym hallott róla, hogy a szekta számon tartja valamennyi hitsorsosát. Aki
egynek is szívességet tett, számolhatott azzal, hogy a Kígyóvándorok nem hagynak
tartozást kiegyenlítetlenül.
A nyakat tartó, láthatatlan béklyó engedett egy kicsit, így a kudarcot vallott
Kígyóvándor bólinthatott. És vonakodva ugyan, de megtette.

A következő helyet Sorkohir javasolta. Míg hitsorsosai a nyomok

összezavarásával foglalkoztak – egy fogadó ablakán fejetlenül kihanyatló hulla még
errefelé is eseményszámba ment – ők átöltözve, bekötözve tárgyaltak egy kívülről
jellegtelennek tűnő, valójában azonban nagyon is igényesen berendezett épület
belsőkertjében.
– A többi már a szekta titka, nem adhatom ki azokat – gesztikulált a máskor
kiszámított kegyetlenséggel mozgó gyilkos.
– Dehogynem – vont vállat Garym. – Azt már tudom, hogy te is a szoborért jöttél,
Gorban csak az utadban volt. Meg akarom tudni, kinek kellett ez a bálvány, mikor és
milyen körülmények között adta a megbízást. Semmi belső titok, meg efféle
ostobaság. Nem érdekelnek a beavatási módszereitek, a féltve őrzött dogmáitok.
Semmi.
– A Vándorok barátja vagy, ezt már kétszer bizonyítottad. Ami azt illeti, aligha
véletlen, hogy már másodjára találkozunk – Sorkohir a fülét vakarta. Aztán elszánta
magát.
– Rendben van. Megkeressük a fickót, és megtaláljuk a szobrot. Kutatással vagy
vallatással, egyre megy. Ezután eltüntetjük az előző tulajdonost. Mindegy hogyan, de
balesetnek látsszon.
Bocsánatkérően vállat vont, és kis vigyort küldött Gorban felé, aki kissé szürkés
arccal, de ettől eltekintve egészségesen ült mellette.
– Háromszázharminchárom enrawelli aranyat ajánlottak a hibátlan teljesítésért.
Garym elismerően füttyentett.
– A megbízást átadó személy nem mutatkozott be, de azért kiderítettük, hogy a
nemes Seaghirnak, az on-Thetorok fejének személyes titkáráról van szó. Teszem
hozzá, az árnyékosabb rabszolgapiacokon is többször láttuk megfordulni az illetőt a
megbízást követő megfigyelés során. Páriákat és kölyköket vett, és hordók közé
rejtve, zárt szekéren vitette őket – egyenest a palotába.
Szánakozó pillantást vetett a hirtelen elsápadó varázslóra. – Sajnálom. Ha
belegondolok, hogy hazudhattam is volna az érdekedben….

Másnap délben Garym bejelentette magát a Thetor-palota kapujánál. Délelőttje a

megfelelő öltözék kiválasztásával és a megjuhászodott Kígyóvándorok jelentéseinek
meghallgatásával telt. A szekta ugyancsak olcsón szabta meg a segítség árát, hogy
mihamarabb letudhassa a kínos eseményt.
Odabent természetesen számítottak már rá: Garym vadonatúj dreggisében,
tősgyökeres toroni előkelőként parádézott végig a városon, csak hogy biztosan ne
érjen senkit meglepetésként a megjelenése.
A háznagy udvarias távolságtartással, ügyesen palástolt megvetéssel kezelte a
godorai rokont, ahogy Seaghir úr elé vezette. Öröme nem volt kimondottan őszinte –
bár nem győzte elégszer hangoztatni – amiért a megemberesedett Garym megismétli
korábbi emlékezetes látogatását, ezzel is erősítve a jó kapcsolatot a család két ága
között. Csak azt sajnálta, hogy az ifjú érkezését bejelentő családi futárt baleset érte a
veszedelmes ideúton.
Megesik ez a futárokkal.
Seaghirre várni kellett. Garym ételhez, italhoz nem nyúlt, igaz, nem is erőltették a
kínálást. A palotát átható, hivalkodó pompa szinte a lábai elé csorgott, amolyan
nagyvilági, nemtörődöm módon: a shuluri rokonság szerencsecsillaga igencsak
meredeken ívelhetett felfelé, de ízlésre, sajnos, nem sikerült szert tenniük.
Végül csak bebocsátást nyert az elégedetten tollászkodó családfő színe elé.
Hogy az ötvenes éveit taposó férfi miért emlékeztette vérebre, meg nem tudta volna
mondani. Talán a kemény vonalú állkapocs mellett lelottyadó arc tette, talán a kis,
véreres szemek, talán a rekedtes szuszogás.
– Parancsolóm – hajtott térdet meghatározott, az elfogadottól parányi
részleteiben eltérő rend szerint Garym. Seaghir szeme tágra nyílt, aztán intett neki,
hogy felegyenesedhet.
A roppant kényelmetlen testhelyzethez a délelőtt folyamán nem tudott
hozzászokni – használ ugyan a régmúlt titkos társaságainak széleskörű ismerete, de
térdepelni nem tanít meg. Az apró eltérések mind jelek voltak egy olyan időből,
amikor az összetartozást csak leheletnyi gesztusokkal volt szabad kimutatni, amikor
a titkos társaságok tagjaira szigorú büntetés várt. Seaghir egy pillanatra
elbizonytalanodott.
– Wachyss on-Thetor üdvözletét hozom.
És, mert az előre gondosan megkomponált köszöntőbeszéd minden szavát
gyűlölte, dreggise alá nyúlt inkább, és a legközelebbi, vagyont érő intarziás
asztalkára állította az idolt.
Ez hatott.
Nem telt bele egy óra, és a családtagok mellett egész kis sereglet jött össze a
palota dísztermében. Garym volt a nap hőse: nem tudta elégszer elmondani, hogyan
bízta meg Wachyss „testvér” azzal, hogy Avida Dolor nevében felújítsa a kapcsolatot
a shuluriakkal, hogyan jutott tudomására a bálvány létezése, hogyan akadt a vén
harcos nyomára, és hogy hogyan koncolta fel, és ajánlotta a kitaszított istenségnek a
zsigereit és a lelkét.
Sorkohirral együtt a hazugságok tökéletes kis lehetett-volna valóságát alkották
meg, melynek nem volt ugyan köze a történtekhez, de ettől nem lett kevésbé
valószerű. És népszerű.
 A shuluri rokonok minden apró részletre kíváncsiak voltak – ha fel nem készül
előbb, mostanra bizonyosan belegabalyodott volna az ártatlannak szánt, valójában
nagyon is körmönfont kérdések hálójába. Persze még így is lebukott volna, hiába
hazudott nyíltan, a kérdezők szemébe nézve, miközben lapockái között csorgott a
forró verejték – de különös tehetsége révén mindig megérezte a választ, amit hallani
akartak. Néha kényes helyzetbe került, de ilyenkor a körötte állók egymás szavába
vágva elejtették a beszélgetés fonalát. Garym ilyenkor csak mosolygott, levegőt is
alig mert venni, és várta, hogy a Sors, ez a szeszélyes céda újra meg újra a
megfelelő ösvényre terelje a körötte zajló történéseket.
Pontosan úgy, mint eddig. Amikor pedig tények vagy részletek felől faggatták,
csak rejtélyesen forgatta a szemét, mint aki már eddig is túl sokat árult el. Végül az
alkarsebét is bevetette a nagyobb hatás érdekében.
Egy győztes hadvezér türelmével viselte a bókokat, melyekhez hasonlókat tőlük
korábban hiába várt vagy remélt volna, s úgy tűnt, az éjszaka sem lesz magányos,
hacsak nem ragaszkodik az üres ágyhoz.
A kedves rokonok ugyanolyan türelmetlenek voltak, mint ő, hogy a formaságokat
letudva végre a titkos háziszentély felé vegyék az útjukat, és kinek-kinek
beteljesedjen a nagy pillanat, amelyre oly régóta vártak.

A pince kíntól bűzlött, és ezen nem segített a füstölők illata sem. A

szörnymaszkos szektatagok torz bábák módjára dédelgették a zsákmányt, kézről
kézre adták, hogy megmerítkezzenek a Weilának szentelt ereklye kisugárzásában.
– Testvéreim és nővéreim! – Seaghir on-Thetor hangja felindulástól remegett. –
Távolba szakadt rokonunk a Vér szavára hallgatván kiteljesítette Úrnőnk terveit, és
elhozta nekünk a jövő zálogát, az áldozatot, amelynek segítségével újabb lépést
tehetünk az Ő romlott tisztasága felé. Tisztelet illesse hát Garym testvérünket, és
mindenek felett Avida Dolort, a gyönyörűséges némber-úrnőt, amiért tetteink
gyümölcseit a szemünk előtt engedi beérni!
– Tisztelet illesse – zúgta engedelmesen az iszonyú gyülekezet. A családfő a
vérmocskos oltár mögé lépett, és végigmérte hallgatóságát.
– Ajánljuk hát ezt a relikviát a Te szolgálatodba, Úrnőnk, hogy a Te akaratod
eszköze lehessen!
– A Te parancsodra zubogjon a vér, hasadjon a csont, és szavaidat
visszhangozza minden gondolat.
Garym a hányingerrel küzdött, és titokban örült, hogy a beteges-sápadt fényben
akkor sem tűnne fel az arcszíne, ha nincs az ördögi álarc előtte. Amikor a
szentélyszolgák az első, csontsovány suhancot elvonszolták mellette, érezte, nem
bírja tovább, hogy esküjét feledve, eleven tűzzel perzseli fel a vértől és belsőségtől
bűzlő pincét, és addig tombol, míg az egész palota bele nem omlik önnön
talapzatába.
De persze tartotta magát a tervhez. A hősök úgy születnek, hogy valaki más
rosszul tervez, vagy rosszul végez, de ő nem kért a korai megdicsőülésből.
A disszonáns kántálást Seaghir kezdte, és a gyülekezet engedelmesen követte
az intonációt: Garym gerincén végig-csikorgott a hangjuk. Úgy tett, mint aki maga is
zengi a dicsőítő éneket, de valójában a saját szerepét játszotta: dünnyögése nem
hatolt át a zajfüggönyön, mégis elérte a kívánt hatást. Senki nem figyelt fel rá. Az
elragadtatott szemek nem láttak mást, mint a kitaszított szörny-istenség eljövendő
dicsőségét, és magukat a csigolya-trónus mellett.
A mágia szavai voltak. A mágikus horgony, melyet indulás előtt bálványhoz
erősített, megfeszítette a manahálót, és ovális rést tépett az oltár előtti levegőbe. A
túloldalon egy hasonló pince ásított fel hirtelen: várakozás-szagú levegő dőlt be a
hasadékon. Aztán a fegyveresek, nem is kevés. Gorban és a Kígyóvándorok
viszontszívessége.
A némber-istennő szolgái, ha látták is a veszélyt, nem hagytak fel a szertartással:
tán remélték, hogy ha sikerül befejezniük, az idol megrontott hatalmával
könnyűszerrel legyűrik a szentségtörőket.
Megemelkedett egy fogazott áldozótőr, hogy a kiálló, rángó bordák közé csapjon,
de a kezet, ami tartotta, vadászhegyű számszeríjvessző szegezte a falhoz. A
homályból kirajzolódó Kígyóvándor íjász elégedettnek tűnt.
A megnyomorított Seaghir hangja nem csuklott meg, tovább vezette a beteg
kórust, és előbb a karján végigcsorgó vért csepegtette az oltárra, majd – mikor
minden mást veszni látott – kezet váltott, és saját mellkasába merítette a jobbjában
markolt tőrt.
A pince óriás tüdő módjára rándult össze felettük.
A csuklójánál lógó főpap szörnymaszkja széthasadt, állkapcsa óriásira tágult,
gégéje mögött a mindenre éhes Semmi ásított. A kiitaszított istenség bábjává lett test
maga vált kapuvá a Síkok között. Elnyeléssel fenyegette a neki szentelt oltárt,
áldozattal, bálvánnyal együtt, és rémlett, ha erőre kap, aligha éri be ennyivel.
Parancs szava dörrent, és a kőlapon reszkető csonthalomról szikrázva pattantak
le a láncok. Gorban ugrott oda, és lökte át a biztonságba vezető kapun, kardjáról
skarlát permetet vetett a hívek vére.
Garym az idol érintését kereste, és hóna alá csapva várta, hogy az újonnan
érkezettek végérvényesen lecsendesítsék a megmaradtakat.
A síkok közti torok üvöltött. Asztrális örvényt, fekete rettenetet, szennyes
érzelmeket okádott, és nyelte magába a kiontott vért, hogy egyre nagyobbra hízzon
tőle.
Ebből elégi
Garym újabb varázslata anyag nélkül való erőből emelt gátat a szállingózó
vércseppek útjába. A Semmi hamar kikezdte ezt is: ha meg nem újítja rögtön, a
varázslata átroskad a másik síkra. Öklömnyi kődarab hullott a vállára, ezt rögvest egy
másik követte. A pince mennyezete kezdte feladni a küzdelmet.
– Menjetek! – üvöltötte túl a pusztulás moraját. – Gyerünk!
Védőpajzsot húzott maga köré, hogy védje magát az egyre gyorsabban potyogó
törmeléktől: veszélyesnek tűnt, de tudta, fenn kell tartania a gátat, amíg le nem
pusztul a födém. Gorban tétovázott a legtovább, de mikor egy sírkő méretű tömb alig
lábnyival mellette csapódott be, inkább ő is biztonságba vonult.
Garym pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor a mennyezetet tartó erők
végképp magukba omlanak, és a palota a végítélet súlyával megindul felé. Fordult,
futott és ugrott, dreggise uszályként lobogott mögötte, és tudta…

Gorban hiába várt rá a túloldalon. Pedig napokig várt.

Azután hirtelen, vissza sem nézve felkerekedett. Híreket hallott ugyanis egy
Odassyn Ceriak nevű Hatalmasról, Keleten – neki pedig számadása volt azzal a
Hatalmassal.
A kiérkező nyomvizsgálók, akik három nap múltán kezdték el csákányoztatni és
széthordatni a palota helyén keletkezett rommezőt, nem találtak mást, mint
keménnyé tömörödött, finom port. Nem voltak sehol a híres berendezési tárgyak – a
gazdagság megannyi bizonyítékát, mindent, amit a Thetorok felhalmoztak, elnyelte a
feledés. Vagy valami más? A legérdekesebb, amit fel tudtak mutatni, az az egynemű,
szivacsos anyagban talált, ember nagyságú légbuborék, benne egy összehajtott
dreggissel és egy szörnypofát ábrázoló maszkkal. A tárgyakat nyilvántartásba vették.
Nem vehették azonban nyilvántartásba a négy nappal korábban az
oszlopcsonkok és falmaradványok összevisszaságából kiemelkedő, túlvilági fénnyel
ragyogó, óriás alakot, aki ölében vitte biztonságos helyre Garym on-Thetor testét.
Garym maga is kikerült a hivatalos történetírásból – a Sors azonban nem feledkezett
meg különös kegyeltjéről. Egy kevesek által ismert, könyvtárak mélyén rejtegetett
apokrif szerint jutott még neki néhány szó: ő lett a sheenwalli smaragdmágusok első
feljegyzett mestere.
 Beavatott
HEIDEL DAN

A Birodalom 14381. évében,

hatvannégy esztendővel a Császár távozása után

1.

A csillagok ott voltak ma is, mint minden nap: ahogyan ő látta őket, nem
számított, ha fellegek mögé bújtak. Átható ragyogással izzottak a valóság szövetén,
se isten, se halandó nem állhatott az útjukba.
Ceriak a teleszkópokhoz lépett. Határozott, gyors simítással fogást keresett a
csörlőkön, és igazított az irányzékon: benn, a lencsék tükrében apró pontok villantak
fel. A Kétarcú Világ, Hármas Tengelyek, a Beavatás Négyszöge… ott ragyogtak
mind, és ugyanazt mondták: bárhogy alakul a világ sorsa, a kiemelkedett útra lehet
akármilyen csapáson.
De a Lángoló Pentagram halálról és pusztulásról beszélt ma is, mint már hetek
óta.
Tüzes fényű, vakító, perzselő halálról.
Az asztrolábiumot vette elő, és gondterhelt arccal számolni kezdett: egy lúdtollal
sorra vetette pergamenre az eredményeket.
Ahogy befejezte, a csillagkódex után nyúlt, de a számok nem hazudtak:
együttállás fog következni, amire évezredek óta nem volt példa. A káosz hosszú
éjszakája jön.
A hosszú éjszakával a csillagok hatalma rést téphet a valóság szövetén, és utat
nyithat a Goliathal akaratának. Amikor pedig megrendülnek a kristályszférák, eleven
tűz pusztítja majd a világot. Ismét.
Soha többé!
Ceriak homlokán elmélyült egy ránc. Ismerős érzés simított végig tudatán, a
fülébe csengtek a Másik szavai. Azóta nem látta a Másikat, mióta elhagyta őt a
szentélyromok tövében, de ott volt vele mégis. Néha beszélt hozzá – általában a
legrosszabbkor.
„Kétségek gyötörnek?”
– Úgy látom, nincs sok időnk – Ceriak hangosan beszélt maga elé. Könnyebb volt
úgy elképzelni a Másikat, mintha csak egy láthatatlan teremtmény volna, nem pedig
valami idegen az ember fejében.
„Valóban nincs.”
– Szükségem van a segítségedre. Mint akkor, a crantai szentélynél.
„Éreztem, hogy hívni fogsz, ismét. A Vonalak lángolnak.”
– A Vonalak? – kérdezett vissza Ceriak értetlenül. „A sors fonalai. Ha eljön az idő,
látni fogod őket.”
A Másik olyan hirtelen hallgatott el, ahogyan jött. Aznap már nem is szólt többé.

2.

Isshae elmerengve nézett ki a shuluri khoór toronyablakán. A távolban Daumyr

erődje homályos, fekete folt volt csupán.
– Elhoztam, nagyúr.
 A Hatalmas lassan megfordult. Görbe hátú, hályogos szemű aggastyán térdelt a
toronyszoba közepén egy sárkánymancsot formázó, ébenfekete állványzat előtt.
Isshae elégedetten futtatta végig tekintetét vénség a csontokból faragott fétisein, a
száztizenegy fonatba font, őszülő hajon. Az aggastyán vak volt és látnók, a
délnyugati puszták törzséből: a Birodalom idejében tiltott és üldözött, ám igen
hasznos tudomány birtokosa. Isshae egykor mestereként tisztelte – olyan régen,
hogy egyikük sem emlékezett már. Az ifjú Hatalmas nem akarta, a vénember pedig
nem merte felidézni azokat az időket, amikor Isshae lanarak még egy másféle
hagyomány ígéretes beavatottja volt, mígnem egy Ceriak nevű Hatalmas felbukkant
a nomádok között, és magához vette a kyr suhancot.
Az aggastyán volt az utolsó nomád, aki azokra az időkre emlékeztethette volna
Ianarakot – életét csak annak köszönhette, hogy ő volt az egyetlen, aki tudta, hol
rejtik a calowyni látógömbök egyikét.
– Örülök, hogy megtaláltad – méregette Isshae a sárkánymancs karmai között
derengő rúnadíszes kristályt. – Lássuk csak…
Végeláthatatlan hegyvidék tűnt elő a fényekből, a Vinverio vonulatai. A kép
napkelet felé suhant, mígnem megállapodott egy eldugott völgy előtt. Az óriásira nőtt
szálfák tengerében elveszni látszott a tenyérnyi uradalom tisztása. Az erődítmény
romos volt és elfeledett, enyésző emléke az Ötödkor hajnalának. Töredezett
öregtorony emelkedett a közepén.
Isshae arcán zord mosoly sejlett fel.
– Ez minden? Egy patkányodú a világ végén? – a Hatalmas felkacagott. – Ceriak,
vén mester, csak nem remeteként akarod megváltani a világot?
A gömbhöz lépett, és végigsimított felszínén. Elvezettel szívta be a kristály erejét.
Lehunyta szemét, és a gömbben lüktető képekre összpontosított. Az anyagon túli
világ sötét volt, jellegtelen. Árnyalatnyi szürkeség látszott csak az öregtorony helyén.
Isshae megvető pillantással fürkészte titkait.
Sehol egy Fókusz, Erőd vagy Vár.
A szeme sarkából vette észre, hogy a vak látnokon remegés futott végig. Isshae
hirtelen megragadta a vénség kezét, az aggastyánon megzörrentek a faragott
fétisek, Isshae tőrt vett elő, sebet ejtett a nomád bal tenyerén majd a kristálygömbre
csorgatta a vért. A régi rítusok, ugye, barbár mesterem? Az aggastyán nyögött,
szemei felpattantak, hályogos tompasággal meredték a Hatalmasra, de nem mert
ellenkezni. Csúzos keze erőtlenül markolta a gömb csiszolt felületét. Az elméje bírta
volna még, de teste meggyötretett már. Isshae szenvtelen arccal nézte a hasztalan
próbálkozást… majd, amikor a vénség lehanyatlott volna, satuszorítással fogta meg
a remegő ujjakat.
– Öreg vagy már, elnyűtt… – a Hatalmas egyik kezét az aggastyán fejére tette, a
másikat a gömbön tartotta.
– … és gyűlölöm az emlékeidet – fejezte be suttogva lanarak, mikor
mindkettőjüket körbefonta a kristályból áradó izzás.

3.

A gondos rendszerességgel fordított homokóra tanúsága szerint hatvanhat napig

tartó éjszaka után újra hajnalra ébredt a világ. Sokak számára a pirkadat is
csodaként hatott, és reménnyel telve várták a megváltást. Ám aki értett az erők
nyelvén, tudta, hogy ez más volt, mint a többi napkelte.
Ceriak megértette, hogy nem hibázhat. Ha számításai nem csalnak, a múltban
tomboló naptűz csupán halvány árnyéka lehetett annak a csapásnak, mely néhány
órán belül beköszönt. Az alkalomhoz illő ünnepi dreggis híján a megtisztulás órája
után magára öltötte egyszerű vászonruháját, mielőtt a Fókuszhoz indult. Aggasztotta
ugyan, hogy csupán egyetlen próbálkozásra lesz lehetősége, de nem volt más
választása.
A szirtfok talaját simára egyengette már napokkal korábban. Mostanra
varázskörök borították az apró fennsíkot, rúnák tucatjai derengtek, vagy épp izzottak
a beléjük zárt hatalomtól függően. Minden tudását latba vetette, de így is csak
remélni tudta, hogy a védelem kitart, amíg bevégzi a szertartást. Óvatosan, a
vonalakra ügyelve lépett a legnagyobb, központi kör közepébe, és várt. Amire
készült, elméletben messze meghaladta erejét, s jól tudta, a Másik támogatása, és
az ősi crantai Fókusz hatalma nélkül semmire sem menne.
A pirkadattal tágra nyitotta harmadik szemét, és a Láthatatlan Világba meredt.
Káosz fogadta: a kristályszférálc évtizedek óta megbomlott egyensúlyára az utolsó
csapást a közelgő Együttállás jelentette. A mai napkelte egybeesett az év legforróbb
pillanatával, amikor Ynev arcát a legközelebbről perzselte a nap. A csillagok állása
szerint pedig épp ma éjjel érne véget a Kitekintés Ünnepe.
Ha egyáltalán megéri valaki a ma éjjelt.
Ceriak kizárta gondolataiból a felrémlő következtetéseket. Enélkül is épp eléggé
nehéz lesz.
Amikor megjelentek az első sugarak, a varázsló harmadik szeme előtt, a
távolban, felfeslett a valóság szövete. A kristályszférák alig észrevehető mozgása
mintha egy pillanatra megakadt volna… és amikor újraindult a mindenség, már ott
volt a Rés. A Rés, amin keresztül akadálytalanul hatolt be a pusztulás.
A fák lombjai fonnyadtak össze elsőként. Elszáradtak, majd füstölögni kezdtek a
könyörtelenül perzselő fényben. A naptűz a szirtfokon álló mozdulatlan alakra vetült.
És ott elakadt.
A fény eddig láthatatlan, ibolyaszín félgömbön terült szét, mely útját állta,
eltérítette. A forróság erejével egy hajdani kyr Hatalmas évezredes varázstudománya
dacolt… és az a tudás győzedelmeskedett a kristályszférák résén betörő pusztításon.
Ideig-óráig. Ceriak egy pillantással felmérte a lassan zsugorodó védelmet, és
belekezdett a rituáléba.
Felemelte a kezét és elkiáltotta az első szót. Megremegett a föld, ahogy az
őselemek legszilárdabbika felelt a hívásra. Hirtelen támadt orkán hajlította a parázsló
koronájú fák törzsét, amint a második szót kimondta. És jött sorban a többi is. Tűz,
víz, föld és levegő esszenciája lüktetett a varázsló körül. Saját hatalma ezekre terjedt
ki, de ennél többre volt szükség. Másik kezét vízszintesen maga elé nyújtotta, és
folytatta a kántálást. Nem gondolt a régi kétségekre, pedig mostantól olyan úton járt,
ahová kyr varázstudó még nem merészkedett. A crantai Fókuszt hívta segítségül.
Ragyogó pont fénylett fel tenyerén, ahogy a messzeségben lustán kavargó erő
felébredt. Egyre duzzadt ez az erő, egyre hatalmasabb lett. Ceriak reszketni kezdett.
A féken tartott energiák kezdtek kicsúszni az irányítása alól. De még nem volt elég,
még több kellett! Izmai görcsösen összerándultak, térdre rogyott az erőfeszítéstől. És
akkor megértette, hogy nincs tovább. Széttárta mindkét karját, majd a mellkasa előtt
összenyomta egymással szembe fordított tenyereit.
Mérföldekre látszó, gigantikus fényoszlop robbant a varázskörből az ég felé. A
Hatalmas erejét megfeszítve állta és irányította a kitörést. Szavai, bár elvesztek a
vajúdó világ robajában, mégis formát, alakot adtak az erőnek. Azokban a szavakban
ott volt a csillagos ég, a napsütötte mező, a szélfútta erdő, a kéklő víztükör minden
szépsége. A természet örök körforgása, az élet és halál misztériuma, minden, amit a
világ egy évszázadok tapasztalatával bíró elme számára jelentett.
 Úgy érezte, egy örökkévalóságig tart.
Amikor vége lett, Ceriak négykézláb állt, még a térdelés is túl bizonytalan volt
számára. Harmadik szeme azonban tágra nyitva, mohón itta be az elé táruló látványt.
Békés ragyogás világította meg a tájat egészen a szemhatárig. A káosz eltűnt,
csupán a Fókusz nyújtotta védelmen túl tombolt dühödten, de idebent nem volt többé
hatalma. Amire Cranta idejében tucatnyi varázstudó kellett, arra elég volt egyetlen
kyr; egy, Birodalom hajdani oszlopai közül.
A varázsló végigsimított a keze ügyébe kerülő egyik jelen. Halvány mosollyal
nyugtázta előrelátását. Sejtette, hogy a rítus után jártányi ereje sem lesz, de
gondoskodott utánpótlásról. A jelből lüktető, hűs nyugalom áradt végig benne,
kimerültségtől reszkető izmaiba is élet költözött. Feltápászkodott.
– A Birodalom elbukott, de a kyr nép örök. Én, Odassyn Ceriak kinyilvánítom
Ryek, Kyria Új Uradalmának hatalmát!
Villámlott. Vihar robajlott a pajzs határain belül.
– Ez szép beszéd volt, varázsló.
Ceriak dermedten nézett le a magasból. A szakadozott prémköpenyek ölelésében
alig ismerte fel a vén Pusztítót.
– Te?
Gorban a tarisznyája után nyúlt: díszes butélia került a kezébe. Nagyot húzott
belőle.
– Azt hittem, előtted nem lehetnek titkok – borszagú szellő libbent Ceriak felé.
– Fáradt vagyok a színjátékhoz. Mit akarsz? Gorban keményen nézett vissza rá.
- Mikor legutóbb találkoztunk, földig romboltad és hamuvá égetted a Menedéket.
Látom nem csak pusztítani tudsz… úgyhogy tartozol nekünk egy új hazával.

4.

Shulur sosem feledte azt a hajnalt.

Mire feltűntek az első sugarak, a Tízek ereje ott örvénylett az Erőd Fókusza körül.
Ha másképp történik, talán minden elveszett volna, ám lsshae nem hagyta, hogy ez
bekövetkezzen.
Az Együttállás kiteljesedésével lidérces álmokból ébredtek az Erőd urai, és
ezúttal valamennyien hittek lsshae szavainak.
Shulur meglehetős épségben vészelte át a halálos napkeltét: amikor a többi
Hatalmas tudása megrendülni látszott, lsshae a Fókuszt szólította, így sikerült
fenntartaniuk a város védelmét. Attól a hajnaltól kezdve a shuluriak másképp
tekintettek a szigeterőd komor falaira.
A naptűz ezúttal megkímélte a várost. Mivel nem tudhatták, mi okozza az égi
szférák káoszát, azóta minden nap ezrek fürkészték aggódva a hajnali eget. Csak
reménykedhettek, hogy a perzselő vész ideje elmúlt, örökre.
Shulur urai újra ott ültek a hatalom termében. Tünékeny árnyak, a város
túlélésének zálogai. lsshae gazdagon díszített dreggise vérvörösen hullámzott,
homlokán ezüst diadém ragyogott.
– A Rúnavéső túl sokáig várt – kezdte bevezetés nélkül. – Shulur hatalma mára
elegendő egy új világ megteremtéséhez. Követeket küldünk Enrawellbe, és
biztosítjuk őket jóindulatunkról. Ám mivel nem bízhatunk meg a józanságukban,
nekünk kell tennünk valamit a környező városok védelmében.
Tachryss hátravetette csuklyáját.
– Ha most kínálunk védelmet, el fogják fogadni a feltételeinket. Még egy ilyen
naptűz, és nem marad túlélő az északi végeken.
 Amikor elmélyült a csend, Isshae földabroszt terített a terem közepén álló
gránittömbre.
– A krónikák mintegy ötven nagyvárost jelölnek, de ebből aligha maradt több húsz
helytartói székhelynél – a homályban felderengő varázs apró fénypontokkal rajzolta
ki a hegyek és völgyek sorait – Északon Enrawell, nyugaton Godora lehet a központ:
a nagyobb családok ezek védelmét keresik. Ha vannak még Hatalmasok, csak tőlük
remélhetik a túlélést.
Isshae a térkép felső részére mutatott.
– Észak gondja legyen Enrawellé. Egyelőre. Ellenben, ami a délnyugati végeket
illeti…
Baythan felvillantotta cápafogsorát.
– Godora nem fog melléd állni. Harcosok alapították és hadurak vezérlik. Soha
nem fogják elfelejteni, a varázstudók vereségét a Tinoloknál.
– Éppen ebben bízom. A közös veszély barátokká teszi a legnagyobb
ellenségeket is.
– Közös veszély? – Chymerrien tekintete résnyire szűkült. Isshae hidegen
mosolygott, és mozdulatára reszkető kép jelent meg.
A Birodalom keleti része, a Vinverio vonulatai. Egy eldugott völgy mélyén romos
kastélyerőd tűnt elő. A következő pillanatban vászoncsuhás alak került a fények
fókuszába. Szikár termetével, éles vonásaival alig emlékeztetett egykori ön-magára.
A Hatalmasok körül felizzott a levegő. Felismerték.
A tizenegyedik Hatalmas!
Odassyn Ceriak, aki nem tartott velük azon a tanácskozáson!
– Ceriak. Nemcsak túlélte a Császár távozását, de ismét saját utakon jár! Nem
baj. Ha el tudjuk hitetni róla, hogy egy veszedelmes bajkeverő… – Isshae
mosolygott. – a többiről magam gondoskodom.
A Hatalmasok tekintete egymásra villant. A tarfejű Tachryss bólintott, Dakk
azonban elégedetlenül moccant. Recsegett, ropogott a sötétség, ahogy bosszús
mordulással kiemelkedett óvó árnyékaiból.
– Ianarak – hangja, mint közelgő vihar mennydörgése. – csak egyszer
hibázhatsz.
Felparázslott a levegő Dakk körül. A Hatalmas bíbor homályba süppedve távozott
a tanácskozástól. Isshae némán nézett utána. Mindannyian ugyanarra gondoltak:
bármit is tesznek ők hatan, ha a három Vén bármelyikének felkeltik a rosszallását,
nem lesznek többé Ifjabb Hatalmasok. Talán nem lesz Daumyr sem.
– Shulur pedig szembeszáll a bajkeverő Hatalmassal – a fakósörényű
Chymerrien biccentett. – Godora mellénk áll egy ilyen harcban?
– Elég büszkék ahhoz – maró gúny volt Tachryss minden szava. Isshae
elégedetten vette tudomásul, hogy a saját gondolatait hallja. – Különösen, ha
elhiszik, hogy csak a nyers acél végezhet vele.

5.

Ceriak halálosan kimerült.

Nagy kortyokban vette a levegőt, mire lassan múlni kezdett az ereket-tagokat
szaggató kín. Szívesen megszabadult volna tőle, de tudta, semmilyen erő nem
segíthetett, csak a pihenés. Eszébe jutott, mennyi ideig kell majd távol lennie, és
mennyi terve fog félbemaradni emiatt – ám valahányszor az égbolt mélykékjére
nézett, tudta, hogy megérte minden.
 A vén légionárius csendben iszogatott mellette. Nyugalmát nem zavarhatta volna
meg tán egy újabb háború sem. Egészen jól tartotta magát, nagy gyakorlata lehetett
az ivászatban. Ceriak pihent még egy darabig, majd megállt vele szemben. Gorban
nyílt pillantással viszonozta a varázstudó fürkész tekintetét.
– Nem egyedül jöttél – mondta a Hatalmas.
Gorban nem ezt akarta hallani. Arcán bosszús ráncok jelentek meg, de belement
a játékba.
- Féltek a kísérteteidtől. A hegy lábánál várnak. .
- Hányan?
– Harminckét család. Három Nemes Ház uradalma. Ceriak bólintott. Gorban
elhúzta a száját.
– Amit fenn csináltál a hegytetőn… mi a pokol volt?
– Olyasféle. Védelem.
– És akik kinn maradtak?
Ceriak hátat fordított és fáradt léptekkel indult lefelé a kaptatón. A vén katona ujjai
összeszorultak kardja markolatán, de követte. A varázsló nem válaszolt, csak amikor
az uradalom falainál jártak.
– Azt mondják, a világ rendje csak ott bomlik fel, ahol nincs, ami összetartsa. A
városokban tán van annyi ember, hogy megmaradjon a régi hit nyújtotta védelem.
Amit láttál, jórészt a kevéssé lakott vidéken pusztított. Ha ugyan hinni lehet a Vonalak
üzenetének. Őrült korszak ez, őrült időkkel, ahol csak a hit segíthet. Vagy még az
sem – Ceriak elhallgatott.
Vége lett a kanyargós útnak, töredezett bazalttömbökből rótt épület rajzolódott ki.
Gorban homlokán újabb ránc jelent meg – idefelé jövet ez még bizonyosan nem volt
üt. Amikor Ceriak átlépett két kapuív között, a légiós a földre sercintve követte.
Félelmetes érzés volt. Hideg szellő cirógatta körbe, elsötétült előtte a világ. A
gyomra felfordult, zuhanni kezdett, majd mielőtt észbe kaphatott volna, ott állt a
márványlapok borította, ódon udvaron. Ceriak egy szökőkút előtt állt és őt figyelte.
– Örülök, hogy átjutottál – más hangja volt, mint a sziklaszirten. Zengő, hatalomtól
sűrű. Gorban megborzongott az újabb rejtélytől.
– Ez jó vagy rossz?
– Figyelemreméltó.
Ceriak az udvar vége felé intett, és rúnákat rajzolt a levegőbe. Akarata nyomán
megremegett a töredezett fal, és sűrű rengeteg tűnt elő mögüle. Rejtő varázs!
Gorban rühellte az efféle mesterkedést, de elismerte, hogy olykor hasznos lehet.
– Az uradalom előtt van egy kis tisztás a völgy szélén. Ott megpihenhettek.
– És velem mi a terved?
– Ha végeztél, a toronyban várlak.
Azután eltűnt a szeme elől. A vén katona bosszankodva indult a völgy lába felé.
Ami kis tisztásnak tűnt, mérföldnyi irtásnak bizonyult a rengetegben – Gorban
állkapcsán megrándultak az izmok. Réveteg tekintettel töprengett, mialatt a szolgálók
lepakolták a szekereket, és sátrakat húztak fel. Szűkszavúan intézkedett akkor is,
amikor a csapat építőmestere a lehetőségekről faggatta.
Meistinier ostroma után kopott csatavértet kerített a régi varázspáncél helyett. Az
a vért tönkrement, amikor elmondta az lal' mantryss életadó igéit, és nem akadt
varázstudó, aki megjavíthatta volna. Az ember nem akarhat egyszerre mindent.
Gorban leült és fényezni kezdte felszerelését: egyes szokások a vérbe ivódnak.
Twalnál tartott, amikor meghozták a bort.
Húzott néhányat a tömlőből, és kezdetét vette a hagyományos elmélyülés. Az
égetett szesz erős volt, akár a méreg, a háború minden szennyét kiérezni vélte
belőle. A temetetlen hullák bűzét, a félelem verítékét… meglehet, a vereség íze volt.
Ahogy ürült a butélia, úgy erősödött Gorban dühe. Itt vagy hát, bűbáj mestere. A
Hatalmas hibázott, amikor semmibe vette a Shak-syss hagyományát, de megtehette,
hisz a Birodalom szolgálatában állt.
Nincsen már Birodalom.
Gorban nagyot húzott a butéliából.
Nincs joga elvenni egy Pusztítótól a halált.
Mikor végzett, magára öltötte a páncélt, és a derekára csatolta a legendák
kardját: megtántorodott, forgott körülötte a világ, de súlyos, egyenes léptekkel indult a
varázsló kastélya felé.
A sötét udvaron tévedhetetlenül vitték előre ösztönei: átvágott a düledező
romokon, és egy töredezett boltív alatt megtalálta a toronyba vezető csigalépcső
ajtaját. A toronyszoba ajtaja tárva-nyitva állt.
Berontott… azután megdermedt.
A varázsló szobája szegényebb volt, mint egy koldustanya. Semmi fényűzés,
csak könyvek és romok, egy hevenyészett asztallal középen.
– Kisebb zajjal, ha kérhetem – szólt a válla fölött Ceriak. – Nem szeretném
elrontani.
Gorban az asztalra nézett. Felismerte Észak dombortérképét.
– Kínálnálak hellyel, de lásd, magamnak sem jutott.
A vén katona kezében felizzott Twal. A Hatalmas megfordult, de nem tűnt
meglepettnek.
– Szépen kiöltöztél… Felétek így szokás tisztelegni a házigazda előtt?

6.

Az öböl ritka fajta volt, az egész északi parton nem láthatott senki hasonlót.
Kívülről sómarta zátonynak látszott, a hegy felől látszólag lehetetlen volt
megközelíteni. A hanyatlás éveiben egy birodalmi őrgróf szerencsés hajótörésével
megszűnt a vidék nyugalma, s mert széltében-hosszában ez volt az egyetlen
kikötésre alkalmas hely a parton, előbb pihenőtelep, őrkikötő, majd Freiglund
térnyerésével flottatámaszpont lett.
A Birodalom bukása után az öböl menedékké lett. Az új kor harmadik évtizedében
egyre csak jöttek a környező földek népei. A támaszpont gigászai megmaradtak a
település magjának, az újonnan érkezettek kanyargó sikátorokat emeltek köréjük:
idővel megkezdték a keleti mocsarak feltöltését is, hogy a szárazfölddel is legyen
kapcsolat.
Hevenyészett, szükség szülte egy város volt, de mégiscsak város, a térségben az
egyik legnagyobb.
A két alak lenn, a mocsarak útvesztőiben hunyorgatva nézte a hegyoldalba vesző
falakat. Innen, a keleti oldalról csak néhány, többnyire hajótestekből eszkábált,
düledező romot, és egy kapuforma őrtornyot lehetett látni. Gorban utálkozva húzta el
a száját, mikor megpillantotta a kastélyok tornyain lengedező lobogókat.
– Nemesi Házak? Ugyan. Patkánylyuk.
Ceriak homlokán elmélyült egy ránc.
– A Shak-syss… – a Pusztító még a szavakat kereste, de Ceriak mintha meg
sem hallotta volna. A dombormű fölé hajolt, amely Északot ábrázolta. A Hatalmas
elgondolkozva méregette a hegyek és völgyek sorát.
– Szükségem van rád. Látod? Itt kell lennie egy menedéknek. És itt, és itt.
 – No és? – Gorban szorosabban markolta a Twal markolatát. Nincs joga. Amikor
azonban Ceriak tiszta, kék szemeibe nézett, a harag mintha sosem létezett volna.
– Jelenleg a miénk sem jobb.
Különös érzés szorongatta belül, amit sokáig nem tudott hová tenni. A Másik
említette ugyan, de soha nem hitte volna, hogy ilyen érzés lesz: más elméletben
tudni, és más átélni azt, amit gondolt. Hatalmas, csillogó szálakat várt, ehelyett
fényeket és villanó képeket kapott: időbe telt, míg meglátta bennük a rendszert, és
megértette, mit akarnak üzenni neki. A Vonalak. A helyet a sors erői mutatták: a jövő
fonalai vezették a rejtőző öbölhöz.
Az innenső kapu a csatahajó oldalába tépett óriási hasadék volt: a tat felőli rész
szolgálhatott őrtoronyként. Szabad tér fogadta őket a kapun túl, sómarta dűnék
hullámzó sorai – mögötte Khagryr, a flottatámaszpontból lett menedék városa. A
kikötő óriási horoggal nyúlt az öböl vizébe, végig a külső zátonyok mentén: ami a
tenger felől ártalmatlan hullámtörőnek tűnt, tűzvetőkkel, katapultokkal felszerelt
erődítmény volt. Beljebb, a kikötőn túl szürke épületek komorlottak, a Birodalom
idejéből maradt raktárak lehettek. Mögöttük kanyargó utcasorok futottak a hegy felé.
A Nemes Házak otthonának vélt kastély közvetlenül a bércek oltalmában emelkedett:
amilyen hatalmas volt, annyira siralmas romhalmaznak látszott. Büszkén vállalt
lobogóin túl semmi nem emlékeztetett kiváltságos mivoltára.
Őszülő katonák fogadták őket az első házak előtt, és attól fogva szoros őrizetben
haladtak tovább. Látványos kísérettel érkeztek, de a katonák gyorsan tették a
dolgukat. Csakhamar a tanácsépület előtt találták magukat, mégis jó órán át váratták
őket, mire odaállhattak Khagryr urai elé.
A súlyos lepelbe öltözött, komor férfiak között Ceriak meglepődve fedezett fel két
asszonyt is. Gyanakvó, pökhendi tekintettel fogadták őket. Ceriak a címerek láttán
kelletlenül állapította meg, hogy kivétel nélkül a Birodalmat eláruló Nemes Házak
megbízottjai.
A Vonalak hálója hirtelen villant fel a varázsló előtt. A látottak arra
kényszerítették, hogy új tervet rögtönözzön az őszinte beszéd helyett.
– A nevem… hm, Lyennar! – illő meghajlással tisztelgett a tanács előtt. – Messzi
földek üdvözletével érkezem.
Szövetséget kínálok.
– Kinek a megbízásából? – a főhelyen ülő ősz tanácsnok ajka megvetően
lebiggyedt.
– Egy új nagyúr, Odassyn Ceriak küldetésében járok.
– Hallottunk felőle. Maga a Hatalmas küldött? Ceriak kivárt egy pillanatig, majd
bólintott.
– Igen.
A vénség felköhögött, a vállai belerázkódtak a rátörő rohamba. Amikor felnézett,
fakó és fénytelen volt tekintete.
– Húsz éve jött egy követ Enrawellből, és a Nemes Házak küldöttének adta ki
magát. Vendégül láttuk. Utóbb számos titkunk és könyvünk elvitte a testvériség okán
– az öregember félrenézett. – azóta nem hallottunk felőle.
Elkomorodott.
– Manapság pedig azt hallani, keleten született egy őrült, aki zsarnokoskodik a
túlélőkön.
Ceriak nagyot nyelt. Ez rosszul indul. Kezdte érteni, mit mutattak neki a Vonalak
szálai. Igyekezett magabiztos hangot megütni.
– Nincs rá okom, hogy hazudjak nektek. Megvető mosolyok.
 Ceriak türtőztette magát, bár kezdett nehezére esni… és amint felismerte, miféle
játszmába keveredett, már cseppet sem lepődött meg, amikor a szellemvilágban
olyan gondolatokat vett észre, amelyeknek nem látta a forrását.
Ügyes.
A rejtőző idegen az egyik tanácsnok mögé bújva méregette őket. Az aurája
mélyebb és sötétebb volt a többiekénél, az erők apró villámokkal cikáztak körülötte:
bár próbálta leplezni kilétét, nem téveszthetett meg egy Hatalmast. Varázstudó.
Hatalma nem volt mérhető az övéhez, de kellemetlen elszántsággal nyúlt ki tudatuk
után. Ceriak szeme sarkában elmélyült néhány szarkaláb, ám néhány
szívdobbanással később megtévesztő fátyolba zárta saját és Gorban szellemét.
Alacsony, elhízott férfi vette át a szót.
– Nem látjuk, mi hasznunk származna ebből?
Ceriak már válaszolt volna, amikor megérezte a bajt. A vén légionárus nem volt
hozzászokva ehhez a bánásmódhoz, felettébb bosszantotta az akadékoskodás –
feltörő haragja lámpásként villant az anyagon túli csendben, égzengéssel kiáltva szét
minden gondolatát, megtörve ezzel a Hatalmas illúzióját. A rejtőző mester pedig csak
erre várt.
– Varázstudók! Fogjátok el őket!
A katonák fegyvert rántottak, Gorbannal egyetemben. Tucatnyi városőr lépett
feléjük, de visszahőköltek mikor a vén katona fénylő körívet rajzolt a legendás
fegyverrel.
– Ne! – Ceriak kiáltása nyomán megsűrűsödött a levegő. – Senki ne mozduljon!
Az idegen varázstudó emésztő lángokkal csapott Ceriak felé. A Hatalmas
kiáltásába azonban beleremegett a tanácsterem. Freskók repedeztek a falon, a
katonák a földre rogytak. Az idegen varázsló álcája lehullt. Rémült férfiarc rajzolódott
ki az emelvény mögött – egy hamuszürke hajú, koravén nemesi sarj. Lángjai egy
pillanat alatt elenyésztek, aurája semmivé lett: a kyr uralta erőknél vadabb és
kifinomultabb varázs tombolt körötte
A Hatalmas a terem közepén állt, vászoncsuhája szürkén lebbent: kezén izzó
varázserő, tekintetében hatalom fénye lüktetett. Már senki nem állt az útjában, a
katonák a földön fekve meredtek rá. Hogy véletlenül se jusson eszükbe semmi
ostobaság, Ceriak egyetlen intésére a hátsó sarokba repült az összes fegyver. Az
emelvényen szólni sem tudtak a tanácsnokok. Amikor hosszú perceken át nem
történt semmi, az ősz hajú vénség megrendülten nézett fel.
– Nem tetted meg.
– Nem.
– Ma nem tetted, de ki tudja, mit gondolsz holnap? – suttogott a vén.
– Csak a félelmeid beszélnek belőled – vont vállat Ceriak.
– A mi félelmeink. Mindannyiunké.
Ceriak méregette egy ideig, majd sarkon fordult, és egyetlen kiáltásával
villámíveket idézett a terem közepén. Kapuféle ragyogás formálódott a dörgő fényből:
sötét rengeteg tűnt fel vakító fénykeretben.
– És a lovaink? – csattant fel Gorban.
– Maradnak.
Ceriak a hátában érezte a gleccserkék tekintetet: nem lepődött meg, amikor az
öreg utána kiáltott.
– És az a Hatalmas… az a Ceriak, milyen ember?
– Megteszi azt, ami tőle telik – mondta varázsló. Felpillantott. – és segít, amikor
kéritek. Csak hívnotok kell.
Azután átlépett a tereket összekötő kapun.
 A következő alkalommal dél felé indultak. Először egy nyomorúságos
menedékhez értek: falu lehetett vagy kereskedőtelep, düledező kalyibákkal, alig
néhány kőépülettel. Azt remélték, a nélkülözés belátásra inti az ittenieket, de
tévedtek: a lakók ellenségesen méregették őket. Délben egy karaván akadt az
útjukba, de toprongyos őrei ennek is kivont karddal várták, míg odébb állnak.
– Nem kérnek ezek belőlünk – morgott Gorban.
– Még nem. Utóbb jönnek majd maguktól.
Délután egy porig égett városba értek: elszorult a torkuk a forróságtól
megrepedezett kövek láttán. Az est közeledtével alig maradt erejük. A térképek
szerint már nem volt erre semmi, csak az irdatlan rengeteg, de Gorban füstöt vélt
látni a hegyoldal felől. A vén katona hosszú poroszkálás után szólalt meg.
– Az őrült, aki sötét erőkkel hódít… te vagy?
– Valószínűleg.
– Ki terjeszti?
– Shulur Hatalmasai. Gorban kiköpött.
– Ez így reménytelen! Senki nem fog csatlakozni!
– Majd változnak az idők.
Gorban nem szólt, csak, amikor a füst közelébe jutottak.
– Már, ha életben találunk bárkit is.
Nagy múltú, hatalmas majorság volt. Elöl tavernaféle árválkodott, a kereskedők
és utazók biztos menedékeként. Odébb mérföldnyi irtás látszott megfeketedett
tölgymatuzsálemek között. Valaha gazdagon vetett szántó lehetett, most csak
parázslott, keskeny füstcsíkokat eregetve az ég felé.
A házak teteje elégett már: az elszenesedett gerendacsonkok és hamu között
izzó parazsat kergetett a szél. Fullasztó bűz töltötte be a levegőt. Ceriaknak az arca
sem rezzent, de üresség költözött a tekintetébe.
– Ha életben találunk… – színtelen volt a hangja, a vén katona mégis kitörni kész
vihar robaját érezte benne. Gorban szótlanul fürkészte. Harag ébredt benne,
bosszúért kiáltó tűz, de a következő szívdobbanással kihunyt. Ujjai önkéntelenül is a
nyeregtáska után tapogatóztak a méregerős megváltás után: csak amikor a szájához
emelte, döbbent rá, mit akart tenni.
Egy pillanatig tűnődve nézte a kezében tartott borostömlőt, majd szó nélkül
hajította az elhaló tűzbe. Másnap délben, mire a varázsló magához tért álmából,
Gorban ott várta indulásra készen a lovak mellett – és attól a naptól kezdve nem
tágított mellőle egy tapodtat sem.

7.

Ceriak szenderegni látszott a nyeregben: rég nem itt, nem ebben a világban járt.
Lángoló örvényeket látott, öles átmérőjű, átláthatatlan szövevényben cikázó szálakat.
Nap kelt fel, holdak buktak alá, de azokat a szálakat nem rendíthette meg semmi
sem: végtelen egykedvűséggel húzódtak a végtelenbe. Ceriak tűnődve nézte, mint
ragyog az élet szikrája a sors fonalain: honnan jön, merre indul, és melyik út az,
amelyen elérheti céljait.
Egy kereszteződés előtt álltak. Az út viszonylag jól követhetően haladt tovább a
bal kanyarnál, és sűrű bozótosban ért véget a jobb oldalon, Ceriak mégis ez utóbbi
felé bökött a fejével.
– Arra.
Csalóka volt a bozót, hiszen húsz lépés után kitaposott országút állt előttük.
Poros, régen használt út volt, csomókban nőtte be a folyondár, de csiszolt köveket
tapodtak lovaik. Gorban meglepődve nézte, amint eltűnik a fák között: egyikőjük sem
emlékezett rá, hogy jelölte volna bármilyen térkép, mégis itt volt.
– Balra.
Rövid poroszkálás után ismerős hangok értek el hozzájuk. Szürke tetők villantak
elő az évszázados tölgyek mögül. Gorban
rájött, nem is lehetett véletlen az a sűrű bozót a kereszteződésben. Nem város
volt, afféle uradalom inkább. Kicsiny, elszigetelt menedék az út menti kutak mögött.
Öt-hat kúria, néhány nagyobb istállóval. A lobogókat az országútról lefordulva vették
észre: a legnagyobb ház kapuján a Birodalom szerte ismert en-Drychass Ház
griffmadarait lengette a szél.
– Úgy tudtam, a Drychassok elestek Keilornál.
– A Hadurak és Hatalmasok elestek – bólintott Gorban. – Nézd a keresztvágást a
griffek szárnyán. Túlélők lehetnek valamely oldalágon.
Ceriak újra a Vonalakat hívta segítségül, ám ezúttal cserbenhagyták a csalfa
fények. Sötét és kiismerhetetlen góc látszott a kúria helyén, mintha a sors sem tudta
volna, mi történhet odabenn.
A település ura egy tágas szobában fogadta őket. A régies kandalló, a falon lógó
képek és szőnyegek, a kardokkal és vértekkel otthonos benyomást keltettek a sok
nyomorúság után. A ház ura nyikorgó karosszékben várta őket. Megtermett,
középkorú férfi volt. Tincsekbe font, derékig érő haja éles kontrasztot adott
méregzöld dreggisével. Ezt a kivételes, fakókék tekintetet csak tisztavérű calowyni
leszármazottaknál lehetett látni.
– Legyetek üdvözölve a Drychass uradalomban – titokzatos mosoly. – Korábbra
vártam jöttötöket.
Gorban gyanakodva húzta el a száját. Ceriakkal együtt résnyire szűkült
szemekkel kezdte méregetni a férfi nyakában függő medaliont.
Művészi munka volt, értő kezek gondos alkotása. Egy pajzs, rajta smaragdzöld,
kilencágú korona: a dicsőség és a hatalom szimbóluma.
– A nevem Arsus en-Drychass. Egykoron Weila papja voltam – komor árnyék az
arcon. – de a Birodalom bukásával sok minden megváltozott odakinn.
– Ha a Sorskovácsot szolgáltad, tudnod kell, miért jöttünk – mondta Ceriak.
– Tudom is.
– És mi a válaszod?
– Látod, mi történt a Birodalommal? Miért kellene eljátszanunk ezt újra meg újra?
– Akkor mégsem tudsz eleget! – Ceriak homlokán elmélyült egy ránc. – A
Császár a hatalomba vetette hitét. A papok az isteneikbe. A Hadurak a légiók
kardjába. Én már csak magamban hiszek. És azokban, akiket magam tanítok.
– Szép szavak. De te is, akár mi valamennyien, csepp vagy csak a végtelenből. A
sivatagban értékes, de a tenger ellen… tehetetlen.
Ceriak felemelte hangját.
– A sors csak lehetőség.
– O persze! – Arsus biccentett. – Halált megvető bátorság. Elszántság és
vasakarat. A kiemelkedettek értelme, meg a hallgatás a titkok törvényéről. Ismerem a
dogmákat. Ugyan.
Ceriak nem válaszolt rögtön. Merőn vizslatta egy ideig.
– Weilának nincsenek ilyen tanai.
– Weilának nincsenek.
– Honnan tudsz róluk?
– Tanultam. Máshol – mosolyodott el a Weila-hitű. Aztán visszakérdezett.
 – Mi igaz abból, amit a népek beszélnek? – az egykori pap előrehajolt
karosszékén. – Az őrültről, meg a sötét hatalmakról?
– Eldöntheted magad. Ha akarod.
Arsus hosszú ideig fürkészte. Ceriak úgy döntött, megkönnyíti a dolgát, és
felidézte a Vonalak képét. Szemben összerándult a szoborszép arc. Arsus másképp
látta a sorsot, mint ő, de látta, kétség sem férhetett hozzá.
– Ha Ryek, hát legyen Ryek! A végzet tán így vesz elégtételt rajtam – Arsus
ismét biccentett. – Veletek tartok.

8.

A Shadd Alma több egyszerű álomnál. Amikor Ceriak harmadik ryeki alvásából
magához tért, az első hó már vérvörösben szikrázott a lemenő nap fényében.
A Hatalmas hunyorogva nézett le a sziklaszirtről. A kastélyház mellett kopott
sziklatűk emelkedtek ki az erdőből. Külső szemlélő akár ősi szörnyeteg
megkövesedett bordacsontjának is vélhette volna a csiszolatlan ormokat – csak
kevés beavatott tudta, hogy a komor falak Ryek urainak varázstornyait rejtik.
A Tornyok.
Az első húsz hónap alatt épült fel, a második egy évig is eltartott – a harmadik
éppen felállt a legutóbbi év végére. Ceriak azon töprengett, hova kellene emelni a
sajátját. Az öregtorony ésszerű választásnak tűnt, de nem szívesen bontotta volna
meg az uradalom harmóniáját – valószínűbbnek tűnt, hogy a hegytető csúcsára
emeli majd, a leendő városállam fölé.
Ryek városállama. Mióta Arsus csatlakozott hozzájuk, a számolatlanul érkező
menekültek már kész várost emeltek a völgy bejáratánál. Arsus vagy századnyi
katonát kerített egy másik menedékből: harcedzett, veterán kardforgatók voltak,
számtalan csata túlélői. Azzal, hogy a hadra fogható férfiakat tanítani kezdték, még
Gorban rokonszenvét is sikerült kivívniuk.
Az igazi meglepetés akkor érte, amikor Arsus egy este négy ifjúval jelentkezett
nála: az unokaöccsei, a hősi főág leszármazottai voltak. Ceriak megdöbbent,
mennyire értelmesnek bizonyultak. Alig néhány év alatt felismerték, hogy a
kristályszférák mögötti erők mennyivel nagyobb hatalmat biztosítanak. Huszonegy
évvel később már letehették a beavatottak esküjét Ryek szolgálatában.
Shaddok.
Tornyot csak három emelhetett, a negyediknek nem volt elég ereje hozzá, de ez
így is több volt, mint amiről álmodhatott: egy helyett három mester járhatott el Ryek
érdekében.
Ceriak tűnődve nézett nyugat felé. Hogy Isshae, és az övéi mikor szereznek
tudomást róluk, nem tudta. Ha máris nem figyelnek. Noha mindent megtettek, hogy
az erők síkján rejtve maradjon a ténykedésük, biztos volt benne, hogy Shulurral
szemben ennyi nem elég.
Akkor miért nem avatkoznak közbe!
Az alászálló napkorongra nézett, és elkomorodott: hiába kutatta a Vonalak
üzenetét, nem látta tisztán, hogyan fogja elérni őket a következő csapás.
– Egy lépéssel mindig elkésel. Ezen változtatnod kell, ha el akarod érni a céljaid.
Ceriak megperdült.
A lobogó leplek elrejtették a magas, karcsú alakot. Levendulaszín szemek
villantak a csuklya sötétjéből. Megrándult a varázsló arca. Erezte a jelenlétét az erők
vonalában, de nem fedte volna fel, ha az idegen nem akarja így.
Azok a vonalak… Egy hosszúéletű!
 Az árnyalak lassú, nyugodt mozdulattal lépett felé. Holdezüst haj tűnt elő
csuklyája alól. Csontokra feszülő vonások. Ceriak elszörnyedt. Valaha tényleg úgy
festhetett, mint egy elf, de…
– Légy üdvözölve Ryek alapítója.
Roppant árnyként magasodott fölé a szellemvilágban. Izzó szemű lidérc. Az
idegen vén volt, élő kövülete a világnak: mintha egy évezred terhe nyomta volna
vállait. Ceriak beleborzongott a gondolatba, hogy milyen érzés lehet annyit élni.
– A nevem Veichassur.
Sziszegő hangja felkavarta a Hatalmast. Ceriak csak most vette észre, milyen volt
a bőre. Hamuszín.
– Miféle elf vagy te?
– Hívtál. Hát eljöttem – barázdákká mélyültek Veichassur arcán a ráncok.
Ceriak arca megrezzent. A Vonalakat szólította, de ezúttal cserbenhagyták a sors
képei. Az idegen titokzatos mosollyal válaszolt a ki nem mondott kérdésre.
– Te álmodtad, hogy szükséged van rám.
– Álmodtam?
– Odaát. A külső hidegek világában.
– Mit keresett arra egy magadfajta? – a Hatalmas megdöbbent.
– Nem kell neked azt tudnod – az elf körül elmélyültek az árnyak.
– Veichassur… – ismételte Ceriak tűnődve. Rég volt, hogy az erdőlakók nyelvét
tanulmányozta, de emlékei szerint ez nem csak puszta név volt. – Árnyak vándora?
– Olyasmi – mintha megenyhült volna az elf tekintete.
A Vonalak képe csak egy szemvillanásra tűnt fel Ceriak előtt, de rég megtanulta
már, hogy a bizonyosság érzése elég a döntésekhez, magyarázatot kutatni ráér
utána is. Most már érezte, hogy megbízhat az idegenben. De úgy döntött, nem
könnyíti meg a dolgát.
– Ha tudtad, kit kell keresned, azt is tudod, mit fogsz kínálni neki.
- Segíthetek abban, hogy még többen legyenek, akik nem térnek le az útról,
amelyben hiszel – gunyorosan meredt a ryeki nagymesterre. – tanítani fogok.

9.

– Meg kell ölnötök! – a sötétbe burkolózó árny szavaira összenézett a két másik.
Kényelmetlen csend támadt. Majd a csuklyás köpeny mögé rejtőző egyik jövevény
szólalt meg.
– A helytartónk sosem egyezne bele.
– Akkor tegyétek titokban. Ha elbuktok, családotokra sem hoztok szégyent, ha
sikerrel jártok, eldönthetitek, felfeditek-e hogy ti okoztátok Ryek vesztét.
Megint egy percnyi csend.
– Sosem jutunk Ceriak közelébe. Túl jól védik a várost, és alig tudunk valamit
róluk.
– Tőlem megkaptok minden szükséges választ.
– De vajon bízhatunk-e benned? – horkant fel az eddig néma harmadik alak. – A
sötétben rejtőzöl, sosem láttunk, és most mégis gyilkosságról beszélsz!
– Nem tartozom nektek semmivel – sziszegte az árny a sötétből. – Nincs mit
egymás szemére vetnünk. Nem kérek semmit cserébe a tudásért. A Birodalmat
szolgálom, akárcsak ti. Ha az őrült egyszer összefog Shulurral, és ellenetek, Godora
ellen indul…
 Befejezetlenül hagyta a mondatot, hadd gondolkodjon rajta a két másik. Ismét az
első jövevény szólalt meg, neheztelő hangsúlyából világosan érződött, hogy
helyteleníti társa kifakadását.
– Add meg, amit ígértél, és majd tesszük, amit jónak látunk. Pergamentekercs
hullott a földre, majd az árny visszahúzódott a szoba sötétjébe. A másik kettő jól
tudta, hogy hiába is keresnék.
Minden korábbi találkozásuk hasonlóképpen zajlott le, bár az ismeretlen hírei
sosem voltak megnyugtatók. Ha igaz, hogy Ryek ura sötét hatalmakkal paktál, s
valóban a Shuluri Hatalmasokkal készül szövetkezni, az Godora vesztét jelentheti. A
két jövevény egymásra nézett, amint magukra maradtak.
– Ellenőriztem, amit mondott – jegyezte meg komoran a lángszimbólum medált
viselő. – Valóban, Ryek idegen szférákkal alkuszik.
– Meg kell ölnünk azt a Hatalmast – bólintott a másik. Homlokán fehérarany
pánton felvillant egy pajzs, melynek két oldalán villámokat okádó griffek ágaskodtak.
Mérföldezrek távolában Isshae kinyitotta szemét. Rendkívül megerőltető volt ilyen
távolra eljutni a belső síkokon. Az odacsempészett rúnapecsét nélkül nem is sikerült
volna. A pecsét persze néhány óra múlva megsemmisül.
– Ne szégyellj igazat mondani, amikor az a legkézenfekvőbb – idézett fel száraz
mosollyal egy századéves szólást.
Ha a godoraiak valóban tartanak Ceriaktól, akkor cselekedni fognak.
Ha pedig a merénylők közül csak egy is eljut Ceriakig, a ryeki Hatalmas sosem
bízik többé a hadurak birodalmában. Ha túléli egyáltalán.

10.

Éjközép volt. A kék hold nyugtát, és a vörös hold keltét elválasztó legmélyebb
sötét, amikor csorbítatlan fénnyel tündökölhetnek a csillagok. Amikor üzenetüket a
legtisztábban kiveheti, aki érti titokzatos nyelvüket.
Ceriak a Ryek feletti hegyormon ült. Meditációs tartásban, csukott szemekkel,
míg elméje fáradhatatlanul kutatta a válaszokat és lehetőségeket. A csillagok olykor
nagyon is homályos üzenetét a Vonalak már-már felfoghatatlanul bonyolult
szövevénye segített kibogozni. Legalábbis Ceriak ebben reménykedett, de oly ritkán
maradt ideje az elmélyülésre. Hosszas kísérletezés után sikerült rájönnie, hogyan
idézze fel a Vonalak képét, amikor csak akarja, de időnként még mindig meglepték
váratlan felvillanások.
A sors szálai aranyló mintázatot szőttek a halandók életéből, s ahogy egyre
távolabb nyúlt a jövőbe, úgy lett egyre több az elágazás. S nem csak az elágazások,
az összefonódó, szétváló, egymást átfedő életvonalak is nehezítették a dolgát. És a
jövő folytonos mozgásban volt. Időnként lassú, máskor villanásszerű lüktetéssel
változott a szövedék. Több sikerrel kecsegtetett a múlt szilárd, kristálytiszta
szerkezete, ám ott is végtelen türelem, és rengeteg idő szükségeltetett. Voltak aztán
életvonalak, amiket nem láthatott, bárhogy próbálkozott is. Úgy sejtette, ezek szoros
kapcsolatban álltak vele, vagy fognak a jövőben. A mindenség megtartott néhányat
számtalan titka közül.
A leginkább világos válaszokat csak általánosságokról kaphatta meg. Ha egyes
emberek helyett Ryek egészének sorsát kezdte fürkészni, el kellett távolodnia a
szövedéktől, míg az egyes szálak kivehetetlenekké váltak, s az egész szövet mintái
tűntek elő. Ezek a nyalábok is szövevényesek voltak, ám könnyebb volt követni őket.
 Hirtelen olyasmire lett figyelmes, amit eddig nem látott. Ryek sorsa élesen kétfelé
vált a közeli jövőben, s ahogy végig tekintett a két idővonalon, az egyik számtalan
szálra bomolva nyomtalanul eloszlott a szövedékben.
Mikor, kérdezte hangtalan, s a csomópontra koncentrált. Mindjárt, szinte azonnal
döbbent rá. A tény, hogy korábban nem vette észre, arra engedett következtetni,
hogy hozzá van köze – mert Ryek álma az álmodó nélkül mit sem ér.
Ostoba voltam, gondolta Ceriak, mikor azt hittem, békében élhetünk. Hiszen elég
egy ügyes rajtaütés, és mindennek vége. De ki lehet elég merész, elég hatalmas
ehhez?
A válasz kézenfekvő volt. Isshae, és a többi Lázadó. És ha valóban így van,
akkor ideje körülnézni. De most rögtön!
A meditációból ki sem lépett, csupán másfelé fordította akaratát. Harmadik szeme
előtt máglyaként lobbant a sok száz elmétől nyüzsgő város. Háta mögött a rengeteg
alig derengő, állati kisugárzásokat jelzett. Máshogy próbálkozott. Ha az életfények
nem, akkor majd a mágia elárulja őket. Ryek tornyai villantak fel előtte, a beléjük
börtönzött hatalom mérföldekre sugározta hevét. S az erdőben is feltűnt néhány
parázsló pont. Varázslattal álcázott közeledők! Csupán egy nyíllövésnyire.
Nyíllövésnyire?
Ceriak suttogó szavait nem hallhatta meg senki, de az erőknek irányt szabó
mozdulatok nélkül tovább tartott a védelem felépítése. Minden önuralmára szüksége
volt, hogy fel ne ugorjon, el ne árulja magát; s közben némi iróniával gondolt arra,
hogy vénségére milyen hevesen akar élni.
Tíz szívdobbanás. Ennyin múlott. Már a második formula közepén tartott, mikor
fél tucat nyílvessző sziszegett felé. A nyers erő pelyvaként szórta szét a vesszőket; a
gondosan vésett rúnák kifinomultabb védekezéshez készültek. Mire a támadók ismét
felajzották volna íjaikat, Ceriak már felpattant, és szembefordult velük. Következő
csapása nem csak az újabb nyilakat hamvasztotta el, hanem a támadók sötétségből
és mágiából szőtt álcáját is leszaggatta.
Tengerzöld, illesztések nélkül záródó páncélok. Alkarnyi, karcsú számszeríjak.
Rúnákkal áttört hosszúkardok. Hamuszín haj, smaragd szemek, nemesen metszett
arcok. Tisztavérű kyrek csapata, mögöttük parázsvörös köpenyben, lángszimbólum
medállal a nyakában, a Tűzkobra beavatottja. Ceriak torkán megakadt a szó, szinte
lélegezni is elfelejtett a támadók láttán.
Miért, kérdezte volna, de nem hagytak rá időt. A hat harcos hajszálra egyforma
mozdulattal, ugyanabban a ritmusban rántott kardot és lépett előre. De már csak öten
láthatták a tétován, kétségbeesetten hátra lépő Ceriakot. A jobb szélen rohamozó kyr
úgy halt meg, hogy azt sem tudta, ki sújtott le rá. Csillagfény dermesztette, sosem
olvadó jégből formázott penge csapott le torokmagasságban, a csaknem sérthetetlen
páncél felett.
– Nem győzni, hanem pusztítani! – Gorban lendülete két másik támadót sodort a
földre, és egy lehetetlen szögből villanó jégpenge nyomán új értelmet nyert a
tengerzöld vértek csaknem sérthetetlensége. A maradék három harcos összeszokott
csapat módjára reagált. Szétszóródtak és három irányból közelítettek újra. Egyikük a
Tűzkobra papja elé oldalazott, másik sértetlen társát fedezte, amíg felpattant. A
harmadik gyors pillantással győződött meg róla, hogy Twal második áldozata sem
fog már részt venni ebben a küzdelemben, s ha túléli is, – ami igen kétséges –
alighanem kénytelen lesz balkezes vívóvá képezni magát.
Gorban nem torpant meg, roppant tömege minden erejét kihasználva rontott
következő célpontjára, mielőtt azok négyen újra rendezhették volna az alakzatot.
Ceriak szemmel is alig tudta követni a következő két pengeváltást, de azt tisztán
látta, hogy a harmadik csapás eltalálja Gorbant. A vén Pusztító páncélja meg sem
közelítette a Meistiner romjai alatt maradt eleven vértet: szinte hang nélkül, alig
hallható csendüléssel nyílt szét a zsarátnokként parázsló kard előtt. Nem is ez
akasztotta meg a csapást, hanem Gorban balja. Amint a vágás eltalálta, lecsapott a
fegyvertartó kézre, és megszorította. A másik harcos nem viselt páncélkesztyűt. Nem
kiáltott fel, de hosszú ujjai eleresztették fegyvere markolatát, mihelyt Gorban marka
összeroppantotta a kéztőcsontjait. A Pusztító lendületet sem vesztve lefejelte
ellenfelét.
Gorban ezután széles, hullámzó mozdulattal kaszált hátra, mielőtt megperdült
volna. Három megmaradt támadója visszahőkölt. A Tűzkobra papja ekkor elégelte
meg a mind hosszabbra nyúló küzdelmet. Hátra vetette köpenyének csuklyáját. A
szemében izzó eltökéltség még a harcosokét is túlszárnyalta, és Ceriakba
belehasított a bizonyosság, hogy míg a fegyverforgatók készek elfogadni a
szükséges halált, addig a pap elébe megy, ha csak ezzel tudja szavatolni a sikert.
Mielőtt az első szót kiejtette volna, tudta, biztosan tudta, mit fog tenni.
A két varázstudó egyszerre kezdett kántálni. Ceriak forrón remélte, hogy sikerül
előbb befejeznie, mint ellenfelének, de nem figyelhetett oda; az összpontosítás most
mindennél fontosabb volt. Ujjai gyorsan fakuló, tűzfényű rúnákat róttak a levegőbe,
szavai nyomán a manaháló vad hullámzásba fogott. Nem szólította a sziklák
nehezen ébredő hatalmát, víz túl mesze volt. Tűzzel tűz ellen nem lehet védekezni,
és a többieken ez úgy sem segített volna. Az őslég erejét hívta hát, s tudta, minden
eddiginél hatalmasabb erőkre lesz szüksége, hogy útját állja Sogron tombolásának.
Egyszerre kezdték, és a sors akaratából egyszerre is fejezték be a varázslatot. A
pap teste tűzzé változott: istenének ajánlotta lelkét és életét, s ezzel olyan lángot
teremtett, aminek hite szerint lehetetlen útját állni.
Ceriak utolsó kiáltására őrjöngő, jeges szél támadt. Fekete orkán csapott le a
szirtre. Gigászi tölcsérbe csavarodott a pap körül, s tollpiheként szórta szét a
harcosokat. Sogron lángja pedig tombolt. Mérföldnyi magasságba robbant a tűz, az
egyetlen irányba, amerre a könyörtelen vihar engedte.
Ceriak kitartott. Fogalma sem volt róla, hogy meddig kell még táplálnia a szelet,
de eltökélte, hogy nem adja fel. Hatalma rohamosan apadt, megcsapolta hát
szellemének tartalékait, majd életerejét is. Amikor a tornádó közepén végre kilobbant
a tűz, Ryek Első shaddja összecsuklott.
Gorban félig megsüketülve tápászkodott fel. Támadói is lassan talpra
kászálódtak. Egyikük sem ejtette el a fegyverét. Ám mielőtt egyetlen pengeváltás
eshetett volna, hórihorgas árny tűnt fel a Pusztító mögött. A hatalom szinte tapintható
aurája övezte. A négy harcos, és a sebesült egymásra pillantott. Hajszálra egyforma
mozdulattal, ugyanabban a ritmusban vágták át a torkukat fültől fülig.
Veichassur döbbenten engedte le a kezét. Csak egy pillanat volt, mire Gorban
nehézkesen, kezét oldalára szorítva megfordult, már ismét az elf kifürkészhetetlen,
közönyösnek tűnő ábrázatát látta csupán.
Gorban ért előbb Ceriakhoz. Letérdelt mellé, és óvatosan megfordította a hason
fekvő testet. Ceriak lassan kinyitotta a szemét. Mérhetetlen fájdalom áradt belőle,
egy pillanatra még a rendíthetetlen Pusztítót is megérintette.
– Láttad? A címereiket? – kérdezte alig hallhatóan. Gorban kedvetlen fintorral
bólintott.
Bár tudta, hogy a páncélok és a testek perceken belül elenyésznek a beléjük zárt
varázsnak köszönhetően, s így semmi bizonyíték nem marad utánuk, ő is jól látta a
mellpáncélok vésetett. Villámokat okádó griffmadarak a lovagi pajzs két oldalán.
Nem Shulur. Godora helytartójának családi címere.
 11.

A Shadd Álma súlyosabb minden álomnál. Az Út hiába ad nagyobb hatalmat,

mint a legősibb tradíciók, ha cserébe az éber élet óráit, napjait követeli. Az időtlen
lebegés minden alkalommal egyre növekvő erővel ruházza fel a mestereket. És
egyre hosszabb időálmot követel. De Ceriak, az Első felismerte, hogy a Shadd Álma
ösvény, a lehetőségek birodalmába.
Mozdulatlanul pihent a padlóba vésett varázskör lángjai között. Az emlékek újra
meg újra leperegtek a szeme előtt. A részletek jelentőségét csak akkor értette meg,
amikor felszállt az éjszaka. A Vonalak képe soha ilyen élességgel nem villant még fel
előtte: titkok helyett tényeket mutatott. Remegés mart a gyomrába a felismerés
nyomán.
Tévedett.
Ugyanúgy rossz úton indult, mint a Birodalom annak idején. Ahogy a kyrek az
anyrokba és az isteneikbe vetették hitüket, úgy bízott ő a kyr szellemiségben, és a
Másik útmutatásaiban.
Nem támaszkodhatok többé külső erőre. Ez egyenlő lenne a végső bukással.
Tudata mélyén mocorogni kezdett az ismerős zsongás – ám ezúttal nem hagyta,
hogy megjelenjen előtte a Másik. Már döntött. Nem akarta tudni, mit mondana neki.
Hetekig, talán hónapokig pihent az erők áramában, de nem érezte, hogy letisztult
volna benne a zavar. Az Út alapelveit soha ennyire még nem érezte kiforrottnak, ám
kellemetlen érzéssel gondolt arra, hogy megtagadja a Másikat, aki segített neki. Aki
egykor ő maga volt. De biztosan ő maga volt? A bűntudat ágált ellene, vagy talán
csak a félelem.
Amikor felébredt, az erők jótékony fátyollal kavarogtak körülötte, óvták, míg távol
volt: egész testében beleremegett, ahogy felragyogtak előtte a bennük szunnyadó
energiák. Kinyitotta szemét. Az ágyában feküdt, a kastély toronyszobájában. Gorban
mellette ült és zord arccal méregette.
– Nem szeretem, amikor átalszol egy évszakot. Már azt hittük, sosem térsz
vissza. Minden varázslás, vagy jövőlátás ennyi alvást követel?
– Később talán nem – Ceriak fáradtan hunyta le a szemét. Megpróbált felülni, de
a halántékában ébredő görcs belátásra intette. Most már tudta, hogy ébredése nem
a véletlen műve volt: messze nem pihent annyit, amennyit kellett volna. – Beszélnem
kell Arsus-szal és a többiekkel.
Gorban bólintott. Egy szót sem szólt csak felállt és kiment a szobából. Csupán
másnap jelent meg újra, mikor Ceriak érte küldetett.
– Bajban vagyunk, testvér – az Első shadd arcán elmélyült egy ránc.
A katona megütközve nézett rá. Még soha nem hallott tőle ilyet.
– Segítettél ugyan eddig is – folytatta Ceriak. – Mégis… úgy alakult, hogy többet
kell kérnem.
Gorban tűnődve vizslatta, majd lassú mozdulattal telepedett mellé. Nagyot
szusszant.
– Mondd!
– Be kell lépned Ryek Rendjébe.
A vén katona elgondolkozva simított végig kétnapos borostáján.
– Testőrnek? Shaddatornak?
– Beavatottnak. Gorban arca megnyúlt.
– Ez valami tréfa?
– Sok minden változott tegnap óta. Nincs más lehetőség.
 A csend mintha testet öltött volna a toronyszobában. Gorban némán emésztette a
hallottakat. Jó időbe telt, mire megtalálta a hangját.
– Képtelenség. Nekem nincs varázserőm.
– Nem számít. Gorban felhorkant.
– Nem értelek!
Ceriak felállt a varázskörből és az ablak felé lépett.
– Akkor gyere. Megmutatom – a völgy felé mutatott. A torony ezen oldalán csak a
kastély és az irdatlan rengeteg látszott – Nézd azt a házat. Lent, a főépület mellett.
Milyennek látod?
– Régi. Romos.
– Építenél köré várat?
A vén katona tűnődve meredt rá.
– Biztos, hogy nem kellene tovább pihenned? Ceriak zavartalanul folytatta.
– És ha udvarház lenne, hat toronnyal és óriási falakkal?
– Az más.
– És ha te építesz, mi történne később?
A vén katona bólintott. Lassan kezdett derengeni neki.
– Jönnének többen is.
– Felteszem, nem biztos, hogy a te kastélyod lenne a legszebb és a legnagyobb.
– Valószínűleg. Ceriak biccentett.
– Nekem olyan emberek kellenek, akik építkezni kezdenek. Nincs udvarházam,
csak egy romos viskó. Olyan nagy baj ez?
Bosszankodó sóhaj jött a vén kyr felől.
– Nem tudom kivárni, amíg kitanítok tucatnyi mestert – Ceriak felemelte a
hangját. – Ezért meggyorsítjuk a dolgot! Nagymester leszel, és minket képviselsz!
A vén légionárius felhorkant.
– Miért én?
– Nem csak te. Arsus épp egy órája vállalta magára a terhet. Harag izzott fel a
kivénhedt szemekben.
– Nézz rám! Öregember vagyok már.
– Rosszul látod a dolgot. A kor bölcsességgel jár. És ne feledd, milyen tekintélyed
van.
– De nem vagyok varázsló!
– Ezt senkinek nem kell megtudnia – mintha csúfondáros fényt látott volna a
varázsló szemében. – Kidolgoztam egy módszert. Olyan kapocs ez, amit nem törhet
meg sem égi, sem földi erő. Mindegy, hol vagy, a részeddé fogok válni: látok a
szemeddel, együtt gondolok veled. Az eszed megvan a tárgyaláshoz, ha
megszorulsz, az erőt én adom: odakinn a nép a kettőnk hatalmát együtt fogja látni.
A vén katona elmerengett. Képtelen gondolat ébredt benne.
– Hányadik vagyok a sorban?
– A kilencedik, Arsus után.
– Úgy értem, hányadik sarlatán?
Ceriak rezzenetlen tekintettel bámult rá, de nem válaszolt. Gorban felhorkant.
– Ez volna a te Ryeki Rended? Csalók és színészek csürhéje? Komolyan azt
akarod mondani, hogy a varázslótanács mögött egyedül te vagy?
Ceriak félrenézett.
– A négy ifjú ígéretes tehetség, de még sokat kell tanulniuk. Igazad van, bábok
csupán ebben a játszmában. Remélem, egyszer lesz valódi hatalmuk is.
– És addig? Te vagy az egyetlen valódi varázstudó?
 – Veichassur segít, de a hatalma véges. És a befolyása is. Akire számítani
lehetne, azt magasztos eszmék meg nem győzik – a csendes szavakról Gorban
dühe pillanatok alatt elenyészett. – Amíg időálomban voltam, Shulur Hatalmasai
hódításba fogtak. Ha jól olvastam a Vonalak üzenetét, Godorát már behálózták,
Enrawell még hallgat, de ki tudja, meddig. Te mit tettél volna?

12.

A Shadd Álma ösvény, a lehetőségek birodalmába.

A Ryeki Rend nagyjai legtöbbször szükséges rossznak tekintették a hosszú
időálmot. Csak a legritkábban merültek önként, erejük teljében a szférák végtelenébe
– de néha még egy shadd is rossz alkukra kényszerül.
Odassyn Ceriak nem várhatott tovább.
Kezdetben csak a sötétet látta maga körül, néha kósza fényeket: illatok, ízek és
hangok nem jutottak el hozzá, hideg mozdulatlanságba dermedt körülötte a világ.
Nem tudta, mennyi ideig tartott: néhány óra vagy nap ugyanúgy lehetett, mint hét is.
Az egyetlen, amit érzett, az energiák árama volt, a világ tiszta, éltető ereje lassú
örvénnyel ölelte körbe.
Hol van? Itt kell lennie !
A hang váratlanul érte el. Nem kísérte a megszokott érzés, sem nyugalom –
sziszegő volt és haragos. Idegennek tűnt.
„Csakhogy találkoztunk.”
Megremegett előtte a sötét, nyúlánk alak vált ki belőle. Egészen máshogy festett,
mint amilyennek legutóbb látta. Nem volt se kortalan, se ficsúr: egy aggastyán ráncai
vésődtek vonásaira. Dísztelen köpenyén csillagpettyek ragyogtak. Tekintete különös
fényben izzott.
„Már nem érek el hozzád.”
Vádló, parancsoláshoz szokott hang. Ceriak megborzongott, és egy gondolattal
felidézte maga körül az erők áramát.
– Meglehet.
A Másik mintha elvicsorodott volna.
„Letértél az útról!”
Ryek Első shaddja megrázta a fejét. Gondolatai tompán formálódtak a lelassult
világban. Mérgeknek lehet ilyen hatása.
– Nem. Végre megértettem, mit akartál tanítani nekem. Amikor a bölcs átadja
minden tudását, már nincs mit tanítania többé – Ceriak a Másikra nézett. Dermesztő
bénultságot érzett a szívében, mégis folytatta. – utat mutattál… de másfelé indultam.
A Másik összerezzent, mintha arcul csapták volna. Felragyogtak köpenyén a
csillagpettyek, de fényük megakadt a varázsló körül áramló erők előtt. A vénség
felmordult. Megváltozott a fény a tekintetében – hideg tűz lett belőle.
„Tévedésben vagy, shadd!”
– Te vagy tévedésben, Másik – Ceriak lelke mélyéből előtört egy kósza
balsejtelem, de el is illant, mintha szél fújta volna el. – Ryek nem várhatja mástól az
erőt, így én sem támaszkodhatok rád.
A Másik körül örvényleni kezdtek a fények. Alakját mind jobban körülfogta a
köpenyéből áradó derengés.
„Te tudod, varázsló. De akkor vállald is a következményeket!”
A nagymester érezte, ahogy megremeg körülötte a világ. Elpattant valami a
fejében, mintha vérző seb nyílott volna rajta. Dermedten nézte, amint megszűnik a
kapocs, az évtizedekkel ezelőtt létrejött testvéri kötelék… majd eltűnt előle a Másik, a
fények, az energiák árama.
Elvesztette eszméletét.

13.

A Másik csalódott volt.

Régóta várt már… hogy milyen rég, senki nem tudta volna megmondani. A
hószín hajú idegen megakadályozta terveit – és bármekkora hatalma is volt,
kényszeríteni nem tudta volna. Ha a kyrfajzat nem hagyja, hogy ereje
kiteljesedhessen, halálában nem szándékozott osztozni vele.
A törvények kötelezték.
Azt akarta, hogy a kyr önszántából idézze a világra. Végleg.
Hívni fog még. Szüksége lesz rám.
Az, Aki Vár a csillagok fényével száguldott át az ég felé – de megtorpant a
kristályszférák mögött, a résnél, melyet a varázsló akarata nyitott egykoron. Nem
ment messzebbre.
Nyugalom. Türelem. Néhány év vagy évtized mit sem számít már.
 Ítész
HEIDEL DAN

A Birodalom fennállásának 14 621 évében,

Pyarron előtt 2662-ban.
Háromszáznégy esztendővel a Császár távozása után.

1.

A kopár dombon magányos alak tűnt elő a felszálló ködből.

Magas, karcsú férfi volt, dísztelen fekete köpenyben. Módszeres lassúsággal
nézett szét a feltáruló vidéken, vércsevonásain bosszankodó kifejezés suhant át. A
város egy teknő mélyén feküdt, kétmérföldnyire előtte. A város, az első. Az ősanya,
Észak szíve, hol a kyrek dicsősége testet öltetett. A remény bástyája még ezekben a
sötét időkben is, ékes például szolgálva a világnak, mint éli életét egy, az
örökkévalóságnak alkotott birodalmi székhely.
Enrawell.
A hajnal sugarai, a déli kapu előtt találták. Szerette volna kerülni a feltűnést, így
egyszerű írnokként lépett az ősi falak közé. Az első jeleket már itt észrevette, de nem
tulajdonított jelentőséget nekik. Elnyűtt és rozoga bejárók bárhol előfordulhattak, még
a szent városban is. Bent keserű bűz fogadta.
Düledező tákolmányok roskadoztak körös-körül, palotányi romokkal. A tetők
csaknem egymásba értek, jobb utat lehetett találni rajtuk, mint lenn, a félhomályban.
Fény helyett bűzös sötét. A penész a falakra rohadt. Az utcán a kövek közt
csordogált az emberi szenny. Toprongyos kéregetők, sápkóros koldusok halódtak a
mocsokban.
A Birodalom fénylőn dobogó szíve?
A jövevény keze ökölbe szorult a köpeny alatt. Shulur külvárosa is szegényes
volt, de ez… Fertályóra is elmúlt, mire a főutak kereszteződésébe ért. Erezte, hogy
ez fogadja majd, mégis elhúzta a száját a roppant falak láttán. Úgy tűnt, a külváros
nyomoráról tudomást sem akartak venni odabenn – három ember magas erődítmény
vette körül az ősi negyedeket.
Az ifjú homlokán elmélyült egy ránc az őrség láttán. Harcosok, talpig palackzöld
páncélban. A kapuban vasrács. Felvonóhíd, naftavetőkkel. Sosem hitte volna, hogy a
tiszta-vérűek idáig lealacsonyodhatnak.
A kapu mögött nagyot változott a városkép, mégsem múlt el az undora: a
csillogásban hamis gőgöt, a márványkölteményekben nyomorgók százainak halálát
látta. A Császári Palota lenyűgözőbb volt, mint amilyennek a mester említette, égbe
szökkenő tornyaival, mérföldnyi oldalépületeivel méltán lehetett Kyria szíve. Hideg
szorítás moccant a szívében a bejárat húsz láb magas oszlopai láttán, mintha
mérföldekkel magasodtak volna fölé a monumentálisra faragott istenszobrok. Odébb
roppant domborművek hirdették az évezredek múlását. Dinasztiák és császárok. A
tiszteletükre emelt hószín kupolák egybefonódtak a felettük suhanó felhőkkel.
Ez volna a kyr dicsőség?
Átvágva a folyosókon, a főváros tanácsterme szédítő kavalkáddal fogadta: a
legkülönb katedrálisokban sem lehetett látni ennyi drágaságot. Körben
selyemfüggönyök, s aranyozott korlátok, brokátszőnyegek mindenütt. Kilenc évezred
freskói a mennyezeten. Porszemnek érezhette magát alattuk bárki nagykövet,
uralkodó – szemben, a tanács pódiumán isteneknek tűntek a város méltóságai.
Hórihorgas vénségek voltak, lobogó dreggiskölteményekben: az ifjúra olyan
meggyőző erővel hatott a látvány, hogy pár pillanatnak el kellett telnie, míg rájött,
eleve ezzel a szándékkal tervezték így ezt is. Az arca sem rezzent, de megvetés
ébredt benne a mesterséges hajfonatok, arannyal átszúrt nyelvek és fülek, vérszín
arcfestések láttán. A drágaságok sem fedték el a tanácsosok nevetséges
igyekezetét, hogy az ősök méltóságát majmolják.
Jó óra múltán a teremőrök előtt találta magát. Eszébe ötlött, hogy felfedje kilétét,
ám utóbb az álca mellett döntött: többet akart tudni arról, miért változtak meg így a
dolgok. Azt hitte, valami rossz tréfa, amikor rangjelzés híján a kevertvérűek közé
taszították, és beharapta a száját haragjában, ahogy számba vette, mennyi idő, amíg
a tanács elé kerülhet.
Este volt már, mikor a sor végére ért: fáradt volt, és mogorva a várakozástól. A
város urai hasonlóképpen érezhették, mert egyre szűkebb időt szabtak a szavaknak
– hogy ez mennyire volt szokás, nem tudhatta, de egészen megdöbbent némely
bánásmód láttán. Egy kalmárdinasztia feje húsz botütést kapott, amiért nem hajolt
elég mélyre a tanácsosok előtt. A várakozók arról suttogtak, hogy Enrawell urai
zsarnokként uralkodnak – és anyrnak neveztetik magukat, akár a régi idők dicső
főpapjai.
Anyrok?
Az ifjút felháborította a tradíciók megcsúfolása. Anyrok? Tudják egyáltalán ezek,
mit merészelnek? A teremőrök egyike durva mozdulattal taszította előre. Alig tudta
türtőztetni magát, hogy vissza ne üssön. Az emelvény elé lépett volna, ám egy férfi
elállta az útját. Fenn, a tanácsnokok lassú, nehézkes mozdulattal álltak fel a
helyükről. Az idős segéd végtelen közönnyel tekintett rá.
– A trónörökössel akarok beszélni – vetette neki oda kurtán.
– A trónörökös elbukott tíz esztendeje. Most a nagytiszteletű Endarchin
Legnagyobb Anyr az úr.
– Akkor hívják ide őméltóságát. Azonnal!
A tanácsszolga elsápadt. Az ifjú széthúzta köpenyét – nyakában fényesen villant
a mesterétől kapott medalion.
Öreges léptek hallatszottak fentről, indulatos kiáltás csattant.
– Dobjátok ki innen azt az átkozott koldust!
Az ifjú elegáns mozdulattal kerülte meg az őröket, és állt a hórihorgas aggastyán
elé. Tucatnyian is mozdultak, de valamennyinek megálljt parancsolt az ékköves
medál. A jövevényről lehullott minden álca, meghajlásában több volt, mint megvetés.
– Endarchin.?
A Legnagyobb Anyr megütközve nézett rá. Rég volt, hogy ilyen hangot
merészeltek megütni vele szemben.
– Tárgyalni jöttem.
Hosszú pillanatokba telt, míg Enrawell ura magához tért. Szarkalábak mélyültek
el a szeme alatt.
– Tárgyalni? Mégis, milyen minőségben?
– Nagykövet vagyok.
A vénség végigmérte az egyszerű, dísztelen öltözetet. Megvetés ömlött szét
vonásain.
– Kinek a követe? A senki földjének koldusaié?
 Az ifjú pökhendi mosollyal húzta el a száját. Megigazította köpenyét – s mert így
akarta, a nyakában függő medalionon ezüst fénnyel ragyogott fel az Erőd
szimbóluma.
– Shulur Hatalmasai küldtek.

2.

A shuluri követ tehát megérkezett.

A kastélytorony csendes volt, mégis megborzongott az álmok érintésétől. Baldre
Car-Cassyan, Enrawell Hatalmasa öreges sóhajjal kelt fel az ágyról, aszott kezei
remegve nyúltak botja után. Hatalma nem kopott ugyan az idők során, de nem
tartozott azok közé, akik felett esztendők százai múlhatnak el nyomtalan.
Enrawell Hatalmasa elrévedve nézett a városra. Shulur nagykövetét éppen most
vezették el a nagyteremből. Tanonc volt még, de nem kevésbé veszedelmes:
szemében lobogó tűz, arcán vércsemosoly, nyakában mestere medalionja. Izzó
varázserő övezte alakját.
A Hatalmas nem volt ugyan látnok, de egy baljós megérzés hosszú ideje
kísértette már. Lássuk csak… Egy utolsó sóhajjal a szoba közepére ült, és az égiek
kegyelmébe ajánlotta lelkét. Szelleme egy szemvillanás alatt a tanácsteremben
termett.
Az anyagon túli világban dühödt lángok nyaldosták a nagykövet erőtől csillogó,
éjfekete szellemét. Az ifjú csak a szilánkjait birtokolta mestere hatalmának, mégis a
poklokra küldhette volna a tanácsterem összes tanácsosát. Baldre nem volt
meggyőződve arról, hogy a palota védelme megállíthatta volna.
Légy üdvözölve, Baldre Car-Cassyan. Sáfrányszín derengés villant fel az ifjú
körül. A vércsemosoly mintha gúnyos fintorba váltott volna, de Baldre eleget élt
ahhoz, hogy ne vegyen tudomást róla.
Áldassanak az égiek, hogy ideértél, nagykövet. Mi híred van Shulur számára,
amit Enrawell Új Anyrjaitól nem tudhatok meg?
Enrawell Hatalmasa elmerengett. Gondolatai szívverés töredéke alatt cikáztak az
ifjú felé.
Az a Hatalmas ott Keleten szívósabb, mint Shulurban hinnék, Ryek
városállamából kiindulva az egész Régi Birodalom újjákovácsolására készül.
Villámlásként hatott az ifjú haragja.
Ebből elég! Shulur elérkezettnek látja a pillanatot egy új rend létrehozására. Az
Erőd immáron egy Új-Kyriával. Várhatjuk a jövőben is, Jwgy az eddig látott
bölcsességgel a helyes oldalra állsz?
Vérvörös lángok ragyogtak fel az ifjú körül. Baldre nagyot nyelt – és két évszázad
tapasztalata ellenére hálát adott a sorsnak, hogy gondolatok útján beszélgettek.
Hűségem a Birodalomé.

3.

Ezalatt a szavak világában…

– Nagytiszteletű Cobaryn Derdass nagyúr, az égiek áldásával érkezett nagykövet
Shulur szent városából…
Az ifjú türelmetlen mozdulattal leintette.
– Jakme vagyok! Ez a nevem és a rangom! Az időm pedig kevés!
A Legnagyobb Anyr zavart tekintettel mérte végig. Ha leplezni is próbálta, látszott,
mennyire elbizonytalanodott a név hallatán. Jakme? Isshae Ianarak tanítványa?
 Jakme nem szólt, csak amikor kezdett kényelmetlenné válni a csend.
– Shulur úgy tartja, az idő megérett a változásra. A Shuluri Tíz a jövőben minden
lépést Enrawellel karöltve kíván megtenni!
Az Új Anyrok tekintete riadtan villant körbe. A Legnagyobb Anyr nem szólt.
– Természetesen csak akkor – folytatta Jakme. – ha ezt a közös utat Enrawell is
helyesli, és követendőnek tartja.
Kínos csend ereszkedett rájuk. Jakme először döbbenetnek vélte, azután
észrevette, inkább összezavarodtak a város atyái.
– Ó! – Endarchin lassan tisztuló tekintettel nézett rá, vénséges vén ráncain átütött
egy álmatag mosoly. – Hagyjuk most Shulurt és az aggályait.
Jakme csak most értette meg, miért haldoklanak annyian a belső negyedek falain
túl, s hogy miért nem tett semmit az első város a Birodalom bukását követő
évszázadok alatt.
– O! – ismételte meg a Legfelsőbb Anyr. – Beszéljünk inkább a városunk
fényének visszaállításáról! Lehetne egy karnevált rendezni a tiszteletedre, amiért
eljöttél hozzánk a halál torkából! Hadd lássák Kyria nemesei, hogy a calowyni vér
nem vész el az intések évszázada alatt: büszkén, s erővel lobog, mint rég, a
dicsőség idején!
Az enrawelli Legnagyobb Anyr szavaiban izzó szenvedély, szemében különös
szikra.
Az őrület lángjai?

4.

Az új torony mintha mérfölddel magasodott volna a völgy fölé. Csúcsáról szürkéllő

foltként látszott csak az ódon kastélyból lett palota, a várossá dagadt
házrengetegben apró pontnak tetszettek az emberek. Ceriak elfordult az ablaktól és
elégedetten nézett szét a méltóságteljes arcokon: körben, a hatalmas asztalnál a
Shaddok Tanácsa tettre készebbnek és magabiztosabbnak tűnt, mint valaha. Ryek
városállama tavaly ünnepelte alapításának kétszázötvenötödik évét. Több mint egy
negyed évezred telt el az utolsó naptűz óta – elképesztően hosszú idő, még akkor is,
ha Ceriak jelentős részét a Shadd Alomban töltötte. Bár a Vonalak titkát még mindig
csak ő ismerte, immáron tizenhárom beavatottja volt az Út hatalmának.
– Az északi hegyvidék lábánál újabb falvak jelezték, hogy csatlakozni kívánnak –
az ifjú Liennar megigazította arcába hulló vörös tincsét, mely lángként hatott a
hamuszürke hajban. Ceriak emlékezett rá, hogy milyen zárkózott fiú volt, amikor
idejött, azóta izzó szavú beavatottá érlelték az évek. – Van arra egy régi erődítmény.
Új állást szerezhetnénk vele a térségben.
Új állást. A nagymester büszkén gondolt a Ryeki uradalom városait behálózó
varázstornyokra: kétszázötvenöt küzdelmes év múltán mondhatták el, hogy
helyreállni látszott a világ rendje. Naptűz, fekete viharok, fénylő torkú, lávát okádó
hasadékok nem árthattak már a Ryeki Uradalomnak. Többször megesett, hogy a
Fókusz remegett, sistergett a külső erők támadásaitól, de kitartott a legnagyobb
viszontagságok közepette is – és most, hogy a ryeki központnak oldalpillérei is
akadtak, büszkén dacolt a látóhatáron túl örvénylő káosszal. A shaddok pedig
begyógyították a korábbi hegeket is.
– Szép munka, Neirith.
Ceriak az asztal közepén magasodó dombortérképet fürkészte. Poros volt és
elnyűtt: a kezdeti idők óta nem nyúlt hozzá senki.
 – Még mindig kevesen vagyunk. Több beavatott kell. Ardintius, a rangidős mester
gondterhelt arccal nézett fel.
– A Pideránál megingott az erőnk. A Sósmocsaraknál és Khagryr mellett pedig
kevesen vagyunk a halott vidékek gyógyítására. Az emberek éheznek.
– Ha több mesterünk lesz, megoldjuk – mondta az elf.
– Egy jelentkező akad – Arsus rekedtes hangon szólalt fel. – Fogadjuk most?
Ceriak elrévedve nézett rá. A szellemvilágba nézett, de semmi nem utalt arra,
hogy idegen varázstudó érkezett volna a torony falai közé. Pedig ott volt. Először
nem vette észre, másodjára is csak úgy, hogy követte Arsus gondolatainak útját: az
idegen olyannyira jól álcázta auráját, hogy ha nem tudja, mit keressen, bizonyosan
nem fedi fel kilétét.
– Fogadjuk.
Az idegen meglett férfiember volt. Szikárnak tűnt, a padló mégis döngött
mázsányi súlya alatt. Parancsoláshoz szokott, acélkék tekintet villant elő a csuklyája
alól.
– Üdvözlet a Shaddok Tanácsának – mélyen zengő hangon szólt, mintha
mennydörgés dörrent volna a falak között. Hátrahajtotta csuklyáját, és könnyed
biccentéssel tette tiszteletét Ryek atyja előtt. – Rég volt, hogy utoljára láttuk egymást,
Ceriak mester.
Barázdált, foltok csúfította arc meredt az Első shaddra. Az ezüstfehér haj és
szakáll ősi szokás szerint fonatokba fonva.
– Ordahír.
Jadl-Cwa Ordahír. Évszázadok óta nem ejtette ki ezt a nevet. Egészen pontosan a
gra-tinoli csata óta.
– Azt hittem, elmentél, mint a többiek.
– Más terveim voltak.
Ceriak gyanakodva mérte végig, de ő volt az – Jadl-Cwa Ordahír a déli végek
őrizője, Quironeia Hatalmasa. Alaposan eljárt felette az idő. Lánglelkű tanonc volt
még a Birodalom idejében, Ceriak keze alatt tanulta ki a magas misztériumokat, most
mégis aggastyánnak rémlett hozzá képest.
– Mi tartott ennyi ideig?
– A jó munkához idő kell.
Ceriak csak most kezdte érteni. A Vonalakra nézett: a megannyi csillogó szál
sejtelmekkel teli ragyogással látszott körülötte.
– Hatalmas titok van a birtokodban. Ordahír biccentett.
– A kornak megvannak az előnyei is – hangja kísértetiesen zengett a beállt
csendben. Három irdatlan méretű pergamentekercs jelent meg a kezében. Játszi
könnyedséggel helyezte az asztalra őket, de a teremben lévők érezték, hogy azok a
tekercsek varázslat nélkül két ember számára is súlyosak lettek volna.
– Készítői Ház Listáknak nevezik őket. Tartalmaznak minden nemesenszületettet,
aki itt maradt a Császár távozta után. Birtokot, rangot, mindent. De ha úgy tetszik,
mától ismertek minden varázslót, aki az új korban született, vagy a mai napig rejtőzik
valahol. Megtalálsz itt mindenkit, akit a Titkos Tudásra valaha is méltónak ítélt a
Birodalom.
Ceriak tekintete résnyire szűkült. Jeges borzongás született a gyomrában, és
lassan kúszott fel a mellén át. Igyekezett úrrá lenni rajta, de tőrdöfésként vágott a
szívébe egy emlék.
Talán… de nem! Képtelenség!
 – Mutasd! – nem is mondta, sziszegte inkább. A shaddok megrökönyödve
meredtek rá. Ordahír többet értett az egészből, az arca sem rezzent, ahogy
kigöngyölte a tekercseket.
– Ez… nagyszerű.
Látta a döbbenetet a többiek arcán. A zavart az elf szemeiben, a gyanakvást
Gorban vonásain. Nem foglalkozott velük. Felállt, és az ablak mellé lépett. Formátlan
szorongássá vált a szívében hasadó seb.
– Ideje megvetnünk a lábunkat a hegyeken túl is – megesküdött volna, hogy
értetlen pillantások szegeződnek rá, de nem akart tudni róluk. – Követségbe
megyünk. Mindannyian.
Megfordult. Kevésbé foglalkoztak vele, mint hitte volna, a Shaddok Tanácsa
inkább a szavait emésztette. Jó. A Fókusz hatalma után nyúlt: hagyta, hogy átmossa
tudatát az áramló őserő. Tisztaság. Harmónia. Hatalom. Újra önmaga volt, hangja
mégis szokatlanul szigorúan zengett végig a termen.
– A területeket osszátok fel egymás között! Enrawellbe magam megyek!
A nagymesterek néma meghajlással fogadták szavait és eltűntek a teremből.
Ceriak lehajtotta a fejét. Próbált nem gondolni az emlékekre. A lányra, háromszáz
évvel ezelőttről. A hamuszín hajra és mélykék szemre.
Ordahír még mindig előtte állt. Várakozva meredt rá.
– Úgy mondják, varázslókat keresel.
– A varázsló talán nem is jó szó: helyesebb, ha megmentőt említek. Az Út, amit
követünk, más, mint a régi tradíciók.
– Hallottam róla – Quironeia Hatalmasa bólintott. – Érdekel.
Az Első shadd arca megenyhült.
– Ez esetben.. – . szívesen látunk, testvér.

5.

Fakuló árnyékok. Bíbor és szürke foltok mindenütt.

A képek megremegtek, a füst felkavarodott. A karcsú alak felszisszent a
kristálygömb fölött. Mindhiába, a képek ugyanazt mutatták: lenn, a nyugati hegyvidék
lábánál, hol egykoron népes falu állott, most romok és pusztulás. Bárki is hajtotta
végre az ítéletet, semmit nem bízott a véletlenre. A bányásztelepen senki sem élte túl
a gyilkolást.
Isshae arcára mély barázdákat vésett az összpontosítás.
Az egyik ifjú tanítvány fedezte fel, hogy megszakadt velük a kapcsolat. Nem az
első eset volt, és feltehetőleg nem is az utolsó a Birodalom történetében – aki a
mélység teléreit kutatta azon a földön, annak számolnia kellett a következményekkel.
Megremegett a kristálygömb képe, mérföldek százaival suhant odébb, míg
megállapodott a déli őshegység komor vonulatain. Az aquirok birodalma csak itt
kezdődött, de Isshae nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy azóta változott a helyzet
– a mélységi birodalom mindig is féltékenyen vigyázta határait. Vagy, ami még
rosszabb, terjeszkedni akart.
Jakme, aki az ajtónál állt, tiszteletteljes csendben várta, amíg végiggondolja a
lehetőségeket.
– Most beszélj.
Jakme kedélyes mosollyal hárította a parancs élét.
– Enrawell Hatalmasa üdvözletét küldi. Mindenben a rendelkezésünkre áll. Ami a
város urait illeti… nos, Új Anyroknak hívják magukat, és saját őrületükben
tenyésznek.
 Isshae bólintott.
– Biztos voltam benne. Mi van még?
Jakme bölcsen kitért a pillantása elől.
– Enrawell is felismerte a keleti fenyegetést.
– Vagyis?
– A megszállott Keleten. Úgy tűnik, Enrawell Hatalmasa is felfedte Ceriak titkait.
Azúr lángok lobbantak Isshae kezén. Az ifjú hangjából elszállt a magabiztosság.
Jóval alázatosabban folytatta.
– Tudják róla, hogy tanítványokat kerített, beavatta őket, és a tanácsukkal
kormányoz. Újjá akarják építeni a Régi Birodalmat.
– No és?
Az ifjú levegő után kapkodott. Hosszú időbe telt, míg úrrá tudott lenni
döbbenetén. Isshae kedélyes biccentéssel nézett fel a gömb mellől.
– Meglepettnek tűnsz.
– Tétlenül hagyjuk?
Isshae fojtott suttogással szüntette be a ragyogást. Elégedett mosoly suhant át
vonásain.
– Birodalmat építeni fáradságos. Egyszerűbb átvenni másét, mint létrehozni egy
újat. Ryek elvégzi helyettünk az építést! – Isshae elmerengett. – Vannak eszközeink
egy birodalom összekovácsolására, melyek hasznosak ugyan, ám a Nemes Házak
közül többen vitatnák létjogosultságát. Ámbár megeshet, hogy kivételes helyzetben
másképp fogják gondolni.
Jakme csak most kezdte érteni.
– Hagyjuk, hogy fellángoljon közöttük a gyűlölködés? Közbelépünk, amikor eljön
az idő?
Isshae bólintott.
– A viszályt titkon mi magunk szítjuk, mégis tőlünk kérnek majd segítséget
Ryekkel szemben. Shulur pedig Kyria megmentőjévé válik.
Szárazon elmosolyodott.
– Legelőször is teszünk egy próbát a védelmükkel. Tanulságos lesz.

6.

Neirith, a legifjabb shadd alig hitte el, amit látott. Három láb magas gigászok
voltak, talpig vasban. Kezükben negyedmázsás csatabárd, vadállati pofájukon
vérszomjas vicsor.
Az yrch fattyak, az ordasok nagyjai.
Neirith fejében villámgyorsan követték egymást a gondolatok. Az Első shadd
követségben, valahol Délen. Ordahír szintúgy. Arsus nagymester a Shadd Alomban,
a többiek nyugaton. A tanítványok pedig szinte semmit nem tudnak még. Ryek
védelmére nem maradt senki – csak az elf.
Vajon elég lesz-e? Segít-e egyáltalán?
Nem maradt idő tépelődésre: a támadók csatárláncba álltak a völgy bejáratánál.
Többen kiváltak közülük, és a mágikus csapdákat megkerülve a hegytetőt kezdték
fürkészni. Az ifjú mester arcán elmélyült egy ránc, ahogy észrevette az aurájukban
sistergő varázserőt.
Sámánok! A Régiek tudásának birtokosai!
Gondolkodás nélkül otthagyta tornyát – a térváltás néhány pillanata múlva már a
tanácsterem varázsköréből lépett ki. Veichassur ott volt, szokott helyén. Elmélkedett
– legalábbis Neirith elmélkedésnek vélte az éjszakába nyúló, merev hátú, hunyt
szemű üldögélést. Amikor betoppant, az elf kiismerhetetlen arccal nézett fel rá:
haragos éppúgy lehetett, mint unott.
– Megtámadták a várost! – Neirith lihegett.
– Tudok róla – az elf bosszankodva sóhajtott fel. – De halkabban, ha kérhetem.
Olyan meghitt csend volt itt eddig.
– De a város… !
– Nyugalom. A védmű kitart.
Neirith lehunyta szemét. A külső tornyok őrei ekkorra vették észre a támadókat,
véres csata vette kezdetét a falak előtt. Az Ordas Nép urai semmilyen árat nem
sajnáltak: yrch harcosok százait áldozták azért, hogy sámánjaik észrevétlen
bejussanak.
– A Fókusz felé törnek!
Veichassur biccentett.
– Ésszerű választás – gúnyos mosoly. – De ezek csak yrch fajzatok. Elbírtok
velük.
– Nem. A sámánjaikkal nem.
– Sámánok is? – Veichassur lehunyt szemmel terjesztette ki tudatát a falakon
túlra. A következő pillanatban felszökkent a helyéről. Hideg lett a tekintete, lelketlenül
hideg. Az árnyak birodalmában véres ködként gomolygott a romlás sámánjainak
jelenléte. Émelyítő bűz csapta meg az elf orrát: a pusztítás mögött bizonnyal az
ősidők valamely rémének ármánya ölthetett testet… és messze innen, időkön és
világokon túl ott terpeszkedett a vén démonfejedelem. A romlás ura: Ughjorbagan.
Veichassur felkiáltott, és kiáltásába beleremegtek a torony falai.
A falakon átosonó ork sámánok döbbenten néztek fel a torony tetejére, ahol
hórihorgas alak jelent meg. Varázstűz cikázott volna a ryeki nagymester felé, de
egyszerre élni, mozogni kezdett körülöttük a világ. Az elf nekromanta vasakarattal
parancsolta csatába Velarium lidércekké sorvadt fáinak és kúszónövényeinek
hatalmát. Majd a földét. A halott vidék torzszülötteit.
A falak tövében földig hajoltak a fák. Indák és kacsok kígyóztak elő a kérgek alól,
gyökerek csaptak ki az avarból. Hullámokkal kelt életre a fű. Mire a sámánok
védekeztek volna, tetőtől talpig beborította őket a zöldellő rengeteg. Az elf semmit
sem bízott a véletlenre: a kacsok és indák nem a testüket kötözték meg, egyenest a
csontjaikra tapadtak. Veichassur arca megrándult, amint a föld megvonaglott, és
előkúsztak az enyészet sötét gyermekei, hogy surranó lábakon, nyákos tekergessél
az élő húsba fúrják magukat. Azután fagyos lett az elf körül a levegő, ahogy fojtott
suttogással kérte az erőket, hogy végezzék be bosszúját. Az elesettek szellemét
szólította.
És ölt.

7.

Végeláthatatlan rengeteg. Ember nem járta, kietlen vadvidék, a teremtésnek

visszaadott birodalmak egyike. Sehol egy út, sehol egy város, csak a burjánzó
természet. Látszólag béke és csend honolt mindenütt, mintha az istenek édene öltött
volna testet, ám figyelmes szemlélő észrevehette, cseppet sem volt harmonikus az a
csend.
Rejtett jelek voltak, nem feltűnőek, mégis beszédes képpé állhattak össze az
előtt, aki értett a nyomok nyelvén. Az évszázados fák közti folyondárfüggönyök,
melyek kövezett utak romjain tenyésztek. Bozót fedte irtások, ahol kivágott tönkök
korhadtak a föld alatt. Fekete-vörös, porhanyós talaj a mezők földjén, melyből hol egy
sárgálló csont látszott ki, hol egy rozsdamarta vas, gombásodó zászlónyél, vagy
elnyűtt csatavért.
A tartomány, melyet Calowyn vérei emeltek fel a semmiből, nyomokban sem
emlékeztetett hajdani dicsőségére. A pusztítás, és a háborúk végén felszított
varázserő nemcsak a küzdők végzetét hozta el, felbolygatta a világ rendjét is,
olyannyira, hogy kisvártatva az ezerszer megkínzott föld is felejteni akart, s mindent
meg is tett annak érdekében, hogy ez minél előbb bekövetkezhessen.
Ceriak arcán gondterhelt árnyékok mélyültek el. A Vonalakat hívta segítségül, de
az a sötét gomolygás, ami az idegen varázstudók otthonát rejtette, az egész erdőre
kiterjedt. Bárki is alkotta a védelmüket, mesteri munkát végzett.
Tovább keresett, s mert a józanész nem segített, a megérzéseire próbált
hallgatni. Maga is meglepődött, milyen lánggal lobbantak fel benne az elfojtott
érzelmek, annyira, hogy a birodalom érdekét is képes volt félretenni miattuk:
Enrawellbe indult, ám rövid vívódás után mégis ide jött.
A Ház Listák nem hazudhattak, Itt kell lennie a lánynak.
Nem tudta, mit várt a találkozástól, csak azt, hogy mit szeretett volna – hogy a
kettő mennyire mutatott egy irányba, nehéz lett volna eldönteni. Jó ideje nem törődött
saját vágyaival, és erőnek erejével próbált megszabadulni tőlük… ám most, hosszú
idő után először úgy érezte, helytelen volna megtagadni magától a figyelmet.
Minden egyes lépéssel szilárdabbá vált a bizonyosság: a lány, élete első és
legnagyobb szerelme nemcsak túlélte az elmúlt évszázadokat, de tovább is indult
egy új úton. A saját útján,
És ott volt. Rejtőző kastély a legnagyobb fák mögött: út nem vezetett, tisztás nem
látszott arra. Dísztelen, moha borította falakkal húzódott meg a rengetegben, a
lombkoronák óvó kezekkel fonódtak össze fölötte. A világtól elzártan, a káosztól
messze, eszményi menedékkel a más utakon járók számára.
A befejezetlen dolgok tudnak fájni a legjobban.
Már vártak rá. Száz lépésre lehetett a kastélytól, amikor észrevette az árnyakat.
Karcsú, délceg jelenések voltak, kísértenek rémlettek a leszüremlő homályban.
A férfit nem ismerte fel, de a mellette álló alak láttán nagyot dobbant a szíve.
Egyszerű, hófehér köpenyt viselt, és még annál is szebb volt, mint amilyennek
emlékeiben őrizte: megőrizte szépségét az idő múlásával. A szív alakú arcon
döbbenet suhant át.
– Lyen.
Öröm suhant át a nő arcán, de a pillantása továbbra is hideg maradt.
– Odassyn.
Szépen csengő, dallamos hangja volt: végtelenül jó volt hallani annyi év után. Év?
Évszázadok voltak azok. Már ő sem élne, ha nem indul el a halhatatlanság felé
vezető, mindennél keskenyebb ösvényen. Amely minden esztendővel egyre
meredekebb lesz.
A mellette álló férfi érdeklődve figyelte, amint némán méregetik egymást, és
váltanak szavakat kimondatlan.
– Szép kastély.
– Köszönöm.
Ceriak nem bírta megállni, hogy fel ne sóhajtson. Annyi mindent szeretett volna
mondani, ám egyszerre lehetetlennek tűnt.
Az ismeretlen férfiban ekkorra ébredt fel a gyanakvás és vette szemügyre a
szellemek világában. Megvetőn fürkészte a tintakék aurát.
– Ki ez?
Lyennara nem vette le a szemét Ceriakról. Védelmezőn emelte fel a kezét.
 – Tobalt! Ne!
Felismerés villant a fakókék szemekben.
– Te vagy az a démonokkal barátkozó mágusfajzat keleten! – Tobalt arca
elsötétült. – Takarodj! Semmi dolgod itt!
Ceriak visszavágott volna, de nem látta értelmét. Szenvtelen arccal fogadta a
gyűlölködést.
– Nem maradok sokáig. Gyere velem.
Nem ismerlek már. Nem tudom, mit csinálsz. Es félek, te sem tudod igazán.
A nő arcán aggodalom suhant át. Ceriak maga sem hitte volna, de félve nézett a
szemébe.
Segítek.
Lehet. De már más lettél. Különös utakon jársz.
– Beavatlak téged is a shaddok hatalmába!
Idegen vagy. Félek tőled.
Lyennara ajka megremegett.
– Senki nem érti. Félnek tőled!
– Ezért vagyok itt. Szövetséget ajánlok.
Nem értem, mit csinálsz.
Megmutatom a valódi hatalmat! Csak jöjj velem!
– Nem tehetem. Esküt tettem nekik.
Még mindig hiszed, hogy az öröklét segít?
Te ezt nem érted. Hagyj magunkra!
Ceriak úgy érezte magát, mintha gyomron vágták volna. Elkapta tekintetét a
delejes szemektől. Sosem tudott ellentmondani neki.
– Eldöntötted?
– Eldöntöttem.
Ceriak a szájába harapott. Sok mindent szeretett volna mondani, de így minden
értelmét veszítette.
– Sajnálom.
Ketten sokra vihettük volna.
Ceriak elfordult. Egyetlen kiáltással az erők szövetébe markolt, és eltűnt, mintha
ott sem lett volna – azok ketten őszinte döbbenettel nézték, mint remeg meg a
kastély védelme a varázslat hullámai nyomán. Mintha sziklát hajítottak volna nyugodt
víztükörbe.
Tobak homlokára mély barázdákat vésett az összpontosítás, míg sikerült
kisimítania a szövetek szálait. Igyekezett nem gondolni arra, mi mindent megtehetett
volna ez a megszállott, ha úgy tartja kedve.
– Mit keresett itt?
Lyennara a távolba meredt. Csillogtak a szemei.
– Egy régi adósságért jött – csak most látszott, mennyi erejét emésztette fel, hogy
tartani tudja magát. – Egyszer az életben mindenkinek vétkeznie kell, hogy
megtanulja, hol a helye a világban.
Tobalt felhorkant.
– Hiszen úgy élsz, mint egy szent! Mit követhettél volna el?
– Az én kérésemre kezdett tanítani valakit. Egy tisztavérű kyr fiút, akit együtt
mentettünk ki a nomádok közül.
A varázsló értetlen pillantással meredt rá.
– És miért olyan nagy bűn ez?
– Isshae Ianarak a neve.
 8.

Tizenhat év.
Ceriak a Shadd Almába menekült a válaszok elől. A Másikvilág hatalma roppant
áramlattal vette körül. Semmit nem látott az energiák ragyogásán túl, mégsem tudott
szabadulni egy gondolattól – képtelenségnek tűnt, de megesküdött volna, hogy
álmában rezzenetlen tekintet vizslatta őt a zsibbasztó homály mögül.
Ismerős, fagykék szemek. Valaki figyel?
Felriadt.
Az ágyában feküdt, a toronyszobában. Egész teste verítékben úszott, a
szívverése a halántékában lüktetett. Gorban mellette ült, kedvenc karosszékében.
Nem kerülte el figyelmét, hogy talpig páncélban van, és a kardját tisztítja.
– Na, ezúttal sem nyuvadtál bele.
Ceriak hangos szusszanással próbált erőt venni szívverésén.
– Semmi üdvözlégy… vagy ilyesmi?
– Kedvemre való az egyenes beszéd.
A nagymester lehunyta szemét. Pokolian érezte magát: gyenge volt és erőtlen, a
feje elviselhetetlenül zúgott,
– Meddig aludtam?
– Tizenhat évig – a vén katona arcán különös kifejezés jelent meg. – Jut
eszembe, öregség… – Gorban a páncéljához ütötte Twal pengéjét. – Vénebb
vagyok, mint a város, ahol élek. Szerinted hogy lehetséges ez?
Ceriak felköhögött.
– Talán mégis shadd lettél. Lélekben.
Gorban hideg pillantással meredt rá. Rég nem látta ilyen komolynak.
– Arra jöttem rá, hogy soha még csak nem is gondolkodtam rajta, mi történt
velünk. Ahogy a többiek sem. Egészen addig, míg el nem aludtál… Mit gondolsz, van
összefüggés a két dolog között?
Ceriak szemei tágra nyíltak, de nem szólt egy szót sem.
Fáradt megadással dőlt vissza az ágyra. Gorban merően vizslatta egy ideig –
majd megrázta a fejét, és gyilkos erővel döfte a kardot a párnákba, ujjnyival Ceriak
feje mellé.
– Te mindenkit megmentő nagymester! Ki kérte a tőled az örök életet?
– Örök élet? A fiam lehetnél.
Tünékeny árny állt az ajtóban. Veichassur. Gorban kiengedte ökölbe szorított
kezét, kirántotta kardját a párnából, és kirohant az ajtón. Ceriak fáradtan hunyta le a
szemét, és a varázskör felé intett.
– Valami összekuszálódott Odaát. Te is láttad a Vonalakat?
– Láttam. Több tényező, több árnyék. Változtak a dolgok. Emiatt lett
kiszámíthatatlan.
– A fenyegetést is?
– Azt is.
– Mi lehet?
– Idővel kiderül.
Ceriak felkelt, az ablakhoz lépett. A völgy bércei vénséges árnyaknak látszottak a
leszálló estben.
– Egy titkos szentélyt is láttam az időálomban… a Nemes Házak gyűlését – halk,
nagyon halk volt a hangja. – Mi történt itt tizenhat év alatt?
– Kyrantallának hívják. Shulur legnagyobb Házai több dicsőséget akarnak.
 – Tudtam – Ryek atyja felköhögött. Görcsös roham rázta testét. – Tudtam, hogy
bekövetkezik.
– Egy lehetséges jövő. Nem feltétlen kell így lennie, de – az elf megértő
pillantással nézett rá. – túl nagy volt a kísértés. Előbb, vagy utóbb valószínűleg
megtörtént volna.
– Nem – Ceriak fáradtan támaszkodott a párkánynak.' – Ez Isshae. Az ő műve
volt.
– Biztos vagy benne?
– A Vonalak megmondták. Csak nem hittem nekik. Megvető fintor jelent meg az
elf ajkain.
– Isshae… Shulur… mit számít ez?
– Sokat – az Első shadd a távolba mutatott, az éjszakai arcát mutató ég felé. –
Valami van ott kinn. Valami les ránk, és a vesztünket akarja. Először azt hittem,
Isshae a fenyegetés… – fáradt pillantással rázta meg a fejét. – De nem. És ha nem ő
az, kellemetlen lesz egynél több ellenséggel számolni.
Az elf felszisszent.
– Miért nem teszel ellene?
Az Első shadd lehunyta szemét. A mai napig ott izzott előtte az a halvány
elágazás a Vonalak szövetében. A lehetséges jövő. A következmények.
Ceriak válaszolt volna, de újra erőt vett rajta a szédülés. Megtántorodott, el is
esik, ha az elf meg nem fogja. Megvárta, míg összegyűjti az erejét, és elsegítette az
ágyáig.
– Most pihenj. Az időálomnál nincs fárasztóbb a te fajtád számára. Rád fér
néhány óra valódi alvás: még sok tennivalód lesz.
Veichassur az ajtóhoz lépett – egyetlen nesz sem hallatszott léptei nyomán,
Ceriak mégis megérezte, hogy távozni készül.
– Veichassur… Hiszen ez nem név, bélyeg. Miért lettél kitaszított ?
Az elf kiismerhetetlen arccal nézett vissza.
– Erre is az alvásod alatt jöttél rá?
– Szeretem… hasznosan tölteni az időt. Az elf eltűnődött.
– Mert láttam a jövőt – bökte ki végül. – A rendemét. Az enyémet. És már nem
akartam mindenáron bosszút állni.
– Az ordasokon?
– Másokon sem. Velarium elpusztult, és nem hozhatja vissza többé senki. Soha.
A népünk pedig nem arra született, hogy keserűségben éljen… és, még ha joggal is,
dé elpusztítson dolgokat.
Ceriak nagyot szusszant.
– Mi az igazi neved?
Az elf vizslatta egy pillanatig, majd biccentett.
– Díjvenhar. Daik Díjvenhar.
Öreg szikla.
– Becsüld meg, Első shadd. Nem sokan tudhatják. Félszeg mosoly suhant át
Ceriak ráncain.
– Örülök, hogy ismerhetlek.
– Én is.

9.

Jakme nem is emlékezett rá, mikor járt itt utoljára. Tűnődve futatta végig szemét
az ismerős állványzaton: a por és mocsok alatt alig lehetett észrevenni a rettegett
kristálygömböt. Isshae a laboratóriummá visszavedlett szoba közepén ült, azúrkéken
ragyogó rúnák gyűrűjében. Borzongás futott végig hátán az eddig sosem látott
varázskör lassan áramló, komor erőitől.
– Beszélhetsz.
A Hatalmas nem nézett fel, lehunyt szemmel fürdött az erők ölelésében. Jakme
tisztelettudóan fejet hajtott.
– Köszönöm, mester.
Isshae nagy levegőt vett, majd fojtott suttogással tüntette el a varázskör lángjait.
– Állítólag shadd formula. Nagyon… hatékony. Egyszer feltétlen ki kell próbálnod.
Jakme elhúzta a száját. Jó ideje tudta, hogy a mester a shaddok titkait fürkészi,
de nem látta sok értelmét. A ryeki és enrawelli kémek nem jártak sikerrel. Az évek
pedig csak teltek – az Erődön belül sokkal lassabban mint odakint, de mégis…
– Amint alkalmam nyílik rá, mester.
Isshae rezzenetlen tekintettel vizslatta, majd felköhögött. Furcsa látvány volt,
milyen erőtlenül rázkódott a teste.
– Nemcsak a világ változik, Jakme. Én is öregebb lettem.
– Azt látom, mester.
A Hatalmas hideg mosollyal nézett rá.
– Igazad van… elhasználódott már ez a test. Majd kerítenem kell egy másikat.
A tanítványnak kifutott a szín az arcából. A Hatalmas zavartalanul folytatta.
– Semmi sem a régi. Valami történt.
– Magam is erre jutottam.
– Hallgatlak – Isshae felállt és a gömb mellé ült.
– Túl nagy volt a csend, ezért nyomoztatni kezdtem. Történt néhány furcsaság
Enrawellben. Összegyűjtöttek minden mérnököt és építőmestert a tartományból.
Felhőmárványt rendelnek a baldannori bányákból, és a Legnagyobb Anyr mindenért
kétszeres árat fizet.
Isshae tűnődve simított végig arcán.
– Túl nagy a csend… szerinted ez mit jelent?
– Ha az eszemre hallgatok, azt mondom, összeroppantak. De mert szeretek
óvatos lenni, úgy hiszem, vihar készül odakinn.
A Hatalmas révetegen simított végig a kristálygömb felszínén.
– Vihar készül… Miért lehet olyan fontos az az enrawelli építkezés?
– Az építkezés központja nem Enrawellben van – mondta Jakme megütközve. –
Messze nyugaton, a félhold-hegyek lábánál. Egy kisvárosban.
Isshae meglepődve tekintett fel rá. Hiba volt, hogy ennyi ideig nem használtam a
latógömbót!
– Egy kisvárosban?
– Ott. A hírhozók szerint Quiphann a neve.

10.

Ceriak sosem hitte volna, hogy gyűlölni fogja az örömöket. A nagy mű még
messze nem állt készen, de úgy tűnt, Ryek megvetette lábát a történelem színpadán;
amire önerőből évtizedeken át nem volt képes, az segítséggel valósággá válhatott.
Ordahír ismeretei, és az elf tanítása nyomán átszakadni látszott a gát: tizenhét
nagymestert avattak már fel azóta, és sorra jöttek a tanoncok a birodalom
legtávolabbi zugaiból is.
A birodalom zugaiból… Ryek uradalomnak indult a káosz ellenében – ma a
Quirron-tenger déli partjától Shulur vonalán át az északi lapályokig mindenütt
ismerték a Ryeki városállam nevét. Keleten csak a lakhatatlan holtvidékek állhattak
ellent neki. Dwa-Charta, az Unikornis sokat változott a századok során, ám a jel, az
általa megtestesített eszme nem – a legnagyobb erényként tartotta számon, hogy az
Út gyémántkeményre csiszolt tisztaságát nem fertőzte ármány. Nem kellettek anyrok,
sem istenek – a shaddok erejével megvoltak nélkülük is. Ceriak jó okkal
reménykedett, hogy a birodalmi nép megbecsüli a biztonságot, a Nemes Házak
meghajlanak a hatalom előtt. Sokáig azt hitte, jó úton jár – és emésztő üresség mart
a szívébe, amikor rádöbbent, hogy hol követte el a hibát.
Az igazi harmónia nem a rossz elkerüléséből, hanem a két pólus egyensúlyának
fenntartásából fakad.
Tévedett. És tudta, hogy már nem tehetett ellene semmit sem.
A béke csak illúzió volt.
Ceriak tűnődve nézett szét a mesterek között. Az arcukat fürkészte, de nem lelte
nyomát a balsejtelmeknek, sem itt, sem odaát, az erők világában. Arsus az igazak
álmát aludta, Ordahír követségben volt, az ifjak a tornyukban pihentek az yrchek
legutóbbi támadása után – az elf mellette ült, de nem mozdult.
Valaminek történnie kellett. Az Első shadd csak most ébredt tudatára, hogy teljes
létszámában még sosem volt jelen a Tanács. Eszébe villant, mennyire sebezhetőek
emiatt, és kellemetlen szorongás mart a gyomrába.
Bizonyosság, a jövő szele. A Vonalak üzenete – rossz ómen.
Érezte, hogy még mindig nem pihente ki magát. A teste regenerálódott, de a
szelleme nem. A kor tette volna? Amit Gorban említett? Az Út hatalma sokkal
nagyobb ellenállással vértezte fel az elmúlás ellen, mint más beavatottakat, de csak
lassítani tudta a folyamatot, megállítani nem. Fáradtnak érezte magát… ott benn,
lélekben.
A görcs új volt, eddig nem tapasztalt átok: a tarkójában ébredt, és lassú, egyre
erősödő szorítással kígyózott körbe a fején. Úgy érezte, menten szétreped a
koponyacsontja. Több helyen beszakadt a körme, ahogy a trónus karfájába vágtak
ujjai.
– A Nemes Házak százhetvenegy pontból álló passzust készítettek! A nyugati
arisztokraták Godora mindenhatóságát hirdetik! Délen a szigetbirtokok urai
kizárólagos kereskedelmi jogokat akarnak!
Sötét árnyék vetült Eirin arcára.
– Úgy tűnik, több bajjal jár az, hogy csatlakoztak nemeseink, mint amennyi
előnyünk származik belőle!
Gorban kiköpött.
– Ne merd nemesnek nevezni őket, hogy rohadna ki a szemük! Némelyik olyan
ficsúr a saját anyját is kibelezné, ha ezzel több címhez juthatna!
– Gőg és büszkeség – Ceriak nagyot szusszant. Azután elsápadt. Az újabb
fájdalom a halántékába nyilallt.
A csalfa fények szétrobbantak előtte. Képek villantak, a legnagyobb Nemes
Házak urainak képei. Tekintetükben a régi gőg. Arcukon ragadozó mosoly.
Most már tudta, hogy az ébredése nem a véletlen műve volt. Messze nem akkor
történt, amikor jönnie kellett volna, és azonnal pihennie kell, ha nem akarja, hogy itt
múljon ki a világból. Elfehéredtek ujjai, amint a trónusba kapaszkodva megpróbált
úrrá lenni kínjain.
– Kik… kik a legnagyobb ellenfeleink?
Remegett a hangja. A mesterek nem tudták mire vélni – az elf döbbenten tekintett
rá. Eirin elgondolkodott.
– Egy nyugati párt. Tíz Nemes Ház szövetsége.
 Az Első shaddot az ájulás környékezte. Alig hallotta a saját hangját.
– És ki… a vezetőjük?
– A shuluri kormányzó nagybátyjának a házfője. Bizonyos Darsys Eth'ran
Arsadhyr.
Ceriak igyekezett lassan lélegezni – pár pillanat múlva enyhült a szorítás. A
Vonalak képe a legrosszabbkor villant fel előtte. Méltóság ide vagy oda, kevés volt az
önuralom, az asztalra bukott a rátörő görcsben. Még hallotta, amint a mesterek
felkiáltanak, majd elsötétült előtte a világ – a következő pillanatban már a
szivárványörvények birodalmában járt.
Új tényezők, új utak. Több oldal – több árnyék.
Vérző sebekkel lüktető Zonei. A sápadt fény a csillagokon – a fenyegetés jele.
Valaki les rajuk a kristályszférákon túlról: ősi és idegen, aki vérbe boríthatja a világot.
Nem tudta meddig tartott. Ami számára pillanatoknak tetszett, odakinn órákat
jelenthetett – a Shaddok Tanácsa türelemmel várta, amíg kitisztult előtte a kép.
Felköhögött, egész teste beleremegett.
– Látomás – Ceriak kézmozdulattal jelezte, hogy nem beszélhet sokat. – Hívjatok
össze egy birodalmi gyűlést. Kerítsétek elő Arsust. Ő vezesse le a ceremóniát.
Gorban meglepetten bámult rá. A többiek zavartan nézték. Az elf fáradtan hunyta
le szemét… és senki nem látta, milyen kifejezés suhan át arcán. Ardintius óvatosan
hozakodott elő kérdésével.
– Ceremóniát, nagymester? Ceriak bólintott.
– Igen. Császárrá kell koronáznotok ezt az Arsadhyrt.

11.

Hajnal. Ceriak régebben azt hitte, új nap, új remények kezdete – ma már tudta,
hogy valójában a pusztulás hírnöke. A reményei is odalettek az éjszaka halálával. A
tanácsterem ablakain beszüremlő fény halálra vált arcú vénembert világított meg
Ryek alapítója helyén. Az elf résnyire szűkült tekintettel meredt rá, a hangjában rejlő
gyanakvás a Láthatatlan Világban is érződött.
– Történt valami?
Ceriak a Vonalakra meredt inkább, a sors áramlatait vizslatta… és ahogy
megpillantott egy sötét árnyékot, rájött, a türelem meghozta számára a választ.
Hevenyészett hordágyon hozták – négyen alig bírták el. Ordahír komor arccal tűnt
elő a szolgák mögül, homlokára mély barázdákat vésett az összpontosítás:
szemlátomást nehezére esett fenntartani a béklyót, ami tünékeny fénypászmákkal
ölelte körbe az idegent.
Erőtől duzzadó, hatalmas szörnyeteg volt. Különös anyagból szőtt, arany rúnák
szegélyezte köpenyt viselt, mely fekete volt, akár a csillagtalan éj. Vaskos tagok
tűntek elő, néhol tenyérnyi, másutt egészen apró pikkelyekkel borítottan: átható
ezüst-színűek, akár a legkülönb, bányák mélyi lunírtellérek. Hüllőpofáján dermesztő
tekintet villant: kígyópillantású, írisz nélküli, smaragdszín szemekkel.
Ordahír remegve ült le az egyik trónra.
– Ma reggel találtunk rá, a nyugati határnál. Egyedül volt – elcsuklott a hangja.
Felköhögött, de kis szünet után folytatta. – Sosem láttam efféle szerzetet. A kísérők
szerint egy pillanatra magához tért, és mindenfélét sziszegett, de eszméletét
vesztette, mielőtt bármit tehetett volna. Ezért van rajta béklyó.
Ardintius tűnődve mérte végig.
– Démon lenne?
Ceriak megremegett, mintha megsebezték volna, de nem szólt.
 – Dehogy – mondta Neirith. – Aquir ez.
Az elf tekintete bosszankodva villant Neirithre. Szólni akart, de Ryek atyja
megelőzte.
– Nem – mondta az Első shadd rekedten. – Van lelke. És tiszta.
Ceriak erőnek erejével legyűrte remegését, és az idegent nézte. Azután Ordahír
mellé lépett, és a vállára tette a kezét – a vénség meglepődve meredt rá, de kelletlen
mordulással megszüntette a varázst. Ceriak az idegenhez fordult, és a Fókusz
segítségével a feje fölé idézte az energiák áramát.
– Nyugalom – mondta a többiek felé fordulva. – Ha bajt akart volna, nem így jön
ide.
Az elf érdeklődve várta, mi fog történni.
– Ismerem a fajtáját. Ősi nép, a nyugati pusztaságok és mocsarak rejtekéből.
Fertályóra is elmúlt, mire megjött az első életjel. Az idegen az egyik pillanatban
még mozdulatlanul feküdt, utána felpattant, mintha kígyó marta volna, könyveket és
tekercseket söpört le az asztalról a hosszú farok, ahogy a földet kereste.
Az elf és az Első shadd kivételével senki nem állta pillantását. Ceriak rezzenetlen
arccal nézte, amint körbekémlelt. Ha meglepődött is, nem adta jelét. Elgondolkodtató
nyugalommal hagyta figyelmen kívül a körülötte állókat. Felé fordult. Villás kígyónyelv
csusszant elő a szörnypofából, kísértetiesen sziszegve.
Ceriak felemelt kézzel mutatta, hogy nem ért belőle egy szót sem. Mintha elnéző
mosoly ébredt volna az idegen hüllőarcán. Ujabb sziszegés hallatszott, és egyszerre
meglegyintette őket egy különös illatú szellő: harmonikus, kifinomult árama volt a
körülöttük kavargó energiáknak.
A shaddok gyanakodva nézték, mint emelkednek fel kimért lassúsággal a karmos
mancsok. Az idegen három smaragdzölden derengő szimbólumot rajzolt a levegőbe.
Testvériség. Esküvés. Hatalom.
Ceriak arca megenyhült. Hasonló táncba kezdtek ujjai, tintakék fénnyel jelent meg
előtte az ő üzenete. Az összetartozás rúnája. Az idegen bólintott és a mellére
csapott.
– Sissaracyen! Snil-Veh!
– Odassyn Ceriak – Ryek atyja felsóhajtott. – Légy üdvözölve, testvér.
Az idegen szemében mintha gunyoros fény villant volna.
– Örüllök… hogy tissztásztuk.
Döbbent moraj kélt. Az elf meglepetten eszmélt a Láthatatlan Világ fürkészéséből.
A lény jelentőségteljes pillantással nézett Ceriak szemébe. „Üzenetet hossztam.”
Az idegen akarata hidegen érintette meg elméjét – ahogy kinyúlt érte, nyitott
könyvként kínálta magát a megoldás. A fejébe nézhetett, az emlékei közé.
Messzi vidék földjét látta. Végtelen pusztaságokat. Áthatolhatatlan, fullasztó
mocsarakat a folyók mentén. Falvakat, nyomorban tengődő gyíklényeket… de odébb
észrevett néhány töredezett tornyot a semmi közepén, ahol tucatnyi vénülő
sorstársát láthatta viszont. Azután váltott a kép. Fegyverekről, hosszú utakról, véres
csatákról beszélt: Ryek atyja döbbenten állapította meg, hogy bár nem tudtak róla,
óriási birodalommá nőtte ki magát az idegenek pusztasága. Egészen beleborzongott,
amikor észrevette, hogy ott is a varázslók uralkodtak: hideg tekintetű, ezüstpikkelyes
óriások, népük legnagyobb bölcsei és kutatói. Testvérek.
Hallotta, amint az idegen felszisszent – erre megremegett az idilli kép, és fehérbe
öltözött gyíklény tűnt elő a többi közül. Más volt, mint ők, alacsonyabb, vékonyabb
testalkatú: senki nem tudta, honnan jött, de messzi földek üzenetét hozta. Hittek neki,
befogadták, s mert nagy varázsló volt, helyet adtak számára a birodalmi tanácsban –
Ceriak szája megremegett, ahogy észrevette gyanús fénnyel csillogó tekintetét.
 Azután a Snil-Veh emlékei következtek. O fedte fel a jövevény titkát. O vette
észre, mennyire nem az, aminek mutatta magát. Örült száguldásban villantak fel az
emlékek: egy pillanatra a Vonalak képét is maga előtt látta, a rég felsejlett, rettenetes
sötéttel együtt.
A jövevény tekintete ellenállhatatlan erővel vonzotta magához. A szíve
dobbanása is kihagyott, amikor átalakult előtte a hüllőarc képe. Rút szörnypofa tűnt
elő, förtelmes kocsonyának tűnő agytekervényekkel.
„A Lárvák Népe. A Paraziták Urai. A Hályogos Szeműek.”
A Snú-Veh feltehetően végzett a szörnyeteggel, ám utóbb senki nem hitt neki.
Senki nem hitte el, mint tévesztették meg őket. Azt sem, hány ilyen dögvész élhet
még a nap alatt.
Sissaracyen tudta.
Tudta, hogy honnan jöttek, hogy kik ők valójában. Tudott a Végtelen Hídjának
városáról, és megfejtette az átjáró titkait is. A csillagok üzenetét, és az együttállás
szerepét az ördögi tervben.
Az idegen fenyegetés. Amiről a Vonalak beszéltek. A Külső Világok Urainak
pusztító testvérei!
Arra eszmélt, hogy aggódó kiáltások verik fel a zsibbasztó csendet. Mindenki őt
nézte.
– Bajban vagyunk.
Minden a helyére került. Az idegen fenyegetés. A démonok ajánlata. A rémálom,
az egyetlen kiút, amivel megszűnnek kyrek, megszűnnek halandók leani.
A shaddok dermedten figyelték, ahogy az Első shadd a trónusára rogy.
– Nagyon… nagy bajban vagyunk.

12.

Ceriak álmodott. Várta, hogy átjárja az erők árama, és éveket fiatalodjon egyetlen
órányi pihenéssel, ehelyett valami egészen mást tapasztalt.
Ódon, fekete köpeny libbent. Ugyanaz a kalap. A faragott bot. A kortalan arc.
Ceriak megremegett, ahogy a szemébe nézett. Nem volt se baráti, se vádló – csak
hideg és idegen.
„Nos?” Színtelen, érzelemmentes hang. „Tudod, miért vagyok itt.”
Ceriak nem felelt.
„Tudod, hogy nem választhatok helyetted.” A Másik hangja közönyösen
csikordult. Fekete lángok gyúltak aszott karjain, ahogy sötét vonalat rajzol a
levegőbe. „Ám amit ígértem, tartom. Utoljára.”
A Másik képe betöltötte a tudatát. A vékony vonások. Az a rezzenetlen
hüllőtekintet. Ficsúr. Azután megremegett a kortalan arc. Mély barázdák vésődtek rá.
Szarkalábak. Ősöreg ráncok. Csak a fekete szemek nem változtak. Mintha halvány
mosoly játszadozott volna az idegen ajkain. Gúnyos. Megvető. Diadalmas.
„Ideje van most a látásnak.”
Ceriak felüvöltött. A halántékához kapott. A Másik felnevetett – és lehullott róla
minden álca. Fullasztó bűz töltötte be a shadd tudatát. Beleette magát a húsába a
rontás, letörölhetetlen átokkal szennyezve vérét.
Démoni Egy átkozott, istenverte démon!
– Megkísértesz? – rikoltott a shadd vak dühvel.
„Ugyan. Csak segítek. De csak, ha te is akarod”
Ceriak a kezébe temette arcát. Bőrébe vérző barázdákat téptek ujjai.
– Takarodj! Takarodj belőlem!
 „Gyűlölsz, mert mások vagyunk. Nem ismerhetsz meg minket.”
Ceriak megszédült. A világ őrült módon háborgott körülötte.
Erőtlen remegéssel tántorgott a toronyszoba ablaka felé, és dőlt a málladozó
párkányra. „Mi nem élünk. Csak létezünk. Ne akard megérteni!''
– Takarodj! Takarodj!
Sípoló tüdővel vette a levegőt – az orrából csöpögő vér a mélybe hullott. Ahogy
felnézett, alig látott a szemébe folyó verítéktől és vértől. Megsejtette már, miért kísért
az az érzés odakinn. A fullasztó súly a halandók mellkasán. Az a magány és
kiszolgáltatottság, amikor a halandók az éjszakai égboltra tekintenek.
Az émelygés nem múlt, de a fájdalom kezdett elviselhető lenni.
Vége mindennek. A shaddoknak. Ryeknek. Az álomnak… egy nyomorult démon
volt! „Ne tarts sokat magadról.”
Az Első shadd felmordult. A dac elszántsággá formálódott. – Miért…?
„Ne akard megérteni.”
Ceriak a kövekre roskadt. Tétova emlékként villant fel benne az Együttállás
iszonyata. Alvadó vért köhögött fel.
„Szükséged van rám. Ránk.”
Hogyan? Hideg szellő mart Ceriak szívébe. A Vonalak üzenete!
„Mert nyomodban jár a Lárvák Népe. A Paraziták Urai. A Hályogos Szeműek.”
– Kikről beszélsz? – de már tudta. Sissaracyen emlékeiből. „A nevüket akarod?”
– Shulur küldöttei? – próbálkozott Ceriak, de tudta, másról van szó. A Másik
halkan kacagott.
„A két követ: Bróccin, a Hazug Szavú és Róah'ann, a Mágusok Mestere. Uraik
pedig Zau Derrach, az Ezüst Iriszű. És Lázadó Zha'tann, a Hideg Próféta. A
Birodalom vesztére törnek. Most az életedért jöttek.”
A nagymester artikulátlan hörgéssel zuhant a padlóra.
– És te, te mit akarsz tőlem?
„Én egyszerűen csak itt vagyok. Segítek.”
– Egy démonnal szövetkezzem? A káosz fajzatával? – Ceriak suttogása
sikolyélesen hasogatta az éjszakát. Odakinn felmorajlott a sötét.
„Mit tudsz te a káoszról?”
Ceriak megdennedt, amikor egy Kapu nyút a Másik mögött. Rés a
kristályszférákön túlra. Csábító… de már cseppet sem félelmetes.
A Vonalak világosan mutatták az utat: Ryeknek nincs más lehetősége.
A Másik rezzenetlen pillantással nézett rá.
Ceriak átlépett a világok átjáróján.
A Kapu mögötti valóságban a vérébe robbant a felsejíő őserő. Ismeretlen
birodalmakba jutott. Szellemszárnyakon suhant a semmi szövetén, messze kerülve
mindattól, amit az élet jelentette: porszemnek érezte magát a feltáruló energiák
örvényében. Meglepődni sem volt ereje, amikor valami ezüst-ösen fénylő
derengésbe ért. Égig érő hegyeket látott, mérhetetlen szakadékokkal. A
hegyoldalakat alagutak fúrták át, másutt karnyi vastag oszlopokról emelkedtek
roppant bércek. Távolabb több száz lábnyi darabokból összetákolt, penge síkok
határolta hasadék-tenger látszott, melyek lapjain tompán csillogott az ezüst
derengés. Nem fény, nem sötét, mégis világosság. Időtlen idők óta szunnyadó erők
temetője.
Ceriak szívébe izzó görccsel markolt a bizonyosság.
A legendák Néma Világa: ahol a teremtés előtti démonok születtek.
Kisvártatva repedések éledtek a penge síkokon, visszhangzó dörgéssel
robbantak szilánkokra a gigászi hegyek – a feltámadó örvényben bömbölés kélt. Öles
lángok gyúltak a feketeség mélyén. Két hideg fényű, ezüst villanás. Egy mélységes
tintakék.
A Külső Sötétség urai?
– Elég! – sikoltott Ceriak, hogy beleremegtek a koponyacsontjai.
Egy végtelenül hosszú szívdobbanás után eltűnt minden, mintha sosem lett
volna. Odakinn, Ryek felett mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Bömbölve
zengett az ég, vérszín villámok korbácsolták a legmagasabb tornyot. Odafenn, a
toronyban szilánkokra hasadt a márványpadló.
„Várni fogok rád!”
Fekete lapokra rótt, lázálmokkal írt rúnakönyv hevert a törmelékes
márványlapokon. A Megidézések Tiltott Formulái.

13.

Az Enrawellbe érkező Jakménak rossz előérzete támadt.

Többet sejtett annál, mint amennyit józan ésszel el lehetett fogadni. Valahányszor
eszébe jutott az a régi találkozás a Legnagyobb Anyrral, a zsigereiben érezte, hogy
igaza van: a vén bolond sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint amennyi látszott.
Enrawell tervezett valamit. Valamit, ami minden tervüket romba döntheti.
Tűnődve nézett szét az utcán. Egyedül érkezett, dísztelen, fekete köpenyében:
ahogy rég. A saját szemével akarta látni, mi történik odabenn. Olyan más volt,
olyan… különös minden. Túl csendesek voltak a sikátorok. A nyomornegyedekben
nem volt annyi koldus. A piacon élettelenebb volt a zsongás.
Valami megváltozott a városban tizenhat év alatt.
És azok a tekintetek. Keveset pislogó szemek. Hideg, lelketlen pillantások.
Jakme a Láthatatlan Világ erőit szólította – csak módjával, hogy Baldre, az
Enrawelli Hatalmas fel ne fedhesse kilétét. Meglepődve vette észre, hogy mennyivel
nyugodtabb, letisztultabb világ fogadja odaát: magabiztos, sápadt derengés látszott a
korábbi csapongó kavalkád helyén.
Szürke. A közöny, vagy titkok színe.
A belső negyedek határairól eltüntették a kapukat, és szabad teret engedtek a
bejárásnak. A falak megmaradtak ugyan, de nyoma sem volt a zsarnoki védelemnek.
És az emberek benn…
Sétáló nemeshölgyeket várt. Beszélgető ifjakat, marcona kísérőkkel. Elmélázó,
fájdalommal teli urakat, akik elhaló hangon ábrándoznak a régi dicsőségről.
Hivatalnokokat, akik sápadt arccal mennek útjukra, mint az élőhalottak.
Ehelyett kisszámú, ám annál céltudatosabb csoportokkal találkozott, melyek
elgondolkodtató magabiztossággal siettek a dolgukra. Katonákkal, akik feltűnően
nagy számban csörtettek át a városon. Ifjakkal, akik szenvedélytől izzó tekintettel
vitatkoztak a tétlen merengés helyett. Valaminek történnie kellett. Ennyire nem
lehettek mások az emberek. Önsajnálattal teli, beteg lelkű tévelygőket hagyott itt
legutóbb, most pedig… Hatalmasok lettek. Büszkék. És mérhetetlenül dölyfösek.
Hihetetlen, mennyi tetterő. Mintha új birodalom építésébe fogtak volna. Most örült
igazán, hogy a szokásos óvintézkedéseket megtette.
– Jakme nagyúr! Ezt a megtiszteltetést! Nem is reméltük, hogy Shulur követeit is
üdvözölhetjük a jeles eseményen!
Meglepetten fordult sarkon. Eimar sietett felé, a cingár, hegyes arcú nemesifjú:
csúf példája annak, mit tesz a vérfertőzés. Méltán lehetett a Legnagyobb Anyr
kedvenc tanácsadója.
 – Mily kellemes meglepetés, hogy itt üdvözölhetjük, nagyúr! Megmutathatom a
szállását?
Az ifjú pökhendi fintorral meredt rá. Mélyreható pillantásával sem sikerült
lehervasztania a ficsúr arcáról a gúnyos mosolyt.
– Majd.
Eimar biccentett. Gyerekkorától fogva az udvarban élt, tökéletesen értett a politika
nyelvén. Alig észrevehetően intett, mire egy hintó állt melléjük.
– Nos, a legjobbkor érkezett. A ceremónia hamarosan kezdődik, jöjjön velem.
Noha Jakménak fogalma sem volt róla, milyen ceremóniáról beszél Eimar, s az
sem volt ínyére, hogy belebotlott a talpnyalóba, nem mutatott meglepetést.
Gyanította, hogy találkozásuk korántsem a véletlen műve. Kurtán biccentett, mint aki
már várta az invitálást, s odavette.
– Hogy állnak az előkészületek?
– Remekül – válaszolta Eimar, s a palota felé indult. – Az idegenek követe
rövidesen megérkezik, s addigra mindennel elkészülünk.

14.

A quiphanni követ figyelemreméltó férfiú volt.

Büszkén húzta ki magát, de óvakodott túlzásba vinni a hivalkodást: abban a
mozdulatban nem volt gőg, sem lázítás, csak sziklaszilárd határozottság.
Az idegen megjelenése alapos felzúdulást okozott a tanácsteremben. Kifinomult,
művészi vonásaival, vékony szálú, fonatokba font hajával, mélységes kék szemével
lélegzetelállító benyomást keltett – mintha a kyr legendák hóhajú eszménye lépett
volna eléjük. Jakme bosszankodva állapította meg, hogy lehetetlenség volt
meghatározni a korát: fiatalnak tetszett, egy ránc sem csúfította arcát, de pár
évtizednél sokkal több titkot rejtett a tekintete.
A tény, hogy Enrawell lakói közt nyilvánvaló bizalmat keltett, csak tovább növelte
Jakme gyanakvását.
Próbálta szemügyre venni a szellemvilágban is, de hiába ismerte a mester
számos fogását, nem sikerült az ártatlannak tetsző álca mögé hatolnia. Mert
bizonyosan álca volt. Visszataszítóan tökéletesnek tűnt minden vonása.
Baráti fény a szemekben, békés türelem. Hófehér köpeny, dísz és cicoma nélkül,
csak néhány szimbólummal a háton és a vállakon. Egyszerű szavak, mindia
puhatolózna. Virágnyelven adott válaszok. Gondosan kerülve a kellemetlen témákat.
Kis hízelgés. Épp csak annyi, hogy alázatos legyen, ne feltűnő.
És ez a név! „Bróccin vagyok, nagytiszteletű. A Dahóbb és Aiad nemzetségek
követe. Azért jöttem, hogy testvéri szót váltsunk.” Kellemesen csengő férfibariton.
„Népem természetesen minden fontos kérdésben a rendelkezésükre áll. Mi több,
a segítségüket kéri – és ezerszer is áldassák Róah'ann neve, ha ily szívélyes
viszonzásra talál itt.”
Jakme elrévedve ízelgette a neveket. Róah'ann. Bizonyosan valami ősi istenség
lehetett arrafelé.
„Szívem örvend, ha céljaink egy irányba mutatnak. Bizonyos vagyok abban, hogy
az átjáró mindkettőnk számára rengeteg előnyt jelent majd.”
– Jól beszél az idegen! – súgta oda neki Eimar, teljesen elalélva a követ
előadásától. Jakme undorodva húzta el a száját. Eszét vette a dicsőség ennek is. A
hatalomról álmodik, ahelyett, hogy mérlegelne.
– De nem őszintén.
– Csak tiszteleg. Tudja, hol a helye.
 – De nem Shulurban.
A hegyesképű döbbenten meredt rá, de Jakme nem ért rá vele foglalkozni. A
Legnagyobb Anyrt nézte, amint lefoszlik róla a hivatalos tartás, és mind inkább fogást
találnak rajta az idegen szavai – előbb megenyhültek a szigorú vonások, majd
eszelős gőg villant szemében.
Mesterien csinálja.
Ahogy az idegent fürkészte, újra elfogta az a különös érzés. Nem tudta szavakba
önteni, mi lehetett a forrása – de a shuluri Hatalmasokon kívül soha, senki nem állta
a pillantását, bárhol járt a világban.
Az idegen követ pedig rezzenetlen tekintettel nézett vissza rá.
Jakme lehunyta szemeit, hogy jobban szemügyre vehesse Bróccint. Az anyagon
túli világ képe ellenállhatatlanul, kiszámítottan robbant Jakme tudatába. Színezüst
villámok látszódtak az idegen helyén – ahogy jobban szemügyre akarta venni, tompa
görcs éledt a gyomrában, és kúszott felfelé a zsigerein át. Az idegen a Láthatatlan
Világban is figyeli őt!
– Kellemes estét az ifjúúrnak!
Összerezzent a dallamos hang hallatán. Nyugtalanító erő vibrált a szavakban.
Ijedten nézett fel – két hórihorgas árnyat látott maga előtt. Mohazöld köpenyben.
Delejes, ezüstös tekintetek szegeződtek rá. Eimar közben nyomtalanul eltűnt mellőle,
a tömeg is közelebb húzódott a követekhez, hogy hallja a halk szavakat. Jakme
jószerével magára maradt a két idegennel.
– Adeptusok vagyunk, Quiphann városából. A nagykövettel jöttünk.
A magasabb előlépett társa takarásából.
– Baldre Car-Cassyant várjuk.
Jakme igyekezett úrrá lenni remegésén. Megborzongott, valahányszor
végigmérték az idegenek.
– Talán a könyvtárban lehet. Nos… nekem tulajdonképp nincs is időm várakozni.
Kellemes estét az uraknak!
Jakme sarkon fordult, és hosszú léptekkel indult a Legnagyobb Anyr rezidenciája
felé- Nem láthatta, milyen elégedetten villant össze mögötte a két ezüst tekintet. Azt
sem, amint az arcokon átüt egy embertelen, ezerfogú vicsor.
Ám Shulur követe nem jutott messzire.

15.

Shulur! Baídre vagyok, hírekkel!

Csend. Mintha jégbe fagyott volna a szellemvilág. Valami nagyon nem volt
rendjén. Fertályórája már, hogy Baldre különös jeleket észlelt a tanácsterem felől – a
Legnagyobb Anyr említette, hogy az idegenek tudása nem hasonlított semmilyen
eddig látotthoz, de ez több volt annál. Jó szándékkal életre hívott hatalomban nem
talált volna semmi kivetnivalót, de abból a kisugárzásból hiányzott a jó szándéknak
még az árnyéka is: alattomos volt, gőggel teli.
Hogy az Erőd keze észrevette-e ezt a különös torzulást, nem tudta. Néhány
pillanatig mintha Jakme gondolatait érezte volna, de ahogy kinyúlt felé, rázuhant ez a
különös csend. Gyanakodni kezdett. Az idegenek megjelenése szerencsés időzítés
volt a városnak, de bármennyire is hitte, hogy nem lehetett a véletlen műve, nem
tudta bizonyítani megérzéseit. Később, a délnyugati városban folyó építkezéseknél
tovább erősödtek nyomasztó megérzései. Forrón remélte, hogy Shulur tudja a
választ a kérdésekre, melyet mások előtt megfogalmazni sem mert.
– Baldre Car-Cassyan nagyúr?
 Meglepődve fordult meg. Sosem hitte volna, hogy bárki meg tudta találni ebben
az elfeledett toronyszobában: a nagykönyvtár ezen részét – elvileg – senki nem
ismerhette rajta kívül.
Két karcsú idegen állt előtte. Hűvös arcuk fenyegetőnek tetszett a csuklyák
takarásában. A tényen mit sem változtatott alázatos mosolyuk. Baldre tekintetét nem
kerülték el a részletek. Apró ránc az ajkak sarkában.
– Én vagyok.
A magasabb idegen meghajolt. Csak most vette észre a tetoválásokat a fején.
Rúnák.
– Quiphann adeptusai nevében üdvözlünk. Ezüst fénnyel villanó szemek. Mosoly.
– Nem tudok arról, hogy Quiphannban tanítványaink lennének.
A tetovált arcán kedélyes kifejezés jelent meg.
– Ó. Tanítványok nincsenek is.
Csettintett egyet. A Hatalmas megszédült a fellobbanó erők örvényétől. Az idegen
köpenyén haragos fénnyel izzottak fel a szimbólumok. Egy pillanat alatt beborította a
belőlük áradó derengés.
– Én Róah'ann vagyok. Tanító Atya – könnyed biccentéssel mutatott maga mellé.
– Ő a szolgám.
Baldre dermedten nézte, amint vérszomjas acsargásba torzul a másik mosolya.
Igyekezett érőt venni magán, de remegett a hangja.
– Miért jöttetek?
– Arra kérünk, csatlakozz hozzánk!
Baldre lassan, nagyon lassan letette a kezében tartott kódexet.
– Hozzátok?
– A birodalmunkhoz.
– Miféle birodalomhoz?
– Az egyetlen birodalomhoz, amely egy év múlva még állni fog.
A vén Hatalmas most értette meg, mit üzentek számára a csillagok. Ez az út
vége. Vett egy nagy levegőt, és hagyta tovatűnni a félelmeket. Hisz tudta, hogy
egyszer el kell jönnie. Semmi kétség. Ez az a pillanat.
– Nem tehetem. Esküt tettem.
Az idegen atya felszisszent. A másik vonásain komor árnyékok suhantak át.
Lefeslett róluk az udvarias álarc: ellentmondást nem tűrő hangon dörrentek rá.
– A hamis uraknak tett eskü nem eskü!
– Vedd úgy, hogy a sors ad még egy lehetőséget! Baldre erőnek erejével gyűrte
le a torkában súlyosbodó gombócot. Szikrák éledtek májfoltos ujjain.
Átkozott légy, Első shadd! Mégiscsak neked volt igazad!
– Az én életem a birodalmamé. Róah'ann mintha elszomorodott volna.
– Sejtettük, hogy ezt fogod válaszolni.
Enrawell Hatalmasa lassú, kimért mozdulattal húzta ki magát.
– Kyrként éltem. Úgy is halok meg!
– Ha ragaszkodsz hozzá…
Baldre felkiáltott. Öles lángok csaptak ki kezéből. Az alacsonyabb idegen fájó
arccal markolászta a fejét – majd, ahogy körülölelte a smaragdsztn ítélet, üvöltve
vágódott a falnak, kitörve az ablakot… át a párkányon, s elhaló sikollyal zuhant a
mélybe.
Szemben, a tetovált nagymester hárító mozdulatot tett kezével. Elnéző mosoly
sejlett fel ajkain. Azután visszatámadott.
Az idegenek ez idáig csak kísérletezni mertek hatalmukkal, mert az erők ideát
másképp viselkedtek, mint szülőhazájukban. Róah'ann hangja menydörgéssel
szaladt szerte a síkokon – Baldre már azelőtt halott volt, hogy elérte az idegen
kezéből előtörő fénytelen kavargás.
Baldre Car-Cassyanből, Enrawell egyetlen túlélő Hatalmasából a következő
pillanatban csak egy kupac füstölgő rongy maradt.
Róah'ann atya zord mosollyal nézett fel. Egy pillanatra megremegtek vonásai, és
a felszított mágia mámorában felsejlett valódi arca. Hályogos, véreres szemek.
Vénségesen vén, embertől idegen ráncok. Lázálmokba illő, lüktető agytekervények.
És rettenetes, ezerfogú vicsor.

16.

Jakme megszédült. Olyan volt, mintha szakavatott mesterek vájkáltak volna a

zsigereiben: kimért lassúsággal áradt szét benne a fájdalom. Béklyó! Jakme
dermedten vette észre, hogy a Legnagyobb Anyr arcán töprengő kifejezés suhant át,
majd hirtelen elhatározással elindult, át a tömegen. Egyenest felé tartott.
Az Enrawelli Hatalmast kereste a szellemvilágban. „Baldre! Válaszolj!”
Síri csend. Alig tudta megállni, hogy a padlóra ne okádjon.
– Shulur! Mily örömömre szolgál, hogy követe megtisztelt jelenlétével ezen a
nagyszerű napon! – vajon ő szajkózza Eimar szavait, avagy fordítva, villant fel
Jakmében a gondolat futólag.
Katonák tűntek fel a Legnagyobb Anyr mellett. Endarchin biccentett, majd a
szomszédos erkélyterem irányába intett.
– Jöjjön nagykövet! Rengeteg megbeszélnivalónk van! Jakme alig hallotta, amit
mondott. Lelassult körülötte a világ. A fájdalom méregként áradt szét az ereiben. A
varázsereje is cserben hagyta. Bármennyire is erőlködött, sehol sem találta a vén
Hatalmast.
– Á, az adeptusok Quiphannből!
Az ifjú megdermedt. Mintha megfagyott volna körülötte a világ: csak lassan,
nagyon lassan ocsúdott.
– Adeptusok?
– Enrawell új Hatalmasainak tanítómesterei.
Hatalmasok? Mesterek?
Magas, délceg férfiak voltak, makulátlan, fehér köpenyben. Hószín haj. Kanyargó
rúnatetoválások. A legkülönb pengékhez hasonlatos, acélkék tekintet.
Jakme elsápadt. Soha nem hitte volna, hogy valaha kicsúsznak az irányítása alól
a dolgok. Még soha nem volt példa arra, hogy ne legyen helytálló a következtetése –
és most, hogy rádöbbent, mekkorát tévedett, levegőt is alig kapott.
Halántékában izzó fájdalom kélt. Meg is tántorodott volna, ha az egyik oszlop
meg nem támasztja. Szemben, a Legnagyobb Anyr kedélyes mosollyal meredt rá. A
hószín hajú idegenek mintha vele együtt derültek volna.
A Legnagyobb Anyr mosolya eltorzult.
– Hadd mutassam be Conravin Dawa nagymestert! Neki van egy igazán
figyelemreméltó elképzelése arról, hogyan fogunk új birodalmat alapítani!
Jakme elájult.

17.

A sötét lassan szüremlett át a lemenő nap elé, roppant mancshoz hasonlatos

árnyékként borult Shulur fölé. Ahová elért, felborulni látszott a világ rendje. Homály
gomolygott alá, és kihunyt minden fény. Eltűnt a ragyogás, az öröklétbe vetett hit, a
korokon átívelő büszkeség – fullasztó némaság telepedett az utcákra.
A kihalt, üres toronyszobában felriadt Shulur Hatalmasa. Isshae lassan kelt fel a
varázskör mellől. Ismét rémálmok. Nehézkes léptekkel vonszolta magát át a
laboratóriumon, és ült le a kristálygömb elé. Óvatosan simított végig felszínén,
ennyire kimerülten nem akarta a józan eszét kockáztatni. Felköhögött, egész
testében rázkódni kezdett az érintésétől, de a gömb teljesítette akaratát: lassan
tisztuló képpel mutatta az Erőd egy rejtett üregének titkait.
Isshae Ianarakot egyre inkább zavarták az álmai. Az utóbbi hetekben már
kikezdték a józanságát is. Megesett, hogy lángtengerbe borította Daumyr partjait.
Egy ízben megölt egy nemesenszületettet, mert ármányt vélt felfedezni egy
ellenvetésében. A szolganép tucatnyi tagját szedte ízekre, de egyik sem az volt, akire
gondolt. Akikről álmodott.
Mindig figyelt. Kutatott. Varázslatokat szőtt. Lidérceket idézett. Rúnákkal rótta tele
a szobáját. Nem tántorította el, hogy nem volt eredmény. Nem érdekelte az sem,
hogy senki nem hitt neki.
Nehézkes sóhajjal szívta magába a kazamaták foglyainak erejét.
Kopogásra riadt révületéből. Az új szolgálója volt. Még nem tanítvány, de
ígéretesen vakmerő. A kevés bátrak egyike, aki meg merte látogatni.
– Bocsásson meg a zavarásért, nagyúr – tiszteletteljes hangon szólt, alázatosan
a padlóra szegezve tekintetét, kezében tekercs. – Üzenetet hoztam.
Isshae egy intéssel eltüntette a gömb képeit. Tűnődve nézett el a hajlongó
szolga, a kormányzók pecsétjével ékes tekercs felett, ki az ablakon. Súlyos, ónszín
fellegek takarták az eget. Esett. Bizonyosan ettől fájhatott a feje.
– Milyen… különös idő van odakinn.
– Igen, nagyúr.
A Hatalmas a szolgát méregette a szeme sarkából. Mintha más lett volna, mint
egy héttel ezelőtt. Magabiztosabb, dallamos hangú. Gyorsabb léptekkel járt. Egy
árnyalattal vékonyabbnak is tűnt.
A szószóló nem szeretett volna zavarni. Zavartan tette le az asztajra a díszes
pergamentekercset, és sietve indult kifelé.
– Megállj, Tyrrian!
Isshae tekintete elsötétült… azután engedett a szorítás, és újra önmaga volt.
– Honnan… – minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy úrrá legyen indulatain. –
Honnan jött az üzenet?
– Enrawellből, nagyúr. Vadászsólyom hozta.
– Maradj még.
– Ahogy kívánja, nagyúr.
Tényleg gunyoros volt a válasz, vagy csak ő hallotta bele? Isshae az asztalhoz
lépett, és a levélre fordította figyelmét. Ismerős kézírás kanyargott a pergamenen.
Gyorsan átfutotta a levelet.
Nyári éjszakában a tűz felett,
Téli hóban, napfényben.
Hm. A kedvenc tanítványa újabban verseket írogat?
Isshae elrévedve méregette a pergament. Hirtelen észrevette, hogy apró betűk
kanyarognak a díszkötésre használt szalagon. Lassú mozdulattal kisimította az egyik
felét, és merően bámulta – igyekezett nem tudomást venni arról, hogy émelyítő
reszketés kélt a gyomrában.
 Közelebb hajolt. Számok. Rúnák. Letűnt nyelv szimbólumai. Ezúttal tüzetesebben
szemügyre vette a kanyargó rovásokat és amint betűről betűre haladt, dermedten
vett észre egy ritka jegyet.
Jakme figyelmeztetése! De vajon mit jelenthet?
Valahol, az emlékek távlatában tünékeny vers jött elő a feledésből: egy akaratos
tanítvány kedvenc strófái.
Nyári éjszakában a tűz felett,
Téli hóban, napfényben.
Az illúzió megremeg.
És rád szakad a valóság.
Isshae felpillantott… És belátta, hogy elkésett.
Az arcán tükröződhetett, amit gondolt, mert ruhasuhogás hallatszott. Könnyed
léptek surrantak tova… és ahogy ocsúdott, félfordulatból azúrkék lángtengerrel
söpört végig a szobán.
De nem érte el a másikat.
A szolga sebes volt, lehetetlenül gyors: hatalmas ugrással tért ki a pusztítás elől,
és ért földet a laboratórium hátulsó részén. A köpenye széle, ha megpörkölődött.
Isshae gondolkodás nélkül nekirontott – a férfi, aki egykor Tyrrian volt, ezerfogú
vicsorral mordult vissza.
Az alakváltó beszélni kezdett. Suttogása nyomán a világ, amit ismert,
fokozatosan eltűnt, hogy helyét átadja egy sosem létezett, minden törvénynek
ellentmondó valóságnak. Isshae kétségbeesetten döbbent rá, hogy az ő mágiája
nem hatol át a valóságot sarkaiból kifordító varázson, ám a másik hangja lassan
beszivárgott az elméjébe, hogy odabent is szétzúzza a rendet. A Hatalmas tudata
egyre inkább a felszított őrület foglyává vált, ám váratlanul támaszra lelt ott, ahol a
legkevésbé várta volna. A szörnyű varázs egyetlen ponton vallott kudarcot. Az Erőd
Fókusza szilárdan ellenállt, körötte elhalt az idegen hangja.
– A Fókusz hatalma! – viillant Isshae ködösülő tudatába, miközben a szoba
lassanként elvesztette minden formáját. – A valóságot megszilárdító erő! Ez szab
gátat a varázslatnak!
Utolsó esélyként, minden erejét megfeszítve kinyúlt, és megragadta a Fókusz
körül izzó erőket. Ellenállt az elméjébe kúszó képeknek; anyja hajolt fölé, de feje
helyén rózsás-vörösen lüktető agytekervényeket látott, s felsikoltva próbált
menekülni, Hatalmassá avatják, ám a Császár Isshae ötmillió-öt ütéssel vert medálja
helyett kígyóként tekergőző tőrt tart a kezében, s hiába hátrálna, társai lefogják, hogy
az uralkodó vérszomjas mosollyal a mellébe mártsa a fegyvert. Hány foga is van?
Biztosan több, mint kéne, de…
Mintha víz alól szabadult volna, egyszerre lerázta magáról a tébolyt. Tisztuló
tudata erősebb fogást keresett az erőkön, majd a Fókusz hatalmát maga köré
gyűjtötte. A kifacsart, megkínzott összevisszaságban nyílt utat vágott az idegen felé.
– Vesztettél, nyomorult! – suttogta elharapott ajkából vért köpve. A Hatalmasok
ősi varázstüze a Fókusz által helyreállított valóság ösvényén szökőárként zúdult az
alakváltó felé, s szemvillanás alatt hamuvá perzselte.
Vége?
Isshae zúgó fejjel támaszkodott meg az asztalban. Körötte a minden varázsnak
ellenálló, halott kőfalakba lábnyi lyukakat és hasadékokat égetett a felszított mágia.
Odébb, az ajtón túl, szobányi darabon robbant ki az Erőd oldala – alig hitt a
szemének. Döbbenten meredt a füstölgő hamvakra. Isshae Ianarak, Shulur
Hatalmasa elsápadt, és erőt vett rajta a remegés.
 18.

Ónszín fellegek. Napok óta szitáló eső. Voltak, akik úgy hitték, könnyeiket
hullatták az égiek. Talán figyelmeztetés volt. Vagy ómen.
A tanácsterem kupolája alatt megsűrűsödni látszott a sötét. Hatalmas árnyak.
Fekete köpenyes urai Ryek birodalmának. Arcukon komor ránc, jóval több, mint
méltóság. Döntésüket lélegzetvisszafojtva várta a város népe.
Ceriak görnyedten ült, mintha lesoványodott volna. Ijesztő szarkalábak
éktelenkedtek szeme alatt. Senkinek sem beszélt lidérces utazásáról, ám a
nagymesterek így is tudták, hogy valami történt vele, és nem kellett sokat
töprengeniük, amint a hírvivők meghozták a jelentéseket.
– Kevés időnk van – kezdte az alapító mindenféle beyezetés nélkül. – a
küldötteink és a kémeink eltűntek Enrawellben. Nyomtalanul. Még aggasztóbb az,
ami egy északnyugati városban történhet.
– Quiphann? – mordult fel Ordahír. – Nem csak szóbeszéd?
– Nem – Ceriak felköhögött. Senki nem csodálkozott azon, hogy remeg a hangja.
Gorban ocsúdott elsőnek.
– Ha háború lesz, végre levethetem magamról ezt az átkozott csuhát.
– Megelőztél. Épp erre akartalak kérni.
– Kérni?
– Ha már harc, adjuk meg a módját.
Ceriak lassú, ügyetlen mozdulattal emelt fel a trón mellől egy díszes párnát.
Drága selyemből szőtt, fekete vállszalag volt rajta. Középütt Ryek Unikornisának
címere.
– Ideje felélesztenünk egy régi hagyományunkat – senki nem akadt, aki tiltakozott
volna. Emelt hangon folytatta.
– Gorban Lyalmur! Ryek birodalmának nevében, és a Shaddok Tanácsától kapott
hatalmamnál fogva elrendelem, hogy mától te légy Ryek Első Hadura!
A vén katona megrendülten meredt rá. Tucatnyi szívdobbanásba telt, míg magára
talált, és a varázslóhoz lépett. Féltérdre ereszkedett előtte, ősi szokás szerint.
– Az életem a birodalomé – Gorban arcán rég látott zord mosoly derengett fel.
Ceriak a shaddokhoz fordult.
– Ami Quiphannt illeti… Nem ismerjük az erejüket. Képtelenség kifürkészni a
titkaikat. Egyetlen kémünk sem tért vissza. Illetve akik igen, azok már nem
ugyanazok voltak, mint akik elmentek. Meg kellett ölnünk valamennyit – nehezére
esett kimondani a szavakat. – Most már nemcsak Ryek, az egész világ sorsa forog
kockán. Nem vállalhatjuk a kockázatot. Szövetségest kell keresünk.
Ordahír felmordult.
– Ez pontosan mit jelent?
– Shulurba megyek.

19.

Leszállt az éj. A holdvilág sejtelmes árnyékokkal hintette a hegytető szikláit:

Ceriak menedéke kísértettanyának tűnt a komor bércek alatt. Tudta, hogy jönni fog,
nem hitte, hogy elbújhat; sejtette azt is, milyen érvekkel hozakodik elő.
– Ez őrültség.
Ceriak tűnődve meredt a völgybe. Emlékezett a zöld rengetegre – most erőtől
duzzadó város virágzott a helyén. Néhány családdal, és egy mogorva pusztítóval
kezdődött – borzongás futott végig a hátán, ahogy a völgy lábánál állomásozó
seregre nézett. Százszámra izzottak odalent a tartományi táborok tüzei.
– Te tudod a legjobban. Nincs más lehetőség.
Az elf haragos arccal szisszent fel.
– Van! És te is tudod, mi az!
Az Első shadd a távolba meredt.
– Az nem megoldás, hanem rémálom.
– Mennyivel jobb az, ha Shulurral szövetkezel?
– Inkább, minthogy démonokat szabadítsak a világra! – Ryek atyja lehunyta
szemét. Végigsimított ráncos homlokán. Remegett a keze. – Te nem sejted, kik ezek.
– Én is láttam őket – a hold felé intett: lidérces derengés ébredt ujjain. – Csak
mások. Hatalmasak. Idegenek. Mint én.
Hátravetette csuklyáját. Ezüst hajával, hamuszín arcával úgy festett, mínt egy
kísértet.
– Tudom, hogy nálad a Könyv! – Veichassur sziszegve ragadta meg a karját. Az
Első shadd arcán megrándultak az izmok. Ez túláradóan heves érzelemnyilvánítás
volt a mindig kimért élitől.
– Túl kevesen vagyunk – Ceriak elfordult, és az égboltot vizslatta.
– Legyen. Akkor kellenek Shulur urai is. De kell még valami.
Ceriak a városra meredt. A kastélyházra. A hegytetőre. Az uradalom első, romos
falaira. A halott ujjként meredező tornyokra. Az emberekre gondolt, akik vele együtt
hittek. A katonákra. A tanítványokra, akik most is ott tanultak a gyertyaláng mellett.
Mind ugyanazt követte, mind ugyanazt akarta, és amikor eljött az idő, mind meg
is hozta a maga áldozatát. Érettük. Mindannyiukért. Elfeledték a múltat, és segítettek
új hazát építeni. Egy célért, egy álomért, feladva a régi korok árnyait: a széthúzást,
az ármányt, a büszkeséget. Egy új világban, melynek biztonságát az Út hatalma
szavatolta.
Eszébe villant, mit érzett a Hívás idején – a puszta emlékbe beleborzongott. Nem
mert arra gondolni, mások hogyan élhetnék meg. Mit látna belőle a világ.
– Minden megváltozna.
– Meglehet.
Shaddok. Tiszta elvek, tiszta lélek. A világ legegyszerűbb
erkölcseivel és alapvetéseivel.
Voltak. Mostanáig.
Felkiáltott.
– Nézz le, Veichassur! Nézd meg azokat a tornyokat! Nézd meg az embereket!
Az elf torka elszorult. Ceriak szemében könnyek csillogtak.
– Nézd meg Ryeket! Emlékezz, hogy miért csináltuk!
Veichassur baráti érintéssel tette vállára a kezét.
– Én megértelek. De a Vonalak világosan beszélnek! Nem kockáztathatsz!
Ceriak felsóhajtott.
– Sajnálom az álmaidat – mondta az elf csendesen. – De a kisebb rossz
választása néha felér egy győzelemmel.
Az Első shadd lehunyta szemét. Zilált, szaggatott légzéssel emelkedett-süllyedt
mellkasa. Az elf előtt egy pillanatra felrémlett az anyagon túli világ képe, és
megrendülten nézte a testet öltő, zokogó árnyakat… száz meg száz álom elhaló
foszlányait.
– Nem sok hiányzott, Veichassur. Egy emberöltő. Talán kettő.
– Talán. De annyi időnk nincs.
– Senki nem fogja megérteni. Se a nép. Se az utókor. Senki.
 Veichassur bólintott.
– Tedd meg, amit tenned kell. A többit hagyd a költőkre és a pojácákra.
Az Első shadd a csillagokra meredt. Lehunyt szemmel tűrte, hogy végigsimítsa
arcát egy késő esti, hideg szellő. Amikor felnézett, mély barázdák vésődtek
vonásaira.
– Akkor Északot megmentjük. De elevenen fogunk elkárhozni.

20.

Háromszáz év. Több mint negyed évezred ármánykodása és küzdelmei után újra
egymással szemben. A ryeki nagymester sokat öregedett, mióta Isshae legutóbb
látta: ha testben nem is, lélekben mindenképp. Meggörnyedt, veszített tartásából.
Méltósága a múlté lett, nem maradt helyette más, csak fáradt - fásult komorság.
Egyedül a tekintete lett több a régen látott tűznél: olyan fény áradt a tintakék
pillantásból, hogy egészen beleborzongott.
Isshae eltűnődött. Sok minden megváltozott az Erődben történtek után, és biztos
volt benne, hogy Ryek tárgyalást fog kezdeményezni. Ez volt az egyetlen lehetséges
választás. Azt hitte, sok idejébe kerül, míg meggyőzi az Erőd Hatalmasait, de a
vártnál könnyebben hajlottak a józan szóra – miután felfedte előttük a terveit, a
tekintélyét is sikerült visszaállítania. Újra önmaga volt. Shulur fénye. Új-Kyria álma.
– Mester.
– Isshae.
Isshae elhúzta a száját. Kósza szellő suhant tova a lidérces köd gomolygása
közepette: érdeklődve nézte, mint mélyülnek el az árnyak a shaddok mestere körül.
Ceriak komor arccal szólalt meg.
– Láttad a Vonalakat, akárcsak én.
– Láttam.
– Akkor mindent tudsz.
Parancsoláshoz szokott hangon dörrent rá. Isshae kedélyes biccentéssel hárította
a kijelentés élét.
– Fogalmazzunk úgy, hogy egy időre félre kell tennünk a sérelmeinket.
– Egyetértek.
– Béke vagy szövetség?
– Az utóbbi – az Első shadd elmerengett, majd felemelte a kezét. – Két hónap,
Isshae! Nem több, nem kevesebb!
Könnyebben ment, mint várta. Mintha valami megváltózott volna Ryek atyja körül.
– Elfogadom.
– És velünk kell jönnötök Quiphannba.
Isshae biztos volt benne, hogy ez következik. Gúnyos mosoly sejlett fel arcán.
– Van más választásunk?
Ceriak nem válaszolt. Isshae elégedetten állapította meg, hogy meghátrált előle.
– Akárcsak rég. Ketten, együtt, a népünk megmentésére! – toldotta meg még egy
célzással.
Mint rég. Amikor elbukott a Birodalom, de Shulur fénye megmaradt.
Az Első shadd nem szólt. Megvetés sugárzott tekintetéből, de befejezettnek
tekintette a tárgyalást. Hagyta, hogy alakját mind jobban körbefonja a sötét.
Isshae mesterkélt mozdulattal igazította meg a hajában viselt pávakoronát.
– Mester… ugye tudod, hogy utána ellened fordulok?
Ceriak arca megrezzent, de erőt vett magán. Száraz hangon szólt vissza.
– Tedd a dolgot, Isshae. Én is azt teszem.
 Régóta pirkadt, de a nap mintha mégsem akart volna a láthatár fölé kúszni.
A korán ébredők az eget vizslatták, az új urak palotái felé meredtek. Többen azt
hitték, újabb kísérletbe kezdtek az ezüstszemű mesterek.
Egyre erősödő zúgás jött először. Bágyadt szellő söpört végig a falakon.
Elszáradt falevelek zörögtek végig Quiphann kihalt utcáin. A főtéren kósza lökésekkel
kapaszkodott a szél az árusok ponyváiba. Különös, párás illata lett a levegőnek.
A déli kapu őrségének eprimora mogorván eszmélt álmából. Az éjjelt átvirrasztó
újonc szólt neki, halálra vált arccal jelentve: először azt hitte, tréfa áldozata lett, csak
harmadjára ocsúdott annyira, hogy komolyan vegye a dolgot. Akkor lépett a várfokra,
amint roppant feketeség villant szemben, s a város előtti dombhát mentén mérföldnyi
hosszúságban meghasadt az ég.
A földre ejtette butéliáját.
Hatalmas árnyak tűntek elő a villódzásból. Húszan feketék, akár a halál angyalai.
Odébb hét vérszín dreggisbe öltözött. És egy magányos aranyszín. Mögöttük ezüst
sorokban csillogó acéltenger. Idegesen fújtató mének. Roppant ökölhöz hasonlatos
katapultok. Égett szagú, ormótlan tűzvetők. Faltörő kosok. Katonák. Lovasok. Az őr
megremegett a föléjük emelkedő lobogók láttán.
Unikornis és kiméra. Ryek és Shulur együtt!
Egy pillanatra belévillant, hogyan történhetett ez meg… és ahogy az új, quiphanni
urak palotái felé nézett, jeges borzongás mart a szívébe. Jól látta, mint lesz úrrá a
félelem a többi katonán is.
Tudta, minek kell következnie, de képtelen volt ellene tenni – egyszer, még
utoljára felkiáltott, amint megmozdult felette a seszín gomolygás, majd mozdulatlan
iszonnyal tűrte, hogy könnyed szellő söpörjön végig kétségein. Quiphann déli
kapujának eprimora nem hullott térdre a fájdalomtól, csak megszédült – és amikor
újra felnézett, már nem a saját szemével látta a világot.
Társaival egyetemben fegyvert vont – arca embertelen vicsorba torzult.

22.

Arany kupolák. Palotáknak álcázott erődök. Baljós árnyékot vető, elefántcsontszín

tornyok mindenütt. Fenn, az ólomszín fellegek mélyén meg-megvillanó
szivárványragyogás. A város szíve. A Végtelen Hídja.
Az átjáró.
Ceriak végignézett a mögötte sorakozó seregen. Háromszor kilenc század,
válogatott katonákból: a Rend nevelte kardforgatók egységei. Háromszor három
csapatnyi ostrommester. Odébb Shulur elitgárdája, a bíbor páncélos lovasság.
Ritka testőrség.
Egy pillanatra felrémlett előtte az igazi sereg: hogy mint menetelnek végig az
északi lapályokon Enrawell őrültjei felé. Élükön Gorban, Ryek Első Hadura. Remélte,
hogy időben odaérnek ahhoz az ütközethez is.
Arsus tiszteletteljes érintése riasztotta merengéséből.
– Kevés az időnk, Első shadd.
Ceriak a városra meredt. Szemben, a völgy mélyén hangos dübörgéssel zárultak
be előttük a kapuk.
– Induljatok.
Érces dallam zengett végig a völgyön. Háromszor kilenc kéz lendült a magasba,
az Unikornis zászlajába kapott a feltámadó szél – hatezer talp dübörgött át a városig
elterülő mezőségen. A nehézkes ostromgépek fülbántó nyikorgással fordultak a
helyes irányba, a dombhát megtelt a szolgák és mesterek utasításával – lenn a
völgyben kis csapatok csatlakoztak a páncélos gyalogsághoz, faltörő kosokat,
létrákat, tüzes íjakat hozva.
Ceriak nem látta pontosan, honnan kapták az első csapást – a sereg pillanatok
alatt reagált és védő alakzatot vett fel. A kavalkádból acélcsengés, fegyvercsattogás
és sikolyok harsantak.
– Első shadd! A vonalaink ellenállásba ütköztek!
A Láthatatlan Világ képe sötét volt és kiismerhetetlen – biztos volt benne, hogy ez
fogadja majd, mégis összerándult a gyomra az emberek fejében tenyésző feketeség
láttán.
Idegen kéz alkotta, tökéletes pokol.
– Végezzetek velük.
– De ezek kyrek!
– Nem, Eirin. Már nem.
Ismeretlen birodalmakba tévedt. A város felett, a szférákon túl ott magasodott a
rontás, az idegen hódítók kézjegye. Ha eddig azt hitte, sokat tud a világot övező
erőkről, kellemetlen csalódás érte: az a Fókusz összehasonlíthatatlanul bonyolultabb
mestermű volt, mint amilyen az övékből valaha válhatott. A síkok között feszült, és a
maga képére formálhatta a valóságot.
Ryek atyja elrévedve nézte, amint a kúszó homályból lassan tucatnyi
ezüstszemű, hórihorgas fantom sötétedik ki.
– Shaddok!
Sarkaik körül köd gomolygott. Az árnyak elmélyültek, a levegő elsötétült, a
hatalom húsz fókusza hullámokban felizzott. Menydörgés támadt szózatukból,
villámok cikáztak a város felé. Szemben, Quiphann felett felörvénylettek az ólomszín
fellegek: az ezüstszemű mesterek könnyedén hárították a csapást.
– Isshae!
Az Erőd Hatalmasai dübörgő kántálással csatlakoztak hozzájuk. A tornyok között
füst szüremlett fel az első csapások nyomán.
– Magaddal törődj!
Isshae hangja úgy zengett, ahogy álmaiban hallotta: ám a sors ezúttal máshogy
írta meg a befejezést. Ceriak körül felüvöltöttek az árnyak, amikor az elf szólította a
letűnteket.
Megremegni látszott a világ.
Lent a harcolók seregéből százak rogytak térdre a fájdalomtól, az aláhulló
tűzesőben testet ölteni látszott az istenek haragja. Felettük az égi palota nem bírta
soká a szorítást, fénytelen robbanással fedte fel előttük igaz arcát.
Sikolyok hallatszottak. Keserű, gyomorforgató bűz terjengett a levegőben.
A shaddok felett csitulni látszott a vihar. Shulur Hatalmasai kimerülten szüntették
be a varázst. A nagymesterek Ceriakot figyelték, aki ugyanabban a tartásban,
ugyanúgy állt. Isshae gyanakodva terjesztette ki hatalmát odaát, az elf
kiismerhetetlen arccal fürkészte az eget.
Az Első shadd arca megrándult.
– Nincs vége. Most kezdődik.
Groteszk formák sejlettek fel a köd mögött. A világok határán lüktető torokba
nézve megértették, hogy amivel eddig találkoztak, elővéd volt – a szolgákkal
harcoltak csupán.
A Híd vörösen fénylett: tucatnyi irányból indult az égbe egy-egy lázálomba illő
pillér, hogy a város felett egyesülve egyetlen gigászi ággal suhanjanak a felhőpalota
kapuja mögé. Több volt, mint veszedelem. Ítélet a világ felett.
 A shaddok tekintetében elhalni látszott a fény. A Hatalmasok dermedten nézték a
fortyogó erőt.
Átható moraj jött először. Fenn, a verőérként lüktető Hídon remegés futott végig,
a kaputorokban ezüst fényt vetett a homály.
Megérkeztek az igazi ellenfelek – a zha'tannok nagymesterei.
A kyrek egyesített serege dermedten nézte, amint tünékeny sziluett válik ki a
ragyogásból.
Délceg tartású, légiesen könnyed alkat: se nem magas, se nem túl alacsony.
Kifinomult, művészi vonásaival, vékony szálú, fonatokba font hajával, mélységes kék
szemeivel mintha a legendák hóhajú eszménye kelt volna életre.
Messze volt, mégis jól hallottak mindent: kiáltása végigzengett az egész vidéken.
– Bróccin vagyok, az új birodalom ura! Hódoljatok be szolgáim előtt!
Isshae és Ceriak egyszerre lépett elő. Ceriak tagjain végigfutott a remegés a név
hallatán. Émelyegve gondolt arra, minek kell következnie. Szólt volna, hogy időt
nyerjen, de a ficsúr megelőzte őt.
Isshae elegáns mozdulattal kerülte meg habozó mesterét, és még mielőtt bárki
megakadályozhatta volna, az idegen követre mutatott. Halvány mosoly játszadozott
szája sarkában, tekintete hideg volt… és kegyetlen. Ceriak eszébe villant egy kép,
amikor rezzenetlen szempár vizslatta őt a Shadd Alomban, a homály mögül. Fagykék
szemek.
Isshae kihúzta magát.
– Ez a világ a miénk!
Az idegenek nagyura félrebillentette fejét, mintha rosszul hallott volna. Ezüstbe
futott a gleccserkék írisz-. Ahogy felemelte kezét, felfeslett körülötte a világ szövete,
és izzó parazsat okádott az ég: beleremegett a föld, amint belemartak a nem evilági
tűz sugarai.
Róah'ann alakja roppant lidércként sötétedett ki az ezüst pászmák kavargásában,
és tünékeny szikrákkal hunyt ki a kyrek hatalma. Isshae remegett, és míg fogait
csikorgatva megvetette lábát, az Erőd kazamatáiban tisztavérűek százai sorvadtak
el. Tachryss ájultan hanyatlott oldalra, teste egyre csak égett saját vérében. Baythant
csak az őrülte tartotta az élők között, Dakk fonnyadni kezdett, mint az aszalt alma.
Ceriak kétségbeesetten markolt az Út olyan mélységeibe, hogy évtizedeket öregedett
egyetlen pillanat alatt. Hiába.
– Nem fogjuk bírni!
Ceriak oldalra nézett. Isshae hajából kiszívta már az életet az erő, Veichassur
hamuszürke bőre már-már megfeketedett. Az Erőd Hatalmasai élet és halál között. A
shaddok féltérden.
Az elf fájdalomtól eltorzult arccal üvöltött rá.
– Nincs más lehetőség!
Felettük újra felkacagott az idegenek atyja: felhőtlen mámorral élvezte a
pusztítást.
Róah'ann a legközelebb álló varázslóra irányította hatalmát – és Sissaracyen, az
aranyszín köntösbe öltözött SniI varázstudó gerince felhasadt, koponyája szilánkokra
robbant.
Ceriak a fogát csikorgatta. Nincs más lehetőség.
Utolsó gondolatával Ryekre emlékezett. Amiért küzdött. Amit megálmodott. Az
útra, ahol tartottak… amely már sosem lesz az ő útja… majd torokhangú
csikorgással életre hívta a Tiltott Formulákat.
Az utolsó szavaknál a bömbölés már nem Ceriak hangja volt, a tintakék
szemekkel már valaki más nézett a világra.
 És a Másik hívására megérkeztek ők is, a fénytelen világokból.
A Szolgák rettenetes rikoltással anyagiasultak a felfeslett éjszövet mögött. Száz
meg száz formát öltve szabadultak Quiphann városára.
Nem volt benne semmi hősi. Nem volt benne semmi szép.
 Látnok
THOMAS C. B. MUGGINS

1.

Hatalmas sereg volt. Végeláthatatlan sorokban áramlott a síkságon. Elől

nehézcsontú méneken a nehézlovasság, mögöttük a gyalogság, végül az íjászok és
az ostromgépek zárták a sort. A könnyűlovasság a szárnyakon, a menet közepe
táján pedig varázstudók, a legjobb harcosokkal körülvéve. Gorban Lyalmur, Ryek
Hadura végigpillantott a seregen. Nem látta a végét, és ez büszkeséggel töltötte el.
Évszázadok teltek el azóta, hogy egy hasonló csapatban harcolhatott. A régi
Birodalom utolsó csatáiban.
Komor árny suhant végig a hadúr ráncok barázdálta arcán. A vonások
rezzenetlenek maradtak, ahogy lovát Enrawell felé fordította, és a menet élére
ügetett, de a gondolataiban annál sötétebb előérzet kísértett. Mikor legutóbb ilyen
sereggel indult csatába, az egy birodalom végét jelentette. Pedig akkor Hatalmasok
és anyrok is voltak velük.
Az sem nyugtatta meg, hogy a shaddok erejét is nélkülöznie kell a csatában.
Enrawellnek viszont egy Hatalmasa biztosan volt – nem is akármilyen. Gorbannak a
hideg futott végig a hátán, ha arra gondolt, mire volt képes az a Hatalmas, akit
utoljára tombolni látott. Bár évszázadok teltek el, azóta sem feledte Meistiner porig
rombolt falait, a végeérhetetlen tűzzuhatagot, amint végigsöpör a tájon, hogy még a
kövek is lángoltak nyomán.
És persze ott volt még a bizonytalan és kétes szövetség, amit Ceriak kötött
Shulurral. Vajon az Árulók betartják-e adott szavukat? Vagy ugyanúgy hátba
támadják majd Ryeket, mint egykor magát a Császárt?
Gorban egy percig sem bízott egyetlen árulóban sem, lett légyen az akár a
Birodalom Oszlopa. Gyűlölte a politikát, s bár kénytelen - kelletlen belekeveredett
alaposan, mióta nagymesterként szolgálta Ryeket, mégis igyekezett kimaradni a
cselszövések és intrikák világából. Katona volt, mióta az eszét tudta. Katonaként élt
és gondolkodott, s egyetlen helyet tudott elképzelni annak, aki a bajtársát hátba döfi:
Tharr legmélyebb poklát.
Átvette a sereg vezetését. Ráérős pillantással mérte fel az oldalvédek helyzetét.
Bár ilyen messze Enrawelltől még nem számított támadásra, az óvatosság sosem
árt. Jobbra és balra halvány porfelhő látszott. Rendben.
Előre tekintett. A Szürke Kör nyitotta átjáró eddig biztosított könnyű utat. Mögöttük
magasodott a Daibol-hegység utolsó nyúlványa. Erőltetett menetben négy óra múlva
elérik az Enrawellt övező dombokat. Onnan támadhatnak.

2.

Amikor Jakme magához tért, az olyan érzés volt, mintha halálos álomból
eszmélne, amely vonakodik elereszteni áldozatát.
Legalább három napja tartották fogva, de hogy mióta hevert itt eszméletlenül,
arról fogalma sem volt. Amikor elájult, éppen az Erőddel próbált kapcsolatot
teremteni, aztán hirtelen minden összekavarodott. Az emléktől is felfordult a gyomra,
öklendezni kezdett.
Rosszulléte nehezen csillapodott.
 Kisfiú kora óta nem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak. Összeszorította a
száját. Aki túlélte Isshae Ianarak „tanítását”, akinek a kyr vér romlatlanul csörgedezik
az ereiben, az állva hal meg, s akkor is szemébe nevet gyilkosának, ha közben a
száján csordul ki az a bizonyos kyr vér.
Lebírhatatlan dac lángolt a halványkék szemekben, ahogy Jakme a falba
kapaszkodva, araszról araszra bár, de talpra vergődött. Végül nekidőlt a hűvös
szikláknak, és zihált, mintha a Sheralt kellett volna megmásznia. Lehunyta szemét, s
összpontosítani próbált. Soha még ilyen nehéz dolga nem volt; mintha elméje helyén
súlyos kő nehezedett volna, a Láthatatlan Világ vonakodva engedelmeskedett.
Izzadtságcseppek ütöttek ki a homlokán, elkeveredve a rosszullét hideg, nyúlós
verítékével, de sikerült. Fókuszba gyűjtötte erőit, és körültapogatózott. Nem érzékelte
a sólymot, amely mindig elkísérte, a biztonság kedvéért. Jó jel, ezek szerint
mégiscsak eljutott az üzenet Shulurba. Bár az is elképzelhető, gondolta, hogy
elpusztították a madarat. Mély levegőt vett, és távolabbra terjesztette érzékeit.
Káosz fogadta a korábbi rend helyén. Nem, a káosz nem is jó kifejezés erre,
gondolta, és elképedten bámult a torz, kifacsarodott síkra. Mintha kifordult volna a
világ önmagából, a rejtett világban létezhetetlen dolgok tobzódtak. Jakme
megerősítette szelleme pajzsait, ahogy azok felfedezték, és felé lendültek. Ám hiába
készült fel az összecsapásra. Ahogy azok közeledtek, úgy fakultak, váltak semmivé.
A sosem látott szörnyek eltűntek, s Jakme értetlenül figyelte a történéseket. Hiszen
ezt ismerem, döbbent rá, mikor az egyik dolog maradványa lágyan végigsimított
felvont pajzsain. Ez félelem! Az ott pedig bűntudat!
Az istenekre, mi történik itt?!
– Azt egy kicsit hosszadalmas lenne elmagyarázni, kiváltképp, hogy sietős az
utam – jegyezte meg a posztóruhás férfi, aki a cella közepén állt. Jakme kizökkent a
megerőltető összpontosításból, és levegő után kapkodva bámult az alakra, aki egy
perce – ezt biztosan tudta – még nem volt itt.
– Ki vagy te? – kérdezte, mert jobb nem jutott eszébe, s mert időt kellett nyernie,
hogy összeszedje magát. Ebben az állapotban sem a tőrének, sem egyre apadó
varázshatalmának nem veszi hasznát. Persze a tőrétől megfosztották, míg ide
cipelték, jutott eszébe, bárhol legyen is az az itt.
– A nevem Ashen – mondta az idegen tűnődő félmosollyal. – De ez neked
semmit sem mond. Mivel, mint említettem, sietős az utam, ne vesztegesd az időmet!
Velem tartasz, vagy itt maradsz?
– Nem mindegy az nekem? – Jakméban felrémlett egy hasonló találkozás és egy
hasonló válasz. A helyzet is pokolian ismerős volt, a válasz mégis meglepte.
– De igen – válaszolta az idegen szomorkásán. Jadezöld szemében megcsillant
valami, amivel Jakme nem sokszor találkozott. Együttérzés? Szánalom? Hát őt aztán
ne sajnálja senki! – Nekem is mindegy. Csakhogy a világnak nem.
Az Ashen nevű magyarázat nélkül hagyta a mondatot. Jakme állkapcsán
megfeszültek az izmok, ahogy ellépett a faltól, és tántorogva megtette az első
lépéseket.
– Remek – mormolta Ashen, és az ajtóhoz lépett. Macskamód mozgott, mintha
nem is járna, hanem osonna, minden pillanatban ugrásra készen. – A Conravin
Dawa nevű pokolfajzat tanítványai a városban kóborolnak, és az erejüket
próbálgatják. Egyre terjed a befolyásuk. Ha itt találnak minket, csúf kutyaszorítóba
kerülünk.
– Nem tudom, meddig bírom – nyögte Jakme, akivel minden lépésnél megfordult
a világ.
 – Nem kell sokáig kitartanod – mondta Ashen, és résnyire nyitotta a lunírral
megerősített ajtót. – De ne érj semmihez! Hidd el, amit most érzel, semmi ahhoz
képest, ami akkor kapna el!
– Akkor… hogyhogy… téged… nem… zavar-minden szó nehézséget okozott, s
nem azért, mert nehéz volt kiejteni őket, hanem mert nem jutottak eszébe a szavak.
Mintha elvesztek volna félúton az agya és az ajka közt.
– Nos – Ashen elmosolyodott, de Jakme ezt nem vette észre, mert azon volt,
hogy ne süllyedjen bele a padlóba, noha fogalma sem volt róla, honnan vette, hogy
ilyesmi történhetne. – aki látja a közelgő hullámot, tudja, mikor kell levegőt venni.
Aztán karon ragadta Jakmét, és kirántotta a cellából, s amikor ez nem volt elég, a
hóna alá nyúlt, hogy félig emelje, félig vonszolja az ájult ifjút.
A császári palota alagsorából hosszú az út a falakon kívülre. Mikor Jakme
magához tért, kék eget pillantott meg maga fölött. Rosszullétének nyoma sem
maradt, felült hát, hogy szemügyre vegye megmentőjét.
– Ki vagy te? – kérdezte rövid hallgatás után. A földbarna ruhás férfi vállat vont.
Egyébiránt mozdulatlanul ült egy szikladarabon, és maga elé bámult.
– Hogy ki vagyok? – kérdezett vissza. – Annyiban nem különbözöm azoktól ott
lent, hogy ide nem illő vagyok. Idegen, egy egyre idegenebbé váló világban.
Jakme követte tekintetével Ashen biccentését. Enrawellt látta. De nem azt az
Enrawellt, amit eddig ismert. Ezt a várost még sosem látta. Vagy mégis? Nem volt
biztos benne, hogy mit is néz. Olyan érzése támadt, hogy egyidejűleg két várost lát,
de olyan sebesen váltakoztak, hogy nem tudta egyiket sem kivenni. Ahogy a szemét
erőltette, megint rátört az émelygés. Elkapta a tekintetét.
– Mi a kórság ez? – támadt Ashenre dühödten, noha inkább saját tehetetlensége
ingerelte. Megszokta már, hogy az ő kezében van az irányítás, s nehezen birkózott
meg az érzéssel. – És mit akarsz tőlem? Miért hoztál ide?
– Ezt kellett tennem – válaszolta magától értetődő természetességgel Ashen. –
Te megállsz, ha szakadékot látsz a lábad előtt. Én másfelől jövök, és tudom, hogy
hol a szakadék, mert már mögöttem van. Más utat kell választanod, Isshae Ianarak
tanítványa. És én csak az utat mutathatom, lépned neked kell.
Jakme résnyire húzott szemmel figyelte a férfit. Fogalma sem volt róla, hogy a
másik miről beszél, de hogy igazat mondott, arra az életét tette volna. Ha az ész és
tudás cserben hagy, használd az ösztöneidet; az is van olyan jó, mint a
vakszerencse, mondta neki egyszer Isshae, még tanonckorában. Az ösztönei pedig
azt súgták, hogy érdemes odafigyelni erre a férfire.
– Mi történik odalent? – kérdezte Jakme sokkal csendesebben.
– Conravin Dawa tanítványai próbálgatják új tanítómestereik fogásait – mondta
Ashen, és hideg lett a hangja. – Bár nem egészen úgy sikerül, mint azt várták. Ideát
másképp működnek a dolgok. A mágia is.
– Ideát?
– Ahhoz képest, hogy Isshae tanítványa vagy, elég lassú a felfogásod – Ashen
gunyoros fintora Jakme arcába kergette a vért, de mielőtt bármit is válaszolhatott
volna, a férfi folytatta. – A jövevények, Enrawell új szövetségesei, nem a mi
világunkból származnak. A quiphanni építkezés a Végtelen Hídjával kezdődött.
Átjáró, egy másik világba, ahol minden más. Idegen. És lakói egy percig sem
gondolnak szövetségre. Az ő gondolataik a hódításban gyökereznek. Mágiájuk pedig
az ő valóságukban. Csoda-e, ha minden varázslatuk egy idegen világot hoz létre? Ez
torzítja el a várost, a kyreket. Akit egyszer megérint a romlás, többé nem menekülhet.
– Ettől voltam rosszul – Jakme nem kérdésnek, kijelentésnek szánta. – De
hogyhogy akkor rád nem hat?
 Ashen felállt és Jakméra nézett. Ő pedig abban a pillanatban tudta, hogy soha
nem fog választ kapni a kérdésére.
– Mennem kell – mondta Ashen úgy tíz szívdobbanásnyi csend után. – Tíz
mérföldre délre a Ryeki városállam serege tart Enrawell felé. Ők biztosan örülnek
majd a híreidnek.
– De hát hogyan… – Jakme szava elakadt, mikor meglátta a kőtömböt. Ashen
testén keresztül! – Várj! Még…
– Ennyi idő adatott nekünk, használd bölcsen a tiédet! – hallatszott a semmiből,
aztán Jakme egyedül maradt a dombtetőn, ahonnan először megpillantotta a
Városok Városát. És ahogy lenézett Enrawell egyre elmosódottabbá, egyre másabbá
váló képére, mindent elsöprő bizonysággal érezte, hogy most utoljára is innen látja.
Mintha belelátott volna egyetlen szívverésig az idő végtelenségébe. Egy percig nézte
a várost anélkül, hogy a látvány mélyére akart volna hatolni, majd elfordult.
Kiszámítottan nyitotta meg az átjárót, és egy villanással átszelte a tíz mérföldnyi
távolságot.

3.

Gorban jó fél órával azután ért az oldalvédhez, hogy a magányos vándorról hírt
kapott.
– … ha azonnal nem vezettek a parancsnok elé… – a fekete ruhás, karcsú ifjú
arca merev volt az indulattól, szemében pedig halál acsargott, ahogy a primorra
nézett.
– Akkor nem csinálsz semmit, vagy velem gyűlik meg a bajod! – Gorban leugrott
a lováról, és a tisztek gyűrűjében álló alakhoz lépett. A könnyűlovasság eprimora a
tisztelet jelével köszöntötte, a többiek a szokások megkívánta késéssel követték
mozdulatait.
– Jakme vagyok – mondta a fekete ruhás, és folytatta volna, ha Gorban félbe
nem szakítja.
– Tudom ki vagy, Isshae Ianarak talpnyalója. Csodálom, hogy nem vagy a
mestered mellett a Quiphanni csatában.
– Quiphanni csata? – kérdezte élesen Jakme. Amióta átlépett a kapun, szünet
nélkül próbált kapcsolatba lépni az Erőddel, de sikertelenül. Zárt rostélyokat, és
törhetetlen védműveket talált a Láthatatlan Világban. Isshaet sem sikerült elérnie, s
most már kezdte gyanítani, miért. Témát váltott, mert bosszantotta a kiszámítható
katonai gondolkodás, amely átlátszósága ellenére sem volt megkerülhető. –
Figyelmeztetni akarlak benneteket! Enrawell túl nagy falat egy ilyen seregnek. Ha
folytatjátok az utatokat, mind elpusztultok!
Hitetlenkedés csendült a tisztek hangjában, ahogy egymás szavába vágva
próbáltak beszélni. Gorban egy mozdulattal elhallgattatta őket. Merőn nézte a
fensőbbséges kifejezést Jakme arcán. Amit hallott, nagyon nem tetszett neki;
legrosszabb előérzeteit látta beigazolódni.
– Mit tudsz róluk? – mordult Jakméra. – Kik azok? Hányan vannak?
– Fogalmam sincs hányan vannak – vágta rá Jakme. Várta a kérdést. A
leglényegtelenebb részlet, gondolta megvetőn. Mit számít, hányan vannak, ha
úgysem lehet legyőzni őket? – De azt tudom, hogy semmi esélyetek sincs ellenük! Ti
nem láttátok őket! Ismeretlen mágiát használnak, amiről semmit sem tudtok.
Forduljatok vissza, amíg nem késő!
Gorban elgondolkodva mérte végig Jakmét, majd megrázta a fejét.
 – Már késő – morogta. – Túl közel vagyunk. Ugyanolyan sebezhetőek lennénk,
ha visszavonulnánk. Egy meglepetésszerű támadással viszont még célt érhetünk.
– Ahogy akarjátok – vont vállat a varázsló. – Én figyelmeztettelek benneteket.
Cserébe viszont én is kérdezek valamit. Miféle csata folyik Quiphannál !
– A shaddok és Shulur Hatalmasai szövetséget kötöttek, hogy végezzenek a
Quiphannt megszálló idegenekkel – Gorban válasza tömör volt, akár a szikla a talpa
alatt. – Akárkik is, egyet sem hagyhatunk életben!
– És mi köze ehhez Enrawellnek? – Jakme tisztában volt a válasszal, de tudni
akarta, mennyit tudnak a shaddok. Talán előnyükre fordíthatja a dolgot.
– Enrawellt ugyanazok a fajzatok hálózták be, mint Quiphannt. Ezért sem
fordulhatunk vissza.
Jakme eltűnődött a sors különös fordulatain. Szándéka szerint csak figyelmeztetni
akarta a ryeki sereget, majd visszatérni az Erődbe. Ám, ha Gorban igazat mondott –
és meg mert volna esküdni, hogy a vén katona már-már képtelen hazudni –, akkor
nem hátrálhat meg. Isshae nyomban a fejét venné, ha rájönne, hogy ő tudott az
enrawelli idegenekről, és mégsem tett semmit.
Ami olyan fenyegető, hogy Isshae Ianarak, és a többi shuluri Hatalmas a shaddok
oldalán száll szembe vele, az nem lehet tréfadolog.
Jakme tudta, hogy tiszta szívből gyűlöli egykori mesterét, s azt is, milyen
szívesen maradnak az Ifjak a háttérben. A nyílt cselekvés mindig magában hordozza
a nyílt bukás kockázatát, s a Vének haragjától is tartani lehet. Ha az idegenek
valóban olyan veszélyesek, hogy Ryek és Shulur egyesített hatalmára van szükség
ellenük, akkor az enrawelli gócot is ki kell füstölni. Itt és most.
Jakme nem válaszolt. Borzongató érzés, a jövő egy szelete – a lehetséges jövő
egy szelete? –, saját halálának biztos tudata villant fel benne. S hirtelen valahogy
értelmetlennek érezte az egész színjátékot. Tudta, bár ne tudta volna, hogy bármit is
tesz, a jövőn nem változtathat.
„Nem mindegy az nekem?”
„De igen. Nekem is mindegy. Csakhogy a világnak nem.”
Most már értette Ashen szavait. Egy részüket. A varázsló Gorban szemébe
nézett, s a Hadúr látta, hogyan keményedik meg, és üresedik ki a pillantása. Látott
már korábban is ilyet; a halál árnyékában a sorssal megbékélt harcosoké volt az a
tekintet.
– Veletek tartok – mondta Jakme. – szükségetek lesz rám. Gorban kivárt,
mérlegelte az előnyöket és hátrányokat, aztán biccentett.
– Rendben – válaszolta.
Két óra múlva elérték a dombhátat. Jakme enyhe értetlenséggel figyelte önmagát,
a világot. Itt lovagol egy csapat bolonddal, akiknek egyetlen vágyuk, hogy a
pusztulásukat siettessék. Ashen szavai jártak az eszében, továbbra is próbálta
megfejteni őket. Érezte, hogy minden szónak jelentése és jelentősége van, de nem
lelte a kulcsot, ami a látszólag értelmetlen megjegyzéseket magyarázta volna.
Sóhajtva adta fel, mikor a menet megtorpant. Jakme előre lovagolt a kölcsön
hátason, hogy jobban lássa a kibontakozó eseményeket. Volt mit látnia.

4.

Amikor a lovasság megindult Enrawell falai felé, Gorban még bizakodott. Az első
intő jel a rohamozó ék balszárnyán kirobbant zűrzavar volt. Aztán az egész támadás
összeomlott, a lendület odalett. Gorban a szemét erőltetve próbált a felcsapó
porfelhőbe látni.
 – Mi történik ott?
– Az idegenek – nyögte Jakme és elsápadt. Hosszasan visszatartotta a
lélegzetét, aztán felnézett az égre. – Épp most vetették be varázserejüket a lovasaid
ellen! Ahogy előre megmondtam. Itt az ideje, hogy tégy valamit!
– Nem küldhetek oda több embert, amíg nem tudom, mivel állok szemben!
– Nem erre gondoltam – rázta meg fejét Jakme. – Ez a mágia kifordítja a
valóságot a sarkaiból. Egy idegen világ törvényeit próbálja rákényszeríteni a miénkre.
Ez zavarja meg az embereid fejét is. Használd valamelyik Fókuszotok erejét! Ha
sikerül megszilárdítani a mi világunk rendjét, az ő mágiájuk kudarcot vall!
Gorban félrenézett. Tudta, bizonyos volt benne, hogy egyszer kiderül Ceriak
csalása, de sosem hitte volna, hogy egy ilyen pillanatban következik be. Persze,
gondolta, a sors mindig a legrosszabb időben nyújtja be a számlát.
– Nem – mondta alig hallhatóan. Jakme döbbenten meredt rá.
– Nem? – ismételte hitetlenkedve. – A kezedbe adom a győzelem kulcsát, és te
azt mondod, nem?!
– Jól hallottad – förmedt rá Gorban, de közben a távolba bámult, ahol az emberei
egymást ölték. Jakme, életében tán először, nem tudott mit mondani. Látta a Hadúr
öklét, amint fehéredő bütykökkel markolja a kantárt, az önkéntelen rándulást a száj
sarkában és – mivel arra nevelték, hogy minden apróságra odafigyeljen –
felderengett neki valami az igazságból.
– Nem akarod, vagy nem tudod megtenni? – kérdezte élesen. Gorban hallgatott,
és nem nézett rá. Jakme felkacagott volna, ha nem ilyen kétségbeejtő helyzetben jön
rá a valóságra, de még most is megérintette a helyzet iróniája. Egy gyors pillantás a
Láthatatlan Világban a Hadúrra, amit korábban sosem mert volna megkockáztatni.
– Igen – mondta Gorban, mikor Jakme szóra nyitotta a száját. – Nekem nincs
varázserőm.
– Csalás az egész – suttogta a varázsló. – Hányan vagytok? Rendelkezik
egyáltalán valaki közületek a shaddok hatalmával Ceriakon kívül?
Gorban egy mordulással megragadta Jakme ruháját és magához rántotta. A
szeme szikrát szórt.
– Elég legyen, vagy varázserő ide, varázserő oda, kitekerem a nyakad! Erről egy
szót se másoknak, ha élni akarsz!
Jakme félelem nélkül nézett a vén Pusztító szemébe. A fellobbanó düh minden
óvatosságát elmosta.
– Engedj el, ha azt akarod, hogy Ryeknek legyen holnapja! – sziszegte. – Hány
shadd tanoncot hoztál magaddal vénember?!

5.

Amikor Jakme leugrott a lováról, nem sokban különbözött azoktól, akik a domb
aljában irtották egymást. Szemében mindent elemésztő indulat lángolt. Habozás
nélkül csörtetett keresztül a varázstudókat védő harcosok között. Egyikük sem
próbálta megállítani.
– Lépjen elő minden shadd tanítvány! – kiáltotta és megállt a háromtucatnyi kyr
csapata előtt. Öten mozdultak. Jakme kurtán intett nekik.
– Velem jöttök – vetette oda, és sarkon fordult. A domb legnéptelenebb pontjára
vezette az öt tétován mozduló alakot, és elparancsolta onnan a katonákat. Azok,
mivel látták, hogy korábban a Hadúr mellett lovagolt, nem mondtak ellent.
– És most használjátok a legközelebbi fókuszotok erejét – mondta az ötnek. –
Meg kell állítani az idegeneket a völgyben, és ez az egyetlen módja. A rontásuk
egyre terjed, ha ilyen ütemben folytatódik, fertályóra múltán nem lesz épelméjű lény a
környéken.
Várt.
– Nos, mi lesz már? – kérdezte kis idő múlva. Az egyik tanonc zavartan
megszólalt.
– Nem tudjuk, hogyan kell…
Idáig jutott, mikor Jakme tőrt rántott, és a torkának szegezte.
– Hadd tegyem könnyebbé a választást – suttogta jéghidegen. A résnyire húzott
szemekből sugárzó fagy kétségtelenné tette, hogy halálosan komolyan gondolja a
szavait. – Vagy megpróbálkoztok vele, vagy nyomban megöllek benneteket! Az sem
érdekel, ha beledöglötök, de kell a Fókusz ereje, másképp az egész csata
mészárlássá válik! Es itt ti lesztek az áldozatok! Megértettétek?
A négy reszketeg bólintást és az ötödik moccanatlan rémületét beleegyezésnek
véve, Jakme eltüntette a tőrt.
– Rajta! A völgybe koncentráljátok az erőket!
A tanoncok innentől kezdve nem érdekelték. Ha így sem sikerült rábírnia őket,
hogy megtegyék, ami tőlük telik, akkor semmivel sem.
A támadás egyelőre megtorpant. A völgyben rekedt lovasság lassanként
felmorzsolta saját magát. Ahogy elült a por, tucatnyi alakot pillantott meg a hullák
százai között. Középütt egy sosem látott lény álldogált. Jakme gyors
összpontosítással élesített valamelyest a látásán. Undorodva húzta el a száját a
lüktető agytekervények, az ezüst szemek, és a széles, fogakkal zsúfolt száj láttán. Az
idegen mester mellett álló kyr beavatottak sem nyújtottak sokkal szebb látványt,
arcuk torz volt, szemükben Endarchinéhoz hasonló lobogás; az őrület lángjai?
Mester és tanítványai, ötlött Jakme eszébe, s nyomban megvolt az első célpontja. A
shaddokra pillantott, megborzongatta a körülöttük formálódó erők árama. Aztán a
lovához sietett, és felpattant rá. Minél előbb Gorban mellett a helye, mielőtt a lenti
szörnyeteg, és hűséges csahosai újabb borzalmakat idéznek meg.

6.

– Hogy gondolod? – Gorban felhorkant. – azt hiszed, csak úgy lerohanunk, és

levágjuk őket? Ryek legjobbjai hevernek már a lábaik előtt!
– Ezt én is tudom – vágott vissza Jakme. – Mint ahogy azt is, hogy én előre
megmondtam! Akkor nem hallgattál rám, de most még megteheted! Tedd, amit
mondok, és győzni fogsz!
– De milyen áron – mutatott le Gorban. – nem fogok több ezer harcost a biztos
halálba küldeni, egy taián miatt!
– Hát – Jakme egy pillanatig habozott. Voltaképp ő maga sem volt biztos benne,
de Gorbannak ezt nem volt szabad észtevennie. Úgy tett, mintha nehezére esne
kimondani, pedig csupán a lehetséges következményeket mérlegelte. – ideje
megtudnod az igazságot. Valamennyien halottak vagyunk, így vagy úgy. Akit egyszer
megérintett a rontás, az többé nem menekülhet. Az idegenek őrülete ragályos!
Gorban moccanatlan bámult rá egy hosszú pillanatig.
– Bizonyos vagy benne? – kérdezte végül.
– Bizonyos – bólintott Jakme, és roppant levertnek látszott. Nem esett nehezére,
Ashen szavainak ilyetén értelmezése már - már őt magát is meggyőzte. – Magam is
fertőzött vagyok; miközben a városból menekültem, nem kerülhettem el őket!
– Mit kell tennünk? – kérdezte Gorban. Sziklakemény arcán nem látszott érzelem.
A régi Birodalom harcosaként, Ryeket szolgálva megszokta, hogy varázstudók
parancsait kövesse. Megtanulta azt is, hogy mágia ellen acéllal harcolni többnyire
nem vezet eredményre.
– Azt az idegent kell elsőnek megölni – mutatott Jakme a még mindig
mozdulatlanul álló alakokra a völgyben. – Bár nem ismerem a mágiát, amit
használnak, valószínűleg erőt gyűjtenek. Minél tovább várunk, annál több előnyhöz
juttatjuk őket. A shadd tanítványok a Fókuszt használják, hogy megnehezítsék a
dolgukat, de nem tudom mennyire járnak sikerrel. A legfontosabb, hogy ne higgy se a
szemednek, se a fülednek! Ne figyelj oda, mi történik körülötted! Bármit tapasztalsz
is, fogadd el, és ne akard megérteni! Csak egy valamire figyelj, és azt tartsd észben,
a többit bízd az ösztöneidre!
– Ez menni fog – mondta Gorban. Lassú mozdulattal előhúzta a hátán keresztbe
vetett tokból a kardját. Jakménak elállt a lélegzete. Csodálatos fegyver volt,
tökéletesen adatszó, kristálytiszta penge. Olyan élesre fenték – fenték? Lehet
egyáltalán fenni? –, hogy szinte nem látszott, hol kezdődik a penge.
– Családi örökség – jegyezte meg Gorban, és végigsimított a csontfejes
markolaton. – Twal a neve. A Sheral jegéből formálták az anyrok, dekádokkal ezelőtt.
Vagy még régebben. Ő fog vezetni.
Jakme szótlanul bólintott. Anyrok varázsával készített, csillagfény dermesztette
jégkard. Ha valami képes ellenállni az idegenek mágiájának, hát ez lesz az.
– Rendelj el rohamot, Hadúr – mondta csendesen. – Ha levágtad a főkolompost,
a többi az én dolgom.

7.

Nehezebb volt, mint gondolta volna. Gorban a biztonság kedvéért leszállt a lóról,
és gyalogosan indult az ellenség felé. Körülötte háromezer válogatott katona. Milyen
kár értük, gondolta összeszoruló szívvel, hiszen Ryeknek oly nagy szüksége volna
rájuk. Jakme szavain tűnődött. Ha igazat mondott, mire visszatérnének,
valamennyien halottak lesznek.
A felharsanó kürtök hangjára fordult vissza. Félúton jártak az ellenség, és saját
vonalaik között, mikor a dombon kitört a káosz. Gorban egy pillanatig habozott, aztán
eszébe jutott, mit mondott a varázsló. „Ha levágtad a főkolompost, a többi az én
dolgom.” Magasra emelte Twalt.
– Nem győzni jöttünk – kiáltotta, s hangja betöltötte a csatateret. – hanem
pusztítani!
Háromezer torokból harsant fel a mondat újra és újra, míg a sereg megindult és
ellenállhatatlan áradatként özönlött a völgybe.
Miközben odalent…
Conravin Dawa elégedetten felkacagott. Nyolc eszelősen vegetáló tanítványát
sikerült az ellenség táborába juttatnia. Megszüntette a képzeteiket féken tartó
varázst: most odafent is megtapasztalhatják, milyen a zha'tannok hatalma! Azok, akik
pedig épp most indulnak neki, hamarosan ugyanígy járnak. Gyertek csak, gondolta
önelégülten, még egy kicsit közelebb…
Az első meglepetés akkor érte, mikor megfelelőnek ítélve a távolságot, az őrület
első fuvallatát küldte volna a rohamozókra. Nem működött. A világ, mely eddig oly
készségesen idomult akaratához, most ellenállt. Látta, hogy a tanítványok is hasonló
helyzetben vannak. De nem adta fel. Újra próbálta. Ha nehezen is, de képes volt
eltorzítani a valóságot, ám ami eddig könnyed kötélfonásnak tűnt, az most olyanná
vált, mintha alkarnyi vas-rudakat akart volna összecsomózni. Hamarosan zihálni
kezdett, agytekervényei vörös, majd bíborszínt öltöttek. Minden maradék erejét
összeszedte. Nem bukhatok el most, a siker küszöbén, visszhangzott benne a
gondolat.
Valaki közeledett…
Gorban léptei lelassultak. Egyre nehezebb volt előrehaladni, mintha nem is
lejtene, hanem emelkedne a talaj. Igen, egyre meredekebben. Már kézzel is
kapaszkodnia kellett, de hát mi a… ne akard megérteni! Gorban megrázta a fejét, és
Twal pengéjére szegezte a szemét. Menni, menni, dübörgött benne a gondolat, úgy
ismételgette, mint valami litániát. Nem hagyta, hogy bármi más gondolat az elméjébe
férkőzzön. Menni. Egyenesen. Egyik lábat a másik után. Twal. Menni. Menni.

8.

Jakme látta, ahogy a rohamozók lendülete megtörik, többségük felbukik, és

kétségbeesetten kapaszkodni kezd a földbe. El sem tudta képzelni miféle képzetek
gyötörhetik őket. Aztán a szárnyakon kirobbanó csatazaj elterelte a figyelmét. A
rátörő szédülés híven tudatta vele, mi is áll a dolog mögött. Nem törődött vele.
Kizárta a tudatából. Egyre könnyebben megy, gondolta fanyarul, ahogy egyre
többször vagyok kénytelen átélni.
Gyors pillantással felmérte a csatateret. Hét, vagy nyolc különböző ponton fakadt
fel az őrület. Megkereste a shaddokat, és arra indult. A tanítványok védelme
fontosabb volt minden másnál. Legalább felerészben rajtuk múlik a völgybéli csata
sikere. Miközben a shaddok felé igyekezett, rá kellett döbbennie, hogy a tér és idő az
idegenek mágiájának nem jelentenek olyan nehezen áthágható korlátokat, mint a
kyreknek. Ha felemelte a tekintetét, a táj folyamatosan változott körülöttük. A táboron
belül egyelőre még nem borult fel ennyire a rend, de a hét, vagy nyolc gócpont
megszakítatlan körbe zárta a sereget, és látszólag összehangoltan varázsolt. Jakme
nem tudhatta, hogy a nyolc önnönmagában elveszett varázsló nem összehangolta
mágiáját, csupán az idő előre haladtával, egyre jobban összekovácsolódott a közös
őrületben.
Jakme következtetése mindazonáltal részben helytálló volt; ha egy gépezet egyik
alkatrészét a másik után teszed tönkre, jó eséllyel szerkezet még azelőtt megszűnik
működni, hogy azt teljesen lerombolnád.
Olyan közel merészkedett, amilyen közel csak ép esze kockáztatása nélkül
lehetett. A shadd tanítványok verítékes arccal, keserves erőfeszítéssel csikartak ki
minden egyes pillanatot a sorstól. Jakme áldotta képzetlenségüket; egy igazi shadd
egyszerűen a völgybe irányította volna a Fókusz erejét, ők viszont előbb magukba
gyűjtötték, és csak aztán sugározták a völgy felé. Ha nem így lett volna, mostanra
minden elvész, hiszen ezzel nemcsak Gorbanék dolgát könnyítették meg, hanem
valamelyest a tábort is védték. Ennek köszönhetem, gondolta Jakme, hogy még
mindig tartjuk magunkat.
Noha Jakme nem volt Hatalmas, s ereje meg sem közelítette az Erőd uraiét, volt
tehetsége a mágiához, és évtizedes képzést kapott a század legnevesebb
varázstudóitól. Most sem bízott semmit a véletlenre, gyors mozdulattal simára
egyengette a lába előtt a talajt. Három rúna került oda, a terek közti űr szimbóluma,
az Ősföld jegye, és a védelemé. Aztán jobbjába gyűjtötte erejét, és éles kiáltással
megnyitotta az átjárót, majd ugyanakkor előre lökte jobb kezét.
Smaragdzöld villám robbant át a csupán villanásnyira megnyíló térkapun – ám ez
a kapu arra az egyetlen szívverésre elég közel hozta az egyik enrawelli eszelőst,
hogy a shaddok sugározta erő meggyengítse a körötte tomboló káosz erejét. A
Hatalmasok varázstüze valószínűleg pillanatok alatt elsöpörte volna mind a nyolc
ragályvarázslót, de Jakme beérte azzal, hogy egyenként végez velük. Az elsővel
meg is tette. A valahai kyr testébe csapódó erő egy pillanatra valamennyi csontját
kirajzolta az átfényesedő izmokon keresztül, mielőtt hamuvá porlasztotta volna.
Azután…

9.

Gorban Meistiner falai között gázolt. Sigró rontott rá, gyűlölettől eltorzult arccal.
Yrchek tucatjai követték. Ryek lángokban állt. O gyújtotta fel, és kacagott közben,
Twal elégedetten ragyogott a tűz fényében. De miért is építették a várost a
hegyoldalba? A tornyok ferdén nyújtóztak… a föld felé? A lángok ráadásul lefelé
lobogtak. Vagy ő állt fejjel lefelé? Ekkor döbbent rá, hogy denevérmód csüng valami
gigantikusról… de mi is ez? Áh, megvan… a csatatér!
Egyre gyakrabban törtek rá ilyen téveszmék, amiket nem tudott kirekeszteni. Nem
merte becsukni a szemét, mert saját emberei támadtak rá időnként, mikor
valamelyiket útjába sodorta a káosz. De nem adta fel. Hadúri vállszalagja rég
leszakadt róla, több horpadás éktelenítette páncélját is, bár időnként nem volt biztos
benne, hogy egyáltalán visel-e páncélt.
Ment előre konokul, noha korántsem volt biztos benne, hogy arrafelé tart, amerre
elindult. Nem mert felnézni, mert bizton tudta, akkor elveszíti józan eszét. Azt is, ami
még megmaradt.
A lény, akit Conravin Dawa néven ismertek, már a végkimerülés határán járt.
Lehetetlen, sikoltotta némán, nem győzhetnek le! De a hatalmas termetű, különös
kardot markoló, sötét arcú kyr lépésről lépésre közeledett, és a hatalma
kiteljesedését akadályozó erő még mindig ott volt. Ekkor vakító villanás látszott a
domb felől, s a szörnyeteg összpontosítása egy pillanatra megtört. Tanítványának
halálát zsigerekbe markoló módon érezte – egy szívdobbanás múlva megerősödött a
valóságot megszilárdító hatalom. Nem nagyon, de épp eléggé, hogy az
összpontosításból kizökkenve kicsússzon kezéből a valóság.
Gorbant mint friss fuvallat érte az érzés. Ösztöneire hallgatva felpillantott. Három,
talán négy ugrásnyira tőle, kissé jobbra ott állt az idegen. Bár nehéz volt
megállapítani a rémálomszerű pofáról, de Gorban meg mert volna esküdni rá, hogy
kétségbeesett kifejezés ült rajta. De látta azt is, hogy nem fog odaérni időben. A
másik szemei kitágultak, ahogy belekezdett volna a varázslatba. És akkor Gorban
olyasmit tett, amit eddig soha. Amiről elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha
megteszi. Elhajította Twalt.
Conravin Dawa azonnal meghalt. Nem döbbent meg, nem is nézett a homlokába
hatoló fegyverre. Hátra nyaklott a feje, ahogy a szemei fölött a jégpenge átütötte
védtelen agyát, és összeesett.
Szinte ugyanebben a pillanatban rogyott le a shadd tanítványok egyike is a
dombon. A Fókusz hatalmát kiterjesztő mágia azonnal összeomlott. Jakme addigra a
második őrület-terjesztővel is végzett. A valóságot megszilárdító varázs
megszűntekor olyan erővel ragadta torkon az émelygés, hogy térdre rogyott. Ereje
javát az erőfeszítés kötötte le, hogy kizárja tudatából a Láthatatlan Világ felől áradó,
tébolyító zsongást. Tudta, ha csak egy pillanatra is meginog, ugyanúgy elpusztul,
mint azok a százak ott lenn, a völgyben. Reszketett, ahogy ellenállt a felbomló világ
által életre hívott dolgoknak. Hogy pillanatnyi lélegzethez jusson, felvillanó csóvába
sűrítette hatalmát és tisztára söpörte maga körül a rejtett síkokat. Aztán a harmadik
enrawelli áruló felé fordult, és elpusztította.
Már csak öt, gondolta elkínzottan, már csak öt.
 10.

Gorbannak fogalma sem volt róla, hogyan került a kezébe ismét a jégpenge. Azt
sem tudta, hogyan került ismét a csata sűrűjébe a dombon, nyíllövésnyire attól, amit
az imént ölt meg. Ami azt illeti, azt sem tudta, kicsoda, és mit keres itt, attól a
pillanattól fogva, hogy eleresztette a csontfejes markolatot. Egyetlen gondolat ragadt
meg az elméjében, kiirthatatlanul: ölni vágyott. Ölnivalóban pedig nem mutatkozott
hiány.
Eközben…
Senkinek sem jutott ideje rá, hogy szemügyre vegye a környező vidéket. Pedig
nem ártott volna. Az enrawelliek eszelősök egyike a Pidera lábánál született.
Őrületében is ragaszkodott ehhez a tájékhoz; kocsonyás agyú mestere dühösen
horkantott volna, ha látja kisszerűségét. Ennek volt köszönhető, hogy az Enrawell
falai előtt elterülő dombok, és a Pidera északi nyúlványai előtt fekvő vidék egyre
kivehetetlenebbül mosódott össze. Azután megváltozott, végleg, minden. Az
enrawelli ötödik volt a sorban Jakme áldozatainak listáján. Pusztulása éppoly gyors
és végleges volt, mint társaié, ám halálával a megszilárduló vidék többé nem
Enrawell közelében volt.
Már nem.
Miközben zihált a tér és jajgatva örvénylett az idő, a mészárlás Enrawelltől
mérdföldszázakkal távolabb, délen folytatódott – bár ezt a küzdők aligha vették
észre.
Az Enrawellben rekedt túlélők – köztük néhány quiphanni beavatott – csak lassan
ocsúdtak a hirtelen beálló csendben. Értetlenül néztek egymásra. Sem a csatának,
sem a shuluri támadóknak nyomuk sem maradt. Hasonlóképpen járt a domb, aminek
szikláig csupaszított alapja, mint késsel metszett lapály komorlott a magaslat helyén.
Eltűntek.
Illetve néhány száz mérfölddel délebbre…
Jakme sosem hitte volna, hogy ennyire ki lehet merülni. Jószerével nem is látott.
Gépiesen tette a dolgát, s közben hamuszürke haja hófehére sápadt, majd hullani
kezdett. Bőre megereszkedett, ráncok vésődtek a szája sarkába, szeme köré.
Utolsó tartalékait használta fel, közben elméje egy mélyen eldugott zugában egy
gunyoros, száraz hang nevetett rajta, amiért az életét áldozza egy csapatnyi ostoba
bolondért. Ha lett volna érkezése vitába szállni a hanggal, mondhatta volna, hogy a
kisebb rossz választása néha győzelemmel ér fel; mondhatta volna, hogy Isshae
kezéből még ennél is szörnyűbb lenne a büntetés; mondhatta volna, de nem tette,
ehelyett az utolsó enrawelli eltörléséhez szükséges erőt gyűjtötte. Valami meleget
érzett az állán. Vér?
Amikor lepillantott, furcsa tüneményre lett figyelmes. Vörös foltok lebegtek előtte.
Egy pillanatra kiélesedett a látása, és akkor látta, hogy azok a foltok nem lebegnek,
hanem egy átlátszó pengén kenődtek szét. Vasmarok ragadta vállon, és rántotta
hátra. Jakme közvetlen közelről bámult Gorban arcába. Nehezen ismerte fel a vén
Pusztítót: Gorbant szinte teljesen elborította a vér. A fájdalom csak ekkor hasított
Jakme testébe. Neki azonban inkább nevetni támadt kedve.
– Bolond – hörögte, és megragadta Twalt. A borotvaéles penge felhasította a
tenyerét, ujjait, ám éppen erre volt szüksége. Az erőre. Márpedig ebben a kardban a
Birodalom legtisztább, legkifinomultabb erői összpontosultak. Még kapura sem volt
szüksége, amúgy sem ért volna már semmit vele. A shadd tanítványok mind halottak,
Fókuszuk ereje az utolsó cseppig elenyészett. Semmi sem törte volna meg az utolsó
enrawelli teremtette káoszt – semmi, leszámítva persze az erőt, amely tizenötezer
esztendőn át egységbe kovácsolta a Birodalmat.
Mert egy Pusztító csatában hal meg, és egy Pusztító számára – Kyria örök.
A smaragd villám iszonyatos dördüléssel robbant a nyolcadik enrawellibe.
Nyomán több száz harcos halt szörnyet, de a megcsapolt hatalom nem kímélte
felidézőjét sem. A csendülés, amellyel egy gazdátlanná vált jégpenge a földre
zuhant, elveszett a dobhártyaszaggató robaj utórezgéseiben.

11.

Ugyancsak foghíjas volt a tanácsülés. A Kyrantalla valamennyi túlélője jelen volt,

ám a katasztrofális Enrawelli hadjárat rengeteg nemesenszületett életét követelte.
Rebesgették, senki sem élte túl a csatát: a hírek ellentmondásosak voltak. Egyesek
szerint el sem jutottak Enrawellig, mások ártó mágiát emlegettek.
– A shaddok nyitották az Átjárót – sziszegte az egyik nagyúr, halványkék szemei
szinte izzottak. – Azt állították, hogy Enrawelltől alig félnapi járásra érkeztek meg!
Akkor hogyan találhatták meg a sereg maradványait a Pidera lábainál?!
– Azt mondják, az Első shadd démonokkal szövetkezik – kiáltotta egy másik.
Többen helyeslően bólogattak. A quiphanni eseményeket nem lehetett meg nem
történtté tenni. Végül felállt egy javakorabeli, nemes vonású férfi, és felemelt kézzel
hallgatta el az összegyűlteket.
– A fiam… – kezdte, aztán egy pillanatra elhallgatott. Arca sem rezzent, de a
szemében fájdalom csillant. – A fiam tegnap meghalt. De mielőtt eltávozott volna,
elmondta nekem, hogy a saját szemével látta, amikor az Első shadd megidézett egy
démont, egy fajzatot az Elátkozott Világokból és… a saját testében adott otthont
neki!
Utolsó szavai a felháborodás morajába vesztek. A városnagyok és nemesek
helyükről felpattanva követelték a shaddok kihallgatását. A tanácsot vezető házfő
azonban megvárta, míg csend lesz, s csak akkor szólalt meg.
– A híreknek helyt kell adjunk – mondta megfontoltan. – Számtalan társunkat
vesztettük el az elmúlt napokban. A csatamezőn azonban nyomát sem találtuk
semmiféle ellenségnek. Joggal gyanakodhatunk, hogy az enrawelli hadjárat csak
cselvetés volt, csapatainkkal pedig a shaddok sötét hatalma végzett. A birodalomnak
azonban most egységre van szüksége. Nem vádoljuk Ryeket. De nem felejtünk.
Sohasem.
Amikor felállt, mindenki követte példáját. Sachatra hr'an.
Az elesettek, az elárultak nem maradhatnak bosszulatlan. Mindannyian feltűrték
ingujjukat, és tőrükkel vágást ejtettek a karjukon. Baljós morajjá olvadt össze az
elsuttogott bosszúeskü, mely nemcsak a Kyrantalla tagjait kötelezte élethosszig, de
Házuk, és minden leszármazottjuk sorsába beleszőtté azt.

12.

Három héttel az Enrawelli csata után különös páros érkezett a Pidera lábainál
elterülő vidékre. Kevesen merészkedtek erre a tájra mostanság. A temetetlen holtak
bűze, és a történtek híre távol tartott mindenkit. Ezt a kettőt azonban fontosabb
indokok hajtották, hogysem a bűz, vagy a pletykák miatt feladják céljukat. Ifjú volt
mindkettő, a férfi tisztavérű kyr nemes: egyre inkább ritkaságnak számító zöld szeme
fürkészőn vizslatta a környéket, közben kezét ugrásra készen a kardján tartotta. Egy
tapodtat sem tágított társa közeléből, de óvakodott attól, hogy megérintse. A lány –
mert a másik vándor még a férfinél is fiatalabbnak tűnő hölgy volt – lehunyt szemmel
haladt lassan az oszló tetemek között. Órák óta járták a halál mészárszékét, és
kezdtek émelyegni bomló húsból felfakadó bűztől.
– Pihenhetnél már – szólt halkan a lányhoz. Az leengedte mellkasához szorított
kezét. Ujjai közt ősi, jégkék köves medál csillant.
– Chassyr Lyalmur – szólt a másikhoz, aki jól tudta, ha ezt a hangot hallja, akkor
ideje hátrébb húzódni. – Amióta eljegyeztél, a széltől is óvni akarsz. Nézz körül kissé!
Ugyan hol pihenjek meg?! Talán az egyik lótetemen? Vagy a hullákon heverésszek?!
A férfi hallgatott. A lány elfordult és lehajtott fejjel, mélyeket lélegzett.
Bármennyire is erősnek hitte magát, fél napja tallóztak immár a tetemek között. Ez
még akkor is kikezdte volna az idegeit, ha nem jegyese nagyapjának holttestét
keresik.
– Folytassuk – mondta Chassyr, épp csak árnyalatnyival hűvösebben, mint
bármikor máskor tette volna. Megértette kedvese, Elarin érzéseit, de éreztette vele,
hogy nem tűri el ezt többször. A lány bólintott, összeszorított öklét ismét maga elé
emelte és visszasüllyedt abba a világba, amelyben a medál párjának fénye pislákolt
a horizonton.
Alkonyattájt akadtak rá végül a másik medálra. Megpörkölődött, de láthatólag
sértetlen maradt.
– Örülök, hogy a nagyapám ezt nem érte meg – suttogta Elarin on-Thetor. – De ő
biztosan feltenné a kérdést, hogy hol a holttest?
Chassyr Lyalmur körülnézett, de a lassan alászálló homályban egyre kevesebbet
látott. •
– Ez valóban nehéz kérdés – mondta. – Ám a köröskörül mindent beborító korom
válaszol talán. Családom fejével mágia végezhetett.
– Mi az ott? – kérdezte hirtelen Elarin, aki észrevette, hogy valamin megcsillan a
lemenő nap fénye. Valamin, ami a medálhoz hasonlóan, és minden mástól eltérően,
nem végezte pernyeként. Chassyr lehajolt, és undorodva a hamuba kotort.
Szisszenve kapta el a kezét, és bosszúsan bámult „az ujjából fakadó vércseppekre.
Óvatosabban folytatta a kutatást, majd elakadó lélegzettel egy kardot emelt ki a
maradványok alól.
– Twal – suttogta áhítattal. Elarin is csodálattal nézte a tökéletes fonnájú fegyvert.
Önkéntelenül is megérintette jegyese keze mellett a markolatot, és…
Mi történik velem?
A következő pillanatban már lebegett egy olyan homályos, megfoghatatlan
birodalomban, ahol jelentését veszítette az idő, az okság, vagy az irány fogalma.
Elarin nem rémült meg, hiszen nem először történt vele ilyen: az on-Thetorok
családjában nem voltak ritkák a látnokok. A család leghírhedtebb jövőlátója Elarin
nagyapja volt, a sors kegyeltje, Garym on-Thetor, aki állítólag csúf véget ért Shulur
romjai alatt. Jövőálom? Ám legyen. Elarin tágra nyitotta az idő kavargásába meredő,
rejtett, harmadik szemét és – jobb híján – figyelt.
A távoli látóhatár lassan tisztulni kezdett, és hamar ráeszmélt, hogy alkonyodik
odaát, a távoli jövőben. Skarlát és narancs tengerében úszó arany-vörös napkorong
bukott alá a holnap köd borította oszlopóriásai között. Bástyakoszorús hegycsúcsok,
ferde síkok, rézsútosan recézett, meredek párkányok, a felszaggatott föld
sebhelyeiből elővicsorgó, fekete toronyhullák omladoztak a narancsszín ég alatt. Egy
elmosódott körvonalú, másik, gonoszabb világ rajzolódott ki Elarin előtt – egy város,
mely a jövő méhében szunnyadt még.
Egy város?
Itt?
 Hiszen itt nincsenek ekkora hegyek!
Amint felemelte tekintetét a tömör sziklából kisarjadó, habarcs nélküli várostól fel,
a csúcsok irdatlan tornyaiig, szinte látni vélte pillanatot a holnapban, mikor az
elgyötört föld egyetlen pillanat alatt hatalmas, fogazott szirteket vajúdik majd az ég
felé, óriási rengés, égig visszhangzó dübörgés közepette.
Ember ilyet nem építhet.
A káosz roncsolta, négyszögletes és ferde tömbök taréjos sáncain vészjósló
barlangszájak tátongtak. Noha a felkorbácsolt kéreg hegycsúcsai egyetlen,
természetes ívvel folytatódtak a tornyok káoszában, az egész város építészetében,
az arányokban és a méretekben volt valami nyomasztóan idegen. A szörnyeteg
tornyok úgy meredtek az égbe, mintha horgonyok lennének egy másik, távoli világ
felé: fűrészes vonaluk hátborzongatóan rajzolódott ki az alkonyi felhők vérszínben
kavargó háttere előtt.
Elarint rabul ejtette a hihetetlenül idegen építészet.
Egyetlen élőlényt sem látott, de ezt megszokta már. Korlátozott jövőlátása –
minden újabb nemzedékkel egyre gyengülő családi örökség – mindig csak a
legvalószínűbb eseményeket mutatta. Az idő folyamában pedig egy épület masszív
valósága egészen más, szilárdabb helyet foglalhat el, mint az izgő-mozgó halandók
kurta, bizonytalan életszikrája.
Ki emelhet itt ilyen várost?
Ahogy közeledett, iszonyatos harapásnyomokat pillantott meg egy csonka
sziklaperemen, mely valaha mesterséges terasz lehetett. Másutt feketén tátongó
sebhelyeket látott a puszta falakon, olyan magasan, ahova csak kötéllel lehetett
volna felmászni. A sebhelyek talán kapuk lehettek olyan lények számára, melyek
sosem használtak lépcsőket. Szárnyas fajzatokra utalt a tetők hiánya, és a
nyiladékok oldalában ásító barlangszájak is. A gyámkövek és pillérek nélkül nyújtózó,
aggasztóan ingatag építmények sötét, szűk szurdok-utcái azonban gőzölögve
visszhangzó, féreglyuggatta mélységekbe buktak alá.
Miféle bestiák laknak itt?
Elarin a maga torz módján lenyűgözőnek találta a kőbe faragott iszonyt.
A következő pillanatban fölé tornyosultak a már-már félisteni erőt sugalló, óriás
épületek. Kétoldalt teraszok, és gumókat sarjadzó, ferde tengelyek, törött,
agyarforma oszlopok, és meredek sziklarámpák takarták el a vérszín eget. Fénylővé
csiszolt, vagy simára nyaldosott, nyálkás padlatokon botorkált, máskor szurdokszerű,
sötét utcákon bolyongott, melyek alagútként tekergőztek a kiugró falazások és
boltíves hidak alatt. A csipkés gerincű függőhidakon, és a szakadékmély, kanyargó
útvesztők falain különös, természetellenes sziklakinövések duzzadoztak, mintha
valamely átok magát a halott követ kényszerítette volna kárhozatos burjánzásra.
Elarin megtorpant. A düledező, káoszmarta falak nyomasztó közelsége szinte
fojtogatta. A város komor őrülete lassanként félelemmel töltötte el.
Merre tovább?
A gigászi bélcsatorna módjára kanyargó szurdok-útvesztő oldalában belső kapuk
sokasága nyílt. A kétoldalt ásító, nyitott szájra emlékeztető ívek sírboltszerű,
visszhangzó termeket rejtettek, melyek mélyén számos lépcső vezetett volna még
tovább – lefelé. Odalentről fojtó gőzöket böffentek a fekete alvilágba vájt utak.
Nem, oda nem!
Elarin felkapta a fejét.
A magasban jeges párától habzott az ég vörhenyes csíkja. A tornyok közt sötét
gonoszsággal suttogott, vagy megkínzottan jajgatott a túlvilágian hideg szél.
 Alattomos, megfoghatatlan fenyegetést árasztott magából a jövőben rejtőző,
démoni város.
Hogyan lehetséges ez? És mikor?
Reménykedett, hogy ha elég szívósan kérdez, a Vonalak válaszolnak. Ennyire
talán még képes a nemzedékről nemzedékre híguló látnoki vér. Ösztönösen érezte,
hogy a kép nagyon közeli történéseket mutat. Talán alig néhány évtized távolából.
Beleborzongott, mikor a Vonalak egy nevet formáltak a holnap emlékeiből. Új-
Ryek.
Nem lehet! Ez nem!
Elég, sikoltotta némán, iszonyodva a választól, amit kapott, elég!
Elég…
Amikor magához tért, Chassyr aggódó arca hajolt fölé.
– Jól vagy? Mi történt? – a kérdésben több érzelem volt, mint amennyit Elarin a
látomása után el tudott viselni. Jegyese vállába fúrta az arcát, és kirobbant belőle a
zokogás. Siratta magukat, az elesetteket… és a kárhozott jövőt.
 Vetélytárs
ALAN O' CONNOR

A Birodalom 14 639. évében, háromszázhuszonkét évvel

a Császár távozása, kétszázötvennyolc esztendővel
Ryek városállam megalapítása után

1.

– Semmi esélye – mérte végig Ceriak a fénylő izmú, párducmozgású óriást.

Dartyr, Ryek Huszonegyedik Sbaddja összerezzent. Lassan nyitotta ki a szemét,
fogai összecsikordultak a dühtől. Nem fordult meg, csak az alsó ajka feszült meg
kissé. Noha odalent, a küzdővermek verejtéktől és vérszagtól sűrülő félhomályát a
düh és a kín ordításai hasogatták, ezer közül is felismerte a háta mögött felzengő, telt
baritont.
– Első shadd? – szisszent fel döbbenten. – Mester, te itt?
A magas, csapott vállú férfi bólintott, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne, hogy Ryek Első shaddja a Vas Csarnokait látogatja. A tanítvány végül oldalt
sandított, egy pillanatra összenéztek a ziháló hörgésektől fojtó, fáklyafényes
káoszban. Az ezüstköpönyeget viselő öreg tekintete rezzenetlen volt és sötét, akár a
Sheral csillagfényes éjében hallgató jéghideg tengerszemek tükre. Erő és nyugalom.
Dartyr elfordította a fejét.
– A testőröm még sosem veszített – jegyezte meg óvatosan. Odalenn, a
gránitköves küzdőverem mélyén lassan kerülgették egymást a küzdők. Gyilkos
Nuhar, Északvidék legyőzhetetlen bajnoka – és a középtermetű, darócköpenyes
idegen, aki alig fertályórája halk, magabiztos szavakkal hívta ki maga ellen a halált.
A középkorú, piszkosszürke ruhájú férfiú idegenként érkezett a Vas Csarnokaiba.
A tízembernyi boltívek lábánál megtorpanva egy ámuló gyermek szemeivel csodálta
az ég felé szökő oszlopok fáklyafényes homályát. Elfintorodott mikor arcába csapott
az emberbűz. Nuhar, a párducmozgású testőrkapitány vette észre először.
– Ő az enyém – mordult tompán, akár a zsákmányt cserkelő nagyragadozók.
Egyszer csak ott állt a csontos, őszülő hajú idegen előtt. Amaz felnézett rá:
mélyen ülő, jadezöld tekintete kérdőn vizslatta a testőrkapitány rituálhegekkel
szabdalt, lapos arcát.
– Góhatartól, a Tizenharmadiktól tudom, hogy helyem volna a shadd
Testőrgárdában. Itt lehet jelentkezni a shaddatorok közé? – kérdezte egyszerűen.
Halkan beszélt, a magas csarnokban hirtelen mégis pengeélessé feszült a csend.
A shaddok személyes testőrgárdájába a legjobbak legjobbjai is csak vérverejtékes,
könyörtelen gyakorlás évtizedei után juthattak. Ryek varázsló-urai ugyanis az
életüket bízták személyes testőreikre: kevesen tudták, hogy egy shadd az erők
megidézése során a hazátlan csigánál is védtelenebb. Ryeknek szüksége volt a
legjobb shaddatorokra – megkereste, és meg is fizette őket. Ezer jelentkezőből
azonban jó, ha egy méltatott arra, hogy az égbenyúló tornyokban szolgáljon – és
közülük a legjobbak is hiába álmodoztak arról, hogy egyszer egy shadd maga mellé
választja őket. Itt lehet jelentkezni a shaddatorok közé? Arcok fordultak a vakmerő
felé és haragvó tekintetek: véreres, vagy éppen kék-vörösen duzzadó, résnyire
szűkült szemek. Az ócska ruhájú, jelentéktelen külsejű férfi közvetlen szavai dacára
mérhetetlenül idegen volt a Csarnokokban – és bőszítő.
 Nuhar elmosolyodott. Mosolya akár a kiontott vértócsa, sötét volt és félelmetes.
– Akárki nem jelentkezhet. Bizonyítanod kell előbb – közölte, hangjában vérlázító
gúny és halálos fenyegetés zöngéivel. Megroppantotta ökölbe szorított kezét, mely
patadobogás robajával visszhangzott a Csarnokokban: akárha a Végítélet
Hóhérlovasai közeledtek volná á magasba szökő falak sötétjében. Az idegen csak a
szemöldökét húzta fel kérdőn. Megoldotta köpönyege övét és hátrált egy lépést.
– Mik a szabályok? – kérdezte maga mögé hajítva a viseltes köpenyt. Alatta
csupán egy szakadozott ujjast, és hasonlóan rongyos nadrágot viselt.
– Nincsenek szabályok – mordult a testőrkapitány a sebesen táguló körben.
– Értem – bólintott az idegen. A következő pillanatban úgy rúgta állon Nuhart,
hogy az karjait szétvetve hanyatlott a körülállók gyűrűjébe. Mielőtt azonban a
darócruhás zárta volna a távolságot, Nuhar macskaként gördült talpra, és a másikra
vicsorgott.
– Ezért meghalsz – öklendezte felegyenesedve. Szájából kétoldalt bugyogott a
vér: elharapta a nyelvét. Az idegen kétkedőn ingatta a fejét, és ajka furcsa, fenyegető
mosolyra rándult. Azután lassan maga elé emelte félig nyitott ökleit.
A Vas Csarnokaiban fullasztóvá sűrűit a csend: Nuhar volt a legjobb a legjobbak
között. A köveket morzsoló, eleven húst az ínról letépő Gyilkos Nuhar, aki puszta
ordításával bénította meg ellenfeleit, pörölyökle loccsanva hasította ki koponyájukból
a velőt.
Dartyr, a legifjabb shadd, a Huszonegyedik, ekkor lépett ki a boltívek magasában
kiszögellő sziklaerkélyre. A legszebb férfi volt Ryekben, és ezt tudta is magáról.
Hozzászokott a szoborszerű alakját, nemeskyr hadvezéreket idéző arcélét méltató
szemvillanásokhoz, irigy tekintetekhez. Legtöbb hódolója már most Ryek legnagyobb
shaddjaként emlegette. Ezúttal ügyet sem vetettek rá.
Mindenki a Csarnokok szívében dúló összecsapásra figyelt.
Odalenn különös, sosem látott küzdelem bontakozott ki: a sziklazúzó
testőrkapitány vadállati morranásokkal sújtott le újra meg újra, mindig pontosan oda,
ahol a darócruhás idegen állt – egy szemvillanással korábban. Morgás és
dobbanások. Zihálás és szanaszét permetező verejtékcseppek. Homokban
csusszanó lábak és durva darócruha suhogása. Egy vérbeborult, sötét tekintet, és
egy másik, hűvösen zöld. Az idegen eddig csak egyszer ütött vissza: balkezes
horogütéssel terelte a testőrkapitány fejét egy orrot--fogakat zúzó jobbegyenesbe…
és másodszor is kiütötte a Gyilkost a körből.
Dartyr nagyot nyelt a döbbenettől: kezdőket aláznak meg így. Nuhar az ő
személyes testőre volt – a legjobb, legkönyörtelenebb shaddator, ezért emelte maga
mellé. Nuhar egyetlen küzdelme sem tartott egy percnél tovább és sosem hagyott
túlélőt. Ez az idegen azonban arcátlanul játszott vele, mint macska az egérrel.
Dobbantott és perdült, semmibe révedő, rezzenetlen szemekkel. Gyilkos Nuhar
csonttörő csapásai pedig a levegőt hasították, félszázadszor is. Dartyr állkapcsán
megfeszült egy izom. Egyetlen senkiházi sem űzhet gúnyt az ő testőréből!
Meghalsz, idegen.
A legifjabb shadd lassan fújta ki a levegőt, majd örvénnyé fonta az alant kavargó
indulatokat. Hagyta, hogy az erő a légzésszünet végén beáramoljon az orrán,
szemén keresztül. Kisvártatva érezte, hogy köldöke mögött, a belülről izzó tűzben
tovább forrósodik, mígnem a mélyből felhorgadva, körömágyig áthevíti ujjait.
Úgysem fogják észrevenni.
– Semmi esélye – ekkor lépett mögé az Első shadd. A felrezzenő Huszonegyedik
fogai összecsikordultak, miközben tenyeréből a hűvös sziklába taszította a forrón
remegő erőket. Most nem. Dartyr kinyitotta szemét, és kénytelen-kelletlen igazat
adott a vén mesternek. A küzdőveremben acsargó Gyilkos Nuhar elveszítette az
akaratok erőpróbáját – és kisvártatva megérezte ezt a testőr is. Jóval túl a
félszázadik célt tévesztett csapáson, hirtelen megállt remegő inakkal, hordóként
fújtató mellkassal. Körülnézett a néma shaddatorokon, és sötét, keskeny
ragadozótekintetébe újfajta kifejezés költözött.
A félelem.

2.

– Szükségem van rád – mondta jó órával később Ceriak. A furcsa páros némán
vágott át a szeszélyesen kanyargó utcákon: a szálegyenes tartású, ezüstköpenyes
mester, és a szoboralkatú tanítvány, akit mintha az istenek faragtak volna ki legjobb
kedvükben. Dartyr természet adta szépségét tovább hangsúlyozta szemet
gyönyörködtető, méregdrága ruháival, drágakövektől ragyogó ékszereivel, kihívó
arcfestésével.
A Gyűrűbástyák között virágzó Orchideakertek ezernyi folyondárjának árnya
vetült föléjük: mézgaillatú, tapinthatóan hűvös homály. Dartyr alig tudta tartani a
lépést a nála jóval idősebb – rossz nyelvek szerint századévekkel idősebb –
mesterrel. Ceriak az egyszerűség szenvedélyes híve volt, és elképesztően gyorsan
gyalogolt. Nem küldetett tanítványáért, maga kereste fel inkább a Vas Csarnokait.
Ráadásul – Dartyr ajkát biggyesztette a gondolatra – saját lábán talpalt utána. Dartyr
még nem tudta eldönteni, az előtte járó vén, a nagymesterek mestere ennyire
kicsinyes, vagy ez csak egy újabb álszerény gesztus részéről.
– Álszerénység? Csak aki örökkön pózol, az keres mindenütt pózokat – jegyezte
meg a hirtelen megtorpanó Ceriak, mélykék szemében csendes derű villant.
– De én… – Dartyr rákvörösen dadogott a váratlan megszégyenüléstől.
– A gondolataid sűrűk az indulattól. Tán még az Alsóvárosba is lehallik –
komolyodott el hirtelen az öreg. – Sokat akarsz és azonnal. A hatalom, akár az
elvetett mag, csak idővel növekszik sziklaroppantó erővé. Idővel, Huszonegyedik.
Dartyr egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. Hallgatott. Gondolkodni sem
mert, hiszen a gondolatok csúful elárulták volna. Mohóságról és féltékenységről
árulkodtak volna, és mindent lebírni vágyó hatalomszomjról, mely mindenek fölé tör,
hogy végül uralma alá hajtsa magát a halált is. Mert minden hatalomvágy mögött
ugyanaz a rettegés lapul: a félelem az elmúlástól.
– Ha így visszhangzik a fejed, könnyű préda leszel Shulurban – tette hozzá,
mintegy mellékesen az Első shadd.
Shulurban?
Dartyr gyomrában jeges kásává fagyott a balsejtelem. Shulur városa felett a
rettegett Erőd uralkodott; a szorongó suttogások és forró lázálmok csipkés tornyú
iszonyata. Szinte senki nem élt már, aki szemtői szembe látta volna a magas falak
mögött uralkodó Hatalmasokat – hatalmukat azonban gyakorta szenvedte a lázadozó
város. Az évekre meddővé szikkadó földet, a bevérzett szemű tébolyt, a fénytelen
nappalokat, és a habos szájú döghalált.
Ezekben a vészterhes időkben az Erőd szava szent volt Quironeia északi
partjain.
Félszáz esztendeje tán, még az óvatos tapogatózás idején a shaddok vagy
tucatnyi kémet küldtek a Lázadók városába: varázstudókat, prófétákat és harcosokat.
Sokára tértek vissza – akkor is csak a fejük, kosárban. A Tizek még békeidőben sem
igen tűrték a ryeki fürkészeket, és a maguk véresen egyértelmű módján fejezték ki
rosszallásukat.
 Könnyű préda leszel Shulurban.
A quiphanni csata után az Erőd és a shaddok látszólag egyaránt elkötelezték
magukat a fegyvernyugvás mellett, de a törékeny béke még nem szavatolta egy kis
létszámú, látszólag jelentéktelen csapat biztonságát. Különösen, ha azok olyasmivel
házalnak, ami túl értékes ahhoz, hogy a Tizek veszni hagyják.
– Mire gondolsz, mesterem? – suttogta végül Dartyr, háta mögé rejtve kezeit,
hogy leplezze remegését. A nemes vonásokat beteges-szürkévé fakította a félelem.
– Az új testőrödre gondolok, aki elkísér majd – Ceriak hangja nem változott, csak
a szeme szűkült össze kissé, ahogy felidézte Nuhar utolsó pillanatait. A darócruhás
idegen harmadszorra tenyérrel ütötte meg a Gyilkost, puhán, az álla felett. Az
ütésben mégis emberfeletti erő lehetett, mert a hosszú ívben hanyatt zuhanó óriás
csigolyája messzehangzón roppant, és mire a mázsás test a küzdőkörön túl
ledübbent, már nem volt benne élet.
– Veszedelmes – felelte Dartyr óvatosan, mire Ceriak tűnődve bólintott.
– Mérhetetlenül több, mint amit mutat magából. Góhatarnak köszönheted – a
mester arcán nyoma sem volt érzelemnek, a Huszonegyedik shadd gyomrában
mégis hidegen moccant a félelem. – Azóta meggyőződtem a hűségéről. Őt rendelem
melléd.
– Elfogadom – Dartyr kelletlenül préselte ki a köteles engedelmesség szavait. A
jellegtelen külsejű, piszkosfehér ruhás senkiházit megalázó választásnak érezte a
shaddatorok legjobbja, Gyilkos Nuhar után. – vele kell mennem Shulurba?
Ceriak bólintott.
– Elkíséred a Manare Ház utolsó sarját. Az utódjogos tudtán és akaratán kívül
olyasmit örökölt, amely átírhatja egész Észak történelmét. Harmadkori hagyatéknak
mondják.
– Óelf ereklye? – találgatott a tanítvány, mikor végre ismét szólni tudott. Az Első
shadd eleresztette a kérdést a füle mellett.
– Hogy a Ház miként jutott hozzá, nem firtattam: jobb, ha az örökös nem tudja,
milyen értéket készül kiadni a kezéből. Úgyis sejti már, hiszen apjának és fivéreinek
azért kellett meghalniuk, mert meg akarták tartani az ereklyét – Ceriak egy pillanatra
elhallgatott, mint aki azt mérlegeli, mennyit mondhat el, majd torkát köszörülve
folytatta. – Az utolsó Manare azonban élni akar: a hagyaték egy részét nekünk
ígérte, ha biztosítjuk útját az Erődig. Csak egy részt ígért az örökségből: egyedül
rajtad áll, hogy megszerezzük-e az egészet.
– Hogyan?
– Ha rá tudsz ígérni az összegre, amit Shulur ajánl majd a hagyaték nagyobbik
részéért. A Ház utolsó örököse alkura készül a Tizekkel.

3.

Góhatar Sziklakarámjai jó félnapi járóföldre estek a legkülső Gyűrűbástyától. A

cserjétlen gránittömbön gyökerező toronyóriást jó, ha évtizedenként látogatták Ryek
urai. Dartyr remegő inakkal törtetett felfelé a kopár hegyoldalba vájt durva lépcsőkön.
Zihálását elfojtva torpant meg az égre komorló, irdatlan sziklahasáb kapujában.
Varkocsai hamuszín kígyókként vonag-lottak klasszikus metszésű arcéle előtt,
orgonaszín köpönyegét haragosan marcangolta a Sziklakarámok konokul sívó,
nyughatatlan szele. Azután berontott, kérdés és köszönés nélkül: a bőrén lüktető
shadd pecséttel szabadon járt-kelt Ryek gyilkos hírű, ónixsötét tornyaiban.
– Góhatar? – kiáltott rekedten az első huzatos terembe toppanva.
 – Figyelek – alacsony, görbe hátú férfi vált ki a kövek homályából. Mélyen ülő,
kifejezéstelen hüllő-szemek vizslatták az ifjú aranyporos arcfestését. A
Tizenharmadik shadd öreg volt, mint a meztelen kőris. A lapos arcú vén mondott
ugyan valamit, de hangja a háta mögött felharsanó, öblös rikácsolásba, bőrszárnyak
verdesésébe fúlt. Dartyr arca megrándult az undortól: a ráncos arcú, mocsárszagú
öreg mögött embernél magasabb sziklaférgek, és iromba, kávás csőrű pteropták
marakodtak a véres koncon. Góhatar érthetetlen vonzalommal viseltetett Szikla-
karámok rút gyíkfajzatai iránt.
– Nos? – türelmetlenkedett az öreg. Dartyr kerülte a vénség tekintetét – jó okkal.
Nem szerette ezt a fajta nézését.
A Tizenharmadik különös szerzet volt még a shaddok között is. Rebesgették,
hogy ereiben egyetlen csepp nemes kyr vér sem csörgedezik – annál több lehetett az
isteneket tagadó, konok crantai fajtából. A földszín bőrű, görnyedt vénség különös
kedvteléseknek hódolt: homályülte erdők, alattomos vizű, fojtó levegőjű mocsarak
mélyén kóborolt hónapszám. Vándorlásai során tett szert a tucatnyi különféle formájú
és méretű tojásra is. Újabb hónapokra elvonult akkor. Ryek shaddjai rosszat sejtve
figyelték, amint irdatlan sziklatornyot emel a nyers kőből, távol az Egyetlen Várostól.
Nem csalatkoztak megérzéseikben.
A gránitból sarjadó toronyban – a Sziklakarámokban – Góhatar föld hevével
melegített kavicságyba rejtette a foltos tojásokat. A kavicsfészkekben pedig hatalmas
bestiák keltek ki: a kisebbekből kígyóforma, szárnyas sziklaférgek, melyek álnok,
hasított szeme örökkön éhesen villant, a nagyobbfajtákból pedig kúpos fejű, iromba
testű, ostoba pteropták.
Attól fogva még inkább kerülték a Sziklakarámok táját.
Góhatar tavaly szerzett ugyan három wyverntojást is, de amazok a burokrepedés
után nem sokkal elpusztultak. A Sziklakarámok váratlanul megvaduló vérebei falták
fel valamennyit – legalábbis erre esküdtek a holtsápadt szolgák, és erről beszéltek a
hüllőketreceket máskülönben kerülő ryeki shaddok is. A vándorlásából megtérő, dúlt
arcú vén három napig dühöngött. Utána nem kérdezett semmit, de tekintetébe
különös, fenyegető kifejezés költözött. Dartyr persze tudta az igazságot – egyedül ő –
de mélyen hallgatott. Világéletében rühellte a nyálkás bőrű, bűzös leheletű
gyíkfajzatokat: el is pusztultak, mire visszatért a crantai vén. A wyverneket széttépő
vérebeket – és a mészárlásban segédkező szolgát – utóbb maga falattá fel a
sziklaférgekkel. Eltüntette maga után az utolsó nyomot is. Vagy mégsem?
– Mit akarsz? – kérdezte Gőhatar türelmetlenül. Lapos arcában még mindig az
éhes hüllők könyörtelen, ölni vágyó tekintete izzott.
– Az Első shadd testőrként rendelte mellém az idegent, aki végzett Nuharral –
kezdte óvatosan az ifjú.
– Nem idegen. A neve Ashen.
– Régóta ismered? – tapogatózott tovább Dartyr. A Tizen-hannadik hátat fordított
neki, úgy morogta.
– A barátom – vonta meg a vállát, és Dartyr nagyot nyelt. Góhatar senkit nem
nevezett a barátjának az utóbbi félszáz év alatt. – még ma leteszi előtted a
Shaddator Esküjét.
– Nincs szükségem az esküjére – babrált fülbevalójával a Huszonegyedik. – ha
csalódást okoz, magam végzek vele. Jogom van hozzá.
– Jogod, az van… – morogta Góhatar, és Dartyr az utolsó pillanatban kapta el
szemében a gúnyos villanást. Rosszat sejtve követte az öreget, óvatos távolságot
tartva a sziklaférgek ketrecétől. A csuklóvastag rudak mögött ágáló karcsú,
kígyónyakű bestiák éhesen méregették. A szürke, papucsforma fejekben
kiszámíthatatlan, alattomos gyíkész lakozott. Látszott rajtuk, hogy bármely
pillanatban kivághatnak a rácsok mögül, villámgyorsan, akár a kéregre koppantó
harkály.
A sziklaférgek ketrecét elhagyva Góhatar megállt a wyvern-fiókáknak épített
rácsbörtön előtt, és megmagyarázhatatlan tekintettel mérte végig a legifjabb shaddot.
– Hamarosan megérkeznek a következő tojások – a crantai vén váratlanul
elmosolyodott; foghíjas, hüllőszerű vigyora láttán Dartyr nagyot nyelt. – ezúttal
gyíksárkányokat ígértek. Lassabban nőnek ugyan, mint a pteropta, vagy a wyvern,
de végül…
– ígértek? – vágott közbe Dartyr rosszat sejtve. – Kicsoda?
– A Snil Fegyvertársak – vont vállat az öreg shadd, mintha a világ
legtermészetesebb dolga volna, hogy Ryek mestervarázslója a nyugati mocsarak
emberfaló gyíknépével kereskedik. Dartyr még mindig a hírt emésztette, mikor a
vénség megállt egy irdatlan sziklavágat előtt, és szétvetette lábait.
– Várj itt!
Dartyr döbbenten tántorodott meg a mélybe vesző, éjsötét üreg peremén.
Góhatar a következő pillanatban hátraszegte fejét, és fülsértő, nem-emberi rikoltást
hallatott. A mélységből hasonló, csikorgó ordítás felelt.
Dartyr rosszat sejtett. Csapda? Mégis rájött valamire a vén rohadék? Hátát a
hideg, penészes kőfalnak vetette és megszólította a kövek nyers, nehéz erejét.
Biztos, ami biztos.
– Az Első shadd azt akarja, hogy te találkozz először a Manare-örökössel. Meg a
Fegyvertársával.
– Fegyvertárs? – ráncolta a homlokát Dartyr. – Ez afféle vérszövetség ugye?
– Olyasféle – bólintott Góhatar. – Az örökös Fegyvertársat választott a snilek
népéből.
– Egy gyíkot? – szaladt ki a Huszonegyedik száján. Keveset tudott ugyan a
gyíklények szövetségrítusairól, de az utolsó Manare nem az a fajta lehetett, aki
megijed a saját árnyékától. Góhatar gyanakodva méregette az ujjait a gránitba vájó
Dartyrt, aki erővel próbálta kicsikarni a kövek hatalmát. A sziklák hideg lüktetése
vonakodva kúszott fel a tanítvány testébe, elnehezítette tagjait, de Dartyr nem adta
fel – tovább gyűjtötte az erőt. Nem maradhatok így, védtelenül. Ha ez a haragtartó
vén bolond mégis bosszút forral, és ez valami csapda, akkor…
Súlyos léptek dübbentek a mélybe vezető vágatban. Karmok alatt csikordult a
szikla, és egyre erősödött valami sosem hallott, súrlódó nesz. Kisvártatva fáklyafény
lobbant a lefelé ívelő lépcsők mélyén, egy magas, két lábon járó hüllőóriás árnyát
vetve sziklaboltozatra.
A következő pillanatban bömbölő robaj reszkettette meg a Sziklakarámot; Dartyr
reszkető ujjaiból akár a jeges víz, pergett el a föld fagyos ereje.
Ó, nem!
A fáklyát kétembernyi, pikkelybőrű fenevad markolta. Levegőt szimatoló, kígyózó,
alkarhosszú nyelv, merev hüllőtekintet és lépcsőkön súrlódó, negyedmázsás
gyíkfarok: egy snil. A hüllőember lassan közeledett, fegyvertelen mancsait széttárva
– meglehet, barátságos szándéka jeleként. A fűrészes, fehér fogak, és az ujjnyi
hosszú karmok azonban óvatosságra intettek. Dartyrt azonban nem ez döbbentette
meg, még csak nem is a snil Fegyvertárs döngő léptű, két lábon imbolygó hátasa.
Pedig a hátasjószág maga volt a megelevenedett borzalom: egy vihargyík, a nyugati
zsombékvadonok hetvenmázsás csúcsragadozója, pengeéles agyarsorai között
tenyérnyi rothadó húscafatokkal.
Nem.
 Dartyr a vihargyík hátára szíjazott, selyemfüggönyös hordszéket figyelte
döbbenettől elnyíló szájjal, pontosabban a hordszéken ringatózó lányt. A Manare-
örököst.
A legszebb nőt, akit valaha látott.

4.

Illir-On Manare.
Aranylón bronzarcú, húszas éveiben járó kyr hajadon, hatalmas, kék szemeiben
azzal a nyílt, közvetlen kifejezéssel, amely csak a születéstől vérbe ivódott,
személyes hatalom tudatával jár. Harcosmód egyenesen vágott haja az áll
vonalában, tökéletes szimmetriával keretezi a hosszúkás arcot. Fakószőke
tincseiben akárha higanyszín álmok, eltemetett férfiábrándok villannának. Tiszta arca
csendes, belső fénnyel tündököl, mint télidőn az első hó, mely az ablak előtt elsuhan.
Fagyosan izzó, szelídíthetetlen lány.
Csuklyás, felhőként kavargó köpönyegét rualani kékselyemből szőhettek, hisz
alig volt nehezebb a levegőnél. Ugyan, hol van már Rualan, villant át Dartyr agyán, a
szélkönnyű anyagot azonban még mindig így nevezték a tartomány takácsai
tiszteletére, akik először szőtték kelmévé az itakrisz selymét. Illir-On könnyedén
sietett fel a Tanácstorony keskeny, meredek lépcsőin: mozgása olyan volt, akár egy
karcsú, nagyon éber, és különösen kecses macskáé. A lányt kísérő Dartyr szemében
ez a járásmód összehasonlíthatatlanul vonzóbb volt, mint a godorai
nemeskisasszonyok kényes tipegése, vagy a shuluri dámák dölyfös vonulása. A
széles lépcsőkön felfelé lépdelő lány lábszárai mint harangnyelvek, melyek a
bíborszoknya selyemfalain mintha örök nászhoz harangoztak volna.
Dartyr nagyot nyelt. Kívánta a lány könnyed léptű tökéletességét, ahogyan nem
kívánt még semmit, sohasem. Megdöbbenve tudatosította önmagában a vak
viharként felhorgadó szenvedélyt, azután, igazi shadd módjára az egyetlent tette,
amit tehetett. Új csapásra űzte gondolatait. Utóbb kiderült, hasztalan: minden ösvény
végén ott állt a lány. Az örökös őrzött valamit a legendák és széphistóriák
asszonyinak tökéletességéből, akik miatt megállapodott kereskedőfejedelmek,
nemes származású hadvezérek tékozolják el hosszú évek során felhalmozott
vagyonukat. Ostobán cselekszenek ugyan, de Dartyr meg tudta érteni őket.
A fehérmárvány lépcsők egészen a Tanácstorony fekete torkáig futottak: belépve
égbeszökő, húszembernyi magas kapuívek vetették föléjük hűvös csendjüket. Dartyr
leszegett fejjel követte a lányt, nehogy elárulja magát. Elméjében egyre mélyebb,
egyre beláthatatlanabb kutakat nyitott, hogy maga elől is rejthesse érzelmeit. Nem a
megszégyenítő visszautasítástól tartott; sokkal inkább az Első shaddtól, aki – ha átlát
rajta – egyetlen szavával visszavonja a megbízatást, és mást jelöl ki a lány
kísérőjéül. Hiszen egy shaddnak nem lehetnek érzelmei – különösen nem abból a
fajtából, mely legjobban sebez.
Az Első shadd szava a Kör Termébe hívta Illir-Ont.
A keskeny, hosszú ablakokon betűzött a koradéli nap. Hárman vártak rájuk:
Ceriak, Góhatar, a mocsárszagú crantai vén és az elf. Az egyetlen ryeki elf: Dartyr
felismerte Veichassurt, a kitaszítottat.
A susogó homályban is élesen kirajzolódtak a széles vállakra omló, finomszálú
haj, a magas járomcsontok kontúrjai. Az óidők gyermeke leeresztett pillái alól
fürkészte őket: kortalan, tűnődő arca lehetett ötven, de akár ötszáz esztendős is.
A három shadd szobor-moccanatlanul várakozott, árnyaikkal megtelt a magas,
fénycsíkos sziklaterem. A Kör huszonegy ónixkagylója ezúttal üresen hallgatott a
kupolaívek alatt: a megbeszélés nem érdemelte ki a Szürke Kör figyelmét – vagy
éppen ellenkezőleg, túl fontos volt ahhoz, hogysem idő előtt kitudódjon.
Dartyr résnyire húzott szemmel figyelte a másik hármat. Miért éppen ők? Miért
éppen itt? Az Első shadd szeme hatalmasra tágult a kékcsuklyás hajadon láttán, éles
vonásain korábban sosem látott pír futott szét. Ceriak végül nagyot nyelt, lehunyta
szemeit és mikor lehajtotta fejét hosszút, keserűt sóhajtott.
Nocsak.
Dartyr jól titkolt kárörömmel nyugtázta mestere döbbenetét: a lány persze valóban
ellenállhatatlanul gyönyörű volt. Az a fajta nő, akit a hajdani Birodalom bármely
nagyura életre szóló társnak akarna. Akarna? Követelne inkább – helyesbített Dartyr
kiszáradó szájjal. A Huszonegyediknek eszébe ötlött a suttogva terjedő, kósza
híresztelés Ceriak első és egyetlen szerelméről. Lyennarának hívták azt a lányt,
erőltette tovább emlékezetét a tanítvány: fakószőke volt ő is, és gyönyörű, mint a
Manare-örökös. Talán ennél több is volt a hasonlóság?
A kékcsuklyás lány és az Első shadd ezalatt szavak nélkül üdvözölték egymást –
csak szemük villanása árulta el, hogy jóval többet mondanak a gondolatok nyelvén.
Hang sem hallatszott percekig, mígnem Veichassur szálfatermete sötétedett ki a
fénycsíkos homályból.
– Egyetlen shadd és egy Snil dárdás. Kevés erre az útra – törte meg a csendet az
elf, hangjában mintha távoli dobok fenyegettek volna, monoton ritmussal.
– Fegyvermestereim a városkapunál várnak. Snil Fegyvertársam a nyomkereső
lesz – szegte fel a fejét a lány.
– Mi szükség nyomkeresőre? – vágott közbe Dartyr, aki gyűlölte a hüllők minden
fajtáját.
– Apám ember nem járta vadonban rejtette el az örökséget, hogy bajt ne hozzon
az uradalomra. A Snil megtalálja. A shadd pedig csupán biztosíték lesz – fejezte be
lllir-On, szemöldökét rosszallón ráncolva a közbevágás miatt.
– Biztosíték? – egyszerre kapták tekintetüket az örökösre.
– Az Erőd szava ma már törvény Shulurban. De ők sem mernek rajtunk ütni,
hátam mögött egy shaddal. Az új alkupozícióról nem is beszélve – felelte a lány, de
volt a hangjának valami különös csengése, ami arra késztette Veichassurt, hogy
alaposabban szemügyre vegye.
– Csapdától tartasz – jelentette ki az elf. Illir-On biccentett.
– Az örökségem túl értékes ahhoz, hogy a Hatalmasok veszni hagyják.
– Miben is áll ez az ősi örökség? – köszörülte torkát Dartyr fontoskodón.
– Egy ládában. Nagy és nehéz – a lány égkék szemében vidám szikrák
lobbantak.
– És meg tudná mondani, mit tartalmaz a láda? – erősködött tovább Dartyr.
– Hogyne – vágta rá a lány. De nem mondta meg. Dartyr bosszúsan pillantott az
Első shaddra, aki egyetlen gesztussal jelezte, hogy ő maga tudja a választ. De nem
fogja elárulni. Ennyit a bizalomról.
– Tudnom kell, miért megyünk Shulurba – makacsolta meg magát a
Huszonegyedik.
– A családom nevében ki kell egyenlítenem egy adósságot. Amíg még
megtehetem.
– A ládával kapcsolatos?
– Igen. Az ereklye megszerzésére három shuluri Ház szövetkezett. A családok a
legjobbjaikat küldték, de a famorok közül csak egyvalaki tért vissza: apám. A
visszaúton meg kellett ölnie két társát, akik nem akartak vele osztozni.
– Azok nem kyrek voltak – suttogta Ceriak.
 – A Shitarranok és a Taenassok elsőszülöttjei. Mindkét Ház szerepel az Arany
Krónikákban.
– Ezek akkor sem kyrek. Már nem – az Első lehajtotta fejét.
– Apám megtagadta a zsákmányt a szószegők családjaitól, mire azok kimondták
rá a dakhún-arasst, a Nehéz Átkot.
Dartyr nagyot nyelt. A Nehéz Átkot nem lehetett félvállról venni: csak a
legnemesebb származású famorok onthatták vérüket, hogy az átokszó valósággá
szövődjön a sors mintáiban.
– Az átok megfogant – a lány már suttogott. – negyedszülött vagyok, de már az
utolsó a Manare vérből. Apám, fivéreim meghaltak. Most rajtam a sor.
– Shulurtól remélsz segítséget? Éppen Shulurtól? – ingatta fejét Dartyr.
– Nincs más, aki igazságot szolgáltathat Quironeiában. Ráadásul a kárhozatot
maga a Tízek egyike bocsátotta ránk.
– Isshae lanarak – felelt az Első Dartyr ki nem mondott kérdésére. – a lány vele
akar alkudni.
– Mi pedig elkísérjük – Dartyr a puszta gondolatba is beleborzongott.
– Nem mi. Csak te, Huszonegyedik.
Illir-On ekkor már teljes testével Dartyr felé fordult.
– Azt kérem Ryek Huszonegyedik shaddja, hogy legyen a bajnokom az úton. Ne
gondolja, hogy ez kevés. Hiszen a bajnoki jogoknak és kötelezettségeknek
nincsenek korlátai – tette hozzá a lány, és szemében újra felragyogtak a vidám
sziporkák. Dartyr különös, korábban sosem tapasztalt zavarral állapította meg, hogy
lllir-On ajkai teltek; felvillanó mosolya pedig annyi fénnyel ragyog, minél több tán csak
a Napból árad. Mi történik velem? A Huszonegyedik számára korábban egy nő,
bármelyik nő, csak mint vágy és birtoklás tárgya létezett. A Manare-örökös
tekintetétől azonban sosem érzett gyengeség fogta el. Dartyrnak úgy tűnt, Illir-On
Manare-ban válik valóra minden legendák tiszta homlokú, életet sugárzó nőalakja. A
legvalódibb Nő, akinek létezésében – örök cinikusként – eddig hinni sem mert.
Legyen a bajnokom.
Illir-On arcán még mindig mosoly szirmozott, de Dartyr nem válaszolt. Némán
biccentett inkább, hiszen a hallgatásba minden felelet belefér.
– A láda megszerzésében és felnyitásában segítséget adunk – köszörülte meg a
torkát Góhatar és a shaddok rábólintottak.
– Egyetlen shadd, a személyes testőrével, és a Snil Fegyvertárs a vihargyík
nyergében – számolta ujjain a lány. – és az én két fegyvermesterem. Többre nincs
szükség, mert ha magunkra vonjuk a figyelmet, sosem érünk célba. Utána Shulur.
– Mikor indulunk? – kérdezte Dartyr rekedten. Nem félt. A város históriájában
törvénnyé kövük a hagyomány, mely szerint egy ryeki mártír lehet ugyan, de gyenge
sohasem. Dartyr makacs hallgatással viszonozta a három mester kérdő pillantását.
Megmutatom, gondolta összepréselt ajkakkal. Ha próbára teszel is vénember, én
kerekedek felül. És ha valaha, egyetlen ryeki is visszatér élve az Erődből, az én
leszek.

5.

A kapuknál találkoztak Illir-On fegyvermestereivel. Sylassar a férfi, és a Kennarin,

a nő gyönyörű volt: mozgásuk, a félig hunyt szemek mélyén izzó tűz a
nagyragadozók királyi méltóságát idézte. Fejedelmi büszkeséggel viselték a Manare
Ház címerjegyével ékesített, lila-ezüst egyenruhát. Férj és feleség lehettek, de
legalábbis szeretők: egymás tekintetében élők. Lopott pillantásaikban, a véletlennek
tűnő érintésekben a shadd megérezte a fojtott szenvedélyt. Ettől azonban nem
kevésbé tűntek veszedelmesnek: hosszúmarkolatú, egyenes kardjuk, nyíltan viselt
hajítótőreik, és derékig érő hajfonatuk végén a borotvaéles, háromágú pengék
tapasztalt harcost sejtettek. Nem mutatkoztak be: három szót sem szóltak, csak a
szemük cikázott szüntelen. A pompás páros láttán Dartyr még inkább szégyenkezett
saját, jellegtelen külsejű, szófukar testőre miatt.
Nem vittek lovat: a Suthas névre hallgató snil Fegyvertárs sziszegve-morogva
bizonygatta, hogy egyetlen hátasjószág sem élné túl a Homályvadonon való átkelést.
A ragadozó vihargyík társaságáról nem is beszélve. A snil állata elöl csattogó, ezer
agyarú fogsor volt, mely egy falásra kettéharaphat egy felvértezett harcost, hátul
pedig hárommázsás, szarupikkelyes farok, ami egyetlen csapásával csontszilánkos
morzsalékká zúzhatta az óvatlant. Dartyr egy pillantással felmérte, hogy az óriás
fenevad mindkét végén halálosan veszedelmes. A közepén meg irtózatosan
kényelmetlen.
Hatan fértek el a gyíkóriás hátán imbolygó hordszékben: legelöl az utat figyelő kyr
testőrpár, a középső nyeregülések biztonságában Illir-On és Dartyr és leghátul
Ashen, a szótlan shaddator.
Az első félóra után a görcsösen kapaszkodó Dartyr azt is megértette, a mázsás
léptű vihargyík honnan kapta a nevét: a dübörgő fenevad akadályt nem ismerve,
nyílegyenesen robajlott a Homályvadon felé, útjában letarolva mindent, akár valami
különösen pusztító fergeteg. Recsegve hasadó kerítések, cserép hullatva roggyanó
pajták, és porfellegben omló falú csűrök szegélyezték az útját. A fegyverre kapó ryeki
gazdáknak azonban elég volt egyetlen pillantás a kelő napot eltakaró, vérnyálas
óriásra – a szörnyeteg agyaraival szaggatta szét, amit nem tiporhatott le útjában – és
szívükben kushadó rémületté dermedt a harag. Valamennyien megkönnyebbültek,
mikor Ryek utolsó mezőit is maguk mögött hagyva végre föléjük borult a végtelen
erdőség.
A Homály vadon.
Az arcukba hulló homály savanyú tőzeg, frissen sarjadó zuzmó, és penészes
avar szagával kúszott az orrba. Az erdő nehéz lehelete összekeveredett a fákról
cseppenő nyálka, és a talpak alatt tompán pukkanó gombák bódító, fűszeres
illatával. Messze volt még az ősz, a vihargyík mégis lábszárközépig gázolt a síkos,
rothadó avarban.
Fejük felett fekete kérgű faóriások embervastag ágkarjai kígyóztak felfelé, és
fonódtak össze a haragoszöld homály magasában. A fény elfúlt odafenn, az
ágtövekben sarjadó harasztok, a gallyakon élősködő kúszóborostyánok és
pókhálóforma nyálkafonalak kusza végtelenében. A fenti mohazöld derengésből
fullasztón szitált alá az ezeréves csend.
Dartyrnak egy idő után úgy rémlett, ugyanazok a fák ismétlődnek a
végtelenségig, csak egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek. Görcsösen egymásba
csavarodó ágaik mintha maguk is valami titkos, szüntelenül ismétlődő, gonosz mintát
követtek volna felettük, körülöttük. A szeme sarkából olykor vicsorgó pofákat,
gúnyosan vigyorgó arcokat vélt elődomborodni a fák síkos, fekete törzsén. Nyugalom
– nyeldekelt leszegett fejjel, aztán amikor már nem bírta tovább, hirtelen
visszafordult… és kis híján leszédült a hordszékből.
A Homályvadon időközben megváltozott mögöttük.
Dartyr megesküdött volna rá, hogy a különös hajlatokkal elágazó, torz ívekben
görbülő fák átrendeződtek, mióta levette róluk a tekintetét. Igen, az a fa jobbra volt,
és áthajlott felettünk… most meg baloldalon csavarodott, fel az ég felé… emezt pedig
át kellett lépni, mert holtan hevert… most mégis feltámaszkodni látszott korhadt
ágain. Képzelődés – dünnyögte végül Dartyr, noha tudta, hogy csak áltatja magát.
Shadd volt, Ryek felavatottja – hinnie kellett a megérzéseiben.
Az erdő gyűlölte őket.

6.

A ryeki alkony vörös volt, akár a ragadozók ínye. A legmagasabb torony

mellvédjén három árnyalak sötétlett az utolsó sugarak fényében. Széles vállú, lobogó
hajú-köpenyű elf, Egy szálegyenes tartású ősz férfi, a szobrok nyugalmával. A
hannadik pedig akárha az eleven sziklából sarjadt volna – földszínű volt, csupa
göcsört és durvaság. Veichassur, Ceriak és Góhatar. Az elf a mellvédhez lépett:
odalent tisztán kivehette a pusztítás nyílegyenes vonalát, ahogyan a vihargyík az
erdőség felé tört. Az elf homlokán elmélyült egy kurta, függőleges ránc, de nem szólt.
– A halálukba küldöd őket. Egy önfejű shadd, egy nevenincs shaddator, és egy
önmagát túlbecsülő, alig húszesztendős lány – törte meg a csendet, úgy fertályórával
később. Szeme rosszallón villant Ceriakra, aki felszegett fejjel állta a pillantását.
Márpedig ha egy elf sokáig néz, előbb-utóbb sajogni kezd az emberben valami:
Ceriak végül elfordította fejét, és a belső mellvéd mentén futó íjászperemhez lépett.
Öregesen leült.
– Alábecsülöd őket.
– Kyrek. Gyengék – az elf mágus lassan lehunyta szemeit. Szemhéja mögött
századéves emlékek, fekete lángok lobbantak. Veichassur hatszáz esztendeje
érkezett Velariumból, a kopár, sosem zöldellő erdőkből. A vidékről, ahol minden
levele fáj a fáknak, melyek gyökereikbe fojtják a zokogást. Veichassur évszázadokig
volt hazátlan, és ha igaz a mondás, hogy az ember hazája ott van, ahol nem kell
magyarázkodnia, Ryekben révbe ért. Végleg? Nem, biztosan nem.
– Igen, kyrek – szegte fel állát az Első. – Dartyr ugyan nem a legfegyelmezettebb,
de a legtehetségesebb tanítványom. És bizonyítani akar.
– O igen. Minden nemzedék azt képzeli, hogy eszesebb az előtte járónál és
bölcsebb az utána következőnél – dörmögte Góhatar.
– Miért éppen Dartyr? Sosem bíztam a hímpáva hűségében. Túl sokat akar és túl
hamar – az elf keze ökölbe szorult: a gesztus az egyik legerősebb, ezer szóval felérő
vádnak számított saját népében. Az emberek észre sem vették.
– A leghosszabb nyak se növi túl a fejet – ellenkezett Ceriak. – A díszruha csak a
hitványakat dühíti, hogy lerántsák, letépve rongyát, egyenlővé alázzák. Az igazak
felemelkednek inkább a mesterükhöz. Azonkívül Dartyrnak jó oka van gyűlölni
Shulurt. Ez a gyűlölet megőrzi nekünk akkor is, ha a Lázadók hatalommal kísértenék.
A lány pedig valóban olyan éles eszű és felkészült, amilyennek leírták – és ez nem
egyszerűen jó, hanem alapvető, amikor valaki Shulurral alkuszik.
– Én sem értelek – makacskodott Góhatar. – Dartyr a lehető legveszélyesebb
választás erre a feladatra.
– Nincs más lehetőségünk. A Tiltások kidolgozásában Dartyr az egyetlen, akit
nélkülözhetünk.
Veichassur és Góhatar összenézett. A Tiltások. A két évvel ezelőtti quiphanni
ostrom kis híján romba döntötte mindazt, amiért ezidáig fáradoztak. A démonokat
megidéző Első Shaddot nem sok választotta el a tébolytól, a tanítványok szinte
kivétel nélkül menekültek volna a mágusrendből, mely ilyen pokoli fajzatokkal
pusztítja a világot – az egy, Dartyr kivételével. A szép arcú ficsúr alig várta, hogy
elérhesse az Oxusok legfelső fokozatát, mikor hívhatja és uralhatja a fénytelen
világok szörnyeit. A Tiltásokat éppen azért dolgozták ki, hogy Dartyr és a magafajták
soha ne juthassanak ilyen hatalomhoz.
– Egyáltalán nem bízom benne – horkant fel a vén crantai.
– Én sem. Magunkban bízok.
Az elf némán hallgatta a társalgást. Most megperdült a sarkán, és Góhatarra
meredt.
– Ha már bizalomról beszélünk, Tizenharmadik: kételkedem Dartyr testőrében.
Túl váratlanul, mégis a legfontosabb pillanatban bukkant fel a semmiből. A Vas
Csarnokaiban fél kézzel üti le Ryek legjobb shaddatorát, és ugyanazzal a lendülettel
el is foglalja a helyét egy olyan küldetésben, ahol rendünk jövője a tét. De nem ezért
aggódom. Kurtaéletű, tisztátalan vérű ember-fajzat csupán és mégis… – Veichassur
elhallgatott és várakozón nézett a crantai vénre.
– … mégis észrevetted, hogy reszket körötte az idő – fejezte be a mondatot
Góhatar. – Ashen valóban nem kyr. Ember inkább, akárcsak én, noha mégsem
tartozik ehhez az időhöz és helyhez. Még az is lehet, hatalmasabb mindannyiunknál.
Dartyr jó kezekben lesz.
– Varázstudó? – csattant fel az Első bizalmatlanul. Góhatar vállat vont.
– Talán. Évtizedek óta a barátom, de erről hiába faggatom. Egy igaz ember, aki a
maga útját járja az időkben. A maga sajátos módján: szembe úszik az időfolyammal,
a forrás felé. A jövőre emlékszik, és mit sem tud a múltról.
– Ezért nem láttuk mását az asztrálvilágokban – dörmögte fejét ingatva Ceriak. –
csak a jövőben létezik: a múltban még nincsen, közös jelenünk pedig túl rövid, hogy
megragadjuk a pillanatot. Sosem ott van, ahol keressük.
– Egy ilyen társ veszedelmes. Eleven világítótorony az elmúlás sodrában –
jegyezte meg Veichassur, hatalmasra táguló szeme most először árult el indulatot.
Az elfeknél senki nem tudta jobban, hogy az idő hozzáférhetetlen, fénytelen
mélységeiben szörnyetegek lapulnak – és ha előjönnek, halál jár a nyomukban.
– Szükségünk van rá. Ha mi magunk nem is tehetjük lábunkat Shulurba, Ashen
megóvja majd őket. A jelenléte pedig erős érv lehet Ryek mellett. Akár döntő érv –
Góhatar körülpillantott. – Jobb, ha szívünk teljes meggyőződésével hibázunk, mint
hogyha reszkető lélekkel, egy életen át elkerüljük a hibákat. És a lehetőségeket.
– Ha Dartyr Shulurban vész, nemcsak egy shaddot veszítünk: a titkainkat is.
Megéri a kockázatot?
– Szükségünk van a lány örökségére, teljes egészében.
– Ezért kell a shadd, és az elérhető legjobb shaddator? – köszörülte a torkát
Góhatar. Ceriak fél szemmel hunyorított.
– A Birodalom ideje elmúlt, mikor még minden kérdésre volt válasz. Most már
minden válaszra van kérdés. Illir-On azonban új válaszokat hozhat Ryekbe.
Évtízezredek óta hiányzó válaszokat.
– A Noquaton fóliánst! – az elf szemében arany tűz lobbant. Góhatar is felkapta a
fejét és lassan, hitetlenkedve fújta ki a levegőt.
A Noquaton fóliánsok az ismert világ legrégibb iratai voltak. A négy,
uschayhakéregre rótt könyvet még az idők hajnalán hozta magával az Ősfajok
legszebbike, az elfek népe. A szájhagyománnyá torzuló legendák szerint az elfek
ősatyái égig kavargó, szivárványszikrákkal süvöltő Fergetegből léptek a Holdak
Világára, szemeikben egy mérhetetlenül távoli világ idegen csillagképeinek
visszfényével. Akkortájt szél és víz járt csak az ember nem taposta földön, még Kyria
óriásbirodalma is évtízezredek távolában várta csupán, hogy megszülessen az
istenek álmából.
Mondják, nem voltak akkor még istenek sem.
 A Noquaton fóliánsok első oldalait a Fergetegen átkelő óelfek rótták a
romolhatatlanná bűvölt, hajszálvékonnyá simított uschayhakérgekre. Az elfek
álomidőkbe vesző, csillagporos hajú ősatyái írták, akiknek egyetlen szavára virágba
szökkent a föld, vagy habzón dübörögve lépett ki medréből az óceán. Terek és idők
titkait őrizték az elf hurokírás aranyló betűi – az örökkévalóságnak.
Ceriak olyan halkan beszélt, hogy szinte már suttogott.
– Nos, ezért a kell legjobb shadd, és mellé a legjobb elérhető testőr a Két Hold
alatt. Mást nem küldhetünk abba a gyanakvó városba. Kockáztatnunk kell:
vakmerően ugrani az ismeretlenbe, ha már két kis lépés nem visz át a szakadékon.

7.

Az erdő egyre sűrűbb lett. Mind gyakrabban kellett leszállni a hordszékből: a

Homályvadon olykor a mázsás léptű, ragadozó gyíkóriást is megtorpanásra
késztette. A nyaknyeregben görnyedő hajtó, Suthas ilyenkor a földre csusszant, új
ösvényt keresve. A Fegyvertárs otthonosan mozgott az ellenséges világban: villás
nyelvét szaporán öltögetve hívta fel a figyelmet az avar mélyén megbúvó üreges
fatörzsek, és törött, rothadó ágak veremcsapdáira. Tévedhetetlenül lépte át az
aljnövényzetben megbúvó rönköket, melyek korhadó kérge alatt tenyérnyi, lapos
férgek tekergőztek éhesen. Hasított szemei parázsló, sárga lámpásként fel-
felvillantak a rohamosan vastagodó ködben, óva intve a morotvák szuroksűrű vizén
lebegő fatörzsektől, melyeken a foszforeszkáló nyálkamoha tenyészett.
Mozdulatokkal jelezte, hogy a nyákos növény azonnal megtapad, és sarjadni kezd
mindenen, amihez csak hozzáér.
A fojtó-nedves csend szinte a mellkasra telepedett. Csak időnként törte meg egy-
egy távoli rikoltás, melyet az üldöző mély morranása, rohanó robaja követett. Máskor
Dartyr nehéz, elfojtott zihálást, a sarkukban dübbenő lépteket vélt hallani. Olykor
csak a büszkeség tartotta vissza, hogy fel ne kiáltson, mikor hegyes, acsargó
pofákat, ezernyi sárga szempár villanását pillantotta meg a kúszó homályban. Nincs
ott semmi – nyugtatta magát, tekintetét az élen haladó Suthas pikkelyes hátára
szegezve.
De tudta, hogy hazudik magának.
A shadd nem tudott szabadulni az érzéstől: valaki figyelte. Végtelennek tűnő
órákon át törtettek a vastagodó homályban, ellenséges, éhes pillantások
kereszttüzében. Amikor Dartyr alig látta már a vihargyík iromba, varacskos
koponyáját, megpihentek végre egy sófehér sziklahegy tövében. A shaddnak feltűnt,
hogy az irdatlan fák közt lopakodó, csúcsokra hágó nyálkás ködök messzire elkerülik
a hideg kőóriást. Furcsállta ugyan a kopár sziklán megtapadó moha féregszerű
hullámzását, a környező erdő szélcsendben is nyugtalanul remegő leveleit, de
méltóságán alulinak érezte volna kimutatni félelmét. Suthas sziszegett.
– A Fegyvertárs azt mondja, holnap megérkezünk a völgyhöz.
– Errefelé rejtette el apád a ládát? – firtatta tovább Dartyr.
– Majd meglátod – mondta a lány kurtán. Aznap már nem is szólt hozzá.

8.

Ugyanezen az alkonyon, a Homályvadon fölé magasodó, koponyaforma

sziklaóriás tetején valami mozdult. A rengeteg sötét végtelene úgy hullámzott
láthatártól láthatárig, akár valami méregzöld tenger. Ebből a smaragdszín
növényóceánból itt-ott kőszigetek meredeztek – magányos gránittömbök.
 A sófehér, gömbölyű őskövet Koponyahegynek nevezték hajdan, míg éltek
errefelé szájjal szóló népek – a szurokfekete, olajosan csillogó bőrszámyait libbentő
fajzat nem tartozott közéjük. Füle nem volt – hacsak a koponyatetőről tarkóig sarjadó,
remegő bőrlebernyeg nem szolgált hallásra. A nyálkás bőrű emberállat torokhangon
vartyogott, kékeres tokája együtt lüktetett a tarkó lebernyegével.
Tétován ingatta lapos, kígyóforma fejét, öklömnyi fekete szemei pislogás nélkül
meredtek a lebukó nap vörösébe – valami felkeltette a figyelmét. Egy karaván
közeledett ott a faóriások lábánál honoló nyirkos sötétben.
Az a karaván.
Az emberállat kiöltötte villás nyelvét, elégedetten ízlelgette a távoli,
eltéveszthetetlen illatokat. Szemhéjait alulról húzta fel öklömnyi, olajfeketén csillogó
szemgolyóira, ahogy elgyönyörködött a közeledő melegvérűek szélkínálta
aromáiban.
Kisvártatva azonban újabb, nyersebb szagokat hozott a hideg, északkeleti szél. A
bestia arra kapta a fejét, szarukávás szája elnyílt a döbbenettől: a láthatáron egy
kitárt szárnyain vitorlázó, repülő gyík árnyalakja feketéik. A szurokszín fajzat
haragvón vartyogva rázta lüktető bőrlebernyegeit, dülledt szemeiben félelem árnya
villant. A következő pillanatban elrúgta magát a sófehér szikláról, és laposan elnyúló,
lusta körívben a mélybe vetette magát.

9.

A negyedik nap hajnalán érték el a völgyet.

A dúsan zöldellő rét a kerek sziklakürtő mélyén teljesen hozzáférhetetlennek tűnt,
az óidők pásztorainak nagy bosszúságára. Aki felülről nézett le a völgybe – márpedig
máshonnan nem is nézhetett – úgy láthatta, mintha egy gigászi kéz szabályos kört
rajzolt volna a völgy fenekére, majd függélyesre gyalulta volna a környező hegyeket,
nehogy bárki emberfia lábbal tapodhassa a szemfájdítóan zöld, dús
növényszőnyeget, mely ennek a hatalmas kútnak a fenekén hullámzott.
Leereszkedni soha nem merészelt senki a szélsöpörte, esővíz mosta sziklákon –
sem most, sem az ősi Cranta idején. A sziklakürtő falán nem kapaszkodott egyetlen
cserje sem, melybe fogódzhatott volna a vakmerő.
– Már érted? – fordult a lány a shadd felé. Dartyr nyelt egyet. A shadd még
mindig nem állta a lány tiszta kék, nyílt tekintetét. Illir-On elviselhetetlenül gyönyörű
volt: Dartyr álomasszonynak látta, akin nem fog az idő, a Szépek Népe királynőjének,
aki haja köré fonja az alkonyati szellőt. A Huszonegyedik lehajtott fejjel vállat vont, és
minden figyelmét a környező vadonnak szentelte.
A völgyet övező száz láb magas törzsek meglepően szabályos kört alkottak, akár
egy óriási, elhagyatott templom oszlopai. Legtöbbjüket élénkzölden derengő
mohapalást fedte, mások furcsa, kitines páncélba burkolóztak, és rovarmód,
csápforma ágakkal tapogattak az érkezők felé. Dartyr hátrált egy lépést. Eszébe
jutott egy hasonló, kitinkérgű rönk, melynek odvából alkarnyi féreg tekergett elő,
ujjnyi hosszú, fűrészes fogakkal kapkodva a bokája után.
– Lejutni hogy fogunk? – sürgette a lányt.
– Shadd vagy. Ez a Te dolgod lett volna – az örökös hangjában árnyalatnyi gúny
bujkált. Mielőtt azonban Dartyr válaszolhatott volna, jobbját a selyemköpeny redőibe
rejtette, és keblei közül egy bőrszíjon függő, sötétzöld nefritszobrocskát vont elő. A
féltenyérnyi faragvány kitárt szárnyú hüllőt ábrázolt. Dartyr az elnagyolt vonalak
ellenére is felismerte a Snil zsombékerdők óriás gyíkmadarát, a pteroptát.
 – Ryek segítséget ígért – mondta a lány tömören. – ideje, hogy Góhatar beváltsa
szavát. Megmarkolta a nefritszobrot és ajka hangtalan szavakat formált. Nem történt
semmi. Fertályóra múltán azonban felsusogtak a környező lombok. Mélyzöld, irdatlan
szárnyak kavarták felettük a levegőt.
– Végig követtek – gondolta Dartyr, aki gyanította már, hogy nem ez lesz az
utolsó kellemetlen meglepetés az úton. A pteropta, és a nyaknyeregben ülő snil
egyetlen lényként dőlt be a nyaktörő ívbe, melynek végén a repülő hüllő hangos
csattanással tapadt az egyik óriásfa rücskös kérgére.
– Beszállás! – biccentett a lány.
– Értsem úgy, hogy… – kezdte Dartyr, de senki nem figyelt rá. Illir-On és két
testőre egyetlen szökkenéssel vetette magát a pikkelybőrű gyíkmadár
hevedernyergébe: látszott rajtuk, nem először utaznak pteroptán. Mikor mindannyian
elhelyezkedtek, a nyaknyerget lovagoló Snil Fegyvertárs csettintett és a hüllőóriás
kurrogva a kürtő mélyére vetette magát.
A szédítő, hidegen süvítő zuhanás iszonya a mellkasra telepedett – de Dartyr
torkából még fel sem szakadhatott a sikoly, mikor a pteropta kiegyensúlyozta röptét,
és lassú, egyenletes szárnycsapásokkal ereszkedni kezdett.
Dartyr émelygett: megállapította magában, hogy a repülést mindennél jobban
utálja a világon. Pedig a Sikhiss névre hallgató, halovány pikkelyű snil gyakorlottan
irányította a hüllőóriást: olyan puhán értek földet, hogy meg sem érezték a pillanatot.
A shadd felnézett. A Napból csak egy keskeny karima látszott odafenn, a kétszáz
láb magas kútkáva peremén, és Dartyrt arca-nincs szorongás kerítette hatalmába. A
sötét kürtőfalak ráomlani látszottak, a titáni kút mélyén heverő, nyomasztóan
szabályos sziklából mintha egy ősibb, gonoszabb kor fenyegetése áradt volna
hűvösen. Csakis emberkéz faraghatta ezeket a tökéletes éleket, zavarba ejtően sima
falú hasábokat.
– Crantai munka – állapította meg végül a shadd. – a kyrek előtti Cranta
évszázadokon át emelte az efféle kőköröket és sziklasorokat, míg bele nem roppant
a feladatba. Cselekedetük céltalan volt és erőt fecsérlő: magában hordozta
büntetését. Kőoszlopokat emelni egy megközelíthetetlen sziklavölgy mélyén…
– Dartyr a fejét ingatta.
– Céltalan? – kérdezett vissza Illir-On. Különös, színtelen hangja elhallgatott
tudást sejtetett. A lány lecsusszant a hevedernyeregből, és a selyempuha,
lábszárközépig érő fűbe szökkent. A következő percben olyan határozottan torpant
meg egy összeboruló sziklák alkotta boltív előtt, mint aki nem először jár erre.
– Apám nem hozhatta a ládát az uradalomba. A nyomukban voltak – mondta
halkan.
– Kik? – kapott a szón Dartyr. Illir-On csak a vállát rándította.
– Itt rejtették el, abban reménykedve, hogy egyszer visszatérhetnek még – a lány
arca megvonaglott. – egyik sem él már.
Dartyr óvatosan követte a sziklaívek árnyába vesző örököst, amikor a lány
fegyvermesterei, Sylassar és Kennarin határozottan elálltak az útját.
– Várj ott! – visszhangzott a boltív sötétjéből. Egy barlang? Dartyrnak ideje sem
maradt bosszankodni a bizalmatlanság miatt, mikor a lány már fel is bukkant a
sziklaívek alatt.
Jókora ládát ölelt magához. Az uscayhafa vörös-arany erezetét felismerve a
shadd elismerőn biccentett – csak a láda anyaga is felért vagy tucatnyi falu árával.
Gyönyörű, időtálló darab volt – leszámítva a zár körül duzzadó, kígyómód
tekergő, ragyogó zöld rajzolatokat. A lány a shadd pillantását elkapva elfojtott egy
sóhajt.
 – A csapat egyik tagja méregmester volt. Ő zárta le a ládát. Ki tudnád nyitni?
– Góa-hrotoni méregrúnák – állapította meg Dartyr. – csak egy méregmester
oldhatja fel. Ami azt jelenti, hogy Shulur előtt meg kell látogatnunk az Iszonyat
Városát is.
– Hol van ez a Góa-Hroton? – kérdezte a lány.
Dartyr még mindig a válaszon töprengett, mikor váratlanul megszólalt mellette
Ashen, a shaddator.
– Egy rualani határváros: a Régi Birodalom keleti ymcharr-vonulatának légiós
erődje, Ediomad határában. Lakói, a méregmesterek méltók a vidékhez, ahol élnek.
– Hallottál már a góa-hrotoni méregmesterekről? – fordult a darócruhás testőr felé
a lány. A másik habozott.
– Nem egyszer, és csupa rosszat.
– Vagyis? – nógatta Dartyr is szófukar testőrét.
– Nagyon gazdagok, nagyon ravaszak és nagyon veszélyesek… de bárkivel
hajlandók üzletet kötni. Ami jó. Viszont bárkit elárulnak, és legyilkolnak, aki nem elég
elővigyázatos… ami rossz.
– Rávehetjük valamelyiket, hogy oldja fel a méregrajzolatokat?
– Az alkudozás kockázatosnak ígérkezik.
Kockázatos? Ez halálos veszedelmet jelent ennek a szűkszavú shaddatornak a
nyelvén, döbbent rá Dartyr. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy értesíti az Elsőt a
váratlan fordulatról, de aztán – összepréselt ajkakkal, ökölbe szorított kézzel –
másképp döntött.
Egyedül is véghezviszem: meglátja majd a vén Ceriak, Góliatar és… igen, ez a
kékcsuklyás, mosolygó veszedelem is, aki végül Ryek legnagyobb sliaddjáé lesz-
Önként és imádattal.
Csak nem tudja még.

10.

– Sikhiss, a pteropta gazdája szellemnyelven üzent – törte meg az elmélkedés

csendjét Góhatar. A három shadd ezúttal nem találkozott személyesen: az erőgyűjtés
ideje volt ez. Valamennyien saját tornyuk mélykamrájában lebegtek, álom és ébrenlét
határán.
– Figyelünk – jelezte Ceriak, szavaival tiszteletet sugározva a vén crantai iránt.
Góhatar olyannyira elsajátította a hüllőlélek titkait, hogy mérföldszázak távolából is
megértette fajtájukat a gondolatnyelven – a legtöbb shaddnak ez szemtől szemben
sem sikerült.
– Dartyr visszautasította a pteroptát. Sikhiss szerint gyűlöli a repülést. A vihargyík
hátán folytatják útjukat Góa-Hrotonba, a méregmesterek városába.
– Góa-Hroton? – Ceriak gondolatai hitelesen közvetítették egy
szemöldökráncolás megfelelőjét. Ezúttal Veichassur felelt, aki – fajtájának szokása
szerint – tökéletesen emlékezett mindenre, amit valaha olvasott. Ezúttal is szó szerint
idézett Yalath Natiahan halhatatlan művéből, a Hosszú Utak Könyvéből:
– „Mondják, Quironeia végtelen vizeitől napnyugat felé, a gyűlölettől fulladozó, ősi
röghegyek között született az idő. Már az óidők fajzatai is Ediomadnak nevezték a
vidéket, vartyogó-sziszegő, torz nyelvükön. Abban a sötét korban nem volt még
emberi száj a nevek szólására, és az emberfajnak csak álmai bolyongtak a hollójárta
csatamezők felett. Ediomad akkor még néma, felhőkoronás csúcsokat jelentett,
melyek fogazott gerince izzó ködökön át rajzolódott ki az örök éjszakában. A
legendák szerint az istenek és szörnyetegek idejében ellenséges, törvényt és rendet
nem ismerő világok szelei sepertek végig az égbenyúló hegyláncok között olyan
hangokkal, melyet halandó tébolyodás nélkül el nem viselhet. Sokan persze
kétségbe vonják mindezt, hiszen az egykor csillagokig toronyló éles szirteket csonka
dombokká morzsolta azóta a konok idő. Agyagos röghegyek, nyirkos falú horhosok
maradtak csupán az istenek korának büszke hegyóriásaiból.
És a fenyegetés.
A múlt idők rettenete, mely ellen Kyria fennállása ötödik évezredében, a
határvédő ymcharr-erődvonalat az Ediomaddal szomszédos Rualan tartományban is
kiépítették. Azóta kilenc magaslaton óvják légiósok helyőrségek Rualan és egész
Kyria békéjét. Valamennyiük közül a legrosszabb hírű Góa-Hroton városa.
A Birodalom támaszkodó könyöke ezen az elátkozott vidéken.”
– így írja a Hosszú Utak Könyve – fejezte be az elf. A másik kettő percekig
emésztette a hallottakat.
– Méregmesterek… – dünnyögte végül Góhatar. – a harapásuk és karmuk
egyaránt öl. Pofájuk és természetük akár a csuklyáját feszítő, dühödt kobráé.
Ráadásul nyüzsögnek köröttük a torz, kígyóforma korcsfajzatok. Máig is nyitott
kérdés, hogy a méregmesterek a Háromfejű szörnyisten, Tharr kígyófejét imádják-e
torony erdőikben… vagy valami ősibb, hatalma utolsó morzsáit kuporgató, crantai
Létezőt?
– Számít ez? – kérdezte Ceriak. Góhatar állán megfeszült egy izom.
– Csak ez számít, ha kenyértörésre kerül a sor. Egy távoli helyőrségváros
renegátjai senkit nem érdekelnek. De ha magával Tharral akasztunk tengelyt,
magunkra szabadítjuk a régi Birodalom összes nemzetét.

11.

Góa-Hroton. Város az iszonyat peremén.

Száz láb magas, csipkés gerincű falak, és rothadó agyarként meredező
toronyerdők a vérszínben kavargó, nyugtalanítóan alacsony égbolt előtt. Rozsda és
rothadás bűze, vacogva összekoccanó, vagy megállíthatatlanul csikorgó fogak, vér
íze a szájban. A mélyben eleven, szuroksűrűn kúszó pocsolyák, a magasban
sikolyba fúló üvöltések, éppen a hallható hangtartomány határán. Időről időre
megremegő, haldokló szívként dübögő föld a nehéz bakancsok és finom csizmák
alatt.
Góa-Hroton: az utolsó helyőrség Ediomad határában. A város, mely elpusztít,
vagy örökre átformál, ha a tálai közé merészkedsz. Góa-Hroton: az utcákon osonó,
nyakszirtedbe harapó halál, ahol az egyetlen, legnagyobb kihívás a túlélés maga. A
megfizethetetlenül ritka hrotoni harmatkristályok mellett éppen ez a kihívás volt az
erődváros legnagyobb vonzereje.
Góa-Hroton sosem kímélte az érkezőket – mert jöttek a halálra szántak,
számosan. Minden évben kalandorok és fanatikusok tucatjai keresték fel a Régi
Birodalom felől, a mérföldek ezrein kanyargó, kyr utakon. Mások az irdatlan nyugati
fűtengeren vágtak át, a gyilkos hírű embersáskák, az aunok birodalmán. A
leggazdagabbakat – vagy legvakmerőbbeket – a város közepén homályló
orgonaszín ötszög, az ítélet Terének pentagrammája vajúdta a Hús Valóságára.
A helyőrség veszedelmes hírneve túlélte a Régi Birodalmat is: az emberáradat
alig csökkent Kyria hanyatlásával. Törvénybírák elől menekülő hétpróbás godorai
gazemberek, talpig vasba öltözött enrawelli zsoldosok, ideges ujjú, rebbenő tekintetű
shuluri mesterek, macskaléptű, merev mosolyú embervadászok tucatjai özönlöttek az
Obirodalom omladozó városába. Góa-Hroton északi kapuján át minden hónapban
újabb karaván indult Ediomad szíve felé. Ugyanazt az álmot kergették valamennyien,
az emberfajok eszmélésével egyidős bűvöletet: a gyors meggazdagodás, netán az
örök élet ígéretét. A fekete forgószelekkel sodródó, néma varjak sem emlékeztek már
rájuk.
Mondják, akik mindent tudni vélnek, hogy Góa-Hrotonban fák helyett holtakkal
szegve halad az Ediomad felé kanyargó út, hiszen az istenek nem szenvedhetik a
halandók kevély ostobaságait. A kalandorok nagyritkán térnek vissza Ediomad átok
sújtotta földjéről. Ép elmével szinte senki sem.
Góa-Hrotonban beteg az idő is: az alkonyat egy vérszín lepel lebbenése csupán,
egy villanás a távoli, átok sújtotta röghegyek felett. Az éj nehéz és sűrű, a hajnal
viszont – úgy tűnik – sosem jön el. A városban csak az őrültek kísértik éjüket a
szabad ég alatt, ahol olykor szinte csak sejthető a Hús Valóságát és a Köztes
Tereket elválasztó, gyorsan vékonyodó, láthatatlan szövedék. Aki élni akar, erős
fedél alatt, kandallótűz fényénél húzza meg magát.
Alkonyatkor érkeztek a városba, gyalogosan. A fáradtan baktató csapat mögött
döndülve zárult a város Déli Kapuja. A snil és hátasa a falak tövében táborozott le –
a ragadozó hüllőóriást nem engedték be Góa-Hroton lila-vörös egyenruhás légiósai.
A gombolyagként kanyargó, szűk utcákon átvágva Dartyr megpróbálta shadd
módjára érezni a helyőrség-várost. Félelem vibrált a düledező tornyok, rogyadozó
tetők homályában. Másutt hideg könyörtelenség lapult, mohó vérszomj parázslott
éhesen. Veszedelmes város.
Lábuk alatt a talaj ősöreg: vénebb volt minden földnél, amit a shadd valaha is
tapodott. Sötét, rég feledett gonoszságok őrizője… és Dartyr döbbenten fedezte fel a
város régi sebhelyét is: egy, a föld forró szívéig bukó, keskeny hasadékot, az ítélet
Tere alatt. A vékony földkéreggel fedett, keskeny akna régvolt csaták tanúja lehetett
egykoron. Emberfeletti hatalmak hasogatták fel akkoriban Ediomad földjét. Az a
háború persze ugyanolyan haszontalan volt, mint minden háború: az ősi fajzatok és
ellenségeik felett azóta tort ült a közönyös idő. Csak a mélybe vesző akna dacolt az
elmúlással.
Pontosan Góa-Hroton egyetlen nyitva tarfó fogadója előtt.
A csuklóvastag, csattanva záruló ablaktáblák városában ez volt az utolsó taverna,
mely a sűrülő alkonyat dacára tárt ajtóval hirdette vendégváró hajlandóságát. A neve
– Forró Vér – elgondolkodtatta ugyan Dartyrt, de a lány már döntött. Illir-On mintha
pillanatok alatt elsajátította volna a birodalmi kyr sziszegő, góa-hrotoni nyelvjárását,
pergő nyelvvel alkudozott a savmarta arcú, félszemű fogadóssal. Olykor száját
biggyesztette, és még véletlenül sem nézett a rút férfira: kiválóan játszotta a
rokonaihoz utazó kisnemes szerepét.
Egymásba nyíló ikerszobát kaptak: Illir-On magától értetődő természetességgel
költözött fegyvermestereivel a nagyobbikba, a shaddra hagyva a számla
kiegyenlítését. Sylassar kisvártatva felkereste a váladékozó atcú, félszemű fogadóst.
Az éles szemű fegyvermesternek feltűnt, hogy a fogadós a tizedik ember a városban,
akinek arcából burjánzó, élő hús maradt csupán. Rákérdezett. A kocsmáros
kelletlenül vonogatta a vállát: tavaly arcul köpte egy méregmester, járhatott volna
rosszabbul is – a város urai, ha úgy akarták, ölhettek is mérgező nyálukkal.
Utóbb pénz, hírek és fenyegetések cseréltek gazdát. Az éjszakájuk hosszú volt
ugyan, és nyomasztó, de voltaképpen eseménytelen. Odakint egész éjjel
bőrszárnyak suhogtak, karmok vástak el a súlyos ablaktáblákon, máskor pedig öblös,
nem emberi torkok vartyogtak követelőn, de ez Dartyron kívül mást aligha zavart. A
shadd érezte egyedül a kinti éhségben lapuló fenyegetést.
 A késlekedő, sápadt hajnal bágyadtan csorgatta híg vérét a reves, összehajló
toronyrengetegre. Illir-On az első fénynél felverte a csapatot.
– Sylassar tud egy magányosan élő kígyóarcút. Megfizethető, ráadásul híresen jó
a rúnatörésben.
– Talán jó. De megbízható-e? – mormolta Dartyr. Fertályórán belül együtt osontak
az egymásba érő, nyálkát csepegő ereszek alatt. Halovány, elgyötört arcok, lila-vörös
sisakrostélyok mögött villanó komor pillantások, és csuklyák alól fürkésző, hasított
kígyőszemek kísérték őket útjukon. Sylassar, a fegyvermester végül megállt egy
masszív, mohlepte épület előtt.
– Itt vártok – mondta végül a lány egyszerűen. Dartyr kétségbe vonta ugyan, hogy
valaki lakná is az omladozó romot, de mikor Illir-On jó fertályóra múlva sem került
elő, maga is aggódni kezdett. Shaddatorára pillantott, és bosszankodva állapította
meg, hogy a fickó maga köré kanyarítva köpenyét állva elszundított. Dartyr már-már
kifakadt, mikor a mélyen ülő, jadeszín szemek felpattantak, és Ashen a shaddra
hunyorított.
– Mindjárt jönnek – felelt a ki nem mondott kérdésre. Jöttek is, csaknem futva. A
ládát ismét bőriszák fedte, de a lány mosolya elárulta: sikerrel járt.
– Milyen volt? – faggatta Dartyr az örököst. Illir-On vállat vont.
– Csuklyás. Alattomos. Hüllőszagú. Belenézett a ládába is, de nem kérdezett
semmit. Könyvek vannak benne – felelt Dartyr ki nem mondott kérdésére.
– Lenyűgöző – szisszent fel a shadd, és a város északi részén magasodó reves
agyartornyok erdeje felé sandított. – Lefogadom, hogy fertályórán belül a város urai
is megtudják, hogy mit rejtegetünk.
Nem volt ennyi idejük.
A vészt azonban nem a láda hozta rájuk – hanem Ashen, a szófukar testőr.

12.

Futólépésben vágtak át az ítélet Terén – egyenesen a reggeli órán nyitó

rabszolgapiacba. Dartyr közönyösen hordozta végig tekintetét az emelvényekre
felterelt nyomorultakon: szemében a rabszolgák köztes helyet foglaltak el a
haszonállatok és a pteroptaféle, undorító hüllők között. Arcizma sem rezzent a jobb
oldali, legnagyobb emelvényen zsúfolódó kéttucatnyi gyermek láttán. Illir-Onban
azonban megmoccanhatott valami, mert szája elé kapta a kezét, és fegyvermesterei
is szorosabban markolták kardjukat.
A baj akkor kezdődött, mikor a legközelebbi agyartorony párkányáról elvált két
sötét árny. Méregmesterek. Denevérforma, feketén csillogó szárnyakon siklottak alá,
amely ugyanúgy lehetett a testük, mint akár a köpönyegük része is. Az emelvényre
döbbenve hátravetették csuklyájukat, és a kis foglyok közül sokan felsikítottak.
Néhányan felzokogtak a rémülettől.
A sötét, keménynek látszó arcbőr alig őrizte már az emberi vonásokat. A lapos
homlok alól, a fültől tarkóig húzódó kobralebernyegek árnyékából tele íriszű, hasított
pupillájű szemek villantak a gyermekekre.
A méregmesterek sziszegve szólították a holtra sápadó rabszolgakereskedőt.
Villás nyelvek tekeregtek féregként a tűhegyes fogak között. Az egyik fajzat erszényt
nyújtott át a kufárnak, akinek arcán csak egy pillanatra látszott, hogy kevesli az
összeget. Szólni nem mert: Góa-Hrotonban mindenki tudta, hogy az ember nem
vitatkozik a méregmesterekkel, mert könnyen megharagszanak és gyorsan ölnek. A
kufárnak eszébe sem jutott efféle könnyelműség. Kelletlenül intett a gyermekek felé.
 – Ezek emberi lények? – borzongott a lány.
– Annak születtek egykor. Talán – suttogta Dartyr, aki maga sem volt biztos az
igazában. A hangja hirtelen elfúlt – ami ezután következett, arra senki nem lehetett
felkészülve. A magasabbik méregmester letépte a gyermekek ruháit és tapogatni
kezte a kicsiny, diónyi melleket, a még nem is pihésedő ágyékokat.
Dartyr maga sem vette észre, mikor tűnt el mellőle a darócruhás shaddator. Mikor
észbekapott, Ashen már az emelvény tövében állt, szemben a másik, zömökebbik
méregmesterrel.
– Eltakarodsz – sziszegte a kígyóarcú, és Ashen nem kérdezett vissza, miért.
Góa-Hrotonban nem szokták efféle kérdésekkel zaklatni a méregmestereket. A
piactéren ekkor már minden tekintet az emelvény felé fordult. A romtornyok
árnyékában szinte hullámokat vetett a vastagodó csend.
– Ashen, vissza! – csattant a shadd parancsa is. A testőr csak a szeme sarkából
pillantott a mágusra, akit kötelessége szerint megóvni hivatott.
– A legtöbb halandó nyavalyog csak a világ gonoszságain. Eszükbe sem jut, hogy
azért jöttünk, hogy tegyünk ellene – Ashen halk, kimért hangja messzire szállt a
jeges némaságban. Dartyr égnek emelte a tekintetét. Már csak ez hiányzott. Egy
emberbarát bölcselő. Ha hazatérünk, kitaszítom és megalázom.
– Meg akarsz halni? – sziszegte a shaddator fölé tornyosuló méregmester. Ashen
nem törődött vele. A másikat figyelte inkább, a hórihorgast, aki éppen ekkor taszított
hanyatt egy vörös hajú kislányt. A fehér bőrű lányka zokogott… és felsikított, amikor
a fölébe hajló kígyóember a lába közé markolt. Sokakat megbénított a rettegés –
aztán elfordították arcukat, hogy ne kelljen látniuk az elviselhetetlent. A villásnyelvű
emberszörny a gyermekre hajolt… és a következő pillanatban a hátára zuhant.
Ashen állt fölötte.
A hórihorgas méregmester nem tudott tiltakozni – mint ahogy nem látott, és
beszélni sem tudott már. És nemcsak azért, mert szilánkokra hasadt a kígyóarca –
az igazi nehézséget az okozta, hogy közben meghalt.
Ashen mintha tétovázott volna.
– Egyéb kérdés? – fordult vissza a zömökebbik felé. Még mindig fegyvertelenül
állt, pedig Dartyr tudta, hogy az ócska köpeny alatt, hátul két hosszú kést rejteget.
Kezei lassan közeledtek a hátra csatolt pengékhez.
A méregmester nem válaszolt. Kitátotta pofáját és éles, csikorduló hangot
hallatott. Sokan fülükhöz kapták a kezüket – nem úgy a shaddator. Ashen elhajolt a
kiáltás pillanatában a garatív méregfogaiból kilövellő halálos permet elől – mögötte
sisteregve pezsgett a gyalulatlan fa – és két szemmel követhetetlenül gyors, íves
vágással kibelezte a ktgyófajzatot.
– Van, aki fekély csupán a világ testében. A fekélyt pedig ki kell vágni, hogy
tisztuljon… a világ – fejezte be kimérten. Átlépte a feketén vonagló beleket, felrúgta a
hebegő rabszolgakufárt, és a gyermekekre rivallt. – Szabadok vagytok! Futás!
Dartyr helyesbített. Nem. Most taszítom ki! Rikoltás harsant a magasban.
Ashen megperdült a sarkán, szeme körbecikázott a téren. Ekkor már mindenki
menekült, egymást letaposó, rettegő őrjöngésben. A shaddator hangja szinte vágott.
– Ha azt mondom, földre, akkor lehasalni a földre, mindenki amennyire csak tud!
– Dartyr nem kérdezte miért. Korábban is látott már ilyen tekintetet: a harcra készülő
ragadozó pillantását.
Szinte azonnal megérkezett az első osztag, igazolva a góa-hrotoni helyőrség
hírnevét. Lila-vörös egyenruhás hrotoni zsoldosok zárták el az utcákat. A harcosok
azonban, Ashen várakozása ellenére nem használtak íjat: a bizalmatlan
méregmesterek jó okkal óvakodhattak a távolból ölő fegyverektől.
 A teret elzáró, mintegy félszáz zsoldos szablyát vonva közeledett. Nem siettek:
ládát vonszoló foglyaik úgysem törhettek ki a mind szorosabbra záruló gyűrűből. Illir-
On hátrálni kényszerült a rabszolgaemelvény felé. Sylassar és Kennarin, a Manare-
ház két fegyvermestere csengő pengedallal fedezte a visszavonulást.
– Még kitörhetünk innen. Azt hiszik, a létszám minden – suttogta az amulettjét
markoló lány. – pedig van, ami ennél is fontosabb…
A Déli Kapu felől mennydörgő ordítás harsant.
– A hasznos tömeg – bólintott a szikrázó pengeviharban hátráló Sylassar. És a
vihargyík megérkezett.
A tér fölé tornyosult, mint valami fekete felleg, és kitátott pofával az égre üvöltött,
akár az Utolsó Napok Fenevadja, amely a jóslatok szerint felfalja majd a világot.
Bömbölésétől meghasadtak a hártyaablakok, karmai alatt csikorogva repedt a
márvány. A szörny felmeredő csigolyatarajáról letépett ereszek, beszakított kapuk
maradványai hullottak szerteszét, törmelékük már az első lépésnél beterítette
visszahőkölő zsoldoshadat.
– Sytass-chhááá! – rikoltotta a nyaknyeregben felágaskodó Suthas a Hetedik
Folyó Őrzőinek harci kiáltását, és a zsoldosokra uszította hegynyi állatát. A vihargyík
pedig nekilódult, harapott és tiport, ölt és bömbölt, dobhártyarepesztőn.
Valahányszor megperdült, hárommázsás farkával oszlopokat roppantott derékba, a
téren végigsöpörve pedig valósággal lekaszálta a közelebb merészkedőket. Sylassar
és Kennarin egyhamar ellenség nélkül maradt: az egész helyőrség a habzó pofájú
gyíkóriást kerülgette.
– Hogy fogunk erre felkapaszkodni? – hüledezett lllir-On a vérben úszó szemű
fenevad láttán.
– Sehogy – mondta Ashen borúsan, és észak felé intett. Az agyartornyok erdeje
valósággal megelevenedett: a magas oszlopok között, mint óriás denevérraj,
méregmesterek csapongó hada feketéik. Zuhanó alakzatban.
– Ó Weila! – nyögött fel a lány.
– Rá ne is számíts! – káromkodott Dartyr. Gyors számvetést végzett. Ezek a
fattyúk aligha most verődtek össze, ennek a kettőnek a kiáltására. A hrotoniaknak
valószínűleg eszük ágában sem volt kiengedni a ládát a városból. A Huszonegyedik
felsandított a rikoltva közeledő méregmesterekre. – De ezekkel a szárnyakkal nem
lehet hosszan repülni. Ha most nyeregbe szállunk, még kitörhetünk.
Erről azonban szó sem lehetett. Noha vagy félszáz hrotoni hevert már a téren, a
szűk utcák ontották a pihent harcosokat. Úgy tűnt, lassan megérkezik az egész
helyőrség. Góa-Hroton légiósai pedig az utóbbi évszázadokban Ediomad gyepűin
gyakorolhattak: hamar úrrá lettek első döbbenetükön, és ellentámadtak. A görbe
hrotoni szablyák alig ejtettek sebet a gyíkóriáson – nem úgy az időközben előkerülő
hosszú lándzsák és horgas szigonyok. A vihargyík vérmocskos testén hamarosan
tenyérnyi száraz hely sem maradt; bár a legtöbb vér nem a sajátja volt. Egy
elcsúszott döfést követően azonban a Snil Fegyvertárs lefordult a hüllőóriás
nyergéből. Tucatnyian vetették rá magukat.
Illir-On felsikoltott.
– Suthas! – a lány szép arca őszinte fájdalmat tükrözött. Suthas a Fegyvertársa
volt. Az örökös görcsösen markolta nyakában a kis jade-szobrocskát, ajka hangtalan
fohászt formált. Egyedül a shaddator figyelt másfelé.
– A földre! – csattant Ashen kiáltása. Ösztönösen engedelmeskedtek – Dartyrt a
shaddator taszította az emelvény alá. A következő pillanatban a méregmesterek raja
húzott el süvöltve a tér felett. Óriás fekete bögölyökként tapadtak a fáradó
vihargyíkra: arasznyi kígyófogak mélyedtek az ujjnyi vastag, lüktető nyakerekbe… és
mikor a méreg elérte a szívet, a hetvenmázsás behemót hatalmasat rándulva,
rikoltva-bőgve búcsúzott az élettől. Sziklaként omlott le, fél tucat hrotonit temetve
maga alá.
– Ennyit a kitörésről – Dartyr acsarogva egyenesedett fel az emelvény tövében.
Sehol sem találta minden bajok forrását, az önfejű shaddatort. Háta mögül lüktető
vartyogás harsant kihívón. Dartyr dühödten perdült meg a sarkán – és az utolsó
pillanatban kapta szeme elé a kezét. A tíz lábnyiról köpött, sistergő méreg így is
átégette a köpenyét és forrón sercegő csíkokat mart az arcára.
A szoborszép vonásokra, melyekre annyira büszke volt. Az arcra, melynél nem
ismert szebbet a Két Hold alatt.
– Pusztulj! – hörögte a shadd. Felrémlett előtte a félvak, savmarta arcú fogadós.
Nem! Nem csináltok szörnyeteget belőlem! Akkor hát…!
A méregköpő bestián nem állhatott bosszút: a kígyószemek között már Illir-On
kecses hajítótőre rezgett. De a többiek, akik földet érve, lassan, lüktető
lebernyegekkel közelednek, megismerik most Ryek legnagyobb shaddját! Kiürítik
bosszúm keserű poharát! Pusztuljon mindén porrá és hamuvá!
Egy pillantás az amulettjét szorongató lányra. Egy másik a fekete forgatag előtt
táncoló fegyvermesterekre. Ha csak egyetlen védést is vétenek, nincs tovább. És egy
harmadik lefelé: a talpa alatt félszáz lábnyira duhogó rianásra, melyben egészen a
mélység forró szívéig lüktet a föld eleven, sűrű vére. Egy ősibb, sárkányi kor vékony
kéreggé szilárdult sebhelye a fortyogó mélység felett.
– Fedezd a hátamat! – mordult a lányra Dartyr. És szólította az Erőket.
Erőszakosan és parancsolón, sistergő dühvel, ahogyan korábban sohasem. Hangja
minden egyes szóval mélyebb, sűrűbb – csikordulóbb – lett. Hogy eggyé válhasson a
mélyből felhorgadó hatalommal, szobormerevvé dermedt, lába szinte a földbe
gyökerezett.
– Thaor! Eivá thaor! Hungat-thaor! Hranach-thaor!
És az Erők válaszoltak.
A shadd nem hallhatta már a lány sikoltását, ahogyan a testőrök pengedalát és
fájdalomkiáltásait sem: önvalója már egészen máshova figyelt. A mélybe, ahonnan
lángolva ébredt a föld vörösen izzó haragja.
Megsűrűsödtek a pillanatok.
A tátott pofájú, méregfogaikat meresztő hrotoniak óvatosan visszahúzódtak.
Sokan megtelepedtek a hegynyi hüllődögön, de a legtöbben hatalmas, egyre szűkülő
kört formálva várták, hogy eljöjjön az ő idejük. Megannyi embermagas, fekete kígyó-
denevér figyelte a fegyvermesterek lassúbbodó tántorgását. A méregmarta kyr
szívek azonban még folytatták a pumpálást konokul: nem adták olcsón az életet. A
két penge még mindig halálhozón villant, ha egy-egy méregköpő az emelvény
közelébe merészkedett. A hrotoniak vártak, ügyet sem vetve az emelvényen
fohászkodó Illir-Onra, és a lépcsők tövében kővé dermedő, savmarta arcú shaddra.
Látták, hogy prédák csupán, nem veszélyesek.
Nagyobbat nem is tévedhettek volna.
Amikor pedig észbe kaptak, már késő volt.
A kígyófattyak, félig-meddig ösztönlények lévén, végül mégiscsak megérezhettek
valamit. Rémülten villantak össze a hasított szemek. Ügyet sem vetettek már a
darócruhás idegenre, aki a semmiből termett a shadd mögött és egy mozdulattal az
emelvényre hajította a jajongva kiáltozó ryeki idegent.
Veszély!
Hirtelen megremegett és felmorajlott a föld.
 Az ítélet Terének közepe egy pillanatra felpúposodott és a következő pillanatban
vakító vörös, forró hamut süvöltő hasadékok robbantak csillagformán szerteszét,
szénfeketére perzselve a szárnyra kapó kígyófattyakat.
Földrengés!
Az évszázados falakon ropogó, fekete rianások futottak fel, az ég felé. Tornyok
tántorogtak amerre szem ellátott, embernyi gránithasábokat hullatva a keskeny
utcákra. Góa-Hroton sziklák hangján ordítva vonaglott, akár a megkorbácsolt
leviatán. Azután nem voltak már tornyok sem. Házak sem. Nem volt fent és lent, csak
az égből hulló kövek, és a föld lángolva felrobajló dühe. Az ítélet Terének
sziklarepesztő roppanással felfakadó, rubinfényű sebe vérezni kezdett.
Lávát.
Vakon üvöltött, aki üvölteni tudott még. A pokolidőben, amikor őrjítőén kifordult
minden, és tüdőt perzselő lett a világ, amikor vakító tűzfolyamok kúsztak a forrón
süvöltő koroméjszakában, akkor… akkor két hatalmas szárny takarta el a füstölgő
eget.
A vért köhögő, fulladozó Dartyrt erős karok rántották felfelé. Gyűlöletes
hüllőszagot érzett, bőrszíjak vágtak a húsába, és mire minden kitisztult, rá kellett
döbbennie hogy ismét arra kényszerült, amit legjobban gyűlöl.
Repült, pteroptán.

13.

Sikhiss, a pteropta hajtója nem volt Fegyvertárs. A halovány pikkelyes embergyík

kelletlenül engedelmeskedett Illir-Onnak, mikor az a snilek sziszegő-morgó nyelvén
arra utasította, hogy forduljanak vissza a kürtővölgybe.
Visszafelé egyetlen nap alatt megtették a csaknem egyhetes gyalogutat. A
viharsebes szárnyalásban nem kevés része volt Dartyrnak is, aki a Lég Erőit szólítva,
kisebbfajta fergeteget hajtott a pteropta bőrlebernyegei alá. A lomha gyíkmadár alig
lebbentette hatalmas szárnyait, mégis valósággal falták a mérföldeket. Illir-On meg
sem köszönte.
Gyászolt.
Gyászolta snil Fegyvertársát, és gyászolta Sylassart és Kennarint, a Manare Ház
legjobb fegyvermestereit: mindkettejükkel végzett a hrotoni méreg. Noha a felszállást
követően néhány percig még tartották magukat, végül mindketten kiszenvedtek,
összeszorított, kékülő ajkakkal, halálverejtékes arccal, szótlanul. A kürtővölgy mélyén
ásító barlang sírbolttá lett így – és a lány, a tetemek után, egymaga vitte vissza a
fóliánsokat tartalmazó ládát is.
– Ha a fegyvermestereim nélkül megyek, a könyvek is maradnak. Nem
kockáztathatom az elvesztésüket. Alkudni tudok nélkülük is. A Hatalmasok hisznek
majd nekem.
A hittel nincs is gond – tűnődött Dartyr. – hanem a hitszegés… Ashen felé fordult,
és lassan elmondta a Kitaszítás Szavait.
– Nem vagy többé a testőröm. Nem tartozol hozzám. Tetteidért a Shadd Tanács
előtt felelsz – a Huszonegyedik fuldokolt a dühtől. Indulatát csak fokozta, hogy a
másik különös, kikezdhetetlen tekintettel állta a pillantását.
– Megfeledkeztél valamiről. Nem tettem le a Shaddator Esküjét – emlékeztette
Dartyrt. – A hrotoni gyermekek zöme pedig megmenekült. A város megérdemelte
sorsát. Tudtam, hogy így lesz – fejezte be vállat vonva Ashen.
– Tudtad? Hogyan? – a Huszonegyedik levegő után kapkodott.
 – Van némi hm, tehetségem. Így aztán láttam, hogy a holnapban Góa-Hroton
városa helyén pernye és füstölgő korom van csupán.
– Egy jövőlátó? – Dartyr hasztalan próbált gúnyt csempészni a hangjába. Azután
erőt vett rajta a kíváncsiság és a testőr arcába meredt.
– Úgy gondolom, hazudsz. De próbára teszlek – mondta szárazon. – Mit látsz a
közeli jövőben?
Ashennek arcizma sem rezdült.
– Ép bőrrel visszatérsz majd Shulurból – hátat fordított Dartyrnak. – de a lány
sosem lesz a tiéd.
A Huszonegyedik összerándult, mint akit megütöttek. Sokáig nézett a távozó
shaddator után.

14.

Dartyrnak vagy ezredszer fordult meg a fejében, hogy az egész útjuk, a shuluri
alkudozással ostobaság. Az örökségnek Ryekben a helye ! A Huszonegyedik persze
tudta, hogy bármiféle alattomossággal örökre kizárná magát a Shadd Tanácsból: túl
jól ismerte a vén Ceriakot. Szükségük volt az örökségre, de szükségük volt az eggyé
kovácsolódó Házak jóindulatára is. Az Első shadd egyikről sem akart lemondani. És
a feladatra a legjobbat jelölte ki – állapította meg Dartyr. Igyekezett hát jó képet vágni
a shuluri úthoz. A repülés négy napja alatt megtanulta uralni a szeleket, mind jobban
élvezve, hogy átveszi az uralmat a lomha, ostoba hüllő felett. Néha ugyan fel-
feltünedeztek feketén csillogó, szárnyas fajzatok a láthatár peremén, de sosem
merészkedtek elég közel, hogy felismerhessék őket. A lány némán gyászolt – nem
szólt többet Dartyrhoz, aki úgy érezte, mintha elveszítette volna a Napot.
A negyedik nap késő délutánján érték el Shulurt.
Az alant fehérlő városóriás messzire felkúszott a partmenti dombokon: fémen
csendülő fém zaját, kacagást, dalfoszlányokat, harci kiáltásokat sodort a mélyből a
szél. Nem törődtek vele. A snil utasítására az óriáshüllő megbillentette szárnyát, és
széles körívben ereszkedni kezdett a partvidék előtt homályló, bizonytalan körvonalú
folt, az Erőd felé.
– Kyria legnagyobb gonosztevőinek menedéke – kiabálta túl a szél süvöltését
Dartyr. Mindnyájan rábólintottak: Tíz áruló Hatalmas lakott az Erődben; a pártütők,
akik csaknem Orwella, a Kitaszított kezére játszották a Régi Birodalmat. Hitszegésük
eredményeként Rualan tartomány az őrület földje lett, a hajdan erős Kyria pedig
egymással torzsalkodó, gyorsan felmorzsolódó tartományokra hasadt.
A tíz áruló azonban maradt. Megközelíthetetlenül, az idővel és megvetéssel
konokul dacolva meghúzták magukat Daumyr szigetén. Kyr gőg és toroni
hatalomvágy – vannak dolgok, amik sosem változnak.
– Szerintem tömlöc inkább – vont vállat a testőr. Erre is bólintottak a többiek.
Nemigen volt példa rá az írott történelemben, hogy a Tízek elhagyták volna közös
sorsuk börtönét – pedig gyűlölték egymást, mint egüket a bukott angyalok. Egyesek
arról is beszéltek, az Erőd kettős zárvány, ahol a halál morogva őrzi a teret és az
időt: önmagába hajló, véges territórium a világok határán.
A legtöbb találgatásnak persze semmi alapja sem volt. Elképesztően kevesen
jártak Daumyr örökkön változó falai mögött, és a legtöbbjük sosem tért vissza.
Alig nyíllövésnyire a fekete szigettől, találtak egy lapos sziklát, ahol a pteropta is
megpihenhetett. Köröttük sirályok fehér félholdjai fércelgették az égi kárpitot,
kiáltásaikat sikolyélesre fente a szél. A vörösre mart napkorong a nyugati vizekbe
merült: az Erőd felett koromszagú alkony tárta ki vérző szárnyait.
 – Biztos, hogy jó ötlet sötétségben érkezni? – feszengett Dartyr. A lány megőrizte
a nyugalmát.
– Szerintem nekik mindegy. Valami mégis azt súgja, az effajta népség jobban
kedveli az éjszakát.

15.

Daumyr fekete, kontúrja vesztett foltnak tűnt az alkony vöröse előtt. Mire találtak
egy kiszögellést, ahol leugorhattak a nyeregből, holdak fénye ezüstözte az
erődsziget körül üvegsimává dermedő tengert. A tornyok azonban… de tornyok
voltak azok egyáltalán? Hiszen egy torony nem mozog. És főképp nem lélegzik –
csikorgatta a fogát Dartyr, aki ismerősként üdvözölte az ismét rátörő,
Homályvadonban megismert arctalan szorongást. Nevet is adott neki: az Erőd
gyűlölte őt.
Véletlenül találtak rá a bejáratra. A shadd megesküdött volna rá, hogy a magas,
boltíves kapu az előbb még egyáltalán nem volt ott a falon. Most mégis sarkig tárva
várta őket. Odabentről szinte tapintható hullámokban áradt a sötétség.
– Ezt nevezem baráti fogadtatásnak – szűrte a szót fogai között a shadd.
Illir-On felszegte az állát.
– Nekünk van valamink, ami nekik kell. Csak becsületes alkuval juthatnak hozzá.
Hiszen nincs nálam – mondta jó hangosan, hangját hosszan visszhangozták a
sötétbe vesző falak.
– Békével jöttünk! – kiáltotta a shaddator is. A visszhang ezúttal elmaradt.
Döbbenten néztek össze.
– A nemkívánatos vendég – suttogta gúnyosan Dartyr.
Kisvártatva fény gyúlt a folyosó távolában. Beléptek. A következő pillanatban
egyszerre túl sok minden történt. Kifordult a világ, Dartyrt és testőrét fagyos,
satufogású szellemkezek perdítették a sikoltó sötétségbe, hogy felocsúdva ismét az
Erőd tövében találják magukat. Hasmánt hevertek a magas falak előtt. Ajtó sehol.
Odakinn felragyogtak már az első csillagok.
– Beszédes visszautasítás – porolgatta köpönyegét az elsőként feltápászkodó
shaddator. – igaz, meg is ölhettek volna.
Dartyr szólni sem tudott a dühtől. Ryek legnagyobb shaddját kihajítják, akár
valami koszos macskát? A harag erőt adott, mint mindig. Körbetapogatózott, és
szólította az Erőket. A falakat azonban hasztalan fürkészte: elevennek tetsző, fekete
köveik nem sugározták, elnyelték inkább a hatalom lüktető áramát. Dartyr valósággal
elgyengült, mikor megérintette a sötét tömböket. Halott, éhes anyag. A shadd szeme
ezután a Quiron-tengerre villant. Víz? Mindent elsöprő, falakat repesztő, habzó
áradat? Nos, legyen. Tapogatózva terjesztette ki érzékeit az üvegesen tiszta víztükör
felé, majd felbátorodva végigpásztázott a mélyben is, csak úgy próbaképpen – és
összerándult az iszonytól. Szörnyek?
Szellemtekintetével dülledt szemű, domború homlokú fajzatokat látott a hideg
tengerfenéken, amelyek állkapcsa tövéből ágas-bogas, vörösen lüktető
kopoltyúkoszorú sarjadt. Szalamandraforma embriók módjára lebegtek a hínáros
mélységben – csak éppen a méretük volt kétszer nagyobb egy embernél. Villanásnyi
időre megérezte az akaratukat is, és hideg, könyörtelen, nememberi érzelmeiket. Az
iszony utolsó pillanataiban másforma, gőteszerű fattyak bukkantak fel a mélység
fekete kövei között. Ezek homloka lapos volt, ágkopoltyújuk hiányzott, nyálkás bőrük
alatt azonban eleven kígyókként tekeregtek az izomkötegek.
– Valami… a vízben! – hörögte visszahőkölve a shadd. Ashen bólintott.
 – Daumyr csatlósai. A Voltak korcsai óvták a Hatalmasokat az elmúlt századok
során. Nem mindennapi szövetségesek. Egyetlen vartyogó szavuk lemarja a csontról
a húst: javaslom hát, ne bőszítsük őket.
– Aquirok? – suttogta a Huszonegyedik. A shaddator félrenézett.
– Egyesek úgy mondanák.
Sokáig hallgattak. Dartyr ismét körbejárta a falakat, nyitó igéket és üdvözlő
szavakat mormolt. Nem történt semmi. A shaddból órák múltán robbant ismét a
harag.
– Ezt nem tehetik Ryek követével!
– Dehogynem. Hiszen látod, megteszik – a testőr szemében fojtott derű villant. –
ráadásul minket nem hívott senki sem.
Éberen őrködtek a horgas csendben, míg az ezüstös felhőkön horpadtan legelt a
hold. Végtelen hosszúnak tűntek a várakozás órái, csak az éj csordába verődő árnyai
neszeztek a távoli, sómarta sziklák között.
– Sokáig marad a lány – szűrte a szót fogai között Dartyr.
Testőre bólintott. – Ha visszatér egyáltalán.
Mikor már maguk is kételkedtek a hajnalban, a keleti felhők sápatag széle lassan
lángvörös árnyalatba öltözött; vöröslő vérvonal fénylett fel a tenger és ég határán.
Fertályóra múlva a felkelő nap már rézszínben izzott a tenger felett. A távoli Shulur
tornyai aranyozottnak tűntek a hajnal tagyogásában. A kikötőváros ébredezett: a sós
víz szaga összekeveredett a közeli mezők és erdők illatával. Sirályok félholdjai
cikkantak a víz felett, habszügyű halászbárkákat és viharbíró vitorlásokat nyalogatott
a sötét tenger. A messzeségből emberi hangokat, üllőn formálódó fém csengését:
valódi élet zsongását hozta a szél.
A sötét falak azonban hallgattak, konokul.
Az erőd túloldalán hirtelen hüllőrikoltás harsant.

16.

Rohantak: Dartyr megesküdött volna rá, hogy az erőd tövében gallérként

körbefutó perem tegnap még egyáltalán nem létezett – de most nem ért rá törődni
vele.
Elkéstek. A pteropta sötét, elnyújtott sarló volt már csak a nyugati égbolton.
Odalenn, az olajfekete sziklák tövében pedig egy halovány pikkelyű snil tetemét
dobálta a véresen habzó, cápáktól nyüzsgő tenger.
– El tudod, érni? – kérdezte a testőr rekedten. Dartyr a fejét rázta: a pteropta
ebben a pillanatban tűnt el az alacsonyan ván-szorgó felhőrongyok között.
– Túl messze van. Különben is, minek? – a Huszonegyedik alig bírta kiejteni a
szavakat. lllir-On! Keserű volt a kudarc: eleven kígyóként kúszott a torkában,
tekergett nyelőcsövében. Szólni sem tudott a mardosó szégyentől. Ryek legnagyobb
shaddja… ó igen… aki tétlenül ácsorog a falakon kívül, míg lemészárolják a nőt… a
nőt, akit…
– Mégiscsak be kell mennünk – törte meg a csendet Ashen sörteszakállát
vakargatva. – Akár hívatlanul is.
– Hogyan? – kapta fel a fejét a Huszonegyedik. – Te be tudnál juttatni?
Ashen hümmögött.
– A fal, csakúgy, mint minden ezen a világon, együtt lüktet az idővel. Te úgy
látod, mindig ott van a helyén, én azonban látom azokat a pillanatokat is, amikor
nincs. Akkor majd bemegyünk, jó? – a testőr cinkosán hunyorított. Dartyr arcából
kifutott a vér. Úgy mérte végig shaddatorát, mint aki most látja először.
 – Ki vagy te? Ki vagy te valójában? – suttogta rekedten. Ashen vállat vont.
– Nem gondolod, hogy elkéstél ezzel a kérdéssel? Mert mindig csak magadra
figyelsz – hátravetette köpönyegét, és a fal tövébe érve visszanézett a válla felett. –
Be akarsz menni, vagy sem?
Dartyr csak bólintani tudott. A shaddator megtapogatta az ónixfekete, homályt
lehelő falakat. Lassan beszélt, mintha kántálna; a Huszonegyedik alig értette a torz,
idegen kiejtéssel szavalt rigmusokat.

Sosem fordítják fénybe az arcuk

Hideg mosolyuk árnyékba rejtett
S éjnél sötétebb a hangjuk

– Mi volt ez? A falakat nyitó igék? – kíváncsiskodott Dartyr.

– Ugyan – Ashen somolygott. – Bram Boreillo strófái a Boszorkányurakról.
Hetedkor vége, a kései aszisz költészet gyöngyszemeiből.
Dartyr felhorkant. Gúnyt űz belőlem ez a…? A következő pillanatban azonban a
shaddator megragadta a karját és a fal felé rántotta.
Zuhantak.
Agyag ízű, hideg, nyúlós éjszakában forogtak súlytalanul. Ellenséges rikoltás
harsant, borostyánszín villámok cikáztak Dartyr szemhéja mögött – és fájdalmasan
beverte a csípőjét. A fal túloldalán.
Egy éjbevesző, hideg folyosón hevertek. A felpattanó shadd talpa alatt csontok
roppantak. Dartyr a nehéz sötétségbe szimatolt, ahol már-már karma nőtt a
képzeletnek. Halálszag, mindenfelé.
Ez rossz. Ryek shaddjaként sosem uralhatta az elmúlás erőit. Tovább terjesztette
érzékeit – semmivagy senkivagy, holtanelemésztünk, nincserőd – és megtántorodott
a falakból hullámokban rátörő, jegesen mohó gonoszságtól.
– Keressük meg a Hatalmasokat, de gyorsan. Itt nem férek hozzá az erőmhöz –
suttogta rekedten.
– Kár – mondta a shaddator – mert közelednek az első lakájok. Kétembernyi
magas páncélok derengtek fel a folyosó végén.

17.

Dartyr ibolyaszín fürkészfényt lobbantott, jobb híján saját erőit csapolva meg. A
tükörsima, ónixfekete falak egyetlen fénysugarat sem vertek vissza. Súlyos,
alattomos csend szivárgott szét az egymásba nyíló, magas mennyezetű folyosókon.
A két páncélos alak némán, szinte lebegve közeledett. Másfél öles, fűrészélű
pengéket emeltek a fejük fölé.
– A páncélok között nem látok semmit – hunyorgott a shaddator.
– Nincs is mit. Lidércek – morogta Dartyr, aki Ryek shaddjaként sosem
gyakorolhatta az élőholtak elleni küzdelmet. Legfeljebb öt lépés – méregette a
távolságot. A torok erőközpontjára fókuszált, mígnem úgy érezte, szétveti belülről a
forró lüktetés. A két lidérc egyszerre mozdult, elképesztően felgyorsulva, akárha
dróton rángatta volna őket valami távoli, idegen akarat.
– Most! – szisszent a testőr.
Dartyr pedig üvöltött, jégrepesztő hangon. A mennydörgő, emberfeletti erejű
bömböléssel vér permetezett a torkából, de a hangcsapás elérte célját. Hanyatt
taszította a közelebbi rémet és tenyérnyi lemezeket tépett le a foszforeszkáló
páncélzatból.
 – Nem rossz – jegyezte meg a shaddator, de mikor a lidérc újra felállt,
megcsóválta a fejét. – de lásd be, kevés.
A másik páncélos Ashen lábai előtt hevert már: a shadd csak a szeme sarkából
látta, a pillanatot, mikor az előre szökkenő testőr egyszerűen mellbetaszította a
rémet, amitől az darabjaira hullott szét.
Dartyr szólni sem tudott: sajgó torkára tapasztotta a kezét. Ashen ismét előre
szökellt, páros tenyérrel taszítva meg a kardját lendítő lidércet, amely tompa
csörömpöléssel zúzódott szét a falon.
– Harcművészet? – hitedenkedett Dartyr. A másik arckifejezése azonban elárulta,
hogy hihetetlenül nagy ostobaságot kérdezett.
– Jobb, ha összeszeded magad, Ryek legnagyobb shaddja – mondta a shaddator
élesen. – ez a hely rohamosan apasztja az erőmet. Akkor pedig csak magadra
számíthatsz.
A shaddnak nem volt ideje válaszolni – elnémult a döbbenettől. A falak ugyanis
verejtékezni kezdtek: rozsdaszín, sűrű nyálka ütött ki a sima ónixlapokon. A cseppek
tócsákká álltak össze, a tócsák pedig egymásba olvadtak, felágaskodtak…
És támadtak.
Dartyr – külső forrás híján – ismét saját erőit csapolta meg. Fehér lángokkal
perzselt körbe maga körül. Sercegve pusztította a sűrűsödő, fortyogva lüktető
áradatot.
– Mögötted!
Pókhálók jöttek – legalábbis olyasmi, amit pókhálónak gondolna az ember, de
puszta érintésük elzsibbasztotta, és feketére fagyasztotta a húst. Ha pedig egyszer
megtapadt, elszívta az életerő utolsó cseppjét is.
Dartyr – nem törődve a tagjait kilúgozó fáradtsággal – tűzaurát lobbantott maga
körül. A felvillanó, vörös forróság sisteregve hamvasztotta el a tekergő fonalakat.
Egyszer… kétszer… a shaddnak harmadszorra jártányi ereje sem maradt.
– Befejezted? – csattant fel mögötte a testőr. Csuklón ragadta a támolygó Dartyrt
és vonszolni kezdte fel, a rázkódó folyosón. Mert a falak megmozdultak: felébredt
köröttük az Erőd. Lüktettek és dobogtak a járatok, jobbra és balra, előttük és
mögöttük haragosan zárultak össze az elevenen rángó falak. Ashen satuként
markolta a shadd csuklóját, és mindig egy pillanattal korábban rántotta ki az éhes
állkapocsként összecsattanó folyosókból. Dartyrnak a lába is alig érte a földet; többet
csúszott, mint lépett. Ordított volna a rémülettől, de levegőt is alig kapott.
Végtelennek tűnő percekig mintha egy óriási szörny sötét, nyálkásan hullámzó
bélcsatornáiban rohantak volna, azután…
Hirtelen tört rájuk a csend.
A maró nyálkát, a lebegő pókhálókat, és a mohón rángó folyosók béi-labirintusát
maguk mögött hagyva Dartyr lerogyott. Azután olyat tett, amit sem addig, sem azután
soha többé: köszönetet mondott. Ashen ügyet sem vetett rá. Egy távoli átjáróra
meredt és halkan megjegyezte:
– Fény.
A világosság egy kerek teremből áradt. Odabent egy ovális oltáron nyitott
szarkofág feküdt – mindkettő ugyanabból a fehéren foszforeszkáló, márványos
rajzolatú kőből készült. Dartyr visszahőkölt: az oltáron és a szarkofágon csak úgy
nyüzsögtek a piócaként lüktető, égővörös rúnák. Ismeretlen, shuluri rajzolatok. Az
áttetsző márványszarkofágban egy nőalak feküdt.
– Illir-On! – robbant be a terembe Dartyr.
– Aligha – suttogta mögötte a shaddator. Valóban: a nő ezüsthajú volt ugyan, de
öreg és rút. Nyomokban sem hasonlított a gyönyörű Manare-örökösre.
 – Akkor hol a lány? – fakadt ki Dartyr elkeseredetten.
– Útban Ryek felé – a válasz ostorcsapásként visszhangzott a magas teremben.
Egyszerre megsűrűsödött az idő, mint a halál előtt – aki harcolt már csatában, tudja
milyen az. A Huszonegyedik jobb felé perdült, de tudta, elkésett már, végzetesen.
Ólomnehéznek érezte tagjait, csigalassúnak a mozdulatot. A falak homályában
ezüsthajú, sovány férfi állt szobormereven. Csak a szemei parázslottak kéken a
terem márványderengésében. A hatalom szinte tapintható aurát formált körötte és
köpenyként borult széles vállaira.
Egy a Hatalmasok közül?
A szavak jelentését felfogva Dartyrt elhagyta az ereje. Segélykérőn fordult vissza,
testőre felé – és még elkapta a pillanatot, mikor a shaddator búcsút int. Ashen – ha
az volt a neve egyáltalán – egyszerűen kifakult Daumyr valóságából, kósza suttogás
visszhangját hagyta csupán.
Sose húzd meg magad élő bálványok hűs árnyékában; mert ha egyszer tovább
lépnek ismeretlen céljaik felé, te pőrén ott maradsz, a gyilkosan lángoló
napsütésben.
Ott maradsz… Dartyr egymaga maradt az Erőddel szemben. Tudta, hogy
védekeznie kéne, de az elcsigázott shadd köpni sem tudott már a fáradtságtól,
nemhogy harcolni. Megtántorodott, és körmeit az ónixfalba vájta, mintha bármi is itt
tarthatná ezen a földön. Ahogy lerogyott, megértette, hogy csak a befejezetlen
dolgok tudnak igazán fájni.
A Hatalmas megállt fölötte: kemény árnyékok rajzolták ki karcsú alakját.
– Útban Ryek felé – ismételte meg, szemlátomást élvezve, hogy szavaival tőrt
forgat a shadd szívében. – Itt hagyott. Hősködésed nem bátorságra, de végzetes
együgyűségre vall.
– Hazudsz! – suttogta. A másik fekete fellegként tornyosult fölé:
– Még egy ilyen szó, és halott vagy – nem csendült fenyegetés a hangjában. A
halálos fenyegetés a szemében villogott.
– A calowyni látógömbök Kyria legbecsesebb ereklyéi – folytatta a Hatalmas,
mintha egy ki nem mondott kérdésre válaszolna. – alig fél tucatról tudtak még a Régi
Birodalomban is. Egy magadfajta shadd biztosan hallhatott róla, hogy Calowyn
ereklyét a múltat, jelent és jövőt egyaránt mutatták. De valótlant sohasem.
Dartyr megremegett a Hatalmas kezében felderengő, gyerekfejnyi fehér gömb
láttán. Az élő kristály szinte azonnal feltisztult.
– Láss, Ryek huszonegyedikje!
Két alak vált ki a fehér homályból. Dartyr felismerte az Orchideakertek
szökőkutjait, és az ölelkező alakokat: az ezüstruhájú, szálegyenes tartású öreget, és
a kékcsuklyás lányt, akinek köpenylobogása összefonódott Ryek Első shaddjával.
– Te leszel a shadd – mondta lassan a férfi. – aki mindenütt kudarcot vallott. A
szégyen pedig a legmakacsabb kutya: követ majd mindenhová.
Dartyr felnézett: érezte, ha most szólni kéne, belehalna. Valami nagyon fájó eltört
legbelül, s törmeléke eltömte a torkát.
– A szerelem, akár a kártya: ha veszítesz, fizetni kell. Ceriak az Első Ryekben, te
pedig Huszonegyedik maradsz örökre, szívedben halhatatlan szégyenekkel, nem
némuló sebekkel.
– A legnagyobb vagyok! Leszek! – zihálta Dartyr. A másik a fejét csóválta.
– Hasztalan növeszted szárnyadat: nem leszel sohasem szabad. Ceríaktól kapod
a tudást, aki ügyel rá, hogy sose lehess más, mint aki most vagy: díszgomb csupán
Ryek köpönyegén, melynek mindegy hogy begombolva, vagy szabadon fityeg. Térj
vissza, és a kudarc embereként tekintenek majd rád. Még csak hibát sem kell
elkövetned: elég, ha egy rosszakaród sikeresen áskálódik, és nem leszel shadd
többé. Még huszonegyedik sem.
– De… – szánalmas, kínlódó torokhangra futotta csak Dartyr erejéből. A
Hatalmas fölé hajolt. Illata dög és sáfrány. Illata: fény és halál. Fakó szeme olyan
volt, mintha csak mélysége lenne: csillogás nélküli.
– De ha most nem térsz vissza, úgy elfelednek, mint fáit a vadon… és sosem
láthatod a lányt, aki Ryek legnagyobb shaddját illeti – a parázsszemű férfi hurkot
szőtt az aljasság szavaiból, és eljött a pillanat, amikor Dartyr önmaga számára is
váratlanul felült. Valami megváltozott körülötte, benne, mindenhol.
Visszavonhatatlanul. A kimerültség, a kín – mintha sosem létezett volna.
– Értem mire gondolsz – mondta rekedten, csakazértis-indulattal.
A kyr nagyúr nem szólt. Némán nézte csak, de úgy mosolygott, mint ki ölni
készül. Dartyr állta a tekintetét és lassan bólintott.
– Ahol születtem, van egy mondás: ha nem gyömöszölheted vissza a múlt
kísérteteit, feküdj hát közéjük! Taníts, Hatalmas, hogy erővel térhessek vissza!
– Shulur megtanít, hogy a bukás csak pillanatnyi állapot. Véglegessé az teszi, ha
feladod a küzdelmet – lépett közelebb a nagyúr és Dartyr megragadta a felé nyújtott
jobbot.
– A vén csábítót végzetes meglepetés éri majd – mondta a Huszonegyedik
szárazon. – Véget vetek én a ryeki álomnak.
– Az ember nem akarhat egyszerre mindent – emelte fel a kezét a Hatalmas.
Szenvtelen arcán olyan volt a mosoly, mintha repedés futna végig egy szürke
márványfalon.
– A jövőlátók szerint Ryekre korszakfordító oroszlán-idők jönnek. De az nem
Ceriak városa lesz már, ahol csak a hiénák izgalma éber – a nemeskyr hegyes, fehér
fogain megvillant a fény. – Egy ryeki varázstudónak az életen túl tiltott minden terület,
de mi itt Shulurban megleltük az őrizetlen átkelőhelyet. Érdekel?
Dartyr nem szólt; az arca mindent elárult. A shuluri nagyúr bólintott.
– Helyes. Legelőször: ismered azt ott? – intett az ovális koporsó felé. A nemleges
válaszra megvillant a szeme.
– Sokat kell még tanulnod, Huszonegyedik – Isshae Ianarak elfordult, hogy
elrejtse mosolyát. Sosem látott még lélekpányvát! Ha pedig ő nem ismerte fel, nem
veszi észre egyetlen shadd sem: a kékcsuklyás hölgy örökre a miénk.
 Utóhang
A Végzet nem engedelmeskedik a legnagyobb varázstudóknak sem.
Oszvérmakacssággal dacol a fennhéjázókkal, akik uralni akarják, legyen az a Shuluri
Tíz, vagy akár a Ryeki Huszonegy.
Illetve Húsz.
Amikor Daumyr lélekbábja, Illir-On visszatért Ryekbe, a shaddok sorsa
megpecsételődött. A gyönyörű lány nem egyszerűen hasonlított Lyennarrára, a vén
nagymester első szerelmére: tökéletes mása volt. A véletlen szeszélyéből, vagy az
istenek akaratából, senki nem tudja már. A látógömb pedig nem hazudott. A Manare-
örökös valóban ujja köré csavarta az ősz Ceriakot, csókkal és mosollyal elorozva
Ryek legutolsó titkait is. Azután, dolga végeztével felkerekedett egy viharos éjszakán.
Az ocsúdó nagymester még látta a hajnali láthatár peremén alábukó gyíkmadarat,
de nem küldött senkit üldözésére. A vereség kínja megfosztotta a szavaktól. Az Első
shadd meg akart halni, felismerve szégyenét.
A lány azonban nem Daumyr felé szárnyalt hüllőhátasán. Az Erődből kapott
legutolsó parancsnak engedelmeskedve először a Kürtővölgy felé vette az útját. A
Tízeknek égetően szükségük volt az elrejtett Noquaton fóliánsokra. A hatalom, akár
mint a szerelem mámora: soha nem lehet elég.
Az ősi Cranta – vagy valaki más? – azonban a kyr lány után nyúlt az évezredek
távolából, és megakadályozta az újabb árulást. A kürtővölgy crantai neve: Szhúa-
Tahthar-Góach, vagyis Életforrás, örökre feledésbe merült már. A Manare ház
örököse egy életre szóló leckét kapott a letűnt birodalom hatalmából, mikor a
sziklasírba lépve tulajdon fegyvermestereibe – Sylassarba és Kennarinba – botlott.
Elevenen.
Meglehet, több volt puszta megérzésnél, amikor hű emberei testét éppen az
idegen boltívek fókuszában helyezte örök nyugovóra. A crantai Életforrás pedig tette,
amire rendeltetett: semlegesítette a mérget és visszaadta az ép, ifjú testek elveszett
életét. A fegyvermesterek nagyon is elevenek voltak, ami azt illeti: éppen
szeretkeztek, de olyan hévvel, ahogyan csak azok tudnak, akik éppen becsapták a
halált.
A kipirult arcú, kapkodva felöltöző páros zavaránál csak Illir-On döbbenete volt
nagyobb. Sylassar elhadart beszámolójából megtudta, hogy már napok óta vártak rá:
egy daróccsuhás, ismerős arcú férfi, aki félregördítette közös sírjuk fedőlapját,
megígérte, hogy úrnőjük hamarosan jönni fog.
A zöldszemű, csuhás idegen nem távozott üres kézzel: a szarkofágok mögé
rejtett Noquaton fóliánsok eltűntek. A sírbolt hátsó falán pedig egy új, mélybe vezető
alagút tátongott.
A lány – még mindig a lélekpányva parancsának engedelmeskedve – testőreivel
a sarkában lemerészkedett a lépcsővágatba. Az idegen, ősi vesétektől derengő járat
vakon végződött egy százoszlopú, fénytelen csarnokban, amely elnyelte a hangot.
A csarnok kihalt volt, illetve… a sziklaívek közepére érve megérezték a hirtelen
változást, de akkor már késő volt. Mire rosszat sejtve pengét vontak, az oszlopok
közül egyszerre mindenfelől süvöltött feléjük a forró, fekete szélvihar.
Különös vihar volt.
Jó félórával később, mikor a hólyagos bőrű, alaposan megtépázott hármas végre
felfelé támolygott az idegen jelektől derengő lépcsőkön, Daumyr lélekpányvajából
nem maradt, csak a szégyen keserű emléke.
És a bosszúvágy.
 Örökre beléjük égett az a félóra a forró, fekete viharban. Az ezerajkú káosz
igazsága, az idegen suttogások és sikolyok egy életre belemarták magukat az
álmaikba – és nemcsak azért, mert időközben odafenn évszázadokat vénült a világ.
 SZÓSZEDET
TRISTAMUS DAVORE
JEGYZETE A KÖZÖS NYELVŰ KIADÁSHOZ
tor. – (toroni): általános kifejezés, a későbbi, hetedkori toroni nyelv is használja
r.r. – (régi ryeki): ősi szó, csak Ryek városállamra volt jellemző, nincs toroni
megfelelője
sh. – (shadd): még a ryekiek között is csak a beavatottak, a shaddok által ismert
fogalmak

Anyr
1, Kyria varázshasználó papságának elnevezése. Titkaik javát magukkal vitték a
túlvilágra, illetve a Változások Síkjára. Az Yneven maradt kyrek általában a hetedkor
végéig nem is említik az anyr nevet, a kevesebb kiváltságot jelentő „uranyr”-t
használták helyette.
2, A Kyr Birodalmat az égiek által kegyelt anyrok irányították. Szám szerint
tizenegyen voltak: minden tartomány élén állt egy-egy. A legfelsőbb anyr a
mindenkori kyr császár volt.
3, Enrawell tartomány városnagyai és elöljárói a legnagyobb erkölcsi hanyatlás
idején. – a fennhájázás netovábbjaként szintén anyrnak neveztették magukat –
arcátlanságuk magában hordta méltó büntetését.

Árnyékiélek (sh.)
Másnéven belső-én. A ryekiek nem hittek a „szív”, mint döntést befolyásoló
tényező létezésében. Árnyéklelkükre hallgattak inkább: a belső hangra, amit ők
maguk is nehezen határoztak meg. Az árnyéklélek hatalma volt az átható pillantások
mélyén lobbanó tűz, a rettenthetetlen akarat, eszméik és hitük forrása – az egyén
egyetlen és igaz értéke.

Belső Csarnokok Háborúi:

Még Kyria idejében történt esemény. A kyr-aquir háborúk rendezésére huszonöt
Hatalmas szállt alá az aquirok birodalmába. Csupán tizenhármán tértek vissza, de a
béke ígéretével. A feljegyzések szerint többük ott volt a toroni Lázadók között.

Caraghur (sh.)
A Tiltott Formulák Könyve.
A ryekiek tudományát három varázskönyvben örökítették meg. Állítólag
démonikus nyelven íródtak, s jóval többek voltak egyszerű feljegyzéseknél: különös
aura lengte körül a Caraghur könyveit: öntudattal nem, de saját akarattal
rendelkeztek, mely a ryeki erkölcsök és elvek, elvárások egy letisztult formáját
testesítette meg. A könyv csakis a megfelelő személyt fogadja el hordozójának,
avatatlan kezekben lázálmokkal és átokdémonokkal kínozza tulajdonosát, az érdemi
tanításokhoz is csak az juthatott, aki elérte a megfelelő beavatási szintet. Ryek
fénykorában tizenhárom példánya létezett – a Császárság bukását követően a
Lázadók felkutattak, és megsemmisítettek belőle tízet. Egy bizonyosan a
Boszorkányerőd mélyén lapul, egy másik darabja Ediomad csarnokaiban: az utolsó
varázskönyv hollétéről senkinek sincs tudomása.

Charnet (r.r.)
 Ítélet. A ryeki naptár egyik eleme. A shaddok a csillagok állásából vezették az idő
múlását: hitük szerint ebben látszott az öröklét kulcsa. A csillagászati évet hat fő
szférára bontották, az egyes szférákat további négy-öt jegyre. Asztrológusaik az
egyes időszakokból meglepő biztonsággal jósoltak – a garanciát a csillagképek
alkotta együttállások és bolygómozgások jelentették.
A hat szféra teljes egészében a Hatok hatalmi jellegének felelt meg: sorrendben
Teremtés, Pusztítás, Sors, ítélet, Hatalom és Egyensúly voltak.

Dhaemon (sh.)
A ryekiek által használt kifejezés nem felelt meg a mai valóságnak. A shaddok
megidézettjei többek voltak rosszindulatú szörnyfajzatoknál: hatalmasabbak is,
vénebbek is náluk. Helyénvalóbb, ha az Univerzum szülöttei kifejezést használjuk,
mert – állítólag – nem a Hetedkorban is ismert Démoni Síkokról származtak. Egyes
átiratok bizonyos peremvidékeket említenek, ahol máig a Goliathal az úr, a teremtés
előtti tökéletesség, a végtelen éjszaka titkának őrizője. A Ryeki Rend megidézettjei
inkább egyfajta gigászi ragadozók voltak, kortalan bölcsek, más embertől idegen
gondolkodással. Bizonyos, hogy a Ryeki Rend „démonait” (avagy dhaemonait) egyes
aquirok is rettegték. Egyes – azóta kivétel nélkül kínhalált halt – filozófusok szerint a
Ryeki Rend megidézettjei maguk is valószínűleg a külső, hideg világok aquirjai
voltak.

Démon (dhaemon) hit

A Ryeki Rend dogmáinak, és a Hatalom Tizenhárom Beavatási Körét leíró
tételeknek az összefoglaló elnevezése. A ryeki dhaemon-hit érdemi része a végtelen
Univerzum egyetemes igazságaihoz nyúl vissza, egyszerre filozófia és vallás. Az
utókor istentelen és sötét tanoknak bélyegezte a Ryek Városállama és a Ryeki
Démoncsászárság tanait egyaránt – ez azonban egy olyan kor ítélete volt, amelyet
már ismét az istenek irányítottak.
Az Ismeretlen Hatalmas tanításaiban az egyén került mindenek fókuszába: a
bölcsesség, a bátorság, a rettenthetetlen akarat, a feddheteden jellem. A beavatottak
útja számos próbatételből állt, és nem léphettek tovább, csak a legjobbak: a
tanítások lényegi része éppen az volt, hogy aki hitvány volt lelkében, hatalom híján
saját poklába jutott.
Az Ismeretlen Hatalmas ezzel elérte, hogy a Rend kevés számú mágusa erős
támasz lehetett volna egy új Birodalomban, ahol nem fordulhatott elő a kudarc, amely
az Orwella-támogató toroniak árulását kísérte.

Dwa-Charta (r.r.)
Szó szerinti fordításban „új idők”. A thall’iks, a fekete unikornis címere alatt említik
először, de a megnevezésben sem ez, hanem „Unikornis” szerepel.
Valószínűsíthető, hogy sosem került bele a ryeki köztudatba, csak a Ryeket
megalapító Hatalmas elképzelése lehetett.

Erőd
Kyria bukása után a Lázadó Hatalmasok korábban sosem látott toronybirodalmat
emeltek Daumyr szigetén. Valószínű, hogy ez csak a Hatodkor közepén kapta a
Boszorkányerőd nevet – korábbi írásos emlékek arra utalnak, hogy létrehozása után
sokáig csak Erőd néven élt a köztudatban.

Feketeváros (r.r.)
 Tartományi székvárosok a Császárság idejéből: kezdetben a Rend támaszait
jelölte, Ryek alkonyában azokat a városokat, melyeket égy-egy Démonúr pártfogolt.
A legtöbb Feketeváros füstölgő romként végezte a Lázadókkal vívott háborúban:
elsőként maga Ryek.

Feledés Homálya
A Ryeki Rend shaddjai nem bíztak már az istenekben, így haláluk után lelkük
különös utakra tévedt – és ha valamiért nem végezhette be útját, a lélekvándorlás
peremterületeire szorult. Visszatérni innen jóval lassabban (azaz szinte sohasem)
lehetett – innen az elnevezés. Aki a beavatottak útjára lépett, megtanulta, mire
vállalkozik.

Gorgor (sh.)
Ősi harcos démon Ryek idejéből: a leírások szerint egyfajta vén bölcs és hadúr
egyszerre. A leghatalmasabbak közé tartozott: katonáitól a Démonurak, a gorgor
hatalmasoktól a Démonhercegek is rettegtek.

Guttarok Ura (tor.)

A guttarok (alvilági kíndémonok) közül kiemelkedett szörnyisten, Tharr ősi
elnevezése.

Hatok (r.r.)
A hat Túlvilági hatalmasság közkeletű elnevezése a ryeki démonhitben – amely
úgy tűnik, kyr eredete dacára kevésbé idegenkedett a páros számoktól. A Hatok
neveit csak a beavatottak ismerhették, mivel hangosan kimondva is hatalmat
hordozott.

Yaggadhabarras, a Teremtő lényeg, a Szó Őre, amiből a megújulás fakad.

Ugorrada'Bast, a Tagadás Hercege, a pusztítás angyala, a fény árnyéka, az

eleven a sötétség mélyén (később Bast néven anur isten).

Shairr-Ranathaka, a legfelső összetartó erő, a sors, a véletlennek nevezett káosz

pártfogója, a Csillagok Zsarnoka. Kharyandarras, az igazság, az ítélet Ura, a
megoldások tudója. Zheebur, a Vénséges Bölcs, a Hatalom Őrizője, az Uralom, az
Akarat, a Szellem hatalmasa.

Orfemun, a farkába harapó kígyó, a Körforgás Őre, a végleteket összetartó erő,

az Egyensúly.

Isshae lanarak
A Hatodkor egyik viszonylag rövid életű, ám annál tevékenyebb shuluri
Hatalmasa. Tisztázatlan származású, küllemét illetően a legnemesebb kyr
fajtajegyekkel bíró, hírhedten becsvágyó varázstudó. Noha az Erőd egyik leginkább
ismert Hatalmasa, fiatalkoráról igen kevés feljegyzés maradt fenn. Állítólag nomádok
nevelték fel, a valódi – minden bizonnyal tisztavérű kyr – szülők kiléte ismeretlen. Az
írásos források egyetértenek abban, hogy egy Odassyn nevű, Toron tartománybéli
Hatalmas vette magához, de hamar megtagadta mesterét: néhány évvel később már
Toron tartomány későbbi Lázadó Hatalmasainak holdudvarában találjuk. Enrawell
krónikásai cinikus filozófusként, toroni forrásmunkák körmönfont intrikusként
emlékeznek meg róla. A Csatos Rézkönyv velős lábjegyzete szerint mindannyian
tévednek.

Kutak (tor.)
Ryek leghatalmasabb, máig létező emlékei. Eredetük és építésük célja máig sem
tisztázott: egyes krónikások szerint mana-fókusznak készültek a Csendes Háborúk
során. Mások szilárdan állítják, hogy a Kutakat a Ryeki Rend nagymesterei
készítették a Shulur álruhás varázsló-kémei ellen. A kutak zömét Ryek ellenségei
felkutatták és módszeresen elpusztították – néhány kivételes hatalmú fókusszal
azonban még ők sem bírtak, ezeket jobb híján rontó varázskörökkel vették körül és
különféle rémségeket idéztek az őrzésükre.

Liborion – „Tudástár” (tor.)

1, Lásd Síró Fém, függelék.
2, Már az Ötödkorban legendásnak számító rejtett kyr város, ahol kiválasztott
papok és szerzetesek őrködtek a kyr anyrok és Hatalmasok tudása felett. Mondják,
Liborionban minden olyan könyvnek másolata volt, amit a kyrek valaha is megírtak, s
az őshaza, Calowyn számos kötete is helyet kapott a könyvtár polcain. Létezését
senki nem tudta hitelt érdemlő bizonyítékokkal alátámasztani, s legendája a
Hatodkorban végképp feledésbe merült. Egy Arnel nevű, a Hetedkor végén élő Krad-
pap a dorani Nagytanácsnak azt állította, hogy rábukkant Liborion romjaira, ám
állítása sohasem nyert igazolást.

Menedék(tor.)
A hagyomány a Birodalom bukása után megmaradt városokat nevezte így.
Valószínűsíthető, hogy a Hatodkorban mára elfeledett jelentéstartalommal is bírt.

Meistiner
Bizonytalan sorsú város a Pidera déli lábánál, mai Toron keleti végében. Egy
orkokkal foglalkozó értekezés említette, hogy nevét megőrizte az énekmondók
emlékezete – mondáik szerint itt tűnt fel először Tha'ushur, a legendás ork hérosz.

Nacrin (r.r.)
A ryeki szimbólumok összefoglaló elnevezése: sokan a Ryeki Rend egyik
legtitkosabb ágazata, a nekromancia tudományának alapköveit vélik felfedezni
bennük. A Ryeki Rend idejében ez jelentette az összekötő kapcsot a beavatottak és
a démonok szövetségében. Többek voltak egyszerű rúnáknál: mai megfelelőjük már
csak Kránban fordul elő.

Necromor (tor.)
A Túlvilág lényeinek összegző kyr elnevezése. Szűkebb értelemben azokat az
anyagtalan rémségeket nevezték így, amelyek kikerültek az örök körforgásból, és a
Feledés Homályában sápadtak ki ebből a világból – ők tombolnak a pusztító
viharokban, ők üvöltenek az orkánszerű szélben, az ő leheletüket hordozza a
földmélyi kesernyés-nyirkos levegő… a Halál, az Elmúlás és Végzet
szimbólumaként.

Nera Ranathaka Darquam (sh.)

 Más néven Egyezmény: az Ismeretlen Hatalmas Paktuma, amit a Hatok
szörnyeivel köttött. Pontos tartalmát a beavatottak sem ismerhették – ez volt az
egyetlen dolog Ryek idejében, amit feltétel nélkül elfogadtak.

Odassyn Ceriak
A Ryeki Rend alapítójára legtöbbször az Ismeretlen Hatalmasként utalnak.
Egyetlen ismert krónika sem őrizte meg a nevét: gyanítható, ő maga akarta így.
Egyes fejtegetések a fekete unikornis címerállat révén vissza tudták vezetni
eredetét a Sinítass családig, de ez sosem nyert bizonyítást.
A Csatos Rézkönyv szerint Ceriak toroni születésű volt, a gra-tinoli csata idején
élte hatvanadik évét. Egykor magához vett, és tanítványaként nevelt egy Isshae
Ianarak nevezetű ifjút. A pártütés évszázadaiban Ceriak társa, Ava Dranach állt a
toroni hét Ifjabb Hatalmas élére.
Isshae átpártolt Ava Dranachhoz, a Rúnavésőhöz, míg Ceriak a császár mellett
foglalt állást.
Ceriak állítólag konokul hitte, hogy a hagyományok tisztelete mindennél
fontosabb. Hitt a császárban, hitt az anyrokban, az istenekben, az eszmében, hogy a
meghátrálás csak átmeneti állapot. Tévedésére akkor jött rá, amikor a császár a
Változások Síkjára menekült. Ceriak megmakacsolta magát, és maradt – állítólag
azért, hogy helyrehozza a toroni árulók hibáját.

Oxus (sh.)
A régi Ryeki Rend beavatási fokozatát jelöli, szó szerint Beavatási Kör. Eredete
részben a Hatalmasok képzési fokozataira emlékeztet, ami nem meglepő, annak
ismeretében, hogy a rendszer kidolgozását az Ismeretlen Hatalmasnak tulajdonítják.
A beavatások bonyolult, és nehezen átlátható követelményrendszert alkottak, melyek
mindegyike ezer próbatételből állt, legalábbis a meglehetősen hézagos és gyakorta
túlzásra hajlamos feljegyzések szerint. Állítólag a Harmadik Oxus tagjai már
felismerték a negyedik ágens, az abszolút és örökkévaló igazság szerepét, a Hatodik
Oxusban megismerték az Univerzum hármas tagolását (teremtés, pusztítás, őrzés),
– a Kilencedik Oxus beavatottjai démonokat (dhaemonokat) idézhettek, a
Tizenharmadiké Oxus kevés számú nagymestere pedig – a krónikák szerint –
halhatatlanná lett. Sokan úgy vélik, Ryek nagyjai elméletileg az ellenséges
Hatalmasokkal is dacolhattak volna – a történelem azonban másképp alakult.

Örök szunnyadó (r.r.)

Eltávozott lelkek, akik életükben valamely elképesztő, istentelen feladat
végrehajtása érdekében áldozták fel magukat és ezzel megtagadták az Isteni
Törvényeket, kiszakadtak az Örök Körforgásból. Legtöbbjük nem éli meg a halála
után történteket, és tudattalan szellemként, nyugvó vulkánhoz hasonlatosan alszik az
idők végezetéig. Ryek városállamában mindennél jobban tisztelték a hősies tetteket,
sokra tartották az önfeláldozás, és sosem háborgatták az örök szunnyadókat.

Quadors – „Vigyázó” (tor.)

Olyan harcos, akit eskü terhe alatt, élethosszig tartó őrzői, testőri feladattal bíztak
meg – hivatásuk ebből a szempontból a hírhedt shaddatorokéhoz hasonlított. A
feladat sokféle lehet, ám általában rendek, személyek, épületek, ritkábban tárgyak
őrzését jelenti. Aki leteszi a quadorsi fogadalmat, kötelességének tekinti nem csak
életében, de halálában is megvédeni az eskü tárgyát. Beszélik, hogy egyes őrzők
valóban visszajöttek a halálból, amikor védencük élete veszélybe került, s csak a
veszély elmúltával tértek örök nyugalomra.

Recitator(tor.)
Ritkán használt szó az Ötszáz éves háború idejéről. A Birodalom Hatalmasai az
Orwellával vívott harcok során a Boszorkánykörök mintájára illesztettek új elemet a
kyr mágia tudományába.
A recitatorok önálló akarattal nem rendelkező szolgák voltak, akik mágikus
erejüket a Hatalmasok rendelkezésére bocsátották.
Az elnevezés a hetedkori alkimista iratokban szereplő orecitate („nem szerves
táplálék”) kifejezést tekintve nem lehet véletlen.

Ryek
Toron historikusai következetesen Shulurtól északra helyezik Ryeket, a
Démoncsászárság székhelyét, de a főváros pontos helyét senki sem ismeri. A dorani
Nagykönyvtárban őrzött kódexek szerint ez a birodalom nem egyezik meg azzal a
városállammal, amit a Hatodkor elején Ryeknek hívtak, és máig ott áll Odassyn
tartományban, a Kelet-Pidera egy elfeledett völgyében. Valószínűsíthető, hogy a
hatodkori iratokból ránk maradt töredékek, és a hetedkori krónikák közötti
ellentmondás nem a véletlen műve.

Ryeki Rend (tor.)

A Kelet-Pidera völgyében található Ryek városállam shaddjainak varázslórendje,
melyet az Ismeretlen Hatalmasnak is nevezett Odassyn Ceriak alapított. Noha – a
közös eredet okán – bizonyos hasonlóságokat mutat a három évszázaddal későbbi,
Torontói északra található Ryeki Démoncsászárság shraddjainak tanaival, a két
mágusrend eszmeiségében és eszközeiben alapvetően különbözik.

Shadd (tor.)
Hatodkori kifejezés. Néhány zavaros átirat és fordítás eredetije arra utal, hogy a
Ryeki Rend varázstudóit illette ez a név. Később, midőn a keleti végek Ryek
városállamából – az ifjabb adeptusok zömének kivonulását követően – a Shulurtól
északra fekvő Ryeki Démoncsászárság lett, a krónikák már „shradd” formában
említik.
Maga a „shadd” szó kyrül árnyat, árnyékot jelent. A Hatodik Oxus elérését
követően a Ryeki Rend adeptusa beavatást nyerhetett az Éjszaka Titkába, ami a
hatalom kapujához vezetett: a Kilencedik Oxus teljesítésével teljes jogú shaddá
válhatott.
A shaddok jóval többek voltak mindannál, amit manapság közönségesen csak
varázslónak neveznek. Szerteágazó ismereteik, sajátos filozófiájuk révén sokkal
inkább egyfajta bölcsek, semmint varázshasználók voltak. A beavatott célja sosem a
hatalom megszerzése volt, hanem a forrás keresése, az igazságé, amellyel újra
felvirágoztathatta a kyr kultúrát. Mindeközben félelmetes erők birtokába jutottak, de
ez nem cél, következmény volt inkább.
A külvilág mégis rossz és bűnös tudományként emlékszik a shaddok hatalmára –
nem véletlenül. Egyrészt a shaddok mágiája eleve nem volt makulátlan: az Oxusok
és Tiltások kötelmein túl a „cél szentesíti az eszközt” elv alkalmazása mindennapos
gyakorlattá vált körükben (ebből vezethetők le Doran moralizálástól mentes
alaptételei). Ó-Ryek shaddjai vallották, hogy az eddig ismert kyr mágiaforma, noha
legyőzte Orwellát, végső soron csődöt mondott. Ryek városállamában új, nagyobb
hatalmat nyújtó erőt kerestek. A kyr hagyományokon túl sötét misztériumokat is
kutattak, nem csoda, ha sokan a megtestesült ősgonoszt vélték felfedezni bennük.
Uj-Ryek idejében a shadd (illetve akkor már shradd) titulus a beavatási szinten túl
számtalan kiváltsággal járt, ami szintén nem kedvezett a fennmaradásának. Az
utolsó shradd halálával lényegében nyomtalanul el is tűnt a kyr kultúrából.

Shaddator (r.r.)
A Vonalak fürkészése, az Erők feletti uralom megszerzése nagyfokú
összpontosítást igényelt Ryek mágusaitól. Ahogy a shaddok mint nagyobb
távolságokra vándoroltak egyedül, a tanítványok körének bővülésével párhuzamosan
hagyománnyá lett, hogy az ismert világ legjobb – és természetesen legdrágább –
testőrei, az úgynevezett shaddatorok gondoskodnak testi épségükről.

Shakar Andintum (r.r.)

A Változások Könyve. Az ősi fóliánst a Birodalom bukása előtti időkben írta egy
birodalomhű Hatalmas. A krónikák szerint a forrásmű alkotójával együtt az Égi Hajón
távozott Ynevről, ám nem kizárt, hogy néhány másolata, vagy töredéke azóta is a
kontinensen rejtőzik.
A Változások Könyve részletes történelmi-filozófiai fejtegetéseket tartalmaz a kyr
nép sorsát illetően. Teljes értékű példánya ezidáig sosem került el, több szilánkja
azonban már igen – ezek ismerete számos hatodkori bölcset tett híres
jövendőmondóvá. Hetedkori átirata nem ismert.

Sharra'-Dacrín (sh.)
A ryeki Rend tradícióit összefoglaló mű, az Erkölcsök és Elvek Törvénykönyve.
Egyszerre vallási és filozófiai alkotás, afféle kivonat Ryek szellemiségéből: az
Ismeretlen Hatalmas utókorra hagyott parainézise. Tanai erősen a Rend létéhez
kötődtek: annak bukása után csaknem nyomtalanul kiveszett a kyr fogalomkörből.

Twal
Legendás fegyver a Birodalom idejéből. A Hatodkorban több csataleírás említi,
noha forgatója mindvégig az ismeretlenség homályában maradt. Az elmélet, hogy
kapcsolat állna fenn Twal és a Lyalmur Ház birtokában a Hetedkorban ismertté vált
úgynevezett „jégkard” között, a nyilvánvaló hasonlóság dacára sem nyert bizonyítást.

Unashadd – „Egy a shaddal” (r.r.)

Ryeki őrződémon. A shraddok, a Ryeki Démoncsászárság varázstudói erőik
megidézése közben különösen védtelenek voltak az anyagi sík hatásaival szemben
ezért shaddatoraik mellett egyre gyakrabban kisebb hatalmú démonokra bízták
testük, vagy elméjük épségét. Az unashaddok olyan, gyakran anyagi testtel nem
rendelkező lények voltak, melyek képesek hatalmukat másokra is kiterjeszteni, ily
módon sértetlenséget, vagy különleges fizikai ellenállást biztosítani megidézőjüknek.
Egyes shraddok odáig merészkedtek, hogy szövetséget ajánlottak unashaddjaiknak
– egy részt a lelkükből a démon nem evilági hatalmáért cserébe. Ezek a shraddok
rettegettek voltak ellenségeik körében, hiszen pusztán akaratuk segítségével
képesek voltak démoni formát ölteni. A démonokkal egyezkedő shraddok többsége
azonban a józan eszével fizetett az alkuért – a démon lassan átvette a hatalmat
elméje fölött, és elszabadulva addig szipolyozta az óvatlan varázstudó testét, amíg
az bele nem pusztult.
 Zha'tann (r.r.)
Egy másik világból, illetve másik Létsíkról származó, alakváltásra képes faj
hatodkori elnevezése, melyek Quiphann városánál kíséreltek meg Ynevre törni. Több
feljegyzés arra utal, hogy a zha'tannok csak egy nemzetség az alakváltó fajból –
ezek egy alfajához tartoznak a Hetedkorban ismert zauder szörnyetegek is.