A S ZELLEMI ÁBRÁZOLÁS ALAPJAI

(Avagy hogyan jutunk a magasabb világok ábrázolásához?)

Az ábrázolás, a képteremtő alkotás a festészet lényegi, elidegeníthetetlen része. A művészet hajnalától

kezdve, mind a mai napig azért fest az ember, hogy képet alkosson. A formák és színek az ábrázolásban
nyerik el értelmüket. A kép nélküli absztrakció saját lényegétől fosztja meg a festészetet. A
művészettörténet régi századaira visszatekintve láthatjuk, hogy a képek létrehozása soha nem is okozott
gondot. Olyan magától értetődő természetességgel alkottunk képet növényekről, állatokról, emberekről,
égről, földről, angyalokról, démonokról, mint amilyen természetesen álmodunk. S így volt ez
gyerekkorunkban is.

Eljött azonban az az idő, amikor megbomlott ez a szent állapot. Az ábrázolás természetessége

elvesztette ártatlanságát. A szellemi világ lelki álomképeiből a fizikai világ tárgyi képeire ébredtünk, s
itt már kérdésessé vált az ábrázolás. Hogyan alkossunk sziklákról, fákról, lovakról, nőkről, férfiakról és
az egész környező világunkról a valóságnak megfelelő képet? Érdemes-e egyáltalán lefesteni egy fát,
egy oroszlánt, vagy egy embert? Mindenesetre az ábrázolás megérkezett a Földre, a természetre
korlátozódott, s ennek következtében fokozatosan kiszorultak az ábrázolható lények köréből a nimfák
és a sellők, a sárkányok és az angyalok, a kerubok és az istenek sokasága. S ezzel egy hosszú folyamat,
a tudati léleknek megfelelő művészet vette kezdetét, mely a XV. századdal indult el és tart mind a mai
napig. Azóta az a kérdés áll előttünk, hogy a művészet most már mindig földi marad? Végképp hozzá
van láncolva a fizikaihoz, s csupán valamiféle lelki kielégülésre szorítkozhat? A szellemi világra pedig
csak áttételesen, elvont gondolatokkal utalhat? Nem jelenhet meg közvetlenül, a színekkel és a
formákkal történő ábrázolásban? Úgy tűnik, hogy az eredendő természetességéből kizökkent
képteremtő képesség immár teljes egészében az ember felelősségére van bízva. Az istenek adománya, a
művészet, az emberé lett. Mihez kezd tehetségével? Vajon felkutatja-e a szellemi ábrázolás elveszett
lehetőségét, a képek új forrását?

1. Kép
A reneszánsz festészet, egyfajta tudományosságot vezetett be a művészi képalkotásba. A testre és a
térre vonatkozó megfigyelések kezdték vezetni az ábrázolást. Az ember fizikai testének anatómiája és a
fizikai tér lineáris perspektívája a művészek megismerésére várt. Össze kellett kapcsolni a festői-
művészi szakmát a megismeréssel. Azonban a gondolkodás bevonása a képalkotó folyamatba mindig
komoly veszéllyel fenyeget, kiszáríthatja és elpusztíthatja az alkotás elevenségét. Sápadttá válhat, ha
eluralkodik benne a szellem. A képek forrása pedig bepiszkolódik, elmocsarasodik, ha a megfigyelés
kizárólag a földi, fizikai testek látványához kötődik. Érzékelnünk kell, hogy a csodálatos reneszánsz
festészetbe, annak minden szépsége ellenére, valami idegen, művészietlen elem került a három
dimenziós térrel és az árnyékot vető plasztikus testek hangsúlyozásával.

Így a reneszánsz diadalmas időszaka után csakhamar veszélyt szimatoltak a művészek, mert a fogalmi
gondolkodás intellektualizmusa és az érzéki megfigyelés materializmusa egyre erősebbé vált, s ez
egyáltalán nem kedvezett a művészi ábrázolásnak. Ösztönös jóérzékkel kutatni kezdték azokat az
utakat, melyeken járva rátalálhatnak újra a képek eleven forrására.

Az első enyhülést, mintegy négyszáz év leteltével, a romantika hozta. A romantikus tájképek legalább
atmoszférikus hangulatukban túlhaladták a puszta érzéki megjelenést, és legalább érzésben
túlszárnyalták a gondolati és vallásos absztrakciókat. A szellem utáni vágyakozó érzésben alkottak, de
az ábrázolás jobbára csak a hangulati elemmel gazdagodott. Aztán tovább kutattak a művészek és a
szimbolizmusban már megkíséreltek képet alkotni szellemi lényekről is. Igaz, gyakran csak a múlt
mitologikus alakjait állították újra elénk materiális fizikai testben.

Akik előttünk jártak, megejtő igyekezettel szorgoskodtak azon, hogy újra olyan evidenciával jussanak
képekhez, mint a régi korok művészei, vagy a gyerekek. Így történt, hogy a XX. század szürrealistái
elfordultak a megismeréstől és az ösztönös, tudatalatti világban keresték a képalkotás forrását. Mert
amennyire letompul a tudat, annyira jönnek önmaguktól a képek. A szürrealisták jól ismerték ezt a
tényt, s az álmok automatizmusát akarták a nappali képalkotásukba emelni. Magasabb valóságot
kerestek, de látjuk, sokukat megrontott az alantas, s inkább valamiféle szubrealizmust hoztak létre. Az
ember kép utáni vágyában sem mondhat le az alkotásban való tudatos jelenlétéről.

Ez a keresés, a szellemi ábrázolás elveszett forrásának kutatása a mi korunkban is zajlik. Ma is aktuális.

Annál is inkább, mert a kortárs festészet egyre határozottabban ölti magára a művészietlen
naturalizmus páncélzatát. Mintha lemondott volna az önálló ábrázolásról a gépi képalkotás javára. A
fénykép, a képernyő vált ideállá, s rejtőzködve, de jól felismerhetően ott áll a kortárs képalkotás
kezdeténél, belőle indul ki.
- A kamera sötét dobozkája talán a képek forrása?

Másrészről pedig szédítő sebességgel jelennek meg újabb és újabb filmek, számítógépes “játékok”,
melyekben a szellemi világ mítikus lényeinek torz képei zúdulnak a lelkekre. S ezt nem lehet eléggé
komolyan venni! Amennyi hiányosság van a művészetben, annyira önti el a hazugság a szociális életet.
Midkét forma, a kortárs festészet naturális képei és a virtuális szellemi világ romlott képei, egymást
kiegészítő párt alkotnak. Ugyanakkor mindkettő a művészi ábrázolás hiányosságaiból fakad, mert ma
már ugyancsak időszerű lenne a szellemi ábrázolás kidolgozása.

A gondos megfigyelés és az individuális megismerés igénye jogos követelmény, nem mondhatunk le

róluk a művészetek területén sem. A gondolkodás ugyan elpusztíthatja az alkotást, az érzékelés pedig
közönségessé teheti, de csak akkor, ha a gondolkodás kimerül az elvont intellektualizmusban és az
érzékelés megmarad csupán a materializmus optikai látványánál. Meg kell hát változtassuk mind a
gondolkodásunkat, mind az érzékelésünket, s akkor remény ébredhet bennünk, hogy éppen az, ami
elpusztíthatja és közönségessé teheti a művészi képalkotást, az nevelheti fel! De hogyan fogjunk
gondolkodásunk és látásunk megváltoztatásához a festészet területén?
+
2. Téma és szín
A válaszhoz először a festőket ihlető téma felé kell fordulnunk. Vizsgáljuk csak meg, hogy milyen
viszonyban van a művész alkotói folyamata a téma megismerésével! Felfigyelhetünk arra a különös
tényre, hogy a festői témákba az elmúlt hatszáz év során éppen csak kezdtek behatolni a művészek.
Korábban az egyház, s még korábban a misztériumközpontok gondoskodtak a téma szellemi
átlátásáról, a művészre csak a megformálás technikája, mestersége hárult. Az újabb időkben azonban a
művészek egyre inkább magukra maradtak a témát illetően. A téma megtalálása, megismerése és
művészi megformálása individuális feladat lett. Ez pedig nagyobb teher, mint gondolnánk! Hogyan
jutunk a témához? Hogyan ismerhetjük meg? Miként formálható meg?

Korunk művészei e teher alatt görnyedve, mintha belenyugodtak volna, hogy művészi megismerés
egyszerűen nem lehetséges. S egyre kevesebb erőt mozgósítanak a téma megismerését illetően. Az
“Utolsó vacsora” témájának megformálására Leonardo mérhetetlenül több szellemi erőt mozgósított,
mint például Monet a “Napfelkelte impressziójá”-ra, vagy Nolde a “Sikoly”-ra. De túl sok percet Ai
Wei-Wei sem tölthetett a migráció jelenségének megértésével, miközben a Leszbosz szigetén
hátrahagyott mentőmellényekből “emlékművet” készített Berlinben.
Amikor ezt a kérdést áttekintjük, megdöbbenve tapasztalhatjuk a téma megismerését övező és egyre
csak fokozódó szellemi renyheséget. A művészek húzódoznak a témával való szembenézéstől, s inkább
a “művészi önkény”, vagy a kész klisék mögé bújnak, csakhogy ne kelljen bevallani a kínos tényt,
hogy általános megismerési lehetetlenség előtt állunk. Intellektuális megismerési szokásaink
egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy megsegítsék a művészt témája kidolgozásában.

Segít-e valamit is a művészen az intellektuális gondolkodás, ha virágzó mandulafát akar festeni és túl
akar jutni a közvetlen érzéki megjelenésen? Porzók, bibék, cián a csonthéjas magban. Segít-e valamit
akár a természettudomány, akár a filozófia, vagy éppen a pszichológia, ha a napfelkeltét, vagy egy
ember sikolyát akarjuk megfesteni? Nem segít. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy csak a megismeréssel
juthatunk közelebb a témához. Mivel is mással?

De a művészeti tevékenység két pólusú, égi és földi. Nem csak a téma szellemi megismerésével, hanem
egyúttal a földi érzékeléssel, a látással is foglalkoznia kell. A festészet esetében ez elsősorban a színek
világát jelenti. A festő intenzívebben él a látásban, s ezért érzéke van a színek használatához. Ez adja
szakmája alapját. A festészet hosszú-hosszú történetében láthatjuk, miként fejlődött a színérzék, a
színek átélése. A modernizmus lényegét éppen abban ragadhatjuk meg, hogy az alkotás eszközeit, a
legapróbb részletekig tudatosította, tagolta, elkülönítette és a részeket ízlelgetve, megpróbált ráérezni,
hogy mi mire is alkalmas. Festettek képet egyetlen színnel, sok apró szín-pöttyel, fényben oldott,
világos ragyogással és tűzes, vad szín-ütközettel. Delacroix, Van Gogh, Kandinszkij, Klee, Matisse és
még sokan mások, s mindenki a maga módján, beható tanulmányokat folytattak a színek megismerését
illetően. A mi időnkre azonban az alkotó eszközök lendületes megismerése megtorpant az
interdiszciplináris műfajok megjelenésével. A happening, az installáció, a performance és az
akcióművészet különböző formái eltérítették az alkotókat a szakmájuktól. Megszűnt a mesterségük, s
nem is nevezik magukat már festőnek, szobrásznak, grafikusnak, hanem csak képzőművésznek. Így a
színek is érdektelenné váltak. Európa az utolsó szín-élményt talán Marc Rothkotól kapta, ahogyan nagy
színes vásznaival kivonult Észak-Amerikába. S vele mintha a színek is elhagyták volna kontinensünket.
De a színek könnyű szárnyakkal lebbennek, azon mód visszatérnek, amint lesznek festők, akik szeretik
a mesterségüket!

A színek lény-szerű megismeréséhez Rudolf Steiner adott hosszú időkre szóló lendületet az 1921
májusában, festőknek tartott három előadásával. Goethe színtanát kitágítva alapvetően hét kijelentő
mondathoz vezetett el. Csupán ezt a hét mondatot kellene megérteni a festőknek: 1. A sárga színben a
szellem ragyog. 2. A piros színben az élet ragyog. 3. A kék színben a lélek ragyog. 4. A fehér szín a
szellem lelki képe. 5. Az inkarnátum a lelki élő képe. 6. A zöld az élő halott képe. 7. A fekete a holt
szellemi képe.
-Vajon miért nem ragadják meg a festők ezt a lehetőséget?

A téma megismeréséről lemondtunk, lehetetlennek tartjuk. A színek világának megtapasztalását

abbahagytuk, más felé fordultunk. A festészet így nem tud tovább fejlődni. Kiszolgáltatottá válik.

Mindezek figyelembevételével talán különösnek hangzó kijelentést kell tennünk: Ahhoz, hogy új
lendületet vehessen a festészet, a téma szellemi tartalma irányában érzékelővé kell válnunk, s ott, ahol
érzékelünk, a színek világában pedig szellemi megismeréssé kell fokoznunk tapasztalati átélésünket..
E munka nélkül csak vergődünk a halott gondolati képek és az érzékszervi észlelés képei között.
Létrehozva így a konceptualizmust és a naturalizmust, melyekben elkülönül az Ég és a Föld. De mit
jelent és hogyan lehetséges egy festői téma szellemi tartalmának érzékelése? A művésznek talán
szellemi látóvá kell válni?
3. Forma teremtés
A művészi téma, legyen az akár a napfelkelte, vagy a húsvéti feltámadás, akkor kezd megnyílni alkotó
szándékunk előtt, amikor eloszlatjuk a hozzá tapadt gondolati árnyképek légióit. Ez a legfontosabb
tennivaló. Bármennyit spekulálunk, bármennyi szellemi ismerettel is bírunk a témánkról, ettől még
nem fordul termőre az alkotásunk. Csak akkor kezdünk tehetségessé, vagyis “tenni-képessé” válni, ha
érzékeljük, ami a témában szellemileg történik. S ez nem az érzések felfokozását jelenti, mert ebből
csak valamiféle hangulati kép keletkezhet. Önzetlenebbül kell a téma felé fordulni, s akkor
tárgyszerűen érzékeljük azt, ami benne szellemileg történik.

Igen, a gondolkodást érzékeléssé kell alakítani a művészi alkotásban! Valójában minden alkotás előtt
meg kellene kérdezzük: Mi történik a témánkban? S ez a történés nem azonos azzal, amit a témában
szereplők tesznek, hanem fordítva: ami bennük munkál. Ekkor aztán a napfelkelte témájában már nem
csak a szép színes látvány igéz meg, nem csak homályos, misztikus érzések kerítenek hatalmukba,
hanem érzékelhetjük azt a történést is, ahogy az Eget-Földet beburkoló sötétség meghasad és
megszületik a Világosság. Ahogy a sugaras Nap legyőzi a szférikus Föld kemény burkát és a hajnalpír
dicsőséges bíbor lovaival felhág az égi magasokba.. Ezt a történést pedig akkor már formaként éljük át.
Forma-történésként, történő formaként. Meghasad, megszül, legyőz, felhág.

Ezen az úton a formák élő világába lépünk, a keletkezés, a kiteljesedés, az egymásba átalakulás
világába. Itt minden forma-történés morális szellemi tartalommal bír, mert benne egy teremtő elv
nyilatkozik meg. S a festészetben éppen erre van szükségünk, ugyanis gondolatokat nem tudunk
ábrázolni, de a formákat meg tudjuk jeleníteni. A festészetben a forma a gondolat! A formateremtő
elv, az a mód, ahogyan a formákat alakítjuk, elvezet aztán az új ábrázoláshoz. Ahogyan hétköznapi
gondolkodásunk meghal az alkotás során, úgy a formák élő világában, mint kép-teremtő imagináció
támad fel. A festészet számára ez igazi evangélium. Így találunk rá az új, szellemi ábrázolás
lehetőségére.

Világos, hogy nem a fizikailag láthatót kell ábrázolni, úgy, ahogy az előttünk áll, de nem is a szellemi
világ láthatatlan lényeinek kell valamiféle testi ábrázolást kitalálni, hanem az válhat képpé az alkotás
által, ahogy a láthatóban benne munkál a láthatatlan szellemi. Ahogyan például a növényi testeket
áthatja a növekedés szellemi ereje és az egyik szervet a másikká alakítja. Vagy ahogyan az ember
testiségében szilárdítóan alakít Ahriman, illetve vágyakozásba hajszol Lucifer szellemi lénye. A
cselekvő szellemet tudjuk csak ábrázolni. “Munka közben”. S ez egy drámai, megismerő művészetet
eredményez. Megújít minden művészeteket.

Ezen a módon alkotta meg Rudolf Steiner a kilenc és fél méter magas szobrát, “Az emberiség
képviselőjé”-t. Az emberi fejben működő kemény formáló erőkből hozta létre Ahriman ábrázolását úgy,
hogy végig görgette, kiterjesztette azt az egész testre. Az emberi test többi részén ható, sokkal puhább
formáló erőket pedig érvényre juttatta a fejen, s így Lucifer képéhez jutott. Nem árnyszerű
gondolatokból, nem is szellemtudományos ismeretekből alakította ki ezeknek a szellemi lényeknek a
képét, hanem az ember organikus formáiból. A művésznek nem kell hát, szellemi látóvá válni ahhoz,
hogy rátaláljon a szellemi ábrázolás alapjaira.

Fogadhatjuk akár üzenetként is, hogy az első Goetheanum leégése után, amikor füstté váltak a szépen
faragott fa oszlopok, amikor a két kupola kavargó színözöne és az üvegablakok ragyogó színei is az
égbe szálltak, csupán ez a fából készült szobor maradt épségben. Az emberiség képviselője. Átmentve a
jövőbe az imaginációt, az ábrázolás új forrását s azt a híradást, hogy az emberből kell kibontakozzon a
jövő művészete.
4. Képernyő
Az élő, eleven forma termtő világba az imagináció képességével tudunk megismerően belépni. Az
imagináció képi gondolkodást jelent. A folyamatban lévőt, az időben szakadatlanul történőt az
imagináció képességével alakítjuk állóképpé. Ugyanis amikor az időben zajlót egy felületre vetítjük,
kép keletkezik. A felület alapvető médiuma a festészetnek is, ezen hozzuk létre a képeket. Organikus
testi felépítettségünkben pedig ezt a felületet, ezt a vetítő ernyőt az étertestünk adja, s ezáltal az élőben
tudunk érzékelni.

Ennél a pontnál mindenképpen meg kell állnunk, mert az imaginatív képesség súlyos hiányát
tapasztalhatjuk szellemi-kulturális életünkben. Nem természetes, hogy ennyire magyarázgatni kelljen
ezt az egyébként teljesen természetes emberi képességet. Igaz ugyan, hogy az imagináció a magasabb
világok megismerésére szolgál, de minden emberben megvannak a csírái. Nagyanyáink ezzel a
képességgel ízlelgették felcseperedésünket, amikor azt vizsgálták szerető gondossággal, hogy kire ütött
ez a gyerek. A földeken vető és arató parasztok, a konyhában kenyeret és húst sütő asszonyok mozdulni
sem tudnának az imagináció képessége nélkül. Öntudatlanul mindenki használja. Mi az, hát, ami
annyira leárnyékolja mégis az imaginatív képesség csiráit, hogy nem képes szárba szökkenni? Mitől
bénulnak meg még az antropozófus festők is, amikor saját képalkotásukban az imaginációt kelle
használniuk?

Nos, a fő ok természetesen a restség. S a tétlenségre, a mulasztásra nincs mentség. Ugyanakkor meg

kell neveznünk egy olyan kulturális elemet, amely kifejezetten leépíti és károsítja az imaginációs
képességet. Ez pedig a képernyő!

A képernyővel olyan mágikus eszköz került az általános kulturális életünkbe, melyen mozgékony
víziók jelennek meg. Ahriman művészi zsenialitása éppen az, hogy az ábrázolás képteremtő képességét
képekkel rombolja le. A képernyőn szakadatlanul hömpölygő képáradat az imagináció ellenében hat.
Mágikus módon semlegesíti a mozgó kép a képi gondolkodást. Ahriman technikailag utánozza le a
külsőben azt, aminek belül kellene történnie. A holt elektromosság körébe vonja azt, aminek magasan
kellene szárnyalni, hogy megszabadítson az intellektuális materializmus reménytelenségéből.

Ennek viszont nem csak az a következménye, hogy gyerekeink nem tudnak rajzolni, nem is csak az,
hogy a művészek elbizonytalanodnak, hanem elsősorban az, hogy szerencsétlenekké válunk az
életünkben. Alapvető készségek fognak hiányozni a normális élethez. Mert az imagináció
képességének elvesztése nem csak a művészetet érinti. Számtalan érzékszervünk eltompul. Különösen
az alsó érzékszervek, a tapintás, az életérzék, a mozgás és az egyensúly érzke. A tanítók tapasztalhatják
is, hogy ebből mennyi képességhiány származik. A formák élő világát ezeknek az érzékszerveknek a
harmónikus együttműködésével érzékeljük.

Tudatosítanunk kellene, hogy mágikus szellemi erőtérben élnünk! A régi, ösztönös imaginációk,
melyek segítettek élni elvesztek számunkra, ugyanakkor Ahriman minden gyengeségünket delejes
erővel játssza ki ellenünk. Komolyan kellene vennünk azt a törvényszerűséget, hogy amilyen a jelen
szellemi és művészeti élete, olyan lesz a jövő hétköznapi élete. Nem azért nyert ilyen nagy teret a
képernyő, mert Ahriman el akarja pusztítani az ember imaginatív képességét, hanem azért, mert az
ember lemondott az imaginációról. Ebből a hiányosságból kristályosodott ki a képernyő kultusza.

A festészet a tudati lélek kezdetén összekapcsolódott a megismeréssel. A mi korunkban ennek a

megismerésnek szellemivé kell válni, különben a festészet elveszíti misszióját. Az antropozófiai
szellemtudomány feltárja, leírja és kifejleszthetővé teszi a spirituális megismerés magasabb formáit. Az
imagináció képességével megújíthatjuk a képi ábrázolást, az inspiráció képességével új módon
használhatjuk a színeket és az intuíciós képességgel találhatunk rá az új témákra. Amennyiben ezek
kifejlesztéséről sorra lemondunk, egészen démonivá engedjük válni mindennapi életünket.

2016. Döbröntei Zoltán